2011 0001 521 Allattenyesztes 2 PDF

Állattenyésztés 2.
- Baromfi, haszongalamb
dr. Bogenfürst, Ferenc
dr. Horn, Péter
dr. Meleg, István
dr. Mihók, Sándor
dr. Sütő, Zoltán
Állattenyésztés 2. - Baromfi, haszongalamb
dr. Bogenfürst, Ferenc
dr. Horn, Péter
dr. Meleg, István
dr. Mihók, Sándor
dr. Sütő, Zoltán
Publication date 2000

Szerzői jog © 2000 dr. Horn Péter
Tartalom
Előszó ....................................................................................................................................................................................................... xvii
1. Tyúktenyésztés ......................................................................................................................................................................................... 1
1. Gazdasági jelentősége a világon és hazánkban ................................................................................................................................. 1
1.1. Az árutojás- és pecsenyecsirke-termelés gyors növekedését előidéző tényezők ........................................................................ 1
1.2. A tojás- és pecsenyecsirke-előállítás főbb tendenciái a világon ................................................................................................ 3
1.3. A tyúktenyésztés főbb jellemzői hazánkban ............................................................................................................................. 5
2. A tyúk biológiai sajátosságai ............................................................................................................................................................. 8
2.1. A tyúk származása és háziasítása .......................................................................................................................................... 8
2.2. Kor és ivar szerinti elnevezések ............................................................................................................................................. 9
2.3. A tyúk külső testalakulása és a küllem elbírálása .................................................................................................................. 11
2.4. A tyúk nemesítésének biológiai alapjai .................................................................................................................................. 18
2.5. A tyúk értékmérő tulajdonságai ............................................................................................................................................. 19
2.6. A tyúk viselkedése ............................................................................................................................................................... 47
3. Szelekciós és szaporítási rendszerek ............................................................................................................................................... 52
3.1. A tömegszelekció ................................................................................................................................................................. 53
3.2. A családszelekció ................................................................................................................................................................. 53
3.3. Az ivadékvizsgálat ................................................................................................................................................................ 55
3.4. Egyirányú és többirányú szelekció ........................................................................................................................................ 55
3.5. Markerek segítségével végzett szelekció (MAS) a tyúktenyésztésben ..................................................................................... 56
3.6. A hibridtenyésztés ................................................................................................................................................................ 57
3.7. A géntartalékok, illetve őshonos fajták megőrzése ................................................................................................................. 64
3.8. Tenyésztés és szaporítás ..................................................................................................................................................... 65
3.9. A tenyésztő- és a szaporítótevékenység összefüggése .......................................................................................................... 66
3.10. Teljesítményvizsgálatok ....................................................................................................................................................... 70
4. Tyúkfajták és hibridek ...................................................................................................................................................................... 71
4.1. Az árutermelésben döntő szerepet játszó fajták és hibridek .................................................................................................... 71
4.2. Az árutermelésben szerepet játszó hibridek ........................................................................................................................... 75
4.3. Széles körben elterjedt, kedvtelésből tartott tyúkfajták ............................................................................................................ 80
5. A tartástechnológiák alapelvei .......................................................................................................................................................... 82
5.1. Tenyészállományok tartása ................................................................................................................................................... 82
5.2. Pecsenyecsirke-nevelés ...................................................................................................................................................... 102
5.3. Az árutojás-termelés ........................................................................................................................................................... 121
5.4. A hasznos termelési időszak meghosszabbításának lehetőségei a tyúktenyésztésben ........................................................... 143
5.5. A tojótyúktartás alternatív rendszerei és az állatvédelmi kérdések ......................................................................................... 148
2. Pulykatenyésztés ................................................................................................................................................................................... 155
iii
1. Világ- és nemzetgazdasági jelentőség ............................................................................................................................................ 155

1.1. Pulykahústermelés és -fogyasztás ....................................................................................................................................... 155
2. Biológiai sajátosságok ................................................................................................................................................................... 160
2.1. Származás és domesztikáció .............................................................................................................................................. 160
2.2. Kor és ivar szerinti elnevezések .......................................................................................................................................... 163
2.3. Küllemi sajátosságok, ivari jellegzetességek ........................................................................................................................ 164
2.4. A kotlás .............................................................................................................................................................................. 166
2.5. A vedlés ............................................................................................................................................................................. 166
2.6. Naposkori ivarmeghatározás ............................................................................................................................................... 167
3. A pulyka értékmérő tulajdonságai .................................................................................................................................................. 168
3.1. A hústermelő képesség és a növekedés sajátosságai .......................................................................................................... 168
3.2. A takarmányértékesítő képesség ......................................................................................................................................... 176
3.3. A tojástermelő képesség ..................................................................................................................................................... 181
3.4. A termékenység ................................................................................................................................................................. 185
3.5. A keltethetőség ................................................................................................................................................................... 186
3.6. Ellenálló képesség, egészségi állapot .................................................................................................................................. 187
3.7. Vérmérséklet és rossz szokások ......................................................................................................................................... 188
4. Pulykafajták és hibridek ................................................................................................................................................................. 189
4.1. Hagyományos fajták ........................................................................................................................................................... 189
4.2. Hibridek .............................................................................................................................................................................. 190
5. A pulykatenyésztésben alkalmazott tenyésztési módszerek ............................................................................................................. 193
6. Tartástechnológiai ismeretek .......................................................................................................................................................... 196
6.1. Tenyészállományok tartása naposkortól a tojástermelés kezdetéig ........................................................................................ 196
6.2. Tojástermelési időszak ........................................................................................................................................................ 209
6.3. A pulyka hizlalása .............................................................................................................................................................. 213
3. Gyöngytyúktenyésztés ........................................................................................................................................................................... 222
1. A gyöngytyúktenyésztés gazdasági szerepe ................................................................................................................................... 222
2. A gyöngytyúk biológiai sajátosságai ............................................................................................................................................... 222
2.1. Eredet és háziasítás ........................................................................................................................................................... 222
2.3. Küllemi sajátosságok, ivarok közötti különbségek ................................................................................................................. 223
3. Értékmérő tulajdonságok ............................................................................................................................................................... 224
3.1. A hústermelő képességgel összefüggő tulajdonságok .......................................................................................................... 224
3.2. A szaporasággal összefüggő tulajdonságok ......................................................................................................................... 226
4. A gyöngytyúk fajtái ........................................................................................................................................................................ 228
4.1. A kékesszürke gyöngytyúk .................................................................................................................................................. 228
4.2. Gyöngytyúkhibridek ............................................................................................................................................................. 228
iv
5. A gyöngytyúk nemesítése .............................................................................................................................................................. 228

6. A gyöngytyúktartás technológiai alapelvei ....................................................................................................................................... 229
6.1. Az extenzív nevelés és a törzsállomány tartása ................................................................................................................... 229
6.2. A törzsállományok tartási irányelvei ..................................................................................................................................... 231
6.3. Az intenzív, zárttéri gyöngytyúktartás ................................................................................................................................... 232
4. Lúdtenyésztés ....................................................................................................................................................................................... 234
1. A lúdtartás és -tenyésztés gazdasági jelentősége ........................................................................................................................... 234
1.1. A lúdtartás és -tenyésztés jelentősége a világon .................................................................................................................. 234
1.2. A lúdtartás és -tenyésztés jelentősége Magyarországon ....................................................................................................... 235
2. A lúd biológiai sajátosságai ........................................................................................................................................................... 237
2.1. A lúd eredete és háziasítása ............................................................................................................................................... 237
2.2. A lúd külső testalakulásának és szervezetének fontosabb jellegzetességei ............................................................................ 239
2.3. A lúd genetikai sajátosságai ................................................................................................................................................ 243
2.4. A lúd viselkedési sajátosságai ............................................................................................................................................. 262
3. Lúdfajták és -hibridek .................................................................................................................................................................... 265
3.1. Hústípusú lúdfajták ............................................................................................................................................................. 265
3.2. Májhasznú fajták ................................................................................................................................................................ 266
3.3. Tojótípusú és szaporaságra szelektált fajták ........................................................................................................................ 267
3.4. Egyéb lúdfajták ................................................................................................................................................................... 269
3.5. Lúdhibridek ......................................................................................................................................................................... 269
3.6. A lúd tenyésztésének módszerei ......................................................................................................................................... 270
4. A ludak tartástechnológiáinak alapelvei .......................................................................................................................................... 273
4.1. A tenyészludak fölnevelése és tartása ................................................................................................................................. 273
4.2. Húsárutermelés .................................................................................................................................................................. 285
4.3. Libamájtermelés ................................................................................................................................................................. 288
5. Kacsatenyésztés ................................................................................................................................................................................... 291
1. A kacsatartás és -tenyésztés gazdasági jelentősége ....................................................................................................................... 291
1.1. A kacsatartás és -tenyésztés jelentősége és helyzete a világon ............................................................................................ 291
1.2. A kacsatenyésztés hazai jelentősége .................................................................................................................................. 294
2. A kacsa biológiai sajátosságai ....................................................................................................................................................... 296
2.1. A kacsa származása és háziasítása .................................................................................................................................... 296
2.2. A kacsa testalakulásának és szervezetének fontosabb jellegzetességei ................................................................................ 297
2.3. A kacsa genetikai sajátosságai ........................................................................................................................................... 300
2.4. A kacsa etológiai sajátosságai ............................................................................................................................................ 321
3. Kacsafajták és -hibridek ................................................................................................................................................................. 322
3.1. Az árutermelésben szerepet játszó házikacsafajták és -hibridek ............................................................................................ 323
3.2. Egyéb, illetve kedvtelésből tartott kacsafajták ....................................................................................................................... 326
v
3.3. Pézsmaréce ....................................................................................................................................................................... 326

4. A kacsa tenyésztésének módszerei ............................................................................................................................................... 326
4.1. A tenyészcél ....................................................................................................................................................................... 327
4.2. Szelekciós módszerek ........................................................................................................................................................ 327
4.3. Tenyésztési eljárások ......................................................................................................................................................... 328
5. A kacsák tartástechnológiáinak alapelvei ........................................................................................................................................ 328
5.1. A tenyészházikacsák felnevelése ........................................................................................................................................ 328
5.2. A tenyészpézsmarécék felnevelése ..................................................................................................................................... 334
5.3. Tenyésztojás-termelés ........................................................................................................................................................ 337
5.4. Pecsenyekacsa-előállítás .................................................................................................................................................... 341
5.5. A húshasznú pézsmarécék felnevelése ............................................................................................................................... 343
5.6. A mulardkacsák hústermelésre történő hasznosítása ........................................................................................................... 344
5.7. Kacsamájtermelés .............................................................................................................................................................. 344
6. Haszongalamb-tenyésztés ..................................................................................................................................................................... 348
1. A haszongalamb-tenyésztés jelentősége ........................................................................................................................................ 348
2. A galamb biológiai sajátosságai ..................................................................................................................................................... 348
2.1. A galamb származása és domesztikációja ........................................................................................................................... 348
2.3. A galamb külső testalakulása .............................................................................................................................................. 349
2.4. Értékmérő tulajdonságok ..................................................................................................................................................... 352
2.5. Öröklődő rendellenességek ................................................................................................................................................. 361
2.6. A galamb viselkedési sajátosságai ...................................................................................................................................... 361
3. Haszongalambfajták és hibridek ..................................................................................................................................................... 362
3.1. Speciális haszonfajták ......................................................................................................................................................... 362
3.2. Egyéb gazdasági fajták ....................................................................................................................................................... 365
3.3. Hibridek .............................................................................................................................................................................. 366
4. Tenyésztési eljárások .................................................................................................................................................................... 366
5. A haszongalambtartás technológiája .............................................................................................................................................. 367
5.1. A csoportos tartás módszere .............................................................................................................................................. 367
5.2. Ketreces tartás ................................................................................................................................................................... 369
5.3. A vágógalambok és a tenyésznövendékek nevelése ............................................................................................................ 370
5.4. A haszongalambok takarmányozása .................................................................................................................................... 371
7. Baromfikeltetés ...................................................................................................................................................................................... 372
1. A keltetés biológiai alapjai ............................................................................................................................................................. 372
1.1. A tojás alkotórészei és szerkezete ...................................................................................................................................... 372
1.2. A tojás összetételét befolyásoló tényezők ............................................................................................................................ 377
1.3. A megtermékenyülés .......................................................................................................................................................... 378
vi
1.4. A korai embriófejlődés ........................................................................................................................................................ 379

1.5. Embriófejlődés a keltetés alatt ............................................................................................................................................ 380
1.6. Az embriófejlődés kritikus szakaszai .................................................................................................................................... 393
2. A baromfifélék tojásainak keltetés előtti kezelése és keltetése ......................................................................................................... 393
2.1. A keltethetőség megóvása a keltetés megkezdése előtt ....................................................................................................... 393
2.2. A keltethetőség megóvása a keltetés alatt ........................................................................................................................... 409
8. Melléklet ............................................................................................................................................................................................... 420
1. A rendellenes, keltetésre alkalmatlan tyúktojások gyakori típusai ..................................................................................................... 465
Irodalomjegyzék ........................................................................................................................................................................................ 473
vii
Az ábrák listája
12. A reciprok rekurrens szelekció végrehajtásának módja. A-val és B-vel jelöltük az egymással jól kombinálódó, két vonalat, amelyeket
generációról generációra tovább kívánunk javítani. (Horn P. 1976) ................................................................................................................ 61
13. Különböző hibridtípusok szaporítási folyamata vázlatosan. (A ferdén vonalazott körrel jelölt ivart szexálás után kiirtják) ............................... 67
14. A nevelőtér helyes elkészítése ............................................................................................................................................................... 88
15. A tojótípusú és hústípusú szülőpárok tojástermelése (%-os termelés napi létszámra) és az összes keltetőtojás mennyisége tojónként
(tojótípus: összes keltetőtojás 240 db/tyúk, hústípus: összes keltetőtojás 170 db/tyúk) .................................................................................. 100
16. A tojó- és hústípusú szülőpárok tojásainak keltethetősége és az értékesíthető naposállatok száma tojónként (tojótípus: 100 naposjérce/
tyúk, hústípus: 150 naposcsibe/tyúk) .......................................................................................................................................................... 101
18. A negatív nyomású szellőzőrendszer a ventilátorteljesítmény: légbeejtő felület arányától függően. a) a levegőbeáramlás nagyon lassú,
a hideg levegő szinte „bezuhan” az istállóba; b) a levegőbeáramlás túl gyors, az istálló állandóan huzatos; c) a levegőbeáramlás megfelelő
sebességű ................................................................................................................................................................................................. 110
19. Keresztszellőzés szívóventilátorokkal .................................................................................................................................................... 111
20. A csirkék pára-, illetve vízleadása a légzéssel és a trágyán keresztül, a testtömegtől függően (100 állatra vonatkozóan naponta, 21 °C
istálló-hőmérsékleten) ................................................................................................................................................................................ 112
21. Egy 1800 g átlagos testtömegű, vegyes ivarú brojlerállomány testtömeg szerinti megoszlása .................................................................. 115
22. A hímivarú brojlerek testtömeg szerinti megoszlása .............................................................................................................................. 116
23. A nőivarú brojlerek testtömegének hisztogramja ................................................................................................................................... 117
24. A roasterek növekedése és halmozott takarmányértékesítése, az ivartól függően (North, McO. és Bell, D. D. 1990 adatai alapján) ............. 119
25. Két azonos tyúkállomány százalékos tojástermelésének alakulása természetes megvilágítás és mesterséges világítási program
alkalmazása mellett (Card–Nesheim 1972) ................................................................................................................................................. 124
26. Tojóhibridek világítási programjai attól függően, hogy az ivarérést siettetni vagy késleltetni kívánják ........................................................ 125
27. Helyesen végzett csőrkurtítás .............................................................................................................................................................. 126
28. Rácspadlós tojóistálló .......................................................................................................................................................................... 130
29. Egyszintes ketrecrendszer elvi elrendezése: 1. ketrec, 2. etetővályú takarmánykiosztó lánccal, 3. csepegtető itató, 4. tojásgyűjtő szalag,
5. trágyaszán ............................................................................................................................................................................................ 133
30. Kétszintes ketrecrendszer elvi elrendezése: 1. csepegtető itató, 2. etetővályú takarmánykiosztó lánccal, 3. tojásgyűjtő szalag, 4.
trágyafelfogó lap, 5. trágyacsatorna ........................................................................................................................................................... 134
31. Háromszintes ketrecrendszer elvi elrendezése: 1. ketrec, 2. itatóvályú, 3. etetővályú, 4. trágyalap, 5. takarmánykiosztó kocsi, 6. tojásvédő
lemez ........................................................................................................................................................................................................ 135
32. A tojóketrecek elhelyezésének lehetőségei a) függesztett lépcsős, kétszintes battéria; b) függesztett lépcsős, kétszintes, középen zárt
battéria; c) egyszintes, külön itatós, etetős battéria; d) egyszintes battéria közös itatóval; e) egyszintes battéria közös etetővel és itatóval; f)
kétszintes lépcsős, kétszintes trágyabattéria; g) kétszintes, ék alakba rendezett battéria; h) szalagos battéria; i) kétszintes battéria automata
tojáskiadóval, trágyalemezzel; j) lépcsős, háromszintes battéria; k) háromszintes, ék alakba rendezett battéria trágyalemezzel; l) négyszintes,
Kalifornia-rendszerű battéria; m) egyszintes battéria automata tojáskiadóval ................................................................................................ 136
33. Trágyaszárítós tojóház ......................................................................................................................................................................... 137
viii
34. Az átlagos vízfogyasztás napi változása a tojóházban 14,5 órás megvilágítás mellett (1000 tyúk, 20 °C hőmérséklet) ............................... 140
35. Leghorn típusú tojóhibridek tojástermelése az első és a mesterséges vedletést követő második és harmadik ciklusban (North, McO. és
Bell, D. D. 1990) ....................................................................................................................................................................................... 146
36. Hústípusú tojók (brojler szülő) tojástermelése az első és a vedletést követő második termelési időszakban. North, McO. és Bell, D. D.
1990 adatai alapján ................................................................................................................................................................................... 147
37. Kétszintes madárháztípus két változatban (Wegner 1990) a) fóliaborítású istállóban b) hagyományos istállóban ....................................... 150
38. Svájci tervek alapján készült többszintes madárházrendszer (Wegner 1990) P: ülőrúd; WF: rácspadló; N: szopókás önitató; Dp:
trágyalemez; F: etetővályú; L: alom; D: trágyaakna; N: tojófészek ............................................................................................................... 151
39. A holland voletage tartástechnológiai megoldás (Ehlhardt et al. 1989, Rommers és Blokhuis 1990) 1: tojófészek; 2: ülőrúd; 3: drótrács
padló 4: trágyaszalag; 5: alom; 6: köretető; 7: itató ..................................................................................................................................... 152
1. Az egy főre jutó pulykahúsfogyasztás alakulása a vezető tíz államban. (USDA, 1997) .............................................................................. 157
2. A hazai vágópulyka-felvásárlás évenkénti mennyisége és aránya az összes baromfin belül (tonna, %) ...................................................... 159
3. Egy mimbersi edényen talált pulykaábrázolás (i. sz. 1100–1300) (Ceram 1979) ....................................................................................... 162
4. Középnagy testű pulyka növekedési szakaszai ....................................................................................................................................... 171
5. Kis és nagy testű típusba tartozó pulykahibridek tömeggyarapodásának különbözősége az ivartól függően ................................................ 172
6. Nagy testű típusba tartozó hímivarú Nicholas pulykák testarányának változása az élőtömeghez viszonyítva, különböző életkorban .............. 175
7. Nagy testű típusba tartozó hímivarú pulykák vágási adatai 22 hetes korban ............................................................................................. 176
8. Középnagy és nagy testű Hybrid szülőpárok tojástermelési adatai (Hybrid Turkey Inc. 1990) .................................................................... 183
9. A napospulykák fogadására előkészített csibegyűrű sematikus vázlata felülnézetből (a Hybrid Turkey Inc. nyomán) ................................... 200
10. A pulykapipék elhelyezkedése a csibegyűrűben, különböző környezeti hatásokra ................................................................................... 202
11. Kotlásleszoktató fülkerendszer vázlatos rajza (a Hybrid Turkeys Inc. nyomán) ........................................................................................ 212
12. Nagy testű típusú pulykahibridek központi teljesítményvizsgálatának eredményei (OMMI 1998) ............................................................... 220
1. A hím- és nőivarú gyöngytyúk fejalakulása ............................................................................................................................................. 223
2. Különböző típusú pecsenyegyöngyösök testtömegtermelése intenzív tartásban ........................................................................................ 225
3. A különböző típusú gyöngytyúkok tojástermelési görbéi .......................................................................................................................... 227
1. A lúd testtájai és tollazata 1. szem; 2. fejtető; 3. fültájék; 4. tarkó; 5. hát; 6. szárny; 7. farok; 8. has; 9. alsó comb; 10. lábszár; 11. láb
a lábujjakkal és az úszóhártyával; 12. mell; 13. nyak; 14. torok; 15. alsó csőr; 16. felső csőr; 17. csőrköröm; a) nyaktollak; b) háttollak; c)
faroktollak; d) szárny fedőtollak; e) szárny evezőtollak; f) hastollak; g) combtollak; h) szárnytartó tollak; i) melltollak ....................................... 240
2. Három baromfifaj fedőtolla és a lúd pehelytolla a) a kacsa fedőtolla kicsi, kecses, a felső vége felé lándzsaszerűen hat; b) a tyúk
fedőtollának alul a tollgerincen kis kísérőtolla van; c) a lúd fedőtolla rövid, tömött, erősen ívelt és tetején szinte egyenesen levágottnak tűnik;
d) a lúd pehelytolla leheletfinom, a hópehelyhez hasonlítható ..................................................................................................................... 242
3. A kelés időpontjának hatása két eltérő genotípusú lúd ivarérésére (Borisov 1966 nyomán) ....................................................................... 249
4. A ludak tojástermelésének alakulása a fotoperiódus természetes változásával összefüggésben (Sauveur 1982) ......................................... 251
5. A termékenység alakulása egészséges és F-2 toxinnal terhelt lúdállományokban (Bogenfürst 1991) .......................................................... 253
6. Természetes tartású gúnárok vérplazma-tesztoszteron-szintjének és ondótermelésének éves ciklusa (Péczely és mtsai. 1988 nyomán) ...... 254
7. Különböző fajtájú és ivarú ludak növekedésének sebessége és szakaszai (Bögre–Bogenfürst 1971) ......................................................... 257
8. A vágási kihozatal alakulása az életkorral összefüggésben a lúdnál, vegyes ivarban (Schneider 1987) ...................................................... 259
ix
9. A lúd néhány jellegzetes viselkedési megnyilvánulása (Fischer 1965 nyomán Schneider 1988); a) veszélyt jelző testtartás; b) fenyegető
testhelyzet a távolságtartásra; c) támadás; d) bizonytalanság a támadás és menekülés között; e) védekezés; f) alázatoskodó mozdulat; g)
közeledés a szexuális partnerhez .............................................................................................................................................................. 263
10. A takarmányfelvétel és a megvilágítás szabályozása a tenyészludak zárt felnevelése folyamán (Bogenfürst 1997) .................................... 274
11. Zárható utónevelői szállás ................................................................................................................................................................... 278
12. Korszerű törzslúdistálló, rácspadozatú kifutóval ..................................................................................................................................... 280
13. Világítási program a ludak hosszú perzisztenciájú tojástermelésének kiváltására .................................................................................... 283
14. Példa a folyamatos tojástermelésre világítási programmal (Rousselot-Pailley 1974) ................................................................................ 284
1. A kacsa testtájai és tollazata ................................................................................................................................................................. 298
2. A pézsmaréce első és második tojástermelési periódusának alakulása természetes körülmények között (Romboli és Poli 1980 nyomán) ..... 304
3. A tojástermelő képesség alakulása a pekingi kacsa szelektált és szelektálatlan populációjában (Sauveur 1988 és Thiele 1995 nyomán) ...... 305
4. A pézsmaréce három egymást követő tojástermelésének alakulása szabályozott viszonyok között (Sauveur és de Carville 1981) ................ 306
5. A tojásrakási sorozatok megoszlása egy átlagosan 70%-os intenzitással termelő pézsmaréce-populációban (Sauveur 1981) ...................... 307
6. A herék tömegének szezonális változása a pézsmarécénél és a pekingi kacsánál (Marchand és Gomot 1973) ........................................... 310
7. A termékenység és a keltethetőség alakulása a pézsmaréce tojástermelése folyamán (Raud 1986) .......................................................... 312
8. A pézsmaréce napi tömeggyarapodásának alakulása az életkorral (Sauveur és de Carville 1990) ............................................................. 314
9. Az izomrostok keresztmetszetének alakulása a pekingi kacsa és a pézsmaréce különböző életkorában (Swetland 1981 cit. Sauveur és de
Carville 1990) ............................................................................................................................................................................................ 315
10. Az értékes testrészek arányának alakulása a három kacsatípus hímivarában (Ricard 1986) .................................................................... 316
11. A zsírszövet arányának alakulása a három kacsatípus hímivarában (Ricard 1986) ................................................................................. 318
12. A pézsmarécék párzási aktivitásának napi ritmusa (Raud 1986 nyomán) ............................................................................................... 322
13. A törzskacsák tojástermelés alatti zárt, intenzív elhelyezését biztosító épület vázlata .............................................................................. 339
14. Modern tömőistálló mulardkacsák számára, egyedi ketreces elhelyezéssel; 1. elszívó ventilátorok; 2. belső légkeverés egyik megoldása:
szegmensenként ismétlődő keverő ventilátorok; 3. a belső légkeverés másik megoldása: a ventilátorra kapcsolt perforált fólia; 4. evaporatív
hűtés 35 cm vastag hütőfallal; 5. friss levegőt bevezető nyílás; 6. fűtőberendezés; 7. evaporatív hűtés ködösítő hűtőberendezéssel ................ 347
1. A galamb testrészei; 1. felső csőrkáva, 2. alsó csőrkáva, 3. orrnyílás, 4. orrdudor, 5. szájzug, 6. álldudor, 7. pofa, 8. homlok, 9. fejbúb, 10.
tarkó, 11. fültájék, 12. szemgyűrű, 13. szivárványhártya, 14. pupilla, 15. nyak eleje, 16. nyak hátulja, 17. nyakoldalak, 18. begy, 19. mell, 20.
hát, 21. ágyék, 22. lágyék, 23. kloáka, 24. szárnyél, 25. fiókszárny, 26. kis szárnyfedők, 27. középszárnyfedők, 28. nagy szárnyfedők, 29.
másodrendű evezők (szárnyszalag), 30. elsőrendű evezők, 31. farokkormánytollak, 32. felső farokfedők, 33. alsó farokfedők, 34. lábszár, 35.
sarok, 36. csüd, 37. lábujjak, 38. talpgumók, 39. karmok ............................................................................................................................ 350
2. Hústípusú galambfiókák (texán) testtömegtermelése az ivartól függően, 30 napos korig (Ballay 1978) ....................................................... 356
3. A takarmányértékesítés változása a tenyészpáronként nevelt, 28 napos vágógalambok mennyiségétől függően (Ballay 1978) ..................... 358
4. Volieres, csoportos galambház belső elrendezése .................................................................................................................................. 368
5. Tenyészgalambketrec és -ketrecblokk (Ballay 1976) ............................................................................................................................... 369
1. A tojás szerkezeti felépítése hosszmetszetben ....................................................................................................................................... 373
2. A tojáshéj keresztmetszetének sematikus ábrázolása (Simkiss 1968 és Gilbert 1979 nyomán) .................................................................. 377
3. A tyúkembrió a keltetés 48. órájában (Duval nyomán) ............................................................................................................................ 382
x
4. Az extraembrionális hártyák a tyúktojásban a keltetés 12. (a) és 19. (b) napján (Rahn és mtsai. 1979 nyomán) .......................................... 384
5. Az embrió, a szik és a fehérje szárazanyagának változása a tyúktojásban a keltetés alatt (Romanoff 1967 nyomán) ................................... 387
6. Az embrió, a szik és a fehérje tömegének változása a tyúktojásban a keltetés alatt (Romanoff 1967 nyomán) ............................................ 388
7. A 12 napos keltetett tyúktojás extraembrionális üregeinek kapcsolata (Deeming 1986 nyomán) ................................................................. 390
8. A tüdőlégzés kialakulása a keltetés 19. napjának végén tyúktojásban (Visschedijk nyomán, cit. Sauveur 1988) .......................................... 392
9. Egy friss és egy hosszan tárolt tyúktojás képe feltörés után, felül- és oldalnézetben ................................................................................. 402
10. Hét napig keltetett tyúkembriók fejlettségbeli eltérései 3 °F-os hőmérséklet-különbség hatására (Mauldin és Buhr 1990) ........................... 412
xi
A táblázatok listája
1. A takarmány energia- és fehérjetartalmának hasznosulása különböző állattenyésztési ágazatokban (%) (Brandsch és mtsai. 1986) ................ 1
2. A tyúktojás beltartalma (Scholtyssek, S. nyomán, 1987) ............................................................................................................................. 2
3. A vágott pecsenyecsirke emberi fogyasztásra széles körben felhasznált testrészeinek összetétele (Moran, E. T. nyomán, 1995) ..................... 3
4. A világ tojás- és vágóbaromfi-termelésének, valamint az egy főre eső fogyasztásnak a változásai 1970–1997 között (FAOSTAT 1998.) ........... 4
5. A világ legnagyobb vágottbaromfi-exportőr és -importőr országai (1997) (FAOSTAT 1998.) .......................................................................... 5
6. A baromfi-törzsállomány alakulása 1960–1997 között (KSH-adatok) ............................................................................................................ 5
7. Magyarország baromfihús- és tojástermelése 1960–1997 között (KSH-adatok) ............................................................................................ 6
8. Az egy főre jutó baromfihús- és tojásfogyasztás (KSH-adatok) .................................................................................................................... 8
9. A tyúkfaj egyes értékmérő tulajdonságai között fennálló genetikai és fenotípusos korrelációk (Kinney, T. B. összefoglaló tanulmányai
alapján) ....................................................................................................................................................................................................... 20
10. A fajta és típus hatása a húscsirkék legfontosabb vágási tulajdonságaira (Horn P. 1981, nevelési idő 56 nap) ............................................ 34
11. A vágott brojler ehető részeinek aránya és a nyers brojlerhús kémiai összetétele (1,5 kg vágott tömeg ehető belsőségekkel) (Scholtyssek
1987 nyomán) ............................................................................................................................................................................................. 37
12. A pecsenyecsirke és a kifejlett tyúk táplálóanyag-tartalma 100 g ehető részre vonatkozóan (Scholtyssek, S. 1995) ..................................... 38
14. Néhány tyúkfajta tollszínét meghatározó génkombináció ......................................................................................................................... 44
15. A rendellenességeket okozó gének száma hatásuk szerint (Somes, R. G., Crawford, R. D., Somes és mtsai. 1990 nyomán) ....................... 46
16. Ketrecben tartott tojótyúkok különböző viselkedésformáinak időbeli megoszlása (%) 13 órás megvilágítási idő során (Bessei 1980, cit.
Scholtyssek 1987) ....................................................................................................................................................................................... 48
17. A tyúkfélék evési sebessége különféle takarmányok adagolásakor (Czakó, J. 1978) ................................................................................. 49
18. A tömegszelekció és a családszelekció közötti különbség ....................................................................................................................... 54
19. Heterózis (%) kétvonalas, három- és négyvonalas leghorn keresztezésekben. Fairfull, R. W. és mtsai. (1987) adatai alapján ....................... 60
20. A reciprok rekurrens szelekcióval nemesített tiszta vonalú és keresztezett állományok teljesítményének változása 1977 és 1997 között
(Horn és mtsai. 1998) ................................................................................................................................................................................. 62
21. Az egyes értékmérő tulajdonságok változásának mértéke különböző leghorn tojóhibrid-állományokban (F1) és azok továbbszaporított
1 2
utódnemzedékei (F2) esetén ( Flock, D. K., Horn P. és Bohren, B. B. adatai alapján) ................................................................................... 63
22. Modellkalkuláció 5000 nagyszülő tyúktól származó szülőpár- és brojlervégtermék mennyiségének kiszámításához ..................................... 68
23. Az egyetlen beólazott nagyszülői (brojler) apai vonalba tartozó kakas után várható pecsenyecsirkék mennyisége ....................................... 68
24. A leghorn típusú (L) és a barna héjú tojást termelő tojóhibridek (B) teljesítményének változása a főbb értékmérő tulajdonságokat tekintve,
1980 és 1996 között, az Európai Teljesítményvizsgálatok átlagában A teszt időtartama: 141–500. életnap (Shalev és Pasternak 1998. adatai
alapján) ....................................................................................................................................................................................................... 76
26. Hústípusú tenyészállományok etető- és itatótérigénye a nevelés alatt ...................................................................................................... 85
27. Tojótípusú, barna héjú tojást tojó tenyésznövendékek etető- és itatóférőhely-igénye a nevelés alatt ........................................................... 86
28. Hústípusú tenyészállományok nevelésére ajánlott világítási program ....................................................................................................... 89
29. Tojótípusú szülőállományok részére ajánlott világítási programok ............................................................................................................ 89
xii
30. Hústípusú szülőpár-jércék kívánatos testtömege és az etetett napi takarmányadagok, az etetés módjától függően, a nevelés alatt és a
tojóházban* ................................................................................................................................................................................................. 92
31. Tojóhibrid szülőpár testtömeg-növekedése és takarmányozási programja a nevelés és a tojóházi tartás alatt ............................................. 94
32. A tenyészállományok férőhelyigénye a tojástermelés időszakában, a típustól és tartásmódtól függően ....................................................... 98
33. Különböző típusú tenyészállományok etető- és itatóférőhely-igénye a tojóházi tartás során ....................................................................... 98
35. Az évenkénti rotációk száma a hizlalási időtől és a szervizperiódus időtartamától függően ...................................................................... 103
36. A telepítési sűrűség hatása a brojler értékmérő tulajdonságaira mélyalmos tartásban (North McO. adatai alapján 1981) ............................ 105
37. Megszakításos világítási program ......................................................................................................................................................... 105
38. A brojlercsirke hőmérsékletigénye ........................................................................................................................................................ 108
39. A brojlercsirkék légcsereigénye a külső hőmérséklet és a páratartalom függvényében (Budai Z., Szép I. 1997) ........................................ 109
40. A brojler hőtermelése a testtömegtől függően ....................................................................................................................................... 111
41. Az ivarilag elkülönített hizlaláshoz javasolt táplálóanyag-összetételek .................................................................................................... 118
42. Az ajánlott telepítési sűrűség a jércék típusától, korától és a tartási módtól függően ............................................................................... 122
43. A tojóhibridek etető- és itatótér-szükséglete a nevelés alatt ................................................................................................................... 122
44. A tojóhibrid csibék hőmérsékleti igénye ................................................................................................................................................ 123
45. Ketrecben nevelt jércék ajánlott férőhely-, etető- és itatótérigénye, a típustól és a kortól függően ............................................................. 127
46. A tojóhibrid csibék hőmérsékletigénye .................................................................................................................................................. 128
47. A különböző padlós rendszerekben ajánlott telepítési sűrűség ............................................................................................................... 131
48. A tojótyúk értékmérő tulajdonságainak változása a ketrecenként telepített állatlétszámtól függően (140–550 napos kor között) Horn P.
(1981) ....................................................................................................................................................................................................... 138
49. Könnyű testű tojóhibridek vízfogyasztása optimális (15–18 °C) hőmérsékleten, a tojástermelés intenzitásától függően (Scholtyssek
1987) ........................................................................................................................................................................................................ 139
50. A levegőáramlás sebességtől függő hűtőhatása .................................................................................................................................... 141
51. Egy leghorn típusú fehér tojóhibrid és egy középnehéz, barna héjú tojást termelő hibridállomány tojástermelési intenzitása (%) az
életkortól függően 504 napos korig (72 hét) ............................................................................................................................................... 142
52. Kalifornia típusú, meleg égövi vedletési program (vízmegvonás nélkül) .................................................................................................. 144
53. A tojók vedletéskori életkorának hatása a második tojóciklus tojástermelésére (Univ. California 1988) ..................................................... 145
53b. Leghorn típusú tojóhibrid tojásainak tömeg szerinti megoszlása az első és a vedletést követő második tojástermelési ciklusban (North
McO. és Bell, D. D. 1990 nyomán) ............................................................................................................................................................ 147
54. Néhány európai országban érvényes speciális technológiai előírás a tojótyúktartásban ........................................................................... 153
1. A világ legjelentősebb pulykahústermelő országai (1000 tonna) (USDA, 1997) ......................................................................................... 157
2. A felvásárolt vágópulyka évenkénti megoszlása típus szerint (tonna, %) (Baromfitermelők Egyesülése) ..................................................... 160
3. Különböző típusú pulykahibridek teljesítményvizsgálatokon mért átlagos testtömege ivaronként, az életkortól függően 1974 és 1990
között ........................................................................................................................................................................................................ 169
4. Nagy testű típusba tartozó pulykák 16 és 20 hetes korban mért testsúlyának változása 1973 és 1993 között ............................................. 173
5. Kereskedelmi forgalmazású B.U.T. Big 6-os hibrid standard adatai az életkortól függően (British United Turkeys Ltd. 1999) ........................ 178
6. B.U.T. Big 6 szülőpárok takarmányfogyasztási standardja (a British United Turkeys Ltd. nyomán) ............................................................. 181
xiii
7. B.U.T. Big 6 szülőpárok standard termelési adatai (British United Turkeys Ltd. 1994) ............................................................................... 183
8. A kanadai Hybrid Turkeys Inc. által tenyésztett genotípusok néhány főbb értékmérő tulajdonsága (Hybrid Turkeys Inc. 1990) ...................... 191
9. A típus- és az anyai heterózis együttes hatása a vágópulyka előállításában (Horn nyomán módosítva) ...................................................... 194
10. Kívánatos hőmérsékleti értékek kombinált fűtésnél ................................................................................................................................ 201
11. A pulyka légcsereigénye zárt, intenzív tartásban, mesterséges szellőztetés esetén ................................................................................. 202
12. Pulykaszülőpárok mesterséges világítási programja (a Hybrid Turkeys Inc. nyomán) .............................................................................. 204
13. Szülőpárok javasolt telepítési sűrűsége az ivartól függően, különböző életkorokban (a Hybrid Turkeys Inc. nyomán) ................................. 206
14. Nagy testű szülőpárok takarmányozási programja (a Hybrid Turkeys Inc. nyomán) ................................................................................. 207
15. Brojlerpulykák világítási programja a nevelés első 10 napján ................................................................................................................. 215
16. A hizlalás során ajánlott telepítési sűrűség, a típus, az ivar és az életkor függvényében .......................................................................... 217
17. Nagy testű Hybrid Large White állományok ajánlott takarmányozási programja (a Hybrid Turkeys Inc. nyomán) ........................................ 217
1. A pecsenyegyöngyös értékes húsrészeinek kémiai összetétele, 12 hetes korban (Horn P. és mtsai. 1974.) ................................................ 225
2. A gyöngytyúkok takarmányértékesítése intenzív tartásban, optimális viszonyok között (Vogt, H. 1984) ....................................................... 226
3. A gyöngytyúkok előnevelése során betartandó technológiai ajánlások ..................................................................................................... 229
4. A gyöngyösök utónevelése során ajánlott tartástechnológiai irányelvek .................................................................................................... 230
5. A gyöngytyúk-tenyészállományok számára ajánlott keveréktakarmányok táplálóanyag-tartalma a nevelés alatt és a tojóházban (Sholtyssek
S. nyomán 1987.) ...................................................................................................................................................................................... 231
6. A pecsenyegyöngyösök intenzív hizlalásában ajánlott takarmányok főbb beltartalmi értékei (ISA Essor 1995) ............................................ 232
1. A hazai lúdárutermelés főbb mutatói (Forrás: Baromfi Termék Tanács) .................................................................................................... 236
2. Különböző lúdfajták tojástermelő képessége (Schneider 1988) ................................................................................................................ 246
3. Néhány hazai lúdfajta kotlási aránya (Bögre 1981) ................................................................................................................................. 247
4. Két lúdfajta tojástermelésének változása az életkortól függően (Sauveur 1982) ........................................................................................ 249
5. A tojástermelés alakulása az első éves teljesítmény függvényében (Schneider 1988 nyomán) .................................................................. 250
6. A szaporasági mutatók és a takarmányértékesítés alakulása zárt, intenzív tartásban az ivarérett lúdtojók élőtömege szerint (Bogenfürst
1996) ........................................................................................................................................................................................................ 252
7. A megvilágítási tartam hatása a termékenyítőképességre (Bielinski 1979 nyomán) ................................................................................... 254
8. Ötéves szelekció hatása egy lúd apavonal 56 napos élőtömegére és mellhúsvastagságára (Schneider 1989) ............................................ 257
9. A tartásforma hatása a lúdhizlalás eredményeire (Torges és Wegner 1988) ............................................................................................. 258
10. A lúd előnevelésének hőmérsékletigénye ............................................................................................................................................. 275
11. A ludak előnevelésének fontosabb tartástechnológiai paraméterei ......................................................................................................... 276
12. A törzslúdtartásban betartandó fontosabb technológiai határértékek ....................................................................................................... 280
13. A pecsenyelúd-utónevelés főbb tartástechnológiai paraméterei .............................................................................................................. 285
14. A pecsenyelúd-előállítás takarmányozási programja .............................................................................................................................. 287
1. A világ és néhány fontosabb ázsiai ország kacsatermelésének alakulása (Forrás:WATT Statistical Yearbook 1996) ................................... 292
2. A kacsahús termelésének alakulása Európa kiemelt országaiban (Catella 1990, a WATT Statistical Yearbook 1996 és a Baromfi Termék
Tanács adatai) .......................................................................................................................................................................................... 293
3. A hazai kacsaágazat felvásárlási adatai és főbb mutatói (a Baromfi Termék Tanács adatai) ...................................................................... 294
xiv
4. A pekingi és a szelektált pézsmaréce főbb szaporasági mutatói (Sauveur és de Carville 1990 nyomán) ..................................................... 302
5. A környezeti hőmérséklet hatása a pézsmarécék második tojástermelési periódusában nyújtott teljesítményére (Sauveur és de Carville
1990) ........................................................................................................................................................................................................ 309
6. A pézsmarécék ondótermelésének alakulása a spermavétel módjától függően (Sauveur és de Carville 1990) ............................................ 311
7. A takarmány A-vitamin-tartalmának hatása a házikacsa szaporasági mutatóira (Shen 1986) ..................................................................... 312
8. A különböző életkorokban vágott kacsák testének összetétele (Pingel 1990) ............................................................................................ 317
9. Kilenc generáción keresztül, a takarmányértékesítő képesség javítására végzett szelekció eredménye (Powell 1986) ................................. 319
10. A testtömegre és a mellvastagságra végzett szelekció hatása hét generáció után (Pingel és Heimpold 1983) ........................................... 319
11. A házikacsák előnevelésének hőmérsékletigénye ................................................................................................................................. 330
12. Ajánlott telepítésisűrűség-értékek a nevelési mód és a padozat típusa szerint a kacsák előnevelése folyamán ......................................... 331
13. A kacsák előnevelésének fontosabb tartástechnológiai paraméterei ....................................................................................................... 332
14. A pézsmarécék felnevelésnek fontosabb technológiai előírásai .............................................................................................................. 334
15. A tenyészpézsmarécék takarmányozási programja ............................................................................................................................... 336
16. A törzskacsatartás fontosabb paraméterei ............................................................................................................................................ 337
17. A tenyészpézsmarécék tartásának fontosabb tartástechnológiai paraméterei (Sauveur és de Carville 1990 nyomán) ................................ 340
18. A pecsenyekacsák utónevelésének főbb tartástechnológiai paraméterei ................................................................................................. 342
19. A töméses hizlalásra szánt hímivarú mulardkacsák takarmányozási programja a nevelés tartama szerint (Forrás: Grimaud Fréres 1996) .... 345
1. A galamb néhány értékmérő tulajdonságának öröklődhetősége (Meleg I. 1996) ....................................................................................... 352
2. Néhány fontosabb értékmérő tulajdonság közötti genetikai és fenotípusos korreláció a galambnál (Meleg I.–Horn P. 1998) ......................... 352
3. Az Autosex Texán húsgalambok keltethetőségét befolyásoló paraméterek változása az évszaktól függően (Meleg I. 1996) ......................... 354
4. Pecsenyegalambok vágási paraméterei a kortól és az ivartól függően (Meleg és Horn 1995) .................................................................... 357
5. A galambfaj autoszómáin lokalizált, tollszínt és szemszínt meghatározó génjei (Horn 1991, cit.: Levi, 1963 és Vogel-Engelmann 1980) ........ 359
6. A galambfaj ivari kromoszómáiban elhelyezkedő fontosabb gének (Horn 1991, cit.: Levi 1963, Vogel-Engelmann 1980) .............................. 360
7. Öröklődő rendellenességek a galambfajban (Horn 1991, cit.: Levi 1963, Vogel-Engelmann 1980, Hollander-Miller 1978) ............................. 361
8. Egyéb gazdasági galambfajták főbb értékmérő tulajdonságai (Biszkup 1981) ........................................................................................... 365
9. Az egyes értékmérő tulajdonságoknál jelentkező rokontenyésztési depresszió mértéke a galamb fajban (Horn, P.-Meleg, I. 1999) ............... 367
1. A friss tojás alkotórészeinek aránya baromfifajok szerint (Sauveur 1988 nyomán) .................................................................................... 372
2. A tojásfehérjét alkotó proteinek típusa és szerepe (Feeney és Allison 1969 nyomán) ............................................................................... 374
3. A húshibrid szülőpároktól származó rendellenes tojások keltethetősége (Brake 1987) .............................................................................. 396
4. A fontosabb baromfifajok tojásainak optimális tárolási körülményei, a tárolás hosszától függően ................................................................ 399
5. A normál tárolás hatása a keltethetőségre, a keltetési periódus hosszára és a brojlerek testtömegére (North és Bell 1990 nyomán) ............. 400
6. A keltetés előtti fölmelegítés hatása a húshibrid szülőpárok tenyésztojásainak keltethetőségére (Bogenfürst 1998) ..................................... 403
7. A lúdtojások keltethetőségének alakulása a hosszan tartó tárolás alatt végzett periodikus fölmelegítés hatására (Bogenfürst 1998) .............. 404
8. A tojás nagyságának hatása a csibe tömegére (8 hónapja termelő tojóállományban)(North és Bell 1990 nyomán) ...................................... 405
9. A kelési tömeg aránya a tojástömeghez az egyes baromfifajokban (Shanaway 1987) ............................................................................... 405
10. A keltetésből kiesett tyúktojások baktériumflórája (Bruce és Drysdale 1991) ........................................................................................... 406
11. A fontosabb baromfifajok tojásrakásának napi megoszlása* (Sauveur és Reviers 1988 nyomán) ............................................................. 408
xv
12. A relatív páratartalom, a tojásnagyság és a tojástömeg csökkenésének összefüggése (North és Bell 1990 nyomán) ................................. 414
13. A tojásforgatás szögének és gyakoriságának hatása a tyúktojások keltethetőségére (North 1990 nyomán) ............................................... 417
xvi
Előszó
A világ népessége elérte a 6 milliárdot, megháromszorozódott a XX. század folyamán.
A mezőgazdasági termelés átalakulása, hatékonyságának világméretű növekedése ellenére még ma is majd egymilliárd ember éhezik a fejlődő
országokban, az alultápláltság újabb több százmillió embert sújt, sajnos nemcsak a fejlődő, hanem még a legfejlettebbek közé tartozó államokban
is. Ez a helyzet nagy kihívás mindazok számára, akik felelősek a világ népességének élelmiszer-ellátásáért.
Az ember egészséges táplálkozásában nem nélkülözhetőek az állati eredetű élelmiszerek. A III. évezred küszöbén sajnálattal kell megállapítani,
hogy a fejlődő országok nagy részében a lakosság állati eredetű fehérjefogyasztása csupán egynegyede a fejlett országokénak, rontva e régiók
népegészségügyi helyzetét, életminőségét. Az állattenyésztés fejlesztése azonban nem csupán az emberiség jobb táplálék-ellátásának kényszere
miatt fontos. Az ember szemszögéből nézve az állattenyésztés sokcélú tevékenységgé vált gazdasági, szociális és környezetgazdálkodási
szempontból egyaránt. Azon túlmenően, hogy az állati termékek nélkülözhetetlenek a táplálkozásban, az ipar számtalan alapanyagát szolgáltatják,
az állattenyésztés munkahelyek százmillióit teremti meg, az állatok tartása és tenyésztése sokak számára az életminőséget javító kedvteléssé is
vált (pl. hobbi- és sportcélú állattenyésztés) új virágzó iparágakat is teremtve. Az állattenyésztés több ágazata a kulturált környezet fenntartásának is
nélkülözhetetlen eleme (pl. természetvédelmi területek, alpesi, erősen dombos és más vidékek legeltetéssel fenntartható ökológiai egyensúlyának
megőrzése stb.).
Az állatitermék-előállításnak, az állattenyésztés különböző ágazatainak a gazdaság más ágazataival versenyeznie kell a természeti (föld, víz,
energia), a tőke és a humán erőforrásokért. Ez a helyzet rákényszeríti az állattenyésztést arra, hogy olyan termelési rendszereket alkalmazzon,
amelyek mind nagyobb hatékonyságúak. A termelés hatékonyságát azonban úgy kell fenntartani, hogy az ne károsítsa a környezetet, etikai és
szociális szempontból elfogadható, céljait tekintve összhangban legyen adott ország vagy régió igényeivel és a rendelkezésére álló erőforrásokkal.
A XX. század második felében a legfejlettebb agrárgazdasággal jellemezhető európai országokban az állattenyésztés termékei a mezőgazdaság
termelési értékének több mint 60%-át képezik.
Magyarország történelme során az állattenyésztés mindvégig fontos szerepet töltött be a gazdaságban. Hazánkban az állattenyésztés nemcsak
a lakosság ellátását biztosította állati termékekből az adott kor színvonalának megfelelően, hanem évszázadok óta fontos szerepet játszott a
külkereskedelemben is.
Fejlett állattenyésztés nélkül hazánkban sem képzelhető el a fenntartható magas színvonalú mezőgazdaság, a vidékfejlesztési programok részeként
– megfelelő foglalkoztatást is garantálva – a megtermelt biomassza hatékony és nagy hozzáadott értéket biztosító átalakítása. A sokoldalú magyar
állattenyésztés számos ágazatának továbbfejlesztése mennyiségi és minőségi vonatkozásban nemzeti érdek, elengedhetetlen eleme Magyarország
gazdasági fejlődésének.
Az Állattenyésztés megjelenő három kötetében igyekeztünk eleget tenni azoknak a követelményeknek, amelyeket az állattenyésztési szakma és az
állattenyésztés-tudományok támasztanak. A magyar agrár-felsőoktatás intézményeinek kiváló szakembereit sikerült szerzőként megnyerni az egyes
xvii
Előszó
témakörök ismeretanyagának megírására. Munkánk során támaszkodhattunk arra az igen sikeres és szakmailag is magas színvonalú egyetemi
tankönyvsorozatra, az Állattenyésztési enciklopédiára, amely az 1960-as évektől kezdve majd három évtizeden át szolgálta az agrár-felsőoktatást
és a gyakorlatban dolgozó szakembereket.
E könyv három kötete megírásakor figyelembe vettük azokat a korszerű egyetemi-főiskolai tankönyveket – a terjedelmi korlátok okán is –, amelyek
ismeretanyaga alapozza, szervesen kiegészíti és szorosan kapcsolódik az egyes állattenyésztési ágazatok könyvünkben összefoglalt anyagához.
Olvasóinknak különös figyelmébe ajánljuk a következő, a Mezőgazda Kiadó gondozásában megjelent szakkönyveket: Husvéth Ferenc (szerk.):
A gazdasági állatok élettana az anatómia alapjaival (2000); Schmidt János: Gazdasági állataink takarmányozása (1995); Dohy János: Genetika
állattenyésztőknek (2000); Duduk Vendel (szerk.): Állategészségtan (1995). Az előbbieken túlmenően ajánljuk Kovács Ferenc (1990) Állathigiénia
c. könyvét, amelyet a Mezőgazdasági Kiadó jelentetett meg.
A szerzők mindegyike arra törekedett, hogy a rendelkezésre álló hatalmas és állandóan növekvő ismeretanyagból a legfontosabbat összegezze.
Mindnyájunkat az az elv is vezérelt, hogy írásunk közérthető legyen, mellőzzük – ahol csak lehetett – az idegen szakkifejezések használatát.
A könnyebb olvashatóság érdekében elkerültük a szövegközi hivatkozásokat. Minden ágazati fejezet végén megadjuk a legfontosabb ajánlott
szakirodalmat, valamint a felhasznált forrásmunkák közül a leglényegesebbet, megkönnyítve Olvasóinknak azt, hogy egyes szakkérdésekben
részletesebben is elmélyedhessenek.
Amikor a háromkötetes Állattenyésztést – remélhetőleg sikeres – útjára bocsátom, egyúttal kérem az oktatásban résztvevő kollégáimat, a gyakorló
szakembereket, a könyvet forgató hallgatókat és minden kedves olvasót is arra, hogy kritikai és egyéb észrevételüket, javaslataikat juttassák el
hozzám vagy illetékes szerzőtársaimhoz. A bizonyára hasznos megjegyzések és tanácsok hozzájárulnak majd ahhoz, hogy a könyvsorozat esetleges
későbbi új, átdolgozott kiadásai minél hasznosabbak, tökéletesebbek, a ma fellelhető hibák vagy hiányosságok minél inkább kiküszöbölhetőek
legyenek.
A szerzők nevében:
Horn Péter
xviii
1. fejezet - Tyúktenyésztés
1. Gazdasági jelentősége a világon és hazánkban
1.1. Az árutojás- és pecsenyecsirke-termelés gyors növekedését előidéző tényezők
A XX. század második felében világszerte jellemző a baromfitenyésztés, ezen belül döntően a tyúktenyésztés jelentőségének erőteljes növekedése
az állati termékek előállításában. E jelenség főbb okai a következők:
• A biztonságos, folyamatos és hatékony tojás- és pecsenyecsirke-előállítás feltételei legalább közepes vagy magas színvonalon a Föld minden
kontinensén megteremtődtek.
• Vallási megkötések a tojás és csirkehús fogyasztását sehol nem korlátozzák.
• A tyúkfaj biológiai adottságai, mint pl. a nagy szaporaság, a jó alkalmazkodóképesség a különböző környezeti feltételekhez, a nagy teljesítményű
hibridek előállítását lehetővé tevő genetikai adottságok, a keltetőtojások és naposcsibék egyszerű és viszonylag olcsó szállíthatósága, mind olyan
tényezők, amelyek a tyúktenyésztés világméretű előretörését nagyban segítették.
• A tojástermelés, valamint a pecsenyecsirke-előállítás során a megetetett takarmány energia- és fehérjetartalma jól hasznosul (1. táblázat).
1. táblázat - A takarmány energia- és fehérjetartalmának hasznosulása különböző állattenyésztési ágazatokban (%)

(Brandsch és mtsai. 1986)
Energia Fehérje
Ágazatok
hasznosulás (%)
Tejtermelés (4500 kg/tehén/év) 36 43
Húsmarha (500 kg) 11 10
Sertéshizlalás 30 20
Tojástermelés (250 tojás/év) 30 25
Pecsenyecsirke hizlalás 27 23
• A tyúk tojása – a C-vitamin kivételével – tartalmazza mindazokat a létfontosságú táplálóanyagokat és kis mennyiségben szükséges vitaminokat
és ásványi anyagokat, amelyek az emberi szervezet számára szükségesek. Már napi egyetlen tojás elfogyasztása döntően fedezi az ember
1
Tyúktenyésztés
napi fehérje-, linolsav-, foszfor-, vas-, D3- és B12-vitamin-szükségletét (2. táblázat). A tojásfogyasztás jelentős növelése ezért népegészségügyi
szempontból is kívánatos lenne.
2. táblázat - A tyúktojás beltartalma (Scholtyssek, S. nyomán, 1987)

100 g anyagban
teljes tojás fehérje sárgája
Víz (g) 74,57 88,07 48,76
Energia (kJ) 661 204 1546
Fehérje (g) 12,14 10,14 16,40
Zsír (g) 11,15 0 32,93
Szénhidrát (g) 1,20 1,23 0,21
Nyersrost (g) 0 0 0
Hamu (g) 0,94 0,56 1,70
Ásványi anyagok
Kalcium (mg) 56 11 152
Vas (mg) 2,09 0,03 5,58
Magnézium (mg) 12 9 15
Foszfor (mg) 180 11 508
Kálium (mg) 130 137 90
Nátrium (mg) 138 152 49
Cink (mg) 1,44 0,02 3,38
• A tojás szinte nélkülözhetetlen alkotóeleme a sütő- és élelmiszeripar számtalan termékének, javítva azok táplálóértékét, gyártástechnológiai és
konyhatechnikai tulajdonságait. A tojással és a belőle készült termékekkel szemben korábban hangoztatott egészségügyi aggályok alaptalannak
bizonyultak.
• Számos más iparág sem nélkülözheti a tojást (pl. kozmetikai ipar, bőripar, takarmányipar, gyógyszeripar stb.).
• A fejlett országokban a pecsenyecsirke húsa az egészséges emberi táplálkozás egyik meghatározó elemévé vált az utóbbi két évtizedben.
Emésztés-élettanilag magas biológiai értékű, fehérjében gazdag (20%), könnyen emészthető, zsírban szegény, sokféleképpen elkészíthető, a
modern konyhatechnikában jól alkalmazható, ízletes élelmiszer.
2
Tyúktenyésztés
• Az ipari feldolgozás során a pecsenyecsirke különböző testrészeiből készített továbbfeldolgozott termékek széles választékát állítják elő
világszerte. A pecsenyecsirke különböző testrészeinek egymástól jelentősen eltérő összetétele, táplálóanyag-tartalma és élvezeti értéke –
a fogyasztói igények sokféleségét is figyelembe véve – nagyon alkalmassá teszik azokat arra, hogy számtalan továbbfeldolgozott termék
alapanyagául szolgáljanak (3. táblázat).
3. táblázat - A vágott pecsenyecsirke emberi fogyasztásra széles körben felhasznált testrészeinek összetétele
(Moran, E. T. nyomán, 1995)
Megnevezés Víz (%) Protein (%) Zsír (%) Hamu (%)
Belezett, tisztított teljes test 59,1 17,5 16,0 3,2
Mellhús 73,6 24,0 2,8 1,5
Combhús* 70,4 19,6 10,2 1,1
Szárny 65,6 14,6 18,5 15,4
Máj 70,0 19,9 8,0 1,3
Zúza 76,0 17,8 5,0 1,2
Szív 70,8 13,4 14,1 1,2
* bőr és csont nélkül
• A tyúktenyésztés fő termékein, a tojáson és a húson kívül jól felhasználhatók a melléktermékek is. A tollból a takarmányipar toll-lisztet készít, a
vágóhídi – emberi fogyasztásra alkalmatlan – részekből megfelelő továbbfeldolgozás révén többek között értékes állateledelek készülnek. Ma már
utóbbi külön is erős iparággá fejlődött.
• A tyúktrágya sokoldalúan felhasználható szerves trágyaként a növénytermesztésben, a pecsenyecsirke-hizlalás során keletkező almos trágyát
pedig sokhelyütt kérődzők takarmányozására használják.
1.2. A tojás- és pecsenyecsirke-előállítás főbb tendenciái a világon

A világ tyúkállománya meghaladja a 11 milliárdot. A tyúkállomány több mint 40%-át Ázsiában, 20%-át Észak- és Közép-Amerikában, 13%-át
Európában és majdnem ugyanannyit a volt Szovjetunió utódállamaiban tartják. Afrikában és Óceániában viszonylag kevés tyúkot tartanak.
A modern árutojás-termelés és pecsenyecsirke-előállítás először az USA-ban alakult ki már az 1930-as évektől kezdődően, és gyorsuló
ütemben fejlődött, messze megelőzve a világ más részeit, az ötvenes évek végéig. Az 1960-as évek elejétől beszélhetünk igazán az árutojás-
termelés és pecsenyecsirke-előállítás világméretű elterjedéséről és gyors térhódításáról. Ettől kezdve minden kontinensen számos országban és
régióban kialakultak azok a komplex feltételek (biológiai alapok, takarmánytermesztés, állategészségügyi, takarmány- és feldolgozóipar, technikai,
3
Tyúktenyésztés
műszaki, szolgáltatási és humán infrastruktúra, vásárlóerő és -igény stb.), amelyek nélkülözhetetlen elemei a modern baromfitermelési iparágnak.
A baromfitojás- és -hústermelési szektort joggal tekinthetjük az állatitermék-előállítás világszerte elismerten legerősebb és legszervezettebb
ágazatának.
A világ étkezésitojás-termelésében és vágóbaromfi-termelésében a tyúkfaj a meghatározó nagyságrendet jelentő baromfifaj.
A világ tojástermelése két és félszeresére nőtt, a vágóbaromfi-termelés majdnem megötszöröződött 1970 óta (4. táblázat).
4. táblázat - A világ tojás- és vágóbaromfi-termelésének, valamint az egy főre eső fogyasztásnak a változásai 1970–
1997 között (FAOSTAT 1998.)
Termék Termelés (millió tonna) Egy főre eső évi fogyasztás (kg)
és országcsoport
1970 1997 1970 1997
Tojás 20,5 50,2 5,1 7,7
Fejlett országok 15,0 18,2 12,8 12,2
Fejlődő országok 5,5 32,0 1,9 5,9
Vágóbaromfi 13,1 62,6 4,0 9,8
Fejlett országok 9,8 30,0 10,2 21,0
Fejlődő országok 3,3 32,6 1,5 6,5
Európa, az USA, Közép-Amerika, Kanada és Ausztrália tojástermelése kisebb mértékben növekedett, mert e térségekben már az 1970-es években
is nagy volt a termelés, és a tojásfogyasztás is megközelítette a táplálkozás-élettanilag optimális mértéket. A tojásfogyasztás csökkentése irányába
ható – utóbb szakmailag megalapozatlannak bizonyuló – kampányok a fogyasztás és termelés visszaesését is okozták egyes fejlett országokban
(koleszterinhisztéria).
A termelés nagyarányú növekedése elsősorban Dél-Amerikára, Ázsia dinamikusan fejlődő térségeire jellemző, és tart napjainkban is.
A fejlett és a fejlődő országok egy főre eső tojásfogyasztásában azonban még ma is nagyok a különbségek, habár 1970 óta látványos a változás,
hiszen a fejlődő országok egy főre eső tojásfogyasztása megháromszorozódott, és eléri a 128 tojás/év/fő szintet (5,9 kg).
Az étkezési tojás világkereskedelme nem jelentős, hiszen majd minden ország arra törekszik, hogy lehetőség szerint megtermelje a lakosság számára
ezt az alapvető fontosságú élelmet.
A világ baromfihús-termelése 1970 és 1997 között 13,1 millió tonnáról 62,6 millió tonnára nőtt. A baromfihúson belül a pecsenyecsirke 85–86%-ot
képvisel. A fejlett országokban a termelés háromszorosára, a fejlődő országokban tízszeresére növekedett, jelezve azt a nagy gazdasági fejlődést is,
amely Ázsia számos régiójára és Dél-Amerikára jellemző volt, és amely megalapozta a modern brojleripar kiépítését, és megteremtette a fizetőképes
4
Tyúktenyésztés
keresletet a baromfihús iránt. A fejlett országokban az egy főre eső fogyasztás megduplázódott (10,2, illetve 21 kg), a fejlődő országokban több
mint négyszeresére nőtt (1,5, illetve 6,5 kg). Az egy főre eső baromfihús-fogyasztásban a fejlett és a fejlődő országok csoportján belül is nagyok
a különbségek.
A világkereskedelemben a baromfihús jelentős szerepet játszik. Sok országban a gyorsan növekvő keresletet saját termelésből nem tudják kielégíteni.
Egyes országok (Kína) vagy régiók (EU) jelentős exportőrök, egyúttal importőrök is (5. táblázat). A legnagyobb termelő és egyben legnagyobb
exportőr az USA.
5. táblázat - A világ legnagyobb vágottbaromfi-exportőr és -importőr országai (1997) (FAOSTAT 1998.)

Exportáló országok 1000 t Importáló országok 1000 t
1. USA 2 641 Oroszország 957
2. Európai Unió 908 Hongkong 920
3. Hongkong 660 Kína 900
4. Kína 600 Japán 534
5. Brazília 580 Szaud-Arábia 247
6. Thaiföld 167 Európai Unió 214
Az előrejelzések szerint a baromfihús-termelés, ezen belül a brojlercsirke-termelés további jelentős növekedése várható, amelyben az ázsiai országok
döntő szerepet játszanak majd (pl. Kína, India). Előreláthatólag számottevően bővül a világkereskedelem is, és ebben az USA mint vezető exportőr
szerepe tovább erősödik.
1.3. A tyúktenyésztés főbb jellemzői hazánkban

A baromfitenyésztés Magyarországon hagyományosan nagyobb szerepet játszott az agrárgazdaságban, mint a legtöbb európai országban. Ez a
jelenség mind a belföldi fogyasztásban, mind az exportban betöltött szerepében is hosszú évtizedekre visszamenően jól nyomon követhető.
A modern tyúktenyésztés és feldolgozóipar kiépülése hazánkban – európai összehasonlításban is korán – az 1960-as évek elején kezdődött.
A baromfitenyésztés, különösen a tyúktenyésztés fejlődése a II. világháború után párhuzamosan haladt a magyar mezőgazdaság általános
fejlődésével, ezen belül az állattenyésztés színvonalának emelkedésével, változásával. A baromfi-törzsállomány alakulását 1960–1997 között a 6.
táblázat mutatja be.
6. táblázat - A baromfi-törzsállomány alakulása 1960–1997 között (KSH-adatok)

Baromfifaj Törzsállomány (1000 db)
5
Tyúktenyésztés
1960 1970 1980 1990 1997

Tyúk 25 226 31 540 40 040 28 407 20 423
Liba 913 653 778 883 1 263
Kacsa 721 1 080 1 723 1 420 1 221
Pulyka 206 211 223 411 512
Felnőtt baromfi 27 066 33 484 42 764 31 121 23 419
összesen:
A pecsenyecsirke-előállítás döntően nagy- és középüzemi ágazat lett Magyarországon, hasonlóan a fejlett agrárgazdasággal jellemezhető
országokhoz. Az árutojás-termelésre viszont immáron több mint 30 éve a kistermelés túlsúlya (50–70%) mellett a közép- és nagyüzemi termelés
együttes jelenléte a jellemző. E tekintetben nagyban különbözünk a fejlett országoktól, ahol a közép- és nagyüzemek uralják a tojástermelési szektort,
több esetben szigorúan szabályozott (kvótarendszer) piaci helyzetet teremtve.
A magyarországi tojás-, valamint baromfihús-termelés változására vonatkozó adatokat 1960–1997 között a 7. táblázat mutatja.
7. táblázat - Magyarország baromfihús- és tojástermelése 1960–1997 között (KSH-adatok)

Termelt mennyiség
1960 1970 1980 1990 1993 1997
Tojástermelés 1848 3280 4384 4679 4211 3388
(millió db)
Baromfihús- 153 280 464 592 366 517
termelés (1000 t)
A magyar baromfihús-termelésre mindenkor jellemző volt a közvetlen fogyasztásra történő termelés is, amely mennyiségét tekintve 1960 óta kis
ingadozásokkal minden évben meghaladta a 100 ezer tonnát.
Az 1960–1980-as évek baromfitermelési felfutásában a meghatározó szerepet a pecsenyecsirke-előállítás mennyiségének növekedése játszotta.
A magyar baromfihús-termelés volumenét tekintve 1988-ban volt a legnagyobb. A termelés közel kétszeresen haladta meg az egyébként magas
belföldi fogyasztást, az export 221 ezer tonnát tett ki, és hazánk a világ negyedik legnagyobb exportőre lett. Az export több mint 60%-a Kelet-
Európába, illetve a Szovjetunióba irányult.
A magyar baromfihúsexport mennyiségének és az értékesítés irányainak drámai változását mutatja az 1. ábra 1988–1998 között.
6
Tyúktenyésztés
Az export mennyiségének és az értékesítés irányának változása 1988–1998 között
Az ország tyúktojástermelése az elmúlt másfél évtizedben kisebb-nagyobb ingadozásokkal 4,3 milliárd körül alakult átlagosan, a legutóbbi időszak
csökkenésétől eltekintve. Ez mintegy 10–20%-kal haladja meg a belső fogyasztás reálisan becsülhető igényét. Ennek egy része képezhet
exportárualapot akkor, ha továbbra is az egy főre jutó évi étkezésitojás-fogyasztásunk napi egy darab körül alakul. Magyarország tojásellátása
évtizedek óta – kisebb időszaki hullámzásoktól eltekintve – zavartalan. A magyar tojástermelésre jellemző szervezetlen kistermelői túlsúly viszont
károsan befolyásolja a termelés szervezhetőségét és a piac stabilitását.
Az elmúlt években Magyarországon is megnövekedett a baromfihús szerepe a húsfogyasztáson belül, és a ’80-as évek közepe óta kis
ingadozásokkal, évi 22–23 kg az egy főre eső mennyiség (ebből kb. 1 kg a pulyka, 0,9 kg a kacsa és ugyanennyi a liba is).
A baromfiágazat az utóbbi években kialakult válsághelyzet ellenére a magyar gazdaság fontos ágazata maradt. A hazai adottságok
(takarmánytermesztési adottságok, klimatikus tényezők, műszaki-humán infrastruktúra stb.), az ágazat rugalmassága az alapjai annak, hogy
7
Tyúktenyésztés
a jövőben sem csökken a tyúktenyésztés szerepe, figyelembe véve a belföldi és külföldi igényeket a termékek iránt. Ma már az exportált
baromfitermékek 70–75%-a Nyugat-Európába kerül. Mind a hazai, mind a külföldi piacok igényessége várhatóan tovább fokozódik majd, így mind a
hazai, mind a külföldi piacaink megőrzése és bővítése csak jó minőségű vágóalapanyagból előállított, széles választékot képviselő, továbbfeldolgozott
termékekkel lehetséges.
8. táblázat - Az egy főre jutó baromfihús- és tojásfogyasztás (KSH-adatok)

Év Baromfihús (kg/fő/év) Tojás (db/fő/év)
1960 9,3 160
1970 21,1 247
1980 18,1 317
1990 22,8 389
1995 24,2 300
1997 23,9 270
2. A tyúk biológiai sajátosságai

2.1. A tyúk származása és háziasítása
A házityúk őseként négy vadtyúkfajt valószínűsítettek. Ezek:
• a bankiva vagy vörös dzsungeltyúk (Gallus gallus, Gallus ferrugineus),
• a ceyloni dzsungeltyúk (Gallus lafayetti),
• a szürke dzsungeltyúk (Gallus sonneratti),
• a jávai vagy villásfarkú tyúk (Gallus varius).
A vadtyúkok eredeti hazája Dél- és Közép-India, Burma, Ceylon, Szumátra és a Jáva szigetén át kelet felé terjedő szigetcsoport volt.
A házityúk eredete – pontos feljegyzések hiányában – ma már nem állapítható meg biztosan. Darwin és a korabeli zoológusok túlnyomó többsége
az ún. monofiletikus eredetet valószínűsítette. A ma élő házityúkfajtákat a bankiva tyúktól származtatták. Ezen az alapon azonban nehezen lehetett
magyarázatot adni arra, hogy a mai tyúkfajták színében, alakjában, testnagyságában lévő nagy változatosság hogyan jött létre. Emellett a mai
tyúkfajták több tulajdonsága, pl. a fehér toll- és bőrszín, a különböző tarajformák, az 5. lábujj stb. a bankiván hiányoznak.
8
Tyúktenyésztés
A legújabb adatok újból a monofiletikus eredet mellett szólnak – megerősítve Darwin eredeti feltételezését –, immungenetikai és molekuláris genetikai
vizsgálatok alapján.
Úgy tűnik tehát, hogy a házityúk ősének elsősorban a bankivát tekinthetjük, de nem zárható ki, hogy a mai házityúkok több tulajdonsága a többi
dzsungeltyúkfaj és a bankivatyúk későbbi kereszteződésével magyarázható. A vad fajok ugyanis egymás között keresztezhetők és nagyon változatos
utódok jönnek létre. A jávai és a szürke dzsungeltyúk között a kereszteződés napjainkban is gyakori.
A legelterjedtebb vadtyúk, a bankiva, kis testű, a tojók 700, a kakasok 1000 g-osak kifejlett korban. A tojó 8–12 tojást tojik, tojásaiból 19 nap alatt
kelnek ki a csibék. Gyakran fordulnak elő bankiva x házityúk hibridek természetes körülmények között is, amelyek minden esetben termékenyek.
A tyúk háziasítása. A háziasításnak négy indítéka lehetett: vallási kultusz, kakasviadalok, kedvtelés és gazdasági haszon. A tyúk háziasítására
utaló legrégebbi nyomok az időszámításunk előtti 3. évezredből származnak. A harappai ásatások nyomán a felső Indus vidékén feltárt sírokban
már találtak tyúkcsontvázat. A több mint 4000 éves kultúra egyik leletanyagából előkerült terrakotta szobor kifejezetten hústípusú tyúkot ábrázol
(Mohenjo Daro), valószínűsítvén, hogy ebben az időben már a vad őstől nagyon eltérő domesztikált típusok is léteztek. A tyúk az időszámítás előtti
3. évezredben Kínában már jól ismert volt, sőt Fu-Hsi császár oktatta is népét a tyúktenyésztésre.
Nyugat felé terjedését igazolták az i. e. 2. évezredből származó bronzfigurák, amelyek iráni ásatások közben kerültek elő (luristán kultúra). Az ókori
Egyiptomban ugyanebben az időszakban kultikus szerepet töltött be.
Az ókori Görögországban is széles körben elterjedt volt. Áldozati állatként, húsáért és sportcélból, kakasviadalok tartására tenyésztették. Arisztotelész
már 60 tojásnál többet termelő tyúkokat említ, valamint sárból készült mesterséges keltetőkemencékről is tájékoztat. Hasonló keltetők létezéséről
az ókori egyiptomi időkből is vannak adataink. A görögök már tojó, hús- és viador típusú fajtákat tartottak. A kiterjedt görög kereskedelem révén a
tyúk Európa-szerte elterjedt.
A Római Birodalomban a tyúktenyésztés magas színvonalú volt. Columella 200 tyúkból álló tenyészetek városok közelébe telepítését ajánlotta.
Kifinomodott technológiával, ketrecben hizlaltak jércéket és a húsminőség javítására előszeretettel alkalmazták a kappanozást.
A középkor elején a tyúktenyésztés színvonala meglehetősen visszaesett. A középkor végéig azonban francia területen speciális húsfajták alakultak
ki (pl. lafleches, faverolles, lazactyúk), melyek napjainkig fennmaradtak. Európában jelentősen fejlődött a tyúktenyésztési kultúra a XVIII–XIX. század
folyamán, amikor a szélesedő kereskedelem révén távol-keleti fajták kerültek ide.
A XIX. század közepén és végén alakultak ki zömében a ma ismert kultúrfajták, döntően az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában. Ma még
igen vitatott, hogy a Dél-Amerikában elterjedt, kék héjú tojást tojó araucana fajta hogyan került oda, tény azonban, hogy Amerika felfedezése idején
már elterjedt volt.
2.2. Kor és ivar szerinti elnevezések

A tojásból kikelt és a leszedéstől számított 48 óránál nem idősebb, teljesen felszáradt, zárt köldökű, ép, egészséges, jól fejlett, életképes, még nem
etetett és nem itatott, szállításra alkalmas egyed a naposcsibe.
9
Tyúktenyésztés
Csirke a nevelésre kihelyezett állat, 8–10 hetes koráig. A pontosabb megkülönböztetés végett célszerű a kor és a hasznosítás megjelölése is.
A vágóbaromfi-szabvány szerint a csirke nemre való tekintet nélkül a belterjes módon nevelt, 10 hétnél nem idősebb (brojler), valamint a külterjes
módon nevelt, 20 hétnél nem idősebb, nem ivarérett egyed. Lába sima pikkelyű, mellcsontnyúlványa hajlítható, a hímivarú állat sarkantyúi fejletlenek,
a nőivarú még nem tojt.
A brojler kifejezés nemzetközileg általánosan elfogadott megjelölése a pecsenyecsirkének. A pecsenyecsirke általában az egy kilón felüli testtömegű,
fiatal, vágásra érett, sütnivaló csirke. Napjainkban azonban a vágáskori élőtömeget és a hizlalás idejét tekintve ez nem egyetlen termékféleséget
jelent.
A pecsenyecsirke értékesítési formáktól függő megnevezései:
1. Kis tömegű brojlerek:
a) galamb vagy minibrojler (vágótömege 700–900 g),
b) kis brojler (vágótömege 1000–1300 g).
2. Grillbrojler (vágótömege 1400–1700 g).
3. Normál brojler (vágótömege 1700–2500 g).
4. Nagy tömegű vagy maxibrojler (vágótömege 2500 g felett).
A baromfihús-termelés döntő részét adó pecsenyecsirkét a köznapi szóhasználat a normál brojler fogalmával azonosítja, a termékskála széles voltára
való tekintettel azonban a hizlalási idő 4–8 hét között változhat. Ezen belül a normál brojlerek vágására általában 6 és 7 hetes kor között kerül sor.
A szabvány értelmében ugyan már nem minősül csirkének – mert intenzív körülmények között nevelt és 10 hétnél idősebb korú baromfiról van szó
–, de az előbbi sor folytatásaként ide kívánkozik még az alábbi két értékesítési forma:
5. Roaster: 9–12 hetes korban vágott brojler (vágótömege 3000 g feletti),
6. Hízott kappan: 10–12 hetes korban ivartalanított kakasok, 20–24 hetes korig hizlalva (vágótömege 6–8 kg).
Növendék a 10 hétnél idősebb, de még nem ivarérett, tenyésztési vagy árutojás-termelési célra nevelt állat; a nőivarút jércének, a hímivarút növendék
kakasnak nevezzük.
Tyúknak vagy tojónak nevezzük a 20 hétnél idősebb, ivarérett, tojástermelő, valamint a kiselejtezett nőivarú tenyészállatot. Lába durvább pikkelyű,
mellcsontnyúlványa elmeszesedett, nem hajlítható. Célszerű a hasznosítási irányt is megadni, például árutojás-termelő tyúk vagy tojó-, tenyésztyúk,
szülő, nagyszülő tyúk.
10
Tyúktenyésztés
A kakas a 20 hétnél idősebb hímivarú egyedek megjelölésére szolgál. Lábuk durva pikkelyű, sarkantyúik nagyok, mellcsontnyúlványuk elmeszesedett,
nem hajlítható.
A hasznosítási irány figyelembevételével célszerű a tenyészkakas, ezen belül pedig a szülő-, illetve a nagyszülőkakas stb. megjelölés.
2.3. A tyúk külső testalakulása és a küllem elbírálása

2.3.1. A baromfi testtájai
A baromfi testtájai, más háziállatokéhoz hasonlóan: a fej, a törzs és a végtagok.
A fej. A fejet felülről a fejtető határolja, fölötte helyezkedik el a taraj, aminek alapját, lemezét és csipkéit különböztetjük meg. A csőr alsó és felső
kávából áll. A felső káván van az orrnyílás. A csőr mögött található az arc, a szem, a szemhéj, a fülnyílás a tollkoszorúval, alatta a füllebennyel. Az
alsó káva tövéből indul ki a két áll-lebeny, amely eltakarja a torokjáratot. A fej és a nyak átmeneténél található a tarkó.
A törzs. A nyak felül a tarkóval, alul pedig a torokjárattal kezdődik. Megkülönböztethetők a nyak alsó és felső része, valamint oldalai. A baromfi nyakát
dús tolltakaró borítja, ez a kakason gallért képez. A nyak alsó részén a begytájék kezdődik, amely a törzs elülső részéig tart. A begytájék mögött
helyezkedik el a váll, alatta kezdődik a mell. Külön megemlítendő a mellcsonti taréj, amit a húsformák megítélésekor tapintással is megvizsgálunk.
Fölül a nyak a hátba, majd az ún. nyeregtájékba megy át. Ezen helyezkedik el a kakas díszes nyeregtollazata. Alul található a hastájék, fölötte hátul a
kloákanyílás, majd a farok. A kakas farktollazata a hát vonalában az ún. farokfedő tollakkal kezdődik. Itt találhatók még a farok kis és nagy sarlótollai,
valamint az alattuk elhelyezkedő kormánytollak.
A végtagok. Az elülső végtag, a szárny, szorosan a törzshöz simul, oldalról nézve ívet képez (szárnyív). A vállízülettel kapcsolódik a törzshöz, felső
részét szárnyfrontnak nevezzük. A szárny tollazata csak kifeszítés után tanulmányozható.
A hátulsó végtag a csípőízülettel kapcsolódik a törzshöz. A felcomb és az alcomb között helyezkedik el a térd. Az alcomb és a lábszár között a lábtő.
A lábszár alatt a sarkantyú, a lábujjak, az ujjak közötti hártya, majd a talp és a körmök találhatók. A hátulsó végtagot a lábtőig fedőtollazat borítja.
A tyúk testtájai többnyire megegyeznek a kakaséival, néhány elnevezés azonban különbözik. Így a nyeregtollak helyett párnatollat, has helyett
tojóhasat mondunk. A tyúknak kis és nagy sarlótolla, valamint sarkantyúja általában nincs. Tollazata a kakaséhoz viszonyítva egyszerűbb (2. ábra).
11
Tyúktenyésztés
A kakas testtájai
2.3.2. A bőr és függelékei

A madarak és az emlősök bőre között alapvető különbség, hogy az előbbiben nincsenek verejtékmirigyek, a faggyúmirigyeket pedig a farokcsigolya
fölötti fartőmirigy pótolja. Ahol a beleágyazott tollszemölcsökből tollazat nő ki, ott vastagabb a bőr. A hajlatokban, a csupasz mezőkön a bőr vékony
és mozgékony. A tollal nem fedett testtájakon (csőr, lábak, bőrfüggelékek) a bőr szaruvá vastagodott, durva. A szaruvá vastagodott bőr, valamint
a lábakon lévő pikkelyek a kor előrehaladásával durvulnak.
A bőr vastagsága fajra, fajtára jellemző. A tojófajták bőre vékony, a húshasznosításúaké vastagabb, zsíros tapintású.
A legtöbb fajta bőrszíne sárga, némelyiké fehér, előfordul azonban a kékes, sőt palaszürke árnyalat is. A bőr színe szorosan összefügg a csőr, láb
stb. színével. Így a sárga lábú és sárga csőrű egyedek bőre is sárga.
12
Tyúktenyésztés
A bőr, a láb, a csőr, a szemgyűrű, a kloákatájék stb. színeződését a sárga bőrű fajtákban arra is felhasználhatjuk, hogy a festékanyag jelenlétéből,
illetve hiányából a tojástermelés mértékére következtessünk.
A bőrben raktározott festékanyag a takarmányból ered. Ebből az következik, hogy a takarmányban nyújtott festékanyag mennyisége sem közömbös a
pigmentációra, illetve a depigmentációra. Bőséges festékanyag-juttatás mellett a depigmentációra esetleg sor sem kerül, vagy annak üteme lassúbb.
Fordított esetben a festékanyag kiürülése gyorsan bekövetkezik, a tojássárgája halványabb színű lesz.
A bőr tollal nem fedett része egyes testtájakon (csőr, lábak) elszarusodott, sőt a sarkantyúk a kor előrehaladásával elcsontosodnak. Más – tollal nem
fedett – testtájakon élénkpiros, vérbő bőrképletek alakulnak ki, amit bőrfüggeléknek nevezünk. Ide sorolható a tyúkfélék taraja, áll- és füllebenye.
Tarajalakulások. A legtöbb tyúkfajtának egyszerű, fűrészelt taraja van. A taraj a fejtető középvonalán kiszélesedett alapból indul ki, felfelé fokozatosan
vékonyodik, lemezszerű képződmény. A tetején változó számú és mélységű bevágások találhatók.
A taraj húsos lemezének vastagsága fajtánként, ivaronként eltérő. A lemez felületét kisebb-nagyobb dudorok, szemölcsök borítják. Ennek
minőségéből a szervezet finomságára következtethetünk. Tojótípusú (leghorn) tyúkok között gyakori a nagyméretű, lehajló taraj, amely zavarhatja
a látást is.
A borsótaraj három olyan egyszerű tarajnak felel meg, amelyek lemezei összenőttek. A csipkék közül a középsők fejlettebbek és borsó alakú dudorrá
szélesednek.
A rózsataraj a borsótarajhoz hasonló, azzal a különbséggel, hogy háromnál több egyszerű taraj nőtt össze, felül a bevágások sűrű tüskézetet alkotnak
és hátul pálca alakú nyúlványban végződnek (3. ábra).
13
Tyúktenyésztés
A tyúk leggyakoribb tarajalakulásai
Áll-lebenyek. Csupán a tyúkféléken találhatók. A csőr alsó kávájának hátulsó harmadából indulnak ki. Élénkpiros színű, ovális alakú, lemezszerű
képződmények. A tarajnál rendszerint vékonyabbak, állományuk felülete finomabb. A két áll-lebenyt a torokjárat finom pehely- és fonalas tollakkal
borított bőre köti össze.
A füllebeny csak a tyúkféléken fordul elő. Állománya az áll-lebenyéhez hasonló. A fültájék alatt helyezkedik el. Színe fajtánként változó, piros vagy
fehér. A fehér füllebeny színe a kor és a termelés előrehaladásával fokozatosan sárgává, néha kékesfehérré, tejfölsárga árnyalatúvá válik.
2.3.3. A baromfi tollazata

A tojásból kibújt naposcsibe testét mindenütt ún. pihetollak takarják. Később, a kor előrehaladásával a testtájakra jellemző tollféleségek egymástól
elkülönülnek. Ettől kezdve a baromfi tollazata védelmet nyújt a hideggel szemben, szolgálja a repülést, nász idején pedig a figyelem felkeltését.
14
Tyúktenyésztés
A tollazat eloszlása. A bőrbe ágyazott tollszemölcsök eloszlása a test felületén nem egyenletes. Ez legjobban a leölt, megkopasztott állatok bőrén
figyelhető meg. A tollasodás különálló, szigorúan körülhatárolt testtájakon, az ún. tollasodási központokban kezdődik. Ilyeneket találunk a vállon,
a mellen, a háton, a combokon stb. Közöttük csupasz mezők foglalnak helyet, hogy a kemény fedőtollak mozgását, a repülést ne gátolják. A
végtagok belső felületén, a hajlatokban a csupasz mezők területe nagyobb. A tollszemölcsök elrendeződése szerint kétféle tollasodási központot
különböztetünk meg: toll-legyezőt és tollszegélyt.
A toll-legyezőből a tollak elhatárolt helyen, tetőszerűen egymásra fekve törnek elő, majd legyezőszerűen kiszélesednek.
A tollszegélyből a tollak egymás melletti sorokba rendeződve nőnek ki.
Betollasodás. A test meghatározott szabályok szerint tollasodik be. Naposkorban a csibe testét pihetollak borítják. Az evezőtollak és a faroktollak
már az első napon felszínre törnek. Az evezőtoll és a faroktoll növekedési üteme állományok és egyedek szerint eltérő.
Már 12 napos korban kezd kialakulni az ún. váll-legyező. Ezt a helyet a kifejlett tyúkon is széles, többszörös tollmező jelzi. Később alakul ki az
oldal- és combszegély. A torok jobb és bal oldalán két különböző tollmező indul növekedésnek, amelyek már kb. a 7–8. héten egymásra borulnak.
A mellcsont két oldalán a 6-7. héten nő ki egy-egy párhuzamosan futó tollmező, amely később betakarja a mellet és a test alsó részét. A háton levő
tollak – a legtöbb fajtánál – rövid idő alatt (5-6 hét) teljes szélességben kialakulnak, hogy az állat részére mielőbb megfelelő védelmet biztosítsanak.
A toll szerkezete. Szabad szemmel vizsgálva a tollnak két fő részét különböztethetjük meg: a szárat és a zászlót. A szár alsó, csupasz részét
csévének nevezzük, amely a szárhoz hasonlóan a bőrbe ágyazódik. Felső része a gerinc, amelynek keresztmetszete négyszögletes, a hegye felé
elvékonyodik. A gerinc felső végén barázdáltság figyelhető meg. Állománya viszonylag tömör, nem átlátszó, ezzel szemben a cséve üreges, áttetsző,
keresztmetszete kör alakú.
A kifejlett toll csévéjében szarusejtekből álló fehér képződmény van. Kiszáradás után ez a cséve belsejében mozog, és rázáskor zizegő hangot ad. Ezt
a toll lelkének nevezzük. A cséve alsó részén helyezkedik el a köldök. A cséve és a gerinc találkozásánál néha ún. fattyúhajtások (vendéghajtások)
fordulnak elő. A fattyúhajtás szerkezete a pehelytollakhoz hasonló, mert a toll zászlaja laza.
A cséve fölött lévő képződményt a toll zászlójának nevezzük. A gerincből kétoldalt párhuzamos sorokban indulnak ki az ágak, majd ebből merőlegesen
a sugarak. A szomszédos ágak sugarai horgokkal kapcsolódnak egymáshoz, s végeredményben a zászlót összefüggő lemezzé erősítik. A legerősebb
kapcsolódás a szárny evezőtollain és a farok kormánytollain van. A toll felső részén a zászló mindig erősebb, mint a cséve környékén. A legalsó ágak
rendszerint nem is kapcsolódnak egybe. Ezt a toll pelyhes részének nevezzük, szerepe a test melegítésében van. A cséve és a gerinc találkozásánál
kinövő fattyúhajtás zászlaja laza, a sugarakon a horog hiányzik (4. ábra).
15
Tyúktenyésztés
A toll szerkezete
Az élő toll a köldökön keresztül táplálkozik, ezért a cséve belseje vérerekben gazdag. A növekvő toll csévéje különösen puha, vérbő (tokos). A toll
kifejlődése után a cséve belseje fokozatosan összezsugorodik a toll lelkévé.
A baromfi testén előforduló tollakat alakjuk, nagyságuk, szerkezetük szerint három fő csoportba oszthatjuk: fedőtollak, pehelytollak és fonalas tollak.
A fedőtollakat a merev szár s a jól fejlett zászló jellemzi. Nagyság szerint kis és nagy fedőtollakat különböztetünk meg. A kis fedőtollak háztetőcserép-
szerűen borulnak egymásra, rendeltetésük a test védelme. Több sorban fedik a nagyobb fedőtollak alsó részét, így megfelelő átmenetet biztosítanak.
Nagy fedőtollak a szárnyakon és hátul a farokban nőnek. A fedőtollak alakja ivar szerint is különbözik. A tojók háttolla lekerekített, a kakasoké –
különösen a nyeregtájékon – elhegyesedő.
16
Tyúktenyésztés
A pehelytollak (pihetollak) rendeltetése a test melegen tartása. Főgerincük rövid, esetleg teljesen hiányzik. A toll főgerincéből sűrűn nőnek ki az ágak,
illetve arról a sugarak. A sugarakon nincs horog, tehát a pihetoll szerkezete laza, borzolt. A baromfi testén, főleg a hasi tájékon találhatók.
A fonalas vagy sörtetollak a tyúk toroktájékán, füllebeny mellett előforduló tollképletek.
A tollazat színe. A legfontosabb fajtákra jellemző színek: fehér, sárga, fekete, kék, vörös, sávozott.
2.3.4. A testrészek küllemi elbírálása

A baromfitenyésztésben a tenyésztői munka súlypontja a termeléssel közvetlenül összefüggő értékmérő tulajdonságokra tevődött át. Számos küllemi
bélyeg és a szín szigorú elbírálása sokat vesztett jelentőségéből. Változatlanul igaz azonban az a régi felismerés, hogy magas szintű termelésre
csak durva küllemi hibáktól mentes állatok alkalmasak.
Több gazdaságilag fontos tulajdonság – különösen amelyek a hústermelő képességgel függenek össze – a küllemben is jól megnyilvánulnak.
A küllemi bélyegek hasznos támpontot nyújtanak a kondícióról, a fejlettségről, az állományok, illetve egyedek pillanatnyi termelési és egészségi
állapotáról.
A küllemi elbírálás döntő tényezője az egyes testrészek összhatásában kifejeződő összbenyomás, amelyben a típus, az ivar, a fajta, a kor, az
alkalmazott tartási mód hatásai és összhatásai is szintetizálandók.
A fej egészében véve mérsékelten kicsi, széles homlokú legyen. A túlságosan nagy, durva fej, a tollazattal benőtt arc, a vaskos, széles alapú taraj
durva szervezetre utal. A túlságosan kicsi koponya, a megnyúlt, varjúszerű fejalakulás, a hosszú, erős csőr, a csupasz arc stb. sok esetben gyengébb
szervezetre, rokontenyésztettségre enged következtetni.
Számolnunk kell azzal is, hogy a hímek fejalakulása valamivel mindig durvább, mint a tojóké. A kakas feje rendszerint szélesebb és rövidebb, a
tojóké pedig kissé megnyúlt. A tojó könnyű, finom fejalakulása élénk vérmérsékletre, normális hormonális rendszerre utal.
Az egyoldalú húshasznosítású fajták egyedeinek a feje durvább, nagyobb, mint a tojó típusú állatoké.
Csőr. A tyúkfélék között a rövid, hajlott csőralakulás a kívánatos.
A csőr színe a bőr és a lábak színével megegyező vagy annál egy árnyalattal sötétebb. Tojástermelő állaton a festékanyag felhasználásával
párhuzamosan kivilágosodik. A kivilágosodás üteméből a megelőző időszak tojástermelésére következtethetünk, főleg extenzív tartásmód esetén.
Szem. A szem tiszta, mozgékony, mérsékelten kint ülő és élénk fényű legyen. A szem az egészségi állapot és a vérmérséklet kifejezője. A beteg
állat szemei beesettek, színtelenek. A szemhéj körül levő festékanyag a tojástermelés előrehaladásával csökken.
Taraj. A gazdasági tyúkfajták taraja többnyire egyszerű, fűrészelt. A kakasoké általában felálló, a tyúkok egy részén pedig lehajló. Alakja a fajtára,
színe az egészségi állapotra, az ivarszervek működésére, a szervezet hormonális tevékenységére, tapintása pedig a szervezet finomságára utal.
A taraj vérbősége, élénkpiros színe az ivarérés, a tojástermelés közeli megindulásának jele. A szederjes-lilás, zsugorodott taréjból betegségre
következtethetünk. A vedlő, nem termelő tyúk taraja zsugorodott, színtelen.
17
Tyúktenyésztés
A törzs. A törzs megítélése nagymértékben változik aszerint, hogy tojástermelő vagy húshasznosítású típusról van szó. A tojó fajtákban főleg a tompor
mögötti rész hosszúságára, a tojóhas nagyságára fordítsunk gondot, mert a tojásképző szervek itt helyezkednek el. A húshasznosítású fajtákban a
széles hátat, a jól fejlett, széles mellet keressük. Arra törekszünk, hogy az értékes húst adó testrészek minél fejlettebbek, teltebbek legyenek.
A mell telt, széles, jól izmolt, a hát pedig egyenes és arányos hosszúságú legyen. Az ideális tojóhas széles és mély. Előnyös, ha a hasfal vékony,
puha tapintású. A nyak fokozatos átmenetet alkosson a fej és a törzs között. Az átmenetben ne legyen törés, a nyak gallértollai jól simuljanak rá
a törzs elülső felső részére. A farok alakulása többé-kevésbé a hátétól függ. A lefelé ívelő (csapott) hátvonalhoz fácánfarok, a felfelé irányulóhoz
(túlságosan ívelthez) általában mókusfarok társul. Nem kívánatos a ferde farokállás sem, mert anatómiai rendellenességre utal.
A végtagok. A szárny a fajra, fajtára jellemző nagyságú és szorosan a testhez simuló legyen. Kifogásolható a szervezeti szilárdság hiányából eredő
lógó, ferde vagy kicsavarodott szárny.
A lábak egészében véve középhosszúak, hátulról nézve függőlegesek, hibátlan felépítésűek és a talajon tágan állók legyenek. Különösen
fontos a hibátlan lábszerkezet a hústípusú tenyészállományok kakasainál, mert azok párosodási képességét minden lábhiba erősen ronthatja. A
húshasznosítású fajtákban kívánatos a combok jó izmoltsága. A hosszú, túlságosan vastag lábszár durva szervezetre vall, ami a húshasznosítású
fajtákban sem kívánatos.
A legtöbb tyúkfajta lábszára csupasz, a bőr színével megegyező pikkelyek borítják. Színe a fajtajelleghez tartozik, általában sárga, ritkábban fehér.
Némely kedvtelésből tartott fajtában a tollas láb (gatyásság) is előfordul (pl. brahma, cochin stb.).
A lábszár belső, alsó felületén növendékkorban szemölcsszerű bőrvastagodás figyelhető meg, amiből a kakasok sarkantyúja fejlődik ki. A sarkantyú
kötőszöveti állománya idővel elcsontosodik és összenő a lábszárral.
A tollazat. A tollazat fénye, állapota az egészségi állapottól, az ivari tevékenységtől, a takarmányozástól, a tartásmódtól és a kortól függ. A beteg állat
tolla tompa fényű, borzolt. A tojástermelési időszak előrehaladtával a toll veszít csillogásából. A kakasok tollazata fényesebb a tojókénál. A tollazat
ivaréréskor vagy vedlés után a legszebb, majd a tojóidőszak előrehaladásával kopottá, töredezetté, hiányossá válik. Különösen gyorsan romlik a
hústípusú tojóállományok, valamint a ketrecben, nagy telepítési sűrűségben tartott tojóhibridek tollazatának állapota.
2.4. A tyúk nemesítésének biológiai alapjai

2.4.1. A külső testalakulás megítélése a tenyésztői munkában
A baromfipopulációk nemesítésének sarkalatos kérdése a mennyiségi, kvantitatív tulajdonságok állandó javítása, a populáció teljesítőképességének
növelése.
2
A küllem alapján csupán a nagy h értékű és elsősorban az olyan tulajdonságokra lehet eredményesen szelektálni, amelyek mindkét ivarban jól
megnyilvánulnak, és elbírálásuk kis szubjektív hibával terhelt. Ilyen tulajdonság minden baromfifajban a fiatalkori és a kifejlettkori testtömeg.
A külső testalakulás alapján a húsformák (pl. mellszélesség, mell-hosszúság) is jól elbírálhatók. Tömegszelekcióval jelentősen javíthatók az
állományok, de csak akkor, ha több generáción át ugyanaz a nagy gyakorlattal rendelkező szakember végzi a minősítést, a szelekciót. Ez a siker
18
Tyúktenyésztés
alapfeltétele, mert a húsformák elbírálása már jelentős szubjektív hibával terhelt, ami a szelekciós döntések megbízhatóságát nagymértékben
ronthatja, ezután pedig fékezheti az előrehaladást. A húsformák javítását, az értékes húsrészek arányának növelését a széles mellű fajtákban, pl. a
pulykahibridek apai vonalaiban, döntően küllemi szelekció alapján végezték és végzik ma is (pl. USA, Kanada, Anglia).
Újabban az apai brojlervonalak húsformáinak javítására is törekednek. Így a pulykához hasonlóan a küllemi sajátosságokra (a mellhossz, a
mellszélesség, a mellcsonti tarajnak a hátvonalhoz viszonyított szöge, amely összefügg a mellhólyagosodásra való hajlammal) is nagy figyelmet
szentelnek.
A külső testalakulás kritikai megítélése a baromfi konstitúciójának javítása szempontjából is fontos. Tartós, magas színvonalú termelést csak
egészséges, durva küllemi hibáktól mentes állatoktól várhatunk.
Hústípusú, mindenekelőtt apai vonalakban a hibátlan lábalakulás fontos szelekciós szempont. A hústermelés céljából tartott, igen nagy növekedési
erélyű brojlercsirkék vagy -pulykák ugyanis csak abban az esetben érik el a vágóérett kort, ha lábuk elviseli a rendkívül gyors testtömegtermelés
okozta terhelést. A hímvonalakba tartozó kakasok hibás lábalakulása veszélyezteti a szaporítási folyamatot, annak gazdaságosságát. A korán
lesántuló kakas képtelen a tojókkal párosodni.
A küllem és a nagyszámú figyelembe veendő más értékmérő tulajdonság között gyakorlatilag alig van hasznosítható összefüggés. Így a baromfi
külleme alapján nincs módunk a tojóidőszakban várható tojástermelésre, a tojások tömegére, a héjszilárdságra, a termékenységre és a tojások
keltethetőségére stb. következtetni.
2
Általánosságban a kis h értékű tulajdonságokra vonatkozóan a küllem alapján csak a pillanatnyi – a környezeti hatásoktól nagymértékben függő –
állapot ítélhető meg (tojást termelő vagy éppen nem termelő tyúk). Ez a látszólagos állapot azonban az esetek többségében nincs összefüggésben
a genetikai képességekkel.
2.5. A tyúk értékmérő tulajdonságai

A tyúk értékmérő tulajdonságai az állat teljesítményét fejezik ki, határozzák meg. Megnyilvánulásuk mértéke szorosan összefügg a hasznosítás
irányával, így az egyes értékmérő tulajdonságok fontossága egymáshoz képest mindig viszonylagos.
Az öröklődés módja szerint megkülönböztetünk mennyiségi és minőségi értékmérő tulajdonságokat. Előbbiek számos kis hatású gén által
befolyásoltak, számottevően függenek a környezeti viszonyoktól is. Utóbbiakat kevés számú jelentős hatású gén alakítja ki, és a környezet szerepe
kevésbé meghatározó egy-egy adott tulajdonság kifejeződésében.
A tyúktenyésztésben a következő mennyiségi értékmérők alapvető jelentőségűek:
• a tojástermelő képesség és a tojás minősége,
• a hústermelő képesség és a növekedési erély,
• a takarmányértékesítés,
19
Tyúktenyésztés
• a kifejlettkori testtömeg,
• a termékenység,
• a keltethetőség,
• az ellenálló képesség, az egészségi állapot és
• a vérmérséklet.
A különböző értékmérő tulajdonságok között vannak szelekciós szempontból előnyös összefüggések, de sok esetben a tulajdonságok és
tulajdonságcsoportok közötti kedvezőtlen genetikai és fenotípusos korrelációk gátolják a szelekciót, antagonista értékmérők.
A 9. táblázatban néhány fontosabb tulajdonság genetikai és fenotípusos összefüggését mutatjuk be a tyúkfajban a főbb tendenciák szemléltetése
végett.
9. táblázat - A tyúkfaj egyes értékmérő tulajdonságai között fennálló genetikai és fenotípusos korrelációk (Kinney,
T. B. összefoglaló tanulmányai alapján)
Fenotípusos Genetikai
Értékmérők, amelyek között a korreláció fennáll
korreláció (r)
Pozitív korrelációban álló tulajdonságok
4 hetes kori testtömeg – 8 hetes kori testtömeg 0,84 0,93
8 hetes kori testtömeg – kifejlettkori testtömeg 0,52 0,43
Kifejlettkori testtömeg – a tojás tömege 0,36 0,23
Éves tojástermelés – keltethetőség termékeny 0,31 0,13

tojásra
0,96 0,05
Tojástermelés intenzitása – keltethetőség
termékeny tojásra – 0,69
Termékenység – kelés berakott tojásra 0,67 0,05
Első háromhavi tojástermelés – 34–36 hetes 0,83 0,29

kor közötti tojástermelés
20
Tyúktenyésztés
Tojás tömege a termelés kezdetén – tojás

tömege kifejlett korban
Negatív korrelációban álló értékmérők
8 hetes kori testtömeg – ivarérés ideje –0,10 –0,07
8 hetes kori testtömeg – éves tojástermelés –0,12 –0,07
8 hetes kori testtömeg – tojásfehérje minősége –0,21 –
Kifejlettkori testtömeg – első háromhavi –0,31 –

tojástermelés
–0,44 –0,04
Kifejlettkori testtömeg – 34–64 hetes kor közötti
tojástermelés –0,49 –0,04
Tojás tömege – első háromhavi tojástermelés –0,42
Tojás tömege – éves tojástermelés
Az egyes értékmérők között – különösen a tojástermelő képesség és a hústermelő képesség között – fennálló negatív genetikai korrelációk miatt
nem lehet kiemelkedő tojástermelő és ugyanakkor jó hústermelő képességű állományokat létrehozni. Ebből következően mind a tenyésztési munkát,
mind az árutermelési tevékenységet típusukban merőben eltérő tojó-, illetve hústípusú állományokra kell alapozni.
2.5.1. A tojástermelő képesség

A tyúkfajban a tojástermelő képesség jelentősen befolyásolja a termelés gazdaságosságát, mert potenciálisan meghatározza az egy tojó után
felnevelhető ivadékok számát mind a tojó-, mind a hústípusú állományokban. Árutojás-termelő állományokban a termelt tojás mennyisége – akár
darabban, akár kilogrammban mérjük – ugyancsak meghatározója a tojástermelés gazdaságosságának, és jelentősen befolyásolja az egy tojás
előállítására felhasznált takarmány mennyiségét is.
2
A tojástermelés viszonylag gyengén öröklődő kvantitatív tulajdonság (h =0,15–0,25). Ma már klasszikusnak számító amerikai vizsgálatok szerint
(Goodale és Hays) örökléstani értelemben a tojástermelő képességet 5 alaptulajdonság határozza meg, amelyek egymástól genetikailag többé-
kevésbé függetlenek. Ezek:
1. az állóképesség vagy perzisztencia,
2. az intenzitás,
3. a hosszú szünetek hiánya,
21
Tyúktenyésztés
4. a kotlás és
5. az ivarérés ideje.
A perzisztencia lényegében a biológiai év, a tojástermelési periódus hosszát fejezi ki.
Az a tyúk tekinthető perzisztens termelőnek természetes tartási viszonyok között, amelynek az első tojás megtojása és a következő évi vedlése között
hosszú idő telik el. A perzisztencia és az éves tojástermelés között mind a hús-, mind a tojótípusú állományokban szoros genetikai és fenotípusos
korrelációs összefüggés van (r és rG 0,6–0,8).
A perzisztencia napjainkban az állományok azon képességét fejezi ki, hogy az adott típust figyelembe véve hosszú ideig képesek magas színvonalú
tojástermelésre. A perzisztencia, az állóképesség a tojástermelési időszak utolsó harmadában jut kifejezésre igazán.
A legperzisztensebb tojástermelők általában a leghorn típusú hibridek, az elsőéves tojástermelési időszak akár 60 hétre is megnyújtható úgy, hogy az
állomány tojástermelése még meghaladja a 65%-ot. A középnehéz, barna héjú tojást termelő hibridek tojástermelési intenzitása 52–54 tojástermelési
hét után jelentősebben csökken. A hústípusú tojók perzisztenciája lényegesen gyengébb, ezért a tojástermelési időszakot nem is nyújtják 32–36
hétnél hosszabbra.
A tyúk tojásrakásában szabályszerű ritmus állapítható meg, ami abban mutatkozik, hogy a folyamatos, minden egyes napon bekövetkező tojásrakást
kisebb-nagyobb szünetek szakítják meg.
Azt az időtartamot, amely alatt a tyúk mindennap tojik, ciklusnak nevezzük.
Az új ciklus egy vagy több nappal a megelőző ciklust követően indul meg. A gyengén tojó tyúkok tojásrakási szünete a két ciklus között több napra is
kiterjed, és az egyes ciklusok alatt is csak néhány tojást tojnak. Az intenzíven tojó tyúkok egy-egy ciklusban több tojást raknak, és a ciklusok között
csak egy-egy nap szünetet tartanak. Rekordtermelésű tojók 223, sőt 365 tojást is termeltek egy ciklusban már évtizedekkel ezelőtt is.
Ma a tojóhibridek jelentős számú egyede megközelíti vagy eléri a 350–360-as tojástermelést egy ciklusban.
A tojástermelés ciklusosságát a már ismertetett élettani törvényszerűség, a tojásképződéshez szükséges 24 óránál hosszabb idő okozza. Ha pl. a
ciklus első tojását egy tojó reggel 8 órakor tojta, és a következő napi tojást délelőtt 10 órakor, akkor a tyúk az egymást követő 5 nap mindegyikén tojik
egy-egy tojást. 16 óra után a tyúk általában nem szokott tojni. Ezután egy, esetleg kétnapos szünet következik, és a következő ciklus első tojására
újból a reggeli órákban számíthatunk.
A tojástermelés intenzitása többféle módszerrel ítélhető meg. Az egyik az átlagos ciklusnagyság, amelyet egy adott tyúkra nézve a következő módon
számíthatunk ki:
22
Tyúktenyésztés
Ha egy tojó egy tojóév alatt 280 tojást termelt 40 ciklusban, akkor az
A 7-es intenzitás azt jelenti, hogy a kérdéses tojó éves átlagban 7 tojást termelt ciklusonként. Az intenzitás rövidebb termelési periódusokra is
kiszámítható.
Egy állomány intenzitásának kifejezésére jó támpontot nyújt a tojástermelés százalékos alakulása a tojásrakás szakaszában. Az a kedvező, ha ez a
szakasz a lehető legmagasabb értékek mellett minél hosszabb ideig tart. Tojótípusú állományokban a csúcstermelés idején ez az érték 90% fölötti,
a hústípusú tyúkoké pedig néhány százalékkal 80 fölött lehet. Az átlagos intenzitást az egész tojóév átlagában nyújtott %-os termelés is jól tükrözi.
Hosszú szüneten a tojóidőszakon belül előforduló négynapos vagy annál hosszabb szünetet értjük. Ez a termelési év bármely időszakában
előfordulhat, és tojótípusú állományokra ma már alig jellemző, szemben a kettős hasznosítású és hústípusú állományokkal. A zárt, intenzív tartás,
a világítási program mérsékli a hosszú szünetek gyakoriságát, természetes viszonyok között viszont a hőmérséklet és a megvilágítási hatások –
különösen télen és késő ősszel – szinte törvényszerű hosszú szüneteket okoznak. Jellegzetes hosszú szüneteket okozhat a kotlás is.
A kotlás ideje alatt szünetel a tojástermelés, ezért szelekcióval a kiküszöbölésére törekednek.
A kimondottan egyoldalú tojástermelő fajták, vonalak és hibridek nem kotlanak. A ketreces tartás amúgy is gátolná a kotlás kialakulását. A kettős
hasznosítású és a hústípusú állományokban kotlás még előfordul.
A korai ivarérés gazdasági szempontból azért nagy jelentőségű, mert így lerövidül a nevelés időtartama, és emiatt csökkennek a felnevelési költségek.
A korai ivarérésre tojótípusú és vegyes hasznosítású állományokban szelektáltak már több évtizede. Ezért az egyoldalú tojástermelő fajták és hibridek
már korán, 4-5 hónapos korban ivarérettek.
A tojástermelést befolyásoló alaptulajdonságok megítélése a korszerű tenyésztési eljárások tükrében számos vonatkozásban módosult a klasszikus
értelmezéshez képest. A kereskedelmileg forgalmazott tojóhibridek kotlási hajlamát szinte teljesen sikerült kiküszöbölni. Az ebből származó genetikai
előrehaladás lehetősége gyakorlatilag megszűnt. A hústípusú és a vegyes hasznosítású állományokban a kotlási hajlamot még nem sikerült
tökéletesen megszüntetni, így ott még várható szelekciós előrehaladás.
Más megítélés alá esik napjainkban a korai ivarérés is, mert mind a tojó, mind a vegyes hasznosítású, mind pedig a hústípusú állományok genetikailag
igen korán érők. Ma már a túl korai ivarérésből adódó hátrányok kiküszöbölése jelenti a nagyobb gondot, döntően a hústípusú állományoknál. A
perzisztencia vagy állóképesség megítélése a klasszikus felfogáshoz képest nem sokat változott. A korszerű tojóhibridek perzisztenciája ma messze
meghaladja az összes fajtákét, ami annyit jelent, hogy vedlésük igen későn következik be, és ezt a világítási programokkal még későbbi időpontra
igyekszünk eltolni. A korszerű hibridek döntő többsége még viszonylag magas színvonalon – 70–75% között – termel a tojástermelési időszak végén
is.
23
Tyúktenyésztés
A hústípusú állományok perzisztenciája a tojó típusúakénál jóval gyengébb, és a csúcstermelés elérése után sokkal jelentősebb mértékű a
tojástermelés csökkenése is. Ez okozza, hogy a hústípusú állományok tojástermelésének időszaka 8–9 hónapra rövidült, szemben a tojótípusú
hibridek 12–13 hónapos tojástermelési idejével.
A tojástermelés megítélésének tenyésztelepeken ma is a legmegbízhatóbb módja az egyedi ellenőrzés, illetve termelési nyilvántartás. Ennek a
munkának hagyományos módja az ún. csapófészkes ellenőrzés. Napjainkban a legelterjedtebb az egyedi ketreces rendszerre épülő adatgyűjtés,
illetve a kettő kombinációja a nemesítőközpontokban.
A tojástermelést befolyásoló alaptulajdonságok kizárólag egyedi ellenőrzéssel állapíthatók meg.
Üzemi viszonyok között a tojástermelés mérésének többféle módja lehetséges.
Objektív képet kapunk az állomány tojástermeléséről, ha az átlaglétszámra vetített tojástermelést számítjuk ki:
Kiszámítható az évi átlagos tojástermelés a beólazott állatok száma alapján is, a következő képlettel:
A tojóállományok termelési színvonalát az utóbbi mérési mód fejezi ki a legjobban, mert figyelembe veszi a gazdasági szempontból igen fontos
életképességet is. A különböző számítási módszerekkel kapott eredmények közötti különbség annál nagyobb, minél több a tojóházi kiesés.
A tyúk tojástermelése természetes tartási körülmények között az első tojóévben a legnagyobb, a második tojóévben a termelés az elsőhöz viszonyítva
20–25%-kal, a harmadik tojóévben 30–35%-kal kisebb. A megadott általános tendenciáktól, a tojók típusától függően lehetnek nagyobb eltérések is.
A genetikai tényezők mellett a környezeti tényezők is jelentősen befolyásolják a tojástermelő képességet. Ezek közül a legfontosabbak:
• a megvilágítás,
• a takarmányozás,
• az istállóklimatikus tényezők (hőmérséklet, szellőztetés stb.),
• a telepítési sűrűség,
• a kondíció.
24
Tyúktenyésztés
A fény szerepével a tartástechnológiai fejezetekben foglalkozunk. A takarmányozási tényezők közül a takarmányok nyersfehérje-, ásványianyag- és
vitamintartalma a legfontosabb. Az istállóklíma komponensei közül a hőmérséklet, a ventiláció mértéke hat jelentősen a tojástermelésre. A telepítési
sűrűség növelésének hatására mind mélyalmos, mind pedig ketreces tartásban csökken a tojástermelés, egyrészt azáltal, hogy rontja az istálló
mikroklímáját, másrészt közvetlen stresszorként hat a tyúkokra. Az említett környezeti tényezők hatásaival részletesebben a tartástechnológiai
fejezetben foglalkozunk.
2.5.2. A tojás minősége

A tojások minősége jelentősen befolyásolja a tojástermelés gazdaságosságát. A minőséget jellemző tulajdonságok közül a tojás tömege, a tojáshéj
szilárdsága, színe, a vér- és húsfoltos tojások gyakorisága a legfontosabb. Kisebb jelentőségű a sűrű- és hígfehérje aránya, a fehérje magassága,
a sárgája színe.
2
A tojás tömege jól öröklődő értékmérő tulajdonság (h =0,5–0,6), ami a legnagyobb mértékben a tyúk korától függ (5. ábra). Tojótípusú állományoktól
ma már megkívánjuk a 60–62 g-os átlagos tojástömeget.
25
Tyúktenyésztés
A tojások átlagos tömegének változása az életkortól függően az első tojástermelési évben. A mai tojóhibridek tojástömege sokkal gyorsabban nő
a tojóidőszak elején, mint két évtizeddel ezelőtt
Az elmúlt két évtized során a tenyésztőknek szelekcióval sikerült a tojástömeg kortól függő változását úgy módosítani, hogy az ivarérés után a
tojástömeg sokkal gyorsabb ütemben növekedjék, mint ami a tyúkfajra egyébként jellemző volt. Evvel nagymértékben csökkentették a kisebb értéket
képviselő, ún. jércetojások számát.
A genetikai tényezőkön és a tojók korán kívül a tojás tömegét befolyásolja az istálló hőmérséklete, a megvilágított órák száma és a takarmányozás.
Klimatizált, ablaktalan istállókban a beólazás időpontja gyakorlatilag nincs hatással a tojás átlagos tömegére.
Széles körű vizsgálatok szerint 14 °C istállóhőmérsékleten felül minden 1 °C-os hőmérséklet-emelkedés átlagosan a tojástömeg 0,23 g-os
csökkenésével jár. Nyáron tehát a klimatizáció és a ventiláció döntő jelentőségű a tojóházi tartásban. Ha a megvilágítási idő meghaladja a 16 órát,
a tojás tömegének csökkenése tapasztalható (0,5–0,6 g).
Beltartalmi szempontból kifogásolható, túlzottan kis nyersfehérje-tartalmú takarmány etetésekor 1,8–2 g-mal csökkenhet a tojás tömege anélkül,
hogy a tojástermelésben visszaesés következne be.
Ketreces tartásban 1–2 g-mal nő a tojások tömege az almos vagy rácspadlós istállókban tartott tojókéhoz képest.
Az állományok genetikai adottságainak megfelelő nagyságú tojások termeltetésének tehát mindenkor megvannak a tartástechnológiai, környezeti
feltételei, amelyek megteremtéséről gondoskodnia kell a tenyésztőnek.
A tojáshéj színe kizárólag kereskedelmi jelentőségű, mert beltartalmi tekintetben a fehér és a barna héjú tojások között semmiféle objektív különbséget
nem sikerült kimutatni. Kétségtelen viszont, hogy számos országban a barna héjú tojás iránt nagyobb a kereslet. A tojáshéj színe fajtánként és
egyedenként is változó. A mészfehértől a csokoládébarnáig mintegy 50 színárnyalat különböztethető meg. A könnyű testű, fehér leghorn típusú
hibridek mészfehér héjú tojást, a középnehéz (rhode island red, new hampshire) hibridek pedig általában barna héjú tojást termelnek. A tojáshéj
színét a környezeti tényezők kevésbé befolyásolják. Kereskedelmileg előnyös, ha egy-egy tojóállomány a héj színárnyalatát tekintve is kiegyenlített
tojásokat termel.
2
A tojáshéj szilárdsága fontos értékmérő tulajdonság, amelynek javítására folyamatosan szelektálnak (örökölhetőségi érték h =0,3–0,4). Kereskedelmi
értéke ugyanis csak az olyan tojásnak van, amely jól viseli az automatikus gépi gyűjtést, osztályozást, csomagolást és a nagy távolságra való
szállítást. A tojáshéj szilárdsága nincs közvetlen összefüggésben a vastagságával. A héjszilárdságra az örökletes tényezőkön kívül jelentős hatást
gyakorol a takarmányozás, különösen annak ásványianyag-összetétele.
Szoros az összefüggés a héjszilárdság és a hőmérséklet között. Magas tartási hőmérsékleten – különösen nyáron, ketreces tartásban – jelentkeznek
a gyenge héjszilárdsággal kapcsolatos gondok. A nagy termelőképességű hibridek tojásainak héjszilárdsága a tojóév vége felé általában romlik,
összefüggésben a szervezet tartalékainak kimerülésével, a nagyobb átlagos tojástömeggel.
A héjszilárdság műszeres vizsgálatokkal vagy a tojás sűrűségének (fajsúlyának) mérésével állapítható meg. Ezeket a módszereket elsősorban a
tenyésztő, a nemesítő, a minőség-ellenőrző tevékenység idején alkalmazzák.
26
Tyúktenyésztés
A tojás alakja legyen szabályos. A szabályos alakú tojás csomagolása, szállítása könnyebb, a tojástörés, sérülés veszélye kisebb. A tojás
alakja öröklődik, szelekcióval mind szabályos, mind szabálytalan (gömbölyű, hosszúkás) tojásalakulással jellemezhető populációk kialakíthatók.
A tenyésztojásoktól akár hús, akár tojó jellegű állományról van szó, megkívánjuk a szabályos, ovoid alakot (a hosszanti átmérő 1,2-szerese a
keresztátmérőnek).
A vér- és húsfoltosság a tojás minőségét rontó hibák, ezek kiküszöbölésére a tenyésztőmunka folyamán törekednek. A leghorn típusú tojóhibridek
tojásai igen ritkán tartalmaznak vér- vagy húsfoltot, mert a mészfehér tojáshéjszín könnyebbé teszi a vér és húsfoltos tojások lámpázással való
tökéletes kiválogatását, a rendellenes tojásokat termelő egyedek kiselejtezését. A barna héjú tojást termelő tyúktípusok tojásainak átvizsgálása
már több hibaforrással terhelt, így azok ma még nagyobb gyakorisággal termelnek vér- és húsfoltos tojásokat. A vérfoltos tojások gyakoriságára a
genetikai tényezőkön kívül a hőmérséklet, sőt a tartási rendszer is hatást gyakorol.
A tojás különböző alkotórészeinek aránya úgyszintén befolyásolja a tojásminőséget, habár az egyes országokban ezeknek nagyon eltérő mértékben
tulajdonítanak jelentőséget. Kereskedelmi, táplálkozási szempontból a sárgája után a tojásfehérje sűrűállománya a legértékesebb. A tyúktojás
sűrűfehérje-állománya 45–85% között változhat. A sűrűfehérje arányának növelésére egyes esetekben szelektálnak a fehérjeindex alapján (a
sűrűfehérje hány %-a az összes tojásfehérjének).
A tojás minőségét és főleg az azzal összefüggő frissességet a következő módszerekkel minősítik:
Az üveglapra felütött tojásban:
sűrűfehérje-magasság = a feltört tojás sűrűfehérjéjének átlagos magassága,
sárgájamagasság = a sárgája legkiemelkedőbb pontjának magassága,

0,37
Haugh-egység = 100 log (h – 1,7 G + 7,6),
ahol h = tojásfehérje-magasság (mm-ben),
G = a tojástömeg (g-ban).
Minél nagyobbak a mért értékek azonos tömegű tojások összehasonlításakor, annál jobbnak tekintik a tojásminőséget.
A tojás tárolási idejének növekedésével csökken a sűrűfehérje magassága és a Haugh-egység. A tojás nem megfelelő tárolásakor erősen
veszít víztartalmából, növekszik a légkamra, a tojás eltérő szárazanyag-tartalmú alkotórészei között diffúziós folyamatok zajlanak le, amelyeknek
következtében a mintegy 12%-os szárazanyag-tartalmú fehérjéből a víz részben átdiffundál a nagyobb, 51% szárazanyag-tartalmú sárgájába. Ezért
az öregebb tojás sárgája világosabb színű, vizesebb, szétfolyóbb állapotú lesz. Ugyanígy a híg- és a sűrűfehérje viszkozitása is kedvezőtlenül
megváltozik. Az ezen a folyamatok következtében létrejött elváltozások a tojás kereskedelmi értékét jelentősen csökkentik.
2.5.3. A termékenység
Termékenynek nevezzük az olyan tojást, amelyben a megtojás pillanatában életképes zigóta van.
27
Tyúktenyésztés
A termékenység tenyésztési és szaporítási célokat szolgáló állományaink igen fontos értékmérő tulajdonsága. Erre a tulajdonságra mind a hím-,
mind a nőivarú állatnak jelentős a befolyása.
2
A termékenység kismértékben öröklődő tulajdonság (h = 0,05–0,16). A hústípusú állományok termékenysége gyengébb, mint a tojótípusúaké.
A termékenységet számos belső és külső környezeti tényező befolyásolja, ezek:
• a termelésben eltöltött idő,
• az ivararány,
• a hőmérséklet,
• a megvilágítás,
• a tartási mód,
• a takarmányozás.
A termelésben eltöltött idő függvényében a termékenység igen határozott változásokat mutat. Gyengébb a termékenység a tojástermelés
megkezdését követő néhány héten, legjobb a csúcstermelés idején és az azt követő 3–4 hónapban, és újból romlik a tojástermelési időszak
utolsó szakaszában. A termékenység kortól függő változásának tendenciája kifejezettebb a hústípusú, mint a kimondottan tojó jellegű vagy kettős
hasznosítású állományokban (6. ábra).
28
Tyúktenyésztés
A terméketlen tojások százalékos aránya a termelésben töltött időtől függően tojó- és hústípusú állományokban
Az ivararány azt fejezi ki, hogy egy kakasra hány tojó jut. Könnyű testű állományokban 1 kakas:12–15 tojó, nehéz testű, hústípusú állományokban 1
ka-kas:8–10 tyúk a kedvező ivararány. Ezek az irányszámok természetes pároztatásra érvényesek. Mesterséges termékenyítés esetén egy kakasra
jóval több tojó számítható (1 kakas:40 tojó). A nem megfelelő ivararány rontja a tojások termékenységét.
A termékenységre jelentős hatást gyakorol a környezet hőmérséklete. Nyáron, nagy melegben romlik a termékenység és a hideg is kedvezőtlen
hatású.
A termékenység szempontjából döntő fontosságú a megfelelő időtartamú és intenzitású fény, különben a kakasok ondóminősége és párosodási
aktivitása is csökken. (Pontos előírásokat a technológiák tartalmaznak.)
A tartási mód sok szempontból befolyásolja az állatok teljesítményét is. Bizonyos padozatrendszerek kedvezőtlenül hatnak a termékenységre azáltal,
hogy nehezítik a kakasok párzását (pl. lécrács padozat). A zsúfoltság is egyértelműen kedvezőtlen. Kimondottan tojó jellegű állományokat ketrecben
tartva (4 kakas és 40 tojó ketrecenként) már kielégítő termékenység érhető el, ugyanakkor a hústípusú állományok ketreces tartásakor gyengébb
termékenységet tapasztaltak.
29
Tyúktenyésztés
A takarmányozás alapvető fontosságú a termékenység színvonalának fenntartásában. Különösen a takarmányok fehérje- és vitamintartalmának van
döntő jelentősége.
A termékenység a tenyésztojások lámpázásával ellenőrizhető. A tyúktojásokat a 6–7. keltetési napon ellenőrizzük. Nem hagyható azonban figyelmen
kívül, hogy a korai stádiumban elhalt embriót tartalmazó tojást az első hét végén végzett lámpázáskor gyakran üresnek, terméketlennek látjuk.
Különösen nagy a hibaszázalék akkor, ha barna héjú vagy kiegyenlítetlen színű, nagyságú és héjminőségű tojásokat lámpázunk.
A korai elhalást sokszor a túlzottan hosszú ideig tartó és szakszerűtlen tojástárolás okozza. Ennek a veszélye nagyobb a hústípusú, mint a tojótípusú
állományokban.
Az eredményes párzás után 18–20 órával általában már számíthatunk az első termékeny tojásra. A tojók a párzást követően még 16–20 napig
raknak – erősen csökkenő arányban – termékeny tojásokat. Ennek a jelenségnek gyakorlati jelentősége elsősorban a tenyésztőmunkában, egyes
kakasok átpárosítása esetén, illetve a mesterséges termékenyítéskor van.
2.5.4. A keltethetőség
Keltethetőségen a megtermékenyített tojásnak azokat az alaki, fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságait értjük, amelyek – megfelelő keltetési
technológia mellett – lehetővé teszik az embrió normális fejlődését, az életerős kiscsibe kikelését a tojásból. A keltethetőség rendkívül komplex
értékmérő, mert a tojás szabályos alakjától, kémiai összetételétől, az egyes alkotórészek arányától, sőt az embrió genotípusától is függ.
Az előbb felsorolt tényezők önmagukban is számos genetikai és külső környezeti tényező hatása alatt állnak, függetlenül attól, hogy az embriónak
genetikailag milyen az életképessége, vitalitása.
2
A keltethetőség örökölhetősége – érthetően – kismértékű (h = 0,05–0,15).
Biológiai értelemben a keltethetőséget a termékeny tojások számához viszonyított kelési % alapján bíráljuk el. Kiszámítási módja a következő:
Újabban mind tenyésztési, mind gazdaságossági megfontolásból az összes gépbe rakott tojások száma alapján is gyakran kiszámítják a
keltethetőséget:
A keltethetőséget a legnagyobb mértékben a következő örökletes és környezeti tényezők befolyásolják:
30
Tyúktenyésztés
• a tenyészállomány típusa,
• a rokontenyésztés, illetve keresztezés,
• a tenyészállományok termelésben töltött ideje,
• a tojások tömege,
• a tojások minősége (héj, alak, szennyezettség stb.),
• a tojástárolás ideje,
• a takarmányozás.
Általában jobb a keltethetősége a tojó- és vegyes hasznosítású tyúktípusoknak, és gyengébb a hústípusúaknak.
A rokontenyésztés egyértelműen rontja a keltethetőséget, a keresztezés viszont javítja. Különösen kedvező, ha az anyai állományok maguk is
keresztezettek és a tőlük nyert ivadékok egy harmadik vonalba tartozó apától származnak (hármas keresztezés). Ez utóbbi felismerést hasznosítjuk
a brojlercsirke előállításában. Különösen határozottak ezek a törvényszerűségek, ha a berakott tojásra számítjuk a kelési százalékot.
A keltethetőség az ivarérést követően gyengébb, a csúcstermeléskor és az azt közvetlenül követő időszakban a legjobb, majd a tojástermelési ciklus
második felében fokozatosan romlik. A tojóidőszak második felében tapasztalható rosszabb kelési százalék okai sokrétűek. Igen fontos tényezője a
kakasok és a tojók termékenységének csökkenése, így a gyengébb minőségű sperma, a kakasok párzási kedvének romlása, a tojók petefészkének
elzsírosodása stb.
A másik döntő tényezőcsoport a tojások beltartalmi értékének, biológiai minőségének romlása, ami a tojók szervezetének mind fokozottabb
kimerülésével függ össze. Emiatt a tojás az embrió optimális fejlődéséhez egyre kevésbé biztosítja a megfelelő feltételeket.
A tojások tömege a termelésben eltöltött idő előrehaladásával minden tyúktípusban nő. A tojás tömege növekedésének döntő részét a fehérje abszolút
és relatív arányának növekedése jelenti, mert a sárgájának a tömege viszonylag állandó, így a sárgája:fehérje arány tendenciájában a tojóév vége felé
mind jobban változik, eltávolodva az embriófejlődés számára optimális arányoktól. Ily módon függetlenül a korral összefüggő egyéb – negatív hatású
– tényezőktől, a keltethetőség bizonyos mértékben automatikusan is romlana csupán a tojás tömegének folyamatos növekedése következtében.
Az adott fajtára és korra jellemző átlagos tojástömegnél jelentősen kisebb és nagyobb tojások a keltetésre kevésbé alkalmasak, de például a brojler
szülőpárok 70 g-os tojásainak gépbe rakása is indokolt lehet gazdaságossági megfontolásokból, különösen a tojástermelési ciklus második felében.
A nem megfelelő minőségű, repedt héjú, szennyezett, vékony héjú és a szabályostól jelentősen eltérő alakú tojások rossz eredményt adnak. A tojás
alakjának a tyúkfajra jellemzőnek kell lennie. Ez válogatáskor szemmértékkel kellő pontossággal becsülhető.
31
Tyúktenyésztés
A tojás tárolási idejének növelése rontja a keltethetőséget, növeli a kelési időt, fiatal állományok tojásai kevésbé, öregebb állományok tojásai
fokozottan érzékenyek a tárolási idő meghosszabbítására.
Az optimális tojástárolási idő 1–3 nap. A kelési százalék jelentősen romlik, ha a tojásokat 7 napnál tovább tároljuk. A hústípusú állományok kelési
százaléka a hosszabb tárolás hatására nagyobb mértékben csökken, mint a tojótípusúaké.
A tojások keltethetősége sokkal érzékenyebben jelzi a takarmányozási hibákat, mint a tojástermelés intenzitása. Számos olyan takarmányreceptúra
állítható elő ugyanis, amellyel igen jó tojástermelési eredmény érhető el, ugyanakkor a keltethetőség nem lesz kielégítő. Különösen fontos e
tekintetben a takarmányfehérjék minősége és mennyisége, valamint az egyenletes A1-, D3-, B2-, B12-vitamin, az ásványianyag- és nyomelem-
ellátottság.
2.5.5. A hústermelő képesség

A hústermelő képesség jelentősége a pecsenyecsirke-előállítás iparszerűvé válása óta rendkívüli mértékben megnőtt. A pecsenyeáru előállításakor
az a célunk, hogy minél rövidebb idő alatt érjék el állataink a vágási testtömeget. A ma tartott brojlerekkel megfelelő takarmányozás mellett 6–7 hetes
korra elérhető az 1,9–2,5 kg-os átlagos testtömeg, 2 kg alatti vagy azt alig meghaladó takarmányértékesítés mellett. A korszerű brojlerek viszonylag
rövid lábúak, jól izmolt combbal és mellel. Az ilyen állat mellcsonti taraja vágásra érett korban alig látszik ki az izmok közül. A hústermelő állományok
fiatalkori növekedési erélye (7–8 hetes korig) igen nagy, ami azt bizonyítja, hogy az erre irányuló tenyésztőmunka igen eredményesnek mutatkozott.
A csirke növekedésében szakaszosság mutatkozik, a legintenzívebb növekedési szakasz az első három élethét idejére esik, a második legintenzívebb
szakasz a 7. élethétig tart, ezután a növekedés sebessége már lassulni kezd, amint azt a 7. ábra mutatja.
32
Tyúktenyésztés
Különböző típusú tyúkállományok növekedési sebessége a nevelés egyes szakaszaiban (Bögre J., 1964)
A növekedési erélyt tekintve a hím- és nőivarú állatok között jelentős a különbség. A kakasok növekedési erélye a 7 hetes kori élő testtömegüket
figyelembe véve 18–25%-kal nagyobb, mint a jércéké. Ez a különbség a szelekció és a jobb takarmányozás hatására növekvő tendenciát mutat
abszolút, de nem feltétlen relatív mértékben. A növekedési erélyt és a húsformákat minden baromfifajban nagymértékben befolyásolják a genetikai
2
tényezők (h =0,3–0,4). A környezeti tényezők közül kiemelkedő szerepet játszik a takarmányozás.
A pecsenyecsirke élőtömegét adott hizlalási idő alatt a legnagyobb mértékben a takarmányok nyersfehérje- és energiatartalma, valamint ezek
egymáshoz viszonyított aránya (energia:fehérje arány) befolyásolja. A nyersfehérjeszint (megfelelő aminosav-összetétel mellett) és az energiaszint
növelése bizonyos határig javítja a testtömegtermelést, ezután a testtömeg-termelés romlik.
A pecsenyecsirke testtömegtermelésére a hőmérsékletnek is hatása van. Mind az optimálisnál alacsonyabb, mind a magasabb hőmérséklet
kedvezőtlen hatású.
33
Tyúktenyésztés
A növekedés üteme, a testtömegtermelés a megvilágítás időtartamától, a fény erősségétől, az istállóklíma egyéb összetevőitől (ammónia-, CO2-
koncentráció, az óránkénti friss levegő mennyisége stb.), az etető- és itatóférőhely nagyságától, a telepítési sűrűségtől is függ. Az egy csoportban
tartott brojlerek száma is jelentős hatótényező. (Az egyes tényezők hatásait részletesebben a Brojlernevelés c. fejezetben tárgyaljuk.)
A pecsenyecsirke testtömege mellett döntő kívánalom, hogy már fiatal korban megfelelő mértékű legyen a mell és a comb izmoltsága. A legértékesebb
húsrészeket ugyanis ezek szolgáltatják. A húsformák javítására – jól öröklődő jellegüknél fogva – eredményes szelekció folyik a nemesítőtelepeken.
Az értékes húsrészek arányát, a vágási veszteség mértékét a genetikai tényezők jelentősen befolyásolják. Ezt bizonyítják az 10. táblázat adatai.
10. táblázat - A fajta és típus hatása a húscsirkék legfontosabb vágási tulajdonságaira (Horn P. 1981, nevelési idő
56 nap)
A combok és a mell
Sütésre kész testtömeg
Fajta és ivar Vágás előtti testtömeg (g) Sütésre kész testtömeg (g) tömege a sütésre kész
az élőtesttömeg %-ában
testtömeg %-ában
New hampshire hím 1020 652 63,9 61,7
New hampshire tojó 844 539 63,9 63,3
Középnehéz tojóhibrid 1133 728 64,3 62,1
(Tetra SL)
Húshibrid* hím 2086 1428 68,4 64,2
Húshibrid* tojó 1701 1172 68,8 64,2
Szembetűnő a húshibridek sütésre kész testtömegének az élőtesttömeghez viszonyított, a kettős hasznosítású típusénál jelentősen kedvezőbb
aránya, mindamellett hogy a húshibridek élőtesttömege kétszerte nagyobb.
A vágásra érett brojler értékes testrészeinek arányában ivartól függően különbségek vannak. A jércék mellaránya, a kakasok combaránya kedvezőbb
a belezetttesttömeghez viszonyítva.
A különböző testrészek élőtesttömeghez viszonyított aránya szoros kapcsolatot mutat az életkorral. Az összefüggés mértékét és jellegét a 8. ábra
mutatja. A kevésbé értékes húsrészek: a nyak, a szárnyak, a hát élőtesttömeghez viszonyított aránya csak kismértékben változik, ugyanakkor a mell
és a combok aránya 7–8 hetes korig igen nagymértékben nő, jelentősen javítva a pecsenyecsirke vágóértékét.
34
Tyúktenyésztés
A vágóértéket meghatározó testrészek arányának változása a pecsenyecsirke korától függően (Häseler 1968)
A baromfiipari feldolgozás és továbbfeldolgozás (pl. darabolás) szempontjából a nevelési idő növekedése a vágási veszteség csökkenése folytán
kedvező hatású az értékes húsrészek arányára. Ezeknek a tendenciáknak egyoldalú figyelembevételével azonban mindig szemben állhatnak az
adott piaci igények, valamint a nevelési tevékenység ökonómiai jellegű szempontjai, ami felső határt szab az adott időben üzemileg megvalósítható
és optimális nevelési idő hosszának.
Tekintettel arra, hogy a vágott-testtömeg, valamint az egyes ehető testrészek tömege az élőtesttömeggel igen szoros, (r=+0,9) összefüggést
mutat, mindazok a tényezők, amelyek a testtömegtermelést negatív vagy pozitív irányban befolyásolják a nevelés ideje alatt, hasonlóan hatnak a
vágótulajdonságokra is. Nem véletlen, hogy világszerte – függetlenül az ipari minősítésben alkalmazott kisebb-nagyobb eltérésektől – az adott korra
a nagyobb átlagos testtömeget elérő brojlercsoportok általában kedvezőbb minősítési eredményeket érnek el a feldolgozó üzemekben egy adott
fajtán, hibridtípuson belül.
35
Tyúktenyésztés
A ma tenyésztett hústípusú csirkéknek nemcsak a fiatalkori növekedési erélyük igen nagy, hanem növekedési kapacitásuk is, különösen a hímivarú
pecsenyecsirkéké. A 9. ábrán 20 hetes korig nevelt brojlerek élőtömegének, a mellnek és a comboknak a tömeggyarapodását mutatjuk be. Joggal
állíthatjuk, hogy a brojlerek potenciális hústermelő kapacitásának csak kisebb részét használjuk ki.
Brojlerek élőtömeg-gyarapodása és az értékes húsrészek tömegének növekedése (mell+combok) 1–20 hetes kor között (Horn P. és mtsai. 1998)
A brojlercsirke teljes testének kémiai összetétele az első 5–6 élethétben ivarok szerint még nem különbözik nagymértékben, később a nagy ivarok
közötti különbségek okozója a jércék kakasokhoz viszonyított sokkal nagyobb zsírbeépítési hajlama, amely magasabb nyerszsírtartalomban, evvel
összefüggésben magasabb szárazanyag-tartalomban és alacsonyabb nyersfehérje-tartalomban nyilvánul meg (10. ábra).
36
Tyúktenyésztés
A brojler teljes testének kémiai összetétele az életkortól és az ivartól függően, 20 hetes korig (Sütő Z. és mtsai. 1998)
2.5.6. A vágottáru minősége és a húsminőség

A vágottáru és a húsminőség értelmezése sok szempontból különböző lehet. A fogyasztó számára az ár mellett meghatározó a táplálóérték, az
élvezeti érték és a konyhai műveletekre való alkalmasság.
A pecsenyecsirke egyes testrészeinek arányát és kémiai összetételét mutatja a 11. táblázat.
11. táblázat - A vágott brojler ehető részeinek aránya és a nyers brojlerhús kémiai összetétele (1,5 kg vágott tömeg
ehető belsőségekkel) (Scholtyssek 1987 nyomán)
Testrészek Tömeg Arány Összetevők (%)
37
Tyúktenyésztés
(g) (%) víz fehérje zsír
Teljes test + nyak + 1512 100 66,3 18,3 14,8

belsőség
Hát 354 23 58,1 14,1 28,7
Mell 362 24 69,5 20,9 9,3
Felsőcomb 240 16 67,7 17,3 15,3
Alsócomb 220 15 72,5 19,3 8,7
Szárny 180 12 66,2 18,3 16,0
Nyak 79 5 60,0 14,1 26,2
Zúza 37 2,4 76,2 18,2 4,2
Szív 6 0,5 73,6 15,6 9,3
Máj 32 2,1 73,6 18,0 3,9
Az átlagos brojler és a kifejlett tyúk (levestyúk) táplálóanyag-tartalmát mutatja a 12. táblázat.
12. táblázat - A pecsenyecsirke és a kifejlett tyúk táplálóanyag-tartalma 100 g ehető részre vonatkozóan
(Scholtyssek, S. 1995)
Fehérje Zsír Energia Ásványi anyagok (mg) Vitaminok (mg)
Megnevezés
(g) (g) (kcal/kJ) Ca P K Na Fe A B1 B2 Niocin
Brojler 20,6 5,6 144/602 12 200 359 82 1,8 39 83 160 6
egész
Mell 22,8 0,9 109/457 14 212 264 66 1,1 60 70 90 10
Comb 20,6 2,4 113/473 15 188 250 95 1,8 150 100 240 5
Máj 22,1 4,7 142/594 18 240 218 68 7,4 12 800 320 2490 11
Tyúk 18,5 20,3 274/1104 11 178 400 50 1,4 32 60 170 9
A pecsenyecsirke ehető részeinek összetétele táplálkozás-élettanilag igen kedvező, jól illeszkedik a korszerű táplálkozás irányelveihez. Kevés az
energiatartalma, fehérjékben, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag.
A fogyasztó által megkívánt összetett húsminőségi kívánalmakat sok tényező befolyásolja.
38
Tyúktenyésztés
A genetikai adottságok a testarányokat és a zsírosodási hajlamot határozzák meg. A pecsenyecsirke korának előrehaladtával javul a vágási kihozatal,
jobb az értékes húsrészek aránya, csökken a csontok részaránya. Vágott testben kedvezőbbé válik az esszenciális aminosavak aránya a fehérjében,
és fokozódik az egészséges telítetlen zsírsavak beépítése a zsírokba. Az ízletesség határozottan javul, egészen mintegy 12–13 hetes korig (érett
hús).
A takarmányozás erősen befolyásolja a zsírosodás mértékét és ütemét, befolyásolja a zsír színét. A mozgáshiány zsírosít, a mozgás fokozza a
mell és combizmok szövetei közötti szerkezeti különbségeket és előidézi a combok sötétebb színét. A jó tartási körülmények, a kíméletes vágás
minimálisra csökkenti a bevérzéseket, sérüléseket.
A brojlertermelésben nem találkozunk olyan húsminőségi hibákkal, amelyek érdemi kárt okoznak a feldolgozás során vagy a fogyasztónak.
A vágott pecsenyecsirke esetében a legtöbb húsféleséghez viszonyítva csekélyek a sütési és főzési veszteségek, grillezésnél mintegy 25–26%,
sütésnél 21% az átlagos veszteség.
2.5.7. A takarmányértékesítő képesség

