A

fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Minnie Darke: Star Crossed
Published by Michael Joseph an imprint of Penguin Books.
First published by Penguin Random House Australia
Pty Ltd. 2019.

Copyright © Minnie Darke 2019

Hungarian translation © H. Prikler Renáta, 2019
Borítóterv © Elena Giavaldi
Borítóillusztráció © Kristina Javanovic/Shutterstock

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Györke Mária
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Elektronikus könyv Ambrose Montanus

ISBN 978 963 433 675 4

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Kedvenc Skorpiómnak: P. T.-nek
 Minő gyönyörű csúcsai a háromszögeknek a csillagok!
Az univerzum milyen, egymástól távoli és egymástól
nagyban különböző részei elmélkednek
ugyanarról ugyanabban a pillanatban!

– Henry David Thoreau

Az asztrológia olyan, mint a gravitáció.

Nem kell hinned benne ahhoz, hogy beleszóljon az életedbe.

– Zolar’s Starmates

Nincs a földkerekségen nagyobb szenvedély,

sem szerelem, sem gyűlölet, mint az, amely mások tervének a
megváltoztatására irányul.

– H. G. Wells
VÍZÖNTŐ

x
Nicholas Jordan nem a csillagos ég alatt született, hanem az
edenvale-i kórházban – egy szerény, vörös téglás épületben a
külváros peremén, ahol volt négy kocsma, bank egy sem, egy
uszoda, hat jótékonysági klub, és ahol minden nyáron erősen
korlátozták a vízfogyasztást. A kórházat élénk rózsaszín
bougainvilleaágyások és vízre szomjazó pázsitnégyszögek vették
körül, és a pici Nick születése pillanatában a forró bádogtető felett
perzselő kékségben sistergett az égbolt, úgy, ahogy a déli féltekén
februárban, ebédidőben szokott.
Csakhogy a csillagok mégis ott voltak. Ott ragyogtak a
troposzféra felhőtlen hősége, a sztratoszféra ózontakarója, a
mezoszféra és a termoszféra, az ionoszféra, az exoszféra és a
magnetoszféra mögött. Milliónyi volt belőlük. Fényes pontokként
szerteszóródtak a sötétségen, olyan konfigurációkat alkotva,
amelyek mindörökre beégették magukat a csöppnyi Nicholas
Jordan lelkébe.
A Kos csillagjegyű Joanna Jordannek, aki az Edenval Stars
netballcsapat ijesztően pontos céltábláját jelentő Edenvale-i
Hajvágószalont működtette, és kétszer is elnyerte a Miss Eden
Valley címet, eszébe sem jutottak a csillagok a fia születését követő
órákban. A gondolatok, amelyek a boldogságtól kipirult, zilált
kismamát foglalkoztatták a kórház egyetlen szülőszobáján,
miközben a kicsi Nick arcocskájában gyönyörködött, inkább földiek
voltak, mint égiek.
– A te orrodat örökölte – mondta suttogva a férjének.
És igaza volt. A kisbabája orra a tökéletes, miniatűr mása volt
annak, amit a Bika csillagjegyű, széles vállú ausztrál védőjátékosból
lett pénzügyi tervező, a sajttorta nagy kedvelője és a hosszú lábú
nők javíthatatlan hódolója, Mark Jordan az arcán viselt, és amelyet
Joanna annyira szeretett.
– Viszont a te füledet – felelte erre Mark, aki hirtelen
gigantikusnak érezte a kezét, amint megsimította az újszülött Nick
selymes, sötét haját.
És így Joanna és Mark mindent számba vett a fiúcskán, alapos
mérlegelésnek vetve alá, hogy kinek köszönheti az arcvonásait, a
homlokát, a kéz- és lábujjait. Az újdonsült szülők szerint a baba
távol ülő szeme egyértelműen Mark öccsét idézte, míg telt, érzéki
szájáról Joanna anyja jutott az eszükbe.
Sehol sem találták viszont – leginkább azért, mert nem is
keresték – a nyomait a Vízöntő csillagképnek, annak a sárga
szuperóriásnak, amely jó ötszázharminchét fényévnyire lángolt a
Földtől. Hasonlóképpen nem jutott eszükbe az sem, hogy esetleg a
Hélix-köd megérintette volna valamilyen módon a gyermeküket,
vagy bármelyik más égitest, amely a kiterjedt Vízöntő csillagképnek
a része volt. Azé a csillagképé, amely gyermekük születése
pillanatában a Nap felett uralkodott.
Ha egy asztrológus elkészítette volna a pici Nick születési
horoszkópját, már a születése napján meg tudta volna mondani,
hogy ebből a gyermekből eredeti, majdhogynem különc,
ugyanakkor kreatív és gondoskodó felnőtt lesz, akkora
versenyszellemmel megáldva, hogy a testvérei inkább esznek majd
kelbimbót éjjel-nappal, mint hogy egyszer is leüljenek Monopolyt
játszani vele. Hogy imádni fogja a kosztümös partikat, és hazavisz
majd minden kivert kutyát meg bolhás macskát, ami az útjába
kerül.
 Ugyanez az asztrológus talán mosolyogva jósolta volna meg,
hogy Nick, tizenéves korától kezdve, őszintén hinni fog a
csillagokban, és örömmel tölti majd el, hogy Vízöntőnek született –
egy olyan csillagjegyben, amelyet ő mindig az innovatív és kreatív
gondolkodással, a nyárral, a zenei fesztiválokkal és a pacsulitól és
szextől bűzlő, lázas, fiatal hippikkel fog azonosítani.
Nick születése napján azonban egy szál asztrológus sem volt a
közelben; az egyetlen személy, aki bármiféle, asztrológián alapuló
jóslatot tett az újszülöttről, az Joanna és Mark barátja, Mandy
Carmichael volt. Mandy – a regionális tévéállomás időjárás-
jelentésének gödröcskés arcú üdvöskéje, sugárzóan boldog friss
házas, Abba-fanatikus, egyébként Iker – mint jó tündérkeresztanya,
a munkából egyenesen a kórházba ment. Az arcán már repedezni
kezdett a vastagon felvitt alapozó, és a tűsarkai meg-
megbicsaklottak a karjában tartott, hatalmas plüssmackó és a
szupermarketben vásárolt, terebélyes krizantémcsokor súlya alatt.
A maci hamarosan egy székben találta magát, a krizantémok egy
épp kéznél lévő befőttesüvegbe kerültek, míg Mandy, tűsarkúját
lerúgva, a barátnője újszülöttjét ringatta végtelen óvatossággal a
kismama ágya mellett.
– Szóval egy kis Vízöntő! Hm… – dünnyögte fátyolos szemmel. –
Aztán nehogy arra számíts, JoJo, hogy rád vagy Markra fog
hasonlítani! A Vízöntők egészen mások, igaz, kicsikém?
– Remélem, a sportot azért szeretni fogja – válaszolta Jo
könnyedén. – Mark már vett is neki egy teniszütőt.
– Meglehet, ezért lesz belőle művész. Vagy táncos. Ugye,
csillagom?
Mandy belecsúsztatta az ujját Nick baba markába, és egy
pillanatra, rá nem jellemző módon, még a hangja is elakadt. Aztán
azt suttogta: – Gyönyörű baba, Jo. Egyszerűen gyönyörű.
Már szürkült, amikor Mandy kilépett a kórházból. A leszálló est
hűs, lágy szellője végigsimított vágyakozó arcán, miközben cipővel a
kézben, a szúrós füvön átvágva a parkoló felé tartott. A nyugati
égbolt füstös kékjét rózsaszínes felhők szegélyezték, de a keleti
égbolton néhány korán kelő csillagnak már sikerült áttörnie a
beálló sötétségen. Mandy becsusszant az autójába, de hosszú ideig a
csillagokat bámulta még a kormány mögül is. Az orrlyukában még
ott időzött az édes babaillat.

Következő pénteken, a Póling közben – amely egy betonkockákkal

és egyszintes házakkal teleépített zsákutca volt Edenvale egyik új
építésű negyedében, gondosan nyírt pázsittal és műanyag
konténerekbe ültetett eukaliptuszcsemetékkel – Drew Carmichael
hanyatt dobta magát, és csak annyit mondott: – Hű!
Mellette, a szomszédjuk trambulinján, izzadtan, mosolygósan és
félmeztelenül hevert a felesége egy üres Baileys-palack és két
ragacsos pohár társaságában. A mezőgazdasági szakértőként
tevékenykedő, repülésért lelkesedő, Pink Floyd-rajongó, a hálószoba
falai közt félelmetes gitárosimitátor hírében álló, nem mellesleg
Mérleg Drew alig egy órája ért haza kéthetes üzleti útjáról,
határozottan kiéhezve, mondhatni, szexre szomjasan. Szerencsére a
szomszédok éppen az Aranyparton süttették magukat, tisztes
távolban az otthonuktól.
– Mmmm… – dünnyögte Mandy, és felmosolygott a csillagokkal
teli égboltra.
 Drew felkönyökölt, és a feleségére nézett. Látta az arcán a
gödröcskét jelző sötét foltot, és nedves bőrén még mindig érezte a
huncutságot.
– Minek köszönhetem ezt a fogadtatást? – kérdezte, miközben az
asszony sápadt, fedetlen hasára fektette a tenyerét. – Hm?
– Bocsi – mondta szélesen vigyorogva Mandy, és ellökte a hasáról
a férje kezét –, de férjes asszony vagyok. Ne ácsingózz olyasmi után,
amit nem engedhetsz meg magadnak.
A férfi megcsiklandozta, mire Mandy felvihogott.
– Mi jár a fejedben?
– Nekem? – kérdezte csodálkozva Mandy. – Semmi. Csak nézem a
csillagokat.
Az enyhén spicces és határozottan jókedvű Drew összefonta a
karját a feje alatt, és az asszony pillantását követve maga is
pásztázni kezdte a végtelen űrt.
Ezen a februári éjszakán, bár még maguk sem tudták, sikerült
összehozniuk egy kicsi lánygyermeket, aki majd kilenc hónap
múlva, egy novemberi nap hajnalán fog megszületni a Nyilas
jegyében. Parányian, mégis tökéletesen fog majd megérkezni
selymes, világosbarna bébihajjal, amely később göndör tincsekben
fogja keretezni édes arcocskáját. A szeme mogyoróbarna lesz, az
álla fitos, és az ajka Cupido nyilát fogja megformázni, pontosan úgy,
ahogy a mamája szája is. A sötét szemöldöke egyenes lesz, és, a
papájáéhoz hasonlóan, majdhogynem szigorú.
Egy asztrológus előre megmondhatta volna, hogy ebből a
kisbabából egyenes, szókimondó, játékosságában is tökéletességre
törekvő felnőtt lesz, a szavak szerelmese, aki már kilencévesen
helyesírási versenyen fog szerepelni a televízióban (amit meg is
nyer), és majdnem mindig egy ceruza lesz a füle mögött. Az
éjjeliszekrénye rogyadozni fog a felhalmozott elolvasott, félig
olvasott vagy olvasásra váró könyvek súlya alatt, és jó esély volt
arra is, hogy a könyvek közt elrejtve meg fog bújni egy-egy IKEA-
vagy egy Howard Storage World-katalógus, merthogy ennek a még
meg sem született picike lánynak élete végéig a szekrényrendezés
lesz a fő szenvedélye. A memóriája olyan hibátlan lesz, mint a
csillogó, rozsdamentes acélból készült iratszekrény; tökéletesen
központozott szöveges üzeneteiben pedig még véletlenül sem fog
hibát ejteni.
Ugyanez az asztrológus, valószínűleg sajnálkozó fejcsóválás
közepette, azt is egész pontosan megjósolhatta volna, hogy ez a
gyermek, mire felnő, fittyet fog hányni a csillagokra, és, nyers,
őszinte megfogalmazásban, szarba sem fogja venni a
horoszkópokat.
– Justine – dünnyögte inkább csak magának Mandy.
– Mi? – kérdezte Drew.
– Jus-tine – ismételte meg hangsúlyosabban az asszony. – Hogy
tetszik?
– Ki az a Justine? – kérdezte Drew összezavarodva.
Majd meglátod, gondolta Mandy. Majd meglátod.
HALAK

c
Telt-múlt az idő. A holdak szakadatlanul keringtek a bolygóik körül.
A bolygók a legfényesebb égitestek körül rótták szokásos köreiket.
Csak úgy örvénylettek a galaxisok. És, ahogy múltak az évek, egyre
több műhold csatlakozott hozzájuk. Aztán egy napon, egy márciusi
reggelen, mintha csak varázslat történt volna, a huszonhat éves
Justine Carmichael, műanyag kávéspoharakat egyensúlyozva a
kezében, zöld-fehér pöttyös, libbenős ruhában kiperdült a
levelekkel borított kertvárosi utcára. A fényben úszó járda árnyai
között könnyedén suhanó, hófehér papucscipőjén szinte táncra
perdültek a reggeli napsugarak.
Az utca – a Rennie Street – körülbelül kétórányira volt Edenvale-
től, és az elit negyedként ismert Alexandria Parkot szelte keresztül.
Föderációs időszakot idéző kúriák és art deco háztömbök
sorakoztak a negyedben, meg virágboltok és kávéházak. Olyan hely
volt, ahol magas üvegpoharakban felszolgált bécsi kávét
kavargattak hosszú kanalakkal az emberek, és ahol a kutyabarátok
a máltai és a nyugat-felföldi terriereket kultiválták. Justine úti célja
az Alexandria Park Star volt, ahol dolgozott, hivatalosan korrektor
beosztásban, bár a szerkesztő – aki, ellentétben az újságírói
erényeiként emlegetett metsző stílussal és tömörséggel, szeretett
szóvirágokban beszélni – csak úgy emlegette, mint a mi „aranyos,
drága írópalántánk”. Ugyanakkor, ha egy cikkben tesz róla említést,
biztosan a hasonló módon kifejező „mindenes” szót használta volna.
A Stars irodái egy bájos, deszkaborítású házban voltak, amely
kissé távolabb állt az úttól. Amint Justine lendületesen befordult a
nyitott kapun, elhaladt az Alexandria Park egyik
legellentmondásosabb emlékműve, a csillag mellett. A csúfsága
miatt eleve összetéveszthetetlen, traktorkerék nagyságú
mozaiképítmény egy oszlopra erősítve forgott a járda felett,
magasan és fénylőn. Csillagnak kicsit kerekded volt, mondhatni,
kövér, amelynek az öt, nem kifejezetten szimmetrikus csúcsát
durvára tördelt, savsárga csempemozaikok és sárga rózsákkal
díszített, valaha talán teáscsészeként szolgált porcelándarabkák
borították.
Harminc évvel korábban, amikor először felállították a csillagot,
a helyiek nemes egyszerűséggel „sárga veszedelemnek” nevezték el,
és minden követ megmozgattak az önkormányzatnál az eltávolítása
érdekében. Akkoriban az Alexandria Park lakói piszkos kis
szennylapként tekintettek a Starra, az ifjú szerkesztőjét, Jeremy
Byrne-t pedig semmirekellő, hosszú hajú degeneráltnak tartották.
Az volt a határozott véleményük, hogy Winifred Byrne haszontalan,
legidősebb fiának nem kellett volna a néhai anyja elegáns Rennie
Street-i házába egy mocskolódó, csupáncsak halcsomagolásra
alkalmas újság szerkesztőségét beköltöztetnie.
De az Alexandria Park megtanult együtt élni mind az újsággal,
mind a cifra járdaszéli emblémával, és közben a Star is csillogó,
megbecsült magazinná nőtte ki magát aktuális ügyeket, sportot és
művészeteket taglaló rovataival.
Havonta megjelenő számait már nemcsak az Alexandria
Parkban olvasták, hanem a város többi negyedében is, a távoli
kertvárost is beleértve. Bár Justine beosztása jóval a létra
legalacsonyabb foka alatt volt, lett volna néhány feltörekvő
újságírójelölt, aki a kezét-lábát törte volna a pozíciójáért.
Az első munkanapján a lányt maga Jeremy Byrne vezette körbe
az épületben, aki így, megkopaszodva már nem annyira
békeharcosnak tűnt, inkább helyi, joviális előkelőségnek. Annak
rendje s módja szerint odaállította Justine-t a csillagnak csúfolt,
sárga förmedvény alá.
– Azt szeretném, ha annak a félelem és részrehajlás nélküli,
szilárd elveken alapuló újságírói tevékenységnek a szimbólumaként
tekintenél erre a csillagra, amely a mi bátor kis kiadványunkat a
kezdetektől jellemezte – mondta. Justine megpróbálta nem zavarba
ejtőnek, mi több, furának tartani, ahogy a férfi a csillag „inspiráló
sugarairól” beszélt, amelyek, amint azt a kezével is eljátszotta,
dúsan özönlöttek Justine fejére.
A Star remek munkahely volt, pontosan olyan, amilyennek a
szerkesztő leírta. A stáb szorgalmas emberekből állt, akiktől azért a
tréfálkozás sem volt idegen. A karácsonyi partik a bacchusi
lakomákat idézték; a magazinban megjelenő cikkek színvonalát
senki sem kérdőjelezhette meg. Justine szemszögéből nézve éppen
ez volt a baj: a Star annyira jó munkahelynek bizonyult, hogy
egyetlen újságíró sem akart nyugdíjba menni. Az irodában három
fő alkotta az újságírói stábot, hozzájuk jött még egy, aki Canberrából
küldte az írásait, és mindegyik egy évtizede, vagy annál is régebben
volt már a lapnál. A Justine előtti korrektor három évig
reménykedett, hogy egy nap legalább újságírójelölt lehet majd
belőle, de aztán feladta, és elment szerencsét próbálni a PR
világába.
Justine, miközben kipirult arccal hallgatta Jeremy Byrne-t a csúf
csillag alatt, meggyőződéssel hitte, hogy az elődje letöltötte helyette
is a váróidőt, és pillanatok kérdése csupán, hogy jelentős lépést
tegyen a hivatali ranglétrán. Csakhogy azóta már két év is eltelt, és
pozíciófronton gyakorlatilag semmi sem változott. Justine kezdte azt
hinni, hogy az előrelépés számára nem jön el addig a Starnál, míg
valaki az öregek közül jobblétre nem szenderül.
Justine végigsietett a levendulával szegélyezett ösvényen, és
hogy az egyik kezével felvehesse a kövezeten heverő levélhalmot,
átrendezte kicsit a műanyag poharait. Aztán felszaladt a néhány
lépcsőfokon, és a csípőjével betolta a szerkesztőség ajtaját. Még be
sem csukódott mögötte az ajtó, amikor az egyik irodában megszólalt
egy cukorral megszórt hang.
– Justine? Te vagy az?
A hang Barbel Weisshez tartozott. Ő volt a hirdetési igazgató, aki
a Star csoda szép, két részre osztott, alkóvos előcsarnokát annak
idején tágas, egy légterű, rendezett és önmagához hasonlóan
rendkívül feminin recepcióvá alakította át. Amikor Justine belépett
az irodába, Barbel – aki sötét rózsaszín nadrágkosztümöt viselt, és
olyan rafináltan tornyozta fel szőke haját, hogy az leginkább egy
német pékség reklámként kitett süteményére emlékeztetett – nem
állt fel az íróasztala mögül, csak meglengetett egy brosúrát.
– Drágám, vidd ezt le a művészeti osztályra, rendben? Mondd
meg nekik, hogy ugyanezt a betűtípust és méretet akarom a
Brassington-reklámba. Be is karikáztam. Tessék.
– Rendben – felelte Justine, és az íróasztal széléhez manőverezte
magát, hogy Barbel hozzáadhassa a kezében tornyosuló holmikhoz
a kis füzetet.
– Ó! – folytatta Barbel, és mintha csak akkor vette volna észre
Justine kávéspohár-arzenálját, egy hangyányit összevonta a
szemöldökét. – Látom, hogy a Rafaellóból jössz. Ugye nem bánnád,
ha vissza kellene menned? Húsz perc múlva jön hozzám egy ügyfél,
akit macaronnal szeretnék megkínálni. Mondjuk… málnással. Köszi,
Justine. Igazi angyal vagy.
Az előcsarnok másik feléből nyíló iroda volt a főszerkesztőé, de
ez cseppet sem hasonlított Barbel birodalmához. Inkább egy
raktárhelyiségre emlékeztetett, ahol térdig érő halmokban álltak a
külföldi újságok, a könyvespolcok szinte beszakadtak a jogi írások, a
politikus-életrajzok, a Wisden Almanack kötetei és a bűnös
valóságról szóló könyvek súlya alatt. Jeremy, olyan ingben, ami sok
vonatkozásban alkalmas volt ugyan egy üzleti megbeszéléshez,
mégis volt benne valami, ami határozottan kaftánra emlékeztetett,
éppen telefonált. Amikor Justine bevitte neki a szójatejes teáját,
nyitott tenyerét megemelve odaintett, hogy menjen vissza öt perc
múlva. Justine lelkesen elmosolyodott, majd bólintott.
A folyosóról nyíló következő szobát a stáb írói foglalták el.
Justine lépései hallatán Roma Sharples elfordult a számítógépétől,
és villódzóan kék keretes szemüvege mögül a lányra pillantott.
Híressé elsősorban morcos, uralkodó természete tette, egyébként
meg a hetvenen is túl kellett már lennie, ennek ellenére a jelét sem
mutatta annak, hogy nyugdíjba szeretne menni.
– Köszönöm – mondta Roma, és kegyes mozdulattal átvette
Justine-tól a hosszú feketekávéját. Aztán lehámozott egy
felragasztott jegyzetlapot az íróasztalán levő tömbről, és Justine felé
nyújtotta. – Add át ezt a címet Radoslawnak, és mondd meg neki,
hogy pontosan 11-kor kell ott lennünk. És Justine? Légy szíves, hozd
át az autót a főbejárat elé, rendben?
Justine letett egy háromnegyednyi tejjel készített lattét a Roma
melletti üres íróasztalra. Ez Jenna Rae helye volt, akit valószínűleg
elszólított valahová egy feladat, és akinek a nyugdíjba vonulásában
– mivel még csak a harmincas évei vége felé járt – Justine még csak
nem is reménykedhetett.
A Star sportszakértője az ötvenes éveit taposó Martin Oliver volt,
és személyes szokásait tekintve valószínűleg ő szolgáltatta Justine
számára a legjobb kilátásokat. Amikor Justine átadta neki a
túlcukrozott, duplaerős kapucsínót, éppen telefonált, és csak úgy
bűzlött az alkoholtól meg a nikotintól. Mivel nem akarta letenni a
telefont, megkocogtatta Justine könyökét, és felfirkantotta az
íróasztalán levő jegyzettömbre: A fénymásolóban elakadt a papír.
Majd némi gondolkodás után még hozzátette: A számítógép megint
nem nyomtat PDF-et. Hívd ide Anwent.
– Ha engem kérdezel, a játékosmegfigyelők idióták. Azt sem
tudják, mi a különbség a hazamenés meg a hazafutás között –
mondta a telefonba, miközben aláhúzta a megint szót a
jegyzetlapon, olyan erősen, hogy átlyukadt a papír. Justine kivette a
kezéből a tollat, és egy nevető smiley-t rajzolt az üzenet alá.
A folyosón továbbhaladva volt egy egészen keskeny iroda, ami
valamikor talán kamra lehetett. Ebben székelt a külsősök munkáiért
és az olvasói levelekért felelős Natsue Kobayashi. Natsue-nak
ragyogó ízlése volt a ruhák terén, és kortalan arca alapján nehezen
hitette el bárkivel, hogy már háromszoros nagymama. Mindennap
tartott egy pontosan negyvenöt perces ebédszünetet, amikor is a
Svédországban élő unokáinak kötött – kizárólag merino- és
alpakagyapjúból, oposszum-, illetve teveszőr – pulóvert, sapkát és
egyéb ruhadarabokat. Mindemellett veleszületett képessége volt
arra, hogy egyszerre több mindent csináljon.
Anélkül, hogy abbahagyta volna a számítógépe melletti
papírtartóra erősített levél átírását, így szólt:
– Jó reggelt, Justine. Ó, micsoda ruha! Csinibini! Kawaii!
A ruha egy igazi vintage darabnak számított – Justine
nagyanyjáé volt valamikor.
– Egy presszókávé tejhabbal – közölte Justine.
Natsue, még mindig gépelve, azt felelte:
 – Áldjon meg az Isten. És látom, a postát is behoztad. Ha
szétválogattad, kérlek, rögtön hozd át a nekem szóló
küldeményeket.
– Természetesen – felelte Justine.
A rajztermet üresen találta, aminek csak örülni tudott, mert így
senki sem gyarapíthatta teendői listáját, ezért sietve lefirkantott egy
üzenetet a tervezőknek, mellékelve Barbel brosúráját, és gyorsan
menekülőre fogta. A folyosó másik oldaláról nyílt az IT-részleg, ahol
a Star ügyeletes guruja, Anwen Corbett ránézésre éppen az igazak
álmát aludta.
Anwen szó szerint éjjeli bagoly volt, gyakran az éjszaka közepén
is képes volt bemenni a szerkesztőségbe, hogy akkor matathassa a
gépeket, amikor senki sem használta őket. A feje, amely egy vastag
számítógépes kézikönyvön pihent, most ki sem látszott a rasztahaj
meg az íróasztalán kusza összevisszaságban heverő kábelek,
kapcsolótáblák és Star Wars-figurák alól.
– Anwen! – szólt rá Justine. – An!
Anwen felkapta a fejét, de a szeme továbbra is csukva maradt.
– Ja, ja. Minden oké. Itt vagyok.
– Martin számítógépe megint nem nyomtatja a PDF-eket. Arra
kér, hogy nézd meg, mi lehet a baj.
Anwen feje visszahuppant a kemény, párnává avanzsált
kézikönyvre, és felnyögött.
– Üzenem neki, hogy SZAFT. Oldja meg.
A SZAFT Anwen kedvenc betűszava volt: a Személyes
Alkalmatlanságból Fakadó Tünetcsoport rövidítése.
– Van kávém – mesterkedett Justine.
– Hol? – kérdezte mohón Anwen, és résnyire kinyílt a puffadt
szemhéja.
 – Az íróasztalomon, egy hosszú macchiato. Miután végeztél
Martinnál, bejöhetsz érte.
– Ez kegyetlen praktika.
Justine elvigyorodott. – De talán működik.
A következő állomás a folyosón a fotósrészleg volt. Justine,
amikor odaért, nekitámaszkodott az ajtókeretnek.
– Jó reggelt, Radoslaw – mondta. – Roma azt üzeni, hogy szüksége
van rád egy melóra tizenegy órakor. Itt a cím.
A Star fotóriportere úgy ugrott fel az óriás monitorja mögül,
mint egy felajzott kakas a viadalon. Az egyik kezében egy doboz Red
Bullt tartott, és rövid ujjú, kockás ingét felgombolta egészen az
ápolt, hollófekete szakálláig. Justine a papírkosárra pillantott, ahol
már két szétlapított ezüst-kék doboz hevert.
Roma elsősorban Radoslaw vezetési stílusa miatt kérte Justine-t
arra, hogy ő vigye át a főbejárat elé a céges autót. Az, hogy a Camry
mindkét oldala csupa karcolás volt, és hogy a felhajtó kerítését több
helyen is fehér festékfoltok díszítették, csakis a derék fotósnak volt
köszönhető. Ennek ellenére Radoslaw sosem engedett abból, hogy ő
legyen a sofőr a küldetéseken. Még Roma sem tudta jobb belátásra
bírni.
– Megmondhatod Romának, hogy elmehet a francba – felelte
Radoslaw, és még csak nem is próbált halkan beszélni. – Ma délelőtt
Martinnal van dolgom a versenypályán. Nem tudnak két kibaszott
szót váltani egymással? A jó édes anyjukat! Ugyanabban a rohadt
szobában dolgoznak. A picsába.
És mivel Radoslaw általában ilyen stílusban beszélt, nagy
szerencséje volt, hogy egyetlen rossz képet sem készített egész
életében.
Végül Justine eljutott a saját íróasztalához, amely az öreg ház
végében, egy apró toldásban volt található. A fala vakolatlan volt,
bár egy csomós festékréteget valamikor felvitt rá valaki. Az egyik
oldalon egy kerékpár állt, amelyet Marton Oliver használt utoljára
jó hét hónappal korábban, és valószínűleg ez volt az utolsó alkalom
is egyben, amikor ebédidőben némi testmozgást is végzett, nem
csak betért a közeli Strumpet and Pickle-be. A bicikli kerekei közül
egy foltos fehér orrocska kandikált ki, és egy párás, sötétbarna
szempár – egy leopárdmintás pórázt vonszoló, pici és bozontos
máltai terrier döntött úgy, hogy itt húzza meg magát.
– Falafel – mondta neki Justine. – Mit csinálsz te itt?
A kutya megcsóválta a farkát; az igazi válasz Justine asztalán
hevert egy jegyzetlapon, amelyet a Star igazgatója, Gwen firkantott
oda a maga túlontúl is magabiztos kézírásával: Nem tudnád elvinni
F-et a kutyakozmetikába? Tízre van időpontunk. A kozmetikus
dührohamot kap, ha megint elkésik. Köszi! G.
Falafel odakocogott Justine lábához, és türelmetlenül
elvakkantotta magát.
– Ne kezdd már te is! – szólt rá Justine.
Pár percig csak állt, és vett néhány nagy levegőt. Tiltakozhatnál,
mondta magának, de minek? Amikor mindenki egyszerre akar
mindent, akkor csak egyet tehetsz: felállítasz egy fontossági
sorrendet. Ehhez Jeremyt hozta fel példának. Ha Jeremy magához
rendeli öt percen belül, akkor, ugyebár, oda kell először mennie,
mert ő a főnök, ugyanakkor mindenki tudta róla, hogy pocsék
időérzéke van. Az ő világában az öt perc bármit jelenthetett; tíz
percet ugyanúgy, mint hat teljes órát. Ezért úgy döntött, hogy
először a postát fogja szortírozni, hogy mielőbb visszavihesse
Natsue-nak a leveleket. Ezután visszaszalad a Rafaellóba Barbel
süteményéért, ahonnan tesz egy kis kitérőt a kutyakozmetikába,
hogy időben leadhassa Falafelt. A papírdugulást a fénymásolóban
ráér ezután is megoldani, aztán kitolat a Camryval a főbejárat elé,
és csak ezt követően robbantja ki a veszekedést Martin és Roma
között azzal, hogy némi módosítással, a lényegre koncentrálva
átadja nekik Radoslaw üzenetét. Majd miután mindezzel…
– Jus-tine!
Ó, a francba!
Jeremy volt az. A hangja vidáman hömpölygött végig a folyosón.
– Légy jó! – mondta Justine Falafelnek. – Hallod? Viselkedj!
Jeremy irodája előtt Justine lelassította a lépteit, és lesimította a
ruháját. Legyél professzionális, hozzáértő és rendíthetetlen, biztatta
magát, aztán belépett.
– Drágaságom! – mondta mosolyogva a férfi. Az orrán szinte
táncra perdültek a szétpattant hajszálerek. – Foglalj helyet, kérlek.
Jeremy a paternalizmus bajnokaként kötelességének,
szerkesztőként és önjelölt mentorként a feladatának érezte, hogy
időnként beiktasson Justine munkarendjébe egy kis tereferét.
Ilyenkor szívesen hozott fel háborús történeteket saját veszélyes és
dicső múltjából, és még szívesebben tartott szónoklatokat a
munkaerkölcsről, a munkahelyi normák betartásáról, a
munkajogról és a westminsteri rendszer finoman működő
gépezetéről.
– Drágaságom! – mondta újra, és, jelezve, hogy megvan az
aznapra véletlenszerűen kiválasztott téma, előrehajolt. – Mit tudsz a
hatalmi ágak szétválasztásáról?
– Nos… – kezdte Justine, ami hiba volt. Jeremyvel szemben
mérhetetlen ostobaság volt időnyerő szóval kezdeni a mondatot.
– Magát a fogalmat – vágott közbe Jeremy – a francia
felvilágosodásnak köszönhetjük, és az a lényege, hogy a
kormányzás három hatalmi ága, a közigazgatás, a törvényhozás és
az igazságszolgáltatás…
Így Justine csak ült, és hallgatta a végeláthatatlannak bizonyuló
monológot. A kezét összekulcsolta az ölében, és próbált úgy tenni,
mintha odafigyelne minden egyes szóra, és tanulna belőlük. Mintha
nem a macaronokon, a szűk kocsifelhajtón és Martin nyomtatási
problémáján járna az esze, vagy azon, hogy nem falta-e fel Falafel
az otthonról hozott ebédjét, amelyet dőre módon ott hagyott a
nyitott táskájában, az íróasztala mellett.
Egyszer csak megszólalt a telefon az íróasztal sarkán. Jeremy
felkapta. – Harvey! – kiáltotta. – Tartsd egy pillanatig, tesó! – Aztán a
mikrofonra tette a tenyerét, és bánatos mosollyal Justine-hoz
fordult: – Majd folytatjuk.
Az elbocsátott lány kilépett a folyosóra. A zajok alapján
egyértelművé vált, hogy Radoslaw nem várta ki, hogy az üzenete
eljusson Romához.
De Martin hangja sem váratott sokáig magára. – Jus-tine! Ki kell
nyomtatnom valamit! Még ebben az évben, ha lehet!
Justine az órájára pillantott. Falafel már elkésett a kozmetikából.
Barbel kihajolt az irodájából. Gyönyörűen formált szemöldökét V
alakba rántotta az aggodalom. – Hol vannak a macaronjaim? –
kérdezte, amire Justine válasza egy halovány mosoly volt csupán.
Nem lehetett volna azt mondani, hogy jól indult a nap.

Fél hét volt, mire Justine befejezte aznap a munkát. A haja kinyúlt
hullámokban omlott a vállára, szürkének érezte a bőrét, és – hála az
eldugult nyomtatónak – apró tintafoltok csúfították el féloldalt a
ruháját. Éhes is volt, mert bár Falafel nem ette meg ugyan a csirkés
tekercsét, addig játszadozott vele, míg ehetetlenné nem varázsolta,
és nem volt idő arra, hogy Justine új ebédet szerezzen magának.
Miközben elhaladt a csúf mozaikcsillag mellett, bánatos pillantást
vetett az ágaira.
– Inspiráló sugarak, egy frászt! – mormogta, majd kilépett a
Rennie Streetre.
Három háztömb után befordult a Dufrene Streetre, ahol a
munka utáni piások éppen akkor özönlöttek ki a Strumpet and
Pickle-ből. Gyorsan átment a másik oldalra, de mielőtt áthaladt
volna az Alexandria Park keleti kapuján, megtorpant, megfordult,
és vetett egy pillantást a piactér két oldalán sorakozó,
agyondicsőített áruházak sorára.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi késztette erre éppen
abban a pillanatban. Talán a nap helyezkedett úgy a Halak
árnyékában, vagy a Hold és a Vénusz szerelmes együttállása okozta
a Vízöntő égisze alatt. Esetleg a Jupiter küldött valamilyen jelzést
onnan, ahol a Szűz körül táncolt. Vagy egyszerűen Justine
tudatalattija döntött úgy, hogy elhalaszthatja még egy kicsit a
pillanatot, amikor be kell lépnie az üres lakása ajtaján, ahol a BBC-n
sugárzott új Emma-feldolgozás következő epizódján kívül senki és
semmi nem várta. Átfutott az agyán, hogy esetleg felhívja a legjobb
barátnőjét, Tarát, de valószínűbbnek tűnt, hogy ken magának egy
vegemite-os pirítóst, és odakucorodik a tévé elé, a kanapéra.
Justine feszülten állt a járda peremén, mintha nagyon
fontolgatna valamit. Vajon megfelelő a pillanat? A piac nem zár be
hét előtt. Az órájára nézett. Ó, igen. A pillanat nagyon is megfelelt.
Vetett egy pillantást a karjára akasztott fonott szatyorba, és
örömmel fedezte fel az egyik speciális zsebben a fekete tűfilcet. A
feje búbjáról a szemére tolta a napszemüvegét, és elindult.
Justine csak ritkán ment el az Alexandria Park piacterére azért,
hogy ételt vásároljon. Az esetek többségében ugyanúgy bolyongott a
fedett térben, ahogy egy művészeti galériában bolyong az ember.
Szívesen elálldogált a virágárusnál, a Mason vázákban pompázó
egzotikus virágok között, vagy a halárus csillogó testű tengeri
herkentyűkkel borított standjánál.
Most azonban elhaladt a máskor megcsodált virágbolt előtt,
majd a hentes és a pék mellett is, és meg sem állt, míg a zöldség-
gyümölcsös standhoz nem ért. Ott odaaraszolt egy görögdinnyékkel
megrakott rekeszhez, feltolta a napszemüvegét, és a tekintete
megállapodott az avokádón. És ekkor megpillantotta. A bosszantó
kiírás egy műanyag indán lógott a gyümölcsök felett.

AVOKÁLDÓ

Hát ez az ember semmiből sem tanul? Hozzáértő

gyümölcsárusnak tűnt. Vagy még többnek annál. Úgy tudta felrakni
a gránátalmát, hogy a kupac beillett volna egy egzotikus birodalom
királyi koronájának is. Az almái tökéletesek voltak, és a
szőlőfürtöket egész nap olyan párásan tartotta, mintha épp akkor
szakajtották volna őket a tőkéről. Felfoghatatlan volt, hogy egy
ekkora tehetség makacsul ragaszkodjon egy rosszul leírt szóhoz.
Mégis mindig rosszul írta ki az „AVOKÁDÓ”-t. Justine hétről hétre,
minden lehetséges alkalmat megragadva kijavította a hibát, amire
az árus azzal válaszolt, hogy egyszerűen elhajította a javítást
tartalmazó táblát, és kitett helyette egy újabb AVOKÁLDÓ feliratot. És
Justine ezt roppant dühítőnek találta. Ugyanakkor eldöntötte, hogy
nem adja fel.
Kivárta, hogy valaki elterelje a pult mögött álló árus figyelmét,
majd a legalkalmasabb pillanatban előkapta a filctollát, és gyorsan
kihúzta a szóból a bántó „L” betűt. AVOKÁDÓ. Igen! Így már más!
Elégedetten, hogy visszaállította a szó helyes alakját, elfordult, és
nekilódult, hogy mielőbb eltűnjön a piac Dufrene Street-i kijáratán.
De alig tett meg néhány lépést, amikor beleütközött egy gigantikus
halba.
Nehéz lett volna meghatározni a hal fajtáját. Ezüstszürke volt,
rózsaszín selyemszalaggal szegélyezett szájjal. A szeme hatalmas
volt, sárga és dülledt, mint egy félbevágott pingponglabda két fele. A
fejénél kiinduló, nagyon merev hátuszony tüskés hullámokban
futott végig a gerince mentén. A melluszonyát nagy ezüst kesztyű
helyettesítette. – Szabad ilyesmit csinálni? – kérdezte megrovó
hangon.
Justine már majdnem vitába szállt vele, de ekkor felismerte az
ezüstös hal ovális keretbe foglalt arcát.
– Nick Jordan, te vagy az? – kérdezte hitetlenkedő hangon.
– A mindenségit! Justine?
– Szia!
– Szia!
– Ó, istenem, te semmit sem változtál! – folytatta Justine
döbbenten, mégis mosolyogva.
Nick kétkedő arccal végignézett a testét borító halruhán.
– Hát, köszönöm… azt hiszem.
– Mikor is találkoztunk utoljára?
– Már nem is tudom – felelte Nick a fejét ingatva, amibe az egész
ezüstlamé halruha beleremegett.
– Tizenegy, tizenkét éve? – találgatott tovább Justine.
– Á! Nem lehetett annyira régen.
Pedig annyira régen volt. Tizenkét éve, egy hónapja és három
hete. És Justine ezt egészen pontosan tudta.

Valahol egy cipősdobozban, vagy talán egy albumban, volt néhány

fotó az alig egyhetes Justine Carmichaelről. Mint egy nyúzott nyuszi,
picin és rózsaszínűen feküdt egy szőnyegen az akkor tíz hónapos
Nicholas Jordan mellett, aki hozzá képest úgy festett, mint egy
micimackós rugdalódzóba bújtatott szumóbajnok.
Totyogós babákként mindent megosztottak egymással a családi
bölcsőde homokozójában, a macikás kekszüket ugyanúgy, mint a
kisebb testvéreik születését követő detronizálásuk traumatikus
élményét. Justine ezen a fronton jobban járt, mint Nick. Őt, második
próbálkozásuk gyümölcseként, egy öcsikével, Austinnal
ajándékozták meg a szülei, és úgy döntöttek, hogy nem kérnek
többet a gyermekáldásból. Ám miután Nick kisöccse, Jimmy
megszületett, Jo és Mark, kislányban reménykedve, harmadszor is
nekiveselkedett. Ennek az eredménye lett Piper.
Mire Justine és Nick felvételt nyert az Eden Valley Óvodába, Nick
éppen a majomkorszakát élte, és semmi mást nem volt hajlandó
felvenni még nyáron sem, csak hosszú ujjú majomkezeslábast.
Justine délelőttönként hűségesen ott kuporgott mellette a
szőnyegen, míg Nick, mesehallgatás közben, a kosztümje csíkos
farkát csócsálta, ebéd után pedig mindig segített neki kiporolni a
majomruha szőréből a játszótéren belepotyogott szöszmöszöket.
Az iskola alsó tagozatában Nick szeretett focizni az óraközi
szünetekben, Justine ugyanekkor vagy fára mászott, vagy
bekapcsolódott a lányok szerepjátékába, amely általában abból állt,
hogy az egyik lány kisbabát játszva lefeküdt a földre, és ordított,
ahogy a torkán kifért. Iskolán kívül azonban továbbra is együtt
játszottak hosszú órákon át, miközben az anyukáik néhány csésze
tea vagy pár pohár bor mellett elcsevegtek életük ügyes-bajos
dolgairól. Mindkét gyerek tudta, hogy Jo és Mandy időről időre
felhangzó „Öt perc múlva indulunk” figyelmeztetését nyugodtan
figyelmen kívül hagyhatják. Justine azt is tudta, hol kell keresni
Jordanék kamrájában a csokis kekszet, míg Nicknek saját fogkeféje
volt Carmichaelék fürdőszobájában.
Volt egy videokazetta kettőjükről. Hétéves korukban készült a
felvétel: Nick egy öreg akusztikus gitár műanyag húrjait szaggatta
teljes erőbedobással, míg Justine, szív alakú napszemüvegben, egy
Kis hableány karaokeszett mikrofonjába énekelt. A „Big Yellow
Taxi”-t adták elő, nem is rosszul, majd a „Yellow Submarine”-t
szintén egész elfogadhatóan, végül egy Racey-szám, a „Some Girl”
elképesztően pocsék verziója következett. Egy bizonyos ponton
Justine és Nick azt vette észre, hogy a közönség, amely kizárólag a
szüleikből állt, kétrét görnyedve röhög. Rajtuk. Justine-nak még jó
pár évre volt szüksége, hogy megértse, mi az, amit a dal szerint
egyes lányok csináltak, mások pedig nem. A nappaliban előadott
koncert estéjén a részletek pontos ismerete nélkül csak azt
érzékelte, hogy kinevetik.
Nickre azonban ösztönző hatással volt az esemény. Nem sokkal a
koncert estéjét követően benevezett az Eden Valley-i Dalversenyre,
ahol szembesülnie kellett azzal a mámorító ténnyel, mely szerint a
művészet berkeiben is kialakulhat olyan vérre menő versengés,
mint a fociban. Természetesen ő gyűjtötte be a trófeát.
Nick teljes három napig nem beszélt Justine-nal azt követően,
hogy a lány fölényesen túltett rajta azon a híres-neves televíziós
helyesírási versenyen, amelyet minden erőlködés nélkül sikerült
megnyernie. A negyedik napon azonban nem tudta megállni, hogy a
durcásságát félretéve be ne húzzon egyet Jusper Bellamynek, amiért
strébernek nevezte Justine-t. És ezzel, minden további erőlködés
nélkül, helyre is állt a két barát között a korábbi kapcsolat.
De amikor Justine tízéves volt, és Nick egyre közelebb ért ahhoz,
hogy a tizenegyet betöltse, minden megváltozott. Mark Jordan az
ország távoli végében kapott állást, így Jordanék mindent eladtak,
és elköltöztek. És bár mindenki fogadkozott, hogy tartani fogják a
kapcsolatot, a késő esti telefonok Mandy és Jo között ritkulni
kezdtek, végül már csak a kötelező karácsonyi lap maradt a
tengerparton grasszáló, fürdőgatyás Mikulással.
A kapcsolat mégsem szakadt meg teljesen a két család között. Ott
volt például az a januári hosszú hétvége abban az évben,
amelyikben Nick és Justine egyaránt betöltötte a tizenötöt. A két
család úgy döntött, hogy együtt fogják megünnepelni az Ausztrália-
napot, így Carmichaelék nyugat felé indultak, Jordanék meg keletre,
majd félúton találkoztak egy dél-ausztráliai tengerparti üdülőpark
tikkasztó hőségében. És bár Justine az egész autóutat azzal töltötte,
hogy újra és újra lejátszotta magában a rég nem látott barátjával
való találkozás filmbe illő pillanatait, amikor erre tényleg sor került,
összehúzta magát, mint véreb társaságában a cica.
Nick, és ezt Justine rögtön észrevette, már nem az a kicsit
bolondos gyerek volt, aki az emlékezetében élt, hanem, látványos
átalakulás eredményeként, jóképű fiatal férfivá változott. Pontosan
azt a típust testesítette meg, akit – és Justine ezt tapasztalatból tudta
– a legjobb volt elkerülni. Legalábbis akkor, ha az ember lánya nem
akarta kitenni magát az elutasítással járó, elviselhetetlen
megaláztatásnak. Így egész szombaton, sőt a vasárnap nagy
részében is, morcosan járt-kelt, mintha nem érdekelte volna semmi
más, csak a Sony walkmanjéből bömbölő So Fresh-összeállítás, amit
karácsonyra kapott. Ráadásul mindenkit sikerült felbőszítenie,
amikor bezárta a fürdőszobaajtót, és miért? Hogy senki se
zavarhassa, miközben fülbevalókat próbálgatott, és felkente a
szemére a szürke tucatnyi árnyalatát. Nick hasonlóképpen esetlenül
viselkedett: vagy hosszú futásra ment a tengerparton, vagy a
medence mellett lézengett.
Aztán vasárnap este a szüleik, visszaélve a hatalmukkal,
elrángatták a két durcás, sértődött fiatalt egy vidámparkba a
tengerparton. Talán az amerikai vimpi és a vattacukor nosztalgikus
illata volt az, amitől mindketten visszavedlettek azokká a
gyerekekké, akik valójában voltak, vagy a dodzsempályán
elkerülhetetlen ütközések rángatták ki őket a magukra erőltetett
fennhéjázó távolságtartásból, nem lehetett tudni. De bármelyik volt
is a felelős, az éjszaka közepén kettesben találták magukat a parton,
és még a parti homok is a diszkózene ritmusára rengett a talpuk
alatt.
Másnap reggel Justine még ágyban volt, amikor Jordanék
csapatostul átjöttek hozzájuk elköszönni. A vékony gipszkarton
falon keresztül mindent hallott: az öccse, Aussi és Jimmy
kergetőzését, Piper bömbölését, amiért kihagyták a játékból, Mandy
és Jo skálázást idéző hangját, amihez Drew és Mark adta a
basszuskíséretet.
Egyszer csak hallotta, hogy azt mondja az anyja: – Biztos vagyok
benne, hogy hamarosan felébred, Nick, drágaságom. Tudom, hogy
el akar köszönni.
De amikor Mandy bement a hálószobába, és felnyúlt a felső
ágyba, hogy megrázza a lánya vállát, Justine válaszul még jobban
magára húzta a takarót. Túl nagy zavarban volt ahhoz, hogy
kibújjon alóla. Mert biztosra vette, hogy mindenki, a saját és Nick
szüleit is beleértve, észrevenné, hogy mennyire feldagadt a szája a
sok csókolózástól, és hogy mennyire felmarta az arcbőrét a Nick
állát borító borosta. És amit még ennél is rosszabbnak tartott:
mindenki számára nyilvánvalóvá vált volna az, amit legbelül érzett.
Ez a valami új volt, és aggasztó, jó, de ijesztő is egyben, mámorító, és
nagyon, de nagyon különös. Mintha valami felrobbant volna benne,
mint egy ezerszínű pattogatott kukorica, és közel sem volt biztos
abban, hogy képes lesz magában tartani az elszabadult foszlányait.

Talán nem is emlékszik, mondta Justine-nak az agya. Aztán újra és

újra megismételte ugyanezt, ha Justine esetleg nem hallotta volna
meg.
Agy: Talán nem is emlékszik.
Justine: Befognád?
Agy: Miért emlékezne? Te teleírtad a naplódat, ő meg, mire
hazaért, már valószínűleg el is felejtette.
De míg Justine néma dialógust folytatott az agyával, képes volt
fenntartani egy másik, egészen udvarias párbeszédet is.
– Hogy van az anyukád? – kérdezte.
– Mint mindig – felelte Nick. – Mintha nem fogna rajta az idő.
 – El tudom képzelni, hogy így is van. – Justine előtt felrémlett a
szép Jo a széles, hófehér mosolyával és hosszú, barna hajával,
amelynek mindig karamellillata volt. Fel szokta ültetni Justine-t a
konyhájában lévő padra, és néhány Monte Carlo sütivel mindig
sikerült elérnie, hogy az izgága kislány nyugodtan üljön, míg
kiigazította a frufruját. Vagy „loboncát”, ahogy Jo Justine
kezelhetetlen, mindig kócos, szélfútta tincseit nevezte. Jo arra is rá
tudta beszélni Mandyt, hogy az akkor hétéves Justine megnézhesse
a Csillagok háborúját, annak ellenére, hogy azt csak tizenkét éven
felülieknek ajánlották. És Jo volt az is, aki megvédte Justine-t,
amikor az bajba került, mert banyának nevezte a harmadikos
tanítónőjét. Justine maga hallotta, amikor Jo azt mondta Mandynek:
– Nem légy már vele ennyire szigorú. Inkább dicsérd meg, hogy
akkurátusan fogalmazott.
– És Jimmy? – kérdezte Justine.
– Ha hiszed, ha nem, profi sztepptáncos lett. A várakozással
ellentétben nem ő, hanem Piper lépett apa nyomdokaiba.
– Ne mondd!
– De. A női divízióban focizik, a Carlton csapatában. Kész
izomkolosszus. Már nem is mutatkozom vele szívesen. És a te
szüleid? Mi van velük? – kérdezte Nick.
– Ott vannak, ahol mindig is éltek. Edenvale-ben.
– Csak azt ne mondd, hogy még mindig a mamád az időjós a
helyi tévénél.
– Nem az. Egy ideje a helyi önkormányzatnál dolgozik általános
igazgatóként. Ne tudd meg, mennyire szeret főnök lenni. Apa
viszont már nyugdíjba ment. Vett magának egy Cessna Skycatchert,
azzal röpköd, de többnyire csak a földjeit ellenőrzi. Nehéz
elszakadni a régi szokásoktól.
 – És te? Itt laksz valahol?
– Aha. Egészen közel, a park túloldalán. A nagyi a papára hagyta
a régi városi vackát, ott húzom meg magam. És te?
– Én hol itt lakom, hol ott, mondhatni, ingázom a címek között, és
most éppen ez az otthonom. Nem rossz…
Justine kritikus pillantással mérte végig Nick ezüstlamé
halruháját.
– És miért ebben a göncben mászkálsz? Csak nem… halat
reklámozol?
– Inkább osztrigát – felelte a halas standja felé pillantva Nick. –
Csak pár napig csinálom, egy promóció részeként. Itt sétálgatok fel-
alá, és közben mindenféle marhaságot kérdezek a járókelőktől.
Olyasmit, hogy Helló, haver, csókoltál már hableányt? Ha nem, itt a
lehetőség, gyere velem.
Justine arca megrándult.
– Hallottam, hogy drámatagozatra jártál.
Nick arról kezdett beszélni, hogy milyen nehéz megélni
színészként, ezért kénytelen mindenféle melót elvállalni, hogy
nevetségesen kevés keresetét, ha van egyáltalán, kiegészítse
valamivel. Volt már barista, pincér, reklámkihordó fiú, szünidei
táborokban drámaoktató, építkezésen segédmunkás.
– Az sokkal nehezebb munka, mint halat játszani – tette hozzá –,
de nem olyan megalázó. És te? Mit csinálsz? Mint városi megbízott,
a zöldséges és gyümölcsös standokon ellenőrzöd a kiírások
helyességét? Ez ám a karrier. Főleg egy olyan lány számára, aki
gyerekkorában tévés vetélkedőt nyert helyesírásból.
Szóval még mindig böki a csőrét az a verseny, állapította meg
magában Justine.
– Az Alexandria Park Starnál dolgozom.
 – A Starnak írsz? Az a kedvenc lapom. Lehet, hogy már olvastam
is tőled valamit?
– Nos, nem igazán… – kezdte zavartan Justine. – Még csak…
Ahhoz, hogy a valósnál kicsit jobb színben tüntesse fel a
munkáját, meg kellett volna találnia a megfelelő szavakat, de Nick
közbevágott.
– Figyelj, nem túl kellemes halruhában beszélgetni. Tíz perc
múlva végzek. Esetleg, ha nincs más dolgod… vehetnénk egy kis fish
and chipset, és leülhetnénk a parkban, megenni. És közben
elmesélnénk egymásnak, hogy kivel mi történt az utolsó
találkozásunk óta. Persze nem kényszer… csak ha nem kell már
sehová menned.
Justine éhes volt, és a fish and chips nagyon is megfelelt volna a
korgó gyomrának. Ennek ellenére nem válaszolt rögtön. Inkább,
mintha erősen fontolóra kellene vennie a dolgot, félrebillentette a
fejét.
– Ha nem megfelelő az időpont, vagy várnak valahol…
Justine elmosolyodott.
– Nem várnak sehol.

A csípős esti szél hűvös léghullámokat keltve söpört végig az

Alexandria Parkon, amikor Justine és Nick áthaladt a kovácsoltvas
keleti kapu pillérei között. Nick egy viharvert biciklit tolt az egyik
kezével, és bár a halancúgot már levetette, továbbra is egy
tengereket idéző darab tapadt a testéhez, egy Hová tűntek a vad
dolgok? feliratú, kék színű póló.
 A park ösvényeit a munka után kocogni járók népesítették be,
míg a fűben kis termetű kutyák kergetőztek, drága nyakörvvel a
nyakuk körül. Nick kiválasztott egy kellemesnek tűnő helyet az
egyik lankán, ahonnan a várost láthatták, ha leültek a lemenő nap
fényében rézszínűnek tűnő fűbe. Egy díszkáposztákkal teleültetett
virágtartó vályúnak támasztotta a biciklijét, és elnyúlt, majd
félkönyékre támaszkodva minden ceremónia nélkül feltépte az
ennivalójukat tartalmazó fehér zsírpapírt, és kimarkolt belőle egy jó
adag, gőzölgő krumplit.
– Bocs, tudom, hogy nem kellene ilyen mohónak lennem, de évek
óta nem ettem fish and chipset – mondta tele szájjal.
Justine ugyancsak leereszkedett a fűbe, Nickkel szemben, és
óvatosan beleharapott egy krumpliszelet végébe. Farkaséhes volt, és
a krumplit nem is süthették volna tökéletesebbre – kívül ropogós
volt, aranyló színű, belül omlós és fehér.
Nick már a második marok krumplinál járt, amikor újra
megszólalt:
– Szóval, a Starnál vagy. Milyen ott dolgozni? Mi volt az utolsó
nagy sztori, amiről írtál?
Justine felsóhajtott.
– Még sem nagy, sem pici sztorim nem volt. Egyelőre csak
aktatologató vagyok.
– Az nem valami olyasmi, hogy…
– De, pontosan. Hivatalosan velem csináltatnak minden szart.
Azt reméltem, hogy kapok majd valami rendes munkát, de…
– Ha már szóba került a Star, nem kellett volna már kijönnie az
új számnak?
– Holnaptól lesz kapható – mondta Justine a reklámokra jellemző
hanghordozással. – Bár alkalmanként korábban is hozzá lehet jutni.
 A táskájára mutatott, amelynek az egyik sarkából kikandikált
egy frissen nyomtatott, hengerré csavart magazin. Nick szeme
kitágult a gyerekes izgatottságtól.
– Belepillanthatok? – kérdezte.
– Parancsolj.
Nick szórakozottan beletörölte zsíros ujjait a pólójába, csak
ezután vette a kezébe a magazint. Hátulról kezdte el lapozni, hogy
mielőbb elérkezzen a horoszkópokhoz. Justine mosolyogva idézte
fel magában azt a rajongást, amellyel Nick gyerekkorában a
horoszkópokhoz viszonyult. Akkor még azt hitte, ugyanúgy ki fog
nőni belőle, mint a majomruhájából.
Különös, gondolta Justine. Egyrészt teljesen fesztelen tudott lenni
Nick társaságában, mintha egy percre sem váltak volna el
egymástól az évek során. Másrészt azonban egy idegen férfi volt.
Egy kicsit talán magasabb volt annál, mint ahogy az emlékeiben élt,
és már nem volt annyira sovány. De az arca. Az arca teljesen
megváltozott. Hogyan?, kérdezte magától Justine, mintha azt a
feladatot kapta volna, hogy írja le pontosan a felnőtt Nick Jordan
arcán észlelhető legkisebb változásokat is.
Először az orosz matrjoska babákra gondolt. Nickre nézni olyan
volt, mintha az egymásba rakott babák legnagyobbikát vette volna
szemügyre, miközben tudta, hogy hasonlóan ismerősnek fogja
találni a benne elhelyezett kisebbet is. De aztán rájött, hogy mégsem
ez a helyzet. Inkább úgy nézett ki, mintha az idősebb Nick
valamilyen úton-módon kitolta volna magát a fiatalabb Nickből, és
ennek az idősebbiknek jóval határozottabban kirajzolódott az álla,
az arcéle és a szemöldökcsontja. A szeme azonban ugyanolyan távol
ülő volt, mint régen, az arcvonásai elevenek és kifejezőek maradtak,
és a mosolya is ferdén ragyogott fel az arcán.
 Sötét szemöldökét összevonva, elmélyülten olvasott. Végül
becsukta a magazint, és megkocogtatta a hátlapját. Kicsit zavart
képet vágott, majd, mintha csak rendezni akarná a gondolatait,
megrázta a fejét.
– Milyen? – kérdezte Justine-tól.
– Ki milyen? – kérdezett vissza értetlenül Justine.
– Ki, ki… Hát Leo Thornbury – válaszolta Nick, mintha
meglepőnek találta volna a kérdést.
Pár percbe telt, mire leesett Justine-nak. Amikor a Start olvasta,
mindig átsiklott a számára érdektelen részek felett. Ilyen volt,
például, a kerti rovat. És a horoszkópok. Amelyeket egy állítólag
eminens asztrológus, Leo Thornbury írt.
Justine azonban csak három dolgot tudott Leo Thornburyről.
Tudta, hogy az általa vezetett rovat fejlécében van róla egy régi,
fekete-fehér bélyegkép, amelyet a tudomása szerint sohasem
frissítettek. Ezen hátrafésült, ezüstös haja, erős szemöldöke és
mélyen ülő szeme volt; ahogy azt egy alkalommal Justine eldöntötte,
leginkább úgy festett, mintha Frankenstein szörnyét keresztezték
volna George Clooney-val. Azt is tudta, hogy a horoszkópjaiban
szívesen idéz híres írókat, filozófusokat és más gondolkodókat.
Harmadik, és egyben utolsó dologként annyit tudott volna
elmondani róla, hogy Leo Thornbury remeteéletet él.
– Sohasem találkoztam vele – vallotta be. – De szerintem a
többiek sem.
– Micsoda? Soha? A kiadó egyetlen munkatársa sem?
– Hát, ha valaki látta egyáltalán, az csak Jeremy lehetett. Ő a
főszerkesztő. Szerintem rajta kívül senki másnak nem lehetett része
ilyen szerencsében. Leo Thornbury még a karácsonyi partikra sem
szokott eljönni. És az egészben ez a leggyanúsabb. A Star karácsonyi
partiján ugyanis olyan jó a kaja, hogy még a kertrovat vezetője is
elfelejti, hogy alapjában véve antiszociális, és eljön, hogy telepakolja
a hasát. Annyit hallottam, hogy Leo talán egy szigeten él, de hogy
melyiken, senki sem tudja pontosan.
– És telefonon? Valaki csak beszélt már vele?
– Nem hinném – felelte Justine. – Legalábbis nem hallottam, hogy
bárki említést tett volna ilyesmiről. Ha kíváncsi vagy a
véleményemre… szerintem lehetséges, hogy nem is valós személy.
Lehet, hogy Leo Thornbury nem is ember, hanem gép. Egy
számítógép, elrejtve valahol egy szobában, onnan ontja random
módon a bölcsességeket.
– Ó, te kis cinikus!
– Cinikus? Eddig azt hittem, Nyilas vagyok.
Nick eltűnődött egy pillanatra.
– Az hát. Mi más lehetne, aki november 24-én született?
Nick emlékezett a születésnapjára. Emlékszik! Hé! Hallod?,
mondta Justine önelégülten az agyának. Nem felejtette el, mikor van
a születésnapom. Érezte, hogy a nyakából kiinduló forróság átterjed
az arcára, és magában gyorsan hálát adott a szürkületért, mert így
Nick nem láthatta, hogy elpirult.
Nick újra kinyitotta a Start a horoszkópnál. A beálló sötétségben
nem volt könnyű kibetűzni a szöveget. De ekkor valahol, valaki
felkattintott egy láthatatlan kapcsolót, és az Alexandria Park lámpái
– magas, öntöttvas póznákon elhelyezett, tejüveg félgömbök –
hirtelen ragyogni kezdtek.
– Ó, nagyon köszönöm! – mormogta Nick. – Hol is van? Mérleg,
Skorpió… Á, megvan! Nyilas! Kapaszkodjatok meg, Nyilasok! A
jegyetekben tartózkodó Szaturnusz szeizmikus hatással lesz a
hitvilágotokra, amire a hónap során kisebb rengések sorozatával
fogja felhívni a figyelmeteket. A március végi időszak kedvező lehet a
munkahelyi előléptetések szempontjából, de jó esély van arra is, hogy
az állásváltoztatás még hónapokon át az életetek egyik fő témája
marad.
Nick Justine-ra pillantott, majd, mintha teljesen lenyűgözte
volna, amit felolvasott, bólogatni kezdett.
– Mi van? – kérdezte Justine.
– Ez jó, nem? Mi több, egyenesen remek.
Justine felhorkantott.
– Mi jó van abban, hogy szeizmikus hatások érik a hitvilágomat?
Azt sem értem, mit akar vele mondani.
– Én nem erre gondoltam, hanem az előléptetésre. Vagy
munkahelyváltozásra.
– Ugyan! A Starnál semmi sem változik. Semmi! Hacsak Jeremy
meg nem lep bennünket azzal, hogy nyakkendőben jön dolgozni.
– Ami azt illeti, Leo „munkahelyváltozást” is említ. Márpedig ő
minden tud – mondta Nick, és bár volt egy kis gúny a hangjában,
Justine úgy látta rajta, hogy komolyan beszél.
– És neked mit jósol Leo erre a hónapra?
– Hááát… Nem igazán bírom értelmezni, hogy mit akar mondani
– vallotta be Nick. – Hallgasd csak! Vízöntő. „Milyen ijesztő dolog az
ember”, írta Steinbeck. „Bonyolult műszertábla, számlapok, mutatók
tömege, és mi csak egy-kettőnek az állását tudjuk leolvasni, de lehet,
hogy azt sem pontosan.” A Vízöntők számára ez a felfedezések
hónapja, amelyben kiderülhet, hogy nemcsak a másik ember belső
működése lehet titokzatos, hanem a sajátunk is rejtegethet
meglepetéseket. Az ébrenlét csendes pillanataiban minden Vízöntőnek
érdemes eltűnődnie azon, hogy mi mozgatja igazán a tetteit.
Szerinted ez mit jelent?
 Justine vállat vont. – Azt, hogy Leo Thornbury idézetgenerátora
az S betűnél, azon belül is Steinbecknél állt meg.
– Én arra vagyok kíváncsi, hogy az életem szempontjából mit
jelent – dünnyögte Nick, de Justine azt gondolta, hogy ez már nem
neki szól.
Aztán, amikor egy kisebb monológban éppen ki akarta fejteni a
horoszkópok jóslatainak általános mivoltát, és rá akart mutatni
arra, hogy ami bennük áll, az tulajdonképpen bárkire, bármilyen
helyzetben vonatkoztatható, észrevette, hogy Nick agyán átsuhant
egy gondolat: az arca ugyanúgy jelezte, mint a számítógép
monitorja a bejövő e-mailt.
– Várj! – mondta.
Előhalászta a zsebéből a telefonját. Justine látta, hogy beüt
valamit a Google keresőjébe, majd sebesen elkezdi lefelé görgetni a
találatokat.
– Igen! Igen! Igen! – kiáltotta. – Most már értem! Tudom, hogy
mit akar üzenni Leo!
– Mit?
– Azt, hogy játsszam el Romeót!
Justine a homlokát ráncolta.
– Romeót?
– Igen, Romeót – felelte Nick. – Leo azt akarja, hogy játsszam el
Romeót.
– Várj csak! Miből következtetted ki ezt pontosan?
– Az idézetből. Az idézetből!
– De hát az Steinbecktől van – emlékeztette Justine.
– Igen, ez igaz – válaszolta Nick, és közben vehemensen
megkocogtatta a telefonja kijelzőjét. – De nem akármiből, hanem a
Rosszkedvünk teléből.
 Justine fontolóra vette a választ, de végül megrázta a fejét.
– Még mindig nem értem.
– Rosszkedvünk tele. Rosszkedvünk tele. Tudod, hogy ez miből
való, ugye?
– Ha jól emlékszem… a III. Richárdból.
– És? – kérdezte Nick.
– Mi és?
– Ki írta a III. Richárdot? Shakespeare írta. – Nick egyre
izgatottabb lett, mondhatni, színészesen adta elő magát. – Hát nem
érted? Nem tudom, mit nem lehet ezen érteni!
– Hát… valahogy nem áll össze bennem a kép.
– Akkor figyelj. Valakik színpadra állítják a Romeo és Júliát. Már
szóltak nekem, hogy ha akarom, enyém Romeo szerepe. De… a
társulat, amelyik megkeresett, nem nevezhető híresnek. Még
professzionálisnak sem nagyon. Ugyanakkor még sohasem voltam
Romeo. És a társulat igazgatójának már több profi színészt is
sikerült megnyernie a főbb szerepekre. Nem beszélve arról, hogy
errefelé szinte lehetetlen munkát találni.
– Akkor? Elvállalod? – kérdezte Justine.
– Hát… Ez az a szerep, amit mindig is szerettem volna eljátszani.
Csak szart se fizetnek érte. Legfeljebb a bevételből kapnak a
színészek valamit, ami körülbelül annyit jelent, hogy a zárópartira
vehetünk magunknak egy kis hordó bort.
Hallgattak egy kicsit. Végül Nick újra megszólalt.
– Leo horoszkópjai mindig kísértetiesen pontosak. Ha azt
mondja, hogy vágjak bele a Shakespeare-be, annak jó oka van.
Elképzelni sem tudom, hogy honnan tudja, de tudja. Eddig még
mindig bejöttek a jóslatai. Mindegyik elvezetett… valahová.
Justine csak bámult.
 – És te a csillagokra bízod magad egy fontos döntés előtt?
Nick vállat vont.
– Néha igen. Általában megmondják, mit tegyek.
– Nem Steinbeck mondta azt is, hogy csak olyan tanácsot
fogadjunk meg, ami összhangban van azzal, amit csinálni akarunk?
– kérdezte Justine.
Nick hitetlenkedve, mégis lenyűgözve csóválta a fejét.
– De. Félelmetes a memóriád. Te vagy az egyetlen ismerősöm, aki
egy pillantás alatt képes előhalászni egy ilyen információt a tudata
mélyéről.
Justine egy vállrándítással nyugtázta a bókot.
– Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha te is úgy akarod, el
kell játszanod Romeót. Nem kell megvárnod, hogy egy csillagokat
bámuló félőrült engedélyt adjon rá.
– Leo Thornbury nem egy csillagokat bámuló félőrült, hanem
egy isten. – Nick, mintha valamilyen energiatöltetet kapott volna,
felpattant a fűből, és, mintha színpadon állna, szónokolni kezdett. –
Shakespeare Bika volt. E világi, erőtől duzzadó. Romeo viszont a
Halak jegyében született.
– Mi? Te azt állítod, hogy tudod Romeo csillagjegyét?
– Azt.
– Aztán honnan tudod a pontos születési dátumát? Benne van a
drámában valahol?
– Ki lehet találni az ilyesmit. Főleg, ha valakire ennyire rá van
írva, hogy álmodozó. És senki sem olyan önfeláldozó, mint a Halak.
– Úgy látom, túl sok időt töltöttél abban a halruhában.
– „De csitt! Mi fény nyilall az ablakon? / Ez itt Kelet, és Júlia a
Napja!”[1]
 – Talán tényleg el kellene játszanod Romeót – jegyezte meg
nevetve Justine. – Neki sem erős oldala a döntéshozatal.
– Gúnyolódhatsz, de ha Leo azt mondja, hogy ezt kell tennem,
akkor nincs más választásom. Leo mindig tudja, hogy mit beszél.
Nick, minden előzetes bejelentés nélkül, felpattant a virágos
vályú peremére, vigyázva, hogy egyetlen díszkáposztalevélben se
tegyen kárt. Aztán összetekerte a Sun kezében tartott számát, és,
mint egy meggyújtatlan fáklyát, egy heroikus mozdulattal az ég felé
tolta. Justine a fejét csóválva, mosolyogva figyelte a jelenetet.
– „De Ő, ki kormányozza a hajómat, / Vigye vitorlám – víg urak,
előre” – kiáltotta Nick.
 Két csillagjegy határán

Március vége felé a Nap gondolt egyet, és hogy gigantikus,

kozmoszbeli Monopoly-tábláján lezárjon egy teljes kört, átlépett a
Halak által uralt négyzetből a Kos házába, és anélkül, hogy egy
percre is megállt volna, új körbe kezdett. Azon az éjszakán,
amelyiken az óra, tizenkettőt ütve, ugyancsak elválasztotta a
Halakat a Kosoktól, pontban éjfélkor egy fiatal nő lépett ki bérelt,
kétszobás könnyűszerkezetes házának hátsó ajtaján a parányi
udvarba.
Arcát az éjszakai égbolt felé fordítva hagyta, hogy a lelke
száznyolcvan fokos fordulatot tegyen a testében, amitől úgy érezte
magát, mintha a föld felszínéről lógna lefelé: egy emberi csillár,
amely a lábaival kapaszkodik meg a gyalogösvényt borító,
egymáshoz illesztett csúf járólapok alkotta mennyezetben, amin
egyébként nem volt semmi néznivaló. Már csak ezért is hagyta,
hogy a pillantása elkalandozzon a csillagok között.
Az emberek Nicole Prittként ismerték. Vízöntő volt, szabadúszó
műkörmös, két gyermek anyja, a gerinctelen férfiak elszánt
kerülője, és a drogfüggő szomszédja által kiebrudalt, tudomása
szerint Seggfej névre hallgató girhes macska egyetlen gyámolítója. A
ház belsejében Nicole két fia földre dobott habszivacs matracokon
aludta az igazak álmát; pici, puha talpacskáik kikandikáltak a
takaró alól.
 A konyhaasztalát – helyesebben, az egyetlen asztalát – teljesen
elborította a rászórt kacatok konstellációja, hűen tükrözve azt a
szervezetlenséget és zűrzavart, amely az életét jellemezte. Idősebb,
ADHD-s[2] fiának a gyógyszerei mellett ott hevert több, majdnem
üres körömlakkos üveg, az aljukban még látható népszerű
árnyalatokkal, amelyek helyett ideje lett volna újakat venni, néhány
szamárfüles asztrológiai almanach, egy régi laptop törött
monitorral és az Alexandria Park Star horoszkópoknál kinyitott
márciusi száma.
Odakint azonban, miközben elmerült a csillagokban ezen a
békés, lopott órán, nem Nicole Pitt volt, hanem Davina Divine,
privát szférában dolgozó, divatos asztrológus, gyermektelen, a
luxuságynemű szakértője, egy tékozlóan berendezett, Bali-stílusú
ház lakója, elbűvölő alkalmi lovagok szerelmének távoli tárgya.
Magányos, békés, gyönyörűen ápolt nőként a csillagos égen
kipöttyöződő számtalan ösvény kiváló ismerője, megbízható
idegenvezető, egy delphoi jósnő, aki ösztönösen tudta, hogyan kell
megfelelő irányba terelni az égben kavargó erőket ahhoz, hogy
ösztönzően vagy visszatartó erővel hassanak.
Bár így lenne, gondolta.
Az igazság az volt, hogy mióta az asztrológiából szerzett
diplomáját meghozta a posta – már jó néhány éve –, több időt töltött
arról ábrándozva, hogy egy nap híres asztrológus lesz, mint a
vendégköre kiépítésével.
Az ébrenlét csendes pillanataiban minden Vízöntőnek érdemes
eltűnődnie azon, hogy mi mozgatja igazán a tetteit. Leo Thornbury
legalábbis ezt írta az Alexandria Park Star márciusi számában. És
azt is megjósolta, hogy a Vízöntők számára a következő hónap
sorsfordító lehet: ajánlatos fontolóra venniük azt, amit a belső
énjük készít elő nekik. És ha Leóról volt szó, Davina szégyentelen
rajongóvá változott.
Eljött az ideje, sugalmazta Leo, hogy valóra váltsa az álmait. De
hogyan? Nos, ha másképp nem, beiratkozhat egy emelt szintű
asztrológiakurzusra, és elkezdheti reklámozni magát. Kitehetne
például egy hirdetést a helyi szupermarket hirdetőtáblájára. Vagy
elkészíthetné közeli barátai és családtagjaik születési horoszkópját,
és megkérhetné őket, hogy ajánlják be az ismerőseiknél. Amint
alakot öltöttek a fejében a tervek, Davina arról kezdett fantáziálni,
hogy milyen lenne személyesen megismerkedni Leo Thornburyvel.
De ekkor egy idegen hang zavarta meg a gondolatait, amely elég
erős volt ahhoz, hogy kiszakítsa a csillagok közül, és visszafordítsa a
lelkét a földi halandók számára általánosnak tartott pozícióba. Nem
kevés csalódottsággal vette tudomásul, hogy egy kicsi, dísztelen
udvar közepén álldogál, ahol a járdát borító térköveken csak egy
magányos ruhaszárító törte meg az egyhangúságot. Még
kiábrándítóbb hatással volt rá, hogy ő maga, mint mindig, Nicole
Pitt-té vedlett vissza. Az éles hang a bokája köré tekeredő,
vörhenyes szőrcsíktól származott. Nicole lehajolt, és a Hableány
álma fantázianevű lakkal zöldeslila színűre festett, selymesen
csillogó körmeivel megvakarta a girhes macska füle tövét.
– Helló, Seggfej – mondta. – Látom, megéheztél.

Miközben Nicole Pitt több púpozott kanálnyit kivett abból a

leértékelt macskaeledelből, amellyel minden héten kiegészítette a
heti bevásárlását, Nick Jordan a belvárosi utcákat rótta. Vállára
kanyarított sportszatyrában a ruháknak – mint mindennek, ami az
utóbbi időben körülvette – elviselhetetlen halszaga volt.
Nick mindent tudott a szaglószerv erejéről, és arról is, hogy
bizonyos szagok bármikor képesek voltak felidézni az ember
életének bizonyos pillanatait. Volt egy samponmárka például,
amelynek az illata azokat az izgalomtól fűtött pillanatokat juttatta
mindig az eszébe, amikor egy átszexelt éjszakát követő reggelen
először zuhanyozott együtt egy lánnyal. A kerozinlámpák jellegzetes
szaga pedig azokhoz a nyári táborokhoz kötődött szervesen,
amelyeket gyerekként annyira szeretett. A halszag, ahogy azt előre
tudni lehetett, egy másik időszakot elevenít majd fel az
emlékezetében: a Laura Mitchell-lel való szakítását követő
fájdalmas, mégis törékeny reménykedéssel eltöltött hónapokat.
A mai nap Nick utolsó munkanapja volt az Alexandria Park
Market halárusánál. Másnap új munkahelyen kezd; az Alexandria
Park egyik igényes bisztrójában kapott pincéri állást, és ez a
változás késztette erre az éjszakai randevúra a szennyesével.
A mosoda magas ablakai sárgán világítottak a sötét éjszakában,
és amikor Nick belépett az ajtaján, csalódottan állapította meg, hogy
teljesen üres. Bár az egyik mosógép szorgalmasan zümmögött, senki
sem ücsörgött szamárfüles magazint lapozgatva a mosoda padjain;
senki, akivel beszélgetésbe elegyedhetett volna a kissé
nyomasztónak ható helyen.
Nick kiborította a sportszatyra tartalmát az egyik padra, aztán,
ahogy a mamája tanította, ellenőrizte a halomban található összes
zsebet. És milyen jól tette! Az egyik legjobb fekete nadrágja hátsó
zsebében ott lapult egy papírszalvéta, ami, ha szétázik a vízben,
könnyedén tönkretehette volna az egész mosását.
 És a szalvétán volt valami.

Az úton mindig várható

Rejtek-kapu, orv forduló[3]

Egy Tolkien-idézet, amelyet Nick egy folyós, a szalvéta puha

felületén kék foltokat hagyó golyóstollal másolt ki valamikor Leo
Thornbury Vízöntőknek szóló januári horoszkópjából: Most, hogy a
Vénusz a spirituális Halak jegyébe lép, eljött az idő, hogy számot
vessünk önnön értékeinkkel. De csak óvatosan, Vízöntő. A hátráló
Merkúr a káosz szellemét hozza magával, így ebben az időszakban
nem lenne bölcs dolog útra kelni. Használja az év első heteit inkább
alvásra, és arra, hogy megtanuljon bízni az előérzeteiben, egy percre
sem feledve, hogy, Tolkient idézve: „Az úton mindig várható / Rejtek-
kapu, orv forduló.”
Leónak, természetesen, igaza volt. Mint mindig. Ez az időszak
valóban nem kedvezett az utazásnak, csakhogy azt már jóval január
előtt megszervezték. És így, újév napján, Nick útra kelt Laurával a
távoli északon található Queenslandbe, és míg Laurát teljesen
lekötötte a fotózás egy új parfüm promóciójához, addig Nick
semmittevéssel töltötte az időt. Hiába volt a szállodájuk gyönyörű,
hiába volt pazar medencéje, amelyben a víz tökéletesen
ellensúlyozta a levegő magas páratartalmát, és hiába szolgáltak fel a
medence melletti bárban különlegesen finom piña coladát, ráadásul
ingyen, az út – Nick számára – kész katasztrófa volt.
– Talán ideje szembesülnünk azzal… – mondta egy
frangipánillatú éjszakán a hotelszobájukban Laura. Nick arra
gondolt, sosem lesz képes elfelejteni, milyen gyönyörű volt, ahogy
ott állt az ágy végében krémszínű selyemköntösben, amely alatt
nem viselt semmit. – Mármint, ha te még nem tetted volna meg…
Hogy is mondjam… Azt hiszem, át kellene térnünk a B tervre.
Egész kedvesen mondta mindezt. És nem volt benne semmi, ami
ne fordult volna meg már Nick fejében is. Közeledett a február,
amikor be fogja tölteni a huszonhetet, és Hollywood ugyanolyan
messze volt, mint mindig. De mit Hollywood! A helyi professzionális
színházak is olyan elérhetetlennek tűntek számára, mint a
sztratoszféra. Az előző év során csak reklámokban kapott említésre
méltó szerepet. Az egyik egy szappanreklám volt a televízióban,
amelyben meg sem kellett szólalnia. De volt még felfújható ruhába
bújtatott paprika egy ételexpón, és részt vett egy bábszínház vidéki
turnéján, ahol a baktériumok terjedéséről és a kézmosás
fontosságáról tájékozódhattak az emberek. Nick mozgatta a Fika
nevű bábut, és több iskola aulájában megnevettette a közönséget
stratégiai fontosságú időpontokban bedobott, orrpiszkálós vicceivel.
– Különösen akkor – folytatta Laura –, ha az eddiginél
komolyabbra fordulnának a dolgaink. Amit nagyon remélek.
Csakhogy, gondolta Nick a szálloda ultraszéles ágyán heverészve,
az úton mindig várható rejtek-kapu, orv forduló.
– Én még nem adtam fel – felelte a lenyűgözően szép, karcsú,
hosszúnál is hosszabb lábú Laurának. Laura Mitchell Bak volt,
mindössze huszonhat éves, szép, kerek összegű megtakarítással,
részvényportfólióval és jövedelembiztosítással.
– Nem akarlak elveszíteni, Nick. De ha együtt akarunk maradni,
akkor neked is… hogy is mondjam… be kell látnod, hogy nem vagy
már tinédzser. Nem élhetsz instant leveseken, és nem közlekedhetsz
biciklivel életed végéig.
– És ha én szeretek biciklizni? És egyenesen odavagyok az
instant levesekért?
– Akkor van egy kis problémánk – felelte szomorúan Laura.
A szakítás Laurával nem volt könnyű. Sőt. De Nick megtette,
Laura pedig méltósággal tudomásul vette. Hazafelé, a repülőúton,
Nick mást sem akart, csak megvigasztalni a szomorú lányt, és
persze önmagát is. De a fejében továbbra is ott motoszkált, hogy az
úton mindig várható rejtek-kapu, orv forduló, és ez elég volt ahhoz,
hogy kitartson.
Nick begyömöszölte a szennyesét az egyik mosógépbe, bedobott
pár pénzérmét a megfelelő nyílásba, és közben kiszámolta, hogy a
Laurával való szakítás óta eltelt idő lassan meghaladja a kritikus
négy hónapot. Ő maga, ennek ellenére, még átmeneti fázisban volt.
Még otthont sem talált magának. Egy festőművész házára vigyázott,
aki új kiállításához inspirációt keresve Kubába utazott. Igazán
klassz, bár komfort nélküli lakás volt. Szinte nem volt benne semmi,
amihez villany kellett volna. Az ágyat egy vacak priccs
helyettesítette, amelynek a matracába nagy valószínűséggel betont
öntöttek, és a falak minden négyzetcentiméterét a művész saját
festményei borították, amelyek közül több lefejezett állatot ábrázolt.
Voltak reggelek, amikor Nick csak nagy nehézségek árán bírt
magába tuszkolni pár kanál müzlit a sok átvágott artéria látványa
miatt.
Az utóbbi hónapok minden egyes napja olyan volt Nick számára,
mintha kötélen táncolna. A kötél egyik oldalán ott lebegett a
bizonyosság, hogy Laurának igaza volt – ideje lett volna felnőni,
felhagyni a színészi álmokkal, és keresni egy valamirevaló munkát.
A másik oldalon azonban, igaz, csak délibábként, fel-feltűnt az
esélye annak, hogy Nicket várja még valahol az álmaiban hívogató
jövő.
 A Romeo és Júlia rendezője elképesztően lelkes volt, amikor Nick
felhívta, és közölte vele, hogy elfogadja a férfi főszerepet. Nehéz volt
elképzelni ugyan, hogy az Alexandria Park Színjátszó Körében
előadott produkcióra kíváncsi lesz egy színháztudor, aki, miután
megnézte a darabot, elhozza Nick számára a nagy áttörést. Nick
azonban megtanult bízni Leo Thornburyben. Eddig, ha követte az
asztrológus utasításait, mindig jól alakultak a dolgai.
A rendező volt az is, aki, miután Nick úgy döntött, hogy eljátssza
Romeót, elirányította frissen szerződött színészét a pincért kereső
Cornucopia nevű bisztróba. A bisztró közel volt a színjátszó kör
Alexandria Parkban található próbatermeihez, és arról volt híres,
hogy az átlagosnál magasabb bért fizet az alkalmazottainak. De volt
valami az egyébként kellemesnek tűnő mixben, ami gondolkodóba
ejtette Nicket. A bisztró tulajdonosa Dermot Hampshire volt, az
Alexandria Park Star ételkritikusa. Azé a lapé, ahol Justine
Carmichael is dolgozott. Először véletlenül összefut a lánnyal a
piacon, most meg ez. Mit jelenthetett ez az egész?
A tizenkét év alatt, amíg nem találkoztak, Justine szinte semmit
sem változott. A teste még mindig apró volt, a pillantása
huncutsággal teli. Az esze továbbra is vágott, mint a borotva, és ettől
Nick úgy érezte, hogy kétszer is át kell gondolnia minden egyes
szavát. És a szemöldöke… az sem változott. Bár sűrű volt, és
egyenes, olyan ügyesen manőverezett azon az okos arcon, hogy
Nick többször is eltűnődött, nem őt akarja-e kigúnyolni.
Az Alexandria Parkban töltött estén Nick mindvégig arra várt,
hogy valamilyen formában felidéződjék az a régi éjszaka, amelyet
tizennégy éves korukban a délausztrál tengerparton töltöttek. Sok
mindenről beszélgettek: Justine munkájáról, a családjaikról, az
asztrológiáról és Shakespeare-ről. Amikor Nick elkérte Justine
telefonszámát, a lány készségesen megadta neki, az övét azonban,
meghökkentő módon, nem kérte el. És még csak távoli célzást sem
tett arra, hogy beszélni szeretne arról a rég múlt éjszakáról.
Nick arra számított, hogy majd kacagnak egy jót, amikor
felidézik, miként lógtak el a szüleik mellől, hogy aztán, a vidámpark
melletti utcában, betérjenek az első italboltba. Justine – akiről
messziről lerítt, hogy még nincs tizennyolc – miként állt lesben
odakinn, míg Nick, aki a korához képest magas volt, és meggyőzően
mély hangon tudott beszélni, bement, és egy palack gyömbérborral
tért vissza a sikeres akció után. Beszélgetés közben abból
kortyolgattak, és annyira ellazultak, hogy Nick az általa ismert
összes akcentust bemutatta, Justine pedig verseket kezdett szavalni.
Nick elpirult, ha arra gondolt, hogy mekkora seggfej volt
akkoriban. Plusz fiatal és tapasztalatlan. Csókolózás közben, kellő
tudás és tapasztalat híján, félholtra szorongatta szegény Justine-t.
Nem csoda, ha másnap reggel elbújt előle, és még elbúcsúzni sem
jött elő. Nick többször is írt neki az eset után, de bármit sikerült is
papírra vetnie, ostobán hangzott, és rettegett attól is, hogy
helyesírási hiba marad a levélben.
Felkavarta, hogy újra látta a lányt. A találkozás során szinte
körülölelte a múlt, és viszontláthatta önmaga fiatalabb,
tapasztalatlanabb verzióját. És míg jóleső érzés volt felidézni, hogy
milyen energikus és magabiztos volt akkoriban, kellemetlenül
érintette, hogy Justine – legalábbis úgy tűnt – átlátott rajta, és ha
nem tette is szóvá, minden bizonnyal megállapította, hogy nem
teljesítette be a régi énjéhez fűzött reményeket. Ráadásul mindaz,
ami akkor jellemezte, mostanra eltűnt belőle, vagy teljesen
elhalványult.
Nick előhúzta a telefonját. Maga sem tudta, örül-e vagy inkább
csalódott, amiért a készülék nem jelzett nem fogadott hívást
Laurától. A lány gyakran felhívta az utóbbi időben, és több üzenetet
is hagyott neki. Beszélni akart vele, hátha képesek lesznek
valamiféle kompromisszumra jutni egymással. Nick azonban tudta,
mit akar igazán Laura. Azt, hogy ő megváltozzon, és mindenben
alkalmazkodjon a lány elvárásaihoz.
Nick görgetni kezdte a címlistájában a neveket. Amikor „Justine
Carmichael”-hez ért, megkocogtatta a kijelzőt. A név ott világított
nagy betűkkel, tisztán. Már-már elindította a hívást, de hirtelen
megálltak az ujjai. Már késő volt ahhoz, hogy telefonáljon. De
szöveges üzenetet még küldhetett.
Szuper volt újra látni téged, kezdte, de nyomban ki is törölte a
szavakat.
– Szokványos – motyogta.
Justine olyasvalaki volt, aki minden erőfeszítés nélkül képes volt
bármilyen verset felidézni; aki úgy emlékezett Steinbeck híres
soraira, mint más egy népszerű dal szövegére. Ha már ír neki,
gondolta, akkor olyasmit kell írnia, ami többé-kevésbé érdekesnek
minősíthető.
Arra gondoltam, kezdte újra, aztán megint a törlés mellett
döntött. Felsóhajtott.
Mégis mit csinálsz, kérdezte magától, és zavarba jött, amikor
arra gondolt, hogy egy mosodában üldögél egyedül, és egy olyan
lánynak próbál SMS-t írni, aki el sem kérte a telefonszámát, és aki
valószínűleg remekül megvolt nélküle is. Így hát a mosógép
zümmögése közepette Nick visszacsúsztatta a zsebébe a telefont.
KOS

a
A nyár lassan őszbe fordult. Befejeződött, ugyanakkor el is
kezdődött valami. Csak Justine Carmichael életében nem történt
változás. Reggelenként felkelt, elment dolgozni a Starba, esténként
hazament, és lefeküdt aludni. És akárhányszor is nézte meg a
telefonját, és bármennyire is akarta, hogy az megszólaljon, Nick
Jordan egyszer sem hívta fel.
Justine az Alexandria Park egyik bérházában, az Evelyn
Towersben lakott a legfelső, tizenkettedik emeleten. Az épületet
klasszikus, esküvői tortát idéző gipszmasnik és mentazöld peremek
díszítették. Az ablakai ólomüvegből készültek, és parkettás
előcsarnoka volt. Az, hogy Justine ilyen sokak által áhított címen
élhetett, szinte kizárólag az apai nagyanyjának volt köszönhető.
Fleur Carmichael, miután tudta, hogy a család Eden Valley-i birtokát
a legidősebb fiú fogja örökölni, arra törekedett, hogy két fiatalabb
gyereke is kapjon valamit a halála után. Így kapta meg Justine apja,
Drew, ezt az elegáns ingatlant a belváros peremén.
Drew és Mandy egy borsszemnyi bérleti díj ellenében átengedte
Justine-nak a lakást, bár ennek volt egy árnyoldala: a családja
városba érkező tagjai gyakran és többnyire bejelentés nélkül igényt
tartottak arra, hogy nála éjszakázhassanak egy-egy színházi
előadás, focimeccs, teniszmérkőzés vagy egy étteremben elköltött,
hosszúra nyúlt vacsora után. Általában irritálónak találta, amikor
váratlanul megrohanták a rokonok, de ezen a magányos szerda
estén bárkinek örült volna.
Egy rántással összehúzta a függönyt a félkör alakú erkélyre nyíló
franciaablakon, hogy eltakarja a kilátást. Valamikor az Evelyn
Towers ablakai mindhárom oldalról a közeli parkra néztek. Ám az
1970-es években beszorítottak egy barna téglás bérházat az Evelyn
Towers és a szomszédos ikerépület közé. Justine számára ezért a
szomszédos háztömb csúf, barna oromzata jelentette a panorámát,
és az erkélye csupán karnyújtásnyira volt a szemközti, aprócska
kilépő rozsdás fémkorlátjától. Az ablakából így teljes belátás nyílt a
korlát mögött meghúzódó nappaliba, és, amit ennél kicsit
zavaróbbnak talált, a fürdőszobába is. A lakásban egy középkorú
férfi lakott, akinek tekintélyes AC/DC-tetkó virított a fenekén, és
nem volt zuhanyfüggönye.
Justine a konyhapultra dobta a táskáját, és előhalászta belőle a
telefonját. Nem volt rajta nem fogadott hívás, senki sem követelte a
figyelmét, és egyetlen üzenetet sem kapott, amely elterelhette volna
a gondolatait arról a semmiről, ami várt rá.
Két hónap telt el azóta, hogy a legjobb barátnője, Tara, kilépve
belvárosi székhelyű, napi ügyekkel foglalkozó rádiós állásából, az
ABC egyetlen főállású riportere lett egy városközponttól elég távol
eső stúdióban. Justine csak ezt követően kezdett rájönni, hogy a
társasági életében milyen domináns szerepet játszott Tara
határokat nem ismerő, extrovertált, energikus természete. Most,
hogy Tara nem jelent meg a munkanap végén a Star épületénél,
hogy elhurcolja őt egy zajos kiskocsmába, vagy egy partira menet
nem ugrott be, természetesen bejelentés nélkül, az Evelyn
Towersbe, mondván, hogy Justine-nak feltétlenül vele kell mennie,
Justine munkanapjai hosszabbakra nyúltak, és, jobb híján, DVD-
tokokon, valamint könyvek címlapján található barátai
társaságában töltötte a kevés szabadidejét.
Justine és Tara az egyetem első évében barátkozott össze. Az,
hogy mindketten újságírást tanultak, az egyike volt a kevés közös
tulajdonságuknak. Míg Justine őszintén szeretett tanulni, addig Tara
a campus rádióműsoraiban vállalt önkéntes feladatokat, és ott volt
minden olyan eseményen, ahol ingyen adták a sört. Ez azonban
nem gátolta meg abban, hogy minden tárgyból kitűnően teljesítsen.
Azokban az egyetemi években a belváros peremén nevelkedett
Tara volt Justine idegenvezetője a nagyvárosban, míg Justine azt a
vidéket mutatta meg Tarának, amely meghatározta az egész
gyermekkorát. A hétvégék egy részét a városban töltötték, máskor
meg kiautóztak Edenvale-be, ahol Tara annyi időt töltött Justine
bácsikájának a farmján, amennyit csak tudott. Megtanulta vezetni a
farmon fellelhető gépeket, és minden erejével azon volt, hogy
eredeti Blundstone bakancsán autentikus sérülések keletkezzenek.
Ellentétben Justine-nal, aki kitartóan, sőt egyre jobban
ragaszkodott ahhoz a régimódi elképzeléséhez, hogy a nyomtatott
sajtóban szeretne dolgozni, Tarát a kezdetektől a digitális média
érdekelte. Az utóbbi években kívánatosnál kívánatosabb állásokat
ajánlottak neki a fővárosi televízió híradójánál, sőt a tengerentúlról
is kapott remek ajánlatokat, mégsem azokat választotta, hanem egy
vidéki online televíziónál lett riporter. Most, ha Justine meghallotta
a barátnője hangját a rádióban vagy a televízióban, Tara mindig a
termelésről, az élőmarha-exportról, a regionális internet
sebességéről vagy a véget nem érő szárazságról beszélt.
Justine felhívta Tara számát, és a telefon csak csengett, csengett,
de senki sem vette fel. Talán, gondolta Justine, a készülék a
közvetítőkocsiban maradt egy poros ülésen, míg Tara interjút
készített egy farmerrel. Vagy a helyi kocsma bárpultján, míg Tara
biliárdozott.
Ha nem tudsz SMS-t küldeni, mondta végül Tara rögzített hangja,
hagyj üzenetet.
 Nem lehetett volna ingerültnek nevezni a hangnemet, legfeljebb
szókimondónak. És Tara pontosan ilyen volt. Hosszú évek óta
ismerték egymást, de Justine-nak egyszer sem kellett azon törnie a
fejét, hogy mit akar mondani a barátnője.
Miután elfogadta, hogy ismét magányosan fogja tölteni az estét,
elmosogatta a reggel otthagyott edényeket, kiteregette a kimosott
ruhát, és vacsora gyanánt kikapargatta azt a kevéske
szendvicskrémet, ami az üveg alján lapult. Aztán megfürdött, és
lefeküdt. Az ágyba magával vitte a Romeo és Júlia Arden-sorozatban
megjelent kötetét, amit néhány napja már az éjjeliszekrényén
parkoltatott. Kinyitotta a megjelölt helyen, és olvasni kezdett.
Júlia éppen nyafogott.
Éppen kilenckor küldtem el a dajkám, olvasta Justine. Félóra
múlva – mondta – visszatér. / Tán nem találta meg: de megtalálta. /
Mily sánta! Ó, a szerelem heroldja / Csak gondolat lehet, mely tízszer
oly gyors, / Mint árnyakat űző napfény a dombon. Tényleg nagy
szívás lehetett, gondolta Justine, egy szolgálóra bízni a szerelmes
üzeneteket. Mit nem adott volna Júlia egy okostelefonért!
Justine vetett egy pillantást a telefonjára, amely az
éjjeliszekrényen felhalmozott könyveket támasztotta. Nem mintha
elért volna vele valamit. Mi haszna volt egy készüléknek, amely a
napfénynél is gyorsabban tudta volna közvetíteni a szerelmes
üzeneteket, ha senki sem tette elérhetővé magát a technológia
számára?
Agy: Már tíz nap telt el.
Mintha Justine nem tudta volna!
Megpróbált az ölében fekvő könyv szövegére koncentrálni,
Shakespeare szavaira. No jó-e, rossz-e? Erre válaszolj: / Nyugtass
meg engem, jó, vagy rossz a hír?
 Agy: Emlékeztess, légy szíves. Miért is nem kértük el a
telefonszámát?
Justine: Azért, mert, ahogy te is nagyon jól tudod, impulzív
vagyok. Mostanra már biztosan felhívtam volna.
Agy: És?
Justine: És akkor sohasem tudhattam volna meg, amit most tudok.
Hogy neki esze ágában sincs felhívni engem.

– Drágaságom – mondta másnap reggel Jeremy.

Még nagyon korán volt, és Justine szaladgáláshoz öltözött:
háromnegyedes fekete nadrágot és ugrálónyúl-mintával díszített
inget viselt. Alig tette be a lábát a Star előcsarnokába, amikor a
szerkesztői irodából eljutott hozzá a hang, amelynek nemcsak a
váratlansága ijesztette meg, hanem a behízelgő tenort átszínező
rezgések konspiratív színezete is.
– Van egy perced? – kérdezte.
– Persze – felelte Justine kelletlenül, és követte Jeremyt a
papírhalmai birodalmába. Közben gyorsan belepillantott
lelkiismerete bugyraiba, hogy nem bújik-e meg valamelyikben egy
nyugtalanító mulasztás. Talán elnézett valamit? Vagy szándékán
kívül konfliktusba keveredett valakivel? Rosszat tett? Nem. Egyik
sem. Akkor hát mit akart megvitatni vele a főnöke?
– Drágaságom – ismételte meg súlyos sóhaj kíséretében Jeremy,
lehuppant az íróasztala mögé, és tömpe ujjaira fektette az állát. –
Rettentő nagy öröm és privilégium volt számunkra, hogy újságíró-
jelöltségre váró pozíciódban magunk közt tudhattunk. És bár abban
reménykedtem, hogy ma jobb hírt közölhetek veled, úgy tűnik…
Justine szíve eszméletlen sebességre kapcsolt a testében
meglóduló adrenalintól. Mi van? Milyen rossz hírt akarnak közölni
vele? Már nyitotta a száját, de Jeremy nem hagyta szóhoz jutni.
– …hogy a változások, amelyeket be akarok vezetni, nem
feltétlenül, hogy is mondjam, tökéletesek. Meg tudnál barátkozni a
gondolattal, ha esetleg – de tényleg csak akkor, ha meg tudsz
barátkozni az elképzeléssel –, ha felkérnénk a külső munkatársaktól
kapott anyagok szerkesztésére? Ez persze nem az a pozíció, amelyet
eredetileg neked szántunk. Mármint a végén. Hosszú távban
gondolkodva. Ám vegyük úgy, hogy ezzel egy lépéssel közelebb
kerülsz az eredeti célhoz, és egyszer, idővel, valóban elérünk ahhoz
a ponthoz, amikor megüresedik egy olyan hely…
Jeremy hol gyorsabban, hol lassabban beszélt, így bizonyos
szavak, mint például a „külső munkatársaktól kapott anyagok
szerkesztése”, el sem jutottak Justine fülébe, míg a többi, például az
„egyszer, idővel”, olyan lassan és nyomatékosan hangzott el, hogy
Justine különös fontosságot tulajdonított nekik.
– Bocsánat – vágott közbe –, de nem egészen értem, hová akar
kilyukadni.
– Ó! – mondta Jeremy, és hozzálátott, hogy más szemszögből
világítson rá a problémára. – Nos. Arról van szó, hogy Natsue elhagy
bennünket. Európába költözik, hogy együtt lehessen a… családjával.
Én pedig arra gondoltam, hogy esetleg lenne kedved átvenni a
szerkesztői munkáját. Ez természetesen nem a megszokott út a
gyakornoksághoz, és ha te úgy szeretnéd, kihagyhatod ezt a lépést,
és kivárhatod, hogy megüresedjen egy hely a hírszerkesztőségben.
Hidd el, semmi sem okozna nekem nagyobb örömet, mint az, ha ma
gyakornoki pozíciót ajánlhatnék neked. A célunk végül is az, hogy
cikkeket írj a Starnak, de a külső munkatársak anyagainak a
szerkesztőjeként is lesz lehetőséged arra, hogy megcsillantsd az
újságírói erényeidet, és nyomot hagyj a lap arculatán. Gondold csak
el, te válogatnád ki a szerkesztő számára a publikálásra alkalmas
leveleket. Te korrektúráznád a vezércikkeimet. Na? Mit szólsz
hozzá? Te szabnád méretre Dermot litániáit. És utána te beszélnél
telefonon a mi házsártos különcünkkel. Hm. Nos. E vonatkozásban
sokat tanulhatnál Natsue-tól. Talán, hm, az lesz a legjobb, ha
nyomban bele is vágsz.
Justine megpróbált nyugodt maradni, miközben két, egymással
teljesen ellentétes érzés kezdte feszíteni a mellkasát.
– Natsue elmegy? – kérdezte a homlokát ráncolva.
Esélyt ajánl arra, hogy előbbre lépjek, gondolta ujjongó örömmel.
– Sajnos, el. Natsue volt a szerkesztőségben a nyugalom oázisa,
és nagyon fog hiányozni mindnyájunknak. És nagyon gyorsan
búcsút kell tőle vennünk. Már a jövő pénteken. Még maradt volna
tovább, de én azt mondtam neki, ha a szíve Svédországba húzza,
akkor mennie kell. Akkor… Mit gondolsz, hm?
– Azt, hogy… készen állok a… kihívásra – motyogta Justine.
– Kitűnő, kitűnő. Én is így gondoltam – mondta örömtől sugárzó
arccal Jeremy.
– És ennek ellenére én maradok a gyakornoki pozíció
várományosa is?
– Természetesen! – válaszolta Jeremy.
– Akkor a válaszom igen! – tört ki Justine-ból. – Igen!
– Jó. Nagyon jó – dünnyögte Jeremy, és visszasüppedt a székébe.
Justine – bár nem túl nagy sikerrel – megpróbálta magában
tartani a testében hullámzani kezdő örömtánc mozdulatait.
– Úgy néz ki – folytatta Jeremy –, hogy én is új feladatot kapok a
mai napra. Keresnem kell helyetted valakit. És nagyon remélem,
hogy legalább feleolyan csodálatos helyettest találok, mint amilyen
te voltál ebben a pozícióban. El tudom képzelni, vagyis inkább
tudom, hogy mekkora megpróbáltatásokkal jár ez a lóti-futiság.
Meséltem neked azokról az időkről, amikor mindenes voltam a New
York Timesnál, és…
De Justin ezúttal még csak félig sem figyelt oda. Legfeljebb az
egynyolcadát hallotta annak, amit Jeremy mondott. Inkább azt
próbálta felidézni, amit Nick olvasott fel neki Leo rovatából. Mi is
volt az? A március végi időszak kedvező lehet a munkahelyi
előléptetések szempontjából. Aztán eszébe jutott, hogy Leo még mást
is írt. Valami olyasmit, hogy jó esély van arra, hogy az
állásváltoztatás még hónapokon át az életetek egyik fő témája marad.
Talán még sincs már olyan messze az a régóta várt gyakornokság.
Talán hamarosan eljön a pillanat, amikor valóban elkezdhet írni a
Starnak. Elképzelte, ahogy az első tudósítása felett megjelenik a
neve, és azt is látni vélte, ahogy az első Walkley-díját átveszi. Hűha,
hűha, hűha… De várj csak egy percet, intette magát. Épp most
nevezték ki az Alexandria Park Starnál a külső munkatársak
anyagainak a szerkesztőjévé. És erre a feladatra profi, rátermett és
logikusan gondolkodó emberre van szükség. Ezt látták meg benne.
Szó sincs arról, hogy mindezt előre megmondták volna a csillagok.

