FORRÁSKÖZPONTÚ TÖRTÉNELEM

Száray Miklós – Kaposi József

Történelem IV.
a középiskolák számára

Nemzeti Tankönyvkiadó
14425 főszöveg

Lektorálta:
ROMSICS IGNÁC

Pedagógiai lektor:
Fischerné Dárdai Ágnes

Felelős szerkesztő:
PÁLINKÁS MIHÁLY

Illusztrációk:
OLGYAY GÉZÁNÉ

Tipográfia:
GAUGECZ ISTVÁNNÉ

Fedélterv:

ISBN

Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

A kiadásért felel: Jókai István vezérigazgató
Raktári szám: 14425
Műszaki igazgató: Babicsné Vasvári Etelka
Műszaki szerkesztő: Gaugecz Istvánné
Grafikai szerkesztő: Slezák Ilona
Terjedelem:
1. kiadás, 2005
nyomdai impresszum

2
14425 főszöveg

TARTALOM

Előszó

I. Az első világháború, a forradalmak és a békék

1. Az első világháború
2. Forradalmak – a világforradalom bűvöletében
3. A világháborút lezáró békék
4. Magyarország a világháborúban, a forradalom kirobbanása
5. A polgári demokrácia bukása és a Tanácsköztársaság
6. Az ellenforradalom győzelme
7. A trianoni békeszerződés

II. Két világháború között

8. A győztes Európa gondjai
9. A fasizmus és a tekintélyuralmi rendszerek kialakulása
10. Köztes-Európa az új világban
11. A bolsevik Oroszország
12. A világgazdasági válság, és kiutak keresése
13. A gyarmati világ megrendülése
14. A nácizmus Németországban
15. A harmincas évek második fele – élet a két világháború között
16. A bethleni konszolidáció Maygarországon
17. Társadalom és életmód Magyarországon a két háború között
18. A világgazdasági válság és hatásai Magyarországon
19. Törekvések és kényszerpályák a világháború előtt

III. A második világháború

20. A náci birodalom előretörése
21. A szövetségesek felülkerekedése
22. A szövetségesek győzelme
23. A második világháború jellegzetességei és borzalmai
24. Magyarország háborúba sodródása
25. Magyarország a világháború poklában
26. Német megszállás, nyilas rémuralom és háborús katasztrófa

3
14425 főszöveg

IV. A kétpólusú világ

27. A hidegháború kezdete
28. A gyarmati rendszer felbomlása és a hidegháború évei
29. Szembenállás és enyhülés
30. A kis hidegháború és a szovjet rendszer válsága
31. A kétpólusú világ összeomlása
32. Demokratikus kísérlet és a kommunista diktatúra előkészítése Magyarországon
33. A diktatúra kiépítése
34. A Rákosi-korszak
35. Az 1956-os forradalom és szabadságharc
36. Megtorlások és konszolidáció
37. „A legvidámabb barakk”, a gulyáskommunizmus időszaka
38. A szocializmus válsága Magyarországon
39. A rendszerváltás Magyarországon

V. A globális világ előnyei és gondjai

40. A gazdaság és a társadalom átalakulása a XX. század második felében
41. Globális problémák – természet és társadalom
42. Globális problémák – népesedési viszonyok
43. Az Európai Unió kialakulása és felépítése
44. A magyar demokrácia működése
45. Népesedési viszonyok a XX. századi Magyarországon
46. Nemzetiségek és etnikumok a XX. századi Magyarországon
47. A kisebbségbe került magyarság helyzete a XX. században
48. Társadalmi változások a XX. századi Magyarországon

4
14425 főszöveg

Előszó

A kötet újszerűsége. Az olvasó olyan történelemtankönyvet tart a kezében, mely kísérletet tesz az új
tantervi és a kimeneti szabályozás (az érettségi vizsga) által teremtett követelmények teljesítésére. Az
új követelmények lényege a lexikai anyag jelentős csökkentése, ugyanakkor a szövegértéstől a forrás-
és képelemzésen át az árnyalt látásmódig és a vitakészségig terjedő készségek és képességek
fejlesztése.
Ez az egyszerűnek tűnő módosítás mind az óravezetésben, mind a tankönyv felépítésében
jelentős változásokat követel meg, amelyeket leginkább a tanórai keretek által szűkösen biztosított idő
tesz szükségessé. A forráselemzés, a kérdések, feladatok megértése és megvitatása időigényes
folyamat, amelyet a szerzőknek – a tantervi követelmények figyelembevételével – több módon is
lehetővé kellett tenni.
Talán a leglátványosabb változás a hagyományos tankönyvi szöveg drasztikus csökkenése. A
leckénként kb. másfél oldalas szövegek döntően azt tartalmazzák, amit valóban meg kell tanulni,
illetve meg kell érteni. Ezek a szövegek adják azokat a tényekből és összefüggésekből álló
ismeretekeket az adott korszakról illetve problémáról, amelyeket a tanulóknak alkalmazniuk kell. A
rövidítés, tömörítés nem volt könnyű feladat. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy annál jobban érthető a
történelem sokszínűsége, minél részletesebben ismerjük az eseményeket. Minél inkább tömörítjük az
anyagot, annál inkább közeledünk a sokszor semmitmondó tételmondatok felé. Reményeink szerint
ezt a veszélyt sikerült elkerülni. A tananyagcsökkentés elfogadását mindannyiunk számára
megkönnyítheti az a tapasztalat, hogy a kevesebb sokszor több, ha azt valóban sikerül átadni a
diákoknak.
Az idő felszabadítása szempontjából a második fontos lépés a leckék számának a szokásoshoz
képest jelentős, mintegy húsz százalékos csökkentése volt. Erre a szerzők szerint több szempontból is
óhatatlanul szükség volt. A követelmények ma már előírják a teljes XX. századi történelem
feldolgozását. Akkor fejezzük be valóban a negyedikes anyagot, ha a tanulók a XX. század végi
változásokat, a kétpólusú világ felbomlását és a magyarországi rendszerváltás folyamatát is megértik.
Ugyanakkor időt kell hagyni az érettségire való felkészülésre is. Ha nem redukáltuk volna a
leckeszámot, ismét elvégezhetetlen ismerettömeggel állnánk szemben, újra csak versenyt futnánk az
idővel, és a tankönyvben levő többlettartalmak (a források, a képek, az ábrák és térképek) nem
segítenének, hanem ártanának. A két változtatás – a szöveg és a leckeszám redukálása – csak
együttesen hozhatja meg a kívánt eredményt.
Tartalmi arányok. Részben a fenti változtatások, részben a tankönyv szerkezeti felépítése révén
szerettünk volna jelentős mértékben előrelépni a politikatörténet és az egyéb tartalmak (gazdaság-,
népesség-, társadalom- és életmódtörténet stb.) megjelenítésében. Régóta, sokak által megfogalmazott
igény a politikatörténet túlsúlyának visszaszorítása, amit a tankönyveken is számon kérnek. Szakítani

5
14425 főszöveg

kívántunk azzal az álságos megoldással, hogy e kívánalom teljesítése érdekében az amúgy is hatalmas
köztörténeti anyaghoz terjedelmes életmód-, tudománytörténeti részeket, s így azok elsajátítására
vajmi kevés esély mutatkozik, mivel a politikatörténet eleve elviszi az időt. Tartózkodtunk attól is,
hogy művelődéstörténetnek fogjuk fel a néhány tucat művész és tudós névsorához rendelt
tételmondatokat. Véleményük szerint ennek semmi értelme sincs, mert ez a legelavultabb, a lexikára
koncentráló oktatásnak felel meg. A fenti módszerekkel szakítva a kérdést úgy próbáltuk megoldani,
hogy – mint arról már szóltunk – jelentősen csökkentettük a lexika mennyiségét, s így maradt idő más
témák tárgyalására is. A nem szorosan vett politikatörténet jelentős részét a tankönyvi leckék ötödét
kitevő utolsó nagy fejezetben kiemeltük. E megoldás mellett szól az is, hogy ezáltal igazodtunk az
érettségi követelményrendszeréhez, másrészt így az év végi összefoglalás és az érettségire történő
felkészülés egy jelentős része beépült a tankönyvi anyagba. A politikatörténet háttérbe szorulását
mutatják a források: a tárgyalt korszak megértését a jogtörténettől a gazdaságtörténeten át az
életmódra vonatkozó kínálat is segíti.
A tankönyv felépítése. A leckék hármas tagozódásúak: a körülbelül másfél oldalas tankönyvi
szöveg, a feldolgozásra szánt forrásokat, ábrákat, vázlatos térképeket és képeket tartalmazó archívum,
és a múltba történő „mélyfúrásokat” lehetővé tevő nézőpontok rész, amely vitás kérdésekkel,
személyiségekkel vagy problémákkal foglalkozik, források segítségével.
Az archívum anyagai kínálatot jelentenek a tanórai munkához. A főszövegben megjelenő
alfejezetek mindegyikéhez kapcsolódik valamilyen típusú forrás. Természetesen nem kell valamennyit
feldolgozni, a tanulóközösség összetételének megfelelően a szaktanár döntheti el, hogy melyikre
kerüljön sor. A forrásokhoz kérdések, feladatok kapcsolódnak, így valamennyi alkalmas a kívánt
készségek és képességek megszerzésére, az új követelményeknek megfelelő felkészülésre. A
választást piktogramok segítik, melyek tájékoztatnak arról, hogy a kérdéses dokumentum mely
szakterülethez, illetve kompetenciához tartozik, s hogy milyen típusú feldolgozást ajánlanak a szerzők.
A fenti módszertan a harmadik egységben, a nézőpontokban is megtalálható. Itt azonban az
önálló és árnyalt vélemény kialakítására helyeződik a hangsúly. A nézőpontokban egy-egy vitatott
kérdést (pl. forradalom vagy puccs), személyiséget (pl. Károlyi Mihály) vagy jelenséget (pl. a
„dühöngő ifjúság”) ismerhetnek meg a diákok különböző megközelítésekben, vitára sarkalló
kérdésekkel. Reményeink szerint ez az újszerű tankönyvi egység önálló állásfoglalásra, vitára,
gondolkodásra késztetheti a tanulókat. Szemlélteti azt, amivel az életben is folyamatosan találkoznak:
a kérdéseket több nézőpontból lehet megközelíteni. A nézőpontok is kínálatot nyújtanak, s a szaktanár
dönti el, hogy ebből mennyit tud, vagy akar beépíteni az órai munkába.
Fontos tudatosítani, hogy az archívum és a nézőpontok anyaga a feldolgozást, a megértést és az
önálló vélemények kialakítását szolgálja, s nem memorizálandó tananyagot jelent.
Abban a reményben bocsátjuk közre tankönyvüket, hogy kevesebbet kérünk, de többet adunk, s
ezáltal munkánk segíti, hogy a történelem érthetőbb, izgalmasabb és így szerethetőbb tantárgy legyen.
a Szerzők

6
14425 főszöveg

I. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ, A FORRADALMAK ÉS A BÉKÉK

1. Az első világháború

A HÁBORÚ KITÖRÉSE A XX. század elején Európában két, egymással szemben álló szövetségi
rendszer jött létre: a Franciaországot, Oroszországot és Nagy-Britanniát tömörítő antant és a
Németországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát valamint Olaszországot magába foglaló hármas
szövetség (más néven központi hatalmak).
A két hatalmi tömb között a legjelentősebb ellentét – az egyenlőtlen gazdasági fejlődés
törvényszerűsége következtében – a gyorsan fejlődő Németország és az ipari fejlődésben megtorpanó
Nagy-Britannia, valamint a leszakadó Franciaország között húzódott. Németország részt követelt a
világhatalmat biztosító gyarmatokból, míg az ezeket uraló franciák és angolok nem engedtek.
Az alapvető ellentéten túl a felek között számos érdekütközés mutatkozott: a franciákat
évtizedek óta fűtötte a reváns, a visszavágás vágya a németekkel szemben, vissza akarták szerezni
Elzászt és Lotaringiát. Oroszország a Balkán felé akart előretörni, s ezzel veszélyeztette az Osztrák–
Magyar Monarchia biztonságát.
A háború kirobbantásához az ürügyet a nemzeti ellentétei miatt „lőporos hordónak” nevezett
Balkánon 1914-ben eldördült pisztolylövések szolgáltatták. A Monarchia által korábban megszállt
Bosznia–Hercegovina fővárosában, Szarajevóban egy Szerbiából átszökött szerb nacionalista, Gavrilo
Princip megölte a Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot. Miután a nagyhatalmak
elérkezettnek látták az időt az összecsapásra, a Monarchiát a németek, a szerbeket az oroszok
határozott fellépésre biztatták. Ennek megfelelően a Monarchia kemény ultimátumot küldött
Szerbiának, a szerbek pedig vállalták az ultimátum visszautasítását. A Monarchia hadat üzent
Szerbiának (1914. július 28.). A szövetségesi szerződések értelmében – miután a többi nagyhatalom
is alkalmasnak tartotta az időpontot céljai megvalósítására – néhány nap alatt szinte egész Európa
hadban állt (az antant részéről: Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia, a központi hatalmak
részéről Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és rövidesen Törökország is). Kitört a
világháború.

AZ ÁLLÓHÁBORÚ Európában már nemzedékek óta nem pusztított jelentős háború. A vezérkarok
és az utca embere mindkét oldalon gyors győzelmet vártak. Az utcákon lelkesen ünnepelték a
háborút. Ám mindenki rosszul számított, s az emberek hangulata lassan megváltozott, amikor
befutottak az első sebesültekkel zsúfolt vonatok, majd rövidesen érzékelhetővé váltak az ellátási
nehézségek.

7
14425 főszöveg

A katonáknak is csalódniuk kellett. Úgy gondolták, az új fegyverekkel a háború hamar véget ér,
de éppen az ellenkezője történt. A megnövelt tűzerő a védelem esélyeit növelte, így gyors támadások
helyett a hadseregek lövészárkokba ásták be magukat, állóháború alakult ki.
A német hadvezetés szerette volna kihasználni kezdeti fölényét, s elkerülni a kétfrontos
háborút. Ezért azt a XX. század elején kidolgozott tervet követte (Schliffen-terv), hogy Belgiumon át
lerohanja Franciaországot, míg az oroszok előrenyomulását a Monarchia seregei feltartóztatják. Az
oroszok azonban a vártnál gyorsabban vonultak fel, így német erőket kellett átdobni keletre, s a
franciák Párizstól 22 kilométerre megállították a német csapatokat az ún. első marne-i csatában
(1914. szeptember).
A következő években váltakozó sikerrel folyt a háború: hol az egyik, hol a másik fél törte át a
frontot, de döntést egyikük sem tudott kicsikarni. Mindkét tábor – az ellenfelek rovására tett
ígéretekkel – újabb országok bevonásával próbált előnyre szert tenni. 1915-ben Olaszország – a
Monarchia rovására megszerzett területek reményében – az antant, Bulgária – a Szerbiától
megszerzendő területekért – a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba. Így a Monarchia az
Alpok előterében is új front megnyitására kényszerült, de Szerbiát a bolgárokkal karöltve elfoglalták.
1916-ban Verdun környékén a németek indítottak támadást, majd az antant a Somme folyónál
nyomult előre. Az eredmény csupán a frontvonal kisebb eltolódása volt, az áldozatok száma azonban
mindkét oldalon meghaladta az egymillió főt. Nem sok sikert hozott az antant számára Románia
beléptetése a háborúba (1916), hiszen a románok gyorsan vereséget szenvedtek.

ÚJ VONÁSOK A HADVISELÉSBEN A világháború frontjait egymással szemben húzódó

lövészárok rendszerek alkották. Tömegesen vetették be a korábban kifejlesztett nagy tűzerejű
fegyvereket, például a géppuskát, s a kilométerek százain át futó frontvonalaknál egymással
farkasszemet néző hadosztályok irányítását is a hírközlés korábbi fellendülése tette lehetővé. A
frontok áttörésének szándéka megkövetelte, s a technika fejlődése – melyre a háború ösztönzőleg
hatott – pedig lehetővé tette új fegyverek bevetését. A sok újítás közül a repülőgépek, a páncélosok és
a tengeralattjárók a háború második felében már jelentős szerepet játszottak, azonban a hadviselés
jellegét majd csak a második világháborúban alakították át mozgékonyabb hadviselést eredményezve.
A repülőt kezdetben csak felderítésre használták, majd a fedélzeti gépfegyverekkel légi csatákat
vívtak, s bombázták egymás állásait. Az első világháborúban a hátországot még nem érintették a
légierő támadásai. A harckocsit – az új találmány angol fedőneve volt a tank – az angolok vetették be
először. A szembenálló felek új fegyverként használták a gázt, azonban a gyilkos fegyverrel szemben
megtalálták a védekezés módját (gázálarc).
Miután a háború elhúzódott, a győzelem nemcsak a katonák közötti harc kimenetelétől függött,
hanem az őket ellátó hátországok teljesítőképességétől is. A hadban álló országok egész
nemzetgazdaságukat a háború szolgálatába állították, állami irányítással hadigazdálkodást építettek
ki. Ebben a versenyben a gyengébb gazdaságok egyre inkább kimerültek. Az ellátás romlott, az

8
14425 főszöveg

emberek nyomorogtak. Elsőként a leggyengébb gazdasággal rendelkező Oroszország omlott össze,

melynek részvétele a háborúban az 1917 februári forradalom következtében egyre csökkent. Az
Osztrák–Magyar Monarchiában és Németországban is mutatkoztak a kimerülés jelei.
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADBA LÉPÉSE – AZ ANTANT GYŐZELME Az antant a
háború kezdete óta blokád alatt tartotta a központi hatalmak kikötőit, így elzárta azokat a
világkereskedelemtől. Ez a nemzetgazdaságok háborújában egyre nyomasztóbbá vált, főleg azért, mert
a német flottának az angol tengeri blokád áttörésére tett kísérletei kudarcba fulladtak. Így Németország
nem jutott nyersanyagokhoz, míg Anglia az Egyesült Államokból és saját gyarmatairól korlátlan
utánpótlást szerezhetett. Az Angliába történő szállítások megakadályozására a németek
tengeralattjárókat (U-hajókat) vetettek be.
Mivel az Egyesült Államok jórészt hitelre szállította az utánpótlást az antantnak – a blokád
miatt a központi hatalmak szinte semmit sem vásárolhattak –, az amerikai óriás egyre inkább az
antant győzelmében vált érdekeltté. Az Egyesült Államok tartott attól is, hogy a XIX. század közepe
óta egyre lendületesebb gazdasági fejlődést mutató Németország győzelme esetén még erősebb
versenytárs lesz. Ugyanakkor Oroszország meggyengülése az antantot nehéz helyzetbe hozta. Az
amerikai vezetés döntött. Miután a német tengeralattjárók támadásait felhasználva sikerült az amerikai
a közvéleményt is a háborús részvétel mellé állítani, 1917 áprilisában az Egyesült Államok hadba
lépett az antant oldalán.
1918-ban Németország – még az amerikai csapatok európai megjelenése előtt – döntést akart
kicsikarni a nyugati fronton. A németek újra megközelítették Párizst, azonban az antant amerikai
támogatással megállította a támadást. Ezt követően az antant anyagi és emberfölénye mindinkább
kibontakozott, s 1918 őszére a frontokon a központi hatalmak védelme összeomlott.
Fegyverszünetet kértek (a Monarchia november 3-án, Németország november 11-én aláírta a feltétel
nélküli fegyverletételt), s ezzel elismerték, hogy a háborút elvesztették.

9
14425 főszöveg

2. Forradalmak – a világforradalom bűvöletében

AZ OROSZ FORRADALOM A nagyhatalmak közül a leggyengébb gazdasággal és a

legkiélezettebb társadalmi feszültségekkel Oroszország lépett a világháborúba. A parasztokat, sőt
még igásállataikat is elvitték a háborúba, visszaesett a mezőgazdasági termelés, romlott az ellátás,
különösen a városokban. A társadalom már 1916 végére kifáradt, az embereknek elege lett a
háborúból. Ugyanakkor Oroszországban hiányoztak a társadalmi feszültségeket levezető politikai
csatornák (parlamentarizmus, szabad sajtó stb.), s létezett egy erős, jól szervezett párt (a bolsevikok),
amely a hatalom erőszakos megdöntésére tört.
A sztrájkok, tüntetések állandósultak, s amikor a katonák már nem akartak a tömegre lőni, a cári
rendszer összeomlott. A régi vezető réteg is változásokban, egy új politikai vezetésben látta a helyzet
megoldásának kulcsát. A Pétervárott kitört forradalom megdöntötte a cárizmust (1917 február 23.).
A megalakuló Ideiglenes Kormány tagjai jórészt a hagyományos orosz vezető rétegből
kerültek ki, akik alkotmányos viszonyokat kívántak teremteni. E törekvésüket támogatták a jelentős
tömegbázissal rendelkező eszerek (parasztpártiak) és a mensevikek (szociáldemokraták). A
forradalmi szociáldemokraták, a bolsevikok egyértelműen szemben álltak az új rendszerrel, és az új
helyzetet a hatalom megragadására akarták felhasználni. Céljukat első számú vezetőjük, Lenin a
permanens (folyamatos) forradalomról kialakított elméletében fejtette ki.
A forradalom napjaiban sajátos hatalmi szervek jöttek létre Oroszországban, a szovjetek
(tanácsok). Szovjeteket alakítottak a katonai egységek, az üzemek, a lakóközösségek, melyek a
kaotikus viszonyok között a helyi irányítást is ellátták. A szovjetek nem politikai pártok voltak,
politikai állásfoglalásuk attól függött, hogy tagjaik között melyik csoport hívei kerültek többségbe. A
forradalom kezdetén eszer és mensevik túlsúly alakult ki. A szovjetek az Ideiglenes Kormány
megalakulása után sem szűntek meg, így Oroszországban sajátos helyzet jött létre: a kettős hatalom.
A helyzet stabilizálása érdekében a kormánynak a tömegek két alapvető követelését kellett
volna teljesítenie: azonnali békekötéssel befejezni a szenvedéseket okozó háborút, és az orosz
társadalom döntő többségét képező parasztság vágyának megfelelően földet osztani. A kormány
törvényben biztosította a polgári szabadságjogokat, de nem kötött békét, s a földosztást is csak
tervbe vette. Így a helyzet tovább súlyosbodott. A kormány összetétele többször is megváltozott,
minden átalakítással balra tolódott (eszer és mensevik politikusok léptek be), ám az alapvető kérdések
megoldása továbbra sem történet meg. Nem osztottak földet és nem léptek ki a háborúból, sőt, az eszer
Kerenszkij vezette kormány 1918 nyarán újabb támadást indított a keleti fronton, amely gyorsan
összeomlott.

10
14425 főszöveg

BOLSEVIK HATALOMÁTVÉTEL Miközben az Ideiglenes Kormány az antant nyomására nem

lépett ki a háborúból és a mensevikek fenntartásai miatt nem osztott földet, a bolsevikok az egyre
romló helyzetet kihasználva előretörtek. A bolsevik propaganda az egyenlőségen és demokrácián
alapuló jövőkép mellett éppen azt ígérte, amit a mensevikek és az eszerek nem hajtottak végre
programjukból: békét és földet. (Mindkét ígéret beváltása kétséges volt, hiszen a hatalom megragadása
háborút jelentett, a földről pedig egészen más elképzelései voltak a pártnak.)
Propagandájukkal a bolsevikok főként a nagyvárosokban működő szovjetekben nyertek teret,
azonban országosan ez nem sikerült. A bolsevikokkal ellentétben Kerenszkij a katonai körökre próbált
támaszkodni, de elképzelése meghiúsult, mert a volt cári tisztikar szemében a kormányban részt vevő
mensevikek és a kormány hatalmát veszélyeztető bolsevikok között nem volt lényegi különbség. Az
Ideiglenes Kormányt jobbról és balról is támadták: előbb egy cári tábornok, Kornyilov kísérelt
meg puccsot (1917. augusztus), majd a szovjetek második összoroszországi kongresszusa idején a
bolsevikok a jelentős karhatalommal nem rendelkező kormánytól Pétervárott átvették a hatalmat
(október 25.), amit a kongresszussal meg is szavaztattak. A hatalomátvétel kimondása mellett
dekrétumot (határozatot) fogadtak el a békéről és a földről: vagyis elhatározták az azonnali kilépést
a háborúból, és az eszer program alapján kimondták a földosztást. Új hatalmi szerv alakult Lenin
vezetésével, a Népbiztosok Tanácsa, amely proletárdiktatúrát vezetett be.
Béke helyett véres polgárháború kezdődött, amelyből a bolsevikok kerültek ki győztesen.
Egyrészt azért, mert központosított pártjuk sikeresen vezette a harcot a megosztott ország kevésbé
szervezett politikai erőivel szemben, másrészt a földosztással a parasztság jelentős tömegeit állították
maguk mögé. A győzelemben jelentős része volt annak, hogy a háború és belső problémáik miatt a
nagyhatalmak nem tudtak komoly erőkkel beavatkozni a küzdelembe.
Ettől kezdve Európában a szociáldemokrata pártok radikális csoportjaiból szerveződő
kommunista pártok (amelyeknek célja a proletárdiktatúra erőszakos megvalósítása volt), Lenin
pártját, s annak ideológiai és politikai irányvonalát tekintették mérvadónak.

A NÉMET FORRADALOM Németországot erős gazdasága ellenére teljesen kimerítette a hosszú

háború. A lakosság zöme éhezett, hiányt szenvedett minden közszükségleti cikkből és szinte minden
családban voltak háborús áldozatok. A jómódúakat kevésbé érintették a nehézségek, emiatt
kiéleződtek a társadalmi feszültségek. A háború egyre nyilvánvalóbb elvesztése pattanásig feszítette az
indulatokat.
Miután az antant áttörte a nyugati frontot (1918. augusztus 8.), a német hadsereg elvesztette
esélyét a győzelemre. Amikor november elején országszerte háború- és hatalomellenes
megmozdulásokra került sor, a régi Németország vezető körei háttérbe húzódtak. A berlini
forradalom hatására a császár lemondott (november 9.), s a polgári erők kikiáltották a
köztársaságot, majd a compiegne-i [kompjenyi] erdőben fegyverszünetet kötöttek az antanttal
(november 11).

11
14425 főszöveg

A kérdés az volt, hogy a kormányban is vezető erővé váló szociáldemokraták meg tudják-e
állítani a forradalom radikalizálódását, s ha igen, ennek nem lesz-e ára a hatalom korábbi
birtokosainak, vagy a náluk is antidemokratikusabb csoportoknak a hatalomra kerülése. A vesztes
háború után német földön is magával ragadta a lakosság jelentős részét az eljövendő
világforradalomba vetett hit: a megváltást, minden rossz megszűnését várták tőle. Az erős szervezeti
keretekkel rendelkező szociáldemokraták a jelentős középrétegekre támaszkodó polgári pártok
támogatásával azonban urai tudtak maradni a helyzetnek. A szélsőbaloldali erők csak viszonylag
későn szerveződtek önálló politikai párttá (Német Kommunista Párt – NKP, 1918 decembere), és a
hadsereg tisztikara – bár nem lelkesedett a szociáldemokratákért, s az általuk képviselt polgári
demokráciáért – felismerte a különbséget köztük és a kommunisták között, így támogatást nyújtott a
szélsőbaloldali hatalom-átvételi kísérletekkel szemben. Sikeresen leverték a berlini kommunista
felkelést (1919 januárja), majd tavasszal a Münchenben megalakuló bajor tanácsköztársaságot
(1919. május). A demokratikus erők és a tömegek támogatásával a kormányzat megvédte a
demokratikus rendszert a szintén diktatúrára törő szélsőjobboldali csoportokkal szemben is.

12
14425 főszöveg

3. A világháborút lezáró békék

PROPAGANDA ÉS BÉKEKÍSÉRLETEK A hadviselő felek mindegyike hatalmi érdekeit követte,

melyek néha megegyeztek a propagandisztikusan meghirdetett célokkal, mint a franciák esetében
Elzász és Lotaringia megszerzése, de sokszor csak az ellenségkép kialakítását szolgálták. A németek
és a Monarchia népei elé az orosz cári elnyomás elleni felszabadító harcot, míg a franciák és az
angolok elé – jellemző módon, a cárizmussal szövetségben – a demokrácia kiterjesztését és az
elnyomott nemzetek felszabadítását állították célként. És természetesen – a szólamok szintjén –
mindegyik fél a tartós béke létrejöttéért is küzdött, nyilvánvalóan a saját érdekeit szolgáló tartós
békéért.
Már 1915-től több kísérlet történt az elhúzódó háború lezárására, sikertelenül, mivel a felek
nem voltak hajlandók lényegi engedményekre. A közvetítő tárgyalások (dán, amerikai, pápai) szintén
hasonló okokból eredménytelenek maradtak. A legjelentősebb békepróbálkozás az 1916-ban Ferenc
József halála után trónra lépő IV. Károly nevéhez fűződik, aki 1917 elején fordult az antanthoz, de
kísérlete kudarccal végződött.
Wilson amerikai elnök 1918 elején 14 pontból álló békejavaslatot dolgozott ki. A híres wilsoni
pontok a szabad kereskedelmet és a nemzeti önrendelkezés elvét hirdették meg, a győztesek
igényeinek visszafogott megfogalmazása mellett. A béke tartós megőrzése érdekében Wilson javasolta
a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) létrehozását. A békére vágyó tömegek körében népszerű
javaslatokat azonban a győzelemre törő ellenfelek egyike sem fogadta el. Később, a háborús vereség
küszöbén a központi hatalmak a wilsoni elvekre próbáltak építeni, de természetesen a győztesek
mégúgy se hajlottak a megegyezésre.

NEMZETISÉGI TÖREKVÉSEK A MONARCHIÁBAN A soknemzetiségű Osztrák–Magyar

Monarchiában a birodalom határain túl nemzetállammal rendelkező nemzetiségek – mint a románok és
a szerbek – már a háború előtt is anyaországaik felé tekintettek. A birodalom határai között élő csehek
és horvátok többnyire – a nagyobb önállóság reményében – a Monarchián belül képzelték el jövőjüket.
Védelmet reméltek az orosz és a német terjeszkedéssel szemben, ugyanakkor a Monarchia kedvező
gazdasági feltételeket biztosított számukra. A Monarchia háborús veresége azonban felcsillantotta
számukra a függetlenség reményét, s Németország és Oroszország is meggyengülni látszott.
Felerősödtek az elszakadási törekvések.
Több nemzetiségi politikus – mint a cseh Masaryk és Beneš – emigráltak, s Párizsban és
Londonban igyekeztek megnyerni az antant vezetőit nemzeti törekvéseik támogatására. Folyamatos
propagandát fejtettek ki a Monarchia ellen, mely a valós kritika mellett hamisításokat is
tartalmazott. Propagandájukat elősegítette hogy angol és francia körökben sokan szimpatizáltak velük.

13
14425 főszöveg

HATALMI ÉRDEKEK A győztes hatalmak elvben a nemzeti önrendelkezést hirdették, de valójában

hatalmi érdekeik megvalósítására törekedtek. A rendezésben emellett a bolsevizmus terjedésének a
megakadályozása játszott jelentős szerepet. A döntéseket alapvetően a franciák (Clemanceau) és az
angolok (Lloyd George) hozták, mivel az Egyesült Államok (Wilson) nem volt igazán érdekelve a
térségben, az olaszok (Orlando) pedig nem tudták érvényesíteni érdekeiket. A franciák elsősorban
Németországot kívánták alkalmatlanná tenni a visszavágásra, míg a briteket leginkább a
gyarmati kérdések motiválták. A veszteseket csak a békeokmányok aláírására hívták meg.
A francia törekvéseket a hatalmi egyensúlyban érdekelt angolok tompították. Németország
jelentős, de nem alapvető területi veszteségeket szenvedett. Katonai erejét meg akarták törni, így
megtiltották az általános hadkötelezettséget és a modern fegyvernemek rendszerben tartását. Jelentős
hadisarcot, jóvátételt róttak ki rá, ám csak az első részlet összegét határozták meg, így a kérdést nem
rendezték megnyugtatóan. Németországot tehát megalázták, de potenciálisan Európa egyik
legerősebb hatalma maradt, ami kiszámíthatatlanná tette a jövőt.
Kezdetben nem volt a nyugati hatalmak célja a Monarchia felosztása, hiszen a korábbi
évszázadokban (pl. 1848–49-ben) mindent megtettek fennmaradása érdekében, mivel létét az európai
egyensúly talpkövének tekintették. A háború során álláspontjuk lassan módosult. A hadba lépés
fejében az olaszoknak és a románoknak jelentős területeket ígértek, utóbbinak Erdélyt és Kelet-
Magyarországot, egészen a Tiszáig. A háború végére alakult ki az új Közép-Európa-koncepció. A
franciák a rendezéskor két szempontot vettek figyelembe: egyrészt a francia vezetést elismerő
szövetséges államok létrehozását a németek hátában, másrészt a világforradalom megállítását. Az
új Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország és a megnövelt Románia alkalmasnak látszottak e
szerepekre. Franciaország támogatására szorultak a németekkel szemben, és a legmerészebb nemzeti
álmok megvalósításával kívánták a tömegeket elfordítani a bolsevik eszméktől.
A rendezés egyik alappillére a francia nagyhatalmi befolyás volt, a másik a térség új
államainak az ereje. Természetesen felmerült, hogy a széttagolt Közép-Európa nem jelent majd kellő
ellensúlyt Németországgal szemben és nem tudja föltartóztatni a bolsevizmust, ám az új államok
létrehozói, mint Masaryk is, a jövőbeni gazdasági és politikai együttműködést vázolták fel. Már az
új Ausztria létrehozásakor kiderült, hogy repedések vannak a rendszeren. A közép-európai
birodalomból kiváló német Ausztria ugyanis egyesülni kívánt Németországgal (Anschluss), ezért a
saint-germaini békében ezt meg is tiltották.

A MODERN TÖRÖKORSZÁG MEGSZÜLETÉSE Az Oszmán Birodalommal kötött békében

(Sevres) a nemzeti önrendelkezés elve mögé rejtve a győztesek hatalmi érdekei jelentek meg. Az arab
területeket francia és brit protektorátus (védnökség) alá helyezték, vagyis a lényeget tekintve
gyarmataikká tették. Jelentős területek átadásával a törökök rovására akarták kielégíteni a görögöket
és az olaszokat is. A békét elfogadni kész szultáni kormányzattal szemben a katonatisztek felkelést
robbantottak ki, és kikiáltották a köztársaságot. A Kemál pasa vezette nemzeti mozgalom egyrészt

14
14425 főszöveg

modernizálta Törökországot (állam és egyház szétválasztása, parlamentarizmus, a nők

egyenjogúsága, európai szokások és a latin ábécé bevezetése), másrészt fegyveresen szállt szembe a
béke értelmében megjelenő antantcsapatokkal.
Mivel a nyugati hatalmak – az orosz forradalomhoz hasonlóan – nem tudtak bevetni jelentős
erőket, a helyzetet a helyi erőviszonyok döntötték el. Az olaszok eleve meghátráltak, a görögök pedig
véres háborúban szenvedtek vereséget. A török–görög háború vegyes lakosságú területeken folyt, s
a reguláris erők mellett a polgári lakosság is részt vett a harcokban. Az öldöklést lezáró béke
(Lausanne, 1923) után milliók menekültek el szülőföldjükről: törökök vándoroltak a Balkánról Kis-
Ázsiába, görögök Kis-Ázsiából a Balkánra. Kemál pasa nemzetállamot kívánt létrehozni, s így a
görögök elűzése után az örményekre törtek, százezreket legyilkolva vagy menekülésre kényszerítve.

KISEBBSÉGVÉDELEM A Párizs-környéki békék kisebbségvédelmi intézkedéseket

kényszerítettek az új államokra, részben Wilson amerikai elnök nyomására, részben azért, mert a
döntéshozók szembesültek azzal a szomorú ténnyel, hogy a nemzetiségek elnyomása nem szűnt
meg, sőt brutálisabbá vált.
A rendelkezések tiltották a nemzetiségi alapon történő hátrányos megkülönböztetést, előírták a
szabad nyelvhasználatot a magán-, az üzleti és a vallási életben, valamint a sajtóban. Az utódállamok
az elemi szintű anyanyelvi oktatás támogatására is kötelezettséget vállaltak. A kisebbségeknek
jogában állt panaszaikkal a Népszövetséghez fordulni. A jövő kérdése volt, hogy a fellángoló
nacionalizmusok mellett mennyire lehet érvényt szerezni az előírásoknak.

15
14425 főszöveg

4. Magyarország a világháborúban, a forradalom kirobbanása

A HÁBORÚBAN Magyarországon a lakosság a háború kitörését – mint Európában mindenütt –

először nagy lelkesedéssel fogadta. A magyar pártok a kormányzó Nemzeti Munkapárttól a
parlamenten kívüli Magyarországi Szociáldemokrata Pártig támogatták a háborút. Ám a háború
borzalmai és a nélkülözések hatására a közhangulat rövidesen megváltozott.
Az 54 milliós Monarchia által mozgósított 8 millió katona közel felét Magyarország adta. A
magyar katonákat mind a keleti, mind az olasz fronton nagy számban bevetették. Az országot óriási
emberveszteségek érték. A világháború frontjai, csatái (Premysl, Gorlice, Doberdo, Isonzo vagy
Piave) nemzedékekre beivódtak a magyar társadalom emlékezetébe.
A háború előrehaladtával rohamosan romlottak a körülmények, s végül közeledve már a
jegyrendszerrel sem lehetett biztosítani a tömegek minimális ellátását sem. Sztrájkhullámok
söpörtek végig az országon. A szenvedélyeket felkorbácsolta, hogy az erőfeszítéseket és az
áldozatokat értelmetlenné tevő háborús vereség mind elkerülhetetlenebbé vált.
1916-tól a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) és a polgári értelmiségieket
tömörítő, 1914-ben alakult Országos Radikális Párt, valamint a század elejétől működő Kisgazdapárt
is hangot adott a háborúellenes közvéleménynek. Hangosabbá vált a most már háborúellenes
parlamenti ellenzék is.
A háború előtt már válságba került hagyományos függetlenségi politikát gróf Károlyi Mihály
baloldali programmal töltötte meg: támogatta a választójog kiterjesztését és a földkérdés
megoldását. Károlyi a kevés antantbarát politikus közé tartozott, s felszólalt a háború ellen. Emiatt
egyre népszerűbb lett. Bíztak demokratikus elkötelezettségében, s antantbarát kijelentései nyomán a
magyar közvélemény a jövő emberét látta benne, aki a vereség ellenére meg tudja menteni a
történelmi Magyarországot.

A BIRODALOM SZÉTESÉSE Amikor nyilvánvalóvá vált a vereség, s ezzel párhuzamosan a

Monarchia szétdarabolásának a terve, a vezetés még megpróbálkozott a Monarchia megmentésével.
IV. Károly a wilsoni pontok alapján békét kért, s a birodalmat föderalisztikus alapon kívánta
újjászervezni. Jellemző a kor magyar vezető rétegének szűkkeblűségére, hogy Wekerle Sándor
magyar miniszterelnök tiltakozására a föderalizáció csak a Lajtán túl (tehát Ausztriában) lett volna
érvényes.
A nemzetiségek azonban ennél már jóval többet akartak. Még nem robbantak ki nemzeti
felkelések, a hadsereg a frontokon még jórészt engedelmeskedett, de a győztesek oldalán szerveződő
cseh, délszláv és román erők már az új államok kialakítására törekedtek. A forradalomtól való
félelem miatt a régi hatalom harc nélkül vonult vissza, átengedve a hatalmat és a felelősséget a

16
14425 főszöveg

tömegeket irányítani képes új, nemzeti alapon létrejövő szerveknek, a nemzeti tanácsoknak (cseh,
osztrák stb.).
Magyarországon is hasonló folyamat zajlott le. Októberben (24-én) Budapesten megalakult a
Magyar Nemzeti Tanács, a Károlyi vezette Függetlenségi és 48-as Párt, a Jászi Oszkár vezetése alatt
álló Polgári Radikális Párt és a szociáldemokraták részvételével.

AZ ŐSZIRÓZSÁS FORRADALOM 1918 őszére Budapest éhezett, a városban egyre több volt a
katonaszökevény. A frontról hazatérők és a hátországban nyomorgók a szabadságjogok kiterjesztését,
földet, megélhetést követeltek, s a háborút elveszítő vezetés helyett újat akartak, amely majd
megvalósítja vágyaikat.
A Nemzeti Tanács a belpolitikai problémák orvoslását a demokratikus jogok kiterjesztésében
és a földosztásban látta. A háborús vereség ellenére úgy vélte, a történelmi Magyarország
megmenthető, ha az antant által meghirdetett elveket, a nemzeti önrendelkezést és a demokráciát
megvalósítja. Így programjában a demokratikus jogok (pl. a nőkre is kiterjedő általános
választójog) biztosítása, a földkérdés megoldása és a nemzetiségeknek tett jelentős engedmények
szerepeltek.
A pesti tömeg Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését követelte az uralkodótól. Mivel IV.
Károly ettől vonakodott, október 30-áról 31-ére virradó éjszaka a Pesten tartózkodó katonák
sapkájukra őszirózsát tűztek a császári címer helyébe, és elfoglalták a város kulcsfontosságú
pontjait. A hatalom nem mert ellenállni. Reggelre győzött az őszirózsás forradalom. Október 31-én
reggel, hogy megakadályozzák az események radikalizálódását, az uralkodó nevében József főherceg
kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnöknek.

A KÁROLYI-KORMÁNY BELPOLITIKÁJA A forradalmakat követő napok kibontakozást

ígértek, mert a politikai erők döntő többsége felsorakozott az új kormány mögött. A kormány első
intézkedései – a függetlenség, a köztársaság kikiáltása, a polgári szabadságjogok kiterjesztése – tovább
növelték népszerűségét.
A helyzet stabilizálása azonban más, sokkal nehezebben megoldható problémáktól függött.
Égető szükségszerűség volt az ellátás javítása. Ebben nem sikerült eredményt elérni, sőt a háborús
rendszabályok (központi elosztás) megszüntetése tovább rontotta – főleg a fővárosban – az élelem- és
fűtőanyag-ellátás helyzetét, ami aláásta a kormány népszerűségét.
A forradalom bázisának kiszélesítése és a polgári rendszer megszilárdítása szempontjából
alapvető lett volna a földkérdés megoldása. A frontokról hazaözönlő, zömében parasztokból álló
kezelhetetlen katonatömeg gyorsabban, és megnyugodva tért volna vissza falujába, ezáltal a
társadalmi feszültségek jelentősen enyhültek volna. Másrészt a parasztbirtokosokkal magyar polgári
demokrácia számára létfontosságú középréteg erősödött volna meg. A nemzetiségi kérdés

17
14425 főszöveg

szempontjából is fontos volt a földkérdés rendezése, mivel a jórészt paraszti társadalmat alkotó
nemzetiségeket – utolsó lehetőségként – ezzel a magyar kormány megnyerhette volna.

18
14425 főszöveg

A földosztást azonban őszintén csak Károlyi, a polgári radikálisok és a Nagyatádi Szabó

István vezette Kisgazdapárt támogatta. A függetlenségiek a magántulajdon sérelmét, a
szociáldemokraták éppen ellenkezőleg, a kistulajdonosok megerősítését látták benne. A megkésve
megszülető földosztásról szóló törvénynek kellő erély híján Károlyi nem tudott érvényt szerezni.
Egyéni példamutatása – Kápolnán fölosztotta birtokait – kevésnek bizonyult.

KÜLPOLITIKAI KUDARC Az új kormány megörökölte a háborús vereséget, s annak minden

negatív következményét. A szomszédos – régi és most alakuló – államok elérkezettnek látták az időt
nemzetállamaik létrehozására. A magyar kormány az ország területi egységének fennmaradását az
antant elvárásainak megfelelő politikában és a nemzetiségeknek nyújtandó széleskörű autonómiában
látta. A nemzetiségi ügyekkel foglalkozó Jászi Oszkárnak rövidesen tapasztalnia kellett, hogy a
nemzetiségek vezetői nem hajlandóak tárgyalni az engedményekről, el akarnak szakadni
Magyarországtól.
Károlyi részben saját meggyőződése okán, részben az antant propagandáját komolyan véve úgy
vélte, az ország akkor számíthat a győztesek részéről kedvezőbb elbánásra, ha pacifista és
következetesen demokratikus politikát folytat. Az antant azonban nem a széles körű demokráciát,
hanem az erős, a bolsevizmust feltartóztatni képes államok létrejöttét tartotta fontosabbnak. A
katonai erőviszonyok következtében kialakult helyzet (az ország jelentős területein román, szerb,
francia és csehszlovák csapatok állomásoztak) is jelentősen befolyásolta a háború utáni rendezést.
Miután az antant nem értékelte politikáját, s újabb és újabb – zömében magyarok lakta területeket is –
megszállás alá vont, Károlyi megkésve és nem következetesen támogatni kezdte a védelem
megszervezését. A külpolitikai kudarcok azonban addigra már aláásták Károlyi, s így a polgári
demokratikus berendezkedés tekintélyét az országban.

19
14425 főszöveg

5. A polgári demokrácia bukása és a Tanácsköztársaság

A KMP MEGALAKULÁSA Az Oroszországból hazatérő hadifoglyok között volt egy kis bolsevik
csoport, amely a baloldali szociáldemokratákkal és néhány értelmiségivel karöltve – élve a frissen
megszülető szabadságjogokkal – megalapította a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP,
1918. november 24.). A Kun Béla vezette kommunisták a világforradalom katonáinak tekintették
magukat, s így közvetlen céljuk – orosz mintára – a proletárdiktatúra bevezetése volt. A
permanens forradalom elméletének megfelelően – szovjet-orosz pénzügyi támogatással – mindent
megtettek az ellentétek kiélezése érdekében. A kommunista propaganda a hatalom megragadását
szolgálta, és a hibák bírálatára épült. Ezekre az adott körülmények között megvalósíthatatlan
megoldásokat javasoltak, és a szovjet típusú rendszer bevezetését ajánlották a problémák
orvoslására. A kormány eredménytelen külpolitikája hozzájárult ahhoz, hogy a polgári demokrácia
helyett mind többen úgy látták, a bolsevik diktatúra és a világforradalom az egyedül lehetséges válasz
szomszédaink mohóságára is.
Ugyanakkor a kormány továbbra sem erősítette meg a karhatalmat, mert Károlyi Mihály tartott
a tisztikarral való együttműködéstől. A KMP és a politikáját követő csoportok akciói egyre
erőszakosabbá váltak, például 1919. február 20-án szétverték a Népszava szerkesztőségét, s az
összetűzésnek halálos áldozatai is voltak. Válaszul Berinkey Dénes a miniszterelnök (a köztársasági
elnökké váló Károlyi utóda) kemény fellépést rendelt el. Bezárták a párt irodáit, betiltották szócsövét,
a Vörös Újságot, s letartóztattak félszáz kommunista vezetőt. A rendőri fellépés erőszakkal társult,
melyet azonban Károlyi Mihály – ragaszkodva a polgári szabadságjogok tiszteletben tartásához –
leállíttatott. Így az akció nem bénította meg a KMP-t, hanem még növelte a népszerűségét.

A KMP HATALOMRA JUTÁSA A polgári kormányzatot válságos helyzetben érte az antant újabb
területi követelése, a Vix-jegyzék (A francia Vix alezredes volt a budapesti antantmisszió vezetője).
Ebben újabb magyarlakta területek – Nagyvárad, Debrecen, Gyula, Szeged – kiürítését követelték.
Károlyi látva az antant méltánytalan magatartását, a jegyzéket elfogadhatatlannak tartotta, ami
az engedmények politikájának feladását jelentette. Ugyanakkor úgy vélte, hogy ebben a súlyos
helyzetben a kormányzást csak a széles tömegtámogatást élvező szociáldemokraták vállalhatják
eredménnyel, így tisztán szociáldemokrata kormányt nevezett ki. A szociáldemokraták azonban a
kommunistákkal a hátukban nem merték egyedül vállalni a kormányzást, s ezért Károlyi tudta nélkül
kiegyeztek a KMP vezetőivel. A két párt kommunista programmal egyesült (Magyar Szocialista
Párt), s így az új kormány hatalomra kerülése egyben a proletárdiktatúra bevezetését is jelentette
(1919. március 21.). Károlyi a helyzetet tudomásul vette és visszavonult.

20
14425 főszöveg

TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MAGYARORSZÁGON Az ország a falragaszokról értesült arról, hogy

megalakult a Magyarországi Tanácsköztársaság, s proletárdiktatúrát vezettek be. A szovjet-orosz
mintát követve a végrehajtó hatalmat a népbiztosokból álló Forradalmi Kormányzótanács
gyakorolta. A tényleges hatalom a külügyi népbiztos, Kun Béla kezében összpontosult. A végrehajtó
hatalmat elméletileg a Tanácsok Országos gyűlése felügyelte, mint törvényhozó hatalom, ám sem
jogköre, sem ülésezési rendje ezt nem tette lehetővé. Helyi szinten az önkormányzatok feladatait a
tanácsok és a direktóriumok vették át, melyekben a törvényhozó és a végrehajtó hatalom nem vált
külön. A karhatalmi feladatokat a Vörös Őrség látta el.
A Forradalmi Kormányzótanács államosította a húsz munkásnál többet foglalkoztató ipari
üzemeket, a kereskedelmet, valamint a közép- és nagybirtokokat (kb. 75 hold fellett). A parasztok
nem kaptak földet, mert a korábbi birtokokat szövetkezetekké alakították át. Ez a lépés a parasztságot
elidegenítette az új rendszertől. A munkástömegek kezdetben támogatták az új hatalmat, de
miután néhány pozitív intézkedést leszámítva (pl. a munkásgyerekek nyaraltatása, a Margitsziget
megnyitása) nem tudták megvalósítani ígéreteiket és az életkörülmények nem javultak, a lelkesedés
megcsappant.
A proletárdiktatúrával szemben parasztlázadások (pl. Kalocsa környékén), sztrájkok robbantak
ki. Fegyveres ellenállásra is sor került (Budapesten a Ludovika Akadémia katonatiszt növendékei és a
dunai flotta matrózai lázadtak fel) – ezeket a Vörös Őrség és a Lenin-fiúknak nevezett karhatalmi
egység verte le, néhol véres terrort alkalmazva.
Jelentős erők támogatását biztosíthatta viszont, hogy Kun Béláék visszautasították a Vix-
jegyzéket, és úgy tűnt, vállalják az ország feldarabolásával szembeni ellenállást. Az új hatalom jórészt
kis létszámú és demoralizált hadsereget örökölt a polgári kormányzattól. Így a románok előretörtek a
Tiszáig, a csehek pedig már elfoglalták Miskolcot, azzal a szándékkal, hogy kész helyzetet teremtve
foglalásaikat végleges határként ismertessék el. A Forradalmi Kormányzótanács fölállította a Vörös
Hadsereget, amelynek létszáma, részben a munkásság mozgósításával, rövidesen a százezer főt is
meghaladta. A régi tisztek többsége, ahogyan a polgári demokráciát, úgy az új hatalmat is kész volt
szolgálni az ország védelmében. A tapasztalt tisztikart alkalmazva megszilárdították a fegyelmet.
Miután a románok megálltak a Tiszánál, a megerősített Vörös Hadsereg Stromfeld Aurél (a
Monarchia hadseregének vezérkari tisztje) és Landler Jenő (a szociáldemokratából lett kommunista)
vezetésével visszafoglalta a csehektől a Felvidék keleti és középső részét (1919. május–június). A
Kormányzótanács, hogy igazolja internacionalista elkötelezettségét és a világforradalomba vetett hitét,
ösztönözte a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását (Eperjes), amely azonban nem rendelkezett
jelentős belső bázissal.
A párizsi békekonferencia a sikeres ellenállás hatására felvette Magyarországgal a kapcsolatot.
Clemanceau [klemanszó] táviratában (1919. június 13.) kilátásba helyezte, hogy a visszafoglalt
észak-magyarországi területek kiürítése fejében (az új határok mögé való visszavonulásért) a
konferencia eléri a Tiszántúl kiürítését. Ez közvetve a Tanácsköztársaság elismerését jelentette volna.