A takarmányértékesítő képesség az egyik legfontosabb gazdaságosságra ható tulajdonság. Az elfogyasztott takarmány értéke ugyanis az önköltség
60–75%-át teheti ki mind a tojás-, mind a pecsenyecsirke-előállításban.
Bár nem vitatható, hogy a takarmányértékesítő képesség örökletes tulajdonság, alakulására mégis sok tényező hat közvetlenül és közvetve is. Ezek
külön-külön is örökletesek lehetnek. A takarmányértékesítést mint értékmérő tulajdonságot külön kell tárgyalnunk a tojóállományokra és külön a
pecsenyecsirkére vonatkozóan.
2.5.7.1. A tojótyúkok takarmányértékesítő képessége

A tojástermelő tyúkállományok takarmányértékesítését – amit általában az egy darab vagy egy kilogramm tojás előállításához felhasznált takarmány
mennyiségével fejezünk ki – a következő tényezők határozzák meg:
• az egy tojó által termelt tojás mennyisége,
• a tojók testsúlya,
• a tojók kora,
• a tartási rendszer,
• a takarmányok minősége,
• az istálló hőmérséklete.
39
Tyúktenyésztés
A tojótyúk takarmányértékesítését a legnagyobb mértékben az általa termelt tojások száma és a kifejlettkori testtömege határozza meg.
Az azonos tojástermelési színvonalú állományok közül – kisebb létfenntartó táplálóanyag-szükségletük miatt – a kisebb testtömegű tojók a jobb
takarmányértékesítők. Érthető törekvésük tehát a nemesítőknek a tojótyúkok testtömegének csökkentése, amennyire azt a biológiai korlátok lehetővé
teszik.
A vizsgálatok szerint az azonos környezetben és azonos takarmányozásban részesülő tojótyúkok takarmányértékesítésében mérhető varianciának
mintegy 70%-a vezethető vissza a tojók testtömegére és az adott időszak alatt termelt tojások számára, illetve összes tömegére.
A tojástermelési időszak előrehaladásával – a csúcstermelés utáni időszakban – a tojók takarmányértékesítése, összefüggésben a csökkenő
tojástermelési intenzitással, romlik.
A ketreces tartásban a takarmányértékesítés 7–8%-kal jobb, mint almon vagy rácspadlón, mert az állatok kevesebbet mozognak és kevesebb a
takarmánykiszóródás is.
Ha alacsony az istálló-hőmérséklet, a hőveszteség pótlásához szükséges többlettáplálóanyag-igény rontja a takarmányértékesítést. A túlzott meleg
és hideg pedig a tojástermelés csökkenése révén közvetett úton növeli az egy tojás előállításához szükséges takarmány mennyiségét.
A biológiailag megfelelő összetételű takarmányok javítják, a túlzottan kis nyersfehérje-tartalmú és energiatartalmú tápok rontják a
takarmányértékesítést.
2.5.7.2. A pecsenyecsirke takarmányértékesítő képessége
A pecsenyecsirke takarmányértékesítését az egy kilogramm testtömeg-gyarapodáshoz felhasznált takarmány mennyiségével fejezzük ki.
A pecsenyecsirke takarmányértékesítését a legnagyobb mértékben
• az állat kora,
• genetikailag meghatározott növekedési erélye,
• az ivar és
• a nevelőtér hőmérséklete határozza meg.
40
Tyúktenyésztés
Minél fiatalabb a csirke, annál jobb a takarmányértékesítése. Háromhetes korban 1,4–1,5 kg takarmányból, 6 hetes korban 1,8–2,1 kg takarmányból,
7–8 hetes korra 1,9–2,3 kg takarmányból termel 1 kg testtömeget.
Minél nagyobb a pecsenyecsirke genetikailag meghatározott növekedési erélye, minél rövidebb idő alatt éri el a kívánatos vágótömeget, annál
kedvezőbb a takarmányértékesítés. A brojlercsirke testtömegtermelése és az egységnyi mennyiségű takarmány felhasználásával előállított
testtömegtermelés között szoros, r=+0,8 körüli korreláció áll fenn adott állományon belül.
A nagyobb nyersfehérje- és energiatartalmú, rendszerint drágább takarmányok etetése – az időegységenként elérhető nagyobb testtömegtermelés
és rövidebb hizlalási idő folytán – kedvezően befolyásolja a takarmányértékesítést.
A hím- és nőivarú brojlercsirke takarmányértékesítése között a nevelés első 4–5 hetében nincs számottevő különbség, 6–8 hetes korra azonban a
kakasok – nagyobb növekedési erélyük révén – 80–150 g-mal kevesebb takarmányt igényelnek egy kilogramm testtömegtermeléshez, mint a jércék.
Ha a szükséges, 17–21 °C-os nevelési hőmérsékletnél jelentősen alacsonyabb a környezet hőmérséklete, az erősen rontja a takarmányértékesítést,
mert sok táplálóanyag szükséges a testhőmérséklet fenntartásához. A magasabb hőmérséklet döntően csak a testtömegtermelést befolyásolja
hátrányosan, az étvágy csökkenése miatt.
2.5.8. A kifejlettkori testnagyság

A baromfira is érvényes az az általános megállapítás, hogy a kisebb testű egyedek vagy típusok élénkebb vérmérsékletűek, testfelületük viszonylag
nagyobb, ezért létfenntartásukhoz – egységnyi testtömeget figyelembe véve – viszonylag több táplálóanyagot igényelnek.
A kimondottan tojástermelésre specializált hibridek könnyű testű tojóinak átlagos testnagysága jelenleg 1,6–2 kg, a középnehéz testűeké pedig 2,1–
2,6 kg.
Átlagos termelési viszonyok mellett széles körű tapasztalatokkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy minél kisebb testtömegű egy tojóállomány,
annál érzékenyebben reagál különböző káros környezeti hatásokra. Ennek részben az az oka, hogy a túlzottan kis testű tojók szervezetében a
tápláló- és ásványianyag- (pl. kalcium-) tartalék is kisebb, mint a nagyobb testűekében.
A testtömeg csökkentésével tehát romlik a termelés biztonsága, illetve nagyobbak lesznek a tartástechnológiával és a takarmányozással szemben
támasztott igények. Így a tojótyúkok testtömege bizonyos határon túl csak a termelési biztonság rovására csökkenthető. Nem hagyható figyelmen
kívül az sem, hogy túlzottan kis testű tyúkok tartásakor a tojás tömegének megfelelő színvonalon tartása is genetikai akadályokba ütközik. Úgy tűnik,
a hazai átlagos üzemi viszonyok között az 1,7–1,8 kg-nál kisebb kifejlettkori testtömegű tojókat nem célszerű termelésbe állítani.
A könnyű testű és a középnehéz testű típusok összehasonlításakor lényeges különbség, hogy a középnehéz tojóhibridek hajlamosabbak az elhízásra,
és ez kedvezőtlenül befolyásolja az állományok tojástermelését, amennyiben táplálék-felvételüket nem szabályozzuk.
A hústípusú tenyészállományok és anyai szülőpárok kifejlettkori testtömege 3,3–3,6 kg között jelölhető meg, korlátozott takarmányozási programok
alkalmazásával. Az ideális természetesen az lenne, ha ezek az állományok legalább 1 kg-mal könnyebbek lennének. Mivel azonban a fiatalkori
növekedési erély és a kifejlettkori testtömeg között pozitív genetikai korreláció áll fenn, a növekedési erély javítását célzó szelekció évek hosszú sora
41
Tyúktenyésztés
óta növelőleg hatott a hústípusú szülőpárok genetikailag meghatározott kifejlettkori testtömegére. Ebből következik, hogy ezek az állományok egy
tojás előállítására legalább 210–220 g takarmányt használnak fel.
2.5.9. Az ellenálló képesség, életerő

Ellenálló képességen a szervezetnek a betegségekkel, a környezet különböző károsító tényezőivel szembeni ellenállását értjük.
Tartós, magas színvonalú termelés csak egészséges állatoktól remélhető. Az iparszerű, tömeges, zárt tartás keretei között azonban nincs lehetőség
az állatok egyedi kezelésére. Olyan állományok szükségesek, amelyek károsodás nélkül viselik el az üzemi tartási feltételeket (nagy állományok, kis
férőhely állatonként, mesterséges klímahatások, a mozgási lehetőség korlátai stb.).
Az ellenálló képesség és az életerő legmegbízhatóbb mutatószámai – a tojástermelési és a testtömeg-termelési eredmények mellett – a kelési
eredmény, a felnevelés alatti és a tojóházi elhullás mértéke, százalékos aránya.
Az állományokat a legnagyobb mértékben a különböző fertőző betegségek veszélyeztetik (pl. Marek-féle betegség, légzőszervi megbetegedések,
kokcidiózis és több más járványos betegség).
Annak ellenére, hogy jelentős erőfeszítések történtek a múltban egyes betegségeknek ellenálló tyúkállományok kitenyésztésére, ezek nem jártak
kellő eredménnyel.
Ma megfelelő szűrővizsgálatokkal (pl. tyúktífusz), vakcinázással (pl. Marek-féle betegség), fertőzésmentes állományok kialakításával,
forgalmazásával (mikoplazmózis) és prevencióval sokkal eredményesebben védhetjük meg baromfiállományainkat, ugyanakkor nem kell
lemondanunk a szelekcióval elérhető maximális előrehaladásról sem a termelőképesség tekintetében.
Napjainkban az általános stressztűrő képesség fokozására, a ketreces tartás nagy telepítési sűrűség melletti elviselésére, a tojószervi
megbetegedések csökkentésére törekednek a tenyésztők. Az utóbbi 20 évben – a világon forgalmazott tojóhibridek átlagában – ily módon 30–40%-
kal sikerült csökkenteni a tojóházi elhullásokat. A korszerű tojóhibridek a ketreces tartást sokkal jobban tűrik, mint bármely más tyúkfajta.
A tojóházi tartásban általában a középnehéz testű tojóhibrideknek a legnagyobb az életereje, ellenálló képessége (0,4–0,7% tojóházi elhullás
havonta), ezeket a könnyű testű tojóhibridek követik (0,5–1,1% tojóházi elhullás havonta), a legkisebb vitalitásúak a hústípusú állományok (0,9–
1,5% tojóházi kiesés havonta).
A pecsenyecsirke-nevelésben – megfelelő minőségű naposcsibe és tartási feltételek mellett – 6–7 hetes hizlalási idő alatt az elhullások mértéke
nem szokta túllépni az 5–6%-ot.
Az ellenálló képességet és a vitalitást a genotípuson kívül természetesen az életkor, az ivar és a tartási, takarmányozási körülmények is befolyásolják.
Fiatal korban az állományok fogékonyabbak (pl. a kokcidiózissal, a Marek-féle betegséggel szemben), a kakasok általában érzékenyebbek, mint
a tojók. Minden olyan takarmányozási és tartási hiba, amely az egyéb értékmérőkre károsan hat, egyben csökkenti az ellenálló képességet,
a vitalitást. Ilyen esetekben még az egyébként klinikai megbetegedést nem okozó kórokozók is betegséget okozhatnak (pl. egyes légzőszervi
megbetegedéseket).
42
Tyúktenyésztés
2.5.10. A vérmérséklet és a rossz szokások

A nyugodt vérmérsékletű fajták főleg hústermelésre, az élénkebb vérmérsékletű típusok inkább tojástermelésre alkalmasak.
A túl élénk, ideges vérmérsékletű állomány a környezetből eredő minden váratlan ingerre (fény, zaj, mozgás stb.) szinte hisztérikusan reagál, ami
egyértelműen negatív hatású a tojástermelésre. Nyugodtabb állományokban a termelés csökkenése sokkal kisebb mértékű. Ezért újabban még a
legkisebb testű, leghorn típusú tojóhibrid-állományokban is külön szelektálnak a nyugodt vérmérsékletre (ijesztési próbák). A középnehéz testű, barna
héjú tojást termelő tojóhibridek általában nyugodt vérmérsékletűek. A húshibridek nyugodtak, flegmatikusak, hiszen ezek előnyös tulajdonságok a
testtömegtermelés és a takarmányértékesítés szempontjából.
A legnagyobb kárt okozó rossz szokások: a tojásevés, a toll- és lábcsipkedés, valamint a kannibalizmus.
A különböző rossz szokások tömeges kialakulásának veszélye mindig nagyobb az élénk vérmérsékletű, mint a nyugodtabb állományokban. Rossz
szokások kialakulására elsősorban akkor számíthatunk, ha a tartási, takarmányozási feltételek nem megfelelőek (túl erős fény, zsúfolt tartás,
ásványianyag-forgalmi zavarok, hiányos vitamin- és fehérjeellátás stb.).
Tojásevés ellen a tojások gyakori összeszedésével legeredményesebb a védekezés.
A legtöbb gondot általában a kannibalizmus okozza. A kannibalizmust is könynyebb megelőzni a tartástechnológia előírásainak megtartásával, mint
megszüntetni. A nevelés alatt fellépő kannibalizmus megszüntethető a megvilágítás erősségének jelentős csökkentésével. A másik hatékony eszköz
a csőrkurtítás. Egyidejűleg gondoskodni kell az elsődleges, kiváltó okok megszüntetéséről.
2.5.11. Minőségi tulajdonságok

2.5.11.1. A toll és a bőr színe
A gazdasági célból tartott tyúkfajták és -típusok esetében a toll és a bőr színének érdemi gazdasági jelentősége lehet.
A tyúkfajban a tollazat és a bőr színének öröklődését ismerjük, legalábbis azokét, amelyeknek érdemi gazdasági jelentőségük van. A toll és bőr
színeződését befolyásoló gének többsége autoszomális.
A pecsenyecsirke-előállításban a fehér vagy legalábbis világos tollszín a kívánatos. Egyes régiókban sárga bőrszínű, másokban fehér bőrszínű
pecsenyecsirkéket kedvelnek.
A naposkori ivarmeghatározásban széles körben hasznosítják az ivari kromoszómákhoz kötötten öröklődő és a toll színére ható géneket.
A tojóhibridek tenyésztésében elsősorban az arany- és az ezüstszín, valamint a sávozottság génje meghatározó jelentőségű. A hústípusú tyúkok
tenyésztési programjaiban elsősorban a tollasodásra ható, valamint az arany és ezüst tollszínt meghatározó géneknek és egy, a kifejlettkori testtömeg
csökkentését előidéző génnek van gyakorlati jelentősége. Ezek mindegyikére jellemzőek az ivari kromoszómához kötött öröklési szabályok.
43
Tyúktenyésztés
A 13. táblázatban összefoglaljuk azokat a géneket és öröklődésük módját, amelyek a legnagyobb gazdasági jelentőségűek.
Autoszomális gének
Domináns gének Recesszív gének
C = pigmentképző c = pigmentképzést gátló
E = fekete pigmentmezőket kiterjesztő e = fekete mezőket korlátozó
I = domináns pigmentgátló i = pigmentképző
R = rózsataraj r = egyszerű (fűrészelt) taraj
Na = kopasz nyak na = normális nyaktollazat
W = fehér bőr- és lábszín w = sárga bőr- és lábszín
Ivari kromoszómához kötötten öröklődő gének
S = ezüst tollszín (látszólag fehér) s = arany tollszín
B = sávozottság b = sávozottság hiánya
K = lassú tollasodás k = gyors tollasodás
Dw = normális kifejlettkori testtömeg dw = a normálisnál 25–30%-kal kisebb testtömeg
A legtöbb tollszínt azonban sohasem egyetlen gén határozza meg, hanem azok a különböző kromoszómákban lévő gének együttes hatása révén
jönnek létre (epi- és hiposztázis).
Néhány fontosabb tyúkfajta tollszínét meghatározó génkombinációt szemléltetünk a 14. táblázatban.
14. táblázat - Néhány tyúkfajta tollszínét meghatározó génkombináció
Tyúkfajta Genotípus Fenotípusos tollszín

Fehér leghorn BS BS * EE, II, CC fehér (domináns)
New hampshire bs bs * ee, ii, cc sárga
Fehér plymouth BS Bs * EE, ii, cc fehér (recesszív)
Sávozott plymouth BS BS * EE, ii,CC sávozott
* gének az ivari kromoszómán vannak
44
Tyúktenyésztés
A naposkori ivarmeghatározásban, különösen tojóhibrideknél, a leggyakrabban az arany- és az ezüstszín, valamint a sávozottság génjeit hasznosítják
a tenyésztők (sárga apai és ezüst anyai vonal keresztezésekor minden nőivarú csibe sárga, a hímivarú keléskor fehér pihetollazatú).
Gyorsan tollasodó (genotípus kk) apai vonal és lassan tollasodó anyai vonal (KK) keresztezésekor minden hímivarú naposcsibe lassan tollasodó
(KK) genotípusú, minden jércecsibe (kk-) gyorsan tollasodó lesz.
A recesszív törpenövést okozó dw gén segítségével olyan brojleranya-vonalakat is előállítottak, amelyek kifejlett testtömege 25–30%-kal kisebb,
ezeket normál (Dw Dw) genotípusú kakasokkal párosítva jó növekedésű brojlerek állíthatók elő.
2.5.11.2. A tollasodás
A tollasodás genetikai értelemben átmeneti értékmérő, mert egy nagy hatású gén (K, illetve k) szerepe naposkorban és az egyedfejlődés korai
szakaszában meghatározó, később számos kis hatású gén és a környezeti feltételek befolyásolják.
A nagyüzemi pecsenyecsirke-előállítás térhódításával a gyors tollasodás jelentős tulajdonsággá vált. Az értékesítés, a vágás időpontjában ugyanis
a pecsenyecsirkének teljesen betollasodottnak kell lennie, különben a kopasztás a tolltokok visszamaradása miatt nem végezhető el tökéletesen
(tokosság).
A genetikailag gyorsan és jól tollasodó fajta a tollfejlődés fehérjeigényét a szervezet testtömegtermelésének rovására is biztosítani igyekszik, míg
a gyengén tollasodók esetén a testtömegtermelésé a prioritás.
Az élénkebb vérmérsékletű, jól tollasodó tojófajták valamivel gyorsabban, intenzívebben tollasodnak, mint a hústípusúak.
A jércék tollasodása rendszerint jobb, mint a kakasoké. Ennek oka feltehetőleg az, hogy a kakasok nagyobb növekedési erélyüknél fogva több fehérjét
igényelnek testtömeg-gyarapodásukhoz. Így a kakasokban a nagyon fehérjeigényes tollfejlődési folyamatok és a testtömegtermelés fehérjeigénye
között nagyobb élettani „verseny” alakulhat ki, különösen akkor, ha a takarmányok fehérjetartalma és főleg kéntartalmú aminosav-tartalma nem
optimális.
Mindamellett, hogy a gyors tollasodás erősen genetikai tényezők függvénye, befolyást gyakorol rá a takarmányozáson kívül a hőmérséklet és a
páratartalom is. Így pl. mind a túl száraz, 50% alatti, mind a túl nedves, tartósan 70% fölötti páratartalmú istállólevegő kedvezőtlenül hat a tollasodásra.
Ugyanígy – különösen pecsenyecsirkéknél – a nyári túl nagy meleg is rontja a tollasodást.
2.5.11.3. Öröklődő rendellenességek

A tyúkfajra vonatkozóan nagyszámú letális és szubletális öröklődő rendellenességet ismerünk. Ezek többsége egy génpár által meghatározott,
autoszomálisan öröklődő tulajdonság, kisebb részük az ivari kromoszómákhoz kötötten öröklődik.
Napjainkban ritkán találkozunk öröklődő rendellenességgel, mert a hibridek széles körű elterjedése szinte kizárja ezek előfordulását. A
tenyésztőközpontokban a tiszta vonalak szelekciója során nagy biztonsággal kizárhatók a tenyésztésből még a recesszív géneket hordozó egyedek
is.
45
Tyúktenyésztés
A különböző anatómiai elváltozásokat okozó gének számát adjuk meg a 15. táblázatban. Az ismert rendellenességek közül több mint 100 letális, és
az egyed pusztulásához vezet vagy már a keltetés után, vagy az egyedfejlődés későbbi szakaszában.
15. táblázat - A rendellenességeket okozó gének száma hatásuk szerint (Somes, R. G., Crawford, R. D., Somes és
mtsai. 1990 nyomán)
A kifejtett hatás jellege Az öröklődő rendellenességek száma
Tollfejlődés 34
Bőr és bőrképletek 23
Csontos váz 35
Izomzat 3
Az idegrendszer elváltozása 19
Légzőszervi elváltozás 1
Reprodukciós szervrendszer 4
A kiválasztás szervrendszere 2
Hormonális szabályozás 6
Keringési rendszer 1
Hangadás 1
Látásszervi elváltozás 6
2.5.11.4. Biokémiai jellegű tulajdonságok

A kvantitatív tulajdonságok olyan csoportja tartozik ide, amelyek monofaktoriálisan öröklődnek, kimutatásukhoz azonban döntő módon biokémiai
módszereket használnak (elektroforézis, RIA, antigén-antitest reakciók, immunológiai tesztek stb.). A leggyakoribb tulajdonságok: vércsoportok,
hematológiai és enzimaktivitási sajátosságok, biokémiai polimorfizmusok.
A biokémiai genetika által felhalmozott ismeretek növelték tudásunkat az egyes mennyiségi tulajdonságok kifejeződésének élettani alapjairól, és
sokkal alaposabb ismereteink vannak a genetikai változatosság mértékére vonatkozóan is.
21
A biokémiai tulajdonságok közül a tyúk nemesítésében a vércsoportfaktorok, ezen belül is a B csoport B -es allélje a legismertebb, mert igazoltan
összefügg a Marek-féle betegség elleni rezisztenciával.
A biokémiai tulajdonságok és azok polimorfizmusai gyakorisági arányainak vizsgálatával mód van: származás-ellenőrzésre, a populációk közötti
rokonsági viszonyok becslésére, a populációk heterozigozitásának mérésére.
46
Tyúktenyésztés
A tyúktenyésztésben a biokémiai tulajdonságok felhasználása a nemesítés, a szelekció gyakorlatában – a B21-es vércsoporton kívül – szerény
mértékű. Ennek oka egyrészt az, hogy a biokémiai jellegű sajátosságok és a főbb termelési tulajdonságok között alig van érdemi összefüggés,
másrészt az, hogy sikerült kialakítani azokat a teljesítményvizsgálati módszereket és technikai feltételeket, amelyek segítségével az optimálist
megközelítő pontossággal, kellő létszámú tenyész- és hibridállományokban közvetlenül lehet mérni és ellenőrizni a termelőképességet közvetlenül
vagy közvetve befolyásoló tulajdonságok széles körét.
2.6. A tyúk viselkedése

Több országban mind erősebbek a törekvések arra, hogy haszonállatainkat olyan módon tartsuk, hogy a fajra örökletesen jellemző viselkedési
formáikat kifejezhessék. E mozgalmak eredményei sok helyütt már tükröződnek az állattenyésztés és -tartás környezeti és műszaki feltételeit előíró
jogszabályokban (pl. állatvédelmi, állattenyésztési törvények).
A vadon élő baromfifélék nagyobb csoportokban élnek, a zárt életterekben is megőriztek sok szokást, viselkedési módot vagy az azokra ható örökletes
hajlamot a háziasítás hosszú folyamata során is.
A magatartásformák (minták) rendszerezésére nincsen általánosan elfogadott módszer.
Célszerűségi okokból leginkább az alábbi módon csoportosítják a viselkedési formákat:
• táplálkozás (evés, ivás és ürítés),
• mozgás (helyváltoztatás, pihenés, alvás),
• szexuális viselkedés (udvarlás, párzás, tojásrakás, kotlás),
• társas viselkedés (agresszió, csipkedés, sorrend),
• komfortérzetet tükröző magatartásformák,
• hang- és egyéb jelzések.
Mindegyik említett viselkedési forma számos jellegzetes mozzanatot takar, amelyek tipikusak és jól megfigyelhetőek, így például a komfortérzet
kifejezője a tollászkodás, a szárny- és a láb kinyújtása, a szárnycsapkodás, a porfürdőzés.
Maga a porfürdőzés is bonyolult, pontosan és jól ismételhetően leírható mozgássorozat.
A baromfifajok esetében a különböző viselkedési formák (mintázatok) megnyilvánulásának gyakorisága, intenzitása és időtartama függ a
genotípustól, az ivartól, az életkortól, az évszaktól, és erősen függ a napszaktól, valamint a tartási körülmények számos tényezőjétől.
47
Tyúktenyésztés
A 16. táblázatban példaként bemutatjuk egy ketrecben tartott tojótyúk egyes tevékenységeinek időbeli megoszlását 13 órás megvilágítási időtartam
esetében.
16. táblázat - Ketrecben tartott tojótyúkok különböző viselkedésformáinak időbeli megoszlása (%) 13 órás
megvilágítási idő során (Bessei 1980, cit. Scholtyssek 1987)
Viselkedési forma Az összes időtartam %-ában
Ketreccsipkedés 9,8
Tollcsipkedés <1
Evés 40,0
Ivás 14,0
Helyváltoztatás 21,3
Tollászkodás 10,8
Pihenés (ülés) 2,7
Agresszív csipkedés <1
Ürítés <1
Tojásrakás <1
A magatartáskutatók (etológusok) vizsgálatai világosan rámutatnak arra, hogy a tyúk csoportjai viselkedése minden esetben sok belső és külső
tényező kölcsönhatásának függvénye.
A tyúkfaj minden egészséges egyede képes a fajra jellemző magatartásformák bármelyikének végrehajtására. Az, hogy ezek közül melyek
mutatkoznak meg fenotípusosan, a nagyon komplexen ható környezeti feltételek és ingerek sokaságának és azok kölcsönhatásainak függvénye.
Így a tartásrendszerek, az etetési, itatási technológiák, a klimatizáció és a világítási programok külön-külön is és kölcsönhatásaikban is jelentős
hatótényezők. A tyúk viszonylag jól tűri az élettér korlátozását, különösen akkor, ha a tartás kis csoportokban történik, csökkentve az agresszióra
való hajlamot.
A kérdéskör komplex voltának és a kölcsönhatások sokrétűségének arra kell intenie minden szakembert – állatvédőket és állattartókat –, hogy minden
esetben a döntések előtt szakszerűen és higgadtan vizsgáljanak meg minden kérdést, ami az állatvédelem területén felmerül.
2.6.1. A tyúkfajra jellemző néhány viselkedési forma

A tyúkra jellemző viselkedési formák közül csupán a takarmányfelvétel és a társas viselkedés néhány kérdését tárgyaljuk, kérve az olvasót: akit e
tárgykör részleteiben érdekel, tájékozódjon a megadott irodalom alapján.
48
Tyúktenyésztés
2.6.1.1. Táplálkozás
A tyúkfélék az etetés elején mohón eszik az eléjük tett takarmányt. Az evési gyorsaság később csökken, végül csipegetve, válogatva folytatódik a
takarmányfelvétel. Az állat először tehát éhségét csillapítja, majd válogatni kezdi a kívánatosabb falatokat.
Az evés megkezdése után mintegy 5 percig igen gyorsan esznek, ezután válogatnak a takarmányban. Az evési idő – természetesen az életkortól
függően – egy alkalommal 10–40 percig tart. Az evési sebesség tehát az evés megkezdését követő időszakban igen nagy. Ez az éhségérzet
elmúlásával (kb. 4–6 perc után) rohamosan csökken. Az evési sebességre vonatkozó tájékoztató adatokat a 17. táblázat mutatja.
17. táblázat - A tyúkfélék evési sebessége különféle takarmányok adagolásakor (Czakó, J. 1978)
Evési sebesség (g/perc)
Takarmányféleség
éhségperiódus étvágyperiódus
0–5 perc 6–10 perc 11–15 perc
Kukorica, szemes 50–80 20–30 5–10
Búza, szemes 50–100 20–40 10–15
Zöldtakarmánnyal kevert dara 120–150 30–40 5–10
Száraz darakeverék (táp) 40–60 15–25 5–10
Ha a tyúkféléknek módjukban áll a takarmányok között válogatni, a következő sorrendet alakítják ki: 1. búza, 2. kukorica, 3. árpa, 4. rozs, 5. zab.
Ezeket a takarmányokat elsősorban nagyságuk, alakjuk, keménységük és színük alapján különböztetik meg.
Ha a tyúkfélék előtt állandóan takarmány van, lényegesen többet esznek, mint adagolt eleség esetén. Ez a többletfogyasztás 41–50% is lehet. Az
energiában dúsabb takarmányokból a tyúkok kevesebbet fogyasztanak, mint a kevesebb energiát tartalmazókból.
A csirkék a sós, a savanyú és a keserű ízekre jobban reagálnak, mint a tyúkok. A keserű csillagfürtöt a tyúkok 50%-a nem eszi meg.
Az életfolyamatok napszaki alakulása – elsősorban az evés ideje és mennyisége – részben az életkortól, részben a megvilágítás módjától függ.
A csirkék 4–8 órával a kelés után már táplálékot vesznek magukhoz. A kelés utáni első napokban egy állandó jellegű mozgás és evés figyelhető meg.
A tyúkok, ha kifutóban is tartózkodhatnak, a reggeli, déli (12–15 óra) órákban, valamint este 18 óra körül esznek. Közben a kifutóban a pihenőhelyen,
közel az istállóhoz helyezkednek el. A déli pihenést főleg tollazatuk ápolására fordítják.
2.6.1.2. Ivás
A tyúkfélék csőrüket a vízbe mártva felszippantanak egy korty vizet, miközben felemelik fejüket. A tyúk egy ivási periódus alatt 8–14 alkalommal
mártja a csőrét az ivóvízbe. A tyúkok könnyen megtanulnak szelepes itatókból is inni. A tojótyúkok vízfelvétele igen változó. Nagyban függ mindenkor
a környezet hőmérsékletétől, hiszen a kilélegzett vízpárának alapvető szerepe van a hőháztartásban (hiperventiláció).
49
Tyúktenyésztés
Megfigyelték, hogy egyes egyedek a napi takarmányadag 8–10-szeresét képesek meginni, mások viszont csupán a takarmányadag 2–3–szorosát
kitevő vízmennyiséget igényelnek. Az ún. „szonyós” baromfiak sok problémát okoznak, mert ezek trágyája lágy, vizes, rontja a baromfiól levegőjét
és nedvesíti az almot. A kevesebb vizet ivók trágyája szárazabb, értékesebb. Azt is megállapították, hogy a kevesebb vizet ivó tyúkok nem rosszabb
termelők, mint a sok vizet fogyasztók.
A tyúk vízfogyasztásának mértékét – ezáltal a trágya víztartalmát is – mai ismereteink szerint két nagy hatású gén befolyásolja.
Napjainkban a vízfogyasztás is szelekciós szempont egyes tojóhibridek nemesítésében. (Elsősorban környezetvédelmi okokból kis
nedvességtartalmú trágya a kívánatos.)
2.6.2. A társas viselkedés

2.6.2.1. Életkor és terület szerinti elkülönülés
A kotlós és a csibe közötti kapcsolat alapja a mozgás látása és a hang. A tojásból való kibúvás előtt és után a csibe segélyt kérő hangjára a kotlós
hívó (kotyogó) hanggal válaszol. A csibék megelégedést kifejező hangját lehet hallani akkor, ha a kotlós szárnya alá hívja őket.
A fiatal állatok és anyjuk közötti viszony az életkor előrehaladásával megváltozik, a szülő és az ivadék közötti kapcsolat fokozatosan gyengül, majd
megszűnik. Ez a folyamat természetes viszonyok között 8–10 hetes korban kezdődik, és 12–14 hetes korban befejeződik a fészekalj végleges
megválása az anyától. A fészekalj leválasztása akkor indul meg, amikor az anya egyre növekvő ellenséges magatartást tanúsít a csirkékkel szemben,
s amikor már nem hívogatja vissza őket, ha elkalandoznak. Ha a fiatal állatok 5–10 méterre eltávolodnak az anyától, a szülő és az ivadékok között
a kapcsolat hamar megszűnik.
Természetes körülmények között a tyúkok mozgási területe (revier) három körre terjed ki. Az első és belső kb. 25–50 m sugarú körrel jellemezhető,
amelyben a tyúkok a táplálékukat keresik meg, ezt a területet jól ismerik, és ott biztonságban érzik magukat. A következő kör vagy úgynevezett
biztonsági zóna 100 méterre terjedhet. Ezen a területen a tyúkok ismerik a búvóhelyeket (bokor, mélyedés stb.), amelyekben veszély esetén
elrejtőzködhetnek. Ezen kívül helyezkedik el a harmadik kör, amelyet az állatok már nem ismernek, a tárgyakat már nem tudják megjegyezni. Ha
ezen a területen éri a tyúkot valamilyen szokatlan esemény, pánikszerűen menekül.
Az intenzív, ipari jellegű tartásban is fellelhető ez a mozgási terület, amely 3–4 méteres területre korlátozódik. Az etető- és itatóhelyeket az állat
ilyen távolságig keresi fel.
2.6.2.2. Osztályozódás
A növendék csirkék 16–20 hetes korig együtt maradnak. Ekkor kezdődik a különböző fészekaljak összeolvadása és új csoportok kialakulása.
Rendszerint egy fiatal kakas elfut valamilyen irányba. Ekkor nemcsak a saját fészekaljbeli társai követik, hanem mások is. Ez az osztályozódási
rohanás naponta többször megismétlődik és napokig tart. Végül a különböző fészekaljakból új csoportok alakulnak ki, amelyekben megindul a társas
rangsor kialakulása is.
50
Tyúktenyésztés
2.6.2.3. Csipkedési sorrend, a rangsor kialakulása (támadó viselkedés)

A rangsor általában az ivari érettség elérése időszakában alakul ki. A rangsoron belüli helyért folyó harc a fiatal kakasok között sokkal kifejezettebb,
mint a nőivarúaknál.
A rangsorban elöl álló állatok, ha a rangsorban hátrább lévők nem tartják be a velük szemben szükséges egyedi távolságot, fenyegető testtartást
vesznek fel, szárnyukat kissé megemelik, faroktollaikat felborzolják. Ha a rangsorban hátrább álló egyedek erre sem reagálnak, akkor megzavarják
őket. Ha a rangsorban hátrább álló állat úgynevezett behódoló testtartást vesz fel – tollait szorosan a testéhez húzza, nyakát meggörbíti, lábait
behajlítja –, az üldözés abbamarad.
Ha fiatal kakast tesznek a tyúkok közé – annak ellenére, hogy bizonyos izgalmi tünetek mind a két részről tapasztalhatók –, viadal nem alakul ki.
A fiatal kakas először általában a rangsorban leghátul lévő tyúkokkal kezdi el a nemi játékot, s ha eredményt ért el, párosodik a rangsorban előbb
állókkal. Végül a rangsorban legelső tyúkkal történik a párzás.
Ha fiatal kakasok kerülnek a jércék közé, pár nap szükséges ahhoz, hogy a rangsor kialakuljon. Ha a kakasok nem eléggé ivarérettek, a jércék
gyakran néhány napig csipkedik őket.
Ha fiatal jércéket visznek idősebb tyúkok közé, a jércék közötti korábbi rangsor megmarad, az idősebb tyúkok a rangsorban mind a fiatalok elé
kerülnek. Tehát a rangsorban leghátul lévő tyúk is elébb helyezkedik el, mint a rangsorban legelöl lévő jérce. Ha a jércék közül valamelyik viadalt
kezd egy tyúkkal, az idősebbek közül többen együttesen késztetik meghátrálásra.
Ha új kifejlett egyedek kerülnek kifejlett egyedek közé, a régebben együtt levők és az újak között kialakulhat a viadal. A harc általában akkor következik
be, ha az új egyedek nagyobb testűek, mint a régiek. Egyébként az új rangsor harc nélkül is kialakul a csoportban.
A rangsorral kapcsolatos ismertetőjelek és a kifejezések különbözőek, emberi szemmel nehezen különböztethetők meg egymástól. A baromfiak
viszont jól eligazodnak a különféle ismertetőjelek között. Az ismertetőjelet az egyed sajátos viselkedése szolgáltatja.
A rangsor egy azonos korú egyedekből álló csoporton belül úgy alakul ki, hogy a legharciasabb tyúk kivívja magának a rangelsőséget, és a többiek
is agresszivitásuk mértékének megfelelően helyezkednek el a ranglistán. A rangsor a csoportban az állatok életkorával nem változik.
A rangsor magasabb fokán álló növendékek előbb érik el az ivarérettséget. Előnyöket élveznek az etetéskor, itatáskor és a tojófészekben. Az
agresszívebb állatok egyes vizsgálatok szerint jobb termelőknek bizonyulnak. A kakasok között nem a rangsor élén állók a legjobb termékenyítők.
Az élénkebb vérmérsékletű, tehát a rangsorban előrébb álló kakasok azonban több tyúkkal párosodnak, több tojást termékenyítenek meg, mint a
szelídebb vérmérsékletűek.
2.6.2.4. Társas stresszhatás

Érdekes az a megfigyelés, miszerint a zsúfoltabb elhelyezés, az egyedenkénti tér csökkentése a baromfiféléknél kevésbé befolyásolja a termelést,
mint a szarvasmarháknál vagy a sertéseknél. A tyúkok a sűrűn benépesített kiscsoportos ketrecekben (3–5 tyúk ketrecenként) jól megférnek
egymással. A ketrecekben már nincs elegendő hely az egymás elleni küzdelemre, és az élelemért vívott harc is elmarad, ha a megvilágítási idő,
51
Tyúktenyésztés
az etető- és itatótér elegendő, és a fényviszonyok jók. Padlón tartáskor a csirkék és a tyúkok között – elsősorban nagy csoportos, zsúfolt tartásban
– úgynevezett társas feszültség (szociális stressz) lép fel, amely gátolja a csoport egyedeit abban, hogy elegendő táplálékhoz jussanak. A társas
rangsor alacsonyabb fokán lévő állatok kevesebb táplálékhoz jutnak. Hosszabb ideig tartó vagy állandó társas feszültség teljesítménycsökkenést és
viselkedésmódosulást idézhet elő. Erre a stresszhatásra a tyúkok nem azonos módon reagálnak. Az állatok egy részének közérzetét nem érinti a
társas feszültség. Ezeknél a tollászkodás, a porfürdőzés és a társaikkal szemben tanúsított fenyegető mozdulatok normális mértékben fordulnak elő.
A következő csoportokba tartoznak azok, amelyeknél már a következő viselkedésbeli zavarok mutatkoznak: szárnycsapkodás, szárnyleeresztés,
izgatott tollászkodás, a fej rázogatása. A harmadik csoportban már hisztériás tünetek (menekülés, az evezőtollak sérülése) figyelhetők meg.
A jó közérzet meghatározására ma még nem rendelkezünk olyan paraméterekkel, mint amilyenek a mennyiségi tulajdonságok elbírálását szolgálják.
3. Szelekciós és szaporítási rendszerek

A tyúk- és általában a baromfitenyésztésben a nagy szaporaság, a gyors nemzedékváltás, a kisebb egyedi érték, a minőségi tömegtermelésre
való átállás már e század közepétől rákényszerítette a tenyésztőket a genetikai, állatorvosi, élettani, műszaki, informatikai és automatizálási
ismeretek hatékony és komplex felhasználására a nemesítőmunkában. Ezért a baromfitenyésztésben alkalmazott és alkalmazható módszerek több
vonatkozásban eltérnek más állatfajokéitól. A tyúk- és baromfitenyésztésben a nemesítés, a szelekció alapvető eljárásai a következők:
Fajtatiszta-tenyésztésen belül (azonos populáción)
• tömegszelekció,
• családszelekció,
• ivadékvizsgálat.
Keresztezésen alapuló eljárások (hibridtenyésztés)
• beltenyésztett vonalak keresztezése,
• nem beltenyésztett vonalak keresztezése,
• reciprok rekurrens szelekció.
Az összes nemesítési módszer célja az adott állomány egy vagy több (mennyiségi és minőségi) értékmérő tulajdonságának generációról generációra
történő megváltoztatása, amely változtatások mértékét, jellegét és irányát alapvetően két fő szempont befolyásolja: az árutermelés hatékonyabbá
tétele (önköltségcsökkentés) és a fogyasztók – általában időről időre változó – igénye.
Kivételt ez alól csupán a géntartalék-populációk (pl. őshonos fajták) fenntartása jelent, ahol a cél az állományok genetikai sajátosságainak megőrzése
minél hoszszabb időn át.
52
Tyúktenyésztés
Mindegyik nemesítési, szelekciós eljárás célját tekintve lehet egyirányú és többirányú, attól függően, hogy egy vagy több tulajdonság megváltoztatása-
e a tenyésztőmunka célja. Az egy- és többirányú szelekcióra vonatkozó általános törvényszerűségek és hatásuk a szelekciós előrehaladásra a
baromfifajoknál és más állatfajoknál azonosak.
3.1. A tömegszelekció
A tömegszelekció során a kiválasztás alapja a populáció egyedeinek saját teljesítménye vagy megjelenési formája, fenotípusa (pl. testtömeg,
húsforma, tojástermelés, tollszín, tarajalakulás stb.).
Tömegszelekciót ma döntően egyes apai vonalak, fajták növekedési erélyének és húsformáinak javítására alkalmaznak. Hatékony módszer, ha nagy
a populáció létszáma, megbízhatóan elbírálható az adott tulajdonság, az öröklődés döntően additív, nagy a variancia és az alkalmazható szelekciós
nyomás.
A tömegszelekciós eljárások hatékonyságát tovább fokozhatják azok az új technikai eljárások, amelyek az egyedek károsítása nélkül élő állapotukban
– in vivo – szolgáltatnak pontos adatokat az értékes izmok, a mell és combok méreteiről, sőt a zsírdepókról is (pl. UH-scannerek, komputeres
tomográfok).
Kvalitatív, kevés gén által meghatározott tulajdonságok esetében tömegszelekcióval könnyű és gyors egy vagy néhány recesszív allélra nézve
homozigóta populációkat előállítani, hasonlóan más állatfajokhoz.
Dominánsan öröklődő tulajdonságokra tisztán örökítő állományok kialakítása biztonságosan és kevés generáció alatt csak ivadékvizsgálattal
lehetséges (pl. domináns fehér).
A tömegszelekció lassú eljárás a nemkívánatos recesszív bélyegek kiküszöbölésére is. Különösen fontos ez akkor, ha recesszív letális vagy
szubletális (halált vagy szervezeti defektusokat hozó) tényezőket óhajtunk kizárni. Ilyenkor a homozigóta recesszívek – életképtelenségük folytán –
önmagukat selejtezik ugyan, de a heterozigóták csorbítatlanul szaporodnak. A megoldás tehát csak a heterozigóta recesszívek selejtezésén keresztül
lehetséges, ivadékvizsgálat alapján.
3.2. A családszelekció
A baromfitenyésztés gyakorlatában szűkebb értelemben család fogalmán azonos apától és anyától származó, teljes testvérekből álló ivadékcsoportot
értünk. Leggyakrabban azonban azonos apától, de különböző anyáktól származó féltestvérekből álló ivadékcsoportok alkotnak egy családot (apai
féltestvér család, kakascsalád).
Családszelekció esetén a családokat átlagos teljesítményük alapján rangsoroljuk, és az általuk megszabott színvonalnál gyengébben termelők tagjait
selejtezzük.
A tömegszelekció és a családszelekció közötti elvi különbséget a 18. táblázat szemlélteti.
53
Tyúktenyésztés
18. táblázat - A tömegszelekció és a családszelekció közötti különbség

Tojástermelés (db)
Családok Családátlag
100 120 140 180 200 220 240 260
A A1 A2 A3 A4 140
B B1 B2 B3 B4 200
C C1 C2 C3 C4 145
D D1 D2 D3 D4 210
Állományátlag 174
Ha tömegszelekciót alkalmaznánk, és az egyedek felét kellene selejtezni, az A4, a B2, a D2, a C4, a D3, a B3, a D4 és a B4 egyedek maradnának
továbbtenyésztésre, családszelekció esetén viszont a B és D család minden tagja. Mindkét módszerrel a legjobb termelőképességű egyedek
maradnak a szelektált csoportban (B3, B4, D4). Látható azonban, hogy a két, koncepcionálisan alapvetően különböző szelekciós rendszernek a
populációra gyakorolt hatásait tekintve vannak egymáshoz hasonló és eltérő vonásai is.
A családszelekcióval elérhető generációnkénti előrehaladást a
összefüggés adja meg, ahol
∆GF = a generációnkénti szelekciós előrehaladás,
r = a család tagjai közötti genetikai korreláció,
t = a család tagjai közötti fenotípusos korreláció,

2
h ∆S = a tömegszelekciótól várható előrehaladás, ahol:
2
h = az örökölhetőség,
∆S = a szelekciós differenciál.
A családokra tagozódó populációkban édestestvérek között r=0,5, féltestvérek között r=0,25, nem rokon egyedek között pedig r=0 a genetikai
2 2
korreláció. A fenotípusos korreláció t=h · r, ahol h = az adott tulajdonság örökölhetősége. A tyúktenyésztésben döntően a teljes testvérek és az
apai féltestvérek teljesítményei alapján végzik a szelekciót.
54
Tyúktenyésztés
2
A tömegszelekció hatékonysága h =0,3 értékű tulajdonságok esetén gyakorlatilag azonos a családszelekcióéval. Az ennél gyengébben öröklődő
értékmérők és növekvő családlétszám esetén a családszelekció hatékonysága jobb, mint a tömegszelekcióé.
A család- és tömegszelekciót a gyakorlatban bizonyos mértékig együtt alkalmazzák. A tenyésztőmunka közben általában a populációt alkotó
családokat értékeljük, majd a továbbtenyésztésre kijelölt családok egyedeit minősítjük. A jól öröklődő tulajdonságok javítása céljából családokon
belül a tömegszelekciót alkalmazzuk, kiselejtezve az átlagosnál gyengébb családtagokat.
3.3. Az ivadékvizsgálat
A baromfitenyésztésben az egyéb háziállatfajok tenyésztésében széles körben alkalmazott ivadékvizsgálati módszerek napjainkban sokat veszítettek
jelentőségükből. Ennek okai a következők:
• az ivadékvizsgálatok minimálisan 30–60%-kal növelik a generációs intervallumot;

2
• a jól vagy közepesen (h =≥0,3) öröklődő tulajdonságok tekintetében, az egyedek sajátteljesítménye alapján, tömegszelekcióval is hatékony a
nemesítőmunka;
• a kisebb örökölhetőségi értékű tulajdonságok javítására – a tenyésztőüzemek erősen megnövekedett férőhely- és tesztkapacitása következtében
– a családszelekción alapuló módszerek hatékonyan alkalmazhatók egyes fajták, illetve vonalak nemesítésében;
• a különböző fajok szaporasága, a mesterséges termékenyítés, a keltetőtojások hosszabb ideig való tárolási technológiáinak kidolgozása lehetővé
tette, hogy egy időben az egy vagy a két keltetésből származó családok létszáma megközelíthesse a családszelekció, a teljes- vagy a féltestvérteszt
szempontjából csaknem optimális létszámot;
• a tömeg-, a család-, a teljestestvér- vagy a féltestvérteszt kevesebb környezeti tényezőre visszavezethető hibaforrással terhelt, mint általában az
ivadékvizsgálatok;
• technikailag nem könnyű feladat az ivadékvizsgálatok lezárásáig nagy-számú apaállat tartása, tenyészkondíciójuk megőrzése mellett; az
ivadékvizsgálat (az additív hatásokon alapuló genetikai variancia hasznosítására kidolgozott módszer) a hibridizációs tenyésztési eljárások
széles körű elterjedésével szükségszerűen veszített a jelentőségéből, mert a heterózist kiváltó genetikai hatások hasznosítására hagyományos
formájában nem alkalmas.
3.4. Egyirányú és többirányú szelekció

A tyúktenyésztésben, más állatfajok szelekciójához hasonlóan, lehet egyirányú és több tulajdonság egyidejű javítására irányuló szelekció.
A tyúktenyésztésben a legritkább esetben fordul elő, hogy egyetlen értékmérő tulajdonság javítása a cél. Még ha sor kerül is ilyen módszerre, az
csupán egy-két generációra terjed ki (pl. fiatalkori növekedési erély), de még ilyen szélsőséges esetben is erősen érvényesül a természetes szelekció
a vitalitással kapcsolatos tulajdonságokban.
55
Tyúktenyésztés
A tyúktenyésztésben általános gyakorlat a szelekció során egyidejűleg legalább 3–4 értékmérő tulajdonság figyelembevétele.
A többirányú, több tulajdonság javítására irányuló nemesítésben a tandem szelekció és a szimultán szelekció mindkét módszerének a minimum elve
alapján meghatározott független szelekciós határokon alapuló, valamint a függő szelekciós határok szerinti indexszelekció alkalmazására gyakran
kerül sor.
Tekintettel arra, hogy ezen módszerek alapelvei hasonlóak más állatfajokéihoz, ezekre itt részletesen nem térünk ki.
Az utóbbi évtizedben a Henderson által kifejlesztett nagy hatékonyságú tenyészérték-becslési módszer, a BLUP (Best Linear Unbiased Prediction
– legjobb lineáris, hibamentesített tenyészértékbecslés) gyorsan terjed számos állattenyésztési ágazatban (pl. szarvasmarha, sertés, juh). A
BLUP-eljárással részletesen foglalkozunk a Szarvasmarha-tenyésztés c. fejezetben (Állattenyésztés 1. kötet). A tyúktenyésztésben a BLUP-
módszer kevésbé hatékony. Ennek alapvetően két oka van: a BLUP-eljárás elsősorban fajtatiszta vagy tágabban fogalmazva: viszonylag zártan
tenyésztett populációk szelekciójában nagyon hatékony módszer. A tyúktenyésztésben ugyanakkor szinte kizárólag keresztezéseken alapuló
nemesítési eljárások a meghatározók, a heterózishatások (individuális, anyai, apai és típusheterózis) pedig legnagyobbrészt nem az additív variancia
függvényei. A tyúktenyésztésben a XX. század utolsó másfél évtizedében olyan hatékony teljesítményvizsgálati, tesztelési módszerek és technikai
lehetőségek alakultak ki, amelyekkel a szelekció szempontjából optimális nagyságú, tiszta vonalakba tartozó és keresztezett, teljes- vagy féltestvér
ivadékcsoportok vizsgálhatók tetszőleges tulajdonságot illetően, egyidejűleg, akár külön-külön standardizálható környezeti feltételek között, átívelve
kontinenseket is. Ily módon a tenyészérték nagy pontossággal vizsgálható – szinte nem is becsléséről, hanem inkább pontos méréséről van már szó.
Tekintettel arra, hogy minden tiszta vonalba tartozó és keresztezett utódcsoport részt vesz a tesztprogramokban, egy időben nyernek információkat
az additív (lineáris) és a nem additív (nem lineáris) tenyészértéket befolyásoló örökletes hatásokról minden egyes tulajdonságra vonatkozóan,
generációnként több tízezer vagy azt is meghaladó egyed teljesítménye alapján.
3.5. Markerek segítségével végzett szelekció (MAS) a tyúktenyésztésben

Napjainkban a molekuláris genetika gyors fejlődése lehetővé teszi a DNS-szintű polimorfizmusok megismerését, és elvileg lehetővé tenné markerként
történő felhasználásukat a szelekcióban. Számos országban (EU, USA, Ausztrália, Új-Zéland) nagy anyagi ráfordításokkal kiterjedt géntérképezési
programok folynak több állatfajt illetően (szarvasmarha, sertés, juh, tyúk stb.). A kutatások célja minél nagyobb számú marker azonosítása, és ezek
kapcsolódási viszonyainak felderítése. A marker egy rövid DNS-szakasz, amely a genomon belül egyedülálló.
A ma legáltalánosabb DNS-markerek a mikroszatellitek. Ezek 1, 2 vagy több DNS-bázis ismétlődései, és az egyes allélek eltérő számú ismételt
szekvenciájával rendelkeznek. A genomban rendkívül nagyszámú mikroszatellit található, és ezek mindegyike eltérő számú ismétlődést mutat.
Mai ismereteink szerint a markerekkel szemben támasztott igényeknek a mikroszatellitek felelnek meg leginkább. Számuk az említett géntérképezési
programokban folyó munka során egyre növekszik. E programok végső célja az állati genom minél teljesebb feltérképezése, minél több mikroszatellit-
lókusz azonosítása.
A már említett géntérképezési programokkal párhuzamosan folynak azok a tenyésztési programok, amelyek célja a kvantitatív tulajdonságokat
meghatározó lókuszok (QTL quantitative trait loci) azonosítása.
56
Tyúktenyésztés
A mikroszatellitek ún. II. típusú markerek. Az azonosított QTL-ekkel szoros kapcsolatban állnak, és azok in vitro kimutatására szolgálnak. Saját ismert
biológiai funkcióval nem rendelkeznek.
Az I. típusú markerek ismert hatású gének DNS-szekvenciájának felelnek meg. A gyakorlatban természetesen ezek a markerek használhatók jobban,
ezekből azonban nagyon kevés ismert.
Ha sikerül egy QTL azonosítása, akkor két lehetőség kínálkozik. Az egyik, hogy izoláljuk a lókuszon található génnek (géneknek) megfelelő DNS-
szakaszt, és a szekvencia ismeretében DNS-próbát dolgozzunk ki a gén(ek) közvetlen kimutatására (génteszt). Ez a nehezebb megközelítés, a mai
módszerek birtokában csak költséges és bonyolult vizsgálatokkal valósítható meg.
Az ismert QTL gének öröklődésének nyomon követésére kínálkozó másik lehetőség az, hogy hozzájuk közel eső, velük genetikai kapcsolódási
viszonyban álló DNS-markereket keresnek (mikroszatellitek), és a gén(ek) öröklődését ezek vizsgálatával követik nyomon.
A QTL-ek azonosítása nehéz, és ugyanilyen nehéz a QTL–marker kapcsolat meghatározása is. Mindkét eseten bonyolult tenyésztési kísérletekre
van szükség. A mikroszatellit-géntérkép „sűrűségének” növelésével a tenyésztési kísérletek bonyolultsága nagymértékben csökkenhet, a kapcsolat
meghatározása könnyebb lehet.
A MAS (MAS=marker assisted selection) célja az, hogy a fenotípusos, illetve a hagyományos módszerekkel végzett szelekciót DNS-szintű
szelekcióval helyettesítse. MAS alkalmazása során genetikai markerek használatával, fenotípusos mérések (adatfelvételek) nélkül azonosíthatók
lesznek a populáció legjobb egyedei.
Napjainkig mintegy 650 mikroszatellit marker gént ismerünk a tyúkfajban, ezeknek csak töredéke QTL. Elméleti számítások szerint mintegy 100
lókusz lehet az, amely egy-egy termelési tulajdonságot befolyásol. Ebből mindössze 5–20 olyan QTL, amelynek még mérhető nagyságrendű hatása
lehet. Emiatt egy-egy QTL megtalálásának kicsi az esélye. Kellő hatékonyságú analízishez 6–10 kakas 1000–1000 jérceutódának genomvizsgálata
lenne szükséges. Figyelembe véve itt nem részletezhető módszertani egyszerűsítéseket, egy olyan kisebb szelekciós programban, amelyben csupán
100 kakas és apánként 100 nőivarú utód tesztelése történik generációnként, minimálisan 20 000 genotípus-analízis (genotyping) lenne szükséges
csupán egyetlen tulajdonságra vonatkozóan.
A röviden vázoltak alapján nem véletlen, hogy a QTL-ekre alapozott MAS-szelekciót a tyúktenyésztésben eddig nem alkalmazták a gyakorlatban.
Aligha kétséges, hogy a genom további gyors feltérképezése, a nagyszámú új mikroszatellit és új QTL-ek megismerése, a genomanalízisek új,
gyors, olcsóbb és automatizált elvégzését szolgáló módszerek és műszerek fejlődése a MAS gyakorlati alkalmazását a szelekció hatékonyságának
növelése érdekében lehetővé fogja tenni.
3.6. A hibridtenyésztés
Az a nagy átalakulás, amely az ipari jelleget öltő nagyüzemi baromfi-tenyésztésben különösen az utóbbi négy évtizedben bekövetkezett, nemcsak
istállózási és tartási vonatkozásban hozott nagyszámú új felismerést, hanem a baromfiállományok előállításának genetikai jellegű kérdéseit is
57
Tyúktenyésztés
más megvilágításba helyezte. Azok a ma már egyértelműnek vehető megállapítások, amelyek szerint a keresztezett állomány termékenységi,
felnevelési, elhullási stb. eredményei kedvezőbbek, sőt megfelelő fajták és vonalak keresztezése esetén a termelőképességben is fölényt mutatnak,
a keresztezésből származó állományok előretöréséhez vezetett. Egyes nagy baromfitenyésztési kultúrájú országokban ma már az árutermelő
tyúkállomány 80–99%-a keresztezésből származik.
A keresztezési eljárások tették lehetővé a specializált apai és anyai vonalak kialakítását, a szelekciós célok szétválasztását, a negatív genetikai
korrelációk káros hatásainak nagymértékű csökkentését.
A hibridek genetikai felépítettsége heterozigóta voltuknál fogva más, mint a fajtatiszta egyedeké, tenyésztésük módszere is különbözik a fajtatiszta-
tenyésztéstől. Ez utóbbi ugyanis genetikailag inkább homozigóta egyedek előállítását célozza. A hibridtenyésztés célja pedig olyan egyedek, vonalak
létrehozása, amelyek keresztezésből származó ivadékaikban határozott heterózist is eredményeznek, hasznosítva – a keresztezés módjától függően
– az individuális, az anyai és a típusheterózist is. Erre a genetikai felépítettségre való szelektálás azt jelenti, hogy különleges genetikai kombinálódásra
és kölcsönhatásra tenyésztünk.
Nagy populáció-létszám és nagy genetikai variancia esetén természetesen jelentős és hosszú ideig tartó előrehaladás érhető el fajtán belüli
szelekcióval is. Nagy szelekciós nyomás és sok generációra kiterjedő szelekció hatására az additív genetikai tényezők rögzítődnek, további
előrehaladás fajtán belül az adott tulajdonságot illetően már csak igen kismértékben lehetséges. Ilyenkor beszélünk a fajta elöregedéséről vagy
fejlődésképtelenségéről. Utóbbi helyzet létrejöttét gyakran az egymással negatív genetikai korrelációban álló tulajdonságok siettetik.
3.6.1. Tojóhibridek előállítására használt eljárások

3.6.1.1. A beltenyésztéses (rokontenyésztéses) heterózistenyésztés
A beltenyésztéses heterózistenyésztés viszonylag régi klasszikus módszer nagy termelőképességű tojóhibridek előállítására. Rokontenyésztett
vonalakból indulnak ki. Egy-egy vonalon belül két-három generáción át testvérpárosítást folytatnak. Ez a szoros beltenyésztés az egyes vonalak
határozott genetikai elkülönülését eredményezi. A beltenyésztett vonalakból legalább 8-at, 10-et kell megalapozni. Ezek kialakításával egy időben
folynak a tesztpárosítások (próbakeresztezések) a különböző vonalak keresztezésekor jelentkező heterózishatás mértékének megállapítására.
A gyakorlat azt mutatta, hogy két beltenyésztett vonal egyszerű keresztezésekor (single cross) a rokontenyésztett vonalak gyenge szaporasága
és vitalitása túlzottan megdrágította a tojóhibrid naposcsibe előállítását. Ezért – a kukoricahibridizáció klasszikus módszerét alkalmazva – áttértek
a keresztezett vonalakból származó egyedek kétszeres keresztezésére (double cross). A kétszeres keresztezés sémája hasonlít az egyszeres
keresztezéséhez, a rokontenyésztett vonalak helyébe azonban az egyszeres keresztezésből származó állomány lép. A double cross módszerben
érvényesül az individuális és az anyai heterózis.
A 11. ábrán szereplő CJ és MT jelzésű vonalak egyszeres és azok keresztezett ivadékainak ismételt keresztezése kiemelkedő eredményeket
ad. A kedvező kölcsönhatást eredményező és jelentős heterózist adó vonalakat jól kapcsolódó vonalaknak nevezzük. A kétszeres keresztezéssel
létrehozott tojóhibrid-állományokkal a szülőpártartás már gazdaságosabb, hiszen ebben a tenyésztési rendszerben már a szülőpárok is keresztezés
termékei. Szaporaságuk és vitalitásuk sokkal jobb, mint a rokontenyésztett vonalaké, a heterózis akár 40–50%-os is lehet.
58
Tyúktenyésztés
A beltenyésztett vonalak keresztezésével végzett hibridizáció sematikus ábrázolása
A heterózistenyésztés e jellegzetesnek mondható formáját ma már nem alkalmazzák, jóllehet ez vezetett az első tojóhibrid előállításához (pl. Wallace
HyLine, Ames Incross). A vázolt módszer viszonylag költséges, a beltenyésztett egyedek 90%-át sok esetben szervezeti gyengeség és egyéb okok
miatt selejtezni kell. További hátrány, hogy a négyszeres keresztezés miatt nagyszámú hibridkombináció tesztelése szükséges. Ezen túlmenően új
hibrid előállításakor szinte lehetetlen egy-egy vonal kicserélése jelentős heteróziscsökkenés nélkül.
A beltenyésztett vonalakkal folytatott hibridizációs módszert a tojóhibrid-előállításon kívül nem alkalmazták egyetlen más baromfifajban sem.
3.6.1.2. Egyszerű keresztezés (single cross) nem beltenyésztett vonalakkal, fajtákkal
A beltenyésztéses keresztezési eljárások említett hátrányai miatt a tenyésztők más módszereket is kerestek. E próbálkozások közben
bebizonyosodott, hogy jelentős heterózishatás érhető el akkor is, ha két különböző, zárt tenyésztésben tartott, egymással jól kombinálódó, de nem
beltenyésztett vonalakat, fajtákat kereszteznek egymással. Ezeket rokontenyésztés elkerülésével, zárt tenyésztés formájában szaporítják.
59
Tyúktenyésztés
Egy-egy vonal legalább 40–100 egykakasos törzsből áll, törzsenként legalább 10 tojóval. Azonos állatlétszám esetén általában előnyösebb, ha több
kisebb létszámú törzzsel dolgozunk, mintha egyenként nagyobb létszámú, de kevesebb tenyésztörzzsel. Ezáltal a rokontenyésztés mérsékelhető,
egyben a gének véletlenszerű kiesése (drift) is könnyebben elkerülhető.
A heterózishatás javítása céljából előnyös, ha az egyes vonalak tulajdonságait specializálják. Így például az egyik vonalban a tojások száma, a
másikban a tojásnagyság, a harmadikban a tojás minősége lehet elsődleges szelekciós szempont. Néhány évi zárt tenyésztés után az egyes
állományok, vonalak között létrejön a genetikai differenciálódás, és megkezdődhetnek a tesztpárosítások. Ezek célja annak megállapítása, hogy
mely vonalak, illetőleg a vonalakon belül mely törzsek keresztezése adja a nagyobb mértékű heterózist.
A tesztpárosítás módszere azonos a beltenyésztéses hibridizációéval. A különböző próbakeresztezési kombinációk teljesítménye alapján jelölhetők
ki a legjobban kombinálódó vonalak. A továbbiakban ezek keresztezésével állítják elő a kereskedelmi forgalmazásra szánt hibrideket. Ezeket a
vonalakat nevezik kereskedelmi vonalaknak.
A gyakorlatban számos kétvonalas, három-, és négyvonalas tojóhibrid-kombinációt is kipróbáltak. A tojástermelésben a kétvonalas hibridek
bizonyultak a legjobbaknak, ezek esetében sikerült a legnagyobb heterózist elérni (19. táblázat).
19. táblázat - Heterózis (%) kétvonalas, három- és négyvonalas leghorn keresztezésekben. Fairfull, R. W. és mtsai.
(1987) adatai alapján
Tulajdonság Kétvonalas Háromvonalas Négyvonalas
Keltethetőség termékeny tojásra, % 5,2 11,5 11,8
Az ivarérés ideje (nap) –2,7 –2,7 –2,3
Tojástermelés beólazottra 11,9 9,9 6,4
Tojástermelés átlaglétszámra 10,5 8,7 6,7
Testtömeg 5,2 5,2 4,6
A nem beltenyésztett vonalakkal folytatott heterózistenyésztés speciális módja a reciprok rekurrens szelekció.
3.6.1.3. A reciprok rekurrens szelekció

A reciprok rekurrens szelekciót számos tenyésztővállalat alkalmazza nagy teljesítményű tojóhibridek és szapora hústípusú anyai szülőpárállományok
előállítására.
Az eljárás lényege és célja, hogy a vonalakat a kombinálóképesség – mint értékmérő tulajdonság – alapján tovább javítsák, szelektálják.
A tenyésztőmunka első szakaszában számos, zárt tenyésztésben tartott, magas termelési színvonalú, nem beltenyésztett vonallal próbakeresztezést
folytatnak. Ezt mindaddig végzik, amíg a rendelkezésre álló vonalak közül nagy biztonsággal ki tudják választani azt a kettőt, amelyek keresztezéséből
60
Tyúktenyésztés
a legjobb teljesítményű hibrideket kapják. A próbakeresztezések után a két legjobban kombinálódó vonalat elszaporítják úgy, hogy a további
munkához vonalanként legalább 100 egykakasos törzs álljon rendelkezésre.
A reciprok rekurrens szelekció leglényegesebb elemeit sematikusan a 12. ábra szemlélteti. Az A vonalhoz tartozó törzseket (kakasokat és jércéket
egyaránt) aszerint szelektálják, hogy a B vonal törzseivel keresztezve az ivadékok milyen mértékű heterózist mutatnak, és viszont. Az így
selejtezett törzseket (féltestvér-csoportok) a legjobban kombinálódók egyedeivel pótolják, ily módon az egyes vonalak létszáma nem csökken. A
tenyésztővállalatok rendszerint nagy szelekciós intenzitással dolgoznak. Egyes vonalakból minden generációban jelentős számú törzset selejteznek.
12. ábra - A reciprok rekurrens szelekció végrehajtásának módja. A-val és B-vel jelöltük az egymással jól
kombinálódó, két vonalat, amelyeket generációról generációra tovább kívánunk javítani. (Horn P. 1976)
61
Tyúktenyésztés
A reciprok rekurrens szelekció klasszikus formájában a vonalakon belüli tenyészkiválasztásra nem fordítanak gondot. A szelekció célja kizárólag a
kombinálódóképesség növelése, ezúton a hibridek termelőképességének javítása. A szelekció eredményeként a két kiindulóvonalban olyan genetikai
átalakulás következik be, amely mind alkalmasabbá teszi azokat az egymással való keresztezésre és a heterózis maximalizálása.
Az RRS szelekció eredményességét mutatja be a 20. táblázat, amelyben két szelektált vonalnak és hibridjeiknek teljesítményváltozását mutatjuk
be 20 generáció alatt.
20. táblázat - A reciprok rekurrens szelekcióval nemesített tiszta vonalú és keresztezett állományok teljesítményének
változása 1977 és 1997 között (Horn és mtsai. 1998)
Értékmérők Genotípus
tiszta vonalak keresztezett állomány
1977 1997 változás 1977 1997 változás
Az ivarérés ideje 178 163 –15 178 158 –20
(nap)
Tojástermelés (db/ 256 301 +45 276 323 +47
tyúk)*
Átlagos tojástömeg 61,0 63,0 +2,0 62,6 64,8 +2,2
(g)
Kifejlettkori 2,37 2,18 –0,19 2,48 2,22 –0,26
testtömeg (kg)
*550 napos korig
A reciprok rekurrens szelekció végül a vonalakat fokozatosan homozigótává alakítja. Amíg azonban fajtatiszta zárt tenyésztés esetén véletlenszerűen
növekszik a homozigócia, addig a reciprok rekurrens szelekcióval tudatosan tenyésztünk olyan homozigócia irányába, amely növeli a várható
heterózishatást.
Az elkövetkező időszakban a tojóhibridek előállításában valószínűleg továbbra is a reciprok rekurrens szelekció, illetve annak módosított változatai
– amelyekben a tiszta vonalakon belül is szelektálnak jól öröklődő tulajdonságokra – maradnak a heterózisnemesítés alapvető módszerei.
3.6.2. A hústípusú tyúktenyésztésben alkalmazott keresztezési eljárások

A hústípusú baromfitenyésztés kialakulásának kezdetén az USA-ban egyszerű fajtakeresztezéseket használtak az 1930-as, ’40-es években, döntően
new hampshire és plymouth rock fajtákat használva, később a fehér plymouth anyai vonalakat fehér cornish kakasokkal párosítva állították elő a
pecsenyecsirke végterméket. Ezekben a programokban csupán az individuális heterózis és kismértékben a típusheterózis érvényesülhetett.
62
Tyúktenyésztés
Az 1950-es évek végétől az anyai szülőpárokat mind nagyobb részt két anyai vonal keresztezésével állították elő, kihasználva az F1 tojókra jellemző
heterózishatást a jobb tojástermelő képességben és életképességben. Több vizsgálat igazolta, hogy a keresztezett tyúk termékenysége is felülmúlja
fajtatiszta társaiét. Az F1 tojóktól várható naposcsibetöbblet elérheti a 10–15%-ot (anyai heterózis) a tiszta vonalakba tartozó anyai állományokhoz
képest. Az F1 tojókhoz egy harmadik, ún. apai vonalba tartozó, általában fehér cornish kakast párosítottak, kialakítva a hármas keresztezések (three
way cross) szaporítási gyakorlatát.
A mai húshibridek háromvonalas vagy négyvonalas (double cross, four way cross) keresztezések, attól függően, hogy az apai ágon tiszta vonalba
tartozó kakast vagy két vonal keresztezésével nyert kakast használnak a végtermék előállítását célzó programban.
Az anyai vonalak legtöbbször fehér plymouth jellegű populációk, jó tojástermelők, nagy növekedési erélyűek, közepes húsformákkal. Az apai
vonalak általában cornish jellegűek, domináns fehérek, nagy növekedési erélyűek, kifejezetten jó húsformájúak, széles és hosszú mellizmokkal, jó
lábszerkezettel.
Az apai vonalak tojói gyenge tojástermelő képességűek. A háromvonalas és különösen a négyvonalas keresztezésekben a heterózis minden
lehetséges összetevőjét (individuális, anyai, apai, típusheterózis) kihasználják a hatékonyság növelése érdekében. Ezek együttes hatása az
árutermelés hatékonyságát legalább 20%-kal növeli bármilyen fajtatiszta tenyésztési programokhoz képest. A korszerű brojleripar húshibridek nélkül
ma már elképzelhetetlen lenne.
3.6.3. A szelekció szüneteltetésének és a hibridek tovább-szaporításának hatása a tyúk értékmérő

tulajdonságaira
A tojástermelésre szelektált, zárt tenyésztésben tartott tyúkfajták szelekciójának néhány generációra kiterjedő elmaradása következményeként a
tojástermelés csökkenésével kell számolnunk. A többi értékmérő tulajdonságban viszont néhány generáció alatt nem számottevőek a változások.
A kereskedelmi forgalomban világszerte jelentős szerepet játszó tojóhibridek továbbszaporításával előállított F2 utódnemzedék termelőképességének
az eredeti hibridhez (F1) viszonyított változásairól a 21. táblázatban közölt adatok tájékoztatnak.
21. táblázat - Az egyes értékmérő tulajdonságok változásának mértéke különböző leghorn tojóhibrid-állományokban
1 2
(F1) és azok továbbszaporított utódnemzedékei (F2) esetén ( Flock, D. K., Horn P. és Bohren, B. B. adatai alapján)
Az F2 utódnemzedék teljesítményváltozásának mértéke és iránya az F1 teljesítményének %-ában
Tojóhibridek F1 a tojástermelés
a kifejlettkori testtömeg a tojás tömege tojóházi elhullás (%)
induló létszámra
1
A –8,0 –2,4 –2,5 +2,6
2
B –14,6 –4,9 –2,6 +0,5
2
C –11,2 0,0 +1,9 –0,5
63
Tyúktenyésztés
2
D –14,4 –3,7 –1,8 –1,6
Átlag –12,1 –2,7 –1,2 +0,2
Az eredeti hibridek (F1) tojástermeléséhez viszonyítva a továbbszaporított (F2) utódnemzedék termelése jelentősen, mintegy 12,1%-kal romlott. A
testtömeg és a tojás tömege kismértékben csökkent, a tojóházi elhullások mértéke gyakorlatilag nem változott.
A tojástermelésben tapasztalható teljesítménycsökkenés egyben igazolja a heterózistenyésztésen alapuló szelekciós eljárások hatékonyságát is. A
kísérleti adatok alapján a hibridek továbbszaporítása olyan mértékű termeléscsökkenést okoz, amely miatt nem célszerű a továbbtenyésztett (F2)
generációk termelésbe állítása.
3.7. A géntartalékok, illetve őshonos fajták megőrzése

Mértékadó becslések szerint Észak-Amerika és Nyugat-, illetve Közép-Európa jelenlegi tyúkállományának 80–90%-a amerikai fajtáktól, azokon belül
pedig egyes tenyészetek állományából származik. A legszélsőségesebb példát a brojler-előállításban meghatározó szerepet játszó fehér cornish apai
vonalak szolgáltatják. A világon jelenleg forgalmazott apai vonalakban a Vantress tenyésztővállalat által az 1950-es években kialakított domináns
fehér cornish-vonal jelentős vérarányt képvisel. Ez független attól, hogy ma milyen kereskedelmi „márkanévvel” illetik az egyes apai vonalakat.
A folyamat tendenciájában minden olyan baromfi esetében hasonló, amelyek az iparszerű árutermelési programokban szerephez jutnak.
A domesztikáció folyamán létrejött nagy genetikai variabilitást képviselő fajta- és típusválaszték csökkenése jelentős génveszteséggel jár. Az
emberiség számára minden kipusztuló fajtával örökre elvesznek azok a gének, amelyek csak abban a fajtában voltak fellelhetők.
A kultúrfajták, a hibridizációs programokban kulcsszerepet játszó fajták és típusok elterjedésének egyértelmű velejárója a genetikai bázis, azaz
a genetikai variancia erős beszűkülése. Ez gátjává válhat a további szelekciós előrehaladásnak, hiszen mind kevésbé lesz módunk új genetikai
varianciát képviselő populációk felkutatására és hasznos génjeiknek termelési céljaink szolgálatába állítására.
Nem véletlen tehát, hogy világméretű mozgalom bontakozott ki a baromfipopulációk megőrzésére és fenntartására.
A különböző fajták, vonalak fenntartása érdekében két alapkövetelménynek kell megfelelni:
a) a fajtákat úgy kell fenntartani, hogy géngyakoriságuk ne változzék, ne érvényesüljön a szelekció; minimális mértékű legyen a génsodródás (drift)
és beltenyésztés növekedése a populációban,
b) az alkalmazott tenyésztési rendszer tegye lehetővé viszonylag kis létszámú tenyészállomány fenntartását.
Az USA-ban a géntartalék-állományok (pulyka, tyúk) fenntartására sikerrel alkalmazták a 40 hím és 40 nőivarú egyedből álló populációkat.
Számítások szerint 250 körüli effektív populációméretű állományok esetén adott fajta már szinte korlátlan ideig fenntartható. A genetikai variancia nem
változik, mert a drift és a mutációs ráta ellentétes hatásai kiegyenlítik egymást. Ez gyakorlatilag 125 hím- és 125 nőivarú törzsállat fenntartását igényli.
64
Tyúktenyésztés
Hazánkban három évtizede, a világon az elsők között, állami feladattá vált a régi magyar fajták fenntartása, amit az OMMI hatáskörébe utaltak.
Az 1993-ban elfogadott állattenyésztési törvény állami feladatként írja elő a következő őshonos tyúkfajták fenntartását: erdélyi kopasznyakú tyúk,
sárga, fehér és kendermagos magyar tyúk, sárga, régi típusú magyar tyúk.
3.8. Tenyésztés és szaporítás

Az ipari jellegű baromfitenyésztés és árutermelés kibontakoztatása alapjaiban átalakította a tenyésztés és a szaporítás teljes rendszerét. Kétségtelen,
hogy a különböző baromfifajok között az egyes ágazatok fejlettségi szintjétől függően vannak kisebb-nagyobb különbségek. Alapvetően azonban a
szorosan vett tenyésztő-nemesítő munka, a szaporítási tevékenység és az árutermelés ma már szakosodott üzemekben folyik.
Kialakultak a nemesítőüzemek vagy -vállalatok, amelyeknek kizárólagos feladata nagy genetikai értékű tenyészállatok, hibrid-előállításra alkalmas
vonalak nemesítése. A nemesítőüzemektől vásárolják a tenyészállományokat a szaporítótelepek, amelyek az adott fajta- vagy hibridkonstrukciót
elszaporítják. A legszélesebb kört az árutermelést folytató telepek alkotják, a szaporítótelepektől vásárolva a hús- vagy az árutojás-termelés céljából
tartandó naposállományt.
Világszerte tapasztalható tendencia minden baromfifajt illetően a tenyésztő- és nemesítőmunkát végző telepek, vállalatok számának csökkenése,
kapacitásuk egyidejű és folyamatos növekedése mellett. Ma már sok esetben a tenyésztővállalat egy része csupán a hatalmas integrációknak, ahol
a takarmánygyártás, a vágás, a feldolgozás és a fogyasztóig érő értékesítési lánc egy vállalatcsoport tevékenységi területét képezi.
3.8.1. Tenyésztőüzemek
A tenyésztőüzemek – ha nem elég nagyok – általában csak egyetlen fajta tenyésztésével foglalkoznak. A világ tojóhibrid- és húshibrid-állományának
döntő részét 5–6 tőkeerős multinacionális vállalathoz tartozó tenyésztőcég állítja elő.
A heterózistenyésztést végző üzem felépítése más, mint a fajtatiszta-tenyésztést folytatóké. A hibrid-előállító üzemek fontosabb egységei:
• törzsólak (elit vagy pedigré) a különböző, zártan tenyésztett vonalak elhelyezésére;
• tesztistállók, ahol a különböző vonalakból származó utódcsoportok (lehetnek tiszta vonalúak vagy keresztezettek is) teljesítményvizsgálata folyik;
• keltető az elit- és tesztállományok tojásainak keltetésére, valamint az első szaporítási fokozatba tartozó nagyszülő-, illetve ősnagyszülő-állományok
tojásainak keltetésére;
• nevelőistállók;
• adatfeldolgozó központ vagy alközpont.
Különösen nagy forgalmazási háttérrel rendelkező tojóhibrid- és brojlercsirke-tenyésztő vállalatoknál szükség van a forgalmazott hibrid végtermék
előállításában részt vevő elit szülői vonalak elszaporítására abból a célból, hogy mindenkor előállítható és leszállítható legyen az igényelt létszámú
65
Tyúktenyésztés
nagyszülő-naposállat. Ennek a feladatnak csak az ún. ősnagyszülő-állományok kialakításával felelhetnek meg, amelyek az elit vonalak első, közvetlen
leszármazottai. Az ősnagyszülőtelepen előállított tenyésztojásokat a tenyésztőüzem keltetőjében keltetik.
3.8.2. Szaporítótelepek
A szaporítótelepek lehetnek nagyszülő- és szülőpártartó telepek.
A nagyszülőtartó telepek a tenyésztővállalattól kapják a megfelelő vonalakba tartozó naposállatokat, fajtól és hasznosítási iránytól függő ivararányban.
A nevelés és a tojatás már üzemi méretű és felszereltségű istállókban folyik. A nevelés idején mind az apai, mind az anyai vonalakban az előírt
időpontokban és az előírt szempontok szerint szükséges mértékben (vonalspecifikusan) szelektálnak.
A nagyszülőtelepeken előállított tenyésztojásokat saját keltetőikben keltetik, majd az ott keltetett naposállományokat vonalanként megfelelő
ivararányban adják el a szülőpártartó telepeknek, ahol a befejező keresztezés révén állítják elő az árutermelés céljait szolgáló hibrid végtermékeket.
A szülőpártartó telepek a szaporítóhálózat utolsó lépcsőjét alkotják, ahol a nevelő- és tojóházak általában megegyeznek az üzemi istállókkal.
Kisebb mértékben a szülőpártartó telepeken szelektálhatják az állományt attól függően, hogy adott fajta- vagy hibridkonstrukció esetén mit írnak elő
a tenyésztőüzemek, -vállalatok.
3.9. A tenyésztő- és a szaporítótevékenység összefüggése

A szaporítási folyamat egyszerű, ha a nemesítőtelepek egyetlen fajta fenntartásával, nemesítésével foglalkoznak a fajtatiszta-tenyésztés keretein
belül (pl. new hampshire tyúk). Ebben az esetben a szaporítás sémája a következő:
66
Tyúktenyésztés
A szaporítótelep mindkét ivarú naposállatból megfelelő arányban kap.
A hibridizációs programok elterjedésével a szaporítási folyamat bonyolultabbá vált, ugyanakkor a tenyésztési, technológiai fegyelem javult.
A szaporítóhálózat feladata alapvetően kettős:
a) az állományok folyamatos és hatékony szaporítása,
b) a nemesítő vállalat által előírt keresztezési és szelekciós terv következetes végrehajtása, hogy a hibrid (végtermék) a termelőknél képességei
maximumát nyújthassa.
A különböző baromfifajokon és hasznosítási irányokon belül alkalmazott hibridprogramok szaporítóhálózatának tagozódása eltér egymástól, e
különbségek legfontosabb elemeit a 13. ábrán mutatjuk be.
13. ábra - Különböző hibridtípusok szaporítási folyamata vázlatosan. (A ferdén vonalazott körrel jelölt ivart szexálás
után kiirtják)
Az egyes szaporítási fázisokban tevékenykedő üzemek csak a szigorúan előírt vonalakhoz tartozó és meghatározott ivarú állományokkal
dolgozhatnak. A tojóhibrid-szaporítási tevékenység igen kevés arra specializált üzem feladata.
67
Tyúktenyésztés
A húshibrideket nagyszülői szinten országosan általában 2–3 üzemben szaporítják. A húshibrid (brojler) szülőpártartás azonban már számos
szülőpártartó gazdaságot igényel.
A szülőpárokkal előállított keresztezett végtermék továbbtenyésztésre már nem kerül, kizárólag az árutermelés (tojás és hús) célját szolgálja. A
brojlercsirke szaporítási folyamata rendkívül hatékony. Ennek szemléltetésére szolgál a 22. táblázatban bemutatott modellkalkuláció, amelyben az
5000 nagyszülő tojótól származó szülőpár- és brojlervégtermék mennyiségét, a 23. táblázatban pedig az egyetlen nagyszülői, apai vonalba tartozó
kakastól származó pecsenyecsirke mennyiségét számítottuk ki. A számításokban nem számoltunk maximális reprodukciós teljesítményekkel.
22. táblázat - Modellkalkuláció 5000 nagyszülő tyúktól származó szülőpár- és brojlervégtermék mennyiségének
kiszámításához
Megnevezés Nagyszülő Szülőpár Végtermék (brojler)

Keltetőtojás (induló tyúkra, db) 100 130
Kelési eredmény a gépbe rakott 75 80
tojás %-ában
Elhullás a nevelés alatt (%) 5
A nagyszülő tojók száma (db) 5 000
A szülőpár-naposcsibék száma 375 000
vegyes ivarban (db)
Szülőpár naposjércék (db) 187 500
Beólazható szülőpár tojók (db) 178 125
Brojler (végtermék) naposcsibe 19 535 000
(db)
Egy nagyszülő tojótól származó 3 907
brojlervégtermék (db)
23. táblázat - Az egyetlen beólazott nagyszülői (brojler) apai vonalba tartozó kakas után várható pecsenyecsirkék
mennyisége
Nagyszülők (apa) Szülőpár (db) Végtermék

Megnevezés
hím tojó apa anya (db)
Ivararány 1 8
68
Tyúktenyésztés
Az egy apai vonalba 143

tartozó nagyszülő
kakastól származó,
beólazható (szülőpár)
kakasok száma
Az apai vonal 1430
kakasaihoz párosítható
anyai szülőpár tojók
száma
A szülőpároktól (143 148 720
kakas × 1430 tojó)
várható naposbrojlerek
száma
Paraméterek:
Apai vonalba tartozó tojók keltetőtojás-termelése 90 db
Apai vonalba tartozó nagyszülők tojásainak keltethetősége 60%
Apai vonalba tartozó (szülőpár-) kakasok elhullási és selejtezési aránya együttesen 30%
Anyai szülőtojók keltetőtojás-termelése 130 db
A tojások keltethetősége 80%
Egy (szülőpár-) tojóra eső naposcsibe (brojler) száma 104 db
A hibridek előállítását végző szaporítóhálózat működése eredményes, ha minden résztvevő partner magas színvonalon látja el feladatát.
A szaporítóhálózat szakembereinek nagy felelősségére utal, hogy minden nagyszülő (anyai vonalba tartozó) tojótól majdnem 4000 pecsenyecsirke
utód származik. Még elgondolkoztatóbb az, hogy egyetlen apai nagyszülő kakasnak több mint 140 000 brojlerivadéka lehet. Ha ez a kakas csupán
10 grammal képes növelni a végtermék testtömegét, az már 1,4 tonna többletbaromfihúst eredményezhet az árutermelésben.
Elméletileg ugyanakkor minden 10 gramm tévedés a nagyszülő brojler apai vonal kakasainak szelekciója alkalmával előírt testtömegméréskor ±0,28
2
tonnával (h =0,4) változtathatja meg a brojlerivadékok élőtesttömegét a nevelési időszak végére.
A legkisebb tenyésztési és technológiai fegyelemsértés is súlyos károkat okoz, ugyanis minden kicsinek tűnő hiba hatása megsokszorozódik a
szaporítási folyamat során.
69
Tyúktenyésztés
3.10. Teljesítményvizsgálatok
A teljesítményvizsgáló állomások feladata, hogy a különböző baromfifajták, -vonalak vagy -hibridek (végtermékek) gazdasági értékét objektív
módszerekkel megállapítsák, és az eredményekről tájékoztassák a szakmai közvéleményt.
A teljesítményvizsgálatokat az OMMI (Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet) szervezi. Világszerte az ún. Random Sample Test (RST)
vizsgálatok terjedtek el. Fontos, hogy a vizsgálatokat pártatlan szerv – rendszerint állami ellenőrzés mellett – végezze, és az eredményeket
hivatalosnak ismerjék el. A módszereket a vizsgálat célja határozza meg. Eszerint a legtöbb országban tojó- és brojlervégtermék-tesztvizsgálatokat
végeznek. A brojlerszülőpár-tesztek ritkák.
A tojótesztvizsgálat tenyészetenként a keltetőtojás begyűjtésével kezdődik, ezeket központilag a teljesítményvizsgáló állomás keltetőjében keltetik.
A tojásokat az állomás szakembere szúrópróbaszerűen, a véletlenre bízva, több ezer tojásból választja ki. Tojó-tesztvizsgálatokban döntő szempont,
hogy a különböző hibridek lehetőleg több csoportba, a tesztistállón belül véletlenszerűen sorsolt helyekre kerüljenek (randomizáció). Ezáltal a
környezethatások nem torzíthatják az eredményeket. A több csoportban folyó vizsgálat (ismétlés) egyben a statisztikai összehasonlítást is lehetővé
teszi, amely a tényleges különbségek megbízhatóságának ellenőrzése szempontjából fontos. Az ismétlések számának növelésével bizonyos határig
javítható a tesztek megbízhatósága, és csökken a különböző populációk termelőképessége között statisztikailag megbízhatónak tekinthető különbség
(szignifikáns differencia).
Az utóbbi években terjed az a gyakorlat is, hogy tojóhibrideket egy időben többféle környezeti feltétel közepette vizsgálnak (eltérő telepítési sűrűség
ketrecenként, különböző ketrecrendszerek, eltérő beltartalmi értékű takarmányozás stb.). Ily módon információk kaphatók a hibridek eltérő környezeti
reakcióiról is.
A brojler-tesztvizsgálatok célja és módszere hasonló az ismertetetthez. A vizsgálat a tojás begyűjtésével, majd keltetésével kezdődik. A kelésből
minimálisan 200 vegyes ivarú csibét hagynak meg brojlerkombinációnként. Ezeket legalább két csoportba osztva – tenyészetenkénti jelölés után
– ólazzák. A vizsgálat, teljesen azonos tartási és takarmányozási viszonyok között, a 7–8 hetes kor betöltéséig folyik. A takarmányfogyasztásról,
továbbá az elhullásról rendszeres feljegyzést vezetnek. A vizsgálat végén egyedenként mérik a csibéket, így csoportonként a nagyságban levő
szóródás is kiszámítható. Az átlagos testtömeget ivaronként külön is megállapítják. Minimálisan 10, az átlagos testtömegnek megfelelő jércét és
ugyanennyi kakast vágópróba alapján is minősítenek. A ráhízás és a feletetett takarmány összehasonlításából kiszámítják az 1 kg élőtesttömeg
előállítására fordított takarmánymennyiséget. Kiszámítják a különböző jövedelmezőségi mutatókat is. A vizsgálatok megbízhatóságát növeli, ha
nagyobb létszámú állományokat több csoportban ivaronként külön tesz-telnek.
A brojlercsirketeszteket is célszerű egymás után többször megismételni. Magyarországon napjainkban mélyalmos tartási rendszerben végeznek
brojlerteszteket, legalább 3–4 ismétlésben. Az ismétlések növelik a vizsgálatok megbízhatóságát, míg a többféle környezeti feltétel az egyes
kombinációk közötti különbségek korábbiaknál sokoldalúbb elemzését teszi lehetővé.
A szülőpártesztekkel szemben alapvető kívánalom, hogy kombinációnként minimálisan 200 tojó és 20 kakas szerepeljen, legalább 4 csoportra osztva.
Ezek helyét sorsolással kell kijelölni. A tojástermelés ideje alatt legalább havonta 1000–1000 tojással próbakeltetést végeznek, a tenyésztojások
keltethetőségének megbízható megállapítása céljából.
70
Tyúktenyésztés
A szülőpár- és brojlervégtermék-tesztek eredményeit integrált populációértékelési módszerrel elemzik.
4. Tyúkfajták és hibridek
A házityúk domesztikációja közben több mint 200 fajta alakult ki. A legtöbb fajta az árutermelés szempontjából ma már alárendelt jelentőségű,
másoknak rendkívüli mértékben megnövekedett a szerepe és az elterjedési területe, különösen amióta a baromfihibridizáció uralkodóvá vált.
A tyúkfajták csoportosításának számtalan lehetősége van: küllemi bélyegek, földrajzi elterjedés, igényesség, testtömeg, tenyésztési cél stb. szerint.
Számunkra legfontosabb a hasznosítási irány szerinti csoportosítás. Ennek alapulvételével ugyanis mind a fajtatisztán fenntartott fajták, mind pedig
a fajtákba nem osztható hibridek típusokba sorolhatók.
A fajtatisztán tenyésztett tyúkok a világ baromfitenyésztésében háttérbe szorultak. A hibrid-előállításban azonban egyes fajtákon belül kialakított
speciális vonalak minden korábbit felülmúló jelentőségre tettek szert.
A gazdasági szempontból fontos szerepet játszó tyúkfajták egyoldalú tojástermelő, vegyes hasznosítású és hústípusú fajták csoportjára oszthatók.
A hibridek tojástermelő (tojóhibridek) és hústermelő (húshibridek) típusokba sorolhatók.
A kifejezetten árutermelés céljait szolgáló fajták és hibridek mellett ma világszerte terjednek a kedvtelésből és sportcélból tartott tyúkfajták is, amelyek
tartásakor a tojástermelés vagy hústermelés másodlagos szerepet játszik.
A világ géntartalékainak megőrzésében ma már sok országban – mint pl. Németországban, Angliában, Kanadában, az USA-ban, valamint
Magyarországon is – az ún. hobbitenyésztők kezében levő állományok meghatározó szerepet töltenek be. Ezért röviden néhány nagyon elterjedt,
kedvtelésből tartott fajtával is foglalkozunk.
4.1. Az árutermelésben döntő szerepet játszó fajták és hibridek

4.1.1. Tojástermelő (tojótípusú) tyúkfajták
A leghorn. Az olasz parlagi tyúkból – a wyandotte és minorka fajtával is keresztezve – a múlt század első felétől kezdve tenyésztették ki az
Amerikai Egyesült Államokban. Nevét az olasz Livorno városáról kapta, ahol az Amerikába került olasz állományok döntő részét 1835 körül hajóra
rakták. A leghorn volt az első olyan tyúkfajta, amelyet kizárólag a tojástermelő képesség alapján szelektáltak, elhanyagolva számtalan, a termelés
szempontjából mellékes küllemi bélyeget.
Több mint húsz fajtaváltozata alakult ki, amelyek testalkatra nézve megegyeznek, kivéve a tollazat színét és a tarajformát. Ezek közül az egyszerű
fűrészelt tarajú fehér leghorn gazdasági jelentősége a legnagyobb, a többi változatot főként kedvtelésből tartják.
A fehér leghorn kiváló tojástermelő képessége és igen jó honosulóképessége folytán az egész világon széles körben elterjedt. Hőtűrő képessége
is jobb a többi tyúkfajtáénál. Kifejezetten tojástermelő fajta, amelynek nagyszámú vonalát tenyésztik szerte a világon nagy teljesítményű, könnyű
testű tojóhibridek előállítása céljából.
71
Tyúktenyésztés
A kifejlett tojók testtömege egyéves korban 1,5–2,1 kg, a kakasoké 1,9–2,5 kg között változik, a tenyészcéltól függően. A hibrid-előállítás céljára
fenntartott leghornvonalak egyedei általában kisebb, a fajtatiszta tenyésztés keretében fenntartottakéi pedig nagyobb testűek. Viszonylag gyors
fejlődésű és növekedésű fajta. Fiatal korban gyorsan tollasodik, ellenálló, élénk vérmérsékletű. Ivarérése korán, mintegy 4,5–5 hónapos korában
következik be. Tojástermelése fajtatisztán is eléri a 230–250 darabot. Ritkán, rövid ideig vagy egyáltalán nem kotlik. A leghorntojások héjának színe
mészfehér, átlagos tömege 56–60 g. A tenyésztojások keltethetősége igen jó.
A fehér leghorn bőrszíne sárgás, a csőr és a láb sárga, a tojóidőszak előrehaladtával a sárga pigmentáció fokozatosan csökken.
A naposcsibék pihetollazata világossárga. A fehér leghorn hústermelésre nem alkalmas. A tenyésztési szempontból felesleges naposkakasokat a
szexálást követően célszerű kiirtani. A leghorn tojók a tojóidőszak végén kereskedelmi szempontból csekély húsértéket képviselnek.
4.1.2. Vegyes hasznosítású tyúkfajták

Rhode island (rodájlend). A múlt század közepén tenyésztették ki az Amerikai Egyesült Államokban. Alapanyagul a Rhode Island területén élő
vörös parlagi tyúkfajtát használták, amelyet több (cochin, vörös maláji, szalmasárga sanghaji) fajtával kereszteztek a húsformák javítása végett, majd
a tojástermelés növelése céljából a barna leghorn kakasokat használták fel. A tenyésztőmunka előnyben részesítette a fénylő, meggypiros színű
egyedeket, és ez – különösen Európában – nagymértékben fékezte a legfontosabb értékmérő tulajdonságok javítását célzó tenyésztőmunkát (káros
színformalizmus). Ma két színváltozatának van jelentősége: a vörös (genetikailag arany) és a fehér tollszínű (genetikailag ezüst) változatnak.
A fajta gazdasági jelentőségét napjainkban főként annak köszönheti, hogy a tenyésztővállalatok a fajtán belül kialakított számos vonalát használják
fel a barna héjú tojást termelő tojóhibridek előállítására.
A tojók testtömege egyéves korban 2,3–2,6 kg, a kakasoké 2,9–3,5 kg. A fajtatiszta állományok éves tojástermelése 180–230 db barna héjú, 56–
61 g nagyságú tojás. A tojóhibridek előállítása céljából kitenyésztett vonalak egyedeinek testtömege kisebb, tojástermelése és tojásainak tömege
nagyobb a fajtára jellemzőnél. A többi kettős hasznosítású fajtához viszonyítva húsformái gyengébbek, tollasodása eredetileg viszonylag lassú, a
gyors tollasodásra irányuló szelekció következtében azonban ma már több jól tollasodó vonalát állították elő.
New hampshire (nyuhemsir). Az USA-ban a rhode island red fajtából kiindulva, fajtán belüli szelekcióval tenyésztették ki úgy, hogy 1912 után nem
végeztek új keresztezéseket. A közel 25 évig tartó céltudatos tenyésztőmunka elsősorban a húsformák javítására, a gyors tollasodásra, a korai
ivarérésre, az életerő javítására és a téli tojástermelés növelésére irányult, ugyanakkor előtérbe helyezték az egységes gesztenyevörös tollszín
kialakítását is.
Új fajtának 1935-ben ismerték el, kitenyésztésének helye New Hampshire állam. Magyarországra 1948-ban került, és azóta a háztáji tyúktartásban
jelentős szerepet tölt be.
Kifejezetten kettős hasznosítású fajta. A tyúkok testtömege éves korban 2,4–3,0 kg, a kakasoké 3,2–4,2 kg. Éves tojástermelése 180–230 db barna
héjú tojás, melyek átlagos tömege 56–61 g.
A tenyésztojások keltethetősége jó. A naposcsibék barna pihetollazatúak, a begy és a hastájék világosabb árnyalatú, a csibék a szárnyredő színe
alapján vonaltól függően 80–90%-os pontossággal szexálhatók.
72
Tyúktenyésztés
Mérsékelten élénk vérmérsékletű, ellenálló fajta. A háztáji tartásban elterjedt, intenzív tartásra azonban kevésbé alkalmas, mert viszonylag rosszul tűri
a ketreces tartást. Nagy kifejlettkori testtömege miatt az egy tojásra felhasznált takarmány mennyisége mind ketrecben, mind mélyalmon jelentősen
meghaladja a tojóhibridekét (kb. 190–200 g tak./tojás).
Kifejlett korban közepes húsformákat mutat, a tyúk selejtezéskori húsértéke nagyobb, mint a barna héjú tojást termelő tojóhibrideké. Fiatalkori
növekedési erélye jó.
A fölösleges kakascsibék a háztáji gazdaságokban félintenzív viszonyok között hizlalhatók. A new hampshire kakasokkal intenzív hizlalásban a 7.
hétre 0,7–0,8 kg testtömeg, a 8. élethétre 0,9–1,0 kg testtömeg érhető el 2,5-2,6 kg takarmányértékesítés mellett.
A fajta fenntartását és nemesítését hazánkban a Hőgyészi New Hampshire Tenyésztők Országos Egyesülete, valamint a Kisállattenyésztési és
Takarmányozási Kutatóintézet végzi. A new hampshire fajtán belül kialakított könnyebb testű, nagy tojástermelő képességű és tojástömegű vonalak
jelentős szerepet játszanak több középnehéz testű tojóhibrid előállításában is.
Plymouth rock (plimut rok). Sávozott színváltozatát az USA Massachusetts államában dominikánus kakasok és fekete cochin tyúkok
keresztezésével állították elő a múlt század közepén. Önálló fajtaként 1874-ben ismerték el. Európába a fajta 1880-ban került. A sávozott plymouth
jelentős szerepet töl-tött be az iparszerű, nagyüzemi brojler-előállítás kezdeti szakaszában, mert a nagy fiatalkori növekedési erély, a jó tojástermelés,
a nagy vitalitás kiváló anyai, esetenként apai vonalak előállítását tette lehetővé az 1940–1950-es években.
A sávozott plymouth fajtán belül kialakított kisebb testű (2,3–2,6 kg), nagy tojástermelő képességű (240–270 db/év) vonalak napjainkban is több
tollszín szerint szexálható, középnehéz testű, barna héjú tojást termelő tojóhibrid (pl. Bábolna-Harco) előállításában vesznek részt.
A fehér plymouth fajtát jóval később tenyésztették ki, és kitenyésztése szorosan összefüggött az iparszerű, modern pecsenyecsirke típusának
kialakításával, a brojleripar létrejöttével. A brojlertenyésztő vállalatok szerte a világon számos vonalának létrehozásában meghatározó szerepet
játszottak. A jelenleg előállított anyai keresztezési partnerek a fehér plymouth fajtán belül kialakított vonalak. Joggal állítható, hogy ma nincs korszerű
húshibrid fehér plymouth nélkül.
A fehér plymouth tojók testtömege éves korban 3,0–3,5 kg, a kakasoké 3,6–4,5 kg.
A fehér plymouth-állományok naposcsibéinek pihetollazata a fehértől a szürkéig változhat.
Egyes fehér plymouth-vonalak lehetnek domináns fehérek, sőt genetikailag ezüst genotípusúak is, az utóbbiaknak aranyszínű apáktól származó
utódai tollszín szerint szexálható brojlert adnak.
A fehér plymouth fajtán belül kialakított vonalak között vannak fehér bőr- és lábszínű, illetve sárga bőr- és lábszínű vonalak is, amelyeket attól
függően használnak a különböző brojlerkeresztezésekben, hogy adott területen milyenek a pecsenyecsirkék bőr- és lábszínével szemben támasztott
igények. A gyorsan és lassan tollasodó fehér plymouth-vonalaknak a tollasodás alapján naposkorban szexálható brojlerkombinációk előállításában
van szerepük. A felsorolt főbb típusok tojástermelésben és egyéb értékmérőikben alig különböznek egymástól. Tojástermelő képességük 150–170
tojás 9 hónapos tojástermelési időszak alatt, a tojások színe a fehértől a barnáig terjedhet. A tojások átlagos tömege 59–64 g.
73
Tyúktenyésztés
Magyar nemesített tyúk. A színét és jellegét tekintve heterogén háztáji tyúkállományoknak ma már kis hányadát alkotja a sárga, a kendermagos
és a fehér magyar nemesített tyúk. A legelterjedtebb ezek közül a sárga magyar változat. A tyúk testtömege 2,3–2,5 kg, a kakasoké 2,8–3,0 kg. A
sárga magyar tojástermelése megközelíti a 200 tojást évente, átlagos tojástömege azonban elmarad a jelenlegi követelményektől (54–56 g).
A sárga magyar tyúkfajta mindinkább kiszorul a háztáji tartásból is, mert helyébe jobb tojás- és hústermelő képességük folytán félextenzív viszonyok
között a new hampshire, intenzív viszonyok között a tojó- és húshibridek kerülnek.
A sárga, a fehér és a kendermagos magyar mint védelem alatt álló őshonos tyúkfajták fenntartása állami támogatással történik.
A magyar nemesített tyúkfajták szerepe kétségtelenül jelentős volt akkor, amikor még nyomuk sem volt hazánkban az iparszerű termelési
módszereknek, és a tojás- és baromfihús-termelés kisüzemi, extenzív körülmények között folyt. Előállításukban, nemesítésükben Báldy Bálint
szerzett elévülhetetlen érdemeket.
Sussex (szaszex). A fajta a régi római hús jellegű dorking fajtára vezethető vissza. A helyi parlagi és a brahma fajták keresztezéséből alakult ki a
ma ismert sussex fajta a múlt század első felében Dél-Angliában. A XX. század elején a fajta kiváló hús- és tojástermelőnek számított.
A fajtára a fehér tollszín mellett a jellegzetes columbián rajzolat jellemző: a nyak- és a faroktollak feketék, fehér szegéllyel. Gazdasági értékét
viszonylag jó húsformái, finom rostú húsa és jó közepes tojástermelése határozza meg. Kisebb testű vonalait két–három évtizede még használták
középnehéz tojóhibridek anyai vonalaiként. Napjainkban jelentősen háttérbe szorult.
Jellegzetessége a fehér bőr- és lábszín, amely egyes országokban a pecsenyecsirke értékesítésekor előnyt jelent (pl. Anglia). Régebben ezért
húshibrid-előállító anyai vonalként egyes keresztezési kombinációkban szerepeltették (a fehér bőr- és lábszín domináns a sárgával szemben). Ma
a sussex fajta nem felel meg az utóbbi kívánalmaknak, mert sem a növekedési erélyt, sem a húsformákat illetően nem veszi fel a versenyt a fehér
plymouth fajtával.
Australorp (ausztralorp). E vegyes hasznosítású, igen jó tojástermelő tyúkfajtát Ausztráliában tenyésztették ki az 1920-as évek táján úgy, hogy a
fekete orpingtont tojástermelő képességre szelektálták. Jelenleg a fajta átlagos tojástermelése meghaladja a 230–250 barna héjú tojást 12 hónap
alatt. A tojók egyéves korban 2,7–3,0, a kakasok 3,7–4,0 kg testtömegűek. Ausztráliában és Új-Zélandon az australorp fajtával előállított leghorn-
keresztezésekben elterjedt, és döntő szerepet játszik a nagyüzemi tojástermelésben. Ezek az államok ugyanis állat-egészségügyi okokból erősen
megnehezítik a tenyészállat- és tenyésztojásimportot, így a tojóhibridek sem terjedtek el úgy, mint Európában vagy a világ más részein.
4.1.3. Hústípusú tyúkfajták

Fehér cornish (kornis). A fehér cornish tyúkfajtát az Amerikai Egyesült Államokban tenyésztették ki. A fajta mint apai keresztezési partner döntő
szerepet játszik a mai pecsenyecsirke-hibridek előállításában. A fajta őse az indiai vörös viador tyúk volt. Ebből alakították ki a múlt század végén
Angliában a cornwall viadort. A cornwall viador fajtára az igen széles, izmos mell, az erős combok voltak jellemzőek, amellett a többi viadorhoz
képest sokkal szelídebb vérmérsékletű volt. A kakasok élőtömege 4–6 kg, a tojóké 3,5–5 kg. A cornwall viador kivételesen jó húsformái, csekély
elzsírosodási hajlama és nagy növekedési kapacitása hívta fel az amerikai tenyésztők figyelmét e fajtára, amely potenciálisan alkalmas volt arra,
hogy keresztezésekben apai fajtaként húshibridek létrehozásában fontos szerephez jusson.
74
Tyúktenyésztés
Az USA-ban a szelekció a húsformák és a fiatalkori növekedési erély javítására, a jobb termékenységre, a gyors tollasodásra és a domináns fehér
tollszín kialakítására irányult. Több kívánatos genetikai sajátosság (pl. domináns fehér tollszín, nagyobb fiatalkori növekedési erély) bevitele céljából
keresztezést is alkalmaztak.
A cornish gazdasági értékét ma kiemelkedően jó húsformái, nagy fiatalkori növekedési erélye és növekedési kapacitása határozza meg. Ezeket
a tulajdonságokat a fajta megbízhatóan örökíti. Tojástermelése mérsékelt, 9 hónap alatt 100–110 db, 55–56 g átlagos tömegű tojás. A tojáshéj a
krémszínűtől a világosbarna árnyalatig változó. A kakasok testtömege 4,5–6,0 kg, a tojóké 3,8–4,5 kg. A fajta kotlásra hajlamos. Viszonylag gyenge
szaporasága nem okoz alapvető gondot, csak mint apai keresztezési partner játszik szerepet a pecsenyecsirke előállításában. A toll színe fehér
(domináns), a vállakon és a szárnyon előfordulhatnak sárgás tollak. A láb, a csőr és a bőr színe sárga.
A cornish fajtán belül a különböző tenyésztővállalatok igen sok értékes vonalat hoztak létre. Ezek a vonalak egymástól kisebb-nagyobb mértékben
eltérnek. A legismertebb vonal hosszú időn át a Vantress volt, amelyet a hasonló nevű tenyésztővállalat forgalmazott. A ’60-as években a Vantress-
cornishok uralták apai vonalként a világ brojleriparát mind az USA-ban, mind Európában. Ma a legismertebbek: a Cobb, az Arbor Acres, a Ross
vonalak, a Lohmann és az Indian River.
Újabban a cornish fajtán belül homozigóta arany vonalakat is kitenyésztettek, amelyek apai partnerként szóba jöhetnek tollszín szerint szexálható
brojlerkombinációk előállításában.
4.2. Az árutermelésben szerepet játszó hibridek

4.2.1. Tojástermelő hibridek
A fajtatiszta állományok tenyésztése és szaporítása világszerte erősen háttérbe szorult, különösen azokban az országokban, ahol az árutermelésben
az iparszerű, nagyüzemi módszerekre tértek át. A különböző hibridek gazdaságosabb termelést tesznek lehetővé, egyúttal termelőképességüket
nagyobb stressztűrő képességük, vitalitásuk folytán üzemi körülmények között biztonságosabban képesek ismételni. A hibridek kisüzemi viszonyok
között is terjednek, és ahol a minimális takarmányozási és technológiai igények kielégíthetők, a termelési eredmények igen kedvezőek.
A tojóhibrideket étkezési tojás termelése céljából tartjuk. Egy tojóhibridtől – típustól függetlenül – a következő általános teljesítmény-színvonalat kell
megkívánnunk:
• tojástermelés beólazott tojóra 12 hónap alatt 290–310 db,
• átlagos tojástömeg 60–63 g,
• életkor az 50%-os tojástermelés elérésekor 145–150 nap,
• elhullás a nevelés alatt (18. élethétig) 2–5%,
• elhullás tojóházi tartás alatt (12 hónap) 5–10%,
75
Tyúktenyésztés
• egy kg tojás előállítására felhasznált takarmány 2,1–2,3 kg.
A tojóhibrideket általában leghorn típusú és barna héjú tojást termelő csoportra osztjuk, mert ezek számos értékmérő tulajdonságukat tekintve jól
elkülöníthetők egymástól. A leghorn és a barna héjú tojást termelő hibridek teljesítményének változásait a legfontosabb értékmérő tulajdonságokra
vonatkozóan 1980. és 1996. között a 24. táblázat mutatja.
24. táblázat - A leghorn típusú (L) és a barna héjú tojást termelő tojóhibridek (B) teljesítményének változása a főbb
értékmérő tulajdonságokat tekintve, 1980 és 1996 között, az Európai Teljesítményvizsgálatok átlagában A teszt
időtartama: 141–500. életnap (Shalev és Pasternak 1998. adatai alapján)
1980 1996
Életkor (nap) 50%-os termelésnél
L 156 146
B 158 145
Tojástermelés (db), beólazott tojóra
L 274 302
B 270 301
Tojástömeg (g)
L 61 62
B 63 64
Tojástömeg (kg)
L 16,6 18,8
B 16,8 19,2
Takarmányértékesítés (kg/kg)
L 2,62 2,19
B 2,71 2,21
Testtömeg (g) a tojóév végén
L 1840 1770
B 2400 2100
Elhullás (%)
76
Tyúktenyésztés
L 7,4 3,3
B 6,4 5,2
Leghorn típusú tojóhibridek. Közös jellemzőjük a kis kifejlettkori testtömeg (1,5–1,8 kg), a mészfehér tojáshéjszín, az élénk vérmérséklet, a
kedvező takarmányértékesítés, valamint a kiemelkedő perzisztencia a tojástermelési időszak alatt. Selejt tyúkként csekély vágóértéket képviselnek.
A takarmányozással szemben viszonylag igényesek, különösen a fehérje- és ásványianyag-szükséglet kielégítése döntő fontosságú a törésmentes
tojástermeléshez, a genetikai képességek kibontakoztatásához. A ketreces tartást jól tűrik viszonylag nagy telepítési sűrűség mellett is. A leghorn
tojóhibridek világszerte igen elterjedtek mindenhol, ahol a mészfehér héjú tojás a piacokon jól értékesíthető. Hazánkban a Shaver Starcross 288-
as tojóhibridet tartják.
Shaver Starcross 288-as tojóhibrid. A Shaver cég állítja elő, két zárt tenyésztésben tartott leghornvonal keresztezésével. Magyarország
nagyszülőpárokat importál. A tojóhibrid forgalmazója a Bólyi Mezőgazdasági és Kereskedelmi Rt.
A Shaver Starcross 288-as hibrid világszerte az egyik legelterjedtebb, legjobb termelőképességű tojóhibrid. Testtömege 18 hetes korban 1,30–1,35
kg, a tojástermelési időszak végén 1,8 kg. A tojóházi kiesések aránya havonta 0,5–0,8%-ra tehető. A jércék felneveléséhez 5,5–6,0 kg takarmány
szükséges. A tojótyúkok átlagos napi takarmányszükséglete 105–110 g. Tojástermelése 12 hónap alatt 290–300, csúcstermelésük 94–95%-os. Az
átlagos tojástömeg 60–63 g. A tojáshéj szilárdsága ketreces tartásban is viszonylag jó. Egy tojás előállításához 125–135 g takarmány szükséges
(ketrecben). Magyarországon az egyetlen forgalmazott könnyű testű tojóhibrid.
A hazánkban elterjedt St. 288-as leghorn hibriden kívül világszerte elterjedtek többek között a Dekalb XL, a Hisex white, a Lohmann LSL hibridek
is. Teljesítményben közel azonosak.
Barna héjú tojást termelő hibridek. Közös jellemzőjük a 2,0–2,3 kg kifejlettkori testtömeg, a barna tojáshéjszín, a nyugodt vérmérséklet. Nagyobb
létfenntartó takarmányszükségletük ellenére 1 kg tojást sok esetben kevesebb takarmány felhasználásával állítanak elő, mint a leghorn hibridek. A
takarmányok kismértékű beltartalmi változására kevésbé érzékenyen reagálnak. Selejt tyúkként nagyobb a húsértékük, mint a leghorn hibrideké.
A ketreces tartást a legtöbb barna héjú tojást termelő hibrid jól tűri, habár nem mindegyik viseli el egyformán jól a nagy ketrecenkénti telepítési
sűrűséget a tojástermelés jelentős csökkenése nélkül. A tojóházi kiesések mértéke kisebb, mint a könnyű testű hibrideknél. Hazánkban elterjedt
barna héjú tojást termelő tojóhibrid a Bábolna-Tetra SL, a Shaver 579-es és a Bábolna Harco.
A Bábolna-Tetra SL tenyésztője és forgalmazója a Bábolna Rt. Az apai vonal vörös (homozigóta arany), az anyai vonal pedig fehér (homozigóta ezüst)
tollszínű. Mindkét vonal rhode island jellegű. A hibrid végtermék tollszín szerint szexálható, a jércék sárga, a kakasok fehér tollszínűek naposkorban.
A tojóhibrid 18 hetes korban 1,5–1,6 kg, a tojóidőszak végén 2,1 kg testtömegű. Életképessége kiemelkedő, a felnevelés alatti elhullások aránya
2–3 % közötti, a tojóházi kiesések havonta 0,4–0,6%-ot érnek el. Éves tojástermelése (52 tojóhét) 300–310 db, 62–64 g-os átlagos tömegű tojás.
A napi takarmányfogyasztás tojóházban 115–120 g. Egy tojás előállításához 130–145 g tojótáp, egy kilogramm tojás előállításához 2,10–2,20 kg
takarmány szükséges.
A Bábolna Tetra SL tojóhibrid széles körű elterjedéséhez döntően hozzájárult mind nagyüzemeinkben, mind a háztájiban kiemelkedő életképessége,
nagyfokú stressztűrő képessége, jó takarmányértékesítése.
77
Tyúktenyésztés
A Shaver 579-es tojóhibridet rhode island típusú ezüst anyai vonal és vörös apai vonal keresztezésével állítják elő, így a naposcsibék tollszín szerint
szexálhatók, hasonlóan a Tetra SL-hez. A hibrid forgalmazója a Bólyi Mezőgazdasági és Kereskedelmi Rt. A tojóhibrid 18 hetes korban 1,5–1,6 kg,
a tojóidőszak végén 1,9–2,0 kg élőtömegű. Éves tojástermelése (72 hetes korig) 300–310 db, 63–64 g-os átlagos tömegű tojás. Egy átlagos tömegű
tojás előállításához 130–140 g takarmányt igényel, egy kg tojás megtermeléséhez 2,10–2,25 kg takarmányt fogyaszt. Az 50%-os termelést 20–21
hetes, a csúcstermelést 25–27 hetes korban éri el.
Bábolna Harco tojóhibrid. A hibridet egy sávozott plymouth típusú anyai vonal és egy vörös rhode island jellegű apai vonal keresztezésével állítják
elő. A tojóhibrid jércék tollazata döntően fekete, de barna tollak is előfordulnak a mellen és a nyaktájékon. Középnehéz testtömegű, inkább háztájiba
ajánlott, nagy ellenálló képességű, barna héjszínű tojást termelő hibrid. Intenzív, ketreces tartásban 52 hetes tojóidőszak alatt 280–300 db, átlagosan
66–67 g-os tojás termelésére képes. Napi takarmányfogyasztása 120–125 g, egy tojás előállítására 150–160 g takarmányt igényel. Egy kg tojást
2,25–2,35 kg takarmány felhasználásával termel.
Kettős hasznosítású típusban egyetlen, államilag elismert háromvonalas keresztezéssel előállított tyúkhibridet forgalmaznak hazánkban, ez a Tetra H.
(tenyésztő Bábolna Rt.). A tollazat döntően barna, annak minden árnyalatában, a faroktollak vége fehér. Sötétbarna tollazat fekete faroktollszegéllyel
is gyakori.
A jó húsformákat mutató hibrid háztáji viszonyok között 3–4%-os elhullással nevelhető. A kakasok 7–11 hetes nevelés végén 1200–2100 g
élőtömegűek. A jércék 21–22 hetes korban ivarérettek 2,0–2,2 kg élőtömeg mellett. A tyúkok 230–250 db 60–62 g-os tojás megtermelésére képesek.
Egy kg tojás előállításához 2,95–3,15 kg takarmányt igényelnek.
A Bábolna Tetra SL, a Bábolna Harco, a Shaver 579-es tojóhibridek mellett a világ árutojás-termelésében jelentős szerepet játszanak a DeKalb, a
Lohmann, a Babcock, a Bovans, a Hisex barna héjú tojást termelő hibridek.
4.2.2. A húshibridek
A hibridizáció előnyei a hústermelésben még inkább megmutatkoznak, mint a tojástermelésben. Évi 270–290 tojást termelő tyúkok, ivadékcsoportok
már évtizedekkel ezelőtt, a fajtatiszta tenyésztés virágkorában is léteztek. Hímivarban akár 2,5–2,8 kg testtömegű, 6–7 hetes pecsenyecsirkék
előállítása elképzelhetetlennek tűnt. A régebbi fajtákkal ilyen eredményeket a legjobb esetben is csak 14 hét alatt lehetett elérni, 4 kg-ot meghaladó
takarmányértékesítés mellett.
A hazai brojlertermelés megszervezésében, a húshibridek elterjesztésében az 1960-as évek kezdetétől meghatározó szerepet játszott a Bábolnai
Állami Gazdaság. Először a Lohmann cég által alkalmazott technológiát és fajtát (Nichols-Lohmann húshibrid) honosította meg, majd a hatvanas
évek végétől saját tenyésztőbázist alakított ki.
Az első hazai tenyésztésű brojlert Felsőbabádon állították elő és nemesítették Várady Barna irányításával. E programban anyai vonalakként fehér
plymouth x sárga magyar, apai partnerként fehér cornish vonalakat használtak. A B 61-es brojlert az 1960-as évek közepéig forgalmazták.
Az 1960-as évek közepétől a hetvenes évek közepéig a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutató Intézet G 65-ös, majd G 72–es brojlerkombinációja –
amely egy plymouth x cornish típusú brojler volt – jelentős szerepet játszott a hazai brojlertermelésben.
78
Tyúktenyésztés
4.2.3. A hústípusú szülőpárok jellemző sajátosságai

A húshibrid végtermék-naposcsibéket az apai és anyai szülőállományok keresztezésével állítják elő. Az apai partner minden esetben fehér cornish
jellegű, az anyai szülő pedig egy fehér plymouth jellegű állomány.
Az anyai szülőpár tojók testtömege 22 hetes korban általában 2,3–2,4 kg, a tojóházi tartás végén 3,5–3,8 kg. A cornish jellegű kakasok 22 hetes
korra 2,8-3,1 kg, a tojóházi tartás végén 4,5–5,0 kg testtömegűek. Az anyák tojástermelése 40–42 tojóhét alatt, indulólétszámra számítva 160–
180 db, amelyből 150–170 keltetésre alkalmas. Szülőpár tojónként 140–150 értékesíthető brojlernaposcsibe nyerhető. A keltetésre berakott tojások
számához viszonyítva a keltethetőség 75–85%-os, az egész tojástermelési időszak átlagában.
A pecsenyecsirkék (húshibrid végtermékek) jellemző sajátosságai. A brojlerek 6–7 hetes hizlalási idő alatt üzemi viszonyok között elérik az 1,9–2,3
kg átlagos testtömeget vegyes ivarban. Az 1 kg testtömegtermeléshez felhasznált takarmány mennyisége 1,8–2,1 kg közötti. A húshibridek genetikai
képességei ennél jobbak, amit számos teljesítményvizsgálat adata bizonyít.
A brojlerek tollazata döntően fehér (néhány tarka folt előfordulhat), gyorsan betollasodnak. Ez a tulajdonság a jó minőségű gépi kopasztás
elengedhetetlen előfeltétele. A hizlalási kiesések mértéke nem haladja meg a 2–4%-ot. Hazánkban a sárga láb- és bőrszín a kívánatos.
Arbor Acres. Tenyésztője és forgalmazója itthon és külföldön a Bábolna Rt. Államilag elismert hibrid.
Az anyai szülőpárt két plymouth jellegű vonal keresztezésével állítják elő, az apai keresztezési partner fehér cornish jellegű, igen nagy növekedési
erélyű vonal. A tenyésztőmunka igen nagy génbázisra és tesztvizsgálati kapacitásra alapozott.
A szülőpárok döntő többségét Bábolna tartja, néhány partnergazdasággal együtt. Az Arbor Acres hibridek hazai forgalma jelentős, meghaladja
az összes húshibrid naposcsibe forgalmazásának 50%-át. A szülőpárok és a brojler végtermékek értékmérő tulajdonságai azonosak az általános
jellemzésben leírtakkal. Tollfejlődés alapján szexálható változatát is kitenyésztették.
Ross. Tenyésztője a skóciai Ross Breeders Ltd. cég. Magyarország nagyszülőpárokat importál. A brojlert a He-Ross vállalkozás forgalmazza. A
szülőpárokat a taggazdaságok tartják.
A brojler a hazai forgalomban mintegy egyharmados részaránnyal jelentős szerepet játszik. Növekedési erélye igen jó, kedvező takarmányértékesítés
mellett. A szülőpárok és a végtermékek értékmérői megegyeznek az általános jellemzésben leírtakkal.
Ma már a tollfejlődés alapján naposkorban szexálható változatát is kitenyésztették és forgalmazzák. E változat növekedési erélye, húsformái és
takarmányértékesítése nem rosszabb, mint a korábbi Ross brojlereké.
Külföldön a felsoroltakon kívül több nagy teljesítményű brojlert forgalmaznak, amelyek közül a Hybro G, a Cobb, a Peterson, az ISA, a Shaver Starbro
és Minibro, az Anak, a Hubbard, a Lohmann és az Indian River a legismertebbek. Kivétel nélkül plymouth jellegű anyai vonalak és fehér cornish
jellegű (zömében ún. szintetikus vonalakból kialakított) apai vonalak keresztezésével állítják elő őket.
79
Tyúktenyésztés
Különleges igényeket kielégítő brojlerkombinációk. Törpésített anyai vonalak. A hagyományos típusú brojlerkombinációkon kívül több
tenyésztővállalat jelentős erőfeszítéseket tesz recesszív törpe nővonalak kitenyésztésére, a dw gén segítségével. Elsőként a francia INRA
forgalmazott törpésített szülőpár-kombinációkat, amelyekkel hazánkban kedvező tapasztalatokat szereztek (ISA brojler).
A szülőpárok tartása, a brojlernaposcsibe előállítása törpésített anyákkal mintegy 30%-kal olcsóbb, a kisebb létfenntartó takarmányszükséglet, a
jobb keltethetőség következtében.
Ma a törpe anyáktól és normál testtömegű apavonalak kakasaitól származó brojlerek egyes kombinációit kisebb végsúlyig hizlalt brojlerek előállítására
használják.
Szín és tollfejlődés alapján szexálható brojlerkombinációk. A ’70-es évek óta több tenyésztővállalat dolgozik olyan brojlertípusok kialakításán,
amelyeknek ivara tollszín vagy tollfejlődés alapján már naposkorban biztonsággal megállapítható. E célból arany faktorral bíró cornish apai és ezüst
plymouth anyai vonalakat állítottak elő. Hasonló célból, tollfejlődés alapján szexálható brojlerkombinációkat is létrehoztak.
4.3. Széles körben elterjedt, kedvtelésből tartott tyúkfajták

Az állattenyésztés világviszonylatban leggyorsabban fejlődő ága a kedvtelésből tartott állatok tenyésztése. Az ún. hobbiállattartás ma már hatalmas
üzletág (madarak, kutyák, macskák, halak stb.) a fejlett és fejlődő országokban. Kedvtelésből világszerte mind többen tartanak különböző fajtába
tartozó tyúkokat is. Ezért röviden néhányat itt is tárgyalunk. A tenyésztett fajták és változataik száma meghaladja a 300-at.
4.3.1. Tojótípusú fajták

Az olasz tyúk. A legtöbben a rómaiak által mintegy 2000 éve kitenyésztett tojótípusú tyúktól származónak tekintik. Legelterjedtebb a fogolyszínű
változat. A tojók testtömege 1,7–2,4 kg, a kakasoké 2,2–2,9 kg. Tojástermelése 160–180 db, 54–55 g átlagos tömegű mészfehér héjú tojás.
Számos színváltozata ismert: fehér, ezüst, sávozott, sárga, fekete stb. Ezek a díszbaromfitartók kedvelt állatai és igen elterjedtek. A fogolyszínű
változat naposcsibéi szín alapján szexálhatók.
A minorka. Spanyolországból származó importpopulációkból az 1850-es évek körül tenyésztették ki Angliában. A fajta szép testalkatú, egyszerű
tarajú, feltűnően nagy fehér füllebennyel. A leggyakoribb a fekete színváltozat. A csőr és a lábak palaszürkék. A kakasok 2,5–3,5, a tojók 2,2–3,0
kg-osak lehetnek. Tojástermelése 170 mészfehér héjú, 57–59 g átlagos tömegű tojásra tehető. Másodéves korban is 140 tojás termelésére képes.
4.3.2. Kettős hasznosítású fajták

Wyandotte (vajandott). E rózsatarajú fajtát 1883-ban ismerték el az USA-ban önálló fajtaként. Fehér, fekete, sávozott, sárga, arany-, ezüst-, kék és
fogolyszínű színváltozatai ismertek. Éves termelése 160–180 db, 55–57 g átlagos tömegű tojás. A tojáshéj a krémszínűtől a sötétbarnáig változik.
80
Tyúktenyésztés
A tojók 2,5–3,0, a kakasok 3,0–3,5 kg testtömegűek éves korban. A fajta nagyon közkedvelt a díszbaromfitartók körében (Németország, Anglia,
USA stb.).
Orpington. A fajtát a múlt század végén tenyésztették ki Angliában, számos fajta keresztezése révén (dorking, minorka, plymouth, langshan, cochin).
Az 1900-as évektől kezdve kedvező tulajdonságai folytán széles körben elterjedt Európában. Tojástermelése 150–160 világosbarna, barna héjszínű
tojás évente. A tojók 2,6–3 kg, a kakasok 3,5–4,5 kg testtömegűek. Legelterjedtebb színváltozata a sárga, a fekete, a kék, a vörös és a fehér.
4.3.3. Hústípusú fajták

A cochin (kosin). Az 1800-as évek közepétől Kínából Sanghajon át Angliába és Észak-Amerikába vitt eredeti ázsiai fajta. A legtöbb mai kultúrfajta
kialakításában szerepet játszott, a sárga bőrszín és a zömök, mély törzs – több kettős hasznú fajtának jellegzetessége – is a cochintól származó
bélyeg. E nagy testű fajtát laza tollazat, gatyás láb, kis fej és fűrészelt taraj, igen széles és mély törzs jellemzi. A tojók testtömege 3,5–4,5 kg, a
kakasoké meghaladja az 5,5 kg-ot. Tojástermelése 60–80 db 50–58 g-os barna héjú tojásra tehető. A legelterjedtebb színváltozatok: a sárga, a
fekete, a fogolyszínű és a kék.
A brahma (brama). A fajta ázsiai eredetű, feltehetőleg a cochin és a maláji fajta keresztezése révén állították elő Indiában, majd a ma ismert változatát
az onnan importált állományokból nemesítették tovább amerikai tenyésztők a múlt század közepétől kezdve. Önálló fajtának 1874-ben ismerték el.
Jellemzője a borsótaraj, a cochinhoz hasonló testfelépítés, tollazata a cochinéhoz viszonyítva szorosabban a testhez simuló. Tojástermelése 90–
100 tojásra tehető, a tojások világosbarna héjszínűek, átlagosan 50–55 g-osak. A tyúkok testtömege 3,5–4,5 kg, a kakasoké 4,5–6,0 kg. Gyakoribb
színváltozatai: világos (fehér alapon columbian rajzolat), a sötét ezüst és a sárga.
4.3.4. Viadorok
A viadortyúkok kialakításában elsősorban sportcélok vezérelték évezredek óta a tenyésztőket, újabban több fajtát döntően küllemi szempontok
alapján szelektálnak.
A fajtacsoport általános jellemzői: kis fej és taraj, igen széles, izmos mell, rendkívül jól izmolt, hosszú combok, hosszú és erős lábak, feszesen
a testhez simuló, tömör, rövid tollazat, meredek testtartás. Minden fajtára általánosan jellemző a gyenge termékenység és tojástermelés. A
legelterjedtebb fajták az indiai viador, az angol viador, a belga viador, a maláji, az orlof vagy orosz viador. A viadorcsoportba sorolandók a kimondottan
dísztyúkként nemesített, zömében távol-keleti, japán eredetű fajták is, mint pl. a phoenix, amelynek jellegzetessége, hogy kakasainak esetenként 3–
5 m hosszú faroktollai vannak; a zöldesfekete fényű szumátrai és a rendkívül dekoratív, fehér alapon vörös nyeregtollazatú yokohama fajták.
4.3.5. Bantam és törpe fajták

A törpe tyúkokat őstörpékre és törpésített fajtákra oszthatjuk. Az őstörpék japán eredetűek. Az őstörpék feje viszonylag nagy, a hát, a láb rövid, a
szárny evezőtollai hosszúak, ideges, agresszív természetűek. Az őstörpék testtömege 650–700 g, elterjedt fajták a bantam, chabaud (sabó), és a
81
Tyúktenyésztés
sebright bantam. A törpenövést több ivari kromoszómához kötötten öröklődő gén, valamint kellőképpen még nem analizált növekedésre ható más
gének okozzák. Az őstörpék, valamint a legtöbb normál testtömegű fajta keresztezésével ma már majd minden kultúrfajtán belül kitenyésztettek törpe
változatokat, amelyek az eredeti fajták többé-kevésbé tökéletes és arányos kicsinyített hasonmásai. A törpésített fajták közül a legelterjedtebbek
a leghorn, a rhode island, a hampshire, a plymouth, a wyandotte, az orpington, a cochin, a brahma, a langshan, a houdan, a holland bóbitás és
a viadorok törpésített változatai, amelyeket a legkülönbözőbb színváltozatokban tenyésztenek. Kis, 700–1200 g-os testtömegűek, viszonylagosan
jobb tojástermelő képességűek, kis férőhely- és takarmányigényük miatt kedvtelésből való tartásuk jóval olcsóbb és egyszerűbb, mint a nagy testű,
eredeti fajtáké. Fontos szempont, hogy szépen gondozott kertekben szabadon tartva őket, kevés kárt tesznek a növényzetben.
5. A tartástechnológiák alapelvei
5.1. Tenyészállományok tartása
A modern pecsenyecsirke- és árutojás-termelés széles körű elterjedésével a hibrideket előállító üzemek feladatává vált a legmagasabb tenyésztési,
szaporítási fokozatokba tartozó tyúkállományok (pl. kereskedelmi és kísérleti vonalak, keresztezési kombinációk, ősnagyszülők) különleges
biztonsági, állategészség-ügyi, higiénés feltételek közötti nevelése, a tenyésztési programokkal összhangban történő szelekciója, szaporítása, illetve
fenntartása.
E nagyon szűk kört érintő speciális szakmai kérdésekre nem térhetünk ki.
A húshibridek és tojóhibridek szaporítását a tenyésztővállalatoktól vásárolt szülőpárokkal a szaporítótelepek, a szülőpártartó telepek végzik.
Minden fejlett baromfitenyésztéssel jellemezhető országban a hústípusú, brojlerszülőpár-tartó üzemek vannak döntő többségben, mert a százmilliós
nagyságrendben igényelt pecsenyecsirke előállítása jóval több szaporítótelepet, illetve szülőpárt igényel, mint a tojóhibridek esetében. Majd minden
országban, így hazánkban is vannak fajtatiszta tenyésztést folytató nemesítő-, illetve fajtafenntartó (pl. new hampshire, sárga magyar) tenyészetek
és ezekkel együttműködő szaporítótelepek. Ezek száma az előbbiekéhez viszonyítva kisebb.
A tenyészállományok nevelése és tartása során döntő jelentőségű az állat-egészségügyi, járványvédelmi rendszabályok betartása minden termelési
folyamat során. A növendék- és tenyészállományok rendszeres és szigorú szabályokat követő vizsgálatával (pl. vérvizsgálatok) ellenőrizni kell,
hogy az állományok mentesek-e adott kórokozóktól, fennállnak-e a szigorú állat-egészségügyi garanciák a tenyészállományra, a tőlük származó
keltetőtojásra, illetve naposcsibékre vonatozóan.
A tenyésztelepeken ezért fokozottan ügyelni kell az istállók, illetve telepek közötti izolációs távolságokra (minimum 300 m), a külső fertőzések
veszélyének minimalizálására (fehér-fekete öltözők és kapcsolódó higiénés előírások, a látogatások korlátozása), az átlagosnál hosszabb üresen
állási periódusok betartására, az alapos takarítást és fertőtlenítést követően.
Alapvető követelmény, hogy egy időben csak azonos származású és korú állományok lehetnek a szülőpártartó telepen, és kitelepítésük is csak egy
időben történhet (all in, all out).
82
Tyúktenyésztés
5.1.1. Egy- és többfázisú tartás

A szülőpártartók egy része ugyanabban az istállóban neveli az állományokat, mint amiben tojatja. Elkerülhető az áttelepítés és kisebb az állat-
egészségügyi kockázat.
A folyamatos tenyésztojás-előállításhoz – döntően húshibridek esetében – célszerű a nevelési és tojóházi tartási fázisokat elkülöníteni. A folyamatos
nevelés és termelés megoldásához egy nevelő- és egy tojótelepre van szükség. Megfelelő minőségű tenyésztojást a mi klimatikus viszonyaink között
rácspadlós tojóházban lehet előállítani.
A kétfázisos rendszer előnyei: jobb a férőhely- és eszközkihasználás, a telepek személyzetének speciális begyakorlottsága jobban biztosítható.
A nevelés állományváltozása nagymértékben meghatározza a különböző korú állományok elhelyezését, ezért az állománysűrűség kérdését itt
tárgyaljuk. Az állománysűrűség, a telepítési sűrűség fogalma önmagában csak az állatok fizikai értelemben vett területi igényét jelenti, azt azonban
sohasem szabad más környezeti tényezőktől elszigetelten kezelni (pl. istállóklimatizálás, illetve saját hőtermelés, évszak, padozat, etető- és itatótér).
Az állománysűrűség tojó- és hústípusú szülőpárokra ajánlott irányértékeit a 25. táblázat tartalmazza.
2
Férőhelyigény (db/m )
Tartásmód
jérce vegyes ivar kakas
Hústípusú szülőpárok
Előnevelés 10,8 – 8,6
Utónevelés 6,2 6,0 3,0
Mélyalom 6,7 6,2 3,6
Rácspadló
Tojótípusú szülőpárok
Leghorn típusok
Mélyalom – 12
0–10 hét 8
11–18 hét 6
19 hét felett 14
83
Tyúktenyésztés
2
Férőhelyigény (db/m )
Tartásmód
jérce vegyes ivar kakas
Rácspadló 9
0–10 hét 8
11–18 hét
19 hét felett
Barna héjú tojást termelő típusok

Mélyalom
10
0–10 hét
7
11–18 hét
5
19. hét felett
Rácspadló 12
0–10 hét 8
11–18 hét 7
19. hét felett
Az etetőberendezések lehetnek vályús (kaparóláncos) típusok, felsőpályás surrantócsöves és spirálos tányéros etetőrendszerek. Kisgazdaságokban
gyakran használnak vályús és hengeres etetőket is. Szakszerű üzemeltetéssel mind alkalmasak tenyészállományok nevelésére. A spirálos tányéros
rendszerek előnyei a többivel szemben:
• csökken a takarmánykiszórás, mert a tányérokon több szintre állítható a takarmány magassága,
• az etetőtányért felülről műanyag rács borítja,
• az etetőtányér peremmagassága könnyen állítható, a csibe növekedését követve,
• nem okoznak sérülést,
• az etetőfelület nagyon egyenletesen osztható el az istállótérben,
84
Tyúktenyésztés
• az etetőtányérok szabad mozgást biztosítanak az itatókhoz,
• üzembiztosak,
• állományváltáskor nem kell azokat szétszerelni, és nem is igényelnek általában napi karbantartást.
A hagyományos itatóberendezések lehetnek vályús rendszerűek és függesztett, nyílt víztükrös, súlyszelepes köritatók. A mai korszerű szelepes
itatórendszerek az istálló mennyezetére függeszthetők, soronként emelhetők és süllyeszthetők. Helyes beállítás esetén az állatok a fejük fölött
lévő itatószelepekből úgy tudnak inni, hogy a talpukat nem kell felemelniük. A vízáram alomra cseppenés nélkül közvetlenül jut az állat csőrébe,
a megmaradt takarmánymorzsák sem hullanak az alomra, hanem a madár ezt a vízzel együtt nyeli le. A szelepes itatórendszerek naposkortól
biztosítják a megfelelő és higiénikus vízellátást. A korszerű szelepes itatórendszerek legfőbb előnyei a többi megoldással szemben: könnyen állítható
a magasságuk a madarak testméretéhez igazodva, bőségesen szolgáltatnak vizet, alacsony nyomáson – 1 bar – működnek, csöpögésmentesek,
könnyű a takarításuk, az itatórendszer szakaszosan is üzemeltethető, állományváltáskor a rendszert nem kell szétszerelni.
A különböző típusú szülőpárállományok etető- és itatótér-szükségletére vonatkozó irányszámokat a nevelés alatt a 26. és a 27. táblázat mutatja.
26. táblázat - Hústípusú tenyészállományok etető- és itatótérigénye a nevelés alatt

Jérce Vegyes ivar Kakas
Itatófelület-igény
Hústípusú szülőpárok
Előnevelés 6 hétig cm/madár
1,5 1,5
Vályús itató madár/szelep
10–15 10–15
Szelepes itató madár/itató
100 80
Függesztett
Utónevelés 6–10. hét
cm/madár 2,5 2,5 4
Vályús itató
madár/szelep 10–12 10–12 4
Szelepes itató
madár/itató 80 60–80 60–80
Függesztett itató
Etetőfelület-igény
Előnevelés 6 hétig
85
Tyúktenyésztés
Jérce Vegyes ivar Kakas