A következő hét péntek délutánjára majdnem egy füzetnyit tettek ki

azok a feljegyzések, amelyeket Justine az új beosztásával
kapcsolatban készített. És Natsue még mindig ontotta az apró, de
annál fontosabb részleteket.
– Ne felejtsd el, hogy Dermot minden új számból öt példányra
tart igényt – mondta Natsue. – Ez azért van így, mert szereti, ha a
kedvenc helyein kirakják a lapot, így mindenki elolvashatja a
rovatát. Elhelyez egyet-egyet a Cornucopiában, a sajtgyár
kávézójában és a látványkonyhán.
Miközben beszélt, a keze a billentyűzetet püfölte: a
dokumentumtartójára erősített papíralapú levelet írta be a gépbe.
– Ez még csak három – jegyezte meg Justine a homlokát
ráncolva.
– A negyedik példány – folytatta Natsue, anélkül hogy
abbahagyta volna a kopácsolást – Dermot magángyűjteményébe
kerül, az ötödiket pedig – és ez nagyon fontos, Justine, feltéve, ha
nem akarsz megannyi ideges telefonhívást kapni – Dermot
anyukájának kell elküldeni a leederwoodi Szent Rózsafüzér
Otthonba.
Justine alig akarta elhinni, hogy ez a felülről megvilágított iroda
az övé lesz. Hétfőn. Szerette a helyiség kiáltó tisztaságát, és ahogy
Natsue elhelyezte a tárgyakat az asztalon. Csupa szokványos dolog
volt – egy számítógép, egy irattálca, egy dokumentumtartó, egy
tűzőgép, egy vékony fax, egy hegyes ceruzákkal teli bögre, egy
cserepes páfrány –, Natsue-nak mégis sikerült úgy elrendeznie őket,
hogy kellemes, megnyugtató látványt nyújtsanak.
– Tudod, mi generálta a legnagyobb panaszáradatot a Star
fennállása során? – kérdezte mintegy mellékesen.
Justine nem tudta.
– Egy kriptikus keresztrejtvényhez kapcsolódó hiba. Véletlenül
nem a megfelelő sorokhoz írták a meghatározásokat. Kész káosz lett
belőle.
 A második leggyászosabb eset az volt, amikor, ugyancsak
véletlenül, felcserélték a „vízszintes” és „függőleges” sorok
feladványait. És, mondta Natsue, ezek az esetek már több mint egy
évtizede történtek, Doc Millar, a keresztrejtvények összeállítója
azóta sem heverte ki a csapást.
– Szóval, sohase felejtsd el elküldeni a rejtvényt nyomtatás előtt
Docnak egy utolsó ellenőrzésre – mondta Natsue. – És ne lepődj
meg, ha a biztonság kedvéért az utolsó pillanatban beugrik a
szerkesztőségbe ellenőrizni a szedőt. Erősen és feketén issza a
kávéját, három cukorral.
Justine tovább jegyzetelt, miközben Natsue már a Star
pénzügyirovat-írójának a gyarlóságairól és elviselhetetlen
nénikéjének a paranoiájáról mesélt.
– És van két külső munkatárs – folytatta Natsue –, akik minden
alkalommal ellenforradalmat indítanak el e-mail-fronton.
Az egyik, mondta, Lesley-Ann Stone, aki a kertészeti rovat cikkeit
írja, a másik Leo Thornbury, az asztrológus. Lesley-Ann
fluoridellenes kampányt folytatott, emellett pompás nárciszokat
nevelt, és havi jegyzeteit tompa ceruzával írta, takarékos ember
lévén használt borítékok hátuljára vagy feltépett növénymagos
tasakok belső oldalára, amelyeken néha foltokat hagyott az
organikus virágföld.
– Lesley-Ann és Leo esetében alapvetően annyi dolgunk van,
hogy begépeljük, amit küldenek – magyarázta Natsue Justine-nak. –
Egyikük sem igényel további levélváltást, és egyikük sem tart igényt
szerzői példányra. Lesley-Ann azért, mert úgy gondolja, hogy a
lapkiadás a Föld tartalékainak az elpocsékolása, Leo pedig azért,
mert őt nem érdeklik az e világi dolgok. Amennyire tudom, még
telefonja sincs. De legalább faxa van.
 Natsue kikapott egy faxot az irattartó tálcájából, és átadta
Justine-nak. Egy gondosan, egyes sortávval teleírt lap volt, amelynek
elkészítéséhez eredetileg régimódi írógépet használtak.
– Így jutnak el hozzánk Leótól a csillagok üzenetei? – kérdezte
hitetlenkedve Justine. – Faxon?
Natsue bólintott. – És rendszerint éjszaka.
Justine visszaadta a faxot, amit Natsue odacsíptetett a
dokumentumtartójához. Amint félelmetes tempóban gépelni
kezdett, a folyosón halk pukkanás jelezte, hogy valaki kinyitott egy
pezsgősüveget. A pukkanást örömkiáltások követték. Aztán Natsue
ajtajában megjelent Jeremy, karcsú pohárba öntve a sistergő
folyadékot.
– Kobayashi-szan – mondta szertartásos meghajlás kíséretében. –
Kérem, fáradj át a teakonyhába egy italra. Ebben a minutumban!
Natsue rápillantott a számítógép órájára, amely 4:05-öt mutatott.
– De Jeremy, a csillagok… – mondta. – Csak öt percet kérek.
– Szó sem lehet róla – válaszolta Jeremy, és hívogatóan
megemelte a pezsgőspoharat.
– Majd én befejezem a csillagokat, Natsue – ajánlotta Justine. –
Menj csak.
Justine látta, hogy Natsue teste megfeszül. Mintha kétfelé húzta
volna a két kötelesség.
– Nyugodtan rám bízhatod – folytatta Justine. – Még jót is teszel
velem. Ha nem sikerül azonnal elkapnom a fonalat, még tudsz
segíteni.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Natsue.
– Igen.
Erre Natsue felállt, valószínűleg utolsó alkalommal, az íróasztala
mögül. Justine várt egy pillanatot, aztán boldogan becsusszant a
megüresedett székbe.
Kos, olvasta. Leo szerint a Kosok párkapcsolataira hatással lesz
Lilith. De mi a manó az a Lilith? Annak betudhatóan, hogy a Vénusz
tizenötödikén direktbe vált, bármit jelentett is a kifejezés, a
Bikákban erősödni fognak a romantikus késztetések. Justine
gondolatban feljegyezte, hogy ezt el kell mondania Tarának, aki
büszke Bika volt. Bár valószínűleg ez nem jelentett volna neki nagy
újdonságot, mivel Tara folyamatosan romantikus impulzusok
közepette élte az életét.
Az Ikrek, mondta Leo, végre lerázhatják magukról a különféle
fogyatkozások zavaró hatásait, és beleszippanthatnak a friss
levegőbe és a szabadságba. Ez, gondolta Justine, egy olyan tipikus,
bárkire ráhúzható badarság, aminek az olvasása közben az ő Iker
mamája beleborzongana a boldogságba. Friss levegő és szabadság,
olvasná Mandy Carmichael, aztán két napig azt gyakorolná, hogy
mennyivel jobban – és milyen szabadnak! – érzi magát egy-egy mély
levegővétel után.
Ezután következett a Nyilas horoszkópja. A nyugtalanító
gondolatoktól megszállt Nyilasok erős késztetést érezhetnek arra,
hogy valamit megváltoztassanak magukon, de a következő hónap
nagy részében retrográd Vénusz miatt ez nem a megfelelő alkalom.
Bármilyen erős vágyat éreznek is a hajuk átfestésére vagy a
ruhatáruk kicserélésére, várjanak vele májusig. A különösen intuitív
Nyilasokra hatással lehet az a csillagaktivitás, amely a titkok és
vágyak tizenkettedik házában tapasztalható.
Munkahelyváltozásról ezúttal nem szólt a fáma. És arról sem,
hogy újra fellobban egy régi láng. Justine felsóhajtott, és megkereste
a Vízöntőről szóló bekezdést. Ebben a hónapban learathatja a
gyümölcsét annak a nehéz döntésnek, amelyet nemrég hozott. Járjon
határozottan az új ösvényen, kedves Vízöntő, és egy percig se feledje,
hogy az esetleges késztetést a visszafordulásra felerősítheti a
retrográd Vénusz, amely keserédes, nosztalgikus emlékeket idéz fel a
jegy szülötteiben. A hónap utolsó napjai alkalmasnak tűnnek arra,
hogy új otthont keressen magának, vagy hogy megváltoztassa
jelenlegi lakókörnyezetét. A jó választás esélyét erősítik a kedvező
kozmikus állapotok.
Vajon Nick mit fog kihozni ebből?, tűnődött Justine. Talán úgy
fogja értelmezni, hogy feltétlenül el kell játszania Hamletet. Vagy IV.
Henriket. Megcsóválta a fejét, ha arra gondolt, hogy milyen
logikátlanul bízik Nick a csillagokban. Ám most neki is támadt egy
gondolata. Egy egészen érdekes gondolat.
Ha volt valaki, aki rá tudta venni Nicket arra, hogy fogja a
telefonját és felhívja őt, az csak Leo Thornbury lehetett.

A nagypéntek előtti csütörtök volt a leadási határidő a Starnál –

egyben Justine első napja a levelezési rovat szerkesztőjeként. Az új
szám címlapján egy lenyűgöző premier plán felvétel volt látható
Tariq Lafayette összezavarodott arcáról. A fiatal filmrendező
nemrég kapott díjat a politikai menekültekről készített, megrázó
erejű dokumentumfilmjeiért. A vezércikket, amely az olvasók
figyelmébe ajánlotta Lafayette munkáját, és arra szólította fel az
ország politikai méltóságait, hogy legyenek etikus vezetők, ezúttal
nem Jeremy írta, hanem a Star canberrai tudósítója, Daniel Griffin,
és Justine szó szerint megszenvedett azért, hogy nyomdaképessé
tegye. Több órája ráment az ételrovatra is, mire sikerült úgy
összenyomnia Dermote Hampshire írását az őszi ételekben rejlő
örömökről, hogy a bárányborda és a céklás salsa receptje is
beleférjen. Mindenesetre jó jelnek tekintette, hogy hosszas
alkudozásuk közepette a férfi csak egyszer csapta rá a telefont.
Justine azzal töltötte a nap első óráit, hogy centiméterről
centiméterre végigment azokon a részeken, amelyekért ő volt
felelős. Azt akarta, hogy minden a lehető legcsiszoltabb legyen, mire
Jeremy, lapzárta után, útjukra bocsátja a fájlokat. Késő délelőtt,
ahogy Natsue azt előre megjósolta, beállított hozzá a kriptikus
keresztrejtvények összeállítója, Doc Millar. Odaállt Justine háta
mögé, és a monitorra függesztette vizenyős, gyászos pillantását, úgy
vizsgálta át újra és újra a keresztrejtvény minden egyes elemét,
miközben súrolókefére emlékeztető ősz bajusza sertéin keresztül a
kávéját szürcsölte.
Még be sem csukódott a rejtvényt rosszkedvűen kielégítőnek
minősítő Doc után az ajtó, amikor az íróasztalon csörögni kezdett a
telefon.
Jaj, ne, gondolta Justine, mert biztosra vette, hogy ismét Dermot
Hampshire hívja, hogy a szemére vessen valamit, vagy reklamáljon
az írásán végzett szerkesztői változtatások miatt. Mielőtt felvette
volna a kagylót, gondolatban felvértezte magát a csatározásra. Arra
biztatta magát, hogy nyugodtan, hideg fejjel, professzionálisan állja
a rohamokat.
– Halló! – szólt bele a telefonba, szándéka szerint határozott
hangon.
– Justine?
Nem Dermot volt az.
– Igen? – felelte Justine.
– Szia. Daniel vagyok. Daniel Griffin. Canberrából.
 – Ó – mondta időhúzó szándékkal Justine. Az agya közben
segítőkészen előkotort a tudata mélyéről a Star vezető politikai
tudósítójáról egy olyan emlékképet, amely a férfi rovata felett
elhelyezett, nyájasnak tűnő bélyegfotójából és azokból a
benyomásokból állt össze, amelyeket Justine a két utolsó karácsonyi
bulin alakított ki róla. Bár bemutatták őket egymásnak, igazi
találkozásra nem került sor köztük. Justine-ban olyan ember
benyomását keltette, aki, miközben beszélt valakivel, elnézett az
illető válla felett, hátha közben felfedez valaki fontosabbat a
helyiség egy távolabbi pontján.
Vajon mi késztette erre a hívásra? Talán, gondolta Justine, ő is
panaszkodni akar. Vagy túl agresszíven nyúlt a cikkéhez. Sértőnek
találta, hogy Justine egyszerűbbre cserélte a tudósításában oly
gyakran használt hatásvadász kifejezéseket.
Justine megacélozta magát.
– Ne aggódj, nem leszek hosszú – kezdte Daniel végtelennek tűnő
hallgatás után. – Csak köszönetet szeretnék mondani. A
tudósításomon végzett remek munkádért. Nagyon alapos voltál.
Minden részletre odafigyeltél. Most szinte énekelnek a soraim.
– Ó – ismételte Justine, mert amit hallott, az teljesen kibillentette
az egyensúlyából. – Köszönöm.
– És ha már beszélünk – gratulálok az előléptetésedhez. Én is
voltam mindenes a Starnál, nem is rövid ideig, és bevallom, voltak
pillanatok, amikor majdnem belezöldültem a melóba. Tudom, hogy
a tudósítások szerkesztése nem egyenlő a gyakornoksággal, de egy
lépés a jó irány felé.
– Igen, én is így gondolom. Egy lépés a jó irány felé. – Egek, ezt
egy papagáj is mondhatta volna!
– Találkozzunk, amikor legközelebb a városban leszek, oké?
 – Oké.
Justine letette a telefont, és hátradőlt. Megdörzsölte száraz,
monitorbámulástól kivörösödött szemét, és közben próbálta
megemészteni a történteket. Daniel Griffin felhívta, hogy köszönetet
mondjon neki. Nagyra értékelte a munkáját, és vette a fáradságot,
hogy ezt megossza vele.
Agy: Talán még sincs annyira eltelve magával.
Justine: Gondolod?
Agy: Nem tudok gondolkodni. Kaja nélkül semmiképp.
Justine felkapta a kávésbögréjét, előhalászta a táskájából az
ebédjét, és elindult a teakonyha felé. Daniel bókjától ragyogó arccal
épp be akart csúsztatni egy sajtos szendvicset a pirítóba, amikor, a
zakójával a kezében, Jeremy állt meg az ajtóban.
– Hát itt vagy! Pont téged kereslek! Kitűnő! – mondta Jeremy, és
Justine szendvicse felé intett a kezével. – Egek! Eszedbe ne jusson
megenni! Meg vagyunk híva!
– Meg vagyunk híva? Hová? – kérdezte döbbenten Justine.
– Ebédre. A Cornucopiába. Dermot találkozni akar veled –
magyarázta Jeremy. – Úgy tűnik, jó benyomást tettél rá a
telefonban. Így most ebédre hív bennünket. A ház költségére.

Bár világos nappal volt, amikor Justine és Jeremy megérkezett a

Dufrene Street-i bisztróba, a hely sötét belseje esti hangulatot
árasztott. A gerendás mennyezetről lógó hatalmas, gömb alakú
lámpák tompa, narancsszínű fényükkel a tündérmesék lágyan ringó
hintáit idézték.
 – Mr. Byrne? Miss Carmichael? – kérdezte a pincérnő. Sápadt
tincseit hosszú, sima lófarokban fogta össze, és mindkét fülcimpáját
feltűnő piercingek díszítették. Az asztalok és székek labirintusán
keresztül az étterem legtávolabbi sarkában lévő bokszhoz vezette
őket.
A bisztró berendezése rusztikus volt a durván megmunkált
gerendákkal, így amikor Justine becsusszant a bokszba, meglepetten
tapasztalta, hogy a pad süppedősen puha birkabőrrel van bevonva.
– Dermot azt üzeni, hogy nem kell rendelniük – mondta a
pincérnő. – Ő már mindenről gondoskodott.
– Nos, boldogultál vele? – kérdezte Jeremy, miután a pincérnő
elment. – Mármint Dermottal. Hm?
– Azt hiszem, sikerült egyezségre jutnunk – felelte Justine. – Bár
azt nem állítanám, hogy egyszerű volt.
– Ah – mondta bocsánatkérő hangon Jeremy. – Attól tartok, a
tehetség nem zárja ki az arrogáns viselkedést. Mi több, a kettő egész
jól megfér egymás mellett.
Dermot Hampshire vitathatatlanul tehetséges séf volt, és Justine
és Jeremy előtt most még a szokásosnál is jobban kitett magáért,
amikor, igazi virtuóz lévén, egy gőzölgő tapastálkákkal megrakott
tálcát küldött ki nekik. Volt rajta gazdag, fűszeres húsleves
árpagyönggyel, morzsába forgatott bárányszelet elegánsan
elrendezett zöldsalátával, és kicsi, de annál csábítóbb húsfalatkák,
zöldségek és nyársak egész sora.
A félhomályból időnként előbukkant a pincérnő, újabb ételeket
hozott, elvitte a kiürült tányérokat, és szükség szerint vizet vagy
bort töltött a poharaikba. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Justine
érezni kezdje a ház boraként felszolgált kitűnő, testes pinot hatását.
Az arca felforrósodott, és olyan érzése volt, mintha a belső tűzfalait
lerombolta volna valami kellemes puhaság. Szerencsére felfogta,
hogy ebben az állapotban bármi kicsúszhat a száján, így
elhatározta, hogy a továbbiakban már csak vizet iszik.
Éppen a szájához emelte a borospoharát egy utolsó kortyra – de
tényleg a legutolsóra –, amikor egy hatalmas, étvágygerjesztő
sajttállal és egy palack barnásvörös portóival a kezében maga
Dermot Hampshire jelent meg az asztaluknál. A lágy, viaszos fényű
sajtszeletek gyönyörű kompozícióban kínálták magukat a mesterien
megformázott fügelekvárhalmok és körteszeletek között. Azon túl,
hogy Dermot a Cornucopia tulajdonosa volt, ő alapította és vezette a
Juhé De Jó! nevű sajtüzemet egy Edenvale-hez közeli kis faluban.
– Jezza! – üdvözölte Dermot fennhangon Jeremyt. – Örülök, hogy
látlak, haver!
Jezza, ismételte el magában Justine. Jezza?
– Ah, drága barátom! – felelte Jeremy. – Kitűnő volt az abrak.
Igazán kitűnő.
Dermot szerénységet színlelve lehajtotta a fejét, és ügyesen
helyet csinált az asztalon a kezében tartott tálcának. Aztán ő is
betuszkolta termetes testét a bokszba, arra kényszerítve Justine-t,
hogy csússzon odébb.
– Hogy ízlettek a golyók? – kérdezte.
Justine meghökkent képet vágott. – Tessék?
– A golyók – ismételte meg Dermot, majd felkapott egy kést, és az
élével megkocogtatta egy tálka peremét. Csak pár morzsa maradt
benne, semmi más.
Bármi volt is a tálkában, finom volt. Justine kicsi húsfalatkáknak
gondolta őket, amelyek rágósak voltak ugyan, mégis kínáltatták
magukat.
– Finomak voltak, köszönöm – felelte.
 – A birkahere a ház specialitása – magyarázta Dermot. – Nagyon
népszerű.
Justine először elfehéredett, majd érezte, hogy az arcába szökik a
vér.
Dermot felkacagott.
– Egyen még egy kicsit, ha annyira ízlett! – Hangosan csettintett
néhányat. – Dolly! Hé, Doll! Hozz még néhány golyót!
– Köszönöm, Dermot, de nem hinném, hogy…
– De. Ragaszkodom hozzá. Úgyhogy hagyja csak az
udvariaskodást. Ha valaki többet kínál valamiből, el kell fogadni.
Ugye tudja, mit szoktak mondani az emberek? Hogy a kevesebb
néha több. Nos, ennél süketebb dumát még nem hallottam. Az én
szótáramban egyetlen szó van, aminek a jelentése több, és az a több.
Vegyük csak például a rovatomat. Azt gondolom, érek két oldalt. De
ez a szerkesztő itt – nos, addig farigcsálta, míg egy oldal nem lett
belőle. Mondja meg neki, Justine. Mondja meg neki, hogy több
helyre van szükségem. Több mozgástérre.
Justine a főnöke közbeszólására várt, de hiába. Jeremy
érdeklődő képet vágott, és hallgatott.
Az asztalhoz koccanó porcelán csilingelése jelezte, hogy
megérkezett az újabb adag „golyó”, de ezúttal nem a szőke loknis
pincérnő szolgálta fel az ételt, hanem egy fiatal férfi. Sötét haja volt,
kék szeme és könnyen féloldalasra csúszó mosolya.
– Nick! – kiáltott fel Justine. Ó, istenem gondolta elvörösödő
arccal. Muszáj volt ekkorát sikkantania? Hogy mentse a menthetőt,
gyorsan tovább beszélt. – Most meg itt dolgozol? Mi történt a halas
melóddal?
– Elengedtek a horogról – felelte Nick, megnevettetve Justine-t,
talán hangosabban is, mint amennyit a vicc megérdemelt.
 Dermot hátradőlt, és úgy vetette át a karját a pad támláján, hogy
a tenyere éppen Justine nyaka mögött állapodjon meg. Egyébként is
nagydarab férfi volt, de a messzire kinyúló karja még nagyobbnak
mutatta.
– Látom, ismeritek egymást – jegyezte meg.
– Igen, valóban – válaszolta Nick, miközben összeszedte és
ügyesen a könyökhajlatába helyezte a megüresedett poharakat.
Dermot, miközben megpróbált még hátrább dőlni, folytatta:
– Talán Jeremyt is ismered?
Nick profi módon elmosolyodott.
– Vele még nem…
Dermot királyi mozdulattal félbeszakította a mondatot.
– Jeremy Byrne, az Alexandria Park Star főszerkesztője, és a
legújabb alkalmazottam, Nick.
– Örvendek – mondta Jeremy.
– Szintúgy – felelte Nick. – Kérem, fogadja gratulációmat, amiért
a jobbik eszére hallgatva alkalmazta Justine-t. Mindig is író szeretett
volna lenni. Már a helyesírási verseny előtt is voltak erre utaló
jelek.
– Helyesírási verseny? – kérdezte értetlenül Jeremy.
– Azt akarja mondani, hogy nem is hallott róla? – kérdezte
tréfálkozva, bár pléhpofával Nick. Vajon mi oka volt Justine-nak
arra, hogy eltitkolja a főnöke elől a legnagyobb erényét?
Dermot Justine felé fordulva felvonta a szemöldökét, miközben
Nick folytatta:
– Ha nem tudnák, a társaságukban ülő hölgy egyszer megnyerte
az országos televíziós helyesírási versenyt a tíz év alattiak
kategóriájában.
– Valóban? – kérdezte vontatottan Dermot.
 – Nem mondhatom, hogy meg vagyok lepve – tette hozzá Jeremy.
– Ijesztően okos volt már kislány korában is. Minden fiú rettegett
tőle az iskolában.
Valóban az voltam?, tűnődött Justine. Annyira, hogy féltek tőlem?
Feltűnt neki, hogy Nick egy kicsit affektálva beszél – valószínűleg
Dermot jelenléte miatt úgy szeretett volna magabiztosnak látszani,
hogy közben ne lépjen ki a beosztotti szerepből.
– Nick színész – mondta Justine azt remélve, hogy témát válthat.
De aztán arra gondolt, hogy esetleg tapintatlanság volt ezt így
közölni, így hozzátette: – És persze pincér is egy személyben. És ha
nem tévedek, éppen Romeo szerepére készül.
– Nem, nem tévedsz – felelte a fiú, majd enyhe meghajlással tett
egy óvatos lépést hátrafelé.
– És azt tudod-e, hogy Justine-t nemrég előléptették? Többek
között az a feladata, hogy engem kordában tartson. Szerencsés
kislány, nem igaz?
Nick mosolya óvatosan semleges maradt, miközben elvette az
asztaltól az egyik üres tálcát és Jeremy összegyűrt szalvétáját.
– Előléptették – mormogta Nick, és még bólintott is hozzá. Ám
amikor felegyenesedett, és elindult a konyha felé, Justine látta, hogy
a szemöldöke felkunkorodik, mintha csak azt akarná közölni vele,
hogy na ugye, megmondtam. – Akkor? Koccanunk valamikor? –
kérdezte végül.
Justine, aki mindvégig magán érezte Jeremy és Dermot
pillantását, megvonta a vállát, szándékai szerint hanyagul.
– Tudod a számomat.
Agy: Nos, ez körülbelül annyira volt bátorító, mint egy lapát hó a
gallér mögé.
Justine: A francba.
 A következő pillanatban Dermot felszúrt a villára egy morzsába
forgatott golyót, és Justine-ra vigyorgott.
– Jól érzem, hogy némi… hogy is mondjam… súrlódás… van a
levegőben?
Justine elpirult.
– Meg kell hagyni, Justine, hogy van ízlése. Jóképű kölyök ez a
Nick. Bár, ha belegondolok, minden pincérem jóképű. Szóval, akkor,
maguk ketten… tudja… – Dermot látványosan megtáncoltatta a
szemöldökét.
Justine jelentőségteljes pillantást lövellt Jeremy felé, de Jeremyt
teljesen lefoglalta, hogy portóit töltsön a poharába.
– Későre jár. Talán… – kezdte Justine, de Dermot közbevágott.
– Gondolom, szívesen távozna, de nem lehet. Még nem.
– Jeremy? – kérdezte Justine esdeklő hangon.
Dermot még közelebb hajolt hozzá.
– A maga helyében én felhívnám.
– Nem hiszem, hogy…
– Legyen már kicsit tökösebb, báránykám. Hívja fel. Hívja fel!
Justine vett egy nagy, megnyugtató levegőt, és olyan magabiztos
mosolyt villantott a férfira, amilyenre az erejéből tellett.
– Meg kell mondanom, csodálatos ez a hely. Majdnem tökéletes.
– Mit ért azon, hogy majdnem? – kérdezte sértetten a férfi.
Justine felkapta az étlapot, Dermot elé tolta, és az ujjával
megkocogtatta egy különösen pompás és kiadós spagetti nevét.
– A „Fetucciné”-t két t-vel és két c-vel írják. Fettuccine. Biztos
voltam benne, hogy ezt tudni szeretné.
Dermot közelebb hajolt az étlaphoz, és hitetlenkedve meresztette
a szemét.
– És a jövőre nézve, csak hogy tudja, Dermot – folytatta Justine –,
mi, nők is tökösek vagyunk, még akkor is, ha ezt, magukkal,
férfiakkal ellentétben nem tesszük közszemlére.
Jeremy vidáman felkuncogott. Dermot hosszan vizslatta Justine-
t, aztán ő is felröhögött – jó hangosan, felvillantva szuperfehér
fogait.
– Kedvelem magát, Justine – mondta. – Nagyon kedvelem.
Remek, gondolta Justine, miközben Dermot kitöltött neki egy
jókora adag portóit egy tiszta pohárba. Amit ő, minden korábbi
fogadkozása ellenére, meg is ivott.

Már jóval négy után járt az idő, amikor Jeremy és Justine kipirult
arccal és spiccesen elindult vissza, a szerkesztőségbe. Miután
készített magának egy jó erős kávét, Justine visszavonult az
irodájába. Dermot vendégszeretete több órától fosztotta meg, így
már csak negyvenöt perce maradt lapzártáig. Maga sem tudta, mire
használhatná fel leghasznosabban ezt a kevés időt.
– Mi a legrosszabb, ami történhet? – dünnyögte magában, aztán
arra az oldalra görgette a dokumentumot, amelyiken Doc Millar
rejtvénye volt.
Nehéz volt elhinni, hogy ez az unalmas, minden színt nélkülöző
generikus oldal a horoszkópokkal és a két keresztrejtvénnyel bajt
tud okozni az olvasók világában. És mégis, ha Natsue szavainak
hinni lehet, ez a szimpla fekete-fehér oldal elindított már néhány
lavinát.
Justine minden irányban elolvasta Doc meghatározásait. Miután
nem talált bennük hibát, újra végigfutott rajtuk, csupán a biztonság
kedvéért, majd elégedetten, hogy olyan alaposan átnézte, éppen be
akarta csukni az oldalt, amikor eszébe jutott, hogy mégiscsak
kellene egy pillantást vetnie a horoszkópokra is. A képernyőről Leo
Thornbury bélyegképe nézett vele farkasszemet. A szeme
misztikusnak tűnt az arcába hulló sűrű, ezüstös tincsek alatt.
Agy: Ez a Nick…
Justine: Mi van vele?
Agy: Azt hiszem, tetszik neked. Nem is kicsit.
Ez valószínűleg igaz is volt. De ez nem jogosította fel arra, hogy
belenyúljon Leo szövegébe.
Agy: Ugyan már, kinek tűnne fel?
Justine gondolkodóba esett. Leo eredeti faxa ott volt az
íróasztalon, valahol a dokumentumtartó alján. Justine, Natsue
utasítását követve, maga tette oda. Csakhogy azóta újabb
dokumentumok kerültek rá, így valahol Lesley-Ann kertészeti
rovata és a Levelek a szerkesztőhöz rovat között lehetett. Eszébe
jutott az is, hogy Leo nem szokta elolvasni a Start. És rajta kívül a
Star egyetlen munkatársa sem látta Leo áprilisi faxát. Csak Natsue.
Aki már Svédországban volt. De még ha valakinek eszébe jut is, és
küld neki egy példányt az áprilisi számból, el fogja olvasni a
horoszkópot? És ha igen, pontosan fog emlékezni arra, hogy mit
jósoltak a Vízöntőnek? Szóról szóra? Miután épphogy egy pillantást
vetett rá, mielőtt Justine átvette tőle a munkát?
De mi van akkor, ha most az egyszer Leo is kézbe veszi a
magazint?
Agy: Nem fogja.
Justine: Honnan tudod?
Agy: Egyébként meg… Szó sincs arról, hogy a horoszkópok…
igaziak lennének. Csupa badarság, ami bennük áll. Mi van, ha valaki
kicserél bennük ezt-azt? Kinek ártana vele?
Justine irodájában új felelősséggel telt meg a levegő. Olyan
sokáig nézte a képernyőn a horoszkópos oldalt, hogy a pixelek
ugrálni kezdtek a szeme előtt.
Agy: Rajta! Csináld már!
Justine: Nem. Bezárom az oldalt.
Agy: Pedig holnap már késő lesz. Már nem fogsz hozzáférni a
fájlhoz. Ha meg akarod csinálni, akkor most kell megtenned.
Anélkül, hogy bármilyen konkrét szándéka lett volna, vagy
bármilyen tett mellett elkötelezte volna magát, Justine kijelölte a
Vízöntőről írt szakaszt. Ötszáz karakter volt. Ha a változtatások nem
növelik, illetve nem csökkentik érzékelhetően a bekezdés
hosszúságát, nem lesznek hatással az oldalszerkezetre, gondolta.
Írhatná, például, azt, hogy: Vízöntő – Ebben a hónapban valami
vagy valaki felbukkan a múltból…
Nem, döntötte el. Ez túlságosan nyilvánvaló lenne. Justine a saját
szemével látta, hogyan olvassa Nick a horoszkópokat: rejtett
üzeneteket keres a sorok mögött. Tény, hogy szeretett volna valami
olyasmit írni, ami elvezeti majd hozzá Nicket, de nem
fogalmazhatott ennyire egyértelműen. Esetleg, ötlött fel benne,
említést tehetne egy helyesírási versenyről, de azt is túl
nyilvánvalónak találta, így elvetette. Egyébként is, hogyan
illeszthetett volna bele egy ilyen eseményt egy horoszkópba?
Aztán hirtelen az eszébe jutott valami.
Joni Mitchell „Big Yellow Taxi”-ja és A kis hableány karaokeszett.
Ez majd felidézi Nickben a nappaliban tartott koncertjüket.
Az ujjai repülni kezdtek a billentyűzeten. Vízöntő. Létezik ember,
akit ne varázsolna el Joni Mitchell énekesmadarakat is
megszégyenítő hangja, miközben visszaköveteli a foltos almákat meg
a kikövezetlen édenkertet? Ebben a hónapban a Vízöntők erős
nosztalgiát érezhetnek valami iránt, amit a múltjukban eldobtak
maguktól, és ettől felébred bennük az ösztönös vágy, hogy
visszahozzák az életükbe ezt a valamit.
Justine elmosolyodott. Nem is hitte volna, hogy ilyen mulatságos
lesz egy nagy rakás szart összehordani. De még csak
háromszázhatvanhét karakternél járt, ami jóval rövidebb volt az
eredeti bekezdésnél. Visszagondolt Leo soraira, és úgy döntött, bölcs
dolog lenne abból is meghagyni valamit. Ehhez társulhat még egy
korábban nem tervezett lakóhelyváltozás, vagy a Vízöntő jelenlegi
lakhelyének valamilyen szintű átalakítása.
Ezzel négyszázkilencvenkilenc karakter lett. Tökéletes. Justine
még egyszer végigolvasta a bekezdést, majd mozdított egyet az
egéren, és már el is mentette.
– Drágaságom! – hangzott fel váratlanul az ajtó mögül.
Jeremy volt az, akinek az arca még mindig rózsás volt a bőséges
ebéd mellé elfogyasztott italtól. Remélve, hogy nem kapták rajta,
mint a kekszesdobozban engedély nélkül matató kisgyereket,
Justine szélesen elmosolyodott, és gyorsan bezárta a képernyőn az
ominózus oldalt.
– Minden rendben? – kérdezte Jeremy. – Esetleg tehetek érted
valamit? Hm?
– Á, nem, köszönöm. Csak azt szeretném, hogy az első munkám,
nos… tökéletes legyen – felelte Justine.
– Remek… – bólogatott Jeremy, miközben felvette a kabátját, és
megigazította a gallérját. – Az óvatosság sohasem árt. Én azonban
nem hajtanék a tökéletességre. Ismered a mondást, nem? Aki
tökéletes, az már nem fejlődhet tovább, és nekünk nem ez a célunk,
igaz? Ám ha nincs ellenedre, ah… ideje lenne elküldeni a fájlokat.
 – Jaj, persze, bocsánat. Csak még egyszer, utoljára, ellenőriztem
Doc rejtvényét.
– Hát azt nagyon bölcsen tetted – bólogatott egyetértőn Jeremy. –
Végeztél vele?
– Igen. Persze. Mindennel kész vagyok. Jobban nem is
időzíthetett volna.
– Kitűnő – felelte Jeremy, és kihátrált a folyosóra. – Akkor
elindítom az éterbe a legújabb számunkat, hogy aztán
gyönyörűséges technicolorban láthassuk viszont, borítók között.
Justine számára így már nem volt visszaút.
Olyasmit tett, amiről nem hitte volna, hogy megteszi.
Még hallotta, hogy a folyosón távolodó Jeremy elégedetten
megjegyzi: – Mondja valaki, hogy a lapkiadás nem varázslat!
 Két csillagjegy határán

Mi mással kezdődött volna, ha nem a hagymával. Pontosabban

azzal, hogy hogyan kell hagymát szeletelni.
Gary először mindig hosszában kezdte. Kettévágta a hagymát, a
vágott felületet egy deszkára fektette, aztán szeletelni kezdte,
először függőleges, majd vízszintes irányban, és… voilà! Így
viszonylag egyforma kockákat kapott. Bár minden kétséget
kizáróan ez volt a hagymakockázás legjobb módja, Nola
megingathatatlanul egy másik módszert alkalmazott. Ő először
kövér, de közel sem egyforma vastagságú karikákra vágta a
hagymát, amelyeket aztán egymásra halmozott, és véletlenszerű
mozdulatokkal felvagdosta az egészet, ami, természetesen,
különböző méretű kockákat eredményezett.
– Ismerd be – mondta Gary öt héttel korábban a konyhában. – Az
én módszerem a jobb.
– Az enyémmel sincs semmi baj – felelte az asszony kockázás
közben. Minden egyes vágás megremegtette a felkarja enyhén
petyhüdt húsát.
– Legfeljebb annyi, hogy nem ez a legjobb mód.
– De hát ez csak egy hagyma! – vélekedett Nola.
– Ez igaz, de ahogy csinálod, az annyira… – a férfi elhallgatott,
majd a fejét csóválva hozzátette: – Rokeville-ben vágják így a
hagymát.
 Csak viccelt, az asszony mégis abbahagyta a kockázást.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy Rokeville-ben vágják így a hagymát.
Igazság szerint mindketten Rokeville-ből származtak.
A kés még mindig az asszony kezében volt; apró
hagymaháromszögek tapadtak az éléhez.
– Azt akarod mondani, hogy úgy vágom a hagymát, mint egy…
paraszt?
– Hé…
– Te kibaszott sznob! – sziszegte az asszony, és a kés hegyét, alig
pár milliméterre a férfi ujjaitól, a konyhapult deszkájába szúrta.
– Jézusom! Le is vághattad volna az ujjamat!
– Baszd meg magad!
És ezzel kitört a csetepaté. Gary Direen, Vízöntő, középvezető a
közigazgatási szférában, az Amerikai mesterszakácsból már az első
körben kiesett ötvenkét éves férfi, aki nem félt attól, hogy
lazacrózsaszín ingekben járjon, ugyanakkor megbánta, hogy
ifjúkori hevületének engedve a bal fenekére tetováltatta az egész
AC/DC-t (tán 1980 januárjában), most egyedül élt egy csaknem
teljesen bútorozatlan, egyszobás lakásban az Alexandria Park
legcsúfabb épületének tizenkettedik emeletén. Nola, akivel már
negyedik éve voltak együtt, a városközponttól távolabb annak a
takaros kis ikerháznak az egyik felét lakta, amelyet együtt
vásároltak félkész állapotban.
Mint a legtöbb párkapcsolatnak, Nola és Gary kapcsolatának is
megvolt a maga Pandóra szelencéje, amely kibeszéletlen
sérelmekkel és udvariasan elfojtott igazságokkal volt tele. Ennek a
tetejét libbentette fel a hagymakockázás mikéntjéről vívott szócsata.
Nola közölte Garyvel, hogy fél Ausztrália rajta röhögött, amikor az
Amerikai mesterszakács háttértörténeteket bemutató részében
könnyek között mesélt a gyerekkoráról, így az anyjáról is, akinek a
kulináris ismeretei egyetlen ételre korlátozódtak – a mirelit
halrudacskákra. Mintha ez akkora tragédia lett volna. Gary
ugyanakkor nyafogós kis senkivé alázta magát a nézők előtt. Gary
azzal vágott vissza, hogy a Nolának vásárolt Valentin-napi
alsóneműről levágta a méretcédulát, mert így nem kellett
szembenéznie a csúf realitással, nevezetesen azzal, hogy
tizennyolcas segge van. Ezzel persze csak tovább provokálta Nolát,
aki azt állította, hogy Garyvel csak egy módon tud eljutni az
orgazmusig: úgy, ha Liam Hemsworthre gondol szex közben.
Így Gary, jogos felháborodása ürügyén, dúlva-fúlva elköltözött
egy motelbe, majd végtelen haragjában megnézett egy csomó
lepukkant bérlakást, a legkevésbé rozogára aláírt egy bérleti
szerződést, egy jótékonysági boltban vett egy tisztának tűnő,
egyszemélyes matracot, végül a nővére kempingfelszereléséből
kölcsönvett egy műanyag tányért, egy tálat meg egy bögrét, néhány
csorba evőeszközt és egy horpadt alumíniumserpenyőt.
Mire a roskatag kutyaólhoz megkapta az ingatlanügynöktől a
kulcsokat, a haragja is majdnem elpárolgott. Az első ott töltött
reggelén arra ébredt a kényelmetlen matracon, hogy bizony fázik
az olcsó és vékonyka, műszálas takaró alatt.
– Átkozott hagyma – motyogta, és megcsóválta a fejét.
Öt héttel később, egy fagyos és borús áprilisi reggelen, Gary tejet
töltött a gabonapelyhére, és közben Nolára gondolt, aki valószínűleg
éppen teát főzött és kenyeret pirított magának odahaza, a klímával
felszerelt, kellemes kis konyhasarokban. Elképzelte, hogy az arcán
még látszanak az alvás okozta ráncok, és az a fehér köntös van
rajta, amely, ha elég ügyesen kötötte meg, olyan pompásan kiemelte
a melle férfiszemet gyönyörködtető halmait.
Ez nem lesz így jó, mondta magának. Ne gondolj pozitívan
Nolára. Emlékeztetnie kellett magát, hogy még mindig haragszik, és
ha van egy csöpp esze, haragos is marad. Egészen addig, míg Nola
fel nem hívja, és ki nem könyörgi, hogy menjen vissza hozzá a közös
otthonukba.
A haragból bérelt lakásban minden lepukkant volt. A fürdőszoba
bizarr padlóburkolatának vizes nejlon- és penészszaga volt. A
zuhany vagy forrázási hőmérsékleten spriccelte magából a vizet,
vagy olyan hidegen, hogy jégcsapok nőttek tőle a hátán. Gary
azonban, ha bosszúsan is, belépett a zuhanyrózsa alá, és
megpróbálta az agyába vésni, hogy vennie kell egy zuhanyfüggönyt.
Miután több veszekedést is sikerült felidéznie a közös
múltjukból, Gary egészen délig haragos maradt. Később, miközben
magányosan üldögélt a közeli kávézóban vacak tojásos-currys
szendvicsét majszolva, ellenőrizte az üzeneteket a telefonján.
Egyetlenegy sem érkezett. Az e-mailjeit is megnézte. Ott sem volt
semmi. Csupán abban talált vigaszt, hogy Nola nem törölte az
ismerősei közül a Facebookon, és a kapcsolatukon sem változtatott.
És, ellentétben azzal, amit a legtöbb nő ilyenkor tenni szokott, nem
tett fel az oldalára inspiráló idézeteket, sem fagylaltosdobozokról
készült fotókat, és nem tudatta a világgal, hogy a Szívek szállodája
filmekkel vigasztalja magát. Ugyanakkor arra sem tett utalást, hogy
szomorú vagy magányos lenne.
Gary evett egy harapást a szendvicséből, majd a kezébe vette az
Alexandria Park Start, amit valaki az asztalon hagyott. Csupán egy
pillantást vetett a címlapfotóra, amely egy fiatal, sötét bőrű fiút
ábrázolt, ijesztőnek tűnő sebbel a homlokán, majd máris
odalapozott ahhoz a cikkhez, amely az ausztrál krikettcsapat
arrogáns viselkedését taglalta eléggé leereszkedően.
– De legalább nyerni szoktak – motyogta leginkább önmagának
Gary.
Aztán, miután nem talált semmit, ami különösképpen érdekelte
volna, odalapozott a horoszkópokhoz. Nem mintha sokat adott
volna rájuk. Ugyanakkor, bizonyos vonatkozásban, személyesnek
találta őket. És ezen a félrecsúszott napon Gary Direen semmire
sem vágyott annyira, mint egy üzenetre, amely legalább félig-
meddig neki szól. Vízöntő, olvasta. Létezik ember, akit ne varázsolna
el Joni Mitchell énekesmadarakat is megszégyenítő hangja, miközben
visszaköveteli a foltos almákat meg a kikövezetlen édenkertet? Ebben
a hónapban a Vízöntők erős nosztalgiát érezhetnek valami iránt,
amit a múltjukban eldobtak maguktól, és ettől felébred bennük az
ösztönös vágy, hogy visszahozzák az életükbe ezt a valamit…
Ha Gary Direen belsejében lett volna egy homokóra, amelyet
valaki haraggal töltött meg homok helyett, ez lett volna az a
pillanat, amikor a düh utolsó, savsárga morzsája átcsusszan az üveg
keskeny nyakán, és nagy koppanással megpihen a már átcsorgott
halom tetején. Nem érzett mást, csak végtelen megbánást, zavart és
sürgető vágyat, amely arra irányult, hogy mindent csináljon vissza
úgy, ahogy azelőtt volt. Az emlékezete hangtárából, egészen
mélyről, Joni Mitchell hangját vélte hallani, amint a „Big Yellow
Taxi” refrénjét énekelte. Gary a jelek szerint tényleg nem tudta,
hogy mije van, míg el nem dobta magától.
Nola szerette Joni Mitchellt. Gary pedig Nolát szerette. Tényleg.
Egészen odavolt érte.
– Hogy lehettem ekkora barom? – suttogta.
Két perc múlva már egyetlen lélek sem volt a kávézóban, csak
egy félig megevett szendvics árválkodott elhagyottan az egyik
asztalon.

Margie McGee – Vízöntő, haikuíró, madármegfigyelő, a

természetvédelem lelkes harcosa, rendszeres véradó (AB negatív), a
zöldek hűséges és kitartó politikai tanácsadója – érdekes jelenséget
figyelt meg önmagán az utóbbi hónapokban. Olyan volt, mintha az
agya nagyobbik fele egy kicsit elcsúszott volna jobbra, és a helyén,
baloldalt, kialakult volna egy új, keskeny panel. És ezt az új panelt
örvénylő számoszlopok töltötték ki teljesen: kivetítések, szorzatok,
kamatoskamat-számítás, legjobb-legrosszabb szcenáriók, és
mindegyik a részvényárfolyamok, a kamatláb és a fogyasztói
árindex függvényében változott. De bármennyire is próbálkozott,
Margie nem találta meg a fejében azt a kis x-et, amelyikkel
lezárhatta volna ezt a panelt. Úgy tűnt, nem létezett módszer,
amellyel megszabadulhatott volna a gyötrő, nagyon is komplex
képletektől, amelyek tulajdonképpen a nyugdíjas éveit vetítették
elé. Amelyek mikor is kezdődnek? Öt? Tíz? Esetleg tizenöt év
múlva?
Április vége felé, egy viharos péntek délelőtt Margie Dave
Gregson szenátort, a megújuló energia figyelemre méltó bajnokát
szállította az irodájába egy globális felmelegedésről szóló
sajtótájékoztató után. Dave ötlete volt, hogy egy szélerőműben
tartsák a programot, egészen a város peremén; azt akarta, hogy
dühöngve forgó szélkerekek és hajlongó akácok adják a beszédéhez
a hátteret. Az, hogy ily módon akarta illusztrálni majdhogynem
biblikus előrejelzéseit a jövő katasztrofális, időjárást érintő
változásairól, akár a zsenialitását is jelképezhette volna.
Csakhogy a végén nem volt semmiféle vizualitás, mert egyetlen
televíziós állomás sem képviseltette magát az eseményen,
valószínűleg azért, mert úgy döntöttek, hogy egy jelentéktelen párt
szenátorának a hantája nem éri meg a hosszú utat. Az egyetlen
újságíró pedig, aki megjelent – a helyi ingyenes újság riportere, egy
lány –, nem vitt magával fotóst.
Margie a kormánykereket ütögette tövig rágott körmeivel. Dave,
aki hátul ült, a költségvetési bizottság olvasatlan papírjait használta
alátétként az Alexandria Park Star legfrissebb számához.
A visszapillantó tükörből látni lehetett, hogy Dave megpróbálta
lesimítani szélfútta haját, és hogy meglazította a nyakkendőjét,
amelyet vagy negyvenöt perces vita után választott ki az
eseményre. A sötét rózsaszín mellett döntöttek végül, a mellrákkal
küzdőket és családjukat támogató kampány jegyében. Nem mintha
egy ilyen család is kíváncsi lett volna a közvetítésre, hogy aztán
értelmezni tudja a selyemben kódolt üzenetet, gondolta Margie
csalódottan.
A rádióállomások között keresgélve azon tűnődött, hogy már
ugyanazt a dalt játsszák mindegyiken.
– Milyen csillagjegyben születtél, Marge? – kérdezte Dave.
A nőnek el kellett gondolkodnia, hogy válaszolni tudjon.
– A Vízöntőben.
Dave halkan felnevetett.
– Miért?
– Most már értem.
– Mit?
– Tudod… Azokat a Woodstockot idéző megérzéseidet – felelte
David. – Akarod hallani a horoszkópodat?
 – Olvasd – válaszolta unottan Margie.
Dave olvasni kezdett.
– „Létezik ember, akit ne varázsolna el Joni Mitchell
énekesmadarakat is megszégyenítő hangja, miközben visszaköveteli
a foltos almákat meg a kikövezetlen édenkertet?”
Amikor a szöveg végére ért, kissé bizonytalanul énekelni kezdte
a dalt. Amikor a refrén utolsó sorához, a nagy sárga taxihoz ért,
Margie is csatlakozott hozzá, majd az utolsó taktusoknál egyszerre
hallgattak el.
Egyikük sem szólt egy darabig. Margie pillantása az út, Dave
rózsaszín nyakkendője és az agyában keletkezett új panel között
cikázott. Őrjítő élmény volt. Belül a folytonosan változó
számoszlopok, amelyekben hol eltűntek, hol újra megjelentek, sőt
fordított sorrendben robbantak be az egymással versengő számok.
Megrázta a fejét, és, miközben azt kívánta, bár megszűnne benne az
őrület, megpróbált nem odafigyelni rá.
– „Big Yellow Taxi” – mormogta, hogy ezzel is elterelje a
figyelmét. – Az volt ám a szám!
Miközben Dave tovább dudorászott, Margie felidézte Joni
akusztikus gitárról felhangzó, elnyújtott akkordjait, és elképzelte,
ahogy egy kerti sütésen pengeti valaki a háttérben a dalt, úgy, ahogy
azt az ő fiatalkorában oly gyakran tették. Ó, Joni, Joni.
Amint meglátta mélyen barázdált arcát a visszapillantó
tükörben, Margie előtt felvillant egy kép egykori önmagáról. Az arca
maszatos volt, a haja kusza, mint egy bukott angyalé. Mindkét
csuklója hozzá volt láncolva egy buldózer hűtőrácsához, a lába a
sarat taposta. Igen, ez ő volt. Majdnem olyan hóbortos és különc,
mint Joni.
Akkor hát hogyan történhetett, hogy a tiszta szívű erdővédő
Margie McGee olyan felnőtté változott, aki tőzsdei jelentéseket olvas
annak érdekében, hogy élete fontos döntéseit meghozhassa? Milyen
fordulatot vett az élete, hogy a zöldeknek nyakkendőkötés és
sajtókonferencia témában ad tanácsokat? És, ha már itt tartunk,
mióta hordanak nyakkendőt a zöldek?
Ideje volt kiszállni. Maga mögött hagyni az irodát, és ismét
odaláncolni magát az erdőirtó buldózerhez. Vagy egy fához. Ismét
elköteleződni az igaz ügy mellett. És ha ezzel nem tudja
előteremteni a vacsoráravalót, akkor nyugdíjba megy. Ha ez azt
jelenti, hogy kutyakaján kell élnie, akkor azon fog. Aztán, ha már
nem veszi be a gyomra a kutyakaját, kerít egy receptet, és egy
gyógyszerrel mindent megold. Vetett egy pillantást az agyába, és azt
látta, hogy a keskeny kis bal oldali panel egyre kisebb lett, majd
teljesen eltűnt. Most már tudta, mit kell tennie.
– Dave?
– Igen, Marge?
– Kilépek.
– Hogy mit csinálsz?
Margie a visszapillantó tükörben a férfira vigyorgott.
– Kilépek. Egyszer s mindenkorra.
Nem jövőre. Nem öt és nem tíz év múlva. Most. Azonnal.
Dave, illetve a tükörképe, döbbenten nyugtázta a bejelentést.
És miközben Margie újra rázendített a „Big Yellow Taxi”
refrénjére, fiatalabbnak érezte magát, mint az utóbbi években
bármikor.
Nick Jordan a Rafaello egyik bárszékén üldögélt az ablak előtt, és
eredménytelenül próbált még egy utolsó kortyot kiszivattyúzni a
kapucsínóból, amellyel már körülbelül negyedórája végzett.
Odakinn az utcán a szombat délutáni járókelők összehúzták
magukat a kabátjukban, vagy az esernyőikkel küszködtek, amelyek
a jelek szerint nem hallgattak senkire, csak mentek a maguk feje
után.
Több újság és magazin hevert Nick előtt az asztalon – mindegyik
a kiadó lakások rovatnál volt nyitva –, köztük persze egy Alexandria
Park Star. A magazin már szamárfüles volt, a lapjai víztől gyűröttek,
mert Nick már egy hete mindenhová magával vitte, és közben ki
tudja, hányszor elolvasta azt a bizonyos részt, mégsem bírta
megfejteni Leo üzenetét.
Vízöntő. Létezik ember, akit ne varázsolna el Joni Mitchell
énekesmadarakat is megszégyenítő hangja, miközben visszaköveteli a
foltos almákat meg a kikövezetlen édenkertet? Ebben a hónapban a
Vízöntők erős nosztalgiát érezhetnek valami iránt, amit a múltjukban
eldobtak maguktól, és ettől felébred bennük az ösztönös vágy, hogy
visszahozzák az életükbe ezt a valamit. Ehhez társulhat még egy
korábban nem tervezett lakóhelyváltozás, vagy a Vízöntő jelenlegi
lakhelyének valamilyen szintű átalakítása.
Legalább az utolsó mondat érthető volt. Csupán egy hét, és Nick
házőrző feladatai véget érnek, és hajléktalanná válik. Tehát igen,
egy lakhelyváltozás mindenképpen benne volt a pakliban. De ami a
horoszkóp többi részét illeti… nem volt se füle, se farka. Belenézett
Leo mélyen ülő szemébe. Valóban?, kérdezte némán. Valóban azt
akarod, hogy menjek oda vissza?
Igaz volt, hogy Nick Laura nélküli napjai gyakran teltek
csüggedő magányban. Ugyanakkor élvezettel töltötte el, hogy nem
kell lépést tartania a Vogue divattrendjeivel. Ha úgy hozta a kedve,
előhalászott a szekrénye mélyéről egy régi, kinyúlt
melegítőnadrágot, amelynek a létezéséről már csaknem
megfeledkezett, és bármekkora adagot képes volt megenni
bármelyik kajából, nem törődve azzal, hogy annak esetleg magas
volt a glikémiás indexe.
Nick újabb pillantást vetett Leóra. Most tényleg arra biztatsz,
hogy menjek vissza hozzá? Laurához?
Talán tényleg őrültség a csillagok üzenete alapján meghozni
bizonyos döntéseket, gondolta Nick. Justine legalábbis ezt mondaná.
Justine, gondolta. Vajon ő hogy kerül a képbe? Tíz évig
egyetlenegyszer sem futottak egymásba, most meg egyetlen hónap
alatt kétszer is találkoztak. Az lehetetlen volt, hogy Leo erőteljes
biztatása a nosztalgiakeresésre Justine-ra vonatkozzon, és ne
Laurára.
Igen, teljességgel lehetetlen, győzködte magát Nick. Leo ugyanis
nem mást választott a szentimentális gondolat elmélyítésére, mint
Joni Mitchellt. Leo egyértelműen arra biztatta tehát, hogy
mindannak ellenére, amin átment, hívja fel Laura Mitchellt, és
adjon neki még egy esélyt.
Nick a kávézópultra hajtotta a fejét, és háromszor a
faburkolathoz koccantotta a homlokát. Nehéz dió. A harmadik
koccantásnál a feje megérintette a magazint. A bár távolabbi
pontján ülő nő aggodalmas pillantásokkal, majdhogynem riadtan
figyelte a jelenetet.
– Jól vagyok – mondta neki Nick, és anélkül, hogy felemelte volna
a fejét, rávillantotta a ferde mosolyát. – Teljesen jól.
Leónak csak annyit válaszolt csendesen: Tudod, mit, öregfiú?
Nekem te vagy az Isten, és nem azért, mert nem bízom benned, hanem
merő óvatosságból várok még egy hónapot azzal, hogy felhívjam
Laurát. Akkor majd meglátom, mivel állsz elő, oké?
BIKA

s
Miután a Star ominózus száma megjelent az újságosstandokon,
Justine arra intette magát, hogy ne legyenek nagy elvárásai.
Fennállt a lehetőség, hogy Nick nem veszi észre azonnal, hogy kijött
a lap. Aztán további időre lesz szüksége ahhoz is, hogy elolvassa,
majd értelmezze és mérlegelje a Leo szavai mögött rejlő üzenetet, és
ezzel együtt felidézze a „Big Yellow Taxi” híres előadását a
nappaliban. Végül, de nem utolsósorban, gondolkodási időre is
szüksége lesz, mielőtt elszánja magát a cselekvésre.
De eltelt egy egész hét, és Justine türelme fogyni kezdett. Bár a
nappalait kitöltötte a munka, az eseménytelen hétvégeken
elhagyatottnak érezte magát. Szombaton azzal ütötte el az idő egy
részét, hogy sokáig aludt, majd még egy keveset azzal, hogy újra
megnézett néhány epizódot a Büszkeség és balítélet klasszikus BBC-
változatából. Ebédre elkészített magának egy zacskó sajtos
makarónit, a maradékot eltette vacsorára, azzal az ígérettel, hogy az
esti adag mellé borsót is készít majd.
Közben végig azon törte a fejét, hogy miért nem telefonál Nick.
Talán túl homályos lett volna a „Big Yellow Taxi”-ra való utalás?
Vagy már nem is emlékezett arra a réges-régi szobakoncertre? Vagy
a hallgatásának valami más oka volt? A parkban együtt töltött estén
nem úgy nézett ki, mintha komoly kapcsolata lenne. Szabadnak
tűnt. Mint akire nem nehezedik efféle nyomás. Az a Nick, aki az
emlékezetében élt, őszinte, becsületes lélek volt, semmiképp sem
viselkedett volna így, ha a szíve el lett volna kötelezve valahol. Ó,
egek, ezt akár Lizzie Bennet is mondhatta volna. Végül arra gondolt,
hogy talán csak magát akarja becsapni, és egyáltalán nem is ismeri
azt a Nick Jordant, akivé a fiú az elmúlt évek alatt vált.
Egyébként is, mi ütött belé, hogy belebabrált a horoszkópba? Mi
lesz, ha Leo rájön a turpisságra? Még az is lehet, hogy ír Jeremynek,
és akkor mindenre fény derül. És mi értelme volt bevállalni egy
ekkora kockázatot, ha a végén, amire egyelőre jó esély volt, hoppon
marad? Ezernyi kérdés merült fel benne, de biztosnak csak
egyvalami látszott: rövid asztrológusi karrierje egyszer s
mindenkorra véget ért.
Kora este, éppen akkor, amikor Lizzie Bennet jól megmondta a
magáét Lady Catherine de Bourghnak a kertben, Justine-ban
tudatosult, hogy valami rendkívüli dolog zajlik a szomszédos
lakásban. Egy gombnyomással kimerevítette Lady Catherine
haragtól eltorzult arcát, lábujjhegyen a franciaajtóhoz tipegett, és
elhúzta a függönyt. A másik lakás ablaküvegén keresztül azt látta,
hogy az AC/DC-s férfi, szokatlan módon, nincs egyedül. Egy nő volt
vele: egy igazán formás, mindennel bőkezűen megáldott, arányos
testalkatú nő, farmerben és flanelingben.
Az AC/DC-s pasi és a nő, ahogy azt Justine kikövetkeztette, a férfi
holmiját pakolta éppen össze. És nevettek. Mintha valami zene is
szólt volna a háttérben, legalábbis abból, ahogy a férfi a testét
ringatta egy kartondoboz leragasztása közben, ez tűnt
valószínűnek. Az asszony rózsaszínre rúzsozott szája folyamatosan
mozgott. Talán énekelt, miközben a ruhákat hajtogatta egy
bőröndbe.
Biztos, hogy szól náluk a zene, döntötte el Justine, amikor az
AC/DC-s pasi keresztülsasszézott a szobán, és a karjába vonta az
asszonyt, majd körbetáncolta vele a nappalit. Aztán csókolózni
kezdtek, majd a flaneling is szétnyílt a méretes kebleken, és…
Justine elengedte a függönyt, és megadóan nekitámaszkodott a
falnak. Mindent elárult róla, hogy még egy pocakos, tetovált seggű
fickó is túltett rajta romantikus kapcsolatok terén.

Hétfőn reggel Justine nagy körültekintéssel válogatta össze a ruháit.

Rakott szoknyájában, nyakig gombolt blúzában és kárómintás
mellényében úgy nézett ki, mint egy diáklány. A tükör előtt állva
alaposan szemügyre vette magát. Nick Jordan, mondta magának,
egy gyerekkori barát, semmi több. Szorosan befűzte a cipőjét, és a
parkon keresztül elindult a munkahelyére.
A hordószónokok sarkához érve észrevett egy fekete táblát egy
háromlábú állványon. Valószínűleg az a fura küllemű férfi tehette
ki, aki síri arckifejezéssel ült a közelében. Fénymásolt lapokat
tartott a kezében, amelyekkel a Föld közeli végét jelentő
aszteroidaütközésekre akarta felhívni a járókelők figyelmét.
Justine alig észrevehetően irányt változtatott, és egy picit
lassított a léptein. Látta, hogy a férfi elfordult, de azt is tudta, hogy
csak röpke pillanatok állnak a rendelkezésére. Épp csak megtörve a
léptei ritmusát, elhaladt a tábla mellett, és A HALLGATÁSOD BELEEGGYEZÉS
feliratból villámgyorsan kitörölte a felesleges G betűt. Aztán, mintha
mi sem történt volna, folytatta az útját, és olyan elégedettséggel
porolta le a krétás ujjait, amilyet a cowboyok érezhettek egy
céllövőverseny megnyerése után.
A szerkesztőséghez érve Jeremy volt az első ember, akibe Justine
belebotlott. Az épület előtt állt a csillag alatt egy frissnek tűnő és
nagyon jól fésült fiatal férfi társaságában, akinek a királykék ingén
még láthatók voltak a bolti csomagolásban keletkezett gyűrődések.
 Jeremy arca felragyogott a lány láttán.
– Drágaságom, engedd meg, hogy bemutassam neked Henry
Ashboltot. Henry, ő Justine, a maga közvetlen… ah, nem akarom azt
mondani, hogy elődje, mert az elég morbid módon hangzana.
Fogalmazzunk inkább úgy, hogy maga Justine szép kis kacsójából
veszi át a stafétabotot.
– Helló – mondta Henry, és jó erősen megrázta Justine kezét.
– Helló, Henry. Érezd jól magad nálunk.
– Köszönöm – felelte Henry, és már vissza is fordult Jeremyhez
olyan pillantással, amilyennel a kutya vizslatja az imádott gazdiját.
Justine ennek ellenére tovább kérdezősködött.
– És? Honnan vezérelt hozzánk a sors?
A fiú ugyanazt az egyetemet említette, ahová Justine is járt, de
Justine-nak volt egy olyan érzése, hogy ez a tény nem érdekelné
Henry Ashboltot.
– Politikatudományból és újságírásból diplomáztam,
kitüntetéssel.
Le vagyok nyűgözve, akarta mondani Justine, de inkább az
ajkába harapott.
– Ah, Justine drágaságom! – vette vissza a szót Jeremy, mintha
ezzel megakadályozhatná, hogy még fagyosabbá váljon körülöttük a
levegő. – Belépnél egy pillanatra az irodámba? És ha már ott vagy,
vess egy pillantást az íróasztalomra. Találsz ott egy karikatúrát a
miniszterelnökről. Ruthless küldte az imént. Szeretném, ha
elmondanád a véleményedet, hogy nem lesz-e… ah… túl sok. Tudod,
címlapfotónak.
Ruthless Hawker szabadúszó karikaturista volt, egyben profi
alkoholista, aki időnként megpróbálta rálőcsölni elméje csípős
produktumait az Alexandria Park Star szerkesztőségére.
 – Van még valami, egy morzsányi kis információ – folytatta
Jeremy –, de, gondolom, Henry azt nem akarja megosztani senkivel.
Vagy? Mégis?
Justine kérdő pillantást vetett a fiúra.
– A miniszterelnök a húgom keresztapja – magyarázta Henry. – A
papám iskolatársa volt.
– Hát – mondta Justine a korábbihoz képest kicsit megenyhülten
–, nagyon büszke lehetsz.
Henry csak megvonta a vállát, Jeremy szája szegletében azonban
megjelent egy apró mosoly.
– Örülök, hogy megismertelek, Henry – mondta Justine, és
folytatta útját a bejárat felé. Nagyon kíváncsi volt rá, hogy fog
boldogulni Henry Ashbolt a posta szortírozásával, a másológépben
megszoruló papírokkal, a kutyakozmetikával és azzal, hogy naponta
hatszor meg kell járnia az utat a szerkesztőség és a Rafaello között.
Mindezt éveken át.
Jeremy asztalán egy pokolian jó, A3 méretű karikatúra feküdt a
miniszterelnökről. Gestapo-uniformisban páváskodott egy
varázstükör előtt, szemben a tükörképével, amelyen, a valósággal
ellentétben, elegáns öltönyben és kék nyakkendőben a választási
győzelmét ünnepelte éppen. A tükör keretére a következő szót írták:
HATÁRVÉDELEM.

Jeremy Henry nélkül követte Justine-t az irodába.

– Nos? Mit gondolsz? Hm? – kérdezte az asztalához lépve, és
megvakarta az állát.
– Beszélni fognak róla az emberek – vélekedett Justine. – Csak
úgy dőlnek majd a szerkesztőhöz a levelek.
– De nem túl erős?
 – Egy szerkesztő ismerősöm egyszer azt mondta nekem, hogy a
szerencse a bátrakat kedveli – felelte a lány.
Jeremy bólintott.
– Hát igen. Azért olyan jó tanácsot adni, mert az ember időnként
vissza is kapja. Szerencsés esetben akkor, amikor a legnagyobb
szüksége van rá. Köszönöm.
– Szívesen, máskor is – felelte Justine, és elindult az ajtó felé.
– Mielőtt elmennél – szólt utána Jeremy, majd suttogóra fogta a
hangját –, áruld el, mi a véleményed Henryről? Hm?
Justine eltűnődött, majd azt mondta:
– Eddig azt hittem, hogy a Young Liberal egy kölnimárka.
Jeremy halkan felnevetett.
– Azt hiszem, különösen jól járunk veled ebben az új, szerkesztői
munkakörben. A magazinnak kifejezetten használ az, ah,
éleslátásod. A legfrissebb szám a szokásosnál is sziporkázóbbra
sikerült. Illik hozzád a feladat.
Bár Justine mosolyogva mondott köszönetet, miközben
visszament az irodájába, ha csak távolról is, de kongani kezdett a
fejében a vészharang. Henry Ashbolt szemmel láthatóan
ambiciózus fiatalember volt. Talán nem ártana emlékeztetni
Jeremyt, gondolta Justine, hogy kinek ígérte a legközelebb
megüresedő újságíró-jelölti pozíciót. Nehogy elfeledkezzen róla,
csak mert Natsue pótlása olyan remekül sikerült.
Még be sem ült elődje egykori székébe, amikor valahol a táskája
mélyén csörögni kezdett a telefonja. Amikor végre megtalálta, a
várakozástól bizseregni kezdett a kezén a bőr – a kijelzőn lévő szám
ismeretlen hívót takart. Lehet, hogy Nick lesz az?
Agy: Hé! Ne felejts elmosolyodni, amikor felveszed! A mosoly
átszínezi a hangodat.
 – Halló? – szólt bele a telefonba.
– Helló, városi egér, én vagyok!
Justine várakozása egy pillanat alatt tovaröppent. A hívó a
legjobb barátnője, Tara volt. Justine maga sem tudta, mi a rosszabb
– a csalódottsága, hogy csak a barátnője hívja, vagy a csalódottság
miatt feléledő bűntudat.
– Helló, vidéki egér, mi újság? – kérdezte vidámnak szánt hangon
Justine. – Mit jelent ez az új szám?
– Otthagytam a Telstrát – válaszolta Tara. – Betelt a pohár.
Seggfejek. Valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva duplán
számláztak, és csak hétszáz felfüggesztett óra árán tudták volna a
problémát megoldani. Így hát elköszöntem tőlük. Hála az égnek! De
figyelj csak… Éppen úton vagyok egy tüntetésre, így nincs sok időm.
Csak azért hívtalak, mert szólni akartam, hogy a hétvégén arrafelé
járok. A BCA meghívott erre a szombat esti gálára…
– A BCA?
– Ausztrál Marhatenyésztők Egyesülete – magyarázta Tara. – És
isten áldja az ABC-t! Hozzájárultak, hogy kompromittáljam magam
a programon, feltéve, hogy utána előállok egy jó kis sztorival, és
nem kérem, hogy fizessék ki a szállásomat.
– Tudod, hogy megszállhatsz nálam – mondta Justine.
– Kösz, szívem. De van még valami. Lennél a kísérőm a bálon? A
végén még szerencsénk lesz, és két nagy kalapos, jóképű
marhatenyésztő mogul asztalánál találjuk magunkat. Vagy ha nem
is, legalább lesz alkalmunk megünnepelni az előléptetésedet.
Többek között.
– Miért, még mi… – kezdte Justine, de félbehagyta a kérdést, mert
közben eszébe jutott a válasz. A beszélgetés pillanata és szombat
között lesz az ominózus május negyedike, ami nemcsak a Csillagok
háborúja napja, hanem… – A születésnapod! Az is most lesz!
– Akkor? Eljössz velem? – kérdezte sürgetően Tara.
– Egy bálba? Naná!

Justine-nak nem volt nehéz megtalálni azt a helyet a hatalmas és

puccos hotelben, ahol a marhatenyésztők bálját tartották. Nem
kellett mást tennie, csak követni a kalapos férfiakat és a sifonba
öltözött matrónákat, akik a mozgólépcsőt választották ahhoz, hogy
az első emeleti aulába feljussanak. Odafent, egy csillogó Baby Grand
zongorán Carole Kinget játszott egy strasszal díszített Converse
csukát viselő zongorista.
Justine a nagyanyja egyik ruháját viselte, egy fekete, csipkével
bevont estélyit az 1960-as évekből egy olyan cipzárral, ami csodát
tett a viselője tartásával. Ahogy ott állt, kis híján ő is dalra fakadt.
Egyszer csak megpillantotta Tarát, aki ragyogón, dús keblűen jött
felfelé a mozgólépcsőn egy, a védjegyének számító pörgős-forgós
koktélruhában.
– Boldog születésnapot! – üdvözölte Justine. – Veled volt tegnap
az erő?
– Mint mindig – felelte a barátnőjét megölelve Tara. Nem valami
udvarias mímelt ölelés volt ez levegőbe cuppantott puszikkal,
hanem igazi, melegséggel teli, amitől Justine el is érzékenyült egy
kicsit.
– Hé! – nézett rá Tara. – Jól vagy?
– Persze. Jól. Nagyon is. Csak… Istenem, annyira hiányzik, hogy
nem vagy a közelben!
 Ennek örömére még egyszer megölelték egymást.
– Elég az érzelgősségből! Inkább igyunk valamit! – javasolta
végül Tara.
Elkapta egy éppen arra járó pincér pillantását, leemelt a
tálcájáról két karcsú, pezsgővel teli poharat, és Justine kezébe
nyomta az egyiket.
– Ne siessen annyira! – szólt oda az elfordulni készülő pincérnek,
majd félelmetes gyorsasággal megitta a pezsgőjét, az üres poharat
visszatette a tálcára, és elvett helyette kettő másikat. Justine
megpróbálta felidézni, hogy van-e odahaza másnapossági tüneteket
enyhítő Aspro Clear tabletta.
– Ne vágj pofákat, édes lányom! – figyelmeztette Tara. – Ma
ünnepelünk!
Justine kellemesen el is bódult, mire a vendégeket kezdték
átterelni a nagy bálterembe, ahol a fődísz egy hatalmas, jégből
faragott bika volt. Megkeresték az asztalukat, ahol kiábrándító
módon egyetlen olyan férfi sem ült, aki fiatal lett volna, vagy
legalább szingli. Tara bemutatkozott a mellette ülő ezüsthajú
úriembernek, és hamarosan véget nem érő beszélgetésbe
bonyolódott vele egy kellemetlennek tűnő baktériumról, amely
súlyos esetben akár marhavészt is előidézhetett.
Justine közben az étlapot kezdte tanulmányozni. Az előétel tataki
volt holdhalból, illetve kecske sajttal töltött tésztakosárka. Az étlap
szerkesztője valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy mi a helyes:
kecske sajt (kecske alakú sajt), vagy kecskesajt (kecsketejből
készített sajt). Ahogy az már lenni szokott, Justine nem először
találkozott a problémával. Óvatosan benyúlt a táskájába, előhúzott
belőle egy töltőceruzát, bekarikázta a szemét sértő kifejezést, és
hozzálátott, hogy az étlap margóján kifejtse a véleményét az
írásmóddal kapcsolatban.
Jobb megoldásnak találom, kezdte, ha a két szót inkább
egybeírjuk, hiszen a sajt nem attól lesz kecskesajt, hogy kecske
formája van, hanem attól, hogy kecsketejből készül, ami persze nem
zárja ki azt, hogy a felszolgált sajtnak kecske formája legyen.
– Édesem, mégis mit csinálsz? – kérdezte Tara. A baktériumról
szóló beszélgetés, úgy tűnt, az összes benne rejlő lehetőséget
kimerítette.
– Csak kijavítom a…
– Mit? Ugye nem azt akarod mondani, hogy belefirkáltál az
étlapba?
– Csak…
– Mondd, szívecském – vágott közbe újfent Tara, anélkül hogy
lehalkította volna a hangját. – Mikor fektettek le utoljára?
Az ezüsthajú férfi kicsit zavartan elmosolyodott, és Justine-ra
pillantott, akinek lángolni kezdett az arca.
– Komolyan kérdezem – folytatta Tara. – Keféltél mostanában?
Ugye nem azt akarod mondani, hogy Tom volt az utolsó, aki
megdugott? Hiszen ez szörnyű! Az utolsó pasi, akivel ágyba bújtál,
valószínűleg a repülő emlősökről szóló elméletével traktált szex
közben.
– Ne légy vele ennyire kemény! – szólt rá Justine. – Nem volt
annyira rossz.
– Helló, Tom Cracknell vagyok – utánozta Tara –, és az agykéreg
motoros működéséről meg a repülő rókák…
– …kortikospinális pályájáról írom a PhD-mat – fejezte be Justine
a mondatot.
Volt némi igazság abban, hogy Tom, miközben Justine-nal járt, a
PhD-témáján kívül nemigen tudott másról beszélni. Illetve képes
volt felsorolni a Ki vagy, doki összes évadjának az összes színészét,
és ki tudja, hány tizedesjegyre le tudta bontani a pit. Pihenésképpen
elhagyatott, távoli vizekre vitte kajakozni Justine-t, vagy fedett
mászócentrumokba falat mászni, és még egy csomó helyre, ami a
lány komfortzónáján finoman szólva is kívül esett. Mégis jó móka
volt. Ennek ellenére egyikük szíve sem tört össze, amikor Tom
posztdoktori állást kapott az USA keleti partján.
– Szóval, mióta vagy pasi nélkül? Nyolc hónapja? Ugye közben
azért…
– Nem – mondta Justine halkan.
– Akkor nem csoda, ha minden szemed elé kerülő szöveget
korrektúrázni kezdesz.
– És akkor mi van? Tulajdonképpen hasznos szolgálatot teszek a
köznek.
– Na de tényleg… Semmi nem volt? Egy suttogásnyi szex sem?
Senki sem tűnt fel a horizonton, aki aztán fennakadt volna a
radarodon? – faggatózott tovább fürkész újságírószemét Justine-ra
meresztve Tara.
Justine megrázta a fejét.
– Ugyan már! – erősködött Tara. – Te titkolsz valamit! Látom
rajtad!
– Hát… talán mégis volt valami – mondta vonakodva Justine. –
De annyira jelentéktelen, hogy szinte a semmivel egyenlő.
Tara lenyelt egy korty bort.
– Engem már akkor is érdekel, ha csak egy századmilliméterrel
több a semminél. Szóval meséld csak el szépen.
Justine-nak nem volt más választása, mint mindent elmondani
Nick Jordanről, attól kezdve, hogy összefutottak a piacon,
megemlítve a halkosztümöt is, majd beszámolt a második
találkozásukról a Cornucopiában. Elmesélte, hogy Nick színésznek
született, és most éppen Romeót készült eljátszani. Még arra is
kitért, ami tinédzserkori szenvedélyük hevében a délausztrál
tengerparton történt, de miközben mindezt elmesélte – és ez
tudatosult is benne –, egyetlen szót sem szólt a csillagokról.
– Oké – mondta Tara olyan természetességgel, mintha csak az
ingujját tűrte volna fel. – Csak van valami terved?
– Tervem? – kérdezte Justine értetlenül.
– Az. Terved – felelte Tara. – Ami remélem, kicsit több annál,
mint hogy a hívására vársz.
– Miért? Az annyira szörnyű lenne?
– Nem szörnyű, hanem szánalmas.
– De hát nincs meg a telefonszáma. Ha akarnám, sem tudnám
felhívni.
– Badarság! – vágta rá Tara tömören. – Néha, édesem, nincs más
választás, mint a szarvánál megragadni a bikát. Írj rá a Facebookon,
kutasd fel a szüleit, menj el ebédelni az étterembe… nem érdekel,
hogy mit csinálsz, de ígérd meg, hogy teszel valamit az ügy
érdekében. Megígéred?
– Hááát – monda Justine. Leo horoszkópjainak hamarosan meg
kellett érkezniük a következő számhoz. Esetleg, de tényleg csak
esetleg, adhatna még egy esélyt a csillagoknak. – Előfordulhat, hogy
bedobok valamit.

Éjfél körül minden csendes volt a Star irodáiban. A számítógépek

aludtak, a monitorok elsötétültek, csak a készenléti állapotukat jelző
zöld fény pulzált rajtuk, mint egy-egy parányi szív. Még a
temperamentumos, öreg fénymásoló is szundikált a műanyag
porvédője alatt. Anwen irodájában, a káosz közepén, Star Wars-
figurák sorakoztak olyan színes papírzászlócskákba tekerve,
amelyek a május negyedike tiszteletére felrobbantott petárdák
csomagolásáról származtak.
Justine asztalán a cserepes páfrány leveleit meg-megremegtették
a finom légáramlatok, ahogy a szék támláján hagyott
angórakardigánból kiálló, pihekönnyű szöszöket is. Az íróasztal
mögött feltáruló horizonton nem lehetett mást látni, csak a város
sötét narancsszínben kirajzolódó éjszakai sziluettjét. De lehetséges
lett volna, hogy alig valamivel tizenkettő után egy csillag ezüstös
sugara áthatolt az ablaküvegen? Hogy egy hajszálvékony, csillogó
kis nyilacska átsuhant az iroda sötétjén, és életre keltette a faxot?
Merthogy a gép tettre kész zümmögésbe kezdett, majd
működésbe lépett a nyomtató, és balról jobbra haladva bejárta az
egész lapot, minden nekifutásnál egy-egy sornyi szöveget hagyva
maga után.
Pixelről pixelre, jóslatok és tanácsok fogalmazódtak meg mind a
tizenkét csillagjegy számára. A tizenegyedik jelhez érve a gép a
következőket írta a lapra: Vízöntő. Az ellentmondás, ahogy Pascal is
mondta, nem a tévedés jele, az ellentmondás hiánya pedig nem az
igazság jele. Rövidre fogva, kedves Vízöntő, ebben a hónapban nem
marad más választása, mint megbékélni a Mars és a Neptunusz
között érvényesülő ellentétes hatásokkal. Míg a Mars bátorságra és
agresszióra buzdít, addig a Neptunusz óvatosságra és
visszafogottságra int. Bölcsen teszi, ha először megpróbál tisztán
látni, és csak azután hozza meg fontos döntéseit.
Néhány perc múlva az egész horoszkóp elkészült. Az egyetlen,
teleírt oldal egyenesen az iratgyűjtő tálcán landolt, és csak arra várt,
hogy Justine hétfőn reggel rátaláljon.
 Két csillagjegy határán

Egy tompán megvilágított repülőgép utasterében, magasan az

Egyenlítő felett, a kicsi lány homloka szinte izzott Zadie O’Hare hűs
tenyere alatt.
– Mami? Te vagy az? – kérdezte a kislány, de most nem volt idő
arra, hogy kijavítsák.
Ehelyett Zadie – Vízöntő, egyetemről kibukott művészhallgató, a
Quantas légitársaság stewardesse, a szédítően magas sarkú cipők
szenvedélyes gyűjtője és profi viselője, a lenszőke gyógyszerész,
Larissa O’Hare szénfekete hajú húga – azonnal és a lehető
legnagyobb csendben akcióba lendült.
A jobb keze határozott mozdulatával fordított origamit végzett
egy hányózacskón, és gyorsan a kislány álla alá dugta, akinek az
anyja alig két perccel korábban jelentette ki, hogy a gyermeke
biztosan nem fog hányni. Ezt követően Zadie a bal kezével kócos
lófarokban fogta össze a kislány álmában szétzilálódott haját. Nem
is lehetett volna tökéletesebb az időzítése. A zacskóba spriccelő
hányás habos volt, és barna, mint az összesűrűsödött Coca-Cola, és
határozottan bőségesnek lehetett minősíteni. Zadie a papíron
keresztül is érezte a melegét.
A kislány anyja, feléledve abból a tompa optimizmusból,
amelyből az elfogyasztott, több minipalacknyi cabernet merlot
juttatta, ugyancsak cselekvésre szánta magát. Kézitáskájából
előkerültek a nedves törlőkendők, és együttérző megbánással
törölgetni kezdte a lánya felhevült arcát. Zadie felegyenesedett, és
lepöckölt egy parányi hányásdarabkát a kosztümjéről. Aztán,
mintha csak egy boríték volna, lezárta a fehér papírzacskó tetejét.
– Lenyűgöző – mondta őszinte csodálattal a kislány anyja. –
Honnan tudta?
Zadie a rá jellemző összeszedettséggel és talpraesettséggel
fordult az asszony felé.
– Mondjuk úgy, hogy nem ez volt az első rodeóm – felelte egy
profi kacsintás kíséretében, majd elfordult, és strapabíró, kék magas
sarkújában elindult az ülések közötti folyosón. Olyan kecsesen
vonult, mintha egy csillogó-villogó reptér márványcsarnokán lejtett
volna végig, és nem egy hányással teli zacskót tartott volna a
manikűrözött ujjai között.
Már majdnem elérte az utasteret a repülőgép konyhájától
elválasztó függönyt, amikor észrevette, hogy bajban van. Gyorsan
belépett a harmonikaajtós vécébe, és sietve bezárta maga mögött az
ajtót. A mozdulat nyomán vakító fehérséggel izzott fel az addig
tompa világítás. A hányás spriccelve tört elő a torkából, és nagy
loccsanással megállapodott a vécékagyló alján. Fakó narancsszíne
volt, olyan, mintha a repülőgépen felszolgált curry és egy elfajzott
sárgarépa szerelemgyermeke lett volna.
A répa, gondolta Zadie fanyar grimaszt vágva, csak egy Stuart
nevű, hórihorgas új-zélandi fickó lehetett ebben az undorító
mixben. De milyen Stuart? Zadie nem tudta volna megmondani.
Még valamikor április elején – talán éppen a bolondok napján –
Zadie azt vette észre, hogy a fickó mellett ül egy magas széken egy
kellemesen hűvös, légkondicionált szingapúri bárban, ahová Leni-
Jane nevű kolléganőjével érkezett. Leni-Jane, a rá jellemző
hatékonysággal, rövid időn belül eltűnt egy magányosnak tűnő
német üzletemberrel az egyik pazar lakosztályban. Zadie, aki
szívdöglesztően nézett ki Fluevog cipőjében és világoskék
nyakpántos miniruhájában, túl korán magára maradt ezen az
elfuserált estén, és mivel unatkozott, gyorsan a fejébe szállt az ital.
Így nem volt nehéz dolga ennek a Stuartnak, hogy ginről ginre,
anekdotáról anekdotára közelebb araszoljon Zadie-hez, és a combja
közé tolja farmernadrágos térdét.
Zadie e vonatkozásban is túl volt már néhány rodeón, így nem
volt nehéz észrevennie a nagy barna szempárban, a napszítta,
gyérülő haj és a finom szarkalábak mögül kikandikáló izgatott fiút,
aki bár jóképűnek született, rá kellett jönnie, hogy minden addigi
hiedelme ellenére nem hozható rokonságba Pán Péterrel.
Amikor Zadie másnap reggel felébredt a szállodai szobájában,
máskor simán fénylő, szénfekete haja klasszikus medúzaként
tekergett a feje körül; a nyelve olyan volt a kicserepesedett
szájában, mint egy kiszáradt, semmire sem használható szivacs.
Hosszú percek kellettek ahhoz, hogy beinduljanak a nyálmirigyei,
illetve, hogy megviselt agya regisztráljon bizonyos tényeket, köztük
azt, hogy hol van egyáltalán, miért érez kellemetlen fájdalmat a
combja között, hány különböző, egytől egyig szokatlan pozíciót
próbáltak ki éjszaka, és hogy nemcsak az ágyban van egyedül,
hanem a szobában is. De hol lehet Suart? Talán kiment a
fürdőszobába? Zadie egy láblendítéssel kitornászta magát az
ágyból, és bekukucskált a fürdő ajtaján. Senkit sem látott odabenn.
Stuart olajra lépett.
Zadie kivett egy palack vizet a minibárból, lecsavarta a tetejét, és
szinte egyetlen kortyra megitta. Leginkább a megkönnyebbüléshez
volt hasonló, amit érzett. Igen. Határozottan megkönnyebbült.
Ahogy körbehordozta a pillantását a csupa bézs hotelszobán, rájött,
hogy Stuart éjszakai jelenlétét – a gyűrött ágyneműn kívül – egy
dolog bizonyítja csupán: a kondom, amely úgy festett a puha plüss-
szőnyegen, mint egy pillangóvá változott hernyó hátrahagyott
hüvelye. Ám ahogy rápillantott, azt is észrevette, hogy, a jó büdös
életbe, végig van repedve az oldala.
Zadie lehúzta a vécét, és miközben a csésze tartalmát
kiszippantotta a vákuum, ösztönösen megmarkolta a hasát. A
rémálmaiban ugyanezt a hangot hallotta, és valószínűleg valami
hasonlót fog hallani akkor is, amikor csütörtök délben aláveti magát
a procedúrának. A nő, akivel telefonon beszélt, ezt a szót használta.
A születésszabályozó klinikán nagyon népszerűek voltak az
eufemizmusok.
Zadie megnézte magát a világ legádázabb képet mutató
tükrében. A haja ugyan rendben volt, de a bőre pocsékul festett. Az
arcára nagy műgonddal felvitt alapozón gennyes pattanások törtek
maguknak utat, és a ruhája dekoltázsa árulkodón megfeszült a
duzzadt, kellemetlenül érzékeny mellein. A múlt héten le kellett
mondani az ebédjét Larissával, mert ha senki más, az ő magasan
kvalifikált, kiváló megfigyelőként számon tartott, rém okos nővére
észrevette volna rajta a még alig látható változást. Aki biztosan nem
került volna olyan helyzetbe huszonhárom évesen, hogy egy
repülőgép vécéjében kelljen mérlegelnie azt a hatalmas terhet,
amely nem tervezett terhessége miatt nehezedett a vállára, és
eldönteni, hogy a két lehetséges megoldás közül melyik a kevésbé
ördögi.
Ez sohasem történhetett volna meg Larissával, mivel Larissa
fogamzásgátlót szedett volna, és még ezenfelül is tartogatott volna a
retiküljében néhány szupererős, acélbetétes, antimikrobiális
óvszert. Kettőjük közül Larissa volt az óvatos, Zadie a kíváncsi. De
ennek, ahogy az anyjuk, Patricia oly szívesen mondogatta, így is
kellett lennie. Elvégre Larissa Bak volt, ennek köszönhette
kiszámítható, magabiztos okosságát, míg Zadie-nek, Vízöntőként, az
utazás és a kaland, a felfedezés és a kísérletezés jutott.
És lám, hová vezetett ez a nyughatatlan, izgága természet? Mivel
a munkája miatt örökké úton volt, mint egy házaló, még csak egy
nyavalyás macskát sem tarthatott. Mihez kezdett volna egy
kisbabával? Még csak tartalékai sem voltak; egy háromajtós Kia,
harminchat pár magas sarkú cipő és egy első generációs iPad volt az
összes tulajdona. Milyen sors várna rá kilátástalan helyzetbe
taszított, egyedülálló, munkanélküli anyaként? Kitaszítottként
élhetné az életét Senkitanyán, egy faluszéli zsákutcában: ez lenne a
sorsa, ha a baba megtartása mellett döntene. Ezenkívül csak
egyetlen választása volt: a születésszabályozó klinika csütörtök
délben. Ami legalább pontot tett volna az ügy végére.
Zadie-t az ajtón felhangzó türelmetlen kopogás szakította ki a
gondolataiból. Ezek a kibaszott utasok, hát olvasni sem tudnak?
Foglalt, akarta ordítani. Fog-lalt!
– Jól vagy, bébi? – Leni-Jane volt az, aki bizonyára látta, hogyan
vágódott be Zadie a vécébe. Aki mindent kifigyelt. Akinél, bár
kedves, mulattató partiarc volt, indiszkrétebb embert nem hordott a
hátán a föld. Már csak ez hiányzott!
– Igen, köszi. Egy perc, és végzek – felelte Zadie.
Nagy erőfeszítéssel megpróbálta összekapni magát. És a vécét is
rendben akarta otthagyni. A zacskó a kislány hányadékával
bágyadtan hevert a vécékagyló mellett. Zadie óvatosan beleállította
a kukába, aztán jó alaposan beszappanozta a kezét. Hogy eltüntesse
magáról a hányásszagot, bepermetezte az arcát egy „frissítő
párának” nevezett valamivel, ami, mire végre kilépett a
vécéfülkéből, enyhe levendulaillattá szelídült.
Leni-Jane az elfüggönyözött konyhában várta, a
tárolószekrénynek dőlve, felvont szemöldökkel. Az alacsony, molett
nő, Cilla Blacket idéző akcentusával, Zadie-re függesztette csillogó,
apró madárszemét.
– Biztos, hogy jól vagy? Úgy nézel ki, mint a felmelegített moslék.
Tényleg. Gyere, ülj le egy kicsit.
Zadie hagyta, hogy Leni-Jane leültesse egy összehajtható székbe,
és ráterítsen egy plédet, majd hálásan elvette kolléganőjétől a felé
nyújtott szódát meg a borsmentacukorkát. Fáradt volt, rettentően
fáradt. Még sohasem érzett ilyen fáradtságot. Olyan volt, mintha
ólomba mártották volna a szívét, vagy mintha megnégyszereződött
volna alatta a gravitáció. Elképzelte, hogy mint egy medicinlabda,
legurul az összehajtható székről, és a repülőgép alját áttörve
lezuhan, és mély krátert üt a föld felszínén.
– Elárulnád, hogy mi bajod? – kérdezte a fejét oldalt billentve
Leni-Jane. Mivel lerúgta a cipőjét, még a valóságosnál is
alacsonyabbnak látszott; melle alatt összefont karjával olyan volt,
mint egy kiscsibéiért aggódó tyúkanyó.
– Semmi, köszönöm. Tényleg. Csak amikor az a kislány hányni
kezdett, az én gyomrom is felfordult – felelte magára erőltetett
mosollyal Zadie. – Mindjárt elmúlik.
– Hááát, jóóó – mondta elnyújtottan Leni-Jane, és gyanakvón
összevonta a szemöldökét. – Azért csak üldögélj még egy kicsit,
aztán meglátjuk, tényleg jobban leszel-e.
Leni-Jane beletuszkolta kicsi, széles lábát a cipőjébe, és megrázta
szőke loboncát. Mielőtt kilépett volna a gyéren megvilágított
utastérbe, Zadie ölébe ejtett egy magazint.
 – Tessék. Ez majd eltereli a gondolataidat – mondta olyan
pillantással, amely arra utalt, hogy átlát Zadie-n.
Zadie tudta, hogy élete végéig tisztán fog élni az emlékeiben az,
ami ezután történt. Mindig emlékezni fog a súlyos, magasfényű
lapokra, amelyekre a magazin cikkeit nyomtatták, és a
miniszterelnök vörös orrú karikatúrájára a címlapon. Nem beszélve
a többi, véletlenszerűen bekövetkező apróságról: a felfröccsenő sár
vöröses színére egy Jeep-reklámon, A VÁLÁS AZ ÚJ DIVAT főcím
fura, retró betűtípusára és a markáns arcú asztrológus elmosódott
fekete-fehér képére.
Zadie nem tartotta sokra az asztrológiát. Annyira biztosan nem,
mint az anyja. Patricia O’Hare sem annyira a misztikus oldalát
nézte, hanem gyakorlatias szempontok alapján próbálta értelmezni
a csillagok üzenetét. Számára a csillagjegye ugyanolyan tény volt,
mint a haj-, szem- vagy bőrszíne, és szentül hitte, hogy a Szűz-léte
mindenre magyarázattal szolgál attól kezdve, hogy miként hajtja
össze a gumis lepedőt (ugyanúgy, ahogy Martha Stewart egy
YouTube-klipen bemutatja), egészen addig az elsősegélynyújtó
felszerelésig, amelyet mindig magánál hordott a táskájában.
Ebben a pillanatban Zadie arra vágyott volna a leginkább, hogy
mellette legyen az anyja, átadjon neki egy nedvesen gőzölgő
arclemosó kesztyűt, és közben elbeszélgessen vele a maga szigorú,
mégis szeretetteljes módján. De Patricia O’Hare hiányában meg
kellett elégednie Leo Thornburyvel és magvas, csillagok üzenetére
alapozott jóslatával. Vízöntő. Ez a hónap különösen kedvez a
Vízöntőknek ahhoz, hogy új, kreatív vállalkozásba kezdjenek. A
helyénvalóság hömpölygő érzete az életük minden területére kiterjed,
és véletlenszerűnek tűnő események és találkozások sorozatát idézi
elő. De, ahogy Einstein mondja, a véletlen nem más, mint az, amikor
Isten névtelen akar maradni. Amikor az univerzum a véletlen nyelvén
üzen valakinek, akkor az jár el bölcsen, aki kinyitja előtte az ajtót, és
nem az, aki becsukja.
Zadie-val, miután elolvasta Leo sorait, forogni kezdett a világ.
Mami? Kérdő formában ugyan, de így szólította meg a kicsi lány.
Aztán ott volt az az incidens, amikor összekeverték a rendelését, és
push-up melltartók helyett egy tucat bambusztartalmú rugdalódzót
kapott. Ez ugyanazon a napon történt, amikor a régi iskolájából
érkezett egy prospektus, arra ösztönözve a címzettet, hogy már
kisbaba korban vetesse fel a gyermekét a várólistájukra. Persze
mindez a véletlen műve volt. Egyik sem jelentett semmit. Vagy
mégis?
Zadie, hogy csillapítsa a szédülését, behunyta a szemét. Olyan
érzése volt, mintha befelé fordultak volna a szemgolyói, és ott
feltárult előttük egy teljesen új világ. Mintha a teste üreges lett
volna, mint egy kristályfalakkal határolt, masszív geóda. És ez a
belső üreg nagyon nagy volt, mondhatni, hatalmas, mint egy privát
barlang, amelybe az egész univerzum belefért.
Az univerzum üzen… A szavak úgy suhantak át Zadie belső
kozmoszán, mint a csillagfüst az égen. Csillogón,
kaleidoszkópszerűen, önmaguk mintázatát át- és átformálva, hol
kisebbnek, hol nagyobbnak láttatva magukat. Az univerzum üzen. És
ez volt az a pillanat, amikor Zadie, egészen a gyomra mélyén,
megérezte. Nemcsak képzelte, hanem valóban érezte a személyes
Nagy Bumm kezdetét jelentő robbanást, a belsejében tűzijátékként
felszikrázó új életet. Ez volt az a konkrét pillanat – és nem egy másik
–, amelyre mindig úgy fog visszagondolni, mint a szíve alatt
megbúvó gyermek első jelentkezésére.
Charlotte Juniper – Oroszlán, jogból és politikatudományból
diplomázott (többnyire jó szándékú) szakszervezeti aktivista,
derékig leomló gesztenyebarna hajzuhatag büszke viselője, egykori
tornászlány, az éjszakai klubok lelkes (alkalmanként bugyi nélküli)
látogatója – az éjszaka közepén meztelenül állt egy konyhában, ami
nem az övé volt. Kinyitotta azt a szekrényt, amelyikben ő maga a
poharakat tartotta volna, már ha az ő otthona lett volna ez a
gyönyörű, 1950-es évek stílusában berendezett lakás, de a polcon
csak egy szétszedett konyhai robotgépet talált. Megpróbálkozott egy
másik szekrénnyel is, de az meg teázási és kávézási kellékekkel volt
tele. A következő meg alkohollal.
– Uh… – mondta, és megborzongott.
Charlotte úgy 1:30-kor arra ébredt, hogy lüktet a halántéka, ami
nála mindig a másnapossági tünetek fő előhírnöke volt. A
pórusaiból áradó ánizsillat az elfogyasztott sambucát, a bőrén félig
megszáradt, sós izzadságréteg a szex mámoros pillanatait idézte fel
fájdalomtól pulzáló fejében. Charlotte-nak volt oka az ünneplésre.
Munkát ajánlottak neki, és ő elfogadta. Igazi, felnőttnek való állás
volt; ritkaságszámba menő, csodálatos, és az övé.
Bárki, akit ismert, és aki politikatudományi végzettséggel
megjelent a munkaerőpiacon, csak akkor tudott érvényesülni és sok
pénzt keresni, ha átállt a rosszfiúk oldalára. A példaképeket
foglalkoztató munkakörök ugyanis nem fizettek valami jól. Most
azonban, a korán nyugdíjba vonuló Margie McGeenek
köszönhetően adódott egy lehetőség. Az elkötelezett Margie
mindenki számára váratlanul úgy döntött, hogy már nem akar a
Zöldek tanácsadója lenni, inkább visszamegy frontharcosnak a
környezetvédő aktivisták közé. Ahogy Charlotte hallotta, már el is
indult Tasmániába, hogy megvédjen egy kivágásra ítélt erdőt.
Egészségére. A lényeg, hogy Margie váratlan pálfordulása utat
nyitott Charlotte számára egy olyan állás felé, amelyikben egy rakás
pénzt kereshet úgy, hogy közben a jó oldalon áll. Ekkora fizetésből
vásárolhat magának egy csomó ruhát, és ha úgy hozza a helyzet,
akár azt is megengedheti magának, hogy palackból nyakalja a bort.
Charlotte Juniper, a Zöldek tanácsadója. Illetve Dave Gregson
szenátoré. És ennek a Dave Gregsonnak számtalan arca volt. Dave
Gregson, aki rockerből előbb pofaszakállas aktivistává, majd
politikussá avanzsálta magát. Dave Gregson, egykor maga is zenész,
annak a country- és westernénekes Blessed Jonesnak a partnere,
aki, Charlotte legjobb tudomása szerint, Új-Zélandon volt
lemezbemutató turnén. Dave Gregson, aki az emeleti hálószobában
a sambucát és szexet próbálta éppen kialudni. Dave Gregson,
akinek zsebében felejtett, némára állított telefonjára számtalan
szöveges és hangpostaüzenet érkezett Blessed Jonestól, aki – mivel
influenzás lett, és ezért haladéktalanul véget vetett a turnéjának –
elcsípett egy késő éjszakai járatot, és már úton is volt hazafelé. Dave
Gregson, aki a jelek szerint még az ivópoharait sem tartotta
normális helyen.
Charlotte felrántotta a hűtőszekrény ajtaját. A mozdulat nyomán
fagyos, fluoreszkáló levegő áramlott a konyhába. A hideg, száraz
fuvallat egy pillanat alatt felszárította azokat a kis izzadságfoltokat,
amelyek Charlotte kulcscsontján, illetve súlyos, kéken erezett melle
alatt felgyülemlettek szex közben. Kiemelt a hűtőből egy narancslés
üveget, és beleivott. Ez volt az a pillanat, amikor a zárban forduló
kulcs semmi mással össze nem téveszthető hangját meghallotta.
 A feltáruló ajtóban nem más állt, mint az apró, hátulról
megvilágított Blessed Jones. Pontosan úgy nézett ki, mintha az egyik
albuma borítójáról lépett volna le. Behúzott derekú, bő szoknyás
ruha volt rajta csinos bokacsizmával; sűrű, göndör haját
megpróbálta begyömöszölni egy széles karimájú kalap alá. Az egyik
kezében egy gitártokot tartott, és a bejárat felett világító lámpa
borostyánszínű glóriát vont a feje fölé. Charlotte, hogy legalább a
szeméremszőrzetét eltakarja, maga elé kapta a narancslés üveget. A
mellbimbója visszahúzódott a döbbenettől.
Blessed Jones sziluettje hangosan beszívta a levegőt.
– Maga Blessed Jones! – szaladt ki Charlotte száján a nyilvánvaló.
– Imádom a dalait!

Tégla és deszkák – Ár? Szállítási költség?

