Filozófia

Freud: Rossz közérzet a kultúrában

Az én és a külvilág

Készítette: Felföldi István

I.évf., sportszervező szak, levelező tagozat

 Fromm a vallásról írott munkájában elemzi Freud nézeteit is, és
elismeréssel említi a pszichoanalízis célkitűzéseit, amelyek a
legkevésbé sem kishitű célok, hiszen mint írja: „ugyanazok a
kérdések foglalkoztatják az analízist, mint a filozófiát és a
1
teológiát”. Ám ez nem azt jelenti, hogy Freud számára ezek a valóság
megragadásának különböző utjai lennének, amelyek talán még egyen
rangúak is. A vallást egyenesen károsnak tartja, mert nem a Freud
szerinti racionalitás megtestesítője, és ennek megfelelően nincs is
sok fogalma a valóságról. A pszichoanalízis ezzel szemben nem tesz
mást, mint – újra Fromm szavaival – „az egyes jelképrendszerek
2
mögött meghúzódó emberi valóságot tanulmányozza”. Freud szerint az
ész az ember legértékesebb képessége, amely ugyanakkor a szenvedély
hatásainak van alávetve.3 A dolgozatban azt szeretném megvizsgálni,
hogy a pszichoanalízis szemüvegén keresztül milyen a valóság, és ez
miként függ össze Freud felfogásával az emberi énről, tehát
megpróbálom bemutatni az én és a külvilág közti kölcsönhatást.

Az én fejlődése

Freud kiindulópontjaként említi barátja megjegyzését, aki a

vallásról alkotott elképzeléseivel teljesen egyetértene, de azt
hiányolja, hogy Freud nem foglalkozik a vallásos érzés „voltaképpeni
forrásával”. A barátja által leírt érzést a következő szavakkal
mutatja be: ezt különös érzésnek tartja, amelyet őt sohasem hagyja
el, és úgy találta, hogy sokam mások is ugyanezt vallják,
feltételezhetően emberek milliói. Freud állítása szerint ő saját
magában nem tudta ezt felfedezni, ezért is kérdéses számára, hogy
ezt az érzést el kell-e ismerni minden emberben lényegileg
megtalálható általános tulajdonságként.

A kérdés megvizsgálására a genetikus módszert választja, azaz a

pszichoanalitikust. Azzal, hogy Freud elárulja: benne nincs meg ez
az érzés, sejthető, hogy a vallás, barátja által leírt alapja nem

1
Fromm, Erich: Pszichoanalízis és vallás. Akadémiai kiadó, Bp., 1995. ford.: Szigeti Miklós G. 13. p.
(Továbbiakban: Fromm)
2
Fromm: 15. p.
3
Fromm: 13. p.

2
olyan szükségszerű, mint amilyennek tűnik. Tulajdonképpen nem más,
mint az emberek önismeretének hiánya.

Popper Péter véleménye szerint Freud óta már nem lehet a korábbi
naivitással gondolni a lélekre.4 Az én egy új felfogását dolgozza ki,
ami alapjaiban különbözik a korábbiaktól. A pszichoanalízis
mottójául – mint már olyan sokan - átveszi Delphoi híres mondatát:
ismerd meg önmagad. A vizsgálatot azzal kezdi, hogy felsorolja az
énnel kapcsolatos általánosan elfogadott „igazságokat”. A
kritériumok, amelyeket említ, mint „önálló”, „egységes”, „minden
mástól jól elkülönült”, nagy általánosságban megfelelnek azoknak,
amelyeket sok filozófus magáénak vallott a történelem során.

Eddig az én külső határát tartották döntőnek és egyetlennek.

Ezzel szemben Freud az én két határvonalát különbözteti meg. Az
ösztön-én bevezetésével megnyitott az énben magában egy kaput. Az
ént, az ösztön-én és a felettes-én összműködéseként határozza meg,
ám ez a szerkezet távolról sem egységes. 5 Freud úgy gondolta, hogy a
tudattalan a lélek autonóm területe.6 Az ösztönök nagy részét is ide
sorolja.7 Két nagy újdonságot vezet be. Az egyik a – fent említett -
tudattalan, amely alapjaiban kavarja fel a lélek egységességéről
alkotott elképzeléseket. A másik az, hogy az ént egy fejlődés
eredményeként képzeli el, amely többek közt a misztikus élményeket
is meglehetősen más megvilágításba helyezi.