Láncos etető cm/madár 5 5
Felső pályás etető madár/cső 20–30 20–30
Spiráletető madár/etető 30 30
Utónevelés 6–20. hét

cm/madár 15 15 20
Láncos etető
madár/cső 12 12 8–12
Felső pályás etető
madár/etető 15 12–15 12
Spirál etető
27. táblázat - Tojótípusú, barna héjú tojást tojó tenyésznövendékek etető- és itatóférőhely-igénye a nevelés alatt
Életkor Etetőférőhely* Itatóférőhely*
vályús etető (cm/db) köretető, 40 cm átmérő kúpos itató (db/itató) vályús itató, köritató (cm/
(db/etető) db)
0–2. hét csibetálca/60 db 60–65 50 1,5
3–18. hét 7 30–35 – 2,5
19. < hét 10 25–30 – 4,5
* Leghorntípusú állományok igénye 10–15%-kal kisebb
Az istállók légcseréjét az istállóklíma szabályozásával, mesterséges szellőzéssel szükséges biztosítani. Részletesebben e kérdéskörrel a
brojlernevelés és tojótyúktartás c. fejezetekben foglalkozunk. A jó istállóklíma biztosítása a tenyészállományok nevelése során legalább annyira
fontos, mint a pecsenyecsirke nevelésekor.
Az istállók fűtése történhet teremfűtő berendezésekkel és műanyákkal, valamint a kettő kombinációjával. Tenyészállat-neveléskor a legjobb megoldás
a kombinált fűtés, mert nagyobb lehetőséget ad arra, hogy az állatok mindenkor megkeressék a számukra optimális hőmérsékletű helyeket.
A világítóberendezések lehetnek különböző izzólámpák, fénycsövek, esetleg higanygőz- és nátriumlámpák. Utóbbiakat csak különlegesen magas
2
belmagasságú épületekben célszerű használni (4–4,5 m ), ezért ritkán alkalmazzák.
A hagyományos izzók és a fénycsövek a legelterjedtebbek. A fénycsövek az elektromos áramot 4-szer, 5-ször hatékonyabban alakítják át
fényenergiává (izzólámpa 10–13 lumen/W, fénycsövek, kompakt fénycsövek 40–70 lumen/W). A fénycsövek jól használhatóak a baromfiistállók
86
Tyúktenyésztés
világítására. A meleg fehér (warm white) fényű csövek ajánlottak a baromfitartásban, mert fénysugaruk színe élettanilag kedvezőbb, mint a hideg fehér
(cool white) fénycsöveké. Bármilyen világítótest mellett döntünk, be kell tartanunk a szigorú tűz- és balesetvédelmi műszaki előírásokat. Alapvető
szabály, hogy az állatok megvilágítása mindenhol egyenletes legyen, emiatt célszerű inkább több kisebb teljesítményű fényforrást telepíteni, mint
kevesebb nagyobb teljesítményűt. A világítási programok alkalmazása óta automata kapcsolók terjedtek el. A fényerő-szabályozók segítségével
tetszőlegesen változtatható a megvilágítás erőssége, ez különösen nevelőistállókban fontos. A fényerő-szabályozók igen jól működnek izzólámpás
istállókban, fénycsöves világításkor csak a drága, műszakilag magas színvonalú szabályozórendszerek működnek megbízhatóan.
5.1.2. Napos- és növendék állatok fogadása

Betelepítés előtt elő kell készíteni az istállót.
Az istállók előkészítése számos munkafolyamat tökéletes elvégzését jelenti:
• A kiürített istállóból mindent el kell távolítani, a technológiai berendezéseket ki kell szerelni, a trágyát el kell hordani, és az istállót szárazon ki
kell takarítani (seprűtiszta állapot).
• Ezután a teljes istállófelületet és az összes tárgyat magas nyomású berendezéssel tisztára kell mosni, és a mosás után az egész istállót
fertőtleníteni szükséges. A régi trágya helye és az istállót körülvevő utak is hasonlóan kezelendők. E munkafolyamat végén kell a szociális épületet
és helyiségeket takarítani. A víz- és csatornarendszer tisztítása elengedhetetlen.
• A takarmánysilók és behordórendszerek mosása és fertőtlenítése szerves része az előkészítésnek.
• A tisztára mosott és fertőtlenített istállóban kell a technológiai berendezéseket összeszerelni és beüzemelni. A gáz- és villanyüzemű
fűtőberendezéseket nem szabad mosni, csak sűrített levegővel tisztítani.
• A takarítás, mosatás, fertőtlenítés, szárítás, valamint a szerelési munkák befejezését követően újabb fertőtlenítés szükséges, amit formalingázzal
végeznek.
• Az állományváltás idején elengedhetetlen a különböző rágcsálók és más kártevők elleni speciális védekezési módszerek alkalmazása.
• A férőhely teljes előkészítését követően lehet bealmozni. A naposetetők és -itatók behelyezése után csibegyűrűk alakíthatók ki.
• A zárófertőtlenítésre formalingázt használnak, amely csak 20 °C felett hatékony, ezért télen a fertőtlenítés előtt a berendezéseket, az istállót fel
kell fűteni.
• A zárófertőtlenítés után a járványvédelmi szabályokat kell alkalmazni. A lezárt telepre csak teljes ruhacserét és fürdést követően lehet belépni.
Gépjármű a telepre fertőtlenítést követően mehet (magas nyomású berendezés).
A naposállatok betelepítése akkor kezdhető meg, ha minden leírt követelmény teljesült.
87
Tyúktenyésztés
A csibéket az előzetesen kidolgozott telepítési terv szerint helyezik el az istállóban, vonal, ivar szerint elkülönítve, aszerint hogy a program mit ír elő.
A nevelés eredményessége szempontjából döntő fontosságú, hogy a csibék minél gyorsabban megtalálják az ivóvizet, majd a takarmányt. Ügyelni kell
arra, hogy a szállítódobozokból kivágott etetőket és kúpos itatókat egyenletesen osszuk el a hullámpapír kerítőn (csibegyűrű) belüli térben (14. ábra).
14. ábra - A nevelőtér helyes elkészítése
A korai elhullások oka gyakran az, hogy a naposállatok későn jutnak vízhez. A kiszáradásnak súlyos anyagcserezavarok a következményei. A
kiegészítő kúpos itatók behelyezése ezért fontos az első napokban.
Amennyiben szükség van a növendékek áttelepítésére a nevelés alatt, az istálló-előkészítés minden művelete hasonló a leírtakhoz, az eltérések
értelemszerűek (pl. hőmérséklet, férőhely-szükséglet stb.).
Az áttelepítéseket lehetőleg gyorsan, de kíméletesen kell végezni. Az állatokat kézi erővel, mindkét lábukat összefogva kell ki-, illetve behordani az
istállóba. A hústípusú tenyésznövendékek még érzékenyebbek, mint a tojótípusú állományok (pl. sérülések)
88
Tyúktenyésztés
5.1.3. Hőmérsékletigény
A tojó- és hústípusú tenyészállományok hőmérsékletigénye azonos a tojóhibridekével, illetve brojlerekével. E kérdéskört ezekben a tartástechnológiai
fejezetekben tárgyaljuk.
5.1.4. Világítási programok

A világítási programokkal a nevelés idején és a tojóházi tartás során érdemben befolyásolható az ivarérés időpontja, a testtömeg, a tojástermelés, az
egyes tojások tömege, a tojástermelési ciklus időtartama és az állatok viselkedése. Kellő hatékonyságú világítási programok csak zárt, ablaktalan,
külső fénybeszűrődésektől mentes istállókban hajthatók végre.
A különböző típusú és ivarú tenyészállományoknál végrehajtandó programok között vannak kisebb különbségek, sőt még a tojó- és hústípusú
kategóriákon belül is. A 28., 29. táblázatban három programot ismertetünk az eltérések érzékeltetésére, ugyanakkor a párhuzamosságok
bemutatására is.
28. táblázat - Hústípusú tenyészállományok nevelésére ajánlott világítási program

Nőivar Hímivar
kor (nap) időtartam (h) intenzitás (lux) kor (nap) időtartam (h) intenzitás (lux)
1 23 20–30 1–7 23 20–30
2–7 12 10 8–28 12 10
8–140 8 5 29–140 8 5
29. táblázat - Tojótípusú szülőállományok részére ajánlott világítási programok

Megvilágítási idő Fényintenzitás**
Kor (hét)
leghorntípus* középnehéz típus** (lux)
1 23 22 20
2 20 18 10
3 17 16 10
4 15 8 10
5 13 8 10
89
Tyúktenyésztés
Megvilágítási idő Fényintenzitás**

Kor (hét)
leghorntípus* középnehéz típus** (lux)
6 11 8 10
7–18 9 8 10
19 10 9 20
20 10,5 10 20
21 11 11 20
22 11,25 12 20
23 11,5 13 20
24 11,75 13,5 20
25 12 14 20
26 12,25 14,5 20
27 12,0 15 20
28 12,75 15 20
29 13 15 20
30 13,25 15 20
31 13,50 15 20
32 13,75 15 20
33–73 14 15 20
*Shaver Starcross, **Tetra SL szülőpárok
Hús típusú tenyészállományoknál az ivarérés kezdetétől, 23 hetes kortól heti egy órával kell növelni a megvilágítás időtartamát és erősségét, egészen
15 óra összes időtartamig, amit a tojóidőszak végéig tartani kell.
A megadott programok ablaktalan istállókra vonatkoznak. Minden hibrid-előállító vállalat megadja az adott típusnak optimálisan ajánlott világítási
programokat.
A fiatal csibék számára az összes program hosszú és erős megvilágítást ír elő az első élethéten. Ezután típustól függően eltérő mértékben
ugyan, de gyors ütemben csökken a megvilágítás időtartama és erőssége, majd minimális szinten marad az ivarérés idejéig (tojótípusok: 18.
élethét, hústípusúak: 23. élethét), ezt követően határozottan érvényesül az időtartam és fényintenzitás növelése, elérve a 15–16 órás megvilágítási
90
Tyúktenyésztés
maximumot, amit a termelési időszak végéig állandó szinten tartanak. Nagyszámú vizsgálat igazolja, hogy a maximális tojástermelés eléréséhez
tojótípusú állományok tartásakor 16 órás, hústípusú tojók esetében 15–15,5 órás megvilágítás szükséges.
Természetes megvilágítású nevelő-, illetve tojóházakra vonatkozóan részletes világítási programokat ismertetnek az ajánlott irodalomban megadott
szakkönyvek.
Amint már korábban is utaltunk rá, a világítás időtartamának szabályozása a növendék- és tojóidőszakban elősegíti a maximális tojástermelést, és
megelőzi a – genetikailag nagyon korai ivarérésre hajlamos állományokban – túlságosan korán bekövetkező ivarérést.
A tojótyúkok termelésbe lendülésének ideje és a termelési időszakban, különösen ennek első harmadában megtermelt tojások tömege között szoros
összefüggés van. Ha a termelés fiatalabb korban indul meg – és így kisebb élőtömegűek a tojók –, számottevően kisebbek a tojások, amelyek
zöme így keltetésre alkalmatlanná válik. Az ivarérés idejének késleltetése, optimalizálása jelentősen megnöveli a tojások tömegét a tojóidőszak
első szakaszában. Az ivarérés késleltetését szolgálja, segíti a takarmányadagok erős korlátozása is a nevelés alatt, amely hústípusú állományok
nevelésekor ma már alapvető és nélkülözhetetlen tartástechnológiai eljárás.
A kakasok későbbi termékenyítőképességére a felneveléskori világítási programnak kevésbé vannak kimutatható hatásai. Ha azonban a
tojóidőszakban csökken a megvilágítás, az ondó mennyisége is csökken. A tojók számára előírt világítási program minden eddigi tapasztalat szerint
a kakasok reprodukciós teljesítményét is kellő színvonalon tartja.
5.1.5. A takarmányozás technológiája nevelés alatt

A takarmányozási programok a tenyészállatok nevelése során egy célt szolgálnak: olyan, tojástermelésre élettanilag és kondícióban is kiválóan
alkalmas állományok nevelését, amelyek kis egyedi szórás mellett maximális reprodukciós teljesítményre képesek az adott termelési időszak alatt.
Az állomány kiegyenlítettségét – megfelelő genetikai képességet és állat-egészségügyi állapotot feltételezve – döntően az állománysűrűség, az
etető- és itatóférőhelyek optimális aránya biztosítja, összhangban a takarmányadagolás rendszerével és a berendezések meghibásodásának
minimalizálásával.
A hústípusú és tojótípusú tenyészállományok nevelése között takarmányozástechnikai szempontból a legdöntőbb különbség az, hogy tojótípusú
növendékek nevelése során a növekedésnek nem szabunk korlátokat, különösen a mai, genetikailag korán ivaréretté váló tojóállományoknál.
A hústípusú tenyészállományok örökletesen szélsőségesen nagy étvágyúak, rendkívül gyors növekedésűek, zsírosodásra hajlamosak, ivarilag korán
érők. Mindegyik tulajdonság hátrányosan befolyásolja a nő- és hímivarú egyedek reprodukciós képességeit és életképességét. A brojler-előállítás
szempontjából gyors növekedés kibontakozását a tenyészállományok nevelése során mesterségesen kell korlátozni. Ezt a napi takarmányadagok
erős csökkentésével (az étvágyhoz képest) és a vízfogyasztás szabályozásával lehet és kell elérni. Az étvágy szerint etetett hústípusú tojók
tojástermelése a felét sem érné el azokénak, amelyeket korlátozottan takarmányoznak a nevelés alatt, és a tojóházi elhullások meghaladnák a 60%-
ot.
91
Tyúktenyésztés
Hústípusú állományoknál a kakasok nevelése során éppoly fontos a takarmányadagok korlátozása, mint a jércék esetében: meggátolja a
túlzott testtömeg-gyarapodást, a zsírdepozíciót, a tojóházi tartás során káros elnehezedést, valamint az előbbiek következményeként a gyenge
termékenyítőképességet.
Hústípusú állományoknál a takarmányfelvétel fizikai csökkentésének, az ún. takarmánykorlátozásnak alapvetően két módja alakult ki világszerte: a
mindennapos korlátozott adag etetése és a napkihagyásos módszer.
A naponta történő etetés során az adott életkorra előírt, az étvágyhoz mérten erősen korlátozott adagot az állatok naponta megkapják, így a nevelés
folyamán egyenletesebb a tápanyagok felvétele.
A napkihagyásos rendszerekben a takarmányozás napját követően nem kapnak takarmányt az állatok. Az etetési napokon kétnapi adagot kap az
állomány (skip a day program). A módszer finomításával jöttek létre a korlátozási programok különböző változatai (pl. 4+3, 5+2). A napkihagyásos
módszerek esetében a növendékállományokban kialakul az a szokás és képesség, hogy egyszerre, rövid idő alatt nagy mennyiségű takarmányt
vegyenek fel, amely tulajdonság a tojóidőszakban luxusfogyasztási hajlamban nyilvánul meg.
Egy hústípusú szülőpár-jérceállomány takarmányozási programját mutatja be a 30. táblázat, különböző etetési technikák szerint.
30. táblázat - Hústípusú szülőpár-jércék kívánatos testtömege és az etetett napi takarmányadagok, az etetés
módjától függően, a nevelés alatt és a tojóházban*
Életkor Takarmányozási napokon etetett takarmány (g/jérce)
Heti testtömeg- 5 nap

Testtömeg (g) takarmányozás
gyarapodás (g) mindennapos takarmányozás,
hét nap minden
korlátozás 2 nap
másnap (1+1)
kihagyás (5+2)
1 7 91 24 ad libitum ad libitum
2 14 180 89 26 ad libitum ad libitum
3 21 318 138 28 56 40
4 28 409 91 31 62 42
5 35 499 90 34 68 49
6 42 590 91 37 74 52
7 49 681 91 40 80 56
8 56 772 91 43 86 60
9 63 863 90 46 92 64
92
Tyúktenyésztés

hét nap minden
korlátozás 2 nap
másnap (1+1)
kihagyás (5+2)
10 70 953 90 49 98 69
11 77 1044 91 52 104 73
12 84 1135 91 56 112 78
13 91 1249 114 61 122 85
14 98 1362 113 66 132 92
15 105 1476 114 71 142 99
16 112 1589 113 76 152 106
17 119 1703 114 72 164 115
18 126 1816 113 88 176 123
19 133 1930 114 94 188 132
20 140 2043 113 100 200 140
21 147 2202 159 105 21 147
22 154 2361 159 112 224 157
23 161 2520 159 122 244 171
24 168 2679 159 132
25 175 2838 159 142
26 182 2951 113 152
27 189 3042 91 160
28 196 3133 91 160
29 203 3201 68 160
30 210 3246 45 160
31 217 3254 8 160
32 224 3262 8 160
93
Tyúktenyésztés

hét nap minden
korlátozás 2 nap
másnap (1+1)
kihagyás (5+2)
33 231 3270 8 160
34 238 3279 9 160
35 245 3287 8 159
36 252 3295 8 159
46 322 3377 154
56 392 3458 149
66 462 3540 144
*Arbor Acres
A korlátozott takarmányozási programok végrehajtása során az állomány testtömegét hetente mérni kell. Akár 1–2%-os, reprezentatív mérésen
alapuló eltérés a takarmányadag hasonló mértékű emelését, illetve csökkentését indokolja. A technológiákban megadott adagokat befolyásolhatják
az etetett takarmány beltartalmi értéke, a klimatikus viszonyok és más tényezők. Az állatok élőtömege a meghatározó az adott korra, ehhez igazítandó
az adag.
A szemléltetés kedvéért egy tojóhibrid szülőpár takarmányozási programját mutatja be a 31. táblázat. A napi adagok nem térnek el az állatok
étvágyától könnyű testű tojóknál (pl. leghorn), az etetés ad libitum, étvágy szerinti. Középnehéz tojóknál a nevelés egyes szakaszaiban akkor, ha
az állomány élőtömege meghaladja az optimálisat, szükség lehet az adagok mérséklésére, az étvágy szerinti etetési mód megváltoztatására. A
korlátozás mértéke azonban meg sem közelíti a hústípusú állományoknál alkalmazottét.
31. táblázat - Tojóhibrid szülőpár testtömeg-növekedése és takarmányozási programja a nevelés és a tojóházi tartás
alatt
Kory (hét) Testtömeg (g) Takarmányadag
jérce kakas g/nap heti göngyölített (g)
1 – – 12 84
2 – – 17 203
3 – – 25 378
94
Tyúktenyésztés

4 280 355–370 33 609
5 365 450–470 39 882
6 455 545–575 44 1190
7 550 655–686 49 1533
8 640 755–795 53 1904
9 725 875–915 57 2303
10 805 985–1025 60 2723
11 880 1085–1135 62 3157
12 950 1180–1230 64 3605
13 1015 1265–1325 66 4067
14 1075 1355–1415 68 4543
15 1130 1445–1505 70 5033
16 1185 1535–1595 73 5544
17 1240 1625–1685 75 6069
18 1295 1705–1787 78 6615
19 1355 81 7182
20 1420 1835–1945 85 7777
22 1440–1540 1900–2000 ad libitum
24 1500–1600 1955–2065
26 1570–1670
28 1635–1736
30 1650–1750 2035–2155
32 1660–1760
36 1675–1775
40 1690–1790 2120–2240
95
Tyúktenyésztés

72 1670–1790 2420–2540
5.1.6. Tenyésztojás-termelés
A tenyésztojás-termelés tartástechnológiai szabályainak betartása nagy gondosságot, igényességet követel, amit az elérendő célok is indokolnak:
• olyan környezeti feltételek teremtendők, amelyek között az állományok egészségi állapota kifogástalan, a tenyészkondíció tartósan fenntartható,
• a keltetésre alkalmas tojások aránya a lehető legmagasabb,
• a kakasok és tojók kiegyensúlyozott ivari működése és szexuális aktivitása fenntartásával a terméketlen tojások aránya minimális szinten marad,
• a tojás optimális beltartalmi értékű, biztosítva a jó minőségű naposcsibék előállításának lehetőségét.
5.1.7. A tojóidőszak rotációja és a tojóházak

A tojóidőszak akkor kezdődik, amikor az állomány tojástermelése eléri az 5%-ot. Ekkor a növendékeket tojótyúkokká, illetve tenyészkakasokká
minősítik. Kiegyenlített, kellően fejlett állományokban ettől kezdve a tojásrakó, ivarérett egyedek aránya rohamosan nő. A tenyészérettség ennél
később következik be, akkor, amikor a tojások tömege is eléri a keltetőtojással szemben támasztott követelményeket.
A tojótípusú szülőpároknál az 5%-os termelés – megfelelő nevelési technológia esetén – 21 hetes korban, hústípusú tenyészállatoknál 25 hetes
korban kívánatos. New hampshire tenyészállományok 22–23 hetes korban érik el az 5%-os tojástermelési intenzitást. A tenyészérettséget a
kiegyenlített állományok általában típustól függően, az 5%-os termelési intenzitás elérését követő 2–4. héten belül érik el.
A tojóidőszak hossza típustól, fajtától, a technológiától, az adott állomány termelési színvonalától, a keltetőtojás iránti kereslet jellemzőitől és nem
utolsósorban a termelési költségek és az árak alakulásától függ. A tojótípusú tenyészállományok potenciálisan 50–55 tojóhéten át, a hústípusúak 40
tojástermelési héten át tarthatók termelésben. Mesterséges vedletést követően újabb termelési ciklus is indítható.
Általában a következő tojástermelési időtartamok a szokásosak:
• fehér tojóhibrid szülőpárok 40–44 hét
• barna héjú tojást termelő tojóhibrid szülőpárok 42–46 hét
• new hampshire törzsállományok 40–48 hét
• húshibrid szülőpárok 36–40 hét
96
Tyúktenyésztés
A tojóházak lehetnek mélyalmosak, rácspadlós és mélyalmos tartás kombinációi és teljes rácspadlós rendszerűek.
Mélyalmos rendszerben a tiszta és száraz alom alapkövetelmény, feltétele a tiszta keltetőtojás előállításának. Az alomtojások magas száma
veszteséget okoz, jó minőségű naposcsibe alomtojásokból nem keltethető.
A hústípusú szülőpárokat leggyakrabban rácspadlóval kombinált mélyalmos istállókban tartják. A rácspadlóval kombinált mélyalmos tartást
összevetve a mélyalmos rendszerrel, az alábbi megállapítások tehetők:
• a kombinált rendszerben nehezebb a mélyalmos rész megfelelő átszellőztetése,
• a tojóházi elhullások kissé magasabbak a kombinált istállóban,
• az alomtojások száma egyharmadára csökken a rácspadlóval kombinált mélyalmos tartásban, néhány tyúk azonban hajlamos a rácsra tojni,
• mélyalmos istállóban a tojók 3–5 tojással többet termelnek,
• mindkét rendszerben a keltetőtojás előállítási költsége azonos.
Teljes rácspadlós tartás nem ajánlott a hústípusú állományok tartására, mert keveset mozognak, még hajlamosabbak az elhízásra, gyakoribbak a
lábdeformációk.
A fa rácspadló vagy a drótpadozat kiváltására különböző gyártmányú műanyag padozatok is terjednek, mert használatukkal csökken a talp- és
lábszerkezeti sérülések és deformációk száma, kevésbé fordul elő mellfekély. Hátrányuk, hogy áruk igen magas.
A tojóházak a nevelőházakra vonatkozóan már ismertetett berendezések mindegyikét tartalmazzák.
A tenyészállományok részére egyedi tojófészkek szükségesek. A legjobban a kétemeletes típusok váltak be. A tyúkok szívesebben tojnak
tojófészkekbe, ha azokat az istállók hossztengelyére merőleges blokkokban helyezzük el, ily módon az istállók keresztirányú átszellőztetését is
megkönnyítjük. A tojófészkek elé felugrórudak szerelendők, ez csökkenti az alomtojás gyakoriságát.
A tojóházak berendezéséhez tartozhat a kotlásleszoktató, amely 30 cm-es lábakon álló 200×100 cm alapterületű, 1 m magasságú drótháló fenekű
ketrec. Kotlásra részlegesen hajlamos tenyészállományok (pl. new hampshire) tartásakor szükségesek.
5.1.8. Ivararány a tojóidőszak alatt

Az optimális ivararány betartása a tojások magas termékenységi arányának záloga. A túl sok kakas éppúgy csökkenti a termékenységet, mint a
túl kevés.
Hústípusú tenyészállományokban mélyalmos tartásban 100 tyúkra 10 kakas, rácspadló és mélyalom kombinációja esetén 100 tyúkra 11 kakas az
általánosan ajánlott ivararány. Tojótípusú állományoknál tartásmódtól függetlenül 9–10 kakast számítanak 100 tojóra.
97
Tyúktenyésztés
5.1.9. Állománysűrűség, etető- és itatótér

A napjainkban általánosan elfogadott állománysűrűségi ajánlásokat hústípusú és tojótípusú tenyészállományokra a 32. táblázat összegzi.
32. táblázat - A tenyészállományok férőhelyigénye a tojástermelés időszakában, a típustól és tartásmódtól függően

Mélyalom Rácspadló+mélyalom
Típus 2
állat/m
Hústípusú szülőpár 4,5 5,4
Leghorntípusú szülőpár 6,0 8,0
Középnehéz tojótípusú szülőpár 5,0 7,0
A tojástermelési időszakban ugyanolyan fontos a megfelelő etető- és itatótér biztosítása, mint a nevelés folyamán.
Az egyes tenyészállomány-típusok általánosan elfogadott etető- és itatótér-igényét a 33. táblázatban állítottuk össze.
33. táblázat - Különböző típusú tenyészállományok etető- és itatóférőhely-igénye a tojóházi tartás során
Hústípus Tojótípus
leghorn középnehéz
Etetőtér-szükséglet
Láncos etető: cm/állat 15 8,5 10
Felső pályás etető: állat/cső 12 18 15
Spirál etető: állat/etető 10–12 18 15
Itatótér-szükséglet
Vályús itató: cm/állat 2,5 2,2 2,5
Szelepes itató: állat/szelep 10–12 10 9
Függesztett itató: állat/itató 80 100 80
5.1.10. Istállóklíma
A tojóházak legkedvezőbb hőmérséklete 18–21 °C, habár a termelés ennél szélesebb határok között is magas szinten tartható (5–26
°C). Az optimálisnál alacsonyabb tartományban növekvő takarmányfogyasztással, ennek megfelelően romló egy tenyésztojásra vonatkoztatott
98
Tyúktenyésztés
takarmányértékesítéssel kell számolni. A kívánatosnál magasabb (27 °C) hőmérsékleten csökken a takarmányfelvétel. Először az egyedi tojástömeg
csökken, majd a termelés is. Tartós kánikulában a hőguta által okozott fokozódó kiesések gyors beavatkozást indokolnak. A hústípusú állományok
érzékenyebbek, mint a tojótípusúak. Nagy melegben maximálisra fokozandó a ventiláció, növelve a belső légsebesség hűtőhatását. Biztosítsunk
folyamatosan hideg vizet, feleslegesen ne mozgassuk az állományt, a takarmányozás idejét a kora reggeli órákra időzítsük, mindent elkövetve azért,
hogy az állatok saját hőtermelési maximuma ne essék egybe a legmelegebb, kora délutáni napszakkal.
Az istállót fűtés hiányában az állomány fűti. A téli üzemelés legnagyobb gondja a relatív páratartalom emelkedése, az alom átnedvesedése,
letapadása. Az átnedvesedett almot friss alomra kell cserélni. A szellőztetés módjának megválasztásakor abból kell kiindulni, hogy a tyúkok számára
mindig kedvezőbb a hűvösebb, de szárazabb, mint a melegebb, de nedvesebb környezet. Az istálló belső légterének fagypont alá hűlését meg
kell akadályozni, a tarajon és állebenyen fagyás alakulhat ki, rohamosan csökken a tojástermelés, és részleges vedlés is bekövetkezhet, tartós
termeléskiesést okozva.
5.1.11. A tojástermelés és ellenőrzése

A tartási-takarmányozási előírások megtartásával az egészséges, gondosan felnevelt tenyészállomány a típusára jellemző korban kezdi meg
a tojástermelést, a kakasok elérik ivarérettségüket. Adott tenyészállományra jellemzően, de mindig gyors ütemben érik el az állományok a
csúcstermelést, minden törés nélkül. A felmenő tojástermelési szakaszban beálló minden visszaesés jelentős hibára hívja fel a figyelmet, ami azonnali
beavatkozást, az okok feltárását és megszüntetését igényli.
A csúcstermelés időszakában az állományok „erejükön felül” termelnek, ezért fokozottan érzékenyek.
Az egészséges, jól tartott állományok viszonylag hosszú ideig a csúcs közelében termelnek, és a tojóidőszak végéig egyenletes, lassú ütemben
csökken a tojástermelési intenzitásuk. A tojástermelésben beálló minden hirtelen érdemi eltérés (ez mindig csökkenés) komoly hibára utal, és az
esetek döntő többségében együtt jár a termékenység és a keltethetőség romlásával is.
A termelés összes érdemi mutatóját naponta ellenőrizni kell. A tenyészkakasok megfelelő arányát minden egyes állománycsoportnál külön is
rendszeresen biztosítani szükséges.
A 15. ábra tojó- és hústípusú tenyészállományok tojástermelési intenzitásának (%) változását mutatja a tojóidőszakban, a 16. ábra ugyanezt
szemlélteti a tenyésztojások keltethetőségét illetően.
99
Tyúktenyésztés
15. ábra - A tojótípusú és hústípusú szülőpárok tojástermelése (%-os termelés napi létszámra) és az összes
keltetőtojás mennyisége tojónként (tojótípus: összes keltetőtojás 240 db/tyúk, hústípus: összes keltetőtojás 170
db/tyúk)
100
Tyúktenyésztés
16. ábra - A tojó- és hústípusú szülőpárok tojásainak keltethetősége és az értékesíthető naposállatok száma
tojónként (tojótípus: 100 naposjérce/tyúk, hústípus: 150 naposcsibe/tyúk)
Jól érzékelhetők a hús- és tojótípusú állományok közötti jellegzetes eltérések, amelyek nemcsak a tojástermelési intenzitás kortól függő
különbségeiben, a termelési időszak hosszában, hanem a tenyésztojások keltethetőségében mutatkozó különbségekben is világosan tükröződnek.
A 34. táblázatban egy kettős hasznosítású new hampshire állomány tojástermelését, keltetőtojás-termelését és várható naposcsibehozamát mutatjuk
be.
Az állat kora a Havi átlaghozam Kelési eredmény a

Termelési hónap Ebből keltetőtojás (%)
hó végén (nap) tojás (db) berakott tojás %-ában
1. 180 6,0 – –
2. 210 16,5 – –
3. 240 19,5 65 75
4. 270 19,5 70 75
101
Tyúktenyésztés
Az állat kora a Havi átlaghozam Kelési eredmény a

Termelési hónap Ebből keltetőtojás (%)
hó végén (nap) tojás (db) berakott tojás %-ában
5. 300 19,5 75 80
6. 330 19,0 80 80
7. 360 18,0 80 77
8. 390 18,0 80 77
9. 420 16,0 80 75
10. 450 15,0 80 73
11. 480 12,0 80 73
12. 510 9,0 80 73
A tenyésztojások gyűjtésével, a keltetés előtti tárolással és a tojások kezelésével kapcsolatos kérdésekkel a későbbiekben a Baromfikeltetés c.
fejezetben foglalkozunk.
5.2. Pecsenyecsirke-nevelés
Napjainkban a baromfihús legnagyobb hányadát intenzív módszerrel hizlalt, zárt istállókban tartott pecsenyecsirkével állítják elő. Számos, fejlett
baromfitenyésztéssel jellemezhető országban az összes előállított baromfihúsnak több mint 90%-a pecsenyecsirke.
A mai közgazdasági környezetben a pecsenyecsirke-nevelés már csak akkor gazdaságos, ha az üzemben mindazokról a környezeti feltételekről
folyamatosan gondoskodunk, amelyeket a nevelési technológiák foglalnak egységes rendszerbe, és amelyek lehetővé teszik a genetikai
teljesítőképesség lehető legnagyobb mértékű kibontakoztatását a gazdaságosság szabta határok között.
A mai húshibridek átlagos genetikai képessége a testtömeg-gyarapodás és a takarmányértékesítés tekintetében legalább 15–20%-kal nagyobb, mint
amit az üzemi eredmények mutatnak.
5.2.1. Hizlalótelep és a hizlalóházak

A pecsenyecsirke-hizlalásnak alapvetően két módozata ismert: a mélyalmos és a ketreces tartási rendszer. A pecsenyecsirkét almos tartásban állítjuk
elő, hazánkban – a kedvezőtlen tapasztalatok következményeként – a ketreces hizlalás nem terjedt el.
A hizlalóüzem vagy -telep nagysága mindenekelőtt az üzem adottságaitól függ, amely adottságokat az ágazat mezőgazdasági üzemben játszott
szerepe határozza meg. Egy-egy üzem több hizlalótelepet is üzemeltethet.
102
Tyúktenyésztés
A hizlalóüzem nagyságának felső határát az egyszerre betelepítés, illetve kiürítés lehetősége szabja meg. Ma a szaporítóüzemek nagyságát,
valamint a keltetőállomások kapacitását figyelembe véve az előbbi (betelepítés) nem látszik gondnak, a vágóüzemek kapacitása azonban ennél jóval
behatároltabb. Ezért olyan „mamut telepek” létesítése teljesen indokolatlan, amelyek állománya a nagy létszám miatt 2–3 nap alatt nem vágható le.
A hizlalóházak típusa a legkülönbözőbb átalakított épületektől a legmodernebb új istállókig változhat.
Minden mélyalmos brojlernevelőnek maradéktalanul ki kell elégítenie néhány alapkövetelményt:
• naposcsibék fogadására az istálló egész alapterületét ki lehessen használni,
• benne elegendő itató- és etetőférőhely legyen,
• klimatizálása feleljen meg a brojlerek által támasztott igényeknek,
• kiszolgálása egyszerű és áttekinthető legyen.
Az átalakításból származó hizlalóépületek nagysága adott, újak létesítésekor nincs merev megkötöttség. Az épület nagyságának alsó határa az egy
dolgozóra jutó gondozási egység, felső határa ennek 2–3-szorosa is lehet. Nem helyes olyan épületek létesítése, amelyekben nehéz a közlekedés,
és amelyek átszellőztetése túl nagy méreteik miatt gátolt.
5.2.2. Állományváltás, rotáció

Az egy-egy istállóban vagy hizlalótelepen évente felnevelt brojlercsirke-állomány mennyiségét az évi állományváltások száma, a rotáció, illetve az
egy-egy alkalommal az istállóba telepített egyedek száma határozza meg.
A hizlalási idő hazánkban általában naposkortól 39–49 napos korig tart. A hibridek genetikai képességeinek és a nevelés környezeti feltételeinek
javulása rövidíti a hizlalási időt, adott vágáskori élőtömeget véve figyelembe.
Rövidebb nevelési idő mellett javul a takarmányértékesítés, a gyakoribb állományváltás miatt jobb az istállók férőhely-kihasználása.
A 35. táblázatban az éves rotációk számát adjuk meg, a nevelési időtől és a két rotáció közötti takarítási és szervizidő hosszától függően.
35. táblázat - Az évenkénti rotációk száma a hizlalási időtől és a szervizperiódus időtartamától függően
A hizlalási Az évenkénti turnusok száma, ha a szervizperiódus hossza

idő hossza 7 8 9 10 11 12 13 14
napokban nap
41 7,6 7,5 7,3 7,2 7,0 6,9 6,8 6,6
103
Tyúktenyésztés
A hizlalási Az évenkénti turnusok száma, ha a szervizperiódus hossza

idő hossza 7 8 9 10 11 12 13 14
napokban nap
42 7,5 7,3 7,2 7,0 6,9 6,8 6,6 6,5
43 7,3 7,2 7,0 6,9 6,8 6,6 6,5 6,4
44 7,2 7,0 6,9 6,8 6,6 6,5 6,4 6,3
45 7,0 6,9 6,8 6,6 6,5 6,4 6,3 6,2
46 6,9 6,8 6,6 6,5 6,4 6,3 6,2 6,1
47 6,8 6,6 6,5 6,4 6,3 6,2 6,1 6,0
48 6,6 6,5 6,4 6,3 6,2 6,1 6,0 5,9
49 6,5 6,4 6,3 6,2 6,1 6,0 5,9 5,8
50 6,4 6,3 6,2 6,1 6,0 5,9 5,8 5,7
51 6,3 6,2 6,1 6,0 5,9 5,8 5,7 5,6
52 6,2 6,1 6,0 5,9 5,8 5,7 5,6 5,5
53 6,2 6,0 5,9 5,8 5,7 5,6 5,5 5,5
54 6,0 5,9 5,8 5,7 5,6 5,5 5,5 5,4
55 5,9 5,8 5,7 5,6 5,5 5,5 5,4 5,3
56 5,8 5,7 5,6 5,5 5,5 5,4 5,3 5,2
57 5,7 5,6 5,5 5,5 5,4 5,3 5,2 5,1
58 5,6 5,5 5,5 5,4 5,3 5,2 5,1 5,1
59 5,5 5,5, 5,4 5,3 5,2 5,1 5,1 5,0
60 5,5 5,4 5.3 5,2 5,1 5,1 5,1 4,9
5.2.3. Telepítési sűrűség

Brojlerhizlaláskor az állománysűrűség a gazdaságosság egyik döntő tényezője. A férőhely-kihasználás fokozása azonban csak addig hatékony,
amíg a sűrűség növelése többletjövedelmet hoz. A telepítési sűrűség optimumot meghaladó növelése kedvezőtlen hatású a testtömegtermelésre, a
takarmányértékesítésre, növeli az elhullásokat és a hiányosan betollasodott állatok számát (36. táblázat). Befolyásolja a megválasztható telepítési
sűrűséget a hizlalási idő hossza is, mivel attól függ a hizlalás végén az istállóban meglévő összes élőtesttömeg.
104
Tyúktenyésztés
36. táblázat - A telepítési sűrűség hatása a brojler értékmérő tulajdonságaira mélyalmos tartásban (North McO.
adatai alapján 1981)
Telepítési sűrűség Értékmérők
takarmányértékesítés, a rosszul
a brojlerek testtömege
2 testtömeg (kg/testtömeg-kg) tollasodó
brojler (db/m ) 2 elhullás (%)
(kg/m ) relatív relatív egyedek
abszolút (kg) abszolút aránya (%)
csökkenés (%) változás (%)
11,1 20,7 1,87 0 2,1 2,05 0 0,2
12,5 23,3 1,86 –1 2,3 2,06 +1 0,2
14,3 26,3 1,84 –2 2,6 2,08 +2 1,0
16,6 30,2 1,82 –3 3,0 2,11 +3 4,2
20,0 35,8 1,72 –4 3,6 2,15 +5 7,1
25,0 43,7 1,75 –5 4,5 2,20 +7 nincs adat
2
Az előbb vázoltak, valamint a hazai körülmények között végzett vizsgálatok alapján mélyalmos tartásban az ajánlott állománysűrűség 27–32 kg/m -
ben határozható meg. Ez 2 kg-os átlagos testtömegre hizlalt állományban 14–16 brojlercsirkének felel meg négyzetméterenként.
2
A brojlerhizlalás jövedelmezőségének vizsgálatakor egyre inkább előtérbe kerül az évente 1 m hasznos alapterületen megtermelt összesbrojler-
élőtömeg. Ez a jó üzemekben meghaladhatja a 180 kg-ot.
Adott istálló optimális telepítési sűrűségét végül is az istálló műszaki, technikai felszereltsége és a hizlalási tapasztalatok racionális egyeztetése
alapján lehet meghatározni. A telepítési sűrűség növelése kritikus helyzeteket teremthet nyáron, mert nehezíti a brojler hőleadását is.
5.2.4. Világítás
A brojlertartásban az első két napon általában 24 órás a megvilágítás, annak érdekében, hogy a csibék nagy biztonsággal találjanak etetőket és
itatókat a nap bármely szakában. Ezután a hizlalás végéig 22–23 óra világos periódust 1–2 óra sötétség követ. Háromhetes kortól a fényerőt is
mintegy a felére indokolt mérsékelni, mert a túlzott világítás egyrészt drága, másrészt fokozott aktivitást kiváltva agresszívebbé teszi az állományt,
ami kannibalizmus kialakulásához vezethet. Újabban terjed a megszakításos világítási program is.
37. táblázat - Megszakításos világítási program

Életkor, nap A megvilágított órák száma Fényintenzitás, lux
1 24 20
105
Tyúktenyésztés
Életkor, nap A megvilágított órák száma Fényintenzitás, lux

2–21 23 20-ról 8-ra folyamatos csökkentéssel
22–vágásig 1–2 óra világos periódust 2–4 óra sötét követ 8
A program javítja a takarmányértékesítést és csökkenti a hasűri zsír képződését.
5.2.5. Itatás, ivóvízellátás

A víz minden élettani folyamathoz nélkülözhetetlen. A brojlercsirke testösszetételének mintegy 70%-a víz, a testtömegtermelésen belül így a vízé a
meghatározó szerep. Nyugodtan állítható, hogy a víz a legfontosabb takarmányozási komponens. Csak jó minőségű, emberi fogyasztásra is alkalmas
víz itatható.
A brojlercsirke vízigényét elsősorban ivóvízből, másodsorban a közbülső anyagcsere-folyamatok közben keletkező vízből – összes szükségletének
mintegy 15%-át –, harmadsorban az elfogyasztott takarmányból fedezi. A csirke testtömegéhez viszonyított vízigénye a kor előrehaladásával csökken
(naposkorban a napi vízszükséglet a testtömeg 45%-a, ez 16 hetes korra 12%). Ezért is döntő jelentőségű, hogy a naposcsibék fogadásakor
azonnal zavartalan legyen az ivóvízellátás. Hőmérséklet-emelkedés hatására jelentősen nő a vízigény, még akkor is, ha a takarmányfogyasztás már
visszaesik, mert a brojler 26–30 °C körüli hőmérsékleten fölösleges hőjének 50%-át csak intenzív párologtatással, lihegéssel tudja leadni (10 °C-on
ez csak 10–12%). Nyári melegben ezért a kellő vízellátás alapvető fontosságú.
A 17. ábra az istálló belső hőmérsékletének függvényében mutatja a brojlerek vízfogyasztásának változásait.
106
Tyúktenyésztés
17
Minden olyan tényező, amely a vízfogyasztást gátolja, rontja a testtömegtermelést és a brojler-előállítás gazdaságosságát. Ezért a vízfogyasztást
minden istállóban mérni és ellenőrizni kell. A vízfogyasztás gyors csökkenése előrejelzi a betegség kitörését. A brojlernevelésben a vízfogyasztás
soha nem korlátozható. Általános szabály, hogy a brojlercsirke az istálló bármely részén 3 m távolságon belül találjon vizet, könnyen hozzáférhető
módon. Itatásra mind a vályúitatók, mind a függesztett itatók jól megfelelnek. Az itatókat naponta egyszer alaposan ki kell mosni.
A legkorszerűbb itatási rendszer a szelepes itató, munkaerő-takarékos, higiénikus.
A különböző itatótípusokból 1000 állatra a következő irányszámok betartása ajánlott:
• 2 literes kúpos itatóból 1 hetes korig 20 db/1000 brojler,
• harang alakú köritatóból 13–14 db/1000 állat,
107
Tyúktenyésztés
• itatóvályúból 20 m/1000 állat,
• szelepes itatóból 66–83 db/1000 állat.
5.2.6. A brojleristállók klimatizálása

A mai nagyon gyorsan növekvő brojlerek összehasonlíthatatlanul érzékenyebbek az istállóklímára (hőmérséklet, páratartalom,
levegőszennyezettség, légcsere-intenzitás), mint egy-két évtizeddel ezelőtti, csekélyebb növekedési képességű elődeik.
A megfelelő istállóhőmérséklet irányértékeinek betartása alapvető követelmény (38. táblázat). Ez télen könnyebb feladat, mint nyáron.
38. táblázat - A brojlercsirke hőmérsékletigénye

Kombinált fűtés (°C)
Életkor Teremfűtés (°C)
műanya alatt teremben
1. napon 32–34 32–34 27
2–7. napon 32 32 26
2. hét 30 30 25
3. hét 27 27 24
4. hét 24 – 24
5. héttől 21 – 21
A hizlalás időtartama alatt az istállólevegő jó minősége – a jó oxigénellátottság, a csekély CO2- és ammóniakoncentráció, a megfelelő páratartalom
és a viszonylagos pormentesség – a nevelés sikerét jelentősen befolyásoló tényező. A szellőzés mértékét mindenkor az állomány kora, testtömege,
telepítési sűrűsége, a külső levegő és az istállótér hőmérséklete szabja meg.
A nevelés első 1–2 hetében érdemleges és rendszeres ventilációra nincs szükség, mert a megfelelő hőmérsékletről fűtéssel kell gondoskodni. A
csirkék saját hőtermelése és páratermelése abban az időszakban minimális, és az alomból sem képződnek káros gázok.
Az istálló levegőjének relatív páratartalmát úgy célszerű beállítani, hogy a nevelés első 10 napjában 70–75%-os, ezt követően 50–60%-os legyen.
A 3. élethéttől kezdve a ventilációnak mind nagyobb a szerepe a szükséges istállóklíma megteremtésében. Adott istálló szellőzőkapacitását úgy kell
méretezni, hogy az lehetővé tegye – a hizlalás befejezésekor fennálló maximális brojlertesttömeg figyelembevételével – a testtömeg-kilogrammonként
szükséges friss levegő óránkénti bejuttatását. A pecsenyecsirke testtömeg-kilogrammonkénti frisslevegő-igényét az életkortól és a külső levegő
hőmérsékletétől függően a 39. táblázat mutatja.
108
Tyúktenyésztés
39. táblázat - A brojlercsirkék légcsereigénye a külső hőmérséklet és a páratartalom függvényében (Budai Z., Szép
I. 1997)
3
Légcsereigény (m /óra/kg)
Külső
50 60 70 80 90
hőmérséklet (°C)
% relatív páratartalom esetén
16 2,27 2,72 3,17 3,63 4,08
17 2,33 2,80 3,27 3,73 4,20
18 2,40 2,88 3,36 3,84 4,32
19 2,47 2,96 3,45 3,95 4,44
20 2,53 3,04 3,55 4,05 4,56
21 2,60 3,12 3,64 4,16 4,68
22 2,66 3,20 3,73 4,26 4,80
23 2,73 3,28 3,83 4,37 4,92
24 2,80 3,36 3,92 4,48 5,03
25 2,86 3,44 4,01 4,58 5,15
26 2,93 3,52 4,11 4,69 5,27
27 3,00 3,59 4,19 4,79 5,39
28 3,06 3,67 4,28 4,90 5,51
29 3,13 3,75 4,37 5,00 5,63
30 3,19 3,83 4,47 5,11 5,75
31 3,2 3,91 4,56 5,22 5,87
32 3,33 3,99 4,65 5,32 5,99
33 3,39 4,07 4,75 5,43 6,11
34 3,46 4,15 4,84 5,53 6,23
35 3,53 4,23 4,93 5,64 6,35
A nem megfelelő szellőztetés eldöntheti a hizlalás eredményességét. Mesterséges és hatékony szellőztetés nélkül éghajlati viszonyaink nem tennék
lehetővé az intenzív brojlerhizlalást.
109
Tyúktenyésztés
Hazánkban a legelterjedtebb mesterséges szellőztetési rendszerek az alábbiak:
• Negatív nyomású szellőztetés esetén a zárt istállóból szívóventilátorokkal negatív nyomást létesítenek, a beáramló levegő mennyiségét és irányát
légbeejtőkkel korlátozzák (18. és 19. ábra).
• A túlnyomásos rendszerben a nyomóventilátorok befújják, megforgatják, majd kifújják a levegőt, szabályozva annak mennyiségét is.
18. ábra - A negatív nyomású szellőzőrendszer a ventilátorteljesítmény: légbeejtő felület arányától függően. a) a
levegőbeáramlás nagyon lassú, a hideg levegő szinte „bezuhan” az istállóba; b) a levegőbeáramlás túl gyors, az
istálló állandóan huzatos; c) a levegőbeáramlás megfelelő sebességű
110
Tyúktenyésztés
19. ábra - Keresztszellőzés szívóventilátorokkal
A világ számos részén újabban gyorsan terjed a negatív nyomású, alagútrendszerű ventiláció. Itt a légbeejtőkön az istálló elejébe ugyanannyi levegő
áramlik be, mint amennyit az istálló végén üzemelő nagy teljesítményű ventilátorok kiszívnak a belső légtérből. A szívóventilátorok az egész légtérben
– egyenletes hosszanti légáramlást biztosítva – nagy hatékonysággal cserélik a levegőt.
A szellőztetés fő feladata évszaktól függő. Meleg időben az állatok és az épület túlmelegedésének meggátolása a fő cél. A brojlercsirke saját
hőtermelése rendkívül nagy (40. táblázat), e hőtől folyamatosan meg kell szabadulniuk az állatoknak, ami nyáron nagy nehézségekkel jár.
40. táblázat - A brojler hőtermelése a testtömegtől függően

Hőtermelés (Watt/óra)
Élőtömeg (kg)
testtömeg-kg-onként egyedenként
0,45 17,27 7,8
0,91 11,91 10,8
1,36 9,86 13,4
1,81 8,63 15,6
2,27 7,78 17,7
2,72 7,08 19,3
Az épület túlmelegedését megfelelő szigetelés csökkentheti. A telepítési sűrűséget a ventilátorkapacitással kell arányban tartani.
111
Tyúktenyésztés
Hideg időben a szellőztetés fő célja elegendő friss levegő biztosítása, a páratartalom növekedésének megakadályozása, a káros gázok és a por
feldúsulásának mérséklése a megfelelő hőmérséklet biztosítása mellett.
A ventilációnak, különösen a hizlalás második felében – a megfelelő fűtéssel együtt – döntő szerepe van a kívánatos alomminőség fenntartásában,
mert a brojlerek által leadott víz mind nagyobb hányada jut a trágyán keresztül az alomba (20. ábra).
20. ábra - A csirkék pára-, illetve vízleadása a légzéssel és a trágyán keresztül, a testtömegtől függően (100 állatra
vonatkozóan naponta, 21 °C istálló-hőmérsékleten)
A brojlerhizlalás második szakaszában a csirkék napi trágyatermelése ugrásszerűen nő, hasonlóan a takarmány- és vízfogyasztáshoz, az
alomminőséget állandóan veszélyeztetve. A jó minőségű alom az egyik előfeltétele a jó közérzetnek, egészségi állapotnak, így kihat a növekedésre,
sőt a vágott áru minőségét is befolyásolja. Az átázott, majd megkeményedett, letapadt almon nevelt brojlerek között sokkal gyakoribb a
mellhólyagosodás, a mellcsonti taraj deformációja, a lábdeformáció és a talpfekély is.
112
Tyúktenyésztés
5.2.7. A brojler takarmányozása

A brojlertermelés költségeinek 62–65%-át a takarmányköltség teszi ki, ezért a nevelés gazdaságossága döntő mértékben a takarmányozás
függvénye.
A hatékony takarmányozás két kulcsfontosságú eleme a megfelelő beltartalmi értékű és fizikai formájú keveréktakarmány, valamint a veszteségek
minimalizálása.
Alapkövetelmény, hogy az állatok előtt mindig legyen takarmány (ad libitum etetés). A takarmányfogyasztást minden nap ellenőrizni kell, a csökkenés
technológiai hibákra vagy betegségre hívja fel a figyelmet. Mindkettő azonnali beavatkozást igényel.
A takarmánykeverékek energiaszintjének növelése – bizonyos határig, de egyre csökkenő mértékben – fokozza a növekedést, ugyanakkor javítja
a fajlagos takarmányértékesítést. A takarmányok energiaszintjének növelésére irányuló törekvések az utóbbi jelenséggel magyarázhatók (pl.
zsírdúsítás).
A különböző energiaszintű takarmánykeverékekből a brojlerek változó napi mennyiséget, de napi igényüknek megfelelő energiamennyiséget
vesznek fel. Csekély energiatartalmú takarmányokból viszont képtelenek olyan nagy mennyiséget elfogyasztani, ami energiaszükségletüket fedezné.
Túlzottan nagy energiatartalmú takarmányból pedig olyan kevés is elegendő lehet a kalóriaigény fedezésére, hogy abból a növekedés szempontjából
alapvető fontosságú fehérjét nem tudják kellő mennyiségben felvenni. Mindkét jelenség a testtömegtermelés csökkenését okozza.
A brojlercsirke takarmányfelvételét, főként napi táplálóanyag-felvételét, annak energiatartalmán kívül térfogata és sűrűsége (fajsúlya) is befolyásolja.
A lisztes, a dercés és a nyersrostban gazdag takarmányok sűrűsége kisebb, terimésebbek, emiatt térfogategységükre jutó energiatartalmuk sokkal
kisebb. Ezért a baromfitakarmányok sűrűségének (fajsúly) 0,58 fölött kell lennie.
A granulálás azzal jár, hogy növeli a takarmány térfogategységére jutó energiatartalmát (és fehérjetartalmát) is. A nagy energia- (és fehérje-) tartalmú
tápok granulálásának kisebb, a kisebb energiatartalmúakénak pedig biológiailag nagyobb a jelentősége a brojlerek testtömeg-gyarapodásának
növelésében. A granulálás hatására minden egyes granulátumon belül egységes lesz a táplálóanyag-, a vitamin-, az ásványianyag- és
egyébhatóanyag-összetétel, valamint kisebb mértékű lesz a takarmánykiszóródás is. Az alomba kiszóródott granulátumot a csibék ép, egészséges
állapotban fel tudják venni, így az romlás veszélye nélkül hasznosul. A granulálás csíraszámcsökkentő hatású. A brojlerhizlalásban granulált tápok
etetése indokolt.
A telepítést megelőzően az etetőket és itatókat úgy kell egyenletesen elhelyezni az istálló alapterületén, hogy azokhoz a csibék könnyen
hozzáférjenek. Az első napokban kiegészítő etetőfelületek kialakítása célszerű (pl. műanyag etetőtálca, papír tojástálca). Az első napokban az
etetőkben 4–5 mm vastag rétegű legyen a takarmány.
A jó etetőberendezésekkel szemben támasztott alapkövetelmények:
• magasságuk állítható legyen, a helyesen beállított etetők peremének magassága az állatok hátmagasságával egyezzen meg,
113
Tyúktenyésztés
• a takarmány ne szóródjon ki, ne szennyeződjék alommal és ürülékkel,
• legyen könnyen tisztítható és fertőtleníthető,
• legyen nagy üzembiztosságú és tartós.
Az etetőberendezések lehetnek: kaparóláncos, tányéros, felső pályás surrantócsöves és spiráletetők.

1
A takarmánykiszórás mérséklése érdekében a körtányéros etetőket /4 magasságig töltsük fel, a láncos etetőknél a takarmány vékonyan fedje a
láncot.
Kézi feltöltéses köretetőket még sok kisüzemben használnak, ezekből egyre 50 brojler jusson.
A vályús, kaparóláncos etetőknél 2,5 cm kétoldalú vályúhosszférőhely szükséges brojlerenként, felső pályás surrantócsöves etetőből 45–55 brojler,
spirális tányéros etetőből 60–75 brojler tud megfelelően enni.
Brojlerek számára a függesztett etető- (és itató-) rendszerek előnyösebbek, mert zavartalanabb mozgást biztosítanak, könnyebben és gyorsabban
szabályozhatók, takarításkor magasra emelhetők.
5.2.8. Az ivar szerint elkülönített nevelés

A pecsenyecsirkék többségét vegyes ivarban telepítik és nevelik fel a vágásig.
A 3. élethéttől kezdődően a hím- és nőivarú bojlerek növekedési erélye, testtömeg-gyarapodása mind jobban eltér egymástól. Az ivarok közötti
különbségek növekednek a kor előrehaladtával, és elérhetik a 25%-ot. Minél nagyobb a brojler növekedési erélye, és minél jobban segíti ennek
kibontakozását a takarmányozás, annál fiatalabb korban érvényesülnek az ivarok közötti jelentős különbségek a tömeggyarapodásban és más
tulajdonságokban (zsírdepozíció, mellhólyagosodási hajlam, lábdeformációk stb.).
Egy vágásra érett vegyes ivarú brojlerállomány egyedeinek testtömegben mutatkozó gyakorisági megoszlását a 21. ábra mutatja.
114
Tyúktenyésztés
21. ábra - Egy 1800 g átlagos testtömegű, vegyes ivarú brojlerállomány testtömeg szerinti megoszlása
Jól látható a testtömegbeli nagy szóródás, és a két külön gyakorisági csúcs világosan mutatja, hogy teljesítményét tekintve kétféle állományból áll
a populáció. A vegyes ivarú állományra jellemző élőtömeg átlagának megfelelő súlyú egyed viszonylag kevés van. Ha ugyanezt a vegyes ivarú
állományt nő- és hímivarú csoportokra válogatjuk, a 22. és 23. ábrán látható megoszlásokat kapjuk.
115
Tyúktenyésztés
22. ábra - A hímivarú brojlerek testtömeg szerinti megoszlása
116
Tyúktenyésztés
23. ábra - A nőivarú brojlerek testtömegének hisztogramja
A brojlerek hím- és nőivarú egyedeinek külön nevelésével nagymértékben csökken a szóródás az élőtömegben, a testméretekben, ugrásszerűen
javul a vágóalapanyag kiegyenlítettsége.
Az ivar szerint elkülönítetten történő brojlernevelés előnyei a vegyes ivarú hizlalással összehasonlítva a következőkben foglalhatók össze:
• jelentősen javul az állomány kiegyenlítettsége a testtömeg és a testméretek tekintetében, a feldolgozó egységesebb méretű és testösszetételű
brojlert kap (pl. zsírtartalom),
• az előbbiekből következően a feldolgozók a brojlereket könnyebben, jobb minőségben dolgozhatják fel,
• a takarmányozásban figyelembe vehetők a két ivar egymástól eltérő igényei, miáltal a rendelkezésre álló takarmányenergia és -fehérje
hatékonyabban hasznosítható, a termelés takarmányozási költsége csökkenthető,
117
Tyúktenyésztés
• rugalmasabban lehet alkalmazkodni a piaci igényekhez olyan formában, hogy a jércecsoportokat célszerűbb a kisebb vágótömeget igénylő
piacokon értékesíteni, döntően grillfertig formában; a kakascsoportokkal pedig érdemes és gazdaságosabb a darabolt, továbbfeldolgozási
célokat szolgáló, nagyobb testtömegű vágóalapanyagot előállítani; a kakasok ugyanis később zsírosodnak el a jércéknél, növekedési erélyük és
kapacitásuk nagyobb, a takarmányt nagyobb testtömegűre hizlalva is igen jól értékesítik.
A hátrányok a vegyes ivarú neveléssel szemben:
• szexálási többletköltség jelentkezik,
• elméletileg nagyobb szülőpárállományra van szükség, hogy adott hizlalóférőhely egyszerre egyivarú csirkével legyen telepíthető. Általában ezt
úgy oldják fel, hogy a hizlaló ugyanannyi jércét és kakast telepít egyszerre, de elkülönítve a két ivart,
• a brojlerhizlalást szabályozó szerződések egy integráción belül sokkal bonyolultabbakká válnak, mert a különböző ivarú brojlerek hizlalásának
gazdaságossága eltérő.
A két ivar között háromhetes kortól mutatkoznak eltérő igények a tápok beltartalmi értékeit illetően (41. táblázat).
41. táblázat - Az ivarilag elkülönített hizlaláshoz javasolt táplálóanyag-összetételek
Indítótáp 0–21 nap Hizlalótáp 22–37 nap Befejezőtáp a 38. naptól vágásig
Táplálóanyag
kakas jérce kakas jérce kakas jérce
Nyersfehérje (%) 23,0 23,0 21,0 19,0 19,0 17,5
Metabolizálható 12 975 12 975 13 395 13 395 13 395 13 395
energia (kJ)
Energia–fehérje 565 565 638 705 705 765
arány
Kalcium (min.-max. 0,90–0,95 0,90–0,95 0,85–0,88 0,85–0,88 0,80–0,85 0,80–0,85
%)
Felvehető foszfor 0,45–0,47 0,45–0,47 0,42–0,44 0,42–0,44 0,40–0,42 0,40–0,42
(min.-max., %)
Lizin % 1,25 1,25 1,10 0,95 1,00 0,90
TSSA % 0,96 0,96 0,85 0,75 0,76 0,70
Az ivarspecifikus tápok etetésével javul a tápanyagok hasznosítása, ennek megfelelően a gazdaságosság is.
118
Tyúktenyésztés
5.2.9. Roasterhizlalás
A jelenlegi brojlertípusok növekedési erélye és kapacitása nagy, amint erre már korábban is utaltunk. Az elterjedt, 6–7 hetes vagy még rövidebb
nevelési idő alatt ennek a képességnek csak egy része érvényesülhet. A kor előrehaladtával javul a vágási kihozatal, az értékes húsrészek aránya
is, és mintegy 12 hetes korig javul a brojlerhús érettsége, növekszik húsának élvezeti értéke. (Nem véletlen, hogy 40–50 évvel ezelőtt a paraszti
udvarokban nevelt rántott csirke ízletessége legendás volt, azok is mintegy 12–14 hetesek voltak vágáskor).
Az előbbiekben vázoltak miatt alakult ki a brojlerhizlalás új ága, a nagy súlyra történő nevelés, először az USA-ban. A legtöbb országban roaster-
(rószter)nek nevezik a 3,3–3,7 kg-os élőtömegig hizlalt brojlercsirkét mindkét ivarban.
A roasterek hizlalási technológiája 2 kg élőtömegig nagyon hasonló a brojlercsirkééhez. A 24. ábrán a hím- és nőivarú roasterek tömeggyarapodását
és takarmányértékesítését mutatjuk be.
24. ábra - A roasterek növekedése és halmozott takarmányértékesítése, az ivartól függően (North, McO. és Bell, D.
D. 1990 adatai alapján)
119
Tyúktenyésztés
Roasterek hizlalására nagy növekedési kapacitású, fehér tollú és jó lábszerkezetű hibridkombinációk alkalmasak.
A kakasok nagy növekedési erélyük miatt általában már 9 hetes kor körül elérik a roastertől megkívánt élőtömeget, a jércék erre csak 11 hetes
korukra képesek. A roastereket ivar szerint elkülönítve telepítik.
2
A roasterek hizlalásakor értelemszerűen alacsonyabb a telepítési sűrűség (9–10 állat/m ), jelentősen megnövelik az etető- és itatófelületet 6–7
hetes kortól, az etetőkre felülésgátlót szerelnek (villanypásztor). A ventilátorkapacitást úgy kell növelni, hogy az még a legmelegebb időszakban is
kifejthesse a kellő hűtőhatást, mert a hőhalál fokozott veszélyforrás.
A roasterhizlalásban a mellhólyagosodás, a lábdeformációk kialakulásának megakadályozása és a keringési rendszer (szívhalál szindróma)

zavarainak kivédése a technológia döntő elemei.
A jércék kevésbé hajlamosak a mellhólyagosodásra, a lábdeformáció és a szívhalál is ritkább, mint a kakasoknál. Ezért sok esetben jércéket nevelnek
roasternek, annak ellenére, hogy lassúbb növekedésűek, hamarabb zsírosodnak, mint a kakasok.
A mellhólyagosodás kialakulását gátolja a száraz és vastag alom (legalább 10 cm), a gyakori etetés és a mozgatás.
A roasterhizlalásban bevált gyakorlat az, hogy a kezdeti igen gyors növekedést fékezik azáltal, hogy 15–18 napos korig alacsonyabb energia- és
fehérjetartalmú tápot etetnek. Ezután váltanak át a megszokott brojlertápokra. Az állatok növekedésbeli lemaradásukat könnyen kompenzálják a
hosszabb nevelési idő végéig.
5.2.10. A hizlalás befejezése

• A feldolgozásra érett brojlerrel szemben támasztott követelmények:
• élőtömege feleljen meg a feldolgozó igényének,
• a tollazat száraz, tiszta, ép és érett legyen,
• legyen jól táplált, a bőr sima, a végtagok épek,
• ne lépjen fel mellhólyagosodás és talpfekély,
• a vágócsirke begye és az emésztőcsatorna legyen üres; a telt emésztőszerv igen sérülékeny és a feldolgozáskor könnyen felszakad,
szennyezve a testet és a berendezéseket. A vágás előtti koplaltatás általános ideje 8–12 óra. A szükségesnél hosszabb koplaltatatás növeli a
testtömegveszteséget, ezért kerülendő.
A brojlerek 10–15%-a is selejtté válhat sérülések, zúzódások miatt. A zúzódások megközelítően azonos arányban keletkeznek a nevelés, a szállítás
és a feldolgozás folyamán. A veszteségek csökkenthetők a gondos, nyugodt bánásmód által. A gondozónak kellő időt kell a nevelőházban töltenie,
120
Tyúktenyésztés
hogy az állatok rendszeresen hozzászokjanak a mozgáshoz. A sérülések jelentős része a rakodás, szállítás alatt következik be. Az elmúlt évtized
műszaki fejlesztése arra irányult, hogy olyan élőállat-rakodási technológiákat alakítson ki, amelyek minimálisra csökkentik a sérülések lehetőségét.
Ezek a konténeres élőállat-szállító rendszerek. A konténereket a nevelőházba szállítják, ahol rövid úton, minimálisra csökkentik a sérülések
lehetőségét. A gondozók kíméletesen, mindkét lábánál összefogva rakják az állatokat a konténerekbe, szigorúan betartva a darabszám-előírásokat
a csirkék élőtömegétől és a külső hőmérséklettől függően.
A feldolgozóüzemben a szállítóketrecekből közvetlenül a felső pályára függesztik a csirkéket, jobb módszer azonban az, amikor a konténerekből
a csirkéket kibillentve, azokat egy szállítószalag továbbítja a függesztésre szolgáló, körforgást végző asztalra. Ez utóbbi módszer minimalizálja a
sérüléseket. Sok sérülés keletkezhet akkor is, ha a felfüggesztéskor a csirkék combjait túl erősen fogják meg, bevérzéseket okozva a combokon.
Keletkezhet zúzódás a kábítás, a vágás és a kivéreztetés közben is, ezeket a területeket az állatok nyugtatása érdekében jóval kevésbé szabad
csak megvilágítani.
5.3. Az árutojás-termelés
A brojlerhizlalást követően az árutojás-termelés a tyúktenyésztés második legnagyobb ágazata világszerte. Nagyüzemek, közép- és kisgazdaságok
egyaránt részesei a tojástermelő iparnak. A nagy- és kisüzemek alapjában véve ugyanazokkal a tojástermelésre specializált hibridekkel (fajtákkal)
és ugyanazokkal az alapvető tartástechnológiai megoldásokkal termelik a tojást, avval a különbséggel, hogy a kisüzemek általában kevesebb
munkafolyamatot gépesítenek, automatizálnak (pl. tojásgyűjtés).
Egyfázisú a tartásmód, ha a naposállományt ugyanabban az istállóban nevelik fel, mint ahol az állomány a tojástermelési időszak végéig marad.
Ritkán alkalmazzák.
A kétfázisú nevelés során a nevelési periódust követően általában 17–19 hetes korban tojóházba telepítik át az állományokat.
A nevelési időszak két szakaszra oszlik; az előnevelés 5–6 hetes korig tart, az utónevelés 17–19 hetes kor között fejeződik be.
A tojóállományok nevelése alapvetően két módon történhet, padozaton és ketrecben. A tojástermelés hazánkban ketreces tojóházakban történik.
5.3.1. Tojóállományok felnevelése

5.3.1.1. Padozatos nevelés
A nevelőistállókban háromféle padozat alakítható ki: mélyalmos, részlegesen rácspadlós vagy drótrácsos és teljes felületen rácspadlós. A telepítési
sűrűség a tojó típusától és a padozattól függően eltérő (42. táblázat).
121
Tyúktenyésztés
42. táblázat - Az ajánlott telepítési sűrűség a jércék típusától, korától és a tartási módtól függően
Tartási mód
Típus és életkor mélyalmos rácspadlós*
2
telepítési sűrűség (db/m )
Leghorntípusú 8 hetes korig 14–15 20–21
18 hetes korig 10–11 14–15
18 hetes kor felett 7–8 10–11
Középnehéz (barna) 8 hetes korig 12–13 17–18
18 hetes korig 9–10 13–14
18 hetes kor felett 6–7 9–10
* a mélyalom:rács aránya 60:40%, teljes rácspadló alkalmazásakor 10%-kal több állat telepíthető
A nevelés alatt a kellő etető- és itatótér alapfeltétele annak, hogy minden egyed kellő mennyiségű takarmányhoz és ivóvízhez jusson, az állomány
növekedése optimális legyen, és a testtömegbeli egyedi szóródást a biológiailag normális tartományban tartsuk.
A tojók típusától és korától függő etető- és itatótér ajánlott nagyságát a 43. táblázat mutatja.
43. táblázat - A tojóhibridek etető- és itatótér-szükséglete a nevelés alatt

Etetőtér-szükséglet Itatótér-szükséglet
Típus és kor köretetőnként

100 állatra jutó automata itató
etetővályú (cm/csibe) (40 cm átm.) itatóvályú (cm/állat)
csésze vagy szopóka (db/100 cm)
számítható csibe (db)
Leghorntípusú
0–2 hetes 6 100 8,0 1,0 –
3–8 hetes 6 40 10,0 1,0 2,2
18 hét felett 8,5 18
Középnehéz (barna)
0–2 hetes 7 70 8 1,0
3–8 hetes 7 35 11 8 1,0
122
Tyúktenyésztés
Etetőtér-szükséglet Itatótér-szükséglet
Típus és kor köretetőnként

100 állatra jutó automata itató
etetővályú (cm/csibe) (40 cm átm.) itatóvályú (cm/állat)
csésze vagy szopóka (db/100 cm)
számítható csibe (db)
18 hét felett 10 15
Naposállatok fogadásakor többletetetőteret biztosítunk úgy, hogy egy csibekartont számítunk 100 csibére. Az első napokban kúpos itatókból itatjuk
a csirkéket (egy itató 100 állatra), függetlenül a felszerelt többi itatótól.
5.3.1.2. Alom
A legjobb a bálázott szalma vagy faforgács alom, amelynek száraznak, portól, penésztől és idegen anyagoktól mentesnek kell lennie.
5.3.1.3. Csibegyűrűk
A csibegyűrű, általában hullámpapírból készített alacsony kerítés, amellyel a naposcsibéket kisebb csoportokra osztva megfelelő hőmérsékletű
területen, illetve az etetők, itatók közelében tartjuk (lásd 14. ábra).
A 4–5. naptól bővítendő a csibék rendelkezésére álló terület, két-három műanya egybekerítésével. A csibegyűrűk a 9–10. napon eltávolítandók,
addigra a csibéknek rá kell szokniuk a végleges etetőkre és itatókra.
5.3.1.4. Hőmérsékletigény
A tojóhibridek nevelése során legjobb a műanyás vagy sugárzó fűtési rendszereket használni. A tojóhibrid csibék optimális hőmérsékleti igénye
(csibemagasságban) naposkortól a felnevelés végéig 32–33 °C-ról 18–20 °C-ra csökkenhet (44. táblázat).
44. táblázat - A tojóhibrid csibék hőmérsékleti igénye

Kor Hőmérséklet (°C)
1–4. nap 32–33
5–7. nap 30
2. hét 28
3. hét 26
4. hét 24
5. hét 22
123
Tyúktenyésztés
Kor Hőmérséklet (°C)

6–18. hét 20
5.3.1.5. Világítás a nevelés alatt

A világos órák száma, a fény intenzitása erősen hat a tyúkfaj reprodukciós folyamataira, világítási programokkal befolyásolható az ivarérés ideje,
a tojástermelés intenzitása, a tojások tömege, sőt a tojástermelési időszak hossza is. A világítás döntő hatását a tyúk tojástermelésére jól mutatja
a 25. ábra, amely ugyanannak a tojótyúkállománynak a tojástermelését mutatja attól függően, hogy természetes megvilágítást vagy mesterséges
programozott megvilágítást alkalmaztak.
25. ábra - Két azonos tyúkállomány százalékos tojástermelésének alakulása természetes megvilágítás és
mesterséges világítási program alkalmazása mellett (Card–Nesheim 1972)
Növendékkorban alapvető szabály, hogy a világos órák száma nem növekedhet, lehetőség szerint egy minimális szintet elérve és azt tartva csak az
ivarérést közvetlenül megelőző időszakban növelhető a megvilágított órák száma és a fény erőssége. Hatékony világítási programok csak ablaktalan
istállókban, mesterséges világítással valósíthatók meg.
124
Tyúktenyésztés
A nevelés során a világos órák számának változtatásával jelentősen befolyásolható az ivarérés ideje. Egy tojóhibrid-állomány világítási programját
mutatja be a 26. ábra attól függően, hogy az ivarérést gyorsítani vagy lassítani akarják.
26. ábra - Tojóhibridek világítási programjai attól függően, hogy az ivarérést siettetni vagy késleltetni kívánják
Ablakos istállókban külön e célra kidolgozott világítási programok vannak, amelyekkel a csibe kelésének pontos idejét figyelembe véve lehet az adott
esetben legkedvezőbb megoldást választani.
5.3.1.6. Istállóklíma
Tojóhibridek nevelése során kissé könnyebb a megfelelő istállóklímát biztosítani, mint a brojlerhizlalásnál, mert kisebb a saját hőtermelésük, sokkal
kevesebb a pára- és trágyatermelésük is. Az istállón belüli klímaviszonyokkal függ össze az alom állapota is. A megfelelően száraz (20–30%
nedvességtartalmú) almot az állatok jól tudják mozgatni, amit – különösen télen – szemestakarmány alomba szórásával még fokozni is lehet.
125
Tyúktenyésztés
5.3.1.7. A tojóhibrid-állományokkal kapcsolatos műveletek
Az előírt állat-egészségügyi teendőket a megfelelő programok és technológiák megadják.
A tojóhibrid-állományokból a feltűnő testi hibákkal rendelkező egyedeket célszerű folyamatosan selejtezni. A szexálási hibából benn maradt
kakasokat, amint azok felismerhetők, el kell távolítani (szexhibás kakas).
A tojóállományok csőrkurtítása elterjedt gyakorlat, mert így kiküszöbölhető a tollcsipkedés, súlyosabb esetben a kannibalizmus. A csőrkurtítás
csökkenti az állományok takarmánypazarlását, és mérsékli a tojáshéj feltörésének, a tojásevésnek a gyakoriságát is.
A csőrkurtítást akkor végzik jól, ha az a lehető legkisebb stresszt okozza az állománynak, és a csőr nem nő ki újra. A csőrkurtítást csak nagyon
gyakorlott ember végezheti.
A csőrkurtításkor a csőr mindkét kávájának meghatározott részét elektromos árammal izzított pengével (800 °C) eltávolítják. Akkor jó a kurtítás, ha
az orrlyukak előtt 2 mm-rel vág a kés úgy, hogy az alsó csőrkáva hosszabb marad a felsőnél (27. ábra).
27. ábra - Helyesen végzett csőrkurtítás
Gyakorlati tapasztalatok alapján sok előnye miatt a legjobb a csőrkurtítást 6–8 napos korban végezni. Később egy alkalommal szükség lehet
korrekcióra, utánigazításra, legkésőbb 18 hetes korig. Csőrkurtítás után egy hétig az itatók víz- és az etetők takarmányszintjét magasabban kell
tartani, mert a csibék nehezebben esznek és isznak. Szopókás itatók esetén kiegészítő nyílt víztükrös itatók beállítása indokolt. A vérzés veszélye
miatt szulfonamid-tartalmú készítmények alkalmazása szigorúan tilos!
126
Tyúktenyésztés
5.3.1.8. Tojóhibridek ketreces nevelése

Az árutermelés céljából tartott tyúkállományoknak több mint 75%-át ketreces rendszerekben nevelik világszerte, csupán néhány európai országban
korlátozzák, illetve tiltják e tartásmódot.
Ketreces tartásban javul az épületkihasználás, jól szabályozható a tojótyúkonkénti takarmány- és ivóvízellátás, a munkafolyamatok könnyen
gépesíthetők, az állatok sokkal kevésbé fertőződhetnek (paraziták, kokcidiózis), az ember egészségére nézve minimalizálja a veszélyforrásokat (pl.
porártalmak), könnyebb jó istállóklímát kialakítani, alapvetően azért, mert a trágya folyamatosan elválasztható a belső térből. Hátránya, hogy jóval
nagyobb a kezdeti beruházási igény, az állatvédők nehezményezik, hogy a ketreces tartás erősen korlátozza a csirkék és tojók számos gyakori
viselkedési formájának gyakorlását (porfürdőzés, kaparás stb.).
Ketrecben nevelt jércéket csak ketreces tartási módban ajánlott tojatni. Ugyanakkor bármely padozatos módszerrel nevelt jérce kiváló teljesítményt
nyújthat ketreces tartásban.
Ma már egy fázisban történik a jércenevelés naposkortól a tojóházba telepítésig. A jércenevelő ketreceknek világszerte sokféle típusa alakult ki.
Lehetnek egy- vagy többszintesek, attól függően, hogy milyenek a helyi adottságok és igények.
Egy-egy nevelőketrec alapterülete változó lehet (pl. 600×600, 450×900, 500×900 mm), magasságuk általában 300–400 mm – ennél magasabbat
írnak elő egyes országokban az állatvédelmi törvények –, a mélység 450–500 mm.
Az ajánlott férőhely-, etető- és itatótérigényt a 45. táblázat tartalmazza.
45. táblázat - Ketrecben nevelt jércék ajánlott férőhely-, etető- és itatótérigénye, a típustól és a kortól függően
0–6 7–18 19
Megnevezés
hetes korban
2
Férőhely: cm /állat
leghorn 140 300 400
középnehéz 160 350 450
Etetőtér: cm/db
leghorn 3,5 7 9
középnehéz 3,5 8 10
Itatóigény db/csésze db/csésze db/szelep
leghorn 15 10 6
középnehéz 15 8 4
127
Tyúktenyésztés
A nevelőketreceknél általában vályús etetőket használnak, a ketrecek belső részében helyezik el az állítható magasságú csészés vagy szopókás
itatókat.
5.3.2. Naposcsibék fogadása, istállóklíma

A naposcsibék fogadáskor azokban a ketrecekben (sorokban, szinteken) kell az előírt hőmérsékletet biztosítani, ahová a csibéket telepítettük. Egy-,
esetleg kétszintes ketrecrendszernél igen gazdaságos az ún. helyi fűtés alkalmazása (pl. műanya). Többszintes ketrecrendszereknél a teremfűtés
az általános és biztonságos. (46. táblázat)
46. táblázat - A tojóhibrid csibék hőmérsékletigénye

Kor (nap) Hőmérséklet (°C)
1–4 34–35
5–7 32
8–14 30
15–21 27
22–28 24
22–28 24
29–35 22
36–119 20
Az első napokban a megfelelő páratartalom biztosítása alapvető fontosságú, mert a csibék könnyen kiszáradhatnak.
A naposcsibéket az ún. fogadószintekre telepítik (ez pl. 3 szintes rendszerben a legfelső szint, 5 szintesben a 2–3. szint). A fogadószinteken legyen
optimális és erős a megvilágítás (35 lux) és az előírt a hőmérséklet.
A ketrecek aljára naposcsibe-fenékrács (pelenka) kerül, amit tiszta, száraz, durva felületű papír is helyettesíthet, amire a takarmány is szórható.
Szelepes itatóknál a szelepek mozgatásával jól látható, csillogó vízcseppeket kell képezni, hogy a csibék azonnal megtanuljanak inni. Csészés
itatókból a csillogó vízfelület ivásra ingerli a csibéket.
A világítási alapprogram ugyanolyan, mint a padozatos tartásban, az eltérés annyi, hogy 4 napig 24 órás megvilágítás ajánlott. A korlátozott
fényintenzitás alsó határa egyszintes ketrecrendszernél 5 lux, többszintesnél a legalsó szinten 3 lux.
A csibék széttelepítése a nevelőházba minél gyorsabban célszerű, az állatok fejlettségétől, a klimatizálási és a többi műszaki-technológiai adottságtól
függően.
128
Tyúktenyésztés
5.3.3. Csőrkurtítás, körömvágás, tarajvágás

A csőrkurtítás ketreces tartásban éppúgy ajánlott, mint padlós tartásban, időpontja is azonos. Leghorn típusú jércék középső három körmét és taraját
is le szokták vágni, még a keltetőben, hogy a körmök, túl hosszúra nőve, ne akadjanak a ketrecrácsba, és a nagyra növő tarajok ne zavarják az
állatokat evés és ivás közben.
5.3.4. Selejtezés
A nevelési idő alatt általában két alkalommal selejteznek: 8 hetes kor körül és a tojóházba telepítéskor. Célszerű az állomány selejtezése minden
olyan alkalommal is, amikor amúgy is kézbe vesszük az állatokat (pl. oltások).
Selejtezni az alkati és egészségi szempontból nem megfelelő egyedeket kell, valamint a szexálási hiba folytán a jércék között maradt kakasokat.
A gyengén fejlett, a beteg, a hibás csőrű és lábú, a görbe mellcsonti taréjú és nem a jércére jellemző másodlagos ivarjelleget mutató egyedeket nem
szabad a tojóházba áttelepíteni. Ezek ugyanis ott csak takarmányfogyasztók lesznek anélkül, hogy kielégítő tojástermelést érnének el. Tojóházba
csak egyformán fejlett, egészséges jércéket telepítsünk.
5.3.5. Áttelepítés a tojóházba

A tojóházba telepítés súlyos töréssel jár, ezért az állatokat lehetőleg kék fényben vagy félhomályban fogjuk össze, a lehető legkíméletesebb módon.
A jércéket szárnyuknál és lábuknál összefogva kell a szállítóketrecekbe tenni. Vigyázni kell arra, hogy a ketreceket ne zsúfoljuk túl állatokkal. A
szállítást a lehető legrövidebb időre korlátozzuk.
Nyáron a hűvös napszakokat válasszuk; ha hideg időben szállítunk, a megfázás veszélyének mérséklésére a szállító járművön lévő ketrecek elejét
és tetejét takarjuk le ponyvával. Mélyalmos tojóházba telepítéskor, különösen leghorn típusú, élénk vérmérsékletű jércékkel gyakran előfordul, hogy
új helyükön megijedve, az istálló sarkába összefutnak, és segítség hiányában az állomány kisebb-nagyobb hányada megfullad. Ez a „megijedős”
időszak a gondozóktól fokozott figyelmet és nagyon nyugodt viselkedést követel.
A tojóhibrideket legkésőbb 17–18 hetes korban telepítsük át a tojóházakba. A már tojástermelésüket megkezdett vagy az azt éppen megkezdő
állományok számára az áttelepítés túl nagy stresszel jár, hiszen szervezetüket az ivaréréssel és tojástermeléssel járó élettani-hormonális folyamatok
amúgy is erősen terhelik.
5.3.6. A tojóházi tartás

Az árutojás-termelés alapvetően két tartási módszerrel történhet: padlós és ketreces rendszerben. Az utóbbi évtizedben néhány európai országban,
döntően az állatvédelmi mozgalmak hatására, ún. alternatív tartási módszerek is terjednek.
129
Tyúktenyésztés
5.3.7. Padlós tojótyúktartás

A padlós tartásrendszernek három változata terjedt el: a mélyalmos, a rácspadlós és a mélyalmos (60–40%-os) kombinációja és a rácspadlós (100%)
megoldások.
A mélyalmos tartás ma már ritka, itt az istálló alapterületét 8–10 cm vastagon bealmozzák. Az etetők, itatók az alom fölött vannak, az istálló hosszanti
irányában leggyakrabban a falak mentén vannak a tojófészkek, ha lehet, előnyösebb azokat blokkokban, a falakra merőlegesen elhelyezni.
A részben mélyalmos, részben rácspadlós istállóban az etetők és az itatók a rácspadlón vannak, a tojófészkek vagy a hosszanti falak mentén, de
ha a rácspadló az alapterület 60%-át meghaladja, a tojófészkek merőlegesen a rácsra helyezendők (28. ábra).
28. ábra - Rácspadlós tojóistálló
130
Tyúktenyésztés
A teljesen fa- vagy drótrácsos rendszerben a tojófészkeket a falak mentén és az istálló középső részén keresztben célszerű elhelyezni úgy, hogy
azok a legkevésbé akadályozzák a keresztirányban kialakított szellőzést.
Mélyalmos nevelőistállóból rácspadlós tojóházba át lehet telepíteni jércéket, fordítva azonban nem, a kokcidiózis veszélye miatt. A teljesen rácspadlós
istállóba történt áttelepítés után 2–3 héttel a kokcidiosztatikumok a takarmányból már kihagyhatók.
A különböző padlós tartásrendszerekben a telepítési sűrűség eltér egymástól (47. táblázat).
47. táblázat - A különböző padlós rendszerekben ajánlott telepítési sűrűség

Leghorntípus Középnehéz típus
Tartási rendszer 2
(db/m )
Mélyalmos 7 6
Rácspadló + mélyalom (60–40%) 9 7
Teljes rácspadló 11 9
Az etető- és itatóférőhely-szükségletet a nevelési fejezetben már megadtuk.
A tojóházak fontos berendezési tárgyai a megfelelő kivitelű és számú tojófészkek.
Az egyedi tojófészek 30–35 cm magas, 25 cm széles és 30–35 cm mély, anyaga legyen könnyen tisztítható, színe sötét árnyalatú. A tojófészkek 2
vagy 3 szinten egymás fölé építhetők, az alsó szintet a padozattól 60 cm magas lábazat válassza el. Egy tojófészek 4 tyúkra elegendő.
A csoportos tojófészkek 2–2,5 m hosszúak, 60 cm szélesek, a bebúvónyílások oldalt vannak. 50–60 tyúk használhat egy tojófészket.
Csoportos tojófészek használatakor magasabb a törött héjú tojások aránya, mint egyedi fészekben. Ma már sokféle automatikus tojásgyűjtéssel
kombinált tojófészek van.
A jércék betelepítésekor mindaddig, amíg az állomány meg nem kezdi a tojástermelést (1–2 hét) a tojófészkeket zárva kell tartani, ugyanakkor
törekedni kell arra, hogy az első tojást már a fészkekbe tojhassák. A jól nevelt, kiegyenlített állományoknál a termelésbe lendülés robbanásszerűen
gyors, erre előre számítani kell, és fel kell készülni rá.
A tojóistállók ideális hőmérséklete 18–23 °C, melegnek a 27 °C feletti istálló-hőmérséklet számít, ahol már jelentősen nő a vízfogyasztás, csökken
a takarmányfogyasztás.
A jól szigetelt istállókban megfelelő állatsűrűség és ventilátorüzemelés mellett télen nem kell fűteni. Nyári, tartós kánikulában 35–38 °C-ra is
felmelegedhet az istálló belső tere; szükség esetén a tető és az istálló környezetének locsolásával, maximális hatékonyságú ventilációval, az etetési
időszak hűvös napszakokra történő időzítésével lehet a vészhelyzetek kialakulását megelőzni. A tojóházakban a megvilágított órák száma a 35–
131
Tyúktenyésztés
36. tojóhétig 15–16 óráig növelhető, és ez marad a tojóidőszak végéig. Az egyes hibridekre vonatkozóan kisebb eltérések lehetnek, amit mindig
megadnak a hibrideket tenyésztő, forgalmazó vállalatok.
5.3.8. A tojások gyűjtése

A tojók napi életritmusa igazodik az alkalmazott világítási programhoz. A tojások megtojási gyakorisága állományszinten a villanygyújtást követő
időszakban a következő:
az első órában még kevés a tojás,
a 2–3. órában termelődik a napi tojás 40%-a,
a 4–5. órában a 30%-a,
a 10–11. órában alig tojnak a tyúkok.
A tojófészkek este lezárandók, villanygyújtás előtt nyitandók. A tojásokat naponta legalább kétszer, melegben háromszor kell gyűjteni.
A padlós tartási rendszerben a tyúkok egy része az alomba vagy a rácsra tojik. Az ún. alomtojások jelentős veszteség forrásai lehetnek nem megfelelő
gondozás esetén.
5.3.9. Ketreces tojótyúktartás

A ketreces tojótyúktartás világszerte a legelterjedtebb módszer. Több országban kizárólag ketrecben tartják a tojótyúkokat. A ketreces tartás előnyei
a következők:
• azonos alapterületű tojóházban többször annyi állat helyezhető el mint bármely más tartásmód mellett,
• állat-egészségügyi szempontból sokkal kedvezőbbek a feltételek,
• a tojás tisztább, megszűnik vagy minimálisra csökken a tojásevés,
• kedvezőbbé tehető az istállóklíma azáltal, hogy a trágya naponta vagy meghatározott időnként eltávolítható az épületből,
• jelentősen növelhető a munka termelékenysége azáltal, hogy szinte minden munkafolyamat – beleértve a tojásgyűjtést is – gépesíthető,
• könnyebbé válik a dolgozók munkája, áttekinthetőbbek, jobban el-lenőrizhetőbbek az állományok,
132
Tyúktenyésztés
• csökken az egy tojás előállítására felhasznált takarmány mennyisége (kevesebb mozgás, csökken a takarmánykiszórás),
• könnyebben megoldható a gondozói létszám időszakos csökkentése (munkaszüneti napok).
A ketrecrendszereknek két alapvető típusa terjedt el, az egyszintes (flat deck) és a többszintes ketrecrendszerek. Hazánk klimatikus adottságai mellett
mindkettő alkalmazható. A melegebb éghajlatú országokban – nyitott oldalfalú istállókban – a kaliforniai típusú rendszereket alkalmazzák (2–5 szint).
Az egyszintes rendszerű ketrecek – melegebb éghajlatú országok kivételével – kevéssé terjednek, mert az istálló alapterületére vonatkoztatott
2
férőhely-kihasználás nem olyan kedvező, mint a többszintes rendszerekben (15–16 tojó/alapterület m ). Az állatokat kaparóláncos, vályús önetetőből
takarmányozzák, és súlyszelepes csepegős vagy vályús túlfolyós itatóból itatják. A trágya a ketrecsor alján kialakított aknába hullik, ahonnan gépi
úton – vagy ritkábban vízöblítéssel – távolítják el (29. ábra).
29. ábra - Egyszintes ketrecrendszer elvi elrendezése: 1. ketrec, 2. etetővályú takarmánykiosztó lánccal, 3.
csepegtető itató, 4. tojásgyűjtő szalag, 5. trágyaszán
A többszintes ketrecrendszereknek (battériák) számos változata van, a kétszintestől a sokszintesig, a gyakorlatban 5 szintnél magasabbra nagyon
ritkán építenek battériás rendszereket. Világszerte gyakoriak a két- és háromszintes rendszerek (30. és 31. ábra).
133
Tyúktenyésztés
30. ábra - Kétszintes ketrecrendszer elvi elrendezése: 1. csepegtető itató, 2. etetővályú takarmánykiosztó lánccal,
3. tojásgyűjtő szalag, 4. trágyafelfogó lap, 5. trágyacsatorna
134
Tyúktenyésztés
31. ábra - Háromszintes ketrecrendszer elvi elrendezése: 1. ketrec, 2. itatóvályú, 3. etetővályú, 4. trágyalap, 5.
takarmánykiosztó kocsi, 6. tojásvédő lemez
Az elhelyezési rendszer jellemezhető a ketrecszintek egymásra építésével, és az egyes ketrecek egymáshoz képest elfoglalt helyzetével. Az
egyes szintek egymásra helyezése lehet lépcsőzetes, trágyalemezzel kombinált vagy egymásra építve trágyaszalaggal megoldott trágyaeltávolító
rendszerű. A lehetséges kombinációk száma nagy, könnyű alkalmazkodást téve lehetővé az adott igényekhez, adottságokhoz (32. ábra).
135
Tyúktenyésztés
32. ábra - A tojóketrecek elhelyezésének lehetőségei a) függesztett lépcsős, kétszintes battéria; b) függesztett
lépcsős, kétszintes, középen zárt battéria; c) egyszintes, külön itatós, etetős battéria; d) egyszintes battéria
közös itatóval; e) egyszintes battéria közös etetővel és itatóval; f) kétszintes lépcsős, kétszintes trágyabattéria;
g) kétszintes, ék alakba rendezett battéria; h) szalagos battéria; i) kétszintes battéria automata tojáskiadóval,
trágyalemezzel; j) lépcsős, háromszintes battéria; k) háromszintes, ék alakba rendezett battéria trágyalemezzel; l)
négyszintes, Kalifornia-rendszerű battéria; m) egyszintes battéria automata tojáskiadóval
Az utóbbi időszakban kialakítottak olyan többszintes (3–5) battériákat, illetve tojóházakat, amelyekben a trágya az egyes ketrecsorok alól az istálló
megemelt padlószintje alatt kiképzett, mintegy 2 m mély trágyatérbe hullik. Ezen a trágyatéren áramlik át – megfelelő ventilátorrendszer segítségével
– a tojóház teljes szellőztetéséhez felhasznált levegő, ami az eredetileg 70%-os nedvességtartalmú trágyát 30–32%-os nedvességtartalomig
előszárítja. A trágyatérből a trágya erőgéppel vagy automata trágyakihordó berendezéssel bármikor elszállítható. Az előszárított trágya –
136
Tyúktenyésztés
viszonylag kis energiaráfordítással – teljesen megszárítható és speciálisan zsákolt trágyaként hasznosítható. Az utóbbi technológiák kialakítására a
környezetvédelmi – világszerte mind szigorúbb – előírások kényszerítették rá az eszközgyártó vállalatokat és a baromfitartókat egyaránt (33. ábra).
33. ábra - Trágyaszárítós tojóház
Általános kívánalom, hogy a ketrecek olyan anyagokból készüljenek, amelyek a víznek és az ammóniának ellenállnak, szilárdak és rugalmasak.
A tojóidőszak befejeztével a ketrecek erős vízsugárral könnyen moshatók. A gondos mosást fertőtlenítés követi. A ketreces tojóházakban általában
formalingázzal fertőtlenítenek. Kerülni kell minden olyan fertőtlenítőszer használatát, amely a fém alkatrészeket megtámadhatja.
A ketrecek lehetnek egyedi vagy csoportos tojóketrecek. Egyedi ketreceket csak kísérletekben és nemesítő központokban alkalmaznak. Az árutojás-
termelésben csoportos ketreceket használnak. Európában a három-négy állat elhelyezésére szolgáló ketrecek a legelterjedtebbek. Az európai
2 2
gyakorlatban a 40×45 cm-es, 1800 cm -es alapterületű ketrec terjed, amelybe négy tyúkot helyezve tojónként a 450 cm -es férőhely – amely
minimális, törvényben meghatározott igény – biztosított. A tyúkok számára a 40 cm-es minimális magasság elegendő, de állatvédő csoportok nagyobb
belmagasságok előírását szorgalmazzák. A hazánkban elterjedt 40×40 cm-es alapterületű ketrecekbe négy tojót helyezve már nem teljesíthetők az
EU-követelmények.
A ketrecenként betelepíthető tojók száma igen széles határok között változik. Vannak országok, ahol törvények szabályozzák az egy tojóra
minimálisan engedélyezett férőhelyet. A legtöbb országban azonban ökonómiai-biológiai megfontolások alapján döntenek.
2
Az USA-ban jelenleg a gazdaságosság maximumát 310–350 cm /ketrec alapterület tojónkénti biztosítása jelenti, amely lényegesen magasabb
telepítési sűrűség, mint amit az EU megenged.
137
Tyúktenyésztés
A ketrecenként elhelyezett tojók számának változtatása a tojástermelést és az egyéb értékmérőket jelentősen befolyásolja (48. táblázat).
48. táblázat - A tojótyúk értékmérő tulajdonságainak változása a ketrecenként telepített állatlétszámtól függően
(140–550 napos kor között) Horn P. (1981)
Értékmérők
Telepítési sűrűség A tojó típusa tojástermelés tojástermelés

testtömeg tojóházi a tojások átlagos
átlaglétszámra induló
(éves) (kg) elhullás (%) tömege (g)
(db) létszámra (db)
3 tojó/ketrec leghorn 307 292 1,79 9,6 59,8
2
(0,053 m /tojó) középnehéz 284 272 2,47 7,9 60,5
A teljesítmények változása a 3 tojó/ketrec telepítési sűrűséggel elért paraméterekhez viszonyítva
4 tojó/ketrec leghorn –1,7% –5,5% –0,2% +3,8% –0,7%
2
(0,04 m /tojó) középnehéz –4,3% 7,4% 2,9% +3,3% –0,7%
5 tojó/ketrec leghorn –5,9% –12,9% –4,3% +10,9% –0,7%
2
(0,032 m /tojó) középnehéz –15,8% –32,8% –10,1% +23,9% –1,1%
2
A kísérletek tapasztalatai alapján a középnehéz tojóhibrideknek minimálisan 0,04 m ketrec-alapterület és mintegy 100 mm egyoldalú vályúhossz
szükséges tojónként. Ez – a gazdaságos termelés veszélyeztetése nélkül – maximálisan 4 tojó betelepítését teszi lehetővé egy-egy nálunk elterjedt
battériatípusba.
2
Könnyű testű, leghorn típusú tojóknak (testtömeg 1,6–1,8 kg éves korban) a tojónkénti 0,04 m ketrec-alapterület és a 100 mm egyoldalú vályúhossz
2
csaknem optimális, de esetenként, ökonómiai okokból, 0,032–0,035 m /tyúk telepítési sűrűség is megengedhető (5 tojó/ketrec). Természetesen a
telepítési sűrűség növelése minden esetben csökkenti a tojónként termelt tojások számát, fokozva a tojóházi kieséseket.
A tojóházak beruházási költségeinek növekedése, valamint az átlagosnál kedvezőbb tojásértékesítési árak általában a telepítési sűrűség növelése,
míg a fordított tendenciák a ketrecenként telepített tojók számának csökkentése irányába hatnak.
Az Európai Unió állatvédelmi indíttatású szabályozásai az árutojás-termelésben érdemi korlátokat szabhatnak a gazdaságossági megfontolásoknak.
5.3.10. Itatás, ivóvízellátás

A leggondosabb tartás és takarmányozás mellett sem érhetők el megfelelő tojástermelési eredmények, ha az ivóvízellátásban a legkisebb
zavarok is mutatkoznak. A folyamatos ivóvízellátásban jelentkező kiesések sokkal nagyobb mértékű tojástermelési visszaesést okoznak, mint a
138
Tyúktenyésztés
takarmányellátásból eredő hibák.48 órás vízhiány már a tojóállomány részleges vedlését, 72 órás pedig teljes vedlését okozza. 36–48 órás vízhiány –
az istálló-hőmérséklettől és a termelés intenzitásától függően – két héten belül 40–70%-os tojástermelés-csökkenést okoz. Rövid ideig tartó vízellátási
zavarok hatására a tojás tömege minden esetben csökken még akkor is, ha a tojástermelés változatlan marad.
Ha 10 °C-nál hidegebb az ivóvíz, megfázást okozhat, ha túlzottan meleg, akkor csökken a vízfogyasztás, ami mind a tojástermelés, mind a tojás
tömege szempontjából káros.
A tojótyúk napi vízfogyasztása a testtömegtől, a hőmérséklettől és a tojástermelés intenzitásától függ. A napi vízfogyasztás 15–20 °C hőmérsékleten,
étvágy szerinti takarmányozás mellett megközelítően a takarmányfelvétel kétszerese. A tojótyúk 16 °C hőmérsékleten mért vízfogyasztása 32 °C-
on megduplázódik, mert a fölösleges hőjétől csak párologtatás útján képes megszabadulni.
Egy könnyű testű, leghorn típusú tojótyúknak a tojástermelés intenzitásától függő napi vízfogyasztását a 49. táblázat ismerteti. A tojótyúk
vízfogyasztása határozott napi ritmust követ (34. ábra).
49. táblázat - Könnyű testű tojóhibridek vízfogyasztása optimális (15–18 °C) hőmérsékleten, a tojástermelés
intenzitásától függően (Scholtyssek 1987)
Tojástermelés Napi fogyasztás (liter/1000 tyúk)

10 152
50 204
60 230
70 231
80 246
90 257
139
Tyúktenyésztés
34. ábra - Az átlagos vízfogyasztás napi változása a tojóházban 14,5 órás megvilágítás mellett (1000 tyúk, 20 °C
hőmérséklet)
Az ivóvíz-szolgáltató rendszer kapacitásának tervezésekor tehát nemcsak a tyúkok napi összes vízigényét kell figyelembe venni, hanem a napszaktól,
az etetések idejétől függő csúcsigényeket is.
Az itatórendszerek hibátlan működésének folyamatos ellenőrzése tehát rendkívül fontos a tojóházakban, sőt ketrecsoronként, emeletenként és
itatónként külön-külön is. Vízfogyasztásmérő órák beszerelésével igen kis többletköltséggel mód van a tojóhibridek istállónkénti, sőt ketrecsoronkénti
vízfogyasztásának mérésére és napi ellenőrzésére. A vízfogyasztás változása idejében felhívja a figyelmet az itatórendszerek meghibásodására,
sőt betegségek fellépésére (a beteg állatok vízfogyasztása jelentősen csökken) és takarmányozási hibákra is.
5.3.11. Istállóklíma
A tojótyúkok számára 13–18 °C-os istálló-hőmérséklet az optimális. Az optimálisnál alacsonyabb hőmérséklet kevésbé hátrányos (+8 °C-ig), mint
a magas.
Az ideális relatív páratartalom a tojóházban 60–75%. Alacsonyabb páratartalom mellett igen erős a porképződés, és ez hajlamossá teszi az állatokat
légzőszervi megbetegedésekre. Az erős porképződés okozza az ún. ketreccsíkos tojások számának növekedését is ketreces tojóházakban.
140
Tyúktenyésztés
3 3
A tojótyúk minimális légcsereigénye télen 1,5 m /óra testtömeg-kilogrammonként, nyáron a maximális igény 5–7 m /óra testtömeg-kilogrammonként.
Alapvető tehát a különbség a téli és nyári ventiláció között. Télen ugyanis a ventilációval elegendő oxigénről kell gondoskodnunk a káros gázok és a
por egyidejű eltávolításával, az optimálisat megközelítő levegő-hőmérséklet fenntartása mellett. Nyáron a ventilációnak az előbbieken kívül az állatok
hő- és páraleadásának megkönnyítését is lehetővé kell tennie. Ezt kizárólag a légmozgás sebességének, illetve az időegységenként átáramoltatott
levegő mennyiségének növelésével érhetjük el (50. táblázat).
50. táblázat - A levegőáramlás sebességtől függő hűtőhatása

Légsebesség (m/s) Hűtőhatás (°C)
0–0,1 0
0,25 0,5
0,5 1,7
1,3 3,4
2,6 5,6
Hűtőhatás: a baromfira gyakorolt hőérzetet fejezi ki.
Nyáron a porképződés is sokkal nagyobb. A por folyamatos eltávolítása csak fokozottabb ventilációval érhető el. A többszintes ketrecekkel felszerelt
tojóházakban különös gonddal kell ügyelnünk arra, hogy a felső – mindig a legmelegebb – légréteget is kicseréljük, átöblítsük, amit a ventilátorok
terelőlemezeinek megfelelő beállításával érhetünk el.
A korszerű, ketreces tojóházakban a jó istállóklíma optimális fenntartásában nagy jelentőségük van az automatikusan vezérelt, elektronikusan
szabályozott szellőztetési rendszereknek. Kézi vezérlés esetén is fontos, hogy a ventilátorok fordulatszáma változtatható legyen.
5.3.12. Tojásgyűjtés és -tárolás

Kézi tojásgyűjtésnél is akár 30 000 tojó tojását képes egy jól begyakorlott személy begyűjteni a folyosókon tolható vagy felső pályás kocsi
segítségével. A tojásokat ugyanannyiszor célszerű gyűjteni, mint padlós tartás esetében.
A tojásgyűjtőről az istálló légterén kívüli tojásosztályozó gépbe juttatható a tojás. Ez tömege szerint osztályozza, sőt egyes géptípusok esetében
csomagolja is a tojást. Osztályozás előtt célszerű lámpázni. Az ún. „lámpatörött” tojások létojásként értékesíthetők.
A tömegük szerint szétválogatott és csomagolt tojásokat elszállításig hűtőtárolóban kell tárolni, amelynek hőmérséklete a 16 °C-ot lehetőleg ne
haladja meg, és a relatív páratartalom 80% körüli legyen.
A ketreces tojástermelésben a tojástörés jelentős kárt okoz. Elfogadható, ha a törött és repedt héjú tojások aránya nem haladja meg az összes tojás
5–6%-át, az osztályozást is beszámítva.
141
Tyúktenyésztés
5.3.13. A tojótípusú állományok termelékenységének állományszintű értékelése

A termelés során folyamatosan vezetett adatokból az alábbi, leggyakrabban használt értékelési indexek számíthatók:
Ugyanezek az indexek a megfelelő adatok behelyettesítésével módot adnak a heti, havi és évi, az egész tojóperiódust átfogó értékelésre is.
A leghorn típusú, fehér héjú tojást termelő és a középnehéz, barna héjú tojást termelő tojóhibridek tojástermelő képessége között ma már nincsenek
számottevő különbségek (51. táblázat).
51. táblázat - Egy leghorn típusú fehér tojóhibrid és egy középnehéz, barna héjú tojást termelő hibridállomány
tojástermelési intenzitása (%) az életkortól függően 504 napos korig (72 hét)
Tojástermelési % bennálló állományra
Életkor (hét)
leghorntípus (Shaver 288) középnehéz típus (Tetra SL)
19 5 1
20 21 10
21 38 35,4
22 57 68,8
23 76 85,3
24 88 90,0
25 91,8 92,0
26 92,0 92,9
27 92,4 93,5
28 92,2 93,8
29 91,9 93,9
30 91,6 94,0
35 90,4 92,9
40 88,3 90,9
142
Tyúktenyésztés
Tojástermelési % bennálló állományra

Életkor (hét)
leghorntípus (Shaver 288) középnehéz típus (Tetra SL)
45 85,4 88,5
50 82,5 86,0
55 79,8 83,0
60 76,8 81,0
65 73,8 78,0
70 71,0 75,0
Helyes állománygondozás mellett 70–72 hetes korra mindkét hibridtípus képes 300 tojás megtermelésére beólazott tojóra számítva úgy, hogy az
átlagos tojástömeg meghaladja a 60 g-ot. Ezért a hibrid megválasztásának szempontjait más tényezők döntik el (pl. a tojáshéj színe, a héjszilárdság,
a stressztűrő képesség, a takarmányozással szemben támasztott igények, a selejt tyúk értékesítési lehetőségei, a termelést szervező integrátor
igényei, a tojóházba telepíthető jércék ára). A tojáshéj színének semmilyen hatása nincs a tojás táplálóanyag-tartalmára, beltartalmi értékére – amint
ezt számos ellenőrző vizsgálat meggyőzően igazolja –, szemben avval a közvéleményben széles körben elterjedt téves nézettel, miszerint a barna
héjú tojások beltartalmi szempontból értékesebbek a fehér héjúaknál.
5.4. A hasznos termelési időszak meghosszabbításának lehetőségei a

tyúktenyésztésben
A modern tyúktenyésztésben, az iparszerűvé vált termelés gyakorlatában általánosan elterjedt, hogy mind a tenyészállományokat, mind az árutojás-
termelő állományokat csupán egyetlen termelési ciklusban, az ivarérést követő évben hasznosítjuk. Régóta ismert tény azonban, hogy a tyúkfaj,
adottságainál fogva, ennél jóval hosszabb ideig is képes – ha kissé csökkenő mértékben és hosszabb-rövidebb vedlési időszakot közbeiktatva is –
egészsége károsítása nélkül magas színvonalú tojástermelésre.
A madárvilágban a vedlés természetes folyamat, amelynek során a madarak teljesen megújítják tollazatukat, pl. a költözés megkezdése vagy a
hideg évszak beköszöntése előtt. A házityúk őse, a bankiva tyúk egyszer vedlik évente; a vedlés nem függ össze a tojástermelési ciklusokkal. A
házityúk a tojástermelés fokozása érdekében történő sok évszázados szelekció következtében csak a tojástermelési időszak befejezésekor esik át
egy teljes tollváltási időszakon, amely természetes körülmények között négy hónapig tart. Ez egyúttal a tojástermelés és a reprodukció szempontjából
is pihenőidőszak. Az elmúlt két évtizedben kidolgozott módszerekkel lehetségessé vált – nagy biztonsággal és nagy állományokkal – a vedlési
folyamat szabályozása, a tollváltási folyamat felgyorsítása úgy, hogy a vedlés teljesen lezajlik 6–8 hét alatt. A mesterségesen előidézett vedlés,
illetve a vedletés képessé teszi a tyúkokat (és a kakasokat is) arra, hogy az első befejezett tojóév után – a mesterséges vedletést és így pihentetést
követően – újabb tojástermelési, illetve reprodukciós ciklusba kezdjenek.
143
Tyúktenyésztés
5.4.1. A tyúkállományok vedletése, többciklusos termelés

A mesterséges vedletési eljárások alkalmazását több tényező teszi indokolttá tenyészállományok és tojóhibridek esetében is (pl. a tojásárak
szezonális változása, az üres tojóházi kapacitások gyors betelepítési igénye, a fiatal, tojóérett jérceállomány magas ára és emiatt a túlzottan magas
tyúkamortizációs költségek, a váratlan többletkereslet naposcsibére, tojásra stb.).
Tenyészállományok (szülőpárok) mesterséges vedletését indokolják továbbá speciális nemesítési, szelekciós megfontolások, állategészségügyi
okok is.
A mesterséges vedletés eredményes végrehajtásának számos lehetősége van, amelyek az ivóvíz és a takarmány többé vagy kevésbé szigorú
időszakos megvonásán, valamint a megvilágítás idejének és intenzitásának erőteljes csökkentésén alapulnak.
A felsorolt környezeti tényezők – takarmányozás, itatás, világítás – kedvezőtlenné alakításának együttes hatása révén az a cél, hogy olyan mértékű
stressznek tegyük ki a tyúkállományokat, amelynek következtében a vedlés, a tollazat elvesztése, a tojástermelés megszűnése az állomány minden
egyedénél meggyorsul, ugyanakkor csak olyan mértékű stresszt jelentsen a beavatkozás, ami nem vezet érdemi egészségi károsodáshoz.
Egy klimatizált istállóban vagy melegebb éghajlaton is (Kalifornia) végrehajtható vedletési programot mutatunk be az 52. táblázatban.
52. táblázat - Kalifornia típusú, meleg égövi vedletési program (vízmegvonás nélkül)
Nap Takarmány Víz Világítás

1–10 nincs van 8 óra
11–28 teljes takarmányadag zúzott van 8 óra
gabonával
29–11 teljes takarmányadag tojótáppal van 16 óra
Hazánkban a kaliforniai programot nagy biztonsággal lehet alkalmazni ablaktalan, klimatizált istállókban, mert nem szükséges a víz megvonása,
amit több vedletési program tartalmaz, és ami nyáron, nagy melegben kritikus lehet. A középnehéz tojóhibridek esetében, de különösen hústípusú
szülőpárok vedletésekor a kívánatos 30%-os testtömegcsökkenést néha csak a koplaltatási időszak néhány napos megnövelésével lehet elérni,
különösen nyáron, amikor a tyúkok energiavesztesége kisebb. A testtömegveszteség felét a tyúkok már a vedletés kezdetét követő első hónap
végéig visszahízzák.
A vedletési program végrehajtása közben a reprezentatív testtömegmérés nélkülözhetetlen. Tojótípusú állományok már 9–10 havi tojástermelés után
vedlethetők, leginkább azonban 11–12 havi első termelési időszak után kerül sor a vedletésre. A tojótípusú állományok vedletéskori életkorának
hatását a második tojóciklus tojástermelésére a 53. táblázat mutatja.
144
Tyúktenyésztés
53. táblázat - A tojók vedletéskori életkorának hatása a második tojóciklus tojástermelésére (Univ. California 1988)
A tojó kora vedletéskor (hét)

Időpont <55 55–59 60–64 65–69 70–74
tojástermelés (%)
Csúcstermelés 82 82 80 80 78
30. tojóhét 72 72 70 69 67
40. tojóhét 64 64 63 61 58
Hústípusú tyúkok mesterséges vedletését az első 7–8 termelési hónap lezárása után kezdik. A vedletés alatt az elhullások mértéke – szakszerű
végrehajtás esetén – nem haladhatja meg a 4–5%-ot. A vedletési program szakszerű végrehajtás esetén csak a gyenge konstitúciójú vagy már
amúgy sem egészséges tojókat „selejtezi”.
5.4.2. A mesterséges vedletést követő termelési ciklusok főbb jellemzői

A tojótípusú tyúkok második tojástermelési időszaka 6–9 hónapra terjedhet, a hústípusúaké maximálisan 8 hónap lehet.
A 35. és a 36. ábrán a tojó- és hústípusú tyúkállományok vedletést követő tojástermelési időszakára jellemző százalékos tojástermelési görbéket
mutatjuk be, összehasonlítva az első periódusban nyújtott teljesítménnyel. A második tojástermelési ciklusban az állományok típusától, az első
tojóévben nyújtott teljesítménytől, a vedletési program többé-kevésbé sikeres végrehajtásától függően nagyobb a szóródás az állományok között,
mint az első termelési időszakban.
145
Tyúktenyésztés
35. ábra - Leghorn típusú tojóhibridek tojástermelése az első és a mesterséges vedletést követő második és
harmadik ciklusban (North, McO. és Bell, D. D. 1990)
146
Tyúktenyésztés
36. ábra - Hústípusú tojók (brojler szülő) tojástermelése az első és a vedletést követő második termelési időszakban.
North, McO. és Bell, D. D. 1990 adatai alapján
A tojások tömege jelentősen nagyobb, mint az elsőben. A főbb tendenciákat az 53.b. táblázat mutatja. Emiatt szülőpárok esetében a 2. ciklusból
keltetett naposcsibék is nagyobbak, mint az első ciklusból származók.
53b. táblázat - Leghorn típusú tojóhibrid tojásainak tömeg szerinti megoszlása az első és a vedletést követő második
tojástermelési ciklusban (North McO. és Bell, D. D. 1990 nyomán)
A tojások nagyság szerinti, %-os megoszlása 9 termelési hónapot figyelembe véve

A tojások tömege (g)
első tojástermelési időszak második termelési időszak
66 fölött 4 9
59–66 22 41
52–59 45 35
147
Tyúktenyésztés
A tojások nagyság szerinti, %-os megoszlása 9 termelési hónapot figyelembe véve

A tojások tömege (g)
első tojástermelési időszak második termelési időszak
45–52 25 12
40–45 3 2
40 alatt 1 0
A tojáshéj szilárdsága a vedletést követő 3–4. hónapig jobb, mint az első tojóév utolsó harmadában volt, ezután azonban gyorsabb ütemben romlik,
mint az első tojástermelési időszakban.
A különböző típusú tenyészállományok – a vedletést követő időszakban termelt – keltetőtojásainak kelési százaléka magasabb akkor, ha vedletett
tojókhoz fiatal kakasokat párosítanak. A különbség elérheti a 8–10%-ot.
A mesterséges vedletési programok megkezdése előtt mérlegelendő szempontok:
• mesterségesen vedletni csak egészséges tyúkállományt szabad,
• sikeres program nagy biztonsággal csak klimatizált, ablaktalan istállókban hajtható végre,
• középnehéz típusú tojóhibridek és hústípusú állományok kevésbé érzékenyen reagálnak a vedletési programokra, mint a könnyű testű tojóhibridek.
5.5. A tojótyúktartás alternatív rendszerei és az állatvédelmi kérdések

A ketreces tojótyúktartás intenzív változatai iránti ellenszenv több európai országban erős állatvédelmi indíttatású mozgalmat gerjesztett, más,
ún. alternatív tartási rendszerek kialakítását ösztönözve. Ezek közös jellemzője az, hogy szakítanak a világszerte általánosan elterjedt ketreces
rendszerekkel. Közöttük több olyan hagyományos módszer van, amelyek a hazai gyakorlatban ma is megtalálhatók (pl. háztáji szabad tartásos
megoldás, mélyalmos és rácspadlós tartás). A következőkben rövid áttekintést adunk a legfontosabb alternatív tyúktartási megoldásokról, amelyek
csoportosítása alapján megkülönböztetünk egyszintes és többszintes rendszereket.
5.5.1. Az egyszintes rendszerek

Az egyszintes rendszer a tartás jellege alapján lehet: szabad tartás (extenzív, félintenzív tartás), mélyalmos tartás és intenzív padlós tartás.
A szabad tartás elveiben nagyon hasonló az 1950-es évekig hazánkban is elterjedt módszerhez. Az állatok fészekládákkal felszerelt kis házakba
húzódhatnak védelem és tojásrakás céljából. A megengedett állatsűrűség 400 tyúk/ha, az EU-szabályozás alapján semmiképp nem haladhatja meg
az 1000 tyúk/ha-t.
148
Tyúktenyésztés
A félintenzív tartásban az etetés és itatás istállóban történik, továbbá ott vannak a tojófészkek is. A tyúkok szabadon kijárhatnak a legelőre, ahol 1000
tyúk/ha a megengedett sűrűség. Egyes országokban viszonylag gyorsan terjed e tartás-mód. Az ún. „free range egg” pl. az Egyesült Királyságban
már meghaladja az összes megtermelt tojás 15%-át. A szabad tartásban nevelt tyúkok tojásai egyes nyugat-európai piacokon mintegy 20–50%-
kal magasabb áron értékesíthetők.
A kifutós tartás előnyei: a mozgási lehetőség szinte korlátlan, minden, a tyúkfajra jellemző magatartásforma lehetősége adott. Hátrányai: nagyobb
a fertőződés veszélye, gyakori a tollcsipkedés és a kannibalizmus, nő a félretojt, a szennyezett, a hús- és vérfoltos tojások aránya, romlik a
takarmányértékesítés, és igen jelentős az élőmunka igénye.
A padlós tartásmód jellemzőit már ismertettük, ezek azonosak a hazai hagyományos üzemi megoldáséival.
5.5.2. A többszintes rendszerek

Számos ilyen jellegű tartástechnológiai módszert fejlesztettek ki, döntően a skandináv és a Benelux államokban, Németországban, valamint az
Egyesült Királyságban. A többszintes rendszerek főbb típusai: a növelt életterű ketrec (get away cage), a madárház (aviary), az ülőrudas ház
(perchery), a Pennsylvania rendszer, a Hans-Kier rendszer, az Elson-féle teraszrendszer és a többszintes drótrács (tiered wire floor, TWF). A számos
tartásmód közül itt csupán a két legfontosabb módszert, a madárházat és a többszintes drótrácsrendszert ismertetjük, mert várhatóan ezek elégítik
ki leginkább a gyakorlati igényeket.
A madárházas (aviary) rendszert nagyobb hagyományos épületekben, olcsóbb változatait esetleg fóliasátor alatt alakítják ki (37. ábra). A padozat
egy részét mélyalom borítja, miközben az épület középvonalában egy hosszanti trágyaakna húzódik. E fölé két szintben lécrácsot helyeznek. Az
etető- és itatóberendezések nagy része itt található. A fészekládák az épület szélén kapnak helyet. Az állatsűrűség a szintek számától függően 10–
2
15 tyúk/m . A tapasztalatok szerint, ha az állományt nem csőrkurtítják, több-kevesebb tollcsipkedés előfordul. A 38. ábra egy svájci tervek alapján
készített többszintes madárház változatát mutatja.
149
Tyúktenyésztés
37. ábra - Kétszintes madárháztípus két változatban (Wegner 1990) a) fóliaborítású istállóban b) hagyományos
istállóban
150
Tyúktenyésztés
38. ábra - Svájci tervek alapján készült többszintes madárházrendszer (Wegner 1990) P: ülőrúd; WF: rácspadló; N:
szopókás önitató; Dp: trágyalemez; F: etetővályú; L: alom; D: trágyaakna; N: tojófészek
A többszintes drótrács- (tiered wire floor, etage system, voletage) rendszerrel szerelt tojóházakban 3 szinten polcokat helyeznek el, amelyek között
a tojótyúkok szabadon mozoghatnak. A szintek egymáshoz képest el vannak tolva, így a tojók az egyikről átrepülhetnek a másikra. A polcrendszer
szélessége általában 1,5 m, a szintek közötti távolság 0,7 m, az aljzata drótrács. Etető- és itatóberendezések csak az első két emeleten találhatók,
a legfelső szinten vannak az ülőrudak. A tojófészkek az oldalfalak mentén vannak elhelyezve, ferde aljzatuk miatt a tojás automatikusan kigurul a
gyűjtőszalagra. A padozatot almozzák (39. ábra).
151
Tyúktenyésztés
39. ábra - A holland voletage tartástechnológiai megoldás (Ehlhardt et al. 1989, Rommers és Blokhuis 1990) 1:
tojófészek; 2: ülőrúd; 3: drótrács padló 4: trágyaszalag; 5: alom; 6: köretető; 7: itató
A többszintes drótrács- (voltage) rendszerrel kapcsolatban a holland tapasztalatok jók. A tyúkok tojástermelése azonos, a tojások tömege 2,5%-
kal kisebb, a takarmányértékesítés csupán 3%-kal gyengébb ebben a rendszerben, mint hagyományos ketreces tartásnál. A többszintes drótrácsos
tartási rendszer berendezéseit már több nagy eszközgyártó cég forgalmazza.
Az eddigi tapasztalatok alapján az alternatív tartási rendszerek a tojótyúkoknak kétségtelenül több mozgási és nagyobb viselkedési szabadságot
biztosítanak, de a kedvezőtlen hatások is kiütköznek, például rosszabb az általános higiéniai állapot, nehezebb az állatok egyedi megfigyelése,
nagyobb a levegő por- és károsgáztartalma, a kannibalizmus és az agresszió, továbbá szennyezettebbek a tojások, mint ketreces tartás esetén.
A tojótyúkok jövőbeli tartási rendszereinek fejlődését és fejlesztését az a kompromisszumkényszer motiválja majd, amely egyensúlyt kíván teremteni
a tyúk viselkedési szabadságfoka és a termelés gazdaságossági kényszere, illetve az állat- és humán-egészségügyi követelmények között.
5.5.3. Az Európai Unió ketreces tojótyúktartást érintő főbb előírásai

Az európai országok egy részében kezdetben állatvédelmi szervezetek, majd más társadalmi áramlatok fokozódó politikai nyomást gyakoroltak
a kormányzatokra annak érdekében, hogy a ketreces tojótyúktartás egyes normatíváit szigorúan, jogszabályokban rögzítetten szabályozzák. E
törekvések eredményeként az Európa Tanács 1986-ban elfogadta a tojótyúkok védelmét szolgáló irányelveket.
152
Tyúktenyésztés
Az Európa Tanács a következő minimumkövetelményeket támasztotta az 1988-tól létesítendő ketreces rendszerekkel szemben:
2
• 450 cm ketrec alapterület/állat,
• 100 mm etetőférőhely/állat,
• ketrec-egységenként két hozzáférhető szelepes vagy csészés itató, vagy 100 mm-es itatóvályúhossz,
• sehol sem lehet a ketrec 35 cm-nél alacsonyabb, az alapterület legalább 65%-án a belmagasság minimálisan 40 cm legyen,
• a taposórács lejtése nem haladhatja meg a 14%-ot; kivételt tehetnek ez alól a tagországok, amennyiben a fenékrács nem szegletes keresztmetszetű
drótból készül. A taposórácsok minden esetben nyújtsanak kellő biztonságú támaszt a tyúk két előrenyújtott lába minden ujjának.
1995-től minden tagország köteles az előírásoknak érvényt szerezni. Néhány európai ország külön is szabályozta a tojótyúktartásra vonatkozó
követelményeket (54. táblázat), tovább szigorítva az EU-országokra általában érvényes normákat.
54. táblázat - Néhány európai országban érvényes speciális technológiai előírás a tojótyúktartásban
2 Belső
Ország Alapterület (cm /tyúk) Vályúhossz (cm/tyúk) A padozat lejtése (%) Egyéb
ketrecmagasság (cm)
Dánia 600–1000 12–18 ≤12 60 a tyúk testtömegétől
függően
Finnország általános irányelvek érvényesek tilos a csőrkurtítás
Norvégia 700–1000 ≤12 42 tilos a csőrkurtítás
Svédország 480–1000 ≤12 38 a ketrecenkénti
telepített tyúkok
számától függően
maximum 6 tojó/ketrec
5.5.4. Welfare (az állatok jólléte) a tojás- és a baromfihús-termelésben

Az állatok életének minősége, jólléte (welfare) napjainkban a fejlett országokban fontos szempont az egész árutermelési folyamat társadalmi
megítélésében. Az etikai, morális elfogadhatóságnak érdemben számításba kell vennie a termelés hatékonyságát is, hiszen a minőségi
tömegtermelés az alapja annak, hogy ma igen széles néprétegek megfizethető áron juthatnak hozzá népegészségügyi szempontból nélkülözhetetlen
alapvető és egyúttal magas élvezeti értékű tojás- és baromfihústermékekhez, számottevően javítva ezzel az emberi életminőséget.
153
Tyúktenyésztés
Igaz az is, hogy az állat magas színvonalú és gazdaságos termelése nem tekinthető az állat jóllétét bizonyító döntő tényezőnek, bizonyíték erre többek
között a ketrecenként telepített tojótyúkok számának végletekig történő, a nyereség maximumát célként kitűző növelése. Kétségtelenül vannak olyan
tulajdonságok (pl. a reprodukciós képesség, a hosszú élettartam), amelyek bizonyítottan szoros korrelációban vannak a welfare-rel, az állat jóllétével.
Az adott árutermelési rendszer hatékonyságának szempontja mindaddig nem hagyható ki a termelési módszerek morális minősítésekor, ameddig a
termelőknek adott piacon versenyhelyzetben kell maradniuk. Ha egy welfare szempontjából igen jónak tűnő új technológiát megvalósít a termelő, de
az nem biztosít kellő hatékonyságú árutermelést, a vállalkozó is tönkremegy, az erőforrások is kárba vesznek.
Egy árutermelési rendszer morális elfogadhatóságának fontos szempontja a környezetre és az emberre gyakorolt hatása. A természetes környezetből
kiszakított, esetenként több millió tyúkot vagy brojlercsirkét koncentráló termelőegységek bizonyítottan hátrányosan befolyásolják a környezet
állapotát (pl. levegőszennyezés, trágyaterhelés, szennyvíz stb.). Bármely hagyományos tartáson alapuló továbbfejlesztett vagy új alternatív tartási
rendszernek tehát nemcsak környezetkímélőnek, hanem olyannak is kell lennie, hogy az abban dolgozó emberek egészségét ne veszélyeztesse
vagy legalábbis e rizikótényezőket minimalizálja.
Ezek vagy hasonló kérdések feltétlenül vizsgálandók, amikor a tartási rendszereket a társadalom szempontjából értékelni kell.
A welfare, az állat jólléte szemszögéből vizsgálva a kérdést talán Hurnik, J. F. (1995) megfogalmazása a legtalálóbb: „Minden élő szervezetnek,
amely az ember teljes felügyelete alatt áll, meg kell adni annak lehetőségét, hogy olyan környezetben éljen, amely megfelel genetikai adottságainak
és lehetővé teszi, hogy fizikailag és élettani értelemben is egészséges egyeddé fejlődhessék.”
Ebből következően a racionális welfare szempontjából az állat jóllétét alapvetően befolyásoló és az emberi tevékenységet meghatározó területek
az alábbiak:
• megfelelő minőségű és mennyiségű friss levegő, víz és takarmány biztosítása az élettani igénynek megfelelően,
• biztonságos istálló és kellő férőhely adja meg a lehetőségét az állat normális növekedésének, fejlődésének, megelőzve a sérüléseket, az egyes
szervek károsodását, a ragadozók kártételét,
• a környezet legyen kellően komplex és ingergazdag, megakadályozva az unalom kialakulását, ugyanakkor ne okozzon félelmet,
• elengedhetetlen a rendszeres napi állományellenőrzés és állat-egészségügyi felügyelet, minimalizálva az állatok bárminemű károsodását,
• az állatokat mindvégig úgy kell kezelni és gondozni, hogy minden felesleges szenvedés elkerülhető legyen.
A vázolt szempontok érvényesítése szellemében eddig sem volt idegen a baromfitenyésztéssel foglalkozók körében. A jövő technológiáinak
kialakítása során sokoldalúan kell számításba venni a welfare, a termelés minősége és gazdaságossága, a környezet és az állattal dolgozó ember
egészségének védelme diktálta követelményeket.
154
2. fejezet - Pulykatenyésztés
1. Világ- és nemzetgazdasági jelentőség
1.1. Pulykahústermelés és -fogyasztás
1.1.1. Nemzetközi helyzet
A pulykahús ma már világszerte közkedvelt élelmiszer, igazi térhódítása azonban csak akkor kezdődött, amikor a folyamatos termelés feltételei
megteremtődtek. Az angolszász országokban több száz éves hagyománya volt a szezonális pulykahúsfogyasztásnak, Nagy-Britanniában
karácsonykor, az Egyesült Államokban november negyedik csütörtökén, a hálaadás napján.
A pulykatenyésztés dinamikus fejlődésének alapját ugyanazok a tudományos és gyakorlati ismeretek biztosították – heterózistenyésztés,
intenzív technológiák –, amelyek megalapozták a tyúktenyésztés fejlődését. A modern pulykatenyésztés fejlődésének legfontosabb állomásai a
következőkben foglalhatók össze:
– A korszerű pulykafajták tudatos kitenyésztése az 1920-as években kezdődött Kanadában, amikor a helyi állományokat nagy testű angol fajtákkal
keresztezték. A hibridek nagy testtömegükkel és jó húsformákkal tűntek ki. Ez volt a széles mellű bronzpulyka, ami gyorsan elterjedt Észak-
Amerikában. Az 1930-as és 40-es években az amerikai tenyésztők tovább javították a típus hústermelő képességét, de mind nagyobb gondot okozott
a nagy testű, széles mellű bakok gyenge szaporasági teljesítménye természetes pároztatási feltételek között. Frontáttörést 1939-ben a mesterséges
termékenyítés módszerének kidolgozása jelentett (Beltsville-i Kísérleti Intézet).
– Az USA Mezőgazdasági Minisztériuma 1940-ben önálló fajtaként ismerte el a Beltsville-i kis fehér (Beltsville Small White) pulykát, amelyik később
számos hibrid előállításának is alapját képezte.
– A II. világháború után a széles mellű pulyka elkerült Angliába és az európai kontinens államaiba. A 60-as és 70-es évek fordulójára a fehér színű
változat átvette a piaci uralmat a bronztól. Ezek szinte kivétel nélkül hibridek voltak, ahol az anyai állományt rendszerint két vonal keresztezésével
állították elő.
– A 70-es évek elején a vezető amerikai tenyésztő vállalatok, miközben a természetes ellenálló képességre, a lábszerkezet és a szaporaság
javítására, valamint a mikoplazmozistól (Mycoplasma gallisepticum, M. synoviae, M. meleagridis) való mentességre helyezték a fő hangsúlyt, a
változó piaci igények mind teljesebb kielégítése érdekében három különböző kereskedelmi típust alakítottak ki.
– Az 1980-as évekre a pulykatenyésztés példátlan mértékű koncentrálódása következett be. Azóta is a világ tenyészállomány-forgalmának mintegy
90–95%-át három nagy tenyésztő vállalat (a British United Turkeys Ltd., a Hybrid Turkeys Inc. és a Nicholas Turkey Breeding Farms, Inc.) tartja
ellenőrzése alatt.
155
Pulykatenyésztés
A pulykahústermelés látványos növekedésének okai a XX. század második felében a következők:
1. A pulykahús rendkívül tápláló, könnyen emészthető, magas fehérje- (átlagosan 21–24% nyersfehérje) és alacsony zsírtartalmú (átlagosan 0,5–
3,0% nyerszsír) élelmiszer. A pulykahús szerves részévé vált az egészséges táplálkozási gyakorlatnak.
2. Részben magasabb fehérjetartalmának, részben pedig alacsonyabb egységárának köszönhetően az összes többi húsféleséghez viszonyítva 1
gramm fehérje megvásárlása a pulykahúsban a legolcsóbb.
3. A pulykáról fehér (mell) és vörös, azaz sötét hús (comb) is nyerhető, tehát egyidejűleg különböző fogyasztói igények kielégítésére alkalmas.
4. Rendkívül sokféleképpen feldolgozható. Az 1990-es években a pulykahúsból készült, továbbfeldolgozott termékek száma elérte a 300-at.
5. A pulykahús fogyasztását nem tiltják vallási szokások.
Az 1. ábra az egy főre jutó évenkénti pulykahúsfogyasztás mennyiségéről tájékoztat azon országok esetében, ahol ez a legmagasabb. Az adatokból
érzékelhető, hogy a világon régóta nem az angolok kedvelik a legjobban ezt a baromfit, továbbá, hogy 1980 és 1995 között a fogyasztás közel
megduplázódott.
156
Pulykatenyésztés
1. ábra - Az egy főre jutó pulykahúsfogyasztás alakulása a vezető tíz államban. (USDA, 1997)
Az egy főre jutó magas évenkénti fogyasztás, bár közvetlenül nem jelenti azt, hogy a termelés mennyisége alapján is ugyanezt az országrangsort
állíthatnánk föl, de az esetek jelentős részében a termelés és a fogyasztás között mégis határozott kapcsolat figyelhető meg. Az 1. táblázat a tíz
legjelentősebb pulykahústermelő ország adatairól és annak változási üteméről ad áttekintést úgy, hogy a termelt mennyiség mellett a fogyasztás
rangsorát is láthatjuk.
1. táblázat - A világ legjelentősebb pulykahústermelő országai (1000 tonna) (USDA, 1997)

Változás 1985– Rangsor a
Ország 1985 1990 1995
95 között (%/év) fogyasztásban
1. USA 1334 2048 2323 +7,4 2
2. Franciaország 253 432 622 +14,6 3
3. Olaszország 232 279 294 +2,7 5–6
4. Németország 60 145 206 +24,3 10
157
Pulykatenyésztés
Változás 1985– Rangsor a

Ország 1985 1990 1995
95 között (%/év) fogyasztásban
5. Nagy-Britannia 168 223 202 +2,0 5–6
6. Kanada 102 129 141 +3,8 8
7. Izrael 40 52 98 +14,5 1
8. Brazília 40 60 75 +8,8 –
9. SZU/Oroszo. 100 54 36 –6,4 –
10. Portugália 19 30 32 +6,8 7
Az adatokból érzékelhető, hogy a világ három legnagyobb pulykahústermelő országa – az Egyesült Államok, Franciaország és Olaszország –
egyben nagy fogyasztók is, amiben mindazok a tényezők, melyeket a pulykahúsfogyasztás népszerűvé válása kapcsán ismertettünk, igen hathatósan
közrejátszottak. Az 1990-es évek elején a legjelentősebb exportot Franciaország és az Egyesült Államok, a legnagyobb importot Németország,
Belgium és Spanyolország bonyolította. Az előrejelzések a pulykahústermelés és -fogyasztás további dinamikus növekedésével számolnak, amivel
együtt fokozódni fognak a minőségi követelmények és várhatóan bővülni fog a tovább feldolgozott termékek választéka is.
1.1.2. A hazai termelés struktúrája és a fogyasztás

A pulykahústermelésnek Magyarországon régi hagyománya van, ugyanis 1870-től kezdődően hazánknak nagy szerepe volt a nyugat-európai
országok, főleg Anglia karácsonyi pulykahússzükségletének kielégítésében. A modern, egész éven át folyamatos hústermelésről azonban csak az
1970-es évektől beszélhetünk. A 2. ábra. a Magyarországon felvásárolt vágópulyka mennyiségéről és arányáról tájékoztat.
158
Pulykatenyésztés
2. ábra - A hazai vágópulyka-felvásárlás évenkénti mennyisége és aránya az összes baromfin belül (tonna, %)
Az adatok alapján jól nyomon követhető, hogy 1975 és 1988 között, bár közel a háromszorosára nőtt a felvásárolt pulyka mennyisége, a baromfihús-
termelésen belül elfoglalt helye érdemben nem változott, részaránya mindvégig 5 és 6% körül mozgott. Lényeges változás csak 1989-től figyelhető
meg, amikor megkezdődött a baromfihús-termelés drámai csökkenése, amelyen belül a döntő hányadot a pecsenyecsirke képviselte. A pulykaágazat
gyorsan átvészelte a krízist, és 1995-től dinamikus növekedés volt rá jellemző. Napjainkban az összes Magyarországon termelt hústípusú baromfi
közel 21–24%-át adja a pulyka.
A hazai pulykahústermelés jellege a 80-as évek közepétől jelentősen megváltozott, amit jól érzékeltetnek a 2. táblázat adatai. A feldolgozóipar
megváltozott igénye indította el ezt a fajtaváltással is járó folyamatot, aminek következtében a korábban 12–14 hétre vágóérett pecsenyepulykával
szemben napjainkban kizárólagos lett a lényegesen hosszabb nevelési idő alatt, nagy testtömegre hizlalt és továbbfeldolgozásra különlegesen
alkalmas gigantpulyka előállítása.
159
Pulykatenyésztés
2. táblázat - A felvásárolt vágópulyka évenkénti megoszlása típus szerint (tonna, %) (Baromfitermelők Egyesülése)
Felvásárolt pulykahús mennyisége Gigant %-os aránya

Év
összesen (tonna) brojlerpulyka (tonna) gigantpulyka (tonna) az összesen belül
1984 20 942 15 758 5 184 25
1985 24 116 13 132 11 034 46
1986 27 348 10 233 17 115 63
1987 29 308 12 481 16 827 57
1988 32 225 10 822 21 403 66
1989 47 688 13 489 34 199 72
1990 59 257 18 168 41 089 69
1991 41 486 6 183 35 302 85
1992 35 646 47 35 559 99,9
1993 38 888 233 38 655 99,4
Pulykahústermelésünk az elmúlt negyedszázadban mindvégig a hazai és a külföldi fogyasztók kielégítését szolgálta. A belföldi fogyasztás és az
export mennyisége és aránya azonban nagymértékben változott. Miközben a világ számos fejlett országához hasonlóan hazánkban is étrendünk
szerves részévé vált a pulykahús, 1977 és 1997 között a belföldi fogyasztás részaránya megtízszereződött. Napjainkban a gyorsan növekvő termelés
mintegy 2/3-a hazai, 1/3-a pedig külpiacokra kerül. Az igen jelentős export döntően (kb. 60%-ban) az EU országaiba irányul.
2. Biológiai sajátosságok
2.1. Származás és domesztikáció
2.1.1. A pulyka őshazája
A Pulykafélék (Meleagridinae) alcsaládjába tartozó kihalt és élő fajok paleontológiai leletei csak az amerikai kontinensről ismertek. A közönséges
pulyka itt a helyi ősökből kialakulva mind a pleisztocén, mind pedig a holocén időszakban már előfordult. Észak-Amerika oligocén rétegződésében
egyébiránt 7 különböző megkövesedett pulykatípust találtak. Mivel ezekhez hasonló leletek a Föld egyetlen más kontinensén sem kerültek elő, a
pulyka kizárólagos amerikai eredetéhez nem fér kétség.
160
Pulykatenyésztés
A vadpulyka őshazája – a földrészen belül – Közép- és Észak-Amerika, ahol a történelmi idők előtt háborítatlanul óriási területeket birtokolt.
Természetes elterjedési területe magában foglalta Mexikót, a Rio Balsas völgytől északra, valamint az Egyesült Államoknak a Sziklás-hegységtől
keletre eső részét, továbbá a kanadai Dél-Ontariót.
2.1.2. A pulyka rendszertana

Bár az idők folyamán a pulyka taxonómiai besorolása több alkalommal változott, mai ismereteink alapján a pulyka a Tyúkalkatúak rendjébe
(Galliformes), a Valódi tyúkfélék alrendjébe (Galli), a Fácánfélék családjába (Phasianidae), a Pulykafélék alcsaládjába (Meleagridinae) és a Meleagris
nembe tartozik.
A pulykának két létező faját különböztetjük meg, az egyik az Ocellot, vagy pávaszemes pulyka (Meleagris ocellata). E faj elterjedési területe kizárólag
a Yukatan-félsziget, illetve Guatemala és Honduras szavannás területei. A pávaszemes pulyka a pulyka domesztikációjában nem játszott szerepet,
ezt a fajt soha nem háziasították.
A másik pulykafaj, népiesen „vadpulyka”, a Meleagris nemzetség névadója, a Meleagris gallopavo. E fajon belül először kettő, majd később öt, míg a
legújabb állatrendszertani tanulmányok hét alfajt különböztetnek meg, aminek alapja az egyes alfajok eltérő földrajzi természetes elterjedési területe,
valamint a tollazat színének különbözősége. Ezek a következők:
1. Meleagris gallopavo gallopavo (Mexikói pulyka)
2. Meleagris gallopavo silvestris (Kelet-Amerikai pulyka)
3. Meleagris gallopavo intermedia (Rio Grande-i pulyka)
4. Meleagris gallopavo mexicana (Gould-féle pulyka)
5. Meleagris gallopavo osceola (Floridai pulyka)
6. Meleagris gallopavo merriami (Merriami pulyka)
7. Meleagris gallopavo onusta (Moore-féle pulyka)
2.1.3. A pulyka háziasítása

A pulyka domesztikációjának folyamatát az egyes szakírók különbözőképpen ítélik meg, amiből adódóan a háziasítás lehetséges módjáról is több
elképzelés látott napvilágot. Az egyik elmélet szerint Amerika felfedezése után spanyol papok a kolostoraik körüli gazdaságaikban a vadpulykát
megszelídítették, mint háziállatokat tenyésztették és a szaporulatból szülőföldjükre is küldtek. E szerint a pulykát a spanyol conquistadorok (azaz
hódítók) háziasították, és a domesztikáció lényegében Spanyolországban, illetve a Földközi-tenger partvidékén fejeződött be.
Egy másik elképzelés szerint az Amerikát felfedezők a pulykát Közép-Amerikában már szelídítve találták. A háziasítás már magas szinten állhatott,
mert a spanyol szerzők különböző tollszínű, köztük fehér tojókról is írtak. Tartásuk messze terjedt a közép-amerikai nagy kultúrák határain és elérte
161
Pulykatenyésztés
a kertészkedő és vadászó észak-amerikai törzsek területét. A háziasításnak először Mexikóban kellett megtörténnie, mert az ősi mexikóiaknak a
pulyka volt a legfontosabb húsforrása.
A pulyka domesztikációjával kapcsolatban egy harmadik elképzelés is napvilágot látott, és ez elsősorban XX. századi megfigyelésekre támaszkodik. E
szerint a pulyka öndomesztikáció révén került az ember közelébe, amit a biológusok a vadpulyka újratelepítésére irányuló kísérletek tapasztalataira,
továbbá a madár életmódjára alapoznak.
Ugyanúgy, ahogy a domesztikáció lehetséges módját illetően megoszlanak a vélemények, lényeges eltérés tapasztalható abban a tekintetben is,
hogy a pulykával kapcsolatos szakirodalom mikorra becsüli a háziasítás hozzávetőleges idejét. A domesztikációra utaló csontleleteket találtak a mai
Tehuacán és Puebla területén, amelyek az i. e. 200 és i. sz. 700 közötti időből származnak. Az több mint valószínű, hogy az indián őslakosság i.
sz. 1000 táján már tenyésztette a pulykát. Egy Új-Mexikóban, a Mimbers-völgyben folytatott ásatás eredménye az az agyagedény-rajzolat (3. ábra),
amin a pulyka egyértelműen felismerhető.
3. ábra - Egy mimbersi edényen talált pulykaábrázolás (i. sz. 1100–1300) (Ceram 1979)
162
Pulykatenyésztés
Bár a legtöbb bizonyíték azt mutatja, hogy a háziasított pulyka a mexikói Meleagris gallopavo gallopavotól származik, nem zárható ki annak a
lehetősége sem, hogy a házipulyka domesztikációjához más vad alfajok is hozzájárultak.
A pulyka domesztikációjának és a házipulyka történetének egy másik érdekes fejezete a kelet-amerikai vadpulykának (Meleagris gallopavo
silvestris) a háziasított mexikói madárral történt beolvadására vonatkozik. Azok az európaiak, akik a XVI. század elején Észak-Amerika keleti részét
gyarmatosították, egyrészről a házipulykát „visszavitték” Amerikába, másrészről a letelepülőket ért hatások között ott volt a keleti vadpulyka. Az első
időkben nem volt ritka, hogy a házipulyka tojók vadpulyka kakasokkal párosodtak. Az ily módon létrejött keresztezett állományok egyedei egyrészt
elveszítették a mexikói madár (M. g. gallopavo) feketés megjelenését, másrészt annál sokkal nagyobbak voltak, miközben a M. g. silvestris szülő bronz
tollazatát mutatták. Amikor a keresztezésből adódó kedvező változások nyilvánvalóvá váltak, már szándékosan keresztezték őket fogságban tartott
vad kakasokkal. Ezt a gyakorlatot nagyon széles körben alkalmazták, melynek révén általános jelenséggé vált a M. g. silvestris alfaj introgressziója,
másnéven beolvadása. A keresztezéssel előállított új házipulyka-állomány, amit »Amerikai Bronz«-nak neveztek, a XIX. század elején érte el
Európát, és a század végére már nagyon népszerű lett. Mindkét kontinensen – Európában és Észak-Amerikában egyaránt – modern, széles mellű
típussá fejlődött. Érdekes, hogy a kelet-amerikai vadpulyka (M. g. silvestris), ami olyan fontos szerepet játszott ebben a genetikai eseményben, soha
nem háziasodott.