Képkampók (öntapadósak)
Ruhaszárító (kicsi)
Lefolyódugó (55 mm)
Izzó (bajonett)
Zuhanyfüggöny

Nick Jordan, a vaskereskedés felé tartva kerékpárján, megpróbálta

elképzelni, mit szólna egy épeszű ember, ha az utcán vagy a buszon,
a lábánál összegyűrve, megtalálná a bevásárlólistáját. Lehet, hogy
valami kísérleti versként értelmezné? Vagy ha annak látná, ami,
képes lenne kikövetkeztetni belőle az összeállító személyes
körülményeit?
 Vajon a lista megtalálójának eszébe jutna, hogy az, aki
elveszítette a fecnit, éppen most költözött be egy bérleménybe,
amelyben – hasonlóan azokhoz a bérleményekhez, amelyekben
korábban lakott – egyetlen képkampó sem lógott a falon? Maga elé
tudná képzelni a még nedves, fehér falak és a festékréteg alatt
meghúzódó penész kesernyés szagát? Vagy a nappalit a kopott zöld
szőnyeggel, amely még szintén nedves volt a gőztisztítótól, és a
kasírozott színpadi posztereket, amelyek térdmagasságig álltak a fal
mellett? Ahogy a rengeteg könyv, CD és magazin is, mert egyetlen
polc sem volt, ahová felrakhatta volna őket? És végül, érzékelné,
hogy milyen szűkös keretekből kell gazdálkodnia a lista
készítőjének, aki, pénz hiányában, ismét kénytelen lesz
megelégedni téglákra fektetett deszkákkal igazi polcok helyett?
„Erkély”, állt a lakáshirdetésben. Ami igazából nem erkély volt,
hanem egy keskeny betonkilépő rozsdás fémkorláttal, amelyen jó,
ha egy virágláda elfért, vagy az a kis méretű ruhaszárító, amelyet
Nicknek még be kellett szereznie. Persze nem egyszerre, hanem
külön-külön. Felfoghatatlan volt, hogy miért akart a tervező – már
ha „tervezőnek” lehetett nevezni azt a személyt, aki a vécényi
lakásokból álló tömböt, amelyben Nick is lakott, megtervezte –
mindenáron „erkélyeket” rakni egy olyan házra, amely majdnem
összeért a szomszédos art deco épülettel. A két tömb annyira közel
volt egymáshoz, hogy Nick könnyedén át tudott volna köpni egy
cseresznyemagot a vele szemközti lakás ablakán.
A hirdetés „hajókonyha stílusú” főzősarokról beszélt, ami a
valóságban a „nevetségesen kicsi” megfelelője lehetett volna. A
tűzhely piszkos volt, és öreg, vastag főzőlapokkal, amelyeket, ez
teljesen nyilvánvaló, képtelenség volt rendesen átmelegíteni. A
hálószoba szintén egészen aprócska volt, a fürdőszobáról meg,
amely az emberiség történetének azon rendkívül rövid időszakában
készült, amelyikben a lakberendezők jó ötletnek tartották a
szőnyeges fürdőszobát, jobb volt nem beszélni.
Nick átkerekezett egy kereszteződésen. Közben megkerült egy
csapatnyi tacskót, amelyeket többszárú pórázon sétáltatott a
gazdijuk. A kereszteződésen átjutva megállt, de csak addig, míg a
fülébe dugta a fülhallgatóját, és feltárcsázott a telefonján egy
számot. Most, hogy visszaállították az órákat, a családja már csak
két órával volt lemaradva Nick időzónája mögött, így, miközben ő a
csendes vasárnap délelőtti utcákat rótta a kerékpárjával, jó alkalma
adódott arra, hogy elbeszélgessen egy kicsit a mamájával, amire,
úgy érezte, most tényleg szüksége volt.
Négyszer csörgött ki a hívott szám. Nick elképzelte, ahogy Jo
Jordan az ország másik végében felveszi a konyhapultról a
telefonját, és felnyitja a készüléket védő drága bőrtokot. Szinte
érezte a sós levegőt, és maga előtt látta a szülei konyhaablakából
nyíló kilátást: az Indiai-óceán sziporkázó kékjét szegélyező,
zegzugos partot.
– Édesem! – mondta az anyja.
– Szia, anya. Bocs a zörejekért, de fúj a szél.
– Hol vagy?
– A biciklimen.
– Bár ne telefonálnál biciklizés közben!
– Anyaaa!
– Oké, oké. Milyen az új lakás?
– Piszkos. Penészes. Pocsék. És egy csomó minden, ami P-vel
kezdődik. És ha már itt tartunk, kicsit más téma, de P-vel kezdődik
az is – folytatta Nick, és mielőtt kimondta volna, vett egy nagy
levegőt. – Párkapcsolat.
 – Ó, találkoztál valakivel! – kiáltotta Jo. – Hiszen ez remek!
– Hát, nem tudom, hogy az-e. Szerintem nem fogsz örülni annak,
amit mondani akarok.
Még az éteren keresztül is érezte, hogy a szülei konyhájában
megfagy a levegő. Mintha valaki folyékony nitrogént pumpált volna
a telefonba. Ennek ellenére folytatta.
– Laura és én úgy döntöttünk, hogy adunk magunknak még egy
esélyt.
A beálló csendben tökéletesen maga elé tudta képzelni az anyja
arcát. Még azt is hallani vélte, ahogy harapdálni kezdi az ajkát.
– Össze azért nem költözünk – szólalt meg újra. – Egyelőre
semmiképp. Elölről akarunk kezdeni mindent. A randizással. Most
lassan akarunk haladni. Lépésről lépésre.
Az anyja még mindig nem szólt semmit.
– Megígérte, hogy nem lesz annyira erőszakos. Én pedig azt, hogy
elgondolkozom a karrieremen. Megpróbálunk kompromisszumra
jutni egymással. Tényleg azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjek… de
hiszen apa is mindig ezt mondta, sőt néha még te is… Sohasem
gondoltam, hogy a színészet könnyű lesz, mégsem hittem volna,
hogy ennyire nehezen fogok boldogulni. Állandóan le vagyok égve.
Kénytelen vagyok belátni, hogy ez nem mehet így tovább. Anya?
Nem hallott mást, csak az anyja lélegzését. Meg a gondolatait.
– Anya?
– A te utadat neked kell végigjárnod, Nicko. A te barátnődről van
szó, és a te karrieredről. Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz.
Nem nekem.
– De Laura…
– Tudom, szívem. Tudom. Három év nagy idő, és sokat tettél
ezért a kapcsolatért. Megértem, hogy nem tudod elengedni. De csak
hogy tudd… az a kapcsolat, ami egyszer már kudarcba fulladt…
Minél idősebb az ember, annál több kihívást sodor felé az élet, Nick.
Biztosnak kell lenned abban, hogy a megfelelő személyt választod
társadul. És amikor az utóbbi hónapokban beszéltünk, mindig azt
mondtad, hogy ennek a kapcsolatnak örökre vége. Mi történt?
Most Nicken volt a hallgatás sora.
A helyénvalóság hömpölygő érzete… írta Leo. És véletlenszerűnek
tűnő események és találkozások sorozata. Isten ezúttal talán úgy
akart névtelen maradni, hogy Laura arcát tette mindenhová, ahová
Nick nézett. Ha befordult egy sarkon, ott volt, szemben vele,
megaméretekben felnagyítva minden egyes óriásplakáton. Még a
kirakatokba is beköltözött.
A Country Road kirakatában is ott volt, a valóságosnál jóval
nagyobb méretben: kilátszó csípővel, füstös szemhéjjal, lebegő,
bronzszínű selyemben. Csillogó, sötét, egyenes szálú haja a hátára
omlott, az arckifejezése meg… Nick feltételezte, hogy a Country
Road ábrándosnak, ugyanakkor elérhetetlennek akarta láttatni,
mintha a márka az útlevelet jelentette volna egy olyan világba, ahol
mindenki teljesen szabad lehetett, és mentes minden olyan gondtól,
ami esetleg gyűrődést okozhatna a lelkiismeretén, az arcán vagy a
ruháján. Ráadásul Laura nemcsak a Country Road ruháit
reklámozta, hanem az Ophelia szemüvegekhez is ő kölcsönözte a
szemét. Azon a reklámfotón egy magenta keretes szemüveg volt
rajta, a haja lágy hullámokban verdeste a hátát, mintha nem sokkal
korábban belekapaszkodott volna egy könnyű szellő. És ez a kép
díszelgett a városi buszok csaknem felén.
Még az Alexandria Park Starban is volt fotó Laura Mitchellről.
Rögtön a Leo horoszkópjait követő oldalra betettek egy egész
oldalas Chance habzóborreklámot, amelyen rusztikus háttér előtt,
boroshordók között pózolt farmerben, amely a lehető
legelőnyösebben követte a lágy csípőjét és az elképesztően karcsú
derekát. Rózsaszín blúza ugyan illedelmesen be volt gombolva, de
az is szorosan simult a domborulataira. Halványra rúzsozott,
tökéletes ajka „gyere ide” kifejezést kölcsönzött az arcának, és a
kezében, megvillantva gyönyörűen manikűrözött körmeit, karcsú
pezsgőspoharat tartott. A pohárban gyöngyöző ital a jegygyűrű
ígéretét hordozta magában; az aranyló felszín egyik stratégiai
pontján felfénylett egy csillag. Ragadd meg az esélyt, ez volt a
reklám dőlt betűvel írt üzenete.
Amikor az univerzum a véletlen nyelvén üzen valakinek, akkor az
jár el bölcsen, aki kinyitja előtte az ajtót, és nem az, aki becsukja…
Nick szinte hallotta, hogy az anyja a válaszára vár.
– Csak úgy gondolom, hogy… így helyes. Érted? – mondta végül.
– Nicko?
– Igen, anya?
– Te egy kicsit hajlamos vagy a legjobbat meglátni az
emberekben. Ami nagyon szép tulajdonság, de… azért legyél óvatos,
és vigyázz a szívedre.
– Figyelj csak… – mondta Nick, mert eszébe jutott valami, amit el
akart újságolni az anyjának. – Sohasem találnád ki, hogy kivel
futottam össze. Kétszer is. Justine Carmichaellel.
– Justine-nal? Magasságos ég! Tényleg? Hogy van? Mit csinál?
– Egy lapkiadóban dolgozik.
– Hát persze. Hol is dolgozhatna? – kérdezte egy boldog sóhaj
után az anyja. – Mindig is tudni lehetett, hogy írással fogja keresni a
kenyerét.
Nick azon kapta magát, hogy aprólékos részletességgel beszámol
az anyjának a közös vacsorájukról a parkban, majd a véletlen
találkozásukról a Cornucopiában, hozzátéve, hogy a lány semmit
sem változott az évek során, és egyszer csak rájött, hogy összevissza
fecseg. Mintha szájmenése lett volna. De csak egyvalakiről akart
beszélni. Justine-ról.
– Olyan jó barátok voltatok – mondta az anyja. – Tudod,
Mandynek és nekem volt egy dédelgetett álmunk arról, hogy ti
ketten egyszer… de hát az már nagyon régen volt. És nekem még
mindig hiányzik Mandy.
Ismét elhallgatott.
– Néha eltűnődöm, hogyan alakult volna az életünk, ha nem
költözünk el Edenvale-ből – mondta ábrándos hangon, amikor újra
megszólalt.
Nick közben odaért a vaskereskedéshez.
– Most le kell tennem, anya.
– Szeretlek, drágám – mondta Jo. – Jó, hogy felhívtál. Ha megint
találkozol Justine-nal, add át neki az üdvözletemet.
IKREK

d
Május végén, egy péntek délután Jeremy Byrne, teljesen váratlanul,
összehívta az Alexandria Park Star munkatársait a teakonyhában.
Az arca komoly volt, amikor az asztalhoz lépett.
– Mi ez az egész? – kérdezte Justine, miközben lehuppant az
Anwen melletti székre.
– Nem tudom, de nincsenek jó érzéseim.
– Talán… valaki rosszat tett? – találgatott Justine, de Anwen csak
megvonta a vállát.
Justine végignézett a kollégákon. Barbel az ajtóban ácsorgott,
szemmel láthatóan sértetten, hogy minden előzetes nélkül
megzavarták a délutáni teendőiben. Henry, az új mindenes ugrásra
készen álldogált Jeremy mögött. Justine magában csak Hulknak
hívta, mert bár kicsi volt, az ügybuzgósága nem ismert határokat.
Ha egyszer elszabadulnak az ambíciói, gondolta Justine, olyan
felfuvalkodott lesz, hogy a Rodd & Gunn ingéről lepattognak a
gombok.
Jeremy megköszörülte a torkát. Roma és Radoslaw, kezdte, a
város másik végébe mentek a Camryval, hogy tudósítsanak
valamiről, és közben balesetet szenvedtek.
– Micsodát? – kérdezte Martin Oliver, és mintha be akarna mosni
egy nagyot valakinek, ökölbe szorította a kezét.
Justine alaposan szemügyre vette Jeremy arcát, és megpróbált
nem a legrosszabbra gondolni. Addig semmiképp, míg Jeremy nem
adott rá okot.
– De jól vannak? – kérdezte Barbel ugyanabban a pillanatban,
amikor Anwen azt motyogta: – Ó, istenem!
 Mindketten kórházban vannak, felelte Jeremy, és bár az ütközés
az autóúton történt, nagy sebességgel, egyikük sem szenvedett túl
súlyos sérülést.
– Éppen most jöttem el tőlük. Mindkettőjükhöz bemehettem –
folytatta nyugtató hangon Jeremy, hozzátéve, hogy Roma még a
délután át fog esni egy boka- és csuklóműtéten. Radoslawot
ostorcsapáshatás érte, és persze óriási sokk, de nagyon úgy tűnt,
hogy már másnap reggel hazamehet.
– A homlokán keletkezett hatalmas púp ellenére – mondta még
Jeremy. – Úgy néz ki vele, mint egy fehér delfin.
Jeremy azzal folytatta, hogy a roncshalmazzá vált Holden
Gemini tanulóvezetője gyakorlatilag sérülés nélkül megúszta,
legfeljebb a nadrágja lett tele, amikor az adrenalintól túlfűtött
Radoslaw kiugrott a Camryból, és kendőzetlenül kifejtette a
véleményét a lány vezetési stílusáról. A jelenlévők el tudták
képzelni, hogy a „kendőzetlen” kifejezés mit takar pontosan, és bár
Justine biztosra vette, hogy mindenki ugyanazt gondolja, senki nem
mondott semmit.
– Természetesen, mindnyájunkat felkavar, ami történt – folytatta
Jeremy. – Ugyanakkor bajban mutatkozik meg az igazi profi.
Mindannyian tudjuk, hogy ennek a kis show-nak folytatódnia kell.
Ennek tükrében már be is hívtam Kim Westlake-et, hogy
ideiglenesen vegye át a fotósi teendőket. Ami Roma munkáját illeti,
azt szét kell osztanunk magunk között.
Jeremy bejelentette, hogy Roma helyett ő maga fog tudósítani az
állami főügyésznő és az őt állítólag megrágalmazó stand-up
komikus bírósági peréről. Ezt követően ketten is feltették a kezüket:
Martin Oliver egy frissen kitüntetett chilei író portréját vállalta el
villámgyorsan, míg Jenna Rae a Nemzeti Balett költségvetésének a
megfaragásáról elkezdett cikket akarta befejezni.
– Így már csak, ah, egyetlen feladat maradt – sóhajtotta Jeremy. –
Egy egészen rövid portré elkészítése egy tehetséges ifjú előadóról.
Bizonyos Verdi… Verdi… Highsmithről. Szerencsére Radoslaw már
elkészítette hozzá a képeket. Ms. Highsmith még csak tizenöt éves,
de megbízható forrásból tudom, hogy érdemes rá odafigyelni.
Beválogatták az Alexandria Park Színjátszó Társulat rövidesen
bemutatásra kerülő Romeo és Júliájába.
Justine fejében száguldozni kezdtek a gondolatok. A Romeo és
Júliába? Ez csak az a darab lehet, amelyikben Nicknek is szerepet
ajánlottak.
Martin gúnyos hangot hallatott.
– Tudom, tudom – bólogatott Jeremy. – Bármilyen
megpróbáltatásoknak tesznek is ki bennünket a végeláthatatlan
amatőr darabjaikkal, az Alexandria Park Színjátszó Társulat
botcsinálta művészei a mi helyi trubadúrjaink, és ha másért nem,
ezért szeretnünk kell őket. És ha Ms. Highsmith valóban akkora
szám, mint amekkorának mondják, akkor az Alexandria Park Star
ott akar lenni az első lépéseinél. Van valaki, aki önként elvállalja a
portrét?
Agy: Jó esély van rá, hogy ő is ott lesz.
Justine: Ki?
Agy: Ne okoskodj, csak emeld fel a kezedet.
– Én megcsinálom – mondta Justine.
– Remek. Köszönöm, Justine – hálálkodott Jeremy. – És ezzel…
mindent lefedtünk, azt hiszem. Jó munkát mindenkinek.
– Hm… Jeremy. Mikor van az interjú? – kérdezte Justine.
A szerkesztő belepillantott a jegyzeteibe.
– Három órakor. A Gaietyben.
 – Ma?
Jeremy ismét megnézte a jegyzeteit.
– Úgy tűnik.
Justine rémülten állapította meg, hogy már fél kettő is elmúlt.

Justine az egyik zsebében egy új golyóstollal, a másikban egy üres

jegyzetfüzettel, két perccel a megadott időnél korábban érkezett a
Gaietybe. Nem tudta volna megmondani, mikor járt utoljára ebben
a kicsi, túldíszített, ódivatú színházban, amely az Alexandria Park
Örökség Társaság legnagyobb büszkesége volt. De amint belépett az
előcsarnokba, benyomult az orrába az a semmivel össze nem
téveszthető, dohos szag, amelytől a legjobb kabátjában és a túl szűk
bőrcipőjében megjelent előtte nyolcéves kori önmaga. Eszébe jutott
egy karácsonyi Diótörő-előadás, egy érzelgős Pán Péter-produkció
az Alexandria Park Színjátszó Társulat Ifjúsági Tagozata
előadásában, és a Lady Windermere legyezője soha véget nem érő
epizódjai.
Az előcsarnokban egy fiatalember várta divatosan virágos
ingben és túlzottan hegyes orrú cipőben. A színház igazgatójaként
mutatkozott be, de Justine gyanította, hogy ezen inkább a „színház
egyetlen főállású dolgozóját” kell érteni.
– Justine Carmichael vagyok, a Star riportere – kezdte Justine.
Bár nem gondolta, hogy ezt fogja mondani, kifejezetten tetszett neki
a megfogalmazás.
– Kis csúszásban vannak, de ha megengedi, felkísérem az első
emeleti erkélysorra. Most már hamarosan végezniük kell. Verdi
majd ott csatlakozik önhöz, ha befejezték – mondta az igazgató, és
fürge léptekkel elindult Justine előtt a vörös szőnyeges lépcsőn. –
Mint bizonyára tudja, a bemutatóig van még némi idő. Ma csak
promóciós célokra készítünk felvételeket.
Az emeleti lobbiban volt egy kicsi, cikornyás bár és egy dupla
ajtó, amely a páholyok viszonylagos homályába vezetett. Az
igazgató, figyelmeztetésként, a szájára tette az ujját, aztán
betessékelte Justine-t.
Amikor a szeme hozzászokott a félhomályhoz, látta, hogy – ha
áthúzták is azóta a színház plüss-székeit – a vörös árnyalaton nem
változtattak. A falak is olyanok voltak, mint régen – matt
kacsatojáskékek –, ahogy a proszcéniumot díszítő görög
gipszfigurák is. Az ülőhelyek feletti lámpák fényében, amelyek a
mennyezetről világították meg a díszlet nélküli színpadot,
molylepkék röpködtek. A színpad oldalán kameramanok álltak a
háromlábú állványokra helyezett kamerák mögött, míg egy fotós
mezítláb szaladgált ide-oda.
A színpad közepén, egy fénynyalábban egy feketébe öltözött
fiatal nő állt, és forgatókönyvet tartott a kezében. Dús
gesztenyebarna haját rövidre vágva viselte. Justine-t lenyűgözte,
amint a fénynyaláb megpihent széles, hibátlan arcán.
– „Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva megloptad az én titkomat?” –
olvasta a lány, és meleg, erős hangja betöltötte a színházat.
Ó, sóhajtott fel gondolatban Justine, amikor felismerte az
erkélyjelenetet. És ekkor belépett a fénynyalábba egy férfi színész,
ugyancsak feketében, és ugyancsak forgatókönyvet tartva a
kezében.
– „Nevem nem mondhatom meg számodra, nem – mondta. –
Utálom a nevem, te drága szentség, mert néked ellenséged a nevem.
Ha írva volna, nyomban összetépném.”
Nick volt az. És a fénynyaláb rajta is úgy suhant végig, hogy
kiemelje az arca legfontosabb vonásait. A szeme még sohasem volt
ekkora, és a szájáról csak úgy sütött az érzékiség. Az arca egy kicsit
mintha behorpadt volna, ami kifejezetten illett egy ifjú
szerelmeshez.
– Most magára hagyom – súgta neki az igazgató. – Jó szórakozást.
– Köszönöm – súgta vissza Justine, miközben a színpadon a lány,
aki csak Verdi Highsmith lehetett, folytatta a szövegét:
– „Nyelvedről a nyelvem még nem szívott száz szót se, mégis
ösmerem a hangját…”
És ebben a pillanatban megtört a varázslat. Verdi felvihogott, és
hirtelen visszaváltozott tizenöt éves kislánnyá. Mintha Júlia
elhagyta volna a színpadot.
– Nyelvedről a fülem nem ivott, és nem nyelvedről a nyelvem
nem szívott – mondta. – Nyelvedről a fülem nem ivott, nyelvedről a
fülem nem ivott, nyelvedről a fülem nem ivott – ismételgette
vihogva, és vicces képet vágott a kamerának.
– Inkább folytasd, jó? – javasolta Nick.
– „Nem Romeo vagy? Nem egy Montague vagy?”
– „Egyik sem, édes, hogyha nem óhajtod” – felelte Nick lágyan.
Justine halkan becsusszant az egyik bársonyborítású székbe a
páholy hátsó sorában, remélve, hogy ott nem fogják meglátni.
A színészek a forgatókönyvből olvasták fel Shakespeare szavait,
kosztüm és díszlet nélkül, és mégis létrehoztak valamit. Szavaikból,
mozdulataikból és szándékaikból elkezdett kibontakozni a csoda.
Nick és Verdi nemcsak beszéltek, hanem mozogtak is. Nem úgy,
ahogy a rendező utasította volna őket. Egyszerűen kerülgették
egymást, lassan, hagyták, hogy a testük irányítsa a mozdulataikat.
Úgy, gondolta Justine, mintha egy masszázsmedencében lettek
volna, amelyben minden egyes sorral erősebb fokozatra kapcsolt
volna az örvénylés. Nicket nézni a színpadon, emlékezett vissza
hirtelen Justine, mindig is olyan volt, mintha egy szárazföldön suta
fókát látott volna vízbe csobbanni. Nick a színpadon volt igazán
elemében.
– „Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által – mondta éppen. –
Kőgát sosem riasztja a szerelmet…”
Justine, a páholy sűrű, mégis simogató levegőjében rájött
valamire. Képtelen lett volna felidézni, milyen érzés az, amikor az
ember egy új, bimbódzó szerelem édes szorításában találja magát.
És ez a szerelem viszonzásra talál a másik szívében. Ott, abban a
pillanatban teljes bizonyossággal hitte, hogy ez soha többé nem fog
már megtörténni vele. Mert a szerelem nem olyasmi volt, amit ki
lehetett volna kényszeríteni bárkiből. A szerelem egy varázslatos
szikra volt, és az ember csak reménykedhetett, hogy ott lesz a
közelében, amikor úgy dönt, hogy kipattan, és lánggá erősödik.
– „Jó éjt! Jó éjt! Lásd, válni is alig / Tudok, s jó éjt kívánnék –
hajnalig” – mondta Verdi. Ezzel véget ért a jelenet, de Justine
továbbra sem mozdult. Továbbra is a színpadi varázslat része
szeretett volna maradni.
Látta, hogy az igazgató a színpad széléhez lép, és súg valamit
Verdinek, aki erre leugrott a nézőtérre. A kameramanok
kikapcsolták a kameráikat, és Nick hamarosan egyedül maradt a
színpadon. Justine-nak csak fel kellett volna állnia, és odaszólni
neki. De ő csak nézte a forgatókönyvet tanulmányozó fiút és az
arcán egymást váltó érzelmeket. Némi idő elteltével Nick becsukta a
forgatókönyvet, és bement a függönyök mögötti sötétségbe.
Justine mögött zajosan kinyílt a páholy ajtaja, utat engedve egy
keskeny fénynyalábnak.
– Uh… Helló – mondta Verdi, akin látszott, hogy futva tette meg a
felfelé vezető utat. Ahogy ott állt, felemelte a kezét, de furán, a
könyökét szorosan a teste mellett tartva, ami inkább vallott egy
ideges, zavarban lévő gyereklányra, mint arra a magabiztos, fiatal
színésznőre, akit Justine a színpadon látott.
– Helló. Justine vagyok – mutatkozott be Justine, és üdvözlésre
nyújtotta a kezét. – A Startól.
Verdi habozva megfogta, majd félénken megrázta a felé nyújtott
kezet, és azt mondta:
– Az a helyzet, hogy még senki sem készített velem interjút.
És Justine, mivel nem akarta bevallani Verdinek, hogy neki is ez
az első interjúja, valami egész mással állt elő.
– Láttam az utolsó pár percet a próbátokból. Úgy tűnik, nagyon
jól dolgoztok együtt. Remek előadás lesz.
– Ó, igen. Nick lenyűgöző – felelte Verdi.
Justine szíve még mindig Shakespeare-rel volt tele. Ha nem így
lett volna, valószínűleg nem fűz a válaszhoz személyes megjegyzést.
Így azonban szükségesnek látta, hogy önmagát is belevegye a
történetbe.
– Jól ismerem Nicket – mondta. – Együtt jártunk iskolába.
Verdi felvillanyozódva közelebb hajolt.
– Tényleg? – kérdezte elkerekedett szemmel. – Milyen volt?
– Már akkor is mindig színészkedett – felelte Justine
szeretetteljes hangon. – Kérdezd csak a Békavári uraságról.
Edenvale-ben mindenki emlékszik rá.
– Szóval még a középsuliba is együtt jártatok, meg minden?
Justine eljátszott a gondolattal, hogy miközben elkészíti az
interjút, önmaga számára is begyűjt néhány információt.
 – Nem – mondta végül. – Mire középsuliba mentünk volna, Nick
családja elköltözött.
Ennek hallatán Verdi kíváncsisága minden átmenet nélkül
szomorúsággá változott. A lánynak, Justine szerint, olyan arca volt,
mintha mágneses táblával rajzolták volna – képes volt arra, hogy
letöröljön róla minden érzelmet, hogy aztán egy másikat hívjon elő
az eltüntetett helyén.
– Ó – mondta olyan hangon, mintha ő is legalább annyira
összetört volna az információ hallatán, mint annak idején Justine. –
Gondolom, hiányzott.
Justine-ban megállt a levegő. És mintha gyülekezni kezdtek
volna a könnyek a szemhéja alatt. Hagyd abba, hagyd abba, hagyd
abba, mondta magának némán. De hát a színészek már csak ilyen
hatással voltak rá mindig. Vagy könnyeket csaltak a szemébe, vagy
megnevettették; arra használták az arcukat, a hangjukat, a kezüket,
a mozdulataikat, hogy érzelmeket váltsanak ki a nézőikből. Ez volt a
munkájuk.
Verdi arcán most ismét valami egészen új jelent meg. Szinte
vidámnak látszott, mint egy habókos feltaláló vagy egy megszállott
szakács.
– És most mi a helyzet? – kérdezte, egymásnak támasztva
legyezőként széttárt ujjait az arca előtt, aztán összeütögette a két
mutatóujját. – Még mindig kapcsolatban álltok?
– Időnként összefutunk – felelte Justine könnyed hangon, de
azért eltűnődött, hogy nem hamisítja-e meg a tényeket.
– A barátnőjét is ismered?
Justine-t ökölcsapásként érte a kérdés. Illetve a kérdést alkotó
szavak egyike. A barátnő. Elfacsarodott a szíve.
– Modell – magyarázta Verdi, miután nagyon helyesen nemnek
értékelte Justine hallgatását. – Már láthattad. Ő reklámozza a
Chance borokat. Meg az Ophelia szemüvegeket. Na… Tudod már,
kiről van szó?
Justine nem tudta, de ettől függetlenül újabb szorítást érzett a
szíve körül.
– Én már elég régen ismerem, mert amikor úgy tizenkét éves
voltam, én játszottam a fiatal Laurát abban a tévéreklámban,
amelyik a St. Guinevere’s Ladies College megbízásából készült –
mesélte Verdi, és felvonta a szemöldökét. – Én voltam az a hernyó,
amelyikből a végtermék kinőtt. De tudod, mi a legelképesztőbb?
Hogy Laura tényleg úgy néz ki a valóságban is, mint a reklámokban.
Sminkre sincs szüksége ahhoz, hogy szép legyen.
Justine attól tartott, hogy kiugrik a szíve, és egészen a Föld
sistergőn fortyogó középpontjáig gurul.
– Ugyanakkor, annyira furák. Úgy értem, Nick és Laura összeillő
pár. Még hasonlítanak is egymásra. Mindkettőnek sötét haja van,
meg kék szeme. A rajzfilmekben szokott így lenni, nem? Ott van a
fiú egér vagy a fiú mosómedve vagy bármi más, meg ott van a lány,
akit csak a szempillája meg a masnija miatt tudsz megkülönböztetni
a fiútól. Nick és Laura is ilyen. Te nem találod furának, hogy
bizonyos emberek olyan partnereket választanak maguknak,
akikkel hasonlítanak egymásra? – kérdezte Verdi. Olyan gyorsan
beszélt, hogy még levegőt is alig vett közben.
– És szerinted boldogok? – szaladt ki Justine-ból a kérdés, de
rögtön bűntudata is támadt miatta. Nem volt tisztességes, hogy
önmaga számára fontos információt akar kipumpálni az alig tizenöt
éves Verdiből.
– Hát, amennyire tudom, hol együtt vannak, hol nem – felelte
Verdi.
 – Mert?
– Ismered Narkisszosz történetét, nem?
– Persze.
– Nos, ha engem kérdezel – mondta Verdi, olyan érettségről téve
tanúságot, ami jóval meghaladta az életkorát –, könnyen kiderülhet
róluk, hogy Laura számára Nick a víztükör.

A következő héten Justine addig dolgozott Verdi Highsmith

portréján, míg végül kívülről nem fújta. Mire beadta, már azt is
pontosan tudta, hol van az az öt helyszín az Evelyn Towers és a Star
szerkesztősége között, ahol Nick Jordan barátnőjét, a modell Laura
Mitchellt, helyesebben a róla készült képeket, megnézheti.
Olyan csábító volt azt hinni, gondolta Justine egyik nap, kora
reggel, miközben elhaladt a helyi optikus kirakatában elhelyezett
hatalmas poszter mellett, hogy a kegyekből mindenki egyforma
arányban részesül, és mivel Laurának csodás, sűrű hajat és
szimmetrikus vonásokat osztottak, talán más területeken arányosan
kevesebbet kapott. Például bájból, észből, kedvességből. Justine
azonban tudta – és emellett harcosan ki is állt volna más esetben –,
hogy nem fair dolog ilyesmit gondolni.
Agy: Verdi azt mondta, hogy üresfejű.
Justine: Nem, Agy. Verdi nem ezt mondta. Legalábbis nem egészen.
Agy: Oké, oké, csak utalt rá. Ami majdnem ugyanaz.
Justine: Nem, Agy. Te is tudod, hogy nem ugyanaz. Szándékosan
magyarázod félre a dolgokat.
Agy: Na és? Most mit fogsz csinálni? Hm? Fel akarod adni, igaz?
Nem gondolod, hogy Leónak lehetne egy-két szava a dolgok
felszínéről és mélyéről, az igaz szerelemről, meg a hamisról?
Justine: Miért gondolnám? Csak mert egy tinilány elejtett néhány
mondatot? Szerintem az lesz a legjobb, ha hagyom az egészet.
Így hát Justine elfordult a gyönyörű lány poszterétől, és folytatta
útját a szerkesztőség felé. Séta közben felhívta az anyját, aki, úgy
képzelte, éppen az utolsó dolgokat dobta be a táskájába munkába
indulás előtt.
– Mandy Carmichael.
– Boldog születésnapot, mamamedve!
– Ó, az én gyönyörű kislányom! Micsoda meglepetés! Hogy vagy,
angyalom? Ki nem találnád, hogy mit kaptam az apádtól
születésnapomra. Teljesen egyedül megszervezte, hogy elmenjünk a
főzőnapokra, a Kék-hegységbe. Nagyon exkluzív ajándék, nem
gondolod? Az előzetes program szerint a tortakészítés körül forog
majd minden. Az apád már most teljesen odavan. A Skycatcherrel
megyünk, ott töltünk egy éjszakát abban a régi art deco hotelben,
aztán másnap már jövünk is haza. Ha engem kérdezel, elég esztelen
dolog megtanulni a tortakészítés fortélyait, amikor minden egyes
szelet egy csomó kalóriát jelent, és én a fél életemet azzal töltöm,
hogy… – Justine, miközben az anyját hallgatta, arra gondolt, hogy,
mint mindig, most is elég egyoldalúra sikerült a beszélgetésük. Neki
nem kellett mást tennie, csak időnként közbeszúrni valami
hümmögésfélét. – …Mennem kell, kincsem. Ma nem késhetek el.
Fontosabbnál fontosabb megbeszéléseim lesznek. Szeretlek,
drágám. Szia, szia.

d
– Van egy perced, drágaságom? – kérdezte Jeremy ebéd után,
amikor megpillantotta a fénymásoló mellett Justine-t. – Bejönnél az
irodámba?
Már csak négy nap volt lapzártáig.
– Természetesen – felelte Justine, és lám, megint érezte, hogy
előretolakodik benne az a parányi bűntudat. Ahogy követte Jeremyt
a folyosón, ismét eszébe jutott Leo eredeti horoszkópja, amely még
mindig az asztalán felhalmozott dokumentumkupac alján hevert.
Az újságírók szobája előtt elhaladva Justine arra a helyre
pillantott, ahol Romának kellett volna ülnie. A számítógép
monitorja most sötéten búslakodott, és a billentyűzet mellett álló
vázában lekókadtak a virágok.
Jeremy irodája még a szokásosnál is kaotikusabbnak hatott.
Olyan volt, mintha a könyvespolca rendezését hagyta volna félbe:
sötét szájként tátongtak rajta az üresen álló helyek, ugyanakkor
összedőléssel fenyegető könyvkupacok emelkedtek az iroda
különböző pontjain. A főszerkesztő beült az íróasztala mögé.
Justine, nem kis izgalom közepette, ugyancsak leereszkedett a vele
szemben elhelyezett székre. Ám amikor felnézett,
megkönnyebbülten látta, hogy a férfi mosolyog. Talán,
reménykedett, mégiscsak jó hírt fog hallani. Elképzelhető, hogy a
baleset miatt végre a nyugdíjazását kezdte fontolgatni Roma?
– Ahogy te is tudod, egy tüntetésről készült képet szántunk az új
számunk címlapjára – kezdte Jeremy. – És, ahogy azt is tudod, sokra
szoktam értékelni a tüntetésekről készült jó képeket. Az a sok
haragos arc! A kiabálás! A fenyegető öklök! Igen, határozottan
élvezem, amikor az emberek felemelik valami ellen a hangjukat.
Justine maga is látta a képet, egy vízparton készült fotót,
amelyen az élőállat-export ellen tüntető, feldühödött emberek piros
festékbe mártott plakátokat tartanak a magasba, olyan érzést
keltve, mintha vér csorogna a transzparenseken. Glynn
címlaptervét is látta: a plakátokkal tökéletes összhangban lévő,
vérvörös keretet csupán néhány, erősen összetömörített sorral az
egyik alsó sarokban, hogy véletlenül se gyengítsék a kép által
gyakorolt összhatás erejét.
– De a múlt havi Ruthless-karikatúra miatt csapott nagy hűhó
után, alaposan megfontolva a dolgot, úgy döntöttem, hogy most
valami könnyedebb, vidámabb, kevésbé megosztó dologgal állunk
elő.
Jeremy felemelte az újratervezett címlap próbanyomatát. A
korábbi vörös színeket megnyugtató zöld váltotta fel. A címlapot
vízszintesen kettéosztották, és mindkét, mentazöld mezőt Verdi
Highsmith arca töltötte ki. Az ókori drámák tragédia és komédia
eljátszására egyaránt alkalmas maszkjai jutottak Justine eszébe. A
felső mezőben Verdi szája lefelé görbült, kétségbeesett kifejezést
kölcsönözve az arcának, a másikon viszont felfelé, így kiáltva
világgá az örömét. A felirat több, különféle betűtípusból és
pasztellszínekből állt össze, ami egyszerre volt játékos és szemet
gyönyörködtető.
Justine az arca elé kapta a kezét.
– Szóval, ahogy látod…
– Ó, istenem! – motyogta Justine. – Az én sztorim kapja a
címlapot? Az enyém?
– Pompás kis portrét készítettél. Minden benne van, ugyanakkor
nem kerítettél nagy feneket neki. Okos, magával ragadó írás.
Egyszerűen imádom, és azt hiszem, az olvasóinknak is tetszeni fog.
Annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban vállaltad el a feladatot,
ami mindig extra kihívást jelent.
 – Köszönöm – lehelte Justine.
– Tudom, hogy elég sok időt töltöttél a portré megírásával, és
most, hogy hm… uh… a lapzártáig már csak négy napunk van…
– Tudom, mit akar mondani – vágott közbe Justine. – Elnézését
kérek, Jeremy, hogy egy kicsit le vagyok maradva a tudósításokkal,
de…
– Nem, nem. Nem kell mentegetőznöd. Csak arra gondoltam,
hogy az alantasabb – már ha van ilyen – feladataid közül párat
átpöccinthetnénk, ah, Henrynek. Hm? Talán Lesley-Ann rovatát…
Látom, hogy az még nincs benn a tálcában. Aztán ott vannak a
könyvismertetések. Csak egy kis simogatásra van szükségük, és azt
Henry is meg tudja tenni. És hát a csillagok. Az igazán nem igényel
nagy munkát. Hm? Mit gondolsz?
– Tulajdonképpen… egyetértek – felelte Justine. – Kivéve talán a
csillagokat. Azok…
A fejében kergetőzni kezdtek a gondolatok. Bár megígérte
magának – mondhatni, meg is fogadta –, hogy nem nyúl a
horoszkópokhoz, most mégis pánikba esett. Még ha nem babrál is
bele Leo jóslataiba, akkor sem szerette volna Henryre bízni az
átírásukat. A csillagokat egyre inkább kezdte a sajátjainak tekinteni.
– Már elkezdtem dolgozni rajtuk, alig van vissza valami –
hazudta.
– Kitűnő! – bólogatott elégedetten Jeremy. – Akkor a többit
átpasszoljuk, a csillagokat meg a te hozzáértésedre bízom.
Fél órával később Leo utolsó faxa is bekerült a leadásra szánt
dokumentumok közé Justine íróasztalán. A havi horoszkópok
készen álltak a nyomtatásra. Ha az átírás során a Vízöntőnek szánt
gondolatok átalakultak is valamelyest, nos… bárki nyúlt is közbe,
nem vállalt túl nagy kockázatot. Justine arra gondolt, hogy kétszer
már sikerült megúsznia a bűvészkedést. Egyébként is… Ha Nick
Jordan és a csoda szép hasonmás barátnő kapcsolata sziklaszilárd
volt, akkor azon semmilyen horoszkóp nem gyengíthetett. Mi kárt
okozhatna néhány egészen apró változtatás?
 Két csillagjegy határán

Tansy Brinklow – Vízöntő, onkológus, Jonathan Brinklow urológus

volt felesége és három tinédzser, Saskia, Genevieve és Ava
édesanyja, állítólagos Diana Rigg-hasonmás (a színésznő
Bosszúállók-korszakából), titokban nagy liberális szavazó – havonta
egyszer együtt ebédelt a régi barátnőivel, Jane Astennel és Hillary
Ellsworthszel. Ahogy az oly gyakran megesett, az étterem, amelyet a
júniusi összejövetelükhöz kiválasztottak, átkozottul messze esett
Tansy rendelőjétől, aminek az volt a fő oka, hogy sem Jane-nek, sem
Hillarynek nem kellett azon aggódnia, hogy miként tuszkolhatna
bele a munkanapjába egy ebédet.
Az ebéd nagy része alatt Tansynek sikerült az asztal alatt
tartania a bal kezét. A leveshez nem volt rá szüksége, és a
bruschettához sem. De aztán Jane sajttálat javasolt desszert helyett,
és az, hogy ebbe beleegyezett, meggondolatlan lépés volt Tansy
részéről, hiszen egy sós kekszre kék sajtot kenni elég nehéz lett
volna fél kézzel, de amikor erre rájött, már késő volt. Bár a bal kezét
konzekvensen a combja alatt tartotta, egy percre sem tudott
megfeledkezni a vadonatúj gyűrűjéről. Nem tudta, tetszeni fog-e a
barátnőinek, vagy sem. Egy ékszerész készítette, egy igazi művész,
és nem volt szokványos darab. A nagy, füstösbarna, káró alakra
metszett turmalinkövet rózsaszín és fehérarany foglalat ölelte
körül. Tansy maga sem volt biztos abban, hogy ez volt-e a legszebb
dolog, amit valaha látott, vagy hogy illett-e hozzá. Simonnak
mindenesetre azt mondta, hogy sohasem látott még
csodálatosabbat. Elvégre a modora kifogástalan volt.
Ha valaki egyetlen szóval akarta volna jellemezni dr. Tansy
Brinklow-t, akkor az „udvarias” szót használta volna. És ha még egy
jelzőt is engedélyeztek volna a jellemzéshez, akkor minden
bizonnyal a „rettentően”-re esett volna a választás. A szülei, akik a
briteknél is britebbek voltak, alapvető erénynek tartották az
udvariasságot. Ezt követte a takarosság, a szerénység és a jó kiejtés
(Tansynek magánbeszédórákra kellett járnia, nehogy az
osztálytársai pongyola kiejtése ráragadjon). És bár Tansy
debütálása óta eltelt néhány év, számos vonatkozásban is úgy
érezte, hogy a fehér szaténkesztyűt (a könyökéig érő apró
gyöngygombokkal) még mindig nem sikerült lehúznia.
Tansy udvarias, majdhogynem bocsánatkérő mosolya és még
udvariasabb, megértő bólintása olyan természetes velejárói voltak a
viselkedésének, hogy ösztönösen ezt a két gesztust használta először
akkor is, amikor – úgy hat évvel ezelőtt – meglepetésszerűen
tudatták vele a hírt, hogy válni fog. Jonathan akkor közölte vele a
dolgot, amikor becsatolták magukat a repülőgépen, és a kislányok
már semmit sem hallhattak, mert teljesen lefoglalta őket a gép
szórakoztató rendszere. Éppen Fidzsire tartottak, kéthetes családi
vakációra.
– Drágám – kezdte a férfi, és a keze közé fogta Tansy kezét. –
Talán ideje megmondanom, hogy legyen elég időd hozzászokni a
gondolathoz. Miután visszajöttünk, elköltözöm. Elhagylak.
Mindent végiggondolt, mondta, és emlékeztette a feleségét,
ahogy amikor pár évvel korábban megvásárolták az új házukat, az
teljes egészében az asszony nevére került. Így hát, folytatta, az
lenne a legészszerűbb, ha ez így is maradna; ő megelégedne a
belvárosi lakással meg a tengerparti nyaralóval – bár az asszony az
utóbbit a lányokkal együtt bármikor használhatja továbbra is,
feltéve, ha két héttel korábban szól neki. Ami az ingóságokat illeti,
mondta, azt tartaná igazságosnak, ha 60/40 százalékban
osztoznának az asszony javára, így kárpótolná azokért az évekért,
amikor a gyerekek nevelése miatt a saját jövedelemről le kellett
mondania. Kérdés?
Kérdés? Hogyne lett volna! Tansy úgy érezte magát, mint az
aranyhal a forró vizes medencében. Vajon mióta készült erre a
férje? Annak idején nem valami adózási dolog miatt került az ő
nevére a ház? Vagy már akkor is tudta, hogy pár év múlva el fogja
hagyni? Talán egy másik nő miatt szánta rá magát erre a lépésre.
Vagy, magasságos isten, egy férfi miatt? Ezért nem szeretkeztek már
négy hónapja? Hogy a fenébe mondta? El akarja hagyni? Miért?
Tansy egyik kérdésnél sem tudott megmaradni annyi ideig, hogy ki
is mondja őket, és egyébként is business osztályon utaztak, és a
stewardess már ott állt mellettük, és ragyogó mosollyal feléjük
nyújtotta a felszállás előtti pezsgőkoktéllal megrakott tálcát.
– Pezsgőt? – kérdezte.
És Tansy magára erőltetett egy hasonlóan ragyogó mosolyt. –
Köszönöm.
A Fidzsi-szigeteki nyaralás során Tansy végig úgy érezte magát,
mint aki agyrázkódást szenvedett. Hosszú napokat töltött a
képeslapra illő, fehér homokos parton teljes döbbenetben, de nem
tett mást, csak a képeslapra illő zafírkék vízben sikongató lányait
figyelte üres tekintettel. Esténként piña coladát ivott, és egyik
szegfűszeges cigit szívta a másik után, annak ellenére, hogy egyikért
sem volt oda sem előtte, sem azóta. Végül a rá jellemző
hatékonysággal összepakolta mindenki csomagját, és miután
hazajöttek, a férje, ahogy előre megmondta, elköltözött. Hillary
háziorvos férje felírt neki valamit, hogy enyhítse a dolog élét, de
végül nem az él foszlott semmivé, hanem a mélység. A válását
követő években Tansy – ahogy később rájött – úgy érezte magát,
mintha lencsék között élné az életét, egy olyan különös helyen, ahol
a harmadik dimenzióról mindig kiderült, hogy csak illúzió. Csak az
utóbbi hat hónapban kezdte megérezni ismét a dolgok mélységét,
azután, hogy Simon Pierce-t megismerte.
Simon ápoló volt. Helyesebben, szülész. Kék ingből és kék
nadrágból álló uniformisában, egy újszülött kisbabával a
könyökhajlatában maga volt a férfias érzékiség. Tizenöt évvel
fiatalabb volt, mint Tansy, és nem volt háza. Egy apró, de annál
helyesebb albérletben lakott, ami rövid járásra volt a kedvenc
könyvesboltjától és a város legjobb művészmozijától, az Oriontól.
Nem volt autója, egy Vespával járt, azt is részletre vette. Tansyt még
most is elfogta a nevetés, ha arra gondolt, hogy Simon egyetlen
értékes tulajdona egy csúcsmodellnek tartott olasz kávéfőző gép
volt.
Hillary és Jane már többször találkozott Simonnal, és minden
alkalommal szívélyesen viselkedtek vele. Tansy mindent elmondott
nekik a férfiról, beleértve a megismerkedésüket a kórházi kávézó
feltolható ablaka mellett, ahol a férfi azt javasolta, hogy menjenek el
inkább egy rendes étterembe, ahol nem ragacsos rizst és odaégetett
currys csirkét kapnak ebédre, hanem minőségi kaját. De azt sem
Hillarynek, sem Jane-nek nem mondta el, hogy Simon ezen a
hevenyészett randin állt elő, teljesen magától, azzal a nagyon
hízelgő megállapítással, hogy ő, Tansy szembetűnően hasonlít Diana
Riggre a színésznő Bosszúállók-korszakából. És bár azt valamilyen
szinten a barátnői értésére adta, hogy a kapcsolatukban sok a szex,
beszélni nem nagyon szokott róla. Jane nem igazán
büszkélkedhetett a férje kérészéletű férfiasságával, Hillary férje
pedig a titkárnőjét tüntette ki a kegyeivel már vagy két évtizede. Ha
Tansy elmondja nekik, hogy Simon első ajándéka egy fekete bőr
sofőrkesztyű volt, amit ő leggyakrabban a hálószobában használt,
az olyan lett volna, mintha a barátnői orra alá dörgölte volna a saját
erotikus élményeit.
Tansy vett egy nagy levegőt, és a fehér asztalterítőre fektette a
bal kezét, közvetlenül a sajttál mellé. A domború drágakő
csillámokat szórt az étterem vízparti ablakain beáramló
napfényben. Hillary, rúzsos ajkán egy fennakadt sajtdarabkával,
megmerevedett. Jane szemöldöke egészen a haja tövéig szaladt.
– Simon megkérte a kezemet – jelentette be Tansy. Tudta, hogy
ég az arca, és biztosra vette, hogy vörös foltok jelentek meg a
dekoltázsa felett.
– Megkérte a kezedet? – kérdezte Hillary.
Jane a gyűrűre pillantott, és hátrahőkölt.
– Ó, istenem, mi ez? Kvarc?
– Turmalin – felelte Tansy.
– A kettő tulajdonképpen ugyanaz – dünnyögte Hillary, aztán
elővette a szemüvegét, hogy jobban megnézhesse a követ. – Szépen
megmunkált darab. Nem lehetett olcsó.
– Ez igazán megnyugtató, nem? – felelte mosolyogva Tansy.
Hillary és Jane diszkrét pillantást váltott, de Tansy észrevette.
Jane szólalt meg először.
– Tudod, Tansy, ha nem is volt olcsó a gyűrű, nem nagy
befektetés, ha belegondolunk, hogy mit kap cserébe.
Egy röpke pillanatig Tansy bókként értékelte a megjegyzést, de
aztán elkeskenyedett a szeme.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Fordítsuk meg a dolgot – vette át a szót Hillary. – Ha lenne egy
jómódú orvos, egy jól kereső specialista, és ráakaszkodna egy nála
tizenöt évvel fiatalabb, csinos, de nincstelen nővér, mit gondolnál?
Azt, hogy az orvos szeretni való személyisége kápráztatta el?
– Nem – mondta nevetve Tansy. – Simon nem…
Jane felemelte a kezét, és sorra vette az ujjait:
– Nincs autója, nincs háza, és nem nevezhető kecsegtető
kilátásnak, amikor egy harmincöt éves férfinak azzal kell
szembenéznie, hogy nincs semmije. Hát persze hogy megtetszik
neki az idősebb, egyedülálló doktornő. Ki ne örülne egy aranytojást
tojó tyúknak?
Látva, hogy Tansy csak tátogni bír, mint a partra vetett hal,
elhallgatott.
– Számomra teljesen érthetetlen, hogy ennyi idősen csak idáig
jutott – vette át Hillary a szót. – Úgy értem, miért nincs pénze?
Dolgozik, nem? Miért nincs autója?
Jane éles pillantást vetett Tansyre.
– A minap azt mondtad, hogy el akarod adni a Volvót, meg hogy
valami tesztvezetésre készülsz. Ezt ő javasolta?
– Igen. Igen, azt hiszem, ő, de…
– És milyen autót kellene kipróbálnod? – kérdezte Jane. Az
arckifejezése azt sugallta, hogy Tansy válaszától függ minden.
– Egy Alfa Romeo Spidert – suttogta Tansy.
Hillary felkacagott.
– Ó, Tansy! El sem tudlak képzelni egy Alfa Romeóban!
– Azt mondta, megérdemlem. Hogy túl sokat dolgozom. Hogy ne
sajnáljak magamtól semmit.
 – De mégis, kinek kell igazából egy ilyen kocsi? Neki, vagy
neked? – kérdezte Jane, miközben kitöltötte Tansy poharába az
utolsó csepp bort, és azon nyomban rendelt egy újabb palackkal. A
beálló csend önmagáért beszélt.
– Még mindig nem tudom kitalálni, hogy mit csinál a pénzével –
dünnyögte Hillary.
– Sokat utazik – felelte Tansy.
– Lehet, hogy szerencsejátékra költi – tűnődött hangosan Hillary,
aztán elkerekedett a szeme. – Vagy… tartásdíjat fizet. Mit mondtál,
hová való?
Tansy megmondta. Jane összecsücsörítette a száját.
– Azt hiszem, be kell látnod valamit, Tansy. A te Simonod MMM –
mondta.
Tansy nem ismerte ezt a rövidítést, így értetlenül nézett egyik
barátnőjéről a másikra.
– Más, Mint Mi – magyarázta Hillary.
– De akár azt is mondhatnánk, hogy… – vette vissza a szót Jane,
és a hatás kedvéért el is hallgatott egy pillanatra – hozományvadász.
Kemény megfogalmazás volt ez egy barátnő szájából, amire
Tansy egész teste reagált. Az arcát elöntő pír olyan erős volt, hogy
kiindulhatott volna akár a naprendszer epicentrumából is, pedig
csak abból a kínzó szégyenérzetből táplálkozott, ami tetőtől talpig
átjárta. Égett az arca, a torka, az orra lüktetni kezdett, és
kellemetlen bizsergést érzett a kezében.
– Ó, erről jut eszembe! – Hillary belekotort a méretes táskájába,
és előhúzta belőle a Star legfrissebb példányát. Úgy tette az asztalra,
mintha bizonyíték volna egy bűnvádi eljárásban.
– Ez meg ki? – kérdezte Jane, megkocogtatva a tökéletesen
lakkozott körmével a címlapot. – ismerjük?
 – Annak az asszonynak az unokája, akié a ruhabolt volt az
Alexandria Park Piacon. A legfiatalabb fiának a lánya, tudjátok,
akinek a felesége… nem is tudom… Görög volt? Vagy macedón?
Nem is az a lényeg, hanem az, hogy még csak tizenöt éves, mégis
vele játszatják Júliát a Gaietyben. Nevetséges, nem? El sem tudom
képzelni, milyen hatással lesz ez a kislány tanulmányaira –
sopánkodott Hillary.
– Gyönyörű! – lehelte Tansy.
– Hát persze hogy az – mondta Jane. – Tizenöt éves. Ennyi idősen
minden lány gyönyörű. Kivéve, aki nem.
– Ami azt illeti, nem emiatt vettem elő – szólt közbe hangosan
Hillary. – Tegnap, miközben a horoszkópokat olvastam, rád
gondoltam. Elképesztő, hogy mennyire illik rád, amit Leo
Thornbury írt. Annyira imádom azt a pasit. Mindig a fején találja a
szöget. Figyeljetek csak… Mindjárt megkeresem a Vízöntőt. Na. Meg
is van. Hallgassátok, mit ír. Ebben a hónapban, kedves Vízöntő,
érzelmi keresztúthoz ér, és el kell döntenie, hogy merre tovább. A
csillagok szerint az igaz szerelmet kellene választania a hamissal
szemben. Hogy is mondta Katherine Mansfield? Bár olyan könnyű
lenne megkülönböztetni az igaz szerelmet a hamistól, mint az ehető
gombát a mérgestől. Akkor jár el helyesen, ha ez egyszer nem a szíve
suttogására hallgat, hanem tanácsot kér azoktól, akikben a legjobban
megbízik. – Jane felvonta a szemöldökét, majd egyetlen szóba
sűrítve kimondta, hogy mi a véleménye Simon Pierce-ről: – Ő egy
mérges gomba.
Tansy úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. Akikben a
legjobban megbízik, visszhangoztak a fejében Leo szavai. Hillary és
Jane a koszorúslányai voltak, ők tartották keresztvíz alá a lányait.
Ők sohasem hazudnának neki.
 – Ennyire vak lettem volna? – kérdezte meggyötört hangon.
– Nézzük csak – dünnyögte Jane. – Kért tőled valaha pénzt?
– Én fizettem vissza a hitelkártya-tartozását – ismerte be Tansy.
– Megkért rá, vagy te ajánlottad fel? – kérdezte Hillary.
Tansy nem emlékezett pontosan. A férfi valami olyasmiről
beszélt, hogy ostobaság visszafizetni az összes tartozást, amikor más
opció is létezik. De ezt ő maga váltotta ki belőle, amikor azt mondta
neki, hogy ne aggódj a pénz miatt. Nekem több van, mint amennyit el
tudnék költeni. Ó, jóságos isten, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe?
– Teljesen mindegy, hogy kinek az ötlete volt, Hill. Megemlítette,
hogy hitelkártya-adóssága van. Számomra ennyi bőven elég –
mondta Jane.
– Nem tudom elhinni, hogy csak… színlelt – siránkozott Tansy. –
Nem vallana rá.
Eszébe jutott, hogy az első alkalommal, amikor merő
udvariasságból eljátszotta Simon előtt, hogy orgazmusa van, a férfi
leállt, majd mielőtt újra nekiveselkedett volna, pimaszul
elvigyorodott, és azt kérdezte: – Nem lenne jobb egy igazi?
– Biztos vagyok benne, hogy komoly érzéseket táplál irántam –
bizonygatta Tansy.
– Ez veled a baj, drága szívem – felelte Hillary. – Hogy
mindenkiben megbízol. Azt sem gyanítottad soha, hogy mire készül
Jonathan, vagy igen?
Hogy jutott idáig már megint? Nem tudta. Csak arra emlékezett,
hogy Simon karján belibbent a bankba. Az arca még ragyogott az
orgazmus szította boldogságtól, amikor aláírta az ezerdolláros
banki átutalást. Beetették. Beetették. Ó, hogy mekkora idióta volt!
Eszébe jutottak azok a nők a tévéből, akik az arcukat kitakarva, a
hangjukat eltorzítva merték csak bevallani sírva, hogy az összes
megtakarításukat odaadták néhány interneten örök szerelmet valló
nigériai csalónak.
Tansy, mintha égette volna, lecsavarta az ujjáról a csúf gyűrűt, és
letette a tányérja melletti vászonszalvétára. A három nő úgy
bámulta, mintha egy karambol játszódott volna le a szemük előtt.
– Ó, istenem! – motyogta Tansy. – Véget kell vetnem ennek a
komédiának.
– Ó, te szegény! – mondta vigasztalóan Hillary.
– De előtte nyújtsd be neki a számlát – javasolta Jane. –
Mindenért.
Tansy Brinklow udvariasan elmosolyodott.

Len Magellan – Vízöntő, a Szent Rózsafüzér Otthon zsugorinál is

zsugoribb lakója, fundamentalista ateista, Parkinson-kóros, három
gyermek apja és hét nagyapja, a savanyított hagyma szerelmese –
haldoklott. Ott volt benne a halál, beleszivárgott a pórusaiba, és
élettelen, barnáslila árnyalatúra színezte a bőrét, zöld foltokkal
tarkítva. A saját leheletén is megérezte a jelenlétét, amikor külön
fürdőszobájában a kézmosónak támasztotta remegő csípőjét, és
azon igyekezett, hogy a fogkefével ne az állán vagy az orrán kenje
szét a fogkrémet, hanem a fogain. Nem hitt a túlvilági életben,
abban meg főleg nem, hogy ott számot kell adnia a tévedéseiről (a
bűn szót ki nem ejtette volna a száján). Azt sem hitte el, hogy ott újra
találkozhat a már halott feleségével, vagy hogy ő és Della
hintaszékben ringatóznak majd egy számukra kijelölt pufók felhő
peremén, ahonnan figyelemmel kísérhetik azt is, hogy miként
boldogulnak a gyermekeik meg az unokáik idelenn. Úgy gondolta,
hogy a halál beálltával megszűnik majd a tudata, és a teste
rothadásnak indul egy dobozban.
Minden kedden egy önkéntes jött hozzá látogatóba. Nem azért,
mert Len igényt tartott rá, hanem azért, mert az apácáknak feltűnt,
hogy a családja nem, vagy csak ritkán látogatja. Az önkéntes egy
középkorú nő volt ritkuló hajjal. A kitűzője szerint GRACE-nek
hívták. Len arra gondolt, hogy ilyen kitűzővel inkább a
vacsoraasztalnál kellene megjelennie áldást osztani, de annyira
nem izgatta a dolog, hogy ezt meg is mondja neki.
Lent taszította, hogy az asszony ritka, ősz tincsei alól kilátszott a
rózsaszín fejbőre. Az, hogy ennyire közelről kifigyelhette, hogy
milyen trükkökkel – hátrafésüléssel és hajlakkal – próbálja álcázni a
kopaszságát, túl személyes volt Lennek, ráadásul minden kedden,
tizenegy órától, kénytelen volt megtenni ugyanezt a megfigyelést.
Márpedig ez a hajdolog jobban felzaklatta, mint a jelentéktelen kék
szempárból felé irányuló sajnálkozás. Végül arra jutott, hogy
miután ő is sajnálta a nőt a gyér haja, a vakondszínű fűzős
bokacipője, a szexinek véletlenül sem nevezhető alakja meg az
együgyű arca miatt, a két sajnálkozás kiegyenlítette egymást.
Lennek az volt a szokása, hogy kitakarja Grace-t a televízióval.
Hogy megmutassa, mennyire nemkívánatosnak tartja a jelenlétét,
megmarkolta a távirányítót, és kényszerítette rángatózó
hüvelykujját, hogy válassza ki neki a tévéboltot. Ezen a csatornán
pattanás elleni kúrákat meg hasizomfejlesztő gépeket ajánlgattak
bárgyú amerikaiak, és Len így akarta Grace tudtára adni, hogy még
az ő süketelésüket is többre tartja bárminél, ami az asszony jámbor
ajkán kijön. Bár ha igazságos akart lenni, be kellett ismernie, hogy
nem tudja, mennyire jámbor beszédű az asszony, mert nem
beszélgettek soha. A nő csak megjelent az ágya mellett keddenként,
és anélkül, hogy beszélgetésbe elegyedtek volna, ott ült mellette úgy
fél órán át, miközben ő a televíziót bámulta. És mosolygott, mintha
meg lett volna győződve arról, hogy a jelenléte jó hatással van a
férfira.
Ezen a kedden azonban Len stratégiáját ellehetetlenítette a
távirányító. Hiába nyomkodta, nem reagált. És ez a lánya,
Mariangela hibája volt. Ócska, rossz minőségű elemeket hozott. Len
belekotort a szekrénye egyik fiókjába, hátha talál még benne új
elemet, de a próbálkozása nem járt sikerrel.
– Jézusom – motyogta, azt remélve, hogy ezzel megsérti Grace-t.
Az elemek, a whisky és a savanyított hagyma beszerzésében a
családjára hagyatkozott. Ennyi erővel lehetett volna egy retkes
indonéziai börtönben is, csak itt nem volt feketepiac. Itt nem
számított, hogy jól el van eresztve anyagilag – egyetlen görbe hátú
apácát sem tudott rávenni arra, hogy becsempésszen neki egy
palack italt.
– Mit szólna hozzá, ha felolvasnék magának az újságból? Vagy
egy magazinból? Mrs. Mills a folyosó túlsó végén nagyon szereti, ha
felolvasok neki.
– Mrs. Mills le van szarva – motyogta Len.
– Tessék?
– Semmi.
Így hát Grace elővett a szatyrából egy napilapot, és kicsit
mesterkélten elkezdte felolvasni.
– Miért nem megy el a francba bibliai történeteket olvasni az
írástudatlan bennszülötteknek? – kérdezte Len, de Grace tovább
olvasott.
Len úgy gondolta, hogy Grace alapos megfontolás után választja
ki felolvasásra a cikkeket. Mintha az újságja nem írt volna
bűntényekről, balesetekről, elhalálozásról, csak lopott miniatűr
pónikról, akiket szerencsésen visszavittek a gazdájuknak, és
celebekről, akik merő jótékonykodásból kopaszra borotválták a
fejüket. Len úgy tett, mintha elszundított volna. Résnyire nyitott
szemhéja alól azonban éberen figyelte, ahogy Grace összehajtogatja,
majd visszateszi a táskájába az újságot. Csakhogy ezzel nem végzett.
Ott volt nála a Star legfrissebb száma is.
– Mi a csillagjegye, Len?
Len nagyot horkantott megjátszott álmában.
– Len!
Volt valami váratlan rendíthetetlenség az asszony hangjában,
amitől Len szeme felpattant.
– Azt kérdeztem, milyen csillagjegyben született.
– Nem érdekel engem ez a hókuszpókusz.
– Mikor van a születésnapja?
– Nem emlékszem.
– Ó, ne mondja.
Len felhorkant.
– Ki tudom deríteni, Len.
A férfi kihívóan felvonta a szemöldökét, mire az asszony
nyugodt mozdulattal a kezébe vette az ágy végére akasztott
kezelőlapot. A mankós Krisztusát. Erre nem gondolt. Grace
végigfuttatta pillantását a kezelőlapon, és felvihogott.
– Mi van?
– A Len a Valentin becézett alakja? Na, lássuk csak… Született
február tizennegyedikén. Igen!
Grace vihorászott még egy kicsit, Len pedig ismét megmarkolta a
távirányítót, abban bízva, hogy minden előzmény ellenére be tudja
vele kapcsolni a tévét, és az asszony hangját elnyomják majd a
fogyasztótablettákat és merevedési diszfunkciót javító szereket
reklámozó ajánlások. Hogy bassza meg! És vigye el a fene az
elkényeztetett kölykeit és a fikarcnyit sem érő magániskolájukat,
ahol nem tudták megtanítani nekik, hogy olcsó, szar elemeket venni
nem spórolás, hanem pénzkidobás. Grace eközben megköszörülte a
torkát.
– Vízöntő – kezdte.
Később, órákkal azután, hogy Grace elment tőle, és Mrs. Millsnél
folytatta a felolvasást, vagy ki tudja, kinél, aki a listáján szerepelt,
még mindig a horoszkóp körül forogtak Len gondolatai. Gombák,
mérges gombák. Képmutató szeretet. Egyik büdös kölyke sem
szerette igazán. Alig várták, hogy bekalapálják a szögeket a rózsafa
koporsójába, és besöpörhessék végre a jussukat. Amit már a
markukban éreztek. És ettől akkora lett az arcuk, mint a kibaszott
Tádzs Mahal. Ez volt velük a baj. És ez okozta Len problémáit is.
Len most már tisztán látta, hogy hol hibázott. Túl méltányosan
bánt velük. És mindent az orrukra kötött. A végrendeletében az állt,
hogy halála esetén az összes vagyonát (beleértve a részvényeit, a
kötvényeit és az ingatlanjait) likviddé kell tenni, és a végső összeget
egyenlő arányban el kell osztani a három gyermeke között. Akik
ennek tudatában nem éreztek késztetést arra, hogy a kedvében
járjanak. Ha nem teríti ki a lapjait, akkor talán képes lett volna
kikényszeríteni belőlük némi talpnyalást. De ezzel már elkésett. Azt
azonban még mindig megtehette, hogy móresre tanítsa ezeket a
hálátlan kis mérges gombákat.
Megtegye, vagy ne tegye meg?
Hogy is írták abban a rovatban? Akiben leginkább megbízik.
Len kinyújtotta a kezét a vezeték nélküli telefonjáért, és nagy
üggyel-bajjal bepötyögte az ügyvédje telefonszámát.

Nick Jordan a próbateremben ült a padlón, az ölében a nyitott

forgatókönyvvel, a kezében egy félig elfogyasztott szusitekerccsel,
amikor Verdi izgalomtól túlfűtötten visszatért az ebédszünetéről.
– Ide nézz! – kiáltotta, majd lehuppant Nick mellé, és odatolt
valamit az orra alá. Beletelt egy kis időbe, mire Nick rájött, hogy az
a valami az Alexandria Park Star legfrissebb számának a címlapja. –
Én vagyok, látod? Nem is egyszer, kétszer!
– Hé! – mondta Nick. – Szuperül nézel ki!
– Ugye?
És ebben nem volt semmi túlzás. A Star címlapját teljes
egészében az ő kettő, egymással szembefordított arca töltötte ki. A
cikkhez lapozva Nick egy harmadik Verdit is felfedezett, egy teljes
alakosat, bár közel sem olyan felhívó jellegűt, mint a két címlapfotó.
A lány zöld inget és szürke cicanadrágot viselt, egy hajlított
faszéken ült, fordítva, mezítláb, és megtámasztotta az állát a támlán
keresztbe font karján. A pillantása egyenes volt, kicsit talán
flörtölős, és nyoma sem volt benne a félelemnek. EGY ARC, AMIT NÉZNI
KELL, ez volt a cikk címe, és alatta ott állt a szerző neve: JUSTINE
CARMICHAEL.

Nick már az első két bekezdésből meg tudta állapítani, hogy

Justine tökéletesen megragadta a partnernője jellemét. Árnyaltan
rávilágított az ifjú színésznő ártatlan arroganciájára és
megkérdőjelezhetetlen tehetségére.
Verdi közelségét úgy élte meg Nick, mintha folyamatosan egy
hullámvasúton utazott volna. Az egyik pillanatban ijesztő érettséget
mutatott a lány, a másikban meg minden önfegyelme semmivé
foszlott, és olyanná vált, mint egy édességfüggő nyolcéves kisgyerek.
Az igazgatójuk, Hamilton, jól fogalmazott, amikor így írta le: mintha
valaki beleszorította volna Minnie egeret és Trójai Helénát egy
tizenöt éves iskolás lány testébe.
– Nagyon jó író – jegyezte meg Verdi.
– Mindig is az volt – felelte Nick, önmaga számára is váratlan
büszkeséggel.
Még csak a cikk felénél járt, amikor Verdi ki akarta húzni a
kezéből a magazint.
– Na… Be sem fejezhetem? – kérdezte.
Verdi felsóhajtott.
– Ha be akarod fejezni, siess, jó? Meg akarom mutatni a
többieknek is.
– Jó, jó – mondta Nick. – Majd később elolvasom. De mielőtt
elvinnéd… Vethetnék egy pillantást a horoszkópomra?
– A horoszkópodra?
– A horoszkópomra.
– Te el szoktad olvasni a horoszkópodat? – kérdezte Verdi, a
melléhez szorítva a magazint.
– El.
Verdi hangosan rágózott, úgy mérlegelt.
– Ha elsőre kitalálod, hogy nekem mi a csillagjegyem, akkor
megnézheted – mondta végül.
Nick gondolkozott egy kicsit. A lány szeszélyes volt, sokoldalú és
energikus – meg sem kottyant neki, ha hip-hoptánc után kellett
próbára mennie, amit, számára teljesen természetes módon,
rendszerint úszóedzés követett. És miután interjút készített vele a
Star, boldogan osztotta meg a stábbal a pletykát, hogy az újságírónő,
akivel beszélt, Nick régi ismerőse. Még most is a fülében csengett az
a kétértelmű színezet, amellyel az ismerős szót kiejtette, és arra is
emlékezett, hogy ezt egyszerre találta hízelgőnek és sértőnek.
– Ikrek – mondta magabiztos hangon. Bízott benne, hogy igaza
lesz, így még hozzátette: – A hírvivő.
– Hűha! – ámuldozott a lány.
Nick önelégülten kinyújtotta a kezét a magazinért.
Verdi azonban másképp döntött.
– Majd én felolvasom neked. Azzal visszahuppant Nick mellé a
színpad szélére. – Mi a csillagjegyed?
– Mi, hát nem is tudod? – kérdezte Nick kihívóan. – Én eltaláltam
a tiédet.
Verdi hangos rágózás közepette gondolkodóba esett.
– Az egyik felem azt súgja, hogy Kos, bár ahhoz túlságosan
különc vagy. Már meg ne sértődj. A másik felem a-a-a Halakra
voksol. De ahhoz meg nem vagy elég különc. Mindezek alapján nem
lehetsz más, csak… Vízöntő?
Nick hitetlenkedve pislantott néhányat.
– Eltaláltam, igaz?
– Kosnak túl különc vagyok, de a különcségem nem elég ahhoz,
hogy Halak legyek. Ez vezetett el a Vízöntőhöz?
– Ez, és még valami. Egy kicsit tanácstalan vagy, ha érzelmi
kérdésben kell döntened. És ez Vízöntőre vall.
– Tessék?
– Ugyan, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről van szó –
méltatlankodott Verdi. – Nem lehetsz ennyire feledékeny.
– Feledékeny? – kérdezte Nick. – Én? Mégis miben nyilvánul
meg, hogy feledékeny vagyok.
 – Például Laurával kapcsolatban.
– Hogy jön ide Laura?
Verdi vágott egy épp erről van szó grimaszt.
– Nem emlékeztet véletlenül valakire?
– Mit akarsz mondani?
– Ó, istenem, reménytelen vagy! – sóhajtotta Verdi.
Nicket elöntötte a harag, de aztán arra gondolt, hogy Verdi még
gyerek. Mit tud az élet dolgairól?
– Nem arról volt szó, hogy felolvasod a horoszkópomat? –
kérdezte, elfojtva az indulatait.
– Ó, de. Igen.
Verdi gyorsan kitalált magának egy karaktert – egy álmatag,
habókos, enyhén selypítő csillagászt –, és olvasni kezdett.
Nick figyelmesen hallgatta, és érezte, hogy az érzelmi
keresztúthoz ér hallatán borsózni kezd a karján a bőr. Leo arra
buzdította, hogy álljon ellen a hazug szerelemnek, és hogy tudjon
különbséget tenni az ehető gomba meg a mérges gomba között.
– A kérdés tehát az – összegezte Verdi, miközben becsukta a
magazint, és pajkos pillantás vetett Nickre –, hogy mennyire
ismered a gombákat?
RÁK

f
Június végén, amikor a távoli nap észak felé haladva megpihent a
Ráktérítő felett, a déli féltekén beköszöntött az év legrövidebb
napja. A tűzhelyeken csendesen forrt a fahéjjal, csillagánizzsal,
szerecsendióval és szegfűszeggel fűszerezett bor, a tűzdobálók
melegíteni kezdtek a parton, az emberek gyertyát gyújtottak, és a
természet ritmusával összhangban mindent megtettek azért, hogy
átmelegítsék a leghosszabb éjszakát.
A nap már régen lenyugodott az Evelyn Towers felett, és Justine
– papucsban és otthoni kardigánban – a mosott ruhát hajtogatta az
étkezőasztalon. Egyszer csak, valahol a ruhahalom alatt, csilingelni
kezdett a telefonja. Beletelt egy kis időbe, mire elő tudta halászni a
zoknik és bugyik, pizsamanadrágok és melltartók közül, de végül
sikerült felvennie.
– Helló?
– Fordulj meg – mondta valaki. Férfinak hangzott.
Justin a homlokát ráncolta.
– Austin? Te vagy az?
Az öccse szokott ilyesmit csinálni.
– Bízz bennem – folytatta a hívó. Mégsem az öccse volt. Ezt
Justine most már szinte teljes bizonyossággal tudta. – És fordulj
meg.
Justine nem szívesen engedelmeskedett a hangnak; végül mégis
megtette, amit kért.
Megfordult. De csak a nappaliját látta, a krémszínű kanapét, az
összehajtott plédet, a lazán odadobott párnákat, a könyveket a
dohányzóasztalon, a kikapcsolt televíziót.
 – Nagyon jó. Kitűnő. Most indulj el az erkélyed felé.
– Komolyan? – kérdezte Justine. – Mondd már meg, ki vagy?
– Megtennéd, hogy az erkélyedhez sétálsz?
Agy: Justine, néztél már horrorfilmet?
Justine: Igen, tudom. De ki lehet ez? Te nem akarod tudni?
Agy: Emlékszel arra az ostoba lányra az áttetsző szoknyában, aki
elszántan lépdel a mozgó függöny felé? Nos, te vagy az!
Justine: Befognád?
Agy: Csak vigyázni próbálok rád, barátom…
– Bocs… Megtudhatnám, hogy kivel beszélek?
– Nézz fel!
A franciaablak üvege mögött, az erkély öntöttvas szegélyén túl
feltárulkozó keskeny nyílásban, a lakásával szemközti lakás
kilépőjén nem más állt, mint Nick Jordan.
Justine kinyitotta az ajtót, kilépett az év leghosszabb
éjszakájának a hidegébe, és amikor felnevetett, a hangja hidat
képezett a két épület között.
– „Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva / Megloptad az én titkomat?”
– kérdezte gondolkodás nélkül.
Nick azonnal rávágta:
– „Nevem nem mondhatom meg számodra, nem. / Utálom a
nevem, te drága szentség, / Mert néked ellenséged a nevem. / Ha
írva volna, nyomban összetépném.”
Bő melegítőnadrág volt rajta, egy kinyúlt pulóver és egy
báránybőr papucs, és Justine könnyedén el tudta képzelni, ahogy
elnyúlik a kanapén egy hideg, téli vasárnapon. Sőt azt is el tudta
képzelni, hogy ő is mellette ül, és a mellkasára hajtja a fejét.
– „Nyelvedről a fülem még nem ivott / Száz szót se, mégis
ismerem a hangját: / Nem Romeo vagy, nem egy Montague vagy?”
 – „Egyik sem, édes, hogyha nem óhajtod.”
Justine a csípőjére tette a kezét, és követelődző hangon idézett
tovább:
– „Hogy jössz be hozzánk, mondd nekem s miért?”
– Az a helyzet, hogy itt lakom – felelte Nick.
– Azt akarod mondani, hogy te vagy a közvetlen szomszédom?
– Úgy tűnik.
Justine tudta, hogy valaki kivette a lakást; az elmúlt hetekben,
amikor alkalmanként kipillantott az ablakon, felfedezte benne az
élet jeleit. Látta, hogy a nappaliban megjelenik egy-egy bútordarab,
és az erkélyen is feltűnt egy ruhaszárító. A legszembetűnőbb újítás
azonban az volt, hogy az új lakó vett egy zuhanyfüggönyt. De
mindeddig egyszer sem sikerült megpillantania az illetőt.
– Az volt az első gondolatom – folytatta Nick –, hogy hű,
mennyire hasonlít ez a lány Justine-ra. És ahogy megnéztem, láttam,
hogy a francba, ez tényleg Justine.
– Micsoda véletlen… Mondhatni, egészen különös – mondta
Justine, de meg is ijedt egy pillanatra, mert eszébe jutott, hogy Leo is
a „véletlen” szót használta, szóval elég kockázatos választás volt.
Figyelmeztette magát, hogy az ehető és mérges gombákról egy szót
se ejtsen, és véletlenül se utaljon arra, hogy mennyire ismeri
Katherine Mansfield összegyűjtött műveit.
– Ha már itt tartunk, te kívülről tudod az egész Romeo és Júliát? –
kérdezte Nick.
– Á… Csak pár sort tudok idézni belőle.
– Most csak kamuzol, ugye?
– Meglehet – ismerte be Justine.
– Előfordul, hogy elfelejtesz valamit?
– Fontos dolgot soha.
 Rövid időre elhallgattak. A hold ott volt valahol a város felett, és
ha nem is volt pontosan kivehető, a fénye átszivárgott a ködön.
– Nagyon jó lett a Verdi-cikk – mondta Nick.
– Láttad?
– Persze. Elmesélte, hogy ott voltál, amikor a promófelvételt
csináltuk.
– Igen. – Justin összefogta magán a kardigánt.
– Mégsem jöttél oda hozzám – folytatta Nick. – Még csak nem is
köszöntél.
– Azért, mert nem… Nagyon el voltál foglalva.
– Annyira azért nem – felelte Nick. – Számodra lett volna időm.
Agy: Hé, ez úgy hangzott, mintha flörtölni akarna, nem?
Justine: Ugyan, dehogy. Barátnője van.
Agy: Mondhatsz, amit akarsz, én akkor is úgy hallottam.
Mivel nem tudta, mit válaszoljon erre, Justine témát váltott.
– És? Hogy tetszik a kilátás?
Mindketten ugyanabba az irányba néztek: a két épület között
húzódó résen át az Alexandria Park felé. A rés végében egy utcai
lámpa világított, és azon túl látni lehetett egy darabot a park
öntöttvas kerítéséből. A kerítés mögött álló fák csupasz ágain apró
lámpácskák pislákoltak álmosan.
– Ez a lakás épp elég drága már így is – felelte Nick. – Nem is
akarok belegondolni, mennyibe kerülne, ha az utcai oldalon lenne.
– Az olcsó oldalon is van látnivaló – mondta erre Justine. – Csak
tudnod kell, hogy hova nézz.
– Te tudod?
– Aha. Ha akarod, megmutatom neked valamikor.
Justine hirtelen ismerős hangra lett figyelmes. Lepillantott a
kezében tartott telefonra, de nem az csörgött, hanem Nické.
 – Ezt fel kell vennem – mondta bocsánatkérő hangon a fiú.
– Vedd csak.
– Talán… Összefuthatnánk valamikor – vetette fel Nick,
miközben tovább csilingelt a telefonja. – Tudod… Valahol a két
erkély között.
– Az jó lenne – felelte Justine. – Bármikor. Tudod, hol találsz.
– Akkor a viszontlátásig, szomszéd.
– „És most ezerszer is jó éjszakát.”
Nick azonban nem mondta, hogy „Rossz éjszakát, mert fényt
csak arcod ád”. Csak visszalépett a nappalijába, magára hagyva
Justine-t a gyászos, ködbe burkolózó hold alatt.

Másnap reggel hétig tartott, mire Justine megértette, hogy mekkora

problémák lesznek ezzel a szomszédsággal. Ahogy ott állt csípőre
tett kézzel a félhomályos nappaliban, az első gondolata az volt, hogy
tennie kell valamit a függönyökkel.
A szóban forgó darabok halványzöld damasztból készültek, és
azokat az időket idézték, amikor még Fleur Carmichael volt az
Evelyn Towers lakója, és bár Justine tudta, hogy szét kellene húzni
őket – azzal a megszokott, nemtörődöm mozdulattal, ahogy azt
eddig, nagyjából ugyanebben az időben mindig meg is tette –, most
be kellett látnia, hogy a dolog ettől kezdve nem lesz ennyire
egyszerű. Mert mi van, ha Nick azt gondolja, hogy ki akarja lesni
vagy beszélgetést akar kezdeni vele? Arra gondolt, hogy várnia
kellene, úgy fél nyolcig.
Az esték sem ígérkeztek kevésbé problematikusnak. Behúzni a
függönyt, vagy nem behúzni? És ha behúzni, akkor mikor? Aztán ott
voltak a hétvégék. Ha véletlenül szokatlan időben húzza be a
függönyt, Nick esetleg azt fogja gondolni, hogy valami illetlent
csinál. Ha meg nem húzza be, azt, hogy ő, Justine azt akarja, hogy
Nick lássa, hogy mit csinál. Függetlenül attól, hogy illetlen-e vagy
sem, Justine azon tűnődött, van-e valahol, valamilyen könyvben,
rögzített függönybehúzási és -elhúzási protokoll: valamilyen
szabályzat, ami, ha követik a benne foglaltakat, garantálja, hogy
senki sem fogja furának vagy illetlennek minősíteni.
Még mindig a függönyproblémán tűnődött, amikor űzött arccal
megjelent az irodája ajtajában Jeremy.
– Van egy kis problémánk – közölte.
– Micsoda? – kérdezte Justine bűntudatosan, miközben gyorsan
lezárt egy Függönyrángató típus vagy? című kvízt az interneten.
– Te nem hallod?
Amint Justine-nak sikerült ráhangolódnia az irodáján kívüli
világ zajaira, rájött, hogy tényleg hall valamit. Mégpedig Roma
hangját, hol hangosabban, hol halkabban, de inkább hangosabban.
Bár csak néhány szót sikerült elkapnia tisztán – például azt, hogy
„bigott”, meg azt, hogy „tudatlan”, „privilégium” és
„szerecsenmosdatás” –, nyilvánvalónak tűnt, hogy a félelmetes
oldalát mutatja valakinek.
– Kivel kiabál? – kérdezte Justine.
– Az ifjú Henryvel – mondta Jeremy. – Ki nem állhatja.
– Csak azt ne mondja, hogy másra számított.
– Azt gondoltam, hogy hangyának, bolhának vagy valami más,
egészen aprócska valaminek fogja nézni, ami nem is érdemes arra,
hogy foglalkozzon vele – vallotta be Jeremy. – De láttam, hogy
megfenyegette a mankójával, és ezt már aggasztónak találom egy
kicsit.
– Mit mondott Henry, amivel ennyire felbosszantotta? – kérdezte
Justine, és erőlködnie kellett, nehogy szórakoztatónak találja a
helyzetet.
– Talán valami olyasmit, hogy fel kellene lépni a túlságosan
magas szociális juttatások ellen.
– Upsz…
– De a probléma nem ez – folytatta keserű sóhajjal Jeremy –,
hanem az, hogy ma Henrynek kellene elvinnie Romát a Tidepoolba
egy interjúra.
Roma nem tudott vezetni a törött csuklójával. És amikor Jeremy
úgy rendelkezett, hogy az összetört Camry helyett vegyenek egy
Corollát, hozott egy olyan döntést, hogy Radoslaw soha többé nem
ülhet kormány mögé olyan autóban, amelyiknek a Star a
tulajdonosa.
– Nem tudna taxival menni? – kérdezte Justine.
– De tudna – felelte Jeremy. – De mivel még mindig mankóval jár,
jobban örülnék, ha lenne mellette valaki, tudod… segíteni, ha kell.
– Arra kér, hogy kísérjem el? – kérdezte Justine, akinek kezdett
derengeni, hová akar kilyukadni a főnöke.
– Tudom, drágám, hogy ez mindenesnek való feladat. Meg sem
kérnélek, ha nem gondolnám fontosnak a dolgot, de már nem
tudom, mitől tartok jobban. Attól, hogy szegény Henry maradandó
sérülést szerez, vagy attól, hogy Romának szétrobban a feje.
– Mit mondott, hová kell menni? A Tidepoolba? – kérdezte
grimaszolva Justine.
– Új tulajdonosa van – mondta erre Jeremy. – És kitűnő náluk a
halleves. Egyben lehetőséged lenne arra is, hogy megfigyeld Romát
munka közben. Talán tanulnál tőle valamit, hm? Elkönyvelhetnénk
szakmai továbbképzésnek. Mit mondasz?
– Ki az interjúalany?
– Alison Tarf.
– A színházi rendező?
– Ráhibáztál.
– És miről fogja kérdezni?
– Az új társulatáról.
Justine fontolóra vette, amit hallott, aztán felállt, fogta a sálját és
a kabátját, és azt mondta: – Rendben. Elkísérem.

A Tidepool egy félig ipari negyedben volt a kikötő közelében, egy

viszonylag alacsony, tömör, henger alakú épület legfelső emeletén,
amelynek Colosseumot idéző boltívek díszítették rózsaszínre és
barnára festett földszintjét. A hajlított ablakokból kis bódékra és
hajócölöpökre, konténerekre és hajókra lehetett látni, s mindehhez
a háttérben elnyúló téli tenger volt a ráadás. Bár délidőben
viszonylag folyamatos volt a vendégforgalom, nem volt zsúfoltság.
Alison Tarf magas nő volt, körülbelül Romával egykorú,
napozástól károsodott bőrrel és fehér, rendetlen hajjal, ami, ha
jobban megnézte valaki, méhkasra emlékeztetett, és szinte a
védjegyévé vált, amikor az 1960-as években betört a színpad
világába. Justine – ahogy a világon szinte mindenki – leginkább az
Asunder című ausztrál filmből ismerte a nevét, amelyben Elizát, a
fiatal és bátor fegyencnőt személyesítette meg. Alison azonban már
több éve nem játszott semmilyen szerepet sem a filmvásznon, sem a
színpadon, és úgy tűnt, hogy ez a közeli jövőben is így marad. Az új,
mindennél fontosabb szenvedélye a rendezés, mondta, és egy új
színházi társulat felállítása emésztette fel minden energiáját és
erejét.
– Shakespeare Oldalnézetből? – kérdezte Roma meglehetősen
rideg hangon. – Miféle név ez egy színháznak?
Alison Tarf ügyesen letört egy darabkát a zsemléjéből.
– Új, váratlan szemszögből szeretnénk bemutatni Shakespeare
darabjait – felelte hasonlóan hűvösen. – És ez, szerintem, mindent
megmagyaráz.
Roma gyorsírással lejegyzett valamit a füzetébe.
– De miért Shakespeare? – kérdezte makacsul. – Már négyszáz
éve halott. Miért nem a mai ausztrál színházi szerzők műveit akarja
bemutatni?
A kérdések szándékosan támadó jellegűek voltak, de Justine nem
tudta volna megmondani, hogy valós Shakespeare-gyűlöletből
fakadnak-e Roma részéről, vagy csak provokatívak akarnak lenni.
– Egy színház működtetése nem mindent vagy semmit alapon
történik – mondta erre Alison. – Az, hogy egy darabot színpadra
állítunk, nem jelenti azt, hogy mást nem fogunk bemutatni. A
Shakespeare-színművek újszerű bemutatása nem ellopni akarja a
nézőket más daraboktól, hanem, remélhetőleg, növelni fogja a
nézőszámot.
– Úgy látom, decemberre tervezik az első bemutatójukat. Milyen
darabbal debütálnak? Történelmi drámával? Vígjátékkal?
– A Romeo és Júliával – felelte Alison.
Roma Sharples felvonta a szemöldökét.
– Ha jól tudom, a mű ebben az évben az Alexandria Park
Színjátszó Társulat repertoárjában is szerepel.
– A mi változatunk, feltételezem, más lesz egy kicsit.
 Talán az asztal körül növekvő feszültség késztette Justine-t arra,
hogy megszólaljon. Vagy lehet, hogy egy pillanatra cserben hagyta a
józan ész. Bármi volt is a helyzet, ő maga pontosan annyira
meglepődött, mint Alison vagy Roma, amikor meghallotta a saját
hangját.
– Úgy tűnik, Romeo csillagjegye mégiscsak a Halak.
Roma megpördült ültében, és hitetlenkedő pillantással mérte
végig Justine-t.
– Honnan veszed ezt a baromságot? – kérdezte.
Justine szinte megsemmisült szégyenében.
– Elnézést – mormogta. Égett az arca. Nemcsak hogy
félbeszakította Roma interjúját, de mindezt a legfurább, legkevésbé
profi közbeszólással tette.
– Romeo – folytatta Roma uralkodói hangnemben – egyébként is
Rák lenne, ha egyáltalán meg tudnánk állapítani.
Alison Tarf arcán elégedett öröm váltotta fel az addigi
komolyságot.
– Tudja – kezdte –, én is mindig így gondoltam! És tudom, hogy ez
most ellentmondásosan fog hangzani, de szerintem Júlia is Rák.
– Ellentmondásos lenne? – kérdezte meglepetten Roma. – Én
inkább azt mondanám, hogy teljesen nyilvánvaló. Mindketten
érzelgősek és mélabúsak.
– És tapadósak – tette hozzá Alison.
Justine megdöbbent. Hová fognak ezek kilyukadni?
– De királyi módon – folytatta Roma. – Mi, Rákok mindent
királyhoz méltó stílusban teszünk.
Alison vigyorogva Roma begipszelt kezére mutatott.
– Magának még páncélja is van. Én, ostoba, otthon felejtettem az
enyémet.
 Roma szeme felragyogott.
– Hányadikán született?
– Július harmadikán – felelte Alison.
– Én is!
Mindketten felkacagtak, és az asztal felett összekoccintották a
poharaikat. Megszűnt köztük minden formalitás, és nemsokára egy
olyan, réges-régi július harmadikáról idéztek fel emlékeket,
amelyen, a földrészre példátlan módon, hó lepte be a város utcáit.
– A tizenkettedik születésnapomon volt – mondta Roma. – Anya
megengedte, hogy ne menjek iskolába.
– Én aznap töltöttem be a tízet – fűzte tovább a gondolatot
Alison. – Emlékszem, hóegeret építettem az udvaron. Annyi azért
nem esett, hogy elég lett volna egy hóemberhez. – Eltűnődött. –
Tudod, hogy Julian Assange is ezen a napon született?
– Ha van tipikus Rák, akkor az ő – vélekedett Roma.
– Tom Cruise-ról azonban nem lehet ugyanezt elmondani.
– De ott van Kafka! Ő inkább hasonlít ránk, nem gondolod?
Alison bólintott.
– Megfoghatatlan, titokzatos, kreatív.
És ez így ment hosszasan. Justine kezdte úgy érezni magát,
mintha egy teniszmeccset nézne, mígnem Alison és Roma ki nem
vesézett mindent, ami közös születésnapjuk ürügyén az eszükbe
jutott. Ekkor elégedetten elhallgattak.
Végül Justine volt az, aki megtörte a csendet.
– Tudod, Roma – mondta –, kicsit meg vagyok lepve. Sohasem
gondoltam volna rólad, hogy ennyire érdekel az asztrológia.
Roma elmosolyodott, és cinkos pillantást váltott Alisonnel.
Mintha alig tíz perccel korábban nem lett volna áthidalhatatlannak
tűnő ellentét köztük a reneszánsz dráma megítélésében.
 – Majd megtanulod, hogy minden embernek van valamilyen
bűnös szenvedélye – válaszolta Roma.
– Van, aki romantikus regényeket olvas titokban – vetette fel
Alison.
– Esetleg szerencsesütit lop a gyerekbulikon – tette hozzá Roma.
– Vagy Carpenterst hallgat – fűzte tovább a gondolatot Alison, és
Justine-nak volt egy olyan érzése, hogy ez az eshetőség nem
véletlenül került be a felsorolásba.
– Az én ártalmatlan rajongásom a csillagokért semmiség ezekhez
képest, nem gondolod? – kérdezte Roma. Justine akkor sem lepődött
volna meg jobban, ha kiderül, hogy vérengző hírében álló
kolléganője hétvégenként titokban hastáncra jár.
– De az asztrológia olyan…
– Tudománytalan? – kérdezte Roma.
– Illogikus? – tette hozzá Alison.
– Hát, igen.
– Talán a vágyakhoz van köze – mondta álmodozva Alison. –
Átlépni egy másik világba, ahol egészen más szabályok érvényesek.
– Számomra – vette át Roma a szót – annak az elismerését jelenti,
hogy igenis léteznek tőlünk független erők, amelyek mindennap,
minden órában befolyásolják a döntéseinket. Lehet, hogy
kedvezően, de az is lehet, hogy kudarcra ítélik terveinket. Hogy
minden döntésünk, cselekedetünk és reakciónk mögött ott vannak
az elszakíthatatlan hálót szövögető, egymással versengő erők.
– De… – kezdte Justine.
– Az asztrológia adja meg nekünk azt a vigasztaló illúziót, hogy
ezek a külső erők megismerhetők – magyarázta Alison. –
Ugyanakkor emlékeztetnek bennünket arra is, hogy felettünk
állnak, és sokkal nagyobbak, mint mi vagyunk.
 – Egy hatalmas rejtély az egész – mondta Roma.
– Olyan, mint a mágia – tette hozzá Alison.
Útban a Star felé Justine-nak olyan érzése volt, hogy kapszulába
zárt ábrándokat utaztat a városon át. Az autó meleg volt, és csendes,
és az anyósülésben Roma teljesen belefeledkezett a gondolataiba.
A jegyzetfüzetben, amely csukva hevert Roma ölében, ott volt
mindaz, ami a nagy összeborulást követően az első kísérletnél jóval
sikeresebb interjú során elhangzott.
– Amit szeretnék elérni – mondta Alison szenvedélyes hangon,
miután belemelegedett a témába –, az a színpadi stílusok és
hagyományok vad konvergenciája. Mindenkit oda akarok vonzani,
aki hozzá tud tenni valamit ehhez az elképzeléshez, legyen az
operaénekes vagy musicalsztár. Van egy japán nószínész, akire
szemet vetettem. Egyetlen szót sem tud angolul! Televíziós
színészeket, rocksztárokat, bábszínészeket, rappereket akarok a
színházamba…
És talán rendes, színpadi színészeket is, gondolta Justine, és
mielőtt véget ért volna a munkaebéd, kiügyeskedte, hogy
négyszemközt is válthasson pár szót a fellelkesült rendezőnővel.
Most elmosolyodott. Szinte látta, milyen képet fog vágni Nick,
amikor leteszi elé Alison Tarf névjegyét, és csak annyit mond: –
Várja a hívásodat.

A következő napokban Justine – miután sehonnan sem tudott

előkeríteni egy általánosan elfogadott függönyelhúzási protokollt –
kidolgozta a saját elsötétítési szabályzatát. E szerint hétköznapokon
7.15-kor kellett elhúzni a függönyt, behúzni pedig akkor, amikor
Justine hazaért, függetlenül attól, hogy mennyi az idő. Hétvégeken
fordítva alakult a helyzet. Akkor volt elhúzható a függöny, amikor
Justine felkelt, és 5.25-re tűzte ki a behúzás idejét. Ez azonban,
ahogy egy váratlan pillanatban beugrott neki, csak az óraátállításig
maradhat érvényben; amikor átállnak a téli időszámításra, ezen
változtatnia kell.
Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy Nick a szomszédban nem
követ semmiféle protokollt; gyakorlatilag be sem húzta a függönyét.
Sem éjjel, sem nappal. A legtöbb estén, amikor Justine –
természetesen észrevétlenül – átpillantott a szemközti lakásba, azt
kellett látnia, hogy az teljesen sötét. Néha észrevette, hogy a
szobában ég a villany, de egyéb életjelet nem tapasztalt soha.
Egy este, amikor véletlenül átnézett a szomszédos lakásba, egy
törékeny, sötét hajú nő éppen azt mutatta meg két bútorszállítónak,
hogy hova tegyenek le egy nagyon kényelmesnek tűnő, kétüléses
kanapét. Justine azonnal felismerte. Úgy helyezkedett, hogy be
tudjon bújni a zöld damasztfüggöny mögé, és csak annyira húzta el
a szegélyét, hogy a keletkező nyíláson kikukucskálhasson.
Verdinek igaza volt. Bár nem volt rajta semmi izgalmas, csak egy
szokványos sötétkék farmer meg egy denevérujjas póló, a haja
kócos lófarokban repkedett a sminktelen arca körül, és mégis…
Laura Mitchell lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
Justine-nak bűntudata volt, mégsem bírta elvonni a pillantását a
szomszédban zajló eseményekről. Miután a szállítók elmentek,
Laura letérdelt a padlóra, és levágta a műanyag borítást egy
szorosan felcsavart szőnyegről. Amikor végzett, rúgott egyet rajta,
mire a búzakalászszínű plüss-szőnyeg kitekeredett. A széle
pontosan az új kanapé pereméig ért. Semmilyen jel nem utalt arra,
hogy Nick is otthon lenne.
Amikor Laura eltűnt az ablakkeretből, Justine keresve sem
találhatott volna jobb pillanatot arra, hogy elhúzza a függönyt, ami
egyben véget vetett volna a leskelődésnek is. Ehelyett azonban
továbbra is ott maradt a búvóhelyén, és végignézte, ahogy Laura, a
karján egy halom elegánsan semleges színű díszpárnával, visszatér
a nappaliba, és több formációt is kipróbálva, elhelyezi őket a
kanapén. Amikor sikerült megalkotnia a kívánt kompozíciót,
végighúzta a talpát a plüss-szőnyegen. Aztán felnyúlt, kihúzta a
hajából a gumit, és a sötét tincsek szétterültek a vállán. Ezt követően
elnyúlt a kanapén, ahol ugyanolyan műgonddal igazgatta el a lábait,
mint korábban a párnákat.
Justine tudta, hogy el kellene fordulnia, de mielőtt megmozdult
volna, Laura felállt, és odament az ablakhoz. Mintha megérezte
volna Justine jelenlétét a függöny mögött. Az üvegen keresztül
Justine ablakát kezdte nézegetni. Justine megmerevedett.
Justine: A francba! Lehet, hogy észrevett?
Agy: Hát, ha becsukod a szemedet, nemigen tudom megmondani.
Talán Nick megemlítette Laurának, hogy egy régi ismerőse lakik
a közvetlen szomszédban? Egyáltalán, beszélt valaha Nick a
barátnőjének Justine-ról? És ha véletlenül igen, elképzelhető, hogy
Laurát zavarja ez a szomszédság? Justine úgy gondolta, hogy nem
nagyon érdekli a dolog. Még pár percig ott állt a rejtekhelyén, a
lélegzetét is visszafojtva, mozdulatlanul, egészen addig, míg Laura
be nem húzta a függönyt, elzárva a belátást Justine elől. Végre
megkönnyebbülhetett.
Feltételezte, hogy Nick nemsokára hazaér, és rácsodálkozik a
meglepetésre: az új kanapéra, az új szőnyegre, az új párnákra és a
csoda szép barátnőre. Feltételezte továbbá – és ettől icipicit elfogta
az irigység –, hogy az új plüss-szőnyeg mellett Nicknek és Laurának
még arra sem lesz szüksége, hogy átmenjenek a hálószobába. És
szomorú szívvel gondolt arra, hogy bármi állt is a horoszkópban –
ehető gomba, mérges gomba, Katherine Mansfield –, ebben a
versenyben csak vesztes lehet.

Eltelt egy újabb hét, és Alison Tarf névjegye még mindig ott volt,
ahová Justine tette – a konyhapulton, a kávésüvegnek támasztva.
Egy viharos estén Justine esernyő nélkül tette meg az utat a parkon
keresztül az Evelyn Towersig. A haja nedves csimbókokban tapadt a
homlokához, a lába cuppogott lapos sarkú cipőjében. Ez, gondolta,
miközben az ajtaja előtt a kulcsokat kereste a táskájában, tipikusan
olyan este volt, amikor nagyon szeretett volna meleg szobára, főtt
ételre hazaérni. De már azzal is megelégedett volna, ha némi életre
utaló jelet tapasztal maga körül.
Ezért is tűnt varázslatnak, amikor a lakásba lépve azt látta, hogy
égnek a villanyok, és a levegőt átitatta a készülő vacsora illata. Nem
volt nehéz azonosítani az édesanyja híres marokkói báránycombját.
Az étkezőasztalon álló vázában hatalmas csokor fehér rózsa
pompázott, és a konyhából nevetés hangjait lehetett hallani.
– Anya?
– Na, végre, hazajött! – mondta az ismerős hang, és rögtön hozzá
is tette: – Szia, kicsikém!
Mandy Carmichael alacsonyan, harisnyás lábbal, ragyogó
mosollyal az arcán, friss illatfelhőbe burkolva megjelent a
konyhaajtóban. Csillogó estélyi szoknyája derekába konyharuhát
tűrt kötény gyanánt, és egy pohár habzóbort tartott a kezében.
– Uramatyám, te bőrig áztál! – kiáltott fel aggodalmas hangon.
A szabad kezével lefejtette Justine-ról a vizes kabátot, és a
mozdulat folytatásaként összeborzolta a haját. Végül, elégedetten
azzal, amit látott, puha puszit nyomott a lánya arcára.
– A francba, összerúzsoztalak – mondta, és amúgy anyai módon
ledörzsölte a hüvelykujjával a foltot. – Most pedig gyere! Nézd meg,
ki van itt! Nem hiszem el, hogy nem is szóltál róla, te kis dög. Azt
hittem, elájulok, amikor megtudtam, hogy szomszédok vagytok.
És valóban, Justine konyhájában nem más támaszkodott a
konyhapultnak, mint Nick Jordan. Ő is egy pohár habzóbort tartott
a kezében.
– Szia – mondta Nick. Most is a kinyúlt pulóvere volt rajta.
Mandy, miközben előkeresett egy harmadik poharat, amit aztán
teletöltve Justine-nak nyújtott, azt kérdezte:
– El tudod képzelni? Kimentem az erkélyre megöntözni azt a
szegény, szerencsétlen páfrányt, és kit látok ott, velem szemben?
Nicholas Mark Jordant! Már aznap a karomban tartottam ezt a fiút,
hogy megszületett! És lám, mekkorára nőtt!
– Helló, szomszéd – felelte Justine.
– Sajnálom, gyerekek – folytatta Mandy, miközben belebújt egy
pár csillogó tűsarkúba. – Vacsorázni megyünk az egyik
barátnőmmel, és, hacsak nem húzok korcsolyát, el fogok késni.
Drágám, birkalábszárat készítettem neked. Bár még egy fél óráig
főnie kell. – Ügyes mozdulattal behelyezett a fülébe egy himbálódzó
repülő formájú fülbevalót. – Láttam, hogy a kamrában van
kuszkusz. A helyedben én Nicket is meghívnám. Egy hadseregre
valót főztem. Tudod, Nick, oda kell rá figyelnem. Alig eszik. Egész
nap elvan rendes ennivaló nélkül. – Kihúzta a szoknyájából a
konyharuhát, és megborzolta a haját. – Velem ilyesmi, sajnos, nem
történhet meg. – Hogy illusztrálja a mondandóját, megpaskolta a
fenekét. – Annyira sajnálom, Nick drágám, de tényleg mennem kell.
Legközelebb, ha a városban leszünk – Mandy, hogy felvigyen egy
újabb rúzsréteget, elhallgatott egy pillanatra –, menjünk el vacsizni,
jó?
Nick nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Mandy nem hagyta
szóhoz jutni.
– Drew is örülne, ha láthatna. Én pedig alig várom, hogy halljam,
mi minden történt veletek. Add át üdvözletemet a mamádnak,
rendben?
Nick megpróbált beszúrni egy választ, de csak arra volt ideje,
hogy mint egy aranyhal, eltátsa a száját. Justine elvigyorodott:
Mandy Carmichael monológját csak tökéletes időzítéssel lehetett
megszakítani, és Nick ezúttal nem volt formában.
– El sem tudom mondani, hányszor szeretettem volna felhívni az
utóbbi időben, de valahogy mindig alkalmatlannak tűnt a pillanat,
így későbbre halasztottam, és végül nem lett belőle semmi. Kérlek,
mondd meg Jónak, hogy ne haragudjon. Vacak barát vagyok, tudom.
Nick kénytelen volt beérni egy biccentéssel.
– Annyira jó látni téged, Nick! Csodásan nézel ki – áradozott
tovább Mandy. – Tényleg. El sem hiszem. És hogy itt laksz a
közvetlen szomszédban! A lányom egy szóval sem mondta. El sem
tudom képzelni, mi mindent titkol még előlem. Na, jó. Megyek.
Búcsúzóul megpuszilta Justine-t, újabb rúzsfoltot hagyva az
arcán, aztán nyújtózkodott, és Nick arcára is odacuppantott egyet.
– Biztos, hogy későn jövök haza, tehát semmi esetre se várj meg,
csiribiri. Nem szeretném, ha miattam reggelig fenn maradnál. Majd
csinálok neked reggelit, jó? Ha hiszed, ha nem, Nick, ez a lány
sohasem eszik. Komolyan. De most már tényleg mennem kell.
Sziasztok.
A konyha, Justine legalábbis úgy érezte, olyan lett Mandy
távozását követően, mint a puszta az átvonuló hurrikán után. Szinte
látta, hogy a letépett ágak és levelek a földre hullnak a hirtelen
beálló szélcsendben.
– Semmit sem változott – jegyezte meg Nick.
– Hát nem – értett egyet Justine.
És miután ez a válasz nem igényelt további kommentárt, Nick
témát váltott.
– És? Mi újság a munkahelyen? Nem kaptál valami újabb sztorit?
– Ebben a hónapban nem – felelte Justine, aztán ismét
elcsendesedett a konyha.
– Elég döbbenetes nap volt – próbálkozott újra Nick.
– De talán elállt az eső.
– És itt, nálad legalább meleg van. Az én lakásom olyan hideg,
mint egy eszkimó kunyhója.
– Tényleg itt maradhatsz vacsorára – mondta a bátorságát
összeszedve Justine.
– Nagyon szeretnék – válaszolta Nick. – Tényleg. De fél óra múlva
kezdődik a próbám. Ez a félprofi bemutatók egyik legnagyobb
hátránya. Hogy késő este meg hétvégeken vannak a próbák.
Ó, gondolta Justine. Hát persze. Ezért nincs otthon esténként
Nick.
– Ha már szóba hoztad a színházat – mormogta, és felkapta
Alison Tarf névjegyét. – Van itt neked valami.
Nick elvette, és hitetlenkedve pislogni kezdett.
– Alison Tarf? Az az Alison Tarf?
– Igen – bólintott Justine. – A múlt héten találkoztam vele egy
munka kapcsán.
– És…?
– Új társulatot alapít. Shakespeare Oldalnézetből lesz a nevük.
Most szedi össze a színészeit. Remélem, nem bánod, ha
megemlítettelek neki. Téged, meg a Romeódat. Azt mondta, és szó
szerint idézem, „várom a hívását”.
Justine számtalanszor lejátszotta ezt a jelenetet fejben, de most,
hogy benne volt, úgy érezte, hogy esetleg átlépett egy láthatatlan
határt.
Nick nem szólt; a kezében tartott kártyát bámulta továbbra is.
– Ha úgy gondolod, hogy… – kezdte Justine. – Ha nem ilyesmire
vágysz… Csak arra gondoltam, hogy esetleg…
– Nem, nem. Nagyon kedves tőled, hogy eszedbe jutottam.
Igazán. Meg vagyok hatódva – mondta Nick. – És Alison Tarf… Hű!
Nagyon szeretnék vele dolgozni, de…
– De?
Nick vett egy nagy levegőt.
– Tettem egy ígéretet, tudod. A barátnőmnek. Megígértem neki,
hogy a Romeo és Júlia után keresek magamnak valami rendes állást.
– Ó! – lehelte Justine.
– Laura Kos. Oroszlán aszcendenssel. Ezek után talán el tudod
képzelni, milyen ízlése van. Már ami a ruhákat, a bort, az
ékszereket illeti.
Meg a szőnyegeket, gondolta Justine. És a kanapékat.
– Ne haragudj, Justine – folytatta Nick. – Tényleg hálás vagyok,
hogy vetted a fáradságot, úgy értem, hogy szóltál az érdekemben
Alison Tarfnak. Szerencsésnek érezném magam, ha elmehetnék
hozzá meghallgatásra.
Justine bólintott, de elfordult, nehogy a fiú észrevegye rajta a
csalódottságot. Becsúsztatta a kezét egy sütőkesztyűbe, és leemelte
Mandy hatalmas adag ragujáról a fedőt. A fazékban lassan
fortyogott a hús a sűrű szaftban; már az illatától összeszaladt a
szájában a nyál.
– Megértelek – felelte Justine, miközben teljesen feleslegesen
tologatni kezdte a húsdarabkákat egy fakanállal. – Nem akarod
megszegni az ígéretedet.
– Ha már az ígéreteknél tartunk – kapott Nick a szón. –
Megígérted, hogy megmutatod nekem a pompázatos panorámádat.
Láthatnám?
– Mi? Most?
– Hát, van még egy bő negyedórám.
Justine visszatette a fazékra a fedőt, és fontolóra vette a kérdést.
– Kicsit erős hozzá a szél.
– Kit érdekel? Kérlek… – fogta könyörgőre, és az arcát beragyogó
mosoly visszaváltoztatta a gyerek Nick Jordanné. Így szokott
mosolyogni második általánosban is, amikor Justine
uzsonnadobozában volt még egy utolsó Freddo béka, míg Nicknek
csak pár szál répája maradt.

