Írta: L. J.

Shen
A mű eredeti címe: Sparrow

Copyright © 2016. Sparrow by L. J. Shen.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency
and Brower Literary & Management.

Cover designer: Sofie Hartley at Luminos Graphics House

Hungarian translation © 2019 by Komáromy Rudolf

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2416-1195
ISBN 978 963 457 450 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektor: Deák Dóri
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Amilyen pici, úgy meg tud vadulni.1

1 William Shakespeare: Szentivánéji álom, III. felvonás, 2. szín, fordította: Nádasdy Ádám.
TROY

Massachusetts,
Dél-Boston Szentháromság-kápolna

C SÖND. Az EMBERISÉG TÖRTÉNETÉNEK legtartalmasabb,

legjelentőségteljesebb hangja.
Nem hallatszott más zaj, csak a bőrtalpú, fűzős félcipőm
halk kopogása a mozaikpadlón. Behunytam a szememet, még
egyszer utoljára eljátszottam azt, amit kölyökkoromban
élveztem. Kívülről tudtam az utat a gyóntatószékhez.
Megszületésem napjától ehhez az egyházközséghez tartoztam.
Itt kereszteltek meg. Minden héten eljöttem a vasárnapi
misére. A kápolna mosdójában, ezen a tetves helyen váltottam
az első nyálas csókot. Alighanem itt rendezhetik meg
nemsokára a búcsúszertartásomat, ami, családom
férfitagjainak hagyományait ismerve, nem nyitott koporsósnak
ígérkezik.
Három, négy, öt lépéssel a szenteltvizes medence után
merőlegesen jobbra fordultam, és folytattam a számolást.
Hat, hét, nyolc, kilenc. Fölrebbent a szemhéjam. Még mindig
megy.
Még mindig ott állt a fából ácsolt fülke, ahol hajdan minden
titkomat eltemettem. A gyóntatószék.
Kinyitottam a nyikorgó ajtót, és pislogtam, a penész szaga és
a bűnösök izzadságának fanyarsága megcsapta az orromat. Két
év óta egyetlen lépést sem tettem a bűnbocsánat felé. Apám
halála óta. De azt hiszem, a gyónás olyan, mint a biciklizés –
aki egyszer megtanulta, nem felejti el.
Csak ezúttal megváltozik a végkimenetel.
A régimódi fülke illett a régimódi templomhoz, semmi
modernkedő szalondizájn vagy más flancos marhaság. A
legutolsó szögletig sötétre politúrozott fafelületek, a papot a
gyónóktól elválasztó drótháló, az egész fölött feszület.
Helyet foglaltam a padon, a hátsóm hangos puffanással
érkezett az ütött-kopott deszkára. Százkilencvenöt centimmel
úgy festettem, mint egy óriás, aki egy Barbie-álomházba
igyekszik betuszkolni magát. Rajzottak az agyamban az
emlékek, ahogy kisfiúként ugyanott ülök, a lábamat lógázom,
számot adok McGregor atyának a bűneimről, s ezek az
emlékek a múltba vágyódás zavaros halmazává kuszálódtak
össze. McGregor atya gyomra fölfordult volna attól, amilyen
súlyossá későbbi bűneim fajultak. Vele szembeni haragom
azonban ledöntötte erkölcsi korlátaimat.
Összehajtogattam a zakómat, és letettem magam mellé, a
padra. Bocsesz, öregem! Ma találkozni fogsz a teremtőddel, akiről
oly sok éve prédikálsz.
Hallottam, hogy a maga oldalán halk csikorgással félrehúzza
a drótháló takarását, megköszörüli a torkát. Keresztet
vetettem.
– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – mormoltam.
Recsegett a széke, megdermedt, ahogy fölismerte a
hangomat. Helyes. Élveztem a halála gondolatát, és sejtettem,
hogy egyesek emiatt elmebetegnek tartanának.
De így volt.
Kurvára izgalomba jöttem. Vérszomjas, dühödt
szörnyeteggé váltam. Bosszúvágy, gyűlölet és harag izzott
bennem.
– Fiam... – Remegett a hangja, de a szabványszöveghez
tartotta magát. – Mikor gyóntál utoljára?
– Hagyjuk a süketelést! Anélkül is tudja.
Mosolyogva bámultam különösebb célpont nélkül magam
elé. Az egész hely rohadtul fából készült. Nem mintha
belsőépítész keze nyomára számítottam volna, de ez a kóceráj
röhejesen hatott. Tisztára úgy nézett ki, mint egy koporsó
belülről. Én mindenesetre úgy éreztem magam benne.
– Talán továbbléphetnénk. – Megropogtattam a nyakamat,
és föltűrtem az ingujjamat. – Az idő pénz.
– De a sebek begyógyítója is.
Fogcsikorgatva ökölbe szorítottam, majd ellazítottam a
kezemet.
– Ügyes próbálkozás.
Elhallgattam, a Rolexemre pillantottam. Rohamosan fogyott
a pap ideje. Az enyém is.
Tiktak, tiktak!
– Oldozz fel, atyám, mert vétkeztem! Két évvel ezelőtt
megöltem egy embert. Billy Cruptinak hívták. Golyót röpített
apám homlokába, kiloccsantotta az agyvelejét, ezzel gyászba és
anyagi romlásba döntötte a családomat. A puszta kezemmel
végeztem vele.
 Hagytam, hogy gyónásom súlya hatást gyakoroljon, majd
folytattam.
– Kezét-lábát összevagdostam, de csak annyira, hogy ne
vérezzen el, azután megkötöztem, és végignézettem vele, ahogy
egy falka harci kutya marakodik a testrészein – meséltem
vérfagyasztóan higgadt hangon. – Miután minden szépen
lezajlott, koloncot kötöttem a derekára, és egy árukirakó
mólóról az öbölbe dobtam a még rángatózó pasast, hogy lassú,
gyötrelmes, fulladásos halált haljon. Hát mondja meg nekem,
atyám, hány üdvözlégy jár gyilkosságért?
Tudtam, hogy McGregor nem az a fajta, aki mobiltelefont
visz a gyóntatófülkébe: öreg és pökhendi ahhoz, hogy műszaki
eszközökre támaszkodjon. Habár kibabrált apámmal, nem
hitte, hogy valaki elkapja. Pláne én. Pláne így. Két éven át
türelmesen várakoztam a tökéletes pillanatra. Hogy
kiszolgáltatottan, gyanútlanul és egyedül találjam a
templomban.
Most, hogy megvallottam a bűnömet, tudta, hogy a
gyóntatószék másik oldalán fogok várni rá, és az ő életét
védtelenül is elveszem. Nincs kiút.
Mélyen hallgatott, a következő lépésén spekulált. Hallottam,
hogy nagyot nyel, körmével kaparássza a kárpitozatlan széket,
amin ül.
Keresztbe tettem a lábamat, és derűs arccal megmarkoltam a
fél térdemet.
– Most maga jön. Halljuk a bűneit, atyám!
Sziszegő sóhajjal engedte ki eddig visszafojtott lélegzetét.
– A gyónás nem így működik.
– Hogy a picsába ne tudnám? – horkantam föl. – De ez
kicsit más, úgyhogy... – Kesztyűmmel súroltam a kettőnket
elválasztó dróthálót, és figyeltem, amint a pap a túloldalon
összerezzen. – Csupa fül vagyok.
 Hallottam a kezéből kiejtett rózsafüzér csattanását és a széke
nyikorgását, ahogy lehajolt érte.
– Isten szolgája vagyok – próbált a józan eszemre hatni.
Majd szétvetett a méreg. Ez az ember nem okvetlenül Istent
szolgálta, amikor gyónási titkokat kotyogott ki.
– Egy lélek sem tudta, hol tartózkodik apám minden kedd
este tízkor. Egy lélek sem, csak ő meg a szeretője. És maga –
húztam el hosszan a szót. – Billy Crupti, a „Babaarcú” a maga
jóvoltából találhatta meg apámat. Védtelenül és fegyvertelenül.
Kinyitotta a száját, győzködni akart, de az utolsó pillanatban
jobb belátásra tért, hirtelen becsukta.
Valahol messze egy kutya ugatott, és egy nő a házuk
kertjében kiabált a férjével. Tipikus emlékeztetők Boston déli
fertályának lakóira, akiket azelőtt ismertem, hogy beköltöztem
egy felhőkarcolóba, és újra kitaláltam önmagam.
McGregor megint nyelt egyet, húzta az időt.
– Troy, fiam...
Fölálltam, még jobban nekigyürkőztem.
– Elég! Kifelé!
Néhány másodpercig nem mozdult, ezért elővettem a
bicskámat, és a drótháló sercegett, ahogy fölhasítottam.
Belöktem a kezemet a pap fülkéjébe, megmarkoltam a fehér
kolláréját, és áthúztam a fejét a nyíláson, hogy jól szemügyre
vegyem. Ősz haja izzadságtól csapzottan szanaszét meredezett.
A tekintetében tükröződő rettenet jobb kedvre derített. Vékony
ajkú, keskeny szája tátogott, mint a horogra akadt halé.
– Szépen kérlek, Troy! Légy szíves! Könyörgök, fiam, ne
ismételd meg apád vétkeit! – nyökögte, és följajdult
fájdalmában, amikor közelebb rántottam az arcomhoz.
– Nyissa! Ki! A kurva! Fülkét! – tagoltam nyomatékosan a
felszólítást, mintha minden szó külön mondatot képezne.
Az ajtó felé tapogatott, és halk kattanást hallottam.
Eleresztettem, és mindketten kiléptünk.
Előttem állt McGregor. Egy nálam fél fejjel alacsonyabb,
kövérkés, izzadt, romlott alak, aki Isten hírvivőjének mezében
tetszelgett. Pfuj! Viccnek is rossz.
– Te tényleg arra készülsz, hogy megöld a papodat –
állapította meg szomorúan.
Vállat vontam. Tudtam, hogy nem kenyerem a gyilkolás,
hiszen valahol az emberölés tájékán erélyesen meghúztam a
határt, de ez most személyes ügy volt. Az apámról szólt. A
férfiról, aki egymaga nevelt föl. Mivel anyám a bloomingdale-
es árleszállítások és vasárnapi svédasztalos koktélok
mámorában kóválygott, annyira távol maradt a
gyermekkoromtól, a felnőtt életemről nem is beszélve, hogy
gyakorlatilag félárvának számítottam. Ha mást nem, azt
megérdemelte apám, hogy lezárjam ezt az ügyet.
– Pont olyan vagy, mint azok – vádaskodott McGregor. –
Másnak hittelek. Különbnek.
Vékony vonallá szorítottam össze az ajkamat. Amivel én
foglalkoztam, annak semmi köze sem volt az ír
gengszterekhez. Nem hiányzott, hogy FBI-osok másszanak a
nyakamra, mihelyt valaki csak felém szellent, és végképp nem
voltam kíváncsi a haramiavezérek meg egyszerű bandatagok
kompániájára. Magányos farkasként dolgoztam, aki fölbérelt
néhány segítőtársat, ha segítséget igényelt. Nekem nem kellett
ütköző önmagam és az ügyfeleim, kollégáim, ellenségeim közé.
Legfőképpen pedig simán ellavírozgattam a radar látótere
alatt. Nem szorultam rá, hogy tucatnyi közkatona mögé
rejtőzzek. Ha szükségessé vált, hogy kiiktassak valakit, saját
kezűleg intéztem el az illetőt.
McGregor atyának pedig fizetnie kellett a bűneiért. Már
korábban meg kellett volna halnia – járulékos áldozatként.
Csakhogy nem jelent meg ott, ahol számítottam rá, amikor
likvidáltam azt a fazont, aki kicsinálta apámat. Amikor
likvidáltam Billy Cruptit. A seggfejet.
Úgyhogy most egy kurva templomban kellett lebonyolítanom
ezt.
– Végezz gyorsan! – kérte.
Komoran bólintottam.
– Mindig is apád fia voltál. Magadban hordoztad az ír
gengsztergént, a véredben a könyörtelenséget. Nem ismertél
félelmet. Most sem ismersz – sóhajtotta, és a jobbját nyújtotta
felém.
Úgy meredtem rá, mint egy ketyegő pokolgépre, végül
megráztam. A tenyere nyirkos és hideg volt, kézfogása erőtlen.
Ölelő mozdulattal magamhoz húztam őt, és fél kézzel elkaptam
a tarkóját.
– És nagyon sajnálom – folytatta, a vállamba szipogott,
egész testében remegve küszködött, hogy visszatartsa a
könnyeit. – Tévesen ítéltem meg a helyzetet. Tudtam, hogy
megöli őket, mindkettőjüket, de akkor azt hittem,
mindenkinek szívességet teszek.
– Pénzért, igaz? – súgtam a fülébe, miközben egymásba
kapaszkodtunk, és az övemre csatolt tokból kést húztam elő. –
Billy fizetett magának?
A késről mit sem sejtve bólintott, még mindig zokogott.
Valaki bizonyára fizetett neki, méghozzá szép summát, hogy
köpjön apámról. Valaki, éspedig nem Crupti, akinek arra sem
futotta volna, hogy a sarki kajáldában befizessen a nyavalyás
napi ajánlatra.
– De nem csak a pénzért, Troy. El akartam tüntetni Cilliant
erről a környékről, egész Bostonból. Az itteniek eleget
szenvedtek már apád uralma alatt. A mieink megérdemeltek
egy kis békességet.
– A mieink kurvára nem a maga alattvalói. – Végighúztam a
kést a nyakán, amíg meg nem találtam vele a lüktető ütőerét,
és mély bemetszést ejtettem, majd azonnal hanyatt löktem a
testét a fülkébe, nehogy a szétfröcskölő vér beszennyezze az
újonnan varratott öltönyömet. – A saját dolgával kellett volna
törődnie.
Tátogott és vonaglott a gyóntatószék padlóján, mint a partra
vetett hal, közben vödörnyi vért vesztett. A fanyar, fémes,
izgató szag elködösítette a levegőt, és tudtam, hogy napokra
befészkeli magát az orromba.
Miután a görcsös rángatózás alábbhagyott, fél térdre
ereszkedtem, és nyitva maradt, borzadállyal és megbánással
teli barna szemébe néztem. Kihúztam a nyelvét, és kivágtam.
A gengszterek jelrendszerében ez a besúgók bélyege. Hadd
filózzanak a zsernyákok, hogy McGregor atya mi a fasszal
szolgált rá, és a száz bostoni banda közül melyik nyírhatta ki.
Annyian vannak, hogy megszámolni sem lehet őket, és
többnyire ördög tudja, miként fonódnak össze egymással. A
zsiványok uralták az utcákat azóta, hogy még kölyökkoromban
letaszították apámat a trónjáról, és ők töltötték ki a Boston
egykori nagyfőnöke után maradt űrt.
A történet fonáksága, hogy amikor McGregor atya
békességet kívánt biztosítani a nyájának, ehelyett félelemmel,
rettegéssel teli életre ítélte.
Az utcákon továbbra is káosz uralkodott – egyesek szerint
nagyobb, mint valaha –, a bűnözési ráta riasztó iramban nőtt.
Szerintem az ír maffiát sokkal egyszerűbb volt szemmel
tartani, mint az utcákon garázdálkodó bandák tucatjainak
megszelídítésével próbálkozni.
Tudtam, hogy a rendőrség ebben a gyilkossági ügyben soha a
közelembe sem fog jutni. És azt is tudtam, hová temessem
McGregor atya nyelvét. A saját kertjébe.
Lazán a nadrágja szárába töröltem a késemet, lehúztam a
kezemről a bőrkesztyűt, és zsebre vágtam. Egy fogpiszkálót
vettem elő, és a számba dugtam. Azután letűrtem az ingem
ujját, és visszavettem a zakómat. Amikor kiléptem a kapun, a
biztonság kedvéért körbepillantottam, nincsenek-e szemtanúk.
A környéken még annyi élet sem volt, mint abban az
emberben, akivel az imént bántam el. Dél-Bostonban nem
nagyon szoktunk sétálgatni, pláne nem déltájban. Az ember
vagy keményen dolgozik, otthon gondozza a gyerkőceit, vagy
pedig zákányosan fetreng. Templomi látogatásom egyedüli
tanúja, egy ronda villanyvezetéken gubbasztó madár a szeme
sarkából gyanakodva lesett. Ártalmatlan külsejű veréb volt.
Átkeltem az úttesten, és beszálltam a kocsimba, becsaptam
magam után az ajtót. A kesztyűtartóból filctollat vettem elő, és
még egy nevet kihúztam a listámról.

1) Billy Crupti
2) McGregor atya
3) A seggfej, aki Billyt fölbérelte?

Sóhajtva néztem a harmadik tételre, és visszagyömöszöltem

a zsebembe a gyűrött sárga jegyzetlapot.
Kiderítem, ki vagy, te szemétláda!
Kinéztem az ablakon. A veréb nem tágított, pedig egyszer
majdnem lepottyant, amikor egy szélroham megtáncoltatta a
villanydrótot. Érzékeltem a helyzet iróniáját. Nem akármilyen
madár, hanem pont egy koszos veréb.
Leküzdöttem a késztetést, hogy hozzávágjak valamit,
felpörgettem a motort, és a hamutartóba köptem a teljesen
szétrágott fogpiszkálót.
Amikor megálltam egy piros lámpánál, és az oldalsó
visszapillantó tükörbe néztem, mintha azt láttam volna, hogy a
hülye madár az apró szemével követi a kocsimat. Lesiklott a
tekintetem, ellenőriztem, nincsenek-e rajtam vérnyomok.
Egyet sem találtam.
McGregor meghalt, de a gyomromban az űr cseppet sem
zsugorodott.
Ez riasztó volt, mert ahhoz, hogy teljesítsem apámnak tett
ígéretemet, még egy névvel kellett foglalkoznom, és az még
csak nem is szerepelt a listámon.
Az illető személyt azonban nem megölnöm kellett, hanem
föltámasztanom.
Mások – mondjuk, hétköznapi emberek – semmi szín alatt
nem vállalták volna, hogy életüknek ezt a részét föláldozzák az
apjuk kedvéért. Csakhogy mások nem Cillian Brennan
árnyékában éltek, nem nehezedett rájuk állandó nyomás, hogy
egyre jobban erőlködjenek, mert másként nem nőhetnek föl
legendás néhai nemzőjükhöz. Én azonban tiszteletben
tartottam apám kívánságát, és valóra akartam váltani.
Miközben elhajtottam gyermekkori templomomtól, összesen
két dolgot tudtam.
Apám vétkezett.
De bűnhődni én fogok.
A verébhez a szabadság fogalma társul. A tengerészek
hajdanában ötezer tengeri mérföldenként egy verebet
tetováltattak magukra. Úgy hitték, a veréb szerencsét
hoz. Olykor már kihajózás előtt a bőrükre rajzoltatták
abban a reményben, hogy talizmánként működik
majd, és segít szerencsésen hazaérkezniük.
SPARROW

Három év múlva

L EHETSÉGES, HOGY AZ EMBER ÚGY ÉRZI,

pedig nem is szerelmes?
megszakad a szíve,

A tükörben látható idegen nőre meredtem, aki addig rágta

az alsó ajkát, amíg be nem repedt. Úgy néztem ki, mint egy
idegen.
Villámként sújtott le rám a bánat. Sajnáltam a férfit, akit
nem fogok megismerni, az első szerelmet, amit nem élhetek át,
a gyöngéd érzelmeket, amikben nem részesülök. Az
izgalmakat, amik nem fogják görcsbe rándítani a gyomromat.
A reményt, boldogságot és lázas várakozást, mindazt, ami
sosem fog visszatérni.
– Nem azért dolgoztam három órát az arcoddal, hogy csipsz
helyett a rúzsodat majszolgasd, aranyom – jegyezte meg
Sherry, a körülöttem tüsténkedő sminkes.
Ebben a pillanatban vonult be a fodrász, egy harminc felé
járó meleg férfi, hajlakkos flakont tartott a kezében, és minden
figyelmeztetés nélkül újra befújta a homlokomnál a hajam
tövét. A hideg folyadék mind a szemembe spriccelt, pislogva
küzdöttem a maró érzés ellen, ami egyszerre kínzott az
arcomon és belül.
– Befejezték már a gyötrésemet? – sziszegtem, elléptem a
tükörtől, és átmentem a fényűző elnöki lakosztály másik
oldalára.
Először tartózkodtam ötcsillagos szállodában. És úgy
éreztem magam tőle, mint egy luxusprosti.
Elvettem egy pohár pezsgőt, amiről szinte biztosan tudtam,
hogy nem is az enyém, és egy húzásra fölhajtottam az egészet, a
flancos ezüsttálcához csaptam a kristálykelyhet, és nagy
nehezen megálltam, hogy a kezem fejével megtöröljem a
számat, mert Sherry kinyiffantott volna. A pohár kettétört, és
fintorogva néztem hátra a csapatra, amit Troy Brennan azért
bízott meg, hogy tökéletes kis menyasszonyként fessek.
– Brennan úrnak biztosan nem fog gondot okozni, hogy
kifizesse... ezt is – legyintett Sherry.
Túlhidrogénezett platinaszőke haja úgy állt a fején, mint a
beton. Mélyen dekoltált ruhájából kis híján a köldöke is
kilátszott. Mindent egybevéve úgy nézett ki, mint egy
bártündér apu valamelyik egykori melóhelyéről, nem pedig az
a szakértő, aki öltözködési és sminktanácsokat ad nekem. De
persze ebbe az esküvőbe egyáltalán nem volt beleszólásom.
– Nehogy megvágja magát! – figyelmeztetett mutatóujját
ingatva Joe, a sztájliszt. Másik kezével kifeszegette ujjaim közül
a pohár törött talpát. – Még csak az kéne, hogy összevérezze
azt a ruhát. Ez egy vintage Valentino, ugyebár.
Meg sem próbáltam olyan látszatot kelteni, mintha tudnám,
mi fán terem egy vintidzsvalentínó. Honnan konyíthatnának az
én dél-bostoni környékemen felnőtt lányok a
szabóművészethez? Kérdezzen bárki élelmiszerjegyekről meg a
metrón bliccelés fortélyairól, és mindent elmondok a témával
kapcsolatban. Na de az elit divat, hát az nem az én asztalom.
A mennyezetre emeltem a tekintetemet, és kivonultam a
mellékhelyiségbe kezet mosni. Tényleg fölsérthettem az
ujjamat, és nem hiányzott, hogy a borsos áron kölcsönzött ruha
összekoszolásával magamra haragítsam Brennant. A
mosdópultot valósággal elborították a haj–, bőr–, köröm–,
arc– és testápoló készítmények, kenceficék, festékek, valamint
a mobiltelefonom. Megugrottam, amikor a mobil plintyegve
jelezte a bejövő üzenetet.
A másik helyiségben tartózkodókra sandítottam, és
nagyjából behajtottam az ajtót.

Lucy: Még mindig úgy néz ki, hogy nem tudsz jönni
a mai órára? Boris az alaplé készítését tanítja
nekünk. Pussz!
Én: Bocsi! Elkaptam valami bacit. Egész éjjel
rókáztam. Óra után küldd el a receptet!
Lucy: Meglesz, picinyem. Jobbulást!
Én: Az az érzésem, hogy a java még hátravan. Puszi!

Leraktam a telefont, és aznap már egymilliomodszor

fohászkodtam, hogy Lucy ne érjen rá másnap elolvasni a
társasági rovatot. Troy Brennan azok közé tartozott, akik
mindig a legkínosabb okokból bukkannak föl a helyi hírekben.
Tudtam, hogy gáz a pasas, akkora gáz, mint annak a rendje, és
abban a pillanatban, ahogy kimondja a boldogító igent,
megnősülésének híre nagy valószínűséggel olyan szélsebesen
kezd terjedni a helyi hírcsatornákon, mint a szalmonella egy
kétes tisztaságú hűtőkamionból.
Ami engem illet, sosem vontam magamra különösebb
figyelmet. Társasági életem a nullával egyenlő. Nem sűrűn
szereztem barátokat. A meglévők elől gondosan eltitkoltam
rohamtempóban szervezett esküvőmet, mivel alaposan meg
voltam szeppenve a vőlegénytől, szégyelltem magam, amiért
egyáltalán beleegyeztem ebbe, és zavaromban válaszolni sem
tudtam volna várható (és jogos) kérdéseikre.
Szomorúság nyilallt a szívembe, amikor elfordítottam a
csapot. A csobogó vízsugár alatt ujjaimmal megdörzsöltem az
eljegyzési gyűrűmet. A közepén öklömnyi gyémánt szikrázott,
mellette kétfelől egy-egy kisebb. Maga a gyűrű sima volt, csak
egy keskeny platinakarika, de a smukk tömegéről lerítt, égbe
kiáltott a hivalkodó újgazdagság és a pénzből fakadó hatalom.
Csak egyvalami nem hallatszott belőle még suttogva sem. A
saját nevem.
Én, a huszonkét éves Sparrow Raynes, Abe és Robyn Raynes
gyermeke, a lelkes futó, féktelen vadóc, az áfonyás gofri
rajongója, meg a forró csokié, meg a balzsamos nyári levegőé,
meg a fiúsan kényelmes szabású farmeré. A csitri. A lány, aki
minden órán az első sorban ült, és a nagyszünetben az
uzsonnásdobozát babrálta, mert senki sem kereste a
társaságát. A nő, akit nem érdekelt a divat. A szegény csaj, aki
úgy vélte, a pénz jelentőségét túlbecsülik, a kocsijukkal azok
villognak, akiknek kicsi a fütyijük, és a boldogsághoz nem kell
több, csak a Szakácsviadal epizódjainak ismétlése, amit ágyba
bújva, ír gulyást kanalazva néz az ember. A lány, akit Sparrow-
nak hívnak. Vagyis verébnek.
Ez a gyűrű valaki mást illetett. A mittudoménmilyen
kertvárosból származó, vérbeli háziasszonyt. A választékos
ízlésű, előkelő társadalmi állású, főnyeremény hitvest. Olyat,
aki tudja, kicsoda Valentino, és mi a francért olyan
méregdrágák a ruhái.
Nem engem. De nem ám.
Elzártam a csapot, mély lélegzetet vettem, ujjaimmal
végigsimítottam elképesztően belőtt frizurámon.
– Eszed, nem eszed, nem kapsz mást – dünnyögtem
magamnak. Aligha nevezhető büntetésnek, ha valaki
dúsgazdag férfihoz, Boston egyik legáhítottabb partiképes
pasijához megy feleségül. – Nem te választottad, de igazodj a
tervhez!
Behunyt szemmel a fejemet csóváltam. Akár a fejlett világ
problémája, akár nem, a legkevésbé sem hiányzott, hogy
éppen ő tartson el. Halkan kopogtattak. Fölkaptam a fejemet.
Sherry vastagon bevakolt arca kukkantott be a mellékhelyiség
résnyire nyitott ajtaján. Ráfagyott a műmosoly.
– Brennan úr szeretne látni – közölte őszintétlenül negédes
hangján.
– Nem szerencsés, ha az esküvő előtt látja a menyasszonyt –
morogtam, ökölbe szorítottam a kezem, és jólesően terelte el a
figyelmemet, hogy a gyűrűmonstrum a húsomba vájt.
– Hidd el, ha mondom, hogy a jövendőbeli férjuradat
kiakasztani pláne nem az – felelte kintről egy jéghideg tenor.
Hátraléptem, védekezően átkaroltam magam. Kitárult az
ajtó, és ahogy az a nyomasztóan felsőbbrendű alak megjelent,
azonnal elillant az agyamból minden önbizalom-erősítő
szólam.
Elegáns, mellényes fekete öltönyében és bajuszkaplis
félcipőjében birtokba vette a szűk fürdőszobát, elszívott
minden levegőt, szinte megszüntette a jelenlétemet. Hirtelen
még pöttömebbnek éreztem magam, mint amilyen eleve
vagyok. Fagyos tekintete ledöntötte a védőfalamat, feltárta
igazi lényemet – a megizzasztott ideggócot.
– Engedd le a karodat, hadd nézzelek meg magamnak! –
utasított éles hangon.
Szót fogadtam, de nem tiszteletből, hanem félelemből.
Ernyedten lelógattam a karomat, és nagyot nyeltem. Eddig
nem fordult elő, hogy egyetlen futó pillantásnál többet
vesztegetett volna rám. Se a tizennyolc év alatt, amíg
ugyanazon a környéken laktunk, se a legutóbbi tíz napban. Ez
a mostani volt a legelső eset, hogy egyértelműen tudomást vett
a létezésemről. Az esküvőnk napján.
– Szép vagy – mondta szórakozott hangon.
Tudtam, hogy a ruha különleges darab. Amikor az esküvői
ruhaszalonban fölpróbáltam, olyan kifejezések röpködtek
felém, mint „sellő fazon” meg „Queen Anne neckline” azaz
hátul zárt, elöl nyitott felsőrész. Nem mintha én választottam
volna magamnak. Joe, a sztájliszt éppúgy közvetlenül az én
drága jövendőbelimtől kapta az utasításokat, ahogy Sherry,
valamint a fodrász, akinek nem bírtam megjegyezni a nevét,
sőt még az a nő is, aki erre az alkalomra az ékszereimről
gondoskodott. Az esküvővel kapcsolatban semmibe sem volt
beleszólásom, talán helyesen, mivel nem tartoztam a
bezsongott menyasszörnyek közé. Úgy kellett nekem ez az
esküvő, mint hátamra egy púp.
– Köszönöm! – nyögtem ki végül, és bár jócskán forrt
bennem a düh, furcsa módon kényszerítve éreztem magam,
hogy viszonozzam a megjegyzést. – Te is jól nézel ki.
– Honnét tudod? Rám se bagózol, amióta betettem ide a
lábamat – jelentette ki Brennan fagyos és távolságtartó
hangon, bár nem úgy tűnt, mintha érdekelné a dolog.
Óvatosan fölemeltem a fejemet, találkozott a tekintetünk, és
minden arcizmom megfeszült, ahogy őt figyeltem.
– Nagyon jól nézel ki – ismételtem meg az elismerést, de
árnyalatnyi őszinteség sem rezgett a hangomban.
Hallottam, hogy Sherry a jó ég tudja, mit matat a szomszéd
szobában, Joe pedig telefonál. Ugyanakkor Connor, a testőr,
aki árnyékként követett mindenhová, a fodrásszal egyetemben
hallgatott, némaságuk mégis zajosabbnak tetszett, mint Sherry
és Joe hiábavaló igyekezete, hogy elfoglalt benyomást keltsen.
Küszöbönálló szerencsétlenség előérzetétől zúgott a fülem.
A pasinak zűrös a múltja.
Kész katasztrófa a jövője.
És akár tetszik nekem, akár nem, hamarosan a jelene részévé
válok.
– Connor, Sherry, mindenki húzzon a picsába! –
rendelkezett a vőlegényem, és résnyire húzott szemmel tovább
bámult le rám.
Szorongva éreztem, hogy kiszárad a szám. Ez a drámai
szende viselkedés nem illett hozzám, elütött az évek során
fölépített egyéniségemtől. Tudtam azonban, hogy Brennan
veszedelmes alak, én pedig most gondot fogok okozni neki.
Azért fogok gondot okozni, mert tíz napja minden előzmény
nélkül elráncigált otthonról ez a pasas, aki addig nem jelentett
mást, csak egy kétes hírű, drága öltönyös figura múltba vesző,
gyermekkori emlékét, belökött a tetőtéri luxuslakásába,
otthagyott egy testőrrel meg az ételfutár telefonszámával, két
nap múlva pedig közölte, hogy összeházasodunk.
Tény, ami tény, Troy Brennan még csak leplezni sem
próbálta, hogy baromira szociopata, nem tett föl álarcot, ha a
nyilvánosság elé állt.
Most az elnöki lakosztály fürdőszobájában furcsán meredt
rám, mint valami keserű pirulára, amit le kell nyelnie. Nem
mutatta, hogy a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsítaná
irántam. Eddig jóformán nem szólt hozzám, és amikor igen,
akkor a tekintete csalódottság, unalom és fásultság elegyét
tükrözte.
Teljes értetlenséggel szemléltem a magatartását. Hallottam
már olyat, hogy vagyonos, nagy hatalmú férfiak ráerőltetik
magukat egy nőre, de rendszerint vágyakoznak is rá. Troy
Brennannél nem ez volt a helyzet. Ő szinte úgy viselkedett,
mintha azért tenné mindezt, mert elveszített egy fogadást.
Visszabámultam leendő férjemre, vártam, hogy csináljon
valamit. Üssön meg, ordítson rám, vagy vessen véget ennek az
egésznek.
Nemigen tudtam, hogy egyáltalán miért kellek neki.
Ugyanazon a bostoni környéken, balhés munkásnegyedben
nőttünk föl. Gyermekkorunk világát rácsos ablakok,
leszaggatott plakátok, vészesen elhanyagolt épületek,
fölborított kukák jellemezték. Ezzel azonban ki is merült a
kettőnk közötti hasonlóság.
Míg engem a csóró, szeszkazán, melós apám nevelt, akit
anyám közben faképnél hagyott, Troy Brennan a város egyik
legmenőbb famíliájába született, és az irányítószámunkhoz
tartozó legtakarosabb családi házban nevelkedett. Valaha az
apja, Cillian irányította a hírhedt ír maffiát. Mire megtanultam
járni, Cillian törvényesebb vállalkozásokra nyergelt át, és
„törvényes” alatt itt sztriptízbárokat, masszázsszalonokat meg
egyéb alantas dél-bostoni szórakozási lehetőségeket értek
olyan fickók számára, akik egyébként a lakbért is alig tudták
kifizetni. Apu, az egyik utolsó hűséges embere Cillian több
csehójában is kidobóként dolgozott.
Troy egyke maradt, azt beszélték, hogy Cillian felesége nem
tudott több gyereket szülni, így a fiú az apja szeme fénye volt.
És bár Troy talán nem a papa összes régi bizniszét űzte, azért
ártatlan bárányka sem volt. A környékbeli utcákon futótűzként
terjedtek a róla szóló mendemondák, és mostanára már annyit
emlegették, hogy szinte legendává vált. Az a hír járta, hogy
egész Massachusetts állam politikusai, üzletemberei és
gazdagjai őhozzá fordulnak, ha valakivel piszkos munkát
akarnak elintéztetni.
Ő pedig elintézte a piszkos munkát, és busásan megfizették
érte.
Troy Brennant „lerendezőnek” hívták. Lerendezett ezt-azt.
Félreértés ne essék, nem elromlott holmik megbütykölésére
kell gondolni. Gyorsabban tüntetett el embereket, mint Dennis
Lehane regényhősei. Börtönbüntetést feleztetett meg, órák
alatt útlevelet és hamis tb-kártyát szerzett. Napokon belül akár
arról is meggyőzte valaki üldözőit, hogy az illető nem is létezik.
Boston főmanipulátoraként mindnyájunkat dróton rángatott.
Eldöntötte, ki haljon meg, és ki maradjon életben, ki tűnjön el,
és ki térjen vissza.
És a „lerendező” valami rejtélyes oknál fogva engem
választott feleségéül. Felfoghatatlan döntésével semmiképpen
nem dacolhattam, nem küzdhettem ellene, nem
menekülhettem előle. Legfeljebb valami észszerű
magyarázatért könyöröghettem. Elhatároztam tehát, hogy első
négyszemközti – Troy emberei, Connor, Sherry és a többiek
nélküli – együttlétünket erre fogom fölhasználni.
– Miért engem veszel el, Troy? Hiába laktunk egy utcában, a
hosszú évek alatt soha szóba se álltál velem.
Belekapaszkodtam a hátam mögötti piperepultba, úgy
szorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim. Arra gondoltam,
hogy ha a keresztnevén szólítom, talán kedvesebben fog bánni
velem.
Fölvonta a szemöldökét, csodálkozó képet vágott. Jé, mi a
franc? Még beszélni is tud a csaj. Egyik kezével az öltönyzakóját
gombolgatta, a másikkal elővette a mobiltelefonját, és
rápillantott.
Kósza szellő voltam neki, elsuhanó árnyék.
Egy nagy semmi.
– Troy? – szólítottam meg ismét. Ezúttal fölemelte a fejét, a
szemembe nézett. Suttogássá halkult a hangom, de továbbra is
rászegeztem a tekintetemet. – Miért engem?
A homlokát ráncolta, az ajka vékony vonallá feszült.
Nem tetszett neki a kérdés, engem pedig nem elégített ki a
válasz.
– Hiszen nem is ismerjük egymást.
Kitágult az orrcimpám.
– Ami azt illeti... – Egyre csak a mobilja gombjait
nyomkodta, visszasiklott a tekintete a kijelzőre. – Az
ismeretségnek szerintem nem kell olyan nagy feneket keríteni.
Minél kevésbé ismerek valakit, annál inkább szokott tetszeni.
Ez még mindig nem magyarázat arra, hogy egy páncélos
hadosztály kifinomultságával nyomulsz az életembe.
Frissen felragasztott műszempillám alól rámeredtem,
próbáltam kiokoskodni, hogy egyáltalán jóképű-e vagy sem.
Troy Brennan még sosem keltette föl az érdeklődésemet, de
mindenki másét annál inkább. Úgy hatott rájuk, mint
legénylakásokon a Londont vagy New Yorkot ábrázoló,
vászonra nyomtatott IKEA-s fotók, mint a hamburger, mint a
Starbucks, mint egyetemi felvételire készülőkre egy
ultravékony Macbook – divatos és népszerű. Legalábbis a nők
körében. Akik a csibészes, befolyásos, pénzes
gengsztervarázsra vevők. Ez pedig homlokegyenest ellenkezett
az én lényemmel.
Mindazonáltal még a kérlelhetetlen fürdőszobai világítás
mellett is láthattam, hogy Troy belül talán szörnyeteg, külsőre
azonban a legkevésbé sem az.
Dús, fekete – annyira sötét, hogy már-már kékes árnyalatú –
haját drága mesterfodrász nyírta rafináltan simára borotvált
szélekkel. Szemének egészen halvány, szinte jégkék színét még
inkább kiemelte enyhén lebarnult bőre. Távolról nézve
régimódian kellemes külsejű volt. Magas, mint egy
felhőkarcoló, robusztus, mint egy rögbis, és olyan élesen
kiugró járomcsontú, amivel vágni lehetne. Ám ahogy
közeledett, az égszínkék szempárban tükröződő élettelenségtől
az ember legszívesebben az ellenkező irányba szaladt volna. A
szemhéját állandóan lustán félig leeresztette, tekintetében
nyoma sem volt érzelemnek. Szinte úgy tűnt, hogy ha elég
mélyen belenézünk, lassított felvételen láthatjuk mindazt a
borzalmat, amit az ellenségeivel művelt.
És a nonstop kaján vigyora... Az arcára fagyott, kihívó
mosoly mindnyájunkat arra emlékeztetett, mennyire
értéktelenek vagyunk őhozzá képest.
Féltem Troy Brennantől, és gyűlöltem őt. Bostonban
gyakorlatilag kikezdhetetlenné vált. A zsarukkal jóban volt, a
helybeli bandák respektálták, úgyhogy egy gyilkosságot is
elvihetett szárazon.
A szó szoros értelmében.
Három évvel ezelőtt Troy első számú gyanúsítottá vált Billy
Crupti, a „Babaarcú” meggyilkolásának ügyében. Nem volt
elegendő bizonyíték, hogy megálljon vele szemben a vád, de az
utcákon azt rebesgették, hogy a gyilkosság megtorlás volt. Úgy
hírlett, hogy Crupti ölte meg Cillian Brennant. Nem tudni, ki
és miért bízta meg az együgyű gengsztert, hogy végezzen Troy
apjával, de az biztos, hogy furcsán időzítette a dolgot. Cillian
törvénytelen tevékenységei addigra meglehetősen
érdektelenné váltak a bostoni gengsztervilág számára. Azután
McGregor atyáról is pusmogtak, arról, hogy őt is Troy tette el
láb alól, mert az apja hollétét a pap köpte be Cruptinak.
Bizony, Troy Brennan nem ismert irgalmat.
Még mindig emlékeztem arra, amikor kisiskolásként szokás
szerint vártam, hogy sorra kerüljek Daisy biciklijén (a
környékbeli lányok közül egyedül neki volt bicaja, ráadásul
kitámasztó kerekes), és borzongó áhítattal figyeltem Troy
legújabb összeütközését a rend őreivel. Esküszöm, a zsaruk
olyan sűrűn motozták meg a fiút az utcán, hogy egy újszülött
kiskutyát nem simogatnak annyit. Türelmetlenül várták, hogy
a kamasz Brennan az apja nyomdokaiba lépjen. Minden arra
haladó járőrkocsi motorháztetejét megdöngette az öklével, és a
körzet rendőrei mind messziről megismerték a hátsóját,
annyiszor iszkolt előlük.
Most bezzeg ránézni sem mertek.
Ahogy a szállodai lakosztály fürdőszobájában álltam, és Troy
kifejezéstelen arcát bámultam, ráeszméltem, hogy nincs
ütőkártyám. És még ha lenne, akkor is az övé az egész rohadt
játékasztal.
Csapdába kerültem, megnyirbált szárnyú, kalitkába zárt
madárként vergődtem.
– Dolgoznom szabad? – kérdeztem fojtott hangon. A
gengszterek nem hagyták, hogy a feleségük munkát vállaljon,
Troy azonban nem volt gengszter. Elvileg. Közelebb lépett, a
lehelete az arcomat érte.
– Felőlem kurvára azt csinálsz, amit akarsz. Hosszú pórázra
engedlek.
Éreztem, hogy az ajka néhány centiméterre közelít a nyakam
tövéhez, és megdermedtem. Szerencsére nem ért hozzám.
– De valamit tisztázzunk: ami a férfiakat illeti, kurvára én
vagyok neked az egyetlen. Ebben a témában ne tedd próbára a
türelmemet, mert súlyos következményei lesznek, méghozzá
nemcsak rád, hanem a pasira nézve is!
Szándékosan ütött meg utálatos hangot, de a szavai így is
belém martak. Igyekeztem az apró győzelemre
összpontosítani, amit kivívtam. Továbbra is dolgozhattam.
Továbbra is kimozdulhattam otthonról, kerülhettem Troyt.
Most már csak állást kellett találnom, hogy elfoglaljam
magam. Kihívóan fölszegtem az államat.
 – Ha tényleg hosszú a pórázom, Connor miért mászkál a
nyomomban?
– Mert mindig vigyázok arra, ami az enyém.
– Nem vagyok a tulajdonod, Brennan – sziszegtem résnyire
húzott szemmel.
Igaz, hogy megijedtem, de leginkább baromira bepöccentem.
– Ennek kurvára ellentmond a menyasszonyi ruha rajtad,
meg a gyűrűm az ujjadon – felelte színtelen, higgadt hangon. –
De még ha nem az lennél, akkor is annyi ellenséget gyűjtöttem
ebben a városban, hogy a környezetemben mindenki
védelemre szorul. Most pedig az elnézésedet kell kérnem.
Ezzel sarkon fordult, és az ajtóhoz indult. Ahogy elhagyta a
személyes teremet, végre ki mertem fújni a levegőt, ami
érzésem szerint kábé egy évtizede a tüdőmben rekedt. Vajon
miért akart ilyen ádázul emlékeztetni arra, mennyire veszélyes
alak?
– Nem fogod megúszni, hogy ezt műveled velem – szóltam
utána széles hátára meredve.
– El vagy tájolva, Piroska. – Annyi fáradságot sem
vesztegetett rám, hogy szembeforduljon velem. – Mindig
mindent megúszok. Mindig mindent.
Jól hallottam, hogy Piroskának hívott?
– Nahát, most már becenevet is kapok? Történjék bármi ma
délután a templomban, ez az esküvő teljes képtelenség,
Brennan.
Erre már reagált. Felém fordította a fejét. Találkozott a
tekintetünk. Jégkék szemével az én zöld szememen át mintha
egészen a tarkómig lyukat égetett volna.
Még egy ilyen hülye csajt! Éreztem, hogy a szívem eszelősen,
vadul kalapál a szemem mögött, a torkomban, a lábujjaimban,
lüktet, dübög, a bőrömön át szabadulni próbál, hogy halálra
rémülve meneküljön. Minek provokálom a srácot, ha még arra is
képtelen vagyok, hogy farkasszemet nézzek vele?
Egy pillanatig hallgattunk, és Brennan rám villantotta
kellemetlen, megsemmisítő mosolyát.
– Drága jövendő hitvesem... – Úgy vigyorgott rám, hogy
legszívesebben kegyelemért könyörögtem volna. – Súlyos
tévedésben vagy, ha azt hiszed, bajt okozhatsz nekem. A bajt
én találtam föl. Kavarom, keverem, kurvára lerendezem. Ne
próbálgasd a türelmemet, mert rá fogsz jönni, hogy egyáltalán
nem létezik.

Apám a város központjában, a remek helyen található Szent

Szív katolikus templomban adott férjhez. A vendéglistán
olyanok hemzsegtek, akiket vagy nem ismertem, vagy
fütyültem rájuk: egy rakás nagymenő üzletember, maroknyi
politikus, egy szenátor és társasági arcok végtelen sokasága.
Fekete nyújtott limuzinok sorakoztak föl az ódon
templomépület előtt. Választékosan öltözött matrónák
tódultak ki a kocsikból férjeik, fiaik vagy lányaik kíséretében.
Elegáns öltözékük hatalmat sugallt, a férfiak szivart
pöfékeltek, nevetgéltek, és kedélyesen hátba veregették
egymást, nyilvánvalóan jobban szórakoztak ezen a
rendezvényen, mint én.
A bemasírozó testőrök számából ítélve azt hihette volna az
ember, hogy a pápához megyek feleségül.
Ahogy a limuzinban ülve, tekintetemmel a templom
bejáratát fürkésztem, eszembe jutott, hogy a bejáratot
kétoldalt szegélyező virágdísz alighanem többe került, mint
annak a lakásnak a bére, amiben apuval huszonkét éve
kettesben élünk. A puszta gondolattól, hogy olyasvalakihez
megyek feleségül, aki ilyen szemérmetlenül szórja a pénzét,
végigfutott a hátamon a hideg.
Éppen igyekeztem megfékezni a bennem kavargó, lázasan
fölfokozott érzéseket, amikor apu meleg, kérges kezébe fogta
az én reszkető kezemet, és bátorítóan megszorította. Remény
csillant a szemében.
– Ugye tudod, hogy helyesen cselekszel? – kérdezte.
Mintha kaptam volna választási lehetőséget.
Tisztában voltam azonban azzal, amit apámnak el sem
kellett mondania nekem. Ha visszautasította volna Brennan
lánykérését (mert persze Brennan az a fajta képmutató,
ódivatú seggfej volt, aki megkéri az apától a lány kezét),
Brennan így vagy úgy akkor is elérte volna a célját. A „nem"
mint válasz nem szerepelt a szótárában. Amit megkívánt,
elvette magának.
Most pedig az én szerény személyemre támadt gusztusa.
Ez minden logikát nélkülözött. Tudtam, hogy nem vagyok
különösebb szépség, legalábbis nem olyan, aki Brennanhez
hasonló színvonalú férfiakat vonzana. Talán az ajkam a
legelőnyösebb vonásom, rózsapiros, keskeny és szív alakú, de
máskülönben enyhén szólva hétköznapi rajtam minden:
alacsony, vézna termet, hosszú, lángvörös haj, már-már
betegesen sápadt és szeplőkkel pöttyözött, kerekded arc.
Szóval nem Troy Brennan esete.
Ezt teljes bizonyossággal tudtam, miután időnként bele-
belepillantottam a helyi újságok pletykarovatába. Brennan
mindig pazar nőkkel mutatkozott. Sudár, formás, elragadó
lányokkal. Nem egérkékkel, nem fáklyaként világító hajúakkal,
nem kissé furára sikerültekkel. Úgyhogy amikor a limóban
ülve arra készültem, hogy bevonuljak a templomba, ahová
addig be sem tettem a lábamat, rengeteg ismeretlen ember
közé, és hozzámenjek egy számomra félelmetes idegenhez, egy
kérdés zakatolt a fejemben, visszhangot vert a koponyámon.
 Miért engem? Miért engem? Miért engem?
– Mi következünk – hallottam a limuzin sofőrjének
bejelentését, ahogy a jármű előrearaszolt.
A szívem nekiiramodott, vadul dörömbölt a
szegycsontomon. Vékony verejtékréteg vonta be a bőrömet.
Nem tudtam megbarátkozni a helyzettel, de nem volt más
választásom.
Édes istenem!
Átéreztem, milyen faramuci, ha Istenhez fohászkodom, hogy
lépjen közbe, akadályozza meg ezt a szertartást, holott éppen
az ő szentséges házában fog bekövetkezni.
Valami belső hang egészen halkan, de makacsul gúnyolódott
velem, hogy ez a büntetésem, mert rossz katolikusnak
bizonyultam. Mert nem adtam meg a Mindenhatónak az őt
megillető tiszteletet. Rég fölhagytam a templomba járással, sőt
már kislány koromban sem érdekelt különösebben a hit.
Gyermekfejjel hosszú éveken át folyton elméláztam a
vasárnapi misén.
Hosszú éveken át csak a teasütemény kedvéért jártam az
ifjúsági csoportba, meg azért, hogy a szememet legeltessem a
jóképű fiatalemberen, aki Isten csodálatos útjairól adott elő
nekünk. Azt hiszem, Tobey-nak hívták.
Hosszú éveken át zajlott ez, és most fizetnem kell érte.
Karma? Köztudomású, hogy az egy hormonzavaros, őrjöngő
nőszemély. Isten büntetése várt rám, mert egy szörnyeteggel
készültem házasságot kötni.
– Meg is érkeztünk – mondta a sofőr, és előretolta a
sapkáját.
Rajtakaptam, hogy a visszapillantó tükörben kíváncsian les,
de ezen a ponton már nem törődtem vele. Úgy véltem, jobb
hozzászoknom, mert amint feleségül megyek Brennanhez, meg
fognak bámulni, mint az egyszarvút a varázslények
állatkertjében.
– Az utolsó vendégek most foglalnak helyet odabenn. Még
legfeljebb egy-két perc, hölgyem.
Apám szemébe néztem, ahogy átnyújtotta nekem a lila
csokrot. Előrehajolt, gyöngéd puszit nyomott a homlokomra. A
lehelete alkoholtól bűzlött. Még csak nem is olcsó szesztől.
Brennan bizonyára elkényeztette jobbnál jobb italokkal,
elvégre immár egyetlen nagy, boldogtalan, elcseszett családot
alkottunk.
– Sajnálom anyádat, hogy nincs itt, nem láthatja ezt –
sóhajtotta, még jobban összeráncolta amúgy is barázdált
homlokát, a szeme gyászosan csillogott.
– Ne sajnáld! – vágtam a szavába ridegen, és
megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy a hangomban
már nyoma sincs érzelemnek. – Hároméves korom óta színét
sem láttuk annak a nőnek. Akármerre kószál, nem érdemli
meg, hogy részese legyen ennek vagy bármi másnak az
életemben. Különben pedig egyedül is nagyon szépen
gondomat viselted.
Félszegen megpaskoltam a combját.
Igazat mondtam. Robyn Raynes nem az anyám volt, csak egy
nő, aki megszült, és nem sokkal azután világgá ment.
Gondolom, a legtöbb emberben az esküvője napján hevesebb
érzések ébrednének ezzel kapcsolatban, csakhogy (a) úgy
láttam, hogy ez nem az én esküvőm, legalábbis nem az igazi
esküvőm, továbbá (b) ha valakit a szülője elhagyott, két
választása marad: vagy hagyja, hogy ez a körülmény határozza
meg és irányítsa őt, vagy pedig köp rá, hogy hová ment az
anyja.
Igyekeztem a második kategóriába tartozni, és ez általában
sikerült is.
Apunak tetszett a válaszom. Büszke és meglepett fény gyúlt a
szemében. A históriánk keserves részét persze vastag
cukormázzal vontam be, de valahogy beláttam, hogy ez a nap
éppolyan nehéz apámnak, mint nekem. Megveszekedett piás
létére mindig távol tartott a Brennanéknél végzett munkájától,
és tudtam, hogy mindennél inkább szeretne megóvni ezektől
az emberektől.
Ami a szülői helytállást illeti, el kell ismerni, hogy bölcsődés
korom óta egymaga gondoskodott rólam. Kissé talán mulyán
és figyelmetlenül viselkedett, de soha nem gorombáskodott,
nem jött ki a sodrából. Még a randipartnerei között is akadtak
olyan nők, akik belementek a papás-mamás játékba, és ideig-
óráig fölvállalták mellettem az anyuka szerepét, de aztán
rájöttek, hogy apámnak sokkal fontosabb náluk a tütü.
Többnyire azonban csak kettesben éltünk.
Jobban mondva hármasban a szesszel.
Bármennyire szerettem is apámat, azért tudtam, hogy nem
egy angyal. Kislány koromban, amíg Cillian Brennannél
dolgozott, nagyon is gyakran tért haza verekedések nyomaival.
Zsaruk meglepetésszerű látogatásait kellett elviselnem, jó
néhány letartóztatása után pedig cigarettát meg tiszta ruhát
vittem neki. Most Troy foglalkoztatta, alkalmasint nem
kevésbé illegális feladatokkal.
Apu tehát alkoholista volt, meg rettenetes szoknyavadász, de
ugyanakkor az egyetlen személy, aki szeretett engem, törődött
velem, és amikor tüdőgyulladást kaptam, annyira igyekezett
tyúkhúslevest főzni nekem – nem zacskósat, hanem rendeset –
, hogy megégette magát a tűzhelynél.
Megérdemelt egy kis boldogságot, még ha az én kontómra is.
– Szeretlek, madárkám!
Egyetlen kövér könnycsepp gördült le ráncos arcán, ahogy
két mancsa közé szorította az enyémet.
Bólintottam, az egyik kezére hajtottam a fejemet. Ujjaim
hegyével megsimogattam a homlokát.
– Én is szeretlek, apu.
– Rendicsek. Mehet a menet? Tessék parancsolni!
A vidor sofőr kiszállt a kocsiból, átballagott a limó másik
oldalára, és ajtót nyitott nekem.
Óvatosan csusszantam ki, észleltem, hogy a templom előtti
térség majdnem teljesen néptelen, csak néhány kivénhedt,
leamortizált fazon lézengett még ott, valami üzleti tárgyalásba
merülten. Apu a nyomomban haladt, de hirtelen letért balra,
mert megpillantott egy kisebb csoportot.
– Szót kell váltanom Bennyvel. Rögtön jövök. Hadd várjon a
vőlegény még egy kicsit! Mindjárt jövök, drágaságom!
Kacsintott, és a kváderköves templomépület sarkánál
ácsorgó öltönyös csapathoz indult.
Homlokráncolva igazgattam a ruhámat. Bár júniushoz
képest szokatlanul hidegre fordult az idő, nem áltattam
magam azzal, hogy a hűvös levegőtől libabőrös a karom. A
mellettem magasodó kőkerítés kapunyílására sandítottam, és
egy pici kertet pillantottam meg egy paddal. Szívesen
elrejtőztem volna odabent.
Ekkor hallottam meg a férfit.
A kőfal túloldalán halkan beszélgetett a kisfiával. Nem
tudom, miért, de gyöngéd, mégis öblös és érdes hangja úgy
ivódott belém, mint valami jó meleg szíverősítő egy viharos
estén.
– Ábrahám természetesen nem akart rosszat, de azt tette,
amit a hite szerint tennie kellett, azaz föláldozta a gyermekét
Istennek.
Hideg verejték csörgött végig a gerincemen, és súlypontomat
fél lábra helyezve, magas sarkú cipőmben a hangok felé
hajoltam, a fülemet hegyeztem.
– De apu, az apukák szeretik a gyerekeiket, ugye?
 – Persze, mindennél jobban, Sam.
– És Isten is szereti a gyerekeit?
A férfi egy pillanatig hallgatott.
– Nagyon.
– Akkor hogyhogy úgy bánt Izsákkal?
– Tudod, Isten próbára akarta tenni Ábrahám hitét. Ne
felejtsd el, hogy Izsáknak végül nem esett bántódása, de Isten
megbizonyosodott arról, hogy Ábrahám az oltárra tenné érte
saját imádott fiát.
– Szerinted Isten most a mi Ábrahámunkat is csak próbára
teszi? – kérdezte a kisfiú, és a hangjából ítélve nem lehetett
sokkal több ötévesnél. – Talán a lánya és Troy bácsi ma nem is
házasodnak össze.
A férfi szomorkásan heherészett, és összeszorult a szívem.
– Á, ez nem próbatétel, kiskomám. Van úgy, hogy az
emberek össze kívánnak házasodni. Ez nem büntetés.
– Te össze kívántál házasodni anyuval? – firtatta Sam.
– Igen, feleségül akartam venni anyut – válaszolta a férfi
ismét rövid hallgatás után. – Erről jut eszembe, hol a mi
anyunk?
Ebben a pillanatban kilépett a kapunyíláson, és feszes teste
az enyémnek ütközött. Fölvisítottam, kis híján a hátsómra
huppantam, de a szabad kezemmel sikerült a kerítésbe
kapaszkodnom, míg a másikban a csokrot szorongattam.
– Basszus, elnézést! – hökkent meg.
Kihúztam magam, fölemeltem a fejemet, nagy szemeket
meresztettem, és azonnal kiszáradt a szám. Konstatáltam,
hogy a pasas jóképű. Nem, a „jóképű” törölve – olyan
díszpéldány a jól szabott fekete öltönyében, hogy elállt tőle a
lélegzetem, és átmenetileg még az idegösszeomlástól is
megszabadított.
Száznyolcvanöt-százkilencven centis magasságával kissé
elmaradt Brennantől, és akárcsak a leendő férjem, ő is úgy
feszített méret után készült szerkójában, hogy ezzel teljesen
egyértelműen tudtomra adta: legalább hetente négyszer
szokott gyúrni. Hullámos, dús és selymes szálú,
gesztenyebarna haja kócosan a négy égtáj felé állt, hiába
igyekezett simán hátrafésülni. Szürke szeme intelligensen
hunyorítva tanulmányozott.
– Csúnya szót használtál! – A fia majdhogynem ugrált
örömében, egy kis kék játék kamionnal hadonászva. – Ha
hazaérünk, egy dollárt teszel a befőttesüvegbe!
Sam apukája azonban mintha egy másik univerzumba lépett
volna át, legalábbis abból ítélve, ahogy tekintete fogva tartotta
az enyémet. Meglepettnek tűnt, hogy itt lát, és ezzel kíváncsivá
tett, vajon mennyit tudhat. Különös hatást gyakorolt rám, amit
dermedten próbáltam lerázni magamról.
– Nem hallgatóztam – magyarázkodtam sietve, és
lesimítottam a ruhámat.
Tekintete a kezemre siklott, ami a vintidzsvalamicsodám
anyagát cirógatta, de egyből elrántottam, feszélyezett a
figyelme.
– Nem is vádoltam ilyesmivel – válaszolta higgadt derűvel.
Jaj, az a hang, az a tekintélyt parancsoló fellépés... Azonnal
tudtam, hogy Troy embere.
– Persze hogy nem. – Elpirultam, a templom bejárata felé
fordultam. – Az én esküvőm lesz odabent, úgyhogy... szóval,
ideje... – locsogtam összevissza a hülye fejemmel.
Naná, hogy az esküvőm. Különben el kellene ismernem, hogy a
földkerekség legkevésbé alkalomhoz illő hacukájában jelentem meg.
– Igen. Sajnálom – mondta, és világos volt, mire utal.
Újabb érzelmek ébredtek bennem, s kedvességének apró
jelétől összerándult a gyomrom.
Emlékeztettem magamat, hogy nős, családos ember. Ja igen,
én pedig kábé öt perc múlva megyek férjhez Boston egyik
legveszedelmesebb alakjához. Úgyhogy a pasas határozottan
tiltott zónába esik. Én meg komplett idióta vagyok.
Fél kézzel megdörgöltem az arcomat, örültem, hogy Sherry
nincs ott, mert leordította volna a fejemet, amiért
tönkreteszem a rengeteg réteg sminket, amit a képemre
pingált.
– Én is. – Vállat vontam. – Érezze jól magát a családjával a
szertartáson!
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem bírtam
többet elviselni a jóságából. Az utóbbi időben nem bíztam a
férfiakban, különösen azokban nem, akik nem átallották olyan
képmutatásra vetemedni, hogy vigaszt kínáljanak.
Elfordultam, két ujjamat az ajkamhoz emeltem, és
füttyentettem apámnak.
– Hahó, apu! – Integetve hívtam őt, és a templom előtt
várakozó férfiak mind megrökönyödve bámultak rám.
Fogadok, hogy azt hitték, Brennan valami úrinőt vesz
feleségül, nem egy rőt hajú, vadóc csudabogarat. – Gyere,
essünk túl rajta!
Apu odakocogott hozzám, és a kettőnk közötti rövid
távolságtól is zihálva biccentett a férfiszépségnek.
– Brock!
– Abe! – viszonozta az üdvözlést ugyancsak biccentve Brock.
– Gratulálok a lányod esküvőjéhez. Tudod, hogy csak szólnod
kell, ha bármiben segíthetek nektek.
Ismét felém fordította a tekintetét, és a szívem egy kicsit
még jobban összefacsarodott az önsajnálattól.
Brock és Sam kéz a kézben ment be a templomba.
Apu közelebb lépett, és megfogta a vállamat.
– Itt az idő. Adjuk férjhez az én kicsi madárkámat!
Tárgyilagosan fogalmazva, az esküvőm Troy Brennannel
szemet gyönyörködtető rendezvény volt. Szemérmetlenül
pompás és visszataszítóan pazarló. Brennan önmagával
kapcsolatban sosem garasoskodott a kiadásokkal, lett légyen
szó a tetőtéri luxuslakásáról, az autóiról, a nőiről vagy a
menyegzőjéről.
A gyertyák, a rózsa boltívek és egyéb virágdíszek, a középen
végigterített alkalmi futószőnyeg, az énekes, az orgonista és a
szertelenül dekorált padsorok egytől egyig kifogástalanul
flancosak voltak. Tulajdonképpen meglepődtem, hogy az oltárt
nem kizárólag háborús övezetekben vásárolt gyémántok és
százdolláros bankjegykötegek borítják.
Mindazonáltal a magam részéről úgy láttam, hogy az egész
pont olyan értelmetlen, mint Henry Cavill, ha nem
félmeztelen. Ennyi szépséget és aprólékos gondot nem szabad
csalásra fecsérelni. Mert hát a kettőnk dolga az volt –
szemfényvesztés. Kutyakomédia. Balsorsra ítélt emberpár
vergődése egy hazugságok és erőszakos harácsolás romjaira
épült házasság kelepcéjében.
Könnybe lábadt szemmel örvendező, négyszáz fős násznép
előtt esküdtünk örök hűséget egymásnak. O’Leary atya
könnyed eleganciával celebrálta az esketést, legalábbis
feltételezhetően, mivel nekem minden összefolyt a szemem
előtt, és forgott velem a világ. Próbáltam nem leizzadni a
testsúlyom megfelelőjét a szorongástól, és a pap után
mondtam, amit csak kellett.
Brennan nem kifejezetten sütkérezett a közfigyelemben, de
úgy láttam, nem is különösebben zavartatja magát miatta.
Általában véve szívós, hajthatatlan benyomást keltett, csak
kicsit tűnt bosszúsnak, hogy ilyen csipcsup ügyre kénytelen
időt vesztegetni.
– Mivel az a szándékotok, hogy házasságra léptek, fogjátok
meg egymás jobb kezét, és nyilvánítsátok ki akaratotokat Isten
és egyházának színe előtt! – szólított föl bennünket O’Leary,
mire erőt vettek rajtam az érzelmek.
Fölszisszentem, amikor a vőlegény lapátkezébe fogta, szinte
satuba zárta az én kis kezemet. Mialatt a padsorokban ülők
kuncogtak, mert úgy vélték, ez az ideges menyasszony bájos, a
helyzethez illő viselkedése, nekem fekete pontok ugráltak a
szemem előtt, és azt hittem, menten elájulok. Brennan
tekintete villámokat lövellt, mereven összeszorította a fogát, én
pedig bágyadt mosolyt erőltettem magamra, folytattam a
színjátékot.
– Én, Troy James Brennan, feleségül veszlek téged, Sparrow
Elizabeth Raynes. Fogadom, hogy jóban-rosszban,
egészségben-betegségben hűséges leszek, holtomiglan-
holtodiglan szeretni és becsülni foglak.
A nők zsebkendővel törölgették vastagon kihúzott szemük
sarkát, helyeslő bólogatás közben szipogtak. A férfiak
elégedetten hümmögtek egymásnak, olyan komoly képet
vágtak, mintha nem cirkusz zajlana az orruk előtt. Lefutott az
arcomból a vér, elhagyott minden életerőm.
Most én jövök.
A pap felém fordult, és fölszólított, hogy mondjam utána a
szöveget, amit reszkető hangon ugyan, de megtettem.
– Én, Sparrow Elizabeth Raynes, feleségül megyek hozzád,
Troy James Brennan. Fogadom, hogy jóban-rosszban,
egészségben-betegségben hűséges leszek, holtomiglan-
holtodiglan szeretni és becsülni foglak.
A pap tovább hablatyolt, de én már kikapcsoltam a hangját,
csakis arra a tényre összpontosítottam, hogy már majdnem
összeházasodtam ezzel a férfival. Egy gonosztevővel. Egy
gyilkossal. Troy Brennannek tett esküm keserű ízt hagyott a
számban.
Legszívesebben ráordítottam volna az előttünk ülő, bambán
mosolygó sokaságra, szabad folyást adtam volna a
haragomnak. Itt álltam huszonkét évesen egy harminckét éves
pasassal, akivel addig még csak nem is randiztam.
Még soha sehová nem mentünk együtt.
Alig szóltunk egymáshoz.
Nem értettem, hogy engedhetik ezt a hazugságot.
Ingatag kapcsolatunk újabb zuhanórepülésbe kezdett,
miután Brennan tanúja, egy alattomos tekintetű, dagadt férfi
átnyújtotta neki a gyűrűmet.
– Viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül az Atya, a
Fiú és a Szentlélek nevében! – csúsztatta az ujjamra a karikát
Brennan.
Amikor rám került a sor, robot üzemmódban daráltam a
szöveget. Elvettem a gyűrűt a párnáról, amit egy kislány tartott
– éppúgy vadidegen, mint a három koszorúslányom,
valószínűleg fölbérelték őket –, és reszkető kézzel húztam az
ujjára.
– Megcsókolhatod a menyasszonyt – jelentette ki a pap
elégedett vigyorral, mihelyt az aktus megtörtént.
Brennan nem várta, hogy valami gesztust tegyek, vagy úrrá
legyek az érzéseimen. Rám villantotta kegyetlen mosolyát,
intim közelségbe nyomult, hátrabillentette a fejemet, és
tartotta a tarkómat, mint aki már száz meg száz alkalommal
művelt ilyet.
És fogadok, hogy művelt is, száz meg száz nővel, aki nem én
voltam.
Ahogy az ajka lecsapott az enyémre, szétrobbant bennem az
íze. Meglepően meleg és szégyentelenül férfias. Fekete sör
(alighanem Guinness) kesernyéssége, szivar édes aromája és
mentolos rágógumi üde zamata keveredett a nyelvemen, vette
birtokba a számat. Megmerevedtem, gépiesen összepréseltem
az ajkamat, nem hagytam, hogy még jobban lerohanjon.
Újdonsült férjem azonban nem tűrhette ezt. A karjába zárt,
széles vállával eltakarta az arcunkat az állva ünneplő, tapsoló,
kurjongató, kacagó, önfeledten boldog tömegtől. A templom
csak úgy zengett a kitörő örömtől, nekem meg minden erőmet
igénybe kellett vennem, nehogy egyenesen a szájába hányjak.
Az ajka elhagyta az enyémet, fölfelé indult az arcomon, forró
leheletével végigperzselte a bőrömet, mígnem a fülkagylómon
megállapodott.
– Csinálj úgy, mintha boldog lennél, különben istenigazából
okot adok neked a szomorkodásra! – sziszegte, és fülembe
súgott szavaitól azonnal pánikszerűen összerándult a
gyomrom. Szemhéja még mindig ólmosan elnehezült a csóktól,
amikor hátrahúzódott, és lenézett rám. Ráhunyorítottam, de
nem rúgtam tökön az idétlen tűsarkammal, pedig baromira
szerettem volna. – Világos?
Leszegte az állát, az ajka rideg vonallá vékonyodott.
Nyeltem egyet.
– Mint a nap.
– Jó kislány! Akkor most fogadjuk a gratulációkat,
puszilgassunk kisbabákat, azután gyerünk vissza a limóhoz!
Meglepetést tartogatok neked.

A következő órában a rám osztott szerepet játszottam.

Mindenkivel kezet fogtam, bárgyún mosolyogtam,
vadidegeneket ölelgettem, és ha túlzottan valóságossá kezdett
válni az egész, egy pohár pezsgőért nyúltam, hogy tompítsam a
valóság keserű ízét. Brennan boldog alkoholmámorba akarta
juttatni a vendégsereget, mielőtt mindannyian a lagzi
helyszínére indultunk volna – ezért aztán a templom
bejáratánál hajmeresztő módon még ingyen bárt is
fölállíttatott.
Mialatt odakint az ünneplők közé vegyültünk, egy-egy fotós
időnként félbeszakította aktuális ténykedésünket, és kérte,
hogy lefényképezhessen bennünket. Eleget tettünk a kérésnek.
Újdonsült férjem fesztelennek látszott, magabiztosan fogta a
derekamat, és amikor helyénvalónak találta, határozottan a
vállamra tette a kezét. Hát én? Úgy meredtem a
fényképezőgépre, mintha könyörögnék a gazdájának, hogy
hívja a rendőrséget, mentsen meg. Tudtam, hogy félszegnek
látszom, mintha bérelt testet használnék, amit még nem
tanultam meg működtetni.
Apám távol tartotta magát tőlünk, inkább a környékünkről
való leharcolt figurák közelében cövekelt le. Ezek a nekik
juttatott pozícióval elégedetlen pasasok egyszer csak azon
vették észre magukat, hogy a bűnözők ifjabb nemzedéke
ugráltatja őket. Némelyik azért nem vitte többre, mert
nélkülözte a vezető szerephez szükséges szellemi képességet,
mint például Tohonya Connelly, akiről azt suttogták, hogy
maximum néhány agysejttel különb egy szem krumplinál,
másokból meg az önfegyelem hiányzott, ahogy a részeges
apámból.
Valahányszor feléje pillantottam, és láttam, hogy a
haverjaival koccintgat, tisztára depis lettem. Elkeserítő
helyzetem, amihez most Brennan csókjának makacsul nem
múló íze társult, valamint az a tény, hogy ma én is alkoholba
fojtom a bánatomat, minden reménytől megfosztott.
Nem sokkal azelőtt, hogy visszaindultunk a limóhoz,
megláttam Brockot Sammel és a fiú anyjával. A kis család
odalépett hozzánk, hogy sok boldogságot kívánjon, akárcsak
az összes többi vendég. Mind úgy bántak Brennannel, mint a
királyuk előtt térdet hajtó alattvalók.
Meg sem kellett volna lepődnöm, hogy Brocknak, ennek a
káprázatos pasinak a felesége úgyszintén lélegzetelállító. El
tudtam képzelni, hogy e mellett a latinos külsejű, bársonyos
kreol bőrű, kilométeres combú, minden ízében formásnál is
formásabb nő mellett úgy nézhetek ki, mint egy félresikerült
bakfis. Kávébarna árnyalatú haját röviden, elegáns
bubifrizurában viselte, míg az én egyenes szálú, alkonyvörös
sörényem hosszan lengedezett. Az ő kissé ferde metszésű
szeme konyakszínével hívogatóan csillogott, az enyém tágra
meredt, zöldje szinte világított. Ő egy vérbeli nő volt, én éppen
csak nagykorúnak látszottam.
Mégis az jutott az eszembe, hogy Troy Brennan őt is
feleségül vehette volna, ha akarja. Nem mintha Troy
sármosabb lett volna Brocknál. Véleményem szerint épp
ellenkezőleg. Csak éppen Troy már nevet szerzett magának
mint két lábon járó buldózer.
Brock felesége mélyen meghajolt, szexisen testhez álló piros
ruhájából majdnem kibuggyant az ütközője.
– Ezt nevezem ördögien jóképű vőlegénynek! – dicsérte
Troyt. Cuppanós puszit adott neki, rúzsnyomot hagyva az
arcán. – És milyen bűbájos menyasszony! Catalina Greystone
vagyok.
Kezet fogtunk, Catalina annyi erőt adott bele, hogy egy-két
ujjamat is eltörhette volna, közben pedig úgy vizslatott, mint
valami ragályos betegséget.
– Örvendek! – hazudtam arcomra fagyasztott harminckét
fogas mosollyal. – Sparrow vagyok.
Résnyire húzta a szemét, lebiggyesztette az ajkát.
– Nahát, ez aztán sajátos név.
 – Nahát, ez aztán kiszámítható reakció – vágtam vissza.
Úgy ejtette el a kezemet, mintha üvegszilánkokból állna.
Brennan fölvonta a szemöldökét, hideg kék szemében derűs
fény
táncolt. Ezek szerint tetszenek neki a csípős válaszaim. Helyes,
nem árt, ha hozzájuk szokik.
Brock és Troy kezet fogva nyájaskodott egymással. A
hasonló magasságú és testfelépítésű két férfi közül Brock
inkább szépfiú volt, Troy pedig markánsabb arcú, szívósabb és
sokkal félelmetesebb. Ha Brock költeményre emlékeztetett,
akkor Troy egy heavy metál számra.
– Csodás esküvő, aranyapám! – veregette meg Troy vállát
Brock. – És bombázó menyasszony. Vigyázz rá!
Troy végighúzta a hüvelykujját az ajkán, és úgy pásztázta a
testemet a tekintetével, mint valami nyalánkságot.
– Az a szándékom.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Brennan! – biccentett
nekem Brock, egy pillanatra sem árulva el a tényt, hogy már
találkoztunk.
Valami ismeretlen oknál fogva elpirultam, és hogy eltereljem
a figyelmemet, leguggoltam Samhez.
– Sparrow vagyok – nyújtottam neki kezet, mit sem törődve
a felnőttekkel, hiszen egyébként sem éreztem magam közéjük
tartozónak.
– Tudom – felelte magától értetődően, mire mindannyian
megkönnyebbült nevetésben törtünk ki. – Frankó név. Ez az
igazi neved? – folytatta barátságosan komoly arccal. – Nem
becenév?
– Ez bizony igazi – ráncoltam a homlokomat, és még jobban
mosolyogtam. – Azt hiszem, a szüleim úgy gondolták, nagyon
eredeti.
Annyira nem eredeti ez a madárnév, mert már anyámat is
Robynnak, vagyis „rigónak” hívták, de mindig ezt szoktam
válaszolni.
– Az enyém nem. – Sam vállat vont, és ismét a kicsi kezében
szorongatott kék játék kamionra összpontosította a figyelmét.
– Az igazi nevem Samuel, de az unalmas régi név.
– Nekem tetszik. És fogadok, hogy te nem vagy unalmas fiú.
Sőt, biztosra veszem, hogy tényleg vág az eszed. Szerinted is,
Troy?
Életemben először vettem önszántamból tudomásul
újdonsült férjem jelenlétét. Láthatólag éppúgy
megrökönyödött a gesztusomtól, mint én magam, de hamar
fölocsúdott, óvatosan kortyolt a tenyerén melengetett pohár
skót whiskyből, és arra nézett, nem a kisfiúra.
– Azt még korai eldönteni.
Gonoszkodó vigyora elárulta, milyen örömét leli benne, hogy
mindenkit megsért maga körül, engem is beleértve.
Catalina a homlokát ráncolta, a fia helyett továbbra is a
férjemre szegezte a tekintetét. Brock hirtelen mozdulattal
maga mellé húzta Samet, megsimogatta a buksiját, és
fegyelmezni igyekezett dühösen megvonagló ajkát. Sam a
teherautójával volt elfoglalva, nem ért rá a felnőttek
eszmecseréjére figyelni.
Csak akkor döbbentem rá, hogy szájtátva bámulom őket,
amikor Troy a mutatóujjával lazán megbökte az államat,
amitől összecsattant az ajkam.
– Vigyázat! – szólt rám csúfondárosan, közelebb lépett, és a
nyakamhoz hajolva suttogott. – Nehogy egy légy a pici szádba
röppenjen!
Miután beszálltunk a limóba, hogy a műemlék kastélyba
vitessük magunkat, ahol négyszáz vendég ünnepelhet
kamulakodalmunkon, eső kopogott a sötétített ablakokon.
Lenyeltem egy epés megjegyzést. Hiába mentem férjhez
júniusban, naná, hogy az esküvőnk napján esett. Egyesek azt
állítják, az eső szerencsét hoz, de én tudtam, amit tudtam.
Maroknyi vendég előadta a szokásos különszámot, és a
járdán csoportosulva madáreleséget szórt a kocsinkra.
Madáreleséget. Újdonsült férjem legalább nem süllyedt odáig a
kiszámíthatóságban, hogy a nevemmel próbáljon humorizálni.
Ehelyett amint besoroltunk a sűrű bostoni forgalomba,
rózsaszín selyemmasnival átkötött fehér dobozt nyújtott felém.
– Ajándék tőlem – közölte kifejezéstelen arccal.
Óvatosan átvettem a széles és mély dobozt, s remegő kézzel
oldottam ki a szalagot. Egy pillanatra megálltam, gyanakodva
pillantottam föl Brennanre. A francba, mikor szűnök meg már
úgy viselkedni ennek a pasasnak a közelében, mint egy
áldozati bárány?
– Bocs, hogy én semmit sem vettem neked – mondtam
ragadozó tekintetét kerülve. – Mint tudod, eléggé hirtelen-
váratlan jött össze ez az esküvő.
– Túlélem – felelte színtelen hangon.
Ja, kár – kívánkozott volna ki belőlem a vitriolos válasz, de
inkább az ajkamba haraptam.
Türelmetlenül legyintett.
– A picsába, Piroska! Csomagold már ki azt a szart!
Eleresztettem a fülem mellett, hogy megint Piroskának
nevezett. Az, hogy nekem vörös a hajam, nem változtatott a
tényen, hogy ő seggfej, mégsem jutott volna eszembe az
utóbbinak titulálni őt, amíg meg nem győződöm róla, hogy
tetszik-e neki ez a kedveskedő megszólítás.
Félrebökdöstem a titokzatos fehér dobozban a selyempapírt.
Amikor a doboz tartalma elém tárult, epe tört föl a torkomba,
és megfagyott az ereimben a vér. Szinte sikítva löktem a
dobozt Brennan ölébe, mintha viperafészekbe nyúltam volna.
Az ajándékom megalázó és igen keveset takaró
fehérneműből állt. Ezen bőr, necc meg minden túró értendő.
Könnyek szöktek a szemembe. Küzdöttem ellenük, nem
óhajtottam megadni Brennannek azt az elégtételt, hogy sírni
lásson. Egy árulkodó könnycsepp kicsúszott, és legördült az
arcom jobb oldalán. Letöröltem, és összeszorítottam a
fogamat, hogy ne remegjen az állam. Úgy döntöttem, ha ez a
seggfej a fájdalmamra szomjazik, ki fogom tikkasztani.
Brennan merev arca kaján vigyorra torzult.
– Ez meg mi, Piroska? Még köszönetet sem kapok?
Fojtott hangja az idegeimre ment. Megráztam a fejemet.
Eleve feltételeztem, hogy a szex benne van a pakliban, de az
elmúlt tíz napban, amíg a tetőtéri luxuslakásába zárva,
magányosan rettegve raboskodtam, egyetlenegyszer látogatott
meg, és még akkor sem próbált hozzám nyúlni.
Ez most emlékeztetőül szolgált, hogy ami késik, nem múlik.
– Szóval műbőr cicifixekre meg latexbodykra gerjedsz? Nem
gondoltam volna, hogy ilyen közhelyes vagy, Brennan.
Valami ördögi fény villant a szemében.
– Én meg nem gondoltam volna, hogy így fölvágták a
nyelvedet. Semmi pánik, madárkám! Rengeteg időnk lesz
egymás felfedezésére.
Magam elé, a sofőr tarkójára meredtem, és a nyelvemre
haraptam. Rühellettem, hogy a madárkájának hív. Csak a
szeretteim szoktak így nevezni.
– Nyugodj le, Piroska! Nem óhajtom a seggedet tapizni,
hacsak nem könyörögsz érte.
– Ez érdekes, mert a jelek szerint egészséges érdeklődés
munkál benned a fehérnemű-vásárlás iránt. Túl sok a
szabadidőd? – kérdeztem pléhpofával.
Még jobban vigyorgott.
– Nem én szedtem össze ezeket a holmikat – intett állával a
több réteg selyempapírba ágyazott ajándék felé.
 – Nem? – pislogtam tétován.
– Nem... – hajolt előre, nagy száját az enyémhez közelítve. –
A szeretőm választotta az ajándékodat.
Szirénák vijjogtak a távolban, egy teherautó tolatásjelzője
sípolt, és a fülemben bőszen zubogott a vér. És mégis, mintha
valahogy a kocsiablakon túli bostoni utcák nyüzsgő forgalma
dacára megállt volna az idő. A sofőrünk továbbra is nagyokat
nyelt, és gépiesen előrenézett, de tudtam, hogy a fülét hegyezi.
Az évszázad legenyhébb kifejezését alkalmaznám, ha azt
mondanám, nem tudtam fesztelenül folytatni ezt a társalgást
egy vadidegen előtt.
Fogaim közé szorítottam az ajkamat, próbáltam nem rávetni
magamat a férjemre, mint egy sarokba szorított állat. Ez a férfi
nem egészen egy órája egy pap előtt esküdött nekem hűséget.
Nem voltam annyira naiv, hogy azt higgyem, valaha is
komolyan veszi ezt a házasságot, de azért nem kellett volna az
orrom alá dörgölnie, milyen viszonyt tart fenn.
– Nem nagyon csíphet téged, ha nekiáll fehérneműt
vásárolni a feleségednek.
Alig remegett a hangom.
– Csak megvan a magához való esze. Talán tanulhatnál tőle
egyet-mást.
A combom alá csúsztattam a kezemet, mert különben
Brennan torkának ugrottam volna.
– Mondd meg neki, hogy küldje el a tantervet! Különösen az
alapfokú hímringyó-idomítás érdekel.
Negédes mosolyt villantottam rá, és összefontam a karomat
a ruhám csipkés mellrészén.
A limo ebben a pillanatban megállt, a sofőr hátrasietett, és
kisegített bennünket az esküvői lakomának helyet adó
tizennyolcadik századi műemlék épület bejárati lépcsőjére.
Troy szállt ki előbb, és a kezét nyújtotta. Nem mozdultam, rá
se hederítettem a gesztusára.
– Ne feledd: viselkedj rendesen!
Türelmesen, de cseppet sem bizalomgerjesztően várt.
– Felőlem... Végül is tök mindegy – motyogtam, és a
tenyerébe csaptam.
Elindultunk, és műmosollyal integettünk a vendégeknek.
– Tetszik a kapálózásod – jegyezte meg halkan, miközben
örömöt színlelve, karon fogva lépkedtünk, mint két boldog
szerelmes, akik egyáltalán nem voltunk. – Alig várom, hogy az
ágyban is bemutasd.
SPARROW