Napospipe (vagy napospulyka): napospipének nevezzük a leszedéstől számítva 48 óránál fiatalabb, teljesen felszáradt, felszívódott szikzacskójú,
zárt köldökű, ép, egészséges, jól fejlett, életképes, még nem etetett és nem itatott pulykát. A napospipe külleme meg kell, hogy feleljen a fajra, a
fajtára, illetőleg a hibrid fajtaminősítési eljárása során meghatározott jellemzőknek, továbbá tömege nem lehet kevesebb, mint 42,0 g. Értelemszerűen
minden olyan egyed, amelyik eltérést mutat a szabványban rögzített jellemzőktől, nem minősül és nem is minősíthető naposbaromfinak. A napospipén
a keltetőben csőrkurtítást, vakcinázást és oltást, szexálást és lábjelölést szabad végezni.
Kispulyka: ivartól függetlenül a két napnál idősebb pulykákat nevezzük így, általában 3 hetes korukig, azaz addig, amíg a fiatal pulykák az első
vedlésen, az ún. szűzvedlésen át nem esnek.
Növendék pulyka: megkülönböztetünk tenyésznövendéket és pecsenyenövendéket. Előbbi a 3 hetes kornál idősebb, tenyészállat-előállítás céljára
nevelt, de még nem tenyészérett, vagyis 28 hétnél nem idősebb pulyka. A hímivarút növendék kakasnak, a nőivarút növendék tojónak vagy jércének
nevezzük. Pecsenyenövendéknek azt a pulykát tekintjük, amelyiket vágás céljára nevelnek, 3 hétnél idősebb, de még nem vágóérett.
Brojlerpulyka (vagy pecsenyepulyka): nemre való tekintet nélkül a 12–16 hetes korig vágás céljára nevelt és vágásra érett, 2,5–6,5 kg vágott
testtömegű, széles mellű, fehér tollazatú hibridpulyka. Lába sima pikkelyű, mellcsontja és a mellcsontnyúlványa hajlékony, a hímivarú egyedek
sarkantyúi fejletlenek, mellhúsa telt, henger alakú, mellcsonti taréja barázdát képez. A feldolgozást követően grillfertig vagy bratfertig állapotban
kerül a kereskedelmi forgalomba.
Pulyka: nemre való tekintet nélkül a 28 hétnél idősebb, tehát már tenyészérett, kifejlett egyed, valamint a kiselejtezett tenyészállat. A hímivarú
helyes elnevezése kakas vagy bak, a nőivarúé tojó. Hibrid előállítás esetén, a tenyésztési lépcsőnek megfelelően, megkülönböztetünk elitkakast,
nagyszülőkakast, illetve szülőpárkakast vagy -bakot, és hasonlóképpen járunk el a tojó elnevezésében is.
163
Pulykatenyésztés
A 80-as évek közepétől a hazai baromfiipar egy új fogalmat honosított meg a pulykatenyésztésben: ez a gigantpulyka. Gigantpulykának nevezzük
az olyan, hústermelés céljára nevelt és nagy testtömegre hizlalt, széles mellű, kiváló húsformákat mutató pulykát, amelyikről a feldolgozás alkalmával
minimálisan 2,5 kg csont és bőr nélküli mellhús nyerhető, aminek eléréséhez legalább 10 kg-os élőtömeg szükséges. Tekintettel arra, hogy a
nagytestű típusba tartozó hibridek nőivarú egyedei is ma már képesek ekkora élőtömeg elérésére, az ivar figyelembevételével megkülönböztetünk
tojógigantot, illetve gigant kakast. A gigantpulyka előállításának célja tehát, hogy a baromfiipar számára darabolásra és továbbfeldolgozásra
alkalmas alapanyagot állítson elő.
2.3. Küllemi sajátosságok, ivari jellegzetességek

A pulyka erőteljes felépítésű, nagy testtömegű tyúkalkatú madár, melynek vad- és kultúrváltozatai között lényeges különbség, hogy a vadpulyka
karcsú testformával és viszonylag magas csüddel rendelkezik. Szegycsontja vékonyabb és kidomborodóbb, teste keskenyebb, mint a háziasított
unokatestvéreké. A vadpulyka sok tekintetben nagyon hasonlít a parlagi bronz házipulykához, kivéve azt, hogy lényegesen soványabb felépítésű.
Mellizomzata és combja nem olyan terjedelmes, mint amilyent a modern házipulykáknál elvárunk és tapasztalunk. A madár fenotípusát tekintve,
a tenyésztői munka hatása elsősorban a különböző színváltozatok megjelenésében, az élőtömeg látványos növekedésében, a testforma, valamint
a testarányok és a húsfelrakás megváltozásában, továbbá a mindehhez nélkülözhetetlenül szükséges erős lábszerkezet kialakulásában figyelhető
meg.
A színes tollú változatokon feltűnő a fényes tollazat és a csupasz, csak kevés vékony szálú fonalas tollal borított, piros-kék színű bőr a fejen, valamint
a nyakon. A jellegzetes bibircses bőrhajtások az ivarérett kakasokon erőteljesebben fejlettek, mint a tojókon. Izgalmi állapotban ez éppen úgy tágulni
és színében haragos mély tónusúvá válni képes, mint az az ujjszerű, csap formájú és az ivartól függő nagyságú húsos kinövés – Brehm szerint
csombók –, ami közvetlenül a csőr fölött, a homlok közelében ül. Ez a húscsap vagy a csőrt részben takarva, vagy mellette csüng alá. Mivel az állat
riadt állapotában erőteljesen összehúzódik, melynek következtében kiemelkedik a függőleges síkból, ezért nem a legszerencsésebb módon, de ezt
a pulykára jellemző bőrképletet homlokszarvnak is nevezik.
Nagyon jól fejlett a hallásuk és a látásuk. Ugyancsak a faj sajátossága az a pamacs formájú, durva, szőrszerű, fonalas tollakból álló képlet (szakáll
vagy ecsettoll), ami a melltájék tollazata közül tűnik elő. Minden kakasnak és az érett tojók egy kis hányadának van szakálla, bár ez utóbbiaké vagy
nagyon rövid, vagy nagyon keskeny. A szakáll a vadpulyka vadászatakor trófeának minősül, aminek értéke annak hosszúságától függ. Egy elsőéves
kakason ez még igen rövid, szinte alig látszik, de hosszúsága a második évre a 7–10 cm-t, míg egy négy-ötévesnél a 25–28 cm-t is elérheti.
2
Csak a kakas visel a csüdjén sarkantyút, ami akár 4–4,5 cm-es is lehet. A középső ujj nagysága körülbelül /3-át teszi ki a csüd hosszúságának. Mivel
ugyanitt a karomtól a sarokig mért távolság a kakasok esetében több mint 10,5 cm, a tojóknál pedig általában ennél kevesebb, a vadpulykacsapat
összetétele a nyomokból biztonsággal megbecsülhető. Előbbi sajátosság miatt tenyészállományoknál kerülendő a középső ujj csonkítása jelölési
céllal.
A nagy testhez viszonyítva a madár feje és csőre kicsinek, illetve rövidnek tűnik. A farok 18 tollat tartalmaz és valamivel rövidebb a szárnynál, végük
szabályosan lekerekített. Csak a kakasra jellemző, hogy dürgés közben a faroktollait látványos módon, mint egy élő legyezőt, kerekké formázza. A
látványt még meggyőzőbbé teszi, hogy a törzsön – különösen a melltájékon – a bőr tollmozgató izmainak aktivitása révén a tollak felemelkednek,
mely által a kakas a valóságosnál nagyobb termetűnek tűnik. A hatást csak fokozza a szárnyak jellegzetes, leszegett, földet súroló, sátorozó tartása,
164
Pulykatenyésztés
valamint az egész magatartást kísérő jellegzetes pöfögő hang. A dús tollazat szinte valamennyi darabja nagy és széles. A tojó minden esetben
kisebb, és a színes változatok esetében megjelenése szerényebb, mint a kakasé.
A pulykafaj azzal a tulajdonságával is különbözik a többi háziszárnyastól, hogy az ivari dimorfizmus egyetlen más baromfifajnál sem jár az élőtömeg
oly mértékű különbözőségével, mint amilyet a pulyka esetében tapasztalunk. Napjainkban a hím- és nőivarú pulykák kifejlett kori élőtömege között
– a fajtától és a típustól függően – 8–14 kg közötti különbség mérhető, ami a nagytestű típusba tartozó tenyészállományok selejtezésekor (a tojó
11, a bak 29 kg) elérheti a 18 kg-ot is.
Ugyancsak az ivar egyfajta sajátossága az is, hogy a hímivarú egyedek hústermelési kapacitása minden további nélkül akár 30–35 kg is lehet, ami
a tarajos szegycsontú madárfajok között példátlan teljesítmény. A faj sajátossága, hogy a madár párzása – más baromfiféléktől eltérően – hosszas és
nehézkes. A két nem közötti nagy tömegkülönbség, valamint a bak tiprása miatt a természetes pároztatás közben igen sok pulykatojó úgy megsérül,
hogy azok a további termelésből kiesnek. Az így kiesett tojók százalékos aránya adja a tiprási veszteséget. A pulykatenyésztés hőskorában ennek
megakadályozására speciális, bőrből készített nyerget erősítettek a tojó hátára. A módszert kisebb díszbaromfi-tenyészetekben talán még ma is
haszonnal alkalmazzák, de az intenzív tartású tenyészállományok termeltetésében ez az eljárás már évtizedek óta nem gyakorlat. A mesterséges
termékenyítés alkalmazása tehát a pulykatényésztés számára nem egy választási lehetőség, hanem az eredményes működés alapfeltétele.
A pulykakakas sajátságos viselkedésformája a sátorozás. Látványnak sem mindennapi, amikor az alig néhány napos hímivarú pipék szárnyukat a
földig eresztik, mellüket kidüllesztik, pöffeszkednek, miközben nyakukat kicsit hátravonva fejüket peckesen tartják. Ezt a magatartást a kispulykák
rövid időn belül elhagyják, és csak jóval később, ivarérett korukban tapasztaljuk ismét. Ekkor azonban az egész viselkedést a bak hangos „pöfögéssel”
kíséri, amit a tüdőből időnként kipréselt levegő okoz, hogy szinte az állat maga is beleremeg. Az ivarérett kakas csak ezt követően kezdi meg a
párzást. Magát a sátorozást és a kakasok jellegzetes glu-glugoló, egymást is hergelő hangjelzését más ingerek is kiválthatják.
A pulyka másodlagos ivarjellege 12–14 hetes korra alakul ki, amikor is a fej formája, a homlokszarv és a többi bőrképlet alakja és nagysága,
valamint a láb jellegzetességei alapján az ivari hovatartozás biztonsággal megállapítható. A növendék kakas feje nagyobb, robusztusabb mint a
tojóé, ugyanakkor homlokszarva nyugalmi állapotban rövid és kúp alakú, de izgalmi állapotban megnyúlik, és a csőr fölött mélyen előrelógva
hossza a 10–15 cm-t is elérheti. A nőivarú egyedek csombókja még kifejlett korban sem nagyobb 1,5 cm-nél, és átmérője a tövén, valamint a felső
harmadában közel azonos (2–6 mm); alakja a madár vérmérsékletétől függően nem változik. A kakason a fej és a nyak felső tájékának redőzött,
bibircses bőrképletei lényegesen nagyobbak, lába is erősebb és vastagabb, mint a tojóé.
A másodlagos ivari jelleg kialakulása nem jelenti azt, hogy a pulykák már erre a korra ivarérettekké válnának. Mint ahogy ez a vadpulykánál is
tapasztalható, a tojó korábban, míg a kakas ennél később éri el az ivarérettséget. A mai szülőpárok, illetve azok nőivarú utódainál az ivarérés már
16 hetes kor körül, a hímivarúaknál pedig csak a 24. élethét táján kezdődik meg. Ez is oka annak, hogy a szülőpárokat mindig elkülönítetten kell
nevelni, továbbá hogy a végtermékek hizlalásakor nem célszerű a két ivart 16 hetes kor után együtt tartani. Ellenkező esetben a tojók jelenlétükkel
is ingerlik a kakasokat, és állandó verekedés, a nőivarúak kikezdése lesz a következmény.
Az állatok ivarérettsége nem tévesztendő össze a tenyészérettséggel. A szülőpárok nevelésének csökkenő tendenciájú világítási programja az
ivarérés késleltetését, az egyedi eltérések szintre hozását – szinkronizálását –, a tenyészidőszakra történő biológiai felkészülést hivatott szolgálni,
melynek eredményeként az állomány 29–30 hetes korára válik tenyészéretté.
165
Pulykatenyésztés
2.4. A kotlás
A kotlás – ugyanúgy, mint a többi kotló baromfifajnál – a pulykánál is bonyolult idegrendszeri és hormonális úton meginduló folyamat, amelynek
hátterében a hipofízis elülső lebenyének (adenohypophysis) prolactin hormonja (lactotrop hormon, LTH) áll. Ennek túlsúlya a vérben elnyomja a
tojástermelés fenntartásában szerepet játszó hormonok hatását, aminek következtében leáll a tojásrakás, egy sajátságos hosszú szünet következik
be a tojástermelésben, egyúttal megváltozik a tojó viselkedése, kifejezésre jut az anyai ösztön, és az állat kotlani kezd.
A kotlási hajlam megítélése a termelés intenzívvé válásával lényegesen módosult. Addig, amíg a baromfi gépi keltetése nem vált általánosan elterjedt
gyakorlattá, a pulykatojó gondos anyai magatartását igen kedvező tulajdonságnak ítélték, olyannyira, hogy a kotló pulykát évtizedeken keresztül
nemcsak a saját, hanem más baromfifélék tojásainak kiköltésére és az ivadékok felnevelésére is igénybe vették.
Napjainkban a kotlást, mint a pulykára jellemző biológiai sajátosságot, kedvezőtlen tulajdonságnak tekintjük, mert a kotló egyed az egyébként is
rövid tojástermelési időszakból hosszabb időre kiesik. Az egyre elmélyültebben kotló pulyka nem termel, melegíti és féltékenyen őrzi a tojásokat,
mellyel több szempontból is a termelés gazdaságosságát veszélyezteti. A hozamkiesés fejében „csak” fogyasztja a takarmányt, foglalja a helyet az
istállóban és a tojófészekben, zavarja a tojni készülő társait, nyugtalan viselkedése könnyen vezet a tojások összetöréséhez.
Minden törekvés ellenére, a kotlási hajlamot a nemesítő munka során még a jelenlegi hibridek tenyészállományaiban sem sikerült teljes mértékben
kiküszöbölni, ami egyebek mellett annak is köszönhető, hogy még a múlt században is javában folytak azok a vadpulyka felhasználásával végzett
keresztezések, amelyek a tenyészállományok genetikai varianciájának növelését, új, szilárd konstitúciójú, ellenálló fajták kinemesítését célozták.
Éppen ezért a kotlás fellépésére zárt, intenzív tartási körülmények között termelő pulykaállományokban még sikeres védekezés és megelőzés esetén
is törvényszerűen számítani kell, ami a legnagyobb mértéket a csúcs utáni 2. héten éri el. Állományonként a kotló egyedek aránya akár a 20–40%-ot is
elérheti, ami a tojástermelés intenzitásának számottevő visszaesését okozza. A kotló pulyka a leszoktatás módszerének hatékonyságától függően 7–
15 napra is kieshet a termelésből, aminek ideje természetesen ennél sokkal hosszabb is lehet. Az elmélyülten kotló egyedeket, ha sikerül is a kotlásról
leszoktatni, a termelés nagymértékű csökkenésével ebben az esetben is számolnunk kell, mert a termeléskiesést a 24 hetes tojóidőszak alatt az
állatok már nem képesek kompenzálni. Ennek ismeretében nem a leszoktatás, hanem a kotlás megelőzése, illetve a kotló egyedek korai felismerése
a legfontosabb feladat. A tenyészállományok tartásában a kotlózást ezért kell a napi munkaműveletek között megkülönböztetetten kezelni.
2.5. A vedlés
A vedlést a pajzsmirigy (glandula thyroidea) fokozott thyroxinhormon-termelése indítja meg, melynek szekrécióját a hipofízis elülső lebenyének
thyreotrop hormonja (TSH) szabályozza. A természetes vedlési folyamatban jelentős szerepet játszik az örökletes alap, ugyanakkor a környezeti
tényezők közül a fénynek van meghatározó szerepe.
A tyúkfélékhez hasonlóan a pulyka vedlése is több szakaszban zajlik le. Az első vedlés (szűzvedlés) a pehelytollak váltódása, ami általában a 3.
élethét végére fejeződik be. A szűzvedlés alkalmával a pehelytollak legtovább a fejen és a nyak felső harmadában maradnak meg, mert ezek elvetése
után itt már csak apró fonalas tollak nőnek, és lassan kialakulnak a testrész jellegzetes bőrredői. Ennek időpontjában (5–7 hetes korban) a pulyka
ellenálló képessége csökken és a környezeti hatásokkal szemben fokozottan érzékeny. A népies elnevezés szerint a pulyka ilyenkor a vörösét hányja.
166
Pulykatenyésztés
A második vedlés 8 és 12 hetes kor között történik. Ennek időbeni lefolyása egyes típusoknál az értékesítés szempontjából különös jelentőségű. A
korán érő, kis testű típusba tartozó, 12 hetes korban már vágásra érett pulykáknál az esetlegesen elhúzódó vedlés különösen sok gondot okozhat.
Mivel a vedlés legkésőbb a test oldalán, a szárny alatt és a faroktájékon fejeződik be, amíg ez a folyamat nem zárul le, e helyeken a látszólag jó
tollazatban lévő állatoknál is fejletlen, tokos tollak találhatók. Ezért az ilyen szempontból kritikus életkorban vágásra kerülő állományoknál a tollváltás
befejeződéséről a szárny alatti testtáj vizsgálatával célszerű meggyőződni. A még vedlési állapotban lévő, éretlen tollazatú pulyka gépi kopasztása
nem lehet tökéletes, mert a kopasztógépek a tolltokokat nem tudják eltávolítani a bőrből (tokosság), és ez okozza az áru alacsonyabb minőségi
besorolását, a termék csökkentértékűségét, ami együttesen alacsonyabb átvételi árat eredményez.
A pulyka harmadik vedlésére már kifejlett korban kerül sor, ami a környezeti tényezők közül döntően a világos órák számával és a szervezet
kimerülésével áll szoros kapcsolatban. Természetes körülmények között a jól termelő egyedek augusztus–szeptember hónapban, míg a gyengén
termelők már június–július hónapban megkezdik a vedlést, ezzel egyidőben pedig beszüntetik a tojástermelést. Intenzív körülmények között termelő
tenyészállományoknál a harmadik vedlésre már nem kerül sor, mivel a szülőpárok tojáshozamának kritikus termelési szint alá csökkenésével
azokat rendszerint kiselejtezik. A kritikus termelési szint nem azt jelenti, hogy az állomány tojástermelése már leállt és egyre több egyeden tapasztaljuk
a vedlés jeleit, hanem azt mindig a ráfordítások pénzben kifejezett értéke és a hozam értéke közötti olyan aránynak tekintjük, amikortól az előállított
termék értéke már nem fedezi a költségeket és a termelés ettől a ponttól már veszteséges.
Az állomány – védekező jellegű – teljes vedlése, vagy a vedlés egy különleges változata, a részleges (pl. nyak-) vedlés akkor is bekövetkezhet, ha a
szülőpárok nevelési ideje a szükségesnél (29–30 hét) rövidebb, és a világos órák számának növelésével túlságosan korán stimuláljuk a tojástermelés
beindulását. Az állomány részéről hasonló reakciót tapasztalunk akkor is, ha a tojástermelési időszak „kötelezően” emelkedő tendenciájú megvilágított
óraszáma helyett – technikai vagy más okból – hirtelen csökken a világítás tartama. A fénynek ezt a befolyásoló szerepét használjuk ki akkor, amikor
a tojótyúkoknál már széles körben alkalmazott mesterséges vedletési módszerrel az intenzív pulykatartásban is egy újabb, második, esetleg egy
harmadik tojástermelési időszakot váltunk ki.
A vadpulyka évente kétszer vedlik. Az egyik egy részleges vedlés a párzás előtti időszakban, tél végén, a másik pedig egész késő nyáron történik.
2.6. Naposkori ivarmeghatározás

A korszerű tenyésztési és szaporítási eljárások, de a végtermékek ivar szerint elkülönített nevelése és hizlalása is szükségessé teszi a pulykák
naposkorban történő ivari elkülönítését, szexálását. A napospipe, a naposcsibéhez hasonlóan, a köznyelvben csak japán módszernek nevezett
eljárással, nagy biztonsággal szexálható. A két ivar szétválasztásának technikája itt is ugyanaz, a szexálást végző személy először a kloákatájékra
gyakorolt kíméletes nyomással a bélszurkot távolítja el, majd a kloáka kifordításával az ivardudorok alapján dönti el, hogy melyik a hím- és melyik
a nőivarú pipe. A pipék egy részének ivara így is nehezen állapítható meg, ami abból adódik, hogy a húshasznosítású baromfi (hústípusú tyúk,
pulyka) ivarjellege napos korban kevésbé kifejezett, mint a tojótípusúaké. A pulyka esetében kloákaszexálással 95–98%-os biztonsággal állapítható
meg az ivar naposkorban.
A tyúkhoz hasonlóan a pulykatenyésztésben is elvileg mód volna a tollfejlődés alapján szexálható (tollszex) keresztezési kombinációk előállítására,
de a pulykák lassú tollasodást okozó génjének káros mellékhatásai vannak, ami egyebek között a fiatalkori növekedési erély nagyfokú csökkenésében
is megnyilvánul, ezért speciális tollszex vonalakat nem tenyésztenek.
167
Pulykatenyésztés
3. A pulyka értékmérő tulajdonságai

3.1. A hústermelő képesség és a növekedés sajátosságai
3.1.1. Kereskedelmi típusok
Annak ellenére, hogy a pulykatojás a tyúkéhoz hasonlóan emberi fogyasztásra alkalmas, előállításának magas költsége miatt csak szaporításra, a
következő generáció kikeltetésére használjuk. Ezért a pulykát ma kifejezetten a hústermelésén keresztül hasznosítjuk.
A kifejlett korra elért testnagyság és tömeg valamikor sajátságos és egyedüli meghatározója volt a pulyka hústermelő képességének. Addig ugyanis,
amíg a pulykatartás a hagyományos fajtákra volt alapozott és extenzív körülmények között történt, ahol a madár táplálékának jelentős részét maga
kereste meg, a termelő számára közömbös volt, hogy az állat mennyi idő alatt és milyen takarmányértékesítés mellett érte el a vágótömeget. A
pulykahús szezonális termék volt, feldolgozása és értékesítése az év késő őszi időszakára korlátozódott. Ebben az esetben a megkívánt nagyobb
élőtömeg – bár nagyobb hústömeget is jelentett – a tenyésztőket a nagy hústermelési kapacitás elérésére ösztönözte, nem pedig a fiatalkori
növekedés intenzitásának fokozására.
A fehér színű hibridek általános elterjedésével egyidőben megfogalmazódott, hogy a pulykahús iránti eltérő fogyasztói igények kielégítése érdekében
különböző típusok kialakítására van szükség a pulykatenyésztésben. A tenyésztő vállalatok ezt felismerve rövid időn belül olyan, értékmérő
tulajdonságaikban is eltérő hibridkonstrukciókat hoztak létre, melyek különböző életkorban és élőtömegben érték el az optimális vágóérettséget,
ebből adódóan eltérő feldolgozási és továbbfeldolgozási igények kielégítésére lettek alkalmasak.
Fajtától, hibridtől függetlenül a testnagyság tekintetében ma három fő típust különböztetünk meg:
• kis testű típus (mini),
• középnagy testű típus (midi),
• nagy testű típus (maxi).
Tekintettel arra, hogy a gigant kifejezés – a fogalom korábbi értelmezésének megfelelően – egy, a technológiájában is eltérő hizlalási forma
speciális termékét jelöli, helytelen a nagy testű típus megnevezésére szinonimaként használni. Ez azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert a
feldolgozhatóság szempontjából gigantnak tekintett kakas a középnehéz hibridek hímivarú állományaival is előállítható.
A típusdifferenciáltság tényéből következik, hogy az eltérő típusba tartozó hibrideket különböző gazdaságossági célparaméterek jellemzik, és ennek
megfelelően eltérő igényeket támasztanak a termelővel szemben. Eltérő nevelési és vágási technológia alkalmazása szükséges a kis és középnagy,
illetve a nagy testű vágópulykák előállítása során, de számottevő a különbség a szülőpárok tekintetében is.
168
Pulykatenyésztés
A pulykatenyésztés dinamikus fejlődését és gyors alkalmazkodását is jelzi a változó fogyasztói igényekhez az, hogy a fehér színű hibridekre jellemző
típus szerinti differenciálódás napjainkban a bronzszínű állományok között ugyanúgy megfigyelhető. Ezt jelzi több tenyésztő vállalat fajtakínálata,
attól függetlenül, hogy az egyre népszerűsödő bronz állományok eredményei egyelőre még elmaradnak a fehér színű hibridekétől.
Fontos hangsúlyozni, hogy a végtermékek hústermelő képessége alapján történő típusdifferenciálódás nem tekinthető és nem értékelhető
sematikusan. Ez azt jelenti, hogy a tenyésztői munka eredményeként az egyes hibridek értékmérő tulajdonságai évről évre változnak, így a típusokra
jellemző sajátosságok is módosulnak. A különböző típusba tartozó hibridek meghatározott életkorra elért testnagyságát jól szemlélteti a 3. táblázat,
amely a Kaposváron 1974 és 1990 között lefolytatott 8 nemzetközi pulyka-teljesítményvizsgálat főbb eredményeit tartalmazza.
3. táblázat - Különböző típusú pulykahibridek teljesítményvizsgálatokon mért átlagos testtömege ivaronként, az

életkortól függően 1974 és 1990 között
Élőtömeg
Hibridek 12 hetes korban 14 hetes korban 20 hetes korban
kakas tojó kakas tojó kakas tojó
Nagy testűek 5,03
3,98 6,37 4,89 10,76 7,45
Ross Maxi 4,65
3,65 6,11 4,75 10,79 7,27
Coolen Maxi 5,89
4,55 7,09 5,63 – –
Large White 5,52
4,86 7,06 5,96 12,04 9,01
B.U.T.6 5,69
4,88 7,19 6,22 12,54 9,33
B.U.T. kis. 6,02
4,75 7,52 6,08 12,18 8,83
Nicholas 6,66
5,35 – – 15,89 10,79
B.U.T. Big 6 (GB) 6,12
5,10 – – 14,53 10,35
B.U.T. Big 6 (Iz) 5,70
4,64 6,89 5,59 12,68 9,00
Típusátlag:
Középnagy testűek
4,83 3,74 5,98 4,61 9,30 6,89
Matthews
4,51 3,52 5,92 4,53 9,78 6,39
169
Pulykatenyésztés
Élőtömeg
Hibridek 12 hetes korban 14 hetes korban 20 hetes korban
kakas tojó kakas tojó kakas tojó
Ross Supermidi 5,07 3,91 6,22 4,69 9,69 6,59
Double Diamond 4,98 3,91 6,35 4,86 10,51 7,24
B.U.T. 7 6,13 4,69 – – 13,30 9,70
B.U.T. 8 5,99 4,82 – – 13,64 9,88
B.U.T. 6+ 5,25 4,10 6,12 4,67 11,04 7,78
Típusátlag:
Kis testűek
4,40 3,41 5,82 4,43 9,44 6,71
Coolen mini
4,61 3,56 5,66 4,27 8,52 5,72
Diamond White
4,51 3,49 5,74 4,35 8,98 6,22
Típusátlag:
Látható, hogy a kis testű típusba tartozó pulykák 12–14 hétre viszonylag kedvező növekedési intenzitással 3,5–4,5, illetve 4,5–5,5 kg testtömeget
képesek elérni, de továbbtartásuk esetén a tömeggyarapodás üteme számottevően csökken. Emiatt az e típusba sorolható pulykák hizlalási idejének
meghosszabbításával ennél lényegesen nagyobb testtömeget nem lehet gazdaságosan elérni. Az előbbivel ellentétben a középnagy és nagy testű
pulykák kedvező növekedési intenzitásukat nemcsak a 12–14. élethétig, hanem tovább, 16–20, esetenként 24 hétig is megtartják, ezért lényegesen
nagyobb testtömeg elérésére képesek, viszonylag kedvező takarmányértékesítés mellett.
3.1.2. Növekedési erély

A pulyka hústermelő képességével kapcsolatban feltétlenül szólni kell az állat növekedésének sajátosságairól. Amikor arról beszélünk, hogy a baromfi
a hizlalás végére vagy kifejlett korára mekkora élőtömeget képes elérni, ez az állat növekedési, illetve hústermelési kapacitását fejezi ki. Ha azonban
azt vizsgáljuk, hogy a baromfi tömeggyarapodása (g, kg) az idő függvényében milyen képet mutat, akkor ennek grafikus ábrázolásakor egy fektetett
„S” alakú szigmoid görbét kapunk és lényegében az abszolút növekedésre vonatkozó adatokat elemezzük. Az abszolút növekedési görbe azonban
nem fejezi ki számunkra azt, hogy a növekedés sebességét tekintve vannak-e, és ha igen, milyen jellegű változások az állat fejlődésében. Ez a
vizsgálódás nem öncélú, mert a növekedés sajátosságainak ismerete nélkül nem lenne elképzelhető az egyes életszakaszok biológiai igényének
kielégítése és mindazon lehetőségek kiaknázása, melyre az állat örökletes adottsága képesíti az egyedet. Azt, hogy a pulyka növekedésében milyen
170
Pulykatenyésztés
szakaszosság figyelhető meg, és ezekre a szakaszokra milyen növekedési sebesség a jellemző, arról csak a relatív növekedés elemzése adhat
felvilágosítást, melynek képét a 4. ábra mutatja.
4. ábra - Középnagy testű pulyka növekedési szakaszai
E szerint a pulyka növekedési erélye, illetve az ezt szemléletesebben kifejező növekedési sebesség az életkortól függően változik. A növekedés
sebességét életszakaszonként úgy tudjuk meghatározni, ha a kérdéses időintervallum százalékos tömeggyarapodásának nagyságát fejezzük ki,
amit akkor kapunk, ha az eltelt idő alatti tömegnövekedést elosztjuk az időintervallumra jellemző átlagtömeggel és ezt matematikai módszerrel
lineárissá transzformáljuk. Az egyenesek meredekségéből (iránytangens) jól nyomon követhető, hogy a növekedés sebessége a kelést követő első
3–4 hétben a legnagyobb, majd fokozatosan csökken. A relatív növekedés trendjében bizonyos szakaszosság figyelhető meg. Azokat a pontokat,
ahol a növekedés sebessége egy alacsonyabb sebességi fokozatba megy át, szakaszváltó pontoknak nevezzük. Szakaszváltáskor a szervezet és a
környezet közötti kapcsolat átmenetileg labilissá válik. Ezek a szakaszváltó pontok többnyire valamely élettani változással is összefüggésben vannak
(például vedlés, vöröshányás, ivarérés stb.). Az egyes növekedési szakaszok ismerete hasznos információ a takarmányozási és tartástechnológiai
171
Pulykatenyésztés
módszerek kidolgozása, valamint az optimális vágási idő megállapítása szempontjából. A növekedés szakaszosságával kapcsolatban érdekes, hogy
a keltetés különböző napjain vizsgált pulykaembriók növekedése alapján ez a szakaszossága nemcsak a posztembrionális, hanem az embrionális
korra éppen úgy jellemző.
A hím és nőivarú pulykák növekedésének sajátosságait elemezve szembetűnő, hogy mind a testtömeg (hústermelési kapacitás), mind pedig a
növekedés intenzitása (abszolút és relatív növekedés) tekintetében az ivarok között lényeges különbség tapasztalható. Még azonos típuson belül
is ez a különbség ma már olyan mértékű, hogy ugyanazon hibrid eltérő ivarú állományait joggal tekinthetnénk két különböző genotípusnak. Ennek
megalapozottságát is szemlélteti az 5. ábra, ami egy kis testű, valamint egy nagy testű hibrid növekedésében tapasztalható különbségeket mutatja
az ivartól és a típustól függően. Ebből kitűnik, hogy a kakasok növekedési erélye valamint kapacitása mindkét típusban lényegesen nagyobb, és
növekedési sebességük csökkenése is jóval később következik be, mint a tojóké. Ez a tény nélkülözhetetlenné teszi a tartástechnológiai megoldások
gyakorlatában – gazdasági és ipari szempontból egyaránt – az ivar szerinti elkülönített nevelés feltételeinek megteremtését.
5. ábra - Kis és nagy testű típusba tartozó pulykahibridek tömeggyarapodásának különbözősége az ivartól függően
A gazdasági haszonállatok értékmérő tulajdonságainak javításában a tenyésztői munka eredményét érzékeltetik azok az egyedi rekordok, melyek
bár csak egyetlen állat kimagasló teljesítményében jutnak kifejezésre, de kézzelfoghatóan mutatják, hogy a genetikai potenciál realizálható határa
adott pillanatban milyen termelési szintnél húzódik. Ezek az információk azért is izgalmasak, mert a tegnap egyedi rekordját ma már állományok
képesek megismételni. A jelenséget jól érzékelteti a 4. táblázat adatsora.
172
Pulykatenyésztés
4. táblázat - Nagy testű típusba tartozó pulykák 16 és 20 hetes korban mért testsúlyának változása 1973 és 1993
között
A legjobb csoport átlagsúlya (kg)
16 hetes korban 20 hetes korban
1973-ban 1993-ban 1973-ban 1993-ban
7,99 13,19 11,17 17,05
Bak
5,86 9,54 7,48 11,85
Tojó
Relatív javulás mértéke (1973=100%)
Hímivar 65% 53%
Nőivar 63% 58%
Egyedi rekord (kg)
11,50 15,95 13,70 21,25
Bak
8,00 12,25 9,70 13,70
Tojó
Relatív javulás mértéke (1973=100%)
Hímivar 39% 55%
Nőivar 53% 41%
3.1.3. Testarányok, húsformák

A feldolgozott pulykatest legértékesebb része a mell és a comb. Ezért ezt a két testrészt elsőrendű, míg a grillfertig test fennmaradó részét – far-
hát és szárny – másodrendű testrészeknek nevezzük. A felsorolásból hiányzó tisztított fej, nyak és lábvégek aprólékként, valamint a szív, a máj
és a zúza mint ehető belsőség kerül forgalomba. Az előbbi rangsorolás, különösen a pulykatest darabolásakor és tovább feldolgozásakor, az egyes
termékek árában is kifejezésre jut. Lényegében ennek tulajdonítható az is, hogy a vágásra kerülő pulykák minőségi megítélésére általánosan elterjedt
mutatószámmá vált a mell és a combhús tömegének együttes vagy külön-külön megadott %-os aránya a grillfertig, esetenként pedig az élőtömeghez
viszonyítva. Ez az arány értelemszerűen függ a hibrid típusától, ivarától és az állat korától. Külön a mell tömegének és arányának megkülönböztetett
kezelése azért indokolt, mert a legsokoldalúbban feldolgozható baromfiipari alapanyagot ez szolgáltatja. A tenyésztői munkában a két legértékesebb
testrész izomzatának növelése, a testarányok állandó javítása kiemelt feladat, amit különösen az apai vonalak tenyésztésében mint döntő szelekciós
szempontot vesznek figyelembe.
Élő állaton a mellformát (húsformát) a jelenlegi általános gyakorlatnak megfelelően ma még szubjektív módon ítéljük meg. Úgy tűnik azonban, hogy
más állatfajokhoz hasonlóan a húshasznosítású baromfi tenyésztésében is – döntően a nagyértékű hímivarú állatok tenyészértékének még pontosabb
megállapítása érdekében – a speciális röntgen-diagnosztikai eljárások (pl.: computeres tomographia) alkalmazása új lehetőségeket rejt magában.
173
Pulykatenyésztés
A húsformák hagyományos megítélésekor, az állatokat lábuknál fogva és felemelve, tapintással győződhetünk meg a mellizomzat alakulásáról,
a comb, valamint az egész test izmoltságáról. A kívánatos húsformát mutató pulyka melle rendkívül széles, a mellcsonti taréj nem emelkedik ki,
hanem azt a mellizmok túlnövik, ezért a mell középvonalában mélyedésszerűen tapintható ki. Lényeges szempont, hogy a mellcsont minél hosszabb,
lehetőség szerint mélyen a combok közé nyúló legyen és ne keskenyedjen el, mert ennek felületén több izom felrakása lehetséges. A széles mellű
pulykafajtákra és hibridekre ezért jellemző a nehézkes, totyogó járás.
Nagymértékben segítik a vágóérték megítélését és magát a tenyésztői munkát is azok a vizsgálatok, amelyek a különböző testrészek egymáshoz
viszonyított arányának változását elemzik az életkor előrehaladtával. Az 6. ábra jól szemlélteti, hogy az életkor előrehaladtával a pulyka értékes
testrészeinek (mell és comb) a vágás előtti élőtömegéhez viszonyított %-os aránya nő, míg a másodrendűek (szárny és far-hát) valamint a fej, nyak
és lábvégek együttes aránya csökken. Utóbbiak aránya különösen a 14. élethétig csökken igen erőteljesen, ugyanakkor a mellé ettől az életkortól
növekszik a legdinamikusabban. E tendenciák ismerete különösen fontos a továbbfeldolgozásra szánt, tehát darabolásra és csontozásra kerülő,
döntően a nagy testű típusba tartozó (maxi) pulykák optimális vágási idejének megállapításakor. Annak érdekében, hogy még pontosabban nyomon
követhető legyen, miként alakul egy nagy élőtömegre hizlalt gigantpulyka vágóértéke és vágási tulajdonságai, a 7. ábra adatai nyújtanak segítséget.
174
Pulykatenyésztés
6. ábra - Nagy testű típusba tartozó hímivarú Nicholas pulykák testarányának változása az élőtömeghez viszonyítva,
különböző életkorban
175
Pulykatenyésztés
7. ábra - Nagy testű típusba tartozó hímivarú pulykák vágási adatai 22 hetes korban
Szembetűnő, egyúttal a pulykahizlalás módozatának megválasztása szempontjából sem közömbös, hogy amíg a 14 hetes korban általában 5,0–
6,5 kg-os élőtömegben feldolgozásra kerülő pecsenyepulyka vágási kihozatala csak 74–76% körül mozog, az életkor előrehaladtával a nagy
élőtömegben vágott gigant esetében ez az érték már 78–82%-ra emelkedik. Ebből az következik, hogy minél kisebb élőtömegben történik a pulyka
vágása, arányaiban annál nagyobb veszteséget jelent a feldolgozáskor a véreztetés, a kopasztás és a zsigerelés. Az ábra tanulmányozásával az
is érzékelhető, hogy egy 15–16 kg-os zsigerelt tömegű pulykáról a továbbfeldolgozás céljára nyerhető szín mellhús és az ugyancsak csont és bőr
nélküli felső combhús együttes tömege megközelítheti akár a 8 kg-ot, átlagosan a grillfertig tömeg 45–50%-át. Ezzel együtt a csontos és bőrös mell,
valamint a comb tömegének együttes aránya a korszerű pulykahibrideknél 65–75%-át is elérheti a grillfertig tömegnek, ami attól függ, hogy milyen
élősúlyban vágjuk a pulykát.
3.2. A takarmányértékesítő képesség

A pulyka takarmányértékesítő képessége fontos értékmérő tulajdonság, ami a hizlalás gazdaságosságát döntően befolyásoló tényező, mert a
közvetlen termelési költség mintegy 65–70%-át a takarmányozási költség teszi. Ez nem jelenti azt, hogy a tenyészállományok (például szülőpárok)
176
Pulykatenyésztés
tartásában a főtermékre, azaz a tenyésztojásra vetített takarmányfelhasználás ne játszana fontos szerepet. Inkább csak arról van szó, hogy a
két ágazat súlya, jellege más, így a takarmányértékesítő képesség megítélése is eltérő a végtermékek hizlalásában, illetve a tenyészállományok
termeltetésében.
A takarmányértékesítést befolyásoló legfontosabb tényezők a következők:
• az állat típusa (kis testű, középnagy vagy nagy testű),
• a genotípus (hibrid vagy fajta, továbbá a típuson belüli különbségek),
• az ivar (az ivarok közötti növekedésbeli sajátosságok alapján),
• az életkor (illetve életszakasz, a növekedés szakaszos jellege miatt),
• a takarmányozás (a takarmány táplálóanyag-tartalma, összetétele, fizikai állapota stb.),
• a tartási és technológiai körülmények (a tartással és annak módszerével összefüggő környezeti tényezők).
Az eltérő típusba tartozó hibridek takarmányhasznosítási képessége nagyon különböző. A szélsőségesen nagy testtömeg elérésére kitenyésztett
típusok növekedési intenzitásukat és kapacitásukat – ezzel együtt a kedvezőbb takarmányértékesítő képességüket – sokkal hosszabb életkorig,
azaz jelentősen nagyobb hizlalási végtömeg eléréséig megtartják. A típuson belül, bár számottevő különbség az egyes hibridek között viszonylag
ritka, mégis előfordul, ha az eltérő genotípusok növekedési ütemében egy-egy szakaszt tekintve érdemi különbség tapasztalható.
A két ivar közötti takarmányhasznosulásban megfigyelhető különbség a növekedés eltérő ütemére és sajátosságaira vezethető vissza. Ugyanis
a nőivarú pulyka a kifejlettkori testtömegét lényegesen rövidebb idő alatt eléri, mint a hímivarú. Az állat minél inkább megközelíti a végleges
testnagyságot, annál jobban csökken a növekedési erély, amivel együtt látványosan romlik a takarmányhasznosító képesség is. Például egy nagy
testű típusba tartozó tenyésztojó 18 hetes korára 8,5–9 kg-os élőtömeget képes elérni, amivel mintegy 75%-ra közelíti meg az egyébként 12 kg
körüli kifejlettkori testnagyságát. Ugyanekkor egy 18 hetes hímivarú pulyka a maga 15,5–16 kg-os élőtömegével csak 50–55%-át éri el a kifejlettkori
testtömegének, ami szemléletesen érzékelteti, hogy teljes kifejlődéséhez lényegesen hoszszabb időre van szüksége.
A pulyka takarmánytranszformáló képessége az életkor változásával is szoros összefüggésben áll. Ennek hatékonysága a legkedvezőbb közvetlenül
a kelést követő első 3–4 hétben, amikor a fajlagos takarmányfelhasználás – az intenzív növekedésnek köszönhetően – 1,4–1,8 kg testtömeg
kilogrammonként. A növekedési sebesség mérséklődésével fokozatosan romlik a takarmányhasznosulás, azaz egyre inkább növekszik annak a
takarmánynak a mennyisége, ami egy kilogramm élőtömeg előállításához szükséges. A takarmányértékesítő képesség kortól függő és kedvezőtlen
irányú változása legszembetűnőbben akkor figyelhető meg, ha a nevelés különböző szakaszaira jellemző részidő-takarmányértékesítési adatokat
vizsgáljuk.
A halmozott takarmányértékesítés számítása – azaz a nevelés kezdete és vége közötti időszakra vonatkoztatott fajlagos takarmányfelhasználás
– a gazdálkodásban általánosan elterjedt mutatószám, ami a hizlalás alatt feletetett összes takarmány mennyiségének és a végtömegnek a
177
Pulykatenyésztés
viszonyszáma. Ennek értéke a 12–14 hetes korig nevelt brojlerpulykák estében – középnagy testű típusra vonatkozóan – általában 2,2–2,5 kg/
kg között változik. A hizlalási idő növelésével a takarmányértékesítő képesség további romlásával kell számolni, ami a hazai teljesítményvizsgálati
adatok alapján a 20. élethétre a hímivarban 2,7–2,9 kg/kg, míg a nőivarban 2,9–3,1 kg/kg körüli eredményeket mutat. A bakok ennél is tovább tartó
hizlalásakor, a 24. hétig számított halmozott takarmányértékesítés 3,0–3,4 kg/kg, aminél ha figyelembe vesszük, hogy ez az érték ma már 15 és 20
kg közötti élőtömeg elérésével társul, igen kedvezőnek tekinthető.
A halmozott takarmányértékesítés mutatószáma azonban több lényeges momentumot elfed, melynek a hizlalás eredményessége szempontjából
megkülönböztetett jelentősége van. Ezért az egyes részidőszakokra vonatkozatott fajlagos takarmányfelhasználási adatokat akkor célszerű
figyelembe venni, amikor a meglehetősen sokfázisú (ez lehet 5 vagy 6) takarmányozási programból az egyes konkrét fázisok takarmányigényét kell
egy állományra megtervezni vagy a felhasználás volumenét ellenőrizni. A részidő-takarmányértékesítési standardok ismerete és azok folyamatos
összevetése a hizlalási időszak tényleges adataival nem várt kellemetlen meglepetésektől óvja meg a termelésirányítót. Ehhez hasonlóan fontos
szerepet töltenek be annak mérlegelésekor, hogy a hizlalás utolsó szakaszának tömeggyarapodása meddig nyereségnövelő. Ez azt jelenti, hogy
az egyes típusok optimális vágási életkorának megállapításában is fontos támpontul szolgálnak. Az 5. táblázat a B.U.T. Big 6-os hibridre jellemző
élőtömeg, heti és halmozott takarmányértékesítési adatait tartalmazza mindkét ivarra vonatkozóan.
5. táblázat - Kereskedelmi forgalmazású B.U.T. Big 6-os hibrid standard adatai az életkortól függően (British United
Turkeys Ltd. 1999)
Hímivar Nőivar
Életkor (hét) heti tak. halmozott tak. heti tak. halmozott tak.
élőtömeg (kg) élőtömeg (kg)
ért. (kg/kg) ért. (kg/kg) ért. (kg/kg) ért. (kg/kg)
1 0,16 1,44 0,99 0,15 1,44 0,98
2 0,38 1,47 1,28 0,35 1,51 1,28
3 0,73 1,58 1,42 0,64 1,65 1,45
4 1,21 1,69 1,53 1,03 1,78 1,57
5 1,84 1,77 1,62 1,52 1,87 1,67
6 2,60 1,85 1,69 2,11 2,00 1,77
7 3,48 2,00 1,77 2,80 2,13 1,86
8 4,45 2,13 1,85 3,55 2,29 1,95
9 5,50 2,22 1,93 4,33 2,43 2,04
10 6,60 2,36 2,00 5,13 2,63 2,13
11 7,73 2,49 2,08 5,94 2,84 2,23
12 8,80 2,62 2,13 6,73 3,09 2,34
178
Pulykatenyésztés
Hímivar Nőivar
Életkor (hét) heti tak. halmozott tak. heti tak. halmozott tak.
élőtömeg (kg) élőtömeg (kg)
ért. (kg/kg) ért. (kg/kg) ért. (kg/kg) ért. (kg/kg)
13 10,07 2,77 2,23 7,51 3,35 2,45
14 11,24 2,93 2,31 8,27 3,62 2,56
15 12,40 3,12 2,39 9,00 3,92 2,67
16 13,55 3,34 2,48 9,70 4,25 2,79
17 14,68 3,50 2,57 10,37 4,34 2,94
18 15,80 3,73 2,66 11,01 4,94 3,03
19 16,90 3,98 2,76 11,60 5,41 3,16
20 17,98 4,24 2,87 12,15 6,00 3,29
21 19,05 4,45 2,98 – – –
22 20,10 4,73 3,09 – – –
23 21,13 5,02 3,22 – – –
24 22,15 5,31 3,34 – – –
A hazai teljesítményvizsgálati tapasztalatok azt mutatják, hogy még az intenzíven gyarapodó nagy testű hibridek hímivarú állományai is, ha
a hizlalás 23–24. hetében összesen 1500 g-nál szerényebb tömeggyarapodást érnek csak el, akkor az erre az időszakra számított részidő-
takarmányértékesítés a jelentős életfenntartó táplálóanyag igény miatt akár 5,0–7,5 kg/kg is lehet.
A pulyka takarmányértékesítő képességét az etetett takarmányok összetétele, táplálóanyag-tartalma és fizikai állapota számottevő módon
befolyásolja.
A pulyka szükségletét és így a keveréktakarmányokban biztosítandó táplálóanyag-mennyiséget tekintve szembetűnő az állatfaj meglepően magas
fehérjeigénye, és az is különösen az indítófázisban. Ezzel kapcsolatban nem hallgatható el, hogy az Egyesült Királyságban a nevelés első 3 hetében
legalább 29,5%-os, de az ennél intenzívebb takarmányozási programokban akár 30,5%-os fehérjetartalmú tápot is etetnek, ami egyrészt alapja
a kiváló hizlalási eredményeknek, másrészt nem elhanyagolható szempont akkor, amikor a brit tenyésztő vállalatok standardjaihoz hasonlítjuk
a hazai teljesítményeket. A szigetországban alkalmazott takarmányozási programok, a Magyar Takarmánykódex (1990) maximumként megadott
szükségleti értékeinél átlagosan 2–3,5%-kal magasabb fehérjetartalmú tápok etetését irányozzák elő. A nagyobb fehérjeszükséglet mellett fokozott
az igény a nélkülözhetetlen aminosavak mennyisége iránt is. A pulykatakarmányokban alkalmazott magas fehérjetartalom felértékeli az antioxidánsok
szerepét, illetve a sajátos biológiai igények kielégítése érdekében számos vitamin és vitamin hatású anyag emelt szintű meglétét a tápokban. A
többi baromfiféléhez képest a pulyka lényegesen magasabb szinteket igényel D3-, E-, K3-, B1-vitaminokból, valamint biotinból, kolinból és niacinból.
A magas szükségleti értékek többek között a csontképződés fokozott ütemével állnak szoros kapcsolatban. A mikroelemek közül a pulyka a többi
179
Pulykatenyésztés
állatfajjal szemben relatíve a legtöbb szelént igényel. Ugyanakkor érzékenységét jelzi, hogy a takarmány-toxikózisok, valamint a sómérgezés sokkal
látványosabb és durvább veszteséget okoz az állományban, mint amennyit a húshasznosítású baromfi általában még tolerálni képes. A pulyka
valamivel több nyersrostot igényli, mint a csirke. Nyolchetes korig az 5%-os nyersrosttartalom megfelelőnek bizonyul, az ezen felüli nyersrostszint
azonban már rontja a takarmányértékesítést, elsősorban a fehérjekihasználást. E kor után a nagyobb nyersrosttartalom sem fejt ki kedvezőtlen hatást.
A takarmányok fizikai állapota, azaz hogy dercés vagy granulált (morzsázott vagy pelletált) formában történik-e a tápok etetése, számos tényezőn
keresztül van hatással a takarmányfelvételre, de még a táplálóanyagok hasznosulására is. Ugyanis a granulált takarmánynak nagyobb a sűrűsége
(kg/liter), jobb az emészthetősége, kedvezőbb bennük a különböző komponensek és kiegészítők (pl. gyógyszer, coccidiosztatikum) homogenitása,
jobb a mikrobiológiai állapota, ezzel együtt természetszerűbb és alkalmazásukkal jelentősen csökkenthető a takarmánypazarlás. A granulált tápból
egységnyi idő alatt több takarmányt, ebben pedig nagyobb táplálóanyag-mennyiséget tud felvenni az állat, ami csökkenti a takarmányfelvételre
fordítandó idő hosszát. Mivel a szülőpárok nevelésében nem cél a tenyésznövendékek gyors felhizlalása, továbbá a „ráérő” állatok előszeretettel
berzenkednek egymással, lemondva a granulálás számos előnyéről, mind a tenyészállományok nevelése során, mind pedig a tojástermelési időszak
alatt rendszerint dercés tápokat célszerű etetni.
A tartási és technológiai körülményeknek is számottevő hatásuk van a takarmányértékesítés alakulására. Ez a befolyásoló jelleg az egyes környezeti
tényezők súlygyarapodásra gyakorolt hatásán keresztül érvényesül és jut kifejezésre a fajlagos takarmányfelhasználás növekvő (azaz romló) vagy
csökkenő, tehát javuló értékében. Rangsorolás nélkül e tényezők a következők:
• a tartás jellege (extenzív, félintenzív, intenzív),
• a tartástechnológia módja (ketreces, mélyalmos),
• világítási program (a világos órák száma és a fény intenzitása),

2 2
• telepítési sűrűség (db/m , élőtömeg kg/m ),
• klimatikus tényezők (hőmérséklet, illetve hőérzet, relatív páratartalom, légsebesség, a levegő szennyezettségi állapota),
• technológiai feltételek (etetők és itatók száma, szellőztetési kapacitás),
• különleges eljárások (csőrkurtítás alkalmazása).
Az előbbieken túl feltétlenül meg kell említeni az állat egészségi állapotát, ellenálló képességét, mint a takarmányfelvételt, ezen keresztül pedig mint
a takarmányértékesítést befolyásoló tényezőt.
A pulyka szülőpárok nagy élőtömege, hosszú nevelési és rövid tojástermelési ideje a faj gyenge szaporaságával együtt a tenyészállományok tartását
az egyik legköltségesebb és legnagyobb kockázatot viselő termelési fázissá teszi. Hogy a takarmányozás ebből mekkora szerepet képvisel, azt
szemléletesen érzékelteti a 6. táblázatban közölt adatsor.
180
Pulykatenyésztés
6. táblázat - B.U.T. Big 6 szülőpárok takarmányfogyasztási standardja (a British United Turkeys Ltd. nyomán)
Kakas takarmányfogyasztása (kg/db) Tojó takarmányfogyasztása (kg/db)
Életszakasz (hét)
halmozott időszakos halmozott időszakos
0–4 1,36 1,36 1,16 1,16
5–8 5,98 4,62 4,86 3,70
9–12 14,72 8,74 11,39 6,53
13–16 27,46 12,74 20,70 9,31
17–20 43,74 16,28 30,98 10,28
21–24 62,57 18,83 41,62 10,64
25–29 88,32 25,75 53,39 11,77
(30–55) 240,42 5,85/hét 152,10 109,81 2,17/hét 56,42
A szülőpárok egy tenyésztojásra jutó takarmányfelhasználása kétféleképpen adható meg. Az egyik esetben csak a tojástermelési periódus
takarmányfogyasztását, míg a másik esetben ehhez még a nevelési időszak takarmányfelvételét is figyelembe véve a kettő együttes mennyiségét
vetítjük a tojáshozamra és így képezünk fajlagos mutatót (takarmány g/tojás). Az első számítási módot tekintve tojásonként mintegy 500–600 g, a
második esetben 1250–1300 g takarmány felhasználására kell számítani középnagy testű pulykaszülőpároknál.
3.3. A tojástermelő képesség

A pulyka húshasznosítási iránya miatt a megtermelt tojások kizárólag az állomány reprodukcióját szolgálják, ami jelentősen befolyásolja a termelés
gazdaságosságát, mert potenciálisan meghatározza az egy tojó után felnevelhető utódok számát. Ebből adódóan minden előállított pulykatojást
eredendően tenyész-, illetve keltetőtojásnak kell tekinteni, ami mind a termelés, mind pedig a tojáskezelés szempontjából szigorú feltételeket támaszt.
2
A tojástermelő képesség gyengén öröklődő kvantitatív tulajdonság (h =0,2–0,3), amit a pulyka esetében is ugyanazok az alaptulajdonságok
határoznak meg, melyek a tyúkfaj kapcsán már ismertetésre kerültek, de amelyek itt a faji különbözőség miatt más hangsúllyal játszanak szerepet.
Ezek a következők:
1. perzisztencia vagy állóképesség,
2. a tojástermelés intenzitása,
3. hosszú szünetek hiánya,
4. a kotlás és
181
Pulykatenyésztés
5. az ivarérés ideje.
A perzisztencia a biológiai év, azaz a tojástermelési periódus hosszát fejezi ki, amit az első tojás lerakása és a következő évi vedlés kezdetéig
eltelt napok számával adunk meg. Természetes viszonyok között a pulyka tojástermelése viszonylag rövid időre korlátozódik és szezonális jellegű.
Tavasszal, a nappalok hosszabbodásának hatására március–április hónapban kezdi meg a tojó a tojásrakást, és kisebb-nagyobb megszakításokkal
ez az időszak június–augusztusig tart. A perzisztencia javítása egy bizonyos mértékig hagyományos körülmények között is lehetséges, de könnyű
belátni, hogy a tojástermelést stimuláló fény időtartamának és intenzitásának őszi csökkenése nem a tojóállapot fenntartását, hanem ellenkezőleg,
annak beszüntetését segíti elő. A tyúkfaj tojástermelő állományaihoz hasonlóan, zárt, ablaktalan, vagy olyan ablakos istállókban, ahol a természetes
fény mellett kiegészítő világítást is alkalmaznak, a pulyka tojástermelése az évszakhatásoktól teljesen függetleníthető. Ilyen intenzív tartási
körülmények között a tojóidőszak hossza mesterségesen szabályozott és általában 24 hétig tart, aminek végére azonban nem a vedlés megkezdése
a jellemző. A hibridek széles körű elterjedése óta a tenyészállományok termeltetése – néhány eseti kivételtől eltekintve – csak egy tojóperiódusban
történik, ami azt jelenti, hogy a csökkenő tojástermelésű állományokat a kritikus termelési szint elérésekor vágásra értékesítik. Ez a mindenkori
közgazdasági viszonyoktól függően, rendszerint 40–45% körüli tojástermelésnél következik be.
A tojástermelő képesség, valamint a testtömeg közötti negatív korreláció a többi baromfifajhoz hasonlóan a pulykánál is genetikai törvényszerűség.
Ezért, ha e fajban nem is beszélhetünk önálló tojástermelő fajtákról vagy genotípusokról, a heterózistenyésztés általános gyakorlattá válásával
a pulykatenyésztésben is tojó jellegű anyai, illetve hústípusú apai vonalakat alakítottak ki a tenyésztő vállalatok. Ezt a gyakorlatot a pulyka
esetében tovább bonyolítja az, hogy a különböző kereskedelmi típusoknak megfelelően a tenyészállományok is eltérő értékmérő tulajdonságokkal
rendelkeznek, aszerint hogy kis testű, középnagy vagy nagy testű típusról van szó. A 8. ábra két eltérő típusú szülőpár tojástermelő képességének
különbözőségét illusztrálja.
182
Pulykatenyésztés
8. ábra - Középnagy és nagy testű Hybrid szülőpárok tojástermelési adatai (Hybrid Turkey Inc. 1990)
A tojástermelés intenzitása többféle módon adható meg. Az egyik az átlagos ciklusnagyság, ami a perzisztencia teljes időtartamára vonatkozóan azt
fejezi ki, hogy a tojó kihagyás nélkül, átlagosan hány napig termel. Ha például egy tojó 24 hét (168 nap) alatt 96 db tojást termel és ezt 24 ciklusban
rakja le, akkor az intenzitás 4, tehát átlagosan négynapi tojásrakás után három nap szünet következik, majd ugyanez ismétlődik. Az intenzitás
kifejezésére a gyakorlat azonban szívesebben használja a tojástermelés százalékos értékét, mert e paraméter segítségével a tojástermelés időbeni
változása pontosabban nyomon követhető, amit a 7. táblázat is szemléltet.
7. táblázat - B.U.T. Big 6 szülőpárok standard termelési adatai (British United Turkeys Ltd. 1994)
Kelési %
Tojóhét Tojástermelési % Tojás (db/tojó) Termékenység (%) Napos (db/tojó)
termékeny tojásra berakott tojásra
1 39,7 2,8 92,0 85,0 74,6 2,1
2 64,7 7,3 94,2 87,7 79,0 5,7
183
Pulykatenyésztés
Kelési %
Tojóhét Tojástermelési % Tojás (db/tojó) Termékenység (%) Napos (db/tojó)
termékeny tojásra berakott tojásra
3 69,9 12,2 95,8 89,2 81,8 9,7
4 69,4 17,1 96,1 89,9 82,7 13,7
5 68,8 21,9 96,2 90,0 83,1 17,7
6 68,4 26,7 96,1 89,5 82,6 21,6
7 68,8 31,5 96,0 89,0 82,2 25,6
8 69,0 36,3 95,9 88,4 81,5 29,5
9 68,1 41,1 95,5 87,8 80,6 33,4
10 67,2 45,6 95,1 87,3 79,8 37,1
11 65,9 50,4 94,4 86,8 78,7 40,8
12 64,6 54,9 94,1 86,2 77,8 44,3
13 63,3 59,4 93,5 85,7 76,8 47,7
14 62,0 63,7 93,1 85,2 76,0 50,1
15 60,7 67,9 92,5 84,7 75,0 54,2
16 59,3 72,1 92,0 84,1 73,9 57,2
17 58,0 76,2 91,6 83,6 73,0 60,2
18 56,5 80,1 91,2 83,1 72,1 63,0
19 54,9 83,9 90,7 82,5 71,0 65,8
20 53,2 87,7 90,2 82,0 70,0 68,4
21 51,4 91,3 89,8 81,5 69,1 70,9
22 49,6 94,7 89,0 81,0 67,9 73,2
23 47,8 98,1 88,4 80,5 66,8 75,5
24 46,0 101,3 87,3 80,0 65,2 77,6
A tenyészállományok nevelési időszakának végén, a világítás tartamának és intenzitásának növelését követően – ezt nevezik rávilágításnak – a 17–
20. napon indul meg a tojástermelés. Általában a tojásrakás kezdetétől számított 3. héten az állomány eléri a termelési csúcsot (70–75%), majd ezt
184
Pulykatenyésztés
követően a százalékos tojástermelés az időszak végéig fokozatosan csökken. Tehát a pulyka tojástermelése a termelésben töltött idő előrehaladtával
hasonló módon változik, mint a tyúké, de a tendenciát meredekebb visszaesés jellemzi.
A pulyka esetében hosszú szünet alatt a tojóidőszakon belül előforduló 4–5 napos vagy annál hosszabb szünetet kell érteni. A fajra jellemző speciális
hosszú szünetnek tekintjük a kotlást, aminek mind a tojástermelés, mind pedig az állatok kezelése szempontjából megkülönböztetett jelentősége
van. Az 5–6. termelési héten a fellépő kotlás miatt a tojásrakás intenzitásában visszaesés következik be, ami után a termelés ugyan valamelyest
javul, de a csúcsra jellemző értéket már nem éri el.
Az ivarérés idejének előbbre hozatala a húshasznosítású fajok körében más szempontból merül fel, mint például egy árutojás-termelő hibridnél.
Ugyanis a szülőpárok kis tömegű jércetojásainak rosszabb a termékenysége és a keltethetősége, amit tovább súlyosbít, hogy a tojás nagysága a
naposbaromfi tömegén keresztül jelentős hatással van a hizlalás alatt elérhető élőtömegre, aminek csökkenése semmiféleképpen nem cél. Mindezek
figyelembevételével az ivarérés idejének koraibbá tétele a pulykatenyésztésben napjainkban nem kívánatos.
A tojástermelést az örökletes tulajdonságokon kívül a környezeti tényezők igen jelentős mértékben befolyásolják, melyek közül a következőkre kell
figyelmet fordítani:
• a megvilágítás (tartama és intenzitása),
• a takarmányozás (a takarmány táplálóanyag-tartalma),
• klimatikus tényezők (hőmérséklet, páratartalom, légszennyezettség),

2 2
• telepítési sűrűség (db/m , illetve élőtömeg kg/m ),
• tartásmód (mélyalom, rácspadló, ketrec),
• a tartástechnológia egyéb elemei (etetők, itatók, tojófészkek száma, kialakításuk módja).
Az előbbieken túl abban, hogy egy állomány tojástermelése miként alakul, jelentős szerepet játszik a kondíció, az állatok egészségi állapota,
speciális kórokozóktól való mentessége, de még az eluralkodó rossz szokások is.
Függetlenül attól, hogy hagyományos körülmények között több évig vagy intenzíven tartott, de mesterséges vedletési eljárással egy második,
esetleg egy harmadik tojástermelési időszakban tojatjuk a pulykát, az állatok tojástermelése az első évben a legnagyobb. A második és a harmadik
tojóidőszakban a termelés mintegy 40–55%-kal csökken az első évben nyújtott teljesítményhez képest, aminek egyik oka a perzisztencia csökkenése.
3.4. A termékenység
Az állomány továbbszaporítására csak termékeny tojások alkalmasak, ezért minden olyan tojás, amely nem tartalmaz életképes zigótát, gazdasági
veszteséget jelent, azon egyszerű oknál fogva, hogy ugyanazok a költségek terhelik, mint a termékeny tojást.
185
Pulykatenyésztés
Termékenynek azt a keltetőtojást tekintjük, amelyben a csírakorong osztódása elkezdődött és az embrió fejlődésnek indult. A tojóperiódus átlagában
megengedett maximális terméketlenségi arányszám legfeljebb 20% lehet.
A többi értékmérő tulajdonsághoz hasonlóan a termékenységet is genetikai és környezeti tényezők befolyásolják. Az utóbbiak megkülönböztetett
fontosságát jelzi a tulajdonság igen gyenge örökölhetősége. A termékenységet leginkább befolyásoló tényezők az alábbiak:
• a termelésben töltött idő,
• az ivararány,
• a klimatikus tényezők (hőmérséklet, páratartalom, légszennyezettség),
• a takarmányozás (a takarmány táplálóanyag-tartalma és különösen toxinnal való fertőzöttsége).
Részben az ivarra jellemző sajátosságok, részben a hibrid-előállításban szükségszerűen bekövetkezett típusdifferenciálódás miatt a speciálisan
kialakított hím- és tojóvonalak egymás közötti pároztatása csak mesterséges termékenyítéssel lehetséges. Ennek alapján a pulyka termékenységét
befolyásolja a termékenyítés technológiája, a sperma minősége, valamint az inszeminálások gyakorisága is. A módszer alkalmazásával még a
nagy testű szülőpároknál is elérhető a 90–95% körüli termékenységi arány. Ezen értékmérő változása jelentős mértékben összefügg a termelésben
töltött idővel, melyről a 7. táblázat adatsora tájékoztat.
A tojások termékenységének magas szinten tartásához a sperma hígítás nélküli felhasználása esetén a tojóházi betelepítéskor 1 bakra 10 tojót
kell számítani, míg speciális hígítók (pl. Beltsville pulyka ondóhígító II.) alkalmazásakor az ivararány 1:15–20-ra tágítható. A bakok beólazáskori
szelekciójának egyik fő szempontja nem véletlenül a fejhetőség, a sperma mennyisége és minősége. A keltetőtojások számának növelése céljából
elvárjuk, hogy már az első tojás is termékeny legyen, ezért az első inszeminálásra még a tojástermelés beindulása előtt sort kell keríteni. Mivel a
termékenység a tojóperiódus elején és végén a leggyengébb, ezért ezekben az időszakokban az inszeminálást ötnaponként, egyébként pedig 7–
10 naponként célszerű végezni.
3.5. A keltethetőség
A keltethetőség rendkívül komplex értékmérő tulajdonság, mert annak aránya, hogy a termékeny tojások hány százaléka kel ki, részben genetikai
tényezők függvénye, részben magától a keltetési technológiától, de a tojás alakjától, nagyságától, kémiai összetételétől és az egyes alkotórészek
arányától is függ.
A keltethetőség örökölhetősége rendkívül gyenge, ami ebben az esetben is a környezeti tényezők megkülönböztetett jelentőségére hívja fel a
figyelmet. Legnagyobb mértékben a következő tényezők befolyásolják:
• a tenyészállomány típusa,
186
Pulykatenyésztés
• a rokontenyésztés, illetve keresztezés,
• a termelésben töltött idő,
• a tojások tömege és minősége,
• a tojástárolás ideje és körülménye,
• a takarmányozás,
• az állomány patogén kórokozóktól való mentessége,
• a keltetés technológiája.
A tenyészállomány típusa nemcsak az alapján érezteti hatását a keltethetőségben, hogy a kis testű szülőpárok tenyésztojásai valamivel jobb
eredménnyel keltethetők, hanem abban is, hogy a zárt vonalak szaporításakor mindig kedvezőbb reprodukciós paraméterek tapasztalhatók egy tojó
jellegű anyai állományban, mint a hústermelő képességre szelektált speciális apai vonalban. A pulykahibridek előállításában számos tapasztalati
eredménnyel bizonyították, hogy a szülőpárokban jelentkező kedvező keresztezési hatás nemcsak a tojástermelésben, hanem a tojások jobb
keltethetőségében is megmutatkozik. Ez az oka annak, hogy a pulykatenyésztésben az individuális és a típusheterózis mellett az anyai heterózis
előnyeinek tudatos kiaknázására is törekszik majd minden tenyésztő vállalat. A pulykatojások keltethetőségét számottevő mértékben befolyásolja a
termelésben töltött idő, melynek jellegét a 7. táblázat adatai mutatják.
Keltetőtojásnak tekintjük az ép, hibátlan héjú és belszerkezetű, tiszta héjú, a fajra jellemző színű és alakú, egyszikű tojást. Alaki indexe a legnagyobb
kiterjedésű pontokon mért hosszúság és szélesség hányadosa, ami ideális esetben 1,32–1,60 közötti. Tömegének alsó határértéke 70 g, míg az
egyes alkotórészek arányát tekintve a szik 32,9%-ot, a fehérje 55,9%-ot, a héj 11,2%-ot tesz ki átlagosan. Színe fehér alapon barnával szeplőzött. Az
egyszínű, krétafehér tojások héja vékonyabb, porózusabb, így a baktériumok sokkal könnyebben jutnak a tojás belsejébe, aminek következményeként
az ilyen tojások egyrészt nagyon rossz eredménnyel keltethetők, másrészt a kikelt pipék gyengék és a betegségeket csak kis számban élik túl.
Nem minősül keltetőtojásnak a hibás héj- és belszerkezetű, a zavaros állományú, szakadt jégzsinórral rendelkező, a szétfolyt vagy letapadt szikű, a
szabálytalanul elhelyezkedő, úszó légkamrájú tojás. Mesterséges keltetésre a keltetőtojást a megtojás napjától számítva, legfeljebb 10 napos korig
szabad felhasználni. Ezen idő alatt – a keltethetőség megőrzése érdekében – a tojásraktár páratartalma 75–85%, hőmérséklete 12–18 °C legyen.
3.6. Ellenálló képesség, egészségi állapot

Magas színvonalú, gazdaságos termelés csak életerős, egészséges állománytól várható. A napjainkra általánossá vált intenzív pulykatartás
körülményei nagy terhet rónak az állat szervezetére. A stresszorok által kiváltott állapot elviselése az egyik oldalról maximális ellenálló képességet
feltételez, a másik oldalról pedig egy olyan általános adaptációs képességet, ami alkalmassá teszi az állatot az esetenként természetellenes
187
Pulykatenyésztés
környezeti hatások elviselésére. Éppen ezért az ellenálló képesség javítása a tenyésztői munkában elengedhetetlen szelekciós szempont, amikor
a teljesítmények javítása a nemesítés hagyományos eszközeivel egyre nehezebb.
Az állattartók a pulyka életképességét a nevelési veszteségek, illetve termelő állományban a tojóházi kiesések arányával fejezik ki. A nevelési
időszak alatti elhullásokat biológiai és ökonómiai szempontból is célszerű két fő időszakra osztottan értékelni. Más elbírálás alá esik a nevelés
kezdetén – a keléstől számított 10 napos korig – elhullott állatok aránya, és másként kell megítélni a 10 napos kor utáni, az értékesítésig bekövetkező
elhullások mértékét. A nevelés első, legkritikusabb időszakának elhullási aránya magában foglalja az esetleges hibás keltetéstechnológia
következményeként kieső életképtelen, kelésgyenge napospipéket is, továbbá egyfajta általános képet is ad arról, hogy a nevelés első szakasza
milyen eredménnyel zárult. Ökonómiai szempontból az ebben az időszakban bekövetkezett veszteség – hacsak nem abnormálisan nagymértékű
az elhullás – nem olyan jelentős, mint a nevelés későbbi szakaszában. Ugyanis az idősebb korban elhullott állatok által okozott veszteség az addig
elfogyasztott jelentős mennyiségű takarmány értékével és a tartás egyéb költségeivel is terhelt.
A brojlerpulyka-nevelés gyakorlatában jónak mondható, ha az összes nevelési veszteség nem haladja meg az 5–7%-ot. Ennek időbeni megoszlása
úgy néz ki, hogy az elhullások mintegy 60%-a a nevelés első 4 hetére esik, amin belül a hímivarú egyedek kiesése akár 1,5–2,5-szerese is lehet a
nőivarú állományénak. A gigantpulyka nagy testtömeg elérésére irányuló hizlalásakor az 5 és 20 hetes kor közötti elhullások aránya minden további
nélkül 1–3% körüli átlagos értéken tartható.
3.7. Vérmérséklet és rossz szokások

A vérmérséklet gyakorlati szempontból abban nyilvánul meg, hogy egy állomány viselkedése nyugodt, vagy ezzel ellentétben ingerlékeny, ijedős, vad.
A termelés szempontjából nem közömbös, hogy az előbbiek könnyebben kezelhetők, jobban értékesítik a takarmányt, kedvezőbb a tojástermelésük,
illetve a tömeggyarapodásuk.
A pulyka vérmérséklete elsődlegesen a típussal és az ivarral hozható összefüggésbe. A nagy testű állományok nyugodtabbak, míg a középnagy és
a kis testűek élénkebbek. Az ivart tekintve a kakasok az ingerlékenyebbek, esetenként kimondottan agresszíven viselkednek. Mivel a hímivarúak
lényegesen nagyobb tömegűek és a korábban ivarérő tojók jelenléte csak fokozza agresszivitásukat, ezért ha a hizlalás a pecsenyekornál tovább
tart, feltétlenül gondoskodni kell az ivarok elkülönített tartásáról.
Részben a vérmérséklettel, részben a pulykára jellemző kíváncsisággal hozható összefüggésbe a faj néhány sajátos viselkedésformája, ami
különösen a nagy létszámú állományok együtt-tartásakor nyilvánul meg. Ilyen az agresszivitás és a tollcsipkedés. Egy állomány kisebb csoportjain
belül (kb. 200–250 pulyka) kialakul egy szociológiai rangsor, ami teljesen normális. A viselkedésben és a táplálkozásban ez mindaddig nem okoz
gondot, amíg az összeszokott csoportokat valami oknál fogva össze nem keverjük. Ha átólazáskor vagy más okból a már kialakult csoportok
csipkedési rendjét megbontjuk, akkor óhatatlanul fellép egyfajta agresszív viselkedés, tollcsipkedés, ami akár a kannibalizmusig is fajulhat. A
kialakult rangsor felborulása ismételt rivalizálást indít el, ami viszont nem kívánatos.
A tollcsipkedés jelensége takarmányozási okokra is visszavezethető. A ma forgalmazott tápok magasabb energia-, ugyanakkor alacsonyabb
rosttartalma a toll fogyasztására ösztönzi az állatokat. Intenzív tartásban az ilyen viselkedésformákból adódó rossz szokások és azok nem kívánt
következményei különböző technológiai megoldásokkal jelentősen csökkenthetők, sőt megelőzhetők.
188
Pulykatenyésztés
4. Pulykafajták és hibridek
4.1. Hagyományos fajták
4.1.1. A bronzpulyka
A madár tollazata feszes, tömött, testhez simuló, melynek színe a fekete tollak vöröses-zöldes színjátszása miatt jellegzetesen bronzfényű. A fajta
innen kapta a nevét. A bronzpulyka az 1960-as évekig hazánkban is közkedvelt és általánosan elterjedt volt. Az edzett, ellenálló fajta állományait
tavasztól késő őszig természetes legelőkön tartották, ahol elsősorban rovarokkal és magvakkal táplálkoztak. Ilyen körülmények között 6–8 hónapos
korban váltak ivaréretté, és a következő évben tojónként mintegy 45–50, esetenként 80 tojást raktak. A tojások színe pettyezett, súlyuk 70–90 g.
A bronzpulyka kotlási hajlama erős, ellenben természetes körülmények között is jól párosodik, és a termékenység a 80–90%-os szintet is eléri.
A kakasok kifejlettkori testtömege átlagosan 12–15 kg, de nem ritkák a 15–20 kg-os öreg bakok sem. A tojók tömege 5,5–7 kg körüli. Teljes
kifejlettségüket kétéves korukra érik el. A bronzpulyka Magyarországon védelem alatt álló, őshonos fajtának tekintett.
4.1.2. Széles mellű bronzpulyka

Ez tulajdonképpen a bronzpulykának az USA-ban kitenyésztett, javított változata, attól külsőleg csak lényegesen jobb húsformáival tér el. A fajta
kialakulásának körülményeiről a „Throessel” pulyka kapcsán már esett szó. Jellemzője, hogy melle széles, az izmok a mellcsonti taréjt túlnövik.
Combja rövid és vastag. A mell- és combhús az összes hús 43%-át teszi ki. Mindhárom típusban (nagy, középnagy és kis testű) tenyésztik.
Tojástermelése alacsonyabb, mint a standard bronz fajtáé, a típustól függően 50–70 db. Széles melle miatt nehezen párosodik, ezért csak
mesterséges termékenyítéssel szaporítható eredményesen. Testtömege kifejlett korban: a kakasoké 14–22 kg, míg a tojóké típustól függően 7–9
kg, illetve 12–13 kg. A hazai állományoknál inkább az előbbi volt a jellemző, a 10 kg-os határig.
4.1.3. A fehér pulyka

A pulyka kultúrtörténete alapján tudjuk, hogy fehér színű egyedek már viszonylag korán léteztek. Az európai pulykatartás korai időszakában a
különböző színváltozatokat még együtt tartották, és azok „tiszta tenyésztése” csak jóval később, a XIX. század második felében vette kezdetét. Egyike
a legrégebbi fajtáknak, amit már 1878-ban törzskönyveztek. A fehér pulykát az amerikai irodalom mint európai madarat említi, „hollandi pulyka” (azaz
fehér hollandi) néven. Amerikában ezenkívül még a fehér beltsville-i és a Virginiában kitenyésztett virginiai hópulyka volt ismert. Az öröklődés
szempontjából a pulyka fehér tollszíne recesszív tulajdonság.
Jellemzője, hogy a fehér szín egészen a pehelytollakig uralkodik. Az állaton csak a mellpamacs lehet fekete, a lábak fiatal korban élénk rózsaszínűek,
idősebbeknél vörösek. Éves tojástermelése 80–120 db, a tojók testtömege 6,5–11 kg, a kakasoké 14–16 kg.
A színváltozat elterjedéséhez egyéb jó tulajdonságai mellett a fehér szín nagymértékben hozzájárult, mert baromfiipari feldolgozása könnyebb volt
és tetszetősebb vágott árut szolgáltatott, mint a bronzpulyka.
189
Pulykatenyésztés
4.1.3.1. Beltsville-i kis fehér

Vékony csontozatú, kis testű, fehér színű pulyka, melynek kitenyésztését 1934-ben kezdték el. Első változatát az amerikai Beltsville-i Állami Kutató
Intézetben nemesítették ki, amit 1940-ben ismertek el hivatalosan önálló fajtaként. Kis testtömege ellenére előnyös húsformákat mutat, gyorsan
tollasodik, 10 hetes korban nem tokos és gépi feldolgozásra alkalmas árut ad. A kakasok testtömege kifejlett korban 6–8 kg, a tojóké 4–5 kg.
Tojástermelése mintegy 100–120 db.
A fajta jelentősége abban összegezhető, hogy a legtöbb hibrid kialakításában, elsősorban az anyai vonalak nemesítésében játszott fontos szerepet.
Magyarországra 1959-ben hozták be, melynek fajtatiszta állományait még a 70-es évek elején is tartották, de jelentősége a hibridek megjelenésével
leértékelődött.
4.1.3.2. Empire White

Közepes testnagyságú, fehér színű, széles mellű fajta. Angliában tenyésztették ki, három különböző típusban. Kifejlett korban a kakasok 10–14 kg,
a tojók 6–8 kg tömegűek. Tojástermelése – a típustól függően – természetes körülmények között 70–100 db vagy e fölötti. Magyarországra a 60-
as évek elején keresztezési céllal hozták be. A heterózistenyésztés általános gyakorlata és a korszerű hibridek elterjedése érthető módon ezt a
fajtát sem kímélte.
4.1.4. Egyéb színváltozatok

A pulykának számos színváltozata létezik, melyek a szakma klasszikus értelmezése szerint kevésbé tekinthetők önálló fajtáknak. Ezek közül a
legfontosabbak a következők: fekete pulyka, kék pulyka, rézpulyka, sárga pulyka, vörös pulyka, feketeszárnyú pulyka, vörösszárnyú pulyka,
Bourbon Red pulyka, cröllwitzi pulyka vagy Royal Palm, kréfeldi pulyka és a Narrangansett pulyka.
4.2. Hibridek
4.2.1. B.U.T.
Az Egyesült Királyság 1962 óta működő legjelentősebb tenyésztő vállalata a British United Turkeys Ltd., 1992–93-tól csak két típusban tenyészt
hibrideket, melyek világszerte jól ismertek. A cég sikeres amerikai vállalkozást is működtet, B.U.T. of America néven. Legismertebb ma forgalmazott
hibridje a nagy testű típusba tartozó B.U.T. Big 6. E genotípus végtermékeinek standard adatait (tömeggyarapodás, halmozott és részidő-
takarmányértékesítés) az 5. táblázat, míg a szülőpárokét (takarmányfelvétel, tojástermelés stb.) a 6. és 7. táblázat tartalmazza. A fehér színű, kiváló
húsformákat mutató hibrid komoly konkurenciát jelent az amerikai tenyésztők számára az óceán mindkét oldalán.
A cég a középnagy testű típusban a B.U.T. 8, a B.U.T. 9 és a B.U.T. Big 9 konstrukciókat tenyészti, illetve forgalmazza, melyek közül a B.U.T. 8
Magyarországon is jól ismert. A nevelés 29 hete alatt az egy szülőpár tojóra jutó takarmányfelvétel 45 kg, az átólazáskor megkívánt átlagos élőtömeg
8 kg, a tojástermelés 97 db/tojó/24 hét, a tojónkénti napospipék száma 73 db. Az apai vonal kakasait 29 hetes korban 19,6 kg-os élőtömeggel kell
átólazni.
190
Pulykatenyésztés
4.2.2. Hybrid
A kanadai Hybrid Turkeys Inc. céget 1953-ban alapították. Hosszú évtizedeken keresztül legsikeresebb hibridje a fehér színű, kis testű Diamond
White volt. A vállalat 1971-ben jelent meg a világpiacon a jobb növekedési eréllyel rendelkező és húsformákat mutató, de már középnagy testű
Double Diamond genotípussal, míg a 70-es évek második felében elindította a nagy testű Large White nemesítési programját. Szervezetileg 1981-
től a vállalat a boxmeeri (Hollandia) központú Euribrid B.V. tenyésztő cég részeként működik. Mai legismertebb hibridjét, a Hybrid Large White-
ot 1984-ben vezették be az észak-amerikai piacon, ugyanakkor Hybrid Super Medium néven középnagy, Hybrid Medium néven pedig kis testű
genotípust is tenyészt. Ezek legfontosabb jellemzőit a 8. táblázat tartalmazza.
8. táblázat - A kanadai Hybrid Turkeys Inc. által tenyésztett genotípusok néhány főbb értékmérő tulajdonsága (Hybrid
Turkeys Inc. 1990)
Hybrid Large White Hybrid Heavy Medium
Értékmérők
kakas tojó kakas tojó
Szülőpárok:
21,8 10,7 21,8 9,4
Élőtömeg 30 hetes korban
(kg) 94,0 45,5 94,0 41,3
Takarmányfelhasz. 30 hétig 99,7 99,7 113,1 113,1

(kg/db)
74,0 74,0 76,0 76,0
Tojástermelés (db/tojó/24
hét) 79,7 79,7 91,0 91,0
Csúcsintenzitás (%) 123,6 48,8 123,6 44,3
Napospipe (db/tojó/24 hét) 28,9 9,88 28,9 8,76
Takarmányfelhasz. 31-56
hetes korig
Selejtezéskori élőtömeg
(kg)
Végtermékek:
Élőtömeg: 9,32 7,23 8,98 6,89
191
Pulykatenyésztés
Hybrid Large White Hybrid Heavy Medium

Értékmérők
kakas tojó kakas tojó
14 hétre (kg) 11,42 8,50 10,89 7,90
16 hétre (kg) 13,59 9,68 12,62 –
18 hétre (kg) 15,62 – 14,35 –
20 hétre (kg) 19,32 – – –
24 hétre (kg)
2,18 2,34 2,14 2,30
Halmozott
takarmányértékesítés: 2,37 2,57 2,35 2,56
14 hétre (kg/kg) 2,58 2,81 2,59 –
16 hétre (kg/kg) 2,81 – 2,84 –
18 hétre (kg/kg) 3,32 – – –
20 hétre (kg/kg)
24 hétre (kg/kg)
4.2.3. Nicholas
Az 1939-ben alapított cég Nicholas Turkey Breeding Farms néven kaliforniai központtal működik, de Európában is van leányvállalata (Nicholas Europa
Ltd.). Tenyésztési szempontból különlegessége a vállalatnak, hogy az amerikai fogyasztói igényekhez igazodva régóta kizárólag nagy testű típusba
tartozó hibrid előállításával foglalkozott. A Hybrid Large White sikeres bevezetése, valamint a B.U.T. of America vállalkozás megjelenése az észak-
amerikai piacon komoly konkurenciát jelentett számára, ezért napjainkban a vállalat új tenyésztési és üzleti filozófiával rukkolt elő. A tradíciók ellenére
ma már ismét több kereskedelmi típusban kínálja tenyészállományait és hibridjeit. Ezek a nagy testű és jól ismert Nicholas, valamint Nicholas 900-
as, továbbá a középnagy testű típusba tartozó Nicholas 300-as. Mivel a Nicholas értékmérő tulajdonságai igen hasonlóak a többi nagy testű típusba
tartozó és már ismertetett genotípuséhoz, ezért ennek részletezésétől eltekintünk.
192
Pulykatenyésztés
4.2.4. Egyéb hibridek

A pulykapiac ma is állandó mozgásban van, amire régóta a forgalmazók számának drasztikus csökkenése a jellemző. Ezek a változások
egyértelműen a szellemi és anyagi koncentráció irányába mutatnak. Számos nagyhírű tenyésztő cég vagy eltűnt (pl.: a Coolen B.V., Indico Holland
B.V., Sun Valley Poulty Ltd.), vagy felszámolta pulykatenyészetét (pl. Ross Breeders Ltd., Essor International).
E helyen azonban arról is szólni kell, hogy a pulyka kereskedelmi típusok szerinti differenciálódása nemcsak a fehér színű hibridekre, hanem a
bronz változatokra is jellemző. A jó nevű Kelly Turkeys Ltd. angol tenyésztő vállalat mindhárom típusban bronz (Broad Breasted Bronze, Medium
Bronze, Super Mini Bronze) és e mellett több fehér változatot is forgalmaz, de az amerikai Orlopp Turkey Breeding Farm’s Inc. (Large Bronze)
is állít elő bronzpulykákat, miközben ott van a fehér színűek piacán. A fehér színű hibridek közül az angliai Arnewood, a dán Bisgaard, valamint
az ausztrál Steggles nevét kell még megemlíteni.
5. A pulykatenyésztésben alkalmazott tenyésztési módszerek

A húshasznosítású baromfi tenyésztését és a termelési eredmények évről évre történő javítását az a genetikai törvényszerűség teszi bonyolulttá, ami
szerint a hústermelő és a tojástermelő képesség egymással ellentétes irányba ható tulajdonságok. E negatív genetikai korreláció kiküszöbölésének
szándéka abba az irányba vezette a tenyésztőket, hogy a tulajdonságok jellegét tekintve eltérő állományokat (vonalakat) alakítsanak ki oly módon,
hogy az egyiket a hústermelő képességre és az ezzel kapcsolatos értékmérő tulajdonságokra szelektálják, míg a másikat a tojástermeléssel, illetve a
szaporasággal összefüggő tulajdonságok javításának irányába nemesítsék. Míg az első tulajdonságcsoport a viszonylag jól öröklődők közé tartozik
2
(h -értéke 0,4–0,6) és ezért a fenotípus alapján tömegszelekcióval e téren jelentős előrehaladás érhető el, addig a rosszul öröklődő tulajdonságok
esetében zárt, de általában nem beltenyésztett vonalak keresztezésével lehet pozitív heterózist realizálni a pulykatenyésztésben.
Ezzel az eljárással a tenyésztők egymáshoz képest lényegesen eltérő, ugyanakkor önmagukon belül homogén vonalakat hoztak létre. A hústermelő
képességre szelektált vonalakat apai, míg a kedvező szaporaságra nemesítetteket anyai vonalnak nevezzük. Az eltérő jellegű vonalak egyszeres
vagy többszörös keresztezésével állítják elő a végtermék hibridet, melynek szülő állományai a szülőpárok.
A szülőpárok előállításának többféle módszere ismeretes. Annak eldöntése, hogy a tenyésztő cég melyiket alkalmazza, függ a rendelkezésre álló
tiszta vonalak számától, azok genetikai értékétől és attól, hogy milyen tenyésztési filozófiát követ a vállalat. Nyilvánvaló, hogy minél több vonalat kell
fenntartani és a tesztpárosításokat elvégezni, ez egyrészt növeli az előállított szülőpárok, ezen keresztül a végtermékek költségét, másrészt viszont
ezt ellensúlyozza a keresztezésből származó genetikai és gazdasági előny. Kérdés, hogy az egyszeri (single cross) keresztezés elegendő-e a kívánt
termelési szint eléréséhez vagy további kombinációk is szükségesek (double cross). A mai gyakorlat szerint az anyai partner keresztezéssel történő
előállítása azért előnyös, mert két jól kombinálódó vonal párosítása a szaporasági tulajdonságok terén jelentős mértékű heterózist eredményezhet,
ennélfogva az egy szülőpár tojó után nyerhető naposszám lényegesen növelhető.
A heterózisjelenség alaptípusai – individuális, apai, anyai, és típusheterózis – közül a két utóbbit igyekeznek a legnagyobb mértékben kihasználni
a pulykatenyésztők. A típusheterózis hatásával akkor lehet számolni, ha teljesítményükben egymástól rendkívül nagymértékben eltérő anyai és
apai populációk keresztezhetők, amit a tenyészállományok mesterséges termékenyítésének gyakorlata szinte önként kínál. A szélsőséges anyai
és apai populációk keresztezésekor az optimális kombinálódásnak köszönhetően az árutermelés hatékonysága számottevően javul, mert az F1
193
Pulykatenyésztés
generáció jelentős többletteljesítményre képes még akkor is, ha minden egyes értékmérő tulajdonság intermedier, additív jelleggel öröklődik, és így
egyik esetben sem mutatható ki külön-külön heterózis.
Anyai heterózis abban az esetben mutatható ki, ha egyszeresen vagy többszörösen keresztezett anyák teljesítményét viszonyítjuk a tiszta
vérben tenyésztettek teljesítményéhez. Tojónként a napospipék számát tekintve a keresztezett anyák fölénye akár 12–15% is lehet a szülők
átlagteljesítményéhez képest. A 9. táblázat azt az esetet mutatja, amikor a típus- és az anyai heterózis együttes hatása érvényesül a vágópulyka
előállításában.
9. táblázat - A típus- és az anyai heterózis együttes hatása a vágópulyka előállításában (Horn nyomán módosítva)
Paraméterek A (apai) B (anyai) C (anyai) B×C (anyai)
Napospulyka egy tojóra (db) 36 72 66 80*
A hizlalás végén elérhető 17 10 12 11
élőtömeg (kg)
10 6 8 7
20 hétre bak:
486 576 660 720
16 hétre tojó:
Egy tojó után nyerhető

vágópulyka élőtömege (kg)
A bak × (B×C) tojó keresztezés
Napospulyka egy tojóra (db)
80
A hizlalás végén elérhető
egyedi élőtömeg (kg) 14
20 hétre bak: 8,5
16 hétre bak: 900
Egy tojó után nyerhető +57%

vágópulyka élőtömege (kg)
A heterózis mértéke
az A, B és C vonal
átlagához képest
194
Pulykatenyésztés
* anyai heterózis a B és C vonal keresztezésével.
A tenyésztői munka gyakorlati hátterét tekintve a vállalatok akár 15–20 vonalat is fenntartanak a pedigrételepeken, melyek közül egy időben
csak három vesz részt a kereskedelmi hibrid előállításában. Az utóbbi vonalak egyenként 130–150 egykakasos elit törzset foglalnak magukban,
oly módon, hogy egy-egy kereskedelmi vonalon belül 5–6 alvonalat is kialakítanak, melyben a szelekció azonos elvek szerint történik. Ennek a
megoldásnak nagy előnye, hogy bár idővel fokozódik az alvonalak rokontenyésztettsége és elkerülhetetlen közöttük a genetikai differenciálódás, a
tenyésztő vállalat a vonalon belüli alvonalak keresztezésével bármikor képes bizonyos mértékű heterózis létrehozására, elsősorban a reprodukciós
képesség javítása érdekében.
Az anyai vonalakban a tojástermelés növelése a cél, de a húsformák javítását is fontos szelekciós szempontnak tekintik. Ez utóbbinál nem annyira
a mell szélességének, sokkal inkább a hosszúságának a növelésére helyezik a fő hangsúlyt. A szelekció kizárólag a vonalakon belül történik, és a
hústípusú tyúk tenyésztésével ellentétben nem alkalmazzák sem a rekurrens, sem pedig a reciprok rekurrens szelekciót. A két kereskedelmi jellegű
anyai vonal keresztezésekor elérhető átlagos heterózis mértékét a szaporasági tulajdonságok (tojástermelés, keltethetőség stb.) tekintetében minden
második elit generáció előállítása után ellenőrzik. Az így végrehajtott tesztek alkalmával a keresztezett anyai szülő, a létrehozásában részt vevő két
tiszta vonal, valamint egy standard kontroll termelését hasonlítják össze úgy, hogy minden konstrukció tojóit ugyanazon befejező (terminál) apai
vonal bakjainak kevert spermájával termékenyítik meg.
Az apai vonal szelekciójában általában a nagy tömeggyarapodás, a kedvező húsformák és testarányok, ezen belül is elsődlegesen a mell
arányának növelése, a kielégítő spermatermelés, valamint az erős lábszerkezet fenntartása a szelekció célja. Vitatott kérdés azonban, hogy a
fiatalkori nagyobb élőtömegre irányuló szelekció mennyiben felelős a zsírosodási hajlamért. Az a tény, hogy a bakok azonos élőtömege esetén a
takarmányértékesítésben számottevő különbségek is előfordulnak, a tenyésztőket a jobb takarmánykonverzióval rendelkező állatok kiválogatására
motiválja. Szintén ide tartozik napjaink egyik sajnálatos jelensége, hogy a növekedési erély javítására irányuló erős szelekciós nyomás izom-, csont-
és reprodukciós rendellenességeket hoz a felszínre az állományokban. A Magyarországon is tapasztalt mélymellizom-elfajulás (DMS szindróma)
oka, hogy az izompólya szűk és nem követi az izom tömegének növekedését. Szakértők szerint az előforduló genetikai, morfológiai, élettani és
fejlődési rendellenességeket kiegyensúlyozottabb szelekciós eljárással lehet mérsékelni.
Az apai vonal szaporaságában – kb. 60 tojás/tojó és 60% körüli keltethetőség – lényegesen szerényebb eredményekre lehet csak számítani, mint a
tiszta vérű anyai vonalakban, a keresztezett szülőpár tojóinak teljesítményéről nem is beszélve. Ennek ellenére a hímvonalak tojóinak tojástermelését
általában nem tekintik szelekciós szempontnak, kizárólag a bakokon keresztül tartják szelekciós nyomás alatt a termékenységet, mint kiemelten
fontos értékmérő tulajdonságot.
A végtermékek hústermelő képességét döntő mértékben meghatározó hímvonal szelekciójában mindig nagyobb szelekciós nyomással dolgoznak,
mint az anyai vonalak esetében. A bakok legjobb kb. 1%-a a tiszta vonalak fenntartásában, míg további 30% a nagyszülők előállításában vesz
részt. A tartalék vonalak a kereskedelmi hibrid előállításában részt vevő vonalakhoz képest jóval kisebb létszámúak, melyeken belül egy-egy vonalat
esetenként 8–10 bak és a hozzájuk beosztott 2–2 tojó képvisel.
A tenyésztő vállalaton belül külön egység foglalkozik az új vonalak kifejlesztésével és másik a hízékonysági vizsgálatok elvégzésével, ahol azonban
nemcsak a saját kísérleti kombinációkat, hanem rendszerint a konkurensek által forgalmazott genotípusokat is tesztelik. Mivel legalább 7 évre van
195
Pulykatenyésztés
szükség ahhoz, hogy egy új vonal eljusson az értékesíthetőségig, belátható, hogy a tenyésztési koncepció alakítóinak mindig valamivel a piac
kívánalmai előtt kell járniuk a cég versenyképességének megőrzése érdekében.
A tenyésztő vállalatok üzleti partnereik számára többnyire szülőpárokat, esetleg nagyszülőket értékesítenek. Ez utóbbi esetben a szülőpárok
előállítása is már a vevőnél történik, míg az előbbinél a partner csak a szaporítást végzi, s egyúttal ő a végtermék forgalmazója. Mindkét esetben
a tenyészállományok értékesítése szexált napospipeként, megfelelő ivararányban történik. A tenyésztő vállalat a munkához részletes technológiai
leírást, szaktanácsadást és képzési lehetőséget is biztosít, ellenben az együttműködés folyamatába bizonyos ellenőrzési pontokat is beiktat.
6. Tartástechnológiai ismeretek
6.1. Tenyészállományok tartása naposkortól a tojástermelés kezdetéig
Sem a tenyészállományok tartásának, sem pedig a hizlalásnak nincs egyetlenegy és minden tekintetben üdvözítő módszere. Mindkét esetben számos
lehetőség áll rendelkezésre, melyek közül a tenyésztojás-termelés és a hizlalás általános alapelveinek és a pulyka igényeinek szem előtt tartásával,
a lehetőségeket mérlegelve kell a legjobb megoldást kiválasztani. A technológia gyakorlati megvalósításánál abból kell kiindulnunk, hogy az állat
számára nehezen elviselhető feltételeket az soha nem fogja magas színvonalú termeléssel honorálni.
A tenyészállományok nevelési technológiájának számos eleme nagyon hasonló a hizlalás céljára tartott pulykák bánásmódjához. Ellenben amíg a
vágásra szánt állományok esetén a legkisebb fajlagos költség árán a lehető legnagyobb hústermelés elérése a cél, addig a tenyésznövendékek
tartásában a legkisebb ésszerűtlen takarékoskodás később már nem kompenzálható termeléscsökkenéshez vezethet.
6.1.1. Nevelési módszerek és a nevelőházak kialakítása

A tenyészállományok nevelésének több módszere ismert:
• mélyalmos (ez a legáltalánosabb),
• ketrec és a mélyalom kombinációja (ketreces előnevelés, mélyalmos utónevelés).
A nevelés történhet egy fázisban, ami azt jelenti, hogy a pulykák naposkoruktól a tojóházi beólazásig ugyanazon a helyen maradnak, de
olyan megoldás is ismert – ezt nevezzük kétfázisos nevelésnek –, hogy az állomány a nevelés alatt egyszer áttelepítésre kerül. Ez utóbbi
munkaigényesebb, de számos előnye van, mert az állatok mozgatását a növendékek szelekciójának idejéhez célszerű kötni, így az precízebben
kivitelezhető, továbbá az új, tiszta és fertőtlenített környezet állat-egészségügyi szempontból is kedvező hatású.
Egyfázisú neveléskor a fűtés, a légcsere és a világítás tervezésekor a nevelési idő alatti maximális igényt kell minden esetben figyelembe venni,
továbbá az istálló technikai berendezéseit is (etető- és itatórendszert) ennek megfelelően kell megválasztani és méretezni. Kétfázisú nevelés esetén
196
Pulykatenyésztés
a naposállatok fogadására alkalmas előnevelő kapacitása hatékonyabban használható ki és az utónevelő technológiai berendezéseit az állomány
magasabb életkorából adódó igényekhez kell csak igazítani.
A tenyésznövendékek nevelésekor a két ivar eltérő igénye és különböző nevelési technológiája (világítási program, telepítési sűrűség,
takarmányigény, szelekció stb.) miatt a hím- és nőivarú állománycsoportot egymástól elkülönítetten kell felnevelni. Ennek kivitelezése úgy is
lehetséges, hogy a nevelés első, leginkább energiaigényes fázisa egy légtéren belül – de a két ivart elválasztva – történik.
2
A nevelőházak általában 500–1000 m alapterületűek, melyeket célszerű több kisebb egységre osztani. Alapvető követelmény, hogy az e célra
használt épület:
• biztonságosan megközelíthető,
• gazdaságosan fűthető,
• mesterségesen szellőztethető,
• lejtős betonpadozatú, mosható és fertőtleníthető,
• jó hőszigetelésű,
• rágcsáló- és rovarbiztos legyen, továbbá
• lehessen benne fényprogramot alkalmazni.
Az istálló kialakításánál arra kell törekedni, hogy a kombinált fűtés (helyi és teremfűtés) megvalósítható legyen. A pulyka ugyan felnevelhető kizárólag
teremfűtés alkalmazásával is, ellenben a helyi vagy lokális fűtésre használatos műanyák, valamint a teremfűtés egyidejű működtetése mellett számos
érv szól. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők:
• Gazdaságosabb, mert nem kell az egész nevelő légterét a pipe igénye szerinti magas hőmérsékletre felfűteni.
• A pulyka számára is kedvezőbb, mert választási lehetősége van a különböző klímazónák között, míg egy teremfűtéssel előidézett túl magas vagy
túl alacsony hőmérséklettel szemben az állat teljesen védtelen. Csak teremfűtésnél egyébként is rendkívül nehéz egyenletes hőt biztosítani a
nevelőtér minden pontján.
• Kombinált fűtési rendszer üzemeltetésével a pulyka könnyebben és fokozatosabban szoktatható hozzá az alacsonyabb környezeti hőmérséklethez.
• A műanyák alkalmazásakor a több különálló készülék egyidejű meghibásodásának sokkal kisebb a valószínűsége, tehát ennél a megoldásnál egy
esetleges műszaki hiba kártétele lényegesen szerényebb.
197
Pulykatenyésztés
• A szellőztetés megindításakor rendkívül nehéz egyenletes hőmérsékletet fenntartani a nevelőben, de a sugárzó műanyák alatt biztosítható az
optimális termelési zóna szélső értékein belüli hőmérséklet.
• A kombinált eljárásnál lényegében két fűtési rendszer áll rendelkezésre, ami egymást kiegészítve, de külön-külön is működtethető.
Technikailag a nevelőházak világítását úgy kell megoldani, hogy a világítás időtartamát és a fény intenzitását bármikor változtatni lehessen. Ennek
érdekében a növendékek nevelése általában zárt körülmények között történik. A világítótesteket több sorban, egyenletesen elosztva, lehetőleg 2,6–
2,8 m magasságban kell elhelyezni úgy, hogy egymástól mért távolságuk ne haladja meg az alom és a fényforrás közötti távolság kétszeresét.
Az épületek kialakításánál figyelmet kell fordítani az istálló belmagasságának méretezésére, annak érdekében, hogy az életkor függvényében változó
légcsere biztosítása idősebb korban se okozzon túl nagy légmozgást és az áramló levegő sebessége ne haladja meg a 0,2 m/s-ot. A belmagasság
azért is fontos, mert nem mindegy, hogy mekkora légteret kell a kívánt hőmérsékletre felfűteni. Több tényező kompromisszumaként ennek ideális
nagysága 2,8–3,2 m közötti.
A szellőztetőrendszer kialakításánál az épület fesztávolságát, alapterületét, tájolását, a belső légtér nagyságát és a maximális szellőztetési
kapacitásigényt kell figyelembe venni. A hatékony légcsere érdekében a ventilátorokat egyenletes elosztásban kell felszerelni, annak szem előtt
tartásával, hogy üzemeltetésük gazdaságos és műszakilag megbízható legyen. Fontos kívánalom, hogy a teljesítményüket változtatni lehessen, sőt
szükség esetén külön-külön vagy csoportokban is működtethetők legyenek.
A különböző fertőző betegségek behurcolásának megelőzése és lokalizálhatósága érdekében itt is érvényesek a baromfitelepek létesítésének és
kialakításának általános szempontjai. Az all in – all out rendszer, tehát az egyszerre történő ki- és betelepítés, az egy telep – egy korcsoport elvének
megtartása nélkülözhetetlen feltétele az eredményes pulykatartásnak.
6.1.2. Naposállatok fogadása és nevelése

A napos szülőpárokat teljesen kitakarított és nagyon alaposan fertőtlenített, jól előkészített istállóban kell fogadni. Bár az előkészületek követendő
menetrendje azonos a tyúktenyésztésben alkalmazottéval – jelezve a kérdés fontosságát –, a felkészülés az alábbi munkaműveleteket kell, hogy
tartalmazza:
• Az előző állomány elszállítása után minden mozdítható berendezési tárgyat, az itató- és etetőberendezést az összes visszamaradt takarmánnyal
együtt, valamint a szellőztetőrendszer leszerelhető részeit távolítsuk el.
• Hordjuk ki az almot, tisztítsuk ki a ventilátorokat és a beömlőnyílásokat, valamint az épület legmagasabb belső pontjától lefelé haladva
portalanítsunk és egy seprűtiszta állapotot hozzunk létre. (A trágyát elszórásmentesen a teleptől legalább 2 km távolságra kell elszállítani.)
• A berendezési tárgyakon lévő szennyeződést áztatással lazítsuk fel, majd nagynyomású (legalább 50 atmoszférás = 4,9 MPa = 49 bar) vízsugárral
távolítsuk el. Az épület mosatásánál is mindig felülről lefelé haladjunk. A tisztítás hatékonyságát a mosóvízbe kevert lúgos vegyhatású tisztítószer
alkalmazásával növelhetjük.
198
Pulykatenyésztés
• A tisztítás után alaposan fertőtlenítsünk le mindent, ismét a mennyezet, a falak, a padozat irányába haladva és a teljes technológiai felszerelést is
beleértve. A fertőtlenítést több fázisban végezzük: 1. A már kimosott épületet 3%-os klórlúgoldattal – egyirányba haladva – kell végigfertőtleníteni.
2. Amikor az első fertőtlenítés után az épület már kiszáradt, ugyanazt a módszert követve 1%-os jódtartalmú detergenssel ismételjük meg úgy,
2
hogy 1 m felületre legalább 0,2–0,3 l oldat legyen kijuttatva. Fontos, hogy az eszközök fertőtlenítése alámerítéssel történjen.
• Az épület teljes kiszáradása után szereljük be a technológiai berendezéseket, végezzük el az almozást és készítsük el a csibegyűrűket.
• A teljesen lezárt épületet gázosítsuk le formalinnal (formaldehid vagy metanal, H2CO 30–40%-os vizes oldata), és legalább 24 órán keresztül
3
tartsuk gáz alatt. Elektromos főzőlap használata esetén 1000 m légtérre kell egy melegítőt számítani.
• A gázosítást követően szellőztessük ki az épületet és a naposállomány érkezésére fűtsük fel a kívánt műanya alatti és teremhőmérsékletre. A
fűtőrendszert legalább 24 órával a napospipék telepítése előtt még akkor is célszerű elindítani, ha a fogadási hőmérséklet eléréséhez egyébként
ennyi időre nincs is szükség annak érdekében, hogy az esetleges műszaki hibák elháríthatók vagy a szükséges technikai korrekciók elvégezhetők
legyenek. Egyfázisos nevelésnél az épület nagyságától függően, energiatakarékossági megfontolásból az a módszer is követhető, hogy a nevelőtér
egy részét mobil fallal – pl. fóliával – lerekesztjük, így kisebb légtér fűtéséről kell gondoskodni.
• A telepítés napján legalább 8–10 órával a napospipék megérkezése előtt tárolóedényekben készítsünk elő annyi ivóvizet, amennyivel majd az
önitatókat tudjuk feltölteni. Előnyös, ha ez kamillatea vagy 1–3%-os szőlőcukoroldat.
A naposállatok fogadására történő felkészülés egyik munkaművelete az istálló részleges bealmozása. Azért csak részleges, mert a nevelés elején
kizárólag a műanyák alatti, csibegyűrűvel határolt területen kell az almot szétteríteni, melynek vastagsága nyáron 5 cm, télen 8–10 cm legyen. A
nem almozott területrészek kialakítása azért előnyös, mert a magas fogadási hőmérséklet és a naposállatok alacsony páratermelése miatt a levegő
rendkívül páraszegény, ami csak a padozat rendszeres locsolásával emelhető a kívánt 60–65%-os relatív értékre.
Az alommal szemben támasztott követelmények a pulyka esetében szigorúbbak, mint a többi baromfifajnál, és annak minőségére még fokozottabban
kell ügyelni a tenyésznövendékek nevelésekor. Fontos kívánalom, hogy jó abszorbens, hőszigetelő, száraz, rugalmas és pormentes legyen, továbbá
ne tartalmazzon penészgombákat, növényvédőszer-maradványokat és idegen anyagokat. Méretét tekintve olyan legyen, hogy a naposállatok
mozgását ne akadályozza, ugyanakkor táplálék gyanánt ne tudják megenni és idősebb korban kellőképpen forgatni tudják. Ezeknek az elvárásoknak
leginkább a fűrészpormentes, világos színű puhafaforgács felel meg. Még kényszerhelyzetben is kerüljük a magas tannin- vagy gyantatartalmú
alomanyagok használatát.
Zárt, intenzív nevelésnél a napospulykákat csibegyűrűkbe telepítjük. A gyűrű egyrészt megakadályozza, hogy a napospipék jelentősen
eltávolodjanak a műanya alól, másrészt elősegíti, hogy az esetlen naposbaromfi könnyebben megtalálja az ivóvizet és a takarmányt. Az előkészületek
során annyi csibegyűrűt kell készíteni, ahány műanyával rendelkezünk, annak szem előtt tartásával, hogy egy műanya alá lehetőleg 250 pipénél
többet ne telepítsünk. Az ideális csibegyűrű kerek, oldalfala 50 cm magas, területe a műanya típusától függ, anyaga rendszerint hullámpapír. A
bekerített rész nagyságát úgy kell megválasztani, hogy a műanya által besugárzott területen kívül még egy további, 0,8–1,0 m-es sávot is magában
foglaljon, amire azért van szükség, hogy a műanya által sugárzott centrum és a terem levegője között egy hőlépcső alakuljon ki. Ennek révén a
pulyka mindig a pillanatnyi élettani állapotának legmegfelelőbb területet választhatja, ugyanis szívesebben pihen a műanya alatt, míg a takarmány
és az ivóvíz felvételére az alacsonyabb hőmérsékletű zónát részesíti előnyben.
199
Pulykatenyésztés
A gyűrűn belüli területet 3 napig célszerű hullámpapírral letakarni annak érdekében, hogy elejét lehessen venni a napospipék nem kívánt
alomevésének. A helyes táplálkozási magatartás kialakulásáig ez megakadályozza, hogy a felcsipegetett alom jóllakottsági érzetet váltson ki, ami
miatt csökken a takarmányfelvétel, a pulyka visszamarad a fejlődésben, következményként begy-, zúzó- és mirigyesgyomor-elzáródást, végső soron
nem jelentéktelen mértékű elhullást okozhat. Néhány nap után a papírt eltávolítva a pipék újra tiszta környezetbe, az addig érintetlen alomra kerülnek.
A csibegyűrű berendezésénél alapvető követelmény, hogy sem a takarmánytálcák, sem pedig az itatók ne legyenek kitéve a műanya közvetlen
sugárzó hőhatásának, ugyanakkor gondot kell fordítani azok egyenletes szétosztására és a jó megvilágításra. A műanya, az etetőtálcák és az itatók
helyes elrendezését szemlélteti a 9. ábra.
9. ábra - A napospulykák fogadására előkészített csibegyűrű sematikus vázlata felülnézetből (a Hybrid Turkey Inc.
nyomán)
A napospulykák első etetője vagy a szállító kartondobozok oldalainak levágásával készített etetőtálca, vagy alacsony peremű, többször használható
műanyag tálca, de vályús csibeetető is lehet. Az előbbiekben felsorolt etetőtípusokat egymással kombinálva is lehet alkalmazni. Praktikus magyar
ötlet, hogy a napospipék számára kezdetben világító etetőtálcákat használnak. Ezek kör alakúak és műanyagból készülnek, ami feltétele a jó
fertőtleníthetőségnek. Az áttetsző, dupla falú etetőtálcák transzformált törpefeszültséggel működnek, és a rájuk szórt takarmányt alulról világítják
meg. A takarmányszemek csipegetése közben előbukkanó fénysugár felkelti az állatok érdeklődését, fokozza egyébként is kíváncsi hajlamukat,
miközben szinte észrevétlenül kialakul a helyes táplálkozási magatartás.
200
Pulykatenyésztés
A napospipék ivóvízellátására általában a 2 literes, kúpos, kézi töltésű itatók terjedtek el. Naponta legalább kétszer cserélni kell az ivóvizet, és ezzel
egyidejűleg az itatók tisztítását is el kell végezni. Általános követelmény, hogy a felhasznált víz minden tekintetben emberi fogyasztásra alkalmas
minőségű legyen.
A tenyésznövendékek kb. 5–6 napot töltenek a csibegyűrűkben, majd ezután célszerű először az egymás mellett lévő gyűrűket párosával
összekapcsolni és 2–3 nap elteltével azokat teljesen felszámolni. A gyűrűk megszüntetésével egyidőben az eddig almozatlan területeken, valamint
a csibegyűrű helyén az alomvastagságot egyaránt 8–12 cm-re kell növelni, és a fiatal pulykák az egész nevelőteret birtokukba vehetik. A csibegyűrű
kerítését alkotó hullámpapírt, valamint az alomra terített papírt egyaránt meg kell semmisíteni.
6.1.3. Istállóklíma (fűtés, szellőztetés) a nevelés alatt

A pipék hőszabályozó képessége csak fokozatosan alakul ki és megközelítőleg 30–35 életnapos korban válik teljessé. A madártest belső
hőregulációján túl a fizikai hőszabályozás legfontosabb funkcionális eszköze a tollazat. Ez azonban csak akkor fejlődik egészségesen és tölti be
feladatát, ha a nevelőtér mikroklímája, ezen belül pedig annak hőmérséklete is megfelel az életkorral változó igényeknek. A 10. táblázat kombinált
fűtés esetén a kívánatos műanya alatti, illetve a teremben biztosítandó hőmérsékleti értékeket tartalmazza.
10. táblázat - Kívánatos hőmérsékleti értékek kombinált fűtésnél
Életkor (nap) Teremhőmérséklet (°C) Műanya alatti hőmérséklet (°C)

1–5 26–27 36
6–10 24 33
11–15 23 30
16–20 22 26
21–11 22–20 22
A hőmérsékleti értékek ellenőrzését a műanya szélénél (36 → 22 ˚C) és a csibegyűrű falánál (27 → 20 °C), az állat magasságában kell végezni.
Hasznos, ha erre a célra maximum-minimum hőmérők állnak rendelkezésre, mert a változások így utólag is jól kontrollálhatók. A kombinált fűtésnél
technikailag ugyan két fűtőrendszer áll rendelkezésre, de fizikailag a műanya alatti és a teremben uralkodó klíma egymástól nem függetleníthető.
A fő cél egy ideális egyensúlyi állapot megteremtése, amit mindig az állat szempontjából kell megítélni. Kerülni kell a pipék kiszáradását (exikózist)
okozó túlfűtést, de legalább olyan hiba az állatok megfázását előidéző alacsony hőmérséklet vagy huzat. E tekintetben a legtöbb információt a
kispulykák viselkedése nyújtja számunkra, éppen ezért az állatok magatartását és az abban bekövetkező minden változást megkülönböztetett módon
kell figyelemmel kísérni. Ehhez nyújtanak segítséget a 10. ábra rajzai.
201
Pulykatenyésztés
10. ábra - A pulykapipék elhelyezkedése a csibegyűrűben, különböző környezeti hatásokra
Gazdasági szempontból is kedvező, ha fűtő- és a szellőztetőrendszer között technikai kivitelezésben és a vezérlésben is összehangolt működtetés
biztosított. Zárt, intenzív tartásban, mesterséges szellőztetés esetén a pulyka légcsereigényét a 11. táblázat adatai mutatják.
11. táblázat - A pulyka légcsereigénye zárt, intenzív tartásban, mesterséges szellőztetés esetén
3
Légcsereigény (m /óra/testtömeg-kg)
Életkor (hét)
télen nyáron
0–20 2–5 3–6
20– 3–6 6–9
A mesterséges szellőztetés egyik legfontosabb szabálya, hogy a ventilátorok pillanatnyi teljesítménye és a légbeejtő nyílások nagysága között
3 2
összhang legyen. Ez akkor érhető el, ha minden egyes óránként elszívott 1 m levegőre 1,8(–2,0) cm nyitott légbeejtő felület jut. (Pl. ha egy 10 000
3 2 2 2
m /óra kapacitású ventilátort 100%-os teljesítményen működtetünk, akkor 10 000 × 1,8 cm = 18 000 cm , azaz 1,8 m légbeejtő felületet kell nyitni
annak érdekében, hogy az áramló levegő sebessége ne haladja meg a 0,2 m/s sebességet.)
Hangsúlyozva a pulykafaj igényét, a mesterséges szellőztetés célja az alábbiakban foglalható össze:
• Az állat által kilélegzett, kb. 18–19 tf% oxigént és 3–4 tf% szén-dioxidot tartalmazó levegőt friss (20,5 tf% O2, 0,03 tf% CO2), tiszta levegőre cserélje.
• Egy pulykaállomány a légzéssel, valamint a vizelet- és bélsárürítéssel élőtömeg kilogrammonként 3–5 g párát termel óránként. Zárt körülmények
között a pulyka számára kívánatos relatív páratartalom 65–70%. Amíg a nevelés első időszakában az alacsony páratartalom okoz problémát,
ami csak párásítással előzhető meg, addig a későbbi periódusban az optimális érték szinten tartása csak intenzív szellőztetéssel lehetséges.
A magas páratartalom, magas szén-dioxid-koncentrációval társulva a légutak felületi kémhatását erősen savas irányba, míg ugyanez magas
202
Pulykatenyésztés
ammóniakoncentráció esetén lúgos irányba változtatja meg. Mindkét jelenség károsítja a légutak hámsejtjeit, fogékony kapukat nyitva ezzel a
mikroorganizmusok számára.
• A pulyka fizikai hőszabályozásának egyik eszköze a légzés útján történő hőleadás. Abban az esetben, ha az istálló hőmérséklete túl magas, akkor
a hőleadásnak ez a módja nem valósulhat meg, hőtorlódás, veszteségekben megnyilvánuló hőguta lép fel.
• Alacsony hőmérsékletnél, ha a szellőzés mértéke nem kielégítő, az istálló levegőjének telítettsége gyorsan eléri a harmatpontot, a pára kicsapódik
és a határolószerkezetekről visszacsepeg. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a tollazat alacsony fajhőjű pufferlevegőjének helyét – aminek a
szigetelés a cél-ja – a legnagyobb fajhőjű, de főként jobb hővezető tulajdonságú víz foglalja el, ami nagyban növeli az állatok hőveszteségét és a
megfázás lehetőségét. A magas páratartalomnál az alom nem képes száradni, elveszíti morzsalékos állapotát, kenőcsössé válik, ami talpfekély
és ízületi bántalmak kialakulását segíti elő.
• Az előbbivel ellentétben, ha az istálló levegőjének alacsony a páratartalma, ez önmagában is segíti a porképződést, ami azonban az állatok
mozgása, a felülalmozás, a takarmány gépi kiosztása miatt óhatatlanul keletkezik, és számottevő mértékben szennyezi a levegőt. A lebegő szilárd
részecskék egyrészt fizikai úton irritálják a légzőrendszert, másrészt a hozzájuk tapadó mikroorganizmusok fertőzés útján okozott kártétele miatt
jelentenek fokozott veszélyforrást. Elfogadhatónak azt az állapotot tekintjük, ha milliliterenként 40–50 porszemnél nem tartalmaz többet az épület
levegője.
• A pulykatartók körében csak páncélos alomnak nevezett jelenség jól érzékelteti, hogy az istálló kedvező mikroklímájának fenntartása naponkénti
folyamatosságot igényel. Ha az alom elnedvesedik és intenzív szellőztetéssel igyekszünk gyorsan kiszárítani az épületet, magas külső hőmérséklet
esetén nemcsak a porképződés egy végtelenített folyamatát indítjuk el, hanem az összeállt nedves alom gyors száradása miatt annak felülete
megkeményedik, megkérgesedik. Az ilyen alom a pihenő állatok mellén és csüdízületén felfekvéseket, sérüléseket okoz, majd a megtelepedő
kórokozók fekélyes elváltozásokat idéznek elő. Ennek megakadályozására az ilyen foltokat időben el kell távolítani, továbbá a mikroklíma
kedvezőtlen irányú változásait csak fokozatosan szabad a kívánt irányban módosítani.
• A pulyka bélsarának igen magas a nitrogéntartalma, ami lúgos vegyhatásúvá teszi az almot, ez pedig számos anaerob körülményeket kedvelő
baktérium elszaporodását segíti elő. A rothadás útján keletkező kénhidrogén (H2S) már 0,1 tf%-os koncentrációban izgatja a légzőközpontot,
aminek keletkezését az alom karbantartásával, feldúsulását légcserével kell megakadályozni.
• A légcsere növelésével az épület hűtését érjük el, aminek hatékonysága függ a külső és belső levegő hőmérséklet-különbségétől, valamint eltérő
párateltségétől. Jó istállóklíma gazdaságosan csak a szellőztetőrendszer és a fűtés közötti egyensúly megteremtésével lehetséges.
6.1.4. Világítási program

A fény az állat biológiai ritmusának egyik meghatározó tényezője. A szervezetben lejátszódó folyamatok állandó változása miatt az az általános
szabály érvényes, hogy a pulyka mindig az életkorának, hasznosításának és biológiai állapotának megfelelő időtartamú, intenzitású és színű fényt
igényli. A rövid ideig tartó és alacsony intenzitású megvilágítás – az agyalapi mirigy (hypophysis), valamint a pajzsmirigy (glandula thyroidea) csökkent
működésén keresztül – az életfunkciók sebességét mérsékli, azokat alacsony színvonalon tartja. Ellenben a tartósan magas intenzitású mesterséges
fényben nevelt pulykák kezdetben idegessé válnak, majd a központi idegrendszer tartós, túlfeszített izgalmi állapota miatt kimerülnek.
203
Pulykatenyésztés
A nevelőistálló egyenletes megvilágítása, valamint a világítás mértékének tervszerű szabályozása lehetővé teszi, hogy a szülőpárnövendékek
normálisan fejlődjenek, ivarérésük a típusra jellemző időben egyszerre következzen be és már a nevelési időszak alatt felkészüljenek egy intenzív,
magas színvonalú tojástermelési periódusra.
A mesterséges világítási program tárgyalásakor három alapvető dologra kell kitérni. Ezek:
• a fény időtartama (ezt a világos órák számával fejezzük ki),
• a megvilágítás erőssége (fizikai értelmezése szerint ez a fényáram osztva a felülettel, amit a köznyelv intenzitásnak nevez. Vagy luxban, mint
2
származtatott SI mértékegységben adjuk meg, vagy a gyakorlat szívesebben használja a fényforrások teljesítményének 1 m ólterületre jutó
2
értékét, ez a watt/m ),
-9
• a fény hullámhosszúsága (jele a görög kis lambda, decimális mértékegysége a nm = 10 m).
2
A megvilágítás erősségénél – ha azt nem luxmérővel ellenőrizzük – tudni kell, hogy a technológiákban közölt W/m értékek 2,6–2,8 m magasságban
elhelyezett fényforrások esetében értendők és szolgáltatják a kívánt fényerősséget. Mivel a távolság növelésével négyzetes arányban csökken a
fény erőssége, így az előbbitől eltérő magasságban elhelyezett lámpatesteknél a tényleges értékeket korrigálni kell. A megvilágítás hatékonysága
szempontjából az sem közömbös, hogy a környezet – pl. a falak – milyen fényelnyelő, illetve milyen fényvisszaverő tulajdonsággal rendelkeznek. A
baromfitartásban szokásos fehér meszelés vagy alumíniumborítás nemcsak a higiénia, hanem a világítás hatékonyságának javítása szempontjából is
előnyös. A fény hullámhosszúsága tekintetében azt célszerű szem előtt tartani, hogy a madarak a 400 nm-nél rövidebb hullámhosszúságú ultraibolya
és a 400–420 nm közötti ibolyaszínű sugarakat nem észlelik. Számukra a leghatékonyabb fény a 600–700 nm hullámhosszúságú narancsvörös-
sárga színű fény, míg a 800 nm-nél nagyobb hullámhosszúságú sugarak már az infravörös tartományba esnek és hővé alakulnak át.
A szülőpárok nevelés alatti világítási programját a 12. táblázat mutatja, de annak érdekében, hogy a világítási program elvét megértsük, a táblázat
a tojástermelési időszakra vonatkozó világítási értékeket is tartalmazza.
12. táblázat - Pulykaszülőpárok mesterséges világítási programja (a Hybrid Turkeys Inc. nyomán)
Életkor Nőivar Hímivar
megvilágított megvilágított
nap hét fényerősség (lux) fényerősség (lux)
órák száma/nap órák száma/nap
1 24 70 24 40–50
2–4 23 70 23 40–50
5–125 14 50 12 30–40
126–153 18– 8 50 nem változik nem változik
154–181 22– 7 50 13 30–40
182–210 26– 6 50 14 30–40
204
Pulykatenyésztés
Életkor Nőivar Hímivar

megvilágított megvilágított
nap hét fényerősség (lux) fényerősség (lux)
órák száma/nap órák száma/nap
211–245 30– 14 50 14 20–40
309– 44– 17 50 nem változik nem változik
A fogadáskori 24 órás megvilágítás az első takarmányfelvételt és a helyes táplálkozási szokás kialakulását segíti. Ezt célozza a műanyákon
elhelyezett külön fényforrás is, amit a nevelés első kritikus napjai után átmenet nélkül le lehet kapcsolni. Ha a nevelés kezdetén világító etetőtálcákat
használunk, akkor ügyelni kell arra, hogy az erős kiegészítő világítás a különleges etetők alkalmazásának előnyét hatástalanná teszi. A technológiák
már az ötödik naptól jelentősen csökkentik a megvilágított órák számát és a fény erősségét. Erre azért van szükség, mert az állatok az erős fényben
idegessé, a környezeti hatásokkal szemben fokozottan érzékennyé válnak és a kialakuló fény-stressz idővel tollcsipkedést válthat ki, ami akár
kannibalizmussá is fajulhat. A 18, egyes ajánlások szerint 14 hetes korig tartó 14 órás megvilágítás lehetővé teszi az állatok kiegyenlített és megfelelő
ütemű fejlődését. Az ezt követő fénycsökkentés késlelteti a növendékek ivarérését és annak közel egyidejű bekövetkezését szolgálja. A világítási
programból is kitűnik, hogy a két ivar eltérő fényigénye csak akkor biztosítható, ha a tenyésznövendékek elkülönített tartása megoldott.
A mesterséges világítási program általános érvényű szabályai az alábbiak:
• A nevelés időszakában sohasem szabad az alacsonyabb világítási fokozatról (időtartam és erősség) magasabb értékekre váltani, tehát a
megvilágítás tartama és erőssége csak csökkenő tendenciájú lehet. Egy idő előtt bekövetkező emelés akkor, amikor a tojók ivarérése, a
szervezet hormonális áthangolódása már elkezdődött, de az állatok a tenyészérettséget még nem érték el, a tojástermelés korai beindulását fogja
eredményezni, ami az állatok felkészületlen fiziológiai állapota miatt csak egy alacsony intenzitású, rövid ideig tartó és tömeges jércetojásokat
termelő tojóperiódusra képesíti az állományt.
• Logikailag az előbbi folytatása, hogy a tojók 30 hetes korban történt rávilágítása után a tojástermelő képesség folyamatos fenntartása érdekében
a világítási program csak emelkedő tendenciájú lehet. Ebben az időszakban még egy rövid ideig tartó fénycsökkentés is a tojástermelés látványos
visszaesését, súlyosabb esetben részleges vagy teljes vedlést, ezzel pedig a tojástermelés teljes leállását idézheti elő.
• Mivel a tojástermelés neuro-hormonális úton történő stimulálásában a világítás 17 óra feletti növelése már nem képes a kiváltott ingert tovább
fokozni, ezért a világítási programban nem célszerű ezen érték fölé menni.