21
14425 főszöveg

A kommunista vezetők – mivel számukra nem a nemzeti kérdések, hanem a hatalom megtartása volt
a döntő – elfogadták a javaslatot, hogy időt nyerjenek a világforradalom közelinek ítélt győzelméig.
A magyar társadalom többsége számára a döntés elfogadhatatlan volt, mivel Kun Béláék
abban a kérdésben hátráltak meg, amelyért hatalomra kerülésüket a lakosság jelentős része tudomásul
vette, s támogatta. Több helyen tiltakozó gyűléseket tartottak (pl. Kassa). A magyar csapatok
demoralizálódtak, a tisztikar csalódott, a katonák tömegesen hagyták el a zászlókat. A helyzetet tovább
nehezítette, hogy a románok nem vonultak ki a Tiszántúlról. A Kormányzótanács a hadsereg
maradványaival támadást indított a Tiszánál, mely azonban gyorsan összeomlott. A románok
átlépték a Tiszát, s Budapest felé nyomultak. A Kormányzótanács lemondott (augusztus 1.), a
kommunista vezetők vonaton Bécsbe menekültek. Az ország kiszolgáltatottan állt mind
szomszédaival, mind a polgári forradalmat és a tanácsuralmat megbosszulni vágyó erőkkel szemben.

22
14425 főszöveg

6. Az ellenforradalom győzelme

ROMÁN MEGSZÁLLÁS – VÁLTOZÓ KORMÁNYOK A Vörös Hadsereg összeomlását

követően a román csapatok bevonultak a védtelen Budapestre, majd a Dunántúl északi részét is
megszállták. A román hadsereg megkezdte az ország módszeres kirablását, a malmok, a gyári
berendezések leszerelését és elszállítását. A Tiszántúlon új közigazgatást akartak kialakítani, mellyel a
terület Romániához csatolását készítették elő.
A Forradalmi Kormányzótanács lemondása után szociáldemokrata kormány alakult, amely
visszaállította a polgári tulajdonviszonyokat és kormányzást. Azonban a polgári forradalom kudarca és
a proletárdiktatúra után a polgári demokráciának nem voltak meg sem a belső, sem a külső
feltételei. Román támogatással néhány nap után új, immár jobboldali kormány alakult, azonban az
antant elismerése és katonai erő híján ez sem rendelkezett tényleges hatalommal.

A SZERVEZŐDŐ ELLENFORRADALOM A proletárdiktatúra ellen a belső ellenállás mellett két

helyen is szervezkedett a háború előtti vezető réteg. Bécsben gróf Teleki Pál és gróf Bethlen István
vezetésével már a Tanácsköztársaság létrejöttét követően megalakult az Antibolsevista Comité (ABC),
azonban az Osztrák Köztársaság területén nem volt lehetőség jelentősebb erők összpontosítására. Nem
így a franciák által megszállt Szegeden, ahol az ellenforradalmi kormány megszervezte a
proletárdiktatúrával és az oktobristákkal (a polgári demokrácia hívei) szemben álló középosztálybeli
erőket és a katonatiszteket.
A szegedi kormány hadügyminisztere, Horthy Miklós vezetésével megkezdődött egy új
haderő, a Nemzeti Hadsereg szervezése. Horthy rövidesen függetlenítette magát a szegedi
kormánytól, székhelyét áttette a román megszállástól mentes Dunántúlra. Itt a közigazgatás
gyengeségét kihasználva tiszti szabadcsapatok szerveződtek, melyek terror alatt tartották a lakosságot.
A tanácsállam oldalán szerepet vállaló, vagy csak azzal meggyanúsított embereket nyilvánosan
megkínozták, sokakat legyilkoltak. Az ország népe a háborús szenvedések és a vörösterror után
megismerhette a fehérterror borzalmait is. Horthy fővezérként megkezdte a tiszti különítmények
beolvasztását a Nemzeti Hadseregbe.

A KOALÍCIÓS KORMÁNY MEGALAKULÁSA A magyarországi bizonytalan állapotok az antant

számára is egyre kényelmetlenebbé váltak. Ezért 1919 őszén megbízottat küldtek Budapestre Clerk
tábornok személyében. Clerk célja a törvényes rendet mind a tiszti különítményekkel, mind a
szélsőbaloldali erőkkel szemben biztosítani képes kormány létrehozása volt, mellyel az antant
aláírathatja a békét. Tárgyalt a tényleges katonai erővel rendelkező Horthyval és a jelentősebb pártok
képviselőivel. A Szociáldemokrata Párt (SZDP) ugyan jól szervezett volt, de részvétele a
forradalomban és a proletárdiktatúrában megnehezítette tevékenységét. A hagyományos jobboldali

23
14425 főszöveg

erőket egy gyűjtőpárt, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) fogta össze. A szélesebb
választójog révén ekkor szerzett először jelentős befolyást a magyar társadalom legnépesebb
csoportjának, a parasztságnak a képviseletében a Kisgazdapárt, Nagyatádi Szabó Istvánnal az élen.
Clerk fellépésére a románok kivonultak a fővárosból, a Tisza vonala mögé. Az
antantmegbízott kilátásba helyezte Horthy szerepének méltánylását, ha megfékezi a különítményeket,
s támogatja az új kormányt. A megállapodásnak megfelelően Horthy bevonult a fővárosba, és a
három párt (KNEP, Kisgazdapárt, SZDP) részvételével koalíciós kormányt hoztak létre (Huszár-
kormány), mely széles választójog alapján új választást bonyolított le (1920 januárja). A
választásokat a Kisgazdapárt nyerte meg, kis fölénnyel a KNEP előtt. A szociáldemokraták a
fehérterror elleni tiltakozásul távolmaradtak.

HORTHY KORMÁNYZÓVÁ VÁLASZTÁSA Fellángolt a vita az államformáról is: királyság vagy

köztársaság legyen. A forradalmak utáni politikai hangulatban a királyság mellett foglalt állást szinte
minden jelentősebb politikai erő. Mivel a Habsburg-ház restaurációját az antant eleve elvetette, az
államfői tisztség ideiglenes betöltésére – a magyar hagyományokkal összhangban – bevezették a
kormányzói méltóságot. Ez a megoldás egyben alkotmányos helyet biztosított Horthy és a mögötte
álló erők számára.
Az országgyűlés kormányzóvá választotta Horthy Miklóst (1920. március. 1.). Jogkörét a
törvények jogkörét úgy szabták meg, hogy az ne veszélyeztesse az országgyűlés függetlenségét és
hatalmi súlyát. Helyreállt a parlamentarizmus, de a politikai életben a baloldal, sőt az oktobristák sem
juthattak jelentős szerephez – ezt elsősorban a választójog többszöri, erős korlátozása biztosította.
Az új kormány képviselői írták alá 1920. június 4-én a trianoni békeszerződést.

TELEKI PÁL MINISZTERELNÖKSÉGE – A KONSZOLIDÁCIÓ KEZDETE Teleki Pál gróf a

háború előtti liberális-konzervatív arisztokrata vezető réteghez tartozott. Miniszterelnökként
igyekezett visszaszorítani a háború után előretörő középrétegeket, valamint a jobb- és a baloldali
szélsőségeket. A különítményeket karhatalommal számoltatta fel, a kommunista pártot és
szervezkedést betiltotta (1921. március) és a rendőrséggel üldöztette.
A kormány a forradalmat követően nem kerülhette ki a földreform kérdését, már azért sem, a
nemzetgyűlés legerősebb pártja a Kisgazdapárt volt. A Nagyatádi Szabó István által kidolgozott
változatnál azonban sokkal visszafogottabb reformra került sor (1920): csak a nagybirtokok kis
hányadát osztották fel, így a parasztság földigényét nem elégítették ki. Mivel növelni akarták a
rendszer támogatóinak számát, aránylag sokan kaptak földet (majdnem 500 ezren), ezáltal sok
életképtelen kisbirtok jött létre, ráadásul a kisajátított földekért a földbirtokosokat az új gazdák
terhére kártalanították, ami komoly terhet jelentett a földhözjuttatottak számára. Így Magyarországon
a nagybirtokrendszer, s a nagybirtok gazdasági és politikai befolyása érintetlen maradt.

24
14425 főszöveg

NUMERUS CLAUSUS A Teleki-kormánynak szembe kellett néznie a háború, majd a békeszerződés

következtében létrejött rendkívüli gazdasági és társadalmi nehézségekkel, amelyek minden társadalmi
réteget sújtottak, így az értelmiségi és az alkalmazotti pályákon élőket is. A helyzetet nehezítette, hogy
Trianon következtében közel 400 000 magyar menekült a megmaradt országterületre, főleg
Budapestre. Zömük értelmiségi és alkalmazotti munkakörben dolgozott korábban, így itt kiéleződött a
konkurenciaharc.
A társadalmi feszültségek fölerősítették az antiszemitizmust, amely a háború előtt csak
szórványosan fordult elő, s amelyet korábban a hatalom is visszafogott. Ebbe az irányba hatott, hogy a
vesztes forradalom és a tanácsköztársaság – melyet a közvélemény egy része a katasztrófa egyedüli
okának tartott – vezetői között magas volt a zsidó származásúak aránya.
A nemzetgyűlés az egyetemi felvételek szabályozására származási és politikai
megkülönböztetést tartalmazó törvényt fogadott el, a numerus clausust (zárt szám). Eszerint a
fölvehető hallgatók nemzetiségek és „népfajok” szerinti arányát az illető nemzetiség és „népfaj”
lakosságon belüli aránya határozta meg. Mivel a dualizmus kora óta az értelmiségen belül a zsidóság
számarányát meghaladó mértékben volt jelen, e rendelkezés alapvetően a zsidóságot sújtotta.

25
14425 főszöveg

7. A trianoni békeszerződés

A BÉKESZERZŐDÉS ALÁÍRÁSA A magyar békedelegáció már 1920 elején kiutazott Párizsba. A

politikusokat felkészült szakemberek kísérték, köztük a földrajztudós és politikus Teleki Pál. Az ő
nevéhez fűződik a Kárpát-medence etnikai viszonyait bemutató „vörös térkép”. A delegáció célja az
volt, hogy etnikai, történeti, geográfiai, közlekedési és gazdasági érvekkel bizonyítsa be a
történelmi Magyarország egységét, s ebből következően a békefeltételek tarthatatlanságát.
Alapvetően nem csupán a magyarlakta területek megtartására koncentráltak, bár ilyen javaslatokat is
készítettek.
A békedelegáció taktikája azonban nem sokat számított. A vesztes Magyarországot a
döntéshozatal során nem kérdezték meg, csak közölték a feltételeket, hiszen a győzteseket az
utódállamok megerősítésének szándéka vezette. Egyes vitás területeknél kilátásba helyezték a
népszavazás lehetőségét, de erre csak az Ausztriának ítélt Sopron és közvetlen környéke esetében
került sor (1921. december), ahol a lakosság Magyarország mellett döntött. Ezután kapta Sopron a
„leghűségesebb város” címet.
Magyarország képviselői 1920. június 4-én, a versailles-i Trianon-palotában írták alá a
békediktátumot. A történelmi Magyarország 282 000 km²-es területéből csak 93 000 km² maradt
meg, vagyis az ország korábbi területének kétharmadát elcsatolták. A Kárpátok hegyvidéke teljes
mértékben az utódállamokhoz került, de a Kisalföld északi részét és a Nagyalföld déli és keleti
területeit is elvették.

ETNIKAI VONATKOZÁSOK A békekötés révén a zömében nemzetiségek lakta területek az

utódállamokhoz kerültek. Az akkor kb. 10 millió főt számláló magyarság harmada is idegen
fennhatóság alá kényszerült. Különösen fájdalmas és nehezen magyarázható volt, hogy a
kisebbségbe került magyarság jelentős része színmagyar területeken, közvetlenül a trianoni
országhatár túloldalán élt. A kisebbségi magyarság helyzete bizonytalan volt, atrocitások érték, emiatt
a négyszázezret is elérte a szülőföldjét elhagyók száma. Az új határok közé szorított Magyarország
ellenben nemzetállammá vált, mert lakóinak 92%-a magyar volt.
Az etnikai elvek figyelmen kívül hagyása és a jelentős nemzeti kisebbségekkel rendelkező új
államok törekvése a nemzetállam kialakítására előrevetítette annak árnyékát, hogy a béke
következtében térség népei közötti szembenállás nem csökken, hanem fokozódik majd.

A BÉKE GAZDASÁGI HATÁSAI A béke évszázados gazdasági kapcsolatokat szakított szét.

Magyarország nyersanyagforrásokat (fa, szén, vas stb.), veszített el, ugyanakkor egyes
ágazatokban a korábbi országterületre méretezett ipari kapacitásai maradtak kihasználatlanul.
Különösen igaz ez Budapestre. Szinte az egész ország a világváros vonzáskörzetébe került, ami

26
14425 főszöveg

egészségtelen irányba terelte a magyar településhálózat fejlődését. Nagyvárosok vesztették el

vonzáskörzetüket, váltak határ menti, fejlődésképtelen településekké. A borsodi iparvidéken
Magyarországé maradtak a szénbányák, Csehszlovákiáé lettek a vasérctelepek.
A magyar vasúthálózat jelentős része az utódállamokhoz került, ezáltal több helyen megszűnt
vagy bonyolulttá vált egyes országrészek között a vasúti kapcsolat. A vasútvonalak a határ
meghúzásában is szerepet játszottak: a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad vonal érv volt a terület
Romániához csatolása mellett. A számos probléma közül kiemelhetjük a vízgazdálkodást, az
árvízvédelmet: a folyók felső szakaszait elcsatolták, emiatt az alsó szakaszokon jelentkező gondokat
csak együttműködéssel lehetett volna megoldani.
Gazdasági szempontból azonban a legnagyobb csapást az egységes birodalmi piac szétesése
jelentette, ami nemcsak hazánkat, de az új államokat is kedvezőtlenül érintette. A gazdasági
széttagoltság az egész térség fejlődését visszavetette. Megszűnt a jelentős piac, a tőke és a munkaerő
szabad áramlása. A problémát fokozta, hogy az utódállamok mindegyike az önálló, s gyakran az
önellátó gazdaság létrehozásával kívánta megerősíteni önmagát. Az elzárkózást fokozták a politikai
ellentétek. Az elcsatolt területek magyar és nem magyar lakóinak helyzetét tovább rontotta, hogy az
utódállamok hosszú távon az újonnan megszerzett területek rovására fejlesztették törzsterületüket.

KATONAI ELŐÍRÁSOK A trianoni béke – a Németországgal kötött megállapodáshoz hasonlóan –

alkalmatlanná kívánta tenni az országot a katonai visszavágásra. Megtiltották az általános
hadkötelezettséget, s maximálták a toborzott hadsereg létszámát (35 000 fő), megtiltották a modern
fegyvernemek (páncélosok, repülők) rendszerben tartását. Még azt is figyelembe vették, hogy az új
államhatárok jobban védhetőek legyenek az utódállamok felől. Például a Salgótarján felé vezető
fővonalon a dupla sínpár egyikét felszedették, hogy nehezítsék a magyar katonai felvonulást a határra.
A rendelkezések és a szomszédok erőteljes fegyverkezése következtében Magyarország haderejét az
utódállamok hadseregei külön-külön is többszörösen felülmúlták.

REVÍZIÓ A béke nyilvánvaló igazságtalanságai megnehezítették az azóta is „trianoni traumának”

nevezett problémakör feldolgozását. Magyarországon egyetlen politikai erő sem fogadta el a békét,
hanem saját szempontjai, eszme- és érvrendszere alapján ítélte el. Hangoztatták gazdasági hátrányait, a
nemzeti önrendelkezés megsértésé, vagy akár mint imperialista békét bélyegezték meg Trianont. A
béke felülvizsgálatának, revíziójának az igénye általános volt.
Tömegesen alakultak a civil szervezetek, melyek a béke ellen agitáltak (MOVE, Magyar
Területvédő Liga). A kormányzat aláírta a békét, ezért nyíltan nem léphetett fel ellene, de támogatta a
szervezkedéseket, és a kormánytagok révén ezek a szervezetek sokszor komoly befolyásra tettek szert.

27
14425 főszöveg

A revízió módját és mértékét illetően már nem volt egység. A helyzetből fakadóan is
nyilvánosságot elsősorban a békés revízió gondolata kapott, bár az utódállamok magatartása ennek
realitását megkérdőjelezte. A beszédekben, kiáltványokban és plakátokon hol a teljes revíziót, vagyis
az egész történelmi Magyarország visszaállítását, hol csak a béke igazságtalanságainak korrigálását,
a magyarlakta területek visszacsatolását követelték.
A hatalomra kerülő politikai elit gyakran használta fel a revízió kérdését a polgári demokratikus
vagy baloldali erők háttérbe szorítására, máskor a belső feszültségek elkendőzésére.

28
14425 főszöveg

II. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

8. A győztes Európa gondjai

A GAZDASÁG TALPRAÁLLÍTÁSA A győztes európai nagyhatalmak számára a világháború

gazdasági szempontból vereséget jelentett. A harcot csak az Egyesült Államok segítségével tudták
megnyerni, a háború folyamán eladósodtak, s a világ pénzügyi központja Londonból New Yorkba
helyeződött át. Európa a népességi mutatók és gazdasági súlya alapján is veszített jelentőségéből az
Egyesült Államokkal és a gyarmatokkal szemben. Az öldöklő háború szenvedései után a gazdasági
nehézségekkel kellett szembenéznie a győzteseknek. A hadigazdálkodásról a normális gazdasági életre
való átállás munkanélküliséget okozott, hiányzott a tőke, az állam az inflációt kihasználva (s
fedezetlen pénzkibocsátással azt gerjesztve) kezelte eladósodását, beszűkült a piac.
A győztesek a Németországra kirótt jóvátétellel képzelték el gazdaságuk helyreállítását. A
törlesztésre a nehéz helyzetben lévő német gazdaság nem volt képes. A franciák – hegemón
törekvéseiktől is hajtva – a Ruhr-vidék megszállásával próbálták kierőszakolni a német teljesítést
(1923). Az akcióban azonban csak lelepleződött gyengeségük, mert a németek passzív ellenállása
megakadályozta a szénszállításokat, s a francia gazdaság pedig szinte összeomlott a megszállás anyagi
terheit alatt.
Az európai gazdaság válsága kedvezőtlen volt az Egyesült Államok számára is, mivel veszélybe
került a háború alatt folyósított kölcsöneinek visszafizetése. Ezért jóvátételi konferenciát hívtak
össze (1924), ahol kidolgozták a Dawes-tervet. (Dawes [dóz] amerikai üzletember vezette a szakértői
bizottságot.) Ennek értelmében jelentős kölcsönökkel és tőkékkel (befektetésekkel) támogatták a
német gazdaság helyreállítását, hogy a németek képesek legyenek a franciáknak és az angoloknak a
háborús jóvátétel megfizetésére, akik így törleszteni tudnak az amerikaiaknak.
Az európai gazdaság az 1920-as évek közepére talpra állt, azonban részesedése a
világtermelésből csökkent. Beszűkült a piac, a gazdaság a korábbinál lassúbb fejlődési pályára állt, és
virágzása nagymértékben az amerikai tőkén nyugodott.
A gazdaság konszolidációjában – mint láttuk – a kormányok, az állam jelentős szerepet
vállaltak. Ez a háborús gazdasági tapasztalatokkal együtt az uralkodó liberális gazdasági felfogás (az
állam maradjon távol a gazdaságtól) módosulását indította el.

POLITIKAI TENDENCIÁK A világháború a belpolitikai erővonalakat is átrajzolta. A háború

következtében Nyugat- és Közép-Európában is megjelentek olyan politikai erők, melyek a fennálló
polgári alkotmányos rend erőszakos megdöntésére és diktatúrák bevezetésére törekedtek. A
szélsőjobboldali és szélsőbaloldali (kommunista) pártok a politikai harc új formáit alkalmazták:
ezek centralizált, néhány, vagy egyetlen ember (a „vezér”) által vezetett, fegyveres egységekkel is

29
14425 főszöveg

rendelkező tömegpártok voltak, jellemzőjük a szociális (szélsőbal és szélsőjobb) és a nemzeti

(szélsőjobb) demagógia, s a hatalom megragadása érdekében bármilyen eszköz felhasználását
megengedhetőnek tartották.
Növelte a veszélyt, hogy a háborút követően Oroszországban a baloldali (kommunista),
Olaszországban a jobboldali (fasiszta) szélsőséges erők kerültek hatalomra, és Szovjet-
Oroszország támogatta a kommunista szervezkedéseket az egész világon. A szélsőséges erők számára
a gazdasági nehézségek, a tömegek életkörülményeinek romlása jelentett a lehetőséget a térnyerésre.
A húszas években stabilizálódó gazdaság viszont megteremtette az alapját annak, hogy Európa
néhány országában visszaszorítsák a demokráciát veszélyeztető csoportokat. A nők tömeges
munkába állásával magyarázható, hogy sok országban ekkor terjesztették ki a nőkre is a választójogot.

MEGBÉKÉLÉS NÉMETORSZÁGGAL Németországban a szociáldemokratáknak a polgári

pártokkal összefogva sikerült kivédeni mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal támadásait, és
megszilárdítani a polgári demokráciát. A Weimarban kidolgozott alkotmány után weimari
köztársaságnak nevezett rendszernek azonban együtt kellett élnie a szélsőségesek akcióival, a
politikai gyilkosságokkal, sőt a hatalom-átvételi kísérletekkel is.
A szociáldemokrata vezetés helyzetét alapvetően befolyásolta a győztesek politikája, főként a
jóvátétel kérdése. A belpolitikai stabilitáshoz megegyezésre volt szükség e kérdésben, ezért a
szociáldemokraták a teljesítés politikáját akarták követni. Ehhez azonban a győzteseknek reális, a
német gazdaság helyzetét figyelembe vevő jóvátételi kötelezettségeket kellett volna meghatározniuk.
Kezdetben nem sikerült megállapodni, így a németek a szintén elszigetelt Szovjet-Oroszországgal
kötöttek gazdasági szerződést (Rapallo, 1922). A német–francia viszonyban a Ruhr-vidék
megszállásának kudarca és a Dawes-terv hozott változást. A francia polgári erőknek, miután
szembesültek Franciaország gazdasági korlátaival, szintén alapvető érdekük fűződött a
megegyezéshez. Szorították őket a Franciaországban előretörő szélsőséges erők, és az egymást követő
kormányválságok.
A franciák hajlandósága az engedményekre kedvező helyzetet teremtett a német–francia
tárgyalásokra. Briand francia és Stresemann német külügyminiszter a német teljesítési politika alapján
tető alá hozták a locarnoi szerződést (1925), amely garantálta Németország nyugati határait.
Cserébe a franciák beleegyeztek a Ruhr-vidék kiürítésébe, majd Németország felvételt nyert a
Népszövetsége (1926).
Az 1920-as évek második fele a megbékélés jegyében telt. Németország aláírta az amerikai és
a francia külügyminiszter nevével fémjelzett Kellogg–Briand-szerződést (1928): ebben az aláírók
elítélték a háborút, és vállalták, hogy nemzetközi konfliktusaikat békés úton rendezik. Ugyanakkor a
következő évben összeülő jóvátételi konferencián elfogadott Young [jang]-terv hatalmas (114
milliárd márka) jóvátételt írt elő Németország számára, melyet egészen 1988-ig kellett volna
törlesztenie.

30
14425 főszöveg

31
14425 főszöveg

ÍRORSZÁG MEGSZÜLETÉSE Nagy-Britannia a világháború előtt mereven elzárkózott az írek

követeléseinek teljesítésétől. Emiatt az első világháború alatt Írországban fegyveres felkelés robbant ki
(1916), melyet ugyan gyorsan vérbe fojtott a hadsereg, az ellentétek azonban még jobban kiéleződtek.
A világháború végén a választások során az ír képviselők saját nemzetgyűlést hoztak létre, majd
kinyilvánították függetlenségüket, ír közigazgatást szerveztek – Észak-Írország kivételével – és
önkéntesekből megalakult az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA).
A britek ismét erőszakot alkalmaztak, azonban belső nehézségeik miatt nem tudtak teljes
erejükkel fellépni. Végül a katolikus Írországra nézve elismerték az ír önkormányzatot (1922). A
béke mégsem köszöntött be, mert az írek jelentős része nem nyugodott bele a protestáns északi
területek elszakadásába.

32
14425 főszöveg

9. A fasizmus és a tekintélyuralmi rendszerek kialakulása

AZ ELÉGEDETLEN GYŐZTES Olaszország nagy áldozatokat vállalva a győztesek oldalán vett

részt a világháborúban. Azonban a béketárgyalásokon a korábbi ígéreteknek csak egy részét tudta
érvényesíteni, mivel Franciaország a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot kívánta megerősíteni a
térségben. A részsikerek – a vesztes országokhoz hasonlóan – megkérdőjelezték a háborús
áldozatok értelmét az olasz nép szemében. A gyenge olasz gazdaság teljesen kimerült a háborúban,
az olasz lakosság nyomorgott, délen földfoglalásokra, északon gyárfoglalásokra került sor. Az
egymást követő polgári kormányok nem tudtak úrrá lenni a helyzeten. Mikor olasz nacionalisták
bevonultak a délszláv államnak ígért – korábban Magyarországhoz tartozó – Fiumébe, az olasz
kormány nem merte vállalni a konfliktust, és ez tovább fokozta az elégedetlenséget.

A FASISZTÁK HATALOMRA KERÜLÉSE A kiélezett helyzetben Olaszországban is megjelentek

a szélsőséges erők. A kommunisták csak 1921-ben szerveződtek párttá. A szélsőjobboldali
csoportokat egy volt szocialista értelmiségi, Mussolini kovácsolta egységbe a fasiszta párt (Nemzeti
Fasiszta Párt) keretei között. A fasiszták szemben álltak a nemzeti eszmét elvető kommunizmussal,
de a polgári demokráciával is, amely álláspontjuk szerint az anarchiát és a kisemberek
kiszolgáltatottságát jelenti. A nemzeti felemelkedést, a nagytőke korlátozását, a kisemberek
felkarolását megvalósító erős államot kívántak létrehozni. A szociális és nemzeti demagógiát ötvöző
fasiszták szavainak a párt felfegyverzett félkatonai csoportjainak gyilkosságai és terrorakciói adtak
nyomatékot.
Az erő politikája – miután Mussolini mérsékelte szociális követeléseit – alkalmasnak látszott a
kommunista mozgalom visszaszorítására. Így történhetett meg, hogy amikor Mussolini meghirdette a
„Rómába menetelést” (Marcia su Roma – marcsa szu Róma), vagyis a hatalomátvétel kierőszakolását
(a eseményt demagóg módon „fasiszta forradalomnak” nevezték), a kormány nem vetette be a
hadsereget. Mussolinit a király miniszterelnöknek nevezte ki, s koalíciós kormány élén kezdte meg
működését.

A FASISZTA ÁLLAM Mussolini néhány év alatt (1929-ig) felszámolta az alkotmányosságot, a

parlamentet, a pártokat, a szabad sajtót. Minden kérdésben a vezér, a duce [ducse], illetve a párt
vezetői (Fasiszta Nagytanács) döntöttek. A pártállam igyekezett mindent az ellenőrzése alá vonni,
hogy még csírájában elfojthassanak minden ellenállást. Az egyént semmivé kívánta tenni a
mindenható, az ún. totális állammal szemben. Jelentős államosításokra került sor. Állami ellenőrzés
alá vonták a szakszervezeteket, létrehozva az ún. korporációs rendszert, amelyben a munkaadók, a
munkavállalók és az állam közösen kezelték a munka világában felmerült konfliktusokat. A vitás

33
14425 főszöveg

kérdésekben az állam döntött. A törvényesség látszatát kívánta kelteni az ágazatonként szervezett

korporációk képviselőinek testülete, mely azonban semmiféle joggal nem rendelkezett.
A rendet tehát erőszakkal tartották fenn, ugyanakkor a fasiszta hatalom fejlesztette
Olaszország gazdaságát, kiterjesztette szélesebb néprétegekre az állami gondoskodást. Utak és
lakások épültek, mocsarakat csapoltak le, visszaszorították a szicíliai maffiát. A válság leküzdése
érdekében Mussolini – félretéve ideológiai megfontolásait felvette a diplomáciai kapcsolatokat a
Szovjetunióval, hogy a szovjet piac megnyíljon az olasz árucikkek előtt.
A vallásos Olaszországban fontos volt, hogy Mussolini – több mint fél évszázados
szembenállást rendezve – konkordátumot kötött a pápasággal (lateráni egyezmény, 1929),
amelyben elismerte a Vatikán függetlenségét, a katolikus vallást államvallássá nyilvánította.
A fasiszta Olaszország az 1920-as években elsősorban Közép-Európában és a Balkánon
akart befolyásra szert tenni, fő ellenfele a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság volt. Mussolini
megszállta Fiumét, melyet a világ tudomásul vett.

TEKINTÉLYURALMI RENDSZEREK A háborút követően Dél-Európa számos államában

(Portugália, Spanyolország) szintén kiéleződtek a társadalmi ellentétek. Ezek a társadalmak
modernizálódtak, vagyis megszülettek azok az erők, amelyek félre akarták állítani a társadalmi és
gazdasági fejlődés útjában álló korlátokat (pl. nagybirtokrendszer, egyház világi befolyása).
Ugyanakkor az elmaradottság következtében és a demokratikus intézmények hiányában a szélsőséges
erőknek is tér nyílt. Így ezekben az országokban részben a hagyományos vezető csoportok érdekeit
érvényesítő, de a gazdasági és társadalmi modernizációt is szolgáló diktatúrák, tekintélyuralmi
rendszerek jöttek létre. Ezek az államok sokfélék, ezért egy csoportba sorolásuk nem egyértelmű.
Egyértelműen megkülönböztethetőek a parlamentáris rendszerektől, de semmiképpen nem azonosak
a fasizmussal, mert itt nem hoztak létre tömegpártokat, nem volt egyetlen, kötelező ideológia, és nem
beszélhetünk totális államról sem.
A húszas években az Ibériai-félsziget mindkét országában felszámolták az alkotmányos
rendszert. Portugáliában Salazar, Spanyolországban Primo de Rivera egyre népszerűtlenebbé váló
diktatúrája tett kísérletet a problémák megoldására. Törökországban a hagyományokkal szemben
fellépő, az országot a Nyugathoz közelíteni kívánó Kemal pasa tekintélyuralmi rendszerrel tudta csak
biztosítani reformjai sikerét.

34
14425 főszöveg

10. Köztes-Európa az új világban

KÖZTES-EURÓPA FOGALMA A történetírásban egyes régiókat gyakran jelölnek földrajzi

nevekkel (pl. Nyugat-Európa), az elnevezés azonban inkább a térséget más vidékektől elválasztó
történeti, gazdasági, politikai, kulturális, vallási jellegzetességeket jelöli. Ennek következtében a
régiók területe folytonos változásban van, ahogy jellegzetességeik is módosulnak. Az első
világháború után új régió alakult ki, a több korábbi régiót (Kelet-Közép-Európa, Balkán, Észak-
Európa) összefogó Köztes-Európa, melyet nyugatról Németország és Olaszország, keletről a
Szovjetunió határolt.
Köztes-Európa a nagy birodalmak szétesése, illetve területvesztései következtében született
meg, s alapvetően kis- és középállamok alkották. Az új államok korábbi nemzeti törekvések
beteljesüléseként jöttek létre, emiatt mindenütt homogén nemzetállam kialakítására törekedtek. A
területre jellemző nagyfokú etnikai keveredés miatt ez óhatatlanul nemzetiségi feszültségekkel járt
mind az országokon belül, mind az államok között. Az itteni országhatárok eltérő gazdasági,
kulturális, vallási stb. hagyományú területeket fogtak össze, s ezért a nemzetiségi ellentétek egyéb
problémákkal együtt jelentkeztek. Az új államok az önálló gazdaság kiépítése során elzárkóztak
szomszédaiktól, ami az egész térségben lelassította a gazdasági növekedést.
Köztes-Európa országainak politikai önállósága attól függött, hogy meddig marad fenn a
világháború végén kialakult hatalmi helyzet, vagyis Németország és Oroszország kiesése a
nagyhatalmak közül, illetve a francia vezető szerep. Az 1920-as években már felborulni látszottak
ezek a viszonyok (locarnói szerződés), de még sem Németország, sem a Szovjetunió nem vonta
befolyása alá a régiót. Franciaország gyengülése és a térség államainak ellentétei azonban
előrevetítették a későbbi tragédiát.

A BALTI-TÉRSÉG Oroszországról szakadt le a korábban független államként nem létező

Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia. A csekély népességű államok be tudtak kapcsolódni
a világkereskedelembe, a Nyugathoz kívántak csatlakozni, de a belső ellentmondások csak
korlátozott parlamentáris rendszerek kiépülését tették lehetővé.
Lengyelország legnagyobb része szintén a volt orosz területekből jött létre, de már erősen
kötődött Közép-Európához. A lengyelek a Szovjet-Oroszországgal vívott háborúban alakították ki
végleges keleti határaikat (1920, rigai béke). Lengyelország a térség legnagyobb és legnépesebb
államává vált, ugyanakkor soknemzetiségű állammá is. A társadalmi és etnikai feszültségek a
Piłsudski marsall vezette tekintélyuralmi rendszer kiépítéséhez vezettek.

35
14425 főszöveg

A MONARCHIA UTÓDÁLLAMAI: AUSZTRIA: Az Osztrák Köztársaság lakosságának döntő

többségét az osztrákok alkották, így Magyarország mellett az egyetlen homogén nemzetállam volt a
Monarchia utódállamai között. Az ország vezetése a húszas években a keresztényszocialistáknak és a
szociáldemokratáknak köszönhetően elkerülte a szélsőségek hatalomra jutását. Azonban a piacait
vesztett modern Bécs és a mezőgazdasági jellegű területek ellentéte, a gazdasági nehézségek kiélezték
a társadalmi problémákat. Napirenden voltak a jobb- és a baloldal közötti összetűzések, amelyek a
pártok fegyveres egységei révén utcai összetűzésekig fajultak. Az 1930-as évek elején Ausztriában is
tekintélyuralmi rendszer jött létre..
CSEHSZLOVÁKIA: kicsiben modellezte a Monarchiát, annak előnyeivel és gondjaival együtt. Az
ország népei között a csehek csak relatív többséget képviseltek, s nagy nemzetiségi tömbök
helyezkedtek el a peremterületeken. A szlovákok is inkább csak papíron tartoztak az államalkotó
nemzethez, mert az ország vezetése a cseh polgárság kezébe került.
Ugyanakkor Csehország megörökölte a Monarchia legiparosodottabb részeit. A
mezőgazdasági jellegű volt magyarországi területek – melyeken az ipart visszafejlesztették – piacot
biztosítottak a fejlett cseh iparnak. Így a térség többi államához képest itt magasabb volt az
életszínvonal, ami az etnikai ellentétek ellenére lehetővé tette a polgári demokrácia fenntartását.
ROMÁNIA: A megalakuló Nagy-Romániában is nagy létszámú nemzeti kisebbségek éltek, bár
a románok aránya meghaladta a 70%-ot. A nemzetiségi ellentéteken túl az eltérő gazdasági és
kulturális hagyományú területek összekovácsolása is nehézséget jelentett, főként miután a
gazdagabb Erdély rovására fejlesztették a régi romániai területeket. Románia alkotmányos királyság
volt, azonban az állam az alkotmányosságot a korrupció és a társadalmi ellentétek miatt egyre
kevésbé biztosította polgárainak.
SZERB–HORVÁT–SZLOVÉN KIRÁLYSÁG: Az új délszláv állam végletesen eltérő fejlettségű és
kultúrájú népeket fogott össze, és az országban a szerbek dominanciája érvényesült. A királyság
fejletlen területeit az egykori Szerbia, Montenegro, a fejlettebb részét Horvátország és a
Magyarországtól elcsatolt Délvidék, valamint a korábban Ausztriához tartozó Szlovénia alkotta.
A horvátok és a szlovének nem törődtek bele alárendeltségükbe, s abba, hogy erőforrásaik
rovására kívánják fejleszteni Szerbiát. Szeparatista szervezetek alakultak, melyek közül a
legerősebbé az usztasa mozgalom vált. A sokszínű országot a széthúzó erők ellenében demokratikus
kormányzással nem lehetett egyben tartani, így az országban királyi diktatúra alakult ki.
A Magyarország területéből nagy – köztük jelentős magyarlakta – területeket megszerző
államok, tartva a magyar revánstörekvésektől, 1920–1921 folyamán kétoldalú szerződésekben
magyarellenes védelmi szövetséget hoztak létre, az ún. kisantantot.

A KISEBBSÉGEK HELYZETE A Párizs környéki békék hatására a kisebbségek száma a

korábbiakhoz mérten csökkent, de a nehéz gazdasági körülmények között feléledő nacionalizmusok
miatt helyzetük romlott. A béke ugyan tartalmazott kisebbségvédelmi rendelkezéseket, azonban

36
14425 főszöveg

ezeket az utódállamok – eltérő mértékben ugyan, de – nem tartották be. A homogén nemzetállam
eszméjét követve a nemzetiségek beolvasztására törekedtek, igyekeztek korlátozni a nemzetiségi
jogokat.
A demokratikus Csehszlovákiában és a diktatórikus Jugoszláviában egyaránt megtalálták az
eszközöket a kisebbségek visszaszorítására. A földosztás során elsősorban a magyar földbirtokosoktól
vették el a földet, s azt jórészt a többségi nemzet tagjainak osztották szét. Olyan közigazgatási
egységeket alakítottak ki, hogy azokban a magyar lakosság aránya ne érje el azt a mértéket,
amelynél a törvények már biztosították az anyanyelvű oktatást és egyéb kisebbségi jogok
gyakorlását. Ugyanakkor a magántulajdonon alapuló társadalom, az egyházak és a civil szervezetek
működése nehéz körülmények között, de lehetővé tette, hogy a kisebbségbe került magyarság
létrehozza kulturális és politikai szervezeteit. A legnagyobb lélekszámú magyar kisebbséggel és a
legerősebb történelmi gyökerekkel rendelkező Erdélyben a magyar nyelvű oktatás visszaszorítása
ellenére felvirágzott az erdélyi magyar kultúra.

37
14425 főszöveg

11. A bolsevik Oroszország

A HADIKOMMUNIZMUS ÉS A NEP A bolsevik hatalom ideológiájának megfelelően

államosította az ipart és a kereskedelmet, a parasztoktól pedig elvették a saját földjeiken megtermelt
terményeket. A polgárháború időszakában a gazdaság szétzilálódott, a termelés a háború előttinek a
töredékére esett vissza, a piac és a pénz elméletileg és gyakorlatilag is megszűnt. Mindkét tényező a
termelés és az elosztás központi irányítását erősítette. A hatalmat megragadó majd a polgárháborúban
megvédő bolsevikok a korábbiaknál nehezebb feladattal kerültek szembe, amelynek megoldásához
sem ideológiájuk, sem korábbi tapasztalataik nem adtak biztos támpontot: a békés élet, az új világ
megszervezésével.
A piac kizárásán alapuló rendszert hadikommunizmusnak szokás nevezni, bár a kortárs
bolsevikok ezt természetesen eszméik gyakorlati megvalósításának tekintették. A piac megszűnte
miatt a helyzet a béke beköszöntével nem javult, hanem romlott: nem volt sem élelmiszer, sem
iparcikk. A bolsevik hatalomtól jobb életkörülményeket váró emberek éheztek, s rövidesen
lázadások és sztrájkok robbantak ki. Különösen fenyegető volt az új rendszer számára az
elégedetlenség átterjedése a hadseregre (pl. a kronstadti matrózlázadás, 1921).
A hatalom megtartása érdekében Lenin útmutatása alapján gazdasági irányváltásra került sor, az
új gazdaságpolitika, rövidítve a NEP (Novaja Ekonomicseszkaja Polityika) bevezetésére. Korlátozott
mértékben visszaállították a piaci viszonyokat és a pénzforgalmat. Leglényegesebb intézkedéseként
a parasztoknak engedélyezték a kötelező beszolgáltatáson túl megmaradó terményeik piaci
értékesítését. Az érdekeltség évezredes hajtóerejének részbeni érvényesülése javított az ellátáson,
ugyanakkor elvi problémákat vetett fel, hiszen a kapitalizmus alapelvének részleges visszaállítását
jelentette. A rendszerre jellemző módon „ideológiai vitát” folytattak a kérdésről, melyet Lenin
tekintélye és a kényszerhelyzet döntött, a világforradalom és a béke kérdéséhez hasonlóan.

A SZOVJETUNIÓ LÉTREJÖTTE A polgárháborúban a bolsevikok a cári Oroszország területének

nagy részét megszerezték, ezért győzelem után rendezni kellett a nemzetiségek helyzetét. A
cárizmus orosz nacionalizmusának a helyét a világforradalom eszméje vette át. A nagyobb
nemzetiségi területek (Örményország, Grúzia stb.) különállását elméletileg elismerték, azonban
bekényszerítették ezeket az országokat az újonnan megalakuló szövetségi államba, a Szovjetunióba
(1922). A szovjet alkotmány értelmében a tagállamok számára még az elszakadás joga is adott volt. A
valóság egészen más volt: egyre inkább a központi akarat érvényesült.

MODERNIZÁCIÓ – TERVUTASÍTÁSOS RENDSZER A Szovjetunió a bolsevik rendszer

kiépülésével a fejlődés két alapvető forrásától zárta el önmagát: a külföldi tőke és technológia
beáramlásától, valamint a piaci viszonyok ösztönző hatásától. Így az eltervezett óriási ipari fejlődés

38
14425 főszöveg

megvalósításához egyéb forrásokat kellett feltárni: az iparosítás más ágazatok (mezőgazdaság,

infrastruktúra, könnyűipar) és az életszínvonal rovására valósult meg. Fokozta a nehézségeket, hogy
Oroszország eleve fejletlen gazdasága hatalmas károkat szenvedett a polgárháborúban. Mindez társult
azzal a problémával, hogy a várt világforradalom elmaradt, s így ellenséges környezetben kellett
kialakítani az új rendszert.
Mivel a célok és eszközök tekintetében szűk volt a bolsevik vezetés mozgástere, felmerült az a
kérdés, hogy lehet-e egy országban felépíteni a kommunizmust, sőt, felvetődött a hatalomról való
lemondás lehetősége is. „Elvi vitában” a hatalom megtartása mellett érvelők kerültek ki győztesen. Az
iparosítást tűzték ki célként, hogy az ideológiai elvárásoknak megfelelően biztosítani lehessen a
munkásosztály túlsúlyát (a társadalom zömét ekkor még a parasztok alkották). Másrészt alapvetőnek
tartották a katonai erő fokozását az újabb külső támadások elhárítása és a remélt világforradalom
támogatása érdekében. Ezért minden erőforrást a bányászati, a nehézipari és az energiatermelő
ágazatokba fektettek.
A gazdaság irányítását a párt által vezetett kormány végezte, és ezen alapvetően a NEP
engedményei sem változtattak. Erőteljesen növekedett a központi apparátus a NEP visszavonása után,
a húszas évek második felében. Ez tette lehetővé egyes ágazatokból és a lakosságtól történő
elvonásokat. A tervutasításosnak nevezett gazdaságirányítás révén épültek a villamos erőművek, a
kohók és a gépgyárak. A gazdaságnak – a központ által készített – időarányos terveket (ötéves
tervek) kellett teljesítenie. Mivel a piac ki volt zárva és a rendszerben nem működtek népképviseleti
ellenőrző szervek, a terveket alapvetően a központi akarat szabta meg. Emiatt a valóságtól
elrugaszkodó célokat tűztek ki, s az eredmények elmaradását erőszakkal torolták meg. Így a
vállalatok papíron igyekeztek teljesíteni a tervet, azonban a valóságban a mennyiség vagy a minőség
nem egyezett a számokkal.

KOLLEKTIVIZÁLÁS Az ipar külterjes (extenzív) fejlesztése a munkaerő létszámának folytonos

növelését igényelte. Ezt csak a parasztság átirányításával lehetett megvalósítani. A munkaerő
biztosítását és a kommunista rendszertől idegen, magántulajdonnal, s ezért bizonyos önállósággal
rendelkező parasztság felszámolását a kollektivizálással kívánták megoldani. A
termelőszövetkezetek (kolhozok) és az állami gazdaságok (szovhozok) mezőgazdasági
nagyüzemként működtek, ahol a dolgozókat munkásként foglalkoztatták, vagyis elválasztották őket a
tulajdontól (munkaeszközök, állatok stb.) és ezzel együtt az egyéni érdekeltségtől. A mezőgazdasági
nagyüzemek tették lehetővé a munkaerő átirányítását és a jövedelmek elvonását a mezőgazdaságból.
A parasztság azonban nem volt hajlandó önként feladni gazdaságait. Az önkéntesség lenini elvét
ezért felváltotta az erőszak. A jómódú, kuláknak minősített parasztság tönkretételével kezdték, akik a
teljesíthetetlen beszolgáltatások révén gazdasági bűntettek elkövetőivé váltak. Majd a parasztság
többi rétege került sorra; megtörésükre embertelen módszereket alkalmaztak. Az erőszak, a gazdasági
kényszer következtében milliók haltak éhen, miközben gabonát exportáltak, hogy az ország

39
14425 főszöveg

valutához jusson. Az alapvető gazdasági és ideológiai célt elérték, a szovjet mezőgazdaság azonban
soha nem tudta megfelelően ellátni az országot.

SZTÁLIN DIKTATÚRÁJA Lenin halála után (1924) több évi hatalmi harcban Sztálin szerezte meg
a párt, s így az ország vezetését. A diktatúra lényegéből fakadóan rövidesen valamennyi vetélytársát és
lehetséges ellenfelét félreállította, s minden jelentős posztra a személyéhez feltétlenül hű embereit
állította.
A rendszer – hogy céljait meg tudja valósítani – megfélemlítette a társadalmat. Volt, akit
meggyilkoltak, másokat koholt vádak alapján ítéltek halálra (koncepciós perek). A tisztogatási
hullámok ezreket érintettek. Ha a pártkongresszus nem értett egyet a „vezérrel”, a résztvevők nagy
részét rövidesen meggyilkolták. Nem volt biztonságban senki, sem az egyszerű párttagok, sem a
bolsevik vezetők. A megfélemlítés összekapcsolódott azzal, hogy minden áron gazdasági
eredményeket akartak elérni: a mostoha körülmények között zajló bánya- és útépítésekre a hiányzó
munkáskezeket a politikai foglyok millióinak munkatáborokba (GULAG) hajtásával oldották meg,
ahol az embertelen körülmények miatt milliók pusztultak el.
A félelemben élő országban megkezdődött Sztálin visszataszító tömjénezése, személyi
kultusza. A vezér képe, szobrai elárasztották az országot, beszédeit ütemes taps kísérte, behízelgő
versek és cikkek jelentek meg róla.
Az iparosítás eredményei azonban a hamisított statisztikák mellett is valóban jelentősek voltak:
a szovjet ipar alkalmassá vált egy erős hadsereg ellátására. Az ár iszonyatos volt, s a
modernizációt a világgazdaságból nem kiszakított Oroszország sokkal kisebb áldozatokkal elérhette
volna.

40
14425 főszöveg

12. A világgazdasági válság, és kiutak keresése

A VÁLSÁG KITÖRÉSE A világháborút követően a világgazdaságban jelentős változások zajlottak

le. Az európai gazdaság csak állami beavatkozással és az amerikai tőke segítségével tudott talpra állni,
de fejlődési üteme a boldog békeidőkhöz képest lelassult. A világkereskedelem fejlődési üteme is
visszaesett, mivel szűkültek a piacok, kiesett Oroszország, s a gyarmatok gazdasági fejlődésével
csökkent az itt elhelyezhető áruk mennyisége is.
Egyedül a világháborús szállításokból hasznot húzó Egyesült Államok gazdasága fejlődött
gyors ütemben, s a korszakban már egyértelműen a világgazdaság központjává és motorjává vált.
Az Egyesült Államokban az életszínvonal gyorsan nőtt, ami növelte a fogyasztást, vagyis az eladható
áruk mennyiségét. A konjunktúra befektetésekre ösztönzött, ám a piac nem bővült ezzel arányosan.
Amikor 1929-ben az összefüggés hirtelen, egyik pillanatról a másikra nyilvánvalóvá vált a New York-
i tőzsdén, hirtelen mindenki eladni akart, venni senki, kirobbant a tőzsdekrach.
A tőzsde összeomlása láncreakciót indított el. A vállalatok nem tudták értékesíteni termékeiket,
ezért csökkentették vagy leállították termelésüket, elbocsátották munkásaikat. Ezzel azonban tovább
csökkent a vásárlóerő, szűkült a piac, így az üzemek még jobban visszafogták tevékenységüket, mely
újabb elbocsátásokhoz vezetett. A válság az iparból indult, de természetesen a gazdaság
összetettsége révén (pl. vállalatok hitelei, élelmiszerek és nyersanyagok iránti kereslet visszaesése)
kiterjedt a mezőgazdaságra és a hiteléletre is.
Mivel a korszakra a világgazdaság már összekapcsolta a Föld minden régióját, a visszaesés – ha
eltérő mértékben is –minden kontinensre kiterjedt. A válság azokat sújtotta leginkább, akik vagy
fejlettségük (Egyesült Államok, Németország) vagy speciális helyzetük révén (pl. Argentína –
szarvasmarha) jelentős exportot bonyolítottak le, s nem rendelkeztek gyarmatokkal, melyekre
átháríthatták volna a terhek egy részét.
A kormányok a hagyományoknak megfelelően a vállalatokhoz hasonlóan kezelték a problémát.
Csökkentették az állami költségvetést, leépítették a hivatalnoki kart, megvonták a támogatásokat és
vámokkal védték országuk piacait. Ez a módszer azonban – a magántőke reakciójához hasonlóan –
tovább rontotta a helyzetet. A korábban eredményes válságkezelés azért nem járt sikerrel, mert nem
a régi típusú, időről-időre visszatérő ágazati válságokról, hanem az egész világot, s szinte minden
gazdasági ágat érintő problémáról volt szó. Így nem működött a korábban jól bevált recept, mivel a
túltermelési válságba kerülő területet a korrekció után nem zárkóztatta fel a többi, virágzó ágazat.