T UDHATTAM VOLNA, HOGY ÁLLJA A SZAVÁT. Ő viszont tudhatta

volna, hogy nemcsak herótot kapok tőle, hanem még szűz
is vagyok.
Minden igyekezetem ellenére szűz.
Bárki bármit gondol, nem különösebben izgattam magam,
hogy megőrizzem az ártatlanságomat valamiféle nagy Ő
számára. Rumlis környéken nőttem föl, olyanok között, akik
nem vevők a dajkamesékre. A királyfi hófehér paripán kábé
annyira tűnt nekem elérhetőnek, mint a Mikulás, vagy még
annyira se. Cingár testemnek egyetlen romantikus porcikája
sem akadt.
Közhelyszerűen érintetlen mivoltom tehát egyszerűen abból
a tényből fakadt, hogy még senkivel sem találkoztam, aki némi
csókolózásnál, esetleg taperolásnál többet akart volna tőlem.
Hírhedten balszerencsés voltam a másik nemmel. Igaz, nem
voltam se különösebben káprázatos szépség, se hiperdögös, de
azért bányarém sem. A srácok valahogy mégis mindig
távolságot tartottak tőlem.
A suliban.
A munkahelyemen.
Kiváltképpen Dél-Bostonban és környékén.
Így hát szép csöndben hordoztam szüzességem terhét abban
a reményben, hogy majd rálelek egy férfira, aki szíveskedik
kalauzolni a szeretkezés követelményei és tabui között.
Valami azt súgta, hogy Troy Brennan alkatánál, testi erejénél
és brutális életmódjánál fogva nem a legjobb kalauz egy
magamfajta kezdő számára. Ha gyászos helyzetemben
fénysugarat gyújtott valami, hát az a remény, hogy a fél
Bostonnal rajcsúrozó Troy nem ér rá észrevenni: nekem is van
cicim meg seggem.
De ráért. Észrevette.
Egész pontosan mindjárt azután, hogy visszatértünk a
lakodalmunkról.
Alaposan beszeszelve és érthetően fölhevülve értünk haza a
Back Bay-i csilivili tetőtéri luxuskecójába.
Brennan bevonult a pazar hálószobájába, szótlanul elkezdte
levetni a ruháját, és szépen összehajtogatva a hatalmas
franciaágy melletti elegáns fekete komódra halmozta.
Alsónadrágra vetkőzötten teljes valójában elém tárult izmos
teste. Minden ízében férfias, ha nem is olyan, mintha szuperelit
divatreklámból lépett volna ki, de igazi, szőrös, nagydarab,
igényes példány.
Ijedten spuriztam be a hálóból nyíló fürdőszobába, hangos
csattanással csuktam be magam mögött az ajtót, és a biztonság
kedvéért be is reteszeltem.
 – Ne maradj sokáig! – intett a hálószobából Brennan.
Ügyet sem vetettem rá, az óriási pezsgőfürdőkád szélére
ültem, kifújtam magam, egyenként kiszedegettem a
koponyámba döfött hajtűket, és a mosdóba hajítottam őket,
ahol gyönyörteljes csörrenéssel csapódtak be. Azután
nekiveselkedtem a lehetetlen ruhának, kínlódva igyekeztem
hátul elérni a fűzőzsinórt, és addig ficánkoltam, amíg végre
sikerült kivergődnöm az inkább Barbie babára szabott
karcsúsított ruhából.
Fiókokat és szekrényeket nyitogattam. Húzzuk az időt, húzzuk
az időt, húzzuk az időt... Elvégre Brennan berúgott. Talán elájul,
beveri a szunyát... vagy kidobja a taccsot, és belefullad a
hányadékába. Talán nincs is miért aggódnom.
Negyven perc múltán zokniban meg a régi pizsimben –
rövid, szürke hálónadrágban és fehér pamutpólóban –
lábujjhegyen osontam vissza a hálószobába, ahol a hatalmas
ágy túlsó szélén bebújtam a takaró alá. Össze akartam
kucorodni, Brennantől a lehető legmesszebb eltűnni az
ágyneműben.
Lélegzet-visszafojtva, majdnem mozdulatlanul
kukkantottam oldalra, hogy lecsekkoljam, elég mélyen alszik-
e.
A sötétségbe beszivárgó piros-kék nagyvárosi fényekben föl-
alá rebbent a szempillája. Gondolataiba merülve bámulta a
mennyezetet, a takarót oldalra lökte.
– Félsz a szextől, mi? – hasított a hangja a szoba sötétjébe
egyszerre fenyegetően és derűsen. – Nem csoda.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy derékig meztelen, nincs
rajta más, csak egy szál Calvin Klein alsó. A feszes, fehér anyag
kiemelte az erekcióját.
Acélos izmok borították a testét. Szívfájdítóan sima bőrén
három régi sebhely húzódott: a hasáról a mellkasára, a válláról
a bicepszére, valamint egy kisebb a torkánál. A szíve fölé
tetovált háromlevelű ír lóhere az idő múlásával jócskán
elhalványult.
Emlékezetembe villant, ahogy Daisyvel, a barátnőmmel
ámuldozva hallgattuk ki a bérházunk folyosóján sugdolózó
kamasz lányokat. Én még ki se látszottam a földből, hat évvel
kisebb voltam azoknál a középiskolásoknál, amikor az egyik
izgatottan újságolta a barátnőinek, hogy végre sikerült
lefeküdnie Troy Brennannel. Mert az nem akármilyen srác: a
teste bunyózásra meg dugásra termett, és mindkettőt olyan
eszeveszett, vadállati hévvel műveli, amit a legtöbb lány nem
felejt el egyhamar.
De még ha kedvet is kaptam volna, hogy hancúrozzak a
férjemmel, én azt nem tudtam elfelejteni, kicsoda ez a férfi –
Billy Crupti, a „Babaarcú” gyilkosa, olyan kegyetlenül végzett
vele, hogy a sajtóbeszámolók szerint Cruptit állatok
marcangolták szét, csak azután került a vízbe. A plébánosunk
holttestét pedig kivágott nyelvvel találták meg.
Egész Dél-Boston tudta, hogy mindkettőjüket Troy ölte meg.
Mindenki hallgatott, mint a sír.
Ebből sokat megtudhattam a férjemről.
Az embertelensége nem ismert határokat. Vér tapadt a
kezéhez, kések, lőfegyverek, hullák éktelenkedtek a múltjában.
Hányingert kellett volna kapnom a gondolattól, hogy azzal a
kézzel simogatja a testemet. De valahogy mégsem kaptam...
– Egyáltalán nem félek. Semmit sem tudsz rólam.
Az oldalamra fordultam az ágyban, a hátamat mutattam
neki, fölhúztam a térdemet, és átkulcsoltam a kezemmel. A
puha párnába temettem az arcomat.
Troy oldalán váratlanul fölemelkedett a matrac. Hallottam,
hogy kislattyog a fürdőszobába, de az ajtó becsukásával nem
bajlódik. Feszülten füleltem. Fütyörészve vizelt, kezet mosott.
Miután visszatért, alsónadrágban megállt az ágy végénél, a
farka felém integetett.
– Mi az, nem láttál még ilyet? – gúnyolódott.
Nem akaródzott bevallanom neki az igazságot, hogy nem
láttam, tehát nyeltem egyet, majd fölnéztem, és a Brennan háta
mögötti műtárgyra, egy meztelen nőt ábrázoló modern
festményre koncentráltam.
– A tiéd nem valami nagy szám.
– Na, ebben nagyon tévedsz, könnyen bebizonyíthatom.
A mosolyát már-már emberinek lehetett mondani.
– Köszi az ajánlatot, de azonkívül, hogy inkább rágcsálnék
használt fogpiszkálót, most jött meg a vérzésem.
Egészen az orromig fölhúztam a paplant.
– Kamu a köbön. – A szája gonosz vigyorra torzult. – Hadd
lám!
– Micsoda?
– Mu-tasd a vér-zé-se-det! – szótagolta. – Le a textíliával!
Riadtan elhúzódtam tőle, körülnéztem, rendezni próbáltam
a gondolataimat.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Nem erős oldalam a humor. Egyébként is, Sparrow, ha
mostanáig volt benned némi kurázsi, csak nem akarod azzal
lerombolni a rólad alkotott képemet, hogy gyáván
megfutamodsz, hm, asszonykám?
– De hát...
– A hátad nem érdekel – felelte egykedvű hangon, a
derültség legcsekélyebb jele nélkül –, momentán inkább a
véredet szeretném látni.
Körbepillantottam, kerestem egy... mit is? Hegyes tárgyat,
amit eliszkolás közben hozzávághatok? Valószínűsítettem,
hogy egyetlen felém irányzott leheletével képes megölni, tehát
ahelyett, hogy óvodás módjára cukkolom, bevallhatnám neki
az igazságot.
– Nem akarok megfutamodni.
Közelebb került hozzám.
– A szavaknál ékesebben beszélnek a tettek.
Bakker. Játszani akart, és kezdtem megérteni a körmönfont
játékát.
Eléje léptem, és centiméterenként letoltam a hálónacimat.
Az ujjaim a szeméremcsontomat súrolták, és ráeszméltem,
mennyire feszélyez a girhességem. Fogadni mertem volna,
hogy Brennan formás nőkkel szokott lefeküdni, akiken van mit
fogni, én meg a sápadtságommal, törékeny alakommal és
lángvörös hajammal kisfiúnak nézek ki.
Ő azonban provokált engem, és én hülye fejjel engedtem a
hiúságomnak.
– Az alsóneműt is!
Brennan felült, halk puffanással átzökkent az ágyon a
térfelemre, én meg előtte álltam, és centiről centire
pucérítottam le magam.
Egész testemben remegtem a visszafojtott gyűlölettől.
Tekintetét a szeméremdombomra szegezte, fél kezét az
alsónadrágjába csúsztatta, és ráérősen simogatta magát.
Levettem a bugyimat, undor és izgatottság viaskodott bennem
a helyzet miatt. Mi a rosseb ütött beléd, Sparrow?
Fölháborodottan nyálaztam meg az ajkamat, közben Brennant
figyeltem. Betéptél, vagy mi a franci
– Mutasd a vért! – reccsent rám.
Újra összerezzentem, beszívtam az alsó ajkamat, majd
lassan kiengedtem. Mindenem bizsergett zavaromban, ahogy
mutatóujjamat a szeméremajkaim közé dugtam, óvatosan
végigsimítottam a belső felületen, azután megmutattam az
ujjamra kenődött skarlátpiros friss vért. Az imént a
fürdőszobában Brennan borotvájával szándékosan megvágtam
a lábfejemet, onnan juttattam a kiserkenő vért a combom
közé. A borotva mellett talált timsó rudacskával csillapítottam
a vérzést, és a biztonság kedvéért zoknit húztam, hogy
eltakarjam a beavatkozás nyomait. Tudtam, hogy ez beteges
ötlet, de kétségbeejtő helyzetekben kétségbeesett
megoldásokhoz folyamodik az ember.
Márpedig kétségbeesetten igyekeztem, hogy amennyiben
Brennan a nászéjszakánkon a magáévá akar tenni, ne adjam
oda neki azt, ami az enyém.
Troy megszemlélte az ujjam hegyén a vért, fölnézett a
szemembe, és körben megnyalogatta az ajkát. Úgy festett,
mint aki bármelyik pillanatban rám veti magát, és széttép.
Nem tudtam megállapítani, hogy a kéjvágy vagy a gyűlölet
hajtja, de azt láttam, hogy így is, úgy is vad, zabolátlan.
Veszélyes.
– Komolyan azt hiszed, hogy egy magamfajta férfi visszariad
a vértől, Piroska? – kérdezte.
– Éppen ellenkezőleg – feleltem, minden csepp megmaradt
magabiztosságomat mozgósítva. – De azt tudom, hogy a nemi
erőszak nem a stílusod.
Tudni nem tudtam, csak reméltem.
Troy nem simogatta magát tovább. Előrehajolt. Alig bírtam
parancsolni remegő combomnak, amikor Troy kinyitotta a
száját, és bekapta a véres ujjamat, miközben farkasszemet
nézett velem. Egy teljes percig szopogatta az ujjamat, majd
kicuppantotta a szájából, két kezével a hátam mögé férkőzött,
megmarkolta a farpofáimat, és magához rántott. Az ágyra
rogytam, lovagló ülésben nehezedtem Troyra. A csibészes
vigyorát villantotta rám, ami mintha még jobban kiemelte
volna meghökkentően markáns vonásait, szemében
elragadtatott, szilaj fény gyúlt. A combom jobbról-balról a
derekára szorult.
 A nyavalyás combom.
Egyre inkább elfajult a helyzet, láttam, hogy ennek véget kell
vetnem. A testem azonban egészen mást tervezett.
– Semmit sem teszek, amit te nem kívánsz tőlem – jelentette
ki végül Brennan. – De egyelőre nem állítottál meg. Vajon
miért nem?
Behunytam a szememet, mély lélegzetet vettem.
– Azért nem állítottalak meg, mert nem szeretném, hogy
bánts.
Meztelen mellkasára tenyereltem, hogy kiegyensúlyozzam
magam. Az izmai kőkeményre feszültek. Valahogy
bosszantottak a szavai. Olyan benyomást keltett velük, mintha
élvezném a figyelmét, azt, ahogy a véremet szopogatta. Pedig
nem élveztem. Igaz, hogy nem éreztem erőszakoskodásnak –
bármilyen furcsa, nem is óhajtottam efféle élményeket
szerezni de az biztos, hogy nem én kértem rá.
Egy pillanatra csönd támadt, egymást néztük, én esdekelve,
ő meg töprengve. Nem hallatszott más zaj, csak távoli
autótülkölés az éjszakai Boston belvárosából, és az eső, ahogy
a padlótól a mennyezetig érő ablakokat csapkodta.
– Nem talállak vonzónak – mondtam rekedt hangon.
Hazudtam.
– A puncidat is tájékoztasd erről. – Egyáltalán nem
sértődött meg. – Lucskos az alsóm, Brennanné asszony.
Ami tény, az tény.
Lángoló arccal vergődtem le róla, és közben kis híján
beletérdeltem a micsodájába. Az ágy végébe menekültem,
rettenetesen szerettem volna minél távolabb kerülni tőle. A
könyökére támaszkodva fordította felém a fejét, hunyorítva a
szemembe nézett, megint provokált.
– Kár rám vesztegetni az időd. – Két kezemmel eltakartam a
felsőtestemet. – Szűz vagyok – suttogtam, de máris éreztem,
hogy ég a fülem.
– Sejtettem. – Derűs fény táncolt a szemében, ahogy
közelebb liemperedett, kinyújtotta a kezét, és köröket
rajzolgatott a vénuszdombomra. – Ezen segíthetünk.
– Nem szeretném – vágtam vissza, úgy éreztem, mindjárt
szétvet a szégyen, a düh, a... a...
Te jó isten, kit néztem hülyének? El kellett ismernem, hogy
Troy Brennan nem visszataszító látvány. Ha az ember
hajlandó figyelmen kívül hagyni a jégkék szempárban bujkáló
szörnyet, akkor talán nem is a legrosszabb szeretőjelölt.
Na persze neki ezt soha az életben nem vallottam volna be.
Se senki másnak.
– A vérzésed... – Megnyalogatta az ajkát. – Meddig fog
tartani? – kérdezte tárgyilagos hangon, legutóbbi szavaimra
egyáltalán nem reagálva.
– Négy-öt... évig – feleltem, megrándult a szám széle, de
közben arra gondoltam, hogy érzem majd magam öt év múlva
Troy mellett. – Mit mondjak, az anyatermészet hajlamos
szemétkedni.
– Ezzel nincs egyedül.
A hasamra szorította a tenyerét, és hagytam, hogy testének
melege átszivárogjon a póló pamutanyagán.
A hálószoba pazar berendezése úgy hatott, mint egy
katalógus illusztrációja: márványpadló, süppedős bézs
szőnyegek, egyedileg tervezett világítás, hatalmas, fekete bőr
ágytámla, szürke-fehér szatén ágyneműhuzat. Túlságosan
steril ahhoz, hogy az ember otthonosan érezze magát.
Lélegzetelállítóan személytelen.
Akárcsak a tulajdonosa. De akárcsak a tulajdonosa,
hihetetlenül káprázatos is.
Különlegesen egyedi.
Észbontó.
 Ezt valahogy... nem bírtam utálni, bármilyen görcsösen
igyekeztem is.
– Valami azt súgja, ha most az anyatermészet diktálna,
javában nyargalnál rajtam.
Felült, és visszahúzott magához, a lehelete a nyakamat
csiklandozta.
Halkan sóhajtottam, és leküzdöttem a késztetést, hogy
hozzábújjak.
Az ajka éppen csak egy pillanatra átsiklott a csuklómon, a
szavai borotvaélesek voltak, a hangja mégis meglepően
bársonyos.
– Hová lett a kurázsid, Sparrow? Nézd csak, mit műveltél
velem! – buzdított, és lepillantott az alsónadrágjára.
Fölgyorsult az érverésem, a tekintetem lassan az ágyékára
vándorolt. A fehér bokszeren halványpiros vérsáv húzódott,
fölhígította a nedvességem, ahogy merev férfiasságához
törleszkedtem.
Haragudtam rá, amiért megmutatta nekem. Haragudtam
saját magamra, amiért ezt tettem vele.
– A közelében sem vagyok annak, hogy le akarjak feküdni
veled, Brennan. Egyelőre a közelében sem. És ez valószínűleg
így is marad.
De alig mondtam ki, már tudtam, hogy hazugság. A fenébe,
alighanem ő is tudta.
Ugyanakkor annyira izzott bennem a düh, hogy átperzselte a
bőrömet, sajogtak tőle a csontjaim.
– Sparrow Brennan... – ízlelgette a nevemet a nyelvén, és
elismerően csettintett. – Egyszer úgy megduglak, hogy másnap
nem bírsz lábra állni.
Egyszer – dolgozta föl az agyam a hallottakat. De nem ma
éjjel, seggfej!
– Te is tudod. Én is tudom – folytatta Troy. – Úgyhogy ha
hazudni akarsz magadnak, nekem kurvára tök mindegy, de
akkor is mindketten tudjuk, hogy már az enyém vagy. Enyém
az agyad... – nyúlt föl, és gyöngéden megcirógatta a
halántékomat.
Borzongás futott végig a gerincemen.
– A tested... – vándorolt le a keze a mellkasomra, váratlanul
megmarkolta a jobb mellemet, és a hüvelykujjával keményen
körözött az előremeredő bimbómon.
Hátrahanyatlott a fejem, hagytam, hogy fogdosson.
– A lelked... – haladt lefelé a hasamon, be a pólóm alá, ujjai
súrolták bőröm minden centiméterét.
Atyavilág!
– A szíved... – siklott vissza a keze a bal mellemre, ahol egy-
két másodpercet pihent, és gúnyosan felröhögött. – Na jó, a
szívedet megtarthatod magadnak.
Ezután minden figyelmeztetés nélkül, egyetlen gyors
mozdulattal átfordított kettőnket. Így most fölém került, én
alatta vonaglottam, a hasunk egymáshoz ért. Testsúlya a
medencémre nehezedett, és mielőtt összeszedhettem volna a
bátorságomat meg az agysejtjeimet, hozzám dörgölte
erőteljesen kidudorodó alsónadrágját, nem választott el
bennünket más, csak egyetlen réteg hülye textil.
Föltámadt bennem a hév.
Sziszegve szívtam be a levegőt, dühösen az ajkamba
haraptam, hogy visszafojtsam a nyögdécselést.
– Abbahagyjam? – kérdezte Troy, karjával satuba fogott, és
közben folytatta a dörgölőzést.
– I-igen – dadogtam erőtlen hangon.
Tényleg azt akartam, hogy hagyja abba... vagy nem?
Egy pillanatra megállt, a mosolya tovább szélesedett, egy
cápára emlékeztetett. Lehajtotta a fejét, a szája megkereste az
enyémet, miközben lehemperedett rólam. Egyenesen a számba
beszélt, az ajka az enyém fölött lebegett, de nem csókolt meg.
– Egyszer elérem, hogy kirúgjanak minket innét, mert olyan
hangosan fogod sikoltani a nevemet ebben a hálószobában,
hogy az egész világ meghallja.
Homlokráncolva néztem rá.
– A hírnevedre való tekintettel kétlem, hogy bárki is kirúgna
téged az épületből.
Troy hátravetette a fejét, és tiszta szívből, jóízűen kacagott.
Imádta a legutóbbi megjegyzésemet. Imádta, hogy félnek tőle.
– Hát ez igaz. – A keze a torkomra csúszott, ujjai egy
láthatatlan vonalat követtek. – Tudod, Sparrow, mi ketten
egész jól eljátszadozhatnánk. A jókislányságod rétegei alatt
valami nagy móka rejtőzik.
Az volt az érzésem, hogy az ő rosszfiúsága rétegei alatt
semmiféle móka nem rejtőzik, de egy szót sem szóltam.
SPARROW

Öt nap múlva

R OHANT AZ IDŐ, SZINTE KERGETTÉK EGYMÁST A NAPOK,

tapadtak össze, mint egy vadonatúj, még soha ki nem
nyitott könyv lapjai. Én pedig hamar kifogytam a
úgy

lehetőségekből, hogy elszórakoztassam magam Troy Brennan

luxuslakásának fojtogatóan vastag falai között.
Az esküvőnk előtt, amikor tíz napra bebörtönzött oda,
egyetlenegyszer látogatott meg az ízlésesen berendezett,
kórházsteril kéróban, akkor is azért, hogy közölje: feleségül
vesz. Akkor még nem tudtam, hogy meg akar ijeszteni, vagy
csak időt hagy, hogy megbarátkozzam új helyzetemmel. Most
világossá vált, hogy távollétének semmi köze a személyemhez,
annál több köze van a tevékenységéhez.
 Az elmúlt napokban mindig késő este jött haza, amikor én
már rég alvást színleltem. Fekete sörtől, más nők parfümjétől
és fanyar férfiizzadságtól bűzlött. Korán ment munkába,
úgyhogy mire fölébredtem, az ő térfelén már kihűlt a matrac.
A nászéjszaka óta nem próbált hozzám nyúlni. Bakker, a
néhány alkalommal, amikor egyáltalán láttam a képét, még
beszélgetést sem kezdeményezett. És általában véve nem is
bántam, hogy ez a helyzet.
A reggeli futásomhoz és az esti főzőtanfolyamomhoz léptem
ki a lakásból. Kétszer jártam apunál, megszokásból főztem és
takarítottam rá, Connor most is árnyékként követett
mindenhová, úgy loholt utánam, mint egy lelkes pitbull
kölyökkutya. Apám lakásába nem engedtem be, úgyhogy az
ajtó előtt üldögélt a hokedlin, amit kihúztam neki a folyosóra,
türelmesen várt, bagót rágott, és kétségkívül rühellett minden
másodpercet, amit a látóterén kívül töltöttem.
Minden arra irányuló kísérletemet, hogy késő este elhagyjam
a luxuskecót – márpedig akadtak ilyen kísérletek, kivált az első
két napon –, azonnal meghiúsította a tagbaszakadt,
keménykötésű testőr, aki úgy festett, mint egy emberbőrbe bújt
ipari hűtőszekrény. Connor némán összefonta a karját
gorillaszerű mellkasán, és fenyegetően elindult felém, én pedig
lehorgasztott fejjel visszabotorkáltam a lakásba.
Tizenöt éves korom óta először kárhoztattak szobafogságra.
Gyűlöltem Brennant, amiért korlátozásokat kényszerít rám,
beavatkozik az életembe, de még csak részt sem vesz benne.
De legalább másik társaságot kaptam.
Troy bejárónőjét, egy Maria nevű, hatvanas, zsémbes, apró
termetű, ősz hajú és kreol bőrű asszonyt, aki másnaponta
jelent meg, ugyanis nemcsak Troynál, hanem az anyósomnál,
Andreánál is dolgozott, Troy kölyökkora óta vezette a családnál
a háztartást.
 Maria rosszul beszélt angolul, ezért az emberek között
lehetséges legjobb módszerrel kommunikáltunk – ennivalóval.
Órákon át gyakoroltam a sütést-főzést, csak úgy a magam
kedvére. Ínycsiklandó fogásokat készítettem, azután szótlanul
bámultam az alkotásaimat, majd eldobható műanyag
dobozokba porcióztam, és a legközelebbi hajléktalanszállásnak
adományoztam az egészet. Előbb azonban Maria elfogyasztott
egy-két adagot, és kitűnő tanácsokat adott a fűszerezést, ízeket,
aromákat illetően (legnagyobbrészt spanyolul). Javaslatai és
dicséretei boldoggá tettek, jelenléte cseppnyi vigaszt nyújtott a
kétségbeesés tengerében, amiben fuldokoltam.
Látszatházasságunk kezdete után majdnem egy héttel a
reggeli futásomból tértem vissza Brennan tetőtéri lakásába, és
rögtön az alsó szinten lévő fürdőszobába mentem. A hálórész
és a dolgozó a kétszintes, modern luxusapartman felső szintjén
helyezkedett el, én azonban mindig a vendégszoba mellett, az
alsó szinten található fürdőt használtam, mert azt kevésbé
éreztem Troyénak. Nem vált egyénivé a tisztálkodószereitől,
törülközőitől, borotvájától és sajátos férfiillatától. A
személyétől.
A nászéjszakánk óta egyfolytában igyekeztem a lehető
legkevesebbet mutatkozni Brennan előtt, és olyasfajta
gyanakvással kezeltem, amilyet általában az elítélt
terroristáknak szoktak tartogatni.
Egy kis kést dugtam a párnám alá, azt, amit a
főzőtanfolyamon a hús kicsontozásához használtam. A
telefonomon beprogramoztam gyorstárcsázásra a segélyhívó
központ számát. Akár egy derék lánycserkész, mindig résen
voltam.
Ezen a napon letérdeltem a fürdőszobában, megnyitottam a
kád csapját, fürdősót szórtam a kádba, meg mindenféle
luxuscuccot, amiről egyébként azt sem tudtam, hogy kapható.
Lerúgtam a futócipőt, a mosdó melletti sarokban lévő izzadt
kupacra dobtam a jóganadrágomat és a csuromvizes pólómat.
Azután meghallottam a bejárati ajtó csapódását, és a szívem
majd kiugrott a helyéből. Maria már a lakásban volt.
Connor békésen (bár korántsem profihoz méltóan)
szunyókált a felső szinten, Brennan dolgozószobai kanapéján,
miután futás közben igyekezett lépést tartani velem.
Troy még sosem jött haza ilyen korán, és ahhoz a fajtához
sem tartozott, akihez a barátai csak úgy beesnek látogatóba.
Ettől megszólalt bennem a vészcsengő. Annak tudatában,
hogy talán nem a legbarátságosabb szándékú a jövevény,
fürdőköntöst kaptam magamra, s föltúrtam a fürdőszobai
szekrényeket és fiókokat. A körömolló nem valami komoly
fegyver, viszont kicsi és hegyes, ki lehet szúrni vele valaki
szemét. Egy gengszter lakásában ollóval fölfegyverkeznem
nagyjából annyira ígérkezett praktikus megoldásnak, mint
konyhai mosogatóban úszni tanulni, de a lehetőségekhez
képest biztonságra törekedtem.
Torkomban dobogó szívvel, óvatosan léptem ki az impozáns
fogadótérbe. Majdnem az egész alsó szint – konyha, étkező és
nappali – egybefüggő, nyílt teret képezett, és megnyugvást
találtam abban a tényben, hogy nincsenek félreeső zugok, sötét
szögletek, amik egy esetleges támadó rejtekhelyéül
szolgálhatnak. Amint a konyha felől halk nevetés ütötte meg a
fülemet, föloldódott bennem a feszültség.
A ködösen ismerős férfihang eltért Troyétól, nem olyan
ridegen csengett.
– Ollóval akart rám rontani? – érdeklődött barátságosan.
Megálltam előtte, és ráhunyorítottam. Brock. A
rozsdamentes konyhaszigetnél, elegáns fehér bőrhuzatú
bárszéken ült, egy bögre kávét kortyolgatott, amit Maria
bizonyára most töltött neki. A bejárónőnk rajongó tekintettel
csüngött rajta, úgy sugárzott az arca, mint aki egyszerre lelt rá
a rák és az emberi ostobaság ellenszerére.
Elernyedt a kezem, a pultra helyeztem az ollót, mély
lélegzetet vettem, és megpróbáltam kissé elcsitítani váratlanul
fölzaklatott szívemet.
– Hűha! – Brock üdvözlésképpen megemelte a bögréjét. –
Látom, fölkészülten érkezett.
– Biztosra veszem, hogy maga fölkészültebb nálam –
meredtem rá szemrehányóan.
Úgy véltem, ha csak kicsit is hasonlít a jogszabályokat
feszegető haverjához, akkor Brock egy közepes méretű
diktatúra meghódításához elegendő muníciót hozott magával.
Fölállt, színlelt megadással magasba emelte a kezét, és
lassan körbefordulva mutatta, hogy nincs nála pisztoly.
Szépsége beragyogta a helyiséget, és dühös lettem magamra,
amiért észrevettem ezt. Az arca frissen borotválva, barna haja
szénaboglya. Slim fazonú sötét farmernadrág, kerek
nyakkivágású felső – ugyanolyan szürke, mint a szeme –,
alatta fehér pamutpóló. Úgy nézett ki, mint az álmok, amiket a
Cosmo meg a Marie Claire próbál az olvasókra tukmálni, mint
valami rafinált ruhába csomagol t ajándék.
És emlékeztettem magam, hogy házas. Akárcsak én.
– Mit keres itt? – kérdeztem kifulladva.
– Mariának hoztam néhány dolgot, amire szüksége volt. –
Visszahuppant a bárszékre, és kortyintott a kávéból. – Aztán
megkínált ezzel a pompás főzettel. A koffeinre nem tudok
nemet mondani. Ez a középosztály kokója. Gracias, Maria! –
billentette az idős asszony felé a bögrét, és pajkosan kacsintott
neki.
– De nada. Most megyek, folytatom a munkámat, mijo –
nyomott egy puszit a férfi arcára Maria.
Majdnem hanyatt estem a megdöbbenéstől. Maria kábé
annyira szokott anyáskodni, mint egy súrolókefe. A
puszilkodás és kedveskedés nem illett a természetéhez. Engem
talán a főztöm miatt megkedvelt, de Troy és Connor puszta
említésére összevonta a szemöldökét, mert kétes foglalkozást
űztek, és egyik is, másik is összeütközésbe került már a
törvénnyel. Nem tudtam, hogy Brock miből él, de azt
sejtettem, hogy ha bejárása van ebbe a lakásba, akkor nem
tiszteletre méltó rendőr, bűnüldöző ügyész, hanem egy újabb
csirkefogó.
Maria azonban nem zavartatta magát emiatt. Figyeltem,
ahogy az íves lépcsőn fölmegy a felső szintre, eltűnik a
hálószobában. Valószínűleg áthúzta az ágyat, ahogy minden
eddigi látogatása alkalmával. Nem mintha Troyjal bármi
nyomot hagytunk volna, ami szükségessé tenné az ágynemű
mosását.
– Elkábította, vagy mi? – böktem a hüvelykujjammal a
lépcső felé.
Brock a bögre pereme fölött rám nevetett.
– Csak akkor kábítok el valakit, ha tényleg muszáj. Rendes
körülmények között az a jelszavam, hogy élni és élni hagyni.
Önkéntelenül elgyönyörködtem a mosolyában. Brock nem
hatott ijesztően, és nem viselkedett úgy, mint egy néma,
kiszámíthatatlan szociopata. Ahogy a férjem. Ez igencsak
megnehezítette, hogy utáljam őt.
Fölhorkantam, kétségbeesetten igyekeztem valahogy uralni
a helyzetet. Még akkor is, ha ehhez indokolatlanul
kötözködnöm kellett.
– Köszönöm, hogy megosztotta velem bölcs életfelfogását.
– Ami azt illeti... – Körülnézett, hogy biztosan senki sem
hallgatózik-e, majd előrehajolt, és halkabbra fogta a hangját. –
Egyébként is be akartam nézni magához. Az esküvőn
feldúltnak látszott.
 Lesütöttem a szememet. Úgysem törődik velem.
Érdeklődve figyelt, hiába fogadtam mogorván.
– Beszélgessen velem! Én nem tartozom a rosszfiúk közé.
– Tuti, hogy a jók közé sem.
Egy pillanatig késett a válasszal, fontolgatta a kijelentésemet.
– Nem azért jöttem, hogy Troy megbízásából szaglásszak, ha
netán ezt hiszi. Én csak... aggódom. Beszélgessen velem,
Sparrow! Hogy viseli a házaséletet?
– Rosszul – feleltem közönyös arccal –, és mivel úgy
hallottam, az a boldog házasság titka, hogy az ember szabad
akaratából köt házasságot egy bizonyos személlyel, az a
gyanúm, hogy befürödtem ezzel.
Olyan brutálisan őszinte voltam, hogy már-már
meggondolatlannak éreztem magam. Már-már. Igazából nem
féltem, hogy beárul a férjemnek, mert leszóltam a
házasságunkat. Brock tudta, hogy engem belekényszerítettek
ebbe az együttélésbe. A minap, amikor a templomnál a
kisfiával beszélt, a sorok között olvastam ezt. De még ha úgy
dönt, hogy beköp Brennannek, a férjemre akkor sem hatott
volna újdonságként, amit tőle hall.
– Idővel jobb lesz – mondta Brock halkan, megdörzsölgette
a tarkóját, és imádni valóan nézett ki.
Összesűrűsödött a levegő.
– Jobb? – kérdeztem fátyolos hangon, és megköszörültem a
torkomat.
– Azt szokták mondani.
Fölhajtotta a kávéja maradékát, mint egy stampedli
töményet, és határozott mozdulattal lekoccantotta a bögréjét a
konyhaszigetre. Talpra állt, kezébe kapta a szék hátára terített
zakóját, és elbűvölő mosollyal kivillantotta gyöngyfehér
fogsorát, amitől rogyadozni kezdett a térdem.
– Nem ártana megnéznie a kádját, mielőtt túlcsordul –
biccentett a távoli vízcsobogás irányába.
Szó nélkül bólintottam, megfordultam, és visszaindultam a
fürdőszobához. Örültem, hogy kissé messzebb kerülök tőle.
Nem voltam büszke rá, hogy vonzódom hozzá, és tudtam, ez
csak tovább komplikálhatná amúgy is zűrös szerelmi életemet.
– Sparrow... – állított meg a hangja félúton. – Mit szokott
egész nap csinálni?
Nem fordultam hátra. Attól féltem, hogy leolvassa
zavaromat az arcomról.
– Üldögélek – feleltem az igazság súlyától elcsukló hangon.
– Leginkább próbálom észben tartani, ki vagyok, és agyalok,
hogyan tovább.
– Tudja, a férje nagyon ügyes üzletember.
A köntösöm övébe kapaszkodtam, a fogaim mélyen az alsó
ajkamba vájtak.
– Mások is mondják.
Most hátrafordultam, és találkozott a tekintetünk. Némi
térköz elválasztott bennünket, de nem sok. Kevés ahhoz, hogy
ne vegyek tudomást a testéből áramló forróságról.
– Úgy értem... – Megnyalta az ajkát, majd még egy lépést
tett felém. – Troynak van egy étterme a Tremont Streetnél. A
Rouge Bis. Én vezetem. Talán lenne kedve ott besegíteni.
Nem akartam hinni a fülemnek, majdnem a számhoz
kaptam megdöbbenésemben. Széles körben elterjedt a
vélemény, miszerint a Rouge Bis a legromantikusabb hely
Bostonban, tehát komikusan
hatott a hír, hogy a tulajdonosa egész New England legkevésbé
romantikus alakja.
– Várjunk csak, honnét tud róla, hogy szakács vagyok? –
ráncoltam a homlokomat.
– Maria említette, hogy folyton kupit csinál a konyhából.
Azonkívül észrevettem, hogy a hűtő tele van olyasmivel, ami
nem csak ízesítő. Brennan háza táján ez most először fordul
elő. Aztán az újságban bekarikázott egy álláshirdetést – intett
a konyhasziget felé, ahol az előbb kávézott –, amiben étkezdéi
szakácsot keresnek az egyik környékbeli iskolába. Szóval nem
nagyon rejti véka alá. Nézze, biztosra veszem, hogy be tudna
segíteni nekünk az étteremben. Meg kéne kérdeznie róla Troyt.
– Kétlem, hogy örülne nekem a vendéglőjében.
– Nem sokat tartózkodik ott. – Brock hangjában árnyalatnyi
elégedettség rezgett, szinte úgy tűnt, mintha ő sem bírná a
férjem jelenlétét. – Ha ő is benne van a dologban, akkor menni
fog, nekem elhiheti. Kóválygás helyett újra magára fog találni,
Sparrow. Segítek, ha tudok.
Lesütöttem a szememet, visszafojtottam a mosolygást, és
nyugtatgattam magam, mert a gyomrom mindenáron görcsbe
akart rándulni.
Ez a pasas most szórakozik velem?
Vagy komolyan beszél?
Idiótaság tőlem, hogy még hálás is vagyok?
– Oké – mondtam végül, és fölnéztem a szemébe. – Meg
fogom kérdezni tőle. Köszönöm!
– Nincs mit. Köszönöm a kávét!
– Szép napot, Brock! – búcsúztam tőle, ahogy kifelé indult.
– Magának is, kedvesem.

Aznap este olyan hasogató fejfájással bújtam ágyba, ami

tökéletesen illett a kint tomboló ítéletidőhöz. Nyár? Túrót!
Mintha a napsütés hiánya, az ablakon doboló eső az
érzelmeimet utánozta volna.
Brock szavai egész nap a fejemben motoszkáltak, és
próbáltam kiokoskodni, mivel vegyem rá Troyt, hogy engedjen
az éttermében dolgozni. Két sivár hét után először csillant föl
némi reménysugár.
Attól fogva, hogy elhoztak aputól, egyfolytában
megbilincselve és egy fénysebességgel a hegytetőről lefelé
robogó, fék nélküli autóba zárva éreztem magam.
Felső tagozatos koromban láttam a Lecsót, és azóta szakács
akartam lenni. Apu karácsonyra megvette nekem a DVD-t, és
annyiszor néztem meg, hogy az első mondattól az utolsóig
kívülről fújtam. Agyonstrapáltam magam, minden
megfizethető tanfolyamot elvégeztem, hogy valóra válhasson
az álmom.
Most pedig közel jutottam hozzá. Karnyújtásnyira. Nem
választott el más a beteljesülésétől, csak Troy.
Imádtam ennivalót készíteni. Imádtam nézni, ahogy az
emberek fáradozásom gyümölcsét élvezik, amikor kiadós
vacsorát tálaltam föl apunak és a cimboráinak. A konyhánkban
ültek, kigombolt ingük alól kilátszott a trikójuk meg az őszülő
szőrös mellkasuk, a kicsi étkezőasztal deszkalapjának
nyomódott a pocakjuk, és lapátolták befelé a kaját. Az ír
gulyást éppolyan lelkesen kebelezték be, mint a házilag gyúrt
tésztát frissen főzött mártással vagy a híres áfonyás gofrimat.
A sütés-főzés közben úgy éreztem, vagyok valaki, és valakinek
lenni jobb, mint annak a senkinek, akivé fölcseperedtem.
Az ismeretségi körömben mindenkiről egyértelmű volt, hogy
micsoda. Csinibaba, élsportoló, tuskó, ribi, könyvelő vagy
gengszter. Engem úgy ismertek, mint akinek nincs anyukája,
én pedig szerettem volna újra kitalálni magamat, mint a lány,
aki eszelősen finom áfonyás gofrit tud csinálni. A séf.
Az ágyban ébren vártam Troyt vagy egy évtizeden át. Az óra
mintha szándékosan lelassulva, kínlódva ketyegett volna, az
agyamban pedig rajzottak a gondolatok.
Vajon a szokásos seggfej formáját fogja mutatni?
 Vagy meglep, és beleegyezik?
Egyáltalán szerencsés ötlet-e, ha a névleges férjem a
munkaadóm?
Éjjel két óra tájban hallottam, hogy az alsó szinten nyílik és
csukódik az ajtó. A szellősen bútorozott lakásban egészen a
felső szintig visszhangot vert a zaj. Eleinte türelmesen ültem
az ágyban, de ahogy eltelt tizenöt perc, majd harminc,
fölpattantam. Hosszú hajam a váltamra omlott, a vége a
derekamat birizgálta, ahogy lementem a lépcsőn. Mire a
félhomályos fogadótérbe értem, lábujjhegyen osontam. Ennek
a férfinak a közelében mindig nesztelenül lépkedtem.
Brennan nekem hátat fordítva szemlélte a toronyház
tetejéről a nagyvárosra nyíló kilátást, és mohó kortyokban
döntötte magába a skót whiskyt. Az alkoholgőzzel mintha az
előéletem csapott volna képen, szinte gyomorszájon vágtak az
emlékek, amiket a kanapén elterülve hortyogó apámról
őriztem.
Csak Troy szesze nem gürcölés és fanyar verejték szagát
árasztotta, mint az ír Bushmills, amit apu ivott.
Némán álltam, igyekeztem arra koncentrálni, amit mondani
és tenni akarok. Troy szépen vasalt, újnak tűnő öltönye
elleplezte tevékenységének nyilvánvaló jellegét. Ezt az embert
veszedelmes vibrálás vette körül. Időnként csak úgy sugárzott
belőle. Gyanítottam, hogy a mai este nem a legalkalmasabb a
szívességkérésre. Valami volt a levegőben. Valami baljós.
Viharos, mint a kinti időjárás. A sötét és hűvös lakásban Troy
testéből hullámokban lüktetett a harag heve. Összeszorult a
gyomrom, mialatt azt fontolgattam, hogy egyszerűen
megfordulok, és visszamegyek lefeküdni. Majd akkor kérek
tőle szívességet, ha jobb hangulatban lesz.
– Későig fennmaradtál.
Egy jégdarabkát ropogtatott a fogai közt. Összerezzentem.
Élesen, ingerülten szólt a hangja.
Gyanítottam, hogy mint minden szociopata, a férjem is
képtelen érzelmeket táplálni. Együttélésünk hetei alatt
tapasztaltam, hogy ritkán mutat bármiféle érzelmet, és ha
igen, akkor távolságtartó és közönyös.
– Vártalak – feleltem kissé csodálkozva, hogy meghallotta a
neszezésemet.
Hátrafordult, átható tekintettel vizslatott, mintha a szavaim
mögé akarna hatolni. Összeszorította a fogát, ahogy a poháron
az ujjait.
– Mérgesnek látszol – suttogtam.
– Máskor talán trallalázni szoktam? – gúnyolódott.
– Nem szoktál háborogni. Ez tök para – vágtam vissza, és a
homlokán sötétlő véraláfutást figyeltem.
Kihúzta magát, kevésbé zárkózottnak tűnt. Észrevettem,
hogy tetszenek neki a csípős válaszaim, különösen akkor, ha az
ő rovására hangzanak el. Nem tudtam, vajon azért-e, mert
felpezsdíti, ha a változatosság kedvéért valaki vissza mer szólni
neki. Én meg hülye fejjel magamra vállaltam ezt a szerepet.
Megváltozott arckifejezése fokozta az önbizalmamat.
Megszüntettem a kettőnk közötti távolságot, a mellkasára
tettem a tenyeremet. Kényszeredettnek, mégis szükségesnek
éreztem ezt a gesztust. Az apámmal töltött évek alatt
megtanultam együtt élni a komiszsággal, de most leginkább
csak azt szerettem volna, ha egy kicsit kevésbé utál. Elvégre
szükségem volt rá ehhez az éttermi álláshoz.
– Rossz napod volt a munkahelyeden? – próbálkoztam.
– Sértő az alakoskodásod – felelte egykedvűen. – Nem kell
megjátszanod magad, mintha törődnél velem. A
hitelkártyámat enélkül is tudod használni.
– Nem minden nő kizárólag a pénzre hajt, Troy. Pláne, ha az
a pénz nem tiszta – magyaráztam.
 Ráeszméltem, hogy a keresztnevén szólítottam, és erősebben
odaszorítottam a tenyeremet izmos mellkasához. Nem tudtam
biztosan, hogy őt akarom megnyugtatni, vagy saját magamat,
de a neve és az emberi érintkezés jólesett. Mintha nem
lennénk teljesen idegenek egymásnak.
– Miből élsz? – kérdeztem, ékes bizonyságaként, mennyire
kevéssé ismerem a férjemet.
– Pénzből – válaszolta. – Amit keresek.
– De mivel keresed a pénzt? – firtattam.
– Van egy élelmiszer-áruházam, egy éttermem meg néhány
zártkörű pókerklubom. Az egyikben apád a kidobóember,
úgyhogy tudsz erről az egész vircsaftról.
– A dorchesteri ábécéáruház már a megnyitása előtt is
veszteséget termelt. A pókerklubok kicsik, a vendégek folyton
tartoznak neked. Ebből nem futná Maseratira meg focipálya
méretű luxuskecóra.
Fölvonta a szemöldökét, jégkék szemével végigmért.
– És még okos is a csaj.
– Rengeteg mindent nem tudsz rólam – reccsentem rá.
– Egyvalamit tudok, és az visszatart attól, hogy kamuzzak
neked, Piroska. Utálsz, mint a bűnt.
– Nem utállak.
Minden, de minden erőmet össze kellett szednem, hogy ezt
kimondjam. Hiszen utáltam. Utáltam Troy Brennant, mert
feleségül vett, birtokolt, kalitkába zárt, hozzáláncolt a saját
siralmas életéhez és sorsához csak azért, mert megtehette.
– Soha nem mondták neked, hogy pocsékul hazudsz? –
Kitágult az orrcimpája, de nem jött ki a sodrából. Közelebb
rántott magához, megfogta a tarkómat, sóhajtott, és a lehelete
megcsapta az arcomat. – A homlokodra van írva az igazság.
Óvatosan az arcához emeltem a kezemet, fölgyorsult az
érverésem, ahogy megsimogattam a véraláfutását. Merész
húzás, de féltem Brennantől. Féltem, hogy rajtam tölti ki a
dühét, és visszazavar a hálószobába.
A félelem börtön, és a börtönben az ember a túlélés
érdekében más szabályok szerint játszik.
Troy szeme résnyire húzódott, kétkedően nézett rám. Maga
volt a könyörtelenség szobra. A szája kihívó vigyorra nyílt.
– Bizonyítsd be, hogy nem utálsz!
Hát bebizonyítottam. Lábujjhegyre álltam, és gyöngéden az
ajkára nyomtam az ajkamat.
Megcsókoltam.
A józan ész, bármiféle logika, a szívem parancsa ellenére
megcsókoltam a férjemet, akit kifejezetten utáltam.
Megcsókoltam, mert akartam tőle valamit. Munkát. Esélyt a
boldogságra. Némi szabadságot.
Megmarkolta a hálóingem szegélyét, két jókora lépéssel a
legközelebbi falhoz tolt, és hozzávágott. A hátam
megszenvedte az ütközést, homorítottam, hogy enyhítsem a
gerincemen végigfutó fájdalmat. Nem olyan érzés volt, mint
amikor egyébként a test betonhoz csapódik. Valami ismeretlen
bizsergett a tagjaimban. Vágy mart a bensőmbe, és ebben a
pillanatban újra teljesen összezavarodtam Troy érintésétől.
Az ajka bőszen kereste az enyémet, közben megfogta az
egyik combomat, és a derekához húzta, ezzel fölemelt a földről,
a falhoz támasztva tartotta a súlyomat. Merevedése lüktetett az
öltönynadrág szövete alatt, és ellenálltam a kísértésnek, hogy
hozzádörgölőzzek. Selymes hajához emeltem a karomat,
beletúrtam dús sörényébe.
Tudtam, hogy ez az ember egy aljas csaló.
Bűnöző.
Gyilkos.
És ez... fölizgatott.
Ha már aranykalitkába zártak, akár élvezhettem is az ezzel
járó mellékes előnyöket.
Lecsúsztattam az ujjaimat izmos mellkasán, sóvárogva,
kalandoztam, keresgéltem. Amikor a kezem lesiklott a
hasizmain, megállított, hatalmas tenyerébe szorította vékony
csuklómat. Fölsikoltottam, amikor rájöttem, miért.
– Óvatosan, Piroska! – dünnyögte a számba, eltolta a
kezemet a pisztolytáskától, és elülső fogai közé kapta az alsó
ajkamat.
Jesszusmária! Próbáltam nem kiborulni és ordibálni.
Pisztolyhoz nyúltam! Még soha nem értem lőfegyverhez, és bár
tudtam, hogy apunak is van, közvetlen közelről egyszer sem
láttam.
– Jé! – Még fülig vörösödve is igyekeztem szellemesen
reagálni. – Ez a pisztolyod volt? Én meg azt hittem, ennyire
örülsz nekem.
Jóízűen hahotázott, és a lábamat a derekára kulcsolva cipelt
a bőrkanapéhoz. A hideg nyári eső makacsul verte az ablakot, a
nappalit azonban fülledt melegnek éreztem attól, ami kettőnk
között játszódott le.
Mi a fene ütött belénk? Öt percig sem bírtunk normálisan
beszélgetni, eddigi érintkezésünk vagy nagyon komoly
pettingelés, vagy középiskolás kölykökre emlékeztető
piszkálódás formáját öltötte. Mindazonáltal úgy éreztem
magam a karjában, mint egy szünet nélkül ingerekkel
ostromolt idegnyaláb.
– Troy... – sóhajtottam a nevét a szájába, egy pillanatra
megadtam magam a váratlan kéjnek, éreztem a leheletén a
Johnnie Walker Black Label aromáját, és erősen igyekeztem
elnyomni az emlékeket, amiket ez a bizonyos íz, az apám
számára mindig is megfizethetetlen márka íze hozott magával.
Az idegen emlékét, aki tönkretett, akinek a nevét soha nem
mondtam el senkinek.
 – Még mindig tart a vérzésed?
A nyakamba harapott, az öklére csavarta a hajamat, és
végighúzta a nyelvét a dekoltázsomon. A másik keze
bebarangolta a testemet – a mellemet, a hátsómat, a lábamat –
, megismerkedett minden hajlatommal, minden porcikámmal.
Megdermedtem. Bár a testem úgy reagált rá, mint egy adag
kohóra, több eszem volt annál, hogy ágyba bújjak azzal a
férfival, aki házasságra kényszerített. Nem tudtam, mi a kórság
jött rám, hogy megcsókoltam. Talán tisztességes esélyt
akartam adni ennek a nem kívánt életnek. Talán a
munkalehetőség miatt tettem. A francba, talán csak mert
emberből vagyok. De ennek véget kellett vetni.
– Igen. – Elhallgattam, az ajkunk elvált egymástól. – Még
mindig tart.
– A nyavalya törje ki! – lehelte a számba.
Dühösen kibújt a zakójából, ugyanakkor hátrahajolt, ezzel
teret engedett nekem. Ahogy megszűnt közöttünk az
érintkezés, csalódottság nyilallt belém. Izmos, erős, baromira
tökéletes testének láttán kalandvágyó énem szerette volna
megtudni, vajon jó néhány évvel ezelőtt az emeletünkön lakó
lány miről beszélt, amikor azt mondta, Brennan úgy dug, mint
állat.
Lefeküdni vele éppúgy lehetett álom, mint lidércnyomás.
Egyik esetben sem akartam elaludni.
– Ez hiba volt – mondtam szívverésem ritmusára zihálva.
– Cseszd meg!
Fölállt a kanapéról, ujjaival végigszántott hollófekete haján.
– Nézd – kezdtem halk magyarázkodásba, és hunyorítva
figyeltem a mozgását –, még nem szoktam ehhez.
Nem szoktam hozzád.
– Sparrow – szólalt meg csúfondáros mosollyal, és lassan
ingatta a fejét, mintha buta kisgyerekkel vesződne. Soha nem
szokott Sparrow-nak hívni, csak Piroskának, és a nevem úgy
hangzott a szájából, mintha szitokszóként ejtette volna ki. – Ez
már nem a felső tagozat. Nincs szükségem a tétova, nyálas
csókjaidra.
Utánavetettem magam, ezt nem hagyhattam annyiban.
Hogy merészelt így beszélni velem?
– Lehet, hogy szerinted neked minden jár, amire kedved
szottyan, de nem én akartam összeházasodni, úgyhogy vegyél
vissza az önteltségből!
– Kurvára unalmas a műsorod! Nem arról van szó, amit
tettél, hanem amit mások tettek velünk. – Kioldotta a
nyakkendőjét, és a kanapéra dobta. – Végeztünk, mehetsz
vissza alvást tettetni.
Ezt viccnek szánta?
– Kikről beszélsz? – ripakodtam rá. – Mit tettek velünk
mások? Nem dobálózhatsz csak úgy a szavakkal. Talán
akaratod ellenére kényszerítettek téged valamire?
Követtem a szobában, próbáltam elérni, hogy a szemembe
nézzen.
Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy Troy ugyanúgy
foglya a mostani helyzetnek, mint én. Pedig logikus volt.
Nagyon is logikus volt.
Úgy nézett rám, mint egy svábbogárra, dühös arckifejezése
visszaváltozott a szokásos érzelemmentesen ridegre.
– Ne röhögtess! – Hátat fordított nekem, töltött magának
még egy pohárral. – Soha nem töltöm az időmet azzal, amivel
vagy akivel nem érdemes. Természetesen én akartalak
feleségül venni.
– Kamu. – Ádázul mosolyogtam, tudtam, hogy érzékeny
pontra tapintottam. Troy éppúgy vergődött, ahogy én. Valami
összekötött bennünket, de nem szerelem. Még csak nem is
testi vágy. – Ugyanúgy szenvedsz ettől, mint én.
 Csönd támadt a helyiségben, amíg kortyolt az italából, és
végighúzta a kezét a bárszekrényében sorakozó drága
whiskyken.
– Valószínűleg nem emlékszel, Piroska, de kislány korodban
minden vasárnap két sorral előttem ültél a Szentháromság-
kápolnában, a misén. Apád rendszerint a kicsi válladra dőlve
aludt, mert berúgott, de te szeretettel simogattad az ősz fejét,
és mise után hazáig támogattad. Mindig megölelgetted a veled
egyidős gyerekeket és a kisebbeket. Szülinapokra még
baromira féloldalas krémeseket is sütöttél. Baromira csupa
szív voltál, pedig elég szar körülmények között nőttél föl,
anyád lelépett, apád meg folyton részeg volt. Mégsem
maradtál ki az iskolából, nem drogoztál, nem lett belőled
motoros bandák macája. Leérettségiztél, kidolgoztad a beledet
egy tetves kajáldában, és esti tanfolyamra jártál, hogy kitanuld
a szakácsszakmát. Tudod... – perdült hirtelen felém, és
poharat tartó keze mutatóujjával a mellkasomra bökött. –
Rohadtul rendes voltál, annyira rendes, hogy az már túlzás. És
valahányszor rád néztem, persze csak messziről, mert a
családom nem érintkezett a senkiházi apáddal, szóval, ha rád
néztem, mindig arra gondoltam, hogy a gyerekeimnek egyszer
majd ilyen remek anyjuk lesz. Olyan anyjuk, akiről a jóság
átragad rájuk, mert az apjuk rossz ember. Kibaszott rossz.
Megdöbbentett, összezavart, és közben talán meg is hatott. A
hajamat babráltam.
– Hogy te miket tudsz rólam. Föl sem fogtam, hogy...
– Hogy észrevettelek? Na ja, nem az a virágcsokros-
csokibonbonos fajta srác vagyok. – Kigombolta az inggallérját,
és a tekintetem a fedetlenné vált bőrfelületre siklott. – Jobb,
ha hozzászoksz, különben rohadt szar életre számíthatsz. Na
szóval mi a francot akarsz, Sparrow? Minek vártál meg? Tutira
nem azért, hogy azt kérdezgesd, milyen volt a napom, és miből
élek.
A fogam közé szippantottam az alsó ajkamat,
megdörzsölgettem a tarkómat. Valahogy nehezemre esett
szívességet kérni tőle, miután fölvillantott egy szikrányi
tisztességet. Romantikus hajlamot. Még ha ez a szívesség
csupán annyi is, hogy engedjen kimozdulni a lakásából, hadd
dolgozhassak az éttermében, és ennek az első felébe már az
esküvőnk napján beleegyezett.
Türelmes mosolyt erőltettem magamra, pedig türelmetlenül
buzgott bennem a szabadulás vágya.
– Nem sürgős. Beszéljük meg holnap, jó? Nyilván szar napod
volt, és már éjjel három óra, és... nem tudom, talán
napvilágnál felnőtt emberek módjára kommunikálunk majd,
nem úgy, mint két begerjedt kutya.
Ahogy elhaladt mellettem, a vállamhoz ért, de egyetlen
további pillantást sem vesztegetett rám.
– Holnap vegyél magadnak valami tűrhető göncöt. Elviszlek
vacsorázni, és megbeszélhetjük azt, amit akarsz. És ne feledd,
hogy nem vagyok jótét lélek – hangsúlyozott külön-külön
minden szót.
– Úgyhogy ha szívességre tartasz igényt, nem árt hozzáfognod,
hogy viszonozd. Fogoly helyett kezdj el úgy viselkedni, mint
egy istenverte feleség. Ja, és ha ez a titokzatos vérzésed még
néhány napig húzódik, elküldelek az ambulanciára, hogy
kivizsgáljanak. Nem szeretném, hogy elvérezz nekem.
Ezzel eltűnt a lépcsőn, faképnél hagyott.
Ez a pasi... Jesszusmdria!
TROY

A Z ÉTTERMI VACSORA HIRTELEN ÖTLET VOLT, és nem tudtam,

nem fogom-e megbánni. Mint valami randi. Mi a francot
akartam ezzel? Elvégre a való élet nem a Micsoda nő!, Piroska
pedig baromira nem Julia Roberts.
Amit a templomról meséltem, csak kitaláltam. Sosem
figyeltem őt. Sőt, inkább megpróbáltam úgy tenni, mintha nem
is létezne, elhessegettem a gondolatot, hogy ezt a kislányt
egyszer majd feleségül veszem. Mise után a kiskamasz barátnői
vihorászva a közvetlen közelembe sündörögtek, ő pedig
mellettük állt, és szégyenlősen lesegetett rám, mint valami
elcseszett marslakóra, de én már akkor is tudtam, hogy
Sparrow Raynes nem énhozzám való. Csöndes viselkedéséből
harsogott valami, amit nem akartam meghallani. Tudtam, hogy
az anyja elhagyta őket, az apja pedig alkoholista, hogy az élet
minden szempontból kurvára kitolt vele. De nem
különösebben foglalkoztatott. Amúgy sem sok mindenkivel
fordult elő, hogy valamiért nem tudtam kiverni a fejemből, és a
nők közül csak egyetleneggyel, azzal a ribanccal, aki összetörte
a szívemet.
Szóval az igazat megvallva, Sparrow Raynes pontosan olyan
érzéseket ébresztett bennem, mint azt az egyet kivéve az összes
többi nő, vagyis az égadta világon semmilyeneket.
Brunyáltam és letusoltam, hagytam, hogy a víz
maradéktalanul lemossa rólam a pocsékul sikerült nap minden
nyomát, és nem törődtem vele, hogy Sparrow utánam jön-e
lefeküdni.
Kizárólag azért keltettem benne olyan hamis reményt, hogy
valamiféle közös múltunk van, legalábbis részemről, mert be
akartam fogni a száját. Az agyamra ment a lefetyelésével,
azokra az üresfejű, szédült tyúkokra emlékeztetett, akik az évek
során a közelembe próbáltak férkőzni.
Mi tagadás, a nászéjszakánkon, amikor kijött a
fürdőszobából, és vért produkált a puncijából, egy kicsit
kíváncsivá tett. Láttam rajta a zoknit, láttam, hogy kicsit
bicegve lép be a szobába, mintha a mesebeli oroszlán helyett az
egér lábába ment volna tüske. Szándékosan sebezte meg
magát, hogy időt nyerjen. A megaláztatás helyett a fájdalmat
választotta.
Nem kellett volna meglepődnöm, hogy az iszákos Raynes
lányába, a lelépett anya porontyába ennyi büszkeség és
sütnivaló szorult, mégis meglepődtem.
Azon az éjszakán kiderült, hogy a környékünkön Sparrow az
egyetlen olyan lány, aki nem ájuldozik a gyönyörűségtől, mert
egy jómódú, öltönyös pasi sötét utakon jár.
 Már a fürdőszobai véres kivonulása előtt tudtam, hogy nem
az a fajta nő, aki csak úgy szétrakja nekem a lábát. Alighanem
azt hitte, hogy meg fogom erőszakolni. Hogy ő majd csak
hanyatt dől, és úgy fogadja a közeledésemet, mint egy hulla.
Hogy mindketten rühelleni fogjuk a szituációt – meg egymást
–, de némi szerencsével sikerül fölcsinálnom, és ezzel
remélhetőleg a következő kilenc hónapra elzárkózhat.
De nem így történt. Sparrow Raynes egy kicsit vívódott
magában, én pedig kíváncsian figyeltem. Annyira, hogy
megpróbáltam kipuhatolni a határait, megpróbáltam
ráijeszteni. Egy cseppet játszadozni vele.
A szexi ajándék ötlete nem tőlem eredt. Nem én
választottam, és a szeretőm meg fogja keserülni, hogy ilyen
hamar és ilyen gyorsan kiborította Piroskát.
A vérért azonban minden felelősség engem terhelt. Mialatt
megízleltem, tudván, honnan származik – természetesen a
lábából –, Sparrow arcát fürkésztem, vártam, hogyan reagál.
Felháborodottnak és döbbentnek látszott, de visszafojtotta a
könnyeit. És a szorongáson túl... kurvára élvezte.
Megmutatkozott a sötét kis lelke, pont olyan sötét, mint az
enyém.
Kiderült, hogy Piroska bátor, méghozzá annyival bátrabb
azoknál a férfiaknál, akikkel nap mint nap dolgom akadt, hogy
kénytelen-kelletlen megkíméltem a szüzességét. Ámbár
egyébként sem nagyon akaródzott kárt tennem benne, noha
kívánatos volt, és készen állt rám. Kilométerekről föl szoktam
ismerni a tényleges igényt, és Sparrow teste olyan gyorsan,
olyan éhesen reagált rám, hogy ezt komolyan kellett vennem.
Jólesett a tudat, hogy megkaphatom, ha akarom.
Az óta az első éjszaka óta a munka került előtérbe.
Temérdek elfoglaltságom közepette nem értem rá azzal
próbálkozni, hogy lefektessem. Őszintén szólva, nem is úgy
nézett ki, mint akire érdemes időt szánni. Tapasztalatlan,
ártatlan és bájos, de halovány penészvirág benyomását
keltette.
Megállapítottam, hogy helyessége ellenére határozottan nem
az esetem, a divatérzéke pedig kétségbeejtő. Legszívesebben
egy falka sztájliszt kíséretében bezártam volna valami
dizájnerszalonba, legalább egy évre. Teniszcipőt, fekete
kengurut és laza mamifarmert hordott. Egy pillanatig sem
tagadtam, hogy a sok futástól bombázó a teste, és a hátsója
olyan gusztusosan kitölti azt a farmernacit, hogy ihaj, de egy
kicsit igazán megerőltethette volna magát.
Úgy véltem, nem esne nehezemre megszokni ezt a külsőt.
Titokban szinte azt reméltem, zokon veszi a felszólításomat,
hogy vásároljon valami rendes cuccot magának. A szívem
mélyén már kezdtem megbarátkozni a harciasságával.
Persze amikor a nappaliban elém penderült, és beszélgetést
akart kezdeményezni, nekem csak az járt az eszemben,
mennyire elcseszték az egész napomat.
Kezdésnek mindjárt két nagyravágyó gengszternyunyókának
kellett totálkárosítanom a térdkalácsát. Az egyik ügyfelem
bízta rám a melót, egy feltörekvő, gazdag politikus csóka, aki
történetesen durván szerette a hancúrt, és egy transz csajjal
aláztatta magát, az viszont megpróbálta levenni félmillió
dollárra, miután titokban levideózta a durvulós szeánszukat.
Rendes körülmények között direktben a csajjal rendeztem
volna a számlát, de ebben az esetben elfajult az ügy.
A gengszterek betörtek a csajhoz, megfújtak a lakásából ezt-
azt, sajnálatos módon a kameráját is. Ahelyett, hogy egyből
mindent letörölve eladták volna, megtalálták rajta a
felvételeket, amiken a politikus és a dominája istentelen
dolgokat művelt. Olyasmit, amit a társadalom köztiszteletben
álló, vezető szerepet játszó tagja nem engedhet meg magának.
Ezek a nímandok valahonnan rájöttek, meg nem mondom,
honnan, mert az efféle gengszterpalánták általában olyan
hülyék, mint egy marék mélyhűtött lepke, de rájöttek,
mekkora kincs pottyant az ölükbe, és úgy döntöttek, ők is
zsarolják az elit diplomás mazóarcot. Csak nekik már egy egész
milla kellett. Muszáj volt közbelépnem, hogy ártalmatlanítsam
őket.
A munkaköri leírásomhoz tartozott, hogy a mások utáni
ganajozással bajlódjak, úgyhogy nem először fordult elő ilyen,
de ez sokadszorra is szívás. Mire elvergődtem a Rouge Bis
irodájáig, úgy néztem ki, mint a mosott szar.
Az egyik zsaroló mocsok jóvoltából narancs nagyságú
puklival a homlokomon szambáztam be, Brock meg az
íróasztalánál ült, a laptopján pötyögött.
Ő vitte a legális üzleteimet. Az illegális vircsaftra rendszerint
olyanokat szegődtettem, mint Connor, de Brock vezette a
fedővállalkozásokat, amiket pénzmosodának használtam a
kibaszott politikustól meg a hasonszőrűektől beszedett
zsozsóhoz. A Rouge Bis mellett Brock kezelte a szupermarketet
meg a kártyabarlangokat. (Az utóbbiak szigorúan véve nem
legálisan üzemeltek ugyan, de a rendőrség megfelelő díjazás
ellenében szemet hunyt ezen aprócska tény fölött.) Brock egy
további tehetséggel is bírt. A gazfickó fölcsaphatott volna
tábori orvosnak, és olyan szakértelemmel józanított ki betépett
fazonokat, ahogy én orrokat törtem be.
– Valami gebasz volt? – érdeklődött, föl sem pillantva az
Excel-táblázatából.
Levettem a zakómat meg az összevérezett fekete ingemet
(volt annyi eszem, hogy munkanapokon ne fehér ingben
járjak), és mindkettőt a szemetesbe dobtam. Kihúztam az
iratszekrény egyik fiókját, és elővettem az abban tárolt tiszta
ingeim egyikét meg egy instant jégtasakot.
 – Lezúztam a térdüket a Callaway golfütőmmel – morogtam,
összenyomtam a tasakot, és az ettől azonnal lehűlt téglalapot a
homlokomon képződött dudorra szorítottam.
Brock tovább gépelt.
– És most attól kettyentél így el, hogy végleg járóképtelenek?
– kérdezte kétkedő hangon.
– Attól kettyentem így el, Greystone, hogy hazavágtam a
Callawayem nyelét. Az volt a kedvencem.
Begomboltam a tiszta, ropogósra vasalt fekete ingemet.
Brock arca elkomorult, de nem olyan undorral, mint hat éve,
amikor munkába állt nálam.
– Az újdonsült nejed tudja már, milyen ramatyul vagy?
Rosszallástól csöpögött a hangja. Még mindig nem nézett föl.
– Valószínűleg, ha legalább annyi esze van, mint egy
grillcsirkének.
Magamban hozzátettem: de a te feleséged pontosan tudja,
milyen ramatyul vagyok.
Megálltak az ujjai a billentyűzeten, és ezúttal fölnézett.
– Nem feltétlenül kell seggfejnek lenned vele. – Sparrow-ra
célzott. – Semmit sem vétett, és már az is elég durva, amit az
anyjával műveltél.
Összeszorítottam a markomban a jégtasakot. Lassan
fölemeltem a fejemet, és leereszkedő mosollyal mértem végig
Brockot.
– Törődj a magad dolgával, bazmeg!
Mielőtt kontrázhatott volna, mielőtt föltápászkodhatott
volna a büszkesége romjaiból, sarkon fordultam, és kiléptem
az ajtón.
Úgy terveztem, később majd hagyok neki egy cetlit, hogy
cserélje ki azt a golfütőt. Úgy bánok vele, mint valami
irodistával. Mint a csöcsös bár pincérnőjével. Azután
meghívom egy sörre. Elvégre a haverom, nem?
 A bölcs mondás szerint tartsd közel magadhoz a barátaidat,
és még közelebb az ellenségeidet. Brockot rövid pórázon
tartottam, és tudta, hogy hamar kijövök a béketűrésből.
Arra pedig kínosan ügyeltem, hogy gondolatban mindig
előtte járjak, és mindig én diktáljam a tempót.

A katasztrofális nap befejezéséül meglátogattam Catalinát. Úgy

gondoltam, kicsit kieresztem a gőzt, és beolvasok neki Sparrow
rosszul megválasztott nászajándéka miatt. Catalina volt a
pénteki csajom, és az egyetlen hosszú távú szeretőm.
A ma esti látogatás nem volt előre beütemezve, ami
kockázatos dolog, mint minden, amibe érdemes belefogni.
Brock péntekenként későig dolgozott az étteremben. Ezeket a
napokat mindig extrazsúfoltra szerveztem neki, hogy
zavartalanul játszadozhassak a feleségével, bár tulajdonképpen
egyáltalán nem bántam volna, ha rájön.
Ma este nem volt kedvem kefélni. Talán a Callaway ütő
miatt, vagy talán azért, mert tudtam, hogy a toronyházi
kéjlakomban Sparrow vár rám, a csajszi, akit se nem ismerek,
se nem csípek. Francokat, talán egyszerűen kezdtem
besokallni a szeretőm dilijeitől.
Catalina úgy hatott, mint egy szexi ruhába burkolt vírus,
amit könnyű elkapni, de az ember tisztában van vele, hogy ez a
baromság ártalmas az egészségére. Valaha – réges-régen –
elhitette velem, hogy megmentésre szoruló, ártatlan bárányka.
Ma már tudtam, hogy éppen ő az, akitől másokat védeni kell.
Na mindegy, a lényeg az, hogy rettentően komisz hangulatba
kerültem.
– Térdre! – parancsoltam rá ridegen, amint belépett a saját
félhomályos hálószobájába.
 Jelenlétemtől megijedve és elképedve kapta föl a fejét, de
azután villámgyorsan letérdelt, máris zihálva vette a levegőt.
Mindeddig az ablakpárkánynak támaszkodva álltam, most
elrugaszkodtam onnét, megszüntettem a kettőnk közötti
csekély távolságot, és becsaptam az ajtót, nehogy a kisfia
meghalljon bennünket. Lélegzetvételének ritmusára
hullámzott a keble. Olyan rohadtul kívánta a dolgot, hogy ettől
majdnem lelankadtam.
Ránéztem, és lehúztam a nadrágom cipzárját.
– Na szopjál!
Nem mozdult. Cicázni akart a ribanc, de én nem voltam
kapható rá. Megismételtem az utasításomat.
– Nem. Előbb te tegyél az én kedvemre! – felelte remegő
hangon.
Megvonaglott az állkapcsom. Nem értem rá erre. A
tarkójánál belemarkoltam barna hajába, és közelebb
rántottam a szerszámomhoz.
– Ha te nem vállalod, akkor majd Sparrow igen. Az a
tervem, hogy beüzemelem a kislányt.
Összeszorította az ajkát, majd mély lélegzetet vett, és a
farkamhoz közelítette az arcát. Reszkető ujjakkal fogta körül a
dákómat.
Használt a fenyegetésem. Catnek volt egy problémája: én.
Bennem testesült meg a becsvágya, a szerelme, a gyűlölete és
minden egyéb érzelem, ami helyet foglalt a hideg
szívecskéjében. Így festett a szomorú igazság.
Miután elélveztem, rögtön fölhúztam a cipzáramat, még azt
sem vártam ki, amíg a keze fejével megtörölte a száját. A
padlóra rogyott, és kínlódva emelte rám a tekintetét, hogy
viszonzom-e a figyelmességet.
Nem voltam jó szerető. Előbb mindig a saját élvezetemmel
törődtem, nemigen gondoltam a nőre, akivel éppen együtt
voltam. A nők tudomásul vették fogyatékosságaimat és
szeszélyes viselkedésemet, mert nem adtam nekik lehetőséget,
hogy kifogást emeljenek. Cat pedig kurvára élt-halt a
kegyetlenségemért. Imádta, sóvárgott utána. Minél
rettenetesebb szörnyetegnek mutatkoztam, annál vadabbul
epekedett értem.
Úgyhogy vele szemétkedtem a legjobban.
Ezen a bizonyos estén nem volt kedvem kielégíteni őt, pláne
nem kinyalni. Évek óta nem mentem le nőnek keszonba.
Amikor kifelé indultam, elszakította a tekintetét az arcomtól,
és hason fekve kapta el a lábszáramat.
– Ne menj hozzá! – visította annyi decibellel, ami inkább
valami kaszabolós filmhez illett volna.
Telt alsó ajkáról még Brock szőnyegpadlójára csordogált az
ondóm, de úgy tűnt, ő fütyül rá, hogy a kisfia a földszinten van,
és valószínűleg hallja őt. Bebújtam a zakómba, közben
figyeltem, ahogy a lábamnál fetreng. Az utóbbi időben
rászokott a sírásra. Rengeteget sírt. Sírt, ha keféltünk, sírt, ha
nem, és legfőképpen minden alkalommal sírt, ha távoztam.
Bármilyen meglepő, ilyenkor nem leltem örömöt a
látványában. Vajmi ritkán élveztem a gyöngék nyomorúságát –
az erőseket kívántam térdre kényszeríteni.
Kiköptem a fogpiszkálómat, figyeltem, ahogy begurul
Brockék ágya alá, és fejcsóválva pillantottam az asszonyra.
– Szedd rendbe magad!
Szipogott, lehorgasztotta a fejét.
– Nem bírom elviselni, hogy most vele élsz.
– Ne ártsd bele magad az ügyeimbe, Cat! Ezen a kellemes
elrendezésen túl ott a gyereked, akiről gondoskodhatsz, és az
egész életed. Ezt pedig leállíthatjuk, ha kezded sokallani. Nem
az enyém a világon az egyetlen fütyi. A férjednek is van.
– Nem, nem...
 Föltérdelt, úgy nézett ki, mint Alice Cooper, széles sávokban
folyt le az arcán a szemfesték. Imádkozó kéztartásban, térden
csúszva próbált lépést tartani velem.
Tévedés ne essék, imádta ezt a felfordulást. Esze ágában sem
volt kiszállni ebből a viszonyból, ebből a cirkuszból, az
életemből.
– Nincs semmi bajom, csak... tudod, mivel megnősültél, és...
– Sóhajtva lehunyta a szemét. – Igazad van. – Vállat vont,
ravaszkás mosolyt erőltetett magára, miközben
föltápászkodott. – Csak még hozzá kell szoknom a helyzethez.
Beolvastam volna neki a miatt a ribis ajándék miatt, de ezt
egyelőre elnapoltam.
Amikor kiléptem a házukból, Sam a sötét nappaliban ült,
valami rajzfilmet nézett, plüssmackót szorongatott a hóna
alatt.
– Viszlát, Troy bácsi! – motyogta jóformán saját magának,
tekintete továbbra is Tapsi Hapsira meg a kengyelfutó
gyalogkakukkra tapadt.
Morogtam valamit válaszul.
Tudtam, hogy egy utolsó söpredék vagyok.
A legaljasabb szemétláda a földkerekségen.
Mégsem bírtam magammal.

Így hát, miután hazaértem, töltöttem magamnak egy pohár

skót whiskyt, és hallottam, hogy Sparrow pici lába lecsattog a
lépcsőn, úgy döntöttem, mára elég kárt okoztam, megkímélem
őt, nem zúdítom a nyakába az igazságot a házasságunkkal.
Kedves próbált lenni, én pedig megpróbáltam nem
neheztelni rá.
 A házasságunkkal az volt az igazság, hogy ha rajtam múlik,
kihagytam volna, de úgy alakult, hogy apám megígértette
velem: feleségül veszem Abraham Raynes lányát.
Amíg apát meg nem gyilkolták, kurvára nem fért a fejembe,
miért.
Raynes reménytelen, piás lúzer volt, aki még abban az
időben sem tudott rendes gengszterré előlépni, amikor
bármelyik analfabéta szarházi simán a maffia tagjává
válhatott. A bűnszövetkezetben előforduló legtrébb feladatokat
lőcsölték rá. Apám az újoncokkal dolgoztatta. Abe pénzeket
csikart ki, mint valami suhanc, fenyegetéssel kényszerítette
fizetésre az adósainkat, időnként kidobóemberként működött,
és a kifutófiút helyettesítette, amikor az lebetegedett.
Apám mindig szeretettel beszélt Abe lányáról, Sparrow
Raynes-ről. Ez azonban nem magyarázat arra, hogy miután
betöltöttem a tizennyolcat, behívott a dolgozószobájába
(nagyon ritkán tett ilyet, pedig közel álltunk egymáshoz), és
megígértette velem, hogy egyszer majd feleségül veszem a
lányt, bevonom őt a családunkba.
Fe-le-sé-gül? Éppen Sparrow Raynest? Az a kis fruska addig
annyira nem került a látóterembe, hogy egy pillanatig azt
hittem, félreértettem apámat.
De tiszta szívből szerettem apát, rajongtam érte, az életemet
is odaadtam volna a kedvéért, úgyhogy belementem a tervbe.
Tizennyolc éves voltam, a lány meg nyolc. Ezzel a kificamodott
és civilizálatlan elképzeléssel kaptam először ízelítőt az élet
igazságtalanságából, de még évekig nem volt esedékes, hogy
emiatt fájjon a fejem, úgyhogy hamar háttérbe szorult.
Mondanom sem kell, ahogy telt-múlt az idő, a puszta
gondolat, hogy valamikor a későbbiekben ezzel a hótt szimpla
csajjal házasodjak össze, kábé annyira tűnt csábítónak, mint
sündisznóval kamatyolni. Persze Sparrow környezetében
mindenkit figyelmeztettem, hogy kurvára maradjon távol tőle
– a srácok nem próbálkozhattak nála, nem vethettek szemet
rá, egy ujjal sem nyúlhattak hozzá. Mindig ügyeltem rá, hogy a
kétes alakok nagy ívben elkerüljék, na nem mintha eleve
vonzódott volna az ilyenekhez.
És szüntelenül nyaggattam apámat, hogy árulja el, mi a
búbánatért kell feleségül vennem a kis vörös hajút. Mindhiába.
A halála napján jöttem rá az okára.
Igaz, arról mindig tudtam, hogy apámnak mellékesen van
valakije, de amikor kiderült, hogy Robyn Raynes – a
szomszédból lelécelt anyuka –, az szépen beleillett a képbe.
Addigra jobban felnőttem, bölcsebbé és ridegebbé váltam,
mert már összetörték a szívemet. Csillió darabra.
Megtanultam, hogy a sikerhez vezető út önfeláldozással van
kikövezve.
Nekem Sparrow Raynes jelentette az önfeláldozást.
Megígértem, hogy elveszem őt, és el is vettem.
Az igazat megvallva, boldogan vártam volna még néhány
évig, de apám ügyvédje kurvára napnál világosabbá tette, hogy
apám hagyatékából egy büdös vasat, egy kis picsányi földet se
látok, amíg nem gyűrűzöm meg a madaramat.
És Cillian Brennan nem képletesen értette az eskü
szövegében a „holtomiglan-holtodiglan” részt. A végrendelet
103b záradéka kimondta, hogy amennyiben Sparrow meg én
elválunk, az örökségem túlnyomó részét ő kapja.
A túlnyomó részét, baszki. Egyszerűen nem akartam elhinni.
Ott álltam harminckét évesen, készen arra, hogy átvegyem a
jussomat. Azt, ami mindig is engem illetett – az apám
keservesen megszerzett javait.
A pénz különösen kellett, mivel anyám úgy döntött, búcsút
int Bostonnak, áttelepül Franciaországba, Nizzába. A
nyugalomba vonulók Floridába vagy Arizonába szoktak
költözni. Na de Andrea Brennan? Eltűzött a nála fiatalabb
pasijával a világ legeslegdrágább helyére. A kibaszott
Riviérára. És még csak munkája se volt, amiből nyugalomba
vonulhatott volna.
Valakinek fizetnie kellett a flancolását, minthogy Mariára
továbbra is minden kurva héten háromszor szükség volt
anyám házában, aki időnként megengedte a dög lusta
barátnőinek, hogy ott tespedjenek. És bár anyám nagy lábon
éléshez szokott, készpénzzel nem túl jól volt eleresztve. A
család lóvéjának zömét adóügyi megfontolásból ingatlanba és
értékpapírokba fektették.
Óhatatlanul eszembe ötlött, hogy Andreában és Catalinában
sok a közös vonás.
Azt mindenesetre láttam, hogy ha Piroska megtudná az
igazságot egyáltalán miért akarta apám, hogy ő feleségül jöjjön
hozzám, hogyan őriztem meg annyi éven át szűzen,
érintetlenül a saját számomra, hogyan riasztottam el az összes
lehetséges kérőjét –, nemcsak az életemre törhetne, hanem a
rendőrséghez is fordulhatna, és lecsukathatna. Életfogytig.
Úgyhogy megpróbáltam kulturáltan bánni ifjú
oldalbordámmal.
Csakhogy most kurvára gőzöm sem volt, mit csináljak vele.
Udvaroljak neki? Nézzem levegőnek? Dugjam meg akarata
ellenére? Az első és a harmadik lehetőség nem a stílusom. A
levegőnek nézés egy hétig működött, de a végén jól
fölidegeltem magam. Halálosan untam, hogy egész nap
céltalanul ténfereg a lakásomban, és valahányszor
hazamegyek, úgy tesz, mintha aludna.
Vacsorandi. A legelső, mióta összejöttünk.
Igyekeztem szem előtt tartani, hogy a randizás olyan, mint a
szexelés. Ha az ember egyszer megtanulta, nem tudja
elfelejteni.
Mire végeztem a zuhanyozással, Sparrow már aludt, és ezúttal
nem csak megjátszotta. Bebújtam mellé az ágyba, figyeltem,
ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, de távolról sem
békésen szuszogott. Tudtam, hogy kést rejteget a párnája alatt,
ez mulattatott, ugyanakkor imponált is nekem. Nem mintha
bármit kezdhetett volna azzal a késsel velem szemben, de
tetszett az akaratossága.
Nem az apjára ütött. De nem ám.
Az esküvő utáni kezdeti várakozásom – hogy Sparrow
bezárkózik egy szobába, vég nélkül Taylor Swift férfigyűlölő
számait hallgatja, és kisírja a két szemét – elhamarkodottnak
bizonyult. Az ártatlansága nem jelentette azt, hogy egyúttal
ostoba is. Megedzették az életkörülményei és a városnegyed,
ahol laktunk – be kellett látnom, hogy Piroska nem könnyű
eset.
Hátat fordítottam neki, fölkapcsoltam az éjjeliszekrényen az
olvasólámpát, és a fiókból elővettem az iPademet. Átnéztem a
másnapi összes intéznivalómat – találkozó a balfácánnal, aki
kormányzónak jelöltette magát, és meg akarta keresni a
duzzogó mostohalányát, hogy rávegye: ne hordjon össze róla
tücsköt-bogarat; megbeszélés egy helybeli ingatlancézárral,
akinek meggyűlt a baja valami örmény gengszterekkel, mivel
nem óhajtott védelmi pénzt fizetni nekik.
Újabban a kurva örmények irányították a bostoni alvilágot,
és gyászosan emlékeztettek arra, ami nekem juthatott volna,
ha apám óvatosan bánik a családi biznisszel.
Brennanék nemcsak a város legerősebb bűnöző
famíliájaként váltak hírhedtté, hanem azért is, mert volt annyi
eszünk, hogy iskoláknak, templomoknak és helybeli
jótékonysági szervezeteknek adakozzunk. Elegendő pénzt
osztogattunk szét, hogy kocsmákat, kisbabákat és kórházi
szárnyakat nevezzenek el rólunk. Kedveltek bennünket, mert
hajdanában nagylelkűen bántunk a keresményünkkel, és mert
legnagyobbrészt tisztán tartottuk a várost az olyan rút
dolgoktól, mint a prostitúció meg a drog.
Persze bűnözők voltunk, de az ártatlanok ártatlanságát
érintetlenül hagytuk, és soha egy léleknek sem ártottunk, aki
nem érdemelte meg, hogy öklünk haragját érezze.
Uzsorakölcsönzés, védelmi pénzek szedése, illegális
szerencsejáték, pénzmosás – mindegyiket űztük, méghozzá
ügyesen.
Most pedig az örmények és szervezetlen helybeli bandák
uralták a bostoni alvilágot, s teljes zűrzavart teremtettek. Se
tisztelet, se becsület, se semmiféle erkölcsi szabályrendszer.
Csak egy rakás rohadt vadbarom, aki bejelentetlen fegyvereket
kaparintott meg.
Miután átfutottam egy másik ügyfél e-mailjét, és megint
pokolba kívántam az örményeket, visszaraktam az iPademet a
fiókba. Még egy utolsó pillantást vetettem Piroskára, és
észrevettem, hogy az éjjeliszekrényén villog a telefonja, új
üzenetet jelez. Hajnali négykor. Ki a franc SMS-ez ilyen későn?
Tekintetem Sparrow arcára siklott, majd vissza a mobiljára.
Nem szabad.
Dehogynem.
Nem szabad.
Eh, bassza meg!
Azelőtt összesen néhányszor láttam ezt a nőt, még kislány
korában, amikor a többi koszos kölyökkel az utcán
fogócskázott, én pedig csajokra vadásztam, vagy mások menő
kocsijának támaszkodva cigiztem. Amennyire ismertem, attól
még spicli is lehetett. Rendőrségi informátor. Sorozatgyilkos.
 Na persze!
Átnyúltam fölötte, a karom majdnem az orrához ért, és
elvettem a telefonját.
Azután hozzáláttam, hogy megvizsgáljam. Jó alaposan.
Sparrow Raynesnek nem sok barátja volt. Mindig is fura
madár volt (ezt nem szójátéknak szántam), és ha jól sejtem, a
társas élete is ezt tükrözte.
A bejövő üzenetek alapján egy Lucy nevű lány tűnt a legjobb
barátnőjének. (Habár annyira nem jónak, hogy Sparrow ne
adj’ isten meghívja az esküvőjére.) Volt egy Boris nevű srác, a
tanfolyami oktatója, aki már kapott figyelmeztetést, hogy
tartsa távol magát. Azonkívül egy másik lány, Daisy, akire a
környékünkről emlékeztem.
Feltűnt a Lucyval folytatott legutóbbi üzenetváltás időzítése.
Közvetlenül a nappaliban lezajlott kis jelenetünk után történt.
Amíg én zuhanyoztam, Sparrow a telefonján pötyögött. A
mobil mostani villogása éppen Lucy erre adott válaszát jelezte.