2
A nevelő épület egységnyi, hasznosítható alapterületén elhelyezhető állatok számát (db/m ) a telepítési sűrűséggel adjuk meg. Ennek nagyságát
több szempont együttes mérlegelése alapján kell meghatározni, melynél figyelembe kell venni a szülőpár genotípusát, ivarát, azt, hogy az állatok
205
Pulykatenyésztés
mennyi időt töltenek el az épületben, továbbá, hogy mekkora élőtömeget érnek el. A technológiai javaslatokban szereplő állatsűrűség a legkorszerűbb
3
és minden tekintetben ideális nevelési, illetve tartási körülmények meglétét feltételezi. Újabban az istállón belüli légtérigény (m /db) megadásával is
2
találkozunk, míg döntően a végtermékek hizlalásában az élőtömeg kg/m nagysága az állatsűrűség kifejezésének leggyakorlatiasabb módja. A 13.
táblázat egy középnagy és egy nagy testű szülőpárállomány irányszámait tartalmazza.
13. táblázat - Szülőpárok javasolt telepítési sűrűsége az ivartól függően, különböző életkorokban (a Hybrid Turkeys
Inc. nyomán)
Nőivar Hímivar
2 2
életkor (hét) db/m életkor (hét) db/m
1–12 5,5 1–15 2,7
13–28 2,7 16–56 1,5–1,4
29–56 1,8*
* 0,6 m2/db
6.1.6. Csőrkurtítás
A pulykatartásban ma már nélkülözhetetlen technikai beavatkozás a csőrkáva kurtítása. Míg korábban a technológiák csak a szülőpárok csőrkurtítását
javasolták, ez az eljárás napjainkra a végtermékek hizlalásában is általános gyakorlattá vált. A csőrkurtítás nemcsak azért szükséges, hogy
megelőzendő a kannibalizmust az állatok ne tudják egymást kicsípni, hanem azért is, mert a kurtított csőrű egyedek nem képesek válogatni a
takarmányt, ezért a szülőpárok dercés táppal történő etetésekor kevesebb a takarmánykiszórás, a takarmánypazarlás.
A csőrkurtítás szakszerű kivitelezés esetén veszélytelen és a hazai gyakorlatban alkalmazott thermokauterrel végezve gyors, kíméletes, szinte alig
okoz fájdalmat az állatnak. Az izzó pengével végzett csőrkurtítás előnye, hogy nem marad vissza nyílt, vérző seb, bár szolgáltatásszerűen ezért
fizetni kell. A csőrkurtítást – a korábbi 5–6 hetes korral szemben – 3–7 napos korban ajánlott elvégezni. A beavatkozás során a csőr felső káváját az
orrnyílások előtti orrháti dudor alatt, az orrnyílástól lefelé kb. 1 mm-rel kell levágni. Az alsó káva végének levágása is javasolt, de ez nem feltétlenül
szükséges. A csőrkurtítással kapcsolatban szem előtt kell tartani, hogy kivétel nélkül minden állat csőrözése megtörténjen, a nyelv nem sérülhet meg
és a 6. és a 14. élethét között felül kell vizsgálni, ha szükséges, a korrekciót el kell végezni.
6.1.7. Szülőpárnövendékek takarmányozása

Az intenzív pulykatartás minden területén – összhangban az állat biológiai igényével – kizárólag speciális keveréktakarmányokkal takarmányozunk. A
hazai gyakorlat szerint a tenyésznövendékeket 16 hetes korig a végtermékeknél alkalmazott takarmányokkal látjuk el, majd az előkészítő szakaszban
jércetápot, illetve az átólazás és rávilágítás után tojótápot etetünk, de ettől eltérő takarmányozási program is ismert, melyre a 14. táblázat adatsora
a példa.
206
Pulykatenyésztés
14. táblázat - Nagy testű szülőpárok takarmányozási programja (a Hybrid Turkeys Inc. nyomán)
Nőivar Hímivar
takarmány takarmány
nyersfehérje- nyersfehérje-
életkor (hét) megnevezés mennyiség életkor (hét) megnevezés mennyiség
tartalom tartalom
(kg/fázis) (kg/fázis)
1 1
1–3 starter 28% 0,7 1–3 starter 28% 1,2
2 2
4–6 starter 26% 2,2 4–6 starter 26% 3,9
3 3
7–8 starter 24% 2,1 7–8 starter 24% 4,0
9–12 nevelő 22% 5,4 9–12 nevelő 22% 10,8
1 1
13–16 előkészítő 18% 6,7 13–16 előkészítő 18% 13,8
2 2
17–28 előkészítő 15% 24,2 17– előkészítő 10% –
1
29–11 tenyész 16% – – – – –
Az etető, illetve vályúhossz-szükségleti paraméterek a következők:
• 0–8 napos korig 250 pulykára 3 köretetőt kell számítani (kerületük egyenként 99 cm) és 3 db 117 cm-es kétoldali etetővályút. Ez állatonként
mintegy 2,5 cm etetőhossznak felel meg.
• 9. naptól 8 hetes korig 100 pulykára 1 db 113 cm kerületű köretető szükséges, azaz kb. 1,4 cm vályúhosszúságot kell számítani egy állatra.
• 9 hetes kortól a selejtezésig 100 pulykára 1 db 196 cm kerületű köretető legyen biztosítva, ami pulykánként mintegy 2 cm etetőférőhelyet jelent.
A pulykák takarmányozásával kapcsolatban az alábbi gyakorlati tanácsokat igyekezzünk betartani:
• A napospipék előtt a letelepítést követően azonnal legyen ivóvíz és takarmány. Megfigyelések szerint a napospulyka legfeljebb egy 1,5–2 méteres
körzetben mozog élelemért, és ha ezen belül nem talál, akkor az éhenhalásból és kiszáradásból származó veszteségek veszélye mindig fennáll.
• A nevelés első napjaiban az etetőkbe mindig friss és egyszerre csak kevés takarmányt kell szórni, annak érdekében, hogy a hőre érzékeny
takarmánykomponensek oxidációját (peroxid képződését) megakadályozzuk. Mindemellett, az egész nevelési időszakra érvényes az a szabály,
hogy naponként csak akkora mennyiséget adagoljunk ki, amennyit az állatok képesek elfogyasztani.
2
• Az etetők magasságának rendszeres utánállításával és a vályúk /3 részig történő feltöltésével a takarmánykiszórás jelentősen csökkenthető. A
vályúperem magassága mindenkor egyezzen meg a pulyka hátmagasságával.
• Addig, amíg a pelletálás minden előnyét célszerű kihasználni a végtermékek nevelésében, a növendékek elhízásának megakadályozása és az
állatok elfoglalása érdekében utóbbiaknál a dercés takarmányok etetése a kedvezőbb.
207
Pulykatenyésztés
• A váltást az egyik takarmányfázisról a másikra célszerű 3–4 napos átmenettel végrehajtani.
Az újabb technológiák az elzsírosodás és elnehezülés megelőzése érdekében a növendékek takarmánykorlátozását ajánlják. Ennek ellenőrzése a
tömeggyarapodás folyamatos kontrollját igényli. A korlátozás megvalósítható, ha napi fejadagot (fizikai korlátozás) vagy kétnaponként szemest, a
közbülső napokon pedig keveréktakarmányt etetünk, de úgy is, hogy a takarmány táplálóanyag-tartalmát változtatjuk meg. Ez utóbbi lehetséges a
fehérjeszint csökkentése vagy a rosttartalom növelése révén. A növendékállomány létszámától függően előnyös, ha az élősúly alapján több csoportot
alakítunk ki és ezek takarmányozása, illetve takarmánykorlátozása ennek megfelelően történik.
Kavics, azaz gritt etetésére a teljes szülőpártartási idő alatt szükség van. Ezer állatra és hetenként a nevelés első 5 hetében 5 kg starterméretű, 6
és 12 hét között 7 kg a közepes nagyságúból, ezt követően a tojástermelés befejezéséig 11 kg felhasználása indokolt.
Az itatószükséglet tekintetében 1000 letelepített állatra vagy 10 m kétoldali itatóvályút, vagy 10 db köritatót számítsunk. Ez utóbbi alkalmazása az
előnyösebb, mert rendszeres emelésük, tisztántartásuk, ezzel együtt az alom szárazon tartása könnyebben megoldható.
6.1.8. A selejtezések ideje és szempontjai

Bár a tenyésztői munka a szülőpárok előállításával bizonyos értelemben befejeződik, egyetlen nemesítő vállalat számára sem közömbös, hogy a
nevével fémjelzett hibrid – a szaporítási fázis után – milyen termelési tulajdonságokkal fog rendelkezni. Ennek garanciája érdekében a tenyésztő cég
az általa javasolt technológiában a szülőpárok szelekciójának programját is megadja.
Általában a nőivarú tenyésznövendékeket két alkalommal – 20 hetes korban, valamint a tojóházi áttelepítés alkalmával – kell selejtezni, és a szelekció
mértéke az indulólétszám 11%-a. A bakokat lényegesen többször – 16, 20, 24 és 28 hetes korban – kell minősíteni, amely esetben a szelekciós
nyomás meghaladja az 50%-ot. A selejtezések ideje és aránya típusonként eltérő. Általános érvényű szabály, hogy a tojóházi betelepítés idejétől
eltekintve a szülőpárokat abban az életkorban célszerű selejtezni, amikor a tőlük származó végtermékek az értékesítési kort elérik.
A selejtezések során a szelekciós szempontok az ivar és az életkor függvényében változnak. A fiatalkori selejtezéskor elsődleges bírálati szempont
az állomány konstitúciója, élőtömege, egyöntetűsége és az egészségi állapot. Az egyedi megítélések során különös hangsúlyt kell fektetni – főleg a
bakoknál – a láb erősségére, valamint a mell hosszúságára, a mell és a hát párhuzamosságára. Fontos, hogy az eltérő ivarú állománycsoportokban
szextévesztett vagy az ivarjellegnek nem megfelelő egyedek feltétlenül selejtezésre kerüljenek.
Az utolsó selejtezés ideje egybeesik a beólazással. Az állatok az áttelepítés miatt egyébként is kézbe kerülnek, amikor véglegesen dönteni kell arról,
hogy mely egyedek alkalmasak a tojástermelési időszak megkezdésére, illetve fejlettségük, egészségi állapotuk alapján melyektől várható el egy
magas színvonalú, hosszú perzisztenciájú tojóperiódus. A bakokat a tényleges használatba vétel előtt legalább két alkalommal próbafejésnek kell
alávetni, és azokat, amelyek kevés és gyenge minőségű ondót termelnek, a tenyésztésből ki kell zárni.
A szelekcióval kapcsolatos tenyésztői ajánlások nemcsak a selejtezések javasolt idejét, mértékét és szempontjait, hanem például az élőtömegnél
figyelembe veendő tűrési határokat (legnagyobb megengedett ± eltérést) is tartalmazzák.
208
Pulykatenyésztés
6.2. Tojástermelési időszak

6.2.1. Betelepítés a tojóházba
Eltekintve attól, hogy nem naposállatok fogadására kell felkészülni, a termelő istállók takarítása, fertőtlenítése és előkészítése sem módszerében,
sem pedig követelményeiben nem tér el azoktól a szempontoktól, melyeket a már korábban tárgyalt fejezetek tartalmaznak.
A nevelőből 29–30 hetes korban, az utolsó szelekcióval egyidőben kell a szülőpárnövendékeket áttelepíteni a tojóházba. A telepítési sűrűség
tekintetében a 13. táblázatban közölt adatok szerint célszerű eljárni. A kakasokat rekeszenként 20–25-ös csoportokat kialakítva célszerű elhelyezni,
ami történhet a tojóistálló elkülönített részében, de külön bakistállóban is. Az előbbinek feltétlen előnye, hogy a mesterséges termékenyítés alkalmával
azonnal és helyben felhasználható a levett ondó. A második megoldás mellett az szól, hogy a bakok eltérő világítási programja csak ez utóbbi
esetben oldható meg.
6.2.2. A tojóház
A tojóházak általában mélyalmos rendszerűek, bár néhány országban ketreces vagy más, kevésbé alomigényes (pl. rácspadlós) tartástechnológiai
rendszereket is alkalmaznak. Az utóbbi megoldások még ma is inkább egyedinek tekinthetők.
A tojóház legfontosabb berendezési tárgyai a tojófészkek, amelyeket maximálisan két szintben helyeznek el. A kis testű állományoknál alkalmazott
kétszintes fészeksor felső emeletére azonban röprácsokat kell szerelni. Mivel a pulyka hajlamos a csoportos fészkelésre, ennek megakadályozására
a legtöbb szülőpártelepen kizárásos rendszerű, egyedi tojófészkeket használnak. A csapóajtószerűen működő zárószerkezet készülhet fémből,
de fából is, aminek alkalmazásával elkerülhető a tojások összetörése, szennyezése, valamint olyan mikrokörnyezet kialakítása a tojófészekben,
ami elősegíti a kotlási hajlam kifejlődését. Gyakori tojásszedéssel és a letojt madarak kaparótérbe történő visszaengedésével biztosítható, hogy az
ovipozíció után a tojás lehűljön és kellő mennyiségű üres fészek legyen a tojni készülők számára. A tojófészek 66 cm mély, ugyanilyen magas és kb.
48 cm széles, melyből a kizárószerkezettel fedett búvónyílás mindössze 28 cm széles. Egy tojófészekre 4–5 pulykatojót lehet számítani. A fészeksort
(vagy sorokat) az istállóban célszerű egy kezelőfolyosó mentén elhelyezni, amelyek hátulról nyitható ajtóval vagy nyílással vannak ellátva. Ezen
keresztül a tojások naponta többször és az állomány zavarása nélkül összegyűjthetők.
A tojóház hőmérséklete kapcsán irányadónak a pulyka komfortzónáját tekintjük, ami a 13–28 °C közötti tartomány. A pulyka a száraz hideget, sőt
a pormentes száraz meleget is viszonylag jól tűri, ezzel együtt zárt körülmények között a téli hónapok tojástermelése akár 15%-kal is több lehet,
mint a nyári évszakban.
A szükséges légcsere irányszámait a 11. táblázat tartalmazza, míg a tojóházak világításával kapcsolatban ugyanazoknak az elveknek kell
érvényesülniük, melyekről már részletesen szó volt.
209
Pulykatenyésztés

A szülőpárok mesterséges világítási programját a 12. táblázat tartalmazza. A növendékistállóban alkalmazott 6 órás megvilágítást a 30. élethéten
átmenet nélkül 14 órára kell növelni. Ez a program a fényintenzitás változtatását ugyan nem írja elő, bár az angol technológia a tojástermelés
szempontjából az 54–75 lux intenzitású fényt tartja a legkedvezőbbnek. A világítás megváltozásának hatására a rávilágítást követő 17–20. napon az
állomány viszonylag egyszerre kezdi meg a tojástermelést, és az első tojástól számított 3. héten eléri a 70–75%-os csúcsintenzitást. A 35. élethéttől
a megvilágított órák számát öthetenként 1–1 órával kell növelni, amíg az el nem éri a 17 órás maximális értéket.
6.2.4. A tenyésztojások gyűjtése és kezelése

A pulyka napszak szerinti tojásrakása a tyúkéhoz hasonló, tehát a tojók döntő része a sötét időszak után 6–8 órával, azaz délelőtt tojja meg tojásait.
Ekkor ajánlatos óránként tojást gyűjteni, ami azért is fontos, mert a már letojt állatokat vissza kell engedni a kaparótérbe és a tojófészket szabaddá
kell tenni a többi madár számára. Ha minden tekintetben helyesen járunk el, az alomtojások aránya nem haladja meg a 2%-ot.
A tojásokat összegyűjtés, válogatás és esetleges száraz tisztítás után 75% relatív páratartalmú és 22–32 °C hőmérsékletű gázosítókamrában 20
perces fertőtlenítésnek vessük alá. A helyiség térfogatának megfelelő mennyiségű káliumpermanganát (KMnO4 0,21 g/liter) és 37%-os formalin
3
(H2CO 0,43 cm /liter) elegyítésével a kívánt fertőtlenítő hatás elérhető. A keltetésig a tárolótér klímáját az alábbiak szerint kell megválasztani, a
tárolási idő függvényében:
1–3 napig 21–24 °C és 80% relatív páratartalom,

7 napig 13–16 °C és 80% relatív páratartalom,
14 napig alacsony permeabilitású plasztikzsákokban,
14 nap felett 11–12 °C és 80–88% relatív páratartalom, nitrogénnel töltött PVC
zsákokban.
Célszerű, ha a tárolás már a keltetőben történik, ahol a tojásokat lámpázás és átválogatás után keltetőgéptálcákra és kocsikra kell átrakni úgy, hogy
rendszeres forgatásuk a tárolás alatt is megoldható legyen.
6.2.5. A mesterséges termékenyítés gyakorlata

Az első termékenyítést akkor kell végezni, amikor a tojóállomány 80–85%-a az ivarzás tüneteit mutatja, vagyis meglapul. Ez a rávilágítás után mintegy
14–15 nap múlva következik be. Először csak azokat az állatokat kell termékenyíteni, amelyeknél a kloáka kifordítható. A második termékenyítést
2 nappal, a harmadikat pedig 5 nappal később, már az egész állományra kiterjedően kell megismételni. A tojástermelés kezdeti időszakában
5–7 naponként, majd legfeljebb 10 naponként, de ennél semmiféleképpen ne ritkábban inszemináljunk. A tojóperiódus utolsó negyedében a
termékenyítések gyakoriságát először 7, majd 5 napra célszerű sűríteni.
210
Pulykatenyésztés
A termékenyítés munkafázisai az ondóvétel és az inszeminálás. Az ondóvételhez az egyik kezünkkel a kloáka felső részét tartjuk zárva annak
érdekében, hogy megakadályozzuk az ondó bélsárral és vizelettel történő szennyeződését, miközben a másik kezünkkel a kloáka alatti hasi tájékot
rövid ideig masszáljuk, mire az idegi reflexek hatására bekövetkezik a phallus erekciója és izomösszehúzódással a ductus deferensből (ondóvezető)
3
és a receptaculumból az ondó eltávozik. Egy kakastól átlagosan 0,2–0,4 cm ondó nyerhető ejakulátumonként, de ennek mennyisége nagymértékben
függ a fejések gyakoriságától. Heti többszöri fejés esetén ejakulátumonként akkor lehet a legnagyobb mennyiséget nyerni (0,35 ml), ha a hetenkénti
ondóvétel gyakorisága 2–3. Egy jó minőségű levett spermaadagban mintegy 5–10 milliárd spermium található.
A lefejt ondót vagy temperált hőmérsékletű (35–36 °C), dupla falú termoszba, vagy egy akkora üvegfiolába gyűjtik, amekkora egy zárt tenyérben
éppen elfér. Ez utóbbi megoldás abból a megfigyelésből indul ki, hogy a kézmelegen tárolt (23–26 °C-os) spermiumok, bekerülve a petevezetőbe
intenzív mozgásba kezdenek, miáltal kedvezőbb termékenyülési eredmény érhető el. A fejéskor nagyon ügyelni kell arra, hogy az ondó se bélsárral,
se más idegen anyaggal ne szennyeződjön. Termékenyítésre a véres, zavaros, gyulladás miatt elszíneződött, szennyezett ondó nem használható
fel. Egyszerre csak akkora mennyiséget szabad lefejni, amit – ha hígítót nem alkalmazunk – legfeljebb 30 percen belül biztonságosan fel tudunk
használni.
A helyes ivararány 1 bakra 10 tojó, ami valamelyest tágítható, ha az ondót a felhasználás előtt 1:1 arányban hígítjuk (pl. Beltsville pulyka ondóhígító
II.), azonban az ivararányt 1:15–1:20 fölé ebben az esetben sem célszerű emelni. Fontos, hogy egy termékenyítő adag (0,05 ml) legalább 200
millió életképes spermiumot tartalmazzon. A hígított ondó mintegy 6 órán át használható fel, de tárolás közben folyamatosan keverni kell. A frissen
gyűjtött ondót kézifecskendő vagy automata adagoló segítségével 10–12 cm hosszúságú, 0,5–0,8 mm belső átmérőjű pipettákba kell tölteni. Az így
előkészített termékenyítő adagot a kloáka kifordítása után a baloldali petevezetőbe kell juttatni úgy, hogy a pipettát kb. 2–3 cm mélyen vezetjük
be. A pipetta kihúzása a tojócső fordított perisztaltikáját váltja ki, ami elősegíti az ondósejtek visszatartását. Az állatot akkor kell letenni, amikor ez
a reflex láthatóan működésbe lép. Minden tojó termékenyítését külön pipettával kell végezni, ugyanaz a cső fertőtlenítés nélkül nem használható
még egyszer. Az inszeminálást arra a napszakra célszerű ütemezni, amikor a petevezető alsó szakaszában szilárd mészhéjú tojás gátló hatásával
kevésbé kell számolni.
6.2.6. A kotlás megelőzése

A tenyészállományok tartásában a kotlózást, valamint a kotlás megelőzését a napi munkaműveletek között megkülönböztetett jelentőséggel kell
kezelni. Ha az épületben nincsenek sötét zugok, le nem kerített sarkok, gyakori a tojásszedés, elegendő számú tojófészek van, továbbá ha nem
engedjük, hogy a pulykák huzamosan elüljenek a fészkekben, valamint ha rendszeres és hatékony a kotlás első jeleit mutató egyedek kiválogatása
és a leszoktatásukra tett kísérlet, akkor biztonsággal remélhető, hogy az állomány túlzott mértékű megkotlása nem fenyeget.
A kotló egyedek kiszűrésének egyik módszere a kapu-szisztéma. Ennek feltétele, hogy mobil rácsokkal a tojófészeksor előtt a kaparótérből egy
kezelőfolyosót válasszunk le. A világos órák ideje alatt az ezen található ajtók (kapuk) nyitva vannak, melyeken keresztül a pulykák felkereshetik a
tojófészkeket. Fél vagy egy órával a villany leoltása előtt a tojófészkekben található madarakat a kaparótérbe kell hajtani, tehát sem a folyosón, sem
pedig a fészkekben nem tartózkodhat pulyka. Ekkor veszi kezdetét a „gondolkodási” idő, ugyanis a pulykának el kell döntenie, hogy visszamegy-e a
fészekbe vagy sem. A villany leoltásával egyidőben az ajtókat be kell zárni. Másnap reggel, a világítás bekapcsolása után azonnal, azokat a tojókat,
amelyek a fészkekben találhatók, kotló egyedeknek kell tekinteni. A módszer abból indul ki, hogy késő délután a tojó állapotban lévő pulyka tojásrakás
211
Pulykatenyésztés
céljából nem keresi fel a tojófészket, ugyanis az ovipozícióhoz szükséges LH hormon kiáramlása, pontosabban ennek következményeként a tojás
lerakása nem ekkor, hanem a délelőtti időszakban esedékes.
A kotló egyedek kiválogatásának másik lehetősége az, amikor a tojók inszeminálása történik. A nem tojó állapotú egyedeket ilyenkor automatikusan
elkülönítjük, ami arról ismerhető fel, hogy a kloáka nem, vagy csak nehezen fordítható ki, a hasi, illetve kloákatájék hideg tapintású és a
szeméremcsontok távolsága csak 2–3 ujjnyi.
A kotlás jeleit mutató tojókat a kotlás elmélyülésének megakadályozása, illetve a tojástermelésbe történő visszahozataluk érdekében
leszoktatóketrecbe kell helyezni. Ez az elkülönítés azonban csak akkor jár eredménnyel, ha a kotló pulykák az addig megszokott környezetüktől
jelentős mértékben eltérő viszonyok közé kerülnek. Erre a célra egy, a 11. ábrán látható kotlásleszoktató fülkerendszert célszerű használni.
11. ábra - Kotlásleszoktató fülkerendszer vázlatos rajza (a Hybrid Turkeys Inc. nyomán)
A kiválogatott kotló egyedek a fülkék sorrendjében 1–1 napot töltenek el, ahonnét visszakerülnek az állományba. Fontos, hogy a fülkék almozása
más legyen, mint a tojóházé, és változzék a napok sorrendjében is. Mivel a kotló pulyka a sötét, meleg, számára komfortos környezetet részesíti
előnyben, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ettől eltérő feltételeket kényszerítsünk rá. A fülkék jó megvilágítása, az alomként használt
száraz homok vagy kavics, a rácspadló aljzat, a tojófészkek hiánya, a közelben elhelyezett ventilátor és az állatok naponkénti környezetváltozása
mind ezt a célt szolgálják. A megvilágítás időtartamát semmiképpen nem célszerű megváltoztatni, de a fény erőssége növelhető a leszoktatóban. A
2
fülkerendszer kialakításánál úgy számoljunk, hogy betelepített tojónként 0,05 m leszoktató alapterület jusson.
212
Pulykatenyésztés
A kotlás megelőzésének egy újabb módszere az ún. élettércsere. Ezt a műveletet közvetlenül a tojástermelési csúcs után és semmiképpen nem az
előtt ajánlott végrehajtani. A hangsúly itt is a környezetváltozáson van, a feltétele pedig az, hogy a tojóházban az állomány legalább két, egymástól
elválasztott csoportra legyen osztva, melyek között az istállótér cseréje megoldható. Az eljárás abból a megfigyelésből merít, hogy a pulykatojó
rendszerint ugyanazt a fészket keresi fel. Ha új környezetbe kerülve „elveszíti” fészekalját, ezzel a tojóállapot fenntartható, a kotlási hajlam kialakulása
pedig megelőzhető.
6.2.7. A szülőpárok takarmányozása

Egy nagy testű szülőpárállomány takarmányfogyasztási adatait tartalmazza a 6. táblázat, a 14. táblázat pedig egy takarmányozási programot mutat.
A nevelés alatti takarmányozási technológiáktól függetlenül – korlátozott volt-e vagy sem – a tojóházban ad libitum biztosítunk takarmányt a
szülőpárok részére. A tojók rávilágításával egyidejűleg kell a 16% fehérjetartalmú tojótáp etetésére áttérni. A termelés beindulásával még így sem
ellensúlyozható az, hogy mind a tojók élőtömege, mind pedig takarmányfelvételük jelentős mértékben csökken a tojóidőszak kezdeti szakaszában.
Ugyanakkor a bakok az ondótermelés időszakában nem igényelnek különösebben drága tápot, ezért részükre a tenyész-előkészítő takarmány
biztosítása továbbra is elegendő. A 30. élethéttől a nagy testű bakok heti takarmányfogyasztása 5,5–6,0 kg, míg a tojóké 2,0–2,2 kg. Mivel
a tojástermelési időszakban egy kakas összes takarmányfelvétele meghaladja a 150 kg-ot, ezért költségkímélés, valamint táplálkozásfiziológiai
szempontból előnyös a szemestakarmány etetése, különösen, ha ez zab.
A takarmányozás egyéb szempontjait – a takarmány fizikai állapota, etetőhelyigény, gritt-etetés, az etetőrendszer kialakítása, a takarmánykiosztás
technikája stb. – a korábbi, e kérdésekkel foglalkozó fejezetek részletesen tárgyalják.
6.3. A pulyka hizlalása

A pulyka, típusától és ivarától függően, hosszabb vagy rövidebb hizlalási idő alatt éri el a kívánt értékesítési testtömeget. Azt, hogy a végtermékek
hizlalásakor a nevelési idő, valamint az értékesítéskori tömeg függvényében mit tekintünk pecsenye- vagy brojlerpulykának, illetve mikor beszélünk
gigantpulykáról, az alapismeretekkel együtt a korábbi fejezetek részletesen tartalmazzák. Így ezeket feltételezve a továbbiakban csak a technikai,
illetve technológiai jellegű megoldások tárgyalására szorítkozunk.
6.3.1. A hizlalás módszerei és a nevelőházak

A tartás jellegétől függően a pulykahizlalás módszere lehet:
• intenzív,
• félintenzív és
• extenzív tartási forma.
213
Pulykatenyésztés
A fentiek közül az ipari rendszerű, nagy hozamokat biztosító és a külső környezeti tényezőktől szinte teljes mértékben függetleníthető, egyben
leginkább elterjedt megoldás az intenzív tartási forma, ami a hazánkéhoz hasonló kontinentális jellegű klímán általában zárt jellegű. Ebben az
esetben a nevelés (hizlalás) lehet egy- vagy kétfázisú, ami történhet csak mélyalmon, csak ketrecben vagy a kettő kombinációjával. Ugyanúgy,
ahogy a ketrec alkalmazása inkább csak kuriózum a szülőpártartásban, számottevően a hizlalásban sem terjedt el, annak ellenére, hogy használata
a végtermékek előnevelésében jelentős előnyöket biztosít.
Az egyfázisú nevelés azt jelenti, hogy a pulykák naposkortól a hizlalás végéig ugyanazon a helyen maradnak, függetlenül attól, hogy az
pecsenyekorig, vagy továbbtartással a gigantpulyka értékesítési koráig tart. Ez a módszer kevésbé hatékony, mint a többfázisú tartás, mert csak
akkora létszámú állomány fogadható naposkorban, amekkora a férőhelyigény alapján biztonságosan tartható egészen az értékesítésig. A módszert
követve az első időszakban a nevelőtér kihasználtsága rendkívül rossz és a fajlagos költségek állandó része jelentősen növekedni fog, mert azok
kevesebb hozamon oszlanak meg. Az egyfázisú tartás akkor célravezető, ha a nevelés csak pecsenyekorig tart és az első, legenergiaigényesebb
időszakban a teljes istálló alapterületének csak korlátozott részét vesszük igénybe.
A kétfázisú tartás egy elő- és egy utónevelési szakaszból áll, ahol az első fázis rendszerint 5–6 hetes korig tart. A nevelés több szakaszra történő
bontása a következők miatt előnyös:
• Csak az előnevelő egységeket kell naposállatok fogadására alkalmassá tenni.
• A legenergiaigényesebb nevelési szakasz jól koncentrálható, ami kedvező az eszközök hatékonyabb felhasználása, de szakosodott gondozói
gárda alkalmazása szempontjából is.
• Technikailag is jobban lehet alkalmazkodni a pulyka életkor szerint változó igényeihez (más fűtő-, szellőztető- és etetőrendszer alkalmazása).
• Az előnevelő egység rotációja ezáltal lényegesen gyorsabbá tehető (gyors eszközforgó), ahonnét még azonos időben is több utónevelő tölthető fel.
• A több fázis miatt a fertőzési lánc könnyebben megszakítható.
• A nevelés több szakaszra bontása nagyobb lehetőséget biztosít a termelés integrációja szempontjából. Egy központi egységben történhet a pulykák
előnevelése, ami kiterjedt utónevelő partnerhálózat ellátását képes biztosítani.
Félintenzív tartási formáról akkor beszélünk, amikor egy intenzív – általában 5–6 hét időtartamú – előnevelési szakaszt egy külterjes, döntően
szabadtartású környezetben folytatódó utónevelés követ. E módszert követve igen jelentős mértékű genotípus x környezet, illetve ivar x környezet
kölcsönhatásra lehet számítani, abból adódóan, hogy a legintenzívebb növekedésre képes nagy testű hibridek – és különösen azok hímivarú
állományai – válaszolnak a legnagyobb mértékű növekedési depresszióval abban az esetben, ha számukra az utónevelés nem intenzív, hanem
erősen extenzív feltételek között folytatódik. Mindemellett a félintenzív tartás számos, a pulykatartásban rejlő lehetőség kiaknázását teszi lehetővé,
ugyanis az utónevelés céljára – bár szezonális jelleggel – olyan olcsó épületek, építmények is igénybe vehetők, melyek ezirányú hasznosítása a
legkifizetődőbb.
Extenzív jellegű tartáskor az emberi beavatkozás a feltétlenül szükséges minimumra korlátozódik, a pulykák szabadban, természetes életmódjuk
szerint élnek, takarmányozásuk és istállóban történő elhelyezésük többnyire csak a téli, illetve a kispulykák kelés utáni rövid időszakára jellemző.
214
Pulykatenyésztés
A természetes úton keltetett pipéket a tyúk- vagy pulykakotló 4–6 hétig vezeti, ezalatt azok hozzászoknak a szabadban való járáshoz, így
nem jelent gondot a kotló által elhagyott kispulykák további tartása. A pulykahústermelésnek ez a legolcsóbb, de legkevésbé hatékony formája.
A hagyományosnak is nevezett legeltetéses tartási módszer 1970 előtt szinte kizárólagos volt Magyarországon. Mivel a gazdasági méretektől
függetlenül napjainkban a zárt, mélyalmos nevelési rendszer a legáltalánosabb, ezért a továbbiakban csak ennek tárgyalására szorítkozunk.
6.3.2. Naposállatok fogadása, elő- és utónevelése

Függetlenül attól, hogy a tartás célja a nagy értékű import szülőpárok nevelése vagy végtermék hibridek hizlalása, az istálló előkészítésének, valamint
a napospipék fogadásának menetrendje semmiben nem tér el egymástól. Némi különbség inkább csak az eltérő nagyságrendből adódik, hisz amíg
a szülőpárok egy-egy állománya alig néhány ezer pulyka, addig a végtermék naposok egy időben telepítendő létszáma akár (több) tízezer darab
is lehet. Ezért az utóbbi esetben a nevelőteret úgy kell több részre osztani, hogy az istállón belül egy-egy egységbe 1800–2500 állatnál nagyobb
létszám ne kerüljön.
6.3.3. Istállóklíma (fűtés, szellőztetés)

A hústermelés céljából tartott hibridek nevelésekor is – mind a pulyka igényeit, mind pedig a termelés gazdaságosságot szem előtt tartva – a kombinált
fűtési rendszer a legmegfelelőbb. A 10. táblázat ennek alkalmazása esetén mutatja a kívánatos műanya alatti, illetve a teremben biztosítandó
hőmérsékleti értékeket. Csak teremfűtés esetén a fogadási hőmérséklet itt is 36 °C legyen, amit az első hét végére 33 °C-ra, a második hét végére 30
°C-ra, míg a harmadik hét végére 22 °C-ra kell csökkenteni. A napospipék viselkedéséből a 10. ábra alapján következtethetünk, illetve módosíthatunk
a csibegyűrűn belüli klimatikus állapoton.
Mind a fűtésnél, mind pedig a szellőzetésnél számolni kell azzal, hogy az egy nevelőtérben elhelyezett nagyobb állománylétszámból következően,
az állatok gyors ütemű növekedése miatt a nevelőtér klimatikus tényezői hamarabb változnak, mint a tenyésznövendékek nevelésekor. Ez azonban
nem az állat igényének megváltozását jelenti. Zárt, intenzív tartásban, mesterséges szellőztetés esetén a pulyka légcsereigényét a 11. táblázat
adatai mutatják, míg a szellőztetés célja itt is a korábbiakban leírtakkal azonos. A nevelőépület ventilációs kapacitásának tervezésekor abból kell
kiindulni, hogy a kérdéses istállóban meddig, milyen élőtömeg eléréséig maradnak a pulykák és hogy a szellőzőrendszer az ez alapján számított
legnagyobb légcsereigény biztosítására is képes legyen.

A pulykahizlalásban követendő világítási programot a 15. táblázat tartalmazza, aminek jellege alapvetően eltér a szülőpárok nevelésénél alkalmazott
programétól.
15. táblázat - Brojlerpulykák világítási programja a nevelés első 10 napján

Megvilágítás Sötét periódus
Életkor (nap) Fényerősség (lux) Megjegyzés
időtartama (óra/nap) időtartama (óra/nap)
1 24 – 40(–80) műanyavilágítás
215
Pulykatenyésztés
Megvilágítás Sötét periódus

Életkor (nap) Fényerősség (lux) Megjegyzés
időtartama (óra/nap) időtartama (óra/nap)
2 23 1 40(–60) műanyavilágítás
3 23 1 40 műanyavilágítás
6 14–16 8–10 40 teremfény
7 14–16 8–10 fok. csökken teremfény
A napospipék fogadását követő első napokban a műanya 60 watt teljesítményű világítása elegendő a szükséges fényintenzitás biztosításához. Itt
is érvényes, ha a nevelés első kritikus napjaiban speciális világító etetőtálcákat használunk, akkor a kiegészítő világítást úgy kell beállítani, hogy a
különleges etetők alkalmazását ne hatástalanítsák. A teremvilágításra történő áttérés akár a 3. napon is lehetséges, melynek erősségét fokozatosan
csökkenteni kell. Erre azért van szükség, mert a pulykák csipkedése akár 7–10 napos kortól is felléphet, aminek megelőzésére a fény erősségének
csökkentése a leghatékonyabb eszköz. A világítási program a nevelés további részében 14–16 óra megvilágítással és ha kell, akár 5 lux erősségre
csökkentett intenzitással folytatható, illetve fejezhető be. A világítás erősségét mindig fokozatosan kell mérsékelni, aminek alsó határa az az intenzitási
érték, amelynél az állatok napi takarmányfelvétele még nem akadályoztatott.
A pulykák hizlalása zárt körülmények között, de ablakos épületben is történhet. Ebben az esetben a természetes fény bebocsátására az oldalfalak
mintegy 20%-át kitevő ablakfelületet kell kialakítani. Ősszel és télen, a rövidülő nappal hosszúság miatt, mesterséges kiegészítő világításra van
szükség, melynek erőssége 15–20 lux legyen.

Az alkalmazandó telepítési sűrűség a pulykanevelés egyik talán legvitatottabb és leggyakrabban áthágott szabálya. Valamennyi tenyésztő
cég az általa forgalmazott összes genotípusra külön-külön megadja az állatsűrűség tekintetében követendő értékeket, mellyel kapcsolatban a
szülőpártartásnál rögzítettek értelemszerűen itt is érvényesek. A 16. táblázat a hizlalás során alkalmazandó telepítési sűrűség adatait tartalmazza
a típus, az ivar és az életkor függvényében.
216
Pulykatenyésztés
16. táblázat - A hizlalás során ajánlott telepítési sűrűség, a típus, az ivar és az életkor függvényében
2
Életkor (hét) Telepítési sűrűség (db/m )
tojó kakas vegyes ivar
0–6 8*–10** 6*–8** 7*–9**
6–14 5 4 5
14– 4 2*–3** –
* nagy testű típus, ** középnagy testű típus.
Abban a kérdésben minden nevelési technológia azonos álláspontot képvisel, hogy a nevelés eredményei akkor alakulnak kedvezően, ha a telepítési
sűrűség a jó felszereltségű, zárt istállóban nem haladja meg a 30–35 kg élőtömeget négyzetméterenként, minden egyéb tényezőt optimálisnak
feltételezve.
6.3.6. Csőrkurtítás
A hízópulykák csőrkurtítása csak az utóbbi években kezdett mind általánosabbá válni, melynek oka egy oldalról a takarmánypazarlás csökkentésének,
másrészről pedig a pulykára egyébként is jellemző kannibalisztikus hajlam visszaszorításának szándéka. Megkülönböztetünk naposkori, 1 és 3 hét
közötti, 3 és 6 hetes kor közötti, valamint felnőttkori csőrkurtítást. A tenyésznövendékek nevelésénél leírtakkal egyezően a 3–7 napos korban végzett
beavatkozás tűnik a legkedvezőbbnek, mert jól végrehajtva ez jár a legkisebb töréssel, és ebben az esetben egészen fiatal kortól számíthatunk a
csőrkurtításból származó előnyökre.
6.3.7. Hízópulykák takarmányozása

A pulyka növekedési erélyét úgy tudjuk a legnagyobb mértékben kihasználni, ha a szakaszos jellegű növekedés életkorral változó biológiai igényeinek
legteljesebb kielégítésére törekszünk. Ez azt jelenti, hogy annyi fázisú és olyan táplálóanyag-tartalmú takarmányokat kell az állattal megetetni,
amelyek mind a genotípus, mind pedig az ivar növekedési sajátosságaihoz alkalmazkodva egy-egy életszakaszban a legnagyobb tömeggyarapodást
biztosítják. Erre mutat példát a 17. táblázat.
17. táblázat - Nagy testű Hybrid Large White állományok ajánlott takarmányozási programja (a Hybrid Turkeys Inc.
nyomán)
Nőivar Hímivar
nyersfehérje- takarmánymennyiség nyersfehérje- takarmánymennyiség
életkor (hét) megnevezés életkor (hét) megnevezés
tartalom (kg/fázis) tartalom (kg/fázis)
1 1
1–3 starter 28% 0,73 1–3 starter 28% 0,77
217
Pulykatenyésztés
Nőivar Hímivar
nyersfehérje- takarmánymennyiség nyersfehérje- takarmánymennyiség
életkor (hét) megnevezés életkor (hét) megnevezés
tartalom (kg/fázis) tartalom (kg/fázis)
2 2
4–6 starter 26% 2,10 4–6 starter 26% 2,36
3 3
7–8 starter 24% 2,55 7–8 starter 24% 2,97
1
9–12 nevelő 22% 6,94 9–12 nevelő 22% 8,56
2
13–14 befejező 18% 5,07 13–16 nevelő 19% 12,41
– – – – 17–18,5 befejező 16% 10,09
Össz.: 17,39 37,16
A fenti takarmányozási sor csökkenő fehérjetartalmával párhuzamosan a tápok energiaszintje emelkedő tendenciát mutat, ami azt jelenti, hogy
az első fázis 11,30 MJ/kg metabolizálható energiatartalma (ME) 11,79–12,23–12,56–13,19, majd az utolsó szakaszban 13,65 MJ ME/kg értékre
növekszik. A tápok ilyen magas energiatartalma csak zsírdúsítással biztosítható, ami a takarmányt ízletesebbé és jobb konzisztenciájúvá teszi.
A zsírbevitel azért is előnyös, mert egyes hosszú szénláncú telítetlen zsírsavak (linolsav, linolénsav, arachidonsav) vitaminhatásúak (F-vitamin
komplex), továbbá a vitaminok egy része csak zsírban oldódva szívódik fel és hasznosul a továbbiakban. Mivel a zsír könnyen avasodik (oxidálódik),
továbbá a keletkező kémiai bomlástermékekkel szemben a pulyka különösen érzékeny, ezért az antioxidáns anyagok nélkülözhetetlenek a
pulykatápokból. A homogenitás biztosítása érdekében a lehetőleg folyékony állapotban történő zsírbedolgozás javítja a nevelési eredményeket, de
ennek aránya a jelenlegi árviszonyok mellett ne haladja meg az 5%-ot. A kedvező fehérje–energia arányon túl az aminosavakkal való ellátottságra,
és ezen belül is a legfontosabb esszenciális aminosavak (metionin, lizin, triptofán) kívánt mennyiségű jelenlétére kell ügyelni.
Közismert, hogy a viszonylag rövid bélcsatornájú madár rostemésztése gyenge hatásfokú, ennek ellenére a nyersrost jelenlétére az egészséges
bélperisztaltika fenntartása érdekében szükség van. Nyolc hetes korig azonban ennek arányát a pulykatápokban nem célszerű 5% fölé emelni. A
hízópulykákkal feletetett takarmányok fizikai állapotukat tekintve minden életszakaszban pelletáltak. Napos korban morzsázott, 8 hetes korig 3 mm,
majd ezt követően 5 mm átmérőjű granulált táp etetése a legcélszerűbb, amivel mindazok az előnyök, amelyekről már korábban szó esett, okszerűen
kihasználhatók. Kétségtelen, hogy a granulálás költségeit a takarmánygyárak áthárítják a felhasználóra, a takarmányozási költségek növekedése,
valamint a kb. 1–3%-kal kedvezőbb tömeggyarapodás és a mintegy 5–9%-kal javuló takarmányhasznosulás alapján, még változó árak esetén is
viszonylag gyorsan dönteni lehet a megtérülés felől.
A takarmányozás gyakorlatára vonatkozó szabályoknak a hizlalás során is érvényt kell szerezni, tehát mindig friss (szavatos) tápokat adjunk, 3–4
napos átmenettel váltsuk az egyes fázisokat, az etetőrendszer állítható legyen, hogy emelésével követni tudjuk a pulykák növekedését. Az etetők
körüli nemkívánatos hierarchiaharc (szociális stressz) elkerülése érdekében 5 hetes korig 2,5 cm, 6 és 12 hetes kor között 5 cm, ezt követően pedig
8 cm vályúhosszúságot biztosítsunk egy állatra. A takarmányokba kevert gyógyszerek (pl. coccidiosztatikum) és hozamfokozók miatt az állomány
vágása előtt az egyes készítményekre megadott élelmezés-egészségügyi várakozási időt pontosan be kell tartani.
218
Pulykatenyésztés
A takarmányozás mellett feltétlenül szólni kell a pulykák ivóvízigényéről is. Egy pecsenyepulyka közel kétszer annyi vizet iszik, mint amennyi az általa
elfogyasztott takarmány mennyisége. Ez azt jelenti, hogy középnagy testű pulykáknál a 14 hétig tartó nevelés végén naponta 0,6–0,7 liter, míg a
nagy testűeknél 22–24 hetes korban napi 0,8–1,2 liter vízfogyasztási maximummal kell számolni. Az elfogyasztott víz mennyisége természetesen
nemcsak a felvett takarmány mennyiségétől, hanem annak minőségétől, nedvességtartalmától és a környezet hőmérsékletétől is jelentős mértékben
függ. Az itatószükséglet napos korban 100 cm/100 állat, majd 2 és 8 hetes kor között 2,5 cm, 8 hét után 3 cm pulykánként. A naposkorban használt
itatókat már a nevelés 3. napjától kezdődően fokozatosan le lehet cserélni a végleges itatórendszerre. Ügyelni kell arra, hogy az itatók vályúrészében
a vízmélység olyan legyen, hogy benne a csőr 2/3 része el tudjon merülni.
A pulykatenyésztésben lezajott típusdifferenciálódás alapján ma úgy véljük, hogy pecsenyeárunak brojlerként vágva a kis és középnagy, míg nagy
testtömegre hizlalva, gigantpulykának leginkább a nagy testű típusba tartozó hibridek felelnek meg. A nagy testű genotípusok növekedési sajátosságai
alapján biztonsággal állítható, hogy ezek a pulykák, pecsenyekorban vágva, a rámás csontozat és a még ki nem alakult telt húsformák miatt még
akkor sem ideálisak brojlerpulykának, ha egyébként a tömegük alapján látszólag ennek megfelelnek. Mivel Magyarországon a fajtakínálat az elmúlt
években teljesen a nagy testű hibridek irányába tolódott el, ezért az állományok ivar szerint elkülönített nevelése még indokoltabbá vált. Az országban
forgalmazási engedéllyel rendelkező fajták legutolsó állami ellenőrzésű teljesítményvizsgálatának eredményeit szemlélteti a 12. ábra.
219
Pulykatenyésztés
12. ábra - Nagy testű típusú pulykahibridek központi teljesítményvizsgálatának eredményei (OMMI 1998)
Az adatokból kitűnik, hogy napjainkban a nagy testű hibridek nőivarú állományának átlagos élősúlya 16 hetes korra megközelíti, de nem éri el a 10 kg-
os határt, ami a 2,5 kg-os mellfilé-kihozatalhoz szükséges. Ennek eléréséhez a hizlalást folytatni kell a 18. élethétig, ellenben a fajták átlagában mért
4,9–8,8 kg-os részidő-takarmányértékesítés kétségessé teszi a hizlalás utolsó két hetében realizálható ráhizlalt súly gazdasági megtérülését. Ez az
oka annak, hogy a hazai gyakorlatban a nőivar általános hizlalási ideje nem haladja meg 16 hetes kort, mely időre a halmozott takarmányértékesítés
jóval 3,0 kg alatt tartható (2,7–2,8 kg/kg).
A hímivarban mutatott teljesítményt tekintve, amennyiben a hizlalás célja egy 15 kg körüli élősúly elérése, erre gyakorlatilag mindhárom fajta 18 hetes
korára képes, mégpedig kedvezőnek mondható, 2,9–3,0 kg/kg halmozott takarmány-felhasználási mutató mellett. A bakok nevelését folytatva a 20.
élethétig, a ráhizlalt súly még mindig számottevő – 2,5–2,9 kg –, ami átlagosan 16–19%-os relatív tömeggyarapodásnak felel meg. A hizlalás utolsó
két hetében a kakasok átlagos tömeggyarapodása 2000 gramm körül alakul, de ez már mintegy 5,5–5,8 kg/kg részidő-takarmányértékesítéssel
lehetséges csak. A kakasokat 22 hetes korukban, 20 kg körüli átlagsúlyban vágva az 5,4–5,8 kg-os szín mellhús kihozatala feldolgozói szempontból
220
Pulykatenyésztés
rendkívül csábító, ugyanakkor az előbbi részidő és a 3,5 kg körüli mozgó halmozott takarmányértékesítés a befektetés megtérülését bizonytalanná
teheti. A termelői gyakorlat ezért inkább a 15–18 kg-os élősúlyt célozza meg, és a hizlalási időt nemigen nyújtja a 20. élethétnél tovább.
221
3. fejezet - Gyöngytyúktenyésztés
1. A gyöngytyúktenyésztés gazdasági szerepe
A gyöngytyúk félvad természete, igénytelensége, jó alkalmazkodóképessége és kiváló élelemkereső képessége révén világszerte elterjedt baromfifaj.
Oroszországban, Szibériában még olyan területeken is tenyésztik, ahol télen –40, –50 °C hideget mérnek.
A gyöngytyúk húsát a baromfifajok között delikateszként értékelik. Európában Franciaországban és Olaszországban a gyöngytyúktenyésztés intenzív
módszereit alakították ki, a pecsenyegyöngyös-termelés jelentős árutermelő ágazattá vált, széles, fizetőképes fogyasztói kör igényét kielégítve.
A gyöngytyúkok döntő többségét külterjesen vagy félextenzív körülmények között tartják, kihasználva ez utóbbi feltételek között jól érvényesülő
biológiai adottságait. Európában a legnagyobb létszámban Lengyelországban és más közép- és kelet-európai országokban tartják, extenzív vagy
félextenzív körülmények között.
Hazánkban a gyöngytyúk félvad természetét, igénytelenségét, nagy ellenálló képességét, kiváló élelemkereső adottságait kihasználva a külterjes
tartási formák terjedtek el. Az intenzív, nagyobb ráfordításokat igénylő tartási módszerekben rejlő lehetőségeket korán felismerve – exportot növelő
céllal – voltak biztató kezdeményezések az 1970-es években az intenzív árutermelő gyöngytyúktartás hazai beindítására, ezek azonban nem
valósultak meg.
2. A gyöngytyúk biológiai sajátosságai

2.1. Eredet és háziasítás
A gyöngytyúk (Numida meleagris) vadon élő őse, a sisakos gyöngytyúk, ma is fellelhető Közép- és Nyugat-Afrika sztyeppéin. A gyöngytyúk a
tyúkalkatúak rendjébe (Galliformes), a fácánfélék családjába (Phasianidae) és gyöngytyúkok alcsaládjába (Numidinae) tartozik. A közép- és nyugat-
afrikai sisakos gyöngytyúk évente egy-két alkalommal rak egyszerre 10 tojást, amit kikelt. Ez alatt az idő alatt óvatos. Egyébként kíváncsi természetű
állat, jó repülőképessége ellenére a vadászok könnyen elejthető szárnyas vadként tartják számon.
A háziasításról nincsenek megbízható adataink. Az egyiptomiak szent madárként tisztelték a sisakos gyöngytyúkot, a házi gyöngytyúk ősét. A
háziasítás valószínűleg a görögök, illetve a rómaiak érdeme. Arisztotelész már említi a gyöngytyúkot (Meleagres), Varro és Plinius mint jó hústermelő
állatot írja le. Caesar telepíttette a fajt a mai Franciaországba. Tengerészek vitték ki Amerikába, ahol elvadult populációi elszaporodtak.

A faj rövidített, a magyar szakirodalomban is elfogadott elnevezése: a gyöngyös.
222
Gyöngytyúktenyésztés
A kor és ivar szerinti elnevezések sokban hasonlóak a tyúkéhoz: 72 óránál fiatalabb a naposgyöngyös, négy naptól 6 hetes korig gyöngyöspipe
vagy csibe. Hathetes kortól ivarérésig növendék gyöngyös, az ivarérett nőivarú gyöngyös a jérce, a hímivarú növendék a kakas, a kifejlett nőivarú
gyöngytyúk a tojó, a hímivarú a gyöngytyúk-kakas.
A pecsenyegyöngyös a brojlercsirkékhez hasonlóan, zártan nevelt, 10–12 hetes hizlalással előállított, vágásra érett gyöngytyúk, illetve kakas.
2.3. Küllemi sajátosságok, ivarok közötti különbségek

A gyöngytyúk másodlagos ivarjellege sokkal kevésbé kifejezett, mint a tyúké vagy a pulykáé.
Fiatalabb korban a kakasok gyorsabban növekednek a nőivarúaknál (5–10%), kifejlett korban viszont sok tojó nagyobb testtömegű a kakasoknál.
Kifejlett korban a fejalakulásról az ivar megbízhatóan megállapítható (1. ábra).
1. ábra - A hím- és nőivarú gyöngytyúk fejalakulása
A hím- és nőivarú gyöngyösök viselkedése ivarérés után jellegzetes különbségeket mutat. A kakasok állandóan figyelnek, őrködnek. Pipiskedő,
nyújtott testtartásukról, gyors mozgásukról könnyen felismerhetők. Ritkábban hallatják hangjukat, veszély esetén éles hangon „rikoltoznak”. A tojók
jóval nyugodtabbak a kakasoknál, hangjuk is eltérő azokétól, monoton „tukácsolással” hívják fel magukra a figyelmet.
223
A fej rövid és széles. Jellegzetes a fejtetőn látható sisak. A mell széles és igen jól izmolt. A szárny szorosan a törzshöz tapad. A lábszár csupasz,
a körmök igen erősek, kaparásra nagyon alkalmasak.
A kékesszürke vagy világosezüst alapszínű tollazat tömött, a fedőtollazatot mindenütt fehér pettyek, „gyöngyök” tarkítják.
Az extenzíven tartott állományok testtömege általában 1400–1800 g. Szelektált vonalai ennél tömegesebbek.
A gyöngyöscsibék napos korban japán módszerrel 97–98%-os biztonsággal szexálhatók.
3. Értékmérő tulajdonságok
3.1. A hústermelő képességgel összefüggő tulajdonságok
A gyöngytyúk gazdasági hasznát szinte kizárólag hústermelése jelenti.
A gyöngytyúk növekedése a 70. életnapig viszonylag gyors, ekkorra elérik kifejlettkori testtömegük 65–70%-át. Az elmúlt majdnem négy évtized
teljesen átalakította a gyöngytyúk növekedéséről, fiatalkori tömeggyarapodásáról korábban kialakult képet. Döntően a franciák által az 1960-as
évek óta végzett céltudatos és hatékony szelekció hatására a félvad természetű, lassan növő baromfifajból korábban elképzelhetetlennek tartott
tömeggyarapodásra képes madár lett, megőrizve ugyanakkor a gyöngytyúkra jellemző előnyös tulajdonságokat (pl. életképesség, kiváló húsformák
és húsminőség), megteremtve egy új, magas minőségi igényeket kielégítő és nagy mennyiségű árut előállítani képes ágazat alapfeltételét.
A gyöngytyúk növekedési erélyének, fiatalkori hústermelési képességének gyors átalakulását szemlélteti a 2. ábra.
224
2. ábra - Különböző típusú pecsenyegyöngyösök testtömegtermelése intenzív tartásban
A pecsenyegyöngyös értékes húsrészeinek aránya nagyon kedvező, a mell 32, a combok 29%-át teszik ki a teljes vágott testnek. A vágási kitermelés
70% feletti. A mell és a comb kémiai összetétele a magas fehérje- és a nagyon alacsony zsírtartalom miatt külön figyelmet érdemel, akárcsak a
nagyra becsült, különleges vadas jellegű íz (1. táblázat).
1. táblázat - A pecsenyegyöngyös értékes húsrészeinek kémiai összetétele, 12 hetes korban (Horn P. és mtsai. 1974.)
Comb Mell
Víz (%) 73,5 73,0
Fehérje (%) 20,9 23,7
225
Comb Mell
Zsír (%) 4,4 1,9
A pecsenyegyöngyösök takarmányértékesítése intenzív hizlalásban jelentősen elmarad a pecsenyecsirkéé mögött, nemcsak a húscsirkéhez
viszonyítottan lassúbb növekedés miatt, hanem a gyöngytyúkra jellemző nagy mozgékonyság következtében is (2. táblázat). A takarmányértékesítés
a 10. élethét után gyorsuló ütemben romlik.
2. táblázat - A gyöngytyúkok takarmányértékesítése intenzív tartásban, optimális viszonyok között (Vogt, H. 1984)
Takarmányértékesítés
halmozottan
Nevelési idő Élőtömeg (g) Takarmányfogyasztás (kg/egyed)
(kg tak./kg élőtömeg)
10. hétig 1450 3,65 2,57
11. hétig 1580 4,55 2,93
12. hétig 1690 5,20 3,13
13. hétig 1820 5,75 3,20
Hazai kísérletekben 12 hetes korra a takarmányértékesítés 3,9–4,0 kg között változott, fajtától függően.
Szabadban tartott és nevelt gyöngytyúkok esetében a takarmányértékesítés megítélése más, hiszen kiváló élelemkereső révén csak kiegészítő
takarmányozásra szorul. A nevelés során csekély veszteséggel kell számolni, az állatok nagy vitalitása miatt (1–3%).
3.2. A szaporasággal összefüggő tulajdonságok

A hazai állományok tojástermelő képessége évi 70–80 tojásra tehető tojónként, ami az extenzív tartási móddal is magyarázható. A tojástermelés
2
gyenge öröklődése (h =0,2–0,25) ellenére a kotlást kiküszöbölve ketreces tartásban a tojástermelés gyors növelését érték el a franciák intenzív
szelekcióval és vonalkeresztezett hibridek előállításával. Ketrecben tartott, zárt istállóban nevelt gyöngytyúkállományokkal 170–200 db tojás/tojó/
év teljesítmény érhető el (3. ábra).
226
3. ábra - A különböző típusú gyöngytyúkok tojástermelési görbéi
A gyöngytyúktojások keltethetősége a tyúkéihoz hasonlóan változik a tojóév során. Ellenőrzött körülmények, intenzív tartási viszonyok között a 2.,
3. termelési hónapban 80%-ig emelkedik a keltethetőség berakott tojásra számítva, majd a 9. hónapig egyenletes ütemben 50–55%-ra esik vissza.
Extenzívebb kifutós tartásban a keltethetőségi és termékenységi eredmények nagyon változóak és évjárattól is függőek.
227
4. A gyöngytyúk fajtái
4.1. A kékesszürke gyöngytyúk
A legelterjedtebb gyöngytyúkfajta. Kifejlett korban a kakasok 1,7–1,8 kg-osak, a tojók 1,8–2,0 kg testtömegűek. Éves tojástermelése 80–90 db 45
g körüli tojás, megfelelő tartási körülmények között 12–13 hetes korra a pecsenyegyöngyösök 1,1–1,2 kg testtömeg elérésére képesek 3,9–4,0 kg
körüli takarmányértékesítés mellett. Az ezüstszürke színváltozat hasonló teljesítményre képes.
4.2. Gyöngytyúkhibridek
Az 1960-as évek óta döntően Franciaországban, valamint Olaszországban erős és hatékony szelekcióval, valamint új tartási technológiák
kialakításával és alkalmazásával (ketreces tartás, zárt istállók, programozott világítási technológia) jelentősen növelték a gyöngytyúk tojástermelését,
továbbá a fiatalkori növekedési erélyt. Az apai és anyai vonalak szétválasztásával a húscsirkéhez hasonlóan elterjedt a hibridizáció, hármas
keresztezésekben hasznosítva a heterózis minden lehetőségét (individuális, anyai és típusheterózis). A gyöngytyúkhibridek szülőpárjai 180–200
tojás körüli teljesítményre képesek, a tőlük származó pecsenyegyöngyösök 11–12 hetes intenzív hizlalásban 1700–1800 g-os élőtömeget érnek el,
2,8–2,9 kg-os takarmányértékesítés mellett. A legismertebb hibridek: ISA Essor, Galor.
5. A gyöngytyúk nemesítése
Az extenzíven tartott gyöngytyúkállományoknál csupán szaporításról beszélhetünk, érdemi szelekció nélkül.
Az 1960-as években – döntően Franciaországban – széles körű nemesítési program kezdődött, kialakították az intenzív tartási rendszereket
is, kidolgozva a zárt istállóban történő nevelés és a ketreces tojóházi tartás, a mesterséges megtermékenyítés módszerét. A program során
indexszelekciót alkalmazva, számos nagy teljesítményű apai és anyai vonal kitenyésztésére került sor. Ezekkel a brojlercsirkékéhez hasonló,
három-, illetve négyvonalas keresztezésekkel sikerült tovább javítani az összes értékmérő tulajdonságot, hasznosítva a heterózist. Az apai és anyai
vonalakban – eltérő súlyozással – a következő tulajdonságokat vették figyelembe a szelekciós indexekben: fiatalkori növekedési erély, mellszélesség,
tojástermelés, termékenység, keltethetőség, a sperma minősége és az életképesség. A ketreces tartásban különösen fontos tojáshéjszilárdságra is
szelektáltak. Előállítottak a tollszín szerint napos korban szexálható keresztezési kombinációkat is. Izabella tollszínű apai vonalakat (genotípus is is)
kékesszürke anyával (genotípus Is) párosítva minden hímivarú (Is, is) naposgyöngyös kékesszürke pihetollazatú, a nőivarúak (is) izabellaszínűek.
228
6. A gyöngytyúktartás technológiai alapelvei

6.1. Az extenzív nevelés és a törzsállomány tartása
Az árutermelésre szánt kékesszürke pecsenyegyöngyösök és a tenyészállományok nevelése között alig van eltérés, ezért az irányelveket együtt
tárgyaljuk.
Az istállók nevelésre történő előkészítése, a gyöngyöscsibék fogadása, valamint az istálló mikroklímájával szemben támasztott igények
legnagyobbrészt a tojóhibridekéihez hasonlóak.
Az előnevelés időszaka zárt istállóban 6 hetes korig tart.
A gyöngyösök előnevelése során betartandó technológiai ajánlásokat a 3. táblázat tartalmazza.
3. táblázat - A gyöngytyúkok előnevelése során betartandó technológiai ajánlások

Hőmérséklet (°C) Világítás
Telepítési Etetőtér Itatótér
Kor (nap) 2 időtartama Élőtömeg (g)
műanya alatt teremben sűrűség (db/m ) 100 állatra 100 állatra
és erőssége
1–2 36 20 30–40
1 db kartonetető 2 db 2 l-es
3–7 34 20 30–40 2 60–70
kúpos itató 24 óra 2,5 W/m
8–14 32 20 30–40 120–130
15–21 30 20 30–40 3 fm etetővályú 210–240
1,5 m
22–28 27 20 18–20 3 db vagy vályúitató 2 db 320–350
21 óra
29–35 24–23 20 18–20 hengeres etető súlyszelepes 440–470
2
köritató 2,0 W/m
36–42 – 20 18–20 560–600
A 6 hetes előnevelés alatt a gyöngyösök mintegy 1,3–1,4 kg takarmánykeveréket fogyasztanak.
A gyöngyösök utónevelésére sokféle épületet használnak, közös jellemzőjük az egyszerűség és költségtakarékos megépíthetőség. Nálunk a zárt,
intenzív, beruházásigényes utónevelés nem terjedt el.
Általában az épületek egyik hosszanti oldalfala nyitott, dróthálóval védett. Az etetés-itatás történhet épületen belül, de a kifutón is. A fedett térbe
ülőrudakat helyeznek, egy állatra 18–19 cm hosszúságot számítva. Az ülőrúdsorokat egymástól 0,5 m távolságra és egymás fölött 0,4 m-re helyezzük
el. Ideális, ha az állomány 60–70%-a elfér az ülőrúdrendszeren. Az épület padozatát célszerű szalmával almozni vagy homokkal teríteni.
229
Árugyöngyösök részére a 21 órás megvilágítást kell fenntartani az értékesítésig, a takarmányfelvétel fokozása céljából.
Tenyésznövendékek utónevelésekor a májusi-júniusi kelésű állományokat csökkenő természetes világítás mellett neveljük, ami optimális módon
késlelteti ivarérésüket.
Az utónevelés legfontosabb technológiai ajánlásait a 4. táblázat tartalmazza.
4. táblázat - A gyöngyösök utónevelése során ajánlott tartástechnológiai irányelvek
Napi
Kor/hét Állománysűrűség Etetőtér Itatótér Testtömeg takarmányfogyasztás
(g/állat)
7 690–700 60
padozatra tervezhető:
8 2 820–840 70
14–16 db/m
9 3,5 m vályú 100 1 m vályúhossz/100 940–960 77
10 állatra vagy 3 db állat vagy 2 1050–1070 86
11 önetető 100 állatra köritató 100 állatra 1150–1160 91
2
12 egy ülőrúdszint m - 1230–1240 93
2
13 ére 10–12 db/m csak 1300–1310 94
padozaton, ülőrúd
nélkül 15–16 db/m
2 85 adagolt
↓
80 adagolt
tojóházba telepítésig
↓
A nevelés során az indító- és nevelőtápokat dercés formában célszerű adni, az utónevelés 15. hetét követő időszakban a fejadag 30%-át szemes
eleség képezheti (búza, árpa).
A tojóidőszak alatt 100–110 g/nap a fogyasztás, ajánlott a granulált táp, mérsékelve a kiszórást.
A gyöngytyúknevelési és a tojástermelési időszak alatt etetett keveréktakarmányok ajánlott beltartalmi értékeit az 5. táblázat tartalmazza.
230
5. táblázat - A gyöngytyúk-tenyészállományok számára ajánlott keveréktakarmányok táplálóanyag-tartalma a

nevelés alatt és a tojóházban (Sholtyssek S. nyomán 1987.)
Életkor (hét) 1–4 5–28 29–40 40 felett

ME (MJ/kg) 12,6–13,0 11,1–11,3 11,5 11,5
Nyersfehérje (%) 23–24 15–16 17–17,5 16,5
Methionin (%) 0,48 0,30 0,40 0,36
Methionin + Cystin (%) 0,90 0,60 0,75 0,68
Lysin (%) 1,20 0,70 0,90 0,85
Ca (%) 1,10 1,10 3,20 3,20
P (hasznosítható) (%) 0,55 0,50 0,60 0,55
A tenyészállományok utónevelése során a kakasok hamarabb érik el az ivarérettséget, mint a jércék (4–4,5 hónapos kor), emiatt elkülönítetten
nevelendők tovább a jércéktől, mert állandó zaklatásukkal károsan befolyásolják fejlődésüket.
6.2. A törzsállományok tartási irányelvei

Hazánkban a törzsállományokat olcsó kivitelezésű tojóházakban tartják, amelyekhez kifutók csatlakoznak. A kifutókba legalább 0,8x0,6 m-es
kibúvónyílásokon keresztül juthatnak az állatok. A tojóházakban ülőrudak elhelyezésével növelhető a telepítési sűrűség, az utóneveléshez hasonlóan.
A gyöngytyúktojók legszívesebben a vályúrendszerű tojófészkeket keresik fel, amelyek deszkából készíthetők úgy, hogy a vályú hátsó fala maga
2
az épület fala. Száz tojóra 1 m vályú-alapterület szükséges.
A tojóházakban a kívánatos ivararány 1:3,5–1:4. A tojóházakban egy-egy ülőrúdszint négyzetméterére 10–12 tojó telepíthető.
A tojástermelés megindulása döntően a megvilágítás és a takarmányozás függvénye. A természetes világítás kiegészítésével január elejétől február
végére célszerű a napi megvilágítás időtartamát fokozatosan 14 órára növelni, és ezen a szinten tartani mindaddig, amíg a természetes nappalok
növekedése ezt el nem éri, illetve később folyamatosan meghaladja. A tojóidőszakban a tojótápot ad libitum etetik, napi 10 g szemes búzát vagy
árpát szórva állatonként a kaparótérre. A tojástermelés alatt az állatok napi takarmányfogyasztása 95–110 g közötti.
A viszonylag extenzíven tartott kékesszürke gyöngytyúkállományoktól 70–100 tojás termelése mellett, a termékenységtől és keltethetőségtől függően,
50–60 naposgyöngyös várható tojónként. A keltetőtojások tárolása nem tarthat tovább 4–5 napnál, még akkor sem, ha a tárolási feltételek jók (15–
17 °C, 80% relatív páratartalom), mert 5 nap után gyorsan romlik a keltethetőség.
231
6.3. Az intenzív, zárttéri gyöngytyúktartás

Európában Franciaországban és Olaszországban terjedt el és vált jelentős ágazattá a gyöngytyúktartás zárt, intenzív rendszere, biztosítva a
folyamatos árutermelés feltételeit egész éven át magas naturális hozamok mellett, ugyanakkor az extenzív tartáshoz képest sokkal nagyobb
termelési költségeket is vállalva. Az intenzív pecsenyegyöngyös-hizlalás akkor gazdaságos, ha az így előállított vágottáru mintegy 50%-kal drágábban
értékesíthető, mint a pecsenyecsirke.
A törzsállományokat zárt, klimatizált istállóban nevelik, és a tojóhibridtartáshoz hasonlóan ketreces tojóházakban, mesterséges megtermékenyítést
alkalmazva történik a tenyésztojások előállítása. A tenyészállományoktól átlagosan 36–40 hetes időszak alatt 170–200 tojást nyernek tojónként,
ezekből legalább 150 keltetésre alkalmas. Az átlagos keltethetőség eléri vagy meghaladja a 75%-ot, így minimálisan 110–115 értékesíthető
naposgyöngyös várható tojónként.
A vázolt magas termelési színvonal csak az e célra nemesített hibridekkel érhető el.
A nevelés és a tojóházi tartás során a tojóhibridtartáshoz elveiben hasonló, nagyon szigorú világítási és takarmányozási programok elengedhetetlen
feltételei e módszer sikeres alkalmazásának. A mesterséges megtermékenyítés a ketreces tartásmód miatt nélkülözhetetlen. A kidolgozott és
alkalmazott módszerek, hozzáértő végrehajtás mellett nagyon eredményesek.
A pecsenyegyöngyösöket a brojlertartáshoz hasonló módszerekkel nevelik, természetesen figyelembe véve a faji sajátosságokat. A telepítési sűrűség
2
maximálisan 24 kg/m lehet. Az etetett takarmánykeverékek jellemzőit a 6. táblázat tartalmazza. A nagy növekedési erélyű „brojler” gyöngyösök 73–
77 napos korra 1600–1700 g-os élőtömeget érnek el, 2,8–2,9 kg-os takarmányértékesítés mellett.
6. táblázat - A pecsenyegyöngyösök intenzív hizlalásában ajánlott takarmányok főbb beltartalmi értékei (ISA Essor
1995)
Indítótápok Nevelőtápok Befejezőtápok
Életkor (hét) 4 4–8 8– végig
A táp fizikai állapota dercés dercés dercés vagy granulált
Takarmányfogyasztás (g/nap) 700 1500
ME (MJ/kg) 12,56 12,98 13,40
Nyers fehérje (%) 24–25 22–23 18–20
Methionin (%) 0,57 0,50 0,43
Methionin+Cystin (%) 1,00 0,90 078
Lysin (%) 1,35 1,15 0,95
232
Indítótápok Nevelőtápok Befejezőtápok

Ca (%) 1,15 0,90 0,85
P, hasznosítható (%) 0,48 0,40 0,37
Coccidiosztatikum + + +
A nevelés legjobb módja a padlós tartás, alomanyagként búzaszalma a legelőnyösebb.
Az intenzív gyöngytyúktartás módszereinek hazai bevezetése akkor lehet indokolt, ha régiónkban növekszik az életszínvonal, fizetőképes keresletet
teremtve újabb, magas élvezeti értékű baromfitermékek iránt.
233
4. fejezet - Lúdtenyésztés
1. A lúdtartás és -tenyésztés gazdasági jelentősége
1.1. A lúdtartás és -tenyésztés jelentősége a világon
A ludat húsáért, tolláért és kihizlalt májáért tartjuk. Ezek mindegyikének világpiaci megítélése igen kedvező. A liba húsát elsősorban különleges
íze miatt fogyasztják szívesen. Speciális hizlalási módszerekkel a termékek színe, zsírtartalma változtatható. Egyes lúdtermékek régóta ismert
különlegességek, amelyek az utóbbi időben felértékelődtek. A lúdtoll, különösen a libapehely, a szintetikus töltőanyagok iránti kereslet csökkenésével
került előtérbe és vált keresetté, értékessé. A libamáj nem mindennapi, becses csemege, fogyasztása regionálisan és mennyiségileg is behatárolt.
Sok országban kedvelt a libazsír is. Végül néhány kuriózum is szerepel a lúdtermékek sorában: a libaprém különleges eljárással készül az egészben
lefejtett lúdbőrből a pehelytollakkal, a libanyelv és a libaláb a Távol-Keleten keresett csemege, míg a lábak szarurétegéből kígyóbőrutánzatot állítanak
elő.
A lúd többhasznú volta a termelő számára lehetőséget teremt arra, hogy alternatívákban gondolkodjék, és azt a hasznosítási irányt helyezze előtérbe,
amelyik piaci helyzete éppen a legkedvezőbb. Gazdasági jelentőségét kedvező biológiai sajátosságai tovább növelik: nagy fiatalkori növekedési
erélye; hústermelésének relatíve kis táplálóanyag-igénye; a zöldtakarmány és más, csekély táplálóanyag-koncentrációjú, olcsó takarmányok jó
kihasználása; kevés állati eredetű fehérjét igényel; jó legelőkészség, mintaszerű takarmánykeresés már életének első napjaitól; a csekély értékű
legelők (az abszolút lúdlegelők) hasznosítása; az istállóépületek, azok berendezése és általában az elhelyezés iránti igénytelensége; olcsón,
rövid távolságra lábon hajtva is szállíthatók; jó ellenálló képesség a baromfibetegségekkel szemben; ragaszkodás, bizalom az emberhez (a
hobbitenyésztésben fontos) és a gyors tanulás.
A lúd fehérjében gazdagabb keveréktakarmányokat csak fiatal korban és a tojástermelés időszakában igényel. A lúdtartás döntően helyi
takarmánybázisra alapozható. A ludak élettani adottságaiknál fogva a többi baromfifajnál jobban hasznosítják a rostos növényi takarmányokat. Ezért
alaptakarmányukat olyan növények alkothatják, amelyek nagy tömegben és olcsón előállíthatók. Elhagyott, más állatfajokkal már nem hasznosítható
épületek kis átalakítással lúdtartásra alkalmassá tehetők, de új férőhelyek létesítése is olcsón megoldható.
A felsoroltak alapján e faj a népélelmezés megoldásában fontos szerepet tölthet be a fejlődő országokban is, ahol rövid idő alatt, kevés beruházással
kell állati eredetű fehérjét előállítani.
Ezeknek a kiváló tulajdonságoknak némelyike azonban a nagyüzemi tartás körülményei között előnytelenné vált. A nagy legelőfelület iránti igényt ma
már egyre nehezebb kielégíteni, az erős ragaszkodás és individualitás ellentétes a tömeges tartással, ami felerősíti a szociális stresszt. Hátrányos
tulajdonságként ítéljük meg gyenge szaporaságát, a termék-előállítás szezonális jellegét, labilis tűrőképességét a tömeges tartással szemben és a
legelőterület, illetve a kifutó erős igénybevételét.
234
Lúdtenyésztés
A mezőgazdaság intenzív irányú fejlesztése és a környezetvédelem erősödése – céljaik és a felsorolt negatív sajátosságok
összeegyeztethetetlensége – miatt az ágazat a legtöbb országban visszaszorult a többi baromfifajhoz, különösen a tyúkfélékhez képest. A tendencia
a fejlett gazdaságú társadalmakban ma is hasonló, illetve a zsugorodás kis állományszinten állt meg.
A lúdtermelés és -kereskedelem elsősorban Európára koncentrálódik, ahol a szaporulattal együtt nyilvántartott lúdállomány a következő: Ukrajna
és Oroszország (kb. 25 millió), Magyarország (10 millió), Lengyelország (4–5 millió), Csehország és Szlovákia (kb. 3 millió), Franciaország (2
millió). A lúdágazat exportorientált, és ezért nagy jelentősége van Magyarországon és Lengyelországban, míg jelentős importőr Németország és
Franciaország.
Lengyelországban a lúdtartásnak nagy hagyományai vannak, Németország jelentős libahússzállítója. Természeti adottságaik alapján és nemzeti
szokásaik szerint alakították ki a zabbal való hizlalás technológiáját, ami számunkra azért figyelemre méltó, mert ezzel hódították meg a nyugat-
európai piacot.
Franciaországnak a legfejlettebb a libamájkonzerv-ipara és itt alakultak ki a legnagyobb libamájfogyasztó körzetek is. A világon termelt libamáj
mintegy 80%-át itt dolgozzák fel. A májhasznú ludak tenyésztésében jelentős sikereket értek el. A franciák saját libamájtermelése nem jelentős, mert
az utóbbi években inkább a sokkal könnyebben és olcsóban kitömhető mulardkacsamáj előállítására tértek át. Legnagyobb szállítójuk Magyarország.
Németország a világ egyik legnagyobb libahúsfogyasztó országa. Lúdtermékeink forgalmában a legfontosabb helyet foglalja el. Az ellátásban a
belföldi termelés szerepe csekély, a szükségletnek mindössze negyedét fedezi. A jelentős importtétel döntő része Lengyelországból és hazánkból
származik.
1.2. A lúdtartás és -tenyésztés jelentősége Magyarországon

Magyarország a lúdtartásban és a lúdtermékek előállításában világelső. Sehol másutt a világon nincs olyan nagy sűrűségű lúdállomány és koncentrált
termelés, mint nálunk. Az előállított termékek jelentős része külföldi piacokra kerül.
Hazánkban a lúdtenyésztésnek és -tartásnak évszázados múltja és hagyománya van. A XIX. század második felében lúdállományunk a felnőtt
baromfiállománynak több mint 18%-át tette ki, és még 1935-ben is 2 millió volt.
Hazánk már a II. világháborút megelőző években is igen jelentős helyet foglalt el Európában a lúdtermékek előállításában. A máj, a toll, a hízott
liba és a pecsenyeliba kedvező piacot talált Nyugat-Európa sok országában. A termelés és a piaci kereslet is idényszerű volt. A hízott liba őszi, téli
termékként jelent meg. Májának kitűnő minősége jó hírnevet szerzett ennek az árucikkünknek. Legnagyobb vásárlónkká Franciaország vált, és ez
napjainkra is jellemző. A fiatal pecsenyelibát vágva, tolltépés nélkül, kosarakban, jég közé csomagolva szállították exportra.
A lúdágazat napjainkban kifejezetten exportorientált, jelentős dollárárbevétel forrása. A dollárkitermelés mutatói a baromfiágazaton belül a
legkedvezőbbek. Termékei jól eladhatók, ami az egyik legnyereségesebb ágazattá tette a lúdtermelést. A hazai lúdárutermelés főbb adatairól nyújt
áttekintést az 1. táblázat.
235
Lúdtenyésztés
1. táblázat - A hazai lúdárutermelés főbb mutatói (Forrás: Baromfi Termék Tanács)
Megnevezés 1997 1998

Kikelt naposliba (db)
5 912 720 5 607 588
húshasznú genotípusok
2 970 521 3 532 144
májhasznú genotípusok
Keltetési eredmény (%)
69,54 68,17
húshasznú genotípusok
65,76 62,67
májhasznú genotípusok
Felvásárlási adatok (t)
5 114 (4,42) 5 694 (4,36)
pecsenyelúd*
18 367 (5,64) 20 432 (5,53)
hús- és zabon nevelt lúd*
24 557 (7,29) 26 950 (7,36)
hízott lúd*
Libamáj-termelési adatok
1 655,3 1 890,5
mennyiség (t)
517,1 531,2
átlagos májtömeg (g/db)
27,6 25,2
minőségi megoszlás (%) I. o.
14,5 15,8
II. o.
26,4 32,6
III. o.
31,5 26,4
IV. o.
* zárójelben az átlagos élőtömegadatok (kg/db)
Az előállított libahús (pecsenyeliba, húsliba, zabos liba, hízott liba) 65–70%-a külföldi piacra kerül, legnagyobb vevőnk Németország.
236
Lúdtenyésztés
A 8–10 hetes korban vágott pecsenyeliba és a 13–16 hetesen értékesített fiatal hizlalt lúd iránt napjainkban növekszik a kereslet, mióta az élve tépett
lúdtoll iránti igény csökkenő tendenciát mutat.
Húslibatermelésünk (ide tartozik a zabbal hizlalt lúd is) alakulásában jelentős szerepe van a libatoll mindenkori világpiaci helyzetének. A termék
mennyisége ugyanis többnyire összefüggésben van a lúdtoll eladhatóságával, keresettségével. Esetenként minőségi problémák is felmerülnek,
amelyek abból fakadnak, hogy kevés az igazán húshasznú, hús típusú fajtánk, illetve hibridünk.
Hízott lúdból (máj nélküli test) is jelentős tételt termelünk és nagyrészt exportálunk, zsírossága miatt azonban eladási gondokkal küzdünk. A
felvásárolt tömeget a termelt máj mennyisége határozza meg, hiszen ebben az ágazatban e termék világpiaci megítélése dönti el a jövedelmezőséget.
Továbbfeldolgozott formában (darabolt, zsírtalanított, filézett, pácolt és füstölt libamell, illetve libacomb formájában) a hízott libatest is kedvező áron
értékesíthető.
A libamáj szinte teljes egészében exportra kerül, legnagyobb mennyiségben Franciaországba. Jelentős partnerünk még Japán. Termelésünkhöz
megfelelő genotípusokkal rendelkezünk.
A libatollnak mintegy 90%-át exportáljuk Nyugat-Európa országaiba, Japánba és az USA-ba. A feldolgozott toll és pehely mennyisége az utóbbi
években 2000–2500 t körül alakult. A tolltermelés helyzetét azzal az ágazattal összefüggésben kell szemlélnünk, amelyben a toll keletkezik.
A lúdágazatra ma még a szezonalitás és az extenzív jellegű tartástechnológiák jellemzők. Kezdetét vette azonban a korszerű hibridek és az intenzív
tartástechnológiák megjelenésével az a specializáció, ami a többi baromfifajban már évtizedekkel ezelőtt lezajlott.
2. A lúd biológiai sajátosságai

A lúd tartása, keltetése, tenyésztése más gondolkodást kíván, mint amit a tyúkféléknél megszoktunk, ami a faj eltérő biológiai és életmódbeli
sajátosságaiból fakad.
2.1. A lúd eredete és háziasítása

A lúd a legrégebben domesztikált baromfifajok közé tartozik. Az ókorban Indiában, Elő-Ázsiában, Egyiptomban, Görögországban, a Római
Birodalomban és Germániában tartottak háziasított ludakat. Egyes vidékeken kultikus jelentőségük is volt.
A lúd domesztikációjának kezdetét az ó-egyiptomi birodalom idejére tehetjük, és a vadludak befogásával és hizlalásával kezdődött. Fogóhálóval
gyűjtötték be a Nílus nádasaiban nagy számban élő vetési ludakat (Anser fabalis), nyári ludakat (Anser anser), nagy lilikeket (Anser albifrons),
nílusi ludakat (Alopochen aegyptiacus) és vörösnyakú ludakat (Branta ruficollis). A madárállomány létszáma az évszázadok folyamán csökkent, így
került sor mesterséges pótlására és háziasítására. Az így kapott forma azonban ma már nem található meg. Gazdasági jelentősége elsősorban az
Európában domesztikált nyári lúdnak van.
237
Lúdtenyésztés
A házilúd az állattani rendszerezés szerint a lúdalkatúak rendjébe (Anseriformes) és a récefélék családjába (Anatidae) tartozik. A több mint 30 ismert
vadlúdfajból mindössze kettőt számítunk a háziasítás folyamán fontosnak: a nyári ludat (Anser anser L.) és a hattyúludat (Anser cygnoides L.). A
mai háziludak e két ősre vezethetők vissza: az európai forma (Anser anser f. domestica) a nyári lúdra, az ázsiai (Anser cygnoides f. domestica)
pedig a hattyúlúdra.
A házilúdfajok egyharmadát korábban az Egyiptomban honos nílusi lúd (Alopochen aegyptiacus) tette ki. Ma már azonban csak vad formájában
találjuk meg, háziállatként a szerepe és jelentősége megszűnt.
Az európai háziludak kialakításában valószínűleg a nyári lúd két alfaja vett részt, a nyugati alfaj (Anser anser anser) elsősorban nyugat-európai
területeken, a keleti (Anser anser rubrirostris) pedig Kelet-Európában és Ázsiában. Közép-Európában a két alfaj keveredik.
A háziasítás időpontja nem pontosan ismeretes. Az Egyiptomban domesztikált faj nyilvánvalóan a nílusi lúd volt. Mivel a nyári ludak költési területe
Közép- és Észak-Európában van, nagy valószínűséggel elfogadhatjuk e területeket szelídítésük helyszíneként. A háziasítás központjaként Alsó-
Rajna, Mecklenburg, Pomeránia és Skandinávia egyes területei jelölhetők meg, másrészt Délkelet-Európa, elsősorban Görögország. Ázsiában az ott
elterjedt hattyúludat háziasították. A tőle származó ázsiai házilúdon feltűnő változás a homlokdudor megjelenése, innen ered a bütykös lúd elnevezés.
2.1.1. Kor, ivar és hasznosítás szerinti elnevezések a lúdfajban

A faj megjelölésére a lúd és a liba szó egyaránt széles körben elterjedt, használatukra nincs kialakult szabály.
Naposlibán a kikelt, 48 óránál nem idősebb, még nem etetett állatot értjük. Kisliba a néhány hetes (általában 4 hetes korig), még az előnevelőben
lévő madár. Az idősebb ludakat koruk (pl. 6 hetes liba) vagy a hasznosítási irány szerint (pl. pecsenyeliba) jelöljük.
Növendék libán – a 8 hetes kortól a törzsesítésig tartó időszakban – továbbtenyésztésre szánt, ún. törzspótlásludat értünk. A nevelés vagy a
betörzsesítés folyamán kiselejtezett állatokat növendékselejtludaknak nevezzük. A törzsludak, vagyis a továbbtenyésztésre kiválogatott állatok
alkotják a törzsállományt. Gyakran társul ehhez a nemre, korra és fajtára utaló kiegészítés: törzstojó, kétéves olasz törzs, négyéves szürke landeszi
gúnár stb. A tojástermelés közben vagy végén kiselejtezett állatokat selejtludaknak vagy törzsselejtludaknak nevezzük.
A nőivarú ludat tojónak, a hímet gúnárnak hívjuk.
A hazai lúdtermelés elmúlt negyedszázadában több hasznosítási irány alakult ki: pecsenyelúd, fiatal hizlalt lúd, húsliba, májliba vagy hízott liba. A
pecsenyeliba kifejezés a brojler típusú, 8–10 hetes, első vedlés előtt vágott állatot jelöli. A vágás késleltetésével – a 13–16 hetes korban értékesített
fiatal hizlalt lúdnál – nagyobb vágótömeget és jobb mellkihozatalt kapunk. Húslibán a legalább egyszer, de többnyire többször (rendszerint háromszor,
max. négyszer) tépett ludakat értjük, amit intenzív lábon hizlalással (nem töméssel) vágás előtt feljavítottak. Ha a hizlalás folyamán a kukoricát zabbal
helyettesítik, a húsliba kifejezést a zabos, vagy zabon hizlalt liba váltja fel.
A hízott liba vagy májliba a töméssel hizlalt májhasznú lúd. Az erre a célra nevelt, ún. májalapanyag-lúd (elterjedt a hízóalapanyag- vagy sovány liba
kifejezés is) lehet fiatal (9–10 hetes) és idősebb (egyszer vagy többször tépett).
238
Lúdtenyésztés
2.2. A lúd külső testalakulásának és szervezetének fontosabb jellegzetességei

A lúd az extenzív körülményekhez és a legeléshez jól alkalmazkodott állatfaj. Tollazata dús, tömött, különösen has- és melltájéka igen sűrűn fedett
pehelytollakkal, így a hideget nagyon jól tűri. Erős csőre alkalmassá teszi a legelésre, és a legapróbb füvet is le tudja csipegetni. Testnagyságához
képest, a kacsáéval összehasonlítva, úszóhártyái kisebbek. Emiatt kevésbé jó úszó, az úszáshoz nagyobb erőkifejtésre van szüksége. Nem szeret
hosszabb időt a mély vízben tartózkodni. Idejének nagyobb részét a szárazföldön tölti, a vizet csak fürdésre, tisztálkodásra keresi fel.
A küllem elbírálása a lúdtenyésztésben is fontos, mert a testfelépítés hibái akadályozhatják a termelést. Magas szintű termelésre csak szilárd
szervezetű, durva küllemi hibáktól mentes állatok alkalmasak. A lúd testtájait és tollazatát az 1. ábra mutatja be.
239
Lúdtenyésztés
1. ábra - A lúd testtájai és tollazata 1. szem; 2. fejtető; 3. fültájék; 4. tarkó; 5. hát; 6. szárny; 7. farok; 8. has; 9. alsó
comb; 10. lábszár; 11. láb a lábujjakkal és az úszóhártyával; 12. mell; 13. nyak; 14. torok; 15. alsó csőr; 16. felső csőr;
17. csőrköröm; a) nyaktollak; b) háttollak; c) faroktollak; d) szárny fedőtollak; e) szárny evezőtollak; f) hastollak; g)
combtollak; h) szárnytartó tollak; i) melltollak
A lúd küllemét a többi baromfihoz hasonlóan ítéljük meg. Az egyes testrészek speciális, a lúdfajra jellemző jegyei a következők:
• csőr: csőrköröm vagy -bab, azaz a víziszárnyasok csőrének színben egyértelműen elkülönülő csúcsa;
• homlok: homlokbütyök;
• szem: szemárnyék (a szemhéjat körülölelő gyűrű);
240
Lúdtenyésztés
• nyak: toroklebeny;
• mell: mellcsonti taréj (erősen kiemelkedő, hosszú mellcsonti taréj vagy kiel);
• has: egyszerű vagy kettős (dupla) haslebeny, vagyis laza, lógó bőrredő, ill. bőrgyűrődés.
A testkontúrt kialakító tollazat a lúdfajban különleges jelentőségű. Egyrészt az állat életmódját szolgáló és állapotáról tájékoztató szerepet tölt
be, másrészt igen értékes termék. A tollazat színe, fénye, eloszlása, borzoltsága, váltódása a legszembetűnőbben tájékoztat az állat egészségi
állapotáról, koráról, a tartási, takarmányozási viszonyok helyes vagy helytelen voltáról és nem utolsósorban az állat termeléséről. A beteg állat
tollazata tompa fényű, borzolt. A túlzsúfolt, párás, meleg istállóban tartott liba testén csomókban összeáll a tollazat. Az ilyen környezet igen
kedvezőtlen stressztényező az állat számára. A toll fényének csökkenése a nem megfelelő takarmányozásra is utalhat.
A házilúd tollazatának funkciói többfélék: hozzájárul a repüléshez, a vízben való tartózkodás esetére védő, úszást elősegítő és végül hőszigetelő
szerepet tölt be. A tollak eloszlása a test felületén nem egyenletes. Bizonyos testtájak tollal fedettek, közöttük – különösen a végtagok belső felületén,
a hajlatokban – csupasz mezők foglalnak helyet, hogy a kemény fedőtollak ne gátolják a mozgást, a repülést. A libáknál a tollasodás nagy felületekre
terjed ki, szemben a tyúk pontszerű tollasodásával.
Alak, nagyság és szerkezet szerint a lúd testén előforduló tolltípusok a következők: fedőtollak, pehelytollak és fonalas vagy sertetollak.
A lúd fedőtollának sajátossága, hogy zászlója tömött és egybefüggő, sima felületű, szélei viszonylag éles kontúrvonalat alkotnak, szemben a tyúkfélék
lazább, kevésbé éles kontúrt mutató tollával. A toll színe kissé domború, míg fonákja ennek megfelelően homorú. A zászló a gerinc vége felé
kiszélesedik, a vége szinte egyenes, mintha le lenne vágva. Alsó végén gyakran bolyhos. Ezzel szemben pl. a kacsatoll zászlója hegyben végződik
és kisebb mértékben ívelt (2. ábra).
241
Lúdtenyésztés
2. ábra - Három baromfifaj fedőtolla és a lúd pehelytolla a) a kacsa fedőtolla kicsi, kecses, a felső vége felé
lándzsaszerűen hat; b) a tyúk fedőtollának alul a tollgerincen kis kísérőtolla van; c) a lúd fedőtolla rövid, tömött,
erősen ívelt és tetején szinte egyenesen levágottnak tűnik; d) a lúd pehelytolla leheletfinom, a hópehelyhez
hasonlítható
A pehelytollak nagy értéket képviselnek, mert a víziszárnyasok között a legnagyobbak, rugalmasság és töltőerő szempontjából is az első helyen
állnak. A lúd, a kacsa és a tyúk fedőtollát, valamint a libapelyhet a 2. ábra mutatja.
A fajra jellemző, hogy az ivar külső megállapítására szolgáló másodlagos ivarjelleg gyengén fejlett. Különösen növendékkorban nehéz az ivar
meghatározása, ekkor csak a kloáka kifordításával lehetséges. Kifejlett állapotban azonban rövid gyakorlat után az állatok küllemük és hangjuk
alapján ivar szerint elkülöníthetők. A gúnárok nehezebbek, erősebb testfelépítésűek, fejük nagyobb, csőrük erősebb és szélesebb, nyakuk vastagabb
és hosszabb, lábaik hosszabbak és testtartásuk meredekebb, magasabb, mint a nőneműeké. A tojók gyakorta hajlamosak a tojó- vagy lógó
242
Lúdtenyésztés
has kialakítására. A tenyészállatok értékelésekor és kiválasztásakor ezeket a másodlagos ivari jegyeket célszerű figyelembe venni, mert azok
összefüggésben vannak a nemi aktivitással.
Az ivari hovatartozás biztos felismerése csak a kloáka vizsgálatával lehetséges. Ennek célja a hím ivarszerv láthatóvá tétele. A gúnároknak
kitűrhető, mintegy 30–100 mm hosszú spirális alakú párzószerve, ún. phallus protrudense van. Ez nyugalmi állapotban a kloáka bal oldalán levő
tasakban helyezkedik el, visszatűrt kesztyűujjhoz hasonlóan. Merevedett állapotban a phallus spirálisan csavarodott alakot vesz fel, amelyen nyitott
ondóbarázda húzódik. Ebben folyik az ondóhólyagokból, ill. az ondóvezetékből kilökött, a nyálkamirigyek váladékával és a nyirokkal keveredett
sperma.
A phallus protrudens mérete és jellege számottevő különbségeket mutat a termelési időszak, azaz a szezonális aktivitás és a nyugalmi időszak (nyár
vagy az ősz vége) között. Az aktív, termelésre kész gúnár ivarszervének hossza elérheti a 60–70 mm-t, világos rózsaszín, ingerléskor 10–15 mm
átmérőjű, nedves tapintású és feszes képletté merevedik, szarupapillái jól fejlettek. A nyári pihenő (ún. fotorefrakter) fázisban vagy decemberben
sárgás, illetve lilás színűvé válik, ingerléskor 20–30 mm hosszú. Nem spirális hengert formál, hanem a tökéletlen erekció következtében laposabb,
ráncosabb, átmérője csökken (5–8 mm), szarupapillái visszafejlődnek és a kifordításkor száraz tapintású.
A naposkorban végzett ivarmeghatározás a lúdnál megbízhatóbb eredményt ad, mint az ivarérettség elérése előtt bármikor. Japán módszerrel
könnyen és biztonsággal végezhető. A gúnár ivarszerve a kloáka kifordításakor előtűnik, jól felismerhető, mintegy 2–3 mm nagyságú rózsaszínű
képződmény. Gyakorlott szexáló óráként 700–1000 naposlibát választ szét, 98%-os biztonsággal.
2.3. A lúd genetikai sajátosságai

A lúdnak 41 kromoszómapárja van, amiből egy az ivarátöröklést hordozza. Az autoszómák génfelépítéséről és -összetételéről viszonylag keveset
tudunk, jobban ismerjük a lúd ivari kromoszómáin a gének elhelyezkedését és kapcsolódási viszonyait.
2.3.1. A fontosabb kvalitatív tulajdonságok öröklődése

A kvalitatív tulajdonságokhoz – lényegében morfológiai jellemzőkhöz – sorolható a lúdfajban a csőr formája és színe, a csőrbab színe, a szem színe, a
szemárnyék színe, a homlokbütyök-képződés, a lábszár színe, a tollazat színe, mintázata és körvonala, a fodrostollúság, a bóbitaképződés, valamint
az ivar. Gazdasági szempontból elsősorban a tollazat színe fontos tulajdonság, mert a húshasznosításban csak a fehér tollszín jöhet számításba.
Ebbe a kategóriába tartoznak a letális és a szemiletális faktorok is, mint a mortalitás és a rendellenességnek okozói, csekély gyakorlati jelentőséggel.
2.3.1.1. Az ivari kromoszómákhoz kötött tulajdonságok öröklődése

A lúdfajban az ivari kromoszómákhoz kötötten öröklődő faktor a domináns Sd, a tollszínt világosító faktor, valamint recesszív allélja, a tollazat
intenzív pigmentációját előidéző sd faktor. Ez utóbbi homozigóta formában fordul elő a szürke fajtákban. A domináns Sd gén hordozói egyes fehér
lúdfajták, melyek tojóit homozigóta szürke gúnárral párosítva szín szerint szexálható utódokat kapunk: valamennyi hím naposliba a tollpigmentációt
tekintve sd Sd génkombinációval rendelkezik és világosszürke lesz, míg a nőivarúak sd genotípusúak, azaz sötétebb piheszínt örökölnek és csőrük
is sötétebben pigmentált.
243
Lúdtenyésztés
Fordított, reciprok kombinációban – szürke tojót párosítva fehér gúnárral – minden utód fehér lesz. Ezt a jelenséget hasznosítják a fehér színű
májhibrid előállításában.
Egyes, ivari kromoszómákhoz kötött tulajdonságok lehetőséget adnak az autoszex típusok kialakítására, ahol keresztezés nélkül, nemzedékről
nemzedékre állandósítható a naposállatok pihézetében az ivarok közti színbeli különbség.
Az emdeni fajta homozigóta vonalaiban a gúnárok Sd Sd, a tojók Sd – genotípusúak. A nőivarú naposlibák feje, nyaka, háta és válla szürke pihézetű,
csőre sötét színű. A gúnárok naposkorban sokkal világosabbak, csőrük sárgás, tőben sötét folttal. Az ivar szerinti szétválasztás könnyű, gyors és
pontos. A kor előrehaladtával mindkét ivarú lúd kifehéredik, a gúnárok gyorsabban, mint a tojók.
Az emdeni lúd nem autoszex jellegű vonalai jellegzetesek, mert az Sd –, tollszínt világosító faktor mellett az autoszomális C kiszínező gént is
birtokolják, de mindkettő érvényesülését a szintén autoszomális, tarkaságot kiváltó, sp gén gyengíti. A hímivarban dupla adagban hat a pigmenthígító
(Sd Sd) faktor, így a fej, a nyak, a hát és a váll szürkefoltossága világosabban jelenik meg, mint a nőivarúakon (Sd –).
Azoknak a fajtáknak a naposlibáin, amelyek kialakításában az emdeni lúd részt vett, ma is megfigyelhető az autoszex típusra jellemző kétféle piheszín,
ami mintegy 60–70%-os biztonsággal kötődik az ivarhoz.
2.3.1.2. A toll színének öröklődése

A lúd tollazatának színe is a különböző kromoszómákon lévő gének (génpárok) együttes hatása révén alakul ki. Autoszomális és ivari
kromoszómákhoz kötött átörökítő faktorok egyaránt szerepet játszanak benne. A lúd tollszínére ható gének a következők:
C= pigmentképző faktor c= pigmentképzést gátló faktor

(recesszív fehér)
Sp = teljes színeződés sp = színeződést mérséklő faktor
Wb = fehér mellfolt wb = fehér mellfolt hiánya
Ns = a nyak csíkos rajza ns = nyakcsík hiánya
Sd = világosító faktor (ivari sd = intenzív színeződés (ivari
kromoszómán lokalizált) kromoszómán lokalizált)
Az Sd sd faktor kivételével valamennyi gén autoszomálisan öröklődik.
A szürke tollú fajták hordozzák a teljes színeződés és az intenzív pigmentálódás génjeit. Génkombinációjuk a következő:
gúnár: CC Sp Sp sd sd
tojó: CC Sp Sp sd –
244
Lúdtenyésztés
Az emdeni ludak a pigmentképzés és a pigmenthígítás génjei mellett a foltosságért felelős faktorok hordozói is, amik a színérvényesülést korlátozzák,
a világosítást elősegítik. A kor előrehaladtával ezek hatása erősödik, ezért az emdeni ludak fejlődésük folyamán teljesen fehér tollruhát kapnak.
Genotípusuk a következő:
gúnár: CC sp sp wb wb ns ns Sd Sd
tojó: CC sp sp wb wb ns ns Sd –
A tarka lúdfajtáknak nincs domináns hígítófaktoruk, de recesszív pigmentképző génjük van. Így a részlegesen előforduló szürke tollterületek, amelyek
a tarkaságot okozó faktor által keletkeztek, érvényesülhetnek. Génkombinációjuk a következő:
gúnár: CC sp sp sd sd
tojó: CC sp sp sd –
2.3.2. A kvantitatív tulajdonságok öröklődése

A lúdárutermelés gazdaságosságát a mennyiségi – értékmérő – tulajdonságokban megnyilvánuló teljesítmények határozzák meg.
2.3.2.1. A lúd értékmérő tulajdonságai

A szaporaság
A lúd az egyik leggyengébb szaporodóképességű gazdasági baromfifaj. Az ősétől örökölt szezonális jellegű tojástermelés a háziasított lúdban
is megmaradt. Nemesített lúdfajtáink intenzív körülmények között azonban, mintegy 3 hónapos megszakításokkal, akár folyamatosan is képesek
tojástermelésre.
A tojástermelő képesség
A lúdtenyésztésben a tojás közbenső termék, a tojástermelő képesség ezért a termelés gazdaságosságát szolgálja. Örökölhetőségének alacsony
2
volta (h =0,15–0,35) azt jelzi, hogy a genetikai előrehaladás e tulajdonság tekintetében a tyúktenyésztésben megszokott alapos munkával lehetséges
és alakulásában jelentős szerep jut a környezeti feltételeknek.
A tojástermelést befolyásoló alaptulajdonságok
A lúd tojástermelő képességét befolyásoló részkomponenseket a Goodale–Hays-teória szerint tárgyaljuk. Az összefüggéseket a 2. táblázat adatain
követhetjük nyomon.
Perzisztencia
245
Lúdtenyésztés
A perzisztencia a tojástermelési periódus hosszát fejezi ki, amit az első és az utolsó tojás lerakása között eltelt napok számával mérünk. Szoros
összefüggése a tojástermelő képességgel (r = +0,6–0,8) a 2. táblázatban bemutatott fajta-összehasonlításból is kiderül. Ez azt is jelenti, hogy az
egy tojó által termelt tojások száma a jól perzisztáló egyedek kiválogatásával javítható. Egyedi tojástermelés-ellenőrzés esetén ez a munka igen
hatékony lehet. A 2. táblázat is egy ilyen adatfelvétel eredményeit foglalja össze. Látható, hogy a nagy tojásmennyiség eléréséhez legalább 140
napos perzisztencia szükséges és alakulását a tojástermelés optimális indítása is befolyásolja (r = +0,73).
2. táblázat - Különböző lúdfajták tojástermelő képessége (Schneider 1988)

Értékmérő
Év Német nemesített lúd Cseh lúd Olasz lúd x
tulajdonság
Tojásmennyiség 1. 30,4 40,9 50,1 40,4
(db/lúd) 2. 55,2 46,4 47,6 49,7

A tojástermelés 1. II. 28. II. 25. II. 20. II. 24.
kezdete
2. II. 16. II. 23. II. 15. II. 18.
(dátum)
A tojástermelés vége 1. VI. 14. VI. 27. VII. 19. VI. 30.
(dátum) 2. VII. 2. VII. 4. VII. 11. VII. 5.

A tojástermelés 1. 106 122 148 126
tartama
2. 136 131 146 136
(nap)
A tojástermelés 1. 29 34 34 31
intenzitása (%) 2. 41 35 33 34
Átlagos ciklushossz 1. 1,26 1,21 1,15 1,21
(nap) 2. 1,22 1,17 1,14 1,18
Intenzitás
Az intenzitás bizonyos időegység alatt lerakott tojásmennyiséget jelöl, amelyet időtartamra, egyedre vagy állományra vonatkoztathatunk. A
legnagyobb mértékben a tojásképződés ideje és az ezzel összefüggő ciklushossz befolyásolja, a tojásképződéssel kapcsolatban már ismertetett
törvényszerűségek szerint.
246
Lúdtenyésztés
Az egyik kifejezési módja az átlagos ciklusnagyság, ami a megtojt tojásmennyiség és a ciklusok számának hányadosa. E viszonyszám néhány
jellemző adata a 2. táblázatban látható, ahol egyúttal az átlagos ciklushossz és a megtermelt tojás mennyisége közötti összefüggés is értékelhető. A
lúdfajban ez nem olyan egyértelmű, mint a tyúk esetében. A hosszabb sorozatokhoz ugyanis hosszabb szünetek is tartoznak, ezért a szakirodalomban
enyhe negatív korrelációról számolnak be a két tulajdonság között. Az intenzitás javítására irányuló szelekcióban tehát a ciklusok közötti szünetek
tartamát is figyelembe kell venni.
A másik kifejezési lehetőség a tojástermelés százalékos alakulása, ami az állományok intenzitásának kifejezésére is alkalmas. Ez az érték is csekély
a ludak esetében. Még tojástermelésük csúcsán is ritkán megy 50–55% fölé. A 2. táblázatban bemutatott fajták átlagos intenzitása 31% az első és
34% a második évben. A fajták közötti különbség kisebb, mint a perzisztenciát illetően. Az összefüggés a tojástermelő képesség és az intenzitás
között erős és pozitív (r = +0.56). Az adatok arra is utalnak, hogy elfogadható mennyiségű tojást 30% fölötti átlagos intenzitás esetén várhatunk.
A hosszú szünet hiánya
Hosszú szüneten a tojóidőszakon belül előforduló ötnaposnál tartósabb termeléskihagyást értjük. Többnyire kotlás, vedlés vagy az idő előtti kimerülés,
vagyis a hormonális háttér megváltozása idézi elő. Kialakulásában ezért az örökölhetőség mellett jelentős szerep jut a környezeti faktoroknak,
különösen a klimatikus tényezőknek, a takarmányozásnak és a stresszoroknak. A tojástermeléssel szoros összefüggésben van (r = –0,4–0,7), ezért
nagy figyelmet kell rá fordítani.
Egyedi ellenőrzéskor a hosszú szünetekkel termelő állatokat ki kell selejtezni. Nagyobb állományokban közvetetten tudunk e tulajdonságra szelektálni
annak az összefüggésnek a felhasználásával, hogy a kimerülésre hajlamos állatok perzisztenciája is kisebb. A tojástermelés tartama alapján folytatott
kiválasztás tehát ezt az értékmérőt is javítja.
A kotlás
A lúd intenzíven kotló baromfifaj. A kotlás kialakulását a környezeti tényezők közül a hosszú fénytartam, az alacsony fényintenzitás és a meleg segíti
elő. A tartási formák közül a rácspadlós elhelyezés megnehezíti a kifejlődését, mert az állat nem tud kényelmesen ülni.
A lúd intenzív kotlási hajlamát és a fajták közötti különbségeket a 3. táblázat érzékelteti. A veszteség 20–30%-os lehet a nem kotlókhoz viszonyítva,
ha pedig a kotlásuk elmélyült, ennek a duplája.
3. táblázat - Néhány hazai lúdfajta kotlási aránya (Bögre 1981)
Fajta A kotló egyedek %-os aránya

Parlagi magyar lúd, egyéves 40,0
Szelektált magyar lúd, kétéves 14,3
Rajnai lúd, egyéves 15,0
247
Lúdtenyésztés
Fajta A kotló egyedek %-os aránya

Rajnai lúd, szelektált, többéves 3,0
Landeszi lúd, nem szelektált 30,0
Landeszi lúd, szelektált, egyéves 20,8
Landeszi lúd, szelektált, idősebb 3,2
A kotlás ellen mind a tenyésztői munkában, mind a törzslúdtartás mindennapos teendői során védekezni kell. A kotló egyedeket a külső tünetek
alapján – azok megjelenésekor azonnal – ki kell emelnünk az állományból és a leszoktatóba kell helyeznünk. Messzemenően gondoskodni kell
arról, hogy ezeket a tojókat a tenyésztésből kizárják. Többéves, következetes szelekcióval – amint a 3. táblázat adatai is mutatják – a kotlás
visszaszorítható.
A tojástermelés korai megindulása
A lúdfajban a tojástermelés korai kezdete és annak mértéke pozitív összefüggést mutat (r = +0,48), tehát a tojásrakást minél korábban kezdő
egyedeket célszerű tenyésztésbe állítani. Ehhez természetesen az élettani érettséget el kell érni, ami genotípusok szerint eltérően alakul.
A jó szaporaságú, húshasznú lúdfajták ivarérésüket optimális esetben 32 hetes, a máj típusú landeszi ludak 35 hetes korban érik el. Szabályozatlan
körülmények között (hagyományos tartás) azonban a genetikai ivarérésnél jóval később kezdődik a termelés, általában 40–45 hetes korban. Világítási
program hiányában a tartás és a takarmányozás körülményei, valamint a tolltépések száma az ivarérés legfontosabb befolyásoló tényezői.
Az ivarérés és a tojástermelés indításának egyeztetése a kelési időpont meghatározása szempontjából is fontos. Természetes megvilágítás mellett
ugyanis a lúd ivarérése, illetve kora az első tojás lerakásakor nagymértékben függ a kibújás naptári időpontjától. Az összefüggéseket a 3. ábra foglalja
össze, amelynek adatai szerint az ivarérés elérésének ideje 23 és 53 hetes kor között változik, genotípustól és a kibújás időpontjától függően. A
legrövidebb idő – 23–28 hét – alatt az október és január között kelt libák érték el ivarérettségüket.
248
Lúdtenyésztés
3. ábra - A kelés időpontjának hatása két eltérő genotípusú lúd ivarérésére (Borisov 1966 nyomán)
A korai ivarérés a lúdfajban is jól öröklődik, így intenzív szelekcióval gyors előrehaladás érhető el.
A tojástermelés változása az életkortól függően
Hazai megfigyelések szerint a ludak tojástermelése két-hároméves korban a legnagyobb, majd fokozatosan csökken (4. táblázat). Négy évig,
kivételesen öt éven keresztül érdemes tojást termeltetni, mert a tojásmennyiség még ebben az életkorban is meghaladja az első évit. Öt esztendőnél,
illetve öt periódusnál tovább nagyüzemi körülmények között nem tarthatók a ludak, mert mind a tojástermelés, mind a termékenység nagymértékben
csökken. A tenyésztői munkában nagy előny, hogy az értékes tenyészállatok hosszú időn keresztül rendelkezésre állnak.
4. táblázat - Két lúdfajta tojástermelésének változása az életkortól függően (Sauveur 1982)

Fajta Termék 1. év 2–3. év 4. év
Szürke landeszi tojás 30–34 44–49 40–44
249
Lúdtenyésztés
Fajta Termék 1. év 2–3. év 4. év

naposliba 17–21 27–34 26–31
Rajnamenti lúd tojás 40–45 50–70 45–65
naposliba 28–40 35–55 31–50
A lúd tojástermelésének életkorral összefüggő sajátos – a többi baromfifajtól eltérő – alakulása többféleképpen magyarázható. Hatással van rá a
termelőképességre évenként végzett selejtezés, különösen a kotló ludak rendszeres kiválogatása, aminek következtében a jól termelő tojók maradnak
meg az állományban. Az első éves termelésre a növendék ludak felnevelésének körülményei is kihatnak.
Optimális előkészítés esetén jelentősen nagyobb lehet az első éves tojástermelés, sőt az intenzív viszonyok között felnevelt és tojatott ludak az
első évben termelnek a legjobban. Hasonló következményről számoltak be a tojástermelésre végzett szelekcióval kapcsolatban. Az 5. táblázat
adataiból kitűnik, hogy hatására a legnagyobb életteljesítményt elért vonal tojástermelése az első évben volt a legnagyobb. A jelenség arra hívja fel
figyelmünket, hogy a tojástermelő képesség javítását célzó tenyésztői munkában előtérbe kell helyezni az első éves teljesítmény alapján folytatott
szelekciót.
5. táblázat - A tojástermelés alakulása az első éves teljesítmény függvényében (Schneider 1988 nyomán)
Tojástermelés tojónként (csoportátlag)
Csoport (genotípus)
1. év 2. év 3. év 4. év Összesen
A 59,4 48,4 50,0 48,6 208,4
B 46,9 45,6 46,2 42,7 181,4
C 28,8 46,0 44,3 41,6 160,7
Populációátlag 46,2 46,7 47,7 44,5 185,1
A = nagy életteljesítményű ludak
B = közepes életteljesítményű ludak
C = kis életteljesítményű ludak
A reprodukciós folyamatokat befolyásoló tényezők
A fény szerepe
A megvilágítás időtartamának hatása a reprodukciós folyamatokra a lúdfajban a tyúkfélékétől eltérően alakul. A különbségek okait keresve ne feledjük,
a nyári lúd költöző madár. A baromfi ősei rendkívül pontosan alkalmazkodtak a kedvező klimatikus viszonyokat jelző nappalhosszúság-változásokhoz
250
Lúdtenyésztés
a mérsékelt és a hideg égövben. A lúd azok közé a madarak közé tartozik, amelyek szaporodási ciklusa még a hosszabbodó vagy legalábbis a
hosszúnappalos fényviszonyok között lezárul. Ezután pihenő, ún. fotorefrakter fázisba kerülnek. Ekkor az ivarmirigyek visszafejlődése megindul. A
refrakter állapot eredetileg az alkalmazkodást szolgálja: megakadályozza az újabb költési időszak kialakulását akkor, amikor az ökológiai viszonyok
már nem tennék lehetővé az utódok fölnevelését.
A fotorefrakter periódus kezdetének időpontja és tartama kapcsolatban áll a faj fényérzékenységi küszöbértékével, vagyis azzal a megvilágítási
tartammal, ami mellett tojástermelését, illetve spermatermelését elkezdi. Azokban a fajokban, amelyek kora tavasszal, gyengébb megvilágítási
feltételek mellett kezdik el a tojásrakást, ill. a költést, a fotorefrakter állapot is korábban következik be és tovább is tart. A lúd ebbe a csoportba tartozik.
Magyarország természetes fényviszonyai mellett a lúd tojástermelése a 4. ábrán látható módon alakul. A tojástermelés fényérzékenységi
küszöbértéke házilúdfajtáinkban 8 órás érték körül alakul. Tojástermelésük ezek az értéken, illetve e fölött indul be. Az ábrán is érzékelhető, hogy
15 óra megvilágítási időtartam fölött, azaz még a növekvő nappalhossz periódusában a tojástermelés erőteljes csökkenésnek indul és gyorsan leáll.
Ezzel egyidejűleg megindul a vedlés. További jellegzetesség, hogy a tojó ősszel spontán tojástermeléssel néhány, ún. sarjútojást lerak.
4. ábra - A ludak tojástermelésének alakulása a fotoperiódus természetes változásával összefüggésben (Sauveur

1982)
251
Lúdtenyésztés
A tartási körülmények szerepe
Extenzív viszonyok között télen az alacsony hőmérséklet még ad libitum takarmányozási feltételek között is gátolhatja a gonádműködést. Kísérleti
körülmények között meleg környezetben tartott ludak egy-két héttel korábban léptek a tojástermelés intenzív szakaszába, mint a fűtetlen helyiségben
levők. Ugyanezen vizsgálatban a 28 °C körüli környezet nem csökkentette a ludak tojástermelését.
A magas nyári hőmérséklet esetleges gátló vagy limitáló hatására vonatkozó feltételezést a nyári tojástermeléssel kapcsolatos újabb keletű kísérletek
megcáfolták.
Zárt, intenzív feltételek között felnevelt és termeltetett ludak első évi eredményeit mutatja a 6. táblázat egy olyan lúdállomány esetében, ahol
a hagyományos – extenzív – feltételek között a tojástermelés 40–45 db/tojó, az egy tojásra felhasznált takarmány 1500–1800 g. A táblázat a
tulajdonságoknak a tojók testtömegével való összefüggésére is rámutat.
6. táblázat - A szaporasági mutatók és a takarmányértékesítés alakulása zárt, intenzív tartásban az ivarérett lúdtojók
élőtömege szerint (Bogenfürst 1996)
Tojástermelés Átlagos napi tak. Takarmányértékesítés
Élőtömeg (kg ) Tojástömeg (g) Termékenység (%)*
(tojás/db) fogy. (g/tojó) (g/tojás)
4,75 alatt 71,3 146,4 199,5 451,3 87,7
4,76–5,25 68,1 152,3 219,4 511,8 86,7
5,26 felett 68,3 152,4 222,8 525,3 77,4
* A gunárok testtömege alapján
Termékenység
A termékenység a lúdfajban különösen fontos értékmérő tulajdonság a viszonylag kevés számú tojás miatt. Kismértékben öröklődő tulajdonság
2
(h =0,05–0,15), az ondótermelésre azonban hatásosan lehet szelektálni. A phallus fejlettsége és az ondótermelés intenzitása között kifejezett pozitív
korreláció van (r=0,57–0,76). A gúnárokat – ezen összefüggés alapján – leggyakrabban a phallus mérete szerint szelektálják. A termékenységet
befolyásoló legfontosabb tényezők: a genotípus, a beltenyésztés, ill. keresztezés, az ivararány, az életkor, a termelésben eltöltött idő, a hőmérséklet,
a megvilágítás tartama, a tartási mód, a takarmányozás és az egészségi állapot.
Az ivararány. Az ivararányt a gúnárok típus szerint eltérő termékenyítési kapacitására tekintettel kell megválasztani. Egészséges állományban,
kielégítő tartási és takarmányozási feltételek mellett könnyű testű fajták tartásakor 1: 6–7; középnehéz fajták esetében 1: 5–6; nagy testű fajták
tartásakor 1: 3–4 az optimális ivararány.
Nagyobb állományokban ezt az arányt kissé szűkebbre célszerű venni. A túlzottan nagy gúnársűrűség azonban ugyanúgy hátrányos, mint a kicsi,
mert rivalizálási harc forrása. A gyakorlatban, főleg a nagyüzemekben szokásos 1:3–as, szűkebb ivararányt a biztonságra törekvéssel magyarázzák.
A termékenység drasztikus csökkenése csak az 1: 8–10 ivararány elérésekor következik be, mintegy 14 nap eltolódással.
252
Lúdtenyésztés
Az életkor. A termékenység az életkorral összefüggésben sajátosan változik. Az első évben következetesen kisebb, két-három éves korban éri el
a csúcsát, majd a harmadik év után számottevően hanyatlik.
A termelésben eltöltött idő. A tojástermelés megindulásakor és végén 5–10%-kal gyengébb a termékenység, mint a közbülső időszakban. Ezt
szemlélteti az 5. ábra.
5. ábra - A termékenység alakulása egészséges és F-2 toxinnal terhelt lúdállományokban (Bogenfürst 1991)
A klimatikus tényezők hatása viszonylag kevéssé ismert. A környezet hőmérséklete tekintetében megállapították, hogy a gúnárok párzási aktivitása
–2°C alatt és +25°C fölött észrevehetően visszaesik.
A megvilágítás jelentőségét a 6. ábra érzékelteti, a gúnárok ivari ciklusának bemutatásával. A természetes tartású gúnárok vérplazma-
tesztoszteronszintjének és spermatermelésének alakulásában két csúcsot láthatunk, egy nagyobbat tavasszal és egy kisebbet ősszel. Az őszi, kisebb
253
Lúdtenyésztés
termelés december közepére leapad, majd rövid pihenő után januárban újra indul. Hosszabb pihenő figyelhető meg nyáron a fotorefrakter fázisban.
Ezek az adatok arra utalnak, hogy a természetes tartási körülmények között élő gúnárok heréje szeptember–október folyamán bizonyos fokú spontán
reaktivációra képes.
6. ábra - Természetes tartású gúnárok vérplazma-tesztoszteron-szintjének és ondótermelésének éves ciklusa

(Péczely és mtsai. 1988 nyomán)
A tojástermeléshez hasonlóan a termékenység szempontjából is a rövidebb megvilágítási tartam a kedvező (7. táblázat).
7. táblázat - A megvilágítási tartam hatása a termékenyítőképességre (Bielinski 1979 nyomán)

Spermakoncentráció Termékenyített
Nappalhossz (óra) Termékenység (%) Spermavolumen (ml) 3
(millió/mm ) tojó/ejakulátum
természetes 70 0,22 0,233 3
10 87 0,24 0,414 6
12 78 0,25 0,317 5
14 56 0,21 0,304 4
254
Lúdtenyésztés
A tartásforma. A csoportnagyság és az állománysűrűség növelése egyértelműen kedvezőtlen. A kis falkanagyság (250–300) kialakítása és az
összeszokott állatok keveredésének megakadályozása egyaránt fontos a jó termékenység elérése szempontjából. Vitatott a vízfelület szerepe az
eredményekben, bár a legtöbb szerző a jó vízminőségű úsztatót előnyösnek tartja. Befolyásoló hatása azonban nem döntő.
Ha az ivarok között színeltérés van az eltérő származás miatt, akkor már naposkortól együtt kell őket nevelni, hogy a gúnárok a színbeli különbséget
megszokják. A két nem együtt nevelése ettől függetlenül is előnyös az összeszokottság kialakulása érdekében.
A takarmányozás. Mennyisége nagy hatással van a tenyészkondícióra. A gúnárok a jó párzási aktivitás érdekében nem lehetnek túlzottan nehezek.
Teljes terméketlenséghez vezethet az ösztrogénhormon-hatású fusariotoxin: a zearalenon (F-2 toxin) tartós felvétele. A gúnárok spermatermelése
leáll, a herék elsorvadnak. A termékenység – mint azt az 5. ábra szemlélteti – többféle módon reagál az F-2 toxin jelenlétére.
A betegségek közül a termékenységre a legnagyobb hatással a kloáka- és phallusgyulladás van.
Keltethetőség
2
A keltethetőség komplex, rosszul öröklődő (h =0,10–0,20) értékmérő tulajdonság. A számos befolyásoló tényező közül a legfontosabb a genetikai
háttér, a rokontenyésztés, illetve keresztezés, a tenyészludak kora és termelésben eltöltött ideje, a tojások minőségi jellemzői (tömeg, alak,
forma, héjszilárdság, szennyezettség stb.), az éghajlati tényezők, az évszak, a tojástárolás időtartama és körülményei, a keltetés technológiája, a
takarmányozás, valamint az egészségi állapot.
Az életkor. Előrehaladtával a keltethetőség a tojásminőséggel párhuzamosan javul, hároméves koron túl azonban csökkenő tendencia figyelhető
meg.
A termelésben eltöltött idő. Hatására a keltethetőség ugyanúgy változik, mint a termékenység, vagyis az öt hónapos termelés középső három
hónapjában a legjobb. Az első és utolsó hónapban mind a berakott, mind a termékeny tojásra vetített keltethetőség gyengébb. Ennek okai sokrétűek,
a termelés végén nagy szerepet játszik benne a kimerülés. A tojóidőszak elején tapasztalható rosszabb kelési százalékban fontos tényező a
csírakorong gyenge fejlettsége.
A keltethetőségre ható többi tényezőcsoport jelentőségével a Baromfikeltetés c. fejezet foglalkozik.
2.3.2.2. A lúd hústermelő képessége
A hústermelő képesség jelentősége napjainkban, a minőségi követelmények fokozódásával egyre nagyobb. Ezen összetett tulajdonságot alakító
legjelentősebb tényezők: a növekedési erély, a genotípus, az ivar, a takarmányozás, a tartási mód, a klimatikus tényezők és az egészségi állapot.
A növekedési erély. A lúd fiatalkori növekedési erélye korábban valamennyi baromfifajt megelőzve a legnagyobb volt. Ma már ez csak a hústermelő
képességre szelektált genotípusokra igaz, a pulykatenyésztés látványos eredményei miatt.
255
Lúdtenyésztés
A lúd növekedési sebessége az életkor előrehaladtával fokozatosan csökken. A relatív növekedési görbe trendjében három szakasz figyelhető meg.
A szakaszváltások 3–4 hetes, illetve 7–8 hetes életkorban következnek be. Erre az időre a lúd a kifejlettkori élőtömegének mintegy 70–80%-át
eléri, így a teljes kifejlődésig tartó harmadik szakasz lényegesen kevesebb testtömeg-gyarapodást hoz. A lúd növekedésének szakaszos jellegét
szemlélteti a 7. ábra.
A genetikai tényezők a lúdfajban is nagymértékben befolyásolják a növekedési erélyt és a húsformákat, hiszen jól öröklődő tulajdonságról van szó
2
(h =0,40–0,46). A hústermelő képességre öt generáción keresztül folytatott individuális szelekció hatékonyságáról számol be a 8. táblázat, amely
az 56 napos kori élőtömegben és a mellhús vastagságában való genetikai előrehaladás lehetőségét mutatja be. Az adatok azt igazolják, hogy a
következetes szelekció e két tulajdonság tekintetében gyors fejlődést tesz lehetővé.
A fajták között a hústermelő képesség tekintetében jelentős különbségek lehetnek, amire a 7. ábrán látunk példát. Húshasznosítású lúdfajtáink
többségének növekedési erélyében számottevő eltérést nem tapasztalunk. Ebben a tulajdonságban, valamint a húsformák és a csont-hús arány
tekintetében jelentős javításra szorulnak.
Az ivar. A lúdfajban az ivarok között sokkal kisebb a növekedési erélybeli különbség, mint a tyúk, de különösen a pulyka esetében (7. ábra). A
testtömegeltérés fajták szerint változhat, de 8 hetes korban általában 10–16% körül alakul. Az ivarok szerinti különbség a hústermelésre végzett
szelekció hatására növekvő tendenciát mutat (8. táblázat).
256
Lúdtenyésztés
7. ábra - Különböző fajtájú és ivarú ludak növekedésének sebessége és szakaszai (Bögre–Bogenfürst 1971)
8. táblázat - Ötéves szelekció hatása egy lúd apavonal 56 napos élőtömegére és mellhúsvastagságára (Schneider
1989)
Testtömeg (g) Mellvastagság (mm)*
Megnevezés
gúnár tojó átlag gúnár tojó átlag
0. generáció x 4890 4400 4645 13,1 12,9 13,0
s± 382 304 346

5. generáció x 5930 5150 5540 16,3 16,0 16,2
257
Lúdtenyésztés
Testtömeg (g) Mellvastagság (mm)*

Megnevezés
gúnár tojó átlag gúnár tojó átlag
s± 447 375 411
Előrehaladás g 1040 750 895 3,2 3,1 3,2
% 21,2 17,1 19,3 24,4 24,0 24,6

Évi átlagos g 208 150 179 1,06 1,03 1,06
előrehaladás % 4,2 3,4 3,9 8,1 8,0 8,1
* A mellvastagságra direkt szelekció 3 generáción keresztül folyt
A tartási mód. Zárt, intenzív tartásban a lúd genetikai képességét sokkal jobban kihasználhatjuk, mint a sajátos kétfázisú, intenzív elő- és extenzív
utónevelés során. A kétféle tartásforma a hizlalási eredményekben számottevő eltérést idéz elő, amiről a 9. táblázat tanúskodik. A padozat kiképzése,
a telepítési sűrűség, az etető- és itatóférőhely nagysága, és a klimatikus tényezők a többi baromfifajhoz hasonlóan a lúd hústermelő képességét is
befolyásolják. Ez utóbbi hatása az extenzív utónevelés folyamán különösen erős.
9. táblázat - A tartásforma hatása a lúdhizlalás eredményeire (Torges és Wegner 1988)
Intenzív tartás Extenzív tartás

A hizlalás tartama takarmány takarmány
testtömeg (kg) takarmányértékesítés testtömeg (kg) takarmányértékesítés
felhasználás (kg) felhasználás*(kg)
16. hétig 7,31 26,9 3,68 6,06 18,3 3,02
20. hétig 7,91 37,9 4,79 7,05 26,8 3,80
* A legelőn felvett fű beszámítása nélkül
A vágótulajdonságok. A pecsenyelúd vágóérettségének megállapításában a testtömeg és a tollazat állapotán kívül figyelembe kell venni a
vágótulajdonságokat is.
A vágási kihozatalt és az értékes húsrészek arányát befolyásolja a genotípus, az ivar, az életkor és a tartásforma. Az életkor előrehaladtával
változó vágási hozamot szemlélteti a 8. ábra. A legjobb kihozatalt a 14. élethéten vágott termék adja. A 10. hétig tartó kedvező tömeggyarapodás
a testépítésből adódik, azután viszont elsősorban a hasűri zsír képződésén alapul. Az ábrán feltűnő a belsőségek csökkenő aránya is a kor
előrehaladtával.
258
Lúdtenyésztés
8. ábra - A vágási kihozatal alakulása az életkorral összefüggésben a lúdnál, vegyes ivarban (Schneider 1987)
Az izomképződés a mellen és a combokon eltér a testtömeg növekedési ritmusától. A mellizomzat a legnagyobb mértékben a 9. és 10. héten
növekszik, azután a növekedése lelassul, de a javulás a 16. hétig töretlen. A későbbiekben romlik a mellhús aránya. A combizomzat gyarapodása
ezzel szemben már a 9. héten befejeződik. Mivel az élőtömeg még ez idő után is emelkedik, a combhús aránya kissé csökken. Az értékes húsrészek
együttesen a 8–9. héten érik el legkedvezőbb arányukat, a jobb mellkihozatal érdekében azonban célszerű a vágást életkorra (a 13. és 16. hét
közé) időzíteni.
A takarmányértékesítés. A pecsenyeliba, a fiatal hizlalt lúd és húsliba takarmányértékesítésére a legnagyobb mértékben az állat kora, öröklött
növekedési erélye, a tartásforma és a takarmányozás hat.
Minél fiatalabb a lúd és nagyobb a növekedési erélye, annál jobb a takarmányértékesítése. A testtömegtermeléssel való szoros pozitív korrelációja
(r=+0,6–0,7) alapján a takarmányértékesítésre közvetve a hústermelő képesség javításával szelektálhatunk.
A tartásforma hatását a takarmányértékesítésre a 9. táblázatban láthatjuk. Ebből egyértelműen kiderül, hogy a legeltetés számottevően
javítja a pecsenye- vagy húsliba-előállítás gazdaságosságát. A csak keveréktakarmányon tartott pecsenyeludaknál – 63 napos életkorig – a
takarmányértékesítés 3,3, míg legelőfűvel kiegészítve 2,66.
259
Lúdtenyésztés
2.3.2.3. A lúd májtermelő képessége

A kényszeretetés hatására az arra genetikailag hajlamos lúd mája megnagyobbodik, a májsejtek elzsírosodnak. A töméssel az állat szervezetébe
juttatott kukorica jól hasznosítható szénhidrátjaiból a máj neutrális zsírt állít elő. Ez a májból a véráram útján a bőr alatti kötőszövetbe és a
hashártya lemezei közé jut. A zsírt a vér foszfatidokhoz kötötten szállítja, amihez különböző anyagokra – kolinra, metioninra, lecitinre, betainra –
van szüksége. A hizlalás végéhez közeledve a szervezet szállítókapacitása – feltehetőleg a lecitin és az ennek képződéséhez szükséges kolin vagy
metionin elfogytával – kimerül, ezért a májban képződő zsír a sejtekbe épülve helyben marad. Nagy máj csak akkor alakul ki, ha az egészséges
és működőképes.
A máj elzsírosodásának folyamatában van egy határ (kb. 50% zsírtartalom), amit túllépve a májsejtek nem képesek sütéskor a zsírt megtartani,
az kilép, a májszövetek pedig összezsugorodnak. Az ilyen májat zsírmájnak nevezzük, csökkent értékű termék, a jelenség tehát a máj minőségét
nagymértékben rontja.
A töméses hizlalás alatt nemcsak zsír-, hanem fehérjebeépülés is folyik. Ez magyarázza a hizlalás előtti vagy a tömés alatti fehérjeetetés fontosságát.
Fehérjehiány esetén a máj parenchimaállományának növekedése nem tart lépést az elzsírosodással, ami növeli a zsírmáj kialakulására való hajlamot.
A májtermelő képesség nálunk fontos értékmérőnek számít. Bonyolult és összetett kvantitatív tulajdonság, aminek a befolyásolási lehetőségei
szélesek, de nem minden tényező hatása, hatásmechanizmusa ismert kellő mélységben. A legnagyobb jelentősége a genetikai tényezők mellett az
ivarnak, az életkornak, a sovány liba élőtömegének, a hizlalás alatti testtömeg-gyarapodásnak, a lúd előkészítésének, a takarmányozásnak, a tömés
technológiájának, a tartási körülményeknek és az egészségi állapotnak van.
A fajta meghatározó jelentőségű a májtermelő képességre. Kiemelkedő a toulouse-i lúd és a tőle származó landeszi fajták. A májtermelő képesség
2
jól öröklődő tulajdonság (h =0,42–0,63). A hízóba fogáskor mért sovány testtömeg és a töméses hizlalás végén mért májnagyság, valamint a
hízékonyság (ráhízás) és a májtermelő képesség között szoros pozitív korreláció van (ez utóbbira r=+0,6). A szaporasággal gyenge negatív
korrelációt (r=–0,23) mutat. Keresztezésekben a kihizlalt máj nagysága intermedier módon öröklődik.
Az ivar. Az átlagos májnagyságban a gúnárok javára tapasztalható – nem jelentős – különbség.
Az életkor. A ludak 8–9 hetes korban és azután bármikor hizlalhatók májtermelésre. Fiatal ludak hizlalása előnyösebb és gazdaságosabb, mint a
16. élethétnél idősebbeké.
A hízóba fogás előtt mért élőtömeg, az ún. sovány liba testtömege az eredményes májtermelés fontos tényezője. Ez azt jelenti, hogy korának
megfelelő fejlettséget kell elérnie ahhoz, hogy a töméssel járó megterhelést el tudja viselni. A fiatal lúdnak ezért legalább 4–4,5 kg-ot, az idősebbnek
pedig 4,5–5,0 kg-ot kell a tömésbe állításkor mutatnia.
A hizlalás alatti testtömeg-gyarapodás. A tömés alatti ráhízás szoros összefüggést mutat a májtömeggel. Ki kell emelni az intenzitással való
kapcsolatot, mert csak akkor várható jó minőségű máj, ha a ráhízás mértéke max. 18–22 nap alatt eléri a beállítási testtömeg 60–80%-át. Ellenkező
esetben a lúd csak elzsírosodik.
260
Lúdtenyésztés
A ludak tömésre való előkészítése a máj előkészítésének megfelelő takarmányozást, valamint a nyelőcső-kapacitás bővítését jelenti. Figyelemmel
kell lenni a takarmány fehérjetartalmára (legalább 11–13% emészthető nyersfehérje) és szakaszos etetéssel kell elérni a minél nagyobb
takarmányfelvételt.
A tömés technológiája. A nagy libamáj kialakulásához a túlnyomórészt kukoricával való táplálás és intenzív hizlalás szükséges. Az egyoldalú
takarmányozás feltehetően hiányos vitamin- és aminosav-garnitúrája is szerepet játszik a nagy libamáj elérésében. Ezzel kapcsolatban a B12-vitamin-,
valamint a kolin- és a metioninhiány szerepe igazolt.
A tartási feltételek közül a hőmérséklet és a levegőellátás hatása kiemelkedő. A hízóba fogott lúd elsősorban a nagy melegre érzékeny, olyannyira,
hogy nyári hőségben az emésztése leáll, ami a tömés teljes kudarcával járhat együtt. Nagy szerepe van a nyugodt környezetnek.
Egészségi állapot. A töméssel járó nagy megterhelést csak betegségtől mentesen felnevelt és kifogástalan egészségi állapotban lévő lúdállomány
képes elviselni.
2.3.2.4. A lúd tollasodása és tolltermelő képessége

A libatoll iránti nemzetközi kereslet, a toll jelentős devizaértéke felértékelte a lúd tolltermelő képességét.
A lúd tollazatának kifejlődése és vedlése
A ludak vedlése nem egyszerre, hanem fokozatosan, a vadmadarakéhoz hasonlóan zajlik le. A növendék ludak életük első szakaszában többször
vedlenek. Az első vedlés, az ún. szűzvedlés, (amikor a naposkori pihék helyén a fedőtollak jelennek meg), 3–5 hetes korban következik be. A második
– a tényleges tollváltás – először 8–10 hetes korban figyelhető meg, majd két alkalommal, 6–7 hetes különbséggel megismétlődik. A tojástermelés
megszűnését mindannyiszor vedlés kíséri. A tojásrakás megállításának egyik módja maga a tépés.
A tollasodás különálló, körülhatárolt testtájakon, az ún. tollasodási központokban kezdődik. A víziszárnyasok tollazata a tyúkfélékétől eltérően fejlődik.
A szűzvedlés és a további tollfejlődés a különböző testtájakon eltérő időpontban indul meg és eltérés mutatkozik a tollfejlődés intenzitásában is.
Ezért a lúd tollváltása elhúzódik, szinte észrevétlenül, nem egyszerre zajlik le.
Legkorábban a mell tájékán, a nyak tövén (válltájékon) és a szárnyakon indul meg a tollasodás. A továbbiakban a mell és a hasalja tollazatának a
többitől eltérő intenzív növekedését figyelhetjük meg. A hát középső részének tollazata indul legkésőbb fejlődésnek, ugyanakkor, amikor a mell, a
hasalja és a comb külső tájékán a tollazat csaknem érett.
A fürdési lehetőség teljes hiánya és a zsúfolt tartás késlelteti a tollfejlődést. A kedvező körülmények közt tartott, intenzíven takarmányozott állatokat
a hetedik hét végére tolltakaró fedi. A tollak a teljes kifejlődésüket 8–10 hetes korra elérik.
A második vedlés behatárolja a vágás időpontját. A pecsenyeliba ugyanis csak abban az esetben kopasztható jól és ad megfelelő minőségű terméket,
ha az állomány tolla érett, de még nem kezdte el a vedlést. A vágást úgy kell időzíteni, hogy az a vedlést legalább egy héttel megelőzze, mert
tollváltáskor lelassul az állatok testtömeg-gyarapodása és romlik a takarmányértékesítés is.
261
Lúdtenyésztés
A növendék ludak első tépésének időpontja is a második vedléshez igazodik. Akkor végezhető, ha a toll érett. Átlagosan 45 nap elteltével a tollazat
ismét kifejlődik és téphető lesz. A folyamat ciklikusan ismételhető. Az általában 9–10 hetes korban esedékes első tépéskor 80–100 g, a második
tépéskor 140–150 g tollat várhatunk. A további tépések eredménye 150–170 g toll. A lúdtoll minősége a tépések számával javul, pehelytartalma
növekszik. Ez utóbbi többnyire 20% és 30% között alakul.
2.3.2.5. Életképesség, ellenálló képesség
A lúd ellenálló képessége valamennyi baromfifajénál jobb. Jól tűri az extenzív tartási körülményeket. A nagyüzemi és intenzív tartásformát is jól
elviseli, ha azt faji sajátosságaihoz igazítjuk. Ezek közül legfontosabb a kisebb csoportokra bontás és a megfelelő állománysűrűség. A tömeges
tartás – több ezer állat együtt-tartása – stresszként hat rá. Sok kiesés származhat abból, hogy viselkedési sajátosságait nem ismerik (pl. összebújás,
egymás letaposása stb.)
Nagy szervezeti szilárdsága és életereje eredményeképpen e faj egyedei 50–70 évet, esetenként még ennél is nagyobb életkort képesek elérni.
Néhány szerző szerint egészséges állomány teljesítményében 10 éves korban sincs az első évihez képest lényeges csökkenés külterjes viszonyok
között.
A lúd kielégítő takarmányozás és tartás mellett a betegségekkel szemben – néhány ragályos betegség kivételével – gyakorlatilag igen ellenálló. E
képessége kifejlődéséhez az edző nevelés nagymértékben hozzásegíti.
2.3.2.6. Vérmérséklet, rossz szokások
A lúd a nagyüzemben a vele kapcsolatos mindennapos tevékenység alatt, amikor például szükség van a befogására, viszonylagos vadságot mutat.
Csak kisebb létszám (12–20) egyidejű kezelésére vállalkozzunk, mert félelem és pánik vesz rajtuk erőt és egymást letaposva kupacba tömörülnek.
Az alul maradtak ilyenkor könnyen megfulladhatnak.
A csipkedés, a rágás a lúd egyik legjellemzőbb viselkedése, ami rossz szokásként csak a zsúfolt tartás miatt vagy a töméses hizlaláskor, továbbá a
selejtezéskor az egyedek megfogása folyamán lép fel. A csipkedés az állomány összeállításakor is megjelenhet, amíg az állatok össze nem szoknak,
és a rangsor ki nem alakul. A tartástechnológiai hibák kiválthatják a phallus csipkedését is.
A lúd kitűnő gyalogló, több kilométeren keresztül hajtható. Ezzel az áttelepítések alkalmával szállítási költség takarítható meg.
2.4. A lúd viselkedési sajátosságai

A ludak hangjelzésekkel és jellegzetes mozdulatokkal fejezik ki érzéseiket. A házilúd hangja a nyári lúdéval teljesen megegyezik.
Hangmegnyilvánulásai között jellegzetes a naposliba csipogása a kelési folyamat alatt és utána, ami a kotlóval való kommunikációt segíti; a kisliba
trillázó hangja alváskor; a hívóhang; a riasztó vagy figyelmeztető hívás; a sziszegés, mint az izgalom jele; a diadalkiáltás (hangos trombitahangszerű)
a siker, a győzelem és az örömteli izgalom jele; udvarláskor a párkapcsolat létrejöttének kifejezése, a gúnár jellegzetes hangja.
262
Lúdtenyésztés
A hanganyagnál változatosabbak a kifejező mozgások. A karakterisztikusak közül mutat be néhányat a 9. ábra. A mozgás- és hanganyagok alapján
megítélhető és értékelhető a lúdállomány viselkedése, állapota és az esetleges zavaró és terhelő körülmények kiküszöbölhetőek.
9. ábra - A lúd néhány jellegzetes viselkedési megnyilvánulása (Fischer 1965 nyomán Schneider 1988); a) veszélyt
jelző testtartás; b) fenyegető testhelyzet a távolságtartásra; c) támadás; d) bizonytalanság a támadás és menekülés
között; e) védekezés; f) alázatoskodó mozdulat; g) közeledés a szexuális partnerhez
2.4.1. A ludak társas viselkedése

A kibújás fázisában lévő liba már a kelés folyamán kapcsolatba lép testvéreivel és a kotlóval. Az előbbi főleg kopogás útján valósul meg és a kelés
szinkronizálásában játszik szerepet, az utóbbi az ún. imprinting (bevésődés) folyamatához segít. Mindkét jelenségnek létfontosságú szerepe van
a fészekhagyó madárfajokban.
Az imprinting az élet korai szakaszában igen gyorsan végbemenő bevésődési folyamat, amely döntő jelentőségű a fészekhagyó madárfajokban az
utódok szüleikhez fűződő elsődleges kapcsolatának kialakulásában. A kikelő magzat kommunikál a kotlóval és megjegyzi annak hangját és képét.
Ennek hatására követi őt a későbbiekben.
263
Lúdtenyésztés
Vadludakkal folytatott kísérletekben kimutatták, hogy a gondozó hangja vagy alakja, de szinte bármilyen megfelelő nagyságú tárgy, vagy akár fényfolt
is kiválthatja ugyanezt a reakciót, sőt az így kialakult imprinting meghatározza a későbbi kötődéseket is.
A napos- és a kislibák jellegzetes magatartása az összebújás. Ha a nevelés első napjaiban, heteiben valamilyen stressz (pl. nem megfelelő
hőmérséklet vagy páratartalom, takarmányhiány, vízhiány, hirtelen sötétség) éri őket, összebújnak és egymásra másznak. Nagycsoportos tartásban
ez olyan méreteket ölthet, hogy az alul levők megfulladnak. Különösen nagy a veszély az összebújásra, ha a hosszú szállítási távolság miatt a
naposlibák kiéheznek és szomjasak, ezért letelepítésük után is állandó felügyeletet igényelnek.
A rangsor a kislibák között már az első napokban eldől. A harc jellegzetes mozdulatokkal zajlik és eredményeképpen kialakul az alázatoskodó vagy
ellenkezőleg, az imponáló magatartás.
A közösségi szerkezet (szociális struktúra) a mesterséges fölnevelés folyamán zavart szenved. Az ember veszi át a nevelő szerepet, hogy az
állatok fejlődését – az istálló- és a környezeti feltételek optimális kialakításával – helyesen irányítsa. A hibás, rossz szokások, mint a tollcsipkedés,
a kannibalizmus, a túlzott félénkség, a párzási defektusok, az állatok kapcsolatainak hibáin alapulnak.
A ludak között kifejezett a családi érzés, a csatlakozási törekvés, ami a domesztikáció folyamán mélyreható változáson ment át. Ez a gúnárok
monogám természetének a poligámmá válását eredményezte. A családias társasviszony kialakításához kis létszámú csoportokban való tartás, vagy
nagyobb létszámú állományoknak elegendő hely szükséges. Mivel ezt a gyakorlatban nem mindig veszik kellőképpen figyelembe, a nagy létszámú
állományokban termeléscsökkenés következik be. Lúdjaink nem, vagy kevésbé alkalmasak nagy tömegben való tartásra.
Az udvarlási és párzási rituálé a házilúd szaporodásának fontos mozzanata, amelyben a tojó aktív szerepet játszik. „Hangulatba” hozza a gúnárt az
udvarláshoz és a párzáshoz, amelyhez jellegzetes mozdulatok társulnak, hangkíséretéről pedig a korábbiakban olvashattunk.
A párzás mind a vízen, mind a száraz kifutón létrejöhet. A gúnárok rendszerint mindig ugyanazokkal a tojókkal párosodnak. A tojók párzási hajlama
a tojástermelés megkezdése előtt egy hónappal kezdődik. Az eredményes párzást udvarlási szakasz előzi meg. Ehhez nyugodt környezetre van
szükség. Ennek hiányában a folyamat megszakadhat, az állatok idegesek lesznek, ami eredménytelen párzáshoz vezet. Végső soron hibás szexuális
magatartásformák (egymás phallusának csipkedése, homoszexualitás stb.) alakulhatnak ki.
A víziszárnyasok párzásának időtartama valamivel hosszabb, mint a phallus protrudenssel nem rendelkező tyúkféléké, de nem haladja meg az egy-
két percet. Az ejakuláció utáni elernyedés a merevedésnél lassúbb folyamat. Így a párzást követően a gúnár ivarszerve néhány percig még kitűrt
állapotban marad. Ilyenkor nagyon sérülékeny, illetve a többi állat csipkedésének – különösen nagy létszámú állomány együtt tartásakor – ki van
téve. Természetes körülmények között, vagy ha a feltételek lehetővé teszik, a ludak szívesebben párzanak a vízben, ami megakadályozza a phallus
mechanikus sérülését. Fürösztővíz hiányakor, illetve nem megfelelő tisztasága esetén, továbbá nagy létszámú és sűrűségű állományban a szociális
stressz a phallus sérülését és fertőződését okozhatja, aminek gyakori következménye a jelentős gazdasági kárt okozó kloáka- és phallusgyulladás.
Számos irodalmi leírást találunk a ludak ragaszkodási hajlamáról, a kizárólag emberekhez kötődő, fajtársaikat mellőző állatokról. A gyakorlati
tenyésztők nem is erőltetik a magukhoz szoktatást, mert zavarok keletkezhetnek a többi magatartásban és nehézségek léphetnek fel a
szaporodásban.
264
Lúdtenyésztés
3. Lúdfajták és -hibridek
Fajtatisztán mintegy 10–15 lúdfajtát tartanak fenn, különböző tenyésztési iránnyal és általában 2–3 színben. Ezek a tenyésztésben a specializáció
hiánya miatt nem szorultak annyira háttérbe, mint a tyúkfajban. A hibrid-előállításban, a speciális vonalak kialakításában, vagy az egyszerű
haszonállat-előállító keresztezésekben jelentőségük nagy.
A lúdfajták testtömegük alapján nehéz (7–9 kg a tojók és 8–10 kg a gúnárok tömege), középnehéz (5,5–6,5 kg, ill. 6,5–7,5 kg) és könnyű testűek
(4,0–4,5 kg, ill. 5,5–6,0 kg) lehetnek.
Típus, illetve hasznosítási irány szerint hústípusú, májtípusú és tojótípusú fajtákról beszélünk annak megfelelően, hogy melyik termék szerinti
hasznosításnak felelnek meg a legjobban.
A fontosabb fajták felismerését a színes képek segítik.
3.1. Hústípusú lúdfajták

Közös jellemzőjük a kiemelkedően nagy növekedési kapacitás és fiatalkori növekedési erély, valamint a jó húsformák. Szaporaságuk mérsékelt vagy
gyenge.
3.1.1. Emdeni lúd

Világszerte a legismertebb, a legrégebbi és a legelterjedtebb lúdfajta. A fehér leghornéhoz hasonlatos szerepet töltött be a lúdtenyésztésben, mert
Európa szinte minden kultúrfajtájának nemesítésében közrejátszott. Tenyésztése bizonyíthatóan a XIII. századig nyúlik vissza.
Az emdeni lúdban egy kiváló hústermelő képességű, nagy testű, rendkívül tetszetős küllemű lúdfajta áll a rendelkezésünkre. A standard a
gúnárokra 10,0 kg, a tojókra 9,0 kg kifejlettkori testtömeget irányoz elő. Irodalmi adatok szerint húslibaként akár 15 kg-os végtömegre is hizlalható.
Tojástermelése 35–40 között alakul, számottevő szóródással (25–65 db). Kotlási hajlama nem jelentős.
Külleme számos jellegzetes fajtabélyeget mutat. A tollazata teljesen fehér, a tojókon azonban megengedett a háton és a szárnyon az enyhe szürke
színezet vagy csekély mértékű szürke foltosság. Az ivar szerinti színeltérés a kiinduló populáció maradványa, ami naposkorban is megfigyelhető
(ld. A lúd genetikai sajátosságai c. fejezetet).
A testfelépítést illető néhány tipikus fajtabélyeg: a széles és hosszú, enyhén emelkedő törzs; a közepesen mély, dupla haslebeny; a markánsan
bevágott torokrész, lebeny nélkül; a nagyon hosszú, enyhén S formájú ívelt, de nem kifejezetten vastag nyak.
Az emdeni lúd gazdasági értékét elsősorban a nagy testtömegű, jó hústermelő képességű apai vonalak kialakításában, vagy egyszerű
fajtakeresztezésekben apai partnerként betöltött fontos szerepe adja.
265
Lúdtenyésztés
3.1.2. Pomerániai lúd

A pomerániai lúd is régen kialakult fajta, célirányos tenyésztése mintegy 70 éve folyik. Az emdeninél kisebb elterjedésű, elsődleges előfordulási
területe a németországi Rügen szigete és környéke (Mecklenburg), valamint Lengyelország.
Fehér, szürke és tarka színváltozatban fordul elő. Hajlamos a búbosságra (tollbóbita a fején). A vágótest minősége szempontjából a fehér az
értékesebb. Típusában különbözik az emdenitől. Teltebb, mert ugyanazon testhosszúsághoz mélyebb mell tartozik és törzsét vízszintesebben hordja.
Lényeges eltérés a csak középhosszú nyak, a kissé vastagabb fej és a szimpla haslebeny.
Gazdasági szempontból a pomerániai a legjobb húshasznú lúd. A jól kialakult mellizomzat mellett az erősen izmolt comb teszi értékessé. Zsírosodásra
hajlamos, az idősebb hizlalt ludakat ez igen tetszetőssé és ízletessé teszi. A tojók standard szerinti testtömege, színüktől függetlenül 7,0 kg,
a gúnároké 8,0 kg. Szaporaságukra a standard 20 tojást, ill. 10 naposlibát jelöl meg tojónként, szóródása 4–46 db. Megbízható kotló, ami a
szaporaságra nézve kedvezőtlen tulajdonság.
A pomerániai lúd a kifejezetten jól legelő típushoz tartozik, ezért tágas, füves kifutót igényel. A múltban a kis testű parlagi fajták testtömegének
javítására használták, részben ez vezetett a pomerániai és a toulouse-i lúd közötti haszonállat-előállító keresztezésekhez is. Napjainkban a
húshasznú hibridek létrehozásában vagy egyszerű keresztezésekben ugyanazt a szerepet tölti be, mint az emdeni lúd.
3.2. Májhasznú fajták

A májtermelésre hasznosított fajták nagy- és középnagy testűek, rendkívül hízékonyak. Extrém nagy (1000 g fölötti, esetenként 1300–1600 g-os)
máj termelésére képesek. Szaporaságuk gyenge, illetve közepes.
3.2.1. Toulouse-i lúd

A fajta kialakulása a délnyugat-franciaországi Garrone völgyében a XIV. században kezdődött, nevét is e terület székhelyéről, Toulouse-ról kapta.
A testtömegre irányuló kizárólagos szelekció egy szélsőségesen nagy testű, 15 kg körüli ludat adott. További szempont volt a kihizlalt máj termelése,
ami a test elzsírosodásához is vezetett. Kezdettől fogva nagyra becsülték e fajta húsát is, ami még ma is igen ízletesnek és zamatosnak számít.
A küllem lényeges megváltoztatása angol tenyésztőkhöz fűződik. A szelekció célja a nagyon széles és mély törzs kialakítása volt. Így jött létre a
toulouse-i lúd mai, jellegzetes, kompakt, vaskos, tömeges „doboz formája” és alakult ki a nagy terjedelmű toroklebeny és a kiterjedt, mélyen lelógó
dupla haslebeny.
Kiváló májtermelő, nem ritkák az 1 kg feletti májak sem. Ugyanakkor rossz élelemkereső és legelő, igényes lúdfajta. Tollhasznosítása a szürke színe
miatt kissé háttérbe szorul, bár a pelyhe igen jó töltőképességű. A nemzetközi standardban csak szürke tollszín szerepel, pedig irodalmi adatokból
tudjuk, hogy a régebbi időkben fehér színű és sötétebb árnyalatú változata is volt. Szürke színe a fehér has kivételével az egész testfelületre jellemző.
Fekete és kék árnyalata is előfordul.
266
Lúdtenyésztés
3.2.2. Szürke landeszi lúd

