A múlt üzenete

Az Árpád-kor vízügyi rendszere

A legutóbbi évek történeti és régészeti kutatása monumentális

csatornarendszerek maradványait hozta napvilágra hazánk több – egymástól
távol eső – területén. A már évszázadokkal ezelőtt elpusztult csatornahálózatok
egy múltbeli vízügyi rendszer létére utalnak, egy olyan rendszerre, amely a
Kárpát-medence alföldi területein egységes elvek alapján kezelte a vízügyi
problémákat. A régészeti eredmények, valamint az írott források tanúsága
szerint az elpusztult csatornák az Árpád-korra mennek vissza, de egyelőre azt
sem zárhatjuk ki, hogy azok már ennél valamivel korábban is megvoltak. Erről
az eredendően új eredményeket hozó kutatásról csak az elkövetkező hetekben,
hónapokban jelennek meg az első részleges publikációk. Így ezek a
tapasztalatok még nem kerülhettek be a szakma és a közvélemény látókörébe,
s a szaktudományok kritikájával sem szembesülhettek.

Közel egy évtizede kezdtem el

foglalkozni a Rábaköz–Hanság-vidék
régészeti lelőhelyeinek felkutatásával.
Terepbejárásaim során sajátos
szerkezetű árkokra figyeltem fel. Ezek
mindenütt felbukkantak, ám mindenütt
csak kisebb részleteket, hosszabb-
rövidebb szakaszokat lehetett belőlük
megfigyelni, s elszórtan, első
ránézésre teljes összevisszaságban
helyezkedtek el. Hamar nyilvánvalóvá
vált, hogy egy eredetileg összefüggő
árokrendszer részleteiről van szó,
Nagyméretű Árpád-kori csatorna viszonylag olyan részekről, amelyek a szerencsés
ép szakasza (Bojtár Ottó felvételei) körülmények folytán fennmaradtak.
Az árokhálózatok rekonstrukciója a
Rábaköz keleti, Tóköznek nevezett részén volt a legsikeresebb, ott az egész
tájegységet lefedő árokhálózat bontakozott ki. Az egyre intenzívebb kutatás során
fény derült arra, hogy egy csatornarendszerrel állunk szemben. A rábaközi kutatással
párhuzamosan az ország más területein is előkerültek hasonló és ugyancsak
pusztulófélben levő objektumok.

A csatornarendszerek datálása ma még nincs teljes mértékben megoldva. Az a

kutatás kezdetétől fogva világosan látszott, hogy az objektumok a XVIII. században
már erősen pusztult állapotban voltak, így építésük szükségképpen korábbi időre
nyúlik vissza. Az eltelt évek során az írott forrásokkal való összevetés és az előkerült
régészeti leletek alapján egyértelművé vált, hogy a csatornarendszerek az Árpád-
korban már léteztek és működtek. Kérdés azonban, hogy keletkezésük – részben
vagy egészben – visszanyúlik-e ennél korábbi időre, illetve, hogy mennyivel élték túl
az Árpád-kort.

Az eddigi eredmények felvetik annak a

lehetőségét, hogy az Árpád-korban a
Kárpát-medence alföldi területein az újkori
vízépítéseket évszázadokkal megelőzően
létezett egy egységes elvek szerint
működő vízügyi rendszer, amely a XIII–
XIV. és a XVIII. század között pusztult el.

Öntözés és vízelvezetés
1. ábra. A Tóköz rekonstruált
Az országnak eddig nyolc kisebb területén, csatornahálózatának részlete
tájegységén folytattunk kutatásokat. E (Horváth János munkája)
munka a Rábaközben (1. ábra) és a
Kalocsai-Sárközben a legelőrehaladottabb. Az ottani tapasztalatok alapján ma már –
legalábbis fő vonalaiban – felvázolható a kora középkori vízügyi rendszer működése.
A rendszer lényegi vonása, hogy a folyóvizeket egy sűrű csatornarendszerben
áramoltatták, és nagy területen szabályozottan szétvezették. A vizet – meghatározott
helyeken kiengedve – öntözésre és halastavak létesítésére, táplálására
használhatták fel. A csatornahálózatok – természetesen – a szükségtelen és káros
vizeket levezették.
Az Árpád-kori csatornák szinte kivétel nélkül két vagy három párhuzamos mederből
álltak, a kitermelt földet pedig mindenkor töltésszerűen magasították fel a medrek
között (2., 3. és 4. ábra). A medrek számától függően beszélhetünk kettős, illetve
hármas szerkezetű csatornákról. Az árokmedreket valamilyen – ma még ismeretlen –
eszközzel gondosan meghatározott formájúra képezték ki. Sok helyen
megfigyelhetők a csatornamedrek oldalába vájt padkák vagy lépcsők; ezek
nyilvánvalóan a mederben folyó munkát – a karbantartást és a tisztítást –
könnyítették meg. A középkori csatornák az ország egész területén ugyanezeket a
szerkezeti formákat mutatják, ám nagyon különböző állapotban maradtak fenn:
vannak viszonylag ép objektumok és objektumszakaszok, a nagy többség azonban
teljesen elpusztult.
 3. ábra. Kettős csatorna
rekonstrukciója.
A medrek közötti töltést
fedő sűrű növényzet
csupán feltevés