Lucy: Holnap pia a szokott helyen? Meghívlak. Most

kaptam fizut.
Sparrow: Jó tenne, de állásinterjúra megyek.
Lucy: Mi? Hová? Mikor? Hogyhogy semmiről sem
tudok? Részleteket!
Sparrow: A Rouge Bisbe. A méregdrága francia
étterembe, ahová már rég el akartunk menni, és
megbeszéltük, hogy majd fizetés nélkül távozunk.
Lucy: Ne őrjíts meg! Amelyiknek Troy Brennan a
tulaja? Az egyetlen Brennan, aki még él, és nincs lakat
alatt, haha.
Sparrow: Ja, még nem kapták el. Remélhetőleg
várnak, amíg át nem esek az állásinterjún. Majd
mindent megírok. Drukkolj nekem!
 Lucy: Ne haverkodj azzal a pasassal. Nem véletlenül
hívják „lerendezőnek".
Sparrow: Tudom, hogy zűrös alak. Apukám főnöke,
nem emlékszel?
Lucy: De, csak biztos akartam lenni, hogy te sem
felejtetted el.
Sparrow: Szeretlek!
Lucy: Én még jobban. Pusszantás!

Azután az utolsó, egyelőre megválaszolatlan üzenet.

Lucy: Ui. Ne bánkódj, ha nem kapod meg az állást! Azt

beszélik, irtózat seggfej a manus.

Azt hiszem, pont erre az emlékeztetőre volt szükségem:

Sparrow tehát gyűlölt, ki akart használni, és ugyanolyan
gazembernek tartott, mint az apámat.
Ezzel rögtön semmivé is vált minden elhatározásom, hogy
kicsit kevésbé elviselhetetlenné tegyem az életét.
SPARROW

H AJNALBAN IPARKODTAM A KONYHÁBA. Legutóbbi

együttlétünk zavarba hozott, és most mindennél inkább
szerettem volna elnyerni Troy jóindulatát.
Jó, bevallom, áhítoztam arra az állásra.
És nézzünk szembe a tényekkel, valamit megindított bennem
a tudat, hogy Troy annak idején a templomban már észrevett.
Hogy egyáltalán észrevett. Elhatároztam tehát, hogy komoly
esélyt adok Troy Brennannek, hátha nem válik világklasszis
seggfejjé.
Reggelit készítettem neki, habkönnyű áfonyás gofrit
juharsziruppal meg egy bögre forró csokival – személy szerint
a kedvencemmel –, és amikor a napsütésben hunyorogva lejött
a felső szintről, széles mosollyal üdvözöltem. Még egy szál
alsóban volt, akkora reggeli merevedéssel, mint egy sudár
jegenyefa. Helyesbítek: mint egy jegenyeerdő.
 Nem bírtam a kíváncsiságommal, lesandítottam, és
próbáltam megsaccolni a méretét, miközben úgy tettem,
mintha a konyhaszigetre kikészített szalvétákat és
evőeszközöket igazgatnám.
Szakértőnek nem mondhattam magam, de bizisten úgy
láttam, hogy a fütyköse szépen kitöltené egy kamion
kipufogócsövét, a vaginámban semmiképpen nem férne el.
Néhány másodpercre elbámészkodhattam, alighanem
érdeklődés és riadalom csillogott a szememben.
– Ne félj tőle, Piroska, nem harap!
Az alkarjába ásított, könyökkel félretolt az útból, és a
mögöttem a pulton álló kávéskannáért nyúlt.
– De esetleg köpköd – szóltam hátra félénk mosollyal.
Leereszkedően vigyorgott.
– Ahogy eddig bántál vele, rád biztos nem.
Már megint átment genyóba, de én tovább próbálkoztam,
nem hagytam, hogy a hiúságom felülkerekedjen rajtam. A
szigetre helyezett jókora tálra mutattam.
– Gofri. Frissen sült, kívül roppanós, belül foszlós. És forró
csoki. Kérsz hozzá tejszínhabot?
Emlékeztetni igyekeztem a lányra, akit feleségül akart venni.
Elfeledtetni igyekeztem magammal, hogy ő az az ember, akinél
apám dolgozik. Igyekeztem kihozni valamit a kettőnk
kapcsolatából, bármilyen ostobának és naivnak tűnt ez az
elképzelés.
– Nem tömök magamba cukros szarokat – felelte
szemrebbenés nélkül, totál érzelemmentes hangon. –
Kakaszínű édes taknyot meg pláne nem iszom, de ha
legközelebb babazsúrozni támad kedvem, majd kiveszek
magamnak a kölcsönzőből egy tüllszoknyácskát, és segíthetsz
krémest sütni.
Égett a fülem, miközben visszavettem a terítékéről a forró
gofrival megrakott tányért, lenyeltem a torkomból a keserű
gombócot. A mosogatóhoz léptem, és hangos csattanással
beleborítottam az ennivalót. Eltörtem a hülye, drágalátos,
valószínűleg méregdrága tányérját. Annál jobb!
Troy szó nélkül kiemelt a pulton lévő drótkosárból egy
banánt. Kinyitotta a hűtőszekrényt, dzsúszt meg sima
joghurtot vett elő, és a lábával belökte a hűtő ajtaját.
Még mindig majdnem pucéran. Még mindig
betonkeményen.
– Fölmegyek a dolgozószobámba. Ne feledkezz meg a mai
vacsoráról! – figyelmeztetett távozóban. – Hagytam az
éjjeliszekrényeden egy másik hitelkártyát. Próbálj meg a
szerepedhez illően kinézni! Semmi teniszcipős baromság meg
emós kölykös kenguru, vágod?
– Jesszusmáriám! – morogtam. – Nagyon rád jött a
hímsovinizmus?
– Nem nagyon, csak annyira, hogy szeretném, ha a feleségem
nőnek látszana, nem pedig tizenkét éves fiúcskának, aki most
fosztotta ki a mangabolt ruhastandját.
Legszívesebben megmondtam volna neki, mekkora furkó, de
tudtam, hogy ez nem javítja az esélyeimet az állás
megszerzésére. Úgyhogy csak ökölbe szorítottam a kezemet,
fogcsikorgatva kiviharzottam a lakásból, és bevágtam magam
mögött az ajtót.
Szinte éreztem, hogy megőszülök, mialatt harciasan a lift
hívógombja felé csapkodtam, majd néhány másodperc
elteltével abbahagytam a próbálkozást – annyira fölhúztam
magam, hogy egyszerűen nem bírtam veszteg maradni –, és a
lépcsőn robogtam le az épület földszintjére, kettesével vettem
a lépcsőfokokat, mind a tizennégy emeleten át, azután a
szokásos szerelésem nélkül kezdtem el a reggeli kocogást, sőt
nem is spéci futócipőben, csak teniszcsukában. Kurva jó!
Pillanatnyilag nem rendelkeztem mással, csak többtonnányi
elégetni való energiával.
És nem is kellett más.
Ahogy a lábam a hideg, nedves járdához ért, azonnal
egyenletessé vált a légzésem. Végre egy kis öröm.
Mihelyt bedugtam a fülhallgatómat, és a futás kísérőzenéjéül
bekapcsoltam a Papa Roachtól a Last Resortot – valami hozzám
hasonlóan dühöset igényeltem –, máris érzékeltem Connort a
sarkamban, ahogy igyekezett lépést tartani velem.
Úgy döntöttem, az egész napot arra pazarlóm, hogy milliónyi
lehetőségen fantáziálok, miképpen döfjem a vacsoránál a
villámat a férjem mellébe. Az meg sem fordult a fejemben,
hogy az utasításához híven csinos ruhába öltözött, bűbájos
feleséggé változzak.
Minél jobban erőlteti a dolgot, annál inkább ellenszegülök.

Nem vásároltam az éttermi vacsorához semmiféle csábos,

kacér holmit, fittyet hánytam Troy parancsára. Sőt ki sem
tettem a lábamat a konyhából, főzésbe fojtottam a dühömet.
Tonnaszámra gyártottam az ennivalót, fölhasználtam a
kamraszekrényből és a hűtőből az összes nyersanyagot, és az
egész napot a hajléktalanszállásnak szánt élelem készítésével
töltöttem.
Hosszú órák magányos főzőcskézése alatt végül sikerült
tudomásul vennem helyzetem súlyosságát. A legutóbbi estéig
nem igazán tudatosodott bennem, hogy mi történik. Nem
teljesen emésztettem meg a tényt, hogy ehhez az emberhez
mentem feleségül.
Pedig most már ez volt a valóság.
 És halálra rémített.
Connor a nappaliban föl-alá mászkálva telefonált.
Majdhogynem kísértésbe estem, hogy kihasználjam az
alkalmat a szökésre. De hát hová az ördögbe mehettem volna?
Apám a főnöke cserbenhagyásának következményeitől való
félelmében azonnal kiszolgáltatott volna Brennannek. Lucyt
nem terhelhettem a jelenlétemmel, és egyetlen uzsorás sem
kölcsönzött volna annyi pénzt, hogy eltűnhessek a városból,
mivel valamennyien ismerték a férjemet vagy a családtagjait,
és semmiképpen sem akartam ujjat húzni vele.
Délután négy körül Maria rontott be a konyhába, borús
képpel tájékoztatott, hogy ideje összetakarítani a kuplerájt,
amit csináltam, és tisztuljak a konyhájából, mielőtt a hajamnál
fogva ő maga lódít ki (nem ilyen bőbeszédűen adta elő, de
spanyol kiabálása és hadonászása minden kétséget kizáróan
erre utalt). Ma különösen harapós kedvében volt,
majdhogynem őrjöngött, mivel dupla műszakot nyomott le,
egyenesen Andreától jött ide. A jelek szerint Troy délelőtt
kilötyögtetett némi dzsúszt a dolgozószobájában, és
természetesen a saját becses mancsával nem pucolhatta föl a
trutymót, az is a bejárónőre maradt.
Maria közölte, hogy Brennan úr értem jön, nyolckor a ház
földszinti előcsarnokában vár, addigra készüljek el, legyek
estélyiben. Lehajtott fejjel morogtam, minden energiámat a
dupla adag csőben sült tészta bedobozolása kötötte le. Annyi
elemózsiát állítottam elő, amennyi valószínűleg egy egész
hadsereget jóllakatott volna, méghozzá nem is kisebbfajta
hadsereget. A főzés azonban terápiás hatást gyakorolt rám, és
valamivel el kellett terelnem a figyelmemet a valóságról. A
férjemről.
– Nincs estélyim – dünnyögtem, a sütőhöz fordultam, és
kivettem a kókuszos piskótát.
 A szekrényemben egyetlen kis fekete ruha árválkodott.
Abban szoktam esküvőkre, temetésekre menni, és ma este,
életem legelső randiján is azt szándékoztam viselni. Egyéb
programjaim nem igényelték, hogy kiöltözzek. Legalábbis a
saját véleményem szerint.
– Most már késő menni el vásárol – förmedt rám,
csalódottan nyugtázta, hogy a férjem pofonegyszerű utasításait
is képtelen vagyok végrehajtani. – Hogy csinálhat ilyet?
Brennan úr lesz mérges.
– Mindig mérges.
Mély sóhajjal megfordult, és köténye zsebéből előhalászta a
mobiltelefonját. A füléhez szorította a készüléket, és bosszús
pillantást lövellt rám. Amikor a vonal végén válaszoltak a
hívására, lelkes spanyol szóáradatba fogott. A nadrágomba
törölgettem a kezemet, az események pillanatnyi alakulása
legfeljebb mérsékelt érdeklődést ébresztett bennem.
Néhány perc múltán végre letette a telefont, és felém
billegtette a mutatóujját.
– Lányom hoz magának szép ruhát. Magáé méret. De nem
összepiszkol. És mielőtt visszaad, küld vegytisztítóba,
comprende?
Kissé döbbenten és jócskán megkönnyebbülve bólintottam,
hogy igen, értem. Csak azt nem értettem, miért akar segíteni
nekem. Mindenesetre örültem, hogy Brennan szalonképes
öltözékben fog látni, és talán megkapom az állást.
– Köszönöm... – rebegtem tétován.
Tekintetemmel követtem a mozgását, ahogy rendet rakott
utánam.
– Maga van kislány – mondta mérgesen, lábassúrolás
közben a vállával takarta a mosogatót, hatékonyan
akadályozta, hogy segíthessek neki. – Ő – folytatta, állával
fölfelé, a hálószoba irányába intve – nagy, erős férfi. Ne
felbosszant, mert kirúg magát seggbe.
Nem bírtam megállni a nevetést. Ez a „kirúg magát seggbe”
Maria eddigi legviccesebb benyögése volt.
Fejcsóválva léptem oda hozzá.
– Igaza van – motyogtam bocsánatkérően. – És kérem, ne
takarítson utánam. Én is meg tudom csinálni – próbáltam
óvatosan kicsavarni a kezéből egy szennyes lábast.
A mennyezetre emelte a tekintetét, és a könyökével
elhessegetett.
– Hagyjon takarítani, buta kislány!
A nap folyamán készített összes ennivalót taxival a
hajléktalanszállásra juttattam, a sofőr busás borravalót kapott
Connortól, aki semmiképpen nem engedte, hogy én magam
szállíttassam el az adományt.
Maria lányával végül személyesen nem találkoztam. A
koktélruhát egy pár magas sarkú cipővel együtt a portásnál
hagyta, Connor hozta föl, amíg zuhanyoztam. A cipő is
pontosan az én méretem volt. Mire kiléptem a fürdőszobából,
a ruha már ki volt terítve Troy franciaágyán. Barackszínű,
ujjatlan, szív alakú nyakkivágással és keskeny arany övvel.
Háromnegyed nyolckor fölhúztam a cipzárt, kicsit
kisminkeltem magam (semmi extra, csak némi szempillaspirál
meg szájfény, hogy ellensúlyozza a szeplősségemet és az
önsajnálattal töltött órákat), majd lelifteztem az előcsarnokba.
Nem lepődtem meg, hogy Troy késik. Amíg az egyik
krémszínű fotelba telepedve vártam rá, SMS-eztem Lucynak és
Daisynek. Hirtelen rám tört a vágy, hogy az ismerős lelki
közegbe, a barátságukba burkolózzam. Azonkívül
nyilvánvalóan egyre inkább gyanúsnak találhatták, hogy
hirtelen eltűntem a környékünkről.

Én: Helló, csajok, pia a jövő héten?

 Lucy: Az tőled függ.
Én:?
Daisy: Beugrottam hozzátok. Apukád valami olyasmit
mondott, hogy elköltöztél. Mit titkolsz, jómadár?

Na bakker. A barátnőimnek megnyugtatásul küldözgetett

üzenetek mintha nem igazán érték volna el a remélt hatást.

Én: Biztos félreértetted. Semmit se titkolok. Csak sok a

dolgom. Pl. pár perc múlva kezdődik az állásinterjúm.
Lucy: Kajáldában dolgoztál, és szakácstanfolyamra
jártál. Most meg ukmukfukk a Rouge Bisbe hívnak
állásinterjúra? Egytől tízes skálán mennyire látszunk
hülyéknek?
Én: Hmm... Öt?
Megint én: Vicc volt. Figyu, meg bírom magyarázni.

Nem, nem bírtam megmagyarázni. Ez volt benne a

legdurvább. Tudtam, hogy előbb-utóbb rájönnek, de nem
akartam bolygatni az ügyet.

Lucy: Ajánlom is. A szokott helyen talizunk. Sok

szerencsét az interjúhoz!

Épp újabb üzenetet akartam küldeni a lányoknak, amikor

lépteket hallottam, és fölkaptam a fejemet. Megismertem
Brennant a járásáról. Elegáns, magabiztos alakja abban a
pillanatban uralta a teret, ahogy belépett. Világosszürke
öltönyében valahogy magasabbnak és szélesvállúbbnak
látszott. Fölálltam, két kézzel lesimítottam a ruhámat, és úgy
néztem rá, mint egy rosszalkodáson kapott kisgyerek.
– Hogy ízlett a gofri?
 Puszit nyomott az arcomra, de szenvtelenül,
kötelességszerűen. Akárcsak egy kellemetlen nagynéninek. És
úgy látszott, azt is elfelejtette (vagy eleve észre sem vette),
hogy az egész halom gofrit a mosogatóba dobtam. Nahát,
milyen figyelmes férj. Hogy én mekkora mázlista vagyok!
– Kár volt kihagynod azt a cukros szart. – Dacosan
fölszegtem az államat, de aztán jobbnak láttam visszavenni a
hisztiből. Kellett az az állás. – Tetszik a ruhám?
Brennan a homlokát ráncolta, de inkább csodálkozva,
mintsem mérgesen.
– Magad választottad?
Hátralépve mustrálgatott. Homlokráncolása jottányival sem
csökkentette a szexepiljét.
Sőt, a jéghideg cápatekintettől eltérő bármely arckifejezése
fölgyorsította az érverésemet. Tagadhatatlan vonzereje
idegesített. Borzasztóan.
– Nem a vásárlás volt az első dolgom – vallottam be, és
ügyeltem rá, hogy kellő távolság maradjon kettőnk között.
Brennan körül nemcsak átvitt értelemben izzott a levegő,
hanem ténylegesen is forróság áradt belőle. – Maria volt szíves
fölhívni a lányát, és megkérdezni, hogy nem tud-e kölcsönadni
nekem egy ruhát.
– A lányát?
Az előcsarnokból kifelé menet úgy fürkészte az arcomat,
mintha nem akarna hinni nekem.
– Igen, a lányát. Miért? Ez túlságosan cuki az ízlésedhez?
Vagy talán fekete bőrtangát vártál, ami passzolna a
nászajándékomhoz? – vontam föl a szemöldökömet, és
megborzongtam, ahogy kiléptünk az immár sokadik
ködszitálós, hideg estébe.
Magától értetődően birtokló mozdulattal fogta meg a
derekamat, és a vászon előtető alatt a járda szélére kísért.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni az érintésétől a hasamba
nyilalló gyönyört. A forróságába vágyakoztam. Győzködtem
magam, hogy valószínűleg csak azért, mert semmilyen
tapasztalatom sincs a másik nemmel. Elvégre gyűlöltem ezt az
embert. Kiderült azonban, hogy a testem nem osztozik ebben
az ellenséges indulatban.
– Jól nézel ki – mondta, bár a megjegyzése szokás szerint
erősen kétértelműen hangzott.
– Köszönöm!
Az utcán nyüzsgő gyalogos és gépkocsiforgalom fogadott
bennünket. A fehér Maserati – azonnal eszembe jutott,
mennyire elüt a maffiózós fekete Mercedesektől – egy már
eleve az épület bejáratánál parkoló autó mellett, vagyis az
egyirányú utca közepén állt. Brennan óne zsanér közlekedési
akadályt képezett, tucatnyi jármű torlódott fel mögötte. Az
emberek dudáltak, káromkodtak, a szemerkélő eső ellenére
kinyúltak az ablakon, és az öklüket rázták.
Ám amikor meglátták, hogy Troy Brennan közeledik a
csillogó GranTurismóhoz, villámgyorsan bekapták a fejüket a
kocsijukba, és föltekerték az ablakot. Tisztán hallottam a
kattanást, ahogy szinte vezényszóra, egyszerre csukódtak be az
ajtók.
Kimondhatatlanul zavarba jöttem, elszörnyedtem a férjem
arcátlanságától, leráztam magamról a kezét, és
megszaporáztam a lépteimet a kocsijához. A másik kezében
egy csukott esernyőt tartott, de nem fokozta az iramot, és nem
vesztegetett rám még egy pillantást, miközben szedtem a
lábamat, nehogy megázzak. Még mindig nem tudtam elhinni,
hogy júniusban ilyen esős és hideg az idő. Mintha az egész
világ összeesküdött volna Sparrow Raynes ellen. Pedig akkor is
épp elég lett volna ezzel a pasassal kínlódnom, ha a természet
nem dönt úgy, hogy örökösen borult égbolttal cukkol.
 – Muszáj volt mindenkinek elállnod az útját? – kérdeztem,
mialatt becsatoltam a biztonsági övemet.
– Nem. – Farkasszemet nézett velem, amíg a volánhoz ült. –
Csak nem tudott érdekelni, hogy elállom.
Ajakbiggyesztve és villámló tekintettel bámultam ki az
ablakon, mialatt az autó besorolt Boston péntek esti
kérlelhetetlen forgalmába, reménykedtem, hogy az ülés hideg
bőrhuzata lehűti fölzaklatott idegzetemet.
A rádióból a Zac Brown Band és Chris Cornell szólt, a Heavy
Is the Head. Nehéz a fej, amely a koronát viseli... Milyen ironikus!
– gondoltam elkeseredetten.
– Nyugodtan letörölheted az önelégült vigyort a képedről –
mondtam, miután mély lélegzetet vettem, hogy kicsit
lehiggadjak. A szemem sarkából érzékeltem a derültségét. –
Nekem nem imponál a gorombaság. Sosem értettem, mi a
nyerő ebben az egész zord seggfej műbalhéban, és nekem
tutira nem jönnek be a magadfajta figurák.
– Troy Brennan. Örvendek a szerencsének! Egyszer mindent
el kell kezdeni.
– Akkor most talán... – A mutatóujjamat ide-oda
billentettem kettőnk között. – Talán elkezdesz rájönni, hogy
nem minden nő az a pénzéhes, tizenkettő egy tucat, se hús, se
hal típus, akivel mostanáig randizgattál.
– A helyedben nem égetnék föl minden hidat, ami a
jóindulatomhoz vezet. – A vigyora valahogy még szélesebb
mosolyba ment át. – Elvégre ma este akarsz tőlem valamit,
Piroska.
– Miért vagy olyan biztos benne?
Rám villant a szeme, majd ismét az útra szegezte derűs
tekintetét.
– Azért, mert beleegyeztél, hogy eljössz velem vacsorázni.
Kifújtam egy kis levegőt a tüdőmből, és megdörzsölgettem
csupasz karomat. Észrevette, és bekapcsolta a fűtést.
Sajnálattal állapítottam meg, hogy ez a legkedvesebb, amit
valaha tett értem.
– Rendben, igazad van. Javasolni szeretnék valamit, ami
tőled függ – feleltem fátyolos hangon.
– Később – mondta Brennan, és úgy döntöttem, egyelőre
nem forszírozom.
A mind hosszabbra nyúló csöndben megigazgattam a
ruhámat, majd a magas sarkú cipő kérge alá dugtam az
ujjamat, mert egy kicsit szorított.
– Most nem fáj a lábad? – kérdezte Brennan váratlanul.
– Már nem – vágtam rá gépiesen, azután belülről a számba
haraptam, mert ráeszméltem, mit jelent ez. Bakker!
Ma este percről percre újabb bakkeres helyzetbe keveredtem.
Brennan vékony vonallá szorította össze az ajkát.
– Sok rosszat lehet rólam mondani, de az idiótaság nem
tartozik közéjük. A nászéjszakánkon azért vágtad meg magad,
hogy ne háljuk el a házasságunkat. A zoknim a lábadon,
ráadásul a vér, amit a borotvámon találtam, végképp kurvára
megkönnyítette, hogy rájöjjek, mi az ábra. A nemi erőszak nem
a stílusom, Sparrow.
Éreztem, hogy ég az arcom. Megdörzsölgettem a
homlokomat.
– Bocs, Brennan, de az előéleted alapján úgy gondoltam,
jobb a biztonság.
– Az előéletem alapján? – sziszegte. – Légy szíves, világosíts
föl, mi a francról beszélsz! És ne brennanezz engem! A férjed
vagyok, nem a főnököd.
Valamivel tompítanom kellett a legutóbbi megjegyzésemet.
De hát mit felelhettem? Köztudomású, hogy megölted Billy
Cruptit? Úgy hírlik, megélhetésszerűen töröd össze az emberek
csontjait? Remeg a térdem a félelemtől, ha rád nézek?
 – A lényeg az, hogy egy nőt szexszel megfélemlíteni undorító
– mondtam. – Nem akartam, hogy hozzám nyúlj.
Karba tettem a kezemet, próbáltam újra egyenletesen
lélegezni.
Ennek az embernek a társaságában mindig ilyen volt a
közérzetem. Egyébként képes voltam órákon át futni, és
közben egyetlen ütemnyi kihagyás nélkül énekelni, de ővele
nem bírtam volna néhány másodpercig úgy beszélgetni – ha
agyonvernek se, hogy ne törjön rám a kóros légszomj.
– Ha ettől nyugodtabban alszol, nekem nyolc, Piroska. De ha
jól emlékszem, a nászéjszakánkon úgy összekrémezted a
bokszeremet, mint egy kibaszott szülinapi tortát.
Ez a pasas néha annyira átment gusztustalanba, hogy
legszívesebben megfojtottam volna.
– Köszi a költői hasonlatot! Ennek ellenére sincs kedvem
szexelni veled.
– Dehogy nincs. – Csábító mosolyra nyílt az ajka, a tekintete
továbbra is az előttünk haladó autóra irányult. – A szemed a
reggeli merevedésemre szokott tévedni. Amint alkalom
adódik, rögtön hozzám dörgölőzöl. Amikor lenyaltam a
véredet, úgy megkeményedett a mellbimbód, hogy majd
átszúrta a felsődet. – A jobb keze elmozdult a sebváltóról, a
combom fölé emelte, de nem ért hozzá. – Tegnap este pedig
megcsókoltál, és a nevemet sóhajtottad. Igen, te az enyémet.
Hű, a mindenit, elöntött a forróság. Még a ruha anyagán át
is éreztem teste melegét.
– Megértél, Piroska! És szeretkezni kívánsz. Csak az a kár,
hogy azzal a férfival, akit gyűlölsz.
A fejemet ráztam.
– Micsoda képtelenség!
Vállat vont, egyik kezével a kormányt tartotta, a másikkal a
sebességváltón dobolt, miután elvette a combomtól.
 – Szeretni és gyűlölni sok szempontból hasonló.
– Nincs rá mód, hogy jó messziről szeresselek? – vetettem
oda.
– Nincs, de gyűlöletből annyit kefélhetsz velem, amennyit
csak akarsz.
Rákvörös lettem, melegség lopózott az ágyékom felé. Troy
Brennan remekül szórakozott a trágárkodással, míg én már
attól is zavarba jöttem, ha szexre gondoltam. Már megint ő
kerekedett felül.
Nyújtózkodtam, kiegyenesítettem a gerincemet, és alig
vártam, hogy kiszabaduljunk a pokoli közlekedési dugóból.
Valami azt súgta, akkor sem érünk időben az étterembe, ha
kilencre foglalt asztalt.
Témát váltottam.
– A forgalom miatt lekéssük a foglalásunkat. Talán jobb, ha
kihagyjuk ezt a vacsorát.
Úgy gondoltam, minél kevesebb időt töltünk együtt, annál
jobb.
– Nekem nincs szükségem asztalfoglalásra. Enyém az egész
hely. Hajnali négykor is kiszolgálnak bennünket, ha arra
támad kedvem.
Ebben a pillanatban rés nyílt a forgalomban. Brennan egy
lámpás kereszteződésben átszáguldott a piroson, és a szívem a
kocsival együtt nekiiramodott. A Rouge Bisbe megyünk, abba
az étterembe, ahol minden vágyam dolgozni! Ez új
lehetőségeket tárt föl, s ezáltal új reményt csempészett a
hangulatomba. Fölélénkültem, kihúztam magam ültömben,
igyekeztem mosolyogni.
Vissza az eredeti tervhez.
Vissza a kedves viselkedéshez.
Vissza a hídveréshez.
Úgy döntöttem, kezdetnek nem rossz, ha a keresztnevén
szólítom.
– Nem akarod kicsit jobban kifejteni, miért határoztál úgy,
hogy feleségül veszel?
Egyenesen előrenéztem, hogy elkerüljem a fullánkját,
amennyiben úgy dönt, hogy újabb csípős megjegyzéssel
jutalmaz.
Úgy kanyargott az utcákon, mintha tűzokádó szörnyeteg
üldözne bennünket, megszegett minden létező közlekedési
szabályt, egyúttal újabbakra is ötletet adott.
– Amikor kilencéves voltál, én meg tizenkilenc... – Egy
pillanatra elhallgatott, hagyta, hogy tudatosodjon bennem a
kettőnk közötti korkülönbség súlya. – Volt egy esküvő. Paddy
és Shona Rowané, emlékszel rájuk? Azt hiszem, a férfi akkor
nősült harmadszor.
Nagyot nyeltem, bólintottam. Azon igen kevés maffialagzi
egyike, amire aput valaha is meghívták, és öcsém, milyen
büszke volt! A vőlegény ingatlannal meg drogcsempészéssel
próbálkozott, miután a haverjait lesittelte az FBI. Nem
finnyáskodott, szóba állt olyan gyalogokkal, mint apám.
Az esküvője napján rá is jöttem, miért.
Paddy Rowan előkelő helyet foglalt el a rühellési listámon,
az első kettő közé tartozott, a most épp mellettem ülő férfival
együtt. Csak abban különböztek, hogy Troyt utáltam, és
szerettem volna kitessékelni az életemből, míg Paddyt? Paddyt
halva láttam volna.
– Emlékszem – mondtam, és máris fájdalom bizsergett a
gyomorszájamnál. – Saving All My Love for You.
– Micsoda? – hökkent meg.
– A szám címe, amire te meg én... tudod... – Lángolt az
arcom. Szégyenkezve vallottam be, hogy emlékszem. – Amire
táncoltunk. Whitney Houstontól a Saving All My Love for You.
– Ja, persze. – Vállat vont. – Szóval a családomat
ugyanahhoz az asztalhoz ültették, ahová a tiédet, csodálkozott
is mindenki.
Nehogy már elfelejtsem, milyen alacsony sorból származom.
– De Paddy világéletében fogalmatlan bunkó volt. Na
mindegy, te velem szemben ültél. Nemigen figyeltem rád, mert
csak kilencéves voltál, és az még az én mércémmel is kurvára
gáz. – Megcsóválta a fejét, majdhogynem elszörnyedt a
gondolattól. – Úgy emlékszem rád, mint végtelenül helyes,
illedelmes kis jószágra. Egy csomó kérdéssel bombáztad
anyámat, még arról is, hogy valódi-e a fogsora. Aztán
megpróbáltál rábeszélni, hogy táncoljak veled.
– Beleegyeztél.
Megrohantak az emlékek. Tenyerembe vájtam a körmömet,
combomra nyomtam az öklömet, és reménykedtem, hogy nem
veszi észre. Igyekeztem az esemény azon mozzanatára
koncentrálni, amiről mesélt, a kellemes emlékre, hogy a nálam
sokkal idősebb fiúval táncoltam, az emlékre, ami valahogy
egészen mostanáig teljesen kitörlődött.
– Bele. – Fölvonta a szemöldökét. – Majd megvesztél, hogy
lassúzzunk. – Visszafojtotta a kuncogást. – Már abban is én
voltam neked az első, Piroska.
Még jobban ökölbe szorítottam a kezemet, és továbbra is
kibámultam az ablakon. Nem azt szégyelltem, nem az rázott
meg velőig hatóan, hogy vele lassúztam először. Ami viszont az
után a tánc után történt, életem egyik legpocsékabb napjává
tette azt az eseményt. Olyannyira, hogy ahhoz képest
semmiségnek tűnt, amikor anyám faképnél hagyott.
Megköszörültem a torkomat, hirtelen ráeszméltem,
mennyire kiszolgáltatottnak érzem magam.
– A kocsirendezőnél két háztömbnyi a sor. Állj félre, és
szólok valakinek, hogy megjöttünk.
– Enyém a hely – nevetett akaratlan tréfámon Brennan...
azaz mondjunk inkább Troyt. – Figyelj!
A forgalmas utca kellős közepén parkoló fokozatba rántotta
a Maseratit, kiszállt, és odadobta a slusszkulcsot egy
egyenruhás kocsirendezőnek, aki az épület melletti szűk
keresztutcában a falnak támaszkodva cigarettázott. A
körülbelül velem egyidős fiú elkapta a kulcsot, hevesen
bólogatott Troynak, úgy hajította el a cigarettát, mint egy
ketyegő pokolgépet, és a Maserati vezetőoldali ajtajához
ügetett.
Mialatt a férjem járműve mögött újabb dugó alakult ki,
gyanú ébredt bennem, hogy egyedül ő az oka a bostoni pocsék
közlekedési helyzetnek. Teljesen lehetségesnek tűnt, hogy ha ő
nincs, nem is lenne szükség a bostoni metróra.
– Ha még egyszer műszakban dohányzol, ki vagy rúgva. Ha
megkarcolod a kocsimat, véged, megértetted? – dörögte Troy a
kulcsát szorongató srácnak.
Átballagott az én oldalamra, és kinyitotta a kocsiajtót.
Elfogadtam fölkínált kezét, kiszálltam, és hagytam, hogy a
derekamnál fogva bekalauzoljon a proccos étterembe. A
személyzet két másik tagja már tartotta nekünk az ajtót. Halk
gépi háttérzene szűrődött ki, ínycsiklandó illatok kíséretében.
– Már nem kilencéves vagy – morogta Troy, ahogy
belibegtünk a selymes fényű hangulatlámpákkal megvilágított
térbe.
– Hál’ istennek – dünnyögtem, és megint Paddy Rowan
jutott eszembe.
Kizárni! – parancsoltam magamra, ahogy mindig. Ahogy
minden mást is kizártam.
TROY

C ATALINA KÜLDTE EL A SAJÁT RUHÁJÁT MEG CIPŐJÉT, hogy

Piroska fölvehesse, és szétcseszhesse az agyamat. Bevált.
Mert amikor Cat ruháját Piroska viselte, a szeretőmmel
ellentétben nem kicsomagolásra váró cukorkaként hatott
benne, inkább úgy festett, mint egy eszméletlenül aranyos
királylány, akinek az ordas farkas nemsokára elveszi az
ártatlanságát.
Újabb andalító emlékeket tápláltam be az én saját külön
mesebeli kis Piroskámba, hogy továbbra is jókedvű maradjon,
múltidézésem zene volt gyanútlan füleinek.
A bűntudat gonosz rabló. Megfosztja az embert a józan
eszétől, fölforgatja a fontossági sorrendjét, és végül eltéríti
eredeti terveitől. Nem engedhettem teret neki az életben, tehát
félresöpörtem, meggyőztem magam, hogy ezek a közös
mozzanataink valamilyen szinten nem hazugságok. Csak
féligazságok.
Valóban lassúztunk az esküvőn.
Csak egyáltalán nem tartottam Sparrow-t elbűvölőnek.
Ugyanis már tizenkilenc évesen tudtam, hogy mindenképpen
ő lesz a feleségem. Amikor azzal a kilencesztendős kislánnyal
táncoltam, nem éreztem mást, csak dühöt. Legfőképpen
magamra haragudtam, és egy kicsit őrá.
Most csak az számított, hogy Sparrow beveszi a mesémet, és
kezd fölengedni. Fénysugarak derengtek át a védőfalain.
Noha jólesett a melegük, vigyáztam, nehogy vérmes
reményeket ébresszek benne, mert mi ketten nem alkotunk egy
igazi párt, és ez nem egy love story.
A pincér az étterem legjobb asztalához vezetett bennünket. A
feleségem tágra nyílt szemmel nézett körül a helyiségben, és
pontosan tudtam, miért. Előttem egy mekis happy mealt is alig
engedhetett meg magának. Most meg a sárgaréz bárpultot a
bronzbeton asztaloktól elválasztó vízfüggönyt bámulta. Hogy a
picsába ne, hiszen az itteni világítás egymaga többe került,
mint az apja évi fizetése.
A vendégek felénk forgatták a fejüket, csillagászati árú
vacsorájuk fölött összehajolva súgtak-búgtak, valószínűleg
azon álmélkodtak, hogy tud egy magamfajta alak a házasság
révébe érni, ráadásul éppen egy ilyen hétköznapi katolikus
lánnyal. Fölfalták a tekintetükkel, úgy követték ingatag lépteit,
mintha az ártatlan zöld szempár és lángvörös haj valami titkot
rejtene.
Teljes magasságomban kihúztam magam, több mint
egyarasznyival tornyosultam a feleségem fölé, kezemmel
kormányoztam darázsderekát, ahogy a helyünkre kísértem.
– Mindenki bennünket néz. Rólunk pusmognak – jegyezte
meg halkan.
– Érdekel?
 Habozott, lenézett a tűsarkú cipőre, amiben egyensúlyozott,
azután elszánt arckifejezéssel emelte föl a fejét.
– Nem.
– Akkor jó, mert a vélemény olyan, mint a végbélnyílás.
Mindenkinek van, és rendszerint bűzlik.
– Hát, ez a te véleményed.
Óvatosan elmosolyodott, és megjegyzésének szellemessége
nem kerülte el a figyelmemet.
Visszafojtottam egy vigyort, és már egy cseppet kevésbé
bosszantott, hogy együtt látnak vele. Úgy véltem, nem
szupermodell-alapanyag, de basszus, a szája nem csak
szopásra-nyalásra jó, és ez üdítő.
Mire Piroska elárulta, mit kíván tőlem, már Kir Royalt
szürcsöltünk. Azt volt az érzésem, ha tudná, hogy egyetlen
pohár koktél százhuszonöt dollárba kerül, nem küldött volna le
zsinórban hármat, csak hogy bátorságot merítsen, és
megkérdezze, dolgozhat-e a Rouge Bisben.
Ez valahogy tetszett benne. Nem különösebben érdekelte a
pénz, noha nem dúskált benne. Ez jellemességre utalt. Vagy
végtelen ostobaságra. Én azonban az előbbire hajlottam.
Szorongattam a poharamat, és tudatlanságot színleltem,
mintha nem raktam volna össze már előző este, Piroska
üzeneteinek átböngészésekor a képet. Nézelődtem a
helyiségben, mialatt ő hosszasan magyarázott, próbálta
hasznos munkavállalónak beállítani magát.
Velem szemben ült, a lábával dobogott az asztal alatt, és
figyelte, hogyan reagálok.
Annyira elmélyülten igyekezett leolvasni az arcomról a
gondolataimat, hogy eközben nem nagyon törődött vele,
milyen kíváncsian bámulnak bennünket továbbra is. Úgy
tapasztaltam, hogy Sparrow általában igen éles szemű kis
teremtés, de az úgynevezett „tizenkettő egy tucat” nőim
sokaságával ellentétben vajmi ritkán érdekli, mit szólnak
mások.
Ez felszabadító tulajdonság egy nőnél.
– Szóval itt szeretnél dolgozni?
Összekulcsoltam a kezemet a tarkómon, és hátradőltem, ő
pedig végre abbahagyta a szövegelést, és gyorsan kifújta
magát. Nem idegenkedtem az ötletétől. Úgy tűnt, ha itt
dolgozik, talán nem fogja szétcincálni az idegeimet minden
kurva alkalommal, amikor egy fedél alatt van velem. Nem lesz
többé nyűg a nyakamon. Hm, újabb szívderítő kilátás.
Bólogatott.
– Bármit elvállalok. Nem bánom, ha alulról kell kezdenem.
– Idegesen megköszörülte a torkát, de én kegyesen
megkíméltem attól, hogy burkolt szexuális utalásként
értelmezzem a szavait. – Falatozóban már dolgoztam
szakácsként. Tudom, az nem nagy szám, de mosogatok is, vagy
fölszolgálok, ha kell, vagy...
Megint belelendült, ezerrel mondta a magáét. Fölemeltem a
kezemet, félbeszakítottam a szóáradatot.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Mi a faszból képzeled,
hogy Boston legprímább vendéglátóhelyén megütnéd a
mércét?
Megnyúlt az arca. Egy pillanatra majdhogynem
megsajnáltam, amiért egy magamfajta rohadék vette feleségül,
de azután eszembe jutott, hogy kurvára púp a hátamon, púp,
amit apám hagyott rám örökül, és mereven fölegyenesedtem
ültömben.
Kihúzta magát, mély lélegzetet vett.
– Remek szakács vagyok. Tégy próbára, Troy! – unszolt. A
keresztnevemen szólított, amihez csak olyankor folyamodott,
ha a kedvemben akart járni, vagyis nem sűrűn. Szinte
rimánkodott a tekintete, a hanghordozása azonban jelezte,
hogy nem fog könyörögni.
Lassan elmosolyodtam. Megint fölcsillant a szemében a
harcias fény, mintha lángok lobogtak volna benne. Fölálltam, a
kezemet nyújtottam.
– Mit csinálsz? – kérdezte kissé zavartan, de megfogta a
kezemet, és követte a példámat, csikorogva tolódott hátra a
széke.
– Kiderítem, mennyit ér a szava, Brennanné.
Hátrakísértem az étteremben, magabiztosan nyomultam be
a kettős lengőajtón. Abban a percben, ahogy a nyüzsgő
konyhába léptem, abbamaradt a sürgés-forgás. Elnémult az
edények fölötti ide-oda kurjongatás. Az egyik pályától a
másikhoz tartók megtorpantak, rám meredtek. Állak estek le,
padlóhoz csapódott tányérok törtek ripityára, szemek
kerekedtek el. Basszus, az ember azt hitte volna, csőre töltött
Uzival állítottam be, nem egy megszeppent csajjal.
Naná, hogy a személyzet meglepődött. Elvégre az a hír járta
rólam, hogy lobbanékony, hirtelen haragú seggfej vagyok. Meg
aztán az a tény, hogy sosem vesztegetem az időt az
alkalmazottaimmal való megismerkedésre, nem kifejezetten
tolt a górék népszerűségi listájának élére. Feszülten várták, mit
lépek. Én, a pszichopata. Az esettanulmány. Ezt a legendát
tápláltam ugyanis, ehhez a legendához híven kellett élnem,
még ha nem is egészen ez volt az igazság.
A konyhában olyan hőség uralkodott, mint egy kemencében,
és rosszalló morgással törölgettem a homlokomat. Sparrow a
hátam mögött állt, halálra váltan kapaszkodott a kezembe.
Totál berezelt, és ezt tulajdonképpen csíptem.
– Ki itt a konyhafőnök? – kérdeztem, és figyeltem, ahogy
mindannyian behúzzák a nyakukat.
Néma csöndben, lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanná
dermedve vártak. Rémületük visszhangot vert a falakon.
 Néhány másodperc elteltével egy tömött fekete
harcsabajszos, pecsétes szakácskabátos, testes férfi lépett elő,
konyharuhába törölte a kezét, majd egy vágódeszkára dobta a
ruhát, és kézfogásra nyújtotta virsliujjait.
– Az én volnék, uram. Pierre.
Le sem néztem a mancsára, nemhogy megfogtam volna.
– Mindegy. Tessék, itt ez a lány... – Megfordultam, Sparrow-
ra mutattam, akinek másodpercről másodpercre tágabbra
meredt a szeme. – Ebben a konyhában szeretne állást kapni.
– Nincs szükségünk új dolgozókra, de a hölgy meghagyhatja
az elérhetőségét, és...
– Nem emlékszem, hogy kineveztem volna magát HR-
vezetőnek – reccsentem rá a séfre. – Azonnal próbálja ki, mit
tud a jelentkező!
Hüledező hangok töltötték be a helyiséget. Minden tekintet
Sparrow-ra szegeződött, az emberek kétségbeesetten törték a
fejüket, vajon miért kívánom ezt a szimpla nőt Boston
legmenőbb éttermében álláshoz segíteni. Vélhetően nem jutott
el az agyukig a hónap esküvőjéről szóló tájékoztatás. A zsúfolt
konyhában nem hallatszott más hang, csak valami sercegés-
sistergés egy serpenyőből. Nem csak a főszakács égett.
– Az isten szerelmére, vonszolják vissza magukat a
munkájukhoz, mielőtt fölgyújtják az éttermemet! –
bömböltem.
Mindenki visszarohant a helyére, kivéve a séfet, aki úgy
meresztette a szemét Sparrow-ra, mintha a jövevény épp
fegyverrel rabolta volna el a szeretteit, hogy nyomban egy
mérges kígyókkal teli verembe taszítsa őket. Hátrafordultam, a
feleségemre pillantottam. Noha nyilvánvalóan zavarba jött,
dacosan állta a séf tekintetét. Nem hagyta ellenséges
pózolással megfélemlíteni magát.
Bravó, kislány!
 A hátam mögött begörbített ujjammal biztattam, hogy lépjen
beljebb a konyhába. Úgy is tett. Közben szemmel tartottam a
hogyishívjákot, aki alig leplezett bosszúsággal harapdálta
szőrös felső ajkát.
– Rajta! – morogtam, fenyegető tekintetem elidőzött a
képén. – Tegye próbára!
A séf pislogott néhányat, emésztgette a helyzetet. Azután
sóhajtott, és támogatást keresve pillantott körbe. Most
azonban senki nem mert ránk nézni.
– Jöjjön velem! – utasította Sparrow-t.
Követtem őket. Pierre – aki ismét bemutatkozott, miután
csak úgy hivatkoztam rá, hogy „a szakács” – a tűzhely mellől
fölkapta az egyik étlapot, és Sparrow kezébe nyomta. Sejtelme
sem volt róla, hogy ez a nő a feleségem, és pont ezt akartam,
mert így kiderülhetett, érti-e Sparrow a dolgát.
Szerettem volna, hogy kimozduljon otthonról, de nem a
vendégeim rovására, akik esetleg ételmérgezést kapnak miatta.
Pierre olajtól fénylő ujjával az étlapra bökött, közben foltot
hagyott a merített papíron. Óhatatlanul észrevettem, hogy ez a
legdrágább, kilométeres nevű főétel a választékban. Életemben
nem láttam ennél aljasabb csapdát. Mérgesen hunyorítottam,
de nem szóltam semmit. Csak kivettem a szivarzsebemből egy
fogpiszkálót, a számba dugtam, és a nyelvemmel jobbra-balra
forgattam.
– Pirított őzgerincfilé kuszkuszágyon, pasztinákpürével és
borsmártással! – olvasta föl a séf diadalmas mosoly
kíséretében.
Sparrow rátekintett, kerekded, szeplős arca rezzenéstelen
maradt.
– Ennek a fogásnak az elkészítése körülbelül két és fél órába
telik – jelentette ki magától értetődően.
– Ráérek – sziszegte a séf kitágult orrcimpával.
 Váratlanul heves vágy tört rám, hogy miszlikbe szaggassam
ezt a szemétládát, de inkább az egyik rozsdamentes pultnak
támaszkodtam, egyszerre unott és elégedett képet vágtam.
– Én is.
Sparrow úgy pillantott előbb egyikünkre, majd másikunkra,
mintha összebeszéltünk volna, de hátradobta vörös sörényét,
és egy vállrándítással intézte el pöffeszkedésünket.
– Akkor jobb, ha hozzáfogok.
Nyomban munkához is látott. Majdnem Pierre kezére
csapott, amikor a férfi gúnyos grimasszal kötényt kínált neki.
Figyeltem, ahogy a szükséges hozzávalókkal feltöltötte a
számára kijelölt üres munkaterületet. Fürge és magabiztos
mozdulatokkal, fesztelenül ténykedett, miután mindent
megtalált, amire szüksége volt. Tudtam, hogy a séf méltatlanul
nehéz feladattal próbálta csőbe húzni. Csak bemondta neki a
fogás nevét, és reménykedett, hogy elszúrja. De ahogy Sparrow
hol sárgarépával, hol marhahús alaplével, hol babérlevéllel a
kezében ide-oda futkosott, Pierre igencsak megrökönyödött
arckifejezéséből ítélve jól kiismerte magát a konyhában.
A főzését figyelve hirtelen rádöbbentem, hogy ez az ő
művészete. A lábas a festővászna, a sokféle hozzávaló a festéke.
Szemében tűzzel, lelkében szenvedéllyel, szívében szeretettel
főzött.
Tejfehér, szeplős karjával időnként megtörölte a homlokát,
és bocsánatkérően mosolygott, alighanem azt hitte, slampos
látványt nyújt.
De tévedett. Nagyon is kellett ez az emlékeztető, hogy
Piroska meglehetősen szexis, mármint a maga fura módján.
Például azzal, ahogy koncentrálás közben kidugta a nyelve
hegyét, és a felső ajkára kunkorította. Ez valahogy annyira
fölhúzott, hogy már-már a tűzhelyhez löktem, mert szívesen
bebizonyítottam volna neki, milyen gyönyörűséget lelhetünk
egymás társaságában. Vagy azzal, ahogy az én kis
penészvirágom hirtelen az érdeklődés középpontjába került,
pedig csak hangyaszorgalommal dolgozott, és egyáltalán nem
hívta föl magára a figyelmet, nem jártatta a száját fölöslegesen.
Tündökölt. Akármilyen érzelgősen hangzik, kurvára tündökölt.
– Figyu, ide tudnád dobni azt a vörösbort? – kérdezte
egyszer csak, mialatt épp a konyha egyik pontjától a másikhoz
szaladt.
Annyira meghökkentett a kérdése, hogy majdhogynem
sértve éreztem magam.
– Nem, nem tudnám – feleltem. – És te nem tudnád
tiszteletben tartani a határokat, baszki? Ez a próbajátékod az
áhított állásra.
– Valakinél most zajlanak a nehéz napok – vigyorgott, és
megragadta a borospalack nyakát.
– Végezd a dolgod, Piroska!
– Okézsokééééé! – felelte hosszan elnyújtva a szó végét, és
közben valami képzelt melódiára riszált. – Akkor csak figyeld
a serpenyőt, nehogy túlhevüljön az olívaolaj, amíg előveszem a
dugóhúzót.
Nem sokkal az étterem aznap esti bezárása után fejezte be a
főzést. Vörös haja csapzottan tapadt mindenhová – az arcára,
a nyakára, a homlokára –, Cat ruhája pedig úgy festett, mintha
Sparrow most szenvedett volna megsemmisítő vereséget egy
kajacsatában.
Utasítottam Pierre-t, hogy kísérjen az egyik fekete
bőrhuzatú ülőpadhoz, ahol vörösbort töltött kettőnknek, amíg
Sparrow föltálalta az ételt.
– Uraim! – Nem bírt parancsolni széles mosolyának, ahogy
prezentálta a tányérokat, elismételte a fogás nevét, végül
finoman meghajolt. – Jó étvágyat kívánok!
Kezünkbe vettük az evőeszközt, és beledöftünk a
pecsenyébe. Abban a pillanatban, ahogy a villát a számhoz
érintettem, egyből lehidaltam.
Hú, ez a nő tényleg nagyon ott van!
Tudtam, hogy Pierre ugyanezt gondolja, mert rágás közben
majdnem tátva maradt a szája, és gyűlölködve nézett föl
Sparrow-ra.
– Elsózta – morogta fogcsikorgatva.
– Baromság – intettem le. – Ez felséges!
Sparrow tekintete rám villant, az arca valami olyan őszinte
érzelmet tükrözött, amit aligha érdemeltem meg. Éppúgy
meglepődött az elismerésemtől, mint én magam.
– Ízlik?
– Ízlik hát. – Az asztalra dobtam a damasztszalvétát, és
fölálltam. – Mondd meg a főzőcskés haverjaidnak, hogy az
estéid mostantól nem szabadok. Hétfőhöz egy hétre kezdesz.
Majd szólok Brocknak, hogy intézze el a papírokat. – Pierre-
hez fordultam. – Ne ossza be heti ötnél több műszakba!
Legyen gondja rá, hogy mindig értelmes feladatokat kapjon.
Semmi kuktáskodás, zöldségaprítás. Ha bármi probléma
merül föl az új munkaerővel, Brocknak jelentse. Te pedig... –
biccentettem Sparrow felé. – Tönkrevágtad azt a ruhát. Nem
meglepő. Gyerünk haza!
Pierre úgy ugrott talpra, mint akit a szívinfarktus kerülget.
Értetlen ábrázatából ítélve tucatnyi kérdés kavargott a fejében,
kinyögnie azonban csak egyetlen szót sikerült.
– H-haza?
Sparrow haja vöröshagyma– és fokhagymaillatot árasztott,
mikor lazán átkaroltam, csak hogy lássam, amint a dagadt séf
arcából leszalad a vér. Az „új munkaerő” reakciója azonban
meglepett: átölelte derekamat, mintha igazi pár lennénk.
Kiléptünk az étteremből, és pillogó szemmel nézett föl rám.
– Ne mosolyogj már így! – mondtam.
 Elnevette magát.
– Hagyd abba! – morogtam.
A rokonszenvező figyelem végzetes a született gyilkosoknak.
Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a kedvező
visszajelzésekkel.
– Nem bírom! – kacagott. – Bocs, de nem bírom. Lucy, a
barátnőm összepisili magát, ha megtudja.
Az esküvőnk óta most először nem mart belém a keserűség,
ahogy az arcára néztem. Nem éreztem, hogy mázsás terhet kell
elviselnem a kötelében.
Kiléptünk a nyárhoz képest csípős hideg éjszakába, és
elszakadtam az érintésétől. A kocsirendező, aki leparkolta a
kocsimat, futásnak eredt a keresztutcába, ahol a Maseratit
hagyta. Fejedelmi borravalót adtam neki, amiért túlórában
várakozni kényszerült ránk, és besegítettem Sparrow-t az
autóba. Még mindig úgy nevetett, mintha berúgott volna.
Titokban be kellett vallanom magamnak, hogy nem is olyan
fülsértő a nevetése.
Intő jel, az első intő jel lehetett volna, hogy nem csak
Sparrow fakadt hahotára.
Tényleg nem volt fülsértő a nevetése. A legkevésbé sem.
SPARROW

A KOCSIBAN HAZAFELÉ MENET ÖRÖMMÁMORBAN ÚSZTAM, alig

bírtam magammal. Legszívesebben már az utca közepén
vitustáncot lejtettem volna. Részegítő boldogságba emelt a
gondolat, hogy egy osztályon felüli étterem konyháján fogok
dolgozni. Heti öt műszakot kaptam, ami azt jelenti, hogy a
szakácstanfolyamnak vége. Az igazi szakmai pályafutásom
azonban még csak most kezdődött.
Sparrow Raynes. A futó. A nyári levegő szerelmese. Meg a
fiúsan kényelmes szabású farmeré. Profi szakács. Anyu, hallod
ezt? A lányod, a kis csitri, akit úgy dobtál el, mint egy kiürült
kólásdobozt, most már valaki.
Lesz valaki.
A fantáziám elszabadult. Némi gyakorlatot szerzek, azután
önállósítom magam. Az igazat megvallva, a kacifántos ételek
sosem izgattak. Inkább arra gondoltam, veszek egy büfékocsit,
és a bostoni belvárosban dolgozó összes öltönyöst ellátom
áfonyás gofrival. Én jelentem majd a szürke munkanapjuk
fénypontját. Fölveszem segédnek Lucyt, és talán Daisyt is, aki
ugyan akkor sem lenne képes sütni-főzni, ha az élete múlna
rajta, de annál jobban tud bánni az emberekkel.
Gyakorlatilag föl-alá ugráltam Troy mellett az ülésen. A fejét
csóválta, és alapvetően rám se hederített, de egyszer-egyszer
oldalra sandított, és rajtakaptam, hogy magában mosolyog.
Valami megmozdult benne. Éreztem, és bármennyire
próbáltam önvédelemből távolságot tartani, bennem is
motoszkált. Vajon ő is érezte? Érdekelni kezdtem?
A liftben az arcát kémleltem, nem győztem betelni a
reagálásával. Fürkésztem, gyanakodtam...
– Érdekellek.
– Ne röhögtess! – morogta.
Szóval tényleg érdekeltem.
Bár nem voltam álmos, föltáncikáltam a lépcsőn, be a
hálószobába. Troy az alsó szinten maradt, hogy töltsön
magának még egy pohár whiskyt, és bezárja a bejárati ajtót.
Minden este lefekvés előtt beidegződésszerűen ellenőrizte a
lakás minden helyiségét, isten tudja, mit keresett. Hallottam a
járkálását, amikor alvást színleltem.
Azt hiszem, én is aggódtam a biztonságunk miatt, de az ő
védelmi intézkedései kiborítottak.
Különösen Connor, a saját külön őrző-védő kutyám.
Néhány perc múlva érzékeltem, hogy Troy belép a szobába.
Éppen neki háttal álltam, a pizsamámat húztam elő a fiókból,
és a fürdőszobába indultam volna átöltözni.
Ha Troy megjelent valahol, mindig körüllengte az a légkör,
amit közvetíteni akart. Mint valami két lábon járó termosztát,
nemcsak a mindenkori helyzetet határozta meg, de még azt a
hangulatot is, amibe a többiek az adott helyzetben kerültek.
Néha bosszúságot és dühöt hozott, néha komorságot, néha
rémületet, és egészen elvétve valami kedvezőt, reménytelit.
Ma este kéjvágyat hozott.
Egy lépést tett felém, majd még egyet.
Újra fölhevült a testem, az adrenalint okoltam, meg a
nyavalyás szeszt – még három pohárral nyakaltam be, amíg
Troy és Pierre a főztömet kóstolgatta. Az ital és az új állásom
miatti izgalom végzetes kombinációnak bizonyult. Valami
vibrált a levegőben, hatására remegni kezdett a combom
közötti terület, hőfolyam hömpölygött át az alhasamon.
Tudtam, hogy ha megnyílok Troy előtt, annak sírás lesz a
vége. Megjelent az írás a falon, méghozzá vérrel mázolt
betűkkel. Maradj távol, Sparrow! Ne hagyd, hogy a kíváncsiság
erőt vegyen rajtad!
A padlótól mennyezetig érő ablakok elhomályosodtak a
páralecsapódástól, nehezemre esett lélegezni. Még mindig
Troynak háttal, a szemlátomást drága, hatfiókos komód
tetejébe kapaszkodva álltam, az istenverte magas sarkú cipőt
sem vettem még le, és tudtam, hogy ha megfordulok, beadom a
derekam. Közeledett hozzám, mögém helyezkedett, a testéből
meg-megújuló hullámokban lüktetett felém a forróság.
De nem ért hozzám, és ettől valahogy még inkább kívántam
őt.
Megdermedt a testem, rettegve szorult egymáshoz a lábam,
és... Nem. Ez az ember züllött. Szörnyeteg. Nem.
Lázasan dolgozott az agyam, küszködve próbáltam
kiigazodni a saját érzéseimben. Troy azt mondta, viszonzást
igényel. Meg azt is, hogy a nemi erőszak nem a stílusa. Hogy
semmit sem tesz, amit én nem kívánok tőle.
Ez teljesen rendben van. Illetve egyáltalán nincs rendben.
Behunytam a szememet, és mély lélegzetet vettem.
 – Hajolj le! – suttogta hátulról a fülembe a parancsot. Szólni
akartam, de éreztem, hogy az ujjai már lefelé siklanak a
hátamon, közben szándékosan súrolják a gerincemet. A
cipőmért nyúltam, hogy levegyem, de Troy a derekamnál fogva
szorosabban a testéhez rántott, a hátsóm az ágyékának
csapódott. – Hagyd magadon!
A ruhám a földre hullott, feltárult egyszerű fehér
pamutbugyim és hozzáillő, vállpánt nélküli melltartóm.
Kiléptem az alattam heverő textíliából, Troy pedig félrerúgta
egy kupacba, és – még mindig a hátam mögül – végighúzta az
ujját a kulcscsontomon. Megborzongtam, libabőrös lettem a
nyomában.
– Állj terpeszbe!
Úgy tettem.
Egy másodpercre ellépett tőlem. Ahogy a tenyeremet az
izgatott várakozástól vadul kalapáló szívvel a komódra
támasztottam, előregörnyedtem, a fenekem az égnek állt.
Kattanást hallottam, és figyeltem, amint a keze előkúszik a
hátam mögül, átnyúl a vállam fölött. Az előttem lévő komód
tetejére rakta a pisztolyát. A fegyver tokja a padlóra koppant.
Ő még mindig teljesen és kifogástalanul felöltözve haladt végig
az ajkával a nyakam fölött, alig-alig érve hozzám.
Lángolt a bőröm, lehajtottam a fejemet, a lábunkat
bámultam. Úgy tört rám a vágy, hogy azt hittem, összeesek.
– Jó erősen kapaszkodj a komódba, ha nem akarod beverni
a szádat! Nem szeretném, ha megütnéd magad.
A keze a torkomra tapadt, ahogy az arcához húzott.
Semmiféle szexuális tapasztalattal nem rendelkeztem. Nem
tudtam, mi fog történni. De igazság szerint nem akartam, hogy
ne történjen meg. Éreztem, hogy ha létezik este, amelyik
alkalmas arra, hogy csináljak valamit Troyjal, akkor ez most
az. A francba, én is át akartam élni azt, amit a többi lány.
 Megragadtam a komód szélét, és beszívtam az alsó ajkamat.
– Ma este mi a helyzet a titokzatos vérzéseddel? –
cukkolódott a fülembe súgva.
Sóhajtottam, és homorítottam, hogy még jobban a testéhez
érjek. Az egyik hatalmas, forró kezét a melltartóm kosarába
lökte, húzgálta-gyúrogatta a mellbimbómat. Nyöszörögtem,
semmi értelmeset nem bírtam kiejteni.
– Na most mondd, hogy nem akarod! – A nyelve a
fülcimpámon kalimpált, közben a keze lecsúszott a hasamra,
érdes ujjai a bőrömet cirógatták. A szája levándorolt az arcom
oldalán, az ajkamtól néhány ujjnyira megállt. – Most mondd,
hogy még nem készültél föl rá, hogy szeretnéd, ha leállnék!
Csábítóan bekapta az állcsúcsomat, és a fejem
hátrahanyatlott a mellkasára.
Egyszeriben olyan hőség támadt a szobában, hogy alig
kaptam levegőt.
Megköszörültem a torkomat.
– Számítana egyáltalán?
A vállamba bólogatott, feszes teste az enyémhez préselődött.
Nem kívántam, hogy leálljon, de rühellettem bevallani, hogy
igaza van. Őt magát gyűlöltem, de az érintését imádtam.
– Ne állj le! – rebegtem alig hallhatóan, minden
önfegyelmem elillant.
Troy térdre ereszkedett mögöttem, nem méltatta figyelemre
néma könyörgésemet, hogy tovább ingerelje a mellbimbómat.
A feje eltűnt a combom között, azután hátradöntötte, és az
ajkát lentről a bugyimhoz nyomta. A textilen át csókolgatta a
nyílásomat. Borzongás futott végig rajtam, tetőtől talpig. Még
jobban markoltam a fiókos szekrényt.
– Téged még nem kényeztettek orálisan.
Bársonyos hangja rövid úton eljutott a combomtól a
puncimhoz.
 Mivel nem kérdést tett föl, nem válaszoltam. Valahogy
részegítően hatott rám, hogy így láttam magam alatt ezt az erős
férfit, aki miattam térdelt le. Koromfekete haja élesen elütött
fehér bőrömtől, tűzforró szája egészen közel nyomult...
– Szóval ez... – Hosszú ujja a bugyimon keresztül
végighaladt a szeméremajkaim között. – Egész idő alatt énrám
várt. Nyúlt hozzád itt valaki?
Visszagondoltam arra a borzalmas napra, amikor valaki a
könyörgésem ellenére igen, és az összes többi napra, amikor az
a férfi újra meg újra megtette. Leküzdöttem a hányingeremet,
és a fejemmel nemet intettem, mert úgy véltem, Brennant nem
érdekli ez az emlék, és egyébként is intim ahhoz, hogy
megosszam vele.
– Hazudsz – mondta, jobbról-balról a bugyimba akasztotta a
mutatóujját, és a hangja hirtelen érdessé vált a hátam mögött.
Újabb kijelentés.
A szája már megint ott volt. A combom közt.
Összeszorítottam a szemhéjamat, éreztem, hogy remeg a
lábam. Kétségbeesetten... sóvárogtam... a kéjre ezzel a
lehetetlen alakkal. Egyetlen lépés választott el attól, hogy az
ágyékomat az arcához dörzsöljem.
– Kilométerekről kiszagolom a hadoválást. Szóval halljuk, ki
volt az? – Forró lehelete jólesett a bőrömnek, kivált, hogy
ebből a szögből alig bírtam kivenni az arcát, és nem tudtam
előre, mikor közeledik. – Ki volt olyan idióta, hogy kikezdett
veled?
Ez furcsán, sőt sértőn hangzott – miért lenne egy pasi idióta,
ha akar tőlem valamit? Abban a pillanatban azonban a logikus
gondolkodás nemigen nyert teret mélyen lehajtott fejemben.
Éreztem a szemem mögött az ismerős égést, a torkomban a
gombócot.
– Paddy. – Berekedtem. – Az esküvőjén. Amikor kimentem
a mosdóba. Paddy Rowan akkor nyúlt hozzám. És azután még
sokszor. Egyszer csak a passziójává vált. – Lenyeltem egy
keserű gombócot. – Még csak kilencéves voltam.
Ahelyett, hogy zokogva összeomlottam volna, úgy
tájékoztattam Troyt, mintha valaki más problémájáról, valaki
más szexuális zaklatásáról beszélnék. Talán mert olyan hosszú
ideig takargattam, szinte én magam is kételkedtem benne,
hogy tényleg megtörtént.
Elvégre senki sem tudott róla. Egy lélek sem. Majdnem egy
évig tartott, mégsem tudott róla senki. Apámnak nem
mondhattam el. Akkoriban Paddynek meg Cilliannek
dolgozott, és tudtam, mennyire fél tőlük, mennyire kell neki a
fizetés. Választanom kellett az igazság és az asztalunkra kerülő
étel között. Így hát magamban tartottam.
Egészen mostanáig.
Azzal, hogy bevallottam Troynak, még tényleges fizikai
meztelenségemnél is jobban kitárulkozva éreztem magam –
mintha egy képzeletbeli golyóálló mellényről mondtam volna
le. Fölébredt bennem a kíváncsiság, hogy ez eltaszítja-e tőlem.
Hiszen most hibás áruvá váltam. Az az ember mocskolt be, aki
Troy apjának jobbkeze volt. Troy csilivili új játékszere
elromlott, tönkrement. Most vajon elveszíti az érdeklődését?
Meghátrál? Érdekelt, hogy ha leveszem a védőpáncélomat,
kedve támad-e olyan ponton lőni rám, ahol fáj.
Lekukkantottam, az arcát kémleltem volna, de még mindig a
hátam mögött volt.
– Pontosan mit művelt veled?
A bugyimhoz nyomta az arcát, finoman beszívta a levegőt.
Higgadtnak és figyelmesnek tűnt, ugyanakkor valahogy
szárnyaszegettnek. Bár a hangja alig árulta el, alhasamat
cirógató kezének hirtelen megrándulása annál inkább.
Fölzaklatta, amit mondtam, de nem undorította tőlem.
 Megkönnyebbülten lélegeztem föl, amikor rájöttem, hogy
nem fog a vallomásom miatt ridegen, utálatosan bánni velem.
Hát mégiscsak ember.
– Tulajdonképpen... – Nem akartam részletekbe
bocsátkozni, de felszabadítóan hatott, hogy beszéd közben
nem láttam Troy arcát. – Nem erőszakolt meg, de részegen
erőszakoskodott velem. Belém nyomta az ujjait. Kislány
voltam, ő meg az apám egyik főnöke, és nem akartam jelenetet
rendezni.
Megint hallgatott, de nem elítélően.
Kifújtam a levegőt, megcsóváltam a fejemet.
– Kicsit berúgtam. Józan állapotban biztos nem mondanék
el neked ilyesmit – vallottam be. – Hagyjuk ezt a témát, jó? Ma
este rendetlenkedni szeretnék.
Troy a derekamnál fogva hátraperdített, hogy szembenézzek
vele. Még mindig térdelve, megcsókolta előbb az egyik, majd a
másik szeméremcsontomat, közben erős kézzel egy helyben
tartott. Azt hiszem, abban a bizonyos pillanatban bele tudtam
volna szeretni. Csak egy másodpercig. A figyelméért. A
jelenlétéért. Amiért ez egyszer nem rettenetesen viselkedett,
pedig az volt a génjeiben. A természetében.
– Ezért nem feküdtél le senkivel? – kérdezte.
A fejemet ráztam.
– Nem hiszem. Csak... soha nem jutottam odáig.
Tisztában voltam vele, hogy ez nem kifejezetten ágyba
hancúrozós társalgás. Szerencsére eddig nem túl sokat törtem
a fejemet azon, mivel imponáljak újdonsült férjemnek.
Troy a tekintetével a komódhoz szögezett, próbálta
megsaccolni, mennyire zaklatott föl az emlékezés. Pedig nem
kellett volna aggódnia. Paddy a régmúlthoz tartozott, és most
már készen álltam. Készen a további csókokra minden
érzékeny testfelületemen.
 – Nem kényszerítelek semmire, amit nem akarsz megtenni,
Piroska – jelentette ki komoran –, de mint férjed és
embertársad kötelességemnek érzem, hogy szóljak: a szex
szuper tud lenni. Csak azért lemondani róla, mert egy seggfej...
– Az utolsó mondatot csukott szemmel, az arcát a hasamhoz
nyomva mormolta. – Vagy akár azért, mert nem teljesen
értünk egyet... hát az súlyos hiba. Utálhatsz engem, és attól
még szeretheted azt, amilyen érzést ébresztek benned.
Kinyitotta a szemét, a fehér bugyimra nézett, térdig
lerántotta, és gyöngéd csókot nyomott a közvetlenül a
hasadékom fölötti pontra. Ezután két hüvelykujjával óvatosan
szétválasztott, előrehajolt, és behunyt szemmel teleszívta
velem a tüdejét. Ez kissé feszélyezett... de hihetetlenül
fölajzott.
Találkozott a tekintetünk, miközben a kezemmel a hajába
túrtam, ami elképesztően selymes volt a gazdájához, ehhez a
szívós pasashoz képest. Kiléptem a bugyiból.
– Tudom – lihegtem. – Nem akarom, hogy abbahagyd, amit
csinálsz.
A középpontomra nyomta a száját. Kiöltött nyelvével
milliméterről milliméterre föltérképezett, egyre izgatottabb
várakozást keltve bennem. Éreztem, hogy gyűlik bennem a
nedvesség, és a hátam mögötti komódra támaszkodva
próbáltam talpon maradni. A szájával csak ekkor kereste – és
találta – meg érzékeny idegnyalábomat, és rászívta magát,
hosszan, keményen, hol fokozva, hol enyhítve a nyomást,
mintha drága drogot pumpálna belém.
Nyögdécselve markoltam a hajába, megcibáltam, ezzel
sürgettem, hogy folytassa. Mindenem bizsergett. A lábujjaim
begörbültek a tűsarkú cipőben. Előretoltam a csípőmet,
ficánkoltam derekamra fonódó erős karjában, és többet
kívántam, kerestem, áhítottam.
 Troy szopogatta a csiklómat, a foga közé kapta, nagyobb
nyomást gyakorolt rá.
– Maradj veszteg! – szólt rám, és a keze a testemen
bolyongott.
A hasamon, a csípőmön, a combom belső felén...
– Úristen, de hiányzott már a puncinyalás – sóhajtotta
belém. – És te milyen finom, feszes vagy!
Troy elevenen fölfalt, közben megállás nélkül gyönyörteli
hangokat adott. Halk nyögés és szuszogás tudatta velem, hogy
nem kevésbé élvezi, mint én. Alighanem először láttam
boldognak, ahogy oda-vissza nyalogatott, szopogatta
legérzékenyebb részemet, és ütemesen húzta-vonta bennem a
nyelvét. Az egyik combomat a vállára emelte, mélyebbre fúrta
a fejét a lábam között, én pedig hátravetettem a fejemet, és a
nevét sikoltottam.
Abbahagyta a szívogatást, belém csúsztatta a nyelvét, ki-be,
ki-be mozgatta. Ködbe borult előttem a világ, egész testemben
remegtem. Noha észvesztő volt az érzés, ugyanakkor úgy tűnt,
mintha Troy játszana a testemmel, semmiképpen nem akarna
eljuttatni a tetőpontra. Ingerelt, de valahányszor közel
jutottam a csúcshoz, a belülről szét– szaggatásommal
fenyegető orgazmushoz, szántszándékkal lassított.
– Kérlek! – ziháltam, nem egészen tudva, mit is kérek.
– Mit kérsz? – nógatott.
Hát igen. Jó kérdés. Láttam, hogy a mennyország kapuja
megnyílik, de Troy nem engedett belépnem rajta.
Képtelen voltam egy összefüggő mondatot kinyögni, csak
tovább húzgáltam a haját, majdhogynem erőszakosan. Amikor
ki-be dugattyúzó nyelvével fokozta a tempót, a szó szoros
értelmében csillagokat láttam.
Végül a térdem nem bírta tovább, összecsuklott, Troyra
rogytam, ő pedig hangos puffanással vágódott a bézs
szőnyegre.
– Így már jobb. – Megfogta a derekamat, hogy helyben
tartson. – Lovagolj az arcomon, Piroska! Szóval... mit is
akartál mondani?
– Élveztess el!
Erősebben ziháltam, szégyentelenül dörgöltem magam a
szájához. Atyaisten, arra gondoltam, hogy soha többé nem
bírok ránézni abban a tudatban, hogy a nyelve mélyen bennem
járt.
Belém mosolygott – ténylegesen éreztem, miközben hevesen
rázkódtam az ajkán –, és lelassult, alaposabban,
gyöngédebben nyalogatott, majd fél kezét megint a
melltartómba dugta, és erősen megcsípte a bimbómat. A
rohadék!
– Utállak! – morogtam, föl akartam kelni ebből a mámorító
gyötrésből, de visszarántott az arcára, és a testem kellős
közepébe nevetett. Nevetése velőig hatolva rezgett bennem.
Teljesen beindult a mérgelődésemtől.
– Eressz el! – sziszegtem.
– Mondd ki a varázsigét! – felelte derült képpel.
– Seggfej!
Egyszerre fölizgatottan és elkeseredetten vetettem hátra a
fejemet. Még mindig az arcán lovagoltam, és az volt az
érzésem, hogy ez órák múlva is folytatódik, ha nem vetek véget
neki.
– Nem ez a varázsige. Kérjél szépen... – Felülről lefelé
végigcsúsztatta a nyelvét a hasadékomon. – Akkor majd
elélveztetlek.
– Álmodban – nyögtem.
Szopogatása intenzívebbé vált, és ráharapott lüktető
csiklómra. Az ujjaim a bőrébe mélyedtek.
– Kérjél szépen! – ismételte. – Mondd ki, amit mondani
szeretnél!
Ez csábítóan hangzott, de nem engedhettem a hiúságomból,
a fikarcnyi önfegyelmemből, ami még megmaradt a
jelenlétében. Mi ketten nem ugyanabban a csapatban
játszottunk. Igaz, ma este kényeztetett, de ez még nem
jelentette azt, hogy holnap reggel is elismeri a létezésemet.
– Nem – feleltem újra.
Hosszan és harsányan nevetett, megrészegítette az
ellenállásom, imádta, hogy gyűlölöm a kisded játékát.
Szétnyitotta a lábamat, hogy teljesen kitárultam előtte, ismét a
szájába vette a csiklómat, és hüvelykujja finom föl-alá
mozgatásával dörzsölgette a bejáratomat.
Ezúttal tudtam, hogy valóban a beteljesülés küszöbére
érkeztem. Csak még néhány simogatás kellett. Nem tudtam, mi
fog történni Troyjal, de azt tudtam, hogy bőven megéri a
könyörgést. Varázslatos érzés, hogy átadom a testem valaki
másnak, hogy minden egyes izmom jólesően megfeszül, és úgy
borít el a gyönyör, mint a szökőár...
– Kérjél szépen! – szólított föl még egyszer, és tudtam, hogy
utoljára.
– Nem.
Nedves ajka elhagyta a bőrömet, Troy fölemelkedett,
megcsókolta az ajkamat, bedugta a nyelvét a számba, és
ingerkedve forgatta, kényszerített, hogy megízleljem
önmagamat.
– Ez jó mulatság volt – csiklandozott öblös hangjával.
Kimerített ez az egész, rettenetesen kívántam az orgazmust. –
Most majd meglátjuk, mennyi ideig bírod ki, mikor fogod
könyörgőre, hogy tövig nyomjam beléd. Kedvelem a
kihívásokat.
– Akkor jó, mert ez sosem fog bekövetkezni.
Érintésének erejétől vacogott a fogam, de legalább sikerült
visszavágnom neki.
Még egy mély, részegítő csókot adott, kilökte a nyelvét, és
ide-oda forgatta az alsó ajkamon. Éreztem a mosolyát.
– A gerinced... – Végighúzta a mutatóujját a hátamon. –
Gyönyörű. És én még azt hittem, kettéroppantalak, mint egy
gallyacskát.
Föltápászkodott, engem egy szál melltartóban és a tűsarkú
cipőben a padlón fekve hagyott, és nyugodtan kisétált a
szobából, mintha mi sem történt volna.
Kirázott a hideg, ahogy kintről behallatszó léptei
visszhangzottak a hálószoba padlóján. Kinyitott egy ajtót a
folyosón, valószínűleg a dolgozószobájáét, és bevágta maga
mögött.
Összerándult a gyomrom, szorongás és aggodalom kavargóit
bennem. Könyökhajlatomba temettem az arcomat.
Még mindig kettéroppanthatott volna, mint egy vékony
gallyat. Csak épp úgy döntött, hogy nem teszi... egyelőre.
TROY

M INDENNÉL ÉS MINDENKINÉL VESZEDELMESEBB az olyan

ember, akinek nincs veszítenivalója. Ezért vettem föl
Sparrow-t a Rouge Bisbe, noha tudtam, hogy akkor annak a
férfinak a közvetlen közelébe kerül.
A nőket illetően nem igényeltem, hogy mindent én
irányítsak. Az üzleti ügyeimben baromira igen, de egy nőnél?
Ha a feleségem dolgozni akart, és értett ahhoz, amit csinált,
felőlem agyonmelózhatta magát.
Sparrow-ról pedig kiderült, hogy üdítően más, mint a
többiek. Egészen hozzászoktam, hogy a környezetemhez
tartozó nőknek nincs munkájuk, még csak eszükbe sem jut
olyan merész gondolat, hogy kezdjenek valamit az életükkel,
így őszintén meglepett, menynyire szeretne Piroska az
étteremben dolgozni.
 Szerelem vagy szenvedély a legkevésbé sem befolyásolt
abban a döntésemben, hogy Sparrow-nak állást adtam.
Kedvező kilátásnak tűnt, hogy időnként elhagyja a lakást. A
nagy szájával, csípős nyelvével és végeérhetetlen kérdéseivel az
idegeimre ment. Azonkívül az sem volt nagyon rossz ötlet, hogy
mosolyt varázsoltam az arcára.
El kellett ismernem, hogy a puncijának íze a számban
kurvára fantasztikus. Nem tudtam biztosan, hogy azért olyan
izgató, mert az enyém, csak az enyém, mindeddig tiszta és
érintetlen (azt a seggfej Paddyt nem számítva), vagy pedig
olyan rég nyaltam ki nőt, hogy elfelejtettem, milyen édes ez.
Szó szerint édes. Mindenesetre élvezettel figyeltem, hogy
összeomlott, már majdnem célba ért, de mégsem teljesen.
Ketté akartam roppantani a kis gerincét. Hogy kénytelen
legyen könyörögni. Hadd vágyakozzon, sóvárogjon egy ideig.
Bizonyítani akartam neki, hogy ugyanannyira kíván engem,
amennyire én kívánom őt.
Mármint legalábbis a testét.
Most azonban úgyszólván a saját kezembe kellett vennem az
ügyintézést. Hogy normális hőmérsékletre hűtsem le a
testemet.
Talán tizenöt éve nem recskáztam, de amikor a tűzforró
zuhany alatt fél kézzel a csillogó fekete csempének
támaszkodva maszturbáltam, mint egy kibaszott kamasz, nem
tagadhattam, hogy furcsán izgató. Magamban nevetgéltem,
mint egy elmebeteg, mialatt a kezem újra megtanulta, hogyan
kell új fantáziálásom ritmusára szaporán és erélyesen
pumpálni. Sparrow. Édes, kurva jó Sparrow. Feszes, ruganyos,
intelligens, idegesítő Piroska.
Elfelejtettem, milyen jó érzés órákon át mindhiába kívánni,
mégsem megkapni valamit.
Erősebben, gyorsabban pumpáltam, elképzeltem, hogy
Sparrow átkulcsol a lábával.
A tenyerembe élveztem, az ujjaim között dörzsölgettem a
meleg ondót, arra gondoltam, milyen jól érezném magam, ha
őbelé lövellném a töltetemet.
Sóvárgás.
Ezer éve nem éreztem ilyesmit, és most egyre erősödött
bennem. Valamint az a gondolat is, hogy Sparrow melegíti az
ágyamat.

