Van-e

jövője a házasságnak? S ha igen, milyen? Erre a két kérdésre keresi a

választ ez a könyv. Nem a távoli jövőt fürkészi-ez irreális vállalkozás lenne, erre
még a sci-fik írói is alig vállalkoznak.
„Könyvem a legszemélyesebb jövőnkről, az intim kapcsolataink, a
magánéletünk jövőjéről szól. Olyan, mint egy sajátságos tükör, amelyben nemcsak
a házasság mai állapotát szemlélhetjük,, hanem jövendő alakulásának körvonalai
is felderengenek, uegaíább a jövő bizonyos lehetőségei és általánosan jellemző
tendenciái, amelyeknek elfogadása persze egyénileg nem kötelező" – írja a szerző
könyve előszavában.
Könyvében pedig nemcsak arról szól, hogy milyen a koiszerű házasság, de
leírja a hozzá vezető utat is, és igyekszik olvasóiban felkelteni az igényt a korszerű
tartalommal megtöltött életformára. A házasság múltjával. jelenével, mai
válságának tüneteivel és okaival, az egyenrangúságnak, mint a jó házasság egyik
legfontosabb feltételének megvalósításával foglalkozik tudományos felelősséggel,
olvasmányosan.
28,50 Ft
dr. Szilágyi Vilmos

A házasság jövője
– avagy a jövő házasságai

Budapest 1978
© Szilágyi Vilmos 1978

ISBN 963 223 127 9

Felelős kiadó: Keresztes Tibor igazgató

Felelős szerkesztő: Dr. Major Klára
Műszaki vezető: Büchler Alfréd
Műszaki szerkesztő: Nagy András
A kötésterv Szák András munkája
Kiadványszám: K-4108
Formátum: TO 94/5
Megjelent 16,4 (A/5) ív terjedelemben, 24200 példányban
New Times betűtípusból, az 1978. évben
MI – 668 – c – 7880
77-2069 – Dabasi Nyomda, Budapest-Dabas
Felelős vezető: Földes György igazgató
 Előszó
A tudományos jövőkutatás az ember társadalmi viszonyaira is kiterjed.
Legszemélyesebb kapcsolataink jövőbeni alakulását azonban tudományos
pontossággal nehéz meghatározni. Még a mai valóságtól a legmerészebben
elszakadó tudományos-fantasztikus irodalom jó alkotásaiban is talán az a
legnagyobb gyengeség, hogy a jövőbe is a mai emberi viszonyokat vetíti ki, s
többnyire meg sem próbálkozik annak az elképzelésével, hogy milyen lesz az
ember, milyenek lesznek kapcsolatai, tulajdonságai, milyen lesz az életformája
stb. Ez a tartózkodás azzal magyarázható, hogy az ember természetének,
tudatának alakulásában igen sok a kiszámíthatatlan, szubjektív tényező, s hogy
a férfi és a női nemre jellemző magatartással szembeni igény rendkívül lassan
változik; sokszor magunk is alig vesszük észre, hogy ezzel kapcsolatos
gondolkodásunkat mennyire meghatározza a múlt.
A házasság jövőjével is foglalkozó szakemberek más-más oldalát vizsgálják
ennek az alapvető emberi kapcsolatnak. A családszociológus, a filozófus, a
pszichológus, a pedagógus, a jogász különböző problémákra keresi a választ.
Ennek a könyvnek pszichológus a szerzője. „A házasság jövője" az ő
szemforgatástól mentes, a társadalmi valósággal és az emberi természettel
számot vető gondolatait tartalmazza arról, hogy a következő néhány évtizedben
hogyan alakulhatnak a párkapcsolatok, s mi lenne alakulásuk kívánatos útja.
Megállapításai és javaslatai első olvasásra meglepőnek tűnhetnek. Bizonyos,
hogy nem is keltenek majd osztatlan egyetértést – akár azért, mert a belénk
ivódott hagyományok rendkívül szívósak, akár azért, mert talán a szerző nem
számol eléggé új magatartásjegyek kialakulásának és egyszer majd
hagyománnyá válásának lehetőségével, akár azért, mert a kérdésre: van-e
jövője a házasságnak? – végül is igennel válaszol.
Gondolatait érdemes figyelemmel kísérni akkor is, ha egyik-másik kérdésben
vitára ingerelnek, hiszen az adott témakörben ez is előre visz.
A kiadó
 Bevezető
Könyvem a legszemélyesebb jövőnkről, az intim kapcsolataink, a magánéletünk
jövőjéről szól.
Olyan mint egy sajátságos tükör, amelyben nemcsak a házasság mai állapotát
szemlélhetjük, hanem jövendő alakulásának körvonalai is felderengenek.
Legalábbis a jövő bizonyos lehetőségei és általánosan jellemző tendenciái,
amelyeknek elfogadása persze egyénileg nem kötelező.
„A legutóbbi negyedszázadban a szerelem, a család, a magánélet terén a
meglepetések egész sorával találtuk magunkat szemben. Hirtelen és egyre
észrevehetőbben olyan szimptómákba ütköztünk, amelyek, ha aggodalomra nem is,
de feltétlenül elgondolkodásra és tettekre is késztetnek bennünket” – írta nemrég J.
Rjurikov szovjet szociológus.
A házasság és a család intézményének napjainkban tapasztalható, világméretű
átalakulása – sokak szerint válsága – indokolttá és szükségessé teszi egyrészt a
felmerült problémák megoldására irányuló kutatásokat, másrészt e kutatások
eredményeinek, vagyis a tudományosan megalapozott megoldási javaslatoknak
széles körű ismertetését. E két intézmény zavartalan funkcionálására, az új
követelményeknek megfelelő működésére ugyanis társadalmunknak ma és még
valószínűleg jó ideig nélkülözhetetlen szüksége van. Ez a társadalmi szükséglet
teszi kiemelkedően fontossá a házasság korszerűsítésére irányuló elméleti és
gyakorlati erőfeszítéseket.
A házasság- és családkutatás hazánkban – és a legtöbb szocialista országban –
még eléggé kezdeti stádiumban tart. Ezért igyekeztem alaposan tájékozódni a
kérdés nemzetközi szakirodalmában, azzal a céllal, hogy az említett problémákra
korszerű és nálunk is alkalmazható megoldási javaslatokat keressek. A jövő
körvonalainak felvázolásában a marxizmus klasszikusainak iránymutató
megállapításaiból indultam ki. Emellett igen termékenynek ígérkezett a
pszichológia (különösen a szociálpszichológia, a fejlődés- és
személyiséglélektan), valamint néhány más tudományterület újabb eredményeinek
felhasználása a házasság mai problémáinak és fejlesztési lehetőségeinek
tisztázására.
Természetesen saját vizsgálataim, évek óta folytatott házassági tanácsadó és
szexuálterápiai munkám tapasztalatai is jelentős szerepet játszottak a házasság
jövőjéről, korszerűsítéséről vallott nézeteim kialakulásában.
 Tudom, hogy sokak számára teljesen újszerű, meglepő gondolatokat is
fejtegetek, amelyek homlokegyenest ellentétesek a hagyományos szemlélettel és
életvitellel. Vagyis az Olvasó számára éppúgy kihívást jelent a könyv elolvasása,
mint számomra a megírása. Kihívást abban az értelemben, hogy állást kell
foglalnia a számára új eszmékkel kapcsolatban, s ha meggyőzőnek találja azokat,
akkor változtatnia kell életén.
Tisztában vagyok azzal, hogy a szemlélet és az életvitel megváltoztatása
rendkívül nehéz – különösen egy bizonyos életkoron túl –, s ez megnehezíti az új
eszmékben rejlő értékek, lehetőségek felismerését és elfogadását is. Olyan harc
ez, amelyet mindenkinek magának kell megvívnia, s nem máról holnapra. Magam
csak arra vállalkozhatom, hogy ösztönzést és irányelveket nyújtsak az egyéni és
kapcsolati fejlődéshez bárkinek, aki igényt tart rá.

Van-e jövője a házasságnak? S ha igen, milyen?

Erre a két, alapvető kérdésre keresi a választ ez a könyv. Éspedig nem valamilyen
utópikus vagy elvont elméletalkotás szándékával, hanem azzal a gyakorlati céllal,
hogy információi révén itt és most nyújtson segítséget az olvasónak magánélete
alakításához.
Nem a távoli jövőt igyekszem kifürkészni; ez a házasságot tekintve különösen
irreális vállalkozás lenne. Pedig kétségtelenül nagyon izgalmas volna beülni egy
„időgépbe”, s megnézni, milyen lesz a nemek viszonya 200 vagy 500 év múlva.
Lesz-e egyáltalán intézményes kerete a férfiak és nők intim kapcsolatainak, és
mennyiben különbözik az majd a mai értelemben vett házasságtól? Sajnos, a
megalapozott előrejelzésnek korlátokat szab az információk hiányossága vagy
áttekinthetetlensége és a sok véletlen, váratlan tényező. Ezért 20-50 évnél
hosszabb időre ma még nem tudunk megbízható előrejelzést adni. Ez
természetesen a házasság jövőjének kutatására is érvényes.
S minthogy nem sci-fit akarok írni, nem vállalkozom többre annak
felvázolásánál, hogyan alakulhat, merre fejlődik a házasság a mi társadalmi
körülményeink között, az előttünk álló néhány évtizedben. S rögtön hozzáteszem
azt is, hogy a házasság sorsa az egyén szempontjából érdekel. Azt szeretném
bemutatni, hogyan érintik az egyént azok a változások, amelyek a nemek
viszonyában a társadalmi fejlődés hatására következnek be; és hogyan
készülhetünk fel a változásokra máris, hiszen a jövő a szemünk láttára alakul át
jelenné. Nem jól mondom: a jövő nem „alakul”, a jövőt mi alakítjuk. A jövő
házassága akkor válik valósággá, amikor mi magunk belsőleg megérünk arra,
hogy megvalósítsuk. E folyamatot elsődlegesen társadalmi-gazdasági tényezők
befolyásolják, de közvetlen alapja a fejlődés követelményeinek felismerése és
elfogadása, vagyis a tudat, a beállítottság megfelelő átalakítása.
Eszerint lehetséges a jövő házasságát már a jelenben megvalósítani?
Bármily különösnek tűnik, ez igenis lehetséges. A jelen sajátságos valami:
különböző arányban keveredik benne a múlt és a jövő. A mai házasságok között
vannak olyanok, amelyek jobban illettek volna a múlt századba. De akadnak
olyanok is, amelyek már a jövő századot vetítik elénk, s csak évtizedek múlva
válnak általánosabbá. Persze nem állítom, hogy minden házaspár tisztában van
saját házasságának „korszerűségi fokával”, s képes lenne akár saját, akár mások
házasságát tárgyilagosan értékelni ebből a szempontból. A tudatosság foka
azonban növelhető, s vele együtt a korszerűsítés, a jövő-megvalósítás lehetősége
is.
Ezért joggal merül föl a legfőbb, gyakorlati kérdés:
Hogyan korszerűsíthető a házasság? Mit tehetünk, hogy a házasság
megfeleljen a ma és a holnap, a belátható jövő igényeinek?
Erre próbálok válaszolni.
Hangsúlyozni szeretném, hogy a házasság-korszerűsítés könyvemben kifejtett
útja nem utópia, nem íróasztal mellett kiötlött, papírízű elmélet, hanem napjaink
terjedő, élő valósága, amelyet nemcsak saját, személyes tapasztalataim, de mai
házasságok százai és ezrei is igazolnak. Az élet ugyanis szinte rákényszeríti a
házaspárokat a megoldás keresésére; társadalmunk demokratizálódása, a
szocialista eszmények és életstílus terjedése is a házasság-korszerűsítés irányában
hat.
A megoldási próbálkozások természetesen legtöbbször még nem tökéletesek, de
már ma is egyre többen megvalósítják a korszerű házasság néhány követelményét –
esetleg anélkül,-hogy ez tudatosodna bennük. Szeretném remélni, hogy könyvem
hozzájárul a korszerűsítési törekvések tudatosodásához, megerősödéséhez és
kiszélesedéséhez.
Ha lesznek, akik haszonnal forgatják ezt a könyvet, az nem kis részben
köszönhető azoknak a barátaimnak, kollégáimnak, hallgatóimnak és bírálóimnak,
akiknek érdeklődése és vitakészsége termékenyítőleg hatott és számos kérdés
tisztázódását segítette elő.
 I. rész A házasság múltja és jelene
A polgári házasságban
„az unalom és a pénz az összekötő kapocs”.

(Marx–Engels)
 A házasságtörténet mérföldkövei
Tudom jól, hogy az olvasókat inkább a házasság jövője érdekli – egyébként én is
így vagyok ezzel –, most mégis a múlttal kezdem.
A jövő ugyanis a múltból születik. Mondhatnánk: a múlt gyermeke, amely egy
kicsit magán hordja szülőjének vonásait, még ha nem akar is hasonlítani rá.
Valaminek a jövőjére csak akkor következtethetünk megbízhatóan, ha ismerjük a
múltját. Ez dolgokra, emberekre és intézményekre egyaránt érvényes.

A házasságnak is van története

Ez a tény azonban nem volt mindig nyilvánvaló, és ma sem mindenki számára az.
Aki nem tanulmányozza figyelmesebben, az nehezen veszi észre a házasságnak
mint intézménynek a változását (legfeljebb egy-egy konkrét házasságét), mivel e
változások nem látványosan és nem máról holnapra, hanem többnyire rejtetten és
fokozatosan következnek be. Még inkább így volt ez a korábbi évszázadokban,
amikor a társadalmi változások üteme sokkal lassúbb volt, mint ma. Napjainkban
fordul elő először, hogy a házasság egyetlen generáció élettartamán belül is
számottevően változik.
A nálunk hagyományos, keresztény szemlélet szerint a házasság örökkévaló,
Istentől rendelt intézmény, amely mindig volt (és mindig monogám jellegű volt),
amióta ember él a Földön.
E felfogás legjellemzőbb példáját az ószövetségi Bibliában, Mózes 1.
könyvében találjuk:
„Vette az Úr Isten az embert és a Gyönyörűség kertjébe helyezte, hogy művelje
és őrizze meg...
Majd mondotta az Úr Isten:
Nem jó, hogy az ember egyedül van.
Alkotnom kell hozzá illő segítőt...
Akkor az Úr Isten mély álmot bocsátott az Emberre úgy, hogy az elaludt. Majd
kivette egyik bordáját, és helyét hússal töltötte be. Azt a bordát pedig, amelyet
kivett az Emberből, az Úr Isten asszonnyá építette, és az Emberhez vezette őt.
Ekkor az Ember felkiáltott:
Ez most már csont az én csontomból, és hús az én húsomból!
Ezt feleségnek nevezzék,
 Ez ugyanis férfiból vétetett!”
Az első emberpár megalkotásáról és házasságáról szóló bibliai történet a
házasság isteni eredetén és változhatatlanságán kívül a nő másodrendűségének
gondolatát is igyekszik a hivők fejébe plántálni. De ez most mellékes. A fő kérdés
az, hogy csakugyan volt-e házasság minden történelmi korban, és olyan volt-e,
amilyennek ma ismerjük.
Ha csak a legutóbbi néhány ezer évet kellene figyelembe venni, amelyből bőven
maradtak ránk írott és tárgyi emlékek, akkor viszonylag könnyű lenne a válasz.
Csakhogy az emberiség életkora legalább félmillió-egymillió év, vagyis az
emberré válás egy-két millió évvel ezelőtt ment végbe. A „történelem előtti kor”
tehát százszor hosszabb, mint történelmi korunk évezredei. Sok-sok nemzedék
váltotta egymást, s e nemzedékek szinte nyomtalanul eltűntek az idő
süllyesztőjében. Honnan tudhatnánk biztosan, hogy egymillió évvel ezelőtt volt-e
már házasság, s ha igen, milyen? Van néhány adatforrás, amelyek segítségével
eléggé megalapozott feltételezésekhez juthatunk.
Az egyik forrás az emberhez fejlődéstanilag legközelebb álló emlősállatok -
elsősorban az emberszabású majmok – társulásainak, nemi kapcsolatainak
tanulmányozása. Hiszen, ha legközelebbi rokonainknál találunk valami
házasságfélét, akkor joggal feltételezhetjük, hogy emberősünknél is lehetett. (Igaz,
figyelembe kell vennünk, hogy említett rokonaink felett sem múlt el nyomtalanul az
az egy-két millió év!)
A másik forrást az ásatások nyomán vagy véletlenül előbukkant ősemberi
maradványok, eszközök stb. képezik, amelyekből őseink életmódjára
következtethetünk. Az életmód pedig a társas kapcsolatok jellegéről árulkodik.
S végül a harmadik forrás a ma élő, illetve az elmúlt két évszázadban
tanulmányozott primitív népek, halászó-vadászó vagy gyűjtögető közösségek
családi élete, nemi kapcsolatai. Önmagában véve ugyan mindegyik említett
adatforrás hiányos vagy elégtelen, együttesen mégis megbízható útjelzők a
házasságtörténet mérföldköveihez.
Vessünk hát egy pillantást egyenként e forrásokra – és a belőlük levonható
tanulságokra.

Nemi kapcsolatok a magasabb rendű állatoknál

Darwin óta tudjuk, hogy a növény- és állatvilág összes fajai egyetlen hatalmas
fejlődési folyamat különböző szintjeinek leágazásai. Az ember az emlősállatok
közül emelkedett ki. Fejlődéstanilag az emberszabású majmok (az afrikai
csimpánz és gorilla, valamint a délkelet-ázsiai orangután és gibbon) állnak
hozzánk legközelebb, nemcsak testalkatilag, hanem intelligenciájukat, pszichikus
működésüket tekintve is. Éppen ezért lehetnek tanulságosak társas kapcsolataik a
házasság eredete szempontjából.
A legutóbbi száz évben kibontakozott egy érdekes, új tudomány, az ún. etológia,
amely az állatok természetes körülmények között tanúsított viselkedésével,
szokásaival foglalkozik. Az etológusok megfigyeléseiből ma már sok mindent
tudunk a magasabb rendű állatok nemi kapcsolatairól, fajfenntartó viselkedéséről
is. Az újabb adatok legnagyobbrészt megerősítették Morgan és Engels
megállapításait az őseredeti promiszkuitásról, vagyis arról, hogy az emberré
válás időszakában a nemi kapcsolatok teljesen szabadok, véletlenszerűek és
rendezetlenek voltak. A legtöbb majomfajnál ugyanis többé-kevésbé ma is ez a
helyzet. A hím és nőstény állandó jellegű (házasságszerű) kapcsolata úgyszólván
ismeretlen; az anya-gyermek egység az egyetlen stabil kapcsolat. Ez is csak addig
tart, amíg a majomgyerek el nem éri a serdülőkort.
Csakhogy éppen itt bukkanunk a család egyik fontos előzményére! A majmoknál
ugyanis a gyermekkor hosszabb, mint bármely más állatfajnál. Éspedig annál
hosszabb, minél fejlettebb majomfajról van szó, vagyis minél közelebb áll az
emberhez. A serdülés átlag 4-5 éves korban következik be, a teljes felnőtté válás
pedig 5-10 éves korban. Az emberszabású majmok gyermekkora még hosszabb. A
kis csimpánzok pl. 2-3 évig szopnak; a nőstények serdülőkora 7-10 év körül, a
hímeké 10-13 év körül következik be. Tehát hosszú évekig anyai gondoskodást
igényelnek. Közben persze testvéreik is születnek, s az idősebbek részt vesznek a
fiatalabbak gondozásában, védelmében. Ez a kis csoport már olyan, mint egy
család, különösen, amikor egy-egy érett hím is feltűnik benne átmenetileg.
Van néhány majomfaj, pl. a gibbonok, ahol a családjellegű együttélés még
kifejezettebb, mert a hímek hosszabb ideig együtt élnek egy-egy nősténnyel és
gyermekeikkel. Itt a hím elzavarja az idegen hímeket, sőt saját fiát is, ha az már
felserdült; a nőstény ugyanígy tesz az idegen nőstényekkel és serdülő lányaival. Ez
kétségkívül monogám jellegű kapcsolat a hím és nőstény között (ha nem is „egy
életre szóló”), sőt a gyermek és szülő közötti nemi kapcsolat megakadályozásával
az egyébként csak az emberre jellemző „vérfertőzési tilalom” (incesztus-tabu)
első, kezdetleges formáját is megvalósítja. Emellett itt jelentkezik legtisztábban a
nemek szerinti funkciómegosztás: a nőstény gondozza a kicsinyeket, a hím pedig
védelmezi őket.
Az ilyen házasságszerű együttélés azonban ritkaság a majmoknál.1 Életformájuk
kerete nem a család, hanem a horda, amelyet rendszerint a legerősebb hím vezet, s
ennek a hímnek előjogai vannak az összes nőstények fölött. Ez nem azt jelenti,
hogy a vezérhím kisajátítja magának az összes nőstényt (mintha „háremet” tartana),
inkább azt mondhatnánk, hogy a hordában a hímek és nőstények egymás
„házastársai”, de azért csaknem mindig kialakul valamilyen rangsor (hierarchia)
az „erőszak jogán”. S bár a hordában a nőstények vannak többségben – mert a
hímek közül többen esnek el a ragadozókkal való küzdelemben –, a hatalom és
irányítás mégis az erős hímek kezében van. (Egyesek ezt úgy értelmezik, hogy a
férfiak uralma – az ún. patriarchátus – természetes dolog, hiszen az állatvilágra is
jellemző. Csakhogy nagyon sok fajnál éppen ellenkező a helyzet, s a majmok egyes
fajainál szintén elég „liberális” a nemek viszonya.)
Még két fontos mozzanat található az emberszabású majmoknál, amely az
emberi nemi élet irányába mutat. Az egyik a párzási időszakok (az ún. ösztrusz)
jelentőségének csökkenése: ugyanis egész évben párzanak, nemcsak a
fogamzóképesség jdején. Ezzel együtt a nemi élet funkcióköre bővül; már nemcsak
a fajfenntartást szolgálja. A másik, hogy szexuális viselkedésük már nem pusztán
„ösztönös”, nemcsak biológiailag meghatározott, hanem a társas feltételeknek, a
tanulásnak is nagy szerepe van benne. Kísérletekkel kimutatták, hogy a társaitól
elszigetelten felnövő majom képtelen a fajára jellemző szexuális viselkedésre.2

Az ősember életmódja és társas élete

Az emberré válás mai ismereteink szerint már évmilliókkal ezelőtt elkezdődött. A

kutatók szerint volt egy hosszú időszak, amikor az éghajlat nagy területeken
szárazzá vált, kipusztultak az erdők. Így ősünknek fel kellett adnia fán lakó
életmódját, s védelméről és táplálékáról is másként kellett gondoskodnia. A füves
pusztákon gyűjtögetésből nem lehetett megélni; vadászni kellett, ehhez pedig
fegyverre és összefogásra volt szükség. Alkalmilag már a majmok is használnak
fegyvert (követ, husángot); a megváltozott helyzetben ez állandósult, ami
feltételezte a kéz felszabadítását és a két lábon járást.
A vadászathoz nagy területeket kellett bejárni, de közben valakinek a
gyerekekről is gondoskodni kellett. Ezért továbbfejlődött a nemek szerinti
munkamegosztás; különösen attól kezdve, hogy őseink rájöttek a tűz használatára.
A jégkorszakokat nehezen vészelték volna át a tűz és a barlangok védelme nélkül.
A félmillió éves tűzhelymaradványok valószínűsítik, hogy ekkor már a főzéshez is
értettek. Ettől kezdve nemcsak a gyermekgondozás, hanem a főzés is a nők dolga
volt.
A kollektív vadászat, a munkamegosztás fejlődése, az első, primitív
munkaeszközök (kőbalta, csonttű stb.) előállítása és cseréje nélkülözhetetlenné
tette és fejlesztette a hangokkal való jeladást, érintkezést. A beszéd kialakulása
pedig nemcsak a technikai fejlődést gyorsította, hanem a közösségben kialakult
szokások, szabályok, hagyományok továbbadását is lehetővé tette. Az egyik
legelső és mindmáig élő szabály a közeli rokonok közötti szexuális kapcsolatok
tilalma (az ún. incesztus-tabu) volt. Pontosan nem tudjuk, hogyan és miért alakult
ez ki, de nyilvánvalóan szükségből. Elsősorban éppen a család kialakulása
szempontjából volt jelentős, mivel a nemi partnerekért való vetélkedés
kikapcsolásával megszilárdította annak belső rendjét. Emellett a családok, illetve
az egyes csoportok kapcsolatát is megerősítette, szabályozta.
Az ősemberi leletek alapján úgy tűnik, hogy a család – s vele együtt a házasság
– kialakulása néhány százezer éve kezdődött, nagyjából párhuzamosan a tűz
felhasználásával és a beszéd fejlődésével. A neander-völgyi ember korában
(mintegy százezer éve) már biztosan volt valamilyen családi élet. Hogy milyen,
arra inkább a primitív népek körében végzett megfigyelésekből következtethetünk.

Házasélet a primitív társadalmakban

A legutóbbi évszázadokban közel kétszáz olyan népet, társadalmat írtak le

részletesen, amely a 10-15 ezer évvel ezelőtti szinten állt. Ezek a népek még a
növénytermelést és állattenyésztést sem ismerték; napi élelmüket vadászattal,
halászattal és vadgyümölcsök, gyökerek stb. gyűjtögetésével biztosították. Az ilyen
társadalmakat ősközösségi jellegűnek nevezzük, mivel a magántulajdont nem
ismerték, mindenki dolgozott, s a szerzett javakat arányosan osztották el. A
munkamegosztás alapja náluk az életkor és a nem. A gyermekek csak segítenek, de
a serdülőkort elérve egyenlő jogú tagjai a csoportnak. A vadászat és halászat a
férfiak dolga, a gyűjtögetés, főzés, gyermekgondozás a nőké.
Többnyire 20-50 fős csoportokban éltek, s a csoportok családokra tagolódtak;
ez a szervezeti kerete életüknek. A családforma, illetve az alapját képező házasság
formája azonban eléggé eltérő: csoportházasság, poligámia és páros házasság
egyaránt előfordult. Minden valószínűség szerint igaza van Morgannak és
Engelsnek3 abban, hogy a csoportházasság a legrégibb házasságforma. A
csoportházasság nem azt jelenti, hogy a csoportban mindenki mindenkinek nemi
partnere lehetett, hiszen tudjuk, hogy a „vérfertőzési tilalom” legelső formája már
kizárta a szülők és gyermekek közötti nemi kapcsolatokat. Az ugyanahhoz a
generációhoz tartozó testvérek, unokatestvérek stb. azonban egymás házastársainak
számítottak. A csoport kis létszáma miatt ez ritkán jelentett többet 10-15 főnél.
 A csoportházasság e legkorábbi formájának az újkorban tanulmányozott primitív
népcsoportoknál már csak nyomait sikerült föllelni. Fejlettebb változatai azonban
széles körben megtalálhatók voltak. Már Morgan 1860 körül beszámolt az ún.
„punalua-házasságról”, amely a vérfertőzési tilalom kiterjesztése következtében
jött létre. Lényege, hogy az egyik csoport fivérei és nővérei a kialakított szokásnak
megfelelően, az évente egyszer, meghatározott időpontban tartott ceremóniák
szentesítésével házastársaivá válnak egy másik csoport fivéreinek és nővéreinek.
(Azt a szabályt, hogy a csoporton belül tilos a házasodás, és csak más
csoportbelivel szabad házasodni, exogámiának nevezik.) Ezáltal rokoni
kapcsolatok keletkeztek a csoportok között, és fejlődött az együttműködés. Jó
néhány tanulmányozott népcsoport szóhasználata, nyelve őrzi a punalua-házasság
emlékét, s néhol a szokás maradványai is fellelhetők. Sz. J. Szemjonov, szovjet
antropológus szerint egyes primitív társadalmakban korunkig fennmaradt a
kommunaszerű háztartás, s mind a férfiaknak, mind a nőknek több házastársuk van.
A csoportházassággal többé-kevésbé együttjár az ún. anyajogú társadalmi
berendezkedés. Ennek egyik fő jellemzője, hogy a gyermekeket származás
szempontjából csak az anyai ágon tartják nyilván (hisz az apa személye egy
csoportházasságban nehezen állapítható meg). A gyermekek tehát az anyához
tartoznak, ami önmagában is bizonyos tekintélyt biztosít a nőnek. De ezen a fokon
sokszor a létfenntartásban is nagyobb szerepe van, mint a férfinak. A „nőuralom”
(az ún. matriarchátus) ugyan inkább csak a házastársra és a gyermekekre
korlátozódott, viszont gyakran a férj költözött felesége lakóhelyére – és nem
fordítva. Sőt az is előfordul egyes népeknél, hogy a férj csak látogatja a másik
csoportban élő feleségét vagy feleségeit.
A poligámia (többnejűség vagy többférjűség) tulajdonképpen szintén a
csoportházasság egy fejlettebb változata. A többférjűség ritka a megfigyelt
primitív népeknél, a többnejűség azonban kereken 80%-uknál előfordul.
Leggyakoribb esete, amikor egy férfi két nővért vesz feleségül a másik csoportból.
Ez a poligámia azonban csak formailag hasonlít a későbbi, patriarchális
poligámiához. Nemcsak azért, mert két feleségnél több szinte sohasem fordul elő,
hanem még inkább, mert a feleségek itt nem elnyomottak, egyenrangú segítőtársai a
férfinak. A primitív népek poligám hajlamai más módon is megnyilvánulnak, pl.
nem tiltják a házasság előtti nemi életet, igen elnézőek a „házasságtöréssel”
szemben (és nemcsak a férfi esetében!), gyakori a válás és újraházasodás, továbbá
kijelölnek bizonyos időpontokat, illetve alkalmakat (ünnepek stb.), amikor
engedélyezett a korlátlan nemi kapcsolatlétesítés.
Hogy mennyire nem csinálnak „nagy ügyet” a nemi kapcsolatokból, azt jól
jellemzi az eszkimók feleségkölcsönzési szokása. Az eszkimó férj a szívesen látott
vendéget nemcsak étellel-itallal kínálja, hanem a feleségét is kölcsönadja neki
éjszakára. Itt még hiányzik az a törekvés, ami a patriarchális társadalmakra
jellemző, hogy a férj kisajátítsa feleségét és kizárólagossá tegye számára a
házastársi kapcsolatot.
Ez jellemzi a párosházasságot is, az ősközösségi házasságnak a monogámiára
leginkább hasonlító formáját. Tiszta formában a párosházasság egy férfi és egy nő
házassága, amely mindkettőjük egyenrangúságán alapul. Elég gyakran keveredik
azonban poligám, s később, a magántulajdon kialakulása során patriarchális
elemekkel. Engels szerint a csoportházasság a vadság fokának, a párosházasság
pedig a barbárság fokának felel meg; a többnejűség viszont a barbárság
korszakának végén, a civilizáció kezdetén jelentkezik. Újabb adatok azonban
inkább azt valószínűsítik, hogy mindhárom házasságforma megtalálható már az
ősközösségi társadalom első (és leghosszabb) szakaszában. A civilizáció korszaka
tulajdonképpen csak a csoportházasság kollektív formáját (több férfi – több nő) és
a többférjűséget szünteti meg, de tartalmilag alapvetően átalakítja a többnejűséget,
amely párosházasságból monogámiává alakul.