Hihetetlennek tűnt, hogy Fleur Carmichael nem tudott volna a

tetőről, de tény, hogy Justine számtalan nyarat töltött az Evelyn
Towersben, és a nagyanyja egyszer sem vitte fel.
A tetőre vezető ajtó egyáltalán nem volt szembetűnő. A
tizenkettedik emeleti lépcsőforduló egyik alkóvjában bújt meg, és
ugyanolyan krémszínűre festették, mint a falakat. Kilincs nem volt
rajta, csak egy kicsike kulcslyuk. Fleur, Justine feltételezése szerint,
talán azt gondolta, hogy az ajtó igazából nem vezet sehová, csak
vödröket, takarítóeszközöket, esetleg törött létrákat tárolnak
mögötte.
Amikor Justine beköltözött a lakásba, az apjától kapott egy nagy
kulcscsomót. Egy kulcs a háztömb bejárati ajtaját nyitotta, egy a
lakást, egy a franciaablakot, hogy a többi mire szolgált, az rejtély
maradt. Aztán egyszer, egy tétlenkedéssel töltött vasárnapon,
Justine felfedezte, hogy az egyik kulcs beleillik a lépcsőfordulóban
megbúvó ajtó kulcslyukába, és az ajtó mögött felfedezett egy
meredek fémlépcsőt.
A szűk lépcsőházban hidegnek és nagyon csendesnek tűnt az
éjszaka, de ahogy Justine kinyitotta a tetőre nyíló ajtót, megcsapta
az odakint tomboló, fagyos szél, amivel szemben sem az inge, sem a
rajta lévő vékony kötött mellény nem nyújtott elegendő védelmet.
– Atyaég! – mondta Nick, amikor Justine után kilépett a tetőre. –
Ez félelmetes!
Maga a tető nem érdemelt túl sok figyelmet. Sima beton
borította, ami még csillogott az esti esőtől, és nem volt rajta más,
csak egy csámpás ruhaszárító, két üres virágláda és egy törött
búrájú reflektor. Annál lenyűgözőbb volt azonban a kilátás, amely
magába foglalta az egész várost, a folyót, de még a távoli hegyeken
pislákoló fényeket is.
– Innét szoktam nézni a szilveszteri tűzijátékot – mondta Justine.
– És ha ahhoz van kedvem, az Alexandria Park filmfesztivált is
végignézhetem, ráadásul csendben.
Justine-nak régóta szándékában állt feldobni kicsit a helyet;
felvinni néhány kerti bútort, beültetni a virágládákat
gyógynövénnyel vagy muskátlival, de a szándékból nem lett semmi
– még a törött lámpabúrát sem cserélte ki.
A tető pereméig merészkedő Justine megrázkódott a hidegtől.
Nick oda sem figyelve lehúzta a pulóverét, és a lány felé nyújtotta. A
pulcsi alatt csak egy pólót viselt, és Justine látta, hogy a hidegtől
libabőrös lett a karja.
– Ne, ne vesd le! – ellenkezett. – Kibírom.
– Ne hülyéskedj. Hiszen mindjárt megfagysz – felelte Nick.
A puha, szürke gyapjúpulcsi átvette Nick testének a melegét, és
enyhe szantálfaillata volt.
– Ki szokott még feljönni ide? – kérdezte Nick, miközben
végigsétált a tető park felőli oldalán.
– Tudomásom szerint senki – válaszolta Justine. – Legfeljebb
néha idetéved egy madár.
– Annyi mindent kezdhetnél vele – mondta Nick.
Justine figyelő pillantása mellett ellenőrizte, mennyire stabil a
ruhaszárító, még a meglazult köteleit is megrángatta egy kicsit.
Aztán leguggolt a fényszóró mellé, megnézte, hogy működik, és
Justine – miután úgy érezte, kellő távolságban van a fiútól ahhoz,
hogy mondjon neki valamit, ami akár vigasztaló is lehet – vett egy
nagy levegőt.
– Nick, mondhatnék valamit az ígéreteddel kapcsolatban? Tudod,
amit a barátnődnek tettél. Figyelj, láttalak a színpadon Verdivel. És
nagyon jól emlékszem arra is, amikor gyerekkorunkban színházat
játszottál. Már az iskolában is… tudod… már ott is egyértelmű volt,
hogy… több van benned, mint másokban. Szinte világított a
tehetséged.
Nick felállt, és kezében a törött lámpabúrával Justine mellé
lépett.
– Világított – ismételte meg halk nevetéssel. – Mit szólnál hozzá,
ha hoznék neked egy új búrát? Ajándékba, hogy csinosabb legyen a
tetőd.
– Köszönöm – felelte Justine, de eszébe sem volt hagyni, hogy
másra terelődjön a szó. – De hallottad egyáltalán, mit mondtam?
Amikor Justine a fiú arcába nézett, olyan sebezhetőséget látott
rajta, hogy zavarba jött.
– Jus, honnan tudod, hogy… – Elhallgatott, aztán újra kezdte. –
Hogy lehetsz biztos abban, hogy helyesen jársz el, ha kitartasz az
elképzelésed mellett? Itt vagy például te. Mindig író akartál lenni.
Ragyogó tollforgató vagy, de várnod kellett arra, hogy ezt meg is
mutathasd. Tulajdonképpen még mindig vársz. Hogy lehet, hogy
nem veszíted el a bizakodásodat?
Ha bárki más tette volna fel ugyanezt a kérdést, Justine esetleg
megpróbált volna előállni valami igazán biztatóval. De mivel Nick
volt az, aki kérdezett, azon kapta magát, hogy zagyvaságok
kavarognak a fejében. Így csak vállat vont.
Nick felsóhajtott.
– A múlt hónapban azt írta Leo…
Justine szíve dübörögni kezdett a Leo név hallatán.
– Tudom, tudom. Nem hiszel a csillagokban – mondta Nick. – De
attól még meghallgathatsz. Szóval Leo azt jósolta, hogy keresztúthoz
érek. És megjegyezte, milyen klassz lenne, ha az igaz és a hazug
szerelem között ugyanolyan könnyen különbséget tudnánk tenni,
mint az ehető és a mérges gomba között.
Bár Justine-nak már a füle is pulzált, azt tanácsolta magának,
hogy maradjon csendben, és várja ki, hová akar kilyukadni Nick.
Miközben várakozott, a város éjszakai hangjaira figyelt: az úton
hömpölygő járműforgalomra és az út túloldalán elnyúló park nagy,
öreg fáit cibáló szélre.
 – Nos, én baromira félek a gombáktól – vallotta be Nick. – Ha
millió évig élnék, sem ennék meg olyat, amit a mezőn vagy az
erdőben találtam. Amilyen a formám, mérges lenne, én meg
mehetnék a kórházba gyomormosásra. Szóval a kérdésem: igazán
szeret-e az, aki át akar változtatni valakivé, aki te nem igazán
szeretnél lenni?
Működött, ujjongott magában Justine. Működött a megbabrált
horoszkóp!
Justine szorosan összefogta magán Nick túlméretezett
gyapjúpulcsiját. Alig tudta elhinni, hogy az a néhány sor, amelyet
kigondolt, felszínre hozta a fiúban azokat a kételyeket, amelyek ott
motoszkáltak valahol a tudata legmélyén. Beszívta a pulóver édes,
de nem túl édes szantálfaillatát, és magában köszönetet mondott
Katherine Mansfieldnek és a világ összes ehető és mérges
gombájának.
– Laura elképesztő – folytatta Nick. – Számára semmi sem
elérhetetlen. Ő maga a két lábon járó csillogás, szervezettség és
fegyelem. És ez mindig így van. Hidd el, ha mondom, még hétvégén
is ügyet csinál abból, hogy a lehető legtökéletesebbet nyújtsa
minden tekintetben. Még abban is, amiben egyébként kiemelkedő.
– De van valami, amiben te is kiemelkedően jó vagy – mondta
Justine. – És mint réges-régi barátod, elárulom neked, hogy
szerintem igenis fel kellene hívnod Alison Tarfot.
– De…
– Azzal, hogy felhívod, nem kötelezed el magad semmi mellett –
érvelt Justine. – És főleg nem szeged meg az ígéretedet.
– Technikailag tényleg nem – mormogta Nick kétkedő hangon.
Justine vállat vont.
– Csak egy telefonhívás, Nick.
 – Csak egy telefonhívás – visszhangozta Nick, és Justine
legnagyobb örömére lassacskán felfelé görbült a szája. Végül
megadta magát, és hagyta, hogy az egész arcát beragyogja a mosoly.

Azon a reggelen, amikor az irodába megérkező Justine ott találta

Leo legújabb horoszkópjait a fax fogadótálcájában, egy pillanatra le
kellett ülnie, mielőtt megnézte volna, hogy mit rejtenek a hátát
mutató lap bekezdései. Egyetlen gondolat motoszkált a fejében, a
hogyan tovább, de fogalma sem volt, mit kellene tennie. Arra
gondolt, hogy a csillagok talán majd megmutatják neki a helyes utat.
Nyilas, olvasta. A Vénusszal a Rákban, a Merkúrral a Szűzben, a
beköszöntő hónap megteremti a tökéletes feltételeket a bimbódzó
szakmai siker kiteljesedéséhez. Ezzel egy időben a Nyilasok személyes
vonzereje is a csúcsra ér, bár hogy ez azt a figyelmet hozza-e meg
számukra, amelyre vágynak, egyelőre megválaszolatlan kérdés
marad.
– Hah! – mondta Justine hangosan. Személyes vonzerő… Ezt a
badarságot! Ha Laura Mitchellhez hasonlította magát, körülbelül
annyira volt vonzó, mint egy pávatyúk.
A Kosra vonatkozó bekezdést átugorva a Vízöntővel folytatta az
olvasást. A Marssal az Oroszlánban, kezdődött a bekezdés, jól meg
kell fontolni, hogy érdemes-e felvállalni bármilyen konfrontációt a
hónap során. De ugyanez az asztroenergia jelentős elmozdulást idéz
elő a szerelmi életében, minden más fölé emelve azt. A Szaturnusz és
a vele szemben álló Vénusz óvatosságra int, különösen az idő és a
pénz vonatkozásában. Egy ilyen elágazáshoz érve nem fog ártani, ha
leltárt készít az anyagi helyzetéről.
Justine homloka ráncba szaladt, miközben odacsíptette a lapot a
dokumentumtartóra. Az összes bekezdést beírta a gépbe, a Kostól a
Bakig, de amikor ismét a Vízöntőhöz ért, megállt.
Mit kellene tenni? Talán ő és Katherine Mansfield már elérte a
kívánt hatást. Vagy még annál is többet. Talán, gondolta, nincs
szükség több beavatkozásra. Hagyni kell, hogy a csillagok tegyék a
dolgukat.
A Marssal az Oroszlánban, gépelte az eredeti szövegnek
megfelelően.
Agy: Gyáva nyúl.
Justine: Mit mondtál?
Agy: Hallottad.
Justine: Jár valakivel. Nem hinném, hogy tisztességes lenne
belezavarni egy ilyen kapcsolatba. Van valami, amit úgy hívnak, hogy
szolidaritás.
Agy: Ez i-i-igaz. És vajon ez a szolidaritásnak nevezett izé hagyná,
hogy Lizzie Bennet lemondjon Darcyról az öreg Anne de Bourgh
nyekergése miatt? Vagy hogy Maria önként átpasszolja a kapitányt
Baronesse von Schrädernek? Vagy hogy Júlia visszazavarja Romeót
Rosaline-hoz?
Justine: Még csak nem is ismerem Laurát. Nem akarom az
ellenségemmé tenni.
Agy: Nem is kell. Attól még szem előtt tarthatod Nick karrierjét.
Csak arra kell vigyáznod, hogy a tippjeid szakmai jellegűek legyenek.
Ez jó érvnek tűnt. Mi lenne, ha, tűnődött Justine. Mi lenne, ha
ugyanúgy, ahogy a függönyelhúzási protokollt is megalkotta,
felállítana önmagának néhány szabályt a horoszkópkezelés
etikájával kapcsolatban? Egy olyan útmutatót, amely lehetővé
tenné, hogy pályafutási tanácsokat adjon a horoszkóp keretei
között, ugyanakkor nem engedne beleszólást a szívügyekbe.
– Ez működhet – suttogta magának. Azzal lenyomta a töröl
billentyűt, és Leo szavai enyészetté váltak egy pillanat alatt.
Justine elgondolkozott, és addig kutatott az emlékezetében, míg
meg nem találta azt, amire szüksége volt.
Mindössze azt kell eldöntenünk, írta Tolkien, hogy mit kezdjünk a
rendelkezésünkre álló idővel.

Míg a függönyprotokoll elrendelte, hogy hétvégeken Justine,

bármikor ébred is, felkelés után elhúzhatja a függönyt, volt egy
csomó dolog, amit még azelőtt megcsinált. Ezen a bizonyos
szombaton, például

lezuhanyozott,
felhúzott egy szűk szárú farmert, amihez felvett egy
karcsúsított, kasmírmintás inget (egy Fleur Carmichael
vintage originált az 1960-as évekből) és egy rövid,
narancssárga kardigánt,
befűzte a piros cipőjét,
kifestette a szempilláját, és feltett egy kis szájfényt,
kicserélte a kasmírmintás blúzt és a kardigánt egy kobaltkék,
harangujjú ingre,
kifűzte a korábban befűzött cipőt,
beszárította a haját,
felrázta a kanapén a párnákat,
 új szájfényréteget vitt fel a lenyalt helyére,
feltekerte a szőnyegét,
betett egy Joni Mitchell-CD-t a lejátszóba,
lenyomta a lejátszás gombot.

Nem mintha azt várta volna, hogy Nick Jordan, amikor végül
elhúzza a függönyt, színházi távcsővel a kezében, Fantalest
ropogtatva, kinn ül majd a teraszán. Azt sem gondolta, hogy a fiút
érdekelné, milyen futószőnyeg van a nappalijában, vagy milyen
színű a cipője. Mégsem volt számára mindegy, hogy milyen lesz a
feltáruló kirakat.
Arra azonban, amit a függöny elhúzása után látott, nem
számított. Nick erkélyén, a szárító zsinórjaira csipeszelve, egy A4-es
papír volt, egy neki szóló üzenettel. A lap tetején egy nagy J betű állt,
alatta, középen, egy lámpabúra rajza, a búra alatt pedig maga az
üzenet: KIÁLTS ÁT!
Justine kilépett a hidegbe, és közben megpróbálta kigondolni,
hogy mit kellene kiáltania. Helló? Nick? Hahó? De mielőtt eldöntötte
volna, Nick gyűrött pizsamanadrágban és puhának tűnő pólóban
kilépett a tolóajtaján. Sötét haja kócosan meredezett álomittas arca
körül, és a borostáján látszott, hogy a borotválkozás napok óta nem
szerepelt a napirendi pontjai között.
– Jó reggelt, szomszéd – mondta.
–’Reggelt.
– Ez a tiéd. – Nick kezében egy kis doboz volt; szemmel láthatóan
egy lámpabúra volt benne. – A tetőteraszodra. Biztos, hogy
passzolni fog, és szerintem meg leszel elégedve a fényerővel is.
Justine meghatódott. Igaz, Nick mondta, hogy vesz neki egy új
lámpabúrát, de nem gondolta, hogy meg is teszi.
– Ez igazán kedves tőled – felelte. – Ha rajtam múlik, egy darabig
még biztosan a törött marad. De neked is van itt valami. –
Visszalépett a lakásába, és amikor ismét megjelent, a Star legújabb
száma volt a kezében.
– Tegnap jött ki – magyarázta, és úgy tartotta, hogy Nick láthassa
a borítóját. Egy fekete-fehér fotó volt rajta az ország
legbefolyásosabb asszonyáról, akinek brutális vonásai egyáltalán
nem álltak összhangban a finom, gyémántmasnival díszített
nyaklánccal, amelyet viselt.
Ott állt tehát Nick a lámpabúrával. És ott állt Justine a
magazinnal. És közöttük, a két épület között ott tátongott a rés.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha áthajítanám – emelte fel
Nick a lámpabúrát.
– Én sem hiszem – értett egyet Justine.
Nick erre a kócos fejére helyezte a lámpadobozt.
– És lőn világosság! Egy olyan kosárkára van szükségünk,
amilyenben A világítótorony őre kapta az ebédjét.
– Édes istenem! Évek óta eszembe sem jutott ez a könyv.
– Pedig hányszor elolvastuk, mi?
– Azt nem tudom, de azt igen, hogy a mi időnkben az óvodának
legalább egyszer ki kellett cserélnie az ottani példányt, annyira
elrongyolódott.
Az ötlet egyszerű volt, és ellenállhatatlan: a világítótorony őre
egy kicsi, fonott, étellel megrakott piknikkosárban kapta az ebédet a
feleségétől a világítótorony és a házuk között kifeszített drótkötélen.
– „Vegyes tenger gyümölcsei saláta” – idézte Nick kalózos
hangon.
– „Jeges tengeri pite” – folytatta Justine.
 – „Őszibarack meglepetés”.
– Szerinted meg tudnánk csinálni? – kérdezte Justine félig-
meddig komolyan.
Nick felvonta a szemöldökét, Justine pedig lélekben felkészült
arra, hogy most ki fogják gúnyolni. A fiú azonban csak ennyit
mondott:
– Nekem van kötelem.
– Nekem meg kosaram. Anya vattacsomói vannak benne –
válaszolta Justine.
Justine egy majdhogynem pontos dobással áthajította a kosarat
Nicknek, majd, ha kissé ügyetlenül is, elkapta a neki dobott
zsineggombolyagot, végül, némi csomózgatás után, sikerült úgy
felerősíteni a kosarat a zsinegre, hogy meg tudta tenni az utat a
szakadék felett.
Így történt, hogy a kosár első hivatalos utasa a lámpabúra lett az
Evelin Towers tizenkettedik emelete és a szomszédos, jóval
csúnyább épület tizenkettedik emelete között, míg visszafelé az
Alexandria Park Star legfrissebb számát szállította. És a
magazinban, a hátsó lapok egyikén, ott voltak Leo Thornbury
(enyhén módosított) horoszkópjai.
 Két csillagjegy határán

Dorothy Gisborne – Vízöntő, anglomán, a Devonshire Street régi

lakója, öt éve özvegy, büszke tulajdonosa a keresztény világban
talán legnagyobb olyan gyűjteménynek, amelyben kizárólag Diána
és Károly esküvői relikviák találhatók, az ágynemű- és konyharuha-
vasalás lelkes híve – beírt egy címet a Google Maps keresőjébe. A
képernyőn megjelent egy kék nyíl, majd egy világosszürke rácsozat,
amit akadozva ugyan, de kitöltött a Fritwell nevű oxfordshire-i falu.
Bár a társkereső oldal határozottan nem tanácsolta ügyfeleinek az
ennyire gyors, valós tényeket tartalmazó információcserét, sem ő,
sem Rupert Wetherell-Scott nem volt már fiatal, és így… nos, nem
volt vesztegetni való idejük.
Tudatában annak, hogy gyorsabban szedi a levegőt, Dorothy
ráklikkelt az utcanézetre. És lám, ott volt a ház, pontosan úgy, ahogy
kinézett azon a felhős napon, amikor a Google autója
végigporoszkált az utcán. Szerény épület volt: egy sorházi lakás
betonterasszal; olyan semmitmondó volt az egész, hogy az ausztrál
porban született, ám Beatrix Potter harmatos kankalinjain, zöld élő
sövényein és pimasz sünjein nevelkedett Dorothy Gisborne-on kívül
senkinek sem jutott volna eszébe, hogy bájosnak nevezze. Ő
azonban határozottan annak látta a jótékonyan elmosódó téli
fényekben, amelyek a háttérben sejtetni engedték a zöld mezőket, a
téli álmukat alvó harangvirágokat és beszélő nyulakat.
 Dorothy napfényben sütkérező, lazacvörös téglalakásában
délután kettőt mutatott az óra, de angolügyekben gyakorlott
agyának semmibe sem került kikalkulálni, hogy a távoli Angliában,
nyári időszámítás szerint, még csak hajnali ötre jár az idő. Rupert,
elnyúlva a takarója alatt, még bizonyára mélyen aludt a
franciaágyon, amelyet már nem volt kivel megosztania.
Dorothy keze megremegett az egéren.
– Maradj nyugton, te ostoba – korholta magát.
Pillantása visszatért a képernyőn látható házra. Most már a
tiszta, rendezett előkertet is észrevette, mi több, könnyedén
azonosította a bejárati ajtón a levélbedobót, a kő virágtartót a
százszorszépbokorral, közvetlenül a keskeny lépcső mellett. Ha
valóban rászánja magát a költözésre, ha tényleg kimondja az igent,
akkor ehhez az ajtóhoz fog hazaérni, és ezen a lábtörlőn fogja
letörölni a cipőjéről az út porát. És végül, erről a
százszorszépbokorról szed majd egy csokorra valót a
fürdőszobapolcra.
Felpillantott a képernyő felső sarkára. Délután 2.05. Ami odaát
hajnali 5.05. Még legalább két óra ötvenöt percnek kellett eltelnie
ahhoz, hogy az éteren keresztül elérkezzenek hozzá a Skype-hívás
jelzései. És akkor maga Rupert is ott lesz, a szerencsétlen szögbe
állított laptopon keresztül kicsit tokásabban, mint amilyennek
Dorothy a valóságban képzelte, kihangsúlyozva színes szalvétára
emlékeztető nyakkendőjét.
– Jó reggelt, Dorothy – mondja majd.
Amire ő azt válaszolja, hogy: – Jó estét, Rupert.
Kis tréfa volt ez köztük, és bár sokan nem nevezték volna
viccesnek, kedves és vigaszt hozó bevezetése volt a mindennapossá
váló beszélgetéseiknek.
 2.12-t mutatott az óra. Odaát 5.12-t. Dorothy felsóhajtott, és egy
lassú, 360 fokos fordulattal körbejárta a települést. Jól látta, hogy az
utca végében van egy kis híd? Igen, biztosra vette, hogy jól.
Márpedig ez azt jelentette, hogy át fognak menni a hídon, ő és
Rupert, hiszen csak így juthatnak el vasárnap reggel a kis
kőtemplomig. Vagy akár a falusi kocsmáig péntek délután, hogy
megigyanak egy citromos sört. Rupert border collie-ja mindvégig ott
lesz a sarkukban, laposan, mint egy róka, és ő, Dorothy,
gumicsizmában lesz meg tweedkosztümben, kendővel a fején, úgy,
ahogy a királynő szokott mutatkozni Balmoralban.
– Ne légy ostoba! – intette magát, amikor, túl későn, rájött, hogy
már enyhe brit akcentussal beszél. Felforrósodott arccal bezárta a
böngészőjét, és hátratolta a székét.
Az utcai ablakai mögül hallotta, hogy megáll, majd újra elindul a
postás motorkerékpárja. Amikor kilépett az ajtó elé, a szeme
megállapodott a virágágyásaiban éktelenkedő, csúf gödrökön. Az
összes boroszlánja és rododendronja kifordult a nagy szárazságban.
Ez nem fordulhatna elő Fritwellben, gondolta Dorothy, miközben
kihúzta az Alexandria Park Star legfrissebb számát a
levélszekrényéből.
Odabenn egy tálcára helyezte a Start, odatett mellé egy
egyszemélyes Károly és Diána teáskancsót és egy darab Kingston
kekszet. Egy nagy és telezsúfolt tálalószekrényből óvatosan elővette
az aranyperemű Anna királynő porceláncsészét, amelyet Károly és
Diána jegygyűrűkkel összefogott kámeája díszített. De ugyanígy
kiválaszthatta volna a Royal Trent csészét is, amelyen Károly és
Diána egy vibrálóan vörös szívből mosolyog kifelé egy
aranyoroszlán alatt. Vagy, ha már itt tartunk, az Aynsley-t, a Royal
Staffordot, a Royal Albertet vagy a Brosnicot. Esetleg a
Wedgewoodot, a Royal Doultont vagy a Spode-ot.
Dorothy Károly és Diána esküvői porcelán kollekciója két
hatalmas tálalószekrényben fért csak el a nappaliban. A szokásos
csészék, tányérok, vázák és kancsók mellett porcelán edényalátétek,
gyűszűk, csecsebecse-dobozkák, gyertyakioltók, hamutartók és
csengők sorakoztak a zsúfolt polcokon. A Wedgewood
jáspistárgyakat is kibocsátott, többféle árnyalatban, és Dorothy
minden kék és lila árnyalatú Károly és Diána esküvői emléktárgyból
beszerzett egy-egy darabot (az okkersárgáról némi tépelődés után
lemondott). Volt egy időszak, amikor Dorothy szabadidejének nagy
részét az angol és amerikai porcelángyűjtőkkel folytatott levelezés
tette ki. De aztán jött az eBay, és miután Reg meghalt, Dorothy
bepolcozta a sufniját, így lett helye a korábban elképzelhetetlen
mennyiségben beszerzett kincseknek, az 1981. július 29-i királyi
esküvőnek emléket állító relikviáknak.
Dorothy leült a hátsó udvarra néző ablakfülkében a kerek
asztalka mellé. Kitöltötte a teáját, és elrágcsálta a kekszét. A Star
címlapján egy szörnyűséges kinézetű iparmágnás-örökösnő volt.
Ennek az asszonynak a szeméből, gondolta Dorothy, pontosan
kiolvasható, mit tesz az ember lelkével a pénzimádat. Megfordította
a magazint, és egy pillanatig a hátlapon tartotta a tenyerét, mintha
így akarná magába szippantani az egyelőre ismeretlen sorokat.
– Nos, Leo? – suttogta. – Mitévő legyek?
Beszívta a levegőt, és pontosan ott, ahol a csillagjegyek voltak,
kinyitotta a magazint.
Vízöntő: Mindössze azt kell eldöntenünk, írta Tolkien, hogy mit
kezdjünk a rendelkezésünkre álló idővel. Még ti, Vízöntők – a
zodiákus szárnyalásra született, leginkább szabad lelkű csillagjegye –
sem vagytok védettek a csábító földi gyönyörökkel és a látható
sikerrel szemben. De kérdezzétek meg magatoktól még ma, hogy
mivel akarjátok eltölteni azokat az órákat, amelyekről a sors
akaratánál fogva jogotok van rendelkezni.
Dorothy a lélegzetét is visszatartotta. A nagy csendben csak egy
viszonylag kicsi óra ketyegése lett egyre hangosabb. Természetesen
egy Károly-Diána óra volt a Denbytől. 2.35-öt mutatott, ami azt
jelentette, hogy még két óra huszonöt percet kell várnia. Tik-tak, tik-
tak. Tegnap Rupert egy fakókék hatszögekkel díszített, narancsszínű
nyakkendőt viselt. Elmesélte, hogy el kellett vinnie Flossie-t az
állatorvoshoz, megtisztíttatni a fogait, hogy öt év alatt először
sikerült megvernie dartsban Nigelt, és hogy azon gondolkozik, hogy
át kellene húzatnia az ülőgarnitúráját. Aztán egyszer csak, teljesen
váratlanul, azt mondta. – Gyere, gyere mielőbb. Legyél velem, legyél
a szerelmem. – Dorothy annyira megdöbbent, hogy válaszolni sem
tudott.
Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Tik, tik, tik. Az élete másodpercei. Mivel
fogja tölteni, ami még hátravan? Az eBay böngészésével? További
Károly és Diána relikviák gyűjtésével? Hány hercegi párt ábrázoló
tojástartó kell még neki? Dolgokra fogja pazarolni minden idejét?
Dorothy egyik roskadozó szekrényéről a másikra nézett. Minden
egyes polc minden egyes darabján Károly hosszú orrát látta. Diána
szelíden és kedvesen mosolygott a szőke frufruja mögül. De hol volt
most Diána? Meghalt. És egy nap Dorothy is erre a sorsra jut.
– Ó, Leo – dünnyögte.
Igaza volt Leónak. És igaza volt Tolkiennek is. Dorothy most már
tudta, mit kell tennie. El kell adnia minden egyes tányért, csészét,
vázát, alátétet és gyertyaeloltót. És az összes bútorát. Plusz az
ékszereit, a ruháit és a táskáit. És a legvégén a házát.
– Jó reggelt, Dorothy – köszönti majd Rupert két óra húsz perc
múlva.
– Jó estét, Rupert – mondja majd neki Dorothy.
És akkor senki sem akadályozhatja meg abban, hogy
becsempéssze a hangjába azt a kellemes brit akcentust, és azt
mondja: – Nos, Rupert, meghoztam a döntésemet.

Blessed Jones – Rák, ünnepelt énekes és dalszerző, az ifjú Dolly

Parton titkos rajongója, megszállott bendzsós, egy kétszer már
összeforrt és most harmadszor is szétzúzott szív tulajdonosa a
Strumpet and Pickle faburkolatú bárpultjának távoli, homályba
vesző végében a sokadik néma átkot zúdította Margie McGee fejére.
Dave Gregson szenátor női munkatársainak többségétől eltérően
Margie több szempontból is biztonságosnak számított. Nemcsak
azért, mert idősebb volt a többieknél, hanem azért is, mert
ragaszkodott az elveihez. Ó, miért is kellett kilépnie? Ha nem hagyja
ott az állását, akkor ez a barna hajú nimfácska sohasem lett volna
Dave Gregson szenátor alkalmazottja. és akkor valószínűleg
sohasem köt ki abban az ágyban, amelyen igazság szerint Dave
Gregsonnak és magának Blessed Jonesnak kellett volna osztoznia.
Blessed a tudata mélyén meg volt győződve arról, hogy a sötét
napszemüvege védelmet nyújt neki a kocsmában ülőkkel szemben.
Mert ki is gondolná, hogy a bárpultnál ülő nő, aki már két pintet
ledöntött, és éppen arra készül, hogy útjára indítsa a harmadikat is,
nem más, mint a híres Blessed Jones. A kardigánja ujjait
formátlanná tették a begyűrt zsebkendők – a bal mögé gyűrte a
használtakat, a jobb mögött tartotta a tisztákat. A lábánál szép ívű
gitártok hevert.
A napszemüvege mögül Blessed észrevette, hogy a kocsma hétfő
esti törzsközönsége nem azokból a szép, orrpiercinges, egymás
kezét fogó, nyitott szájjal csókolózó fiatalokból állt, akik csütörtöktől
péntekig meg szokták tölteni a helyiséget. Az apró asztaloknál,
amelyektől péntekenként a Ned Kelly-szakállt viselő hipszterek
csilingelő kacagása hallatszott, most csak itt-ott üldögélt egy
átutazóban lévő üzletember, akik úgy néztek ki az apró bútorok
között, mint a magányos óriások. Hétfő este, gondolta Blessed, azok
jöttek el a Strumpet and Pickle-be, akik a munkájuk befejeztével
nem tudtak hova menni. És persze az a konspirációs elméleteket
gyártó törzsvendég, aki ezen az estén a kandalló mellé fészkelte be
magát. Jobb időkben talán polemizáló könyvet írt volna a közelgő
világvégéről, ma azonban kénytelen volt beérni az élőszóval,
amelyet bőségesen ontott magából a bárki számára hozzáférhető
mikrofonból. Inkoherens jövendöléseiben aszteroidák
összeütközéséről és mindent befedő vulkáni hamuról beszélt.
Blessed kihúzott a jobb ingujja mögül egy zsebkendőt, és
belefújta az orrát. Aztán ivott egy nagy korty cidert. Érezte ugyan a
torkán végigfolyó hűvösséget, de a cider nem volt elég erős ahhoz,
hogy eltompítsa a lelki szemei előtt folyamatosan felvillanó képeket.
A lakásba vezető nagy, nehéz ajtót. A hűtő fényében meztelenül
álldogáló lányt. Akár dal is lehetne belőle, gondolta keserűen.
Nyitott hűtő előtt meztelenül áll, / Mint dinamitköteg, a robbanásra
vár, / Nesze neked hűség, / Kialudt a tűz rég.
Blessed már olyan sokszor megbocsátott Dave-nek.
Megbocsátotta neki az orrát fenn hordó tanárnőt, akin minden
fekete volt, és aszimmetrikus, beleértve a haját, kivéve a szájára
vastagon felvitt sárga rúzst. Megbocsátotta neki a pacsuliszagú
önkéntest, aki Kelet-Timorban volt a stáb tagja tanácsadóként.
Megbocsátotta neki a teletetovált tizennyolc éves bébiszittert, akit a
nyolcéves fia mellé fogadott fel, az egyetlen gyermeke mellé abból a
házasságból, amely ugyancsak a hűtlensége miatt futott zátonyra.
Blessed mindegyik epizód után megkérdezte Dave-től: Mit
akartál? Mit kerestél? Miért nem vagyok neked elég? De a férfi
minden kérdésre csak egy vállrándítással válaszolt. Tettenérés után
beszélni Dave-vel olyan volt, mintha egy uszoda kerámiacsempével
borított alján akarta volna átkaparni magát az ember. Ebben az
esetben Blessednek nem volt elég hite ahhoz, hogy ezt egyáltalán
megpróbálja. Előre tudta, hogy semmit sem fog találni a
kerámiaréteg alatt.
– Maga férfi – szólította meg a tőle kétszéknyire ülő, magányos
vendéget, aki óvatos mozdulattal éppen visszacsúsztatta a
plasztikkártyáját a tárcája megfelelő nyílásába. Valami orvosi cég
képviselője lehetett a kék ingén látható logó szerint. Vonzó,
gondolta Blessed. A sötét hajából egy tincs előrebukott a
szemöldökére és a szemüvege keretére. Ízléses szemüvege volt. És
érzéki szája, nagy foga. Egyszerre tűnt biztonságosnak és
veszélyesnek. Mint egy jól nevelt farkas, állapította meg magában
Blessed.
A férfi meglepett képet vágott, és magára mutatott. Hozzám
szólt?
– Igen, maga – felelte Blessed a ki nem mondott kérdésre, és
begyűrte az elhasznált zsebkendőt a bal ingujjába, a többi alá. Talán
egy kis érzelemmentes szex nem lenne rossz ötlet ezen a magányos
hétfő éjszakán.
– Simon – mutatkozott be az idegen.
– Bronwyn – mondta Blessed, és bár a férfi felvonta a
szemöldökét, nem kommentálta a különös nevet.
– Maga férfi – ismételte meg Blessed, és egy székkel közelebb ült
az idegenhez. – Segíthetne nekem abban, hogy megértsem a
férfiakat.
A bárpulton, a férfi előtt, vékony, aranyszínű laptop volt. Blessed
szégyentelenül odahajolt, és megnézte, mi van a képernyőn. Egy
bankszámla adatait pillantotta meg. Bár a férfi gyorsan lehajtotta a
laptop tetejét, két szót világosan ki tudott venni. Tansy. Brinklow.
Blessed már csak a ritmusa miatt is megjegyezte a nevet. Tansy
Brinklow, Tansy Brinklow. Bansy Trinklow. A három cider előtt két
pohár chardonnay-t is megivott.
Simon Pierce – Skorpió, szülész és a technológia megszállottja,
reménytelen csokiimádó, a házi mozi és a robogók szerelmese,
akinek a szívén éppolyan friss repedések voltak, mint Blessed
Jonesén – pontosan tudta, ki ez az apró termetű teremtés, aki
kipirosodott orral ott ült, most már csak egyszéknyire tőle, és akinek
a beszédje kicsit kásás volt az elfogyasztott alkohol miatt. Azt is
tudta, hogy az apró lábak mellett heverő gitár nem más, mint a
híres Gypsy Black: egy csillogó, öblös akusztikus hangszer két
teknőcpáncélból készült lappal és egy igazgyöngyből kirakott
rózsadísszel a nyakán. Blessednek nem volt olyan CD-je, amelyen ne
maga lett volna a Gypsy Blackkel, és ami ne lett volna meg Simon
Pierce-nek.
Simon a pulton álló korsóból töltött Blessednek egy pohár vizet,
és a széktámláján lógó táskájából előhalászott egy Berocca
pezsgőtablettát.
Ó, gondolta Blessed csalódottan, mégis megkönnyebbülten.
Lőttek az érzelemmentes szexnek. Tansy Brinklow, Tansy Brinklow,
Tansy Brinklow.
 A francba, gondolta Blessed, amikor a tudata megfelelő zugában
sikerült azonosítania a nevet. Tansy Brinklow az apja onkológusa
volt.
A férfira emelte tágra nyíló szemét, és gyengéden megérintette a
karját.
– Maga haldoklik? – kérdezte.
– Mi?
– Azt kérdeztem, haldoklik-e?
– Én? Nem! – felelte Simon döbbenten. – Legalábbis, nem jobban,
mint bárki más.
– Ó, ez remek – sóhajtott fel Blessed. – Azt hiszem,
megkönnyebbültem. Ez azt jelenti, hogy nem is rákos?
– Rákos? Én? Dehogy!
– Nincs se tüdő-, se gége-, se béldaganata? És… mijük is van
maguknak, férfiaknak… Prosztata. Prosztatadaganata sincs? Csak
azt ne mondja, hogy más, gyógyíthatatlan betegségben szenved.
Tudja, én Rák vagyok – motyogta Blessed. – Otthon ülő, érzékeny,
könnyen megbántódó Rák. És maga mi?
– Skorpió. Azt hiszem.
– Hah! – tört ki Blessed. – Ez virágnyelven kb. annyit jelent, hogy
„bébi, remekül dugok”.
Simon egy kicsit hátradőlt, és a szája körül feszessé vált a
mosoly. Blessed megemelte a cideres korsóját. A csend úgy keringett
körülöttük, mint a fing.
– A francba. Ez kicsit durvára sikerült – motyogta Blessed, majd a
férfira nézett. – Ne haragudjon… Simon.
– Rendben. Megbocsátok – felelte a férfi, majd hozzátette: –
Blessed.
Blessed arca megrándult.
 – Mire alapozta, hogy haldoklom?
– Tansy Brinklow-ra – mondta a férfi csukott laptopja felé intve
Blessed. – Éppen pénzt utalt neki. Talán az adósa?
Simon szomorkásan felnevetett.
– Nem.
– Akkor? Mit vásárolt tőle?
A férfi egy picit elgondolkozott.
– Integritást, azt hiszem.
Blessed a bárpultra támasztotta a könyökét, és újfajta
érdeklődéssel meredt a férfira.
– Folytassa!
Két órán át beszélgettek, miközben Simon elmondta Blessednek,
hogy jegyben járt Tansyvel, és hogy milyen összeillőnek tűntek egy
darabig, ezért is érezte úgy, mintha egy felhőkarcoló omlott volna
rá, amikor az asszony, csak azért, mert ő azt javasolta neki, hogy
vegyen egy Alfa Romeót, véget vetett a kapcsolatuknak. De az is
lehet, hogy csak megijedt, vagy szégyellte magát a barátnői előtt,
akik megpróbálták meggyőzni, hogy behúzták a csőbe, és ez
fájdalmasabb volt számára, mint a szerelem. És bár örömtelinek
találta a szexet, hozományvadásznak nevezte a férfit, és küldött
neki egy fizetési felszólítást egy kölcsön visszafizetésére, de egyéb
dolgokat is be akart vasalni rajta: éttermi vacsorákat és egy városon
kívül töltött flancos hétvége költségeit.
Ugyanezen kétórás időtartam alatt Blessed kétszer megjárta a
női mosdót, megitta a korsó cidert, és Simon nem volt hajlandó arra,
hogy egy negyedik korsót is rendeljen neki, inkább egy-egy forró
csokoládét kért mindkettőjüknek. És miközben Blessed apránként
lekanalazta a forró folyadékról a sűrű habot, Dave
újrahasznosíthatósági politikájáról mesélt Simonnak, ami, bár zöld
törekvésnek számított, biztosíték volt arra is, hogy a férfi bármikor,
egyetlen csettintéssel szert tud tenni egy új lányra. Az utolsónak
például tűzvörös haja volt, és akkora fehér melle, hogy egyetlen, jól
irányzott fordulattal képes lett volna eltörölni vele egy kisebb,
csendes-óceáni sziget teljes lakosságát, és akit a tervezettnél
korábban hazatérő Blessed meztelenül talált a nyitott hűtőszekrény
előtt.
Ezek után Simon elmondta Blessednek, hogy részletekben bár,
de mindent vissza fog fizetni Tansynek az utolsó centig. A
legrosszabb, vallotta be, az volt, hogy nap mint nap összefutottak a
kórház folyosóján, és hogy már kezdett hozzászokni ahhoz a
gyomorszorító szégyenhez, ami ilyenkor elfogta, és mindez a pénz
miatt volt így, ami – legalábbis neki – nem jelentett többet, mint
valamit, amit, ha volt, el lehetett költeni. De ő maga nagyon jól meg
tudott lenni pénz nélkül is, Tansy azonban nem. Számára a pénz
jelentett mindent – a biztonságot, a sikert, a családot, a hatalmat, a
fegyverzetet –, szóval mindent.
– Azt hittem, azzal fogjuk tölteni az életünk hátralévő részét,
hogy egymás rejtett mélységeit felfedezzük – folytatta Simon. – De,
mint kiderült, neki nincs ilyen. Neki csak rejtett sekélységei vannak.
Belátom, tévedtem.
Blessed kiegyenesedett, és sürgető pillantást vetett a férfira.
– Ezt ismételje meg, legyen szíves.
– Mit?
– Amit utoljára mondott.
– Belátom, tévedtem.
– Nem, nem – intett ingerülten Blessed. – Azt, ami előtte volt.
– Azt, hogy neki csak rejtett sekélységei vannak?
– Rejtett sekélységek – ismételte el halkan Blessed. – Re-e-ejtett
sekélységek – mondta újra, majdhogynem énekelve. Aztán lehajolt,
kipattintotta a gitártok zárjait, és az ölébe emelte a szépséges, fekete
hangszert. A Gypsy Black maga volt a gyönyör. Simon Pierce
szótlanul nézte, ahogy Blessed elpengetett rajta egy fájdalmasan
lágy dallamot, majd behunyta a szemét, és halkan dúdolni kezdett.
– Tudja, a múlt héten volt a harmincötödik születésnapom –
mondta Blessed anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – A
harmincötödik!
Simon arra készült, hogy felköszöntse, valami olyasmivel, hogy,
ha késve is, boldog születésnapot kívánok, de Blessed már nem volt
vele. Elég régen volt szülész ahhoz, hogy ismerje ezt a nézést –
amikor a nő elfordította a pillantását a környező világról, és csak
befelé koncentrált, mert nem érdekelte semmi más, csak maga a
szülés.
A dal szinte magától született meg, miközben az asszony ujjai
valami hihetetlenül édes dallamot csaltak ki a gitár húrjaiból, aztán
már énekelt is – a hangja olyan volt, mint a legfinomabb smirgli, ő
maga pedig úgy festett, mint a törött szárnyú madár.

Mélységet kutattam benned, s mit találtam? Csupa hazugságot

Úszni akartam, de csak gázolni engedett sekély pillantásod
Burleszk vagy, elfuserált fércmű, ócska melodráma
Szép, ám felszínes csábító, nem mély Mariána
Mit kerestem benned, meg nem leltem soha
Alábuktam, s máris medret értem, ó, én ostoba
Lám, zátonyra futottam veled,
Felfedeztem rejtett sekélységedet.
Még egyszer végigénekelte a versszakot, aztán hagyta, hogy
folyamatosan mozgó ujjai alatt elszabaduljanak a Gypsy Black
húrjai, de olyan harmóniában, ami Simon Pierce szemében
tökéletesebb volt, mint a legszebb igazgyöngy.
Blessed harmadszor is elénekelte a dalt, ezúttal hangosabban és
panaszosabban, és egy hosszan vibráló akkorddal vetett véget neki.
Amikor felnézett, azt látta, hogy a Strumpet and Pickle-ben
mindenki őt figyeli, még a kandalló mellett korábban hevesen
szónokló aszteroidás ember is.
OROSZLÁN

g
– „Az ő avítt-zöld, Vesta-szűz-ruháját/ Viselje a bolond, de nem te;
vesd le” – szavalta Nick, miközben le-alá járkált azon a rövid kis
erkélyén: négy lépes az egyik irányba, négy a másikba. – „Ez itt a
szerelmem! Itt az én hölgyem! / Ó, bár tudná, hogy az!”
– Nem – mondta Justine a másik oldalról.
Július vége volt, szombat délelőtt, és Justine kivitt az étkezőjéből
egy széket az erkélyére, most azon ült, keresztbe vetett lábbal – az
egyik térdén a Romeo és Júlia Arden-kiadásával, kinyitva, a másikon
egy háromnegyed zacskónyi Maltesersszel. Vastag kötött pulcsit
viselt, és kalapot, mert annak ellenére, hogy már délre járt az idő, az
erkély betonrétegén és a korláton még látni lehetett a reggeli fagy
maradványait.
– Mit értesz azon, hogy „nem”?
– Azt, hogy fordítva mondtad. A sor úgy szól, hogy „Ez itt a
hölgyem! Itt az én szerelmem!”
– Bassza, bassza, bassza meg – dühöngött az erkélyét róva Nick.
A sötét farmeréhez, amely túl vékonynak mutatta a lábát, azt a
pulóvert viselte, amelyet Justine magában csak a szantálfaillatú
felsőként emlegetett.
– Kezdd elölről a versszakot! – utasította Justine, és újabb
Maltesert dobott a szájába.
– Rendben. „Ez itt a hölgyem! Itt az én szerelmem! Ez itt a
hölgyem! Itt az én szerelmem!” Hé, nem adnál egyet?
– Nem – felelte Justine. – A csokoládéért meg kell dolgozni,
barátom. Előbb végig kell mondanod a monológot. Egyetlen hiba
nélkül. Kétszer.
 – Ez gonoszság.
– A művésznek meg kell szenvedni a művészetért. Oké. Az
elejétől. Júlia belép.
– „De csitt, mi fény nyilall az ablakon? / Ez itt Kelet és Júlia a
Napja! / Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg, / Mely már beteg
és bútól sápadoz, / Mivel te, a szolgálója szebb vagy.”
– Neeeeeeeeeeeeem! – mekegte Justine.
– Mi az már megint?
– Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy – javította ki Justine.
– Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy.
– A-a – ingatta Justine a fejét. – Figyelj a ritmusra! Mivel te, a
szolgálólánya szebb vagy.
– Istenem, hogy te milyen szőrszálhasogató tudsz lenni! –
méltatlankodott Nick, szerencsére viccesen. – A Szűzben van a
holdad? Vagy Szűz aszcendens vagy?
– Honnan tudhatnám?
– Azt tudod, hogy hány órakor születtél?
– Hajnali kettőkor – vágta rá Justine. – Mi köze ennek bármihez?
– Fogd be egy kicsit, rendben? – mondta Nick, azzal rákoppintott
kettőt a telefonjára, és pörgetni kezdte a kijelzőt. – Hajnali kettőkor
születtél, november huszonnegyedikén, ami azt jelenti, hogy… hah!
Eltaláltam! Szűz aszcendens vagy.
– Honnan olvastad ki? – kérdezte nevetve Justine.
– Egy olyan oldalról, ahol ki lehet számítani az
aszcendensjegyedet annak alapján, hogy pontosan hány órakor és
hol születtél.
– Elég eszement dolognak hangzik.
– Tényleg? Akkor csak hallgasd! A Szűz aszcendens emberek
nagyon érzékenyek minden rendellenességre, ami a közvetlen
környezetükben történik, és azonnal észreveszik, ha valami eltér
attól, ahogy lennie kellene. Rengeteg energiát fordítanak arra, hogy
helyreállítsák maguk körül a rendet. Más szavakkal, olyan emberek,
akik speciális tollakat hordanak maguknál azért, hogy az
„avokáldó” szóból késedelem nélkül kihúzhassák a felesleges „l”
betűt.
– Nos, ha már itt tartunk, a szőrszálhasogatásnak is megvan a
haszna – mondta Justine. – Te magad mondtad, hogy Verdi már
kívülről fújja a szerepét, hibátlanul. Azt akarod, hogy lemosson a
színpadról egy tizenöt éves csitri?
Nick felsóhajtott.
– Igazad van. Halálra cukkolna.
– Hát akkor?
– Akkor sem hiszem, hogy képes lennék csoki nélkül folytatni.
Csak egyet adj! Kérlek!
– Na, jó – adta meg magát Justine. Felállt, beledobott egy
csokoládét a kosarukba, és Nick, mint a világítótorony őre, áthúzta a
maga oldalára.
A kosár rengeteg szomszédi szívesség megvalósítását tette
lehetővé a szolgálatba állítása óta. Bár életmentő édességet eddig
még nem szállítottak benne, vitt már Baz Luhrmann Romeo + Juliet-
DVD-t (Justine-tól Nicknek), Blessed Jones-CD-t (Nicktől Justine-nak),
sebtapaszt (Justine-tól Nicknek), és egy adag mikrohullámú sütőben
pattogatott kukoricát (Nicktől Justine-nak).
Nick kihalászta a mütyürnyi csokoládét a kosárból, majd
látványosan meghajolt.
– Köszönöm, kedves és nagylelkű úrnőm!
– Szívesen, de nincs több addig, míg kívülről nem fújod! –
válaszolta Justine. – Jön Júlia.
 – „De csitt, mi fény nyilall az ablakon? / Ez itt Kelet és Júlia a
Napja…”
Fél óra kellett ahhoz, hogy a versszak tökéletes legyen, így
Justine-nak erőteljesen le kellett lassítania a Malteser-bevitelét,
hogy Nicknek is maradjon néhány jutalomdarab.
– Három? – kérdezte Nick, amikor kihúzta a kosárból a zacskót,
és belepillantott. – Csak hármat kapok? Ennyi vajúdás után?
– Több maradt volna, ha gyorsabban megtanulod a részedet.
Nick egyszerre a szájába tette az összes Maltesert, és úgy
mondta, tele szájjal:
– Köszönöm.
– Mit?
– Azt, hogy gyakoroltad velem a szöveget.
Justine elmosolyodott, és becsukta a térdén a könyvet.
– És? Felhívtad?
– Alison Tarfot?
Justine bólintott.
– Fel – felelte Nick. – Illetve az asszisztensével tudtam csak
beszélni.
– És?
– Csoportos meghallgatások lesznek, sok impróval, ha jól
értettem. Alison azt akarja látni, hogyan tudnak együttműködni az
emberek. Hogy ki tudnak-e hozni egymásból valamit.
– Mikor kezdődnek?
– Szeptember előtt biztosan nem. Épp akkor zárul a Romeo és
Júlia, tehát az időzítés…
– Tökéletes? – kérdezte Justine, amikor Nick elhallgatott. – Kell
készülni valamivel? Tudok segíteni a gyakorlásban?
Nick lelkesedése határozottan alábbhagyott a kérdések hallatán.
 – Hát… nem is tudom – mondta fakó hangon. – Azt hiszem, nem
kellene…
– Mit nem kellene? Elmenni a meghallgatásra? – kérdezte
Justine. – Miért?
– Tudod. Köt az ígéretem. Laura és én… nehéz időszakon
vagyunk túl. Szakítottunk, de mióta újra összejöttünk, azt kell
mondanom, hogy… szuperül viselkedik. Valahogy lazább lett. És az
ígéret, amit tettem… nagyon fontos neki. Nem akarom elrontani.
Ugyanakkor… ketté vagyok törve. Végül is Alison Tarfról beszélünk.
Azt hiszem, el kell beszélgetnem a lelkemmel.
Lehet, hogy nem olvasta még el a horoszkópját?, tűnődött
magában Justine. Leo már utalt arra, hogy a Vízöntőknek a lelkük
mely részével kell dűlőre jutniuk, nem? Justine megpróbált módot
találni arra, hogy Leo kulcsszavait belecsempéssze valahogy a
beszélgetésükbe. Csábító földi gyönyörök… az órák, amelyekről a
sors akaratánál fogva jogotok van rendelkezni.
Ehelyett azonban csak ennyit mondott:
– Csak egy meghallgatásról van szó, nem? Úgy értem, ha elmész
is, és mondjuk, megfelelőnek találnak, akkor sem gátolhat meg
senki abban, hogy visszamondd. Nem gondolod, hogy legalább egy
próbával tartozol magadnak?
– Nem tudom, Jus. Talán könnyebb lesz, ha nem megyek el.
– Könnyebb?
Nick felsóhajtott, és előregörnyedt a válla.
– Talán könnyebb lemondani valamiről, amit meg sem próbált
az ember. Ha nem derül ki, hogy nem vagy alkalmas valamire,
elképzelheted azt, hogy megfeleltél volna, ha elmész, és vigaszt
meríthetsz abból, hogy önszántadból álltál el a dologtól.
– Ezt magad sem gondolod komolyan, vagy igen?
 Nick örömtelenül felkacagott.
– Eredetileg nem gondoltam volna, de aztán elolvastam, amit Leo
írt…
Folytasd, gondolta Justine.
– És? – kérdezte hangosan.
– Nos, Leo szerint át kellene gondolnom, hogy mivel akarom
tölteni az időmet. Az életemet. És tudod, elképzelhetőnek tartom,
hogy nem jól gazdálkodom vele. Lehet, hogy időpazarlás, hogy
mindenáron színész akarok lenni. Ha kiderül, hogy nem vagyok
elég jó, akkor az a rengeteg hónap, az a sok év mind kárba vész.
Nem tudok elszámolni vele…
Ah, gondolta Justine. Akkor itt nem csak a Laurának tett ígéretről
van szó. A helyzet annál jóval trükkösebb. Az önbizalom és a
bátorság is jócskán belejátszik.
– De az is kiderülhetne, hogy nagyon is jó vagy – mondta Justine.
– Ezzel a lehetőséggel nem számoltál?
– A francba! – kiáltott fel Nick. – Fél óra múlva próbám van!
Mennem kell!
– Olyan ijesztőnek találod a kérdésemet, hogy menekülőre
fogod? – kérdezte Justine.
Nick ránézett, és egy darabig állta is a pillantását.
– Lehet, hogy erről is szó van – mondta végül. – Annyit azért
megígérhetek, hogy átgondolom. De most tényleg, igazán, valóban
mennem kell.
– „Akkor szaladj tüstént” – mondta Justine.
– Köszönöm. „Ég veled, dadus!”
Bár Justine nem erre a szerepre pályázott volna, arra gondolt,
jobban járt vele, mintha benne sem lenne a darabban.
 g

Jeremy Byrne az őrületbe tudta kergetni a kiadó munkatársait

azzal, hogy minden évben megrendezett számukra egy „Nemzeti
helyzetkép” nevű eseményt. Ha nem lett volna az alkalom
tiszteletére készített erős kávé és a Rafaellóból rendelt finomságok
tömege, szinte semmi sem kompenzálta volna azért a jó másfél
óráért, amelyet Justine a főszerkesztő nagyon részletes, gazdasági és
pénzügyi adatokkal, az előző év sikereivel és az előttük álló tizenkét
hónap célkitűzéseivel teletűzdelt beszámolójára áldozott.
Ebben az évben augusztus elején, egy keddi napon került sor a
Nemzeti helyzetképre. Délelőtt Justine Lesley-Ann kertészeti
rovatán dolgozott, amelyben a peóniák magasztos szépsége volt a fő
téma, de a kézzel írt példány egy olyan borítékban érkezett,
amelybe, a lap mellé, tekintélyes mennyiségű virágföld és némi
trágya is belekeveredett, így Justine legalább negyedórát töltött
azzal, hogy a billentyűzetét megtisztítsa.
Amikor végzett a tisztogatással és a szerkesztéssel, új
munkakörében először üresnek találta a tálcáját. A pénzügy, az étel
és a levelezési rovat, a könyvismertetők és a kertészeti rovat már
minden közleményével együtt a kimenő tálcában várakozott, Doc
keresztrejtvénye pedig még nem érkezett meg, így Justine-nak ezen
a fronton semmilyen tennivalója nem maradt.
Rendet rakott a számítógépes asztalán, megnézte az e-mailjeit,
válaszokat írt, mentett és törölt. Közben oda-odapillantott a faxra,
mintha abban bízott volna, hogy a puszta nézésével működésre
ösztönözheti, de a gép minden igyekezete ellenére néma maradt.
Justine gondolatai beindultak.
 Felkapott egy hulladék papírt, aminek az egyik oldalát még
használni lehetett.
Kiválasztott magának egy tollat.
Vízöntő, írta. Már csak néhány varázsszóval kellett volna
előrukkolnia. Egy mágikus erejű kombinációval, ami ráébresztette
volna Nick Jordant arra, amit a sorsa már amúgy is előírt neki: hogy
mindenképpen el kell mennie Alison Tarf meghallgatására, ami jó
eséllyel utat nyitott volna számára az új színházi társulat tagsága
felé.
Justine: Agy? Van valami ötleted?
Agy: Ha már megkérdezted, szerintem az időzítés a kulcs.
Justine: Ó! A magazin éppen a premier estéjén fog megjelenni,
nem? Így nem kell mást tennünk, csak elkapni Nicket, amíg még tart
az előadásból táplálkozó lelkesedése…
Agy: …és megerősíteni a választásában…
Justine: …egy nagyon jó recenziónak is beillő horoszkóppal!
Agy: Látom, hogy kezded kapiskálni.
És valóban, Justine lapján egymás után jelentek meg a
hívószavak: taps, éljenzés, meghajlás, ráadás. Épp papírra akarta
vetni a következőt, con brio, amikor észrevette, hogy áll valaki az
iroda ajtajában.
A férfi a harmincas évei elején járhatott, az ingujját a könyökéig
felgyűrte, felfedve eredetileg is kreol, ráadásul erőteljesen lebarnult
bőrszínét. Patinás aranyszínű nyakkendője lazán lógott a gallérja
körül, sötétszőke haja a szokásosnál kissé hosszabbra nőtt. Justine-
nak nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy felismerje.
Daniel Griffin volt. Nem volt annyira magas, mint amilyenre
emlékezett, de a válla erőteljesnek tűnt, és volt valami abban is,
ahogy a mellkasa szinte teljesen kitöltötte az ajtó nyílását.
Edzőteremben szerzett izomzat, döntötte el Justine.
– Justine?
– Daniel? – kérdezte Justine még mindig kissé bizonytalanul,
pedig nem volt az.
– Személyesen.
Daniel tett néhány lépést befelé, ami arra késztette Justine-t,
hogy megfordítsa az előtte fekvő, kulcsszavakkal telekörmölt lapot.
A francba, gondolta. Ez elég feltűnő lehetett.
– A Nemzeti helyzetképre jöttél? – kérdezte.
A férfi alig észrevehetően biccentett.
– Arra.
– Hű! Ezt nevezem elkötelezettségnek.
– Én magam vagyok a két lábon járó elkötelezettség – felelte
Daniel a szívére szorítva a kezét. – Hanem az a cikk arról a fiatal
színésznőről… Remek volt. Mondhatni, kitűnő. Többet kellene
írnod. Jeremy elpazarolja a tehetségedet ebben a munkakörben.
Justine gúnyt vélt kihallani a férfi hangjából. Talán csak ugratni
akarta? Nem tudta eldönteni.
– Hát, te is ismered az itteni helyzetet, nem? Nehéz előbbre jutni,
ha senki sem megy nyugdíjba. Vagy nem hal meg – tette hozzá
pillanatnyi tűnődés után.
Daniel felvonta a szemöldökét.
– Nos, én mostantól biztosan hátra fogok pillantani néha, nem
settenkedik-e mögöttem valaki.
– Azt bölcsen teszed – felelte Justine pléhpofával.
– Akkor… viszlát a nagy eseményen – mondta Daniel, és kiment.
Helyesebben, kihátrált.
 g

A teakonyhába érkezve – ahol az étkeztető cég már kirakta a tálcáit

a szokásos újság- és magazinhalmok, fénymásolt bulletinek és egy
idegesítően üres bonbonosdoboz közé – Justine észrevette, hogy
Jeremy a szokásosnál jóval feszültebben emeli a szájához a
kávéscsészét.
Ezzel szemben Daniel Griffin olyan pózban támaszkodott a
pultnak, amit Justine túlságosan is lazának talált. De miután
alaposabban is szemügyre vette, rájött, hogy a férfi valójában
nagyon is éber, és mindenkit szemmel tart.
– Kellemes látványt nyújt, nem? – lökte vállon Anwen Justine-t.
De mielőtt Justine válaszolhatott volna, Jeremy megköszörülte a
torkát.
– Köszönöm. Köszönöm, ah, mindenkinek, hogy eljött. Neked,
Daniel, külön is köszönöm, hogy megtetted ezt a hosszú utat, azért,
hogy, ah, velünk lehess a mai napon.
A kimerítő összefoglalóban, ami ezután következett, Jeremy
legalább hat módot talált arra, hogy elmondja a stábnak: míg az
eladott példányszám egy hangyányival alacsonyabb volt a
tavalyinál, addig a reklámból származó bevétel megnyugtatóan
stabilnak bizonyult. Ettől kezdve azonban egyre lassabban járt a
mutató a nagy faliórán, és a stábból többen el is szenderedtek, mire
a szerkesztő azt mondta: – És ezzel elérkeztünk az idei beszámoló
utolsó, ah, pontjához.
Jeremy itt elhallgatott, és Justin – abból az aprócska rándulásból,
amit a főnöke szája sarkában észrevett, és a férfi szemét elfutó,
könnyek kibuggyanásával fenyegető csillogásból – tudta, hogy ami
most következik, messze nem lesz üzleti jellegű.
Justine Danielre pillantott, aki hangsúlyozottan nem nézett
senkire, és még mindig pontosan abban a laza pózban
támaszkodott, amelyet a beszámoló elején felvett. A férfi, jött rá
Justine, pontosan tudta, hogy mit fog mondani Jeremy, és
felkészülten várta a pillanatot. A lemondás momentumát. És az
örökös megnevezését. Ami az első lesz a Star fennállása alatt.
Roma is kitalálhatta, hogy mi következik. Döbbenten a mellére
vonta begipszelt kezét, aminek hatására a megértés, mint a
dominókat ledöntő hullám, végigsöpört a jelenlévőkön, még mielőtt
Jeremy egyetlen szót is kiejtett volna abból, amit mondani akart.
– Már többen hangot adtak annak a véleménynek, hogy én csakis
és kizárólag koporsóban fogom elhagyni a Star szerkesztőségét. Én
azonban úgy döntöttem, hogy – mindannak ellenére, amit a Star
nekem jelent, és amit az eddigi életem során adott – más véget írok,
ah, magamnak, és, ah… ha nem lépek is le… és, ha már itt tartunk,
ah, feljebb sem, új címet adományozok, ah, magamnak, és a mai
nappal kezdődően Emeritus Szerkesztő leszek. Ez egy olyan
szerepkör, ami nem igényel mindennapos jelenlétet, és ez nekem
nagyon is megfelel. Ebben az új felállásban több időm marad másra,
például arra, hogy az eddiginél sokkal többet olvassak, bár tudom,
hogy az imádott páromnak más tervei vannak velem, például, ah, a
kertészkedés terén. Akárhogy is, kilépek abból a taposómalomból,
amelyben eddig a mindennapjaimat töltöttem.
Igen, igen, látom a kifejezést az arcotokon, és bár hazudnék, ha
azt mondanám, hogy nem vagyok hatása alatt a felém sugárzó
érzelmeknek, azt szeretném, ha ez a pillanat inkább az ünneplésé
lenne. Fogadjátok szeretettel a Canberrából hazatérő Daniel
Griffint, aki vezető politikai tudósítónkként eddig is értékes
szolgálatokat tett a lapnak, és aki a mai naptól átveszi a gyeplőt itt, a
kiadóban. Főszerkesztőként. Effektíve, hm… ebben a pillanatban.
Jeremy tapsolni kezdett. Az összeütődő tenyerek hangja túl
hangosnak, túl soknak tűnt az első pillanatban, egészen addig, míg a
stáb döbbent tagjai nem csatlakoztak hozzá. Daniel nem mozdult,
mindössze egy laza biccentéssel jelezte, hogy elfogadja a tapsot,
mintha mi sem lenne számára természetesebb, mint az, hogy
Jeremy Byrne örökébe lép. Amint a pillanat engedte, és leginkább
azért, hogy saját elérzékenyülésén úrrá legyen, Jeremy ismét
magához ragadta a szót.
– A Drága Jenna Rae beleegyezett, hogy átvegye Daniel helyét, és
biztos vagyok benne, hogy velem együtt ti is minden jót és sikereket
kívántok neki a fővárosban.
Újabb taps következett, miközben Jenna megpróbált nagyon
professzionális képet vágni, a szemében mégis látni lehetett a
kinevezéséből fakadó örömet.
– Gondolom, mindannyian tudjátok, hogy ez mit jelent – folytatta
Jeremy, és Justine kínosan tapasztalta, hogy a teremben minden
szem rátapad. Érezte, hogy a nyakán elkezd felfelé lopakodni a pír.
– Ez azt jelenti, hogy itt, a főhadiszálláson felszabadul egy
íróasztal, és annak a folyamatnak a részeként, amely nyilvánvalóan
látványos átrendeződést fog eredményezni a mi kis kabinetünkben,
a mi drága Justine-unk, aki oly türelmesen hordta nektek a leveleket
meg a kávékat, végre újságírójelöltté léphet elő, bár, teszem hozzá
sietve, nem hivatalosan egy ideje már hasonló minőségben
dolgozik, mégpedig nem is akárhogyan. Talán elég, ha a múlt havi
címlapsztorit megemlítem példaként. Tudom, Justine, hogy sokat
kellett várnod erre napra, de látod, elérkezett! És mostantól tényleg
nagy dolgokat várunk tőled.
 Miközben Justine megpróbálta felfogni, mit is jelentenek
számára pontosan Jeremy szavai, ismét kitört a tapsvihar. A pozíció,
amit elképzelt magának, és amire a képesítése, a rengeteg
kulimunka alkalmassá tette, végre az övé lehet. Beköltözhet Jenna
helyére, Roma és Martin mellé az újságírók irodájába. A neve
minden számban megjelenik, nem csupán véletlenszerűen, mint
eddig. Tényleg sínre került.
Jeremy eddigre már egész messzire kalandozott. Arról beszélt,
hogy a sárga veszedelmet fel kellene venni az örökséglistára, így
Justine, óvatosan, hogy mások ne lássák, gyorsan bepötyögött a
telefonjába egy táviratszerű üzenetet. Jeremy ma visszavonult.
Daniel Griffin lép a helyére. Újságírójelölt lettem! Elküldte az
anyjának és Tarának. És aztán, egy hirtelen ötletnek engedve, Nick
Jordannek is. Három perc leforgása alatt megérkezett a három
válasz. csodálatos te drága okos gyermek ideje elmenni bevásárolni
rád férne néhány új ruha, írta az anyja. Ettől Justine-nak
mosolyognia kellett, ugyanakkor gondolatban készített magának
egy feljegyzést, hogy adandó alkalommal megmutassa az anyjának
a nagybetűk és a központozás használatát a mobilján. Tara a
következőt válaszolta: FANTASZTIKUS! Nick válasza érkezett
utolsóként. Ünneplés gyanánt sütök neked valami egyszerű pitét, és
miközben megesszük, alkalmad lesz beismerni, hogy Leo
Thornburynek mindig, mindenben igaza van.
Justine éppen akkor kapcsolódott be újra az események
folyamatába, amikor Jeremy azt mondta: – És ezzel elérkeztünk, ah,
Henryhez.
Henry olyan mélyen elpirult, hogy a feje beillett volna egy
gigantikus vérhólyagnak is. Justine összevonta a szemöldökét.
Jeremy csak nem tesz ilyesmit. Csak nem lépteti elő Henryt alig pár
hónapnyi mindenesség után? Ennyi időt még inaskodásnak sem
lehet tekinteni! Nem lenne igazságos, füstölgött magában.
– Bár csak rövid ideje van nálunk mindenesként – folytatta
Jeremy –, a mi drága Henrynk lehet a külső munkatársaktól kapott
anyagok szerkesztője, ami, ah, bár meredek ugrást jelent a pályáján,
biztos vagyok benne, hogy a segítségünkkel gyorsan elsajátítja majd
a pozícióhoz szükséges fogásokat.
A francba, gondolta Justine, amint elképzelte, hogy Henry
elfoglalja az ő helyét abban a kedves kis irodában, és ő fogja
szerkeszteni a még általa megrendelt könyvismertetéseket. De még
ennél is rosszabbnak tűnt, hogy ő fogja kiválasztani a szerkesztőhöz
írt leveleket. Henry! Az ő konzervatív világfelfogásával!
Egyáltalán… készen állt arra a feladatra, hogy Doc kriptikus
keresztrejtvényeit ellenőrizze? Justine már most tudta, hogy
többször ki kell majd hangsúlyozni neki a felelősség komoly
mivoltát.
Még végig sem gondolta mindezt, amikor újabb izgalomhullám
söpört végig rajta. Megvan a hőn áhított gyakornokság! Újságíró
lesz, igazi újságíró! Bármilyen valószerűtlennek tűnt is, Justine már
másodszor gondolt arra, hogy Leo Thornbury igazat jósolt a pénzzel
meg a szakmai sikerrel kapcsolatban. És nyomban ezután az jutott
eszébe, hogy mostantól Leo Thornbury horoszkópjait is Henry foga
gépbe írni; ő már nem befolyásolhatja a csillagok jóslatait.
Justine-ban egymással ellentétes érzések kavarogtak. Azt
kívánta, bár lenne egyedül, vagy legalább lenne láthatatlan, mert
akkor jobban rendet tudna teremteni közöttük. De sajnos egyik
körülmény sem állt fenn. A teakonyhában volt, mindenki számára
jól láthatóan, és amikor kitépte magát a zavaros gondolataiból, azt
látta, hogy Daniel Griffin intelligens mogyoróbarna szeme őt figyeli,
kérdőn, kitartóan és kendőzetlenül.

Justine, amikor aznap este elindult a munkából, a levendulával

szegélyezett ösvény végén megállt. Miután meggyőződött róla, hogy
senki sincs mögötte, és nem láthatja, hogy mire készül, odaállt a
mozaikkal borított csillag alá, amely most szinte ragyogott a felhőbe
burkolózott ég sötétje alatt. Egy rövid pillanatig átadta magát a
csillag ágaiból áradó inspirációs sugarak melegének, amelyek
ezúttal csak és kizárólag az ő felfelé fordított arcára irányultak.
Aztán, megmosolyogva a saját ostobaságát, lendületesen kilépett a
Rennie Streetre.
Már félúton volt hazafelé, amikor új üzenet érkezését jelezte a
telefonja. Nicktől jött.
No, mikorra készüljön el az ünnepi pite?
Justine, némileg meghökkenten, bepötyögte a választ. Ó! Azt
hittem, hogy csak metaforikusan gondoltad a pitét.
Ami azt illeti – válaszolta Nick –, a metaforád már a sütőben van,
és nemsokára el is készül. 7.30?
Ott leszek, írta Justine, és folytatta az útját hazafelé. Közben a
csillagokon tűnődött, amelyek mintha tényleg összeálltak volna
valamilyen egészen csodálatos konstellációban.

Justine még sohasem tette be a lábát az Evelyn Towers

szomszédságában lévő barna téglás lakóépületbe. De ha egyszer is
megpróbálta volna elképzelni, hogy nézhet ki belülről, nem tévedett
volna túl nagyot. A falak szinte ragadtak a kosztól, és az egész
lépcsőházat betöltötte a háztartási hulladék semmi mással össze
nem téveszthető szaga.
Ilyen körülmények között kész megkönnyebbülés volt belépni
Nick lakásába, ahol, bár kétségtelenül volt némi penészszag, azt
elnyomta a forró pite és a nemrég használt Lynx dezodor illata.
– Gratulálok! – mondta az ajtóban álló Nick. Világoskék farmer
és csíkos ing volt rajta, és szélesre tárta a karját. Justine kicsit
rövidnek érezte az ölelést, mégis beleszédült egy pillanatra.
– Üres kézzel jöttem – vallotta be. – Nincs nálam se bor, se csoki,
se…
– Nem számít – mondta Nick jól nevelten. – Gyere be. Erre van a
bor.
A keskeny folyosón Justine elhaladt néhány kalapfogas mellett,
amelyeken egy eszement, eklektikus gyűjteményt alkotva a
legkülönfélébb kalapok lógtak: elsőként egy tibeti lovaskalapon,
majd egy angol bobbysisakon akadt meg a szeme, de volt ott Daniel
Boone-sapka igazi mosómedve-farokkal és szakácssapka is.
A nappaliban, egy elég kezdetleges, téglákból és deszkákból
összeeszkábált polcon kapott helyet Nick ukulelegyűjteménye – egy
egyszerű, barna hangszer, a többi a hawaii naplemente különböző
árnyalataiban, a meleg pasztellszínektől kezdve egészen a
guávavörösig. A falak mentén bekeretezett színházi poszterek
sorakoztak: Brecht- és Csehov-darabok, a Vihar, az Ahogy tetszik, a
IV. Henrik és a Vízkereszt, vagy amit akartok. De Justine felfedezte
olyan színházi produkciók plakátjait is, mint A tizenhetedik baba
nyara vagy a Távol, illetve bábszínházak, kabarék és pantomimok
posztereit is.
Az ünnepi pite à la Nick Jordan egy csirkés-póréhagymás massza
volt, tökéletesen kelesztett pitetésztába töltve, és mivel Nicknek nem
volt pitesütője, egy szupermarketben vásárolt egyszer használatos
tepsiben sütötte meg. Ezzel együtt gyönyörű lett, és a fiú zsenge
spárgarügyekkel szolgálta fel.
Mivel Nicknek nem volt semmije, ami egy kicsit is hasonlított
volna étkezőgarnitúrába illő darabhoz, az ölükbe helyezett
tányérokból ettek a kanapén, amire Justine, nem tehetett róla, csak
Laura kanapéjaként tudott gondolni. Nick friss zamatú fehérbort
választott az ünnepléshez, amit napraforgómintás kávésbögrékből
ittak, mivel a borospoharak még a beszerzésre váró dolgok listáján
szerepeltek.
– Egészségedre, Lois Lane! – mondta a poharát megemelve Nick.
Hamarosan mindkét tisztára kapart tányér átkerült a
dohányzóasztalra, majd Nick kinyitott egy második palack bort,
ami, vette észre Justine, jóval olcsóbb árfekvésű volt az előzőnél.
Kimelegedve az elfogyasztott italtól, lerúgta magáról a cipőjét, és
kényelmesen maga alá húzta a lábát.
– Köszönöm, Nick. A vacsorát, és leginkább azt, hogy velem
ünnepeltél.
– Szívesen – felelte a fiú. – Csak azt ne hidd, hogy elfelejtettem
valamit. Emlékszel? Még el kell ismerned, hogy Leo Thornbury
tényleg mindent tud, és a jövőbe lát.
– Ez azért elég komoly állítás – vélte Justine.
– Épp ezért nem sürgetlek. Ráérsz akkor kijelenteni, ha már
valóban készen állsz rá. Én itt leszek, és meghallgatlak – mondta
Nick szándékosan kioktató hangon.
Justine elnevette magát.
 – Na, jó. Akár most is mondhatom. – Ivott egy korty bort,
gondolkodott egy kicsit, megköszörülte a torkát, és komoly arccal a
következőt mondta: – Leo Thornbury egész jó asztrológus.
– Pah! – legyintett Nick. – Ez nagyon szánalmas volt. Próbáld meg
újra.
– Oké, oké. Igazad van – bólogatott Justine. – Szóval… Leo
Thornbury horoszkópjai, valamilyen oknál fogva, egész pontos
előrejelzést adtak arról, hogy milyen fordulatok lesznek a
munkámban ebben az évben.
– Hát ezt nagyon sunyi módon sikerült összehoznod – ingatta a
fejét Nick. – Mit akar jelenteni az a „valamilyen oknál fogva”? Talán
azt akartad mondani, hogy „Leo Thornbury mindent tud”, nem?
– Leo Thornbury – kezdte újra Justine, de rájött a vihogás.
Agy: Mi lenne, ha tudná, mi?
Justine: És ezt épp ebben a pillanatban kellett felhoznod, amikor
ilyen jól érzem magam?
Nick úgy gondolta, segít neki: – Mondd szépen: Leo Thornbury…
– Mindenkinél jobban a dolgok mélyére lát – fejezte be Justine a
megkezdett mondatot.
Agy: Nagyon rafinált…
De még mielőtt Nick kioktathatta volna arról, hogy miért nem jó
ez a megfogalmazás, Justine – és látszott, hogy Nick is – meglepetten
hallotta, hogy elfordul egy kulcs a zárban. Néhány pillanat múlva
Laura Mitchell jelent meg a nappali ajtajában csillámló, mélyzöld
kabátban, amely majdnem a cipője tűsarkáig ért. Elképesztően
bonyolult frizuráját Justine szerint csak profi készíthette. Olyan
volt, mintha Laura egyenesen a vörös szőnyegről érkezett volna a
rémes lépcsőházba és a hirtelen beálló, kínos csendbe.
– Szia – mondta Nick, majd némi késlekedést követően felállt, és
arcon csókolta Laurát. – Tudnom kellett volna, hogy ma este
átjössz?
Laura Nickről Justine-ra pillantott, majd vissza Nickre.
– Itt csináltuk a reklámfelvételt a Westburyben, a park másik
oldalán – mondta Laura, és olyan mozdulatot tett az apró
marokretiküljével, mintha meg akarná mutatni az irányt, ahonnan
érkezett. – Gondoltam, útban hazafelé… beköszönök.
A magyarázatát követő csend ismét kínosan hosszúra nyúlt, és
Justine minden múló pillanattal kellemetlenebbül érezte magát.
Nick kapott először észbe.
– Bemutatom Justine-t – hadarta.
Laura arcán alig észrevehetőn átsuhant egy kis zavar, de, ahogy
Justine is észrevette, nagyon gyorsan és profi módon visszarendezte
a vonásait.
– Szia, Justine. Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Laura. A
hangjából kicsendülő, begyakorlott formalitást roppant
idegesítőnek találta Justine, de egyben irigyelte is.
– Szomszédok vagyunk – magyarázta Nick.
– Ó! – Laura fejében szemmel láthatóan összeálltak a puzzle-
darabkák. – Iskolatársak voltatok Nickkel. És te gyakorolsz vele a
Shakespeare-darabra, ugye?
– Én – felelte Justine, és a lelki szemei előtt, önmaga számára is
váratlanul, megjelent a világítótorony őrének a kosara. Vajon arról
is tud Laura? És ha igen, zavarja?
Laura levette a kabátját, és felakasztotta az egyik kalaptartóra.
– Kérsz egy pohár bort? – kérdezte Nick.
– Inkább egy kis vizet, köszönöm. – Amikor Nick kiment a
konyhába, Laura leült Justine mellé, és azt kérdezte: – És? Hogy
halad a szöveggel?
 – Szépen – felelte Justine. – Tényleg. Már az utolsó monológon
dolgozunk. Tudod, ha van olyan rész a darabban, amit biztosan
nem akar elbaltázni a színész, az a sírjelenet. Gondold csak el, ott
vagy a kriptában Júliával a karodban, és súgót kell kérned, mert
elfelejtetted a szövegedet. Teljesen hazavágná a hangulatot!
Agy: Összevissza hablatyolsz.
Justine: Tudom. De látod az arcát? Megpróbál tenni ellene, mégis
úgy néz rám, mintha dugni jöttem volna.
Laura, jött rá Justine, egyike volt azoknak a nőknek. Azoknak,
akik pusztán a testtartásukkal, a visszafogottságukkal idegessé
tették, és ez pavlovi reflexként hatott a viselkedésére. Bárhogy
próbálkozott is, ha egy ilyen nővel beszélgetett, egyszerűen
lotyogóssá vált, és bármilyen témát hozott is fel, képtelen volt
leállítani magát.
Justine: Mit csináljak?
Agy: Vedd fel a cipődet, bogárka.
Így, mire Nick visszajött a nappaliba, Justine már visszahúzta a
lábára az imádott, de nem éppen káprázatos klumpáját, sőt a
kabátját is begombolta, amitől elvileg eszes pipinek akart volna
látszani, de igazából gyerekesnek érezte, amit csinált.
– Mennem kell – mondta.
– Miattam igazán nem kell elrohannod – közölte Laura, és
Justine látta rajta, hogy így is gondolja.
– Sajnos tényleg haza kell mennem – felelte Justine. – Nagyon
hosszú volt a mai napom.
Az ajtóban Nick ismét megölelte Justine-t, akiben most nyoma
sem volt annak a szédítő izgalomnak, amit érkezéskor érzett.
– Sajnálom – mondta Nick halkan. – Nem így terveztem.
És Justine előre tudta, hogy a fél éjszakát ébren fogja tölteni, és
közben egyetlen kérdésre fogja keresni a választ: – Hát akkor
hogyan?

Azon a napon, amikor hivatalosan is megkezdte a gyakornokságát,

Justine már fél nyolckor ott találta magát a Star bejárata előtt, egy
extravagáns irodai cuccokkal – fekete tollakkal, stílusos
jegyzetfüzetekkel és jegyzettömbökkel, csinos írószertartó
készlettel, imádni való öntapadó címkékkel, állat alakú
gumigyűrűkkel, iratkapcsokkal és egyedi radírokkal – teli
papírtasakkal a kezében.
Még senki sem érkezett meg. Justine beütötte az elektronikus zár
kódját, és belépett a félig megvilágított épületbe. Az újságírók
irodája előtt megállt egy pillanatra, és alaposan szemügyre vette azt
a munkaállomást, amelyiknél korábban Jenna Rae dolgozott. Eltűnt
róla minden képeslap, és a számítógép körül elhelyezett
filctáblákon sem voltak emlékeztetők. A tolltartó üresen állt, ahogy
az asztal mögötti falra felerősített polc is. Justine, hogy felébressze a
monitort, megmozgatta az egeret, és látta, hogy a számítógépen sem
maradtak felesleges adatok. Jenna összes személyes anyagát
eltávolították, és helyreállították az eredeti képernyőképet.
Új irodába vagy akár csak új íróasztalhoz költözni majdnem
olyan, gondolta Justine, mint egy lakáscsere. Ugyanolyan izgalom és
várakozás övezte, amely mögött azért ott kísértett a régitől való
búcsú szomorúsága is. Most kifejezetten örült, hogy olyan
nevetségesen korán felébredt ezen a reggelen; hálás volt ezért a
nyúlfarknyi időért, mert így minden sietség nélkül elfoglalhatta az
új íróasztalát, készíthetett magának egy csésze teát, álmodozhatott…
és még bekukkanthatott a régi irodájába, megnézni, nem jött-e fax
az éjszaka folyamán.
És ott, az irodában, amely többé már nem az övé volt, a fax
fogadótálcáján ott fehérlett egy magányos lap. Hamarosan mindez
Henryé lesz, gondolta Justine. De ebben a pillanatban csak ő volt ott.
És a faxon érkezett üzenet.
– Jól időzítettél, Leo – suttogta. – Nem is időzíthettél volna
jobban.
Vízöntő, olvasta. Ebben a hónapban a Mars megfeszíti izmait, és
benyomul a Nyolcadik Ház erőzónájába. Ez a nagyon erős ház, a
nyolcadik őrzi az élet legrejtettebb tartalmait; itt található meg a
szexualitás és a halál, de ugyanakkor ez a háza az újjászületésnek és
az átalakulásnak is. Az augusztus 21-i napfogyatkozás revelációt hoz,
és kedvező körülményeket teremt ahhoz, hogy elköszönjön mindentől,
ami már nem a jegy szülötteit szolgálja.
– Ez nem fogja előbbre vinni a dolgokat, Mr. Thornbury –
suttogta Justine.
Agy: Nem is tudom. A szex és a halál nagyon fontos tényező lehet
egy olyasvalaki számára, aki Romeót játszik.
Justine: Ez igaz. De azt nem nagyon szeretnénk, ha ez a valaki
elköszönne tőlünk, ugye?
Justine az órára pillantott. Még mindig nagyon korán volt, így
becsusszant az íróasztal mögé. Ha Henry megérkezne, miközben ő
gépel, az igazsághoz híven azt mondja majd, hogy a horoszkóp
átírásával csak segíteni akart neki. Jeremy kérése is ez volt: hogy aki
tud, segítsen Henrynek.
Justine odacsíptette Leo lapját a dokumentumtartóhoz,
bejelentkezett, és megnyitott egy új fájlt. Csak úgy repültek a
klaviatúrán az ujjai, miközben beírta a gépbe a horoszkópokat,
ahogy egymás után jöttek: a Kos, a Bika, az Ikrek, a Rák, az
Oroszlán, a Szűz, a Mérleg, a Skorpió, a Nyilas, a Bak, és végül…
Vízöntő, gépelte. Nem dolgoztatok hiába, Vízöntők. Most, amikor
a hatalmas Jupiter megvilágítja a csillagjegyben születettek
karrierszektorát, végre láthatóvá válnak a hosszú éveken át
befektetett, fáradságos munka eredményei. Élvezzétek hát ki az
elismerést, és öleljétek a kebletekre mindazt, ami teljes joggal megillet
benneteket. Hajoljatok meg, Vízöntők, és fogadjátok a megérdemelt
tapsot!
Justine éppen kitette a felkiáltójelet, és összerezzent a
meglepetéstől, amikor Daniel Griffin megjelent az iroda ajtajában.
– Ne haragudj – mondta a férfi. – Nem akartalak megijeszteni.
– Nem történt semmi – felelte Justine. – Csak nem gondoltam,
hogy rajtam kívül is…
– Azt hittem, átköltöztél a szomszéd irodába.
– Átköltöztem. Csak… – dadogta Justine. – Csak beugrottam még
néhány cuccomért, és ha már itt voltam, arra gondoltam, hogy…
Daniel csak nézte, egyenesen, kitartóan és egy kicsit gunyorosan.
Ezzel csak még idegesebbé tette Justine-t. Aztán odalépett az
íróasztal mellé, mi több, le is ült a sarkára, és vetett egy kíváncsi
pillantást a képernyőre.
– Hm… Azok a fránya csillagok…
– Igen.
Justine érezte, hogy száguldani kezd a pulzusa. Ha Daniel jobban
megnézi a horoszkópot, észre fogja venni, hogy nem egyezik a fax
és a képernyőn látható átírás. Ráadásul abban a pillanatban már
nem volt módja sem arra, hogy eltüntesse a képernyőről a
Vízöntőről beírt bekezdést, sem arra, hogy a dokumentumtartóról
levegye a felerősített faxot. Elég gyanús lett volna, ha bármelyiket
megteszi. De talán, ha tárgyilagos marad, akkor Daniel nem veszi
észre a turpisságot.
– Engem nagyon meglep, hogy milyen sokan hisznek a
csillagokban – próbálkozott. – Te hogy vagy ezzel? Te is hiszel?
– Nehéz lenne nem hinni – felelte a férfi.
– Ó! Miért?
– Hát, ha az ember a zodiákus legjobb jegyébe születik bele,
akkor nem tagadja meg, nem igaz?
– Legjobb jegy?
– Aha. Oroszlán vagyok – mondta Daniel. – A Nap. A Király.
– Értem – dünnyögte Justine, ügyelve rá, hogy ne szaladjon fel a
szemöldöke, és ne üljön ki az arcára az „ez még faviccnek is rossz
volt” kifejezés.
– És te?
Bejött a taktika. Daniel most már nem a képernyőt nézte, hanem
Justine-t.
– Hát, én nem vagyok Oroszlán – válaszolta Justine, talán
túlságosan is hangsúlyozva a szót.
– Akkor… Ikrek? Az illene rád.
– Azt akarod mondani, hogy kétarcú vagyok?
– Mérleg? – találgatott tovább Daniel.
– Olyan opciót keresel, amit nem fogok sértőnek találni, igaz?
– Kérdéssel válaszolsz a kérdésre? Ez újságíróra vall – vélekedett
Daniel. – De értelek. Ha nem árulod el, hogy mi vagy, magamtól kell
rájönnöm, és rá is fogok jönni, ne félj.
Justine nem volt benne biztos, hogy ilyen beszélgetést akart
lefolytatni Daniel Griffinnel az első közös munkanapjukon.
– Hát, jó találgatást – mondta.
 – Oké. De komolyra fordítva a szót: ha itt végeztél, ugorj be
hozzám egy munka ügyében, rendben? Egy igazi gyöngyszemet
szeretnék rád bízni. Ha nem én lennék a szerkesztő, én magam
csinálnám meg.
– Igen?
– Hallottál már Huck Mowbray-ről?
– A futballistáról?
– Ejha! Remek!
– Neki van az a rettenetes bajusza, nem?
Daniel bólintott.
– És az a feszes gatyája. Jelenleg a Lionsban játszik, de több déli
csapatban is megfordult, mielőtt Queenslandbe költözött.
– És?
– Az a helyzet, hogy hazajön. Egy könyvbemutató miatt. A saját
verseskötetét fogja népszerűsíteni.
– Huck Mowbray verseket ír? Komolyan mondod?
– Justine, Justine. Ne dőlj be a sztereotípiáknak. Csak mert valaki
disznónak látszik, még lehetnek érzései.
Miközben Daniel beszélt, Justine a lehető legtermészetesebb
mozdulattal levette Leo faxát a dokumentumtartóról, és egy
szórakozottnak szánt mozdulattal félbehajtotta.
– És most a lapzárta miatt sem kell aggódnod. A következő szám
már többé-kevésbé elkészült, és a Huck Mawbray-sztorinak
egyébként is a szeptemberi számban kell megjelennie, hogy
egybeessen az AFL-döntővel. Ami azt jelenti, hogy rengeteg időd
van. Mit gondolsz? Elvállalod?
– Ennyi erővel azt is kérdezhetnéd, hogy Dolly Parton háton
alszik-e? Persze hogy elvállalom – felelte Justine, de közben el is
pirult, mert rájött, hogy nő létére egy cicis viccet eresztett meg az új
főnöke előtt.
Daniel elmosolyodott.
– Van egy sajtós haverom, aki ilyenkor azt szokta kérdezni, hogy
a pápa katolikus-e.
– Nagyon eredeti – mondta Justine fanyarul.
– Mindenesetre jobban hangzik, mint az, hogy eukaliptuszszagút
fingik-e a koala.
Justine szívesen rákontrázott volna, de mivel már csak egyetlen
idevágó retorikai fordulat jutott az eszébe (fatöke van-e a
hintalónak), inkább csendben maradt.
– Rendben – mondta Daniel, és felállt. – Ha végeztél, ugorj be az
irodámba, és megbeszéljük a részleteket.
Miután Daniel távozott, Justine hátradőlt a széken, és
megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Meleg helyzet volt.
Felkapta Leo faxát. Normális esetben egyszerűen rátette volna a
dokumentumhalom tetejére. Most azonban nem a szokásoknak
megfelelően járt el. Inkább lerángatott néhány, már felfűzött lapot
az iratgyűjtő nyársról, ráhúzta Leo horoszkópját, aztán visszatette
rá a többit is, így a megbabrált írás a halom mélyére került.
Még továbbította a begépelt dokumentumot, és kijelentkezett a
számítógépből, ami ettől a naptól Henry munkaeszközét képezte.
Mielőtt kiment az irodából, szeretetteljesen megsimogatta az öreg
faxgépet.
– Köszönöm, Leo. Jó móka volt – suttogta. – Hiányozni fogsz.

Pénteken, a Romeo és Júlia bemutatója előtt, Justine pontban 4.40-

kor bevonult a szerkesztőség mosdójába. A zárt ajtó mögött
levetette csinos, cseresznyepiros Mary Janes cipőjét, és felhúzott
helyette egy pár fekete, magasított talpú bokacsizmát, ami nagyon
jól mutatott a lábán, ám elképesztően nehéz volt benne járni.
A kis fekete ruhához, amelyet a premierre kiválasztott, fodros
szegélyű fekete estélyi kabátot húzott, zsabós nyakrésszel.
4.45-kor valaki mézédes hangon beszólt a mosdó ajtaján. –
Sokáig leszel még bent, drágám?
– Nem, Barbel – felelte Justine, és a kezébe vette a sminktáskáját.
Miután elkészült az arca, már csak a hajával kellett kezdenie
valamit. A hajlakkra nem bírta rászánni magát. Mindig tüsszentenie
kellett tőle. Hirtelen elhatározással egy fényes csattal összefogta
világosbarna tincseit a feje búbján. Ezt követően szemügyre vette
magát a tükörben.
Justine: Nos, jó leszek így?
Agy: Nagyon is.
A lenyűgöző bokacsizmában elég nehéz volt megtenni a
szerkesztőség és a piac közötti néhány háztömböt, és Justine arra
gondolt, hogy mégiscsak taxit kellett volna hívnia. Ugyanakkor volt
valami, amit mindenképpen meg kellett tennie, ha már a piacon
keresztül vezetett az útja, aminek, ezen az estén, semmi köze nem
volt az avokáldóhoz.
A piacon lévő virágüzletet Helló, Sziromnak hívták, és a pult
mögött álló, vintage kötényt viselő asszonyról lerítt, hogy hosszú
napja volt. A szempillafestéke elkenődött a szeme alatt, és a haja
fáradt tincsekben lógott az arcába. Ennek ellenére össze tudott
kaparni Justine számára egy mosolyt.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte.
– Két összeillő csokrot szeretnék – felelte Justine. – Az egyik egy
nagyon fiatal lánynak lesz. A másikat egy fiúnak szánom, aki
körülbelül velem egykorú.
A virágárusnak szemmel láthatóan tetszett az elképzelés. Egy
picit gondolkozott, aztán egyenként kihúzogatta a vödrökből a
megfelelőnek ítélt szálakat. Úgy mozgott a vödrök között, mintha
keringőzne.
– És – folytatta Justine – tudom, hogy nehezet kérek, de
megoldható, hogy a másodikhoz ezt is hozzácsomagolja valahogy? –
Azzal átnyújtotta a virágosnak a Star nyomdából frissen érkezett,
még majdhogynem meleg számát.
– Különös kívánság – dünnyögte a szemöldökét felvonva az
asszony –, de megpróbálhatom.

Miközben benyomakodott az emeleti erkélysor második sorának a

közepére, Justine megfigyelte, hogy a gyülekező közönség többségét
nagy fülbevalókat és gyapjúpelerint viselő, ezüstös hajú hölgyek
alkották. Ezeket a hölgyeket általában ugyancsak ezüstös hajú urak
kísérték, akik, Justine megítélése szerint, a második legjobb
öltönyüket vették fel az alkalomra. Leghátul, az olcsó helyeken
fiatalabb emberek ültek, akik közül sokan – kötött kardigánjukban
és vastag keretes szemüvegükben – határozottan azt a benyomást
keltették Justine-ban, hogy dráma vagy angol szakos egyetemi
hallgatók.
Az emeleti erkélysor első sorában, középen üresen maradt két
hely úgy festett, mint a kihullott első fogak helye egy hatéves gyerek
szájában. De aztán megérkezett Laura Mitchell, és mosolyogva, sűrű
bocsánatkérések közepette elvonult a már ülő hölgyek sora előtt. A
hölgynek, aki a nyomában tipegett, gyöngy fülbevaló himbálódzott
a fülében, és szilvaszínű stóla fedte a vállát. Laura édesanyja lehet,
gondolta Justine. A két teljesen egyforma, elegáns áll és magas
arccsont egyértelműen erre utalt, ahogy a két fénylő, rafináltan
feltornyozott hajkorona is. Olyan benyomást keltettek, mintha egy
hajkondicionáló-reklámból léptek volna elő. Miközben leültek,
Laura észrevette Justine-t, és egy apró mozdulattal odaintett neki.
A Gaietyben, bár jó színház volt, nem szoktak élvonalbeli
darabokat bemutatni. És mégis, amikor szétnyílt a függöny, Justine-
nak volt egy olyan érzése, hogy ez nem egy szokványos Romeo és
Júlia lesz. Alapvetően mindegyik szereplő egyforma jelmezt viselt –
hosszú ujjú fekete felsőt és ugyancsak fekete, háromnegyedes
nadrágot. A szereplők azonosításában fehér vagy szürke fejdíszük
segített. A jelmezek egyszerűségét erős sminkkel ellenpontozták, és
különös hangsúlyt kapott a száj és a szem.
A színpadot szinte lecsupaszították: a fekete padló körül
felállított körképen világos nappali és csillagos éjszakai jelenetek
váltogatták egymást. Az éjszakai jeleneteknél a háttérre kivetített
konstellációk lassú forgása az idő kérlelhetetlen múlását jelképezte.
Ahogy az a félprofi színházi bemutatóknál megesett, ebben a
darabban is voltak olyan elemek, amelyek megmosolyogtatták a
nézőket. A Tybaltot játszó fiatal férfi például úgy döntött, hogy
szerepében az ördög karikatúráját fogja megeleveníteni. A
színpadon töltött ideje legnagyobb részében vagy hosszú,
hollófekete haját suhogtatta, vagy a kardját, amelynek használatát,
a mozdulataiból ítélve, csakis egy gyorstalpaló tanfolyamon
sajátíthatta el. Lady Montague fennköltsége a legrosszabb amatőr
Shakespeare-színészek szövegmondását idézte, és bár Lord
Capulettel nem volt semmi baj, míg egy helyben állt, amint mozogni
kezdett, belezavarodott a szövegébe – képtelen volt egyszerre lépni
és beszélni.
Justine ugyanakkor látta, hogy a rendező néhány briliáns
színészt is talált a gyengébbek ellensúlyozására. Júlia dadáját egy
olyan tapasztalt, matrónaszerű színésznő játszotta, aki tökéletesen
megtalálta a kényes egyensúlyt a komédia és a tragédia között
húzódó keskeny mezsgyén. A Lőrinc barátot alakító színész,
hangban és kinézetben, feltűnően hasonlított az angol Simon
Callow-ra.
És aztán ott voltak maguk a szerelmesek. Már nem Nick és Verdi,
hanem Romeo és Júlia, akikben nyoma sem volt az ifjonti
pajkosságnak. Vonzalmukban az első pillanattól kezdve ugyanaz a
lágy, édes és mély érzelem volt jelen, amely a költői sorokat
eredetiben is áthatotta. A négy legerősebb karakter játéka, egészen
különleges módon, majdnem el tudta hitetni Justine-nal, hogy a
darab végkifejlete akár boldog is lehet.
A rendező még a sírjelenetnél is játszott a közönséggel: Júlia egy
pillanattal azután ébredt fel, hogy Romeo megitta a mérget, így a
gyilkos hatás beállta előtt volt még idejük egy hosszú, szenvedélyes,
életteli csókra. Ez volt az a pillanat, amikor Justine szeméből
szivárogni kezdtek a könnyek. Alig bírt nyelni, a torka annyira égett
az erőlködéstől, hogy el ne sírja magát.
– „Így, egy csókkal halok meg” – mondta Romeo, mire Justine
tényleg elsírta magát, olyannyira, hogy Laura anyja hátrafordult a
székében. Justine ostoba módon elfelejtett zsebkendőt tenni a
táskájába, így kénytelen volt beérni a kézfejével.
Hála istennek, gondolta Justine, hogy az igazgató önmagára
osztotta a herceg szerepét, mert ő legalább tökéletes időzítéssel adta
elő a dráma utolsó sorait: – „Mert még regékbe’ sincsen arra szó, /
Mit szenvedett Júlia s Romeo.”
A közönség hangosan tapsolt. Ahhoz, hogy Shakespeare egy
kibaszott nagy zseni volt, Justine szerint kétség sem férhetett. Csak
egy kuplé volt, egy giccses kuplé, mégis túlcsordult tőle az ember
szíve. Amikor a színészek meghajoltak, Justine olyan erősen tapsolt,
hogy megfájdult a tenyere.
Amikor felgyulladtak a lámpák, Justine válla mellett, szinte a
semmiből, szépen szétrázogatva, használatra készen megjelent egy
papír zsebkendő.
– Most már biztosan tudom – mondta valaki –, hogy Rák vagy.
Justine megfordult, és meglepetten fedezte fel a háta mögött ülő
Daniel Griffint, bár a szemében ragyogó könnyek miatt kicsit
elmosódtak a férfi körvonalai.
– Ó, istenem! Köszönöm – mondta Justine, miközben elvette a
zsebkendőt. Megtörölte a szemét, aztán kifújta az orrát, ahogy
később visszagondolt, olyan erősen, hogy felébredtek volna tőle a
halottak is. – Mit csinálsz te itt?
– Csak nem gondolod, hogy az Alexandria Park Színjátszó
Társulata nem küld tiszteletjegyeket a Starnak?
Justine-nak rögtön feltűnt, hogy Daniel tiszteletjegyeket mondott,
többes számban, és ezzel együtt az is, hogy a férfi mellett ülő nő
nem más, mint Meera Johannson-Wong, a televízió egyik
legintellektuálisabb közéleti műsorának a háziasszonya, akit gyilkos
kérdésein túl az elképesztően avantgárd öltözködési stílusa tett
ismertté és egyedivé. Ezen az estén például egy férfiöltöny
darabjaiból összeállított kötényszerű valamit viselt. Justine akarata
ellenére rámeredt Meerára, aki erősen kicsavarodva a háta mögötti
sorban beszélgetett valakivel, így Justine alaposan szemügyre
vehette a megannyi, egymással versengő öltönygallért, amelyek a
lenyűgöző kötény hátulján omlottak alá.
– De hát ez Meera Johannson-Wong! – súgta döbbenten
Danielnek.
– Tényleg? Kösz, hogy szóltál – válaszolta a férfi önelégült arccal.
– Régi barátom. Most boldog vagyok, hogy az elmúlt évek során nem
kevertem össze senkivel.
Agy: Remélem, ezt vetted.
Justine: Vettem? Mit?
Agy: Azt, hogy barátok. Hangsúlyosan. Mintha Daniel a
tudomásodra akarta volna hozni, hogy ennyi van köztük, se több, se
kevesebb.
Justine: És?
Agy: Justine! Ne játszd az ostobát!
Justine fontolóra vette az ötletet, és valahogy nem is találta olyan
szörnyűnek. Daniel tulajdonképpen… nagyon kedves volt vele.
Bátorította a munkájával kapcsolatban, és egyáltalán nem volt
annyira öntelt, mint amilyennek az elején látszott. És jóleső érzés
volt ránézni. Ugyanakkor Justine főnöke volt.
– Szóval eljöttél megnézni Ms. Highsmith alakítását? – kérdezte
Daniel előrehajolva, a térdén megtámasztva a könyökét. – Látni
akartad, felér-e ahhoz, amit írtál róla?
– Hát, igen. Bár nem csak miatta vagyok itt. A Romeót alakító
színész régi barátom.
Agy: Ne hidd, hogy ez elkerülte a figyelmemet.
Justine: Ó, fogd már be!
Daniel átfutotta a programját.
– Nick Jordan? Jól játszott. Nagyon jól. Mindkét főszereplő
nagyszerű volt. Akkor hát… igazam van?
 – Mivel kapcsolatban?
– Rák vagy, nem?
Justine viccesen összevonta a szemöldökét.
– Ezt meg miből gondolod?
– Először is nagyon érzelgős vagy. Vagy inkább empatikus,
együttérző. Könnyen elsírod magad.
– Könnyen? Ez azért túlzás. Min könnyezne az ember, ha nem az
irodalomtörténet legtragikusabb szerelmi történetén?
– Még nem végeztem. A fentieken kívül elég kiszámíthatatlan
vagy. Kívülről ugyan keménynek látszol, de belülről nagyon is lágy
vagy, nem?
– Lehet, hogy mindez igaz – felelte Justine. – Ennek ellenére nem
vagyok Rák.
Daniel csalódottan megcsóválta a fejét.
– Te szokatlanul nagy kihívást jelentesz számomra, Miss
Carmichael.