A hétvége hátralévő részét szórakozással ütöttem agyon,

például a dolgozószobámban iszogattam, Rowan tönkretételét
tervezgettem, és a feleségem felfalásán tűnődtem.
Brockot viszont a jelek szerint elcsigázta és fölingerelte a
hétvége. Úgy gondoltam, annál jobb.
Hétfőn a Rouge Bisben belépett az irodájába – lófaszt, az én
irodámba. Elvégre én álltam a létesítmény cechjét. Nem
mintha ezt ő is így látta volna. Az ajtónál megtorpant, karba
tette a kezét, és úgy meresztette a szemét az üveglapú
íróasztalra, mintha betolakodtam volna az életterébe.
– Szarul nézel ki. – Kiköptem a fogpiszkálómat, és
hátragurítottam az irodai széket, hogy jobban megnézhessem
magamnak Brockot. – Lestrapált az éjjel az asszony? – vontam
föl a szemöldökömet.
– Baszd meg!
Vigyorogtam. Ők Catalinával az utóbbi időben nem űzték az
említett tevékenységet.
Az íróasztal előtti fotelra biccentettem, hogy ott foglaljon
helyet. A szivarzsebénél kotorászott, egy csomag bagót
halászott elő, a hátsója az ülésre huppant. Rágyújtott,
letüdőzte a füstöt, és az orrán át fújta ki. Úgy tartotta hüvelyk–
és mutatóujja között a cigarettát, ahogy Clint Eastwood egy
westernfilmben, és legszívesebben felröhögtem volna ezen, de
inkább morcos képet vágtam.
– Az egész épületben tilos a dohányzás! – mutattam alig
leplezett kajánsággal a hátam mögötti, pontosan ilyen szövegű
táblára.
– Ahogy kivétel nélkül minden, amit csinálni szoktál, Troy.
Ne gyere nekem ilyen baromsággal! Enélkül is durván indult a
napom. Mit kívánsz tőlem? – kérdezte.
– Családi tűzfészek? – intettem az állammal a cigaretta felé,
ami a szája sarkában fityegett.
Basszus, úgy lubickoltam a srác nyomorában, mintha
kristálytiszta úszómedence lett volna a Szahara közepén.
Brock mohón slukkolt a cigiből. Kifújta a füstöt, és ezúttal
bambán kitátott szájjal figyelte, ahogy a szürke felhő a
mennyezet felé bodorodik.
– Cat kutyába se veszi Samet – panaszolta, és a hajába túrt.
– Ma reggel koszos ruhában indult a gyerek az óvodába, mert
az anyja úgy döntött, nem érdemli meg, hogy miatta mosson.
Majdnem bezsongtam, amikor ki akartam tenni Samet.
Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, megrángatta a pólóját,
szimatolgatta, mint aki nem biztos benne, hogy nem büdös-e.
Azt mondta, nem szeretné, ha a többiek kicsúfolnák. Öregem,
ettől megszakad az ember szíve! – Megdörzsölgette a szemét,
és tovább mesélt, mielőtt észbe kapott volna, hogy kinek tálal
ki. Nagyon elkeseredhetett. – Szóval szépen visszafordultam. A
végén a Targetben vettünk neki új ruhát, Sam a mosdóban
átöltözött, azután elvittem az oviba. Az óvoda előtt még vagy
fél óráig ültem a kocsiban, a segghülye légzőgyakorlatot
ismételgetve arról a kazettáról, amit tőled kaptam
karácsonyra.
Majdnem fölnyerítettem. Ez már sok volt. Csak azért vettem
neki azt a kazettát, hogy Catalinát kiakasszam, mert úgy
rinyált a csaj, mint egy fürdős kurva, hogy Brock túlságosan
szolid és normális. A srácra kihegyezett poénnak szántam, ő
meg simán bevette.
Brock fölnézett rám, várta, hogy mit szólok.
Hátradőltem a puha bőrrel bevont forgószéken, és
összekulcsoltam a kezemet.
– Nem semmi a feleséged. A magam részéről mindig is
jobban kedveltem a legényéletet.
– Most már te is megnősültél – emlékeztetett.
– Úgy látszik, néha könnyű elfelejteni az ilyesmit – feleltem
vigyorogva.
Oldalra hajtotta a fejét, és az ő meg Cat fotójával díszített
üres bögrében elnyomta a csikket. Az asszony adta neki, hogy
engem emlékeztessen saját magára, valahányszor belépek a
férje irodájába.
Bájos, hogy azt képzelte, egy percig is érdekel.
– Az a gyanúm, hogy nem azért jöttél, mert a házaséletemről
akarsz diskurálni. – Brock a térdére könyökölve előrehajolt, és
összeütögette az ujjai hegyét. – Mi szél hozott, Troy?
– Patrick Rowan érdekel – tértem egyből a tárgyra, kinéztem
az ablakon, és beszéd közben a járókelőket figyeltem. – Hogy
kije maradt a városban.
Brock fölvonta a szemöldökét, hátravetette magát a fotelban,
és mélyet sóhajtott. Nem tetszett neki az események ilyetén
fordulata, bár fogalmam sem volt, miért. Hajdanában, mielőtt
az egész kurva biznisz összezuhant, Rowan apám jobbkeze
volt, most azonban már csak kiszuperált vénség. Bár egy
darabig még az öregem trónfosztása után is működésben
tartotta a birodalmunk szerencsejátékos részét, végül elkezdett
a saját szakállára ténykedni. Miután az örmények ezüsttálon
akarták látni a fejét, Paddy úgy döntött, szégyen a futás, de
hasznos, és Miamiig meg sem állt. Mivel haragította úgy
magára őket, hogy el kellett pucolnia Massachusettsből? Erre
apám meggyilkolása után néhány hónappal jöttem rá.
Hát igen, Rowan mindenütt hagyott hátra ellenségeket, de
péntek este az én személyemben sikerült a kelleténél eggyel
többet szereznie.
– Rowannek? – ráncolta a homlokát Brock. – Miért?
Fogcsikorgatva gondoltam végig a választ. Vajon még
mindig haragudtam Rowanre, mert évekkel azelőtt pénzt nyúlt
le apámtól? Persze. Az a tény, hogy hozzányúlt a feleségemhez,
ösztönzést adott, hogy végül megtorlást keressek? Kurvára.
Épp olyan hangulatba kerültem, hogy látni akarjam, amikor
gazemberek megfizetnek a bűneikért? Naná, bazmeg.
A Kill Bill-es listámmal zsákutcába jutottam, még mindig
nem tudtam biztosan, ki küldte apám nyakára Cruptit, és ez
nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, ha elbánok Rowannel, az
talán csökkenti bennem a feszültséget.
– Találd ki, hogyan lépjek érintkezésbe a második
feleségével! – mondtam ahelyett, hogy Brock kérdésére
feleltem volna.
– Mi bassza a csőrödet? Hirtelen rád jött valami új hasfájás
Rowan miatt? Tudod, hogy dögrováson van, rákos. Hagyd
békén! Így is bekrepált a pasas.
– Nekem nem eléggé. Meglátogatom Miamiban.
– Biztos, hogy ezt akarod? Nem érzem jól magam attól, hogy
olyasvalakit háborgatsz, aki rákban döglődik.
– Nem azért fizetlek, hogy jól érezd magad, Brock, hanem
hogy végrehajtsd az utasításaimat.
Fölpattant, a szeme szikrákat szórt, már-már kiviharzott a
szobából, de megtorpant.
– Ő bízta meg Cruptit?
Ahogy félig elfordult, elcsuklott a hangja.
 Tudta, hogy az ismeretlen szemétládára vadászok, már
segített is a kutatásban.
– Csak tedd, amit mondok! Apropó... – Megköszörültem a
torkomat, nem törődtem a telefonomból hallatszó sűrű
hallózással, és merőn néztem Brockot. – Fölvettem a
feleségemet a Rouge Bisbe. Intézd el az adminisztrációt! A jövő
héten kezd. Vigyázz, hogy ő meg a séf ne szúrják ki egymás
szemét a sütőlapáttal!
Visszafordult felém. Valami nyugtalanító bujkált abban a
szürke szempárban, legszívesebben kitéptem volna az
üregéből, hogy megállapítsam, mi az.
– Dolgozni akar? Pont itt?
Oldalra pillantott, mintha rejtett kamerák figyelnék.
Lassan bólintottam. Tudta, hogy ez megrendezett házasság,
vagy névházasság, vagy mi a faszt kötöttünk Sparrow-val.
Azt is tudta, miért tartotta apám annyira fontosnak a lányt.
Vállat vontam Armani zakómban, mint akit untat a téma.
– Rágta a fülemet. Különben is ki a faszt érdekel? Ha a
luxusélet helyett agyon akarja dolgozni magát, úgy kell neki, az
ő baja!
– Mmm. – Brock az arcomat fürkészte. – Szóval nagy a
feszültség köztetek?
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de nem. Jól
elvagyunk.
– És Pierre? Nem akadékoskodott?
– Ki? – Még annyi fáradságot sem vettem, hogy eljátsszam,
mintha emlékeznék a névre, azután eszembe jutott, hogy az
utazásszervezőm még mindig a vonalban vár. Úgy forgattam a
széket, hogy háttal kerültem Brocknak, és intettem, hogy
mehet, leléptettem, akár egy átlagos külsejű, nappali műszakos
sztriptíztáncosnőt, aki borravalóért stírölget. – Igen, két első
osztályú jegyet szeretnék Miamiba...
SPARROW

H ÉTFŐ REGGEL SÜTÖTT A NAP, amikor megérkeztem a

Quincy Vásárcsarnokhoz, de a jobbra fordult időjárás a
hangulatomon nem sokat javított.
Fogalmam sem volt, mi késztetett péntek este arra, amit
Brennannel műveltem.
A józan ítélőképesség teljes hiányáról tettem
tanúbizonyságot, de ugyan ki róhatta föl ezt nekem? A jó ég
tudja, mióta alapjában véve ő volt az egyetlen pasi, aki
megpróbált hozzám nyúlni, és tagadhatatlanul annyira
vérforraló is, hogy valahányszor belépett a lakásba, azonnal
felszökött a hőmérséklet. Igaz, emellett kegyetlen – egy
öltönyös vadember engem azonban soha nem bántott.
Legalábbis tettlegesen.
A zűrös környéken kifejlődött félelemradarom
tévedhetetlenül jelezte a veszélyt. Troyjal biztonságban
éreztem magam.
Mindazonáltal a lábam közt uralkodó nyomás folyamatosan
emlékeztetett, hogy a férjem egy seggfej. Mert hát ki csinál
ilyesmit? Szabad ezt egyáltalán? Vajon a modern nyugati
társadalomban nem kéne törvénnyel tiltani, hogy valakit
megakadályozzanak a csúcsra jutásban, miután szegény lány
elért arra a pontra, ahol minden porcikája kíntól, gyönyörtől és
kéjtől zsibog?
Ez a fura állapot egész hétvégén fennmaradt. A
befejezetlenség tovább fokozta a sóvárgásomat, és az odalent
mardosó érzés hatására a lényem egy kis része szívesen
könyörgött volna, eleget téve Troy óhajának. Szerencsére énem
nagyobbik, józanabbik fele nem felejtette el, hogy a férjemnek
még sok kérdésre kell választ adnia, addig nem felhőtlen a
viszonyunk.
Egyvalamiben azonban igaza volt. Bárhogyan vélekedtem is a
személyéről, majd megdöglöttem érte.
Troy Brennan maga volt az ördög, ám olykor még a jó
kislányok is áhítoznak egy jó adag gonoszságra az életükben.
A szombatot és a vasárnapot Brennan túlnyomórészt a
dolgozó– szobájában begubózva töltötte, ma azonban úgy
terveztem, megint megpróbálok reggelit készíteni neki.
Tudtam, hogy butaság, de ha érzelmi kötődést színlelek, az
mégis kevésbé mocskosnak mutatja azt, amit kettesben
tettünk. Valóságosabbnak. De mire az újabb áthánykolódott
éjszaka után fölébredtem, ő már elment munkába.
Bármit jelentett is az ő világában a munka.
Szinte örültem, hogy átütemeztem a programomban a
kislány kori – és lényegében egyedüli – barátnőimmel, Lucyval
és Daisyvel tervezett találkozót, és késő délelőtti kávézást
beszéltem meg velük. Úgy éreztem, bármi jobb, mint még egy
nap az üres lakásban. Mármint Connort leszámítva üres.
A csajok a szokott padunkon kávéval és egy doboz fánkkal
vártak rám. A göndör szőke hajú, teltkarcsú, csinos és hozzám
hasonlóan szeplős Lucy olyan féltve dajkálgatta a fánkkal teli
dobozt, mint egy újszülött kisbabát. Daisy a sztiropor
kávéspoharakat fogta. Dai sy nem is olyan rég még egy
sztriptízbárban dolgozott. A férfiak csípték hollófekete haját,
formás lábát és pazar mellét. Engem egy kicsit Catalinára
emlékeztetett. Mindenesetre kevésbé rosszindulatú kiadásban.
Lucy és Daisy úgy jött ki egymással, mint a Trónok harcábán
a Starkok a Lannisterekkel, vagyis ha egy pillanatig nem
néztem oda, máris egymás torkának ugrottak, de a kedvemért
civilizált keretek között maradtak. Mindegyikünknek megvolt
rá az oka, hogy kínzó magányát a többiek társaságával oldja.
Kirekesztettekként legalább egymásra számíthattunk.
Abban a pillanatban, ahogy a barátnőim megláttak,
fölugrottak a padról, és átkarolták a vállamat. Daisy egy pohár
forró csokit nyomott a kezembe. Hármunk közül kezdettől
fogva egyedül én nem kávéztam.
Lucy a hóna alá dugta a fánkosdobozt, és félresimított
néhány vörös tincset a homlokomról, az arcomat kémlelte.
– Jól vagy?
Égett az arcom, az alsó részét a sztiroporpohár mögé
rejtettem. Nem sokkal azelőtt, hogy kiszálltam Connor
kocsijából, lehúztam az eljegyzési meg a karikagyűrűmet, de
valahogy továbbra is mindkettőt az ujjamon éreztem. Furdalt a
lelkiismeretem, de megpróbáltam mellőzni az ideges izgés-
mozgást.
Miután nem válaszoltam, Lucyék jelentőségteljes pillantást
váltottak, és egyszerre vonták össze a szemöldöküket.
– Hol laksz mostanában? – kérdezte Lucy, és a mellemnek
nyomta a fánkosdobozt, szinte provokált, hogy hazudjak, ha
merek.
Hát ez gyors munka volt. Köszönés helyett rögtön
letámadtak.
– Otthon – feleltem, és igyekeztem meggyőző benyomást
kelteni. – Apuval.
Sejtelmem sem volt, mire megyek ezzel. Nem terveztem
mást, mint hogy hevesen tagadok, vagy könnyekben török ki,
és mindent beismerek, esetleg hiperventilálással húzom az
időt.
– Sosem találunk ott – húzta résnyire Daisy a szemét,
szájfénytől csillogó ajkával rosszallóan csücsörített.
Elindultam a turisták és helybeliek között, emberek meg
standok mellett haladtam el. Aznap egyáltalán nem
szándékoztam vásárolni, csupán időt próbáltam nyerni. Időt,
hogy kiokoskodjam, miként közölhetem a nagy újságot a
barátnőimmel.
– Hű, köszi a bizalmat! – Elhúztam a számat. – Azt hiszed,
titkolok valamit?
– Tudom, hogy titkolsz valamit. – Lucy oldalra hajtotta a
fejét, majd hüvelykujjával az ellenkező irányba bökött. – És azt
reméltem, mindenekelőtt némi fényt derítesz arra, miért járkál
utánad az az öles termetű óriás. Ne gyere nekem azzal, hogy
észre sem vetted, mert folyton hátrafelé lesegettél, amíg meg
nem láttál bennünket a padon!
Magamban szidtam Connort. Éjjel-nappal követett, és kábé
olyan diszkréten adta elő, mintha félreverte volna a
vészharangot. Csakhogy nem magyarázhattam meg Connort,
mert a Troyjal kötött házasságomat nem bírtam
megmagyarázni, mivel magam sem értettem. A barátnőim
tudták, hogy apám nem kimondottan az év apukája típus, de
azt még nekem is nehezemre esett elmondani nekik, hogy az a
gyanúm, eladott egy halott gengszter fiának.
 – Nem akarok beszélni róla – mondtam.
– Mindjárt eldobom az agyamat! – tárta szét a kezét
elképedésében Daisy.
Egy csapat osztálykirándulási egyenpólós kiskölyök szaladt
el mellettünk, egy pillanatra elterelte barátnőim figyelmét, és a
helyzetet kihasználva gyorsan hátranéztem. Connor nem
tágított mögülem, úgy követett, mint valami mozgó célpontot.
Lucy, hármunk közül a józan ész hangja, sarkon fordult, és
fenyegetően meresztette a szemét a férfira.
– Még egy lépés, haver, és hívom a zsarukat!
Connor azonban tovább sodortatta magát a tömeggel,
kifejezéstelen tekintetét előreszegezve, csökönyösen haladt
ugyanabba az irányba, amerre mi. Minden egyes megtett
lépésével még egy kicsit jobban fojtogattak a hazugságaim,
még szorosabbra zárultak körülöttem a falak.
A skatulya, amibe Troy dugott, még a magamfajta törékeny
lány számára is nevetségesen kicsivé kezdett válni.
– Ez egy testőr? Valami balhéba keveredtél? – zihálta Daisy,
ahogy Lucy megszaporázta a lépteit, mi pedig követtük a
példáját. – És ami sokkal fontosabb... facér a srác?
Fáradt sóhajjal ráztam a fejemet. Nem voltam viccelődős
hangulatban.
Lucy szedte a lábát, ahogy csak bírta, igyekezett távolabb
kerülni Connortól.
– Légyszi, nyugtass meg, hogy apukád nem rángatott bele
valami zűrbe!
Megtorpantam, és lenéztem a teniszcipőmre. Semmi értelme
sem lett volna tovább takargatni azt, amit többé-kevésbé már
úgyis kitaláltak. Eleve hülye voltam, hogy megpróbáltam
eltitkolni előlük.
– Ne boruljatok ki! – figyelmeztettem őket.
– A disznó!
 Lucy megmarkolta a fánkosdobozt, és a testőröm felé
lendült. Reméltem, hogy nem ragadtatja magát valami
őrültségre, nem próbál például egy csokimázasat vágni a
pasashoz. Kitelt volna tőle. Tudtam, hogy ha én könnyen tűzbe
jövök, ő hozzám képest egy működő vulkán.
– Nem apu tehet róla.
– Oké – visszakozott Lucy. – Nem ítélkezünk, csak mondd
már el végre!
– A múlt héten férjhez mentem. Troy Brennan... megkérte a
kezemet apámtól, és apu igent mondott. Valószínűleg azért,
mert nem volt más választása. Tudjátok, Troy állítólag
valamiféle bérgyilkos. És apu nála dolgozik, úgyhogy...
Elhalt a hangom.
Lucy és Daisy kiguvadt szemmel meredt rám. Hármasban
ácsorogtunk a tömeg közepén, mindenfelől lökdöstek
bennünket.
– Ne haragudjatok, hogy nem mondtam el hamarabb! Az
ilyen infót nem szívesen veri nagydobra az ember. Titeket meg
végképp nem akartalak belerángatni ebbe a katyvaszba.
Azt hittem, Lucy mindjárt elájul, Daisy viszont hamar
fölocsúdott megdöbbenéséből.
– De hát együtt nőttünk föl Troy Brennannel. Soha nem
nézett rád úgy. Meg se próbálta becsempészni a lompost.
Összevontam a szemöldökömet, szokás szerint bosszantott
az, ahogy gyermekkori barátnőm a másik nemről beszélt.
Egyáltalán a nemi életről.
– Tudod, anélkül is tetszhet valaki, hogy lefeküdnénk vele.
Azért nem kefélte végig egész Dél-Bostont.
– Ne fárassz! – legyezgette magát Daisy. – Azzal a
puncimennyiséggel, amit a férjed fütyije bebarangolt,
csodálom, hogy nincs saját National Geographic-os sorozata.
Annyira... érett meg öreg meg minden. Mármint a férjed, nem
a fütyije. – Elgondolkodva nyalogatta meg az ajkát. – Várjunk
csak! Madárka, akkor te most gazdag vagy!
Megdörgöltem az arcomat, közben feltűnés nélkül Connor
felé sandítottam, nincs-e hallótávolságon belül. Daisy
lazaságában nem tudtam vigaszt lelni. Mindent félvállról vett,
még akkor is, ha a körülmények komoly erőfeszítést diktáltak
volna.
– Lucy, légy szíves, mondj valamit! – fordultam a legjobb
barátnőmhöz.
Lucy elfordította a fejét, egy stand szélébe kapaszkodott, és
kis híján fölborított egy közszemlére tett homokgrafikát.
Szomorú fény villant a szemében, görcsösen feszülő nyakizmai
elárulták, hogy ugyanakkora gombóc nőtt a torkában, mint az
enyémben.
A szemetesbe dobtam a forró csokimat, és elkaptam Lucy
kezét, kétségbeesetten vágytam az érintésére. Butaság, de
miután most beszámoltam a kamulagzimról, mindenféle
bűntudat gyötört, mert nem hívtam meg őket.
– Madárka, édesem, az a férfi... tudod, hogy azt beszélik,
embert ölt? – mormolta.
Bólintottam.
– Igen, tudom, de a kis lakónegyedekben vége-hossza nincs
a pletykáknak.
– Talán nem ezt szeretnéd hallani, de én félnék a helyedben
– mondta Lucy. – Pontosabban rettegnék.
– Lehet, hogy te igen. – Bágyadt mosolyt sikerült
összehoznom. – De nem fog bántani. Mostanra egy kicsit
megismertem. Ő nem olyan.
– Jó, nem fog bántani – hagyta rám Daisy –, de akkor sem
áll össze a kép. Hogyhogy a megközelíthetetlen nőfaló
váratlanul lehorgonyoz egy olyan lánynál, akit nem is ismer?
Ugyanez a kérdés nyugtalanított engem is.
 – Ne vedd zokon, madárkám – folytatta Daisy –, de Troy
Brennan az egyik legszexisebb seggű pasi bostoni
viszonylatban. Azt mondják, vadállat az ágyban, és anyagilag is
jól áll. Miért pont téged szúrt ki magának? Bárkit megkaphat,
akit akar.
– Köszi!
A barátnők kellemetlen igazságaira mindig számíthat az
ember.
A fejem tízszer nehezebbnek tűnt, mint amikor
megérkeztem. Már azzal is épp elég volt megbirkóznom, amit
Troy gerjesztett az agyamban, amit fölszított a testemben.
Most pedig felszínre került Paddy ügye. Annyi tüzet kellett
eloltanom, hogy úgy éreztem, mintha az egész életem
tűzvészbe borult volna.
– Figyuzzatok, nem olyan rossz ember! – Kifújtam a levegőt,
és újra elindultam, hogy kicsit távolabb kerüljünk Connortól.
Nem akartam, hogy a társalgásunkra füleljen. – És a Rouge Bis
tulajdonosa. Jövő hétfőtől ott dolgozom. Biztos tök jó lesz.
Hát ez minden volt, csak biztos nem.
– A férjed nem bízik benned? Azért fogadott testőrt? –
sandított hátra Lucy a férfira.
Megráztam a fejemet.
– Azt csinálhatok, amit akarok. Azt hiszem, a testőr azért
kell, hogy megvédjen Troy sok kedves barátjától, akit az évek
során összegyűjtött – feleltem szomorkás mosollyal.
– Megvédjen? Ez igazából dögös – merengett Daisy. –
Tényleg, és milyen az ágyban?
Néha nem tudtam, hogy az élet nem egyetlen szünet nélküli
szexpoén-e.
– Daisy! – csapott a másik lány vállára Lucy. – Madárka
attól még nem fog lefeküdni vele, hogy a süket apja eladta
neki.
 Megint éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, és az alsó
felét a dzsekimbe rejtettem. Nem akaródzott bevallanom,
mennyire élveztem a randis esténket.
Lucy felém fordult, ijedt grimaszt vágott.
– Jesszusom! Csak nem azt akarod mondani...
– Persze hogy nem feküdtem le vele! – szakítottam félbe.
– Nem mintha az lenne a legrosszabb dolog a világon –
vetette közbe Daisy. – Néhány barátnőm hentergett vele. Azt
mondják, a „lerendező” simán lerendezi az embert sorozatos
orgazmussal, és irtó perverz dolgokra vevő.
Megállt, a kezébe vett egy üveg parfümöt, érdeklődve
vizsgálgatta, és hangos cuppanással kivirította a fogínyét.
Eszébe sem jutott, hogy mi Lucyval szeretnénk lerázni
Connort. Lucy elvette tőle a parfümöt, karon ragadta, és
elrángatta onnét.
– Banyek, hová sietünk? – dobta hátra csillogó haját Daisy.
– Na és aláíratott veled házassági szerződést, vagy mi? –
érdeklődött az örök gyakorlatias Lucy.
Jobbra-balra rángattam az állkapcsomat. Erre eddig nem is
gondoltam.
– Nem – feleltem éppolyan meglepetten, ahogyan Lucy
fogadta a válaszomat.
– Tényleg? – ébredt föl Daisyben a kíváncsiság.
Lucy hátrapillantott, és halkabbra fogta a hangját, miután
látta, hogy Connor csak egy-két méternyire van tőlünk.
– Tuti, hogy tele van zsével. Úgy hallottam, Back Bayben
lakik.
– Ott – erősítettem meg –, és Maseratival jár.
– Fogadok, hogy a papája ráhagyott pár letéti alapot –
bólogatott Daisy – meg egy rahedli ingatlant. Hát nemtom,
madárkám, de ha nem íratott alá veled házassági szerződést,
akkor úgy néz ki, meg akar tartani téged.
 Épp kinyitottam a számat, válaszolni akartam, amikor egy
erős kéz szorította meg a könyökömet, és kihúzott a
nyüzsgésből.
Lucy fölkapta a fejét, felém perdült, közben beleütközött egy
babakocsit toló asszonyba, és egy pelenkázótáska borult a lába
elé.
Szembefordultam a kéz gazdájával. Connorral.
Eddig soha nem ért hozzám. Kifejezéstelen arccal nézett
rám, a mobiltelefonját mintha a füléhez ragasztották volna.
Bólogatott, és a nevemet ismételgette. Bakker! Troyról
locsogtam, és ennek most megiszom a levét. Abban a
pillanatban tudtam, hogy a nagy szám bajba fog keverni,
amikor közölte velem, hogy feleségül vesz.
Hülye Sparrow! Miért nem bírsz belenyugodni a sorsodba?
– Mi a hézag? – kérdeztem Connortól, és ráeszméltem, hogy
ez azon ritka alkalmak egyike, amikor szót váltunk egymással.
Ijedtség és düh kavargott bennem, a legkevésbé sem
szerettem volna ebbe a helyzetbe bevonni Daisyt meg Lucyt,
miután azt állítottam nekik, hogy Troy nem is olyan rossz.
Connor, a férjem embere úgy ráncigáit, mint egy kamasz lányt,
aki éjszaka kiosont a szobájából.
– Hívjam a rendőrséget? – kérdezte Lucy, Daisynek pedig
tátva maradt a szája.
– Nem, nincs semmi baj, csak mennem kell. Majd SMS-ezek.
Hagytam, hogy Connor elvigyen, integettem nekik, és
mosolyt erőltettem az arcomra, de amint megbizonyosodtam
róla, hogy a lányok már nem látnak bennünket, erélyesen
elrántottam a karomat.
Connor fölmordult, és szorosan tartva, különösebb
erőfeszítés nélkül, de annál eltökéltebben taszigált végig a
vásárlók és városnézők sokaságán. Az emberek megbámultak
bennünket, és ez borzasztóan feszélyezett. Nem engedhettem,
hogy rongybaba módjára lökdössön, ha még azt sem hajlandó
elárulni, hová megyünk.
– Eresszen el! – sziszegtem, és ficánkolva próbáltam
kiszabadulni.
Connor mereven előrenézve haladt tovább. Mintha valami
bútordarabot hurcolna egyik helyről a másikra.
– Igenis, főnök – harsogta a mobiljába, és meggyorsította a
lépteit –, felszállás előtt ott lesz!
– Tényleg vegye le rólam a kezét! – szóltam rá.
Várjunk csak! Milyen felszállás?
Most meg mi a francot talált ki nekem Troy? Igazán nem
volt kedvem ezen tanakodni. Megelégeltem a Troy embereivel
való bájolgást.
Olyan erővel rántottam el a karomat, ami váratlanul érte
Connort, és elszaladtam a vele, illetve a barátnőimmel
ellenkező irányba. Mivel szenvedélyes futó voltam, Connor
kábé olyan széles, amilyen magas, a tömegben könnyebben
leráztam, mint reméltem. Már félúton jártam a megcélzott
utca felé, amikor hátrafordítottam a fejemet, hogy
megnézzem, mögöttem van-e.
Láttam dühtől kivörösödött fejét, ahogy próbált utolérni.
Fokoztam az iramot, aggódtam, mit szólhattak Lucyék ahhoz a
kis jelenethez. Alighanem azt hitték, hogy engem most
kinyírnak, vagy ilyesmi. És talán nem is jártak nagyon messze
az igazságtól.
Beugrottam egy mellékutcába, ahol a sokkal keskenyebb
járdán teljes erővel belecsapódtam egy széles vállba. Az
ütközéstől hátratántorodtam, de mielőtt hanyatt estem volna,
egy meleg kéz elkapott, és talpra állított.
Brock.
Leráztam a karomról.
– Magát is ő küldte? – fortyogtam, és éreztem, hogy fölmegy
bennem a pumpa. A lópikulába a bandáddal, Troy Brennan!
– Hogyhogy? – hökkent meg Brock. – A kisfiammal
vásárolok, Sparrow. Az óvoda csak félnapos, és úgy döntöttem,
kiveszem a délutánt. Senki sem küldött. Valami baj van?
A vállam fölött hátrapillantottam. Connor közeledett, úgy
rázta az öklét, mint aki darabokra akar törni engem. A kis Sam
pedig az apja kezébe kapaszkodott, és úgy nézett föl rám,
mintha teljesen meghibbantam volna.
– Á, szia! – néztem le rá, és megnyugtató mosolyt erőltettem
magamra.
– Szia! – dugta szégyenlősen apja nadrágszárához az arcát.
– Na jó, nekem most rohannom kell!
Folytatni akartam a menekülést. A szívem vadul kalapált,
amikor Brock vállon ragadott.
– Ne fusson! – mondta. – Connor idióta ugyan, de nem fogja
bántani magát, még ha tényleg úgy néz is ki, mintha arra
készülne. Tudom, miért üldözi, és higgye el, nem akar rosszat.
Bízik bennem?
A keze még mindig a vállamon volt. Pislogtam. Hogy bíztam-
e benne? Miért bíztam volna? Semmit sem tudtam róla,
legfeljebb azt, hogy egy valóságos Adonisz.
– Hát... nem – feleltem őszintén.
Elnevette magát, olyasformán, hogy berezonált tőle a
rekeszizmom, pedig nem is én nevettem. Megenyhültem,
elernyedtek az izmaim.
– Helyes – nézett le a kisfiára. – Soha ne bízz idegenekben,
Sam!
Megpaskolta a gyerek buksiját, majd váratlanul magához
húzott.
Megdermedtem, de érzékeltem, hogy ez nem egy meghitt
ölelés.
– Figyeljen! – suttogta közvetlenül a fülembe. – Most új
fejezet kezdődik az életében. Ígérem, megteszek minden tőlem
telhetőt, hogy otthon érezze magát a Rouge Bisben. Menjen
szépen Connorral! Térjen vissza Troyhoz, de vigyázzon, hogy
ne kötődjön túlságosan hozzá. Húzza meg magát, játssza a
szerepét, és gondoskodni fogok róla, hogy ne bánja meg. Áll az
alku?
Régóta visszafojtott könnyeim kibuggyanással fenyegettek,
de fölemeltem a fejemet.
– Na tessék! Már megint kedveskedik nekem, pedig az ő
haverja.
– Nem, Sparrow, egyáltalán nem. – Még halkabbra fogta a
hangját, majdhogynem némán mozgott az ajka. – Ő a
munkaadóm, semmi több.
Mire elengedett, Connor már olyan közel ért, hogy nem
futhattam el ismét.
Brock arckifejezése higgadtra változott, és könnyed
mozdulattal Connor felé lökött.
– Azt hiszem, elvesztettél valamit. Tessék, itt van!
Egyenesen Connor karjaiba tántorodtam.
A testőröm kivörösödve, értetlenül, de leginkább baromi
dühösen mérte végig Brockot.
– Elszaladt – fröcsögte.
– Megesik az ilyesmi, ha valakinek van lába – felelte Brock,
és egészen más lett a hangja. Fagyos. Merev. Mint Troyé. –
Ügyelj rá, hogy ne forduljon elő még egyszer!
Megfordult, és Sam pracliját fogva elballagott, vissza se
nézett rám. Világosan láttam, hogy Brock színjátékot űz a
főnöke és az emberei előtt.
Mostantól nekem is ezt kellett tennem, hogy átvészeljem
Troy Brennant.
– Hülye tyúk! – morogta Connor, és úgy lihegett, mint aki
most pedálozta végig a Tour de France-ot.
 Ezúttal határozottabban fogta a karomat. Rajtakapták, hogy
elveszített engem, és ettől szemlátomást annyira felbőszült,
hogy nem bírta türtőztetni magát. Minden különösebb ok
nélkül agresszíven megrázott, aztán miközben isten tudja,
hová kísért, még egyszer-kétszer újra megrázott.
Majdhogynem föllélegeztem, amikor megpillantottam a
kocsit, amivel idehozott. Majdhogynem. Behúztam a nyakamat,
és ezzel megúsztam egy zúzódást, amikor úgy hajított be az
anyósülésre, mint a sporttáskáját.
Mire rendesen felültem, már bevágódott a volán mögé, és
beindította a motort.
– Mi a nyavalya ütött magába? – méltatlankodtam.
Válasz helyett csak gázt adott, hogy dacoljon velem.
– Hová visz? – próbálkoztam újra.
– Vissza haza – felelte. – Csomagolnia kell, hogy Miamiba
repülhessen.
Összeszorult a torkom.
– Miamiba? Minek? Mikor? Mennyi időre?
Connor mereven az utat bámulta. A jelek szerint besokallt,
úgy szorongatta a kormányt, mintha legszívesebben engem
fojtogatna.
– A férjétől kérdezze! – mondta fogcsikorgatva.
Elhatároztam, hogy azt fogom tenni. Gyorsan SMS-eztem
Daisy-nek és Lucynak, azt állítottam, rendkívüli esemény miatt
okvetlenül szükség van rám a Rouge Bis konyháján.
Reménykedtem, hogy ez most elég a megnyugtatásukhoz,
azután Troyt akartam hívni.
Ráeszméltem, hogy nem tudom a telefonszámát. Ez egészen
mostanáig igazából eszembe sem jutott. Elvégre teljes
képtelenségnek tűnt a gondolat, hogy megpróbáljam utolérni
őt, meg sem fordult a fejemben, hogy előbb-utóbb esetleg
kérnem vagy kérdeznem kell tőle valamit.
 Kinéztem az ablakon, azután Connorra, majd megint ki.
Most tényleg az alkalmazottjától fogom megtudakolni a férjem
telefonszámát?
Csak hát rengeteg kérdés kavargott bennem. Miért
Miamiba? Miért most? Troy egyedül küld oda, vagy ő is elkísér
a repülőn? Repülőn! Repülőre fogok szállni! Mennyi idő alatt
érünk Miamiba? Meddig maradunk ott? Ez most a nászutunk?
Itt megakadtam.
Mit számít, ha Brock azt ígérte, hogy nem esik bajom?
Rengeteg rosszabbnál rosszabb dolog történhet velem.
Döntöttem: nem megyek Miamiba. A kocsi egy piros
lámpánál megállt, és elszántan, futásra készen kinyitottam az
ajtót, de Connor elkapta a karomat, ujjai a bőrömbe
mélyedtek. Éreztem, hogy kiszalad belőlem a szusz, és
próbáltam elviselni a bénító fájdalmat.
Connor most igenis bántott. Szántszándékkal.
– Eresszen el! – ordítottam.
– Velem fog jönni – felelte, áthajolt előttem, berántotta az
ajtómat, azután visszahúzódott a helyére, és beletaposott a
gázba.
Gondolkodás nélkül hozzávágtam a mobilomat. A telefon
halántékon csapta, és az ölébe esett. A férfinak eleredt az orra
vére, lecsorgott az állára. Nem szólt semmit, letörölte, közben
oldalvást úgy meresztette rám a szemét, mintha meg akarna
nyuvasztani. Tudtam, hogy ha nincs a főnöke, alighanem meg
is tenné.
A mobilom pittyegve jelezte, hogy új üzenet érkezett.
– Adja ide! – intettem a Connor lába között fekvő telefonra.
– Azonnal adja ide, Connor, vagy megbánja!
Tovább manőverezett a forgalomban. Tudta, hogy ez csak
üres fenyegetés. Semmivel sem harcolhattam ellene, sehogy
sem menekülhettem. Bezárta az ajtókat, a központi
gyerekzárat is bekapcsolta.
– Tessék! – nyújtotta át legnagyobb meglepetésemre a
telefonomat.
Miután elolvastam Lucy SMS-ét, olyan hevesen kezdett
dobogni a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből.

Lucy: Mondd, hogy nem kell emiatt a rendőrséget

hívnom!

Reszkető ujjakkal írtam vissza neki:

Magam intézem. Tudod, egy maffiafeleség apró örömei.

Majd dumálunk.

Nem tudtam biztosan, hogy vakmerőség vagy ostobaság, de

ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy igaz. Magam fogom
elintézni Troyt és Connort.
És megtalálom a szabadságomat, a boldogságomat ebben az
aranykalitkában.
TROY

A LEHETŐ LEGHAMARABB EL KELLETT HÚZNOM A BELEMET

Miamiba, és úgy döntöttem, hogy Sparrow-t is
magammal viszem. Paddy immár hónapok óta haldoklott, és az
utcán azt rebesgették, hogy nem húzza ki nyár végéig. Eljött az
ideje, hogy az adósságot beszedjék, letörlesszék, a bosszút
pedig hidegen, büntető jelleggel tálalják.
Igazán stílszerűnek éreztem, ha Sparrow is velem jön, még
ha fogalma sincs, mit terveltem ki. Különben sem bíztam
benne annyira, hogy egyedül Bostonban hagyjam.
Éppen a bőröndömet pakoltam, amikor Cat megjelent a
hálószobám ajtajában, vállával a félfának támaszkodott,
szuggesztív mosolyán kívül a dugásért kunyeráló fekete ruháját
viselte, amelyik úgy feszült rajta, mint egy alulméretezett
koton. Kiéhezett pillantása úgy hatott rám, mint egy
szeparétánc, ami nem éri meg a busás borravalót. Nehezen
álltam meg, hogy a mennyezetre emeljem a tekintetemet.
– Helló, kicsim! – üdvözölt rekedtes hangon, és
megnyalogatta vérvörös ajkát. – Anyutól hallottam, hogy a
feleséged nincs itthon, Brock pedig az óvodából vásárolni vitte
Samet, szóval gondoltam, fölugrok beköszönni.
Mi a faszt képzelt magáról ez a Brock? Vásárolni ment?
Feladattal bíztam meg.
– Mit akarsz? – kérdeztem kimérten.
– Főleg téged.
Belépett a hálószobába, a márványpadlón kopogó tűsarkú
cipője olyan bosszantó visszhangot vert, hogy végigfutott tőle a
hátamon a hideg.
Tudtam, hogy a lotyónak semmi jogcíme sincs itt lenni.
Hátulról átkarolt, a mellkasomat tapogatta, közben a homlokát
a lapockámhoz támasztotta. Virágillatú parfümje ingerelte az
orromat, úgy megterhelte a légkört, mint egy ízetlen tréfa.
– Hová mész, Troy? Mennyi időre?
Nem válaszoltam, lenyúltam, és becipzároztam a bőröndöt.
Piroska bármelyik percben hazaérhetett. Már fölhívtam
Connort, és megmondtam neki, hogy azonnal hozza. Kurvára
utáltam, ha Maria beengedte a lányát a lakásomba, csak mert
módjában állt, pláne hogy Maria nagyjából soha semmire nem
tudott nemet mondani a lányának. Igyekeztem észben tartani,
hogy majd leharapjam ezért a bejárónőm fejét.
– Pénteken várlak. Megállapodtunk – erősködött.
Fehér ingemet gombolgatva fordultam felé.
– Úgy látom, Brock eléggé bepöccent miattad. Már megint
csinálod a műsort?
Lebiggyesztette a száját, mint egy kisgyerek, de nem felelt.
– Ez... – mutattam előbb rá, majd rám. – Csak félredugás.
Nem ajánlom, hogy ezt elfelejtsd. Szentelj több időt a
családodnak!
Megremegett az álla, de ahelyett, hogy sírva fakadt volna,
félénken elmosolyodott.
– De hát nekem te vagy a családom, kicsim.
Lenyúlt, hogy megmarkolja a golyóimat, de összevontam a
szemöldökömet, elkaptam a csuklóját, és hátracsavartam a
kezét. Noha nem okoztam fizikai fájdalmat, nyomatékosítani
akartam a mondanivalómat.
Az ajkához dörzsöltem a számat, és az arcába morogtam.
– Mondd meg anyádnak, hogy ha legközelebb az engedélyem
nélkül ereszt be téged a lakásba, úgy csámpáztok el innét, hogy
a cipőm a löttyedt valagatokba ragad, mert páros lábbal rúglak
ki benneteket. Világos?
Cat dekoltázsa alulról a mellkasomhoz csapódott, és éreztem,
hogy szemérmetlenül hozzám bújva ringatózik. Szemernyi
önkontroll sem szorult ebbe a szerencsétlen hülye picsába.
– Mióta nem szarod le magasról Brockot meg a családomat?
– Csábítóan végighorzsolta a fogával az államat, majd a nyelve
a nyakamra siklott. – Ugyan már, kicsim! Kizárt dolog, hogy
Harisnyás Pippi hancúrozik veled ezen az ágyon. Nézd már,
milyen szépen rendbe rakott fekhely! Kétlem, hogy egyáltalán ő
is használja.
A hajánál fogva elkaptam, hátrapenderítettem, arccal a
falhoz vágtam, és hátulról a formás seggéhez dörgölőztem.
– Fogd be a lepcses szádat! – morogtam a fülébe. – Ami
egyébként sose volt jó másra, csak faszszopónak, és már annak
sem az igazi.
Catalina hátravetette a fejét, neki a mellkasomnak, és
hisztérikusan vihogott.
– Ugye még meg sem basztad? Hú, de megnéztem volna a
bájos pofikáját, amikor kicsomagolta az ajándékot, amit én
vásároltam neki. – A hátsója az erekciómba csapódott. – Majd
én fölveszem a kedvedért, kicsim. A világ összes bőrcuccát meg
harisnyatartóját fölveszem.
– Te bediliztél. – Haragos türelmetlenség keserítette meg a
szám ízét. – Visszaestél?
– Színjózan vagyok. Csak azért jöttem, hogy
emlékeztesselek: mindig az enyém maradsz.
Cat a dereka mögé csempészte a kezét, hogy a nadrágomon
keresztül megmarkolja a farkamat.
Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Tudhatta volna, hogy
nem vagyok az övé. Soha nem voltam az. És nem is leszek.
Soha többé.
Egyvalamiben azonban rátapintott az igazságra. Nem
feküdtem le a saját feleségemmel. Az asszonnyal, akit a
házamba hoztam, aki az ágyamban aludt, akinek állást adtam,
és akinek jegyet vettem Miamiba.
És ez totál kiakasztott.
– Ne is törődj vele! – búgta Cat. – Őt soha nem kapod meg.
– Ringyó!
Föllibbentettem a ruhája szegélyét, és egyetlen hirtelen
mozdulattal letéptem a bugyiját, ami vörös csíkot hagyott a
bőrén. Kerekded, kreol hátsója tökéletes volt, nem pedig kicsi
és hófehér, mint Sparrow-é. Mégis behunytam a szememet, és
miközben kicipzároztam a sliccemet, valami elcseszett
megfontolásból úgy tettem, mintha a feleségem állna előttem.
Hátulról lovagoltam meg Catet, a golyóim a seggének
csapódtak, mintha ki akarnám dögönyözni a mérget ebből a
rosszindulatú nőszemélyből. A nőstény ördög csakhamar
nyögdécselni kezdett, amilyen hangosan csak bírt, kétségkívül
azért, hogy ha Sparrow belép a lakásba, már az alsó szinten
mindenképpen meghallja. Az öklömben gombóccá gyűrtem a
szétszakított bugyiját, és a szájába tömtem, hogy elfojtsam a
nevemet nyivákoló hangját.
 – Tr-ro-roy... – gurgulázta, és kiköpte a szájából a
fehérneműt, amitől még inkább dühbe gurultam. – Troy...
Lökés.
– Kuss! – parancsoltam rá.
A hangja emlékeztetett rá, hogy nem a feleségemmel
közösülök. Az ördögbe, minden egyes nyikkanásától egy kicsit
lankadt a farkam. Nem őt kívántam megdugni, és ez furcsa
módon kiábrándított.
– Úristen, imádlak, kicsim, imádlak!
Lökés.
– Kussolj már a picsába!
Éreztem, hogy a lába remegve tapad az enyémhez, mialatt
erélyesebben dömöcköltem. Catalina a testem és a fal közé
préselődött, a feje egyszerre bosszúsan és mámorosan ütődött
a falhoz, és ez jeladásként szolgált, hogy még félkeményen
húzódjak ki belőle, mialatt valami hülye oknál fogva továbbra
is Piroska járt az eszemben.
Nem mentem el, és tudtam, hogy hiába is próbálkoznék,
nem sikerülne, mert ez a nő nem Sparrow. Nem olyan a
tapintása, nem olyan az íze, nem olyan a mozgása.
Catnek alig jutott ideje megfordulni és szembenézni velem,
mire fölhúztam a cipzáromat. Hozzávágtam az összemaszatolt
ruhát, amit a héten ő adott Piroskának.
– Tűnj a lakásomból a picsába, és többé be ne tedd ide a
lábad! – ordítottam rá. – Végeztünk!
Mindig azt mondtam neki, hogy vége. Hétről hétre.
Valahogy mégis újra meg újra az ágyán hemperegtünk. Meg a
szőnyegén, a padlóján, a pezsgőfürdőjében, sőt a gondosan
nyírt, dús pázsitján. De mindig az ő házukban. Soha nem
engedtem be a saját felségterületemre. Testileg sem, lelkileg
meg pláne nem. Most birtokháborítást követett el, és ezzel
újabb istenverte okot szolgáltatott, hogy szakítsak azzal, amiről
többé tudni sem akartam. Szakítsak ővele.
Röptében elkapta a ruhát, és elszörnyedve vizsgálta meg.
Rángatta a mocskos anyagot, és felhördült.
– A kis boszorkány tönkretette a ruhámat.
Lehúztam a bőröndöt az ágyról, a padlóra állítottam, és
elfojtottam egy gúnyos nevetést. A farzsebembe nyúltam,
előrántottam a tárcámat, kicsippentettem egy
bankjegyköteget, és nagyjából Cat felé dobtam.
– A te briliáns ötleted volt, hogy a saját ruhádat küldd el a
feleségemnek. Vegytisztítóról még nem hallottál? Ideje, hogy
igénybe vedd.
Határozott léptekkel elhaladtam mellette, és amikor a
nyitott ajtóhoz értem, a fejemmel intettem, hogy kotródjon.
Dúlva-fúlva, sértődött arccal csörtetett ki. Letrappolt az íves
lépcsőn, szándékosan bele-beledöfte a tűsarkát a
deszkafokokba. Lent hátraperdült, hogy szembenézzen velem,
én azonban megálltam az utolsó előtti lépcsőfokon, így most
jócskán föléje magasodtam.
– Seggfej! – lökte hosszúra növesztett, lakkozott körmét a
mellkasomnak.
– És ez a seggfej most végzett veled.
– Nem fogod föl, hogy Sparrow nem kíván téged? Pontosan
tudom, miért kellett feleségül venned, fölösleges
megjátszanod, hogy ez egy valódi párkapcsolat. Az egy kislány,
én pedig egy nő vagyok. És mint nő, látom azt, amit a gőgös
agyad nem hajlandó tudomásul venni. Ő nem fog úgy dugni
veled, ahogy én, nem fog csöndben tűrni, ahogy én tudok.
Rossz lóra tettél, ne erőltesd tovább!
Szomorúság rezgett a hangjában, majd sarkon fordult, és
kivonult a lakásból.
Kivártam, hogy hangos csattanással becsukódjon mögötte az
ajtó, azután az öklömet a legközelebbi falba vágtam. Csakhogy
megszabadultam tőle!
Egyenesen a bárszekrényhez léptem, kihúztam egy üveg skót
whiskyt meg egy poharat, és töltöttem magamnak. Maria jött
ki az egyik vendégszobából, és ferde szemmel nézett rám.
Feszélyezően sokat tudott a lányához fűződő kapcsolatomról.
De persze senki sem kényszerítette, hogy nálam dolgozzon.
Érthető okokból azt kívánta, hogy Cat házassága
fennmaradjon, a lánya kitartson Brock mellett. Az imádni való
kibaszott szépfiú mellett. Az igazság azonban úgy festett, hogy
Cat jobban szerette a veszélyt, mint a faszt. Bármennyire
próbáltam eltaszítani magamtól, mindig visszakúszott hozzám.
Valljuk be, nem is nagyon próbáltam. De a mai kis húzása, a
lakásomba való hívatlan betolakodása után tudtam, hogy
amint visszatérek Miamiból, muszáj a helyére tennem.
– Ha még egyszer az engedélyem nélkül ereszti be ide a
lányát, ki van rúgva!
Kortyintottam a poharamból, és az ablakok üvegfalán át a
város látképére függesztettem a tekintetemet.
Maria spanyolul motyogott valamit, és a konyhába indult.
Üvegcsörömpölés reszkettette meg a levegőt. Valahányszor a
bejárónőm feldühödött, mert Catalinával keféltem, efféle törő-
zúzó „balesetek” következtek be. Rá se hederítettem.
Néhány perc múlva kivágódott az ajtó, és Connor viharzott
be Piroskával. A bal arcán friss lila folt díszelgett, az orra
vérzett, a szeme gyilkos szikrákat szórt. Piroska is izgatottnak
látszott, mérgesen próbálta lerázni Connor vaskos ujjait a
könyökéről. Egyenesen a karjára siklott a tekintetem, mire a
testőr rögtön kiengedte a szorításából.
Basszus, ne már!
Egy hajtásra kiürítettem a poharamat, és azzal mutattam
Connorra.
– Mi a fasz történt veled?
 A tekintete egyből a feleségemre villant, mintha attól
függene a válasz. Sparrow-ra fordítottam a figyelmemet, aki
láthatólag zavartan és dühösen sietett a nappali sarkába.
Újra elpirult, és még a szokásos műsorát is elhagyta, azaz
nem meresztette rám rosszallóan a szemét, amiért ilyen
istentelenül korán italozom. Valami történt kettejük között,
amitől feszélyező érzés motoszkált a gyomromban.
– Semmi – felelte fojtott hangon Connor.
Sparrow a mobiljával intett felé.
– A képébe vágtam a telefonomat – tájékoztatott árnyalatnyi
megbánás nélkül.
Kihúztam magam, feszülten zsebre dugtam a kezemet,
tudván, hogy ott is kell tartanom, ha nem akarok további
színeket fölvinni Connor máris zúzódásos ábrázatára.
– Kifejtenéd?
Maria ebben a pillanatban jött vissza a nappaliba, és minden
szempontból érdeklődést mutatott az új dráma iránt. Azt
hiszem, élvezettel nyugtázta, hogy valami baromsággal kell
vesződnöm a magánéletemben. Annál is inkább, mert engem
tartott felelősnek a lánya saját rumlijáért. Csábított a gondolat,
hogy kidobjam, de úgy láttam, Sparrow nevetséges módon
kötődik a háztartási alkalmazotthoz, és mivel az ő kiborulása
már épp elég gondot okozott most nekem, Mariát békén
hagytam, tőlem telhetőleg nem vettem róla tudomást.
– A barátnőim előtt a könyökömnél fogva rángatott, itt a
nyoma! – nyújtotta ki a karját Sparrow, mutatva, hogy tejfehér
bőrén vastag, kék-zöld pántot visel.
Összeszorítottam a fogamat.
Visszarántotta a karját, és rám hunyorított.
– Tudom, hogy azt hiszed, rendelkezel velem, birtokolsz,
tönkretehetsz. De én nem félek. Se te, se a személyzeted nem
fog ide-oda lökdösni. És nem tűröm, hogy a hozzájárulásom
nélkül fogdossanak.
Úgy köpködte a szavakat, mint a forró lávát. Haragtól
lángoló tekintete mindenütt megperzselte a bőrömet, ahogy
végigsiklott rajtam.
Ráérősen egy lépést tettem felé – bár közben minden
porcikám viszketett, hogy nekiessek Connornak, és a gránit
padlólapon szétverjem a koponyáját –, majd a kézfejemmel
megsimogattam véraláfutásos karját.
Azonnal elrántotta.
– Ez rád is vonatkozik, Troy! – sziszegte, mint egy kígyó.
Szóval Piroska nem bánta, hogy cowboylányként lovagoljon
az arcomon, de az továbbra is zavarta, ha Connor és Maria
előtt hozzáérek. Kicsit önmagamat kezdtem látni benne.
– Eredj föl, és csomagolj be egy bőröndbe! – parancsoltam
rá, úgy téve, mintha nem fájna, hogy két alkalmazottam
jelenlétében visszautasított.
Maria vigyorgott, tetszett neki az előadás, megfordult, és
háttal a konyhai mosogatónak támaszkodott.
– Nem megyek sehová. Előbb áruld el, miért, hogyan, mikor
és hová menjek! – szólított föl. – Ja, és szíves tájékoztatásul
közlöm, hogy még a telefonszámodat sem tudom.
Jogosítványom sincs, úgyhogy sok szerencsét, ha föl akarsz
tenni arra a gépre. Talán mégsem olyan könnyű dirigálni
nekem, mint képzeled. Ezt hamarabb végig kellett volna
gondolnod.
Ömlött belőle a szó, és legszívesebben az ajkára tettem volna
a mutatóujjamat, hogy elhallgattassam. De volt annyi eszem,
hogy ne próbáljak még egyszer hozzáérni. Ehelyett fölemeltem
a kezemet, hogy félbeszakítsam a szűnni nem akaró
szövegelést.
– Utoljára kérlek szépen. Menj föl, és csomagold be a
cuccodat, értetted?
 Elhallgatott, megbotránkozva szaladt föl a szemöldöke,
bemutatott nekem a középső ujjával, majd megfordult, és
fölment a felső szintre. Kisvártatva lehallatszott, amint
nyilvánvalóan mondanivalójának hangsúlyozása gyanánt
dérrel-dúrral húzkodja a fiókokat, és csak ekkor döbbentem rá,
mennyire tartottam attól, hogy nem fog szót fogadni. A
vérében volt a harciasság. Az ilyen nő forradalmárvezérnek
való, nem arra, hogy hűtlenkedő férje egy luxusapartmanban
dédelgesse.
Tisztában voltam vele, hogy megnyirbálom a szárnyát.
Connorra hunyorítottam, és ahogy felé fordultam, azt az
ismerős rángást éreztem a szememben, ami olyankor
jelentkezett, ha szerettem volna kitépni valakinek a szívét.
Egészen Sparrow-ig eseti jelleggel vettem igénybe a
szolgálatait, ha éppen gorilla kellett. Egyértelmű utasításokat
kapott, és azért fizettem, hogy gondolkodás nélkül cselekedjen.
Nem sokkal az esküvőm előtt fogadtam föl teljes
munkaidőben, hogy szemmel tartsa újdonsült hitvesemet. Az
igazat megvallva, nem az volt a dolga, hogy a feleségem
biztonsága fölött őrködjön, hiszen senki sem vadászott
Sparrow-ra. Nem tartoztam a maffiához, de még ha úgy lett
volna, az alvilágban a feleségeket és gyermekeket mindig is
kihagyták a bosszúállásból. Azért állítottam rá Connort, mert
nem hiányzott, hogy megszökjön, és elcsessze mindazt, amiért
keményen megdolgoztam. Mindig biztosan tudni akartam a
hollétéről. Connor nélkül sem fenyegette veszély, de nem
akartam, hogy Sparrow tudja ezt.
Azt akartam, hogy riasztóan gyöngének érezze magát.
Csak azt a tényt nem vettem számításba, hogy miként a
legtöbb gorillánál, Connor impozáns termetéhez is igen kicsi
agy társult. Tehát miközben álságos házasságunkat igyekeztem
megóvni, egy idiótát rendeltem Sparrow mellé, aki végül
bántotta.
– Főnök... – tartotta föl izzadt, remegő tenyerét Connor. Az
arca gyűrött papírra hasonlított, csillogó szeme bocsánatért
könyörgött.
Az pedig nálam momentán elfogyott. Connor most
megadóan emelte föl két kezét, egyre hátrált, ahogy
határozottan lépkedtem felé, amíg a háta a falnak nem
ütközött. A feje a simított betonhoz puffant, de ijedtében észre
sem vette.
– Azt akarta, hogy a lehető leggyorsabban hozzam ide a
feleségét, ő pedig szándékosan húzta az időt. Amikor
megpróbált elszökni, nem maradt más választásom.
– Aki a tűzzel játszik, Connor... – mondtam halk és
fenyegetően nyugodt hangon – számítson rá, hogy
megégetheti magát!
Egészen közel nyomultam hozzá, a nyakára zártam az
ujjaimat, és a falhoz szegeztem a fejét. Mintegy próbaképpen
megszorongattam a torkát, figyeltem, ahogy kidülled a szeme,
fájdalom és rémület tükröződik benne. Nyomot akartam
hagyni rajta, ahogyan a mocskos keze nyomot hagyott körös-
körül Sparrow karján.
– Ha még egyszer a feleségem közelébe merészkedsz,
megmutatom a világnak, milyen rohadtul be tudok
gorombulni, amikor valaki ahhoz nyúl, ami az enyém.
– Főnök – hörögte, vérbe borult az arca, és kidagadtak az
erei, izzadság gyöngyözött a homlokán. – Soha többé egy ujjal
se érek hozzá. Nem is gondolkoztam...
– Ez legalább igaz – szorítottam meg még jobban, nem
enyhítettem a nyomást, végül már duplájára püffedt a képe, és
jellegzetesen szederjessé vált.
Amikor elengedtem, dübörögve rogyott a padlóra, mint egy
dzsengatorony. A karjával eltakarta a fejét és a felsőtestét, mint
aki nem tudja, hol éri a következő csapás. Undorodva néztem
le rá, mint egy féregre, amit legszívesebben eltaposnék.
– Ne merészelj! – üvöltöttem. – Ne merészelj még egyszer a
közelébe menni!
Hagytam, hogy összevakarja önbecsülése maradékát a
padlóról, és fölmentem a felső szintre, ahol Sparrow-t az ágy
szélén ülve találtam, kibámult a hatalmas ablakon.
Amikor beléptem, nem nézett föl, továbbra is elmélyülten
szemlélt valami kinti látnivalót. Az eget? A toronyházakat? Egy
madarat? Ki a fene tudhatta?
Töprengve ráncolta a homlokát, és szíven ütött a gondolat,
hogy Catalina igazat mondott róla. A francba, hát tényleg egy
kislány! Ebben a pillanatban pont úgy festett. Ez egy gyerek, én
meg szemrebbenés nélkül kinyaltam. Mi több, meglepő
mértékben élveztem karcsú kis testét, és tudtam, hogy a
legközelebbi adandó alkalommal újra ugyanúgy megtenném.
Fölfalnám, megdugnám, a feje búbjától a lábujja hegyéig
végignyalnám, és az összes kibaszott pozícióban meghágnám,
amíg minden porcikája nem sajog.
Láttam, hogy kislány, de igencsak felnőtt dolgokat kívántam
művelni vele.
– Ez életem legfurább nyara – merengett hangosan. – A mai
napsütés hazugság. Ragyog a nap, mégis hideg az idő.
Napsütés – ismételte –, de hazugság.
– Hazugságok tartják mozgásban a világot, kicsi Piroskám.
Közelebb léptem hozzá. Irtó aranyos volt. És kibaszott
furcsa.
– Mitől van itt ez a különös szag? – kérdezte mélabúsan.
A helyiség természetesen szextől bűzlött, ő azonban ezt nem
tudta így azonosítani. Még jó, hogy előrelátóan terveztem, és
eleve elzártam más férfiaktól. Nem értem volna rá egyenként
elkapni a barmokat, akik rá akarták tenni a mancsukat, hogy
mindnek letépjem a fejét.
– Többé nem fog hozzád nyúlni – tértem ki a kérdése elől, és
helyet foglaltam mellette az ágyon.
Ennyien értek eddig hozzá az engedélye nélkül: Connor és
Paddy.
Meg a nászéjszakánkon én is szórakoztam vele. Igaz, ő is
kívánta, de fölöslegesen erőltettem, mert még nem igazán
készült föl rám, éppen ezért próbálta elhitetni velem, hogy
menstruál.
A matrac benyomódott a súlyom alatt, és feltűnt, milyen
alacsony a feleségem, a lába még így sem ért le a padlóig. Kezét
a combja alá dugta, és nem nézett föl rám, továbbra is
előremeredt.
– Figyelj, Piroska, az az álláspontom, hogy az akaratod
ellenére ezentúl senki sem nyúlhat hozzád. Se Connor, se én,
se senki más.
– Rúgd ki! – követelte minden teketória nélkül.
Más körülmények között kinevettem vagy halálra
rémítettem volna, de ebben a pillanatban, amikor
hűtlenkedésem szaga még ott terjengett a levegőben, nem
bírtam. Valahol még nekem is meg kellett húznom a határt.
– Szükség van rá a védelmedhez – vitatkoztam.
– Nagylány vagyok, és ha emlékezetem nem csal, a legutóbbi
nézeteltérésünk után ő kapkodott bevert képpel levegőért.
– Igaz – értettem egyet, de nem könnyű szívvel. Elhúztam a
számat, bár nem tudtam, hogy mosolyogni vagy zord arcot
vágni akarok-e. – Connor kipipálva. – Előhalásztam a
zsebemből a telefonomat, a hüvelykujjammal nyomkodtam,
majd a fülemhez emeltem. – Fölhívlak, hogy meglegyen a
számom. Most boldog vagy?
– Veled soha.
Az arca közömbös maradt, semmilyen érzelmet sem
tükrözött, amikor a ridiküljében megszólalt a csengőhang.
Utáltam ezt a nézést. Ugyanígy nézett rám, mielőtt fölvettem
szakácsnak. Mielőtt lementem neki. Mielőtt azt hittem,
megtört a jég.
Kemény dió ez a Piroska.
– Szóval mi ez a szag? – firtatta újra. – És hol a ruha, amit
Mariától kaptam?
– Elintéztem helyetted. Ráérsz később megköszönni.
Félig leeresztett szemhéja azt jelezte, hogy nem számít tőlem
semmiféle szívességre.
– Becsomagoltál már, vagy ismét próbára teszed a
türelmemet?
Igyekeztem valamelyest visszanyerni a határozottságomat.
– Már mondtam, hogy nincs jogosítványom. Se útlevelem.
Még csak könyvtári olvasójegyem sincs. Semmilyen
igazolványom. Anélkül nem jutok át a reptéri biztonsági
ellenőrzésen.
Fölálltam, és félrehajtottam az aktfestményt, ami a széfemet
álcázta. Az ujjlenyomat-érzékelőhöz nyomtam a
hüvelykujjamat, és elővettem Piroska vadonatúj útlevelét.
Odadobtam neki, kinyitotta, és elkerekedett szemmel meredt a
szabályos, érvényes okmány lapjaira, a saját friss képére. Ha
lehetséges, még jobban elszontyolodott.
– Jogsit is csináltattam volna neked, de amilyen a
vérmérsékleted, nem bízom rád a volánt.
– Ez komoly? – húzta föl az orrát, és elnézett mellettem a
kinyitott széfre. – A külügyminisztériumban is fizetsz
embereket?
– Megfelelő áron még a jóisten is megvásárolható.
Becsaptam és bezártam a széfet, reméltem, hogy Piroska
nem borul ki az ott tárolt rengeteg készpénztől. Az ember
sosem tudhatja, mikor kell ripsz-ropsz lelépnie.
 Elkezdett föl-alá járkálni, egészen olyasformán, mint egy
ketrecbe zárt vadállat.
– Ez nincs rendben. Nem csináltathatsz nekem a
megkérdezésem nélkül útlevelet, mint egy gyereknek.
– Figyelj, nem kell ennek ekkora feneket keríteni! Ez a
nászutunk, oké? Néhány napot Miamiban töltünk, kicsit
vásárolgatunk, bekebelezünk egy-két kubai szendvicset meg
floridai citromos pitét, leégünk a napon, és mire észbe kapsz,
már haza is vonszoljuk magunkat Bostonba. Na csomagolj!
Abbahagyta a ténfergést, lecövekelt előttem, és az öklét rázta
felém.
– Előzetes értesítés nélkül repülőgépre akarsz hurcolni,
mintha egy chihuahua lennék, akit bedughatsz egy
kézitáskába, és elvárod tőlem, hogy szó nélkül csomagoljak? És
ha más programom van erre a hétre?
– Elhalasztod.
Éreztem, hogy fogytán a türelmem, elvégre a Paddy Rowan-
ügy sokkal fontosabb, mint Sparrow csajmurija a barátnőivel.
– És ha nincs kedvem hozzá?
Keresztbe tette a karját, kihívóan oldalra tolta a csípőjét.
– Jesszusom!
Behunytam a szememet, igyekeztem megelőzni a hamarosan
várható újabb rángatózást.
Szóval ilyen érzés házasságban élni? Kezdtem komolyan
fontolgatni, hogy lemondok a pénzről és az összes javakról,
amiket apám rám hagyott. Bármely más nő valószínűleg ugrált
volna örömében, ha meghallja, hogy nászútra viszem,
luxuslakosztályba költöztetem, és hitelkártyát nyomok a
kezébe. Sparrow meg úgy viselkedett, mintha arra készülnék,
hogy elraboljam, és egyenesen az ISIS karjaiba lökjem.
Becsszóra nem lepne meg, ha még az iszlám terroristák is
nehezen tudnák féken tartani ennek a lánynak a haragját.
 Piroska abba a sarokba ment, ahol korábban Cattel
keféltünk, és a gyomrom görcsbe rándult. A feleségem
pontosan arra a falrészre nézett, ahová Cat beverte a fejét. A
Yoskay Yamamoto-festményem alatt smink nyoma látszott.
Fölgyorsult a szívverésem. Miért izgattam magam? Ez a
házasság semmit sem jelent nekem. Nyugodtan letojhatom,
hogy Sparrow rájön-e a dologra.
Elgondolkozva pislogott, majd ismét rám nézett.
– Tényleg kellett ez? – kérdezte higgadtan.
Tudta.
Megrándítottam a vállamat.
Piroska keserűen nevetett, behunyta a szemét, és mély
lélegzetet vett, mintha erőt gyűjtene a következő mondathoz. A
történtek dacára sem veszítette el a lélekjelenlétét.
Borzongatóan büszke voltam rá emiatt. Amikor előttem állva a
házassági esküjét mondta, azt képzeltem, seperc alatt be
fogom törni a lányt. Nem sejtettem, hogy ugyanazzal a
sajátsággal rendelkezik, amivel én az embereket tudom
kezelni. Alapvetően fütyült az egészre.
Megváltozott a véleményem. Beláttam, hogy Cat tévedett,
Sparrow nem egy kislány – egy felnőtt nő, aki nem hajlandó
szemet hunyni a férje félrelépései fölött. Érettebb nő, mint
anyám meg Cat együttvéve.
– Ha megengedhetsz magadnak egy Maseratit meg egy
akkora luxuslakást, mint egy közepes méretű sziget, akkor egy
rendes belvárosi hotelszobára is telik. Ez itt... – A falra
mutatott. Vajon érzékelte Cat émelyítően édeskés illatszerét is?
– Ez utoljára fordul elő az alatt a fedél alatt, ahol élek.
Istenem, el sem tudom hinni, hogy leálltam veled hancúrozni.
Iszonyú mocskosnak érzem magam.
Semmi harag sem volt a hangjában. Annyira megszoktam,
hogy begerjedt nők forgolódnak körülöttem, akik pont azért
kuncsorognak, amit Sparrow lazán lepasszolt, hogy szinte
csalódást okozott a reakciója.
De most fesztelen tartásban csak közelebb hajoltam hozzá.
– Ha most rögtön a padlón próbálnálak elkapni, újra simán
belemennél a játékba. Elfuthatsz, Sparrow. Futhatsz az ország
túlsó végéig, de az agyadtól nem futhatsz el. És te is tudod,
kismadárkám – villantottam rá egy magabiztos mosolyt –,
hogy az agyad legmélyére fészkeltem be magam. Na most már
csomagolj!
Fölvetette a fejét, bevonult a gardróbfülkébe, és eltűnt a
sötétre pácolt tölgyfa polcok rengetegében.
Fölkeltem az ágyról.
– Kérsz bőröndöt?
– Majd keresek magamnak – felelte a gardrób mélyéről. –
Lent találkozunk.
Egyetlen pillanatnyi habozás után megfordultam, és a
nappaliba indultam. Basszus, ha mindenáron cipekedni akar,
nem állt szándékomban vitatkozni vele, nem tettettem magam
úriembernek.
Csak amikor a konyhában megláttam Connort, aki a
megnyitott vízcsap alá dugott fejjel hüppögve sírt, mint egy
taknyos kölyök, akkor eszméltem rá, hogy egy huszonkét éves
szűzlány az imént engem is jól kiosztott.
Még csak ostyába sem csomagolta a kibaszott, keserű
orvosságot.
Egyszerűen lenyomta a torkomon.
Az előttem görnyedő drabális fickóra hunyorítottam, és
dühített, hogy az én pehelysúlyú, százhatvan centis feleségem
így lenyomta.
– Szedd össze a cuccodat, Connor, és tűnj el! Ki vagy rúgva.
A hátralévő béredről majd elküldöm a csekket, miután
visszajövök Miamiból.
 Leesett az álla, kövér vízcseppek gördültek le a hajáról
egyenesen a szájáig. Könyörgő szemét lesütötte, nehézkesen
tápászkodott föl álló helyzetbe. Elszomorító látványt nyújtott.
– De mi lesz a feleségével? Ki fog vigyázni rá?
– Nem szükséges, hogy vigyázzanak rá – csattantam föl,
kinyitottam az ajtót, és kitessékeltem Connort, hogy húzzon el
a búsba. – Csak nézz rá, és nézz magadra!
SPARROW

A SAJÁT SZOBÁNKBAN CSALT MEG.

A saját szobámban.
Ezzel átlépte a határt. Mit átlépte, kurvára átrohant rajta
meg még vagy tíz másikon, aminek eddig a létezéséről sem
tudtam. Ja, az egy dolog, hogy nem voltunk igazi házaspár, de
ennek semmi köze sem volt a szerelemhez. Ez a tiszteletről
szólt.
Troy nyilvánvalóan egyiket sem táplálta irántam.
A taxiban egész úton némán bámultam ki az ablakon, és
jobbra-balra mozgattam az állkapcsomat, mialatt Troy
titokzatos üzleti telefonhívásokat bonyolított le, amíg a
reptérre nem értünk. Bejelentkeztünk az utasfelvételi pultnál,
átkocogtunk a beszállókapuhoz, mint két idegen, aki ugyanoda
tart, de igencsak különböznek a céljai, és mindketten a
mobiltelefonunkba temetkezve, szótlanul vártunk a járatunkra.
Miután a hátsóm a repülőgép ülésére huppant, földerengett
bennem, hogy félek a repüléstől. Igazából mindentől félek.
Attól, hogy életemben először utazom el Bostonból, ráadásul
éppen Troyjal, és attól a kilátástól, hogy hazudott nekem, a
Miamiba repülés végeredményben egyáltalán nem fog a
javamra szolgálni.
Azt mondtam a férjemnek, hogy nem félek tőle, de ez nem
igaz. Megijedtem. Nem attól, hogy tettlegesen bántalmazni fog,
hiszen tudtam, hogy az nem fordulhat elő, hanem attól, hogy
lelkileg tör össze. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy arra
nagyon is képes.
Természetesen vigasztalásért Troyhoz fordulni olyan volt,
mint egy prostitól önmegtartóztatási javaslatokat kérni.
Csöndben belesüppedtem az első osztály kék huzatú ülésébe, a
körmömet rágtam, és reménykedtem, hogy nem zuhan le a
gép. Vagy az talán nem is olyan rossz ötlet. Egy egész élet
Troyjal olyan tehernek tűnt, amivel legfeljebb háborús
bűnösöket kellene sújtani.
– Mielőtt kirúgtam Connort, megemlítette, hogy
megpróbáltál lelépni. Azt hiszed, elszökhetsz tőlem?
Nem szereztem meg neki azt az elégtételt, hogy felé
forduljak. Szemem sarkából figyeltem, és görcsösen a karfába
kapaszkodtam. Troy az iPadjére szegezte a tekintetét, de a
hidegvérű gyilkos maszkja, összeszorított foga profilból is jól
érvényesült. Lagymatagon vállat vontam, úgy tettem, mintha
kinéznék az ablakon. Hadd találgassa, mi a következő lépésem.
Ez egyszer én tartottam őt bizonytalanságban.
– Nem jó ötlet felbőszíteni engem, Sparrow.
Fölemelte a fejét, fenyegető hangja az arcomat cirógatta.
Minden egyes szó visszhangot vert a combom között.
Elfintorodtam. Nem látszott alkalmasnak az időpont, hogy
fölizguljak.
Megnedvesítettem kiszáradt ajkamat, és a gép már a
leszállópályán gurult, a kerekek hihetetlen sebességgel falták a
betont. Bakker, ez gyorsan ment.
Troy keze megmozdult kettőnk között, a belső combom fölött
lebegett, de nem ért hozzá.
Félig elfordultam tőle.
– Gyorsan futok.
– Én pedig kiválóan üldözök – suttogta.

Miami izzadságtól csapzottá változtatta vörös tincseimet, de

még mindig elállt tőle a lélegzetem. Gondolom, éppen így
hathat egy lányra a legelső fülig szerelmes randi a gimiben, a
legelső csók a sportpálya tribünje alá bújva, vagy akár a legelső
franciakrémes az utca végén nyílt méregdrága cukrászdában.
Boston betondzsungel, tele elhanyagolt piszkosszürke és
komoly vörös téglás épületekkel, Miami viszont színpompás,
verőfényes és életteli. Boston esőfelhős, Miami napsütéses.
Boston öltönyös-nyakkendős, Miami fürdőrucis.
Mintha egy párhuzamos univerzumba léptem volna, ahol
minden és mindenki élénkebb, elevenebb. Mármint azt a férfit
kivéve, aki idehozott. Ő nagyjából változatlan maradt. Csupa
rideg célszerűség és alig leplezett düh. Troy fogpiszkálót
rágcsált, ahogy mindig. Az nyugtatta meg, mint kisbabát a
cucli, és bármerre járt, úgy hagyta maga után, mint az
ujjlenyomatot.
A taxink egy üdülőszálló stílusú létesítménynél állt meg, két
sor magas pálmafa szegélyezte a bejárathoz vezető utat.
Fölnéztem, és láttam, hogy minden szobához hatalmas,
üvegezett veranda tartozik, előtte saját terasz, egy kis valódi
gyepfelülettel és úszómedencével. A sofőr kipattant a kocsiból,
a csomagtartóhoz ugrott, kikapta a két bőröndünket. Ahogy
kiszálltam, megcsapott a párás levegő, a kezemmel
legyezgettem magam, és szemügyre vettem igencsak idegen
környezetünket.
Brennan az autóban maradt, forgatta a foga meg a nyelve
közt a fogpiszkálót, sötét pilótaszemüvege elrejtette a
tekintetét, de tudtam, hogy rám szegeződik, valahányszor
felém pillant. A bőröndök úgy álltak kettőnk között a járdán,
mintha biztonsági őrökként igyekeznének gondoskodni róla,
nehogy ösztönösen birokra keljünk, egymás életére törjünk.
– Na mi az, olyan drága a lábad, hogy járásra már nem is
használod? Kerekesszéken fognak betolni az épületbe? –
gúnyolódtam vitrioltól csöpögő hangon. – Á, tudom már, talán
a hátamon cipelhetnélek be.
– Nagyon vicces. – A járdára köpte a fogpiszkálót, és
hátradőlt a taxi ülésén. – Néhány óra múlva visszajövök.
– Most itt hagysz? – csattantam föl.
Körülnézett, mint aki nem biztos benne, hogy őhozzá
beszélek.
– Nem kívánod, hogy hozzád érjek. Társalogni végképp
kurvára nem akarsz velem, és odaadtam a hitelkártyámat. Ez a
nászutad. Jelentkezz be! Eredj, érezd jól magad! Részemről
ugyanezt tervezem.
Micsoda? Mindazok után, amiket tett, akaratom ellenére
gyakorlatilag fellökött egy repülőgépre ehhez az úgynevezett
nászúthoz, most lepattint egy szállodában, és a sorsomra hagy,
mint egy rühes kóbor macskát?
– Nahát, ez fájt – sóhajtottam alamuszi mosollyal. – Azt
akarod mondani, hogy nem vagyok szórakoztató?
– Azt akarom mondani, hogy amit se megenni, se megdugni,
se kinyírni nem tudok, az engem nem érdekel – felelte
közönyösen.
Már megint játszadozott velem, kihasználta azt a tényt, hogy
mindenki fél tőle. És lássuk be, pontosan tudta, amit
szégyelltem bevallani – egyértelműen vonzott, hogy
veszedelmes légkört árasztott.
Az emberek olyanok, mint a hagyma, sok-sok rétegből
állnak. Minél mélyebbre hatolunk, annál érzékenyebb,
sérülékenyebb a réteg. Troyjal kapcsolatban találtam
magamban egy réteget, ami ijedséget igényelt. Az
adrenalinfröccs kellett neki, amit egy szilaj férfi közelsége
idézhet elő.
Belülről a számba haraptam, nyelvemen éreztem a vér fémes
ízét. Hűtlen, bűnöző, sőt talán gyilkos férjem nem kimondottan
az elképzeléseim szerinti ideális partit testesítette meg.
És mégis kívántam a társaságát.
– Rendben – mondtam. – Lakmározz be, azután keress egy
prostit, dugd meg, nyírd ki, csinálj bármit, amitől jól érzed
magad, csak arra ne számíts, hogy itt ülök, és várok rád.
Fülsértő csattanással becsukta a kocsiajtót, és nevetett. De
nem ellenségesen nevetett, hanem úgy, mintha őszintén
élvezné a szóváltásunkat. Azután letekerte az ablakot.
– Kilenckor vacsorázunk. Addig készülj el, és öltözz föl
szépen!
Nem átallotta ezt mondani!
Összefontam a karomat a mellemen.
– Ez óhaj vagy parancs?
– Attól függ, mi a válaszod.
Kicsit lejjebb tolta a napszemüvegét, és a jégkék szempárban
olyan vihar tükröződött, ami könnyen levehetett volna a
lábamról.
Hátralépve figyeltem, amint a férjem megütögeti a sofőr
ülésének fejtámláját. Forrt bennem a méreg, a fogam közé
szorítottam az alsó ajkamat.
Ne hagyd, hogy kihozzon a sodrodból, Sparrow! Pontosan ezt
akarja.
Derűsen csóválta meg a fejét.
– Ti, nők imádtok a szavakon lovagolni. Na jó, én már itt
sem vagyok.
A taxi újra besorolt a föltorlódott forgalomba, magamra
hagyott a bőröndjeinkkel és a búskomor hangulatommal.
Ezúttal azonban nem szándékoztam egyszerűen tudomásul
venni a leosztást. Emelni akartam a tétet.
Igazán Brennanhez illő módon megfordultam, elővettem a
retikülömet, és néhány bankjegyet nyomtam a legközelebbi
londiner kezébe. Nem sok pénz volt nálam, de amennyi volt,
azt odaadtam.
– Helyezze biztonságba a csomagokat, amíg vissza nem
jövök, és fogjon nekem egy taxit. De most, legyen szíves!
Egy perc múlva egy élénksárga limuzinban ültem, és az idős
kubai sofőr kérdezte, hová vigyen.
– Ahová azok mennek! – mutattam Troy taxijára.
A másik sárga autó még a forgalmi dugóban vergődött.
Minden nehézség nélkül a nyomába szegődhettünk, nagy
valószínűséggel észre sem vettek bennünket.
Bizony, ha Troy úgy kezelt, mint valami kelléket, tudni
akartam, miért. Minek jöttünk ide, mire készül, és főleg mi az
ördögnek kellek neki én?
TROY