A magántulajdon és a patriarchális házasságformák

Az ősközösségi társadalomban a nő – mint láttuk – többé-kevésbé egyenrangú

társa volt a férfinak. Bár a férfi erősebb volt, s ez rányomta bélyegét a
kapcsolatra, helyenként mégis előfordult, hogy a nő akarata volt a döntő. Az ős
nőuralom (matriarchátus) legendája nem igazolódott ugyan, de annyi bizonyos,
hogy patriarchátusról sem beszélhetünk ebben a hosszú, kezdeti időszakban.
Később azonban, amikor a termelés, a technika fejlődése lehetővé tette a
magántulajdon kialakulását, az örökölhető vagyon (földbirtok, nyájak stb.)
megjelenését, a nő helyzete alapvetően és számára kedvezőtlenül megváltozott. A
nemek közötti, eredeti munkamegosztás folytán a magántulajdont a férfi szerezte, ő
rendelkezett felette, s ez megnövelte hatalmát a családban is. Ennek az volt a
következménye, hogy a nő elnyomott, alárendelt helyzetbe, a férfi gyámsága,
felügyelete alá került, akárcsak gyermekei. Jogait alaposan megnyirbálták, passzív
engedelmességre, sőt alázatosságra kényszerítették. A magántulajdon kialakította a
férfiban a tulajdonosi szemléletet, amit aztán a feleségére is kiterjesztett; őt is
tulajdonának, mintegy vagyontárgynak tekintette.
Kétségtelen, hogy a magántulajdon kialakulása gyökeresen átalakította az egész
társadalmi berendezkedést: az ősközösséget felváltotta a magasabb szervezettségű
osztálytársadalom, amelyben a vagyon, s vele a hatalom és a különböző
kiváltságok egy szűk uralkodó osztály kezében összpontosulnak. Ettől kezdve a
házasság is a magántulajdon szolgálatába áll. Egyrészt azáltal, hogy a házasságot a
vagyongyarapítás, a hatalomnövelés eszközének tekintik az uralkodó osztály
férfiai. Másrészt a házasság révén kívánják biztosítani uralmuk folyamatosságát,
vagyonuk és kiváltságos helyzetük átörökítését gyermekeikre, elsősorban az
elsőszülött fiúra. Ezért alapvetően fontossá válik, hogy a feleségnek legyen
fiúgyermeke, és hogy a gyermekek apja biztosan a férj legyen. Ezért követelik meg
a feleségtől házasságkötés előtt a szüzességet, utána pedig a szexuális hűséget.
A férfi szexuális szabadsága ugyanakkor csorbítatlan maradt, sőt vagyonától,
hatalmától függően még növekedett is. Azzal párhuzamosan, hogy az árucsere mind
nagyobb szerepet kapott a társadalom életében, a csere elvét a férfi-nő viszonyra
is mindinkább alkalmazták: a nő árucikk lett, amelyet meg kellett fizetni. Persze
az is előfordult, hogy egyszerűen elrabolták. A nőrablás vagy szöktetés már a
civilizáció előtti nomád, törzsi társadalmakra jellemző; az ősmagyar mondák
között is van olyan, amely egy csoportos nőrablás történetét meséli el. De
akkoriban az elrabolt nőkből szabad feleségek lettek, míg később rabszolgasorsra
jutottak. A rabszolganők egyik fő feladata a munka mellett éppen az volt, hogy
kiszolgálták uruk szexuális igényeit; feleségként azonban nem jöhettek számításba.
Az osztálytársadalmak íratlan szabálya volt, hogy a feleség csak azonos vagy
magasabb társadalmi osztályba, rétegbe tartozhat. A kölcsönös, személyes
vonzalom mellékes vagy tizedrangú tényező; a házasság létrejöttét a két érdekelt
család megegyezése dönti el. A megegyezést rendszerint hosszas alkudozás előzi
meg. A cserére kerülő értékek gyűjtőfogalma a nászajándék, melynek különböző
formái voltak: 1. a férj nászajándéka a nő családjának, 2. a család ajándéka a
férjnek (ez a hozomány), és 3. a férj ajándéka a feleségnek a nászéjszakát követő
reggelen (mintegy kártérítés vagy vigaszdíj az elvesztett szüzességért). Később
egyes országokban a nászajándékot egyedül a nő családja adta, mint hozományt,
míg a férfi óvadékot helyezett letétbe számukra. A házasság így lassanként
adásvételi ügylet lett, amelyet a nő feje felett intéztek; róla döntöttek, de nélküle.
Végül is mennyiben változtatta meg a magántulajdon, az osztálytársadalom
kialakulása a házasság formáját?
Általában azt szokták mondani, hogy a civilizáció kezdete egyben a monogámia
(egynejűség, illetve egyférjűség) általánossá válását jelentette. Ez azonban csak
részben igaz. Ahogyan Engels írta, a monogámiát a férfiak találták ki a nők
számára; magukra nézve azonban egyáltalán nem tartották kötelezőnek. A
törvényes örökös biztosításához „a nő monogámiájára volt szükség, a férfiéra nem,
úgyhogy a nő e monogámiája egyáltalán nem állt útjában a férfi nyílt vagy leplezett
poligámiájának”. A többnejűséget jó néhány patriarchális társadalomban egészen
a mi korunkig hivatalosan is engedélyezték; de illegálisan mindenütt megtalálható
volt, ha másként nem, a prostitúció formájában. Ezért állapíthatta meg joggal
Engels, hogy a prostitúció a monogámia kiegészítő intézménye.
A házasság konkrét formáit, szokásait a helyi körülmények, hagyományok erősen
befolyásolták. Közös vonás csak az, hogy az osztálytársadalomban minden
házasságforma patriarchális jellegű: a poligámia éppúgy, mint a monogámia. De
jobb, ha ezt néhány történelmi példán tanulmányozzuk.

Házasság az ókori Kínában és Indiában

A régi kínai jog szerint közrendű ember két nővért vehetett feleségül; egy főtiszt
két nővért + egy sógornőjüket; egy nagyúrnak 9 felesége lehetett, az uralkodónak
pedig 36. „Főfelesége” azonban mindenkinek csak egy volt, ő volt az „igazi”
feleség. (Vannak, akik a régi kínaiakat ezért monogámnak tartják.)
A párválasztás egyik fő szabálya az exogámia volt: csak más közösséghez
tartozó partner jöhetett számításba. A nemeket szigorúan elkülönítették, csak
ünnepi alkalmakkor találkozhattak. Még a házastársak is ritkán látták egymást, pl.
néhány kivételtől eltekintve nem étkeztek együtt, az asszonynak tilos volt férje
asztalához ülni. A szemérem tárgya Kínában elsődlegesen a láb volt; ezt gondosan
el kellett rejteniük a nőknek, sőt kisgyermekkortól kezdve alkalmazott
lábelkötözéssel igyekeztek elcsökevényesíteni, hogy minél kisebb maradjon.
A házasságot, illetve párválasztást a szülők intézték, hivatásos közvetítő
segítségével. Télen tilos volt a házasságkötés. A házasság előtti nemi élet
ismeretlen volt, sőt az esküvő sem jelentette annak kezdetét, mert utána a
fiatalasszony 3 hónapra visszatért szülei házába, s ezalatt jogilag továbbra is a
szülei fennhatósága alatt állt. Amikor aztán átköltözött férje családjához, anyósa
irányította életét. Házaséletet csak bizonyos napokon volt szabad élni. A feleség
csak hívásra, szépen felöltözve léphetett férje szobájába. Egész éjszakát csak a
„főfeleség” tölthetett férjével, a többiek csak perceket. A feleségek nem
féltékenykedhettek egymásra. A nő meddősége nemcsak nagy szégyen volt, hanem
válóok is; ugyanígy házasságtörés esetén is visszazavarták a nőt szüleihez, ami a
legnagyobb megszégyenítésnek számított.
Indiában már a Védák (szent könyvek) keletkezése korában, vagyis 3-4 ezer
évvel ezelőtt szigorú patriarchátus volt. A Manu törvénye című szent könyv
szerint a nő mindig kiskorúnak számít, és az apa, illetve a férj gondnoksága alá
tartozik. Már csecsemőkorában ki kell jelölni számára jövendőbelijét; a házasság
kötelező és a párválasztás egyedül a szülők joga. Házasságról csak azonos
kasztbeliek között lehet szó. (Indiában négy kaszt, vagyis társadalmi osztály volt; a
papok és a katonák álltak a társadalmi ranglétra csúcsán.) A házasságnak nyolcféle
változatát ismerték, ezek a társadalmi hierarchiának megfelelő rangsort alkottak. A
nő házasság előtti szüzessége kötelező.
A lányt 12 éves kora táján vezették férje házába, de gyakran még évek teltek el,
amíg a házaséletet megkezdhették. Ám akkor is csak az erre kijelölt napokon
(havonta 16 nap) kerülhetett sor a házaséletre. A feleség számára a férj valóságos
isten volt, akinek vakon engedelmeskedett. Többnejűség hivatalosan nem volt, de
a férfi hűtlensége magától értetődőnek, bocsánatos bűnnek számított, míg a hűtlen
asszonyt kutyákkal marcangoltatták szét vagy tüzes vaságyra fektették. A válást
nem ismerték. Ha a férj fiúgyermek nélkül halt meg, fivére nemzhetett az
özvegynek egy fiút. (Vagyis addig folytathatta vele a nemi életet, amíg az nem szült
egy fiúgyermeket.) De az özvegy választhatta a tűzhalált is, abban a hitben, hogy
majd a túlvilágon folytathatja férjével a házasságot.

Az Ószövetség a házasságról

Ádám és Éva, mint az „első emberpár” közismert legendája a keleti

teremtésmítoszok egyik változata, amely már kifejezetten patriarchális szemléletet
tükröz. A nő korábbi, szabadabb helyzetére csak nyomokban történik utalás a
Bibliában, pl. amikor arról van szó, hogy az asszony törzse sátrában marad, a férfi
pedig az asszonyhoz költözik.
Az ószövetségi szent iratokról tudjuk, hogy nem egyetlen korban, hanem hosszú
évszázadok során keletkeztek. Így a házasság története szempontjából is igen
tanulságos forrásmunkák. Bemutatják a törzsi társadalom, s vele a párosházasság
bomlását, a többnejűség elterjedését, s végül a patriarchális monogámia
megszilárdulását.
A testvérgyilkos Káinnak még egy felesége volt, de hatodik ükunokája, Lámek
már „két feleséget vett, egyiknek neve Ada, másiknak Cilla”. Ábrahámnak, a zsidó
nép ősatyjának eleinte egy felesége volt, Sára. Meddősége miatt azonban
hamarosan rabszolganője, Hágár szült neki gyermeket; másutt Ábrahám
„mellékfeleségeiről” olvashatunk. A babiloni Hammurabi (i. e. 1700 körül)
törvénykönyve a nő meddősége esetén engedélyezte a második feleséget vagy az
ágyast, ami aztán hamar általánossá vált, függetlenül a meddőségtől. Jákob két
lánytestvért vett feleségül – Leát és Ráchelt –, s mindketten még egy-egy ágyast is
adtak neki. Ézsaunak már három, egyenlő jogú felesége volt.
Az ószövetségi Bírák könyve és Királyok könyve a többnejűség virágkorában
született, amikor mindenki annyi feleséget és ágyast szerzett, amennyit csak tudott.
Gedeonnak, Saulnak jó néhány felesége és ágyasa volt; Dávid királynak kb. 10
felesége és ugyanannyi ágyasa; Roboámnak 18 felesége és 60 ágyasa. Az Énekek
énekében a „királynak” 60 felesége és 80 ágyasa van, Salamon király hatalmas
háremében pedig 700 feleség és 300 ágyas lakott. A királyi hárem örökölhető volt,
illetve birtoklása jogcímet adott a trónhoz. A hárem ugyanis a gazdagság és
hatalom jelképe – vagy ahogy ma mondanánk: státusszimbólum. Az ágyasok
rendszerint rabszolganők, akiket pénzért vásárolnak vagy a harcok során ejtenek
foglyul.
A nyílt többnejűség mellett, a Biblia tanúsága szerint, mindig megtalálható volt
a rejtett többnejűség is, különösen a feleség elbocsátásának és újabb házasság(ok)
kötésének formájában. A Mózes 5. könyvében található válási törvény szerint a
férj bármikor elbocsáthatta feleségét, ha az már nem tetszett neki; a nő viszont
sohasem kezdeményezhetett válást. Az eltaszított asszonyt utálatosnak, sőt
tisztátalannak nevezi a törvény – függetlenül attól, hogy esetleg saját hibáján kívül
taszították el –, és megtiltja a férjnek, hogy visszafogadja őt. A válás a férfi
számára igen könnyű volt: egyszerűen ki kellett állítania egy válási levelet, amit
aztán a felesége kezébe nyomott – és „fel is út, le is út...” A szerencsétlen nő nem
tiltakozhatott, nem védekezhetett, legtöbbször még kártérítést sem követelhetett.
Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a házasságtörő asszonyt kergették el; az
ilyeneket az ószövetségi időkben inkább megkövezték. Elég volt, ha az asszony
visszafeleselt vagy elkozmásította az ebédet, máris megkaphatta a válási papírt.
A monogámiának álcázott többnejűség időszámításunk kezdete körül vált
általánossá a zsidóságnál. Nem sokkal később a kereszténység igyekezett
megnehezíteni a válást, megszilárdítani a patriarchális monogámiát.

Az ókori görögök és rómaiak házassága

A törzsi közösségek bomlása során ezekben a társadalmakban is kialakult a

patriarchátus; a keleti népekhez képest azzal a különbséggel, hogy a legális
többnejűség itt nem kapott szerepet. Az ágyasok és rabszolgák természetesen az
ógörögöknél és rómaiaknál is megtalálhatók, de ezek sohasem emelkedhettek a
feleség rangjára. (Ugyanígy a férfi rabszolgák sem köthettek házasságot.) Nem
mintha a feleség különleges jogokat élvezett volna, de egyedül az ő feladata volt a
törvényes utód, az örökös biztosítása.
 Homérosz eposzaiban találjuk a legkorábbi leírásokat a házasságról és
általában a nemi kapcsolatokról. Az Iliász cselekményének (a trójai háborúnak)
kiindulópontja egy nőrablás; de az is kiderül, hogy a szép rabszolganőkért való
vetélkedés mennyivel fontosabb a görög férfi számára, mint a feleség. Odüsszeusz
házassága az ógörög házasság modellje, az asszonyi hűség mintapéldája. Az egyik
legelső „házassági ideológia” egy mítosz, amelyet Platón ismertet: az emberek
eredetileg kétneműek voltak, de isteni parancsra szétválasztották őket férfivá és
nővé; azóta a félemberek keresik a párjukat, hogy egyesüljenek vele, és újra
egésszé, teljessé váljanak. A vallási elképzelések a földi viszonyokat tükrözik: az
isteneknek is van feleségük, házaséletük, gyermekeik stb. Sőt még házasságtörő
kalandjaik is vannak; Zeusz, a főisten pl. különböző alakban (hattyú vagy bika
képében stb.) szokta megcsalni a feleségét, Hérát szép, földi nőkkel.4
A valóságban a házassági szerződést a leendő férj a nő apjával kötötte meg. Ez
alkalomból ajándékokat cseréltek; a nagyobb értéket – a hozományt – a nő
családja adta. A lánynak szűzen kellett a házasságba mennie. Hűségéről szigorú
őrizettel gondoskodtak: úgyszólván ki sem léphetett a házból, nem vehetett részt a
közéletben stb. Ha férje barátokat hívott, a feleség csak felszolgálóként jelenhetett
meg. Elzártsága és a folytonos szülések miatt a nő műveletlen maradt, vele nem
volt miről beszélgetni. „Van-e valaki, akivel kevesebbet beszélsz, mint a
feleségeddel?” – kérdi Xenophanész egyik művének szereplője.
Bizonyos szempontból jobb helyzetben voltak a hetérák, a görögök kurtizánjai,
vagyis az előkelőbb prostituáltak, a férfitársaságok kedvencei, akik között gyakran
akadtak kiemelkedően okos és híres nők, mint pl. Aszpászia, Periklész kedvese.
Talán ezeknek a művelt hetéráknak is részük volt abban, hogy Szókratész az i. e. 4.
században már a nemek egyenlőségéről beszélt, Platón pedig azt írta, hogy a női
természet is nevelhető. Arisztotelész, az ókor legnagyobb gondolkodója azt
ajánlotta, hogy a barátság legyen a házasság alapja; elsőként fogalmazta meg azt a
követelményt, hogy a házastársak kölcsönösen fejlesszék egymást – de azért
persze a férfié legyen a vezető szerep. Plutarkhosz A házasság szabályai c.
művében – amely első a maga nemében – már erkölcsi alapokra próbálja helyezni
a házasságot, kölcsönös megértést sürget. Mindez persze csak filozófia; a
patriarchális gyakorlat alig valamit enyhült.
A rómaiaknál kétféle házasság volt: egy hivatalos (matrimonium) és egy lazább,
félhivatalos (matrimonium iniustum). Az utóbbi mindig felbontható volt, de a
köztársaság idején az előbbi is felbonthatóvá vált, sőt az időszámításunkat
megelőző néhány évszázadban valósággal divatba jöttek a válások, és a feleség is
kezdeményezhette a válást. Cicerónak három felesége volt egymás után, Caesarnak
négy, Pompeiusnak öt. A hanyatlás időszakában a patriarchális monogámia
mindinkább formálissá vált.

Házasság a középkorban

Az európai középkorra a feudalizmus (hűbériség) és a keresztény ideológia uralma

jellemző. A hűbérurak hatalma alattvalóik magánéletére is kiterjedt. Ennek
leghírhedtebb példája az „első éjszaka joga” (ius primae noctis), melynek
értelmében a földesúrnak joga volt magához rendelni éjszakára a férjhez menő
jobbágylányokat.
A kereszténység államvallássá válása egyszersmind a patriarchális monogámia
elvének győzelmét jelentette: a házasság egy férfi és egy nő közötti, felbonthatatlan
életközösség lett, amelyben a férfi az úr, akinek a feleség örök hűséggel és
engedelmességgel tartozik. A férj ezzel szemben látogathatta a minden középkori
városban megtalálható bordélyházakat, vagy ha elég gazdag volt, tarthatott
magának ágyasokat is. A papság számára tilos volt a házasságkötés, de bőséges
adataink vannak arra, hogy még a püspököknek és egyes pápáknak is voltak
ágyasaik. A házasságtörő asszonyt ezzel szemben pellengérre állították, haját
leborotválták, bebörtönözték, de a férj meg is ölhette őt „jogos
felháborodásában”.
A női hűtlenség megelőzésére drasztikus eszközt találtak fel a középkorban: az
ún. erényövet, amely szó szerint lakatra zárta a feleség nemi szervét.
A párválasztásba a fiataloknak ritkán volt beleszólásuk, ezt szüleik intézték a
családi érdekek figyelembevételével. A házasságkötés valódi és elsődleges célja
többnyire a vagyon vagy a politikai hatalom növelése; az egyéni vonzalom aligha
jöhetett számításba. A leendő feleség szüzességére nagy súlyt helyeztek; ha kétség
merült fel e tekintetben, a vádlottat szigorú próbáknak (pl. tüzesvas-próba)
vetették alá.
A házasságtörténet szempontjából a középkor legjelentősebb fejleménye az,
hogy ekkoriban kezd kibontakozni a szerelem kultusza - bár még elég bátortalanul
–, az ún. lovagi szerelem formájában, amely csaknem mindig házasságtörő jellegű.
A „hajnali dalok” (az ún. albák) a lovag és asszony-szeretője hajnali
búcsúzkodását örökítették meg, a szerelmi balladák – pl. az Aucassin és Nicolette
– a szülőkkel és az egész társadalommal szembeszegülő szerelmesek
megpróbáltatásait. Boccaccio Dekameronja vagy Ráth-Végh István
házasságtörténeti dokumentumgyűjteménye eleven képet fest a középkor szerelmi
próbálkozásairól. De még évszázadoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy a szerelem
jogát egyáltalán elismerjék; a gyakorlatban pedig csak a mi korunkban kezd ez a
jog szélesebb körben érvényesülni.

A reneszánsz hatása a nemek kapcsolatára

A reneszánsz nem hoz közvetlen és tömegméretű változást a nemek viszonyában,

bár későbbi kihatásai jelentősek. Eleinte azonban inkább csak folytatja és
felerősíti a lovagkor szerelmi kultuszát, kibővítve azt az újra felfedezett „pogány”
(ógörög és latin) költészet erotikus elemeivel. Divatba jön a galantéria: a csiszolt
modorú udvarlás (sőt a 17. században már ennek szélsőséges formája, a
„précieuse”-ök – kényeskedők – mozgalma is megjelenik). Mindez azonban egy
elég szűk rétegre korlátozódik; a nőtisztelet céltáblája nem általában a nő, hanem
az úrnő, a kastélyok és szalonok előkelő hölgye. Róla és neki szólnak a
lovagregények és pásztorregények, a szerelmes versek és levelek, a szépirodalom
minden műfaja. A társadalom legfelső rétegében a szerelem – ahogy C. Dulong
írja – „magasiskola lett: a szív, a modor, de még a szellem magasiskolája is”.
A házasság viszont a társadalom egyetlen rétegében sem azonos a szerelemmel.
A párválasztás változatlanul a szülők joga; fő meghatározói az osztályhelyzet és az
anyagiak. Előfordult ugyan a lányszöktetés, a szülők akarata ellenére megkötött
házasság, de kockázatos vállalkozás volt, mert a törvény szerint nőrablásnak
minősült, amit súlyosan büntettek. Az „eladó lány” értékét a hozomány szabta
meg. A férj tekintélyét és családfői jogait a törvény biztosította; a feleség helyzete
jogilag a gyermekével egyenlő. A férj nemcsak verhette feleségét, hanem pl.
házasságtörés esetén büntetlenül meg is ölhette szeretőjével együtt. A házasságtörő
asszonyt a törvény is szigorúan büntette (megkorbácsolás, kaloda, pellengér,
vagyonelvesztés, száműzetés vagy javítóintézet – még a 17. században is!). A férj
„félrelépése” viszont természetesnek számított; legrosszabb esetben is csak a
hozományt kellett visszafizetnie. Válást a nő csak egy esetben kezdeményezhetett:
ha a férj impotens volt. Ennek „bizonyítása” azonban olyan megalázó eljárással
történt, hogy a legtöbb nő visszariadt tőle.
Persze az is előfordult, hogy a házasságban a nő kezében volt az irányítás, de
vigyáznia kellett, hogy ezt se férje, se mások ne vegyék észre.
A patriarchátus tehát alig enyhült a reneszánsz után, a polgárság uralomra
kerülésével. Jogilag inkább romlott a nő helyzete, legalábbis a nagy francia
forradalomig. A szerelemkultusz, a galantéria azonban mégiscsak hatott az
erkölcsökre; legalábbis a felszínen finomította, szabályozta a nemek kapcsolatát.
Jól látható ez a szemérem alakulásán. A 16. század végén még jóformán
ismeretlen a mai értelemben vett szemérem. A meztelen fürdőzés általános,
éppúgy, mint a szabadszájúság, amely még a prédikátorokra is jellemző. A szülés a
nyilvánosság előtt zajlott; az impotenciával vádolt férjnek is nyilvánosan kellett
bizonyítania potenciáját stb. Egy évszázad múlva azonban már más a helyzet,
legalábbis Nyugat-Európában. A galantériával együtt szemérmességi hullám
kezdődött. Az irodalomból száműzték a kétértelmű szavakat, a nyílt szerelmi
jeleneteket, felszámolták az „illetlen” szokásokat, szigorították az etikettet.
Jellemző, hogy „jobb körökben” divatba jött a magázódás a házastársak között...
A polgári házasság hagyományai pedig még a mi korunkban is elevenek. Épp
ezért érdemes külön fejezetben szemügyre venni.

A hagyományos, polgári házasság jellemzői,

Eszmények és valóság
A „polgári házasság” kifejezést kétféle értelemben szokták használni. Az egyik az
anyakönyvvezető előtt megkötött, a polgári jog szerint érvényes házasságot jelent,
szemben a templomi esküvő révén létrejött, csak egyházjogilag érvényes
házassággal. A másik jelentés a házasságnak társadalmi tartalmára jellemző
sajátosságait foglalja magába. Ez utóbbi értelemben foglalkozunk vele a
következőkben, éspedig nemcsak mint a házasság történelmi fejlődésének egyik
túlhaladott állomásával. Átmeneti korunkban ugyanis a polgári tartalmú házasság
nem szűnt meg létezni. Ami érthető, hiszen évszázados – sőt lényegét tekintve
évezredes – hagyományokkal rendelkezik. A hagyományok ereje pedig, mint
valami tehetetlenségi nyomaték, tovább viszi, fenntartja a régi beidegzéseket,
szokásokat akkor is, amikor a körülmények megváltozása folytán már rég
értelmetlenné váltak. Az új nemzedékek társadalmi beilleszkedésük során
akaratlanul átveszik a házassági hagyományokat is – hacsak nem küzdenek ez ellen
tudatosan.
Így jöhet létre az a furcsa helyzet, hogy egy szocialista társadalomban, ahol az
államforma, a termelési és tulajdonviszonyok már szocialista jellegűek, az
emberek magánélete, házassága még jórészt polgári hagyományokat követ.
De miben is állnak ezek a hagyományok? Milyennek képzelte a polgárság az
eszményi házasságot – és hogyan valósította meg? Milyen házassági szokásokat
„örököltünk” szüléinktől?
Házasságra nevelés – polgári módra

A hagyományos felfogás szerint a házasság polgári formája, a patriarchális

monogámia felel meg legjobban „az emberi természetnek”. Ezen felül az isteni
gondviselés szándéka is, hogy az emberek ilyen házasságban éljenek. Még ma is
ezek a fő érvei annak a törekvésnek, amely a polgári házasságot örök érvényűnek
próbálta feltüntetni.
Pedig ma már tudjuk, hogy nincs egyszer s mindenkorra adott, változhatatlan
emberi természet, s így nincs kizárólagosan megfelelő házasságforma sem. A
legjobb megfelelés is viszonylagos, hiszen amit legjobbnak tekintenek, az
koronként, társadalmi osztályonként, sőt egyénenként is változik. A házassági
szokásokat, szabályokat a társadalmi viszonyok szülik, de ha már egyszer
kialakultak, akkor bizonyos fokig önállósulnak, némileg függetlenednek a
körülményektől.
Az ipari forradalom óta a társadalmi fejlődés érezhetően felgyorsult, s ez
szükségképpen magával hozta újabb házassági szokások kialakulását, miközben a
régiek csak fokozatosan szorultak háttérbe. Napjainkra így az erkölcsök és
szokások sajátos sokfélesége és keveredése jellemző. A nevelés feladata lenne,
hogy segítse a fiatalokat az eligazodásban, és előmozdítsa a korszerű, jövőbe
mutató erkölcsi felfogás, házasságforma elterjedését. Csakhogy nevelés is sokféle
van; a konzervatív nevelés a hagyományokat őrzi. Különösen a falusi családokban
gyakori, hogy az előző generációk szokásait, életmódját adják tovább a
fiataloknak. Vagyis lényegében a polgári szemléletet és szokásokat (bár a magyar
parasztcsaládokban még a középkori-feudális hagyományok hatása is érezhető).
A hagyományos házasságra és családi életre nevelés nem az iskolában folyt,
hanem a családban és a tágabb közösségben. Fő jellemvonása egy sajátos
kettősség, polarizáltság: a nagy különbség, sőt ellentét a fennen hirdetett
eszmények és az élet valósága között, a kifelé mutatott magatartás és a rejtett
viselkedés között, a férfiak és nők erkölcsi megítélése között stb. Ez nyilván
összefügg a polgári társadalom általános sajátosságaival, osztály- és patriarchális
jellegével, de ennek elemzése túl messzire vezetne. Azt is mondhatnánk, hogy a
polgárság nem tudott felnőni saját eszményeihez, s ezért megelégedett a látszat
fenntartásával.
Érdekes következtetésekre juthatunk a látszathoz való ragaszkodás
változásainak megfigyelésével. Amíg a polgárság mint osztály még gyengének
érezte magát, szigorúbban ragaszkodott a látszathoz, igyekezett komolyan venni
saját eszményeit. Ez a magyarázata a puritanizmus térhódításának a korai
polgárság soraiban. Később aztán, a hatalom és gazdagság birtokában már
kevésbé volt szükség a régi, puritán erkölcsökre, a látszat fenntartása mögött egyre
több cinizmus és szabadosság rejtőzött. A mai polgárság inkább a liberalizmus
divatjának hódol. Ez az összefüggés egyénileg is érvényes: minél bizonytalanabb
valaki, annál görcsösebben igyekszik fenntartani kifelé a stabilitás, a
tiszteletreméltóság látszatát.
De melyek voltak azok a házassági eszmények, amelyeknek megvalósítására a
polgárság látszólag törekedett, s amelyeket a nevelésben is előtérbe állított?
Ezek sem voltak egységesek és következetesek. A feltörekvő, forradalmi
polgárság képviselői a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszavának
szellemében síkra szálltak többek közt a szerelem jogáért, a kényszermentes,
kölcsönös vonzalmon alapuló házasságért stb. Mindez valóban a haladást
szolgálta. Később azonban, az uralomra jutott polgárság inkább a feudális, vallási
ideológiát fogadta el, amely a házasságot is középkori mércével mérte. A szerelem
eszerint mellékes, tizedrangú vagy éppen nemkívánatos tényező; a házasság
lényege inkább a kötelesség, a szülők és feljebbvalók akarata szerinti, örök és
felbonthatatlan elkötelezettség, amely – ha nem is hangsúlyozták nyíltan – legalább
annyira szolgál gazdasági érdekeket, mint a fajfenntartás célját. A szerelem
látszata egy ilyen házasságban a puszta érdekviszony elködösítésére szolgál.
A szerelmi házasság eszményét mindenesetre nem ítélték el, már csak azért sem,
mert a szépirodalom divatba hozta. Csak éppen belenyugodtak, hogy más a
költészet és más a valóság. A létért vagy a profitért folytatott harc, a
tőkefelhalmozás követelménye egyébként sem kedvezett a szerelem
kibontakozásának. A nevelés és a körülmények olyan torzító hatást gyakoroltak a
személyiségre, hogy a polgári életstílus követői valójában képtelenné váltak az
érett szerelemre. A szerelem iránti nosztalgiájukat többnyire könnyű kis
kalandokban vagy – a férfiak – a bordélyházban vezették le. (Persze sokan még az
ilyen olcsó kárpótlást sem engedhették meg maguknak.)
Bár a házasság a klasszikus kapitalizmusban – az ún. viktoriánus korban – nem
volt éppen „leányálom”, mégis eszményi életformának tűnt, s a fiatalokba korán
beleplántálták a törekvést a házasságra. Ehhez nem volt szükség különösebb
nevelői erőfeszítésre: a fiatalok maguk is észrevették, hogy házasodásra kell
törekedniük. Egyrészt, mert a házasság önmagában is bizonyos társadalmi
státust, rangot jelentett, másrészt mert csak ennek révén biztosíthatták egyes
szükségleteik kielégítését.
Ami az első tényezőt illeti: a polgári korszakban ugyan jogilag már mindenki
házasodhatott (egy bizonyos életkoron túl), de a gyakorlatban még mindig volt –
csaknem napjainkig, bár csökkenő tendenciával – némi privilégium– (kiváltság-)
jellege a házasságnak. Vagyis nem minden felnőtt számara volt lehetőség a
házasságkötésre, mert sokan nem tudták biztosítani a megélhetéshez,
gyermekneveléshez szükséges anyagiakat. Becslések szerint a múlt század elején a
nemileg érett népességnek csak kb. a fele volt házas Nyugat-Európában. Egy
1870-es adat szerint a svájci Luzernben az 50 éves nők 40%-a még nem kötött
házasságot. A magyar szegényparaszti és hasonló helyzetű rétegekben általános
volt, hogy csak a legidősebb fiú vagy lány házasodását tudták anyagilag valahogy
biztosítani. A többieknek maguknak kellett gondoskodniuk mindenről. Csaknem
minden rétegre jellemző volt a viszonylag késői házasodás; a férfiak 25-30, a nők
22-26 éves korukra tudták előteremteni a házasság anyagi fedezetét. Addig el
kellett tűrniük szüleik gyámságát, és sok lemondásban volt részük. Nem csoda,
hogy törekedtek a házasságra.
A házasság azonban nemcsak a „társadalmi beérkezés” szimbóluma volt, hanem
sok egyéb értéké is. Pl. csak házasságban lehetett veszélytelenül nemi életet élni,
törvényes gyermekeket nemzeni, illetve szülni, és különböző más előnyökhöz jutni.
A házasság előtti, illetve házasságon kívüli nemi élet a polgári-vallási
erkölcskódex szerint súlyos bűn, s ezért szigorúan tilos. A papok, a pedagógusok
és a szülők önmegtartóztatásra szólították fel a fiatalokat „a házasság sikere
érdekében”. Ezt a felszólítást azonban csak a lányok esetében vették igazán
komolyan, mivel – mint láttuk – minden patriarchális társadalomnak csak a női
szüzességhez fűződik komoly érdeke. A polgári kettős erkölcs lényege, hogy a
férfi szexuálisan is nagyobb szabadságot élvez, mint a nő. Ami a nőnek gyalázat,
az a férfinak dicsőség.
A lányok házasságra nevelésének legmeghatározóbb tényezője az volt, hogy
egészen a legutóbbi évtizedekig jóformán nem láthattak maguk előtt más
perspektívát, mint a hagyományos női hivatást: férjhez menni, gyereket szülni... A
fiúk beállítottsága nem irányult ennyire egyoldalúan a házasságra, mint egyetlen
lehetséges életformára; inkább a kaland, a hódítás érdekelte őket. 25-30 éves
korukig rendszerint a szülők is arra biztatták őket, hogy bújjanak ki a házassági
elkötelezettség alól, „ne hagyják magukat levenni a lábukról”. A házasság említett
előnyei azonban végső soron rájuk is hatottak. Ami nem is csoda, hiszen a
férfiaknak általában előnyösebb volt a házasság, mint a nőknek.