A VÁLSÁG TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI HATÁSAI A fejlett országokban milliók váltak

munkanélkülivé, kerültek az utcára, éheztek. Nemcsak romlottak az életkörülmények, de a
leginkább sújtott Németországban százezrek haltak éhen. Mindez békeidőben történt, s a középréteg
biztonságát is megrendítették az események. Ugyanakkor a felsőbb rétegek életszínvonala nem

41
14425 főszöveg

változott. Növelte a feszültséget, hogy milliók éheztek, de a tengerbe szórták az eladhatatlan gabonát,
vagy kávéval fűtötték a mozdonyokat. S miközben tömegek bizalma megrendült a polgári
demokráciákban, a nehézségeket mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal – demagóg ígéretekkel –
térnyerésre használta fel. A kommunista propaganda hatását növelte, hogy a válság kevésbé érintette
a Szovjetuniót, illetve a világ nem értesült vagy nem hitte el a szovjet gazdasági nehézségekről és a
törvénysértésekről érkező híreket.
A fentiek miatt döntő politikai kérdéssé vált a válság megoldása. Ez a demokratikus keretek
megtartásával vagy azok mellőzésével is végbemehetett. Méreteik és gazdasági erejük folytán a
legfontosabbá az Egyesült Államokban és Németországban lejátszódó események váltak.
Nagy jelentőséggel bírt, hogy a világon a legnagyobb gazdasági erőt képviselő Egyesült
Államokban a válság leküzdése a demokrácia megvédésével együtt valósult meg.

KEYNES ELMÉLETE Miután a szokásos válságkezelés csak mélyítette a gondokat, Keynes

[kéjnsz] angol közgazdász az első világháborús állami beavatkozás tapasztalatai alapján új megoldást
vetett fel. Azt javasolta, hogy a szabad verseny elvét feladva ne a beruházások, az állami költségvetés
csökkentésével védekezzenek a válság ellen, mert ezáltal csak romlik a helyzet, hanem éppen
ellenkezőleg, a termelés beindításával kísérletezzenek. Állami beavatkozást sürgetett. Véleménye
szerint az államnak megrendelőként kell fellépnie. Így bővülne a piac, megindulna a termelés, új
munkahelyek létesülnének, mely tovább szélesítené a piacot, s megkezdődne a fellendülés.
Keynes szerint a beruházásokat olyan területekre kell összpontosítani, melyek termékeikkel
nem terhelik a piacot, hanem éppen új beruházásokra teremtenek lehetőséget: ilyenek a közlekedés, a
szolgáltatások vagy az energiatermelés.

A NEW DEAL A válság az Egyesült Államokat is erősen érintette. A jólét helyett hirtelen
munkanélküliség, nyomor, sőt éhínség szakadt a tömegekre. A kormánnyal elégedetlen emberek ezért
választották meg elnökké az új programot (New Deal = új irány) hirdető, és New York állam
kormányzójaként sikereket elérő Rooseveltet (1932).
Roosevelt [rózevelt] állami beavatkozást hirdetett, zárolta a bankbetéteket, a dollár
árfolyamát elszakította az aranyalaptól, s így tulajdonképpen inflációt gerjesztett, ami olcsóbbá tette az
állami beruházásokat. A megnövelt állami lehetőségek birtokában közmunkaprogramot indított el.
Közmunkákkal megkezdték az autópályák építését, szabályozták és munkába fogták a Tennessee-
folyót [teneszi]. A vetésterületüket csökkentő farmereknek az állam fizetett, így a közpénzekből
modernizálták gazdaságaikat.
Roosevelt a tisztességes versenyről szóló törvény megalkotásával korlátozta a versengést
(egységes feltételeket teremtett a piac szereplői számára a termelés mennyiségének szabályozásával és
a minimálbér megállapításával). A kormány a társadalombiztosítás bevezetésével egyszerre javított a
munkavállalók helyzetén és szélesítette a belső piacot.

42
14425 főszöveg

Roosevelt a reformjai mellé kívánta állítani a lakosságot, s ehhez felhasználta a technika és a

politikai nyilvánosság eszközeit. A rádióban az ún. „kandalló előtti beszélgetések” során közvetlenül
szólt az emberekhez, ismertette érveit, érzelmileg közel került a választókhoz.
Roosevelt nem tudta teljes mértékben megvalósítani elképzeléseit, mert az Alkotmánybíróság
rendelkezései egy részét alkotmányellenesnek nyilvánította. Azonban a New Deal intézkedései
nyomán enyhült a válság. (Igazi fellendülést majd csak az európai háború keltette piac hoz.) A New
Deal sikere alátámasztotta azt a meggyőződést, hogy szükség van állami beavatkozásra a
gazdaságban, hogy a gazdasági és társadalmi gondok kezelését egyaránt lehetővé teszi az állami
beavatkozás nyomán létrejövő jóléti állam. Ugyanakkor döntő jelentőséggel bírt az, hogy az állami
beavatkozást a világ legerősebb gazdaságában a demokrácia fenntartása mellett sikerült megvalósítani.

43
14425 főszöveg

13. A gyarmati világ megrendülése

A GYARMATOSÍTÁS UTOLSÓ HULLÁMA A világháborút követően a győztes Nagy-Britannia

és Franciaország – a meghirdetett elvekkel ellentétben – érdekeinek megfelelően kiterjesztették
gyarmatbirodalmukat a volt német gyarmatokra és az Oszmán Birodalom arab területeire. A
függőségnek azonban új jogi kereteit hozták létre, mert ezek az országok elvileg a Népszövetség
ellenőrzése alá kerültek, amely azonban mandátumként, valójában gyarmatként átadta a két
győztesnek az ellenőrzést.
Fekete-Afrikában a váltás nem okozott gondot, nem úgy a Közel-Keleten. Az angolok az
Oszmán Birodalom elleni küzdelem érdekében – függetlenséget ígérve – fellázították az arabokat,
felszítva az arab nacionalizmus lángját. A háborút követően, miután ígéreteiket nem váltották be,
maguk is szembekerültek az arabokkal. Irakban az angolok, Szíriában a franciák csak komoly
katonai erő bevetésével tudtak úrrá lenni a felkeléseken.
Sajátos helyzet alakult ki Palesztinában. A világháború alatt az angolok, hogy megnyerjék az
Egyesült Államokban élő tekintélyes számú és gazdasági erejű zsidóság támogatását az Egyesült
Államok hadba lépéséhez, engedélyezték a zsidóság betelepülését Palesztinába (Balfour-
deklaráció). A XIX. század végén kialakuló cionista mozgalom célul tűzte ki, hogy létrehoznak egy
„zsidó otthont” vagyis államot a sok hányattatást megélt zsidóság számára az egykori őshazában. A
meginduló bevándorlás következtében Palesztinában a zsidóság aránya a kezdeti tíz százalék körüli
értékről gyorsan növekedett. Ez azonban kiváltotta az arab lakosság tiltakozását, s kezdetét vette a
véres arab–zsidó konfliktus. Mindkét fél a terror eszközét vetette be a másik és az angolok ellen. Az
angolok magatartása a második világháborúhoz közeledve megváltozott, mivel egyre fontosabbá vált
számukra az arabok rokonszenve, így korlátozták a zsidók bevándorlását.

MODERNIZÁCIÓS TÖREKVÉSEK A KÖZEL-KELETEN A Kemál pasa által bevezetett

reformok nem maradtak hatás nélkül a térségben. Perzsiában az angolok és a szovjetek szorításában
Kemálhoz hasonlóan egy katonatiszt (Reza kán) valósította meg a hadseregre támaszkodva először a
függetlenséget, majd a reformokat (állam és az iszlám szétválasztása, európai viselet stb.). Rendszere
monarchikus formában jelentkező katonai diktatúraként tudta csak helyzetét megszilárdítani.
A britek Egyiptomban is kénytelenek voltak engedni: bár részleges függetlenséget adtak az
országnak, az Indiába vezető utat biztosító Szuezi-csatornát katonai ellenőrzésük alatt tartották. A
térségben így továbbra is érvényesült a két nagy gyarmatosító birodalom befolyása, de hatalmuk már
ingataggá vált. Az új problémákon (pl. az arab nacionalizmus, az arab–zsidó ellentét, a modernizáció
miatti társadalmi változások és függetlenségi igény) egyre nehezebben tudtak úrrá lenni.

44
14425 főszöveg

A GYARMATTARTÓK HATALMÁNAK GYENGÜLÉSE A világháborús győzelem érdekében a

britek teret engedtek a gyarmatok gazdasági megerősödésének. Ez felgyorsította a fejlettebb
gyarmatokon a XIX. században megindult polgárosodást, a nemzeti burzsoázia kialakulását. E
folyamat eredményeként Indiában az új polgárság megismerte, s törekedett azonosulni az angol
életmóddal és mentalitással. Majd a nacionalizmus eszméjétől áthatva igyekezett megszervezni a
gyarmat lakosságát, hogy minél inkább a saját ellenőrzése alá vegye az ország erőforrásait.
Az indiai függetlenségi mozgalomnak egy Angliában műveltséget és jogi diplomát szerzett
értelmiségi, Gandhi lett az első nagyhatású vezetője. Gandhi erőszakmentes mozgalmat hirdetett,
fellépett India jogaiért, ugyanakkor harcot indított az indiai társadalmat fojtogató hagyományok,
így a kasztrendszer ellen is. Igyekezett a népek és vallások sokszínű mozaikjából álló – s csak az
angolok által kényszerű egységbe fogott – India belső ellentéteit tompítani, különösen az egyre
éleződő muzulmán–hindu viszályt.
Gandhi kompromisszumra törekedett a britekkel, ezért fékezni próbálta a Nemzeti
Kongresszus Párt által meghirdetett függetlenségi törekvéseket. A britek engedményektől való
elzárkózása miatt azonban tiltakozásul maga is erőszakmentes tömegmegmozdulásokat szervezett:
például sómenetet a tengerhez, hogy az angolok által megadóztatott só helyett a tengerből nyerjenek
adómentes sót, vagy az angol textiláruk bojkottját, s a hazai termékek vásárlását. Az angolok
látszatengedményei nem elégítették ki az indiaiakat, különösen azután, hogy a Westminsteri
Statútum létrehozta a Brit Nemzetközösséget (1931), de Írországgal, Kanadával, Dél-Afrikával,
Ausztráliával és Új-Zélanddal ellentétben India nem kapta meg a szinte függetlenséget jelentő
domíniumi rangot. Így az ellentét kiéleződött, s a szubkontinens vezető rétege egyre inkább csak az
elszakadásban látta a probléma megoldását.

A CSENDES-ÓCEÁNI TÉRSÉG Az első világháború utáni erőviszonyokat a Csendes-óceán

medencéjében a washingtoni konferencián határozták meg (1921–1922). Mivel e térség – elsősorban
a kínai piac miatt – az Egyesült Államok számára döntő jelentőséggel bírt, a Párizs környéki békékkel
ellentétben ezeken a tárgyalásokon a főszerepet az Egyesült Államok játszotta. A világháborúba
belerokkant Nagy-Britannia képtelen lett volna folytatni a világháború előtti fegyverkezési versenyt,
ezért a leszerelést hirdette, s abban volt érdekelt, hogy maximálják a flották erejét. A britek
kénytelenek voltak feladni korábbi döntő fölényüket, és engedni kényszerültek Kínában is: a
befolyási övezeteket felszámolták, és meghirdették az ún. nyitott kapuk elvét, Ez nyilvánvalóan a
legerősebb gazdasággal rendelkező nagyhatalomnak, az Egyesült Államoknak nyitotta meg a hatalmas
kínai piacot.

KÍNA ÉS JAPÁN Japán az antant oldalán belépve a világháborúba megszerezte a németek kínai
területeit (Santung-félsziget). A gyorsan fejlődő japán iparnak a világháború után válsággal kellett
megküzdenie, mely a társadalmi ellentétek kiéleződéséhez vezetett, és a szélsőséges csoportoknak

45
14425 főszöveg

kedvezett. Az egyre zavarosabbá váló – politikai gyilkosságokkal, mind véresebb leszámolásokkal

jellemezhető – belpolitikai helyzetben a politikai küzdelemből a hadsereg tisztikarának egymással
is rivalizáló csoportjai kerültek ki győztesen, amelyek a japán felsőbbrendűség tudatát ötvözték a
nyugatellenességgel és merész hódító terveikkel (csendes-óceáni világbirodalom). A Koreát már
uraló Japán megtámadta Kínát, s Mandzsúriában Mandzsukuo néven egy japán bábállamot hozott
létre (1931). Az egyre agresszívabbá váló Japán az évtized végén folytatta a terjeszkedést Kínában,
s a legjelentősebb városok, valamint a tengerpart ellenőrzése alá került (1938).
A kínai forradalom még a világháború előtt megdöntötte a császárságot (1911), ám a remélt
fejlődés és a félgyarmati sors lerázása elmaradt. Kína – annak ellenére, hogy a washingtoni
konferencia elvben elismerte függetlenségét – a korábbinál rosszabb helyzetbe került: a központi
hatalom szinte megszűnt, s az ország haduraknak kiszolgáltatott tartományok halmazára esett
szét.
Moszkva támogatásával megalakult a Kínai Kommunista Párt (KKP, 1921). A Szun Jat-szen
vezette nemzeti párt, a Kuomintang a kommunisták támogatásával kívánt úrrá lenni a helyzeten. A
KKP befolyása gyorsan nőtt, így az 1920-as években a Kuomintang élére került Csang Kaj-sek
megpróbálta felszámolni a pártot. Ez csak részben sikerült, mert északon Mao Ce-tung vezetésével és
szovjet támogatással újjászerveződött a KKP. Sőt, a kommunisták új vezetője a hatalomért folytatott
küzdelemben megtalálta győzelem kulcsát: földet ígért a kínai társadalom túlnyomó többségét alkotó
parasztoknak. A japán támadás után a Kuomintang és a KKP fegyverszünetet kötött, ám a japánok
elleni harcnál is fontosabbnak tekintették a felkészülést az egymással való leszámolásra.

46
14425 főszöveg

14. A nácizmus Németországban

A NÁCIZMUS A világháborút követő években Németországban tömegesen nem találták helyüket a

háborúból hazatért fiatalok. Nem kaptak munkát, vagy ha mégis, azt a hadseregben megszerzett
pozícióikhoz képest megalázónak érezték. Gyűlölték a civil világot, amelyben véleményük szerint
sokan tisztességtelenül gazdagodtak meg, míg ők a frontokon szenvedtek. Tömegesen csatlakoztak a
háború után alakult szélsőjobboldali szervezetekhez, melyek helyet kínáltak soraikban a kallódó
embereknek, s nemzeti és szociális demagógiát alkalmazva diktatórikus hatalomra törtek.
A nemzetiszocialista (náci) mozgalom a húszas évek elején még egy volt a számos
szélsőjobboldali szervezet közül. Először 1923-ban hívták fel magukra a figyelmet, amikor a bajor
fővárosban, Münchenben puccsot kíséreltek meg. Egy sörcsarnokban elfogták a bajor kormány
tagjait, s megpróbálták a hatalom megszerzését (sörpuccs). Akciójukat gyorsan felszámolták. A puccs
és az azt követő per, majd a börtönbüntetés szerzett ismertséget a párt vezetőjének, Adolf Hitlernek.
Hitler gondolatait Mein Kampf (Harcom) című könyvében foglalta össze. Ideológiáját szociális
és nemzeti demagógia jellemezte. A munkásoknak munkát és a nagytőke megfékezését, a tőkéseknek
a kommunisták és a szakszervezetek korlátozását, a parasztoknak földet ígért az újonnan
meghódítandó területeken. Harcot hirdetett a németeket ért háborús sérelmek orvoslásáért, a
kisebbségben élő németek védelmezőjeként lépett fel. A versailles-i rendezés korrigálásán túl
terveiben kezdettől megjelent a keleti irányú terjeszkedés, a keleti „élettér” megszerzésének
gondolata.
Elgondolásaiba jól beleillett a fajelmélet, mely a németséget felsőbbrendű (szóhasználatuk
szerint árja) fajnak tartotta, míg a többi népet alsóbbrendűnek. A fajelmélet elsősorban a zsidóság
ellen irányult, akiket minden rossz okozójaként állított be.

A HATALOM MEGRAGADÁSA A náci párt a konszolidáció éveiben nem tudott jelentős párttá
válni, de kiépítette pártapparátusát, erőszak- és propagandaszervezeteit. A náci szociális és nemzeti
demagógia hatékonyságát két tényező növelte: a propaganda modern eszközeinek és módszereinek
alkalmazása és az erőszak bevetése. Hitler a hagyományos propagandaeszközök – plakátok és a sajtó
– mellett az új technikákat (rádió és a film) is használta. Gyakran repülőgéppel utazott, így egy nap
több helyszínen is felléphetett. Beszédeiben tudatosan alkalmazta a tömeglélektan által felkínált
módszereket a tömeg befolyásolására. A meggyőzést a nácik kiegészítették az ellenfelek
megfélemlítésével, melyet a párt barnainges rohamosztagai (SA) végeztek.
A nácik számára a lehetőséget a világgazdasági válság nyomán kibontakozó nyomor és
kilátástalanság teremtette meg. A párt taglétszáma folyamatosan nőtt, és választási eredményei
javultak. Hasonló ütemben erősödött a kommunisták befolyása. A szélsőséges erőkkel szemben a
polgári pártok és a szociáldemokraták nem tudtak egységesen fellépni. 1932-ben már a szavazók

47
14425 főszöveg

többsége valamelyik szélsőséges pártra szavazott (nácik: 37,8%, kommunisták: 14,3%). A

kommunista veszélytől megrémült jobboldal egyes csoportjai – úgy gondolván, hogy féken tudják
tartani a nácikat – hajlottak a Hitlerrel való együttműködésre. Miután Hindenburg köztársasági
elnök megoldási kísérletei kudarcot vallottak, kinevezte kancellárrá (kormányfővé) az 1932-ben
legtöbb szavazatot szerzett párt vezetőjét, Hitlert (1933. január 30.), aki így alkotmányosan került egy
koalíciós kormány élére.
Rövidesen csalódtak azok, akik úgy gondolták, hogy kézben tudják tartani Hitlert. A náci vezér
a szélsőséges csoportokra jellemző gátlástalansággal minden politikai eszközt megengedhetőnek
tartott a teljhatalom megszerzésére. A demokrácia játékszabályait kihasználva került a kancellári
székbe, s annak maradványait kijátszva számolta fel az alkotmányosságot. Új választásokat írt ki,
melyből a Birodalmi Gyűlés épületének (Reichstag) felgyújtására hivatkozva kizáratta a
kommunistákat. Majd az új törvényhozással megszavaztatta a felhatalmazási törvényt, mely
lehetővé tette számára, hogy a törvényhozás kizárásával, rendeletekkel kormányozzon. Hindenburg
halála után (1934) pedig az államfői hatalmat is megszerezte (vezér és kancellár).

A NÁCI HATALOM Hitler rövid úton felszámolta az alkotmányos rendszer valamennyi

intézményét. A kommunisták után a többi pártot is megsemmisítette, képviselőik jelentős részét
koncentrációs táborokba záratta. Majd sor került a társadalom minden önszerveződésének
szétverésére, a szakszervezetektől kezdve a diákszervezeteken át az egyszerű egyletekig bezárólag.
Minden hatalom a náci párt, s ezen belül a vezér, a Führer kezében összpontosult. Egyedül az
egyházak élték túl a totális pártállam kiépítését, bár azokat is jelentősen korlátozták
Hitler totális hatalmát még két csoport veszélyeztethette: a hadsereg és a párt korlátozott
önállósággal rendelkező félkatonai szervezete, az SA. A két kérdés összefüggött egymással. A
hadsereg vezetői tartottak attól, hogy Hitler az SA-ból állít fel új hadsereget, míg az SA legénysége,
komolyan véve a náci szociális demagógiát, a hatalom megragadása után követelte a „második
forradalmat”, vagyis a nagytőke korlátozását. Hitler ezért a két teljes mértékben az irányítása alatt álló
karhatalmi szervezetre, az SS-re és a Gestapóra (Titkos Államrendőrség) támaszkodva leszámolt az
SA-val (hosszú kések éjszakája, 1934. június 29–30.).
Hitler napirenden tartotta az antiszemitizmust, faji törvényeket hoztak (nürnbergi törvények,
1935), melyben a zsidónak minősülő németeket megfosztották állampolgárságuktól, vagyis az állam
védelmétől. 1938-ban állami kezdeményezésre országos méretű pogromra került sor
(kristályéjszaka, 1938. november 9–10.).
Hitler a hatalom birtokában is folyamatosan törekedett a tömegek megnyerésére és
befolyásolására. Továbbra is rendszeresek maradtak a tömegdemonstrációk, a gyűlések. A
gyerekektől az öregekig mindenkit náci jellegű szervezetekbe kényszerítettek, ahol megkövetelték a
rendszer melletti nyílt kiállást. A sajtó mellett a művészeteket is a náci propaganda szolgálatába

48
14425 főszöveg

állították. Nemcsak a nácizmus dicsőítését írták elő, de megszabták a formákat is: klasszicizáló
monumentalitásra törő alkotásokat akartak.
A nácik hatalomra kerülését a világgazdasági válság nyomora tette lehetővé. Hitler tisztában
volt azzal, hogy a gazdaság helyreállítása nélkül nem tudja hatalmát megszilárdítani. A nácik ugyan
nem szüntették meg a magántulajdont, de növelték az állami beavatkozást és az állami irányítást.
Egyrészt az állam megrendelőként lépett fel (pl. autópályák építése), másrészt szociális
engedményekre szorították a tőkét (társadalombiztosítás, fizetett szabadság). Mindez a termelés
növekedéséhez és a munkanélküliség gyors visszaszorulásához vezetett.
A válság leküzdésében jelentős szerepet játszott a fegyverkezés újbóli beindítása, hiszen az
infrastrukturális beruházásokhoz hasonlóan az is állami megrendeléseket jelentett, ugyanakkor nem
terhelte fogyasztási cikkekkel a piacot. Az általános gazdasági fellendülésnek, a fegyverkezésnek és
milliók egyenruhába öltöztetésének köszönhetően Németország kilábalt a válságból. Mindez
jelentősen növelte a tömegek körében Hitler népszerűségét.

49
14425 főszöveg

15. A harmincas évek második fele – élet a két világháború között

A NÁCI KIHÍVÁS ÉS AZ ENGEDMÉNYEK POLITIKÁJA Hitler azonnal hozzálátott a

hadsereg megerősítéséhez, melyet azonban a versailles-i béke pontjai tiltottak. Ezért kilépett a
győztesek békéje felett őrködő Népszövetségből (1933), majd ismét bevezette az általános
hadkötelezettséget, s elrendelte a modern fegyvernemek fejlesztését (1935). Ugyanebben az évben a
békeszerződés értelmében a Saar-vidék lakossága szavazhatott arról, hova kíván tartozni, s a németek
Németország mellett döntöttek. Hitler azonban a német nemzeti sérelmeket csak ürügyként
használta fel nagyhatalmi törekvéseinek kezdeti igazolására. Ezt a németek nem érzékelték, és a
nyugati hatalmak sem léptek fel ellene.
A nyugati hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia – a konfliktus elkerülése érdekében az
engedmények politikáját választották. Szerepet játszott ebben az is, hogy különösen a szintén
fegyverkező Szovjetuniótól tartottak. Azt remélték, Hitler elsősorban kelet felé fordul, mint azt a Mein
Kampfban is hirdette. Ezért történhetett, hogy mikor Hitler megszállta a Rajna-vidéket – s ezzel
felrúgta a locarnói szerződést – a nyugatiak nem léptek fel politikájával szemben (1936). Külpolitikai
sikerei jelentősen megerősítették Hitler helyzetét Németországban, s miután hazardírozása eredményes
volt, 1938-ra a náci hadsereg egyes modern fegyvernemekben (légierő, páncélosok) már
megközelítette a két nyugati nagyhatalom haderejét.

A SPANYOL POLGÁRHÁBORÚ Spanyolországban a világgazdasági válság a diktatúra és a

monarchia összeomlásához vezetett (1931). Az új köztársaság radikális reformokat hajtott végre
(földosztás, az egyház korlátozása, szociális törvények). A válság körülményei között a szélsőséges
erők megerősödtek. A jobb- és baloldali csoportok összecsapásai egyre véresebbé váltak.
1936-ban Franco tábornok a hadsereg jelentős részének támogatásával jobboldali felkelést
robbantott ki. Megkezdődött a polgárháború (1936–1939). Mindkét fél külső támogatást kapott. A
lázadó tábornokot a fasiszta Olaszország és a náci Németország fegyverrel, csapatokkal (pl. a
Condor-légió) támogatta, ami Francot a fasizmus felé közelítette. A náci német hadsereg számára az
új fegyverek (pl. a repülőgépek) kipróbálására is lehetőség kínálkozott spanyol földön.
A köztársaságiakat a Szovjetunió segítette, és ez a kommunisták megerősödéséhez vezetett,
akik ki akarták sajátítani a diktatúraellenes köztársasági mozgalmat. A köztársaságiak mellett állt az
európai és amerikai – egyben a Szovjetunióval is rokonszenvező – baloldal. Önkénteseik a
nemzetközi brigádokban ezrével vettek részt a harcokban. A nyugati nagyhatalmak a be nem
avatkozás politikáját hirdették meg. Ez az engedmények, a háború elkerülésére tett pacifista
erőfeszítések következménye volt, de így teret engedtek a fasiszta és a kommunista nagyhatalmaknak.
Végül Franco hadserege aratott győzelmet, s a véres polgárháború után Spanyolországban a katonai
diktatúra évtizedei következtek.

50
14425 főszöveg

HATALMI ÁTRENDEZŐDÉS A náci Németország megerősödése átrendezte az európai

erőviszonyokat. Franciaország látva az általa létrehozott biztonsági rendszer összeomlását, a
Szovjetunióhoz közeledett (1934). A kommunistákkal és a szélsőjobboldali szervezetekkel küszködő
demokrácia nem bízott a szintén totális diktatúrát kiépítő és a világforradalmat hangoztató
Szovjetunióban, bár a szovjet irányítású nemzetközi kommunista szervezet, a Komintern a fasiszta
veszélyre hivatkozva meghirdette a népfrontpolitikát. Ennek lényege, hogy a kommunista pártoknak
a fasizmus ellen ideiglenesen szövetséget kell kötnie a szociáldemokratákkal és a polgári pártokkal.
Ugyanakkor a fasiszta Olaszország politikájában is jelentős változás következett be. Az 1930-
as évek közepén Mussolini még szemben állt Hitler Duna-völgyi terjeszkedésével, és az Anschluss
esetére beavatkozással fenyegetett. Ám gyarmatbirodalmi tervei, Abesszínia (a mai Etiópia)
elfoglalása (1936) szembefordították a britekkel és franciákkal, a hódító háborúk nehézségei pedig
bebizonyították az olasz hadsereg gyengeségét. Így Mussolini rászorult Hitler támogatására, s
engedni kényszerült a Duna medencéjében.

AZ ANSCHLUSS ÉS A MÜNCHENI EGYEZMÉNY Miután megteremtődtek a nemzetközi

feltétek, Hitler kikényszerítette az Anschlusst, Ausztria csatlakozását a Német Birodalomhoz (1938
márciusa). Ausztria megszületésekor még sokan életképtelennek tartották a kis országot, és támogatták
volna egyesülését Németországgal. 1938-ban azonban ez már a nácizmushoz való csatlakozást is
jelentette, így sok osztrák is ellenezte. A kérdésben népszavazást írtak ki, de Hitler inkább kész
helyzetet akart teremteni, s csapatai bevonultak az országba.
A hitleri agresszió következő állomása Csehszlovákia volt. Az okot a beavatkozásra az ország
több mint hárommilliós német kisebbsége adta, amely német határ mentén élt (Szudéta-vidék). A
többnemzetiségű Csehszlovákiával szemben Lengyelország és Magyarország is területi követelésekkel
lépett fel. A csehszlovákok nem voltak hajlandóak átadni a Szudéta-vidéket. A Csehszlovákiát
létrehozó nagyhatalmak (Anglia és Franciaország) azonban – remélve, hogy ezzel kielégítik Hitler
követeléseit – a müncheni konferencián (1938. szeptember) olasz jóváhagyással átengedték e
területet Németországnak. 1939-ben Németország támogatásával Szlovákia kikiáltotta
függetlenségét, s a németek bevonultak a megmaradt Csehországba, megszerezve a fejlett cseh
hadiipart. A nyugat még mindig nem avatkozott közbe, s a müncheni példa nyomán Köztes-Európa
országai magukra maradva dönthettek arról, hogy igazodnak-e a náci birodalomhoz, vagy magukra
maradva vállalják az ellenállást.

ÉLETMÓDVÁLTÁS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Az első világháborút követően

Amerikában és Nyugat-Európában folytatódtak és kiteljesedtek a századfordulón meginduló
folyamatok. Európában lezárult a népességrobbanás, lelassult a népességnövekedés üteme, de nőtt
az átlagéletkor. A kontinens népesedési súlya csökkenni kezdett a világban, s a folyamatot a
világháborús veszteségek és az azt követő spanyolnátha-járvány csak fokozták.

51
14425 főszöveg

A második ipari forradalom kibontakozásával a tudományos és technikai fejlődés új

vívmányai egyre szélesebb körben terjedtek el. Mindennapossá vált a mozi, a rádió, a nagy
távolságok áthidalása, javult az orvosi ellátás stb. Ez átalakította a hétköznapokat és a politikát is.
Tömegessé – Amerikában általánossá – vált az autó, s a korszak végére a polgári légi közlekedés is
megjelent. Ugyanakkor látnunk kell, hogy még nagy bravúr az óceán átrepülése, és a francia vagy
olasz falvakban az élet még alig változott. A változásokat azonban felgyorsította, hogy a fejlett világ a
válságot a piac bővítésével, vagyis a tömegek életkörülményeinek javításával gyűrte le.
A civilizációs vívmányok elsősorban a városlakók életét érintették. Az ipari fejlődéssel
párhuzamosan csökkent a falusi, és nőtt a városi lakosság aránya. A gazdaság átalakulásától
függően volt, ahol még csak ekkor kezdett csökkenni a mezőgazdasági népesség és nőni az ipari
munkásság aránya, ugyanakkor a legfejlettebb országokban már a harmadik szektorban (oktatás,
szolgáltatások) dolgozók száma emelkedett az ipari munkásság rovására.
A technikai fejlődés révén az átlagember több információhoz jutott, és a választójog – nőkre is
kiterjedő – általánossá válása következtében megnőtt beleszólása a politikába. A XX. században
kibontakozó tömegkultúra nyilvánvalóan előrelépést jelentett, de sekélyes volt, s szélesebb teret
nyitott a demagógia és a populizmus számára. Nem véletlen, hogy a sikeres politika akár a New
Dealről, akár a náci propagandáról van szó, a kor legújabb technikai vívmányait és módszereit
alkalmazta.

52
14425 főszöveg

16. A bethleni konszolidáció Magyarországon

GAZDASÁGI ÉS POLITIKAI VÁLSÁG Az első világháborút és a forradalmat követően

Magyarország rendkívül mély gazdasági és politikai válságot élt át. A többi hadviselő országhoz
hasonlóan hazánkban is drasztikusan romlottak az életkörülmények a háborús évek alatt, majd át
kellett állítani a háborús gazdaságot a békés termelésre. Nehezítette a helyzetet, hogy szembe kellett
nézni a Monarchia felbomlásából fakadó gazdasági hátrányokkal: a piacvesztéssel, a tőke- és
munkaerőáramlás megszűnésével a térségben. Mindezt tetézték a területvesztés következtében
fellépő problémák, melyek a közlekedéstől a sörgyártásig minden ágazatot nehéz helyzetbe hoztak.
Hasonlóan súlyos válság jellemezte a politikai életet is. 1920-ban egyszerre kellett kezelni a
trianoni béke hatásait, a menekültek százezreinek problémáját, a forradalom, a proletárdiktatúra és az
ellenforradalom időszakában egymással végletesen szembekerülő társadalmi és politikai erők
ellentétét.
A Teleki Pál által megkezdett konszolidációt átmenetileg megakasztotta IV. Károly két
visszatérési kísérlete (1921). A Habsburg uralkodó trónra kerülését az antant, s főként a kisantant
elfogadhatatlannak tartotta, mert abban az Oszták–Magyar Monarchia feltámasztását látták. A
kisantant államai mozgósítással és katonai beavatkozással fenyegetőztek. Horthy az első
alkalommal egy beszélgetés során bírta távozásra Károlyt, az uralkodó újabb visszatérési kísérletekor
azonban már kisebb fegyveres összecsapásra is sor került (budaörsi csata). A „királypuccsok” idején a
magyar vezető réteg királypárti csoportjai meginogtak, így az első visszatérés idején a miniszterelnöki
székben ülő Teleki Pál is, aki emiatt elvesztette Horthy bizalmát. A kormányzó a Telekihez közelálló
Bethlen Istvánt bízta meg kormányalakítással, akinek nevéhez a konszolidáció megvalósítása
kötődik.

GAZDASÁGI KONSZOLIDÁCIÓ Mind a békés termelésre való átállás, mind a béke területi
vonatkozásai miatt a gazdaságban jelentős szerkezeti átalakítást kellett végrehajtani. Túlméretezetté
vált az élelmiszeripar (pl. budapesti malmok), a vasipar és a gépgyártás. Lehetőségként a korábban
fejletlenebb könnyűipari ágazatok (pl. textilipar) fejlesztése kínálkozott.
A szerkezetváltás azonban komoly tőkét igényelt, ami a húszas évek elején hiányzott
Magyarországon. Emiatt kezdetben inflációs politikát alkalmaztak. A kormányzat a pénzkibocsátás
fokozásával hiteleket adott a vállalkozóknak, melyeket az inflálódó pénzben – számukra előnyösen –
fizettek vissza. Az infláció azonban veszélyes fegyver, mert felgyorsulása alááshatja a gazdaság erejét,
nyomorba taszíthatja a bérből élőket, kiélezve az amúgy is feszült politikai helyzetet.
Elengedhetetlenné vált, hogy külföldi tőkét vonjanak be. Azonban a korszakban egy vesztes ország
nehezen kapott kölcsönt. Jelentős külpolitikai eredmény volt, mikor angol támogatással– legyőzve a

53
14425 főszöveg

kisantant ellenállását – sikerült a Népszövetségtől 250 millió aranykoronát felvenni (népszövetségi

kölcsön).
A kölcsönből finanszírozták a szerkezetváltást, s bevezették az új valutát, a pengőt (1927).
Hitelt nyújtottak a mezőgazdaság modernizálásához (gépesítés), a turizmus (a lillafüredi Palota
Szálló), a villamosipar és a közlekedés (a csepeli szabad kikötő kiépítése, a Budapest–Hegyeshalom
vasútvonal villamosítása) fejlesztéséhez. A kölcsönből nyílt mód a középrétegek, elsősorban a
köztisztviselők egzisztenciális biztonságának megteremtésére és a repatriáltak tömegeinek
elhelyezésére.
Bethlen tevékenysége nyomán a gazdaság stabilizálódott, 1929-re az ország számos területen
túlszárnyalta az utolsó békeév (1913) eredményeit (textilipar, elektronika). Ugyanakkor a stabilitás
részben a külföldi tőkén nyugodott, és a gazdasági növekedés üteme – ahogyan az egész térségben –
alacsonyabb maradt a békeévekben tapasztaltnál.

POLITIKAI STABILIZÁCIÓ A gazdasági stabilizáció megteremtette a politikai nyugalom

feltételeit, ugyanakkor a kettő kölcsönhatása is megfigyelhető. Bethlen a parlamentarizmus
rendszerét kívánta visszaállítani, melyet a Népszövetség is elvárt tőle. Annak érdekében, hogy
biztosítsa a háború előtti vezető rétegek döntő befolyását, távol akarta tartani a parlamenttől a
szélsőségeket, s csak jelentéktelen szerepet szánt a polgári demokratáknak és a szociáldemokratáknak.
Elképzeléseit a választójog újbóli korlátozásával kívánta megvalósítani (magas cenzus, vidéken nyílt
szavazás). Ezáltal erősen beszűkítette a hatalom társadalmi alapjait.
A parlamentáris keretek közötti kormányzáshoz Bethlennek erős kormánypártra volt
szüksége. Ezért a parlamenti többség biztosítása érdekében híveivel belépett Nagyatádi Szabó István
Kisgazdapártjába, s létrehozta az Egységes Pártot. A kisgazdák a földreform végrehajtása érdekében
együttműködtek vele, s csak a világgazdasági válság idején hozták létre ismét önálló – valóban a
gazdaparaszti érdekeket képviselő – pártjukat (Független Kisgazdapárt, 1930).
Bethlen a szélsőségekkel szemben Teleki politikáját követte: a különítményeseket a hadsereg
fegyelme alá vonták, a szélsőjobb politikai szerveződéseit betiltották. A kommunisták ellen sokkal
keményebben léptek fel, s az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvény (1921)
alapján a rendőrséggel próbálták felszámolni szervezkedésüket .
Bethlen a belső nyugalom – s a nyugati világ elismerése – érdekében kiegyezett a
szociáldemokratákkal (Bethlen–Peyer-egyezség, 1921). A szociáldemokraták vállalták, hogy nem
szervezkednek a földművesek, a közalkalmazottak és a vasutasok körében, Bethlen pedig biztosította a
párt szabad működését és parlamenti képviseletét.
A törvényhozás stabilitását szolgálta a felsőház újbóli felállítása (1927). Ide méltóság, hivatali
rang, kormányzói kinevezés vagy törvényhatósági delegálás alapján kerültek be a tagok.
Bethlen a gazdasági stabilitás mellett konszolidálta a politikai viszonyokat is. Korlátozott
parlamentáris rendszert alakított ki: a szélsőségeket visszaszorították, de az országgyűlés

54
14425 főszöveg

munkájában az alkotmányosság talaján álló ellenzéki pártok is csak korlátozottan vehettek részt, így a
népesség jelentős hányada nem kapott valódi képviseletet.

KÜLPOLITIKA A vesztes háború és Trianon rendkívül behatárolta az ország külpolitikai

mozgásterét. A kormány aláírta a trianoni békét, de azt sem a közvélemény, sem a politikai elit
nem fogadta el. Ugyanakkor az ország lehetőségei és a nemzetközi viszonyok nem tették lehetővé,
hogy a béke revíziója a kormánypolitika szintjére emelkedjen. A vesztes, katonai ellenőrzés alatt álló,
ellenséges szövetség gyűrűjében élő ország számára az alapvető külpolitikai feladat az elszigeteltség
oldása és az egyenjogúság kivívása volt. A nagyhatalmak közül Franciaország a kisantant mögött
állt. Nagy-Britannia ugyan megértőbbnek mutatkozott, például támogatta a magyar kölcsönkérelmet,
de a békerendszert nem kívánta felrúgni. A Szovjetunió elutasította a versailles-i békét, sőt
Romániával szemben területi követelései voltak, azonban a kommunista nagyhatalommal a magyar
vezetés nem kívánt együttműködni. A győzelmével elégedetlen Olaszország kínált egyedül
lehetőséget a nyitásra. S valóban, az olaszok támogatásával került sor a soproni népszavazásra is. Az
olaszokra a délszlávokkal szemben igen, de Romániával és a Csehszlovákiával szemben nem
számíthattunk, mert befolyásuk megerősítése érdekében ezekkel az országokkal is jó viszonyra
törekedtek.
Bethlen – mint láttuk – igyekezett a nyugati elvárásoknak megfelelően alakítani az ország belső
életét. Politikája elismeréseként Magyarországot felvették a Népszövetségbe (1922). Jelentős siker
volt a népszövetségi kölcsön megszerzése is. A kisantant megbontására irányuló kísérletek
azonban meghiúsultak, mivel engedményekre egyik fél sem mutatott hajlandóságot.
Az egyetlen komoly közeledési kísérlet Jugoszlávia irányába történt, mivel a délszláv
országgal szemben voltak a legenyhébbek a sérelmeink és a követeléseink. Ebben fontos állomás
Horthy mohácsi beszéde, melyet a csata ötszáz éves évfordulóján (1926) mondott el, s amelyben a
közös harcokra emlékezett. A fejlemények hatására a jugoszlávellenes olasz külpolitika a korábbinál is
nagyobb hajlandóságot mutatott a megegyezésre. Így született meg a magyar elszigeteltséget megtörő,
Bethlen és Mussolini által aláírt olasz–magyar örök barátsági szerződés (1927).

55
14425 főszöveg

17. Társadalom és életmód Magyarországon a két háború között

LASSÚ MODERNIZÁCIÓ A magyar társadalom modernizációja felgyorsult a dualizmus idején. Az

ipari fejlődéssel párhuzamosan megjelentek, majd megerősödtek a modern társadalmakra jellemző
rétegek: a polgárság, az értelmiség, az alkalmazottak valamint a munkásság. Ugyanakkor a torlódott
társadalmakra jellemzően még a korszak végén is az agrárgazdasághoz kötődő földbirtokos és paraszti
rétegek voltak a meghatározóak. A két világháború között folytatódott a modernizáció, lassan
csökkent a mezőgazdasági népesség, s nőtt a munkásság, az értelmiség és a szolgáltatásokban
dolgozók aránya. Hazánk a társadalmi átalakulás azon szakaszában járt, mikor még a munkásság (s
nem a harmadik szektorban foglalkoztatottak) száma nőtt gyorsabban a mezőgazdasági népesség
rovására.

A TÁRSADALOM RÉTEGZŐDÉSE A társadalmi hierarchia sem változott alapvetően a

korszakban. Mivel a nagybirtokrendszert lényegében érintetlenül hagyták, a nagybirtokosok politikai
és mintaképző szerepe (mentalitás, viselkedés) is változatlan maradt. Továbbra is hatalmas tömeget
képviselt az agrárproletariátus, bár megerősödött a módosabb parasztság. A magyar társadalom
legégetőbb problémáját változatlanul a szegényparasztság helyzete jelentette.
A magyar polgárság létszáma növekedett: alacsony volt a középpolgárság, s magas a
kispolgárság aránya. A munkásság létszáma is nőtt, és a gazdasági szerkezetváltás következtében
összetétele is megváltozott. Csökkent a szakmunkások, és nőtt a betanított munkások, valamint a
segédmunkások aránya, ami együtt járt a női munkaerő arányának növekedésével. A változás nyomán
az alacsonyabb bérezésűek arányának emelkedése miatt átlagosan romlottak a munkások
életkörülményei.
Az erősödő középrétegek gerincét továbbra is az „úri középosztály” adta, vagyis a
középrétegek zöme szellemében és életmódjában követni szerette volna a dzsentri életeszményt. A
nemesi származás azonban már régen nem volt az „úri középosztályhoz” tartozás feltétele.
Természetesen ez a csoport is rendkívül tagolt volt, hiszen ide tartozott az önálló háztartást fenntartó,
cselédet is alkalmazó értelmiségitől a középbirtokosig (pl. Horthy) bezárólag mindenki az
„úriemberek” világából. Az államhatalom fokozott mértékben kívánt e társadalmi csoportra
támaszkodni, azonban a dualizmus korához képest helyzete bizonytalanabbá vált. Ennek ellenére a
magyar társadalom jelentős rétegei szerettek volna az „úri középosztályhoz” tartozni.
Magyarországon továbbra is megmaradt az úri és a paraszti világ közötti hierarchikus
különbség. Egy magas jövedelmű gazdagparaszt a kor szemlélete szerint alacsonyabb szinten állt,
mint egy szerényebb jövedelmű középosztálybeli.

56
14425 főszöveg

A NŐK HELYZETE Magyarországon is átalakulóban volt a nők helyzete. A korszak második

felében fokozatosan kiterjesztették a nőkre is a választójogot. A női szerep megváltozása, a
munkába állás, az önálló egzisztencia megteremtésének a lehetősége elsősorban a felső rétegeket,
valamint az alkalmazotti és a munkásrétegeket jellemezte. A női munkaerő az adminisztrációs
munkakörökben és a könnyűiparban vált tömegessé, de jelentős szerepet töltött be az oktatásban, s
megjelent a többi értelmiségi pályán is.
A női szerep átalakulását segítette elő, illetve részben annak következménye volt a népesedési
folyamatok megváltozása. Az ország a demográfiai fejlődés újabb szakaszába lépett: a halálozásoknál
gyorsabban csökkent a születések száma, így lassult a népességnövekedés üteme..

ÉLETMÓDVÁLTÁS Magyarországon is egyre szélesebb körben terjedtek el a technikai fejlődés

civilizációs vívmányai, az autótól a rádión és a mozin át az angolvécéig. Divattá vált a nyaralás, a
sport. Sok tényezőtől függött, hogy ki milyen mértékben részesülhet a modernizáció áldásaiból. A
legalapvetőbb a jövedelem volt, hiszen az arisztokraták és nagytőkések már a háború előtt is bejárták a
világot és használták az autót (pl. Károlyi Mihály több autóbalesetet szenvedett). A korszakban a
középrétegek, a kispolgárság és a szakmunkások számára nyílt meg egyre több lehetőség.
Közülük a mozi, az újságolvasás általánossá vált, de a telefon vagy a balatoni nyaralás még
elérhetetlen volt.
Az agrárvilágot kevésbé érintették a változások. A falu és a város, különösen a falu és a
világvárosi életkörülményeket biztosító Budapest között a távolság alig csökkent, sőt egyes térségek
lemaradása növekedett. Érzékelhető volt a különbség a fejlettebb Nyugat-Magyarország és az
elmaradottabb keleti területek között.

AZ OKTATÁS A társadalmi felemelkedés lehetőségét alapvetően a magasabb műveltség

megszerzése, az oktatás tette biztosította. Ezért mind az értelmiségi, mind a felemelkedni vágyó
kispolgári és paraszti családok mindent megtettek annak érdekében, hogy gyermekeiket taníttassák.
Az érettségi megszerzése az alkalmazotti állások betöltését, a diploma már a középrétegekhez
tartozást biztosította, származástól függetlenül. A korszakban nőtt a magasabb iskolai végzettségűek
száma.
Az állam kiemelt fontosságot tulajdonított az oktatásnak, s folytatta az oktatási infrastruktúra
dualizmusban megkezdett kiépítését. A nehéz gazdasági helyzet ellenére a húszas években növelték az
oktatásra szánt összegeket mind abszolút mértékben, mind a nemzeti jövedelem arányában. Nagy
léptékű programok végrehajtása fűződik Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter
nevéhez. El tudta fogadtatni a politikai elittel hogy a magyarság felemelése, régi szerepének
visszaszerzése csak a népesség kulturális szintjének emelésével, az ún. kultúrfölény fenntartásával
lehetséges.

57
14425 főszöveg

Az oktatás minden szintjén jelentős fejlesztésekre került sor. Elemi iskolák (népiskolák),
tantermek és tanítói lakások építésével a hátrányos helyzetű, kistelepüléseken élő szegénység oktatási
lehetőségeit lényegesen javították. Az analfabetizmus harmadára csökkent, s a fiatalság körében szinte
teljesen visszaszorult. A korszak végén bevezették a kötelező nyolcosztályos általános iskolát.
A középfokú oktatásban is jelentős a fejlődés: új reprezentatív iskolaépületek létesültek,
korszerűsítették a tananyagot (a modern nyelvek és a természettudományok szerepének növelése), s
a biztos egzisztencia megteremtésével a magas színvonalú tanári gárdáról is gondoskodtak. Az
egyetemi oktatást szintén támogatták, otthont adtak a határváltozások miatt menekülni kényszerülő
főiskolák és egyetemek számára. Így települt át a selmecbányai Bányatisztképző Sopronba, a pozsonyi
egyetem Pécsre, a kolozsvári Szegedre, új egyetemi városokat teremtve, s egyben a regionális
különbségeket is tompítva. A magyar tudományos élet nemzetközi színvonalúvá tétele érdekében
külföldön (Róma, Bécs, Berlin) intézeteket hoztak létre, ahová a kutatók állami ösztöndíjak révén
juthattak ki.
Az iskolarendszerben voltak olyan iskolatípusok, melyek zsákutcát jelentettek a továbbtanulás
szempontjából, de a tehetséges, szorgalmas és alkalmazkodni képes diákok jelentős részének
széleskörű ösztöndíj-rendszerrel biztosította a továbbtanulás lehetőségét (pl. ösztöndíj a hadiárvák
számára, melyet József Attila is igénybe vehetett).
Az eredmény nem maradt el. A magyar középiskolák és egyetemek képzési színvonalát jól
példázza, hogy az itt végzettek közül sokan kerültek a világ műszaki és tudományos életének
élvonalába, s többen részesültek Nobel-díjban.