A toulouse-i lúd fajtán belüli szelekciójával, mintegy 30–35 évvel ezelőtt tenyésztették ki Franciaországban a fajtát. A nemesítés célja kisebb testű,
mozgékony, jó legelőképességű, jobb szaporaságú fajta létrehozása volt, de kiemelkedően jó májtermelő képességét igyekeztek megtartani. A fajta
1963-ban került először hazánkba.
A gúnárok testtömege 7–8 kg, a tojóké 6–7 kg. A hazai állományok tojástermelő képessége az elmúlt 10–15 évben jelentősen javult: az első tojóévben
40–45, az idősebb állományok 45–50 tojást raknak. A termékenység és a keltethetőség is jó (85–95%, illetve 75–80%). Kotlásra hajlamos.
A landeszi lúdfajta legfőbb gazdasági értékét kiváló hízékonysága és májtermelő képessége adja. A fajtára jellemző, hogy 800–900 g-os máj
előállítására képes. Keresztezésben a májnagyság intermedier módon öröklődik. Egyes egyedei 1000 g-ot meghaladó máj termelésére is képesek,
800 g fölött azonban hajlamos az ún. zsírmáj kialakítására.
Tollazata szürkésbarna, a has alján ezüstszürke. Gyakran megtalálható a toroklebeny, jellemzője a mély tojóhas és a kettős haslebeny. A csőr és
a láb palaszürke, a szem barna.
Valamennyi külföldi és hazai májhibrid létrehozásában meghatározó fajta.
3.3. Tojótípusú és szaporaságra szelektált fajták

A következőkben ismertetett fajtákat kiváló szaporaságuk miatt külön csoportban célszerű ismertetni. Testtömegük közepes, vagy esetenként
kifejezetten kicsi. Színük rendszerint fehér.
3.3.1. Olasz lúd

Őse, az olasz parlagi lúd, több mint két évezredes tenyésztői múltra tekint vissza. A rómaiak által az időszámításunk kezdete körül kitenyésztett fehér
lúd utóda. Az olasz lúd – e parlagi fajta nemesített változata – már a XX. század elején is kiváló szaporaságáról volt ismert.
Századunk eleje óta a tenyésztési célok – a testtömeget tekintve – változtak, így az olasz lúd gúnárjai 4,5–6,4 kg, a tojók 3,6–5,4 kg közötti
testtömegűek. Középnehéz változata terjedt el legjobban. Kedvező tulajdonságai miatt Európa több államában tenyésztik. Érdekes, hogy eredeti
hazájában ma már gyakorlatilag nem található meg. Az olasz lúd értékmérő tulajdonságai a származási hely szerint nagyon eltérnek egymástól.
A Magyarországra behozott populációk közül az bizonyult a legértékesebbnek, amelyik a Hortobágyra került. Alapját képezte a hortobágyi fehér
lúdfajtának.
A középnehéz, jó szaporaságú olasz lúdra jellemző a gúnárok 5,5–6,0 kg-os, a tojók 5,0–5,5 kg-os testtömege. Tollazata fehér, teste relatíve hosszú,
széles, a mell telt és kerek. Finom szervezetű, vékony csontú állatok. Tojástermelése nálunk 45–50, termékenysége és keltethetősége kifogástalan.
További előnye, hogy fiatal korban már jó húsformákat mutat. Májtermelő képessége közepes: 450–500 g.
267
Lúdtenyésztés
A fajta vonalait a korszerű tenyésztési programok keretében húshibridek előállításában anyai partnerként használják. Egyszerű
fajtakeresztezésekben is kedvelt.
3.3.2. Cseh lúd

A régen Böhmische Landgans néven ismert kistestű cseh lúd szaporasága jelenleg a fajták közül a legjobb. Nemesítésekor a kifejlettkori kis testtömeg,
a mozgékonyság, a jó legelőképesség, a korai ivarérés és az évi 60 fehér héjú tojás termelése volt a cél, átlagosan 140 g-os tömeggel. Keltethetőségét
legkevesebb 75%-ban határozták meg.
Testtömege a fajták között a legkisebbek közé tartozik: a gúnárok kifejlett korban 5,0–5,5 kg, a tojók 4,5 kg körüliek. Bár gyors növekedésűek és
porhanyós, finom rostú húsuk van, a lúdárutermelésben nem tudtak teret nyerni, mert a pecsenyelúd-előállításban 8 hetes korra mindössze 3,5 kg-
ot érnek el és húslibaként is csak max. 5,0–5,3 kg-ra hizlalhatók.
Küllemét tekintve feltűnik kecses alakja, zárt törzse. Tollazata teljesen fehér. Kis teste inkább mély állású, viszonylag széles, telt; oldalt nézve ovális
és finoman tagolt törzzsel. Természete a megszokottnál temperamentumosabb.
Szerepe a húshibrid-előállításban lehet, az olasz fajtához hasonló körben.
3.3.3. Rajnamenti lúd

A rajnamenti vagy más nevén rajnai lúd a Felső-Rajna vidékén honos parlagi lúdnak az emdeni fajtával való fajtaátalakító keresztezésével jött létre,
szigorú tenyésztési program keretében.
A rajnamenti gúnár kifejlett korban 5,5–6,0 kg, a tojó 5,0–5,5 kg testtömegű. Az emdeni fajtára emlékeztet a kettős haslebeny és a naposlibák ivar
szerint eltérő színe, továbbá az ívelt, viszonylag hosszú nyak. Tollazata fehér. Éves tojástermelése eredeti hazájában 50–60, jó termékenységet és
keltethetőséget is mutat (90%, illetve 75–80%).
A rajnai lúd 1961-ben került Magyarországra. A nagyüzemi lúdtartás kialakulásával egyidejűleg – annak alapfajtájaként – vált rövid idő alatt
szinte egyeduralkodóvá. A gyors mennyiségi felfutás és a céltudatos szelekció hiánya, a tervszerűtlen keresztezés és a tömeges tartásból eredő
problémák miatt jelentősen veszített eredeti jó tulajdonságaiból. Ezzel is magyarázható, hogy korábbi kedveltsége csökkent és részaránya jelentősen
visszaszorult.
3.3.4. Bütykös lúd

A Közép- és Kelet-Ázsiában élő vad hattyúlúd (Anser cygnoides) utóda, amelyet Japánban és Kínában több évszázada háziállatként tartanak. Kitűnő
alkalmazkodóképessége folytán igen elterjedt.
Vadas színű és tiszta fehér változatban tenyésztik. Vad formájukkal egyezően trombitahangjuk van, a nőivarú állatoké jóval mélyebb, mint a hímeké.
A kis testű ludakhoz tartozik, a gúnárok kifejlett testtömege 5,5 kg, a tojóké 4,5 kg.
268
Lúdtenyésztés
Kedvező tulajdonsága a kiváló szaporasága: 60 tojás termelésére képes, termékenysége (90%) és keltethetősége (75%) is jó. Libamájtermelésre,
töméses hizlalásra egyáltalán nem alkalmas. Hústermelő képessége is gyenge. Jó szaporaságát keresztezésekben a partner reprodukciós
tulajdonságainak javítására lehet hasznosítani.
3.4. Egyéb lúdfajták

Ebbe a csoportba azok a lúdfajták tartoznak, amelyek kitenyésztettségük foka és értékmérő tulajdonságaik alapján inkább őseikhez, a parlagi
változatokhoz állnak közelebb.
3.4.1. Magyar nemesített lúd

A házilúd a Kárpát-medencében már a rómaiak idején honos volt. Feltehetően az olaszhoz hasonlóan a magyar parlagi lúd is ebből az állományból
származik. Céltudatos tenyésztésről a múlt század végétől beszélhetünk. Erre az időre tehető az Alföldön az emdeni lúdnak, a Dunántúlon pedig a
pomerániai lúdnak nemesítő fajtaként való felhasználása. Mindkettő nyomot hagyott a magyar lúd fenotípusában, annak alföldi és dunántúli változatát
létrehozva.
Az alföldi változatra a közepes kifejlettkori testtömeg (a tojó 5,0–5,6 kg, a gúnár 7 kg körüli) és a jó hízékonyság jellemző. Ez utóbbihoz közepes, 500
g körüli májtermelő képesség társul, jó májminőséggel. A tollazat színe fehér, tolltermelése a közepesnél jobb. Szaporasága gyenge, elsősorban a
kevés termelt tojás miatt (évi 25–30 tojás tojónként). Tájfajtái alakultak ki a Jászságban, Orosháza és Hódmezővásárhely térségében.
A magyar fajta dunántúli változatához tartozó ludak valamivel kisebbek: a tojók 4,5–5,0 kg, a gúnárok 5,5–6,0 kg tömegűek, színük esetenként
enyhén tarka. Kisebb testtömegük ellenére jobb májtermelők voltak, mint az alföldi változat egyedei. A Rábaközben és a Csallóközben őshonos.
A magyar nemesített lúd fajtatisztán csekély gazdasági jelentőségű. Különböző hibridek előállítására keresztezési partnerként használják.
3.5. Lúdhibridek
A lúdhibridek jelzik, hogy a lúdfajban is lehetséges a specializálódás és a modern tenyésztési eljárások felhasználása. A következőkben a hazai és
a Magyarországon forgalmazott külföldi hibrideket ismerhetjük meg.
3.5.1. Babati májhibrid

A hibridet anyai ágon szürke landeszi, apai ágon magyar lúdvonalak felhasználásával állítják elő. Ebben a kombinációban a nőivarú utódok színe
fehér, a gúnároké pedig csaknem fehér (a szárnyakon elszórtan találhatók szürke tollak). A hibrid végtermék intenzív tömés mellett 600–700 g-os
máj előállítására képes. Élőtömege 10–12 hetes korban 4,5–5,0 kg. Tojástermelése a szürke landesziéhoz hasonló (45–50 db), termékenysége is
kifogástalan.
269
Lúdtenyésztés
3.5.2. Lippitsch húshibrid

A Lipcsei Egyetem kutatóinak irányításával, mintegy 15 éve folyó nemesítő munka eredményeképpen jött létre a kelet-németországi Lippitschben a
húshasznú hibrid. Az anyai vonal kiinduló fajtája az olasz lúd volt, míg az apai vonalé a német nemesített lúd emdenivel javított változata.
A szülőpárok és a végtermékek kiemelkedő teljesítménye mutatja, hogy speciális vonalakkal látványos genetikai előrehaladás érhető el a lúdfajban
is, és egyúttal a jövő útját is jelzik. Szaporasága 60–70 tojás/tojó, illetve 40–45 naposliba/tojó. A fehér tollazatú végtermékek élőtömege 9 hetesen 5,7
kg, 16 hetes korban 6,8 kg, takarmányértékesítésük az előbbi sorrendben 2,6, ill. 4,6. A szelekciós szempontok között különös jelentőséget kapott
a melltömeg és a tollasodás üteme. Ennek köszönhetően a végtermékek mellhús aránya 17,9%, tollhozama pedig mintegy 30%-kal meghaladja a
középnehéz fajtákét.
3.5.3. Gourmaud SI 14 májhibrid

Az INRA Lúdkutató Állomásának segítségével kialakított májhasznú hibrid nevét a családi vállalkozásról kapta. A szürke landeszi lúd eltérő irányú
szelekciójával hoztak létre egy kisebb testű, de jó szaporaságú anyai vonalat, míg az apai vonal a fajta májtermelő képességre szelektált nagytestű
változata, amelynek kialakítása folyamán a hústermelő képességet, illetve a mellkihozatalt is figyelembe veszik.
A szülőpárok teljesítménye 40–50 tojás/tojó, kiváló termékenységgel és keltethetőséggel. A végtermékek májtermelő képességét a franciaországi
igényeknek megfelelően alakították ki: átlagosan 750 g-os máj termelésére képesek, igen jó minőségben.
3.6. A lúd tenyésztésének módszerei

A lúdtenyésztésben kialakított tenyésztési módszerek – a faji sajátosságokból eredően – sok tekintetben eltérnek a tyúktenyésztésben beváltaktól.
3.6.1. A szelekciós módszerek és azok hatékonysága

2
A legegyszerűbb és legolcsóbb szelekciós módszer, a tömegszelekció azoknak a tulajdonságoknak a javítására használható, amelyek h -értéke
magas, mint a tollazat, a egyes forma- és színjegyek, valamint a kifejlettkori testtömeg.
A közepesen öröklődő tulajdonságok javítására – pl. a tojástömeg, a 8 hetes kori testtömeg – a tömegszelekció hatékonysága gyengébb. Ez esetben
tehát legalább még a szülői teljesítményt is figyelembe kell venni. Ebből következően az egyedi keltetés, a hozzá tartozó jelölés és dokumentáció
elkerülhetetlen.
2
Ezen előfeltételek még jobban érvényesek a kis h -értékű tulajdonságokra. A szaporaságra vonatkozó tenyészértékbecsléshez az ősök teljesítményei
sem adnak elegendő információt, ezért kielégítő számú testvér vagy utód vizsgálata szükséges. Ezeknek összehasonlítható feltételek között kell
felnőniük és termelniük. Irányértékként a 8 hetes időintervallum vehető az utódok kelési időpontjaként.
A csak az egyik ivarban mérhető tulajdonságok – mint a tojástermelés, a tojástömeg és a keltethetőség – tekintetében a másik ivarra vonatkozóan
a testvérek vagy az ivadékok teljesítményén alapuló családszelekcióval lehetséges a genetikai előrehaladás.
270
Lúdtenyésztés
A szelekció hatékonyságára vonatkozó legfontosabb mérce a szelekciós differencia, amelynek a növelésére megfelelő létszámú utódról kell
gondoskodni, hogy a szelekciós bázis és az erős szelekciós nyomás feltételei megteremtődjenek. A lúdfajban ez a lehetőség az alacsony
reprodukciós ráta miatt erősen korlátozott. A törzsreprodukcióra fordított idő általában 8 hét, a kelési időkülönbségekből eredő eltérések elkerülésére.
A tenyésztőüzemekben törzsenként – ami általában 4 tojóból és 1 gúnárból áll – legkevesebb 20 hím- és 20 nőivarú (ivarérett) utódra számítunk.
Továbbtenyésztésre egy gúnárt (5%-ot) és négy tojót (20%-ot) választunk ki. Minél kisebb ez az arány, azaz minél nagyobb utódlétszámból lehet
a visszapótlást biztosítani, annál magasabb a szelekciós differencia.
Mindazon tényezők tehát, amelyek a visszapótlási arányt csökkentik, vagyis a kiválasztásra rendelkezésre álló utódok számát növelik, javítják
a szelekciós intenzitást. A hímivarban erre módot ad az ivararány tágítása a mesterséges termékenyítés segítségével. További lehetőség a
törzsprodukcióra fordított idő növelése, a teljesítményadatoknak a kelési terminusok szerinti korrekciójával. Az intenzív szelekcióhoz fontos kellék a
stabil állat-egészségügyi háttér és a higiénia, hiszen a reprodukciós teljesítmény csökkenése és a betegség miatti elhullás a visszapótlási arányt oly
mértékben növelheti, hogy végül nem lehet tovább szelektálni, mert minden állatot a törzs pótlására használunk fel.
3.6.2. A tenyésztési eljárások

3.6.2.1. Fajtatiszta tenyésztés
A lúd fajtatiszta tenyésztésében speciális adottság, hogy akár 5–10 évig is tenyésztésben tartható. A szülők tenyésztése így több éven keresztül
mérhető, ellenőrizhető, az ivadékvizsgálat feltételei tehát jobbak. A kevés utód és a termelési időszak viszonylag rövid volta azonban nehezítő
tényező.
3.6.2.2. A beltenyésztés megítélése

A közeli rokontenyésztés – a tapasztalatok szerint – más baromfifajokhoz viszonyítva kevesebb kockázattal jár. Ez azonban csak viszonylagos és a
termelés színvonalától nagymértékben függ. Mivel ez utóbbi emelése a nemesítés célja, ezért a szoros rokontenyésztéssel a lúdfajban is óvatosan kell
bánni és csak a legszükségesebb mértékben szabad használni. A nagy termelőképességű családok elszaporításában vagy vonalak előállításában
a rokontenyésztés enyhébb formái nem nélkülözhetőek.
A szoros rokontenyésztés – a kísérletek alapján – megfelelő szelekció mellett három generáción keresztül nem okoz a termelési eredményekben és
az életképességben leromlást. A homozigóta vonalak létrehozása így e módszerrel feltehetően eredményesebb és gyorsabb.
3.6.2.3. Keresztezés, hibrid-előállítás

A kombinációs keresztezés jelentősége a többi húshasznú baromfifajhoz hasonló. A szaporaság és a hús-, illetve májtermelő képesség közötti negatív
korreláció kikerülésére több eltérő tulajdonságú vonalat hoznak létre. A tenyésztés alapjául specializált vonalak szolgálnak. Vonaltenyésztéssel
különösen a tojástermelő képesség, a keltethetőség és a vitalitás tekintetében érhető el sikeres genetikai előrehaladás.
A jó szaporasági mutatókkal bíró anyai partnert két vonal keresztezéséből érdemes kialakítani, mert az ebből származó utódok szaporasági mutatói
jobbak, mint a tiszta vonalba tartozó elődöké. Az így kapott anyai állományokat azután kifejezetten hús típusú vagy máj típusú apai vonallal párosítják.
271
Lúdtenyésztés
Így jön létre a hármas keresztezésű végtermék, amely a vágó-, ill. hízóalapanyagot adja. A húshasznú hibridek előállításában a háromvonalas
hibridizáció a következő séma szerint használható:
Az anyai vonalak létrehozására az olasz, a rajnamenti, a cseh és a bütykös lúd alkalmas. A fajtán belül homogén vonalak kialakításával és azok
keresztezésével növelhető a szaporaság (legalább 50–60 tojás, illetve 35 körüli naposliba tojónként, 90% feletti termékenység és 70%-ot meghaladó
keltethetőség). Figyelembe kell venni az életképességet, a fiatalkori növekedési erélyt, illetve hizlalhatóságot és a májtermelő képességet is. Ez
utóbbinak legalább közepes szinten kell alakulnia.
Az apai vonalak megválasztásakor a kifogástalan növekedési erély, illetve hízási képesség és a nagy máj a legfontosabb. A kiváló testtömeg-
gyarapodás követelményének a pomerániai lúd fehér változata, valamint az emdeni lúdfajta, illetve a belőlük kialakított vonal vagy vonalak felelnek
meg. Követelmény 8 hetes korban az 5 kg körüli testtömeg, a jó húsformák és a szaporaság tekintetében a legalább 30–40 tojás/tojó éves
tojástermelés.
A jó szaporaságú anyai vonalak és kizárólag hústermelő képességre tenyésztett apai vonal keresztezésével kombinációs hibrid állítható elő,
viszonylag kis reprodukciós ráfordítással. Ez a tenyésztési menet a következő fajták vonalkombinációival képzelhető el:
272
Lúdtenyésztés
A májhasznosítású végtermék előállításában az apai vonal kialakítására a landeszi fajta alkalmas. Követelmény a 80–90%-os ráhízási képesség és
a minimálisan 700–800 g-os májtömeg. Éves egyedi tojástermelése 30 körül legyen. A fehér színváltozat kedvezőbb lenne, mind a toll eladhatóbb
volta, mind a vágott test jobb értékesíthetősége miatt. Előnyös lenne azért is, mert a fehér színű apai vonal a húshasznosítást is lehetővé teszi, így
rugalmasabban igazodhatunk vele a piaci igényekhez.
A lúdtenyésztésben az apai vonalak nemesítésére megfelelő módszer a tömeg- és családszelekció. Az anyai partner kialakításakor a nem
rokontenyésztett vonalakkal tesztpárosításokat végeznek, és a legjobb vonalak keresztezésével hozzák létre azt a populációt, amelyik a pecsenye-
vagy a húsliba előállításában a szülőpár tojót adja.
A hibridizáció ismertetett formája a tenyésztéshez szükséges nagyszámú – legkevesebb 20 – törzs miatt nehezen realizálható, de az egyszerű
fajtakeresztezés mintája lehet. A kétvonalas hibridizáció példájaként a következő séma szolgál:
Ezen az úton a tenyészcélok erősebb specializációja és ezzel a szelekciós szempontok csökkentése lehetséges, ami kedvező a genetikai
előrehaladásra nézve. A tenyésztés menete nagyon hasonló a fajtatiszta tenyésztéshez, azzal a különbséggel, hogy a törzsprodukció mellett a
kombinálóképesség vizsgálatára egy próbakeresztezési populációt is létre kell hozni.
4. A ludak tartástechnológiáinak alapelvei

A ludak tartástechnológiáira napjainkban még az extenzív elemek túlsúlya jellemző. Ezek a hagyományos megoldások a genetikai képességeket
kevéssé képesek kihasználni. A technológiai fejlesztések eredményeként megjelentek és terjednek az intenzív módszerek, amelyekben a környezeti
feltételek jobban szabályozhatók.
4.1. A tenyészludak fölnevelése és tartása

A törzsludakat általában 4–6 éven keresztül termeltetjük, ebből adódóan új állomány létesítésekor vagy a meglevő fejlesztésekor, illetve rendszeres
pótlásakor több évre előre kell az állomány összetételét megtervezni. Hagyományos tartásuk mellett az első évben a ludak a legtöbb gazdasági
értékmérő tulajdonság tekintetében gyengébb teljesítményt nyújtanak, mint a későbbiekben; 2–3 éves korban termelnek a legjobban. Arra kell
273
Lúdtenyésztés
törekedni, hogy a törzsállomány minél nagyobb hányada a jól termelő korosztályból kerüljön ki, de legalábbis kiegyenlített legyen a kor szerinti
összetétele.
4.1.1. A tenyészludak felnevelésének alapelvei

A tenyészállatok nevelése hasonló a pecsenyeludakéhoz, az utónevelésben azonban különbség van. Nem a növekedési erély kihasználása a
cél, hanem az edzett, szilárd szervezetű, jó kondíciójú, de nem elhízott, többéves termelésre képes egyedek kialakítása és tojástermelésre való
előkészítése. A tenyészludak nevelése többféle módszerrel történhet, a következők szerint:
• Teljesen zárt, intenzív nevelés.
• Átmenet az intenzív és a félintenzív nevelés között.
• Hagyományos, félintenzív nevelés.
A teljesen zárt, intenzív tenyészlúd-nevelési módszert az egész éven át tartó egyenletes termék-előállítás, elsősorban a nyári tojástermelés érdekében
alakítottuk ki. A törzsólba áttelepítésig (33–36 hetes korig) a ludakat zártan tartjuk, világítási és takarmányozási program használatával. Ez utóbbit
szemlélteti a 10. ábra.
10. ábra - A takarmányfelvétel és a megvilágítás szabályozása a tenyészludak zárt felnevelése folyamán (Bogenfürst
1997)
274
Lúdtenyésztés
Ez a nevelési módszer is két szakaszból, az elő- és utónevelésből áll. Az ablak nélküli nevelőépületekben a fényviszonyok optimálisan beállíthatóak,
ami a későbbi tojástermelésre előnyösen hat. A ludakat nem tépik, így a felnevelésükre felhasznált takarmány is kevesebb. A takarmánykorlátozást
a 6–8. élethéttől kezdve vezetjük be, mértékét a tömeggyarapodástól tesszük függővé. A lúd szülőpárokra vonatkozóan nem alakítottak még ki
testtömeg-termelési standardot, ezért a korlátozással a genotípusra jellemző élőtömeg 80%-át célozzuk meg, heti mérések alapján. A zárt, intenzív
nevelési módszer használata akkor eredményes, ha az így felnevelt tenyészludakat a tojástermelés alatt is zártan tartjuk.
Az intenzív és a félintenzív nevelés közötti átmeneti formát is a folyamatos tojástermelés igénye hozta létre. A tenyészludak fölnevelése a teljes
kitollasodásig (8–9 hetes korig) zárt, intenzív körülmények között valósul meg, amire elsősorban az őszi, téli időszakban lehet szükség. Az állatok
ezután külterjes viszonyok közé kerülnek.
Hazánkban széles körben a félintenzív nevelési módszer terjedt el, amellyel a törzsludakat két fázisban neveljük fel. Az előnevelés naposkortól 3–5
hetes életkorig tart és technológiai feltételeit illetően a brojlercsirke neveléséhez hasonló. Ez a szakasz az egyes hasznosítási irányoktól függetlenül
azonos módon alakul. Az utónevelés általában a 29. naptól következik és extenzív körülmények között végzik, a későbbi hasznosítások szerint ekkor
már bizonyos eltérések vannak.
4.1.1.1. Előnevelés
A többnyire négy hétig tartó előnevelés célja, hogy egészséges és optimális környezeti feltételeket teremtsen a libák fölneveléséhez, továbbá
fölkészítse azokat az utónevelőn rájuk váró körülményekre. Ezért és a lúd faji sajátosságaiból adódóan már az előnevelés folyamán néhány speciális
feltételt kell kielégítenünk:
• A hőszabályozás kialakulását és az edzettséget segíti elő, ha az előnevelés folyamán kezdettől fogva a melegforrás és a teremhőmérséklet között
különbséget alakítunk ki. Erre szolgál a műanya és a csibegyűrű. Leggazdaságosabb a gázüzemű infralámpa használata.
Az előnevelés hőmérsékletigényét a 10. táblázat mutatja, a többi paraméterét a 11. táblázat foglalja össze. Hosszas várakozás után vagy megfázott
naposlibák érkezésekor a fogadási hőmérsékletet 35 °C-ra kell emelnünk.
10. táblázat - A lúd előnevelésének hőmérsékletigénye
Hőmérséklet, °C
Nap
a műanya alatt a teremben (1 m magasban)
1–3. 32–30 26
4–7. 30–28 24
8–12. 27–25 22
13–18. 24–22 18
275
Lúdtenyésztés
Hőmérséklet, °C
Nap
a műanya alatt a teremben (1 m magasban)
19–21. 21–18 18
11. táblázat - A ludak előnevelésének fontosabb tartástechnológiai paraméterei

Az előnevelési paraméter
megnevezése értéke
A megvilágítás tartama 1–5. nap 24 óra, ill. 23 óra+1 óra sötét, ezután 16 óra, ill. természetes fénytartam
A megvilágítás intenzitása 20 lux
3
A szellőztetés mértéke 5 m /óra/testtömeg-kg
Almozás Faforgács vagy 3–5 cm-es szecskázott, száraz, penészmentes búzaszalma 20–25 cm vastagon,
szükség szerint ráalmolni
Etetőtér-szükséglet 6–8 napig (a csibegyűrűk szétszedéséig) naposállat-szállító kartondoboz, oldalát körülvágva,
2–3 cm magas perem meghagyásával, 2–3 db/100 liba. Ezután fokozatos átmenettel
sertésönetető, Sós-féle önetető, köretető stb. 2–4 cm/állat lineáris etetőhossz: zöldetetőrácsból 2
cm/állat
Ivóvízellátás 6–8 napos korig 3 db 2 l-es kúpos önitató 100 libára, vagy 2 db 6 l-es kúpos önitató 100 libára.
Ezután fokozatos átmenettel fal melletti csatornás itató vagy túlfolyós önitató, 2–3 cm/lúd lineáris
itatóhossz, hátmagasságban elhelyezve, vagy 8 lúd/szopókás itatószelep
2 2 2 2
Telepítési sűrűség Az épületben – egy fázisban I. – két fázisban I. 8–10 db/m 20–25 db/m 8–10 db/m 6 db/m
2
II. a kifutón az úsztatócsatornán 14–16 db/m
• Edzőnevelés céljából a kislibákat a nevelés 3. hetétől fokozatosan extenzív viszonyokhoz kell szoktatni, ami az előnevelő épülethez kapcsolódó
kifutón valósítható meg. Erre módot ad az, hogy az önálló hőszabályozás kialakulása éppen erre az időszakra esik.
• Ha az utónevelés vízfelületen folyik, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a kislibák még az előnevelőben hozzászokjanak a vízfelülethez és
megtanulják faggyúmirigyük használatát. Ha ez nem történik meg, az utónevelőn tömegesen fulladnak vízbe az állatok, mert kenetlen tollazatuk
gyorsan elázik. A szoktatásra a kifutón elhelyezett úsztatócsatornákban kerülhet sor, ahol a vízfelület nagysága és a vízmélység fokozatosan
növelhető.
• A kislibák összebújási szokása miatt, továbbá egymás csipkedésének elkerülésére kis csoportlétszám és viszonylag alacsony telepítési sűrűség
kialakítása szükséges. Egy csoportban 200–300 vagy ennél kevesebb naposlibát tanácsos telepíteni. A kialakított csoportokat az előnevelés alatt
mindvégig ajánlatos megtartani.
276
Lúdtenyésztés
• A telepítési sűrűség megválasztásakor az előnevelés tervezett időtartamát, az átlagos testtömeget, valamint az épület felszereltségét (szigeteltség,
2
szellőzöttség stb.) kell figyelembe vennünk. Megfelelő szellőzőkapacitás mellett 20 kg/m élőtömeg nevelhető fel.
• A lúd táplálkozási sajátosságaihoz tartozik nagymértékű ivóvízigénye. Ezt a vese gyenge vízreszorpciós képessége okozza, amely különösen
fiatal korban, az első négy-öt héten kritikus. Ezért az ivóvíznek állandóan, korlátozás nélkül rendelkezésre kell állnia. Vízfogyasztása a tyúkénak
többszöröse. A fiatal lúd kéthetes koráig 0,4–0,6 l, a 15–28. napig 0,6–0,8 l, majd 8 hetes koráig 0,8–1,0 l vizet fogyaszt naponta. A jelenség hátrányos
hatása az intenzív körülmények között tartott állatok kedvezőtlen alomhigiéniájában mérhető le.
• A páratartalomra a nevelés első napjaiban nagy figyelmet kell fordítanunk. A naposlibák 80–85%-os relatív páratartalmon keltek ki. A hirtelen
száraz körülmények közé került madár légutainak nyálkahártyája kiszárad, ami utat nyithat a fertőzésnek. Az előnevelés folyamán a levegő optimális
páratartalma 60–65%. A 70% fölötti páratartalom zavarja a tollasodást.
• Az előnevelő épületet több rotációban használjuk, ezért nagy gondot kell fordítanunk a szervizperiódusra.
• Az előnevelés egy- és kétfázisos lehet. Az utóbbi esetben az időjárástól függően csak az első, ún. meleg fázisban kell fűtésről gondoskodni. Itt a
telepítési sűrűség mintegy duplájára növelhető és kisebb a fűtendő légtér. Az épület kihasználása is javul.
• Már az előnevelés folyamán megkezdjük a zöldtakarmány etetését: a kifutón célszerű eléjük tenni, etetőrácsban. Különösen a 3. hét elejétől fontos
számukra a zöldtakarmány a takarmányozási költségek csökkentésére, rostigényük kielégítésére, csipkedési hajlamuk lekötésére, ezáltal a rossz
szokások kialakulásának megelőzésére.
4.1.1.2. Utónevelés és növendéktartás
A tenyészállománynak szánt kislibák, sikeres előnevelésük esetén, jó kondícióban, edzetten, ép tollazattal kerülnek ki – átválogatásuk után
– az utónevelőre. A nyolchetes korukban esedékes újabb szelekciójukig tartó nevelési szakasz az utónevelés. A minősítés eredményeként
tenyészállománynak jelölt növendék ludak (tenyészlúd-növendék) tartása a törzsesítésig a növendéktartás periódusa. A selejteket pecsenyelúdként
értékesítjük vagy húslibának továbbhizlaljuk.
A növendék ludakat az őszi betörzsesítésig (az 5-től a 25–30. élethétig) az utónevelő szállásokon helyezzük el. Ezen időszak alatt az állatok már
nem támasztanak különösebb igényeket elhelyezésükkel szemben, így istállóra nincs szükség. Egyszerű, három oldalról zárt és fedett olcsó, helyi
anyagokból összeállított szállás, fészer jól megfelel számukra. Egy négyzetméter alapterületre 4–5 lúd számítható.
A szállás többszörös rendeltetése közül sorrendben az első: közvetlenül a kitelepítés után, a kislibák védelme rendkívüli időjárás esetén. Erre akár
az állatok 6 hetes koráig is szükség lehet. Ezen kívül árnyékolóként is szolgál, ha erre más lehetőség nincs, és végül a tolltépések helyszínét adja.
Egy, a felsorolt igényeknek megfelelő utónevelői szállást mutat be a 11. ábra.
277
Lúdtenyésztés
11. ábra - Zárható utónevelői szállás
A szállásokat lehetőleg természetes víz közelébe, kiterjedt legelőre telepítsük, ahol korábban nem tartottak baromfit. A legelő védelme céljából a
szakaszos legeltetés javasolható, ami a baromfira kifejlesztett villanypásztorral megoldható és a vadak kártétele ellen is védelmet nyújt.
4.1.1.3. Takarmányozás a nevelés alatt
A hagyományos tenyészállat-nevelésben a takarmányozás a nevelés első 8 hetében megegyezik a pecsenyeludakéval. A takarmánykorlátozás

mértéke függ az állatok kondíciójától, elhelyezésük körülményeitől, a legelőfű minőségétől és az utónevelés alatt végzett tollhasznosítástól.
Eredményeként a tenyésztésre szánt ludak takarmányfogyasztása a 8. hétig mintegy 3 kg-mal kevesebb az étvágy szerint etetettekénél. A 43.
életnaptól létfenntartó lúdtápot vagy gazdasági abrakot kapnak, a legelő hozamától függően naponta 180–220 g/lúd mennyiségben. Az állatok
testtömegét legalább kéthetente ellenőrizni kell, az adatok alapján a takarmányadag növelését, vagy csökkentését rendelhetjük el.
278
Lúdtenyésztés
A szezonális termelésre április közepe és vége között keltetett tenyésznövendék ludakat a törzsesítésig, 6–7 hetenként maximum háromszor,
megtépik. A tépés jelentős stressz, és a madarakat a fejlődésben visszafogja, amit csak mintegy hathetes túltartásukkal képesek behozni. A tépések
után megnövekvő fehérjeigényt fehérjedús takarmánnyal kell kielégíteni – különös tekintettel a kéntartalmú aminosavakra –, ezt egy hétig korlátozás
nélkül adjuk.
Az intenzíven tartott és nem tépett ludak korábbi tenyészérettséggel (36 élethét 42 helyett) és lényegesen jobb tojástermeléssel hálálják meg a
nevelés költségtöbbletét.
4.1.2. A törzsludak tartása

A növendék ludakat a törzsesítéssel törzslúddá minősítjük, hagyományos tartásban 2,5–3 hónappal (november közepén), programozott termelés
esetén 4 héttel a tojástermelés tervezett kezdete előtt.
Törzsesítéskor – a selejtezésen kívül – a végleges állománylétszámot és az ivararányt (1:3–6) alakítjuk ki, valamint a csoportnagyságot döntjük el.
A ludak állandó helyükre, a törzsólakba kerülnek, amit válogatás előtt előkészítettek.
A felnőtt ludak elhelyezésükkel szemben kevéssé igényesek. A hidegre nem érzékenyek, de a tojásminőség megóvása végett az istállót
fagymentessé kell tenni. A korszerű törzslúdólak könnyűszerkezetes, jól szigetelt épületek. Jól szellőzöttek és a fényprogram megvalósítására
alkalmasak. Zárt tartásban, a nyári tojástermeléshez hűtésükről is gondoskodnak (hűtőfal).
A törzsólhoz – hagyományos tartásban – kifutó csatlakozik. Az alomanyag tisztaságának és ezzel a tojásszennyeződés elkerülésének egyik fontos
előfeltétele a sár és a trágya lábon behordásának megakadályozása. A hazai gyakorlatban a kifutó ól előtti 8–10 m széles sávját betonburkolattal
látják el. Külföldön lécrács, műanyag taposórács vagy fémrácspadozat terjedt el. Ez utóbbi látható a 12. ábrán. A kifutó így kialakított részén helyezzük
el az önetetőket, a földes területtel való találkozásnak vonalában pedig a fürösztőcsatornát. Az épületben többnyire csak a tojófészkeket helyezzük
el, hogy az állatok – az alom kímélése céljából – minél kevesebbet tartózkodjanak benn. Az ólba nem zárjuk be őket, hacsak a fényprogram ezt nem
teszi szükségessé. A tenyészállatok elhelyezésének legfontosabb paramétereit az 12. táblázat foglalja össze.
279
Lúdtenyésztés
12. ábra - Korszerű törzslúdistálló, rácspadozatú kifutóval
12. táblázat - A törzslúdtartásban betartandó fontosabb technológiai határértékek

A paraméter
Hőmérséklet – megengedhető –4 – +30 °C
10–15 °C
– optimális
Relatív páratartalom 60–65%
3
Szellőzés – télen 0,7–0,9 m /óra/testtömeg-kg
280
Lúdtenyésztés
A paraméter
3
– nyáron 4,0 m /óra/testtömeg-kg
Csoportnagyság 200–500
2
Állománysűrűség az ólban – zárt tartásban 1 állat/m
2
2 állat/m
– kifutós tartásban
2
2 lúd/m
a kifutó szilárd burkolatú részén 2
5–6 állat/m
a fürösztőcsatorna vízfelületén
Etetőedény-szükséglet 5–6 cm lineáris etetőhossz/állat
Itatóedény-szükséglet 3 cm lineáris itatóhossz/állat vagy 3 lúd/szopókás itatószelep
Tojófészkek 60 cm széles, 60 cm mély, 75 cm magas tojófészekre 4–5 tojót
számítunk
A törzsludak teljesítményére ható, tartásukkal összefüggő legfontosabb faktorok: a fény, az állománynagyság és a telepítési sűrűség.
A hagyományos törzslúdtartásban nem használnak sem kiegészítő világítást, sem sötétítést: a ludak szaporodását a természetes fényviszonyok
irányítják. A ludak szaporodási ciklusa így erősen kötődik a természetes évszakokhoz, ezért szezonális. A tojástermelés tényleges beindulása
bizonytalan, mert általunk nem befolyásolható és hatásában előre nem jelezhető természeti tényezőktől függ. A napfényes órák száma, a hótakaró,
a köd, a hőmérséklet számottevően módosíthatja a tojástermelés kezdetét, így az január végére eshet, de akár egy hónapot is késhet.
A szezonalitás elkerülésére és általában a reproduktív szakasz irányítására szolgálnak a világítási technológiák. Ezek nélkül bizonytalan a
tojástermelés kezdete és az erre épülő tervezés, rotáció stb.
4.1.2.1. Világítási programok, a folyamatos tojástermelés

A lúd szaporodási ciklusa bármikor provokálható, ha tenyészérettek, illetve ha az idősebb állatok előző tojásrakási periódusát időben leállítottuk és
legkevesebb három hónap rendelkezésre áll a madarak pihenésére és felkészítésére.
A folyamatos tojástermelés egyik lehetősége a kelési időpontok ütemezése a tyúk- vagy pulykatenyésztésben megismert módon. A kelési időpont
lépcsőzetes eltolásával eltérő időpontban kezdődő tojásrakási periódusokat és ezáltal folyamatos keltetőtojás-ellátást kapunk. Megvalósításához
természetesen a fölnevelés folyamán az ivarérés, majd ezt követően a termelés irányítására világítási program, ehhez kapcsolódóan pedig zárt,
ablaktalan (vagy sötétíthető) épület szükséges.
281
Lúdtenyésztés
A folyamatos termelés másik lehetőségét az idősebb ludak termelésének szabályozása jelenti. Az erre szolgáló felkészítés az előző tojástermelési
periódus leállításától a következő kezdetéig tart. Ennek tartama legkevesebb 90 nap. Mesterséges vedletéssel, illetve tépéssel, valamint az állatok
szelekciójával – a rossz szervezeti szilárdságú, gyenge termelőképességű állatok kiselejtezésével – kezdődik.
Az ezt követő időszakban rövidnapszakos kezelés kezdődik. Ez 40–45 napon keresztül tart és 5 vagy 6 órás megvilágítást (5–8 lux fényintenzitással)
jelent. Az időszak leteltével a világos órák számát a tojástermelés szempontjából optimális szintre emeljük. Az átállás átmenet nélkül vagy – más
2 2
technológiák szerint – fokozatosan valósulhat meg. Ezzel egyidejűleg a fényintenzitást is növelni kell 5–8 luxról (1,5 W/m ) 20–40 luxra (4–5 W/m ).
A felkészítés utolsó szakaszában és a tojástermelés alatt használt világítási program a céljától és használata időszakától függően eltérő lehet.
Rövidebb nappalhosszúságot (napi 9 óra) használunk a hosszantartó, jó perzisztenciájú tojástermelés kialakítására. A rövid, de hatékony
tojástermelés provokálására, valamint a szaporodás természetes időszakán kívül eső termelésre hosszúnappalos megvilágítás (13–14 óra)
szükséges, mivel a tapasztalatok szerint ebben az időszakban az alacsony fénytartammal nehezebb az ovuláció kiváltása. A tojástermelés azáltal
válik hatékonnyá, hogy a hosszabb megvilágítás hatására az állomány gyorsan lendül termelésbe és éri el a csúcsot, de a termelési időszak gyorsan
véget is ér. A rövid tojástermelési szakaszok viszont sűrűbben követhetik egymást.
Az első tojás lerakása rendszerint a fénytartam növelésétől számított 3–4 héten belül várható. A felkészítés és a termelés alatti megvilágításra mutat
be egy-egy példát a 13. és a 14. ábra.
282
Lúdtenyésztés
13. ábra - Világítási program a ludak hosszú perzisztenciájú tojástermelésének kiváltására
283
Lúdtenyésztés
14. ábra - Példa a folyamatos tojástermelésre világítási programmal (Rousselot-Pailley 1974)
Más baromfifajoknál jóval erősebben hat a ludak szaporaságára az állománynagyság. Az ezzel kapcsolatos vizsgálatok szerint a csoportnagyság
százzal való növelése a tojástermelésben 2,4 tojás/tojó visszaesést okoz. Ez a tendencia 900 állatból álló csoportméretig tart, ahol a termelés
minimuma helyezkedik el. A kísérletek arra is rámutatnak, hogy a szociális stressz már 100 alatti állománylétszám mellett is felléphet. A kis
létszámú állományok elhelyezése és kezelése a gyakorlatban számos nehézséget okoz, ezért a törzslúdtartás ökonómiája dönti el az optimális
csoportlétszámot.
4.1.2.2. Takarmányozás a tojástermelés alatt

A lúd tojástermelése alatt az energia- és fehérjeszükségletet az életfenntartás és a tojástermelés táplálóanyag-igénye határozza meg. Egy átlagos,
160 g tömegű lúdtojás 19,5 g fehérjét tartalmaz és energiája mintegy 1135 kJ ME-nak felel meg. Minden tojás előállításához a nettó érték kétszeresét,
azaz 40 g emészthető nyersfehérjét és 2270 kJ ME-t kell előirányozni.
Egy 6 kg-os lúd létfenntartó és termelőszükséglete a csúcstermelés idején 3147 kJ ME és 32 g emészthető nyersfehérje, továbbá 2,6 g lizin, valamint
1,8 g metionin és cisztin. A tojástermelés alacsonyabb szintjén kisebb a táplálóanyag-igény: 10%-os intenzitásváltozással a metabolizálható energia
2,27 kJ-lal, az emészthető nyersfehérje 4 g-mal, a lizin 0,3 g-mal, a metionin és cisztin pedig 0,2 g-mal változik.
284
Lúdtenyésztés
A kiszámított szükséglet 280 g lúd tojótáppal fedezhető, amely 11,5 MJ/kg energiát és 15,5% nyersfehérjét tartalmaz. Az átlagos lúdtojás kb. 8 g
kalciumot tartalmaz. Ennek pótlására, a tyúkok 50%-os mészkihasználását alapul véve, 16 g Ca-ot kell előirányoznunk.
A tojólúd a tojástermelés megkezdése előtti időszakban az utódok fejlődéséhez szükséges biológiai hatóanyagokból testében viszonylag nagy
mennyiség raktározására képes. Megfelelő pótlás hiányában, készlete a tojástermelés alatt mégis hamar kiürül és a keltethetőség rohamosan
csökken.
4.2. Húsárutermelés
4.2.1. Pecsenyeliba-előállítás
A brojlerlúd hizlalása a zsírszegény libahús előállítását célozza és a fiatal állat intenzív növekedését használja ki. Pecsenyelibán az 56–63 napos
korig nevelt, első tollában lévő állatot értjük. Testtömege 4 kg fölötti, a tollazat ép, érett és fehér, géppel jól kopasztható, a testet 1–4 mm vastag
zsírréteg fedi, a bőr sárga.
A pecsenyelúd kétféleképpen: kétfázisú, félintenzív neveléssel, valamint teljesen zárt, intenzív módon állítható elő.
A félintenzív, kétfázisú rendszerben a ludak 3–5 hétig az előnevelőben tartózkodnak, azon alapelvek és technológia szerint, amit a törzsludak
nevelésével kapcsolatban már ismertettünk. Ezután extenzív körülmények közé az utónevelőre kerülnek, ahol további nevelésük intenzív
takarmányozással folyik.
Az utónevelés vízfelületen vagy teljesen szárazon folyhat. A természetes vagy mesterséges vizek partján történő elhelyezés előnye, hogy az állatok
mindig tiszták, tollasodásuk kedvezőbb és a nyári nagy melegben a fürdővíz lehűti a libák testét, ezáltal takarmányfogyasztásuk nem csökken.
Száraz utónevelésre a legelőn kerülhet sor, ahol a takarmány mellett ivóvízről is gondoskodunk, fürdési lehetőség nélkül. Ha legelő nem áll
rendelkezésre, fontos feladat a rendszeres zöldtakarmány-ellátás. Az utónevelés a lúdtartás igénytelen fázisa ugyan, de védelmet és árnyékot adó
építmények szükségesek hozzá. A vihar, az erős lehűlés, a hideg esőt, esetleg havat hozó szél megviseli az állatokat, és az átfázott, legyengült
libák tömeges elhullását okozhatja.
Az utónevelés optimális helyszíne a jó minőségű legelő és a vízpart, árnyékot adó fákkal, lefolyást biztosító terepszint-különbségekkel, az uralkodó
széljárástól védett helyen. Az állatok megőrzésére és védelmére kerítés, rögzített karámos vagy telepíthető villanypásztor szolgálhat. A pecsenyelúd-
utónevelés tartástechnológiai paramétereit a 13. táblázat foglalja össze.
13. táblázat - A pecsenyelúd-utónevelés főbb tartástechnológiai paraméterei

A paraméter
2
Állománysűrűség 4–5 lúd/m
285
Lúdtenyésztés
A paraméter
2
nyári szállás 7–10 lúd/m
2 2
védőtető szabad vízfelület esetén 4 m természetes kifutó és 0,2 m vízfelület jut
egy állatra
kifutó
2
1–2 m /50 állat
fürösztőcsatorna
Csoportnagyság max. 2500 állat
Hőmérséklet az utónevelés során optimális: 10–15 °C, minimum: 5 °C
Megvilágítás 14–16 óra, ill. természetes fénytartam 5–10 lux
tartama intenzitása
Takarmányozás automata vagy vályús etetők az etetőférőhely-szükséglet 4 cm/állat
Itatás vályús vagy túlfolyós itatók az itatóférőhely-szükséglet 3 cm/állat
Pecsenyelúd-előállítás intenzív, zárt rendszerben. A libahús-termelésnek ez a formája a brojlercsirke előállításának technológiáját követi, vagyis
az állatokat naposkoruktól leadásukig egyazon épületben neveljük, kifutó és úsztatócsatorna nélkül. A módszer jelentősége a szezonon kívüli
termelésben van, amikor a hideg időjárás az extenzív elhelyezést nem teszi lehetővé. Eredményei több vonatkozásban kedvezőbbek a félintenzív
megoldásénál, különösen az elhullási arány kisebb. Megvalósításához korszerű, jól felszerelt épület szükséges. Egy- és kétfázisú lehet.
2
Egyfázisos neveléskor az állomány a nevelés folyamán végig egy helyen marad. A telepítési sűrűség 2,5–3 liba/m . A kétfázisos megoldásban
négyhetes korig 7–8 kislibát helyezünk el négyzetméterenként, majd 2,5–3-ra tágítunk. Jobb épületkihasználást tesz lehetővé, a drága felszereltségű
előnevelő-kapacitásból kevesebb szükséges.
°
A hőmérsékletigény három hétig hasonló a többi rendszeréhez, a 22. naptól 18 C optimális. Fontos kérdés a csoportnagyság. Kisebb csoportokban –
3
a kísérletek szerint – a tömeggyarapodás és a tollasodás javítható. A szellőztetéshez az épületben legalább 5 m /óra/testtömeg-kg ventilátorkapacitás
beépítése szükséges. Ezt több, kisebb teljesítményű vagy szabályozható fordulatszámú ventilátor beépítésével ajánlatos elérni, mert ezáltal
a szellőztetés mindenkor a tényleges légcsere-szükségletnek megfelelően szabályozható. A világítás, az etető- és az itatóedény-szükséglet
megegyezik az elő- és utónevelésre korábban leírtakkal.
A pecsenyeludak takarmányozása. Az árutermelésnek ebben a formájában a fiatalkori nagy növekedési erély teljes kihasználására törekszünk.
Ezért az állat második fejlődési szakaszában, az utónevelés folyamán is jelentős mennyiségű energia és táplálóanyag bevitelére van szükség.
A pecsenyelúd előállításának a 14. táblázatban bemutatott, kizárólag tápokra alapozott, takarmányozási programja drága megoldás, hiszen még az
optimálisan elérhető 4,4 kg-os testtömeg mellett is 3,0 kg takarmányt használunk fel 1 kg testtömeg előállítására. A költségek csökkentésének egyik
286
Lúdtenyésztés
módja az olcsóbb takarmányok felhasználása, amelyek közül kiemelkedik a zöldtakarmány. A fiatal vágott zöld, illetve a jó minőségű legelő tetemes
keveréktakarmány megtakarítását teszi lehetővé. A zöldtakarmány kedvező étrendi hatását célszerű már az első napoktól kezdve kihasználni. A
zöldfogyasztást azonban korlátok közé kell szorítani, hogy a szükséges tápanyagokat az állat felvehesse (max. 400–450 g/nap/lúd).
14. táblázat - A pecsenyelúd-előállítás takarmányozási programja
A javasolt takarmány Takarmányszükséglet

Életkor nap
megnevezése formája az adott időszakban (kg) összesen (kg)
1–21. indító lúdtáp dercés, morzsázott, vagy 2,8 2,8
3 mm-es granulátum
22–42. nevelő lúdtáp 5 mm-es granulátum 5,1 7,9
43–63. befejező lúdtáp 5 mm-es granulátum 5,3 13,2
4.2.2. Húsliba-előállítás
Húslibán általában a 16–23 hetes állatokat értjük, amelyek háromhetes, lábon hizlalás után kerülnek a vágóhídra. Jobb paramétereket mutatnak,
mert hús-csont arányuk és értékes húsrészeik (különösen a mell) aránya kedvezőbb, mint a pecsenyelúdé, de egyúttal zsírosabbak is: 4–5 mm bőr
alatti – a termék színét meghatározó – zsírréteg képződik.
Ez a hizlalási forma a nevelés 8. hetéig azonos a pecsenyelibáéval. Ezután azonban adagolt takarmányozással jár, mert egységnyi (kg) testtömegre
vonatkoztatott tápfogyasztása egyébként nagyon magas, 7,5 kg lenne. A szigorú korlátozás, ami csak a tépések alkalmával szünetel, azt
eredményezi, hogy a 16 hetes lúd takarmányértékesítése csak 4,5 kg/kg az ezt követő intenzív szakaszig.
Fontos az állatok olcsó elhelyezése is, mivel a hizlalási idő meghosszabbítása a tartási költségeket is megnöveli. Ezért többnyire az utónevelőben
vagy a legelőn helyezzük el őket a befejező fázisig. Ez idő alatt 6–7 hetenként tépjük a ludakat. Az első tépés időpontja a fiatalkori vedlést előzi meg,
8–10 hetes korban. A tépés a tollhozamon kívül előnyösen hat az állomány tollazatának egyöntetűségére is. A tépések számától függően változik a
vágáskori életkor. Egyszeri tépéskor az állatokat a 16–17. élethéten, kétszeri és háromszori tépéskor a 23–24., illetve a 30–31. élethéten értékesítik.
A húsliba intenzív hizlalásának kezdete az utolsó tépést 3,5–4 héttel követi. A hizlalás időtartamát három hétre tervezzük. Ez idő alatt az állatokat
2
kisebb, legfeljebb 30–40–es csoportokban helyezzük el és mozgási területüket korlátozzuk. A telepítési sűrűség 4–5 lúd/m . Előnyös, ha a ludakat
hizlalórekeszbe helyezzük, amelynek padozata az alommal való takarékosság végett lécrács vagy drótháló.
A feljavítás alatt adott takarmány minőségével igazodhatunk a fogyasztói igényekhez. Ennek megfelelően hizlalhatunk kukoricával, energiaszegény
keveréktakarmánnyal vagy zabbal.
287
Lúdtenyésztés
4.3. Libamájtermelés
4.3.1. A májalapanyag fölnevelése
A májalapanyag fölnevelésének körülményei, előkészítése nagy hatással van a májtermelő képességre, a töméses hizlalás sikerére. A hasznosítási
iránynak megfelelően kell az erre a célra megválasztott fajta egyedeit fölnevelni, figyelemmel a nevelés időtartamára, technológiájára és a tömésre
való előkészítésre.
A hízóalapanyag előállításakor különbséget kell tennünk a fiatal (9–10 hetes) lúd és az idősebb (egyszer vagy többször tépett) növendék nevelése
között. Mindkét esetben a következő alapvető követelményeket állítunk a májalapanyaggal szemben: jó kondíció, megfelelő soványliba-testtömeg,
megfelelő előkészítés és kifogástalan egészségi állapot.
A fiatal hízóalapanyag előnye az idősebbhez viszonyítva, hogy tömésük könnyebb és gyorsabb, mert nem fejtenek ki nagy ellenállást vele szemben,
jobban tűrik azt. A tömésbe fogáskor nagyobb a máj tömege (átlagosan 140–150 g) és a máj szövetállománya gyorsabban erősödik, ezért ugyanazon
májtömeget rövidebb tömési idővel és kevesebb takarmány-ráfordítással érhetünk el. A májak nagysága nem kiemelkedő (600 g körüli), azonban
egységesebb és jobb minőségű. A tömési idő rövidebb, 16–18 nap, ez idő alatt 14–16 kg (száraz) kukoricát használnak fel. További előny, hogy
nagy a ráhízás, de a kihízott test kevesebb zsírt tartalmaz. Ez a hizlalási forma ugyanis a növekedés harmadik szakaszával esik egybe, amikor a
testtömeg és ezen belül is a mellhús gyarapodása elég intenzív ahhoz, hogy a ráhízásban ne csak a zsíroknak, hanem az izmoknak is szerep jusson.
A fiatal hízóalapanyag nevelési technológiája alapjaiban megegyezik a pecsenyelibáéval. Fontos az intenzív nevelés, hogy testtömege megfelelő
legyen. A rosszul fejlett, selejtes, 3,5–3,8 kg élőtömegű lúd nem bírja a töméses hízlalást, sok lesz az elhullás. A nevelés utolsó két hetében (7–8.
hét) a hangsúly a tömésre előkészítésen van (nyelőcsőtágítás és fehérjével feltöltés).
Az idősebb májalapanyag már a nagyobb testtömegből adódóan is nehezebben tömhető, emellett nagyobb ellenállást tanúsít a töméssel szemben.
Kisebb a soványliba májtömege: a tépések számával negatív összefüggést mutat (háromszori tépés esetén 100 g alá is eshet). A lassú ráhízás és
az elzsírosodás miatt a tömési idő hosszabb, 18–22 nap és a felhasznált kukorica mennyisége is több, 16–19 kg körüli. A takarmányértékesítés
kedvezőtlenebb, mert a nagyobb takarmány-felhasználással nem áll arányban a nagyobb májhozam. A máj valamivel nagyobb, de egyúttal
heterogénebb. A testtömeg gyarapodása döntő mértékben a zsírképződésen alapul, ezért az idősebb ludak töméses hizlalásakor zsírosabb testet
kapunk. A különböző korú májalapanyag a szezonalitás csökkentésének egyik lehetőségét kínálja.
Az idősebb hízóalapanyag nevelésének költségei nem lehetnek túlságosan nagyok. A fölnevelés körülményei alapjaiban megegyeznek a
tenyészállatokéival, alapelveit tekintve a következő különbségekkel:
• A megfelelő előkészítés alapja a bőséges zöldetetés, a jó legelőn való tartás. Ez a nyelőcső tágítása szempontjából előnyös. A fehérjedús
takarmányozást a tömésbe fogás előtt három héten keresztül adott előkészítő lúdtáppal oldjuk meg, ami egyúttal a gyenge kondíció feljavítására
is szolgál.
• A hízóalapanyagot a tenyésznövendékhez vagy a húslibához hasonlóan kétszer-háromszor megtépik. Tépés után legkorábban 3–4 hét múlva
fogják hízóba a ludakat, így a mintegy három hétig tartó töméssel együtt elegendő idő áll rendelkezésre a tollazat kifejlődéséhez és éréséhez.
288
Lúdtenyésztés
A napjainkban kifejlesztett intenzív tartástechnológiák lehetővé teszik a folyamatos naposliba-előállítást, ezáltal egyre jobban visszaszorul az idős
tömőalapanyag-lúd felhasználása. Erre az is ösztönzőleg hat, hogy a szürke toll iránti kereslet jelentősen csökkent.
4.3.2. A töméses hizlalás

A hízólúd elhelyezése. A töméses hizlalásra fogott lúd a melegre érzékeny, a hideget jól tűri. Hazánkban a hízólúd elhelyezésére kora őszig az
árnyékos, hűvös helyre telepített nyitott szállások szolgálnak. A hideg időjárás beálltával zárt épületben vagy a szállások téliesítésével alakítják ki a
tömés helyszínét. A hizlalószállásban középen mintegy 2 m széles folyosót találunk, innen nyílnak jobbra-balra a hizlalóbokszok. Ezekben mélyalom
2
vagy 40 cm-es lábon álló, lécpadlós padozat található. A ketrecek 1,5 m alapterületűek, bennük 10 lúd helyezhető el. Itatásra a ketrecsoron kívül
végigfutó túlfolyós önitató szolgál.
A korszerű hizlalóépületek folyamatos májtermelésre alkalmasak. Jól szigetelt, hűthető és fűthető istállók, amelyekben nyáron a beépített hűtőfal a
o °
hőmérsékletet a legnagyobb melegben is 25–26 C-ra csökkenti. Télen a fűtéssel a levegő hőmérsékletét 10–15 C-on célszerű tartani. A lúdnak
3
– a töméses hizlalás alatt felfokozott anyagcseréje miatt – rendkívül nagy a levegőcsere-szükséglete (a hizlalás végén 13–15 m /óra/ testtömeg-
kg). Ezt különleges, nagy kapacitású elszívókkal és belső keverőventilátorokkal tudjuk kielégíteni. A ludakat csoportos ketrecekben helyezik el, a
trágya a ketrecsor alatti csatornában gyűlik össze.
Takarmányozás a tömés alatt. A tömésre használt takarmány formája szerint megkülönböztetünk lágydarás, szemes kukoricára alapozott és a
kettő kombinációjával folyó hizlalást. A leghatékonyabb ez utóbbi, hiszen a nyelőcsövet a szemek nem töltik ki teljesen, a darában viszont a péppé
hígítás miatt sok a fölösleges víz.
A takarmány előkészítése a szemes kukoricával való töméskor párolásból vagy áztatásból – a kukorica emésztésének megkönnyítésére –, valamint
az adalékanyagok – általában 0,5% konyhasó, kevés zsír és vitaminpremix – hozzákeveréséből áll. A napjainkban megjelent keveréktakarmányok
(tömőtápok) a hosszadalmas előkészítést szükségtelenné teszik.
A tömőgépek. Nagy létszámú állomány töméses hizlalása csak gépekkel lehetséges. A tömőgép típusa a tömésre használt takarmány formájához
igazodik. A szemes kukoricával tömő gépek a tömőtölcsér elvén működnek. Ennek lényege, hogy egy tölcsérben forgó spirál a kukoricaszemeket a
lúd nyelőcsövébe juttatja. Gyorsabb tömést tesz lehetővé, és nem kell félni attól, hogy a szemes kukorica a ludak gégéjébe megy. Hátránya, hogy
a spirál működtetéséhez merev tömőcsőre van szükség, ami növeli a nyelőcső sérülésének kockázatát. A lágy dara felhasználásával tömő gépek
pneumatikus rendszerűek. Szerkezetük egyszerű, meghibásodási lehetőségük kicsi, emellett hajlékony, lágyabb anyagból készült tömőcsövük kíméli
az állatok nyelőcsövét.
A hidraulikus üzemű tömőgépek rendelkeznek a legtöbb előnyös tulajdonsággal. A szemes-darás keverék alacsony nedvességtartalommal is
kijuttatható, tömőcsövük lágy. Modern változataikban a takarmányadag és a kijuttatás sebessége is programozható. Önjáró kivitelben, 300 l-es
tartállyal alkalmas arra, hogy a tömőtakarmányt maga készítse elő (keverő-tömő gép).
A tömés technológiája. A tömésre nehéz konkrét technológiát adni, mert azt számos tényező (az állomány kora, kondíciója, az évszak, a takarmány
minősége, a tömőgép típusa, a tömő gyakorlottsága stb.) befolyásolja. A májliba előállításánál arra kell törekedni, hogy az állat emésztőtraktusát a
289
Lúdtenyésztés
hizlalás folyamán lehetőleg egyenletesen terheljük, a hízóba fogott lúd emésztőképességét a lehető legjobban kihasználjuk. Ez akkor érhető el, ha
a lúd nyelőcsöve a hizlalás ideje alatt sosem ürül ki, vagyis az emésztés kezdete után újabb tömés következik.
A tömés intenzitását az állatok teherbíró képességéhez igazítjuk. Ebben a tekintetben az állományok, de még az egyedek között is nagyok a
különbségek. Megfelelő intenzitásról akkor beszélhetünk, ha naponta átlagosan 1–1,2 kg (szárazon mért) kukoricát juttatunk a lúdba. Általános elv,
hogy a lehető leghamarabb el kell jutni ebbe a fázisba. Fontos azonban az adagok és a gyakoriság fokozatos növelése, a nyelőcső gyors és minél
erőteljesebb tágítása. Így jutunk el – a jelenlegi gyakorlat szerint – az első napok kétszeri, háromszori tömésétől a 6–8-szori tömésig, ami éjjel-
nappali megfeszített és gondos munkát jelent.
A ludak tömésre előkészítésének és töméses hizlalásának korszerű – jelenleg kifejlesztés alatt álló – technológiája szerint a hangsúly az előkészítésen
van. A szakaszos etetés speciális módszerével a ludat olyan sikeresen előkészíthetjük (előtömés), hogy a tömés lényegesen egyszerűbb és rövidebb
lehet (napi kétszeri tömés, 15 napig).
290
5. fejezet - Kacsatenyésztés
1. A kacsatartás és -tenyésztés gazdasági jelentősége
Világszerte két kacsafaj – a házikacsa és a pézsmaréce –, valamint hibridjük, az ún. mulard hasznosításával foglalkoznak. Nagyfokú
igénytelenségüknek és kiváló alkalmazkodó képességüknek köszönhetően szinte az egész Földön – a szélsőséges klímájú vidékeket kivéve –
foglalkoznak kacsatartással, kacsatenyésztéssel.
1.1. A kacsatartás és -tenyésztés jelentősége és helyzete a világon

A három kacsatípus hús-, étkezésitojás- és májtermelésre szolgál világszerte, emellett tolluk is értékes termék. A kacsaláb és a kacsanyelv a Távol-
Keleten delikát élelmiszernek számít.
A kacsahús magas, 20%-ot meghaladó fehérjetartalmú, kedvező aminosav-összetételű termék. Maga az izomzat nem kifejezetten zsíros (mintegy
2%), a házikacsa bőre alá azonban tetemes zsírréteg rakódik. Tenyésztési eljárásokkal csökkentették a házikacsa testének zsírtartalmát a húsarány
javára, különleges íze ugyanakkor megmaradt.
A pézsmaréce vörös, vadas jellegű húsa miatt keresett, a mulardkacsa tetszetősen márványozott izomzata pedig különleges csemege. E két termék
sok tekintetben eltér a házikacsától, a test alacsonyabb zsírtartalmában és a húsminőségben különösen.
A kacsatojás századunk 20-as éveiben még Európában is a kacsa egyik fő termékének számított, ami a faj kiváló tojástermelő képességének
tulajdonítható. A paratífuszos eseteknek a 30-as években tapasztalható halmozódása a kacsatojás fogyasztásának fokozatos korlátozásához, majd
a II. világháborút követően a teljes betiltásához vezetett.
Kelet- és Délkelet-Ázsia országainak többségében az étkezési tojás iránti igényt ma is főleg kacsatojással fedezik; a kacsapopuláció feltehetően
60%-a tojástermelésre szolgál. A tojásokat elsősorban feldolgozott (főzött, sózott) formában használják fel.
A kacsamáj – a kihizlalt pézsmaréce és mulard mája – a májpástétomok kedvelt alapanyaga, mert könnyebben és olcsóbban állítható elő, mint a
lúdmáj. A három májtermelő madár közül a pézsmaréce mája a legkevésbé értékes. A mulardkacsa májtermelő képessége alig marad el a lúdétól,
gazdaságosság tekintetében pedig felülmúlja azt. A kacsamájtermelők köre néhány országra (elsősorban Franciaországra) szűkül, közöttük van
Magyarország is.
A kacsatoll a lúdtollnál kisebb értékű, de keresett termék. A lúdhoz hasonlóan az élő állat tépett tolla és a vágáskor kopasztott toll adja a terméket.
Egy kifejlett kacsa mintegy 60–80 g – ágynemű töltésére alkalmas – tollat ad.
A kacsa gazdasági jelentőségét tovább növelik kedvező biológiai sajátosságai: nagy fiatalkori növekedési erélye, kiváló takarmánykereső képessége,
az olcsó takarmányok jó hasznosítása, nagyfokú igénytelensége, a környezeti feltételekhez és a tartásmódokhoz való jó alkalmazkodó képessége,
291
Kacsatenyésztés
kitűnő ellenálló képessége, valamint jó szaporasága. Hátrányként (a tyúkfajjal szemben) gyengébb takarmányértékesítése, hosszabb keltetési ideje
és a szűkebb ivararány említhető meg, ebből adódóan a termelési költségek magasabbak.
A világ kacsaállománya 1971 és 1981 között több mint 50%-kal emelkedett. Délkelet-Ázsiában, ahol a legtöbb kacsa található, a növekedés évi üteme
az utóbbi 10–15 évben átlagosan 5% volt, de egyes helyeken elérte a 10–15%-ot is. Néhány afrikai országban és Latin-Amerikában is viszonylag
sok kacsát tartanak. A világ kacsaállományának becslések szerint 75–80%-a, mintegy 480 millió madár Kelet- és Délkelet-Ázsiában található.
Ázsia fejlődő országaiban a kacsa különleges gazdasági helyzetben van, mert étkezési tojásként és húsforrásként a többi baromfifajhoz képest a
jelentősége nagyobb. A kacsahús és a kacsatojás az ottani lakosság élelmezésében sokkal fontosabb szerepet tölt be, mint Európában vagy Észak-
Amerikában.
Délkelet-Ázsiában a növénytermelés és az állatitermék-előállítás helyi formáihoz szorosan integrálódva, a kacsatartás sajátságos, extenzív
módszerei alakultak ki. A több évszázada uralkodó tartási rendszer lényege a falkában vándoroltatás. Ennek értelmében az őshonos kacsafajtákat
generációkon át arra a képességre szelektálták, hogy táplálékuk legnagyobb részét a learatott rizsföldeken, mocsarakban, csatornákban gyűjtsék
össze. Sok országban elterjedt a kacsa- és haltermelés kombinációja is, amely az előbbi formához hasonló elveken alapul.
A fentiek alapján érthető, hogy Földünk e régiójában sajátságos a kacsaállomány összetétele is. A jó élelemkereső és kitűnő gyaloglóképességű,
ún. pingvin típusú, felegyenesedő testtartású kacsafajták játsszák a fő szerepet (ld. futókacsák). A világ, az egyes földrészek és a vezető szerepet
játszó ázsiai országok kacsatermeléséről ad áttekintést az 1. táblázat.
1. táblázat - A világ és néhány fontosabb ázsiai ország kacsatermelésének alakulása (Forrás:WATT Statistical
Yearbook 1996)
Világrészek és országok Kacsahústermelés 1995-ben (t)
A világ összesen 2 229 350
Afrika 54 045
Észak- és Közép-Amerika 71 380
Dél-Amerika 31 744
Ázsia 1 783 860
Európa 282 959
Óceánia (Ausztrália) 5 362
Kína 1 526 000
Thaiföld 85 500
Vietnam 38 400
Malajzia 38 200
292
Kacsatenyésztés
Világrészek és országok Kacsahústermelés 1995-ben (t)

Fülöp-szk. 20 400
Banglades 16 200
Burma 16 010
Indonézia 12 123
A fejlett országokban a kacsa, bár kedvelt termék, háttérbe szorul a tyúkhoz vagy a pulykához képest. A kacsát elsősorban hústermelésre
hasznosítják, kevésbé állati eredetű fehérjeforrás volta, inkább gasztronómiai különlegessége miatt. Néhány európai országban májtermelésre
szolgál, étkezési tojást viszont egyikben sem ad. A kacsatartás sajátságos félintenzív vagy intenzív formái terjedtek el, amelyek teljesen eltérnek
a fejlődő országokéitól.
Európa kacsatermeléséről a 2. táblázat ad tájékoztatást. A kacsatermékek európai piaca határozottan magas minőségi követelményeket támaszt. A
hagyományos kacsafogyasztás a német nyelvterületre koncentrálódik, de kacsából a franciák is figyelemre méltóan sokat esznek; igényük évente
mintegy 5%-kal emelkedik (jelenleg évi 2 kg/fő). A hústermelésben Franciaország vezet, a Közös Piachoz tartozó országok teljes évi produktumának
mintegy 60%-át adja.
2. táblázat - A kacsahús termelésének alakulása Európa kiemelt országaiban (Catella 1990, a WATT Statistical
Yearbook 1996 és a Baromfi Termék Tanács adatai)
A vágókacsa mennyisége (ezer t)
Országok
1980 1986 1990 1995
Franciaország 48,2 80,0 110,1 175,0
Németország 17,0 22,0 21,0 32,0
Olaszország 11,5 11,5 12,0 12,0
Hollandia 4,8 7,0 7,0 7,5
Egyesült Kir. 15,5 18,4 21,0 28,0
Dánia 4,6 4,8 6,0 4,2
Lengyelország – – – 17,0
Magyarország 19,2 18,8 15,2 34,0
Franciaországban és Olaszországban a pézsmarécén és a mulardkacsán alapul a kacsahústermelés (a pekingi kacsa csak igen kis arányban vesz
részt benne), a többi európai országban pedig fordított a helyzet. Mindkét termékcsoportban gyors növekedést mutat a friss és a darabolt áru iránti
kereslet.
293
Kacsatenyésztés
Jelentős és stabil piacot képvisel a mulardkacsa és a pézsmaréce töméses hizlalásán alapuló kacsamájtermelés is. Franciaországban az utóbbi
években a német piaci igényekre reagálva a mulard pecsenyekacsa előállítását is megkezdték. Különleges húsminőségével ez új és perspektivikus
termék, egyúttal jó példa napjaink piacbővítési lehetőségeire.
1.2. A kacsatenyésztés hazai jelentősége

A Római Birodalom idejéből származó több hazai lelet arra utal, hogy a tőkés réce háziasításával Pannóniában is foglalkoztak. Feltételezhető, hogy
a domesztikáció nagyon korai fázisába jutottak el, amikor a madarak a vadságukat és a repülőképességüket még nem veszítették el.
Az ágazat jelentőségét hosszú ideig meghatározta, hogy a kacsa kitűnően hasznosította a hazánkban bőségesen rendelkezésre álló abszolút
legelőket, tocsogókat. Nálunk is létrejött az erre a célra megfelelő parlagi fajta. Az ebből kialakított magyar nemesített kacsára a pekingi fajta volt a
legnagyobb hatással. A magyar fajta napjainkra elveszítette a jelentőségét.
A század eleji kacsatartásunkra a teljes extenzivitás volt a jellemző. A falvak és a tanyák környékén lévő vizes területeken az állatok úgyszólván
ingyen felnőttek. Ősszel töméses hizlalásra fogták őket: jó minőségű húst, zsírt, nemritkán még nagy májat is produkáltak.
Kacsaállományunk a II. világháborút követően jelentősen megcsappant. A nagyüzemi kacsatermelés kialakulása a hasznosítás formáját egyetlen
termékre, a pecsenyekacsára szűkítette. Az 50-es években a fiatal, 52 napos, kb. 2,5 kg tömegű termék nagy részét halgazdaságokban állították
elő. Ebben az időben a halastavi pecsenyekacsa-nevelésnek jelentős szerepe volt Magyarországon.
A hazai kacsatenyésztésben a Cherry Valley hibrid importja hozott először fordulatot a 70-es évek elején. Az angol hibrid és a vele meghonosodó
intenzív technológia jelentősen megváltoztatta kacsatermelésünk hatékonyságát, a genotípus fokozatosan meghatározóvá vált. Új szakaszt
nyitott a kacsatermelésben a mulard, majd a pézsmaréce szülőpároknak a 80-as években Franciaországból történő behozatala. Mindkét típus
hasznosításában a májtermelés uralkodik.
Kacsatermelésünkben ma is meghatározó termék a pecsenyekacsa. Megfelelő genotípusokkal (főleg a külföldről származó hibridekkel) rendelkezünk
ahhoz, hogy az európai piac minőségi igényeit kielégítsük. A pecsenyekacsa felvásárolt mennyisége több éven keresztül 20 ezer–22 ezer tonna volt,
majd a 80-as évek végére 25 ezer–26 ezer tonnára emelkedett. A rendszerváltást követően termelésünk jelentősen visszaesett, napjainkra pedig
a 3. táblázatban szemléltetett helyzet alakult ki.
3. táblázat - A hazai kacsaágazat felvásárlási adatai és főbb mutatói (a Baromfi Termék Tanács adatai)
A pecsenyekacsa- és májkacsaágazat
Felvásárlási
pecsenyekacsa pézsmaréce mulardkacsa
adatok és mutatók
1996 1997 1996 1997 1996 1997
Felvásárlás (ezer 7 229 7 989 753 1 050 690 1 371
db)
294
Kacsatenyésztés
A pecsenyekacsa- és májkacsaágazat
Felvásárlási
pecsenyekacsa pézsmaréce mulardkacsa
adatok és mutatók
1996 1997 1996 1997 1996 1997
(t) 20 998 24 361 4029 5 211 3 647 7 557
Szaporasági 150–170 185–190 (2 ciklus) 150

mutatók
80–95 75–80 35–50
– tojástermelés (db/
tojó) 72,4 65,2 29,2
– napos szaporulat
(db/tojó)
– keltethetőség (%)
Hizlalási mutatók 3,0 5,3 5,4
– átlagtömeg a 48–50 70–80 + 14–19 nap tömés 84–93 + 14–15 nap tömés
nevelés, ill. a tömés
végén (kg/db) 3,0–3,3 5+a tömés alatt 6–8 5+a tömés alatt 6–8
– hizlalási idő (nap) 4–5
–
takarmányértékesítés
– elhullás (%)
Májtermelés* 417,8 743,5
összesen (t) 351,1 351,8
átlagtömeg (g/db)
* pézsmaréce- és mulardkacsa-májtermelés együtt
Pecsenyekacsából jelentékeny mennyiséget exportálunk – egyes években a vágott, feldolgozott mennyiség 60%-át – az európai országokba,
elsősorban Németországba és Ausztriába. Keresettségét a természetszerű körülmények között nevelt kacsa kedvező ízének is köszönheti.
295
Kacsatenyésztés
A kacsamájtermeléssel párhuzamosan jelent meg a hízott kacsa, amelynek alapanyaga a mulardkacsa és a pézsmaréce. A hízott lúdhoz képest
számottevően alacsonyabb a test zsírtartalma, ennek köszönhetően a piaci megítélése is kedvezőbb.
A legutóbbi felmérések szerint az ellenőrzött hazai kacsatörzsállomány 167 ezer, az éves naposkacsa-szaporulat 12 millió körül alakul.
2. A kacsa biológiai sajátosságai

2.1. A kacsa származása és háziasítása
A házikacsa a tőkés récétől (Anas platyrhynchos L.), míg a pézsmaréce a vad pézsmarécétől (Cairina moschata Ph.) származik. E két madárfaj
elterjedési területe és így háziasításának helyszíne is gyökeresen eltér.
A tőkés réce minden bizonnyal a háziasított forma egyetlen őse, bár a házikacsa kialakulásával kapcsolatban két másik faj (az Anas rubripes és az
Anas poecilorhyncha) esetleges szerepe is felmerül a kutatókban.
A tőkés récéhez hét alfaj sorolható, melyek közül a tulajdonképpeni tőkés récét (Anas platyrhynchos platyrhynchos L.) tekintjük a háziasított forma
ősének. Ez az alfaj Földünknek szinte az egész északi féltekén elterjedt. Ennek megfelelően a tőkés récét a Föld több, egymástól távol eső
területén háziasították. Először Kelet- (Kína) és Délkelet-Ázsiában, később Elő-Ázsiában (Mezopotámia), valamint Közép- és Dél-Európában. Ennek
következménye két eltérő típusának a kialakulása: a parlagi típus, amely formájában és tartásában a tőkés récére hasonlít és a pingvin típus,
jellegzetesen felegyenesedő testtartásával, amely Délkelet-Ázsiában jött létre.
A domesztikáció fő centrumának Dk-Ázsia tekinthető, annak nagyrészt a trópusi, szubtrópusi régióiban valósult meg – vizekben, vízfolyásokban,
tavakban gazdag, mocsaras vidékeken, a rizstermesztés zónájában –, a kacsa természetes kötődésének helyszínein.
A házikacsa legrégebbi ábrázolásai az időszámításunk előtt 2000 körüli időből származnak Kínából, ahol már ekkor sikeresen tenyésztették és
mesterséges keltetésükkel is foglalkoztak. Az ókori Egyiptomban a vonuló récéket csapóhálóval fogták össze, majd baromfiudvarokon hizlalták.
A tőkés réce – eltérően a lúdtól és a pézsmarécétől – a háziasítás következtében számottevően megváltozott. A testtömeg, a testarányok, a szervek,
több anatómiai és fiziológiai jellemvonás tekintetében határozott eltérés alakult ki a házikacsa és kiinduló alakja között. További jellegzetesség, hogy
a háziasított forma testtömege, alakja, tollazatának színe és mintázata igen nagy változatosságot mutat.
A pézsmaréce a fényrécék nemzetségének (Cairinini) tagja. A tőkés récével csak távoli rokonságban áll, amennyiben ugyanazon családhoz tartoznak.
Őse elsősorban Közép- és Dél-Amerika trópusi területein elterjedt. Háziasítása a mexikói, perui, kolumbiai és brazíliai indiánok között már a
Kolumbusz előtti időben megtörtént. A spanyol konkvisztádorok hozták magukkal Európába, először 1514-ben. Itt azután gyorsan elterjedt, majd
továbbkerült Afrikába és Ázsiába.
296
Kacsatenyésztés
2.1.1. A kor, az ivar és a hasznosítás szerinti elnevezések a kacsafajokban

A kacsa a kifejlett, ivarérett állatot jelöli. A tőkés récétől származó faj egyedeit közönséges vagy házikacsának, illetve egyszerűen kacsának, ritkábban
récének nevezzük. A vadon élő pézsmaréce háziasított formáját pézsmakacsának vagy pézsmarécének hívjuk. A mulard vagy mulardkacsa olyan
fajhibrid, amely a tojó házikacsa és a gácsér pézsmaréce keresztezéséből származik. A megnevezés francia, magyar megfelelője nem született (az
öszvérhez hasonló előállítása miatt az öszvérkacsa lehetne).
A kacsa elnevezés – kiegészítő jelző nélkül – általában a közönséges vagy házikacsára vonatkozik. A Cairina moschata eltérő fajba tartozását a
kacsa szó szinonimájával, a récével célszerű érzékeltetni. Magyarországon a pézsmarécét – a faj francia eredetére utalva – általánosan barbari
kacsának is nevezik, amit csak azért helyteleníthetünk, mert számos szép magyar elnevezését ismerjük (néma kacsa, török kacsa, szemölcsös
kacsa, repülő kacsa stb.).
A nőivarú kacsát tojónak, a hímivarút gácsérnak hívjuk.
Naposkacsa a kelés után megszáradt, 48 óránál nem idősebb, még nem etetett állat. Szabványban előírt minimális testtömege 40 g.
Kiskacsa vagy előnevelt kacsa a nevelésre kihelyezett, általában 3 hetes kacsa.
Pecsenyekacsa a fiatal, első tollában lévő, sütésre alkalmas kacsa. Tollazata fehér, vágási életkora 45–50 nap, kívánatos testtömege – a piaci
igényektől függően – 2,2–3,5 kg között mozog. A pecsenye-pézsmaréce tojók általában 9–10 hetes korban 2,4–2,7 kg-os, míg a gácsérok 12 hetesen
4,5–4,8 kg élőtömeggel vághatók. A pecsenye-mulardkacsa 10 és 13 hetes kor között vágóérett, élőtömege ekkor 3,5–4,4 kg (életkor és ivar szerinti
eltérésekkel).
Növendék kacsa a nyolchetes kort meghaladó, az első vedlést megkezdő állat. A továbbtenyésztésre szánt ún. törzspótlás- vagy tenyészutánpótlás-
kacsákat értjük az elnevezés alatt.
Törzskacsa vagy tenyészkacsa a továbbtenyésztésre kiválasztott madár, csoportjuk a törzsállományt alkotja.
Hízott kacsa a töméssel hizlalt – ma már többnyire májhasznú – madár. Az erre a célra nevelt állatot májalapanyag-, tömőalapanyag- vagy
soványkacsa névvel illetjük.
2.2. A kacsa testalakulásának és szervezetének fontosabb jellegzetességei

A gazdaságilag fontos víziszárnyas fajok közül a házikacsa kötődik a legjobban a vízhez, vízközelhez. Testének felépítése, tollazata a vízi életmódhoz
alkalmazkodott. A lúddal szemben szívesen és sokat tartózkodik a vízen, amely számára táplálékforrásként is szolgál. Fejlett úszóhártyái, dús, tömött,
át nem ázó tollazata jó úszóvá és bukóvá teszi a kacsát. A fej apró tollakkal sűrűn borított, a csőr alsó és felső kávája laposan szétterülő; a benne
lévő szaruredők elősegítik a táplálék kiválogatását, kiszűrését a vízből. A hideg víz elviselését a bőr alatti kötőszövetben raktározott zsír hőszigetelő
hatása is megkönnyíti, másrészt ez a zsírréteg a költözés idejére a tartalék táplálóanyag szerepét is betölti. A kacsa zsírosodásra való hajlama tehát
az életmódjára is visszavezethető.
297
Kacsatenyésztés
A küllem szakszerű elbírálása a kacsatenyésztésben is fontos, hiszen a kacsa fő hasznosítása a hústermelés, amely a küllemből, a testformákból
aránylag megbízhatóan megítélhető. Másrészt a termelésben szilárd szervezetű, küllemi hibáktól mentes egyedekre van szükség. A kacsa testtájait
és tollazatát mutatja be az 1. ábra.
1. ábra - A kacsa testtájai és tollazata
A kacsatest eredetileg a repülés szolgálatának megfelelően alakult ki. Erre utal csontozatának jellegzetesen üreges rendszere, amely alacsony
sűrűségét eredményezi. A hosszú mellcsont, a kiálló mellcsonti taréj az erős mellizomzat megtapadását teszi lehetővé.
A kacsa vázizomzata nagy rostsűrűségével és feszes illeszkedésével tűnik ki. Repülő- vagy gyaloglóképességének megfelelően a mellizomzat vagy
a medenceöv (a felső- és alsócomb) izomzata vált fejlettebbé.
298
Kacsatenyésztés
A kacsa testét takaró bőr és tollazat védő, hőszabályozó, raktározó és érzékelő funkciót lát el. A hideg elleni védelemre különösen a mell- és a
hastájéki bőr alatti kötőszövetben deponálódik sok zsír.
A kacsa viszonylag puha csőre idegvégződésekkel, érzékelő testecskékkel gazdagon ellátott hártyával bélelt. Belül a fogakra emlékeztető
szarulamellák, kívül pedig a felső csőrkáván fellelhető szaruköröm vagy csőrbab tekinthető faji sajátosságnak.
A hallójáratban található kicsiny faggyúmirigyeknél nagyobb jelentőségű az utolsó farkcsigolyán elhelyezkedő, mogyoró nagyságú fartőmirigy. Négy
kivezető csatornája van, amelyek egy csecsbimbó formájú kiemelkedésbe, a fartőbimbóba torkollanak. A kacsa a mirigy olajszerű váladékával
keni a tollazatát, ezáltal annak lágyságát, fényességét és víztaszító képességét biztosítja. A fartőmirigy emellett a B-limfociták differenciálódásának
helyszíne, tehát a fertőzések elleni védelemben is szerepet játszik.
A kacsák tollazata testtömegük mintegy 4,5–6,0%-át teszi ki. Szerepe és jellemzői a ludakéhoz nagyon hasonló, az eltérésekről is a lúdfajjal
kapcsolatosan olvashatunk. A színes kacsafajták legtöbbjének tollruhájában ivari dimorfizmus fedezhető fel. A gácsérok a tojóknál feltűnőbbek és
színesebbek, esetenként nagyon szép dísztollakat találunk rajtuk.
A kacsa érzékszervei közül a szem és a fül játszik fontos szerepet, míg a szaglás, az ízlelés és a tapintás kisebb jelentőségű. Látása nagyon jól
fejlett. A táplálékot először optikailag ítéli meg, amikor a fogyasztható – a csőrnagyságnak és a garatszélességnek megfelelő – méret felől dönt.
A kacsa igényének – a szemes takarmány dimenzióit illetően – a kukorica felel meg a legjobban. A gabonafélék között a kedveltségi sorrend a
következő: kukorica>búza=árpa>zab>rozs. A takarmány további, tapintással felfogott tulajdonsága a nedvességtartalom, vonzódásuk a lágyeleség
iránt közismert.
A kacsa ízlelése kevésbé fejlett, mert a felvett takarmányt nem rágja meg, hanem gyorsan lenyeli, így a szájüregében az ízek érzékelésére csekély
lehetőség van. Ennek ellenére több ízérzékelő bimbó található a kacsa szájüregében, mint a tyúkéban. Az édes, a savanyú, a sós és a keserű íz
megkülönböztetésére képes. A szilárd táplálék ki- és átszűrését a szarulamellák és a nyelv együttes munkája teszi lehetővé. A kacsa a nyelvét
visszahúzza és előretolja (az injekciós fecskendőhöz hasonlóan), miáltal csőre először megtelik, majd a lemezkéken át a folyadékot kinyomja. A
bennmaradt szilárd táplálék a nyelőcsőbe jut.
A vesék gyenge vízreszorpciós képessége nagymértékű vízfogyasztást és a bélsárban nagyobb vizeletarányt eredményez.
A gácsér nemi szervei közül jellegzetes a spirálisan csavarodott párzószerv, a phallus protrudens. Ez mindhárom víziszárnyas fajban hasonló
kinézetű és funkciójú. Mesterséges spermavétellel a gácsértól 0,2–1,2 ml ondó nyerhető, melynek koncentrációja mintegy 1–4 milliárd spermasejt
milliliterenként.
A kacsatojó nemi szerveinek egyik sajátossága, hogy a petevető (oviductus) általában rövidebb, mint a hasonló hasznosítású tyúké, az ivarilag aktív
kacsánál genotípustól függően 45 és 80 cm között alakul.
Az ivar felismerését másodlagos bélyegek segítik. A házikacsa gácsér teste erősebb felépítésű, nehezebb, csőre kissé hosszabb és szélesebb,
mint a tojóé. A fehér fajtáknál azonban nehéz lenne az ivari hovatartozást ilyen alapon megállapítani, különösen a szelekció szempontjából egyik
legkritikusabb (7–8 hetes) életkorban. Szerencsére a kacsáknál a két ivar hangja az életkor 5–6. hetétől oly markánsan elkülönül egymástól, hogy
299
Kacsatenyésztés
megkülönböztetésük ennek segítségével gyorsan és teljes biztonsággal lehetséges. A tojók erőteljes, hápogó hangot adnak, míg a gácsérok némák,
illetve halk susogást hallatnak. A felnőtt gácsérok jellegzetes ismertetőjegye a fiatalkori vedlést követően a farkukon kifejlődő tolltincs, a színes fajták
legtöbbjénél pedig a díszes tollruha.
Az ivarmeghatározás további lehetősége a kloákavizsgálat. A gúnárhoz hasonlóan a gácsér is jól fejlett, kitűrhető ivarszervvel rendelkezik,
meghatározása egyezik a lúdfajjal kapcsolatban leírtakkal.
A pézsmarécék számos küllemi és életmódbeli eltérést mutatnak a házikacsáktól. Testük hosszan elnyúlt, arcuk a csőrüktől a szemük környékig
csu-pasz, szemölcsöket találunk rajta, a csőr és a homlok találkozásánál homlokbütyök dudorodik ki. Eredetileg halászó, magasban fészkelő
életmódjuknak megfelelően megőrizték erős, hegyes, ívelt karmaikat és repülőképességüket. Ezáltal a fán kúszásra is képesek. Csaknem teljesen
hangtalanok, innen ered egyik elnevezésük is. A pézsmarécék igen nagymértékű ivari dimorfizmust mutatnak, az eredeti populációkban a tojók
testtömege nem haladja meg a gácsérok tömegének 60%-át. Szelektált állományokban ez az arány az 50%-hoz közelít. A tőkés réce monogám
jellegével szemben áll a pézsmaréce poligám hajlama.
2.3. A kacsa genetikai sajátosságai

Mindkét kacsafajnak 40 kromoszómapárja van, melyből egy az ivarátöröklést hordozza. A pézsmaréce 1. és 4. kromoszómája mutat morfológiai
eltéréseket a házikacsáétól.
2.3.1. A fontosabb kvalitatív tulajdonságok öröklődése

2.3.1.1. Az ivari kromoszómákhoz kötött tulajdonságok öröklődése
A tőkés récétől származó genotípusokban három színfaktor kötődik az ivari kromoszómához: a D és d allélpár (a nem barna tollszín és a feketét
sötétbarnára világosító, recesszív faktor), a Bu és bu allélpár (az orpingtonsárga tollszín és az azt világosító faktor), valamint a G és g allélpár (a
kék tollszín és a fekete színképzést nem gátló faktor).
A pézsmaréce esetében a csokoládé színt kiváltó génről (ch) tudjuk, hogy ivarhoz kötötten öröklődik. A tollszín öröklődésében szerepet játszó többi
gén mindkét kacsafajban autoszomális.
Autosex típusra a kacsafajokban nincs példánk, a naposkorban szín szerint szexálható kombinációra azonban igen. A halvány barnássárga orpington
gácsér és a khaki-campbell tojó párosításából származó hímivarú utódok naposkorban sötétebb pihéjűek, csőrük, lábuk, szárnyuk sötétebb, mint a
nőivarban. A színbeli eltérés később is megmarad.
2.3.1.2. A toll színének öröklődése

A házikacsa tollazatának színére ható fontosabb gének a következők:
R d
A vadas vagy tőkésréce-jelleget kialakító allélsorozat a korlátozottan vadszínű (M ), a vadszínű (M) és a sötét vadszínű (m ).
300
Kacsatenyésztés
A pigmentképző faktor a kacsafajban is a domináns C gén. Recesszív allélpárja, a c a mindenkori pigmentképződést gátolja, és homozigóta állapotban
fehér tollazatot eredményez. A színes fajták tehát CC vagy Cc genotípusúak, a fehérek ezzel szemben minden esetben cc.
A fekete pigmentmezőket kiterjesztő faktor, az E gén a tollazat fekete színét váltja ki, a vadas mintázatot is eltakarja. Ez utóbbi megjelenését recesszív
allélpárja (ee) homozigóta formában és a C faktor jelenlétében megengedi.
A kék tollazat létrejöttében a domináns, ivarhoz kötött G gén játszik fő szerepet, a C és az E faktorok jelenlétében.
Három hígító (világosító) gén ismert a házikacsáknál: a kék hígító (Bl), a barna hígító (d) és a barnássárga hígító (bu).
Házikacsa fajtáink gyakoribb színkombinációi az alábbi genotípusnak felelnek meg:
vadas szín Cc ee gg DD
fekete: CC EE gg DD
kék: CC EE GG DD
khakiszín: CC ee gg dd
orpingtonsárga: CC ee GG dd bu bu
fehér: cc
A pézsmaréce tollazatának változatos színét és mintázatát tíz gén, illetve ezek kombinációi hozzák létre. A vad pézsmarécén a tollruha barnásfekete,
a kifejlett egyedeken zöldes vagy bíbor fénnyel. Az arci szemölcsök sokkal kevésbé kifejezettek és feltűnőek, mint a háziasított változaton. A szárnyon
az életkor előrehaladtával egyre terjedő fehér folt jelenik meg. A fontosabb gének a következők:
A sötétbarna-feketés (atipico) színt hordozó recesszív gén (a), a sávozottságot előidéző faktor (b), a barna-hullámos mintázatért (br) és a
csokoládébarna (ch) változat kialakulásáért felelős gén.
A pézsmarécéknél is három világosító (hígító) gén ismert: a kék hígító (N), a levendula (l) és a szépia (f).
Három fehér forma létezik a pézsmarécéknél: a tiszta fehér (P), a Duclair tarka (d) és a fehér fejű (C).
A pézsmarécék fontosabb színösszetételeinek genotípusa:
vadszínű, fekete: cc NN PP
fehér fejű: Cc NN PP
sötétkék: cc Nn PP
gyöngyszürke: cc nn PP
301
Kacsatenyésztés
fehér: pp
barna: PP NN ff
fekete, fehér csíkokkal: cc NN PP bb
A házikacsa és a pézsmaréce reciprok párosítása egymástól nagyon eltérő eredményt ad. A házikacsa gácsér és a pézsmaréce tojó nőivarú utódai
kisebbek, mint a hímivarúak, fejükön nincs szemölcs, jó tojástermelők, tojásaik azonban kicsik és terméketlenek.
A fordított párosítás eredménye – a széles körben hasznosított mulard – teljesen steril. A fehér pézsmarécék színét biztosító P gén nem homológ a
recesszív fehérrel (c) a házikacsában, aminek következtében a mulardok nem teljesen fehérek, bár mindkét szülő az volt. Az utódok színe alapján
végzett szelekcióval ezt a problémát is megoldották.
2.3.1.3. Formai jegyek, örökletes rendellenességek

A házikacsafajban előforduló különleges formai jegyek és örökletes rendellenességek a következők: a fehér csőr és bőr (Y), a hajlott csőr, a
bóbitaképződés (Cr), a mikromélia (mi) és az örökletes remegés.
2.3.2. A kvantitatív tulajdonságok öröklődése

A házikacsa és a pézsmaréce mennyiségi tulajdonságaiban számottevő eltéréseket tapasztalunk. A fajhibridben a tulajdonságok általában
intermedier jelennek meg. Az egyes értékmérőket elsősorban a legelterjedtebb kacsafajtára, a pekingire, a pézsmarécék esetében pedig a szelektált
változatokra vonatkozóan tárgyaljuk. Az örökölhetőségi és korrelációs értékek a tyúkhoz hasonló tendenciát mutatják.
2.3.2.1. A kacsa értékmérő tulajdonságai

A házikacsa hazai hasznosításában a hústermelés, a pézsmaréce és a mulardkacsa esetében a hús- és a májtermelés jelentősége messze
kiemelkedik.
2.3.2.2. A szaporaság
A házikacsa a legjobb szaporaságú baromfifajok közé tartozik. A lúdéval közel azonos szintről induló pézsmaréce teljesítményében az 1970 óta tartó
intenzív szelekció látványos előrehaladást eredményezett. A két faj fontosabb szaporasági mutatóit hasonlítja össze a 4. táblázat.
4. táblázat - A pekingi és a szelektált pézsmaréce főbb szaporasági mutatói (Sauveur és de Carville 1990 nyomán)
Paraméterek Pekingi kacsa Pézsmaréce
Szaporaság
22–24 28–30
302
Kacsatenyésztés
Paraméterek Pekingi kacsa Pézsmaréce

Életkor az ivarérés elérésekor (hét) 40–42 44(+12)*
A tojástermelés tartama (hét) 200–220 185–195
Tojásmennyiség (db/tojó) 75 62
Átlagos intenzitás (%) 95 88
Átlagos termékenység (%) 78–81 75–80
Keltethetőség berakott tojásra vetítve (%) 150–165 145–158
Naposkacsa-szaporulat (db/tojó) 1:5–1:6 1:4–1:5
Ivararány (gácsér:tojó)
Takarmányfogyasztás (kg) és -értékesítés***
23 15
0–24 hetes korig**
– 7
24–30 hetes korig**
62 55
A tojástermelés alatt
– 10
A vedletés alatt
85 87
Összesen
610–670 670–730
Egy naposkacsára felhasznált takarmány (g)
* egymást követő 23 és 21 hetes tojástermelési periódus, melyet 12 hetes vedletés választ ketté
** adagolt etetést feltételezve
*** a gácsérok fogyasztását is hozzászámolva
Megjegyzés: az elhullást az adatok nem veszik figyelembe, feltételezzük, hogy mindkét fajban azonos.
A tojástermelő képesség
303
Kacsatenyésztés
Természetes tartási viszonyok között mindkét faj szezonális ivari aktivitást tanúsít. A pekingi kacsa szaporodási periódusa január végétől
szeptemberig tart. A kétéves pézsmatojó a tél végén (februárban, márciusban) kezdi a tojásrakást, az egyéves azonban később, áprilisban. A
tojásrakás mindkét esetben 3–5 hónapig tart, mintegy hathónapos szünettel a két periódus között. Ezt szemlélteti a 2. ábra.
2. ábra - A pézsmaréce első és második tojástermelési periódusának alakulása természetes körülmények között
(Romboli és Poli 1980 nyomán)
A tojástermelést befolyásoló alaptulajdonságok
Perzisztencia
A jó tojástermelés feltétele a kacsatenyésztésben is az, hogy a tojástermelés megkezdése és befejezése között minél hosszabb idő teljen el. A
perzisztencia és a tojástermelés között közepesen szoros összefüggés áll fenn (r= +0,52).
Az egyes házikacsafajták tojástermelése jelentősen eltér. A tojó típusúak közül kiemelkedik a khaki campbell kacsa, amelynek csúcsteljesítménye
az évi 350 db-ot, átlagos tojástermelése a 300-at is elérheti. Ezek a genotípusok 400 nap feletti perzisztenciára képesek. Ivarérettségüket általában
18 hetes korukban érik el.
304
Kacsatenyésztés
A pecsenyekacsa előállításában széleskörűen használt pekingi fajta tojástermelése, annak perzisztenciája és intenzitása, valamint ivarérettségének
életkora sokat változott az évtizedek óta folyó szelekció hatására. A 3. ábra két tojástermelési görbét mutat be a fejlődés érzékeltetésére. Az egyik
az eredeti fajtát 130 db-os tojástermelésével, 206 napos perzisztenciájával és 63%-os átlagos intenzitásértékével. A másik görbe egy korszerű hibrid
(a Seddin Vital) anyai vonalának tojástermelését szemlélteti, amely 248 tojást rak, 300 napnál hosszabb a termelés tartama és 82,7%-os az átlagos
intenzitása. Az ábrán az is látható, hogy az ivarérettséget a kevéssé szelektált állomány természetes körülmények között 26–28 hetes életkorban éri
el, csúcsintenzitása csak rövid időre haladja meg a 80%-ot, perzisztenciája alig több mint 20 hét. A következetes tenyésztői munka eredményeképpen
a tojástermelés már 22–24 hetes életkorban elkezdődik, a madarak 40 hetet meghaladó termelésre és 93%-os csúcsintenzitásra képesek.
3. ábra - A tojástermelő képesség alakulása a pekingi kacsa szelektált és szelektálatlan populációjában (Sauveur
1988 és Thiele 1995 nyomán)
Az intenzív viszonyok között tartott, szelektált pézsmaréce-populációk tojóit rendszerint két egymást követő – 23, majd 21 hetes perzisztenciájú –
tojástermelésre hasznosítják, amelyeket 12 hetes vedletési időszak választ ketté. A tojásrakás tovább is elhúzódna, de a termékenység oly mértékben
305
Kacsatenyésztés
csökken, hogy a tevékenység gazdaságtalanná válik. Lehetséges a harmadik periódus kialakítása is, a teljesítmény azonban egyre gyengébb. Az
első tojás lerakását 30 hetes életkorra időzítik. A három egymást követő tojástermelési periódust szemlélteti a 4. ábra.
4. ábra - A pézsmaréce három egymást követő tojástermelésének alakulása szabályozott viszonyok között (Sauveur
és de Carville 1981)
Intenzitás
Az összefüggés a tojástermelő képesség és az intenzitás között erős és pozitív. A pekingi kacsa és a pézsmaréce szelektált vonalaiban a
tojásképződés időtartama nem sokkal több 24 óránál (házikacsánál általában 24,2 óra). A csúcstermelés az első esetben a világítás kezdetét
közvetlenül megelőző, míg a másik fajnál az azt követő három órában várható.
A házikacsa egy ciklusban letojt tojásainak száma meghaladja a 25–30-at. A korszerű pecsenyekacsa-szülőpárok mintegy 30 héten keresztül
termelnek 80% felett, csúcstermelésük 91–92%-ot, átlagos intenzitásuk 75–78%-ot ér el.
A pézsmarécék is képesek hosszú sorozatokat produkálni, amire az 5. ábra szolgáltat példát. Az évi két tojástermelési periódus átlagos intenzitása
a kereskedelmi vonalakban 62%-ot ér el.
306
Kacsatenyésztés
5. ábra - A tojásrakási sorozatok megoszlása egy átlagosan 70%-os intenzitással termelő pézsmaréce-populációban
(Sauveur 1981)
A hosszú szünet hiánya és a kotlás
A házikacsa-tenyésztésben hosszú szüneten a négynapos vagy annál tartósabb termeléskihagyást értjük. A hosszú szünet és a kotlás az
intenzív pekingi állományainkban a tojástermelésre végzett szelekció eredményeképpen eltűnt. Hajlamosító körülmények – mint pl. az állományok
szakszerűtlen felkészítése a tojástermelésre, a világításban és a takarmányozásban elkövetett hibák – azonban jelentős mértékű fellépését
eredményezhetik.
A nagy teljesítményre szelektált pézsmaréce-populációban a szünetek 73%-a egy napra korlátozódik. A hosszú szünetnek számító 5 nap és az ezt
meghaladó kihagyások mindössze 10%-ot tesznek ki, mégis a tojásrakás nélkül eltelt napok számának 54%-ára adnak magyarázatot. A jelenség a
kotlással van összefüggésben, amelyet a szelekcióval még nem sikerült teljesen visszaszorítani.
307
Kacsatenyésztés
Életkor az ivarérettség elérésekor
A pekingi típusú szülőpár tojók hajlamosak arra, hogy tojástermelésüket túlságosan korán kezdjék meg. A tenyésztővállalat által precízen kidolgozott
takarmányozási és világítási program biztosítja optimális ivarérésüket, így a hibrid szülőpárok tojástermelésüket 155–170 napos korban kezdik meg.
A hagyományos pekingi fajtánál a tojástermelés 200–210 napos korban indul meg.
A korszerű pézsmaréce-genotípusok tojásrakásának kezdete 200–210 napos életkorra esik, csúcstermelésüket 240 napos életkorra érik el.
Magyarországon – a pecsenyekacsa-előállítás jellegéből adódóan – a kacsa törzsállományok termelése is többségében szezonális, januártól
szeptemberig tart. Kikelésükre a hibridek esetében július közepe, a pekingi fajtára nézve pedig június közepe tekinthető optimálisnak.
A kelési időpont megválasztásával, valamint világítási és takarmányozási programmal a kacsákat is bármelyik évszakban tojathatjuk, termelésüket
egész évben folyamatossá tehetjük.
A tojástermelés változása az életkorral
A pekingi típusú hibrid szülőpárok a vedletés utáni második termelési periódusában a tojásmennyiség alig 10%-kal kevesebb. A tenyészkacsákat
érdemes tehát legalább kétszer termeltetni, különös tekintettel nagy értékükre.
A pézsmarécék termeltetését eleve két periódusra tervezzük, a harmadikban sem ad a másodikhoz képest sokkal kevesebb tojást (ld. 4. ábra).
A reprodukciós folyamatokat befolyásoló tényezők
A fény szerepe
A pekingi eredetű állományok rendkívül erősen reagálnak a fotoperiódusokra. Ivarérésüket és tojástermelésüket általában világítási programokkal
irányítjuk. Intenzív tojástermelésük 14–18 órás megvilágítással indítható be és tartható fenn, amelyet fokozatos növeléssel ajánlatos elérni. A
megvilágítás intenzitására min. 30 luxot tartanak megfelelőnek. Túlzott érzékenységük miatt a legújabb világítási technológiákban kiiktatták a
tartambeli periodicitást, ami azt jelenti, hogy a kacsák életük 4. hetétől a tojástermelés végéig 17 órás fénytartamot kapnak és csak az intenzitás
változik a megszokott módon.
A pézsmarécék érzékenysége a fényviszonyok változásaira kisebb és jelentősen eltér a többi madárétól. Bár az intenzív körülmények között tartott
állatok reakcióira kevés adatunk van, a megfigyelések néhány szabályszerűségre hívják fel a figyelmet:
• A világítási program mindössze 10%-ban befolyásolja a tojástermelés kezdetét 23 és 33 hetes életkor között, ezután azonban már alig képes
késleltetni. A tojástermelés kezdete nem kötődik a megvilágítás tartamának hirtelen megváltozásához.
• A felnevelés alatt használt rövidnappalos szakasz után a fénytartam kismértékű emelése kevésbé stimuláló, mint a hosszú napszaknak való
állandó ki-tétel.
308
Kacsatenyésztés
• A megvilágítás tartamának azonos mértékű növelésével szemben tapasztalható érzékenység a tojó életkorával nő.
• A tojástermelés alatt 14–16 órás tartamú és 60–80 lux erősségű megvilágítás mindkét ivarra megfelelő.
A hőmérséklet hatása
A szubtrópusi eredetű pézsmaréce szaporodási ciklusára a hőmérséklet jelentős hatással van, természetes tartási viszonyok között meghatározott
küszöbérték fölött indul meg (ld. 2. ábra). Zárt térben mind a tojástermelés, mind a keltethetőség kedvezőbb a 16 °C alatti hőmérséklet mellett, illetve
a kérdés a takarmány energiatartalmával összefüggésben értékelendő (5. táblázat).
5. táblázat - A környezeti hőmérséklet hatása a pézsmarécék második tojástermelési periódusában nyújtott

teljesítményére (Sauveur és de Carville 1990)
A takarmány Átlagos napi
Tojástermelés Takarmányértékesítés*Termékenység**
Hőmérséklet (°C) energiaszintje takarmányfogyasztás* Keltethetőség (%)
(db/tojó) (g/tojás) (%)
(ME MJ/kg) (g/állat)
12 10,13 84,7 193 454 67,9 76,0
11,80 88,7 170 385 76,4 78,7
átlag 86,7 181 419 72,2 77,5

19 10,13 81,5 182 458 71,8 80,4
11,80 92,5 159 352 76,2 80,7
átlag 87,0 170 402 74,1 80,6
* a gácsérok fogyasztását is beszámítva
** a szokásosnál gyengébb termékenységet phallussérülés okozta
Termékenység
A kacsa termékenységére több belső és külső tényező van hatással, melyek közül a legfontosabbak: a genetikai adottság, a beltenyésztés, ill. a
keresztezés, az ivararány, a termelésben eltöltött idő, a hőmérséklet, a tartási körülmények, a takarmányozás és az egészségi állapot.
A gácsérok ivari ciklusa a két fajban jelentős eltérést mutat. Ezt szemlélteti a 6. ábra. A pekingi gácsérok ivari ciklusában – a gúnárokhoz hasonlóan
– bifázisos jelleg fedezhető fel. Természetes fényviszonyok között a here mérete és a vérplazma tesztoszteronszintje – mint az ivari aktivitás jelzője
– két csúcsot mutat. A pézsmaréce ondótermelése ugyanakkor csak kismértékű szezonális változást mutat, télen mindenesetre kevesebb.
309
Kacsatenyésztés
6. ábra - A herék tömegének szezonális változása a pézsmarécénél és a pekingi kacsánál (Marchand és Gomot 1973)
A kacsa meglehetősen érzékeny a szoros rokontenyésztésre, hatására a szaporasági mutatók jelentősen romlanak.
Természetes pároztatás mellett általában az 4. táblázatban közölt ivararányokkal dolgozunk. Pézsmarécék esetében gyakori a mesterséges
termékenyítés. Ennek sikere nagymértékben függ a gácsérok szoktatásától, a spermavétel módszerétől, a spermavétel és termékenyítés
gyakoriságától stb. Optimális feltételek mellett mesterséges termékenyítéssel egy gácsér akár 35 pézsmatojót is képes megtermékenyíteni. A
mesterséges termékenyítésnek a mulard-előállításban különösen nagy jelentősége van, hiszen a természetes pároztatás meglehetősen gyenge
eredményt ad. Ennek oka nemcsak a párzást akadályozó tényezőkben keresendő, hanem abban is, hogy a pézsmagácsér spermatermelésének
perzisztenciája lényegesen rövidebb, mint a pekingi tojó tojástermeléséé.
310
Kacsatenyésztés
A pézsmarécék spermatermelésének jellemzőit az ondóvétel módjával összefüggésben szemlélteti a 6. táblázat. A masszálással nyert ondó
kevesebb és koncentráltabb, mint a tojó és műhüvely (spermafelfogó üvegcse) segítségével gyűjtött. Ez utóbbi technika azonban lényegesen
hatékonyabb, ezért ma kizárólag ezt használják.
6. táblázat - A pézsmarécék ondótermelésének alakulása a spermavétel módjától függően (Sauveur és de Carville

1990)
Mennyiség (ml) Összes

9
Koncentráció (10 ondósejtszám egy
Módszer Szerzők pH-érték
átlag szélső értékek spermasejt/ml) ejakulátumban
9
(10 )
Elektroejakuláció Chelmonska – 0,07–0,1 1–2 – –
Masszázs Onishi–Kato 0,80 0,1–3,3 0,01–2,5 – 7,4
Kamar 0,20 – 3,5 – –
Marchand–Gomot 0,60 – 3,0 – 7,8

Befogott tojó és Huang–Chow 1,2 – 1,3 1,6 6,9
műhüvely
Koll – 0,5–1,6 – – 6,8
Tan 1,1 – 1,90 2,1 –
Gvaryahu et al. 1,1 – 1,35 1,5 7,3
Tai – 1–1,5 2,0 2,4 –
de Reviers et al. – 0,7–1,0 2,2 1,8 –
A termelésben eltöltött idővel a kacsatojások termékenysége a termelés kezdetén alig változik, viszonylag magas. A tojásrakási periódus utolsó
heteiben a pekingi típusnál kismértékben romlik a termékenység, a pézsmarécéknél azonban jelentős mértékben (a mesterséges termékenyítést
többek között ez is indokolja). A tendenciát szemlélteti a 7. ábra.
311
Kacsatenyésztés
7. ábra - A termékenység és a keltethetőség alakulása a pézsmaréce tojástermelése folyamán (Raud 1986)
A takarmányok minőségi mutatói közül kiemelendő azok A-vitamin-tartalma. Hatását a kacsa szaporasági mutatóira a 7. táblázat mutatja be. A
táblázat adataiból az a következtetés vonható le, hogy a takarmányok A-vitamin-tartalma elsősorban a kacsa tojástermelését és keltethetőségét
befolyásolja, de hatással van a termékenységre és a tojások tömegére is.
7. táblázat - A takarmány A-vitamin-tartalmának hatása a házikacsa szaporasági mutatóira (Shen 1986)

A-vitamin-tartalom (NE/kg)
Paraméterek
2 200 12 200 22 200
A tojástermelés átlagos intenzitása 55,7±9,40 80,3±8,3 76,1±16,9
(%)
Tojástömeg (g) 63,5±0,60 68,1±0,6 66,2±1,10
312
Kacsatenyésztés
A-vitamin-tartalom (NE/kg)
Paraméterek
2 200 12 200 22 200
Termékenység (%) 79,1±12,5 87,8±9,8 89,9±4,40
Keltethetőség (%) 34,5±12,3 86,7±4,1 83,9±6,10
A-vitamin-tartalom a szikben (NE/g) 2,1 14,8 18,4
A-vitamin-tartalom a májban (NE/g) 0,3 19,0 818,8
Az egyhetes kacsák 43,9 83,1 90,1
tömeggyarapodása (g)
Keltethetőség
A keltethetőséget a kacsafajokban a legnagyobb mértékben a genetikai háttér, a rokontenyésztés, illetve a keresztezés, a tenyészkacsák kora
és termelésben eltöltött ideje, a tojások minőségi jellemzői (tömeg, alak, forma, héjszilárdság, szennyezettség stb.), a klimatikus tényezők, a
tojáskezelés, a tárolás időtartama és körülményei, a keltetés technológiája, a tenyészállomány takarmányozása és egészségi állapota befolyásolja.
Az ezzel kapcsolatos ismeretanyagot egyrészt a korábbi fejezetekben érintettük, másrészt a Baromfikeltetés c. fejezetben taglaljuk.
A kacsa hústermelő képessége
A pekingi kacsa és a pézsmaréce hústermelő képességében meglévő eltérések olyan nagymértékűek, hogy más-más vágott terméket képviselnek.
A mulard kettőjük között helyezkedik el, egyikhez sem hasonlítható, sajátos harmadik termékként.
A növekedési jellemzői
A házikacsa nagy fiatalkori növekedési erélyt mutat, hét hetes korára kelési tömegének 55–60-szorosára fejlődik. Vágási életkorára – 45–49 nap
– kifejlett élőtömegének 75–76%-át (2,8–3,5 kg) eléri, amely lényegesen kedvezőbb a brojlerénél (37–41%), valamelyest jobb a lúdénál (72–73%),
elmarad azonban a pézsmarécéétől (75–80%). Vágótömegben az ivarok között csekély, mindössze 6–9%-os a különbség.
A pézsmaréce lassúbb korai növekedéssel jellemezhető, mellizmai később fejlődnek ki. Az ivarok között lényeges különbség van, a gácsérok 11
hetes életkorban 45%-kal nehezebbek, mint a tojók. A tojók tömeggyarapodása kisebb, és 10–11 hetes életkoruk után már alig változik. A gácséroknál
ugyanez csak 13–14 hetes korban következik be. A különbséget szemlélteti a 8. ábra. Ennek megfelelően vágási életkoruk is eltér: a hímivart a 12.
élethéten 4,5–4,8 kg-os, a nőivart tízhetes korban 2,5–2,7 kg-os testtömeggel küldjük vágásra.
313
Kacsatenyésztés
8. ábra - A pézsmaréce napi tömeggyarapodásának alakulása az életkorral (Sauveur és de Carville 1990)
A gácsérok mellizomzata még 10 hetes koruk után is tetemesen gyarapodik, ezért 11–12 hetes koruk előtt nem célszerű levágni azokat. A 9. ábra
az izomrostok keresztmetszetének változását szemlélteti az életkor előrehaladtával a két kacsafajban. A pekingi kacsáknál gyorsan növekszik a
7. hétig, majd csökkenés következik be. Ebben az életkorban válik el a két ivar a pézsmarécéknél, csak a gácséroknál gyarapodik az izomrostok
átmérője a 10 hetes életkor után is.
314
Kacsatenyésztés
9. ábra - Az izomrostok keresztmetszetének alakulása a pekingi kacsa és a pézsmaréce különböző életkorában

(Swetland 1981 cit. Sauveur és de Carville 1990)
A mulardok tulajdonságai intermedier helyzetet reprezentálnak. Tízhetes korukra, 3,5–4,2 kg-mal érik el vágóérettségüket, a két ivar közötti különbség
a pekingihez áll közelebb, ebben az életkorban 10–16%. A három kacsatípus értékes testrészeinek fejlődésében meglévő különbségekre világít rá
a 10. ábra.
315
Kacsatenyésztés
10. ábra - Az értékes testrészek arányának alakulása a három kacsatípus hímivarában (Ricard 1986)
Vágótulajdonságok
A kacsa vágóérettségét az alábbi szempontok figyelembe vételével határozzuk meg: testtömege feleljen meg a piaci igényeknek; tollazata érett,
kopasztható állapotban legyen, de még vedlés előtt; a vágótulajdonságok a lehető legjobbak legyenek és a termék-előállítás gazdaságos legyen
(különös figyelemmel a takarmányértékesítésre).
A pecsenyekacsa testtömege és vágási paraméterei az értékesítési életkor megválasztásával a fogyasztói elvárásoknak megfelelően alakíthatók.
Ebben a vonatkozásban a korlátozó tényező a tollazat állapota. Pekingi vérű állományainknál a két határérték a 6. és a 9. élethét közé tehető.
316
Kacsatenyésztés
A kacsa vágótulajdonságainak megítélése szempontjából fontos a minél kisebb vágási veszteség, az értékes húsrészek – mell, comb – kedvező
aránya, az előnyös hús-csont arány és az alacsony zsírosság. A vágott, tisztított test összetételére vonatkozó legfontosabb adatokat a két fajra és
hibridjükre foglalja össze a 8. táblázat.
8. táblázat - A különböző életkorokban vágott kacsák testének összetétele (Pingel 1990)
Vágási A vágott, tisztított test %-ában

Faj Kor (hét) Élőtömeg (g)
kihozatal (%) mellizom teljes izomzat bőr + zsír csontok
Pézsmaréce 6 1564 55,6 3,7 45,5 29,9 22,6
gácsér 11 3126 65,2 16,0 59,3 20,2 20,5
6 1045 57,7 4,1 49,9 29,9 20,2

tojó
9 1932 63,3 14,6 55,6 23,4 21,0
Pekingi kacsa 6 1859 60,6 6,3 45,7 30,6 23,6
gácsér 8 2707 63,9 11,6 45,0 36,1 18,9
6 1874 62,8 7,1 45,7 31,9 22,4

tojó
8 2610 64,3 12,9 45,2 35,4 19,3
Mulardkacsa 6 2235 63,0 6,9 48,5 29,0 22,5
gácsér 9 3234 67,7 16,3 55,3 23,6 21,2
6 2258 63,4 6,3 45,4 30,7 23,9

tojó
9 2993 68,3 15,3 54,6 26,0 19,4
A pézsmarécék összességében kedvezőbb húskihozatalt, zsírosságot és hús-csont arányt mutatnak, mint a másik két kacsatípus. A mellizom aránya
a mulardnál a legnagyobb, míg a comboké a pézsmarécénél. A zsírszövet alakulását illetően a pézsmarécét a többiekhez képest nagyobb abdominális
zsírarány jellemzi (2,5–4,0%). Ugyanakkor a pekinginél található a legbőségesebb bőr alatti zsírlerakódás, amely a madár eredeti környezetében
a hideghez való alkalmazkodás eredménye. A mulard soványabb, egyszersmind húsosabb madár mindkét szülőjénél. Ezt támasztja alá a 10. és
a 11. ábra.
317
Kacsatenyésztés
11. ábra - A zsírszövet arányának alakulása a három kacsatípus hímivarában (Ricard 1986)
A kacsák zsírképzése a víziszárnyasokra általában jellemző sajátosságokat mutat. A hideg elleni védelemre, már egészen fiatal korban, jelentős
méretű zsírréteget képez a bőr alatti kötőszövetben. A bőr és az alatta kialakult zsír aránya a 4–5. héten a legmagasabb, a vágóérettséghez
közeledve csökken. A korán kialakult zsírréteg tehát alig változik, miközben az izomzat – elsősorban a mellhús – alárakódik. A tyúkfélékhez képest
a zsírosodásban tehát két markáns eltérés látható: a zsír nem a hasüregben, hanem elsősorban a bőr alatt deponálódik, és az életkorral – általában
a vágóérettségig – aránya javul.
A hústermelő képesség összetett tulajdonság, melynek alakításában a genetikai tényezők, az életkor, az ivar, a takarmányozás, a tartási körülmények
és az egészségi állapot játssza a legnagyobb szerepet.
2 2
Az élőtömeg (h =0,33–0,76) és a mellizomarány (h =0,62–0,66) jó örökölhetősége gyors genetikai előrehaladást tesz lehetővé e tulajdonságok
tekintetében. A növekedési erélyre végzett szelekció hatékonyságát példázza a 9. táblázat, ahol három különböző pekingi vonal, kilenc generáción
318
Kacsatenyésztés
keresztül – a takarmányértékesítő képesség javítására – végzett szelekciójának eredményét láthatjuk. A táblázat adatai bizonyítják, hogy a két
tulajdonság javulása együtt jár a bőr és bőr alatti zsírréteg arányának csökkenésével.
9. táblázat - Kilenc generáción keresztül, a takarmányértékesítő képesség javítására végzett szelekció eredménye
(Powell 1986)
Takarmányértékesítő A bőr és a bőr alatti
Genotípus Életkor (nap) Élőtömeg (g)
képesség zsír aránya (%)
151 kontroll 49 3563 2,61 38,87
153 szelektált 49 3932 2,34 34,28

051 kontroll 48 2727 2,98 33,33
053 szelektált 48 3144 2,51 28,32

201 kontroll 48 2195 3,14 32,78
203 szelektált 48 2690 2,52 26,14
A kacsatenyésztés további fontos célkitűzése a mell izmoltságának növelése és a test zsírosságának csökkentése. A genetikai megoldások közül
a keresztezés és a szelekció emelhető ki. Az első módszer azokat a fajtákat használja fel a pekingi kacsa mellhúsarányának javítására, amelyek
repülni képesek és így mellizmaik rendkívül fejlettek. Keresztezési partnerként a vadkacsa vagy – hozzá nagyon hasonló testformáival – a törpekacsa
játszik fontos szerepet.
A mellkihozatal javítása egyedül a testtömeg növelésére végzett szelekcióval nem eredményes. Ennek az a magyarázata, hogy a mellizomzat
gyarapodása (a vágótest arányában kifejezve) későbbi életkorban jobban hanyatlik, mint a test egészéé. Így a testtömeg és a mellizomarány között
negatív genetikai korreláció (rg= –0,38) áll fenn. A szelekció tehát akkor eredményes, ha közvetlenül a mellizom arányára irányul. Ebben a mellréteg
vastagsága szolgálhat mérési módszerül, a két tulajdonság között fennálló szoros pozitív összefüggés alapján. A mellvastagságra végzett szelekció
hatékonyságáról számol be a 10. táblázat.
10. táblázat - A testtömegre és a mellvastagságra végzett szelekció hatása hét generáció után (Pingel és Heimpold
1983)
Értékmérők Szelektált vonal Kontrollvonal Különbség (%)
8 hetes kori testtömeg (g) 3287 2782 18,2
A mellhús vastagsága (mm) 19,8 16,9 17,2
319
Kacsatenyésztés
Értékmérők Szelektált vonal Kontrollvonal Különbség (%)

Mellhúsarány a vágott, tisztított test 13,0 11,9 9,4
%-ában
Mellbőrarány a vágott, tisztított test 6,0 6,3 –5,0
%-ában
Comb egészben, a vágott, tisztított 19,8 20,1 –1,5
test %-ában
2.3.2.3. Takarmányértékesítő képesség
A házikacsa közismerten rosszul értékesíti a takarmányt. Ennek csak egyik oka az élénk anyagcseréje és a táplálék gyors áthaladási sebessége
a bélcsatornán, a másik ok takarmányfelvételének sajátos módja. Mohó étvágya és a lapátoló mozdulatai azt eredményezik, hogy a takarmány
egy része evés közben a földre szóródik, ahonnan ügyetlen kanalazó csőrmozgásával már nem tudja felszedni. Hasonlóan lényeges a
takarmányveszteség az evés közben folytatott gyakori vízivással, amely a száraz takarmány lenyelését hivatott segíteni. Ezáltal a csőrében lévő
takarmány egy része a vízbe mosódik. Megfelelő etető- és itatóberendezésekkel a kacsa takarmányértékesítő képessége jelentősen javítható.
Optimális életkorban vágva a házikacsa, a pézsmaréce és a mulardkacsa takarmányértékesítő képessége között nincs lényegi eltérés (az előbbi
sorrendben 2,3–2,6; 2,5–2,7; 2,6–2,8). Jelentős különbséget találunk azonban, ha pusztán a hústermelésre vetítjük a felhasznált takarmányt. A
pekingi kacsák tetemes mennyiségű takarmányt használnak fel zsírképzésre, 1 kg húsra ezért 15 kg elfogyasztott takarmány esik. A pézsmarécéknél
ez az arány 1:10.
2.3.2.4. A kacsa májtermelő képessége
Gyakorlati jelentősége a pézsmaréce és a mulardkacsa májtermelő képességének van. A töméses hízlalás eredményeként a lúdéhoz hasonló
jelenség játszódik le a kacsa májában. Az értékmérő tulajdonságot befolyásoló tényezők is hasonlóak, bár sokkal kevésbé publikáltak.
A két kacsatípus májtermelő képességére a genotípus, az ivar, az életkor, a hízóba fogás előtt mért élőtömeg, a tömésre való előkészítés, a tömés
technológiája és a felhasznált takarmány, valamint az egészségi állapot van a legnagyobb hatással.
Egyes, lassú fejlődésű fajták májkihozatala kedvezőbb. Az ivar meghatározó jelentőségű, a jelentős dimorfizmus miatt csak a pézsmagácsérokat
használják májtermelésre. Ez jellemző a mulardokra is, itt azonban nem a májkihozatal, hanem a májminőség miatt szorul háttérbe a nőivar.
A pézsmarécéket 12 hetes korukban 4,5 kg feletti, a mulardkacsákat 12–13 hetesen 4,0 kg feletti élőtömegben optimális tömésbe állítani. A megfelelő
előkészítéshez – a lúdhoz hasonlóan – a nyelőcső-kapacitás bővítése adagolt etetéssel, a fehérjével feltöltés, valamint betegségmegelőző program
tartozik. A kacsákat lényegesen könnyebb és egyszerűbb tömni, mint a ludakat. Az előbb felsorolt feltételekkel optimálisan előkészített kacsák napi
kétszeri tömésével 13 nap alatt 500–600 g-os májtömeg érhető el.
320
Kacsatenyésztés
A pézsmaréce májának minősége jelentősen eltér a mulardétól és a lúdétól, elsősorban azért, mert hőkezelés hatására mintegy kétszer annyi
(esetenként 70%) zsírt veszít. A magas sütési veszteség enyhíthető, ha a májat nem a lehűtött testből, hanem még melegen távolítják el, majd
gyorsan lehűtik.
2.3.2.5. Életképesség, ellenálló képesség

A látványos genetikai előrehaladás ellenére a kacsafajok megőrizték a betegségekkel szembeni ellenálló képességüket. A tenyészállatok között
az elhullás szinte csak a tojástermelés idejére korlátozódik és a 40 hét alatt – a fajtától, a típustól függően – 6–10% lehet. A tojástermelési
perióduson kívül az elhullás mértéke elenyészően kevés. A fiatal állatok nevelésekor vágásig az elhullás elfogadható mértéke 5–6%, amelyből
az előnevelésre 2–3% esik. A kétfázisú pecsenyekacsa-előállításban az elhullás mértéke nagyban függ az edző előnevelés sikerétől, valamint az
utónevelés körülményeitől.
A rokontenyésztés csökkenti, a keresztezés javítja az ellenálló képességet. A mulardok ebben a tulajdonságban kifejezett heterózishatást mutatnak.
2.3.2.6. Vérmérséklet, rossz szokások

A házikacsa a nagy tömegben való tartást, a különböző tartástechnológiai megoldásokat (pl. drótrácsos nevelés, szopókás itató stb.) jól tűri, könnyen
nevelhető baromfifaj. Nincsenek agresszív megnyilvánulásai, és bár bizonyos fokú harc a hiearchia kialakulásáig a kacsáknál is fellelhető, jelentősége
eltörpül pl. a tyúkfajéhoz képest.
A pézsmarécék agresszívebbek, a növendékek intenzív tartásakor gyakran fellép – ismeretlen okból – a tollcsipkedés és a kannibalizmus. Ezért a
pézsmarécék nevelésekor a csőrkurtítás elkerülhetetlen. A tenyészállatok között, különböző gyakorisággal, előfordul a phallus csipkedése is.
2.4. A kacsa etológiai sajátosságai

Európai házikacsafajtáink mozgása a szárazföldön – vízszintes testtartásuk miatt – meglehetősen nehézkes, jellegzetes kacsázás. Menekülésük
folyamán gyorsan kifáradnak, és szárnyaikkal csapkodni kezdenek. A vízen sokkal biztonságosabban érzik magukat, szívesebben is tartózkodnak
rajta.
A kacsák nagyon félénkek, menekülésük a tömeges tartásban pusztító következménnyel járhat. Pánik lesz úrrá rajtuk, az épület egyik sarkába
rohannak, ott egymást letaposva tömörülnek, az alul maradtak nagy része megfullad.
2.4.1. Reprodukciós és társas viselkedés

Napjaink házikacsafajtáinál az udvarlás csak célzásszerűen ismerhető fel, a párkapcsolat pedig – amely a vadkacsáknál legalább egy utódgeneráció
létrehozásáig fennmarad – megszűnt. A párzást a tojó vezeti be, csőrének mártogatásával. Ezután a nyak egyre gyorsabb behúzása és lassú
kiegyenesítése (pumpálás) következik, majd lapos elnyúlásával párzásra hívja a gácsért, aki a tojóra fellépve 3–5 perces párzó mozdulat után
termékenyít. A párzás a szárazföldön is sikeres. Csoportos tartásban egy tojóval több gácsér is pározhat.
321
Kacsatenyésztés
A vad pézsmarécék nem alakítanak ki párokat, a gácsérok – eltérően a többi víziszárnyastól – több tojóval is párosodhatnak és az utódokkal
nem törődnek. A poligámia a háziasított változatoknál is megmaradt, a tojó fogadókészsége azonban fontos szerepet játszik a párzásban. A
pézsmagácsérok a szaporodási idényben ingerültek, agresszívek, a termékenyítési aktus folyamán nagyon hevesek. Az udvarlás a vad formánál
is hiányzik. A párzásnak napi ritmusa van, amelyet a 12. ábra mutat be. Tenyésztett házikacsafajtáink zöménél a fészekhez való ragaszkodás
kialudt, aminek az a következménye, hogy nagyon „rendetlen” fészkelő, tojását oda helyezi, ahol éppen tartózkodik. A pézsmarécék ezzel szemben
ragaszkodnak fészkükhöz, sőt kitartóan védik azt.
12. ábra - A pézsmarécék párzási aktivitásának napi ritmusa (Raud 1986 nyomán)
A közvetlenül a kikelést követő bevésődés (imprinting) fontos eleme a fajtársak felismerése és rögzítése. A frissen kelt kiskacsa fajtársként fogadja
el és tárolja magában a vele együtt élőket. E jelenség ismerete különösen a hibridizációban fontos, amikor eltérő színű, illetve más fajhoz tartozó
kacsákat párosítunk.
3. Kacsafajták és -hibridek
A tőkés récéből létrejött háziasított változatok mellett maradtak a vad formához közelálló genotípusok is, melyeket vadászati célokra használnak.
A keletkezett fajtákat többféleképpen rendszerezhetjük. Napjainkra két nagy csoportjuk – az árutermelésben szerepet játszó és a kedvtelésből
tartott fajták csoportja alakult ki. Hasznosítási irány, illetve típus szerint tojástermelő (tojótípusú) és hústermelő (hústípusú) kacsákról beszélünk. A
fajtastandardban előírt testtömegük alapján nehéz, középnehéz és könnyű testűek lehetnek. A fajták egy részét színes képeken mutatjuk be.
322
Kacsatenyésztés
3.1. Az árutermelésben szerepet játszó házikacsafajták és -hibridek

3.1.1. Tojástermelő (tojótípusú) kacsafajták
A tojótípusú fajták közös jellemzője a kis testtömeg, a többé-kevésbé felegyenesedő testtartás (pingvin típus), a nagyfokú mozgékonyság és jó
táplálékkereső képesség, valamint a kiváló tojástermelő képesség.
3.1.1.1. Futókacsák
A futókacsák az Indonéz-szigetvilágból származnak, ahol évszázadok óta tenyésztik pásztoroltató, extenzív tartásban. Európába a XIX. század első
felében került, szélesebb elterjedését azonban csak 1920 után érte el.
A futókacsák a pingvin típusú récék tipikus képviselői. Meredek testtartás, hosszú lábak, vékony testalkat, hosszú, vékony nyak, nagy mozgékonyság,
valamint élénk vérmérséklet jellemzi. Kiváló tojástermelők, évente 180–200 db, 70–80 g tömegű tojást raknak, de nem ritkák a 365 darabot elérő
termelések sem. Csúcsteljesítményként 412 napot jegyeztek fel, amely időszak alatt minden nap termelt tojást. Igen korán – öt hónapos korban
– ivarérettek. A tojók kifejlett testtömege 1,75 kg-ot, a gácséroké 2,0-ot ér el. Színváltozatai: vadas, pisztráng, őzszínű tarka, barna, fehér, fekete,
kék és borsósárga.
3.1.1.2. Campbell kacsa

A fajta tenyésztőjéről, Mrs. Campbellről kapta a nevét. Kizárólag tojástermelésre szelektálták és a két világháború közti időben szinte az egész
világon elterjedt. A tyúkénál jobb tojáshozama miatt több európai országban is étkezési tojástermelésre használták.
A campbell kacsa fehér és barna (khaki) színváltozatban ismert. Gazdasági értéke ez utóbbinak nagyobb. Kifejlett testtömege 1,8–2,0 kg a tojók, 2,2–
2,5 kg a gácsérok esetében. A szervezet finom felépítésű, a csontozat vékony, húsa finom rostú. Teste mérsékelten felegyenesedő. Kis testtömege
miatt kevés húst ad, fiatalkori növekedési erélye azonban figyelemre méltó. Tojástermelését korán, 5–5,5 hónapos korban elkezdi, majd igen hosszú
– 360–380, esetenként 400 napos – perzisztenciájú, 300 db feletti tojástermelésre képes. A tojások fehér héjúak, 60–70 g-osak.
3.1.2. Húshasznú (hústípusú) kacsafajták

Az ebbe a csoportba sorolt fajták közös jellemzője a jó hústermelő képesség, a nagyobb zsírosodási hajlam és a mérsékelt szaporaság. Többségük
a parlagi típusba tartozik. Közvetlen gazdasági jelentőséggel ugyan már csak a pekingi kacsa bír, a hústermelő képesség javításában azonban az
aylesbury és a roueni fajtának is szerepe lehet.
3.1.2.1. Pekingi kacsa

A pekingi kacsa az Ázsia délkeleti részén honos pingvin típusú récére vezethető vissza, melyet Kínában pekingi, Japánban pedig japán kacsa néven
tenyésztettek tovább. Világszerte csak a múlt század végétől vált ismertté, amikor Kínából 1873-ban az Egyesült Államokba néhányat behoztak.
323
Kacsatenyésztés
A pekingi kacsa tenyésztése eltérő elképzelések szerint folytatódott, így két változata alakult ki. A középnehéz, jobb szaporaságú amerikai és a nagy
testű, hústermelésben kedvezőbb, szaporaságban hátrányosabb helyzetű német pekingi kacsa.
Az amerikai pekingi kacsa tenyésztésére feltehetően az aylesbury fajtát is felhasználták. Gyors növekedésű, korai ivarérésű és magas tojástermelő
képességű változatot kaptak. Teste csak enyhén felemelt, tollazata tiszta fehér. Az amerikai változat képviselői a kedvezőtlen környezeti hatásokkal
szemben nem érzékenyek. Könnyen nevelhetők, korán vágóérettek. Nem kotlanak, tojástermelésük esetenként az évi 200-at is meghaladja. A
gácsérok legkevesebb 3,0 kg, a tojók 2,5 kg tömegűek kifejlett korban. Az amerikai pekingi kacsa terjedt el Európában, így Magyarországon is.
A német pekingi kacsa tenyésztői (az amerikaiakkal ellentétben) inkább a külső formákra, a meredek testtartásra helyezték a hangsúlyt.
Németországban az Angliából származó állományt tenyésztették tovább, bizonyos mértékig a formalizmus jegyében. Pingvinszerű testtartása mellett
jellemzővé vált erre a típusra a nagyobb testtömeg és a gyengébb szaporaság.
A pekingi kacsa nemesített változatai hazánkban a hortobágyi pekingi és a szarvasi K 94. Ez utóbbit elsősorban halastavi tartásra alakították ki.
3.1.2.2. Aylesbury kacsa
Angliában tenyésztették ki a kacsafajtát és a terület székhelyéről, Aylesburyről nevezték el. Zsenge és rövid rostú húsával, valamint korai
vágóérésével tűnt ki, nyolchetes korra 2,5–3,0 kg-ot ért el. Kedvező tulajdonságainak köszönhetően előbb Anglia gyarmataira, Amerikába, majd
Európa különböző országaiba is bevitték. Kitűnő húsformái alapján több fajta nemesítésében szerepet játszott.
Testtömege a tojók esetében legalább 3,0 kg, a gácséroknál 3,5 kg. Tollazata és bőre fehér, csőre és lába halvány lilásrózsaszínű. Teste széles,
mély és hosszú, testtartása vízszintes, jellegzetessége a lapos fejtető. Tojástermelése 80 db, 80 g-os átlagtömeggel, de a tartási, takarmányozási
feltételeknek és a tenyésztés irányának megfelelően, 100–120 db vagy akár 200 db is lehet.
3.1.2.3. Roueni kacsa
Ezúttal egy Franciaországban, közelebbről a normandiai Rouen közelében kitenyésztett fajtáról van szó. A helyi parlagi fajtákból indult ki a szelekció,
amely a testnagyság növelésére, a hústermelő képesség javítására és a koraérésre irányult. Századunk elején hazánkba is bekerült, hatással volt
a helyi kacsaállományokra.
Küllemét tekintve a roueni kacsa a tőkés réce felnagyított mása. Tenyésztésekor ugyanis ügyeltek arra, hogy a vadas színe megmaradjon.
Jellegzetessége a haslebeny, azaz a mellcsont felé lefutó bőrredő, amely csaknem a talajig ér. Testtömege, kitűnő hizlalhatósága és húsformái,
valamint jó minőségű húsa emelte a legmegbecsültebb fajták közé. Húsának ízletességét egyetlen fajta sem múlja fölül. Hátrányos azonban
tollazatának tarka színe.
A kifejlett tojó 3,0–4,0 kg, a gácsér 4,0–4,5 kg tömegű. Fiatalkori növekedési erélye az aylesburyhoz hasonlóan nagy. Tojástermelése viszonylag
gyenge, évente átlagosan 60–90 db, minimális tömege 80 g.
324
Kacsatenyésztés
3.1.3. Kacsahibridek
A tyúkfajhoz hasonlóan a házikacsa esetében is mindkét hasznosításra (étkezésitojás- és hús-) forgalmaznak hibrideket. Kontinensünkön
természetesen csak az utóbbiaknak van jelentősége. A Cherry Valley 2000 néven forgalmazott kacsa tojóhibrid éves tojástermelése 275 db, átlagosan
75 g-os tojás.
A kacsa húshibridek a brojlerekhez mérhető léptékű előrehaladást mutatnak, a szaporaság tekintetében talán még kedvezőbbet. Összefoglalóan
a következőkkel jellemezhetőek:
• Az ivarérett szülőpár tojók testtömege – a szigorú takarmánykorlátozás következtében – 24 hetes korban 2,5–2,9 kg, a tojástermelés végén (60
hetes korban) 3,0–3,2 kg, a szülőpár gácséroké ugyanebben az életkorban és sorrendben 3,0–3,3, illetve 4,0–4,2 kg.
• A szülőpár tojók ivarérettségüket 22 hetes, 5%-os tojástermelésüket 25 hetes életkorban érik el, és 40 termelési hét alatt beólazott létszámra
vetítve 200–220 db tojást raknak, amelyből 190–210 alkalmas a keltetésre.
• A keltethetőség a berakott tojások számához viszonyítva átlagosan 80%, így tojónként 155–170 naposkacsa várható.
• A húshibrid végtermékek, a pecsenyekacsák 42, 46 vagy 49 napra vágóérettek, testtömegük az első esetben 2800–3000 g vegyes ivarban, a
takarmányértékesítés 2,2–2,3 kg. Későbbi vágás esetén a paraméterek az előbbi sorrendben: 3200–3700 g, ill. 2,4–2,5 kg. A felnevelés alatt
2,5%-os elhullással számolnak.
3.1.3.1. Cherry Valley hibrid
A világ egyik legnagyobb és legismertebb kacsatenyésztő vállalatának központja Angliában van, de több országban képviselteti magát és öt kontinens
80 országába exportál termékeiből. Magyarországra először 1967-ben került be, a hetvenes évek eleje óta folyamatosan jelen van.
A Cherry Valley cég rendszeresen megújítja hibrid konstrukcióit, amihez nagyszámú kísérleti vonalat tartanak fenn. A szaporaság és a növekedési
erély javítása mellett nagy gondot fordítanak a mellhús arányának növelésére, a zsírosodás mérséklésére és a takarmányértékesítés javítására.
Legutóbbi pekingi típusú hibridjük a Cherry Valley Super M2. A tojó- és húshibrid mellett pézsmarécét (CV Barbary Super M) és mulardot is
forgalmaznak.
3.1.3.2. Seddin Vital hibrid
A Kelet-Németországban mintegy 20 éve folyó tenyésztői munka eredményeképpen egy, a német piaci igényeknek legjobban megfelelő, korszerű
hibridet hoztak létre. Négy pekingi kacsa vonalra alapozva egy középnehéz és egy nehéz testű változatot kínálnak. A kiváló szaporaság, növekedési
erély és takarmányértékesítés mellett nagy előnye a genotípusnak csekélyebb zsírosodási hajlama és nagyobb ellenálló képessége.
325
Kacsatenyésztés
3.2. Egyéb, illetve kedvtelésből tartott kacsafajták