A külvilággal szembeni lezártság sem magától értetődő, és koránt

sem azonos az egyes embereknél, hiszen

„a patológia nagyszámú olyan állapottal ismertet meg,

melyben az én és a külvilág elhatároltsága bizonytalanná
válik, vagy a határok hibásan húzódnak”.8

Azonban az én döntő tulajdonsága, ami megmagyarázza a korábban

említett klinikai eseteket, hogy fejlődés eredménye. Méghozzá két

4
Popper Péter: Freud, avagy a modern individuum felfedezése 9-29. p. In: Akik nyomot hagytak a 20. században
2. szerk.: Popper Péter, Bp., 2001. 11. p. (Továbbiakban: Popper)
5
Popper: 12. p.
6
Webster, Richard: Miben tévedett Freud? Európa, Bp. 2002 ford.: Greskovits Endre 306. p. (Továbiakban:
Webster)
7
Webser: 309. p.
8
Freud, Sigmund: Rossz közérzetb a kultúrában, 329-405. p. ford.: Linczényi Adorján, In: Freud: Esszék,
Gondolat, Bp., 1982. 331. p. (Továbbiakban: Freud (1982))

3
fejlődés, amelyet azonban szervesen összefüggnek egymással. Az egyik
a gyermeki ontogenézis, a másik a történeti fejlődés. Ez nem

„mutatható ki, azonban meglehetős valószínűséggel

megkonstruálható”.9

Freud szerint a csecsemő még nem különíti el az énjét a

külvilágtól.

„Fokozatosan tanulja meg különféle ösztönzések alapján.”10

Ezen külső behatások elismerésében fontos szerepet játszanak a

fájdalomérzések. Ezzel kialakul a tendencia, hogy ami fájdalmat
okoz, az nem tartozik az énhez. Ezzel létrejön egy tiszta „öröm-én”,
amelyet a tapasztalat idővel kérlelhetetlenül kiigazít. Ez történik
akkor, ha a fájdalom belső eredetűnek bizonyul. Ám a belső fájdalmat
nem csupán ez a tény választja el a külsőtől, hanem a vele szemben
választott elhárító mechanizmus. Azok a stratégiák, amelyek a
kívülről érkező fájdalommal szemben hasznosak, teljesen
haszontalanok a belülről érkezőkkel szemben. Tehát azokat a külső
dolgokat, amelyek fájdalmat okozhatnak, mint nem-ént határozzuk meg,
ám a belülről érkezőket nem lehet kizárni. Természetesen nem a belső
fájdalom a legérdekesebb, hanem a tudatalatti felé való nyitottsága.
Ez utóbbi hasonlóan veszélyes, mint amikor a külvilág irányába
rosszul határozza meg magát az én, és például egyik testrészét nem
ismeri el sajátjaként, és mindenáron meg akar szabadulni tőle.

Freud szerint az én eredetileg mindent tartalmaz, és az énben

megmaradhat a „primer én-érzés”, ami egy korábbi foka az én
fejlődésének. Ez lehet a magyarázata az „óceáni érzésnek”. A kérdés,
amit maga Freud is feltesz az, hogy milyen alapon feltételezhető ez
a fennmaradás a későbbiek mellett. Az élőlények törzsfejlődésének
példája – mint az a szerző is bevallja - nem igazán találó, hiszen
egyes fajok már rég kihaltak. Freud szavaival:

„mióta úrrá lettünk azon a tévedésen, hogy a számunkra

közismert elfeledés az emléknyom roncsolódását, tehát
megsemmisülését jelenti, hajlunk az ellentétes

9
Freud (1982): 331. p.
10
Freud (1982): 331. p.

4
 feltételezésre, hogy a lelki életben semmi sem pusztulhat
el”.11

Freud miután nem talál szilárd alapot a feltételezéseknek, egy

valószínűséggé gyengíti, és megelégszik azzal, hogy

„a múlt fennmaradása a lelki életben inkább szabály, mint

kivétel”.12

A szerző szerint a vallás az emberi fejlődés korai szakaszában

jelenik meg, amikor az ember még nem képes értelmére támaszkodni. A
vallás a gyermekkori élmények megismétlődése. Kollektív neurózis,
amelyet a gyermekkori neurózis kialakulásához hasonló körülmények
hoznak létre.13 Tehát ez az érzés csak utólag kerül vonatkozásba a
vallással. Ez utóbbi csupán „gyámoltalanságból” ered, ami az apai
védelem érzésére vezethető vissza. A gondviselés egy „monumentálisra
növekedett apa személyében” jelenik meg.14 Ezzel megkérdőjelezi
minden misztikus érzés értékét, és az „infantilis gyámoltalanság” és
a visszamaradt „primer én-érzés” kétes értékű találkozásává avatja.

Ez azért érdekes, mert ezzel adva van egy én, amely

keresztülment egy történeti, egy egyéni ontogenetikus fejlődésen,
amelyek egyes lépcsői megmaradhatnak a későbbi én-alakzatok
kifejlődése után is. Emellett ezek kapcsolódhatnak olyan
szükségletekkel, amelyek nem kisebb jelentőségű dolgokat
eredményeznek, mint a vallás.

„A ránk mért élet nehéz”15

Egy idő után lezárul az én kialakulása. Ezt követően feltehetően

már nem változnak a határok. Ez persze nem jelenti a játék végét,
hiszen Freud szerint az élet olyan amilyen, ezért az én megpróbálja
kizárni, de legalább is kontroll alatt tartani a külvilágot, úgy
hogy hozzá idomul és örömnyerésre használja ki.

„A ránk mért élet nehéz, túl sok fájdalmat, csalódást és

megoldhatatlan feladatot hoz magával. Hogy mindezt
elviselhessük, nem nélkülözhetjük a csillapítószereket.”