58
14425 főszöveg

18. A világgazdasági válság és hatásai Magyarországon

A VÁLSÁG GAZDASÁGI KÖVETKEZMÉNYEI Az 1920-as években nehezen stabilizálódó

magyar gazdaságot az évtized végén a nemzetközi gazdasági összeomlás mély válságba sodorta. A
kormányzat újabb külföldi kölcsönökkel próbálkozott, azonban nem járt sikerrel. Hasonlóképpen nem
hoztak eredményt a költségvetési megszorítások és a külföldi hitelek törlesztésének felfüggesztése.
A válság következtében hazánkban is visszaesett a termelés, megnőtt a munkanélküliség.
Az exportlehetőségek bezárultak, a fogyasztás és a termelés csökkent. Az exportra termelő, s az ország
piacához túlméretezett ágazatokban volt a legrosszabb a helyzet: a vasiparban, a gépgyártásban
valamint a mezőgazdaságban. Számos kis- és középbirtokos tönkrement, különösen azok, akik
hitelekből fejlesztették gazdaságukat. A legkisebb veszteséget a könnyűipar (pl. textilgyártás,
bőripar) könyvelhette el, sőt némi fejlődést is mutatott, mivel kapacitása messze alatta maradt az
országos piacnak, így a védvámok révén még növelhette is termelését és a munkáslétszámát.

A VÁLSÁG TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI HATÁSAI A válság következtében a nagybirtokos és

a nagytőkés réteg kivételével minden társadalmi csoport helyzete romlott. Súlyosan érintette a
munkanélküliség a munkásságot és a középrétegeket: a tisztviselőket és az értelmiséget. A
mezőgazdasági termelés visszaesése kisbirtokosok tömegeit tette tönkre, s elviselhetetlen helyzetbe
sodorta az agrárproletariátust.
A válság növelte a tömegek politikai aktivitását. A szociáldemokrata párt a háború és a
forradalmak óta először tömegtüntetést szervezett Budapesten (1930. szeptember 1.), amit a hatalom
brutálisan szétvert. A kisgazdák kiváltak az Egységes Pártból, s létrehozták a Független
Kisgazdapártot (FKgP). Ekkor kapcsolódtak a mozgalomhoz a későbbi vezetők, például Tildy
Zoltán, Nagy Ferenc és Kovács Béla. A kormányzat a választásokon a kisgazdákkal szemben fokozott
erőszakot alkalmazott.
A nyomor és a kilátástalanság miatt a csak nemrég visszaszorított szélsőséges erők befolyása a
társadalomra megnőtt. Szélsőjobboldali csoportok alakultak (pl. kaszáskeresztesek). A kormányzat
elsősorban a kommunista szervezkedéstől tartott. A KMP szervezetei a húszas években ugyan
rendre lebuktak, de mindig újjá is szerveződtek. A párt programjában továbbra is a hatalom
megragadását tekintette közvetlen céljának. Mikor egy magányos merénylő (Matuska Szilveszter) a
bécsi gyors alatt felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot (1931), a kormány a kommunista veszélyre
hivatkozva statáriumot (rögtönítélő bíráskodást) vezetett be. Így kerülhetett sor két elfogott
kommunista vezető (Sallai Imre és Fürst Sándor) kivégzésére.

59
14425 főszöveg

GÖMBÖS GYULA KORMÁNYALAKÍTÁSA Bethlen, miután külföldi kölcsönökkel nem tudta

megoldani a helyzetet, és a szükséges népszerűtlen intézkedések végrehajtását nem vállalta,
lemondott. Az őt követő Károlyi Gyula megszorító intézkedései sem hoztak eredményt, így a
társadalmi válság elmélyülésétől tartva Horthy az új programmal és új stílussal jelentkező Gömbös
Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek (1932).
Az egykori katonatiszt a háború óta politikával foglalkozott, s hol együttműködött Bethlennel,
hol jobboldali ellenzéke volt. Gömbös 95 pontból álló Nemzeti Munkatervet bocsátott közre,
melyben az államhatalom megerősítését helyezte kilátásba, hogy ennek birtokában fellendítse a
gazdaságot és szociális biztonságot teremtsen. Ígérte a földkérdés rendezését, a munkanélküliség
felszámolását, a tőke korlátozását, sőt a választójog kiterjesztését is. A meghirdetett célkitűzések
sokszor egymással is ellentmondásban álltak, azonban a demagóg ígéretek és a módszerek újszerűsége
(átfogó terv, széleskörű propaganda) hatottak a változást váró közvéleményre. A megszerzett bizalom
lélegzetvételhez jutatta a kormányzatot.
Gömbös olasz mintára kísérletet tett a munka világának állami ellenőrzésére, a tőke érdekeinek
és a munkásköveteléseknek összehangolására, a szakszervezetek államosítására (korporatív
rendszer). Tervét azonban a tőke és a szakszervezetek ellenében nem volt ereje végrehajtani.

GÖMBÖS KÜLPOLITIKÁJA Magyarország méreteinél, s nyitott gazdaságánál fogva saját erejéből

nem tudta leküzdeni a válságot. A gazdaság talpra állását a világgazdaság lassú fellendülése hozta
meg, de a folyamatot elősegítette Gömbös külpolitikája is. Felvette a kapcsolatot a náci
Németországgal, s személyes látogatásakor Hitlernél elérte, hogy a német piacra több magyar
mezőgazdasági terméket szállíthassunk. Hasonló megegyezésre jutott Olaszországgal is.
Gömbös külpolitikájának homlokterében a revízió állt. Ezért politikai téren is közeledni kívánt
Hitlerhez, akiben – a kortársak többségéhez hasonlóan – nem ismerte fel a világot romba döntő
diktátort. Hitler ekkor még nem ígért támogatást. Gömbös a náci Németország mellett Mussolinire
próbált támaszkodni, aki továbbra is fenn kívánta tartani befolyását a Duna-medencében. Így került
sor az olasz–magyar–osztrák gazdasági és politikai együttműködést megerősítő római jegyzőkönyv
aláírására (1934).

GÖMBÖS BUKÁSA Az elvárások, az ígéretek és a propaganda keltette bizakodás lassan apadt,

ahogy bebizonyosodott a Nemzeti Munkaterv kudarca. Reformjai sikere érdekében Gömbös
kísérletet tett hatalmának növelésére, melynek zálogát az olasz minta alapján egy tömegpárt
létrehozásában látta. A kormánypártot átszervezve (Egységes Pártból Nemzeti Egység Pártja)
elragadta a párt vezetését Bethlentől. Majd a választásokon (1935) példátlan erőszakot alkalmazva a
saját embereit juttatta az országgyűlésbe.
Kísérlete azonban szembeállította mind a politikai-gazdasági elit jelentős részével, mind
Horthyval. Látták, hogy Németországban a nácik a jobboldali konzervatív köröket is teljesen

60
14425 főszöveg

kiszorítják a hatalomból. Gömbös kül- és belpolitikai törekvéseit ezért veszélyesnek tartották a

rendszerre nézve. Gömböst csak halálos betegsége (vesebaj) mentette meg a bukástól. Horthy a beteg,
kormányzásra alkalmatlan embert nem mozdította el helyéről, miniszterelnökként halt meg (1936).
Gömbös kísérlete nem múlt el nyomtalanul. Az országgyűlés összetételét megváltoztatta, az
általa bejuttatott, jórészt középrétegekből származó, a szélsőjobb felé nyitottabb képviselők jelentős
erőt adtak. Hasonló folyamat játszódott le az államigazgatásban és a hadseregben (őrségváltás). Ezek a
változások a náci Németország térnyerésével párhuzamosan jelentősen rontották a náciellenes politika
esélyeit.

61
14425 főszöveg

19. Törekvések és kényszerpályák a világháború előtt

A KÜLPOLITIKAI HELYZET VÁLTOZÁSA A világgazdasági válságot követően összeomlott a

Versailles-ban létrehozott hatalmi rendszer. Köztes-Európában a náci Németország befolyása
fokozatosan növekedett. Az abesszin háború után Olaszország is elismerte a németek elsőségét. A
nyugati hatalmak a megbékélés politikáját folytatva sorsára hagyták az általuk létrehozott
kisállamokat. A térség kormányai – Csehszlovákia kivételével, melyet kezdettől létében fenyegettek
a nácik – valamilyen formában kénytelenek voltak Németországhoz közeledni.
A német előretörést megkönnyítette, hogy a versailles-i rendezés nem oldotta meg a kisállamok
szembenállását, s így a németek kihasználták az ellentéteket céljaik eléréséhez. Tovább rontotta a
térség kisállamainak a helyzetét, hogy az egyre erősödő Szovjetunió keletről ugyanolyan veszélyeket
jelentett, mint Németország nyugatról: a szélsőséges erők hatalomra kerülését és a függetlenség
elvesztését.

KÍSÉRLET A TÁVOLSÁGTARTÁSRA Gömbös halálát követően Horthy és a Bethlen mögött álló

erők bel- és külpolitikai irányváltást kívántak. Ezt kapta feladatául az új miniszterelnök, Darányi
Kálmán (1936–1938). A Németországgal fenntartott jó viszony mellett közeledni próbált a Nyugat
és Olaszország felé. Szakított Gömbös kísérletével, szabadabb teret nyitott a baloldali mozgalmaknak,
s fellépett az ekkor megerősödő szélsőjobboldallal szemben.
Az egyre valóságosabb háborús veszély, s a fokozódó európai fegyverkezés közepette
Magyarország még mindig a trianoni béke által meghatározott, a védelmi feladatok ellátására is
alkalmatlan hadsereggel rendelkezett. Az Anschlusst követően a Kisantant államai is elismerték
Magyarország jogát a fegyverkezésre, mivel Magyarország lemondott az erőszak alkalmazásáról.
Darányi az ún. győri programmal (1938) megindította a hadsereg felfegyverzését (erre 1 milliárd
pengőt szántak). Az öt évre meghirdetett tervet hiába teljesítették két év alatt, az évtizedes lemaradást
nem lehetett behozni. A magyar hadsereg továbbra is korszerűtlen maradt, fogatolt tüzérséggel,
huszárokkal és kerékpáros egységekkel nézhetett szembe a közeledő háborúval. A csekély katonai erő
jelentősen csökkentette a magyar politika mozgásterét.
Darányi nem tudta tartani a megszabott irányt: egyre inkább Németországhoz közeledett, s
engedni kényszerült a szélsőjobbnak. Az Anschluss révén náci birodalom már az ország nyugati
szomszédjává vált. A kormányt az is befolyásolta, hogy a német sikerek Magyarországon is
növelték a nácik tekintélyét, egyre többen vélték úgy, hogy a jövőben Németország fogja
meghatározni a térség politikáját. Az erősödő szélsőjobboldali veszéllyel szemben a vezető réteg
konzervatív csoportjai a kormányzói jogkör erősítését tartották kívánatosnak: a kormányzót hivatali
tetteiért az országgyűlés nem vonhatta felelősségre, és a törvénykezésben kétszer hat hónapra kiterjedő
halaszó vétójogot kapott (1937).

62
14425 főszöveg

TOVÁBBI SODRÓDÁS Miután Darányi nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Horthy Imrédy
Bélát – az angolbarátnak tartott bankárt – nevezte ki miniszterelnökké (1938–1939). Imrédy azonban
rövidesen még erőteljesebb német orientációra tért át. Ez nem véletlen: a térségben egyre
nyomasztóbbá váló német befolyás mellett szinte lehetetlen volt felhasználni a németeket a revíziós
politikában, ugyanakkor közeledni a mindinkább háttérbe szoruló Nyugathoz.
Berlini látogatása során Imrédy Horthyval együtt még visszautasította Hitler felszólítását egy
Csehszlovákia elleni kalandor akcióra. Ugyanakkor a németek követelésének is engedett: elfogadtatta
az országgyűléssel az ún. első zsidótörvényt (1938), amely a jogegyenlőséget feladva több
értelmiségi pályán 20%-ban korlátozta az izraelita vallású magyar állampolgárok arányát. (A zsidókat
vallási alapon különítették el.) Emellett Imrédy nagyobb teret engedett a náci befolyásnak a
magyarországi németek körében (Volksbund).

AZ ELSŐ BÉCSI DÖNTÉS A müncheni konferencián (1938 szeptembere) a Csehszlovákiával

szembeni magyar és lengyel területi igények eldöntését kétoldalú tárgyalásokra bízták, ám
megegyezés nem született. A lengyelek katonai akcióval foglalták el Teschen környékét, míg
Magyarország igényeiről nagyhatalmi döntés született. Az első bécsi döntésben Németország és
Olaszország – mivel a franciák és az angolok érdektelenséget jelentettek a kérdésben –
Magyarországnak ítélte Csehszlovákia magyarlakta területeit (1938. november 2.).
A magyar csapatok bevonulását mind az érintett területek lakossága (82%-uk magyar volt),
mind az anyaország népe kitörő lelkesedéssel fogadta. Ugyanakkor a németek kegyéből megvalósuló
revízió tovább erősítette a nácik befolyását.

BELPOLITIKAI HELYZET Az országban a náci befolyás erősödésével párhuzamosan két

ellentétes folyamat bontakozott ki: egyrészt felemelték szavukat a náci veszéllyel szemben álló erők,
másrészt megerősödött a szélsőjobb.
Még 1937-ben jött létre széles összefogással, elsősorban népi írók, baloldali értelmiségiek és
kommunisták részvételével a Márciusi Front, mely a 48-as hagyományokból a demokráciát és a
függetlenséget kiemelve hívta fel a figyelmet a náci veszélyre. A kormányzat rövidesen lehetetlenné
tette működését, de a szellemi mozgalom a későbbiekben is hallatta hangját.
Több szélsőjobboldali szervezet egyikeként alakult a Nemzeti Akarat Pártja (1935), mely
később Nyilaskeresztes Párt néven vált ismertté. A nyilasok vezetőjévé egy nyugdíjazott katonatiszt,
Szálasi Ferenc vált, aki a kormányzat szélsőjobb-ellenes fellépései nyomán kétszer is börtönbe került.
Szálasi alakította ki a zavaros, faji alapon álló nemzeti és szociális demagógiára épülő hungarista
ideológiát. A nyilasok – náci anyagi támogatás és a titkos választójog bevezetése (1938) révén – a
háború előestéjén (1939) a mandátumok 19%-át szerezték meg a magyar országgyűlésben.

63
14425 főszöveg

A szélsőjobb felé nyitó Imrédy Béla nemzeti és szociális demagógiát alkalmazva kormánypárti
„csodálatos forradalmat” hirdetett. Híveit a Magyar Élet Mozgalomba szervezve tömegpártot
kívánt létrehozni. Erre azért is szüksége volt, mert hagyományos úton (a parlamentben) nem tudta
terveit megvalósítani. Amikor rendeleti kormányzást akart bevezetni, az országgyűlés leszavazta.
Lemondott, de Horthy ismét felkérte a kormány vezetésére, a kormányzó és a vezető réteg bizalmát
azonban elvesztette. Végül azért kényszerült lemondásra, mert nyilvánosságra hozták, hogy felmenői
között egy izraelita vallású dédszülő is van. A kormányzó a kétszer már vakvágányra siklott politikai
program (jó viszony a németekkel és közeledés a Nyugathoz) megvalósítására a nagy tapasztalattal
rendelkező Teleki Pált nevezte ki miniszterelnökké (1939–1941).

64
14425 főszöveg

III. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ

20. A náci birodalom előretörése

A HÁBORÚ KITÖRÉSE ÉS A FURCSA HÁBORÚ Csehszlovákia feldarabolása után Hitler

Lengyelország felé fordult, s Danzig (Gdańsk) kikötővárosának átadását követelte. A nyugati
hatalmak még bíztak abban, hogy a két totális hatalom, a náci Németország és a Szovjetunió
egymással kerül szembe, ugyanakkor fokozták – megkésve – védelmi erejüket, és tárgyalásokat
kezdtek a szovjetekkel. A szovjetek nem bíztak a nyugatiakban, féltek, hogy egyedül maradnak egy
németekkel szembeni háborúban, és a nyugatiak oldalán nem látták biztosítva nyugati irányú hódító
terveik megvalósulását.
Hitler a helyzetet felismerve egyezséget ajánlott a szovjeteknek. Így született meg az ún.
Molotov–Ribbentrop-paktum (1939. augusztus 23.), amelynek nyilvános része egy
megnemtámadási szerződés, titkos záradékában pedig felosztották Lengyelországot, s a nácik
elismerték a szovjetek jogát a Baltikumra és Besszarábiára. A Szovjetunió növelhette területét és
elkerülte, hogy egyedül kelljen háborúznia Hitlerrel. A németek lerohanhatták Lengyelországot, és
erőiket a későbbiekben a Nyugat ellen összpontosíthatták, ráadásul jelentős nyersanyag- és
élelmiszerszállításokhoz jutottak.
A német csapatok 1939. szeptember 1-jén mondvacsinált okokra hivatkozva megtámadták
Lengyelországot. Nagy-Britannia és Franciaország – a lengyelekkel kötött szerződéseik értelmében –
válaszul hadat üzent a németeknek. Kitört a második világháború. A jelentős létszámú, de rosszul
felszerelt lengyel haderőt a gépesített német hadsereg egy hét alatt szétzúzta. A német légierő
lebombázta a logisztikai központokat, majd az összehangolt védelemre alkalmatlan lengyel csapatokat
felmorzsolta. A gyors sikerhez hozzájárult, hogy keletről a Vörös Hadsereg is megtámadta
Lengyelországot (szeptember 17.). A németek és a szovjetek szerződésüknek megfelelően
felosztották a térséget.
Nagy-Britannia és Franciaország ugyan hadat üzent, a jelentős erőt képviselő francia hadsereg
azonban inkább védelemre rendezkedett be a nagy költségen kiépített erődrendszer, a Maginot
[mazsino]-vonal mögött. Az angolok pedig csak kisebb szárazföldi erőkkel rendelkeztek, így
tényleges támogatást nem tudtak nyújtani azon kívül, hogy befogadták az emigráns lengyel kormányt.
A francia–német határon a nyugatiak nem tudtak támadni, Hitler pedig még nem akart, ezért tényleges
hadműveletek nélküli, ún. furcsa háború alakult ki.
A nyugatiak lekötöttségét és a német szövetséget kihasználva a szovjetek biztonsági érdekeikre
hivatkozva a finnektől területeket követeltek, s az elutasítást követően megtámadták a kis országot.
Meglepő módon kezdetben a Vörös Hadsereg kudarcot vallott, végül azonban érvényesült a túlerő, és
a finnek átadták a követelt térséget.

65
14425 főszöveg

A NYUGAT LEROHANÁSA Hitler – megelőzve a briteket – Skandinávia felé indított támadást

1940 tavaszán (április). Lerohanta Dániát és Norvégiát, s ezzel biztosította a nyugati előretörés
északi szárnyát és a svéd vasércszállításokat. A dánok és a norvégok nem fejtettek ki jelentős
ellenállást, s a nácik a megszállt országokban németbarát, gyakran nemzetiszocialista kormányokat
segítettek hatalomra. A norvég kollaboráns kormány vezetőjének neve (Quisling) az ellenséggel való
együttműködés fogalmává vált.
Az északi sikerek után a német hadsereg nyugatnak fordult, s Belgiumon át, a Maginot-vonal
megkerülésével két hónap alatt legyőzte Franciaországot. Bebizonyosodott, hogy a modern
hadviselés a gyors páncélosokon, s az azokat támogató gépesített egységeken és repülőkön alapul. A
német páncélosok átkeltek az Ardenneken, elvágták egymástól a szövetséges francia és angol erőket.
A britek egyetlen eredményes akciója az angol haderő kimentése volt a kontinensről (Dunkern).
A francia hadsereg összeomlott, a hadvezetés nem értette meg a modern hadviselés lényegét, a
katonák pedig nem akartak harcolni. Franciaország kapitulált (1940. június), s északi része Párizzsal
együtt német megszállás alá került, míg délen Pétain [peten] marsall vezetésével a németeket
kiszolgáló kollaboráns kormány alakult. (A székhelyéről vichyi kormánynak nevezték.) Így 1940
közepére Európa jelentős részét Hitler uralta, s mivel az országok többsége – mint a francia, dán vagy
cseh területek – érintetlenül kerültek a nácik birtokába, jelentősen megnőtt a német hadiipari termelés.
A Molotov–Ribbentrop-paktum, majd a francia összeomlás után a még független közép-európai
államok mozgástere végletesen beszűkült.

AZ ANGLIAI CSATA A Szovjetunió mellett már csak Nagy-Britannia képviselt számottevő

németellenes erőt, hiszen az Egyesült Államok izolacionalizmus miatt nem avatkozott az események
menetébe. Hitler kezdetben bízott a britekkel való kiegyezésben. A brit vezetés – kisebb habozás után
– az új miniszterelnök, Churchill [csörcsil] irányításával az ellenállás mellett döntött, ezért Hitler
Anglia elfoglalását tűzte ki célul.
Erős német flotta híján az invázió csak a teljes légi fölény birtokában lehetett eredményes,
ezért sor került a világtörténelem első valóban nagyméretű légi háborújára. Az angliai csatában
(1940. július–szeptember) Anglia népe megismerte a háború szenvedéseit, de nem roppant össze, csak
elszántsága erősödött. Az angolok egy emberként sorakoztak fel Churchill mögött. A brit légierő –
melynek fejlesztését a szárazföldi csapatokkal ellentétben már korábban megkezdték – olyan komoly
veszteségeket okozott a németeknek, hogy le kellett állítani a hadműveletet. Így a csekély szárazföldi
erőkkel rendelkező Anglia megmenekült az inváziótól.

TÁMADÁS KELET FELÉ Hitler 1941 nyarán kelet felé fordult, hogy megszerezze a Szovjetunió
hatalmas élelmiszer- és nyersanyagtartalékait. A támadást tavaszra tervezték, azonban a dél-európai
események miatt a nyár közepéig elhalasztották a terv megvalósítását.

66
14425 főszöveg

A módosítást az olasz hadsereg kudarcai kényszerítették ki. Az olaszok támadást indítottak

Afrikában az angolok ellen, de vereséget szenvedtek Etiópiában és Líbiában is. Hasonló kudarc várt
rájuk Görögországban is. Az olasz vereség elősegítette a németellenes fordulatot a Jugoszláviában.
A tervezett nagy keleti hadművelet hátában Hitler nem engedhette meg a fasiszta szövetség (tengely)
hatalmának megingását, ezért Afrikába küldte Rommel tábornok vezetésével az Afrika-hadtestet
(1941 tavasza). Ezzel párhuzamosan a német hadsereg hetek alatt lerohanta Jugoszláviát és
Görögországot, s az itteni kisebb angol erőket kivonulásra kényszerítette.
A déli szárny biztosítása után indították meg a támadást a Szovjetunió ellen. Hitler könnyű
győzelemre számított, de a demokratikus Nyugat politikusai se jósoltak két hónapnál többet a
Szovjetuniónak. Ezt a feltételezést erősítette a szovjet hadsereg gyenge szereplése a szovjet–finn
háborúban és a Vörös Hadseregben végzett hatalmas méretű tisztogatás is. Ugyanakkor nem voltak
tisztában a két évtizedes szovjet fegyverkezés eredményeivel.
Sztálin nem hitt a hírszerzés és az angolok figyelmeztetéseinek, így a német támadás váratlanul
érte a szovjet erőket. A németek három oszlopban, Leningrád, Moszkva és Kijev irányában
egyszerre, nagy erőkkel törtek előre. A nyugati villámháborús német győzelmek megismétlődni
látszottak, hetek alatt óriási területeket foglaltak el, százezrével ejtették fogságba a szovjet
katonákat. Ugyanakkor intő jelek is mutatkoztak: a német veszteségek óriásiak voltak (a francia
hadjárat alig harmincezer áldozatát tízszeresen meghaladták) mivel a szovjet katonák általában nem
adták meg magukat. Az úttalon utakon áthidalhatatlanná váltak a távolságok, az utánpótlás szinte
lehetetlen volt, és a leszakadt orosz egységek partizánként folytatták a harcot.
A nem várt ellenállás, a rossz utak következtében csökkent a német haderő technikai és
kiképzésbeli fölénye, a beálló kemény téli hidegben akadozva működő német technika pedig
megváltoztatta a helyzetet: Moszkva alatt megállították a német előretörést (1941. november–
december). A villámháborús terv összeomlott, s a hitleri Németország a szovjet erőforrások gyors
megszerzése helyett katonai erejének döntő részét lekötő hosszú háborúba keveredett.

67
14425 főszöveg

21. A szövetségesek felülkerekedése

JAPÁN ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADBALÉPÉSE Japán a harmincas évek eleje óta

háborút viselt Kínában, újabb és újabb területeket szerezve meg. A második világháború kitörése után
az európai gyarmatosítók meggyengülését kihasználva a japán katonai vezetés Délkelet-Ázsia és a
Csendes-óceán térségében kívánt előretörni. A szovjetekkel megnemtámadási szerződést kötöttek
(1941), hogy teljes erővel az Egyesült Államok ellen fordulhassanak.
Az Egyesült Államokban mind a közvélemény, mind a politikai erők zöme izolacionista volt,
vagyis távol akart maradni a háborútól. A világ legerősebb gazdaságával rendelkező országa a flottán
kívül kisebb katonai erővel rendelkezett, mint hazánk bármelyik szomszédja a háború előestéjén.
Roosevelt elnök felismerte a náci és a japán veszély nagyságát, ugyanakkor alkotmányosan meg volt
kötve a keze. A magára maradt Angliának engedélyezte a nyersanyag- és hadianyag-szállítást. Mikor a
britek valuta- és aranytartalékai kimerültek (miután az Egyesült Államokba kerültek), az elnök új
megoldást talált, a kölcsönbérleti szerződést, mely gyakorlatilag ingyenes szállításokat jelentett.
Roosevelt és Churchill nem sokkal a Szovjetuniót ért támadás után egy csatahajó fedélzetén aláírták
az Atlanti Chartát, melyben meghatározták a polgári demokráciák háború utáni világról alkotott
alapelveit (demokrácia, nemzeti önrendelkezés, szabad kereskedelem, annexió nélküli béke).
A japánok az Egyesült Államokban látták a fő ellenséget, s az adott pillanatot
megismételhetetlennek tartották. Ugyanis népesség és gazdasági erő tekintetében az Egyesült Államok
javára óriási fölény mutatkozott Japánnal szemben, a fegyverkezés területén azonban éppen fordított
volt a helyzet. S mivel a meginduló amerikai fegyverkezés következtében olvadni látszott az előny,
Japán hadüzenet nélkül megtámadta az Egyesült Államok támaszpontját, Pearl Harbort, s
jelentős csapást mért az amerikai flottára (1941. december 7.). Az akció nyomán egy időre a japánok a
csendes-óceáni térség uraivá váltak, s hadseregük gyors ütemben Indiáig és Ausztráliáig nyomult
előre. Az európai háborúban lekötött angolok, franciák és hollandok gyarmatait könnyűszerrel
elfoglalták. Az amerikai veszteség azonban nem volt végzetes, mivel az amerikai anyahajók nem
tartózkodtak a támaszponton. S ami ennél sokkal jelentősebb, a Pearl Harbor-i támadás következtében
az izolacionizmus háttérbe szorult, az Egyesült Államok belépett a háborúba és az amerikai
közvélemény felsorakozott a küzdelem mögött. A gigászi méretű gazdaságot átállították a
haditermelésre: csak idő kérdése volt, hogy a gazdasági fölény mikor érvényesül a harctereken.

A FORDULAT ÉVE, 1942 A moszkvai csata következtében a német hadsereg nem veszítette el
erejét, de a teljes frontvonalon egyidejűleg már képtelen volt előrenyomulni. 1942-ben Sztálingrád
irányába összpontosult a német támadás. A Volga-parti város az európai és ázsiai területek
közlekedési gócpontja volt, így elfoglalása megbéníthatta volna a szovjet védelmet, s utat nyitott volna

68
14425 főszöveg

a bakui olajmezők felé is. A veszteségek pótlására a németek a szövetséges Olaszország és a

csatlósállamok (Románia, Szlovákia, Magyarország) fokozottabb háborús részvételét erőszakolták ki.
A Paulus tábornok vezette német gépesített egységek hatalmas területeket elfoglalva elérték
Sztálingrádot és dél felé a Kaukázus láncait. A szovjetek, akiknek fontos iparvidékeit foglalta el az
ellenség, elpusztították a termelőkapacitásokat vagy áttelepítették keletre, ahol a húszas évek
közepe óta áldozatokat nem kímélve iparosítottak. Így a szovjet haditermelés nem esett vissza, sőt
1942–1943-ra már jóval túlszárnyalta a németekét. Hadrendbe állítottak modern harceszközöket,
mint a T–34-es páncélost vagy a katyusának nevezett rakétavetőt. A szovjet fegyveres felkészüléshez
jelentős mértékben járultak hozzá az angol és főleg az amerikai kölcsönbérleti szállítások
(mennyiségi, de még inkább minőségi tekintetben). Az újonnan felállított és a Távol-Keletről átdobott
csapatokkal Sztálingrádnál a szovjetek ellentámadást indítottak, s bekerítették Paulus hadseregét.
Miután Hitler nem engedélyezte a visszavonulást, a kimerült és a fagyhalál szélén álló német
hadsereg megadta magát (1943. február 2.). E hadműveletben pusztult el a 2. magyar hadsereg is a
Don-kanyarban. A sztálingrádi csatában a német haderő először szenvedett olyan komolyabb
vereséget, mely egyrészt csökkentette erejét, másrészt szertefoszlatta a náci hadsereg
legyőzhetetlenségébe vetett hitet.
Szintén jelentős – bár méreteit tekintve sokkal kisebb – volt a Rommel vezette Afrika-hadtest
veresége Egyiptomban az angol Montgomery tábornoktól (El-Alamein, 1942. október–november).
Az amerikaiak (Eisenhower tábornok) marokkói partraszállását követően, 1943 elejére a
szövetségesek kiszorították a németeket és az olaszokat Afrikából.
1942 nyarán az amerikai flotta a Midway-szigeteknél jelentős győzelmet aratott, megállítva
a japán előrenyomulást. A következő évben már megindult az ellentámadás, s az amerikaiak szigetről-
szigetre szorították vissza a japánokat („békaugrás hadművelet”).

A SZÖVETSÉGESEK ELŐRETÖRÉSE 1943 már a szövetségesek fölényét mutató győzelmeket

hozott. A keleti fronton a németek utolsó átütő támadásukat indították Kurszk térségében, ahol több
ezer tank vívott hatalmas páncéloscsatát. A szovjet tankok mennyiségben felülmúlták, minőségben
pedig megközelítették a németekét, így győzelmet arattak. Az év folyamán a szovjetek fokozatosan
nyugat felé szorították a német csapatokat.
A nyugati szövetségesek már partraszállást 1942-ben terveztek Európában, de ehhez se akkor,
se 1943-ban nem volt meg a kellő erő és az elszántság. Nem akarták a német haderő megrendülése
előtt megnyitni az ún. második frontot, mert akkor a német hadsereg – óriási emberáldozatokat
követelő – felmorzsolásából is részt kellett volna vállalniuk.
Az Észak-Afrikában győztes angol és amerikai hadsereg 1943 nyarán sikeresen partra szállt
Szicíliában, majd Dél-Itáliában. A támadás következtében az olasz király a hadseregre támaszkodva
lemondatta Mussolinit, s Olaszország kilépett a háborúból (1943 júliusa). A szövetségesek azonban

69
14425 főszöveg

nem használták ki a helyzetet, nem gyorsították az előrenyomulást, így a németek megszállták

Olaszországot, ahonnét kiszorításuk csak lassan haladt előre („csigaoffenzíva”)
1943-ra eldőlt a tengeri fölény megszerzéséért folytatott ún. atlanti csata is. A német
tengeralattjárók kezdetben óriási károkat okoztak az angol kereskedelmi és hadiflottának. Az
angolok – akár az első világháborúban – először konvojokkal és vízibombákkal védekeztek, ám alig
mérséklődtek a károk. Majd megtalálták az új ellenszert, a repülőgépeket. A szövetségesek
felülkerekedtek, a német tengeralattjárókat visszavonták.
A nyugati szövetségesek ugyanakkor megkezdték Németország bombázását. A német
hadiipari kapacitások szétverését tűzték ki célul, de ez nem járt sikerrel (a kapacitások 5%-át tudták
csak megsemmisíteni), a német hadiipari termelés 1943 végéig folyamatosan nőtt. Így a bombázások
fokozatosan a polgári célpontok ellen irányultak, hogy megtörjék a német nép ellenállását. A német
városok romba dőltek, s milliók maradtak holtan a romok alatt.

70
14425 főszöveg

22. A szövetségesek győzelme

A SZÖVETSÉGESEK EGYÜTTMŰKÖDÉSE Az antifasiszta koalíció alapját a németek ellen

kezdetben egyedül harcoló Anglia és az Egyesült Államok által aláírt Atlanti Charta képezte (1941
augusztusa), amelyhez egyre több állam csatlakozott, így a Szovjetunió is (bár a Chartában rögzített
alapelveket sohasem gondolták magukra nézve kötelezőnek).
A háború kimenetelét meghatározó három nagyhatalom vezetője (Churchill, Roosevelt és
Sztálin) üzenetváltások és személyes találkozók során alakította ki a háborús stratégiát és készítette
elő a háború utáni rendezést. A megbeszéléseken Sztálin kezdettől fogva, Churchill a háború
előrehaladtával egyre inkább a háború utáni befolyási övezetek biztosítását tartották szem előtt, míg
Roosevelt ezt a szempontot kevésbé vélte időszerűnek.
Roosevelt és Churchill számos találkozót tartott, melyek közül kiemelhetjük a Casablancában
(1943 januárjában) zajló eszmecserét, ahol – részben a nyugatiak különbékéjétől tartó szovjetek
megnyugtatására – megállapodtak, hogy csak a feltétel nélküli békét fogadják el. Ez év végén
Moszkvában a három nagyhatalom külügyminiszterei folytattak tanácskozást, s előkészítették a nagy
jelentőségű teheráni csúcstalálkozót (1943 decembere). Teheránban Roosevelt, Churchill és Sztálin
megállapodott a második front észak-franciaországi megnyitásáról, és Sztálin kötelezettséget vállalt,
hogy a győztes európai háború után megtámadja Japánt. Sztálinnak – a szovjet és a lengyel határok
kérdésével összefüggésben – már sikerült elfogadtatnia az 1939–1940-es szovjet
területszerzéseket. Ezzel végleg szertefoszlottak azok, az elsősorban Churchill által támogatott
elképzelések, hogy a nyugati szövetségesek dél felől (a Balkán) törjenek előre, ami pedig együtt járt
volna azzal, hogy Kelet-Közép-Európa országait – így hazánkat – a nyugati erők szabadítják föl.

NÉMETORSZÁG VERESÉGE A német hadsereg még 1944-ben is hatalmas erőt képviselt, s

óriási veszteségeket okozott ellenfeleinek. A nácik azonban Németország pusztulása és a német
polgári lakosság millióinak halála árán is csak lassítani tudták a szövetségesek előrenyomulását. A
népét feláldozó diktátor ellen katonatisztek merényletet követtek el (1944. július), de Hitler túlélte az
akciót, s a résztvevőket kivégezték.
1944 első felében a Vörös Hadsereg átlépte a szovjet határt, s folytatta az előrenyomulást
Németország felé. A nyugati szövetségesek nyáron (1944. június 6.) partra szálltak Normandiában,
s gyorsan nyomultak előre. A lengyel ellenállás – miután a közeledő szovjetek kommunista vezetésű
lengyel fegyveres csoportot hoztak létre – megkísérelte saját erejéből fölszabadítani a lengyel fővárost,
Varsót. Sztálin azonban nem nyújtott nekik támogatást, sőt a nyugati szövetségeseket is
megakadályozta ebben, így a németek leverték a varsói felkelést (1944. szeptember). A szovjet haderő
csak ezután indított támadást.

71
14425 főszöveg

A Vörös Hadsereg előnyomulását felgyorsította Románia átállása (1944. augusztus), mert

megkönnyítette, hogy a szovjet erők délről bejuthassanak a Kárpát-medencébe és a Balkánra. A
nyugati szövetségesek előretörését a német haderő kisebb ellentámadásokkal (pl. a nyugati fronton
az Ardenneknél, 1944 decemberében) lassította. Tavaszra a szovjet és az angol-amerikai
szövetségesek közeledtek egymáshoz, majd találkoztak az Elbánál. A Vörös Hadsereg rövidesen
bevette Berlint (145. május 2.). Hitler még korábban öngyilkos lett (április 30.), s a német hadsereg
kapitulált (1945. május 7–8.). Európában Németország vereségével véget ért a háború.

A JALTAI ÉS A POTSDAMI ÉRTEKEZLET A szövetségesek győzelmeik közepette ültek ismét

tárgyalóasztalhoz Jaltában (1945 februárja), ahol már elsősorban a háború utáni rendezésről volt
szó. Megállapodtak a lengyel határok nyugatra tolásáról, s ezzel – immár véglegesen – elismerték a
szovjetek háború előtti hódításait. A befolyási övezetek felvázolása során – a hatalmas szovjet haderő
jelenlétének következtében – körvonalazódni látszott a szovjetek közép-európai térnyerése, bár a
tárgyaló felek ekkor még hitet tettek a térség országainak szabad fejlődése mellett.
A háború utáni rendezést szolgálta a győztes hatalmak által San Franciscóban tartott
konferencia (1945. áprilistól–júniusig), ahol a nemzetközi béke és biztonság fenntartására létrehozták
az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ).
A következő csúcstalálkozóra már a győzelem után, Potsdamban került sor (1945. július). A
résztvevők személye változott: Sztálin tárgyalópartnere az angol Attlee (Churchill elvesztette a
választásokat) és az elhunyt Roosevelt alelnökéből elnökké előlépő Truman lett. Megállapodtak
Németország keleti határairól, az ország megszállásáról (a megszállási övezetekről) és a háborús
bűnösök felelősségre vonásáról. Bár erősödött a szembenállás az amerikaiak és a szovjetek között, a
két döntő befolyásra szert tevő nagyhatalom ekkor még az együttműködésben volt érdekelt.

JAPÁN VERESÉGE 1944 közepére a japán flotta súlyos veszteségeket szenvedett, szárazföldi
hadseregük azonban Kínában és Japánban még jelentős erőkkel rendelkezett. A japán katonák
harcértékét rendkívüli elszántságuk növelte. Az amerikai haditengerészet ellen bevetették az
öngyilkos repülőket (kamikazék), és az élő torpedókat, melyek súlyos veszteséget okoztak, ám a
hadihelyzetet már nem tudták megfordítani. Az amerikai tengeralattjárók akciói 1944 végére szinte
lehetetlenné tették a Japán-szigetekről való kihajózást.
Az amerikaiak a hatalmas emberveszteségeket követelő szárazföldi harcok helyett – miután
kapitulációs felhívásuk eredménytelen maradt – atomtámadást intéztek Japán ellen (Hirosima, 1945.
augusztus 6. – Nagaszaki, 1945. augusztus 9.). A bombák sosem tapasztalt pusztítást vittek végbe,
óriási volt a polgári áldozatok száma. Az amerikai atomtámadást azonban már a volt szövetségesnek, a
háborúban katonailag rendkívül megerősödő Szovjetuniónak szóló figyelmeztetésnek is szánták. A
szovjetek a nyugati szövetségeseknek tett ígéreteiknek megfelelően felmondták a japánokkal kötött

72
14425 főszöveg

megnemtámadási szerződést, és Mandzsúriában (Kína) támadásba lendültek. Igyekeztek a Távol-

Keleten is kiterjeszteni a szovjet befolyást.
Az atomtámadás és a szovjet hadsereg előretörése fegyverletételre kényszerítette a japánokat.
1945. szeptember 2-án véget ért az 52 millió ember életét követelő második világháború.

73
14425 főszöveg

23. A második világháború jellegzetességei és borzalmai

AZ ÚJFAJTA HADVISELÉS JELLEGZETESSÉGEI Az első világháború előtt szinte senki sem

látta előre, hogyan alakítják át a háborút az új fegyverek. Az új világégés kezdetén is csak kevesen
mérték fel helyesen a haditechnikai változások hatásait. Az első világháborúban már fiatal tisztként
harcoló De Gaulle [dö goll] vázolta fel könyvében az új hadviselés jellegzetességeit, helyesen vonva
le a tapasztalatokat a világháború utolsó évének hadieseményeiből. Megállapította, hogy a
páncélosok, s a velük együttműködő légierő határozza majd meg az új hadviselést. A francia katonai
vezetés nem szívlelte meg De Gaulle tanácsait, pedig elméletét fényesen igazolták a német haderő
elsöprő erejű kezdeti sikerei: a légi támogatással harcoló gépesített egységek áttörték az ellenséges
vonalakat, szétzúzták a védelmet, így nem alakult ki állóháború, a hadjáratok felgyorsultak. (A
francia hadseregben viszont a gyalogsághoz rendelt páncélosok mozgását a lassú gyalogság határozta
meg.)
A gyorsan mozgó hadseregek és a légitámadások következtében a háború nem korlátozódott
a frontvonalakra, hanem kiterjedt a hadviselő államok szinte teljes területére. A megváltozott
helyzetben a korábbiakkal ellentétben a polgári áldozatok száma megközelítette a katonák
veszteségeit, s egyben megsokszorozódott: a második világháborúban 52 millió ember halt meg!
Különösen sok polgári áldozatot követeltek a légitámadások. Hatványozott mértékben ismétlődtek
meg a spanyol polgárháborúban lebombázott Guernica szenvedései: az angliai csatában London és a
vidéki városok bombázása során gyermekek, asszonyok tízezrei estek áldozatul, majd a szövetséges
légierő német városokat rombolt le, ahol százezrek lelték halálukat. Nagyon sok polgári áldozatot
követeltek az erődökként védelmi célokra felhasznált városok, mint Leningrád, Budapest, Bécs vagy
Berlin.

A PARTIZÁNHÁBORÚ A németek gyors előretörése és kegyetlen uralma hívta életre a

partizánmozgalmakat. A szétzúzott nemzeti hadseregek maradványai és a polgári lakosság a
német megszállást követően számos országban fegyveres ellenállásba kezdtek. A legjelentősebb
partizánmozgalmak Lengyelországban, a Szovjetunióban, Jugoszláviában és Franciaországban
bontakoztak ki.
A partizánháborúban a néhány fős egységek rajtaütésszerűen rátörtek kisebb alakulatokra,
felrobbantották a közlekedési útvonalakat, majd gyorsan visszavonultak, s eltűntek a természet vagy
a városok rejtekében. A megszálló erők válaszul megtorló akciókat indítottak a partizánok és a
polgári lakosság ellen. A küzdelem egyre véresebbé és kegyetlenebbé vált, a náci csapatok a
partizánakciók megtorlásául sokszor egész falvakat irtottak ki (pl. a franciaországi Oradour és a
csehországi Lidice).

74
14425 főszöveg

A HADIFOGLYOK HELYZETE A XX. század elejére kialakultak a modern hadviselés szabályai,

így a hadifoglyokkal való bánásmódé is (ellátás, gyógykezelés, testi épségük biztosítása), amit az első
világháborúban jórészt be is tartottak. A második világháború folyamán azonban számos hatalom,
elsősorban Németország, Japán és a Szovjetunió tömegesen végzett ki hadifoglyokat vagy pusztított
el százezreket a minimális életfeltételek megvonásával, illetve agyondolgoztatással.
A németek jórészt azonnal kivégezték a hadifogságba kerülő párttagokat és a partizánok
többségét is (rájuk nem vonatkoztak a hadifoglyokat védő nemzetközi egyezmények), a szovjetek
pedig az elfogott SS-katonákat. Előfordult, hogy a szovjet hadifoglyokon a nácik emberkísérleteket
végeztek, míg a szovjetek Katyńnál legyilkolták a fogságba került lengyel tisztek ezreit, a japánok
halálra dolgoztatták a brit foglyokat a burmai vasút mentén (a Kwai-folyó hídja).
A háború légkörére jellemző, hogy még az Egyesült Államokban is internáltak több mint
százezer japán származású amerikai állampolgárt, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy japánnak
születtek.

NÉPÍRTÁSOK – A HOLOKAUSZT A második világháború alatt olyan borzalmak is

bekövetkeztek, melyeknek semmi köze nem volt a modern hadviselés okozta változásokhoz: emberek
tömegeit semmisítették meg tudatosan, szinte „iparszerűen”.
A zavaros náci ideológiának kezdettől fogva részét képezte a fajelmélet, amely az embereket
„felsőbb rendű” és „alacsonyabb rendű” csoportokra osztotta. Hatalomra kerülésük után szinte azonnal
felléptek politikai ellenfeleik és a különböző „alacsonyabb rendűnek” minősített csoportok ellen, így a
szellemileg sérültek, a nyomorékok, a homoszexuálisok, a cigányok és mindenek előtt a zsidók ellen.
A jogsértések (politikai, gazdasági jogok és személyi szabadságjogok korlátozása, megalázó
megkülönböztetés) mellett már pogromokra is sor került (kristályéjszaka). A háború alatt pedig
megkezdték az egész európai zsidóság módszeres kiirtását. A zsidóság kiirtásának végleges,
„iparszerű” programját, a „végső megoldást” (Endlösung) 1942 januárjában dolgozták ki (wanssee-
i program). A háború folyamán a nácik több tucat koncentrációs tábort hoztak létre (Auschwitz-
Birkenau, Dachau, Buchenwald, Mauthausen, Treblinka stb.), ahová a megszállt országokból
összegyűjtötték a zsidóságot. (Ezek részben munkatáborok, részben megsemmisítő táborok voltak.) A
zsidónak minősített embereket a helyi hatalmi szervek felhasználásával gettókba kényszerítették, majd
marhavagonokban a koncentrációs táborokba szállították. Néhány országban (Románia, Szlovákia) a
helyi hatalom maga hajtotta végre a népirtást. A koncentrációs táborokban az öregeket és a
gyermekeket azonnal megsemmisítették, a munkaképes felnőtteket embertelen körülmények között
dolgoztatták, majd a legyengült emberek jelentős részét megölték. A tömeggyilkosságot ipari
méretűvé fejlesztették, a táborok foglyaival gázkamrákban végeztek, majd a holttesteket
krematóriumokban égették el. Néhány év leforgása alatt a közel tízmilliós európai zsidóságnak több
mint a felét, közel hatmillió embert gyilkoltak le.

75
14425 főszöveg

A deportálások többnyire komolyabb ellenállás nélkül zajlottak le. Ebben szerepet játszott a
terjedő antiszemitizmus és a félelem. Az elhurcolt emberek nem sejtették előre a sorsukat, a családokat
kezdetben nem szakították el egymástól, magukkal vihették ingóságaik egy részét, s úgy tudták,
kényszermunkára mennek. Később fokozatosan fosztották meg őket javaiktól és a reménytől. A
kívülállók passzivitását részben magyarázza, hogy emberi ésszel nem lehetett felfogni azt, ami történt.
1944-ben két auschwitzi menekült üzenete tárta a világ elé a hihetetlen valóságot. Néhány helyen
ellenállásra is sor került, melyek közül a legjelentősebb a varsói gettó felkelése volt (1943 tavasza). A
zsidóság tömeges legyilkolásának tragikus folyamatára napjainkban két elnevezést is használunk: a
görög eredetű holokauszt (égő áldozat), illetve a héber soá (katasztrófa) kifejezést.
A nácik célul tűzték ki a zsidóság mellett az európai cigányság kiirtását: közel kétszázezer
roma lelte halálát a gázkamrákban. A lengyel kultúra és nemzettudat megsemmisítésére is kísérletet
tettek. Tudatosan gyilkolták le a lengyel értelmiségieket, a földdel tettek egyenlővé történelmi
városokat, mint Varsót.

76
14425 főszöveg

24. Magyarország háborúba sodródása

TELEKI PÁL BELPOLITIKÁJA A konzervatív Teleki Pál – bírva a kormányzó és Bethlen

csoportjának a bizalmát – arra tett kísérletet, amibe már két kormány is belebukott: visszaszorítani a
szélsőjobbot, a romló nemzetközi helyzet ellenére fékezni a német befolyás növekedését, ugyanakkor
felhasználni a németeket a revíziós célok elérésére, és mindeközben közeledni a nyugati
nagyhatalmakhoz.
Teleki betiltotta Szálasi Hungarista Mozgalmát (bár az Nyilaskeresztes Párt néven azonnal
újjáalakult). Ugyanakkor elfogadtatta a parlamenttel a még Imrédy által előkészített ún. második
zsidótörvényt, mely már faji alapon állt (vallásukra való tekintett nélkül zsidónak minősítette azokat
az állampolgárokat, akiknek két nagyszülője izraelita vallású volt), és a 20%-os küszöb helyett
foglalkozástól függően 12, vagy 6, vagy 0%-ra szorította le a zsidók arányát.

KÜLPOLITIKA – A REVÍZIÓ FOLYTATÁSA Teleki ápolni kívánta az angol kapcsolatokat, de a

Hitlernek szabad kezet adó nyugati politikára 1939-ben nem lehetett támaszkodni. Ezért a német
jóindulat megtartása érdekében az ország csatlakozott az antikomintern paktumhoz és kilépett a
Népszövetségből.
1939 márciusában Hitler bekebelezte Csehországot, és támogatásával létrejött a független,
németbarát Szlovákia. A magyar kormány ekkor Kárpátalja visszacsatolása mellett döntött, s a
magyar csapatok bevonultak a döntő többségében ruszinok lakta országrészbe. Teleki elképzeléseivel
ellentétben Kárpátaljának nem adtak önkormányzatot, s így lakosságát nem sikerült megnyerni.

A HÁBORÚ KITÖRÉSE – A FEGYVERES SEMLEGESSÉG A közeledő háborúval kapcsolatban

Teleki megfogalmazta az általa helyesnek tartott politikát. Véleménye szerint Németország nem
győzhet, így a magyaroknak ugyan együtt kell menetelnie – mert mást nem tehetnek – a németekkel,
de nem szabad belépni a háborúba. A magyar fegyveres erőket – az első világháborús
tapasztalatokból okulva – nem szabad a háborúban feláldozni, hanem meg kell őrizni a háború
végére, a rendezések időszakára.
E politika jegyében hirdette meg a fegyveres semlegesség politikáját a háború kitörésekor
(1939. szeptember 1.). Nem engedélyezte a Lengyelország ellen támadó a német csapatok
átvonulását Magyarországon, majd megnyitotta a magyar határt a lengyel polgári és katonai
menekültek előtt. E lépése bátor kiállás volt a Molotov–Ribbentrop-paktum ellen, a magyar kormány
mozgástere azonban a francia összeomlást követően tovább csökkent.