A színfalak mögött eközben Verdi Highsmith felfedezte az

öltözőasztalán a halvány rózsaszín rózsákból, közép rózsaszín
jácintokból és élénk rózsaszín gerberákból kötött csokrot. Az apró
gömbökkel megvilágított tükör előtt feküdt, a csokorra erősített
kísérőkártyán a következő szöveggel: Ms. Highsmithnek, őszinte
csodálattal, Justine Carmichael.
A folyosó végében, Nick Jordan öltözőjében egy még nagyobb,
fehér rózsákból, mélykék jácintokból és nefelejcsből kötött csokor
feküdt a tükör előtt, a következő üzenettel: A szerepét kifogástalanul
tudó Romeónak, kedvenc nyelvőrétől. És a csokor csomagolásából
nem más kandikált ki huncutul, mint az Alexandria Park Star Leo
Thornbury legfrissebb üzenetét tartalmazó száma.
 Két csillagjegy határán

Guy Foley – Vízöntő, filozófus, enyhén konspirációs teóriákkal

megáldva, csőrfuvolára és kanalakra specializálódott, hajléktalan
utcazenész, alkalmi, de tettét megindokolni tudó bolti tolvaj, egy
báránybőrrel bélelt vászonbatyu tulajdonosa, hátsó udvarok, kerti
kanapék és egyéb rejtekhelyek gyakori látogatója – a dohányárus
polcait böngészte egy olyan ember lusta kíváncsiságával, aki az idő
elől keres menedéket. Vastag bajusza mögött halkan fütyörészett, és
szándékosan nem nézett az ablakra, amelyik elválasztotta a benti
meleget az utca fagyos hidegétől. Az üveg másik oldalán ugyanis,
Guy szemeteszsákjába bújtatott batyuján ügyetlenül egyensúlyozva,
ott állt Brown Houdini-Malarky, akinek átázott bundája minden
fagyos fuvallatnál megemelkedett, és egyetlen szemének sötét,
könyörgő pillantását le sem vette az odabent melegedő férfiról.
Brown – utcai terrierkeverék, a Nagykutya csillagkép szülötte,
nyakára kötött szakadt kék kendőjével gyakorlott meggyőző és
hízelkedő, egyébiránt szuggesztív erővel megáldott látnok, a
piknikebédek villámgyors lábú elrablója, aki bármikor, bárhol kész
volt arra, hogy kifogyhatatlan hólyagját kiürítse – nem volt szép
kutya. Loncsos feje és hosszú szőrrel borított füle egyáltalán nem
volt arányban csontos testével és rövid lábaival. Túl hosszú farka
csupasz volt, csak a végén díszelgett egy piszkos szőrpamacs.
Előreálló alsó állkapcsa azt jelentette, hogy foltos fogai még csukott
állapotban is kilátszottak szemet gyönyörködtetőnek cseppet sem
nevezhető szájából. Távolról nézve úgy festett a kilógó fogsor, mint
egy ügyetlen sebészeti varrat. Mindent figyelembe véve, és ebben
jelentős szerepet játszott bevarrt bal szeme, Brown pontosan úgy
festett, mint egy frissen kihantolt kutyaholttest.
Brown már remegett a hidegtől. Guy órák óta benn volt a
boltban, míg odakinn folyamatosan esett. A kutya ezalatt annyira
átázott, hogy a loncsos bundája már nem bírt felvenni több vizet,
így az a puszta bőréről csorgott alá. És bár minden arra tévedőt, aki
csak rápillantott a szemeteszsákba bugyolált batyura,
kötelességtudóan megugatott, kezdte úgy érezni, hogy nem
feltétlenül igazságos az egyezség, amit a gazdájával kötött.
Belátta ugyanakkor, hogy a szalonnabőrből és kenyérhéjból álló
pazar ennivalót Guy tette elé reggeli gyanánt, és azt is, hogy az
utóbbi idők éjszakáit a vászonbatyu birkabőr bélése tette számára
kényelmessé, most mégis úgy vélte, hogy túl nagy árat fizet ezekért
az apróságokért. Mert kinek is köszönhette Guy, hogy Isten
valamennyire felvitte a dolgát? Ha a saját eszközeire lett volna
hagyatva, már akkor is szerencsésnek mondhatta volna magát, ha
benn tud maradni a Jack Daniel’sben meg a Champion Rubyban.
Vagy még ha főidőben ért is a vasútállomásra, csak aprót sikerült
kicsikarnia az úgynevezett jótevőiből, akik megsajnálták, vagy a
férfiakból, akik tárcában hordták a pénzüket, és nem szerették, ha
lehúzta a zsebüket az apró. De a hátsó lábain peckesen sétálgató,
friss, ugatós tenorban vonító Brown rendesen felvitte az
árfolyamát. A produkciója láttán bankjegyek is kerültek Guy
kalapjába. Ötösök! Tízesek! Még az egyetemisták is hajlandók voltak
megválni egy-két dollárjuktól.
Guy és Brown egy vonaton találkozott, és rögtön felismerték
egymásban, hogy mindketten a Jegy Nélkül Utazók Klubjába
tartoznak. Brown leginkább az eldobált szendvicsmaradékok miatt
szerette a vonatokat, de néha az is jól jött, hogy pihenés gyanánt
végigutazhatott rajtuk egy egész útvonalat. Nem bánta, ha kicsit
megvakargatták a füle tövét, ha ezt követően bármikor kiugorhatott
a vagonból, és folytathatta a maga útját. De Guy, azon túl, hogy
megvakarta a fülét, a nyakába kötött, elrongyolódott kék kendőt is
szemügyre vette, és elolvasta a tartós tintával ráírt nevet.
– Brown Houdini-Malarky – mormogta Guy, és kuncogni kezdett.
– Ez aztán a kutyához illő név! Kitűnő hangzása van, Brown testvér!
– mondta, miközben előhúzta a csőrfuvoláját, és a hangszerből
előcsalogatott fémes hangokkal éneklésre késztette Brownt. Három
megállóval és fél hot doggal később megszületett köztük a szövetség.
Ami most, néhány héttel később, kezdett megsavanyodni.
Brown, bár nem sok haszna lett belőle, megrázta magát, majd
újabb pillantást vetett a kirakatra, és megpróbálta bevetni híres
meggyőző erejét. Azonnal kijössz a boltból. Azonnal kijössz a boltból.
Azonnal kijössz a boltból, ismételgette magában elszántan. Guy erre
teljesen hátat fordított a kirakatnak, tovább nézelődött, és
alkalmasint belecsúsztatott egy-egy flakon Zippo
öngyújtófolyadékot a vízfoltos kabátja zsebébe. Brown eközben a
maga kutyamódján, némán átkozta odakinn az üveget, ami
láthatóan megakadályozta a gondolatai áramlását.
Még egy éjszaka, mondta magának. Aztán megválik Guytól. Maga
az ember nem fog hiányozni neki, a jó meleg báránybőre azonban
igen. Guy megengedte, hogy annak a sarkán aludjon, és már ez a
parányi luxus is elég volt ahhoz, hogy ez a szegény, kivert kutya
saját otthonról kezdjen álmodozni: egy olyan kutyakosárról,
amelyet puha, meleg párnákkal bélelt ki az odaadó gazdi, egy
jutalomfalatkákkal teli automata adagolóról és Schmackos-
csíkokról, amiket minden elementáris befolyásoló kísérletre
odavetnek majd elé az emberek.
– Mégis mire számítottál? – kérdezte magától némán. Hagytad,
hogy levegyenek a lábadról egy puha báránybőrrel. Elpuhultál. De
ennek vége. Még egy éjszaka. Semmi több. Akkor aztán, uccu neki,
az első sötét sikátor bejáratánál faképnél hagyja ezt az önző alakot.
Független lesz. Szabad. Végül is ő Brown Houdini-Malarky volt, nem
egy kibaszott őrkutya.
Odabenn Guy már a vízipipákat vizsgálgatta, mit sem törődve a
tulajdonos rosszalló arckifejezésével és Brown egyre erőteljesebb
hullámokban érkező sürgetésével. Mindaddig, amíg sikerült
elkerülnie a szemkontaktust a loncsos ebbel, meg tudott feledkezni
arról, hogy talán ki kellene mennie a boltból, és elmenni valahová,
ahol vásárolhat egy nyavalyás burgert. A boltos arra a semmit érő
közösségi állomásra állította a rádióját, és amikor a műsorvezető
hangja összemosódott a dal befejező soraival, az olyan volt, mintha
olvadt sajt csurgott volna végig a fülén.
– Rrrrrriiiiick Rrrrrrrevenue vagyok – mondta, külön hangsúlyt
fektetve az r-ekre meg az i-re. – Önök az iméééééént Juice Newtont
hallottáááááák, bár azt talán nem is kell mondanom. Azt viszont
közölnöm kell önökkel, hogy pontosan háááááárom óra van. Erre
szokta azt mondani az én drága jó apám, hogy le lehet tenni a
lantot.
Guy arra gondolt, hogy a rádióbemondó most majd azt fogja
fejtegetni hosszasan, hogy mit ért pontosan a kifejezésen. És igaza
lett.
– Három, majd hazavárom – folytatta a rádiós, és ugatósan
felkuncogott. – És ezzel elérrrrrrkezett a csillagok ideje, ahogy azt az
esti ég szupersztárja, a Star csillaga, L-leo Thornbury írja.
Guy fél füllel hallotta, hogy a fickó az Ikrekről meg romantikus
találkozók megnövekedett esélyéről hablatyol valamit, és hogy a
Szüzek egy része elérkezettnek láthatja az időt a vásárlásra meg a
felújításra.
– Nektek, Vízöntők, a következőt üzeni Leo: Nem dolgoztatok
hiába, Vízöntők. Eljött az időtök. Most, amikor a hatalmas Jupiter
megvilágítja a csillagjegyben születettek karrierszektorát, végre
láthatóvá válnak a hosszú éveken át befektetett, fáradságos munka
eredményei. Élvezzétek hát ki az elismerést, és öleljétek a kebletekre
mindazt, ami teljes joggal megillet benneteket. Hajoljatok meg,
Vízöntők, és fogadjátok a megérdemelt tapsot! És vééééégül, de nem
utoljára, következzenek a Halak…
De Guy Vízöntő-füleit ez már nem érdekelte; az addig hallottakat
próbálta megemészteni. A hatalmas Jupiter megvilágítja a
csillagjegyben születettek karrierszektorát… végre láthatóvá válnak a
hosszú éveken át befektetett, fáradságos munka eredményei.
Nos, ha ez nem égi jel, gondolta Guy, akkor semmi sem az. Arra
gondolt, hogy mennyit veszített az élete során a Jupiter’s kaszinó
blackjack-asztalánál az Aranyparton. De tényleg elveszítette azt a
sok pénzt, vagy lehet, hogy igazat szólt az asztrológus, és csak
befektette? A horoszkópban határozottan eredményekről volt szó.
Jupiter, ó, Jupiter! A nagy égi isten megszólította, és arra
ösztönözte, hogy nyissa ki a zsebeit egy közelgő pénzeső előtt. Eljött
az időtök… Hajoljatok meg…
Guy kipillantott az ablakon túl dühöngő viharos időre, és
elgémberedő lábujjait megmozgatva megpróbálta elképzelni,
milyen érzés lenne az Aranyparton, a forró, sima homokon
sütkérezni. Mikor menne az ember északra, ha nem a déli féltekén
tomboló tél közepén? Az elején persze még jobb lett volna, de az a
hajó már elment. De még most sem késő, ízlelgette tovább az ötletet.
És minél tovább ízlelgette, annál jobban tetszett neki. Az utóbbi
időben kifejezetten szépen hozott neki az utcai meló, és elég pénz
volt a zsebében ahhoz, hogy vegyen magának egy borotvát, sőt még
akár arra is futotta, hogy – mielőtt felfelé mutató hüvelykujjal kiáll
az útszélre stoppolni – egy tízesért kitataroztassa magát egy fodrász
székében. És még így is maradna arra, hogy előadja Jupiterrel az ő
kis duettjüket.
De mi lesz Brownnal, ha valóra váltja az ötletét?
Óvatosan kinézett a kutyára, és amint találkozott a pillantásuk,
meghozta a döntését. Most azonnal kimegyek a boltból. Veszek
valahol egy hatalmas burgert, kiveszem belőle a húst, és az egészet
Brownnak adom. Mire a gondolat végére ért, már ki is nyitotta az
ajtót, és a felette elhelyezett harang csilingelése meg a boltos
rosszalló pillantása közepette kilépett az utca hidegébe.
– Jó fiú – mondta Guy, miközben Brown lelépett a batyuról, és –
mivel kutyamód vágyott a dicséretre és elismerésre – anélkül, hogy
igazából akarta volna, csóválni kezdte a farkát. Guy felemelte a
batyuját és a kutyára nézett. Bármennyire kedvelte is ezt a kis
jószágot, nem vihette magával az útra. Ki venne fel a kocsijába
valakit, aki után egy loncsos fejű, félszemű korcs loholt?
Süljön ki a szemem, gondolta Guy, ha védtelenül itt hagyom ezt a
kis vakarcsot. És miközben elindult a vasútállomás burgeres standja
felé, formálódni kezdett a fejében a terv.
Fél órával később, már nem vacogva, majdnem teljesen szárazon
és marhahúspogácsától jóllakottan Brown egy nyugat felé tartó
vonat padlóján szundikált, mellső mancsaira ejtve fogakkal teli
állkapcsát. Amikor felébredt, szörnyű érzés kerítette a hatalmába.
Mintha valami megfeszült volna a nyakán. Guy szíja volt az, ami
ezúttal pórázként funkcionált. És ez még nem volt elég. Brown a
szagából ítélve ismerte ezt a helyet.
Nem, gondolta. Nem! Pedig nem tévedett.
Brown morogva átkozta Guyt, talpnyaló hazugnak nevezte a
maga kutyanyelvén, egy nagy rakás macskaszar emberi
megfelelőjének, aki most könnyedén átvonszolta őt a vonat nyitott
ajtaján, ki a peronra, ahol egyre koncentráltabbá vált a
kétségbeeséssel átitatott kutyaszag. És aztán ott voltak a
drótkerítéseken átszivárgó hangok. Brown tisztán hallotta, ahogy
Staffordshire bull terrierek rohadt faszfejnek minősítik egymást.
Egy skót juhásznak éppen rémálma lehetett, mert azt kiabálta, hogy
„birkák!”, „birkák!”, míg egy alomnyi rühes kis csivava az anyja
után nyüszített. Brown megpróbálta elkapni Guy bokáját.
– Nyugi, haver, nyugi – csitította Guy vigasztaló hangon még
akkor is, amikor keresztülvonszolta a vasúti hídon, ahonnan
keskeny ösvény vezetett a Kutyamenhely irodahelyiségéhez.
Brown egyfolytában ugatott, teljesen hasztalan. Szinte fuldoklott
az erőlködéstől, de Guy hajthatatlan maradt. Hát nem tudta ez az
idióta, hogy vannak kutyák, akiket a megérkezésük után rögtön
elaltatnak?
Guy kinyitotta az irodába vezető ajtót. A pult mögül előlépett egy
asszony. Khakiszínű tunikájában úgy nézett ki, mint egy hadihajó.
Felvonta a szemöldökét, és egy picit előrehajolt, bár csak annyira,
hogy Brown – aki ezt jól látta – semmilyen körülmények között ne
érhesse el az arcát a mancsával.
Elmosolyodott, és hidegen, mint egy jéghegy, azt mondta: –
Nocsak, nocsak. Hát visszajöttél! Érezd otthon magad!
A Mediciben ebédeltek, és szinte mindenki őket nézte. Mint mindig.
És bár szándékosan úgy tettek, mintha nem vennék észre a figyelő
pillantásokat, a két fiatal nő vitathatatlanul olyan asztalt választott,
ahonnan mindenki láthatta őket – az étterem nagy, utcai ablaka
mellett foglaltak helyet, amely gyönyörű keretbe foglalta amúgy is
szemkápráztató szépségüket.
Charlotte Juniper, a zöld szenátor, Dave Gregson média-
tanácsadója, stílusosan olívzöld ruhát viselt hozzá illő magas sarkú
csizmával. A haja vörös zuhatagként omlott a vállára, és bár volt
rajta egy könnyű vászonsál, még így is elég szeplős bőr maradt
fedetlenül a sál széle és a ruha mély dekoltázsa között.
Vele szemben ült a barátnője, Laura Mitchell – Kos, jogász
végzettségű, egyre népszerűbb modell, húszas testtömegindexszel;
az ínyencségnek számító importsajtok jó ismerője, aki rendkívül
bőkezű és találó születésnapi ajándékokat adott mindenkinek.
Nehéz volt elkerülni a „hollófekete” szót, ha Laura sötét, csillogó
hajkoronáját kellett minősíteni, amit ma egyenesen és lazán
kiengedve hordott. És bár kis fekete ruhája is lazán ölelte körül a
testét, jól kiemelte kicsi, feszes mellét és keskeny, mégis formás
csípőjét. Mélyen kivágott, lapos fekete cipő volt hosszú, barna lábán,
amelyre az augusztusi hideg ellenére sem húzott harisnyát. Szegény
pincér azt sem tudta, merre nézzen.
– Milyen sajtokat kérnek a tálra? – kérdezte.
– Feltétlenül legyen rajta Fromager d’Affinois – mondta Laura.
– És Leicester – tette hozzá Charlotte.
Laura és Charlotte gyakran fantáziált arról, hogy saját
sajtbutikot nyitnak. De ez csak akkor fog megtörténni, és ebben meg
is állapodtak, amikor Laura – milliomosként – visszavonul, és
miután Charlotte megmentette a világot.
Charlotte és Laura barátsága elég szokatlan volt, ami túllépett
politikán, ízlésen és kompatibilitáson is. A két nőben ugyanis alig
volt valami közös: mindketten gyönyörűek voltak, szerették a szép
ruhákat és a sajtot, és mindkettőjüknek volt már két nevelőapja, és
mindkettőjüknél úton volt a harmadik.
Charlotte esetében a nevelőapák sokasága az anyja semmihez és
senkihez sem ragaszkodó hippietikáját tükrözte. Lauránál az anyja
nyilvánosan is vállalt filozófiája állt a háttérben, mely szerint az
első férjre a gének miatt volt szükség, a másodikra a pénz, a
harmadikra a még több pénz miatt. Laura anyjának a negyedik
férje, tehát Laura harmadik mostohaapja – ahogy azt Laura anyja is
beismerte –, többszörösen is megfelelt ennek az elvárásnak,
ezenfelül jó társaság is volt, remek kapcsolatokkal, és volt egy
méregdrága jachtja.
Charlotte és Laura az egyetemi tanulmányaik második évében
ismerték meg egymást. Charlotte akkor már a diákegyesület
megválasztott elnöke volt, Laura pedig – talárosan-sapkásan – részt
vett az egyetemet népszerűsítő országos reklámkampányban. De a
kapcsolatukból csak negyedéves korukban lett kőbe vésett barátság,
az egyetemi bál éjszakáján, amely éppen arra az időszakra esett,
amikor a munkába állásról kellett dönteniük.
Charlotte a Bush Heritage-nél pályázott és kapott meg egy
pozíciót. Laurának ugyanakkor, a legnagyobb örömére, a BHP jogi
osztályán ajánlottak állást. Charlotte szűk, majdnem csípőig
felvágott, fehér selyemből készült kisestélyit viselt a bálon, Laura
egy pánt nélküli feketét bő brokátszoknyával. Összeillő párt
alkottak, ahogy ott álltak egymás mellett a város egyik legelőkelőbb
szállodájának az előcsarnokában.
– Nem emlékszem – lépett oda hozzájuk az egyik részeg,
szerencsétlenül kinéző egyetemista társuk –, hogy kettőtök közül ki
megy a Bush Heritage-hez, és ki a BHP-hoz?
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte Charlotte, először a maga
ruhájára intve, aztán Lauráéra. – A fehér szimbolizálja a jóságot… a
fekete a rosszat.
– Ez igaz, de a feketén nem látszik annyira a folt – vágta rá
Laura, majd a következő pillanatban rálöttyintett Charlotte
ruhájára egy pohár cabernet sauvignont.
Charlotte döbbenten meredt a vörösbortól csöpögő ruhára, de
mielőtt bármit mondhatott volna, Laura arcára kiült a megbánás.
Elment Charlotte-tal a hotel mosdójába, ott amennyire tudta,
letisztogatta róla a vörösbort, aztán fizette a taxit, amellyel
visszamentek a lakásába. Ott kölcsönadott Charlotte-nak egy másik
(fekete) estélyit a saját ruhái közül. Néhány héttel később vásárolt
neki egy nagyon drága, sötétzöld kisestélyit, amiről úgy gondolta,
jobban fog illeni a lány tűzvörös hajához, mint a fehér. És azóta
semmi sem árnyékolta be a barátságukat.
– És? – kérdezte Laura, miközben levágott egy darabot a
d’Affinois-ból. – Hogy van a jóképű szenátorod?
Charlotte belekortyolt a pinot-jába, és elmosolyodott, mint a
tejföllel jóllakott macska.
– Odaköltözöm hozzá.
– Hiszen ez csodálatos, Lottie – mondta Laura. – De mit szól
hozzá a stáb? Tudják egyáltalán?
– Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük nyílt titoknak – válaszolta
Charlotte.
 – És mit fogsz kezdeni a nyughatatlan természetével? Hogy
tudod majd pórázon tartani?
– Megvannak hozzá a módszereim – válaszolta egy Leicester-
háromszöget felnyársalva Charlotte. – És mi van veled meg Nickkel?
Laura rövid hatásszünetet tartott.
– Össze fogunk házasodni – mondta végül.
Amikor Charlotte felsikkantott örömében, feléjük fordult a fél
étterem.
– Nem igazából – tette hozzá Laura. – És így is csak jövőre.
– Ezt meg hogy érted?
– Hallottál a Chance borkampányról?
Laura évek óta készített reklámokat a Chance számára, és a
kampány továbbfejlesztett változatát egy olyan narratíva köré
építették, amely a Chance-lány életéből mutat be epizódokat.
– Nos, úgy tűnik – folytatta Laura –, hogy tavasszal a Chance-lány
a szőlőtőkék között sétálgatva találkozik egy fiúval. Ettől kezdve
együtt mennek mindenhová, és amikor elérkezik a tavasz,
megszólalnak az esküvői harangok. Egy évvel később a pár már a
kisbabájukkal sétálgat a szőlőben, aztán a kisbabából ennivalóan
édes tipegő lesz és így tovább. El nem tudod képzelni, mennyit
ígérnek nekünk egy ötéves szerződésért.
– Hűha. De azt hittem, Nick nem vállal reklámfilmeket – jegyezte
meg Charlotte.
– Hát igen. Utálja az ilyesmit. Nem mintha egyszer is kipróbálta
volna. Pedig ezerszer megmondtam már neki, hogy egy modell
ugyanazt csinálja, mint egy színész, csak pénzt is kap érte. És nem
kell megtanulnia azokat a rettentő szövegeket. Szerintem
megváltozik a véleménye, ha megtudja, hogy mennyit ajánlanak. A
Chance tulajdonosainak meg az ügynökség munkatársainak tetszik,
ahogy kinéz. Mindenki egyetért abban, hogy tökéletesen mutatunk
egymás mellett. Ami meg Nicket illeti… szerintem kezdi belátni,
hogy a színészkedésből nem lehet megélni.
– Milyen volt a Romeo és Júlia?
– Milyen, milyen – vont vállat Laura. – Olyan shakespeare-es.
– Te eretnek.
– Nem eretnek vagyok, hanem őszinte.
– És? Szóltál már Nicknek erről a Chance-felkérésről?
– Hát… még nem.
Charlotte felvonta a szemöldökét.
– Még nem? És mi a helyzet a Chance-szel meg az ügynökséggel?
Ha jól értettem, nekik azt mondtad, hogy Nick benne van a
dologban. Mi lesz, ha mégis nemet mond?
– Ne-em fog – mondta Laura. – Hogy is mondhatna nemet,
amikor ez az egyetlen reklámfilm többet fog hozni neki, mint az
eddigi munkái együttvéve? Ki kell jutnia a kátyúból, ezt ő is tudja.
Csak jól kell időzítenem a beetetést.
– Úgy érted, szex előtt hozod fel neki, vagy inkább szex után? –
kérdezte Charlotte.
– Ne legyél már ennyire ügyvéd – torkolta le Laura. – Sohasem
süllyednék ennyire mélyre. Ennek ellenére biztos vagyok benne,
hogy igent fog mondani.
– No és mikor jön el a megfelelő pillanat?
– Nem tudom pontosan. Talán valamikor a Romeo és Júlia utolsó
előadása után.
– Mert?
– Nicket mindig lehangolja, ha véget ér egy produkció. Ilyenkor
levertté, kétkedővé válik. Bezzeg a premier után szárnyal, mint a
sas. Olyankor azt hiszi, hogy már csak egy lépés választja el
Hollywoodtól. De egy-két héttel az utolsó előadás után visszatér a
földre, és azon kezd tűnődni, hogy kap-e még valaha munkát. És
ekkor jövök én valami olyasmivel, ami biztos, hogy fel fogja
vidítani.
– Nos, erre inni kell – mondta Charlotte, és mindketten
kiürítették a poharaikat. Szinte ugyanebben a pillanatban megjelent
mellettük a pincér.
– Még egy kis bort, hölgyeim? – kérdezte. – Mit szólnának egy
pohár Chance merlot-hoz?
Laura gyöngyözően felkacagott.
– Viccel? Akkor sem innám meg azt a vacak lőrét, ha fizetnének
érte!

Messze attól a helytől, ahol Charlotte és Laura éppen elbúcsúzni

készült egymástól, Davina Divine a konyhaasztalán dobolt lakkozott
körmeivel, amely ezúttal az éjszakai erdő színét idézte meg. Már
majdnem két óra volt, ami azt jelentette, hogy lassan el kellett
indulnia a fiúkért az iskolába. Már csak negyvenöt értékes perce
maradt abból a napból, amelyet teljes egészében az asztrológiának
szentelt; reggel vissza kell térnie a műkörmök és körömlakkok
világába, és azok szemében, akikkel a munkája kapcsán találkozni
fog, már nem a lenyűgöző Davina Divine lesz, hanem a cserfes kis
Nicole Pitt.
Davina felsóhajtott. Minden nehézsége ellenére jó úton haladt
ahhoz, hogy a sorsát valóra váltsa. Sikeres vizsgát tett haladó
asztrológiából, mi több, néhány igazi ügyfélre is sikerült szert
tennie. Egészen pontosan kettőre, és annyi időt töltött a születési
horoszkópjuk kiszámításával, hogy egy minimálbérért dolgozó
munkás órabérét sem sikerült megkeresnie. De hát valahol el kellett
kezdeni, nem? Még a nagy Leo Thornbury sem született
asztrológusnak.
De az isten szerelmére, motyogta Davina, miközben az asztalon
kiterített csillagtérképet bámulta, mi történhetett Leo Thornburyvel,
amikor a Vízöntők horoszkópját készítette? Ő maga még csak kezdő
volt, de Leóról feltételezte, hogy képes előállni olyan dolgokkal,
amelyeket csak az ő túlfejlett asztrológiai ismereteivel lehet
megérteni. Mégis… arra, amit az utóbbi hónapokban a Vízöntőről
összehordott, még csak utalást sem lehetett találni az asztrológiai
térképeken. Júniusban Leo óvatosságra intette a Vízöntőket a
szerelem terén, ám a térképen Davina azt látta, hogy a jegy szülöttei
nagyon is boldogan eveznek a romantikus vizeken. Júliusban
egyetlen szót sem ejtett a Vízöntők anyagi helyzetéről, miközben a
csillagok egyértelműen az anyagi javak óvatos felhalmozása mellett
tették le a voksukat. Az utolsó, augusztusi számban meg egyenesen
felszólít minden Vízöntőt, hogy mártózzon meg a nehéz munkával
elnyert dicsőség napsugaras fényfürdőjében, miközben ő azt olvasta
ki a csillagokból, hogy ugyanezeknek az embereknek be kellene
húzódniuk a jó meleg dunna alá, és megoldást kellene keresniük
azokra a súlyos problémákra, amelyeket a Nyolcadik Házon
keresztüldübörgő Mars támaszt velük szemben. Davina el sem tudta
képzelni, mi történhetett. Értetlenül állt a helyzet előtt. Már kezdte
azt hinni, hogy ő nem vett észre valamit.
SZŰZ

h
Justine gyakornokságának első napjai elképesztő gyorsasággal
teltek. Úgy érezte magát, mintha időben egymásra csúszó fényképek
újra és újra lejátszódó sorozatában élne; alig kelt fel reggel az
ágyából, máris elérkezett az esti lefekvés ideje, és még ahhoz is
fáradt volt, hogy elalvás előtt elolvasson pár oldalt.
Az irodában kialakította a maga kis helyét az íróasztala mellett, a
számítógép mögött elhelyezett filcborítású táblákat teletűzdelte a
saját képeslapjaival és aforizmáival. Néhány nap elteltével azonban
rájött, hogy meg kell tanulnia bizonyos dolgokat, többek között
kizárni valahogy Martin folyamatos káromkodását és a
megjegyzéseit, amelyekkel a saját gondolatmenetét kommentálta
szinte folyamatosan. Ezzel ellentétben nagyon is szeretett volna
odafigyelni Roma körültekintően megkomponált telefoninterjúira
és elegánsan logikus kérdéseire.
Egy reggel, amikor megérkezett a szerkesztőségbe, ott találta
Daniel Griffint a kapu melletti sárga csillag alatt, amint komoly
beszélgetést folytatott egy fiatal nővel. A nő világoskék szoknyát,
bézs színű kardigánt és lapos sarkú cipőt viselt, egyfolytában
mosolygott és bólogatott. Közben minden igyekezetével azon volt,
hogy ne tűnjön magasabbnak a főszerkesztőnél. Ennek érdekében
kicsit meggörnyesztette a vállát, és enyhén behajlította a térdét.
– Justine, szeretném bemutatni neked Cecilia Triffettet.
– Szia, Cecilia – mondta Justine.
Cecilia kézfogása egyszerre volt ernyedt és csontos. A haja,
fedezte fel Justine, sima volt, és világosbarna, és úgy nézett ki, mint
amit nehéz kezelni a csúszóssága miatt.
 – Cecilia az új mindenesünk – magyarázta Daniel, és az
arckifejezése arra utalt, hogy magában jól szórakozik a lányon. –
Igazából csak hétfőn kezd, de már be akart jönni, hogy
akklimatizálódjon egy kicsit. Justine pedig – fordult Ms. Triffett felé
– újságíró, de ő is lehúzott egy kis időt mindenesként. Éppen a mi
csodálatos csillagunk történetét meséltem el Ceciliának. Felidéztem
azt a napot, amikor én álltam ugyanitt Jeremyvel, ugyancsak ennek
a posztnak a várományosaként, és hallgattam…
– …amint a csillagunk inspiráló sugarairól mesélt – fejezte be
Justine Daniel gondolatát.
– Veled is végigcsinálta? – kérdezte Daniel.
Justine bólintott.
– Szeretni kell a sárga veszedelmet. Ha másért nem, azért, mert
nagyon… egyedi.
– Ez így nem jó – jegyezte meg Cecilia.
– Tessék? – kérdezte Justine.
– Valami vagy egyedi, vagy nem – magyarázta a lány. – A nagyon
ebben az esetben felesleges.
Ezt persze Justine is tudta. Mi több, ez olyan hiba volt, amibe
szívesen belekoppintotta volna a konyhai rádiójában szellemeskedő
rádiósoknak az orrát, és amit szerkesztés közben biztosan kihúzott
volna egy újságcikkből. Most azonban nem cikket írt, és nem is
rádiós műsort vezetett. Most csak beszélgetett, hogy a fene egye meg,
ráadásul egy teljesen informális közegben, ahol simán elment a
„nagyon egyedi”. Erre ez a lány, akinek a hatalmas metszőfogai alig
fértek be a szájába, amikor becsukta, nem átallott megjegyzést tenni
rá.
– Touché – jegyezte meg Daniel, Justine ízléséhez képest
túlságosan is csúfondáros hangon.
 – Cecilia – mondta Justine. – Elképzelhető, hogy Szűz vagy?
Cecilia egyszerre tűnt elégedettnek és meglepettnek.
– Hogy találtad ki?
Justine, reményei szerint enigmatikusan, elmosolyodott.
– Üdv a Starnál, Cecilia. Már most látom, hogy gyorsan meg
fogod találni a helyedet.
– Magadból indultál ki, mi? – kérdezte Daniel Justine-tól délután,
a teakonyhában, miközben Justine egy még érvényes szavatosságú
tej után kutatott a hűtőszekrényben. Daniel azért követte, mert
kávét akart magának készíteni.
– Tessék?
– Azt mondtam, magadból indultál ki. Tulajdonképpen elárultad
magad ma délelőtt, amikor Ceciliával beszélgettünk. Te is Szűz vagy,
igaz?
– Ami azt illeti – kezdte Justine, de, hogy nyújtsa az időt,
elhallgatott, míg elegendő tejet nem töltött a teájához, amit aztán
alaposan meg is kevert. – Szűz aszcendens vagyok. Ez kétségtelen.
Tehát egészen közel jársz az igazsághoz. De a csillagjegyemet még
mindig nem találtad el.
– Szűz aszcendens. A francba! Pedig azt hittem, hogy most
megfogtalak.
– Hát nem. De azért ne add fel. Csak tizenkét csillagjegy van, és
párat már kipipáltunk. Előbb-utóbb csak kitalálod, hogy mi vagyok.
Daniel három kanál cukrot tett a kávéjába, majd válaszul Justine
felvont szemöldökére, megvonta a vállát, és óvatosan ivott egy
kortyot a forró italból.
– Hogy ment az interjú Huck Mowbray-vel? – kérdezte. – Tényleg
olyan nagy, mint amekkorának a tévében látszik?
Justine abban a könyvesboltban találkozott a valóban kolosszális
méretű futballistával, amelyikben a könyvét – elsősorban a
médiának – bemutatták, bár Justine a hallgatóság között felismert
néhány éppen ráérő, borotválatlan AFL-játékost is. Mindegyik
kilógott a környezetből, ahogy keresztbe font karral vagy zsebre
dugott kézzel, kettesével-hármasával álltak, mint akik nem tudják,
mit kellene kezdeniük magukkal.
– Ha lehet, még nagyobb is – felelte.
– És a költészete? Mit gondolsz róla?
– Főleg szabad versek vannak a kötetében. Egy-két szonett. És
egy villanella. Az a címe, hogy A Colosseum – válaszolta Justine. –
Csak néhány költemény szól a futballról, ez az egyik.
– És jók?
Justine érezte, hogy a szemöldöke gunyorosan a magasba szökik.
– Tulajdonképpen tetszett a Hermész lendületben, de a Fűharcos
talán túlzottan és kissé magamutogató módon heroikusra sikerült.
– És a többi versében? Miről ír?
– A szerelemről. Többnyire. Esetleg a hódításairól. De a
Bársonyos utóhatás például színtiszta erotika. Ahogy a Hajnali
diadal is.
Daniel aggodalmas képet vágott.
– Hajnali diadal?
– Igen, jól hallottad. És képzeld – folytatta Justine. – A pályán
káromkodás helyett idézeteket vág az ellenfél fejéhez.
– A saját verseiből?
– Azt mondja, többnyire nem. Inkább Yeats-, Eliot-, Cummings-,
Hughes-idézetekkel vagdalkozik.
– A nagyfiúkkal, mi?
– Állítja, hogy nem szexista – mondta erre Justine. – Ha hinni
lehet neki, nőktől is szokott idézni. Állítja, hogy Plath és Sexton néha
hatékonyabb, mint a legtöbb fiú.
Daniel elnevette magát.
– És most szó szerint idézted?
– Úgy.
– Kérlek, mondd, hogy a sztoriba is beleírtad.
– Mit is szokott kérdezni ilyenkor a barátod? Hogy a pápa
katolikus-e?
Daniel igenlően bólintott.
– Milyen hosszú a cikk? Ha jó – márpedig annak tűnik –, akkor
nem muszáj nagyon megvágni.
– Jelenleg még túlságosan hosszú. De lehetetlen volt rövidre
fogni, annyira jók voltak az alanyok. Elképesztő dolgokat mondott
például az edző. A volt feleség meg… mondjuk úgy, hogy meg sem
próbálta visszafogni magát, és az is nagy valószínűséggel kiderült,
hogy nem ő ihlette a Bársonyos utóhatást. Ja, és a költészet kurzusra
is benéztem. Oda, ahol az ifjú Huck az első kupléit összedobta. A
tanár egy igazi karakter. Azt mondja…
Daniel csettintett egyet.
– Kos! Csakis Kos lehetsz!
Justine elnevette magát.
– Miből gondolod?
– A munkamorálodból. Mindig korán érkezel, és sokáig benn
vagy. Én észreveszem ezeket a dolgokat, tudod. És mivel egy
portréról van szó, a legtöbb újságíró csak Mowbray-t kérdezte volna
meg. Te azonban vetted a fáradságot, és elmentél másokhoz is. Erre
csak egy Kos képes szerintem.
– Elég érdekes felvetés.
– És igaz is, ugye?
Justine felkapta a csészéjét, és az ajtó felé indult.
 – Sajna, Mr. Griffin, újra kell gondolnia az elméletét. Jó hír
viszont, hogy a zodiákus felén már túljutott. Már csak hat
csillagjeggyel kell megbirkóznia.

Másnap szombat volt, és még mielőtt felkelt volna a nap, az

Alexandria Park lakói kivonszolták a járdákra a kimúlt
hűtőszekrényeket, a régi, ládányi tévéket, a foltos kanapékat és a
működésképtelen porszívókat. Miközben Justine Carmichael
békésen szendergett a hálószobájában az Evelyn Towers
tizenkettedik emeletén, a környék zöld járdaszegélyein egyre
gyűltek az elrongyolódott, feltekert szőnyegek, a kartondobozokba
pakolt Reader’s Digest magazinok, videólejátszók, kutyaágyak,
zománcozott fondükészletek, eltört hősugárzók, kidobott
fürdőszobai mérlegek, billegő fogasok és egykoron puffos, mostanra
leharcolt, ősrégi díványok.
De nemcsak használhatatlan dolgok kerültek ki az utcára,
hanem alig használt eszközök is, például fánksütők, lábfürdők,
vattacukor-készítő gépek és sütőformák. Még a kevésbé jómódú
családok is kidobták a megunt játékokat, köztük olyan kincseket,
mint a Twister, az Éhes vízilovak és a Trivial Pursuit. Még a
kifinomultabb ízlésű szülők is beismerték, hogy rosszul
választottak, amikor olyan játékokat vettek a gyerekeiknek, mint a
Vicces Matek, a Pizza Frakció vagy az Írd és Mondd!. Ezen a
szombaton volt ugyanis a városrész lomtalanítási napja, amikor a
kitett holmikból bárki bármit ingyen elvihetett vagy kidobhatott
úgy, hogy az elszállításhoz nem kellett konténert rendelnie. Ki
kellett fizetni ugyanakkor egy nevetségesen feltupírozott belépti
díjat, kiszagolni a legjobb tippeket, és el kellett tűrni, ha valakinek a
kocsiját megtisztelték a madarak.
Justine-nak tervei voltak erre a szombat délelőttre. Úgy gondolta,
hogy nyolc körül felébred, de legalább tízig olvasgatni fog az
ágyban. Oda is készített magának egy regényt meg a Howard
Storage World katalógusát. Utána meg akart fürödni, és valami
nagyon vidám, tavaszias öltözékben el akart sétálni a Rafaellóba.
Már szinte a szájában érezte a reggelire szánt mandulás croissant és
a kávé ízét, és a hétvégi sajtó végigböngészése közben azt is
ellenőrizni akarta, hogy kicserélték-e az étlapon a „félig sült
szárnyast” „fél sült szárnyasra”. Az egyáltalán nem szerepelt a
tervei között, hogy fél hétkor, valahol a táskája mélyén, amit előző
este nemtörődöm módon a padlóra dobott, hangos és kitartó
csörgésbe kezd a telefonja.
Pedig pontosan ez történt. Justine, amikor meghallotta,
összeszorította a szemét, úgy várta, hogy elhallgasson a bántó
csörömpölés. Közben igyekezett meggyőzni magát arról, hogy
igazából fel sem ébredt, csak álmodik. Aztán a készülék elhallgatott
végre, de alig öt másodperc múlva újra megszólalt.
– Hallgass el! – motyogta Justine.
Agy: Lehet, hogy vészhelyzet van. Lehet, hogy lezuhant az apád
repülője, és a lemerülőben lévő mobilján, az utolsó erejét összeszedve
még megpróbál felhívni, hogy végső búcsút vehessen tőled. Vagy lehet,
hogy az anyád az, akit reggeli kocogása közben megtámadott egy
őrült, és most megszúrva, vérezve fekszik valamelyik edenvale-i
utcán. Justine! Mi van, ha ez az a hívás, és életed végéig bánni fogod,
hogy merő lustaságból nem vetted fel a telefont?
Justine: Kösz, te szemét.
 Agy: Nagyon szívesen.
Előre megjósolható módon, Murphy bácsi törvényének
megfelelően, Justine végignézte a táska összes zsebét, és az
utolsóból került csak elő a türelmetlenül csengő telefon. Justine
végighúzta zsibbadt ujját a kijelzőn, és síri hangon beleszólt: –
Halló?
– Kelj fel, te álomszuszék, és kapj magadra valamit.
– Mi? – kérdezte Justine.
– Ne vesztegesd az időt nyafogással meg felesleges hisztivel!
A hang szívmelengetően vidám volt.
– Nick?
– Ma van a nagy nap – mondta jókedvűen a fiú. – Majdnem én is
elfelejtettem. Szerencsére olyan sokáig fenn voltam, hogy láttam,
amikor elkezdték kitenni a cuccot. Kelj fel gyorsan, Jus, és siess!
– Miért?
– Mert ma van a lomtalanítás az Alexandria Parkban. A
legnagyobb ingyenes garázsvásár az egész földkerekségen!
– De még alszom.
– Akkor hagyd abba. Komolyan. Látnod kellene, hogy mi
mindent raktak ki, és hát… ki korán kel, aranyat lel.
– De az utolsókból lesznek az elsők.
– Na! Hagyd abba a zsémbelést! El sem tudod képzelni, micsoda
nirvána van az utcákon! Tíz perc múlva várlak a kaputok előtt.
Negyedóra múlva, a padlóról felkapkodott holmijában, kócos
haját egy sál alá gyűrve, álmosságtól félig leragadt szemmel Justine
kilépett az Evelyn Streetre, és az ígéretnek megfelelően ott találta a
rá várakozó Nicket a kapuban. Flaneling volt rajta, rövid szárú sort
és egy pár kopott, gumibetétes bokacsizma. Egy szupermarketban
használt bevásárlókocsit tolt maga mellett: elég új volt, a műanyag
gyerekülése és a fogantyúja még élénkzölden csillogott, és látszólag
mind a négy kereke rendesen funkcionált.
– A Woolworthtől loptad?
– Inkább csak kölcsönvettem – felelte Nick.
– Ezt a profizmust! – dicsérte Justine.
– És ha tudnád, hogy még egy termosz kávét is csináltam
magunknak! Remélem, cukor nélkül iszod.
– Úgy.
– Kitűnő. És az útvonalunkat is felvázoltam.
Nick hátán egy apró hátizsák volt, és a sortja hátsó zsebéből
előhúzott egy brosúrát, amiben az Alexandria Park Örökségi Túrák
gyalogostérképére ismert Justine.
A fiú megmarkolta a bevásárlókocsi fogantyúját, és Justine-ra
nézett. – Mehetünk?

Délután kettőre az Evelyn Towers tetőterasza teljesen átalakult. A

betonpadlóját, halszálkamintában kirakva, egy negyed raklapnyi
mohazöld padlócsempe borította, ami egy fürdőszoba-felújításból
maradt meg Lanux Courtban. A csempékre, a mintázatnak
megfelelő szögben, két egymáshoz illő, fonott nyugágy került az
Austinmer Streetről. Csak kicsit voltak kopottak, és volt rajtuk
néhány alig látható macskakarmolás.
Justine és Nick kicsit csalt az ingyenes beszerzőkörút során, mert
a helyi kerti centrumban is hagytak némi pénzt. A tetőn található
virágládákba friss földet vásároltak, és a benne elkevert apró
magok – napraforgó, bazsalikom, petrezselyem, árvácska – már
kezdték nyújtogatni törékeny, zöld csápjaikat.
A leglátványosabb ingyenes szerzemény a virágládák közé
került: egy apró kis szabadtéri kandalló, amelyet teljes egészében, a
háromlábú öntöttvas állványával együtt kidobtak egy házból az
Evelyn Street távoli végében. A kéménye pereméből ugyan letört
egy darabka, és az oldalán is volt néhány repedés, de a kicsi tűzhely
máskülönben teljesen épnek látszott. A hideg téli esték tökéletes
tartozékának ígérkezett.
A nyugszékek közé két kicsi, úgynevezett alkalmi asztalka került
(Nick megkérdezte, hogy mitől alkalmi. Attól, hogy csak
alkalmanként használják?), csillagmintás linóleummal lefedve,
amin kávészínű pohártartók alkották a nehezékeket. Az egyik asztal
közepén még ott díszelgett az a tökéletes állapotban lévő sakk-
készlet egy, a waterlooi csatát ábrázoló ónötvözet dobozkában,
amelyre a Kellerman Circle jómódú negyedében bukkantak, teljesen
véletlenül. Nick volt az, aki észrevette a Napóleon francia csapatait
rejtő dobozkát, amelyhez Justine találta meg a táblát egy nagy
doboznyi Healthy Eating magazin alatt. Az angol hadsereget
azonban egy másik pár kutatta ki a kidobott holmik alól. Kisebb vita
következett, amelyben Nick azzal érvelt, hogy a készlet kétharmada
már náluk van, így a hiányzó egyharmad is őket illeti, ám ahhoz,
hogy megkaphassák, kénytelenek voltak átengedni egy mutatós
rézkandelábert.
Nick a viták révén elnyert angol haderő parancsnokaként nehéz
győzelmet aratott Justine francia csapatai felett abban a csatában,
amelyet később „tetőterasz-avató sakkpartinak” nevezett. A játszma
természetesen vérre ment, így – bár ezt Nick nem tudta – Justine
fejében a tetőterasz „első és utolsó sakkjátszmája” nevet kapta az
ütközet. Amikor már csak három lépésre volt a vereségtől, Justin
eltűnődött, miért is nem jutott eszébe, hogy a táblajátékok mindig is
felszínre tudták hozni Nick primitív oldalát. Egy nap, gondolta,
talán be fogja vallani neki, hogy az öccse és a húga az ő javaslatára
égette el a családi Monopoly papírpénzét Mark Jordan illegálisan
működtetett égetőkemencéjében, a hátsó kertben.
– Fantasztikus volt az ebéd! – mondta a hasát simogatva Nick,
miközben kinyújtotta a kezét az utolsó étcsokoládés Tim Tams után,
így a műanyag tálca is üresen maradt az ebédre elfogyasztott
burgonyafánk, halpogácsa és kínai gombóc zsíros csomagolópapír-
darabkái között.
– Nyugodtan nevezhetjük osztályon felülinek is – vélekedett
Justine.
A nyugszékben elnyúlva csak most érezte meg, hogy mennyire
elfáradt a karja és a válla az egész napos emelgetésben és
pakolásban. Egy kicsit a nap is megkapta. Kellemes álmosság vett
rajta erőt, és határozottan úgy érezte, hogy nagyon jólesne neki egy
frissítő zuhany.
– Ha ezt Laura látta volna, büntetésképpen lefuttatna velem egy
egész maratont – mondta Nick csokis keksszel teli szájjal.
– Hol van ma Laura? – kérdezte Justine. Örült, hogy végre
felteheti azt a kérdést, amely egész nap ott motoszkált a gondolatai
között.
– Texasban, úgy tudom.
– Texasban?
– Ühüm.
– Mert?
– Benne van ebben a parfümreklámban, és az új kampányhoz
készítik a felvételeket.
– Melyik parfümhöz?
 – A Vízililiomhoz. És Texasban van egy park, amelynek a tavai
állítólag vízililiomokkal vannak tele.
Justine-nak nevetnie kellett, ami nem volt egyszerű az apró korty
miatt, amelyet a kezében tartott, nagyon buborékos gyömbérből
ivott. Amikor a barátnője, Tara finoman azt akarta érzékeltetni,
hogy valaki csak kívülről szép, a belseje viszont majdhogynem üres,
virágnyelven csak „vízililiomnak” nevezte az illetőt.
Nick odanyújtott a prüszkölő Justine-nak egy papírszalvétát,
amelyen annak a helynek a logója volt, ahonnan az ennivalót
hozták.
– Mi van? Mi olyan vicces? – kérdezte közben.
Justine: Megmondjuk neki?
Agy: Kettőnk közül mindig nálad van az ütőkártya. Döntsd el,
hogy kijátszod-e.
Justine: Hm. Azt hiszem, megtartjuk magunknak.
– Semmi – felelte, de még mindig mosolygott.
Nick megitta a gyömbérje utolsó cseppjeit.
– Nos, bármennyire szeretnék is maradni, hogy még egyszer
lemészárolhassalak téged meg a korzikai démont, mennem kell,
mégpedig azonnal.
– Ó?
– Néhány óra, és felmegy a függöny. És egy kicsit keveset
aludtam. Romeónak, ezzel szemben, energiára lesz szüksége,
máskülönben hogy fogja elcsábítani Júliát?
– Ez lesz a záró előadásotok?
– Aha.
Nick feltolta magát a nyugszékből.
– Hoppá! Majdnem elfelejtettem.
– Mit?
 – Alison Tarf felhívott.
Justine egy hirtelen mozdulattal felült.
– Alison Tarf? Tényleg?
– Eljött a Gaietybe. Látta a Romeómat – mondta álszerény arcot
vágva Nick. – Ennek hatására előásta a jelentkezési lapomat, aztán
felhívott, és közölte, hogy nagyon számít rám a meghallgatáson.
– Nick, hiszen ez csodálatos! El kell menned, ugye tudod?
Udvariatlanság lenne nem elmenni egy ilyen kedves, személyes
meghívás után.
– Tudod, mit? Kezdem belátni, hogy igazad van.
Justine érezte, hogy szétárad testében az energia. A
legszívesebben felugrott volna a nyugszékből, és a kezéből
kacsacsőrt formálva rákiáltott volna a fiúra, hogy ez az!
Agy: Maradj ülve, te bolond.
– Akkor hát lehet, hogy elmész? – kérdezte Nicktől.
– Igen. Hajlok rá. De előtte még megnézem, mit mondanak a
csillagok. A mindentudó Leo Thornbury nélkül mégsem hozhatok
meg egy ilyen fajsúlyú döntést, igaz?

Aznap este, körülbelül akkor, amikor Nick Jordan Romeója kioltotta

a hollófekete hajú, karddal vagdalkozó Tybalt életét, Justine
Carmichael a tornacipőjében nesztelenül lépdelt a Rennie Streeten a
Star szerkesztősége felé. A sárga csillag egyenetlen felületéről
szilánkos csillámokként, őrült szögekben pattant vissza az utcai
lámpák fénye, amint Justine befordult a kapun. A gondolataiba
mélyedve felment a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. A konyhában
lévő hűtőszekrény zümmögését leszámítva semmilyen zajt nem
lehetett hallani az épületben.
A kicsi, fehér falú iroda berendezését, mióta Henryé lett, senki
sem nevezte volna sem rendesnek, sem minimalistának. Az
íróasztalon és a padlón magas halomban álltak a magazinok és a
különféle papírok, és olvashatatlan írással telefirkált, nagy
összevisszaságban felragasztott rózsaszín, kék, sárga, neonzöld
kutyanyelvek keretezték a számítógép monitorját. A számítógép
mellett volt egy bekeretezett fénykép az ifjúkori Henryről, amint
ijedt arccal áll Shane Warne krikettkommentátor, korábban
csapatkapitány mellett. Az íróasztal alatt egy büdös futócipő és egy
szatyornyi edzőtermi kellék hevert.
Justine a dátum ismeretében szinte biztosra vette, hogy Henry
már beírta a gépbe Leo horoszkópját. De hogy meggyőződjön róla,
beletúrt a még feldolgozásra váró dokumentumok tálcájába. Miután
semmit nem talált benne Leo Thornburytől, a dokumentumnyárson
folytatta a kutatást. Egyenként lehúzta róla az átlyukasztott lapokat,
és az asztalra fektette őket, írással lefelé, mindaddig, míg meg nem
találta, amit keresett.
– Hát itt vagy, Leo – mormogta, és átfutotta a bekezdéseket.
Vízöntő: Ebben a hónapban a Vénusz elhagyja az Oroszlánt, és
belép a Szűzbe, a szexualitást, az intimitást és a bizalmat állítva
középpontba. A Vízöntők számíthatnak arra, hogy romantikus
partnereik ezeket a témákat akarják majd megvitatni velük,
ugyanakkor előfordulhat, hogy a legfontosabb kapcsolatok
vonatkozásában félreértés áldozataivá válnak. Amikor azonban a
Nap belép a rokon Mérleg jegyébe, a Vízöntők megszabadulnak a
lelküket sárba rántó bonyodalmaktól, és átlépnek abba a szakaszba,
ahol szabadság és kiteljesedés várja a jegy szülötteit.
 Justin leült Henry székébe, még egyszer elolvasta a bekezdést, és
gondolkozni kezdett. Vajon Leo szavai arra ösztönzik majd Nicket,
hogy elmenjen Alison Tarf meghallgatására? Vagy éppen az
ellenkezőjét fogják sugalmazni neki?
Agy: Nem rossz, amit Leo mond. „Szabadság és kiteljesedés”. Ez
elég buzdító lehet.
Justine: Gondolod?
Agy: Őszintén? Nem. Ugyanakkor hogy tudnál változtatni a
dolgokon?
Justine odahúzta magát Henry számítógépéhez és, hogy életre
keltse a monitort, megmozgatta az egeret. A feljövő ablak
felhasználónevet és jelszót kért. Justine vett egy nagy levegőt, és
beírta Henry felhasználónevét, tördelő, ami ugyanolyan kaptafára
készült, mint a sajátja és a többi munkatársé.
Agy: Nagyon ver a pulzusod.
Justine: Kösz, hogy felhívtad rá a figyelmemet.
Agy: Azt hiszem, ideges vagy, és mardos a bűntudat.
Justine: Shhhh… Itt kell lennie valahol.
Egy narancssárga kutyanyelven találta meg azt, amit keresett.
Persze nem az elsőn. Az elsőn az állt, hogy Eloise születésnapja. Egy
másikon meg az, hogy Ne nézz vissza, hiszen nem arra mész.
– Hah! Megvagy! – suttogta Justine vidáman, amikor végre
megtalálta azt a kis, narancsszín téglalapot, amelyikre Anwen
felírta Henry jelszavát azzal az instrukcióval, hogy Tanuld meg,
majd tépd össze. Miután begépelte a kódot, a képernyőn megjelent
egy szivárványszínű kupola, majd időtlen idők után végre az asztal
is feljött a maga összes ikonjával.
– Igeeeen! – ujjongott Justine, aztán, önmagával elégedetten
ráklikkelt a „legújabb szám” mappára, és megkereste benne a
„Horoszkóp” nevű dokumentumot.
Agy: Nézd meg, mi van a tiédben!
Nyilas: „Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió
világegyetem előtt”,[4] írja buzdítóan a költő Walt Whitman, és lehet,
hogy éppen a Nyilasoknak üzen, akiknek ebben a hónapban súlyos
bizonytalanságokkal kell számolniuk. A Mars energiájából azonban
erőt meríthetnek az elkövetkező hetekhez, így még az is előfordulhat,
hogy a vállalt kockázatok kifizetődővé válnak. Vagy a nagy fokú
izgatottság következtében előfordulhat, hogy a jegy szülötte túl közel
kerül a Naphoz, és számolnia kell azzal, hogy esetleg megperzselődik.
Agy: Nem gondolod, hogy esetleg…
Justine: Mi? Nem, nem gondolok semmit. Ez csak egy horoszkóp.
Nem dőlhetsz be neki.
Agy: Hát, ha teljesen biztos vagy benne…
Justine: Az vagyok. Úgyhogy vissza is térhetünk a Vízöntőhöz.
Csak azt nem tudom, mit kellene tennünk.
Agy: Nos, azt szeretnéd, ha Nick gondolatai Shakespeare körül
forognának. Azt kellene hinnie, hogy Shakespeare a végzete, nem?
Justine: Folytasd.
Agy: Szóval, ha Leo magától a Bárdtól idézne…
Justine: Nem is rossz ötlet! Igen!
Mire a gondolat végére ért, már meg is nyitott a keresőben egy
Shakespeare-idézeteket tartalmazó internetes oldalt. A bátorságról
szeretett volna valami elmés gondolatot.
„Rohamra még egyszer, barátaim…”[5]
– Nem – mondta magának halkan Justine. – Semmi V. Henrik. Az
a Henrik túl harcias volt.
„Csak csavard kellő fokig / Föl bátorságod’ s rajta nem

[6]
veszítsz…”[6]
– Brrr. Ebből nem kérünk, Lady Macbeth.
„A gyáva többször hal meg sír előtt…”[7]
– Nem, ez sem jó – döntötte el Justine. – Túl komor.
És ekkor megtalálta. A Cymbeline-ben bukkant rá.
– „Merészség, légy barátom! / Bátorság, fegyverezz tetőtől talpig /
Fel engemet!”[8] – suttogta Justine. – Bingó!
 Két csillagjegy határán

Egy rózsaszínű hajnalon, egy belvárosközeli szürke városrészben,

egy kőből épült keskeny sorházban, egy fenyőpadlós hálószobában,
egy antik rézkeretes ágyban a virágmintás flanelpizsamát viselő
Fern Emerson valahol az álom és az ébrenlét határán lebegett.
Kilenc hónap alatt ez volt az első szabadnapja.
Még az év elején Fern – Mérleg, virágárus, aki merő
megszokásból mindig tűzött egy gerberát az egyik füle mögé, a
vintage ruhák stílusos újrafelfedezője, a mentolos cigaretták titkos
megszállottja, a gines koktélok kedvelője, a Brat Pack-filmek
szerelmese és alkalmi karaokedíva – nem kis kockázatot vállalva
bezárta mozgó virágoskocsiját, és Helló, Szirom néven virágboltot
nyitott az Alexandria Park Piacán. A váltás, magától értetődő
módon, riasztóan magas költségeket vont maga után.
Fern a hét minden egyes napján hajnalok hajnalán kelt ahhoz,
hogy a boltja számára a legjobb minőségű virágokat beszerezze.
Aztán, minden egyes napon, saját kezűleg töltötte meg az eladásra
szánt virágokkal a vödröket, majd nekilátott a napi teendőknek.
Felvette a rendeléseket, visszavágta a szárakat, csomagolópapírt
hajtogatott, csokrokat és masnikat kötött, mosollyal jutalmazta a
vidám vevőit, zsebkendőt nyújtott a pityergőknek, együtt lelkesedett
a menyasszonyokkal, és kreatív javaslatokkal segítette az idős
matrónák választását. Ebédidőt sohasem tartott, az estéi pedig
könyveléssel, idézetkereséssel, az e-mailek átnézésével és
megválaszolásával, reklámozással és más, idegesítő dolgokkal
teltek. Szerencsének érezte, ha talált egy pillanatot arra, hogy
bekenje balzsammal kivörösödött kezét, és fehér cérnakesztyűt
húzzon, mielőtt belezuhant az ágyába.
A szorgalma azonban kifizetődőnek bizonyult. A Helló, Szirom
forgalma napról napra nőtt, olyannyira, hogy Fernnek végül fel
kellett vennie egy asszisztenst. Némi keresgélés után rá is talált a
fiatal, nagy szemű Bridie-re, aki vékony szálú, selymes hajával és
fakóvörös-fehér csíkozású vintage kötényében olyan volt, mintha
Dickens szutykos világából lépett volna elő. Fern most úgy döntött,
hogy Bridie egyedül is végig tud csinálni egy napot, ami azt is
jelentette egyben, hogy Fern végre megkaphatja, ami már nagyon
időszerű volt: a hőn áhított, pihenéssel, lustálkodással tölthető
szabadnapot. Felült a zizegő, fehér ágyneműben, az
éjjeliszekrényről felvette és az orrára biggyesztette erős
szemüvegét, és addig pislogott, míg ki nem tisztult előtte a szoba.
Mit csináljon?, tűnődött. Annyi minden volt, amivel szívesen
eltöltötte volna a nyakába szakadt időt. Át akarta nézni a vintage
ruháit és anyagait, és szeretett volna varrni magának egy szoknyát.
Vagy talán kettőt is. De ugyanilyen szívesen beült volna a kádba,
akár egész napra, és a víz simogató melegében újraolvasta volna az
Enyém a vár című regényt. És még mi minden volt a listáján! A
klasszikus VW bogarával leugorhatott volna a tengerpartra kagylót
gyűjtögetni, aztán befejezhette volna a napot egy vigasztaló gin-
tonikkal a parti sétány egyik hangulatos kis kocsmájában. De
leginkább egy jó kis bevásárlókörútra vágyott. Végig akarta járni az
egész várost, hogy aztán új kincsekkel, kardigánokkal, ruhákkal,
anyagokkal hazatérve nekiláthasson a szerzemények kedvére
történő átalakításához. És ki tudja, mi mindent tehetett volna még?
Fern kitépett egy lapot a határidőnaplójából, amibe január vége
óta semmit sem írt, megnyalta a mellette fekvő tompa ceruza
hegyét, és durva vonalakkal rajzolt magának egy várostérképet.
Megfelelő stratégiával, gondolta, délig három boltot is letudhat, és
még kettőt ebéd után. Így még bőven marad ideje arra, hogy
hazatérve megcsodálja a szerzeményeit, majd, az Álmodj rózsaszínt
zenéjét hallgatva letépje a felsőket a szoknyarészekről, a fodrokat a
nyakakról. Jó napja lesz, suttogta magának, Mi az, hogy jó!
Tökéletes!
Fern első útja egy retró termékekre specializálódott üzletbe, a
Vinniesbe vezetett egy olyan kerületben, amelynek a főutcája apró
boltokkal volt tele. Mindenfélét árultak bennük: svéd bútort, kézi
készítésű szappant, faklumpákat és ismeretlennek tűnő
gyümölcsöket. Fern, mielőtt bement volna, megállt, hogy
megcsodálja a kirakat színkoordináción alapuló iróniáját. A kirakat
közepén álló, ragyogó fényben úszó Szűz Mária-szobrot
szoknyákba, blúzokba, kardigánokba, mellényekbe öltöztetett
bábuk vették körül, amelyek az egész színspektrumot lefedték, a
télizöldtől a poroszkékig. A krómsárga hátteret apró Madonna-
szentképekkel rakták tele, és Fern azt is észrevette, hogy az egyik
közülük Madonnát, az énekesnőt ábrázolta karrierje „Like a
Virgin”-korszakában.
Odabenn Fern végignézte a kínálatot. Először a hosszú ruhákat,
aztán a rövideket. A tükörhöz lépve maga elé tartott egy
gombaszínű sifonruhát, amelynek cicás masni díszítette a nyakát, és
finom rakású szoknyája volt. De bár a ruha anyaga jó állapotban
volt, a tükör egyértelművé tette, hogy nem áll jól neki a szín. És ha
már ott állt a tükörnél, nem tudta nem észrevenni a sötét fürtjei
között megbúvó ezüstös tincsek sokaságát. Végső trükként a
mindent látó tükör egy férfira is felhívta Fern figyelmét, aki
közvetlenül mögötte, a bakelitlemezek között válogatott.
Mosolyognia kellett azon, ahogy a férfi válla meg-megrándult a zene
ritmusára, amelyet a fülhallgatóján hallgatott. Jó haja volt – rövidre
nyírt mogyoróbarna. És a keze is szép volt: nagy, lebarnult. Volt
benne valami határozottan kültéri, amitől Fern könnyen el tudta
képzelni, hogy az ingének égetettagyag- és eukaliptuszfüst-illata
van.
Hagyd abba, Fern, mondta magának, miközben visszatette a
helyére a gombaszínű ruhát.
A pult mögött egy rózsaszín hajú lány kesztyűket párosított.
ASTRID, állt a kitűzőjén a neve.

– Helló – szólította meg Fern mosolyogva. – Azt szeretném tudni,

hogy érkezett-e mostanában anyag.
Astrid pislantott néhányat feketével vastagon kihúzott szemével,
aztán visszamosolygott.
– Igen, érkezett. Éppen tegnap kaptunk egy csodálatos
szállítmányt. Egy elhunyt hagyatékából, tudja. Szerintem egy egész
szekrénnyi lehet. Ötvenes, hatvanas és hetvenes évek. Nagyon
különleges mind. Még a hátsó helyiségben van az egész, ha nem
zavarja a rendetlenség.
– Nem, egyáltalán nem zavar – felelte Fern.
Hanem amikor meglátta, hogy mi van odabenn, mégis
visszarettent. Egy árufelhalmozó paradicsoma tárult fel előtte, egy
eldobott holmikból álló, katasztrofális tűzcsapda. A raktár egyik fala
a földtől a plafonig adományokkal teletömött szemeteszsákokkal
volt tele, míg a helyiség másik felében ruha, könyv és mindenféle
limlom állt hatalmas, lavinával fenyegető halmokban. De leghátul
sem volt jobb a helyzet: ott kartondobozok voltak egymásra
dobálva, összedőléssel fenyegető rendetlenségben. Csak egy egészen
keskeny, alagútszerű ösvényt hagytak szabadon, ami egy apró
kézmosóhoz vezetett, de afelett is volt egy leszakadással fenyegető,
plafonig megrakott polc. A kézmosó peremén hagyott elektromos
vízforraló bármikor leeshetett, maga a kézmosó elmosásra váró
kávéscsészékkel volt tele. Astrid elmosolyodott, amikor Fern arcán
meglátta a rosszul leplezett döbbenetet.
– Valahol azok mögött – mutatott egy nagy rakás, csomagoláshoz
használt kartondobozra – van a hátsó ajtó.
– Ki sem lehet nyitni – dünnyögte Fern.
Astrid kihúzott egy karnyi összehajtogatott, kivasalt anyagot a
halomból. Fern, ha nem fogja vissza magát, biztosan a feje fölé
emeli kezét védekezésül, ha valami netán zuhanni kezd. De a
félelmét hamarosan feledtette vele a felfedezésből fakadó öröm,
mert amit a kihúzott anyagok között látott, az maga volt a csoda.
Volt köztük többméternyi hatvanas évekből való kord apró,
nyomott, geometriai mintázattal, többvégnyi gyönyörű, virágmintás
művelúr, hatalmas darab kartonok, boglárkaszínű krepp és hímzett
pamutszövet.
– Hé! – kiáltotta váratlanul Astrid. – Hé! Ne! Hé!
Fern rögtön látta, hogy mi a probléma. A bolt bejárati ajtaját
szinte mellmagasságig érő kartondobozhegy torlaszolta el. Astrid az
üvegajtóhoz szaladt. Ahogy kinyitotta, egy kék overallos
szállítómunkás újabb dobozokat rakott a többihez.
– Mégis mit gondol, mi a francot csinál? – kiáltotta Astrid.
– Lerakom a központi raktár küldeményét, aranyom – mondta
egykedvűen a férfi, és már indult is vissza az újabb adagért. Fern
gondolatban végigpörgette, amit a várva várt szabadnapjára
betervezett. Az, hogy mindjárt az első boltban csapdába esik, nem
szerepelt az elképzelései között.
– De nem itt! – üvöltötte Astrid. – Ez egy kibaszott bolt, ha nem
vette volna észre. Hogy fognak ki-be járni az emberek?
A férfi, engesztelhetetlen pillantást vetett Astridra, és lerakta a
következő dobozt.
– Háztól házig szállítást rendeltek, szivi – mondta a dobozok
közötti keskeny résen. – Az egyik háznál felvettem a cuccot,
magánál meg lerakom. A lóvéba, amit a melóért kapok, csak ennyi
fér.
– De eltorlaszolja a kijáratomat! Most mi a fenét csináljak?
– Szóljon valakinek, akit érdekel, mert engem nem igazán.
Astrid a pulthoz rohanva felkapta a telefont, Fern pedig
elbűvölten nézte az egyre növekvő dobozhalmot. Egyszer csak
feltűnt neki, hogy áll mellette valaki. A jóképű bakelitlemez-vadász
volt, akinek most már a nyakában lógott a fülese. Vagy nyolc
albumot szorongatott a hóna alatt. Volt közöttük Pixies. Meg
Sugarcubes. Jó. Közben értetlenül bámulták, ahogy a rakodó
feldobta az utolsó dobozt a halom tetejére, teljesen eltorlaszolva a
kijáratot. Astrid vadul gesztikulálva ecsetelte a helyzetet a központi
raktárban dolgozó kollégájának a telefon túlsó végén. A
szállítómunkás, mint aki jól végezte dolgát, lecsapta a furgonja
hátsó ajtaját, és elhajtott.
– Hát ez remek – dünnyögte a lemezes fickó.
– Az – értett egyet Fern.
– Megpróbálkozzunk a hátsó kijárattal? – kérdezte a férfi, a bolt
hátsó fele felé mutatva a hüvelykujjával.
Fern gyászosan rámosolygott.
 – Ott sem jobb a helyzet.
– Akkor kénytelenek leszünk kiásni magunkat.
Letette a lemezeit, egy alacsony karosszékről ledobott három
rongybabát a földre, és létra hiányában az ajtóhoz húzta a széket.
– Az istenért, vigyázzon! – mondta Fern, amikor a férfi felállt a
szék hepehupás ülőlapjára.
Megpróbálta levenni a legfelső dobozt, de az ajtófélfa felső
peremétől nem fért hozzá rendesen.
– Azt hiszem, ki kell húznom az alatta lévőt – tűnődött hangosan.
– Ha sikerül, talán hozzáférek a többihez is. Remélem, nem
nehezek. Azért segítene?
Fern felkapaszkodott mellé a székre. Egyik lábával, a férfihoz
hasonlóan, az ülőlapon egyensúlyozott, a másikat kitámasztotta a
karfán. Ennek ellenére megingott. Amikor a férfi megfogta, hogy le
ne essen, Fern csaknem beleszédült a testét megtartó karok erejébe.
Bár korábban úgy képzelte, hogy a férfinak földszaga van, most,
hogy ilyen közel volt hozzá, könnyedén azonosítani tudta a testéből
áradó enyhe klórszagot. Jó, tiszta illat volt. Kétség sem férhetett
hozzá, hogy a férfi uszodában járt a bolt előtt.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi.
Ó, istenem, még barátságos is, gondolta Fern.
– Igen. Minden rendben.
Azonnal hagyd abba, Fern, parancsolta magának. Harmincnyolc
éves vagy, ő meg? Jó, ha huszonöt. De a legnagyobb jóindulattal sem
lehet több harmincnál. Egyébként is, milyen szerelmi életed volt
eddig? Katasztrofálisabb a katasztrofálisnál. Most meg már őszülsz.
Nem beszélve arról, hogy a fickó biztosan nős. Vagy legalábbis van
valakije. Talán egy művészettörténész. Vagy egy jó kis belvárosi
művészkocsma tulajdonosa.
 Fern és a férfi a széken egyensúlyozva addig ügyeskedett, míg el
nem mozdították a legfelső alatti dobozt. Annyira nehéz volt, hogy
Fern majdnem elejtette a felé eső oldalt. Amint kihúzták, a helyére
huppant a legfelső doboz, egy kicsit billegett a halom tetején, majd
tompa puffanással a földre zuhant.
– A végén még megsérül valaki! – sipította Astrid a telefonba. –
Hogy mit akarok? Azt, hogy küldjenek ide valakit segíteni. Ne, ne
egy óra múlva. Most, azonnal. Két vásárló bennrekedt a boltban, és
egy billegő karosszéken állva éppen megpróbálnak leemelni egy…
Jézusom, el fogják ejteni! Mennem kell.
Astrid odarohant segíteni, és némi ügyetlenkedés után sikerült
letenniük a dobozt a földre. Fern levegő után kapkodva szemügyre
vette a doboz tetejére és oldalára is felragasztott, fekete tussal
megírt takaros címkéket.
– KK 12 – olvasta. – Maga szerint mi lehet benne?
– Talán katonai kobakok – vetette fel a férfi.
– Vagy kötött kardigánok? – találgatott Fern is.
– Esetleg kidobott kütyük?
– De mik? – kérdezte Fern.
– Fogalmam sincs – ismerte be a férfi.
– Konyhai kesztyűk!
– Mit szólna a kínai karórákhoz?
A találgatás még valószínűleg eltartott volna egy darabig, ha
Astrid nem fog egy szikét, és sebészi pontossággal fel nem vágja a
dobozt lezáró ragasztószalagot.
A doboz belsejében, buborékos műanyag csomagolásban,
óvatosan egymásra rakva, megszámlálhatatlan mennyiségű
porcelánrelikvia volt, amelyeket a walesi herceg és Lady Diana
Spencer 1981-es esküvőjére készítettek. Tányérok, tálkák,
csészealjak, ékszertartók, órák és rengeteg csésze.
– Bizarr – dünnyögte a férfi.
– A KK királyi kézfogót jelent – törte fel a kódot Astrid, és
óvatosan kicsomagolt egy kétfülű Károly és Diána levesescsészét.
– És ez a 12-es számú doboz – tette hozzá Fern, amint szöget ütött
a fejébe egy hihetetlennek tűnő gondolat.
A kijáratot elzáró, teljesen egyforma méretű és minőségű
dobozok száma a húszat is meghaladta. Ugyanakkor lehetetlennek
tűnt, hogy mindegyik a királyi esküvő relikviáival legyen tele.
– Mindjárt eldobom az agyamat! – mondta a férfi.
– Erre muszáj lesz innunk egy teát! – közölte Astrid
ellentmondást nem tűrő hangon.
És így történt, hogy Fern Emerson buborékos
csomagolóanyagban gázolva, esküvői porcelánrelikviák között
töltötte az első és egyetlen szabadnapot, amelyet kilenc, munkával
teli hónap után kivett. Közben íztelen teát kortyolgatott, és
eperkrémmel töltött vajas kekszet eszegetett. Már délután négy óra
is elmúlt, mire az elképesztően alacsony áron megkapott vintage
anyagaival hazaért. Az ajtaját kinyitva erős késztetést érzett, hogy a
fehér falú előszobában elkiáltson egy hellót, bár tudta, hogy senki
sem viszonozná a köszönést.
Már az is örömet okozott számára, hogy betehette a mosógépbe a
tavaszi tónusú kartonanyagot, amit aztán, a szárítógépből kivéve,
ropogósra vasalt, majd szétterítette az asztalán, és hangos, ám a
fülének nagyon is kedves ollócsattogással nekiállt kiszabni belőle
egy hólos szoknyát. Ugyanakkor, és ezt szomorúan be is látta, arra
számított, hogy sokkal nagyobb boldogság tölti majd el a várva várt
szabadnapja végén. És bár alkalmanként felnézett, hogy láthassa az
alsó ajkát harapdáló Molly Ringwaldot vagy Andrew McCarthy
sértett, fájdalmasan megvonagló arcát, és együtt is énekelte velük a
„Hogyha elhagysz” című dalt, az estéje közel sem volt olyan
gondtalanul kellemes, mint amilyennek elképzelte. Mert a jóképű
férfi, akivel a Vinniesben találkozott, a fülhallgatójával, a
bakelitlemezeivel meg a laza humorával arra emlékeztette a dolgos
Fern Emersont, hogy az örökös tennivalói közepette nagyon is
magányosan élte az életét. És ebbe belefájdult a szíve. Jobban tette
volna, ha otthon marad, és, ahogy eredetileg eltervezte, a
fürdőkádban, olvasással tölti az egész, szerencsétlenül alakult
napot.

Grace Allenby – Halak, a Nemzetközösségi Játékokat is megjárt

egykori hátúszó, nyugalmazott úszóoktató, mellráktúlélő,
sárkányhajó-evezős – kedden délelőtt tíz óra körül érkezett meg a
Szent Rózsafüzér Otthonba.
Ezen a bizonyos kedden, mint általában, az Eukaliptusz
Szárnyban kezdte az aznapi látogató körútját, Mr. Pollardnál. Az
idős farmer szinte minden napját a megemelhető végű ágyában
töltötte, egy életnagyságú plüsskutya társaságában. Ezután Grace
meglátogatta Mrs. Winget az Akác Szárnyban, ahol körülbelül fél
órát üldögélt, és végighallgatott néhány újabb történetet Dermotról,
az asszony sikeres szakács fiáról.
Innen a Mirtusz Szárny irányába indult, ahol Mr. Magellant
akarta meglátogatni. Előre tudta, hogy a plüssfoteljében találja majd
a férfit, amint a távirányítóját nyomogatva a tévét szidalmazza. Azt
is tudta, hogy a megátalkodott ember nem fog odafigyelni rá, ő
mégis felolvas majd neki a mindig nála lévő újságból. Len számára
mindig vidám, könnyed írásokat választott, amelyeknek nem volt
hírértéke, ha másért nem, azért, hogy felbosszantsa egy kicsit, vagy
hogy felébressze benne azt a mérsékelten sértő ellenségeskedést,
amiben a haldokló férfi még talált egy kevéske örömöt. A férfinak
volt még egy apró kis titka, amibe Grace-t beavatta, de a saját
gyerekeit nem. Hálátlan dögöknek nevezte mind a hármat, és
kivetette őket a végrendeletéből. És a pénzét az utolsó centig a
kutyamenhelyre hagyta.
– Kutyák! – mondta, hétrét görnyedve a nevetéstől. – Utáltam
őket egész életemben!
A Mirtusz Szárny folyosóján lépdelve Grace bepillantott a
kényelmes, jól felszerelt, patyolattiszta kórtermek félig nyitott
ajtaján. Már csak pár méter választotta el Mr. Magellan szobájától,
amikor észrevette, hogy a férfi ajtaja, szokatlan módon, sarkig tárva
van. Ugyanebben a pillanatban megcsapta az orrát a fertőtlenítő
csípős, rosszat sejtető szaga. Hevesen dobogó szívvel sietősre fogta a
lépteit, és közben azon tűnődött, miért reagál így minden
alkalommal, ennyi év után.
A férfi szobájában pontosan az fogadta, amire számított: a
szőnyegek még nedvesek voltak a gőztisztítástól, a fürdőszoba
csempéje úgy ragyogott, mint a frissen fehérített fogsor, a szoba
közepére tolt plüssfotel szépen összehajtogatott csíkos pizsamákkal,
puha vászoningekkel és öreges kordnadrágokkal volt tele. Az egyik
halom tetején egy neszesszer feküdt.
Grace leült a lecsupaszított ágyra, és imára kulcsolta a kezét.
Kis idő elteltével előhúzta a táskájából a Start, amelyből
eredetileg fel akart olvasni Lennek. A címlapon az a szörnyű
kinézetű futballista volt, ahogy Grace a horoszkóphoz lapozva
megállapította, lehetetlenül szűk, mindent megmutató sortban. Leo
rovatához érve némán mozgó szájjal felolvasta a Vízöntőknek szánt
sorokat.
„Merészség, légy barátom! Bátorság, fegyverezz tetőtől talpig fel
engemet!” A jegy szülöttei jól teszik, ha odafigyelnek a Bárd szavaira,
és nem futamodnak meg a hónap hullámvasúttal is felérő kihívásai
elől. Félre a félénkséggel és a gyávasággal! Olyan pillanat jött el,
amikor érdemes valami újjal próbálkozni, vagy magasabb szinten
folytatni a megkezdett dolgokat. Csapj, Vízöntő, a lovak közé!
Grace fáradt, szomorú mosollyal becsukta a lapot.
– Viszontlátásra odaát, Len – suttogta. – Maga vén csirkefogó!
Felállt, vett egy nagy levegőt, aztán elindult meglátogatni Mrs.
Millst.

Mariangela Foster (született Magellan) – Bika, három gyermeke

mellett főállású anya, kényszeres takarító, szenvedélyes eBay-
vásárló és vitathatatlanul tehetséges Tetris-játékos – sejtette, mire
számíthat, amikor kedd reggel 6:37-kor megszólalt a telefonjuk.
Ahogy a férje, Tony is. Tony, aki már öltönyben és francia
mandzsettás, kasmírmintás ingben a kávéfőző gép mellett állt, és
egy üres csészét egyensúlyozott a tenyerén. Közben a feleségét
figyelte, aki hagyta, hogy a telefonja másodszor, harmadszor is
végigcsilingelje a dallamot. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy
az arca felvegye a megfelelő kifejezést. Mariangela ovális arcú nő
volt, elnyűhetetlen, sötét bőrrel és eleven, operai dimenziókba illő
vonásokkal, amelyek most Tony szeme láttára rendeződtek
méltóságosan belenyugvóvá.
– Halló? – szólt bele a telefonba olyan hangon, ami tökéletesen
illett az arckifejezéséhez.
Kis hallgatás következett, majd ismét Mariangela hangja: – Jó
reggelt, Claire nővér.
Mariangela hallgatott egy kicsit, majd elővarázsolt magából pár
tökéletes zokogó hangot.
– Mikor?
Csend.
– Békésen ment el?
Mariangela hallgatott, és a könny, ami kigördült a szeme belső
sarkából, akkora volt, mint egy nagy, kövér hamis gyöngy. Tony
nézte, ahogy ez a könnycsepp legurult az asszony orra mellett, majd
az állára folyt, ahonnan egy volt kozmetikushoz méltó, gyakorlott
mozdulattal letörölte.
– Köszönöm, nővér. Köszönöm, hogy tudatta a hírt. Fel fogom
hívni a bátyáimat, és még a délelőtt folyamán bemegyünk, hogy
rendezzük a dolgait. Az apám biztosan azt szeretné, ha
megköszönném a maguk gondoskodó munkáját… nem, nem…
tényleg nagyra értékeljük. Igen, természetesen. És még egyszer
köszönöm. Viszonthallásra.
Mariangela letette a kagylót, Tonyhoz fordult, és a
selyemköntöse mellrészére szorította a kezét.
– Nos? – kérdezte Tony, miközben letette még mindig üres
csészéjét. Bármennyire kikívánkozott belőle, nem kockáztatta meg a
szája sarkában formálódó mosolyt.
Ezután következett egy rövid, néma pillanat, amelyben úgy tűnt,
hogy a konyha teljesen kiürült, még a levegő is kiröppent belőle.
Aztán, végül, Mariangela kieresztette a tüdejéből az addig benn
tartott levegőt, és hagyta, hogy az arcán megjelenjen a
megkönnyebbülés.
Tony a feleségéhez lépett, és megölelte. Az asszony hamis
krokodilkönnyei átadták a helyüket az igaziaknak, ahogy
megpróbálta felfogni: végre búcsút vehetnek a problémáiktól,
kifizethetik az összes adósságukat, biztosítva lesz a jövőjük. Nem
lesz több emlékeztető levél Luke befizetetlen tandíjáról, nem lesz
több hitelkártya-újrafinanszírozás, és nem kell többé meggyőzniük
az adóhatóságot, hogy rossz számot hívtak, ők nem azok a Fosterék.
Kétségkívül időbe fog telni, mire minden jogi formaság elintéződik,
de aztán hozzájuthatnak a pénzhez.
– Hú-hu-hú! – huhogta Tony, és a karjába kapta Mariangelát.
Mariangela boldogan felsikoltott, miközben Tony
körbetáncoltatta a kockás linóleumon.
A legidősebb fiuk, Luke ezt a pillanatot választotta arra, hogy
megjelenjen a konyha boltíves ajtajában. A pizsamája félrecsúszott
a csípőjén, sötét, sűrű haja kócosan meredt az ég felé. Tony és
Mariangela megdermedt.
– Mi folyik itt? – kérdezte Luke hunyorogva.
És a tetten ért szülőknek fogalmuk sem volt, hogyan
mondhatnák meg neki, hogy azért táncoltak, mert meghalt a
nagyapja.
MÉRLEG

j
Szeptember 23-a nemcsak a tavaszi napéjegyenlőség napját jelezte,
amikor a földi Egyenlítő síkja áthaladt a Nap középpontján, hanem
azt a napot is, amikor a Nap – bár csak névlegesen, a valóságban
nem – átcsúszott a Mérleg csillagjegybe. És ebben az évben ezt a
napot jelölték ki arra is, hogy Drew Carmichael ötvenötödik
születésnapját megünnepeljék.
Már leereszkedőben volt az éjszaka, amikor Justine
rákanyarodott az Edenvale-be vezető autópálya nyugat felé tartó
sávjára. Bömbölő rádiójával együtt énekelte a nyolcvanas évek
slágereit, és az anyósülésre készített Chicos zacskóból, amely alatt a
Star utolsó számai lapultak, a legfelső címlapján Chuck Mowbray-
val, percenként kivett egy maroknyi csipszet.
Justine egyetlenegyszer követte csak el azt a hibát, hogy a
táskájában egyetlen Starral látogatott haza a szüleihez. Az apja – aki
már csaknem húsz éve folytatott heves, egyirányú küzdelmet a lap
keresztrejtvény-összeállítójával, Doc Millarrel – képes volt a hétvége
nagy részét a kriptikus rejtvény felett tölteni. Alkalmanként, amikor
sikerült megfejtenie egy különösen nehéz meghatározást, hangosan
felnyögött, vagy valami olyasmit dünnyögött, hogy „te beteges állat”,
amit rendszerint egy kárörvendő „haha, azt gondoltad, hogy most
megfogsz, mi” megjegyzés követett.
Amikor Justine befordult a Curlew Courtra, hálát adott a kicsi
autójáért, merthogy a zsákutca már tele volt Range Roverekkel,
Land Roverekkel és hétszemélyes autókkal. A Carmichael-házból
kiszűrődő hangok és fények partihangulatot jeleztek. Justine
elmosolyodott, amikor felismerte a Pink Floyd „Felhőktől
elhomályosítva” című számát.
Az utcáról nézve a hetes számú ház egyszerű, teljesen átlagos,
téglából épült kis bungalónak látszott. Hátul azonban gyorsan
nyilvánvalóvá vált, mennyire megszállottan szerette Mandy és
Drew a partikat. A ház hátsó, kertre nyíló fele egy babaházra
emlékeztetett leginkább. Eltolható üvegajtaja a nappalit szervesen
összekötötte azzal a hatalmas, faburkolatú terasszal, amelyen most
ott tolongott Edenvale lakosságának legalább a fele. Justine, ahogy
átverekedte magát a tömegen, mindenkit megpuszilt, igazi és
tiszteletbeli nagynéniket, nagybácsikat üdvözölt, míg el nem jutott a
terasz távoli végébe, az apjához. Közvetlenül a terasz pereme
mellett, már a füves területen, Drew Carmichael azt a
sütőszerkezetet felügyelte, amelyet ő maga épített a bátyja, Kerry
műhelyében, és amelynek nyársán, a pislákoló parazsak felett, még
mindig ott forogtak egy szerencsétlenül járt bárány megcsonkított
maradványai.
– Boldog születésnapot, papa!
– Hát ez… Nem lehet igaz! Csak nem Justine Carmichael, az
Alexandria Park Star újságírója személyesen?
Justine-t nem lepte meg, hogy elég részegen találta az apját, bár,
ha őszinte akart lenni, már attól a ténytől képes volt mámorba esni,
hogy partit rendezett, még akkor is, ha Kerry bácsi barna sörén
kívül nem ivott alkoholt. A teraszról a fűre vezető lépcső mellett
elhelyeztek egy oroszlánkarmos lábakon álló kádat, ami most zúzott
jéggel volt tele. A zúzalék közül meredező üvegnyakak úgy néztek
ki, mint a tengerben hányódó palacküzenetek.
Drew elkiáltotta magát.
– Mandy, merre vagy? Megjött a tékozló gyermekünk! Ideje
levágni a hízott bárányt! – Megölelte Justine-t. – Ó, a francba. Már
levágtuk. És a nagy részét meg is ettük. Persze, van még belőle, nem
is kevés. A konyhapulton találod, ha éhes vagy.
Pár perc múlva Mandy is megjelent; egy poharakkal teli tálcát
egyensúlyozott a vendégek között.
– Szia, szépségem! Milyen volt az út? Éhes vagy, csillagom?
Vöröset vagy fehéret kérsz? – kérdezte olyan magas sarkakon
billegve, amelyek annyit emeltek rajta, hogy majdnem egy vonalba
került a nem túl magas Justine-nal. Odahajolt, hogy megpuszilja a
lányát, és Justine orrába benyomult a fehérbor, a Miracle parfüm és
a barnítókrém illata, amellyel Mandy nyilvánvalóan a közszemlére
tett, tél végi dekoltázsát szerette volna feldobni.
Justine elvett egy pohár vörösbort, közben az anyja a fülébe
súgta:
– Hála istennek, hogy ideértél, mielőtt teljesen kinyúlik az apád.
Kettőkor kezdte, amikor Kerry megérkezett az ürüvel. Azt hiszem,
megfeledkezett arról az aprócska nüanszról, hogy az ötvenötödik
születésnapját ünnepli, nem a harmincadikat. – Aztán, elhúzódva a
lányától, hangosan azt mondta: – Itt kell lennie valahol az öcsédnek
is. Aussie! Austin! Austin James Carmichael, merre vagy? Még egy
barátnőt is hozott magával, el tudod képzelni? Nem mintha nem lett
volna itt az ideje. És ez most tetszik is. Tényleg. Azt hiszem, össze
kellene fognunk, hogy megtartsuk. Majd mondd el, hogy mit
gondolsz róla, oké?
Justine még mindig nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy
a kisöccse férfivá érett. Csaknem egy fejjel magasabb volt nála, és
legalább olyan széles volt a válla, mint Kerry bácsié, de Justine néha
még mindig annak a rosszcsont ötévesnek látta, akinek örökké
fűfoltok éktelenkedtek a térdén, és imádni valóan selypített.
Ezen az estén azonban egy lányt szorított magához. Egy nagyon
csinos lányt, akin mélypiros csipkekardigán volt, és csattal
összefogott sötét haja lágy hullámokban keretezte nyílt arcát.
– Ő Rose – mondta Austin, hallhatóan elégedett hangon. – Ő
pedig – fordult a lányhoz – a nővérem.
– A híres Justine – mosolyodott el szélesen Rose.
Justine be akart mutatkozni, de Rose félretolta a kezét, és inkább
megölelte. A lány válla felett Justine az öccse pillantását kereste. Azt
szerette volna kiolvasni belőle, hogy szerinte normális-e az effajta
eltúlzott üdvözlés, de Austin szeme csak annyit árult el, hogy
menthetetlenül szerelmes. Justine szinte már látta a nyálas happy
endet, és ettől annyira elérzékenyült, hogy majdnem elsírta magát.
– És? – kérdezte Justine, miután, még mindig az érzelmek hatása
alatt, kiszabadította magát az ölelő karokból. – Hogy viseled ezt a
rengeteg Carmichaelt?
– Remekül – felelte Rose könnyedén.
– Gyapjúosztályozó családból származik – mondta Austin, le nem
véve a szemét a barátnőjéről –, így jól kiismeri magát néhány
pityókás farmer között. Igaz?
Rose egy vállrándítással válaszolt a dicséretnek szánt szavakra,
de mielőtt bárki, bármit mondhatott volna, ott termett előttük
Mandy.
– Segítenétek a Pavlova-tortával, lányok?
És már el is indult a konyha felé, ahol a sejtelmes megvilágítású
terasz után túl erősnek tűntek a fények. Justine hunyorogva figyelte,
ahogy az anyja verni kezdte a két hatalmas adag habcsókot.
– Tessék: áfonya, málna, eper. Plusz van néhány kivi, amit fel
kellene vágni. É-é-és egy-két banánt is talán. Aztán ki kellene nyitni
egy doboz mangót. Mutasd meg Rose-nak, Jussy, hogy hol van a
konzervnyitó. Ja, és itt van egy-egy kés meg egy-egy vágódeszka.
Munkára fel!
– Vajon Austinnak miért nem kell segítenie? – kérdezte csak félig
méltatlankodva Justine.
– Hallod ezt, Rose? – kérdezte Mandy, majd nyafogós hangon így
folytatta: – Most Aussie-nak kellene berakni a mosogatógépet.
Aussie-nak sohasem kell zoknikat hajtogatni. Ez nem igazságos!
– Hát, tényleg nem az – szúrta közbe csak félig viccelődve
Justine.
– A Pavlova-torta elkészítése, mivel női recept, a mi dolgunk,
lányok – mondta Mandy, és a konyharuhával játékosan
megcsapkodta Justine fenekét. – Különben is, csak egyszer kellene
átpasszolnunk a desszertet meg a salátákat a fiúknak, utána életünk
végéig kolbászokat forgathatnánk a grillsütő mellett, és olyan
szagunk lenne, mint egy vágóhídnak.
És ezzel a bölcs tanáccsal Mandy, egy tálca szendviccsel a
kezében, el is tűnt a terasz felé, magára hagyva a konyhában Rose-t
és Justine-t.
– Nem hiszem, hogy az öcsémet egyszer is láttam ennyire
elvarázsoltnak – szólalt meg Justine.
Rose elpirult.
– Én is odavagyok érte. Elég volt megpillantanom, és tudtam,
hogy szeretni fogom. Érted, ugye? Az ember egyszerűen tudja,
hogy…
Justine, miközben szórakozottan válogatta az áfonyát, arra
gondolt, hogy ez nem feltétlenül történik ennyire egyszerűen. Mert
mi van, ha az illető, akiről te rögtön tudod, hogy ő az, nem tudja
veled kapcsolatban ugyanezt?
Justine nem akart irigyelni senkit. Aussie-tól meg Rose-tól főleg
nem irigyelte a tűzijátékkal is felérő érzelmek örömét, és az apjától
meg az anyjától sem azt, hogy még ennyi együtt töltött év után is
odavoltak egymásért. És Kerryre meg Rayre sem tudott haragudni,
amiért ugyanolyan magabiztos jókedvvel táncoltak a teraszon,
ahogy cukkolni is szokták egymást, miközben azon vitatkoztak,
hogy lesz-e eső, vagy sem. De ezen az estén nagyon nehezen tudta
csak féken tartani a szívét mardosó irigységet.

– Valami, valami, amiben van t, és van r – motyogta Drew. –

Metronóm? Vagy kotrógép?
Kora délután volt, és bár Carmichaelék hűtője tele volt fura
alakú sajtdarabkákkal, félig kiürült fehérboros üvegekkel, és egy
nagy Tupperware edényt színültig megtöltöttek a kissé odaégett
bárányhússzeletek, semmi más jel nem utalt arra, hogy a ház alig
pár órával korábban egy fél várost megmozgató buli helyszíne volt.
A ház hátsó oldalán a helyére tolták az ablaktáblákat, a faborítású
teraszon letörölgették és a szokásos helyükre rakták a bútorokat, és
a karmos lábú kádat is visszatolták a terasz alatt kialakított sufniba.
Drew kócosan és jóval több ránccal a szeme körül, mint
amennyire Justine emlékezett, a karosszékében ült, ölében a
keresztrejtvénynél kinyitott Starral. Mandy a konyhapultnál állt egy
másik számmal, és Dermot körtés-mogyorós hampshire-i pitéjéhez
írta ki a hozzávalókat.
Justine későn ébredt, majd miután összeszedett magának
néhány ruhadarabot azok közül, amelyeket a régi hálószobájában, a
komódban talált, és engedve az anyja unszolásának, megevett egy
jókora adag rántottát pirítóssal, sétára indult a család öreg
spánieljével, Lucyval. Miközben komótosan végigjárták a
környéket, érintették azt a helyet, ahol Nick Jordan nyolcévesen,
miközben egy nagyképű mozdulatot mutatott be a közönyös Justine-
nak, leesett a gördeszkájáról, és eltörte a kulcscsontját. Csupán fél
háztömbnyire ettől a helytől Justine és Lucy megállt annál a
visszhangos viharcsatornánál, ahol ő és Nick a démoni nevetést
szokta gyakorolni.
– Ha-ha-ha-ha-haaaa – tett egy kísérletet Justine, csupán a régi
idők emlékére.
Lucy most a szőnyegen hasalt Drew széke mellett, olyan
csendben, mintha végleg kiszállt volna belőle az élet. Justine az öreg
kutya mellett ült, és szórakozottan simogatta a hasát. Az utolsó
kortyokat itta abból a teából, ami után neki akart vágni a hazafelé
vezető, hosszú útnak.
– Na, okostojások – mondta Drew. – Valami, amiben van t, és van
r…
Justine már korábban hozzájárult a megfejtéshez az „andaluzit”
meg a „gazpacho” szavakkal, így most csak megvonta a vállát.
Drew felsóhajtott.
– Kétrétű? Patronál? Matracok?
– Hogy szól a meghatározás?
– Elindul. Vén trotty, keverve.
– Nos, a keverve arra utal, hogy a megfejtés egy anagramma lesz.
– Kösz, Einstein, ezt én is tudom. De minek az anagrammája? –
kérdezte Drew. – Ez a ti Doc Millaretek egy szadista. De ezt te is
tudod, igaz? Élvezi, ha másoknak kínt és szenvedést okoz.
– Csak azoknak a mazochistáknak, akik meg akarják fejteni a
rejtvényeit – dünnyögte Justine, majd kihörpintette a poharából az
utolsó cseppeket.
 – Elindul. Vén trotty, keverve – próbálkozott újra Drew, hiába.
Megcsóválta a fejét.
– Nos, most már tényleg indulnom kell – mondta Justine. – Szólít
a városi élet.
– Elmész? Máris? – kérdezte a konyhapult mögül szomorú képpel
Mandy.
– Egy csomó dolgom van még – hazudta Justine. – És még be kell
ugranom pár helyre.
Drew levette az olvasószemüvegét, felállt a székéből, és még
odabenn, a nappaliban elköszönt a lányától, Mandy azonban
egészen az autójáig kísérte Justine-t. Megvárta, hogy berakja a
táskáját a Fiatba, aztán a vállánál fogva maga felé fordította.
– Tegnap este rád sem lehetett ismerni. Van valami, amiről
tudnom kellene? – kérdezte, és ezúttal válaszra várva el is
hallgatott.
– Nos, ha nem értettem félre valamit, akkor szinte bizonyos,
hogy hamarosan lesz egy helyes kis menyed – felelte Justine.
– A kérdésem rád vonatkozott – mondta Mandy, aggodalmasan
összevonva a szemöldökét.
– Csak arról van szó, hogy… Aussie és Rose. Annyira boldogok, én
meg… – Elhallgatott, mielőtt a torkát még jobban elszorította volna a
fájdalom.
– Drága kislányom – húzta magához Mandy Justine-t. – A te időd
is eljön. Előbb, mint gondolnád.
– Hát, akkor már csak bizakodnom kell, igaz? – kérdezte a fejét
az anyja vállába fúrva Justine.
– Így van – bólogatott Mandy. – Sohasem tudhatod, mi vár rád a
sarkon túl.
 j

Késő este volt, mire Justine az Alexandria Parkba ért, és apró

Fiatjával betolatott az Evelyn Towers nevetségesen szűk
parkolójában a neki kijelölt, pocsék helyre. Néha hetekig, sőt
hónapokig itt állt a kis kocsi – élénkpiros színét tovább szítta a nap,
és mire eljött a következő utazás ideje, általában száraz akácvirág és
madárürülék borította a tetejét.
Justine a vállára vetette utazótáskáját, és fáradt léptekkel
elindult a bejárathoz vezető ösvényt szegélyező orgonabokrok
között. A tizenkettedik emeleti lépcsőfordulóba érve meglepetten
látta, hogy Nick áll az ajtaja előtt. Justine először kívánta a nap
során, hogy bár ne az edenvale-i szekrény kínálatából öltözött volna
fel aznap reggel. És bár megfésülte volna a haját. Vagy legalább
kifestette volna a szemét.
Nicken látszott, hogy nemrég zuhanyozott. Sötét haja még
nedvesen csillogott a fordulót megvilágító lámpa fényében. Újnak
tűnő sportzakójához a szokásosnál csinosabb és jobb minőségű
farmert és majdhogynem elegánsnak mondható, világoskék inget
húzott.
– Hová készül ezen a szép vasárnap estén, Mr. Jordan, ebben a
gyilkos szerelésben?
Nick nem vette a lapot. Beletúrt vizes hajába, és Justine-ra nézett.
– Milyen volt a parti?
– Nagyon jó – felelte a lány. – Mondhatni… remek.
A hazafelé tartó úton alig várta, hogy megoszthassa Nickkel az
otthoni híreket, többek között arról, hogy miként talált rá az
általános iskolájuk réme a buddhizmusra, és hogy a közösség
oszlopának tartott Nora Burnside-ot tetten érték, miközben el akart
emelni a helyi Coopból egy tubus fogkrémet. Most azonban, ahogy
ott állt, rájött, hogy nem ez a megfelelő pillanat.
– Van valami, amit el kell mondanom neked – mondta Nick.
Justine: Vajon jóra számítsak, vagy rosszra?
Agy: Hááát… Nem szoktuk szeretni, ha valami úgy kezdődik, hogy
„valamit el kell mondanom”. Ez nagyjából azt jelenti, hogy „sajnálom,
de rossz hírt kell közölnöm…”.
– Nem csinálom meg.
Justine azonnal tudta, hogy mire gondol. Ennek ellenére
megkérdezte:
– Mit?
– Nem megyek el a meghallgatásra. Nem tudok.
Justine ismét azt a reménytelenséget érezte, ami odahaza is
elfogta. Csak most, ha lehet, még mélyebben, még erősebben.
– Azt hittem…
– Nagyon sajnálom – folytatta Nick. – Tudom, azt szeretted volna,
ha elmegyek, és mindent meg is tettél azért, hogy összehozz Alison
Tarffal. És én akartam is ezt a meghallgatást. Tényleg. De most úgy
tűnik, sokat fogok utazni a nyáron, és esélyem sincs arra, hogy
felkészüljek, és… A lényeg, hogy személyesen akartam elmondani
neked.
– Utazni fogsz? Hogyhogy?
– Új munkát kaptam.
– Színészit? – kérdezte reménykedve Justine.
– Valami olyasmi lesz, azt mondják, csak nem kell hozzá
megtanulnom azt a rengeteg szöveget – válaszolta színtelen hangon.
– Ó? – kérdezte Justine értetlenül.
– Laura és én leszünk a pár a legújabb Chance-reklámban. Biztos
ismered a boraikat. Azt akarják, hogy írjunk alá velük egy egész
sorozatra szóló, ötéves szerződést. Tévé, magazin és internetes
reklámfilmeket fogunk készíteni. El sem hiszed, mennyit ajánlanak
azért, hogy a fejemre húzzak egy Akubra kalapot, és a kezembe
fogjak egy borospoharat.
– Modell leszel? – kérdezte Justine, és igazából meg sem próbálta
leplezni a csalódottságát. – Komolyan mondod?
– Engedd, hogy elmagyarázzam – kérte Nick fájdalmas hangon.
Justine, tudván, hogy túl sok érzelem készül kibuggyanni belőle,
azt sem tudta, hogyan álljon, vagy merre nézzen.
– Nem szükséges.
– De szeretném, ha megértenél. Nem tudom, olvastad-e a
horoszkópokat. Valószínűleg nem, így sohasem találnád ki, hogy kit
idézett ebben a hónapban Leo. Persze azért megpróbálhatod. No?
Kire tippelsz?
Justine kétségbeesetten megrázta a fejét.
– Shakespeare-t! – mondta Nick. – Shakespeare-t idézett. El tudod
hinni?
Justine el tudta.
– „Merészség, légy barátom! / Bátorság, fegyverezz tetőtől talpig /
Fel engemet!” – Ezt idézte. A Cymbeline-ből.
Justine elgondolkozott, majd mivel érezte, hogy nagyon közel
kerülhet a forró kályhához, azt kérdezte:
– És ez nem jelentheti azt, például, hogy a meghallgatáshoz van
szükséged a bátorságra? Hm? Végül is, egy új Shakespeare-
társulatról van szó…
Nick felsóhajtott.
– Nem. Nem hiszem. Ahhoz, hogy arra elmenjenek, nincs
szükségem extra kurázsira, hiszen nem félek tőle. Inkább
izgalommal tölt el, nem rettegéssel. Ugyanakkor feladni valamit,
ami nagyon is számít, a nőért, akit szeretek… Nos, ez fájdalmas
lépés. Ehhez valóban meg kell erősítenem magam. Nem is kicsit.
Justine szomorúan várta a folytatást.
– „Merészség, légy barátom! Bátorság, fegyverezz tetőtől talpig
fel engemet!” Ezt írta Leo, szó szerint. Így hát összeszedem minden
bátorságomat, és feláldozok valamit, ami egyébként fontos lenne
nekem, hogy megadhassam Laurának azt, amit ő akar.
– És tudod, hogy mit akar pontosan?
– Engem, Justine – felelte őszintén Nick. – Testestül-lelkestül. Leo
azt mondta, lépjek tovább a következő szintre. „Csapj, Vízöntő, a
lovak közé!” És én ezt is fogom tenni. Meg fogom kérni Laura kezét.
Agy: Azt tanácsolom, hogy ezen a ponton ne szólj egy szót sem!
– A Vízöntők állítólag őszinték, ugye?
Agy: Ne, ne, ne! Fogd be a szád, Justine.
– Igen, azok – felelte Nick. – Mindig pontosan azt mondják, amit
gondolnak.
Agy: Justine! Pofa. Be.
– Nos, akkor én is őszinte leszek veled. Egyáltalán nem tartom
meglepőnek, hogy Laura a Vízililiom parfüm arca. Tökéletes erre a
szerepre. Sőt. Több mint tökéletes.
– Miről beszélsz?
– Ránézésre nagyon csinos. Csoda szép. Lenyűgözően gyönyörű.
De láttál már alulról vízililiomot? Alig van gyökere. Ott, ahol igazán
számítana, gyakorlatilag nincs semmi. Üres.
Nick csalódottan megrázta a fejét.
– Állandóan ezzel kell szembesülnöm. Minden nő utálja Laurát.
Azért, mert gyönyörű. És annak ellenére utálják, hogy nem is
ismerik.
 – Tessék? – kérdezte Justine. – Én nem utálom. Vagy ha utálnám
is, nem azért utálnám, mert gyönyörű. Lehet, hogy neked
mindennél fontosabb a külső, én azonban nem vagyok ennyire
megszállott.
– És én az lennék?
– Végiggondoltad már egyszer is, hogy mit szerettek annyira
egymásban? Nem lehet, hogy az egyformaságotokat?
Agy: Ne, ne. ne. Rossz irányba mész. Fordulj vissza, de rögtön.
Hallod? Fordulj vissza!
– Tudod, hogy miről szól egyáltalán a kapcsolatotok? Az biztos,
hogy nem arról, ami neked igazán jó lenne, Nick. De akkor miről?
Hm? Talán arról, hogy jó géneket adjatok tovább?
– Mi?
– Képzeld csak el, milyen tökéletes gyerekeitek lesznek! – Justine
hangjából csak úgy csöpögött a megvetés.
– Mi a fenéről beszélsz? Semmit sem tudsz a kapcsolatunkról.
– Annyit igen, hogy nem rólad szól. Nem tudom elképzelni, hogy
jól éreznéd magad egy olyan kapcsolatban, amelyikben a másik fél
üresfejű modellt akar belőled csinálni!
– Ha így van is, miért érdekel?
– Tudod, mit? Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam. Vedd csak
feleségül Miss Vízililiomot. Reklámozz olcsó bort. Ehhez megéri
bátornak lenni, úgyhogy fogadd meg a tanácsot, és vértezd fel
magad. – Justine túljutott azon a ponton, hogy vissza tudja fogni
magát. Az agya meg visszatért a maga cellájába, ahol értetlen
mormogásba kezdett a vastag plüssfüggönye mögött. – Húzd le a
tehetségedet a vécén! Aztán csapj a lovak közé, Vízöntő, és ugorj
utána te is!
– Nem hallgatom tovább ezt az ócska szöveget – mondta Nick,
azzal megfordult, és elindult a lépcső felé.
– Nem is kell! Úgysincs több mondanivalóm! – kiáltott utána
Justine, de már nem kapott választ, hacsak a távolodó lépteket nem
lehetett annak tekinteni.