M INÉL TÖBB HASZNOT AKARTAM HÚZNI ABBÓL,

Rowanből maradt.
ami Paddy

Szenvedélyesen gyűlöltem a pasast, és ha valamit tudtam,

akkor azt, hogy ez a szenvedély soha nem fog mellé. Kurvára
mindig célba talál.
Hajdanában, amikor még az írek uralták a déli fertályt,
Paddy komoly jutalékot nyúlt le apámról. Többnyire védelmi
pénzekből. Ő tartotta számon a bevételeket, akárcsak később
Brock, és akárcsak Brock, ő is megbízhatatlan volt.
Az igazságot csak apám halála után tudtam meg. Rowan már
hónapokkal előbb dobbantott a városból. Addigra persze az
örmények is vadásztak rá. Ezért hagytam békén Paddyt,
amikor hozzáfogtam, hogy bosszút álljak apám haláláért, és
fölkutassak mindenkit, aki az évek során ártott neki. Rowan
lopkodása régi históriának számított, és miután a fickó
elszelelt, a saját jól felfogott érdekében meglapult. Így hát a
sokadik helyre szorult a listámon.
Piroska azonban elmesélte, mit művelt vele Rowan, és ezzel
újraélesztette mindenféle sötét gondolatomat ezzel az emberrel
kapcsolatban, és rögtön újra föltette a listámra. Igaz, hogy
apám haláláért nem terhelte felelősség, de akkor is ellopta a
pénzünket.
És hozzányúlt egy lányhoz.
Az enyémhez.
Természetesen beláttam, hogy megölnöm semmi értelme,
hiszen fél lábbal már a sírban van, én pedig nem vagyok
ennyire idiótán türelmetlen. Ennek ellenére alig vártam, hogy
Miamiba érjek, különösen a hír fényében, amit közvetlenül a
gép felszállása előtt kaptam Jensentől, az általam fölbérelt
magánnyomozótól. Eszméletlen nászajándék ígérkezett
Piroskának.
Azért is magam mellett akartam tartani Sparrow-t, nehogy a
farkam valami bődületes hülyeséget csináljon, például más
nőkben búvárkodjon. Noha jégcsap feleségemet illetően nem
ringattam magam illúziókba, de az, hogy magammal hoztam
Miamiba, egyben garanciát jelentett arra, hogy nem fogok
visszakanyarodni régi rossz szokásaimhoz. Az esemény utáni
üresség elviselhetetlenné vált. Konkrétan nézve Cat mai
megdöngetésében körülbelül annyi örömöt leltem, mint az
adóbevallásom elkészítésében.
Kezdtem kiöregedni ebből a marhaságból, és őszintén szólva,
az egyetlen nő, akinek a megkettyintése pillanatnyilag
valamennyire is érdekelt, hogy, hogy nem, épp a feleségem
volt, ő pedig ki nem állhatott.
Paddy Rowan a miami Kis Havannában lakott, vagyis kubai
környéken, ahol a kutya sem ismerte, és szartak rá, kicsoda.
Gondolom, épp ezért választotta ezt a tájékot. Könnyű olyan
helyen meglapulni, ahol a legcsekélyebb érdeklődést sem
tanúsítják az ember iránt. Kis Havannában ő is csak egy volt a
sok hullajelölt nyugger közül, akinek se múltja, se említésre
érdemes jövője.
A városrész jobbik felében lakott, frissen sárgára vakolt,
spanyolos házban boltíves tornáccal meg minden túróval, bár a
régi bostoni villájához képest ez még a feltűnően ápolt kerttel
együtt is határozott színvonalesést jelentett. Az utca felőli,
fallal övezett udvaron valami takarító vállalat egyenruháját
viselő, latinos külsejű fiatal nő söprögette a kövezetet, munka
közben magában dúdolgatott. Lépteim hallatán fölnézett rám,
lehervadt a mosolya, abbahagyta a söprést meg a dúdolást.
Forró szélroham csapott a szemébe, meglibegtetett a homlokán
egy fekete haj tincset.
Ártatlan arckifejezése Piroskát juttatta eszembe. De persze
mostanában kurvára jóformán az égvilágon minden a
feleségemre emlékeztetett.
Koncentrálj, seggfej! Előbb a bosszú, csak azután a punci.
– Segíthetek? – kérdezte riadt óvatossággal, majd
összerezzent, amikor rá sem hederítve ballagtam tovább a
bejárathoz. Nem értem rá cseverészni.
– De uram! – méltatlankodott a hátam mögött, a boltíves
átjáró falának támasztotta a seprűjét, és a nyomomba eredt.
A bejárati ajtót zárva találtam, úgyhogy berúgtam. A
legtöbben nincsenek vele tisztában, hogy hetvenkilós élősúly
fölött bárkinek kurvára gyerekjáték berúgni egy ajtót. Még csak
meg sem izzasztott a feladat. Bevonultam a házba, az ajtó
mögöttem a zsanérjain lengedezett, nem álltam meg, hogy
gyönyörködjek a falakat díszítő spanyol műalkotásokban és a
takaros berendezésben, amit Paddy öreg napjaira választott
magának. Mindig is kedvelte a szép holmikat.
 Kár, hogy e szépségek egyike hozzám tartozik.
– Paddy hol van? – mordultam a takarítónőre, mivel a
kétszintes, hagyományos beosztású, hatalmas házban
mindenfelé ménkű sok ajtó nyílt, és nem óhajtottam bújócskát
játszani azzal a gecihuszárral.
– Kicsoda maga? Hívom a rendőrséget – jelentette ki a nő,
de se mobiltelefont nem vett elő, se az előszobaasztalon álló
készülékre nem vetette rá magát.
– Ne butáskodjon! – mosolyogtam rá türelmetlenül. –
Mondja meg, hol a pasas, és húzzon el innen!
A zsebembe nyúltam, és egy köteg pénzt rántottam ki a
tárcámból.
A nő hátraugrott, figyelte, ahogy a százdollárosok szerteszét
szállingóznak a spanyol csempepadlóra. Azután megint
fölnézett rám, majd némán az emeletre meredt, és fejével az
épület jobb szárnya felé intett. A tekintete határozott volt, de
egész testében remegett.
– Ott van? – kérdeztem, és lehajtott fejjel fürkésztem őt.
Telt ajkát lebiggyesztette, dús szempillája megrebbent.
Nehezére esett elárulnia a férfit, de amennyire Rowant
ismertem, nemigen bánhatott kedvesen a személyzettel.
Hírhedten szeretett kötözködni a nőkkel, különösen a
védtelenekkel. Az ír maffia mindig is foglalkozott a
puncibiznisszel (főleg sztriptízbárokkal, ahol fokozott
figyelemben részesíthette az ügyfeleit – ennyire jövedelmező
üzletről nem mondhatott le), de a legtöbb férfi nem
ragaszkodott ahhoz, hogy otthagyja a keze nyomát a lányokon.
Paddy azonban a fiatalokat és engedékenyeket kedvelte. Főleg
az utóbbiakat, ha választási lehetősége adódott.
A lány szó nélkül bólintott.
– A pénz miatt árulja el, vagy azért, mert kikezdett magával?
Visszadugtam a tárcámat a belső zsebembe, és érdeklődéssel
vártam a választ.
A nő nagyot nyelt, lesütötte a szemét, és összekulcsolta a
kezét.
– Mindkettő.
Egy pillanatra súlyos csönd borult ránk.
– Spurizzon innét, és ha bárki kérdezi, gyomorrontást
kapott, ezért az úr fél napra elengedte! Én nem is jártam itt.
Világos?
A nő újra bólintott.
– Ki vagyok? – kérdeztem.
– Senki – vágta rá. – Nem is láttam magát.
– Okos kislány. Na most menjen!
Amikor beléptem az elsötétített hálószobába, majdnem
elájultam a bűztől. Eddig csinos, szépen rendben tartott
benyomást tett rám a ház, de abban a pillanatban, amint
betettem a lábamat ebbe a helyiségbe, fullasztóan tömény
betegségszag vágott mellbe.
A magas franciaágy kellős közepén tucatnyi kibaszott
pehelypaplanba bugyolálva, puha párnákra támaszkodva
feküdt a férfi, akit gyűlöltem. Vagy legalábbis annyi, amennyi
megmaradt belőle.
Rozogának, csontsoványnak látszott, éppen az
ellenkezőjének, mint egykori köpcös, behemót önmaga. Az
alacsony, kopasz, ronda férfi valaha majd kicsattant az
egészségtől. Most kék visszerek tekergőztek a kezén, mint
veszedelmes mérges kígyók, és sárgássá vált bőrét barna foltok
pettyezték. Elfonnyadt. Száraz falevélként feltűnően kirítt a
zöldellő Miamiban.
Valamiféle oxigénmaszkot viselt, amit a közvetlenül az ágya
mellett álló, zöld-ezüst tartályhoz csatlakoztattak. A függönyt
gondosan behúzták.
A halál szaga áradt belőle, intenzív, átható dögszag.
Korábban is láttam már halált, de az mindig gyorsan és idő
előtt következett be. A vér rozsdás aromája, a félelem fanyar
kipárolgása elegyedett a fölforrósodott vas édeskés illatával, a
lőpor füstjével. Amúgy nem is kellemetlen keverék, noha
napokig megragadt az ember orrában, torkában. Az azonban
az elmúlás fotogén oldalához tartozott. Rowan a másik oldalt
képviselte.
Ez a még eleven, lélegző hulla már bomlásnak indult,
nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint romlottá vált –
és rohadtul bűzlőtt. Mindketten tudtuk, hogy a hozzá hasonló
pacákok jobban járnak, ha valamikor a mesterségük
gyakorlása közben purcannak ki, gyorsan, keményen,
dicsfényben tündökölve, mintsem egy kibaszott
oxigénpalackhoz kötve, halálraítéltként fetrengve, hajdani
énjük árnyékaként.
Beljebb merészkedtem a helyiségbe, és a zakómból
zsebkendőt rántottam elő. Rendszerint tartottam magamnál,
ha valami szarhoz kellett nyúlnom, és nem akartam
ujjlenyomatokat hagyni. Most ezzel takartam el az orromat, és
a textílián átszűrve lélegeztem be az önmagát elevenen
elemésztő test bűzét.
– Á! – szólalt meg Rowan, vagy talán csak sóhajtást
hallottam. Nem tudtam biztosan, hogy éber-e vagy alszik.
Mindenesetre egyedül a ziháló légzése jelezte, hogy él még a
szemétláda. – Látom, az ördög akarja a jussát. Szóval beköpött
neked a kis kurva?
Szótlanul ballagtam tovább felé, amíg a lábam az ágy
szélének nem ütközött. Az orromra tapasztva fogtam a
zsebkendőt, és mereven bámultam Paddyt. Feszélyezetten
mocorgott, de állta a tekintetemet.
– Azt hiszem, megragadhatom az alkalmat, hogy sok
boldogságot kívánjak – próbált heherészni. – Az a gyanúm,
hogy nem atyai tanácsért kerestél föl. Azt beszélik, már
mindent tudsz a porzóról, a bibéről meg a méhecskéről.
Lenéztem a kezemre, viaskodtam a késztetéssel, hogy
leszedegessem a vart a bütykeimről. Hiányzott, hogy
megfogjak, széttépjek valamit.
Paddy természetesen értesült az esküvőmről, ahogy
mostanára Dél-Boston apraja-nagyja.
– Mint már rájöhettél, az embert végül mindig utolérik a
bűnei – feleltem szenvtelen hangon.
Megpaskolta az oxigénmaszkját, forgatta beesett szemét.
– Majd magadat is emlékeztesd erre, amikor a kis nejed
rádöbben, kicsoda vagy valójában, és mit műveltél az anyjával,
rendben, fiacskám?
A szavai fejbe kólintottak. Ő meg honnan a faszból tud erről?
Rajtam kívül csak ketten tudtak Robyn Raynesről és az
apámnak tett ígéretemről... most pedig már hárman. Az a
ribanc Cat meg a lepcses szája. Alighanem ő fecsegett
Rowannek is, a fickó valamelyik hírhedt bostoni kokópartiján.
Nem tűrhettem, hogy észrevegye a meglepődést a
szememben, úgyhogy kimeresztettem, igyekeztem palástolni a
gyomromban kavargó hurrikánt.
– Szóval ma végre találkozom a teremtőmmel? – próbált
nevetni, de ez valahogy heves köhögésbe torkollott. Úgy
hangzott, mintha mindjárt kiköpné a tüdejét. Azután
felszínesebbé, rekedtebbé vált a köhögés, végül elhalt.
– Nem érdemelsz gengszterhez méltó távozást – feleltem. –
Nem eresztek golyót a fejedbe. Sokkal szívesebben búcsúzom
abban a tudatban, hogy úgy fogsz itt oszladozni, mint egy
elgázolt állat, aminek az eltakarításával senki sem bajlódik.
– Tetszik a stílusod, kisfiam. Apádra emlékeztetsz. – Paddy
elfordította a fejét, egy kis köpetet ürített. A szürkésfekete
slejm, a végigdohányzott sok év emléke a paplanon a férfi
mellé készített köpőcsészében landolt. – Az is degenerált,
erőszakos vadállat volt. Úgy látszik, a véredben van.
– Hány kislányt bántottál? – kérdeztem, fortyogó dühömet
fölényes vigyorgással leplezve.
Igaz, én sem állíthattam, hogy példamutatóan bánok a
nőkkel. Nem hajtottam szerelemre, kíméletlenül keféltem,
másnap nem hívtam föl a partnereimet, de mindig kikértem az
előzetes beleegyezésüket. És fiatalkorúakhoz egy ujjal sem
nyúltam.
– Ha a rossz lelkiismeretemre apellálsz, fiacskám, már
fordulhatsz is vissza azon az úton, ahonnan jöttél. Te sem vagy
éppen szent. A hírek gyorsan terjednek, és úgy hallom,
rendszeresen hozol szégyent a családod nevére. A bostoni
gazdagok és korruptak lótifutijául szegődtél. Belénk annak
idején legalább szorult némi büszkeség. A családunkért, a
gyermekeinkért veszélyeztettük az életünket, hogy kenyeret
keressünk. Nem alacsonyodtunk az előkelőségek fizetett
kiszolgálóivá. Megszakad a szívem – kuncogott. – Cillian fia, a
gazdagok ölebe.
Kihúztam magam, jó képet vágtam a hallottakhoz. A
csináltatott öltöny és a flegma vigyor alatt azonban forrt a
vérem, az ereimben zubogott a harag. Rowan megölésének
vágya olyan viszkető pontként hatott, amit ész nélkül
szerettem volna megvakarni.
– Hány kislányt, seggfej? Ki vele, hány gyereket
molesztáltál?
Paddy minden maradék erejével hátravetette a fejét, és
harsány gúnykacajra fakadt. Ahogy a feje visszapattant a
párnáról, eszelős fény villant a szemében. Majdhogynem
jobbulást mutatott. Annyi mindenesetre látszott, hogy a
piszkálódáshoz még elegendő élet van benne.
Szinte vértelen nyelvével végignyalta a felső fogsorát, azután
beszívta a levegőt.
– Jaj, a feleséged szoros kis punciját nagyon imádtam. Még
mindig olyan feszes, mint volt?
Emlékeztettem magam, hogy nem ölöm meg.
– Tudod, jó darabig pepecseltem vele. Talán közel egy évig,
mígnem az apja kicsit kijózanodott, és kerített magának egy
barátnőt, aki otthon vigyázhatott a kislányra, amíg ő dolgozni
ment.
Nevetett, mint a fakutya.
Éreztem, hogy az öklöm a pisztolytáskában pihenő Glockra
szorul.
Megmarkol, elereszt. Megmarkol, elereszt.
Basszus, iszonyúan szerettem volna végezni vele.
Ugyanakkor tudtam azonban, hogy ő is éppen ezt akarja tőlem.
Minden lehető módon provokált. Rátapintott az összes
érzékeny pontomra. Megpróbált visszavágásra ingerelni.
Nem volt semmi veszítenivalója.
Csak a lány.
Lenéztem, mély lélegzetet vettem. Nyugalom áradt szét
bennem. Jóvátételt akartam Sparrow-nak, apámnak, a sok
kislánynak, akit Patrick az évek során valószínűleg molesztált.
Összevontam a szemöldökömet, fölemeltem a tekintetemet,
hogy higgadtan, állhatatosan ' viszonozzam Rowanét.
– Ha egyszer elpatkolsz, egy csomó vagyontárgyat meg
vicket-vackot hagysz hátra, ugyebár, perverzkém?
Összespóroltál néhány dolcsit az adóparadicsomos
számláidon. Legalább háromról tudok a Kajmán-szigeteken, és
Belize-ben is akad egypár, nem igaz?
Ez hamarabb lemarta a képéről a mosolyt, mint a
salétromsav. Zöldfülűek feledkeznek így meg magukról, az ő
régi énjénél soha nem fordulhatott volna elő ilyen
elővigyázatlan viselkedés.
 Talált, süllyedt, szarfaszú!
Megráztam a fejemet, és előreléptem, hadd lássa, mennyire
élvezem a helyzetet.
Paddy letépte az oxigénmaszkját, és az éjjeliszekrényhez
nyújtózott, végigtapogatta, közben továbbra is rám szegezte a
tekintetét. Az ujjai ráakadtak egy csomag cigarettára. Kihúzott
egy szálat, rágyújtott, és olyan nehézkesen szippantott, hogy
úgyszólván hallottam, amint a tüdeje keservesen nyiszorog a
megerőltetéstől.
– Jaj, bassza meg! – mondta.
Bólintottam. Az ám, bassza meg.
– Szóval arra gondoltam, ki kapja ezt a nagy valag pénzt meg
minden jóságot, ha Paddy földobja a talpát? Csaltad az összes
feleségedet, lenyűgöző tempóban szaporítottad a válásaid
számát. Most aztán senki le se szarja, hogy haldokolsz. Senkid
sincs, aki gondodat viselné. Vagy legalább levelet küldene.
Senki sincs, aki örökölje a pénzedet, amit fáradságos munkával
lopkodtál össze az öregemtől, úgyhogy elkezdtem
körbeszaglászni, kérdezősködtem, egyre jobban érdekelt a
dolog. – Egy pillanatra elhallgattam, ahogy hátat fordítottam
neki. – Senki sem törődött Paddyvel, hát eltűnődtem, hátha
van valaki, akivel ő törődik.
Föl-alá járkálás közben összehajtogattam a zsebkendőt, és
visszatettem a zakóm zsebébe. A cigarettafüst illata eléggé
fölhígította a halál bűzét. Az orrom egyébként is eltompult,
érzéketlenné vált erre az ingerre. Lejjebb hajtottam a fejem,
hogy Paddy lássa a szememben fölcsillanó derűt.
– És mint az imént említetted, a hírek gyorsan terjednek. A
kettes számú feleséged néhány részlettel szolgált a
hűtlenkedésedről.
Paddy arca ráncok halmazává esett össze, mint egy kínai
harci kutya pofája, és a lelki gyötrődés csalhatatlan jeleként
megvonaglott. Örültem, hogy mégsem húztam elő a
Glockomat. Ez sokkal jobban mulattatott.
– Nem sül ki a szemed?! Apád jó barátja voltam. Amikor a
pipitek elvonóra szorult, megszerveztem nektek a legjobb
helyet az országban.
Majdnem felröhögtem. Az a ténykedése is katasztrófába
torkollott.
– Paddy! – szóltam rá fenyegetően.
– Ne nyúlj hozzá! – mondta remegő hangon, de előtte a
hosszúra nyúlt hallgatás már eleve köteteknél többet mondott
a lány iránti gyöngéd érzéseiről.
– Ne nyúljak hozzá? – vetettem oda hanyagul a szót, mintha
éppen mérlegelném a lehetőséget. – Nem fogok megállni a
hozzányúlásnál. Ez a lótifuti kurvára érti ám a csíziót.
Odaléptem egy falra akasztott festményhez, hátam mögött
összekulcsoltam a kezemet, és derűs mosollyal
tanulmányoztam a képet. Henry Fuseli: A rémálom. Olcsó
papírnyomat. Milyen ironikus! Egy nő legsötétebb félelmeinek
ábrázolása.
A festmény üveglapján tükröződött Paddy arca. Az alsó
ajkába harapott, majd lassan kiengedte a foga közül, és
pislogott, mert könnyek szöktek a szemébe. Még egyet
slukkolt, kiköhögte a füstöt, a hátamra hunyorított.
– Őt hagyd ki ebből!
– Mármint úgy, ahogy te hagytad békén Sparrow-t?
Elgondolkozva dörzsölgettem meg az ujjammal az államat,
és szembefordultam Rowannel.
– Mindenedet akarom, Paddy. Az utolsó kurva centig.
Éveken át loptad apám pénzét, a faszom se tudja, mennyit, és
molesztáltad a kislányt, aki most a feleségem. Sokkal jobban
utállak annál, hogy szimplán megöljelek. Szóval elmondom,
mi fog történni. Az utolsó huncut garasig átíratod a pénzedet
azokról a bankszámlákról Sparrow-ra, én pedig megkímélem a
törvénytelen lányod életét. Hogy is hívják? Ja igen. Tara. A
kibaszottul édes kis Tara. Még csak tizenkilenc, ugye?
– Tizennyolc.
Lebiggyesztette az ajkát, dühösen elnyomta a cigarettát a
keze ügyében lévő hamutartóban.
– Annál jobb – feleltem egy vállrándítással, sarkon
fordultam, hogy szembenézzek vele, és nyájasan mosolyogtam.
– Ezt nem teheted – motyogta maga elé.
– Éppen ezt teszem.
Habozott, a nyakára szorította a kezét, mintha fuldokolna.
– És ha nem vagyok hajlandó rá?
– Akkor az úristenre esküszöm, hogy kinyírom a kis kurvát.
Előbb azonban gondoskodom róla, hogy Dél-Boston összes
narkósa elölről-hátulról végigmenjen rajta. És nekem
elhiheted, összetrombitálom a város legperverzebb
szemétládáit. Láthatod, hogy mindent ki tudok deríteni.
Paddy szája remegett, tudtam, hogy retteg.
Félreérthetetlenül az elevenjére találtam.
Amikor megvettem a repülőjegyet Miamiba, az volt a
benyomásom, hogy újabb örömtelen gyilkosság előtt állok. Ám
azután Jensen lenyomozta a pénz Paddy lányához vezető útját.
A lány meg a volt sztriptíztáncosnő anyukája Boston közelében
lakott. Paddy havonta küldött nekik pénzt, és a kettes számú
feleség úgy értesült, hogy nem merült ki ennyiben a dolog. A
pasas kapcsolatot tartott Tarával. Telefonhívások, karácsonyi
üdvözlőlapok meg minden csuda. A jelek szerint Tara nem
tudta, hogy az apja világklasszis szemétláda. Elsőéves egyetemi
hallgatóként szeretett volna szorosabban kötődni a
személyesen sosem látott apjához. Igazán aranyos lánynak
nézett ki, mármint ha a problémás génállományától
eltekintünk. Én ugyan bottal sem nyúltam volna hozzá, Paddy
azonban pszichopata módjára gondolkodott, tehát tudtam,
hogy képesnek hisz arra, amit ő sem átallana megtenni, ha
még mindig módja nyílna rá.
– Honnét tudjam, hogy nem fogod mégis bántani?
Paddy az ágy háttámlájához nyomta a fejét, és
elkeseredetten hunyta be a szemét. Kezdett beletörődni a
feltételeimbe.
Sparrow-nak akartam juttatni mindent, ami ennek a
rohadéknak a nevén volt, elvégre kislány korában mindent
elvett tőle a pasas. Szemet szemért.
– Onnét, hogy a szavamat adom – tártam ki barátságosan a
karomat.
Végigmért, a köpőcsészéjébe sercintett, és az
oxigénmaszkjáért nyúlt.
– Az szart se ér.
– Hát az rettentő szomorú, mert mást nem kapsz. Vagy
átadod a pénzt Sparrow-nak, abban a tudatban, hogy
megtartom az ígéretemet, és nem nyúlok a lánykádhoz, vagy
úgy hagysz elmenni innét, hogy tisztában vagy vele: a
nagylelkű ajánlatom lekerült a terítékről, és borzalmas
dolgokat fogok művelni a kölyköddel. Rajtad múlik, öregem.
Az arckifejezése mindent elárult, amit tudnom kellett.
Szörnyeteg létére is szerette a lányát. Sikerült megtörnöm.
Elveszített mindent, amiért dolgozott. Arra számíthatott, hogy
nincstelenül hal meg, semmit sem hagy az egyetlen
leszármazottjára. Megfizeti az adósságát.
– Te még rosszabb vagy, mint az apád, Brennan.
Egyetértően mosolyogtam, és előhalásztam a telefonomat.
– Fölhívom az ügyvédemet, hogy azonnal készítse el az
iratokat. Te pedig mindenekelőtt aláfirkanthatod ezt az
ügyvédi meghatalmazást. Ne aggódj, kisapám, hoztam tollat.
SPARROW

A HÁZTÖMB VÉGÉNÉL ÁLLÓ TAXIBÓL FIGYELTEM, ahogy Troy

bemegy a spanyolos stílusú lakóházba. Amint eltűnt szem
elől, szóltam a sofőrnek, hogy várjon, és lassan a házhoz
ballagtam, közben megnéztem magamnak az ott veszteglő
másik taxit. Troy sofőrje a mobiltelefonjával foglalkozott, és
úgy láttam, nem vett észre.
A kocsibehajtónál strázsáló, sárgára vakolt postaládaoszlopra
sandítottam. Vajon kihez látogat Troy? Ki olyan fontos ebben a
házban? Talán Daisynek van igaza. Talán Troy tényleg félrelép,
és egy másik szeretőjét keresi föl.
A levélszekrényt csak házszám jelölte, név nem. Nem
számíthattam ismerős névre, de tök mindegy, ha már idáig
elfáradtam, lássuk. Igyekeztem fesztelennek mutatkozni, mint
aki idetartozik, nem tilosban jár, és kinyitottam a
levélszekrényt, reméltem, hogy találok benne megcímzett
levelet. Hát sokkal többet találtam, mint amire fölkészültem.
Elolvastam az első borítékon a címzést, és megdermedtem,
elállt a lélegzetem.
„Patrick Rowan” állt rajta.
Patrick Rowan. Paddy. A férfi, aki molesztált engem.
Troy Brennan éppen a molesztálom házában tartózkodott. A
férjem, az egyetlen ember, akinek valaha is meséltem a
borzalmas, sötét titkomról.
Én hülye!
Hátratántorodtam a levélszekrénytől, mintha viperafészket
rejtene. A szívem vadul kalapált a mellkasomban. Troy talán
azért jött, hogy megölje a pasast. Elvégre azt beszélték róla,
hogy máskor is ölt már. Talán most úgy bünteti meg ezt a
gonosztevőt, ahogy én egyáltalán nem tudnám.
Visszakényszerítettem a tekintetemet a házra, és abban a
pillanatban egy takarító-formaruhás, kipirult, nyugtalannak
látszó fiatal nő szaladt felém a kocsibehajtón. Egy pillanatra
megijedtem, hogy kérdőre von, ehelyett azonban jobbra-balra
lesegetett, mintha ő félne valamitől. Továbbhaladt az utcában
lévő buszmegállóhoz, védekezően karolta át magát, és időről
időre körülpillantott.
Miután eltűnt a képből, összeszedtem magam, bekocogtam
egy négyszögletes bokor mögé, és onnan tartottam megfigyelés
alatt a ház bejárata előtti részt.
Troy húsz perccel az érkezése után hagyta el a helyszínt.
Egy paksamétával a hóna alatt, derűs arccal lépkedett.
Néhány másodperc múlva egy sovány, rozzant férfi jelent meg
mellette a kerítéskapunál. Láthatóan öreg és beteg, egyáltalán
nem olyan, amilyennek Paddy Rowant ismertem, ahogy az
emlékezetemben megmaradt, de azután megláttam a szemét,
és összeszorult a torkom.
 Ő volt az.
Kezet fogtak, biccentettek egymásnak. Troy arcát nem
láttam, de a nevetését hallottam, mielőtt visszaindult a
taxijához. Azonnal beült hátulra, és nagyon is életben hagyta
Rowant.
Most már mindent láttam, amit látnom kellett, és bár ne
láttam volna!
Az a seggfej üzletelni jött ide. Tojt rá, hogy mit művelt velem
ez a pasas.
A bokrok közé okádtam, éreztem, hogy bugyog a torkomban
az epe, mint a méreg.
Gyűlöltem ezeket. Mindkettejüket. De egyvalamit biztosan
tudtam. Nem fogom megszerezni Troynak azt az örömöt, hogy
tudja: tisztában vagyok vele, hogy még mindig üzletel a
férfival, aki molesztált engem. Pláne azután nem, hogy
megalázó módon a hálószobánkban szexelt valaki mással.
Semmivel sem tudtam visszavágni neki, hát legalább azt
elhallgathattam előle, hogy tudok a vérlázító dolgairól.
Nem szólok neki. Szép csöndben fogom gyűlölni a férjemet,
mintha ez meg sem történt volna – és soha, de soha nem
engedem meg, hogy hozzám érjem, a közelembe férkőzzön.
Troy Brennan meghalt a szememben. Ezúttal végérvényesen.
TROY

A HOGY A TAXIM ELINDULT PADDY HÁZÁTÓL, mély sóhajjal

hátratámasztottam a fejemet, és a tenyeremmel
nyomkodtam behunyt szememet. Nehezem tudtam megbékélni
azzal, hogy nem nyírhattam ki azt a tagot, aki bántalmazta
Piroskát, és alighanem más lányoknak is ártott. Nem voltam
szent, de mint minden bűnöző, én is a magam sajátos erkölcsi
szabályrendszeréhez igazodtam, és azok az íratlan szabályok
szigorúan tiltották a molesztálást, szexuális zaklatást.
Az ilyesmit elkövetők halált érdemeltek.
Basszus, engem egy kicsit még azért is furdalt a lelkiismeret,
ahogyan a nászéjszakánkon játszadoztam Piroskával. Persze
tudtam, hogy ő is kívánja, láttam a szemében, éreztem abból,
ahogy hozzám homorított, esdeklőn vonaglott, de egyszer már
összetörték a lelkét, nem akartam újra összetörni.
Legalábbis ilyen vonatkozásban nem.
Rezgeti a telefon a zsebemben, és kinyitottam a szememet.
George Van Horn hívott.
– A francba! – morogtam, és a fülemhez emeltem a
készüléket. Van Horn üzletet jelentett. Az ingatlancsászárból
lett politikus kurvára a kormányzói székre pályázott, és kész
volt az egész családján átgázolni, hogy elérje a célját.
Elképesztően agresszív kampányt folytatott, és mivel több
mocskot rejtett a múltja, mint a szennycsatorna, engem bérelt
föl, hogy segítsek tisztára mosni a nevét.
A mocskot kezelni kellett, és rám hárult a kezelése. Némán
vártam, hogy a hívó fél szólaljon meg először. Ez előnyös
szokás, ha az ember azt akarja, hogy a beszélgetőpartnerei a
tárgyra térjenek.
– Brennan – recsegte –, el kell intéznie nekem egy csomagot.
– Kénytelen péntekig várni – mondtam higgadtan. – Akkor
érek vissza Bostonba.
– Ez nem várhat péntekig.
– Nászúton vagyok, George.
Közönyös hangon nevetett.
– Hadd találjam ki kapásból, nem valami isten háta mögötti
lepukkant motelban szállt meg, és a felesége nem a
márkadiszkont akciós polcairól frissíti föl a ruhatárát, igaz?
Merthogy a magamfajta megbízók szép pénzt fizetnek a
magafajtáknak a nekünk végzett munkáért. Ez nem nyolcórás
munkakör, Brennan. Azonnal vonszolja haza magát!
Válaszul mélyen hallgattam, tudván, hogy ettől falra mászik.
Pedig hálás lehetett volna érte, mert ha őszintén megmondom
neki a véleményemet, az úgy vérig sérti, hogy ő lesz az első
ember a világon, aki egy telefonhívástól súlyos sérülést
szenved.
– Brennan! Brennan! Az isten tegye akárhová... – Mély
lélegzetet vett. – Jó, rendben, fölfogtam. Ez a nászútja. Itt
viszont közben vészhelyzet van. Egy csomagot a lehető
leggyorsabban diszkréten el kell szállítani innét. Nem
tartogathatom tovább a házban. Megingatná a szavazóimat, és
foltot ejtene a hírnevemen.
Tovább hallgattam. Ha nyerni akarunk egy alkudozásban, az
első szabály az, hogy kevesebbet beszéljünk. Minimális
érdeklődést mutassunk. Hadd izzadjon meg a másik!
Hallottam, hogy Van Horn nekipuffan valaminek, és
elkáromkodja magát fájdalmában. Aha, ez most tutira megizzad!
– Vigye el az ördög! Mennyi?
– A duplája annak, amit most fizet.
– Maga kurvára viccel.
– Bár azt tenném! – Fogpiszkáló után kotorásztam, és egy
szálat a számba dugtam. – De sajnos pocsék a humorérzékem.
– Mindegy, bánom is én. Szóval megszakítja a nászútját?
Nem mintha Sparrow-val javában élveztük volna a napozást,
alkoholizálást meg a szállodai szuperluxi franciaágy
kényelmét. Egyébként is utáltam Miamit, mint a szart. Nem
csíptem az itteni pörgést.
– Amint tudok, útnak indulok. Egy kisebb ügyet még el kell
intéznem.
Hallottam, hogy rágyújt a szokásos fingszagú szivarjára.
– Mázlista a felesége.
– A feleségemet hagyja ki ebből! Ne hozza szóba, még csak
ne is gondoljon rá! A maga számára nem is létezik.
– Hűha, mégiscsak akad érzékeny pontja – jegyezte meg Van
Horn.
Kis híján gúnykacajra fakadtam, de összeszorítottam a
fogamat, keményen ráharaptam a számban tartott
fogpiszkálóra.
– Holnap reggel a munkatársammal, Brock Greystone-nal
elküldöm az új fizetési feltételeket.
Katt, elszállt a vonal, és vele együtt valamennyi gondolatom,
amit addig George Van Hornra pazaroltam.

Amikor visszaértem a szállodai lakosztályba, Piroskát nem

találtam ott. Nem mintha ez meglepett volna. Kiderült, hogy
önállóbb, mint eredetileg képzeltem, ugyanakkor nyűg is a
nyakamon, és úgy láttam, mindeddig egyetlenegyszer sem
használta a hitelkártyámat. Következésképpen totál le volt
égve. Lövésem sem volt, hogyan képes egy árva fitying
elköltése nélkül járni-kelni, márpedig járt-kelt, és egy szóval
sem panaszkodott.
Kurva különös állapotot gerjesztett bennem, amivel egyelőre
nem tudtam megbirkózni. Addig semmiképpen nem, amíg
nem kerítettem elő a listámról hiányzó személyt, és a régóta
esedékes bosszú úgy borult az életünk fölé, akár egy fullasztó,
fekete füstfelhő. Újra elővettem a zsebemből a gyűrött cetlit,
hogy emlékeztessem magam: valami magasabb cél lebeg
előttem. Valami, ami se nem pénzre, se nem puncira
vonatkozik.

1) Billy Crupti
2) McGregor atya
3) A seggfej, aki Billyt fölbérelte?

Lerúgtam a cipőmet, bevonultam a fürdőszobába,

megnyitottam a csapot, és levetkőztem. A párás hőség
kikészített. A nyár számomra a pokol szinonimájává vált.
Borús, hideg személyiségként a borús, hideg időt élveztem.
Ezért volt Boston az otthonom, a felségterületem. Idén
júniusban a város évszakhoz képest szokatlan hidege
tökéletesen megfelelt nekem.
A Paddynél tett látogatás után azonban az időjárás érdekelt
a legkevésbé.
Most csak az számított, hogy Paddy ügyvédje holnap reggel
egy csekket hozzon Sparrow-nak. Azután kurva gyorsan
hazasöprök innét a pitlibe, hogy leküzdjem George Van Horn
problémáját. Sparrow busás fizetségnek örvendhet a sok
esztendővel ezelőtti szenvedéseiért, és annak a gecinek a
pénzét talán majd egy kicsit kevésbé vonakodva fogja költeni,
mint az enyémet. Ámbár újra meg újra emlékeztettem magam,
hogy a pénz nem csak Sparrow miatt jár.
Apám miatt is.
Gyorsan letusoltam, és mire kiszálltam a zuhany alól, a
feleségem is megjött. Mindig hiperérzékeny voltam mások
jelenlétére. Kivált akkor, ha nem láttam őket. Ezt a
létfenntartó ösztönt vélhetőleg apámtól örököltem, bár őt
végül cserben hagyta. Sparrow nemigen ütött zajt – sosem
szokott –, de hallottam a motoszkálását az előtér
szőnyegpadlóján, és halk lépteinek hangja betöltötte a csöndes
elnöki lakosztályt.
Derekamra tekert törülközőben léptem ki a fürdőszobából,
egy pillanatig sem csináltam gondot ebből, mert Sparrow már
több tucatszor látott alsónadrágban, és nem tűnt föl, hogy
zavarná. Sőt, a legtöbb esetben még éhes pillantásokat is
küldött felém. A hálószobából a lakosztály halijába nyíló
kétszárnyú ajtófélfának támasztottam a csípőmet, és merőn
néztem a feleségemet.
Természetesen még most is ugyanaz a lötyögős farmer és
kék-fehér csíkos feszes póló volt rajta, amit a repülőútra vett
föl. Tudtam, mire megy ki a játék. Egyáltalán nem akart estére
kiöltözni, mert ezáltal dacolhatott velem.
Az erkélyen, nekem háttal állva bámulta a türkizkék óceánt
és a sudár törzsű pálmafákat. Későre járt, lassan lenyugodott a
nap, rózsáspiros, narancsszínű és sárga árnyalatok vonták be
az eget, mint egy festő remekművén.
– Az ellenállásod kezd unalmas lenni, tudod? – jegyeztem
meg halkan, elrugaszkodtam az ajtófélfától, és az erkély
tolóajtajához indultam.
– Akkor tégy mindkettőnknek egy szívességet, és engedj
elmenni! – válaszolta másodpercnyi hallgatás után.
A hátától néhány centiméternyire megálltam, két kezemet a
korlátra tettem, amire támaszkodott, a karommal ketrecbe
zártam, az államat a feje búbján pihentettem.
– Bezzeg akkor nem ezt mondtad, amikor úgy faltalak, mint
egy hétfogásos olasz menyegzői lakomát.
Kificánkolt az érintésemből, és hátraperdült, a szemembe
nézett, az arcára volt írva a harag. Az esküvőnk óta most
először látszott rajta, hogy őszintén undorodik az érintésemtől.
Nem színlelt, nem szégyenlősködött, tényleg azt kívánta, hogy
a közelébe se menjek. Hátraléptem.
– Az még azelőtt volt – fröcsögte, és minden arcizma
remegett.
Hát igen, az a szerencsétlen dugás a lakásunkon Catalinával
annak idején elfogadható ötletnek tűnt, megpróbáltam kioltani
vele azt a feleségem iránti nem túl heves szenvedélyt, amit
éppen csak táplálni kezdtem. Utólag azonban életem
legócskább kettyintésének tűnt, és egyáltalán nem érte meg.
Visszafordultam a szobába, semmiféle érzelmet nem
akartam mutatni. A picsába, mi az, hogy érzelmet? Hiszen
semmit sem éreztem ezzel a fura csitrivel kapcsolatban.
Megálltam a minibárnál, fölkaptam egy palack tömény szeszt,
meg sem néztem, melyiket, lecsavartam a kupakját, és
egyenesen az üvegből kortyoltam. Piroska utánam jött a
szobába, testének minden pórusa izzó dühöt árasztott.
– Ne játszd meg magad, Sparrow, mintha nem tojnál rá,
kivel dugok! Holott boldog-boldogtalannak azt magyarázod,
hogy a házasságunk kibaszott melléfogás. Ne add itt nekem a
megcsalt feleséget!
– Azt hiszed, érdekel, hogy félrekúrsz? – tárta szét bosszúsan
a kezét. – Bocs, ha nem értesültél róla, Brennan, de felőlem
kurvára összeszedhetsz az emberiség által ismert minden nemi
betegséget, és közben akár újabbakat is kreálhatsz.
Megfordultam, és az orra elé álltam, a palackot továbbra is a
nyakánál fogva tartottam.
– Akkor meg mi a francról beszélsz? Most mi akasztott ki
ennyire?
– Semmi! – taszított el, kibuggyanni készülő könnyek
csillogtak a szemében.
Basszus, sírással küszködött. Piroska soha nem szokott sírni,
még akkor sem sírt, amikor feleségül vettem, amikor
magamhoz költöztettem, pedig akkor semmi mást nem tudott
csinálni, csak sírni.
Éreztem, hogy elpárolog a haragom.
– Mi történt? – Meghökkentem saját gyöngéd hangomtól. –
Mi zaklatott föl ennyire?
– Nem mindegy? Te semmibe se vonsz be, semmit se
mondasz el nekem. – Letörölgette a könnyeket az arcáról, és
rühellettem magamban, hogy legszívesebben én tettem volna
meg helyette. – Hagyj békén!
– Kilencre foglaltam asztalt.
– Nem vagyok éhes – vágta rá.
– Az Miami legjobb étterme. Két Michelin-csillagos.
Nyugodtan utálhatsz holnap meg holnapután, meg ameddig
csak élsz, de ki tudja, mikor nyílik legközelebb módod a
férjedén kívül más világszínvonalú vendéglátóhelyre látogatni.
Miért akartam rábeszélni, hogy vacsorázni jöjjön velem? A
szálloda bárjában fölcsíphettem volna jobban öltözött és
készségesebb nőt, és ma este tulajdonképpen jól is éreztem
magam, de valami elcseszett okból arra vágytam, hogy Piroska
összecsinálja magát, amikor meglátja azt az éttermet. Elvégre
főzésbolond.
– Akkor sem érdekel – felelte hidegen, kirántotta a
kezemből az üveget, és dühös tekintettel nagyot húzott belőle.
Visszaszereztem tőle, és a palack nyakával ráböktem.
– Vedd föl a kibaszott cipődet, Sparrow, mert nem mondom
kétszer!
Jó, talán nem a legbölcsebb stratégiához folyamodtam, de
bassza meg, kurvára eldurrant az agyam a cirkuszolásától.
– Tényleg? Mert különben mi lesz? Kinyírsz, ahogy Billy
Cruptit is kinyírtad? – Pici öklével megütött. Olyan kicsi volt,
hogy szinte nem is éreztem, de ez nem jelenti azt, hogy
Sparrow nem próbált hatást gyakorolni rám. A helyiség közepe
felé taszigált, és folytatta. – Apró darabokra tépsz? Az óceánba
dobsz? Gondoskodsz róla, hogy nyomtalanul eltűnjek, de azt
bezzeg letojod, ha az egész rohadt város tud róla?
Megráztam a fejemet, megdörgöltem az arcomat, és
ujjaimmal végigszántottam a hajamon, tehetetlen dühömben
legszívesebben ököllel belevágtam volna valamibe. Tudtam,
hogy ha Sparrow szóba hozza a Crupti-féle baromságot, akkor
nincs több veszítenivalója. Már nem fél. Vagy legalábbis nem
annyira, amennyire bepöccent.
Nem akart velem vacsorázni, és életemben először világosan
láttam, hogy semmit sem tehetek a helyzet ellen. Nem maradt
ütőkártyám. Nem korlátozhatom őt, mert visszautasította a
pénzemet. És nem bánthatom, mert azt nem akarom. Nem
érdemli meg, hogy tönkretegyék. Ő nem Catalina.
Csöndben megfordultam, és átmentem a hálószobába.
Felöltöztem, fölvettem a Rolexemet, egy kicsit bekölniztem
magam, összeborzoltam a hajamat, és kiléptem a hallba.
A maradék szesz elfogyasztását Sparrow-ra hagytam.
Amikor távoztam a lakosztályból a szálloda bárjába, ő még
mindig a szőnyegpadlón feküdt, azon fáradozott, hogy
öntudatlanságba igya magát.
Lent az egyik bárszékre telepedtem, és skót whiskyt
rendeltem. Egy magas, modellalkatú szőkeség, aki kettővel
odébb ült, felém mosolygott. Nem viszonoztam.
Két, három... négy pohárral hajtottam föl, mire a nő odajött,
és kezet nyújtott.
– Kylie – csicseregte a nevét, de nem fogtam vele kezet. – És
maga...
– Sajnálom, nincs szükségem társaságra.
Két órával a távozásom után tökrészegen, és a Piroska
témával totálisan telítődve tértem vissza a lakosztályunkba.
Nem tudom, mi a tehertétel, ha ez nem.
Sparrow a félhomályos helyiségben a kanapén
összekuporodva nézte a tévét, csak a képernyőről derengett
némi fény, megvilágítva az arca domborulatait. Párnát gyűrt a
feje alá, és az állig fölhúzott paplan alá bújt. Ma éjszaka nem
kívánt osztozni velem az ágyon.
– Még egyszer utoljára megkérdezem, Sparrow. Mondd meg,
mi a rosseb piszkálja a csőrödet!
– És mire megyek vele? Te sose válaszoltál nekem semmire.
Ezután se fogsz.
Igaza volt, hiába is tagadtam volna, hogy bizonytalanságban
tartom.
– Pakold össze a holmidat! Holnap korán reggel indulunk.
 Meg sem vártam, hogyan reagál, egyenesen betrappoltam a
hálószobába.
Paddy ügye órákon belül lezárulhatott. Miközben itt
beszélgettünk, az ügyvédje már valószínűleg aláíratta vele a
papírokat, hogy lebonyolítsa az átutalást. Nekem pedig vissza
kellett mennem Bostonba, hogy elintézzem Van Horn
problémáját. A feleségem nyilvánvalóan nem volt játszadozós
hangulatban, és lássuk be, a magamfajtáknak Miami rémálom.
– Ki se pakoltam – felelte unottan.
– Hogy a picsába?
– Tudtam, hogy huszonnégy órán belül visszarepülünk
Bostonba. Ez nem nászút. – A hangja keserűen csengett. –
Mint minden más az életedben, Troy, ez sem volt egyéb
üzletnél.
SPARROW

E GYMÁS UTÁN SZELTÜK ÁT BOSTON SZÜRKE NEGYEDEIT, ódon

lakóházak, szabálytalanul átkelő gyalogosok, zsákutcák
mellett suhantunk el. Az ablaküveghez nyomtam a
homlokomat, tőlem telhetőleg igyekeztem tudomást sem venni
a férjemről. Ő szigorúan az útra szegezte a tekintetét, és
tudtam, hogy nem fog hozzám szólni. Tudtam, hogy föladta.
Átköltöztettem a cuccomat a hálószobából a lenti
vendégszobába, és Troy hagyta. Magamban vívódva próbáltam
fölidézni, miért nem kísérleteztem eleve ezzel a hozzáállással,
holott pontosan emlékeztem, hogy valami
megmagyarázhatatlan okból szívesen bújok egy ágyba Troyjal.
Jó, tudom, ez szánalmas.
Elhatároztam, hogy másnap kezdek a Rouge Bisben. Minek
vártam volna jövő hétig? Troy meglepetésemre rábólintott,
hogy szól Brocknak: már másnaptól osszon be műszakba.
Önmagam lelkesítése végett aznap este beszélgettem Lucyval
meg Daisyvel a témáról. Továbbra is úgy gondolták, veszélyben
vagyok, és győzködtek, hogy értesítsem a rendőrséget, de volt
annyi eszük, hogy nem akarták a saját kezükbe venni az
ügyintézést. Az a hír járta, hogy Troy szoros kapcsolatot ápol
néhány zsaruval, és egyébként sem tettek volna semmit az
óhajom ellenében. Márpedig én nyilvánvalóan azt óhajtottam,
hogy senki ne tegyen semmit.
Nem azért, mert nem kívántam volna, hanem azért, mert
meg akartam érni a következő születésnapomat.
Másnap délután Troy a Rouge Bis oldalsó bejáratához vezető
keresztutcában ismét az úttest közepén állította le a kocsit,
megint eltorlaszolta a forgalmat, ez alkalommal egy áruszállító
teherautót tartott fel.
Elfordultam, és épp fölkaptam a hátizsákomat a hátsó
ülésről, amikor puffanást hallottam az én oldalamon lévő
ablakon. Brennan letekerte, és Brock arca jelent meg.
Közvetlenül mellettem bedugta a fejét, néhány ujjnyi
választotta el az ajkát az enyémtől. Kettőt kopogott a kocsi
tetején, amitől kiszaladt belőlem a szusz, majd fesztelen
mosollyal próbálkozott.
– Látom, a napozás nem szerepelt a Brennan házaspár
programjában.
Enyhén szólva nem. Még mindig olyan fehér voltam, mint a
frissen meszelt fal.
Troy elégedetten vigyorgott.
– Sokkal érdekesebb tevékenységgel foglaltuk el magunkat.
Na persze, például a szálloda más-más szárnyában
berúgtunk, és közben kölcsönösen utáltuk egymást. Fogalmam
sem volt, miért tüntet föl bennünket Troy igazi házaspárnak
Brock előtt, de mivel minden szart eltitkolt előlem, esélyem
sem volt kifilózni a viselkedése okait.
– Köszi a fuvart! – nyögtem ki, és kinyitottam az ajtót, ügyet
sem vetve Brockra, aki még mindig ott állt. Hátralépett, de a
tekintete a combomra siklott, és meglátta, hogy Troy azon
nyugtatja a kezét. A férjem most ért hozzám először azóta, hogy
nem voltam hajlandó vele vacsorázni.
– Jó munkát, Piroska! – mondta Troy.
Miért viselkedett hirtelen ilyen furán? Konkrétabban úgy,
mintha civilizáltan bánnánk egymással.
A kezéről az arcára néztem.
– Ja. Tök mindegy.
És mielőtt még úgy döntött volna, hogy meghitt kis
gesztusához búcsúpuszit is társít, kislisszoltam.
– Brock! – kurjantotta Troy, mire a másik férfi visszadugta a
fejét a kocsiba. A Maserati mögött forgalmi dugó keletkezett, és
égett a tarkóm zavaromban. – Kellesz a faházban.
– Még dolgom van itt. Este ott leszek.
Troy rám pillantott, dühösen szorongatta a volánt, azután
mintha föloldódott volna.
– Egy óra, és indulj! Szükségem van rád. Hozd a felszerelést!
Brock erre fölegyenesedett, és odajött hozzám. Troy továbbra
sem mozdult.
Brock kinyitotta nekem az oldalbejáratot, és beléptem a
Rouge Bisbe. Még maradt adminisztrálnivaló, mielőtt
munkába állhattam volna, ezért végigkísért a hátulsó traktus
folyosóján, elhaladtunk a konyha mellett.
– Meg sem kérdezi, hol az a faház, és milyen felszerelésről
beszélt Troy? – kérdezte.
– Honnét veszi, hogy nem tudom?
Szabályos arcán mosoly suhant át.
– Onnét, hogy ismerem a férjét, ő pedig nagyon tud titkot
tartani. Különösen maga előtt.
Igaz, én aztán csak tudtam, hogy Troy eltitkol előlem jó
néhány dolgot. Főleg azt, hogy miért is vett feleségül. Meg
aztán ez a Rowan... A pasas puszta gondolatától végigfutott a
hátamon a hideg.
Unatkozást tettetve forgattam a szememet.
– Köszönöm, de nem érdekel. Nagyon jól megvagyok
anélkül, hogy fölvilágosítanának erről. Maguk csak szegjenek
törvényt, amikor jólesik. Semmi szükség rá, hogy engem is
tájékoztassanak róla.
– Nem szoktam törvényt szegni. – Brock megállt egy
üvegajtó előtt. Az ajtó túloldalán egy trendi íróasztalt,
bőrfotelokat, a szürke téglafalon festményeket láttam. – Soha
nem teszek olyat.
– De az ígéreteit megszegi – provokáltam, magam sem
tudtam, honnan merítettem hirtelen ennyi erőt. Talán
halálosan untam már, hogy a főnöke packázik velem. – Azt
mondta, érdemes Miamiba mennem. Jól megszívtam.
– Úgy értettem, hogy majd fölvidítom, amikor visszajön.
Sajnálom, hogy magának nem jól sikerült az út, kedvesem.
– Ne kedvesemezzen! – Elfordultam, bevonultam az
irodájába, helyet foglaltam az íróasztalával szembeni fotelban.
– Csak essünk túl ezen!
Mivel ezermilliárd évvel a vacsoraműszak kezdete előtt
érkeztem, a konyhában Pierre-t is elsőkénf üdvözöltem. Az
alacsony, kövér férfi csúfondáros vigyorral lépett be, ujjával
simogatta tömött, fekete bajszát. Fölugrottam a tejesrekeszről,
amin ültem, és lelkes mosolyt villantottam rá.
– Helló! – fuvoláztam.
– Nini, a protekciós nagyasszony. Úgy tudtam, csak a jövő
héten kezd.
A nagy tűzhelyhez lépett, nekitámaszkodott, karba tette a
kezét, és a fizika törvényeit valamiképp meghazudtolva nézett
le rám, holott még az én szerény százhatvan centis
magasságomat is alulmúlta.
Összerezzentem, letöröltem a képemről a mosolyt.
– Fölkészültem rá, hogy szorgalmasan dolgozzak, és
bebizonyítsam, hogy nem csak a férjemnek köszönhető az
ittlétem.
– Valóban nem – értett egyet, ellökte magát a tűzhelytől, és
odajött hozzám. – Greystone-nak is. Ő utasított, hogy
engedjem, hadd válasszon magának munkaállomást. Szóval
azt képzeli, dirigálhat a konyhámban?
Homlokráncolva léptem hátra. Ha Brock azt mondta neki,
hogy hagyja rám a választást, azt a saját szakállára tette. Ez
nem Troyra vallott. Tudtam, hogy ő sosem könnyítené meg így
a dolgomat. Ő inkább úgy gondolkozik, hogy csak dolgozzam
meg a sikerért. Brock viszont segítőkész gavallérként
viselkedik. Tökéletesen megfelelne arra, hogy udvarlómként
bemutassam anyukámnak. Mármint ha rendelkezésemre állna
egy anyuka.
– Oda helyez, ahová akar – emeltem föl önérzetesen a
fejemet. – Nem félek a kemény munkától, séf úr.
Pierre egy lépést tett felém, rám mosolygott.
– Majd meglátjuk.
A lehelete bagótól bűzlött.
Kibeleztem, lepikkelyeztem, megtisztítottam több tucat
halat, néhányszor megvágtam magam a keskeny pengéjű
csontozókéssel, mert igyekeztem, nehogy elmaradjak a
rengeteg munkával, amit Pierre rám zúdított. Mire véget ért a
műszakom, úgy néztem ki, mint aki mostanáig kő-papír-ollót
játszott. Ollókezű Edwarddal. Karcolásokkal, horzsolásokkal,
kék-zöld-lila foltokkal dekorálva segítettem a konyha
kitakarításában, még a tűzhelyet is lesikáltam.
 Tizenegykor keveredtem ki onnét, és gyalog indultam vissza
a Rouge Bistől a lakáshoz. Nem volt közel, de egészen hazáig
forgalmas főútvonalak vezettek, és kellett is a gondolkodási
idő. Sötétkék polárkengurumba burkolóztam – a
meteorológusok az elmúlt ötven év leghidegebb, saját életem
siralmas állapotával tökéletesen összehangolt bostoni júniusát
regisztrálhatták –, a vállamra lendítettem a hátizsákomat, és
megcéloztam Brennan luxuskéróját. Kimerültségtől remegő
lábbal haladtam el a drága üzletek és galériák mellett, zsebre
vágott kézzel tűrtem a fura nyári hideget. Lendületbe jöttem,
befordultam a sarkon, és azonnal megtorpantam, ahogy
megláttam a pasast.
Rám mosolygott, és a jobbját nyújtotta. Elfogadtam, pedig
tudtam, hogy az enyém halszagú. Pedig tudtam, hogy ez
katasztrofálisan helytelen. Pedig tudtam, hogy ha megfogom a
kezét, abból semmi jó nem sülhet ki.
– Hogy sikerült az első munkanapja?
– Brock!
Nyeltem egyet. Mit keres ez itt? Nem otthon kellene lennie a
családjával, vagy a férjemmel a faházban? Vagy felőlem bárhol
másutt. Elvégre nem a barátom. Utálatosan bántam vele.
Miért érdekelhetném?
De hát a csudába, ha egyszer olyan baromira szép pasi! Egy
utcalámpa sárgás fénye éppen az arcára hullott, tökéletesen
kiemelte vonzóbbnál vonzóbb vonásait. Valahogy képtelenül,
röhejesen skatulyából kihúzottnak tűnt.
– Kávét?
– Kösz, nem – ráztam a fejemet. – Sietek haza.
– Akkor forró csokit. – Megfogta a derekamat, és csak a
megdöbbenés miatt nem söpörtem le magamról azonnal a
kezét. – Tudom, hogy az a kedvence.
Hátborzongató volt, de hagytam magam rábeszélni.
Őszintén szólva, a legkevésbé sem vonzott a hazamenés.
Tudtam, hogy vagy üres lakás fogad, vagy Troy, aki most az
ősellenségemmé vált.
Brockkal egy közeli falatozóba tértünk be, és egy piros
műanyag burkolatú bokszba telepedtünk. Szótlanul
szürcsöltem a forró csokoládémat, és játszottam a wurlitzerrel.
Az a szép ember nagyon kedves volt hozzám. A szépség és a
kedvesség együtt halálosan veszedelmes, és tudtam, hogy nős
ember után epekedni nem helyénvaló, tehát nem tettem.
Makacsul válogattam a számok között, homlokráncolva
dobáltam az érméket az asztalunk melletti zenegépbe. Végül a
New Ordertől a Bizarre Love Triangle harsant föl. Hajmeresztő
szerelmi háromszög. Természetesen merő véletlenségből
kötöttem ki éppen ennél.
Brock az asztal fölé hajolt, és próbálta elcsípni a
tekintetemet.
– Meséljen magáról!
A szürke szempárba nézve óhatatlanul az jutott eszembe,
milyen érzés lenne, ha a ruhátlan testemet szemlélné. Vajon
hatna rám annyira, mint Troy jégkék szeme?
– Minek? – fortyantam föl, de a wurlitzerre koncentráltam.
– Úgy látszik, már mindent tud rólam. Miért vett el Troy, mi a
kedvenc innivalóm...
Ettől megijedhettem volna, de az az igazság, hogy az elmúlt
hetekben rengeteg minden történt, még Brockot éreztem a
legkevésbé riasztónak. Ő eléggé ártalmatlannak tűnt.
Műcicis, középkorú pincérnő suhant el mellettünk, az arcán
annyi smink, amennyiből egy kisebb váza kitelt volna. Éhes
tekintete megerősítette, milyen észvesztően dögös pasi Brock.
A nő az előttünk lévő asztalhoz hajolt, ahol három tizenéves
lány ült. Az asztaluk fölé görnyedtek, lopva pillantgattak a
velem szemben lévő férfira, és sutyorogtak. Nem tudtam
felróni nekik.
– Csak figyelmes próbálok lenni. Szeretném, ha tudná, hogy
Troyt illetően nincs egyedül. Rám számíthat.
Morogva megráztam a fejemet, kirántottam a cukortartóból
néhány csomagot, föltéptem a papírtasakokat, és az asztalra
borítottam a tartalmukat.
– Miért játssza meg, hogy számítok magának, Brock? Nem
ismerjük egymást, és nem úgy nézem, hogy bukik rám. Otthon
feleség és gyerek várja – emlékeztettem.
Irántam tanúsított érdeklődése kezdett kiakasztani, hiszen
tudtam, hogy semmi alapja, és ami azt illeti, jövője sincs.
Brock előrehajolt, és végighúzta a mutatóujját a
kristálycukron, amit az asztalra szórtam. Átnyúlt az asztal
fölött, cukros ujjával megsimogatta az alsó ajkamat,
szétoszlatva rajta a cukrot. Találkozott a tekintetünk, és Brock
ugyanazzal a kezével, amelyik az ajkamhoz ért, a galléromnál
fogva az asztal fölött az arcához rántott, birtokba véve az
ajkamat.
Hevesen megcsókolt, a számba vetette magát, habozás
nélkül belém lökte a nyelvét. Összeszorult a gyomrom, ahogy a
tenyerébe fogta az arcomat, és a cukor édessége szétrobbant a
nyelvünk között. Hallottam, hogy a lányok a szomszéd
asztalnál levegő után kapkodnak ámulatukban és
irigységükben. Mintha megállt volna az idő, amíg nem sikerült
elszakadnom az érintésétől.
Talpra ugrottam, szédülés fogott el, az arcomra tapasztottam
a kezemet, hogy meggyőződjek róla, nem hallucinálok-e.
– Mi a nyavalya? – hebegtem.
Ő meg csak ült, az arcán rendíthetetlen, bölcs mosoly.
– Azt mondta, nem számít nekem. Hát igenis számít. Azt is
mondta, hogy nem bukok magára. És tessék: bukok.
– Jókor szólok, hogy nős?
 Toppantottam a lábammal, majd szétvetett a hév. Nem
tudtam, hogy inkább dühömben, vagy mert teljesen
felizgultam a pasira.
Dühömben. Persze hogy dühömben.
– Csak a fiam érdekében. – Fölvonta a szemöldökét. – Sam
érdekében. Cat meg én nem élünk házaséletet.
– Meglehet, nekem viszont még akkor is ujjamon a gyűrű.
Fölkaptam a hátizsákomat, és sebtében belevágtam a
mobilomat
meg a többi vackomat.
– A maguké sem igazi házasság – mondta Brock, újra
végighúzta az ujját a cukron, leszopogatta, és lassan kihúzta a
szájából. – Amazoknak semmivel sem tartozunk. – Gondosan
hangsúlyozott minden szót. – Saját magunknak annál többel.
Felnyögtem. A fejem már Troytól meg a titkaitól is teljesen
kész volt. Most meg ez az újabb katasztrófa robbant a
képembe.
Nem tartottam igényt Brockra. Akkor sem, ha óriási nagy a
szíve, és műalkotás az arca. Úgy gondoltam, hogy ő Caté, és
ami még fontosabb, Samé.
– Ha még egyszer hozzám ér, szólok a főnökének –
figyelmeztettem, sarkon fordultam, és a kijárathoz
viharzottam.
A hátamon éreztem a tekintetét, ahogy kilöktem a falatozó
ajtaját, kis híján bele egy véletlenül épp arra kocogó arcába.
Brock ülve maradt, tudta, hogy elvégezte a feladatát. Bogarat
ültetett a fülembe. Tudta, hogy úgy csorog a nyálam utána,
mint az összes többi ivarérett nőnek, és most már világos
előttem, hogy megkaphatom őt.
Ahogy végigrobogtam az utcán, elhaladtam a falatozó
kirakata mellett, és láttam, hogy bamba vigyorral a képén
kényelmesen hátradől ültében, cukorbevonatú ujjával ütögeti
az ajkát.
Egészen hazáig futottam, útközben annyi időre sem álltam
meg, hogy kifújjam magam, és amint beléptem a lakásba,
jéghideg zuhanyt vettem.
Megállapítottam, hogy Brock hiányzik legkevésbé az
életemből.
És ő kell leginkább ahhoz, hogy túltegyem magam Troy
hűtlenségén.
TROY

A Z AZ IDIÓTA KÉSŐ ÉJJEL ÁLLÍTOTT BE AZ ERDEI HÁZBA,

amikor Flynn Van Horn a faház hátsó sarkában a
pont

deszkaasztal felé hason csúszva végigokádta a tükörfényesre

suvickolt félcipőmet, és megpróbált eljutni az asztalon fekvő
telefonhoz.
– Süket drogos – morogtam, és átléptem a hányadékon, hogy
ajtót nyissak az alkalmazottamnak. Brock hülyén önelégült
képpel állt a küszöbön. Az autója fényszórója még égett,
megvilágította a környező hegyeket.
Eredetileg apám vásárolta ezt a helyet a Berkshire-hegység
közepén, távol Bostontól és a civilizációtól, hogy Robynnal
töltse itt az időt. Miután megörököltem, leginkább üzleti ügyek
intézésére használtam. Most éppen egy narkóst kellett
kijózanítanom, csak éppen fingom sem volt a drogelvonás
mikéntjéről.
De hát ezért tartottam Brockot.
Flynn apja, George Van Horn kikötötte, hogy a fia nem
kerülhet hivatalos elvonókúrára, ahol valaki tudomást
szerezhetne a félnótás ivadéka problémájáról. Azért vittem a
faházba, mert annak a falai elnyelték a kuncsaftjaim titkait.
Átitatták őket a titkok, kisebbek-nagyobbak, mocskosak és
eszeveszettek. Titok titok hátán. A zsaroló szajhák, akiket
móresre kellett tanítanom. Az erőszakosan követelőző
gengszterek, akiket ki kellett ebrudalnom a városból. A
gazdagok, akiknek egy időre el kellett tűnniük a színről.
Esküszöm, ha ezek a falak beszélni tudnának, a következő
három évszázadra munkát adnának a bostoni városi
rendőrkapitányságnak.
– Egy órát mondtam, nem kilencet – villantottam dühösen
Brockra a fogsoromat, ő pedig benyomult mellettem a faházba
a felszerelésével. Féktelenül vidornak látszott. Vajon mi a faszt
művelt már megint?
– Hol a kis páciensünk? – kérdezte.
Flynn ebben a pillanatban öklendezni kezdett, fölnyújtózott
az asztalhoz, és megpróbált talpra vergődni. Orra bukott, és
csonttörés reccsenése hallatszott. Fejcsóválva rogytam a
nyikorgó sárga kanapéra, amit apám szeretője választott. Az a
nő borzalmas ízléssel volt megverve. Hangulatosan tarkálló
rongyszőnyegek mindenütt, rusztikusan ácsolt kis konyha, a
rönkfalakon egy csomó őz– és szarvastrófea. Az erdei faház
tökéletes helyszínnek látszott arra, hogy egy Stephen King-hős
itt mészárolja le az áldozatait.
– Mindjárt meghalok! – óbégatta Flynn, amikor Brock éppen
leguggolt, hogy szemügyre vegye.
Brock higgadtan beszélt a rossz bőrben lévő kölyökhöz,
elmagyarázta neki, mit fog most csinálni vele, hogy kiderítse,
pontosan milyen az állapota.
Bevallom, én igazat adtam Flynn-nek. Amióta beléptem a
borzalmasan elhanyagolt lakásába, és lerángattam a drogroncs
barátnőjéről, akit a szutykos ágyon éppen sikertelenül próbált
megtöcskölni, a srác szünet nélkül rángatózott, siránkozott,
végigmotyogta a faházhoz vezető utat, hogy rosszul van, és kell
az újabb adagja. Nem voltam orvos, de az a körülmény, hogy
elkékült, egyáltalán nem adott okot a hogylétét illető
optimizmusra.
– Kórházba kell vinni – jelentette ki Brock, fölállt Flynn
mellől, és lerántotta a kezéről az egyszer használatos fekete
gumikesztyűt. – Most azonnal.
Vicsorogva rúgtam egy zsámolyba.
Brock is pontosan tudta, hogy az ambulanciára nem vihetem
Flynnt. Engem azért fizettek, hogy szép csöndben és diszkréten
intézkedjek a fiúval. Nem hibázhattam. Az én szakmám nem
ismert ilyen lehetőséget.
Flynn mintegy végszóra kifeküdt a szőnyegen, hányadék
csörgött a szája szögletéből, és tócsába gyűlt az arca alatt.
Semmi más, csak híg, színtelen folyadék. A szeme csukva,
nyirkos bőrét lassanként hideg veríték vonta be.
– Na basszus! – Letérdeltem, két ujjamat a nyakára
nyomtam. Még élt, kitapintottam a pulzusát. – Kórház nyista.
– A heroinfüggő felé intettem a fejemmel. – Itt csináld!
– Veszélyes.
– Az apja inkább látná holtan, mint közkórházban élve és
virulva. Nem mi alkotjuk a szabályokat – vágtam vissza.
– Szívrohamot kaphat – érvelt Brock halkan és komoran,
álltában rám meredt, és fél vállával a falnak támaszkodott. –
Nem elég, ha Imodiumot, forró fürdőt meg mogyoróvajas
kenyeret adunk neki. Kockázatos. Nem akarom, hogy az én
lelkemen száradjon.
Tehetetlen dühömben ökölbe szorított kézzel dörzsölgettem
a járomcsontomat. Fölálltam, két lépéssel Brocknál termettem,
fél kézzel nyakon ragadtam, és az arcomhoz rántottam. Az
orrunk majdnem egymáshoz ért.
– A lelkiismereted már így sem tiszta, báj gúnár. Tedd, amit
mondtam!
Hunyorítva farkasszemet néztünk, majd megmozdult,
oldalra sasszézott, és visszament Flynnhez. Kicipzározta a
sporttáskáját – alias detoxikáló felszerelését –, és fecskendőt
meg egy üvegcsét vett elő. Elfordítottam a fejemet, kinéztem az
ablakon, azután behunytam a szememet, és mély lélegzetet
vettem. Hallottam, hogy Flynn zihálva föleszmél, Brock
közben műanyag eszközökkel és gyógyszeres fiolákkal
vacakolt.
Hát igen, a gazdag csemeték hajlamosak kemény cuccossal
szarakodni, Brock pedig értett a kijózanításhoz. Legalább
egyvalamire használható volt.
– Hogy zajlott Piroska első napja? – kérdeztem, nem mintha
érdekelt volna, csak emlékeztettem vele Brockot, kihez tartozik
a nő. Tekintetemet a faház előtt álló kocsijára szegeztem, a
fényszóró még mindig égett, megvilágította a hideg esőt.
Szerettem a nyári hideget. Olyan volt, mintha a világ engem
támogatna.
– Miért nem tőle kérdezed? – vetette föl vidám hangon
Brock. – Úgy tudtam, jóban vagytok.
Szembefordultam vele, és a fejével intett nekem, hogy
segítsek Flynnt a kanapéra emelni. A fiú hóna alá nyúltam,
Brock a lábát fogta meg, és az ernyedt testet a sárga pamlagra
fektettük. Brock a hálószobából egy plédet hozott,
bebugyolálta vele Flynnt, mint egy kisbabát.
Miután mindezzel elkészültünk, Brock a pamlag mellett egy
támla nélküli ülőkére telepedett, tenyerébe ejtette a fejét.
Cigarettára gyújtott, és a még égő gyufát Flynn felé
pöccintette. A gyufaszál a fiatalember bőrére pattant, és
fedetlen csuklóján lassan kialudt. Flynn annyira nem volt
magánál, hogy nem is érezhette a perzselést. Hát igen, Brock
jófiús álcája a jelenlétemben valahogy mindig fölfeslett.
Én nem Catalina voltam, se Maria vagy Piroska, hanem
éppolyan seggfej, mint ő, és nekem nem kellett imponálnia.
Már tudtam, kicsoda. David Lynch Kék bársonyának első
jelenetében a gondosan locsolt pázsit alatt rejtőző rovar – na,
az volt Brock. Kívül behízelgő hollywoodi mosoly leplezte,
hogy velejéig helyrehozhatatlanul romlott.
– Teljesen berágva jött vissza. Mármint Miamiból – mondta
lesütött szemmel. – Nyugtass meg, hogy semmilyen módon
nem bántottad, mert én azt mondtam neki, hogy vigyázni
fogok rá!
Mit mondott neki? Milyen alapon ártja bele magát a
dolgaimba?
– És ha bántottam? – hecceltem Brockot a kétsoros konyha
munkapultjának támaszkodva. – Mi van, ha az a legfőbb
célom, hogy megkeserítsem az életét? Ne csinálj úgy, Brock,
mintha bármi befolyásod lenne erre!
– Márpedig van – emelte föl a fejét, és egyenesen a képembe
fújta a fehér füstöt. – Ne felejtsd el, hogy egytől egyig ismerem
a kínos kis titkaidat! Pontosan tudom, miért vetted feleségül.
Tudom, mit tettél az anyjával. Sőt, eleget tudok rólad ahhoz,
hogy kurvára távol akarjak tartani tőled egy olyan ártatlan
teremtést, amilyen ő, de mivel ami megtörtént, megtörtént,
hadd magyarázzam el lassan. – Újabb füstfelhőt eregetett, és
vigyorgott mögötte. – Ha ártasz ennek a lánynak, egytől egyig
eladom a titkaidat annak, aki a legtöbbet kínál értük. Azt pedig
mindketten tudjuk, hogy tolongani fognak a vevők. Vágod?
Mi a faszt fenyegetett ez engem? Elfelejtette, kivel beszél,
mit tehetek vele? Elfelejtette, hogy fizetést húz tőlem, én
fizetem a felesége flancolását, a fia iskoláztatását meg a saját
tetves, David Beckham-majmoló, piperkőc gönceit?
Nem gondolkoztam sokáig, sőt talán semeddig se
gondolkoztam, csak rárontottam, és ököllel az arcába
sújtottam. Ez váratlanul érte. Ökölcsapásomtól zengett a
helyiség. Brock elejtette a cigarettáját, tántorogva ökölbe
szorította a kezét, és megpróbálta felém lendíteni. Kitértem
előle, ő pedig az ütésemtől még mindig szédelegve terült el. Az
orra összevissza vérezte a padlót, ahogy nyögdécselve feküdt.
Amikor odaálltam mellé, magzatpózba kuporodott.
Elővettem a zsebkendőmet, letöröltem a vérét a kezemről,
azután leguggoltam hozzá, hogy jól halljon, a mutatóujjammal
fölemeltem az arcát, és a szemébe néztem.
– A magamfajtákat nem tanácsos a titkaikkal fenyegetni. Ne
feledd, hogy azért olyan elképesztőek a titkaim, mert
elképesztő dolgokat művelek. Nem hiányzik neked, hogy
összeakaszkodj valakivel, aki ilyesmit tesz. Ha azt hiszed,
valamiféle nyomást gyakorolhatsz rám... – Fölnyerítettem, a
torkára csúsztattam a kezemet, és megszorongattam. – Az
bizony tévedés, ami sokba kerülhet neked. Többe, mint
amennyit hajlandó vagy megfizetni.
– Baszd meg!
Brock vért köpött az arcom felé, csak egy-két ujjnyin múlott,
hogy nem talált el. Könnybe lábadt a szeme, a szépséges
pofázmánya baromira eltorzult.
Elengedtem a nyakát, fesztelen mosollyal fölvettem az égő
cigarettát, amit a földre ejtett, és visszadugtam a szájába.
Megveregettem a vállát, mintha régi barátok volnánk.
 – Jót dumcsiztunk, pajtás. Most pedig csapd le a kocsid
kibaszott pilácsát, mert egy darabig még itt leszel!
Bevágtam magam mögött a hálószobaajtót, lehajtott fejjel
sóhajtottam. Tudtam, hogy eltöltünk némi időt ebben a
koszfészekben, amíg megpróbálunk segíteni Flynnen, de ez
nem jelenti azt, hogy el kell tűrnöm az idiótaságot. Hirtelen
elöntött a vágy, hogy falhoz csapjam valaki fejét, és elővettem a
zsebemből a listámat, újra átnéztem.

1) -Billy Crupti
2) McGregor atya
3) A seggfej, aki Billyt fölbérelte?

A kurva zűrzavar, amit Paddy az utóbbi időben az életemben

előidézett, most arra késztetett, hogy tisztázzam magamban az
eredeti célomat. Amikor az ember halálért akar bosszút állni,
könnyen eltéved a nagy büdös életben, de száz szónak is egy a
vége: változatlanul az a feladat élvezett elsőbbséget, hogy
előkerítsem azt az egyént, aki megölte apámat. Továbbra is ez
hozott lázba.
Gombóccá gyűrtem a markomban a sárga jegyzetlapot, és
visszadugtam a zsebembe. Közel jártam. Tudtam, hogy közel
járok. A csontjaimban éreztem.
És nem állt szándékomban könyörületet mutatni.
SPARROW

N NEM HŰTLENKEDTEM.
É Újra dobogott a lábam a betonon, és beszívtam a csípős
hajnali levegőt, a fülhallgatómban a Nonpointtól az Alive and
Kicking dübörgött. A Marlborough Street felé menet
befordultam egy utcasarkon, izmaimat megfeszítve
szaporáztam.
Szóval a kamuférjem valahányszor kilép a házból,
kalandtúrára viszi a farkát. Én meg nem kértem azt a csókot
Brocktól. Nem én kezdeményeztem. Tutira nem hittem volna,
hogy valaha is bekövetkezik. Ahhoz meg kurvára semmi
közöm, hogy Brock csalja a feleségét.
Égett a lábam, a torkomban éreztem a pulzusomat, a szívem
is dühödten vágtázott. Átkeltem az úttesten, hazafelé tartottam
a luxuskecóba.
 Nem kötelező elmondanom Troynak. Csak tetézné a bajt, és
momentán nem kifejezetten a házi boldogság túladagolásától
szenvedek.
Megálltam az épületegyüttesbe vezető forgóajtó előtt, és
megpróbáltam kifújni magam. Nem akartam beszámolni
Troynak a Brockkal történtekről, noha ettől baromi szarul
éreztem magam a bőrömben.
Troyt a lakásban találtam, amikor benyitottam, bizonyára
azután érkezett, hogy a virradat előtti futásomra indultam.
Még az előző napi ruhájában, teli whiskyspohárral a kezében
hevert a kanapén.
Nem vettem tudomást róla. Lezuhanyoztam, a
vendégszobában megágyaztam magamnak, és amikor
visszatértem, hogy a konyhában kávét csináljak magamnak,
Troy ugyanúgy feküdt. Kimerültnek látszott, de bármiféle
rokonszenv, amit a szívem ez iránt a férfi iránt táplált volna, a
Paddy Rowan-incidens után elpárolgott. Csípőmmel a
konyhapultnak támaszkodva vártam, hogy fölforrjon a víz.
– Neked is szia! – dünnyögte a whiskyjébe.
Nem válaszoltam. Jesszusom! Reggel nyolc. Kicsit korai az
iváshoz.
– Tudod... – A poharába nézett, meglötyögtette a
borostyánszínű folyadékot. – Ahhoz képest, hogy ennyire
feltörtél, luxuslakásba költöztél, és megkaptad álmaid állását,
kicsit hálátlannak tűnsz.
Hátravetettem a fejemet, és keserű kacajt hallattam, közben
két kézzel a pultra támaszkodtam.
– Jól adod, Troy. Látom, a szeretőd, akinél éjszakáztál,
mindenféle őrültséget ültetett a fejedbe. Hát idehallgass,
ahhoz, hogy hálás lehessek, először is kívánnom kellett volna
mindezt. De engem a kutya sem kérdezett, mielőtt elraboltál.
Mindketten tudtuk, hogy nem jószántamból kerültem ide.
Úgyhogy igazán elárulhatnád, miért tartasz itt. Biztosan jó
okod van rá. – Megfordultam, kávét töltöttem magamnak, és
csettintettem a nyelvemmel. – Igen, egész biztosan jó okod.
Fölállt az L alakú kanapéról. Hallottam, hogy mezítláb
csattog az aranysárga gránit padlólapokon, amíg föl nem
bukkant mellettem. Töltött egy bögre kávét, az ajka mosolyra
húzódott. Tudtam, hogy ez a szóváltás is fölajzza. A
civakodásunktól feltöltődött. Máris egy kicsit jobban nézett ki.
Mintha gyorsan szundított volna egyet.
– Úgy látszik, kurvára izgatod magad, hogy kivel kefélek
mostanában. Csak nem féltékenykedsz, Piroska? Mert
megmondtam, hogy bármikor igénybe vehetsz a személyes
szükségleteid kielégítésére, és ez az ajánlat változatlanul áll.
Szándékosan súrolt a karjával.
– Ne aggódj, már hozzászoktam a gondolathoz, hogy
megcsalsz. Mocskosul nem tud érdekelni, kivel töltötted az
éjszakát.
Fölvettem a kávésbögrémet, azzal a szándékkal, hogy
elvonuljak a vendégszobába. Troy lapátkeze azonban a
karomra nehezedve megállított.
Gyöngéden ért hozzám, szinte úgy, mintha különösen
vigyázna, nehogy fájdalmat okozzon, mégis határozottan.
– Egyáltalán nem csaltalak meg, mert még soha nem
voltunk igazán együtt. Te is tudod, én is tudom. Ha valaha is
együtt lennénk, rá sem néznék más nőre.
– De nem vagyunk – sziszegtem az arcába, ahogy ő is
előszeretettel szokta tenni velem. – Tehát biztosra veszem,
hogy jól szórakoztál.
– Nem voltam senki mással együtt az éjjel. Dolgoztam.
Lenéztem a kézre, ami hozzám ért. Kivörösödött ujjpercek, a
barázdákban alvadt vérnyomok. A jelek szerint ezen a héten
nem csak én nehezítettem meg a dolgát. Félig lehunyt szemmel
pásztáztam végig a testét. Nem, senki mással nem volt együtt
az éjjel, és bármennyire rühellettem beismerni, ettől egy picit
jobban éreztem magam.
– Remélem, akivel összevérezted magad, neked is rendesen
behúzott párat.
Nyugtalanító vigyor terült az arcára.
– Kicsoda, Brock? Ahhoz, hogy ártani tudjon nekem, előbb
férfivá kellene válnia. És mivel nem hiszem, hogy az,
kötelességem figyelmeztetni téged. Tartsd távol magad tőle!
Úgy éreztem, lefut a vér az arcomból. Kiszáradt a szám.
Honnan tud a csókunkról? Brock mondta el neki? Nem,
Brocknak nem volt rá oka. És bár nem ringattam magam
illúziókba a férjem irántam táplált érzelmeit illetően, abban
biztos voltam, ha tudomására jutna, hogy Brock megcsókolt,
nem érné be néhány ökölcsapással.
Nem, Troy továbbra sem látott tisztán.
Az arcomat kémlelte, a keze még a karomon nyugodott.
Kirántottam magam a fogásából, és megvontam a vállamat,
hidegen hagyott a figyelmeztetése. Na, most akkor ki
féltékenykedik? Jólesett a tudat, hogy érdeklem. Hogy
érdeklem-e.
Persze, utáltam őt, de a bugyim lángra lobbant, valahányszor
ő is a helyiségben tartózkodott. Olyan vad sóvárgást gerjesztett
bennem, amilyet Brock még véletlenül sem tudott. Nem
számított, hogy Brock kedvesebb, szemrevalóbb, és általában
véve alkalmasabb jelölt szeretőnek. Nem, Troytól bizsergette
kéjvágy és félelem minden porcikámat. Tőle, csakis tőle forrt
föl a vérem. Akkor is, ha igen vegyes érzelmeket ébresztett
bennem. Vagy annál inkább.
És ami a legrosszabb, Troy tudta ezt. Tudta, mennyire
kívánom őt, mennyire az övé vagyok.
– Mert különben? – Lebiggyesztettem az alsó ajkamat. –
Együtt dolgozom Brockkal.
– Különben... – Közelebb lépett, véres kézfejével
végigsimította az arcomat meg a nyakamat, nyomában vágy és
izgalom viszketett a bőrömön. – Kénytelen leszek intézkedni,
hogy kevesebb időt tölthess vele.
– Ki fogsz rúgni?
Lenyeltem a torokszorító haragot, de nem hátráltam,
továbbra is merőn néztem a sarkvidéki jégkék szempárt.
– Nem tennék veled olyat, asszonykám.
Ajka az enyém fölött lebegett, tekintetét az én zöld
szememre szegezte. Hátrahajolt, ivott egy kortyot a kávéjából,
szabad keze továbbvándorolt a testemen, le a bordáimon.
Nem húzódtam el, pedig szerettem volna. Pedig azt kellett
volna.
– Nem. Brockot rúgom ki – mondta Troy. – Ne félj, biztos
seperc alatt talál magának olyan állást, ahol eleget keres az
aranyos kis Sammy eltartásához. Nem mintha Catalina most
dolgozni járna, pedig nem ártana neki, ha kimozdulna
otthonról, és valami hasznosat kezdene az idejével.
Jesszusom, milyen alattomosan játszott! Apámat jó néhány
éve Brennanék fizették. Ha nincs az a jövedelme, nem lett
volna tető a fejünk felett. Étel az asztalon. Ajándék a
karácsonyfa alatt. Nem hagyhattam, hogy Brockot elbocsássák.
Ő volt Sam apukája, és Sam legalább annyit feltétlenül
megérdemelt, amit én kaptam gyerekkoromban.
– Seggfej vagy – mondtam fátyolos hangon.
Az ajkát bámultam. Mi a nyavalyáért bámultam az ajkát?
Miért vonzódtam még mindig hozzá? Jól befürödtem ezzel a
pasival.
– Én seggfej vagyok, te meg nem bírsz távol maradni tőlem.
– Annyira közel állt, hogy a lehelete a halántékomat
csiklandozta. – Én vagyok a seggfej, aki kurvára éjjel-nappal az
agyadban motoszkál. És jobb, ha tőlem tudod, hogy
amennyiben Brock azt vette a fejébe, hogy téged is lenyúlhat,
akkor el van tájolva. Te az enyém vagy, világos?
Dacos ellenállásom homlokráncolásba torkollott. Mit értett
azon, hogy téged is? Hát ki mást csapott le a kezéről Brock?
Azután leesett a tantusz, hirtelen elfogyott körülöttem a
levegő, és a viszolygástól görcsbe rándult a gyomrom.
Hátratántorodtam, undor torzította el az arcomat. A fenekem
a hátam mögötti falnak ütközött, és éreztem, hogy remeg az
állam. A haragom nem ismert határokat, betöltötte a
mellkasomat és a hasamat, vörösen izzó szenvedéllyel
borította el a testem minden négyzetcentiméterét.
Igen, féltékenység tombolt bennem. Érthetetlen, veszett
féltékenység az asszonyra, aki a kamuférjemmel járt. Azzal a
pasival, aki elrabolt engem. Kurva jó!
– Te Catalinával jártál?
Éreztem az orrom mögött készülődő könnyeket.
Troy nevetett, a nevetés kidagasztotta a mellkasát, és egész
teste rázkódott a derültségtől.
Hányinger fogott el, kicsit szédültem is. Catalina, a fene egye
meg. Most akkor ki szakított kivel? Miért szakítottak? Brock
mikor került a képbe?
– Nem bírnál válaszolni egyszer az életben egyetlen rohadt
kérdésre? Még csak nem is a házasságunkra vagy a munkádra
vonatkozik.
– Tartsd távol magad Brocktól! – ismételte váratlanul
elkomolyodva.
Lecsapta a bögréjét a szigetre, és elindult a lépcsőn a felső
szintre, a hálószobába.
Drága arcszeszének alig érezhetően finom illata szállt a
levegőben, rogyadozott tőle a térdem, de szilárdan helytálltam.
– Miből gondolod, hogy azt fogom tenni? – kiáltottam utána.
 Tovább lépkedett fölfelé.
– Abból, hogy csak azért kezdenél ki vele, mert ki akarsz
akasztani, és ha azt hiszed, most nem bánok veled kedvesen...
– Oldalra fordította a fejét, rám villantotta jellegzetes kaján
vigyorát. – Akkor majd megnézhetsz kiakasztott változatban.
Az vérfagyasztó.
– Ne látogasd a tüzelő szukádat, és távol tartom magam
Brocktól – tettem próbára. – Folytasd a félrekúrást, és mérget
vehetsz rá, hogy én is ugyanazt fogom csinálni.
Erre megtorpant. Hátraperdült, elismerően csücsörített.
– Ez erősen fenyegetésnek hangzik, kicsi Piroskám – célzott
utolsó szavaimra, és bólogatott. – Az is?
– Ti, férfiak... – Csettintettem a nyelvemmel, derűt
színleltem, ahogyan ő tette Miamiban. – Imádtok a szavakon
lovagolni.
Olyan lelkesen csillant föl a szeme, mintha azt közöltem
volna vele, hogy nyert a lottón. Ez Troyra vallott. Tetszettek
neki a visszavágásaim. Szerette, ha eléggé megcsipkedem
ahhoz, hogy nyoma maradjon.
– Nem fogok összeakasztott lábbal itt ülni, hogy engedelmes
kiskatona módjára a parancsaidat lessem – folytattam. A
hangom meglepően higgadtan csengett. – Nem az apám
vagyok, és eszem ágában sincs szépen beleférni az elcseszett
skatulyába, amit fabrikáltál nekem. Azt akarod, hogy tartsam
távol magam Brocktól? Hát te is tégy úgy a többi nővel! Velem,
és csakis velem hancúrozz!
Ez meg honnét került elő? Nemigen tudtam megmondani,
de csíptem ezt a hiperharcias Sparrow-t. Fölfogtam, hogy a
vesztemet okozhatja, de akkor is szurkoltam neki. A végsőkig
elkeseredett, elnyomott kutyát testesítette meg, aki nem fél a
gazdája seggébe harapni.
– Tényleg azt kínálod nekem, amit gondolok? – Troy
elgondolkodva hajtotta le a fejét. – Mert nem fogok kesztyűs
kézzel bánni veled.
– Nem is igénylem – feleltem unott hangon. A konyhába
mentem, hogy valami reggelit készítsek magamnak. – Tökös
csávót igénylek, aki mellőzi a féltékenységi hisztit. Úgy
viselkedsz, mint egy csaj.
Kinyitottam a hűtőszekrényt, bedugtam a fejemet, valami
ínyemre valót kerestem, és magamban mosolyogtam.
Kiismertem Troyt, tudtam, hogy bekapja a horgot.
Valahányszor belém kötött, minél keményebben vágtam
vissza, annál jobban bejött neki. Fogadok, hogy ha fölgyújtom
a luxuskecóját, úgy röhögött volna, mint a hét legjobb viccén.
– Mi a fene, asszonypajtás? Mehet a játék, én benne vagyok!
És tudtam, hogy a közeljövőben nincs több maca. Amióta
összekerültünk, most először győztem. Soha nem élveztem
győzelmet ennyire.
SPARROW