77
14425 főszöveg

A MÁSODIK BÉCSI DÖNTÉS 1940 nyarán a szovjetek ultimátumban követelték a románoktól

Besszarábia átadását, melyet meg is kaptak. A magyar politikai vezetés és a közvélemény
elérkezettnek látta az időt az újabb revíziós lépésre, melyet a szovjet kormány is megértően fogadott
(1939-ben diplomáciai kapcsolat jött létre a Szovjetunióval). Telekinek fenntartásai voltak, mivel félt
attól, hogy a németek túl nagy árat szabnak a területekért. A lehetőséget azonban a kormány nem
hagyta elveszni, s magyar csapatokat vonultatott fel a román határon. A németek nem
engedhették meg két csatlósuk fegyveres összecsapását. Ismét el kívánták játszani a döntőbíró
szerepét, hogy mind a magyarokat, mind a románokat szorosabban magukhoz kössék, s a
későbbiekben is a területi változtatások reményével tudják újabb és újabb háborús áldozatokra rávenni
öket. Így került sor a második bécsi döntésre (1940. augusztus 30.), amely Magyarországnak ítélte
Észak-Erdélyt és a Székelyföldet.
A területet enyhe többségben magyarok lakták, de jelentős számú román került magyar
fennhatóság alá. (Dél-Erdélyben viszont sok magyar maradt román fennhatóság alatt.) A bevonulás
során összetűzésekre került sor, s százezrek hagyták el szülőföldjüket (a magyarok északra, a románok
délre költöztek). A hálára kötelezett Magyarország nem kerülhette el, hogy csatlakozzék a németek,
olaszok és japánok által kötött háromhatalmi egyezményhez (1940. november). (Ugyanekkor
Románia is csatlakozott.)

KIÚTKERESÉS – SODRÓDÁS A HÁBORÚBA A náci Németország növekvő hatalmi súlyát

Teleki a németbarát politikát folytató jugoszláv kormányhoz közeledve próbálta némiképp
ellensúlyozni. A tárgyalások eredményeként 1940 végén a két kormány örök barátsági szerződést írt
alá.
1941 tavaszán azonban a háromhatalmi egyezményhez csatlakozó jugoszláv kormányt
angolbarát tisztek katonai puccsal megdöntötték. Hitler a küszöbönálló nagy szovjetellenes hadjárat
előtt nem hagyhatta fedezetlenül jobbszárnyát, így elhatározta Jugoszlávia lerohanását. A magyar
kormánytól a német csapatok átengedését és a volt magyarországi területekért cserébe katonai
részvételt követelt. Az együttműködés visszautasítása szakítást jelentett volna a németekkel,
elfogadása pedig ugyanezt a nyugati szövetségesekkel.
Teleki politikáját nélkül nem lehetett folytatni. A miniszterelnök a tiltakozásnak
öngyilkosságba menekült. Ez azonban nem változtatta meg az eseményeket: az ország az újonnan
kinevezett miniszterelnök, Bárdossy László (1941–1942) vezetésével teljesítette a németek
követeléseit. A magyar csapatok bevonultak a Délvidékre, azzal a megkötéssel, hogy előbb
megvárták a jugoszláv állam szétesését (a horvátok kiválását).
A revíziós politika újabb eredménye a Muraköz, a baranyai háromszög és Bácska
visszatérése (1941. április). A visszacsatolt területeken a lakosságnak csak a 40%-a volt magyar. Az
angolok nem üzentek hadat Magyarországnak, de megszakították a diplomáciai kapcsolatokat. A

78
14425 főszöveg

jövőre nézve ennél vészterhesebb volt, hogy az ország immár teljes mértékben a német blokk
befolyása alá került.

79
14425 főszöveg

25. Magyarország a világháború poklában

A SZOVJETUNIÓ MEGTÁMADÁSA Bárdossy László belpolitikai helyzete még elődeinél is

kedvezőtlenebb volt: a szélsőjobboldal megerősödött, a német sikerek tetőfokán a németek
győzelmébe vetett hit a tisztikar jelentős részét magával ragadta. Tartani lehetett attól, hogy ha a
kormány ellenáll a német követeléseknek, a nácik magyar híveiket, a nyilasokat segítik hatalomra.
1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót. Románia nagy erőkkel csatlakozott
a hadjárathoz, s a magyar vezetés attól félt, hogy a románok kedvezőbb elbírálás alá esnek majd
Németországban. Horthy és a tisztikar a bolsevizmus elleni „keresztes hadjáratból” sem kívánt
kimaradni. A vezérkari főnök, Werth Henrik a szovjetellenes győzelmes német hadjárat időtartamát
hat hétre becsülte. Ebben a légkörben került sor Kassa bombázására (körülményei máig
tisztázatlanok), amelyet a vezérkar szovjet támadásként értékelt. A kormányzó még aznap (1941
június 26.) döntött a hadiállapotról, amit Bárdossy másnap jelentett be az országgyűlésen. A
képviselők többsége hozzájárult a magyar csapatok Szovjetunió elleni támadásához.
Ezzel Magyarország visszavonhatatlanul belépett a háborúba. A lépés súlyosságát növeli,
hogy ekkor a németek nem gyakoroltak hazánkra közvetlen erős nyomást a részvétel érdekében. A
hadműveletek kezdetén a vezetés bevetette a legjobban felszerelt magyar egységet, az ún.
gyorshadtestet, amely azonban a harcokban rövidesen elvesztette ütőképességét.

BÁRDOSSY MENESZTÉSE A Szovjetunióba küldött közel 50 000 fős magyar haderő – miután
fegyverzetének jelentős része a harcok során elpusztult – megszálló feladatokat látott el. A kormány
újabb alakulatok kiküldéséhez ugyan nem járult hozzá, az év végére – Sztálin kérésére – mégis
megérkezett az angol hadüzenet, majd német nyomásra Bárdossy hadat üzent az Amerikai
Egyesült Államoknak. Így Magyarország immáron teljes mértékben Németország katonai
szövetségesévé vált.
A moszkvai vereséget követően a német hadvezetés elhatározta a csatlósállamok fokozottabb
bevonását a háborúba. Ribbentropp külügyminiszter és Keitel tábornagy magyarországi látogatásán
kierőszakolta, hogy 1942-ben újabb magyar hadsereget küldjenek a frontra.
Tovább romlott a zsidóság helyzete, miután a németek és a nyilasok követelésének engedve a
kormány kiadta az ún. harmadik zsidótörvényt (1941. augusztus 8.), amely faji alapon tiltotta a
zsidó és nem zsidónak minősített magyar állampolgárok közötti házasságot. Ugyanakkor, miután a
környező országokban már a zsidóság fizikai megsemmisítése folyt, a kisebbségben élő magyar
zsidóság tömegesen menekült Magyarországra.
1942 januárjában Újvidéken és környékén szélsőjobboldali tisztek vezetésével a magyar
honvédség partizánakciók megtorlásaként vérfürdőt rendezett. Bestiális módon legyilkoltak több

80
14425 főszöveg

ezer polgári személyt, jórészt magyar zsidókat. A kormányzat vizsgálatot indított, de az akcióra
parancsot adó tisztek Németországba menekültek, s csak a nyilas uralom alatt tértek vissza.
A német katonai vereségek felerősítették a Bethlen-féle irányzat hatását a politikai életre és a
kormányzóra, aki 1942 tavaszán menesztette a németeknek engedékeny Bárdossy Lászlót. Helyére
Kállay Miklóst nevezte ki, akitől a Németországhoz fűződő szálak lazítását várta el.

AZ ELLENÁLLÁS FOKOZÓDÁSA A német sikerek, a német támogatásnak köszönhető revíziós

eredmények a magyar lakosság körében növelték a náci Németország népszerűségét. A német
vereségek, a győzelembe vetett hit megingása, valamint az a tény, hogy a németek veszélyeztették az
ország függetlenségét, egyre többeket indított németellenes cselekvésre.
Nemzeti és baloldali érzelmű fiatalok tüntettek az aradi vértanúk emléknapján (1941) a
Batthány-örökmécsesnél, majd halottak napján Teleki Pál sírjánál a háború és az erősödő náci
veszély ellen. Széles, népfront jellegű fellépés volt a Népszava karácsonyi száma (1941). Komoly
eredménynek számított a szintén népfront jellegű Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozása
(1942. február), amely megszervezte a legjelentősebb háborúellenes tüntetést a 1848-as forradalom
emléknapján a budapesti Petőfi-szobornál.
Ugyanakkor a tiltakozások nem tudtak nagyobb tömegeket megmozgatni, s nem létesült
működőképes kapcsolat a németellenes erők és a kormányzat között.

KÁLLAY „HINTAPOLITIKÁJA” Kállay Miklós miniszterelnök igyekezett új irányt adni a magyar

politikának, de térségünkben a németek hatalma még nem ingott meg, így a kormány 1942 nyarán
kiküldte a frontra a 2. magyar hadsereg 250 000 katonáját. A németek a rosszul felfegyverzett
hadsereg számára a létszámához képest tarthatatlanul hosszú frontszakasz védelmét jelölték ki a
Donnál. A sztálingrádi áttörés során a magyar hadsereg jelentős része is elpusztult. A veszteségeket
növelte, hogy a hadsereg főparancsnoka, Jány Gusztáv végrehajtotta azt a német utasítást, amelynek
értelmében a magyaroknak fedezniük kellett a németek visszavonulását a rendkívüli hidegben (1943.
január–február).
Kállay már a katasztrófa előtt megkezdte a háborúból való kiugrás előkészítését, s
elhatározását a németek sztálingrádi kudarca és a magyar hadsereg pusztulása megerősítette. Szent-
Györgyi Albert Nobel-díjas kutatónk vezetésével Isztambulban tárgyalások kezdődnek az angolokkal,
majd előzetes fegyverszüneti egyezményt kötöttek (1943. szeptember–október). Ennek értelmében a
magyar hadsereg szembefordult volna a németekkel, ha az angol-amerikai haderő eléri az ország
határát. Ugyanakkor a kormány megtagadta Hitler kérését, hogy újabb magyar hadsereget
küldjenek a frontra, majd Horthy kiállt Kállay miniszterelnök mellett, akinek leváltását Hitler egyre
keményebben követelte. A magyar kormány – és a közvélemény – az olasz kiugrás tükrében
bizakodóan ítélte meg a helyzetet, ám az események másként alakultak.

81
14425 főszöveg

26. Német megszállás, nyilas rémuralom és háborús katasztrófa

NÉMET MEGSZÁLLÁS ÉS KIUGRÁSI KÍSÉRLET Az angolszász erők a várakozások ellenére

nem közeledtek, így a fegyverszünetnek nem lett gyakorlati következménye. Ugyanakkor a
tárgyalásokról a német titkosszolgálat tudomást szerzett. Hitler elvesztette bizalmát Horthyban, ezért a
közeledő keleti front árnyékában a németek megszállták Magyarországot (1944. március 19.). Az
ország katonailag gyenge volt, s – a német csapatösszevonásokról kapott hírek ellenére – nem
készültek fel a védelemre, így a Németországba csalt Horthy az ellenállás helyett a megszálló
németekkel való további együttműködés mellett döntött.
Ezzel az önállóságát vesztett országban megőrizte befolyása egy részét, ugyanakkor lehetővé
tette a németeknek a magyar államapparátus és a hadsereg felhasználását. Döntésével ő is
felelőssé vált azokért az eseményekért, amelyek Magyarország háború utáni megítélését negatívan
befolyásolták. Horthy német követelésre Sztójay Döme, volt berlini követet nevezte ki
miniszterelnökké. A kormány együttműködött a német hadsereggel és a Gestapóval. Megkezdődött
az ellenzéki, illetve a németellenes politikusok letartóztatása (Kállay és Bethlen is illegalitásba
kényszerült). A magyar haderőt mozgósították, és ismét a háborúba küldték.
Újabb zsidóellenes intézkedések következtek: kötelezővé tették a sárga csillag viselését, majd
a zsidóságot gettókba kényszerítették. Ezután megindult a vidéki zsidóság deportálása (1944.
május közepe). Az országba érkező Gestapo és az Eichmann-különítmény látott hozzá a
megvalósításhoz. Néhány hónap alatt százezreket hurcoltak el. Az akcióhoz felhasználták a magyar
erőszakszervezetet is. Voltak, akik vállalták az együttműködést, mint a két nyilas államtitkár, Baky
László és Endre László. A csendőrség közreműködése nélkül ilyen gyorsan nem tudták volna
végrehajtani a zsidóság összegyűjtését. Horthy nemzetközi nyomásra és a második front
megnyitásának hírére nyáron leállíttatta a deportálásokat, ám ezzel már csak a budapesti zsidóság
kerülte el a pusztulást.
A román átállást követően (1944. augusztus) megnőtt a lehetősége a magyar kiugrásnak is,
mivel a Vörös Hadsereg betört a Kárpát-medencébe, és a közeledő fronton harcoló magyar csapatokat
a németek ellen lehetett volna fordítani. A kormányzó azonban nehezen szánta el magát a
szovjetekkel történő tárgyalásra, csak a magyar csapatok újabb erdélyi vereségeinek hatására küldte el
követeit (szeptember vége). Molotov átadta a szovjet feltételeket, mely az 1937-es határok
visszaállítását és a németeknek szóló hadüzenetet követelését tartalmazta. Horthy elfogadta a szovjet
kívánalmakat.
A háborúból való kiugrást rosszul szervezték meg. Horthy környezetében alig akadtak
megbízható katonák és politikusok (a kormányzóhoz hű esztergomi páncélosokat is a frontra
vezényelték), miközben a németek Budapestre küldték Skorzenyt, a korábban Mussolinit is
kiszabadító tapasztalt SS-tisztet, elrabolták Budapest Horthyhoz hű városparancsnokát, majd a

82
14425 főszöveg

kormányzó fiát is. Megbénították a magyar haderő irányítását, s fia életével megzsarolták a
kormányzót. A tragikus az volt, hogy a tisztikar egy része nem akarta követni a kormányzót, jelentős
részük pedig ingadozott. Horthy bejelentette a rádióban a fegyverszünetet (1944. október 15.), de a
hadsereg nem kapott parancsot a fegyverletételre. A kormányzó nem ment a csapatok közé, hanem
a Várban, műszaki zár mögött várta a fejleményeket. Nem vették igénybe a szovjet hadsereg
tehermentesítő támadását, így a német erőket szabadon felhasználhatták ellenük. Csak Dálnoki Miklós
Béla, az 1. magyar hadsereg parancsnoka állt át a szovjetekhez, mintegy 20 000 magyar katonával.
Őket azonban a megállapodással ellentétben hadifoglyoknak minősítették, és leszerelték. A kiugrási
kísérletet egy nap alatt elbukott.

NYILAS RÉMURALOM ÉS NEMZETI KATASZTRÓFA Horthy sikertelen kiugrási kísérletét

követően a nácik hatalomra juttatták a nyilasokat. A nemzetiszocialista kisebbség kezébe került a
magyar államapparátus irányítása (Szálasi, mint „nemzetvezető” egyesítette az állam és a kormányfői
tisztséget). Szinte ellenállás nélkül áldozhatták fel ország emberi és anyagi erőforrásait a vesztes
háború szolgálatában.
A nyilasok hozzáláttak a budapesti zsidóság kiirtásához. Deportálni már nem volt módjuk,
de elhagyott bányákban, téglagyárakban, a Duna partján 20-25 000 embert gyilkoltak le. Igaz,
fokozódott a lakosság és az egyházak aktivitása, tízezreket bújtattak a városban. Megjelent egy kis
létszámú zsidó ellenállási csoport is. Az életét kockáztató sok névtelen ember mellett kiemelendő
Angelo Rotta pápai nuncius és Raoul Wallenberg svéd diplomata akik menlevelek kiadásával
emberek ezreit mentették meg. A nyilasok keményen felléptek minden ellenállással szemben, így
kivégezték a Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság vezetőjét, Bajcsy-Zsilinszky Endrét is.
A nyilasok rémuralma következtében az ország hadszíntérré vált, romba dőlt, lakossága
elszenvedte a harcok pusztítását és a hadseregek kegyetlenkedését. Magyarország a nyilas hatalom
alatt a háború utolsó pillanatáig harcolt a nácik oldalán. Debrecen térségében még a nyilas
hatalomátvétel előtt megkezdődött a háború egyik legnagyobb tankcsatája, s az erődé nyilvánított
Budapestet több hónapos véres ostrommal foglalták el a szovjetek (1945. december–február). A
visszavonuló német hadsereg Székesfehérvárnál sikertelen ellentámadást kísérelt meg. A Vörös
Hadsereg 1945 áprilisára szabadította fel az országot a náci uralom alól.

VESZTESÉGEINK Hazánk az 1944-es országterületre számítva közel egymillió embert veszített a

háborúban. A veszteség felét az elhurcolt és legyilkolt magyar zsidóság tette ki.
Jelentősek voltak a katonai veszteségek: a doni katasztrófa során, majd a háború utolsó
szakaszában, a kiugrási kísérletet követően, s még inkább a nyilas rémuralom alatt közel: 150-200 000
katonánk esett el a frontokon. 800-900 000 magyar katona került fogságba, közel kétharmaduk szovjet
táborokba, ahonnan nagy részük sohasem tért haza.

83
14425 főszöveg

Közel kétszázezerre tehető a bombázások és a frontharcok során elpusztult polgári lakosok

száma. Kezdetben csak ipartelepeket bombázott a szövetséges légierő, majd hazánkban is városi
célpontokat támadtak. A front elhaladtával sem értek véget a polgári lakosság szenvedései, mert
sokakat hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára.
A túlélők, akik megszenvedték a hadseregek erőszakoskodásait, egy romba dőlt országban
jöhettek fel a pincékből. A háború elpusztította a nemzeti vagyon nagyobbik részét: nem maradtak
ép hidak, közlekedési eszközök. A gyárak egy részét leszerelték, más részük romos volt. Az
állatállomány elpusztult, vagy valamelyik hadsereg elkobozta. A lakásállomány fele szintén romokban
hevert.

84
14425 főszöveg

IV. A KÉTPÓLUSÚ VILÁG

27. A hidegháború kezdete

HATALMI ÁTRENDEZŐDÉS – A SZUPERHATALMAK LÉTREJÖTTE A világháború

alapvetően átalakította a hatalmi viszonyokat. A legyőzött országok gazdasága romokban hevert,
elvesztették katonai erejüket és átmenetileg még szuverenitásukat is. A győztes Nagy-Britannia
gazdasága is megrendült, teljesen eladósodott az Egyesült Államok felé. A nagyhatalmi szerephez
elengedhetetlen hatalmas fegyverkezési kiadásokat – melyeket eddig is csak amerikai segélyekkel
tudtak finanszírozni – képtelen volt vállalni, emiatt Anglia másodrendű nagyhatalommá vált.
Fokozottan igaz volt ez Franciaországra. A győztesek közé is csak azért kerülhetett – feledve a vichy-i
kormány politikáját –, mert így a nyugati szövetségesek jobban tudták ellensúlyozni a Szovjetuniót a
megszállt Németországban.
A többi hadviselő féllel ellentétben az Egyesült Államok gazdasága tovább erősödött, s az
atombomba birtokában egyértelműen a Föld vezető nagyhatalmává vált. A Szovjetunió ugyan óriási
veszteségeket szenvedett, de a háború során létrehozott 12 milliós hadserege révén nagyhatalmi súlya
csak az Egyesült Államokéhoz volt mérhető. A világ kétpólusúvá vált, s a következő évtizedekben az
alapvető kérdésekben a két szuperhatalom állásfoglalása döntött.

AZ ENSZ MEGALAKULÁSA ÉS FELÉPÍTÉSE Az új hatalmi struktúra és a világháború előtti

történelmi tapasztalatok érvényesültek az új világszervezet, az ENSZ létrehozásakor. Az ENSZ
felépítése biztosította a győztes nagyhatalmak dominanciáját. A legfőbb fórumnak számító
Közgyűlésnek ugyan minden felvett tagállam résztvevője lett egy szavazattal, de az ENSZ legfőbb
döntéshozó szervében, a Biztonsági Tanácsban a 11 tagból öten (Egyesült Államok, Szovjetunió,
Franciaország, Nagy-Britannia és Kína) állandó tagok voltak és vétójoggal is rendelkeztek. A vétó
megakadályozta számos kérdés megvitatását (1946 és 1964 között a SZU 103, Nagy-Britannia 4,
Franciaország 3, Kína 1 alkalommal élt vétójogával), de az érdekérvényesítés e végső eszköze nélkül a
nagyhatalmak nem vettek volna részt az ENSZ munkájában, így a szervezet súlytalanná vált volna. A
vesztes nagyhatalmak később bekerültek a világszervezetbe, de a Biztonsági Tanács állandó tagjai
változatlanul ugyanazok a nagyhatalmak maradtak.
Az ENSZ védnöksége alatt számos szakirányú szervezetet hoztak létre (UNESCO – oktatás,
IMF – Nemzetközi Valutaalap stb.). Az ENSZ működésének fontos előfeltétele volt a költségvetés,
melyet a tagállamok – legnagyobb arányban az Egyesült Államok – befizetései biztosítottak.

KÖZTES-EURÓPA A HÁBORÚ UTÁN A térség vesztes országai megszállás alá kerültek, s a

békekötésig nem nyerték vissza teljes mértékben szuverenitásukat. Életüket a Szövetséges Ellenőrző

85
14425 főszöveg

Bizottság (SZEB) irányította, amely széles jogkörrel rendelkezett (pl. törvényeket semmisíthetett meg,
sőt letartóztatásokat eszközölhetett). A SZEB-ben elméletileg minden győztes nagyhatalom képviselője
egyenrangú volt, gyakorlatilag azonban annak a nagyhatalomnak az akarta érvényesült, amelynek a
katonai ereje megszállóként jelen volt az országban (e hatalom képviselője volt a SZEB vezetője is).
A hatalmi átrendeződés következtében azonban elsősorban nem a győztes vagy vesztes oldalhoz
tartozás döntötte el a térség országainak (és Németországnak) a sorsát, hanem az hogy melyik
nagyhatalom érdekszférájába kerültek (a vesztes országot mely hatalom szállta meg). Nyugati katonai
jelenlét esetén a nagy erőt képviselő, s az antifasiszta harc miatt fegyveres erővel is rendelkező
kommunista ellenállás sem tudta átvenni a hatalmat, mint pl. Görögországban, ugyanakkor
Lengyelországban a polgári ellenállás maradt alul a szovjet támogatást élvező kommunistákkal
szemben.
Miután a szovjetek biztosították maguknak a Molotov–Ribbentrop-paktumban megszerzett
területeket – kiegészítve Kárpátaljával –, Köztes-Európa Görögország kivételével közvetlen vagy
közvetett szovjet befolyás alá került.
A befolyási övezet országaiban – a kezdeti nagyhatalmi együttműködés jegyében – a szovjetek
többnyire fenntartották a demokrácia látszatát (Magyarországon és Csehszlovákiában jobban, míg
Romániában vagy Lengyelországban kevésbé). A jobboldali erőket azonban nem engedték
újjászerveződni, és a kommunisták kezébe juttatták a karhatalmi szerveket, a gazdasági kulcspozíciókat.
Már ebben az időszakban igyekeztek felmorzsolni a legjelentősebb demokratikus pártokat (választási
csalások, koholt perek, s végső esetben szovjet közbelépés). A szovjet–amerikai viszony kiéleződése
után (1947) Sztálin felgyorsíttatta az átalakulást, s így egyre keményebbek a helyi kommunista
pártok eszközei. A demokratikus erőket szétverték, majd a szociáldemokrata jellegű pártokat a
kommunista pártba kényszerítették. 1948-ban, a „fordulat évében” mindegyik csatlós államban lezárult
a kommunista diktatúra feltételeinek megteremtése. A valós többpártrendszert mindenütt
felszámolták, a kommunista párt választási színjátékon is megerősítette hatalmát. Ezzel megtörtént a
szovjet típusú, s a Szovjetuniónak közvetlenül alárendelt rendszerek kiépítése. A kommunista pártok
politikájának szovjet érdekek szerinti összehangolását – az 1943-ban a nyugati szövetségesekre való
tekintettel megszüntetett III. Internacionálé helyett – az 1947-ben létrehozott Kominform
(Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) végezte (1956-ig működött).

A HIDEGHÁBORÚ Az amerikaiak kezdetben nem számoltak azzal, hogy a szovjetek birodalmuk

növelésére használják fel katonai jelenlétüket, és együttműködésre törekedtek Sztálinnal. Ez elősegítette
Köztes-Európa kommunista diktatúráinak létrehozását. Görögországban az angolok erélyes fellépése
meg tudta akadályozni a szovjet rendszer kiépítését (1946). (Ez történt pl. Iránban is.)
Churchill angol miniszterelnök volt az, aki a győzelem pillanatától fogva fenntartással kezelte a
szovjeteket. Előretörésüket látva mondta el híres fultoni beszédét (1946), amelyben a szovjet
előretöréssel szembeni erélyesebb fellépést hirdette meg. A szembenállás jele volt az is, hogy az

86
14425 főszöveg

Egyesült Államok által meghirdetett segélyprogramot (Marshall-segély) a szovjet befolyás alatt álló
országok visszautasították.
A kibontakozó szembenállás légkörében kötötték meg az európai háborút lezáró párizsi békét
(1947). Nem tudtak azonban megegyezni Németország és Ausztria kérdésében, így a két ország
továbbra is megszállási övezetekre oszlott. Németországban a helyzetet az is bonyolította, hogy a
szovjet zónában a kommunista, a nyugati övezetben a polgári erők kerültek hatalomra. Ugyanakkor a
békeszerződésbe foglalt jóvátétel miatt a Szovjetunió gyárak százait szerelte le és szállította el, így az
életkörülmények nem javultak. A nyugati övezetben azonban valutareformot hajtottak végre, s
megkezdték a terület gazdasági támogatását. Ezért a szovjetek Nyugat-Berlint blokád alá vonták, de a
nyugati hatalmak légihídon biztosították a város ellátását. A berlini válság (1948–1949) szovjet
visszakozással ért véget. Rövidesen létrejött a befolyási övezeteknek megfelelő két német állam, a
Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK). Állandósult
Németország megosztottsága.
Truman amerikai elnök a szovjet térhódítással szemben meghirdette a feltartóztatási politikát
(1947). A következő évtizedeket a két nagyhatalom szembenállása jellemezte. Világméretű
konfliktus nem tört ki, de a két szuperhatalom támogatásával egymást érték a helyi háborúk. Ezt a
szembenállást nevezzük hidegháborúnak.
Az Egyesült Államok és szövetségesei a feltartóztatási politika jegyében megalakították katonai
szervezetüket (NATO, 1949). Válaszul a Szovjetunió – miután az NSZK-t is felvették a nyugati katonai
szövetségbe – csatlósállamaival hozott létre katonai tömböt (Varsói Szerződés, 1955).

87
14425 főszöveg

28. A gyarmati rendszer felbomlása és a hidegháború évei

A GYARMATI RENDSZER ÖSSZEOMLÁSA Az európai hatalmak gyarmati uralma már az első

világháborúban megrendült, mivel a világégésben a gyarmattartók meggyengültek, a gyarmatok
függetlenségi törekvései pedig megerősödtek. Hatványozottan igaz volt ez a második világháborút
követően. Egy sor gyarmaton komoly helyi fegyveres erő is létrejött (pl. Vietnamban, a japánok
elleni küzdelemben).
Az alapvető változás azonban a hatalmi struktúra eltolódásából adódott: a két szuperhatalom
nem támogatta a gyarmati rendszer helyreállítását, sőt befolyásuk növelése érdekében – eltérő
módon – segítették annak felszámolását.

INDIA Az indiai szubkontinensnek már a háború előtt alkotmányt ígértek a britek. A háború folyamán
további engedmények ígéretével akarták elérni, hogy az indiaiak ne forduljanak a japánok felé,
miközben a gyarmat gazdasága, s így polgárosodó vezető rétege egyre erősödött. Az angolok nem
akarták betartani ígéreteiket, ám amikor a helyzet robbanásig feszült, beleegyeztek abba, hogy a
gyarmat önállóságáért régóta küzdő Nemzeti Kongresszus Párt jelöltje, Nehru alakítson kormányt.
Ekkorra már nem is az angolok és az indiaiak, hanem a hinduk és a muzulmánok közötti ellentét
vezetett zavargásokhoz. Mivel a két vallás hívei részben keverten éltek, állandósultak a véres
összetűzések. Amikor kikiáltották India függetlenségét (1947), az angolok által egységbe kovácsolt
szubkontinens vallási alapon három országra esett szét: a túlnyomórészt hindu Indiára, a
mohamedán Pakisztánra és a buddhista Ceylonra. Milliók hagyták el lakhelyüket, hogy a
vallásuknak megfelelő országba költözzenek. Az indulatok hevességét jellemzi, hogy egy fanatikus
hindu azért gyilkolta meg Gandhit (1948), mert szót emelt a felekezetek közötti békéért.

KÍNA A hatalmas országban az amerikaiak által támogatott Kuomintang és a szovjetek pártfogolta

Kínai Kommunista Párt (KKP) egymással és a Japánokkal is küzdött. Miután 1945-ben a Vörös
Hadsereg elfoglalta Mandzsúriát, a Kuomintang egyre jobban visszaszorult. Ameddig a két
szuperhatalom viszonya baráti volt, addig még tárgyalások szakították meg az ellenségeskedést. Ám
azután, hogy a KKP felkarolta a földosztás programját, a 98%-ban parasztok lakta országban, a
nemzeti oldal helyzete megpecsételődött. A Csang Kaj-sek vezette nemzeti erők Tajvanra szorultak
vissza, s a KKP vezetője, Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot (1949. október). A
föld legnépesebb országa a kommunista tömb része lett.

A KOREAI HÁBORÚ Sztálin újabb és újabb területekre akarta kiterjeszteni a szovjet befolyást,
igazolva ezzel tételét az osztályharc és a nemzetközi ellentétek fokozódásáról, a küszöbön álló
harmadik világháborúról. Újabb világháború kirobbanásához 1945 után először Koreában állt közel a

88
14425 főszöveg

világ. A szovjet és az amerikai megszállás következtében két Korea jött létre, egy kommunista
északon és egy demokratikus berendezkedésű délen. 1950-ben az északiak támadást indítottak Dél-
Korea ellen. Az Egyesült Államok és szövetségesei azonban ENSZ-felhatalmazással visszavágtak,
s elfoglalták csaknem egész Észak-Koreát. Erre a kínaiak – koreai „önkéntesekként” – beléptek a
háborúba, s visszaszorították a demarkációs vonalra (amely a 38. szélességi kör mentén húzódott) az
ENSZ- erőket. Békeszerződést nem írtak alá, de a megkötött fegyverszünet (1953) ma is érvényben
van.

A KÖZEL-KELET Az Oszmán Birodalom felbomlása után a térség francia és angol ellenőrzés alá
(lényegileg gyarmati sorba) került. Már a második világháború előtt számos ország elvileg függetlenné
vált, bár a gyarmattartók befolyása megmaradt. A második világháborút követően a két gyarmattartó
meggyengülése felgyorsította a függetlenedés folyamatát, s 1948-ra megszűnt a térségben a
gyarmati uralom.
A várt béke azonban nem köszöntött be, mert a gyarmati felszabadító küzdelmek helyébe az
arab–izraeli konfliktus lépett. A zsidó bevándorlás már a háború előtt kiváltotta az arabok
elégedetlenségét, így a britek – mivel a németekkel harcolva nem akartak konfliktust az arabokkal –
korlátozták a betelepülést. A holokausztot követően ennek ellenére tömegessé vált a zsidók
bevándorlása.
Az angolok, miután nem tudták megoldani a kérdést – s mindkét fél a terror eszközéhez nyúlt –,
az ENSZ kezébe adta a döntést. Más-más okokból, de mindkét szuperhatalom Izrael létrehozása
mellett döntött, s az ENSZ két részre osztotta Palesztinát: egy arab és egy zsidó államra. Amikor
Ben Gurion deklarálta a zsidó állam létrejöttét (1948), a környező arab országok támadást indítottak.
A túlerőben lévő, de megosztott arabok azonban vereséget szenvedtek.
A megkötött fegyverszünetben Izrael a korábban neki ítéltnél nagyobb területet tudott
magának megszerezni, s közel egymillió palesztin menekültet nem engedett vissza régi lakhelyére. A
kérdés nem oldódott meg, és a menekültek áldatlan helyzete miatt tovább mérgesedett. Sőt, a
konfliktus egyre inkább a két szuperhatalom szembenállásának színterévé vált. Az arab országok egy
részét (pl. Egyiptomot) a Szovjetunió támogatni kezdte, hogy növelje befolyását a térségben. 1956-
ban Izrael a Szuezi csatorna ellenőrzését megtartani kívánó francia és angol csapatokkal
szövetségben támadást indított Egyiptom ellen. A háborút megnyerték, ám miután az Egyesült
Államok nem támogatta az európai nagyhatalmak önálló fellépését a térségben, a két szuperhatalom
nyomására visszavonultak. A szuezi konfliktust követően – a szovjetek ellensúlyozása érdekében és
az amerikai zsidóságra tekintettel – az Egyesült Államok Izrael mögött sorakozott fel, s jelentős
katonai-pénzügyi segítségben részesítette.

89
14425 főszöveg

A NEOKOLONIALIZMUS – A HARMADIK VILÁG Az 1950-es évek közepére az ázsiai

gyarmatok zöme felszabadult. Az angolok inkább kivonultak gyarmataikról, míg a franciák – mint azt
Vietnamban vagy Algériában tették – csak hosszú harcok után adták fel pozícióikat. Az 1960-as évek
közepére zömében Afrika gyarmati országai is felszabadultak.
A függetlenséget kivívó országok nehéz gazdasági helyzetbe kerültek. Napirenden voltak a
törzsi vagy vallási alapú hatalmi harcok, amelyeket fokozott a szegénység, a gazdasági
elmaradottság. A szembenálló csoportokat az egyik oldalról a szovjetek, a másikról a volt
gyarmattartók, illetve az amerikaiak támogatták. Az új országok zöme a magántulajdonon alapuló
társadalmat épített ki, de nem tudott önállóan fejlődni. Gazdaságuk jelentős mértékben a fejlett
világtól függött. A függőség gazdasági eszközökkel (pénzügyi befektetések, hitelek, gazdasági
beruházások) való fenntartását nevezzük újgyarmatosításnak (neokolonializmus). A
neokolonializmus ugyanakkor sok országban a gazdasági fejlődés egyetlen forrását jelentette.
A kétpólusú világban a volt gyarmati országok megkíséreltek egy új, független irányvonalat
kialakítani. A „harmadik világ”, az el nem kötelezettek mozgalma bontott zászlót a bandungi
értekezleten (1955). A mozgalom szellemi vezérei Nehru indiai miniszterelnök és Nasszer egyiptomi
elnök voltak. A kezdeti diplomácia sikerek után azonban nem születtek komoly eredmények. Ez
magyarázható a mozgalomhoz csatlakozott országok gyengeségével, s még inkább belső
ellentéteikkel. A résztvevők egymás között sem tudták érvényesíteni elveiket – mint például a
szuverenitás vagy a határok sérthetetlenségének elvét –, ha azok érdekeikkel szemben álltak

90
14425 főszöveg

29. Szembenállás és enyhülés

A SZEMBENÁLLÁS OLDÓDÁSA Sztálin halála után (1953) a Szovjetunió új pártfőtitkára,

Hruscsov politikai irányváltást hajtott végre. Belátta, hogy a fegyverkezés folytatása mellett
országának nincs lehetősége az életszínvonal szerény emelésére sem. Belpolitikájában fellépett a
sztálinizmus visszásságai (személyi kultusz, büntetőtáborok, tisztogatások) ellen, külpolitikájában
közeledni próbált a Nyugathoz. A nyitásban szerepet játszottak a fegyverkezési versenyben elért
szovjet eredmények, az atombomba (1949), majd a hidrogénbomba kifejlesztése, melyek növelték a
szovjet vezetés biztonságérzetét.
Sok területen engedmények születtek: lezárták a koreai háborút, megkötötték az osztrák
államszerződést (1955). Ennek értelmében a szovjetek is kivonultak Ausztriából, mely örök
semlegességet fogadott. Hruscsov az egyenjogúság alapján rendezte kapcsolatait Titóval, a külön
utakon járó Jugoszlávia vezetőjével.
Ez az időszak sem volt azonban mentes a konfliktusoktól. A szocialista tömbön belül nem
engedtek fellazulást: az NDK-ban tankokkal verték le a kommunistaellenes felkelést (1953). A
következő évben az NSZK-t felvették a NATO-ba, s válaszul a Szovjetunió megalakította a Varsói
Szerződést. 1956-ban Magyarországon fegyveresen tiporták el a forradalmat.
Hruscsov nem szalasztotta el az alkalmat, melyet a kubai forradalom (1959) nyújtott. A
nyomor és a diktatúra ellen Fidel Castro vezetésével fellépő mozgalmat felkarolták, amely így egyre
inkább kommunista jelleget öltött. A forradalom győzelme után a szovjetek atomrakétákat
telepítettek Kubába (1962). A világháborús veszély óriási volt: a két szuperhatalom hadereje
közvetlenül állt szemben egymással. John Kennedy amerikai elnök határozottan lépett fel, s szinte az
utolsó pillanatban sikerült a két vezetőnek kompromisszummal (a szovjetek kivonták a rakétákat, az
Egyesült Államok lemondott Kuba lerohanásáról) elkerülni a világháborút.

AZ ENYHÜLÉS Hruscsov irányváltása kiélezte a Szovjetunió és a szintén kommunista nagyhatalom

Kína közötti ellentéteket. A hatvanas évek elején bekövetkezett a nyílt szakítás. A szembenállásnak
ideológiai, gazdasági, s legfőképpen hatalmi okai voltak. Kína vezetője, Mao Ce-tung kitartott a
sztálinizmus mellett, egyre nagyobb „baráti” segítséget követelt. Nem volt nyitott – országa
fejletlenségéből adódóan sem – a gazdasági reformokra, nem fogadta el a hruscsovi „békés egymás
mellett élés” elvét, és mindenekelőtt nem volt hajlandó birodalmát alárendelni a mindenkori szovjet
érdekeknek.
A szovjet–kínai határon kisebb fegyveres összecsapásokra is sor került, és ez arra
kényszerítette a szovjet vezetést, hogy a haderő egy részét keletre csoportosítsa át. Az amerikai
politika ezt kihasználva közeledett Kínához. A szovjetek egyezkedni kényszerültek a Nyugattal,
nyitottabbá váltak a tárgyalásokra.

91
14425 főszöveg

Hruscsovot a reformjait túlzottnak találó szovjet vezetés félreállította (1964). Az új pártfőtitkár,

Leonyid Brezsnyev konzervatívabb politikát folytatott. Miként elődei, ő sem tűrte a szovjet
érdekszférából való kiválást vagy az önálló politikát. A csehszlovák reformkísérletet a Varsói
Szerződés katonai intervenciója törte le („prágai tavasz”, 1968). Brezsnyev nevéhez fűződik a
korlátozott szuverenitás elmélete (Brezsnyev-doktrina – lásd az Archívumot).
Ugyanakkor a rakétatechnika fejlődése (interkontinentális rakéták) megszüntette mindkét fél
sebezhetetlenségét, s gyakorlatilag kilátástalanná tette bármelyik fél győzelmét. Így a haditechnika
fejlődése és a szovjet tárgyalókészség nyomán fegyverzetkorlátozási tárgyalások kezdődtek. A két
szuperhatalom erőegyensúlyára alapozva kívánták megállítani a fegyverkezési versenyt, s maximálták
a rakétafegyverek mennyiségét (SALT-szerződés, 1972). Az enyhülési folyamat csúcspontját a
Helsinkiben tartott értekezlet (1975) jelentette, ahol a résztvevők a leszerelésről, a
környezetvédelemről és az emberi jogok tiszteletben tartásáról állapodtak meg.

AZ ÚJ KELETI POLITIKA Németország a két világrendszer szembenállásának egyik sarkalatos

pontját képezte. A háború után Németország két részre osztása, majd a hidegháború éveiben a berlini
válság (1948–1949), a két német állam ellentétes katonai tömbökhöz való csatlakozása, később a
berlini fal felépítése (1961) mind-mind a kötélhúzás egy-egy erőpróbáját jelentette. Eközben az
NSZK Konrad Adenauer kancellár vezetésével fokozatosan megvalósította a németek és a Nyugat
megbékélését, melynek alapját a francia–német ellentétek feloldása képezte.
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Európa megosztottságát a Nyugat nem tudja felszámolni,
ugyanakkor a szovjet politika Európában nem kívánt további előretörést, ezért az enyhülés részeként a
német kérdés átgondolására is sor került. Az „új keleti politika” vagy „reálpolitika” az újjászülető
német szociáldemokráciához és a párt vezetőjének, Willy Brandtnak a nevéhez kötődik. A kancellári
széket elnyerő (1969) Brandt elfogadtatta politikáját a közvéleménnyel, s megkötötte a német–
szovjet, majd a német–lengyel szerződést (1970), amelyben elismerték az új német határokat (a
sokat vitatott keleti, Odera–Neisse folyóknál húzódó határt is). Rövidesen rendezték a status quo
alapján a két német állam viszonyát (1972), s a következő évben mindkét országot felvették az
ENSZ-be. A német kérdés rendezése jelentősen hozzájárult az európai stabilitás megerősödéséhez.

HELYI KONFLIKTUSOK Az enyhülési politika azonban nem szüntette meg a szembenállást, s így
a helyi háborúk hátterében továbbra is a két szuperhatalom állt. A helyi háborúk közül méreteiben
kiemelkedett a vietnami háború. A franciák kivonulása (1954) után kettészakadó országban a
kommunista Észak harcolt a nyugati irányultságú Dél ellen. Az Egyesült Államok – amely már a
franciákat is támogatta anyagilag – 1964-től katonailag is részt vett a háborúban (volt, hogy több mint
félmillió amerikai katona harcolt itt). A Szovjetunió fegyverekkel és pénzzel támogatta az északiakat
és a déli partizánokat. A nagyarányú amerikai veszteségek (kb. 60 000 amerikai katona esett el) miatt

92
14425 főszöveg

háborúellenessé vált amerikai közvélemény nyomására a szuperhatalom békére kényszerült (Párizs,

1973), Vietnam pedig kommunista vezetés alatt egyesült (1976).
A Közel-Keleten is állandósult a feszültség. Izrael az ún. hatnapos háborúban (1967) ismét
legyőzte a környező arab országokat, s jelentős területeket szerzett meg (Sinai-félsziget, Ciszjordánia).
1973-ban szovjet támogatással az arabok vissza akartak vágni, azonban kudarcot vallottak, Izrael
megőrizte az elfoglalt területeket. Tiltakozásul az arab államok bevetették az ún. olajfegyvert.
Miután döntő részesedéssel bírtak az olajkitermelésben, a termelés csökkentésével négyszeresére
tudták emelni az energiahordozó árát (olajválság, 1973–1974). Ez alapvető gazdasági változásokat
indított el a világban.
Az 1960–1970-es években több helyi konfliktus robbant ki Afrikában is (Nigéria, Etiópia,
Angola stb.).

93
14425 főszöveg

30. A kis hidegháború és a szovjet rendszer válsága

KIS HIDEGHÁBORÚ A szovjet vezetés a fegyverzetkorlátozási szerződések írott betűjét nem

szegte meg, de a szerződés alá nem eső területeken, elsősorban a hagyományos fegyverzeteknél
(páncélosok, repülők, szállítógépek stb.) óriási ütemű fejlesztésekbe kezdett.
A kibontakozó fölényt a Szovjetunió igyekezett kihasználni, s növelni a birodalom befolyását
szerte a világban. Teret hódítottak Afrikában (Etiópia, Angola stb.). 1979-ben Bécsben aláírták a
SALT-II megállapodást, de végrehajtására nem került sor, mert a szovjet előretörés folytatódott: a
szocialista nagyhatalom megszállta Afganisztánt.
Afganisztán a XX. század elején ütközőállam volt a terjeszkedő Oroszország és Nagy-Britannia
indiai gyarmatbirodalma között. Az első világháborút követően függetlenné vált, és a Szovjetunió
gazdasági segítségben részesítette a rendkívül szegény országot. Cserébe szerződéssel biztosította,
hogy Afganisztán felől nem fenyegeti veszély, az afgán emír távol tartotta magát a szovjetellenes
akciók támogatásától. Amikor az afgán uralkodótól miniszterelnöke elragadta a hatalmat (1973), a
Szovjetunió az új diktatúra ellen lázadó erők mögé állt. Miután a lázadók is szembekerültek
egymással, a szovjetek jelöltjüket (Babrak Karmalt) segítették hatalomra, majd bevonultak az
országba (1979), és a szovjetbarát vezetőt felhasználva „szocialista jellegű” rendszer kiépítésébe
kezdtek.
A szovjetek ezáltal megközelítették az Indiai-óceánt, s a Föld leggazdagabb
kőolajkészleteit. A helyzetet a Nyugat számára tovább nehezítette, hogy Iránban, a térség legerősebb
és legfontosabb Egyesült Államokkal szövetséges országában iszlám forradalom robbant ki. A
hatalom a szélsőségesen Amerika-ellenes Khomeini ajatollah (főpap) kezébe került, kikiáltották a
vallási törvények alapján működő iszlám köztársaságot. Az Egyesült Államok válaszul meghirdette
az ún. Carter-doktrinát, amely kimondta, hogy a legfontosabb kőolajforrásokat akár fegyverrel is
megvédik. Az amerikai kormányzat elfogadott számos, a szocialista tömböt gazdaságilag érzékenyen
érintő lépést is, például leállították a fejlett technológiák és gépek exportját (Cocom-lista). A szovjet
katonai beavatkozás után az Egyesült Államok fegyveres támogatásban részesítette az afgán
gerillákat. Így a szovjetek véres partizánháborúba bonyolódtak, amely egyre több emberéletet és
anyagi erőforrást követelt (az itt harcoló szovjet csapatok létszáma meghaladta a 100 ezret). Végül a
Szovjetunió kénytelen volt kivonulni Afganisztánból (1988), ahol ezután a szélsőséges iszlám erők
kerültek hatalomra.

A SZOVJET RENDSZER VÁLSÁGA Az olajárrobbanás, mely 1979-ben megismétlődött,

világméretű gazdasági válságot idézett elő. A szocialista tábor, bízva a szovjet olajkitermelésben és a
világgazdaságtól való részleges elszigeteltségében, kezdetben a kapitalizmus meggyengülésében
reménykedett. Ennek éppen a fordítottja történt: a magas energiaköltségek miatt a talpon maradást

94
14425 főszöveg

csak a termelékenység fokozásával, a gyors technikai-technológiai fejlesztésekkel lehetett elérni (pl.

takarékosabb gépjárművek, kevésbé energiaigényes gyártási technológiák). A megváltozott helyzethez
való alkalmazkodásban a szocialista rendszerek nem bírták a versenyt a piacgazdaságokkal, s a
fejlődésben egyre nagyobb mértékben maradtak le a Nyugattól. Miután gazdaságuk a hetvenes évektől
egyre több szállal kapcsolódott a világgazdasághoz, megkezdődött eladósodásuk. Helyzetüket
súlyosbította, hogy a világkereskedelemben a cserearányok számukra hátrányosan változtak: a
magas technológiájú termékek ára nőtt az alapanyagok és félkész termékek árához képest. Mindez
gazdasági összeomláshoz vezetett. A kibontakozó válság a Szovjetunióban és a csatlós országokban
is egybeesett az extenzív iparosítás feltételeinek lezárulásával, miközben a fejlődés előmozdítására tett
kísérleteket (pl. a csehszlovák és a magyar reformokat) politikai okokból leállították.

A LENGYEL VÁLSÁG A gazdasági krízis először Lengyelországban vezetett politikai

összeomláshoz. A növekvő népességet nem tudták ellátni munkával, s mivel gátolták a
parasztgazdaságok fejlődését, az élelmiszerellátás is akadozott. Sztrájkok törtek ki, melyeknek a
gdański Lenin Hajógyár vált a központjává. A sztrájkmozgalom kierőszakolta, hogy az állampárt
feladja szakszervezeti monopóliumát, s engedélyezze egy független érdekképviselet, a Szolidaritás
bejegyzését (1980). A munkások új vezetőjükkel, Lech Wałęsával az élen folytatták küzdelmüket a
jobb életfeltételekért. Ugyanakkor a szocialista országok vezetői támadták a számukra veszélyes
példát. A lengyel belpolitikai helyzet egyre jobban elmérgesedett, a szovjetek katonai beavatkozást
fontolgattak. Erre azonban nem szánták rá magukat, mivel a nemzetközi viszonyok kedvezőtlenebbek
voltak számukra, mint az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás idején, s tartani lehetett a lengyelek –
történelmi hagyományokból is következő – ellenállásától. A beláthatatlan következményekkel járó
szovjet katonai intervenció végül Jaruzełski tábornok hatalomátvételével és a rendkívüli állapot
kihirdetésével került le a napirendről. A Szolidaritást betiltották, vezetőit internálták. A kezdeti véres
összecsapások után a lengyel ellenzék illegálisan szervezkedett tovább, s a kommunista diktatúrát
többé már nem lehetett konszolidálni Lengyelországban.

A NYUGAT VÁLASZA A mértéktelen fegyverkezés, a világ több pontján való egyidejű katonai és
politikai jelenlét az összeomlás szélére juttatta a válságba került szovjet gazdaságot. A szovjet
térnyerés kiváltotta az Egyesült Államok ellenlépéseit, mindenekelőtt az erőteljes fegyverkezést. A
hagyományos fegyverzetekben meglévő szovjet túlsúlyt a neutronbomba kifejlesztésével (1981)
ellensúlyozták. Majd Ronald Reagan amerikai elnök új rakétaelhárító rendszer kiépítését határozta
el, amely a világűrbe telepített eszközök fölhasználásával védelmet jelentett volna a szovjet
interkontinentális rakéták ellen. Az óriási költségeket igénylő „csillagháborús terv” azzal fenyegette a
Szovjetuniót, hogy a két tömb közötti katonai egyensúly felbomlik. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált,
hogy a szovjetek a fegyverkezésben se pénzügyileg, sem technikailag nem tudnak lépést tartani az
amerikaiakkal.

95
14425 főszöveg

31. A kétpólusú világ összeomlása

A PERESZTROJKA A Brezsnyev főtitkár halála (1982) utáni hatalmi harcból a reformer Mihail
Gorbacsov került ki győztesen. A válságon belső reformok bevezetésével kívánt úrrá lenni. Politikája,
a peresztrojka (átalakítás) az életkörülmények romlásának megállítását tűzte ki célul. Erre egyedül a
fegyverkezés ütemének visszafogása adott reményt, ami megkövetelte a szovjet külpolitika
megváltozását, a kis hidegháború alatt megszerzett területek (Nicaraguától Afganisztánig) feladását.
Gorbacsov ezen az alapon kezdhetett tárgyalásokat az amerikaiakkal, s a Reagannel folytatott
csúcstalálkozókon (Genf, Reykjavík, Washington, Moszkva) során megegyezés született a
fegyverzetkorlátozásról.
A reformok azonban már nem voltak elegendőek. A szovjet gazdaság teljesítőképessége tovább
romlott, a peresztrojkával együtt meghirdetett nyilvánosság (glásznoszty) révén pedig az emberek
hangot adtak elégedetlenségüknek.