Justine kővé dermedve ült a kanapéján, és a szemközti ház sötét

ablakait bámulta. Reménykedve húzta elő a telefonját, amikor
néhány perc múlva csörögni kezdett, de a kijelzője szerint nem Nick
Jordan kereste. A kijelzőn az állt, hogy „Apa”. Először arra gondolt,
hogy nem veszi fel, de tudta, hogy az apja akkor aggódni kezdene,
hogy útközben érte valami.
– Szia, apa.
– Az apád egy géniusz – mondta Drew.
Justine felsóhajtott. Remélte, hogy nem hallatszott bele a
telefonba.
– Mert?
– Megfejtettem a rejtvényt! – büszkélkedett. – Tudod… Elindul.
Vén trotty. Nos, te nagyokos, meg tudod mondani, hogy mi a
hétbetűs szinonimája az „elindul” szónak?
– Túlságosan fáradt vagyok most ehhez, apa.
– Oké. Akkor megkönnyítem a dolgodat. Az elindul szó hétbetűs
szinonimája az „útra kel”.
– Kitűnő – mondta Justine, és még jobban befúrta magát a párnái
közé.
– Most tehát fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy melyek
az „útra kel” lehetséges anagrammái? És hogy mi köze lehet ennek
az egésznek a trottyhoz, vagy szebb szóval a pukizáshoz,
szellentéshez?
– Biztosra veszem, hogy meg fogod mondani.
– Meg ám! A középfrancia nyelv péter szavára vezethető vissza
az egész, ami egyrészt pukizást, szellentést jelent. Apád lánya lévén,
biztosan te is tudod, hogy eme testfunkció egyik leggyakoribb
kiváltója a közkedvelt főzeléknövény, a kel, ami addig túráztatja a
beleinket, míg kisebb-nagyobb pukkanások kíséretében távozásra
nem készteti belőlük a levegőt. És ezzel meg is volnánk. Az apád
tényleg egy géniusz. A péter, azaz a pukkanó hanggal kísért
szellentés kiváltója a „keltúra” ami az „útra kel” anagrammája. És
ez a megfejtés. Doc Millar nemigen állhatott volna elő
nyakatekertebb meghatározással, de kinyalhatja a seggemet.
– Mindig is tudtam, hogy az én apám nemcsak tudós, hanem
finom úriember is.
– De azt ugye nem tudod, hogy mi a péter második jelentése? Én
elsőre úgy képzeltem, hogy az akasztófa. Vagy valamilyen szerkezet,
amivel a magasba lehet emelni valakit. De mint kiderült, a péter, a
második jelentését tekintve, egy tizenhatodik századi hadi
szerkentyű, amivel falakat szoktak lerombolni. Alapvetően olyan,
mint egy bomba. Egy petárda. Aminek az elszabadulása
robbanással jár. Mint amikor trotty… fingik valaki. Akkorát, hogy
ledőlnek tőle a falak. Komolyra fordítva a szót, egy olyan önkioldó
szerkezet, ami pukkanó hang kíséretében a levegőbe emeli az
áldozatot, és a végén felrobbantja.
– Ez elképesztő, apa. Nagyon köszönöm ezt a remek felvilágosító
előadást.
– Szóval biztonságban hazaértél?
– Igen.
 – Akkor hagylak is, kiscsibém. Csak tudatni akartam veled, hogy
nem maradt üres kocka a rejtvényben. Nem bírtam elviselni, hogy
emiatt ne tudj aludni. Mondd meg Docnak, ha találkozol vele, hogy
engem nem lehet legyőzni.
– Oké, apa. Megmondom neki. Jó éjszakát.
Justine, mivel még mindig nem bírt felállni, a szemközti
ablakokat nézte továbbra is. Még mindig sötétek voltak, ami csak
egyet jelenthetett. A bátor és felvértezett Nick Laura Mitchellnél
tölti az éjszakát.
Justine úgy érezte, hogy őt is a levegőbe emelték.
Csak azt nem tudta, mikor következik be a bumm.

Szeptember utolsó napjaiban Justine úgy érezte, hogy ideje néhány,

szezon előtti újévi fogadalmat tennie. Az első az volt, hogy többé
nem nyúl Leo Thornbury horoszkópjaihoz. És ezen az
elhatározáson nem változtathat az sem, ha kora reggel érkezik, és
véletlenül megpillantja Henry tálcájában Leo hívogatóan fehér
faxát, vagy ha netalántán olyan sokáig dolgozik este, hogy az iroda
csendjében meghallja az érkező fax zümmögő hangját. Semmilyen
napszakban, semmilyen körülmények között nem igazít többé a
jóslatokon, döntötte el. Soha. Már így is sikerült bebizonyítania
magának, hogy nála rosszabb botcsinálta asztrológust nem hordott
még a hátán a föld.
Második fogadalmaként azt akarta elfogadni, hogy Nick Jordan,
beteljesítve a sorsát, Laura Mitchell férje lesz. Ő lesz továbbá a
Chance-fiú, akit ő, Justine óriásplakátokon fog majd viszontlátni, és
esküvői ajándékba Férj és Feleség feliratú teáskészletet küld majd
neki.
A harmadik fogadalma az volt, hogy bocsánatot kér Nicktől.
A következő héten Justine sikeresen teljesítette az első
fogadalmát. Semmilyen formában és időpontban nem került
kapcsolatba Leo Thornbury horoszkópjaival. Nem látta a faxot, és
nem is tört be Henry irodájába, hogy megkeresse, így meg is ítélt
magának tíz pontot az adható tízből. Remek.
A második fogadalom valóra váltása nem bizonyult ennyire
könnyűnek. Mert honnan is tudhatta volna bárki, hogy a reményt,
amibe addig kapaszkodott, egyszer s mindenkorra sikerült végképp
elengednie? Bár Justine nem tudta eldönteni, hogy ez sikerült-e
neki, mindent megtett azért, hogy Nickre ne gondoljon másképp,
csak mint szomszédra, és semmilyen módon se lépje át a
jószomszédi viszony határait.
Aztán ott volt a harmadik fogadalom. Justine több módon is
megpróbált bocsánatot kérni Nicktől. Felhívta. Több bocsánatkérő
üzenetet küldött neki. De Nick egyszer sem vette fel a telefont, és az
üzenetekre sem reagált. Hogy továbbléphessen, írt neki egy
bűnbánó levelet, amit aztán bedobott a postaládájába. De erre sem
érkezett válasz.
Még komolyabb lépésként Justine fogta a jó erős konyhai ollóját,
és addig bóklászott az Alexandria Parkban, míg egy impozáns
föderációs stílusban épített kúria elé érve meg nem akadt a szeme
egy fiatal olajfákból kialakított élő sövényen. Az egyik fáról levágott
egy tekintélyes méretű ágat, hazavitte, és a világítótorony őrének a
kosarában átküldte Nicknek a házaik között tátongó keskeny rés
felett. De az olajág még másnap is ott volt a kosárban, szemmel
láthatóan úgy, ahogy ő beletette. És ott is maradt. Nemsokára
összezsugorodtak rajta a levelek, végül zörgőssé váltak, de senki
sem nyúlt hozzájuk még a következő héten sem. Ez a hét volt az,
amelyen Justine egész városát a nemzeti futball-liga nagyszabású
döntője tartotta lázban.
Nem volt olyan ház a környéken, amelyiknek az utcára néző
ablakai valamelyikébe vagy az erkélyére a lakók ne tették volna ki a
csapatuk zászlóját; az autók légrácsához is apró zászlócskákat vagy
színes szalagokat erősítettek a tulajdonosok, amelyekbe belekapott
a szél. Az emberek a csíkos csapatsállal a nyakukban mentek
dolgozni, boltba, vagy ki tudja, hová, és még az idő is megenyhült.
A döntő előtti napon Huck Mowbray felhívta Daniel Griffint, és
felajánlotta neki, hogy egy céges boksz kényelméből nézze végig a
nagy összecsapást. De nem csak Daniel Griffint hívta meg. Daniel
Griffin vihetett magával plusz egy főt, így az irodájába hívatta
Justine-t, és azon nagyon is észszerű okra hivatkozva, hogy a lány
írta Huck Mowbray-ről azt a remek címlapcikket, közölte vele, hogy
csakis őt tudja elképzelni a kísérőjeként.
– Nos? – kérdezte Daniel. – Nem akarsz mondani semmit?
A férfi az íróasztala mögött ült, annak a csapatnak a sáljával a
nyakában, amelyik a negyeddöntőben esett ki a bajnoki címért
folytatott versengésből. Justine csapata – amely mellett, ha kevés
érdeklődéssel is, de hűségesen kitartott – katasztrofálisan játszott az
egész szezonban, és esélye sem volt arra, hogy idáig jusson.
Justine: Vajon randira hív, vagy azt akarja, hogy a
munkatársaként menjek vele?
Agy: Ha feltételezzük, hogy az utóbbiról van szó, ez jó alkalom
lenne egy kis kapcsolatitőke-felhalmozásra. Gondolj csak bele, milyen
érdekes emberekkel kerülhetsz össze egy cégpáholyban.
Justine: És ha az előbbit feltételezzük?
 Agy: Figyelembe véve a Kettes Számú Fogadalmadat, mely szerint
el akarod felejteni Nick Jordant – lehet, hogy pontosan erre van
szükséged.
– Köszönöm, Daniel – mondta Justine. – Szívesen elkísérlek.

Amint az igen gyorsan kiderült, egy céges páholyból nézni a

meccset eléggé lehangoló élmény volt, különösen Justine
szemszögéből nézve. Kapcsolati tőkeként akkor vált volna hasznára,
ha légkondicionálót vagy sportautó-biztosítást akart volna venni. Az
üzletemberek társaságában ráadásul nők, feleségek voltak, akik
vagy kisbabát vártak, vagy azon voltak, hogy teherbe essenek.
Justine hamar rájött, hogy nem nagyon tud bekapcsolódni
gátmetszésről és folsavról folytatott beszélgetésükbe. Hogy
valamivel eltöltse az időt, meglehetősen sokat befalt a
csapatszínekben pompázó zselés cukorkából, ami kis tálkákban
kínálgatta magát minden polcon és asztalon. Aztán meg hosszú időt
töltött a női mosdóban, hogy eltüntesse a fogairól a színes foltokat.
Sokkal szívesebben nézte volna a meccset a normál helyek
egyikéről, egy paradicsomszósszal gazdagon megszórt húsos pitével
és egy sörrel a kezében, mint az antipastit és chardonnay-t kínáló
belső helyiségből.
Amikor már csak két perc volt vissza a játékidőből, és elég
biztosnak látszott, hogy az év közben gyengébben teljesítő csapat
fogja elvinni a kupát, Huck Mowbray, aki addigra már több liter
első osztályú sört öntött magába, felpattant, megemelte a
sörösüvegét, és egyre erősödő baritonján szavalni kezdte
Tennysontól a Könnyűlovasság támadását.
– „S hírük él tovább! – kántálta. – Rohamukért a világ ámulva
hajráz!”[9]
Amikor felhangzott a meccs végét jelző sziréna, a stadion szinte
felrobbant a zajtól. Justine azon se lepődött volna meg, ha a
drukkerek váratlan hangrobaja eltéríti a felettük köröző televíziós
helikoptert az útvonaláról. Odalenn, a pályán minden fájdalmukat
feledve egymásra ugráltak a győztesek, míg a sáros fűben gubbasztó
veszteseknek gyötrelmesnek tűnt még a levegővétel is. A stadion
erősítőiből a győztes csapat indulója dübörgött, és Danielnek
egészen közel kellett hajolnia Justine-hoz, hogy hallható legyen,
amit mondani akart. Justine a fülén érezte a férfi meleg leheletét.
– Mit szólnál, ha elmennénk valami csendesebb helyre?
Justine felkacagott.
– Gondolod, hogy találsz ma ilyet a városban?
– Nem gondolom, hanem tudom. – Daniel kézen fogta Justine-t,
nyilvánvalóan azért, hogy ne veszítse el a gátjait vesztett tömegben.
Csakhogy később sem engedte el. Már messze maguk mögött
hagyták a stadiont, már réges-rég a futballőrülettől lázas, távolabbi
utcákon jártak, de Justine keze még mindig Daniel tenyerében
pihent, és meglepő módon egyikük sem tett semmit annak
érdekében, hogy ezen változtasson.
– Hova megyünk? – kérdezte Justine.
– A Zubeneschamaliba – felelte a férfi.
– Hová?
– A Zu-be-ne-scha-ma-li-ba – ismételte tagoltan Daniel. – Egy
chartreuse-bár. A folyóparton van.
És Justine, mivel nem akart tudatlannak tűnni, a következő
kérdését megtartotta magának.
Kiderült, hogy a chartreuse-bár tényleg egy chartreuse-re
specializálódott bár volt, amiről Justine eddig csak annyit tudott,
hogy a zöldessárga árnyalatra használják bizonyos menő körökben.
A Zubeneschamali valóban a folyóparton volt, egy raktárépület
legfelső emeletén, ahová egy félig rejtett lépcsőházon át lehetett
feljutni, amitől tiltott italkimérés jellege lett a helynek. Odabenn,
bár lehetett látni egy-két csíkos csapatsálat, nem volt kolosszális
méretű tévé, ami a meccs utáni agonizálást vagy eksztázist
közvetíthette volna, és mióta Daniellel elhagyták a stadiont, először
fordult elő, hogy a közelükben nem énekelte valaki a győztes klub
indulóját.
A bárt, előre megjósolható módon, a chartreuse színei uralták.
Chartreuse-színűek voltak a falak, a székeken a huzat, és a
bokszokban a padokra helyezett párnák is egy epebeteg
szivárványra emlékeztettek leginkább. A bár feletti üveges polcokon
egymás mellett-mögött álltak az üvegek, olyan folyadékokkal tele,
amelyeknek a színe a sárgától a zöldig terjedő árnyalatokat ölelte
fel. A polcok aljáról lógó száraz, zöldes csokrokat
gyógynövényeknek gondolta Justine.
Daniel két kóstolót rendelt olyan áron, hogy Justine-nak
elkerekedett a szeme.
– Ittál már chartreuse-t? – kérdezte a férfi.
– Amennyire tudom, még nem.
– Nos, ez egy gyógynövényital. Hagyományosan francia
szerzetesek készítik. Állítólag több mint százharminc különböző
növény van benne – magyarázta Daniel.
Az ital, legalábbis Justine szájpadlásának, sziruposan édes volt,
és elképesztően alkoholos. Ennek ellenére a tizenkét pohárka
tartalma szinte elpárolgott, miközben Daniellel beszélgettek az
Alexandria Parkról, a lakásárakról, a jó ételeket felszolgáló
éttermekről, Jeremy Byrne visszavonulásáról, Radoslaw vezetési
stílusáról, a Starról és Daniel lappal kapcsolatos terveiről. Amikor
az összes poharat kiürítették, Daniel rendelt még abból a sárga
chartreuse-ből, amelyik a leginkább ízlett Justine-nak.
– És – kérdezte Justine – nem hiányzik Canberra?
– Nem igazán. Bár valamennyit javult a helyzet, alapjában véve
még mindig csak egy vacak kis falu, ami városnak álcázza magát. A
politikusok és a talpnyalóik karanténja.
– Kiket értesz talpnyalókon? A parlamenti firkászokat?
– Kétségtelenül azok a legrosszabbak – felelte önelítélő vigyorral
Daniel.
Beszéltek még politikáról és filmekről, könyvekről és zenéről,
például, lehet-e valaki egyszerre Brontё- és Austen-rajongó (Justine
szerint igen, Daniel szerint nem, nála csak Brontё jön be). És
miközben beszélgettek, még több chartreuse-t ittak, amit újabb
chartreuse-zel öblítettek le.
– Inkább chartreuse-zel legyünk tele, mint szarral – mondta egy
újabb korty után Daniel. – Mindig ezt szoktam mondani.
– Igen? – kérdezte Justine. – Nemhiába tartják úgy a canberrai
parlamenti tudósítók, hogy lefegyverző a modorod. Most már én is
egyetértek velük.
Látta, hogy Danielt egy pillanatra cserben hagyja a
magabiztossága.
– Ezt meg ki mondta neked?
Tara volt az, aki ezt a parányi kis információmorzsát Justine
ölébe pottyantotta. Daniel a hírek szerint először nyájasan
körbeudvarolta a riportalanyait, és csak ezután tette fel nekik a
gyomrossal is felérő kérdéseket.
– Tehát igaz? – kérdezte Justine. – Lefegyverző vagy? Az nem
ugyanaz, mint a manipulatív?
– Ó, most már manipulatív! Miért nem nevezzük inkább
stratégiának?
– Bárhogy nevezed is, attól még ugyanaz marad.
– Na ne húzd az idegeimet! Ki mondta ezt neked?
Justine felnevetett.
– Egy jó újságíró sohasem fedi fel a forrásait.
– Ez igaz – felelte Daniel. Kortyolt egyet az élénksárga likőrjéből,
és közben olyan képet vágott, mintha erősen fontolgatna valamit. –
Mindez azt jelenti számomra, hogy… utánam néztél – mondta végül.
Justine szemöldöke felszaladt.
– Ezt azért nem mondanám.
– De azt nem tagadhatod, hogy valakivel beszéltél rólam. Ami
bizonyos fokig azt jelenti, hogy érdeklődést mutatsz irántam.
Mindketten hallgattak, és Daniel közben Justine-t nézte. Elég
nyilvánvalóan. Justine kezdte úgy érezni magát, mint egy
családjától elszakított zebra idegen környezetben. Daniel, a
könyökével az asztalon, kicsit közelebb araszolt hozzá.
– Tetszel nekem, Justine – mondta egyszerűen.
Justine pislantott egyet.
Lehet, hogy meg fogja csókolni az új főnöke?
A helyzet úgy hozta, hogy a kérdésére szinte rögtön megkapta a
választ.

j
Justine: Helló?
Semmi.
Reggel volt. Vagy valószínűleg inkább délelőtt, gondolta Justine
arra az erős fényre alapozva a feltételezést, amely a behúzatlan
függönyök között benyomult a szoba homályába. Az első gondolata
az volt, hogy elkésett a munkából, de aztán rájött, hogy vasárnap
van.
Justine: Helló?
Még mindig semmi.
– Ez vajon az én függönyöm? – tépelődött magában. Igen, az volt.
És ezt jó jelnek tekintette. Mint ahogy azt is, hogy az öltözőasztala
felett a falon felfedezte a saját világtérképét, amelyen piros
rajzszögekkel jelölte be azokat a helyeket, ahol járt, zölddel meg
azokat, ahová még el szeretett volna menni. Mongólia, Új-Fundland,
Norvégia, Finnország, Buenos Aires, a Galápagos-szigetek, Jersey,
Lucknow… Igen, ez is az ő térképe volt.
Justine szeretett volna visszaaludni, de túl szomjas volt.
Ezenkívül úgy érezte, mintha korallok nőttek volna a fogán. És
pisilnie is kellett, ami miatt, bármilyen kivitelezhetetlen feladatnak
tűnt is, ki kellett vonszolnia magát az ágyából.
Még rosszabb volt, amikor felült. Mintha tengeren
hánykolódással töltött hosszú évek után átlépett volna egy olyan
világba, ahol minden vészterhes mozdulatlanságban állt körülötte,
mégis lehetetlennek tűnt benne a tájékozódás. Behunyta a szemét,
de az érzés csak tovább erősödött. És amikor kinyitotta, azt vette
észre, hogy nincs egyedül.
A francba.
Az ágyában fekvő alakban Daniel Griffinre ismert. A hasán
feküdt, meztelen válláról lecsúszott a takaró, és az egyik lebarnult
karja lelógott a matracról. A haja sűrűnek, bujának és nagyon
kócosnak tűnt a fehér párnán, és ha Justine-nak ezek után kétségei
lettek volna afelől, hogy mivel töltötték az éjszakát, villódzni
kezdtek a fejében a képek. Egy tapogató kéz, egy forró nyelv…
Justine: Helló? HELLÓ?
De az agya nem válaszolt. A kibaszott szürkeállománya nyaralni
ment. Feltehetően Chartreuse-falvába.
Justine óvatos mozdulatokkal kikelt az ágyból. Az ágy melletti
székről, papucs gyanánt, felkapott egy vastag zoknit és egy hosszú,
könnyű kardigánt, ami beillett volna akár fürdőköntösnek is. A
fürdőszobán keresztül, még mindig pánikhangulatban, átment a
konyhába. Ahhoz azonban, hogy az agya egyáltalán életjelt adjon,
majd funkcionálni kezdjen, be kellett vennie néhány vízben
feloldott aszpirint.
Agy: Jó reggelt.
Justine: Jó reggelt? Most jut csak eszedbe, hogy reggel van?
Agy: Hm… A függönyök. Nem kéne behúzni őket?
Justine: A francba!
Összefogta maga előtt a kardigánt, és mint a rák, háttal egészen a
nappali ablakáig araszolt, és sietősen összehúzta a függönyöket.
Agy: Így már jobb.
Justine: Jobb? Minél jobb? Annál a kibaszott katasztrófánál,
aminek a kellős közepén vagyunk? Arról volt szó, hogy focimeccsre
megyünk, és nem az ágyba! Mégis mit gondoltunk? Végre megkapom
a gyakornokságot, amire annyira vágytam – nyugodtan
hozzátehetem, hogy hosszú éveken át –, és erre lefekszem az új
főnökömmel? Hogy a francba történhetett meg mindez velem?
Agy: Ihatnánk egy kávét, mielőtt ezt megbeszéljük?
A konyhában Justine ügyetlen mozdulatokkal darált kávét
kanalazott a kotyogójába.
Agy: Ahhh! Ez az illat! Máris jobban érzem magam.
Justine: Rosszat tettünk. El sem tudom mondani, mennyire
rosszat. Hogy lehettünk ennyire ostobák?
Az agy azonban nem válaszolt. Elhallgatott, amint észlelte, hogy
Daniel a konyhába lép, és hátulról Justine dereka köré fonja a
karját. A férfi meleg, száraz keze becsusszant a hosszú kardigán alá.
Elképesztően finom érzés volt, ahogy a bőr a bőrhöz ért.
– Jó reggelt! – mondta Daniel lágyan.
Justine: Hm… Segítenél?
Az agya azonban most sem válaszolt. Ehelyett Justine megérezte
Daniel másik kezét a combján. És az ajkát a tarkóján. Megfordult az
ölelő karok között, és megcsókolta a férfit. Úgy, ahogy kell.
Rendesen.
– Skorpió – suttogta Daniel a fülébe.
– Attól tartok, nem talált – felelte Justine.

Mit viseljen az ember lánya, amikor munkába indul egy olyan

hétvége után, amelyen véletlenül lefeküdt a főnökével? Ez a kérdés
járt Justine fejében, miközben ott állt a hálószobai tükör előtt egy
szál bugyiban és melltartóban.
Kiválasztott egy fekete ruhát, és maga elé tartotta. Egyszerűnek
tűnő darab volt, amit a rafinált, mindent előnyösen kiemelő szabása
tett nélkülözhetetlenné minden nő gardróbjában. Most azonban
szóba sem jöhetett. Volt a hátában egy csipkebetét, a válla között,
amit akár szexinek is lehetett volna minősíteni. Így hát Justine
elvetette a kis fekete ötletét.
Ezután a szürke nadrágot vette fontolóra a fodros, harangujjú,
kobaltkék inggel. Á, mondta magában. Ez túl kellemes viselet lett
volna. Mi több, kényelmes. És a kényelmes öltözéket úgy is lehetett
értelmezni, hogy határozottan jól érzem magam a történtek után. És
ha Justine belegondolt, hogy mi minden történt a hétvége során a
kanapén, a szőnyegen, a konyhapulton, elöntötte az arcát a pír.
Mindegyik bútordarabot másnak látta most, mint azelőtt.
Daniel a nap nagy részét vele töltötte. A bejárati ajtó előtt
köszöntek el egymástól. A férfi megcsókolta, aztán, mielőtt Justine
becsukhatta volna az ajtót, még visszafordult.
– Meg kellene beszélnünk, hogy fogunk viselkedni – mondta,
majd hozzátette. – A szerkesztőségben.
– Hogyan? – kérdezte Justine.
– Felnőttek vagyunk, nemde. És okosak. Tudjuk, mi a különbség
a munka és a játék között. És azzal is tisztában vagyunk, hogy a
kettőt külön kell választani.
– Hát persze – mondta Justine. – Okosak vagyunk. Ezért
különválasztjuk a kettőt.
– Hé!
– Igen?
– A játék rész… szerintem jó volt. Nagyon. Rendben?
Miután elment, Justine visszament a fürdőszobába zuhanyozni.
Amikor ledobta magáról a hosszú kardigánt, felfedezett a nyakán
egy apró harapásnyomot.
Agy: Nagyon szép.
Justine: Most bezzeg felébredtél, mi? Van valami ötleted?
Agy: Szerintem lazulhatnánk egy kicsit.
Így hát lazultak. Kitartóan. Végiglazulták azt, ami a vasárnapból
még hátravolt, sőt az éjszakát is. Csakhogy eljött a hétfő reggel,
Justine jó, ha három órát aludt, és fogalma sem volt, hogy mit
vegyen fel. Amikor már a fél szekrényt kirámolta, és a hálószoba
padlóját beterítették a félredobott ruhák, sikerült kiválasztania egy
barna tweednadrágot, egy égett narancshéj színű pulcsit ujja alá
dolgozott fehér mandzsettával és ugyancsak fehér ingnyakkal. És
hogy a harapásnyomot elrejtse, keskeny selyemsálat tekert a
nyakára.
Még egészen korán volt, amikor az Alexandria Park távoli
végébe ért, ahhoz azonban, hogy beüljön a Rafaellóba, nem volt
hangulata – szédült, és minden vonatkozásban furán érezte magát
–, így hát körbejárta a piacot. Ma azonban ebben sem talált örömet.
Nem töltötte el megelégedéssel, amikor, nyelvőri indíttatásának
engedve, az AVOKÁLDÓ-ból kihúzta a felesleges L betűt. Ingerültséget
érzett csak, semmi mást. És mintha lüktetett volna a halántéka.
Remélte, hogy nem valami alattomos dolog állt a jelenség
hátterében.

– Justine?
Daniel megállt a szerkesztőségi szoba ajtajában, és bár az
arckifejezése kifürkészhetetlen volt, sem Martin, sem Roma nem
nézett fel a munkájából, hogy ezt észrevegye.
– Végre! – gondolta Justine, amint a képernyő órájára pillantott.
Már majdnem öt óra volt, és Daniel semmilyen erőfeszítést nem tett
annak érdekében, hogy legalább egyetlen percet kettesben
tölthessen vele. Bár maga is tudta, hogy ezen nem kellene
meglepődnie. A munka az munka, a játék meg játék, mondta Daniel.
A kettőt külön kell választani. Tulajdonképpen csak ehhez tartotta
magát.
– Át tudnál jönni az irodámba? – kérdezte.
Justine, ugyancsak kifürkészhetetlen arccal, bólintott.
Agy: Látod, megmondtam. Csak ki kellett várnod a pillanatot.
Justine: Oké, nagyokos. Ismét neked volt igazad.
Ám Daniel irodájába érve, miután helyet foglalt, Justine-nak volt
egy érzése, hogy nem ilyen pillanatra várt a nap folyamán.
– Szerinted mennyi esély van arra – kezdte Daniel nagyon
komolyan, amint hátradőlt a székben, amely Justine szemében még
mindig Jeremyé volt, abban az irodában, amely most sokkal
rendezettebb volt, mint Jeremy idejében bármikor –, hogy a Davina
Divine valódi név?
– Tessék?
– Ma reggel kaptam egy levelet valakitől, aki Davina Divine-nak
nevezi magát – folytatta Daniel, és letett Justine elé egy négyrét
hajtott papírt. – Kíváncsi vagyok, te mit hozol ki belőle.
A papír, amelyre a levelet írták, egy olyan levélpapírcsomagból
származott, amilyet egy tinédzser lánynak vesz valaki, ha nem
tudja, hogy mit ajándékozzon neki karácsonyra. Széles,
vízörvényekkel díszített, lila szegély keretezte; az örvényekben apró
hableányok ficánkoltak. Justine látta a hozzá illő borítékot is, amely
szépen felvágva feküdt Daniel előtt egy iratokkal megrakott, vastag
boríték tetején. A levelet a főszerkesztőnek címezték, és mind a
címzést, mind a szöveget csillámos, illatosított lila tintával írták.
Justine szerint a félig rágott rágóguminak volt ilyen édeskés illata.
– Olvasd el – biztatta Daniel.
 Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Abban a reményben írok Önnek, hogy eljuttatja a levelemet az
asztrológusuknak, Leo Thornburynek. Szívesen írtam volna
neki közvetlenül, de hosszas próbálkozásaim ellenére sem
tudtam rábukkanni az elérhetőségeire. Én magam is
asztrológus vagyok, de természetesen meg sem közelítem azt a
színvonalat, amelyet Mr. Thornbury képvisel. Mégis azt
remélem, hogy lesz olyan kedves, és elmagyarázza nekem, hogy
mit csinálok rosszul, amikor a Vízöntő horoszkópját akarom
összerakni. Az elmúlt hónapokban ugyanis ő egészen mást
olvasott ki a csillagokból a Vízöntők számára, mint amire én
magam jutottam. Voltak esetek, amikor szöges ellentétben
álltak egymással a csillagjegy számára tett jóslataink. Tudom,
hogy én csinálok valamit rosszul, csak azt nem tudom, hogy
mit, és őszintén remélem, hogy Mr. Thornbury rá tud mutatni a
tévedéseimre, ami nagyot lendítene a karrieremen.
Őszinte tisztelettel,
Davina Divine
Okl. Asztr. (FAA), alap- és emelt szint

Justine szíve már az első mondat közepénél dübörögni kezdett.

Két további mondat után már ki akart ugrani a mellkasából. Mire az
aláíráshoz ért, teljes vágtára kapcsolt a pulzusa. A hableányos
levélpapír megremegett a kezében.
Megugrott adrenalinszintje mellett ugyan nehezére esett, de
megpróbálta felmérni a helyzetét. Daniel kapott egy levelet egy
botcsinálta csillagásznőtől. Ennyi történt, semmi több. Ez
önmagában nem jelentett semmi különöset. Csakhogy ekkor Daniel
kinyitotta az előtte fekvő, kövér borítékot, és a belőle előkerülő
papírköteg olyan ismerős volt Justine számára, mint a saját tenyere.
Ahogy a férfi legyezőszerűen szétterítette a papírokat az asztalon,
nem lehetett nem észrevenni a közepükön a kis, cakkos szélű
lyukat. Nyilvánvaló volt, hogy Daniel már át is vizsgálta a nyársról
lehúzott dokumentumokat.
Agy: Hát ez nem alakul valami jól.
Az egyes faxok alatt mindig ott feküdt a Star megfelelő számából
kitépett oldal. Az, amelyiken a horoszkópok voltak. A
faxküldeményeken és a magazinoldalakon már rózsaszínű
szövegkiemelővel megjelölte valaki az eltéréseket tartalmazó
sorokat. Csak a Vízöntő horoszkópjában voltak ilyenek. Justine
számára nem volt nehéz azonosítani a több helyen is kiemelt
csillagjegyet.
Agy: Rosszabb már nem is lehetne.
Justine tekintete végigfutott az egyes faxokon kiemelt sorokon.
Járjon határozottan az új ösvényen; érvényesülő ellentétes hatások; a
Szaturnusz és a vele szemben álló Vénusz óvatosságra int. Aztán a
megmásított bekezdésekre siklott a kitépett lapokon. Kikövezetlen
édenkert; az Isten névtelen akar maradni; ehető gombát a mérgestől.
Merészség, légy barátom!
Daniel, érzékelve, hogy Justine szeme regisztrálta a lényeget,
visszatette a lapokat a borítékba.
– Miért csináltad? – kérdezte.
Justine megpróbálkozott a beszéddel, de a nyelve olyan volt,
mintha érzéstelenítő injekciót szúrtak volna bele.
Tehetetlenségében megvonta a vállát.
Daniel továbbra is szótlanul nézte, míg Justine-ban
körvonalazódni kezdett, hogy pontosan milyen problémákat vonhat
maga után, ha az ember lánya lefekszik a főnökével. Ugyanaz az
ember, aki most jól leszúrja, amiért belematatott a csillagjegyekbe a
havi horoszkópokban, nemrég még az orrát puszilgatta édesen. Sőt
nagyon helytelen módon az is felrémlett Justine előtt, hogy milyen
képet vágott ugyanez a férfi az orgazmus pillanatában. Kitágult a
szeme, mint az őzikéé, és kísértetiesen hasonlított az Astro Boyra.
– Már majdnem bedobtam a levelet a kukába – folytatta egy idő
után Daniel. – De aztán felrémlett előttem az előléptetésedet követő
reggel. Amikor beértem a kiadóba, nem voltál az asztalodnál. A régi
irodádban találtam rád, és a horoszkópokat gépelted be éppen. Azt
mondtad, azért, hogy segíts Henrynek.
Justine érezte, hogy keresztüllátnak rajta.
– Van egy elméletem arról, hogy miért csináltad – tette hozzá
Daniel.
Miközben beszélt, egy tollal játszadozott, az ujjai között forgatta.
Ugyanakkor roppant komolynak tűnt, és talán elégedettnek is, mint
egy detektív, aki az összes érintett előtt felfedi, hogy mire jutott a
nyomozással.
– A Vízöntőn kívül egyetlen csillagjegyhez sem nyúltál – mondta.
– Ami arra a következtetésre juttatott, hogy… nem is tudom, hogyan
fogalmazzak. Szóval az elméletem szerint azzal, hogy
megváltoztattad Leo horoszkópját, önmagad jobbik felét akartad
megerősíteni. Azt a materialista feledet, amelyik hallgatni szokott a
jó szóra. Talán egy szerelmi csalódáson akartál túljutni, ezért arra
kezdted buzdítani magadat, hogy változtass az addigi életeden.
Hogy kezdd el keresni, ami valóban fontos, és hogy bátran vedd
üldözőbe az álmaidat. És most már teljes bizonyossággal tudom,
hogy Vízöntő vagy. Mert az vagy, ugye? Egy Vízöntő, aki Leo
horoszkópján keresztül próbálta új mederbe kényszeríteni a sorsát.
Agy: Akár tetszik Justine, akár nem, ez egy zseniális
gondolatmenet.
Justine: Tudom. És sokkal jobban is hangzik, mint az igazság.
Justine próbált olyan arcot vágni, ami egyszerre volt megbánó és
csodálattal teli.
– Hű! – mondta Danielnek. – Ez lenyűgöző! És igaz.
Lehet, hogy csak képzelte, vagy Danielnek tényleg
megemelkedett a büszkeségtől a mellkasa?
– Az jó – felelte a férfi. – Végre elindultunk valamerre.
Bár nem mosolygott, az arcvonásai határozottan ebbe az irányba
kezdtek átrendeződni.
– Ugyanakkor nagyon nagy butaságot csináltál – folytatta, és
kivárta, hogy Justine arcán felerősödjenek a bűnbánat jelei. –
Biztosan azt gondoltad, hogy „ugyan, kit érdekelnek a csillagok”. És
ebben akár lehet is valami. De Leo Thornbury az egyik legrégebbi,
legmegbecsültebb külső munkatársunk. Mivel okos vagy, biztosan
arra a következtetésre jutottál, hogy minimális kockázatot vállalsz,
hiszen annak az esélye, hogy Leo észrevegye a matatást,
gyakorlatilag a nullával egyenlő. Na de Justine, mi lett volna, ha
véletlenül mégiscsak a keze közé kerül az egyik példány, és
észreveszi a horoszkópjában a te változtatásaidat? Nemcsak nagy
fokú tiszteletlenség volt, amit tettél, hanem erkölcstelen is.
– Tudom – felelte Justine. – És nagyon sajnálom. Többször nem
fordul elő.
– Még szép, hogy nem – mondta erre Daniel. – Mert ha mégis,
kénytelen leszek visszaküldeni téged a mindenesek
taposómalmába. Hogy a legrosszabb lehetőséget ne említsem.
A munka az munka, gondolta Justine bánatosan.
– Szóval tényleg nem ismétlődhet meg a dolog. És hogy még
véletlenül se eshess kísértésbe, bár nem szólok Henrynek a
mesterkedésedről, utasítani fogom, hogy mostantól fordítson külön
figyelmet a csillagokra. Hogy százszázalékos pontosságot várok a
horoszkópok átírásánál. És hogy alkalmanként ellenőrizni fogom,
hogy a megjelenésre szánt verzió megegyezik-e az eredetivel.
– Ki tud még a történtekről?
– Csak te meg én – válaszolta Daniel. – És azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha ez így is marad.
– Köszönöm.
– Akkor ezzel meg is volnánk. – Daniel felkapta a tollát, és
szórakozottan húzott vele egy vonalat az előtte fekvő lapra. – És
Justine?
– Igen? – Justine mindennél jobban vágyott néhány olyan szóra,
amelyek megerősítették volna, hogy tényleg együtt töltötték a
megelőző hétvége felét. Hogy tetszik a férfinak.
– Minden megvan benned ahhoz, hogy nagyon jó újságíró legyél
– mondta ehelyett Daniel. – Úgyhogy ne kövess el több ostobaságot,
rendben?
A megjegyzés fájt, még akkor is, ha egyébként teljesen fair volt.
Tényleg ostoba volt. Mérhetetlen ostobaság volt belematatni a
csillagjegyekbe, és az is, hogy viszonyt kezdett Daniellel.
– Nem fogok – felelte halkan.
– Megígéred?
– Megígérem.

Aznap este, amikor hazaért, Justine úgy érezte magát, mint aki
ködben jár. Minden ízülete fájt, és nem tudta eldönteni, hogy
melege van-e, vagy inkább fázik; az arca égett, mégis rázta a hideg.
Talán belázasodott? Az lehetetlen, gondolta. Más sem hiányzott,
mint hogy beteg legyen.
A nappali ablakához lépett, hogy behúzza a függönyöket, és
ahogy kinézett, Nick Jordant pillantotta meg a szemközti erkélyen. A
szantálfaillatú pulcsi volt rajta, és egy báránybőr csizma, és éppen
az olajágat vette ki a világítótorony őrének kosárkájából. Amikor
felnézett, és meglátta Justine-t, elmosolyodott, a szívére fektette az
egyik kezét, és mintha csak egy gyönyörű rózsaszál lenne, maga elé
tartotta az elszáradt ágat.
Justine kinyitotta a franciaablakot, és a beáramló friss levegőtől
ismét kirázta a hideg.
– Ez olajág akart lenni valamikor? – kérdezte Nick.
– Az. Meg egy nagy „őszintén sajnálom”.
– Nem voltam itthon – mondta Nick.
– Olyan messzire mentél, hogy nem tudtad viszonozni a
hívásaimat?
– Olyan messzire talán nem. De egy kis időre volt szükségem
ahhoz, hogy az utolsó beszélgetésünket megemésszem.
– Nagyon sajnálom, Nick, hogy annyi hülyeséget összehordtam.
– Nem volt az akkora hülyeség.
– Dehogynem. Hülye voltam, és még otromba is. Gondolj csak
arra, amit a vízililiomról mondtam. Fel se kellett volna hoznom, de
nem tudtam féken tartani a számat.
– Ez időnként megesik a Nyilasokkal.
– Azt hittem, többé szóba sem állsz velem – mormogta Justine
kétségbeesetten, de el is hallgatott, mert hirtelen elszorította a
torkát egy fájdalmas gombóc.
– Hé! Jól vagy?
 – Igen, jól… Vagyis nem igazán. Nem is tudom – mondta Justine. –
Eddig csak a fejem fájt. Most már a torkom is.
– Beteg vagy?
– Az kizárt. Nem akarok beteg lenni, Halálra unnám magam.
Nick, jelezve, hogy reménytelennek találja Justine-t, megcsóválta
a fejét.
– Menj be a melegre! Egy perc, és ott vagyok.
– De hát mondom, hogy jól vagyok – tiltakozott Justine, de Nick
addigra már elindult.
Nem olyan régen volt, hogy Justine utoljára látta Nicket. Igazából
csak pár hét telt el közben. Mégis, amikor – ennyi idő után –
megpillantotta az ajtaja előtt, a küszöbén, volt valami a fiúban,
amitől Justine németül szeretett volna beszélni. Unheimlich.
Rejtélyes. Ilyennek látta Nicket. Aki, mint mindig, most is önmaga
volt. Vagy talán még inkább önmaga. Mintha valahogy erősebbek
lettek volna a kontúrjai, vagy mintha természetfeletti módon
felerősödtek volna a színei. Unheimlich. Rejtélyes. És mégis ismerős.
Egek, milyen jó szavak voltak a német nyelvben!
Justine orrát megcsapta a Nick pulcsijából áradó szantálfaillat, és
aggódni kezdett, hogy valami teljesen irracionális dolgot fog
csinálni, például beleveti magát a pulcsi melegébe, sírva fakad, és
mindent, de mindent bevall. Hogy Daniel rájött a turpisságára, és a
szőnyeg szélére állította, mert megbabrálta a horoszkópokat.
Mindent el akart mondani neki. Mindent.
– Tényleg szarul nézel ki – mondta neki Nick.
– Köszi – nyögte Justine.
– Van citromod?
– Talán van egy fonnyadt a gyümölcsöskosár aljában. Miért?
– Te csak célozd meg az ágyat. Most. Egy perc múlva én is
megyek.
Justine összekuporodott a kanapé egyik végében, és magára
húzta a támlájára vetett takarót. Hallotta, hogy a konyhában
szekrényajtók nyílnak és csukódnak, és edények, evőeszközök
ütődnek egymáshoz. Végül megjelent Nick, Justine kezébe tett két
paracetamol tablettát és egy sárgás folyadékkal teli bögrét, aminek
valami organikus szemét úszkált a tetején. Justine óvatosan
belekortyolt, és elfintorodott.
– Ez meg mi a franc?
– Citrom és méz – mondta Nick, miközben, Justine lábától nem
messze leült a kanapéra. – A két első dolog, amit ilyenkor adni
szoktak, de van benne egy kis zúzott fokhagyma és egy picike
Cayenne-bors is. Tudom, tudom. De jobban fogod érezni magad tőle.
Justine egy második korttyal is megpróbálkozott, de a pocsék
kotyvalék nem lett jobb.
De mégis… Nick átjött hozzá, és tett valami nagyon furát és
kedveset. Justine felé nyúlt, és finoman a homlokára fektette a
kézfejét. És ettől valahogy feszíteni kezdték Justine szemét a
könnyek.
– Idd meg. Úgy értem, az egészet. Vedd be a tablettákat, aztán
feküdj le. Rendben?
És csak ekkor húzta el a kezét.
– Tényleg nagyon sajnálom, Nick. Utáltam azt érezni, hogy
haragszol rám.
– Hát igen. Sajnos néha csökönyös szamár vagyok. De tudod,
mit? Felejtsük el.
De Justine-nak még volt mondandója.
– Ha tényleg szereted Laurát, annak oka kell hogy legyen.
– Figyelj, Jus. Ne beszéljünk róla. Tényleg. Spongya rá.
 – A barátságod… – folytatta a szavakat keresve Justine. – Te vagy
a legrégebbi barátom. Nem akarlak elveszíteni.
– Én sem téged.
Justine tudta, mivel akarja folytatni a beszélgetést. Nem ez volt a
kedvenc része, de túl akart lenni rajta.
– Amikor utoljára beszéltünk, azt mondtad, meg fogod kérni a
kezét. Gondolom, azóta megtörtént. Jól ment?
– Igen, azt hiszem – felelte Nick.
– Akkor hát már hivatalos. Mikor lesz a nagy nap?
Nick kicsit zavart képet vágott.
– Ó, egy kicsit előreszaladtál, azt hiszem. Ha jobban
belegondolok, amit Laurával kötöttünk, az inkább egy eljegyzés
előtti megállapodásnak nevezhető. Ahogy nekem mondták, amíg
nincs gyűrű, nincs eljegyzés sem.
– Értem – dünnyögte Justine. – És mikorra lesznek meg a
gyűrűk?
– Hajlamos vagyok azt hinni, hogy sokára. Először is be kell
szerezni a megfelelő követ, aztán be kell vésetni a mintázatot. Egy
ékszerésznek időre van szüksége mindehhez.
Justine arca megvonaglott.
– Ez elég drága mulatságnak tűnik.
– Mert az is – felelte Nick komoran. – Figyelj, most már mennem
kell. Leginkább azért, mert ágyban a helyed. Vigyázz magadra, jó?
Ha még holnap is szarul érzed magad, csörögj rám, átjövök, és
készítek neked egy újabb citromos italt.
– De ugyanilyen finom legyen – dünnyögte Justine, és a bögrébe
meredt.
Nick távozása után Justine ivott még egy kortyot az undorító
kotyvalékból, majd az egészet a mosogatóba öntötte. A
hálószobában az a kiábrándító felfedezés fogadta, hogy aznap
reggel lehúzta az ágyneműt. A lepedő és a huzatok a mosókonyha
padlóján hevertek mosásra várva, de az, hogy újat húzzon
helyettük, nem volt opció. Mint ahogy az sem, hogy pizsamába
bújjon. Így hát levetkőzött, a padlóra dobta a ruháit, majd a
hálóköntösét magára tekerve, vacogó fogakkal bemászott a huzat
nélküli paplan alá, bekapcsolta az elektromos takaróját, és a
legmagasabb fokozatra állította.
Mielőtt nyugtalan álomba merült volna, két dolgot még
megállapított magában. Az egyik, hogy Laura Mitchell nagyon
szerencsés nő. A másik, hogy akár megmérte, akár nem, az egekig
szökött a láza.

A következő két napban Justine túl beteg volt ahhoz, hogy bemenjen
dolgozni, sőt még ahhoz is, hogy elhagyja az ágyat. Azonban a
harmadik napon, ebédidőben, már elég erősnek érezte magát, így
felkelt, evett egy kis konzervlevest, és a betegágyából átköltözött a
kanapéra. Ott maradt egész nap, és a Jeannie-ről álmodom epizódjait
nézte, de közben azért el-elaludt.
Éppen szendergett akkor is, amikor meghallotta, hogy kopognak
az ajtaján. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy még hat óra sincs.
Senkit sem talált az ajtóban, amikor odaért, csak egy nagy csokor
krémszínű rózsát, halvány rózsaszínbe hajló szirmokkal. Fényes
fehér csomagolópapírjára egy kártyát tűztek, a következő üzenettel:
Beteg vagy, mi? Elég vacak kifogást találtál arra, hogy elkerülj.
Remélem, már jobban érzed magad. DG x.
 Justine az orrához emelte a rózsákat, de nem volt illatuk. Bevitte
a csokrot, vizet töltött egy vázába, és miután elhelyezte a virágokat,
gondolkozni kezdett. Végül fogta a telefonját, és a címlistából
kiválasztotta Daniel nevét.
– Szóval – mondta a férfi – megkaptad a virágokat.
– Igen.
– És? Tetszenek?
– Igen, gyönyörűek. Köszönöm.
– Miért van olyan érzésem, hogy most egy „de” következik?
– Azért, mert most tényleg egy „de” következik.
A beálló csendben Justine megpróbálta összeszedni a bátorságát.
Végiggondolta, hogyan érezte magát hétfőn, miközben megpróbált
alkalmazkodni Daniel a munka az munka filozófiájához.
– Én ezt nem tudom csinálni, Daniel.
– Te haragszol rám? A horoszkópfiaskó miatt?
– Nem, nem erről van szó. Hibáztam, és te nagyon is fair módon
kezelted az ügyet. Az új helyzetünkhöz nem tudok alkalmazkodni,
Daniel. Ismerem magam, és tudom, hogy képtelen lennék
hétvégeken megosztani az ágyamat valakivel, akivel hét közben azt
kellene színlelnem, hogy csak kollégák vagyunk. Bizonytalanná tesz.
És… fáj is.
– De Justine, ez egy munkahely. Nem viselkedhetünk úgy…
– Nem azt mondom, hogy nincs igazad. Mármint, ami a
munkahelyi viselkedést illeti – vágott közbe Justine. – Csupán arról
van szó, hogy én nem vagyok alkalmas erre az egészre. Te tudod
csinálni. Én nem. Nekem minden meglátszik az arcomon. Sajnálom.
– És nincs semmi, amivel meggyőzhetnélek az ellenkezőjéről? –
kérdezte a férfi.
– Nem hiszem, hogy lenne.
 – Nézd… Tudom, hogy nem ideális a helyzetünk. Sokkal jobb
lenne, ha nem egy helyen dolgoznánk. Vagy még az is, ha csak…
kollégák lennénk. És azt is tudom, hogy túl gyorsan jutottunk túl
messzire.
– Ez határozottan így van – értett egyet Justine.
– De hát jó volt, nem?
– Igen – ismerte el Justine.
– Hát akkor – kezdte Daniel, de Justine-nak az volt a benyomása,
hogy annak, amit hallani fog, nem sok köze lesz ahhoz, amit meg
akart értetni a férfival. – Nem hittem volna, hogy ehhez az
eszközhöz kell nyúlnom, de igazából nem hagytál más választást.
Justine ereiben meghűlt a vér.
– Mit akarsz csinálni?
– Épp most érkezett meg Leo horoszkópja. Itt van előttem a fax,
és most, ha akarod, ha nem, felolvasom, mit üzennek neked a
csillagok. Nos? Mehet? Tavasz van, Vízöntő, a megújulás évszaka.
Justine: Vízöntő? Mi a francnak jön nekem a Vízöntővel?
Agy: Hát nem emlékszel arra a kis csevejre az irodájában?
Justine: Ó, a fenébe!
Daniel folytatta: Eljött az idő, hogy a lelkekben háborgó megbánás
és harag utat adjon a megtisztulás és a megbocsátás erős
hullámainak. Mindez kitágítja a szíveket, és arra ösztönöz minden
Vízöntőt, hogy nagylelkűen forduljon minden létező lény, kicsi és nagy
felé egyaránt. Vagy talán nem érdemel meg mindenki egy második
esélyt? Vagy akár egy harmadikat?
Justine azon tűnődött, hányszor emelhet valakit a magasba
ugyanaz a petárda, hogy aztán jól elbánjon vele.
– Mit gondolsz? – folytatta Daniel sürgetően. – Nem lehetne ezt a
vízöntői nagylelkűséget rám is kiterjeszteni? Én nem kaphatok
második esélyt?
Justine eltűnődött egy pillanatra.
– A munkahely attól még munkahely maradna, igaz?
– Igaz. De idővel talán hozzá tudnál szokni. Ha megadod nekem
az esélyt, én megmutatom, hogy tud működni a dolog.
– Én nem…
– Tudod, kicsit utánaolvastam a csillagoknak. Megtudtam,
például, hogy a Vízöntő és az Oroszlán poláris ellentétei egymásnak
a horoszkópban. A levegőnek tűzre van szüksége. A tűznek
levegőre. Ezt mondják az asztrológusok.
– És?
– Adj lehetőséget arra, hogy ezt bebizonyíthassam. Mit szólnál a
hétvégéhez?
Justine Szűz aszcendens fele ugyan megpróbált rámutatni, hogy
rengeteg ellentmondás van abban a helyzetben, amelybe önnön
hibájából keveredett, és ennek következtében óvatosan kellene
kezelnie minden javaslatot. Csakhogy ezt az óvatos Szűz
aszcendenst most elnyomta az erősebb, impulzív Nyilas.
– Mire gondoltál pontosan? – kérdezte.
 Két csillagjegy határán

A sötétség leple alatt jöttek Brown Houdini-Malarkyért azok a

halkan suttogó nők a khakinadrágjukban meg a nagy
kesztyűjükben. Az egyik pillanatban még a szőnyegen aludt a
kennel végében, abban a részben, ahol az örökbefogadásra szánt
kutyákat tartották, a másikban már ugatva rúgkapált, amint
beletették egy szállítóketrecbe. A világ, amelybe belecsöppent, meg-
megbillent, miközben átvitték a főépületbe. Hamarosan kitették egy
fluoreszkáló fényekkel megvilágított helyiségben, és betuszkolták
egy kicsi, belső kennelbe, amelynek újságpapírral bélelték ki az
alját. Aztán csak rácsapták az ajtót. Hamarosan ismét kinyílt a
helyiség ajtaja, és egy ketrecet cipelve visszajöttek a nők. Ezúttal
Fritz volt az, akit magukkal hoztak, egy dakszli keverék,
vizelettartási problémákkal. Aztán egymás után hozták a többieket.
Először Gombócot, a mopszlit a glaukómás szemével és a nyálas
pofaredőivel, majd Esthert, az öreg korcsot, aki túlélte az összes
gazdáját, és már túl öreg volt ahhoz, hogy új otthonba vigyék. És
egyszer csak leoltották a villanyt. Brown tudta, hogy legközelebb
már csak másnap fogják felgyújtani, akkor is azért, hogy a négy
kutyát átadják az állatorvosnak.
Amint virradni kezdett, mind az öt, megpecsételt sorsú eb kapott
egy kis adag felkockázott marhahúst reggelire. Fritz, az örök
optimista, egy pillanat alatt felfalta, amit elé tettek. De sem Gombóc,
sem Lori nem tudta befejezni a magáét, mert egyfolytában ugattak.
A derékban vastag, temperamentumosnak semmiképp sem
nevezhető Esther ezzel szemben nyugodtan megeszegette az utolsó
adagját, aztán fejét a mancsára hajtva, csendesen elnyúlt, és talán
azokra a vigasztaló történetekre gondolt, amelyeket a
Szivárványhídon túli világról meséltek neki a nála is öregebb
kutyák.
Brownnak nem volt étvágya. Miután többször is körbejárta a
ketrecet, tudta, hogy áttörhetetlenek a falai. Legyen átkozott az a
szemét Guy. Legyen átkozott az istenverte anyjával és minden
nyüves ivadékával együtt, ami abból a nyughatatlan ágyékából
véletlenül megfogan. A rohadék! Brownt némi örömmel töltötte el
az átkozódás, de aztán rögtön eszébe jutott, hogy talán ez az utolsó
öröm, ami a földi életben éri. És mivel nem maradt más választása,
elfeküdt a ketrece végében, összegömbölyödött, és nyugtalan
álomba merült.
Hamarosan megérkezett az állatorvos. Annabel Barwick volt,
egy fiatal nő, akinek selymes fürtök borították a fejét, és vadonatúj
jegygyűrű villant a bal kezén. Brown, miközben szemügyre vette az
egyetlen jó szemével, a nő javára írta, hogy csüggedt, majdhogynem
bocsánatkérő hangon beszélt mindegyikükhöz. Jesse Yeo volt az
asszisztense, egy fiatal, piszkafalábú ápoló, szénfekete hajjal és
vörös karimás, érzékeny szemmel.
Brown koncentrálni próbált, és minden varázserejét bevetve
szuggerálni kezdte az orvost és az ápolót. Az egyszemű kutyának
nem kellene itt lennie, duruzsolta egy láthatatlan lézersugár mentén.
Az egyszemű kutyát sértetlenül vissza kell vinni a kennelébe. De mind
az orvost, mind az ápolót annyira lefoglalta, amit csináltak, hogy
egyikükkel sem sikerült szemkontaktust teremtenie.
 Fritz – hogy az isten áldja meg – még mindig azt hitte, hogy be
tudja dobni a vonzerejét, így hangosan ugatva ugrálni kezdett a
ketrec rácsa mögött. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy ő lett az
első: az ápoló felemelte a két mellső, gesztenyeszínű mancsát,
miközben az állatorvos félresimította a szőrét, és a mellkasába döfte
a tűt. Ezt követően a kis Fritz testét beletuszkolták egy
szemeteszsákba, és a padlóra dobták. És Brown mindezt végignézte.
Aztán Gombóc következett, aki valami Prudence nevű kutya után
nyüszített összefüggéstelenül, míg el nem halt a hangja. Végül azt is
látnia kellett, ahogy Esther lehunyja a szemét, és a lelke átröppen az
örökkévalóságba.
Brown tudta, hogy ő van soron. De dögöljön meg, mondta, ha
simán hagyja átküldeni magát az örök éjszakába. Alaposan
szemügyre vette a ketrecét körülvevő világot, amiről eleve tudta,
hogy pokoli egy hely, és se hasadék, se semmilyen rejtett kiút nem
található. Úgynevezett könnyen kezelhető műanyag padlója volt,
amit a falakhoz érve felfelé hajtottak, és alig volt a helyiségben
fedezéket nyújtó bútordarab. A folyosóra, majd azon túl a
külvilágba vezető összes ajtó zárva volt; szabályosan le volt
pecsételve a hely.
Végül mégis rámosolygott némi kis szerencse. Éppen akkor,
amikor Jesse letérdelt Brown ketrece elé, hogy kivegye, Annabel, az
állatorvos tett néhány lépést az ajtó felé, és a kilincs után nyúlt. Az
időzítés, gondolta Brown, nem is lehetne tökéletesebb. Nem kellett
mást tennie, mint egy lehetőleg ravasz mozdulattal elsurranni Jesse
keze mellett, és megcélozni az ajtót. Igen! Az állatorvos lenyomta a
kilincset. Az ajtó nyílni kezdett. Elég szűk volt a feltáruló rés, ahhoz
azonban elég széles, hogy átférjen rajta egy utcán nevelkedett,
vállalkozó szellemű, komoly kihívásokhoz szokott terrierkeverék.
 Brown talpra szökkent, és játszi könnyedséggel elsurrant Jesse
nagy kesztyűbe bújtatott, markolásra kész keze mellett. A karmai
meg-megcsúsztak a túl sima padlón, de most már ostobaság lett
volna megadni magát. Hátsó lábai szétcsúsztak ugyan, mint egy
nyuszié, de sikerült előbbre jutnia. És bár az ajtót épphogy csak
kinyitották, biztosra vette, hogy átfér a résen a feje. És aztán illa
berek! Végigrohan a folyosón, át a következő ajtón, és már kinn is
van! Utána már csak szaladni kell.
– A kis ravasz – motyogta Jesse. – Annabel! Csukd be az ajtót!
Nem lehetett nem meghallani a csattanást. A zár a helyére
csusszant. A súlyos fehér ajtó egy vonalba került a fallal, és Brown a
rossz oldalon rekedt. De még ekkor is tovább futott, vad
ugrándozásra kényszerítve Jesse-t és Annabelt, akik többször is
mellényúltak. A helyzete azonban reménytelen volt. Hamarosan
sarokba szorították. Jesse a nyakszőrénél fogva felemelte. Brown
csüggedten tovább kapálódzott, ám az ápoló elindult vele a
vizsgálóasztal felé. És az állatorvos közben zöld folyadékot szívott
az injekciós tűbe.

A tizenöt éves Luke Foster – Mérleg, télidőben középső támadó,

nyáridőben krikettkapus, az (eredeti) Star Wars filmek lelkes
rajongója, akinek megrögzött szokása volt kisimítani a szeméből a
rakoncátlanul előrehulló tincseket – benyúlt a Saab
kesztyűtartójába, előhúzott belőle egy aloe verával átitatott
törlőkendőt, és az anyja kezébe nyomta. Péntek reggel volt, és
néhány percnyire parkoltak attól az állami iskolától, amely e naptól
kezdve az alma matere lesz.
A tervezettnél egy nappal korábban hagyta ott a St. Gregory’st,
fanfárok és búcsú nélkül. Egyetlen porcikája sem vágyott azoknak a
fiúknak a sajnálkozó, lekicsinylő pillantásaira, akiknek a szülei
orvosok vagy régi, gazdag családok leszármazottjai voltak, esetleg
cégtulajdonosok vagy gyöngyhalászok, és akik készpénzből
finanszírozták a gyermekeik tanulmányait, nem pedig képzelt
örökségből. Blézeres, kék-piros nyakkendős magániskolás társai
majd továbbmenetelnek az evezős sikerekkel, privát cselló- és
baritontuba-órákkal fémjelzett úton a legjobb nyolc egyetem
valamelyike felé, míg neki egy sárga pólóban kell majd megtalálnia
azt, amit kiszabott rá a sors.
– Annyira sajnálom – zokogta az anyja, Mariangela. – Ó, Luke, a
legjobbat akartuk neked. Tényleg.
A St. Gregory’sban töltött két év alatt Luke egyszer sem mutatott
minimális kíváncsiságot sem aziránt, hogy miből futja a szüleinek a
tandíjra. Őt és az öccseit, akik még általános iskolások voltak, így
szerencséjükre nem érintette őket ez a felfordulás, még pelenkás
korukban felvetették a nagyon exkluzív fiúiskola felvételi listájára,
és talán ebből gondolhatta, hogy a szüleinek van valamilyen terve
az elképesztően magas tandíj kifizetésére. És bár igazából sohasem
gondolta végig, de ha egyszer is megtette volna, akkor is arra a
következtetésre jutott volna, hogy a szüleinek biztosabb terve van,
mint a hitelkártyáik lecsupaszítása és arra várni, hogy a nagypapa
meghaljon. Ugyanis most, hogy meghalt, nem hagyott mást Luke
anyjára, csak a nagymama jegygyűrűjét, néhány csúf rózsafa bútort
és egy lehangolt zongorát.
Luke egyik fele szerette volna megkérdezni az anyjától, hogy mi
az ördögöt gondolt. Miért nem küldte őt mindjárt a helyi állami
iskolába? Elég volt belépnie a számára teljesen ismeretlen osztályba
a túl tiszta, túl új és túl merev pólójában, máris elindult a pletyka.
Ez az a srác, akinek ki kellett iratkoznia a St. Gregory’sból.
A másik fele – az, amelyik gyűlölte így látni az anyját, sírástól
vörös szemmel és feldagadt orral – meg akarta fogni Mariangela
kezét, hogy megsimogassa. Szerette volna megnyugtatni, hogy
minden rendben lesz, és hogy egyébként sem szerette annyira a St.
Gregory’st, és hogy már nyugodtan eljöhet érte az iskolába Ugg
csizmában és fekete steppelt dzsekiben is, nem muszáj mindig
márkás irodai kosztümökben meg menő edzőtermi szerelésben
mutatkoznia. És hogy az állami iskolában van valami, ami a St.
Gregory’sban nem volt. Lányok. Ezen biztos tudott volna nevetni.
– Ugye minden rendben lesz veled ma, Lukey? – kérdezte
Mariangela sírós hangon.
– Hát persze.
Luke lehajtotta a Saab napellenzőjét, elcsúsztatta a parányi
tükröt rejtő kis tolóajtót, és lesimította a felálló hajtincsét, ami
persze visszaugrott. Vállára vetett hátizsákjával kikászálódott a
kocsiból.
– Szia, anya – mondta.
– Szia, drágám – felelte az asszony, könnyes puszit küldve a
fiának.
– Legyen szép napod – mondta még a fiú.
– Jó. Megpróbálom, hogy az legyen.
Luke kísértetiesen eredeti Yoda-hangon azt válaszolta:
– Tedd, vagy ne tedd. De ne próbáld.
Patricia O’Hare – Szűz, foglalkozását tekintve háztartásbeli, akinek
az otthonából már kirepültek a gyerekek, egyébiránt két felnőtt
lány, Larissa és Zadie édesanyja, hamarosan nagymama,
tőzsdezseni, akinél könnyebb maracujás piskótát senki sem tudott
sütni kerek e világon – minden pénteken önkéntes volt a
kutyamenhelyen. Ez csak egy volt a rengeteg tevékenység közül,
amellyel elfoglalta magát, mióta a lányai többé-kevésbé függetlenné
váltak. És bár szép portfóliója volt, amit kezelni kellett, és most,
hogy Zadie babát várt, elég kötnivalója is akadt, egy olyan hatékony,
önmagát minden körülmények között feltaláló asszonyt, mint
amilyen Patricia volt, mindez nem akadályozhatott meg abban,
hogy délidőben megnézze Dr. Phil műsorát, és hogy délután 4-kor
megigyon egy pohár chardonnay-t.
Patricia akkor fedezte fel magának a menhelyet, amikor az
ausztrál pásztorkutyája elpusztult, és amikor mérhetetlen gyásza
enyhülni kezdett, itt keresett magának új kutyát. Első látogatása
alkalmával, ahogy a kennelek között sétálgatott, rátalált egy barna-
fehér foltos agárra. A kutya búskomoran üldögélt keskeny hátsóján
a rács mögött, olyan pózban, ami az 1920-as évek showgirljeire
emlékeztette Patriciát: ők ültek így, fuvarra várva, a bőröndjük
mellett. A kutya olyan pillantást vetett az asszonyra, mintha azt
akarta volna mondani: Végre itt vagy. Gyorsan kiderült, hogy ők
ketten összeillenek. Mindkettőjükből tiszteletreméltóság sugárzott,
szerették a kényelmes kanapékat, és nagyra értékelték az ápolt
megjelenést.
Az első pénteken, amelyen önkéntesként megjelent, kutyákat
sétáltatott. Elzászi farkaskutyákkal, huskykkal, si-cukkal, skót
juhászokkal a pórázán rótta a köröket a menhely körüli kitaposott
ösvényeken és a környező bokros területeken. Kifejezetten erre a
célra vásárolt magának egy csinos kalapot és egy pár, színeiben és
stílusában is fiatalos futócipőt. Kevésbé élvezte azokat a napokat,
amelyeken a kennelekből kellett kilapátolnia a kutyaszart, de
Patriciának nem voltak illúziói. Ha a munkával nem jártak volna
kellemetlen feladatok, mindenki szívesen beállt volna önkéntesnek.
A menhely vezetése hamar észrevette, hogy Patriciának az
adottságainál fogva nagy hasznát tudnák venni az irodában is. Két
hónappal azután, hogy önkéntesnek állt, már ő osztályozta a bejövő
postát, ő lektorálta a menhely hírlevelét, ő kezelte a banki
átutalásokat, és ő lett az önkéntesek koordinátora is.
Voltak azonban péntekek, amikor Patricia azzal ébredt, hogy ez
egy olyan péntek, és szívesebben ment volna máshová, mint a
kutyamenhelyre. Ezek voltak azok a napok, amelyeken a fiatal és
kedves állatorvosnő, Annabel Barwick, teljesítve az előjegyzéseket a
saját belvárosi rendelőjében, beült az autójába, és pro bono eljött a
menhelyre.
Míg Annabel a szomorú munkáját végezte a folyosó végéből
nyíló rendelőben, Patricia az irodában maradt, és megpróbált nem
azokra a súlyos szemeteszsákokra gondolni, amelyek a nap vége
felé egy kisteherautó platóján landoltak tompa puffanással.
Ezen a bizonyos pénteken Patricia papírkosarában a szokásosnál
is gyorsabban gyűltek a használt papír zsebkendők. Nagyon szerette
azt az öreg korcsot, Esthert. Szívesen magához vette volna, de
megígérte Neilnek, hogy nem cipel haza minden olyan élőlényt,
amelyiken megesett a szíve.
Patricia újabb zsebkendőt húzott elő a zsebkendős dobozból, és
eltávolította a napi postát középen összefogó vastag gumigyűrűt.
Azonnal észrevette a borítékot. Nagy volt, és vastag, és drágának
tűnő papírból készült, nem úgy, mint azok a borítékok, amelyekbe
általában a menhelynek címzett leveleket rakták. És azt is látta,
hogy a nagy hírű Walker, Wicks és Clitheroe ügyvédi irodából
érkezett.
Az első dolog, ami a boríték felnyitása után feltűnt Patriciának,
az aláírás volt. A levél végére ugyanis maga Don Clitheroe
kanyarította oda a nevét, ami azt jelentette, hogy bármi áll is benne,
fontosnak kell lennie. Magasabbra tolta az orrán a szemüvegét, és
olvasni kezdett. Hamarosan megtudta, hogy Clitheroe egyik kliense,
egy bizonyos Len Magellan nevű úriember nemrég elhunyt, és a
kutyamenhelyre hagyta az összes vagyonát. Az utasítása szerint
minden vagyontárgyát pénzzé kellett tenni, az ingatlanokat is
beleértve, hogy a kutyamenhely a lehető leghasznosabb módon
juthasson hozzá a váratlan örökséghez. Az ily módon befolyó
készpénz várható összege megközelítette a…
Patricia sikoltásába az egész recepció beleremegett. Hallani
lehetett a folyosókon, a teakonyhában, a vécékben és a rendelőben
is, ahol Annabel arra készült, hogy a tűjébe felszívott Lethabarbot
beadja egy loncsos, félszemű terriernek. A sikoltást a kutyák is
meghallották, és hamarosan vad ugatás verte fel a környék csendjét.
Patricia mindeközben olyan mozdulatokat tett, amelyek beillettek
volna egy esőtáncnak is. Aztán észbe kapott, és feltűnő színű
futócipőjében végigrohant a folyosón.
– Annabel! Annabel! Annabel! – kiáltotta. – Ne adj be több
injekciót!
Annabel Barwick és Jesse Yeo már akkor félbehagyta gyászos
ténykedését, amikor meghallották a sikolyt, és most idegesen
próbálták felmérni a rendelő ajtajából, hogy mi történhetett:
fegyveres támadás zavarta-e meg a menhely csendjét, vagy valami
hasonló szörnyűség. Szerencsére egyik sem. Patricia O’Hare rohant
feléjük könnyáztatta arccal, és egy krémszínű papírra írt levelet
lobogtatott. Mindez azt is jelentette egyben, hogy a menhely esélyt
adhatott a korábban elaltatásra ítélt Brown Houdini-Malarkynak –
aki most megkönnyebbülten lihegett újságpapírral bélelt
zárkájában – a túlélésre.

A tizenöt éves Phoebe Wintergreen – Oroszlán, az osztályban tanító

tanárok örökös, bár ennek cseppet sem örülő kedvence, a lime-ízű
milkshake-ek lelkes fogyasztója, egyke, az olvasás szerelmese,
Shakespeare-imádó, aki szenvedélyes hangú monológokat adott elő
a fürdőszobai tükör előtt – dühös volt. Egész délután emésztette a
harag. Matematikaórán annyira, hogy miközben a másodfokú
egyenleteket oldotta meg, olyan erővel nyomta a papírra a
töltőceruzáját, hogy háromszor is eltört a hegye. Tesiórán mérgében
akkora vehemenciával esett neki a bokszzsáknak, mint egy
kivörösödött arcú, karrierje legnagyobb visszavágójára készülő
bokszoló. A délutáni zeneórájára még mindig vörösen, füstölögve
érkezett, és olyan dühvel végezte a bemelegítést az olcsó
kölcsönszaxofonján, mintha egy veszélyes mérges kígyót akarna
megadásra kényszeríteni.
Phoebe dühösen kaptatott felfelé a felüljáró lépcsőin, és dühösen
tette meg a lefelé vezető utat is a másik oldalon. Könyvekkel teli
hátizsákja fájdalmasan nyomódott a gerincének; a szaxofonja
minden lépésnél a térdének ütődött. Még akkor is dühös volt,
amikor átment annak az alacsony, vörös téglás, bérelt bungalónak a
csúf, törött kapuján, amelyikben lakott. A haragfelhő, amely Phoebe
egész alakját körüllengte, elegendő volt ahhoz, hogy az egyik
terebélyes hortenziabokor alá űzze Tiggyt, a macskát. Phoebe
Wintergreen talán még sohasem volt ennyire dühös.
Alice Wintergreen – Ikrek, aki állandó éjszakai műszakban a
Woolworthben dolgozott árufeltöltőként, emellett a szakszervezeti
mozgalmat szervezte a munkahelyén, és fiatal, egyedülálló
anyaként megszállottan nézte a televíziós főzőműsorokat – nem
dühös volt, hanem fáradt. De ez nem volt elviselhetetlen fáradtság,
hiszen a polcfeltöltők teste megtanult alkalmazkodni. Majdnem. És
némi aggodalommal töltötték el az olyan apróságok, mint a
villanyszámla, a munkájukból elbocsátott emberek szenvedése a
televízió képernyőjén, az emelkedő élelmiszerárak, a szomszédban
lakó Mr. Spotswood egyre kiszámíthatatlanabb viselkedése, a
globális felmelegedés, Phoebe szaxofonóráinak a díja és az autó
elszakadt biztonsági öve. De időnként ezt az aggodalmat is sikerült
kikapcsolnia. A sütés mindig megnyugtatta, és Alice most éppen egy
nagy tepsi cukros-csilis és dupla csokis keksz sütésével foglalta le
magát. Éppen a csokoládét vágta apró kockára, gyakori pillantást
vetve a szirupos lében fortyogó, finomra vágott csilipaprikára,
amikor hallotta, hogy valaki feltépi, majd be is vágja a bejárati ajtót.
– Érkezés a színpadra balról – suttogta, mielőtt a lánya
beviharzott volna a konyhába.
– Gyűlölöm! – sírta Phoebe. Tokba bújtatott szaxofonját a padlóra
ejtette, és szabályosan letépte magáról a hátizsákot.
– Szia, szívem – mondta neki Alice.
– Gyűlölöm! Jobban gyűlölöm mindenkinél! Nincs se élő se halott
széles e világon, aki ennél jobban gyűlölt volna valakit! A gyűlölet
történetében nem volt még gyűlölet, ami olyan erős lett volna, mint
amit én érzek ez iránt a tejfölösképű fajankó iránt.
 – Kérsz egy kis teát? – kérdezte Alice.
– Utálom – sziszegte Phoebe. – Ki nem állhatom. Megvetem,
lenézem, és irtózom tőle. És… ööö… undorral tölt el a puszta
látványa is. Hallanod kellett volna, hogyan olvas Shakespeare-t.
Baromi okosnak hiszi magát, de akkor sem ismerne fel egy
jambikus pentametert, ha az bemászna a tökei közé. Azt sem
érdemli meg, hogy éljen!
– Kiről beszélsz?
– Luke… Fosterről – köpte Phoebe. – Ki másról?
– És… ki ez a Luke?
– Az új fiú.
– Új fiú? Ilyenkor?
– A szülei nem bírták tovább fizetni a St. Gregory’s tandíját, így
kivették, és ránk erőltették ezt a szörnyszülöttet. Rám! Kérdezem
tőled és egyben az univerzumtól is: mit vétettem, hogy egy odafent
trónoló istenség ekkora szenvedéssel sújtott? Milyen bűnt követtem
el, kérdezem én, amiért arra kényszerülök, hogy ilyen beteges,
brutális alakkal kelljen együtt végigülnöm egy drámaórát? Egy
elázott tuskó, a baromiság sütőteknője, vízkór pöfetege, pacallal
kitömött zsák…[10]
– Ez miből van?
– A IV. Henrikből. Első rész – vetette oda Phoebe mintegy
mellékesen, majd így folytatta: – Legyen átkozott. És nemcsak ő,
hanem az is, aki nemzette, és aki a világra hozta. Legyen átkozott
minden őse, akinek a léha bujaságából ez a kurafi, ez az obszcén,
felgöngyölt faggyúdarab az én drámaosztályomba került! Hogy
rakja a vörös hátú pók a petéit a herezacskóiba! Remélem, sikerül
elkapnia egy ritka, de látványos bőrbetegséget, ami miatt otthon
kell maradnia, és soha, de soha többé…
– Bár ne nézegetnéd kántálás közben a tükörben magad – szúrta
közbe Alice.
– Mi? Hiszen itt nincs is tükör!
– Édesem, nem vagyok vak. Látom, hogy ebben bámulod magad
egyfolytában.
Alice lisztes ujjával megkocogtatta a mikrohullámú sütő ajtaját,
egy kérdőjel alakú nyomot hagyva a tükrös felületen.
– Ezzel csak rontasz az előadásodon, drágám. Hároméves korod
óta ezt mondogatom.
– Anyaaaaa! Most komolyan beszélek! Ez a hólyag tönkretette a
drámavizsgámat! Tönkretette! Érted? Most meg fogok bukni! És ha
ez bekövetkezik, annak egyetlen oka lesz. Ez az utálatos, megvetésre
sem érdemes bikacsök meg az iPhone-ja.
– Azt hittem, csak egy belső vizsgáról van szó.
– Mit számít, hogy milyen? Ez a kedvenc tárgyam! Ebből vagyok
a legjobb! Meg egyébként is… Ki a franc választja csengőhangnak a
„Bad to the Bone”-t? Csak egy… totális gyökér!
– Várj csak… Te azért gyűlölöd ezt a Luke-ot… mert megszólalt a
telefonja a drámavizsgád közepén?
– Hát nem érted? Tönkretette az én gyönyörű Júliámat. Tudod,
hogy milyen sokat készültem! Épp ahhoz a részhez értem, hogy
„Sikolyt hallok, mitől az agy megőrül, / Mint amikor mandragórát
szakítnak”, már épp kezdtem szépen belelendülni, amikor, da-da-
da-da, beleüvöltött a monológomba az a seggfej George Thorogood.
Teljesen elveszítettem a fonalat, és képtelen voltam újra felvenni.
– Ó, Phoebs – sóhajtotta Alice. – Sajnálom, kicsim.
Az anyja együttérző szavaitól Phoebe úgy ellaposodott, mint egy
madzagjától megszabadított lufi. Lehuppant egy székre, és a
konyhaasztalra borult. Göndör, világosbarna fürtjei szétterültek az
abroszon.
– Örökké gyűlölni fogom – suttogta.
És ekkor megszólalt a csengő.
– Ó, istenem! – mondta a szemét forgatva Phoebe. – Ez Mr.
Spotswood lesz, igaz?
– Valószínűleg – értett egyet Alice, és feszesen elmosolyodott.
– Hányadszor?
– Harmadszor, ha jól számolom.
– Gondolom, azt szeretnéd, hogy én nyissak ajtót.
– Megtennéd? Kérlek!
– O-ké – mondta Phoebe, és feltolta magát a székről.
Mióta az idős szomszédjuk, Mr. Spotswood kezdte elveszíteni az
eszét, Phoebe megtanulta, hogyan kell beszélni hozzá. Ha például
sokadszor is úgy döntött, hogy Robert Menziesre fog szavazni, és ezt
meg akarta osztani Phoebe-vel, Phoebe bólogatva megerősítette,
hogy helyes döntést hozott. És ha Mr. Spotswood annak a
meglepetésének akart hangot adni, hogy a televíziója képernyőjén
az utóbbi időben színesben kezdtek el megjelenni a képek, Phoebe
egyetértően azt felelte, hogy őt is lenyűgözik ezek a technológiai
újdonságok. Ezért útban az ajtó felé megpróbálta felkészíteni az
agyát az improvizálásra. Csakhogy amikor kinyitotta, az ajtóban
nem Mr. Spotswood állt, hanem Luke Foster.
Phoebe megrázta a fejét, mintha ezzel megszüntethetné azt a
nyilvánvaló hallucinációt, hogy a küszöbön a demens vénember
helyett egy tinédzser fiú áll, egyértelműen ördögi szemöldökkel és
egy konokul a homlokába hulló hajtinccsel.
– Én… ö-ö-ö… Mandytől kérdeztem meg, hogy hol laksz – mondta
Luke, egy magas műanyag pohárba töltött milkshake-et nyújtva
Phoebe felé. A pohár oldalán annak a puccos butikcafénak a logója
volt, amelyikről ugyan hallott már Phoebe, de még sohasem lépte át
a küszöbét.
Mivel a fiú nem kapott választ a döbbent lánytól, sietve tovább
beszélt.
– Azt mondta, a milkshake a kedvenced. A lime-ízű. Remélem,
nem vert át.
Egy picit, talán, hogy egyértelműsítse, hogy ajándékba hozta,
megbillentette a poharat. De Phoebe továbbra is csak bámult, és
bármekkora versenyt futottak is az agyában a gondolatok, képtelen
volt kinyögni bármit is.
– Bocsánatot szeretnék kérni – mondta Luke. – Azért, ami az
órán történt. Sajnálom, hogy ilyen húgyagyú módon viselkedtem. És
nemcsak azért, mert feldühítettelek, hanem azért is, mert a te
monológod volt az egyetlen, amiért érdemes volt ma iskolába
menni. Nagyon tehetséges vagy.
A Wintergreen-ház bejárati ajtaja és az 1970-es évekből
visszamaradt tűzhely között, amely mellett Alice Wintergreen a
cukorszirupba áztatott csilit kavargatta, nem volt nagy a távolság.
Így Alice szinte szóról szóra hallotta a Phoebe és Luke között zajló
beszélgetést. Luke elmondta Phoebe-nek, hogy a Botanikus kertben,
a nyáron, be fogják mutatni a Romeo és Júliát, és ha Phoebe
szeretné, ő a megbocsátás reményében tud jegyet szerezni az
előadásra, amit Phoebe dadogva elfogadott. Amikor aztán Tiggy is
megjelent az ablakpárkányon, és egy pletykát ígérő nyávogással
felhívta magára a figyelmet, mintha csak azt akarná mondani, hogy
nem fogod eltalálni, Alice, hogy ki álldogál az ajtód előtt, Alice
elmosolyodott, mint a híres cheshire-i macska.
– Azt hiszem, Miss Tiggy – mondta, miközben megváltoztatta a
keverés irányát –, hogy a lányunk kénytelen lesz visszavonni az
átkait. Nem gondolod?
SKORPIÓ

k
Minden évben, amikor beköszönt halloween napja, és a pogány
Samhain-fesztivál elnyűtt köntöséből elővillannak a csontok, az
északi féltekén élők megadják magukat az élet-halál mezsgyéjén
billegő télnek, és megbékélnek a halottaikkal. A déli féltekén
azonban, ahová éppen a krikettszezon kezdete előtt érkezik meg a
halloween egy olyan évszakban, amikor a boltokban felszökik a
napernyők ára, a halottak éjszakája csupán egy jó alkalom arra,
hogy az ember magára öltsön valami botrányos kosztümöt, és
színes alkoholos italokat kortyolgatva mulasson egy nagyot.
Az Alexandria Park Star munkatársai számára a halloween nagy
eseménynek számított, mert a reklámigazgató, Barbel Weiss mindig
hatalmas partit adott. Élményekben dús gyerekkora során Barbel
nomád életmódot folytató európai szülei egy időre megtelepedtek
Minnesotában. Ott szerette meg az ifjú Barbel a
töklámpáskészítéssel, horrorisztikus kosztümökkel, ijesztő
történetekkel és házról házra járással fémjelzett, vidám ünnepet.
Minden év október 31-én a párjával, Irisszal együtt meghívták a
barátaikat meg a munkatársaikat az Austinmer Street-i
otthonukban rendezett partira, amelynek a hírneve, mivel a
vendégek nagyon komolyan vették a kosztümjeiket, évről évre nőtt.
Justine azzal kezdte a készülődést, hogy egy játékboltban
vásárolt magának egy gyerekíjat, hozzá egy nyílkészletet, és az
utazási emlékeit őrző bőröndből előásott egy mentazöld
habszivacsból kivágott, Szabadság-szobor alakú fejdíszt. A fejdíszt
aztán PVC-ragasztóba mártotta, és belenyomta egy
ezüstcsillámokkal beszórt tortasütő formába.
 Ebben az évben a halloween keddre esett, és Justine úgy öt óra
körül indult el hazafelé a Rennie Streeten. Útközben a barátnőjével,
Tarával folytatott elmélyült telefonbeszélgetést.
– Az a helyzet, hogy jó – ismerte be Justine.
Danielt vitatták meg éppen. Helyesebben Justine és Daniel
immáron több hete tartó randevúit.
– Csak jó? – kérdezte Tara. – Semmi előrelépés nem történt?
– Hát, azt hiszem, egy „nagyon jó”-ig talán elmehetünk.
Egy ingatlanügynökség kirakatához érve Justine megállt. A
kirakatban felfedezett egy hatalmas posztert. Egy kúriát ábrázolt
zárt erkélyekkel egy olyan utcában, ami a felirat szerint „Nagyon
közkedvelt könyék”-nek számított. Justine az álla alá szorította a
telefonját, és előhúzott a táskájából egy alkoholos filcet. A toll
kellemetlen, csikorgó hangokat adott, miközben Justine
odakanyarította az ablaküvegre: Nem „környéket” akartak írni?
– Azok alapján, ami a parlamenti tudósítók pletykáiból eljutott
hozzám – folytatta Tara, mit sem sejtve arról, hogy a világot
ocsmány helyesírási hibák tették egyre veszélyesebbé –, Daniel
Griffin kifejezetten jóképű, sőt dögös férfipéldány lehet. Ezenkívül
elbűvölő, okos, jó abban, amit csinál, vicces, és még izmos is. Te
magad meg azt mondtad, hogy jó vele a szex. Erre mit csináltok,
amikor együtt vagytok? Drága borokat isztok, és smároltok egyet az
ajtód előtt, amikor hazakísér. Nem értelek. Egyáltalán, mi van
köztetek?
Justine felsóhajtott.
– Hát, tényleg fura helyzet. Amikor munkaidőn kívül együtt
vagyunk, mindig jól érezzük magunkat. De aztán rendre történik
valami. Itt van például ez a parti. Minden munkatársunk ott lesz,
ezért úgy teszünk majd, mintha semmi sem lenne köztünk. És én
ettől baromi kínosan érzem magam. Tényleg nem a legjobb ötlet
munkatárssal kavarni.
– Ó, ugyan már! – mondta Tara. – Mindenki ezt csinálja. Ha nem
most, akkor a múltban csinálta egy darabig. Én csak azt nem értem,
hogy te miért nem akarod?
Ez valóban jó kérdés volt.
Egy este Daniel a Cornucopiába vitte vacsorázni Justine-t (ahol az
étlapon a fettuccine annyi „t”-vel és „c”-vel szerepelt, ahánnyal írni
kell), amit Justine már önmagában is bőkezű gesztusnak tartott. De
aztán Daniel meglepte azzal, hogy a főétel után kifizette a számlát,
és elvitte egy újonnan nyitott cukrászdába sajttortát enni és
desszertbort inni. Mindezek után vízitaxit rendelt, amellyel a
szükségesnél jóval hosszabb kirándulást tettek a folyón, végül a
Clockworkben kötöttek ki, ahol kávét ittak, és csokoládét ettek.
Daniel sehol sem engedte, hogy Justine fizessen, pedig az esti
szórakozás egy kisebb vagyonba került.
Máskor, egy vasárnap egy tengerparti szőlőbe mentek ebédelni.
A tőkék már szépen zöldültek, és friss fűillat terjengett a tavaszi
levegőben. Mindegyik fogáshoz más bort ittak, és ebéd után órákig
heverésztek a napvitorlák alatt elhelyezett babzsákokon, élvezve a
tengeri szellő se nem túl hideg, se nem túl meleg, de mindenképpen
lágy simogatását. Nagyon kellemes délután volt.
És mégis… Justine nem tudta lerázni magáról azt a fura érzést,
hogy ugyanazon a randin vesz részt minden alkalommal. Az étel
mindig jó volt, a bor egyenesen pazar, a beszélgetés élvezetes, mi
több, szórakoztató, és Daniel igazi gavallérként viselkedett. Egyetlen
randiban sem volt semmi kivetnivaló.
– Nehéz elmagyarázni – mondta Justine gyenge hangon.
– Azért csak próbáld meg – biztatta Tara.
 – Úgy érzem, mintha hiányozna valami.
– De mi? – kérdezte Tara.
Justine: Mit is akarok pontosan mondani?
Agy: Fogalmam sincs. Bocsi.
– Nem tudom. És talán azért nem tudom, mert abban, amit
hiányolok, még nem volt részem soha. Lehet, hogy nem is létezik.
Justine hallotta, hogy Tara felsóhajt.
– Nem elég neki, hogy Daniel Griffin a tenyerén hordozza, az én
drága barátnőmnek még egy szárnyas unikornis is kellene.

Amikor Justine nagyanyja meghalt, semmit sem bízott a véletlenre:

a végrendelete egy rövidebb könyvvel is felért. Justine-ra egy szép
kis ékszergyűjteményt hagyott, fülbevalókkal, függőkkel,
karkötőkkel, gyűrűkkel, és néhány elképesztően finom porcelánt.
Mégsem ezeket tartotta a legnagyobb becsben azon dolgok közül,
amelyeket Fleur Carmichaeltől örökölt, hanem a vintage ruhákkal
teli szekrényt és saját, a nagyanyjáéhoz hasonlóan törékeny alakját,
amely lehetővé tette, hogy viselje a csoda szép darabokat.
Bár nagyon jól öltözött asszony volt, Fleur nem hitt a divatban,
és sohasem vett semmit, amiről úgy vélte, hogy nem fog egy
szezonnál tovább tartani. Kizárólag jó minőségű ruhákat vásárolt,
mert azt szerette volna, hogy élete végéig hordhassa őket. Soha,
semmit nem kellett kidobnia. Így maradtak meg a hatvanas évek
stílusában készült csipkés nyári ruhák, a méretre készült kabátok és
estélyik, a magas derekú nadrágok és a nyomott mintás blúzok.
Justine szerette hordani ezeket a darabokat, és nemcsak azért,
ahogy kinéztek, hanem azért is, mert így mindig közel érezte magát
a nagyanyjához.
Barbel halloweenpartijára egy olyan szerelést választott, amit
korábban még sohasem volt alkalma viselni: egy csillogó
ezüstlurexből készült, szűk, térdig érő ruhát. Kicsit karcosnak érezte
a bőrén, de tökéletesebbet nem találhatott volna az alkalomra:
nemcsak halloween volt aznap, hanem Fleur születésnapja is. Ha
megélte volna, október 31-én töltötte volna be a nyolcvannyolcadik
évét.
Justine az ágyára terítette az ezüstruhát, és odakészített mellé
egy ezüst harisnyanadrágot, egy ezüst bokacsizmát és az ezüsttel
frissen átfújt Szabadság-szobor fejdíszt. A többi kellék, amellyel
teljessé akarta tenni a megjelenését, egy nagy bevásárlószatyorban
volt a fürdőszobában.
Első lépésként matt ezüstre festette az arcát, majd felvitt a
szájára, az arcára és a szemöldökére egy csillámló réteget. A szeme
sarkába véletlenszerűen felragasztott néhány apró csillagot. Ezt
követően ezüstszínűre fújta a haját, és még mielőtt megszáradt
volna a hajlakk, egy maroknyi csillámot szórt a fejére. Mindeközben
azon rágódott, hogy évekig nem tudja majd eltüntetni a csillámot a
fürdőszoba padlójáról meg a pipereszekrényekről. Éppen belebújt a
ruhájába, és a fejdíszével bajlódott, amikor hallotta, hogy üzenet
érkezett a telefonjára.
Nicktől jött. Otthon vagy?
Justine csillámló ujjakkal bepötyögte a választ. Is-is.
Nick: Hogy lehet valaki otthon is, meg nem is?
Justine: Úgy, hogy fél lábbal már kinn vagyok.
Nick: Vágom. Azért ki tudnál lépni az erkélyre?
Justine vetett egy pillantást a tükörképére. Csillámok borították
tetőtől talpig.
– Nagy seggfej vagy, Murphy – suttogta.
Nick, farmerban és pólóban, teljesen normálisan festett a saját
erkélyén. Justine úgy akarta leplezni ezüstbe bújtatott zavarát, hogy
kissé esetlenül pózolni kezdett.
Nick felvonta a szemöldökét.
– Gondolom, halloweenpartira készülődsz. Csillag vagy?
– Majdnem.
Justine bement, és amikor újra kijött, magával hozta az íját és a
nyílvesszőit.
Nick előbb értetlenül összevonta a szemöldökét, de aztán
hirtelen megvilágosodott.
– Hullócsillag! Még jobb! Csak azt akartam kérdezni, hogy nincs
egy kis Tabasco szószod?
– Csak nem Bloody Maryt akarsz készíteni?
Nick bólintott.
– Halloween van, nem?
– Várj!
Justine a hűtőszekrény legbelső sarkában talált egy flakon
Tabascót, betette a kosárba, és átküldte a másik oldalra.
– Meghívhatlak egy Bloody Maryre? – kérdezte Nick.
– Azt hiszem, bőségesen kapok majd ott is, ahová megyek.
– Azaz?
– Házibulira hívtak egy kollégámhoz, aki odavan a halloweenért
– felelte Justine. – És te? Mit fogsz csinálni?
– Nekünk is volt egy meghívásunk. De Laurának el kellett
mennie, és volt valami zűr a jegyfoglalása körül, így csak holnap tud
hazajönni. Egyedül is elmehetnék persze, de úgysem ismernék ott
senkit. Így senki sem fogja látni a mesés kosztümömet.
 Justine-nak hirtelen támadt egy ötlete, amit ki is mondott, még
mielőtt végiggondolta volna a következményeit.
– Hacsak nem jössz el velem a házibulira.

Az Austinmer Streeten, a levelesládának támaszkodva, Gloria

fogadta Justine-t és Nicket, egy ember nagyságú csontváz kócos,
sárga parókával a fején, vörös rózsával a fogai között. A hátsó udvar
felől Barbel közeledett, egy tálca koktélt egyensúlyozva a tenyerén.
Mindig sima, platinaszőke haja most merev lila-zöld tincsekben
meredezett a fején, mint egy szénaboglya. Halottak napi sminkje
nem is lehetett volna tökéletesebb.
– Változzak békává, ha ez nem egy hullócsillag! – kiáltotta. –
Eszméletlenül nézel ki, édesem. És ő?
Justine bemutatta Nicket Barbelnek, aki alaposan végigmérte.
– Kék. Határozottan kék. De ha agyoncsapnak sem tudom
megmondani, hogy mi akarsz lenni.
Nick tényleg kék volt. Lenyalt kék paróka volt a fején, kék ingét
apró ezüstcsillagok díszítették, és kék testfesték fedte az arcát meg a
nyakát. Amikor megfordult, és egy kicsit előrehajolt, láthatóvá vált,
hogy a nadrágjából, egy-egy ovális lyuknak köszönhetően, kivillant
kékre festett feneke.
Barbel hátravetette kócos fejét, és hisztérikusan felnevetett.
– Kék hold! Imádom! Egy koktélt?
Az italok fele fekete volt, erősen ánizsillatú, a másik fele a felkelő
nap narancsszínbe hajló sárgáját idézte, és vörös sziruptócsában
apró műanyag szemgolyó lebegett minden pohár tetején.
 – Ördögfarka koktélt isztok – mutatott Barbel az egyikre –, vagy
zombiapokalipszist?
Justine az ördögfarkát választotta, Nick a zombiapokalipszist.
– Annyira örülök, hogy eljöttetek – mondta Barbel. – Érezzétek
magatokat otthon, oké?
Justine látta, hogy ott van Radoslaw és Anwen is. Jeremy és a
párja, Graeme egy kétszemélyes kanapén ült egymáshoz illő
cowboyszerelésükben, Glynn pedig a kinti grillsütő mellett
álldogált. Egy gumikötény volt rajta, amelynek reliefszerű
mintázata belső szerveket ábrázolt. Ettől úgy nézett ki, mintha a
saját boncolásán venne éppen részt, csak közben megkérték, hogy
forgassa meg a grillsajtot.
Justine és Nick már több pohár italon túl volt, mire Daniel
megérkezett. Öltönyt és nyakkendőt viselt, és Justine szemében
semmi szokatlan nem volt rajta, kivéve talán a lenyalt haját az éles
választékkal. De aztán, ahogy közeledett, észrevette a hajtókáján a
kis fémkitűzőt. 007.
– Ah! – mondta Justine, és a férfira emelte a poharát. – Üdv, Mr.
Bond. Nick, bemutatom Daniel Griffint, a Star főszerkesztőjét.
Daniel, emlékszel a barátomra, Nick Jordanre?
– Amikor utoljára találkoztunk, Romeo voltál – jegyezte meg
elmésen Daniel. – Most egy kicsit másként festesz. Olyan… kék vagy.
Ezután rövid magyarázat következett Nick kosztümjéről, majd
Justine-éról is – ez utóbbi közben Daniel kinyújtotta a kezét, és
megigazította Justine fején az egyik ezüsttincset. Ezzel, ha csak egy
picit is, de megsértette a „munka az munka” szabályt. Justine csak
azt nem tudta eldönteni, hogy miért. Merő szórakozottságból, vagy
így akart üzenni Nicknek?
– Biztosan Nick barátnőjét is ismered – folytatta Justine. – Vagy
talán mondhatom, hogy a menyasszonyát. Ha most még nem az,
hamarosan az lesz.
Daniel kicsit elbizonytalanodott.
– Én? Honnan ismerném.
– Modell. A Vízililiom-reklámban szerepel.
Justine észrevette a hitetlenkedő pillantást, amellyel Daniel
tetőtől talpig végigmérte Nicket, mintha csak azt akarta volna
kérdezni: hogy tehetett szert egy ilyen fickó egy olyan nőre?
– Szóval te vagy az új főszerkesztő? – kérdezte Nick.
– Ja. Augusztus óta. Elég sok változás volt a Starnál ebben az
évben. Valószínűleg több, mint a magazin huszonöt éves fennállása
alatt.
– Nem mintha Leo nem jósolta volna meg – mondta Nick kicsit
csúfondáros, mégis komoly hangon.
Agy: Ajaj!
– Leo Thornburyre gondolsz? – kérdezte Daniel. – Ő tényleg
mindent kiolvas a csillagokból.
– Hát igen. Most már Justine is kezdi belátni, bár egy időben nem
nagyon hitt benne.
– Nem? Pedig olyan odaadó érdeklődést mutat a horoszkópok
iránt – mormogta Daniel, és gyengéden oldalba bökte Justine-t. Így
egyetlen este alatt már másodszor szegte meg az önmaga által
felállított szabályt.
Nick hitetlenkedő képet vágott.
– Hogy Justine érdeklődne a horoszkópok iránt? Ez új. Biztosan
erről a Justine-ról beszélünk?
Agy: Vigyázz! Veszély! Próbáld elvonni a figyelmüket valamivel!
– Nem vagytok éhesek? – kérdezte Justine.
De úgy tűnt, sem Nick, sem Daniel nem hallotta meg.
 – Tudod, elég hosszú időbe telt, mire kitaláltam Justine
csillagjegyét – mondta Daniel. – De végül sikerült.
– Tényleg? – kérdezte Nick. – Pedig szerintem elég nyilvánvaló.
Tökéletesen megtestesíti a saját típusát. Tudod… kíváncsi, meg
minden. Nem tud megülni a fenekén. Becsületes. – Felvonta a
szemöldökét, és kihívóan a lányra nézett. – Néha bántóan az.
Justine: Bassza meg, bassza meg, bassza meg. Egy perc, és
mindjárt elhangzik, hogy Vízöntő vagyok. Vagy Nyilas. És akkor
megnézhetem magam.
Agy: Jobban tennéd, ha bevetnél valami elterelőt.
Justine: De mit?
Agy: Bármit!
– Erklärungsnot! – mondta Justine jó hangosan.
– Mi? – vonta fel Nick a szemöldökét.
– Zsebkendőre van szükséged? – kérdezte Daniel.
– Nem, nem. Csak a minap eszembe jutott néhány klassz német
szó, amit gyakorlatilag lehetetlen lefordítani.
– És éppen most ugrott be egy, mi? – kérdezte Nick, akinek a
szeme a valósnál döbbentebbnek látszott a kék festékkeretben. –
Egyébként mit jelent?
– Az Erklärungsnot? Valami olyasmit, hogy kimagyarázkodás.
Tudod, amikor rajtakapnak, hogy hazudsz, és azon kezdesz tűnődni,
hogy miként mászhatnál ki a csávából.
– O-kééé – felelte Nick, és ivott egy nagy kortyot a
zombiapokalipszisából.
– Milyen a koktélod? – kérdezte Nick itala felé biccentve Daniel,
miközben a saját fekete löttyét meglötybölte a poharában.
– Ocsmány, viszont sok alkohol van benne – mondta Nick
őszintén.
 – Az enyém is hasonló – mormogta Daniel.
– Inkább bort innál? Mert én igen. Mintha láttam volna odabenn.
Hozzak neked is?
– Légy szíves.
– Justine?
– Én nem kérek. – Justine csak arra vágyott, hogy lassuljon le a
pulzusa. Épphogy sikerült kisiklania a hurokból, ami kezdett
szorulni a nyaka körül. Meredek helyzet volt. Nick szavai még
mindig ott visszhangoztak a fejében.
Becsületes. Néha bántóan az.