Párválasztási eszmények és szokások

Polgári fogalmak szerint ideális párválasztás = „jó parti”; ennek ellentéte pedig az
ún. „mezalliansz”. (Francia szó, rangon aluli házasságot jelent.)
A „jó parti” kifejezést rendszerint abban az értelemben használták, hogy
valamelyik fél előnyös házasságot kötött; olyat, amely megfelelt a család, a
rokonság igényeinek, s amely összhangban volt az illető társadalmi helyzetével.
Különösen jó volt a parti, ha emelte a szóban forgó partner presztízsét vagy
életszínvonalát, illetve a társadalmi ranglétra magasabb fokára helyezte őt. Persze
a másik fél számára ugyanez a jövendőbeli már egyáltalán nem számított
különlegesen jó partinak, sőt a család többnyire elégedetlen volt miatta. Pl. ha egy
kistisztviselő elvett egy munkáslányt, ezt mindenki úgy könyvelte el, hogy a lány jó
partit csinált, a férfinak pedig „elcsavarták a fejét”.
A polgári társadalomban az osztályok és rétegek hierarchikus rangsora
meglehetősen szűk korlátok közé szorította a házasodási lehetőségeket. A
legáltalánosabb párválasztási szabály az volt, hogy „hasonló a hasonlóval”,
vagyis a hasonló társadalmi helyzetű partnerek házasságkötését általános
egyetértéssel fogadták. Nem keltett megütközést a szomszédos társadalmi
rétegekhez tartozók (pl. kisiparos és kistisztviselő) házasságkötése sem. De ha a
különbség ennél nagyobb volt a partnerek (illetve családjaik) között, akkor a
magasabb társadalmi helyzetű fél rokonsága már „mezallianszról” beszélt, sőt
nemegyszer botrányosnak minősítette az egész házasságot. A polgári sajtó még ma
is tele van ilyen botránykrónikákkal.
A rangon aluli házasság persze nem éppen új dolog; előfordult régebbi
korokban, más társadalmakban is. A polgári korszakban ugyan gyakoribbá vált –
mint maga a házasság is –, de kivételes jellegét megtartotta. Lehetséges okai között
a szenvedélyes, korlátokat nem ismerő szerelem csak másod- vagy harmadsorban
jöhet szóba, mert a legfőbb ok többnyire valamilyen kényszerítő körülmény
lehetett: egy nem kívánt (és későn észrevett) terhesség. A polgári közvélemény
azonban a „szerelmi mezallianszot” éppúgy elítélte, mint az utólagos
legalizálással történő felelősségvállalást; mindig feltételezte az alacsonyabb
helyzetű partner rosszhiszeműségét, lépre csalási szándékát. A látszaterkölcs
híveit nem érdekli a kapcsolat tártalma; őket a külsőségek, a társadalmi
szokások megsértése háborítja fel.
Mivel a rangon aluli házasság a polgári értékrend szerint nemkívánatosnak
minősült (amennyiben a házasság demokratizálódását, az osztályok és rétegek
keveredését mozdította elő), komoly következményei voltak. Nem közvetlen jogi
következményei ugyan, de a közvélemény nyomása sokféle nehézséget
támaszthatott. Előfordult, hogy egyik vagy mindkét féltől elfordultak rokonai,
barátai; a két család között csaknem mindig feszült, ellenséges viszony vagy
konfliktus támadt stb. Mindez érthetően visszahatott a házastársakra, s így a rangon
aluli – vagy mondjuk így .jelentős társadalmi különbségeket áthidalni próbáló –
házasságok gyakran végződtek kudarccal. Mindez látszólag igazolta és erősítette a
polgári felfogást.
A polgári szülők legfőbb gondja ezért az volt, hogy idejekorán biztosítsák
gyermeküknek a helyzetéhez illő „jó partit”, egy hasonlóan „jó családból”
származó fiú vagy lány személyében. Mivel saját presztízsük is kockán forgott, és
a család anyagi helyzetére sem volt közömbös, „mit hoz a konyhára” a partner, a
választást ritkán bízták gyermekükre. A „jobbérzésű” szülők természetesen
sohasem használtak durva erőszakot, hogy választottjukat elfogadtassák
gyermekükkel. De erre rendszerint nem is volt szükség. A polgári szellemben
nevelt gyermek átvette a szülők ízlését. Így a szülőknek csupán arról kellett
gondoskodni, hogy fiuk vagy lányuk megismerkedjen az általuk megfelelőnek ítélt
jelöltekkel, s ne keveredhessen „rossz társaságba”. Amikor aztán a gyermek
választott a jelöltek közül, mindenkinek úgy tűnt, mintha ez teljességgel az ő
személyes választása lenne.
Mi sem természetesebb, mint hogy a szülők által ily ügyesen irányított
párválasztás a szülőkéhez hasonló házasságot eredményezett, újratermelve annak
szerkezetét és funkcióit.

A polgári házasság hatalmi szerkezete

Közhely, s mint ilyen, túlzottan leegyszerűsíti a tényeket, ha azt mondjuk, hogy a

polgári házasságban a férj gyakorolja a hatalmat a feleség felett. Egyrészt a mai
polgári társadalmak már nem olyan nyíltan patriarchálisak, mint a klasszikus
kapitalizmus. Másrészt a házasságon belüli tényleges hatalmi viszonyok sokszor
régebben sem álltak összhangban a látszattal, az elfogadott patriarchális
ideológiával. Akadtak mulya, határozatlan férjek, akik kénytelen-kelletlen
átengedték az irányítást feleségüknek. Még több esetben a férj hatalma csak
látszólagos vagy részleges volt, a lényeges döntéseket az asszony hozta.
Századunk első felében a polgári társadalmakban is csaknem mindenütt
bekövetkezett a nők egyenjogúsítása, s ezzel együtt a férj jogi előnyeinek,
gyámsági szerepének megszüntetése. Bár a nők tényleges hátrányai nem sokat
csökkentek, a férjuralom látszatának ápolása helyett divatba jött a házastársi
egyenlőség látszatának demonstrálása. Minthogy a tulajdonosi szemlélet nem
változott, ez azt jelentette, hogy a feleség társtulajdonossá lépett elő a hatalom
birtoklását illetően; legalábbis ezt a látszatot illett fenntartani. Vagyis a mai
polgári házasságban a házastársak kölcsönösen tulajdonuknak, birtokuknak
tekintik a másikat, s ezt a kölcsönös birtoklást tekintik a kapcsolat elvi alapjának.
Azt mondják egymásnak: „Te az enyém vagy!”, s azt is: „Én a tiéd vagyok!” Ami
azt jelenti: „Én legalább annyira rendelkezem veled, mint te velem.”
A kölcsönös teljhatalom persze fából vaskarika, teljes lehetetlenség – egy esetet
kivéve: ha a házastársak akarata mindenben megegyezik. Ez az a kimondott vagy
kimondatlan feltételezés, amely a kölcsönös birtoklás vágyálma mögött rejtőzik.
Az akarat azonosságának feltételezése első pillantásra a szerelem, a szerelmi
azonosulás következményének tűnik; valójában régi hagyományokra vezethető
vissza abból az időből, amikor a feleségnek még nem lehetett más akarata,
véleménye, mint a férjnek. Ezért merül fel ott is, ahol nyilvánvalóan nincs
szerelem a partnerek vagy házastársak között. Tény viszont, hogy a szerelem – ha
van – erősíti a közös akarat, a teljes lelki összeolvadás illúzióját. A szerelmesek
gyakran érzik úgy, mintha külön létük megszűnt volna, mintha tökéletes lelki egység
jött volna létre köztük. Ezt fejezi ki a gyakran használt frázis: „Mi ketten egyek
vagyunk! Én vagyok Te, és Te vagy én!” A házasságkötési szertartás, az
összeköltözés, a közös élmények és sok más tényező is erősíti az egység tudatát.
Ez a tudat azonban legtöbbször és legnagyobbrészt „hamis tudat”, illúzió, amely
könnyen veszélyessé is válhat. (Különösen, ha makacsul ragaszkodnak hozzá, és
minden egyéni szándékot, véleményt a „lelki azonosság” Prokrusztész-ágyába
próbálnak gyömöszölni.) A házastársak nem válnak „egy emberré” attól, hogy
összeházasodtak; megmarad – ha volt egyáltalán! – egyéniségük, egyéni
látásmódjuk, ízlésük, akaratuk. Persze sok mindent átvesznek egymástól és
alkalmazkodnak is, de az együttélés során előbb-utóbb mégis kiütköznek a
különbségek. S akkor vagy összeomlik az „egyek vagyunk” tudata (ami nagy
csalódást, kiábrándulást okozhat), vagy mesterségesen kell fenntartani legalább a
látszatát. Ez sem könnyű; egyik vagy mindkét féltől komoly erőfeszítést,
áldozatokat igényel. Ugyanis ha lemondunk az egyéni igényekről, elképzelésekről,
akkor a lelki egység látszólag fenntartható. De ki mondjon le? A férj vagy a
feleség? Vagy mindketten fele-fele arányban?
Ez az a pont, ahol a hatalmi vetélkedés a modernizált polgári házasságban
elkerülhetetlenül kirobban. Régen annyiban egyszerűbb volt a helyzet, hogy
mindketten tudták és elismerték: az asszonynak kell lemondania. A mai nő ezt már
nem ismeri el magától értetődőnek, s mivel eszközei is vannak a hatalmi harchoz
(jogegyenlőség, s egyre inkább gazdasági függetlenség is), az esélyek nyitottak. Ez
a körülmény a polgári házasságban hatalmas lendületet adott a taktikázásnak, a
hatalmi játszmáknak, a titkos „ki kit győz le” vetélkedőknek.
 A hatalmi erőviszonyok alakulásának egyik legjellegzetesebb sémája a
következő:
A házasságkötés előtt, az udvarlási periódusban a férfi igen készséges és
alkalmazkodó, látszólag minden hatalmi igényéről lemond. így a teljes lelki
egység boldog tudata könnyen kialakul. A nő hatalmi fölénye azonban csak
látszólagos és időleges, mert a házasságkötés utáni hónapokban a férfi fokozatosan
„hangot vált”: kezdi érvényesíteni az akaratát. Ha az asszony ebbe beletörődik és
megkezdi lemondásai sorozatát, kialakul a hagyományos hatalmi képlet, a
patriarchális házasság. Ha nem törődik bele, konfliktusok kezdődnek, amelyek
sokféleképpen végződhetnek; új hatalmi egyensúly jöhet létre a tényleges
erőviszonyok alapján vagy a „fele-fele” alapon. De lehet, hogy az egyik fél csak
látszólag vállalja a neki szánt hatalmi pozíciót, s titokban azon mesterkedik, hogy
megváltoztassa helyzetét. S végül az is lehet, hogy nem jön létre hatalmi egyensúly,
s a házasság felborul.

Merev szerepmegosztás

A polgári házasság hatalmi szerkezetével és a patriarchális hagyományokkal

egyaránt szorosan összefügg a rá jellemző házastársi szerep- és munkamegosztás.
A polgári házasságeszmény szerint a férj a családfő, aki anyagilag gondoskodik
feleségéről és családjáról, védelmet és biztonságot nyújt számukra, dönt a
felmerülő kérdésekben stb. A feleség feladata az otthonteremtés, a férj segítése,
kiszolgálása, a háztartás vezetése, a gyermekek gondozása és nevelése stb. A
hagyományok pontosan rögzítik a házastársak szerepkörét, úgy, hogy minden
felmerülő feladatról előre tudják, „kinek a reszortja”, melyiküknek kell intézkedni,
illetve elvégezni.
Már kora gyermekkortól kezdve megszakítás nélkül folyt a gyermekek
felkészítése a házastársi szerepekre, elsősorban a szülők példája révén. A kisfiú,
aki naponta tapasztalta, hogy apja nem segít otthon a háztartásban, hanem elvárja,
hogy kiszolgálják, hamarosan utánozni kezdte a példát. De a játékok, a ruházkodás
és ezer más apróság is a nemek szerepkörének elkülönítését mozdította elő. A
polgári életmód minden területén végigvonul a férfias” és „nőies”
megkülönböztetése, elválasztása. Ez a hangsúlyozott elkülönülés egyesek szerint
előnyös, mert lehetővé teszi a specializálódást, azt, hogy mindenki többet
foglalkozhasson a saját dolgaival, és így jobban értsen azokhoz. Lehet, hogy ennek
csakugyan van némi haszna, de sokkal nagyobb a kár, ami abból adódott, hogy
mindkét nemet kizárta az élmények és tapasztalatok széles köréből, megnehezítette
egymás helyettesítését, sőt egymás mélyebb megértését is. A merev
szerepmegosztás miatt ugyanis egyik sem ért a másik dolgaihoz, nem is igen
érdeklődik utánuk, hisz úgysem tudna érdemben hozzászólni vagy részt venni. Így
viszont kevés a közös téma – ami van, az az unalomig ismétlődik –, a kapcsolat
hamarosan elszürkül, ellaposodik, nincs igazi barátság.
Tény azonban, hogy a mai polgári házasságokra a merev szerepmegosztás már
nem annyira jellemző, mint a régebbiekre. A feleségek a polgári társadalmakban is
egyre nagyobb arányban vállalnak kereső foglalkozást, éspedig a hagyományosan
„férfimesterségnek” tartott pályákon is. Ami a másik oldalon elkerülhetetlenné
teszi a férfiak fokozódó arányú részvállalását a háztartási munkában, a
gyermeknevelésben és más „nőies” tevékenységekben.

Nemi élet a polgári házasságban

Ezen a téren is jelentős változásoknak lehetünk tanúi a legutóbbi években-

évtizedekben.
A hagyományos, polgári eszmény szerint az „úrilánynak” szűzen illett az oltár
elé járulnia a házasságkötéskor, s erénynek számított, ha szűzies lelkületét később
is megtartotta. S valóban: neveltetése folytán a polgárlány a házaséletet többnyire
kötelességnek, a gyermekáldás kellemetlen velejárójának érezte vagy éppenséggel
undorodott tőle. Ebben persze része volt annak is, hogy a legtöbb polgári házasság
nem szerelmi, hanem érdekházasság volt; így a szexualitásnak eleve alárendelt
szerep jutott. Igaz, az úriasszonynak illett kimutatnia, hogy „szereti”, vagyis
odaadóan szolgálja férjét, s annak kívánságára bármikor teljesíti „házastársi
kötelességét”, de senki sem várta el, hogy ezt élvezettel tegye – sokszor még maga
a férj sem.
A férjek ugyanis – a közfelfogás hatása alatt – maguk is úgy gondolkoztak, hogy
más a házasság és más a szerelem. A feleségnél nem a szerelmi gyönyörök a
fontosak, hanem az, hogy „jó parti” legyen (vagyis a hozomány, a státus stb.).
Kellemes ráadás volt csupán, hogy feleségét nemi partnerként is „használhatta”. S
használta is, mint birtokát, mint egy tárgyat vagy mint a prostituáltakat, akiket
házasságkötése előtt látogatott. Legtöbb férjnek eszébe sem jutott, hogy
gondoskodjék a felesége kielégüléséről is, s mindketten tartózkodtak attól, hogy
ilyen „illetlen” dolgokról beszéljenek.
Milyenek lehettek a kilátásai egy ilyen nemi kapcsolatnak?
A szűz és felkészületlen nő számára a nászéjszaka gyakran súlyos lelki traumát,
sérülést jelentett, amit sokáig nem tudott kiheverni. Megerősödött benne az a
vélemény, hogy valójában minden férfi vadállat, aki csak „azt” akarja... S mivel
látta, hogy ez milyen fontos a férjnek, hamarosan rájött, hogyan használhatja ki ezt
az ütőkártyát a saját érdekében. Ezzel megkezdődött a taktikázás, a kitérés, a nemi
aktusnak jutalomként, „mézesmadzagként” való alkalmazása.
Az effajta házaséletnek határozottan prostitúciójellege van, éspedig több okból.
Az egyik – és a legnyilvánvalóbb, mondhatni legközönségesebb – ok, hogy a
tipikus polgári házasság nem szerelmi, hanem érdekházasság. A férfi a házassági
szerződéssel mintegy megveszi a nőt (akinek szüzessége a biztosíték, hogy „friss
árut” kapott), s a továbbiakban a szerződés szerint nem aktusonként fizeti, mint egy
utcalányt, hanem „átalánydíjjal”: a háztartási pénznek nevezett havi összegekkel,
természetbeni ellátással.
Ugyanez a szemlélet érvényesül akkor is, ha a házasság szerelemmel – vagy
annak illúziójával – kezdődött. A tulajdonosi szemlélet ugyanis eleve ellentétes
és összeegyeztethetetlen az igazi szerelemmel, s ezért előbb-utóbb
kiábránduláshoz, elhidegüléshcz vezet. A nemi élet ezzel párhuzamosan fárasztó
kötelességgé válik vagy elszürkül. A polgári házasságra a szerelem gyors
ellobbanása jellemző; a szerelem „fénykora” rendszerint még a házasságkötés – és
a nemi élet megkezdése – előtt lezajlik. Bár gyakran a „mézeshetekre” is kiterjed,
ez a rövid szerelmi periódus mégis ritkán elegendő ahhoz, hogy a nőbe kezdettől
belenevelt frigiditást feloldja. A hagyományos szemléletű polgári feleség nem
élvezi a nemi életet, ami ismét a prostituálthoz teszi hasonlóvá. A különbség
legfeljebb az, hogy nem kell (vagy nem tudja) „megjátszani magát”, mint az igazi
prostituáltak.
De maga a férj is elvárja, hogy felesége gátlásos és tapasztalatlan legyen
szexuális dolgokban, mert azt hiszi, hogy így biztosabb lehet a hűségében. A
hagyományos nőiesség egyik fő kelléke a szemérmesség, s a polgári férj szeret
büszkélkedni azzal, hogy az ő felesége az erény mintaképe. Egy szemérmes,
gátlásos, frigid feleség azonban az ágyban nem túlságosan mulattató, ezért a
férjben előbb-utóbb feltámad a vágy, hogy valami kellemesebb szexuális
élményben is legyen része. A felesége „tanítgatásához”, gátlásainak feloldásához
nemcsak türelme nincs, de ezt veszélyesnek is érezné; jobb, ha a feleség
szexuálisan igénytelen és gátolt marad. Inkább prostituálthoz fordul vagy titkos
viszonyt kezdeményez.
Hogyan is írta a Kommunista Kiáltvány? „Burzsoáink nem elégednek meg
azzal, hogy proletárjaik felesége és leánya rendelkezésükre állnak, a hivatalos
prostitúcióról nem is beszélve, fő gyönyörűségük, hogy egymás feleségét
kölcsönösen elcsábítják.”
 Találó jellemzés ez a klasszikus polgári házasságról! Felfedi a kiáltó ellentétet
az eszmény és a valóság között; az eszmény szerint ugyanis a házastársak nemi
élete szereteten, kizárólagosságon és a gyermek utáni vágyon alapul. Ezek közül a
kizárólagosság alapelvével érdemes külön pontban foglalkozni, minthogy nemcsak
a szexuális életre érvényes.

A kizárólagosságtól a zártságig

A patriarchális monogámia jellegéből következik, hogy a férj saját, kizárólagos

tulajdonának tartja a feleségét, s szigorúan megköveteli tőle a szexuális hűséget.
Nemcsak a magántulajdonnal és a törvényes, vér szerinti örökösök biztosításának
igényével függött ez össze, hanem valahogyan még az egyisten-hittel is: ahogyan a
vallás megkövetelte mindenkitől az egy istenhez való hűséget, úgy a nőnek is
egyetlen urat kellett szolgálnia, a férjét.
Eredetileg, mint láttuk, a hűség és kizárólagosság egyoldalúan csak a feleségre
volt kötelező, s később is csak formálisan terjesztették ki azt a férjre. A polgári
korszak házasságeszményei között mindenesetre már a kölcsönös szexuális hűség,
kizárólagosság szerepel, vagyis már nem lehet nyíltan ágyasokat tartani, mint az
ókorban, sőt még a középkorban is. A polgári férj elvileg nem vonja kétségbe a
szexuális hűség kölcsönösen kötelező voltát, de az általános álszenteskedésnek
megfelelően inkább csak kifelé igyekszik fenntartani a kölcsönösség látszatát.
Vagyis megcsalja ugyan a feleségét, de titokban, ami többféle következménnyel
járhat. Egyrészt lelkiismeret-furdalást válthat ki, legalábbis az aggályosabb
férjekből. Másrészt ellensúlyozásként („az kiabál legjobban, akinek a háza ég”)
fokozottabban ellenőrzi a felesége hűségét, egészen a féltékenységig.
Lehet-e szó őszinteségről, bizalomról egy ilyen kapcsolatban? Aligha. Márcsak
azért sem, mert mindkét fél a másik nem iránti, belénevelt negatív előítéletekkel
érkezik a házasságba, olyanokkal, hogy „minden férj csapodár” vagy „az asszony
ingatag”. Még a szerelem élménye is csak rövid időre tudja feloldani az egymás
iránti bizalmatlanságot, gyanakvást, bizonytalanságot. Ősi dolog ez: a férfiuralom
bevezetése óta tart a nemek ellenségeskedése, amit a polgári házasság is csak
látszólag szüntet meg. Azért látszólag, mert az alapproblémát, a nemek egyenlőtlen
helyzetét nem orvosolja, csupán külsőleges eszközökkel, főleg jogi szabályozással
próbál biztonságérzetet teremteni. Pontosan rögzíti pl. a házasfelek
kötelezettségeit, melyek közül legfontosabbak az egy életre szóló, kölcsönös hűség
és egymás kizárólagos birtoklása.5
A biztonságérzet feltétele tehát a szexuális hűség és kizárólagosság, a
„tulajdon” sérthetetlensége. Ezért válik a kizárólagosság a polgári házasság
alappillérévé és egyben neuralgikus pontjává, amelyet kétségbeesetten, görcsösen
őriznek, s amelynek megsértését egymás előtt is titkolják. A kizárólagosság
érdekében különböző megelőző rendszabályokat hoznak, pl. a munkahely
kivételével szinte mindenhová (szórakozni, nyaralni stb.) csak együtt mehetnek,
mindegyikük számára tilos a barátság vagy bármilyen bizalmas kapcsolat a
másneműekkel. Mindenütt veszélyeket feltételeznek, legszívesebben lakat alatt
tartanák egymást, s valóban: láthatatlan falat húznak önmaguk és a világ közé. „Az
én házam – az én váram”; a polgári családnak ez a jelszava jól szemlélteti az
elzárkózási törekvést, a bezárkózást az otthon négy fala közé a biztonság
érdekében.
A kizárólagosság és elzárkózás árán elért biztonság azonban egyrészt
illuzórikus, másrészt túl nagy ára van: gátolja az egyéni fejlődést és megmerevíti
a kapcsolatot. Illuzórikus, mert a kizárólagosság gyakran csak látszólagos vagy
egyoldalú, és mert valójában nem nyújt biztonságot; a házasság elromolhat, sőt
felbomolhat a kizárólagosság ellenére is. Gátolja a fejlődést, mert a
kizárólagosság érdekében mindkét félnek le kell mondania minden olyan
igényéről, amelyet mások segítségével kielégíthetett volna. Ez lelki
elszegényedést, elszürkülést jelent. A polgári házasság statikus, befejezett
jellegűvé válik abban a mértékben, ahogyan sikerül a kizárólagosságot
megvalósítani, s ezzel a házasságot zárttá tenni. A házastársak fokozatosan
egymáshoz szürkülnek, elsivárodnak.

A polgári házasság ellentéte: a proletár házasság

A polgárságnak voltak bizonyos érdemei a házasságnak a középkori-feudális

megkötöttségektől való felszabadítása terén. Házassági eszményei feltétlenül
haladást jelentettek a hűbéri elképzelésekhez és gyakorlathoz képest. A polgári
házasság-ideál a kölcsönös szerelmen és szabad választáson alapuló monogámia,
melyben a férj a családfő és eltartó, a feleség pedig gyermekeket szül és nevel.
Kölcsönös hűség, szeretet, egyetértés és boldogság jellemzi ezt az eszményt.
Csakhogy – amint már Marx és Engels felismerték – a polgárság úgy viszonyul
saját rendszerének intézményeihez, hogy kijátssza azokat, amikor csak teheti, de
elvárja, hogy mindenki más tisztelje. Vagyis, míg a házasság és család látszólag és
elméletileg makulátlanul tiszta, érzelmi kapcsolat, addig a gyakorlatban brutális
férfiuralom, leplezetlen érdekviszony érvényesül. Engels „a történelem
iróniájának” nevezi, hogy a polgárság hirdette meg a szerelmi házassághoz való
jogot, de csak osztályellenfele, a proletariátus tudja azt megvalósítani. Ennek
magyarázata, hogy a polgárságot túlságosan befolyásolja, megköti saját
magántulajdona, anyagi érdeke; a nincstelen proletár viszont nem veszíthet
semmit, ha a szívére, az érzelmeire hallgat.
Ezért a munkásosztály soraiban már a klasszikus kapitalizmusban viszonylag
sok érdekmentes házasság fordul elő (ti. amennyiben módjában állt a proletárnak
megházasodni; ugyanis az osztályelnyomás egyik velejárója volt a proletár
kikényszerített családtalansága). Úgy is mondhatnánk, hogy a kapitalizmusban még
leginkább a proletárok engedhették meg maguknak azt a „luxust”, hogy
szerelemből házasodjanak. A proletár házasság persze formailag sokszor
„törvénytelen” együttélés volt, amelyből „törvénytelen” gyermekek származtak, de
ez nem zárta ki, hogy tartalmasabb és becsületesebb legyen, mint a legtöbb polgári
házasság.
A polgári és a proletár házasság ellentéte főleg két tényezőből adódik: a
tőkéhez és a munkához való ellentétes viszonyból. A munkások házassága nem a
magántulajdonon alapul, ezért nem vagy legalábbis sokkal kevésbé érvényesül
benne a magántulajdonra épülő polgári monogámia fő jellemzője: a férj
kiváltságos helyzete és a feleség elnyomása, kiszolgáltatottsága. Emellett a
munkáscsaládban rendszerint az asszony is dolgozik (mert egy keresetből nem
tudnak megélni), s bár kevesebbet keres, mint férje, az önálló kereset – és a vele
járó lelki előnyök: nagyobb önbizalom, szélesebb látókör stb. – lehetővé teszi,
hogy férje egyenrangú társa legyen.
A proletár házasság tehát az egyenlőség elvére épül, nem jellemzi a kettős
erkölcs és a látszatokhoz való ragaszkodás. A szerepmegosztás általában nem
merev, a kényszerűség megtanítja a házastársakat, hogy alkalomadtán a másik
feladatait is átvállalják, vagy abba besegítsenek. A szexuális élet a proletárok
számára nem tabu-téma; a nők is korán kezdik a nemi életet, és a proletár feleség
ritkán frigid. Végeredményben az osztálytudatos proletárok házaséletének
általában nincs kényszer- vagy prostitúció-jellege: szabad érzelmi kapcsolat.
Természetesen hiba volna idealizálni a proletár házasságot vagy azt hinni, hogy
az mindig csupa harmónia és boldogság. A kapitalizmusban éppen a proletariátus
elnyomott helyzetéből következően ennél az osztálynál is gyakoriak a
személyiségtorzulások és házassági zavarok. A proletárok egy része átveszi a
polgári értékrendet, házassági és szexuális magatartást, s gyakorlatilag
patriarchális monogámiában él. Különösen a 20. századi kapitalizmusra jellemző
a kispolgári házasságeszmények térhódítása a munkásosztály soraiban. Az
öntudatos, szervezett munkások házassága azonban többé-kevésbé megközelíti a
szocialista házasságeszményt, a házastársak anyagi érdektől mentős, szabad és
egyenrangú kapcsolatát.

Magyar házasságtípusok

Hazánkban a klasszikus polgári házasság meglehetősen ritka volt; a polgári

fejlődés viszonylag késői és ellentmondásos jellege miatt csak egy szűk rétegre
korlátozódott. Annál elterjedtebb volt viszont – egészen a legutóbbi évtizedekig –
a félig feudális, félig kispolgári parasztházasság, amely a zárt falusi közösségek
évszázados hagyományait őrizte. Fő jellemvonásaiban a parasztházasság nem
különbözött lényegesen a klasszikus polgári házasságtól: mereven patriarchális,
zárt érdekházasság volt, amelyben „föld a földdel házasodott”, vagyis a birtok, a
tulajdon játszott meghatározó szerepet. Az érdekházasság előnyben részesítése
különösen a módosabb parasztságot (középparasztok, kulákok) jellemezte. A
szegényparasztnak nem volt annyi földje, hogy – a feleségén és családtagjain kívül
– másokat kizsákmányolhatott volna; szívesen házasodott ugyan „felfelé”, de mivel
erre általában nem volt mód, párválasztását gyakrabban motiválták érzelmi
tényezők.
A paraszti házasság sajátossága a csaknem minden mozzanatára kiterjedő
megkötöttség, a családi és a helyi közösségi hagyományoknak kényszerű követése.
A kiterjedt rokonsági rendszer szigorú felügyeletet gyakorol a házastársak felett,
akik még sokáig nem önállósulhatnak, részei maradnak valamelyikük családjának,
kijelölik helyüket a családi munkamegosztásban. A tipikus parasztcsalád 3-4
generációs nagycsalád, amelynek létalapja a földtulajdon, s a vele kapcsolatos,
mezőgazdasági termelési funkció.
A városban élők házassága kezdettől fogva jóval differenciáltabb volt, mint a
falusiaké. A városi környezet bonyolultabb, tömegesebb, nyitottabb és gyorsabban
változik; sokfélesége folytán a házasságokat is eltérően alakítja. A városi életmód
bomlasztólag hat a nagycsaládra, amely itt már nem termelési egység többé. A
házasulók könnyebben kiválhatnak belőle, önálló egzisztenciát alapíthatnak. Így
jön létre a kiscsalád vagy családmag (a házastársakból és gyermekeikből), amely
a legáltalánosabb és legtipikusabb mai családforma. Tömegessé válása az utóbbi
évtizedek nagy társadalmi változásaival függ össze, elsősorban az iparosítással és
az urbanizációval, továbbá a tulajdonviszonyok mélyreható átalakulásával. A
kiscsalád és az alapját képező házasság már nem termelési, hanem csak
gazdálkodási és fogyasztási egység, de összetartó ereje inkább a házastársak
érzelmi és szexuális kapcsolata.
 A mai magyar házasságokat sokféle szempontból lehet csoportosítani, típusokba
sorolni. Az egyik lehetséges szempont a származás és a társadalmi helyzet
szerinti kategorizálás: megkülönböztethetünk munkás–, paraszt- és értelmiségi
házasságokat, továbbá ezek kombinációit, vagyis származás szerinti vegyes
házasságokat (pl. munkás-értelmiségi). Az utóbbi évtizedek nagy társadalmi
mobilitása, az egyének társadalmi helyzetének nagyarányú megváltozása erősen
megnövelte az ilyen vegyes házasságok számát. Kevés adattal rendelkezünk
azonban afelől, hogy ezek mennyire stabilak. Mindenesetre az alapvető tendencia
továbbra is az azonos vagy hasonló társadalmi helyzetűek házassága.
De az azonos társadalmi osztályhoz vagy réteghez tartozók között is különböző
házasságtípusokat ismerhetünk fel a réteghelyzettől vagy a szűkebb társas
környezet (mikromiliő) hatásaitól függően.
Ez az osztályozás a házasság külső, társadalmi meghatározottságának
felismerésén alapul, s többféle változata lehetséges. Egyik figyelemre méltó
változata Márkus Mária négy család-modellje, amely házassági tipológiának is
beillik: az első a tradicionális, hagyományos modell – nagyjából az, amit a
parasztházasság kapcsán láthattunk. A második a polgári modell; ezt is jól
ismerjük az eddigiekből. A harmadikat a gazdasági kényszer modelljének nevezi;
jellemzője a nő kényszerű munkavállalása és „kettős szereposztása”, vagyis
amikor a nő kereső foglalkozása mellett korábbi, hagyományos feladatait is
ellátja. Végül a negyedik az emancipált házasság-, illetve családmodell, melyben
a nő egyenrangú társa a férfinak.
Vannak azonban olyan házasság-tipológiák is, amelyek a házasságokat nem
külső meghatározottságuk, hanem belső tartalmuk, lélektani jellemzőik alapján
csoportosítják. Az egyik legkorábban kidolgozott és legegyszerűbb ilyen tipológia
(E. W. Burgess-L. S. Cottrell, 1938) a házassággal való elégedettséget vette
alapul, s így öt típusba sorolta a házasságokat („nagyon boldog”, „boldog”,
„átlagos”, „boldogtalan” és „nagyon boldogtalan”). Ez azonban keveset mondott a
házasság tartalmáról. De ugyanígy nem lehet a házasság minőségére biztosan
következtetni annak a belső sajátosságnak alapján, hogy a házaspár gyermektelen,
illetve egy vagy több gyermekkel rendelkezik – bár kétségtelen, hogy sajátos
különbség van a gyermekes és gyermektelen házasságok között.
Újszerű módon, a házastársi kapcsolat jellege és a házastársak életstílusa
alapján próbálta csoportosítani a házasságokat két amerikai kutató, J. F. Cuber és
P. B. Harroff (1965). Mivel tipológiájuk nálunk is alkalmazható, érdemes röviden
bemutatni . A kutatók öt házasságtípust írtak le. Az egyik az ún. konfliktushoz
szokott házasság, melyben a házastársak szinte állandóan vitatkoznak,
veszekednek, de azért alapjában véve jól megvannak egymással. A másik a
devitalizált (életerejét vesztett) típus, amely nagy szerelemmel kezdődött, de aztán
a házastársak fokozatosan elhidegültek, közömbössé váltak, s inkább csak
megszokásból vagy kényszerűségből maradnak együtt. A harmadik, ún. passzív-
megegyezéses típus csak annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt kezdetben sem
volt szerelem, hanem csak józan alku, megegyezés – ez tehát jellegzetes
érdekházasság. A negyedik típus a vitális (életerős, eleven) házasság, amely a
sikeres alkalmazkodás folytán mindkét fél számára kielégítő családi életet jelent;
végül az ötödik, totális típusú házasságban a lelek nemcsak jó házastársak, hanem
munka-, illetve harcostársak is, életük minden ponton összekapcsolódik.
Cseh-Szombathy László családszociológiai vizsgálatai alapján (1977) a magyar
házasságok két alaptípusát különbözteti meg. Az egyikben erős érzelmi kötődés
található a házastársak között, s ez kölcsönös alkalmazkodásra készteti őket. A
másikban az érzelmi kötődés hiányzik vagy egyoldalú; a házasságok többsége
szerinte valószínűleg ebbe a típusba tartozik.
 A házasság válságának tünetei és okai
Ha arról van szó, hogy mi jellemzi a mai házasságot, csaknem mindenki a válságot
emlegeti. Sokkal kevesebb egyetértés mutatkozik a válság okainak és
kimenetelének megítélésében.
De miben is áll ez a sokat emlegetett válság? Pontosabban: milyen tünetekből
következtethetünk a házasság válságára?