A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI SZOCIALISTA RENDSZEREK VÁLSÁGA Kelet-Közép-Európa

országai a szovjet katonai jelenlét következtében váltak kommunista vezetésű szovjet
csatlósállamokká. Az itt élő népek többször tettek kísérletet a szocialista tömbből való
kiszakadásra. Az NDK-ban 1953-ban, Magyarországon 1956-ban csak a tankok tartották fenn a
szovjet uralmat. 1968-ban Csehszlovákiában a Varsói Szerződés hadseregeinek bevetése akadályozta
meg a kibontakozást. Lengyelországban is többször voltak sztrájkok, tömegtüntetések (1956, 1970,
1980), amelyeket a hatalom – sokszor brutálisan – levert és megtorolt.
Az 1980-as évek második felére valamennyi európai szocialista országban súlyos gazdasági
válság alakult ki. A válságra a kormányok eltérő módon reagáltak. Volt, ahol még jobban
elzárkóztak, sőt a külföldi adósságokat is visszafizették, mint Romániában. Ennek következtében
azonban az életkörülmények hihetetlen mértékben romlottak, s az állam már a társadalom alapvető
működését sem tudta biztosítani (élelmiszerellátás, orvosi ellátás, lakások fűtése és világítása stb.).
Más országok, mint Magyarország és Lengyelország egyre nagyobb külföldi hiteleket vettek
fel, amelyekkel politikai okokból továbbra is a fogyasztást, az elért életszínvonal fenntartását
finanszírozták. Így ezek az államok eladósodtak, és az 1980-as évekre devizabevételeik jelentős
részét a kamatok törlesztésére fordították. Ezáltal elvesztették a kilábalás minden lehetőségét.

KELET-KÖZÉP-EURÓPA FELSZABADULÁSA A Szovjetunióban kibontakozó változások

lehetetlenné tették a keményvonalas kommunisták erőszakos fellépését, és a pártelitek reformra hajló
csoportjainak lehetőséget adtak a változtatásra. Fontos volt a peresztrojka hatása a csatlós államok
társadalmaira: az emberek úgy érezték, oldódik az a szorítás, mely bekényszerítette őket a szovjet

96
14425 főszöveg

blokkba, s az ezzel járó életkörülményekbe. Kezdtek eltűnni azok az évtizedes tapasztalatokon alapuló
reflexek, melyek távol tartották az embereket a politikától, oldódott a félelem.
1989 a kelet-közép-európai szocialista rendszerek összeomlásának éve. A gazdasági válság
nyomán a kommunista vezetés mindenütt átadta a hatalmat, részben a szovjet támogatás
megszűnése, részben az ellenzéki mozgalmak nyomása miatt. Lengyelország vált először
fizetésképtelenné, így nem juthatott újabb hitelekhez. A termelés csökkent, nőtt a munkanélküliség, a
hatalom tárgyalásokra kényszerült az ellenzékkel. Szabad választások megrendezéséről állapodtak
meg, de előre kikötötték a kommunista párt mandátumainak számát. Így 1989-ben a kommunisták
választási vereségük ellenére átmenetileg megőrizhették pozícióik egy részét.
Magyarországon is kerekasztal-tárgyalásokon egyeztek meg a többpárti, szabad
választásokról. Miután Magyarország megnyitotta nyugati határait az NDK menekültjei előtt
(1989. szeptember), az események megállíthatatlanul az NDK összeomlásához vezettek.
Tömegtüntetésekkel, de vér nélkül győzött Csehszlovákiában a „bársonyos forradalom”. Távoznia
kellett a kommunista vezetésnek Bulgáriában is. Az év végén Romániában fegyveres népfelkelés és
puccs döntötte meg Ceauşescu diktatúráját.

KELET-KÖZÉP-EURÓPA A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN A diktatúrák bukásával nem oldódtak

meg a problémák. A piaci viszonyokra való átállás óriási feszültségekkel járt: ennek legdrámaibb jele
a növekvő munkanélküliség és a szociális az ellátórendszerek megrendülése. Az „egyenlősdihez”,
s az állam gyámkodásához szokott embereknek egyszerre kellett megtanulniuk a piaci viszonyokhoz
való alkalmazkodást, az öngondoskodást és elviselniük az egyre szembetűnőbb vagyoni
különbségeket. Az átállást a fejlettebb gazdasággal és kulturális hagyományokkal rendelkező
országok (Csehország, Lengyelország, Magyarország) tudták nagyobb megrázkódtatás nélkül
megvalósítani.
A szovjet hatalmi szféra és a diktatúrák összeomlása nyomán felszínre törtek az elfojtott
nemzeti törekvések. Felbomlottak a Monarchia szétesése után mesterségesen létrehozott
soknemzetiségű államok. Csehszlovákia békés úton vált ketté (1992), s a megszülető Szlovákia
megőrizte helyét a térség fejlettebb országai között. Tragikus polgárháborúba torkollt viszont az
egykori Jugoszlávia felbomlása: az etnikailag kevert állam népei (szerbek, horvátok, szlovének,
albánok) kölcsönösen homogén nemzeti területek és államok kialakítására törekedtek, s az egyre
véresebb küzdelemben emberek tízezreit gyilkolták le, illetve kergették el szülőföldjükről.
A térség gazdasági fellendülésének és politikai stabilitásának záloga az Európai Unióhoz való
csatlakozás. A fejlettebb országok ezt már megtették (2004). Küszöbön áll Románia és Bulgária
csatlakozása, s beadta kérelmét Horvátország is. (Az Európai Unióval a 43. leckében foglalkozunk
részletesen.)

97
14425 főszöveg

A SZOVJETUNIÓ SZÉTESÉSE A Gorbacsov vezette Szovjetunió a számára egyre kedvezőtlenebb

folyamatokkal nem szegült szembe: nem avatkozott be a szocialista tömb szétesésekor, majd
beleegyezett Németország egyesítésébe is. (A Kelet-Közép-Európából történő szovjet kivonulásról
Gorbacsov és idősebb Bush amerikai elnök a máltai találkozón egyezett meg, 1989-ben.)
A közvetlenül a szovjet birodalomhoz tartozó balti államok önállósodási törekvéseivel szemben
viszont már fegyveresen léptek fel (1991). A helyzetet – akaratuk ellenére – a Gorbacsovot puccsal
félreállítani akaró, s a régi rendszert visszahozni próbáló katonatisztek és politikusok oldották meg.
Vereségük után a szovjet vezetés elismerte a balti államok függetlenségét. Még ugyanebben az
évben megszűnt a Szovjetunió (1991. december), a kommunista pártot betiltották. Oroszország
mellett a volt Szovjetunió többi köztársasága is független országgá vált, bár az orosz befolyás
fenntartása érdekében létrehozták – a volt balti államok kivételével – a Független Államok
Közösségét (FÁK).
Az átalakulás során az egykori birodalom területén számos nemzeti konfliktus tört felszínre
(csecsenek, abházok stb.). A gazdaság modernizálása is lassú ütemben haladt, kevesek óriási
vagyonokat gyűjtöttek, míg a tömegek életszínvonala nem érte el a korábbit sem. A jövő nagy kérdése,
hogy sikerül e kiegyensúlyozottabbá tenni az életkörülményeket, s ezzel párhuzamosan
megszilárdítani a demokráciát a hatalmas országban.

98
14425 főszöveg

32. Demokratikus kísérlet és a kommunista diktatúra előkészítése

Magyarországon

A SZOVJET MEGSZÁLLÁS Az országot a szovjet hadsereg szabadította fel a náci és a nyilas

uralom alól, de elsődleges célja nem a szabadság elhozatala volt, hanem a szovjet birodalom és
ideológia kiterjesztése. Erre lehetőségük nyílt, mivel a szuverenitását elvesztő országban a legfőbb
hatalom a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kezébe került, amelyben döntő mértékben a
szovjet akarat érvényesült.
A szovjet vezetés kezdetben a nyugati szövetségesekre való tekintettel, és a kommunista párt
gyengesége miatt a proletárdiktatúrát csupán hosszú, demokratikusnak álcázott politikai
küzdelemben látta megvalósíthatónak. Azonban már kezdettől kész helyzetet kívántak teremteni:
ezt a szovjet haderő jelenléte mellett azzal is biztosították, hogy az állami erőszakszervezeteket
(hadsereg, rendőrség, belügyminisztérium) kommunista kézbe adták, így azok a későbbi politikai
küzdelmekben a kommunisták eszközeivé váltak.

AZ IDEIGLENES KORMÁNY MEGALAKULÁSA A Dunántúlon még tartott a háború, mikor az

ország keleti részében hozzáláttak a gazdasági és politikai élet beindításához. A Vörös Hadseregnek
utakra, élelmiszerekre és nyersanyagokra volt szüksége, ugyanakkor fel kellett mutatnia egy új,
demokratikusnak tartott kormányzatot.
Ezért a Moszkvából hazatérő, s a Vörös Hadsereg támogatását élvező kommunisták (Rákosi
Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Nagy Imre) azt az utasítást kapták, hogy a proletárdiktatúra helyett
demokratikus kormányzatot követeljenek. Elfogadták a demokratikus pártok: a Független
Kisgazdapárt (FKgP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a
Polgári Demokrata Párt (PDP) működését.
Az új törvényhozás képviselőit tömeggyűléseken „választották” meg. Mivel a pártok vezetői
jórészt még az ostromlott Budapesten voltak, a katonai igazgatás pedig bizonytalanságot és félelmet
keltett az emberekben, az 1944 decemberében Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlésben és
a megalakuló Ideiglenes Kormányban a kommunisták (Magyar Kommunista Párt – MKP) aránya
magas volt, s a kulcspozíciókat is ők szerezték meg. A „demokratikus” jelleget kívánta demonstrálni,
hogy a Dálnoki Miklós Béla, a kiugrási kísérlet pillanatában szovjet oldalra átálló első magyar
hadsereg parancsnoka lett a miniszterelnök.
A kormány névsorát és programját a Szovjetunióban állították össze. A program – céljának
megfelelően – azt a látszatot keltette, hogy lehetőség van a demokratikus kibontakozásra. A kormány
hadat üzent Németországnak, bár Magyarország a náci Németország legyőzésében már nem kapott
szerepet. Betiltotta a szélsőjobboldali szervezeteket, vállalta a háborús jóvátétel megfizetését, s

99
14425 főszöveg

megszervezte a Vörös Hadsereg ellátását. A régi államapparátus helyett megkezdték az új

közigazgatás és a „demokratikus” fegyveres erő megszervezését,

A FÖLDOSZTÁS Az Ideiglenes Kormány legjelentősebb és legnagyobb hatású intézkedése a

földosztás volt (1945. március). Magyarországon XIX. század vége óta a demokratikus pártok
követelték a földosztást (Károlyi Mihály, Kisgazdapárt). 1945-ben egyrészt a parasztság részéről
jelentkezett elemi erejű igény a földosztásra, másrészt a kommunisták is ezt szorgalmazták, mivel így
kívánták megnyerni politikájuknak az ország legnépesebb társadalmi csoportját, a parasztságot.
Egyben ki akarták húzni a talajt a földbirtokosok és a katolikus egyház alól.
A közép- és kisparasztságot képviselő Kisgazdapárt életképes méretű parasztgazdaságokat
kívánt létrehozni. Ezzel szemben az MKP a földosztást csak átmeneti lépésnek tekintette, mert a
jövőt a szovjet típusú szövetkezetekben látta. Így abban volt érdekelt, hogy minél több emberre
terjedjen ki a földosztás, akkor is, ha így életképtelen törpebirtokok ezrei jönnek létre. A
földnélkülieket képviselő NPP az MKP javaslatával értett egyet.
A földreform során 600 000 földigénylő között felosztották a 100 hold feletti „úri” és a 200 hold
feletti „paraszti” birtokokat, valamint a háborús bűnösök teljes birtokállományát. Felosztásra kerültek
az egyházi birtokok is. A földigénylők átlagban 5 holdat kaptak. A földreform a nehézségek ellenére
alapvetően megerősítette a kistulajdonosi réteget Magyarországon, amely egy polgári demokrácia
alapját képezhette volna.

AZ 1945-ÖS VÁLASZTÁSOK Mivel a Szovjetunió demonstrálni akarta a demokratikus fejlődést,

már 1945 őszén sor kerülhetett a választásokra. Minden 20 év feletti magyar állampolgár
választójogot kapott, a háborús bűnösöknek nyilvánított személyek kivételével. A általános és titkos
választás listás rendszerű volt: a választók nem egyéni jelöltekre, hanem pártokra adhatták le
szavazataikat. Vorosilov – a SZEB elnöke –, tartva a kisgazdák jó szereplésétől azt ajánlotta, hogy a
választási eredményektől függetlenül előre osszák fel a mandátumokat a pártok. Ezt az
antidemokratikus módszert azonban ekkor még nem lehetett elfogadtatni.
A választást az FKgP nyerte meg (57%-kal). Az abszolút többség birtokában tisztán kisgazda
kormány is alakulhatott volna, azonban a döntő szót nem az ország népe mondhatta ki. A kisgazdák
nem gondolhattak arra, hogy az MKP nélkül alakítsanak kormányt, sőt a helyzetre jellemzően nem is
igen merték volna nélkülük felvállalni a kormányzati felelősséget. A kisgazdapárti Tildy Zoltán
miniszterelnök vezetésével megalakult koalíciós kormányban a tárcák elosztásánál a győztes párt
kénytelen volt átengedni a kulcspozíciót jelentő belügyet és hadügyet a kommunistáknak.

A GAZDASÁG HELYZETE A romokban heverő országban alapvető kérdés volt a gazdaság

beindítása. Létfontoságú volt a közlekedés újjáélesztése, a vasút, a hidak részleges helyreállítása,
hogy az ipart nyersanyagokkal láthassák el.

100
14425 főszöveg

Az újjáépítés elsődleges forrását az emberek élni akarása és óriási munkakedve jelentette. A

nehéz körülmények között, a munkaidő megsokszorozásával végzett munka árán az ország hamar
talpra állt. A városokban pénzért nem lehetett élelmiszerhez jutni, így a lakosság közvetlen
termékcserére kényszerült. Az értelmiség meglévő ingóságait – ékszerek, ruhák, iparcikkek –, míg a
munkások gyáruk termékeit cserélték el vidéken a „batyuzások” során.
Jelentős teher volt (kb. a nemzeti jövedelem 30%-át vett igénybe) a megszálló hadsereg
ellátása és a jóvátételi szállítások. A jóvátétel néhány esetben gyárak leszerelését és elszállítását,
illetve árúk kivitelét jelentette.
Az áruhiány, a helyreállítás terhei a pengő elértéktelenedéséhez, majd teljes értékvesztéséhez
vezettek. A történelem legnagyobb mértékű inflációját szenvedte el az ország lakossága. A
helyreállítás eredményei (széncsata, hídcsata), a fogyasztás visszafogása és kisebb amerikai hitelek
1946 augusztusára megteremtették az új, értékálló valuta, a forint bevezetésének feltételeit.
A MKP átlátta a gazdasági helyreállítás politikai fontosságát, ezért igyekezett megszerezni a
gazdaságban a vezető pozíciókat. Kiharcolta egy gazdaságirányító főhatóság, a Gazdasági Főtanács
létrehozását, melynek vezetését is megszerezte (Vas Zoltán). A kommunisták a helyreállítást az
állami ellenőrzés fokozásával és egyre szélesebb körű államosítással kötötte össze.

101
14425 főszöveg

33. A diktatúra kiépítése

BELPOLITIKAI KÜZDELMEK – A SZALÁMITAKTIKA A legfontosabb politikai erők abban

egyetértettek, hogy Magyarország államformája köztársaság legyen. A köztársaság kikiáltása után
(1946. február 1.) a parlament Tildy Zoltán miniszterelnököt választotta köztársasági elnöké, s a
kormány vezetését a szintén kisgazda Nagy Ferenc vette át. (A köztársasági elnöknek elsősorban
reprezentatív szerep jutott.)
Az államformától eltekintve azonban szinte minden kérdésben éles harc bontakozott ki az
FKgP és az MKP között. A kisgazdák kísérletet tettek arra, hogy a választási eredményeiknek
megfelelő arányban kapjanak helyet az államapparátusban, és a változásokat a polgári demokrácia
keretei között tartsák. Az MKP biztosítani, sőt egyre bővíteni akarta hatalmi pozícióit. Ennek
érdekében arra törekedett, hogy szétzilálja a polgári demokrácia politikai bázisát, s így lehetővé
váljon egy demokratikus színezetű hatalomátvétel. A hatalmi harcban ügyesen felhasználta a
tömegeket, a demagógia és a megfélemlítés eszközeit. Taktikája a kis lépésekben való térnyerés volt.
Ellenfeleit – a Vörös Hadsereg jelenlétéből fakadó erőfölénye révén – fokozatosan szorította vissza,
újabb és újabb számára veszélyes csoportokat választva le a rivális pártokról, valósággal
„fölszeletelte” azokat. (Ezt nevezték szalámitaktikának.) A politikai ellenfélnek számító pártokon
belül kommunista szimpatizáns, ún. baloldali csoportok alakultak, amelyek tagjai nem léptek át az
MKP-ba, hanem belülről bomlasztották pártjaikat, illetve támogatták a kommunista politikát.
Az MKP kezdeményezésére megalakították a Baloldali Blokkot (1946. március), az MKP, az
SZDP és az NPP részvételével. Támadást indítottak a kisgazda jobboldal ellen, mondván: csak a
demokratikus (értelmezésükben a baloldali) kisgazdákkal készek együttműködni. Majd kihasználva,
hogy a kisgazdák felül akarták vizsgálni a földosztás során a közép- és gazdagparasztokat ért
sérelmeket, az MKP kisbirtokos parasztok tömegét vonultatta fel Budapest utcáin a „Földet vissza nem
adunk!” jelszóval (1946 márciusa). Az eredmény nem maradt el. Lemondott Kovács Béla kisgazda
miniszter, és a párt kizárta sorai közül húsz tagját, akik Sulyok Dezső vezetésével új pártot alapítottak
(Magyar Szabadság Párt). Sikerült ismét egy szeletet levágniuk a képletes szalámiból.
Ezt követően állandósultak a támadások a kisgazdák ellen. A közigazgatásban „B” listázást
hajtottak végre, elbocsátottak tízezreket úgy, hogy a kisgazdák bázisa csökkenjen. Amikor lelőttek egy
szovjet katonát, Rajk László kommunista belügyminiszter betiltotta a civil szervezeteket, a
cserkészektől a bélyeggyűjtő egyletekig, újabb csapást mérve a polgári társadalom ellenálló erejére. A
kisgazdák a parasztság megszervezése érdekében a szakszervezetek mintájára paraszti
érdekképviseleteket kívántak létrehozni, és miután az MKP ezt nem akadályozhatta meg, a SZEB
tiltotta meg a kérdés parlamenti tárgyalását. A szalámitaktika hatására az FKgP parlamenti többsége
és befolyása folyamatosan apadt, s kezdte elveszíteni gyűjtőpárt jellegét, melynek 1945-ös
győzelmét köszönhette.

102
14425 főszöveg

A PÁRIZSI BÉKE 1947 februárjában került sor Párizsban a második világháborút lezáró
békeszerződés aláírására. A magyar kormány komoly reményeket fűzött a rendezéshez. Arra
számítottak, hogy az ország visszanyeri szuverenitását, és a szovjet csapatok távoznak, így a
demokrácia erői sikeresen vehetik fel a harcot az MKP-vel. Csalódniuk kellett, mert a szovjet csapatok
– az ausztriai megszállásra hivatkozva – maradtak.
A területi kérdéseknél elsősorban a Romániától visszaszerzett határ menti területek
megtartásában bíztak, de ezek a várakozások sem teljesültek. A béke lényegében visszaállította a
trianoni határokat, sőt, csehszlovák kérésre további három magyar falut Csehszlovákiához csatoltak
(pozsonyi hídfő).
A békeszerződés a kisebbségi kérdés tekintetében kedvezőtlenebb volt a trianoni békénél.
Miután a náci politika felhasználta a kisebbségvédelmet, és a Szovjetuniónak is kényelmetlen lett
volna annak fenntartása, megszüntették. Így a kisebbségek helyzete az adott ország belügyévé vált
egy olyan időszakban, amikor milliókat telepítettek ki, hurcoltak el szülőföldjükről.

A KISGAZDAPÁRT SZÉTVERÉSE 1947-ben a Kominform nyomására az MKP is gyorsítani

kívánta az átmenetet. Mivel a belügy és a rendőrség a kommunisták kezében volt, a tények tudatos
torzításával és felnagyításával államellenes összeesküvést kreáltak, amelybe belekeverték a kisgazda
politikusok egy részét. Többeket letartóztattak. A Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát nem
sikerült megfélemlíteniük, ezért a politikust a szovjet csapatok hurcolták el (csak 1956-ban térhetett
haza). Nagy Ferenc miniszterelnököt svájci tartózkodása idején vádolták meg az összeesküvésben
való részvétellel, és Magyarországon maradt kisfiával megzsarolva őt, lemondásra kényszerítették.

AZ 1947-ES VÁLASZTÁSOK 1947-ben az MKP elérkezettnek látta az időt a hatalom

megragadására, így a Nagy Ferenc helyére ültetett baloldali kisgazda, Dinnyés Lajos miniszterelnök
közreműködésével kierőszakolta az új választásokat.
A gyűjtőpárt jellegű Kisgazdapárt szétverése miatt a kommunistákkal szembenálló erők több
pártban indultak a választásokon. Az MKP harsány választási propaganda után a választáson a
csalástól sem riadt vissza. A kommunista aktivistákat – többnyire fanatikus fiatalokat – teherautókra
ültették, és ők a lakóhelyüktől távollevők számára biztosított kék cédulákkal több helyen is
leszavaztak az MKP listájára. (A választás listás volt, nem egyéni képviselőkre, hanem pártokra
lehetett szavazni.) A csalással szerzett több tízezer szavazat lényegesen nem befolyásolta a választási
eredményeket, de a politikai viszonyokat jól jellemzi, hogy a kommunisták választási csalás ürügyén
semmisíttették meg a közel 670 000 szavazatot kapó Magyar Függetlenségi Párt mandátumait.
A választásokon az MKP az adott helyzet ellenére 1945-höz képest csak 5,4%-kal tudta
növelni eredményét. Ezzel ugyan a legnagyobb párttá vált, de a demokratikus erők – a
kisgazdákkal együtt – még így is többségben maradtak. Az események azonban ismét

103
14425 főszöveg

bebizonyították, hogy a választások csak egy színjáték kellékei voltak. A demokratikus erők nem
kerülhettek hatalomra, így az MKP, az SZDP, az FKgP és az NPP alakított kormányt, melyben
immár a demokrácia szabályai szerint is az MKP volt a vezető erő.

A „FORDULAT ÉVE”, A PROLETÁRDIKTATÚRA KIÉPÍTÉSE 1947-re megváltozott a

nemzetközi politikai háttér, a szovjet vezetés a radikálisabb átalakítás mellett döntött. A többi
közép-európai kommunista párthoz hasonlóan a magyar kommunistákat is a gyorsabb átmenet
végrehajtására utasították. Az 1945 óta tartó térnyeréssel, a szovjet csapatokkal a hátuk mögött ez már
nem okozott komolyabb nehézséget. Először a két munkáspárt, az MKP és az SZDP egyesült,
látszólag demokratikusan, igaz, a jobboldalinak kikiáltott vezetőket (pl. Kéthly Annát) előbb kizárták
a szociáldemokrata pártból. Az 1948-ban kommunista programmal és vezetéssel megalakult
egységes munkáspárt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) rövidesen felszámolta a többpártrendszert,
így megvalósultak a proletárdiktatúra feltételei. Ezért nevezték 1948-at a fordulat évének.

104
14425 főszöveg

34. A Rákosi-korszak

A TOTÁLIS DIKTATÚRA KIÉPÍTÉSE Az egypártrendszer kiépülésével párhuzamosan

felgyorsították a gazdaság államosítását is: 1947-ben a bankokat, 1948-ban a száznál több munkást
foglalkoztató üzemeket, 1949-ben a nagykereskedelmet, a tíz munkásnál nagyobb üzemeket, majd a
kisipar és a kiskereskedelem döntő részét államosították. Megvalósult az állam és az azt kézben tartó
párt mindenhatósága, az állampolgárok teljes kiszolgáltatottsága.
Szintén a fordulat évében került sor az iskolák államosítására (csak néhány intézmény
maradhatott az egyházak kezén). Az átalakulás jelentős szellemi veszteséggel járt: képzett szerzetes
tanárok százait bocsátották el. A katolikus egyház megtörése érdekében koholt vádak alapján perbe
fogták a megalkuvásra nem hajlandó esztergomi érseket, Mindszenty Józsefet, s börtönbüntetésre
ítélték (1949). Rövidesen több egyházi vezető is hasonló sorsra jutott.
Az átalakulás felgyorsulásával befejeződött a civil szervezetek és a többpártrendszer
felszámolása. A pártok végleges megszűnését az 1949-ben létrehozott Magyar Függetlenségi
Népfrontba történő beolvadásuk jelentette (1954-től Hazafias Népfront). Az 1949-ben tartott
egypárti választáson az MDP „megszerezte” a szavazatok 96%-át: Magyarországon létrejött a
proletárdiktatúra. Új alkotmányt fogadtak el, amely rögzítette a kommunista párt (amelyet ezentúl
„a párt”-nak említettek) vezető szerepét és azt, hogy Magyarország népköztársaság. Az köztársasági
elnök szerepét az Elnöki Tanács vette át, az önkormányzati rendszer helyett kiépült a központi
akaratot végrehajtó tanácsrendszer (1950).

A FÉLELEM SZEREPE A rendszer a nincstelenek millióinak ígért jobb életet, az ígéreteknek

azonban csak kis részét valósította meg, így a diktatúra valóságos támogatóinak köre egyre
szűkült. A hatalom a szovjet példát követve a megfélemlítésre alapozta uralmát.
A korábban a Belügyminisztériumhoz tartozó Államvédelmi Osztályt (ÁVO) függetlenítették
Államvédelmi Hatóság (ÁVH) néven (1948). A hírhedt és kegyetlen szervezet vezetője Péter Gábor
lett, aki közvetlenül a párt első emberétől, Rákosi Mátyástól kapta az utasításokat. Az ÁVH
lecsapott a volt demokratikus pártok tagjaira, az egyházak képviselőire, a kulákokra és az
értelmiségiekre. Valójában senki sem érezhette magát biztonságban, hiszen a fekete autó bárkiért
eljöhetett hajnalban, mivel a terror lényege a megfélemlítés volt, az áldozat személye csak
másodlagos. Internálótáborokat (Kistarcsa) és büntetőtáborokat (Recsk) hoztak létre.
A Szovjetunióhoz hasonlóan a hatalom megszilárdítása után a terror elérte a párttagságot, sőt
a hatalmi harc révén a párt több vezetőjét is. Előbb az egykori szociáldemokrata vezetők következtek
(pl. Marosán György), majd az 1945 előtt nem a Szovjetunióban élő, ún. hazai kommunisták (pl. Rajk
László, Kádár János). Az ő elítélésük megmutatta, hogy a párt, azaz Rákosi Mátyás totális hatalommal
rendelkezik. (A legnagyobb visszhangot a Rajk-per és Rajk kivégzése keltette, 1949-ben.)

105
14425 főszöveg

„A VAS ÉS ACÉL ORSZÁGA” Ahogy a politikában, úgy a gazdasági életben is a szovjet példa
szolgai másolása valósult meg. A gazdaságpolitika Rákosi mellett Gerő Ernő irányítása alatt állt.
A harmadik világháborúra is készülve a nehézipar fejlesztését tűzték ki célul. „A vas és acél
országa” akartunk lenni, de ez a célkitűzés nem felelt meg sem hazánk természeti adottságainak, sem
fejlettségének. A korszak iparosításának tragikuma, hogy óriási áldozatok árán korszerűtlen,
alacsony hatékonyságú ipart hoztak létre. A nehézipar fejlesztése párosult a korszakban még inkább
elavult önellátásra törekvéssel: költséges beruházásokkal nyitottak bányákat, emeltek gyárakat, hogy
az ország lehetőleg semmilyen téren ne függjön más országoktól.
Mindezt a világgazdaságtól, a tőke beáramlásától elzárva, kizárólag belső forrásokból
finanszírozták: a forrásokat a mezőgazdaság, az infrastruktúra és az életszínvonal rovására
teremtették meg. A magángazdaság felszámolásával párhuzamosan tervgazdálkodást vezettek be,
vagyis a piaci mechanizmusok helyett az Országos Tervhivatal határozta meg a gazdaság fejlődését.
(Az újjáépítésre kidolgozott hároméves terv után 1950-ben kezdődött meg az első ötéves terv
megvalósítása.) A tervgazdálkodás nehézségei azonnal megmutatkoztak, amikor a pártvezetés az első
ötéves terv eleve irreálisan magas tervszámait tovább emelte. Az ésszerűtlen irányítás következtében
az erőfeszítések ellenére 1952-re a termelés visszaesett, az emberek életszínvonala süllyedt.

A MEZŐGAZDASÁG KOLLEKTIVIZÁLÁSA A kommunisták a földosztást kezdettől csak

politikai manővernek tekintették, ezért hatalomra kerülése után az MDP meghirdette a
kollektivizálást, majd megkezdte ennek erőszakos végrehajtását. A kormányzat gazdasági és politikai
eszközökkel lépett fel a parasztság ellen. Megemelte a parasztság adóit, növelte a beszolgáltatási
mennyiségeket. Voltak évek, amikor a földművesek vetőmagját is elvették (padlássöprés). A falu
vezetését adó parasztgazdák megtörésére a szovjet módszert alkalmazták: kuláknak nyilvánították
őket. Adóikat és beszolgáltatási kötelezettségeiket teljesíthetetlen mértékűre emelték, s rendőri erővel
léptek fel ellenük.
A nagyüzemi gazdaság előnyeit hirdető propaganda a földdel rendelkező parasztság döntő
többségének körében nem talált igazán visszhangra, a parasztság ragaszkodott régi vagy újonnan
kapott földjéhez. A szovjet típusú szövetkezetek alakítása – mivel ezek a tagokat teljes mértékben
megfosztották a tulajdonuktól – merev ellenállásba ütközött. Erőszakos módszerekkel is csak a
parasztok harmadát tudták szövetkezetekbe kényszeríteni, ugyanakkor a mezőgazdasági termelés
jelentősen visszaesett.
A kollektivizálás – a szovjet példához hasonlóan – Magyarországon is ideológiai, politikai és
gazdasági célokat szolgált. A pártvezetés a mezőgazdaságban is uralkodóvá kívánta tenni a
fejlettebbnek tekintett állami tulajdont, ugyanakkor meg kívánta törni a magántulajdona révén még
független parasztság ellenálló erejét. Gazdasági szempontból a téeszesítés elsősorban az iparosítást

106
14425 főszöveg

szolgálta, megkönnyítette az erőforrások elvonását, illetve biztosította az extenzív iparfejlesztés

döntő forrását: a munkaerőt.
KULTÚRPOLITIKA ÉS SZEMÉLYI KULTUSZ A kultúra irányítása is a párt kezébe került, ami
ezen a területen is egyet jelentett a szovjet minták szolgai másolásával. A kulturális élet irányítója,
Révai József az osztályharcos szemléletet és a sematizmust képviselte (zsdanovi elvek). A kultúra
minden területén a párt által az élre állított kutatók és művészek hajtották végre a váltást, s aki nem
volt hajlandó erre, azt kiszorították a tudományos vagy a művészeti életből.
A Szovjetunióbeli személyi kultuszt követve Magyarországon is bevezették Sztálin és Rákosi
Mátyás dicsőítését. Az osztálytermektől a közlekedési eszközökig mindenhol ott függtek portréik, a
szobrászoktól a színészekig a művészek kénytelenek voltak a két vezért istenítő alkotásokat
készíteni, és a tudományos művekben is rájuk kellett hivatkozni. Rákosi személyi kultusza 60.
születésnapján érte el csúcspontját, amikor ünnepségek százai zengték „a dicső vezér” nagyszerűségét.
Kisiskolások írtak hozzá verseket, dalokba foglalták nevét.

RÁKOSI BUKÁSA – NAGY IMRE MINISZTERELNÖKSÉGE 1953-ban meghalt Sztálin, s a

hatalmi harcból győztesen kikerülő Hruscsov a sztálinizmus visszaszorítására tett kísérletet. Ezért
Moszkvába rendelték a magyar pártvezetést, és utasították a hibák (személyi kultusz, kuláklisták,
erőltetett iparosítás) kijavítására. A szovjet vezetés személycsere mellett döntött: Rákosi megtartotta
pártfőtitkári tisztségét, de helyette Nagy Imre lett a miniszterelnök.
Nagy Imre parlamenti beszámolójában körvonalazta a változásokat. Kilátásba helyezte az
országgyűlés szerepének növelését, az aránytalan, és az ország adottságaitól idegen iparfejlesztési
politika korrigálását, a téeszesítés visszafogását és a törvénytelenségek megszüntetését. Az
internálást beszüntették, a koncepciós perek szociáldemokrata és kommunista áldozatait kiengedték a
börtönökből, majd rehabilitálták. A miniszterelnök megkezdte programja végrehajtását: leállították az
erőszakos téeszesítést és egy sor nagyberuházást, enyhítettek a beszolgáltatási rendszeren, és
intézkedéseket tettek az életszínvonal emelésére (pl. fizetések emelése, az árak csökkentése, áruellátás
javítása).
A vezető politikai erő azonban továbbra is a párt maradt, melynek politikáját Moszkvában
határozták meg. Ezért Rákosi többször Moszkvába utazott, és – mivel a külpolitikai feszültségek miatt
a szovjet vezetésben átmenetileg ismét a keményebb vonal került előtérbe – elérte Nagy Imre
menesztését (1955). A hatalom ismét Rákosi kezébe került.

107
14425 főszöveg

35. Az 1956-os forradalom és szabadságharc

ELŐZMÉNYEK Rákosi háttérbe szorította Nagy Imrét, s az új miniszterelnök, Hegedűs András az ő

embere volt, a külpolitikai helyzet és ennek következtében a Szovjetunióban folyó hatalmi harc
azonban számára egyre kedvezőtlenebbül alakult. Az SZKP XX. kongresszusán (1956. február)
Hruscsov élesen szembefordult a sztálinizmussal, és a hibák kijavítását tűzte ki célul.
Így az 1953-tól kibontakozó pártellenzéket Magyarországon sem lehetett elhallgattatni, sőt a
fiatal értelmiséget magába foglaló Petőfi-kör egyre élesebben bírálta a pártvezetést. A Kreml a
belpolitikai viszonyok hatására Rákosi Mátyás lemondatása mellett döntött. Helyére Gerő Ernőt
ültették, ami semmiképpen sem nyugtatta meg az elégedetlenkedőket. A párton belüli reformerek
Nagy Imre köré csoportosultak.
A forradalmat megelőző szellemi pezsgést az Irodalmi Újság jelenítette meg a
legszemléletesebben, ahol nem egy cikk maró gúnnyal bírálta a pártfunkcionáriusokat, az új uralkodó
osztály képviselőit. Már tömegeket mozgósított Rajk László és három kivégzett társának
újratemetése (1956. október 6.).
1956 októberének második felében az egyetemi ifjúság szervezetei sorra kiváltak a kommunista
ifjúsági szervezetből (Demokratikus Ifjúsági Szövetség – DISZ), és független mozgalmat alapítottak.
A fővárosban és vidéki egyetemi központokban létrejövő szervezetek követeléseiket pontokba
foglalták. Követelték a tervgazdaság módosítását és a bérek-árak viszonyának új szabályozását, az
ország politikai rendszerének megújítását, a demokratikus viszonyok helyreállítását, a nemzeti
jelképek visszaállítását, a szovjet–magyar kapcsolatok kölcsönösségi alapokra helyezését, a szovjet
csapatok Magyarországról való kivonulását.

A FORRADALOM KITÖRÉSE 1956. október 23-án a követeléseket megfogalmazó egyetemi

ifjúság a Petőfi-kör támogatásával tüntetést hirdetett meg a lengyel megmozdulásokkal való
szolidaritás jegyében a budapesti Bem térre. A szerveződő tüntetést a pártvezetés először betiltotta,
majd később engedélyezte. A Budapesti Műszaki Egyetemtől, illetve a Budapesti Tudományegyetem
mellől induló tüntetés délután három órakor kezdődött. A Bem téren összegyűlt közel ötvenezer
ember szabadságot, a demokratikus viszonyok helyreállítását, a magyar önállóság megteremtését és
Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését követelte. Az egyetemisták megmozdulásához késő délután a
budapesti munkásság is nagy számban csatlakozott. A tüntető tömeg a Bem térről az Országház elé
vonult és Nagy Imre személyes megjelenését, beszédét követelte.
A Parlament előtt összegyűlt százezres tömeg egy része később a Dózsa György úti Sztálin-
szoborhoz vonult, hogy ledöntse a gyűlölt diktatúra és a nemzeti elnyomás tíz méter magas talapzaton
álló, nyolcméteres bronzszobrát. A tüntetők másik része a Magyar Rádió épületéhez ment, hogy
követeléseit nyilvánosságra hozza. A rádiónál azonban a hatalom nem engedélyezte a követelések

108
14425 főszöveg

beolvasását, helyette Gerő Ernő beszédét közvetítették, melyben Gerő azt állította, hogy a
megmozdulás a nép ellenségeinek a műve. Az egyre feszültebb hangulatban a rádió védői közül valaki
rálőtt a feldühödött tömegre, s ennek nyomán az indulatok elszabadultak, lövöldözés kezdődött.
Kitört a fegyveres felkelés, a forradalom.
A felkelők a fegyverraktárakból, illetve kivezényelt katonáktól szereztek fegyvereket, s a harc a
főváros több pontján fellángolt. A megmozdulásokat a hajnal folyamán megérkező szovjet
páncélosok sem tudták leverni, sőt megjelenésük olaj volt a tűzre, s a harcok kiszélesedtek.

A FORRADALOM BUDAPESTEN ÉS VIDÉKEN A következő napokban számos vidéki városban

tömegtüntetésekre került sor, a forradalom országossá vált. A megrémült pártvezetés utasítására az
Elnöki Tanács október 24-én Nagy Imrét nevezte ki miniszterelnökké azzal a céllal, hogy
lecsendesítse az általánossá váló elégedetlenséget. Ekkor azonban ez már kevés volt: a felkelők nem
egyszerű kormányváltást, hanem gyökeres változást követeltek. Az irányítás egyre inkább kicsúszott a
pártvezetés kezéből, és az egyszerű emberek, fiatal munkások, értelmiségiek, diákok lettek az
események meghatározói.
Budapesten folytatódtak a harcok. Október 25-én a Parlamentnél békésen tüntető tömegbe
lőttek szovjet páncélosokból és a Mezőgazdasági Minisztérium épületéből. Közel 200 halott maradt
holtan a Kossuth téren. A fővárosi felkelőközpontok (Széna tér, Baross tér, Corvin köz, Mester utca,
Tűzoltó utca) támogatására általánossá vált a sztrájk, a munkahelyeken a forradalmi bizottságok
jöttek létre.

A HATALOM MEGHÁTRÁLÁSA Az országossá váló megmozdulások és a Budapesten

kibontakozó fegyveres felkelés következtében Rákosi követői kiszorultak a Magyar Dolgozók Párja
vezetéséből. Gerőt leváltották, s helyére a Rákosi börtönét is megjárt kommunistát, Kádár Jánost
állították. Most már ők is forradalomnak nevezték az eseményeket, feloszlatták az MDP-t, és Magyar
Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven új kommunista pártot alapítottak (november 1.).
A párt vezetésében bekövetkező változások eredményeképpen Nagy Imre meghirdette a
felkelőkkel való megegyezést, és hitet tett a forradalmi követelések végrehajtása mellett.
Rádióbeszédében (október 28.) a miniszterelnök az eseményeket nemzeti demokratikus forradalomnak
nyilvánította. Kihirdette a mindenki által gyűlölt ÁVH feloszlatását, ígéretet tett a többpártrendszer
visszaállítására és a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonására.
A felkelők és a hatalom tűzszünetet kötött, és megkezdődött az új hatalmi-politikai rendszer
legfontosabb elemeinek kiépítése, valamint a szovjet csapatok Budapestről történő kivonása is. Ismét
megvalósult a sajtószabadság, újjáalakultak az egykori pártok, és számos korábbi koncepciós per
elítéltje (pl. Mindszenty József) kiszabadult a börtönből. A politikai változások betetőzéseként
november 1-jétől új, koalíciós alapon szerveződő kormány vette át az ország irányítását.

109
14425 főszöveg

A FORRADALOM LEVERÉSE A szovjet vezetők október utolsó napjaiban fontolóra vették, hogy
elfogadják a megváltozott Magyarországi viszonyokat, és a magyar kormány felé is ezt az álláspontot
közvetítették. Az október végi szuezi válság és az amerikaiak nyilatkozatai a be nem avatkozásról
azonban megkönnyítették számukra a döntést az erőszakos fellépés mellett. 1956. november 1-jén,
miközben a koalíciós alapon szerveződő Nagy Imre-kormány megkezdte munkáját, megindult a
magyarországi szovjet csapatok megerősítése. A magyar kormány kényszerhelyzetbe került: Nagy
Imre bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Egyidejűleg kérte az ENSZ
főtitkárát, járjon közbe, hogy a nagyhatalmak ismerjék el Magyarország semlegességét, és a
Biztonsági Tanács tűzze napirendre a magyar kérdés vitáját.
Az országban lecsillapodni látszódtak a politikai indulatok és megteremtődtek a békés
építőmunka feltételei. A szovjetek azonban már kidolgozták a „Forgószél” fedőnevű hadműveletet a
forradalom leverésére. A valódi szovjet szándékokat elfedve november 3-án tárgyalások kezdődtek a
magyar kormány és a szovjet parancsnokság között a kivonulás feltételeiről, és ezen a tárgyaláson a
szovjet hadsereg letartóztatta a diplomáciai mentességet élvező magyar tárgyalódelegációt.
A nyílt szovjet támadás november 4-én hajnalban indult meg döntő túlerővel. A magyar
honvédség csak szórványosan védekezett, jelentősebb ellenállást a budapesti fegyveres csoportok
fejtettek ki. A kézifegyverekkel felszerelt felkelők komoly veszteségeket okoztak a szovjet
csapatoknak, azonban az egyenlőtlen küzdelemben csak néhány napig tudtak kitartani. November 12-
ére sikerült a szovjeteknek felszámolni a legfontosabb ellenállási központokat.

110
14425 főszöveg

36. Megtorlások és konszolidáció

AZ ÚJ KORMÁNY MEGALAKULÁSA A felkelőközpontok felszámolásával párhuzamosan

érkezett Budapestre, a szovjetek által kijelölt új vezető, Kádár János, aki a november 4-én
megalakuló Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány névében átvette a hatalmat. Nagy Imre és
közvetlen munkatársai a jugoszláv nagykövetségre, Mindszenty hercegprímás az amerikai
nagykövetségre menekült. A harcokban résztvevők jelentős része, félve a retorzióktól nyugatra
menekült, és követte őket a demokratikus átalakulás reményében csalódottak több százezres tömege is.
A forradalom és szabadságharcot a külső erőszak leverte, de a Kádár-kormánynak és az
MSZMP-nek még hosszú ideig meg kellett küzdenie a helyi, üzemi szinten (pl. a munkástanácsokban)
megnyilvánuló ellenállással és a nemzetközi elszigeteltséggel.

A MEGTORLÁS A hatalom a szovjet hadsereg révén Kádár János kormányának kezébe került, de az
ország nem volt hajlandó az együttműködésre: a munkástanácsok és az Írószövetség kitartott a
forradalom követelései mellett. Ugyanakkor az MSZMP 1956-os decemberi pártértekezlete
ellenforradalomnak minősítette a forradalmat, a társadalom ellenállását azonban csak a szovjet
csapatok erejére és az újonnan szervezett karhatalomra (a pufajkásokra), majd a munkásőrségre
támaszkodva tudta letörni.
1957-től megkezdődtek a forradalom résztvevői elleni perek, melyek nyomán több mint 300
forradalmárt kivégeztek, 20 000 embert börtönbe zártak és 13 ezret internáltak. A forradalomban
résztvevő vezető politikusokat csak később állították bíróság elé, és pereiket teljes titoktartás mellett
folytatták le. Nagy Imrét és társait a jugoszláv követségről csellel kicsalták, s Romániába szállították.
Mivel együttműködésre egyiküket sem tudták rábírni, haza kerültek, és 1958-ban zárt tárgyaláson
ítélték el őket. Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst és Szilágyi Józsefet kivégezték, társaik több
éves börtönbüntetést kaptak.
A későbbiekben a forradalom tabuvá vált, s ellenforradalomként is csak a kiválasztottak
szólhattak róla, akik a történteket egyre inkább elferdítették. Ahogy telt az idő, úgy vált a forradalom a
hivatalos történetírás lapjain köztörvényes bűnözők kegyetlenkedéseivé.

POLITIKAI KONSZOLIDÁCIÓ A forradalom leverése, majd a kegyetlen megtorlások egyre több

emberben keltették azt a meggyőződést, hogy a szovjetek által hazánkra kényszerített rendszer
nemzedékeken át fennmarad. Ezért a lakosság jelentős része megkísérelte a fennálló hatalommal
való együttélést, sokan pedig az új hatalom mellé álltak. Így demonstrálhatta az MSZMP és a
kormány már 1957 május elsején tömeges támogatottságát.
Kádár a forradalom emlékét és a magyar nép ellenszenvét kihasználva megakadályozta Rákosi
visszatérését Magyarországra, s követőit fokozatosan kiszorította a hatalomból. Azonban – néhány

111
14425 főszöveg

kivételtől eltekintve – a korábbi években törvénytelenséget elkövetőket nem büntették meg, hanem az
államigazgatás különböző szintjeire helyezték el őket, így befolyásuk részben megmaradt. A
forradalomból okulva a párt vezetői óvakodtak a személyi kultusz bevezetésétől, a politikai
aktivitás kikényszerítésétől és a durva törvénytelenségektől. Az új politika lényegét Kádár
nyilvánosan is megfogalmazta: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”.
1963-ban komoly nemzetközi nyomásra, cserébe azért, mert a „magyar kérdést” levették az
ENSZ napirendjéről, az ’56-os elítéltek zömét szabadon bocsátották, s ezzel párhuzamosan az
MSZMP-n belül háttérbe szorították a sztálinistákat.

GAZDASÁGI KONSZOLIDÁCIÓ A forradalom tanulságaként a pártvezetés kiemelten kezelte az

életszínvonal kérdését. A politikai stabilizáció érdekében alapvetőnek tekintették az emberek
jólétének szerény, de folyamatos növelését, mintegy kárpótolva őket a politikai szabadságjogok
korlátozásáért.
A forradalom okozta gazdasági problémák (termeléskiesés, pusztulás) megoldását a szocialista
tömb országai által nyújtott jelentős pénz- és áruhitel segítette. A gazdaságpolitikában csökkentették
a beruházások arányát az életszínvonal emelésére szánt forrásokhoz képest, és nem erőltették a
korábbiakhoz hasonló mértékben az alapanyag-termelő ágazatok (pl. bányászat, kohászat) fejlesztését,
bár a nehézipar továbbra is elsőbbséget élvezett.
1956 után rövid ideig a rendszer biztosította az egyéni parasztgazdaságok működési feltételeit,
de célkitűzése ezután is a mezőgazdaság teljes kollektivizálása maradt. A mezőgazdaság ún.
szocialista átalakítását azért erőltették továbbra is, mert a kisgazdaságoknál magasabb rendűnek vélték
a mezőgazdasági nagyüzemeket, s mert a mezőgazdaságból kívánták biztosítani az iparosításhoz
szükséges munkaerőt. Fontosnak tartották a magántulajdonon alapuló paraszti önállóság
fölszámolását, hiszen az a parasztság számára az államtól, a hatalomtól jelentős függetlenséget
biztosított.
1959 és 1961 között folyt a mezőgazdaság kollektivizálása. A téeszek szervezése most sem
volt mentes az erőszaktól, emellett azonban a kormányzat igyekezett megnyerni a parasztokat:
kedvezményeket nyújtottak, gépeket biztosítottak a gazdálkodáshoz, kiterjesztették a
társadalombiztosítást a termelőszövetkezeti parasztságra. Jelentősen csökkentette az ellenállást, hogy
nem a szovjet modell pontos másolására került sor, hanem engedélyezték a háztáji gazdaságok
kialakítását. Ezáltal lehetővé vált az otthoni állattartás, s így a magyar parasztság – ellentétben a
szovjet kolhozparasztokkal – nem idegenedett el a munkától. A siker fontos tényezője volt, hogy a
parasztság számára is nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel a rendszerrel kell együtt élnie.
A fenti módszerrel a téeszek szervezése – ellentétben az 1950-es évek elejével – kevésbé járt a
mezőgazdasági termelés visszaesésével, és később biztosította a jó élelmiszerellátást, ami a korszak
életszínvonal-politikájának egyik tartópillérévé vált.

112
14425 főszöveg

37. „A legvidámabb barakk” – a gulyáskommunizmus időszaka

„A LEGVIDÁMABB BARAKK” NEMZETKÖZI HÁTTERE A Kádár János vezette MSZMP az

1960-as évektől – kezdetben Hruscsov szovjet pártvezető támogatásával – olyan politikát kívánt
alkalmazni, mellyel a magyar lakosság és a nemzetközi közvélemény számára is bizonyítani lehetett a
szocializmus életképességét. Meghatározó szempont volt az életszínvonal évenkénti mértékletes
emelése, és bizonyos fogyasztási javak iránti szükségletek kielégítése. Úgy gondolták, hogy ezzel
helyettesíthetik a politikai szabadságot, és depolitizálják az 1956-ban a kommunista rendszerrel
szembeforduló lakosság jelentős részét.