Pomerániai kacsa. Elő-Pomerániában a helyi nagy testű parlagi fajtából egy középnehéz, nagy növekedési erélyű és jó húsminőségű madarat
tenyésztettek ki. Tollazata szürkéskék vagy fekete, fehér „zsabóval” a mellen. Fekete változatát Franciaországban Duclair (Normandia) kacsa néven
ismerik.
Szász kacsa. Dél-Szászországban a helyi parlagi kacsát a roueni, a kék pomerániai és a német pekingi fajta felhasználásával alakították át, és egy
gyors növekedésű, nehéz testű, hús típusú madarat kaptak. A tojó és a gácsér eltérő színű. Gazdasági jelentősége nincs.
Orpington kacsa. A fajtát Angliában tenyésztették ki, a legkülönbözőbb színekre, a fehértől a barnán át a feketéig. Legértékesebbnek a sárga színű
változatot tartják.
Cayuga réce. A fajta neve a New York államban fekvő Cayuga-tóra vezethető vissza. Feltűnő a fekete alapszínű, zöldes fényű tollazata. Gyors
növekedésű, zsenge, lédús, ízletes húsú madár.
Bóbitás réce. Egy, már a XVIII. században is tenyésztett német kacsafajta; jellegzetessége a fején található tollbóbita.
Smaragdréce. A fajta neve az állat felső testének pompás, smaragdzöld tollazatából ered. Húsa a cayuga récéhez hasonló, tojásainak héja zöld,
a tojástermelési periódus vége felé kivilágosodó.
Sávos réce. A fehér campbell és a fehér futókacsa keresztezésével hozták létre a jellegzetes, kivilágosított vadas színű fajtát. A tollazat kifakulásában
a mutációnak is szerepe volt.
Törpekacsa. Az eredetileg csalikacsának nevezett törpekacsa kitenyésztésében nem a törpeséget okozó gén játszott szerepet, hanem a céltudatos
tenyésztői munka, amellyel a testtömeget csökkentették. A törpekacsákat a vadászok a vadkacsák csalogatására használták. A fajta gazdasági
értékét telt formájuk és kimagasló mellarányuk adja, miáltal keresztezési partnerként hasznosítják.
3.3. Pézsmaréce
A pézsmaréce az utóbbi 30 évben lett gazdasági baromfifaj, intenzív tenyésztése Franciaországban, Olaszországban és Tajvanon folyik. Húsa
nagyon ízletes, valamivel több fehérjét és kevesebb zsírt tartalmaz, mint a pekingi kacsáé. A kifejlett gácsérok 5–6 kg-osak, a tojók ennek felét érik el.
Értékmérő tulajdonságai a korábbi fejezetekben olvashatók. Színváltozatait A toll színének öröklődése c. fejezet tartalmazza, amihez még a vadas
változatot kell hozzátennünk.
4. A kacsa tenyésztésének módszerei

A tenyésztői munka alapja a kacsatenyésztésben is a fajtatiszta tenyésztés.
326
Kacsatenyésztés
4.1. A tenyészcél
A gazdasági kacsatenyésztés célja olyan madarak kitenyésztése, amelyek a lehető legkisebb költséggel sok utódot képesek produkálni, illetve a
vágótömeget gyorsan, nagy húsaránnyal elérik.
A fajtákat kedvtelésből tartók, illetve az egyes fajták tulajdonságainak fenntartására vonatkozó tenyészcél a fajtastandardban rögzített.
A tenyésztői munka folyamán elsősorban a következő tulajdonságokat vizsgáljuk: tojásmennyiség, perzisztencia, életkor az ivarérettség elérésekor;
tojástömeg, a tojáshéj jellemzői; termékenység, keltethetőség; élőtömeg különböző életkorokban; mellhúsvastagság, küllem.
A vizsgálat az egyedekre, a teljes- és féltestvér-, valamint az utódcsoportokra terjedhet ki. Az egyedi tojásmennyiség ellenőrzése zárható fészek
segítségével történik. A kacsákat esténként a fészekbe csukják, ahonnan reggelenként a tojás lerakása és megjelölése után szabadon engedik.
A kelés után a következő adatsor a növekedési erélyre készül, az élőtömeg rendszeres mérésével. Az egyes időszakokban az elhullási adatokat
is kiértékeljük. A hústermelő képesség javítására végzett nemesítésben a vágási élőtömeg a legfontosabb kritérium. A mérés időpontja a pekingi
kacsáknál a 8., a pézsmaréce esetében a 10–12. élethéten esedékes. A mellhúsarány javítására indirekt módszerként a mellhúsvastagság
használható. A comb izmoltsága tapintással becsülhető meg.
A teljesítmény javítására irányuló szelekció gyorsan határokba ütközik, ha relatíve kis populációkban történik. A fajtatenyésztők körében ezért a
tenyészállatcsere nagy jelentőségű lehet.
A küllem bírálata, a szín, a forma, a nagyság stb. a standard előírásaival összevetve, különösen az egyes fajtákat tenyésztők (hobbitenyésztők)
esetében lényeges. Kiselejtezik a küllemi hibás egyedeket is.
4.2. Szelekciós módszerek

Az elmúlt évtizedekben jelentős genetikai előrehaladást értek el a házikacsa fajban a jól öröklődő tulajdonságokban a tömegszelekcióval. A rosszul
öröklődő értékmérőknél, mint pl. a tojásmennyiség, az adott madár teljesítménye mellett az elődök és különösen a testvérek átlagát is előnyös
beszámítani. A legjobb örökítő képességgel azok a kiváló teljesítményt nyújtó egyedek rendelkeznek, amelyek egyúttal nagy teljesítőképességű
teljestestvér-családból származnak (családtenyésztés).
Tekintettel a generáció-intervallum jelentőségére a genetikai előrehaladásban, a szelekciós ciklusok kialakításában kétféle stratégia kínálkozik. Az
egyikben részteljesítmény alapján (pézsmarécéknél pl. az első tojástermelési periódus 10. hetéig) bírálunk. A módszer előnye a rövidebb generációs
intervallum (egy év), hátránya viszont, hogy nem tudjuk figyelembe venni a tojástermelés perzisztenciáját, a termékenység és a keltethetőség adatai
is csak a termelés első felére vonatkoznak. A másik, ezt a hátrányt kiküszöbölendő megoldás a teljes tojástermelés adatait veszi alapul, és a vedletés
utáni második tojástermelési periódusból választ utódokat. Ezáltal viszont a generációs intervallum fél évvel meghosszabbodik.
327
Kacsatenyésztés
4.3. Tenyésztési eljárások

A beltenyésztés a szaporaság és a vitalitás tekintetében veszélyeket rejt magában. Az ebből származó hátrányok kiküszöbölésére szolgál a nem
beltenyésztett vonalak tenyésztése, ahol a szoros rokonpárosítást elkerülik.
A nem rokon, különböző populációhoz tartozó állatok (vonalak, fajták, fajok) párosítása a keresztezés. Ezzel a módszerrel az a célunk, hogy a gének
meghatározott kombinációjával heterózishatást érjünk el, vagyis az így létrejött utódok a szülők teljesítményét felülmúlják. Jelentős heterózishatást
különösen a gyengén öröklődő tulajdonságoknál, a szaporaság és a vitalitás esetében várhatunk.
A keresztezésnek a fajtákat kedvtelésből tenyésztők körében akkor van jelentősége, ha új, speciális jegyekkel rendelkező fajtát szeretnének
létrehozni. A kiinduló fajták kombinálása után a populációt magában tenyésztik tovább, míg a kívánt típust elérik. A keresztezés e formája – az azt
követő tenyészkiválasztással – az új fajtát előállító keresztezés.
A kacsahústermelésben a keresztezés nagy jelentőséggel bír. A gazdasági kacsatenyésztésben a vonalak kiinduló fajtája – mind az anyai, mind
az apai vonalakban – a pekingi kacsa. A fajta önmagában is alkalmas az egymástól nagymértékben eltérő anyai és apai vonalak kialakítására. A
tulajdonságok javítására a cambell kacsát (anyai vonalak) rendszeresen, az aylesbury fajtát (apai vonalak) esetenként használják fel. Jó testformái
és húsának kiváló minősége miatt a törpe kacsát és a vadkacsát veszik igénybe, ez utóbbi felhasználásával az ellenálló képesség is jobb lesz.
Különlegesnek számít a házikacsa és a pézsmaréce felhasználásával végzett keresztezés, melynek terméke a mulard néven ismert fajhibrid.
Többnyire már az anyai partnert is keresztezéssel hozzák létre, a pekingi kacsa jó szaporaságú anyai és jó hústermelő apai vonalából. A pézsmaréce
hímivarától a jó hústermelő képességet, a különleges húsminőséget és a jó májtermelő képességet kapjuk. Ez utóbbit tekintve – mind mennyiségben,
mind minőségben – a szülő átlagot messze felülmúló teljesítményt kapunk.
5. A kacsák tartástechnológiáinak alapelvei

5.1. A tenyészházikacsák felnevelése
A tenyészkacsák tartástechnológiáiban különbséget teszünk aszerint, hogy hibrid szülőpárokról vagy hagyományos pekingiállományról van-e szó. Az
előbbiek esetében a pontosan kimunkált technológiától való bármilyen csekély eltérés jelentős hozamveszteséggel járhat, a hibrid szülőpárok tehát
igényesek az elhelyezés és tartás körülményeivel szemben. A korlátozottan vagy egyáltalán nem szelektált pekingi kacsák kisebb teljesítményre
képesek, de sokkal toleránsabbak a termelés feltételeit illetően.
A módszerektől függetlenül közös vonás a tenyészkacsák nevelésében, hogy a cél az edzett, szilárd szervezetű, optimális kondíciójú, nem elhízott
egyedek kialakítása és tojástermelésre való előkészítése.
A hibrid szülőpárokat magas beszerzési költségük miatt szexáltan, 1:4–5 ivararányban vásároljuk. Elhullási és selejtezési veszteségként 6–8%-ot
kalkulálunk. A naposkacsák telepítését a tojástermelés kezdetének tervezett időpontja előtt 175–180 napra tervezzük. Selejtezést csak egyszer,
a törzsólba történő áttelepítés időpontjában (a 20. élethéten) végzünk. A gácsérokat és a tojókat – eltérő igényük miatt – elkülönítve neveljük és
328
Kacsatenyésztés
takarmányozzuk. A felnevelés szigorú takarmányozási program szerint történik. Az ivarérés szabályozása és a későbbi jó szaporasági mutatók
érdekében alapvető jelentőségű a rendszeres testtömegmérés és a kiegyenlítettség.
Hagyományos pekingi-tenyészállomány utódaiból nevelve a törzspótlást – különösen saját tenyészanyag esetén – nincs feltétlenül szükség a
naposkori szexálásra. Pecsenyekorban amúgy is szelektálunk, így a felesleges gácsérokat a vágóba küldhetjük. A szexálás ebben az életkorban
gyorsabb és egyszerűbb, mint a kelést követően bármikor, hiszen a szétválasztás a két ivar eltérő hangja alapján történik.
5.1.1. A felnevelés alapelvei

A törzsállományok nevelésének különböző formái alakultak ki, a következők szerint:
• teljesen zárt, intenzív nevelés;
• átmenet az intenzív és félintenzív nevelés között;
• hagyományos, félintenzív nevelés.
A teljesen zárt, intenzív tenyészállat-nevelési módszert a teljes vertikumot átfogó, integrált termelés keretében azzal a céllal alakították ki, hogy egész
éven át folyamatosan és egyenletesen, illetve a piac felvevőképességéhez igazodva állítsanak elő pecsenyekacsát. Értelemszerűen tartozik ehhez
a rendszerhez a zárt, intenzív tojatás és hizlalás is. Az eljárás a fejlett kacsatenyésztéssel rendelkező országokban nagyobb múltra tekint vissza,
nálunk az utóbbi néhány évben kezdődött el szélesebb körű terjedése.
Ez a nevelési módszer is két szakaszból, elő- és utónevelésből áll. A nevelés első három hetében az állatokat teljesen zártan helyezik el, ablak
nélküli, mesterséges világítású és szellőztetésű épületben. A 22. életnaptól következik a kacsák utónevelése, amelyet továbbra is zártan vagy
szabadtartásban kivitelezhetnek. Ez utóbbit tekintjük átmenetnek az intenzív és félintenzív nevelés között. Takarmányozásuk ekkor már szigorúan
korlátozott, adagjukat az alomba vagy a legelő füvére szórva kapják meg.
Tenyészállatot évente 2–4 alkalommal állítanak be nevelésre úgy, hogy a pecsenyekacsa-kibocsátás a piaci igényekhez igazodhasson. A módszer
előnyét a szezonalitás elkerülése mellett az is jelzi, hogy a környezeti tényezők pontos szabályozhatóságával a termelési eredmények jobbak, és
biztosabban lehet velük számolni.
Hazánkban leginkább a félintenzív nevelési módszer terjedt el, amelyben a törzspótlás-kacsákat két fázisban nevelik fel:
• Az előnevelés naposkortól 18–21 napos korig zárt körülmények között, de kifutó használatával zajlik.
• Az utónevelés a 19–22. naptól a 20–22. hétig, a tenyészállatok törzsólba telepítéséig tart, szabad kifutóterületen vagy vízfelületen.
A kétfázisú rendszerben a tenyészállatok nevelése a pecsenyekacsákéhoz hasonló körülmények között történik. Az előnevelés technológiai feltételeit
illetően a brojlercsirke tartásához áll közel. Ez a szakasz az egyes hasznosítási irányoktól függetlenül azonos módon alakul. Az utónevelés extenzív
körülmények között valósul meg, a későbbi hasznosítások szerint eltérően.
329
Kacsatenyésztés
5.1.1.1. Előnevelés
• A többnyire három hétig tartó előnevelés célja, hogy egészséges és optimális környezeti feltételeket teremtsen a kacsák fölneveléséhez,
továbbá fölkészítse őket az utónevelőn rájuk váró körülményekre. A következőkben a kacsa faji sajátosságaiból adódó, az előnevelés folyamán
figyelembe veendő néhány speciális feltételt ismerünk meg. Az előnevelés egyéb technológiai részleteire a pecsenyekacsa-előállítás módszerének
ismertetésekor térünk ki.
• A hőszabályozás kialakulását és az edzettséget segíti elő, ha az előnevelés folyamán kezdettől fogva különbséget teszünk a melegforrás és a
teremhőmérséklet között. Erre a műanya és a csibegyűrű szolgál. Leggazdaságosabb a gázüzemű infrasugárzó. Az előnevelés hőmérsékletigényét
a 11. táblázat mutatja.
11. táblázat - A házikacsák előnevelésének hőmérsékletigénye
Hőmérséklet (°C)
Nap
a műanya, ill. a hőforrás alatt a teremben (1 m magasságban)
1–3. 32–30 24
4–7. 29–26 22
8–11. 25–20 20
12–18. 18 18
19–18. 18 18
• Az edző nevelés érdekében a kiskacsákat a nevelés 2. hetétől fokozatosan extenzív viszonyokhoz kell szoktatni, ami az előnevelő épülethez
kapcsolódó kifutón valósítható meg. Az itt elhelyezett úsztatócsatornában vagy az ún. edzőtavon megtanulhatják faggyúmirigyük használatát is.
Erre akkor van szükség, ha az utónevelés vízfelületen folyik.
• A korlátozott takarmányozás kivitelezése és a megfelelő kiegyenlítettség érdekében kis csoportlétszám létrehozása szükséges. Egy csoportban
200–300 vagy ennél kevesebb naposkacsát tanácsos telepíteni. A kialakított csoportokat a nevelés alatt mindvégig ajánlatos megtartani.
• Az előnevelés egy- és kétfázisos lehet, a lúdfajjal kapcsolatosan megismert elvek szerint.
• A telepítési sűrűség megválasztásakor az előnevelés tervezett időtartamát, az előnevelés módját, valamint az épület felszereltségét kell figyelembe
vennünk. A főbb elhelyezési módok szerinti adatokat a 12. táblázat foglalja össze.
330
Kacsatenyésztés
12. táblázat - Ajánlott telepítésisűrűség-értékek a nevelési mód és a padozat típusa szerint a kacsák előnevelése
folyamán
2
Telepítési sűrűség a nevelési mód szerint (egyed/m )
Padozattípus és életkor zárt, kifutó nélküli tartásban
kifutós tartásban
és hibrid szülőpároknál
Mélyalmos előneveléskor
18–20 12–15
0–18. napig
18 10
19–28. napig
5 2
a 29. naptól
Rácspadlón
0–18. napig tartó előneveléskor 40–45 30
első fázisban 0–10. napig 30–35 25
második fázisban 11–18. napig

30–35 27
0–28. napig tartó előneveléskor
20–25 18
első fázisban 0–14. napig
második fázisban 15–28. napig
Az előnevelőhöz kapcsolódó kifutót a zárt istállórésszel azonos méretűre tervezzük, és az úsztatócsatorna vízfelületére négyzetméterenként 16–
20 kacsát számolunk.
• A kiskacsák előnevelése alatt is már nagy a vízfogyasztás, emiatt nedvesebb a trágyájuk. Ehhez társul az evési és ivási szokásaikból adódó
vízkipancsolás, ami együttesen az alom gyors elnedvesedését okozza. A nedves alom kedvez a betegségek kialakulásának (megfázás), hátrányos
a növekedésre, és zavarja a mell tollasodását. Segíthet a helyzeten, ha az itatóedényeket rácspadlón vagy dróthálón helyezzük el, alatta a víz
elvezetésére szolgáló elfolyóval.
• A páratartalomra a nevelés első napjaiban nagy figyelmet kell fordítanunk (a lúdfajra ismertetett elvek szerint).
• Az előnevelő épületet több rotációban használjuk, ezért a szervizperiódus legkevesebb 8–10 nap legyen, de kedvezőbb a két hét.
331
Kacsatenyésztés
Az előnevelés folyamán betartandó paramétereket a 13. táblázatban foglaltuk össze.
13. táblázat - A kacsák előnevelésének fontosabb tartástechnológiai paraméterei

Az előnevelési paraméterek
A megvilágítás tartama 1–21. nap: 24 óra, ill. 23 óra+1 óra sötét (az esetleges
áramkimaradástól ne ijedjenek meg), ezután 17 óra, ill. természetes
fénytartam
A megvilágítás intenzitása 1–21. nap: 20 lux, ezután 10 lux az állatok magasságában
Páratartalom 60–65%
3
Szellőztetés 5 m /óra/testtömeg-kg
Alom faforgács vagy 3–5 cm-es szecskázott, száraz, penészmentes
búzaszalma 20–25 cm vastagon, szükség szerint ráalmolni
Etető 6–8. napig (a csibegyűrűk szétszedéséig) naposállat-szállító doboz, 2–3
db/100 kacsa. Ezután fokozatos átmenettel 10 napos korig 1,5 cm/állat
vályúhossz vagy 150 állatra egy db 40 cm átmérőjű körtányéros etető. A
11–18. napig 2 cm/állat vályúhossz, ill. 100 állatra egy köretető, emellett
a kifutóban 500 állatra 1 db malacetető méretű önetető
Itató 6–8 napos korig 3 db 2 l-es kúpos önitató 100 kacsára vagy 10
napos korig 200 állat/m vályús vagy 150 állat/köritató vagy 25 kacsa/
itatószelep. A 11–20. napig az előbbi sorrendben 100 kacsa/m, 80
kacsa/köritató és 15 állat/itatószelep, majd a 21. naptól 100 kacsa/m, 80
állat/köritató és 8–10 kacsa/itatószelep
5.1.1.2. Utónevelés és növendéktartás

A tenyésznövendék kacsák háromhetes korát követő életszakaszában az elhelyezés körülményei nagymértékben eltérnek aszerint, hogy
hagyományos, extenzív rendszerben tartjuk-e őket, vagy zárt, intenzív viszonyok között. Ez utóbbira akkor van szükség, ha a szaporulatra
folyamatosan, illetve szezonon kívül tartunk igényt, és a felnevelés folyamán szükséges világítási programot másképpen nem tudjuk betartani.
A hagyományos tenyészállat-nevelés rendszerében a tenyésztésre szánt kiskacsák sikeres előnevelésük után, jó kondícióban, edzetten, ép tollazattal
kerülnek ki (átválogatásuk után) az utónevelőre. A héthetes korukban esedékes újabb (nagy fontosságú) szelekciójukig tartó nevelési szakasz az
utónevelés. A minősítés eredményeként tenyészállománynak jelölt növendék kacsák tartása a törzsesítésig a növendéktartás periódusa. A selejteket
pecsenyekacsaként értékesítjük.
332
Kacsatenyésztés
Az extenzív utónevelés feltételei megegyeznek a pecsenyekacsákra megadottakkal (ld. a Pecsenyekacsa-előállítás c. fejezetet). Fontos, hogy az
utónevelés kezdetén a hőmérséklet ne legyen 8–10 °C alatt, és később se csökkenjen 5 °C alá. Biztosítani kell a száraz területet a kacsák számára.
Az állatok nem támasztanak különösebb igényeket elhelyezésükkel szemben, így istállóra nincs szükség. Kedvező azonban, ha az időjárás negatív
hatásai (pl. hideg, jeges eső) ellen egy egyszerű, három oldalról zárt és fedett, olcsó helyi anyagokból összeállított szállás, fészer a rendelkezésükre
áll. Egy négyzetméter alapterületre 5–6 kacsa számítható.
A kacsákat a növendéktartás ideje alatt is kis csoportokban (200–300 kacsa/csoport) helyezzük el. Mesterséges fénykiegészítésre a hagyományos
kacsatartásban nincs szükség, elegendő a természetes megvilágítás.
A zárt, intenzív utónevelés a törzsólhoz hasonló típusú egyszerű épületben vagy magában a tojóházban történhet. A mesterséges szellőztetésű
és elsötétíthető ólban a világítási program megvalósítható. Ebben az életszakaszban a kacsák – a korábbi technológiák szerint – csökkenő
megvilágításban részesülnek. Az előnevelést követően nyolchetes korukig természetes megvilágítást kapnak, majd a fényperiódus hosszát 8 órára
korlátozzák, amelyet a tojástermelésre való előkészítésig (a 22. élethétig) tartanak. Teljesen zárt elhelyezés mellett a kapcsolóautomata oldja meg
ezt a feladatot.
Újabb technológiák szerint a kacsákat életük 22. napjától mindvégig 17 órás tartammal világítjuk meg a felnevelés és a tojástermelés alatt. A
tojástermelésre való stimulálásként csupán a fényintenzitást emeljük a 20. élethéten 10 luxról 15–20 luxra. A módszerrel elkerülhető a csúcsot követő
visszaesés a tojástermelésben. A zárt elhelyezésben célszerű szelepes önitatókat használni, egy-egy szelepre 5–8 kacsát beosztva.
5.1.2. Takarmányozás a felnevelés folyamán

A hibrid tenyészkacsákat szigorú korlátozással neveljük fel. A 15. naptól a 20. hétig tartó időszakban az élőtömegtől függően kapják a fejadagot,
rendszerint nevelő kacsatápot (11,0 MJ ME/kg és 15,0% fehérje). A külön elhelyezett és takarmányozott gácsérok és tojók kívánatos testtömegét
a tenyésztővállalat adja meg, amely ebből adódóan jelentősen eltérhet (a tojóknál a 20. élethétre 2270 g és 2885 g, a gácséroknál 2500 g és 3180
g szélső értékekkel találkozhatunk). Heti reprezentatív mérések alapján számítják ki a következő hétre érvényes takarmányadagot. Ez az előírt
testtömegértékek eltéréseinek korrigálására is szolgál. A napi adag a 4. héttől egyedenként 150 g és 180 g között változik.
A hagyományos pekingi-tenyészállományok felnevelésére javasolt programban 49–50 napos korig a pecsenyekacsákkal egyezően takarmányoznak.
Ekkor kiválogatják a tenyészutánpótlásra szánt állatokat, amelyeknek az adagját csökkentik, és egyúttal megváltoztatják a takarmány összetételét
is. A takarmányadag a tojástermelés előkészítéséig egy állatra naponta 180 g előkészítő kacsatáp (10,5 MJ ME/kg és 14,5% fehérje) vagy nevelőtáp
és gazdasági abrak (lehetőleg búza) 50–50%-os keveréke. A 25. élethét betöltéséig kacsánként összesen 20–25 kg-ot kalkulálunk. Kéthetente
reprezentatív méréssel ellenőrizni kell az állatok tömegét; az elhízást kerüljük el.
A növendékkacsák korlátozott takarmányozásának fontos feltétele, hogy minden egyed azonos mennyiségű takarmányt tudjon felvenni. Hibás
takarmánykiosztás esetén alultáplált és túlkondícióval terhelt tenyészállatokat kapunk. Mindkét jelenség káros a szaporaságra. Az adagolás helyes
kivitelezéséhez meg kell növelni az etetőfelületet vagy a takarmányt a tiszta, száraz padozatra szórni, a kifutón a betonra, az utónevelőn lehetőség
szerint a fűbe. A táplálék felszedése az ügyetlen kacsák számára időbe telik, így mindegyikük azonos eséllyel jut hozzá. Az egyenletes kiosztást
megkönnyíti, ha a madarakat kisebb csoportokban helyezzük el.
333
Kacsatenyésztés
5.2. A tenyészpézsmarécék felnevelése

A természetes pároztatás céljára beállított pézsmarécék nevelése naposkortól a 24. élethét végéig tart. Ekkor a tenyészistállóba kerülnek, az átólazást
szelekció kíséri.
5.2.1. A felnevelés alapelvei

Már a felnevelés folyamán is zárt, intenzív tartáskörülmények és ablaktalan istállók javasolhatók, mert a világítási program előírásait csak így lehet
betartani. Nagy jelentősége van a felnevelés alatt a korlátozott takarmányozási programnak. Kivitelezéséhez (a hústermelésre tartott pézsmarécékre
a későbbiekben közölt adatokhoz képest) az etetőférőhely mintegy 30%-os növelésére van szükség.
Az ivarokat különválasztva célszerű felnevelni. Erre legalább 10–12 hetes korukig szükség van, még előnyösebb a 20. élethétig fenntartani. Ezáltal
lehetőség nyílik a két ivart eltérő takarmányozásban részesíteni – főleg annak mennyiségét illetően –, tömeggyarapodásuk rendszeres ellenőrzése
mellett. A gácsérok külön elhelyezésének tartamát a homoszexualitás kialakulása korlátozza, amelyre 10 hetes életkor után figyelemmel kell lenni.
A jelenség negatívan hat a termékenységre. A tojók és gácsérok első párosításakor az ivararányt 1:3,5-re állítjuk be, számítva a hímivarban a
későbbiekben bekövetkező selejtezési veszteségre.
A nevelés mélyalmon és rácspadlón történhet. A rácspadló mindkét kacsafajban széleskörűen elterjedt. Az állatok a padozat ilyen kialakítása
mellett ürülékükkel nem érintkeznek, ami szárazabb és egészségesebb körülményeket eredményez. Teljesítményük ezáltal javul, vagyis
tömeggyarapodásuk és tollfejlődésük gyorsabb és egyenletesebb, takarmányértékesítésük jobb, továbbá alacsonyabb az elhullás. További előny,
hogy az állománysűrűség is növelhető, összességében tehát a tevékenység sokkal gazdaságosabbá válik. A tenyészállatok felnevelésére lécrács
vagy műanyag rácspadló felel meg legjobban.
A naposrécéket a teljesen rácspadlóval ellátott épület egyharmadára, csibegyűrűkbe (egy műanya alá 250–300 kisállatot helyezve) fogadjuk. A
hőmérséklet, az etető- és itatóférőhely a 14. táblázatban közöltek szerint alakul. 7–10 nap elteltével az állatokat az istálló felébe szétengedjük, majd
a harmadik hét elejétől a teljes területet használjuk.
14. táblázat - A pézsmarécék felnevelésnek fontosabb technológiai előírásai

Az istálló előkészítése 1. Csibegyűrű kb. 300 állatra 2. Két
A naposállatok fogadására az Az épület legalább 10 napig teljesen
nappal a telepítés előtt az előkészített istálló gázosítása 3.
istállót tisztítani és fertőtleníteni kell üresen álljon
Fűtés: 1 műanya 300 állatra
Életkor (hét) Telepítési Istálló- Hőmérséklet Szellőztetés Páratartalom Megvilágítás Itatóférőhely VízfogyasztásEtetőférőhelyBetegségmegelőző
sűrűség hőmérséket a műanya (%) (l/nap/állat) program
(°C) alatt (°C)
1. 300 állat/ 27 1–4. napig – 60 24 óra, 40– 1 db 2 l- 0,1 1 etető- Az első
műanya 38, 5–7. 50 lux es kúpos tálca 50 3 napon
napig 35 állatra vitamin- és
334
Kacsatenyésztés
Az istálló előkészítése 1. Csibegyűrű kb. 300 állatra 2. Két

A naposállatok fogadására az Az épület legalább 10 napig teljesen
nappal a telepítés előtt az előkészített istálló gázosítása 3.
istállót tisztítani és fertőtleníteni kell üresen álljon
Fűtés: 1 műanya 300 állatra
(40–50 db/ önitató 50 elektrolit
2
m ) állatra itatás
2. Az állatokat 24 32 – 60 12 óra, 1 köritató 0,2 40 állatra –
a fél max. 5 lux. 150 állatra 1 köretető
istállóba A csipkedés vagy 1– vagy 8
szétengedni elkerülésére 2 cm/állat cm/állat
2
(20 db/m ) vörös fény vályúhossz etetőhossz
3. A 21. naptól 22 30 Átlagosan 60, a fűtés ajánlott vagy 5– 0,3 Palmivax
az egész
3
3–4 m /óra megszűntével 6 kacsa/ vakcinázás,
istállóban testtömeg 70 itatószelep csőrkurtítás
szétengedni kg-onként, és 2 napig
2
(10 db/m ) az ammónia vitamin- és
tartalom elektrolititatás
4. Rácspadlón 20 28 (10 ppm 0,4 –
9 madár/ alatt legyen)
5. 2 Az évszaktól függően és a CO2- 0,45 –
m =7 5–6 hétig kell fűteni,
6–12. gácsér vagy majd 17–18 °C-os tartalom 0,5 –
13 tojó. (0,1% alatt
hőmérsékletet kell tartani legyen)
Mélyalmon
5 madár/m
2 függ
= 4 gácsér vényében.
vagy 7 tojó A
légsebesség
ne haladja
meg a 0,3
m/s-ot
Világítási programként a gyakorlatban a következő megoldást használják: a naposállatokat 24 órás megvilágítással fogadják, néhány nap után a napi
fénytartamot 22 órára, a második héten fokozatosan 12 órára, majd 7 órára csökkentik. A rövidnappalos szakasz a tojóházba történő áttelepítésig
tart. A fényintenzitás javasolt értékei: az első két héten 15 lux, majd kéthetes fokozatos átmenettel a 4. héttől az átólazásig 5 lux. A 25–26. élethéttől
a fénytartamot napi 14 órára emeljük, amit az 50%-os tojástermelés elérésekor (32–33. élethéten) további 1 órával megtoldunk.
335
Kacsatenyésztés
A pézsmarécék tojástermelésre történő felkészítése néhány különleges kezelést igényel a felnevelés folyamán. A karom kurtítására a tojóknál 15
napos életkorban kerítünk sort. Mintegy harmadára rövidítjük meg azért, hogy a későbbi sérüléseket – különösen ideges állományokban – elkerüljük. A
gácsérok karmait meghagyjuk, mert kurtításuk párzásukat hátrányosan érinti. A csőrkurtítás 12–18 napos életkorban esedékes. Tízhetes életkorban a
tojók szárnytollait – a kéztő és kézközép kapcsolódásánál – célszerű megnyírni. Repülőképességüket ezáltal elveszítik, ami esetleges keveredésüket
megakadályozza.
5.2.2. Takarmányozás a felnevelés alatt

Genetikai képességeinek megfelelő tojástermelés, termékenység és keltethetőség elérése érdekében a tenyészrécék növekedését és nemi érését
szabályozni kell, elzsírosodásukat pedig meg kell akadályozni.
• A szaporításra szánt pézsmarécék felnevelésének táplálóanyag-igényét pontosan még nem állapították meg. A létfenntartás és a növekedés
szükségleteit felbecsülve, a következő három takarmányféleség ajánlható:
• 1–21 napos korig indítótáp, 19–20%-os nyersfehérje-tartalommal;
• 22–49 napos korig nevelőtáp, 15–16%-os nyersfehérjével;
• 8–26 hetes korban létfenntartó táp (nyersfehérje-tartalma 12–13%).
A takarmányozási program helyességét heti mérlegeléssel ellenőrizzük. A tojók 1%-át, a gácsérok 3%-át használjuk mintaként. A takarmányozási
programot a 15. táblázat foglalja össze.
15. táblázat - A tenyészpézsmarécék takarmányozási programja

A javasolt takarmány Takarmányszükséglet (kg/állat) A
Életkor (hét) takarmányozás
megnevezése formája az adott időszakban összesen módja
0–3 (3 hét) indítótáp morzsázott 1,0 1,3* 1,0 1,3* ad libitum
vagy 3 mm-es
granulátum
4–7 (4 hét) nevelőtáp 5 mm-es 2,0 2,9* 3,0 4,2* korlátozva
granulátum
8–26 (19 hét) létfenntartó táp 5 mm-es 12,3 18,2* 16,3 22,4* korlátozva
granulátum
27–51 (25 hét) tojótáp 5 mm-es 27,5 39,7* 43,8 62,1* a 34. hétig
granulátum korlátozva, majd
ad libitum
336
Kacsatenyésztés
A javasolt takarmány Takarmányszükséglet (kg/állat) A

Életkor (hét) takarmányozás
megnevezése formája az adott időszakban összesen módja
52–63 (12 hét) létfenntartó táp 5 mm-es 9,2 12,6* 53,0 74,7* korlátozva
vagy gazdasági granulátum,
abrak vagy a illetve szemes
kettő keveréke
64–84 (21 hét) tojótáp 5 mm-es 23,5 30,0* 76,5 104,7* a 66. élethét
granulátum től kezdve ad
libitum
* a gácsérok fogyasztását 1:3,5-es ivararányban a tojókéhoz hozzáadva.
5.3. Tenyésztojás-termelés
Házikacsa. A tojástermelés tervezett kezdete előtt általában 3–4 héttel a növendék kacsákat a törzsesítéssel törzskacsává minősítjük. Törzsesítéskor
(a selejtezésen kívül) a végleges állománylétszámot és az ivararányt (1:5–6) alakítjuk ki, valamint a csoportnagyságot döntjük el. A kacsák állandó
helyükre, a törzsólakba kerülnek, amelyeket a válogatás előtt előkészítettek.
A felnőtt kacsák elhelyezésükkel szemben kevéssé igényesek. A hidegre nem érzékenyek, de a tojásminőség megóvása érdekében az istállót
fagymentessé kell tenni. A korszerű törzskacsaólak könnyűszerkezetes, jól szigetelt épületek. Ez utóbbi nemcsak a fagy, hanem a nagy meleg
elleni védelem miatt is fontos. A 25 °C fölötti hőmérséklet rontja a szaporasági mutatókat. A kifutón az árnyék és a fürdési lehetőség némileg segít
a körülményeken. A tenyészistállók lehetőleg ablakosak legyenek, mert a hagyományos termeltetésben a keskenyebb épülettípusok esetében az
ablakokon keresztül megoldható a levegőcsere is. A széles törzsólakban mesterséges szellőztetésre van szükség. A mesterséges megvilágításhoz
a szükséges fényintenzitáshoz igazodó számú és egyenletesen elosztott fényforrások kellenek.
Extenzív elhelyezésben a törzsólhoz lehetőleg déli fekvésű kifutó csatlakozzék, az ól alapterületével azonos méretben. Az épület és a kifutó
kialakításánál a ludakra megismert alapelveket vegyük figyelembe.
A padozaton (lehet földes vagy betonozott) általában szalma- vagy forgácsalom van. Mindkettőnek jó minőségűnek, száraznak és penészmentesnek
kell lennie. A tenyészállatok elhelyezésének legfontosabb paramétereit a 16. táblázat foglalja össze.
16. táblázat - A törzskacsatartás fontosabb paraméterei

A paraméter
Hőmérséklet – megengedhető – optimális –4 – +30 °C 10–20 °C
337
Kacsatenyésztés
A paraméter
3 3
Szellőzés – télen – nyáron 0,7–0,9 m /óra/testtömeg-kg 4,0 m /óra/testtömeg-kg
Csoportnagyság 200
2 2 2 2
Állománysűrűség az ólban a kifutóban a természetes vízfelületen a 2 állat/m 2 állat/m 1–2 állat/m 6–7 állat/m
fürösztőcsatornán
Etetőedény-szükséglet 1–2 cm lineáris etetőhossz/állat
Itatóedény-szükséglet 2 cm lineáris itatóhossz/állat vagy 5 kacsa/itatószelep
Tojófészkek 40 cm széles, 40 cm mély, 50 cm magas tojófészekre 3–4 tojót
számítunk
Az intenzív törzskacsatartásra szolgáló zárt épület legfontosabb része a mintegy 1 m magasan kiemelt rácspadlóval borított felület, amelyen az
etetőket és itatókat helyezik el. Az istálló többi része alommal borított, itt találjuk a tojófészkeket. Az állományt 200–300–as csoportokra bontják. A
tojástermelés 40–42 hete alatt a folyamatos ráalmozás miatt az alomszint egyre emelkedik, míg végül eléri a rácspadozat szintjét. Ilyenkor a feljárókra
már nincsen szükség. Egy ilyen épület vázlatos rajza látható a 13. ábrán.
338
Kacsatenyésztés
13. ábra - A törzskacsák tojástermelés alatti zárt, intenzív elhelyezését biztosító épület vázlata
A 20. élethéten történő beólazást követően a szülőpár kacsák tojótápot kapnak. Egyhetes fokozatos átmenettel oldjuk fel a korlátozást úgy, hogy
a 22. élethéttől kezdve már étvágy szerint etetünk.
Hagyományos tenyészkacsatartásban a megvilágítást a tojástermelés tervezett kezdete előtt három héttel 14 órára növeljük. Hibrid szülőpárok
esetében a 23. élethéttől kezdve heti 1 órás emeléssel a 26. hétre 18 órás fénytartamot érünk el. A megvilágítás intenzitása 30–50 lux. A már említett
új technológia szerint a fénytartam 17 óra/nap marad, csak az intenzitás megemelésével és a takarmányváltoztatással stimulálunk.
Pézsmaréce. Életük 25. hetében kerül sor a növendékek tojóházba való áttelepítésére. Ezzel egyidejűleg szelektálunk, és ha a tojók csőre visszanőtt,
újra kurtítjuk. A végleges ivararányt is ekkor állítjuk be: 1 gácsérhoz 4–4,5 tojót számolunk.
339
Kacsatenyésztés
A pézsmarécék tojástermelésére használt korszerű épület ablaktalan, jól szigetelt és fűtőberendezéssel van ellátva. Az épület közepén hosszanti
irányban kezelőfolyosó található, amelyről a tojófészkek a tojók zavarása nélkül hozzáférhetők. A padozat jól fertőtleníthető, betonozott, fele
rácspadlóval, fele alommal borított. A rácspadló sík, egyenletes felületet adjon a padozattól 30 cm magasságban. Ide helyezzük az etetőket és az
itatókat. A szalmából készült almot tisztán és szárazon kell tartani, ezért gyakran cseréljük. A tevékenység munkaigényes, ez magyarázza a teljes
rácspadozatra való törekvést.
2
A tojóházat 30–40 m -es szakaszokra osztjuk, ahol 80–100 tojót és 20–25 gácsért helyezünk el. A kiscsoportos elhelyezés megnehezíti ugyan az
állomány kezelését, a jó termékenység érdekében azonban feltétlenül szükséges.
°
A tenyészrécék tartására vonatkozó fontosabb előírásokat a 17. táblázat foglalja össze. Az épületben 15–16 C-os hőmérsékletet ajánlatos tartani
a jó tojástermelés és termékenység érdekében. A hőmérsékletet és a szellőztetést úgy kell szabályoznunk, hogy a relatív páratartalom ne haladja
meg a 75%-ot. Ehhez esetenként szükség lehet a terem fűtésére.
17. táblázat - A tenyészpézsmarécék tartásának fontosabb tartástechnológiai paraméterei (Sauveur és de Carville

1990 nyomán)
A paraméter
2
Telepítési sűrűség 2,5–3 madár/m (ivararány=1:4–4,5)
Csoportnagyság 100
Tojófészek 30–40 cm széles, 30–40 cm magas, 35 cm mély tojófészekre 6 tojót
számolunk
Itató 3–4 cm/állat lineáris itatóhossz vagy 150 állatra 1 db 35–40 cm átmérőjű
köritató vagy 4–5 réce/itatószelep
Etető 5–6 cm/állat lineáris etetőhossz vagy 50 madár/etetőtányér
°
Hőmérséklet legalább 15–16 C
Világítás heti félórás növeléssel max.18 órára, intenzitása 50 lux
3
Szellőztetés 4 m /óra/testtömeg-kg
A tojástermelés alatt napi 14–16 óra megvilágítás többnyire elegendő, intenzitását 30–50 luxra állítsuk be és gondoskodjunk egyenletes elosztásáról.
A fénytartamot és -erősséget tegyük szabályozhatóvá, hiszen a vedletés idején szükség lesz erre.
340
Kacsatenyésztés
Takarmányozásra a függesztett, automata (spirálos feltöltésű) tányéros önetetők javasolhatók, amelyek használatával a legkisebb a
takarmányveszteség, és így lehet minden etetőt egyszerre feltölteni. Erre a tojóházba való áttelepítést követően lehet szükség, amikor a nevelés
időszakában bevezetett takarmánykorlátozást csak fokozatosan lazítjuk.
Az itatás köritatókkal is megoldható, de a takarékosabb szelepes (szopókás) itatók a pézsmarécék esetében is jól beváltak.
A tojófészkeket a kezelőfolyosó két oldalán az almozott részen helyezzük el. Szerkezetük egyszerű, oldalról és felülről zártak, aljukra általában
faforgácsot terítenek.
5.4. Pecsenyekacsa-előállítás
A pecsenyekacsa-termelés változatos formái közül két rendszernek van hazai jelentősége: a kétfázisú, félintenzív (intenzív elő- és extenzív utó-)
nevelésnek, valamint a teljesen zárt, intenzív módszernek. Az előbbi egy sajátos formája a kacsa-hal integrált termelés, hazai elnevezéssel a halastavi
pecsenyekacsa-termelés. A felsorolt formák közül ma még uralkodó az elsőként említett rendszer. A folyamatos, illetve szezonon kívüli termék-
előállítás érdekében azonban terjed a zárt tartás is.
5.4.1. Pecsenyekacsa-előállítás félintenzív, kétfázisú rendszerben

Ebben a formában a nevelés két szakaszból, elő- és utónevelésből tevődik össze. Az előbbi 0–21 napos korig intenzív körülmények között, az
utónevelés a negyedik hét elejétől a vágásig extenzív viszonyok mellett folyik. Hazánkban az előnevelés két eltérő formája alakult ki:
• Mélyalmos előnevelés, amely esetében a kacsák 0–18 napos korig ugyanabban az épületben tartózkodnak.
• Rácspadlós előnevelés, amely egyfázisú vagy kétfázisú lehet. Ez utóbbi terjedt el, ahol az
• első fázis 0–10 napig tart, fűthető épületben,
• a második fázis 11–21 napig, fűtés nélküli istállóban vagy épületrészben zajlik le.
Az utónevelés formái:
• mesterséges vízfelületen – pl. beton úsztatócsatornán - történő utónevelés;
• természetes vízi kifutós vagy halastavi utónevelés;
• szárazföldi, fürösztővizet nélkülöző utónevelés.
A tenyészkacsák felnevelésével foglalkozó részben az előnevelés alapelveit és legfontosabb technológiai előírásait már áttekintettük. Ebben az
életszakaszban nincs lényeges különbség a tenyész-, illetve a pecsenyekacsa elhelyezésében, takarmányozásában.
341
Kacsatenyésztés
Az utónevelés helyszínével kapcsolatosan felmerülő fontos kérdés, hogy feltétlenül szükséges-e a kacsák számára a fürdésre alkalmas víz. A kérdést
részben megválaszolták azok a termelők, akik száraz körülmények között, azaz csak ivóvíz biztosításával sikeresen állítanak elő pecsenyekacsát.
További kérdés azonban, hogy optimális teljesítmény érhető-e el ebben a rendszerben, különösen a forró nyári napokon. A vizsgálatok 2–5%-
os különbséget mutattak ki a testtömeg-gyarapodásban – ugyanolyan tartási és takarmányozási feltételek mellett – azon kacsák javára, amelyek
fürödhettek. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a nagy melegben a kacsák testüket le tudták hűteni a lábukon és a csőrükön keresztül, így
takarmányfogyasztásuk nem csökkent.
A természetes vagy mesterséges vizek partján történő elhelyezés további előnye, hogy az állatok mindig tiszták, jobb a tollfejlődésük, és ivóvízről
nem kell gondoskodni. Előnyös az is, ha a kacsák természetes táplálékhoz juthatnak a vízből.
2
Száraz utónevelésre nagy kiterjedésű legelőn kerülhet sor, ahol kacsánként legalább 3–4 m területet számítunk. Fürösztővíz nincs, csak ivóvizet
kapnak az állatok.
Az utónevelés optimális helyszíne a jó minőségű legelő és a vízpart, árnyékot adó fákkal, lefolyást lehetővé tevő terepszintkülönbséggel és az
uralkodó széljárástól védett helyen. Az állatok megőrzésére és védelmére kerítés, rögzített karámos vagy telepíthető villanypásztor szolgálhat.
A pecsenyekacsák utónevelésének tartástechnológiai paramétereit foglalja össze a 18. táblázat.
18. táblázat - A pecsenyekacsák utónevelésének főbb tartástechnológiai paraméterei

A paraméter
Állománysűrűség 2
5–6 kacsa/m
nyári szállás 2
8–10 kacsa/m
árnyékoló 2
3–4 m /kacsa
legelő, ill. szabad terület 2
a halastó elkerített felületén 2–3 kacsa/m , egyéb vízfelületen max. 10
2
természetes vízfelület kacsa/m
2
fürösztőcsatorna 20–25 kacsa/m
Csoportnagyság 5000, max. 10 000
° °
Hőmérséklet 17–20 C, minimum 6–8 C
A megvilágítás
14 óra vagy természetes fénytartam
342
Kacsatenyésztés
A paraméter
tartama 5–10 lux
intenzitása
Takarmányozás 1 cm/állat etetőférőhely
Itatás 1 cm/kacsa itatóférőhely
5.4.2. Pecsenyekacsa-előállítás intenzív, zárt rendszerben

A kacsahús-termelésnek ez a formája a brojlercsirke előállításának technológiáját követi, vagyis az állatokat naposkoruktól a leadásukig zárt
épületben neveljük, kifutó és úsztatócsatorna nélkül. A módszer jelentősége a szezonon kívüli termelésben van, amikor a hideg időjárás az extenzív
tartást nem teszi lehetővé. További előny, hogy a környezetet kevésbé terheli. Ezért a nyugat-európai országokban, ahol a természetvédelem
nagyon szigorú szabályokat ír elő, csak ez a rendszer található meg. Eredményei általában kedvezőbbek a félintenzív megoldáséinál, főleg
a testtömeg-gyarapodásban, a takarmányértékesítésben és az elhullásban mutatkozik pozitív hatás. A kacsák korábban vágóérettek, az
eredmények kiegyensúlyozottabbak, így a termelés jobban tervezhető. A vadmadarak kizárása önmagában is jelentős kockázatcsökkentő tényező.
Megvalósításához azonban korszerű, jól felszerelt épületek szükségesek. Egy- és kétfázisú változatban kivitelezhető.
2
Az egyfázisos nevelésben az állomány mindvégig egy helyen marad. A telepítési sűrűség 5 kacsa/m . A kétfázisos megoldásban az első 20 napon
mélyalmos elhelyezésben 15, rácspadlóra 20 madár telepíthető négyzetméterenként. Az ezt követő második fázisban, amely az állatok értékesítéséig
2
tart, a kacsákat mélyalmon hizlaljuk, 5 db/m sűrűségben. A kétfázisos nevelés jobb épületkihasználást tesz lehetővé, a drágább felszereltségű
előnevelő kapacitásból kevesebb szükséges.
5.5. A húshasznú pézsmarécék felnevelése

Húshasznosításra teljesen fehér genotípusokat veszünk igénybe, amelyeket jó hús-csont arányra és kiváló mellhús kihozatalra szelektáltak. Ezek a
madarak megfelelő tartási körülmények között fejtik ki genetikai képességeiket. Két fontos feltételt emelünk ki:
• Jól szigetelt, hatékony szellőztetéssel ellátott, lehetőleg ablaktalan épületek, ahol a világítási technológia megvalósítható.
• Zárt, intenzív elhelyezés a nevelés teljes tartama alatt. Nem tanácsos az utónevelésnek a kacsatartásban elterjedt extenzív formája.
A tartástechnológia fontosabb paramétereit a 14. táblázat foglalja össze. A nevelésre az első három héten két lehetőségünk van:
• mélyalmos tartásban teljesen száraz faforgácson, tőzegkorpán vagy szecskázott szalmán;
• dróthálón, léc- vagy műanyag rácson; ebben az esetben az első héten a rácsot papírlemezzel borítjuk, hogy a hideg a kiskacsákat alulról ne érje.
343
Kacsatenyésztés
Legkésőbb három hét elteltével a fiatal récéket az előnevelőből az utónevelő épületbe szállítjuk. A nevelés továbbra is ugyanabban az épületben
folyhat, ekkor az egész istállót a madarak rendelkezésére bocsátjuk. Az állománysűrűséget a végleges értékre állítjuk be.
A pézsmaréce nevelése folyamán gyakorta elkerülhetetlen a csipkedés és ebből eredően a kannibalizmus. A jelenség okát kevéssé ismerjük,
megelőzése tehát elsősorban csőrkurtítással lehetséges. A műveletet háromhetes korban végezzük.
A csőrkurtítással egyidejűleg ajánlatos a karmokat is visszavágni. Erre azért van szükség, mert az összezsúfolódott állatok (pl. szállításnál) egymást
megkarmolhatják, ami testükön maradandó nyomokat hagy, rontva annak minőségét.
5.6. A mulardkacsák hústermelésre történő hasznosítása

A mulardkacsák hasznosítása két irányban, hús- és májtermelésre specializálódott. Az előbbi elsősorban a Távol-Keleten hagyományos, míg
Európában a májhasznosítás uralkodik. Földrészünkön a pecsenyemulard termelésének kialakulását eddig a színes tollazat akadályozta. A fajhibrid
fehér változatának kitenyésztésével lehetőség nyílt a mulardok ivar szerinti kettős hasznosítására. A májtermelésre alkalmatlannak ítélt tojókat
ugyanis pecsenyekacsának nevelik fel. Egyúttal a fajhibrid azon kiváló tulajdonságait is igénybe vesszük, amelyeket hústermelő képességükkel
kapcsolatban részleteztünk.
A fiatal húsmulardok vágási életkora a 10. és 13. élethét közé tehető. A mellkihozatal az életkor előrehaladtával javul; ha növelni kívánjuk, az állatok
vágását akár a 15. élethétig is kitolhatjuk. A késői vágással együtt azonban számolni kell a takarmányértékesítés jelentős romlásával is.
A mulardok kiváló ellenálló képessége lehetővé teszi kétfázisú nevelésüket azon elvek szerint, amelyeket a pecsenyekacsa elő- és utónevelésére
vonatkozóan megismertünk. Az előnevelés általában egy héttel tovább, a négyhetes életkor betöltéséig tart. A fiatal kacsák elhelyezésére nagyon
jól beváltak a pézsmarécéknél ismertetett rácspadlós változatok. Az utónevelésre is azokat a megoldásokat javasolhatjuk, amelyeket a házikacsával
kapcsolatban ismertettünk.
5.7. Kacsamájtermelés
A pézsmaréce és a mulardkacsa töméses hizlalása kiegyenlítettebb eredményt ad, mint a lúdé. Ez annak köszönhető, hogy a naposkacsákat
egész éven át folyamatosan be lehet szerezni (így azonos életkorban foghatók tömésbe), továbbá a rendelkezésre álló genotípusok meglehetősen
homogének. Mindkét típusban csak a gácsérok töméses hizlalásával érdemes foglalkozni.
5.7.1. A májalapanyag felnevelése

A kényszeretetésre szánt pézsmaréce felnevelése csak végső szakaszában, az ún. előtömés idején tér el a húshasznosításra kidolgozott
technológiától. A mulardkacsákat a pézsmarécékre kidolgozott módszerekkel tartjuk, de tavasztól őszig lehetőség van kétfázisú nevelésükre is. Ez
utóbbi a pecsenyekacsákra ismertetett félintenzív rendszer, amely előnevelésből és utónevelésből áll. Az általában négy hétig (rossz időjárás esetén
öt hétig) tartó előnevelés feltételeit illetően hasonlít a házikacsáéhoz.
344
Kacsatenyésztés
Felkészítés a tömésre. A töméses hizlalásra szánt gácsérok nevelésének egyik legfontosabb része az előtömés, amelynek három feladata van:
• előkészíteni a nyelőcsövet, növelni annak térfogatát, hogy a későbbiekben a kacsa be tudja fogadni és meg tudja emészteni a nagy mennyiségű
takarmányt;
• alkalmassá tenni a máj szöveti állományát a tetemes zsírmennyiség felvételére és megtartására;
• kiváltani azon enzimek termelését, amelyek a későbbiekben a töméses hizlalás során fontos szerephez jutnak.
A kacsafélék egyszerre csak kis mennyiséget fogyasztanak, ha a takarmány állandóan előttük van, hiszen folyamatosan veszik fel az élelmet. A
nevelés záró szakaszában arra törekszünk, hogy nyelőcsövüknek, illetve tágulatának (hamis begy) a befogadóképessége növekedjen. Ezt úgy érjük
el, hogy a takarmányt csak meghatározott időszakban, általában naponta egyszer, rövid időre kínáljuk számukra. A következő etetésre kiéheznek,
és a szükségletüknél többet vesznek fel. Az adagok emelésével a nyelőcső kitágul.
Az előtömésre használt takarmány magas fehérjetartalma és a nevelés folyamán rendszeresen adagolt májvédő anyagok (hepatoprotektor) pozitív
hatással vannak a májsejtek befogadó képességére, ezáltal javul a kihizlalt máj minősége. Az előkészítés hatására a máj mérete jelentősen megnő,
és az elzsírosodás folyamata megindul.
Az előtömés 8–9 hetes korban kezdődik. Az állatok naponta egyszer, két óra hosszan kapnak takarmányt. Az adagolt etetés feltétele, hogy az etetők
számát a szokásosnak a másfélszeresére növeljük. Ezáltal elkerülhető az állatok közötti versengés és a csoportok heterogénné válása.
A májhasznú mulardkacsák felnevelésének és tömésre való előkészítésének takarmányozási programját mutatja be a 19. táblázat.
19. táblázat - A töméses hizlalásra szánt hímivarú mulardkacsák takarmányozási programja a nevelés tartama
szerint (Forrás: Grimaud Fréres 1996)
Takarmányfogyasztás (g/állat)
Nevelési szakasz Átlagos
Életkor (hét) naponta halmozott
és takarmányozás élőtömeg (g)
télen nyáron télen nyáron
1 Indítás ad libitum 30 20 210 140 200
2 indítótáp 12,1 70 60 700 560 500
MJ ME/kg 21,0%
3 nyersfehérje, 130 120 1610 1 400 1 000
összesen 1,5 kg/
kacsa
4 Nevelés ad libitum 190 160 2 940 2 520 1 550
nevelőtáp 12,1
345
Kacsatenyésztés
Takarmányfogyasztás (g/állat)
Nevelési szakasz Átlagos
Életkor (hét) naponta halmozott
és takarmányozás élőtömeg (g)
télen nyáron télen nyáron
5 MJ ME/kg 19,0% 240 200 4 620 3 920 2 150
nyersfehérje,
6 260 230 6 440 5 530 2 650
összesen 8,0 kg/
7 állat 260 230 8 260 7 140 3 100
8 260 230 10 080 8 750 3 250
9 Előtömés 220 200 11 620 10 150 3 400
10 korlátozott 220 200 13 160 11 550 3 650
takarmányozás
11 nevelőtáppal, 300 260 15 260 13 370 3 900
12 napi 1 etetés 300 260 17 360 15 190 4 250–4 300
2 óra hosszan
+ gritt, néhány
napos átállással
napi 1 etetésre
4 óra tartammal,
összesen 7,0 kg/
állat
13–14 Tömés 12 vagy 13 Napi kétszeri tömés 5 970–6 080
nap (25 vagy 27
tömés) kukorica,
összesen 10 vagy
11 kg
5.7.2. Töméses hízlalás

A hízókacsák elhelyezésére szigetelt épületek felelnek meg a legjobban, amelyeket télen fűteni, nyáron hűteni lehet. A mai igényeknek megfelelő
nagyüzemi, intenzív tömőistállóban a kacsákat egyedi ketrecben helyezik el. Ennek speciális változata szállítóketrecként is szolgál, így az állatokat
csak a nevelőtelepen és a vágóhídon mozgatják. Az épületet hűtőfallal látták el, amely a nagykapacitású szellőztető ventilátorok segítségével
nyáron is megfelelő klímát nyújt. A kacsák fejmagasságában elhelyezett belső keverőventilátorok állandó légmozgást biztosítanak. A tömést önjáró,
automatikusan adagoló hidraulikus gépekkel végzik. Teljesítménye óránként 400–700 kacsa kényszeretetését teszi lehetővé. Ezekben a korszerű
épületekben 1500–3000 kacsa egyidejű töméses hizlalása folyik. A ketrecek természetesen lehetnek csoportosak is. Az egyedi ketreces változatot
mutatja be a 14. ábra.
346
Kacsatenyésztés
14. ábra - Modern tömőistálló mulardkacsák számára, egyedi ketreces elhelyezéssel; 1. elszívó ventilátorok; 2.
belső légkeverés egyik megoldása: szegmensenként ismétlődő keverő ventilátorok; 3. a belső légkeverés másik
megoldása: a ventilátorra kapcsolt perforált fólia; 4. evaporatív hűtés 35 cm vastag hütőfallal; 5. friss levegőt
bevezető nyílás; 6. fűtőberendezés; 7. evaporatív hűtés ködösítő hűtőberendezéssel
A kacsák levegőcsere iránti igénye a töméses hizlalás előrehaladtával – különösen az utolsó 5–7 tömés alatt – jelentősen megemelkedik. Ezért a
3
szellőztető ventilátorok kapacitását a tömőistállóban ajánlott 10–13 m /óra/testtömeg-kg-ra tervezni.
A töméses hizlalás további ismeretanyaga megegyezik a lúdfajra vonatkozóan megadottal.
347
6. fejezet - Haszongalamb-tenyésztés
1. A haszongalamb-tenyésztés jelentősége
A házigalambfajták tenyésztése évszázadok óta emberek tízezreinek kedvtelése, hobbija világszerte. A postagalambok versenyeztetése szinte
nemzeti sport több országban (pl. Hollandiában, Belgiumban).
A kifejezetten árutermelő jellegű vágógalamb-előállítás a század elején vette kezdetét az USA déli államaiban. A legjelentősebb tenyészetek
napjainkban is ezeken a területeken találhatók. A farmokon átlagosan 2–3 ezer tenyészpárt tartanak.
Európában a haszongalamb-tenyésztés az 1950-es évektől indult meg. Jelentősebb pecsenyegalamb-tenyésztő Franciaország, Olaszország és
Magyarország. Hazánkban a pecsenyegalamb előállításának régebben is hagyományai voltak, de a szervezett felvásárlás csak az 1960-as évektől
indult meg, és az 1970-es években érte el a csúcspontját (1977-ben: 863 t). A felvásárolt vágógalambok szinte teljes mennyiségét exportáljuk.
A galambhús iránti kereslet azzal magyarázható, hogy világszerte egyre szélesebb körben terjed a könnyen emészthető húsféleségek fogyasztása. A
pecsenyegalambok húsa finom rostú, nagyon ízletes, könnyen emészthető és fehérjében gazdag. A világ húsgalambot fogyasztó régióiban döntően
delikateszként fogyasztják (USA, Nyugat-Európa, Közel- és Közép-Kelet). Magas biológiai értéke miatt kitűnő táplálékul szolgálhat a betegek és a
diétázók számára is.
2. A galamb biológiai sajátosságai

2.1. A galamb származása és domesztikációja
A jelenleg ismert több mint 400 galambfajta őse a parlagi galamb, amely a vadon élő szirti galamb (Columba livia) háziasított változata.
Domesztikációja i. e. 5000 körül történt meg. A galamb háziasításának folyamata az elő-ázsiai területeken kezdődött. Az ember a galambok ízletes
húsát igen korán megkedvelte. Valószínűleg elsősorban hústermelése miatt háziasították.
A szirti galamb napjainkban is megtalálható a Földközi-tenger partvidékén, Észak-Afrikában, valamint Ázsiában. Háziasított változata a parlagi
galamb, amely félvad természetű és a hidegebb területek kivételével mindenhol elterjedt. A szirti galamb a melegebb déli területeken állandó
költőhellyel rendelkezik, északon azonban a hideg miatt költöző madár. Viselkedése nem sokban különbözik a házigalambétól. Fákon azonban ritkán
költ, inkább sziklás partvidékeken, romokon és barlangokban fészkel. Ezeken a helyeken nagy csapatokban több száz pár is költ.
A szirti galamb háziasításától kezdődően, a több évezredes tenyésztői munka eredményeképpen több száz fajta, fajtaváltozat jött létre. A galambfajták
népes csoportját képezik a hústermelésre, pecsenyegalamb-előállításra nemesített haszongalambfajták.
348
Haszongalamb-tenyésztés

A különböző életkorú és ivarú galambokra a következő elnevezéseket használjuk:
Hím: a kifejlett (ivarérett) hímivarú egyed.
Tojó: a kifejlett (ivarérett) nőivarú egyed.
Fióka: a tenyészpárok (mindkét szülő) által nevelt utód, naposkortól 28–35 napos korig, fészekhagyásig, illetve leválasztásig.
Tenyésznövendékek: a továbbtenyésztésre meghagyott egyedek leválasztástól (28–30 napos kortól) a tenyészérettségig (fajtától függően 6–8
hónapos korig).
Ivarérett galamb: a már életképes ivarsejteket termelő, szaporodásra képes növendék. Az ivarérettség fajtától függően 4,5–5 hónapos korban
következik be.
Tenyészérett galamb: a teljes fejlettségének 4/5 részét elért galamb. A haszonfajták tenyészérettségüket általában 6–8 hónapos korban érik el.
2.3. A galamb külső testalakulása

2.3.1. A galamb testrészei
A galamb testrészeit az 1. ábra szemlélteti.
349
1. ábra - A galamb testrészei; 1. felső csőrkáva, 2. alsó csőrkáva, 3. orrnyílás, 4. orrdudor, 5. szájzug, 6. álldudor, 7.
pofa, 8. homlok, 9. fejbúb, 10. tarkó, 11. fültájék, 12. szemgyűrű, 13. szivárványhártya, 14. pupilla, 15. nyak eleje, 16.
nyak hátulja, 17. nyakoldalak, 18. begy, 19. mell, 20. hát, 21. ágyék, 22. lágyék, 23. kloáka, 24. szárnyél, 25. fiókszárny,
26. kis szárnyfedők, 27. középszárnyfedők, 28. nagy szárnyfedők, 29. másodrendű evezők (szárnyszalag), 30.
elsőrendű evezők, 31. farokkormánytollak, 32. felső farokfedők, 33. alsó farokfedők, 34. lábszár, 35. sarok, 36. csüd,
37. lábujjak, 38. talpgumók, 39. karmok
A fej elülső részét a homlok képezi, felülről a fejtető határolja, amely fokozatosan a tarkóba megy át. A csőr felső és alsó csőrkávából áll. A felső
csőrkáva tövében közvetlenül a homlokhoz kapcsolódik az orrdudor, amely fajtától függően nagy változatosságot mutat. A fej a fajtára, az ivarra és
az életkorra jellemző alakot és nagyságot mutat. A haszongalambfajták feje nagyobb és durvább, mint a kisebb és finomabb díszgalambfajtáké.
350
A csőr – fajtától függően – igen nagy változatosságot mutat. Egységesen kívánatos azonban a szabályosan záródó csőr, amelynek színe a bőr
pigmentáltságát követi. Az orrdudor jellemző az egyes fajtákra, az ivarra és az életkorra is. Általában a hímivarú galambok orrdudora durvább, mint
a tojóké. A fiókák (átlagosan 50–60 napos korig) orrdudora puha, nedves tapintatú, sima felületű. Idősebb korban az orrdudorok egyre durvább
felületűek és fehéren porozottak.
A szem a galamb egészségi állapotának egyik legbiztosabb mutatója. Egészséges az a galamb, amelynek szeme fényes, tiszta, élénk tekintetű, és
a környezet ingereire gyorsan reagál. Betegség megjelenésére utaló jel, ha a szem fénytelen, beesett és a madár kifejezéstelen tekintetű.
A törzset a nyak, a mell, a has, a hát és a far alkotja. A mell a carcasnak a legnagyobb és legértékesebb húsrészét adja. Haszongalambfajtáknál
kívánatos a széles, mély és domború mell. A jól izmolt mell mindkét oldalon a mellcsonti taréj fölé emelkedik. Hibának számít a keskeny, hegyes
mell és a görbe mellcsonti taréj.
2.3.2. Köztakaró, a toll és függelékei

Az egészséges galamb bőre mindig rugalmas, nedves tapintatú, ellentétben a száraz és rugalmatlan beteg madáréval. A faroktő felett található a
fartőmirigy, amelynek megléte vagy hiánya az adott fajta küllemi sajátossága.
A galambok bőrét már napos korban embrionális pehelytollazat fedi, amelyeket a kelés utáni 5–7. naptól valódi tollak kezdenek felváltani.
A galambok testét borító tollak különbözőek lehetnek. A fedőtollak a test körvonalát adják meg. Közös jellemzőjük, hogy a zászlót alkotó sugarakat
horgok kapcsolják össze.
Legfontosabb fedőtollak az evező-, farok- és faroktámasztó tollak. A kéz- és karevezőket 10–10 toll képezi. A haszongalambfajtáknál a faroktollak
száma általában 12, de ennél több is lehet. A fedőtollak alatt a pehelytollak helyezkednek el, amelyek sugarait nem kötik össze horgok. Ezek a
tollak nagyon hajlékonyak. A pehelytollak szinte az egész testet beborítják és melegen tartják. A fonalas tollak egyenes szálúak, tollzászlójuk nincs,
főleg a feji részen találhatók. A galambfajok közismerten sokféle színváltozatban fordulnak elő. A feldolgozóipari igények miatt (világos bőrszín) a
vágógalambot előállító szülőpárokat célszerű a világosabb tollazatú populációkból kiválogatni. A fehér, az ezüst, az ezüstfakó és a sárga tollszínű
fiókák bőre is világos színű, ezért a feldolgozásnál előnyt élveznek.
2.3.3. Vedlés
A galambok tollazata részlegesen, gyakorlatilag egész éven át váltódik. Az első számú kézevezőt a második költésnél váltják (belülről). A karevezők
ellentétes sorrendben, de ugyanekkor cserélődnek. A faroktollakat kettesével, párhuzamosan váltják, belülről kifelé. A karevezők és a faroktollak a
6. kézevező kihullásával cserélődnek. A 8. elsőrendű (kézevező) evezőtoll váltása után indul meg a fedőtollazat vedlése, amely a fejre, a nyakra és
a vállakra terjed ki. A pehelytollak váltása ősztől tavaszig folyamatos. A vedlés legintenzívebb szakasza augusztustól októberig tart. Haszongalamb-
állományokban a vedlés ideje alatt is folyamatosan költő és nevelő tenyészpárok különösen értékesek: ezek a legalkalmasabbak a szaporításra.
351
2.4. Értékmérő tulajdonságok

2.4.1. Mennyiségi (kvantitatív) tulajdonságok és öröklődésük
2.4.1.1. Szaporaság
A galambfajban a monogám természet, valamint az a tény, hogy a párok maguk költik ki és a vágásra érett korig nevelik fiókáikat, továbbá az
értékmérő tulajdonságok köre, megítélése, sőt szerepe is eltér más árutermelő baromfifajokétól.
A számottevő különbségek ellenére bizonyos értékmérő tulajdonságok öröklődése és az egyes tulajdonságok közötti összefüggések jellege sok
hasonlóságot mutat más baromfifajokkal, amint azt az 1. és a 2. táblázatokban összefoglalt adatok mutatják.
1. táblázat - A galamb néhány értékmérő tulajdonságának öröklődhetősége (Meleg I. 1996)

2
Értékmérő tulajdonság h
Éves tojástermelés 0,19
Kikelt fiókák száma 0,32
Választott, 28 napos fiókák száma 0,27
28 napos élő tömeg 0,36
Páronként évente felnevelt fiókák élőtömege 0,25
2. táblázat - Néhány fontosabb értékmérő tulajdonság közötti genetikai és fenotípusos korreláció a galambnál (Meleg
I.–Horn P. 1998)
Értékmérő tulajdonságok* rP rG
28 napos tömeg (hím) – kifejlettkori tömeg 0,88 0,57
(hím)
28 napos tömeg (tojó) – kifejlettkori tömeg (tojó) 0,77 0,62
Éves tojástermelés – 28 napos élőtömeg –0,04 –0,54
Éves tojástermelés – keltehetőség 0,11 0,02
Keltethetőség – 28 napos élőtömeg –0,06 0,11
Keltethetőség – páronként választott fiókák 0,78 0,17
száma
352
Értékmérő tulajdonságok* rP rG
Keltethetőség – páronként választott fiókák 0,74 0,17
össztömege
* Pannon Texán fajta
A hústípusú galambok szelekciójában a legnagyobb gondot a szaporaság és a fiatalkori tömeggyarapodás közötti negatív genetikai összefüggés
jelenti, hasonlóan más baromfifajokhoz. Azáltal azonban, hogy a galambpárok maguk költik és nevelik fel fiókáikat, nincs mód arra, hogy
nagymértékben szétválasszák az apai és anyai vonalakat egymástól a nemesítés során. A húsgalambtenyészetekben ezért sokkal nagyobb
kompromisszumokat kell kötni a tenyészcél megválasztásakor és a szelekcióban, mint más baromfifajoknál, ahol a keltetést mesterségesen
végezzük, és a két szülő szerepe gyakorlatilag a megtermékenyítés pillanatában befejeződik.
A haszongalamb-tenyésztés gazdaságosságát főként a tenyészpárok szaporasága határozza meg. A cél olyan állományok tenyésztése, amelyek
páronként és évente 9–12 db és 500–600 g élőtömegű vágógalambot termelnek.
A szaporaságot a galamb esetében a következő résztulajdonságok határozzák meg: az éves tojástermelés, a tojás minősége, a keltethetőség és
a nevelőképesség.
2.4.1.2. Az éves tojástermelés

Galambfaj esetében a tojástermelés a tyúkfajhoz hasonlóan gyengén öröklődő tulajdonság (1. táblázat). Az igazán szapora párok egész éven át
folyamatosan költenek, és csupán a vedlési, illetve a téli időszakokban szüneteltetik tojástermelésüket. A haszonfajtáktól, megfelelő környezeti
feltételek biztosítása mellett, évi 20–22 db tojást várhatunk.
Szaporaságra szelektált haszongalamb-állományokban a tojók tojásrakási ciklusa 28–35 nap. A haszongalamb-tenyésztés szempontjából az őszi
vedlési periódusban is termelő tenyészpárok ivadékaival javítható a tojástermelés és ezen keresztül az állomány szaporasága is.
2.4.1.3. A tojás minősége

A haszongalambfajták tojásainak átlagos tömege 20–23 g között változik. A tojások egyedi tömegét a tojók kora nem befolyásolja, ellentétben más
baromfifajokkal. A galambtojások formaindexe 1,31–1,36 közötti.
2.4.1.4. Keltethetőség
Ezt az értékmérő tulajdonságot a termékenység és az embrionális életképesség együttesen határozza meg. Általános tapasztalat, hogy ha nem
fordítunk kellő figyelmet az állomány termékenységére, a terméketlen egyedek aránya meglepően magas lehet. Amerikai vizsgálatok 10–24%
terméketlenséget mutattak ki. Szelekcióval ez az arány állományszinten 5% alá csökkenthető (3. táblázat). Fiatal hímeknél a kezdeti magas arányú
terméketlenség egy-két ciklus elteltével stabilizálódik a normális értéken.
353
3. táblázat - Az Autosex Texán húsgalambok keltethetőségét befolyásoló paraméterek változása az évszaktól

függően (Meleg I. 1996)
Korai Embrióelhalás Embrióelhalás Keltethetőség

Terméketlen Keltethetőség
Évszak Törött tojás (%) embrióelhalás a kelt. 7–14. a kelt. 15– termékeny
tojás (%) ép tojásra (%)
(%) napján (%) 18. napján (%) tojásra (%)
Tavasz 10,0 4,3 18,9 4,0 8,9 59,7 62,8
Nyár 11,1 5,0 19,4 2,4 5,6 63,5 67,3
Ősz 15,6 3,4 19,1 1,6 6,4 63,7 66,3
Tél 15,9 5,4 16,6 4,2 7,0 60,3 64,5
Átlag: 13,15 4,5 18,5 3,0 6,9 61,8 65,2
A nagyarányú terméketlenséget nemcsak genetikai, hanem környezeti tényezők is kiválhatják. Zárt tartásban a túlságosan hosszú időtartamú
megvilágítás is oka lehet. Ebben az esetben elegendő a napi 12 órás megvilágítás. Hagyományos, volieres tartásban az agresszív hímek állandó
zaklatása rontja a termékenységet. Célszerű ezeket a hímivarú egyedeket kizárni a tenyésztésből.
Az embrionális elhalás általában kevesebb veszteséget okoz, mint a terméketlenség. Különösen nagymértékű lehet a korai embrionális elhalások
mértéke. Megfelelő környezeti feltételek mellett a keltetés különböző szakaszaiban jelentkező elhalások összesített értékének 25% alatt kell lennie.
Csoportos, volieres és egyedi páros ketreces tartásban elhelyezett állományok megtojt tojásra számított keltethetősége 62–72% között tekinthető
normálisnak.
2.4.1.5. A nevelőképesség
A kikelt fiókák életük első napjaiban kizárólag begytejjel táplálkoznak. A begytejet a tojó és a hím egyaránt termeli. Termelésében és szabályozásában
a prolaktinnak van jelentősége. A begytej elengedhetetlen a fiókák életben maradásához. Legintenzívebben a kelést követő első 5–6 napban
termelődik, és a 10. napon általában már nem termelik a párok. Beltartalmi értékei közül a nyersfehérje-tartalom átlagos mennyisége az első három
napban 11%, majd ezután fokozatosan csökken.
A begytejfehérjében különösen az aszparaginsav-, glutaminsav-, prolin-, lizin- és metionintartalom magas. A begytej hamutartalmában a
makroelemek közül a kalcium és a foszfor, míg a mikroelemeknél a cink és a vas található a legnagyobb mennyiségben.
A fiókák életben maradása és fejlődése 8–10 napos korukig főleg a tojók nevelőképességétől függ. Az itt jelentkező problémáknak oka lehet a
túlságosan rövid tojástermelési ciklus (25–27 nap) is. Amikor a fiókák már 12–14 naposak és a tojók már a következő tojástermelési ciklus tojásain
kotlanak, a fiókák felnevelése legnagyobb részben a hímek nevelőképességétől függ.
354
2.4.1.6. Hústermelő képesség
Növekedési erély
A haszongalambok hústermelő képességét az egységnyi idő alatt elért testtömegtermeléssel tudjuk a legjobban kifejezni. A pecsenyegalambok
élőtömege más baromfiféléktől eltérően gyengébben öröklődik, mert a galambfajnál a fiókák testtömegét saját genotípusukon kívül a szülők
nevelőképessége is jelentősen befolyásolja (1. táblázat).
A jelenlegi feldolgozási igényeknek az 500–600 g-os élőtömeget elért, 28–30 napos fiókák a legalkalmasabbak. A haszongalamb-tenyésztésben
kívánatos, hogy csak az olyan szülőpárok után tartsunk meg ivadékokat továbbtenyésztésre, amelyek évi 10–12 darab, páronként választott
fiókaprodukciót képesek elérni, ugyanakkor a fiókák egyedi élőtömege 28–30 napos korban meghaladja az 500 g-ot.
Az élőtömegre viszonylag egyszerűen és könnyen lehet szelektálni, mert jól mérhető és a különböző életkorban mért testtömegek között mindkét
ivarban pozitív korrelációk érvényesülnek. Pozitív összefüggés mutatkozik továbbá a fiatalkori élőtömeg és a páronként felnevelt fiókák össztömege
között is. Ugyanakkor a pecsenyekori élőtömegre történő szelektálás mérsékli a tojástermelést és rontja a keltethetőséget a közöttük fennálló negatív
korrelációk miatt (2. táblázat). A túlságosan nagy kifejlettkori testnagyságra történő szelektálással természetesen növelhető a pecsenyegalambok
élőtömege, azonban ezzel párhuzamosan jelentősen csökken a tenyészpárok szaporulata. Általában kívánatos, hogy a jó haszongalamb-állományok
kifejlettkori élőtömege ne haladja meg a 800–850 g-ot. A szaporaságra irányuló egyirányú szelekció egy bizonyos termelési szint elérése után
csökkenti a fiókák 28 napos kori élőtömegét.
A galambfiókák növekedési erélyét az ivar is befolyásolja. A nőivarú fiókák általában 5–7%-kal alacsonyabb élőtömegűek. Az egyes fészekaljból
származó fióka ivartól függetlenül általában nagyobb testtömegű, mint a kettes fészekaljból származó. A pecsenyegalambok növekedését az ivartól
függően a 2. ábrán mutatjuk be.
355
2. ábra - Hústípusú galambfiókák (texán) testtömegtermelése az ivartól függően, 30 napos korig (Ballay 1978)
Vágótulajdonságok
A pecsenyegalamboknál a megfelelő testtömeg mellett döntő fontosságú kívánalom, hogy már fiatal korban megfelelő legyen a mell és a combok
izmoltsága. Ezek a legértékesebb húsrészek, és a vágott test (carcass) tömegét is a legnagyobb arányban ezek a testrészek alkotják. A vágógalambot
előállító állományokból származó fiókák 28–30 napos korban kerülnek felvásárlásra és vágásra. A pecsenyegalamboknak ebben az életkorban
legalább 500 g-os testtömeget kell elérniük, ebben az esetben éri el a carcass tömege a minimálisan megkívánt 300–340 g-ot. A pecsenyegalambok
vágási tulajdonságai 30–50 napos kor között alig változnak, ha a választás utáni tartás és takarmányozás megfelelő (4. táblázat).
356
4. táblázat - Pecsenyegalambok vágási paraméterei a kortól és az ivartól függően (Meleg és Horn 1995)
30 napos 40 napos 50 napos
Tulajdonság
hím tojó hím tojó hím tojó
Élőtömeg (g) 525 510 538 505 554 523
Vér és toll nélküli 465 455 482 451 496 460
tömeg (g)
Ehető belsőségek: 25,60 24,10 29,30 27,40 28,50 26,20
szív, máj, zúza (g)
Fej, nyak, láb (g) 51,10 50,10 63,70 64,20 58,60 56,30
Carcass (g) 346 323 362 331 371 344
Vágási kitermelés 66,10 63,20 67,30 65,60 67,10 65,90
(%)
Vágási veszteség 19,30 21,10 15,10 16,70 17,20 18,40
(%)
Lehetséges a pecsenyegalambokat a választási életkor (28–30 nap) után kis csoportos, ketreces tartásban tovább nevelni, ezáltal a felvásárlás idejét
a galambok 50 napos életkoráig ki lehet tolni anélkül, hogy a fiókák testtömege csökkenne, és vágótulajdonságaik romlanának.
2.4.1.7. Takarmányértékesítő képesség

A takarmányértékesítés legfőként a páronként felnevelt fiókák mennyiségétől és a vágógalambok testtömegétől függ. Kisebb mértékben befolyásolja
a szülők élőtömege is. Az elfogyasztott takarmány mennyiségét két tényező határozza meg:
• a tenyészállomány létfenntartásának szükséglete,
• a tojástermeléshez és a fiókák felneveléséhez szükséges takarmány mennyisége.
A tenyészállomány létfenntartásának szükséglete állandó, aminek nagysága üzemi viszonyok között független a termeléstől (tojástermelés, nevelés).
A létfenntartó szükséglet nő a tenyészállomány élőtömegével. A naponta felvett takarmány az élőtömegnek mintegy 5%-a. Az elfogyasztott takarmány
másik részét a tojástermelésre és a fiókák testtömeg-gyarapodására használják fel. A szülők és a fiókák takarmányfelhasználása nem választható
szét, mert a galamb monogám faji sajátossága miatt a szülők maguk nevelik fiókáikat. A felvett takarmány hústermelést szolgáló hányada egyenes
arányban nő a páronként nevelt fiókák számával és élőtömegével. Egy tenyészpár éves életfenntartó takarmányszükséglete mintegy 38–43 kg,
amely független a felnevelt fiókák számától. Ezért az 1 kg vágógalamb előállításához szükséges takarmány mennyisége, a vágógalambokra számított
takarmányértékesítés szoros összefüggést mutat a páronként nevelt fiókák élőtömegével (3. ábra). A szülők létfenntartó szükségletének levonása
után a pecsenyegalambok takarmányértékesítése optimális feltételek mellett 2,5–3 kg/kg között változik.
357
3. ábra - A takarmányértékesítés változása a tenyészpáronként nevelt, 28 napos vágógalambok mennyiségétől

függően (Ballay 1978)
Vérmérséklet
Adott fajtán belül a haszoncélra tenyésztett állományokban a szelídebbeket tenyésszük tovább és a különösen agresszív egyedeket (hímeket)
selejtezzük ki. A szelídség különösen a csoportos (volieres) tartásban alapvető fontosságú, jelentősége az egyedi páros, ketreces tartásban kisebb.
2.4.1.8. Ellenálló képesség, hasznos élettartam
Huzamosabb időn keresztül a tenyészpárok csak akkor képesek egyenletesen költeni és nevelni, ha egészségesek, szervezetük a különböző
betegségekkel szemben ellenálló. A hosszú időn át tartó folyamatos termelés a legbiztosabb jele az ellenálló képességnek, az életerőnek és a
358
nagyfokú szervezeti szilárdságnak. Haszongalamb-állományokban 4–5 éves hasznos élettartammal számolnak. A tenyészpárok teljesítményét ezen
időszak alatt a felnevelt fiókák számával és össztömegével értékeljük.
2.4.2. Minőségi (kvalitatív) tulajdonságok és öröklődésük

A galambfaj esetében számos, a tollszínt és a szemszínt meghatározó gén, illetve öröklődésük alapelvei ismertek. Az 5. táblázatban a galamb
autoszomálisan öröklődő, a toll és szem színére ható génjeit mutatjuk be. Közös jellemzőjük, hogy az általuk befolyásolt tulajdonságok a mendeli
szabályok szerinti öröklésmenetet követik. Az ivari kromoszómán elhelyezkedő génekről a 6. táblázatban adunk összefoglaló áttekintést.
5. táblázat - A galambfaj autoszómáin lokalizált, tollszínt és szemszínt meghatározó génjei (Horn 1991, cit.: Levi,
1963 és Vogel-Engelmann 1980)
Tulajdonság Jele Öröklődése Előfordulása

Vad szín (kék szalagos) + szirti galamb, sok fajta
Fekete (solid black) S domináns sok fajta
Kék kovácsolt (blue checker) C domináns szirti galamb, sok fajta
Sötét kovácsolt (black checker) CT domináns szirti galamb, sok fajta
Kék szalag nélkül (blue barless) c recesszív sok fajta
Egyszínű vörös (solid red) e recesszív sok fajta
Deres (grizzle) G domináns sok fajta
Füstös szürke (smoky) sy recesszív postagalambok és más fajták
Opál (mozaik) o recesszív postagalambok és más fajták
Domináns opál Od domináns egyes fajták, pl. strasszer
Tejfehér (milky) my recesszív pávagalamb, lahore
Indigó (indigó) In domináns carneau
Albínó (albino) al recesszív minden fajta (ritka)
Gazzi (gazzi) z recesszív több fajta, pl. modenai
Domiáns fehér (dom. white) Wh domináns sok fajta
Recesszív fehér (rec. white) wh recesszív sok fajta
Gyöngyszem (pearl eye) tr recesszív több fajta, pl. keringők
359
6. táblázat - A galambfaj ivari kromoszómáiban elhelyezkedő fontosabb gének (Horn 1991, cit.: Levi 1963, Vogel-
Engelmann 1980)
Tulajdonság Jele Öröklődése Előfordulása

Vörösfakó (ash red) BA domináns sok fajta
Csokoládébarna (brown chocolate), b recesszív ezüst king
a BA recesszív allélje
Ezüst (silver) d recesszív több fajta, pl. egyes keringők
Sárga (yellow) dBA recesszív sok fajta
db recesszív
Dun (dun) dS recesszív több fajta
Khaki db recesszív több fajta, pl. sirálykák
Almond St domináns több fajta, pl. keringők
Ezüstfakó (faded) StF domináns autosex fajták, pl. Texán, King
Világosezüst (pale) (d allélje) dF recesszív egyes fajták, pl. Gimpel
Világosító- vagy hígítófaktor d recesszív sok fajta
(dilution)
Hiányos fiókatollazat d recesszív sok fajta
A galambtenyésztésben az ivari kromoszómán lokalizált gének egy részét használják fel olyan keresztezési kombinációkban, amelyekben az F1
nemzedékben a fiókák ivara a tollszín alapján meghatározható.
F
Az ivari kromoszómához kötötten öröklődő ezüstfakó- (St ) gén különös fontosságú a haszongalamb-tenyésztésben. Az ezüstfakógén a hímek
F F F
esetében kétszeres dózisban (St ,St ) szinte teljesen fehér tollszínt eredményez. A tojók esetében a gén egyszeres dózisban (St , –) csupán
kismértékű világosító hatást fejt ki. Az ezüstfakógént tisztán örökítő állományokban a hímek fehér, míg a tojók kékesszürke vagy vörösesszürke
színűek. A fiókák ivara a tollfejlődés intenzitása alapján már keléskor nagy biztonsággal megállapítható. A hímivarú fiókák szinte teljesen csupaszak, a
F
csőrük világos színű. A tojók sűrű pehelytollazatúak és a csőrük fekete sávval jelzett. Az St gén segítségével már naposkorban és a posztembrionális
fejlődés későbbi szakaszaiban is nagy biztonsággal és gyorsan megállapítható az ivadékok neme. Az ezüstfakógén felhasználásával számos nagy
gazdasági jelentőséggel bíró haszongalambfajtát tenyésztettek ki (pl. Autosex Texán, King és Óriásposta).
360
2.5. Öröklődő rendellenességek

Más baromfifajokhoz hasonlóan a galamboknál is számos öröklődő rendellenességet ismerünk, amelyek közül néhányat a 7. táblázatban foglaltuk
össze. Általában ritkán fordulnak elő haszongalamb-állományokban.
7. táblázat - Öröklődő rendellenességek a galambfajban (Horn 1991, cit.: Levi 1963, Vogel-Engelmann 1980,
Hollander-Miller 1978)
Tulajdonság Jele Öröklődése Hatása
Tollatlanság (featherless) fl recesszív autoszomális gén, fiókakorban
és később is teljesen tollatlanok,
terméketlenek
Sündisznótüske p recesszív autoszomális gén, a tollak törnek,
tollazat (porcupine) a galambok
repülésre képtelenek
Selyemtollúság (silky) L domináns autoszomális öröklődésű, a
selyempávánál követelmény, más
fajtáknál repülésben korlátozottak a
galambok
Ataxia at recesszív autoszomális öröklődésű, agy- és
gerincvelőkárosodással jár, gyakori
mozgászavar
Clumsy cl recesszív autoszomális öröklődésű,
rendellenes járás-, repülés- és
látászavarral jár együtt
Albínó al recesszív autoszomálisan öröklődik, a szem
vörös, a fiókák csupaszok, az
ellenálló képességgyengébb az
átlagosnál
2.6. A galamb viselkedési sajátosságai

Ebben a fejezetben csupán a galamb monogám faji sajátosságából eredő, illetve a haszongalamb-tenyésztés szempontjából fontosabb viselkedési
formákat emeljük ki. A háziasított baromfifajokkal ellentétben a galamb monogám, párosan él.
361
A társas viselkedésformák a közös pihenőhelyeken (pl. volierek) és még inkább a mezőre járó galambokon figyelhetők meg, amelyek nagy csapatokba
verődve keresik fel a táplálékfelvevő helyeket.
A galamb faj esetében az egyes párok életterének középpontja a fészkelőhely. Az állományon belüli rangsor kialakulását nagymértékben befolyásolja
a fészkelőhelyek elhelyezkedése. Egy-egy kedvező helyen található költőhelyért nagy küzdelem alakul ki a hímek között. A legcsábítóbbak mindig a
legmagasabb helyen lévő fészkek. Az ülőhelyekért, illetve az azokhoz kapcsolódó területeken kialakult rangsorért a hímeknek állandóan harcolniuk
kell. A tojók a rangsor kialakításában és a területek védelmében passzívan vesznek részt – csupán a fészkelőhelyen belül küzdenek, harcolnak a
betolakodó idegen hím- és nőivarú galambokkal.
A galambpárok a tojásrakást megelőzően számos jellegzetes viselkedési formát mutatnak. A párzás előtt a hím és a tojó csőrét összefogva
„csókolódzik”, amit többször megismételnek a rövid ideig tartó párzási aktus előtt. A tojások megtojása előtt, de még az első tojásrakás után is
többször párzanak. Ezt követően a hím a kiválasztott és a rangsor alapján elfoglalt fészekben búgó hangon hívja a tojót. Sajátos viselkedési forma
a „fészekre hajtás”, amikor a hím állandóan követi a tojót – az szinte lépni sem tud tőle – és csőrével üti a fejét. Közvetlenül a tojásrakás előtt a
tojó már sok időt tölt a fészkelőhelyen, amelynek fészekanyagát ebben az időszakban a hím állandóan pótolja, számos esetben nagy fészket hord
össze. Ezt a fészekanyagot később a tojó rendezgeti el.
Az első tojás megtojására a párzást követő 10–12. napon számíthatunk. A galambfaj a tojásrakási cikluson (28–35 nap) belül két tojást rak. Az első
tojás megtojása délután 15–19 óra között, míg a második két nap múlva, délelőtt 10–12 óra között várható. A galamb esetében a tojások költésében
a hím- és nőivarú egyed egyaránt részt vesz. A költésben az oroszlánrészt a tojó vállalja magára, ugyanis délután 15–17 órától másnap délelőtt 9–
10 óráig ül a tojásokon. A hím a fennmaradó időben átlagosan csupán napi 6–8 órán át költi a tojásokat.
A galambfiókák átlagos kikelési ideje 16–18 nap. Életük első 8–10 napjában egyedüli táplálékuk a begytej. A begytejet mindkét szülő termeli,
képződése már a költés 14–15. napján megindul. Legintenzívebben a kelést követő első 5–6 napban termelődik. Ezt követően az etetett takarmány
miatt felhígul a konzisztenciája, és a szülők a fiókák 10–12. életnapjától kezdve a begyükben megpuhított takarmánnyal, főleg magvakkal etetik őket.
A galambok a takarmányokat emészthetőségük alapján rangsorolják és fogyasztják el. Szívesebben veszik fel a gömbölyű, sima felületű magvakat,
mint a hegyes, rücskös felületűeket. Az apró magvakat, mint a repcét, kölest, cirkot, fény- és lenmagot jobban kedvelik, mint a nagyobb, durvább
szemű takarmányokat. A kedveltségnek ez a sorrendje a fiókaneveléssel mutat szoros kapcsolatot, mert a szülők a kisebb magvakkal sokkal
könnyebben tudják etetni a fiókákat, mint a nagy szeműekkel. A galamboknak a felvett takarmány megpuhításához viszonylag nagy mennyiségű
ivóvízre van szükségük. A tyúkfajjal ellentétben a galamb szívja a vizet, és iváskor a csőr szinte teljes mértékben (orrnyílásig) a vízbe ér. Éppen
ezért a galambok számára minimálisan 3–4 cm mélységű ivóvizet kell biztosítani.
3. Haszongalambfajták és hibridek
3.1. Speciális haszonfajták
Ebben a fejezetben a kifejezetten pecsenyegalamb-előállításra alkalmas fajtákat ismertetjük. Néhány fajtát színes képen (lásd a mellékletet) is
bemutatunk.
362
Nemesítésük során – az értékmérő tulajdonságok folyamatos javítása mellett – általános jellemzőik a következők:
• kitűnő szaporodó- és nevelőképesség,
• ideális testnagyság, kiváló húsformák (mell, comb),
• intenzív fejlődési erély,
• betegségekkel szembeni nagyfokú ellenálló képesség.
3.1.1. Autosex Texán

Az Autosex Texánt az USA-ban tenyésztették ki az 1950-es években. Texasban kitenyésztése óta szaporaságra szelektálták, értékes húsrészeket
adó testformáik különösen a mell és a combok, jól izmoltak.
A fej a testhez viszonyítva kicsi. A csőr középhosszú és világos színű. Az orrdudor sima felületű és fehéren porozott. A törzs közepes hosszúságú.
A mell kifejezetten széles és jól izmolt. A hát széles és közepes hosszúságú. A hát ugyanolyan széles, mint a mell elölnézetben. A szárnyak rövidek,
a kormánytollak végét nem érik el. A lábak rövidek, a galamb széles lábállású. Feltűnő a combok kifejezett izmoltsága. A fajta autosex, amelynek
F
kialakulását az ivari kromoszómán lokalizált ezüstfakó- (St ) gén okozza. Kifejlettkori élőtömege 750–850 g (a két ivar között nincs számottevő
különbség). A fiókák 28–30 napos kori élőtömege 530–600 g. Az USA-ban a fajta kitenyésztési helyén tenyészpáronként 16–18 db fiókaszaporulat
várható évente. Az európai kontinensen Magyarországon, Olaszországban, Franciaországban és Izraelben találhatók a legértékesebb populációk.
Ezekben az állományokban a többéves szelekció eredményeképpen a páronként, évente választott fiókák száma 10–12 db között realizálódik. A
világon szinte mindenhol ismert és közkedvelt fajta. Haszongalamb-tenyészetekben a teljes állomány 30–35%-a Autosex Texán. Gyors fejlődési
erélyű, kiegyenlített tömegű vágógalamb-alapanyagot ad, kiválóan izmolt testrészei (mell és a comb) és világos bőrszíne miatt a feldolgozó
vállalatoknak elsőrendű, exportképes árut biztosít. Autosex tulajdonsága miatt a tenyésztőmunkában az ivarok korai, biztonságos megkülönböztetése
könnyű.
3.1.2. Pannon Texán

Jelenleg az egyetlen hazai tenyésztésű haszongalambfajta. Nemesítését és a fajta fenntartását a PATE kaposvári Állattenyésztési Kara végzi.
Közepes testnagyságú, 650–750 g közötti kifejlettkori élőtömegű fajta. A törzs, különösen a mell és a comb jól izmolt. A fiókák 28 napos korban jó
húsformákat mutatnak. A fajta autosex, ami tenyésztését nagyban megkönnyíti. Főbb termelési paraméterei a következők:
• tojásrakási ciklus: 28–35 nap,
• éves tojástermelés: 21–22 db/pár,
• a kikelt fiókák száma: 12–14 db/pár/év,
• a választott fiókák száma: 10–12 db/pár/év,
363
• a fiókák 28 napos kori élőtömege: 500–600 g,
• a páronként évente felnevelt fiókák össztömege: 5–5,5 kg,
• a napi átlagos testtömeg-gyarapodás: 18–20 g,
• a carcass tömege: 320–350 g,
• vágási kitermelés: 66–68%,
• tenyészérettségi életkor: 5 hónap.
3.1.3. Carneau
A Carneau származását tekintve dél-belgiumi és észak-franciaországi fajta. Franciaországban csak sárga és vörös színben ismert. Az USA-ban
a fekete, dun és a fehér színváltozatát is kitenyésztették. A pecsenyegalamb-előállításban különösen a fehér színváltozatnak van szerepe, és
genetikailag is ez a legértékesebb populáció.
A fehér carneau mély állású, zömök, jól izmolt mellel rendelkező fajta. A fej lekerekített, domború, a testhez viszonyítva nagy. A szem a fej
középpontjában helyezkedik el. A szemgyűrű piros, az írisz narancsszínű. A csőr középhosszú, világos színű. A feketék esetében feketén jelzett.
Az orrdudorok nagyok, fehéren porozottak. A nyak vastag, középhosszú, a jól fejlett mellel tökéletes harmóniát alkotva annak szimmetrikus
középpontjából ered. A mell széles, jól izmolt, a legnagyobb hústömeget adja. A hát a széles vállból eredően egyenletesen keskenyedik a farok felé.
A szárnyak erősek, a farkon keresztezik egymást, de nem érik el a végét. A lábak erősek, élénkpiros színűek.
Az amerikai standard az alábbi testtömeg-kategóriákat határozza meg:

öreg hím 740–910 g, fiatal hím 680–858 g,
öreg tojó 680–850 g, fiatal tojó 620–790 g.
A tenyészpárok éves szaporulata intenzív tartásban 14–16 fióka. A 28 napos fiókák alsó élőtömeghatára 500 g. Rendkívüli szaporaságú fajta. Az
Európába bekerült Carneau-populáció termelési paraméterei gyengébbek, mint az USA-beliekéi, ami a bekerült tenyészanyag gyengébb minőségével
magyarázható. Jelentősebb populációi Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Izraelben találhatók.
3.1.3.1. King
Amerikai eredetű fajta, számos tenyésztő közös munkája eredményeképpen tenyésztették ki a századforduló első két évtizedében duchess, máltai,
római és mondain fajták keresztezéséből. Kiállítási és haszontípusa ismeretes, azonban e fejezet keretében csak a haszontípust ismertetjük.
Kifejezetten hústípusú fajta. A törzs megnyúlt, hosszúkás alakú, a farok felé egyenletesen lejt. A fej nagy, a test méreteihez viszonyítva azonban
arányosnak kell lennie. A szivárványhártya a fehér változatoknál sötétbarna, az ezüst és az autosex változatoknál narancsszínű. A szembőr világos
színű. A csőr középhosszúságú, világos színű. A nyak közepes hosszúságú, vízszintes tartású. A törzs széles és a jól izmolt mellből kiindulva a
364
széles hát vonalát követve a farok felé fokozatosan keskenyedik. A szárnyak közepes hosszúságúak és a kormánytollak végét nem érik el. A lábak
rövidek, az ujjak tollatlanok és élénkpiros színűek.
A tojók élőtömege kifejlett korban 650–850 g, a hímeké 850–950 g. A fiókák 28–30 napos korra 500–600 g testtömeget érnek el. Tenyészpáronként
évente átlagosan 12–14 fióka várható. A King haszontípusánál csak a fehér, az ezüst és az autosex színváltozatokat tenyésztik világszerte. Az
autosex egyik változata később kiindulási alapját képezte az Autosex Texán fajtának. Európában jelentősebb gazdasági King-populációk találhatók
Olaszországban, Franciaországban és Izraelben.
3.1.4. Óriásposta
Az USA-ban tenyésztették ki, ahol 1915–1920 között postagalamb-populációkat szelektáltak nagyobb kifejlettkori élőtömegre. Az értékes testrészek
(mell, comb) arányainak növelése érdekében amerikai mondaint és díszpostaállományokat is használtak keresztezési partnerként. Leggyakoribb
F
színváltozatai a kék, a fehér és az ezüstfakó (St ).
Az Óriásposta kifejlett hímjei 750–850 g, a tojók 650–750 g testtömegűek. Legfőbb gazdasági értéke a nagy szaporaság. Az USA-ban közölt adatok
szerint a költőpárok évente 13–14 fiókát nevelnek, amelyek 30 napos kori élőtömege 550–600 g. Hazájában és Európában is népszerű.
3.2. Egyéb gazdasági fajták

A 8. táblázatban a pecsenyegalamb-előállításra alkalmas, de az intenzív haszonfajtákhoz képest kisebb teljesítményt elérő húsgalambfajtákat
ismertetjük. Ezeknek a fajtáknak a legtöbbjét kedvtelésből tartják szerte a világon, fiókáikat zömében saját háztartásban fogyasztják, árutermelésben
egyes fajtákat (vonalakat) keresztezésekben használnak.
8. táblázat - Egyéb gazdasági galambfajták főbb értékmérő tulajdonságai (Biszkup 1981)

A kifejlett hím A kifejlett tojó A 28–30 napos
Fajta Fióka (db /pár/év)
testtömege (g) testtömege (g) fiókák élőtömege (g)
Versenyposta 450–580 400–520 350–420 13–14
Lengyel hiúz 580–720 550–650 450–520 9–11
Koburgi pacsirta 550–700 500–600 450–500 9–11
Florentini 650–780 580–680 480–550 8–9
Tyúktarka 550–700 480–580 430–480 10–12
Strasszer cseh típus 600–750 550–650 500–550 11–12
Strasszer német típus 750–880 650–780 500–580 8–9
Alföldi bugagalamb 500–600 450–500 420–450 9–10
365
A kifejlett hím A kifejlett tojó A 28–30 napos

Fajta Fióka (db /pár/év)
testtömege (g) testtömege (g) fiókák élőtömege (g)
Magyar óriás 700–900 600–880 550–620 7–8
Máltai 650–800 550–700 500–550 9–10
Cauchois 700–750 680–700 560–600 8–9
Francia Mondain 950–1100 750–900 600–700 7–8
Montauban 750–900 700–800 550–600 7–8
3.3. Hibridek
A haszongalamb-tenyészetekben előállított pecsenyegalambok főleg fajtatiszta és kisebb részben keresztezett szülőpároktól származnak. E rövid
fejezet keretében csupán az Európában elterjedt hibridet ismertetjük.
3.3.1. Euro-Pigeon
Nemesítő: Grimaud Fréres (Franciaország) és a Francia Mezőgazdasági Kutató Intézet (INRA).
A szülőpárok forgalmazója: Grimaud Fréres (Franciaország).
A hibrid főbb jellemzői: Négyvonalas hibrid. Az anyai szülőpárokat két szaporaságra, míg az apai szülőpárokat két hústermelő képességre szelektált
vonal keresztezésével állítják elő. A tiszta vonalak kialakításánál Strasszer, Mondain és King fajták különböző típusait használják fel. A vágógalambot
előállító tenyészpárok nagy kifejlettkori élőtömegűek és tarka színezetűek (hasonló tollszínűek a pecsenyegalambok is). A szülőpárok után évente
14–16 fiókát választanak le, amelyek 28–30 napos kori élőtömege 570–600 g. A tenyésznövendékek ivarérettsége 5–7 hónapos korban következik
be. Nagyobb állományok Franciaországon kívül Cseh- és Lengyelországban találhatók.
4. Tenyésztési eljárások
A haszongalamb-tenyésztésben mindazon tenyésztési eljárásokat alkalmazzák, mint amelyeket a tyúktenyésztésben már részletesen tárgyaltuk.
A haszongalamb-tenyésztés a tyúkfajtól eltérően döntő mértékben a fajtatiszta-tenyésztésre alapozódik világszerte. A fajtatiszta-tenyésztésen

belül szerepet kap a vérfrissítés és az okszerűen alkalmazott vonaltenyésztés is. A haszongalamb-állományokban a rokontenyésztést kerülik
(édestestvérek, szülő-ivadék, féltestvérek párosítása), mert az a galambfaj legtöbb értékmérő tulajdonságában számottevő teljesítménycsökkenést
okoz.
Számos más baromfifajhoz (pl. tyúk, pulyka) képest az árutermelő hibridek előállítása a haszongalamb-tenyésztésben ritka, kétségtelen azonban,
hogy a jól megválasztott és szelektált fajták és vonalak keresztezése a galambfajban is javítja az életképességet, a szaporaságot, általában a termelés
366
gazdaságosságát. Amiatt azonban, hogy a szülők természetes úton szaporodnak és nevelik fel vágóérettségig fiókáikat, az anyai és apai keresztezési
partnerek típusukban és testtömegükben nem különbözhetnek egymástól oly mértékben, mint pl. a pulyka esetében. A hibridektől várható előnyök
a galambfajban kisebbek, mint más baromfifajokban.
9. táblázat - Az egyes értékmérő tulajdonságoknál jelentkező rokontenyésztési depresszió mértéke a galamb fajban
(Horn, P.-Meleg, I. 1999)
Értékmérő tulajdonságok Nem rokontenyésztett kontrollállomány Rokontenyésztett állomány (F=25%)
Keltethetőség (%) 60,1 43,6
A fiókák életbenmaradási aránya a választásig 67,6 54,7
(%)
A vágásra érett 28 napos fiókák élőtömege (g) 529,2 458,1
Terméketlen tojások aránya (%) 2,5 6,1
Korai embrióelhalás (%) 15,6 23,1
A keltetés 7–14. napja közötti elhalások (%) 6,9 9,3
Kései embrióelhalások a keltetés 15–18. napja 14,8 17,6
között (%)
5. A haszongalambtartás technológiája
Az árutermelő jellegű galambtenyésztés az USA-ban alakult ki a század elején. Az ott kialakított tartási módszereket vették át azok az európai
országok, amelyekben galambhústermeléssel kezdtek foglalkozni.
5.1. A csoportos tartás módszere

Ennél a tartásmódnál a költőpárokat fülkékre osztott istállókban helyezik el. Minden fülkéhez külső napozó (volier) csatlakozik, amelyek célszerű
mérete az egyes fülkék alapterületének fele. Az épületeknek mind a négy oldala zárt (mérsékelt éghajlaton), de pl. az USA, Franciaország és
Olaszország melegebb területein az istállók volierhez csatlakozó homlokzati része teljesen nyitott.
Csoportos tartásnál a fülkénként elhelyezett galambok létszáma 15–30 tenyészpár között változik. Az USA-ban és Olaszországban 15 párat
2 2
helyeznek el egy 5–6 m -es fülkében. Franciaországban és Spanyolországban 25–30 pár számára átlagosan 9–10 m -es fülkéket alakítanak ki.
Az épületen belül minden egyes fülke külön-külön, a kezelőfolyosón át közelíthető meg, amely a párok zavartalan költését és a gondozói munka
megkönnyítését szolgálja. Az ápolási munkák nagymértékben leegyszerűsödnek a fülkék kezelőfolyosó felőli oldalán kialakított automata etetők és
367
itatók használatával. A költőszekrényeket, amelyekben egy pár számára ikerfészkek találhatók, a fülkéket egymástól elválasztó falaknál helyezik el. A
párok létszámával azonos mennyiségű költőfészket kell beépíteni. A fülkéket egyszerre töltik fel, és selejtezéskor egyszer-re ürítik ki. Azonos létszámú
tojók és hímek törzsesítésekor célszerű azonos életkorú galambokat berakni a fülkékbe, mert így az idősebb, agresszívebb hímek „háremszerű”
tojótartása és egyszerre több fészek lefoglalása kiküszöbölhető.
A galambházban kívánatos a száraz belső mikroklíma kialakítása, amelynek feltétele a száraz padozat, a falak és a födém jó hőszigetelése. Az
optimális belső hőmérséklet 15–20 °C közötti. A téli és nyári minimális és maximális értékek 5–28 °C között lehetnek. Ennél magasabb vagy
alacsonyabb értékek jelentősen csökkentik az állomány termelését. A galambok a meleget jobban elviselik, mint a nagy páratartalmat. Irányszámként
elfogadható, ha a belső térben mért relatív páratartalom 60–70% közötti.
Az épület megfelelő belső mikroklímájának kialakítását nagymértékben elősegíti a száraz padozat. Amennyiben ennek kialakítására több okból
nincs lehetőségünk, akkor célszerű a padozattól 50–60 cm magasságban elhelyezett drótrácspadozaton elhelyezni a fülkék belső berendezéseit. A
rácspadlók alatti trágya heti 2–3 alkalommal történő eltávolításával az épület belső klímája nagymértékben javul és az ürülékkel terjedő betegségek
kártétele is minimalizálható (4. ábra). A galambházakban, ha azok zártak, célszerű 12–14 órás napi megvilágítást alkalmazni.
4. ábra - Volieres, csoportos galambház belső elrendezése
368
5.2. Ketreces tartás

A csoportos tartásban a galambok párba állásával kapcsolatban sok gond merülhet fel. A már egyszer párba állt galambok általában évekig
együtt költenek, azonban előfordul olyan eset, amikor új párt választanak. Ilyenkor a pár két tagja különválik, és igen sokáig komoly harc folyik a
költőfészekért, amely rendszerint a tojások és a fiatalok összetiprásával végződik. További kieséseket okoz, ha a fészkelőhelyekről 18–20 napos
korban kijönnek a fiókák, ezáltal a másik fészken ülő szülőt zavarják a költésben, vagy ha a padozatra kerülnek, mert az idegen galambok legtöbbször
agyonverik őket. Az említett gondok a tenyészpárok ketrecben történő elhelyezésével nagymértékben kiküszöbölhetők (5. ábra).
5. ábra - Tenyészgalambketrec és -ketrecblokk (Ballay 1976)
A ketreces tartás előnyei a csoportossal szemben a következők:
• a párba állás és a fészekfoglalás által okozott stresszhelyzetek megszűnnek,
369
• a galambok a költés és a nevelés ideje alatt nem zavarják egymást,
• a fészkekért folyó harc, az ezzel járó tojástörés és a fiókák összetiprása elmarad,
• a háromhetes, még nem repülő fiatalok a következő ciklus tojásain ülő szülőkhöz nem tudnak átmenni, nem zavarják őket; ha kiesnek, a saját
szüleik ketrecébe esnek, így idegen galambok nem bántalmazzák őket,
• a fiatalok a tojásokat nem tudják összepiszkítani, illetve összetörni,
• az ivadékok származásának ellenőrzése hitelt érdemlő módon biztosítható,
• a rácspadló alkalmazásával az ürüléken át fertőző betegségek terjedése minimálisra csökkenthető,
• az egyes párok értékmérő tulajdonságai közvetlenül mérhetők és a rendszer alkalmazásával növelhető a páronként felnevelt fiókák mennyisége.
5.3. A vágógalambok és a tenyésznövendékek nevelése

A 28–30 napos pecsenyegalambokat a tartásmódtól függetlenül leválasztjuk a szülőktől. Ebben az életkorban a fiatalok még nem tanultak meg
teljesen önállóan enni és inni. Éppen ezért célszerű őket 10–20 napig kis csoportban (10–12 db) hasonló életkorú növendékek közé helyezni, ahol
egymástól gyorsan megtanulják az önálló táplálékfelvételt és az ivást. Igen hasznos lehet egy-két, már önállóan enni, inni tudó, pár nappal idősebb
„tanító” galamb behelyezése is. Ezáltal nagymértékben csökkenthető a vágógalambok választás utáni lesoványodása, és a fiókák így 50 napos korig
minőségcsökkenés nélkül bármikor vághatók. Továbbtenyésztésre azoknak a pároknak az utódait hagyjuk meg, amelyek egész éven át kiegyenlített,
jó teljesítményt mutatnak, és nagy a felnevelt fiókák száma. A tenyésznövendékek kiválogatásának szempontjai a következők:
• anyai és apai teljesítmény,
• életkornak megfelelő testtömeg,
• egészségi állapot, kondíció.
A tenyésznövendékeket a vágógalambokhoz hasonlóan a választás utáni 10–20 napig célszerű kis csoportokban nevelni. Ezután a növendékeket
a tenyészistállótól teljesen különálló utónevelőben helyezzük el tenyészérettségük eléréséig. A galambokat ivar szerint külön csoportokban (50
db/csoport) neveljük. A jelenlegi haszonfajták képesek arra, hogy megfelelő környezeti feltételek biztosítása mellett a növendékek 5–6 hónapos
korban tenyészéretté váljanak. Ennek két alapvető feltétele: a megfelelő takarmányozás és a napi 12 órás megvilágítás biztosítása természetes
vagy mesterséges fénnyel. Az utónevelés céljára legalkalmasabbak a rácsos, illetve dróthálós padozattal ellátott épületek, ahol az ürülékkel terjedő
betegségek minimálisak. Az utónevelő belső mikroklímájával szemben támasztott követelmények azonosak a tenyészistállónál közöltekkel.
370
5.4. A haszongalambok takarmányozása

A tenyésznövendékeket három hónapos korukig a fiatalkori növekedés utolsó szakasza és a vedlés miatt ad libitum módon takarmányozzuk. Ezt
követően, különösen a tojók túlzott elhízása miatt, mindenképpen korlátozzuk a galambok takarmányfelvételét. Testtömegük 5%-ának megfelelő
mennyiségű takarmányt biztosítunk a számukra, és kétnaponta etetünk. A növendékek takarmányozása történhet gazdasági abrakkal és granulált
táppal. Mindkét módszernél figyelembe kell venni a növendékek 3 hónapos korukig tartó magasabb energia- és fehérjeigényét, valamint az ezt követő
életszakasz mérsékeltebb igényét, mivel a galamb 3 hónapos koráig még növeli testtömegét, és átesik egy részleges vedlésen is.
A tenyészpárok takarmányozása történhet gazdasági abrakkal, gazdasági abrak és koncentrátum keverékével, valamint granulált táppal. A
folyamatosan termelő haszongalamb-állománynál a következő összetételű abrakkeverék etetését ajánljuk: 20% kukorica, 35% borsó, 25%
napraforgó, 15% búza, 5% cirok.
Jó módszer az is, ha a gazdasági abrakot a teljes takarmány mennyiségéhez viszonyítva 30%-ban granulált koncentrátummal egészítjük ki. Célszerű,
ha a koncentrátum mintegy 28% nyersfehérjét, vitamin-, valamint ásványianyag-premixet is tartalmaz. A granulátumot a gabonamagvaktól elkülönített
rekeszű önetetőkbe, de egyszerre kell a galambok elé tenni, hogy a takarmánykiszórást mérsékeljük.
Haszongalamb-állományokban a granulált táp alkalmazásával a galambok igényeit teljes mértékben kielégítő takarmányozást biztosítunk. Mivel a
tenyészgalambok és a fiókák takarmánya nem különíthető el egymástól, a tenyészállomány részére olyan táplálóanyag-tartalmú granulált tápot kell
összeállítani, amely bizonyos kompromisszum mellett a szülők teljesítményére és a fiókák fejlődési erélyének kielégítésére is alkalmas. A jelenleg
forgalomban lévő tápok közül a következő táplálóanyag-tartalmú táp etetése javasolt: 12,37 MJ/kg; 16,03% nyersfehérje; 0,7% lizin, 28% metionin;
0,59 metionin + cisztin; 2,99% nyerszsír; 3,83% nyersrost; 0,12% nátrium; 1,06% kalcium; 0,7% foszfor; 13200 NE/kg a vitamin; 2640 NE/kg D3
vitamin; 22 mg/kg E vitamin.
Egy pár napi takarmányfelvétele a fiókákra fordított hányaddal együtt átlagosan 120–140 g. Ez mintegy 40–45 kg éves takarmányszükségletet
jelent. A takarmányok táplálóanyag-tartalmának megállapításakor a legmagasabb termelési paramétereket kell figyelembe venni, ugyanis az egy
csoportban elhelyezett párok teljesítménye mindig különböző. A nem termelő párok hajlamosak az elhízásra, így azokat az időszakos termelés-
ellenőrzések alkalmával selejtezni kell. Az etetett takarmányok mellett a galambok ásványianyag-szükségletét is ki kell elégítenünk. Célszerű erre a
célra rendszeresített külön etetőkben kavicsot és mészkőgrittet biztosítani a tenyészpárok és a növendékek számára. Folyamatos termelés esetén
az állomány nem nélkülözheti a rendszeres vitaminadagolást (legalább kéthetente).
Csoportos tartásnál célszerű többrekeszes (cafeteria) etetőket alkalmazni, így a galambok a különböző szemes terményeket külön-külön rekeszekből
fogyaszthatják. A galambok szabad választás alapján a számukra legkedvezőbb gabonaszemeket fogyasztják, és képesek arra, hogy a mindenkori
igényüknek megfelelően kiválasszák a legoptimálisabb keveréket. A kizárólag granulált táppal történő takarmányozásnál a kör alakú önetetők is
megfelelőek, ugyanis ebben az esetben a takarmánykiszórásból eredő veszteség kisebb mértékű.
371
7. fejezet - Baromfikeltetés
1. A keltetés biológiai alapjai
A mesterséges keltetésben használt eljárások lényegének megértéséhez ismerni kell azok biológiai alapjait; a tojás összetételét és a tojásban a
megtermékenyüléstől a kikelésig lezajló folyamatokat.
1.1. A tojás alkotórészei és szerkezete

A tojás a madarak petesejtjéből – mint az állatvilág legnagyobb sejtjéből – vagy más néven tojássárgájából, az azt körülvevő fehérjéből, héjhártyából
és héjból épül fel. E fő alkotórészek optimális mértékben tartalmazzák az embrió fejlődéséhez szükséges feltételeket és táplálóanyagokat.
Az ideális tojás jellemzőit nehéz meghatározni. Alakja, formája, színe és összetétele nagymértékben változhat anélkül, hogy a kikelt utódok
életképességét számottevően befolyásolná. A gazdasági baromfifajainktól származó átlagos méretű tojások fő alkotórészeinek arányát ismerteti az
1. táblázat.
1. táblázat - A friss tojás alkotórészeinek aránya baromfifajok szerint (Sauveur 1988 nyomán)
Az alkotórészek aránya (%)
Baromfifaj A tojás tömege (g)
szik fehérje héj és héjhártyák
Lúd (szürke, májhasznú) 155 30–33 55–58 11–13
Lúd (fehér, húshasznú) 150 36 51,5 12,5
Házikacsa (pekingi) 92 33 57,5 9,5
Házikacsa (khaki campbell) 55–65 33–36 53–56 9,5–11
Pézsmaréce 75–85 33–37 50–53 11–13
Pulyka (nagy testű) 80–90 31–35 54–58 8,5–10,5
Tyúk 50–70 25–33 57–65 8,5–10,5
Gyöngytyúk 35–45 25–35 50–60 15
Fácán 29–32 30–32 52–55 9,0–10,5
Galamb 18 18–22 65–75 7–9
372
Baromfikeltetés
Az alkotórészek aránya (%)

Baromfifaj A tojás tömege (g)
szik fehérje héj és héjhártyák
Fürj 8–10 30–33 52–60 7–9
Az 1. táblázat adatai szemléletesen tükrözik a fészekhagyó és a fészeklakó madarak tojásainak összetételében meglévő különbséget. Baromfifajaink
többsége az előbbi csoportba tartozik, ahol a naposállatok kikelésük után önálló táplálkozásra képesek. Amíg azonban ezt megtanulják, a hasüregbe
záródott jelentékeny mennyiségű szik segítségével vészelik át a kritikus időszakot. A fészeklakó galambfiókák a táplálkozás tekintetében teljesen a
szülőkre vannak utalva, a szik aránya a tojásban ennek megfelelően lényegesen kisebb.
A kész tojás hosszmetszetét (1. ábra) vizsgálva a tojássárgája (szik) fehér és sárga rétegekből tevődik össze. Feltehetően a terjedelmesebb és
zsírosabb sárga szik nappal, a fehér pedig éjjel képződik. Az egész sárgáját vékony hártya, a szikhártya veszi körül. A tojássárgája középső, körte
alakú részén, a latebrán, közvetlenül a szikhártya alatt helyezkedik el a 3–4 mm átmérőjű csírakorong. Itt a legkisebb a tojásbelső sűrűsége, ezért a
latebra, mint egy iránytű, a csírakorongot mindig a tojásbeltartalom legfelső pontjára fordítja, függetlenül a tojás helyzetétől.
1. ábra - A tojás szerkezeti felépítése hosszmetszetben
373
Baromfikeltetés
A sárgája jelentős táplálék- és energiaforrás az embrió számára. Nagy a szárazanyag-tartalma (52%), amit 63%-ban zsír és 33%-ban fehérje
alkot. Szénhidrátot csak 0,4%-ban találunk benne. Szervetlen anyagai (P, S, Ca, Cl, K, Na, Mg, Fe) 2,1%-ot tesznek ki, és fontos szerepet
töltenek be az embriófejlődés során a vérképzésben és az ásványianyag-forgalomban. A szik vitaminokban gazdag, a C-vitamin kivételével a tojás
valamennyi vitaminja megtalálható benne. Ezek mennyisége függ a tojástermelés intenzitásától és a takarmánytól is. Az embriófejlődéshez szükséges
legfontosabb vitaminokat (pl. A-, D-, B1-, B2-, E-vitamint) tartalmazza.
A tojássziket pigmentanyagai a fajra, fajtára jellemző színűre festik, ami nagyban függ a felvett tápláléktól is. A színezőanyag a takarmányban felvett
xantofill és származékai, nem pedig a provitamin hatású β-karotin, mert az a szikben csak nyomokban fordul elő és különben is csaknem színtelen.
Nem lehet tehát a tojás sárgájának színe alapján annak A-vitamin-tartalmára következtetni.
Az anyaszervezet immunállapotától függően a szikbe – bizonyos mértékben – ellenanyagok is kerülnek, melyek az embrió és a kikelt utód védelmét
biztosítják az adott betegségekkel szemben. A tojásképződés első fázisában, a tüszőhám megrepedésekor néhány véredény is megszakadhat,
vér kerül a tojássárgájára, ekkor keletkezik az ún. vérfoltos tojás. Ha a tüszőhámról vagy a petevezetőről szövetdarab záródik keletkezése során
a tojásba, akkor húsfoltos tojásról beszélünk.
A petevezetőben rakódnak a szikre a tojás további alkotórészei: a tojásfehérje, a héjhártyák és a tojáshéj. A tojásfehérje a tojásban négy rétegből
áll. Ezek elnevezése és aránya: a jégzsinór és a hozzákapcsolódó belső sűrű fehérje 2,7%, a belső híg fehérje 17,3%, a külső sűrű fehérje 57,0% és
a külső hígfehérje-réteg 23,0%. A tojásfehérje képződése két fázisban zajlik le. Az elsőben a négy fehérjeréteg már a petevezető öböl szakaszában
kialakul, majd – miközben a tojás az uterus felé halad – különböző ionok adódnak hozzá. A második szakaszban a kialakult rétegekbe víz áramlik.
A felduzzasztás az uterusban megy végbe, ozmózis útján, a már meglévő héjhártyákon keresztül. A vízzel együtt különböző sók (pl. NaCl, CaCl2)
is a fehérjébe kerülnek. Az öbölben tehát egytípusú fehérje termelődik, a hígfehérje-rétegek a keletkező tojás forgása során víz hozzáadásával
alakulnak ki.
A jégzsinór a belső sűrű fehérje csavarodásának az eredménye, feladata a sárgája centrális helyzetben tartása. A sűrű fehérje a tárolás során
fokozatosan felhígul. A sűrű- és a hígfehérje-rétegek aránya a tojás belső minőségének egyik fontos jelzője.
A tojásfehérjét főleg víz alkotja (87–89%-ban). Szárazanyaga döntő részben – a teljes fehérjeállomány 86,5%-ában – fehérjéből áll, de kevés
szénhidrátot (7,5%) és ásványi anyagokat (6,0%) is találunk benne. Vitaminokban szegény, csupán a B-vitamin-csoport tagjait tartalmazza.
A tojásfehérje különböző proteintípusokból épül fel, melyek részvételi arányát és szerepét a 2. táblázat foglalja össze.
2. táblázat - A tojásfehérjét alkotó proteinek típusa és szerepe (Feeney és Allison 1969 nyomán)
A protein típusa A protein aránya (%) A protein biológiai funkciója
Ovalbumin 54,0 nem ismert
Ovotransferrin 12,0 megköti a vasat, rezet, mangánt és cinket
Ovomucoid 11,0 tripszin inhibitor
374
Baromfikeltetés
A protein típusa A protein aránya (%) A protein biológiai funkciója

G2-globulin 4,0 nem ismert
G3-globulin 4,0 nem ismert
Lizozim 3,4 a baktériumok bontása
Ovomucin 2,9 vírus-haemagglutinációs inhibitor
Ovoinhibitor 1,5 gátolja a proteázokat
Flavoprotein 0,8 köti a riboflavint
Ovoglicoprotein 0,5–1,0 nem ismert
Ovomacro globulin 0,5 immunogén
Papain inhibitor 0,1 gátolja a proteázokat
Avidin 0,05 köti a biotint
A tojássárgáját körülvevő fehérje három fontos feladatot lát el: fizikai és mikroorganizmusok elleni védelem, víz- és iontározó, valamint fehérjeforrás.
Az elsőként említett funkcióját konzisztenciájának és összetételének köszönhetően fejti ki. Védi a sziket, felfogja a különféle mozgásokat, tompítja a
hőmérséklet-változások hatásait. Viszonylag stabil környezetet biztosít a korai embriófejlődés számára.
A madártojás hatékony védelemmel rendelkezik a mikroorganizmusos támadásával szemben. Ennek első – fizikai jellegű – vonalát a tojáshéj
képviseli. A tojásfehérje zselatinszerű állaga – fizikai akadályt képezve a behatolás ellen – ezt részben kiegészíti, ennél fontosabb azonban a protein-
összetételéből adódó szerepe a kémiai jellegű védelemben. A lizozim enzim, amely a baktériumokat sejtfaluk bontásával pusztítja el, viszonylag nagy
mennyiségben van jelen. Az ovotransferrin a fémionok – főleg a vas – megkötésével elérhetetlenné teszi azokat a mikrobák számára, akadályozva
ezzel a növekedésüket. Ugyanezt teszik a különféle proteáz inhibitorok is, amikor a fehérjék mikrobiális felhasználását gátolják.
A tojásfehérjét a kétrétegű héjhártya veszi körül. A külső és belső héjhártya a petevezető szorosban termelődik, megadva egyúttal a tojás végső
alakját is. A tojás alakja általában örökölt tulajdonság. Az alakhibák (pl. bordás, lapított, hegyes végű) egy része lehet genetikai probléma, de inkább
a petevezető elváltozásainak következménye.
A külső héjhártya vastagsága mintegy háromszorosa a belsőének. A hártyák a petevezetőben szorosan egymáshoz simulnak. A szabadba jutva a
tojás lehűl, és azon a részén, ahol a legtöbb pórus található – általában a tompa végén – a két membrán elválik egymástól és a légkamrát alkotja.
A légkamra mérete a tojás tárolása alatt annak vízvesztesége miatt növekszik. Így nagysága jó információt ad a tojás koráról, illetve a tárolás
körülményeiről, főleg a páratartalmáról. A hártyakettőzet elválása a tojás oldalán, ritkán a hegyes végén is bekövetkezhet, ebben az esetben
szabálytalan elhelyezkedésű légkamráról beszélünk. A légkamra fontos szerepet tölt be az embriófejlődésben, mert az első légvételekhez szükséges
levegőt szolgáltatja a magzat tüdőlégzésének kialakulásakor.
A héjhártya védőfalként szolgál a külső mikroorganizmusok behatolásának és a tojástartalom kiszáradásának megakadályozására.
375
Baromfikeltetés
A megtelt és kifeszült héjhártyára rakódik a tojástartóban a tojáshéj. A mészhéj szárazanyagának csaknem 94%-a kalcium-karbonát, amit kevés
magnézium-karbonát, kalcium-foszfát, nátrium- és káliumsó egészít ki. A tojáshéj a tojásbelső mechanikai védelmét szolgálja, az embriófejlődés
egyik ásványianyag-forrása. Kicsiny nyílásain, az ún. pórusokon keresztül talál utat a tojásba az embriófejlődéshez szükséges oxigén és távozik a
szén-dioxid és a víz. A pórusok száma összesen 7 000–15 000, egyenlőtlen eloszlásban a tojáshéj felületén. A tojás hegyes végétől a tompa felé
2
haladva emelkedő sűrűségben találjuk, négyzetcentiméterenként 70 és 200 között. Együttes keresztmetszetük mindössze kb. 2 mm .
A tojáshéj többrétegű, a legkülső ezek közül a kutikula. Ezt a tojástartó választja ki kenőanyagként a megtojás folyamatához, alkotóanyaga nagyrészt
glikoprotein. A tojásrakás után a nyálka megszárad, eltömi a tojáshéj pórusait. A keltetés kezdetéig védi a tojást a mikrobák behatolásával szemben,
gátolja a belső nedvesség eltávozását és a légcserét. A kutikula eltávolítása vagy károsítása (pl. a tojás tisztításakor) rontja a tojás tárolhatóságát,
növeli fertőződésének veszélyét.
Maga a tojáshéj proteinvázát tekintve két részre, a szivacsos és a mamilláris (emlő alakú) rétegre osztható. Az ásványi anyagok kristályos szerkezete
alapján a csuklyás alapréteget, a kúpos kristályos réteget (ez megfelel a szerves mamilláris rétegnek) és a paliszád réteget (a vonalas kristályok
zónáját) különíthetjük el. Ez utóbbi a szivacsos réteghez hasonlóan a tojáshéj összvastagságának 2/3 részét képezi. Az egyes rétegeket, azok alakját
és arányát szemlélteti a 2. ábra.
376
Baromfikeltetés
2. ábra - A tojáshéj keresztmetszetének sematikus ábrázolása (Simkiss 1968 és Gilbert 1979 nyomán)
Tojásrakáskor a petevezető utolsó szakasza, a hüvely (vagina) kitüremkedik, kifordul, ezáltal a tojás nem halad át a kloákán, nem érintkezik annak
bélsár tartalmával, így tisztán jut a külvilágba.
1.2. A tojás összetételét befolyásoló tényezők

A genetikai háttér szerepére utal az a tény, hogy a szelekció az eredeti fajtákhoz képest a belőlük kialakított vonalak tojásainak összetételét jelentősen
megváltoztatták.
Az állomány korával, a tojástömeg növekedésével párhuzamosan emelkedik a tojás szárazanyag-tartalma is.
377
Baromfikeltetés
Az etetett takarmányok tápanyagtartalmának hatása a tojások összetételére nem szorul magyarázatra. A tojás teljes fehérjetartalmát a takarmány
aminosav-egyensúlya is befolyásolja. A lizin vagy a metionin mérsékelt hiánya a fehérje-beépülés mértékét csökkenti. Sajátságos, hogy a lizin és a
treonin kismértékű hiánya a szik tömegére erősen hat, míg a metioniné egyedül a tojásfehérje mennyiségét és tápértékét csökkenti.
A takarmányban lévő zsírok jelentős részét használja fel a tojó szervezete a tojássárgája zsíranyagainak szintetizálására. A linolsavtól – kísérletben
– teljesen megfosztott takarmány hatására a tojástömeg 10 g-mal csökkent, a szik aránya és szárazanyag-tartalma hasonlóképpen alakult.
Sajátos szerepet játszik a peteérésben az erukasav, mely a repce régebbi fajtáiban nagy arányban fordul elő. Ez a zsírsav a szik összetételét úgy
befolyásolja, hogy az a telített zsírsavakban (palmitinsav, sztearinsav) szegény lesz.
A szénhidrátok nincsenek számottevő hatással a tojás összetételére. Egyedül a keményítő bekeverése a takarmányba hat a szik tömegére pozitívan.
Az ásványi anyagok és a vitaminok elegendő és kiegyensúlyozott mennyiségben szükségesek a takarmányban az optimális tojásösszetételhez.
A magnézium hiánya a fehérje szerkezetének problémáit idézheti elő. A Mg-, Mn-, Zn-, J- és Se-kiegészítés pozitív hatást vált ki, miközben a
vastartalom is stabilabb marad.
A tojásban lévő vitaminok mennyisége érzékenyen reagál a tojó tápanyagellátására. Kiemelhető ebből a szempontból a riboflavin és a B12-vitamin,
kisebb mértékben a B-vitamincsoport tagjai (a biotin, a folsav és a pantoténsav). A szik karotinoid- és zsírban oldódó vitamintartalma (A- és D-vitamin)
még szorosabban követi a tojó szervezetébe a táplálékkal bevitt mennyiséget. Az A-vitamin és a B csoport egyes vitaminjainak átvitelét a tojásba
bizonyos antibiotikumok (bacitracin, flavomicin) elősegítik.
Sok gondot okoznak a tojásösszetétel szempontjából a mérgező anyagok. A maradványanyagok, mint az inszekticidek és a peszticidek, valamint a
takarmányadalékok, mint az antibiotikumok, kihatnak a tojásképződésre, és beépülhetnek a tojásba is. A tojásfehérje lizozimtartalma az antibiotikum
etetésének hatására drasztikusan csökkenhet, ezért a gyógyító kezelést a lehető legrövidebbre kell fogni.
Hazai baromfiállományaink tojástermelésében nagy károkat okoznak a mikotoxinok, különösen a fusariotoxinokhoz tartozó trichotecének (T-2 toxin,
HT-2 toxin, diacetoxyscirpenol /DAS/, deoxynivalenol /DON, vomitoxin/, acetylnivalenol /fusarenon-x/, nivalenol stb.). Fehérjeszintézist gátló hatással
rendelkeznek, ezáltal csökken a tojástermelés, a tojások tömege és azok minősége is romlik. A mikotoxinok beépülnek a tojásba, ezáltal közvetlenül
is hatnak a fejlődő embrióra.
Napjainkban gyakran vetődik fel a tojás koleszterintartalmának kérdése. A madárszervezet képes a szintetizálására. A teljes tojás 100 g-ra vetítve
399 mg koleszterint tartalmaz, míg ezen belül a szik 1280 mg/100g-ot.
1.3. A megtermékenyülés
Párzáskor a tyúk petevezetőjének hüvelyszakaszába egy-egy ejakulátummal mintegy 1,5–8 billió spermasejt jut. Ezek sajátos mozgásuk, továbbá
a petevezetőben lévő csillószőrök, valamint a hüvely és a méh antiperisztaltikus izommozgása segítségével a tölcsérbe jutnak. Itt termékenyül meg
az érett pete. Ez akkor következik be, ha a petevezetőben nincs tojás, ellenkező esetben az ondósejtek spermatároló mirigyekbe kerülnek.
378
Baromfikeltetés
A megtermékenyülés lényege, hogy a pete haploid sejtmagjával egyetlen ondósejt ugyancsak fél kromoszómaszámú sejtmagja egyesül, miután a
jelenlévő több száz közül egyetlen, a megtermékenyítő spermasejt behatol a csírakorong központja táján. A csírakorong felületén behatolt többi
ondósejt a megtermékenyülést követő 4–5 órán belül felszívódik. Azok az ondósejtek, amelyek a megtermékenyítésben nem vettek részt, s nem
jutottak át a csírakorong felületén, a petevezető különböző részein, többnyire az infundibulum „spermafészkeiben”, az uterovaginális szakasz
mirigyeiben és kivezetőjárataiban raktározódnak el, és fenntartják a termékenységet a párosodások, illetve az inszeminálások közt eltelt időben.
A spermiumok termékenyítőképessége tárolódásuk folyamán csökken. Ezért a kakasok eltávolítása után – a 4–5. naptól gyorsuló ütemben – romlik
a megtojt tojások termékenysége és emelkedik az embrióhalandóság. A tyúkfajban az ondósejtek élet- és termékenyítőképességüket legtovább
mintegy 20–22 napig, a kacsa- és lúdfajban 10, a pulykafajban 50 napig őrzik meg.
1.4. A korai embriófejlődés

A megtermékenyülés eredményeként létrejött zigóta barázdálódásával megkezdődik az embriófejlődés. Ennek első szakaszát – ami még a megtojás
előtt a petevezetőben zajlik le – korai embriófejlődésnek nevezzük. Az első sejtosztódás az ovulációt követő 5 órán belül a petevezető-szorosban
történik. Kb. 20 perc elteltével további osztódás következik, majd újabbak, és amikor a tojás 1 órával később az isthmust elhagyja, a fejlődő embrió
már 16 sejtből áll. Végül az uterusban tartózkodás 4 órája alatt 256 sejtes állapotba jut.
A barázdálódás nyomán a csíralemeznek két sejtrétege jön létre; az ectoderma és az entoderma. Ez a folyamat a gastrulatio, ami a megtojásig tart.
A megtermékenyített tojás a tojásrakás pillanatában gastrula stádiumban levő csírakorongot tartalmaz. Ez az állapot egyben a tárolhatóság feltétele,
ezért további tartós sejtosztódásnak a tárolás alatt nem szabad bekövetkeznie. Ehhez a tojásokat le kell hűteni. Az embrió fejlettsége tojásrakáskor
azonban még fajtán belül sem egyforma, és összefügg a keltethetőséggel, valamint a keltetés hosszával. Egy adott tulajdonságú tyúktól származó
frissen tojt, termékeny tojásokban az embriók jellegzetes stádiumban vannak. Ez a fejlettség döntő az embrió fejlődési erélyére, a potenciális
keltethetőségre. A jól fejlett gastrula stádiumú embriót adó egyedek keltetési teljesítménye nagyobb.
A gastrula nagysága csak egy optimális szintig növeli a keltethetőséget, azon túl ellenkező hatású. Vagyis minél távolabb kerülünk fejlettségben az
optimálistól akár pozitív, akár negatív irányban, csökken a keltethetőség.
A legkedvezőbb gastrulanagyság sok tényezőtől függ. Az egyik ezek közül a genotípus: a testtömegre végzett szelekció negatív hatással van a
korai embriófejlődésre. Fontos faktor a tojásképződés időtartama is. A tojó életkorával a petevezető hosszabb lesz, az áthaladás időtartama megnő,
ezáltal az embrió a sejtosztódásban előrehaladottabb állapotba kerül. A tojásnak a ciklusban elfoglalt helyzete hasonló jelentőségű. A ciklus első és
utolsó tojásai jobban fejlett embriót tartalmaznak. A termelő állomány öregedésével több első és utolsó tojás keletkezik, ezáltal több lesz a nagyobb
blastodermával rendelkező tojás. A tojástermelésben eltöltött idő tehát pozitívan hat a korai embriófejlődésre.
További, a gastrula nagyságára ható tényezőcsoport a frissen tojt tojást érő hőmérsékleti hatásokkal van összefüggésben. A tojásrakást követő
lehűlés gyorsasága, a tojófészek, a tojáskezelés és -tárolás hőmérsékleti viszonyai jelentős hatással vannak arra, hogy a szünet bekövetkeztéig
az embriófejlődés mennyire haladt előre. A korai embriófejlődés szakaszában a sejtosztódás a viszonylag magas hőmérsékletre érzékeny (a tyúk
testhőmérséklete 40,6–41,7 °C). A tojásrakást követő túl gyors lehűlés a fejlődést idő előtt megállítja, ezért káros lehet.
379
Baromfikeltetés
A jól fejlett csírakorong nemcsak a keltetés alatti embriófejlődésre hat pozitívan, hanem a tárolás stresszhatásaival szemben is ellenállóbbá teszi
az embriókezdeményt.
Az optimális nagyságú gastrula elérését célozza a tenyésztojások keltetés előtti felmelegítése, előzetes keltetése.
1.5. Embriófejlődés a keltetés alatt

A tojás a megtojást követően lehűl, és amikor hőmérséklete 24 °C alá csökken, az embriófejlődés megáll. Nyugalmi állapot következik, amelynek
folyamán a keltethetőség megóvása céljából a tojások helyes kezelése rendkívül fontos. Amint a tojás a keltetőgép pontosan beszabályozott
klímaviszonyai közé kerül, folytatódik a sejtosztódás. Itt a hőmérséklet már alacsonyabb, mint a tyúk testében.
Mind a tárolótér, mind a keltetőgép hőfokának helyes beállításához tudnunk kell az embriófejlődés alsó hőmérsékleti határát. Azt a hőmérsékleti
értéket, amely alatt az embrió növekedése megáll, fölötte pedig tovább folytatódik embrionális küszöbnek, vagy élettani nullának nevezzük. Pontos
értékét nehéz meghatározni, mivel azt sok tényező zavarja, továbbá fajta és változat szerint is eltérő lehet. A vizsgálatok többsége a 23,9 °C-os (75
°F) átlagértéket fogadja el, de 20 °C és 27,2 °C-os szélső értékek is előfordulnak. Ezért biztonságból úgy tekintjük, hogy 20 °C az embrionális küszöb.
1.5.1. A tyúkembrió fejlődésének fokozatai

A tyúkembrió keltetés alatti fejlődésének két szakaszát különböztetjük meg:
• a 8–9. napig tartó embrionális szakaszt, melyben a gyors, elsősorban minőségi változások eredményeként valamennyi szerv, szervkezdemény,
végtag kifejlődik;
• az ezt követő magzati időszakot, amelyet a mennyiségi fejlődés jellemez, s a csirke fokozatosan felveszi végleges formáját. Ezzel a váltással az
anyagcsere-folyamatokban és az extraembrionális hártyák funkciójában is lényeges változások esnek egybe.
Az embrió növekedési erélye és a keltethetőség között pozitív összefüggés van. A keltetés korai szakaszában gyors növekedésű embriók jobb kelési
eredményt adnak. Az inkubáció 72. órája előtt (a tyúkfajban) végzett átvilágítással megfigyelhetők a fejlődési rátában fennálló különbségek. Később
már nincs erre lehetőség.
A madárembrió fejlődése a tojásrakás után rendkívül bonyolult folyamat. A következőkben csak a legfontosabb változásokat foglaljuk össze, időrendi
sorrendben.
1.5.1.1. Napi változások az embriófejlődésben