A házasság világválságának tünetei

A válságelmélet szószólói mindenekelőtt a válások számának állandó

emelkedésével érvelnek. Napjainkban valóban megdöbbentően sok a válás,
különösen, ha – mondjuk – a század eleji statisztikához viszonyítjuk. Hazánkban
például 26-szorosára emelkedett a válások száma a századforduló óta; különösen
gyors volt az emelkedés a legutóbbi 2-3 évtizedben.6 De hasonlóan gyors ütemben
emelkedett a válások száma sok más országban is, különösen az iparilag
legfejlettebb országokban. Köztudott, hogy a válások számarányát tekintve
világviszonylatban az Egyesült Államok és a Szovjetunió7 jár az élen.
Svédországban, az NSZK-ban és Hollandiában a válások száma egyetlen évtized
alatt (a 60-as évek elejétől a 70-es évek elejéig) megkétszereződött – holott már
korábban is rendkívül magas volt.
Emellett különböző vizsgálatok alapján azt is tudjuk, hogy valójában jóval több
a ténylegesen felbomlott házasság, mint amennyit bírói ítélettel felbontanak.
Hazánkban pl. az utóbbi években évente 25-27 ezer válást mondanak ki a
bíróságok, de még további 10-20 ezer házasság is felbomlik, bár az utóbbiaknál
különböző okok miatt nem kerül sor bírói eljárásra. Ez együttesen kétségkívül
soknak tűnik az első pillantásra, hiszen, ha tudjuk, hogy nálunk évente 90-100 ezer
házasságot kötnek, akkor azt mondhatjuk az arány szemléltetésére, hogy 100
házasság létrejön, 40-50 pedig felbomlik. Egy másik összefüggésben viszont az
derül ki, hogy az összes házasságoknak mindössze 1,5-2%-a bomlik fel évente.
Ami már egyáltalán nem hangzik olyan vészesen.
Aggasztóbb tünet az ún. házasodási kedv csökkenése. Bár nálunk ez még nem
túl feltűnő (kivéve a 25-35 éves férfiaknál, akiknél kb. 30%-os a csökkenés),
egyes nyugati országokban a házasságkötések száma az 50-es évektől kezdve
erősen visszaesett (Svédországban pl. felére csökkent).8 Ugyanakkor nem csökken,
vagy éppen növekszik a házasságon kívüli születések száma (az USA-ban pl. az
1950-es 3,9%-ról 1968-ig 9,7%-ra emelkedett).
Mindezek az adatok végeredményben valóban a házasság jelentőségének
bizonyos fokú csökkenéséről tanúskodnak, ami válsághoz is vezethet, ha ez a
tendencia folytatódik. Persze ellenérvek is vannak. Pl. az elváltak többsége 5 éven
belül újabb házasságot köt; a házasságkötések csökkenését kiegyenlíti a nem-
legalizált együttélések számának növekedése9 (s ezek lényegében szintén
házasságszerűek); a leányanyák többségének ugyancsak van állandó partnere,
később sokan férjhez mennek stb.
Egyelőre tehát semmi okunk sincs arra, hogy a házasság – vagy a házasságszerű,
tartós együttélés – létét, további fennmaradását fenyegetettnek lássuk (vagyis
szakkifejezéssel élve egzisztenciális válságról beszéljünk). Van azonban a
válságnak egy másik fajtája is, az ún. fejlődési válság, amely a fejlődés egyik
szakaszáról a másik, magasabb szakaszra való átállás kísérője. Számos jel mutat
arra, hogy a házasság esetében is erről van szó.
A házasság egyik legfontosabb és legszembeötlőbb válságtünete, hogy a nők
mindinkább általánossá váló munkába állása10 folytán egész belső tartalma –
szerkezete és funkcionálása – megváltozik, s ez különféle átállási nehézségekkel
jár együtt.
A mai házasságban több a szerepfeszültség és szerepkonfliktus, mert mindkét
félnek új, szokatlan szerepekkel kell boldogulnia (pl. a nőnek a hivatásbeli, a
férfinak a háztartási és gyermekgondozási feladatokkal). A hagyományos hatalmi
struktúra tarthatatlanná válik, új egyensúlyt kell kialakítani, ami nem megy vilák és
súrlódások nélkül. A megváltozott erőviszonyokat jelzi, hogy hazánkban a válások
többségét ma a nők kezdeményezik. A funkcióváltozásról tanúskodik pl. a
gyermekgondozási intézmények (bölcsődék, óvodák, napközik) gyorsan bővülő
hálózata, a különböző háztartási szolgáltatások (mosodák, étkezdék stb.)
szaporodása.
Egy másik fontos válságtünet a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok mind
nagyobb elterjedése, most már nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is. Erről
az első, megbízható adatokat egy amerikai vizsgálatból (A. C. Kinsey, 1953)
ismerjük, de azóta több felmérés eredménye megerősíteni látszik ezt a tendenciát.
Ezekből az derül ki, hogy a 30-50 éveseknél fordulnak elő legnagyobb arányban
házasságon kívüli kapcsolatok, éspedig a férjek 60-70%-ánál, a feleségek 30-
40%-ánál. Ami azért válságtünet, mert a közfelfogás ma is elítéli és veszélyesnek
tartja a házasság harmóniája szempontjából, különösen a nő „félrelépését”. Ennek
megfelelően a családjogi törvények is csaknem mindenütt a legfontosabb válóokok
között tartják nyilván a „házasságtörést” – de például Svédországban 1970 óta ez
a jogi fogalom megszűnt létezni, illetve nem szerepel az elfogadható válóokok
között. Ez utóbbi azt mutatja, hogy terjedőben van egy olyan felfogás, mely szerint
a házasságon kívüli kapcsolat nem feltétlenül veszélyezteti a házasságot. A mi
családjogi törvényünk sem ismer úgynevezett abszolút bontó okot. Könnyen
elképzelhető, milyen válságba sodorja a házasságot, ha a házastársak nem értenek
egyet ezen a téren.
További gyakori válságtünet a házasság előtti nemi kapcsolatok eltérő
értékelése, miközben az ilyen kapcsolatok gyakorlatilag általánossá válnak. A
hagyomány – legalábbis a nőtől – megkövetelte a szüzességet a házasság előtt, és a
férfiak egy része ma is előnyben részesíti a szűz nőt. Ez párválasztási
nehézségeket okoz. Később, a házasságban viszont azáltal okozhat válságot, hogy
– amint azt Kinsey és mások vizsgálatai megállapították – aki házasság előtt már
élt nemi életet, az hajlamosabb a házasságon kívüli kapcsolatokra is.
Válságtünetek mutatkoznak az idősebb és fiatalabb nemzedékek házasság
körüli konfliktusaiban is. A mai fiatalok egyre kevésbé hagyják, hogy az
idősebbek, a szülők beleszóljanak házasságukba – holott ez régen természetes
volt. Többnyire már a párválasztásnál is mellőzik a szülők segítségét, javaslatait,
s csak szükség esetén szánják rá magukat arra, hogy együtt lakjanak a szülőkkel.
Az önállósulási törekvés folytán egyre kevesebb a több nemzedékes nagycsalád, a
rokoni kapcsolatok lazulnak, ami növeli a házastársak egymásra utaltságát és
csökkenti a rokoni segítség lehetőségét a házassági problémák megoldásában.
Gyakori a feszült viszony a szülőkkel, s ez nagy tehertétel a házastársi
kapcsolatban.
Végül – bár nem utolsósorban – a mai házasság válságtünetei között említhetjük
a gyermekvállalási kedv megfogyatkozását. A hagyományos felfogás a házasság
fő céljának és értelmének éppen a gyermekeket tekintette, s elítélte a
gyermektelenséget vagy a gyermekszám mesterséges korlátozását. Ma viszont
egyre több házaspár csak egy, maximum két gyermeket vállal, de a szándékosan
gyermektelenek száma is növekszik.11 Ráadásul gyakran komoly nézeteltérések
vannak a házastársak között a gyermekvállalást illetően, s nem ritka, hogy épp ez
sodor válságba egy házasságot.
Hosszan lehetne folytatni a házasság mai válságtüneteinek felsorolását. Csak
azokból a fontos tünetekből soroltam fel néhányat, amelyek világszerte
megtalálhatók, ha nem is egyenlő mértékben, és inkább csak az iparilag fejlettebb
országokban. Talán ennyi elegendő annak illusztrálásához, hogy a házasság, ha
nem is került végveszélybe, komoly fejlődési válságot él át, eddigi történetének
valószínűleg legnagyobb fordulópontjához érkezett.
A helyzet ellentmondásosságára jellemző, hogy a válságtünetek mellett számos
kedvező, biztató fejlemény is jelentkezik. Kísérletek folynak – több-kevesebb
sikerrel – a válság megoldására, s ennek során új típusú házasságok jönnek létre,
amelyek a fejlődés magasabb szintjét képviselik.

A válság háttere

A házasság társadalmi intézmény, része a társadalom ún. felépítményének. Mint

ilyen, viszonylagos önállósággal rendelkezik ugyan, de ha alapja, a társadalom
gazdasági szerkezete, termelési viszonyai megváltoznak, akkor előbb-utóbb a
házasságnak is át kell alakulnia.
Nem szorul bizonyításra, hogy századunkban már eddig is hatalmas arányú és
jelentőségű társadalmi változásokra került sor. A technika fejlődése következtében
az ipari fejlődés szinte ugrásszerűen felgyorsult; új iparágak bontakoztak ki, és
megnövekedett a munkaerőigény. Ezért egyre többen költöztek a falvakból a
városokba, s a régi, zárt közösséget otthagyva, életformát is cseréltek. A
városiasodás szükségképpen fellazította, bomlasztotta a faluról hozott szokásokat,
erkölcsi felfogást, köztük a párválasztási és házassági hagyományokat is. Lehetővé
tette ugyanakkor a különböző szokások, értékrendszerek szembesítését, egymásra
hatását, keveredését. A közlekedés könnyebbé válása és különösen a hírközlés
fejlődése révén az emberek mozgási lehetősége (mobilitása) és tájékozottsága,
látóköre egyaránt gyorsan bővült. De elősegítette ezt a tankötelezettség
kiterjesztése is.
A gazdasági fejlődés igényei egyre inkább szükségessé tették a nők munkába
állítását az eredetileg „férfiasnak” tekintett munkakörökben is. Bár a női munkát
eleinte rosszul fizették, a nő mégis bizonyos gazdasági függetlenségre tett szert,
s minden valószínűség szerint ez volt a legfontosabb tényező a házasság
válságának kialakulásában. Ugyanis megszüntette vagy erősen csökkentette a nő
gazdasági függőségét férjétől, s ezáltal mintegy kihúzta a talajt a hagyományos
hatalmi struktúra alól.
Hatalmas lendületet adott ennek a folyamatnak a szocialista forradalom
győzelme a világ egy részében. A szocialisták ugyanis kezdettől fogva célul tűzték
ki a nők felszabadítását és a patriarchális viszonyok felszámolását. Közismert,
hogy a szocialista országokban, így hazánkban is milyen sokat tettek és lesznek
ennek érdekében. Ennek nyomán terjedőben van a férfiakat és nőket egyenlő
mércével megítélő, szocialista erkölcs, és a tudományosan megalapozott,
felvilágosult szemlélet.
Az említett gazdasági és politikai tényezőkön túl a tudományos és kulturális
fejlődés is hozzájárult a hagyományos házasság válságba kerüléséhez. A
tudományos felfedezések hatását legjobban a hormonális fogamzásgátló tabletták
megjelenése szimbolizálja; ezek nélkülözhetetlen feltételei a nők szexuális
felszabadulásának. A kulturális tényezők szerepének szemléletes példája az ún.
szexhullám, amelynek nagy része volt a szexuális tabuk, tilalmak megdöntésében,
egy őszintébb, szabadabb légkör megteremtésében.
Végeredményben tehát arról van szó, hogy az általános társadalmi (gazdasági,
politikai, tudományos stb.) fejlődés következtében a házasság hagyományos
formája, a patriarchális monogámia tarthatatlanná vált, egyre kevésbé felelt meg a
változó követelményeknek, s erre válságtünetekkel reagált.

Házasság előtti nemi kapcsolatok, párválasztási nehézségek

A házasság válsága rendszerint már a házasság előtt kezdődik. Lehet, hogy ez első
hallásra paradoxonnak hat, de így van. Könnyebben megértjük, ha arra gondolunk,
hogy 4-5 évtizeddel ezelőtt a nők túlnyomó többsége, sőt a férfiak jelentős része is
szűzen, szexuális tapasztalatok nélkül kezdte a házasságot. (Vagy csak a leendő
házastársával szerzett némi tapasztalatot.) Így a házasság – legalábbis szexuális
szempontból – többé-kevésbé „zsákbamacska” volt, nem volt lehetőség
összehasonlításokra. Sok férfi és még több nő egész életében egyetlen szexuális
partnert ismert: a házastársát.
Ha pedig nincs lehetőség viszonyításra, akkor egy rossz, nem kielégítő
kapcsolat is elfogadhatónak tűnhet. Ez volt az egyik fő oka annak, amiért régen a
házastársak viszonylag könnyen belenyugodtak házaséletük hiányosságaiba,
nyomorúságos voltába. Ma viszont a házasság előtti nemi élet általánossá válása
folytán nemcsak a férfiaknak, hanem a legtöbb nőnek is van némi szexuális, illetve
partnerkapcsolati tapasztalata, összehasonlítási alapja a házasságkötéskor. Ha
aztán a házasság nem úgy alakul, ahogyan elképzelték, ezt egyrészt könnyebben
felismerik, másrészt nehezebben fogadják el, vagyis kritikusabbak a házastárssal
szemben.
De miért vált általánossá a házasság előtti nemi élet?
Ennek sokféle oka van. A legfontosabb kétségkívül a nők gazdasági, szexuális
és kulturális felszabadulása, amely mindinkább a férfiakéval azonos esélyeket
biztosít számukra. Az egyenlőség azonban megvalósítható lett volna azon az
alapon is, hogy mindkét nem tartózkodik a nemi élettől a házasságig. S nemcsak
azért nem történt így, mert a nők is élni akartak a korábbi férfi-kiváltságokkal. Más
okok is az önmegtartóztatás ellen hatottak. Például az ún. akceleráció, a testi
fejlődés meggyorsulása, aminek következtében az utóbbi ötven évben a serdülés
kezdete kb. két évvel korábbra tolódott át mindkét nemnél (12-13 éves korra). A
korábbi nemi érés hatása ellensúlyozható lett volna azáltal, hogy a házasságkötés
időpontja is korábbi életkorra tolódna. Volt, sőt van is egy ilyen tendencia; az
először házasságot kötők átlagéletkora az utóbbi évtizedekben csökken.
Csakhogy van egy másik tendencia is, elsősorban az iskoláztatás idejének
meghosszabbodása következtében. Minthogy ma a lányok közül is egyre többen
végeznek középfokú, sőt felsőfokú iskolákat, a házasságkötést egyrészt az anyagi
lehetőségek hiányában, másrészt a választott pályára való felkészülés érdekében
gyakran későbbre halasztják. Indokolatlan volna azonban emiatt a nemi élet
megkezdését is ekkorra halasztani. (Természetesen a túl korán kezdett nemi élet is
sok veszélyt rejt magában.)
Mindehhez járult még a szexhullám és a szexuális felvilágosítás, amely a
közérdeklődés előterébe állította a nemi élettel kapcsolatos problémákat;
megtanította az embereket arra, hogyan lehet ezekről nyíltan és kulturáltan
beszélni, s hogyan lehet az esetleges veszélyeket (nem kívánt terhesség, nemi
betegségek stb.) elhárítani. Ezzel párhuzamosan a valláserkölcs háttérbe szorult,
egyre inkább elvesztette befolyását a tömegekre.
A fölsorolt okok természetesen nem hatnak egyformán a társadalom minden
rétegében. 18-24 éves főiskolások és egyetemisták körében végzett újabb
felmérések – pl. saját, 1975-ös vizsgálataim – azt mutatják, hogy ennél a rétegnél
a férfiak kb. 3/4 része, a nőknek pedig közel 2/3-a kezdte meg a nemi életet.
Nagyon valószínű, hogy mire házasságot kötnek, ez az arány mindkét nemnél 90%
fölé emelkedik. Vidéken azonban, különösen a tovább nem tanuló lányok között
még elég nagy lehet a szűzen házasodok aránya. Annál is inkább, mert a férfiak egy
része még igényli, hogy jövendőbelije szűz legyen.
De a nemi életet a házasság előtt megkezdők körében is nagy különbségek
vannak pl. a partnerek számát vagy a kipróbált szexuális technikákat illetően. Ez
szintén feszültségek forrása lehet a házasságban.
A házasság előtti nemi kapcsolatok részben megkönnyítik, részben megnehezítik
a párválasztást. Könnyítik annyiban, hogy bizonyos rutint jelentenek az intim
kapcsolatteremtésben, és összehasonlítási alapot képeznek a jövendőbeli
megítéléséhez. Az intim kapcsolatok mindig hozzájárulnak az egyéni igények
differenciálódásához is, de épp ezáltal nehezítik az optimális partner megtalálását.
 A párválasztást azonban nemcsak ez nehezíti, hanem sok egyéb ok is, pl. a
korunkra jellemző szerelemkultusz, amely a házasság legfőbb kellékének a
kölcsönös szerelem állapotát tartja. Ez a viszonylag új párválasztási szokás azért
lehet válságforrása sok házasságnak, mert a szerelem a tapasztalatok szerint
nehezen tartható fenn hosszabb ideig, különösen a házassági összezártság,
együttlakás feltételei között. A szerelem elmúlása aztán egyrészt kérdésessé teszi a
házasság létjogosultságát, másrészt a szerelem iránti igény új szerelem keresésére
ösztönöz.

A házasságon kívüli kapcsolatok okai és hatásai

Elég általános vélemény, hogy a monogámia válságának legnyilvánvalóbb tünete a

házasságon kívüli kapcsolatok mai elterjedtsége. Ennek mértékéről csaknem
mindenkinek van valamilyen hipotézise. Az egyéni becslések azonban rendkívül
eltérőek, mivel szükségképpen szűk tapasztalati bázisra támaszkodnak. Hazánkban
mindeddig nem történt kísérlet e jelenség tudományos felmérésére, holott valóban
kulcsfontosságú mutatóról van szó. De a nemzetközi szakirodalom sem bővelkedik
erre vonatkozó adatokban. Szinte többet tudunk a primitív népek házasságon kívüli
kapcsolatairól, mint a civilizált társadalmakéról.
A legmegbízhatóbb, ma már klasszikusnak számító vizsgálat egy amerikai tudós,
a már említett A. C. Kinsey nevéhez fűződik, és a negyvenes évek Amerikáját
mutatja be a szexuális viselkedés szempontjából. A vizsgálat során megkérdezett,
40 éves, nős férfiak fele vallotta be, hogy volt már házasságon kívüli kapcsolata,
míg a hasonló korú férjes asszonyok közül csak 26%. Az utóbbi években végzett
felmérések pedig azt mutatják, hogy különösen a fiatalabb, 20-40 éves házasok
körében jelentősen növekszik az ilyen kapcsolatokkal rendelkezők száma.
Az okokat illetően a hagyományos magyarázat a férfi „poligám természetére”
vagy a nő „befolyásolhatóságára”, „elcsábíthatóságára”12, továbbá arra
hivatkozik, hogy a vallástalanság terjedésével az erkölcs szükségképpen lazul. Az
ilyen magyarázatok azonban tudománytalanok és egyáltalán nem meggyőzőek,
patriarchális-vallásos szemléletet tükröznek. Ma már tudjuk, hogy a férfiak és nők
„természete”, vele született adottságai szexuális szempontból nem különböznek
olyan alapvetően, mint ahogy azt sokan állítják. Másrészt az adottságok
érvényesülése, kibontakozása mindig a társadalmi feltételektől függ. A poligám
vagy monogám beállítottság sem vele születeti adottság, hanem végső soron a
tapasztalatok, a nevelés eredménye. A vallástalanság terjedésével pedig
legfeljebb a valláserkölcs lazul, ami nem azonos az erkölccsel általában.
 A kérdésre vonatkozóan Kinsey-nél találjuk az első, tudományosan
megalapozott adalékokat. Kinsey utal arra, hogy az emberi szexualitás
eredendően változatosság-kereső tendenciájú. Azt is megállapítja, hogy mindkét
nem jobban reagál új partnerre, s hogy a házasság előtti nemi élet megkönnyíti a
házasságon kívüli kapcsolatok elfogadását.
A legutóbbi évtizedben egyes kutatók megpróbálták mélyebben elemezni a
házasságon kívüli kapcsolatokat. J. F. Cuber (1969-ben) például a „házasságtörés”
3 fő típusát állapította meg. Az első és valószínűleg a leggyakoribb típus lényege a
házastársi kapcsolat bizonyos hiányosságainak kompenzálása, illetve pótlása
olyan esetekben, amikor valamilyen oknál fogva egyik fél sem akarja felszámolni
a házasságot. Ezek az okok különfélék (pl. gazdasági, jogi, pszichológiai stb.
jellegűek) lehetnek. Nem csodálkozhatunk azon, hogy egy olyan társadalomban,
amely nagy súlyt helyez a házasságok puszta fenntartására, és komoly
következményekkel sújtja annak felbontását, sokan a látszat kedvéért fenntartják
tartalmatlanná vált házasságukat, miközben máshol keresnek szexuális és érzelmi
kielégülést – írja Cuber. Egy másik kutató (G. Neubeck, 1969) szerint nem kell
egészében tartalmatlanná válnia a házasságnak ahhoz, hogy a külső kapcsolatok
igénye felmerüljön. A viszonylag jó házasságokra is jellemző, hogy nem elégítik ki
mindkét fél minden igényét, várakozását, ezért szükség lehet más kapcsolatokra is.
A „félrelépések” egy másik típusa a kényszerű különélésből (pl. katonai
szolgálat, külföldi tanulmányút, vidéki kihelyezés stb.) adódik. A házastársak
egyikének tartósabb betegsége is ebbe a kategóriába tartozik. A harmadik típusba
a bohémek házasságon kívüli kapcsolatai tartoznak; itt a fő ok az, hogy egyszerűen
képtelenek komolyan venni a házasságot.
Van még egy elmélet a házasságon kívüli kapcsolatok okairól és hatásairól. Ez
A. Ellis amerikai pszichológus nevéhez fűződik. Ő különbséget tesz egészséges,
normális és egészségtelen, neurotikus okok, illetve motívumok (késztetések)
között. Az előbbiek közé sorolja pl. a változatosság igényét, az élményéhséget, a
kalandvágyat és a kíváncsiságot. Ez a négy rokon motívum – mondja – kisebb-
nagyobb mértékben minden egészséges emberben megtalálható. Szerinte a modern
ember számára alig van más kalandlehetőség, mint egy új szexuális kapcsolat.
(Ilyesmit fejteget egyébként D. Riesman is A magányos tömeg c. művében.)
Akinek a házastársa volt úgyszólván az egyetlen szexuális partnere, annál
különösen érthető az a kíváncsiság, hogy milyen lehet a szexuális élet egy másik
partnerrel.
Normális és gyakori motívum egy új szerelem is. Az ember képes többször,
illetve több partnert őszintén szeretni. Házasságban – mondja Ellis – a szerelem
rendszerint egy-két év alatt elmúlik, így a házastársak nyitottá válnak egy új
szerelemre. Ami aztán vagy válásra és új házasságra vezet, vagy párhuzamosan
létezik a házassággal. Hasonlóképpen érthető a külső kapcsolatlétesítés, ha a
házastárs mint szexuális partner valamilyen okból tartósan nem áll rendelkezésre.
Egészségtelen, neurotikus motívumok viszont a következők:
– Erősen csökkent kudarctűrő képesség motiválja a külső nemi kapcsolatot, ha
valaki nem bírja elviselni a viszonylag jó házasságban is gyakran előforduló
kisebb konfliktusokat, nézeteltéréseket, és problémamentes kapcsolatot keres.
Természetesen hamarosan a házasságon kívüli kapcsolatában is talál valami
„kibírhatatlant”.
– Ellenségeskedés, gyűlölet, bosszúvágy. Vannak, akik irreális igényeik folytán
csalódottnak érzik magukat, elégedetlenek a házastársukkal, haragusznak rá, és
meg akarják büntetni. A „harmadikat” pusztán eszközként használják ennek
érdekében.
– Önleértékelés. Egyesek túl magas követelményeket állítanak önmagukkal
szemben a házasságban, s mivel ezeknek nem tudnak megfelelni, más partnert
keresnek, akik mellett „elengedhetik magukat”. Az ilyen „rangon aluli” kapcsolatot
viszont sohasem tudják megbocsátani maguknak.
– Önérzet-megtámasztás. Sok neurotikusnak labilis önértékérzése folytán
szüksége van arra, hogy újabb és újabb hódításokat könyvelhessen el.
– Menekülés. Akik valamilyen pszichés fogyatékosságuk folytán nem tudnak
nyíltan szembenézni személyes vagy házassági problémáikkal, azok esetleg a
látszólag könnyebb utat választják: szexuális kalandba menekülnek. Pl. üres,
céltalan, tartalmatlan az életük, s így akarnak megfeledkezni róla.
– Szexuális zavarok. Frigid nők és impotens férfiak hajlamosak azt hinni, hogy
nem bennük, hanem a házastársukban van a hiba, és a megoldás, a kiút csakis egy
másik partner lehet. A zavarok mélyebb okai azonban így feltáratlanul maradnak,
és a partnerváltoztatás legfeljebb átmeneti javulást eredményez.
– Extázis-szükséglet. A házasságon kívüli szexuális élmények hajszolása a
narkomániához (pl. alkoholizmus) hasonló szenvedéllyé válhat, aminek az eredete
rendszerint a menekülés, a különböző neurotikus komplexusok.
Az egészséges és neurotikus motívumok gyakori keveredése folytán többnyire
csak alapos elemzéssel dönthető el, hogy egy-egy esetben milyen jellegű
házasságon kívüli kapcsolatról van szó. Ugyanilyen bonyolult a házasságon kívüli
nemi kapcsolatok kihatásainak, következményeinek problémája is. Abban a
legtöbb szakember egyetért, hogy a következmények sokfélék lehetnek, de nem
törvényszerűen, nem feltétlenül negatívak a házasság, illetve a házastársak
szempontjából. Megoszlanak viszont a vélemények arra vonatkozólag, hogy a
negatív vagy a pozitív hatások vannak-e túlsúlyban. Egy francia szexológus (A.
Morali-Daninos) szerint a házasságtörések jó része rövid ideig tart és gyakran
fájdalmas tapasztalatokat jelent, amelyek megfelelően átgondolva és
„megemésztve” többször megerősítenek egy felborulni készülő házasságot,
mintsem gondolnánk. J. F. Cuber szerint a következmények attól függően
különböznek, hogy titokban történik, vagy a házastárs tudtával, illetve hogy
mindketten csinálják, vagy csak a házastársak egyike.
A. C. Kinsey a házasságon kívüli nemi kapcsolatok társadalmi jelentőségét
elemezve kiemeli, hogy általában új típusú szexuális tapasztalatokat biztosít,
érzelmi kielégülést jelenthet, javíthatja a házastársi alkalmazkodást, elősegíti az
egyén társadalmi helyzetének megváltoztatását, lehet a hála, a bosszú vagy a
függetlenség biztosításának eszköze stb. Terhességet az ilyen kapcsolatok ritkán
okoznak, viszont elég gyakori következményük a házastársak érzelmi elhidegülése
(bár ez inkább ok, mint következmény). Kinsey szerint az érintettek 40-50%-ának
az sem jelentett komolyabb nehézséget, ha a házastárs tudomást szerzett a
kapcsolatról. A. Ellis az egészséges motivációjú külső kapcsolatok kihatásait
általában kedvezőnek ítéli, de megjegyzi, hogy sok múlik azon, milyen a
házastársak beállítottsága az ilyen kapcsolatokkal szemben.
Ha ez a beállítottság – ahogy ma többnyire tapasztaljuk – eleve elutasító, akkor
a kedvező hatáslehetőségek nem érvényesülhetnek, s a „harmadik” megjelenése
válságba sodorja a házasságot. Ez azonban nem szükségszerű; a házastársi
kapcsolat „hozzáedződhet” egy külső kapcsolat elviseléséhez még akkor is, ha az
tartósnak bizonyul. A családszociológusok egyre több ilyen példával találkoznak.
A házasságon kívüli kapcsolatokat – írja Cseh-Szombathy László (1975) – „az
eddigi vizsgálati koncepciók csupán mint deviáns eseteket kezelték; az empirikusi
vizsgálatok azt bizonyítják, hogy e kapcsolatok a házasságok jelentős részében
nemcsak előfordulnak, hanem intézményesülnek is, és a házastársi normák
változnak úgy, hogy e kapcsolatok nem jelentenek többé deviáns magatartást az
adott család szempontjából”.