A ROUGE BISBEN EGÉSZ MŰSZAK ALATT zöldséget aprítottam,

amit aztán Pierre a helyettese szeme láttára dobott ki a
szemétbe, azt mondta, olyan förtelmesen egyenetlenre
vagdostam, hogy semmire sem használható. Igyekezett
tudatosítani bennem, hogy a Brockhoz és Troyhoz fűződő
kapcsolatom nem félemlíti meg. Troy műsora után kábé meg is
volt az oka, hogy utáljon, de akkor sem bírtam befogni a
számat.
Feleseltem, márpedig a konyhafőnöknek nem szokás
feleselni. Meggyűlt velem a baja, és mint életem során a
legtöbb férfi, két lábon járó problémaforrást látott bennem.
Környezeti ártalmat, amit nagy ívben elkerül az ember.
A fárasztó munkanap végeztével nem vágytam másra, csak
egy forró zuhanyra, azután zsupsz, be az ágyba. A sötét
vendégszobán át egyenesen a fürdőbe mentem, lerúgtam a
cipőmet, és az ajtó mellett rendetlen kupacba dobáltam az
utcai ruhámat. Az ágyon sötétlő hatalmas árnyék először
semmit sem árult el, de amikor dörmögve megszólalt, a
férfihang egyszeriben az egész helyiséget betöltötte nagyon is
kézzelfogható jelenlétével.
– Fogd a cumódat, és hurcolkodj vissza a felső szintre! –
parancsolt rám.
Troy.
Lenge öltözékemben – egy szál lila trikóban, és színben
ahhoz illő, férfibokszer fazonú alsóban – mozdulatlanná
dermedtem.
– Hancúrozni akarok – jelentette ki.
Elmosolyodtam a sötétben, egy Troy feje fölötti pontra
meredtem. Alig tudtam kivenni a teste körvonalait. Fél lábát
föltette az ágyra, behajlította a térdét, könyökig föltűrte az
ingét.
– Arról nem volt szó, hogy rögtön visszatérünk a papás-
mamáshoz – mondtam.
Ez nyílt provokáció volt, tulajdonképpen annak a Paddy
Rowan-féle sebnek a nyalogatása, amit olyan brutálisan ejtett
rajtam, miután Miamiban fölkereste a pasast. Majdhogynem
jobban éreztem magam ettől, hallottam, hogy fölgyorsul a
lélegzete, és mindkettőnket elnyelt a hálószoba koromsötétje.
Kizökkentettem Troyt. Fölbosszantottam. És több mint
valószínű, hogy rám gerjedt.
Fölkelt a matracról, határozott léptekkel elindult felém.
Minden idegszálamon forró remegés futott végig, akár egy
pokolgép kanócán. Valahol a combom között robbant föl, és
adrenalinsziporkákat lövellt minden testrészembe.
Ma este harcba szálltam.
– Tudod, Piroska, nehéz mindenestül utálni téged, amikor
itt állsz szemtől szemben velem.
Háta mögött összekulcsolt kézzel, kuncogva megkerült.
Sötétség honolt a szobában, teljes sötétség, az egész napos
munkától lenullázva egyébként is nehezen tájékozódtam, és
még jobban összezavart az a tény, hogy Troy egy bizonyos
céllal jött ide.
Valamiért, amit kívántam, amire vártam.
Valamiért, amitől féltem, sőt rettegtem.
Azért, hogy elvegye az ártatlanságomat.
– Nálad ebben merül ki a bájcsevegés? – horkantam föl, és
megcsóváltam a fejemet. – Mert ez gáz.
– Én neked drukkolok – folytatta, mit sem törődve a
piszkálódásommal. – Szétcsesztem az életedet, de te továbbra
is foggal-körömmel küzdesz, hogy kivergődj a gödörből. Ezt
muszáj csodálni.
A teste úgy magasodott az enyém fölé, mint egy kellemes
párafelhő, már-már hozzám ért.
Összehúztam magam, éreztem, hogy a hűvös maszk lehull.
Nem akartam, hogy kedveskedjen velem. Ez még sokkal
inkább veszélyessé tette a háborúskodásunkat.
– Térj a tárgyra! – sziszegtem.
– Nem vagy hajlandó tehetetlen áldozatként tűrni. Mindig
visszavágsz, a sarkadra állsz.
– Troy... – Majdnem elcsuklott a hangom. Most először
szólítottam minden hátsó szándék nélkül a keresztnevén. –
Arra kértelek, hogy térj a tárgyra!
– Amikor Miamiban jártunk, bazi nagy szívességet tettem
neked.
Az ajka rátalált a fejem búbjára.
Fokozódó forró remegés. Fokozódó étvágy. Fokozódó
kéjvágy. Fokozódó Troy-vágy.
Az idióta – gondoltam. Inkább tönkretett Miamiban.
 – Tényleg? – kérdeztem, és viaskodtam a késztetéssel, hogy
szabadjára engedjem a kezemet, hadd tapogassa meg az erős
férfitestet. Minden eddigi fejlemény dacára kívántam őt, és
riasztó módon talán éppen azért, amit művelt velem.
– Paddy... – Ez a név Troy szájából arculcsapásként hatott
rám. – Őt látogattam meg Floridában. Elmentem hozzá, és
rávettem, hogy törlesszen neked.
A torkomra szaladt a nyálam, és éreztem, hogy fölizzik a
szemem, de nem szóltam egy szót sem. Troy ajka a lapockám
között motozott, csókot lehelt a nyakam tövére, a nyelvét egy
pillanatra kiöltve emlékeztetett, mi következik most.
– Tudod, halálos beteg. Rákos. Már nem sokáig húzza. És
teljesen leégve fog meghalni, szegényen, mint a templom
egere, mert a pénze mostantól az utolsó centig... –
Félresimított egy rakoncátlan tincset a homlokomból, úgy
dörzsölgette az ujjai között, mintha selymet vizsgálgatna. – A
tiéd.
– Az enyém? – hökkentem meg.
– A tiéd – ismételte, a tarkómnál bólogatott, és forró ajka
olyan pontokra lelt, amikről addig nem is tudtam, hogy
érzékenyek.
Higgadtság öntött el. És egy felismerés.
Az, hogy ez megtorlás.
Nem üzlet... hanem a vigasztalás legkellemesebb formája.
Bosszú.
– Hatszázezer dollár – hallottam Troy hangját, mintha
nagyon messziről szólt volna.
Tetszik a pasi. Tetszik nekem, és ezt utálom.
– Csekk alakjában – folytatta. – A tiéd, beválthatod, amint
elhatározod rá magad.
Hagytam, hogy leülepedjenek bennem az elhangzottak,
megemésszem az értelmüket. Troy kényszerítette Rowant,
hogy átírassa rám mindenét. Több mint félmillió dollárt. Annyi
pénzt, amennyiről soha nem is álmodtam. És most elvehettem.
– Ez piszkos pénz – bukott ki belőlem automatikusan.
– Az egész világ mocskos – vágott vissza Troy. –
Megérdemelsz ennyit azok után, amiket veled művelt. A
francba, csakis azért hagytam életben, mert sokkal
szórakoztatóbb a tudat, hogy minden napja olyan, mint az
orosz rulett, vagy megéri a következőt, vagy nem.
A lelkem mélyén már tudtam, hogy nem fogom
visszautasítani a pénzt. Nem kapzsiságból akartam elfogadni,
hanem azért, mert engem illetett. Hivatalosan is, mert az én
nevemre állították ki a csekket, és igazság szerint is. Nem
akartam, hogy Rowan pénze olyasvalaki kezébe kerüljön, akit
szeret. Az én kilencéves énemet tutira nem szerette.
Hatszázezer dollár. Bakker! Most köszönettel tartozom a
férjemnek?
Mielőtt egyáltalán dönthettem volna, Troy tenyere
megtalálta a derekamat, és a testéhez húzott. Erélyesen.
– Senki sem baszakodhat azzal, ami az enyém. Még a
megboldogult apám haverja sem. Fölfelé! – utasított éles
hangon. – Nyomás!
Nem bírtam elhinni, hogy azért repült velem Miamiba, mert
meg akarta bosszulni a fájdalmamat.
A lábam magától indult el a vendégszobából. Lesütött
szemmel haladtam a lépcsőn, Troy egyenletes tempóban
lépkedett mögöttem.
A hátsómon éreztem a tekintetét.
– Kölyökkoromban anyám gerléket tartott – mondta. –
Mindig rövidre vágta a szárnytollaikat, hogy amikor kiengedi
őket a kalitkájukból, ne repüljenek el. A gerlicék hiába
próbálkoztak, az elcseszett, megnyirbált szárnyukkal soha nem
jutottak messzire.
 Lassan kinyitottam a hálószobaajtót, és beléptem az utcáról
behulló meleg fénybe.
Troy a nyomomban maradt, a jobb fülemről félrevonta a
hajamat, és odasimította az arcát.
– Mígnem egy szép napon az egyiküknek sikerült
megszöknie. Anyám elfelejtette megkurtítani a szárnyát. Egy
pillanatnyi figyelmetlenség miatt elveszítette a kedvenc
gerlicéjét.
Tudtam, miért meséli el ezt nekem, és a zsigereimben
kavargó boldogságba hirtelen fájdalom hasított.
– Az efféle gikszer elkerülhetetlen – folytatta színtelen
hangon, különösebb remény és más érzelem nélkül –, és aki
bánatában máshová vágyódik, azt úgysem lehet visszatartani.
Egyszer majd én is elfelejtem megnyirbálni a szárnyadat.
Amikor eljön az a nap, amikor elszöksz tőlem, azt hiszem,
örömmel gondolnék arra, hogy van némi pénzed, egyedül is
boldogulsz ebben a vad, kegyetlen világban.
Vajon helytelen volt, ha imádtam hallgatni, ahogy a
gerlicékről beszélt? Tudom, konkrétan nem nevezett a
gerlicéjének, ahogy egy szerelmes férfitól várható, mégis
bizsergés támadt bennem, átmelegítette a szívemet. A miami
útról most kiderült igazság sok mindent megváltoztatott. A
látogatása Paddynél így nemcsak megbocsáthatóvá vált, de
egyebet is helyrehozott.
– Amit értem tettél... – rebegtem, és a tekintetem az ablakról
az ágyra siklott. Még mindig nem mertem Troy szemébe nézni.
– Az több volt szívességnél.
– Ne told túl a dolgot abban a csinos kis buksidban,
Sparrow! – figyelmeztetett. – Most mondtam, mi várható. Ez...
– Egy lépést hátrált a szoba belsejébe, és megperdült, úgyhogy
szembekerültünk egymással. – Ez nem hepienddel fog
végződni.
 – Talán nem fogok elszökni. – Nagyot nyeltem. – Ha
mindent tisztázunk, ha elmondod, miért vettél feleségül, talán
veled maradok. Szedd le a lakatot a kalitkámról, Troy! – Mély
lélegzetet vettem. – Mit rejtegetsz? Kik azok a „mások”, akikről
azt mondtad, valamit tettek velünk? Mit követtek el, mit
ártottak nekünk?
– Nem mondhatom meg. Törvénytelen. Nem kockáztatom
meg, hogy a rendőrségre szaladsz vele, azt meg végképp nem
kockáztatom meg, hogy a zsaruk más forrásból szereznek
tudomást a dologról, és téged kezdjenek faggatni róla.
Bűnrészesnek tekintenének, mert nem értesítetted őket. És
hogy a te bőrödet vigyem a vásárra... – Megrázta a fejét. – Na
azt már nem. Csüccs!
Megpaskolta a drága matracot, amit tulajdonképpen már
hiányoltam. Vagy talán nem is az hiányzott. Talán a szag, ami
a matrachoz tapadt. A gazdájáé. Görnyedt vállal, lehorgasztott
fejjel, de leültem.
Ő még mindig állva csókolta meg a tarkómat.
– Engedelmeskedsz. Ez újdonság.
– Nem igazán. – Most az én hangom vált színtelenné. – De
alsóneműben vagyok. Az ágyadban. Egyezséget kötöttünk.
Igyekszem betartani.
Fölemelte az államat. Kék szemébe néztem, belevesztem a
tekintetébe. Fölgyorsult a lélegzetem. Troy játszani kívánt. Én
is azt kívántam, noha mindketten tudtuk, hogy el fogja rontani
a játékszerét. Vagyis engem.
Már mögöttem volt. Imádtam az abból fakadó izgalmat,
hogy sosem tudhattam, mi következik. Ő kedvelte ezt a
pozíciót, amiben hátat fordítottam neki. Mindketten tudtuk,
hogy nem bízom benne, és ez csak még jobban fölajzott.
– Azt hiszem, van valamid, ami nekem jár – suttogta a
vállamba. Úgy hatott, mintha langymeleg tollpihék
szállingóztak volna végig a testemen. Függőséget okozott, újra
fölserkentette az érzékeimet.
Reszketve lecsuktam a szememet, és belélegeztem őt.
– A szüzességed, Piroska.
– Vedd el! – Hozzáhajoltam, a fejemet a feszes hasizmaihoz
nyomtam. – Mert semmi mást nem kapsz tőlem.
Hazug, hebehurgya idióta voltam. De az övé.
Fölrántott, és szembefordított magával. A hajamnál fogva
húzott, hogy szinte megnyújtotta a nyakamat, és a nyelve
hegyével benyalt a mellem közé. Mozdulatlanul visszafojtottam
a lélegzetemet, amikor szabad kezével megmarkolta a felsőm
szegélyét.
– Már jó ideje várok erre a pillanatra – mondta.
Tetszem neki! – skandálta a szívem. Tetszem neki, és most
mindjárt megmutatja, mennyire.
Lerántotta a trikóm nyakkivágását, lassan, módszeresen
széttépte, közben fájdalmasan súrolta vele a bőrömet. Rideg
tekintettel megszemlélte a gombóccá gyűrt anyagot, majd a
háta mögé dobta.
– Erre nem lesz szükséged – közölte, és lehajolt, hogy
találkozzon szomjas ajkammal.
Libabőrös lett a karom, borzongás futott végig a fejbőrömön.
Nem nyögdécseltem, nem szereztem meg neki ezt az örömöt,
de amikor a tenyerével megfogta az egyik, most már pucér
mellemet, és gyúrni kezdte, közben hüvelykujjával körbe-körbe
birizgálta a mellbimbómat, önkéntelenül összerándultam.
Troy érintéséért méltányos árnak tűnt minden iszonyatosan
öngyűlölő indulat, amiről tudtam, hogy másnap rám fog törni.
– Ha jól sejtem, a titokzatos vérzésednek vége, hm?
Ujjai a mellemről a hasamra vándoroltak, majd le a remegő
lábam közé. Pusztán az ujjaival széttárta a combomat, balra
tolta a bugyimat. Az erejétől szédítő vágy fogott el, és tudtam,
hogy amint azon a helyen hozzám ér, azonnal összeomlok, újra
elveszítem a fejem.
– Csak szövegelni jöttél, vagy megmutatod, mit tudsz? –
hasított a hangom a levegőbe.
Egy pillanatra szüneteltette érzékeny bőröm ráérős
simogatását, azután egyetlen fürge mozdulattal keményen
megmarkolta a puncimat, mint egy baseball-labdát, amit
elhajítani készül, a testéhez rántott, a hasam a farkához
nyomódott, és Troy a mutatóujját belém lökte, közben a
hüvelykujjával a csiklómat dörzsölgette.
Fájt. Baromira nagyon fájt.
– Vigyázz! – sikítottam, égett az arcom, az izmaim
megfeszültek. – Ez fáj!
– A fájdalom gyönyör – magyarázta.
Belém nyomott ujjával folyamatosan döfködve, az ágyra
dobott, hasra fordított, és rám mászott, izmos lába közé fogta a
testemet.
Arccal a párnán ziháltam, mint egy bagzó macska, és
minden másodpercét élveztem. Troy durva volt, semmilyen
szempontból nem romantikus vagy figyelmes. És a nyavalyába,
pontosan ezt kívántam tőle.
Éreztem, hogy a fogai a fenekem puha húsába mélyednek –
inkább ingerkedve, mint igazi harapásként. Hozzám dörzsölte
merev férfiasságát, és már-már könyörögtem neki, hogy rántsa
le a bugyimat, hatoljon belém. De nem tette. Csak még
gyorsabban, még mélyebbre lökdöste az ujját. Bár újra meg
újra összerezzentem, egyre jobban vágytam rá. Ahogy Troy a
nyílásomat dörzsölte, és belém görbítette az ujját, rátalált egy
érzékeny pontra, s azt nyomkodta fáradhatatlanul.
Arcomat a párnába temettem, hogy elfojtsa a sóhajaimat.
– Hát ez... – Alig bírtam beszélni. – Hát ez...
– Ez a G pontod. – Hátulról megharapdálta a fülcimpámat.
– Ismerkedjetek meg egymással!
Megszorítottam az ujjait, legszívesebben sikoltoztam volna a
fájdalomtól és a kéjtől. Még jobban fokozta az iramot, az
ujjaival elölről gyömöszölt, közben a farkát a fenekemhez
súrolta. Imádtam minden mocskos pillanatát. Rám nehezedő
testtömege és bennem matató ujjai annyira, de annyira...
Valahányszor belém vágódott, levegő után kapkodtam.
Éreztem, hogy az ajka végigvándorol a hátamon, a nyakamon,
a hajamon, közben mindenütt harapdál és csókolgat.
– Mondd el, mi az, amit most csinálok veled, különben
abbahagyom!
– Őrületbe kergetsz – nyögtem ki az igazsághoz híven.
Keze a lábam között matatott, amíg ő a testemen rejszolt, és
nem tagadhattam, hogy ettől beindulok. Annyira, hogy
szédülni kezdtem.
Lila ködben lebegtem. Megrészegültem. A katolikus
bűntudat, amit a minap éreztem, amikor orálisan kielégített,
hát az egyszeriben elillant. Ez most elvileg nem is számított
bűnnek, hiszen összeházasodtunk.
– Mit csi-ná-lok ve-led? A világ legegyszerűbb kérdése,
Piroska.
– Ujjazol – feleltem a hajam tövéig elvörösödve.
A francba, miért olyan nehéz hangosan kimondani?
– Ez nem ujjazás.
– Jó, jó – ziháltam, amikor szünetet tartott, s az ujjai egy
pillanatig pihentek bennem. – Az ujjaiddal megdugsz.
Folytatta a döfködést, fokozva az ágyékomban vibráló
tébolyult vágyat, letaglózó sóvárgást. Fölvillanyozódott a
testem, az ágyat alattunk elárasztotta a Troy utáni
epekedésem, s miután perceken át egyre inkább kibontakozott
a mérhetetlen kín és gyönyör meg a kettő között minden más,
életemben először eljutottam oda. Teljesen szétzuhantam.
Félreérthetetlen érzés. Kemény. Hőhullámokban csapott át
rajtam.
A zsibongás elcsitult, a testem elernyedt. Troy ujjai
megálltak, és miután kókadtan elterültem a matracon, kihúzta
alólam a kezét, leszopogatta két ujját, és hanyatt fordított.
A rongybabája voltam, akit húzhat-vonhat, pörgethet-
forgathat, hányhat-vethet, ujjazhat, használhat, és kezdheti az
egészet elölről. És pontosan erre áhítoztam. Legalábbis az
ágyban.
– Tudod, a Rouge Bisben töltött este óta kívánlak. – A szája
lecsapott a nyakamra, és olyan erősen belém harapott, hogy
epekedve homorítottam a hátamat. Megnyalta a harapás
helyét, lecsúsztatta az ujját a gerincemen, és hozzám
dörgölőzött. – Üdítően friss levegőt hoztál az életembe. Úgy
kötözködtél velem, mintha nem roppanthatnálak ketté.
Felnyögtem, azzal viszonoztam a szívességet, hogy feléje
löktem a csípőmet.
Kicsatolta az övét, lehúzta a nadrágja cipzárját, közben
csókokat hintett szét az arcomon és a mellemen. Úristen, még
többet kívántam belőle. Nemcsak a testét, hanem egyszerűen
többet. Több érzelmet. Több szexet. Több mindent. Azt
kívántam, hogy igazi férjemmé legyen, tehát hazudtam neki,
önmagamnak és az egész világnak, amikor azt mondtam, hogy
nem akarok mást, csak szexet. Az csak a jéghegy csúcsa volt.
Függőségbe kerültem.
– Kurvára fájni fog – figyelmeztetett.
– Hát persze. – Belemosolyogtam a csókunkba, az ajkam
még az ajkához tapadt. – Ahogy minden, amit csinálsz.
Lerántotta az alsóneműmet, és a bejáratomhoz irányította a
fütyijét. Mindketten félig lehunyt szemmel figyeltük, ahogy föl-
alá mozgatja a hasadékban. Miután erős karjában az imént
széthullottam, annyira készen álltam a fogadására, olyan
elszánttá és lucskossá váltam, úgy hiányzott, hogy nemigen
tétováztam.
– Imádom ezt – suttogta vadul, a szája levándorolt a
testemen, nyelve a mellbimbómat kényeztette. Mindene
perzselt, és behunyt szemmel hátravetettem a fejemet. –
Imádom, hogy mindjárt fölforgatom a világodat, és a világ
összes többi férfija számára elrontalak.
Amikor belém hatolt, elakadt a lélegzetem. Nem egyszerűen
fájdalmas volt, hanem kínszenvedés. Olyan borzasztó, hogy
könnyek szöktek a szemembe. Troy felszerelése félautomata
fegyverre emlékeztetett, és noha még soha senki másét nem
láttam, valami azt súgta, hogy ez nem szerény méretű, nem
komolytalan példány.
Lassan mozgott bennem, fogva tartotta a tekintetemet.
Érdeklődés csillant föl a szemében, és a mellkasához dugtam a
fejemet.
– Miért nézel így rám? – kérdeztem, és égett az arcom.
Már nem látszott fölajzottnak. Csak... élénknek. Engem
fürkészett, keresett valamit, ettől a ténylegesnél is
meztelenebbnek éreztem magam.
– Lélegezz, kicsim! – szólt rám komolyan. – A fájdalom
elmúlik, de a gyönyör megmarad. Megvagy, Piroska!
Újra meg újra belém lökte magát, és minden alkalommal
összerándultam, még jobban a hátába mélyesztettem a
körmömet, tudtam, hogy nyomot hagyok rajta. Mert azt
kívántam, hogy hagyja abba. Mert azt kívántam, hogy
folytassa. Mert soha nem akartam elszakadni.
Lecsókolt rólam egy könnycseppet, ami az arcomon gördült
alá, és ezt máris bántam, mert amikor gyöngédséget mutatott,
egy kicsit jobban sajgott a szívem. A könyörtelen verzióját
óhajtottam, azt, amelyik nem nyújtott nekem reményt,
amelyik nem ígérte, hogy boldogan élünk, míg meg nem
halunk. Tudtam, hogy Troy az a pasas, aki nemcsak az ember
ágykeretét töri össze, hanem a szívét is. És nem hiányzott,
hogy csalóka remények az eddiginél is több helyet foglaljanak
el a szívemben.
Ki-be mozgott bennem, gyorsabban, erősebben, mélyebben.
Hamar megtanultam a ritmusát, és a csípőnk egyszerre
ringatózott, mint valami érzéki táncban.
A fájdalom elmúlik.
Nem, nem múlt el.
A gyönyör megmarad.
– Szeretném, hogy újra a karomban élvezz el – mondta, de
tudtam, hogy az nem megvalósítható. Úgy nem, ha közben
csak azt érzem, hogy Troy belülről szétszakít. Az egyik keze
lekúszott közöttünk, nyomást gyakorolt a csiklómra, és
dörzsölni kezdte. Ahogy a hüvelykujjával föl-alá pöckölgette,
kicsit fölszisszentem.
– Úristen! – lihegtem. – Fáj, de irtó jó.
Megcsókolt, az ajkam közé lökte a nyelvét. Még a nyelve is
megdugta a számat. A masszív ágy minden tolásnál nyikorgott
egy kicsit, a háttámlája minden lökésnél a falhoz puffant.
Vadul. Megszállottan. Önfeledten.
És mint kiderült, pont ez kellett nekem, hogy újra vonaglani
kezdjek Troy alatt. Jött az ismerős érzés, hogy elveszítem az
izmaim fölötti uralmat, és megpróbáltam ellökni Troyt, mert
az orgazmus ezúttal szétszaggatással fenyegetett.
Ő azonban a helyemen tartott, az ágyhoz szegezett erős
kezével, ami játszott velem.
– Basszus, de gyönyörű vagy, amikor elmész!
És újra elmentem, most hevesebben, világgá kiabálva Troy
nevét. Nem hiszem, hogy bárki valaha is úgy
megrészegülhetett egy másik személytől, ahogy én a rémisztő
idegenből kegyetlen férjjé változott Troy Brennantől.
 A férjem csak a második orgazmusom után kezdett el
keményebben pumpálni bennem, ő is elveszítette az
önuralmát. Vadító látványt nyújtott, ahogy ez egyszer
kiengedte a kezéből az irányítást, miközben egyre mélyebbre
döfött. Földuzzadt bennem, teljesen kitöltött, méghozzá
különös módon nem csupán fizikai értelemben.
Elélvezett. A homloka az enyémen nyugodott, fekete
hajtincsei a halántékához tapadtak. A verejtékünk
összevegyült.
Ez irtó kéjes volt.
Én meg pokolian kikészültem.
Nem azért éreztem magam sebezhetőnek, mert elvette a
szüzességemet. Nem is attól a ténytől, hogy kéjmámorunk és a
saját vérem tócsájában feküdtem. Az borzasztott el, amit
őiránta éreztem. Bármilyen indulat kavargott is most bennem,
szerettem volna ellépni tőle, távolságra vágytam kettőnk
között, valamelyest az uralmam alá vonni a szívemet.
Szélsebesen csúsztam lefelé. Alámerültem, lesüllyedtem,
szabadesésben zuhantam. Védtelen voltam, gyámoltalan,
teljesen kiszolgáltatott. Mint egy dermedt madár, könnyű
célpontként arra várva, hogy a vadász teleszórjon söréttel,
azután megkopasszon.
Troy lehuppant mellém, a karjába vett, a fenekem a testéhez
simult. Az ágynemű teljesen átnedvesedett alattunk, égő arccal
gondoltam arra, hogy Maria majd így fogja találni.
Elhatároztam, hogy ma este magam húzom át az ágyat, és
kimosom a szennyest. Holnapra úgy fog festeni, mintha mi
sem történt volna.
Némán feküdtünk, mialatt Troy az ujjával betűket és
mintákat rajzolt a bőrömre. Fölírta rá, hogy „Úristen”, azután
„Troy”, majd „Piroska”. Egy házat rajzolt, esőcseppeket és egy
pár szárnyat.
 Nem csalás, nem ámítás: ez nem csupán szex volt, hanem
több annál, és ez megijesztett. Jó félóra telt el, mielőtt
egyikünk megszólalt. Meglepő módon nem én.
– Mesélj anyukádról! – buzdított minden bevezető nélkül.
Még mindig a karjában tartott. Olyan fesztelen hangot
használt, mintha a testiségen kívül is jól ismernénk egymást.
Ezt a valótlanságot szívesen elhittem volna.
Bizonyára megmerevedett a testem, mert az ujjai váratlanul
abbahagyták a hátam simogatását, és az ajka már nem
nyomódott a hajamhoz.
– Nincs anyukám – magyaráztam. – Az a nő, aki világra
hozott, rég lelépett, mire bármit megjegyezhettem volna róla.
– Az évek során nem próbáltad megkeresni? – kérdezte
gyöngéd hangon, de ez most kellemetlenül hatott rám. Nem
értettem, miért érdekli. Hiszen szemét disznó, megcsalt,
házasságra kényszerített, és törvényszegésből élt.
– Troy, te most A TV ügyvédjéhez gyakorolsz? Mi a franc
bajod van?
Sietve kikászálódtam az öleléséből, majd az ágyból, és
fölálltam. Vaktában fölkaptam valami ruhát a padlóról, azzal
sem törődtem, melyikünké, így Troy inge meg a saját bugyim
akadt a kezembe, közben kerültem a tekintetét. A mai estének
nem így kellett volna végződnie.
Troy még az ágyon feküdt, az egyik könyökére támaszkodva.
Meztelenül figyelt engem.
– Csak jó férj próbálok lenni – mondta.
– Egyvalamire vagy jó, Brennan. – Gyors mozdulatokkal
fölhúztam a bugyimat. – Mégpedig arra, ami nem is olyan
régen az ágyadban történt.
– Az a te ágyad is, Piroska.
– Úgy tudtam, mostantól gerlice vagyok – fordítottam hátat
neki, és már kifelé tartottam a szobából.
 Meghallottam a nevetését, s a szívem összeszorult a bánattól
és a baljós érzéstől.
– Meggondoltam magam – jelentette ki határozottan. – Nem
hagylak elrepülni. Soha.
SPARROW

-G ONDOLD CSAK VÉGIG... – Lucy keze fénysebességgel

mozogva krumplit pucolt a konyhai mosogatónknál. –
Azt mondtad neki, bocsássa el Connort, és megtette. Azt
mondtad, hagyja abba a félrekúrást, és úgy tűnik, ez is teljesült.
Azt hiszem, talán megrázóan hat rád a hír, kis csillagom, de a
férjed kedvel téged.
Mellette állva kevergettem az orsótésztához szánt Alfredo-
mártást, belemártottam az ujjamat, és megkóstoltam.
Csipetnyi sót tettem bele, húztam az időt. Lucy már nem a
biztonságom miatt aggódott. Most inkább a szerelmi életem
érdekelte.
Válasz helyett először csak hümmögtem, arról a részről
nemigen akaródzott beszámolnom, ahol az úgynevezett szerető
férj az akaratom ellenére, hamis útlevéllel fölráncigált egy
repülőgépre, és ugyanaznap egy másik nővel kefélt a
hálószobánkban.
Walt Disney-ék aligha neki telefonáltak volna, hogy adjon
ötleteket a mesebeli királyfi hiteles eljátszásához.
– Nézd, három hónapja vagyunk házasok, és még mindig
magába fojtja a titkait, engem semmibe sem avatna be. Minek
vett feleségül? Kik azok a „mások”, akikre azon az estén
hivatkozott, mielőtt a Rouge Bisbe mentünk? Még azt sem
hajlandó elmondani, mi történt Catalinával.
Több tonna kaját gyártottunk egy jótékonysági rendezvényre,
amit az utcánkban lévő hajléktalanszálláson szerveztek. A
legutóbbi hónapokban gyakran jártam ott, ínycsiklandó
adományokat vittem. A szálláson dolgozó önkéntesek a
legnagyobb örömmel kértek föl, hogy a kis összejövetelükhöz is
segítsek a főzésben.
Lucy épp egy üres befőttesüvegbe akarta önteni az
Alfredóhoz megpirított császárszalonna lecsöpögtetett zsírját,
amikor átirányítottam: fakanállal a mosogatónkba szerelt
hulladékaprítóra mutattam.
– Komolyan? El fogja dugítani a lefolyót.
– Még szép. Nehogy engedj rá vizet! – vágtam vissza.
Vigyorgott, de szót fogadott, és a konyhamalacba öntötte a
zsiradékot.
A magam egyszerű, prózai eszközeivel továbbra is
lázadoztam. Nehogy Troy nyeregben érezhesse magát. Meg
akartam mutatni neki, hogy ha közös az ágyunk – és annyit
szexelünk, hogy másnap egész nap rogyadozó térddel járkálok
–, attól még nem okvetlenül fogok engedelmes kis asszonykává
átvedleni. Mostanában beiktattam néhány „balesetet”, például
gajra vágtam az iPadjét, fehérmártással összepecsételtem a
kedvenc öltönyét, és kulccsal meghúztam a Maseratiját. Az ágy
háttámláját együtt törtük össze, úgyhogy azért nem csak engem
terhelt felelősség.
– Nézzenek oda, hogy felnőttél, és a távolságtartó szexet
gyakorlod – adott hangot gondolataimnak Lucy, túlharsogva a
konyhamalac daráló zaját. – Utálod a pasit, minden tőled
telhetőt elkövetsz, hogy jelezd neki, mennyire ki nem állhatod,
esténként mégis lefekszel vele? Hogyhogy?
Nem utáltam a férjemet, csak valahogy riasztott a gondolat,
hogy ezt hangosan kimondjam.
Flegma vállrándítással igyekeztem lekicsinyelni a dolgot, és
papírtörlővel tisztogattam olajos kezemet.
– Ez csak szex. Ha vele nem csinálnám, aggszűz maradnék,
amíg ő föl nem dobja a talpát. Annál meg még nekem is több
az eszem, hogy megcsaljak egy Brennant.
Most, hogy Connor eltűnt a színről, több időt töltöttem a
környékünkön, főztem, takarítottam apunak, és Lucyval meg
Daisyvel is többet foglalkozhattam. Lucy újra képben volt,
tudta, hogy a hálószobában alszom. Tudta, hogy ezen a
zivataros, hideg bostoni nyáron sem fázom éjszakánként. A
nyár egyébként még pocsékabb New England-i őszbe ment át.
A legjobb barátnőmet arról a tényről is tájékoztattam, hogy
amikor a férjem hazatér a munkából, kulturált társalgást
szoktunk folytatni. Troy tisztességes időben jött haza, és nem
fedeztem föl rajta se rúzsfoltokat, se egy másik nő émelyítő
virágillatú parfümjének nyomát. Azét a másik nőét, aki
mindenre elszántan igyekezett elismertetni magát.
Troy egyszer még a híres-nevezetes áfonyás gofrimból is
evett egy falatot. Igen, abból a cukros szarból.
– Na most őszintén, haver! – Lucy elkezdte fóliába
csomagolni az ennivaló egy részét. – Ha Troy netán tényleg
szívelne téged, az változtatna bármin is? Úgy értem, hajlandó
lennél úgy kezelni, mint... nem is tudom, mintha egy normális
párkapcsolatban élnétek?
Fölhorkantam, de nem néztem rá, az előttünk lévő ételeket
bűvöltem.
– Nem! Addig nem, amíg nem világosít föl mindenről.
A lelkem mélyén tudtam, hogy mindaddig nem leszek
Troyjal egy hullámhosszon, amíg nem akarja elárulni,
egyáltalán miért vett feleségül. Azt is tudtam, hogy a világ
összes szexével és bájcsevegésével sem piszkálhatom ki belőle
az igazságot. Ha én távolságot tartottam, hát akkor ő
gyakorlatilag egy másik bolygón élt, jó messze az enyémtől.
– Gondolod, hogy valaha is kipakol?
Fájdalmasan összerándult a gyomrom.
– Őszintén? Rohadtul valószínűtlen. Szerintem a Troyhoz
hasonlók úgy ontják magukból a hazugságokat a titkaik
elfedésére, hogy összecsapnak a fejük fölött a
hazugsághullámok, és elfelejtik a saját igazságaikat.
De ez nem teljesen stimmelt. Troy olyan kényelmesen
elevickélt a hazugságai tengerében, mint egy szinkronúszó az
ötvenméteres medencében. Éppenséggel én fuldokoltam
bennük.
És ami még ennél is rosszabb, további hazugságokkal
traktáltam saját magamat. Azzal az állítással, hogy Troy nem
érdekel. Miközben lassan, de biztosan beférkőzött a lényembe.
Átfúrta magát a védőrétegeken.
Egyre mélyebbre kúszott bennem.
És tudtam, csak idő kérdése, hogy eljusson a legveszélyesebb
helyre.
A szívemhez.
SPARROW

R ENGETEG MINDENT NEM CSÍPTEM a Rouge Bis-beli

munkámban. Nem csíptem, ahogy Brock megpróbált
bevágódni nálam, mintha haverok lennénk, pedig az után a
csók után minden erőmmel igyekeztem megmutatni neki,
mennyire feszengek a társaságában. Nem csíptem Pierre
irántam tanúsított magatartását, és azt, ahogy megpróbálta
leleményes, apró húzásokkal pokollá tenni az életemet, mint
ahogy én is kitaláltam ezt-azt Troy fölidegesítésére.
Egyvalamit azonban minden műszakban örömmel vártam –
a szünetemet. Ha Brock nem volt jelen, hogy megpróbáljon
társalgást kezdeményezni velem, az volt az egész nap
legkedvesebb időszaka. Kaptam harminc percet, hogy az
étterem egy csöndes, a többi asztaltól és boksztól eltakart
zugában elfogyaszthassam a tetszésem szerinti főételt. A
munkanapomnak ezzel a részével én magam rendelkeztem,
mielőtt a hektikus vacsoráztatás elkezdődött.
Épp spagettit tekertem a villámra, élveztem a csöndet,
amikor közeledő lépteket hallottam, női cipő kopp-kopp-
koppant a padlón, mintha puskaropogás szólalt volna meg a
sötétben. A lábbeli gazdája kacéran riszálta a csípőjét, ahogy
tűsarkújában határozottan felém tartott. Elmosolyodtam,
amikor észrevettem, hogy pontosan ugyanolyat visel, amilyet
én vettem föl az első randimra Troyjal, amit Maria lánya adott
kölcsön.
Ám azután a nő lábáról az arcára emeltem a tekintetemet, és
megdermedt a mosolyom. A szájfényes ajak rosszallóan
lebiggyedt, ahogy befogadtuk egymás látványát. Az esküvőm
napja óta nem találkoztam Catalina Greystone-nal.
A nő becsusszant a bokszom átellenes padjára, és egy
összehajtott szalvétát dobott a tányéromra, ezzel jelezte, hogy a
vacsorázásnak vége.
Döbbenten tettem le az evőeszközt, és fölszegtem az államat.
A cipője.
Égett a lábam a haragtól. Tehát Catalina nem más, mint
Maria lánya.
A szeme.
Dühöngött. Valami kiakasztotta, méghozzá egyértelműen
velem kapcsolatban.
– Brockot keresi?
Most kínomban mosolyogtam. Catalina – egy újabb titok,
amit Troy nem osztott meg velem.
– Tulajdonképpen magát kerestem.
Átsuhant az agyamon a gondolat, hogy Brock mesélt neki a
csókunkról, de éppolyan gyorsan tova is röppent. A pasas
csókolt meg téged, te süket. Nem pedig fordítva. Ez egyébként
is hónapokkal ezelőtt történt. Miért pont most akar Catalina
váratlanul szembenézni velem? Hátradőltem az ülésen,
ráeszméltem, hogy a lábam egyfolytában remeg az asztal alatt,
attól zörren az evőeszköz a tányéromhoz. A mobiltelefonomat
babráltam.
– És? – kérdeztem.
– Tudja, Sparrow, eddig nem volt módunk rá, hogy
rendesen megismerkedjünk. – Előrekönyökölt, mint aki
valami titkot kíván megosztani, de a hangja minden volt, csak
barátságos nem. – Kicsit sajnálom, hogy nem jutott időnk
beszélgetni.
Minden izmom megfeszült. Éreztem a készülődő katasztrófa
konok vibrálását.
– Catalina, még tíz percem van – mondtam higgadtan –,
mielőtt visszamegyek, hogy folytassam a halpucolást. Bármit
szeretne közölni, bökje ki! Nem érek rá egész nap.
Ez mintha kizökkentette volna egy kicsit. A kezemben
tartott mobilhoz nyúlt, és meggátolt abban, hogy a
hüvelykujjamat húzkodjam a kijelzőn.
– Troy szerelmes belém – jelentette ki.
Elképesztő, mennyire velejéig föl tudja kavarni az embert
néhány egyszerű szó.
– Tényleg szerelmes – folytatta Catalina. – Tudja, a
vőlegényem volt, amíg Sam meg nem született. Három teljes
évig jártunk együtt.
Elszántan igyekezett a szemembe nézni.
Nem szereztem meg neki azt az elégtételt, hogy lássa a
megrökönyödésemet, belül azonban gyorsan és kíméletlenül,
csikorgó zajjal összeálltak a kirakós játék darabkái. Ezek
ketten valaha jegyesek voltak. Szerelmesek. Igazi pár.
– Érdekes, nem látok gyűrűt az ujján. Jaj, várjunk, itt van,
ni! – mutattam a bal kezére. – Nahát, még ilyet! Hiszen ez
Brock Greystone-é.
 – Micsoda, ez az izé? – húzta föl az orrát Catalina, és
lekicsinylően legyintett. Az eljegyzési gyűrűje jóval kisebb volt
az enyémnél, de még így is óriási bárki máséhoz képest, aki
nem vérbeli hercegnő. Ugyanazon az ujján egy keskeny
karikagyűrűt is viselt. – A mi dolgunk Brockkal csak formaság
– magyarázta óvatos mosollyal.
És hittem neki, elvégre Brock maga is így nyilatkozott.
– Troy meg én, az viszont komoly. Ezért kúszik vissza
hozzám minden pénteken. Maga péntekenként dolgozik, nem
igaz? Troy csakis nekem köszönhetően bírja elviselni ezt a
színjátékot magával. Ne értsen félre, kedves lánynak tartja
magát. Csak hát, tudja, nem igazi nőnek.
Remegett a testem a dühtől. Összepréselődött a tüdőm, és
minden idegszálam, minden sejtem arra sürgetett, hogy
vessem át magam az asztalon, fojtsam meg ezt a szipirtyót.
Troy macáját.
Aki ott ült velem szemben, és nem átallotta a tudomásomra
hozni, hogy ő és a férjem szerelmesek egymásba.
Ami ennél is durvább, fölismertem az édeskés, virágillatú,
mellbevágó parfümjét. Az terjengett a hálószobánkban azon a
napon, amikor Miamiba repültünk. Azon a napon, amikor
Troy egy másik nővel szexeit.
– Kamu – jelentettem ki halkan, jóllehet tudtam, hogy
Catalina igazat mond. A szám tovább mozgott, és engem is
meglepett az, ami ezután elhagyta. – Ha Troy szeretné magát,
soha nem osztotta volna meg mással. Nem olyan a DNS-e. Még
azon sem osztozna, akibe nem szerelmes. – Mint az én példám
is mutatja. – Szóval, ha tényleg érezne valamit maga iránt,
akkor maga lenne az ágyában. Nem én. Se bárki más.
Ebben volt logika.
Volt benne logika, és egy kis erőt merítettem belőle. Talpra
löktem magam, és a mobilommal Catalina arcára mutattam.
 – Ejtette magát, igaz? Fogadok, hogy már hónapokkal
ezelőtt. Ezért jött ide. Kétségbeesésében.
Abból, ahogy a dekoltázsától kiindulva elvörösödött a nyaka,
majd az arca, tudtam, hogy nem tévedek.
Ő is fölállt, kényszeredett mosollyal meresztette rám a
szemét.
– Azért magát fektette az ágyába helyettem, mert lepaktált
az ördöggel. Mindent tudok a házasságukról, Sparrow. A
látszatházasságukról.
Valahol az agyamban az egyéniségem pici karikatúra
változata egyenesen orrba vágta Cat rajzfiguráját, majd
hátratántorodott és térdre esett.
Hús-vér énem azonban határozottan a SZEMÉLYZETI felirattal
megjelölt ajtóhoz lépett, abban a tudatban, hogy ha maradok,
valami olyat fogok tenni, amit megbánok.
Catalina utánam jött, hátulról tovább bosszantott.
– Maga csak azért nincs két méter mélyen a föld alatt, Troy
csak azért nem szabadult meg magától, mert megcsaltam
Brockkal. A mostani férjem mindössze egy futó kaland volt,
ami azzal végződött, hogy teherbe estem Sammel.
Az egész szöveget egy szuszra hadarta el. Rajzolt verzióm
vállon lőtte, vér fröccsent a nő háta mögötti falra.
– Végül, de nem utolsósorban – folytatta Catalina, és
megtorpanásra késztetett az ajtóban – még miután ilyen
csapást mértem rá, hogy valaki más gyerekét hordtam a
szívem alatt, Troy még akkor is törődött velem. Mindent
megtett értem. Ami közte és köztem működik... azt hiába is
próbálná überelni. Csak még jobban megfájdulna a szíve,
édesem, és sajnálattal látnám, hogy hiú reményeket táplál.
Rajzfilmfigurám talpra ugrott, színlelt erőt gyűjtött ahhoz,
amit most tennie kellett.
– Magának halvány fogalma sincs, milyen a viszonyom a
férjemmel. Semmit sem tud arról, ami kettőnk között zajlik.
Csak annyit érzékel, hogy Troy beszüntette a látogatásait, és ez
megőrjíti magát. Begyulladt. Teljes joggal – mosolyodtam el. –
Változnak az idők. És mi is változunk velük. Lépjen tovább,
tudom, hogy Troy már megtette! Pá, Catalina!
Ezzel úgy becsaptam az orra előtt az ajtót, hogy
megremegtek körülöttem a falak.
Rajzolt énem tunikán billentette a rajzolt Catalinát, kirúgta
az elsötétülő, összezsugorodó képből. De abban a pillanatban,
ahogy a második Cat kikerült a képből, az újra kiszélesedett, és
az én rajzfilmfigurám ismét vérben fagyva hevert.
Mert Catalina igazat mondott. Troy talán nem szerette őt.
De engem sem szeretett.
És az az igazság, hogy ez a nő tudta azt a bizonyos dolgot,
amit Troy nekem nem akart elárulni – hogy miért vett
feleségül.
Hogy mire utazik.
TROY

A KÖDÖS TEMETŐ ELŐTT ÁLLTAM MEG A KOCSIVAL.

Boston egyik legrégebbi sírkertjében nyugodott.
Lekaszálatlan fű, sár, moha és pókháló éktelenkedett a
Apám

sírköveken, simán beillettek volna mindenszenteki

partidekorációnak. Csak egy rozsdás vaskapu hiányzott, hogy
olyan benyomást keltsen az egész, mint egy silány horrorfilm
díszlete, és el kellett ismernem, hogy szinte kedvemre való ez a
fokozottan gyászos hangulat. Noha a létesítmény pokoli
látványt nyújtott, tudtam, hogy apám nem kívánkozna
máshová. A sírkert a mögött a dél-bostoni templom mögött
helyezkedett el, ahová annak idején vasárnaponként jártunk.
Gyakorlatilag a második otthonává vált.
Nemcsak a rokonságomat temették ide, hanem sok
emlékemet is. Némelyiket jó szívvel idéztem föl, másokat –
akárcsak McGregort – legszívesebben végleg elfelejtettem
volna.
Minden péntek délután eljöttem ide, mielőtt beköszöntött a
hétvége, és azzal együtt az újfent elkövetkező bűnök sora.
Eljöttem, hogy beszélgessek a férfival, aki olyan rettenetesen
hiányzott. Ő volt az én papom, a sírköve a gyóntatószékem.
Ő soha nem ítélkezett.
Soha nem nyomta a süket dumát, amiért az vagyok, aki
vagyok.
És az idejövetelem arra is emlékeztetett, hogy egy lezáratlan
üggyel még foglalkoznom kell. Ki kell derítenem, ki a felelős
apám haláláért.
Fütyörészve ballagtam a temetőben, ez az egész úgy hatott,
mint a sors nekem címzett iróniája. Az apám sírjához látogatás
mostanában nem szomorú eseményt jelentett, inkább olyat,
mint egy régi haverral beülni valahová egy sörre.
Nem törődtem a szemerkélő esővel – életem eddigi
legbénább bostoni nyarán jutottunk túl, és nagy örömömre az
ősz ugyanolyan vigasztalanul indult –, leguggoltam apám sírja
előtt, és a térdemre könyököltem. Mint minden apa és fia,
időnként kemény szócsatákba bonyolódtunk, még akkor is,
amikor már örök álmát aludta.
A legutóbbi hetekben újra azon törtem a fejemet, ki ölte meg
őt. Ki küldte a nyakára Cruptit? Bárki eszelte ki a dolgot,
közvetítőt vett igénybe (egy csóró helybeli srácot, aki néhány
hónappal apám után balesetben elhunyt), és bitcoinnal fizetett.
Valami dörzsölt fazon állt apám meggyilkolásának hátterében.
Megfontoltan cselekedett... és halálbiztosan.
Megbíztam szakembereket, hogy tárjanak föl többet,
próbálják kiokoskodni, ki szabadította apámra Cruptit.
Elhatároztam, hogy Bostonban és vidékén minden követ
megmozgatok, de egyelőre nem sokra jutottam. Apám összes
ellensége vagy jobblétre szenderült már, vagy pedig
bebizonyosodott róla, hogy tiszta.
Valami nem stimmelt.
Kezdtem arra gondolni, hogy Crupti felbujtója az én
ellenségem, nem apámé.
Legalább Paddy Rowannel, a vén szarossal rendeztem a
számlát. Bár azt nemcsak apám, hanem Sparrow miatt is
tettem.
Az utóbbi időben sokszor beszélgettem az öregemmel a
lányról.
– Robyn is olyan kurva nagy púp volt az ember hátán?
Sparrow biztosan örökölte valahonnét a nagy száját, de nem
Abe-től.
Apa nem válaszolt. Persze hogy nem. Soha többé nem
válaszolhatott. De valami azt súgta, hogy ha itt lenne
mellettem, felröhögne, és tenne valami keresetlen megjegyzést
a Raynes csajokra. Gyanítottam, hogy ha szerette is Robynt,
sosem mutatta ki az érzéseit.
Ezt nem róhattam föl neki. Én magam sem voltam éppen
szoros kapcsolatban az érzelmeimmel. Általában azt sem
tudtam, hogy léteznek.
Most pedig kizárólag Piroskával keféltem. Letéptem néhány
fűszálat, és a sírra dobtam. Jó ideje nem fordult elő, hogy
egyetlen nőre korlátoztam magam. Utoljára Catalinánál
próbálkoztam monogámiával, az pedig parádés kudarcba
fulladt.
– Kicsim? Kicsim, te vagy az?
Kellett nekem az ördögöt a falra festeni... Cat botorkált felém
a magas sarkú cipőjében, gondosan beszárított haja ázottan
tapadt a fejére, homlokán esőcseppek csorogtak le. Vacogott a
foga a hideg, csapadékos időtől.
 Nem kellett volna meglepődnöm a jelenlétén. Mindig
hajlamos volt a leskelődésre. Már a szakításunk előtt is,
amikor még az angyali, szégyenlős kislány álarcát viselte,
amiért a kezdet kezdetén megkívántam. Elkísérte az anyját,
amikor Maria a szüleimhez járt takarítani, hosszú, seprős
szempillája alól állandóan engem figyelt, úgy mosolygott rám,
mintha én aggattam volna az égre a holdat, és becses
kezemmel gyújtottam volna meg a napot.
De baromira ki akart sajátítani.
Folyton körülöttem szaglászott, hogy biztosan egyedül az övé
legyek.
Fölegyenesedtem – csak most eszméltem rá, hogy
csuromvizes vagyok az esőtől –, és zord képpel, a legkevésbé
sem szívélyesen néztem rá. Többméternyire állt meg tőlem.
Jobban rákezdett az eső, így nehezen tudtam kivenni az
arckifejezését.
– Az egy kislány – jelentette ki. – Úgy volt, hogy a
házasságod csak formaság, te magad mondtad. Azt is
mondtad, hogy a lány nyűg a nyakadon, apád miatt kell
vesződnöd vele. – Rázkódott a teste, de nem a hidegtől. –
Szeretnélek visszakapni, Troy!
Sírt, Sparrow-ról magyarázott, és legnagyobb
meglepetésemre nem leltem benne különösebb örömöt, hogy
ilyen elgyötörtnek láttam.
– Hagyjuk ezt! – Fázósan húztam össze magamon átázott
tengerészkabátomat. – Túl vagyunk a búcsúkefélésünkön,
hónapokkal ezelőtt a lakásomon elköszöntünk egymástól.
Végeztünk.
– Troy, kicsim, ne! – Térdre esett előttem, szanaszét
fröcskölte a sarat. Úgy ölelte át a lábszáramat, mintha
horgonyba kapaszkodna, és a könnyei esőcseppekkel
keveredve csorogtak le az arcán. – Kérlek szépen! Az a lány egy
senki és semmi. Nem kellesz neki. Nincs szüksége rád. Nem
érdemel meg téged. Nekünk közös a múltunk. Ösztönösen
vonzódunk egymáshoz. Elcseszett és kificamodott kapcsolat ez,
de a miénk. Ez a lényeg. Mindig is ez volt a lényeg.
– Tényleg azelőtt kellett volna gondolkoznod, hogy
fölcsináltattad magad Brockkal.
A hangom szigorúan csengett, de már nem indulatosan.
Többé nem izgatott, hogy Brock feleségével kefélek. Az egész
helyzet mindenestül érdektelenné és értéktelenné vált. Azt
hiszem, túltettem magam rajta.
– Te buzdítottál, hogy menjek feleségül hozzá. – Szipogott,
csöpögött az orra, a körmével még mindig a nadrágomba
kapaszkodott. – Azt mondtad, mindenkinek úgy a legjobb a
miatt az istenverte terhesség miatt. Jaj, Troy!
– Cat – mordultam rá –, az az istenverte terhesség most már
a gyereked. Esetleg megpróbálhatnál gondoskodni róla.
Azt is tudtam azonban, amit Cat nem mondott ki hangosan.
Azért neheztelt Samre, mert a kisfiú jelentette az utolsó
cseppet a pohárban. Az után a hűtlenség után nem
fogadhattam vissza őt.
– Nekünk kellett volna összeházasodnunk. Boldogan
élhetnénk – győzködött. – Nekem az ágyadban, az
otthonodban, az agyadban a helyem. Bármit megteszek. Csak
mondd, mi kell ahhoz, hogy visszatérj hozzám!
– Idegroncs...
Megfordultam, és a kocsimhoz indultam. Dühített, hogy Cat
az apámra szánt időmben akaszkodott rám.
A nyomomba eredt, hisztérikusan zokogott, elesett, majd
föltápászkodott. A tűsarkú cipő nem épp a legalkalmasabb
lábbeli egy sáros temetőben, de Cat mindig is szeretett
színészkedni. A huszonvalahány éves Troy csodálta ezt. A
harmincvalahány éves Troy tudta, hogy ez a baromság lejárt
lemez.
– Ne csináld ezt! – figyelmeztetett. – Tönkre foglak tenni
benneteket.
– Catalina, picikém – sóhajtottam –, a saját kibaszott
életedet sem tudod sikeresen tönkretenni, nemhogy valaki
másét. Sosem tartoztál a csúcsteljesítményt nyújtók közé.
– Rohadj meg! – taszított el, azután ököllel csépelni kezdett.
Kitértem gyerekes hadonászása elől, elkaptam a csuklóját, a
temető magas kőkerítéséhez faroltattam, és háttal a falhoz
szegeztem. Rettentően sivár, lélektelen érzés volt a karomban
tartanom őt. Egy pillanatig eltűnődtem, szerettem-e valaha is
igazán.
– Elég! – mondtam. – Itt a vége. Most jól figyelj, és vésd az
agyadba, mert nem mondom el még egyszer. Kaptál esélyt.
Mindent megadtam neked. Kidolgoztam a belemet, hogy
megengedhesd magadnak a flancos baromságaidat.
Nemegyszer kockázatot vállaltam. Fölépítettem egy
vállalkozást, francia éttermet nyitottam, csak mert az a
kedvenc konyhád... mindezt a te kedvedért csináltam. De te
átvertél. Bekokóztál a pénzemen, fölszippantottad a javát,
aztán küldhettelek az elvonóba, ahol még többet elvertél. Jól
mulattunk, és most ideje túllépni rajta. Vágod?
Catalina még három hiábavaló ökölcsapással kísérletezett.
– Ne mondj ilyeneket! – visította.
Tudtam, hogy nehezére esik effélét hallgatnia, de az a vicc,
hogy nekem már egyáltalán nem esett nehezemre
kimondanom, beismernem neki és önmagámnak. Nem sokkal
a szakításunk előtt egy malibui elvonóba küldtem Catet.
Mocsok drága hely, a legeslegdrágább az egész országban.
Szaunával felszerelt szobák, éjjel-nappali gyógyfürdő.
Mindenből a legjobbat a csajomnak. A konzultánsa gyerekével
terhesen jött vissza. Brock gyerekével.
 Tisztán emlékeztem a napra, amikor megtudtam, hogy a
kúra előtt még nem terhes barátnőm kéthavi kezelés után egy
pocaklakóval gyarapodva tért vissza. Próbált meggyőzni, hogy
az enyém a baba. Magam is baromira igyekeztem elhinni. De
azután elkísértem a felülvizsgálatra, és a nőgyógyász lökte az
adatokat, miszerint Cat hathetes terhes, vagyis semmiképpen
nem az én gyerekemmel.
– Ne, ne, ne, ne!
Hevesen rázta a fejét, hosszú körmeivel végigszántott az
arcán, véresre karmolta magát.
– Ne téveszd össze az akkori részvétemet a gyöngéd
érzelmekkel! – mondtam, és meglepődtem, hogy a dühöm
elpárolgott. – Azért nem rúgtalak ki terhesen a lakásomból,
hogy ez a marhaság ne terhelje a lelkiismeretemet, nem pedig
azért, mintha még mindig szerettelek volna.
– Troy! – könyörgött, véres öklét rázta, és úgy jajgatott, mint
egy sebzett vadállat. – Azonnal hagyd abba!
Pedig igazat mondtam.
Annak idején mardosott a bűntudat. A bűntudat, mert nem
adhattam meg Catalinának, amit kívánt. Amit mindketten
kívántunk. Pontosan tudtuk, hogy az eljegyzésünk szart se
jelent, mert az a terv, hogy Sparrow Raynest, az utcánkbeli
szegény kislányt fogom feleségül venni. Úgyhogy a pénz, a
ruhák, az éttermek, a flancosabbnál flancosabb nyaralások –
mindez hazugság volt. Hazugság hazugság hátán. Csupa
figyelemelterelés, aminek azt kellett volna elfeledtetnie velünk,
hogy soha az életben nem házasodhatunk össze. Az énem egyik
fele az ifjonti szerelem lázában égve azt képzelte, jogos
büntetés, hogy Cat lefeküdt egy másik férfival. Én nem
lehettem kizárólag az övé, hát akkor az ő részéről miért lenne
ez másként?
A szakításunk után visszamentem a lakásba, amiben addig
Cattel éltünk. El akartam hozni a cuccaimat, főleg a ruháimat.
Nem lepődtem meg, hogy a pasas, aki fölcsinálta, átruccant
Bostonba egy újabb kupakolásra.
A szépséges Catalina lelkileg összetört, és bármit
készségesen megtett, amit a mellette lévő férfi kívánt. Ez a
legtöbb férfi számára végzetes kombináció, igen nehéz
visszautasítani. Ezt kurvára első kézből tudtam.
Brock végül Bostonban ragadt, én pedig munkát adtam neki.
Néhány hónappal apám halála előtt vettem föl, úgy gondoltam,
ezzel segítek Catalinának – és a pasasnak – a
családalapításban. Úgy gondoltam, a magam módján ezzel
nyújtok kárpótlást. Mi már végeztünk egymással, mégis
lehetőségem nyílt a jóvátételre az egyetlen lány szemében, akit
valaha szerettem. Ha feleségül nem is vehettem.
– Már évekkel ezelőtt be kellett volna szüntetnünk ezt a
dugást – mondtam Catnek, aki levegő után kapkodott, és
kivörösödött, könnytől maszatos arca mintha öregedett volna a
legutóbbi találkozásunk óta.
– Szeretlek. Brock sosem volt több szórakozásnál. Téged
szeretlek, Troy!
Újabb taktikával próbálkozott, eltolta magát a kőkerítéstől,
csípőjét az ágyékomhoz nyomta.
Azonnal elhúzódtam. Jesszusom, ez a nő azt képzelte, ott
helyben a magamévá teszem! Hogy tudtam beleszeretni
valakibe, aki ilyen gyönge?
Beszívtam a levegőt.
– Te nem szeretsz mást, csak a veszélyt meg a faszt.
Szakadék nyílt közöttünk, és elnyelt minden jó érzést, amit
valaha is tápláltam irántad. Mert még azok után is, hogy
segíteni próbáltam neked meg a férjednek, volt képed
kifecsegni neki az összes titkot, amit tőlem hallottál. –
Undorodva engedtem el a csuklóját. – Ez volt a hűtlenség
netovábbja.
Catalina mindent elmondott Brocknak.
Az ígéretekről, amiket apámnak kellett tennem.
Sparrow-ról.
A kurva égvilágon mindenről.
Kiszolgáltatott helyzetbe hozott, és veszélybe sodort
mindent, amiért valaha is dolgoztam.
Bárcsak ne beszélt volna erről Brocknak! Bárcsak Brock ne
mondta volna el nekem, hogy tud róla. Egy részeg estén,
amikor egy ügyfelem lányainak kijózanítása után a faházból
kettesben autóztunk haza, Brock elárulta nekem, hogy Cat
kikotyogott neki minden, de minden titkot, amibe beavattam.
Brock megígérte, hogy egy kukkot sem szól senkinek.
Ez nem baráti ígéret volt – hanem fenyegetés.
– Megmondom, mi a helyzet. – Catalina feje fölött a
kerítésnek támasztottam a karomat, és a nő szemébe néztem.
– Most itt hagylak. Ha legközelebb látlak, Brockba karolsz, a
tisztességtudó feleséget játszod. Soha többé nem szólsz
hozzám, nem említed ezt a dolgot, nem próbálsz újra a
közelembe férkőzni, világos?
Mi tagadás, túlzásba vittem a bosszúmat. Csak azért a férje
fedele alatt kefélni Catalinával, hogy ettől jobban érezzem
magam a bőrömben, kárpótolva mindazért, amit
elveszítettem? Sokadiknak beiktatni őt a telefonomon
gyorshívó gombbal elérhető nők sorába? Lealacsonyítani jó
meleg puncivá, amibe időnként beletemetkezhetek? Ha övön
alul is, de újjá kellett építenem az önbecsülésemet. Meg kellett
bizonyosodnom róla, hogy éppolyan összetörtén hagyom el őt,
ahogyan ő hagyott engem, amikor megcsalt, máshoz ment
feleségül, és a pasas fülébe súgta az összes titkomat.
– Sparrow tudja – felelte eszelősen gyűlölködő mosollyal
Catalina. – Beszéltem kettőnkről a feleségednek. Ő is tudja.
 – Ha még egyszer a közelébe mész, puszta kézzel ütlek
agyon.
Hátralépve figyeltem, ahogy jajgatva lecsúszik a fal tövébe,
és elterül a fűben.
Évek óta gondolatban újra meg újra lejátszottam ezt a
jelenetet. Azt, hogy örökre elhagyom Catalinát. Úgy lépek ki
ebből a rumliból, hogy ura vagyok a helyzetnek.
Az esztendők során mindig elképzeltem a diadalmas,
örömittas érzést, amivel lapátra teszem, összetöröm a szívét,
de most, ahogy távoztam a temetőből, nem éreztem mást, csak
hihetetlen űrt és elviselhetetlen dühöt, amiért beszélt
Piroskával.
Reméltem, hogy Cat nem fog újra bekokszolni. Szegény
Samnek nem hiányzott két elfuserált szülő.
És miközben mennydörgés reszkettette meg fölöttem az
eget, újabb zápor készülődött, becsusszantam a Maseratiba, és
maximálisra hangosítottam a sztereót. A hangszórókból a The
Smiths bömbölte a Last Night I Dreamt That Somebody
Loved Met. Tudtam, hogy az eső ezúttal elmossa minden
emlékemet Catről.
Végeztünk, punktum.
Alig vártam a következő fejezetet.
TROY

F LYNN MEGHALT. Szombaton, amikor Brockkal a faházban

hagytam, még az élők sorában volt. A Miami utáni
detoxikálás nem bizonyult tartósnak – ez nem okozott nagy
meglepetést. George Van Horn telefonált, panaszkodott, hogy a
fia durván visszaesett. Újra elcipeltem Flynnt a faházba, és a
hétvégére Brock gondjaira bíztam.
Terv szerint hétfőn kora reggel odafurikáztam, hogy
megnézzem, hogy állnak.
Flynn addigra úgy megmurdelt, hogy az kurva élet.
Engem meg szanaszét mardosott a bűntudat. Na nem
mintha különösebben zavart volna úgy általában a halál, hiszen
két ember borzalmas végéért terhelt felelősség, és
szemrebbenés nélkül oltottam ki az életüket. Flynn azonban
ártatlanul halt meg, egyszerűen azért, mert az apja a végtelen
gőgjében nem bírta kórházba vitetni, hogy orvosi segítséget
kérjen neki.
Meg azért, mert engem holmi morális szempontoknál jobban
érdekelt a fizetség.
Flynn úgy járt, mint Sparrow. Mindenki cserben hagyta. A
szülei. A családja. A barátai. Csak abban különböztek, hogy
Sparrow most már megkapott engem, és senkinek sem
hagytam, hogy bántsa az én kis gerlicémet. Más nem tudta
volna tönkretenni, csak én.
A Flynn körüli szag elárulta, hogy kilehelte a lelkét, de nem
olyan régen, hogy bűzlene. Ami logikusnak tűnt, mert ha Brock
magára hagyta, azt nem nagyon sokkal korábban tehette.
Egy lökéssel a hasáról a hátára fordítottam, két ujjamat a
nyakára tettem, és újra ellenőriztem a pulzusát.
Ja, ennek annyi volt.
Körülnéztem a faházban, sóhajtottam, és a kezemmel
végigszántottam a hajamon. Brocknak meg kellett volna
mentenie a fiút. Lehet, hogy szar alak, de a kijózanításban
kurva nagy ász. Mi a picsának lépett le anélkül, hogy szólt
volna nekem, és hogy a faszba fogom ezt elmagyarázni George-
nak?
Hüvelykujjamat Flynn szemhéjához érintettem, lefogtam a
szemét. Szarul éreztem magam attól, hogy úgy bámul, mint egy
eltévedt kiskutya, kellett egy kis nyugi.
Fölhívtam George Van Hornt, virágnyelven közöltem vele a
hírt. A csomag elkallódott a postán. Végleg nyoma veszett.
Most mit kíván tőlem? Reménykedtem, hogy nem azt fogom
hallani, amit erre válaszolt.
– Látom, a posta továbbra is túlárazott és megbízhatatlan. –
Egy kis szurka-piszka. – Na jó, legyen gondja rá, nehogy valaki
más találja meg a csomagot!
Ezzel letette.
Van Horn azt akarta, hogy diszkréten tüntessem el Flynn
holttestét. Még annyi sem tellett tőle, hogy egyszerű
túladagolásos balesetnek állítsa be a dolgot, és rendes
búcsúztatást, valamiféle szertartást adjon a fiának. Ez persze
betett volna a kormányzói választási kampányának. Csak hát
ezekkel a George Van Horn-félékkel az a nagy helyzet, hogy
lehúzzák az erkölcsi megfontolásaikat a klotyón, vaskos
disznóságokat művelnek, amikkel nem bírnak megbékélni,
aztán egy szép napon arra ébrednek, hogy szörnyetegekké
váltak.
Én viszont nem éreztem magamat szörnyetegnek. Tiszta
szívből hittem, hogy apám gyilkosai halált érdemelnek.
Kegyetlen voltam, de nem igazságtalan. Nem csináltam volna
ki valakit, aki családtag, illetve nem tagadtam volna meg tőle a
tisztességes temetést csak azért, hogy előnyösebb pozícióhoz
jussak.
Kivéve Sparrow anyukáját – emlékeztettem magamat.
Őmiatta bizony nagyon is furdalt a lelkiismeret, és tudtam,
hogy ha kiderülne a dolog, Sparrow soha nem bocsátaná meg
nekem.
Kivonszoltam Flynn holttestét az ajtón, az erdő mélyébe.
Elég messze a faháztól, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha
megtalálják, senki ne hozza összefüggésbe vele, de nem túl
messzire, mert egy hullát cígölni kurva nehéz, még akkor is, ha
csak egy nyiszlett kis drogosé.
Az szóba sem jöhetett, hogy kocsival fuvarozzam máshová az
erdőben. Eleve be sem tudtam volna tuszkolni a Maseratiba,
ha pedig mégis, akkor utána nem bírtam volna minden
nyomot eltüntetni az autóból.
Miután elhelyeztem a tetemet egy fatörzs közelében,
visszagyalogoltam ásóért a vityillóba, majd újra vissza az
erdőbe, és megástam a sírt. Belöktem a hullát a gödörbe, és
elföldeltem, amennyire csak tudtam. Nyilván jobban jártam
volna, ha elégetem, de valahogy nem vitt rá a lélek. Tudom,
hülyeség. Már úgyis meghalt. De az elcseszett, kificamodott
morális fenntartásaim bezavartak.
Közvetlenül a mama mellé temettem, hogy ha valaha is ki
kell ásnom, emlékezzek, hol találom. Szokás szerint mindent
kiszámítottam, de most mégsem stimmelt a dolog.
Főleg az a tény, hogy az asszony ott nyugszik, alig egy-két
méterrel a fiútól. A lányának tudnia kellett volna róla. Joga
volt hozzá, hogy tudja.
Miután visszatértem a faházba, lezuhanyoztam, és a
ruhámat a ház mögött egy kis gödörbe dobtam. Lenéztem a
lyukba, bepöccintettem egy szál égő gyufát, figyeltem, ahogy a
tűz átterjed a rőzséről a textilre, a lángok a gödör peremét
nyaldossák, és elnyelik a tettem bizonyítékát.
Szakadt rólam a víz a bűntudattól, kiráncigáltam a pamlagot
a teraszra, lelocsoltam benzinnel, és azt is meggyújtottam. Az
ócska bútordarab lángra lobbant, csípős szagú, fekete füstje a
felhős, szürke ég felé bodorodott. Kitakarítottam a faházat,
lesikáltam mindent, amihez Flynn hozzáért, a végén lenyúztam
a tenyeremet, véresre dörzsöltem az ujjaimat, és jó néhány
órámba került, de semmit sem bízhattam a véletlenre.
Bostonba visszafelé menet a kocsiban megpróbáltam nem
gondolni Van Hornékra. A munkámnak ezt a részét nem
csíptem. Rendes körülmények között csibészekkel bajlódtam –
egy csibész a többivel. Időről időre azonban egy ilyen Flynn-
féle ártatlan figura került a képbe, aki csak rossz helyre
keveredett, illetve az esetek többségében rossz családba
született, és ilyenkor jött a gubanc. Nem volt ínyemre, ha
olyanokkal kellett kicsesznem, akik nem szolgáltak rá a
haragomra. Az igazságszolgáltatásról kialakítottam a saját
elképzelésemet, és amikor jónak láttam, azt alkalmaztam.
Próbáltam győzködni magamat, hogy ilyen az élet. Az ember
olykor Batman... olykor pedig Joker.
Flynn nem érdemelt halált, és megóvhattam volna tőle, de
csak egy ügyfelem elvesztése és egyéb kellemetlenségek árán.
Egy szó, mint száz, Flynn életénél fontosabb volt nekem, hogy
a saját irhámat mentsem.
Hogy elhessentsem ezt a gondolatot, no meg a kínos
szópárbajt, amit majd emiatt Brockkal kell megvívnom,
Sparrow számát tárcsáztam. Tudtam, hogy be van osztva, de
leküzdhetetlen vágy vett erőt rajtam, hogy hallhassam azt az
okostojás hangját. Negyedik csengetésre jelentkezett a vonal
túlsó végén.
– Hogyhogy ilyenkor hívást fogadsz? Dolgoznod kellene! –
reccsentem rá.
Komolyan vette a munkáját, és tudtam, hogy nincs
megelégedve a Rouge Bisszel. Sparrow szabadnak született.
Nem arra termett, hogy a Pierre-félék uralma alatt gürizzen.
Vagy a magamfajtáké alatt. Azonkívül nem rajongott a flancos
kajákért. Tapasztalhattam, hogy épp az ellenkezője
Catalinának: az ő stílusához a laktató, kellemesen megszokott,
megnyugtatóan emlékidéző, gyorsbüfésen egyszerű koszt illik.
Igazi gofris típus.
– Ha tudod, hogy dolgozom, miért csörögsz rám?
– Természetesen azért, hogy kiakasszalak.
– Gratulálok, sikerült. – Derűsen csengett a hangja, azután
sóhajtott, majd lábasok zörgése hallatszott. – Pierre arénázik
velem.
– A virsliujjú a nyakadra mászott? – Új fogpiszkálót
forgattam a számban. Utáltam, hogy az étteremben
szarakodnak Sparrow-val, de nagyon tetszett, hogy nem adta
föl. – Pedig jó munkát végzek
– Tudom – felelte egykedvűen. – Ezért megy az agyamra.
– Bánj el vele! – biztattam.
– Pontosan az a szándékom. Amint hazaérek, letámadom a
bárszekrényedet.
Haza. Nem először beszélt így a lakásról. Eleinte mindig úgy
fogalmazott, „a te lakásod”, „a te ágyad”, „a te konyhád”.
Tetszett, hogy az enyém most a miénkké változott, még ha úgy
éreztem is, hogy ez csak átmeneti dolog.
– Maradj fent a kedvemért! Rám férne egy-két, négy-hét
pohárral.
– Újabb rossz nap a melóhelyen? – kérdezte.
– Bűn rossz.
– Talán pályát kellene változtatnod.
– Na persze – horkantam föl. – Mégis mire nyergeljek át?
Menjek szociális munkásnak? Esetleg környezetvédelmi
szakembernek?
– Az maga a tökély. Épp valami olyasfélén spekuláltam, mint
a jegesmedvék vagy a vadmadarak megmentése. Valami
civilizációtól távoli dolog illene hozzád.
– Egy vadmadarat már megmentettem – emlékeztettem. –
És azóta is piszok sok elfoglaltságot ad.
– Szóval megmentetted? – nevetett, és a hangjában
önkéntelen szemrehányás rezgett. – Hazafelé jövet vegyél
valami kínait ennek a vadmadárnak. Addig kibontok egy üveg
bort.
Kísértésbe jöttem, hogy kapásból, telefonon keresztül
mindent elmondjak neki, de szerencsére hamar észhez tértem.
Tudtam, hogy nem sokra mennék vele, hiszen soha nem
bocsátana meg nekem. Se apámnak. Se az anyjának.
Egyikünknek se.
Fölhangosítottam a rádiót. A Queens of the Stone Age-től az
In My Head bömbölt a hangszórókból. Hagytam, hogy a
farkam vezessen? Ja. Szó szerint. Kedvenc passziómmá vált a
feleségemben időzés.
Végre ráleltem a gyöngémre, és kiderült, hogy Piroska lába
között található. Naná.
Ott kívántam élni, vagy mit bánom én, akár meghalni is.
De nem csak ezt vettem észre. Különös érzés kerített
hatalmába attól a gondolattól, hogy ma este azzal az okos pici
szájával fogok játszadozni. Nem kifejezetten boldog, de furcsán
izgatott érzés. Rühelltem, hogy Sparrow tetszik nekem. Ez
bizonyos értelemben olyannak tűnt, mintha átadnám a lelkem
slusszkulcsát, noha láthatóan tök részeg, és megkérném, hogy
óvatosan vezessen. Ki a fasz garantálta, hogy óvatos lesz?
Senki.
Kurvára összezavart az a helyzet, hogy a kamatyegyezségünk
szerint bármiféle érzelmi kapcsolat nélkül nyomatjuk a
hancúrt. Romantika nuku. Nem járunk együtt sehová, nem
kedveskedünk egymásnak ajándékokkal, még a kibaszott
mozicsatornát se nézzük együtt. Nem szerelmeskedünk,
hanem háborúzunk. Ha ő hergel, én harapok. Ha ő karmol, a
húsomba vájja a körmét, én keményebben, gyorsabban
dögönyözöm. Dühödt, zabolátlan, vad, szilaj szex ez... de nem
önző.
Nem azért tetszett Piroska, amit láttam benne – hanem
azért, ami hiányzott belőle. Őt nem vonzotta a hatalmam, a
rangom, a munkám, a bankszámlám, ami miatt más nőknek
kellettem volna.
Ha cuccokat vettem neki, csak bepöccent, de nem hazudok,
az embereimmel telepakoltattam a gardróbját luxusmárkás
cipőkkel meg ruhákkal, ő pedig fogta magát, és az összeset az
utcában lévő hajléktalanszállásnak adományozta, mintha az
egész hóbelevanc egy fabatkát sem érne. Úgy éljek, Boston
belvárosában egy dilis hajléktalan nyanya Stella McCartney
kosztümben és Jimmy Choo körömcipőben flangál, és az
útkereszteződésekben azt rikoltozza, hogy ő az igaz Messiás.
Ja. Piroska vagy lefitymálta a flancos ajándékaimat, mint
valami leprás, mocskos, szemétre való vackot, vagy ami annál
is rosszabb, a hóna alá csapta, és eljótékonykodta mindet.
Legszívesebben egy szuszra agyonvertem és
agyonpuszilgattam volna.
Bepipultam tőle, ugyanakkor mulattatott.
Ezt a nőt nem érdekelte a felszínesség, nem vezérelte aljas
indíték, hátsó szándék. Tiszta, sima, hófehér papírlapként
tárult elém, hogy írjak rá.
Hát írtam is.
Az ajkára, a halántékára, a nyakára, a kulcscsontjára. Élénk
színekkel vetettem erre a papírra iránta érzett éhségemet,
miközben beszippantottam rózsásvörös mellbimbóját,
megkarcolgattam a fogammal, előbb lassan és végtelenül
óvatosan, azután erélyesebben, amikor rájöttem, hogy a kis
verébben egy vadmadár rejtőzik, alig várja, hogy
kiszabadulhasson. Majdnem véresre dörzsölgettem, amíg a
pihegése nyögéssé nem fokozódott. Mindenhová
lefirkantottam a monogramomat, miközben oda-vissza
végignyalogattam, hogy a nevemet sikoltsa. Újra meg újra.
Meg újra.
Meg újra.
És most jön a legnagyobb képtelenség: nem akartam a
végére érni. Nem siettem befejezni, hogy aztán én is sorra
kerüljek, följuthassak a csúcsra. Hagytam, hadd érezze ő jól
magát. Ráadásul élveztem, hogy közben félig lehunyt szemmel
figyelhetem. Életemben először nem körülöttem forgott a szex,
hanem őróla szólt.
Basszus, annyi éven át teljesen rosszul közelítettem meg a
szexet!
Ez most nem rám vallott. Nem voltam gondoskodó fajta.
Amikor legutóbb törődtem másokkal, akkor beengedtem az
életembe Brockot, Catalinát meg minden marhaságot, és az
nem jól végződött.
Éreztem, hogy elönt a düh, és Jensen számát hívtam. Vele
intéztettem minden számítógépes buherálást. Egyebek között
ő fért hozzá Sparrow bankszámlájához is.
Fölvette a telefont, de nem szólt bele. Hát igen, ilyen volt a
stílusa. Fukarkodott a szavakkal, és bőkezűen adagolta a
tetteket.
– Beváltotta már a csekket? – érdeklődtem Sparrow felől.
Paddy pénze felől.
– Nem – felelte Jensen. – Még mindig ugyanúgy totál le van
égve, mint amikor feleségül vette.
– Nagyszerű! Értesítsen, ha változik a helyzet!
Kellemes érzéssel tettem le. Nem volt kétséges, hogy
Sparrow be fogja váltani a csekket, de majd csak azután, hogy
lelép, és kell neki a készpénz. Elvégre még mindig nem tudta,
hogy mindentől függetlenül gazdag lesz, hiszen apám
gondoskodott róla a végrendeletében.
Hátradőltem a kocsim volánjánál a bőrhuzatú ülésen, és
amióta eljöttem a faházból, először vettem mély lélegzetet.
Sparrow egyelőre itt volt. Velem.
És itt is szándékoztam tartani.
SPARROW

E L KELLETT HÁRÍTANOM BROCK ÚJABB RANDIPRÓBÁLKOZÁSÁT.