Leo Thornbury – nyolcvanas éveiben járó Kos, hírhedt

elvonultságban élő asztrológus, a csillagok szerelmese, egy Vénusz
nevű, öregedő portugál vízi kutya legjobb barátja, a parti séták
kedvelője, aki délután négykor szívesen elkortyolgatott egy pohár
frissítő Tom Collinst – ha csak egy apró gesztussal is, de
megemlékezett a halloweenről. A napi koktélját a szokásos Bombay
Sapphire helyett a különleges alkalmakra tartogatott ginjéből
készítette el, amelyet a németországi Fekete-erdőben főztek, és egy
vagyont fizetett csak azért, hogy isten háta mögötti lakhelyére
elszállítsák.
Leo az utóbbi húsz évben egy szigeten élt, távol a világ zajától,
helyesebben, egy sziget melletti szigeten, sőt még azon is túl.
Elsősorban a hihetetlenül tiszta levegőjéért választotta a helyet, és
az éjszakai égbolt feketeségéért. Egy olyan házat épített magának,
amelynek egy hatszögletű, üvegmennyezetű pavilon alkotta a
központi részét. Leo hatalmas, méretre készített íróasztala
ugyancsak hatszögletű volt, és úgy helyezték el, hogy a középpontja
pontosan egy vonalba essen a mennyezet középpontjával. Az
íróasztal felületét éjkék bőr fedte, és egy vékony réteg abból a finom
szemcsés, hófehér homokból, amely a világnak ebben az eldugott
részében a partot borította, és ami mindenhová benyomult.
A nap már lement. A hatszögletű mennyezet fölé sötét vásznat
vont az éjszakára készülő égbolt.
Leo behúzott egy fehér lapot a Remington írógépébe, és írni
kezdett. Kos. Aztán a széke bőrtámlájának dőlt, az öklét a szájához
nyomta, és átadta magát a gondolatainak. Az írógépe körül teljesen
beterítették az asztalt a bolygóállásokat ábrázoló nyitott és csukott
naplók, felcsavart és kiterített csillagtérképek, sokat olvasott
kézikönyvek, kézzel írt feljegyzések, körzők, iránytűk, vonalzók és
2B jelzésű ceruzák.
Jó kis feladat volt hónapról hónapra kigondolni a horoszkópokat
az Alexandria Park Star számára. Leo néha feltette magának a
halkan elmormolt kérdést, hogy miért is csinálja. Pedig igazából
tudta. Azért írt a Starnak, mert csodálta Jeremy Byrne-t, és azért is,
mert Jem szégyentelenül és nagyon hatékonyan kihízelegte belőle a
horoszkópokat. Nehéz volt elhinni, hogy már az ifjú Jem is
nyugdíjaskorú.
Leo egy időben Jem anyjának, Winifrednek tett asztrológiai
szolgálatokat, aki színes egyéniségű Oroszlán volt. Kos
aszcendenssel. Nagyon belevaló asszony volt, gondolta Leo,
miközben a keze letörölt a homlokáról egy hívatlan
izzadságcseppet. Miután eltette a zsebkendőjét, ismét a
billentyűzetre helyezte az ujjait, és folytatta az írást. Begépelte a
Kos, a Bika, az Ikrek, a Rák az Oroszlán, a Szűz és a Mérleg
horoszkópját, tanácsokkal látta el őket, és megfogalmazta a hónapra
szóló előrejelzéseket. Mire a Skorpióhoz ért, teljesen beállt a
sötétség. Felnézett, és mint mindig, most is elbűvölte a látvány. A
fekete égboltot ezüstös, apró szeplőkként borították be a csillagok.
Leo így szerette írni a horoszkópjait. Csillagfényben. Bár, a teljesség
kedvéért, a csillagokon kívül egy tompa gyöngyházfényű asztali
lámpa is besegített neki.
Nyilas, gépelte Leo. Reflexszerűen rápillantott a kézzel írt
feljegyzéseire, amelyeket nem sokkal korábban készített. Nem
mintha erre szüksége lett volna. Túlságosan is jól tudta, hogy mi áll
bennük, és egyáltalán nem örült annak, amit papírra kellett vetnie.
– Gyerünk, Leo – biztatta magát, és a megfelelő billentyűkre
helyezte az ujjait.
De a lelke mélyén még mindig tiltakozott. Sohasem lelkesítette
túlságosan, amikor a saját csillagjegyének a horoszkópját kellett
megírnia, de ezen az estén még annyira sem volt ínyére a dolog,
mint máskor. Addig nézte a Nyilas szót, míg azon nem kapta magát,
hogy kezdi értelmét veszíteni a kifejezés. Felsóhajtott, aztán
továbbtekerte a papírt, üresen hagyva rajta egy bekezdésnyi részt.
Majd később visszatér hozzá, döntötte el. Most inkább a Bakkal
folytatta.
Miután befejezte a kecskeemberek horoszkópját, elérkezett a
Vízöntőhöz. Levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, majd a
szemüvegét visszatéve kutatni kezdett az asztalán a megfelelő
papírfecni után.
– Vízöntő, Vízöntő… – mormogta. – Hová tettelek? Ah! Megvagy!
Leo átfutotta a jegyzeteit, és a szemöldökét összevonva ismét
belemélyedt a gondolataiba. Szerette a Vízöntőket a
szabadlelkűségükért, a szenvedélyükért. Bár talán nem voltak
annyira érzékenyek, mint a Halak. Sőt. Amikor szerelemről vagy
barátságról volt szó, mintha vakká váltak volna egy kicsit. De ki ne
élvezte volna a vakmerőségüket, az eredeti gondolkodásmódjukat?
Jules Verne is Vízöntő volt, meg Virginia Woolf is. Meg Thomas
Edison, Lord Byron, Mozart és Lewis Carroll. Na és persze Charles
Darwin. Nem akármilyen felsorolás.
Vízöntő: „Ritka ajándék”, írta Ursula K. Le Guin, „tudni azt, hogy
hol kell lenned, mielőtt olyan helyekre mennél, ahol nincs rád
szükség.” És bár csak kevesen rendelkezünk ezzel az adottsággal, már
nem kell olyan nagyon keresned, Vízöntő, ahogy eddig a valóság
meddő bugyraiban tetted. A csillagok arra ösztönöznek, hogy hagyj
fel a kereséssel, és próbáld meglátni a nyilvánvalót. Ne szőj tovább,
inkább nézd meg, hogyan alakulnak maguktól a minták.
Leo abbahagyta az írást, és újraolvasta a sorait. Elégedett volt.
– Igen – suttogta magának. – Igen, így jó lesz.
Ezt követően minden nehézség nélkül megírta a Halak
horoszkópját, aztán visszatekerte a papírt a Nyilas számára üresen
hagyott részhez. De mielőtt összeszedte volna a bátorságát, Vénusz
kutató barna szemére esett a pillantása. Bár a kutya nyugodtan
feküdt a padlón, a teste idegesen megfeszült, az izmai készen álltak
arra, hogy a legkisebb hívó szóra vagy parti sétát ígérő gesztusra
reagáljanak.
– Még meg kell írnom egy csillagjegyet – mondta neki Leo. – A
Nyilasokét, öreglány. Aztán kész is vagyok.
Vénusz, tiltakozása jeléül, halk, ásításnak és nyüszítésnek
egyaránt beillő hangot hallatott, amitől semmivé foszlott Leo
elszántsága.
– Drága, drága kislány – sóhajtotta Leo. – Tudod, hogy képtelen
vagyok tőled megtagadni bármit is. Gyere, menjünk.
 Vénusz egy szívdobbanásnyi idő alatt talpra ugrott, és a
következő pillanatban már ki is léptek a pavilon üvegajtaján a
sóillatú sötétségbe. A jól kitaposott ösvényen a rozoga eb mutatta az
utat a telihold fényében fürdő éjszakába. Ahogy a páfrány átadta a
helyét a füves dűnéknek, Leo füle automatikusan ráállt a hullámok
sajátos ritmusára, és amint a homokos part peremére értek, Vénusz
belevetette magát a habokba. Ez volt az ő igazi eleme; amint vizet
érzett a lába, elmúlt belőle az öregség okozta fájdalom. Kutyamódra
elvigyorodott, elővillantva eltompult, kicsorbult alsó fogait.
Leo felnézett a csillagokra. Gyönyörűek voltak. Isteniek. És
zavaróak. Valami véget ér számodra, Nyilas, suttogták Leónak a
csillagok, és tudta, hogy amikor visszatér az íróasztalához, ezekkel a
szavakkal fogja kezdeni a Nyilasnak szóló bekezdést. Ezt fogja
begépelni az üresen hagyott helyre. Valami véget ér.
Talán, reménykedett Leo, nem más ér véget, mint az ő
nyolcvankettedik éve, hogy átléphessen a következőbe, a
nyolcvanharmadikba. De a lelke mélyén tudta, hogy ennél többről
van szó. A sekély vízben álldogáló kutyára nézett. Az örvénylő víz
fodrai foszforeszkáló fehérnek tűntek a lábai körül. Csak ne Vénusz
legyen az, súgta a csillagoknak. Ne még.
Vénusz kutyaérzékei barométeri pontossággal regisztrálták a
gazdája hangulatába beálló változást. Hogy kiderítse, mi az,
kocogva elindult felé. Hallgatva a bolondos természetére, megrázta
magát, finom vízpermettel és homokkal hintve be Leo lábát. A férfi
felnevetett, és miközben Vénusz pofáján is kiszélesedett a vigyor,
leereszkedett a kutya mellé a homokba, kényelmesen elnyúlt, és
megvakarta az eb nedves füleit.
Valami véget ér, gondolta ismét.
– Nem – mondta hangosan, mire a kutya hegyezni kezdte a fülét.
– Azért sem írom le ezt a mondatot.

Éppen éjfélt ütött az óra, amikor két kosztümös alak lépett át az

Alexandria Park kapuján: egy hullócsillag és egy kék hold. A
hullócsillag mezítláb volt, ezüst bokacsizmáját a vállára vetve vitte,
míg a kék holdról szinte leolvadt a testfesték a szokatlanul enyhe
éjszakai levegőben. Mindkettőjüknél volt egy-egy karamellbe
mártott alma – egy utcai árusnál vették, aki a halloween tiszteletére
felállított egy éjszakai standot a parkot átszelő számtalan ösvény
kereszteződésében –, és séta közben néha kiharaptak belőle egy-egy
ragacsos falatot.
Bár izzadt az olvatag testfesték alatt, és bár elég nehéz feladat
volt elharapdálni egy karamellbe mártott almát, Nick Jordan tudta,
hogy egy különleges pillanat kellős közepén van éppen, egy olyan
pillanatéban, amelyre örök életében emlékezni fog. Már régen
megtanulta felismerni az ilyen pillanatokat: ezekben lelassult
valahogy az idő, és felerősödtek az érzékei, és ilyenkor semmit sem
akart siettetni, és nem akart sem előretekinteni, sem hátra.
Egyszerűen csak meg akarta élni a pillanatot, ahogy most is. És ez a
mostani különösen jó volt. A meleg szellőnek lehetett valami köze
hozzá, amely lágyan suhant keresztül az éjszakai parkon, és talán a
közeli kioszkokból kiszűrődő, érzelmes zenének. Meg egy picit
Justine-nak is. Fura gondolata támadt. Egy igazán tökéletes világban
most az lett volna helyénvaló, ha megfogja a lány kezét.
– Na, halljuk! Mi a helyzet veled meg Daniellel? – kérdezte Nick.
– Ó! Hát észrevetted.
 – Valamit észrevettem, az biztos, de nem tudom pontosan, hogy
mit – válaszolta a fiú. Miért vette Daniel annyira rossz néven,
tűnődött el most is magában, hogy Justine vele távozott a partiról?
És ha annyira nem tetszett neki a dolog, akkor miért nem ajánlotta
fel, hogy inkább ő kíséri haza? – De te majd talán megmondod.
Együtt vagytok? Vagy csak flörtöltök egymással? Esetleg bármi volt
is köztetek, már vége van? Nem tudom eldönteni.
Justine felnevetett.
– Ez az, hogy én sem!
– De… randiztok?
Justine szemöldöke felszökött.
– Valami olyasmi. Hogy is mondjam… Kedvelem Danielt. De ha
elmegyünk valahová, mindig arra gondolok, hogy túl sok
körülöttünk a rózsa meg a kaviár.
– És? Mi ebben a baj?
– Az, hogy én inkább a Vegemite-ot meg a pitypangot kedvelem –
ismerte be Justine. – Ő igazi felnőtt. Én meg… nem vagyok az.
Nick felkacagott.
– Értem, mit akarsz mondani. Te és én még mindig ugyanazok az
edenvale-i kölykök vagyunk a lelkünk mélyén, akik valaha voltunk.
– Annyira hiányoztál, miután elköltöztetek Edenvale-ből.
– Te is nekem.
– Van valami, amit már egy ideje szeretnék megkérdezni tőled –
folytatta minden bátorságát összeszedve Justine. – Emlékszel arra
az Ausztrália-napi hétvégére Dél-Ausztráliában?
Justine még csak nem is lassított, miközben feltette a számára
oly fontos kérdést, de Nick észrevette, hogy a földet nézi, mintha
ettől kisebbnek érezte volna a kockázatot.
– Azt hittem, már sohasem fogunk beszélni róla – felelte Nick. –
Biztosra vettem, hogy rossz emlékeket hagyott benned, ami akkor
történt.
– Tényleg? Miből gondoltad?
– Hát abból, ahogy viselkedtél. Nyilvánvalóvá tetted, hogy
megbántad. Ki sem jöttél reggel a szobádból, hogy elköszönhessünk
egymástól.
– Nick! – Justine megállt az út közepén, és a fiú felé fordult. –
Épphogy betöltöttük a tizennégyet!
– És? Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy nem azért nem mentem ki, mert nem akartam
beszélni veled. Azért, mert nagyon is akartam.
Ahelyett, hogy ezt követően elfordult volna Nicktől, és folytatta
volna az útját hazafelé, Justine mozdulatlan maradt, és olyan erővel
vonta össze azt a jellegzetes Carmichael-szemöldökét, hogy mély
árok keletkezett a homlokán. Nick arcát fürkészte. A szája fénylett a
rátapadt cukortól, és ezüstre festett állán egy bíborszínű, eltévedt
karamellszilánk meredezett. Annyira vicces volt, ahogy ott állt, és
annyira élettel teli, hogy Nick a legszívesebben elnevette volna
magát.
Ehelyett a keze után nyúlt.
– Az volt életem egyik legjobb éjszakája – vallotta be Nick, bár a
szavaiban rejlő igazság most, először tudatosult benne, hogy ki is
mondta. Akkor, a parton, félig lerészegedve az elfogyasztott
gyömbérbortól, egy másik olyan pillanatot élt át, amiről akkor is,
azóta is tudta, hogy emlékezni fog rá, amíg csak él.
– Komolyan?
Justine felnézett rá. A szeme sarkában megvillantak a
véletlenszerűen felszórt csillagok.
– Jus?
 – Igen?
– Amikor veled vagyok, én… – kezdte, de el is hallgatott, mert
tudta, hogy bár rengeteg mindent szeretne elmondani, még a
feledhetetlen pillanaton belül is felszínre bukkant egy csomó indok,
ami miatt ezt nem tehette meg. Nem lett volna fair. Sem Laurával,
sem Justine-nal szemben. Mert bár szeretett volna minden elhangzó
szót a pillanat buborékán belül tartani, ez nem volt lehetséges. Így
megelégedett azzal, hogy megpuszilta Justine ezüstös haját, és
csupán annyit mondott: – Örülök, hogy a barátom vagy, Jus. Örülök,
hogy annyi idő után újra megtaláltuk egymást.
Aztán folytatták az útjukat. A kék hold, meg a hullócsillag.

Otthon, az Evelyn Towers tizenkettedik emeletén, Justine vett egy

hosszú, hűsítő zuhanyt. A lába körül felgyülemlő ezüstös tócsában
úgy csillogtak a bőréről lemálló csillagok, mint a galaxisok, míg el
nem tűntek a lefolyóban. Justine addig állt a fejére zubogó víz alatt,
míg az teljesen tiszta nem lett.
Justine: Nos, végre tisztázódott, hogy mik vagyunk. Barátok. És ő
örül ennek.
Agy: Én is úgy hiszem.
Justine: Pedig mindent megpróbáltunk, nem?
Agy: De. Abszolúte mindent. Bár a barátság sem kis dolog.

k
A halloweent követő napon majdhogynem hőség volt, sőt a rá
következő napon is. Csakhogy a nap és a felhőtlen égbolt nem volt
állandó lakója ennek a városnak; itt minden, két napnál hosszabbra
nyúló meleg intervallumért zivatarokkal és esővel kellett fizetni. A
változás csütörtökön érkezett meg látványos villámlás és jégvihar
kíséretében. Az autók tetejéről és a motorháztetőkről
puskagolyókként pattantak vissza a lehulló jégdarabok. A kerekes
kukák szertegurultak a négy égtáj irányába, az udvarokból
trambulinokat kapott fel a szél. Pénteken még mindig szürke volt az
égbolt, és időnként az eső is megeredt, a levegő ugyanakkor
langyossá szelídült. Justine időjárásra érzékeny haja úgy festett,
mint a merinói juh gyapja.
Már hat óra is elmúlt. Justine a nap legnagyobb részét azzal
töltötte, hogy az Alexandria Park-i ingatlanpiacról készülő cikkébe
megpróbált némi kreativitást lehelni, és ez nem volt könnyű egy
olyan témában, ami nem igazán foglalkoztatta a magazin
olvasótáborát. A szerkesztőségben már nem volt más, csak ő és
Daniel. Szinte magától alakult így a helyzet, ami azonban szerintük
is egész jól működött: mindketten addig maradtak az irodában, míg
mindenki haza nem ment, és csak akkor kezdtek el beszélgetni,
terveket szövögetni.
Ezen az estén, amikor Daniel belépett a szerkesztőségi irodába,
odahúzta Martin székét Justine asztalához, és lovagló ülésben ráült.
A szék támlájára támaszkodva elvigyorodott, amitől Justine
könnyedén el tudta képzelni, hogy nézett ki iskolás fiúként. Olyan
közel ült a lányhoz, hogy akár meg is érinthette volna, de nem tette.
Két fényes felületű, fekete jegyet tartott a kezében, amelyen vörösen
villogtak a betűk.
– Új vetítővásznat avattak a moziban – mondta, szemmel
láthatóan elégedetten önmagával. – Ez az Orion válasza a Gold
Classnak.[11] A mozi igazgatója felvett a protokoll-listájukra, és
küldött két tiszteletjegyet.
Justine egyszer megemlítette Danielnek, hogy nagyon szeret az
Orionba járni, és véletlenszerűen megnézni, bármit adnak is. A
leginkább úgy szeretett megnézni egy filmet, hogy nem voltak róla
ismeretei, és nem látott belőle előzetest. Minél kevesebbet tudott a
filmről, mielőtt beült a moziba, annál nagyobb izgalommal várta.
– Elmenjünk megnézni valamit, amiről még egyikünk sem
hallott? Utána beülhetünk valahová egy vacsira. Vagy sétálhatunk
egy jót az esőben.
– Mindegyik remekül hangzik – felelte Justine. És úgy is gondolta.
– Akkor ezt meg is beszéltük. Megyek, összekapom magam.
Justine kikapcsolta a számítógépét, rendet rakott az asztalán, és
magára kapta a kabátját. Fogta a teáscsészéjét, és azzal a
szándékkal, hogy kiöblíti, elindult a teakonyha felé. Útközben
azonban el kellett haladnia Henry Ashbolt nyitott irodája előtt, és
ahogy bepillantott, rögtön meglátta a fax fogadótálcáján a fehér
lapot.
Agy: Ácsi! Az egyes számú fogadalmunk szerint többé nem
babráljuk meg a horoszkópokat.
Justine: Azt azonban nem tiltja a fogadalom, hogy belepillantsunk.
Agy: Más szóval, étvágyunk lehet, de enni nem szabad?
Justine: Tényleg nem csinálok semmit. Csak szeretném látni, hogy
mit ír erre a hónapra Leo.
Agy: Nicknek? Vagy neked?
Justine: Mi van, ha mindkettőre kíváncsi vagyok? Ugyan már. Egy
kis előzetes beleolvasás. Kérlek. Tudom, hogy téged is érdekel.
 Agy: Szóval azt mondod, hogy csak beleolvasol.
Justine: Azt. Semmi mást nem teszek. Átviszem a faxot a
teakonyhába, elolvasom, aztán visszafelé menet belépek Henry
irodájába, és visszateszem oda, ahonnan elvettem.
Agy: Megígéred?
Justine: Akár meg is esküszöm.
A teakonyha ablaka mögött a zsakarandafa ágait majdnem a
földig húzták az esőcseppektől duplájuknak tűnő, lila szirmok.
Justine letette a faxot a mosogató mellé a pultra, hogy el tudja
olvasni, miközben kiöblíti a csészéjét. Kos, Bika, Ikrek, Rák,
Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyi…
– Hali – mondta Daniel, amint csatlakozott Justine-hoz a
mosogatónál. Több, elmosni való kávéscsésze lógott a fülénél fogva
az ujjain.
Justine kezéből kicsúszott a teásbögre, és hangos csörömpöléssel
a mosogató aljára esett.
– Ó, a francba! Ezt jól megcsináltam – mondta.
Agy: A fax, Justine! A fax!
Justine: Tudom, tudom. Mi legyen vele?
Agy: Hajtsd össze, és tedd a zsebedbe, mielőtt észrevenné.
Justine: De akkor összegyűrődik! Nem tehetek vissza egy gyűrött
lapot a fax tálcájába!
Agy: Ebben van valami. Hm… Majd később lefénymásolod, és a
gyűretlen lapot teszed vissza.
– A kacsák biztosan élvezik ezt az időt – biccentett Justine az
ablak felé.
Justine: Ó, istenem! Az időjárásról lotyogok. Ami még ennél is
rosszabb, olyan kifejezéseket használok, mint az apám golfpartnerei.
Biztos, hogy le fogok bukni.
 Agy: Vágd már zsebre, az istenért!
– Jól vagy? – kérdezte Daniel.
– Persze. Remekül – felelte, és, amilyen édesen csak telt tőle,
elmosolyodott. Közben összehajtogatta Leo lapját, és becsúsztatta a
kabátja zsebébe.

Másnap, hajnali három óra negyvenhét perckor Justine arra ébredt

– az Evelyn Towersben, a saját ágyában, egyedül –, hogy valami
szörnyűséges gondolat motoszkál a fejében. Ha máskor történt vele
ilyen, viszonylag gyorsan rá szokott jönni, hogy az agyában
gyökeret vert szörnyűség teljesen irracionális. Hogy álmában nem
is a lakásban volt, hanem egy nagy Pringles hengerben, amire
valaki rá akarta tenni a tetejét, és ő ettől fuldokolni kezdett. Hogy
elveszítette az alsóneműs fiókot nyitó PIN-kódot, vagy elfelejtette
feltölteni a máját. Egyik sem volt valószerű szcenárió, és amint
képes volt végiggondolni őket, már meg is nyugodott. De a mai
gondolat nem tűnt annyira valószerűtlennek, mint a korábbiak. Mi
több, nagyon is reálisnak látszott. Mert nagyon is könnyen el tudta
képzelni, hogy a kabátja nélkül jött haza a moziból.
Justine kipattant az ágyból, és amilyen gyorsan csak tudta,
átvizsgálta az ágya melletti széken felhalmozott ruhákat és
kellékeket. Nem volt köztük a kabátja. Átment a nappaliba, de sem
ott, sem az étkezőszékek hátán, sem a konyhai padon nem látott
kabáthoz hasonló ruhadarabot. Ugyanígy nem találta a
fürdőszobában sem, és a tizenkettedik emeleti lépcsőfordulóban
sem ejtette el véletlenül. Minél erősebben gondolkozott, annál
inkább el tudta képzelni, hogy a nagyanyjától örökölt sötét
rózsaszín kabátot az Orion mozi bárjában hajtotta rá az egyik szék
támlájára, és aztán ott is hagyta. Ami, az elfogyasztott tapas- és
italmennyiség után, nem is lett volna csoda, bár egy kicsit
különösnek találta, hogy kabát nélkül vágott neki a hűvös
éjszakának.
Justine ott állt az épület előtt, amikor az Orion délelőtt
tizenegykor kinyitott. Bár a jegykiadó ablakban ülő srác váltig
állította, hogy előző este ő maga ellenőrizte a ruhatárban hagyott
kabátokat és a talált tárgyak számára rendszeresített konténert is,
végül engedett Justine könyörgésének, és beengedte a ruhatárba. De
hiába nézett végig mindent rendkívüli alapossággal. Hiába
pillantott be még a női, mi több, a férfimosdó fülkéibe is. Sőt még
abba a flancos új részbe is bekönyörögte magát, ahol Daniellel
együtt végignézték azt az őrült mexikói filmet egy soviniszta
faszfejről, akit hosszú szenvedés után végül elhagyott a felesége, de
itt sem járt sikerrel. A kabátjának egyszerűen nyoma veszett. És
ezzel együtt Leo Thornbury legfrissebb horoszkópjának is.
Justine: Most aztán nyakig ülök a szarban.
Agy: És én csak félve teszem hozzá, hogy minél erősebben taposol,
annál mélyebbre süllyedsz.
A lakásába visszatérve Justine készített magának egy csésze teát,
és leült, hogy összeállítson egy kimerítő listát arról, milyen
lehetőségei vannak az adott helyzetben. Nem lett valami hosszú,
mivel csak két dolog került fel rá. Az első az volt, hogy megmondja
Danielnek, hogy Leo horoszkópjával a zsebében elveszítette a
kabátját, és megkéri, hogy lépjen kapcsolatba Leóval, és küldesse át
vele a fax másolatát. Ha ezt az opciót választja, becsületesen jár el,
viszont hátrányos helyzetbe kerül: be kell vallania Danielnek, hogy
elvitte a faxot.
A második lehetőség még ennél is bonyolultabb volt. Szereznie
kell egy írógépet, és a zodiákus minden egyes, tehát összesen
tizenkét jegyére meg kell írnia a horoszkópot. Ha ezzel elkészül, be
kell mennie a szerkesztőségbe, lehetőleg éjszaka, lefénymásolni a
gépelt oldalt, hogy faxnak tűnjön, majd becsempészni a
hamisítványt Henry irodájába, a bejövő faxok tálcájába.
Justine: Mi a francnak engedted, hogy magamhoz vegyem a faxot?
Agy: Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy az ösztöneid felett
szinte semmi hatalmam nincs. Vagy csak egészen parányi. És ha már
itt tartunk… Eszedbe jutott, hogy Leo faxán, a fejlécen, fel kell tüntetni
a küldő telefonszámát? Ami persze egészen más betűtípus, mint maga
a szövegtörzs.
Az agyának igaza volt. De talán elő tudja keríteni Leo egyik
régebbi faxát. Azt lefénymásolja, levágja róla a fejlécet, és ügyesen
ráragasztja arra a papírra, amelyikre ő majd a horoszkópokat
gépeli, és összemásolja a kettőt. A két összemásolt rész között persze
nem lesz könnyű eltüntetni az ilyenkor keletkező csíkot, de majd azt
is megoldja valahogy. Talán egy kis hibajavítóval. Meg állít egy
kicsit a fénymásoló fényerősségén.
De honnan szerezze meg Leo egyik régebbi faxát? Nem
valószínű, hogy Henry dokumentumgyűjtőjén egyet is találna
belőlük, hiszen Daniel mindet beletette abba a nagy borítékba. Ez
azt jelentette, hogy az egyébként is kockázatos vállalkozáson túl
még Daniel irodájába is be kell törnie.
Justine lerágta az egyik körmét, ivott egy korty teát, és
megnyitott egy online aukciós oldalt.
 k

Vasárnap késő délután volt már, amikor Justine egy felújított

Olympia SM9 írógéppel, egy csomag A4-es papírral és egy alaposan
lecsupaszított bankszámlával visszaért a lakásába. A számos írógép
közül, amelyet a külvárosban lakó félprofi gyűjtő kínálatában talált,
kizárólag azért választotta az Olympia SM9-et, mert a gyűjtő szerint
Don DeLillónak is ilyen volt. És ha ez igaz, az író egy ilyen gépen írta
az összes regényét, A Mérleg jegyébent is beleértve, amit Justine jó
jelnek tekintett.
Bár a függönybehúzási protokoll szerint még nem jött el az ideje,
összehúzta a nappaliban a függönyt. Az Olympia SM9 már
látványnak is szép volt a lekerített, halványszürke testével és a
billentyűzettel, ami ugyanolyan ragyogó zöld volt, mint a doboza
felső részére kurzívval írt márkanév. Justine töltött magának egy
nagy pohár bort, és behelyezte a gépbe a papírt.
El sem tudta képzelni, hogyan fogja megcsinálni.
Nem volt asztrológus. Erősen el kellett volna gondolkodnia már
akkor is, ha megfelelő sorrendbe akarta volna rakni a Naprendszer
bolygóit, de azt, hogy ezek az égitestek hol találhatók éppen a
végtelen égbolton, biztosan nem tudta volna megmondani. De még
ha tudta volna is, hogy hol vannak, és milyen az egymáshoz
viszonyított helyzetük, hogy direkt vagy retrográd mozgásban
vannak-e, akkor sem tudott volna a rendelkezésére álló adatokból
levonni semmilyen következtetést. Úgy érezte magát, mint a színész,
aki már ott áll a függöny mögött, de fogalma sincs, hogy mi a
kulcsszó, amire be kell lépnie a színpadra, és nemhogy a szövegét
nem tudta, de azt sem, hogy melyik darabban játszik.
 Agy: Talán, ha nem neveznéd meg a bolygókat… csak úgy
általánosságban írnál meg ezt-azt.
És ekkor Justine-nak támadt egy ötlete. Eszébe jutott valami,
amit a legjobb barátnője, Tara mondott neki a rádióról. A rádiózás
titka, Tara szerint, az volt, hogy az ember megpróbálta elképzelni,
hogy nem az állomás egész hallgatóságához beszél, hanem csak
egyetlen személyhez, aki rokon, barát vagy akár egy kitalált
hallgató is lehet.
– Így talán menni fog – suttogta magának Justine.
Nem kellett mást tennie, mint mindegyik csillagjegyhez keresni
valakit, aki közel állt hozzá, és írni neki egy személyes üzenetet. A
billentyűzetre helyezte az ujjait, és írni kezdett.
A Koshoz Nick édesanyját, Jo Jordant választotta. Emlékeztette a
régi barátokra, akiket, ha földrajzilag távol került is tőlük, ott őrzött
valahol a szíve mélyén. Bikának ott volt Tara, akinek azt üzente,
hogy a világ tele van osztrigákkal, csak le kell hajolnia, hogy a
legszebbet felvegye. Anyjának, aki az Ikrek jegyében született, azt
jósolta, hogy hamarosan esküvő lesz a családjában. Ráknak Roma
Sharplest képzelte maga elé, aki Justine horoszkópja szerint a
munkahelyén dolgozó fiatalok támasza, mentora lesz továbbra is.
Már szinte élvezte, ahogy a megfelelő alanyokat kereste, és ahogy
Leo kissé misztikus hangvételében, egy-egy megfelelő idézet
beillesztésével, megfogalmazta nekik a hónap üzenetét. Az írógép
billentyűzete annyira más volt, mint a számítógépé, mégis volt
valami vigasztaló a kopácsoló hangban, ami az ügető pónit juttatta
Justine eszébe, és aminek az eredményeként megjelentek a betűk a
gépbe fűzött, hófehér papíron.
De aztán elérkezett az Oroszlánhoz.
Oroszlán, írta, arra gondolva, hogy ehhez a csillagjegyhez a
modellje csak Daniel Griffin lehet. Csak azt nem tudta, hogy mit
üzenjen neki.
Levette a kezét a billentyűzetről, és hosszú ideig gondolkozott.
Végül a következő került a lapjára: A brit filozófus, Bertrand
Russell azt írta egyszer, hogy az igazi élet a legtöbb ember számára
„csupán a második legjobb, örökös kompromisszum az ideális és a
lehetséges között”. De egy Oroszlán nem ismer kompromisszumot.
Vonatkozzék ez akár a munkahelyre vagy a családi életre, a
romantikus kapcsolatokra vagy a barátságokra, eljött az idő
elengedni azt, amiről, bár ideálisnak szerettük volna, kiderült, hogy
csupán a lehetséges kategóriájába tartozik.
Bármilyen szomorúan hangzott is, ez volt az igazság.
Csak úgy szaladt a keze alatt a kocsi. Alig kezdett el egy
mondatot, máris váltania kellett.
Már a Szűznél járt. És mivel az öccse Szűz volt, hagyta, hogy a
papírra vetett gondolatokban a szerelemé és Elizabeth Barrett
Browningé legyen a főszerep. Mérleg apjának azt jósolta, hogy az
elkövetkező hetekben sok-sok kitartásra lesz szüksége, és jól teszi,
ha csatarendbe állítja a tudását és a tapasztalatait, mert prominens
szerephez jutnak a hétköznapjaiban a különféle tudáspróbák és
szójátékok. És bár Justine kedvenc Skorpiója – a nagyanyja – már
nem élt, még küldhetett neki egy üzenetet arról, hogy az emberek
milyen nagy csodálattal adóznak azoknak, akik képesek arra, hogy
teljes életet éljenek.
A következő csillagjegynél, mivel egyetlen Kossal sem tudott
előállni, szünetet tartott. De aztán rövid tűnődés után eszébe jutott
valami. Nick egy alkalommal megemlítette neki, hogy a barátnője,
Laura Mitchell Kos, így ebben a bekezdésben arról írt, hogy a
kemény munka és a veleszületett tehetség olyan párosítás, ami
elvezet a sikerhez, és örömöt hoz az ember életébe. És ettől Justine,
ha csak rövid ideig is, rendkívül tisztességesnek érezte magát. A
tizenkettedik csillagjegy, a Halak, már nem bizonyult ennyire
kemény diónak, hiszen ehhez Jeremy Byrne volt számára a modell.
Neki az élet új fázisáról üzent, amelynek egyszerű, minden
komplikációtól mentes hétköznapjaiban, jósolta, igazi örömüket
lelik majd a csillagjegy szülöttei.
Természetesen, amikor a Nyilasnak szóló részt fogalmazta meg,
önmagához szólt. Nehéz eldönteni, mikor lesz az elégből sok. Ebben a
hónapban valami véget ér a számotokra, Nyilasok, amit talán
kihívásnak találtok majd, bár tisztában vagytok azzal is, hogy az
ember néha kénytelen elengedni valamit, amihez addig ragaszkodott.
Ne feledjétek: ha úgy tűnik, hogy semmi sem sikerül, igazi gyógyír tud
lenni egy utazás. Talán ideje előhúzni a bőröndjeiteket az ágyatok
alól, és szívüggyé tenni, amit Susan Sontag mondott, és ami egy
Nyilas számára akár mantra is lehet: „Még nem jártam mindenhol, de
már a listámon van.”
És amit a Vízöntőknek és rajtuk keresztül Nicknek írt, az
ugyancsak felért egy búcsúval: Ha a pillantásotokat mindig csak a
kitárulkozó világ és a jövő vonzza, Vízöntők, könnyen
megfeledkezhettek az inspirációk és a bölcsesség egy ugyancsak
fontos forrásáról – magatokról. Mi történne, ha egyszer, ahelyett,
hogy a környezetetekben lévők tanácsai és az általatok olyannyira
csodált emberek sugallatai helyett a szívetek hangjára hallgatnátok?
Ahogy azt a nagyszerű Jane Austen megjegyezte: „Mindnyájunkban
van egy belső iránytű, amely, ha odafigyelünk rá, jobb tanácsot ad
mindenkinél”.
Ezután levitte az Olympia SM9-et az Evelyn Towers alagsorába,
és beejtette a szemétledobóba. Miközben a műanyag hasadását és a
meghajló fém csikorgását hallgatta, újra és újra lejátszotta magában
az egyik mondatot, amit önmagának írt: Ebben a hónapban valami
véget ér a számotokra, Nyilasok.
 Két csillagjegy határán

Daniel Griffin – Oroszlán, sikeres politikai újságíró, az Alexandria

Park Star főszerkesztője, akiről azt jósolták a végzősök
évkönyvében, hogy az iskolatársai közül elsőként fog felkerülni az
Esquire címlapjára, a Sadie nevű személyi edző megfélemlített, de
megtörhetetlen bűnbakja – felnézett, amikor meghallotta a kopogást
az ajtaján egy novemberi reggelen.
Az ajtóban egy futár állt; fiatal fiú rövid, csillogó anyagból
készült sortban, izmos, borotvált lábbal. Amit a kezében tartott, az
leginkább egy nyaláb jacquard anyaghoz hasonlított.
– Daniel Griffin?
– Igen?
– Ezt az Orion igazgatónője, Katie Black küldi önnek. Azt üzeni,
hogy a kabátot a barátnője hagyta ott a bárban, és mivel Katie
felismerte önt, bevitte az irodájába, hogy alkalomadtán vissza tudja
juttatni a tulajdonosának.
Daniel értetlen képet vágott.
– De hát ez hetekkel ezelőtt volt.
– Arra várt, hogy ezt is elküldhesse – mondta a futár, és
átnyújtott Danielnek egy sajtóközleményt. – Katie arra kért,
mondjam meg önnek, hogy véglegesítették a nyári filmfesztivál
programját. Szeretné, ha a Starban olvashatna róla egy tudósítást,
és üzeni, hogy bármikor elérhető egy interjúra.
 Daniel fanyarul elmosolyodott.
– Kösz, haver. Mondja meg Katie-nek, hogy nagyra értékelem a
gondosságát. – És hogy biztosan merő szívjóságból tartotta eddig
magánál a kabátot, tette hozzá gondolatban.
Daniel a vállánál fogva felemelte az ominózus darabot. Az orrát
enyhe kámforillat csapta meg. A kabát anyagát apró rózsaszín és
bordó hatszögek borították, a gombjai bakelitből készültek, és maga
a stílus 1963-ban lehetett utoljára divatban. Justine bizonyára
használtruha-kereskedésekben szerzi be ezeket a fura darabokat,
gondolta Daniel, bár a jócskán megnövekedett fizetése mellett
igazán felhagyhatna ezzel a szokásával.
Ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy a kabát elég kicsi.
Sohasem gondolt Justine-ra kis termetű nőként, de a kabát mérete
arra utalt, hogy mégiscsak az. És ez azt juttatta az eszébe, hogy a
kettőjük kapcsolatában csak egyvalami állandó: az, hogy rendre
rosszul ítéli meg a lányt. És ettől újabb gondolat kezdett
megfogalmazódni a fejében. Milyen kapcsolatról lehet itt beszélni?
Ha volt is köztük valami, az sem előre haladt, hanem egy helyben
topogott. Sőt mintha hátramenetbe kapcsolt volna az utóbbi időben.
Minden egyes randijukkal csökkent köztük a szenvedély.
Ahogy felakasztotta a kabátot az ajtóra erősített fogasra,
észrevette, hogy az egyik zsebéből kilóg egy összehajtogatott papír
sarka. Daniel persze tudta, mikor járna el becsületesen. Akkor, ha
ott hagyná a papírt, ahová annak idején Justine dugta.
Ugyanakkor… Milyen újságíró az, aki hasonló esetben nem enged a
kíváncsiságának? És egyébként is Justine-ról volt szó, akit egyre
kevésbé értett. Abban bízott, hogy talán talál a papíron valami
árulkodót.
Amint széthajtogatta a lapot, felismerte, és azt kívánta, bár
mégse nézte volna meg.
– A picsába! – mondta.
Újra megtette. Ott feküdt Daniel előtt a bizonyíték. Érdemes volt
szemet hunyni az előző vétségek felett. Esélyt adott valakinek, aki
közel állt hozzá, és ő visszaélt vele.
– A picsába! – ismételte meg.
Majd miután vett pár nagy levegőt, megkérdezte magától, milyen
újságíró lenne, ha nem ellenőrizné a tényeket. Egy jó firkász nem
von le úgy következtetést, hogy ne nézne előbb a dolgok mögé.
Egy órával később Daniel íróasztalán ott feküdt az összes
bizonyíték, amire szüksége volt. Jobban örült volna, ha semmit sem
talál. Ledermedt attól, amit látott. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy
Justine ezúttal nem ösztönösen cselekedett. Amit tett, azt
átgondoltan, előre megfontolt szándékból tette. És ezúttal nem csak
a Vízöntő horoszkópját hamisította meg.
A Star utolsó számában megjelent horoszkóp minden szavában
eltért attól a szövegtől, ami Justine kabátzsebéből előkerült. De ami
ennél is rosszabb volt, Daniel megtalálta Henry
dokumentumnyársán az „eredetit”, amelynek a szövege pontosan
egybevágott azzal, ami a lapban is megjelent. Ahogy jobban
megnézte a „faxot”, felfedezte rajta azokat az árulkodó vonalakat,
amelyek Leo faxszámát keretezték halvány árnyékként a lap
tetején. Mindez arra utalt, hogy meghamisították a fejlécet.
Futó pillantásra Justine „faxa” pontosan úgy nézett ki, mint az,
amit Leo küldött, de alaposabb szemrevételezés után Daniel azt is
látta, hogy, ha nem is nagyon, de a betűtípus is eltér Justine
hamisítványán attól, amellyel Leo írta a faxait.
– Jézus! – motyogta Daniel, és megtörölte a homlokát.
Justine, amennyire Daniel a korábbiak alapján meg tudta ítélni,
teljesen normális, logikusan gondolkodó, észszerű döntéseket hozó,
intelligens emberi lény volt. Mégis komoly erőfeszítéseket tett
annak érdekében, hogy belematathasson a lap horoszkópjaiba.
Vajon miért?
És vajon mit akart elérni azzal, amit az ő csillagjegyének írt? A
brit filozófus, Bertrand Russell azt írta egyszer, hogy az igazi élet a
legtöbb ember számára „csupán a második legjobb, örökös
kompromisszum az ideális és a lehetséges között”. De egy Oroszlán
nem ismer kompromisszumot. Vonatkozzék ez akár a munkahelyre
vagy a családi életre, a romantikus kapcsolatokra vagy a
barátságokra, eljött az idő elengedni azt, amiről, bár ideálisnak
szerettük volna, kiderült, hogy csupán a lehetséges kategóriájába
tartozik.
Biztosra vette, hogy Justine üzenni akart neki valami
személyeset. Daniel járkálni kezdett az irodájában. Gondolkodott,
de nem jutott semmire. Egyszer csak észrevette, hogy az irodája
előtt, a folyosón álldogál valaki. Elég elveszettnek látszott az illető.
Egy Hová tűntek a vad dolgok? feliratú póló volt rajta, ami látott már
jobb napokat is, és biciklissisakot tartott a kezében. Tálszerűen
szorította magához, és mintha gyomnövények lettek volna benne.
És ekkor Daniel felismerte. Justine barátja volt az. Romeo. A kék
hold. Hogy is hívják? Nick!
–’Reggelt, Nick – szólította meg Daniel.
– Ö-ö-ö… Dan? – kérdezte Nick bizonytalanul.
Daniel nem nagyon szerette, ha Dannek szólították, de most nem
kérte ki magának.
– Nem akartam megzavarni a munkát – magyarázta Nick. – Csak
Justine-hoz szerettem volna bekukkantani egy pillanatra, de nem
tudom, melyik irodában találom.
 – Abban – mutatott Daniel a szerkesztőség ajtajára. – De biztos
vagyok benne, hogy még nincs itt. Ami elég fura. Máskor mindig ő
érkezik elsőnek.
– Hát, akkor így jártam – felelte Nick. – Otthagyhatnám ezt az
íróasztalán?
Ahogy felemelte a növényekkel teli sisakot, Daniel látta, hogy
különféle füvek között elrendezett pitypangok kandikálnak ki
belőle, meg igazi, csípős csalán, bogáncsvirág és még ki tudja,
milyen, frissen szedett gaz. Nick másik kezében néhány szelet teljes
kiőrlésű, fóliába csomagolt kenyér volt.
– Ma van a születésnapja – magyarázta Nick.
– És… gyomnövényeket hoztál neki? Meg szendvicset?
– Vegemite szendvicset – pontosított Nick.
– Mert?
Nick úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán
szemmel láthatóan meggondolta magát.
– Meg akarom viccelni.
– Aha – felelte Daniel.
– Akkor, ha szabad…
– Nick… – állította meg Daniel hangja. – Biztos vagy benne, hogy
ma van a születésnapja?
– Persze. Ma.
– Egészen biztos?
– Mióta élünk, ismerjük egymást. Csak tudom, hogy milyen
napon született!
– De most nem a Vízöntő havában vagyunk, vagy igen?
Nick értetlennek tűnt.
– Nem, az februárban van. Plusz néhány nap január végén.
– Figyelj, van egy perced? – kérdezte Daniel, és intett Nicknek,
hogy lépjen be hozzá az irodába. – Azt mondod, mindig ismerted.
Talán tudsz nekem segíteni valamiben. Vetnél egy pillantást ezekre?
Daniel megmutatta Nicknek az asztalán szétterített
bizonyítékokat. Áprilistól szeptemberig, magyarázta, Justine
minden alkalommal megváltoztatta a Vízöntő horoszkópját, de Leo
eredeti faxait tűzte fel a nyársra. Most azonban, ráadásul azután,
hogy Daniel októberben szembesítette Justine-t a tettével, új szintre
emelte a beavatkozást, és Leo egész faxát hamisra cserélte, úgy,
hogy teljesen átírta az összes horoszkópot.
– Pedig megígérte, hogy abba fogja hagyni. De nemcsak hogy
folytatta, még a korábbinál is messzebbre ment. Azt hiszem,
dühösnek kellene lennem, de az a helyzet, hogy inkább döbbenetet
érzek. És csalódottságot – ismerte be Daniel. – Persze te biztosan
komolytalannak látod a helyzetet, és azt gondolod, hogy csak pár
ostoba jóslatról van szó, mit számít, mi áll a horoszkópokban.
Nick Daniel asztalára tette a Vegemite szendvicset meg a
gyomnövényekkel teli sisakot, majd egyenként végignézte az összes
dokumentumot, olyan figyelemmel, ami mindenre vallott, csak
komolytalanságra nem. Egy idő után Daniel kezdte kellemetlennek
érezni ezt a nagy-nagy odaadást, és Nick merev arckifejezése is
aggodalommal töltötte el.
– Valószínűleg nem kellett volna megmutatnom neked – mondta
egy idő múlva. – És másnak sem. Csak… nem értem a motívumait.
Azt gondoltam, hogy te talán meglátsz bennük valamit, amit én
nem. Teljesen tanácstalan vagyok. Miért csinálta? – kérdezte
csüggedten Daniel. – Először is rohadt tiszteletlenül bánt Leóval. El
sem tudom mondani, mennyire etikátlannak tartom ezt a
viselkedést. És… ostobának. És Justine minden, de nem ostoba. De
akkor miért? Miért vetemedett ekkora hülyeségre? Nekem azt
mondta, hogy Vízöntő. Hogy azért írta át a horoszkópokat, hogy új
irányba terelje a saját sorsát. Vagy várj csak… Nem egészen így volt.
Mindezt én feltételeztem róla. Ő csak hagyta, hogy el is higgyem.
Annak ellenére, hogy nem volt igaz. Vagy igen?
Nick megrázta a fejét.
– Akkor mi lehet ez a megszállottság a Vízöntő iránt? – folytatta
egyre ingerültebben Daniel. – Miért éppen ebbe a jegybe kellett
mindig belematatnia? Kell, hogy legyen az életében egy Vízöntő. De
ki lehet az? Nem tudod?
– De – dünnyögte Nick. – Tudom.
– Akkor nyögd már ki, az isten szerelmére! – sürgette Daniel.
Nick a hajába túrt.
– Én vagyok.
NYILAS

l
November 24-én, pénteken Justine Carmichael pontosan 7.15-kor
húzta szét a nappalijában a függönyt. Igazából nem számított rá,
hogy Nick Jordan ott fog állni a szemközti erkélyen, partikalapban
meg egy csokor héliummal töltött lufival. Azt sem gondolta, hogy a
világítótoronyőr-kosarukban valamilyen apró ajándék vagy
legalább egy kártya fogja várni. Mégis, amikor azt látta, hogy a
kosár üres, ráadásul Nick oldalán tartózkodik éppen, és hogy a
lakásban semmi jel nem utal arra, hogy otthon lenne valaki, Justine-
t elfogta a csalódottság.
Nem sokkal később egymás után érkeztek a telefonjára a
születésnapi üzenetek, és néhány hívás is befutott. Mandy munkába
menet telefonált neki, és úgy kiabált, ahogy azok szoktak, akik
szerint egy autós kihangosítóba csak ordítva lehet beszélni. A
következő hívás az apjától érkezett, aki elszabadult lovak után
szaladgált a felszállópálya melletti bokrosban. Alig kapott levegőt,
de legalább vidám volt. Justine jót kacagott azon a vaskos tréfán,
ami az öccsétől érkezett SMS-ben. A nevetése szelíd mosollyá csitult,
miközben Tara jóval civilizáltabb üzenetét olvasta, aki megígérte,
hogy később felhívja majd, és akkor kibeszélgethetik magukat.
Aztán jött egy hívás Mandy nővérétől, Julie nénitől, aki még
soha, de soha nem feledkezett meg Justine-ról a születésnapja
reggelén. És meglepő módon, hajszálpontosan nyolc órakor, jött egy
SMS Tomtól. Langymeleg üzenet volt, még ahhoz képest is, hogy egy
exbaráttól érkezett. Születésnapodon szeretettel gratulálok.
Mindössze ennyi volt. Justine arra gondolt, hogy Tom letölthetett
valami időzónákra is tekintettel lévő appot, ami minden
születésnapos ismerősének elküldte ugyanezt a standardizált
szöveget.
Amikor abbamaradtak a hívások és az üzenetek, a szokásosnál is
kellemetlenebbnek tűnt a szobára települő csend. Miközben
gabonapelyhet töltött egy tálba, arra gondolt, hogy nincsenek
ajándékok, amelyeket ki kellene bontania. Amikor a tejet ráöntötte
a gabonapehelyre, azon kezdett búslakodni, hogy senkivel sem
oszthatja meg a születésnapi reggelijét. Azzal nyugtatgatta magát,
hogy a szerettei közül senki sem feledkezett meg róla. Ugyanakkor
nem volt senki, akinek ezen a napon ő lett volna a legfontosabb.

Mások voltak gyerekkorában a születésnapok, tűnődött Justine,

miközben az Alexandria Park szokásos ösvényén lépkedett a
munkahelye felé. Hét-, nyolc-, kilencéves korában azzal a tudattal
ébredt a születésnapja reggelén, hogy különleges napja lesz. Egy
egész nap, ami teljesen az övé. És ez a különlegesség valóban egész
nap megmaradt, mindaddig, amíg este kilenckor ágyba nem került.
Akkoriban sokkal szebb, fényesebb, izgalmasabb volt a november
huszonnegyedike, mint az év többi napja.
Aztán jött a tinédzserkorát meg a húszas évei elejét felölelő
időszak, amikor csak alkalmi hullámokban érezte úgy, hogy
születésnapja van. Ekkoriban ugyanolyan normálisnak tűnt a
november huszonnegyedike, mint bármelyik másik nap, mígnem
Justine-nak, mint derült égből villámcsapás, eszébe nem jutott, hogy
születésnapja van. És ettől minden színesebb lett körülötte. De most,
hogy a huszonhetedik évébe lépett, már csak a szellemét érezte a
régi, színpompás örömöknek, amelyek a születésnapját kísérték
valamikor, és szomorúan gondolt arra, hogy ez még tovább fog
halványulni, egészen addig, míg végképp hétköznappá nem silányul
a nemrég még örömöket ígérő dátum.
Hogy kiverhesse a fejéből a borús gondolatokat, úgy döntött, tesz
egy kis kitérőt a piac felé, és ha kell, sokadszor is megvédi az
avokádó méltóságát, és kijavítja az árus által naponta ejtett otromba
hibát. A zöldséges felé tartva Justine észrevett egy nyári gyümölcsök
alatt roskadozó, rendkívül szépen kialakított asztalt. Volt ott eper és
málna, földiszeder és áfonya, fekete ribizli és piros ribizli, sőt még
korai cseresznye is, és minden szem olyan fényesen csillogott, mint
valami parányi ékszer. Már ez elég volt ahhoz, hogy Justine-nak
eszébe jussanak a nyári pudingok és a gyümölcsökkel megszórt
Pavlovák, amelyeket az édesanyja a gyerekkori születésnapi
zsúrjaira szokott készíteni, és ettől majdnem nem vette észre az
avokádóban a felesleges L betűt.
De csak majdnem.
Fekete filcével a kezében kipillantott egy halom sárgadinnye
mögül. Balra nézett, jobbra, aztán megint balra, majd a szemet
bántó felirathoz lépett, és egy határozott X-et húzott a felesleges
betű fölé.
Talán aznap nem volt elég alapos, miközben a felderítést
végezte, vagy csak nem volt szerencsés, mert mielőtt visszatehette
volna a tollára a kupakot, egy súlyos kéz nehezedett a vállára.
A zöldséges csak egy kicsivel magasodott Justine fölé, de jóval
szélesebb volt nála. Csapott álla volt, és kiálló szemfoga, és ettől még
egy jobb napján is úgy nézett volna ki, mint egy buldog. Megragadta
Justine-nak azt a kezét, amelyikben még mindig benne volt a kupak
nélküli filc, és addig szorította, míg a toll meg nem repedt, és fekete
csíkot nem folyatott a lány tenyerére. Olyan közel állt Justine-hoz,
hogy nyitott szájában látni lehetett a fogai között lerakódott
lepedéket, ami arra utalt, hogy a fogselyem nem tartozott a kedvenc
tisztálkodószerei közé. Talán azt sem tudta, hogy létezik ilyen.
– El. Innen – mondta, és bár nem kiabált, nem állt tőle távol. –
Többé meg ne lássam a standom közelében. És pláne ne nyúljon a
kiírásaimhoz, mert nem állok jót magamért.
– De én csak ki akartam jav…
– Azt mondtam, el innen! – a férfi most már kiabált.
– De ha egyszer avokádó, és nem avokál…
– Maga meg egy rohadt kis vandál. És most tűnés!
Justine, miközben szégyentől pirosló arccal menekülőre fogta,
magán érezte az eladók meg a vásárlók tekintetét. Még a Dufrene
Streeten is remegtek a megalázottságtól a lábai, de hősiesen tovább-
botorkált a Star felé. Már több tömbnyire járt a piactól, amikor
észrevette, hogy elejtette valahol a filcét. Csak a kupakját
szorongatta remegő kezében.

Maga Rafaello állt a pult mögött, amikor Justine, még mindig égő
arccal és remegő lábakkal, belépett a kávézó ajtaján. Lehetséges,
tűnődött magában, hogy a zöldséges égő pillantásától kigyulladt a
bőre?
– Ah, kislány, már vártam – mondta Rafaello. – Ma a ház vendége
a szokásos lattéra meg mandulás croissant-ra. És tessék – tett le elé a
pultra egy teleírt lapot meg egy szépen kihegyezett ceruzát. – Itt van
minden, amire szüksége lehet ahhoz, hogy összefirkálja az új nyári
étlapot. Rajta, essen neki. Jobb, ha most teszi meg, és nem akkor,
amikor visszajött a nyomdából.
– Nem lehet, hogy inkább kifizetem a kávémat meg a croissant-
omat? – kérdezte Justine elhaló hangon.
Rafaello szabályosan hátratántorodott.
– Itt a lehetőség, hogy az Aposztróf Királynő ellenőrizze az
étlapomon a helyesírást, és nemet mond?
– Megígérem, hogy többé nem firkálok rá semmit – felelte Justine
bűnbánó hangon.
– Akkor sem, ha a kétszersültes szufléról véletlenül lemarad az
ékezet?
– Akkor sem.
– És akkor sem, ha málnából kimarad az „l”?
Justine ezt már fontolóra vette.
– Hát…
– Na látja!
– Nem lehetne, hogy csak holnap nézem át? Az a helyzet, hogy
ma… egy kicsit furán érzem magam.
– Oké, kislány – mondta Rafaello, és elhúzta Justine elől a lapot
meg a ceruzát. – Akkor legyen holnap.
Justine beült a kávázó egyik eldugott sarkába, hogy senki se
láthasson rá. Már kilenc óra is elmúlt, ami technikailag azt
jelentette, hogy elkésett a munkából. De szüksége volt a kávéra, és
némi időre is ahhoz, hogy arcáról eltűnjön a pír.
Amikor úgy érezte, hogy valamennyire összeszedte magát,
elindult a Star felé. Az épülethez érve rögtön észrevette, hogy egy
bicikli támaszkodik a kerítésnek. Majdnem olyan volt, mint Nické.
Elhaladt a sárga csillag mellett, és felment a lépcsőn.
A fénymásolónál ott találta Ceciliát.
 – Jó reggelt, Cecilia – mondta neki.
– Szia, Justine – felelte Cecilia.
Barbel irodája előtt vezetett tovább az útja.
– Jó reggelt, Barbel – szólt be a nyitott ajtón.
– Jó reggelt, Justine.
És ekkor elérkezett Daniel ugyancsak nyitott ajtajához. Már
éppen be akart kiáltani egy vidám „Jó reggelt, Daniel”-t, amikor
észrevette, hogy a férfi nincs egyedül. Az irodában, lycra
biciklisnadrágban és Hová tűntek az őrült dolgok? feliratú pólóban
Nick Jordan állt. Az arca komoly volt, ahogy Danielé is. Daniel
íróasztalán, félig elkókadt pitypangokkal megrakva, Nick
biciklissisakját vélte felfedezni, körülötte pedig egy csomó papírt,
amit azonnal felismert.
– Justine – kezdte Daniel.
Csakhogy Justine nem várta meg a folytatást. Megpördült, és
szabályosan kimenekült az épületből.

Justine: Ennyi erővel odavethettek volna egy raj kiéhezett pirája elé.
Agy: Vagy meggyújthattak volna alattad egy máglyát.
Justine: Vagy átadhattak volna Michael Jackson plasztikai
sebészének, hogy elvégezzen rajtam néhány tesztet.
Agy: Vagy a szád elé tarthattak volna egy maroknyi emberi
ürüléket, hogy csókolj bele. Nyelvesen.
Justine: Pfuj!
Agy: Most meg mi a baj? Azt hittem, csupa szar dologgal kell
előállnunk, hogy érezzük, lehetnénk ennél pocsékabb helyzetben is.
 Justine: Ez igaz! De ez nem jelenti azt, hogy egyben undorítónak is
kell lennünk.
Agy: Oké. Igazad van. Mit szólnál egy ötéves kölyökhöz, aki
negyvennyolc órán át csiklandozna, és pihenésképpen szteppelne
néha a hasadon? És közben a „Happy Birthday”-t énekelné, jó
hamisan.
Justine: Nem is tudom. Szerintem még ez is jobb lenne, mint az a
slamasztika, amibe ma reggel kerültem. Most már biztos, hogy
elveszítem a munkámat. És senki nem fog alkalmazni többé.
Újságíróként semmiképp. Elmehetek a McDonald’sba. Vagy egy
útépítésre, közlekedést szabályozó táblákat emelgetni. LASSÍTS!
STOP! Ilyeneket fogok mutogatni életem végéig. És fix, hogy Nick
örökre megutál. És Daniel is.
Agy: Nem lehet, hogy kopogtak?
Justine: Nem.
Agy: Justine, kopogott valaki.
Justine: Mondom, hogy nem.
Agy: Mondhatsz akármit, akkor is kopogtak, és ezt te is tudod.
Justine: Nem nálam kopogtak, hanem a 12B-ben.
Agy: De. Nálad.
Justine: Akkor sem nyitok ajtót. Nem akarok látni senkit. Sem
most, sem máskor. Soha. És beszélni sem akarok senkivel. Ezért
húztam be a függönyöket, ezért zártam be az ajtómat, és ezért
kapcsoltam ki a telefonomat.
Agy: De Justine, muszáj lesz kinyitnod.
Justine: Lehet, hogy csak a mormonok akarnak rám sózni egy
bibliát.
Agy: Nem szívesen mondom, haver, de tagadásban vagy.
Justine: Miért? Szerinted ki akar bejönni?
 Agy: Bizonyára Daniel. Vagy Nick.
Justine: Nem, nem és nem! Egyiket sem akarom látni. Főleg, hogy
nem tudom, melyikük az.
Agy: Melyiktől tartanál jobban?
Justine: Nicktől.
Agy: Akkor ő lesz az. Amilyen napunk ma van…
Ez alkalommal azonban tévedett Justine agya. Az ajtóban nem
Nick állt, hanem Daniel, könyékig felgyűrt ingujjal, meglazított
nyakkendővel, és olyan arccal, amelyre mintha celluxszal
ragasztottak volna némi bátorságot. Justine elpirult szégyenében.
– Bejöhetek?
Justine bólintott, és szélesebbre tárta az ajtót.
Daniel úgy nézett körbe a lakásban, mintha először járna ott.
Vagy mintha új szemmel nézné a bútorokat is, meg őt is.
– Készíthetek neked egy csésze teát? – próbálkozott Justine.
– Nem, köszönöm.
– Kávét?
– Azt sem kérek.
Nem ült le. Nekitámaszkodott az étkezőasztalnak, és az asztalról
felkapta azt a műanyag íjat, amely Justine halloweenkosztümjének
a része volt, aztán tesztelni kezdte, hogy mennyire erős a rugója.
– Ugye… – kezdte, de elhallgatott. Justine a kanapé karfáján ülve
várta a folytatást. Úgy érezte magát, mint az ítéletre váró vádlott a
bíróságon.
– Ugye megérted, hogy fel kell függesztenem az állásodból?
– Fel kell függesztened?
– Ez a minimum, Justine. Szerencsésnek érezheted magad,
hogy…
– Tudom, tudom. Ezért is kérdeztem vissza. Csak fel akarsz
függeszteni? Ennél sokkal rosszabbat érdemelnék. Ez fantasztikus.
Azt hittem…
– Felfüggesztelek, és fél fizetést kapsz mindaddig, míg nem
döntöm el, hogy mi legyen veled. Ebben az is benne van, hogy a
végén kénytelen leszek megválni tőled.
– Ó!
– És mindezt miért, Justine? Miért volt olyan fontos, hogy
belebabrálj a csillagokba? Mi a fenét gondoltál? Nem hiszem el,
hogy egy ennyire ígéretes újságíró ilyesmire vetemedett. Egy hülye
seggfej vagy, tudod?
– Sajnálom, Daniel. Komolyan.
Daniel azonban egy legyintéssel elhallgattatta, mintegy jelezve:
mondhat akármit, többé nem hisz neki.
Justine ennek ellenére tovább beszélt.
– Nincs mentség, amit felhozhatnék. Nem az iskolában vagyunk,
ahol az ember ki tudta magyarázni magát a „kutya megette a
leckémet” kaliberű indokokkal. Tudom, hogy amit tettem, az nem
minősíthető másnak, csak rossznak. És ezért bocsánatot kérek. De
van esetleg valami, amivel meggyőzhetnélek arról, hogy…
– A körülményeket tekintve én nem vagyok alkalmas arra, hogy
a végső döntést meghozzam – vágott közbe Daniel. – Nem tudok
tisztán gondolkodni ebben az esetben. Így kénytelen leszek
magasabb méltóság elé vinni az ügyet.
– Jeremy elé? – suttogta Justine. A lehetőségtől, hogy a korábbi
főnöke csalódni fog benne, ismét elfogta a szégyen.
– Igen. És a tisztánlátás érdekében azt is el kell mondanom neki,
hogy a viszonyunk, finoman szólva, túllépte a professzionális
határokat. Azt hittem, menni fog, Justine. Lehet, hogy
reménytelenül optimista vagyok, de azt hittem, meg tudjuk csinálni.
 – Sajnálom. Én igazán…
– És Leo Thornburyvel is beszélnem kell.
– Biztos? Mit fogsz neki mondani?
– Csak a tényeket. Ahogy én látom őket.
Justine bólintott.
– Még valami – mondta Daniel, de közben elfordította a fejét. –
Ennek már semmi köze a munkához.
– Igen?
Daniel most már ránézett. Egyenesen a szemébe.
– Mióta vagy szerelmes Nickbe?
Justine látta, mennyire fáj neki feltenni ezt a kérdést. És
privilégiumnak tartotta, hogy az egyébként bátor arcon láthatja
felvillanni a gyengédséget és a fájdalmat, amit ő okozott. Nem bánt
elég óvatosan a férfi érzéseivel, így az volt a legkevesebb, hogy
megmondja neki az igazat.
– Amióta élek, azt hiszem.
Daniel a két keze közé fogta az íjat.
– Szóval Nyilas vagy.
– Igen – felelte Justine.
– Szabad lelkű.
– Az.
– Impulzív.
– Gyakran.
– Bántóan becsületes.
Justine arca megrándult. Daniel felegyenesedett, és visszaejtette
az íjat az asztalra.
– Majd jelentkezem – mondta. – És Justine?
– Igen?
– Boldog születésnapot.
 l

A következő napokban Justine ki sem lépett a lakásából, és behúzva

tartotta a függönyt. Eleinte azt mondogatta magának, hogy így is
épp elég gyötrelmes helyzetben van; nincs szüksége arra, hogy Nick
Jordan is megjelenjen az ajtaja előtt, és ordítozni kezdjen vele. Egy
idő után azonban már hajlott rá, hogy nem ez a megoldás. Egy kis
ordítozás végül is meghozhatná a várt megkönnyebbülést. És talán
eredményezne valami elmozdulást. Nick azonban nem kopogtatott
be hozzá. És nem is telefonált.
Szerette volna felhívni a legjobb barátnőjét, Tarát, és töviről
hegyire elmondani neki az egész rémtörténetet, de nem tudta, képes
lenne-e elviselni a megvetést attól a személytől, akit annyira
szeretett és csodált. Így hát Justine továbbra is bezárkózott az
otthonába, és a hűtőszekrényében, valamint a kamrájában
fellelhető szerény tartalékokon élt.
Először a tejporkészlete merült ki, és ennek hiányában sem a
teát, sem a kávét nem találta elég ízletesnek. Miután a mélyhűtőből
kifogyott a lefagyasztott kenyér, már pirítóst sem tudott készíteni. A
fagyasztóban végül csak a jégkockatálcák maradtak, és a hűtőből is
kifogyott a tojás meg a joghurt. De a gyümölcskosárban is csak
egyetlen narancs árválkodott, az is kezdett már zöldülni. Justine
végül kénytelen volt szembenézni azzal, hogy a megélhetési gondjai
megoldása érdekében el kell hagynia a lakást.
A napszemüvegét hiába kereste, és amikor a félsötétben töltött
napok után kilépett az utcára, vakítónak találta a nyár erős fényeit.
Egy ideig pislogva álldogált a kapu előtt. Amikor végre kitisztult a
látása, észrevett egy kicsi költöztetőautót a szomszédos barna téglás
épület előtt. Az autó hátsó ajtaja nyitva volt, így látta, hogy két
rakodómunkás néhány papírdobozt tol be a rakodótérbe. Egy
harmadik odabenn igazgatta el a dobozokat.
Justine rögtön megértette, mi zajlik a szeme előtt. Meg sem
kellett látnia hozzá azt a kétüléses kanapét, amely a dobozokat
követte hamarosan. Amikor észrevette a kapun kilépő Nicket egy-
egy bőrönddel a kezében, a legszívesebben odarohant volna hozzá,
hogy magyarázatot adjon a tetteire. De ennél egy kicsit erősebb volt
benne egy másik impulzus, amely arra késztette, hogy az ellenkező
irányba fordulva, szapora léptekkel elinduljon az utca másik vége
felé.
Mire visszatért a vásárlásból, eltűnt a furgon. Odafenn
félrehúzta kicsit a függönyt, kikukucskált a keletkező résen, és
pontosan azt látta, amire számított: Nick Jordan lakása többé-
kevésbé üresen állt. A régi, zöld szőnyegpadlóról eltűnt a búzaszínű
futó, és a fürdőszobában sem volt már függöny a zuhany előtt. És a
saját erkélyén, a betonon, mintha valaki odahajította volna, ott
hevert a világítótorony őrének kosara. A madzagnak, ami a két
erkélyt összekötötte, nyoma sem maradt. Hogy kioldották-e, vagy
egyszerűen elvágták, azt Justine nem tudta volna megmondani.
 Két csillagjegy határán

Tansy Brinklow a rendelője folyosóját a várószobával összekötő

boltív alatt állt. A karján egy csíptetős mappát tartott, és kissé
lecsúszott szemüvege mögül a rendelésére bejelentkezett páciensek
neve között keresgélt összevont szemöldökkel.
– Giles Buckley – mondta végül.
Figyelte, amint a nadrágtartóját igazgatva feláll egy magas férfi,
és elindul felé. Amikor felnézett rá, olyan képet vágott, amit némi
jóindulattal mosolygósnak is lehetett volna minősíteni.
– Vigyázzon a fejére – mondta a férfinak, azzal el is fordult, és
sietős léptekkel elindult vissza, a rendelője felé.
A rendelője nagyon komolyan festett a bőrbútorokkal. Tansy
nem az a fajta volt, aki a lányairól készült ezüstkeretes fényképeket
kitette volna az asztalára, és humoros képekkel teli, forgatható
naptár sem lógott az asztala mögötti üres falfelületen. Zsebkendőt
ugyan tartott a rendelőben, de azt is az íróasztala fiókjában.
Miután jelezte a páciensnek, hogy foglaljon helyet, ő is leült.
Kinyitott egy mappát, és a benne lévő papírok felett összekulcsolta a
kezét. Nem viselt gyűrűt.
– Ugye nem baj, ha rögtön a tárgyra térünk, Mr. Buckley? –
kérdezte. – A tumora jóindulatú.
– Tessék?
– Jó hírt mondtam, Mr. Buckley. A tumora jóindulatú. Csak az a
baj, hogy egy kicsit kellemetlen helyre fészkelte be magát a tüdején.
Ezért van légszomja, ezért zihál, és ezért köhög fel néha vért.
Tansy tovább beszélt, műtétről, műtéti kockázatról és a felépülés
idejéről, de látta, hogy Mr. Buckley nincs teljesen vele. Bár ott ült
továbbra is, vele szemben, nem őt figyelte, hanem a hatalmas
tenyerét bámulta. Időnként megrázta a fejét, mintha egy idegesítő
légytől akart volna megszabadulni.
– Mr. Buckley? – szólította meg végül Tansy. – Van valamilyen
kérdése?
A férfi felnézett rá, és összevonta a szemöldökét.
– Talán csak az, hogy mit csináljak.
Tansy pislantott néhányat. Nem mindennap fordult elő, hogy jó
hírt mondhatott a betegeinek, erre ez a fickó inkább tűnt zavartnak,
mint megkönnyebbültnek.
– Mire gondol? A műtétre?
– Nem, nem – felelte a férfi. – Valami egészen másra. Maga mit
csinálna, doki, ha kiderülne, hogy mégis leélheti az életéből azt, ami
még hátravan? Hogy visszakapott egy csomó évet?
– Ó! – felelte Tansy. – Ezt… nehéz megmondani. Mi az, amiben…
az örömét leli, Mr. Buckley?
A férfi olyan mozdulatokat tett a kezével, mintha labdadobálós
mutatványra készülne.
– Ha az ember kap egy második esélyt… azzal… illene kezdeni
valamit, nem?
Tansy torkában formálódni kezdett egy gombóc. Valami
megmagyarázhatatlan módon Simon Pierce puha keze jutott az
eszébe, ami annyira más volt, mint Giles Buckley-é. Szinte érezni
vélte az érintését a különböző testrészein.
– Maga mit tenne, doki?
 – Vennék egy Alfa Romeót. Egy lenyitható tetejűt – válaszolta
Tansy Brinklow hangosan, önmagát is meglepve. Aztán gyorsan be
is csukta a száját, nehogy kicsúszhasson rajta a folytatás. És
feleségül mennék Simon Pierce-hez.

– Ne oda – mondta Laura, és egy kicsit elnevette magát. – Ide.

És már mutatta is az utat a jóval rövidebb sor felé, amelyben az
első osztály utasai várakoztak. De az, hogy átállhattak a rövidebb
sorba, nem változtatott azon a tényen, hogy nevetségesen korán
volt, és Nicken – a testén és a lelkén egyaránt – erőt vett az a
kellemetlen, fázós, fogcsikorgató érzés, amit a túl korai kelés szokott
belőle kiváltani. Dél-Ausztráliába indultak egy hajnali géppel, ahol,
előre tudta, napokig kamerák előtt pózolnak majd valakinek a
szőlőjében. E-mailben el kellett küldenie a Chance-nek a méreteit,
hogy mire odaér, elkészíthessék neki a combra simuló
bársonynadrágot. És hogy beszerezhessenek neki egy megfelelő
méretű Akubra kalapot.
– Jól vagy? – kérdezte Laura.
A lakásban már megkérdezte tőle ugyanezt. Bár Nick hivatalosan
is visszaköltözött Laurához, a kartondobozai, amelyekbe a dolgai
többségét csomagolta, még kibontatlanul álltak az előszobában. Míg
külön éltek, Laura kiszedette a falakból az összes képkampót, és
mivel a falakat is újrafestette, Nick poszterei nem kerülhettek vissza
a régi helyükre. És a könyveinek, a CD-inek meg a DVD-inek sem
volt még helyük.
– Várjuk ki, hogy mire lesz valóban szükségünk – javasolta Laura.
– A falakat azután is ráérünk kilyuggatni.
Most, hogy már csak néhány nap volt karácsonyig, a repülőtér
jegy- és poggyászkezelő pultjait ezüstboákba fűzött piros és zöld
gömbök díszítették. Nick előtt egy nő állt zebramintás
szabadidőruhában, barnítóval vastagon befújt vállal. Látni lehetett,
hogy a vegyi anyag beivódott a vállpántok anyagába.
– Nick? Jól vagy? – ismételte meg harmadszor is Laura, és
gyengéden a fiú alkarjára tette a kezét.
Azzal az időtlen hangsúllyal, amellyel az emberek éppen az
ellenkezőjét mondják annak, mint amit valójában éreznek, Nick azt
felelte:
– Igen, Laura. Jól vagyok.
Nem érezte jól magát attól, hogy így viselkedett, de
biztonságosabbnak gondolta, ha egy ideig még magába zárja a
gondolatait. Bár maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogy
mi baja van, úgy érezte, már a legkisebb kitárulkozás is rontana a
helyzetén.
– Oké – felelte Laura, de közben, mintha azt akarná mondani,
hogy nekem nyolc, megvonta a vállát.
Hamarosan odaértek a sor elejére. A pult mögött ülő lány
ahelyett, hogy a csomagjaikkal foglalkozott volna, Laurára meredt.
Na, kezdődik, gondolta Nick.
– Maga… Nem, az nem lehet! Vagy mégis? Igen! Maga szerepel a
Vízililiom-reklámban! – dadogta a lány. – Ó, istenem! Az a
kedvencem! Ezt nem tudom elhinni!
Laura – aki csillogó barna haját ezúttal egyszerű lófarokba fogta,
ezzel is kiemelve diszkrét, mégis tökéletes sminkjét, és akin egy
cseppet sem látszott, hogy hajnalok hajnalán kellett felkelnie –
diadalittasan elmosolyodott.
 – Lehet? – kérdezte reménykedve a lány, miközben előhúzta az
egyenruhája egyik zsebéből az iPhone-ját egy szelfire.
Nick mindig elképedve vette tudomásul, hogy Laurát cseppet
sem zavarta ez a fajta figyelem. Mindig nagylelkű volt, és türelmes,
ha fényképet akartak készíteni vele az emberek. Miközben a lány
kilépett a konzol mögül, és izgalomtól kipirultan átment a pult
utasok felőli oldalára, Nick látta, hogy Laura minden erőfeszítés
nélkül magára varázsolja a modellvonásait, amelyek alig
különböztek a mindennapi arcától. Mintha képes lett volna
standardizálni azokat az arckifejezéseket, amelyek a
legelőnyösebben érvényesültek egy fotón. Részben persze ez volt a
munkája, gondolta Nick. Mindig tudta, hogy mit kezdjen a szemével,
az arcával vagy éppen az ajkával. És az eredmény borítékolhatóan
maga volt a tökély.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Laura, miután Nickkel helyet
foglaltak a kapujuk melletti kanapék egyikén.
– Igen, biztos – felelte újra Nick.
– Csak azért, mert ránézésre olyan…
És Laurának persze igaza volt. Majdnem. Mert Nick nemcsak
ránézésre volt „olyan”, hanem a valóságban is.
– Megyek, veszek valami olvasnivalót az útra – mondta Nick. –
Kérsz valamit a shopból?
Laura kicsit szomorúan elmosolyodott.
– Csak azt, hogy vidámabban gyere vissza.
Az újságosnál Nick kiválasztott egy csomag fekete ribizlis
pasztillát és az Alexandria Park Star utolsó, év végi számát. A
címlapon egy Ruthless Hawker-karikatúra volt, és Nick röviden
felnevetett, amikor a mögöttes üzenetet dekódolta. Egy karácsonyi
díszbe öltöztetett nappali adta a hátteret. A kandalló mellett egy kis
asztalkán morzsával teleszórt tányér, egy majdnem üres
konyakosflaska és egy félig elrágott répa volt látható. A kép
közepén, kezeslábas pizsamában a nemzet miniszterelnöke volt
kisgyerekként ábrázolva, és leplezetlen örömmel reagált arra, amit
a kandallópárkányon hagyott neki a Mikulás. A párkányra erősített,
magyalágak közé bújtatott kampókon, ott, ahol a kitömött zoknik
helye lett volna, az öt legbefolyásosabb szakszervezeti vezető heréi
lógtak takaros csokrokba rendezve, piros masnival átkötve.
Nick ahhoz az oldalhoz lapozott, ahonnan Leo Thornbury nézett
vissza rá a sűrű, bozontos szemöldöke alól.
Vízöntő: A mögöttünk hagyott év emelkedőit és lejtőit megjárva
végre ott találja magát minden Vízöntő, ahol a leginkább lenni akar.
Karrier szempontjából ugyancsak szerencsés fordulatra
számíthatnak a jegy szülöttei, különösen azok, akik a köz
pillantásaitól követve végzik munkájukat. Az univerzum spirituális
erői újfajta megvilágosodást hoznak számukra, amelyben olyan
hatalmas érzések szökkenhetnek szárba, mint a szerelem. Minden
Vízöntő megnyugodhat abban, hogy ha még nem érkezett is meg, és
ebben a pillanatban még kételyei vannak, pontosan azon az úton
halad, amelyen mennie kell.
Mivel Daniel Griffintől tudta, hogy Justine-t felfüggesztették az
állásából, és hogy az ominózus lelepleződés óta maga Daniel
felügyelte a horoszkóp rovatot, Nick szinte teljesen biztos lehetett
abban, hogy ez a bekezdés Leo Thornburytől származik. De még így
is vegyes érzelmek rohanták meg csupán attól, hogy a lapot a
kezében tartotta, és egyik sem volt igazán kellemes.
Ebben az érzelemmixben volt némi harag, bár már közel sem
annyi, mint eleinte. Már nem akart átmenni Justine-hoz, hogy a
lábánál fogva kilógassa az erkélyről, és kiszedje belőle, hogy mégis,
mi a faszt gondolt.
Hülyét csinált belőle. És milyen könnyedén! Hónapokon át a
bolondját járatta vele. Ha most visszagondolt mindarra, amit „Leo”
írt, észre kellett volna vennie, hogy egy hasbeszélő szól az
asztrológus írásaiból. De mit akart elérni Justine ezzel az arcátlan
trükközéssel? Talán így akarta nevetségessé tenni őt, amiért
annyira hitt a horoszkópokban? Talán azt tervezte, hogy adandó
alkalommal szembesíti majd a saját hiszékenységével? Vagy csak
nevetni akart rajta élete végéig?
Igen, Justine bolondot csinált belőle, de ami ennél is rosszabb
volt: elvett tőle valamit. Örökre megfosztotta attól a titokzatosságtól,
amelyet a csillagok hoztak az egyébként annyira praktikus világba;
attól a maroknyi csillagportól, amellyel egy asztrológus havonta
egyszer behintette egy magazin egyetlen oldalát.
Most, hogy a haragja már alábbhagyott, még inkább felerősödött
benne a zavar, amelyet a megválaszolatlan kérdések sokasága
táplált. Például, elkerülhetetlen következménye-e a hamis
jóslatoknak, hogy az ember tényleg nem oda érkezik meg végül,
ahol lennie kell? Vagy, tudja-e alakítani a kacskaringós utakat a sors
úgy, hogy biztosan a megfelelő helyre vezessenek?
Az év nagy részében Nick nem Leo Thornbury asztrológiai
megfigyeléseken alapuló útmutatásait tekintette iránytűnek, hanem
Justine Carmichael hamis jóslatait. Ez pontosan olyan volt, mintha
összekevert volna egy műholdat egy igazi csillaggal. Vagy mintha
legépelt volna egyoldalnyi szöveget úgy, hogy nem a megfelelő
billentyűket ütötték le az ujjai. Vagy mintha New York-i térkép
alapján akart volna eligazodni Londonban. Ilyen körülmények
között lehetséges volt-e, amit Leo Thornbury írt – hogy Nick
pontosan ott volt, ahol lennie kellett, vagy legalábbis úton volt
afelé? Vagy inkább az ellenkezője volt igaz, és rossz helyen volt,
vagy rossz irányba tartott?
Nick ott volt, ahol nagyon sok ember szeretett volna lenni.
Összeköltözött egy hihetetlenül gyönyörű nővel, akit nemsokára el
is fog jegyezni; új, jól fizető állása volt; már nem volt szüksége arra,
hogy felfújható paprika kosztümben vagy büdös halruhában
egészséges ételeket reklámozzon egy zöldségpiacon. Tudta, hogy
boldognak kellene lennie. És mégsem volt az.
Nick visszacsúsztatta a Start oda, ahonnan elvette, kivett helyette
egy GQ magazint, és a pasztillával együtt a pultra tette.
– Tizenegy-harmincöt lesz – mondta a fiú a pénztárgép mögött.
BAK

z
Az emberi konszenzushoz, mely szerint a Föld december 31-én
teljesíti be éves körét a Nap körül, egy véletlenszerű döntés vezetett
– egy nap önkényes kijelölése. Másik napot is kijelölhettek volna.
364,25 nap közül lehetett volna választani, de a döntés mégis
december 31-re esett. Így lett ez a nap szinonimája a végnek, a
befejeződésnek, amit, természetes módon, nem lehet elválasztani a
következő nappal elkezdődő újtól. Mert miközben vidám búcsút
veszünk az óév gyakran összepacázott, foltos lapjaitól, alig várjuk,
hogy megnyithassuk a tisztát, ami üresen, mégis számtalan
lehetőséget kínálva már ott topog a küszöbön. A holnap.
Mint oly sokan, mások, bár némileg talán több okkal, Justine
Carmichael valami megkönnyebbüléshez hasonló érzéssel ébredt
december 31-e reggelén, bár nem tudta igazán azonosítani, mivel ez
a valami a tudata távoli csücskében vert magának tanyát. Már
majdnem vége volt az évnek. Már csak az éjfélt kellett kivárni, és
akkor az óra egyetlen, hangos kondulással egyszer s mindenkorra
lezárja az előző háromszázhatvanöt nap minden zűrzavarát. Justine
maga is alig várta, hogy kimondhassa: Kész. Vége. Spongya rá.
Írjunk mindent a tapasztalatok számlájára, és mehet az egész az
irattárba, ahol majd belepi a por.
Ebben az évben vasárnapra esett a szilveszter. Justine Edenvale-
ben ébredt, a gyerekkori szobájában, korán, bár a nap már
vehemensen sütött, amikor a szobából a hátsó teraszra lépett. Kezét
ernyőként a szeme fölé emelve észrevette az anyját egy vödörrel.
Mandy, amikor zuhanyozott, mindig maga mellett tartotta ezt a
vödröt. Most, rövid köntösben, az imádott bunkóliliomjait és
kengurumancsait locsolta a túlfolyóból kifolyt vízzel.
Justine intéssel válaszolt az anyja intésére, és ötletszerűen
elkezdte megtervezni a napját. A legbiztosabbnak az tűnt, hogy
valamikor a délelőtt folyamán megsétáltatja Lucyt, máskülönben
semmit sem akart csinálni, csak figyelni a tovatűnő perceket, és
közben, a kanapé sarkába kuporodva, pizsamában megnézni az
eredeti Star Wars trilógiát.

A karácsony előtti napokban Patricia O’Hare a szokásosnál több időt

töltött bevásárlóközpontokban és szupermarketekben, és az ott
hallott karácsonyi dalok zenéje belopta magát a fülébe, majd, mint
ragacsos cukorszilánk, befészkelte magát az agyába is. Már
szilveszter napja volt, de a szilánk csak nem akart felolvadni, így
Patricia azon kapta magát, hogy miközben a kutyamenhely felé
sétált a jól ismert betonösvényen, „Az év legszebb napjá”-t dúdolja.
A hagyományos karácsony utáni rohanásban a menhelyet
elárasztották a karácsonyra meggondolatlanul vásárolt drága
ausztrálpudli-kölykökkel, akik hajlamosak voltak arra, hogy a
lehető legváratlanabb pillanatokban kellemetlen illatú tócsákat
eresszenek a még náluk is drágább szőnyegekre. Ebben az évben a
szokásosnál több mopszot is behoztak, amelyek sokkal
kedvesebbnek tűntek a családtagok szemében, míg nem rágták
végig magukat a házban fellelhető összes cipőn. Egy hároméves,
csokoládészínű labrador azért került be, mert ismét lerágta a
karácsonyfáról a csecsebecséket, míg egy Balira utazó család az
öreg németjuhászát adta be az ünnepek idejére, azt ígérve, hogy a
hazatérésük után elviszik, ha még él.
Nehéz időszak volt ez a kutyamenhelyen: azon túl, hogy a
megszokottnál jóval több kutya volt, a legtöbb önkéntes is
szabadságra ment. Bár Patricia már jó ideje csak irodai munkát
végzett, most nem volt itt az ideje annak, hogy primadonnát
játsszon. Így történt, hogy kora délután, lapáttal a kezében, belépett
abba a kennelbe, amelyikben a menhely talán legcsúfabb kutyája
lakott. Egy terrier korcs volt, többszörös visszatérő, és az esély, hogy
valaki magához vegye, gyakorlatilag a nullával volt egyenlő.
Nemrég hozták be, és egy piszkos kék kendő volt a nyakában, amire
valaki, valamikor, felírt egy nevet: Brown Houdini-Malarky.
Ennélfogva ez lett a név, amelyen ismertté vált, és ezt a nevet írták
fel krétával a kennelén lógó kicsi táblára is.
– Helló, Brown – mondta neki Patricia.
Brown válaszként megcsóválta loncsos, pamacsvégű farkát. Már
megtanulta, hogy nem érdemes zsémbesen viszonyulni a
segítséghez. Így inkább szótlanul figyelte, ahogy az asszony a
lapátjára söpört egy kupac csokoládémousse állagú ürüléket. Aztán,
mivel alapvetően nem volt morgós természetű, a maga
kutyamódján tercelni kezdett a dallamhoz, amit a nő dúdolt.
– Szép hangod van, Brown – jegyezte meg az asszony, és
megvakarta a kutya füle tövét.
Brown szerette volna a saját nagyságának betudni, ami a
következőkben történt. Illetve úgy döntött, hogy annak is tudja be.
Elképzelte, ahogy a jövőben, az utcán sétálgatva, abban a
természetes környezetben, ahová egy utcai keverék való,
mindenkinek azt fogja mondani, hogy az ő szuggerálására vitte ki
az asszony olyan sietve a kenneléből a szargyűjtő lapátját meg a
vödrét. Azt fogja állítani, hogy az ő szellemi fölénye bírta rá arra,
hogy figyelmetlenül csukja be a kennel ajtaját, aztán semerre se
nézve rohanni kezdjen abban a cifra cipőjében, a telefonját a fülére
szorítva, hátra sem nézve többé.
– Zadie-t? – lihegte Patricia a telefonba. – Beindult nála a szülés?
Most?
Brown figyelte, ahogy az asszony hirtelen megáll az ösvényen.
Nem nézhetsz vissza. Nem nézhetsz vissza.
– Megrepesztették a magzatburkát? Ajaj!
Nem nézhetsz vissza. Nem nézhetsz vissza.
Működik, gondolta Brown. Az asszony hátra sem pillantott.
Ehelyett elsírta magát, és a jelek szerint arról is megfeledkezett,
hogy hol van.
– Egek, tényleg megtörténik. Nagymama leszek! Máris indulok!
Miután a nő eltűnt a látóköréből, Brown várt egy kicsit, aztán az
orrával óvatosan kitolta a kennel ajtaját.
Igen! A túl könnyen keletkező résen Brown először csak a fejét
dugta ki. Elnézett jobbra, aztán balra is, bár mivel nem volt meg a
bal szeme, kicsit jobban ki kellett dugnia a fejét, hogy abba az
irányba is elláthasson. Amikor látta, hogy üres az út, köszönetet
mondott a szerencsecsillagának. Ha örökbe adásról volt szót,
hátrányt jelentett, ha a menhely legtávolabbi végében helyeztek el
egy kutyát. Ám amikor a szökés volt napirenden, ez a hátrány
behozhatatlan előnnyé változott, mivel eddig a fertályig csak néha
jutott el érdeklődő emberi lény.
Távolabb, a járda mellett, egy betonfal tövében, Brown észrevett
két kerekes kukát. Látta, hogy az aljuk felé elkeskenyednek, és úgy
ítélte meg, hogy éppen be tudja préselni magát az ott keletkezett
résbe. A kukáktól – főleg egy bátor, vállalkozó szellemű utcai
keverék számára – csak rövid rohanásnyira volt a menhely hátsó
kapuja. Brownnak nem kellett mást tennie, csak elbújni, és kivárni
a megfelelő pillanatot.
Brown kisurrant a kenneléből. Szerette volna elmondani, hogy
útban a kukák felé képes volt legyőzni az erős késztetést, ami
elfogta, de az volt a helyzet, hogy ebben a vonatkozásban
elgyengült. Miközben elhaladt az ugatós kis pomerániai mellett, aki
nap mint nap felidegesítette hónapokon át, megemelte a lábát, és
egy sietős búcsúüzenetet spriccelt a kutya kerítésére. Szabad
vagyok! Brown Houdini-Malarky ismét szabad!

Caleb Harkness – Nyilas, hét közben kertépítő, hétvégeken vízihoki-

kapitány, ha nem is megrögzött, de agglegény, lelkes bakelitlemez-
gyűjtő – nem tudta kiverni a fejéből azt a csinos, sötét hajában
gerberát viselő nőt, akivel a retró boltban, a Vinniesben találkozott,
és ahol az asszonyon kívül a Pixies remek állapotban lévő Doolittle
című LP-jére is rátalált. A találkozásuk óta egyfolytában korholta,
mi több, faszfejnek minősítette önmagát, amiért szégyenlősségében
nem kérte el a nő telefonszámát, mi több, akkora gyökér volt, hogy
a nevét sem kérdezte meg. Azt meg, hogy hol dolgozik, pláne nem.
Pedig azon a napon, amikor egy felhőkarcolónyi Károly és Diana
esküvői porcelán mögül kellett kiásni magukat, elég lehetősége és
alkalma volt arra, hogy mindezt megtudja. Míg az a húsz,
porcelánnal teli doboz elreteszelte őket a külvilágtól, szert tehetett
volna némi hasznos információra. De még a kijárat kiszabadítása
után is lett volna bőven ideje. Az eladólány, a füle mögött gerberát
viselő nő és ő maga egyik dobozt nyitotta fel a másik után. És bár
egyre hisztérikusabbá vált a hitetlenkedésük, meg kellett tudniuk:
mennyi Károly és Diana esküvői porcelánt képes felhalmozni
egyetlen személy röpke negyedszázad alatt.
Az egész hosszúra nyúlt epizód alatt egyetlen hasznosítható
információ derült ki egyértelműen a nőről – az is csak azért, mert
távozófélben valamilyen oknál fogva kicsúszott a száján –, hogy
virágboltja van. De hol? A városban? És ha igen, melyik negyedben?
Nem kérdezte meg. És miért? Mert egy kapitális barom.
Igaz, valószínűleg férjnél volt, és valami kifinomult absztrakt
festő vagy esetleg egy oldalszakállas drámaíró feleségeként élte az
életét. De ha mégsem? Ugyan nem volt sok ideje felderíteni, hogy
mennyire működik köztük a kémia, de abban biztos volt, hogy a nő
illata letaglózta. Olyan illata volt, mint az orgonának eső után.
Karcsú volt, törékeny, sötét hajú, és az a rekedt színezet a
hangjában határozottan szexi volt. Eszesnek is tűnt, és könnyen
nevetett, és, mindenekfelett, ismerősnek érezte valahonnan. Mintha
már megtapasztalta volna, milyen érzés a göndör fürtök
csiklandozó érintésére ébredni egy lusta reggelen. És ez volt az oka
annak, hogy nekiállt szisztematikusan felderíteni a város
virágboltjait, és ezt addig szándékozott folytatni, míg meg nem
találja álmai asszonyát.
De ki hitte volna, hogy ennyi virágbolt van egyetlen városban?
Csak a nőt nem találta sehol. Nem ő volt abban a csilivili boltban a
kórház mellett, amelyik rózsaszín és kék plüssmackókat is árult,
meg mindenféle üzenettel ellátott fólialufikat. És az üzletekkel teli
sétálóutca klasszisokkal jobb virágboltjaiban sem sikerült
rátalálnia. Aztán egy napon nagy reményekkel lépett be egy ázsiai
ihletésű virágboltba a Vinnies közelében – a kirakata hívogatóan
bókoló orchideákkal és más trópusi növényekkel volt tele –, de ott is
más árulta a virágokat.
Maximális optimizmussal kezdte a keresést, de mire a listája
végére ért, elpárolgott belőle minden öröm. Most, szilveszter napján
Caleb arra gondolt, hogy kénytelen lesz felvenni a következő, újévi
fogadalmakat tartalmazó listájára az „elfelejtem a csinos virágost”
bekezdést, és még néhány praktikusnak tűnő dolgot, például, „nem
töltök több egész estét azzal, hogy régi lemezek után kutatok az
eBay-en”, „jobb nyilvántartó rendszert találok ki a számláimnak”, és
hogy „megtakarítási célból hétköznapokon itthonról viszem az
ebédet”.
Ezen a napon, amely az utolsó volt az évben, Caleb mindent
túlszervező nővérénél volt a családi vacsora, és mivel ez a nővér
nem nézte ki az öccséből, hogy képes elkészíteni egy valamirevaló
salátát vagy desszertet, a rák beszerzésével bízta meg. Csak annyit
kell tennie, mondta a nővére, hogy útközben vesz néhány kilót.
Így került Caleb az Alexandria Park piacára szilveszter napján,
délután négy óra körül, egy nagy papírzacskónyi friss rákkal a hóna
alatt, és amikor megállt egy pillanatra, felfedezett valamit, ami
miatt a rák sohasem jutott el a nővére asztalára szánt ünnepi
fogások közé. Ez a valami egy virágosbódé volt, ami valamilyen
oknál fogva nem szerepelt a listáján. Helló, Szirom volt a neve, és a
pultja mögött nem más állt, mint a csinos virágos, aki ezúttal
narancssárga gerberát tűzött a füle mögé. Caleb nem gondolta végig
a dolgot. Elindult az üzlet felé. És mire felfogta volna, hogy nem
készített semmilyen ismerkedési tervet, már csak egyetlen méter
választotta el az asszonytól.
Hímzett pamutszövetből készült kötény volt rajta, aminek a
nyakpántján, kézzel hímzett kitűzőn, ott állt a neve. Fern. Fernnek
hívták. Ami tökéletesen illet hozzá. Caleb figyelte, amint letesz a
pultra egy tálca bársonyos szirmú árvácskát. Érezte, hogy izzadni
kezd a tenyere. Ekkor pillantott fel a nő.
Caleb látta, hogy felismerés villan a szemében.
– Hát maga? – kérdezte meglepetten.
Látszott rajta, hogy örül a viszontlátásnak.
– Helló – mondta Caleb. – Magát keresem.

Brown Houdini-Malarky egy forgalmas autópálya mellett heverő

csővezetékdarab szájából figyelte, miként adja át a helyét a
világosság a sötétségnek azon az estén, amely egyben az év utolsó
napja volt. Sok forró órát töltött étlen-szomjan ama bizonyos két
kuka között, arra várva, hogy valaki kinyissa a menhely hátsó
kapuját, és a nap vége felé már kezdte azt hinni, hogy ez soha nem
fog megtörténni. De végül mégiscsak jött valaki, mérhetetlen
szerencséjére egy idős önkéntes, roskatag térdekkel és rossz
látással, aki mellett észrevétlenül el tudott surranni, még úgy is,
hogy a spániel, akit az öreg pórázon vezetett maga mellett, vad
csaholásba kezdett.
Most, hogy végre leszállt a sötétség, Brown addig loholt az autóút
mentén, míg egy autósvendéglőhöz érve meg nem látta a vakító
fényeket, és meg nem érezte az ételszagot. A vendéglő előtt, a fal
mellett volt egy finomságoktól túlfolyó szemeteskuka, mi több, már
a földön is hevert egy félig elrágcsált burger. Brown gyorsan
lenyelte, aztán két lábra állva a kuka oldalának támasztotta a két
mellső mancsát, és az orrával megbillentette a kukából kilógó
műanyag tejturmixos poharat. Sárga, banánízű folyadék csorgott
végig a kuka oldalán, amit Brown hálásan belefetyelt. Hónapok óta
ez volt az első étele, ami nem kutyakonzerv vagy szárazeledel volt.
Ezt követően visszavonult egy biztonságos helyre az árnyékba,
és a hátsó lábára ereszkedve figyelte az úton elsuhanó autókat. A
többségben lévő teherautók nem igazán voltak alkalmasak a
továbbutazásra. Brown tapasztalatból tudta, hogy általában
elkerülik a városokat, csak ritkán haladnak át lakott területen. A
sofőrök azonban gyakran érezték magányosnak magukat a hosszú
úton, ezért szívesebben vettek maguk mellé egy kis helyet foglaló,
eltévedt útitársat, mint a személyautók tulajdonosai. Ha Brown
helyet tudott volna biztosítani magának egy kamionon, akkor esélyt
kapott volna arra, hogy legalább az általa olyan jól ismert utcák
végébe eljusson valahogy.
Az első teherautós, akit Brown kinézett magának, nem lett volna
megfelelő választás. Éles vonású arcához egy üzletember modora
társult, és a flancos kabinja is arra utalt, hogy nem tűrné meg benne
a kutyaszőrt. A második sofőr már alkalmasabbnak látszott, de ő
nem a városba tartott, hanem az ellenkező irányba. A harmadik lesz
a nyerő, gondolta Brown, amikor észrevett egy korpulens, rendetlen
küllemű kamionsofőrt. A vendéglőből lépett ki éppen, egy csomó
zsíros kajával meg cukros italokkal a hóna alatt. Mire a férfi a
kamionjához ért, Brown már ott ült a vezetőfülke mellett a földön,
és a farkát csóválta barátságos, cseppet sem rámenős módon.
A sofőr megpillantotta a csúf kutyát, és abban a pillanatban,
tisztán és jól érthetően, formálódni kezdtek a fejében a gondolatok.
Kinyitom az ajtót, gondolta, hogy beugorhasson ez a helyes kis
jószág, ha akar. Aztán, ha már bent ül, letekerem neki az ablakot,
hogy kidughassa a fejét, és beleszagolhasson a friss levegőbe.
Percekkel később Brown Houdini-Malarky már a város felé
száguldott. Loncsos bundájába belekapott a szél, amint fél szemével
azt figyelte, mikor következik el számára az újabb lehetőség.

Laura Mitchell térdig érő fekete zsákruhát viselt finom

csipkedíszítéssel a nyaka és az ujja körül, amihez pántos, fekete
tűsarkút választott. A haja gondosan fésült hullámokban omlott a
vállára, és bár a sminkje nem volt kifejezetten visszafogott,
kirívónak sem lehetett minősíteni.
– Csodásan nézel ki – mondta neki Nick, aki Laura határozott
kérésére előkotorta a szekrény mélyéről a szmokingját.
A lakásuknak otthont adó épület előtt állva a taxit várták, ami a
Galaxy kaszinóba viszi majd őket. Ott volt találkozójuk Laura
kollégáival, Eve-vel és Sergeijel, akik azt javasolták, hogy előbb
vacsorázzanak meg a kaszinó legflancosabb éttermében, a
Caprettóban, ahol elég kicsi adagokat adtak, és sokáig nyitva volt a
konyha. Úgy tervezték, hogy vacsora után felmennek a Galaxy
legfelső emeletén található bálterembe a hagyományos újévi
koncertre, amelyen Nick egyik kedvenc előadója, Blessed Jones volt
a sztárvendég.
Laura Nickre villantotta különleges alkalmakra tartogatott
mosolyát.
– Erre az éjszakára örökké emlékezni fogunk, igaz?
Nick bólintott. Tudta, hogy mire céloz Laura. Ha nyíltan nem
mondták is ki, mindketten tudták, hogy az est valamely pontján
Nick meg fogja lepni Laurát, és a gyűrűvel, amely már most ott
lapult a szmokingja zsebében, megkéri a kezét. Laura a folyamat
minden fázisában aktívan benne volt – ő választotta ki az
ékszerészt, a követ (mélyvörös rubint), az egyszerű, elegáns
fehérarany foglalatot, a megfelelő méretet, és ő tudatta Nickkel egy
SMS-ben, hogy mikor mehet el a gyűrűért.
Egy nőnek, ha másért nem, praktikus okokból, bele kell szólnia
az eljegyzési gyűrű kiválasztásába, magyarázta. Ha valami örök
életre szólt, annak tökéletesnek kellett lennie.