11
Freud (1982): 333. p.
12
Freud (1982): 337. p.
13
Fromm: 16. p.
14
Freud (1982): 338. p.
15
Freud (1982): 341. p.

5
 Az ember ösztönei és társadalmi normái küzdelmének erőterében
16
él. Ezek ellen különböző stratégiákat említ: „nagymérvű”
kikapcsolódások (tudomány), pótkielégülések (művészet),
kábítószerek. Valamelyiket ezek közül választani kell. Az ember
boldog akar Freud szerint is lenni, de ezt

„a teremtés terve nem foglalja magában”.17

A boldogság amúgy sem más szerinte, mint felduzzasztott

szükségleteink hirtelen kielégítése. Nem túlságosan pozitív képet
fest Freud, ehhez a keserű és pesszimista hangvételhez Crews – nem
túl sportszerű kritikája – szerint a szerző depressziója mellett
hozzájárult a sztálinizmus okozta kiábrándulás is.18

Az én és a külvilág játéka

Az ösztöncélokat nem lehet azonnal kielégíteni, ezért az én

áthelyezi ezeket mégpedig úgy, hogy a „külvilág tagadása ne érintse
őket”.19 Szublimálnia kell az ösztöneit. Freud szerint az
intellektuális technikákat érdemes választani, mint a tudományok és
művészetek. Ezzel az a baj, hogy nem mindenki alkalmas rá, emellett
még a keveseknek sem nyújt tökéletes védelmet. A többi megoldási
kísérlet már jóval alacsonyabb fokon áll a szerző szerint. Második
megoldást az illúziókból nyerik. A harmadik lehetőségként kizárja
külvilág neki nem tetsző részét, mint a remeték. Az utolsó lehetőség
talán a legrosszabb: a vallás. Ezt Freud arra alapozza, hogy ez
okozhatja a legtöbb bajt. Hiszen míg a remete senkinek nem árt a
sivatagban, addig egy „tömegőrület”, mint a vallás szerinte nagyon
veszélyes lehet, és volt is a történelem során többször. A vallás a
kritikai gondolkodás hanyatlásához vezet, emiatt lehet káros, mert
gyengíti az értelmi képességeket.20 Ebben a fejezetben nem beszél
róla, de a szerelmet is ide lehet sorolni, hiszen mint írja:

16
Vikár György: Freud és az emberkép átalakulása. 35-43. p. In: Akik nyomot hagytak a 20. században 2. szerk.:
Popper Péter. Bp., 2001. 36. p.
17
Freud (1982): 341. p.
18
Crews, Frederick: Az ismeretlen Freud. 15-38. p. ford.: M. Nagy Miklós, In: Freudizmus alkonya? Szerk.:
Popper Péter, Új világ, 1996. 19. p.
19
Freud (1982): 343. p.
20
Fromm: 18. p.

6
 „a szeretet nyújtja az embereknek a leghatalmasabb
kielégülési élményt, számára voltaképpen minden boldogság
mintáját”.21

Ám ez nem életvezetési elv, és e mellet ez teszi az embert a

legsebezhetőbbé.

Freud tanácsa az, hogy ezek közül egyik se váljon kizárólagossá,

hanem többet kell felváltva használni. Ez azért lényeges, mert
mindegyik élettechnika fogyatékos, ezért aki kizárólag egyet választ
az megörökli a választott technika fogyatékosságait.

Ezek szerint az én folyamatosan heroikus harcot vív a

külvilággal, attól kezdve, hogy megszületett. Ám nem csak az egyéni
fejlődés szól erről a harcról, Freud ennél sokkal tovább megy, és
egyenesen azt mondja, hogy az egész emberi történelem, és a
történelem előtti idők is ennek a harcnak az eredménye. Az embernek
nem marad más, mint „a feltétel nélküli behódolás”. Elismerni, hogy
az élet rossz, az is marad. Megoldás nincs, csak csillapítani lehet
a fájdalmat.

21
Freud (1982): 354. p.

7
Felhasznált irodalom:

Freud, Sigmund: Rossz közérzet a kultúrában, 329-405. p. ford.: Linczényi Adorján, In:
Freud: Esszék, Gondolat, Bp., 1982. 331. p.
Crews, Frederick: Az ismeretlen Freud. 15-38. p. ford.: M. Nagy Miklós, In:
Freudizmus alkonya? Szerk.: Popper Péter, Új világ, 1996.

Vikár György: Freud és az emberkép átalakulása. 35-43. p. In: Akik nyomot hagytak a
20. században 2. szerk.: Popper Péter. Bp., 2001.

Webster, Richard: Miben tévedett Freud? Európa, Bp. 2002 ford.: Greskovits Endre

Popper Péter: Freud, avagy a modern individuum felfedezése 9-29. p. In: Akik nyomot
hagytak a 20. században 2. szerk.: Popper Péter, Bp., 2001.

Fromm, Erich: Pszichoanalízis és vallás. Akadémiai kiadó, Bp., 1995. ford.: Szigeti
Miklós G.