A TÁRSADALOM ÉS A HATALOM KIEGYEZÉSE A hatvanas évek közepétől a társadalommal

szembeni békülékenység, „az élesedő osztályharc” tagadása határozta meg a Kádár János vezette párt
hatalomgyakorlását. E politika jegyében a hatalom részlegesen rendezte viszonyát a különböző
egyházakkal, a közvéleményt meghatározó írókkal, és meghirdette a nemzeti egység
megteremtésének szükségességét. A több évtizedes megpróbáltatások után a lakosság többsége
beletörődéssel fogadta el a hatalom békülékenységét, kiegyezési szándékát. Tudomásul vették, hogy
ha lemondanak a párt politikájának nyílt bírálatáról, az ellenzéki politizálásról, akkor magán- és
családi életük háborítatlan marad, sőt a szerény anyagi gyarapodás lehetősége is biztosított számukra.
Az „élni és élni hagyni” politikája több mint két évtizedre megteremtette a hatalom és a
társadalom nagyobb konfliktusok nélküli együttműködését.

ÚJ GAZDASÁGI MECHANIZMUS A politikai szempontból is oly fontos életszínvonal biztosítása

megkövetelte a mezőgazdaság mellett az ipar fejlődését is. Miután a mezőgazdaság átalakítása
befejeződött, az ipar számára nem maradtak jelentős paraszti munkaerő-tartalékok, a nők munkába
állításával pedig a női is munkaerő-tartalékok kimerültek. Az ipar extenzív (új gyárak létesítésével és
a régiek bővítésével történő) fejlesztésének a lehetősége lezárult. A fejlődés a továbbiakban csak a
termelékenység fokozásán alapulhatott. Az 1960-as évek közepére egyre nyilvánvalóbbá vált
azonban, hogy az intenzív gazdasági fejlődés a tervgazdálkodás merev rendszerében nem valósítható
meg.
A szükséges gazdasági reformokhoz, miután hasonló gondok a Szovjetuniót is terhelték, a
magyar pártvezetés megkapta a szovjetek beleegyezését. Ennek köszönhetően 1968-ban bevezették
hazánkban az új gazdasági mechanizmust, mely a piacgazdaság elemeit kívánta a gazdasági
vérkeringésbe beépíteni.
Az új gazdaságirányítási rendszer tágabb keretet biztosított az önálló vállalati
kezdeményezéseknek, és lépéseket tett a valós árak és bérek kialakítására is. A rendszerbe azonban
politikai megfontolásokból fékeket építettek: pl. továbbra is alapelv a teljes foglalkoztatás, sok

113
14425 főszöveg

terméknél fennmaradt a kötött ár, és visszafogták a nagyobb személyi jövedelmeket. Így a gazdaság
fellendült, alkalmazkodóképessége javult, az életszínvonal és az ellátás színvonala is emelkedett, de
nem vált alkalmassá az elkövetkezendő válságok leküzdésére.

A GAZDASÁGI-TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek

elejéig az ipari termelésen belül meghatározóvá vált a jelentős anyag- és energiaszükségletű
nehézipar (61%), és kismértékben tovább csökkent az élelmiszeripar valamint a könnyűipar
részesedése. Az ipari termelés dinamikus növekedése (átlagosan kb. 7%) elsősorban új beruházásokkal
(gépipar, vegyipar stb.) és új munkaerő bevonásával valósult meg, de a termelékenység nem javult.
A korszak sikerágazata egyértelműen a mezőgazdaság, mely látványos fellendülést produkált,
csökkenő földterületen és csökkenő élőmunka ráfordítással, a hatékonyság növelésével. A
mezőgazdaság korszerűsítésében a gépesítés és a műtrágya-felhasználás mellett jelentős szerepet
játszott az új növényfajták és az iparszerű növénytermesztés (kukorica, burgonya, cukorrépa,
napraforgó) elterjedése. Az állattenyésztés is felfutott, s ebben a fejlődő háztáji gazdaságoknak is
kiemelkedő szerep jutott. Az infrastruktúrán belül a közlekedésben, elsősorban a motorizáció terén
(személygépkocsi, tehergépkocsi, autóbusz) indult el lényeges fejlődés, ennek ellenére az ország
lemaradása a nemzetközi szinthez képest alig mérséklődött. Még súlyosabb elmaradást mutatott a
hírközlés, a telefonhálózat kiépítettsége, hiszen az egy főre jutó készülékek számában Magyarország
a harmadik világ országainak színvonalán állt.
A korszakban a társadalmi változások a nemzetközi tendenciáknak megfelelően történtek, csak
gyorsabban – hiszen Nyugat-Európában a hasonló folyamatok több mint fél évszázad alatt zajlottak le
–, és mintegy harminc-negyven éves fáziskéséssel. A legfontosabb társadalmi változás az volt, hogy
befejeződött a mezőgazdasági munkások tömeges elvándorlása az iparba, és megkezdődött a
szolgáltató ágazatokba dolgozók számarányának növekedése. Ezzel párhuzamosan folyamatosan nőtt
a szellemi dolgozók, és csökken a fizikai dolgozók aránya. Megkezdődött a vidék polgárosodása, és
folytatódott az urbanizáció (a lakosság városokba költözése), melynek új eleme, hogy nem elsősorban
a főváros, hanem a vidéki (nagy)városok lélekszáma nőtt dinamikusan (Miskolc, Győr). Az oktatás
területén általánossá vált az óvoda, és folyamatosan csökkent a nyolc osztályt el nem végzők
számaránya, valamint emelkedett a középiskolákban, illetve a felsőoktatásban tanulók száma.
Kiemelkedő jelentőségű, hogy a Kádár-korszakban megszűnt a napi nélkülözés. A jövedelmi
viszonyok kiegyenlítődnek az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók között, sőt a szellemi és a
fizikai munkát végzők, valamint a vezetők és a beosztottak között is.

A GULYÁSKOMMUNIZMUS A gazdasági reform következtében Magyarországon – legalábbis

kelet-közép-európai mérté szerint – robbanásszerűen nőtt a lakosság fogyasztása. Jelentősen
emelkedett az életszínvonal, általánossá vált egy sor közszükségleti cikk (mosógép, rádió, televízió) és

114
14425 főszöveg

elterjedt az autó. Javult az élelmiszerellátás színvonala, lényegesen nőtt például a hús-, a tej- és a
cukorfogyasztás.
A gazdasági változások – mint láttuk – széleskörű társadalmi mobilitást is eredményeztek,
melynek hatására nőtt az első generációs szellemi foglalkozásúak aránya. E folyamatot jelentős
mértékben elősegítette az oktatási és a közművelődési hálózat országos kiépítése. A rendszer
keretein belül szabadabbá vált a sajtó és a könyvkiadás. A híres-hírhedt három T (tiltás, tűrés és
támogatás) körülményei között nőtt a művészetek mozgástere is.
A nagyobb jövedelmek és a szabadabb politikai légkör hatására jelentős mértékben emelkedett a
Nyugatra utazó magyarok, és ezzel párhuzamosan a Magyarországra látogató külföldiek száma is.
Az áruval teli üzletek, a nagy autófogalom, a szabadabb könyvkiadás, az utazási feltételek
javulása, a hatalom nyílt erőszaktól való tartózkodása, az ideológia viszonylagos háttérbe szorulása
megváltoztatta a Magyarországról és a Kádár-rendszerről 1956 után kialakult negatív képet a nyugati
világban éppúgy, mint belföldön. Az egypárti diktatúra kádári változatának, a „gulyás- vagy frizsider-
kommunizmusnak” a külső és belső népszerűségét tovább növelte, hogy a szocialista táboron belül
ezzel ellentétes folyamat bontakozott ki.

115
14425 főszöveg

38. A szocializmus válsága Magyarországon

A REFORM LEÁLLÍTÁSA Rontotta a reform esélyeit, hogy a Varsói Szerződés tagállamai –

köztük Magyarország – katonai erővel fojtották el a demokratikus szocializmus jelszavával kezdődő
„prágai tavaszt”. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően a magyar pártvezetés a
reformkezdeményezéseket szigorúan a gazdaság területén akarta tartani, ám ez a folyamat
lefékeződéséhez vezetett.
A szovjet pártvezetés és a reformok MSZMP-n belüli ellenzőinek nyomására 1972 után háttérbe
szorították a gazdasági változásokat kidolgozó politikusokat (Fock Jenő, Nyers Rezső), majd a
reformot is leállították (1974). A pártelit meghatározó tagjai fölismerték, hogy az újítások
következetes végrehajtása gyakorlatilag a pártállam felszámolásához vezethet. A piaci
viszonyokhoz való alkalmazkodás politikai és társadalmi következményeinek elvetése egyben arra a
problémára is rávilágított, hogy megreformálható-e érdemben a szocialista rendszer.

A VISZONYLAGOS JÓLÉT A pártvezetésben folyó reformvitákat és az ehhez kapcsolódó személyi

kérdéseket a lakosság jelentős része a hatalmi elit belső konfliktusaként értékelte. A társadalom és a
politika így szinte teljesen eltávolodott egymástól. A hetvenes évek során az ország
versenyképességének romlását – mely különösképpen a nyersanyag- és energiaigényes nehézipari
termelést sújtotta – a lakosság döntő többsége nem, vagy alig érzékelte. A politikából kirekesztett
emberek többségének figyelmét az egyéni vagyonszerzés (lakás, nyaraló, autó) illetve a különböző
vásárlási és utazási lehetőségek kötötték le. A politikai tisztánlátást az is nehezítette, hogy néhány
területen látványos eredmények születtek. A mezőgazdaság sikeresen helytállt a nemzetközi
versenyben, és termelékenysége a nyolcvanas évekre jó néhány termék esetében megközelítette a
mezőgazdaságilag legfejlettebb európai országok színvonalát. A hetvenes-nyolcvanas évtized során
gyakorlatilag töretlenül nőtt a döntően a háztáji gazdaságokból származó zöldség- és
gyümölcstermelés és a sertésállomány. A hetvenes években kezdődő válságjelek fölismerését
nehezítette, hogy jó néhány régóta várt infrastrukturális beruházást ebben az időszakban adtak át.
Útjára indult a budapesti metró (1970), és megnyitották a balatoni autópálya első szakaszát (1975).
A magyar külpolitika is ebben az évtizedben vált – a szűkös mozgástér ellenére – a lakosság
szemében sikerágazattá. Az általános katonai és politikai enyhülést kihasználva Magyarország széles
körű gazdasági és politikai kapcsolatokat alakított ki a korábban ellenségnek tekintett nyugati
államokkal. A jószomszédi viszony keretében különösképpen Ausztriával ápoltunk jó kapcsolatokat,
ami a hetvenes évek végén a vízumkényszer eltörléséhez vezetett. Az évtized során rendeztük
politikai és gazdasági kapcsolatainkat az NSZK-val, a Vatikánnal és az Egyesült Államokkal (ez
utóbbi eredményeként hazánk visszakapta a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket). A külpolitikai

116
14425 főszöveg

mozgástér kitágulását az is jelezte, hogy – elsősorban Románia vonatkozásában – a határon túli

magyarok helyzete ismét a közbeszéd tárgyává válhatott.

A KIBONTAKOZÓ VÁLSÁG Az 1970-es évek elején a jövedelemkülönbségeket is eredményező

gazdasági reform leállítása és a munkások helyzetét javító intézkedések (béremelés, munkaidő-
csökkentés) hozzájárultak a gazdasági-társadalmi konfliktusok tompításához. Ugyanakkor az ország
gazdasági teljesítőképessége, s főleg alkalmazkodóképessége nem javult, így az 1973-as olajválság
nyomán egyre nagyobb mértékben jelentkezett a cserearányok romlása. Ez azt jelentette, hogy
folyamatosan és nagymértékben csökkent a magyar ipari termékekért (autóbusz, televízió stb.)
vásárolható nyersanyag- és energiaennyiség. A tervgazdálkodás által gúzsba kötött, a KGST piacára
kényszerített magyar gazdaság képtelen volt alkalmazkodni az olajválság teremtette világpiaci
változásokhoz. Az ipar nem tudta növelni termelékenységét, így a magyar gazdaság világpiaci
helyzete folyamatosan romlott.
A pártvezetés a kibontakozó gazdasági válságot nyugati kölcsönök felhasználásával kívánta
elkerülni. A fölvett kölcsönök azonban nem tudták a magyar gazdaság válságát megoldani, mert
felhasználásuk két súlyos gazdasági tévedésen alapult. Az egyik azt feltételezte, hogy az
olajárrobbanás átmeneti jelenség, mely alapvetően csak a fejlett nyugatot sújtja. A másik pedig abból
indult ki, hogy az „olcsó” nyugati kölcsönök révén sikerülhet olyan központi nehézipari beruházásokat
elindítani, melyekből a fölvett hitelek kamataikkal együtt kifizethetők. A gazdaságpolitikai hibákat az
is tetézte, hogy a pártvezetés ragaszkodott az 1956-ból levont tanulsághoz, és nem merte az
életszínvonalat drasztikusan csökkenteni. Így politikai okokból a kölcsönök jelentős részét az elért
életszínvonal megtartására fordították. A rugalmatlan tervutasításos rendszerben a megindított
szénbányászati és nehézipari nagyberuházások jelentős része csak rontott a helyzeten. A hetvenes
évek végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ország gazdasága súlyos válság felé sodródik. Kádár
János ezt kihasználva hiába szorította vissza a párton belüli konzervatív erőket és helyezte újra
kulcspozícióba a reformok híveit, az ország kényszerpályára került, beindult az eladósodási spirál: a
régebbi adósságok törlesztésére kellett újabb kölcsönöket fölvenni, egyre rosszabb feltételekkel. Az
1979-ben hozott megszorító intézkedések (áremelések, reálbér-csökkenés) sem tudták rövid távon a
magyar gazdaságot növekedési pályára állítani, az adósságcsapdába került ország gazdasági helyzetét
rendezni.

ELMÉLYÜLŐ GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI VÁLSÁG Az elhibázott gazdaságpolitikai

döntések nyomán az ország gyorsan eladósodott. A pártvezetés az 1980-es évek elején újra
gazdasági reformokkal kísérletezett, de ezek sem hoztak számottevő eredményeket. A kudarcok egyre
szélesebb kör számára tették nyilvánvalóvá, hogy a rendszer részleges reformjai nem segítenek, a
tervgazdálkodás nem versenyképes a piacgazdasággal.

117
14425 főszöveg

Az 1980-as évekre az eladósodás mértéke elérte azt a szintet, amelynél már lehetetlen volt a
korábbi életszínvonal megőrzése. Miközben az emberek egyre többet dolgoztak, az állam egyre
kevésbé tudta biztosítani a szocialista rendszer alapjainak tekintett vívmányokat (ingyenes
egészségügyi ellátás, teljes foglakoztatás stb.) Ez egyre szélesebb rétegek leszakadását,
elszegényedését eredményezte. A társadalom növekvő aggodalommal vette tudomásul a romló
életkörülményeket, mely abban is megmutatkozott, hogy megkezdődött a lakosság lélekszámának
fogyása.
A „gulyáskommunizmus” meghatározó pillére, az életszínvonal folyamatos emelése összedőlt.
A szociális problémák társadalmi válságot okoztak, és egyre nagyobb tömegek fordultak el a
rendszertől.

118
14425 főszöveg

39. A rendszerváltás Magyarországon

A RENDSZERVÁLTÁS ELŐZMÉNYEI Az 1980-as évek második felében egyre nyilvánvalóbbá

vált a szovjet típusú szocializmus csődje. Az elaggott és a realitásokat mind kevésbé figyelembe vevő
pártvezetés gyakorlatilag képtelen volt a kialakuló gazdasági és társadalmi válsághelyzetet
kezelni. Az ország gyorsuló eladósodása következtében az államháztartás többször is közel került a
pénzügyi csődhöz.
A társadalom többsége a csökkenő jövedelmét túlmunka vállalásával egészítette ki. Erre
lehetőséget biztosítottak a különböző melléküzemágak, a vállalatokon belül többletmunka végzésére
alakult gazdasági munkaközösségek (GMK), a megerősödő háztáji gazdaságok, a megjelenő
magánvállalkozások (pl. taxizás). Az ún. második gazdaságon belül végzett önkizsákmányoló munka
gyakorlatilag minden családban megjelent. A napi 10-14 órai munka az egészségügyi helyzet romlását
eredményezte. Ugyanakkor megindult a társadalom anyagi differenciálódása, és nőttek a vagyoni
különbségek.
A rendszer erősödő válságával párhuzamosan megkezdődött az ellenzék megszerveződése. Az
első jelentős ellenzéki tanácskozásra Monoron került sor (1985), ahol jelen voltak az akkori ellenzék
és reformértelmiségiek vezető egyéniségei. Már ezen a találkozón felmerült a pártállam
megszüntetésének és a politikai szabadságjogok kiterjesztésének a követelése.

KEDVEZŐ KÜLPOLITIKAI FORDULAT Az 1980-as évek második felében egyre

nyilvánvalóbbá vált, hogy a Szovjetunió elvesztette a nyugati világgal vívott fegyverkezési versenyt,
és súlyosbodó gazdasági nehézségei miatt képtelen fönntartani a Kelet-Közép-Európában
állomásoztatott több mint félmilliós hadseregét. Gorbacsov és a pártvezetés a konfrontáció és a
bezárkózás helyett irányváltást hajtott végre: átértékelte addigi védelmi politikáját, és szabad utat
engedett a kelet-közép-európai országokban elindult társadalmi, politikai változásoknak.

ÚJ POLITIKAI ERŐK JELENTKEZÉSE Az 1980-as évek végére kialakuló és megszerveződő új

politikai-gazdasági elit egyre nehezebben viselte a gyengülő pártvezetés atyáskodását, felügyeletét.
1988-ra a Kádár János vezette MSZMP elveszítette mind a párttagok jelentős részének, mind a
társadalom széles rétegeinek támogatását. A lakosság többsége gyökeres változásokat akart.
Ellenzéki szervezetek jöttek létre, a későbbi pártok előzményei: a Magyar Demokrata Fórum
(MDF), a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ), a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ).
Rendezvényeik egyre több embert vonzottak. 1988. március 15-én, a tüntetéssé váló budapesti
ünnepségeken több mint tízezren vettek részt, s egy év múlva már kb. százezren ünnepeltek az
ellenzékiekkel.

119
14425 főszöveg

Az MSZMP-n belül a tagság egyre nagyobb része fordult a változásokat követelő reformer
vezetők, Pozsgay Imre és Nyers Rezső felé. Az 1988-as májusi pártértekezleten megerősödtek a
reformerek, képviselőik bekerültek a legfelsőbb pártvezetésbe. Kádár Jánost leváltották, és a
pártapparátus képviselőjét, Grósz Károlyt választották főtitkárrá. A miniszterelnökként már néhány
óvatos reformot végrehajtó Grósz csekély, a rendszer lényegét nem érintő változtatásokkal kívánta
megoldani a helyzetet. A gazdasági válság azonban tovább mélyült, Magyarország eladósodásáról
egyre riasztóbb adatok kerültek nyilvánosságra. Az ellenzék egyre aktívabbá vált, de a szovjet
pártvezetés nem támogatott semmilyen erőszakos fellépést ellenük.
1989 elején Pozsgay Imre nyilvánosan népfelkelésnek minősítette az 1956-os forradalmat.
Ez a Kádár-rendszer eszmei alapjának (hogy 1956 ellenforradalom volt) a tagadását jelentette. Az
állampárt szétesésnek indult, a politikai életben a szerveződő új pártok, politikai mozgalmak vették
át a kezdeményező szerepet. A gazdaságban elindult a spontán privatizáció, melynek során a
politikai-gazdasági elit biztosította helyét az új rendszerben.
Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén (1989. június 16.) a közel 150 ezres tömeg
nemcsak az 1956-os hősök emléke előtt tisztelgett, de jelképesen a Kádár-rendszert is eltemette.

A BÉKÉS RENDSZERVÁLTÁS Az ország népe békés rendszerváltást akart, amely megszünteti a

pártállami diktatúrát, és a politikai jogok biztosítása mellett minden állampolgára számára szociális
biztonságot is ad.
1989 nyarán kezdődtek meg a békés átmenetet előkészítő tárgyalások az MSZMP és az
ellenzéki erőket képviselő Ellenzéki Kerekasztal (EKA) között. Az EKÁ-t az ellenzék egységes
fellépése érdekében hozták létre, és összefogta a legnagyobb társadalmi támogatottságot élvező
ellenzéki pártokat (pl. MDF, SZDSZ, FIDESZ, SZDP, KDNP és az FKgP). A tárgyalásokon az
MSZMP és az EKA képviselői megállapodtak a békés átmenet sarkalatos törvényeiről és
forgatókönyvéről (1989. szeptember). AZ MSZMP beleegyezett az ellenzék által javasolt
alkotmánymódosításba, a többpártrendszeren alapuló szabad választások feltételeinek
megteremtésébe (pártok anyagi támogatása, választási szabályok stb.), és garanciát vállalt arra, hogy
mindezeket az országgyűlés jóváhagyja
Ezzel párhuzamosan az utolsó kommunista kormány Németh Miklós vezetésével hozzákezdett
a pártállam intézményeinek lebontásához, a Szovjetunióhoz és a többi szocialista országhoz fűződő
kapcsolatok átértelmezéséhez. Tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok magyarországi
kivonulásáról (az egyezményt 1990 márciusában írták alá), és megnyitotta a határt a Nyugatra
távozni akaró NDK-állampolgárok előtt (1989. szeptember). Ez utóbbi lépésnek igen jelentős
szerepe volt Németország egyesítésében, és a kelet-közép-európai kommunista rendszerek
dominószerű összeomlásában. Időközben a volt állampárt helyett a reformkommunisták (Pozsgay
Imre, Nyers Rezső, Németh Miklós) megalakították a Magyar Szocialista Pártot (MSZP), amely

120
14425 főszöveg

örökölte az MSZMP vagyonát és hatalmi pozícióit, de a polgári demokráciát elfogadó modern

szociáldemokrata pártként határozta meg önmagát.
1989. október 23-án, a levert forradalom 33. évfordulóján a parlament alkotmánymódosítása
nyomán kikiáltották hazánkban a harmadik köztársaságot. Az igazi politikai őrségváltás azonban
csak a szabad, többpárti választások után következett be.
Az ország népe számára szokatlan politikai harc, választási küzdelem bontakozott ki a
sajtóban, a televízióban, a nagygyűléseken és a falragaszokon. Ez váratlan módon nem a régi hatalom
képviselőivel szemben, hanem az új pártok között volt a legélesebb. Az ellentétek már a kerekasztal-
megállapodás aláírása után felszínre törtek. Az SZDSZ és FIDESZ például ellenezte, hogy a
köztársasági elnököt még az országgyűlési választások előtt, közvetlenül a nép válassza meg, mert így
valószínűleg az ismert és akkor nagyon népszerű Pozsgay Imre lett volna az államfő. A kérdésről kiírt
népszavazáson (1989. november) eldőlt, hogy a köztársasági elnököt az új országgyűlés
választhatja meg, de az aláírásgyűjtéssel kiharcolt népszavazás végletesen szembeállította egymással
a két legerősebb ellenzéki pártot, az MDF-et és az SZDSZ-t.
A pártállam bukása utáni első országgyűlési választásokon, 1990 márciusában és áprilisában
a szavazásra jogosult polgárok 65,77%-a adta le a voksát. A választást a Magyar Demokrata Fórum
nyerte meg, s Antall József vezetésével az MDF–FKGP–KDNP koalíciója alakított kormányt. A
parlament legerősebb ellenzéki pártja a radikális antikommunista jelszavakat hangoztató SZDSZ lett.
A parlament és a kormány működéséről a két legnagyobb párt, az MDF és az SZDSZ
paktumot kötött. Ennek értelmében az SZDSZ adta a köztársasági elnököt Göncz Árpád személyében,
az MDF pedig a parlament elnökét Szabad Györgyöt. A kormányzás zavartalansága érdekében
szűkítették azoknak a törvényeknek a körét, amelyeket csak a képviselők kétharmadának „igen”
szavazatával lehet elfogadni (kétharmados törvények). A konstruktív bizalmatlansági intézmény
elfogadásával pedig megerősítették a miniszterelnök politikai súlyát.
1990 őszén önkormányzati választásokat tartottak. A központi akaratot végrehajtó
tanácsrendszer megszűnése és a helyi ügyekről önállóan döntő, széles jogkörű önkormányzatok
megalakulása a rendszerváltás egyik legnagyobb jelentőségű eseménye.

A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG KIÉPÍTÉSE A rendszerváltás nyomán Magyarországon

megkezdődött a szociális piacgazdaság kiépítése. A cél egy piaci viszonyokon alapuló, de a kirívó
visszásságokat állami beavatkozással tompító, a társadalom széles rétegei számára jólétet biztosító
berendezkedést kialakítása volt.
A rendszerváltás utáni első kormány mozgásterét azonban rendkívüli módon leszűkítették a
megöröklött adósságból eredő fizetési kötelezettségek, a válságba került gazdaság és a hazai tőke
hiánya. Így a piacgazdaság megteremtéséhez, a gazdaság talpra állításához elengedhetetlen
privatizáció ellentmondásos körülmények között ment végbe. A privatizáció nyomán számos
veszteségesen működő gyárat, üzemet bezártak és több százezren váltak munkanélkülivé. Mindez

121
14425 főszöveg

hozzájárult a magyar gazdaság modernizálódásához, de sokak számára a létbizonytalanságot

eredményezte, így a rendszerváltásnak nemcsak nyertesi, hanem vesztesi is voltak.
V. A GLOBÁLIS VILÁG ELŐNYEI ÉS GONDJAI

40. A gazdaság és a társadalom átalakulása a XX. század második felében

A VILÁGHÁBORÚ UTÁN A háborút követően Európában a gazdaság talpra állítása volt az

alapvető feladat. A Szovjetunió és a kialakuló szocialista tömb hatalmi és ideológiai okokból
gazdasági értelemben is kizárta magát a világgazdaság vérkeringéséből. Ezen országok szovjet
mintára állami kézbe vették teljes gazdaságukat, és a tervutasításos rendszerre tértek át. Így
kimaradtak a nemzetközi tőkeáramlásból, s kezdetben a nemzetközi kereskedelemből is.
Európa nyugati fele – mely a tőkés világ része maradt – szintén új utakat keresett. Az állami
beavatkozás sikereit látva a kor közgazdászai – modern gondolatként – az állami szerepvállalás
fokozását hirdették. Így egyes ágazatokban (közlekedés, kohászat, bányászat) Nyugaton is
államosításokra került sor, és növelték az állam újraelosztó, gazdaságirányító szerepét.
Az európai gazdaság helyreállításában – gazdasági és politikai okokból – az Egyesült Államok
is részt vállalt. Széleskörű segélyprogramot hirdettek, melyet előterjesztőjéről (George Marshall)
Marshall-segélynek neveztek. A terv keretében áru- és tőkehiteleket biztosítottak a résztvevő
országoknak. A segély több szempontból elősegítette Nyugat-Európa regenerálódását: stabilizálta
az életszínvonalat, így csökkentek a belpolitikai feszültségek, fejlődési pályára állították a gazdaságot,
és az elosztás megszervezése kiindulópontját képezte az európai együttműködésnek. (A szocialista
tömb országai politikai okokból visszautasították a segélyt.)
Az európai helyreállítással egy időben egyre gyorsabb ütemben bomlott fel a gyarmati
rendszer. A volt gyarmatok hozzáláttak gazdaságuk fejlesztéséhez, és ebben bizonyos térségek (pl.
Délkelet-Ázsia) látványos eredményeket értek el. Az egykori gyarmattartóknak a hagyományos
nemzetközi versenytársak mellett meg kellett megküzdeniük ezen országok fejlődő gazdaságaival is.
A legyőzött Japán szintén amerikai segítséggel látott hozzá gazdasága helyreállításához.
Előnyére vált, hogy a békeszerződés értelmében költségvetésének csupán 1%-át fordíthatta
hadikiadásokra. Így anyagi erőforrásait az ásványkincsekben szegény ország a termelékenység
fejlesztésére használta fel, amivel megalapozta későbbi rohamos gazdasági fellendülését.

A JÓLÉTI ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM A tőkés világgazdaság fellendülése gyakorlatilag egy

amerikai mintára végrehajtott óriási New Dealen alapult. Ennek lényege az állami beavatkozás mellett
a piac folyamatos bővítése volt, melynek forrása – gyarmatosítható területek híján – csak a belső
fogyasztás növekedése lehetett. Ennek megfelelően a fejlett országokban az 1950-es évek közepétől
gyorsan emelkedett az életszínvonal: nőttek a jövedelmek, csökkent a munkaidő, bővültek és

122
14425 főszöveg

általánossá váltak az állami szociális juttatások (munkanélküli segély, biztosítási rendszerek stb.). A
jóléti társadalomban tömegessé – gyakorlatilag minden kereső ember számára elérhetővé – váltak a
korábban csak a középosztály által használt és élvezett fogyasztási cikkek és szokások (televízió,
telefon, évenkénti nyaralás stb.).

A „DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG” A háborút megélt nemzedékek a túlélés örömével vetették bele magukat
az újjáépítésbe. A születések száma a háború miatt elodázott családalapítások következtében
megugrott, így népes korosztályok nőttek fel a fogyasztói társadalom nyújtotta egyre jobb
életkörülmények között.
Ugyanakkor a háború, majd a kommunizmus valósága, a hidegháború, a gyarmati
összecsapások aláásták a felnőttek világát meghatározó eszméket. Az életmódváltás együtt járt a régi
ideálok háttérbe szorulásával, a fiatalság új eszményeket, új formákat keresett. A régi értékek
elutasítását feltűnő módon szerették volna kifejezni: új ruha, új hajviselet, új zene hódított tért. A
polgári világ elutasított eszményei (tulajdon, konszolidált élet stb.) helyett teret hódított a baloldali
színezetű forradalmi romantikával átitatott lázadás szelleme (pl. Che Guevara istenítése)
Az ifjúság lázadása az Amerikai Egyesült Államokban összefonódott a vietnami háború elleni
tiltakozással. Kialakult a „hippi-mozgalom”, amely az erőszakmentességnek, a régi értékek
elutasításának és a semmittevés kultuszának egyfajta keveréke volt. Európában az ifjúság lázadása az
1968-as diákmegmozdulásokban érte el csúcspontját.
Ám a forrongó ifjúság annak a rendszernek volt a haszonélvezője, melyet elutasított, és az
óhajtott szabadságot a polgári demokráciákon kívül még kevésbé találhatta meg. A „nagy nemzedék”
lassan felnőtt, tagjai maguk is bankárok, tanárok, vállalkozók és munkások lettek, és a lázadás az
ifjúkor nosztalgikus emlékévé szelídült. A hatvanas-hetvenes évek iránti nosztalgia és a lázadás
varázsa azonban tovább élt a következő nemzedékekben, és ezt a szórakoztatóipar a haszon
reményében máig élteti.

INFORMATIKAI FORRADALOM – ÚJ FEJLŐDÉSI CENTRUMOK Az olajárrobbanást

követő gazdasági válság kikényszerítette, a tudományos és technikai fejlődés pedig lehetővé tette az
informatikai forradalom kibontakozását. A hetvenes évektől a fejlődés motorjává alapvetően és
végérvényesen a termelékenység fokozása vált. Új iparágak születtek és váltak húzóágazattá
(elektronika, számítástechnikai ipar), míg mások jelentősége csökkent (pl. a kohászat). A technológia
fejlődésével megváltoztak az ipar telepítő tényezői (pl. a kohászatban a szén szerepe csökkent, így az
iparvidékek elszakadhattak a széntelepektől).
A nagy változásokat jelzi a fejlődési centrumok áthelyeződése is. Míg a XX. század elején
Nyugat-Európától az Amerikai Egyesült Államok vette át a centrum szerepét, a XX. század utolsó
harmadában először Japán, majd a délkelet-ázsiai „kis tigrisek” (Tajvan, Dél-Korea) törtek előre. A
XX. század végén pedig már Kína indult robbanásszerű fejlődésnek. A gazdasági fejlődés

123
14425 főszöveg

centrumainak változása összetett folyamat: a történeti, kulturális hagyományoktól kezdve a

népességszámon át a munkaerő áráig számos tényező szerepet játszik benne. Mégis kiemelhetjük,
hogy a XIX. századi mozgásokhoz hasonlóan manapság is alapvető a tőke vándorlása. A tőke
mindig oda igyekszik, ahol a leggyorsabban, a legnagyobb profitra tehet szert: így továbbra is fontos
az olcsó munkaerő, a nagy felvevőpiac (nagy népességszám és/vagy magas jövedelmek), valamint az
adókat és egyéb terheket meghatározó politikai környezet szerepe.

A JÓLÉTI TÁRSADALOM ÉS KIHÍVÁSAI A jóléti társadalom megjelenésével a hagyományos

társadalmi rétegződést leíró fogalmak átalakulnak, s részben használhatatlanná válnak. Eltűnik a
parasztság, a klasszikus munkásosztály, ugyanakkor nagymértékben megnő az értelmiség létszáma.
Ezzel párhuzamosan az átalakuló társadalomban a régi ideológiák (pl. liberalizmus,
konzervativizmus, marxizmus) is részben érvényüket vesztik, vagy legalábbis új problémákra kell
válaszokat adniuk.
A fogyasztói társadalom a gazdaság fejlődésére, folyamatos növekedésére épül, így létezése
igen sérülékeny. A Föld globális problémáinak megoldása sokszor ellentmond a jóléti társadalmak
magas fogyasztásának és jólétének. Nagy kérdés, hogy ha a jólét forrása részben mások szegénysége,
akkor megvalósítható-e a jólét kiterjesztése a Föld minden területére? A szegény országokban
tapasztalható demográfiai robbanás miatti áttelepülés (migráció) és a fejlett országok
népességcsökkenése az ellátó rendszerek (pl. a nyugdíjrendszer) összeomlásával fenyegetnek. A jóléti
államokban a gazdálkodókat sújtó terhek (pl. magas adók, magas fizetések) a tőkét a fejletlen
régiókba irányítják, ami a gazdálkodók számára megoldást jelent, míg a társadalomban
problémaként jelentkezik.

124
14425 főszöveg

41. Globális problémák – természet és társadalom

GLOBÁLIS PROBLÉMÁK A XX. század második felében lezajlott tudományos-technikai

forradalom, a világgazdaság kiépülése, az egész Földre kiterjedő, azaz globális problémák sorát
hozta magával. A globális problémák összefüggnek a fenntartható fejlődés kérdésével, melyet az
ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban lezajlott konferenciáján vitatott meg. A konferencia megállapítása
szerint a fenntartható fejlődés azt jelenti, hogy a jelen szükségleteit úgy kell kielégíteni, hogy ez ne
veszélyeztesse az emberiség jövőjét.
A globális problémák kezelésében így a társadalmi-gazdasági és ökológiai kérdések azonos
súllyal, egymással szoros összefüggésben jelennek meg, s minden országra, kontinensre kihatnak.
Éppen ezért megoldásuk csak az emberiség összefogásával, az államok együttműködésével
lehetséges. Természetesen a globális problémák kezeléséért minden ember személyesen is felelős a
saját országában, a lakóhelyén és a szűkebb környezetében. Nem véletlenül fogalmazódott meg az
alábbi jelmondat: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!”

KÖRNYEZETKÁROSODÁS Az embereket körülvevő természeti környezet védelme a XX. század

közepétől vált egyre tudatosabbá. Mára sokak vélekedése szerint az emberiség jövője függ a
hatékony környezetvédelemtől, az egyén és a társadalom környezettudatos magatartásától.
A természeti környezetet fenyegető veszélyekre hívja föl a figyelmet Földünk
éghajlatváltozása, mely szorosan összefügg az ipari termelés és a tömegközlekedés által kibocsátott
szennyeződéssel. Egyre több kutató fogalmazza meg azt, hogy a levegő szennyeződése, az
üvegházhatás a Föld általános felmelegedését idézi elő. Mindezek következtében egyes területeken
fokozódik a szárazság, felgyorsul az elsivatagosodás, más területeken enyhébb, nedvesebb klímát
eredményez, vagyis az éghajlat szélsőségesebbé válik. A globális fölmelegedés a világóceánok
vízszintjének emelkedését eredményezheti. A tengerszint néhány méteres emelkedése katasztrofális
hatással járhat a partvidékeken élő lakosság számára. A légszennyezéssel összefüggő súlyos probléma
a földi életet a káros kozmikus hatásoktól védő ózonpajzs sérülése, az Antarktisz feletti ózonlyuk
növekedése.
Különösen veszélyes a trópusi esőerdők pusztítása. Ha az irtás a jelenlegi ütemben
folytatódik, akkor fél évszázad múlva lényeges klímaváltozás következhet be. Az erdők kiirtásával is
összefüggő talajerózió, a művelhető talajok elvesztése és a talajpusztulás (a talaj
tápanyagtartalmának, víztartó képességének csökkenése) is a globális problémák közé tartozik.
A növekvő környezetkárosodás miatt veszélybe került az emberiség vízkészlete. Az egyre
gyakoribb tengeri szennyeződések (pl. kőolajszállító hajók balesetei) súlyos katasztrófát idézhetnek
elő a tengerek élővilágában. A rendelkezésünkre álló édesvízkészletek is fogyóban vannak: mindez

125
14425 főszöveg

azzal függ össze, hogy a világ vízfelhasználása 1950 óta megháromszorozódott, az egy főre jutó
vízfogyasztás mindenütt növekszik.
Az ipari fejlődéssel növekvő energiaigény kapcsolta be a nukleáris (atom-) energiát az
energiaforrások közé. Az atomerőművekben termelt energia ugyanakkor több vonatkozásban is
veszélyt jelenthet az emberiségre. Egyrészt nehéz kizárni az atombaleseteket (amire 1986-ban a
csernobili atomerőmű egyik blokkjának felrobbanása mutatott rá), hatalmas problémát jelent az
elhasználódott nukleáris fűtőelemek biztonságos tárolása.
A fentiek alapján is levonható az a következtetés, hogy a globális problémák szorosan
összefüggenek egymással, így megoldásuk is csak komplex módon képzelhető el.

GAZDAGOK ÉS SZEGÉNYEK A különböző társadalmak és kultúrák fejlődése – mint történelmi

tanulmányaink során láttuk – nem egy időben és nem egyformán zajlott le a Földön. Mindig voltak a
fejlődés élvonalában álló területek (centrum) és ezektől gazdaságilag függő fejletlenebb zónák
(periféria).
A centrum és a periféria kapcsolata sokrétű volt: a fejlettebb területek haszonélvezői voltak a
hátrányos helyzetű területekkel folytatott gazdasági kapcsolatoknak, így a centrum gazdagabb a
periféria szegényebb lett. Az érem másik oldala viszont, hogy a lemaradó területeket a centrumból
fejlesztő hatások érték, így felzárkózásuk forrásai is a centrumból eredtek.
Az 1980-as évektől vált globális problémává az ún. Észak–Dél ellentét, melynek hátterében az
áll, hogy az Északnak nevezett európai, észak-amerikai és ausztráliai régió a világ jövedelmének
négyötödével rendelkezik, miközben a világ lakosságának egynegyedét sem adja. Vagyis a gazdag
országok döntő többsége az északi féltekén található, míg a szegények – amelyek a világtermelésből
még 20%-ban sem részesülnek – tőlük délre fekszenek. Észak gazdasági erejénél fogva uralja a
világgazdaságot, előírja annak szabályait, továbbá irányítja a nemzetközi pénzügyi intézményeket.
Ezért a jólétben és a nyomorban élő térségek világméretű konfliktusát Észak–Dél szembenállásának
nevezik.
Az egykori gyarmati világ országai az 1980-as években kettészakadtak. A délkelet-ázsiai „kis
tigrisek”, az olajexportáló országok több szempontból (fogyasztás, egy főre jutó nemzeti jövedelem
stb.) felzárkóztak a fejlett világhoz. Ugyanakkor az olajban szegény Dél államainak többsége a
korábbi évtizedekben felvett kölcsönök miatt óriási mértékben eladósodott, mivel a felvett pénz
kamatait sem tudja kiegyenlíteni. Az adósságcsapda súlyos társadalmi problémák forrása lehet.
A szegények és gazdagok életviszonyai és megélhetési lehetőségei közötti különbség a
fejletlenebb országokból tömeges kivándorlást (migrációt) eredményezhet. E folyamat megingathatja
a nyugati államokban kialakult szociális biztonságot (társadalombiztosítás, orvosi ellátás), a kulturális
és életmódbeli különbségek révén pedig társadalmi ellentéteket is eredményezhet.

126
14425 főszöveg

A TERRORIZMUS A terrorizmus az erőszak és a megfélemlítés különböző eszközeinek sokszor

kegyetlen alkalmazását jelenti, s nem új jelenség a történelemben. Ugyanakkor összekapcsolódva a
népesedés és a szegénység problémájával a XX. század utolsó harmadától globális problémává
vált.
Egyre több terrorszervezet rendelkezik olyan fegyverekkel (sokszor vegyi és biológiai), melyek
bevetése emberek tömegeit veszélyeztetheti. A világot egyre intenzívebben átszövő gazdasági
kapcsolatok, a világméretű turizmus, a technikai és kommunikációs fejlődés rendkívüli mértékben
megnövelte a terrorizmus hatékonyságát. Az 1980–1990-es évektől a terrorizmus terjedését az is
elősegítette, hogy néhány állam közvetlenül is bekapcsolódott a terroristák anyagi támogatásába,
kiképzésébe, ugyanakkor a nyugati demokráciák polgáraiknak és a bevándorlóknak is mind
szélesebb a szabadságjogokat biztosítottak.
A terrorizmus világméretű kiszélesedésében jelentős szerepet játszik az elhúzódó palesztin–
zsidó háborúskodás. A fegyveres harcban alulmaradt muzulmán világ egyes csoportjai úgy vélik,
hogy csak terrorista eszközökkel (robbantások, merényletek, emberrablások) folytatott küzdelemben
tudják legyőzni Izraelt. A muzulmánok (muszlimok) egész világra kiterjedő harcát jelentős mértékben
erősíti az iszlám újjászületés (fundamentalizmus), amely szemben áll a nyugati értékrenddel,
életmóddal, és a hagyományos értékrendhez, szokásokhoz (női fejkendő) való visszatérést hirdette
meg.
A nemzetközivé váló terrorizmus erejét bizonyították az Egyesült Államok ellen 2001.
szeptember 11-én végrehajtott terrortámadások, melyek során személyszállító repülőgépek
elrablásával támadást intéztek a New York-i Világkereskedelmi Központ felhőkarcolói és a
washingtoni Hadügymisztérium épülete (Pentagon) ellen.
A terrorizmus elleni harc tüneti kezelése a fegyveres védekezés, a megelőzést szolgáló – és a
szabadságjogok korlátozását is jelentő –fokozott ellenőrzés, hosszú távon azonban azokat a
gazdasági, szociális, kulturális problémákat kell megoldani, melyek újra és újra fanatikus
támogatókat biztosítanak a terrorizmusnak.

127
14425 főszöveg

42. Globális problémák – népesedési viszonyok

A NÉPESSÉGROBBANÁS ÉS AZ AZT BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK Az emberiség fejlődése

során a népességszám növekedése nem volt egyenletes: egyes időszakaszokban ugrásszerűen
megemelkedett a lakosságszám, máskor stagnált vagy éppen csökkent. Alapvetően az
élelemtermeléstől függött, hogy egy terület hány embert bír eltartani. Ha növekedett a termelés, nőtt
a népességszám is.
A természetes (tehát nem a bevándorlásból eredő) népességnövekedésnek két tényezője van: a
születések és a halálozások száma. A történelem korábbi időszakaiban a népességnövekedés a
halálozási arány csökkenéséből eredt. A születések száma – nem lévén születésszabályozás –
folyamatosan nagyon magas volt. A megszületett gyermekek nagyobb része azonban a rossz
táplálkozás, a higiénia és az orvosi ellátás hiányában meghalt. Az élelemtermelés növekedése az
egyik tényező, a halálozások átmeneti visszaszorulását eredményezte. A népesség száma nőtt, ha
azonban a növekedés elérte az adott terület eltartó képességének határát, az ellátás ismét romlott, a
halálozási arány újra növekedett, igaz a népesedés egy magasabb szintjén.
Természetesen az élelemtermelés alakulását a gazdasági fejlettség mellett más tényezők is
befolyásolhatták: például éghajlati változások, járványok, háborúk. (Az utóbbi kettő gyakran a
gazdasági nehézségek kísérőjelensége volt.) Az éghajlati változások – felmelegedések és lehűlések –
játszottak szerepet az élelemtermelés megindulásában a neolitikumban, Nyugat-Európa
mezőgazdasági forradalmában és a XIV. századi nagy válságában, vagy a XVII. század „kis
jégkorszakkal” együtt járó visszaesésben. A pestis tizedelte a hanyatló Róma lakóit és a XIV. századi
Európát, és az Európából behurcolt betegségek járultak hozzá az indián népesség drasztikus
megfogyatkozásához is.

NÉPESSÉGROBBANÁSOK A TÖRTÉNELEMBEN Az első – általunk is tanult – jelentős

népességrobbanást az újkőkor kezdetén a földművelés és az állattenyésztés megjelenése idézte
elő a Közel-Keleten. A neolitikus kultúra terjedésével – ami jórészt a túlnépesedés következtében
elvándorló csoportoknak köszönhető – egyre nagyobb területek váltak népesebbé.
A XI–XII. századi Nyugat-Európában új mezőgazdasági eszközök és módszerek jelentek
meg, és ez a népesség gyors növekedését idézte elő. A túlnépesedés következtében emberek százezrei
(hospesek) indultak kelet felé új földeket keresve, és honosították meg Közép-Európában a fejlettebb
gazdasági módszereket.
Az ipari forradalmat megelőző mezőgazdasági forradalom (vetésforgó, trágyázás) tette
lehetővé a jobb táplálkozást, s így a népességszám emelkedését. Ugyanakkor új vonások is
megjelentek: a népesség további növekedése már a higiéniai körülmények javulásának és a
tudományos fejlődésnek is köszönhető (csatornázás, tiszta ivóvíz, oltások, kórházi rendszer stb.). A

128
14425 főszöveg

XVIII. századi Angliában tapasztalható népességrobbanás az ipari forradalom térhódításával

párhuzamosan XIX. század során jellemzővé vált a az egész fejlett világban.
A lakosságszám ugrásszerű emelkedése következtében az ipari forradalom idején millióknak
kellett elhagyniuk lakóhelyüket, amely már nem tudott megélhetést biztosítani. Először a nagy
tömegek létfeltételeit biztosító iparvárosokban koncentrálódott a lakosság, majd a szaporulat jelentős
része innét is kivándorlásra kényszerült. Nyugat-Európából és az ipari forradalom keletre tolódásával
Közép-Európából több tízmillió ember keresett új hazát a tengerentúlon, elsősorban az Amerikai
Egyesült Államokban.
Ugyanakkor a nyugati társadalmakban a gazdasági fejlődés nyomán megkezdődött a
születések számának csökkenése. A népesség továbbéléséhez már nem volt szükség a magas
születésszámra, emellett a műveltség emelkedése nyomán elterjedt a születésszabályozás.

NÉPESSÉGROBBANÁS A XX. SZÁZAD VÉGÉN A gyarmatosítás és a világkereskedelem révén

az európai gazdaság fejlettsége kisugárzott az egész Földre. Az Európán kívüli világban, Latin-
Amerikában, Afrikában és Indiában a XIX. századi európai folyamathoz hasonló népességrobbanás
zajlott, illetve zajlik le.
Napjaink népességnövekedése alapjaiban hasonló a korábbiakhoz, de jelentősek az eltérések is.
A korábbiakhoz hasonlóan a népességnövekedésnek alapvetően gazdasági okai vannak, s a XIX.
századi európai folyamatoknak megfelelően jelentős szerepet játszik az egészségügyi ellátás
színvonalának javulása. Ma azonban a világgazdasági kapcsolatok és az orvostudomány fejlődése
révén számos olyan országban is megindult a népesség gyarapodása, melyeknek fejlettsége
önmagában ezt nem idézte volna elő. Ezekben az országokban a népességcsökkenés is lassabban fog
bekövetkezni, hiszen ezt csak a gazdasági fejlettséggel együtt járó belső társadalmi átalakulás (pl. a
születésszabályozás elterjedése) hozhatná meg.

A NÉPESSÉGROBBANÁS KÖVETKEZMÉNYEI Ahogy Európában a XIX. században, úgy a

fejlődő világban napjainkban a növekvő mezőgazdasági népesség elvándorol a megélhetését nem
biztosító falvakból. Drasztikus mértékben nő a városok lakossága, lényegesen gyorsabban, mint az
itteni munkahelyek száma.
Mint láttuk, a XIX. századig a népességfelesleget részben a kivándorlás vezette le. Erre
napjainkban korlátozott mértékben van lehetőség, mert nincsenek hatalmas lakatlan vagy ritkán lakott
térségek. A népesség helyváltoztatása (migrációja) ma éppen fordított, mint a XIX. században és a
XX. század elején volt: a fejletlen területekről a magasabb életszínvonalat biztosító régiók
(Amerikai Egyesült Államok, Európa) irányába történik. A fejlett országok azonban igyekeznek
korlátozni a bevándorlást, mivel a szakképzetlen emberek tömege – a gazdasági haszon mellett –
számos problémát vet fel (munkanélküliség, beilleszkedési nehézségek stb.).

129
14425 főszöveg

A fejletlen régiókban a túlnépesedés éhínségekhez, nyomorhoz, háborúkhoz vezet. A

probléma tüneti kezelése, vagyis a segélyek osztása csak időleges, rövid távú megoldás. Ezen
térségek fejlesztése jelenthet kiutat a krízisből, ami – a jelenleginél magasabb lélekszámon – a
népességnövekedés leállásához is vezethet, mint az Japán vagy Korea esetében is történt.
A térség kormányai kísérletet tettek a születésszabályozás bevezetésére. Indiában vallási
okokból ez felháborodást váltott ki, és nem vezetett eredményre, míg Kínában megállították a
népességrobbanást.