Különélések és válások

A házasság válságát jelzi az átmeneti vagy tartós érzelmi elhidegülés, amely

nemcsak külső kapcsolatokban, hanem különélésben vagy válásban is
megnyilvánulhat. A különélés nem feltétlenül jelent tényleges különköltözést;
közös lakásban is lehet külön élni, „elválva ágytól és asztaltól”. Éppen
egyszerűségénél és feltűnésmentességénél fogva valószínűleg a leggyakoribb
formája ez a különélésnek, viszont egyben a legnehezebben felderíthető is:
előfordulási arányáról még megközelítő adatok sem állnak rendelkezésre.
A különköltözéssel „súlyosbított” különélésekről is kevés az adat a
szakirodalomban. Hazánkban csak a főváros egyik kerületét mérték fel
szakszerűen ebből a szempontból (Lőcsei Pál, 1971). A kutató azt találta, hogy
elég nagy az eltérés az okmányokkal dokumentálható és a tényleges családi állapot
között; pontosabban, hogy az összes felbomlott házasság több mint másfélszerese a
törvényesen felbontottaknak. Ha az említett „rejtett különéléseket” is feltárhatnánk,
talán kiderülne, hogy kétszer annyi a ténylegesen felbomlott házasság, mint
amennyiben a válást bíróilag kimondták. (Pedig, mint láttuk, az is elég sok.)
Mi az oka a sok különélésnek és válásnak?
A jelenség olyan bonyolult és szerteágazó, hogy pontos és mindenre kiterjedő
válaszra aligha vállalkozhatna bárki is. De a házasság válságának általános háttere
kapcsán, valamint a házasság előtti és házasságon kívüli kapcsolatok tárgyalása
során már bemutattam néhány fontosabb, a válság irányába ható tényezőt. Ezeket
próbálom az alábbiakban néhány szemponttal kiegészíteni.
Van egy újabb elmélet, az ún. csereelmélet, amelynek segítségével a házastársi
viszonyban bekövetkező egyensúlyzavarokat jól lehet értelmezni. Némileg
leegyszerűsítve a dolgot, arról van szó, hogy az emberi kapcsolatokban, így a
házasságban is, különböző értékek cseréjére kerül sor, s a kapcsolat egyensúlya az
értékek egyensúlyán múlik. Természetesen nemcsak anyagi értékek (lakás, kocsi
stb.) kerülnek a mérleg serpenyőjébe a csere során, hanem mindenféle emberi
érték: a szépség, az intelligencia, a megbízhatóság, az egészség stb. Mindezek
viszonylagosak; ami nagy érték az egyik embernek, az a másiknak esetleg alig ér
valamit. Másrészt az egészen eltérő jellegű értékek is kiegyenlíthetik egymást. Pl.
ha valaki igen művelt, ezzel ellensúlyozhatja csúnyaságát annak szemében, akinek
számára a műveltség nagyobb érték, mint a szépség. Mindenki előnyben részesít
egy bizonyos értéket, s olyan partnert keres, aki rendelkezik ezzel.
Cseremegállapodásra azonban akkor kerül sor, ha mindkét fél úgy érzi,
megkaphatja a másiktól, amire szüksége van, és nem kap lényegesen kevesebbet,
mint amennyit, ő adott.
Amikor tehát a házasságot elhatározzák, a cserére kerülő értékek – legalábbis
látszólag – egyensúlyban vannak. Csakhogy sajnos a helyzet megváltozhat. Az
érték, amivel az egyik vagy másik fél rendelkezik, elveszhet vagy
elértéktelenedhet. Az elvesztés lehetősége különösen az anyagi értékeket (pénz,
értéktárgyak), a szépséget és egészséget érinti. Az elértéktelenedés viszont
mindenre kiterjedhet. Vagy azért következik be, mert felszínre kerülnek a kapcsolat
szempontjából zavaró, értékcsökkentő tulajdonságok, vagy pedig a másik fél
értékrendszerének megváltozása következtében. A legegyszerűbb eset, ha valaki
rájön, hogy túlértékelte partnerét, nem kaphat tőle annyit, amennyit remélt. Vagy
nem azt kapta, amit várt. Esetleg megkapta ugyan, de túl nagynak érzi az árat, amit
„fizetett” érte stb. A házastársi viták során többnyire azt hányják egymás szemére,
hogy nem kapták meg a teljes ellenértékét annak, amit adtak. („Neked adtam a
fiatalságomat, a szépségemet, s mit kaptam cserébe?...”)
Úgyszólván se szeri, se száma azoknak a tényezőknek, amelyek az
értékegyensúlyt felbillenthetik, s a kapcsolatot legalábbis az egyik fél számára
veszteségessé tehetik. Ez azonban még nem feltétlenül vezet válásra, hiszen az
értékegyensúly helyreállítható, s vele együtt a kapcsolattal való elégedettség is. A
válás gondolata csak akkor merül fel, ha bármelyik fél tartósan úgy látja, hogy
egyrészt túl nagy áron túl keveset kap, másrészt van kilátása új, „nyereségesebb”
kapcsolatra.
A csalódás, kiábrándulás az értékegyensúly teljes és tartós megbomlásának
velejárója. Különösen akkor következik be könnyen, ha eredetileg is csak
látszólag volt meg az egyensúly, pl. a „szerelmi vakság”, az irreális igények
következtében. Ez utóbbiak a személyiség éretlenségére vagy zavarára utalnak. Az
érettség vagy éretlenség nemcsak az életkoron múlik, de azért nem véletlen, hogy a
túl fiatalon kötött házasságok nagyobb arányban bomlanak fel, mint a többiek.
Márpedig nálunk (és másutt is) az utóbbi évtizedekben emelkedett a 20 éven aluli
házasságkötők száma.13
A kapcsolati stabilitást azonban nemcsak a személyiség éretlensége, hanem
annak változása, fejlődése is veszélyeztetheti. Az idők folyamán azok a
sajátosságok, amelyek összekötötték a partnereket, eltérő irányban és mértékben
változhatnak, pl. átalakul az érdeklődés, az ízlés, az erkölcsi vagy politikai
felfogás. A személyiségfejlődésben az ifjúkor (kb. 17-25 év) még jelentős
változásokat szokott hozni, különösen továbbtanulás, felsőfokú iskolavégzés
esetén. Ezt az időszakot viszonylag ritkán éli túl egy házasság. De az eltérő
fejlődés lehetősége később is fennáll. A férj szociális és intellektuális
fejlődésének esélyei napjainkig lényegesen jobbak voltak, így a feleség gyakran
elmaradt a fejlődésben. Ez is gyakori válóok volt az elmúlt évtizedekben.
Ám a személyiségfejlődés és a válás másképpen is összefügg. Nemcsak a
személyiség megváltozása, hanem a személyiségfejlődés akadályoztatása is
váláshoz vezethet. A hagyományos, zárt jellegű házasság túlzott stabilitási
törekvéseivel, korlátaival erősen leszűkítette a személyiségfejlődés lehetőségeit, s
ezáltal nehezen elviselhető, belső feszültséget teremtett mindazokban, akikben elég
erős volt a fejlődés igénye. Ez a feszültség felhalmozódva könnyen a kapcsolat
„szétrobbanásához” vagy üressé, formálissá válásához vezetett.
Végeredményben a házasság válsága mögött mindig bizonyos alapvető egyéni
igények, szükségletek kielégületlenségét találjuk. Aki kielégületlen, az
elégedetlen: önmagával, a világgal, de mindenekelőtt a házastársával. A
hagyományos beállítottság szerint ugyanis a jó házasság minden igényünket
kielégíti, a házastársban mindent meg kell találnunk, amire szükségünk van.
Általános volt az az illúzió, hogy a házasság: „révbe érkezés”, amely egyszer s
mindenkorra biztosítja a tökéletes boldogságot – feltéve, hogy megtaláltuk az
„Igazit”. Ha pedig mégsem így történik, akkor nem marad más hátra, mint tovább
keresni az „Igazit”, vagyis elválni és aztán újraházasodni.
A szerelemkultusz és a házasság összekapcsolása nyomán széles körben
elterjedt az a nézet is, hogy egyrészt a szerelem elmúltával a házasság elveszti
létjogosultságát, másrészt egy új szerelem esetén feltétlenül el kell válni és új
házasságot kell kötni. Ezek a nézetek ma is komoly tényezői a házasság
válságának, a válási hajlam erősödésének.
A válást elősegítő nézetek, beállítottságok természetesen az általános
társadalmi-gazdasági viszonyok talaján jöttek létre, többé-kevésbé módosítva,
továbbfejlesztve a hagyományokat. Az életszínvonal emelkedése pl. elősegítette a
válás gondolatának elfogadását, hiszen az anyagi biztonság feltételei között a válás
nem hoz létbizonytalanságot, anyagi romlást. Ez különösen a nők válási hajlamát
erősítette, mivel a vagyonmegosztás és a tartásdíj folytán a válás révén nem ritkán
egyenesen emelkedik az életszínvonaluk. Régen aligha fordulhatott elő, hogy egy
nő „jó üzletet” látott a válásban. Nem mintha ez ma igen gyakori válási motívum
lenne, de nyilvánvalóan emeli [szerintem csökkenti (MA)] a férjezett nők „tűrési
küszöbét” az a tény, hogy nem kell tartaniuk komolyabb anyagi hátrányoktól (sőt,
hovatovább erkölcsiektől sem).
Az alapvető válási motívum továbbra is a kielégületlenség vagy az
elégedetlenség a házastárssal. Amikor legalább az egyik fél tartósan arra a
meggyőződésre jut, hogy a másik nem tudja vagy nem akarja kielégíteni az ő
fontosnak tartott igényeit. Hogy ki mit tart fontosnak, az egyénenként igen
különböző lehet, de akár szexuális-erotikus, akár lelki-szellemi igényekről van
szó, a kielégületlenség mindig az érzelmi viszonyt zavarja meg, s tartóssága esetén
elhidegülésre vezet.
Ami a szexuális-erotikus szükségleteket illeti, kimutatott tény, hogy ezek
kielégületlenségének nagy szerepe van a válásokban. Nem derül ki azonban a
statisztikából, hogy a szexuális kielégületlenség mennyiben elsődleges válóok,
illetve mennyiben csak kísérő jelensége vagy következménye egyéb válóokoknak.
Tény ugyanis, hogyha a házastársi kapcsolat bármelyik területén megbomlik az
egyensúly, ez rendszerint kihat a házasélet szexuális összhangjára is. A nemi élet
tehát az egyik legérzékenyebb mutatója egy házasság állapotának, legalábbis a
modern házasságban.
De miért csak a modern házasságban? – kérdezhetik joggal. Nos, azért, mert a
hagyományos házasságra nem volt jellemző, hogy már a kezdetén megvolt, illetve
kialakult a szexuális összhang, sőt – a nő frigiditása és a férfi ügyetlensége,
nemtörődömsége miatt – gyakran később sem jött létre. Minthogy pedig ebbe
mindkét fél beletörődött, illetve a szexuáltabu folytán sohasem tette szóvá, a
házaséletnek ez a területe valahogy elszigetelődött a többitől. A modern házasság
viszont többnyire szexuális összhanggal indul vagy legalábbis mindkét fél ezt
igényli és törekszik is rá. A szexuális felvilágosultság terjedése folytán ma már a
nők is szexuális kielégülést várnak a házasságtól és nem nyugodnak bele ennek
hiányába. Így válik a szexuális összhang a házasság sikerének egyik fő
kritériumává.
Miért van mégis annyi szexuális zavar a mai házasságokban? Pontos
magyarázat még nincs erre, csupán feltételezések. Az egyik feltételezett ok, hogy a
családon belüli nemi nevelés még ma is gyakran konzervatív; olyan gátlásokat
plántál különösen a lányokba, amelyeket a későbbi felvilágosítás és szándékos
törekvés is nehezen tud ellensúlyozni. A másik ok az lehet, hogy a női
egyenrangúság és a nő szexuális igényessége megzavarja a férfiakat,
bizonytalanságot vált ki bennük, s ez negatívan hat nemi potenciájukra.
Egy érdekes elmélet (Veroff és Feld, 1971) szerint az egyenrangú baráti viszony
igénye nehezen egyeztethető össze a jó szexuális kapcsolattal, mert a férfiak
megszokták, hogy az utóbbiban ők a kezdeményezők, a hódítók, a tapasztaltabbak,
egyszóval a domináns helyzetben levők. A hagyományos „férfiideológia” szerint a
férfi fizikailag erősebb, hatalmasabb s ezért szexuálisan is fölényben van a nővel
szemben. Korunkban azonban kiderült, hogy a fizikai erő nem jelent szexuális
fölényt; az egyenrangú, nem frigid nő szexuális „teljesítőképessége” gyakran
felülmúlja a férfiét. E szokatlan, új helyzettől sok férfi zavarba jön, esetenként
kudarcot vall szexuálisan, ami aztán könnyen állandósul, és válságba sodorja a
házasságot.
A szexuális zavarnak, kielégületlenségnek persze sok más oka is lehet, s nehéz
lenne valamennyit felsorolni. A háttérben gyakran valamilyen személyiségzavar,
neurózis vagy a házastársi harmónia érzelmi elhidegüléssel járó megbomlása van.
 Korunkban már csak azért is könnyebben megbomolhat a házastársi összhang,
mint régen, mivel a mai ember – a társadalmi viszonyok fejlettségének
megfelelően – bonyolultabb egyéniségű, dinamikusabb, igényei sokrétűbbek és
változóbbak. A szerelem ugyan átmenetileg elfedi vagy áthidalja az egyéni
különbségeket, de elmúltával azok ismét kiütköznek. Ez sok házastársat váratlanul
ér, mert addig a teljes egység illúziójában éltek, s a nevelés sem készítette fel
őket a nézetkülönbségek és konfliktusok megoldására.
A konfliktusok fő területei: a nemi élet mellett a pénzügyek és a háztartás, a
családtervezés és gyermeknevelés, valamint a szabad idő felhasználása.
A magasabb életszínvonal folytán a pénz körüli viták hevessége csökkent ugyan,
de új problémaként jelentkezett, hogy a feleség is önálló jövedelemmel
rendelkezik – esetleg nagyobb jövedelemmel, mint a férj –, s így éppolyan döntési
joga van a jövedelmek felhasználását illetően. A nagyobb jövedelemnek, a
magasabb életszínvonalnak nagy ára volt a férjek számára: elvesztették
„családfenntartói” pozíciójukat, s vele korábbi hatalmuk jelentős részét. Ráadásul
kénytelenek voltak mindinkább részt vállalni az otthoni, háztartási teendők
ellátásában, vagyis hagyományosan „férfiatlannak” tartott tevékenységekre
kényszerültek. Ezt sokan nem tudták magukban megemészteni...
A születésszabályozás valamilyen formája régebben is létezett, de a
családtervezés lényegében csak a mi korunkban vált biztonságosan
megvalósíthatóvá, a korszerű fogamzásgátló eljárások révén. Válságot ez a
házasságban két szempontból okozhat: egyrészt azáltal, hogy csak a hagyományos,
valláserkölcsi szemlélet leküzdésével érhető el (hiszen a fogamzásgátlás egyházi
tilalma ma is fennáll); másrészt, mert nagy vitákat válthat ki a születendő
gyermekek számának és a születések időzítésének problémája. Egyesek számára
válási motívum, ha pl. a házastárs nem hajlandó védekezni a terhesség ellen,
mások viszont azért válnak, mert házastársuk nem hajlandó újabb gyermeket
vállalni. Egy nem kívánt gyermek megszületése többnyire a házastársak érzelmi
elhidegülésére vezet – márpedig számos jel szerint még ma is sok a nem kívánt
gyermek (egyes becslések szerint a megszületett gyermekek egyharmada ilyen).
A gyermek azonban akkor is válságot okozhat egy házasságban, ha kívánt
gyermekről van szó. Ennek okát nem ismerjük pontosan. A gyermekkel kapcsolatos
gondok kétségkívül nagy megterhelést jelentenek, gyakran elvonják az anya
figyelmét a házastársi kapcsolat ápolásától. Valószínű az is, hogy sok házastárs
nem elég fölkészült, nem elég érett a szülővé válásra. Emellett a
gyermekgondozási és nevelési elképzelések különbözősége is konfliktusok forrása
lehet.
 Érdekes, hogy még a szabad idő felhasználása is válságok forrása lehet a
házasságban. Régen nem okozott ez ilyen problémát, egyrészt, mert kevés volt,
másrészt megvolt a hagyományosan rögzített rendje. Ma viszont a munkaidő-
csökkentés folytán növekszik a szabad idő mennyisége, eltöltésére sok új
lehetőség és szokás alakul ki. Ugyanakkor a nők munkába állása folytán a
háztartást is a szabad időben kell ellátni. Így a szabadidő-felhasználás 3 fő típusa
alakult ki a házasságokban: a hagyományos típusban lényegében az egész
háztartási munkát továbbra is a feleség végzi „szabad” idejében, miközben a férj
pihen vagy eljár szórakozni. A válság kirobbanása ebben a típusban a
legvalószínűbb. A másik a látszat-modern típus, amelyben a férj bizonyos
„férfiasabb” jellegű háztartási munkákat (porszívózás stb.) elvégez, a szabad időt
pedig mindig együtt töltik (otthon a tévé előtt vagy rokonlátogatással stb.). A
nemek szerinti, merev munkamegosztás és az egymáshoz kötöttség itt a
hagyományos, zárt házasságra emlékeztet, és annak összes hátrányaival jár. A
harmadik, valóban korszerű típus az egyenrangúságon alapuló házasság, amelyben
a házastársak maximális segítséget és szabadságot nyújtanak egymásnak.
Mindenesetre az erőszakos, a másik fél igényeit figyelmen kívül hagyó külön-
utakon-járás éppoly veszélyes a házasságra, mint az állandóan erőltetett együttlét
vagy a jogok és kötelességek fele-fele arányú elosztásának szüntelen méricskélése.
Ma még az előbbi van többségben, főleg abban a primitív formában, hogy a férj
iszik és elhanyagolja családját.
Végül a házasság válságához és felbomlásához olyan külső körülmények,
környezeti hatások is erősen hozzájárulhatnak, mint a megfelelő, önálló lakás
hiánya, a szülőkkel való kényszerű (vagy akár kényelmi szempontokból eredő)
együttlakás, és ezzel kapcsolatban a szülők beleszólása a házastársak életébe, a
két-három műszakos munkavégzés, melynek folytán a házastársak esetleg alig
találkozhatnak, vagy a távoli munkahely a kéthetenkénti vagy még ritkább
hazalátogatásokkal.

A válások egyéni és társadalmi következményei

A házasság mai válságáról alkotott kép hiányos lenne, ha nem vetnénk egy
pillantást a válások következményeire. Hiszen, ha a házasságok jelentős része
(hosszabb távlatban minden harmadik-negyedik házasság) válással végződik,
akkor a házasság megítélése szempontjából sem lehetnek közömbösek a válás
kihatásai az egyénre és a társadalomra.
A válás nemcsak két ember kapcsolatának a kudarca, hanem a kapcsolatra
felépített életformáé is. Ezért nagy megrázkódtatás az egyén életében, s gyakran
okoz nehezen gyógyuló lelki sérülést. A kudarc hatására megrendülhet az egyén
önbizalma, elveszítheti hitét az emberekben, átmenetileg vagy tartósan
megbénulhat az intim kapcsolatokra való képessége. A válás könnyen felszínre
hozza az addig csak lappangó személyiségzavarokat, pl. a búskomorságra való
hajlamot vagy a könnyelmű, felelőtlen életvezetést. Az elváltak között több az
alkoholista, s különösen az elvált férfiak között több az öngyilkos, mint a házasok
között.
A válás következményei persze nem mindig ilyen tragikusak. A személyiség
védekezési mechanizmusokat indít be a lelki károsodás elhárítására, a
kudarcélmény feldolgozására. Igyekszik elfelejteni a kudarcot, vagy új sikerekkel
ellensúlyozni azt; igyekszik önigazolást találni és a felelősséget a másikra hárítani
stb. A megnyugvás, lelki kiegyensúlyozódás és az életforma újjárendezése azonban
mégis nehéz, ha nem is mindenkinek egyformán. (A lelkileg rugalmas, autonóm
egyéniségek könnyebben kiheverik a válást.)
Nehézségeket okozhat pl. a közös élet során kialakult szokások átállítása.
„Mindig a férjem vállán szoktam aludni – írja egy elvált nő –, s amikor elment,
egy ideig a felöltőjét gyűrtem a fejem alá, amíg rá nem jöttem, hogy ez már
beteges...” Különösen a meghitt együttlét megszokott időpontjában és helyén támad
fel még sokáig a régi beidegzés, hiányérzetet és nosztalgiát váltva ki. A közös múlt
még sokáig tovább él az emlékekben, álmokban. De a közös jövő, az együttes
tervek elvesztése is problémát okozhat; minden értelmetlenné válhat. Az egyénnek
át kell alakítania önmagáról és partneréről kialakított képét, a közös barátokhoz,
ismerősökhöz való viszonyát stb. A válás okozta elbizonytalanodás megnöveli a
támogatás igényét, s ezáltal gyakran feszültté teszi az egyéb, személyes (pl. rokoni)
kapcsolatokat.
Bár a válás ma már nem szégyen, a társas környezet mégis nagyon vegyesen és
sokszor rosszallóan reagál rá. Különösen az elvált nőre tekintenek még ma is
sokan úgy, mintha erkölcsileg kisiklott vagy éppen „mindenki prédája” lenne. A
züllés veszélye – éppen a fentebb jellemzett lelkiállapot miatt – valóban nagyobb
az elváltaknál. Ehhez rendszerint a szexuális kielégületlenség, kiéhezettség is
hozzájárul, melynek következtében túl mohón vetik bele magukat újabb
kalandokba, felszínes, futó kapcsolatokba. A meggondolatlan kapcsolatok viszont
többnyire újabb csalódást hoznak, tovább súlyosbítják az egyén lelkiállapotát, nem
ritkán teljes elzárkózásba, elmagányosodásba sodorják. Kétségbeesés, cinizmus
vagy érzelmi eltompulás, „kiégés” elég gyakori és szomorú következményei a
válásnak.
 Mindehhez gyakran anyagi nehézségek is társulnak a vagyonmegosztás, a
lakáshelyzet kedvezőtlen megváltozása vagy a tartásdíjfizetési kötelezettség
folytán. A közös gyermek problémája az anyagiaktól eltekintve is csak tetézi az
elváltak gondjait. Az egyik fél az esetek többségében gyakorlatilag elveszti a
gyermekét, míg a másiknál esetleg túlságosan is központi helyet kap a gyermek, s
ez az erős érzelmi kötődés akadályozza egy új, megfelelőbb partner keresését.
Közismert, hogy a válásnak milyen súlyos következményei lehetnek az érintett
gyermekekre: valósággal sokkolja biztonságérzetüket, zavart kelt a szülő-gyermek
kapcsolatban és rendszerint a gyermek egész magatartásában is. Ebben nagy
szerepe van annak, hogy az elvált szülők egymáshoz való viszonya többnyire
ellenségessé válik, s mindkettő igyekszik a gyermeket a maga oldalára állítani, a
másik szülő ellen hangolni. Ezzel gyakran csak azt érik el, hogy a gyermek
mindkettőjüktől elidegenedik.
Ahogyan a házasságkötés az egyén életének legfontosabb eseményei közé
tartozik, úgy a válás is, csak éppen negatív előjellel. Semmi sem bizonyítja
azonban, hogy a válásnak feltétlenül károsan kell hatnia az egyénre. Előfordulnak
kulturált, valóban közös megegyezésen alapuló válások, amelyek az ellenkezőjéről
tanúskodnak. Lehet, hogy csak a felkészületlenség az oka a válás lelki sérülést
okozó hatásának. Ma még a házasságra való megfelelő felkészülésről sem
gondoskodnak intézményesen, s méginkább áll ez a válásra. Úgy tűnik, sem az
egyén, sem a társadalom nem számol előre ezzel a lehetőséggel.
Szerencsére a válás okozta lelki károsodás általában kiheverhető, s minél
fiatalabb, egészségesebb valaki lelkileg, annál könnyebben. Végleges
elmagányosodásra ritkán kerül sor, hazánkban az elváltak többsége előbb-utóbb
képes újabb, tartós kapcsolatot kialakítani, illetve új házasságot kötni. (A férfiak
és a fiatalok gyorsabban házasodnak újra, mint a nők és az idősebbek.) Az
újraházasodás ténye azonban önmagában még nem bizonyítéka a lelki
kiegyensúlyozódásnak; gyakran csak menekülés a magányosság vagy egyéb
problémák elől – éppúgy mint az első házasságok jelentős része. Az újabb
párválasztásnál gyakran sajátos ismétlődési hajlam figyelhető meg: az egyén -
mintha „beprogramozták” volna – az előzőhöz hasonló társat választ, illetve
elköveti ugyanazokat a hibákat, mint korábban. A kudarc tanulságait tehát nem
mindenki tudja levonni, illetve felhasználni. Nem tudjuk pontosan, hogy a második
házasság milyen arányban jobb mint az első; mindenesetre csak az esetek kb.
egyharmadában kerül sor újabb válásra.
A válások társadalmi következményei sokrétűek és ma még kevéssé
tisztázottak. Annyi bizonyos, hogy a válás mint tömegjelenség, a társadalomra
nézve is kedvezőtlen, éspedig több szempontból. Mindenekelőtt kedvezőtlenül
befolyásolja a család gyermeknevelési-szocializációs funkcióját, amely a
társadalom számára alapvetően fontos. A házastársi viszony zavara és a válás
jelentős mértékben csökkenti a gyermekvállalási kedvet, súlyos torzulásokat
okozhat a gyermekek személyiségfejlődésében, s ezek ellensúlyozása, illetve
rendezése nehéz feladatot ró a társadalomra. De ugyanígy a házastársakra
gyakorolt negatív hatás is lecsapódik társadalmi szinten, hiszen minden jel arra
mutat, hogy ez az egyik fő veszélyeztetője a lakosság lelki egészségének, melynek
intézményes védelmére egészségügyi intézményrendszerünk ma még nincs kellően
felkészülve.
Nehezen felbecsülhető, de nyilvánvaló az a hatás is, amit a rossz házasság és a
válás az egyén társadalmi életére, munkájára, a társadalom és az egyén
kapcsolatára gyakorol.
Régebben a válás adminisztratív megnehezítésével próbálták „védeni” a
házasságot, ez azonban csak a rossz, üres, formális házasságok számát növelte. A
válás megkönnyítése – minden esetleges következménye ellenére – egészségesebb
helyzetet teremtett, de csak tüneti kezelés, amely nem érinti a bajok gyökerét. A
kiutat – mint látni fogjuk – másfelé kell keresni.

Kísérletek és utópiák a házasság problémáinak

megoldására
Amiről eddig szó volt, az nagyjában-egészében ismerős lehetett az olvasónak.
Végül is a hagyományos házasság válsága a felnőtt emberek többsége számára
átélt valóság. Kevesen ismerik azonban, hogy milyen kísérletek történtek – és
történnek – a válság megoldására, illetve milyen elképzelések születtek a nemek
kapcsolatának korszerűsítésére századunkban, sőt már a múlt században is.
Mert, bár a házasság válságáról csak a mi korunkban beszélünk, a nemek
viszonyának feszültségei, kirívó igazságtalanságai már korábban is a rendezés
lehetőségeinek keresésére ösztönözték a gondolkodó embereket. Tulajdonképpen
már az ókor nagy filozófusai, Platón és Arisztotelész is felismerték a „nőkérdést”.
Érdemes lenne pl. elemezni, hogy Platón az ideális köztársaságról alkotott
elképzeléseiben milyen szerepet szánt a nőknek. De korunk kísérleteinek
megértéséhez elegendő a közvetlen előzmények ismerete.
A házasságkritika kibontakozása

A mai problémákat előidéző változások első jelei valamikor a reneszánsz idején

tűntek fel; nem sokkal később hangzanak el az első kritikai megjegyzések a
házasság intézményéről. Montaigne, a 16. századi francia aforizma-író szerint a
házasság olyan vásár, melynek csak bejárata szabad, és rendszerint más célok
végett köttetik. Ebben az időben kezdődik a szerelem jogának hangsúlyozása a
házasság írott jogával szemben. Olyan gondolat ez, amely napjainkig aktuális
maradt, s egyre szélesebb körű vitákat váltott ki. Stendhal így fogalmazta meg:
„Csakis azok a házasságok valóban törvényesek, amelyeket igazi szerelem
parancsol.”
Érdekes viszont, hogy az utópikus társadalomkritika eleinte nem érintette a
házasságot. Morus Tamás, az első, klasszikus Utópia megalkotója pl. élesen
bírálta a társadalom alapját képező magántulajdont és kizsákmányolást, de
elképzelt államában a nők továbbra is „szolgálják férjüket”. Campanella
Napállamában kizárólag a férfiak joga a tudományok elsajátítása, vagyonközösség
és nőközösség van. Az utóbbi azt jelenti, hogy a nők is köztulajdont képeznek,
éppúgy mint más vagyontárgyak. A kezdetleges, utópikus szocializmus átvette ezt a
gondolatot, így történhetett meg, hogy még a Kommunista Kiáltványba is
belekerült. Az utópikus irodalomban Étienne Cabet-nál tűnik fel először a nemek
egyenlőségének gondolata, de következetes végiggondolására még nem képes.
Mindenesetre a 17. századtól kezdve az utópisták is síkra szállnak a szerelem
szabadságáért; Saint-Simon és Fourier „új szerelmi világról” álmodoznak – a
falanszter keretében.
Németországban a romantika adott nagy lendületet a szerelemkultusznak és a
házasságkritikának. Schlegel Lucindája és Goethe Vonzások és választások c.
regénye a múlt század elején nagy vitákat kavart a házasság körül. Az utóbbi mű a
házassági konfliktusok ábrázolásán túl már felveti azt a gondolatot is, hogy minden
házasságot először csak 5 évi próbaidőre kellene megkötni. Mivel ekkoriban már
különböző útleírásokból ismert volt, hogy vannak népek (pl. a japánok),
amelyeknél a házasság egy bizonyos próbaidő után minden további nélkül
felbontható, valószínű, hogy Goethe – aki egyébként szükséges és jó intézménynek
tartotta a házasságot (bár ő maga szabad szerelmi kapcsolatot tartott fenn Charlotte
von Steinnel) – egy útleírásból merítette a próbaházasság gondolatát.
Még tovább ment nem sokkal később (1823-ban) Schopenhauer, a nagy német
filozófus, aki sajátos tervet dolgozott ki a házasság megreformálására. Abból
kiindulva, hogy a monogámia úgyis csak látszólagos, hiszen mindig szükség volt
ágyasokra vagy prostituáltakra, egy szabályozott és nyílt poligámia bevezetését
javasolja. Elképzelése szerint, mivel egy fiatal nőnek egy férfi nem elég, két
férfival kellene házasságra lépnie; később pedig, amikor az asszony már kissé
„elvirágzott”, a két férfi egy újabb fiatal nőt vonna be a házasságba – így mindenki
jól járna.
A múlt század első felében tudományosan megalapozott házasságkritikáról még
nem beszélhetünk. Néhány filozófustól eltekintve inkább csak írók foglalkoztak
vele, pl. Balzac, aki könyvet írt A házasság fiziológiájáról, vagy Stendhal, aki egy
könyvnyi esszét írt a szerelemről, vagy George Sand, aki több regényben fejtette ki
azt a véleményét, hogy a házasság gyűlöletes intézmény, amelyet meg kell
szüntetni. A házasságellenes eszmék nagy támogatóra találtak az ekkortájt alakuló
nőmozgalomban. Maga Mary Wollstonecraft, a nőmozgalom egyik legelső, neves
előharcosa is fellépett a hagyományos házasság ellen, mert abban a nő mintegy a
férfi tulajdonába kerül.
A házasságkritika tudományos megalapozása szempontjából a legfontosabb
esemény a marxizmus jelentkezése volt. Már a Kommunista Kiáltvány (1848)
szembeállította egymással a polgári és a proletár házasságot, hangsúlyozva, hogy a
proletárnak „feleségéhez és gyermekeihez való viszonya teljesen elüt a polgári
családi viszonytól”. Marx szerint az egyéni vonzalom a házasságkötésben csak ott
érvényesülhet, ahol nincs magántulajdon, s így az anyagi érdek nem játszik
szerepet. A polgári házasságban „a pénz és az unalom az összekötő kapocs”.
Engels még többet foglalkozott a házassággal és a nemek viszonyának alakulásával
(különösen A család, a magántulajdon és az állam eredete c. művében).
Kimutatta, hogy a patriarchális jellegű polgári monogámiát fel kell váltania a
nemek egyenrangúságán és a kölcsönös szerelmen alapuló, szabad kapcsolatnak. A
kommunizmus – írta Engels – „megsemmisíti a mostani házasság két alapját, a
nőnek a férfitől és a gyermeknek a szülőktől való, magántulajdonon alapuló
függését”.
A múlt század második felében, az ún. viktoriánus korszakban mind
nyilvánvalóbbá váltak a polgári házasság ellentmondásai és torzulásai; ezzel
párhuzamosan egyre erősödött ennek az intézménynek a bírálata, különösen a
marxizmussal egyesült munkásmozgalomban és a nőmozgalomban. Az utóbbinak
jeles képviselője volt a századforduló körül a svéd Ellen Key, akinek A
szerelemről és házasságról c. könyve német és angol nyelvterületeken is nagy
visszhangra talált. Ellen Key szerint a szerelem fontosabb, mint a házasság, amely
csak akkor és addig indokolt, amíg a szerelem fennáll. A válást ezért teljesen
szabaddá kell tenni, viszont felelősségteljesebbé kell tenni a szabad párválasztást
pl. azáltal, hogy mindkét félnek orvosi igazolást kell bemutatnia a házasságra való
alkalmasságáról. Javasolta a „törvénytelen gyermek” fogalmának eltörlését, s azt,
hogy az anyák minden gyermekük születésekor egy évig állami ellátásban
részesüljenek (feltéve, hogy sikeresen elvégeztek egy „anyasági tanfolyamot”).
Századunk első évtizedében ugrásszerűen megnőtt a házassággal és a nemi
élettel foglalkozó, tudományos művek száma, s néhány kivételtől eltekintve (ilyen
volt pl. a már említett Weininger Nem és jellem című, nőellenes könyve)
színvonaluk és szemléletük mai mércével is sok szempontból korszerűnek
mondható. Olyan kiváló szexológusok kezdték meg működésüket ebben az időben,
mint Havelock Ellis, Sigmund Freud, August Forel vagy Ivan Bloch. Ugyanakkor
egyre-másra alakultak a nővédelmi és anyavédelmi, valamint a szexuálreformot
sürgető társaságok. E társaságok fő célja az volt, hogy a nők a férfiakkal egyenlő
jogot kapjanak, nemcsak a munkavállalásban és a közéletben, hanem a nemi
életben és a házasságban is. Sajnos, a lelkes reformerek alig rendelkeztek
társadalmi befolyással, s ezért a gyakorlatban igen kevés eredményt értek el. Mind
többen jutottak viszont arra a felismerésre, hogy a nemi és házassági viszonyok
gyökeres megváltoztatása csakis a társadalmi viszonyok forradalmi átalakítása
útján lehetséges.

Az első utópikus kísérletek

Az utópikus szocializmus eszméinek hatására már a múlt század első felében

kísérletek kezdődtek olyan közösségek kialakítására, amelyekben a nemek
viszonyát is újszerűen próbálták rendezni. A század folyamán több tucat ilyen
kommunát alapítottak, ezek többsége azonban rövid életű volt. Csaknem
valamennyire jellemző, hogy – a korai forradalmi mozgalmakhoz hasonlóan –
céljaikat vallási köntösbe burkolták, bibliai idézetekkel próbálták alátámasztani.
A legsikeresebb múlt századi, kísérleti közösség valószínűleg az Oneida
kommuna volt, amely mintegy 30 évig működött New York közelében,
alapítójának, J. H. Noyesnak erőskezű vezetése alatt. Noyes az őskeresztények
közösségi szellemét próbálta meghonosítani közösségében. Az őskeresztény
tanítás szerint hamarosan elérkezik a „mennyek országa”, amelyben nem lesz
szegény és gazdag, mert minden tulajdont eltörölnek. S minthogy a zsidó-
keresztény felfogás szerint a házasságban a nő a férfi tulajdonába kerül, isten
országában házasság sem létezhet. Noyes szerint a polgári házasság ellentétes a
Bibliával és az emberi természettel, így nem csoda, hogy féltékenységre,
házasságtörésre és más bűnökre vezet. A Szentírás „szeressétek egymást”
parancsa nem azt jelenti, hogy mindenki csak egy embert szerethet egész életében,
hanem épp ellenkezőleg, minél többet kell szeretnünk.
Ennek megfelelően az Oneida közösségben nem engedélyezték, hogy egy férfi
tartósan kisajátítson magának egy nőt, vagy hogy bármilyen kényszer
érvényesüljön a nemi kapcsolatokban. A szexuális anarchia elkerülése érdekében
azonban a közösség szabályozta a kapcsolatlétesítést. Ha pl. egy férfi nemi
kapcsolatba kívánt kerülni egy nővel, ezt az óhaját bejelentette egy bizottságnak,
amely megkérdezte a szóban forgó nőt, van-e kedve ehhez a kapcsolathoz. Ha
igen, akkor a bizottság engedélyezte, hogy a férfi esténként egy-két órára
felkeresse a nőt szobájában. Amennyiben a nő nem kívánt gyermeket, a férfi
kötelessége volt, hogy a fogamzásgátlásról – megszakított közösülés révén –
gondoskodjon. A kapcsolatot bármelyik fél befejezettnek nyilváníthatta. A
gyermekek neveléséről a közösség gondoskodott. Megtehette, mert a kommuna
egyben termelőszövetkezet is volt, amelyben a nők is vezető pozícióba
kerülhettek.
Végeredményben azonban az Oneidát is a legfőbb vezető, Noyes tekintélye
tartotta össze, s amikor ő nyugalomba vonult, a kommuna hamarosan átalakult
pusztán gazdasági vállalkozássá.