2. ábra. Az Árpád-
kori
csatornák néhány
változata
(metszetrekonstru
kció) 4. ábra. Hajdan volt
csatorna
maradványait
1-2 méter
földréteg takarja

A hármas szerkezetű csatornák az egész rendszer fő artériái, ezek öntözésre és

lecsapolásra egyaránt alkalmasak voltak. Az ilyen objektum középső medre töltések
közé van zárva, s így a környezeténél magasabban is képes vizet szállítani,
méghozzá két irányban is: a töltésezett meder feneke ugyanis majdnem vízszintes. A
hármas szerkezetű csatornát víztelenítésre, lecsapolásra is használhatták, mivel a
töltésezett meder feneke mindenütt mélyebben van, mint a környező területek
legalacsonyabban fekvő részei.

Elsődlegesen ilyen hármas csatornák ágaznak ki a folyókból, ahonnan a vizüket

kapták és ahová a fölösleges vizet levezették. A hármas csatornákban töltések
között folyó víz első lépésben a szélső medrekbe került, s onnan aztán az öntözendő
felületre vagy halastóba jutott. Lecsapoláskor a hármasok szélső medrei gyűjtötték
össze a vizet, s azt a rendszer működtetői meghatározott pontokon a középső
mederbe juttatták. A szélső medrek – természetszerűleg – e pontok felé
egyenletesen lejtettek.
A kettős
szerkezetű
csatornák
funkciója
ehhez
hasonlóan az
volt, hogy a
hármasok
középső
medréből
kapott vizet
szétterítsék,
lecsapoláskor
pedig
ugyanoda (a
Egykori kettős szerkezetű csatorna feltárt részlete
töltésezett
(A szerző felvétele)
medrekbe)
juttassák vissza. A két meder közötti töltésnek sajátos szerepe volt: lehetővé tette,
hogy a kettős csatornák által közrezárt területeket egymástól függetlenül
áraszthassák el és csapolhassák le.
A feltárások folyamán fény derült arra is, hogy az objektumok egymásba
torkollásánál fából (kivájt fatörzsekből) készült vízáteresztőket használtak, amelyeket
ma még ismeretlen módon lehetett nyitni és zárni. Nemcsak a csatornák egymásba
torkollásánál, hanem a hármas szerkezetű csatornák töltésein keresztül is ilyen
áteresztőket alkalmaztak. Két típusuk volt: az egyiket magasan, nagyjában a
környező felszínnel azonos magasságban, a másikat mélyebben, a középső meder
fenekével egy szintben helyezték el. Az előbbi arra szolgált, hogy a töltések közötti
magas vizet kiengedjék, az utóbbinak a lecsapolás – a szélső mederben levő víznek
a középső mederbe juttatása – volt a feladata.

Sűrű hálózat, finom szabályozás

Az Árpád-kori csatornák rendkívül sűrű hálózatokat alkottak. A tüzetesebben kutatott

területeken tízszer-hússzor annyi elpusztult csatornára bukkantunk, mint amennyi ma
ugyanott működik. E tény már önmagában is mutatja a mai és az egykori vízügyi
rendszer között lévő funkcionális különbséget.
Az Árpád-kori vízügyi rendszer
működését jól szemlélteti az 5.
ábra, amelyen a Rábaköz
elpusztult
csatornarendszerének egy
módszeresen feltárt részletét
látjuk (a terület Fehértó falu
határában található). Az ábrán
a csatornák mellett levő nyilak
a lefolyási irányt, azaz a
medrek esésének irányát
mutatják. Az ottani hálózat
gerince egy nagy hármas
szerkezetű csatorna, amelyből