A Catalinával történt találkozásom óta nem volt az
étteremben, de hétfőn este, a műszakom végeztével megint az
utcasarkon várt, és vacsorázni hívott.
– Felejtős! – válaszoltam, és továbbmentem, egy pillantást
sem pazarolva rá.
Utolért, és farmerja zsebébe dugott kézzel lépkedett
mellettem.
– Kaphatok egy percet? Nem fogja megbánni.
– Folyton ezt mondja – morogtam, mivel még élénken
emlékeztem a felesége pár nappal ezelőtti délutáni
látogatására. – De nem hiszem, hogy tudja, mit jelent. Nézze,
sajnálom, ha nem jönnek ki Catalinával, de nem fogok fejest
ugrani a rumlijukba. Maga éppúgy házas, ahogy én.
 Kiábrándítóan hatott rám, hogy az aranyos és szépséges
Brock, akihez eleinte vonzódtam, úgy sem érti a célzást, ha
akkora, mint egy ház.
Még inkább kiábrándított a tudat, hogy a felesége alig
néhány hónappal ezelőttig, vagyis az esküvőnk után is a
férjemmel kefélt.
Természetesen nem az én dolgom volt, hogy fölvilágosítsam
erről Brockot. Eloltani próbáltam tüzeket, nem pedig akkora
lángtengert gyújtani, ami pokolba perzsel mindannyiunkat,
Samet is beleértve. Ezért nem szóltam a dologról Troynak,
mióta a nő fölkeresett. Nem óhajtottam fölösleges cirkuszt.
Azok ketten már végeztek egymással. Troy betartotta az
egyezségünk rá vonatkozó részét. Nem kellett több szót
vesztegetni erre.
– Nem szeretném, hogy Troy bántsa magát, kedvesem. Az az
ember veszélyes.
Ez most hülyéskedik velem? Talán úgy nézek ki, mint egy
szorult helyzetbe került erényes hajadon? Eléggé biztos voltam
benne, hogy még akkor is szépen elboldogulok, amikor tényleg
jól jönne némi segítség. Momentán nem igényeltem felmentő
sereget. Egyedül is helytálltam Troyjal szemben.
– Jöjjön velem, hadd mutassak magának valamit! – Megállt
egy kocsi mellett, ami nem olyan csilivili volt, mint Troy
csecsebecséje, mindazonáltal szembeötlő darab, és kinyitotta
nekem az utasoldali ajtót. – Ígérem, ha továbbra is azt fogja
hinni, hogy nem érdemes rám figyelnie, békén hagyom.
– Ne fáradjon! – Fölgyorsítottam a lépteimet, már-már
futásnak eredtem. – Örültem.
Egészen hazáig rohantam, közben győzködtem magamat,
hogy nem is ijedtem meg, egyszerűen kibuktam. Brock jó
szándékú, segíteni próbál, csak annyira megszédültem Troytól,
hogy nem látok tisztán.
 Otthon fölbontottam valami különleges évjáratút, és két
pohár bort tettem az alsó szinten lévő kandalló előtti fehér
gyapjúszőnyeg mellé. Leküldtem két adagot, hogy tompítsam
az iménti szóváltás emlékét – ez a Brock határozottan kezdte
zaklató benyomását kelteni. Azután a Troyjal közösen használt
fenti fürdőszobába mentem, hogy kifésüljem a hajamat, és
végképp lemossam magamról a Rouge Bis-beli munkanap
nyomát.
Elszomorított, hogy tudomásul vettem a férjem titkolózását.
Azért szomorított el, mert nem tagadhattam tovább az
igazságot. Végzetesen beleszerettem a férjembe.
Nap nap után mind több helyet foglalt el a szívemben. Egyre
nehezebben kaptam levegőt, ha ő nem volt jelen. Troy Brennan
iránti szerelmem nem volt se vadregényes, se andalító – csak
heves és mohó. Terjedt a testemben, mint a rák,
feltartóztathatatlan osztódása minden szívdobbanásommal új
sejtek százait, ezreit hozta létre. Nem orvosolhatta
kemoterápia, nem hatott rá csodagyógyszer. Másodpercről
másodpercre egy kicsit lejjebb csúsztam, mélyebbre
süllyedtem, még jobban alámerültem iránta táplált érzelmeim
feneketlen óceánjában.
Hallottam, hogy becsapódik a hálószoba ajtaja, és
hátravetettem a fejemet, behunytam a szememet, csak hogy ne
kelljen látnom magam a tükörben. Nehezen nézünk szembe
önmagunkkal, ha valaki más kedvéért föladtuk a saját
egyéniségünket.
– Lehetséges, hogy az ember úgy érzi, megszakad a szíve,
még akkor is, ha közben szerelmes?
Hosszú hajamat kefélgettem. Igen. Lehetséges. Tessék, én
szerelmes vagyok, ugyanakkor megszakad a szívem. A
kopogtatás a fürdőszobaajtón az esküvőnk napjára, az első
beszélgetésünkre emlékeztetett. Mennyi minden változott
azóta. Egy s más mégis ugyanaz maradt.
– Vigyázz, bejövök, ne vegyél föl semmit!
Troy benyitott, hihetetlen alakja kitöltötte az ajtót. Azúrkék
szeme merőn fürkészett.
Pillantásom a kezére siklott. Lehorzsolódott róla a bőr, úgy
nézett ki, mintha verekedett volna. Troy hipó– és benzinszagot
árasztott. Megcsóváltam a fejemet.
– Nem hiszlek el – sóhajtottam.
– Ez nem az, amire gondolsz – villantott rám csibészes
mosolyt. – Nem felejtettem ám el a kínait. A konyhában
hagytam.
A kezére mutattam.
– Mi a francot műveltél már megint?
Kihúzta magát, a tekintete óvatossá vált. Mégsem bántam,
hogy szóvá tettem a dolgot. Ha jártában-keltében gyilkolászik,
mint valami Quentin Tarantino-film hőse, legalább tudni
akartam róla.
Lenézett a kézfejére, és a homlokát ráncolta. Ez nem volt
jellemző rá. Mindig ügyesen tüntette el a nyomokat. Ez most
majdnem úgy hatott, mintha – akár szántszándékkal, akár
önkéntelenül – arra törekedett volna, hogy rájöjjek.
– Troy! – Rámeredtem. – Elegem van abból, hogy szemet
hunyok a dolgaid fölött. Pakolj ki!
– Sparrow, ne már! – próbálta megsimogatni a karomat.
Hátraléptem.
– Most vagy soha, Troy!
Arcáról lehervadt a mosoly.
– Rendben van, egyvalamit nagyon őszintén elmondok
neked, de figyelmeztetlek, hogy minden, csak nem szívderítő,
és az árulást nagyon komolyan veszem, szóval bízom benne,
hogy tartani fogod a szádat.
Fölnéztem rá, miközben a mellkasa a testemhez ütközött.
Annyira közel volt hozzám, hogy éreztem izzadsága finom
aromáját és minden egyebet, amit aznap a hipó meg a benzin
elegyében magával hordozott.
Bólintottam.
– Nem árullak el.
– Tudom. – Váratlanul szigorú hangra váltott. – Ne felejtsd
el, hogy te firtattad az igazságot! Hát tessék, szeretném, ha
tudnál valamit. Nem vagyok bérgyilkos. Nem ölök embert
megélhetésből. Sosem kaptam fizetséget azért, hogy végezzek
valakivel, de... – Fölemelte a kezét, ujja köré csavarta egy
hajfürtömet. – Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Billyt
valóban én intéztem el. És McGregor atyát is. Csúnya volt a
haláluk, de az is, amit tettek.
Megroggyant a térdem, és összerándult a gyomrom, de nem
a félelemtől. Magamban ujjongtam. Troy a bizalmába avatott.
Megnyílt előttem. A szörnyetegem, a rabtartóm, a megrontóm.
A szerelmem.
– Mit tettek, amiért ezt érdemelték? – kérdeztem rekedten, s
közben a vörös hajtincsemmel játszadozó ujjakat figyeltem.
– Billy megölte apámat, hidegvérrel, pénzért meggyilkolta.
McGregor árulta el neki, mikor és hol találja, tudta, mik a
szándékai. Elvették tőlem az egyetlen dolgot, ami fontos volt az
életemben. – Tágra nyílt szemmel nézte a mutatóujját, ahogy a
hajamat babrálta, a hangja merengővé szelídült. – Fizetniük
kellett a bűneikért.
– És te vagy a bostoni atyaúristen – jegyeztem meg halkan.
Legszívesebben sírtam volna, de a megdöbbenés képtelenné
tett ilyen természetes és ösztönös reakcióra. Meglepődtem,
pedig nem kellett volna – a pletykák kezdettől fogva óva
intettek a férjemtől.
Hogy tudott megbékélni azzal a ténnyel, hogy nem is egy,
hanem két emberéletet oltott ki? Igaz, nekem nem ölték meg
szülőmet.
– Megijeszt a tudat, hogy kitelik tőlem ilyesmi, kicsi
gerlicém? – lehelte Troy a fülembe, és hatalmas teste szinte
beborított. – Tudod, továbbra is keresem azt, aki apámra
uszította a gyilkost. Még nem végeztem a listámmal.
Elengedte a hajamat, egy kis sárga papírszeletet vett elő a
zsebéből, és a mellkasomhoz nyomta. Kihúztam a markából a
cédulát, és elolvastam. Crupti és McGregor áthúzott neve alatt
kérdőjel mutatta, hogy Troy nem tudja, ki a harmadik személy.
Fölnéztem a szemébe.
– Hogy megijedtem-e? Nem – feleltem derűs nyugalommal.
– Mert tudom, hogy soha nem bántanál. Hogy elégedett
vagyok-e azzal, amit tettél? Csalódott vagyok. Istent játszani
erkölcstelenség. Arról nem is beszélve, hogy veszélyes.
A vonásaimat fürkészte, félelem vagy undor nyomát kereste,
és megenyhült az arckifejezése, mert nem talált ilyet. Igaz,
hogy szörnyeteg volt, de az én szörnyetegem.
– Azt csiripelték a kismadarak, hogy a volt menyasszonyom
pár napja meglátogatott téged. – Az ajka még nyitva maradt. –
Sparrow...
Többet is mondott volna, de nem akartam, hogy azt higgye,
haragszom rá. Különösen azért nem, mert a lelkem mélyén
tudtam, hogy már nem találkozgat azzal a nővel.
– Nem érdekes. – Huncutul rámosolyogtam. – Elvégre ez
csak formaság, nem emlékszel? Betartod a megállapodás rád
vonatkozó részét? Amikor elmész itthonról, a gatyádban
marad a farkad?
Elsötétült a tekintete.
– Igen, ott. A puncid még az enyém?
– Arra mérget vehetsz – suttogtam.
– Megéred a pénzed, Sparrow. Ez tetszik nekem.
Fölcsúsztatta a kezét a karomon, és könnyed mozdulattal a
zuhanyfülke felé lökött. Megtántorodtam, hátam az
üvegajtónak ütközött, és résnyire nyitotta. Megtorpantam, a
férjemre meredtem, vártam, mit fog csinálni. Lehajtotta a fejét,
a nyakamba harapott, majd kiszívta a fájdalmat. Forró ajka
alámerült a dekoltázsomhoz, de kitértem az újabb harapás elől,
beljebb léptem a zuhanyzóba, amíg háttal a fekete csempéhez
nem lapultam.
– Ügyes próbálkozás, haver, de a vallomásodtól még mindig
undorodom.
A szívem olyan vadul kopácsolt a mellkasomban, mint egy
fölturbózott harkály.
– Nem vagyok a haverod. – Kivillantotta a fogsorát,
előrehajolt, és ugyanazzal a lendülettel a hátam mögött
megnyitotta a csapot. A zuhanyrózsa hideg vizet fröcskölt a
ruhámra, eláztatott, levegő után kapkodtam. – A férjed
vagyok, és most mindjárt alaposan eleget teszek a házastársi
kötelességemnek.
Minden ellenállás értelmetlen lett volna, és különben is ki
olyan hülye, hogy erre nemet mondjon? Meleg nyelvével újra
megtámadta a számat, öltönyös teste az enyémhez préselődött.
Elvesztem szenvedélyes csókjaiban, majd ismét magamra
találtam ingerkedő harapdálásában, és a hideg víz dacára
egyszer csak tűzbe jöttem, lapátkezének minden simogatása
egyre jobban fölhevített. Belenyögött a számba, fél kézzel
összefogta a két csuklómat, és a fejem fölötti
törülközőszárítóhoz nyomta. Néhány rántással kioldotta a
nyakkendőjét, és a szárítórács egyik rúdjához kötött vele,
éppen annyira szorosan, hogy ne tudjak kiszabadulni, és
mégse okozzon fájdalmat.
– Jesszusom! – Leejtettem a fejemet, figyeltem, ahogy a
mennyezeti világítótest lágy fénye elködösödik, és az egész
testemre hideg vízcseppek záporoznak. Átázott ruhám
elnehezedett, de nem törődtem vele. Mindketten teljesen
felöltözve és csuromvizesen álltunk a zuhany alatt. – Daisy
nem tévedett.
– Biztos nem.
Erélyesen lerántotta a farmeromat, de nem kapta be a csalit.
A bugyim ugyanolyan gyorsan került le rólam, immár
pucéran vártam Troyra. És a vágytól megrészegülten.
– Azt mondta, perverz dolgokra vagy vevő.
Forró lehelete a mellem közé áramlott, és megborzongtam,
ahogy a nyelve végigsimította a középső völgyet.
– Az érdekességekre vagyok vevő... – Térdre esett, az arca
eltűnt a combom között. Elkapta az egyik térdemet, és széles
vállára emelte a lábamat. – A finomságokra vagyok vevő... –
mormolta a puncimba, és a jéghideg vízhez képest hihetetlenül
melengető nyelvével keményen, éhesen körözött.
Lökéshullámok futottak végig az ereimen, akár a forró méz.
– A komiszságokra vagyok vevő...
A fogával föl-alá karistolgatta a csiklómat.
Nyöszörögve próbáltam kiszabadulni, mialatt a nyelve
körbetáncolta érzékeny idegvégződéseimet, de a kötelék
szorosan tartotta a csuklómat. Hosszú hajam a szememre és a
homlokomra tapadt. Troynak tetszett, hogy szart se látok.
Tetszett neki, hogy kicsi, gyönge, tehetetlen vagyok.
– De legesleginkább terád vagyok vevő...
A szája folytatta kérlelhetetlen mozgását.
– Közel járok – lihegtem.
Közel is jártam. És semmivel sem tudtam volna elrontani.
Éreztem, hogy az orgazmus végighömpölyög rajtam. Egyre
felajzottabban előre-hátra hintázva jutottam el a téboly
határára.
A csap a hátam mögött kissé jobbra fordult, és a hideg víz
hirtelen fölmelegedett, egészen forróra. Amikor Troy
fölemelkedett, hogy megcsókoljon, elmosolyodtam.
– Szeretném viszonozni.
– Sort kerítünk rá.
Megragadta az egyik combomat, és a könyökhajlatával
tartotta a térdemet.
Mire fölocsúdtam, olyan sebességgel és erővel csapódott
belém, hogy levegő után kapkodtam. Bakker, de jó volt! Troy
annyira betöltött, hogy azt hittem, máris újra föl fogok
robbanni.
Őrület, de néhány rövid, erőteljes lökéssel újabb orgazmus
bontakozott ki bennem, úgyszólván az elsőt üldözve, és engem
azzal fenyegetve, hogy még durvábban szanaszét szaggat. Troy
a nedves felsőmön át megmarkolta az egyik mellemet, és
erősen megcsípte a bimbómat.
– Jaj, kicsim... – nyögtem inkább egy heavy metál
koncerthez illő hangerővel, úgyhogy Troy buja csókokkal
kezdte benyelni harsány, boldog zajongásomat, eltompította a
hangomat, a nyelvével dugta a számat, az ajkunk összeforrt.
Harapós, buja, kiéhezett, mindenre elszánt, sóvár csókok
követték egymást. Csókok, amik sokkal, de sokkal többek
voltak csókoknál.
Nem volt ebben semmi gyöngédség, semmi romantika. A
szuszt is kiklopfolta belőlem, olyan keményen döngetett, hogy
éreztem, amint a farka a testem mélyét püföli. Fölhullámzott
bennem a második orgazmus, és forró cunamiként épp
végigsöpört rajtam, amikor valami éles teljesen váratlanul
kettévágta a nyakkendőt, és lehullott a karom. Kis híján a
padlócsempére zuhantam, de Troy az utolsó pillanatban a
könyökömnél fogva elkapott, a térdemet csak néhány ujjnyi
távolság választotta el a padlótól.
– Na most viszonozd! – hallottam éles hangon kiadott
parancsát, és azonnal tudtam, mit vár tőlem.
 Előregörnyedtem, a farkára hajtottam a fejemet, és
amennyire csak bírtam, a számba vettem. Az öklendezési
reflex óhatatlanul jelentkezett, de visszafojtottam a
lélegzetemet, és az ajkammal valamennyire betakartam a
dákóját. Még mindig feszengtem a szopási technikám, illetve
annak hiánya miatt, de fölöslegesen idegeskedtem.
Mielőtt ugyanis kiokoskodhattam volna, mi a teendőm,
belém furakodott, megdugta a számat.
– Szabad? – kérdezte.
Behunyt szemmel bólintottam. Mindig azt hittem, megalázó
egy férfi kedvéért lemenni, de vele semmiképp nem
érezhettem megalázva magam, pláne most, amikor a csiklóm
még sajgott, miután totál kinyalt, és azt a benyomást keltette
bennem, hogy széles e világon kurvára nincs nálam
ínycsiklandóbb.
Éreztem, hogy megfeszül, görcsbe rándul, azután sűrű,
meleg folyadék ömlött a számba. Nagyot nyeltem, könnyed
borzongás futott végig a testemen. Fölnéztem, megláttam a
mosolyt az arcán, ahogy hátrahanyatlott a feje, fekete hajáról a
képembe csöpögött a víz.
Egyik kezével még a farkát fogta, a másikkal kétszer
megsimogatta a fejemet, és sóhajtott a gyönyörtől.
– Bazmeg... – mondta.
Hát igen. Bazmeg.

Nyilvánvalóvá vált, hogy Troy Brennan mindennek dacára

ember. Méghozzá a legrosszabb fajta – annyira elragadó, hogy
bármit elvihet szárazon. Még egy gyilkosságot is.
A tévé előtt hideg kínait ettünk, és vedeltük a szeszt, mialatt
a 10 dolog, amit utálok benned végignézésére kényszerítettem
Troyt. Jó, mondjuk, nem igazán nézte. Inkább a telefonján e-
mailekre válaszolgatott, az ujja köré csavargatta a hajamat, és
időnként – Heath Ledger és Julia Stiles legmeghittebb
pillanataiban – a mennyezetre emelte a tekintetét, de még így
is több házi boldogságban részesített, mint amennyi egész
addigi életemben kijutott nekem. A szőnyegre heveredtünk,
Troy még egyet kortyolt a Guinnesséből, én a mellkasához
simultam, igényeltem a teste melegét.
– Nem muszáj annyira elutasítanod a szerelmet.
Tanulhatnál egyet-mást a filmekből.
– Nem utasítom el a szerelmet. – A számhoz hajolt,
megcsókolt, forró nyelve érzékien pöckölgette az alsó ajkamat.
– A hantázást utasítom el. Akármibe lefogadom, hogy ha egy
hús-vér csajra mozdulna rá ezerrel egy csávó a sportpálya
lelátóján, szerelmesen danolászna neki egy rakat pattanásos
gimis kölyök előtt, hát a csajszi simán kinyírná.
– Tévedés! – nevettem el magam. – Én élvezettel
hallgatnám, ha gimis kölykök előtt énekelnél nekem.
– Én meg azt élvezném, ha a holnapi műszakodból anyaszült
meztelenül térnél haza, nem takarná más az intim tájékodat,
csak egy szelet angolos bélszín.
– Arra várhatsz.
– Te meg arra, hogy puccos tinik előtt dalra fakadjak.
Troy most tisztára normális volt. És vicces. Ami a
legrosszabb, újabb szeretnivalót mutatott magából. Rendkívül
összetett személyiségének új rétegét, amihez senki más nem
férhetett hozzá. Olyan mélyen elrejtve a fásultság,
kegyetlenség, durvaság sokszoros burkolata alatt, hogy előttem
föltárnia majdnem olyan nehézséget jelentett, mintha újra
meg kellett volna tanulnia járni.
Utálta önmagának ezt az oldalát. Ezt az engedékenyebb,
kedvesebb oldalát.
És attól a ténytől, hogy velem mégis megosztotta, egészen
különlegesnek érezhettem magam. Különlegesnek, mert én
Troyt kaptam meg, azt a srácot, akivel együtt csajos mozikat
nézhetsz, nem pedig a papgyilkoló, az agyadat szétkefélő Troyt.
Nem a régi, elhasználódott változatot, amit mindenki másnak
nyújtott. Igaz, hogy velem sem finomkodott, de teljesen
komisz sem volt.
– Lehetetlen alak, nem tudok mit kezdeni veled – jegyeztem
meg ajakbiggyesztve, de közben piszkosul élveztem ezt az
adok-kapok játékot.
– És pont ezt imádod. – Újabb csókot kaptam, ezúttal a
homlokomra, és a karjába vett. – Magamat adom. Nem
mentegetőzöm azért, aki vagyok, és így tetszem neked, mert
nagyon is hasonlítasz hozzám. Te az a lány vagy, aki az
esküvőd napján kötözködtél egy halott gengszter fiával, a
„lerendezővel”. Fölvállalod magad, és utánad a vízözön.
Gondolkoztál már valaha, hogy a szüleid miért Sparrow-nak,
vagyis „verébnek” neveztek el?
– Hm, nézzük csak! – Nevetéssel próbáltam leplezni
zavaromat. – Talán azért, mert a piás apámnak meg a hippi
anyámnak együttes erővel baromi hülye neveket sikerült
kiagyalniuk?
Belül azonban tripla görcsbe rándult a gyomrom. A
környezetemben mindenki madárkának szólított, Troy pedig
Piroskának. Nem véletlen, hogy a Sparrow-t senki sem
használta. Utáltam ezt a béna nevet. Unott képpel dobtam
hátra a hajamat.
– Egyébként is fontosabb témák foglalkoztatnak, például az,
hogy anyám mi a francért hagyott el, nem pedig az, hogy miért
olyan nevet akasztott a nyakamba, ami gyakorlatilag felhívás
cikizésre.
 – Utálod a nevedet – állapította meg Troy.
Kifordultam az öleléséből, éreztem, hogy ég az arcom. Nehéz
volt lehántani a rétegeket. Nemcsak Troynak, hanem nekem is.
– Micsoda zseniális felfedezés!
Nagyot kortyoltam az italomból.
Újra maciölelésbe fogott, a karjába zárt. Az ajka vigyorogva
húzódott szét a bőrömön.
Tényleg imádni valónak talál engem?
– Nem kéne utálnod, mert tökéletesen illik hozzád. A
szabadságot és a függetlenséget jelképezi. Ez is, az is jellemző
rád.
– Nem vagyok szabad – emlékeztettem.
Rám hemperedett, izmos combjai közé fogott. Alatta fekve
csodáltam erős testét, és a lelkem mélyén tudtam, hogy már
kényelemre leltem a kalitkámban.
– Az én jóvoltomból valóban nem – értett egyet. – De hidd
el, gerlicém, ha kiengednélek ebből a kalitkából, seperc alatt
visszaröppennél!
Pontosan az nyomasztott, hogy ez igaz.
Még egy kicsit enyelegtünk a szőnyegen, mint két kamasz,
azután Troy fölállt, és eltűnt a dolgozószobájában, ahonnét egy
dobozkával került elő. Sima, világoszöld dobozkával, amilyet
az egydolláros boltban árulnak. Letérdelt mellém a szőnyegre,
ahol én közben felültem, és a kezembe nyomta a kis dobozt.
– Egy ideje figyellek – mondta. – Minden egyes nap tanítási
nap, minden beszélgetés házi feladat, és azt hiszem, most már
tudom, mit választottam volna, ha az esküvőnk előtt
megismerjük egymást.
A szívem a torkomban dobogott, az érverésem fölgyorsult.
Elérkezett az igazi, határtalan boldogság pillanata, és ez
jóvátehetetlenül megrémített. Tudtam, hogy hosszú idő, talán
egy örökkévalóság telik el, mire ismét átélhetek egy ilyen
pillanatot.
Kinyitottam a dobozkát, és még mindig féltem, hogy valami
undokságot találok benne. Troy legutóbbi ajándékától, attól,
amit az esküvőnk napján kaptam, majdnem az ölébe okádtam
az aznapi ebédemet. A dobozkában egy gyűrű rejtőzött.
Egyáltalán nem olyan, mint az eljegyzési gyűrűm – az a
monstruózus, erőszakosan figyelmet követelő fuksz. Nem, csak
egy egyszerű, piros rubinkő. Akár egy csepp frissen kiserkent
vér. Szimplán gyönyörű, különleges és eredeti. Legfőképpen
pedig nagyon, nagyon piros.
Kapiskálni kezdtem, hogy ez a gyűrű pontosan olyan,
amilyennek Troy lát engem. Így fest az, ha Troy megerőlteti
magát, és az én kedvemért igyekszik ennyire. Ilyen az, ha
figyelmes. Huncut mosollyal néztem föl.
– Az eredeti eljegyzési gyűrűmben akkora brill tündökölt,
mint egy ház. Ezt egyesek leminősítésnek értelmeznék.
– Hidd el, épp az ellenkezője! – Kivette a gyűrűt, az ujjamra
húzta, és a hüvelykujjával megdörzsölgette. – Mellesleg az első
gyűrűben a brill nem valódi.
A vigyorom tátott szájú megrökönyödésbe csapott át.
– Hááá, vicceltem, kislány! – nevetett Troy.
Miután beesteledett, ágyba bújtunk, és Troy alatt
vonaglottam, a nevét sikoltottam, pontosan úgy, ahogy a
nászéjszakánkon előre megmondta. A sztereóból az Arcade
Fire szólt, méghozzá a Rebellion. Hm, rebellió. Érzékeltem a
sors fintorát.
Beleszerettem egy gyilkosba, aki nem viszonozta a
szerelmemet, aki nem árulta el, miért vett feleségül.
Tudtam, hogy ez nincs rendben, nem helyénvaló, de akkor is
ez a csúf, kínos, kellemetlen igazság.
Tekintettel arra, milyen elcseszett ez az én igazságom,
kezdtem megérteni, miért sokkalta kényelmesebb és
nagyszerűbb az, amit Troytól kapok.
Hazugságokkal etetett, és a tenyeréből ettem.
Hazugságokkal etetett, és a kedvéért szemet hunytam.
SPARROW

E GY KIS SZÜNETET TARTOTTAM, és fölnéztem az égen szálló

madarakra, ahogy délre húztak az én esős városomból.
Ezzel követtem el az első hibát.
Csak egy másodpercre álltam meg, de ez is több volt a
kelleténél, mert amint kivettem a fülhallgatómat, amiből a The
Automatic Monsterje szólt, és az esőtől menekülő madarakat
figyeltem, megpecsételődött a sorsom.
Magamban mosolyogva gondoltam arra, hogy alighanem a
megszületésem óta először nem akarok elszökni, inkább
veszteg maradok.
Elégedettségemnek menten vége szakadt, derűs
arckifejezésem homlokráncolássá változott, amikor
megpillantottam a férfit. Brock állt előttem, eltorlaszolta a
sokemeletes, vörös téglás házak közötti keskeny járdát.
 Ezúttal megijedtem. Ez már egyre kevésbé látszott
véletlennek, inkább olyasminek, ami a Végzetes vonzerőbe illett
volna. Elvégre Boston nem kisváros, és Brock már negyedszer
került az utamba.
Szinte úgy tűnt, mintha tudná, hol találhat. Nem akaródzott
beismernem, de nagyon is szívesen igazodtam Troy
javaslatához – na jó, parancsához –, hogy tartsam távol magam
a pasastól. Brock fél lábát behajlítva egy lámpaoszlopnak
támaszkodott, és cigarettázott. Amikor meglátott, ellökte
magát a lámpavastól, és mosoly terült az arcára.
– Nahát, helló! – köszönt rám, és közben kifújta a füstöt.
Visszafordultam arra, amerről jöttem, hogy folytassam a futást,
de elkapta a karomat. – Beszélnünk kell! – mondta még
mindig könnyed hangon.
– Nem, nem kell – ráztam a fejemet –, hacsak nem
munkaügy.
A Rouge Bisben nem az elképzeléseim szerint alakult a
helyzet. Bármennyire törtem magam, Pierre továbbra is utált
engem, Brock pedig változatlanul a közelembe próbált
férkőzni. Tudtam azonban, hogy nem fognak kirúgni,
ugyanakkor én magam már-már elkívánkoztam innét, valami
jobbat kerestem volna.
Brock a szabad kezét vastag szövetkabátja zsebébe dugta.
– A férjéről van szó.
– Nem! – vágtam rá mérges arccal.
Vajon mi volt az oka, hogy valahányszor ez a pasas Troyt
említette, úgy éreztem, mintha lelassulna a szívverésem, és
felszínessé válna a légzésem?
Az, hogy tudtam, hogy tudja. Tudja azt, amit én nem: hogy Troy
miért vett feleségül.
A kengurum zsebébe nyúltam a telefonomért, azonnal föl
akartam hívni Troyt, de Brock kirántotta a kezemből, és egy
nyitott szemeteskonténerbe dobta. Majdnem kiugrott a
szemem, és éreztem, hogy leszökik az arcomból a vér.
– Mi a franc? – kiáltottam dühösen.
Nem válaszolt, de az arckifejezése megváltozott.
Elkomorodott, láthatólag baromira bepöccent. Magához
húzott, a mellkasom hoz– záütődött. Félreérthetetlenül
befejezte a bájolgást, nem játszotta tovább a kedves Brockot.
– Jöjjön velem! – mordult rám.
– Sehová sem megyek magával, seggfej.
Éreztem, hogy egy fegyver csöve nyomódik a hasamnak,
olyan erővel, hogy biztosra vettem, hogy nyoma marad. A
félelmem azonban tompította a fájdalmamat.
– A kocsimat a közelben hagytam. Maradjon csöndben, és
nem fogom fölöslegesen bántani.
Bakker. Még a kiejtése is megváltozott. Váratlanul úgy
beszélt, mint a helybeliek. Úgy beszélt, mint aki... bostoni'?
Körülnéztem, tébolyultan kerestem valakit az utcán, de
hallótávolságon belül egy lélek sem járt. Kellett nekem minden
reggel virradat előtt futni... Legalább tíz perce senkit sem
láttam, utoljára egy kutyasétáltató nőt, és még az is az
ellenkező irányba tartott.
Egyedül voltam. Nem, annál is rosszabb – Brockkal.
– Brock, kérem!
Magam sem tudtam, mit kérek tőle. Hogy engedjen el? Erre
nem sok esély kínálkozott, tekintve, hogy épp pisztolyt nyomott
az oldalamba.
Az ellenkező irányba penderített, és az autójához kísért,
közben a pisztolyával bökdösött. A lehelete megcsapta a
tarkómat, és végigfutott tőle a hideg a hátamon. Kiszáradt a
szám, küszködtem, nehogy pánikba essek.
– Szálljon be az anyósülésre! – utasított Brock a hátam
mögül, és kitárta az Audija ajtaját.
 Szót fogadtam neki.
Fürgén megkerülte a kocsit, a volánhoz ült, és becsatolta
magát, továbbra is a pisztolyt szorongatta.
– Látja? Most már értjük egymást. Kár, hogy egyáltalán
szüksége volt egy kis ösztökélésre. A férfiak általában nem
kedvelik a komplikált nőket.
Nem válaszoltam, úgy meredtem a fegyverre, mintha Brock
hangja annak a csövéből szólna.
– Ugye milyen szép? – Vigyorogva csodálta a pisztolyát,
fölemelte, jobbra-balra fordította, hogy jól megnézhessem. –
Kellemes a fogása. Olyan érzés, mintha a világot tartanám a
markomban. Hatalmas, nem?
Legszívesebben rárivalltam volna, hogy nem olyan hatalmas,
mint a férjem.
– Föl a kezekkel, kedvesem! – szegezte rám a pisztolyt
Brock, és felém bökött vele. Ellenkezni akartam, de a hideg
csövet a halántékomhoz nyomta, az acél a húsomba mélyedt.
– Jesszus, jól van már! – emeltem föl lassan a kezemet.
Brock behajolt elém, kinyitotta a kesztyűtartót, szabad
kezével egy fecskendőt vett ki, a fogával lehúzta a védősapkát,
és erélyesen a combomba döfte a tűt. Sikoltva a kezéhez
kaptam, de a pisztollyal a karomra csapott, azután a másik
lábammal ugyanígy járt el.
Elszörnyedve bámultam a mindkét combomból kiálló tűkre.
– Mi a francot művelt velem?
Legyintett, a combja közé dugta a pisztolyt. A tény, hogy
most már kevésbé védte magát, még jobban megijesztett.
– Ez egy kis adag érzéstelenítő. – Megmasszírozta a tűk
környékét. – Jól el kell oszlatni. Az út alatt zsibbadtan tartja a
lábát. Nem örülnék, ha megpróbálna kiugrani és elszökni.
Amikor Connor fölvette az utolsó munkabérét, megemlítette a
kis afférjukat. Gondoltam, nem árt fölkészülni. De ne
aggódjon, ettől még teljesen éber marad.
Elindult a kocsival, az egyik keze a volánon, a másikkal
megszorította a lábamat.
– Helyezze magát kényelembe, kocsikázni fogunk egy
darabig!
Mellékutcákon haladva hagytuk el a várost, és az autó
hamarosan egy néptelen, kétszer egysávos úton robogott
nyugat felé. Ahogy távolodtunk Bostontól, percről percre,
kilométerről kilométerre jobban megbénultam, és nem csak a
mozgásképtelen kolonccá változott lábamtól.
Miért keltem föl olyan korán? Miért ragaszkodtam hozzá,
hogy ilyen képtelen órában fussak? Miért kerestem mindig a
kihalt, szűk utcákat, Boston rejtett értékeit, azokat a zugokat,
amiket a kutya sem ismert, senki sem használt? Miért akartam
mindenképpen megszabadulni a testőrömtől? Miért nem
hordok magammal se gázsprayt, se semmi mást, ami
elriaszthatná az esetleges támadókat?
Miért, miért, miért?
Bajba kerültem. Sokkal nagyobb bajba annál, hogy nem
nekem való férfihoz mentem feleségül, vagy hogy a hülye
anyám meg az alkoholista apám cserben hagyott.
Megértettem, hogy Brock talán őrült, esetleg az a pszichopata,
akinek fonák módon a saját férjemet hittem, de nem ostoba.
Ha Troy rájön, hogy elrabolt, akkor neki vége, tehát nem
hagyhatja, hogy Troy rájöjjön. Bármit tervez is velem,
Bostonba biztos nem fog visszafuvarozni.
Ennek ellenére megpróbáltam emlékeztetni a
következményekre, hátha meggondolja magát.
– Tudja, még mindig visszavihet – mondtam, és kibámultam
a szélvédőn.
Már egyáltalán nem éreztem a lábamat. Az agyam viszont
zavartalanul működött – amit szinte sajnáltam, mert a tudat,
hogy mi jön ezután, teljesen lesújtott.
Az erdő mélyén jártunk, a reggeli fény éppen csak
átszűrődött a magas fenyőfák között. Távolra keveredtem a
zsúfolt, nyüzsgő Bostontól, szinte másik bolygón éreztem
magam.
– Ne tegyen olyasmit, amit megbánhat! Troy addig fog
keresni, amíg meg nem talál, és akkor kinyírja magát.
Brock is előreszegezte a tekintetét, és mosolyogva
dörzsölgette borostás arcát a pisztollyal.
– Akkor nem, ha én nyírom ki előbb.
TROY

P ATRICK ROWAN MEGHALT. Örömteli kötelességként róttam

le tiszteletemet Paddynek azzal, hogy részt vettem a
gyászmiséjén. Közvetlenül Boston mellett, Weymouthben
temették el, ahol született és nevelkedett. Miamiból
repülőgépen szállították oda a földi maradványait. Jensen
tegnap értesített erről.
A búcsúztatás mindenféle régi vágású figurát vonzott. Az
apám és Rowan által hátrahagyottakat, a saját kezükkel
teremtett eszméletlen zűrzavar túlélőit. Megjelent Abe Raynes
is, láthatólag totál benyomva, és szokás szerint egyetlen
épkézláb mondat kinyögésére is képtelenül. Romlott az
állapota, noha még több pénzt pumpáltam a bankszámlájára,
amióta feleségül vettem Sparrow-t.
Pár szóval üdvözöltem, azt is csak azért, mert nagyra
tartottam a lányát. A többi gyászolóra ügyet sem vetve
egyenesen Rowan nyitott koporsójához mentem, és
belekukkantottam, hogy tényleg meghalt-e a faszi. Talán nem
bántam volna, ha Piroska látja ezt, de tudtam, hogy óvnom kell
őt ezektől a baromságoktól, hiszen semmiképpen nem tenne
neki jót. Nem olyan szörnyeteg, mint mi, nem fűti bosszúvágy,
nincs megrészegülve a hatalomtól. Erős, de ártatlan. És nincs
jogom megrontani.
Az eseményt azonban maradéktalanul ki akartam élvezni.
Az első sorban, két ismeretlen, idős férfi mellett foglaltam
helyet. Oldalra sandítva fürkésztem őket. Öltözékük, affektálós
viselkedésük és enyhe naftalinszaguk alapján úgy véltem, a két
kriptaszökevény nem egykori gengszter. Hófehér hajú, szürke
flanelöltönyös aggastyánok, és bár valószínűleg írek, nem
elegyednek a többiekkel. Kívülállók.
Helyes. Nem olyan hangulatban voltam, hogy jól tűrjem a
szokásos társaságot.
A pap rázendített a mondókájára, és rögtön kikapcsoltam.
Tara meg az anyja, Paddy egyedüli hátrahagyott rokonai a
templom másik oldalán ültek. Tara sírt, szipogott, öklében
szakadt, nedves papír zsebkendőket gyűrögetett, és bár kicsit
sajnáltam a veszteségéért, tudván, hogy semmit sem örököl a
csóringer apjától, megkeményítettem a szívemet. Sparrow
inkább megérdemelte Paddy javait, mint ő. Nem Tarát
bántotta a pasas.
Amint elkezdődött a szertartás, máris pontosan tudtam,
miért maradt eredetileg üresen az a hely, amit az első sorban
választottam. A mellettem ülő férfiak úgy traccsoltak, mint két
kibaszott tinilány. Teljesen belemelegedtek, fütyültek a papra
meg mindenki másra. Úgy tűnt, számba veszik a megjelenteket
és a hiányzókat, s bár nem tartottam rá igényt, nagyjából
kénytelen-kelletlen kihallgattam a leltárt. Nem mintha ez
konkrét hallgatózást jelentett volna, mert a harsogásuk
Massachusetts állam legtávolabbi szögletében is jól kivehető
volt.
– És ki nem jött még el?
Az egyik férfi csettintett a nyelvével.
– Hát a régi felesége, Shona. Akit a kilencvenes években vett
el. Az sincs itt.
– Nem lep meg. Paddy pokollá tette az életét.
– Ja, az biztos.
– És a Kavanagh gyerek, azon viszont csodálkozom, hogy őt
nem látom.
– Azt hiszem, most Greystone-nak hívják. A papa halála
után nevet változtatott. A történtek után én is azt tettem volna.
– David Kavanagh szégyent hozott a családjára. Egy
drogdíler ölte meg.
– Ennek a Greystone-nak itt kéne lennie – folytatta az első
öreg, rá se hederítve a barátjára. – Paddy mégiscsak a
keresztapja volt. Mutathatna némi tiszteletet.
– Tudod, a Kavanagh gyerek most újra Bostonban él. Azt
hiszem, öt-hat éve költözött vissza. Párszor láttam a papa
kedvenc kocsmája körül ténferegni. Azért érdekelne, miért
nem tolja ide a képét ez a Kavanagh, ha egyszer a szomszédban
lakik.
– Mondtam, hogy Greystone-nak hívják.
A vén szivarok szünet nélkül nyomták a szöveget,
társalgásuk fonala nehezen követhetően kacskaringózott, de
egyvalami szöget ütött a fejembe. Hány Greystone élhetett a
világon, és ami ennél is fontosabb, olyan Greystone, aki öt-hat
éve költözött Bostonba?
Kavanagh. Greystone.
Kavanagh.
Greystone.
 Szégyent hozott a családjára... most újra Bostonban él...
Paddy volt a gyerek keresztapja... Kavanagh.
David Kavanagh.
Ki volt David Kavanagh?
Próbáltam visszaemlékezni. A név ismerősen hangzott, mint
egy gyerekkori altatódal, amit évek óta nem hallottam, mégis
el tudnám dúdolni.
David Kavanagh. Ki a fasz ez a David Kavanagh?
Aztán beugrott.
David Kavanagh. Egy csúnyán végződött verés. Kilenc éve
történt, amikor az amerikai gengszterek rájöttek, mennyire
szabályozatlan a hulladék-újrahasznosítás, és mindjárt egy
kazal pénzt kerestek a bizniszen. Cillian azért ruháztatta meg
Kavanagh-t, mert az megpróbált lenyúlni egy nagy határ
újrahasznosított csövet meg rézhuzalt. Amikor elkapták,
Kavanagh ahelyett, hogy lenyelte volna a keserű orvosságot,
kést rántott, és ezért a meggondolatlanságért az életével
fizetett. Folyt a vér. Patakokban.
A kupi eltakarítása lett az egyik első lerendezői feladatom.
Drogügylet látszatát keltettem, Kavanagh hulláját a bicskával
együtt egy sikátorban hagytam, és dagadt a keblem a
büszkeségtől, hogy ilyen szépen elintéztem a dolgot apámnak.
David Kavanagh. Basszus, basszus, basszus! A kibebaszott
David Kavanagh.
Viaskodtam, nehogy eluralkodjon rajtam az üldözési mánia,
odébb húzódtam a padon, de ezzel elkéstem. Már kurvára
csupa fül voltam, majd megdöglöttem, hogy hallhassam, mit
mondanak még.
Az egyik ősz hajú bólintott, további infót meg némi nyálat
köpött a borvörös szőnyegre.
– Brock – jelentette ki meggyőződéssel. – Brock volt a
gyerek neve. Rendes kölyök. Azt hiszem, azóta megnősült.
 A kezem a belső zsebembe kúszott. Megmarkoltam a sárga
papírfecnit. Végre összeállt a kép. Egy pillanat alatt elöntött a
megvilágosodás, behunytam a szememet, és mély lélegzetet
vettem. Brocknak egyaránt volt indítéka és lehetősége.
Bazmeg.
Paddy volt Brock keresztapja. Naná, kurva logikus. Innen
tudott Paddy mindenről, Piroska anyjáról, a megrendezett
házasságról meg mindenről.
Nabazmeg.
És Brock? Újra föltalálta önmagát Greystone-ként, kurva
fifikásan még egy apró célzást is bedobott: kicsit beteges,
nagyon zord nevet vett föl – a patinás tébolydáét. Mint
drogelvonós konzultánsból lett éttermi üzletvezető. A jófiú.
Tudta, hogy ha rájönnék, kicsoda, rajta tartanám a
szememet, soha az életben nem adnék neki munkát.
Irgalmasságom, szívélyességem és Catalina iránti szerelmem
már akkor is erősen körülhatárolt volt. A francba, ha annak
idején tudom Brockról, hogy Kavanagh fia, rövid úton
visszapateroltam volna oda, ahonnét szalajtották. Az apja nem
ártatlan áldozat volt. Seftelt velünk, ránk sózott cuccokat, és
meglovasította a sajátunkat. Beköpött bennünket. Rengeteg
kárt okozott, még pár élet kioltásáért is felelősség terhelte.
Kisült tehát, hogy Brock Greystone se nem Greystone, se
nem nyugati parti kívülálló, hanem David Kavanagh fia, a
mieink közül való. Egy bostoni ír kölyök, aki valaki másnak
tettette magát. Még az olajozott kaliforniai kiejtésével is
ráerősített a dús hajára meg a hollywoodi mosolyára.
Rezdülésnyi bostoniság sem hallatszott a hangjában.
Hogy nem jöttem rá, hogy Brock a mi fajtánk?
Anélkül engedtem be az életembe, hogy előbb egyáltalán
ellenőriztem volna, kiféle-miféle. Teljesen szétbaszta az
agyamat Cat elvesztése, a hűtlensége, a terhessége meg az a
körülmény, hogy a baba apucijának állás kellett a keleti
parton, és átmentem érzelgősbe. Még föl sem ocsúdtam, Brock
már közel férkőzött a bizniszemhez, a titkaimhoz, az apámhoz.
Megragadtam a listámat. Tollat vettem elő, és a térdemen
kisimítottam a papírt. Egy lendületes vonallal áthúztam az
utolsó kérdést, és hozzátoldottam a hiányzó nevet.

1) Billy Crupti
2) McGregor atya
3) A seggfej, aki Billyt fölbérelte?
3) Brock Kavanagh

Elnézést kértem, fölállva udvariasan biccentettem a két

férfinak, begomboltam a zakómat, és otthagytam a javában
zajló szertartást. A jelenlévők homlokráncolva követtek a
tekintetükkel, ahogy a kétszárnyú tömörfa templomkapuhoz
vonultam, és eltűntem a szemük elől.
A kocsimhoz mentem, begyújtottam a motort, és Brock
számát tárcsáztam. Nem vette föl.
Ez valahogy nem lepett meg.
Rögtön ezután Piroskával próbálkoztam. Az hiányzott a
legkevésbé, hogy valamiképp a pasas karmai közé kerüljön. Ő
sem válaszolt.
Újra és újra próbáltam Piroska számát, tökön ragadott
valami nyugtalanító feszültség. Égett a torkom, forróság
terjedt szét a gyomromban. Sparrow-nak otthon kellett volna
lennie, vagy legalábbis telefonon elérhetőnek. Tudtam, hogy
aznap nem dolgozik, a reggeli futásából elvileg már hazaért, és
ha nem otthon van, akkor Lucyval, Daisyvel vagy az apjával.
Az apja a búcsúztatáson volt. Így még két észszerű, logikus
választásom maradt.
A bajszom alatt Brockot szidva sikerült megtudnom a
barátnők számát és fölhívnom őket. Daisy azt mondta, két
napja nem hallott a feleségem felől, Lucy pedig azt állította,
Sparrow a reggeli futása előtt SMS-ezett neki. Úgy tervezték,
hogy később összefutnak, Sparrow azonban nem jelent meg a
szokásos találkozóhelyükön.
Csak semmi kurva pánik!
Fölhívtam Mariát, és tört angolságából kihámoztam, hogy
Sparrow nincs otthon. Úgy éreztem, megfagy az ereimben a
vér, és gyorsan használtam a GPS-es alkalmazást, amit még az
esküvőnk előtt telepítettem a telefonjára, amint elcsíptem
Sparrow-t. A nyomkövető azt mutatta, hogy Boston
központjában tartózkodik.
Hú, de megkönnyebbültem!
Basszus, ettől a Piroskától teljesen bekattantam, már
kezdtem mindenfélét feltételezni. El is határoztam, hogy
mihelyt előkerül, leüvöltöm a fejét, amiért ilyen hülyeséget
művel.
Ahogy eljutottam a megjelölt helyre, újra meg újra hívtam a
számát, próbáltam utolérni. Talán harmincadszor hívtam,
amikor egészen halk csengőhangot hallottam, és egy
szemeteskonténerben, hullámpapír, gyorsbüfés ételmaradék
meg cigarettacsikkek között rábukkantam a mobiljára.
Kétségbeesett aggodalom lüktetett az ereimben. Akkorát
rúgtam a konténerbe, hogy behorpadt az oldala.
– A telibaszott kurva életbe! – ordítottam, nem törődve a
járókelőkkel, akik igencsak nyilvános
szalonképtelenkedésemet figyelték.
Piroska nem szökött el. Nem akart elszökni. Ismertem már
az én gerlicémet – tudtam, hogy harcos fajta. Ha fut, kizárólag
erőnléti szükségletből teszi.
Tehát most nem Sparrow próbált megszabadulni tőlem,
hanem Brock akart elégtételt venni rajtam.
 Ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy Brock most első
ízben egy lépéssel előttem jár.
De már azt is világosan láttam, hogy ha kell, az egész várost
fölgyújtom, porig égetem, kő kövön nem marad, semmitől sem
riadok vissza, hogy megtaláljam a feleségemet. És nem, nem
azért, mert a sajátom, egyébként sem hittem soha annak.
Azért, mert mialatt szorgosan magyaráztam Sparrow-nak,
mennyire kíván engem, megfeledkeztem egy apró részletről –
arról, hogy én is kívántam őt. Még sokkal jobban.
SPARROW

Külső. Valahol az erdő mélyén, nappal

E NNYI. ITT A VÉGE. Igencsak rövidre szabott

forgatókönyvem utolsó jelenete.
Brock kicsatolta a biztonsági övét, és bekapott két rágógumit.
– Sosem csodálkozott még azon, hogy olyan minimális
szexuális élményre tett szert, amíg meg nem ismerkedett
Troyjal?
– Mi-micsoda? – dadogtam, hiszen fogalmam sem volt,
miről beszél, ráadásul nem éreztem a lábamat, és ez halálra
rémített.
Öklével a dudára csapott, és majd kiugrott a szívem a
helyéből. Jesszusom!
A fejem a kocsi tetejéhez ütődött, és Brock eszelős
nevetésben tört ki.
– Azt kérdeztem, sosem csodálkozott-e azon, hogy mielőtt
megismerkedett Troyjal, a pasik távol maradtak magától.
Egyszerűen nem értettem a kérdést, de hát azt sem értettem,
minek rabol el Brock. Úgy véltem, legalább minél hosszabban
beszélgetünk, annál több időt nyerek. Akkor nagyobb a
valószínűsége, hogy Troy tudomást szerez az eltűnésemről, és a
keresésemre indul. Habár tudtam, arra nincs sok remény, hogy
megtaláljon itt, a világ végén, és a telefonom sincs nálam,
Brock viszont töltött fegyvert szorongat. Az esélyek nem nekem
kedveztek.
– De – feleltem végül. – De igen, csodálkoztam rajta.
– Hát... – Brock kaján képpel dőlt hátra az ülésen, mintha
pletyiznénk. – A dolognak az a magyarázata, hogy Troy
mindenkit megfenyegetett. Minden egyes srácot, aki valaha is
egy kicsit közelebb került magához, vagy érdeklődést mutatott.
Tudta, hogy mielőtt maga egyáltalán fölserdül, az övé lesz.
Egész idő alatt szűzen tartotta, hogy majd ő lyukaszthassa ki.
– Erről nem tudtam.
Nagyot nyeltem, megpróbáltam zaklatottnak látszani. Egy
másik mesében szívesen faggattam volna tovább, de
bármennyire megdöbbentően hangzott a közlés (ha egyáltalán
megfelelt a valóságnak), pillanatnyilag Troy manipulatív
húzásai érdekeltek a legkevésbé.
– Az volt a cél – hahotázott még harsányabban Brock, és
kihúzta a combomból az üres fecskendőket.
Most már legalább újra éreztem a lábamat.
Kilökte az ajtaját, és megkerülte a kocsit, hogy nekem is ajtót
nyisson. Az örök úriember.
– Egész idő alatt árnyékként sötétlett a maga fejecskéje
fölött. A pasik levegőt sem mertek venni a maga közelében,
annyira féltek Troytól. Kiszállás!
Kibotorkáltam az autóból, és orra buktam. Figyeltem, ahogy
Brock a csomagtartóból ásót húz elő, a másik kezében pedig a
pisztolyát tartja. Az ásóval odalépett hozzám, a karomnál fogva
fölrángatott a sárból, azután megperdített, hogy neki háttal
álljak, ahogy már korábban is. A lapockám közé nyomta a
pisztolyt, és magas, félig kopasz fák között lökdösött végig.
Vastag, sárga és narancsvörös levélszőnyeg ropogott
nehézkesen vonszolt lábaim alatt. Ebben a szemet
gyönyörködtető erdőben az elképzelhető legrondább sors várt
rám.
Szerettem volna elszaladni. Tisztában voltam vele, hogy
gyorsan tudok futni, de a kilőtt golyóval nem versenyezhetek,
pláne nem, ha úgy érzem, mintha egy-egy betontömböt
kötöttek volna a lábamhoz. Már kezdett visszatérni belé az
élet, de kételkedtem, elég gyors-e ez a folyamat, hogy futva
elmenekülhessek.
Mégsem adtam föl. Úgy döntöttem, ha most meghalok,
legalább nem harc nélkül.
A dermesztő hidegben nem volt rajtam más, csak a
futóruhám. Vacogott a fogam, a korábbi futástól kissé nyirkos
hajamat pedig vékony dérréteg vonta be.
Szótlanul haladtunk. A meg-megreccsenő rőzse és időnként
egy-egy álmosan jó reggelt csiripelő madár – összesen ennyi
zaj emlékeztetett arra, hogy nem állt meg az idő.
Éreztem, hogy feltör bennem az epe, és olyan kába a fejem,
mintha ájulás környékezne. Eddig nem sokszor gondoltam
arra, milyen körülmények között fogok meghalni, de nem így
képzeltem el. Most azonban, az ásó és a pisztoly, valamint
Brock dühös tekintete, kegyetlenül csillogó szeme alapján
eléggé valószínűtlennek tetszett, hogy egy darabban fogok
távozni innét, vagy egyáltalán bárhogyan is.
Egy fatönk mellett álltunk meg, amit fehér festékcsíkkal
jelölt. A tövében gondosan elegyengetett, friss sírhant látszott.
Brock a kezembe nyomta az ásót, és fejével az avarral
borított föld felé intett.
– Ásson!
Lenéztem. A sok eső föláztatta a talajt, de alig bírtam el a dög
nehéz ásót, és a tagjaim még mindig nem nagyon
engedelmeskedtek, bár ebben a tekintetben másodpercről
másodpercre javult a helyzet. Pontosan tudtam, mire szólított
föl Brock. Arra, hogy ássam meg a saját síromat. Újra
fölemeltem a fejemet, éreztem, hogy könnybe lábad a szemem,
de most nem engedhettem meg magamnak, hogy önsajnálatba
süppedjek.
Cselekednem kellett, méghozzá sürgősen.
– Miért csinálja ezt? Én nem ő vagyok. Nem Troy vagyok.
– Nem, tényleg nem – értett egyet. – De fontos neki. Ha nem
csábíthatom el magát, gondoskodom róla, hogy ő se
élvezhesse. Nem én választottam ezt a megoldást. – Megnyalta
a szája szélét. – Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy
kellemesen intézzük, de magának nem kellettem. Hát most így
járt.
– Fontos vagyok neki? – csattantam föl. – Tévedés!
Semmilyen szempontból nem vagyok fontos neki.
– De még mennyire, hogy az. – Előrelökött, pisztolyával a
földre mutatott. – Gyerünk, ásson!
Miért akart Brock ilyen eszeveszetten ártani Troynak?
Hiszen végül ő vette feleségül Troy nőjét, és utána még állást is
kapott a vetélytársától. Meglehet, hogy Troy genyó volt hozzá
és a családjához, de Troy mindenki mással genyó módon
viselkedett. Általában, válogatás nélkül így bánt az emberekkel.
Hacsak Brock nem tudott Troy és Catalina későbbi
viszonyáról... na de Brock maga mondta, hogy csak Sam
érdekében élnek Catalinával egy fedél alatt.
Semmi sem stimmelt.
Ebben az egész forgatókönyvben hangyányi logika sem volt.
A szemembe gyűlt könnyektől ködbe borult a világ. Az erdő
zöldje és a talaj barnája elmázolódott, mint egy kontár
festményen. Nem mozdultam. Nem bírtam megásni a saját
síromat.
Brock újra meglökött, de ezúttal elestem, a térdem mélyen
belevágódott a jéghideg sárba. Átázott nadrágom a
combomhoz tapadt.
– Legyen szíves, ne kényszerítsen, hogy a szükségesnél
jobban megkínozzam! – A hangja zavaróan fegyelmezetten
csengett ahhoz képest, hogy épp az imént utalt gyilkos
szándékaira. – Ez nem személyes ügy. Legalábbis nem kettőnk
közötti. Na, jöjjön, kedvesem!
Éreztem a keze melegét, ahogy talpra rángatott. Nem bírtam
az arcára nézni, azt meg baromira nem akartam, hogy ő lássa
az enyémet, mert még soha senki nem tört meg így.
– Ígérem, a lehető leggyorsabban és fájdalommentesebben
fogom csinálni, ha együttműködik velem. Föl sem fogja majd,
mi történik.
A torkomon akadt a saját nyálam, levegő után kapkodtam.
Brock közelebb lépett, forrósága megcsapta hideg testemet.
– Úgy csinálom, hogy észre sem veszi, teljesen váratlanul.
Amikor háttal lesz nekem. Megegyeztünk?
TROY

B ROCKOT KERESVE VIHARZOTTAM BE A ROUGE BISBE. Aznap

senki sem látta őt, és órák óta senki sem beszélt vele.
Beléptem az irodájába, és megdermedtem, amikor
észrevettem az apró jelet, amit számomra hagyott.
Egy fogpiszkálót. Az én fogpiszkálómat. Most minden mást
elrakott az íróasztaláról, és az üveglap közepére szépen
odabiggyesztette a fogpiszkálót, amire rágabalyodott Brockék
hálószobaszőnyegének egy zöld szövetszála.
A laptopja eltűnt, ahogy az iratkötegek, a családi fényképek
és minden egyéb, amivel a saját képére formálta a helyiséget.
Csak a fogpiszkálóm maradt. És tudtam, miért tette oda.
Rájött, hogy kefélek Catalinával. Rájött arra, amit kurvára
éveken át lobogtattam az orra előtt, hogy vegye már végre
észre. És most rohadtul visszaütött a dolog, egyenesen
belerobbant a pofámba.
Gyanúsan sok véletlen történt ezen a napon, és tudtam, hogy
a két személy eltűnése összefügg egymással. Brock vitte el
Sparrow-t.
Elvitte a feleségemet.
Legszívesebben az egész helyiséget romba döntöttem volna,
még a falakat is, de nem értem rá szétzuhanni. Most éppen
ellenkezőleg, nagyon is össze kellett szednem magamat,
gondoskodnom róla, hogy Piroskának ne essen baja.
Fölhívtam az emberemet a városi rendőrkapitányságon.
John a legpénzsóvárabb rohadékok közé tartozott a fizetési
listámon. Megfelelő árért készségesen vállalta volna, hogy a
saját lányát gulyássá aprítsa és a Rouge Bisben fölszolgálja.
– Miben segíthetek? – kérdezte.
Lediktáltam neki Brock teljes nevét – mind a kettőt, biztos,
ami biztos –, és arra kértem, adjanak ki közleményt, hogy
mindenütt keressék a pasast.
– Ez elhúzódhat egy darabig – vágta rá. – Rengeteg
adminisztrációval jár.
– Kifizetem, bármennyibe kerül, hogy gyorsan menjen.
Nem szoktam eltekinteni az alkudozástól, de az idő most
nem az én oldalamon állt.
Ezután Sparrow barátnői következtek.
Fél óra múlva Lucy kipirult arccal csörtetett be a Rouge Bis
hátsó bejáratán.
– Maga az oka! Maga, meg Sparrow hülye apja... Az isten
szerelmére, még sosem láttam olyat, aki ennyire peches lett
volna a férfiakkal, mint ez a szegény madárka.
Ezzel teljesen egyetértettem, úgyhogy rábólintottam, és
helyből odadobtam neki a slusszkulcsomat. Röptében elkapta,
és kérdőn vonta föl a szemöldökét.
Daisy, Piroska másik barátnője toppant be, és úgy nézett
köriil, mintha életében először lépne ebbe a kibaszott
helyiségbe. Bambán mosolygott, az ember nem is gondolta
volna, hogy eltűnt a barátnője.
– Menjenek, keressék a főzőtanfolyamon, az apjánál, bánom
is én, mindenütt. Hol szokott lógni?
– Hát persze, miért is tudná? – morogta Lucy. – Elvégre
maga csak a férje, nem igaz?
Láttam, hogy Sparrow barátnői is eltanulták a csípős
megjegyzéseket. Ezt most válasz nélkül hagytam, miként
Daisy kérdését is, ami azt firtatta, mennyi a Rouge Bis bérleti
díja. Csak a fejemet csóváltam, és föl-alá járkálva próbáltam
kiokoskodni a következő lépést.
Az ösztöneim azt súgták, hogy Brock vitte el Piroskát, de
próbáltam meggyőzni magam, hogy rémeket látok. Miért is
akarna ártani neki? Esetleg összeszűrték a levet. Talán Brock
szenteskedése Piroskát is megtévesztette. De tudtam, hogy
nem ez a helyzet, Piroska gyakorlatilag immunis a kamuzásra.
Nem lehet kikezdeni vele. És nem bonyolódna viszonyba ezzel
a pasassal.
Mert tudtam, hogy csak az én nevemet sikoltotta az ágyban.
– Ne cseszegessük egymást, Lucy, csak segítsenek, jó?
Maguknak fogalmuk sincs, mivel állunk szemben.
Azt jobbnak láttam elhallgatni, hogy nekem sincs.
– Na ebből elég – rántotta elő a mobilját Lucy –, hívom a
rendőrséget. A legjobb barátnőmről van szó.
Daisy, aki eddig az étterem falán függő egyik festményt
bámulta, hátraperdült, és értetlenül meredt Lucyra.
– Úgy tudtam, én vagyok a legjobb barátnőd!
Ekkora idiótát...
– Senki sem hívja a rendőrséget – szögeztem le higgadtan,
bár úgy éreztem, mindjárt szétrobban a szívem. Tudtam, mit
kell tennem, és nem kívántam megtenni. – Most pedig
gyömöszöljék be a habtestüket a kocsiba, és keressék
mindenütt, ahol csak tudják! A régi környékükön. A
szakácsiskolában. Arra, amerre futni szokott. Csináljanak,
amit tudnak, és tájékoztassanak a fejleményekről!
Ugyanerre utasítottam a környezetemben mindenki mást is.
Alkalmazottakat. Kollégákat. Volt gengsztereket. A fizetési
listámon szereplők már egytől egyig Brockot és Piroskát
keresték. Ha azok ketten tényleg együtt mentek valahová,
akkor várható volt, hogy megtaláljuk őket – remélhetőleg még
azelőtt, hogy teljesen bedilizek.
Sparrow barátnőit azért hívtam föl, mert attól tartottam,
hogy különben kifelejtek valamit, elkerüli a figyelmemet egy
olyan hely, ahol tartózkodhat. A lelkem mélyén tudtam, hogy
nem szökött meg.
A hideg futkosott a hátamon, amikor aznap már negyedszer
telefonáltam Jensennek.
– Valami újság?
– Nem váltotta be a csekket. Rowan pénze még mindig ott
van. Greystone rendszáma továbbra sem mutatkozik. Ha
tényleg elrabolta a feleségét, talán nem olyan ostoba, hogy a
saját kocsiját használja.
Az elrabolta szó egymagában elég volt hozzá, hogy
olyasmiket akarjak művelni Brockkal, amikhez képest Billy
Crupti halála leányálom.
– Brock nem bűnöző. Dunsztja sincs az ilyesmiről. Csak
narkósok kijózanításához ért. – De Flynn ékes például
szolgált, hogy még ahhoz sem nagyon. – Keresse tovább!
Próbálja meg a fizetőkapuk nyilvántartását! Akármibe
lefogadom, hogy a saját tetves kocsijával ment el.
Ezt azonban könnyen kideríthettem.
Nem akartam megtenni, de nem maradt más választásom.
Taxiba vágtam magam, és bemondtam a sofőrnek Cat címét.
Lucyék az én kocsimat vitték el, mert bárki megpillantotta a
Maseratimat, rögtön kapcsolt, hogy én állok a lányok mögött.
Több szem többet lát, most pedig szükségem volt minden
bostoni lakos segítségére, akit csak be tudtam vonni a
keresésbe.
Egy marék pénzt löktem a sofőr kezébe.
– Húzzon bele!
A kocsi olyan iramban száguldott a sokemeletes épületek
mellett, hogy komolyan azt hittem, mindjárt fölszáll.
És ahogy a házak elsuhantak az ablak túloldalán, arra
gondoltam, talán még ez sem lesz elég gyors.
Ettől féltem.
 SPARROW

N EM MOZDULTAM.
– Nem – mondtam egymilliomodszor. – Nem ások.
Brock meg akart ölni? Akkor a nehéz megoldáshoz kellett
folyamodnia, bepiszkítania a kezét. Nem könnyítettem meg a
dolgát, miért is könnyítettem volna? Ha minden ember, akit
valaha is ismertem, most engem keresett, akkor is csekély vagy
nulla volt a valószínűsége, hogy megtalálnak. Annyira eldugott
helyen jártunk, hogy nem voltam biztos benne, Brock
hazatalál-e innét, miután végez velem.
– Nem? – fogyott el végül a türelme, és a pisztoly agyával
arcul csapott.
Elestem. Vér csordogált a homlokomról, a szemembe folyt,
de semmit sem éreztem. A hidegtől teljesen elgémberedtem.
Jólesően elzsibbadtam. Arra gondoltam, talán az sem fog fájni,
amikor a golyó átlyukasztja a bőrömet.
– Mindjárt a párját is megkapja, ha nem kezd hozzá az
ásáshoz – közölte vidám hangon, és felém lóbálta a pisztolyt.
A szentségit, miért nem jöttem rá, hogy ez a pasas nem
komplett? Hát azért, mert ügyesen titkolta. A szerszám nyelére
támaszkodva talpra vergődtem, és belenyomtam az ásót a
talajba, közben elharaptam egy nyögést. Csak azért sem
szerzek örömet Brocknak.
– Na ugye. Most pedig ásson szépen! Valahányszor
abbahagyja, kap egyet ezzel a kicsikével.
Puszit nyomott a pisztolyra, azután helyet foglalt a fehér
festékkel megjelölt fatönkön, és keresztbe tette a lábát.
Szó, ami szó, korábban rendkívül igyekezett, hogy
megkedveltesse magát. Majdnem sikerült is neki. De végül
mégsem. Troy még a rossz hírével és az undok viselkedésével
együtt is jobban érdekelt.
Nekiláttam a gödörásásnak, minden alkalommal majdnem
fölszisszentem, ahogy az ásó a talajhoz ért. Alig maradt erőm,
ráadásul korgott a gyomrom, rémület és düh kavargott
bennem. Annyira lehűltem, hogy attól féltem, elájulok, és
Brock eszméletlen állapotomban végez velem. Ámbár az talán
jobb. Talán mégsem érzek majd semmit.
– Szép munka! – dicsért gúnyosan Brock.
– Dögöljön meg! – mormoltam, de meghallotta.
Legyöngültem, és alig maradt hangom, mégis meghallotta.
– Mit mondott?
Félig háttal álltam neki, de a szemem sarkából így is láttam
őt, szerencsémre, mert a düh fölhevített annyira, hogy ébren
maradtam. Maga az ásás is segített.
– Azt mondtam, hogy... – kezdtem lassan a választ,
próbáltam uralkodni vacogó fogamon, és mélyebbre nyomni az
ásót a földbe. – Dögöljön meg!
Fölpattant, és mérgesen elindult felém. Hónapok óta először
tulajdonképpen örültem a közelségének. Amennyire csak
bírtam, a derekába vágtam az ásó élét.
Az ütközéstől hátratántorodtam, ő pedig seggre esett,
méghozzá akkora puffanással, hogy majdnem elnevettem
magam. Úgy tapogatta az oldalát, amiből tudtam, hogy sikerült
fájdalmat okoznom. A pisztolya után kaptam, rászegeztem a
tekintetemet a gyilkos fegyverre, ahogy kicsúszott a kezéből.
Éreztem, amint az ujjaim a hideg fémre tapadnak, egészen
közel jutottam ahhoz, hogy kihúzzam magam a csávából, hogy
megszabaduljak...
A hasamra irányzott rúgás hanyatt lökött a sekély gödörben.
Mire kipislogtam a földet a szememből, és újra láttam, Brock
már mellettem állt.
Úgy nézett le rám, mintha az arcomba akarna taposni a
bakancsával. Pisztolyát a farmerja övébe dugta, most nála volt
az ásó.
– Jobb vagy bal? – kérdezte fogcsikorgatva.
Bakker.
Nyeltem egyet.
– Kár a fáradságért, nem fogok még egyszer szökéssel
próbálkozni.
– Köszi, ez kurvára megnyugtatna, ha olyan hülye lennék,
hogy adjak a szavára. – Nevetni próbált, de a legalsó bordáit
fogta. Tényleg fájdalmat okoztam. – Connorral jól elbánt,
úgyhogy ezt már azelőtt meg kellett volna tennem, hogy
egyáltalán ásót adtam a kezébe. Tehát jobb vagy bal?
Sóhajtottam, behunytam a szememet. Tudtam, hogy
bármire készül, az engedélyem nélkül is megteszi. Nem
óhajtottam könyörögni neki.
– Jobb – feleltem.
 – Remek választás – bólintott, morogva meglendítette az
ásót, és lecsapott vele a jobb lábfejemre.
Még mindig a gödörben feküdtem.
Nem kiáltottam.
Össze sem rándultam.
Éles döfés hasított a bőrömbe, a futócipő alatt, mintha
valami eltört volna. Alighanem a csont. Tudtam, hogy csúnya
sérülést szenvedtem, de csak tompa, alig érzékelhető fájdalom
járult hozzá. Hűvös tekintettel, közönyös arccal meredtem
Brockra, vártam a további utasításait. Mindennél jobban
kínzott az a tény, hogy alig éreztem fájdalmat.
– És most? – kérdeztem.
– Most felkel, és folytatja az ásást!
 TROY

H OVÁ MEHETTEK? Bárhová. Egy lakásba, amit Brock a

tudtomon kívül bérelt? Hotelba, motelba, használaton
kívüli gazdasági épületbe, valami pincébe, erdőbe, tópartra?
Lehetőségek végtelen sora kínálkozott.
Hol a picsában voltak? Még mindig Bostonban?
Repülőgéppel tartottak valahová? Nem, repülőgépre nem
szálltak, arról tudtam volna. Azért fizettem Jensent, hogy
tájékoztasson az ilyen baromságokról. Az útlevele egyébként
sem volt Sparrow-nál. Nálam volt. Az új jogsiját pedig a
tárcájában tartotta, és hajnali ötkor nyilván nem vitt magával
tárcát a kocogáshoz.
Miért gondoltam egyáltalán repülőgépre? Ha Brockkal ment,
tutira nem saját jószántából. Nem ballaghattak át a biztonsági
ellenőrzésen. Tehát egyértelműen autóval elérhető távolságban
tartózkodtak, és bárhol voltak is, gyorsan meg kellett találnom
Sparrow-t.
A taxi megállt Caték háza előtt, kiugrottam, és szóltam a
sofőrnek, hogy várjon meg. Olyan hevesen dörömböltem a
bejáraton, hogy megzörrentek az ablakok. Cat nyilvánvalóan
megrökönyödve, elkerekedett szemmel nyitott ajtót. Tudta,
hogy komoly ügyben jövök, mert láthatólag inkább aggasztotta
a megjelenésem, semmint örült neki.
– Mi történt? – kérdezte homlokráncolva, kurvásan rövid
szoknyája még az ajtóhoz sietéstől libegett.
– Hol a férjed?
Egyenesen benyomultam. Tudtam, Cat akár azt is képes
eltűrni, hogy Brock itt tartsa fogva Sparrow-t. Egyikükben sem
bíztam. Lehet, hogy üldözési mániás lettem, de ezek ketten
kurvára minden okot megadtak, hogy gyanakodjak rájuk.
– Fogalmam sincs. – Cat utánam sietett. – Mi a francot
akarsz? Miért keresed?
Kettesével vettem a lépcsőfokokat, és egymás után téptem föl
az ajtókat, Sam szobájáét is. Amikor az övé kivágódott, és
hangos csat– tanással a falhoz csapódott, a kisfiú értetlenül
nézett föl. Egy műanyag gyerekasztalnál ült, előtte szépen
fölsorakoztatott játék teherautók.
– Troy bácsi? Szia...
– Szia, Sam! – Egy pillanatig haboztam, majd még egy
pillantást vetettem rá, azután olyasmit tettem, amiről tudtam,
hogy egész hátralévő életére meggyűlölhet miatta. – Nem
láttad az apukádat?
– Ma nem – dünnyögte, közben az asztal szélére gurított egy
teherautót, lelökte a földre, és a szájacskájával robbanást
utánzó hangot adott.
– Rendben, pajti. Jó légy!
Legszívesebben hozzátettem volna, hogy ne csináljon semmi
marhaságot. Semmi olyasmit, amit Brock meg én szoktunk. Se
olyat, amit Cillian és David Kavanagh csinált.
– Jó leszek – mosolygott rám, ahogy fölvette a játékautót a
földről, és visszarakta az asztalra.
Basszus. Micsoda ártatlanság. És Brock nincs itthon. Bassza
meg!
Cat felé fordultam, aki a folyosóról figyelt minket, kimentem
hozzá, és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy Sam ne
hallja a beszélgetésünket.
– Figyeled a férjedet GPS-es nyomkövetővel?
– Nem – felelte. – Miért?
– Hadd kérdezzem meg még egyszer! – Megfogtam a nyakát,
nem gyakoroltam rá komoly nyomást, de rühelltem az érzést,
hogy elveszítem a helyzet fölötti uralmamat, méghozzá
villámgyorsan. – Meg tudod mondani GPS segítségével, hogy
hol van most a telefonja, vagy nem? Nem ajánlom, hogy
hazudj nekem, Cat! Most az egyszer nem leszek elnéző.
Lesütötte a szemét, az ajkába harapott.
– Arról a nőről van szó?
Hogy az isten tegye akárhová... Nem értem rá ezzel
szórakozni.
– Catalina! – csaptam az öklömmel a háta mögötti falra.
Szerencsémre a folyosó Sam szobájával ellentétes oldalán,
mert akkorát szólt, mintha bomba robbant volna. – Válaszolj,
mielőtt az egész tetves házat lebontom!
– Jó! Igen! Naná, hogy követni tudom a kibaszott telefonját.
Tudtam. Ha volt egy nyavalyás közös pont Catben és
bennem, hát akkor az, hogy okvetlenül ellenőrizni kívántuk a
párunkat. Ő ugyanazért akarta nyomon követni Brockot,
amiért én minden pillanatban látni vágytam, merre jár
Piroska. Tudtuk magunkról, hogy nem vagyunk elég jók a
másiknak.
 – Azonnal hozd ide a telefonodat!
Ostobán azt képzelte, becsalhat a hálószobájába, de hiába
integetett, kint maradtam a folyosón. Föl-alá járkálva SMS-
eztem Lucynak, Daisynek és Jensennek. Egyikük sem tudott
újsággal szolgálni, és valamennyiükre dühöngtem, amiért
ennyire hasznavehetetlenek. Nem ők tehettek róla, de semmi
támpontom sem volt Sparrow kereséséhez. Az már kiderült,
hogy nincs Abe-nél, se a régi környékünkön, se a Rouge
Bisben, se otthon, se sehol a közelben.
Amikor Cat odaadta a telefonját, és megmutatta a
nyomkövető alkalmazást, egy pillanatig reménykedtem.
Gyorsan rákerestem Brock telefonjára, de a kijelző a Rouge Bis
címét mutatta. A rohadék nem kockáztatott, hátrahagyta a
telóját.
– Oké, Cat, idehallgass, most mindent jóvátehetsz, világos?
Megbocsátok minden szemétséget, amit valaha is műveltél
velem, elfelejtem, spongyát rá, csak egyetlen kérdésre
válaszolj! – Vállon ragadtam, a falhoz szegeztem, és mélyen a
szemébe néztem. – Ki tudhatja, hol van most Brock? Mondj el
nekem mindent, amiről úgy gondolod, hogy segíthet. Van
valami rokona vagy ismerőse, akiről nem tudok?
Tiktak! Tiktak! Telt az idő, mintha homok folyna ki az ujjaim
közül. Úgy éreztem, rám dől a kurva folyosó fala, kinyomja
belőlem a szuszt. Nem akartam elveszíteni Piroskát. Nem
veszíthettem el. Egyedül őt nem vehette el tőlem soha senki.
Cat töprengve a hajába túrt, és mélyet sóhajtott. De csak
ripacskodott. Valójában nem akart segíteni. Nem akarta, hogy
megtaláljam Brockékat. Tudta, hogy bármit keresek, annak
semmi köze őhozzá, annál több a feleségemhez. Gondolom,
megőrjítette a tudat, hogy nálam már nem körülötte forog a
világ, továbbléptem, jobbat találtam, mint ő.
– Cat, légy szíves...
 Óhatatlanul remegett a hangom.
– Anyám – mondta végül Cat kelletlenül. – Ő talán tudja,
hová ment. Közel áll Brockhoz. Alighanem jobban szereti, mint
engem. Ezért utál téged annyira – jelentette ki megvető
mosollyal, és pislogott, nehogy kicsorduljon a könnye.
Behunytam a szememet, mély lélegzetet vettem.
– Köszönöm! – suttogtam, és puszit nyomtam a homlokára.
– Vigyázz Samre! Ő a legjobb dolog az életedben.
Az életünkben.
– Hogyhogy? Várj, hová mész? Miért mondtad ezt?
De már kirohantam a házból, visszaültem a kocsiba, és
megint pénzt nyomtam a sofőröm markába.
Maria a lakásomon volt.
És némi magyarázattal tartozott nekem.
SPARROW

GY ÉREZTEM, MINTHA EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁG ÓTA ÁSNÉK,

Ú amikor Brock intett, hogy tegyem le a szerszámot.
– A kocsihoz megyek fájdalomcsillapítóért – közölte az
oldalát dörzsölgetve. – Nekem, nem magának.
Egy fához vonszolt, és a törzséhez kötötte a kezemet.
Ezzel időt nyertem. Ficánkoltam, rángattam a kötelet, és
kétségbeesetten fohászkodtam, hogy ezt az időt Troy valahol
Bostonban a felkutatásomra fordítsa.
Amikor hallottam, hogy Brock visszatér, gyorsan a földre
rogytam, úgy tettem, mintha végig ájultan hevertem volna.
Kioldozott, visszavitt dolgozni, de most beszédes kedve
kerekedett. Leült a fatönkre, időnként megtapogatta az oldalát,
de általában olyan vidámnak tűnt, mint egy eszement
lánycserkész.
– Jaj, alig várom, hogy eljusson őnagyságához!
A hidegtől és a kimerültségtől annyira rosszul éreztem
magam, hogy azt sem tudtam, jól hallottam-e, amit mondott.
Nem válaszoltam.
– Egyszerűen imádom, ha a családtagok egymásra találnak –
folytatta sugárzó mosollyal a képén.
– Mi a rossebről zagyvál? – fortyantam föl.
A homlokomra száradt vér viszketni kezdett. Szerettem volna
levakarni, de féltem, hogy ez az elmebeteg azt hiszi,
próbálkozom valamivel, és lelő. Elvégre korábban tényleg
próbálkoztam.
– A fenébe, elfelejtettem, hogy Troy nem mondta el
magának. – A szájához kapott, mint aki valami hétpecsétes
titkot kottyantott ki, és ettől rettentően zavarba jön. – Most azt
a sírt ássa ki, ahová a férje a maga anyukáját temette.
A fejemet ingatva próbáltam értelmezni Brock szavait. Troy
még csak nem is ismerte az anyámat.
– Hazudik! – sziszegtem, és szembefordultam vele.
Nem bírtam ráállni a sérült lábamra, de már azzal sem
törődtem. Tulajdonképpen semmi más nem érdekelt, csak az,
amit most hallottam.
– Bárcsak hazudnék, kedvesem! – A térdére tenyereit,
előrehajolt, és rám ragyogtatta pazar mosolyát. Végtelenül
higgadt mosolyát. Végtelenül és visszataszítóan higgadt
mosolyát. – Egy fehér lepedőbe csavarta, úgyhogy ha nem
láthatja az elporladt tetemét, mert már csontok maradtak
belőle, akkor is viszonylag könnyen rábukkanhat. Találhat egy
kis szuvenírt a drága mamitól. Na persze... – A pisztoly
csövével gondterhelten vakargatta meg a homlokát. – Ezzel
nem sokra megy, ha tekintetbe vesszük, hogy már maga sem
marad sokáig életben.
– Tudom, hogy nem ő ölte meg – mondtam neki. És saját
magamnak. – Csak tizenhárom éves volt, amikor anyám
lelépett.
– Ez igaz. Nem ő ölte meg. Csak kábé tizenöt évvel később
eltemette az erdőben, nehogy valaki rájöjjön, hogy Cillian a
szeretője ágyában halt meg. Tényleg, elfelejtettem, hogy maga
még némi felvilágosításra szorul. Az anyukája Cillian Brennan
kedvéért passzolta le magát meg a szerencsétlen apukáját.
Robyn pontosan ebben az isten háta mögötti erdőben, egy
faházban találkozgatott a pasassal. Egy amhersti falatozóban
etette a jónépet, de minden kedden itt kezdte a második
műszakját mint Cillian babája. Hát igen, itt érezte magát
elemében. – Brock széttárta a karját, és körbemutatott. –
Tényleg bolondulhatott a pasasért, és mi haszna volt belőle?
Miután Troy agyonlőve találta őket, az anyját itt temette el, jó
mélyre. Ha belegondolok, maga borzasztóan hasonlít
Robynhoz, nem? – Odaballagott hozzám. – Szeret főzni, és
hamarosan itt lesz eltemetve Cillian fia, Troy Brennan miatt.
Maga persze legalább a törvényes felesége volt.
– Még most is az vagyok. Ne beszéljen rólam múlt időben!
Brock végigsimította az arcomat a pisztollyal, közben a
szemét legeltette rajtam.
– Tetszik, hogy ilyen optimista. Ez nem jellemző a városi
patkányokra.
Csak beszéltetni akartam, ebből nem következett, hogy el is
higgyem a szavait. És még ha igazat mondott is, az most nem
számított. Hogy megbotránkoztatott-e az, amit állítólag Troy
tett? Meg hát. De ha a férjem nem szabadított meg gyötrő
kétségeimtől, nem magyarázta meg, miért hagyott el az anyám,
és ő mit tett vele, az most mind nem számított, mert rövidesen
végleg megszűnhettek a szenvedéseim.
 – Szóval miért vett Troy feleségül? – hallottam a saját
hangomat.
Most már ez sem bírt jelentőséggel, éppen ezért kérdeztem.
Nem érdekes, ha fáj, elviselem, hiszen már nem tart sokáig.
Egyébként is legfeljebb egy óra. Brock láthatólag élvezte a
társalgást. Én pedig addig is az élők sorában maradtam, és azt
egyáltalán nem elleneztem.
Brock fölhúzta az orrát, és mutatóujjával hátrabökött az
általam ásott, még nem valami mély gödörre.
– Ásson tovább, és elmondom magának!
Fölvettem az ásót, de csak mímeltem a munkát, előrehaladás
helyett leginkább ide-oda lapátolgattam a földet a gödör alján.
Eszemben tartottam, hogy azt ígérte, akkor fog megölni,
amikor legkevésbé számítok rá.
Tudtam, hogy valahol errefelé áll a faház, amit említett.
Ezért hozott ide. Azt akarta, hogy Troy pont itt találjon rá a
holttestemre.
– Habár az anyukája csak Cillian macája volt, a jelek szerint
a pasas szerette. A mama azonban sokat tépelődött amiatt,
hogy elhagyta a családját, mármint főleg magát, mert
gondolom, Abe-et faképnél hagyni nem esett nehezére. Az az
ember nem volt nagy fogás, az állandó piálásával meg a
zsivány haverjaival. Maga viszont... maga hiányzott neki. Sokat
mesélt magáról. Troy legalábbis ezt mondta Catnek, Cat pedig
nekem.
– Catnek? – hökkentem meg.
Hát persze. Troy egyetlen igaz szerelmének. Nem nekem,
annak a nőnek. Neki mindent elmondott. Ezen rágódva még
egy kis fájdalmat okoztam magamnak.
Vajon egy verébnek megszakadhat a szíve?
– Neki bizony... – vigyorgott Brock, közelebb hajolt hozzám,
és suttogóra fogta a hangját. – Troy annyira beleszeretett a
feleségembe, hogy gondolkodás nélkül kitárulkozott előtte,
Cat, az a hűtlen kis dög meg mindent kikotyogott nekem az
ágyban, amikor totál bekokózott. Én magam csempésztem
neki a cuccost a malibui drogelvonóba, ahová Troy befizette. –
Hátravetette a fejét, és kárörvendően kacagott. – Én voltam az
ottani konzultánsa. Úristen, gyerekjáték volt kiszúrni a
pasassal! Troy játszotta Sámsont, Cat pedig Delilát.
Cat egykori drogfüggősége az újdonság erejével hatott rám,
azt azonban világosan láttam, hogy Brock már hosszú ideje
tervezgette ezt a bosszút.
– Folytassa!
– Szóval Cillian nagyúri gesztussal megeskette Troyt arra,
hogy gondoskodni fog a kislányról, akit a szeretője őmiatta
hagyott el. Pontosabban arra, hogy feleségül veszi magát.
Elcseszett ügy, mi? De hát mit is várhat az ember egy
gengsztertől? Cillian meg pláne elcseszett alak volt. A
legrosszabb az egész társaságból.
– Gyűlöli – fordultam Brock felé.
– Naná, hogy gyűlölöm! Kurvára. Megölte az apámat, ezért
fölbéreltem valakit, hogy ölje meg őt.
A Troy listájáról hiányzó név. A válasz Troy kérdésére.
Brock.
– Egy kicsit sem sajnálja ezt az egészet? – kérdeztem. –
Maga elárvult. Megölték az apját. Azután fölbujtott valakit
Troy apjának megölésére, most pedig... – Egy pillanatra
elhallgattam, kifújtam magam. – Most pedig Samet is árvává
teszi, mert mindketten tudjuk, hogy Troy levadássza magát, és
kinyírja. Samre nem gondol? Catre nem gondol?
– Catre ne vesztegesse az együttérzését! A maga orra előtt
kefél Troyjal. És a fiamért sem kell aggódnia. – Közelebb
húzódott, az arcomtól néhány ujjnyira megállt, és kirántotta az
ásót a kezemből. – Miután Troy megtalálja a maga sírját, és
átlátja, milyen kurvára szimbolikus, hogy éppen ide,
közvetlenül az anyja mellé temettem, azt tervezem, hogy a
férjét is megölöm.
Most rajtam volt a mosolygás sora. Komor, örömtelen
mosolyom nyomatékosította a mondanivalómat.
– Jaj, Brock... – Nevetést színleltem. – Maga még az én
mércémmel is tehetségtelen kezdő. Kurvára ki fog nyiffanni.
– Csak magácska után. – A földbe nyomta az ásót, és
munkához látott. – Hölgyeké az elsőbbség.
TROY

M ARIA ÚGY TETT, MINTHA NEM BESZÉLNE ANGOLUL, de én

már kiismertem. Azért játszotta ezt, hogy senki ne
tudjon szólni hozzá. Se anyámnál, Sparrow-ék környékén, ahol
eredetileg takarítani kezdett nekünk, se az én Back Bay-i
lakásomban. Ez általában bevált, de egyszer rajtakaptam a
bevásárlóközpontban, ahol folyékonyan beszélt angolul egy
pénztárossal. Amikor meglátta, hogy mögötte állok a sorban,
majdnem lenyelte a nyelvét, de én csak mosolyogtam, és
annyiban hagytam.
Nem kívánt társalogni, nekem pedig kurvára nem hiányzott
az intellektuális hozzájárulása az életemhez.
Amikor beléptem a lakásba, és megláttam, hogy nincs
egyedül, kis híján eldurrant az agyam. Csodával határos módon
sikerült összeszednem magamat. Úgy ráharaptam a
fogpiszkálómra, hogy pozdorjává tört.
 – Mr. Brennan... – Egy hivatalnoköltönyös, alacsony, apró
szemű férfi állt föl a kanapémról – az én kibaszott kanapémról
–, és kézfogásra nyújtotta a jobbját. – Phil Stratham nyomozó
vagyok. A társam is úton van ide. Azért jöttem, mert Flynn Van
Horn eltűnésével kapcsolatban szeretnék néhány kérdést
föltenni önnek.
Ezúttal egy másodperc sem kellett, hogy összerakjam a
képet.
Brock. A szemétláda leadta a drótot a zsaruknak Flynn
haláláról. Láttam, hogy ez nem véletlen egybeesés, hanem
gondosan összehangolt akció. Magával vitte Piroskát, és
nemcsak nem akarta, hogy megtaláljam őket, de szándékosan
akadályt is gördített elém. Azt hitte, kifoghat rajtam.
Ügyes húzás, Kavanagh! Csak az a peched, hogy ezt a játékot én
találtam ki.
– Nyomós okkal feltételezzük, hogy Van Horn a... khm,
eltűnése előtti utolsó óráit önnel töltötte.
A nyomozó tudta, hogy a srác meghalt... és az volt az
érzésem, hogy a halálát szándékos „baleset” idézte elő. Brock
részéről. Az ember kijózanítás közben nem hagy magára egy
drogost egy erdei faházban. Még nem hűlt ki, amikor
rátaláltam. Brock egyáltalán nem fogadta a hívásaimat.
A falak lassanként közelebb nyomultak. Közelebb... egyre
közelebb...
– Parancsot hozott?
Összeszorítottam az ajkamat, és Mariához indultam. Tágra
nyílt a szeme. Jó jel. Félt. Talán tudott valamit.
– Nézze, kaptunk egy fülest, és...
– Pa-ran-csot ho-zott? – ismételtem szótagolva, és figyeltem,
ahogy a pasas elsápad. – Egy kibaszott pa-ran-csot? Ha nem,
akkor azonnal takarodjon az ingatlanomból! Nem mondom
kétszer.
 – Brennan... – siklott magasabbra a zsaru hangja. – Ne
beszéljen így velem! Csak azért jöttem, hogy...
– Valaki jól beetette magukat – vágtam a szavába. – Nem
tudom, hogy Brock Greystone telefonált maguknak, vagy valaki
mást küldött, hogy elvégezze helyette a piszkos munkát, de én
szart se csináltam Flynn Van Hornnal, mindössze elfuvaroztam
Greystone-hoz. Ő józanította ki, nem én.
Ez pontosan fedte a tényeket. A hullától már én szabadultam
meg, de ezt kézenfekvő okokból nem kívántam említeni.
– Nézze, nekem most tényleg más dolgom van. A kedélyes
csevegésünket későbbre kell halasztanunk.
Ezzel karon ragadtam Mariát, és a szemöldökráncolásokkal
nem törődve berántottam a vendégszobába. A gardrób
ajtajához szegeztem, az arcához nyomultam, rámeresztettem a
szememet, és bedobtam a legvérfagyasztóbb grimaszomat.
– Hol a veje?
– ¿Qué?
– Ne játssza meg a bazári majmot! Tudom, hogy ért engem.
Tudom, hogy kurvára beszél angolul, ha épp kedve szottyan rá,
és melegen ajánlom, hogy most rögtön szottyanjon,
amennyiben nem kitépett nyelvvel óhajt távozni innét.
Azonnal mondja meg, hol a pasas!
Maria angol-spanyol zagyvaléknyelven hebegni-habogni
kezdett, közben a hátam mögé lesegetett abban a reményben,
hogy betoppan a nyomozók gyöngye, és megmenti az irháját.
Éreztem, hogy fogytán a türelmem, mindinkább hatalmába
kerít a kétségbeesés. Hová a faszba mehetett Brock? Hová
vihette Sparrow-t?
– Nem tudom! – kiáltotta az asszony. – Nem tudom! Brock
mond nekem soha semmit!
– Hazudik! – ordítottam az arcába, végképp elveszítettem az
önuralmamat. Az idő most nem nekem dolgozott. Ahogy más
se, a francba! – Hazudik, és Sparrow élete veszélyben forog a
miatt a fasz miatt. Azonnal feleljen, hülye pina! – Tenyérrel a
falra csaptam. – Feleljen!
Természetesen nem voltam büszke magamra. Egy nálam
kétszer idősebb nőt pináztam le, pedig azt életkortól
függetlenül sem nagyon sűrűn szoktam. Inkább a „kurva” a
szava járásom. De most fölment bennem a pumpa. Komolyan
és kivédhetetlenül elszakadt a cérna.
– Többet nem találkoz Catalinámmal?
Az asszony szaporán pislogva figyelte, mit reagálok erre.
Ne már, a bejárónőm zsarolt? Ígéretet akart kicsikarni
belőlem, hogy dobom a lányát?
– Hónapok óta nem találkozunk. Vége. Idehallgasson,
Maria, kérem... – próbálkoztam más taktikával, és összetettem
a két kezemet. Bassza meg, térdre is vetettem volna magam, ha
azt remélem, hogy az segít. – Mondjon el mindent! Mindent!
Meg kell tudnom, hová ment Brock. Kérem! Kérem szépen!
Szégyenkezve és idegesen jobbra-balra nézegetett. Végre, egy
kibaszott áttörés! Láttam, hogy most majd mond valamit. A
valami több a semminél. Odáig jutottam, hogy bárminek
örültem volna.
– Szombaton jött haza... – Maria megköszörülte a torkát,
köhintett. – Nekem haza. Elviszte a micsodát. – Ásó
mozdulatokat tett a kezével. – Azután elment.
– Micsodát? Milyen micsodát? Az ásót? Elvitt egy ásót?
Maria rezzenéstelen szemmel, tanácstalanul meredt rám.
Előhalásztam a zsebemből a telefonomat, az aksi már
majdnem teljesen lemerült, és beütögettem a keresőgépbe az
„ásó” szót. Az asszony orra alá dugtam a képet.
– Ilyennel ment el? Ezt vitte el?
Lassan bólintott, nagyot nyelt.
– Ezt – erősítette meg.
 Basszus!
Brock az erdőbe vitte Sparrow-t. Több mint valószínű, hogy
oda, ahol a normális házaspárrá válásunk esélyét temettem el.
Az erdőbe vitte, és pontosan tudtam, hová, mert az volt a
legutolsó hely, ahová Sparrow-t kívántam. Mert az a hely
okozhatta neki a legnagyobb fájdalmat.
Kiléptem a vendégszobából, közben imát rebegve
reménykedtem, hogy a nyominger még nem hagyta el az
épületet. És nem. Még a nappalimban találtam. Karba tett
kézzel gubbasztott a kanapémon, mint egy büntibe küldött kis
klambó. Nabaszki. Erre a manusra bízták a felelős gyilkosok és
más feltételezett bűnözők kézre kerítését? Hát nem csoda,
hogy én még szabadlábon mászkálhattam.
– Rám tud szánni öt percet? – pattant föl, és elindult felém.
Bólintottam, és elmentem mellette, egyenesen a kijáratot
célozva meg.
– Akár többet is, de kéne a kocsija, méghozzá most rögtön.
SPARROW