Tansy Brinklow lenyomta a gázpedált, amitől a vadonatúj Alfa

Romeo Spider lélegzetelállító sebességbe kapcsolt. Szilvesztereste
volt, kicsivel nyolc óra után, és a hátratolt tető alól, a hangszórókból
hangosan üvöltött a „You Sexy Thing”. Az ezüstszürke kasmírstóla,
ami Tansy fejét fedte, vidáman lobogott az esti szélben.
Tansy előtt nem volt megtervezett úti cél. Ebben a pillanatban
csak az érdekelte, hogy megelőzzön egy kamiont, ami elzárta előle a
kilátást. Kitette az indexet, és átsuhant a másik sávba. Amint
elhaladt a sokkerekes szörny mellett, a szeme sarkából úgy látta,
mintha valami kiröppent volna a nagy autó kabinjából – valami,
ami leginkább egy piszkos rongydarabnak látszott, vagy jóindulattal
egy elrongyolódott, megunt plüssjátéknak. De amikor belenézett a
visszapillantó tükörbe, semmit sem látott az úton. Tansy vállat vont,
és továbbhajtott a város felé. Észre sem vette, hogy a vezetőülés
mögött egy kis barna korcs kuporgott lihegve, mégis
megkönnyebbülten.
 z

Este kilenc körül járt az idő, amikor Nick és Laura taxija elhaladt a
város nyugati végében található Botanikus kert mellett, és Nicken –
bár periférikusan érezte az ingnyak és a csokornyakkendő
szorítását – eluralkodott egy érzés, ami általában akkor fogta el,
amikor valaki más vezetett: álmatag lett, és olyan képet vágott, mint
akit megbabonáztak.
– Mire gondolsz? – kérdezte Laura.
– Hm? – kérdezett vissza Nick, bár tökéletesen hallotta az
elhangzott szavakat.
– Azt kérdeztem, mire gondolsz?
– A csillagaimra – felelte Nick, ami részben igaz is volt.
Az univerzum spirituális erői újfajta megvilágosodást hoznak
számukra, írta Leo, amelyben olyan hatalmas érzések szökkenhetnek
szárba, mint a szerelem. Persze azzal, hogy a horoszkópjára meg Leo
Thornburyre gondolt, óhatatlanul eszébe jutott Justine is.
– Te és a csillagaid! – dünnyögte kissé csúfolódó hangon Laura,
és közben megszorította Nick kezét.
Ebben a pillanatban Nick észrevett egy apró kutyát – valamilyen
terriert –, amint kiugrott egy nagy sebességgel haladó fekete
kabrióból. Minden álmatagsága szertefoszlott, és előrehajolva
figyelni kezdte, miként próbálja kikerülni a kutya a taxival egy
irányba haladó autók kerekeit. Látta, hogy biztonságban eljut egy
járdaszigetig, ott vár egy pillanatot, aztán egy vad ugrással
megiramodik a Botanikus kert felé. Egy ideig elképesztő
gyakorlattal kerülgette az úton tovasuhanó gumikat, de aztán
elszámította magát, és a bal oldalát elkapta egy túl gyorsan érkező
kocsi. A kutya az oldalára fordulva csúszni kezdett az aszfalton. De
hiába lett véres az út, az autó továbbrobogott.
– A kurva életbe! – kiáltotta Nick. – Látta, mi történt?
– Igen, igen – felelte a sofőr. – Nem hinném, hogy túlélte.
– Állítsa meg a kocsit! – parancsolta Nick.
– Mi a baj? – kérdezte Laura, és ő is kipillantott a forgalomba. –
Talán baleset történt?
– Elütöttek egy kutyát, és meg akarom nézni, mi van vele – felelte
Nick, és már nyitotta is az autó ajtaját.
– Képes vagy kiszállni egy kutya miatt? – kérdezte
méltatlankodva Laura. – Nick, vacsorafoglalásunk van egy
étteremben!
– Te csak menj tovább. Megyek én is, amint tudok. Ne várjatok
meg a rendeléssel.
– Nem rohanhatsz el egy kutya után, Nick! Ma semmiképp.
Szilvesztereste van. Elfelejtetted, hogy mit terveztünk?
Nick azonban már kilépett a forgalomba, de az ablakon keresztül
még küldött Laurának egy puszit.
A kutyához hasonlóan biztonságban eljutott a járdaszigetig, és
ott megállt. A kis korccsal ellentétben neki volt annyi előnye, hogy
látták az úton elsuhanó autók sofőrjei. A két kezét magasra tartva,
félig bocsánatkérően, félig könyörgőn, átverekedte magát a dudáló
járművek és átkozódó sofőrök között az út másik oldalára, majd
követni kezdte a járdán a kutya által hagyott, csillogó vércseppeket.
Addig kocogott a nyomokat figyelve, míg észre nem vette a
kutyát. A sövény tövében kuporgott a levelek takarásában, és
egyetlen, sötét szemével a közelgő Nicket figyelte. Egész testében
remegett. Véres volt a bundája, és a mellső mancsa, a fura szög
alapján, amelyben feküdt, vagy eltört, vagy kificamodott.
 – Te szegény kis pára – mormogta Nick. – Azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha segítség után nézünk, nem gondolod? Gyere ide, pajtás!
Gyere szépen ide!
Nick guggolva araszolt még közelebb a kutyához, és közben
gyengéd, megnyugtató hangon beszélt hozzá. A kutya egyetlen
szeme mégis kitágult, majd elsötétült a félelemtől, és akkor, amikor
Nick már kinyújthatta volna érte a kezét, feltolta magát a három ép
lábára, és átfurakodott a kerítés résén.
– A francba! – káromkodott Nick, és futásnak eredt a kerítés
mentén. Közben megpróbálta felidézni, hány bejárata van a
kertnek, és hol az ördögben helyezkednek el. Néhány perc múlva
odaért egy magas, öntöttvas nyílhegyekben végződő kettős kapuhoz.
A kapu bal oldali szárnyán észrevett egy színlapot, amely a
Shakespeare Oldalnézetből Romeo és Júliáját reklámozta.
Nick lenyomta a jobb oldali szárnyon a kilincset, és a kapu
kinyílt. Odabenn, a park csendes zöldjében végigpillantott a fűvel
borított lankákon és a fák sötét lombkoronája alatt kanyargó
gyalogösvényeken. Az ösvények szélén felállított lámpaoszlopokat
alig lehetett kivenni a sötétben, így olyan volt, mintha a gömbjeik
tompa fényű, bolyhos pitypangként lebegtek volna az éjszakai
levegőben. Nick addig nézte a terepet, míg az egyik dombtetőn fel
nem fedezett egy hosszan elnyúló, sántikáló alakot.
A kutya jókora előnyre tett szert vele szemben, így hosszú
percekbe telt, mire Nick – bármennyire rohant is a csillogó, csúszós
talpú fekete cipőjében – arra a helyre ért, ahol korábban a pórul járt
jószágot látta. Az emelkedőről tökéletes rálátás nyílt a Botanikus
kert híres liliomos tavára, de a kutya megint eltűnt valahová.
– Hát jó – mondta magának Nick. Ennyi. Ő mindent megtett, de
most már mennie kell.
 – Hé, Siri – mondta a telefonjának. – Hívd fel Laura Mitchellt.
– Sajnálom – felelte Siri, az intelligens személyi asszisztens. –
Nem értettem pontosan. – Nick Sirije mintha kezdett volna
öregedni; egy ideje határozottan úgy viselkedett, mint aki
nagyothall.
– Hívd fel Laura Mitchellt – ismételte meg Nick ezúttal
hangosabban, és majdhogynem szótagolva, de közben
megpillantotta a kutyát a tó túloldalán, amint bicegve baktatott egy
tűlevelű facsoport felé.
– Milyen Laurát kell felhívnom? – kérdezte Siri, több nevet is
felvillantva a telefon kijelzőjén, de Nick már nem figyelt oda.
Merre menjek?, tűnődött. Melyik lesz rövidebb? Ha balról kerüli
meg a tavat, vagy ha jobbról? Vagy… Volt egy harmadik lehetőség is.
A tó közepén volt egy keskeny betongát, amelyről miniatűr
vízesésként zubogott le a víz mindkét oldalon. Ha átsétálna azon a
sekély kis medencén, okoskodott, még csak nedves se lenne a cipője.
Ezt fogja tenni, döntötte el. Átvág a tavat kettészelő gáton.
A betongát alig volt szélesebb, mint a cipője talpa, majdhogynem
olyan volt, mint a kötéltáncosok számára kifeszített sodrony. Nick
pulzusa akkor sem gyorsult volna fel jobban, ha háló nélküli
halálugrásra készült volna egy cirkuszi porondon. Rátette a lábát a
fémgátra. Először a balt, aztán a jobbot. Bal, jobb, bal, jobb… És ez
így ment, míg siettében ahelyett, hogy megemelte volna a cipője
orrával, rá nem lépett egy liliomlevélre. Nick lába megcsúszott a
levél síkos felszínén. Hogy visszanyerje az egyensúlyát, széttárta a
karjait, közben azonban elengedte a telefonját. Az megadta magát a
gravitációnak, és alig hallható csobbanással eltűnt a vizet borító
liliomlevelek alatt.
– Ne! – kiáltotta Nick, mert bár a készülék messze nem tartozott a
legjobb és legújabb iPhone-ok kategóriájába, a második
legértékesebb tulajdona volt a kerékpárja után. Megállt, csípőre
tette a kezét, és a fekete vizet nézte a lebegő levelek alatt. A telefonja
odaveszett, és semmit sem tehetett azért, hogy a tó fenekéről
visszahozza. Ez még inkább arra ösztönözte, hogy megkeresse a
kutyát. Ha megtalálja, gondolta, elmondhatja, hogy nemes célért
áldozta fel a telefont. Ha nem, a saját ostobasága számlájára írhatta
csak a veszteséget.

Phoebe Wintergreennek úgy tűnt, hogy csak ő és Luke érkezett

pléddel és rágcsálnivalóval, borral és műanyag poharakkal
megrakott piknikkosár nélkül a Romeo és Júliára. Bár Luke
leterítette a zakóját a fűre, hogy ráülhessenek, Phoebe keze
elzsibbadt attól, hogy a nedves fűbe kellett kapaszkodnia, és a
szoknyája is átnedvesedett.
Nagyokat kortyolgatva felváltva ittak abból a Stone’s
gyömbérborból, amelyet Phoebe a kamrájukból emelt el nagy
óvatosan arról a polcról, ahová az anyja a sütéshez használt
alkoholt rejtette, és bár reménykeltően indult az este, Phoebe-t
kezdte cserben hagyni a bizakodó hangulata. Először is, hiába bízott
abban, hogy Luke majd megfogja a kezét. Már vagy százszor
megtehette volna, hiszen, az isten szerelmére, már a harmadik
felvonásnál jártak.
Tybaltot – aki mindkét kezében nehéz kardokat lengetve vonult
át éppen a színpadon – egy nő alakította. Magas volt, impozáns,
gesztenyeszínű haja két vastag copfba fonva verte a hátát, és a
kosztümje alapján elmehetett volna viking vasszűznek is. Mercutio,
aki már Tybalt lába előtt hevert a földön, tőle eltérően nem
vikingkosztümöt viselt, hanem valami bársonyzakót, ami
határozottan Oscar Wilde stílusát idézte.
– „Mert Mercutio lelke / Még itt kereng most a fejünk fölött –
mondta tébolyult hangon Romeo az ég felé nézve –, És várja lelked,
hogy kövesse őt: Te, vagy én, vagy mindketten elkísérjük.”
Romeo kosztümje megint csak más stílusú volt. Egyszerű fehér
inget,és rusztikus térdnadrágot viselt, amiben úgy nézett ki, mint
egy osztrák rétről idetévedt kecskepásztor.
Tybalt, megvető arckifejezéssel, Romeo nyakához nyomta az
egyik pengét, és a közönség egyszerre szívta be a levegőt, amikor a
színésznő lenéző hangon odavetette neki:
– „Hitvány kölyök, ki véle összeálltál, / Most véle mégysz majd.”
Romeo azonban elhajolt a fenyegető penge elől, majd a saját
kardját megragadva felkészült az összecsapásra.
– „Ezt ez döntse el” – kiáltotta, és Tybaltra támadt.
Miközben Tybalt és Romeo az élet-halál harcát vívta, Phoebe
észrevett egy állatot, ami leginkább kutyának nézett ki. A
közönségtől balra eső domboldalon bicegett lefelé, egy szmokingos
fickóval a nyomában.
– Nézd! – súgta oda Luke-nak. – Ott!
– Ez is a színdarab része? – kérdezte ugyancsak suttogva Luke.
– Abban a változatban, amit én ismerek, nincs ilyen.
– Mit csinál a pasas?
– Úgy látom, el akarja kapni a kutyát.
Úgy tűnt, hogy a derékban erősen megdőlő szmokingos fickó
észrevétlen szeretne maradni, de ez nemigen sikerült neki.
Amikor a kutya elérte a színpad megvilágított részét, a fickó
rávetette magát. A kutyának azonban nem szerepelt a tervei között,
hogy elkapják, mi több, meg is tartsák. Csaholva küzdött, a pofájából
csorgó vér sötétvörösre festette a fickó hófehér ingét, végül kitépte
magát a testét fogva tartó kezek közül, és fájdalmas nyüszítéssel a
földre huppant. Becsületére legyen mondva, rögtön fel is pattant, és
bár alig tartotta meg a három ép lába, egyetlen szemét az üldözőjén
tartva tovább-bicegett. Phoebe a szája elé kapta a kezét, amikor a
szerencsétlen pára belerohant a színpadon zajló párbaj kellős
közepébe.
– Ez meg honnan került ide? – kiáltotta a szövegét feledve Tybalt,
miközben a koszos förmedvény elfurakodott a lába között.
Phoebe először úgy látta, hogy a kutya egyenesen keresztül fog
rohanni a színpadon, de amikor meglátta Romeo lecsapni készülő
kardját, irányt változtatott. A közönségből többen, mivel nem
tudták, mi történik, idegesen felnevettek, miközben a
megzavarodott eb kétségbeesett futkosásba kezdett. Hol az egyik
irányba indult el, hol a másikba, miközben a szmokingos fickó
széttárt karral állt a színpad peremén, mintha arra várna, hogy
valamilyen csoda folytán a karjai közé repüljön a kutya.
Egyszer csak maga Alison Tarf – a színdarab rendezője, illetve a
társulat vezetője – jelent meg a technikai dolgozók fekete ruhájában
a színpadon. Világos haja ide-oda röpködött az arca körül, amint
maga is megpróbálta elkapni a rakoncátlan állatot. A kutya azonban
kitért előle, és Tybalt lába között akart elsurranni, aki egyensúlyát
vesztve rázuhant a kivont karddal álló Romeóra, és tehetetlenül az
arcába vágott. Romeo kezéből kiesett a kard, és fájdalmas jajgatásba
kezdett. A nézők nagy része ekkor már állt, vagy legalábbis térdelt,
és a nyakát nyújtogatva próbálta kideríteni, hogy mi történik a
színpadon.
 – A fogam! A fogam! Elvesztettem az egyik fogamat! – kiabálta
selypítve Romeo.
– Tényleg ez van benne? – kérdezte hitetlenkedve Luke.
– Fogalmam sincs, hogy mi történik! – felelte Phoebe értetlenül.
Romeo arcáról és kezéről vér csöpögött, és Mercutio – aki elvileg
holtan feküdt a földön – hirtelen felült.
– Kiütötte az első fogamat! – siránkozott tovább Romeo.
Tybalt négykézlábra ereszkedve a színpad padlóját fürkészte.
– Megtaláltam! – kiáltott fel diadalmasan, és a magasba emelt
valamit, amit a hüvelyk- és a mutatóujja között tartott.
Végül Alison Tarfnak sikerült elkapnia a teljesen kimerült kutya
grabancát, majd a melléhez szorítva a pihegő állatot, a színpad
közepére ment.
– Elnézést kérek – mondta maga is levegő után kapkodva – ezen
a forgatókönyvön kívüli riadalomért. Kérem, adjanak pár percet,
míg újrarendezzük sorainkat, hogy folytatni tudjuk az előadást.
Phoebe, miközben a színpad mögött zajló beszélgetésekre figyelt,
és el is kapott néhány foszlányt (most mit fogunk csinálni… ezt a
kibaszott helyzetet… nincs második szereposztás… mindenkit haza
kell küldenünk… adjátok vissza a jegyek árát… hol van James? …
elvitte a fogászati ügyeletre), nem tudta elhinni, hogy ilyen peches.
Miért nem Júlia szorult orvosi ellátásra? Ha Júlia sérül meg, akkor
most ő, Phoebe Wintergreen odamehetne Alison Tarfhoz, és
felajánlhatná neki, hogy átveszi Júlia szerepét. Kívülről fújom az
egészet, mondhatná. Júlia és én rokon lelkek vagyunk. El tudom
játszani.

z
Nick, Alison Tarf lesújtó pillantása mellett, szóra nyitotta a száját.
Aztán nem mondott semmit.
Mégis mit gondolt? A zsebében ott lapult a hatalmas rubinnal
díszített eljegyzési gyűrű, amelyet valamikor az este folyamán fel
kellett volna húznia a barátnője ujjára. Alison Tarf karján meg ott
feküdt egy vérző kutya – és ezért a szerencsétlen kis jószágért most
már ő volt felelős. Mielőbb állatorvoshoz kellett volna vinni. Nick
ugyanakkor kívülről tudta Romeo szerepét. Minden egyes szavára
emlékezett, és ez Justine-ra emlékeztette, amint ölében a
forgatókönyvvel meg egy zacskó Maltesersszel az erkélyén ül, és
vele gyakorol.
– Én át tudnám… – kezdte.
– Mit tudna? – mordult rá Alison Tarf dühösen.
– Át tudnám venni Romeo szerepét – motyogta Nick. – Egyszer
már eljátszottam ebben az évben. A Gaietyben. Még tudom a
szöveget.
Erre Alison alaposabban megnézte, és ettől más színben kezdte
látni.
– Láttam a darabot – mondta. – Emlékszem magára. Még fel is
hívtam. És megbeszéltük, hogy eljön a meghallgatásra.
– Igen. Csakhogy…
– Ki ez? – kérdezte összezavarodva Júlia.
– Ő – mondta Alison hirtelen felvillanyozódva, sokat sejtető
mosollyal – a mi új Romeónk.
Nick megsimogatta a kimerült kutya fejét.
– Látod ezt a sok ember, kishaver? Mind azt szeretné, ha
folytatódna a show. Gondolod, hogy kibírod, míg lemegy a függöny?
Kérlek! Aztán rögtön elviszlek egy állatorvoshoz. Jó lesz így?
Talán csak Nick képzelte úgy, vagy tényleg megértés villant a
kutya egyetlen, sötét szemében?
– Oké – mondta Alison. – Akkor csapjunk bele.
Nick a színigazgatóra nézett.
– Előbb át kellene öltöznöm, nem?
Alison Turf a vállánál fogva maga felé fordította Nicket, és
végigmérte az öltözékét: a szmokingot meg a vérfoltos inget.
– Jó lesz így, ahogy van.

Annabel Barwick – Rák, hétköznapokon állatorvos, hétvégén lelkes

foltvarró, egy Sheila nevű nimfapapagáj társaként számos esküvői
fotó sztárja, több állatmenhely támogatója és a hajléktalan nepáli
kutyák oltására létrehozott jótékonysági szervezet alapítója – sokáig
dolgozott ezen a szilveszterestén.
Eredetileg nem állt szándékában ilyen sokáig bent maradni, de
behoztak hozzá egy vörösesbarna kelpie-t, amelyik kedvetlen volt,
és hányt, és a röntgen kiderítette, hogy a tüneteket egy plüssjáték
belébe ékelődött sípolója okozza. A kutya most kezdett felébredni az
altatásból, amelynek során Annabel elvégezte a szükséges
beavatkozást, majd takaros öltéseivel összevarrta az állat
leborotvált hasát.
Miután egyetlen ápoló kivételével mindenkit hazaküldött,
Annabel leült a rendelő íróasztalához, hogy a kelpie műtétjéről
elkészítse a szokásos dokumentációt. Látta, hogy az utcára nyíló
üvegajtó mögött parti módba kapcsol a város; szinte érezte az
ünnepi pulzálást. Amikor a rendelő ajtaja 11.15 körül kinyílt, a kinti
zajokból is beszűrődött egy kicsi – a beatzene dübörgő ritmusa, a
mulatozók hőzöngése és a vuvuzelák idegesítő, szúnyogdöngést
idéző hangja. Az ajtón belépő szmokingos férfi fiatal volt, és jóképű,
és egy véres terriert tartott a kezében.
Nem, nem, nem és nem, tiltakozott Annabelben egy belső hang,
hiszen a doktornőnek minden arra vonatkozó reménye
szertefoszlott, hogy éjfél előtt elhagyhatja a rendelőt. Átfutott a
fején, hogy közli a fiatalemberrel: ma már nem tud segíteni. Hogy
próbálkozzon egy másik klinikán. De akkor belenézett az elütött
kutya szemébe. Egyértelműen orvosi segítségre volt szüksége. És
amikor még alaposabban megnézte a kutyát, rájött, hogy már
keresztezték egymást az útjaik.
– Hiszen ez Brown Houdini-Malarky! – mondta Annabel
csodálkozó hangon, és már ki is lépett az íróasztala mögül.
– Ismeri? – kérdezte a szmokingos srác.
– Örökbe fogadta? – kérdezett vissza hitetlenkedő hangon
Annabel.
– Mi?
– Azt kérdeztem, örökbe fogadta-e. A kutyamenhelyről – tette
hozzá magyarázatként.
– Nem, dehogy. Ma láttam először. Nem messze a Botanikus
kerttől elütötte egy autó. Épp arra jártam, utánamentem, elkaptam,
és amilyen gyorsan tudtam, behoztam ide. Sajnos… nem azonnal. A
fenébe. Ugye nem fog elpusztulni?
Az állatorvos kisimított Brown egyetlen szeméből egy
előrehullott szőrcsomót. A kutya zihálva szedte a levegőt, de nem
szélsőségesen zihálva. Amúgy is loncsos bundáját itt-ott ragacsos
vér tapasztotta össze, ahogy a férfi szép, hófehér inge is vérfoltokkal
volt tele.
– Ó, Brown. Megint Houdininek képzelted magad? – kérdezte
Annabel a kutyától. – Áthozná ide?
Miután Brown a vizsgálóasztalra került, Annabelnek nem tartott
sokáig megállapítani, hogy az egyik lába csúnyán eltört, és az
állkapcsa is megrepedt. Feltételezte, hogy belső vérzéssel is
számolni kell.
– Nem túl jó a helyzet – ismerte be Annabel. – Valószínűleg meg
tudom menteni, a kérdés csak az, hogy jót teszek-e vele.
Elmagyarázta Nicknek, hogy Brown Houdini-Malarky kisebb-
nagyobb megszakításokkal az egész életét kutyamenhelyeken
töltötte. Többször nyílt esélye az örökbefogadásra, de így, fél
szemmel és hát… ezzel az olajfestményre semmi esetre sem illő
kinézettel igazából nem kellett senkinek. Egyszer már a halálsort is
megjárta, mondta a doktornő. Csak a csodának köszönhető, hogy
megúszta az elaltatást. Mindent összevetve, ha felhívja a
kutyamenhelyet, és megkérdezi őket, mit csináljon, valószínűleg azt
fogják mondani, hogy…
– Ne.
– Ne?
A férfi vett egy nagy levegőt.
– Nézze, most muszáj elmennem. Már így is katasztrofálisan, sőt
megbocsáthatatlanul nagy késésben vagyok valahonnan, ahol
lennem kellene. De ha meg tudja csinálni a műtétet, én kifizetem.
Elképzelhető, hogy egy más alkalommal más döntést hozott
volna Nick Jordan. De most még szárnyalt az előadást követő
tapstól, és roppant magabiztos volt önmagát és a bankszámlája
elasztikusságát illetően.
A Botanikus kertben rendezett Shakespeare-premier végén,
teljesen lenyűgözve attól, hogy a Shakespeare Oldalnézetből
társulata pillanatok alatt szert tudott tenni egy beugró Romeóra, és
így be tudta fejezni az előadást, a közönség egy emberként ugrott
talpra, és hangos ovációval fejezte ki köszönetét és elismerését a
stáb és a színészek iránt. És ha ez önmagában nem lett volna elég,
amikor Nick előrelépett, hogy meghajoljon, szinte dübörgővé vált a
taps. Bekiabálásokkal és füttyszóval ünnepelték. Ő volt az est hőse.
Megmentette az előadást.
– Nem számít, mennyibe kerül. Kifizetem – ígérte Nick.

Nick kettesével szedte a Galaxy kaszinó bejáratához vezető

lépcsőket, de így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire a forgóajtóhoz
ért. Belökte maga előtt, és belépett a kaszinó csillogó előcsarnokába.
Az egyik falat teljes egészében egy hatalmas vízesés fedte, amelyben
mintha gyémántcseppek hullottak volna alá. Mindenütt csillogó
ruhába öltözött hölgyeket és illatfelhőbe burkolt férfiakat látott.
Nick a meglazított nyakkendőjében és vérfoltos ingében rögtön
magára vonzotta a tekinteteket. De most nem volt idő arra, hogy
emiatt aggódjon. Megpaskolta gyűrött zakója zsebét, és
meggyőződött róla, hogy Laura jegygyűrűje – ha a telefonját
elnyelte is a liliomos tó – ott volt, ahová eredetileg tette. Megkereste
a liftet, és türelmetlenül nyomogatni kezdte a „fel” jelzésű gombot,
de csak elég hosszú idő elteltével nyílt ki a lift kettős ajtaja.
A bálterem feliratot a legfelső gomb mellett találta meg a belső
panelen. Nick megnyomta, és már suhant is felfelé. Majdnem. Mert
az utolsó pillanatban valaki megnyomta odakinn a gombot, és az
ajtó ismét kinyílt. Nick kissé ingerülten vette tudomásul, hogy két
tinédzser száll be a liftbe, egy fiú meg egy lány azoknak a
gyerekeknek a leplezetlen örömével, akik azt hiszik, hogy végre
találtak maguknak egy jó kis búvóhelyet. Amikor látták, hogy
nincsenek egyedül, megpróbálták összekapni magukat, de egyik
sem tudta teljesen letörölni az arcáról a zavarukat jelző, ostoba
vigyort.
Túl fiatalok ahhoz, hogy itt legyenek, állapította meg magában
Nick. És az is látszott rajtuk, hogy ittak. Sőt Nick egyértelműen látta,
hogy a lány elpiszkolódott, foltmintás válltáskájából egy üveg nyaka
lóg ki. A lánynak egyébként sűrű, homokszínű haja volt, és egész
csinosnak tűnt a hatalmas, kékeszöld szemével.
Amikor a lift elindult, a lány egy kicsit meglódult. Úgy tűnt,
mondani akar valamit Nicknek, de aztán meggondolta magát.
Nicknek ettől eszébe jutott, hogy elég ijesztően festhet a vérfoltos
ingében, így megpróbált nem türelmetlen, és nem félelmet keltő
módon viselkedni.
– Melyik emeletre mentek? – kérdezte a panel felé biccentve.
– Ö-ö… A bálterembe – felelte a fiú.
A lift három belső fala enyhén füstszínű üvegből készült, így,
amikor a lift elkezdett felfelé kúszni az épület falán, káprázatos
kilátás tárult fel Nick és a liftben utazó két fiatal előtt. A város
máskor üres, gyakran kihaltnak tűnő részeiben – a parkokban és a
kertekben, a köztereken és a folyó melletti sétányon – csak úgy
nyüzsögtek az emberek.
Nick az órájára pillantott.
11:55 volt.
Még van idő, gondolta, hogy emlékezetessé tegye az éjszakát.

z
Fern Emersonnak az volt a határozott véleménye, hogy a szilveszter
a legkiábrándítóbb, leghazugabb ünnep, ami az emberiség
kalendáriumában szerepel. Ebben nagy szerepet játszott az a tény,
hogy Fern a húszas éveiben három egymást követő szilvesztert is
kórházban töltött.
Az első alkalommal vadonatúj tűsarkúban vágott neki a bulizós
éjszakának, amiben iszonyatos kínokat állt ki a lába. Még jóval éjfél
előtt belátta, hogy rossz döntést hozott, lerúgta az inkvizíciós
kínzóeszköznek is beillő lábbelit, egy park padján hagyta, és
mezítláb ment tovább. Nem sokkal ezután törött üvegbe lépett, és a
talpából helyi érzéstelenítéssel kellett eltávolítani a beleállt
szilánkot.
A következő évben az egyik italtól mámoros barátnőjét segítette
be egy taxiba, amikor a barátnő lába, önálló életre kelve, kirúgott,
de akkora erővel, hogy Fern az úton közlekedő autók közé repült, és
súlyos agyrázkódást szenvedett.
A harmadik évben, azzal a szándékkal, hogy az átkot megtörje,
úgy döntött, hogy elhúzza a csíkot a városból. Néhány barátjával
együtt a tengerpartra utazott, egy trópusi üdülőbe, ahol a kelleténél
talán több Mai Tai koktél után meztelen fürdőzéssel akarta
köszönteni az új évet. A pokol akkor szabadult el igazán, amikor
rálépett egy mérgező kőhal gerincére. Pokrócba csavarva,
elviselhetetlen fájdalmak közepette szállították a helyi kórházba,
ahol megesküdött, hogy többé soha, semmilyen körülmények között
nem fog ünnepelni szilveszterkor.
Ez a fogadalom azonban semmivé foszlott, amikor Caleb
Harkness ránézett a Helló, Szirom pultja felett, és azt mondta: – Nem
akarok tolakodó lenni. Vagyis ez nem egészen igaz. Ha meg akarom
kérdezni, hogy mit csinál ma este, nincs más választásom. Van egy
hangyányi esély arra, hogy még nem csinált programot? Egyáltalán,
lenne kedve velem tölteni az estét? Elképzelhető, hogy már nem
tudunk jegyet szerezni a Galaxy koncertjére. Pedig a bennfentesek
szerint ott van a legnagyobb buli. Nagyon exkluzív.
Így esett, hogy Fern 11:45-kor a Galaxy kaszinó tetején találta
magát egy hatalmas légkondicionáló berendezés mellett. A
hangszórókból Blessed Jones gyönyörű dalai szóltak, és a tető
pereméről 360 fokos kilátás nyílt a pulzáló, éjszakai fényekben
fürdő városra. Minden tökéletes volt. Majdnem.
Fern vacogott. A foglalkozása azzal a kockázattal járt, hogy
gyakran átnedvesedett az öltözéke, és siettében csak egy vékony
kardigánt dobott a munkához viselt fekete ruhára.
– Maga fázik – jegyezte meg Caleb, majd rögtön karon is fogta, és
a gépházhoz vezette, amely úgy ült az épület tetején, mint egy
nemrég landolt időgép. Nem volt bezárva az ajtaja.
– Mindig ilyen könnyen megy? – kérdezte csodálkozva Fern.
Egyik liftből a másikba szálltak, megmásztak egy csomó lépcsőt, és
olyan ajtókon nyitottak be, amelyeken a belépés halálos
következményeket vont maga után, mégis feljutottak a tetőre. És
közben még csak nem is ütköztek komoly akadályba.
– Majdnem mindig – felelte Caleb, szélesre tárva Fern előtt az
ajtót.
– Honnan ismeri ezeket a trükköket?
– Az elfuserált kölyökkorom tanított meg rájuk – felelte Caleb
vicces, őrült, ostoba, mégis valós történeteket sejtető mosollyal.
A gépházban elektromos berendezések zümmögő hangját
lehetett hallani. Olyan eszközök vették őket körül, amelyekről Fern
ki nem találta volna, hogy mi a funkciójuk. Karok és csigák voltak
mindenütt, meg nagy, forgó kerekek, amelyekre időnként
feltekeredett egy vastag drótkötél, ami aztán nyikorogva le is
tekeredett. Az egyik fal mentén hatalmas fémszekrények
sorakoztak, nyitott ajtajuk látni engedte a hátsó falukra felszerelt
kapcsolótáblákat, gombokat és huzalokat.
Caleb becsukta maguk mögött az ajtót, és a kezét a zsebébe
csúsztatva, bizonytalanul megállt. Fern számára úgy tűnt, hogy
miután bejutottak ebbe a bántóan megvilágított helyiségbe, sem ő,
sem Caleb nem tudott mit mondani, és azt sem tudták, hogyan
viselkedjenek. Még várt néhány esetlen pillanatig, aztán minden
bátorságát összeszedve vett egy nagy levegőt, és megkérdezte:
– Tényleg keresett?
– Tényleg. Attól a naptól kezdve, hogy összefutottunk a
Vinniesben.
– Na ne.
– Miért van ennyire meglepve?
– Mert ilyen dolgok nem szoktak megtörténni a valóságban.
Velem biztosan nem.
– Dehogynem! Nézze csak! Be tudom bizonyítani.
Caleb előhúzott a tárcájából egy eléggé megviselt listát, és Fern
kezébe adta. A város virágüzletei voltak rajta.
– Csak nehogy most meg zaklatónak nézzen.
Fern végigolvasta a listán szereplő neveket: Fekete Tulipán,
Sziromház, Földanya, Laurel… és így tovább, és így tovább – tényleg
a város összes virágboltja rajta volt. Majdnem.
– A maga boltja nem szerepelt az Arany Oldalakon.
– Mert lekéstem a lapzártát.
– És emiatt – mondta Caleb – majdnem nem találtam meg magát.
– Nana! – vágott közbe Fern, aki még mindig másképp látta a
dolgokat. – Valaki kidobta azt a rengeteg Károly és Diana porcelánt.
Ha nem dobja ki, maga fogja a Pixies lemezét, és anélkül, hogy egy
pillantást is vetett volna rám, kisétál a boltból.
– Maga emlékszik, hogy milyen lemezt vettem! – állapította meg
vigyorogva Caleb.
Fern, aki továbbra is fázósan szorongatta a karját,
visszamosolygott.
És ekkor, pontosan 11:55-kor, a Galaxy kaszinó tetején lévő
gépházban Caleb Harkness megcsókolta Fern Emersont. A csók
gyengédnek indult, de gyorsan belemelegedtek. Fern hamarosan a
gombokat kezdte keresni Caleb ingén, Caleb pedig benyúlt Fern
fekete szoknyája alá, ahol ujjai felfedezték a harisnyatartó fekete
harisnyához rögzített pántjait.
– Egek, de szexi! – nyögte mámorosan.
Mindenük összegabalyodott: a kezük, a lábuk és a nyelvük is.
Megtántorodtak. Caleb lába rátaposott egy partvisra, aminek a
nyele nekicsapódott az egyik kapcsolótáblának. Valami sisteregni
kezdett, csattanások hallatszottak, és elektromos szikrák pattantak
ki az egyik kapcsolóból. És bár Caleb és Fern erről nem tudhatott, a
Galaxy kaszinó egyik üvegfelvonója egy hirtelen zökkenéssel
megállt az épület huszonharmadik és a huszonnegyedik emelete
között.
Caleb védelmezőn a mellére vonta az asszonyt, miközben a
gépház levegőjét enyhe füstszag itatta át.
– Mi a franc volt ez? – kérdezte a férfi.
– Megkezdődött a tűzijáték – felelte Fern.

z
Nick érezte, hogy megállt a lift, majd még rándult néhányat, mint
egy zsinórra felfüggesztett doboz.
– Hát ez nem jó – mondta a lány, és a lift tetejére függesztette a
szemét.
Nick többször is rácsapott a bálterem melletti gombra, de
semmit sem ért el vele. Ezután megpróbálkozott az A, az F és a
magasföldszint gombokkal is, majd kétségbeesésében több gombon
is végighúzta az ujját, köztük azon is, amelyiknek a lift ajtaját kellett
volna nyitnia. Természetesen csukva maradt. És a lift sem mozdult,
egy árva millimétert sem. Az ajtó feletti hangszóróban
felhangzottak Ben Lee „Ebben mindannyian nyakig benne
vagyunk” című számának megnyugtató hangjai.
Nick elkáromkodta magát.
Ekkor eszébe jutott, hogy az iPhone-ja valószínűleg egy ponty
gyomrában nyugszik, így nem tud telefonálni sem.
– A picsába! – kiáltotta, és teljes erejéből az ajtóba rúgott.
A lány és a fiú közelebb húzódott egymáshoz, de Nick hangjára,
mintha áramütés érte volna őket, szét is rebbentek.
– Ó, a francba. Ne haragudjatok. Nincs semmi baj. Jól vagyok.
Tényleg – bizonygatta Nick. – Csak, tudjátok, elég furán alakult az
estém, és közben a telefonomat is elvesztettem. Így most a tiéteket
kell használnunk, rendben?
A fiú és a lány egymásra nézett.
– Az enyém lemerült – felelte a fiú. – Teljesen.
– Nekem meg nincs – mondta a lány.
– Hogyhogy nincs? – förmedt rá Nick. – Milyen tinédzserek
vagytok?
– Én pénztelen – felelte a vállát megvonva a lány. – Ő pedig –
biccentett a fiú felé – feledékeny, vagy inkább szétszórt.
 – Bocsi. Ne haragudjatok. Nagyon hülye vagyok. Csak… az a
helyzet, hogy már órákkal ezelőtt találkoznom kellett volna a
barátnőmmel. Arra számít, hogy ma éjjel megkérem a kezét azzal a
bazi nagy rubinnal, ami a zsebemben lapul, és Blessed Jonest is
nagyon szerettem volna meghallgatni, de, gondolom, most már
arról is lecsúsztam. Pedig ez lett volna számomra az év legfontosabb
éjszakája…
– Bármi történt is, nem tarthat sokáig – dünnyögte a lány, és ő is
megnyomott néhány gombot. – Csak elindítja valaki ezt a nyavalyás
liftet.
– Nézzétek! – mondta a fiú, és rámutatott valamire az üvegajtón
túl.
Az épület oromzatán, tőlük egy kicsit távolabb, egy másik lift
kúszott könnyedén felfelé.
– A kurva életbe! – mondta Nick most már tényleg dühösen.
– Mi a baj? – kérdezte a lány.
– Az, hogy a világ tele van lusta és vak emberekkel. Ha az összes
lift leállt volna, azt biztos, hogy rögtön észrevette volna valaki. De
így, hogy csak a miénk állt le? Fel sem tűnik senkinek. Ha nem jön
az egyik, megvárják a következőt. Én is ezt tenném. Szerintem itt
leszünk egy kis ideig.
– Megpróbálkozhatnánk a vészhívóval – vetette fel bátortalanul
a fiú, és Nick elpirult, mert eszébe jutott, hogy ő a felelősségteljes
felnőtt hármójuk közül, neki kellene ilyesmire gondolnia.
Megkereste a telefonszimbólummal ellátott gombot, lenyomta, mire
felbúgott egy tárcsahang. Aztán hirtelen el is hallgatott.
– Szilvesztereste van – mondta a vállát megvonva a fiú. – Biztos
sok dolga van a diszpécsernek.
A kaszinótól néhány háztömbnyire, magasan a város felett,
villódzni kezdtek egy elektromos hirdetőtábla fényei, majd a tábla
közepén, egy téglalapban, 10-től lefelé, csökkenő sorrendben,
számok jelentek meg. 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1. Megkezdődött az éjfél
előtti visszaszámlálás, gondolta Nick.
– Boldog új évet, srácok – mondta komoran. Még el sem
hallgatott, mikor a tűzijáték elkezdte széthinteni fehér, rózsaszín,
piros, kék és zöld színű virágait a szilveszteréjszaka sötét égboltján.
– Na, csókold meg a barátnődet – biztatta Nick a fiút. – Nem
nézek oda.
A fiú olyan vörös lett, mint a cékla. – Ő nem a… Izé… Csak
haverok vagyunk.
És bár a fiú nagyon el volt foglalva azzal, hogy a zavarát
leplezze, Nick észrevette a lány kékeszöld szemén átsuhanó,
fájdalommal teli kifejezést.

A várostól kétórányira nyugatra, Edenvale-ben Justine Carmichael a

szülei bőrkanapéján kuporgott, pontosabban a kanapé
dohányzóasztalhoz közeli végében, amin egy majdnem teljesen üres
ginesüveg állt néhány félig kiszáradt lime-szelet és egy palack tonik
társaságában. A viseletét bárki pizsamának nézte volna: egy
túlméretezett rózsaszín-fehér csíkos póló volt rajta, a mellén
aranyszínű, hímzett ÁLOM felirattal, és egy térdénél lyukas fekete
leggings. Egyedül volt, amikor az óramutató 11:59-ről 12:00-ra
vándorolt, leszámítva a kezében lévő gint és tonikot, a nappali
szőnyegén horkoló spánielt és a lehalkított televízióban élőben
közvetített tűzijátékot.
 Kora este a nagyon rövid szoknyás nővérjelmezbe öltözött
Mandy Carmichael és a repülősszemüveget meg elnyűtt
repülősdzsekit viselő Drew Carmichael megpróbálta rávenni, hogy
menjen el velük a szilveszteri bulira, amelyre hivatalosak voltak.
MacPhersonsék birkanyíró pajtájában tartották, és „mi akarsz lenni,
ha nagy leszel” volt a témája.
– Én semmit sem tudok kitalálni – felelte Justine, de maga is
kiérezte a hangjából az ingerlékenységet.
– De hát bárminek beöltözhetsz, drágám – mondta Mandy. –
Amihez csak kedved van. Én sem akartam nővér lenni soha, de ha
az ember ifjúságából nem maradt meg más, csak a jó lábai, miért ne
mutogathatná meg őket egy kicsit?
– Max egy negyvennégy gallonos hordót töltött meg punccsal –
tette hozzá Drew.
Justine azonban nem akart a spicces, ötvenöt éves, büszke
szülőkkel a régi barátairól, az esküvőjükről és a kisbabáikról
beszélgetni. És a szénapor sem hiányzott neki. Mindig tüsszögnie
kellett tőle. Ahogy a mindent átható birka- és lanolinszagtól is.
– Nem hinném, hogy végig bírnám csinálni, apus. Ma este
semmiképp.
Most éjfél volt. Megérkezett az új év. Justine ivott egy nagy
kortyot a gin-tonikjából. A televízióban mindenki ugrált és énekelt,
idegenek csókolóztak egymással, és miközben az égboltot színesre
festették a salétromszagú lövedékek, a kikent-kifent, izgatott
riporterek megpróbálták túlkiabálni a zajt. Az élet nem fog megállni
akkor sem, ha otthon marad, gondolta Justine, bár erről nem is
akart tudni. A távirányítóval kikapcsolta a televíziót, kiment a hátsó
teraszra, és odavonszolta az anyja egyik kerti kanapéját a szélére,
ahonnan jobban láthatta az eget.
 – Próbáljunk meg mindent azért, hogy ez az év jobb legyen, oké?
– suttogta halkan a csillagoknak.

A Galaxy kaszinó falán megrekedt felvonó üvegfala alatt zöldre,

sárgára, majd pirosra váltott a közlekedési lámpa. Autók jöttek és
mentek. Az út mögött egy megvilágított óriáskerék forgott, és
tízperces útra vitte a fülkéibe beszálló utasokat. Nick ismét
megnyomta a vészjelzőt, végül felhagyott a próbálkozással, és leült.
A lány kihúzta a táskájából az üveget, és – bár már szinte
teljesen üres volt – odakínálta Nicknek.
– Stone’s zöld gyömbérbor? – kérdezte ámulva Nick. – Nem
gondoltam, hogy még mindig ezzel a szarral bódítják magukat a
fiatalok.
A szavai ellenére jó alaposan meghúzta az üveget. A torkát égető
édes íztől megrándult az arca, de aztán beugrott tőle egy emlék. A
homokos tengerparton áll, a távolból zeneszó hallatszik, és a
tinédzser Justine a mellkasának dőlve nézi az indigókék eget. És
mondott valamit. De mit?
– „…egy csillag táncra perdült…” – mormogta magának Nick,
mire a lány rámosolygott.
– „…és az alatt születtem én.”[12]
– Mit mondtál?
– „De erre egy csillag táncra perdült, s az alatt születtem én” –
ismételte el az egész sort a lány.
– Ismered? – kérdezte csodálkozva Nick.
– Persze. Sok hűhó semmiért. Beatrice. Nem mintha te ezt nem
tudnád magadtól is… Romeo.
Nick arca megrándult.
– Ott voltatok este a Botanikus kertben?
Mindketten bólintottak.
– És a kutyát is láttátok? Meg mindent?
– Aha – felelte a lány. – Elképesztő volt. Ahogy végszó meg
minden nélkül egyszerűen beléptél a szerepbe… Senki sem gondolta
volna, hogy nem így volt megcsinálva az egész.
– Köszönöm – felelte Nick. – Végül sikerült állatorvost találnom a
kutyának. A bemutató után. Állítólag meg lehet menteni. Egyébként
Nick vagyok.
– Én meg Phoebe. Ő pedig Luke.
– Ő is színésznő – mondta Phoebe felé biccentve Luke.
– Tényleg az vagy? – kérdezte Nick.
Phoebe szerényen bólintott.
– Nem is hiszed, hogy mennyire szereti Shakespeare-t. Teljesen
odavan érte – folytatta Luke, mire Phoebe elpirult. – Nincs olyan
darabja, amelyikből ne tudna idézni, és kívülről fújja az összes
monológot. Hallanád, amikor belelendül egy sértő szóáradatba!
Nagyon ijesztő tud lenni. Nem akarod próbára tenni? Na! Nem
tudsz tőle olyat kérdezni, amit ne tudna kapásból. Fogadunk?
Nick vállat vont. Így legalább lefoglalhatta magát valamivel.
– „Idő!” – idézte. – „Te bontogasd ki ezt, nem én…”[13]
– „Ez a bog nékem szerfelett kemény” – folytatta a világ
legtermészetesebb módján Phoebe. – Viola, Vízkereszt, vagy amit
akartok.
– „Szép a rút és rút a szép” – állt elő Nick egy újabb feladvánnyal.
– A boszorkányok a Macbethből – vágta rá Phoebe, és már

[14]
mondta is a folytatást: – „Rajta! Köd- s homályba szét!”[14]
– Látod? – kérdezte Luke.
– Van egy barátom. Ő ugyanígy tud idézni, mint te – mondta Nick
Phoebe-nek. – Kiakasztó a memóriája. Elég, ha egy pillantást vet egy
forgatókönyvre, és már bele is égett az agyába. Néha megijedek tőle,
de amikor szöveget tanulok, nagyon jól tud segíteni. Vagyis tudott.
– Miért, már nem segít? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel
Phoebe.
Nick felsóhajtott.
– Mondhatnám, hogy nem, de ennél azért hosszabb a történet. És
egy kis szerencsével nem leszünk itt olyan sokáig, hogy végig
tudjam mondani.
Az üveg mögött egymást váltották a képek az elektronikus
óriásplakátokon. Egy színpadi musical szenvedélyes rózsaszínekben
és aranyban villogó promóciója elsötétült, és átadta a helyét a
következő reklámnak, amelyet Nick túlságosan is jól ismert.
Laura volt az, egy liliomokkal teli tó közepén. Derékig állt a
vízben, a tökéletes felsőtestét olyan ruha fedte, amelynek a
mellrésze rózsaszín szirmokban végződött, pontosan a mellbimbója
felett. Az arckifejezése egyszerre volt meditáló és csábító; feje fölé
emelt karjain érzékien kifelé fordultak a törékeny csuklók, és a
mutatóujjait összeérintette a hüvelykujjai végével. A kép alján,
hosszan elnyújtott nagybetűkkel, egyetlen szó állt: VÍZILILIOM.
Nick örömtelenül felnevetett.
– Most meg mi van? – kérdezte Phoebe értetlenül.
– Ott a barátnőm! – felelte Nick.
Phoebe egy heves mozdulattal elfordította a fejét, de súlyos
fürtjei épphogy megrezzentek a vállán.
 – Mi? Hol?
– Ott, az óriásplakáton.
– A vízililiomos csaj? Komolyan? – kérdezte Luke. – A mindenit!
Igazán szerencsés fickó vagy.
Phoebe összevonta a szemöldökét, majd rövid gondolkodás után
megszólalt, de nyomban el is hallgatott. Végül mégiscsak
megkérdezte Luke-tól:
– Honnan tudod?
– Mit honnan tudok? – kérdezett vissza a fiú.
– Azt, hogy szerencsés – biccentett Phoebe Nick felé. – Bár én
vagyok az egyedüli nő ebben a liftben, és nem szeretném
megjátszani a vad feministát, attól nem feltétlenül lesz szerencsés
egy fickó, hogy gyönyörű barátnője van.
– Nem, de…
Phoebe Nickre pillantott.
– „…dicsővé tesz a szerelem; / Nem szeme lát…”
– „…csak szíve” – felelte Nick.
– „…s ez okon…”
– „Festik Cupídót szárnnyal, de vakon.”[15]
– Pontosan, Nick – bólogatott Phoebe, és ivott egy kortyot a
gyömbérborból. – Ne próbáljuk meg megint a vészcsengőt?
– Próbáld – mondta Nick. – Neked talán varázskezed van, és
sikerülni fog.
Miután Phoebe megérintette a gombot, ismét felhangzott a
jellegzetes sípolás, majd egy hang is bejelentkezett, bár elsőre nehéz
volt megállapítani, hogy géphang-e, vagy emberi.
– Halló, itt a CTG épület karbantartó központja. Nashira vagyok.
Miben segíthetek?
 z

Ugyanebben a pillanatban, mint minden másikban is, egy

egyedülálló, átmeneti mágneses háló kapcsolta össze az égitesteket.
Amikor a Föld fordult – márpedig mindig ezt tette, hiszen sohasem
állt meg egy pillanatra sem –, megfeszült a háló, és a sötétségből
átlendített egy vadonatúj lényt a csillagfényes éjszakába. Hosszú,
újszülött lábak rugdosták a levegőt az új, misztikus világban, és egy
dühös kis száj nyeldesni kezdte az ajka közé nyomuló levegőt.
Így érkezett meg a földi életbe Rafferty O’Hare – Bak, hatalmas
kék szempár és botrányosan hosszú szempillák leendő tulajdonosa,
balszerencséjére összekarcolt térdekkel a körülötte álló – rokon és
nem rokon – nők nagy-nagy örömére. Igazság szerint három szívet
nyert el egyszerre, annak ellenére, hogy vörös volt, ráncos, és
ragacsos magzatmáz borította mindenütt. Az anyjáét, Zadie-ét, aki
most kimerülten feküdt a kórházi ágyon A nagyanyjáét, Patriciáét,
aki a könnyeit törölgetve ült az ágy szélén, és a nagynénje, Larissa
szívét is, akit majdnem annyira kimerített a szülés, mint a boldog
anyát.
Az utóbbi néhány órában Zadie sok mindent átélt. Beindultak a
fájásai, kitágult, megrepedt, ám most nem érzett mást, csak az egész
bensőjét átmelegítő szeretetet, ami egy idő után túlcsordult benne,
és semmi esetre sem akarta, hogy kárba vesszen. Megragadta az
anyja kezét, és az arcához vonta.
– Anya – zihálta. – Annyira szeretlek. És téged is, Rissy. El sem
tudom mondani, mennyire. Te vagy a legjobb nővér a világon.
Aztán az ágy másik oldala felé fordította a fejét, ahol Simon
Pierce, a szülész éppen a kezét törölgette egy fehér törülközőben, és
közben megrendülve figyelte, mint szeretnek bele az ágy körül állók
egy addig sohasem látott, aprócska lénybe. Mindig is ezek voltak a
kedvenc pillanatai. Bár a csoda nem vele történt meg, ha csak
érintőlegesen is, részesült belőle.
– Simon! – mondta Zadie szenvedélyesen. – Magát is szeretem.
Nagyon.
Ez bizonyos értelemben valóban így volt, bizonyosban azonban
nem. De azért jólesett hallani.

Mire a liftszerelők átverekedték magukat a zsúfolt utcákon, és

feljutottak a Galaxy kaszinó tetejére, 1:05 volt, és Fern Emerson meg
Caleb Harkness már nem volt a gépházban. Caleb rezidenciáján
voltak, egy köpcös kis motoros hajón, amely a kikötő egy távol eső,
kevéssé zsúfolt részén horgonyzott. Itt jött rá Fern, hogy a
szilveszterben mégiscsak van örömteli dolog, nem is kevés.
Miközben a technikusok megvizsgálták a berendezésben esett
kárt, és azon morgolódtak, hogy miért éppen őket riasztották erre a
szilveszteresti melóra, Laura Mitchell a Galaxy kaszinó
neonmegvilágítású emeleti mosdójában állt, és Nick Jordan számát
hívta vagy már századszor, egyre dühösebben. És a hívása minden
alkalommal hangpostára ment, ami a legkevésbé sem lepte meg
Laurát, csak, ha lehet, még tovább fokozta tomboló haragját.
A technikusok viszonylag gyorsan azonosították a problémát,
amiről kiderült, hogy nem komoly: a partvisnyél lecsapott egy
biztosítékot, az okozta a lift leállását.
Amikor Nick Jordannel, Phoebe Wintergreennel és Luke
Fosterrel elindult a lift, Phoebe ugrálni kezdett örömében, és úgy
tűnt, menten megöleli Luke-ot. Luke azonban, akinek a figyelmét
elkerülte ez az eshetőség, ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy a
gyömbérbor utolsó cseppjeit a magáévá tegye.
– Épp itt volt az ideje! – jegyezte meg bosszúsan Nick.

Blessed Jones a Gypsy Black gitárjával a kezében a színpad közepén

állt a Galaxy kaszinó báltermében, míg a zenészei és a
háttérénekesei mögötte helyezkedtek el, nagyjából kedvük szerint.
Már a koncert utolsó blokkja is a vége felé járt, és Blessed érezte,
hogy a mellei meg a lapockái között lecsorduló izzadságtól
átnedvesedik a ruhája. A haja a szokásosnál is jobban
begöndörödött, és a torka is kezdte érezni a többórás éneklés
hatásait. Ennek ellenére boldog volt, mert pontosan ott állt, ahol a
legjobban érezte magát: a színpadon, rivaldafényben, a gitárjával a
kezében, és órák óta énekelt ezeknek az embereknek, akiknek a
figyelmét kizárólag a saját lélegzetvételéből font kötéllel sikerült
ennyi időn keresztül is megtartania. Blessed megpendített egy húrt,
majd odaintett a keverőpultnál álló fiúnak, hogy egy icipicit vegyen
vissza a Gypsyből. Ahogy közelebb lépett a mikrofonhoz, a közönség
is előbbre dőlt, hogy még közelebb kerüljön hozzá.
– A dalt, amely most következik, akkor írtam, amikor összetörték
a szívemet – mondta Blessed, és elhallgatott. Ez a pár szó elég volt
ahhoz, hogy a Galaxy közönsége fütyülni és éljenezni kezdjen.
– Ó! – mondta Blessed meglepetést színlelve. – Lehetséges, hogy
néhányan közületek éppen ezt a nótát szerették volna hallani?
 A fütyülés és az éljenzés tovább erősödött, és páran kántálni
kezdték: Rejtett sekélységek. Rejtett sekélységek. Rejtett sekélységek.
A dal, mióta megírta, a slágerlisták élére repítette Blessedet, és a
népszerűsége a csillagos egekben járt.
Rejtett sekélységek. Rejtett sekélységek. Rejtett sekélységek. A
tömeg – beleértve azokat is, akik még sohasem látták Blessed Jonest
élő koncerten, akiknek egyetlen albuma sem volt meg, és akik fél
évvel korábban azt sem tudták, hogy ilyen ember létezik – égett a
vágytól, hogy hallhassa végre a dalt.
– Ez nagyon különös, tudjátok – mondta Blessed a
hallgatóságnak, de tudva, hogy mekkora ereje van egy ilyen
bevezető után tartott rövid szünetnek, el is hallgatott egy percre, és
valóban, a tömeg alig bírta kivárni a folytatást. – Egy rejtély.
Mármint az, ahogy a dolgok egyszerűen megtörténnek velünk.
Ennek a dalnak a szövegét egy fickónak köszönhetem, akivel egy
bárban találkoztam…
Ezt már félig énekelve mondta.
– Egy fickónak, akinek a szíve éppúgy össze volt törve, mint az
enyém, és bárhol van is ez a férfi ma este, szeretném, ha tudná,
hogy az én szívem már összeforrt, és nagyon remélem, hogy az övé
is gyógyulófélben van legalább.
A tömeg tovább kántált. Rejtett sekélységek. Rejtett sekélységek.
Rejtett sekélységek. És Blessed elkezdte pengetni a Gypsy húrjain a
dallamot.
– Biztos, hogy hallani akarjátok?
Rejtett sekélységek. Rejtett sekélységek. Rejtett sekélységek.
– Hát, rendben. Legyen.
A tömeg még egyszer, utoljára, felzúgott, majd elcsendesedett,
hogy semmit se mulasszon el a húrok sírásából és a dallamhoz
csatlakozó, selymesen érdes hangból. Blessed úgy érezte éneklés
közben, hogy visszafelé halad az időben, és újra átéli a sokkot,
amelyet a hűtő előtt álló meztelen lány látványa váltott ki belőle, a
megcsalás okozta fájdalmat, amiből ez a dal végül megszületett.
A fénycsóvában állva Blessed nem láthatta a teljes közönséget,
csupán azoknak az arcát, akik ugyancsak megvilágítva ott
ringatóztak a színpad közelében. Rajtuk kívül csak egyetlenegy fiút
látott, őt is csak azért, mert időnként rátalált az egyik reflektor. A fiú
egy szék tetején állt szmokingban, lógó nyakkendővel és fehér
ingben, amelynek a mellén rozsdaszínű foltot hagyott valami, ami
akár vér is lehetett. Fiatal volt, és gyönyörű, nyílt arcát sötét haj
keretezte, és olyan felismeréssel nézett rá, amelyről Blessed tudta,
hogy ezen az éjszakán elsősorban neki szól majd ez a szívfájdító dal.
A fiú felé fordult, és amikor harmadszor is belekezdett a refrénbe,
találkozott a pillantásuk.

Nick Jordan nem tudta, hogy működik a zene. Csak azt tudta, hogy
működik. Tudta, hogy nem csak szavak és nem csak dallam kellenek
hozzá, és nem csak az a törékeny kis nő a szénaboglya hajával, a
rekedtes hangjával meg a csillogó fekete gitárral a díszes
igazgyöngy berakással a nyakán. De még ez sem lett volna elég, ha
nem lett volna az a szívét hatalmasra duzzasztó érzés, ami
fájdalommal járt ugyan, de jó fájdalommal.
Ahogy ott állt a széken – amelyikre azért mászott fel, hogy
jobban belássa a helyiséget, és esetleg megpillantsa valahol Laura
Mitchellt –, Nick Jordan magán érezte Blessed Jones reflektorként
égető, fájdalommal teli pillantását, és ha ez nem ragadta volna
magával, ott volt még az a harmatos őszibarackot idéző hang, ami
csak neki énekelte az énekesnő leghíresebb dalát.

Mélységet kutattam benned, s mit találtam? Csupa hazugságot

Úszni akartam, de csak gázolni engedett sekély pillantásod
Burleszk vagy, elfuserált fércmű, ócska melodráma
Szép, ám felszínes csábító, nem mély Mariána
Mit kerestem benned, meg nem leltem soha
Alábuktam, s máris medret értem, ó, én ostoba
Lám, zátonyra futottam veled,
Felfedeztem rejtett sekélységedet.

Ahogy a szöveg a fülén át eljutott az agyába, majd átszivárgott a

szíve mélyvörös szivacsába, Nick megértette, hogy nem Laura
Mitchell a vízililiom. Nem Laura az, akinek, néhány könnyen
elszakítható, beteges gyökéren kívül semmije sincs a felszín alatt. Ez
a gyökértelen valaki ő maga volt, és Justine ezt mindvégig tudta. Leo
Thornbury személyébe bújva minden eszközzel megpróbálta
rávenni arra, hogy mélyebbre nézzen. Hogy mélyebbre ásson. Hogy
ő maga mélyebb legyen.
Justine.
Blessed Jones és a zenekara átváltott egy hosszú, instrumentális
betétre, amitől Nick agyában elkezdett összeállni egy montázs.
Justine, amint a háztetőn áll, és egészen eltörpül az ő hatalmas
pulcsijában, amelynek túl hosszú ujjai csont nélküli szárnyakként
verdesnek a hideg éjszakai szélben. Justine a tizenkettedik emeleti
lépcsőfordulóban, amint hárpia módjára üvölti, hogy ő, Nick,
lehúzhatja a tehetségét a klotyón. Justine, ahogy szorosan összevont,
jellegzetes szemöldökkel addig ügyeskedik, míg meg nem kaparintja
a waterlooi csatamező sakkfiguráit egy rivális elől. Justine, amint
Nick felé fordítja ezüstfestéktől és karamellás almától ragacsos
arcát. És végül az Evelyn Towers előtt álló Justine, amint összetörten
néz a költöztetésre bérelt kisteherautó sötéten tátongó gyomrába
akkor, amikor ő, Nick, kilép az ajtón, és úgy tesz, mintha nem venné
észre a jelenetet figyelő lányt.
Justine nem azért babrálta meg a horoszkópokat, hogy őt
bolonddá tegye, vagy hogy kinevesse, hanem azért, mert így próbált
elmondani neki valamit, amit neki, számtalan okból kifolyóan,
magától is tudnia kellett volna, mégsem tudatosult benne: hogy
Justine a hozzá való lány.
Blessed Jones még egyszer, utoljára elénekelte a refrént. Az
utolsó, keserédes, magasan szárnyaló résznél behunyta a szemét,
majd a dal végéhez érve kinyitotta, és egyenesen Nickre nézett.
– Köszönöm! – lehelte neki Nick, mire Blessed Jones alig
észrevehetően biccentett, így jelezve, hogy szívesen, és aztán
minden mást elnyelt a felzúgó tapsvihar meg a sikoltozás.

Rengeteg nő volt a világon, aki képtelen volt rendesen járni

tűsarkúban, de Laura Mitchell nem tartozott közéjük. Amikor Nick
végre képes volt elvonni a pillantását Blessed Jonesról, és észrevette
a Galaxy báltermébe lépő Laurát, első gondolatként az
fogalmazódott meg benne, hogy a lány olyan elegánsan jár a pántos
fekete tűsarkújában, mintha az a lába része volna.
 Nick leugrott a székről, és az izzadság-, tequila- meg
ünneplésszagú tömegen keresztül megpróbált utat törni magának a
bálterem ajtaja felé. Amikor már elég közel volt, odakiáltott a
lánynak: – Laura! Laura!
Miközben a lány gyors egymásutánban regisztrált bizonyos
dolgokat – például azt, hogy Nick ott van a teremben, felé tart, és
hogy gyűrött szmokingjában, vérfoltos ingében és lazán lógó
nyakkendőjében úgy néz ki, mint aki katasztrófa sújtotta területről
érkezett –, az arca egy viharos napra emlékeztetett leginkább,
amelyen a nyári záportól a jégesőig minden előfordult. De mire
Nick odaért hozzá, sikerült rendeznie a vonásait. Most már csak
fagyos volt, mint a hideg téli éjszaka.
– Látom, életben vagy – jegyezte meg epésen.
– Ne haragudj. Telefonálnom kellett volna. Fel is akartalak hívni,
de beleejtettem a mobilomat a tóba – mondta Nick. – Órák óta
próbálok ideérni, de csak most sikerült. Sajnálom, Laura.
Nick a szmokingja zsebébe nyúlt, és előhúzta a gyűrűt
tartalmazó dobozt.
– Ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Laura hitetlenkedve.
– Itt, ilyen körülmények között?
Nick felpattintotta az ékszerdoboz tetejét, és látta, hogy Laura
megpróbál nem rámeredni a szikrázó rubinra.
– Ne most, kérlek – mondta a lány. – Nem ez a megfelelő pillanat.
Ha nem vetted volna észre, elcseszted a szilveszteresténket. Most
meg kell várnunk a Valentin-napot.
– Nem – rázta meg Nick a fejét. – Nekem a most is tökéletes.
Azzal megfogta Laura kezét, de nem úgy fordította, hogy
ráhúzhassa a megfelelő ujjára a gyűrűt, hanem nagyon gyengéden
úgy, hogy a tenyerébe helyezhesse a dobozkát. Közben látta, hogy a
lány arcán kigyúló napsugaras öröm ismét átadja a helyét a
viharfelhőknek.
– Szeretném neked adni ezt a gyűrűt. Búcsúajándékként.
– Mi? Miről beszélsz?
– Laura, te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam, vagy akit a
hátralévő életem során látni fogok. Akárhányszor észreveszlek
majd egy reklámban vagy egy óriásplakáton, bárhol legyek is, arra
fogok gondolni, hogy milyen gyönyörű vagy. Akkor is csodálni
foglak, amikor ezüsthajú asszonyként öregedésgátló krémet
reklámozol majd, és hálát adok a sorsnak azért, hogy testközelből is
megcsodálhattam a szépségedet. Mindemellett te vagy az egyik
legerősebb, legszorgalmasabb emberi lény, akit ismerek. A
legsikeresebbek közé fogsz kerülni, és bár csak a távolból foglak
figyelni, akkor is csodálni foglak, és lelkesen tapsolok majd neked.
De feleségül nem veszlek.
– Te most szakítasz velem? Egy gyűrűvel?
– Figyelj rám, Laura. Én sohasem leszek az, akinek te látni
szeretnél. Nem ígérhetem meg, hogy hatvanéves koromban nem
járok kerékpárral, vagy nem eszem ebédre kétperces instant
leveseket. Sajnálom, Laura, de be kell látnunk, hogy nem én vagyok
a hozzád való férfi. De odakint, valahol – intett Nick szórakozottan a
város irányába – van valaki, aki a tökéletes társad lesz valamikor.
Azt szeretném, ha megtalálnád.
Előrehajolt, és arcon csókolta Laurát.
– Kérd meg Eve-et és Sergeit, hogy vigyenek haza, oké?
– Ezt nem hiszem el. Most hová mész?
Nick nem válaszolt, csak ellépett Laurától, és búcsúzóul egy
kedves mozdulattal szalutált neki.
Aztán elhagyta az épületet.
 De most nem a liftet választotta, hanem a lépcsőt.

Mivel kellemesen meleg volt az éjszaka, Justine ott aludt el a hátsó

teraszon, a csillagok alatt. Semmi sem zavarta, mert az örök
szárazság miatt az edenvale-i éjszakában nem voltak szúnyogok.
Hajnali három körül Justine hangokra ébredt: a szülei érkeztek
meg a partijukról. Mandy cuppogó hangokkal hízelgett Lucynak,
míg Drew hangos matatás közepette aszpirinkoktélt készített
magának a konyhában. Nem sokkal később ismét kialudtak a
fények a házban, és Justine a kiszáradt földben mocorgó rovarok
neszeit hallgatva, ismét álomba merült.
Talán hajnalhoz közeledve hűvösebbre fordult az idő, mert mi
más ébresztette volna fel? Esetleg valami hatodik érzék, ami azt
sugallta neki, hogy nincs egyedül, valaki őt figyeli alvás közben.
Bármi volt is az oka, Justine kinyitotta a szemét, és ott találta Nick
Jordant. Alig pár méterre ült tőle a teraszon, az inge vérfoltos volt,
és fekete szmokingzakóját az ölében tartotta. Justine felült.
– Nick?
– Most én kérdezek. Miért csináltad?
– Hogy kerülsz ide?
Nick előrehajolt, és a combjára támaszkodott.
– Tudnom kell, Justine. Miért csináltad?
– Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt vagyok?
A Galaxy kaszinótól Nick futva tette meg az utat az Evelyn
Towersig, ahol, miután bekopogott Justine lakásába, Aussie
Carmichel nyitott neki ajtót. Road Runner márkájú bokszert viselt,
és csak úgy bűzlött a marihuánától.
– Az öcséd mondta.
Justine előbb az óra nélküli csuklójára, majd a holdra pillantott.
– Hány óra lehet?
– Fél öt.
– Hogy az ördögbe értél ide ennyi idő alatt?
Nem egykönnyen. Mire Nick eldöntötte, hogy Edenvale-be kell
mennie, leálltak a vonatok éjszakára. Még az is megfordult a
fejében, hogy biciklire pattan, de nyolc órát kellett volna
kerekeznie, és úgy érezte, nincs ennyi ideje. Szívesen kifizette volna
akár a taxit is, de ezen az éjszakán már elajándékozott egy gyűrűt,
ami többe került, mint amennyit az utolsó tizennyolc hónapban
keresett, és kiállított egy biankó csekket egy sérült, félszemű terrier
korcs gyógykezelésére.
– A rövid válasz az, hogy stoppoltam – felelte végül.
– És a hosszú?
– Azt is elmondom. De először neked kell megmondanod, hogy
miért csináltad.
Justine az ajkába harapott.
– Annyira sajnálom, Nick. Sohasem akartalak…
Nick türelmetlenül megrázta a fejét.
– Nem bocsánatkérést akarok hallani. Választ akarok kapni, hogy
megérthessem.
– Hát tényleg nem tudod?
– Lehet, hogy talán tudom, de nem szeretnék találgatásba
bocsátkozni.
Justine szóra nyitotta a száját, de aztán be is csukta. Aztán
megint kinyitotta.
Végül azt mondta:
 – Azért csináltam, mert azt akartam, hogy továbbra is önmagad
maradj. Hogy ne adj fel mindent, amitől az vagy, aki vagy. És még…
most is ezt akarom.
– De ez még nem minden, ugye? – erősködött Nick. – Úgy értem,
mitől lettem ennyire fontos? Miért tetted kockára miattam az
állásodat?
– Ostobaság volt, amit tettem. És helytelen.
– Mindkettő igaz. Teljes mértékben. De ezzel még nem
válaszoltad meg a kérdésemet. Miért érdekel, hogy mit csinálok az
életemmel? Mit számít neked?
Justine egyre jobban összevonta sűrű, sötét szemöldökét, és
mintha megrezdült volna az arca.
– Ugyan, Nick. Tudod te azt.
Nick látta, hogy Justine szempilláján gyülekezni kezdenek a
könnyek. És hogy el ne sírja magát, nagyokat nyel. De hiába. Egy
könnycsepp végiggördült az arcán, és bár Nick bűntudatféleséget
érzett, nem hagyta annyiban.
– Vannak sejtéseim, de szeretném, ha kimondanád.
Az első könnycseppet egy második követte.
– Azt hiszem, azért, mert… lehet, hogy szeretlek.
Nick átült mellé. Az egyik kezével megemelte az állát, míg a
másik keze hüvelykujjával gyengéden letörölte a könnycseppeket.
– Hát akkor minden a legnagyobb rendben van.
– Tényleg?
– Tényleg. Mert én is szeretlek.
– Te? Engem?
– Aha. És nagyon sajnálom, hogy ennyi időbe telt, mire rájöttem.
– De miért ma?
– Nos, ez a hosszabbik válasz.
 A fekete égbolton még szikráztak a csillagok, amikor Nick Jordan
elkezdte mesélni Justine Carmichaelnek az éjszakája történetét. A
kutyával kezdte, amelyet, miután kiugrott a kabrióból, elütött egy
autó, majd a macskaköves színpaddal folytatta, és a fogát vesztett
Romeóval. Beszámolt az állatorvosról, aki már a kutyamenhelyről
ismerte a sérült kutyát, és az elakadt liftben vele együtt megrekedt
Phoebe Wintergreenről, aki Justine-hoz hasonlóan kívülről fújta az
összes Shakespeare-t, és aki szinte biztos, hogy szerelmes Luke
Forsterbe, a balfék kamaszba, aki a jelek szerint nem tud mit
kezdeni a ténnyel, hogy valószínűleg ő is szereti Phoebe-t. Nem
felejthette ki a beszámolóból Blessed Jonest sem, kiemelve, hogy az
énekesnő az ő szemébe nézve énekelte végig azt a dalát, amelyik
egy véletlen találkozás eredményeként született, és amelyik mintha
egyenesen Nickhez szólt volna. Ez a dal késztette végül arra, hogy a
Galaxy kaszinó bálterme előtt örökre elköszönjön Laurától, akinek,
ebben egészen biztos volt, megkönnyebbülés villant a szemében.
Aztán Nick visszatért oda, hogy már a taxiban is Justine-ra gondolt,
még mielőtt a kutya kiugrott volna a kabrióból, és abban a
pillanatban is, amikor döntenie kellett, hogy beugorjon-e Romeo
szerepébe, vagy ne. Később, a liftben is eszébe jutott Justine; és
amikor Blessed Jonest hallgatta, arra gondolt, hogy mindenkiben
vannak rejtett sekélységek, és hogy most már ő is tudja – és ennek
talán a Vízöntőben elhelyezkedő Neptunuszhoz és az univerzum
spirituális erőihez lehet köze, úgy, ahogy azt Leo Thornbury
megmondta –, hogy ezekből a sekélységekből ki kell lépnie. És ez az
ő újévi fogadalma is egyben.
Már nem volt fekete az égbolt, amikor elhallgatott, hanem
inkább szürke, de csak addig, míg az ember jobban bele nem nézett,
és fel nem fedezte benne a szín megannyi árnyalatát.
 – Szóval hosszú úton jutottam el eddig – fejezte be Nick. –
Nagyobb kitérőt nem is tehettem volna. De most itt vagyok. És…
meg tudnád ígérni nekem, hogy a jövőben, ha akarsz tőlem valamit,
azt nyíltan megmondod? Ne egy asztrológuson keresztül akard
megüzenni nekem, rendben? Te magad meg főleg ne játssz
asztrológust. Túlságosan összezavarsz vele mindent.
Justine halkan felnevetett.
– És még csak nem is működött. Ha belegondolsz, szinte fordítva
sült el minden. „Merészség, légy barátom! / Bátorság, fegyverezz
tetőtől talpig / Fel engemet!” Vezethetett volna ez rosszabbra, mint
ahová vezetett?
– És látod, mégis itt vagyok. Veled.
– De csak a vakszerencse hozta így – vélekedett Justine. – A
véletlenszerű, rendetlen káosz vezetett el ide. Ha nem látod meg,
hogy azt a kóbor kutyát elüti az autó, vagy ha a lift túl gyorsan
elindul, és az a lány nem kezd el Shakespeare-t idézni, akkor vajon
hol lennél most? Minden egyes döntésed egy véletlenből született,
többnyire egy kaotikus pillanatban. Minden olyan komplikált és
kusza. Mikor történik valami úgy, ahogy történnie kellene?
– Nem tudom, Jus, mi alakította az eseményeket, de azt tudom,
hogy ügyesen csinálta, mert, látod, a látszólag kaotikus mivolta
ellenére működött a dolog.
– De forgassuk csak vissza egy kicsit messzebbre az idő kerekét.
Könnyen előfordulhatott volna, hogy Blessed Jones sohasem írja
meg azt a dalt, ami csak azért született meg, mert egy hirtelen
ötlettől hajtva elment abba a kocsmába, és mert valaki éppen akkor
törte össze a szívét. Vagy…
– Shhhhh… – súgta Nick. – Hallgass már el.
Agy: Szinte biztos vagyok benne, hogy most meg fog csókolni.
Justine: Igen, én is azt hiszem.
Agy: Akkor most boldogok vagyunk?
Justine: Igen. Eszelősen boldogok.
– Boldog új évet, Justine – mondta Nick.
És megcsókolta a lányt. Aki gondolkodás nélkül visszacsókolta.
 Két csillagjegy határán

A nyugati parton épphogy csak beköszöntött az új év, amikor

Joanna Jordan – számtalan pohárnyi habzóbor mámorából ébredve
– meghallotta, hogy az éjjeliszekrényen csörög a telefonja. Az
árnyékolók résein betolakodó napsugarak már a korai órán
elviselhetetlen hőséget hoztak a szobába; tudni lehetett, hogy ismét
kánikula lesz.
Mark Jordan álmosan felnyögött az ágy másik oldalán, és csak
annyira nyitotta ki a fél szemét, hogy megnézze az óráját.
– Ki az a barom, aki hajnali ötkor telefonál? – kérdezte, aztán el
is fordult, és bosszúsan a fejére húzta a párnát.
Ebben az évszakban nem volt nagy szükség ágyneműre, és
pizsamára vagy hálóingre sem igazán. Jo leheletvékony
selyemtunikájában felült, és megragadta a telefont. A kijelzőn
felvillanó szám szerint a keleti partról kereste valaki. A szívében
megszólaló anya veszélyt sejtett – attól félt, Nickkel történt valami.
– Halló?
A telefonvonal másik végén női hang válaszolt.
– Jo? Te vagy az?
– Igen. De te ki vagy?
– Én vagyok az, Mandy. Mandy Carmichael. És tudom, édesem,
hogy ott, nálatok még nagyon korán van, és sajnálom is, hogy
felébresztettelek, de…
 – Ó, istenem! – mondta Jo elég hangosan ahhoz, hogy Mark ismét
felnyögjön mellette. Az asszony izgatottan kipattant az ágyból és
lábujjhegyen végiglopakodott a folyosón. Hunyorognia kellett,
amikor belépett a napfényben úszó nappaliba. – Mennyi ideje nem
beszéltünk? Tíz éve? Minden újévkor megfogadom, hogy kiderítem
a telefonszámodat, mégsem került rá sor soha, erre most…
Mandy felkacagott. A nevetése ismerős volt, örömteli. És
határozottan fertőző.
– Tudom, tudom. Én ugyanígy voltam. De ma nem halogathattam
tovább a dolgot. Nyomozni kezdtem. Perthben már felébresztettem
egy másik M & J Jordant. Szegény ördögök. De a cél érdekében
muszáj volt megtennem. El kellett érnem téged, mert valakinek el
kell mondanom. Leginkább neked! – Mandy hangja egyszerre volt
érzelgős és vidám.
Jo egészen összezavarodott a szóáradat hallatán.
– Állítsd már le magad egy pillanatra! Fogalmam sincs, hogy
miről beszélsz. Mit kell elmondanod?
– Szóval, itt vagyok Edenvale-ben, a régi házban, és reggel,
gondoltam, bepillantok az én Justine-omra. Csak egy csésze teát
akartam bevinni neki, és, mit tesz isten… Társasága volt!
– Mi?
– De nem akárki ám, hanem Nick! Hallod? A te Nicked! Itt van,
nálunk!
– Azt akarod mondani, hogy… – kérdezte Jo.
– Azt! – visította Mandy.
– Úgy érted…
– Igen!
Jo olyan mozdulatot tett a kezével az arca mellett, ami
egyértelműen erős érzelmi felindultságra utalt.
 – Tudtam, hogy néha összefutnak – mondta. – De sohasem
gondoltam volna, hogy… Nem mertem még… – elhalt a hangja.
– Remélni sem – fejezte be a gondolatát Mandy.
És ekkor, egy rövid pillanatra, valami egész kontinensen átívelő
csoda folytán, a két régi barátnő hangja eggyé vált, és magas,
örömteli sikkantásokkal töltötte meg az étert.

Ugyancsak újév napján, késő délután Daniel Griffin egy pergola

árnyékában ült Jeremy Byrne kertjében, és egy magas pohárból
üdítő gyümölcskoktélt kortyolgatott. Az Alexandria Park Star
emeritus szerkesztője eközben annak a vastag, barna borítéknak a
tartalmát tanulmányozta, amelyet az utódja hozott magával. Jeremy
csak egy nappal korábban tért vissza egy csendes-óceáni hajóútról,
ahol Graeme-mel együtt – aki a virágágyásokat locsolta éppen –
szépen lebarnult, és végre ki is pihenték magukat.
Jeremy kitartóan végigrágta magát a boríték dokumentumain: a
horoszkópokon, amelyeket Leo Thornbury küldött a Starnak, és
Justine színessel kiemelt változtatásain. Az utolsó, még elolvasásra
váró dokumentum Leo vastag, merített papírra írt levele volt, amely
hozzá illő borítékban, ezüstszürke viasszal lepecsételve érkezett a
szerkesztőségbe. Ez állt benne:

Kedves Daniel,
Mint te is tudod, vonakodva teszek csak eleget annak, hogy
Justine Carmichael jövőjével kapcsolatban kinyilvánítsam a
véleményemet, ugyanakkor túl nagy súllyal nyomja a szívemet
 a felelősség.
Nekem úgy tűnik, hogy Miss Carmichael nem kapzsiságból,
és nem is rosszindulatból változtatta meg a horoszkópokat a
saját céljai érdekében. Különös ugyanakkor, hogy az
asztrológiai víziója legalább egy alkalommal tisztábbnak
bizonyult, mint az enyém. Ez arra figyelmeztetett engem, hogy
feltegyem magamnak a kérdést: nem lehetséges-e, hogy
előrehaladott életkorom elhomályosítja a látásomat?
Beismerem, Miss Carmichael éleslátása – amellyel helyesen
állapította meg, hogy ebben a hónapban valami befejeződik a
Nyilas csillagjegyben születettek számára – vezetett ahhoz a
döntéshez, amelyet most megosztok veled: elhatároztam, hogy
befejezem az asztrológusi pályafutásomat a Starnál, és
nyugdíjba vonulok. Bár rengeteg örömöm volt abban, hogy oly
sok éven át szolgálhattam a nagyérdeműt, mostantól másnak
kell megfogalmazni a lap olvasói számára, hogy mit mondanak
a csillagok.
Végül, Miss Carmichael ügyében én azt tanácsolom, hogy
engedd előtérbe kerülni a nagylelkűségedet, és bocsáss meg
neki. Bevallom, hogy a szívem mélyén megbúvó romantikus
úgy látja, hogy egy nő, merő szerelemből, bizony elkövethet
efféle meggondolatlan ostobaságokat.
Barátsággal,
Leo Thornbury

Jeremy visszatette a levelet a borítékba, és hagyta, hogy az

ölében tartott mappa becsukódjon. Daniel azt várta, hogy az
emeritus szerkesztő majd azzal a síri pillantással értékeli a
szakmaiatlan viselkedést, amellyel a komoly kötelességmulasztások
esetén szokta kifejezni a véleményét. Ehelyett, ahogy azt Daniel
döbbenten tapasztalta, Jeremy szemében nevetés bujkált, amikor
felnézett.
– Hadd meséljek el egy kis történetet – mondta. – Valamikor a
homályba vesző, távoli múltban, amikor még beosztott
szerkesztőként dolgoztam egy napilapnál, szerelemre gyulladtam
egy fiatalember iránt. Zenész volt. Nagyon tehetséges bőgős. Nem
sokkal azután, hogy megismertem, az újság vetélkedőt hirdetett,
amelynek a fődíja egy rekesz megfizethetetlenül drága pezsgő volt.
Jeremy elhallgatott, és rágcsálni kezdett egyet a koktéljában
úszkáló mentalevelek közül.
– Folytasd! – sürgette Daniel.
– Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindez nagyon régen történt,
és a szabályozás még nem volt olyan komoly és egyértelmű, mint
manapság. Amikor a visszaküldési határidő lejárt, letettek elém egy
nagy zsák borítékot azzal, hogy húzzak ki közülük egyet. Még most
is emlékszem, hogy a borítékon, amelyet kihúztam, egy bizonyos
Mrs. J. Phipps neve volt. Fura, nem, hogy ezek az apró részletek
örökre megmaradnak az ember emlékezetében. Szóval a díjat ez a
Mrs. J. Phipps nyerte eredetileg. Csakhogy különös módon, amikor a
vetélkedő eredménye megjelent a lapban, a nyertes már nem Mrs. J.
Phipps volt, hanem… egy tehetséges ifjú bőgős az Alexandria
Parkból – fejezte be a történetet hencegő kacsintás kíséretében
Jeremy.
Daniel megrökönyödött.
– De…
– Természetesen még csak be sem nevezett a vetélkedőbe –
folytatta Jeremy –, azonban nem tűnt valószínűnek, hogy el fog
utasítani egy rekesz kiváló pezsgőt. És hát, ugye, valakinek fel kellett
hívnia, hogy megbeszélje vele az átadást.
– És ez a valaki… te…
– Én, én. Nem volt hiábavaló a csalás. Nem mintha sok hasznom
lett volna belőle! A kapcsolatunk katasztrofálisan alakult már az
elején, és olyan is maradt. Aztán, amikor véget ért, rövid
szabadságra mentem, hogy nyugodtan nyalogathassam a sebeimet
az összetört szívemen. És mit gondolsz, ki mellé kerültem a
repülőn?
Jeremy arrafelé pillantott, ahol Graeme éppen egy virágba borult
hortenziabokor leveleit locsolta.
Ám Daniel továbbra is Jeremyt bámulta.
– És eszedbe sem jutott, hogy helytelenül cselekedtél?
– Bizonyos szempontból valóban helytelen volt, amit tettem –
válaszolta Jeremy. – De ha tágabb perspektívát adunk az egésznek,
akkor nem nehéz belátni, Daniel, hogy nem könnyű megítélni egy
ilyen helyzetet. Mert mi is történt? Lehet, hogy Mrs. Phippset, mivel
nem kapta meg a neki járó díjat, megfosztottuk néhány mámoros
estétől meg egy kis romantikától. De az is lehet, hogy a mi Mrs.
Phippsünk idült alkoholista volt, és a nyeremény csak újabb
szögeket jelentett volna a koporsójában. Könnyen meglehet, hogy
szívességet tettem neki. Ki tudja?
Daniel felsóhajtott.
– Akkor… mit gondolsz, mit kellene tennem?
– Justine-nal? – kérdezte Jeremy.
Daniel bólintott.
– Adj neki még egy esélyt, Daniel. Van egy olyan érzésem, hogy
nem fogod megbánni.
VÍZÖNTŐ

x
Margie MacGee hajnalhasadtával ébredt a levéltengeren, egy
gerendákból összetákolt tutajon, amelyet hatvan méterrel a föld
felett erősítettek egy óriás gumifa törzséhez. Február 14-e volt,
Margie százharminchatodik napja ezen a különös őrhelyen.
Kikecmergett a hálózsákjából, belebújt steppelt dzsekijébe, és
nekilátott, hogy készítsen magának egy csésze teát. Bár nem érezte
az orrát a hidegtől, és a gerince megmerevedett a vékony matracon,
amelyen aludt, Margie elmosolyodott a hajnali kórus vidám
hangjain. És miközben forró vizet öntött a bádogbögréje aljára
dobott tealevelekre, megfogalmazódott a fejében egy haiku.

hajnali ködben
vörösbegy vidám dala
trillázva szárnyal

Margie leült, és mintha valóban vízen lenne, a gerendaágya

széléről lelógatta a lábát a levegőbe. Amíg ő éberen őrködik, senki
sem fogja kikövezni ezt a paradicsomot.

Charlotte Juniper a kertvárosból tartott a zöld szenátor, Dave

Gregson irodája felé a reggeli csúcsforgalomban, ám az utolsó
néhány blokkot már gyalog tette meg. Dave fél órával később
érkezett, és egyenesen az irodája apró konyhájába ment, hogy
készítsen magának egy kávét.
 Bár együtt éltek, Dave és Charlotte úgy gondolta, az lesz a
legjobb, ha külön érkeznek meg reggelente az irodába, és külön is
indulnak haza munka után, és minden más módon megpróbálják
fenntartani a stáb előtt a szigorúan szakmai alapokon nyugvó
kapcsolat törékeny látszatát. Ezen a reggelen azonban senki sem
volt az irodában. Vagy ügyeket intéztek valahol, vagy szabadságra
mentek, de volt olyan is, aki beteget jelentett. Charlotte tudta, hogy
ritka lehetőség pottyant az ölébe.
Óvatosan belopakodott a konyhába Dave után, és bezárta maga
mögött az ajtót. Bár a zár kattanása felhívta a szenátor figyelmét
Charlotte jelenlétére, a lány gyorsabb volt nála. Dave még a pultnál
állt, az egyik kezében a kávétartóval, a másikban egy kanállal,
amikor a lány keze, mint egy áldozatára lecsapó kígyó, hátulról
besiklott a lába közé.
Dave még a nadrágja szövetén keresztül is érezte a
herezacskójába mélyedő körmöket.
– Csak azt akarom, hogy tudd, Dave Gregson – mondta Charlotte
–, hogy ha egyszer is megcsalsz, az első dolgom lesz felhúzni ide egy
olyan zöld gyűrűt, amilyet a farmerek használnak a juhoknál. Csak
egy darabig fog fájni, mert egy idő után összeaszalódnak a golyóid,
és egyszerűen… leesnek.
– És mi lesz a második? – kérdezte Dave.
– Az – felelte Charlotte síri hangon –, hogy bugyit fogok hordani
az irodában.

Kora délután, miután Bridie értő kezeire bízta a virágboltot, Fern

Emerson, egy súlyos kartondobozzal a hóna alatt, besétált Rafaello
Dufrene Street-i kávézójába. A dobozt letette az egyik üres asztalra,
és felhajtotta a tetejét. Először nem lehetett mást látni, csak a doboz
tartalmát fedő zsugorfóliát, majd, a műanyag zörgése közepette,
feltárult a tartalom is.
– Íme.
Rafaello csücsörített, és megvakarta a fejét.
– Biztos, hogy ezt a készletet akarja az eljegyzési partijára?
Károly és Diána esküvői porcelánját?
Fern boldogan bólintott.
Raf idegesen végiggereblyézte azt, ami egykor sűrű, hátranyalt,
sötét hajából még megmaradt.
– De azok alapján, amit a vendégek számáról mondott, ez közel
sem lesz elég. Biztos, hogy nem jut belőle mindenkinek.
Raf megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy eszébe jutott egy ilyen
jó kifogás. Fern legalábbis így látta.
– Ettől nem kell tartanunk – mondta, Caleb odakint parkoló
furgonja felé biccentve.
– Annyit hozok, amennyi kell.

Oxfordshire-ben, egy Frittwell nevű faluban, Dorothy Wetherell-

Scott, született Gisborne, a világon létező legnagyobb Károly és
Diana esküvőiporcelán-gyűjtemény egykori tulajdonosa arra
ébredt, hogy a férje már felkelt. Ez gondolkodóba ejtette, mert
Rupert, természeténél fogva, nem volt korán kelő. Csak remélni
merte, hogy nem lett rosszul.
 A lépcső aljában Flossie, a skót juhász őrködött, mint egy
előretolt cserkész. Dorothy láttán cinkos vigyorra húzta a pofáját,
majd a farkát csóválva elkocogott a konyha felé. A körme csak úgy
kopogott a linóleumpadlón.
Rupert a tűzhelynél állt, és tojást sütött.
– Nocsak, Mrs. Wetherel-Scott! Jó estét – mondta egy kacsintás
kíséretében Rupert.
– Jó reggelt, Mr. Wetherel-Scott – válaszolta Dorothy.
Egyszerűen nem tudták megunni ezt a kis tréfájukat.
Dorothy látta, hogy Rupert fehér abrosszal terítette meg az
asztalt, és a legjobb ezüstöt vette elő. Ott, ahol ülni szokott, egy
boríték várta, és az asztal közepén elhelyezett porcelánvázában
gyönyörűen elrendezett vörös rózsacsokor pompázott. Dorothy
felnyögött, amikor felismerte Katalin és Vilmos menyegzői vázáját.
– Ó, Rupert! – sóhajtotta.
– Boldog Valentin-napot, szerelmem – felelte Rupert.

A nő becsúsztatta „Manófüst” színű lakkal befestett körmét a nagy,

fehér borítékot lezáró felület alá, de aztán félbehagyta a
mozdulatot, és odaszólt a műanyag konyhaasztal lapján kuporgó,
minden mozdulatát figyelő, gyömbérszínű macskának:
– Látod, Seggfej? Megérkezett!
A boríték belsejében egy magazin volt. A nő sietősen lapozni
kezdte. Aztán hirtelen, a száját is eltátva hitetlenkedésében,
abbahagyta a lapozást. A beálló csendben csak az óra ketyegését
lehetett hallani. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. A nő egy hosszú pillanatig
levegőt sem vett, és a szeme sem rebbent.
Aztán felvisított:
– Igeeeeeeeeen!
Hivatalos lett. Ott volt előtte nyomtatásban. És a legnagyobb
bizonyítékként ott volt a kicsi, téglalap alakú fotó: egy profilkép,
amely kiemelte hosszú, elegáns nyakát és a haját, amely a városi
fodrásznak köszönhetően kócos fürtökben kandikált ki a fejére
csavart színpompás sál alól. Ő volt az. Tényleg ő. Davina Divine, az
Alexandria Park Star asztrológusa.

Daniel Griffin hagyta, hogy a februári szám becsukódjon az

íróasztalán, aztán elégedett mosollyal az arcán hátradőlt. Remekül
sikerült szám volt, még akkor is, ha ezt egyelőre csak ő maga
mondta. Jenna egy utazási költségeivel elszámolni nem tudó
képviselőről szóló cikkel jelentkezett a parlamenti sajtópáholyból,
akit az a veszély fenyegetett, hogy a botrány miatt meg kell válnia a
mandátumától. Martin ausztrál rögbiről készített, kritikus
hangvételű írása szintén nagy durranásnak ígérkezett. Ami pedig
Justine-t illeti, Daniel kalapot emelt előtte. A visszatérése óta egyszer
sem adott okot a kétkedésre, és az ezüsthangú rádióbemondó
visszavonulásáról írt cikkébe annyi finom irónia szorult, hogy
Daniel többször is felnevetett az olvasása közben.
Daniel, miközben a telefonja csörögni kezdett az íróasztalán, úgy
gondolta, hogy egy szívélyes hátba veregetést ő maga is
megérdemel. Az, hogy a teljesen ismeretlen Davina Divine-t kérte
fel Leo Thornbury helyére, kockázatos vállalkozás volt, de az első
horoszkóp megjelenése után azt kellett mondania, hogy kifizetődött
a rizikó. Davina modern hangvételű írása kellőképpen fűszerezett
volt, egy kicsit szexi, és – ami ennél is fontosabb – az Oroszlánoknak
szóló rész romantikus kalandokat ígért a jegy szülötteinek. Daniel,
még mindig hátradőlve, hagyta, hogy harmadszor, majd negyedszer
is kicsengjen a telefon. Az Oroszlánok, gondolta, akkor reagálnak a
történésekre, amikor nekik tetszik.
– Daniel Griffin – szólt bele végül a kagylóba.
– Helló, Daniel – válaszolta egy női hang. – Annika Kirby vagyok.
Annika Kirby, Annika Kirby. Daniel, bármilyen erősen
gondolkozott is, nem tudta hová tenni a nevet. Egy hosszú percbe is
beletelt, mire rájött, hogy honnan ismeri. Ő volt a helyettes
főszerkesztője azoknak a női magazinoknak, amelyeknek minden
oldala szexszel és divattal volt tele. Kivéve a gyerekházasságokról
vagy a taposóaknák felszedéséről és a hasonló témákról szóló,
kötelező cikkeket a lapok vége felé. El sem tudta képzelni, mit
akarhat tőle Annika.
– Azért telefonálok, mert tizenhetediknek jelölték az ország húsz
legkívánatosabb agglegénye listánkon – kezdte –, és én kaptam azt a
megtisztelő feladatot, hogy néhány hasábcentiméteren
bemutassam.
Tizenhetedik, tűnődött Daniel. A hetedik jobb lenne. Bár nagy
fegyvertény az is, hogy felkerült a listára.
– Értem – mondta Daniel, ügyelve rá, hogy a hangjából ne
érződjön az elégedettség, ami a hír hallatán elfogta. – És mondja,
Annika, mit szeretne megtudni rólam?

x
Len Magellan maga is meghökkent azon, hogy a mennyországba
került. Először is, mindig azt hitte, hogy a mennyország csak kamu.
Másodszor, sohasem lehetett volna példamutató állampolgárnak
nevezni. Gyakran igazi faszfej módjára viselkedett.
Mégis odafent volt, és egy nagyon kényelmes hintaszékben
ringatózott egy felhő peremén. Dellával az oldalán. Az asszony haja
olyan szőke volt, mint fiatalkorában, és az égi fodrász Grace Kelly
frizuráját készítette el neki. Az a halványsárga kosztüm volt rajta,
amelyet a nászútjukra indulva viselt az esküvőjük napján.
Len arra számított, hogy Della haragudni fog rá, amiért kizárta a
végrendeletéből a három gyereküket. Ám a sors úgy hozta, hogy
még csak nem is kommentálta a dolgot. A mennyország már csak
ilyen volt. Az, ami a Földön olyan fontosnak tűnt, minden
jelentőségét elveszítette idefenn.
– Nézd csak, Len, ott van a mi Luke-unk – mondta most a
férjének az asszony.
Len alatt úgy terült el az Alexandria Park, mint egy térkép.
Tisztán kirajzolódtak rajta a zöld pázsitot átszelő gyalogösvények és
a tavak kék foltjai. Luke az egyik padon ülve várakozott idegesen,
egy csokor selyempapírba csomagolt tulipánt rejtegetve a háta
mögött.
Egy lány közeledett felé. Csinos parasztruha volt rajta hosszú
ujjakkal és színes hímzéssel, annak a szoknyájába törölgette izzadó
tenyerét.
Luke, amint meglátta a lányt, felállt.
– Szia – mondta.
– Szia – felelte a lány, aki természetesen Phoebe Wintergreen
volt.
Luke egy kényelmetlen, forró autó hátsó ülésén töltötte szinte az
egész januárt azon az autós kiránduláson, amelyet a családja
kényszerített rá, míg Phoebe egy drámatáborban töltötte az utolsó
néhány hetet. Most, hogy ennyi idő után ismét találkoztak, pokolian
idegesek voltak mind a ketten.
– Boldog Valentin-napot – mondta Luke, Phoebe felé nyújtva a
tulipánokat. Hogy én mekkora barom vagyok, szapulta magát, mert
úgy látta, hogy szegény lány szemét majdnem sikerült kinyomnia.
– Köszönöm – felelte Phoebe. – Gyönyörűek.
A teljesen hétköznapi válasz után Phoebe gondolatban lapozni
kezdett a fejében tárolt szövegkönyvekben, de életében először
minden oldalt üresen talált, így nem is tudott mit mondani. Ahogy
Luke sem. Csend telepedett közéjük. Hosszú, kényelmetlen csend.
Phoebe tulajdonképpen biztosra vette, hogy a szenvedéstörténetben
egyetlen csend sem volt, ami kínosabb lett volna a mostaninál.
Aztán hirtelen mindkettőjüknek ugyanaz a nyugtalanító ötlete
támadt. A fenébe vele, gondolták, és egymás szájának estek.
Luke úgy csókolta Phoebe-t, ahogy mindig is elképzelte, és
közben megtudta, hogy a lány parfümjének borsmentaillata van.
Phoebe szintén úgy csókolta Luke-ot, ahogy mindig is álmodott róla,
és élvezte, hogy a fiú bőre érdesen simul az övéhez. A csókjuk édes
volt, és sokáig tartott.
– Igen! – kiáltott fel Len Magellán a felhő peremén, és
belebokszolt a mennyország levegőjébe.

Odalenn, a Földön, Justine Carmichael a Dufrene Streeten ment

hazafelé. Bár már szürkült, a homlokáról az orrára tolta a
napszemüvegét, hogy a lehető legészrevétlenebbül nézhessen körül
a piacon. Aztán, látszólag céltalan léptekkel, elindult a piac végébe,
a zöldség-gyümölcsös stand felé. Rögtön észrevette a vastag, fekete
betűket. AVOKÁLDÓ. Vett egy nagy levegőt, majd óvatosan előhúzta a
táskájából azt a kiemelő filcet, amelyet a szerkesztőség
írószerkészletéből vett magához indulás előtt. Ami ezúttal piros
színű volt.
Justine megállapította, hogy a helyzet nem éppen ideális. Túl
sokan voltak a közelében. A pult mögött ott állt maga az árus.
Hosszú csíkos kötényt viselt, aminek a pántja épphogy körbeérte
tekintélyes derekát. Szerencsére, az avokádós részt a stand távoli
végében alakították ki, és Justine, miután még egyszer felmérte a
terepet, úgy határozott, hogy észrevétlenül oda tud lopózni. Ezúttal
egy Granny Smith almából épített piramist használt fedezéknek.
Az avokádók felé tartva óvatosan lehúzta a filcről a kupakot. A
táblához érve azonban, ahelyett, hogy kihúzta volna az AVOKÁLDÓ-ból
a felesleges L betűt, gyorsan a szó mögé rajzolt egy apró, piros
szívet. És már ott sem volt. Sietős léptekkel átszelte a piacot, majd az
Alexandria Park kovácsoltvas kapuja felé folytatva az útját,
elmosolyodott. Egyszer sem nézett hátra.
A park egyik végében tajcsiedzést tartottak. Az emberek, laza
fehér ruhájukban és egymással tökéletes szinkronban, az egyik
pozíciót mutatták be a másik után. Az ösvény másik oldalán, a
kioszk mellett, egy lány feküdt a hasán, és a mellette hanyatt fekvő
fiú arcát fürkészte. Mellettük, a fűben, egy csokor selyempapírba
csomagolt tulipán hevert. Justine képtelen volt elvonni róluk a
szemét, miközben a fiú gyengéd mozdulattal a keze közé fogta a
lány arcát, és megcsókolta. Ahogy mosolyogva továbbindult, azon
tűnődött, vajon Nick hazaért-e már a próbáról. Ő maga már kívülről
fújta a Szentivánéji álom teljes szövegét.
A park távoli végébe érve úgy kanyarodott az út, hogy éppen
rálátott az Evelyn Towersre. A bejárathoz vezető lépcső mindkét
oldalát fiatal szilfák szegélyezték. Sárguló leveleik között utat törtek
maguknak az alábukó nap utolsó sugarai, halvány rózsaszín, barack
és zöld színekbe vonva az ívelt bejárat ablakainak ólomüvegét.
Justine megszaporázta a lépteit.
A nappaliban, amelynek egy ideje színházi poszterek díszítették
a falait, Justine egy cetlire firkantott üzenetet talált az asztalon.
Azonnal megismerte Nick csupa nagybetűs, kusza kézírását. GYERE
FEL. Justine lerúgta a cipőjét, majd meztelen lábát belecsúsztatta
Nick egyik régi strandpapucsába. Már megint a kacérkodáson jár az
eszed, mondta magának, miközben csattogó léptekkel elindult
felfelé a tetőre vezető lépcsőn.
Amikor kinyitotta az ajtót, és végigjártatta pillantását az
elrendezésen, felnevetett. A nyugágyakat úgy helyezték el egymás
mellett, hogy a forgatható ruhaszárító árnyékában legyenek. A
szárítózsinórokra erősített fóliacsillagokba belekapott az esti szellő.
Legalább száz lengett, vagy talán több is, hosszabb-rövidebb
zsinórokra kötve, és a felszínük meg-megcsillant a rájuk irányított
reflektor fényében.
Az egyik csillagokkal teleszórt alkalmi asztalkán egy üveg
habzóbor állt, és két Vegemite-tal teli üvegcsupor, amelyeket
majdnem levert Brown Houdini-Malarky pamacsban végződő farka,
miközben rövid, kicsavarodott lábain nekiiramodott, hogy
üdvözölje Justine-t. És persze az egyik nyugágyon ott hevert Nick
Jordan – Vízöntő, szerető és barát – egy ütött-kopott szalmakalappal
a homlokán. Amint meglátta Justine-t, köszönés helyett
megpengette az ölében tartott ukulelét.
Ahogy Nick énekelni kezdte a „Nem bánom, ha nem süt a nap”
első sorát, nem más csatlakozott hozzá hosszan elnyújtott
kutyahangokkal, mint a fülét hegyező Brown.
Justine lekapta Nick arcáról a kalapot, majd mielőtt puszit
nyomott volna a homlokára, megborzolta a haját. Nick lerakta az
ukulelét, hogy Justine elnyúlhasson mellette a nyugágyon. De
Brown sem akart lemaradni semmiről.
– Aúúúú! – nyögte Nick, amikor a szépen kikerekedett terrier
korcs minden előzetes figyelmeztetés nélkül a mellkasára huppant.
A bambusz nyugágy nem volt különösebben kényelmes, és Brown
forró leheletének sem volt kifejezetten kellemes az illata, de egyik
sem vehette volna rá Justine-t, hogy felkeljen.
– És? Mit mondanak ma a csillagok? – kérdezte Nick.
– Azt mondják, Vízöntő, hogy sohasem volt jobb az életed.
– Nem? – kérdezte Nick.
– Nem – felelte Justine.
Nick Jordan, Justine Carmichael és Brown Houdini-Malarky
felett táncra perdültek a fóliacsillagok. És amikor a lenyugvó nap
sugarait lassan elnyelte az esti köd, a sötétedő égen is feltündökölt
néhány igazi konstelláció.
 Köszönet

Hatalmas köszönetet szeretnék mondani Johnny Jonesnak és Morris

Jonesnak, amiért megírták nekem a „Rejtett sekélységek” szövegét;
Wallace Beerynek a kriptikus rejtvények, Sarah LeRoynak a
Shakespeare-drámák vonatkozásában adott tanácsaiért. A Picky
Pennek az utánozhatatlan precizitásért tartozom hálával; Gaby
Nahernek azért, hogy a könyv arany csillaga lett; Beverly
Cousinsnak, Hilary Teemannek, Francesca Bestnek és Dan Lazarnak
a hitükért, a kemény munkájukért és a briliáns ötleteikért, valamint
Camilla Ferriernek és Jemma McDonaghnak, amiért ismét
bevetették varázserejüket.
Hálás köszönettel sorolom fel azokat, akik nélkül nehezebben
ment volna az írás: Freda Fairbrain, Bika, a legjobb olvasó; Sugar B.
Wolf , Oroszlán, remek felderítő és lelki társ; Jean Hunter, Oroszlán,
a megtestesült reneszánsz kellem; Lagertha Fraser, Nyilas,
tévedhetetlen iránytű; Pierre Trenchant, Skorpió, fényes páncélos
lovag; Marie Bonnily, Rák, igazi hívő ember; Lou-Lou Angel,
Oroszlán, boldogságcsináló; a The Noo, Nagykutya, lábmelegítő és
hűséges társ; Alaska Fox, Ikrek, az égboltom ragyogó csillaga; Dash
Hawkins, Bak, ölelőgép; Tiki Brown – Rák, maga a csoda. És aki
nélkül mindez nem valósulhatott volna meg: életem szerelme, Jack
McWaters, Vízöntő.
 Jegyzetek

1 A Romeo és Júlia-idézetek Kosztolányi Dezső fordításában

szerepelnek.
2 Figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar.
3 Tandori Dezső fordítása.
4 Gáspár Endre fordítása.
5 Lévay József fordítása.
6 Szász Károly fordítása.
7 Vörösmarty Mihály fordítása.
8 Rákosi Jenő fordítása.
9 Tellér Gyula fordítása.
10 Lévay József fordítása.
11 Melbourne-i mozi.
12 Mészöly Dezső fordítása.
13 Lévay József fordítása.
14 Szász Károly fordítása.
15 Arany János fordítása.
 Tartalom

Vízöntő

Halak
Két csillagjegy határán
Kos
Két csillagjegy határán
Bika
Két csillagjegy határán
Ikrek
Két csillagjegy határán
Rák
Két csillagjegy határán
Oroszlán
Két csillagjegy határán
Szűz
Két csillagjegy határán
Mérleg
Két csillagjegy határán
Skorpió
Két csillagjegy határán
Nyilas
Két csillagjegy határán
Bak
Két csillagjegy határán
Vízöntő

Köszönet
Jegyzetek