Nemi kapcsolatok a mai nyugati kommunákban

Az utóbbi évtizedekben, s különösen a 60-as évek közepe óta éppen a

legfejlettebb tőkés országokban felújult és erősen terjed a kommuna-mozgalom.
1971-ben az amerikai kommunák számát pl. több százra becsülték, sőt egy
felmérés közel kétezret talált. Számuk azonban állandóan változik, mert a
kommunák átlagos élettartama alig egy év. Formáik is változatosak, s ugyanezt
mondhatjuk az alapjukat képező ideológiára. Talán csak az adott társadalmi
viszonyokkal való elégedetlenség s egy új életforma vágya az, ami közös bennük.
A legutóbbi 1-2 évben erősen visszaesett a mozgalom.
A társadalommal szembeni kritikus beállítottság a házasság intézményére is
kiterjed. A kommuna-ideológusok bírálják a polgári házasság patriarchális
jellegét, a nemek szerinti merev szerepmegosztást, a magán- és közélet
szétválasztását, a gyermekek túlzott függőségét szüleiktől. A család szerintük
tekintélytisztelő alattvalókat nevel, ezért nem alkalmas arra, hogy egy
demokratikus társadalom intézménye legyen.
H. Kentler nyugatnémet szexuálszociológus szerint a kiscsalád magvát képező,
elszigetelt párkapcsolat hajlamos az elszürkülésre, ellaposodásra. A házastársak
hasonulnak egymáshoz, az érzelmi és intellektuális feszültség csökken, s végül
nincs, mit mondaniuk egymásnak. A csoportélet ezzel szemben mindig különböző
jellemek együttese, eltérő képességek és felfogások találkozása, amely sok új és
izgalmas lehetőséget rejt magában. Az újdonság varázsa, a csoport dinamizmusa
ugyan itt is lanyhulhat, de a csoport képes újra és újra megújulni, pl. új tagok
felvétele révén. A közösségi életforma legnagyobb előnyének azt tartja, hogy a
háztartás és gyermeknevelés terhei több személy között és ésszerűbben oszlanak
meg, hiszen nincs külön női és férfi munka.
A kommunák legelterjedtebb formái azok a lakóközösségek, amelyekben csak a
háztartás és a gyermeknevelés közös. Ezek többnyire néhány család
összefogásából jönnek létre, s a házastársak viszonyát eleinte alig befolyásolják. A
kommunában való részvétel tehát nem jelent feltétlenül szexuális közösséget
vagy éppen csoportházasságot.
Eszerint nem is áll egymással ellentétben a kommuna és a monogámia? Sőt, az
utóbbi minden nehézség nélkül beilleszthető az előbbibe?
A dolog nem ilyen egyszerű. A kommunák kísérleti közösségek, résztvevőik
tudatosan próbálkoznak az emberi együttélés új lehetőségeivel. Egy laza közösség
vagy hamarosan felbomlik vagy szorosabbá válik. Az integrálódás folyamatából
pedig nem lehet kirekeszteni a szexualitást, de általában nem is akarják, hiszen a
lakóközösségek többnyire haladó, sőt radikális eszmék felé orientálódnak. A
fejlődő csoport előbb-utóbb szembekerül a hagyományos nemi erkölcs
felülvizsgálatának feladatával. Ezt a gyermekek korszerű nemi nevelésének
szükségessége is indokolja. A nemek viszonyával és a házassággal kapcsolatos
közösségi viták aztán befolyásolják a résztvevők szexuális beállítottságát és
magatartását.
J. Feil érdekes megfigyeléseket tett a kommuna házasságra gyakorolt hatásáról.
Azt írja, hogy a házasság szempontjából bizonyos kockázatot jelent a kommuna-
kísérletben való részvétel. Egyrészt mivel egy jól összeforrt közösség annyira
kielégíti a résztvevők biztonságigényét (s esetleg több más, fontos lelki
szükségletét is), hogy az ezen igények kielégítésére létrehozott monogám kapcsolat
feleslegessé válhat vagy jórészt szexuális kapcsolatra korlátozódhat. Másrészt az
eredetileg elhibázott párválasztás tévedése a csoportéletben hamar kiderül, s
mindkét fél könnyebben találhat olyan partnert, akivel harmonikusabb intim
kapcsolatot létesíthet. De az is előfordul, hogy egy alapjában jó párkapcsolat
konfliktusait vagy zavarait a csoport segít rendezni, s ezáltal stabilizálja a
házasságot.
Elég sok kommunára jellemző – Feil szerint –, hogy a partnercserék és egyéb
szexuális kísérletek időszaka után a párkapcsolatok némileg átrendeződve újra
megszilárdulnak, illetve új, a csoportélet kívánalmainak megfelelőbb kapcsolatok
alakulnak ki. Ezekből azonban hiányzik a kizárólagosságra törekvés, és sok más
szempontból is különböznek a szokásos, polgári házasságtól. Kérdés tehát, hogy
nevezhetők-e egyáltalán monogámiának.
Végeredményben úgy tűnik, hogy még a legjobb légkörű csoportélet és a
legnagyobb szexuális szabadság sem teszi feleslegessé a párkapcsolat valamilyen
formáját. A párkapcsolat azonban – sőt maga a házasság is, ha az korszerű
tartalmú – összeegyeztethető a közösségi életmóddal. Helytelen lenne eleve
elutasítani a kommuna gondolatát. „A szocialista gondolkodásnak – írja Pataki
Ferenc – nincs oka arra, hogy magát a kommuna eszméjét, amelyet a forradalmi
munkásmozgalom hordott ki, átengedje ellenfeleinek vagy eltorzítóinak.”

Új perspektíva: a „bővített házasság” ?

A legtöbb kommunában megfigyelhető az a törekvés, hogy tagjaik meleg emberi

kapcsolatba kerüljenek, „nagy családdá” váljanak. Ez a csoportházasság
tendenciáját is magában foglalhatja. Ennek megvalósítása azonban még a kisebb
létszámú kommunákban is ritkán sikerül. A csoportházasság ugyanis teljes
intimitást és személyes elkötelezettséget jelent minden résztvevővel szemben.
Ilyen mély és szoros kapcsolatban nem lehet a résztvevők számát tetszőlegesen
növelni, mert az a kapcsolat lazulásához, széteséséhez vagy párokra bomlásához
vezetne. Ezért az ilyen csoportházasság többnyire csak 3-6 személyből áll, míg a
kommunák taglétszáma általában ennek többszöröse.
Ellenérvként rögtön megjegyezhetné valaki, hogy a hajdankori, ősközösségi
csoportházasságok tudomása szerint elég nagy létszámúak voltak. Ez igaz is.
Csakhogy az akkori, primitív emberek még differenciálatlanul egységesek voltak
lelkileg, s a házasság pusztán a csoporton belüli nemi kapcsolatokra korlátozódott.
A mai intim kapcsolatok összehasonlíthatatlanul bonyolultabbak, sokféle egyéni
szükséglet összehangolására van szükség, még akkor is, ha csak két emberről van
szó. Hát még, ha többről!
S itt mindjárt az egyik alapvető nehézséggel találkozunk: az egymáshoz való
alkalmazkodás bonyolultságával. Ezt csak úgy lehet csökkenteni, ha eleve jól
összeillő emberek kerülnek össze – ám a „többszörös párválasztás” szintén nem
könnyű feladat. Nem is beszélve arról, hogy kevesen vannak, akik elfogadják a
csoportházasság gondolatát. Nem csoda, hogy ma a házasságnak ez a formája
ritkaságnak számít. (Egy becslés szerint az USA-ban legfeljebb 100-200 ilyen
lehet.) Amihez az is hozzájárul, hogy ez idő szerint nem lehet törvényesíteni
ezeket.
De akkor miért foglalkozunk vele egyáltalán? Azért, mert a csoportházasságnak
– vagy mondjuk inkább „bővített házasságnak”– a jelek szerint komoly
pozitívumai is vannak. Ezekről egy amerikai szociológus házaspár (L. és J.
Constantine) vizsgálatából értesülhetünk, amelynek eredményeit 1972-ben tették
közzé.
Eszerint többnyire meglevő és alapjában véve jól funkcionáló házasságokban
merül fel a kapcsolat kibővítésének igénye, azzal az indoklással, hogy az ilyen
„nagy család” a résztvevők személyiségfejlődését, lelki gazdagodását, és előnyös
a gyermekek nevelése szempontjából is. A „nagy család” gondolata egyébként a
szépirodalomból, különösen Németh László műveiből14 ismerős lehet a magyar
olvasó számára (bár természetesen a házasság kibővítésének gondolata nélkül,
kissé idealizáltan). A csoportházasságok általában valamivel hosszabb életűek,
mint a kommunák, de ritkán végérvényesek, ebben nem különböznek a mai
monogám házasságoktól.
A kutatók megállapítása szerint a csoportházasság szexuális előnyei
nyilvánvalóak, bár nem problémátlanok. Sokak elképzelésétől eltérően a
csoportházasság ritkán jelent csoportszexet, a nemi élet többnyire itt is páronként
– a partnerek időnkénti változtatásával – történik. A „ki kivel aludjon” eldöntése
körül azonban gyakoriak a viták, és a féltékenység is szerepet kaphat. A
csoportházasság sikere nagyrészt éppen azon múlik, mennyire tud megbirkózni a
féltékenység problémájával. A vizsgált csoportházasságok résztvevőinek többé-
kevésbé sikerült legyőzniük féltékenységüket, kizárólagossági, illetve birtoklási
vágyukat.
Egyébként, ha a bővített házasság monogám házasságból nőtt ki, akkor az
eredeti párkapcsolat résztvevői általában továbbra is előnyben részesítik
egymást ilyen vagy olyan szempontból. A csoport-házastársak közötti kapcsolatok
tehát nem egészen egyformák, bár alapjában egyenrangúak. Viszont az eredeti
házasság hibái, ferdeségei is könnyebben felismerhetőkké válnak a csoportélet
feltételei között.
A csoportházasság egyik nagy előnye az említett szerzők szerint, hogy – a
lakóközösséghez és a kommunához hasonlóan – lehetővé teszi a „férfias” és
„nőies” szerepek más elosztását. Pontosabban: a hagyományos szerepmegosztást a
jelek szerint könnyebb túlhaladni egy csoportházasságban, mint egy monogám
házasságban. Tény, hogy a vizsgált esetekben a férfiak sokkal nagyobb mértékben
vettek részt a gyermeknevelésben és a háztartási munkában, mint az manapság
általában szokás.
A gyermeknevelés szempontjából a „nagycsalád”, a szokásosnál több szülő és
testvér előnyös lehet. A „szülőközösség” hatékonyan korrigálhatja a vér szerinti
szülők esetleges nevelési fogyatékosságait, így nagyobb a valószínűsége az
egészséges nevelői légkörnek. A kutatók megfigyelései szerint a gyermekek
könnyen alkalmazkodnak a több-szülős rendszerhez és jól érzik magukat a
nagycsaládban. Az eltérő nevelési elvek közös nevezőre hozása azonban néha sok
gondot okoz a csoport-házastársaknak.
Végeredményben úgy tűnik, hogy a kibővített házasság a vele szemben
tapasztalható nagy ellenállás és a különböző belső nehézségek ellenére is egyik
járható útját jelentheti a jövőben a házasság korszerűsítésének. A fejlődés útja
biztosan nem a monogám párok még nagyobb elszigetelődése, hanem a közösségi
orientáció, amelynek sokféle változata lehetséges. Az is kétségtelen azonban, hogy
a csoportházasságra való alkalmasság más követelményeket támaszt és jóval
ritkább, mint a monogám házasságra való alkalmasság. Ezért valószínű, hogy ez az
út a jövőben is csak kevesek számára lesz járható.
 II. rész A házasság jövője
„A proletárforradalomnak megfelelően forradalom közeleg a nemi és
házassági viszonyok terén is.”

(Lenin)
 A múlt és jelen tanulságai, a jövő trendjei
A házasság intézménye annyira beágyazódik a társadalomba, hogy sem múltja, sem
jövője nem vizsgálható önmagában, a társadalmi feltételektől függetlenül.
(Ugyanez érvényes természetesen a családra is.) A házasság és család mindig
együtt változott a társadalommal, s ez a jövőben sem lesz másként. A házasság
jövőjét ezért csak annyiban vázolhatjuk fel, amennyiben ismerjük a társadalom
jövőjét.
A jövőkutatás, a tudományos prognosztika a legfiatalabb, napjainkban születő
tudományágak közé tartozik, s hallatlanul nagy nehézségekkel kell megküzdenie. A
társadalmi fejlődés ugyanis olyan bonyolult, soktényezős folyamat, hogy szinte
lehetetlen minden tényezőjét számításba venni s a jövőt mintegy matematikai
képletként levezetni. Még akkor sem lehet az előrejelzés hibalehetőségeit,
kockázatát teljesen kiküszöbölni, ha olyan megbízható „iránytűnk” van, mint a
társadalmi fejlődés marxista elmélete.
Igaz, van néhány fejlődési tendencia, melyet már a marxizmus klasszikusai
meglehetős biztonsággal előre jeleztek. Lenin pl. Clara Zetkinnel folytatott
beszélgetésében már 1919-ben kifejtette, hogy a szocialista forradalom
megteremti az alapját a házassági és szexuális viszonyok újjáalakulásának. „Nem
elégséges a polgári értelemben vett szexuális és házassági reform – mondotta
Lenin. – A proletárforradalomnak megfelelően forradalom közeleg a nemi és
házassági viszonyok terén is. Kézenfekvő, hogy az ennek következtében felszínre
kerülő, igen bonyolult kérdések a nőkhöz hasonlóan az ifjúságot is különösképpen
foglalkoztatják.”
Leninnek ezek a szavai nemcsak hogy ma is aktuálisak, hanem minden jel szerint
éppen napjainkban kezdenek valóra válni. Ami annak idején csak „közelgett”, az
ma – úgy tűnik - elérkezett. Megvalósulása azonban valóban bonyolult kérdéseket
vet felszínre. Ez magyarázza, hogy a részleteket illetően még a marxisták
véleménye sem egységes.

Mai marxista vélemények, viták a házasságról és a családról

A szocialista országokban a házassággal és a családdal kapcsolatos viták 1960

körül élénkültek meg, és fokozatosan a közérdeklődés előterébe kerültek. Az azóta
eltelt mintegy két évtizedben a tudományos kutatás is – elsősorban a
családszociológia – mind jobban megközelítette ezt a témát. A viták, vélemények,
tudományos megállapítások ismertetése szinte külön könyvet igényelne; itt csak e
folyamat jellemzőjét próbálom felvillantani.
A Szovjetunióban a 60-as évek kezdete óta erőteljesen fejlődnek a
családszociológiai kutatások. Ezek első áttekintése A. G. Harcsev könyvében
található. Harcsev a család funkcióit változónak és történelmileg meghatározottnak
tartja, de hangsúlyozza, hogy gyermeknevelő-szocializáló szerepe ma is
nélkülözhetetlen. 500 házaspárral folytatott, kérdőíves vizsgálata alapján számos
következtetést vont le a mai szovjet házasság jellegéről, problémáiról. Egy másik
szovjet szociológus, Sz. I. Golod több felmérést végzett a leningrádi főiskolai
hallgatók körében, s kimutatta pl. a házassággal és a házasság előtti) nemi élettel
stb. kapcsolatos beállítottság változását. I. Sz. Kon, leningrádi pszichológia-
professzor több művében szociálpszichológiai szempontból elemzi a szexuális
magatartás, az erkölcsi tudat, a házasságra való felkészülés kérdéseit.
Minthogy a Szovjetunióban 1950 óta a női munkavállalók száma rohamosan nőtt
(19 millióról kb. 50 millióra), s ez érthetően kihatott a nemek viszonyára, a család
szerkezetére és funkcióira, nem csoda, hogy viták indultak a változások irányáról,
okáról és következményeiről. Az egyik fő vitatéma a házastársak közötti
munkamegosztás, általában a háztartás és a szabad idő problémája. Z. A. Jankova
a belgrádi családszociológiai szemináriumon (1968) kifejtette, hogy az egyenlő
munkamegosztás, a szerepek újrafelosztása önmagában nem oldja meg a
problémákat, nem formálja át az életmódot. Nincs más megoldás, mint a
társadalmi szolgáltatások fejlesztése és elterjesztése. A házasság fajfenntartási
és gyermeknevelő funkciójának csökkenése több szempontból is gondot okoz.
Egyrészt népesedési szempontból: a csökkenő születési arányszám (átlagosan az
utóbbi években 17-18 ezrelékes, de a Szovjetunió európai területein jóval
kevesebb) következtében már a 80-as években erőteljesen lefékeződik a
munkaerő-létszám növekedése. Másrészt a szülők elfoglaltsága folytán rohamosan
növekszik az igény a gyermekgondozási és nevelési intézmények – bölcsődék,
óvodák, napközik, nevelőotthonok – iránt.
A jelenlegi helyzetet összegezi J. Rjurikov írása a változó szovjet családról.
Bár válságról a szerző szerint nem lehet beszélni, jelentős átalakulások
figyelhetők meg, fokozatosan módosul a családi viszonylatrendszer teljes alapzata.
Leomlanak azok a pillérek, amelyek korábban a családot összetartották: az anyagi
kényszer, a hagyományos erkölcsi normák stb. Az urbanizáció, a nagyarányú
társadalmi mobilitás és az egyéni igények fejlődése következtében megnehezedik a
párválasztás és a házastársi alkalmazkodás, megnő az elváltak és a magányosok
száma. „Az átmenet az egyszerűbb kapcsolatrendszerből a bonyolultabbhoz a
rendszer időleges és részleges megbomlásán át vezet, s napjainkban a család
ebben a periódusban leledzik.” Ez magyarázza, hogy egyre gyakrabban merül fel a
házasságra való felkészítés és a házassági tanácsadó intézmények szükségessége.
(Leningrádban és néhány balti köztársaságban már jó eredménnyel működnek ilyen
intézmények.)
Lengyelországban már az 1950-es években megkezdődött a házassági és
családi problémák föltárása, megvitatása. Az egyik legelső vizsgálat A.
Kloskowska nevéhez fűződik (1972), aki 1957-ben a családmodellek változását
tanulmányozta, később pedig főleg a városi családok helyzetéről végzett
fölméréseket. D. Markowska, egy másik lengyel szociológus a falusi család
átalakulását tanulmányozta, A. Malewska pedig kérdőíves vizsgálatot folytatott a
nemi élet kulturális és pszichoszociális meghatározottságának tisztázására.
Megállapításaik szerint, bár Lengyelországban a vallásos hagyományok erősek, és
a kispolgáriságnak mély társadalmi-gazdasági gyökerei vannak, a házasság és
család kifejezetten patriarchális formája fokozatosan háttérbe szorul.
A szocialista országok közül talán a Német Demokratikus Köztársaságban
mutatkozott eddig a legerősebb érdeklődés a házasság és általában a férfi-nő
viszony változásai iránt. Az első, korszerű szexuálszociológiai felmérést R.
Borrmann végezte (1967), kifejezetten gyakorlati, szexuálpedagógiai céllal.
Ezután több hasonló, empirikus vizsgálat következett (H. Grassel, H. Brückner, S.
Schnabl stb.), az 1970-es években pedig a lipcsei Központi Ifjúságkutató Intézet is
szervezett a házasságkutatásban hasznosítható adatgyűjtéseket. A tudományos
vizsgálatokon túl jó néhány népszerűsítő könyv foglalkozik a házasságtémával, s
ezekben már a házasság korszerű, szocialista modelljét állítják az olvasók elé. A
60-as években kezdték meg működésüket az első házassági tanácsadók is.
A jugoszláv házasság- és családkutatási koncepciók a már említett, 1968-as
belgrádi szemináriumon váltak ismertté. M. Boszanac professzor szerint a család
napjainkban forradalmi átalakuláson megy keresztül, alkalmazkodik a
megváltozott körülményekhez. A házasságot nem szabad a családdal azonosítani; a
család alapja nem a házasság, hanem a szülő-gyermek viszony. A társadalom
számára a család fontosabb, mint a házasság. A házastársi viszony ezért
mindinkább magánüggyé válik, a család viszont társadalmi üggyé. O. Burics
szociológus a család szocializáló szerepével kapcsolatban kiemelte a családi
légkör demokratizmusát és a család nyitottságát a társadalom felé (mint a jövő
családjának fő jellemzőit).
Hazánkban a mai házasság problémáival foglalkozó első, komolyabb könyvet
jogász, Csiky Ottó írta (1965). Elemzése nem korlátozódik a jogi szempontokra, a
válóperes bírói gyakorlat tanulságaira, hanem betekintést nyújt a házasság
szociológiai, demográfiai, etikai, sőt pszichológiai problémáiba is. A korszerű
házasság fő jellemzőjének tartja, hogy pozitív érzelmeken (szerelmen, illetve
szereteten) nyugszik, nem szigetelődik el a társadalomtól, és humanitás hatja át. A
házasságot – Boszanaccal ellentétben – közügynek és a család alapjának tartja.
„Napjaink házasságaiban – írja – egy újfajta alkalmazkodás igénye érik, máris
nagyon sok új van a házasságban, de szemünk előtt megy végbe a régi összetartó
erők fellazulása következtében a régi elképzelésekre (kispolgári házasságmodell
stb.) alapított házassági közösségek összeomlása.”
A 60-as évek második felében kezdődött hazánkban a családszociológiai
kutatómunka, amelynek első eredményeit Kulcsár Kálmán foglalta össze.
Differenciáltabban ismerteti a házassággal és a családdal kapcsolatos magyar
kutatásokat a Lőcsei Pál szerkesztésében 1971-ben megjelent tanulmánykötet,
amely a párválasztástól a válásig terjedően áttekinti az egész problémakört.
További előrelépést jelentett Buda Béla és Szilágyi Vilmos Párválasztás. A
partnerkapcsolatok pszichológiája című könyve, amelyben a szerzők az újabb
nemzetközi szakirodalomra támaszkodva, elsősorban szociálpszichológiai
aspektusból tárgyalják a házasság előzményeit, problémáit, felbomlását és
korszerűsítésének lehetőségeit.
Az elmúlt húsz évben kibontakozó hazai viták három nagy téma köré
csoportosulnak: 1. a házasság előzményei, 2. a házasság struktúrája és funkciói, 3.
a házasság felbomlása.
Az első témakör két fő kérdése a párválasztás és az erre való felkészülés-
felkészítés, vagyis az ún. családi életre nevelés. Hirschler Imre már 1958-ban
felhívta a figyelmet – félmilliós példányszámot megért, kitűnő könyvében – a
házasságra való felkészülés jelentőségére. Azóta tucatnyi szexuális felvilágosító
könyv igyekezett ezt előmozdítani. A 70-es években szaporodtak a korszerű
házasságra és családi életre nevelést tárgyaló írások, s a társadalmi szükséglet
kifejeződéseként a népesedéspolitikai kormányhatározat elrendelte a családi
életre neveléssel kapcsolatos ismeretek terjesztését az állami oktatásban. A
házasságra nevelés tartalmi és módszertani kérdéseivel kapcsolatos vita azonban
ma sem zárult le, sőt a jövőben várható ennek nagyobb arányú kibontakozása. A
vita néhány jellemző ütközőpontja : a házasság előtti nemi élet és a próbaházasság
megítélése, a nemi nevelés irányelvei, a párválasztás sikerének feltételei stb.
A második problémakör talán még élénkebb vitákat váltott ki. Ezekben három
nagy téma különíthető el: a nők helyzete a házasságban és a családban; a házasság
fajfenntartási és gyermeknevelési funkciója; valamint a szocialista életmóddal
kapcsolatosan – a házasság jellege, tartalma, viszonya más társadalmi
közösségekhez, intézményekhez.
A nők helyzete érthetően középponti kérdés, hiszen az újabb vizsgálatok – pl.
Turgonyi Júliáé és Ferge Zsuzsáé 1969-ben, H. Sas Judité 1976-ban –
egyértelműen mutatják, hogy a formális egyenjogúság ellenére igen sok családban
még ma is többé-kevésbé patriarchális viszonyok uralkodnak. (S ami a
legszomorúbb: a H. Sas Judit által megkérdezettek 91%-a nem is kívánt változtatni
a hagyományos munkamegosztáson.) A témáról a Szabady Egon által szerkesztett
tanulmánykötet nyújt átfogó képet. Sok vitára adott alkalmat az 1967-ben
bevezetett gyermekgondozási segély, amely lehetővé tette, hogy az anyák
kisgyermekük 3 éves koráig otthon maradjanak. Ennek ugyanis számos előnye
mellett megvan az a hátránya, hogy a hagyományos munkamegosztás
konzerválásának irányában hat, beszűkíti a nő érintkezési körét és gátolja
személyiségfejlődését. Vita folyt és folyik arról is, hogyan oldhatók meg a nők
problémái: különböző kedvezményekkel, a háztartási terhek egyenlőbb
elosztásával vagy a társadalmi szolgáltatások fejlesztésével, a háztartási munka
gépesítésével stb. Tény, hogy még a kereső nők is heti 30-40 órát fordítanak
háztartási munkára, miközben a nős férfiak csak heti 9-11 órát.
Szorosan összefügg a nők helyzetével a házasság fajfenntartási és
gyermeknevelő szerepének, feladatának mai megítélése. A születési arányszámok
megdöbbentő visszaesése a 60-as években szemmel láthatóvá tette a házasság
ilyen irányú funkciózavarát; nem csoda, hogy vita indult ennek okairól,
következményeiről és megoldási lehetőségeiről. Ebben aktív kezdeményező
szerepe volt Fekete Gyulának, aki 1972-ben a Nők Lapjában a közvéleményt
erősen megmozgató vitát indított „Éljünk magunknak?” címmel, s a vita
legjellegzetesebb dokumentumait közreadta. Megoldási javaslatai közül újabb
vitát keltett pl. az ún. „főhivatású anyaság” programja, miszerint a 3 vagy több
gyermekes anyák számára lehetővé kellene tenni, hogy kizárólag gyermekeik
nevelésének élhessenek. Ezt többen elfogadhatatlannak tartják, mint visszalépést a
hagyományos szerepmegosztás felé.
A népesedési vita az említett, 1973-as kormányhatározattal csak átmenetileg
csitult el, újabban újra élénkülőben van. A hazai népesedéspolitikáról Klinger
András tanulmánya nyújt adatokban gazdag képet (1974).
A házasság tartalmi problémáinak, jellegének, a házastársak életstílusának
vizsgálata mindössze néhány éve kezd kibontakozni. A házasság jövője
szempontjából a legérdekesebbek közé tartozik Heller Ágnes cikke (1970) a
nemek közötti kapcsolatok jövőjéről, melyben az elidegenedett – vagyis a
tulajdonra épült – monogám házasság megszűnésének –, a nemek társadalmi
egyenlőségének, kapcsolatuk humanizálásának és individualizálásának
perspektíváját vázolja fel. Hasonlóan gondolatébresztő Heller Ágnes és Vajda
Mihály tanulmánya a kommunizmus családformájáról, a „kollektív családról”
(1970); ez a ma még utópikusnak tűnő elgondolás találkozik Németh László
„nagycsalád” koncepciójával és komoly figyelmet érdemel. (Ezek a gondolatok
annak idején sok ellenérzést, aggályt váltottak ki; ma már higgadtabban ítélhetünk.)
A 70-es évek egyik fő vitatémája volt hazánkban „az élet minősége”, s
különösképpen a szocialista életmód, amelynek vezető értéke a kollektivizmus,
vagyis a tudatos azonosulás egy közösséggel. Szaporodnak az életmód-
vizsgálatok, s terjed a felismerés, hogy az életmód alakításában döntő szerepe van
a házasságnak és a családnak.
A házasság felbomlása, a válás előzményei és következményei – vagyis a
harmadik nagy témakör – szintén csak a legutóbbi években kezd a tudományos
vizsgálatok célpontjává válni. A 60-as években inkább csak a statisztikai
jellemzők összegyűjtésére került sor. Ez természetesen napjainkban is folytatódik.
A megegyezéses válások magas aránya azonban ma már alig teszi lehetővé a
válások okainak bírósági iratokon alapuló elemzését. Másrészt tudjuk, hogy
lényegesen több házasság bomlik fel ténylegesen, mint amennyit a bíróságok
felbontanak. Lőcsei Pál vizsgálta nálunk először a tényleges házasságfelbomlások
arányát, vagyis azt, hogy mennyi az elvált a valóságban; megállapította továbbá,
hogy az elvált nők közül sokkal többen maradnak társtalanok, mint a férfiak közül.
Született néhány tanulmány a válás hatásáról az érintett gyermekekre;15 a válás
pszichológiai problémáit, házastársakra gyakorolt hatását azonban eddig csak
Buda Béla és Szilágyi Vilmos már említett könyve elemezte. Két fő tanulságról
olvashatunk itt: az egyik, hogy a válások jelentős része ép személyiségfejlődés
(párválasztási érettség) esetén megelőzhető. A másik, hogy a válás kulturáltsága
révén – ami jórészt nevelés, felkészítés kérdése – annak negatív, romboló hatása
kiküszöbölhető. Irreális lenne azonban a válások teljes megszüntetésére törekedni,
hiszen ahogy Hermann István írja (1971), a család bomlása irányában nagyon sok
tendencia hat a szocializmuson belül is.

A legfőbb tanulságok

A házasság múltjának, mai problémáinak és az ezzel kapcsolatos véleményeknek

vázlatos áttekintése alapján most már megkísérelhetjük néhány következtetés
levonását a házasság jövőjét illetően.
Az eddigiekből megítélésem szerint mindenekelőtt azt a tanulságot vonhatjuk le,
hogy a házasság mint a nemek kapcsolatának társadalmilag szabályozott formája
nem örökkévaló és változatlan intézmény, hanem éppúgy alá van vetve a fejlődés
törvényszerűségének, mint minden az életben. Az emberi történelem – mint láttuk –
sokféle házassági formát ismer, de közülük eddig még egyik sem bizonyult
véglegesnek. S minthogy az emberiség történelmi fejlődése folytatódik, bizonyosra
vehető, hogy a házasság mai formája is meg fog változni, át fog alakulni valami
mássá, a fejlődés új követelményeinek megfelelően.
Más szóval: ha a házasság adott formája ellentétbe kerül a (társadalmi és
egyéni) fejlődés követelményeivel, akkor át kell adnia helyét egy új, korszerűbb
formának.
Az osztálytársadalmak korszakának legjellemzőbb házasságformája, mint láttuk,
a patriarchális monogámia volt; ez némi módosításokkal még a kapitalizmusnak
is megfelelt. Ma viszont úton vagyunk egy osztály nélküli szocialista társadalom
felé, amely alapvetően különbözik minden eddigitől. Ezzel az új társadalmi
renddel a patriarchális monogámia egyszerűen nem fér össze. Az ellentét
feszültséget és válságot eredményez, amely csak egy – vagy több – új
házasságforma kibontakozásával oldódhat meg. Nem tudjuk pontosan, hogy ezek
milyenek lesznek. Egy dolog azonban bizonyos: nem lesznek patriarchális
jellegűek. A férfiak és nők teljes egyenrangúsága a jövőben aligha válhat
kétségessé.
A közeljövő évtizedeit illetően sok mindenre következtethetünk a házasság
fejlődésének eddigi történelmi tendenciáiból. Valószínű ugyanis, hogy az utóbbi
évtizedekben megfigyelt tendenciák a jövőben is folytatódnak. Emellett persze
számításba kell vennünk azokat az új jelenségeket, tényezőket is, amelyek ma még
alig hatnak, de később jelentősen befolyásolhatják a nemi kapcsolatok alakulását.

A házasság demokratizálódása

A legnyilvánvalóbb és talán legfontosabb történelmi tendencia a házasság jövője

szempontjából az egyre fokozódó mértékű demokratizálódás. Ez tulajdonképpen
már a polgári korszakban megkezdődött, de csak napjainkban teljesedik ki.
A házasság demokratizálódása azt jelenti, hogy megszűnik korábbi kiváltság-
jellege, eltűnnek a korlátozások, a nehezen teljesíthető feltételek. Ennek
következtében néhány esetet (pl. elmebetegség stb.) kivéve minden felnőtt korú
férfi vagy nő számára elérhető a házasság. A jogi korlátok mellett a gazdasági
korlátok is csökkentek. A lányoktól ma már egyre kevésbé várják el a
„stafírungot”, a hozományt, s a férfinak sem kell bizonyítania, hogy az előírt
szinten el tudja tartani feleségét és családját. De csökkenő tendenciát mutatnak a
házasságkötés osztálykorlátai is; egyre gyakoribb – és egyre kevésbé kelt
megütközést – hogy különböző származású, társadalmi helyzetű emberek
házasodnak össze egymással.
Minthogy a korábbi kiváltság-jelleg erősen megnövelte a házasság vonzóerejét,
a korlátok feloldásának első reakciója a házasodási kedv növekedése volt.16 Ma
már szinte mindenki megpróbálkozik a házassággal – akár alkalmas rá, akár nem.
Ez azonban – nem nehéz belátni – bizonyos veszélyeket rejt magában. A felnőttkor
elérése ugyanis nem jelenti a házasságra való érettség automatikus bekövetkezését.
Lelkileg sokan még hosszú ideig éretlenek a házasságra, s vannak, akik egész
életükben nem válnak erre igazán alkalmassá. A harmonikus párkapcsolat érett,
egészséges személyiséget feltételez; ugyanakkor tény, hogy a felnőttek jelentős
része szenved valamilyen személyiségzavarban – az alkoholizmustól kezdve a
legkülönbözőbb ún. pszichopátiákig. Ezek házassága csaknem biztos kudarc, ami
nemcsak saját állapotukat súlyosbíthatja, hanem a házastársukét is veszélyezteti.
(Nem is beszélve az utódaikra gyakorolt károsító hatásról.)
Úgyhogy joggal merül fel a kérdés: hogyan lehetne a házasság teljes
demokratizálódásának nemkívánatos mellékhatásait kiküszöbölni?
A megoldás nyilván nem az, hogy ismét lényegesen megnehezítsük a
házasságkötést jogi vagy gazdasági kikötésekkel. Ez visszalépés lenne, bár az
olyan apróbb akadályok, mint a néhány éve elrendelt egyhónapos várakozási idő
(a szándék bejelentésétől a házasságkötésig), biztosan nem sértik a
demokratizmust, és számos nyilvánvaló meggondolatlanságot megelőzhetnek. Az
igazi megoldás azonban véleményem szerint az lenne, ha sikerülne széleskörűen és
szervezetten elősegíteni a házasságra való alkalmasság – az ún. párválasztási
érettség – ifjúkori kialakítását, valahogy úgy, ahogyan ma a pályaválasztásra, a
hivatásra készítjük fel a fiatalokat. Figyelembe véve a munkaidő további
csökkenésének perspektíváját és a szabad idő, a magánélet jelentőségének
növekedését, azt hiszem, nem okozna különösebb nehézséget olyan közvélemény
kialakítása, hogy a házasságra ugyanolyan gondosan kell felkészülni, mint a
foglalkozásra.
A házasságra való lelki érettség lényege a harmonikus házasélet képessége, ami
sokféle részképességből tevődik össze. Fő jellemzője a felnőttkornak az autonóm
személyiségnek megfelelő párkereső törekvés, a kapcsolatigény, valamint a
képesség az egyenrangú, kiegyensúlyozott párkapcsolatra. E. H. Erikson szerint
magában foglalja az együttes orgazmus képességét egy másnemű, szeretett
partnerrel, akiben teljesen megbízunk, akivel meg tudjuk beszélni problémáinkat,
és közösen szabályozni tudjuk a munka, a pihenés és a fajfenntartás ciklusait az
utódok kedvező fejlődése érdekében. Ha ebből a szempontból megvizsgálnánk a
mai házasságokat, valószínűleg a házastársak jelentős részéről kiderülne, hogy
lelkileg még nem érettek a házaséletre.
A párválasztási érettség terjedésével a jó házasságok valószínűsége és aránya
biztosan növekedne. A „családi életre nevelés” próbálgatásával ez a folyamat el
is indult, de még nagyon a kezdet kezdetén tart.
Végeredményben a házasság demokratizálódása nem feltétlenül jelenti azt, hogy
mindenki megházasodjon; inkább, hogy szabadon választhasson a házas és nem-
házas életforma között. A legfejlettebb országokban – úgy tűnik – az utóbbi
években már kezd visszaesni a házasságkötések aránya, csökken a házasodási
törekvés. Ugyanakkor növekszik a házasságon kívüli, jórészt nem végleges jellegű
párkapcsolatok, együttélések száma. Még nem lehet tudni, hogy tartós tendenciáról
vagy csak átmeneti visszaesésről van-e szó, de elképzelhető, hogy a választási
lehetőségek bővülésével a házasság jelentősége és „népszerűsége” valóban
csökkenni fog. Vannak más tényezők is – pl. sok országban a népességnövekedés
korlátozásának szükségessége –, amelyek ebben az irányban hatnak. A túlzott
házasodási törekvéshez képest bizonyos fokú visszaesés ezen a téren egészséges
fejleménynek tekinthető.