Elpusztult hármas szerkezetű csatorna

szélső medrének feltárt részlete
(A szerző felvétele)
számos kisebb – egymással párhuzamos – kettős csatorna ágazik ki. A csatornák
szabályos mezőket kerítenek, amelyek mindegyike elkülönült öntözési egységnek
számított. A hármas csatorna töltésébe minden területegységnél két magas szinten
levő vízáteresztőt helyeztek. Így a töltések közötti magas vizet tetszés szerint
bármelyik mezőre külön-külön is kijuttathatták. A kieresztett víz első lépésben a nagy
csatorna szélső medrébe és rajta keresztül a kettős árkokba folyt, ezt követően pedig
(a megfelelő magasságot elérve) az öntözendő felületre került. A területegységeket a
kettős csatornák töltésének magasságáig eláraszthatták vízzel, de másféle, nem
árasztásos felületi öntözési eljárást (csörgedeztetést, barázdás-áztató öntözést) is
alkalmazhattak. Persze öntözéskor a mélyen levő átereszek zárva voltak.

A fölösleges víz levezetésekor a víz útja fordított volt: a kettős csatornákon keresztül
a víz a hármas szerkezetű csatorna szélső medrébe került, s az a megfelelő
áteresztők segítségével a középső, töltésezett mederbe juttatta. Levezetésre –
természetszerűleg – csak akkor kerülhetett sor, ha a töltések közötti mederben a
vízszint már alábbszállt.

E rövid összefoglalóból is kitűnhet, hogy olyan összetett rendszerrel van dolgunk,

amely változatos vízügyi manipulációkat tett lehetővé. Az ember bizonyos csatornák
elzárásával vagy megnyitásával egészen aprólékosan szabályozhatta a vizek
magasságát, attól függően, hogy éppen mire volt szükség. Bizonyos területek
(öntözött területek, halastavak) elárasztása végett a csatornákban megemelhették a
vízszintet a szükséges magasságig, a nem kívánt vízmennyiséget pedig viszonylag
gyorsan le is ereszthették.

Ebben a rendszerben fontos szerep jutott a többnyire mesterségesen kialakított

tavaknak, amelyek nem csupán halastavakként, hanem víztározókként is működtek:
felfogták és tartalékolták az időszakonként lezúduló nagy víztömegek java részét.
Mindent összevetve a rendszer működése idején pusztító árvizek csak kivételes
alkalmakkor jelentkezhettek, s ugyanígy ritkán fordulhatott elő a ma belvíznek
nevezett jelenség is. A sűrű csatornahálózatnak köszönhetően nem maradtak olyan
területek, ahonnan ne lehetett volna a megrekedt vizeket levezetni.
A csatornák által szállított víz gazdag volt finom hordalékban, mely állandó tápanyag-
utánpótlást jelentett az öntözött területeken és a halastavakban. A rendszer
segítségével szántókat, réteket és legelőket egyaránt öntözhettek. Egyelőre azonban
kérdés, hogy pontosan milyen felületi öntözési módszereket alkalmaztak, és milyen
növénykultúrákat öntöztek.

Megfontolandó megoldások

Ha az eddigi kutatási eredmények általánosíthatók, akkor a Kárpát-medencében több

százezer kilométer elpusztult Árpád-kori csatornával kell számolnunk! Ma még szinte
felfoghatatlan, hogy ezer évvel ezelőtt hogyan voltak képesek ilyen nagyságrendű
vízügyi munkálatokat kivitelezni.

A kora középkori vízgazdálkodási rendszerben számos olyan elem akad, amelynek

üzenete van a ma embere számára. Nemcsak az ár- és a belvíz kezelésére
gondolok (lásd az Árvíz, belvíz című írásunkat – A szerk.), hanem egyebek között
arra is, hogy alföldjeinken mennyire megoldatlan az öntözés ügye.
Az a puszta tény, hogy a föld színe alatt monumentális csatornarendszerek
rejtőznek, önmagában is elgondolkodtató. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a
kutatott csatornák egy olyan vízügyi rendszert képviselnek, amelynek a módszerei
ma is felhasználhatók, akkor véleményem szerint vitán felül áll, hogy további, az
eddiginél jóval intenzívebb vizsgálatokra van szükség. S ha a kutatások valóban
folytatódnak, és annak eredményei beépülnek vízkezelési gyakorlatunkba, akkor
bízvást elmondhatjuk: szinte példa nélkül álló módon kapcsoltuk össze a múltat a
jövővel.

Takács Károly
(régész-történész)

http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2000/0051/arpad/arpad.html