-E z KÉSZ! – egyenesedett föl Brock, és letörölte a

homlokáról az izzadságot.
Már vagy két órával ezelőtt átvette tőlem a sírásást. Végül
fölfogta, hogy egyedül nem boldogulok a munkával, jelenleg
nem vagyok olyan formában, legfeljebb ha fél éven belül
igényel olyan mély gödröt, amiben elférek.
Közben megtalálta azt az átkozott fehér lepedőt is, hozzám
vágta, az undormányos pofájáról csak úgy sütött a
diadalmámor. A lepedő már nem annyira fehéren, mint inkább
barnán ugyan, de előkerült.
Megszimatolgattam a sáros, koszos textildarabot,
borzasztóan szerettem volna érezni anyámat, kötődni
valamihez, ami talán még megmaradt belőle. De nem tudtam.
Nem éreztem egyebet, csak kiábrándultságot. Kiábrándultam
az anyámból, a férjemből.
 – Miért csinálja ezt? – üvöltöttem.
Brock egy magas fának támaszkodott, idegesen húzkodta
barna haját. Hát igen, arra készült, hogy kioltson egy
emberéletet. Az enyémet. Lenézett rám, ahogy a földön ültem, a
homlokom már nem vérzett, az alvadt vér a bőrömhöz
ragasztotta a hajamat, és a lábfejem úgy lüktetett, mintha
apránként láncfűrésszel metélnék le. Mit mondjak, nem a
legszuperebbül éreztem magam.
– Azt levettem, hogy utálja Troyt. Azt is értem, hogy gyűlöli a
Brennan famíliát. De mi készteti arra, hogy engem bántson?
– Nem is tudom. – Összevonta a szemöldökét, tényleg
elgondolkozott. – Talán csak az önbizalomhiányom az oka?
Jóképűbb vagyok Troy Brennannél, és nem vitás, hogy
kedvesebb is, mégis mindig neki jutnak a csajok, nem igaz? –
Fölhorkant. – Ja, erről van szó. Lehet, hogy egyszerűen
megorroltam magára, mert nyilvánvalóan vak, nem látja,
milyen ember a férje, és milyen vagyok én.
– Egyikük se különb a másiknál – vágtam oda neki. – Két
pokoli szörnyeteg.
De miközben kimondtam, már akkor sem hittem el. Mert
miután minden titok napvilágra került, miután megtudtam,
mit tett Troy anyámmal, és mi zajlott itt le, továbbra sem
tudtam annyira gyűlölni, amennyire Brockot. Troy nem volt
rosszindulatú. Vagy talán az volt, de nem velem szemben.
Brocknak viszont... minden lehetősége meglett volna, hogy
leállítsa a vérontást és mindazt, ami történt, vagy legalább a
zömét, de hagyta tovább tombolni ezt a diliházat.
– Ó, jaj! – A szívére tette a kezét. – Micsoda sértés! Ez az
utolsó szava, Mrs. Brennan?
– Nem egészen – válaszoltam, elengedtem a fehér lepedőt,
és figyeltem, ahogy visszahull a földre. – Valaki jön maga
mögött.
 Brock hátraperdült, hogy megnézze, ki az, és meghökkent,
amikor Troy ziháló alakja tört át a magas bokrok között, akár a
szélvész.
A pisztolyát Brockra szegezte, és elkiáltotta magát:
– Ne lőj a feleségemre!
Brock ledobta a fegyverét, tátva maradt a szája, és elöntötte
az arcát a felismerés, hogy vége a játéknak.
– Ne csináld ezt! – kiáltott ismét Troy.
Nem értettem. Mit ne csináljon? Hiszen Brocknál már nincs is
fegyver!
– Te sátánfajzat! – sziszegte Brock a férjemnek. – Foglalok
neked helyet a pokolban.
– Ne fáradj! Késni fogok – felelte Troy jócskán halkabb
hangon, majd elmosolyodott, és rémült ordítást hallatott. – Az
mondtam, azonnal dobd el a pisztolyt!
Lövés hasított a levegőbe. Brock elvágódott, akkora
puffanással ért földet, hogy visszhangot vert a fölénk
tornyosuló fákon. Fölkaptam a fejemet. Még mindig remegve
– vagy az egész világ remegett? – bámultam a mellettem
hasaló férfira. Az arca elszörnyedt grimaszba dermedt. Láttam
a meglepetést a szemében, ahogy egérszürke zakóján
sötétvörös vérfolt virágzott ki, és másodpercről másodpercre
terjedt, mint a kiömlött olaj.
Megdöbbenésemben és kimerültségemben nem is próbáltam
fölkelni, ott feküdtem a gödör közelében, amit Brock ásott
nekem.
A következő pillanatban Troy cipőjét láttam, az arcomtól
néhány centiméterre állt meg. Megkönnyebbülés hullámzott
végig rajtam. Zokogtam, maradéktalanul szabadjára engedtem
egész nap visszafojtott könnyeimet. Eljött értem. Troy eljött
értem, és egy csapásra mindent rendbe hozott. Mindannak
dacára, amit megtudtam, amit nem akartam tudni, annak
ellenére, hogy a közös életünknek befellegzett, mégis úgy
éreztem, nincs semmi baj, most már biztosan minden jóra
fordul.
Meguntam, hogy erősnek kell lennem. Szívesen
beletörődtem, hogy más gondoskodjon rólam, még akkor is, ha
Troy az.
– Bocs, Piroska! – Zsebkendővel megfogta Brock pisztolyát,
és oda vitte, ahol Brock állt, mielőtt a golyó eltalálta. –
Megígérem, hogy a füledet sem fogja súrolni.
Azután rám lőtt.
Troy Brennan, a férjem rám lőtt.
Egyujjnyival a fülem mellett süvített el a golyó, de éreztem a
belőle sugárzó hőt. Lőporfüst égette az orromat, és kifordult a
szemem.
Egy pillanatra elaléltam, alig vettem észre, hogy Troy a
karjába zár. Arra tértem magamhoz, hogy fölemel. Úgy vitt,
akár egy ministráns a keresztet, a karom a nyaka fölött
himbálózott. Olyan görcsösen szorított magához, mintha
bármelyik pillanatban elillanhatnék, köddé válhatnék.
Anyám fehér lepedőjébe kapaszkodva zokogtam. Nem
hiszem, hogy Troy észrevette a lepedőt. Abban sem vagyok
biztos, hogy az adott helyzetben én magam észrevettem, mit
csinálok. Gyors egymásutánban annyi minden történt, hogy
szinte úgy hatott az egész, mintha külső szemlélőként
kukkantanék be egy valóságba, ami igazából nem is az enyém.
Egy másik személy futott a fák között felénk. Alacsony,
hegyes orrú férfi praktikus öltözékben. Egy zsaru. Brock
holttestéhez sietett, és kitapintotta a pulzusát.
Még mindig szédelegtem, nem tudtam világosan
gondolkozni, de azt észrevettem, hogy Brock pisztolya
visszakerült a kezébe.
A férjem, az örök lerendező.
 – Lelőtte ezt az embert? – rivallt a zsaru Troyra.
Troy oltalmazón ölelt át. Kezdett fájni a szorítása. Ahogy a
homlokom meg a lábfejem is.
Mindenem fájt. Mindenem megsérült. Különösen a szívem.
– Önvédelemből – felelte Troy, és éreztem, hogy az állával a
vállam fölött Brock felé int. – Rálőtt a feleségemre, csak egy-
két ujjnyival hibázta el, és újra meg akarta próbálni.
Nem igaz, Brock nem tett semmi effélét. Troy lőtte le őt, és
Troy használta Brock fegyverét is. Természetesen egy szót sem
szóltam a zsarunak. Hagytam, hogy Troy egy számomra
ismeretlen, fekete városi terepjáróhoz cipeljen, közben a
karom úgy lifegett, mintha már nem is tartozna a testemhez.
Elengedtem a lepedőt, de Troy lehajolt, fölvette, és a vállára
terítette. Tudta, hogy tudom, és ez valahogy még jobban
elszomorított.
– Basszus, nagyon sajnálom, Piroska! – hajtogatta
egyfolytában, talán inkább önmagának, mint nekem.
– Mindent tudok – suttogtam a mellkasába. – Hogy tehetted
ezt anyámmal? Hogy tehették ezt velünk?
Az izmai megfeszültek a testem körül. A mellkasa, a
bicepsze, de még az ujjai is acéllá keményedtek.
– Sparrow...
Abban a pillanatban elájultam, ahogy elhelyezett a
kocsiülésen, és az egész kalamajka kezdete óta először
egyáltalán nem érdekelt, fölébredek-e vagy sem. Semmi sem
számított többé. Semmi a világon.
Csak a kórházban tértem magamhoz, és még akkor is
minden egybemosódott. Az első másodpercekben azt hittem,
még mindig az erdőben vagyok, még mindig Brockkal, vagy
ami annál rosszabb, meghaltam. Azután éreztem a kézfejemnél
az infúziós tűt, fertőtlenítők és érzéstelenítők szaga csapta meg
az orromat. Lassan pislogva próbáltam valamelyest
visszanyerni a látásom fölötti uralmat, és egy ködös alakot
pillantottam meg. Az ágyamon ült. Rájöttem, hogy apu az, és a
tenyerébe temeti az arcát. Rázkódott a teste, úgy véltem, sír.
Lucy az ablakpárkányra telepedve nézegetett kifelé, de úgy
tűnt, leginkább aggódik. Daisy a falnak támaszkodva,
szórakozottan piszkálgatta a körmét, és rózsaszínű rágógumit
pukkantgatott.
Vigasztalóan hatott rám környezetem egyszerűsége. Csupasz
fal, linóleumpadló, puritán berendezés, reluxával fedett
ablakok. Minden fehér vagy pasztellszínű. Unalmas, kopár, és
nekem pont így tetszett. Jelenlegi énem nem tudta volna
kezelni az aprólékos részleteket, a gyomrom nem vett volna be
komplikáltabbat annál, ami elém tárult.
És ami a fő, az a három ember vett körül, akik fontos
szerepet játszottak az életemben.
A férjem már nem fért bele ebbe a belső körbe. Azok után,
amiket művelt, semmiképpen sem.
Apu és Lucy bizonyára meghallotta fölszisszenésemet,
amikor mozdítani próbáltam – mellesleg sikertelenül – a
lábfejemet, mert Lucy fölugrott a párkányról, és az ágyamnál
termett.
– Sajnálom, édesem, eltörted a lábadat.
– Ami azt illeti, Brock törte el – nyögdécseltem, de
fölhagytam a próbálkozással.
Úgy sajgott a lábam, hogy a világ összes morfiuma sem
csillapíthatta volna a fájdalmat.
A többiek olyan értetlen képet vágtak, mint akiket még nem
világosítottak fel. Kíváncsi voltam, mennyit tudnak.
– Troy hol van?
Lucy és Daisy egymásra pillantott, nem tetszett az
arckifejezésük. Fájt bevallanom, hogy noha Troy
fölfoghatatlan dolgokat követett el sok mindenkivel, például
azzal a nővel szemben is, aki világra hozott engem, továbbra is
érdekelt a sorsa. Továbbra sem kívántam, hogy bajba
keveredjen. Attól, hogy nem bírtam együtt lenni vele, nem vált
kevésbé fontossá.
Sőt, inkább még jobban aggódtam érte. A rák sikeresen
hatalmába kerítette az egész testemet. Tetőtől talpig áthatott.
Ellenállt minden orvosságnak, védetté vált mindennel
szemben, amit Troy tehetett. Mi több, tudtam, hogy ha a golyó
átlyukasztotta volna a bőrömet, még akkor is szerelmes lennék
Troyba. Fülig. Ami eléggé szívásnak tűnt, mert tudtam, hogy
nem bírok megbocsátani neki.
Az a tudat is szívás volt, hogy Troy talán szabad ember, még
sincs jelen, nyilván azért nincs, mert már nem kíván engem.
Végül apu közölte a hírt, mert Lucy és Daisy a nagy
együttérzéstől nem tudta rávenni magát erre.
– A rendőrkapitányságon van – mondta szemrebbenés
nélkül. – Vallomást tesz a történtekről.
Kinéztem az ablakon. Majdnem koromsötét honolt odakint,
egy utcalámpa fénye hatolt át a ködön és esőn.
– Hány óra?
– Éjjel egy.
A francba, még huszonnégy órája sem múlt, hogy
belebotlottam Brockba, de úgy éreztem magam, mintha évek
teltek volna el azóta.
– És Brock?
Ezúttal Lucynak egyáltalán nem esett nehezére, hogy
tájékoztasson.
– Meghalt. Nyugodj meg, szegénykém! Nem akármilyen
állapotban voltál, amikor Troy rád talált. Hihetetlen, hogy
Brock azért rabolt el, mert beléd szeretett, és nem bírta
megemészteni, hogy férjnél vagy. Micsoda elmebeteg!
Vagy úgy. Troy most már fedősztorit is gyártott.
 – Troy hogy talált meg?
– A bejárónővel – felelték kórusban.
Tehát Maria révén.
Hátraejtettem a fejemet a párnára, behunytam a szememet,
és viaskodtam a szememet csípő könnyekkel. Most meg miért
sírtam? Azért, mert visszakaptam az életemet. Mert a
hozzátartozóim vettek körül. Mert most elvileg minden rendbe
jött, de mégsem. Tudtam, hogy soha nem is fog. Igaza volt
Troynak – a sorsomba volt kódolva, hogy megszökjem tőle.
Meg kellett szöknöm tőle. Azok után, amiket elkövetett, semmi
sem állíthatta helyre a kapcsolatunkat.
Ezt még a híres lerendező sem rendezheti le.
– Hozhatunk neked valamit? – kérdezte Daisy, kihúzta a
rágógumiját, és az ujja köré csavargatta.
Majdnem elmosolyodtam. Majdnem.
– Forró csokit – feleltem, és mire észbe kaptam, Daisy már
ki is robogott a szobából.
– A homlokod elég randa – jegyezte meg Lucy, és anyáskodó
gesztussal megsimogatta a halántékomat.
– Fogadok, hogy a lábam sem fest sokkal jobban.
– Hát nem – értett egyet.
Összevontam a szemöldökömet.
– Úgy érted, a lábmodellkarrieremnek lőttek?
– Attól tartok.
Mindhárman nevettünk – én, Lucy és apu –, és jó érzés volt,
hogy ismét mosolyra húzódik az ajkam. Nem természetes, de
jó érzés.
Hosszú időnek kell még eltelnie, hogy újra igazán, tiszta
szívből tudjak nevetni, vagy őszintén boldognak érezzem
magam, de kezdetnek ez is megtette.
Tyúklépésekkel haladtam, de a törött lábammal és a
meghasadt szívemmel ez is valami.
TROY

M INDENT LERENDEZTEM.
lerendezőhöz.
Elvégre ez illett hozzám, a

Sparrow újra biztonságban volt. Sikeresen megöltem

Brockot, ugyanakkor Flynn ügyében elejét vettem a buta
nyomozgatásnak – két legyet egy csapásra. Teljesítettem az
apámnak tett ígéretemet. Kihúztam az utolsó nevet a listámon.
Flynn sírját megtalálták a rendőrök, de a trehány Brock
ujjlenyomatait is szanaszerte a faházban, ahol a fiút ápolta.
Nem volt nehéz meggyőznöm őket, hogy a sírt is ő ásta. Már
csak azért sem, mert az anyósa tanúsította, hogy Brock egy
kurva ásót vitt az erdőbe.
Előkerültek Robyn Raynes maradványai – és a nyomi-
nyomi-nyomozó meg a munkatársai boldogan varrták az összes
többivel együtt ezt is Brock nyakába.
 És Brock halálát önvédelemnek állítottam be. Még így is egy
tonna papírmunka volt hátra, és tudtam, hogy némi
lovettámba fog kerülni, de lerendeztem.
Minden pontosan úgy alakult, ahogyan kellett. Volt
szavahihető tanúm – Stratham nyomozó –, aki látta az
erdőben a pisztolyt, amit Brock szorongatott, valamint a sírt,
amit a pasi Piroskának ásott. Senki sem tagadhatta, hogy Brock
ártani akart a feleségemnek és nekem, s a szándékaim bőven
belefértek a törvényesség kereteibe. Kikezdhetetlen voltam.
Sparrow-t megviselték az események, de tudtam, hogy
hamarosan talpra fog állni.
Vagyis mindent lerendeztem.
Kivéve azt, ami számított.
Úgy lépkedtem a kórház folyosóján, mint a siralomházban.
Minden ajtó, ami mellett elhaladtam, közelebb vitt ahhoz az
ajtóhoz, amin nem akaródzott bekopognom. Hogy féltem-e?
Nem. Megbénultam.
Életemben először arra készültem, hogy azt tegyem, ami
helyes, és szerettem volna, ha ez jobb érzés, mert az igazat
megvallva, kibaszott szarul éreztem magam. Pokolian, mint
akit kínpadra vontak, mintha jól kifent konyhakéssel
vájkálnának a mellkasomban, fölnyársalnák vele a szívemet, és
szép lassan húznák ki, hogy közben minden egyes bordám
eltörjön.
Egészen halkan kopogtam az ajtón, nehogy fölébresszem
Sparrow-t, ha alszik. Amikor rátaláltam, borzasztóan
összetörtnek látszott. A halántékáról csordogáló vér végigfolyt
az arcán, mintegy fátylat vont rá, a lába ijesztő állapotban volt,
a lábfeje akkorára dagadt, mint egy kosárlabda. Ráadásul
didergett, hiszen nem vett föl mást, csak jóganadrágot meg
futópólót.
Egy sérült kis veréb.
 Legelőször őt akartam pátyolgatni, és azután, csakis azután
lassan, kínok kínjai között megölni Brockot.
De nem intézhettem úgy, ahogyan szerettem volna, ugyanis
végeznem kellett Brockkal, mielőtt fölfedi a tényt, hogy éppen
ott, az erdőben temettem el Robynt és Flynnt. Semmi
kétségem sem volt afelől, hogy abban a minutumban köpni fog
Strathamnek, ahogy a zsaru őrizetbe veszi. Az én
szabadságomat veszélyeztette minden egyes másodperc, amíg
életben marad, ráadásul a nyomozó közvetlen közelében.
De sebaj, mert mire az erdő közepén megállítottam a nyomi
Columbo járművét, és kipattantam belőle, minden
bosszúvágyam jelentéktelenné törpült.
Eredeti törekvésem haszontalanná, lényegtelenné vált.
Nem volt idő a bosszúval foglalkozni.
Minden sötétbe borult, csak egyvalami világosodott meg.
Sparrow.
Úgyhogy gyorsan, hidegvérrel, hatékonyan, de bármiféle
öröm nélkül gyilkoltam meg Brockot. Mégsem cseréltem volna
el ezt, a világ minden kincséért sem adtam volna, mert sikerült
megmentenem Piroskát, és most már csak ez számított.
– Tessék! – hangzott az ajtó túloldaláról, és éles hangjából
tudtam, hogy kitalálta: én jöttem látogatóba.
Nála hagytam a foszladozó rongyot, amibe annak idején az
anyját csavartam, mielőtt eltemettem. Bizonyos értelemben a
két sírásás – az anyukájáé és Flynné – jelentette életem
legsötétebb mozzanatát. Egyikük sem ezt érdemelte. Igaz, nem
én öltem meg őket, de megtagadtam tőlük a tisztességes
temetést, és ez nem kevés.
Sőt, annyira sok, hogy amiért nem adtam meg Robyn
Raynesnek a végtisztességet, azért mindennel kellett fizetnem.
Konkrétabban a lányával.
Benyitottam, és az ágyhoz léptem. Kismillió vezetéket
csatlakoztattak Piroska kezéhez, és begipszelték a lábát. És
hiába, még így is ugyanolyan isteni látványt nyújtott. A csajom,
az én gerlicém. A legcsinibabább. Nem azért, mert övé a
legrózsapirosabb ajak és a legeslegzöldebb szempár, hanem
mert nekem rendelte a sors. Személyre szabottan arra termett,
hogy megnevettessen, bepöccentsen, totál kiborítson. Basszus,
hát arra, hogy érezzek.
Az éjjeliszekrényére tettem a Godiva csokoládébonbonos
dobozt, közvetlenül a narancssárga kardvirágcsokor mellé. A
virágárusnő, akinél vettem, azt mondta, a kardvirág
jellemszilárdságot tükröz.
Azt feleltem, nem is tudja, mennyire.
Virágcsokor és csokibonbon. Az érzelgős műsor. De csak ma
este, és csak Piroskának. Reménykedtem, hogy epés
humorérzékével viccesnek találja. Legszívesebben
felszökkentem volna a sportpálya lelátójára, hogy dalra
fakadjak neki. Bőven megérdemelte.
De tudtam, hogy késő.
Ránézett a virágra, a bonbonra, behunyta a szemét, és mély
lélegzetet vett.
– Köszönöm! – krákogta.
De nem ezekre a hülye vackokra utalt, hanem arra, hogy
megmentettem az életét.
Helyet foglaltam az ágya mellett, és lenéztem a kezemre,
vagy talán a cipőmre. Azt sem tudtam, hová nézzek, de az
kurva biztos, hogy nem a szemébe, mert nem bírtam elviselni
azt, amit ott láthattam.
– Nincs mit.
Elhatároztam, hogy most megteszem. Egyszer a Cat és Brock
esete óta tartó életemben tényleg teszek valami önzetlent.
Amikor legutoljára altruistán viselkedtem, az a romlásba vitt.
Most arra készültem, hogy újra megtegyem, és tudtam, hogy
kurvára tízezerszer jobban fog fájni, mint az fájt, amikor
fölbontottam az eljegyzésemet Cattel. Mert ha visszagondolok,
Catalina hűtlensége sehol sem volt ahhoz a fájdalomhoz
képest, ami abból a tudatból eredt, hogy szerencsétlenséget
zúdítottam a feleségemre.
És mégis arra készültem, hogy megtegyem, méghozzá
pontosan ezért.
Tényleg mazochista barom állat voltam.
– Tisztáztad magad a rendőrségen, meg minden?
Aggódónak tűnt a hangja, de nem áltattam magam.
– Aha. – Lélegzetet vettem, behunytam a szememet, és halk
puffanással hátradőltem a széken. – Rendben leszek.
Többé-kevésbé.
Kinyitottam a szememet, és azóta, hogy beléptem a
helyiségbe, most először néztem meg magamnak őt.
Megnyalogatta kiszáradt ajkát, a bonbont bámulta. Végre
magunk voltunk. Miután átvergődtünk a teljes képtelenségen,
amiből aztán mégis kikerekedett valami, most itt voltunk
kettesben, két idegen egy kórházi betegszobában, keresgéltük a
szavakat, amik persze megközelítőleg sem adhatták vissza az
igazi mondanivalónkat. Már megint.
– Anyukám... – Sparrow sóhajtott. – Nem tudom elhinni,
hogy ezt tetted vele.
– Én sem, Piroska.
– Apád kívánságára vettél feleségül. Miért engedtél neki? A
pénz is szerepet játszott benne?
Bólintottam, az elhalt hámréteget tépkedtem a tenyeremről.
– A végrendelet kimondta, hogy semmit sem kapok, amíg
össze nem házasodunk. Ha elválunk, te kapod a vagyon
nagyobb felét.
Gúnyosan kuncogott.
– Nekem nem kell a családod pénze. Minden
bemocskolódik, amihez ti, Brennanek nyúltok.
– Hülyeség. Ez a tiéd. Mindig is az lesz.
– Engedj el! – mondta halkan, és elcsuklott a hangja. –
Muszáj elmennem.
Bólintottam, tudván, hogy igaza van, de azt kívántam,
bárcsak tévedne. Sparrow volt az én gerlicém, és nem
nyirbálhattam többé a szárnyát. Az elmúlt hónapokban
tetteimmel és hazugságaimmal formálgattam-hajlítgattam, ő
pedig mindent kibírt, és egész jól viselte, de most betelt a
pohár. Tudtam, hogy ha tovább hajlítom, összeroppan. Ha
erővel marasztalom, az veszélyes énrám és pusztító őrá nézve.
Egyesek úgy vélik, a gerléknek bánatukban meghasadhat a
szívük. Nemigen foglalkoztam efféle mesékkel, de ismertem az
én gerlicémet, az én Sparrow-mat. Neki szabadság kellett,
mert bár hihetetlenül tudott alkalmazkodni a
baromságaimhoz, ez már neki is sok volt. Nem
ragaszkodhattam hozzá tovább, pedig szerettem volna.
Jobban, mint valaha.
Ő volt az én szépségem, én meg az ő szörnyetege. De
beláttam, hogy ez itt nem egy Disney-mozi. A való életben a
szörnyeteg visszatér a magányába, fura szerzet, aki a
félhomályba húzódva figyeli, ahogy a nője elfut tőle, vissza a
családja karjaiba.
Sparrow volt az egyetlen dobásom a normális, boldog élet
látszatának kiélvezéséhez, és most el kellett engednem őt.
Előregörnyedtem, úgy lehorgasztottam a fejemet, hogy az
orrom majdnem a térdemhez ért.
– Szabad vagy – jelentettem ki fátyolos hangon.
Soha nem ejtettem még ki ennyire fájdalmas szavakat.
Sparrow akadálytalanul távozhatott, szárnyát kiterjesztve
messze szállhatott.
Kész voltam mindent odaadni neki, ahogy apám végrendelete
előírta, és az korántsem fájt annyira, mint azt látnom, hogy
elmegy.
– Kurvára sajnálom. Tudom, hogy képtelenül hangzik, ha
figyelembe vesszük mindazt, amin átmentél, de soha nem
akartalak így megbántani.
– Tudom.
Hűvösre vált a hangja. Máris távolodott tőlem. A közös
életünktől.
– Az ajtóm mindig nyitva áll – tettem hozzá, mintha ez
számított volna.
Alig észrevehetően biccentett.
– Azt is tudom. Légy szíves, most menj el!
Fölkeltem a székről. Azt hittem, ha idejövök, többé nem is
akarok megfordulni és kimenni. Azt hittem, az utolsó cseppig
mindent kisajtolok ebből a beszélgetésből, még egyszer
utoljára egy kis időt nyerek vele, mielőtt búcsút mondunk
egymásnak. De kiderült, hogy ha az embernek igazán fontos
valami, akkor nem így működnek a dolgok. Sparrow fájdalma
betöltötte az egész kurva helyiséget, benyomult a személyes
terembe, levert a lábamról, lelassult tőle az érverésem, és
kirázott a hideg.
A kilincsért nyúltam, hogy most már tényleg végképp itt
hagyjam őt.
– Csak kíváncsiskodom... vajon mindent tekintetbe véve
másképp jártál volna el? – kérdezte csodálatosan csilingelő
hangján.
– Mindent tekintetbe véve... – feleltem, és nem fordultam
hátra, mert biztos, hogy megtörtem volna, és akkor a
szokásosat művelem, nyomást gyakorlok rá, megfenyegetem
őt, maradásra kényszerítem, noha tudom, hogy nem szabad
maradnia – ha mindent előre láttam volna, akkor nem vártam
volna mostanáig, se a szüleink haláláig. – Már kilencéves
korodban feleségül kértelek volna, Paddy esküvőjén, a
táncparketten, amikor életedben először lassúztál, és
fütyültem volna a következményekre.
Nevetett.
Azt hitte, viccelek.
Pedig komolyan gondoltam. Mert így kellett volna történnie.
Egy percet sem lett volna szabad egymástól külön
elvesztegetnünk, amikor esélyünk nyílt rá. Ha a kilencéves
Sparrow-nak megmondom, hogy ő az enyém, semmi rossz
nem történt volna.
Se Paddy.
Se Catalina.
Se Brock.
Egy ujjal sem nyúltam volna az anyja holttestéhez, erdőben
elásásról nem is beszélve.
Most pedig az várt ránk, hogy az egész hátralévő életünket
külön-külön töltjük. Csessze meg Whitney Houston a Saving
All My Love for You-t!
TROY
Két hét múlva

A MIKOR UTOLJÁRA LÁTTAM, Paddy Rowan emlékeztetett

arra, hogy nem futhatok el a múltam elől. És nem is
tévedett. Az igazság baromi fürge, és végül utoléri az embert.
Őt is utolérte. Engem is utolért. Hidegen tálalta föl az élet,
ahogy a bosszút kell, a nyomorúság ezüsttálcáján az én
gyönyörű, ártatlanul tágra nyílt szemű, tűzrőlpattant
feleségemnek.
Bárcsak az összes hazugságomat egy méreglabdacsba
gyúrhattam volna, hogy lenyomjam a torkomon, lenyeljem a
fájdalmat, amit Sparrow érzett, mindent jóvátegyek neki! De
tudtam, hogy ez lehetetlen.
Közvetlenül az esküvőnk után nem mondtam el neki, hogy
apám miatt házasodtunk össze, azért nem mondtam el, mert
nem akartam ezzel szégyent hozni a családomra, anyámra,
saját magamra. Nem szerettem volna, ha Sparrow a
rendőrségre szalad az infoval. Különben is úgy gondoltam,
semmivel sem tartozom neki. Az enyém az igazság, én
fortyoghatok benne. Egyedül.
Még azt sem bírtam megemészteni, hogy Brock és Cat tud a
dologról.
De ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, megváltozott a
helyzet. Már leszartam a hülye brennanes büszkeséget,
mégsem mondtam el neki. Nem hiányzott, hogy szembesüljön
a ténnyel, miszerint az anyja egy nős emberért hagyta el őt.
Nem érdemelte meg, hogy újabb méltánytalanságot és
fájdalmat terheljenek rá. Legjobb tudomása szerint az anyját
elrabolták vagy meggyilkolták, vagy egyszerűen bedilizett, és
egy falka macskával él az erdőben. Nem akartam föltépni neki
ezt a régi sebet. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a szülő-
gyermek kapcsolat az emberi nem legkomplikáltabb jelensége,
s az a seb mély és érzékeny ahhoz, hogy vájkáljanak benne.
A régi var alatt sok genny és vér rejtőzött. Borzalmasan fájt
volna neki.
Azt sem tudtam, melyik rész a legrosszabb most Sparrow-
nak – az, ahogy elrejtettem az anyja holttestét, eltüntettem a
bizonyítékokat, vagy hogy eleve elhallgattam előle mindezt.
Egyvalami azonban biztos volt, és érthető is – a
bocsánatkérésemet nem fogadta el.
Két héttel azután, hogy kiléptem abból a kórházi
betegszobából, elérkezett a pillanat.
Számítottam a telefonra, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé
fájt. Egyik kezemmel fogadtam a hívást, a másikkal
belenyomtam valaki fejét egy teleszart nyilvános klotyóba.
Nem a mesterségem legszebbik mozzanata, de még mindig
jobb, mint naphosszat irodai neonlámpák alatt senyvedni.
Fölrántottam a pasas fejét, és a fülébe morogtam.
– Ez az utolsó esélyed, kis haver. Megmondod, hol találom
azt a gecit, aki megerőszakolta Don lányát, és nem tépem le a
töködet.
– Nem ismerek semmiféle erőszaktevőt – felelte a hívó fél,
azaz Jensen a vonal túlsó végéről.
A piti svindler viszont, akivel éppen bajlódtam, nem
válaszolt, úgyhogy még mélyebbre nyomtam a fejét a
vécécsészébe, és ezúttal hosszabb ideig tartottam lent. Hadd
nélkülözze az oxigénhez jutás kiváltságát. Hátha az fölfrissíti a
memóriáját, ami a kuncsaftom gyerekét megerőszakoló ipse
hollétét illeti. Elvégre tuti helyről kaptam infót, hogy készpénz
fejében ő segített elbújni a tettesnek.
– Nem magához beszéltem – nyugtattam meg Jensent. – Mi
újság?
– A nemsokára már exneje bankszámlája miatt jelentkezem
– közölte szenvtelen hangon. – Most izmosodott hatszázezer
dollárral.
Sparrow beváltotta Paddy csekkjét.
– Köszönöm!
Letettem, és a koszos, agyonfirkált falhoz vágtam a telefont.
Kacskaringós káromkodásra ragadtattam magam, majd ismét
fölhúztam a férfi fejét. Kicsit már lilult, de az ízlésemhez
képest nem eléggé.
– Éppen most kaptam egy kibaszott rossz hírt, úgyhogy
baromira kedvet kaptam egy kis kínvallatáshoz. Legutoljára
kérdezem: hol az a szemétláda?
– Jól van, jól van, megmondom – nyöszörögte.
Csalódottság tört rám. Mégis együttműködött a pasas. Kár.
Azt reméltem, némi örömöt lelhetek a félholtra verésében.
Aztán ráeszméltem, hogy már semmiben sem lelek örömöt.
 Semminek sincs értelme Piroska nélkül.
Egyedül vele szerettem volna foglalkozni, és sajnos nem
tudtam.
SPARROW
Hat hét múlva

-E z TÖKÉLETES! MEGVESSZÜK? Lécci, léccike, mondd, hogy

megvesszük! Irtó aranyos. Tényleg nagyon szeretném.
Tökéletesen megfelelne nekünk. Szóval megvesszük? Lécci,
mondd, hogy igen! Lucy, magyarázd meg neki, hogy ez a
legeslegjobb. Sparrow, okvetlenül meg kell vennünk.
Karba tett kézzel Lucy bérelt kocsijának támaszkodtam. Az
incsifincsiséggel teli sztiropor kávéspohárba heherészve
figyeltem Daisyt, aki gyakorlatilag ölelgette a rózsaszín-fehér
büfékocsit. Szó se róla, gyönyörű járgány volt, és csakugyan
tökéletes a gofriárusításhoz. Mézédes cukiság. Olyan
ínycsiklandó látványt nyújtott, hogy összefutott a számban a
nyál, azon sem csodálkoztam volna, ha Daisy nyalogatni kezdi.
– Á, nem muszáj azonnal döntened – bökött meg a vállával
Lucy, és nevetve figyelte Daisyt, aki úgy táncolta körbe a kocsit,
mint egy részeg hippi.
Egy lakókocsi-telephely közepén álltunk, új
vállalkozásunkhoz alkalmas gördülőeszközt kerestünk. Néhány
százezer dollárral vastagabb voltam, mint amikor az oltár elé
álltam Troyjal, viszont néhány százezerszer kevésbé boldog is,
mint a házasságunk széthullása előtti pillanatban. Ígéretéhez
híven a kórházi látogatása után egyáltalán nem lépett
érintkezésbe velem. Se közvetlenül nem keresett, se a válási
papírok ügyében nem tett lépéseket. De több eszem volt annál,
hogy azt higgyem, a pénzről van szó.
Egyikünk sem törődött a pénzzel. Ez az átverésről szólt.
Miután kiléptem a Rouge Bistől, apám címére küldte a
fizetési csekkemet. Nyilván tudta, hogy már nem ott lakom,
Lucyhoz költöztem, mert már megengedhettem magamnak a
lakbért. Értékeltem, hogy nem árulta el, hogy még mindig
szemmel tart.
Vagy talán már nem is tartott?
Kínos, de azt kívántam, hogy figyelemmel kísérjen. Ennél is
rosszabb, hogy azt reméltem, véletlenül összefutok az
alkalmazottaival, a munkatársaival, mert ezáltal továbbra is
érezhettem a jelenlétét az életemben. De hát őszintén szólva,
pontosan ezt kívántam. Őt kívántam, de tisztában voltam vele,
milyen mély szakadék választ el bennünket. Tisztában voltam
vele, milyen súlyos hazugságokra épült a kapcsolatunk.
Egy erdőben temette el az anyámat, és még csak nem is szólt
róla.
Tudta, hol fekszik, de hosszú éveken át nem mondta el
nekem.
Házasságra kényszerített, hogy örökölhesse az apja vagyonát.
Va-ló-sá-gos ször-nye-teg!
És mégis bármit megadtam volna, hogy ez a szörnyeteg
visszamásszon a testemre, hideg tekintete az arcomat
fürkéssze. Hiányzott a beszélgetés, a piszkálódás, hiányzott
mindaz az érzés, amit ez a szörnyeteg ébresztett bennem. Troy
volt az ördög, mégis ő lehelt belém életet.
– Föld hívja madárkát! – csettintett az ujjaival Daisy,
lángvörösre lakkozott körme táncolt az orrom előtt, a
rubingyűrűt juttatta az eszembe, a gyűrűt, amit nem is olyan
régen húztam le, mert nem bírtam elviselni a súlyát az
ujjamon, miután Troy kilépett az életemből.
– Rendben, persze hogy megvesszük – legyintettem, mire
Lucy meg Daisy fölugrottak és összepacsiztak.
– Csoportos ölelés! – vezényelt Daisy, és mire észbe kaptam,
a barátnőim már a karjaikba temettek. Beszívtam nőies és
reményteli illatukat, behunytam a szememet, imádkoztam,
hogy a boldogságuk átszivárogjon belém is. Természetesen
izgatott, hogy megvalósíthatom az álmomat, hiszen eredetileg
ezt a célt tűztem ki, mielőtt az a férfi becsörtetett az életembe.
Most azonban hiába örülhettem ennek a lehetőségnek,
ezeknek a barátnőknek, ennek a pénznek – amiből nemcsak a
vágyott pályámat építhettem föl, de még a hajléktalanszállás
javára is adakozhattam –, az élet kellemetlen utóízt hagyott
bennem. Mintha többé semmit sem tudnék élvezni. Többé
semmi sem hatna úgy, mint esős időben az áfonyás gofri forró
csokoládéval.
Semmi.
– Beszaladok az irodába, szólok nekik, hogy ezt vegyék le a
listájukról.
Daisy a fehér lakókocsihoz robogott, ahonnét az eladók a
reluxa résein át figyeltek bennünket.
Egész idő alatt ki sem dugták az orrukat, hogy segítsenek.
Szerintem az volt a benyomásuk, hogy lököttek vagyunk. Ez a
büfékocsi nyilvánvalóan elriasztott mindenkit, aki nem cukros
szarokkal óhajtott üzletelni. Lefogadom, hogy évszázadok óta
ott porosodott, mielőtt mi beállítottunk, és elhatároztuk, hogy
megvesszük.
Miután Daisy eltűnt az iroda ajtaja mögött, Lucy
visszafordult hozzám.
– A lábaddal mi a helyzet? Javul?
Lenéztem a gipszemre. Valahányszor rápillantottam, tettem
egy lépést, vagy zuhanyozáskor úgy tartottam, hogy minél
inkább száraz maradjon, Brock jutott az eszembe. Gondolom,
elvileg jobban meg kellett volna ráznia a halálának, hiszen az
orrom előtt adta be a kulcsot. De az az igazság, hogy azt kapta,
amit megérdemelt. Két dolog viszont nem fért a fejembe:
egyrészt az, hogy anyám miért hagyott el bennünket, másrészt
Troy visszataszító titkolózása.
– Ja, most már sokkal jobb.
Lucy olyan képet vágott, mint aki pontosan tudja, mi az, ami
nem sokkal jobb. Az az izé, ami a mellkasomban senkiért sem
dobog.
– Teljesen normális, ha hiányzik neked a pasi. Ez a
Stockholm-szindróma. Majd elmúlik.
Dehogy múlik. Tudom, hogy nem múlik el.
Tudtam, hogy nemsokára új vállalkozásba kezdünk.
Nemsokára teljesül a gyermekkori álmom.
Nemsokára gofrit sütünk, bakker!
Hát akkor miért tűnik minden olyan elkeserítően
értelmetlennek?
– Na és ha nem Stockholm-szindróma, Lucy? Ha ez az igazi?
– Akkor, édesem, a sors majd megtalálja a módját, hogy újra
összehozzon kettőtöket – magyarázta türelmesen Lucy. – Az
igazi szerelem nem tűnik el. Átcsaphat gyűlöletbe, a gyűlölet
meg szerelembe, de ezek az érzések soha nem fulladnak
közönybe.
 Egyetértettem vele. Az igaz szerelem rák. Egyetlen
szempillantás alatt futótűzként terjed szét bennünk, és
fölemészt minket.
De az jó is, mert úgy véltem, hogy az igaz szerelem a rákkal
ellentétben nem enyészhet el. Soha nem enyészhet el.
SPARROW
Fél év múlva

-H ÁROM... NÉGY... ÖT ÁFONYÁS GOFRI – tolta felém Lucy a

papírtányérokat, és előrehajoltam, kiadtam őket a
mozgóbüfénk előtt kígyózó hosszú sor elején álló két nőnek.
Jennának és Barbarának. Jogászasszisztensként dolgoztak, és
hetente kétszer látogattak hozzánk. Azt mondták, gyakrabban
is jönnének, ha nem kellene vigyázniuk a vonalaikra. Mindig
vittek néhány adagot a kollégáiknak is. Legalábbis ők így
fogalmaztak.
– Köszönjük, madárka! Tudja, valami akkor finom, ha az
ember az elfogyasztása után is úgy gondolja, megérte bevállalni
a kalóriákat. – Barbara horkantva nevetett. – Most már csak
ahhoz kellene összeszednem a bátorságomat, hogy ráálljak a
mérlegre. Amióta rátaláltunk a maguk büféjére, úgy irtózom
attól a szerkentyűtől, mint a dögvésztől.
– Jaj, ne is mondd! – kuncogott Jenna, és Barbara hátsójára
legyintett. – Ezekre a lányokra figyelmeztetést kellene
akasztani. Ha így megy tovább, cukorbetegséget kapok.
Barbara és Jenna elsietett, és kiszolgálhattam az utánuk
következőket. Egy férfit meg egy nőt. Szerelmeseknek
látszottak, és nagyon igyekeztem, hogy ne utáljam őket.
– Eredj, segíts Lucynak! – tolt váratlanul félre Daisy.
A homlokomat ráncoltam. Meghatározott rendszerben
dolgoztunk, sosem szoktunk helyet cserélni. Én kevertem ki
még nyitás előtt a speciális gofritésztánkat, azután fölvettem a
rendeléseket, Lucy sütötte a gofrit, Daisy pedig mindig ott
segített, ahol éppen kellett. De én most nem igényeltem a
segítségét.
– Intézem – mondtam neki, de ezzel csak azt értem el, hogy
Daisy a ruhaujjamnál fogva Lucy és a kis konyhafülke felé
ráncigáit.
– Nem állhatsz itt!
A tomporommal odébb löktem.
– Már miért ne...
Nem kellett befejezni a mondatot. Már tudtam. Annyira
elszorult a szívem, hogy a pulzusom mintha a lábujjaimban
lüktetett volna. Ha a telet egy érzés képviselné, akkor ez lett
volna az. Minden megdermedt, és röhejesen fölkészületlennek
éreztem magam. Végigfutott a hátamon a hideg, libabőrös lett
a karom.
Valami különös árasztott el, nem kellemetlen, de nem is
kimondottan jó. Mintha az az ember torkon ragadott és erősen
megszorított volna, megfosztva az oxigéntől, és mégis
hihetetlenül fölélénkültem tőle. Lélegzet-visszafojtva,
mozdulatlanul álltam, és szemrebbenés nélkül, résnyire nyitott
szájjal, kissé tágabbra nyílt pupillával, darabokra tört szívvel
bámultam őt. A szörnyetegemet.
– Mi lesz már? Nincs kiszolgálás? – méltatlankodott a
sorban egy nő, és Daisy azonnal fölvette tőle a rendelést.
Én meg továbbra is csak álltam, moccanni sem bírtam, pedig
iszonyúan szerettem volna. Igen, szerettem volna odamenni
hozzá, mondani valamit.
Szerettem volna beszélni vele.
Nem, nem szerettem volna beszélni vele.
Eddig még észre sem vette a büfékocsit.
Az elmúlt hónapokban minden óvintézkedést megtettem,
hogy elkerüljem a helyi lapokat és az internetes oldalakat.
Mindent elkövettem, épp csak ki nem vándoroltam az
országból. A legnyomasztóbb rémálmom volt, hogy
rábukkanok egy fotóra Troyról az egyik Catalinájával a karján.
Tudtam, hogy ízzé-porrá zúzná a lelkemet. Fizikailag jól
voltam. A homlokom meggyógyult, ahogy a lábfejem is:
levették a gipszet, sőt már futni is újra elkezdtem. Belül
azonban kínzó űr mardosta lényem minden zugát. Nincs olyan
mennyiségű áfonyás gofri, ami kitölthette volna azt az űrt.
Bárki elhiheti, megpróbáltam.
Lucy odalépett hozzám, a keverőlapáttal az arcomra bökött.
– Menj már, beszélj vele, ne legyél már ilyen balfék!
De nem bírtam. Troy egy nála kétszer idősebb férfi mellett
állt. Mindketten jól szabott öltönyt viseltek, és mély
társalgásba merültek, valószínűleg munkaügyben, úgyhogy
nem akartam zavarni. Igen, még mindig a felesége voltam.
Egyáltalán nem nyújtottam be a válókeresetet, tojtam a pénzre,
amit úgymond megérdemeltem. Troy sem tett lépéseket a
házasságunk felbontására. De úgy tűnt, mintha évszázadok
teltek volna el az együttlétünk óta. Szinte attól féltem, hogy
Troy már teljesen más ember.
 Kezet fogtak, azután a másik férfi sarkon fordult, és lassan
elnyelte a tömeg. Troy az ellenkező irányba indult, vagyis a
büfékocsink felé.
Elakadt a lélegzetem. Körülnéztem. Úgy láttam,
semmiképpen nem fog észrevenni. A sor két háztömbnyi
hosszúra nyúlt, és jókora távolság választott el bennünket.
Troy azonban egyenesen és célirányosan a sor végére ment,
előhalászta a zsebéből a mobiltelefonját, és azzal szórakozott,
markáns arca mosolyra derült.
– Jesszusom! – motyogtam.
– Tudja – vigyorgott Daisy, továbbra is ő szolgált ki, mert én
nyilvánvalóan senkivel sem bírtam kommunikálni.
Csakhogy az útjában álltam. A keskeny ablaknál ketten nem
fértünk el, de Daisy tudta, mennyire szeretném újra látni Troyt.
Mennyire muszáj újra látnom.
Troy egyszer sem nézett föl a telefonbűvölésből. Szünet
nélkül, hihetetlen sebességgel nyomkodta a kijelzőt, mindkét
hüvelykujja az érintőképernyőn dolgozott.
Talán nem tudta? Jaj, naná, hogy tudta. Soha az életben
nem vett volna szándékosan áfonyás gofrit egy büfékocsiból.
Az ellenkezett a stílusával. Persze hogy tudta.
Közeledett...
Egyre inkább közeledett...
Minél előrébb jutott a sorban, annál inkább úgy éreztem,
elszakadok a valóságtól. Troy sziluettje körül minden
elködösült, a szemem kizárólag őrá összpontosított.
Talán még nem készültél föl rá, hogy szembenézz vele –
idegesített egy undok belső hang. Talán meg kéne fordulnod, és
segítened Lucynak, ahogy Daisy kérte tőled.
– Ne felejts el lélegezni! – suttogta Lucy, közben le sem véve
a szemét a sülő gofrikról.
De nem bírtam. Troy ingovány volt, és elsüllyedtem benne.
Nem is kapálóztam. Simán megadtam magam.
– Akarod te fölvenni a rendelését? – kérdezte Daisy, amikor
már csak egy ember állt Troy előtt a sorban.
Éreztem, hogy bólintásra billen a fejem. Történjék bármi,
nem rejtőzködhettem Troy elől. Az nem illett hozzánk. Ha
provokált, mindig előléptem. És ha megjelent itt, arra is
reagálni akartam. A leghatározottabban ez volt a szándékom.
– Ha Boston legfinomabb gofriját akarja megkóstolni,
pontosan azt fogja kapni.
Ezzel az ablak közepére húzódtam. A Troy előtti nő fogta a
papírtányérját, és elvonult, Troy előrelépett. El is felejtettem,
milyen magas. Föl sem kellett néznie, hogy elkapja a
pillantásomat.
– Helló! – meredt rám teljesen kifejezéstelen arccal.
Daisy eltűnt a gofriverda mélyén, kettesben hagyott
bennünket. Mármint ha a Troy mögött sorban állók tucatjait
nem számítjuk.
– Szia! – viszonoztam a köszönést, miután nyeltem egyet.
Troy az ablakpárkányra könyökölt, és olyan bensőségesen
nézett a szemembe, amit nem lehet színlelni.
Majdnem annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam,
mintha a felsőmet és a melltartómat letépve, meztelenül
hagyott volna a tömeg előtt.
– Egy áfonyás gofrit kérek – mondta higgadt, egykedvű
hangon.
Nem értettem, mire megy ki a játék.
Lesütöttem a szememet, beütöttem a rendelést a kasszába.
Csalódottan. És zavarodottan.
– Tejszínhabot?
Lassan megrázta a fejét. A tekintete az arcomra tapadt,
fürkészőn, mégis óvatosan, mintha valami ritka, titokzatos
griffmadár lennék, és kiterjesztett szárnnyal lecsapni
készülnék.
– Egy darab cukros szar rendel! – igazoltam vissza a
kívánságát.
Megvonaglott az ajka, mint aki mosollyal küzd, de nem
engedett a késztetésnek. Csak továbbra is követte minden
mozdulatomat. Miért nem nevetett? Imádta, ha cukkoltam,
élvezte a visszavágásaimat. Eleve emiatt figyelt föl rám. Amíg
nem riposztoztam neki, nem voltam egyéb egy berendezési
tárgynál.
Lucy a kezembe nyomott egy tányért. Éppolyan
zavarodottnak látszott, mint én. Miért viselkedett Troy úgy,
mintha vadidegenek lennénk? Egyszerre szerettem volna
megfojtani és agyoncsókolni, a nyakába ugrani és kinyírni.
Még most is veszedelmes hatást gyakorolt rám. Iránta táplált
érzéseim még mindig olyan frissek és ropogósak voltak, mint
egy tavaszi reggel.
– Tessék parancsolni! – néztem föl rá.
A zsebébe nyúlt, és kicsapta a pultra a pontosan kiszámolt
összeget. Tudta, mennyibe kerül a gofri? Előre kitervelte ezt?
És vette a fáradságot, hogy egészen idáig eljöjjön... de hát
miért? Meg akarta mutatni, hogy már fütyül rám? Ez még tőle
is övön aluli ütésnek számított.
– Tartsd meg a pénzt! Vegyél rajta valami szépet magadnak!
– mondtam neki olyan szenvtelen arccal, amilyen az adott
körülmények között tellett tőlem.
Nem nevetett a poénomon, és nem mozdult a helyéről. A sor
jobban összetorlódott mögötte, az emberek türelmetlenebbé
váltak, nyújtogatták a nyakukat, hogy lássák, mi tart ilyen
sokáig. Nem szóltam semmit, elküldeni nem akartam,
marasztalni nem volt bátorságom.
Ő meg csak bámult. Mit bámult rajtam?
– Végzett már, jóember? Mindjárt lejár az ebédidőm! –
bökte meg finoman hátulról egy sorban álló fickó.
Ügyet sem vetettünk az illetőre.
– Nem tudod, mi van Sammel? – kérdeztem halkan. Az
állam a mellkasomhoz ragadt, a tekintetemet a büfékocsi
padlójára szegeztem. Az elmúlt hónapokban sokat gondoltam
Samre. Tudtam, hogy az anyukája nem éppen a világ
legodaadóbbja. Hazudtam volna, ha azt állítom, hogy nem
aggódtam.
– Remekül van. Együtt laknak Mariával. Cat terápiára jár.
Kezd belejönni a szülői szerepbe – sorolta a híreket Troy
színtelen hangon, az érzelem legcsekélyebb nyoma nélkül.
– Figyelj, öreg, kérd el a számát, és fejezzétek már be! –
kurjantotta valaki a sor végéről.
– Szóval tartod vele a kapcsolatot.
Beszívtam a levegőt. Ez fájt.
Troy azonban fesztelenül rám mosolygott, és elvette a
papírtányérját.
– Jó, hogy láttalak, Piroska!
Kacsintott, azután kilépett a sorból.
A szemem nem tudott betelni a látványával, ahogy egy közeli
szemeteshez ballagott, beledobta a gofriját, és továbbment.
Megpillantottam a Maseratiját – szokás szerint az úttest
közepén hagyta –, és figyeltem, ahogy eltűnik a volán mögött.
Most fordult elő másodszor, hogy a kamuférjem, aki
házasságra kényszerített, faképnél hagyott. Az is most fordult
elő másodszor, hogy magával vitte a szívemet.
Azt viszont most először fogtam föl, hogy többé nem adja
vissza. A tulajdona, vasöklébe zárta.
És tudtam, hogy néha a kelleténél jobban szorítja.
Egy óra múlva összerámoltuk a cuccunkat, és aznapra
becsuktuk a boltot. Noha Lucy és Daisy megtett minden tőle
telhetőt, hogy eltereljék a gondolataimat Troyról, próbáltak
rábeszélni, hogy a törzshelyünkön gurítsunk le néhány sört, én
inkább hazasiettem. Semmi máshoz nem volt kedvem, csak a
futáshoz. Bármilyen fura, a Brock-féle incidens nem riasztott
el kedvenc sportomtól. Továbbra is kocogtam, de mostanában
csak főútvonalakon, és mindig esténként, amikor emberektől
nyüzsgött a város. Megtelt élettel.
Miután aznap este beléptem a lakásunkba, az ajtónak
támasztottam a hátamat, és összeszorítottam a szemhéjamat.
Soha nem hittem volna, hogy olyasvalakibe leszek szerelmes,
mint Troy Brennan. Kiderült, hogy a szerelem fütyül az ember
egyéni ízlésére.
Kirántottam a farzsebemből a mobiltelefonomat, és a
kanapéra hajítottam, de eközben észrevettem, hogy a kijelzőn
zölden villog egy SMS. Dél körül küldték. Meg kellett
dörzsölgetnem a szememet, hogy nem hallucinálok-e, amikor
a szöveg fölött megláttam a küldő nevét. Izgatottan rándult
össze a gyomrom, mialatt reszkető kézzel megnyitottam az
üzenetet.

Troy: Jót akartam tenni. Kurvára akartam. De azután

rádöbbentem, hogy ha jót akarok tenni, jó emberré kell
válnom. Márpedig mindketten tudjuk, hogy nem
vagyok az. Az utóbbi hónapokban figyeltelek.
Próbáltam bemesélni magamnak, hogy csak törődni
akarok veled, meggyőződni róla, hogy jól megy sorod.
Egy frászt! Abban a pillanatban, ahogy Brock kikerült a
képből, már tudtam, hogy nem lesz semmi bajod. Azért
figyeltelek, mert magamnak akartalak, mert hozzám
tartozol.

A szívem szaporábban, hevesebben, féktelenebből dobogott,

és egy fotelba rogytam, próbáltam visszaemlékezni, hogy is kell
lélegezni.
 Egy másik üzenet is jött tőle. Rögtön megnyitottam.

Troy: Meggondoltam magam. Nem vagy szabad. Akkor

nem, ha céltalanul repülsz el, és a lehető legrosszabb
indokkal. Igazából mire vágysz? Ne válaszolj, hamarosan
kiderítem. Éppen sorban állok, hogy lássam, miként
reagálsz, amikor viszontlátsz. Mert Piroska, ha tényleg
annyira szeretnéd, hogy eltűnjek a balfenéken, akkor
nem halogatnád a válást, elvégre tudod, mennyi pénz vár
rád. Nem tartottad volna meg magadnak a titkaimat.
Szóval mi lesz? Félelmet és gyűlöletet látok majd abban
a zöld szempárban, vagy vágyat és igényt? Őszintén
megnyilatkozol nekem? Visszavágsz? Eltaszítasz?
Másodperceken belül elválik, még 3... 2... 1...

Ennyi. Csak ez a két üzenet.

Mi a franc? Talán nem látta, mennyire sóvárgok utána,
mennyire vágyom rá, mennyire kívánom őt? Nem látta, hogy
ha agyonütnek se bírok egy összefüggő mondatot kinyögni,
amikor a közelemben van? Fölpattantam a fotelból,
igyekeztem csinálni valamit, akármit, csak eltereljem a
figyelmemet. Átöltöztem futószerelésbe, a telefonomat a
jóganacim derekába csúsztattam, és kinyargaltam az ajtón.
Bedugott fülhallgatóval futottam, a Rolling Stonestól a
Sympathy for the Devilt hallgattam, és próbáltam elégetni a
fölös energiát, amit Troy SMS-einek elolvasása gerjesztett
bennem. Egyébbel elfoglalt agyam nem tudta utasítani a
lábamat, merre vigyen, úgyhogy céltalanul, vaktában futottam,
tulajdonképpen csak azért, mert jobban esett futnom, mint
veszteg maradnom és mindazokkal az érzésekkel bajlódnom.
Vagyis ővele.
Miért okozott akkora csalódást, hogy a találkozásunk után
nem SMS-ezett? Még mindig nem bocsátottam meg neki. Nem
bocsátottam meg azért, amit anyámmal tett, és ami ennél is
fontosabb, tutira nem bocsátottam meg azért, hogy akkor is
tovább titkolózott előttem, amikor már igazi kapcsolat jött
létre közöttünk.
Megbocsátás...
Soha senkinek nem bocsátottam meg. Nem okvetlenül azért,
mert haragot tartottam, hanem azért, mert soha senki nem
kért bocsánatot azok közül, akik kitoltak velem.
Vajon Troynak hajlandó voltam megbocsátani? Az
utcasarkon megálltam, egy üzemépületnek támaszkodtam, és
kifújtam magam. Előrántottam a telefonomat, gyorsan
bezongoráztam az üzenetet, és elküldtem, mielőtt lehetőségem
nyílt volna érzelmeim viharában önbizalomhiánynak,
hiúságnak vagy valamiféle logikának teret engednem.

Én: Elmondhattad volna, miért vettél feleségül.

Elmondhattad volna, mit tettél anyámmal. Soha nem
próbáltál színt vallani és bocsánatot kérni.

Visszadugtam a telefont a nadrágom korcába, és folytattam

a futást. Nem lett volna értelme Troy válaszára várni. Azt sem
tudtam, egyáltalán válaszol-e. Jobban eltávolodtam a
lakásomtól, az utcák jellegtelen háttérré halványultak. A
gondolataim harsányabbá váltak, mint a látásom. Izzadt
bőrömön rezegni kezdett a telefon, és lenéztem, az ujjammal
letöröltem a képernyőt, hogy elolvassam az üzenetet.

Troy: Nem kívántam a tudomásodra hozni, hogy a

családom felelős a tiéd széthullásáért. Mire pedig
kialakult kettőnk között valami, nem szerettem volna,
hogy ez a régi teher ránehezedjen a kapcsolatunkra. A
legkevésbé sem akartalak bántani téged, Piroska.
Mindenekfölött arra vágytam, hogy magam mellett
 tartsalak. És ahogy ma a szemedbe néztem, tudod, mit
láttam benne? Hiányérzetet. Még mindig kívánsz
engem.

Elfintorodtam, és visszalőttem egy üzenetet:

Te meg én nem lehetünk együtt.

Megszaporáztam a lépteimet, de már nem hallottam a zenét

a fülemben. Fogalmam sem volt, hová futok. Talán ha még
gyorsabban, élénkebben, erőteljesebben futok, akkor az
érverésem elfojtja a fejemben az összes zajt. Őrület, fél éve
szakítottunk. Mi lenne, ha egyáltalán nem szorgalmaznám a
válást? Hiszen nincs szükségem másra, csak még egy kis időre,
hogy mindent egyenesbe tegyek az agyamban. Brockkal az
erdőben a halál torkában voltam, majd végignéztem, hogy a
férjem meggyilkolja őt. Azután pedig a férjem énrám lőtt.
Persze, jó lövő, de ettől ez még nem gömbölyű.
Több idő kellett, hogy túltegyem magam ezen.

Troy: De igen, lehetünk. És legyünk is! Azt hiszed,

anyukádat egy másodpercig is érdekelte, hová fogják
temetni? Egyszerűen imádta, hogy apámé, és neked is
hasonlót kívánt. Ők tudták. Ez a kettejük hagyatéka.
Én: Hülyeség. Anyám egy szívtelen nőci volt, aki
elhagyott engem, apád pedig egy csalfa férj, aki
házasságra kényszerített bennünket.

A meggondolatlan rohangászásnak köszönhetően a sérült

lábam megint bicegésre kárhoztatott. A fájdalmat azonban
már nem érzékeltem. A testem az elmémmel igyekezett lépést
tartani.

Troy: Anyád szerelmes volt, ahogy apám is. És te is az

 vagy.

Megtorpantam, ráeszméltem, merre járok. Az ő háza előtt. A

fekete forgóajtó előtt. Tágra nyílt szemmel a kapura
meredtem, és valahogy tudtam, Troy másodperceken belül ki
fog lépni rajta.
Ki is lépett.
Őrület, de így történt. Még arra sem jutott időm, hogy
kifújjam magam, amikor láttam, hogy telefonnal a kezében
kilép az utcára. Miért éppen ide futottam? És ő honnét tudta,
hogy itt leszek?
Fölnézett a mobiltelefonjáról, a szája széle mosolyra
húzódott, azután lehajtotta a fejét, és a telefonjába pötyögött.

Troy: És én is az vagyok.

Mozdulatlanná dermedve figyeltem, ahogy közeledik. Fekete

tengerészkabátot, alakjára simuló farmert és hozzáillő fűzős
félcipőt viselt. Elképesztően dús és eszméletlenül selymes,
hollófekete haját lazán hátrafésülte. Mindig sikerült
megdobogtatnia a szívemet. Hol a félelem, hol a harag, hol a
szerelem miatt, de mindig gyorsabban vert tőle a szívem.
Megroggyant a térdem, egyszerűen a jelenlététől. Igazat adtam
neki. Égbekiáltó dolgokat művelt, mégis őt kívántam. Mindig
csakis őt.
Troy úgy állt meg velem szemben, hogy az orrunk majdnem
egymáshoz ért. Meg a cipőnk orra is. Imádtam ilyen közvetlen
közelről nézni a szemét. Úgy kéklett, mint az óceán, nem
csoda, hogy annyira bele tudtam merülni.
– Szeretlek, Piroska. Szeretem az elszántságodat, a
szívósságodat, az ártatlanságodat, az elevenségedet... –
Homlokráncolva gyönyörködött bennem, kérges kezével
megcirógatta az arcomat. – Szeretem a megtörtségedet, a
bizonytalanságodat, az ijedtségedet, a dühödet, a hisztidet...
Egy kicsit elmosolyodott, és noha az ő ajka mozdult, magam
is pontosan ugyanezt éreztem.
– Mindenestül szeretlek, szeretem benned a jót és a rosszat,
a reményvesztettet és a céltudatost. Mi ketten nem egyszerűen
szeretjük egymást. Minden érintésünkkel begyógyítjuk egymás
sebeit, és minden csókunkkal kiteljesítjük egymást. És
basszus, hiába tudom, hogy baromira csöpögős, de nekem
pont ez kell. Nekem te kellesz.
Megrebbent a szemem, becsukódott, és egy magányos
könnycsepp rezgett a szempillám hegyén.
– Nekünk nincsenek egymáshoz hétköznapi szavaink. Ha te
szólsz hozzám, mindig kurvára feltüzeled az agyamat. Nekünk
még hétköznapi nyugodt pillanataink sincsenek. A közeledben
mindig úgy érzem, hogy játszom veled, vagy pedig te játszol
velem. És nem hagyom, hogy hátat fordíts ennek, a kettőnk
együttlétének.
Jobbról-balról megfogta az arcomat, én pedig a
tenyeremmel magamhoz szorítottam a kezét. Azt kívántam,
hogy az idők végezetéig ne engedjen el. Lehajtotta a fejét,
hozzám simult a homloka. Tudtam, hogy igaza van. Tudtam,
hogy már megbocsátottam neki. Valószínűleg már akkor,
amikor még nem is sejtettem, mit tett, akkor, amikor még
együtt éltünk. A francba, valószínűleg azon a táncparketten,
kilencéves koromban megbocsátottam neki.
A rabtartómnak.
A szörnyetegemnek.
A megváltómnak.
– Seggfej voltam, seggfej vagyok, és feltett szándékom, hogy
seggfej is maradok. Így van összerakva a kibaszott DNS-em.
De a te seggfejed akarok lenni. A te kedvedért jóvá is tudok
változni. Talán még szuperré is. A kedvedért elállítom az esőt,
elnémítom a mennydörgést, elhessentem a kurva szelet. És
igen, tudtam, istók zicsi tudtam, hogy vissza fogsz jönni.
Egyenesen visszajöttél a karomba, visszaröppentél a
fészkedbe, gerlicém. Na most miért tetted volna ezt, ha nem
szeretnél agyatlanul?
A szemem az arcát fürkészte. Isteni érzés volt a keze a
bőrömön. Mintha az ujjai hegyével életet pumpálna belém.
Mintha teljessé tenne, mielőtt egyáltalán rájöttem volna, hogy
itt-ott valami hiányzik belőlem.
Tudtam, hogy úgy, ahogy van, helytelen ez az egész. Hogy
tudom, mi mindent tett. Hogy elhallgatom a rendőrség, a
barátnőim, az apám elől. Hogy a zsigereimben hordozom
miatta ezt a terhet.
Igen, helytelen... de a kettőnké.
Troy várta, hogy szóljak valamit. Nem könyörgött a tekintete
– soha az életben nem könyörgött volna –, de a francba,
kíváncsian figyelt, és telis-tele volt csodálatos, rút, komisz
érzelmekkel.
– Még mindig seggfej vagy – vontam le a következtetést.
Elnevette magát. A nevetése úgy hangzott, mint a világ
legjobb, eddig sosem hallott száma, amit végtelenítve
szeretnék zengetni a fülhallgatómban.
Én is nevettem. Hónapok óta először éreztem
hamisítatlannak az ajkamon.
– Seggfej vadbarom. Nem sok nő képes kezelni az ilyet, de
szerintem én talán még elboldogulok vele.
– Kurvára szeretlek, Piroska!
– Kurvára szeretlek, Brennan!
Szomjas ajka rátalált az enyémre, követelte, hogy
visszakerüljön oda, ahová való. A nyelve forrón, ismerősen és
csábítóan feszítette szét a számat. A két keze lefelé indult a
testemen, az egyik megállt a szívem fölött. A csókja nemcsak
azt mondta nekem, hogy helyes, amit teszek – mert arra
születtem, arra termettem, hogy megbocsássak ennek a
férfinak –, hanem azt is, hogy kész, ez a lehető legeslegjobb.
Nincs semmi, amit inkább tennék, nincs más hely, ahol
szívesebben lennék, mint pont itt, ővele.
A csókja telhetetlen volt, testének melege egyszerre
megnyugtató és fölajzó. Oldalra hajtottam a nyakamat,
belélegeztem Troy illatát, hagytam, hogy éhes testembe
szivárogjon. Ahogy a bőre hozzám ért, az maga volt a mámor,
és a leplezetlen boldogság ritka válfaja árasztott el. Ordítani
tudtam volna a boldogságtól. Annyira boldog voltam, hogy az
már fájt. Csordultig teltem a boldogsággal, szédelegtem tőle.
Ennek katasztrófához kellett volna vezetnie.
Elméletben úgy kerülhettem volna ki jól ebből a rumliból, ha
beköpöm Troy Brennant a hatóságoknál. Csak hadd tudja meg
apám is, mit tett Troy családja vele, velünk.
Elméletben nagyon komplikáltan festett a helyzet.
Mindenkinek fizetnie kellett a bűneiért, nekem el kellett
siratnom az asszonyt, aki világra hozott, Troynak föl kellett
adnia magát a rendőrségen, és mindez óhatatlanul további
életeket tett volna tönkre.
A valóság azonban igazán egész egyszerűen nézett ki.
Én az övé voltam, ő az enyém, és minden másnak, amit
tettünk vagy nem tettünk egymással, immár vége volt.
A múltunkhoz tartozott.
TROY

S AM ELKAPJA AZ EGYIK LÁBUJJAMAT, kirántja a fehér

homokból, ahová temetve volt, és diadalittas az arca.
Brock arca. Ficánkoltatom a lábujjamat, mint valami
szabadulni próbáló pici állatkát. Sam kacagása száll felém,
körülölel, elfojtja a fövenypartot nyaldosó hullámok
loccsanásait, a közeli bárból idehallatszó zenét és a strandolok
tereferéjét.
– Megvan! Megvan!
– Helyes. – Sparrow kihúzza magát, csípőre tett kézzel áll,
feszes kis testét falatnyi sötétkék bikini fedi, már amennyire
fedi. Tekintetét az óceánra szegezi, a hangja magabiztos és
végtelenül komoly. – Akkor most etesd meg a cápákkal!
– Juj... – Sam homloka ráncokba gyűrődik. Riadtan és
aggódva vonja össze a szemöldökét. – Azt ne! Én inkább... nem
is tudom, homokvárat építek, vagy ilyesmi. Nem akarom
bántani Troy bácsit. Sosem tudnám bántani.
Elképesztő, milyen megbocsátók tudnak lenni a gyerekek.
Kilenc hónappal ezelőtt alig vettem tudomást a kisfiú
létezéséről. Most meg velünk üdül Miamiban. Na jó, nem csak
velem és Sparrow-val. Maria is elkísért bennünket.
– Hát jó. – Sparrow csalódottságot színlel. – De egyszer
majd megetetem a lábujjait a cápákkal.
Sam még mindig mosolyog, úgy néz föl a feleségemre,
mintha maga az élet nézne vissza rá.
– Neeem is igaaaaaaz – jelenti ki, miközben Maria közeledik,
szendvicset hoz nekik és sört nekem. – Tudom, hogy szereted
Troy bácsit.
Nevetek, mert nem bírom megállni. Maria kézen fogja
Samet, és egy napernyővel fölszerelt büfétaligához vezeti, ahol
hideg innivalót vesznek. Nemrégiben jöttem rá, hogy a fiúcska
eléggé finnyás ebben a tekintetben. Víz szóba sem jöhet nála.
Csakis buborékos lötyik.
Piroska találta ki, hogy törjük meg a körforgást. Elég az
apákat ölő fiakból, apákért bosszút állókból.
– Szerepet kell vállalnod Sam életében – jegyezte meg egyik
este, amikor a karomban tartottam, és éppen beszívtam vörös
haja illatát. – Tartozol neki ennyivel. Az apukájává sosem
válhatsz, de valakit megérdemel. Valaki mást, mint Maria és
Catalina.
Azt nem tette hozzá, hogy ha nem akarom úgy végezni, mint
apám, mint David Kavanagh és mint Brock, akkor meg kell
reparálnom a töréseket, amiket azzal okoztam Sam életében,
hogy megöltem az apját.
A fiú nem tudja, mi történt, még nem, de nem is titok. Ha
majd eljön az ideje, tudni fogja, ki húzta meg a Brockra
szegezett fegyver ravaszát. És nem szeretném, hogy azzal a
gyűlölettel éljen, ami bennem fortyogott, a gyűlölettel, ami az
apját addig hajszolta, amíg mindent el nem veszített. Ez a
gyűlölet elevenen falja föl az embert, belülről emészti el, lyukat
éget a mellébe, űrt támaszt benne, amit az áldozata sötét
indulatokkal, soha nem nyugvó bosszúvággyal tölt meg. A
kisfiú nem ezt érdemli. A fiúból egyszer majd férfi lesz. Az a
felnőtt változata sem ezt érdemli.
Majd elmondom annak a férfinak: nem azért öltem meg az
apját, hogy bosszút álljak az enyémért. Azért öltem meg az
apját, hogy megvédjem azt a gyönyörű nőt, aki időnként gofrit
süt neki, és akinek még akkor is napsugár tündököl a
nevetésében, ha viharral kell szembenéznie. Még akkor is, ha
Bostonban minden idők leghidegebb nyarát észlelik.
Úgyhogy most minden második hétvégén találkozom
Sammel. Gyorskajáldába megyünk (csakis Sparrow tehet róla),
tojásfoci-meccsre – Patriots-drukker a gyerek –, és még azt is
elhatároztuk, hogy leruccanunk Miamiba, amíg az anyja
Bostonban marad, új lakást keres magának.
Piroska hempereg a homokon, amíg a válla az enyémhez
nem ütődik. Hisztérikus kacajban tör ki, és bár szenvtelen
képet vágok, minden vagyok, csak az nem. Úristen, kurvára
imádom ezt a csajt.
– Szóval... – Az orrával a nyakamat bökdösi, a karjával
fölöttem hadonászik. – Elviszel abba a flancos étterembe, ahol
asztalt foglaltattál, amikor legutóbb Miamiban jártunk?
– Egy büdös francot! – horkanok föl. – Az még azelőtt volt,
hogy rájöttem, hogy neked a gyorsetetős téma a bejövős.
Vendégem vagy egy fülledt, szexis vacsirandira a Wendy’s
valamelyik egységében, ha megfelel.
– Maradjunk az IHOP-nál, és megegyeztünk. Ott gofrit és
forró csokit is kapni.
– Hm, a kis ínyenc. És fogadok, hogy utána ledobod a textilt.
 – Naná, hogy. Maga csak a testéért kell nekem, Brennan úr.
– Meg a suskáért. A suskáról ne feledkezzünk meg!
– Ugyan, önállóan is eleget keresek, köszönöm szépen!
Puszit nyom az arcomra, és úgy vigyorgok, mint egy idióta,
mert igazat mond. Piroskához mostanában dől a lé.
Milliomosok nem leszünk a vállalkozásából, de a gofriüzlet
határozottan beindult.
A könyökömre támaszkodva hosszan megcsókolom. Egyik
kezemet feszes hasára csempészem, ami a miami napsütés
dacára elbűvölően tejfehér, és egyelőre még lapos.
– Mit csinál az én kis klambóm?
– Lehet, hogy lány – vonja föl a szemöldökét Sparrow.
– Talán jobban is szeretném. A fiúkkal temérdek a gond. Te
csak tudod.
Persze ugratom. Nincs semmiféle preferenciám. Az biztos,
hogy a legkevésbé sem voltam fölkészülve az apaságra, amíg
Piroska nem közölte velem az örömhírt, na és most? Kurvára
alig várom.
Hébe-hóba minden gazfickó kifoghat egy hepiendet.
– Sparrow Raynes, maga bármit produkál nekem, boldogan
fogadom.
Úgy beszélek, mint egy szentimentális tökfej, de az ember
néha kénytelen kicsordítani némi szeretetet a szívéből, hogy
helyet csináljon az öröm következő hullámának. Ősszel
várható az utánpótlásunk. Egyébként október 11-ére van
kiírva.
– Már Sparrow Brennan a nevem – igazít ki Piroska. – Csak
addig hívtak Sparrow Raynesnek, amíg a rémálmod voltam.
– Te sosem voltál rémálom. Eleinte inkább üzlet... –
vigyorgok, és szétterpesztem az ujjaimat a hasán. – Aztán
egyszer csak átmentél gyönyörforrásba.
– És most mi vagyok? – tenyerel a kezemre, és a hasához
szorítja.
– Most? A gerlicém. Az otthonom.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nagyon sok mindenki tette lehetővé a Sparrow-t, szóval

biztosan el fogom szúrni, és néhányukat kifelejtem, de azért
most megpróbálok név szerint fölsorolni minden egyes
embert, aki végigsegített engem ezen az úton. Szeretet,
köszönet és ölelés az alábbi személyeknek:
A férjemnek, aki zsinórban öt hónapig hamburgerezőből
hozott vacsin élt. Ezer bocs, nagyrabecsülésem jeleként
fitneszbérletet vettem neked.
A fiamnak, aki elviselte slampos, totál szétszórt anyukáját.
(Azt hiszem, új társasjátékot is föltaláltam, „Nézzük át még
egyszer anyu kéziratát!” a címe. De nem aratott fergeteges
sikert.)
Az eszeveszetten fantasztikus akciócsoportom tagjainak,
akik tulajdonképpen a Sparrow teljes marketingjét elvégezték
helyettem, köztük Linnek, Sabrinának, Hennek, Avivitnek,
Donnának, Danának és Mandynek. Azonkívül személyi
asszisztensemnek, Amanda Faulknernek, aki
idegösszeomlásaim és pánikrohamaim közepette is türelmesen
támogatott. Tényleg a mezőny legkiválóbb játékosa vagy,
csajszikám!
Szeretnék köszönetet mondani tesztolvasóimnak, akik
sokkal jobbá tették ezt a történetet, mint amilyen eredetileg
volt, azaz a bámulatos Catnek, Amynek, Eliyának, Breenek és
Ilanitnek. Külön köszönet Liliannek, aki csilliószor elolvasta
ezt a könyvet, és mégis maradt türelme, hogy a legapróbb
részleteken is átrágja magát. Köszönöm az óriási hozzájárulást
és a hasznos javaslatokat! Szívét-lelkét beletette Sparrow és
Troy történetébe, és van is látszatja. Ezt soha nem fogom
elfelejteni.
Köszönöm a csodálatos embereknek, akik varázslattal hintik
tele a könyveimet – a szerkesztő Karennek, az illusztrátor
Sofie-nak, a tördelő Cassie-nek és a korrektor Catnek.
Fogalmam sincs, mire mentem volna nélkülük, és tutira jobb is
nekem, ha nem tudom.
Mindenekfölött azonban az olvasóknak szeretnék köszönetet
mondani, amiért valóra váltották az álmomat. Ha ők
nincsenek, akkor nem kellene se akciócsoport, se
tesztközönség, se szerkesztő, se tördelő. Ők teszik lehetővé ezt
az egészet azzal, hogy megvásárolják a könyvemet. Egytől
egyig valamennyien számítanak.
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI

Akkor fogtam bele a Sparrow megírásába, amikor teherbe

estem. Minden este írtam, és minden reggel a további
fejezeteket tervezgettem. Rengeteg időm volt, és arra
fordítottam, hogy mániákusan csűrjek-csavarjak minden egyes
szót.
Azután előbújt a baba, és az idő bizonytalan luxuscikké vált,
amivel már egyáltalán nem rendelkeztem.
De csak azért is folytattam az írást. És a szerkesztést. És
suttyomban a mániákus át– meg átírást.
Hogy miért mesélem el mindezt? Azért, mert miután
lemondtam az életemről, az épelméjőségről és az alvásról,
tudni szeretném, mit szólnak hozzá. Mi a véleményük, de úgy
igazából. A könyvírás magányos munka, az embernek nincs
más társa, csak a négy fal, a billentyűzet meg a langymeleg
kávé. Úgyhogy most majd’ meghalok, annyira érdekel, mi
játszódott le olvasóim fejében a történet lapozgatása közben.
Kérem, ha idejük engedi, küldjenek őszinte értékelést.
Nemcsak erről a könyvről, hanem mindegyikről. A szerző hálás
érte.
Irtó hálás.
Most pedig elnézést kérek, de még kábé hétszáz órás
alváshiányt kell bepótolnom.
Szeretettel:
L. J. Shen

Kapcsolatba léphetnek velem szerzői oldalamon:

https://goo.glle7m8n0
Bátran csatlakozhatnak olvasói csoportomhoz is,
ahol eszmét cserélhetnek könyveimről (Tyed és Sparrow):
https://goo.gl/IszvvG
 A SZERZŐRŐL

L. J. SHEN napjainkban játszódó szerelmes regények

sikerszerzője. Férjével, kisfiával és dagadt
macskájával Észak-Kaliforniában él. Élvezi a lét olyan
egyszerű örömeit, mint a csokoládé-majszolás,
borozgatás, olvasás, HBO-zás, barátnőkkel időzés és
Chris Hemsworth után szaglászás az interneten.
Hetente három-öt könyvet olvas el, és szilárd
meggyőződése, hogy törvényileg kéne betiltani a
Crocs gumiklumpát. Meg a bundesligás sérót.
 MÉLTATÁSOK

„Elképesztő és feszültségteli. A Sparrow az első könyv, amit L.

J. Shentől eddig olvastam, és egészen biztos, hogy nem az
utolsó. Zsákbamacskát vettem ezzel a könyvvel, de bátran
állíthatom, hogy felülmúlta a várakozásaimat. Azonnal
megszerettem a címszereplő egész egyéniségét. Kedveltem
benne, hogy szívós, akaratos, harcias, jól fölvágták a nyelvét, és
esze ágában sincs meghunyászkodni Troytól. Troy ugyanakkor
totális alfa-hím, eleinte legszívesebben megfojtottam volna.
Olyasfajtának láttam, akit az ember előszeretettel utál, és
tetszett, ahogy a könyvben mindvégig fejlődött a jelleme.”
– AATBBlog, Amazon

„Briliáns könyv. Szeretve gyűlöltem Troyt, és imádtam a

könyvet. Ez volt az első könyvem L. J. Shentől, de a Sparrow
befejezése óta elolvastam az írónő másik regényét (teljesen
más, de az is ragyogó), és bármi mással fog még előrukkolni,
azt is megveszem.”
– bookfreak, Amazon

„Hihetetlenül jó könyv ez a Sparrow. Sötét és reménykeltő,

búskomor, boldog és egyszerűen bámulatos!”
– One Click Romance, Amazon

„L. J. Shent eddig nem ismertem, de egészen biztos, hogy a

további műveit is elolvasom! Imádom benne, hogy Troy és
Sparrow kapcsolata nem csupa szivárvány meg egyszarvú, és
valahogy mégis életképes. Hemzsegtek a könyvben a titkok és
hazugságok, de végeredményben akadt benne szeretet és
együttérzés is, úgyhogy tényleg fantasztikus olvasmány lett!”
– Lexi A., Amazon
„Ugrálni tudnék örömömben. Idén ez az egyik kedvencem.
Némi kétkedéssel fogadom az ötcsillagos értékeléseket, mert
más olvasmányaim iszonyú csalódást okoztak, de egyszerűen
rajongok a komorra hangolt könyvekért!”
– Nafetri, Amazon

„Imádom! Egyedülálló sztori, és ez tisztára földobott! Se a

történetben, se a szereplőiben nincs semmi szokványos, untig
ismert. Teljesen belefeledkeztem, elmerültem a Sparrow-Troy
páros életében.”
– Lulu Dx, Amazon