Új tendenciák a párválasztásban

A házasság demokratizálódása ez idő szerint valószínűleg a párválasztás terén

nyilvánul meg a legerőteljesebben. A hagyományos, szülők általi párválasztás
maradványai ma már csak itt-ott lelhetők fel; az érdekeltek legtöbbször maguk
döntenek, s nemhogy kényszert, hanem még jóindulatú beleszólást is alig fogadnak
el. Bár a párválasztás demokratizálódása már a polgári korszakban megkezdődött,
a mi korunk az első, amelyben a házasságok döntő többsége már nem
kényszerházasság – abban az értelemben, hogy nem külső (szülői vagy gazdasági)
kényszer hozta létre.
Ez a tendencia nyilvánvalóan egybeesik a társadalmi fejlődés irányával, és
tartósságához nem fér kétség: bizonyos, hogy a jövőben a külső kényszernek még
kevésbé lesz szerepe a párválasztásban.
A kényszertől mentes párválasztás azonban nem mentes a problémáktól. Némi
túlzással azt mondhatnánk, hogy a külső kényszer helyét elfoglalta a belső
kényszer vagy a tanácstalanság. A fiatal maga választhat, de választása nem
tudatos és átgondolt, hanem „ösztönös”, pontosabban belénevelt, beprogramozott
sémák alapján történik. Ezek a sémák a partnerideál és a romantikus szerelem
alakját öltik. A párválasztást vezérlő partnerideál - ahogyan azt az erre irányuló
vizsgálatokból tudjuk – legtöbbször tele van konzervatív vonásokkal, vagyis a
hagyományos nemi szerepnormák hordozója. Pl. a férfi „szabadon” választ – olyan
nőt, aki éppúgy hajlandó a háztartás rabjává válni, mint saját anyja stb. Az új
formában tehát még tovább élhet a régi tartalom.
A párválasztás másik belső meghatározója a szerelem. Ez a meglehetősen
nehezen körülírható lelki jelenség a nemi vonzalomból nőtt ki, és sokak számára
ma is alig jelent többet. Különösen a fiatalok tévesztik össze könnyen szexuális
megkívánásaikat a szerelemmel. Pedig szerelemről valójában csak akkor
beszélhetünk, ha a vonzalmat nem csupán a partner szexuális felhívó jellege (sex
appeal-je) váltotta ki, hanem lelki tulajdonságai, jellemvonásai is. Az érett
szerelem általános rokonszenven alapuló, sokoldalú és egyenrangú kapcsolat két
ember között, tehát a barátságnak egy speciális formája, amelynek a szex csak
egyik, bár fontos eleme. Az először házasodó korosztálynál azonban az érett
szerelem még ma is viszonylag ritka. A szerelem érzése viszont általános és
gyakori jelenség, mert sok mindent annak minősítenek, ami a szubjektív megítélés
szerint összefügghet vele. A szerelemhez való jog elismertetéséért vívott harc
ugyanis, amely 3-400 éve kezdődött, már a múlt században valóságos
szerelemkultuszt bontakoztatott ki, legalábbis az irodalomban és a műveltebb
körökben. Ez a szerelemkultusz a mi korunkban ért el a tömegekhez, s kissé
vulgáris, némileg misztifikált formában ment át a köztudatba.
Az újkor hajnalán a szerelem mint házasságtörő viszony lépett színre, de a
polgárság ideológusai hamarosan összebékítették a házassággal. Jelszavuk, a
„szerelmi házasság” a mi korunkban lett tömegméretekben elfogadott; ma szégyen
és titkolnivaló, ha valaki nem szerelemből köt házasságot. S mivel a valódi
szerelem, mint említettem, még ma is ritka, sokan gyakran csak elhitetik magukkal
és másokkal, hogy párválasztásukat a szerelem motiválta. A polgári
álszenteskedés szerint a szerelem csak illúzió, de olyan illúzió, amelyre szükség
van a házasságkötésnél. S a szerelem illúziója alatt, mintegy elködösítve tovább
hatnak a régi, kezdetleges motívumok. Talán éppen ennek az ellentmondásnak a
reakciójaként terjed az utóbbi évtizedekben a fiatalok között egy másik tendencia:
a romantikus szerelem kultuszának megtagadása vagy éppen kigúnyolása. Ezt
összefüggésbe szokták hozni a mai fiatalok egy részének cinizmusával,
kiábrándultságával, pedig a túlzások mögött lehet egy egészséges mag: az illúziók
visszautasítása, a szerelem reálisabb felfogása.
Érdekes ezzel kapcsolatban nyomon követni a szerelem funkcióváltozásait. A
reneszánsz idején a szerelem zavaró tényező vagy veszélyforrás a házasság
számára. Későbbi közfelfogás szerint a szerelem nem rossz dolog, de csak a
házasság megszentelt keretében. A következő lépés ennek megfordítása volt:
csakis a szerelem szentesítheti a házasságot. Napjainkban pedig az válik
közfelfogássá, hogy a szerelem bármilyen nemi kapcsolatot szentesíthet: a
házasság előttit, sőt a házasságon kívülit is. (Ezért hivatkoznak ma annyian
igazolásként a szerelemre.) A legújabb tendencia aztán kétségbe vonja a szerelem
„hatalmát”, megmosolyogja a körülötte csapott hűhót, leleplezi misztifikálását –
szaknyelven szólva profanizálja azt.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a jövő párválasztásában nem lesz
alapvető szerepe a partnerideálnak és a szerelemnek. Biztos, hogy lesz, de
valószínű, hogy mindkettő sokat módosul tartalmilag, érettebbé és reálisabbá
válik.
Az a tény, hogy ma olyan sok embernek okoz nagy gondot a párválasztás, s
mégis oly gyakran sikerül rosszul, jórészt éppen a belső meghatározók
fejletlenségéből adódik. Egy további ok a választhatók körének szűkössége. Bár
a mai fiatalok ismerkedési lehetőségei összehasonlíthatatlanul jobbak, mint régen,
a szociológiai vizsgálatok mégis azt mutatják, hogy a komolyan számításba jöhető
partnerek száma ritkán haladja meg a tízet, az átlag pedig mindössze három-négy.
Különösen a nők választási lehetőségeit korlátozza még mindig az ismerkedési
alkalmak ritkasága és az a hagyományos felfogás, hogy ők nem kezdeményezhetnek
kapcsolatokat.
Nyilvánvaló, hogy a párválasztás demokratizálása önmagában nem garantálja
annak sikerét, sőt új nehézségeket támaszt. Ahogyan egy pszichiáter (L. Kubie)
mondotta, az emberek végtelenül tehetségesek abban, hogy új módokat találjanak
az egymással való boldogtalanságra. Ezért, amíg nem készítünk fel mindenkit a
problémák önálló megoldására, addig szükség van valamilyen külső segítségre, pl.
párválasztási tanácsadás és házasságközvetítés formájában. Az intézményes
segítség különböző módjaival már évtizedek óta kísérleteznek, a növekvő
keresettségük azt bizonyítja, hogy az ilyen intézményeknek van jövőjük. Nálunk is
már évek óta működik egy „Társkereső Szolgálat”, s egyre több szó esik a
párválasztási és házassági tanácsadók szükségességéről.
Fontos döntések előtt az ókori emberek a jósokhoz, a középkoriak az
asztrológusokhoz fordultak. A legtöbb ember életében a párválasztás a
legfontosabb döntések egyike; érthető, hogy tanácsot és segítséget vár az erre
illetékes szakemberektől. Jogos igény, hogy a tudományt és a technikát is állítsuk a
párválasztás szolgálatába. A közeli jövőben pszichológusok fognak felvilágosítani
minden tanácskérőt, hogy milyen társ illik hozzá legjobban, s kérésére a
számítógép fogja kikeresni számára azt a 10-20 jelöltet, akik közül a siker
legnagyobb valószínűségével választhat. A jövő embere a sorsdöntő lépést nem
bízza a véletlenre vagy az ugyancsak „vak” szerelemre, hanem felkészül rá és
megszervezi magának a legjobb esélyeket. Minden jel szerint általánosan el fog
terjedni a próbaházasság szokása is.
A párválasztás egy további, új tendenciája, hogy csökken az életkori különbség
az összeházasodók között, s jelenleg még csökken a házasságkötők átlagos
életkora17 is (bár valószínű, hogy már nem sokáig). Az előbbi azért jelentős, mert
csökkenti az elözvegyülés esélyeit; kevesebb lesz a magányos öreg, hosszabbodik
a gyermekek felnevelése utáni korszak, amikor a házastársak viszonya átalakul,
kiegyensúlyozottabb lesz.

A házasság funkcióinak változása

A hagyományos házasságnak három fő funkciója volt: gazdasági, szexuális és

gyermeknevelő. Mindhárom funkció terén jelentős változások következtek be,
illetve vannak folyamatban.

1. A gazdálkodás

A család eredetileg termelési és fogyasztási egység. Termelési funkcióját

azonban az iparosítás és városiasodás során elvesztette; így gazdasági
funkciójából a városi családokban csak a fogyasztás, a pénzbeosztás, a
családtagok ellátásának megszervezése maradt. A házastársak e feladatok
megoldására ősi minták alapján merev munkamegosztást hoztak létre: a férj
kereste a pénzt, az asszony gondoskodott a háztartásról és a gyermekekről.
Ugyancsak az iparosítás és városiasodás következménye, hogy a több generációs,
kiterjedt rokoni kapcsolatokkal rendelkező családtípus helyett a két nemzedékes
(szülőkből és gyermekeikből álló), ún. nukleáris családtípus terjedt el, eleinte még
elég sok gyerekkel. Az egy kereső és sok gyerek folytán a gazdasági funkció
gyakran előtérbe került, nehézségek és viták forrása volt a házasságban. A férj
elégedetlen volt feleségével, hogy az nem tudja beosztani a háztartási pénzt, a
feleség pedig zsörtölődött, hogy annyi pénzből nem lehet kijönni.
A házastársak egyikének szüleivel való együtt lakás anyagilag könnyebbséget
jelentett ugyan, de túl nagy áron (függetlenség elvesztése, generációs súrlódások,
anyós-após problémák stb.). Ezért minden házaspár saját, önálló háztartás
létrehozására törekedett. Ma már ez a törekvés a teljes megvalósulásához
közeledik. Egy-két évtizeden belül valószínűleg nem lesz olyan házaspár, aki ne
rendelkezne saját lakással, háztartással. Nem kell majd „közösködni”, mások
rigolyáihoz alkalmazkodni; az asszony tetszése szerint főzhet, moshat, takaríthat
stb. Ráadásul minden háztartás gépesítve lesz, ami nagyon megkönnyíti a „női
munkát”.
Ez a perspektíva sok nő számára a legszebb, amit csak el tud képzelni. De vajon
csakugyan a független és elszigetelt háztartások sokasága és az egyedi háztartások
gépesítése a jövő útja?
Ma egyre többen kételkednek ebben. Az egyedi háztartás egy olyan életstílust
testesít meg, amely a múltra, a polgáriasodásra volt jellemző. A
családcentrikusság, a polgári individualizmus, „az én házam – az én váram”
szemlélete elkerülhetetlen velejárója volt az eredeti tőkefelhalmozásnak, de
napjainkban már időszerűtlen, elavult és értelmetlen. Éspedig több okból. Az
egyik ok, hogy ma szocialista, tehát közösségi, kollektív társadalmat építünk,
amelynek jellegétől, lényegétől idegen a magánháztartás, az elkülönülő életforma.
A másik fő ok a nők ma már szinte általános munkába állása, melynek folytán a
háztartás időrabló és lélekölő robotjára sem energiájuk, sem kedvük nem nagyon
marad, s ezt be is vallják. A dolgozó nő már nem találja olyan vonzónak az „ügyes
háziasszony” szerepet, mint az otthonülő, polgári feleség, akinek életét és
gondolkodását jórészt a háztartás gondjai töltötték ki. A dolgozó nő szabadulni
akar a háztartás terheitől – és nem marad meg a vágyakozásnál.
Ez új és jelentős tendencia a házasság jövője szempontjából. Mert hogyan
lehet ma szabadulni e monoton és mégis idegesítő munka káros
következményeitől? Úgy nem, ahogyan a polgárasszony próbált, aki a nehezét –
vagy az egészet – rábízhatta a cselédre. Háztartási alkalmazottak nálunk már csak
mutatóban vannak. A háztartás gépesítése pedig – bár valóban sokat könnyít –
mégsem teljes megoldás, korántsem pótolja a háztartási alkalmazottat. Így hát nem
marad más hátra, mint a férj bevonása a háztartási munkába, az egyenjogúság és
egyenrangúság szellemében.
Amint az várható is volt, a legtöbb férfi számára legalábbis eleinte
megdöbbentőnek vagy nevetségesnek tűnt ez a női követelés. Igyekeztek
mindenféle ürüggyel kitérni; megindult a taktikázás, az egyezkedés. Ma úgyszólván
a kellős közepén vagyunk ennek a folyamatnak, s kell még egy-két évtized, mire
általánosan megvalósul a „háztartási egyenjogúság”.
 Csakhogy sem a gépesítés, sem a közös teherviselés nem változtat a háztartási
munka embertelen gépiességén, manufakturális jellegén és a magánháztartás
elszigeteltségén. Már Engels felismerte, hogy a férfiak és nők teljes
egyenrangúsága csak akkor valósítható meg, amikor „a háztartási munka, amelyet
most egyénileg végeznek, a társadalmi termelés egyik ágává változik”. Ugyanezt
hangsúlyozta Lenin is, aki szerint „a nők igazi felszabadítása, az igazi
kommunizmus csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a
tömegharc... a kis háztartás ellen, vagy helyesebben, amikor kezdetét veszi a kis
háztartás tömeges átépítése nagy, szocialista háztartássá”.
Ez a felismerés ösztönzi azokat a törekvéseket, amelyek valóban új és radikális
megoldásokat keresnek. Köztük jelenleg két fő irányzat különíthető el. Az egyik az
ún. kommunális szolgáltatások kiterjesztését szorgalmazza, a másik pedig a
háztartások önkéntes alapon történő társulását, „háztartási szövetkezetek” vagy
„lakóközösségek” létrehozását. Ezek az irányzatok nem ellentétesek, sőt jól
összeegyeztethetők egymással. Nálunk ez idő szerint a kommunális szolgáltatások
fejlesztése látszik járhatóbb útnak, de megvannak a csírái a háztartási
társulásoknak is.
A kommunális szolgáltatások közismert példái a víz- és villanyszolgáltatás, a
szennyvízelvezetés és szemétgyűjtés, a távfűtés, a Patyolat, a közétkeztetés stb.
Közülük egyes szolgáltatások már országosan is hozzáférhetők mindenki számára,
míg mások inkább csak a városlakók – s esetleg ezen belül is csak egy terület vagy
réteg – rendelkezésére állnak. Egészében véve azonban eddig még a háztartási
munka elég kis hányadát vették át a kommunális szolgáltatások, részben
kapacitáshiány, részben a tőlük való idegenkedés miatt, ami adott esetben a
szolgáltatás gyenge minőségével vagy drágaságával is összefügghet. Pedig a
háztartási, ellátási funkciók túlnyomó többségét átvehetnék a kommunális
szolgáltatások, s ez esetben a házastársaknak nem kellene sem főzni, sem mosni,
sem takarítani vagy a fűtéssel, a kisebb-nagyobb javításokkal bajlódni. A
felszabaduló időt pl. egymásra vagy a gyermekeikkel való foglalkozásra
fordíthatnák.
A kommunális szolgáltatások mai és várható hiányosságait szerencsésen
ellensúlyozhatnák a háztartási társulások, amelyeknek nálunk, mint említettem,
csak csírái vannak, pl. a fogyasztási szövetkezetek vagy a lakásszövetkezetek
formájában. Ezek csak egy-egy funkció – pl. a bevásárlás vagy a lakáskarbantartás
– megkönnyítésére korlátozódnak. Külföldön azonban, elsősorban a skandináv
országokban olyan, néhány – vagy néhány tucat – háztartásból álló társulások is
vannak, amelyekben minden fontosabb gazdasági, háztartási feladatot közösen,
integráltan oldanak meg. A társulási törekvés már a lakások tervezésében
megnyilvánul; az ilyen társasházak egy kicsit szállodaszerűek, a lakásokhoz nem
építenek konyhát, közös főzőhelyiség, ebédlő, mosókonyha, társalgó stb. van.
Major Máté szerint ellentmondás van a között, hogy a szocializmus építésén
dolgozunk, de új lakóházaink továbbra is az osztálytársadalmak családformája, a
monogám kiscsalád teljes önellátására irányuló igényeit igyekeznek kielégíteni
ahelyett, hogy a közösséggé szerveződést ösztönöznék. Pedig a Szovjetunióban
már a 20-as években terveztek ún. közösségi lakóházakat. Le Corbusier, a
világhírű francia építész 1952-ben építette föl az első, nagyszabású (18 emeletes)
„lakóegységet”, amelyben minden háztartási feladatot közösen, illetve
szolgáltatásokkal látnak el, és sok lehetőség van a társas szórakozásra is (klubok
stb.). Azóta jó néhány hasonló „közösségi lakóház” épült világszerte; hazánkban
azonban eddig csak nyugdíjasok számára építettek hasonlót.
Az ilyen korszerű házakban szükségképpen más életstílus alakul ki, az emberek
közelebb kerülnek egymáshoz, csökken az elszigetelődés veszélye.
A házasság jövője szempontjából a két említett tendencia kibontakozása
valósággal forradalmi jelentőségű. A közösségi életforma elfogadása, a kilépés a
magánháztartás túlhaladott, zárt keretéből a házasságot elkerülhetetlenül nyitottá
teszi, s ezzel korábbi, hagyományos alapjellegét változtatja meg. A lakásviszonyok
igen erősen befolyásolják az együttélés formáit; a korszerű lakótelep korszerű
házasságra ösztönöz. Nálunk azonban ma még elég bátortalan és szűk körű
kísérletek folynak a jövő korszerű lakótelepének kialakítására.

2. A szexualitás „átértékelése”

A hagyományos házasságban a szexuális funkció elsődlegesen a gyermeknemzés

szolgálatában állt, a házasság fő célját éppen az utódok – a törvényes örökösök –
létrehozásában látták. Ennek megfelelően a vallás még a házasságban is csak az
utódnemzést szolgáló szexualitást volt hajlandó szentesíteni; a pusztán örömszerző
– tehát a nemzés lehetőségét kiiktató – szexualitás egyenlő volt a bujasággal, a
bűnnel.
Azok a tényezők azonban, amelyek a hagyományos házasságot válságba
sodorták, a szexualitás terén is gyökeres változásokat hoztak létre. A jogilag és
gazdaságilag felszabadult, egyenrangú dolgozó nő szexuális szempontból sem
maradhatott kizsákmányolt vagy hátrányos helyzetű, passzív „gyermekszülő
gépezet”. De a férfi számára is egyre fontosabbá vált, hogy ne csak utódokat
kapjon a házasságtól, hanem teljes értékű szexuális kielégülést is. A szerelmi
házasság népszerűségével egyenes arányban nőtt az az igény, hogy a feleség –
egyebek közt – jó szexuális partner is legyen.
Megindult tehát az a folyamat, amelyet a szakemberek „a nő
reszexualizálásának” neveznek; ennek lényege, hogy a nő mintegy újra felfedezi
önmagát mint szexuális lényt, újra fogékonnyá válik az örömszerző nemi életre. Ez
a folyamat napjainkra szépen felfejlődött, de a teljes kibontakozásától,
lezárulásától még messze vagyunk. A nők igen jelentős része – egyes adatok
szerint a többsége – orgazmus-zavarokkal küzd vagy ritkán jut szexuális
kielégüléshez. Biztató fejlemény azonban, hogy ebbe egyre kevésbé nyugodnak
bele, és keresik a megoldást.
Megoldás pedig annyiféle lehet, ahány egyedi eset van. Csak annyi a közös
bennük, hogy mindig a kielégítő nemi élet akadályainak elhárítása vezet célhoz. A
legtöbb akadály nem kívül van, hanem belül: a helytelen nevelés következtében
kialakult gátlások, téves beállítottságok. Az akadályok másik nagy csoportja a
házastárshoz és a házastársi kapcsolathoz fűződik; végül a harmadik csoportban
találhatók a külső, főleg technikai feltételek.
A belső akadályokat könnyebb megelőzni, eleve elhárítani, mint a már
meglevőket kiküszöbölni. Ezért van nagy jövője a korszerű nemi nevelésnek,
amely nem pusztán felvilágosítás lesz, hanem sokoldalú, intézményes oktató-
nevelő munka. Az iskolás korúak korszerű nemi nevelése azonban távlatilag is
csak akkor lehet eredményes, ha a felnőtt generációt is hozzásegítjük a szexualitás
„átértékeléséhez”, nemi problémáik megoldásához. Ehhez pedig házassági
tanácsadókra, szexuálterápiai rendelésekre, a korszerű szemlélet minden módon
való terjesztésére van szükség. Ezen a téren még kezdeti lépéseket is alig tettünk,
de nem nehéz megjósolni, hogy a közeljövő meghozza e törekvések
kibontakozását.
A házasság szexuális harmóniája azonban nemcsak a házastársak szexuális
szemléletén, felkészültségén múlik, hanem az egymáshoz való viszonyukon is.
Szerelmi házasságban nagyobb a valószínűsége a kielégítő nemi életnek, mint a
pusztán érdekházasságban. Márpedig a szerelmi házasságnak nemcsak a
népszerűsége, hanem a tényleges előfordulása is növekvőben van, s a
közeljövőben ez a tendencia biztosan folytatódik. Sajnos, a szerelmi házasságok
ingatagabbak, sérülékenyebbek, mint az érdekházasságok; egyrészt, mert a
szerelem gyakran irreálissá fokozza a várakozásokat, másrészt, mert különleges és
mulandó lelkiállapotra épül. A szerelem elmúlása nemcsak a szexuális harmóniát,
hanem magát a házasságot is veszélyeztetheti. Legalábbis az eddigi gyakorlat
többnyire az volt, hogy a szerelem elmúltával a házastársak elhidegültek
egymástól, ami megzavarta szexuális kapcsolatukat és új partner keresésére
ösztönözte őket (persze titokban). Egy új szerelem aztán értelmetlen nyűgnek
tüntette fel a „kihűlt” házasságot.
A szerelmi házasságok szaporodása folytán a szerelem elmúlásának
problémája mind általánosabb. Megoldására különböző próbálkozások történtek.
Ezek egyik típusa a hagyományos szemléletnek megfelelően a látszat fenntartására
törekedett: a házastársak tegyenek úgy, mintha még szerelmesek lennének, és
mondjanak le egy új szerelemről, vagy csak titokban „lépjenek félre”. Ma még az
ilyen látszatra törekvés a gyakoribb. Jövője azonban inkább a nyílt, becsületes
megoldásoknak van. Ezek között a válás a legismertebb, de nem az egyetlen
lehetőség, és biztosan nem a legjobb. Minden jel arra mutat ugyan, hogy a jövőben
a válás még könnyebbé válik (s nemcsak jogi értelemben, hanem gazdasági,
lélektani és egyéb szempontból is!), mégis lehetséges, hogy kevesebben fognak
élni vele, mert a szerelem elmúlása ellenére is megtalálják a jó házastársi
együttélés lehetőségét és értelmét. Mégpedig nem a látszatok fenntartásával, nem
lemondásokkal vagy önfeláldozással, sőt még csak nem is titkos kielégülések
szerzésével.
Hanem mivel?
A válasz egyszerű: azzal, hogy nem pusztán a szerelem érzésére, s főleg nem a
szexuális kizárólagosság elvére építik a házasságot. Ez kétségtelenül a
szexualitásról alkotott hagyományos elképzelések átértékelését feltételezi. Nem az
érdekházassághoz való visszatérésről vagy holmi gátlástalan szexuális
szabadosságról van szó. A szerelem - bár reálisabb, érettebb formában – továbbra
is fontos kelléke lesz a házasságnak, de nem jár együtt a partner kisajátítására
irányuló törekvéssel, s épp ezért féltékenységgel sem. Az egymás iránti
elkötelezettség a szerelem elmúltával mély és tartós barátságra, esetleg gyermekek
közös felnevelésére irányul, de nem fogja tartalmazni a kizárólagosság kikötését,
sem szexuális, sem egyéb értelemben.
A hagyományos házasságban a férfi viszonylagos szabadságot élvezett, de ezt
neki is titkolnia illett. A nő nemcsak gazdasági függősége és a kettős erkölcsi
felfogás miatt volt korlátozottabb, hanem mert állandóan félnie kellett a nem
kívánt terhességtől. Szexuális szabadságának külső, technikai feltétele, az egyszerű
és biztonságos fogamzásgátlás csak a legutóbbi évtizedekben valósult meg. Ezzel
a szexualitás gyermeknemző (szakkifejezéssel: reproduktív) funkciója tökéletesen
elválasztható lett a más célú – örömszerző, kapcsolatfejlesztő – funkciótól. Bár a
korszerű fogamzásgátlás lehetőségeit tudatlanság vagy szemléleti hibák folytán
egyelőre csak a nők kisebb része alkalmazza, bizonyosra vehető, hogy használatuk
a közeljövőben általánosan elterjed, s ez nagyban hozzájárul a nők szexuális
felszabadulásához.
Végeredményben a házasság szexuális funkciója főleg kétféle értelemben
változik: egyrészt korlátozódik és kikapcsolhatóvá válik utódnemző
(fajfenntartási) szerepe, s előtérbe kerülnek a lélektani előnyök; másrészt
megszűnik a szexuális kapcsolat véglegesen kizárólagos jellege, de ezzel együtt
változatosabbá és kielégítőbbé válik.

3. A gyermeknevelési funkció jövője

Első pillantásra úgy tűnik, mintha ebben a funkcióban csak annyi változás
történt volna, hogy ma egy kicsit kevesebb gyermeket vállalnak a házastársak, mint
régen. De valóban így van-e? S mit várhatunk ezen a téren a jövőtől?
Ha utánanézünk a statisztikáknak, akkor azt látjuk, hogy nemcsak a
gyermeklétszám csőkkent, hanem viszonylag kevesebb lett a gyermeket vállaló
házaspárok száma is. Ugyanakkor növekszik a gyermeküket egyedül nevelő szülők
(leányanyák, elváltak stb.) aránya. Emellett a szülők és gyermekek sokkal
kevesebb időt töltenek együtt, mint régebben, és a felnövekvő gyermekek
hamarabb kiszakadnak a családból. Minthogy az átlagéletkor növekszik, egy
házasság teljes időtartamán belül egyre kevesebb azoknak az éveknek a száma,
amikor a házaspár gyermeknevelési feladatokat lát el. 40-50 évi házasságból pl.
mindössze 18-22 évet vesz igénybe két gyermek felnevelése; esetleg csupán a
házasság első felére terjed ki, ellentétben a régebbi időkkel, amikor a szülők –
különösen az anya – egész életüket a gyermekek felnevelésének szentelték.
Ebből sajátos életmódváltási nehézségek adódnak, amelyek igen jellemzőek a
mai 40-50 év körüliek házasságaira. Egy 55 éves asszony így ír erről:
„Felnőttek a gyermekeim, és most nagyon egyedül érzem magam,
céljavesztettnek... 20 évig a gyermekeimbe kapaszkodtam. A probléma ott van,
hogy már nem tudok velük egy közös célért harcolni, mert elképzeléseink
különböznek... Hasonló helyzetben lévő barátnőm mondta a napokban: Nem
tudom, hogy mibe kapaszkodjam. Én is ezt mondom, ezt kérdezem. Mi legyen most
az életcélom? Hogyan lássak célt az ő agyuk által produkált elképzelésekben,
melyek idegenek tőlem? Szeretnék az ebből adódó zavaros lelkiállapottól
megszabadulni. A nyugdíjba vonulás ténye úgysem kis probléma... Egyre
feleslegesebbnek érzem magam.”
A hagyományos házasság túlságosan csak a gyermeknevelésre orientálódott, s
ez a tény is nagyban hozzájárul mai válságához. A szülők fiatalabb nemzedékében
már jóval ritkább a túlzott és egyoldalú gyermekorientáció; még az anyák között is
egyre kevesebb az olyan, akinek egyetlen nagy életcélja a gyermeknevelés. A nők
nagy arányú munkába állása, s az a tény, hogy csaknem minden pálya megnyílt
előttük, megváltoztatja élettervüket és értékrendszerüket is. Ez leggyakrabban a
„kettős hivatástudatban” nyilvánul meg: a családanyai hivatás mellett megjelent és
erősödik a nő társadalmi hivatástudata, a választott pályán való helytállás igénye.
Sőt egyre többször előfordul, hogy az utóbbi válik elsődlegessé, többé-kevésbé
háttérbe szorítva az anyai hivatást. Minden jel arra mutat, hogy ez az irányzat
folytatódik, vagyis a jövőben növekedni fog azoknak a nőknek az aránya, akik
nemcsak gazdasági kényszerűségből vállalnak munkát, s életük fő értelmét a
család keretein túl, a választott hivatás gyakorlásában látják.
Ez az új fejlemény számos problémát vet fel a házasság gyermeknevelési
funkciójával kapcsolatban. Pl. elegendő nő vállalkozik-e majd a gyermekszülésre
ahhoz, hogy a társadalomnak legalább az egyszerű reprodukciója, számszerű
állandósága biztosítható legyen? A népesség-előrejelzések szerint (lásd Klinger
András, 1974) a 2000. évig hazánk lakosságának egyszerű reprodukciója látszik
valószínűnek, vagyis a népesség lényegében nem növekszik, bár nem is csökken.
De mi lesz 2000 után? Lehetséges, hogy nálunk is, miként általában az iparilag
fejlett országokban, népességcsökkenéssel kell számolni, miközben a kevésbé
fejlett országokban (Kína, India stb.) tovább tart a nagyarányú
népességnövekedés? Nem nehéz belátni, hogy ez milyen veszélyes
következményekkel járna.
Nem szükséges népünk kihalásának vagy elöregedésének rémét felidézni ahhoz,
hogy felismerjük: létérdekünk a gyermekvállalás, utódaink életre hívása. Ha
minden felnőtt házasságot kötne, akkor minden házasságban legalább két
gyermeknek keflene születnie ahhoz, hogy az egyszerű reprodukció biztosított
legyen. Csakhogy nem köt minden felnőtt házasságot, sőt határozottan csökken az
először házasságot kötők száma. Ez nemcsak nálunk figyelhető meg, hanem még
inkább az iparilag legfejlettebb országokban. Újabb adatok szerint az USA-ban
1970 és 1976 között több mint 40%-kal nőtt az egyedül élők aránya; a
Szovjetunióban pedig J. Rjurikov 1977-es adatai szerint a 20-40 év közötti
felnőttek legalább egyharmada él egyedül, vagyis ugrásszerűen növekedett az
agglegények és rnagányos nők száma. Másrészt, mint tudjuk, koránt sincs minden
házasságban két gyermek, a házasságok többségére ma már az egyke (35,8%) vagy
a gyermektelenség (34,1%) jellemző.
Milyen következményekkel járhat, ha ez a tendencia folytatódik? S mit tehetünk
ellene?
 Ami a házasságban élők arányának az utóbbi években mutatkozó csökkenését
illeti, figyelembe kell vennünk, hogy ez nem feltétlenül jelent magányosságot.
Több felmérés azt mutatja, hogy növekszik a házasságon kívüli együttélések
száma; gyermek pedig az ilyen együttélésekből, sőt együttélés nélküli
kapcsolatokból is születhetik. Születik is, bár távolról sem olyan arányban, mint a
házasságban. Mindenesetre a statisztikai adatok szerint éppen a legfejlettebb
országokban növekszik a házasságon kívül született gyermekek száma. A házasság
utódnemző-gyermeknevelő funkciójának csökkenését tehát legalábbis részben
kiegyenlítheti a házasságon kívül születettek számának növekedése. A másik
kiegyenlítési lehetőség abból adódhat, ha a házaspárok egy része kettőnél több
gyermeket vállal.
A jövő lehetséges (és kívánatos) útja a társadalmi nevelés fokozatos
kiterjesztése. Az a folyamat tehát, amelynek során az állami gondozó-nevelő
intézmények mindinkább átveszik a gyermeknevelés gondjait. E folyamat
napjainkban, s éppen a szocialista országokban kapott nagy lendületet. A
Szovjetunióban például a legutóbbi 20 évben szinte robbanásszerűen nőttek az
intézményes nevelés lehetőségei. 1971 és 1976 között mintegy 2 millióval nőtt a
bölcsődei és óvodai férőhelyek száma, s összességében már eléri a 12 milliót,
vagyis az iskoláskor alatti gyermekek számának egyharmadát. (A városi
gyermekek között sokkal magasabb az arány.) 1975-ben már több mint 7 millió
volt a napközi otthonban vagy „egész napos iskolában” elhelyezett tanulók száma,
csaknem négyszer annyi mint 10 évvel azelőtt. A szovjet bentlakásos iskolákban
1976-ban kb. 1,5 millió iskolás tanult.
Hazánkban is hasonló fejlődés figyelhető meg. 1950 óta pl. az óvodába járó
gyermekek aránya 23,5%-ról kb. 80%-ra emelkedett; az általános iskolai napközis
tanulók aránya ugyanezen idő alatt 1,6%-ról kb. 30%-ra nőtt, s a diákotthonok
lakóinak száma is megtöbbszöröződött. Feltételezhető, hogy az ezredfordulóra az
általános és középiskolások többsége egész napos vagy egész hetes oktató-nevelő
intézményben nyer elhelyezést. Néhány évtizeden belül megvalósulhat tehát, amit
már Marx és Engels előre láttak, hogy ti. a család nevelési szerepét, feladatkörét
mindinkább a társadalom fogja átvenni, és jól képzett hivatásos nevelők gondjára
bízza. Ebben látták a női egyenjogúság teljes megvalósulásának feltételét, és a
gyermekek sokoldalú fejlődésének biztosítékát. Mindez természetesen nem jelenti
azt, hogy a szülők gyermeknevelési felelőssége teljesen megszűnik, márcsak azért
sem, mert legnagyobbrészt éppen szülők lesznek azok a jól képzett, hivatásos
nevelők, akikre a társadalom az intézményes nevelést rábízza. A jövő nevelési
intézményei (egész napos iskolái, nevelőotthonai stb.) nemcsak tudományos
alapon megtervezett és megszervezett intézmények lesznek, hanem igazi, közösségi
otthonok is, amelyekben egy-egy „nevelőszülőre” vagy szülőpárra kb. 10-15
gyermek jut.
A közösségben nevelkedő gyermekeket ilyen körülmények között nem fenyegeti
az ún. hospitalizáció (a hosszabb kórházi vagy intézeti tartózkodás során gyakran
bekövetkező lelki elsivárosodás) sokat hangoztatott veszélye.
A legelső életévekben természetesen a szülői – vagy szülői jellegű – gondozást,
nevelést semmi sem pótolhatja; csak ez biztosítja a gyermek harmonikus,
érzelemgazdag fejlődését.
De vajon nem vesztik-e értelmüket és tartalmukat azok a házasságok,
amelyeknek a gyermeknevelő funkciója hiányzik vagy erősen csökkentett jellegű?
Bizonyára nem, hiszen nemcsak a gyermeknevelés adhat értelmet és tartalmat
egy intim kapcsolatnak, hanem sok egyéb dolog is. A házasság sokféle igényt
elégít ki, s épp azok nem vállalkoznak a „teljes skálájú” szülői szerepre, akik
egyéni igényeik, képességeik mérlegelése alapján úgy látják, hogy ez nem nekik
való, s inkább más célok tudnák betölteni az életüket.