NÉPESEDÉSI KILÁTÁSOK A fejlett világban a születésszám lecsökkent, így a népesség

gyarapodása megállt, sőt ha nem lenne bevándorlás, népességcsökkenés következne be. A fejlett
társadalmak elöregednek, és ez már középtávon a szociális ellátórendszerek összeomlásához és
munkaerőhiányhoz vezethet.
A fejlődő világban a népesség növekedése egyes helyeken már leállt, másutt még tovább
tart. Bár a Föld eltartó ereje véges, ennek mértéke mindig a gazdasági teljesítmény függvénye volt. A
Föld lehetséges népességszámát a tudomány másként becsülte a XVIII., a XIX. és a XX. században. A
szakemberek szerint azonban a jelenlegi növekedési ütemmel már közeledünk az eltartó képesség
határához. Emiatt az emberiségnek, ha a népességgyarapodás a fejlődő országokban nem
mérséklődik, komoly problémákkal kell szembenéznie. A demográfusok ma azt feltételezik, hogy a
XXI. század középére leáll a népességnövekedés. Kérdéses azonban, hogy addig milyen
feszültségekhez vezet a migráció és a természetes környezet további pusztítása.

130
14425 főszöveg

43. Az Európai Unió kialakulása és felépítése

TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK Az európai integráció évszázadok óta sok gondolkodó álma volt.
A terv csak a második világháborút követő időszakra érett reális lehetőséggé. Az integrációra való
komoly törekvéseknek alapvetően politikai oka volt: Európa kettéosztottsága, az európai
államok félelme a szovjet előretöréstől. Ugyanakkor jelentkezett a gazdasági kényszer is: a háború
pusztításai nyilvánvalóvá tették Európa elmaradását, és a további térvesztés megakadályozása új
megoldásokat követelt. Fontos, hogy az Egyesült Államok által meghirdetett Marshall-terv (1948)
egyszerre teremtette meg a nyugat-európai országok háború utáni gazdasági fellendülésének és
együttműködésének az alapjait.
Az európai integráció az 1940-es évek végétől gazdasági és politikai téren egyidejűleg indult
meg. A politikai együttműködést szolgálta az 1949-ben létrejött Európa Tanács. Ezzel párhuzamosan
a Marshall-segélyt elfogadó országok közös tevékenységére alakult meg az Európai Gazdasági
Együttműködési Szervezet, mely az Unió egyik elődjének tekinthető. A folyamat következő
állomása az Európai Szén- és Acélközösség megalapítása (1951) volt. E szervezet célja a szén és acél
közös piacának létrehozása volt: a hat tagország közösen végezte a nyersanyagok és késztermékek
ellenőrzését, döntött a készletek kiaknázásáról és a termelés mennyiségéről. E megállapodás nyomán
első alkalommal került ki nemzetállami keretekből egy fontos gazdasági ágazat, a szén és
acéltermelés feletti rendelkezés. A gazdasági együttműködés politikai alapját a francia–német
megbékélés jelentette.
1957-ben Rómában jött létre hat nyugat-európai állam részvételével (Franciaország, NSZK,
Olaszország és a Benelux államok) az Európai Gazdasági Közösség (EGK), más néven a Közös
Piac. A szerződés aláírói tervbe vették a vámok kölcsönös leépítését, a munkaerő, a szolgáltatások és a
tőke szabad mozgásának biztosítását.

A KÖZÖS PIACTÓL AZ EURÓPAI UNIÓIG Az 1960-as években tovább erősödött a francia–

német együttműködés. Az Adenauer német kancellár és De Gaulle [dö goll] francia elnök fölvázolták
a gazdasági és pénzügyi unió terveit. Az integrációs elképzelésekkel szemben természetszerűen
mindig megfogalmazódtak a nemzeti önállóság féltéséből adódó ellenvélemények is, de a gazdasági
sikerek és az együttműködést kikényszerítő politikai és gazdasági tényezők egyre vonzóbbá tették a
Közös Piacot. 1973-ban Dánia, Írország és az Egyesült Királyság, 1981-ben Görögország, 1986-ban
pedig Portugália és Spanyolország is az EGK tagja lett.
Az 1990-es évek elején a közösség kibővülésével és Németország újraegyesítésével
párhuzamosan megerősödtek a szorosabb gazdasági és politikai integráció támogatói. 1992-ben a
maastrichti szerződés alapján létrejött az Európai Unió. A szerződésben a tagállamok elkötelezték
magukat a teljes gazdasági és pénzügyi unió megteremtése és az összehangolt európai kül- és

131
14425 főszöveg

biztonságpolitika mellett, valamint döntöttek az uniós állampolgárság bevezetéséről és az Európai

Parlament jogkörének növeléséről. A schengeni egyezményben megszűnt az uniós tagállamok
közötti országhatárok elválasztó szerepe, biztosítva ezáltal a személyek szabad mozgását. A
gazdasági-pénzügyi együttműködés további fontos állomása volt, hogy 2002. január 1-jén az akkori 15
tagállamból 12-ben a mindennapi forgalomban is bevezették az egységes európai valutát, az eurót.
(Nagy-Britannia, Dánia és Svédország egyelőre megőrizte nemzeti valutáját.).
Az integrációs megállapodások aláírása óhatatlanul fölvetette azt a kérdést, hogy mennyiben
csorbult a tagországok önállósága, hiszen korábban nemzeti kézben lévő jogkörök kerültek
közösségi hatáskörbe, azonban hosszú egyeztetések során sikerült ebben is megállapodni.

AZ UNIÓ BŐVÍTÉSE ÉS AZ INTÉZMÉNYI REFORMOK 1995-ben csatlakozott az Unióhoz

Finnország, Ausztria és Svédország, és ekkor született döntés a volt szocialista országokkal való
bővítési tárgyalások megkezdéséről. Az Unió bővítése azonban fölvetette az Unió intézményi és
döntéshozatali rendszerének átalakítását, hiszen az eredetileg hat tagállamra létrehozott közösségi
intézményrendszer már tizenöt tagállammal is egyre kevésbé volt működőképes, nemhogy a
bebocsátást kérő újabb tíz országgal.
Az 1990-es évek második felében egyszerre folyt a belső intézményi reformok és az Unió keleti
bővítésének az előkészítése. Az intézményi átalakításokat szolgáló megállapodást 2000-ben írták alá
(Nizza). A több tagállamra való tekintettel a korábbi konszenzusos döntéshozatali rendszert
számos területen a többségi elvvel váltották fel, illetve ahhoz közelítették. Rögzítették az Unión
belüli országok, országcsoportok súlyát a döntések meghozatalában (szavazati arányok).
2003-ban, az Athénban aláírt csatlakozási szerződésekkel került sor az Unió eddigi legnagyobb
mértékű bővítésére, hiszen a 15 országot tömörítő integráció 2004. május elsejétől 10 új
tagállammal, köztük hazánkkal gyarapodott. (További csatlakozók: Ciprus, Csehország,
Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovákia, Szlovénia.) A bővítés nyomán
2004 júniusában már 25 tagország részvételével rendezték meg az Európai Parlamenti választásokat.

AZ EURÓPAI UNIÓ INTÉZMÉNYRENDSZERE Az Unió nem laza államszövetség, hanem egy

alkotmányosan működő európai szövetségi államnak tekinthető. Intézményrendszerében
keverednek a nemzeti és a nemzetek feletti intézmények. Az Unióban egyszerre érvényesülnek a
közösségi intézmények által alkotott és a nemzeti kormányok és parlamentek által hozott
döntések, jogszabályok. Az Unió döntéshozatali és működési mechanizmusait alapvetően négy fő
szerv biztosítja: a Tanács, a Bizottság, a Parlament és a Bíróság.
Az Európai Unió egyik meghatározó szervezete a Strasbourgban ülésező Európai Parlament,
melynek képviselőit az uniós tagállamok polgárai közvetlenül választják meg. A parlamentbe a
tagországok lakosságszámuknak megfelelő arányban küldhetnek képviselőket (Magyarország 24-et)
akik a parlamenten belüli pártfrakciókhoz csatlakozhatnak. A Parlament az e téren legjelentősebb

132
14425 főszöveg

jogkörrel rendelkező Tanács mellett részt vesz a jogalkotásban és a döntéshozatalban, ugyanakkor

konzultatív ellenőrző testületként működik.
Az Unión belül a legfőbb döntéshozó szerv az Európai Tanács, mely a tagállamok állam- és
kormányfőiből áll (itt tehát a nemzeti érdekek jelennek meg), és évente legalább kétszer ülésezik. A
testület a nagy horderejű, stratégiai kérdésekben dönt, valamint meghatározza az Unió által követendő
általános politikai irányvonalakat. A Tanács működése szempontjából meghatározó elnöki tisztséget a
tagállamok félévenként váltva töltik be.
Az Unió kormányának nevezett Bizottság, melynek tagjai a tagállamok által delegált
biztosok, a mindenkori elnök irányításával dolgoznak. A Bizottság tagjai között a feladatok
szakterületenként felosztottak. Bár az Unió kormányaként működik, jogköre korlátozott, leginkább
döntés-előkészítő, jogszabály-kezdeményező feladatokat végez, és csak igen csekély mértékben lát
el végrehajtói jogkörből adódó feladatköröket. Székhelye Brüsszel, ahol jelentős számú hivatalnok
segíti munkáját.
A luxemburgi székhelyű Európai Bíróság ügyel a tagállamokban a közösségi jog betartására,
egységes alkalmazására és zökkenőmentes érvényesítésére.

PROBLÉMÁK ÉS TOVÁBBI FELADATOK Az Unió hatalmas lépéseket tett az egységes belső

piac létrehozásáért: eltörölték a vámokat, a mennyiségi korlátozásokat, biztosítják a tőke és a
munkaerő szabad áramlását, a tagországok döntő többségében sikeresen bevezették az eurót.
Az Unió előtt azonban számos régi és új probléma tornyosul. Fontos – s az új tagállamok
csatlakozása után még jelentősebb – kérdés az elmaradott területek központi források segítségével
történő fejlesztése.
Régi keletű gond a mezőgazdasági támogatások kérdése. Mivel az alapító országokban
jelentős paraszti-kistermelői réteg élt, a Közösség támogatást nyújtott a mezőgazdaság fejlesztéséhez.
Ennek következtében azonban a világpiaci áraknál drágábban termelő mezőgazdaság alakult ki, amely
évről évre jelentős felesleget halmoz fel. A Közösség költségvetésének – a lefaragások után is –
mezőgazdaság támogatása a legnagyobb tétele. Növeli a feszültséget, hogy a parasztok nem akarnak
lemondani a támogatásról, míg azok az országok, ahol a mezőgazdaság szerepe alacsony (pl. Anglia),
nehezményezik az elosztás ilyen módját.
Komoly probléma a központi intézmények további sorsa: hogyan lehet a bürokrácia növelése
nélkül gyorsabbá, hatékonyabbá tenni ezek működését? Hogyan lehet kialakítani egységes
külpolitikát, a központ hatékonyabb alkotmányos felügyeletét a nemzetek szuverenitásának sérelme
nélkül?

133
14425 főszöveg

44. A magyar demokrácia működése

A JOGÁLLAM ÉS A PARLAMENTÁLIS RENDSZER A rendszerváltást követően hazánkban

jogállam jött létre, amelyben jogi garanciák biztosítják az államhatalom ellenőrzését és az emberi
jogok érvényesülését. Hazánkban az állampolgárok felhatalmazásán nyugvó parlamentáris
kormányzati rendszer alakult ki. A legfontosabb közhivatalokat választás útján töltik be, az
állampolgárok választhatnak a hatalmi pozíciókért küzdő pártok között. Biztosított a lakosság
részvétele a közügyek intézésében és az államhatalom ellenőrzésében. A jogállam teljes körűen
biztosítja az egyéni szabadságjogokat, melyek közül a szólás- és a sajtószabadság a hatalom
ellenőrzésében is komoly szerepet játszik.
A demokratikus világban kétféle kormányzati rendszer jött létre: az elnöki és a parlamentáris.
Az elnöki rendszerben mind a törvényhozást, mind az államfőt (elnököt) a nép választja. Az elnök
nevezi ki a kormányt, mely elsősorban neki felelős. A parlamentáris rendszerben csak a
törvényhozást választja a nép, és a törvényhozásban többséget szerző párt által jelölt miniszterelnök
alakít kormányt. A kormány elsősorban a törvényhozásnak felelős. Az államfőnek egyeztető és
reprezentációs szerepe van. Hazánkban a rendszerváltás óta parlamentáris rendszer működik.

A VÁLASZTÁSI RENDSZER A modern demokráciákban az állampolgárok többféleképpen

nyilváníthatnak véleményt, lehetnek részesei a politika befolyásolásának. Ennek legfontosabb
eseménye országos szinten az országgyűlési, helyi szinten az önkormányzati választás. Hazánkban az
egyéni és listás választások sajátosságait ötvöző vegyes választási rendszer van érvényben. A
polgárok külön szavazhatnak a pártok listájára és az egyéni jelöltekre. A parlamenti mandátumokból
176-ot közvetlenül választunk (egyéni képviselők), 210-et pedig a listára leadott szavazatok révén. A
többség bizalmát bíró párt vagy pártkoalíció alakíthat kormányt. A kormány zavartalan
működésének feltétele a mandátumok legalább 51%-ának a megszerezése.
Az önkormányzati képviselők választása a települések nagysága és típusa szerint eltérő. A
tízezernél kevesebb lakosú városokban kizárólag egyéni jelöltek indulhatnak, s a polgárok a jelöltek
közül a törvényben előírt számú képviselőt választanak meg. A tízezernél népesebb településeken – s
ilyennek minősülnek Budapest kerületei is – a képviselők többségét egyénileg, kisebb részét listáról
választják. Budapest és a megyei közgyűlések képviselőire közvetlenül, de listáról történik a
szavazás. Minden településnél egységes az önkormányzat vezetőjének, a polgármesternek a
megválasztása: rá a polgárok közvetlenül szavaznak.

AZ ÁLLAMSZERVEZET FELÉPÍTÉSE, MŰKÖDÉSE Az országgyűlés mint a törvényhozó

hatalom megtestesítője törvényeket alkot és ellenőrzi a végrehajtó hatalom (kormány)
tevékenységét. Itt fogadják el a kormány által beterjesztett költségvetést. A magyar országgyűlés

134
14425 főszöveg

egykamarás. Működését a házszabály határozza meg, elnökét egyszerű többséggel maga választja. A
választások után a parlamentbe került pártok képviselőiből alakul ki a kormányoldal és az ellenzék. A
parlamenti munka az országgyűlés plenáris ülésein, a különböző bizottságokban és a parlamenti pártok
frakcióiban folyik.
A nemzet egységét jelképező, lényegében formális hatalommal rendelkező köztársasági
elnököt a parlament választja, öt évre. A köztársasági elnök, amennyiben nem ért egyet a parlament
döntésével, egyszer visszaküldheti a javaslatot újratárgyalásra, de másodszorra már köteles aláírni.
Kezdeményezheti a törvénytervezetek és az elfogadott törvények alkotmánybírósági felülvizsgálatát
is.
A választásokon győztes párt (vagy koalíció) jelöltjét a köztársasági elnök javasolja, és a
parlament választja meg miniszterelnöknek. A kormány tagjai a miniszterek és az államtitkárok, a
minisztériumok feladatkörönként szerveződnek (pénzügy, külügy, belügy, hadügy, oktatásügy stb.).
A minisztériumok száma és szerkezete kormányonként változhat. Egyes sajátos területek (statisztika,
vízügy) ügyeit országos hatáskörű hivatalok irányítják.
A törvényhozó és végrehajtó hatalom munkájának ellenőrzését végző fontosabb testület az
1990-től működő Alkotmánybíróság. Tagjait az országgyűlés választja, kétharmados többséggel,
kilenc évi időtartamra
A magyar bíróságok függetlenek, és e függetlenségnek több garanciája van. A bírói szervezet
tagjait a köztársasági elnök és nem a kormány nevezi ki, a Legfelsőbb Bíróság elnökét az országgyűlés
választja. Javadalmazásukat sem közvetlenül a kormányzattól kapják.

AZ ÖNKORMÁNYZATI RENDSZER Magyarországon a falvak, a városok, a főváros és kerületei,

valamint a megyék rendelkeznek önkormányzatokkal. A helyi önkormányzatok (városok, falvak)
mellett a nagyobb régiókat érintő feladatok (magasabb szintű iskoláztatás és egészségügyi ellátás,
közlekedés stb.) ellátására és irányítására szervezték meg az önkormányzatok másik szintjét, az ún.
területi önkormányzatokat (a főváros és a megyék).
Az önkormányzat legfőbb szerve a közvetlenül választott képviselőtestület. A
képviselőtestület – az országgyűléshez hasonlóan – ellenőrzi a polgármesteri hivatal tevékenységét,
helyi rendeleteket alkot, kinevezi az önkormányzati intézmények (iskolák, rendelők, tűzoltóság stb.)
vezetőit, megvitatja és megszavazza az önkormányzat költségvetését. Az önkormányzati képviselők az
ügyköröknek – gazdaság, oktatás stb. – megfelelő bizottságokat hoznak létre, melyek előkészítik a
döntéseket a testület számára. Az önkormányzat választott vezetője a polgármester. Munkáját
segíti, illetve a törvényességre ügyel a képviselőtestület által megbízott jegyző. A polgármesteri
hivatalban köztisztviselők és közalkalmazottak végzik a munkát. A hivatal a polgárok ügyeit intézi,
regisztrálja adataikat (születés, házasságkötés, halálozás, lakhelyváltoztatás, építkezés stb.).

135
14425 főszöveg

SZAKSZERVEZETEK, KAMARÁK ÉS CIVIL SZERVEZETEK A szakszervezetek a

munkavállalók gazdasági és szociális érdekeit védik a munkaadókkal szemben. A pártokkal
ellentétben – amelyeknek ez tilos – a munkahelyeken szerveződnek. A szakszervezetek az
egyeztetések sikertelensége esetén legerősebb fegyverükhöz, a munkabeszüntetéshez (sztrájk)
folyamodhatnak.
A kamarákban egyes szakmák, hivatások dolgozói, illetve vállalkozói egyesülhetnek. A
kamarák olyan érdekképviseleti köztestületek, melyek keretében a munkavállalók vagy vállalkozók
más szakmáktól elkülönülve, egymástól függetlenül végzik tevékenységüket (pl. taxisok, őrző-védők,
orvosok, ügyvédek). Vannak területek (pl. ügyvéde, orvosok stb.), ahol a kamarai tagság előfeltétele a
munkavégzésnek.
A polgárok az egyesülési jog alapján különböző szervezeteket hozhatnak létre. Ezek a civil
szervezetek segíthetik az egyént munkájában, kedvteléseiben, közösséggé kovácsolják az embereket.

136
14425 főszöveg

45. Népesedési viszonyok a XX. századi Magyarországon

A DEMOGRÁFIAI ROBBANÁS LEZÁRULÁSA Magyarországon a gazdasági és társadalmi

fejlődésnek megfelelően a dualizmus kezdetén indult el a demográfiai robbanás. A növekvő
népesség a városokba áramlott, illetve a korszak végéig közel kétmilliónyian kivándoroltak a
tengerentúlra.
A magyar demográfiai robbanás éppen az első világháború időszakában érte volna el
csúcspontját. Ekkor viszont jelentősen megemelkedett a halálozás, s a családalapítások elmaradása
négy éven keresztül drasztikusan csökkentette a születések számát. Az 1920-as évek elején a háború
ellenhatásaként megemelkedett a születések száma, de az első világháború után Európán végigsöprő
influenzás jellegű megbetegedés, a spanyolnátha a legyengült szervezetű népesség között tömegesen
szedte áldozatait. A két világháború között az ország a demográfiai hullám leszálló ágába került. A
születések száma egyre kisebb mértékben nőtt. A két világháború közötti dinamikus
népességnövekedést elsősorban a halálozások számának csökkenése okozta, de szerepet játszott a
kivándorlás jelentős mérséklődése, és főként a közel félmillió kisebbségbe került magyar menekült
bevándorlása.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A második világháború

embervesztesége megközelítette az egymillió főt (a deportált és legyilkolt magyar zsidóság, a
bombázások és a front áldozatai, a hadifogságban elhaltak, a Szovjetunióba elhurcoltak). A
veszteségeket csak kis részben pótolták az ismét elcsatolt területekről érkező magyar menekültek
(közel négyszázezer ember).
Ugyanakkor a háborút követő két évben újabb százezrek hagyták el az országot. Emigrált
vagy nem tért vissza a régi vezető réteg jelentős része. A potsdami konferencia döntése alapján a
SZEB utasítására a magyarországi németek jelentős részét (mintegy kétszázezer embert)
kitelepítették. A csehszlovák kormány miután országa magyar lakosságától nem tudott úgy
megszabadulni, mint a németektől, Magyarországot rászorította az ún. lakosságcsere egyezményre.
Így mintegy
75 000 magyarországi szlovák önkéntesen áttelepülhetett Csehszlovákiába, s ennél jóval több magyar
nemzetiségű lakost kényszerítettek szülőföldje elhagyására.

A RATKÓ-KORSZAK ÉS HATÁSAI A háborús emberveszteségeket az ország viszonylag gyorsan

kiheverte, ami jórészt a születésszám emelkedésének volt köszönhető. (A háború miatt elmaradt
családalapítások ellenhatása most is jelentkezett.) A Rákosi-korszak mennyiségi szemlélete és
központi irányítása a népesedéspolitikában is megnyilvánult: a párt a népesség gyors növekedését
akarta elérni, ezért Ratkó Anna egészségügyi miniszter betiltotta a művi abortuszokat (1950–

137
14425 főszöveg

1955). Ennek következtében a születések száma meredeken megugrott. A rövid távú emelkedés
árnyoldala, hogy sokan magánúton – kellő kórházi háttér nélkül – végeztették el a veszélyes
beavatkozást, emiatt számos fiatal asszony lelte halálát, vagy került börtönbe orvosával együtt.
Az állami beavatkozás a népesedési viszonyokra is károsan hatott. Az erőszakos intézkedés
deformálta a gyermekáldáshoz való viszonyt, és amikor feloldották a rendelkezést, a születések
száma drasztikusan és hirtelen csökkent. A Ratkó-korszak így a világháborúk miatt amúgy is
hullámzó magyar népességszám újabb kilengéseit (a népesség korcsoportok szerinti összetételét
ábrázoló korfa újabb torzulásait) eredményezte, ami azóta is számos nehézséget okozott, s fog
okozni. A népesebb korosztályok mindig túlzsúfolt iskolába jártak, az alacsonyabb népességűek
idején pedig rossz a kihasználtság, s mikor a népesebb korosztályok nyugdíjba mennek, hirtelen
megugranak a társadalom nyugdíjterhei.

A SZÜLETÉSSZÁM CSÖKKENÉSE ÉS A PROBLÉMA KEZELÉSE A hatvanas években a

születésszám csökkenése folytatódott, ami a Ratkó-korszak ellenhatása mellett számos társadalmi
jelenséggel magyarázható. Ilyen elsősorban a nők munkába állása: a dolgozó nőknek – támogatás
nélkül – a munkahelyi és a családi szerep együttes vállalása komoly nehézségeket jelentett. Szintén a
gyermeklétszám csökkenését idézte elő a városiasodás és az iparosodás, mivel csökkent a
hagyományosan magasabb gyermeklétszámmal rendelkező falusi lakosság aránya. Ebbe az irányba
hatott, hogy az ifjúság körében megfogyatkozott a vallásukat gyakorlók száma.
A kormányzat a folyamat megállítása és visszafordítása érdekében programot dolgozott ki. A
dolgozó anyák támogatására fejlesztették a bölcsődei és óvodai ellátást. Növelték a fizetett szülési
szabadságot, majd bevezették a gyest (gyermekgondozási segély, 1967). Ez lehetővé tette, hogy a
szülők egyike gyermekét három éves koráig otthon nevelhesse, s még szerény állami ellátásban is
részesüljön. Támogatták a gyermekeket vállalók lakáshoz jutását, emelték a gyermekek után járó
családi pótlék összegét.
A születésszám valóban emelkedett, ám ez csak részben volt az intézkedések következménye.
Jórészt arról volt szó, hogy a Ratkó-korszak felnövekvő nemzedéke szülőképes korba érkezett. Az
1970-es évek közepétől azután ismét csökkent a születések száma, melyet az újabb – anyagi jellegű
– intézkedések csak fékezni tudtak. Az 1980-as években kibontakozó válság, az életszínvonal romlása,
majd a gondoskodó állam visszahúzódása a folyamatot felgyorsította. (1981 volt az első év, amikor
Magyarország népessége az előző évihez képest kevesebb volt.)
A gazdasági összeomlás a népesség egészségi állapotának a romlását idézte elő. S míg a
születésszám csökkenése részben megegyezett a fejlett országok trendjével, addig a halálozások
számának gyors emelkedése nem. A várható életkor csökkent (főleg a férfiaknál), melyet a
munkaképes korú lakosság halálozási mutatóinak romlása idézett elő. A halálozási arány a húszas
évekéhez hasonlóvá vált. A rendszerváltást követően a születési tendenciák nem változtak meg,
azonban a halálozás növekedése megállt, s lassú csökkenésnek indult.

138
14425 főszöveg

A NÉPESSÉGCSÖKKENÉS – ELÖREGEDŐ TÁRSADALOM ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

Magyarország lakosságszáma a XX. század vége óta csökken, s az elért tíz és fél milliós
maximumról az előrejelzések szerint néhány évtized alatt – ha nem történnek változások – hét millió
főre fogy. A fogyás mellett a hetvenes évektől kezdődően megfigyelhető az egyre rohamosabbá váló
elöregedés, vagyis nő az idősebb nemzedékek aránya a társadalmon belül.
A két folyamatnak rendkívül jelentős gazdasági kihatásai vannak. A népességcsökkenés
következtében munkaerőhiány léphet fel, ami gátjává válhat a gazdasági növekedésnek. A
munkaerőhiány – miként az Nyugat-Európa számos hasonló helyzetben lévő országban bekövetkezett
– vendégmunkások tömegeinek alkalmazásához, majd a bevándorláshoz vezet.
Az elöregedés következtében egyre kisebb lesz a munkaképes korúak, s nő a nyugdíjasok
aránya. Ez azonban azzal jár, hogy csökken a járulékot fizetők, s nő a járulékot kapók aránya, ami
egy kritikus határon túl összeomlással fenyegetheti a szociális ellátó rendszert. Emiatt került sor
hazánkban is a nyugdíjkorhatár emelésére, s ezért támogatja az állam az öngondoskodást.

139
14425 főszöveg

46. Nemzetiségek és etnikumok a XX. századi Magyarországon

A SOKNEMZETISÉGŰ MAGYARORSZÁG A középkorban –ahogyan a legtöbb államot –

Magyarországot több etnikum lakta. A XVI–XVII. századi, közel kétszáz éven át tartó török
háborúskodás óriási veszteségeket okozott. Miután a háborúk elsősorban az alföldeken és
folyóvölgyekben élő magyarságot pusztították, a magyarság korábbi, 80%-osra becsült aránya
csökkenni kezdett. A XVIII. században a hiányzó munkáskezek pótlására a Habsburg uralkodók és a
földbirtokosok más nemzetiségű telepeseket hívtak be, és a jobb élet reményében százezrek érkeztek
Magyarországra. A történeti demográfia szerint a betelepítések következtében a magyarság aránya
42%-ra csökkent.
A különböző nemzetiségek ugyan nagyobb tömböket is alkottak, de jórészt keverten éltek. A
nemzeti ébredés koráig, a XVIII. század végéig az emberek számára nem nemzeti kötődéseik voltak az
elsődlegesek. Fontosabbnak tartották felekezeti és társadalmi hovatartozásukat, így nemzetiségi
ellentétekre ritkán került sor. A nemesség és a polgárság körében kialakult az ún. hungarus tudat,
amely a Magyarországon élő valamennyi népet összefogta.
A nacionalizmus megjelenése után azonban hangsúlyossá vált a nemzeti identitás
(azonosságtudat), melynek térségünkben legfontosabb jellemzője az anyanyelv lett. A közeledési
próbálkozások ellenére a magyarok és a nemzetiségek egy része 1848–1849-ben szembekerült
egymással. A dualizmus korában a liberálisnak számító nemzetiségi törvény – mely nem adott
autonómiát – nem elégítette ki a nemzetiségeket, így az ellentétek fennmaradtak, sőt, a XIX. század
végétől kiéleződtek. Ennek oka a nemzetiségeket háttérbe szorító politika és a magyarok által lakott
területek dinamikusabb fejlődése.

NEMZETISÉGI VISZONYOK TRIANON UTÁN A trianoni békediktátum után (1920. június 4.)
megváltozott a helyzet, mivel a megmaradt ország területén döntő többségbe került a magyarság
(90%), Magyarország a kor fogalmai szerint nemzetállammá vált. Az ország népességének tíz
százalékát azonban ezentúl is a nemzetiségek alkották, bár megváltozott összetétellel: egyedül a
németek (7%) és a szlovákok (2%) aránya volt jelentős, míg a többi nemzetiség részesedése nem
érte el az 1%-ot.
Nemcsak a nemzetiségek összetétele változott, hanem a földrajzi elhelyezkedésük is: zömük az
ország területén szórtan és a magyarsággal keverten élt. Mindez a gazdasági fejlődéssel és migrációval
együtt gyorsította az asszimilációt. S mivel a nemzetiségi jogok kiterjesztésére – a térség többi
országához hasonlóan – Magyarországon sem került sor, a korszak végére a nemzetiségek aránya 7%-
ra csökkent.

140
14425 főszöveg

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN A nemzeti kisebbségeket a második világháborút követően

jelentős veszteség érte. Több mint kétszázezer németet a győztes hatalmak utasítására kitelepítettek
hazánkból, míg a csehszlovák kormány nyomására kierőszakolt szlovák–magyar lakosságcsere 60-
70 000 szlovák távozását eredményezte. Így a nemzetiségi lakosság aránya már alig haladta meg az
1%-ot.
Az ötvenes években a diktatúra a nemzetiségek számára is elnyomást jelentett, hiszen
államosították szervezeteiket. Tovább rontotta helyzetüket, hogy a kitelepítések miatt féltek magukat
németnek vallani, és a Jugoszláviával kirobbanó ellentétek után ez érvényesült a délszlávok esetében
is. A Kádár-korszakban az erőszakos elnyomás megszűnt, sőt „a lenini nemzetiségi politika”
jegyében támogatták iskoláikat, nemzeti kultúrájuk ápolását. Ez azonban a pártállam idején csak
az állam ellenőrzésével valósulhatott meg, ezért hatékonysága alacsony volt. A szétszórtan, alacsony
számban élő nemzetiségek természetes asszimilációját csak fékezni tudta, mely az iparosítással
felgyorsult.

A NEMZETISÉGEK HELYZETE A MAI MAGYARORSZÁGON A rendszerváltás óta

alkotmányunk biztosítja a nemzetiségek számára kultúrájuk ápolását, identitásuk megőrzését, az
anyaországgal való szoros kapcsolattartást. Az önkormányzati törvény lehetővé tette a nemzetiségek
számára nemzeti kultúrájuk védelme érdekében kisebbségi önkormányzatok létrehozását. A félelmek
megszűnését jól mutatja, hogy a németek száma növekedett, a többi nemzetiség számának csökkenése
pedig megállt.

A CIGÁNYSÁG Sajátos helyet foglal el a kisebbségek között a cigányság, mivel identitásuk nem az
anyanyelvhez – mert többségük magyar anyanyelvű –, hanem a közös származáshoz és kultúrához
kötődik. A cigánysághoz tartozás így alapvetően vállalás kérdése: humanista polgári felfogásunk
értelmében az a cigány, aki annak vallja magát. Mint minden etnikai kisebbségnél, körükben is
gyakori a kettős kötődés kialakulása.
A cigányságot az utóbbi években szokás romáknak nevezni (alkotmányunk a „cigány”
kifejezést használja). A névváltoztatás mögött az húzódik meg, hogy sokan a cigány megnevezésben
negatív tartalmakat véltek felfedezni. Hasonló folyamat játszódott le a XIX. században a románoknál
és a szlovákoknál, akiknek egy része a régi oláh, illetve a tót elnevezés ellen lépett fel. Napjainkra
ezek a régi népnevek lassan feledésbe merülnek.
Az India felől kelet felé vándorló nomád cigányságról Magyarországon az első írásos
dokumentum Zsigmond király (1387–1437) idejéből való: az uralkodó engedélyezte bebocsátásukat az
országba. A cigányság hagyományos tevékenységéről, a muzsikálásról már Mátyás korából vannak
adataink. A vándorló csoportok teknővájással, kovácsmesterséggel is foglalkoztak. Letelepítésükre
először Mária Terézia (1740–1780) tett kísérletet, nem sok sikerrel. Mivel földet nem
művelhettek, letelepedett mesterségekkel nem foglalkozhattak, szokásaikban, hagyományaikban a

141
14425 főszöveg

vándorló életmódhoz alkalmazkodtak. Ez összetűzésekhez vezetett a letelepült lakossággal. Az

államhatalom sokszor erőszakhoz folyamodott letelepítésük érdekében. A cigányság a második
világháború idején szenvedte el a legnagyobb erőszakot, amikor ezreket deportáltak
Magyarországról is a náci haláltáborokba, akik közül kevesen tértek haza.
A szegény körülmények között élő cigányság lélekszáma csekély volt a történelmi
Magyarországon. Lélekszámuk a magas halálozási arány miatt lassan emelkedett. Változás az 1950-es
1960-as években következett be, mikor a gazdaság és a szociális ellátás fejlődése következtében
körükben is kibontakozott a demográfiai robbanás, és számuk gyors növekedésnek indult. 1971-ben
a roma népesség számát 320 000-re, 1993-ban 400 000-re becsülték, így napjainkban a romák
Magyarország legnépesebb etnikai kisebbségét alkotják. Számukat csak becsülni lehet, mivel az
anyanyelvi összeírás (1900-ban 5600, 1941-ben 15 000, 1990-ben 48 000) nem mutat valós adatokat.
A cigánysághoz való tartozás pedig – mint említettük – vállalás, és nem külső megítélés kérdése.
A cigányság évszázadokig jórészt kívül rekedt a fejlődésen. Ennek örökségeként alacsony az
iskolázottsági szintjük, és ma is számos, a kívülállóknak különös szokást követnek. A felzárkózás
lassú folyamatát megnehezítette a rendszerváltással beköszöntő munkanélküliség, mely – a fenti
okok miatt – fokozott mértékben érintette a roma népességet.
Körükben ma is tömeges a szegénység. Ez az egyik oka a mai magyar társadalom égető
problémáját jelentő beilleszkedési zavaraiknak. A cigányság százezreinek szellemi és gazdasági
felemelése Magyarország egyik legfontosabb belpolitikai kérdése. Kölcsönös toleranciára és a
többségi társadalom segítségre (pozitív diszkriminációra) van szükség. A cél elérésének legfőbb
eszköze az oktatás és a nevelés.

142
14425 főszöveg

47. A kisebbségbe került magyarság helyzete a XX. században

A TRIANON UTÁNI HELYZET Az első világháború előtt – a kivándorlókat és a moldvai

csángókat leszámítva – a magyarság döntő többsége Magyarországon élt. Miután a trianoni határok
meghúzásánál nem követték az etnikai határokat, a magyarság harmada (hárommillió ember)
kisebbségi sorba kényszerült. Ezeknek közel a fele közvetlenül a magyar határ túloldalán élt. Jelentős
etnikai tömböt alkotott a székelység, a fennmaradó rész pedig a többségi lakossággal vegyesen élt, sok
esetben a városokban koncentrálódott.
Az utódállamok a versailles-i békerendszer kisebbségvédelmi intézkedéseit jórészt kijátszották,
mivel homogén nemzetállamok kialakítására törekedtek. Fokozatosan leépítették a magyar
iskolahálózatot, s igyekeztek akadályozni a magyarok érvényesülését a helyi közigazgatásban.
Ausztriát leszámítva – ahol elenyésző volt a magyarok száma – telepítési politikával megbontották a
határ menti egységes magyar tömböket. A háborút követő földosztásoknál is nemzetiségi
szempontokat érvényesítettek. A hatalomváltás, majd az elnyomás következtében közel négyszázezer
magyar menekült el lakóhelyéről Magyarországra (repatriált). E politika, és a – főleg a városokban
meginduló – asszimiláció következtében az utódállamokban megkezdődött a magyarok arányának
csökkenése.
A repatriálók jelentős része értelmiségi volt, s ez nehezítette a helyben maradt magyar
kisebbségek kulturális és politikai szerveződését. Fokozta a nehézségeket, hogy az oktatási rendszer
átalakítása révén egyre csökkent az értelmiségi utánpótlás. Ennek ellenére a húszas években élénk
irodalmi élet bontakozott ki, főleg a legnagyobb lélekszámú kisebbség, az erdélyi magyarság körében
(Tamási Áron, Áprily Lajos, Kós Károly). Az önszerveződést segítette, hogy a magyar
földbirtokosok, parasztok és polgárok továbbra is jelentős vagyonnal rendelkeztek, így támogatni
tudták szervezeteiket. Kiemelt szerepük volt az egyházaknak, amelyek vagyonuk és alapítványaik
révén működtetni tudták a megmaradt magyar iskolákat, szervezetükkel hátteret biztosítottak a
nemzetiségi mozgalomnak.
A két világháború között a polgári demokráciát megőrző Csehszlovákiát leszámítva a
diktatórikus berendezkedést kiépítő utódállamokban romlottak a nemzetiségi lét feltételei: erősödött a
nacionalizmus és korlátozták a politikai szabadságjogokat.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A területi változások következtében a

kisebbségi magyarság jelentős része ismét Magyarországhoz került. A továbbra is kisebbségben
élők közül mintegy kétszázezren menekült át Magyarországra, s hasonló számban nemzetiségiek az
országon kívülre. Mind a visszacsatolt, mind az utódállamok kezén maradt területeken nőtt a
nemzetiségi elnyomás. A hadköteles nemzetiségieket munkaszolgálatra hívták be, ahol megalázó
körülmények közé kerültek, és sokan estek áldozatul az embertelen bánásmódnak. A magyar zsidóság

143
14425 főszöveg

az utódállamokban magyarságáért és izraelita vallásáért is üldöztetésnek volt kitéve. Emiatt hatalmas

tömegben menekültek Magyarországra, de innét is deportálták őket, s többségük elpusztult.
A világháború végén és az azt követő években óriási veszteség érte a kisebbségi
magyarságot. A szovjet csapatok oldalán visszatérő szerb partizánok a Délvidéken mintegy 20 000 –
a pontos számuk az elhallgatás és a félelem légköre miatt bizonytalan – polgári lakost hurcoltak ki a
falvak határába és gyilkoltak le. Erdélyben az ún. maniu-gárdisták törtek rá a falvakra. A vérengzések
miatt a szovjet hadsereg Észak-Erdélyből és a Székelyföldről kiparancsolta a román közigazgatást, s a
helyi lakosságra támaszkodó irányítást vezetett be. A Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján minden
felnőtt férfit (14 és 55 év között) deportáltak, s a munkatáborokban közel húszezren lelték halálukat. A
nemzetiségeitől szabadulni kívánó Csehszlovákia kollektíven bűnösnek mondta ki a magyarságot
(Beneš elnök kassai programja, 1946), megtagadták a magyaroktól az állampolgárságot, és kísérletet
tettek – a hárommillió némethez hasonlóan – a teljes magyarság eltávolítására. Erre a nagyhatalmak
nem adtak engedélyt, de a kierőszakolt lakosságcsere egyezménnyel tízezreket üldöztek el a
Felvidékről. Közel negyvenezer magyart Csehországba, a kitelepített németek helyére költöztettek.
A legyilkolt, deportált, szülőföldjéről elüldözött vagy megalázott embereknek egyetlen bűnük
volt: a származásuk. Súlyosbítja a tragédiát, hogy az eseményekről Magyarországon és az utódállamok
területén hosszú évtizedekig még beszélni sem volt szabad.

A SZOCIALIZMUS IDŐSZAKA A szocialista rendszerek kiépülése egyrészt könnyített a

kisebbségek helyzetén, mivel lezárultak a világháborút követő üldözések. Másrészt a kisebbségi
magyarok – a többséghez hasonlóan – kiszolgáltatottá váltak az állammal szemben, mivel
felszámolták vagyonukat, civil szervezeteiket, és erősen korlátozták a támaszul szolgáló egyházakat is.
Az állampárt irányítása alatt korlátozott mértékben, de voltak iskoláik, könyvkiadásuk, saját
irodalmi életük. Ugyanakkor az államoknak nagyobb lehetősége nyílt az erőszakos asszimilációra, s
mivel Magyarországgal ellentétben a környező szocialista országokban a kommunista pártok erősen
nacionalista jellegűek voltak, éltek is hatalmukkal.
Országonként eltérő volt a kisebbségek helyzete. Tito Jugoszláviájában a vajdasági
autonómia és a többi szocialista országhoz képest szabadabb légkör viszonylag kedvező feltételeket
teremtett. Romániában a békekötésnek köszönhetően a magyarok széles jogokat kaptak az
oktatásban, sőt a kisebbségi magyarság történetében egyedül a Székelyföldön jött létre magyar
területi autonómia (Maros-Magyar Autonóm Tartomány). A hatvanas évek közepétől, Ceauşescu
[csauseszku] pártfőtitkár nacionalista irányváltása után egyre nagyobb mértékben felszámolták
intézményeiket, telepítési politikába kezdtek, s a rendszer bukása előtt a magyar falvak többségének
felszámolását eredményező településfejlesztési koncepciót dolgoztak ki (a „falurombolás”
végrehajtására már nem volt idejük). Csehszlovákiában csak lassan nyerte vissza önbizalmát a
magyar kisebbség, sokáig százezrek nem merték magukat magyarnak vallani.

144
14425 főszöveg

A szocializmus éveiben folytatódott az asszimiláció és a Magyarországra való áttelepülés, s

mindez a kisebbségi magyarok számarányának további csökkenéséhez vezetett.

A RENDSZERVÁLTÁST KÖVETŐEN A rendszerváltás után a kisebbségek helyzete politikai

tekintetben javult, hiszen a polgári szabadságjogok bevezetése, a magántulajdon visszaállítása és
az egyházak szerepének növekedése ebbe az irányba hatott. A magyar kisebbségek éltek is a
lehetőségekkel, létrehozták pártjaikat és szervezeteiket, melyek hatásosabban képviselik érdekeiket.
Ugyanakkor az átalakulás több helyen felszínre hozta a nacionalizmust és az etnikai
ellentéteket. A mindenütt jelentkező szélsőséges pártok magyarellenessége is veszélyt jelent. A
politikai átmenet idején Romániában és Jugoszláviában voltak véres magyarellenes fellépések (pl.
Marosvásárhely, 1990). A rendszerváltást követő gazdasági visszaesés is kedvezőtlenül érintette a
kisebbségeket, mert fokozódott az elvándorlás, részben Magyarország, részben a világ más területei
felé.
Rendkívül pozitív változás a térség csatlakozása az Európai Unióhoz, amely a nemzetiségi
kérdés megoldásával is kecsegtet. Magyarország mellett Szlovákia vált uniós tagországgá, és
rövidesen Románia is beléphet, így a határok jelképessé válnak. A kisebbségi magyarság így részesül
az Unió megkövetelte szabadságjogokban, másrészt szabadon utazhat, munkát vállalhat és élhet
bárhol az Unió területén. Az Unió további bővítése a térség többi államában (pl. Szerbia, Ukrajna) élő
magyar kisebbség számára is reményt adhat mind az anyagi, mind a nemzeti felemelkedéshez.

145
14425 főszöveg

48. Társadalmi változások a XX. századi Magyarországon

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ UTÁN A háború, majd az azt követő területi változások jelentős hatást
gyakoroltak a magyar társadalom változásaira. A dualizmus korában meginduló modernizációs
folyamatok (városiasodás, a középrétegek jelentőségének növekedése, a kulturális szint emelkedése
stb.) üteme a lelassuló gazdasági fejlődés miatt lefékeződött. A torlódott társadalmakra jellemzően
továbbra is egymás mellett élt, továbbra is külön társadalmi hierarchiát alkotott az agrár jellegű
falusi és az iparosodó városi társadalom, bár az elkülönülés csökkenőben volt.
Miután sem a forradalmak, sem az ellenforradalom nem hajtott végre átfogó földreformot, a
parasztság helyzete és rétegződése alig változott. A törpebirtokos és földnélküli szegényparasztság
megmaradt a magyar társadalom legnagyobb csoportjának. Életkörülményeit alapvetően a szegénység
határozta meg, így a korszak ipari fejlődésének vívmányaiból vajmi kevés jutott el hozzá. A
nagybirtok továbbélésével az uradalmi cselédség is változatlanul kiszolgáltatott helyzetben létezett.
A közép- és gazdagparaszti rétegek polgárosodása viszont előrehaladt. Jól példázza ezt a
Független Kisgazdapárt (1930), melyet a parasztgazdák (mint pl. Kovács Béla vagy Nagy Ferenc)
hoztak létre és tartottak fenn. Szintén e folyamatra utal a népi írók fellépése. Ők a parasztságot
tekintették a magyar jövő zálogának, és sokan közülük paraszti származásúak voltak (Szabó Pál,
Veress Péter).
Az agrártársadalom csúcsán továbbra is az arisztokrácia állt, megőrizve elszigeteltségét,
gazdasági erejét és politikai befolyását. A korszak egyik változása az arisztokrácia némi térvesztése
részben az ipari tőkével, részben a középrétegekkel szemben.
Az ipari társadalom legnépesebb csoportjának, a munkásságnak a létszáma tovább nőtt. Az
ipar szerkezeti változásai miatt emelkedett a szakképzetlenek és a nők aránya. Így a munkásság
átlagos életkörülményei nemcsak a fejlődés lelassulása következtében romlottak. A harmincas
években megjelenő szociális intézkedések (biztosítások kiterjesztése, fizetett szabadság) és a
háborúhoz közeledve a munkanélküliség megszűnése javulást hozott életükben. A technikai
vívmányok elterjedésének köszönhetően a munkások körében is általánossá válhatott a mozi, az
újságolvasás vagy a kirándulás.
Jelentős változás, hogy nőtt a középrétegek társadalmon belüli súlya. Ugyanakkor anyagi
helyzet, életmód és szemlélet tekintetében továbbra is nagy különbség volt a polgári középosztály, az
értelmiségi-alkalmazotti réteg és a középbirtokosság között. Utóbbi kettő, az úri középosztály
továbbra is az egyre inkább jelképpé váló dzsentri ideálhoz igazodott, miközben életvitelükben és
foglalkozásukban is erőteljesen polgárosodtak. A két ideál sok áttételen keresztül az urbánus–népies
vitában is felszínre került.

146
14425 főszöveg

VÁLTOZÁSOK A SZOCIALIZMUS ÉVTIZEDEIBEN A világháború borzalmai és az azt követő

társadalmi mozgások, politikai folyamatok gyökeresen megváltoztatták a magyar társadalmat. A
deportálások miatt óriási veszteség érte a magyar középosztályt, amit tovább súlyosbított a
közigazgatásban dolgozó régi elit jelentős részének elmenekülése.
A földosztás következtében megszűnt az arisztokrácia és a középbirtokos réteg, ugyanakkor
kiszélesedett a törpe- és kisbirtokos paraszti réteg. Az államosítások felszámolták a nagy- és
kispolgárságot, és a fordulat évét (1948) követően a kispolgárság is beolvadt a munkásságba.
Az erőltetett iparosítás gyorsította a társadalmi mobilitást, melynek a szövetkezetesítés adott
lendületet: paraszti tömegek hagyták el a falvakat, s váltak ipari munkássá. Nőtt a városlakók és
csökkent a falusiak aránya. A változás megfelelt a korszak fejlődési trendjének, módja azonban
ellentmondásokat hordozott. Mivel növekvő mértékben volt szükség politikailag is megbízható
szakemberekre, tömegesen indult meg az új értelmiség képzése a munkás- és parasztfiatalok
beiskolázásával. A folyamat a hatvanas évek közepéig nagy lendülettel haladt (egyidejűleg a téeszek
kiépülésével).
Az alkalmazottakból, a szövetkezeti parasztságból és a kisszámú magángazdálkodóból (maszek,
egyéni gazdálkodó) felépülő magyar társadalom modernizációja a gazdasági fejlődés következtében a
hetvenes években is folytatódott. A mobilitás üteme lassult, és a fejlett társadalmak modelljének
megfelelően változott. Tovább csökkent – igaz, már kisebb ütemben – a mezőgazdasági dolgozók
száma, lelassult, majd megállt az ipari munkásság térnyerése, és növekedni kezdett a harmadik
szektorban (kereskedelem, szolgáltatások, értelmiségi foglakozások) dolgozók aránya. Sajátos a
városokban (többnyire az iparban) dolgozó, de a falvakban lakó és jövedelmét mezőgazdasági
tevékenységgel (pl. gyümölcstermesztés a kertben) kiegészítő kétlaki réteg helyzete.
A hatvanas és hetvenes években általános volt a teljes foglalkoztatottság, a rendszer
létbiztonságot nyújtott az alkalmazottaknak, ami az életkörülmények és a társadalmi közérzet jelentős
javulásához vezetett. Ennek jele volt a lakásépítéstől a mosógépek és porszívók használatán át az
általánossá váló üdülésig sok minden. Az életkörülmények javulása a lakosság széles rétegeit
érintette. Állami lakásberuházások, illetve a kedvezményes kölcsönök révén tömegesen épültek a
lakótelepi lakások és a családi házak, melyek komfortfoka nagy előrelépést jelentett. Ugyanakkor a
folyamat ellentmondásosságát mutatja, hogy e lakások jelentős részének (különösen a lakótelepeken) a
mérete és a színvonala szerény volt a kor követelményeihez képest.
A szocializmus válságával a korábbi társadalmi modell és az állam által nagy tömegeknek
biztosított szerény jólét és biztonság is összeomlott. Megjelent a munkanélküliség, újabb és újabb
csoportok szakadtak le, ahogyan kikerültek az állami gondoskodás alól: például a munkásszállások
megszűnését követően megjelentek az utcákon a hajléktalanok.

147
14425 főszöveg

A RENDSZERVÁLTÁS HATÁSAI A piacgazdaságnak és a demokráciának egy válságba jutott

gazdaság és társadalom romjaiból kellett megszületnie. A rendszerváltás azonban kezdetben a
válságjelenségeket erősítette fel: ezt tükrözték a privatizációval együtt járó gyárbezárások és
fokozódó munkanélküliség. A helyzetet nehezítette, hogy a szocializmus felszámolta a társadalom
önsegélyző rendszereit és hagyományait, így a rendszerváltással nem állt le az elszegényedés
folyamata. Különösen nehéz helyzetbe kerültek a szakképzetlen és az idősebb munkavállalók,
valamint a nyugdíjasok. Számukra a piaci viszonyok révén meginduló gazdasági fejlődés se nyújtott,
s nyújt önálló fejlődési lehetőségeket.

148