A keltetés első napjaiban a fejlődés menete igen gyors. Az első 3 nap alatt szinte valamennyi szervkezdemény kialakul, ezért ebben az időben
néhány óra alatt bekövetkezik egy fokozatnyi fejlődés. Ezt érzékelteti a fontosabb események ismertetése.
380
Baromfikeltetés
Az első nap. Az élet első látható jele, hogy az eddig gyűrű alakú csírakorong megnyúlik és körte alakot vesz fel. Az ectodermalemezen kiemelkedő
sejtvastagodás, az őscsík képződik. Mindez a keltetés 5–6. órájában történik. A továbbiakban az őscsíkfázisban az ectoderma és az entoderma között
újabb réteg, a mezoderma alakul ki. Ebből a 3 alaprétegből jönnek létre a különböző szövetek és szervek. Az ectodermából származtatható a bőr, a
toll, a csőr, a karmok, a szemlencse és a retina, valamint a száj- és a testüregek nyálkahártyája. Az entoderma adja a légzés és a mirigyelválasztás
szerveit és az emésztőtraktus különböző részeit. A mezoderma felelős a csontváz, az izomzat, a vér, a szaporítás és a kiválasztás rendszerének
kifejlődéséért.
A következő fontos szakasz az őscsík mindkét oldalán elkülönülő sejtblokkok, a somiták (gerinchúri ősszelvények) megjelenésével kezdődik, a
keltetés 22. órájában. Ez a szakasz azért jelentős, mert a somitapárok megjelenéséből megbízhatóan megállapítható az embrió kora. Az első pár a
keltetés 22. órájában, a 29. pár az 50. órában, az 50. pár pedig kb. a 120. órában alakul ki. A gerinchúri ősszelvényekből fejlődik ki a csontozat és
az izomzat. Még az első nap eseményeihez tartozik a 18. órában az emésztőszervek, a 20. órában a gerincoszlop, a 21. órában az idegrendszer
kezdeményeinek megjelenése, amit a 22. órában a fej formálódásának és a 24. órában a szemek létrejöttének kezdete követ.
A második nap. A második nap során a 25. órában kezdődik a szív és a véredények fejlődése. Már az első nap végén megjelennek az őscsík végénél
azok a vérszigetek, amelyek a szik felületén előreterjeszkedve létrehozzák a véredényhálózatot, szélén gyűrű alakú üregrendszerrel határolva (3.
ábra).
381
Baromfikeltetés
3. ábra - A tyúkembrió a keltetés 48. órájában (Duval nyomán)
Az embriófejlődés folyamán a vérrendszernek két része alakul ki, az egyik az embrióban, a másik pedig kiterjedve a szikre, majd a későbbiekben
a fehérjére, táplálékszállító rendszerként.
A keltetés kb. 42. órájában megkezdődik a szívverés. Az üregrendszer folyadékkal telik meg – melyben a későbbi vérsejtek úszkálnak –, megindul
a véráramlás. Az embrió testén kívül kialakult szív ezzel összekapcsolja az embrió és a szik véredényeit. Ez az első kritikus szakasz az embrió
életében, mert ezután jól megkülönböztethető, külön szervezetté válik, ami nem illeszkedik tovább teljesen a szikre, hanem a vérkeringés útján tartja
fenn a kapcsolatot vele. Ez a folyamat kb. 2 napig tart.
Ezen a napon az idegrendszer kezdeményei határozott csatornaformává fejlődve hozzák létre a velőcsövet. Ennek elülső szakaszából alakul ki az
agy, míg a hátulsó szakaszából a gerincvelő fejlődik. A 35. órában jelennek meg a fülkezdemények.
A 3. ábra egyúttal az embrió helyes elhelyezkedését is szemlélteti. Már a 24 órás embrió határozott irányba kerül, mégpedig úgy, hogy a tojás hegyes
végétől figyelve, az embrió hossztengelye megközelítőleg derékszöget zár be a tojás hossztengelyével, és a feje jobbra irányul.
382
Baromfikeltetés
A harmadik nap. A 22. testszelvénypár megjelenése után az újabbak felismerése egyre nehezebb. Ezért a további fokozatokban a 3. és az ezt
követő napokon a fejlettség gyakorlati célú megállapítására leginkább a végtagok, illetve egyéb testrészek, szervek megjelenése alkalmas.
A 60. és a 62. órában megjelennek az orr, a lábak, ill. a farok kezdeményei, majd a 64. órában a szárnyakéi. A harmadik nap fontos történése, hogy
az embrió elkezdi forgását úgy, hogy a bal oldalára fekszik. A keringési rendszer fejlődése felgyorsul.
A negyedik napon az érrendszer szemmel látható, tisztán kivehető. Minden testrész megjelenik. Megkezdődik a nyelv kialakulása.
Az ötödik nap. A szaporítószervek differenciálódásának ideje. A sziktömlő érhálózata eléri a sárgája 2/3 részét. Az embrió arci és orri része kezdi
felvenni felismerhető formáját. Az agy és az idegrendszer tisztán kivehető. A szív még az embrió testén kívül van, de a csibe testén belül az egyéb
szervek is felismerhetők már végleges helyükön.
A 6–9. nap. A hatodik naptól a lábak és a szárnyak fő részei észlelhetők. A tollkezdemények a 8. naptól láthatók, a 9. naptól pedig az embrió
csibeformát vesz fel. A szív a testbe záródik, az embrió a továbbiakban a szik állományával a köldökön keresztül, a vérkeringés útján tart kapcsolatot.
A 10–21. nap: A csontozat mineralizálódása kb. a 10. naptól kezdődik és az elsődleges csontosodás a 15. napig tart. A csibe pihézete a 13. napon
jelenik meg. A szaruképződmények, mint a csőr, a karmok és a lábpikkelyek, a 16. naptól jól felismerhetők.
A 19. napon kezdődik meg a szikzacskó behúzódása a testüregbe, majd a 20. napon befejeződve megindul a köldökzáródás. A 20–21. napon zajlik
le a kikelés.
1.5.2. Az extraembrionális hártyák

A madárembrió nincs anatómiai kapcsolatban az anyai testtel, ezért a létfontosságú életjelenségeket az ún. extraembrionális – embrión kívüli –
hártyák segítségével végzi el. Mindegyik buroknak – a sziktömlőnek, az amnionnak, a chorionnak és az allantoisnak – sajátos feladata van. Korán
megjelennek, de végleges formájukat csak kb. a keltetés középső szakaszában érik el, amikor tömegük lényegesen meghaladja az embrióét. A
keltetés során változik terjedelmük, sűrűségük, hidrogénion-koncentrációjuk és kémiai összetételük. A 4. ábra a 12 és 19 napos tyúkembriót és
extraembrionális hártyáit mutatja be.
383
Baromfikeltetés
4. ábra - Az extraembrionális hártyák a tyúktojásban a keltetés 12. (a) és 19. (b) napján (Rahn és mtsai. 1979 nyomán)
1.5.2.1. A sziktömlő
A sziktömlő a szik anyagaival táplálja az embriót. Az embrionális burkok közül elsőként kezd kialakulni. Gyors fejlődésének köszönhetően a sziktömlő
sejtrétegei a keltetés 6. napjára, vérerekkel dúsan átszőtt falai a 14. napra teljesen körülveszik a sárgáját, és az enzimek segítségével feltárt
táplálóanyag-tartalmat a véráram segítségével a fejlődő embrió részére továbbítják. Felvevőkapacitását a sziktömlő belső felületén lévő gyűrődések
növelik. A tápanyagok szállítása a sziktömlő segítségével már az embriófejlődés 45–50. órájától megkezdődik.
A tyúktojások keltetésének 14. napja után a fehérje – változatlan formában – a fehérjezacskóból a sziktömlőbe kezd áramolni. A belépés a
sziktömlőköldökön (a fehérjezacskó és a sziktömlő találkozási felületén) keresztül zajlik le, és a folyamat által a sziktömlő is fontos szerepet játszik
a tojásfehérje embrionális felhasználásában (ld. a 7. ábrát).
384
Baromfikeltetés
A keltetés utolsó napján a szikzacskó számottevően csökkent tartalommal a magzat testébe záródik, és átmeneti táplálóanyagul szolgál a
postembrionális életben. Ez a kelés pillanatában még meglevő szikkészlet adja azt a tartalékot, aminek birtokában a naposállatok a kelést követő
24 órán belül veszély nélkül szállíthatók. A szikkészlet a kibújás utáni 5–6. napon végleg eltűnik.
1.5.2.2. Az amnion
Az amnion közvetlenül fogja körül az embriót, a benne lévő folyadék védő- és táplálóközeg. A keltetés 2–3. napján alakul ki, majd az 5. naptól
megtelik folyadékkal. Az embrió úszik az amnionfolyadékban, ami megvédi a mechanikai sérüléstől, a kiszáradástól, a hőmérsékleti hatásoktól és
a többi hártyához való tapadástól.
Az amnionfolyadék sajátos ion-összetételű és magas ozmotikus nyomással bír. Térfogatát a tojás keltetés alatti víztartalmának változásai nem érintik,
az oldat összetétele azonban változhat. A keltetés 12. napján – a sero-amniotikus kapcsolat perforációja (ld. a 8. ábrát) következtében – megkezdődik
a fehérje belépése a fehérjezacskóból az amnionfolyadékba. Ezáltal mennyisége megnő, később azonban, amikor az embrió fogyasztani kezd
belőle, visszaesik. Ettől kezdve a tyúkembrió dinamikus fejlődésnek indul. A folyamat a keltetés 18. napjáig tart, ez idő alatt valamennyi fehérje az
amnionfolyadékba átmegy.
Az amnionfolyadék mennyisége a nem forgatott tojásban kisebb, valószínűleg az embrió gyenge fejlettsége is összefüggésben van ezzel. Érdekes
jelenség, hogy az amnionburok – amely sem idegekkel, sem vérerekkel nincs ellátva – izomrostjainak mozgása a benne lévő folyadékot alaposan
elkeveri.
1.5.2.3. A chorion
A chorion az amnionnal egy időben jön létre, de szétválik attól és valamennyi extraembrionális hártyát körülveszi. Egyesülve az allantoissal és a
belső héjhártyával, kialakítja a chorioallantois membránt (CAM), így részt vesz az anyagcsere közvetítésében.
1.5.2.4. Az allantois
A keltetés 3. napja körül az embrió bélcsatornájának farki része kis bélkiöblösödést bocsát ki, ami behatol az amnion és chorion közötti térbe, majd
az utóbbival összeforr. Az allantois központi fala szorosan az amnionra és a sziktömlőre fekszik, véredényekkel dúsan behálózott hártyája teljesen
körülveszi a belső héjhártya mentén a tojás beltartalmát. Átvilágításkor a terjeszkedéséből következtetni lehet a magzat fejlődésére. Ha az allantois
nem zárul be az egyes baromfifajokra jellemző időre, akkor keltetési rendellenességgel van dolgunk. Tyúkembrió esetén az allantois a 12. napra
záródik be. Kiformálódása során magába foglalja a fehérjét, ami a chorioallantoisba betüremkedett zacskóként szigetelődik el.
A fehérjezacskó chorion eredetű fala két területen nem teljes. Az egyik a sziktömlővel érintkező felület (a sziktömlőköldök), a másik pedig a sero-
amniotikus kapcsolat (ld. a 7. ábrát). Fehérjetartalma a keltetés 12. napjától ezen a két helyen jut be a sziktömlőbe és az amnionfolyadékba és
szolgál fehérjeforrásul a fejlődő embrió számára.
Az allantois funkciói a következők:
385
Baromfikeltetés
• Az allantois a keltetés kb. 12. napjáig közvetlenül részt vesz a fehérjék feltárásában. Ugyancsak az allantois feladata a tojáshéjból származó Ca-
ionok eljuttatása az embrió csontozatába. A Ca kivonása egyúttal gyengíti is a tojáshéjat, így azt a csibe kelésekor könnyebben áttöri.
• Az allantois a kiválasztásban, valamint a salakanyagok tárolásában is közreműködik. Az allantois által körülzárt, folyadékkal telt üregben halmozódik
fel a húgysav vagy sói, továbbá az ammónia, a karbamid és a kreatinin.
• Az allantoisfolyadék az embrionális vízháztartásban fontos szerepet játszik. Az embrió víztartalmát megóvja a nagyobb változásoktól. A keltetési
periódus 80%-a alatt a tojásból párolgással eltávozó víz minden grammja az allantoisfolyadék 0,7 g-jából tevődik ki. Az elvesztett víz a vérplazmából
és az amnionfolyadékból pótlódik. A pattogzáskor kialakuló 21–22%-os teljes vízveszteséggel egyúttal az allantoisfolyadék is teljesen eltűnik.
• A chorioallantois vérerei bonyolítják le az embrionális légzési folyamatot, a vér gázcseréje révén. A keltetés 8. és 19. napja között – a tüdőlégzésre
áttérés időpontjáig – az allantois hajszálerei veszik fel a tojáshéj és héjhártyák pórusain bejutó oxigént és adják le ugyanezen az úton a szén-
dioxidot.
1.5.3. Az embrionális anyagcsere-folyamatok

A szénhidrátok, fehérjék, zsírok és ásványi anyagok mennyisége jelzi az embriófejlődés különböző stádiumait. További információt kaphatunk a
légcsere megfigyelésével és a keletkező hőmennyiség meghatározásával.
A madárembrió viszonylag szoros kapcsolatban él külső környezetével. Normális fejlődéséhez megszabott környezeti feltételeket – hőmérsékletet,
relatív páratartalmat, oxigénellátást – kíván.
Az embrió – az egészen korai fejlődési szakasz kivételével – döntő mértékben a környezet oxigénjétől függ. A légcsere a tojás és környezete között a
héjon keresztül zajlik le. A különböző anyagcsere-folyamatok során keletkező hő ugyanígy távozik. A fejlődés végén az embrió és környezete között
cserélődő hő, gázok és vízpára mennyisége jelentős a tojás tömegéhez képest.
A legkritikusabb környezeti feltétel nem minden baromfifajban egyforma. A pulyka pl. a hőmérsékletre a legérzékenyebb, a kacsa a relatív
páratartalomra, a fácán a légmozgásra.
1.5.3.1. Növekedés és anyagcsere

A tojást alkotó anyagok fokozatosan használódnak fel az életfolyamatokhoz szükséges energia felszabadítására és az embrió testének felépítésére.
A felhasználódás üteme nagyjából megfelel az embrió növekedési erélyének.
Az embriófejlődés mértékének és a tojástartalom csökkenésének összefüggése az embrió és a tojásalkotók szárazanyag-tömegének változásából

látható az 5. ábrán. Megfigyelhető, hogyan építi be saját testébe az embrió a tojás anyagait. A tojásfehérje felhasználása nem párhuzamos a
sárgájáéval. Ez utóbbié kezdettől fogva növekvő, az utolsó 5 napban tovább fokozódik, de a szik 25–35%-a felhasználatlan marad és a csibe testébe
záródik.
386
Baromfikeltetés
5. ábra - Az embrió, a szik és a fehérje szárazanyagának változása a tyúktojásban a keltetés alatt (Romanoff 1967
nyomán)
A fehérje-szárazanyag mennyisége a keltetés első 9 napján nem változik. Kisebb csökkenés következik be a 9–12. nap között, de ezt követően
gyorsan és teljesen felhasználódik a 17. napra.
Az embrió fejlődése első hetében elsősorban a tojásban lévő szénhidrátokat használja fel, a második héten a fehérjéket, a harmadik héten pedig a
zsírokat. A sorrend egyik vagy másik anyag felhasználásának túlsúlyát és nem kizárólagosságát jelzi. A proteinek és a zsírok beépítése egybeesik
a tojásfehérje, illetve a szik felhasználásával, ugyanis az előbbi a fő proteinforrás, az utóbbi pedig a tojás teljes zsírkészletének tárolóhelye.
387
Baromfikeltetés
1.5.3.2. A tojás víztartalmának mozgása és változása a keltetés alatt
A tojásba zárt víz a keltetés alatt kétféle mozgást végez. Egyfelől a tojás és környezete között, amikor egyirányú, alapvetően fizikai folyamatként a
tojás vizet veszít. (Az ezzel kapcsolatos kérdésekkel részletesen a Páratartalom a keltetés alatt című fejezet foglalkozik.) Másrészt a tojáson belül is
vízforgalom zajlik le, melyet jól tükröz a 6. ábrán az embrió, a szik és a fehérje teljes (nedves) tömegének változása a tyúktojások keltetése folyamán.
6. ábra - Az embrió, a szik és a fehérje tömegének változása a tyúktojásban a keltetés alatt (Romanoff 1967 nyomán)
A víz mozgásában nagy szerepet játszik az egyes víztározó helyek közötti ozmózisos nyomáskülönbség. A keltetési folyamat első 20%-ában a víz a
tojásfehérjéből a szik felé áramlik. Hatására a csírakorong alatt a keltetés második napjától egy átmeneti vízfelhalmozódás jön létre: a subembrionális
folyadék. Ez a szik felületébe süllyedő tárolótér fontos szerepet játszik mint könnyen hozzáférhető vízforrás, valamint segít a szik tápanyagainak
feltárásában. Forgatás hiányában nagysága csökken, az embriófejlődés lelassulását, illetve korai embrióelhalást okozva. Maximális méretét a keltetés
388
Baromfikeltetés
7. napján éri el (kb. 14 ml), ezután dinamikusan csökkenni kezd, víztartalma a 14–15. napra teljesen átkerül a két újonnan képződött folyadéktérbe,
az amnion- és az allantoisüregbe. Az embrió ezután az amnionban, az allantoisban és a sziktömlőben lévő vizet hasznosítja.
1.5.3.3. A szénhidrát-anyagcsere
A tyúktojásban – 75%-ban a tojásfehérjében és 25%-ban a szikben – a szénhidrát mind szabad formában (glükóz), mind vegyületeiben proteinnel
(glikoprotein) és lipiddel (foszfolipid) megtalálható.
Az embrió fejlődése kezdeti időszakában, mielőtt a felvehető oxigén megjelenne, a szükséges mennyiséget a szénhidrátvegyületek bomlásából
(glikolízisből) meríti. A 7. nap után, az aerob anyagcsere során, az embrionális máj nagy glikogéntartalékot hoz létre, amit azonban a kelésig –
különösen a keléskor felmerülő nagy energiaigény miatt – felhasznál.
A keltetett tyúktojás teljes szénhidráttartalma tehát a 7. napig csökken, ezt követően kb. a 10. napig hirtelen megnő, majd egyenletesen fogy a keltetés
végéig. A teljes szénhidrátmennyiség emelkedése egybeesik a zsírok mennyiségének csökkenésével, jelezvén az előbbiek forrását.
1.5.3.4. A fehérje-anyagcsere
A friss tyúktojás proteintartalma csaknem azonosan oszlik meg a sárgája és a fehérje között. A szikben kétféle protein található, ezzel szemben
a tojásfehérjében sokféle. A fehérjék nagyobb része a keltetés során az embrió testének felépítésében aminosavforrásként szolgál, másik része
energiaellátásra használódik el.
Az embrionális kor fehérje-anyagcseréje a keltetés 7–9. napján kezd előtérbe kerülni. Az aminosavak mennyisége a szikben és a tojásfehérjében
csökken (az utóbbiban nagyobb mértékben), az embrióban – különösen a keltetés utolsó 5 napján – növekszik.
A keltetés 12. napjától a tojásfehérje felhasználása felgyorsul. Ezt a fehérjezsák sero-amniotikus és sziktömlőköldöki kapcsolata teszi lehetővé,
miáltal a fehérje az amnionba és a sziktömlőbe kerül. Így két felszívódási forma egyidejűleg működik, hiszen a magzat az amnionfolyadékkal együtt
szájon át felveszi, míg a sziktömlőből közvetetten jut a fehérjékhez. Az embrió nagyarányú tömeggyarapodása is ekkor veszi kezdetét. A folyamatban
szerepet játszó extraembrionális tereket és ezek térbeli kapcsolódását mutatja be a 7. ábra.
389
Baromfikeltetés
7. ábra - A 12 napos keltetett tyúktojás extraembrionális üregeinek kapcsolata (Deeming 1986 nyomán)
Az embriófejlődés folyamán energiára fordított protein bomlásterméke az allantois-zsákban halmozódik fel. Ezek a megjelenés és a növekvő
mennyiség sorrendjében: az ammónia, a karbamid és a húgysav. Legnagyobb mennyiségük sorrendben a 4., a 9. és a 11. napon jelenik meg. A
fehérjebontás a 8. és 9. nap között éri el maximumát, a szénhidrátok és zsírok felhasználásának csúcsai között. A tojás teljes nitrogéntartalma a
keltetés folyamán változatlan marad, csak a nem protein nitrogén aránya növekszik a fehérjék egy részének elégése miatt.
1.5.3.5. A zsíranyagcsere
A fejlődő embrió fő zsírforrása a tojássárgája. A keltetés közben a zsíralkotórésznek csak mintegy 28%-a épül be az embrió szöveteibe. Hozzávetőleg
40,5%-a elég, a megmaradó átlagosan 31,5% pedig a sziktömlőben marad és a kelés után használódik fel.
390
Baromfikeltetés
A keltetés első felében kevés zsírt használ fel az embrió. A 11. naptól kezdődően a tojászsír gyorsan fogy. Ezt jelzi a magzat testzsírtartalmának
megnövekedése (különösen az utolsó héten) és a fokozódó hőtermelés. A fejlődő csibe a keltetésnek ebben a szakaszában szükséges energiát
elsősorban a zsírok elégetésével nyeri. A felszabaduló hőmennyiséget tojásönhőnek vagy biológiai hőnek nevezzük.
A keltetőtér hőmérséklete és a keltetőtojás belső tartalmának hőmérséklete között 1 °C körüli hőmérséklet-különbség van. A keltetés első felében a
tojásban a keltetőtérnél alacsonyabb a hőmérséklet. A 11. naptól kezdve azonban a tojás hőtermelővé válik, így környezeténél melegebb lesz. Az
önhő csúcsértéket a 19. napon éri el, a különbség ekkor 1–1,5 °C. Ez a hőtermelő folyamat összefügg a tojás zsírneműanyag-tartalmával. Ezért az
ebben az alkotórészben gazdagabb tojásokban (pl. liba, kacsa) a hőtermelés kifejezettebb.
1.5.3.6. Az ásványi anyagok forgalma

A normális embriófejlődés nélkülözhetetlen feltétele a különböző ásványi anyagok megfelelő mennyisége a tojásban. A friss tyúktojás belső
ásványianyag-tartalma csaknem egyenlően oszlik meg a sárgája és a fehérje között. Összetételében azonban különbözik, ugyanis a szik több
foszfort, magnéziumot, kalciumot és vasat tartalmaz, a fehérje viszont kénben, káliumban, nátriumban és klórban gazdagabb. A keltetés első hetében
a szervetlen sók is átáramolnak a fehérjéből a szikbe, így azok fő forrása a szik lesz.
A különböző ásványi anyagok az embriófejlődés során eltérő arányban épülnek be. A keltetés korai szakaszában a K-, a Na- és a Cl-forgalom van
túlsúlyban, míg a későbbiekben a Ca, a foszfátok és szulfátok beépülése fokozódik. Végső fokon a tojásbeltartalom ásványi anyagainak 75–95%-
a beépül a csibe testébe.
Másképpen alakul a kalciumforgalom, hiszen a kalciumszükséglet legnagyobb része a tojáshéjból szállítódik bikarbonát formájában az embrió
részére, amihez CO2 és víz jelenléte szükséges. Az embrió kalciumtartalma a 10–15. naptól kezdve megnő, amikor az erőteljes csontosodás
megkezdődik.
A kalciumforgalommal közvetlenül összefügg a foszforforgalom. Így a kalciumhoz hasonlóan az embrió foszfortartalma is megnő, kb. a 10. naptól
kezdődően.
1.5.3.7. A gázcsere
Az embriófejlődés szintetizáló folyamatai energiafelhasználással járnak, ami a környezet oxigénjének segítségével a tojás tápláló-anyagainak
elégésével jön létre. Ez a folyamat hő-, pára-, valamint CO2-kibocsátással jár, amelynek mennyisége az O2-fogyasztással együtt jelzi az anyagcsere
mértékét (erősségét), illetve az embrió korát.
Az embrionális légzés a kibújásig nem tüdőlégzés. A keltetés egészen korai szakaszában az embrió még légköri oxigént sem használ. Később az
allantois vérerei veszik át a légzésfunkciót, és a szükséges oxigén a tojáshéjon keresztül a légkörből kerül a tojásba.
Az oxigénszükséglet és ennek megfelelően a szén-dioxid-kibocsátás a keltetés első 5 napján csekély. Ezt követően lassan, majd hirtelen fokozódik, és
a keltetés végére az első napihoz képest mintegy százszorosára emelkedik. Ezzel szemben az embrionális anyagcsere mértékét kifejező egységnyi
3 3
(g) testtömegre vetített óránkénti oxigénfogyasztás a 2. napi kb. 48 cm -ről a kelést megelőző napig 0,64 cm -re csökken.
391
Baromfikeltetés
1.5.4. A kelés alatt lejátszódó folyamatok

A kelés folyamata az embriófejlődés utolsó, egyben második kritikus szakasza. A kelés megkezdése előtt egy-két nappal az amnionfolyadék már
teljesen felszívódott, és a magzat kitölti a tojás üregét. Mozgásai ekkor már izomtevékenységből erednek. Hasi felületén függ a szikkel telt zacskó,
ami a köldöknyíláson keresztül a hasüregbe kezd húzódni. A fehérje teljesen felhasználódott.
Az események láncolata – a keltetés 19. napján – a magzat lökésszerű izom-összehúzódásaival kezdődik, amelynek eredményeként egyrészt
a szikzacskó az embrió testébe húzódik, másrészt a csőr felszakítja a légkamránál a chorioallantois-hártyát (belső pattogzás). Ezzel a csőr a
légkamrába nyúlik, és a tüdők működésbe lépnek. Néhány órás átmenet következik, amikor a chorioallantois és a tüdőlégzés egyaránt működik. Ezt
a folyamatot szemlélteti a 8. ábra. Ezután a csibe teljesen a tüdejével lélegzik a légkamrából. Közben a chorioallantois, miután vértartalma a központi
vérkeringésbe átment, beszárad, tehát fölrepesztése nem okoz vérveszteséget.
8. ábra - A tüdőlégzés kialakulása a keltetés 19. napjának végén tyúktojásban (Visschedijk nyomán, cit. Sauveur
1988)
392
Baromfikeltetés
A légkamra levegőkészletének elhasználása miatt (5–6 órán belül) a csibe egy ponton feltöri a tojáshéjat (külső pattogzás). Ezután néhány órát pihen,
majd az óramutató járásával ellenkező irányba fordulva körbevágja a héjat a tojás tompa végén. Lábaival kiszabadítja magát a tojáshéjból, kikel. A
héj feltörésétől a kikelésig 10–20 óra telik el. A frissen kelt csibék nedvesek és fáradtak, de 5 órán belül felszáradnak és mozgékonnyá válnak.
A keléssel kapcsolatban említést kell tenni egy fontos és érdekes jelenségről, a kelés szinkronizálásáról. Ennek a fészekhagyó madárfajokban
létfontosságú szerepe van. A többi fiókánál korábban kelt kicsit a kotló szülők még nem vezethetik, az elkésetteket pedig azért nem, mivel a szülők
már a többiekkel vannak. Tehát az utódoknak szinte óraműpontossággal egyszerre kell kelniük. Ezt az időzítést maguk a fiókák végzik, a héjukkal
érintkező tojásban fejlődő magzatok ugyanis érzékelik a többiek mozgásait, kopogtatásait, majd hangjait. Ezek az ingerek serkentőleg hatnak a
fejlődésben lemaradottak kelési ütemére, illetve lassíthatják a fejlettebbekét. Megfigyelések szerint a kacsáknál a kapcsolat egyirányú, csak gyorsítja
a kelést. A 24 órával idősebb tojások közé helyezett és azokkal érintkező, kelés előtt álló tojásokból 11 órával korábban bújtak ki a kacsák. A tyúknál
az időkülönbség kisebb volt (2 óra), mert a fejlődésben előbb járó csibék visszatartották a kelésüket. A jelenség feltehetően a keltethetőségre is
hatással van. Ezt jelzi, hogy a pedigrékeltetéskor az egy tojást tartalmazó, ún. egyes borítók alatt nagyobb arányú a befulladás.
1.6. Az embriófejlődés kritikus szakaszai

A tyúkembrió keltetés alatti elhalásának kedvező körülmények között is két csúcsa van. Az összes kiesésnek kb. 25%-a (összesen kb. 1,5%) a 2., 3.
és 4. nap folyamán, míg kb. 50%-a (összesen 3,0%) a 19., 20. és 21. napokon következik be. Ezeket tekintjük az embriófejlődés kritikus szakaszainak.
Az első szakasz az embrió életének két fontos élettani változásával esik egybe. Az egyik a véredényrendszer, a vérkeringés kialakulása a keltetés
második napján, a másik a táplálék változása az egyszerű szénhidrátokról az összetettebb fehérjékre és zsírokra. Bármilyen keltetési hiba ebben a
szakaszban sokkal érzékenyebben érinti az embriót, mint a későbbiekben. Megzavarja ezeket a folyamatokat, ezért az anyagcsere termékei (CO2,
ammónia, tejsav) a vérben felszaporodnak, aminek következtében az embrió azonnal elpusztul vagy legyengül.
Ezek a hibák eredhetnek a keltetés előtti rossz higiéniai és tárolási körülményekből, a helytelen gázosításból vagy a keltetőgép hőmérsékletének
emelkedéséből, a tojások rázkódásából, illetve elégtelen forgatásából stb. Különösen az utóbbi négy nagy károkkal jár azért is, mert az amnion
kialakulása erre az időre még nem fejeződött be, és így védelmi funkcióját nem tudja betölteni.
A második szakasz a tüdőlégzésre áttérés, a kibújás kritikus időszaka, ami az embriótól rendkívüli erőfeszítést kíván, egyben stresszhatás is
érvényesül. Csak egészséges csibe képes ezt végrehajtani, ezért a már korábban legyengült vagy valamilyen embriófejlődési rendellenességgel
terhelt egyedek ebben a fázisban elpusztulnak, befulladnak. Komoly kiesést okozhatnak a technológiai hibák is, mint a bújtatóba átrakás elhúzódása,
a túlhűlés, valamint a gondatlan, durva kezelés.
2. A baromfifélék tojásainak keltetés előtti kezelése és keltetése

2.1. A keltethetőség megóvása a keltetés megkezdése előtt
Baromfiféléink öröklött keltethetőségének realizálása sok tényező függvénye. Ezek két csoportra oszthatók:
393
Baromfikeltetés
• a keltetőtojások minőségét érintő, annak keletkezése során ható faktorok, amelyek a tenyészállatok tartásával, takarmányozásával és egészségi
állapotával kapcsolatosak;
• a tenyésztojásokat a tojásrakást követően érő behatások, amelyek a keltetés előtti és alatti kezelésük módjától függenek.
A következő fejezetekben az utóbbi csoporttal ismerkedünk meg.
2.1.1. Tojáskezelés a törzsólban

A tojás a megtojást követően elsőként a fészekanyaggal érintkezik. Ha az nem kielégítően rugalmas, akkor a tojások megrepedhetnek,
összetörhetnek. A ketreces tartásban ezért – egyes megoldások szerint – a fémrács padozatot rugalmas betéttel látják el, amely az ürülék leesését
nem akadályozza. A szennyezett és nedves fészekanyag a foltos és piszkos tojások számát gyarapítja. A megfelelő fészekanyagot a jó nedvszívó
képesség, a tartós anyag és szerkezet, a por- és penészmentesség, az ütést jól tompító tulajdonság, a jó hőszigetelés, az olcsóság jellemzi és a
fészekből nehezen túrható ki.
A jó tojásminőség érdekében alapvető fontosságú a megfelelő fészekférőhely (a tyúk szülőpárok esetében és a nagyobb testű baromfiféléknél 4–5
tojó jut egy tojófészekre), a tojófészkek tisztántartása, az ól és a tojófészkek alomanyagának gondos kezelése. Ez utóbbit hetente kétszer tanácsos
frissíteni, ráalmozni.
A tojóház alomanyagának állapota meghatározza a fészkek tisztaságát is. Az itatók körüli vízfoltok, a kicsire méretezett trágyaakna, a gyenge
szellőztetés, az optimálisnál nagyobb állománysűrűség nedves és trágyás almot eredményez, ami a tyúkok lábán keresztül a fészekalmot is gyorsan
bepiszkítja. Ezáltal nehéz úrrá lenni a tenyésztojások keltethetőségét rontó héjszennyeződésen és -fertőződésen. Az ól padozatára tojt tojások éppen
ez utóbbi előfordulása miatt keltetésre alkalmatlanok.
A keltetőtojásokat legkevesebb négyszer kell naponta összeszedni. Nagyon meleg vagy hideg időben azonban szükség lehet a gyakoribb, napi öt-
hatszori gyűjtésre is. Minél többször szedjük össze a tojásokat, annál kevésbé szennyeződnek, kisebb a törésük és a fertőződésük veszélye, meleg
időjárás esetén pedig időben le tudjuk azokat hűteni.
A tyúktojások hőmérsékletének csökkentése – a tojásrakást követően – azonban ne legyen túlságosan gyors, mert így idő előtt megáll a tojásban
a sejtosztódás, ami a keltethetőségre hátrányos. A lehűlés visszafogása egyben a tojás beltartalmának összehúzódását is lassítja, és így időt ad a
tojáshéjra tapadt mikroorganizmusok megsemmisítésére, mielőtt azok a kialakuló szívóhatás segítségével a tojásba juthatnának.
A tojások gyűjtésére a legmegfelelőbbek a műanyag tálcák, amelyek előkeltetői tálcák is lehetnek. Napjainkban azonban széles körben még papírból
készült tojástálcákat használnak. Nagyon fontos, hogy ezek mindig újak legyenek. Szállításra, tárolásra megfelelő a tojásos kartondoboz is, a
fokozatos lehűtés és az előmelegítés elősegítésére nyílásokkal ellátva.
A tojásokat összegyűjtésük után azonnal fertőtlenítsük, majd a keltetésre alkalmatlan (extra nagy és kicsi, repedt, deformált, nem megfelelő
formaindexű, héjhibás, alomból gyűjtött, piszkos) tojások kiválogatása következik. Ez az előzetes szelekció a tojásgyűjtés közben is megtörténhet.
A nyilvánvalóan alkalmatlan tojásokat még a tojóházban célszerű eltávolítani.
394
Baromfikeltetés
A víziszárnyasok kifutós tartásából adódóan az előbbieken kívül arra is gondolni kell, hogy a sárbehordást megakadályozzuk. Az ól előtt létesített
betontér folyamatosan tisztán tartható, ezáltal megakadályozhatjuk az épületben az alom gyors szennyeződését.
2.1.2. A keltetőtojások szállítása

A baromfitenyésztő vagy -tartó telepek gyakran a baromfikeltetőtől jelentős távolságra létesültek. A tenyésztojásokat akár hagyományos
kartondobozokban, akár konténerekben szállítjuk, óvni kell a túlzott rázkódástól és ingástól. Mivel a tojásokat a keltetőbe vitel előtt fertőtleníteni kell,
ezt menet közben a szállító jármű speciálisan kiképzett szekrényében is elvégezhetjük.
Lényeges – különösen nagyobb távolságok esetén –, hogy a tárolás feltételeiről (18 °C, 75–80% relatív páratartalom) a szállító járműben is
gondoskodjunk. A nagy távolságra szállítást előzetes keltetés után (leírását ld. később) a tojások jobban elviselik.
2.1.3. A tojásválogatás és a keltethetőség

A keltetőtojás minősége a keltethetőség meghatározója. A minőség a tojások fizikai jellemzőire, a héj és a belső állapotára utal.
A fizikai jellemzők közül a tojások nagysága, alakja bírálható el, a tojáshéj állapotát annak épsége, színe, minősége jelzi, a tojásbelsőre pedig a
légkamra jellemzői, a tojássárgája és a fehérje egymáshoz viszonyított aránya, a vér- és húsfolt előfordulásának gyakorisága utal.
2.1.3.1. A keltetőtojások nagysága és alakja

A tyúktojások keltethetősége szempontjából ugyan az optimális tojástömeg az állomány fajtájától és korától is függ, a keltetésre általában az 55–
65 g-os tojások a legalkalmasabbak. A brojler szülőpárok tartásakor, különösen a tojástermelési periódus második felében, a 70 g-os tojások gépbe
rakása is indokolt. A túlságosan kicsi és nagy tojásokat nem célszerű keltetni. Nem megfelelő belső összetételüknél fogva keltethetőségük rosszabb,
a túl nagy tojásoknak egy része pedig kétszikű.
Nem jelentéktelen a tojás alakjának hatása a keltethetőségre. Megfelelő kelési eredményeket a tyúkfajra jellemző, szabályos alakú tojásoktól
várhatunk. A tojás alakját a formaindexszel fejezzük ki, amely a tojás legnagyobb hossz- és keresztirányú méretének a hányadosa. A keltetésre
alkalmas tyúktojások formaindexe 1,23–1,40, a pulykáé 1,32–1,60, a lúdé 1,36–1,65 és a kacsáé 1,30–1,65 értékek közé esik. A szabálytalan alakú
– a túlzottan hosszú, vékony vagy gömbölyű, a hegyes, az oldalán lapított, a bordás stb. – tojásokat a keltetésből ki kell zárni.
A keltetésre alkalmas pulykatojás tömege a genotípustól függően, 70–95 g. Külleme eltér a tyúktojásétól. Hegyes vége hirtelen elkeskenyedik, a
héj fehér alapon barnával szeplőzött.
A lúd esetében a keltehetőség szempontjából optimális tojásnagyság az életkor szerint jelentősen változik, lúdfajtáink többségében 160–200 g.
A házikacsa tojásai rendkívül törékenyek, ezért kezelésük nagy gondosságot kíván. Húshasznosítású fajtáink 75–95 g-os tojásai felelnek meg
leginkább keltetésre. A kacsatojások alakja némileg eltér a tyúktojásétól; nincs akkora különbség a tojás tompa és hegyes vége között.
395
Baromfikeltetés
2.1.3.2. A tojáshéj minősége

A tenyésztojás héjának épnek, szennyeződéstől mentesnek kell lennie, vastagsá-ga a tyúkfajban 0,30–0,37 mm, a pulyka esetében 0,32–0,39 mm,
a lúdnál 0,50–0,58 mm, míg a kacsatojásoknál 0,33–0,40 között optimális. A repedt, törött, az alomból gyűjtött és a piszkos (idegen anyagokkal
– elsősorban trágyával, esetenként tojássárgájával stb. – erősen szennyezett) tojások kiselejtezendők. A tojáshéj színét mint fajtajelleget kell
figyelembe venni a tenyésztojások válogatásakor. A porózus, vékony, réteges vagy krétás héjú tojások nem alkalmasak keltetésre, egyrészt rosszabb
keltethetőségük, másrészt a nagyobb törési veszély miatt.
A tojáshéj minőségével kapcsolatos probléma az ún. márványozottság is. Az ilyen héjban megváltozik a szerves és szervetlen anyagok aránya
és eloszlása, ami átvilágítva világos és sötét foltok jelenlétében mutatkozik meg. A keltethetőség mintegy 5–10%-kal csökken, hiszen a tojáshéj a
funkcióit nem képes megfelelően ellátni.
A tojáshéj állapota részben örökletes faktor, másrészt a tartási, takarmányozási körülmények függvénye. A törzsólban a zsúfoltság, a magas
ammóniaszint, a túlméretezett kakaslétszám, a hőstressz, a szokatlan környezeti hatások a tojókat nyugtalanná teszik, ami a rendellenes tojások
gyakoriságának kedvez. A belső héjrepedést segíti elő, ha a madaraknak túlságosan magasat kell ugraniuk vagy repülniük a fészek elérésére és
vissza a padozatra.
A takarmányozási hibák, mint a fehérje-, a kalcium-, a foszfor- és a vitaminellátás (különösen a D-vitaminé) hiányosságai vélhetők okokként a másik
oldalon. A fusariotoxinok (trichotecenek) jelenléte a takarmányban is az abnormalitások arányát növelik.
A keltetésre alkalmatlan tojások aránya elérheti a 30–40%-ot is. A rendellenes tojások gyakori típusait szemlélteti a színes melléklet XII. oldala.
A jellegzetes minőségi hibák hatását a keltethetőségre a 3. táblázat érzékelteti. Az adatok azt mutatják, hogy a termékenység tekintetében nincs
számottevő elmaradás a szabályos tojástól, a keltethetőséget illetően azonban már az enyhe deformáció is átlagosan 10%-kal gyengébb keltetési
eredményt adott.
3. táblázat - A húshibrid szülőpároktól származó rendellenes tojások keltethetősége (Brake 1987)

Minőségi megjelölés* Termékenység (%) Keltethetőség, berakott tojásra vetítve (%)
Normál tojások 92,2 73,9
Kissé torzult, deformált 86,6 65,0
Enyhén kerek 88,5 63,2
Kis tömegű 83,5 62,4
Fehér színű 89,3 49,3
Kerek 90,0 47,8
Nagyon rücskös héjú 83,3 18,8
Nagyon ráncos héjú 78,5 12,7
396
Baromfikeltetés
Minőségi megjelölés* Termékenység (%) Keltethetőség, berakott tojásra vetítve (%)

A tojás tompa végén abnormális héjterület 86,8 7,6
* Az osztályozás szubjektív minősítésen alapult, valamennyi tojást ugyanazon keltetőgépben keltették
A tojáshéj minőségét sűrűségméréssel ellenőrizzük. Konyhasó vizes oldatából többféle töménységűt készítünk és állományonként mintegy 300 tojás
3
sűrűségét azonosítjuk az oldatokéval. Az 1,080 g/cm -t tekintjük határértéknek, az ez alatti átlag gyenge héjminőséget jelez. A tojástermelés csúcsán
3
a tyúkok nagy arányban tojnak 1,080 g/cm feletti sűrűségű tojásokat, míg a madarak korának előrehaladtával a gyakoriság csökken. Jól kezelt
állományban, ahol az állatok elhízását megakadályozzák, a tojások 75–80%-a még 60 hetes életkorban is kritikus érték fölé kerül.
Megfigyelések szerint a keltethetőség kapcsolatban van a tojáshéj porozitásával is. A keltetés során kiesett tojásokon számottevően kevesebb
pórust találtak, amint azt is megállapították, hogy a rendellenes alakú, héjminőségű vagy -színű tojásokon is kevesebb pórus található. Ez gyenge
keltethetőségük egyik oka.
2.1.3.3. A tojások belső minősége

A tenyésztojások belső minőségével kapcsolatos legfőbb probléma a mozgó légkamra. A tojások egy része eleve így képződik, másik részében
azonban a helytelen tárolás, rázkódás következménye. A mozgó légkamra egyike a keltethetőséget legjobban rontó tényezőknek. A megelőzés egyik
lehetősége a tojások hegyes végükkel fölfelé tárolása a keltetés előtt.
A fehérje minőségének jellemzésére a Haugh-egységet használjuk. Minél magasabb ez a mutatószám, annál jobb a tojás minősége és a
keltethetősége. A legjobb eredmények a 80 vagy ennél magasabb Haugh-egységnél várhatók. Az érték a tojás tárolási idejének növekedésével
csökken, ami jelzi a fehérje alacsonyabb viszkozitását és a keltethetőség romlását. A viszkozitás csökkenése ovomucinveszteségre utal. Ez a protein
alapvetően fontos az embriófejlődés szempontjából, ami magyarázatul szolgál a Haugh-egység és a keltethetőség kapcsolatára.
A tenyésztojásokat különösen a genetikai munka során kell nagy gonddal és szigorúsággal válogatni, hiszen a tojások minőségi rendellenességeinek
nagy része öröklődik. A lámpázással egybekötött alapos tojásminősítést a keltetőben végezzük a tojások lehűtése után, osztályozásuk és tálcázásuk
előtt.
2.1.4. A keltetőtojások tisztítása

A tojáshéj tisztaságának megőrzésére elsősorban a tenyésztojást termelő telepeken kell törekedni, mert a tojások szennyeződése mindenképpen
rontja a naposállat-előállítás gazdaságosságát. A nagyon piszkos, trágyás tojásokat ugyanis nem szabad keltetni. Az enyhén vagy közepesen
szennyezettek sem kerülhetnek tisztítás nélkül a keltetőbe, mert a héjra tapadt piszok (trágya, bélsár stb.) a tojás és az egész keltetőgép fertőzésének
forrása, azonkívül a pórusok elzárásával gátolja az embrionális légcserét, tehát csökkenti a tojás keltethetőségét.
A tisztítást azonban célszerű elkerülni, mert veszteségekkel jár. A pótlólagos kezelés ugyanis növeli a törött tojások számát, a mosás eltávolítja
a tojás védőrétegét képező kutikula jelentős részét, mosás közben a tojáshéj fertőződhet, ha nem gondoskodnak a mosóvíz tisztántartásáról és
járulékos költségekkel drágítja a tojáskezelést.
397
Baromfikeltetés
Ha mégis szükség van a tojásmosásra, azt különös gonddal, megfelelő mosóberendezéssel (spray típus), mosó- és fertőtlenítőszerekkel hajtsuk
végre a keltetőben, a következő szempontok szerint:
• a tenyésztojásokat az összegyűjtést követő lehető legrövidebb időn belül kell megmosni; ha ez nem lehetséges, addig is 18 °C-on kell tartani;
• a megfelelő mosószerrel ellátott mosóvíz hőmérséklete 40–43 °C legyen, és azt gyakran (kb. másfél óránként, illetve 10 000–15 000 tojás
megmosása után) cserélni kell;
• az öblítővíz 43–46 °C-os legyen és 200 ppm szabad klórt tartalmazzon;
• a mosó- és öblítővíz hőmérsékletét és a benne lévő vegyszer koncentrációját állandó szinten kell tartani;
• a mosott tojásokat teljesen meg kell szárítani, majd további kezelésük (osztályozás, tálcázás, tárolás) előtt a törött és nem tökéletesen tiszta, foltos
tojásokat gondosan ki kell válogatni.
Az emelkedő hőmérséklet megakadályozza a mosó- és fertőtlenítőfolyadék behatolását a pórusokon keresztül, de nincs káros hatással az embrióra,
mert a tojás a mosóvízben csak rövid ideig – max. 3 percig – lehet.
A mosott tojások keltetését minél előbb és lehetőleg külön keltetőgépben kell megkezdeni.
A kis gyakoriságú, csekély szennyeződés acélgyapot vagy műanyag dörzsi segítségével még a tojóházban eltávolítható. A tenyésztojások nagy
felületen való csiszolása vagy nedves ruhával törlése azonban semmiképpen sem engedhető meg, mert a kutikulát megsérti és a szennyeződést
a pórusokba juttatja.
A lúd- és kacsa-törzstartás kifutós jellegénél fogva a tiszta tojások termelése nem oldható meg. A csoportos tojófészkekben, valamint az istálló
padozatán a tojások nagy része a legkörültekintőbb kezelés ellenére is piszkossá válik, ezért azok mosása elkerülhetetlen. Zárt, intenzív viszonyok
között a tenyésztojások minősége is jobban megóvható.
2.1.5. A tenyésztojások tárolása

A megtermelt tojásokat a keltető berakási ütemének megfelelően egy vagy több napig tárolni kell. Egy napig mindenképpen pihentetni kell a tojásokat,
mert – a megfigyelések szerint – a tojásrakástól számított kb. 24 órán belül megkezdett inkubáció a keltethetőséget rontja. Az eredeti minőség
megóvásának első lépése a tojások lehűtése az embriófejlődés küszöbértéke (20 °C) alá, és e hőmérsékleten történő tárolása.
2.1.5.1. A tárolás körülményei

A legmegfelelőbb tojástárolási körülmények kialakításához a fontosabb baromfifajoknál nyújt segítséget a 4. táblázat. A megadott értékeknél
magasabb és alacsonyabb hőmérsékleten is romlik a keltethetőség.
398
Baromfikeltetés
4. táblázat - A fontosabb baromfifajok tojásainak optimális tárolási körülményei, a tárolás hosszától függően
A tárolási környezet optimális értékei

A tárolás tényezői 4 7 14 21
nap tárolás esetén
Hőmérséklet, °C 18–19 17–18 16–17 10–11
tyúk 19–21 15–16 13–15 11–12
pulyka 15–16 12–15 10–12 8–10
lúd, kacsa
Relatív páratartalom, % 80 85 85 85
tyúk 80 80 80 80
pulyka 75–80 75–80 75–80 75–80
lúd, kacsa
Csomagolás kartondobozba – + + +
Tárolás hegyes végével – + + +
fölfelé
Csomagolás vagy takarás – + – –
plasztikfóliával
Csomagolás légmentes, kis – – + +
permeabilitású (polietilén
vagy cryovac) fóliazsákba
A zsák feltöltése – – – +
nitrogéngázzal
Egyszeri fölmelegítés + + – –
Periodikus fölmelegítés – – + +
– nem, + igen
399
Baromfikeltetés
A tárolás másik fontos feltétele a relatív páratartalom. A tojások a keltetés megkezdéséig a kezelés és tárolás alatt folyamatosan veszítenek
nedvességtartalmukból, ami káros a keltethetőségre. A beszáradást a tárolótér relatív páratartalmának növelésével lehet a minimumra csökkenteni.
A lehűtés a tárolóhelyiségben egyenletes és fokozatos legyen. Ezért a tojásraktár levegőjét keverő ventilátorral lassan mozgatni kell. A tárolásra az
oldalán nyílásokkal ellátott kartondobozok bizonyultak a legkedvezőbbnek, a nyitott, szállításra vagy keltetésre szolgáló tálcákon ugyanis a tojások
túlságosan hirtelen lehűlnek. Plasztiktakaró használatával azonban a keltetés eredménye és a csibék minősége is javítható, mert a tojás hőmérséklet-
csökkenését és nedvességtartalmának eltávozását lassítja.
A tárolás folyamán a mozdulatlan tojásban a csírakorong a belső héjhártyához tapad, miáltal az embrió vagy még a tárolás alatt, vagy a keltetés
korai stádiumában elpusztul. Elkerülésére lehetőségként a tojások forgatása kínálkozik, naponta legalább egyszer, 90°-ban. Egyszerűbb megoldás
azonban a tojásokat függőlegesen, a hegyes végükkel fölfelé tárolni, elősegítve ezzel a szik központi elhelyezkedését. Ezáltal az embrió nagyobb
védelmet kap a kiszáradással és a hőmérséklet-változással szemben, és elkerülhető a feltapadása is. Egyúttal szükségtelen a tojások tárolás alatti
forgatása is. A módszer a hosszan tartó tárolás esetén is használható.
Hagyományos tároláskor – a felsorolt feltételek gondos betartásakor is – általános tapasztalat, hogy a negyedik naptól minden következő nappal a
keltetés hossza mintegy 30 perccel nő, illetőleg annak eredménye 2–4%-kal romlik (a fajtától, a tojóállomány korától, a tojáskezeléstől stb. függően; pl.
a fiatal tyúkállomány tojásai hosszabb ideig tárolhatók, mint az időseké). Az elhúzódó tárolással csökken a brojler végtermék tömege is (5. táblázat).
A keltetési gyakorlatban pedig gyakran előfordul, hogy a tenyésztojásokat az optimális 3–4 napnál hosszabb ideig tárolják.
5. táblázat - A normál tárolás hatása a keltethetőségre, a keltetési periódus hosszára és a brojlerek testtömegére
(North és Bell 1990 nyomán)
Keltethetőség A keltetés hossza, A brojlerek élőtömege
A tárolás hossza (nap)
termékeny tojásra (%) késedelem a kelésben (óra) 8 hetes korban (kg)
1 88 0
4 87 0,7
7 79 1,8
1–7 – – 1,86
10 68 3,2
13 56 4,6
8–14 – – 1,84
16 44 6,3
19 30 8,0
15–21 – – 1,79
400
Baromfikeltetés
Keltethetőség A keltetés hossza, A brojlerek élőtömege

A tárolás hossza (nap)
termékeny tojásra (%) késedelem a kelésben (óra) 8 hetes korban (kg)
22 26 9,7
25 0 11,8
2.1.5.2. Hosszan tartó tárolás a keltethetőség megóvásával
Tenyésztőtelepeken megszokott, hogy a keltetőtojásokat egy vagy két hétig is gyűjteni kell. A keltetőgépek jobb kihasználása vagy váratlan
értékesítési nehézségek is indokolttá tehetik a tárolás megnyújtását. Három eljárás is ismert a keltethetőség hosszan tartó megóvására. Közülük
az első kettőt a hazai gyakorlatban is vizsgáltuk. Bármelyikük sikeréhez elengedhetetlen a tárolás alapvető feltételeinek betartása. Az optimálisnál
hosszabb tárolás módszereinek megértéséhez tekintsük át, mi történik a tojásban a tárolás alatt.
A keltethetőségnek a tárolás hosszával összefüggő romlása alapvetően a következő, egymással párhuzamosan lezajló folyamatokkal magyarázható.
Irreverzíbilis fiziko-kémiai átalakulások történnek a tojásban, vagyis megváltozik az embrió környezete, és változások következnek be a
csírakorongban is. A tojás tárolás alatti megváltozásának legszembeötlőbb jele a vízveszteség, aminek következményeként a légkamra
megnagyobbodik. Ezzel egyidejűleg a fehérje jellegzetesen elfolyósodik. Az ozmózisos nyomáskülönbség hatására víz áramlik át a fehérjéből a
sárgájába, nő annak térfogata, a szikhártya pedig elveszti rugalmasságát.
A 9. ábrán egy friss és egy hosszan tárolt feltört tojás felül- és oldalnézeti rajza látható. Amint azt az ábra mutatja, a friss tojás szike magasan boltozott
és jelentős mennyiségű sűrű fehérjével van körülvéve. A hosszan tárolt tojás fehérjéje terjedelmesen szétfut, a sűrű fehérje nem különíthető el, a
szik oldalnézetben lapos.
401
Baromfikeltetés
9. ábra - Egy friss és egy hosszan tárolt tyúktojás képe feltörés után, felül- és oldalnézetben
A tojásbelső átalakulásához még egy fontos folyamat tartozik: a tojásból a tárolás alatt folyamatosan szén-dioxid is távozik, ezáltal a fehérje és a
szik pH-értéke számottevően emelkedik. Ez meggyorsítja a fehérje elfolyósodását és csökkenti a tojásnak a baktériumokkal szembeni védekező
képességét. A felsorolt folyamatokat a magas hőmérséklet meggyorsítja.
A tárolás az embriót is megváltoztatja. Egyrészt alaki változásokat és sejtelhalásokat okoz, másrészt mérsékli a keltetés alatt a sejtosztódás aktivitását
és a fehérjeszintézis rátáját. Mindezek következtében hét napon túl tárolva a csírakorong mérete csökken, a keltetéskor pedig az embriófejlődés
késve indul és erélye kisebb lesz. Emelkedik a keltetés alatt elhalt és különösen az abnormálisan fejlett embriók aránya.
Plasztikburkolatban, nitrogénközegben való tárolás. A tyúk- és pulykatojások tárolására régóta használt műanyag fóliába csomagolás előnye
– különösen hosszú időre – ma már jól ismert. A tenyésztojásokat azonban már 5–6 napos tárolásra is érdemes légmentesen lezárni (erre a célra
a gyenge permeabilitású műanyag fólia is megfelel), különösen akkor, ha a keltetést megelőző szállítás vagy tárolás ideje alatt a hőmérséklet az
optimális 18 °C-nál magasabb vagy a páratartalom nem éri el a kívánt szintet.
402
Baromfikeltetés
Két hétig tartó tárolás esetén a keltetőtojásokat gázt át nem eresztő műanyag burkolatba csomagolják. Ennek anyaga polietilén vagy ún. cryovac.
Ha a tárolás a 14 napot meghaladja, a burkolaton belül a levegőt tiszta nitrogénnel kiszorítják, mielőtt a nyílást légmentesen lezárnák.
Tojástárolás egyszeri és periodikus fölmelegítéssel. A keltethetőség megóvásának, a tárolás meghosszabbításának ez a módja egy, a
természetben megfigyelt jelenségre épül. Gazdasági baromfifajaink ősei a fészekaljat mintegy 20–25 nap alatt rakják le. A tojások a fészekben
maradnak, így minden következő lerakásakor a tojó ráül a már ott lévő tojásokra, melegíti azokat. Az elsőként lerakott a legtöbb, a sorban
következők pedig egyre kevesebb fölmelegítést kapnak. Ez a rendszeresen ismétlődő folyamat (a periodikus fölmelegítés) megakadályozza, hogy a
csírakorongban a sejtek elhaljanak. Az utódok ilyen hosszú tárolás ellenére is kikelnek, ráadásul egyszerre, hiszen fészekhagyó madarakról lévén
szó az évmilliók során a késve kibújók kiszelektálódtak (ld. még A korai embriófejlődés című fejezetet).
A tenyésztojások 7–10 napi tárolása alatt végzett egyszeri fölmelegítésnek, az ún. előzetes keltetésnek a célja az optimális gasztrulanagyság elérése.
Hatására javul az embrió növekedési erélye, a keltetés eredménye, a naposállatok minősége és csökken a keltetés tartama. A 6. táblázat adatai
szerint tyúktojásokra a 6 óra tartam a legmegfelelőbb, de az is figyelemre méltó, hogy az eredményesség számottevően romlik, ha nem tartjuk be
pontosan az előmelegítés tartamát, különösen azt túllépve. Az állomány kora, a tojáskezelés körülményei és az évszak nagymértékben befolyásolja
a keltethetőségben elérhető többletet.
6. táblázat - A keltetés előtti fölmelegítés hatása a húshibrid szülőpárok tenyésztojásainak keltethetőségére

(Bogenfürst 1998)
Az állomány kora (hét)

A 37,8 °C-ra fölmelegítés
27 33 41 62
tartama (óra)
különbség a keltethetőségben a kontrollhoz viszonyítva
4 +6,12 +1,76 +1,40 +0,53
5 +6,44 +1,11 +2,00 +2,71
6 +7,28 +3,99 +3,88 +4,23
7 +3,27 +2,48 +1,99 +4,58
8 –1,89 +0,38 –1,43 –0,43
Kontroll (%) 78,63 85,14 87,05 59,29
Lúdtojásokra az állatok korától és a termelés körülményeitől függően a 11–12 órán át tartó felmelegítés bizonyult optimálisnak.
A periodikus fölmelegítés a hét napot meghaladó tárolás módszere. A tojásokat a tárolás tartamának megfelelő hőmérsékleten és páratartalmon
tartva, rendszeres időközönként a tojástárolóból kivesszük, majd fokozatosan fölmelegítjük: először az előkeltetői terem hőmérsékletére, ezután a
keltetőgépben 37,8–38,0 °C-ra. Az előírt tartam után fokozatosan lehűtjük és a tárolóba visszahelyezzük a tojásokat.
403
Baromfikeltetés
Az eljárás hasznosítására lúdtojásokkal végzett 5 naponkénti 5 órás felmelegítés eredményeit a 7. táblázat ismerteti. Az adatok arra utalnak, hogy
a módszer hatásos a keltethetőség tárolás alatti megóvásában. Ezért továbbfejlesztésével és gyakorlati hasznosításával érdemes foglalkozni.
7. táblázat - A lúdtojások keltethetőségének alakulása a hosszan tartó tárolás alatt végzett periodikus fölmelegítés
hatására (Bogenfürst 1998)
A tárolás
Tárolás kezelés nélkül, kontroll Tárolás periodikus felmelegítéssel
tartama, nap
b f b f k
kelési % különbség kelési % különbség különbség
3 83,46 – – – –
10 79,73 –3,73 85,69 +2,23 +5,96
17 64,48 –18,98 80,54 –2,92 +16,06
24 20,67 –62,79 61,34 –22,35 +40,60
a keltetés tartama, óra a keltetés tartama, óra
3 702 – – – –
10 706 +4 702 – –4
17 711 +9 704,5 +2,5 –6,5
24 715 +13 707 +5,0 –8
b – kelési % berakott tojásra vetítve
f – különbség a friss tojáshoz képest
k – különbség a kontrollhoz képest
Tojástárolás ózondús közegben. A tyúktojások tárolására kidolgozott eljárás szerint az ózonizátort a tojástároló helyiség felső részében helyezik el.
(Az ózon a levegőnél nehezebb, így lefelé terjed.) A tenyésztojásokat előkeltetői tálcákon és kocsikon tárolják. Az ózonizálás lehet folyamatos vagy
3
periodikus. Az ózon koncentrációja a levegőben 4–15 mg/m határok között van. A tojástárolót az ózon kiáramlásának elkerülésére hermetikusan
zárni kell.
2.1.6. A tojástömeg hatása, a tojások osztályozása és tálcázása

A kikelt naposállat tömege közvetlen összefüggésben van a keltetőgépbe rakott tojás tömegével. Az embrió nagysága – a keltetés 14. napjáig – nincs
kapcsolatban a tojás eredeti tömegével, amelyben fejlődik. Ezután azonban egyre szorosabban követi azt, míg a kelés idejére a pozitív korreláció
404
Baromfikeltetés
eléri a maximumát. A kikelt ugyanazon testtömegű naposállatok ugyanakkor kevesebb vagy több tartalék szikkel rendelkeznek, ennek megfelelően
nagyobb vagy kisebb testtel, eltérő túlélési eséllyel (tápanyagfelvétel hiányában) rendelkeznek. Az arányt a tojáshéj áteresztő képessége (gáz,
vízgőz) és az ebből adódó embrionális anyagcsere befolyásolja.
A csibe testtömege a tojás eredeti tömegének általában 62–76%-a, a tojástömegtől, a keltetés alatti tömegveszteség mértékétől, a héj és egyéb
visszamaradó anyagok tömegétől, a keltetés időtartamától, a tojó genotípusától és életkorától, a csibe ivarától, valamint a kikelés óta eltelt időtől
függően. A tojás tömegének 1,91 g-os növekedését a belőle kikelt naposállat tömege csak 0,59 g-mal követi, így a nagyobb tojások esetében nagyobb
a kelési tömegveszteség is (8. táblázat).
8. táblázat - A tojás nagyságának hatása a csibe tömegére (8 hónapja termelő tojóállományban)(North és Bell 1990
nyomán)
A tojás tömege (g)
A naposcsibe átlagos tömege (g)
tömegkategória szerint átlag
45–49 47 29,3
50–54 52 32,3
55–59 57 34,6
60–64 62 37,7
65–69 67 41,1
Az egyes baromfifajok esetében a 9. táblázaton látható összefüggés tapasztalható a tojás tömege és a kelési tömeg között.
9. táblázat - A kelési tömeg aránya a tojástömeghez az egyes baromfifajokban (Shanaway 1987)

Értékek Tyúk Pulyka Kacsa Lúd Fácán Fürj
Mennyiség, db 110 76 98 23 145 112
Átlagos kelési 40,6 58,1 53,8 90,6 20,9 7,6
tömeg, g
Átlagos tojástömeg, 59,4 91,5 92,8 154,1 33,8 11,4
g
Kelési tömeg az 68,4 63,5 57,8 58,9 61,9 66,9
eredeti tojástömeg
%-ában
405
Baromfikeltetés
Értékek Tyúk Pulyka Kacsa Lúd Fácán Fürj

R 0,93 0,95 0,96 0,99 0,88 0,89
A tojás tömege – az életkorral csökkenő mértékben ugyan, de – a 6–8 hetes brojler tömegére is hatással van: 1 g tojástömeg-eltérés a vágótömegben
2–13 g-nak felel meg. Ez a kapcsolat a fiatal tenyészállományok tojásainál erősebb. Hazai kísérletek adatai szerint a keltetőtojások tömegének
befolyása a pecsenyecsirkék 7 hetes kori testtömegére ivar szerint eltérő módon – a kakasoknál kifejezettebben – érvényesül. Még nagyobb a
tojástömeg hatása a pecsenyeludak esetében, hiszen a naposlibák testtömegében akár 30–40%-os különbség is kialakulhat.
2.1.7. A tenyésztojások keltetés előtti melegítése

A tárolóból kivett tenyésztojásokat, mielőtt az előkeltető gépbe raknánk, fokozatosan föl kell melegíteni. A hideg tojások ugyanis meghosszabbítanák
a gép felfűtésének idejét, ezáltal késlekedne a kelés és csökkenne a keltethetőség. A tojásokat ezért először – koruktól és a tárolótér hőmérsékletétől
függően – 4–6 órára az előkeltető terembe helyezzük, ahol felveszik annak hőmérsékletét (24 °C).
A tojások keltetés előtti fölmelegítésének másik módja a már ismertetett előzetes keltetés, aminek optimális tartamát – az adott keltetési
hőmérsékleten – tanácsos mindig a tenyésztojások termelésének konkrét viszonyaira kidolgozni.
2.1.8. A tojások bakteriális fertőzésének csökkentése

A tojáskezelés fontos tevékenységi köre a tojások bakteriális fertőzöttségének és további fertőződésének a csökkentése. A mikroorganizmusok
héjfertőzők lehetnek (mint pl. az Escherichia coli és a Salmonellák, a S. pullorum és a S. gallinarium kivételével) vagy vertikálisan – a tojásban fejlődő
embrió által – terjedők (amilyenek a madár-mikoplazmák vagy egyes baktériumgazdára adaptált szalmonellák). A mikrobák egy része mindkét úton
képes fertőzni. A keltetésből kiesett tyúktojások baktériumflórájának vizsgálata szerint a fertőzésben a 10. táblázatban közölt fajok játszanak szerepet.
10. táblázat - A keltetésből kiesett tyúktojások baktériumflórája (Bruce és Drysdale 1991)

Mikroorganizmusok Előfordulási gyakoriságuk (%)
Streptococcus sp. 13,7
Staphylococcus sp. 3,6
Micrococcus sp. 35,5
Enterobacteriaceae 36,2
Pseudomonas sp. 1,4
Egyéb Gram negatív bakt. 1,4
Bacillus sp. 1,4
406
Baromfikeltetés
Mikroorganizmusok Előfordulási gyakoriságuk (%)

Egyéb Gram pozitív bakt. 4,3
Penészgombák 2,2
A baktériumok behatolása a tojásba káros. Fertőzi a fejlődő embriót, gyakran a kikelt naposállatban is megtalálható, emellett megváltoztatja a
tojástartalom kémiai összetételét és akadályozza a táplálóanyagok embrió felé áramlását.
A baktériumok nem egyformán veszélyesek az embrióra. Egyesek a keltethetőséget drasztikusan csökkentik, mások kevésbé. A gyakorlatban a
tojások védelmi mechanizmusa – amennyiben tökéletes – a mikroorganizmusok tevékenységét nagymértékben korlátozza.
2.1.8.1. A fertőzésben szerepet játszó tényezők

A tojáshéj külső felülete sohasem steril. A húgyvezeték és az emésztőtraktus anyagaitól a héj már a megtojáskor fertőzött, és a tojás a fészekanyaggal
érintkezve további baktériumokat vesz fel. A petevezető hátsó szakasza mikrobiológiai állapotának jelentőségét az adja, hogy a kutikula ekkor még
nedves állapotban van, és míg ki nem szárad, a bakteriális behatolás sokkal könnyebb a héjon keresztül. A vizsgálatok szerint azonban nem a
petevezető a fertőzés fő forrása, bár pl. a Salmonella enteritidis esetében itt is bekövetkezhet.
A környezet, elsősorban a frissen tojt tojást körülvevő fészekanyag higiéniai állapota fontos szerepet játszik a bakteriális behatolás mértékében.
A baktériumok száma a tojáshéjon igen széles határok között mozog, a hőmérséklettől és páratartalomtól függően gyorsan növekszik. 4 °C-on a
4 5
szaporodás megáll, 10 °C-os hőmérséklet mellett nagyságrendje 10 –10 , míg a 32 °C-os nyári melegben egymillió fölé emelkedik. Kedvező feltételek
mellett gyors növekedést tapasztalunk:
A tojás kora A baktériumok száma a tojáshéjon

Megtojás előtt 300–500
Megtojás után 15 perccel 1500–3000
Megtojás után 1 órával 20 000–30 000
3 5
A tojóházból összegyűjtött tojások szennyezettsége is nagy hatással van a tojáshéj baktériumfertőzöttségére. A fészektiszta tojás felülete 10 –10
mikroorganizmust tartalmaz. A fertőzés szintje a szennyeződés mértékével arányosan emelkedik, a trágyás, piszkos, alomba tojt tojásoknál eléri
7 8
a 10 –10 nagyságrendet.
A tojástermelési periódus előrehaladtával a tenyésztojások fertőzöttsége megnövekedik. Az állomány korával ugyanis a petevezető fertőzöttebb
lesz, a környezet pedig, ahová a tojás kerül, lényegesen terheltebb mikroorganizmusokkal. Harmadik okként a tojások – bakteriális behatolásával
szembeni – ellenálló képességének csökkenése, elsősorban a kutikula minőségének romlása nevezhető meg.
407
Baromfikeltetés
A tojáshéj porozitásának és a kutikula állapotának jelentősége a fertőzés megelőzésében igen nagy. A tojáshéj mintegy 10 000 pórusa közül csak
kevés (1 és 100 között) átjárható a baktériumok számára. Ezeket az ún. patent pórusokat a kutikula nem teljesen fedi. A mikrobának kicsi az esélye
arra, hogy ilyen pórussal találkozzék, ha mégis megtörténik, áthatol a héjon. A sértetlen héjú, tiszta tojások mindössze 1–2%-a mutat behatolási
pontokat. A piszkos alomtojásoknál ez az arány 10–20%-ig megy fel, míg ugyanezen tojások benedvesített héjjal 70–85%-ban lesznek átjárhatók
a baktériumok számára.
A kutikula minőségét számos tényező befolyásolja az alábbiak szerint:
• genetikai háttér;
• a tojóállomány termelésben eltöltött ideje, mellyel a kutikula felrakódásának mértéke csökken;
• a húgysav, a trágya vizeletrésze rontja a kutikula minőségét, védő funkcióját;
• a formaldehid-gázosítás a kutikula egy részét eltávolítja; mosás közben a kefe dörzsölő hatása csökkenti a kutikulát;
• a tárolóban uralkodó meleg erőteljesen rontja a kutikula minőségét;
• az előzetes keltetés és a 18 napig tartó tárolás kissé, az ezen túli jelentősen rontja a kutikulát.
2.1.8.2. A fertőzés megelőzése
A tojásbeltartalom fertőződésének elkerülésére a legbiztosabb módszer a baktériumok megsemmisítése közvetlenül a megtojás után, mielőtt a
tojástartalom zsugorodása megkezdődik. A tojásgyűjtést tehát abban a napszakban kell sűríteni, amikor a csúcstermelés órái vannak. Ennek
eldöntésében nyújtanak segítséget a 11. táblázat adatai.
11. táblázat - A fontosabb baromfifajok tojásrakásának napi megoszlása* (Sauveur és Reviers 1988 nyomán)
Az első Az utolsó A csúcstermelés órái

Baromfifaj
tojás lerakásának időpontja (óra)
Tyúk 8 16 9–11
Gyöngytyúk 10 20 14–16
Pulyka 10 22 13–14
Pézsmaréce 7 15 9–10
Házikacsa 2 8 4–6
408
Baromfikeltetés
Az első Az utolsó A csúcstermelés órái

Baromfifaj
tojás lerakásának időpontja (óra)
Lúd 0 24 6–8 és 15–19
Fácán 8 17 13–14
Fürj 16 24 17–19
* A világos napszakot minden esetben 6–21 óra között feltételezzük.
Hasznos beavatkozás ebből a szempontból a fészek alomanyagának fertőtlenítőszeres kezelése, amely csökkenti a tojáshéj fertőzöttségének szintjét.
Hasonló hatást fejt ki a fészek alá, a padozatra elhelyezett paraformaldehid réteg is.
A tojásokat rögtön a tojásszedés után fertőtleníteni kell. A héjfertőtlenítés a tojásrakást követő 30 percen belül a leghatékonyabb, egy óra múlva már
kisebb mértékű, másfél óra után pedig eredménye teljesen bizonytalan. A tojások újrafertőződése károsabb lehet, mintha nem avatkoztunk volna
be, ezért a héjfertőtlenítés után óvni kell ettől a tojásokat.
A legjobb eredményt akkor kapjuk, ha a fertőtlenítőszert az ajánlott töménységben permet formájában használjuk, röviddel a tojásrakás után. Az
oldat melegebb legyen, mint a tojás és teljesen vonja be annak héjfelületét, eltávolítva róla a port, tollat és a rátapadt anyagokat. A permetezés még
a tojófészekben érheti a tojásokat, vagy közvetlenül összeszedésük után a tálcán. Ma még sokkal elterjedtebb a formalingázosítás.
Sokféle vegyszert teszteltek tojáshéj-fertőtlenítőként. Az utóbbi évek vizsgálatai kiemelik a quaterner ammóniumsót (alkildimetil-benzil ammónium-
klorid), a jodoforokat, a klór-dioxidot, a glutár-aldehidet, a nehézfémsókat (pl. a fenilmerkuri dinaftilmetán diszulfonát vagy a phenomerborumot),
a stabilizált peroxidot és a perecetsavat (az ecetsav és hidrogén-peroxid vegyítésének eredményét) a már eddig is széleskörűen használt
formaldehidgázosítás mellett. Ez utóbbi helyettesítésére, ahhoz hasonló módon használják az ózont (O3) 100 ppm koncentrációban. A formalinnal
szemben nagy töménységben sem káros a keltethetőségre. A nagy hatású fertőtlenítőszerek a keltetési eredményeket számottevően javíthatják.
Egymás hatását kiegészíthetik, ami a kombinált fertőtlenítőszerek használatával valósul meg.
2.2. A keltethetőség megóvása a keltetés alatt

A következőkben a mesterséges keltetés technológiájának legfontosabb elemeit ismerhetjük meg.
2.2.1. Hőmérséklet a keltetés alatt

Az optimális hőmérséklet megindítja és fenntartja a sejtek rendezett szaporodását és az embrionális anyagcsere-folyamatokat. Az ettől eltérő
hőmérséklet nemcsak a keltethetőségre van hatással, hanem a kelés idejére, az embrió, illetve a kikelt csibék nagyságára, az embrióelhalás
mértékére, a csibék vitalitására is csakúgy, mint a nyomorék és gyenge naposállatok arányára.
409
Baromfikeltetés
2.2.1.1. A keltetés optimális hőmérséklete
A madárembriók többsége (a baromfifajokat is beleértve) 37 °C és 38 °C közötti keltetési hőmérsékletet igényel. Ezen általános megállapítás alól a
futómadarak (strucc, emu, nandu stb.) embriói és a pingvin kivétel, mert ezek alacsonyabb hőmérsékletet – átlagosan 36,5 °C-ot – kívánnak.
A legmegfelelőbb hőmérsékleti értéket leginkább a keltetőgép típusa határozza meg. A legjobb eredmény eléréséhez szükséges hőértékeket a gyártó
cég a kezelési utasításban megadja. Fontos, hogy a keltetőgépek az ajánlott hőmérsékleten üzemeljenek. A legnagyobb eltérés ezen a téren a
természetes légcseréjű (asztali) és a kényszer-légkeveréses (szekrényes és termes) keltetőgéptípusok között van. Az előbbi igazodik leginkább a
kotlós által teremtett hőmérsékleti viszonyokhoz. A természetes keltetéskor – a kotlós alatt – ugyanis a tojások felső felületén 39,2–39,4 °C van,
a fészek szalmájával érintkező felén viszont csak 36–37 °C. A tojások középpontjában átlag 37,8 °C a hőmérséklet. Mivel a levegő körforgalma –
a hőkülönbségen alapuló légcsere miatt – lassú, a mennyezetfűtésű gépekben (asztali gépek) hasonló különbség jön létre a tojások alsó és felső
felületének hőmérséklete között, ami 3,3–4,4 °C is lehet.
Ezzel szemben a szekrényes, továbbá az ún. termes keltetőgépekben a meleg levegő elosztása a ventilációs keverés következtében egyenletes.
Ezért a hőmérséklet az előkeltetés alatt általában 37,5–37,8 °C (99,5–100,0 °F) a tojás középpontjában is. Eltérés a keltetőgép egyes részeinek
hőmérséklete között egyáltalán nem vagy csak nagyon csekély mértékben engedhető meg.
A legkedvezőbb keltetési hőmérsékletet azonban az adott géptípuson belül is több – a keltetendő tojás igényétől függő – tényező befolyásolja. Ezek
a következők:
• a tojások származása (genetikai háttér);
• a tojóállomány kora;
• a tojásnagyság;
• a tojáshéj minősége;
• a tojások kora a berakáskor;
• a keltetés alatti páratartalom.
A hosszan tárolt, nagy tömegű, a tojástermelés kezdetéről vagy végéről származó és a hús típusú állományok által termelt tojások valamivel
több meleget kívánnak. A jó tojástermelő képességű fajták tojásai, a kis tömegű tojások, a frissen berakottak némileg alacsonyabb hőmérsékletet
igényelnek. A különbségek természetesen kicsik.
Az embriófejlődés fázisainak megfelelően az optimális környezeti hőmérséklet is változik. A tojásrakás előtt a tojótyúk testhőmérséklete ideális
(40,6–41,7 °C). A természetes keltetés újabb keletű tanulmányozása azt igazolja, hogy a tojás hőmérsékleti arculatára nem az embrionális
410
Baromfikeltetés
anyagcserehő, hanem a vérkeringés van a legnagyobb hatással. A madár alatt a tojás felső része mindig melegebb, mint az alsó. Az embrió aktuális
hőmérsékletigényét vizsgálva a keltetés alatt számottevő változásokat tapasztalhatunk. Az első napokban az embriót – lévén a legkisebb sűrűségű –
mindig a tojásszik tetején, illetve a tojáshéjhoz, következésképpen a költőfolthoz legközelebbi helyzetben találjuk. Ez a néhány milliméternyi távolság
biztosítja számára az idő legnagyobb részében a kb. 39 °C-ot. A tojás középpontjának hőmérséklete 1–2 °C-kal a költőfolté alatt van, míg az alsó
részéé még ennél is alacsonyabb.
Az embrió fejlődésével párhuzamosan az extraembrionális hártyák vérhálózatában keringő vér átveszi a közvetítő szerepet: a költőfolttól származó
hővel a tojás középső részét melegíti. Ehhez társul az embrió metabolikus hőtermelése, amely az embrió korával együtt fokozódik. A tojás
középpontjának és alsó részének hőmérséklete így a kelés második felében dinamikusan emelkedik. Az embrió hőigénye környezetével szemben
csökken, ami azt eredményezi, hogy a fészekben ülő madár a túl melegnek érzett tojásról feláll, a fészket elhagyja, mialatt a tojás lehűl. A hőmérsékleti
igény változása úgy jut kifejezésre, hogy a keltetés második felében csökkentjük a keltetőgép hőmérsékletét (37,8 °C-ról 37,5–37,0 °C-ra.).
A szakaszos üzemeltetésű berendezésekben, ahol egyféle korú tojások keltetése folyik, a keltetési hőmérsékletet az embrió kora és a fentiekben
felsorolt befolyásoló tényezők szerint változtathatjuk. A folyamatos üzemű keltetőgépekben csak átlagos hőmérséklettel keltethetünk, hiszen ezekben
több korcsoportot helyeztünk el. Ezt az utóbbi évek vizsgálatai tükrében feltétlenül hátrányosnak ítéljük.
Tyúktojásokra a keltetés első 19 napja alatt a légkeveréses gépekben 37,5–37,8 °C (99,5–100,0 °F) közötti, az utolsó 2 napon (20. és 21.) – kelés
közben – pedig alacsonyabb, 36,1–37,2 °C (97,0–99,0 °F) az optimális hőmérséklet.
2.2.1.2. Az optimálistól eltérő hőmérsékleti hatások
A szükségesnél alacsonyabb hőmérsékleten az embriófejlődés lelassul, a magasabban felgyorsul, ennek megfelelően a kelés tartama az alábbiak
szerint alakul:
Hőmérséklet: 38,9 37,8 37,2 36,7 35,6 °C a keltetés alatt

Kelési idő: 19,5 20,2 20,8 21,6 23,6 nap.
A hőmérséklet rövid ideig tartó kismértékű változásaival szemben az embrió viszonylag ellenálló. Ez az ingadozás – gyakorlati megfigyelések szerint
– a ventilációs légkeverésű gépekben 0,3 °C lehet, ami még nem veszélyezteti a keltetés sikerét.
A fejlődő embrióra a hőmérséklet a keltetés korai szakaszában (10. napig) nagy hatással van, majd ez az inkubáció második felében mérséklődik. A
hőmérséklet megváltoztatására az embriónövekedés a 10. napig gyorsulással, illetve lassulással reagál, de ezután csak kissé befolyásolja a fejlődést.
A 10. ábra 7 napig keltetett tyúkembriók fejlettségbeli eltéréseit mutatja. A nagyot 102 °F-on (38,9 °C), a középsőt 99,5 °F (37,5 °C), míg a kisméretűt
96,5 °F (35,8 °C) hőmérsékleten keltették. Mindebből következik, hogy a keltetés első felében adódó hibás hőmérsékleti hatások a későbbiekben
csak nagyon kevéssé korrigálhatók.
411
Baromfikeltetés
10. ábra - Hét napig keltetett tyúkembriók fejlettségbeli eltérései 3 °F-os hőmérséklet-különbség hatására (Mauldin
és Buhr 1990)
Az embrió a túlzottan magas, illetve alacsony hőmérsékletre fejlődésének két kritikus fázisában a legérzékenyebb, és nagyarányú elhalással reagál.
Általánosságban érvényes, hogy az alacsony hőmérséklettel szemben toleránsabb, mint a magassal.
A túlfűtés hatása. A gyakorlatban a túlfűtés valamilyen műszaki-technikai hiba következménye, így pl. a pontatlan hőmérő, a hőmérséklet-szabályozó
szerkezet hibája, az önhő elvezetésének tökéletlensége, amit a modern keltetőgéptípusok azonnal jeleznek.
A keltetés első 4, illetve 5 napjának bármelyikén a túlfűtés nagy károkat okoz. Később az embrió már valamivel védettebb a rövid ideig tartó
hőhatásokkal szemben. A 16 napos magzat 24 órán keresztül a 40,0 °C-os hőmérsékletet nagyobb károsodás nélkül elviseli. 43,3 °C-on azonban 6
óra eltelte után jelentősen csökken a keltethetőség. 46,1 °C-on 3 óra, 48,9 °C-on pedig egy óra alatt valamennyi embrió elpusztult.
Az alacsony hőmérséklet hatása. A keltetés során előfordulhat – pl. áramszünet, géphiba esetén –, hogy a tojások lehűlnek, sőt túlhűlnek. A
keltetés első 19 napjában a rövid ideig tartó hőmérséklet-csökkenés kb. 18 °C-ig nincs jelentős hatással a keltethetőségre (12 órás 21 °C-ra
412
Baromfikeltetés
lehűtés is csak 3,4%-kal rontotta a kelési eredményt). Ezen belül is az első két héten érzékenyebb az embrió. A tartósan alacsony hőmérsékleten
(35,0 °C) embriófejlődési rendellenességek – szívnagyobbodás, szabálytalan szívműködés, az amnionfolyadék sűrűségének és az allantoisfolyadék
térfogatának csökkenése – lépnek fel, ami 34,5 °C-on már embrióelhaláshoz vezet. Az optimálisnál csak némileg alacsonyabb keltetési hőmérséklet,
vagy a tojások túlhűtése hatásának felismerésére szolgál, hogy meghosszabbítja a keltetési folyamatot, növeli a helytelen fekvés gyakoriságát és a
kikelt naposállatok tömege nagyobb lesz (feltehetően a kisebb a vízveszteségnek köszönhetően). Az ilyen kiscsibéknek azonban kisebb a fejlődési
erélyük és nagyobb a nevelés alatti elhullás.
A kibújás folyamata alatt a hőmérséklet-csökkenésnek súlyos következményei lehetnek. E kritikus fázisban az alsó letális érték 25,6 °C. Ezért az
elektromos hiba ebben a keltetési szakaszban indokolttá teszi a tartalék áramforrás üzembe helyezését.
A tojások hűtése
A természetes keltetés során a tojó naponta hosszabb-rövidebb időre elhagyja a fészket, miközben a tojások lehűlnek. A tojások hűtésére különösen
a keltetés második felében van szükség, ha azok a fölösleges hőtől más módon nem tudnak megszabadulni. Ez a művelet a legnagyobb hatással
a levegőcserére van, mert egyrészt a keltetőgép friss levegővel telik meg, másrészt a lehűlés következtében a tojásban is élénkül a gázcsere. A
szakaszosan ismétlődő hűtés segíti az embrió hőszabályozását és az anyagcserét is.
A légkeveréses gépek korábbi típusaiban a periodikus hűtés mindennapos keltetői tevékenység, amikor a tojásokat a gépajtó kinyitásával vagy a
tálcák kihúzásával a gépen kívül lehűtik.
A modern keltetőgépekben a szellőztetés módosításával és beépített hűtőberendezéssel (hűtött víz cirkulációjával) automatizálták a tojáshűtést. Ez
a folyamatos hűtés a tyúkfélék esetében szükségtelenné teszi a szakaszos hűtést, bár az utóbbi a vizsgálatok szerint a tyúktojások keltethetőségét
2–3%-kal, a pulykatojásokét pedig – különösen a nagy testű típusoknál – 4–6%-kal javítja. A víziszárnyasok keltetése folyamán a periodikus hűtés
elmulasztása akár 20%-kal is ronthatja a keltetés eredményét.
Azon géptípusok használatakor, amelyekben nincs hűtőszerkezet, a szakaszos hűtés szintén elkerülhetetlen. Ennek tartama a keltetésben eltöltött
időhöz, a levegő hőmérsékletéhez és a tojások tömegéhez igazodik. Addig hűtjük a tojásokat, míg a tojások hegyes végének tapintóhőmérővel mért
hőfoka 29 °C nem lesz.
A hűtést – a tyúkfajt kivéve – a tojások permetezése követi, amely az elvesztett víz pótlására szolgál.
2.2.2. Páratartalom a keltetés alatt

Az embrió szabályos fejlődéséhez a tojás nedvességtartalmának a keltetés alatt –szigorúan meghatározott mértékben – párolognia kell. A tojás és
környezete között az anyagcsere-folyamatok ugyanis a tojáshéj és a héjhártyák pórusain keresztül játszódnak le. A folyamat egyirányú és alapvetően
két tényezőnek köszönhető: egyrészt a tojás belsejének telítettsége a környezetével ellentétben, másrészt a hőtermelés fázisában a tojás melegebb
az azt körülvevő levegőnél. A termékeny tojások vízvesztesége a keltetés első felében nem különbözik a terméketlenekétől. Ezután azonban
jelentősen eltér azokétól, nemcsak a metabolikus hőtermelés következtében, hanem a héj vízgőzáteresztő képességének (konduktanciájának)
emelkedése miatt is. Ez utóbbi egyenes következménye az embrionális Ca-felhalmozásnak a héjból.
413
Baromfikeltetés
A kiszáradás mértéke döntően meghatározza a héjhártyák és egyúttal a pórusok állapotát. A túlzott kipárolgás a héjhártyák kiszáradásával, az
ellenkező hatás, vagyis a túlzott nedvességtartalom pedig a héjhártyák rostjainak megduzzadásával zárja le a pórusokat. Ezáltal elsősorban az
allantoislégzés károsul. Az előbbi esetben kisebb, az utóbbiban nagyobb csibéket kapunk, de mindenképpen rosszabb a kelési eredmény és több
a legyengült, nem megfelelő minőségű naposállat. A túlzott nedvességtartalom emellett elősegíti a mikroorganizmusok elszaporodását is. Ez és a
sok felhasználatlan tojásfolyadék következménye a befulladás mértékének emelkedése.
Az embrió sóforgalmának szabályozásában is döntő szerepe van a páratartalomnak. Magas szintje az optimálisnál jobban növeli a Ca-beépülést
a csontokba. Csekély páratartalom esetében fordított a helyzet. Emellett a tojástartalom szabályos beszáradása jelentősen megnöveli a légkamra
térfogatát, és ezzel segíti a csibét az első légvételek idején a tüdőlégzésre áttérés kritikus szakaszában.
Az elpárolgás optimális mértéke tehát fontos mind a szabályos embriónagyság, mind a normális csontfejlődés szempontjából. A tojás
nedvességtartalma elpárolgásának mértékét a tojást körülvevő levegő nedvessége határozza meg. Mivel ez a hőmérséklet függvénye, ezért mindig
a keltetőtér relatív páratartalmát határozzuk meg. Erre a gyakorlatban a legelterjedtebb módszer a száraz és nedves hőmérő összehasonlítása. A
relatív páratartalomnak a tojásból elpárolgó víz mennyiségére gyakorolt hatását a 12. táblázat érzékelteti.
12. táblázat - A relatív páratartalom, a tojásnagyság és a tojástömeg csökkenésének összefüggése (North és Bell
1990 nyomán)
A tojás tömegének csökkenése a keltetés 1–19 napja alatt (%)
Relatív páratartalom
52,0 56,7 61,4 66,1 70,9
a keltetőgépben (%)
g eredeti tojástömeg esetén
70–79 10,6 10,3 10,0 9,8 9,6
60–69 11,5 11,1 10,7 10,4 10,2
50–59 12,5 12,0 11,6 11,3 11,1
40–49 13,7 13,1 12,6 12,2 11,9
30–39 15,0 14,3 13,8 13,4 13,1
A keltetés alatti páratartalom helyes szintjét, vagyis az elpárolgás mértékét tájékoztató jelleggel a tojástartalom beszáradása, azaz a légkamra
növekedése jelzi, pontos adatot azonban csak a tojástömeg csökkenésének rendszeres mérésével kapunk. Ehhez természetesen tudnunk kell az
optimális tömegcsökkenést, illetve az ezt befolyásoló tényezőket.
Az optimális páratartalom. A madárfajok széles táborát vizsgálva az előkeltetés alatti vízveszteség az eredeti tojástömeg kb. 15%-a. Ehhez adódik
a pattogzás és kibújás közötti időben további kb. 6%, így a teljes veszteség a kikelésig 21% körül alakul. A természeti törvényszerűségnek tűnő
adatokról azonban nem bizonyított, hogy a legjobb keltethetőséggel párosul. Bizonyos, hogy a mesterséges keltetésben kalkulált vízveszteség erősen
eltér a természetben tapasztalttól. A fajok közötti és fajon belüli eltérések is jelentősek, akár 10–20%-osak is lehetnek. A frissen kelt naposállat
414
Baromfikeltetés
víztartalma a tojáséhoz nagyon hasonló, tömege a tojástömeggel és a keltetés alatti vízveszteséggel szorosan összefügg, szárazanyag-tartalma
azonban ez utóbbitól meglehetősen független.
A domesztikált baromfifajok előkeltetés alatti vízvesztesége – a pattogzásig – az eredeti tojástömeg kb. 12–14%-a. A légkamra – a belső pattogzás
utáni első légvételek, a tüdőlégzésre való áttérés szempontjából – megfelelő méretének kialakulásához a tojásnak legkevesebb mintegy 10%-os
vízveszteséget kell elérnie. Az átlagos tömegű és héjminőségű tyúktojás az előkeltetés alatt tömegének 10–11%-át elveszíti. A csökkenés kezdetben
lassú, a második hét folyamán némileg fokozódik, és a 3. héten felgyorsul, különösen a 17. naptól. Így mértéke a tojáshéj feltöréséig 12%-ot ér el.
Bár a napi tömegcsökkenés pontos optimuma nem ismeretes, gyakorlati szempontból az átlagos tojás napi 0,60–0,63%-os tömegveszteségével
számolhatunk az előkeltetés alatt.
A kisebb vagy nagyobb tojások ugyanazon keltetési feltételek között tömegükből többet vagy kevesebbet veszítenek. Ennek értékeit a 12. táblázat
mutatja.
A tömegcsökkenés e különbségei a tojástömeg és a tömeghez viszonyított összfelület negatív összefüggésében keresendők. A nagyobb tojások
összfelülete és pórusszáma relatíve kisebb, és így kisebb (százalékos) arányú a tömegveszteségük is. A 12. táblázatból a 10,5%-os tömegcsökkenés
eléréséhez szükséges relatív páratartalmi értékeket leolvashatjuk.
Kivágva a tojáshéjat, a magzat új utat nyit a vízveszteség számára. Az extraembrionális folyadék segíti a kivágás és a kibújás folyamatát a héj
gyengítésével és az elfordulás megkönnyítésével. Egyidejűleg párolog is, aminek bizonyos mértékig kompenzáló szerepe is van a víztartalomnak
a keltetés alatti esetleges szuboptimális csökkenésére. A teljes vízvesztés negyedrésze távozik ekkor, a párolgásos hűtés egyúttal a kelő madár
hőszabályozását is segíti.
A jelenleg ajánlott relatív páratartalom-értékek a tojások átlagtömegére vonatkoznak. Minden tojás egyedi optimális igényét nehéz lenne kielégíteni,
bár közelíteni lehet hozzá a tömegkategóriák figyelembevételével, a nagy tömegkülönbségű tojások együtt keltetésének elkerülésével.
A relatív páratartalom helyes értékét jelentősen befolyásolja – a héjkonduktancia változásával összefüggésben – a tojáshéj minősége is: a vékony,
meszes, porózus héj megkönnyíti, a vastag, tömör pedig megnehezíti a párolgást. Ezért a keltetőgép relatív páratartalmának beállításakor nemcsak
a tojások tömegét, hanem a héj minőségét is figyelembe kell venni. A héjvastagság a tojástermelés előrehaladtával romlik, emiatt a páratartalom
kialakításakor a tyúkállomány korát is figyelembe kell venni. Vizsgálataink szerint a tojástermelési periódus végéhez közeledő állomány nagy tömegű
tojásait sem célszerű 50–55%-nál alacsonyabb relatív páratartalommal keltetni. A húshibrid szülőpár tojók 44 hetes életkoráig – tekintetbe véve a
tojástömeget és a héjminőséget – a 60%-hoz közeli érték fogadható el. A tojások héjminőségének rendszeres ellenőrzése – sűrűségük mérésével
– fontos az optimális keltetés alatti páratartalom kialakítása szempontjából is. A szükséges páratartalmat a keltetőgép hőmérséklete kismértékben
módosíthatja, amennyiben a magasabb hőmérséklet kevesebb páratartalmat kíván, és fordítva.
A bújtatógépben, a kelés szakaszában a páratartalmat növelni kell a magzat kibúváskori elfordulásának, a héj és a héjhártyák áttörésének
elősegítésére, továbbá a kalcium mobilizálására. A 75–80%-os érték tűnik optimálisnak, amit fokozatos emeléssel a kelés csúcsa előtt kell elérni, de
már a pattogzás kezdetekor a relatív páratartalomnak kb. 5–7%-kal magasabb szinten kell lennie. Ha keléskor túl kicsi a páratartalom, a csibék tojás-
vagy héjmaradvánnyal összeragadt és részben kiszáradt pihével ragacsosak lesznek. A túl nagy páratartalom viszont a csibék tojástartalommal
szennyezettségét idézi elő és a köldökük sem záródik tökéletesen.
415
Baromfikeltetés
2.2.3. Légcsere és légmozgás a keltetés alatt

Az embrionális gázcsere és vízpára mozgásának alapja a Fick-féle diffúziótörvény. Ennek egyszerűsített változata szerint az adott gáznak a tojáshéj
pórusain át időegység alatt diffundáló mennyisége egyenesen arányos a diffúzió számára rendelkezésre álló pórusok felületével és a diffundáló
gáznak a pórus két végén meglévő koncentrációja közötti különbséggel. Másfelől a diffúzió mértéke fordítottan arányos a diffúziós út hosszával, ami
tulajdonképpen a tojáshéj pórusainak a hossza, vagyis a héjvastagság.
Az embriónak a keltetés folyamán fokozódó gázcseréje csak akkor zavartalan, ha a keltetőgépben megfelelő szinten van a levegő oxigén- és szén-
dioxid-tartalma. Az optimális oxigénarány 21 térfogat-% a tengerszint körüli magasságban. Ez a szellőztetés fokozásával nem növelhető, csak
mesterséges oxigénbevitellel. Csökkenése azonban annál inkább előfordulhat, különösen a keltetés második felében, leginkább a bújtatóban. Mind
a két eset előfordulása káros: a 21% fölötti oxigéntartalom minden 1%-kal való növelése 1%-os, az oxigéntartalom 21% alatti értékre csökkentése
százalékonként 5%-os kelési eredményromlást okoz.
A szén-dioxid – az anyagcsere-folyamatok terméke – nagy mennyiségben termelődik a keltetés folyamán. Kis koncentrációban szükséges az
embriófejlődéshez (Ca-mobilizálás), túlzott mennyisége azonban csökkenti a keltethetőséget. A friss levegő 0,03–0,08% szén-dioxidot tartalmaz, ami
a keltetőtérben 0,3–0,5%-ig felmehet anélkül, hogy károsodnék a fejlődő embrió. A koncentráció 1,5–2%-ig való emelkedése azonban erőteljesen
csökkenti a keltethetőséget.
A levegő fő összetevőinek optimális koncentrációja a keltetőgépben megfelelő légcserével állítható elő. A szellőztetés azonban nem lehet túlzott sem,
mert ez a keltetés kezdetén embrióelhalással jár. A keltetés korai szakaszában a 11–13. napig a szellőztetés igénye elsősorban a tojásból eltávozó
víz elvezetésére szükséges, és kevésbé a CO2 eltávolítására vagy az O2-ellátásra. Ezután azonban megfordul a fontossági sorrend, és a keltetés
3
végére a nagy gázcsereigény 3,4 m -re emeli – 1000 db 60 g-os tyúktojásra vetítve – az óránként cserélendő levegő mennyiségét a keltetőgépben.
A légcserének fontos szerepe van a felesleges hő eltávolításában is, ami különösen a 13. naptól igen fontos. A levegőszükségletet a keltetőgépben
a szellőzőnyílások állításával szabályozzuk, a gyártók ajánlása szerint. Módosítására akkor lehet szükség, ha a megadott kapacitásnál több vagy
kevesebb tojást rakunk be.
Lényeges kérdés, hogy milyen legyen a légáramlás sebessége a keltetőgépben. Nem tisztázott, hogy a tojások mellett mozgó levegő sebessége
milyen hatással van a keltethetőségre. Az azonban bizonyos, hogy a légmozgásnak elő kell segítenie a keltetőszekrényen belül a hőmérséklet
egyenletes elosztását. Amíg a keltetőgép minden részében egyforma a hőmérséklet, addig a légmozgás is megfelelő, ellenkező esetben
légsebességmérővel kell megvizsgálni a keltetőgépet. A hőmérsékletkülönbségek a keltetőgép egyes pontjain nem haladhatják meg a 0,3 °C értéket.
2.2.4. A légnyomás és a keltethetőség

A tengerszint feletti magasság növekedésével csökken a levegő nyomása és ezzel oxigéntartalma is. Ezért a kelési eredmény is rosszabb.
Ebben nemcsak önmagában az oxigénhiány, hanem az oxigénnyomás csökkenése, illetve a szén-dioxid mennyiségének a felszaporodása is
szerepet játszik. Már 1000 méteres magasságkülönbség is jelentősen csökkentheti a keltethetőséget, különösen akkor, ha a tenyésztojásokat nem
megközelítően azonos tengerszint feletti magasságban termelték, mint ahol keltetni kívánják. Erre pedig napjainkban a tenyésztojás-kereskedelem
kiterjedése miatt számítani lehet.
416
Baromfikeltetés
2.2.5. A tojások helyzete és forgatása a keltetés folyamán

A forgatás a fejlődő embrió számára fiziológiai szükséglet, mert ez teszi lehetővé, hogy az osztódó csírasejt, illetve az embrió szabadon úszva
lebegjen – a sűrűségviszonyok miatt mindig – a sárgája felső részén, és ily módon érintkezésbe juthasson a tojástartalommal.
A forgatás ezenkívül elősegíti az allantois szabályos kifejlődését és a tojás táplálóanyagainak egyenletes eloszlását, ezáltal az embrió számára
könnyebben hozzáférhető. Megakadályozza, hogy az embrió vagy a szik a keltetés első napjaiban a belső héjhártyához tapadjon. A mozdulatlan
tojásban a chorioallantois a szükségesnél korábban – a keltetés 7. napja előtt – a belső héjhártyával összenő.
A legújabb vizsgálatok szerint a tojások forgatása közvetett hatást fejt ki az amnion- és a subembrionális folyadék mennyiségére és a fehérje
hasznosulására. Hiánya megakadályozza a fehérjezacskó kialakulását és a fehérje amnion által történő felvételét. Fehérjezacskó nélkül a sűrű
viszkózus fehérje az embrió számára hasznosulatlan marad, a chorioallantois és a tojáshéj között a tojás hegyes végében helyezkedik el, és keléskor
visszamaradt fehérjecsomóként ismerhető fel. A magzat gyengén fejlett lesz a fehérjehiány mellett annak következtében is, hogy az elkülönült
fehérjeréteg az allantoislégzés útjában akadályt képez.
A tojások forgatása az előkeltetés folyamán több adattal jellemezhető: a tojás tengelyével, amely körül a forgatás megvalósul, a forgatás szögével
és gyakoriságával, az elfordítás síkjával, valamint az embriófejlődés stádiumának megfelelő forgatási igénnyel.
A tojások forgatási tengelye elsősorban a keltetés alatti elhelyezésüktől függ. A tyúk-, pulyka- és gyöngytyúktojások mesterséges keltetésekor
kielégítő eredményeket kapunk, ha függőleges helyzetben, tompa végükkel fölfelé helyezzük el az előkeltető gép tálcáin. Ez adja egyúttal a legjobb
térkihasználást is. Természetszerűbb a teljesen fekvő (természetes légcseréjű gépek) vagy dőlt helyzetben – tompa végével magasabban – történő
tálcázás is, a modern géptípusokban azonban ez nem használatos. A víziszárnyasok esetében a fekvő elhelyezéssel érhetők el a legjobb kelési
eredmények.
Az elhelyezés alapvetően meghatározza a helyes fekvés kialakulását. A tojásokat fordítva, hegyes végével fölfelé rakva a tálcára, az embriók 60%-
a a hegyes végéhez közel helyezi el a fejét, mert a fejlődésük folyamán mindig úgy igazodnak, hogy a fejük legfölül legyen. Így, amikor a csibék
bújnak, csőrükkel nem a légkamrába hatolnak. Ez légzési nehézséget okoz a tüdőlégzésre áttérés időszakában. A következmény minimum 10%-os
csökkenés a keltethetőségben, és 35–40%-os romlás a csibe minőségében.
A forgatás szögének és gyakoriságának hatása a függőlegesen betálcázott tyúktojások keltethetőségére a 13. táblázaton látható.
13. táblázat - A tojásforgatás szögének és gyakoriságának hatása a tyúktojások keltethetőségére (North 1990
nyomán)
A vízszinteshez mért elfordítási szög Kelési % termékeny tojásra
20° 69,3
30° 78,9
417
Baromfikeltetés
A vízszinteshez mért elfordítási szög Kelési % termékeny tojásra

45° 84,6
A napi elfordítások száma
2 78,2
4 85,3
6 92,0
8 92,2
10 92,1
Ha az elfordítás után azonnal vissza is fordítják a tojásokat, a keltethetőség csökken. Ugyancsak káros a tojások teljes kör mentén elfordítása is,
mert az allantois-zsák megreped. A csak egyirányban végzett forgatás a sziktömlő és a vérerek szakadását és embriópusztulást okoz.
A helyes forgatás tehát a tojások kíméletes elfordítása a keltetőtálcával együtt a vízszinteshez mért 45°-os szögben, majd a forgatás
gyakoriságától függően 1–3 óra elteltével visszafordítása az ellenkező 45°-os elhelyeződésig. A modern keltetőgépekben ezt a műveletet automatikus
fordítószerkezet végzi.
Az elfordítás síkjának növelése javítja a keltethetőséget és a naposállatok minőségét, csökkenti a helytelen fekvések gyakoriságát.
A forgatásnak az embriófejlődés első felében és különösen annak korai szakaszában van a legnagyobb jelentősége, hatása a chorioallantois
záródásáig érezhető, azután csökken. A bújtatás ideje alatt a tojásokat vízszintesen helyezzük el, és a forgatást is megszüntetjük.
A helytelen forgatás a keltethetőséget rontja, a helytelen fekvés esélyét növeli. Hatása felerősödik azokban a tojásokban, melyek gyenge minőségűek.
2.2.6. A tojások átrakása a bújtatóba

A jó kelés elengedhetetlen feltétele, hogy a tyúktojásokat kb. a 19. nap végén, a pulyka- és kacsatojásokat a 25. napon, a lúdtojásokat pedig a 27.
napon az előkeltetőből átrakjuk a bújtatóba. Az embrió életének kritikus szakasza ez, ezért helytelen kezeléssel sok kárt okozhatunk. Mindenekelőtt
az időpont meghatározása fontos, mert mind a túl korai, mind a túl késői átrakás rontja a keltethetőséget. Az előbbi azért, mert a magzat ebben a
néhány napban a kibújáshoz szükséges helyzetét és testtartását alakítja ki, és ebben a folyamatban nem zavarhatjuk. A megkésett átrakás több
hátránnyal jár:
• a magzatok az előkeltető gépben, kedvezőtlen feltételek között kezdik meg a kelést;
• az állatot számára válságos időpontban zavarjuk;
• a kibúvó naposállatok fertőzhetik az előkeltetőt.
418
Baromfikeltetés
Az együtt keltetett, eltérő kelési idejű tojásoknak tehát a bújtatáskor azonos vagy majdnem azonos stádiumban kell lenniük, hogy az előbb említett
hibákat elkerüljük. Ezért a berakást úgy kell ütemezni, hogy a rövidebb keltetési periódust igénylő tojásokat később kell berakni, mint a hosszabbakat
követelőket. Ha a berakást helyesen végezzük, valamennyi magzat egyszerre bújik ki.
Különbség van a tojó és hús típusú csibék keltetési idejében, ezért ezeknek közös gépben keltetése esetén az előbbieket úgy kell indítani, hogy
utoljára keljenek és először kerüljenek ki a nevelőbe. Jól időzített átrakáskor a tojások kb. 1%-a már kivágott.
A tojásokat a bújtatógép tálcáira gyorsan, de nyugodt mozdulatokkal kell áttenni, kerülve azok rázkódását, egymáshoz ütődését. Gondoskodjunk arról
is, hogy a magzatok az átrakás alatt ne hűljenek túlzottan le. Ezért csak annyi tojást vegyünk ki és kezeljünk, amennyivel 10 perc alatt végezhetünk.
A terem hőmérséklete lehetőleg 27 °C (80 °F) legyen.
Az átrakással egyidejűleg célszerű lámpázást is végezni, különösen, ha a termékenység a 90%-ot nem éri el. A terméketlen és elhalt tojások
ugyanis sok hőt elvonnak, és megnyújtják a kelést. Az eltávolított tojások helyébe tegyünk ugyanazon származású élőket. A tojások a bújtatótálcán
érintkezzenek egymással, ez a kelés szinkronizálásához – különösen idős állományok tojásainál – fontos.
419
8. fejezet - Melléklet
Leghorn kakas (Fotó: Wolters, J.)
420
Melléklet
Leghorn tyúk (Fotó: Wolters, J.)
421
Melléklet
Rhode island kakas (Fotó: Wolters, J.)
422
Melléklet
Rhode island tyúk (Fotó: Wolters, J.)
423
Melléklet
New hampshire kakas (Fotó: Hajba N.)
424
Melléklet
New hampshire tojó (Fotó: Hajba N.)
425
Melléklet
Plymouth rock, sávozott kakas (Fotó: Wolters, J.)
426
Melléklet
Plymouth rock, sávozott tyúk (Fotó: Wolters, J.)
427
Melléklet
Sárga magyar kakas (Fotó: Hajba N.)
428
Melléklet
Sárga magyar tyúk (Fotó: Hajba N.)
429
Melléklet
Sussex kakas (Fotó: Wolters, J.)
430
Melléklet
Sussex tyúk (Fotó: Wolters, J.)
431
Melléklet
Fehér plymouth kakas (Fotó: Hajba N.)
432
Melléklet
Fehér cornish kakas (Fotó: MTI)
433
Melléklet
Arany olasz kakas (Fotó: Wolters, J.)
434
Melléklet
Fekete kopasznyakú kakas (Fotó: Wolters, J.)
435
Melléklet
Fekete wyandotte tojó (Fotó: Wolters, J.)
436
Melléklet
Ezüst wyandotte tojó (Fotó: Wolters, J.)
437
Melléklet
Sárga cochin kakas (Fotó: Wolters, J.)
438
Melléklet
Ezüst brahma kakas (Fotó: Wolters, J.)
439
Melléklet
Kékesszürke gyöngytyúk (Fotó: Kodák I.)
440
Melléklet
Bronzpulyka, bak (Fotó: Kodák I.)
441
Melléklet
Hibridpulyka szülőpár (Fotó: British United Turkeys)
442
Melléklet
Magyar nemesített lúd, gúnár (Fotó: Hajba N.)
443
Melléklet
Szürke landeszi lúd, gúnár (Fotó: Hajba N.)
444
Melléklet
Emdeni lúd, gúnár (Fotó: Wolters, J.)
445
Melléklet
Toulouse-i lúd, tojó (Fotó: Wolters, J.)
446
Melléklet
Pomerániai lúd, tarka, gúnár (Fotó: Wolters, J.)
447
Melléklet
Cseh lúd, tojó (Fotó: Wolters, J.)
448
Melléklet
Fodros lúd, gúnár (Fotó: Wolters, J.)
449
Melléklet
Bütykös lúd, szürke, gúnár (Fotó: Wolters, J.)
450
Melléklet
Pekingi kacsa, gácsér, német típus (Fotó: Wolters, J.)
451
Melléklet
Pekingi kacsa, gácsér, amerikai típus (Fotó: Wolters, J.)
452
Melléklet
Aylesbury kacsa, gácsér (Fotó: Wolters, J.)
453
Melléklet
Roueni kacsa, gácsér (Fotó: Wolters, J.)
454
Melléklet
Campbell kacsa, khaki, gácsér (Fotó: Wolters, J.)
455
Melléklet
Futókacsa, fehér, tojó (Fotó: Wolters, J.)
456
Melléklet
Pézsmaréce, fehér, tojó és gácsér (Fotó: Wolters, J.)
457
Melléklet
Pézsmaréce, vadas, gácsér (Fotó: Wolters, J.)
458
Melléklet
Autosex texán, tojó (Fotó: Häring, K.)
459
Melléklet
Autosex texán, hím (Fotó: Häring, K.)
460
Melléklet
King, hím (Fotó: Häring, K.)
461
Melléklet
Mondain, tojó (Fotó: Häring, K.)
462
Melléklet
Strasszer, hím (Fotó: Häring, K.)
463
Melléklet
Magyar begyes, hím (Fotó: Häring, K.)
464
Melléklet
1. A rendellenes, keltetésre alkalmatlan tyúktojások gyakori típusai
Deformált
465
Melléklet
Kalciumlerakódás a tojáshéjon
466
Melléklet
A tojáshéj elvékonyodott területe a tojás oldalán
467
Melléklet
A tojáshéj megvastagodott területe a tojás hegyes végén
468
Melléklet
Az uterusban megrepedt („body check”) tojás
469
Melléklet
Márványozott tojáshéj
470
Melléklet
Barázdált tojáshéj
471
Melléklet
Keltetésre alkalmas tojás
472
Irodalomjegyzék
Reduced stress tolerance in fast growing broilers. 10th European Poultry Conf. Vol. 1.. Cahaner, A., Deeb, N., Yunis, R., Lavi, Y.. 1998. Jerusalem. 113–117.
Gazdasági állatok viselkedése. Czakó, J.. 1978. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Selection and breeding of laying hens. Present and future solutions. XX. Worlds Poultry Congress. Proc. Vol. I.. Fairfull, R. W., Muir, W. M.. 1996. New
Delhi. 395–415.
Markerek segítségével végzett szelekció háziállatokban. Állattenyésztés és Takarmányozás. 46. Fésüs, L.. 1997. 289–296.
A világ baromfiipara. IFC Global Agribusiness Sorozat. Henry, R., Rothwell, G.. 1996. Washigton D. C.. World Bank.
Optimal Strategies For The Application Of Dna Markers In Poultry Breeding. Xx. Worlds Poultry Congress. Proc. Vol. I.. Hillel, J.. 1996. New Delhi. 327–334..
Heterosis in commercial Rhode Island type layers in two environments. 10th European Poultry Conf. Vol. I.. Horn, P., Sütő, Z., Böröcz, Zs., Lorenz, G., Gyürüsi,
J.. 1998. Jerusalem. 223–226.
Growth feed conversion and mortality of commercial meat type chicken during a twenty week growing period. Arch. Gelügelk. 62.. Horn, P., Sütő, Z., Jensen,
F., Sørensen, P.. 1998. 16–20.
Poultry welfare. In: Poultry Production. World Animal Science. Hurnik, J. F.. Hunton, P.. 1995. Amsterdam–Lausanne–New York–Oxford–Shannon–Tokyo.
Elsevier.
A summary of reported estimates of heritabilities and of genetic and phaenotipic correlations for traits of chickens. Kinney, T. B.. 1969. U.S.D.A. Publ..
Body composition. In: Poultry Production. Moran, E. T.. Hunton, P.. 1995. Amsterdam–Lausanne–New York–Oxford–Shannon–Tokyo. Elsevier.
A baromfiágazat nemzetközi versenyképessége. A baromfi. 1. 3. Orbánné, Nagy M.. 1998. 14–20.
Geflügel. Scholtyssek, S.. 1987. Stuttgart. E. Ulmer.
The chicken genome map and its applications. 10th European Poulry Conf. Proc. Vol. 1.. Soller, M.. 1998. Jerusalem. 7–11.
A tojótyúktartás alternatív rendszerei. A baromfi. 3. Sütő, Z.. 1998. 42–49.
Carcass traits, abdominal fat deposition and chemical composition of commercial meat type chicken during a twenty week growing period. Arch. Geflügelk. 62.
Sütő, Z., Horn, P., Jensen, F., Sørensen, P., Csapó, J.. 1998. 21–25.
473
Irodalomjegyzék
A baromfiipar helyzete és fejlesztési lehetőségei. A baromfi. 1. 3.. Zoltán, P.. 1998. 4–12.
A gazdasági állatok élettana az anatómia alapjaival. Husvéth, F.. 2000. Budapest. Mezőgazda Kiadó.
Állategészségtan. Duduk, V.. 1995. Budapest. Mezőgazda Kiadó.
Baromfihús- és tojástermelők kézikönyve. Zoltán, P.. 1997. Budapest. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó Kft..
Baromfitenyésztők kézikönyve. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Genetika állattenyésztőknek. Dohy, J.. 2000. Budapest. Mezőgazda Kiadó.
Állathigiénia. Kovács, F.. 1990. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Chicken Production Manual. North, Mco., Bell, D. D.. 1990. New York, London. Chapman & Hall.
Poultry Breeding anf Genetics. Crawford, R. D.. 1990. Amsterdam. Elsevier Science Publishers.
Poultry Production. World Animal Science. Hunton, P.. 1995. Amsterdam-Lausanne, New York, Oxford, Shannon, Tokyo. Elsevier.
Gazdasági állatok takarmányozása. Schmidt, J.. 1995. Budapest. Mezőgazda Kiadó.
Poultry Breeding and Genetics. Crawford, R. D.. 1990. Amsterdam–Oxford–New York–Tokyo. Elsevier.
A baromfi genetikai sajátosságai. In: Baromfitenyésztők kézikönyve. Horn, P.. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
A heterózis típusai és a hasznosítás lehetőségei a hústermelésben. Állattenyésztés és Takarmányozás, 31. 1.. Horn, P.. 1982. 9–17.
Improvement in Growth of Turkeys and Broiler Chickens in the last 20 Years. XXth World’s Poultry Congress (2–5 September 1996) Vol. IV. Abstracts. Horn,
P.–Sütő Z.–Ujváriné J.–Kovács I.. 1996. New Delhi. 497–498.
Ecology and Management of Gamebirds. Hudson, P. J.–Rands M. R. W.. 1988. Oxford–London–Edinburgh–Boston–Palo Alto–Melbourne. BPS Professional
Books.
Magyar takarmánykódex. A baromfi táplálóanyag-szükséglete és a tápok minőségi paraméterei (II/C). Barócsai, Gy.. 1990. Budapest. A Földművelésügyi
Minisztérium és a Mezőgazdasági Minősítő Intézet közös kiadványa, Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat.
Pulykatenyésztés. In: Baromfitenyésztők kézikönyve. Perényi, M.. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Puten, Perlhühner, Gänse, Enten. Schmidt, H. 1989. Melsungen. Neumann-Neudamm.
474
Irodalomjegyzék
Geflügel, Tierzuchtbücherei. Scholtyssek, S.. 1987. Stuttgart. Ulmer.
A pulyka. Sütő, Z.. 1997. Budapest. A Gazda és a Mezőgazda Kiadó közös kiadása.
Gyöngytyúktenyésztés. In: Baromfitenyésztők kézikönyve. Biszkup, F., Horn P.. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
La pintade. Cauchard, J. C.. 1971. Uzès. H. Peladan Ed..
Kacsa-, lúd-, pulyka- és gyöngytyúktenyésztők kézikönyve. Bögre, J.. 1968. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Pentadeau de chair. ISA Essor. 1995. ISA Edition.
Perlhühner. In: Geflügel. Wegner, R. M.. Scholtyssek, S.. 1987. Stuttgart. Verlag Eugen Ulmer.
Effect of low protein, low energy feed mixtures on egg production in geese. Roczniki-Naukowe-Zootechniki 20:1 157, 15.. Bielinska, H.–Pakulska, E.–Bielinski,
K.. 1993.
. Bielinski, K.–Bielinska, H.–Bielinska, K.–Filus, F.. 1984. The effect of energy level and protein content in feed on the performance of laying geese. Roczniki-
Naukowe-Zootechniki. 11:1, 79, 16..
A lúd tojásrakásának vizsgálatát napszakok szerint. Baromfitenyésztés és -feldolgozás. 31. évf. 4. sz.. Bogenfürst, F.. 1984. 162–165.
A szaporaságot és a hústermelés gazdaságosságát érintő kérdések a lúdfajban. Bogenfürst, F.. 1988. Kaposvár. WPSA Magyar Szekciójának Kiadványa.
45–50.
A tenyésztojások minőségével összefüggő problémák, különös tekintettel a mikotoxinokra I–IV. Baromfitenyésztés és -feldolgozás. 38. évf. 1–4. sz.. Bogenfürst,
F.. 1991.
A lúdtenyésztők kézikönyve. Bogenfürst, F.. 1992. Budapest. Új Nap Kiadó.
The correlation between nutrient supply and reproduction performance is waterfowl. Bogenfürst, F.. 1997. Kaposvár. 6th International Symposium on Animal
Nutrition. 106–135.
Effect of feed restriction on the reproduction parameters during the laying period of geese. Bogenfürst, F.. 1998. Jerusalem. Proceeding of 10th European
Poultry Conference. 781–784.
Keltetés. Bogenfürst, F.. 1998. Budapest. Gazda Könyvkiadó.
Vizsgálatok a lúd tojástermelésének és a tojás keltethetőségének javítására. Tudományos tanácskozás. Bogenfürst, F.–Schneider, K-H.. 1985. Kaposvár.
Mezőgazdasági Főiskola. 298–328.
475
Irodalomjegyzék
Vizsgálatok a lúd nyári tojástermeléséről intenzív körülmények között. Magyar Baromfi, 42. évf. 1. sz.. Bogenfürst, F.–Karakas P.–Pálmai L.–Taraszenkó Zs..
1997. 14–18..
A libamáj és termelése. Bögre, J.. 1969. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Kacsa-, lúd-, pulyka- és gyöngytyúktenyésztés kézikönyve. Bögre, J.. 1968. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Lúdtenyésztés. In: Baromfitenyésztők kézikönyve. Bögre, J.. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
0–12 hetes növendék ludak tollazatának testtájankénti fejlődése és a fejlődés szakaszos jellege. Baromfiipar, XVIII. évf. 3. sz.. Bögre, J.–Bogenfürst F.. 1971.
A109–123.
A 8 hetes élőtömeg hatása a 16, 22 és 28 hetes ludak vágótulajdonságaira. Bögre, J.–Bogenfürst F.. 1987, . Budapest. Baromfihús-minőségi Szimpózium.
40–43.
The Goose. An efficient Conwerter of Grass? World’s Poultry Science Journal 36. 2.. Cowan, P. J.. 1980. 112–115.
Leben und Verhalten unseres Hausgeflügels. Engelmann, C.. 1984. Leipzig–Reudebeul. Neumann Verlag.
Sex-Ratio, Hatchability, Fertility and Egg Production in Geese. Poultry Science 56.. Gillette, D. D.. 1977. 1814–1818.
Geflügelfütterung. Jeroch, H.. 1987. Berlin. VEB Deutscher Landwirtschaftsverlag.
A lúd tojásrakásának befolyásolhatósága mesterséges világítási programokkal. Állattenyésztés és Takarmányozás 31. 4. sz.. Mihók, S.. 1982. 381–384.
The effect of high temperature on food consumption and transformation of geese during the laying period. Proceeding of 8th International Symposium of
Waterfowl. Molnár, A.. 1989. 87–89.
A gunarak szaporodási tevékenységét befolyásoló eljárások. Az állattenyésztés legújabb eredményei (1986–1987). Péczely, P.–Xuan D. T. D.–Forgó V.. 1988.
Gödöllő. GATE.
Genetics of growth and meat production in waterfowl. In: Poultry Breeding and Genetics. Pingel, H.. Crawford, R. D.. 1990. Amsterdam–Oxford–New York–
Tokyo. Elsevier. 691–704.
Genetics of egg production and reproduction in waterfowl. In: Poultry Breeding and Genetics. Pingel, H.. Crawford, R. D.. 1990. Amsterdam–Oxford–New
York–Tokyo. Elsevier. 771–780.
Improving carcass and meat quality of waterfowl. World Poultry, 9.. Pingel, H.. 1991. 22–23.
Perspectives of the production of waterfowl. Pingel, H.. 1997. Nantes. Proceedings of 11th European Symposium on Waterfowl. 128–135.
476
Irodalomjegyzék
Effect of age and sex on meat yield and carcass composition of ducks, geese and muscovy ducks. Pingel, H.–Schneider, K.-H.. 1981. Beerkbergen. Symposium
on Quality of Poultry Meat. 28–37.
’Elevage de l’oie. Son évolution gráce á la recherce. Bull. techn. Inf. Min. Agric., 292L. Rousselot-Pailley, D.. 1974. 1–23.
Die Wildgänse Europas. Rutschke, E.. 1987. Berlin. VEB Deutscher Landwirtschaftsverlag.
Programmes lumineux conduisant á un étalement de la période de production de l’oie. Ann. Zootechn., Paris 31.. Sauveur, B.. 1982. 171–186.
Reproduction des vollailles et production d’oeufs. Sauveur, B.. 1988. Paris. INRA.
Puten, Perlhühner, Gänse, Enten. Schmidt, H.. 1989. Melsungen. Neumann-Neudamm.
Zu einige Fragen der Gänsemast. Tierzucht, Berlin, 26., 4. Schneider, K.-H.. 1972. 151–152.
Probleme der Reproduktion bei Wassergeflügel. Schneider, K.-H.. 1981. Leipzig. 26. Int. Geflügelvortragstagung. 94–108.
Untersuchungen über Einfluss der Lichttaglänge auf die Legetätigkeit von Gänsen. Arch. Tierzucht, Berlin 24. 6.. Schneider, K.-H.. 1981. 549–560.
Untersuchungen zum Einsatz von Gras in der Ernährung von Jungmastgänsen. Tierzucht 37. 9.. Schneider, K.-H.. 1983. Berlin. 414–417.
Gänse. Schneider, K.-H.. 1988. Berlin. VEB Deutscher Landwirtschaftsverlag.
Untersuchungen zum Einfluss verschiedener Haltugsbedingungen auf die Mast- und Schlachtleistung von Frühmastgänsen. Wiss. Tagung. Schneider, K.-H..
1988. Berlin. Humboldt Uni..
Zu einigen Problemen der Züchtung auf Mast- und Schlachtleistung bei Gänsen. Tierzucht, 42. 9.. Schneider, K.-H.. 1988. Berlin. 430–432.
Internationales Handbuch der Tierproduktion, Geflügel. Schwark, H. J.–Mazanowski, A.–Peter, V.. 1987. Berlin. VEB. Deutscher Landwirtschaftsverlag.
Standard für Gross- und Wassergeflügel, Hühner und Zwerghühner. Verband der Kleingärtner, Siedler und Kleinzüchter. Leipzig. Messedruck.
Schlachtkörper- und Fleischqualität von Gänsen. 40. k. 23.sz.. Torges, H. G.–Wegner, R.-M.. 1988. Stuttgart. DGS. 452–453.
The correlation between nutrient supply and reproduction performance is waterfowl. Bogenfürst, F.. 1997. Kaposvár. 6th International Symposium on Animal
Lúdtenyésztés. In: Baromfitenyésztők kézikönyve. Bögre, J.. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
477
Irodalomjegyzék
Leben und Verhalten unseres Hausgeflügels. Engelmann, C.. 1984. Leipzig–Reudebeul. Neumann Verlag.
Puten, Perlhühner, Gänse, Enten. Schmidt, H.. 1989. Melsungen. Neumann-Neudamm.
Gänse. Schneider, K.-H.. 1988. Berlin. VEB Deutscher Landwirtschaftsverlag.
Carcass composition and carcass characteristics of ducks. In: Duck production Science and world practice. Abdelsamie, R. E.–Farrell, D. J.. Farrell, D. J.–
Stapleton, P.. 1985. Armidale. University of New England. 83–101.
The correlation between nutrient supply and reproduction performance in waterfowl. Bogenfürst, F.. 1997. Kaposvár. 6th International Symposium on Animal
Kacsák. Házikacsák, pézsmarécék, mulardkacsák, díszrécék. Bogenfürst, F.. 1999. Budapest. Gazda Kiadó.
Duck production in the Far East and South Pacific. Poultry International, 1.. Chen, B.. 1991. 14–18.
Nutrient requirements of ducks. Proceedings of Cornell Nutrition Conference for Feed Manufactures. Dean, W. F.. 1978. 132–140.
Leben und Verhalten unseres Hausgeflügels. Engelmann, C.. 1984. Leipzig–Radebeul. Neumann Verlag.
Geflügelfütterung. Jeroch, H.. 1987. Berlin. VEB Deutscher Landwirtschaftverlag.
Influence of the protein and energy contents of the diet on the growth of young Muscovy ducklings. Arch. Geflülgelk., 40.. Leclercq, B.–Carville, H. De. 1976.
117–119.
L’ alimentation protéque des canes de Barbarie reproductrices. In: Fertilité et alimentation des volailles. Leclercq, B.–Carville H. De–Sauveur, B.. 1982.
Versailles. INRA. Edit.. 51–61.
Kacsatenyésztés. In: A baromfitenyésztők kézikönyve. Miklósné, H. E.. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Quantitative feed restriction of Pekin breeder ducks from 3 weeks of age and its effect on subsequent productivity. S. Afr. J. Anim. Sci., 18. Olver, M. D..
1988. 93–96.
Effect of age and sex on meat yield and carcass composition of ducks, geese and muscovy ducks. Pingel, H.–Schneider, K.-H.. 1981. Beerkbergen. Symposium
on Quality of Poultry Meat. 28–37.
478
Irodalomjegyzék
Die Hausenten. Pingel, H.. 1989. Wittenberg Lutherstadt. Ziemsen Verlag.
Effect of water bath and free range on behaviour and feathering in Pekin, Muscovy and mulard duck. Reiter, K.–Zernig, F.–Bessei, W.. 1997. Nantes.
Proceedings of 11th European Symposium on Waterfowl. 224–229.
Influence du taux énergétique et de la témperature sur les performances des canes de barbarie reproductrices. Arch. Geflügelk., 2.. Sauveur, B.–Carville, H.
De–Ferré, R.. 1983. 52–56.
Le canard de Barbarie. Sauveur, B.–Carville, H. De. 1990. Paris. INRA.
Puten, Perlhühner, Gänse, Enten. Schmidt, H.. 1989. Melsungen. Neumann–Neudamm.
Nutrition and management of ducks. Scott, M. L.–Dean, W.. 1991. Ithaca, New York.
Nutrient requirements of egg–laying ducks. In: Duck production Science and world practice. Shen, T. F.. Farrell, D. J.–Stapleton, P.. 1985. Armidale. University
of New England. 16–30.
Study on thigh fat content in Pekin, Muscovy and mule ducks. Szász, S.–Bogenfürst F.–Kobulej I.. 1997. Nantes. Proceedings of 11th European Symposium
on Waterfowl. 655–660.
Mule duck production in Taiwan I. Artifical insemination of ducks. Extension Bulletin No. 328.. Tai, J. L.–Tai, Ch.. 1991. Food and Fertilizer Technology Center.
Producing Peking ducks with vitality and high performance. World Poultry, 3.. Thiele, H. H.. 1993. 14–15.
The correlation between nutrient supply and reproduction performance in waterfowl. Bogenfürst, F.. 1997. Kaposvár. 6th International Symposium on Animal
Kacsák. Házikacsák, pézsmarécék, mulardkacsák, díszrécék. Bogenfürst, F.. 1999. Budapest. Gazda Kiadó.
Duck production Science and world practice. Farrell, D. J.–Stapleton, P.. 1985. Armidale. University of New England.
Kacsatenyésztés. In: A baromfitenyésztők kézikönyve. Miklósné, H. E.. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Die Hausenten. Pingel, H.. 1989. Wittenberg Lutherstadt. Ziemsen Verlag.
479
Irodalomjegyzék
Genetics of growth and meat production in waterfowl. In: Poultry Breeding and Genetics. Pingel, H.. Crawford, R. D.. 1990. Elsevier. 691–704.
Le canard de Barbarie. Sauveur, B.–Carville, H. De. 1990. Paris. INRA.
Puten, Perlhühner, Gänse, Enten. Schmidt, H.. 1989. Melsungen. Neumann–Neudamm.
Nutrition and management of ducks. Scott, M. L.–Dean, W.. 1991. Ithaca, New York.
Haszongalamb-tenyésztés. Ballay, A.–Biszkup, F.–Gouth, J.–Horn, P.. 1976. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Baromfitenyésztők kézikönyve. Horn, P.. 1981. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Galambtenyésztők kézikönyve. Horn, P.. 1991. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Inbreeding effects on quantitative traits in pigeons. Arch. Geflügelk. 63. (in press). Horn, P.–Meleg, I.. 1999.
The Pigeon. Levi, W. M.. 1963. Sumter, S. C.. Levi Publ. Co. Inc..
Encyclopedia of Pigeon Breeds. Levi, W. M.. 1963. Sumter, S. C.. Levi Publ. Co. Inc..
The influence of age and sex on slaughtering traits of squabs and old pigeons. Meleg, I.–Horn, P.. 1995. Zaragosa. XII. European Symposium on the Quality
of Poultry Meat. 259–263.
Húsgalamszülőpárok értékmérő tulajdonságainak elemzése, valamint a rokontenyésztés hatása a főbb termelési paraméterekre a galamb faj esetében. PhD-
értekezés. Meleg, I.. 1996. Kaposvár. 80.
Genetic and phenotypic correlations between growth and reproductive traits in meat-type pigeons. Arch. Geflügelk. 62. (2). Meleg, I.–Horn, P.. 1998. 86–88.
Untersuchungen zur Reproduktions-Mast- und Schlachtleistung von Masttauben. Arch. für Geflügelk. 49.. Böttcher, J.–R. M. Wegner–J. Petersen–M. Gerken.
1985. (1) 31–40, (2) 63–72.
Effect of dietary energy source on racing performance in the pigeon. Poultry Sci. 48. Goodman, D. B.–P. Griminger. 1969. 2058–2063.
Die Haltung von Fleischtauben I. Geflügel 32. Pelzer, A .. 1990. 942–945.
Die Haltung von Fleischtauben II. Geflügel 32. Pelzer, A.. 1990. 970–973.
Tauben. Vogel, K.. 1992. Berlin. Deutscher Landwirtschaftverlag.
Effects of two feeding systems, two protein levels, and different dietary energy sources and levels on performance of squabbing pigeons. Poulty Sci. 70. Waldie,
G. A.–J. M. Olomu–K. H. Cheng–J. Sim. 1991. 1206–1212.
480
Irodalomjegyzék
Incubation and Hatchery Practice 6. Bulletin 148.. Allcroft, W. M.–Beer, A. E.–Janes, D. R.–Hogdetts, B.. 1977. London. Ed. Ministry of Agriculture, Fisheries
and Food.
Egg water movements during incubation. In.: Avian incubation. Ar, A.. Tullett, S. G.. 1991. London. Butterworth-Heinemann.
Fresh egg breakout predicts hatch potential. Poultry-Misset, 3.sz.. Blike, J.. 1989. 30–31.
Antibiotics have a negative effect on egg’s white lysozime. Misset-World Poultry, 7. sz.. Bogdanov, I. A.–Jeleva, T.. 1991. 19.
Infrared scanning assesses egg quality objectively. Poultry-Misset, 6. sz.. Bogdanov, I. A.. 1989. 18–19.
A baromfikeltetés gyakorlata. Bogenfürst, F.. 1987. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
Long term storage with periodical warming. Bogenfürst, F.. 1989. Budapest. Proceeding of 8. Intern. Symposium of Water-Fowl. 148–150.
Einfluss der Erwärmung vor der Brut auf die Brutfähigkeit der Hühnereier. Bogenfürst, F.. 1990. Barcelona. Proceeding of VIII. European Poultry Conference.
759–762.
The current state and future of incubation in waterfowl. Bogenfürst, F.. 1995. Halle–Wittenberg. Proceeding of 10. European Symposium of Waterfowl.
Effect of Fusarium mycotoxins on reproduction of geese. Bogenfürst, F.–Ballay E.. 1990. Barcelona. Proceeding of VIII. European Pultry Conference. 718–720.
Hatchability of abnormal broiler breeder eggs. Poultry–Misset, 6. sz.. Brake, J. T.. 1987. 24–25.
Egg hygiene: routes of infection. In.: Avian incubation. Bruce, J.–Drysdale, E. M.. Tullett, S. G.. 1991. London. Butterworth–Heinemann.
Szpravocsnik inkubacija jaic.. Burtov, J. U. Y.–Goldin, Ju. Sz.–Krivopicsin, I. P.. 1990. Moszkva. Kolosz.
Egg handling and storage at the farm and hatchery in.: Avian incubation. Butler, D. E.. Tullett, S. G.. 1991. London. Butterworth–Heinemann.
Albumen in the avian egg. International Hatchery Practice, 3. sz.. Deeming, D. C.. 1986. 5–6.
Embryonic temperature during incubation. Poultry International, 10. sz.. Deeming, D. C.. 1991. 12–16.
Relative humidity affects water loss from eggs. World Poultry 5. sz.. Deeming, D. C.. 1993. 34–37.
481
Irodalomjegyzék
Baromfikeltetés, 3. átdolg. kiadás. Kiss, I.. 1977. Budapest. Mezőgazdasági Kiadó.
The hatchability of chicken eggs as influensed by environment and heredity. Landauer, W.. 1961. Storrs, Connecticut.
Eliminate culls during hatching egg selection. Poultry–Misset, 4. sz.. Mauldin, J. M.. 1989. 20–25.
Increasing hatchability of turkey eggs by matching incubator humidity to shell conductance of individual eggs. Poultry Sci. 63. Meir, M.–Nir, A.–Ar, A.. 1984.
1489–1496.
Commercial chicken production manual. 4.. North, M. O.–Bell, D. D.. 1990. New York, London. Chapman and Hall.
Care of hatching eggs before incubation. Proudfoot, F. G.. 1976. Ottawa. Canada Department of Agriculture.
Suitability of hen egg for incubation in the fresh state and after storage. Rolnik, V. V.. 1977. Wageningen. Centre for Agricultural Publishing and Documentation.
Biochemistry of the avian embryo. Romanoff, A. L.. 1967. New York. Wiley.
The hatchery needs proper air conditioning. Poultry–Misset, 3. sz.. Rosenberg, B. L.. 1986. 26–29.
The effect of egg shell quality on penetration by various Salmonellae. Poultry Sci. 53. k. 7. sz.. Sauter, E. A.–Petersen J.. 1974. 2159–2162.
Reproduction des volailles et production d’oeufs. Sauveur, B.. 1988. Paris. INRA.
Gänse. Schneider, K.-H.. 1988. Berlin. VEB. Deutscher Lanwirtschafts-Verlag.
Fertility and hachability of chicken and turkey eggs.. Taylor, L. W.. 1949. New York and London. John Wiley Sons.
Exchange of gases across the egg shell. Poultry-Misset, 2. sz.. Tullett, S. G.–Noble, R. C.. 1988, . 12–13.
Physiological requirements of the developing embryo: temperature and turning. In.: Avian incubation. Wilson, H. R.. Tullett, S. G.. 1991. London. Butterworth-
Heinemann.
Effects of egg size on hatchability, chick size and posthatching growth. In.: Avian incubation. Wilson, H. R.. Tullett, S. G.. 1991. London. Butterworth-
Heinemann.
The current state and future of incubation in waterfowl. Bogenfürst, F.. 1995. Halle–Wittenberg. Proceeding of 10. European Symposium of Waterfowl.
482
Irodalomjegyzék
Commercial chicken production manual. 4.. North, M. O.–Bell, D. D.. 1990. New York, London. Chapman and Hall.
Avian incubation. Tullett, S. G.. 1991. London. Butterworth-Heinemann.
483

2011 0001 521 Allattenyesztes 2 PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

2011 0001 521 Allattenyesztes 2 PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Állattenyésztés 2.

Publication date 2000

1. Világ- és nemzetgazdasági jelentőség ............................................................................................................................................ 155

5. A gyöngytyúk nemesítése .............................................................................................................................................................. 228

3.3. Pézsmaréce ....................................................................................................................................................................... 326

1.4. A korai embriófejlődés ........................................................................................................................................................ 379

• Vallási megkötések a tojás és csirkehús fogyasztását sehol nem korlátozzák.

1. táblázat - A takarmány energia- és fehérjetartalmának hasznosulása különböző állattenyésztési ágazatokban (%)

2. táblázat - A tyúktojás beltartalma (Scholtyssek, S. nyomán, 1987)

* bőr és csont nélkül

1.2. A tojás- és pecsenyecsirke-előállítás főbb tendenciái a világon

A világ étkezésitojás-termelésében és vágóbaromfi-termelésében a tyúkfaj a meghatározó nagyságrendet jelentő baromfifaj.

5. táblázat - A világ legnagyobb vágottbaromfi-exportőr és -importőr országai (1997) (FAOSTAT 1998.)

1.3. A tyúktenyésztés főbb jellemzői hazánkban

6. táblázat - A baromfi-törzsállomány alakulása 1960–1997 között (KSH-adatok)

1960 1970 1980 1990 1997

7. táblázat - Magyarország baromfihús- és tojástermelése 1960–1997 között (KSH-adatok)

Az export mennyiségének és az értékesítés irányának változása 1988–1998 között

8. táblázat - Az egy főre jutó baromfihús- és tojásfogyasztás (KSH-adatok)

2. A tyúk biológiai sajátosságai

• a bankiva vagy vörös dzsungeltyúk (Gallus gallus, Gallus ferrugineus),

• a ceyloni dzsungeltyúk (Gallus lafayetti),

• a szürke dzsungeltyúk (Gallus sonneratti),

• a jávai vagy villásfarkú tyúk (Gallus varius).

2.2. Kor és ivar szerinti elnevezések

A pecsenyecsirke értékesítési formáktól függő megnevezései:

1. Kis tömegű brojlerek:

a) galamb vagy minibrojler (vágótömege 700–900 g),

b) kis brojler (vágótömege 1000–1300 g).

2. Grillbrojler (vágótömege 1400–1700 g).

3. Normál brojler (vágótömege 1700–2500 g).

4. Nagy tömegű vagy maxibrojler (vágótömege 2500 g felett).

5. Roaster: 9–12 hetes korban vágott brojler (vágótömege 3000 g feletti),

2.3. A tyúk külső testalakulása és a küllem elbírálása

2.3.2. A bőr és függelékei

A tyúk leggyakoribb tarajalakulásai

2.3.3. A baromfi tollazata

A tollszegélyből a tollak egymás melletti sorokba rendeződve nőnek ki.

A fonalas vagy sörtetollak a tyúk toroktájékán, füllebeny mellett előforduló tollképletek.

2.3.4. A testrészek küllemi elbírálása

Csőr. A tyúkfélék között a rövid, hajlott csőralakulás a kívánatos.

2.4. A tyúk nemesítésének biológiai alapjai

2.5. A tyúk értékmérő tulajdonságai

A tyúktenyésztésben a következő mennyiségi értékmérők alapvető jelentőségűek:

• a tojástermelő képesség és a tojás minősége,

• a hústermelő képesség és a növekedési erély,

• az ellenálló képesség, az egészségi állapot és

8 hetes kori testtömeg – kifejlettkori testtömeg 0,52 0,43

Kifejlettkori testtömeg – a tojás tömege 0,36 0,23

Éves tojástermelés – keltethetőség termékeny 0,31 0,13

Termékenység – kelés berakott tojásra 0,67 0,05

Első háromhavi tojástermelés – 34–36 hetes 0,83 0,29

Tojás tömege a termelés kezdetén – tojás

8 hetes kori testtömeg – éves tojástermelés –0,12 –0,07

8 hetes kori testtömeg – tojásfehérje minősége –0,21 –

Kifejlettkori testtömeg – első háromhavi –0,31 –

Tojás tömege – első háromhavi tojástermelés –0,42

Tojás tömege – éves tojástermelés

2.5.1. A tojástermelő képesség

1. az állóképesség vagy perzisztencia,

3. a hosszú szünetek hiánya,

A perzisztencia lényegében a biológiai év, a tojástermelési periódus hosszát fejezi ki.

Azt az időtartamot, amely alatt a tyúk mindennap tojik, ciklusnak nevezzük.