Egyéb funkciók

A fentebb tárgyalt három alapfunkción túl – amelyek maguk is tovább

differenciálhatók – a családszociológiában meg szokták különböztetni a házasság
néhány további funkcióját is. W. Goode amerikai szociológus pl. többek közt a
családtagok létfenntartásának és lelki (érzelmi) egyensúlyának biztosítását
szolgáló, továbbá magatartásukat ellenőrző és irányító, a családtagok társadalmi
helyét kijelölő stb. funkcióról beszél. H. Sas Judit a család nyolc funkcióját
sorolja fel, köztük olyanokat, mint a családra háruló munkák megszervezése vagy
az egymás iránti szolidaritás.
Mindezek – s a fölsorolást még lehetne folytatni – valóban meglévő funkciói
már a hagyományos házasságnak is. Szorosan kapcsolódnak az említett
alapfunkciókhoz, többé-kevésbé be is sorolhatók valamelyikhez. A létfenntartásról
való gondoskodás és a munkaszervezés pl. nyilván a gazdasági-gazdálkodási
funkcióhoz kapcsolható. A gyakorlatban ez a házasság és a család olyan
feladataiban nyilvánul meg, mint a rendelkezésre álló javak elosztása, a
családtagok pihenésének és felfrissülésének biztosítása, és a beteg, illetve öreg
családtagok gondozása, támogatása. A javak elosztása nem a patriarchális
értékrend, hanem mindinkább az egyenjogúság elve alapján történik, figyelembe
véve az egyéni szükségleteket. A napi pihenésnek és az időszakos üdülésnek már
nem a házasság az egyetlen, kizárólagos bázisa, s hasonló a helyzet a beteg vagy
öreg házastárs gondozása terén, amelyet a társadalombiztosítás (ingyenes
betegellátás) és a nyugdíjrendszer napjainkban mindinkább magára vállal,
legalábbis anyagi szempontból. Érzelmi, pszichikus gondozásra ugyanis az
egészségügyi és szociális gondozó intézmények ma és valószínűleg még elég
sokáig csak igen korlátozottan képesek.
Már ez is azt mutatja egyébként, hogy a házasság funkcióinak változása során
leginkább megmaradnak, sőt előtérbe kerülnek a házastársi kapcsolat lelki
funkciói, vagyis az egyéni lelki szükségletek kielégítése.
E lelki funkciók úgy változnak, ahogyan maguk a lelki szükségletek alakulnak.
Vannak köztük viszonylag állandóak is, pl. a lelki – elsősorban érzelmi-indulati –
egyensúly fenntartásának szükséglete, ami talán a legalapvetőbb lelki szükséglet. A
házasságban ez sokféleképpen, nagy egyéni eltérésekkel nyilvánulhat meg.
Eltekintve a beteges, patologikus egyensúlyigénytől – amikor a házasságnak épp az
a fő funkciója, hogy az abnormális egyensúlyt (pl. egy szadista-mazochista pár
egyensúlyát) fenntartsa–, viszonylag normális személyiségfejlődés esetén is a
külső és belső tényezőktől függően, igen különböző módon jelentkezhet ez az
igény. Külső körülmények (pl. munkahelyi konfliktusok stb.) olyan erős belső
feszültséget vagy labilitást idézhetnek elő az egyénben, hogy ugrásszerűen megnő a
lelki egyensúlyigénye, vagyis a házastárstól várja feszültségeinek levezetését,
stabilitásának, lelki nyugalmának helyreállítását. A házasság ilyenkor „biztosító
szelep” vagy menedékhely szerepet tölt be, lehetőséget nyújt a kívülről hozott
feszültség, konfliktus megbeszélésére, lelki földolgozására. Természetesen e
fontos funkció csak akkor érvényesülhet zavartalanul, ha a házastársak képesek
megérteni egymás egyéni problémáit, kapcsolatuk intim és harmonikus.
A lelkiegyensúly-fenntartó funkcióval szorosan összefügg a házasság irányítási
és ellenőrzési funkciója. Hagyományosan inkább csak a külső, látható viselkedés
– elsősorban a szexuális magatartás – szabályozását jelentette. Ma egyrészt
mindinkább fontossá válik a „belső magatartás”: a véleményalkotás, az
értékválasztás, a világnézet stb., másrészt lazul és csökken a házasságnak a külső
viselkedést irányító és ellenőrző szerepe. Ez részben az általános
demokratizálódásnak, a női emancipációnak és a magatartási normák változásának
következménye. Az egyenrangúság és a szellemi látókör kiszélesedése a
házasságban is a türelmes, engedékeny, nem korlátozó beállítottságnak kedvez.
Mindazonáltal a házastársak – bár egyre finomabb eszközökkel – ma és a jövőben
is törekedni fognak egymás befolyásolására, főként kapcsolatuk kontrollálására,
még akkor is, ha ez már nem fogja a hagyományos hatalmi vetélkedés jellegét
ölteni. S lelki segítség, tanácsadás vagy véleménymegerősítés formájában
valószínűleg mindig is igényelni fogunk házastársunktól egy kis irányítást vagy
ellenőrzést.

A házasság személyiségfejlesztő funkciójának kibontakozása

A hagyományos funkciók fentebb körvonalazott változásai mellett új funkcióként

jelentkezik a házasság történelmi fejlődésében a házastársak személyiségére
gyakorolt hatás felerősödése és előtérbe kerülése.
A házasság természetesen mindig hatott valamennyire a házastársak
személyiségére – ha egyáltalán volt személyiségük, illetve egyéniségük. A polgári
korszak előtt azonban ez a lelki hatás – a műveltek vékony rétegét kivéve – elég
jelentéktelen volt, és nem is vált tudatossá. Az egyéniség tömegesebb arányú
kibontakozása, vagyis az ún. individualizálódás a reneszánsz táján kezdődött.
Érthető, hogy az ókor primitív nemi sóvárgásától minőségileg különböző, egyéni
szerelem is csak ekkortájt válhatott számosabbá (bár még korántsem általánossá).
Az egyéni szerelem egyik legelső, klasszikus példája Romeo és Júlia szerelme,
amelyet Shakespeare tragédiája tett halhatatlanná. Az ilyen szerelem Engels
megfigyelése szerint már kölcsönösségre tart igényt, s rendkívül intenzív és tartós
hatással van az egyénre; nagy teljesítményekre és önfeláldozásra teszi képessé.
A szerelem első megjelenéseiben többnyire házasságtörő jellegű volt, s nyilván
titkossága és veszélyessége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy szenvedélyes
erejű, „mindenre képessé tevő” legyen. A szerelem azonban végeredményben
mindig teljes életközösségre, vagyis házasságra törekedett, s bár a polgári
társadalomban még gyakran kellett nagy akadályokat leküzdenie, egyre többször
nem tragédiával, hanem „happy-end”-del végződött. A polgári korszak „szerelmi
házasságai” azután többnyire hamar bemerevedtek, ellaposodtak, elviselhetetlenül
unalmassá vagy éppen gyűlöletessé váltak. Az eredmény: elidegenedés, feszültség,
titkos házasságtörés, esetleg válás.
Bármilyen furcsának is tűnik, meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a
polgári, zárt szerelmi házasság hosszabb távon nagyobb veszélyt jelenthet a
személyiségfejlődésre, mint a szabad megegyezésen alapuló érdekházasság,
amelyet illúziók nélkül kötnek.
De éppen a zárt házasság lelkileg elnyomorító, katasztrofális hatása, nehezen
érthető ellentmondásossága terelte a figyelmet egyre inkább a házasság
személyiségalakító funkciójára a mi korunkban, amelyre különben is a szabad
önmegvalósítás problémáinak középpontba kerülése jellemző. Ez a folyamat azért
válhatott aktuálissá, mert az életszínvonal és a műveltségi szint emelkedésével, a
gyorsuló tudományos-technikai és társadalmi fejlődéssel az emberek szabadabban
és több lehetőség közül választhattak, mint azelőtt bármikor. Így sokféle egyéni
hajlam és érdeklődés alakulhatott ki, s ezek megvalósítását egyre kevésbé
korlátozta a gazdasági vagy egyéb kényszerűség. Fokozatosan a házasság is
elvesztette korábbi „életbiztosítás” szerepét; státusmegőrző, illetve státusjavító
jellege háttérbe szorult, és teret adott a legkülönbözőbb egyéni igények – s egyre
kifinomultabb igények! – megvalósításának.
A házasság individualizálódásának folyamata napjainkban, a szemünk előtt
játszódik, s teljes kibontakozása csak az előttünk levő évtizedektől várható.
Minden jel arra mutat, hogy a házasságtörténet egyik legfontosabb tendenciájával
állunk szemben, amelynek megvalósulása főleg a következő eredményekkel járhat:
kialakul a házasságformák sokfélesége, ezáltal könnyebb lesz az egyéni
igényeknek legjobban megfelelő házasságot megvalósítani, vagyis a házasság
egyre alkalmasabb lesz a személyiségfejlődés elősegítésére. Mégpedig a szerelem
meglététől vagy elmúlásától függetlenül is, pusztán azáltal, hogy rugalmasabban
alkalmazkodik egyrészt az egyéni igényekhez, másrészt a kor követelményeihez.
Vagyis azáltal, hogy nyitottá válik.

Az egyenlőségelvű, nyitott házasság

Ha áttekintjük a házasság történelmi fejlődésének eddig vázolt tendenciáit, arra a

következtetésre kell jutnunk, hogy a házasságnak van jövője. E jövő lehetőségei
nem körvonalazhatók pontosan, de bizonyos, hogy a patriarchális jelleg és a
zártság-merevség nem lesz jellemző a jövő házasságaira. A hagyományos
elkötelezettség és életstílus ugyan még sokáig megtalálható lesz, de csökkenő
arányban, mert mind jobban háttérbe szorul a korszerű, új tartalmú házasságok
mellett. Ahogyan J. Bernard írja, a jövő a szabadon alakítható kapcsolatoké,
amelyek nem gazdasági vagy egyéb kényszerre, hanem pusztán érzelmi
elkötelezettségre és egyéni felelősségérzetre fognak épülni, s mindkét partner
számára optimális függetlenséget és fejlődési lehetőséget biztosítanak.
S. Keller öt pontban foglalta össze a házasság jövőjét érintő, megalapozott
előrejelzéseket: 1. A szexuális és házassági kapcsolatok formailag és tartalmilag
változatosabbak lesznek, 2. kevesebb negatív érzelem – féltékenység, félelem stb.
– kapcsolódik hozzájuk, 3. nagyobb tere lesz az egyéni döntéseknek a
párkapcsolatok jellegét és időtartamát illetően, 4. új közösségformák jönnek létre
a házaspárok önkéntes társulása révén a háztartás, a gyermeknevelés és a
szabadidő-töltés újszerű megoldására, és 5. az egyéni és kapcsolati életciklus
változásainak megfelelően a házasság is több szakaszos lesz, s jellege minden
szakaszban különbözik.
De bármilyen formát öltsön is, a jövő házassága szabadabb és rugalmasabb
lesz, mint a hagyományos házasság. S éppen ezért lesz kiegyensúlyozottabb és
stabilabb akkor is, amikor nem jelent egész életre szóló elkötelezettséget. A
múltban a nő számára a házasság nem ugyanazt jelentette, mint a férfi számára; a
jogok és kötelességek, előnyök és hátrányok elosztása egyenlőtlen volt. A jövő
házassága egyenlőségelvű és nyitott lesz.
Amikor nyitott házasságról beszélünk, nem a házasságnak egy bizonyos
típusáról van szó, hanem a jövő házasságainak általános jellemzőjéről. Ha a
rendszerelméletet alkalmazzuk a házasságra, azt mondhatjuk: a házasság többé-
kevésbé mindig nyitott rendszer, hiszen állandó kölcsönhatásban van
környezetével. Pszichológiai szempontból azonban a nyitottságnak egy kicsit más
értelme van. A „nyitott személyiségű ember” fogalma például fejlődőképes,
fogékony, rugalmas lelki struktúrát jelöl, vagyis olyan tulajdonságokat, amelyek
az alkotóképességnek is alapvető kellékei. A „nyitott házasság” szintén
fejlődőképes, rugalmas párkapcsolat, amely nem korlátozza, hanem elősegíti a
résztvevők önmegvalósító törekvéseit. Épp ez a fő funkciója, s ezért képes
állandóan megújulni, magasabb szintre emelkedni. Nevezhetnénk ezért alkotó
házasságnak is.
Érdekes és meggyőző jellemzést olvashatunk a nyitott házasságról egy amerikai
szociológus-házaspár, N. és G. O'Neill 1972-ben megjelent könyvében. Szerintük
az ilyen házasságra az egyéni fejlődés kölcsönös elősegítését célzó
elkötelezettség jellemző. A házastársak minden tekintetben egyenrangú partnerek,
akik tiszteletben tartják egymás egyéniségét, s egyik sem akarja kisajátítani,
irányítani vagy önmagához hasonlóvá tenni a másikat. Mindketten teljes
szabadságot adnak a másiknak az életmód, a szabadidő-felhasználás, a
kapcsolatlétesítés szempontjából is. A hangsúlyt nem annyira a közös élményekre,
mint inkább az egyéni élmények közös megbeszélésére, feldolgozására helyezik.
Minden zártság és korlátozás feszültséget, kudarcélményt vagy konfliktust
eredményez; a nyitott házasságban ezek elkerülhetők. Az ilyen házasság nem
feszültségforrás, sőt a külső eredetű feszültségek feldolgozását is elősegíti a teljes
őszinteség és az intenzív kommunikáció révén. A nyitott házasság „kiszélesített
monogámia”, amely amellett, hogy megőrzi a párkapcsolat összes előnyeit,
kiküszöböli azokat a hátrányokat és korlátokat, amelyekről azt hitték, hogy
elválaszthatatlanok a monogámiától.
 A hagyományos, zárt és a korszerű, nyitott házasság összehasonlítása mutatja
meg legjobban a kettő különbségeit. A zárt házasság fő jellemzői O'Neill-ék
szerint: a házastárs kisajátítása, önmegtagadás és lemondás az önmegvalósításról,
az egység látszatának fenntartása, a merev szerepviselkedés, az abszolút hűségre
és teljes kizárólagosságra való törekvés. Ezzel szemben a nyitott házasság
jellemzői: függetlenség, személyiségfejlődés, egyéni szabadság, rugalmas
szerepviselkedés, kölcsönös bizalom és nem titkolt külső kapcsolatok. Ez így
természetesen nagyon sematikusan és jelszószerűen hangzik, amíg nem látjuk
pontosabban, mi van e jelszavak mögött, és hogyan valósíthatók meg a
gyakorlatban.

A válás jövője

Áttekintésünk befejezéseként vessünk egy pillantást a válás jövőjére is, hiszen a

válás egyidős a házassággal, s elég nyilvánvaló, hogy jövőjük is összefügg.
Futólag már említettem, hogy a válás a jövőben valószínűleg még könnyebbé
válik; ennek ellenére lehetséges, hogy kevesebben fognak élni vele. Legalábbis
kevesebben, mint ahányan most elválnának, ha különböző kényszerítő körülmények
(lakás, anyagiak stb.) nem tartanák vissza őket.
Hogy miért? Először is azért, mert már a párválasztás érettebb és megfontoltabb
lesz, nem pusztán a szerelemre épül, s így a házasságot nem rendíti meg a szerelem
elmúlása. Ha a házasulók lelkileg is érettek a házasságra és személyiségük
kipróbáltan összeillik, akkor bizonyára eleve nagymértékben csökken a házasság
életképtelenné válásának esélye. Másrészt a jövőben a tervszerű nemi nevelés és a
családi életre nevelés folytán várhatóan jelentősen emelkedik a partnerkapcsolati
kultúra színvonala, a házaspárok tudatosabban irányítják kapcsolatukat, és képesek
lesznek a fölmerülő kisebb-nagyobb konfliktusok, nehézségek megoldására. De
ebbe az irányba fog hatni az általános műveltségi szint emelkedése is. Bizonyos,
hogy a jövőben egyre kevesebb lesz az olyan, ma még gyakran válásra vezető,
durva magatartáshiba, mint az iszákosság, a testi vagy lelki erőszak, a házastárs
kizsákmányolása stb.
Igaz viszont, hogy sokkal kevesebbért, viszonylag jelentéktelenebb okok miatt is
el lehet válni; ez beállítottság és igényszint kérdése, s az igényszint a jövőben
várhatóan emelkedni fog. Így a múltra jellemző, durva válóokokat fokozatosan
kiszorítják az olyan válóokok, mint a világnézet, az ízlés vagy az érdeklődés
„összeférhetetlensége”, a tervek és célok diszharmóniája stb. A múltban oly sok
tragédiát okozó szexuális hűtlenség, a „megcsalás”, egyre ritkábban fog szerepelni
a válóokok között – mert nem tartják válóoknak –, annál inkább az emberi
hűtlenség, a szolidaritáshiány, az ígéret megszegése, a megtévesztés és hasonlók.
Minthogy a jövő házassága szabad, kényszermentes házasság lesz, az együttélés
folytatását vagy felszámolását illetően is szabadon, kényszermentesen döntenek
majd. Ennek anyagi feltételei – a különköltözés megoldhatósága; az, hogy egyik
felet se érje számottevő, életszínvonal-csökkentő veszteség stb. – ma még nem
mindig biztosítottak, de a jövőben általánossá válnak. Fokozatosan javulnak a
szabad válási döntés pszichikus feltételei is, aminek egyik fő tényezője, hogy
változik a válás társadalmi megítélése: egyre kevésbé tekintik „bűnnek”,
személyiséghibának, értékcsökkentő tényezőnek.
A teljes válási szabadság önmagában nyilván növelné a válási hajlandóságot,
ha nem hatna ezzel ellentétesen az említett, partnerkapcsolati és általános
műveltségi szintemelkedés. S ami a legfontosabb: ha megszűnik a házasság zárt,
korlátozó jellege, ezzel együtt megszűnik a válások korábbi, döntő motívuma,
indítéka is, ti. a szabadulás vágya és egy új, bizonyos szempontból megfelelőbb
kapcsolat létesítésének igénye. A házastársi kapcsolat hiányosságai sokkal
könnyebben elviselhetők, ha mindkét fél szabadon mozoghat, létesíthet olyan
kapcsolatokat, amelyek jól kiegészítik a házasságot, megadják azt, ami abból
hiányzik. Persze nem arról van szó, mintha a jövőben a házastársak nem
törekednének házasságuk hiányosságainak kiküszöbölésére, hiszen érzelmi és
intellektuális kapcsolatuk sokkal intenzívebb lesz a ma megszokottnál, és
intézményes segítség (házaspár-terápia) is rendelkezésükre áll majd.
Egyes esetekben mégis elkerülhetetlen vagy viszonylag a legjobb megoldás lesz
a válás, amely azonban sok szempontból egész másként fog lezajlani, mint a
múltban. C. Kirkpatrick két érdekes, utópikus elgondolást ismertet ezzel
kapcsolatban. Az egyik szerint a válás olyan lesz, mint egy komplikált műtét,
amelyet gondos kivizsgálás után a házasság bizonyos betegségeinél írnak elő. A
házastársak nyíltan beszélgetnek a baj tüneteiről „házassággyógyászukkal”, aki
indokolt esetben előkészíti őket a „műtétre”: a házasság felbontására, ami
hipnotikus szuggesztióval, fájdalommentesen történik. Jó előre gondoskodnak
mindkét házastárs számára a hozzáillő új partnerről is, s a gyógyulás folyamatát
mindvégig szakember irányítja. A másik utópia szerint a házasságot egységesen tíz
évre kötnék, vagyis a házasulók előre tudnák, hogy tíz év múlva elválnak,
méghozzá ugyanolyan ünnepélyesen, mint ahogy házasságot kötöttek. így a válás
elkerülhetetlen és természetes dolognak tűnne...
Az ilyen utópiák persze kiagyaltak és mesterkéltek, de annyi bizonyosnak
látszik, hogy a jövőben a válás sokkal kulturáltabb, humánusabb lesz, nem jár
együtt a házastársak közötti viszony elmérgesedésével. Sőt az lesz általánosan
jellemző – különösen, ahol közös gyermek is van –, hogy az elvált házastársak
jóindulatú, barátságos viszonyt tartanak fönn egymással. Ugyanezen okból a válás
hatása nem lesz romboló, sem az elvált házastársakra, sem pedig esetleges
gyermekeikre nézve.

Egyenrangúság és szereprugalmasság
Az egyéniség szabad kibontakozását a házasság csak akkor segítheti elő, ha a
házastársak teljes egyenrangúságán alapul. Ennek megvalósítása azonban a
legnehezebb feladatok közé lartozik, és rendszerint hosszabb időt vesz igénybe.

Érvek az egyenrangúság ellen

A szocialista országokban – így hazánkban is – a férfiak és nők egyenjogúságát az

ország alaptörvénye, az alkotmány biztosítja. Ez jelentős előrelépés a múlthoz
képest, és kedvező feltételeket teremt a nők minden irányú, teljes
felszabadulásához. Az egyenjogúság azonban nem jelenti azt, hogy a nők az élet
minden területén egy csapásra ténylegesen egyenrangúakká váltak már a férfiakkal.
Az egyenrangúság fogalma két dolgot tartalmaz: egyrészt azt, hogy a férfiak és nők
egyenlő értékűek, nagyjából egyenlő képességekkel rendelkeznek; másrészt pedig
ennek elismerését és egyenlő esélyek biztosítását a képességek kibontakoztatására.
Mindez éles ellentétben áll a férfiuralom évezredes hagyományaival, s így
megvalósítása érthetően nagy nehézségekbe, ellenállásba ütközik. Még azok is,
akik a nemek jogi egyenlőségét nem kifogásolják, sokszor kételyekkel és
fenntartásokkal fogadják a teljes egyenrangúságra törekvést, különösen annak
házasságon belüli megvalósíthatóságát. S vannak, akik érvekkel is megkísérlik
alátámasztani kételkedő vagy elutasító álláspontjukat. A sokféle lehetséges érv
közül néhányat komolyabban érdemes szemügyre venni.
Az egyenrangúság-ellenes érvek egyik csoportja a nemek közötti biológiai
különbségekre hivatkozik. Ez az érvelés nem új; már századunk első éveiben
megjelentek olyan könyvek, amelyek a nők biológiai eredetű alacsonyabb​-
rendűségét igyekeztek bizonygatni, indokolatlanul eltúlozva az olyan tények
jelentőségét, hogy pl. a nők termete, izomereje, agytérfogata általában kisebb, mint
a férfiaké. Ma már inkább a hormonális és egyéb vele született adottságokra
hivatkoznak, feltételezve, hogy ezek nemcsak a testi, hanem a nemek közötti lelki
különbségeket is meghatározzák.
Eszerint azért lesz valaki nőies, mert nőnek születik, s ugyanígy a férfiasság is
biológiai adottságok következménye. A nőiesség pedig a nálunk szokásos,
hagyományos értelmezésben passzivitást, engedékenységet, önfeláldozó
gondoskodást, érzelmességét és hasonlókat jelent, szemben a férfiasság aktív,
kezdeményező, „rámenős” és racionális jellegével.
Ha a hagyományosan férfiasnak, illetve nőiesnek tartott tulajdonságok valóban
velünk születnének, akkor aligha lehetne szó a nemek egyenrangúságáról. Akkor a
nő csakugyan arra született volna, hogy engedelmesen szolgálja urát és gondozza a
gyermekeket, miközben a férfi helytáll a munkában, harcban, közéletben.
Egy másik, gyakori érv az egyenrangúság ellen, hogy a nemi szerepkülönbségek
hagyományos rendszere hasznos az egész társadalomnak, mivel lehetővé teszi
mindkét nemnek a maga munkájában, tevékenységi körében való specializálódást
és hatékonyságot. A munkakörök elkülönítésével pedig csökken a súrlódások
lehetősége és a vetélkedés a nemek között.
A harmadik fajta érvelés a hagyományos nemi szerepek megváltoztatásában
különféle veszélyeket lát. Egyesek attól félnek pl., hogy az eddigi férfiuralmat
„nőuralom” váltja majd fel, vagy hogy a ma még csak a ruházkodásban és
viselkedésben jelentkező „uniszex” divat a nemi különbségek általános
elmosódásához, biológiailag semleges lények kialakulásához vezet. Vagyis
elcsenevészedik a nemi ösztön, elfajul az emberiség, végső pusztulás fenyeget, ha
felborul a nemek viszonyának „természetes rendje”. Az így érvelők persze
legtöbbször férfiak.

A nemi szerepkülönbségek viszonylagossága

A mélyen gyökerező előítélet ellenére a hagyományos értelemben vett férfiasság

vagy nőiesség nem születik velünk. Biológiai tényezők nem indokolják eléggé a
meglevő nemi szerepkülönbségeket; ha ez csak biológiai tényezőkön múlna, akkor
aligha fordulhatna elő, hogy vannak férfias nők és nőies férfiak. Legalábbis az
ilyen eltérések mögött biológiai rendellenességet kellene találnunk.
Valójában az a helyzet, hogy mindenkiben vannak hagyományosan férfiasnak
vagy nőiesnek tartott tulajdonságok, s ezek aránya egyénenként változó és nem
függ az ugyancsak mindenkiben megtalálható női, illetve férfi nemi hormonok
arányától, vagy más testi tényezőtől. Egy nagyon férfias külsejű férfi is lehet
„nőiesen” érzelmes, passzív, stb., s ugyanígy egy nagyon nőies külsejű nő is lehet
„férfiasan” racionális, aktív, kezdeményező. A biológiai tényezők meghatározó
szerepének döntő cáfolatát azonban két érdekes jelenség tanulmányozása
szolgáltatta.
Az egyik az ún. transzszexualizmus, vagyis az a jelenség, amikor valaki
biológiai szempontból kétséget kizáróan az egyik nemhez tartozik, s mégis a másik
nemhez tartozónak érzi magát. Ilyen eseteket az utóbbi évtizedekben ezerszámra
tanulmányoztak, s minden esetben megállapítható volt, hogy az illetőt
kisgyermekkorában a másik nemhez tartozóként kezelték (például azért, mert az
anya másik nemű gyermeket szeretett volna), s a hibás nevelés hatására téves
nemiségtudat, nemi azonosságérzés alakult ki benne. Ez eleinte még
megváltoztatható, de ha mélyen bevésődött (kb. 5-6 éves koron túl), akkor már
szinte kiirthatatlan. A transzszexuális férfi pl. teljesen nőiesen viselkedik, és
mindent elkövet azért, hogy testileg is nőies legyen – még műtétnek is hajlandó
alávetni magát.
A másik jelenséget a primitív népek kutatói (elsősorban az ún.
kultúrantropológusok) figyelték meg, amikor észrevették, hogy egyes népeknél
egészen más a férfiak és nők magatartása, lelki jellegzetessége és szerepe, mint
nálunk.
Margaret Mead, akinek egy könyve magyarul is megjelent (Férfi és nő, 1970),
leírja pl., hogy az Új-Guineai csambuliknál a nő a családfenntartó és családfő,
akinek a férj engedelmesen alárendeli magát: ellátja a háztartást és foglalkozik a
gyerekekkel. A nők itt – a mi szemünkkel nézve – teljesen férfiasak, a férfiak pedig
nőiesek. Egy másik népnél, az arapeseknél viszont mind a férfiak, mind a nők
nagyon szelídek, engedékenyek, érzelmesek. De volt olyan törzs is, a
mundugumurok, ahol épp ellenkezőleg, mindkét nem erőszakos, könyörtelen,
vagyis „férfias” magatartást tanúsított.
Bebizonyosodott tehát, hogy a „férfiasság” vagy „nőiesség” nem születik
velünk, hanem a körülmények és nevelés hatására válunk ilyenné vagy olyanná. A
nemi szerepkülönbségek ennélfogva viszonylagosak, és egyáltalán nem
szükségszerű, hogy a férfinak uralkodnia, a nőnek pedig engedelmeskednie kell.
Sőt minthogy nagyjából egyforma lehetőségekkel születünk, éppen az
egyenrangúság tekinthető egyedül természetesnek.
Emellett a nemi szerepek merev elkülönítése – egyes hiedelmekkel ellentétben
– nemhogy hasznos, hanem egyenesen káros mind egyénileg, mind társadalmilag,
mivel elválasztja, sőt szembeállítja egymással a férfiakat és nőket, férjeket és
feleségeket. Ha kezdettől fogva más-más szerepekre, feladatokra nevelik a
férfiakat és nőket, ha soha sincs mód arra, hogy kilépjenek a nekik szánt
szerepekből, akkor a másik nem mindkettőjük számára idegen világ, akkor a
„nemek harca”, ellenségeskedése elkerülhetetlen. A nemek szerinti
specializálódás megnehezíti, hogy helyettesítsék egymást, amire pedig a családban
igen gyakran szükség lenne; akadályozza a közös érdeklődés és kölcsönös
megértés kialakítását.
Pedig a szülésen és szoptatáson kívül alig van olyan tevékenység, amiben a férfi
ne tudná kielégítően ellátni a hagyományosan nőies funkciókat, s ugyanígy a nő is
képes mindarra, amire a férfi – a nehéz testi munkától a tudományos pályáig –, ha
lehetőséget kap a felkészülésre, a gyakorlásra. A fizikailag megerőltető munkát
egyébként is mindinkább gépek végzik, s teljesen egyre megy, hogy férfi vagy nő
kezeli azokat.
A nemi szerepkülönbségek ezért csökkenő tendenciát mutatnak, sokak szerint
elmosódóban vannak. Semmi sem utal azonban arra, hogy a férfiuralmat
(patriarchátust) valamiféle nőuralom (matriarchátus) váltaná fel, hiszen a
különbségek csökkenése csak egyenlőséget, pontosabban egyenrangúságot
eredményezhet. Annyi bizonyos, hogy a férfiasság és nőiesség fogalmát át kell
értékelnünk, korszerű tartalommal kell megtöltenünk. A jövőben az emberek
egyéniségét, képességeik kibontakozását a mainál sokkal kevésbé fogja
meghatározni az a körülmény, hogy férfinak vagy nőnek születtek.
Elképzelhető, hogy a férfiasság és nőiesség fogalma leszűkül a nemi jellegekre,
vagy a testi különbségekkel elválaszthatatlanul összeforrt tevékenységekre (szülés,
szoptatás stb.), és ezek lesznek az egyedüli meghatározók. De valószínűbb, hogy
emellett a viselkedésnek bizonyos finom különbségei továbbra is szerepet kapnak
a „férfias” vagy „nőies” minősítésben. Lehetséges, hogy pl. a férfiaktól a jövőben
is egy kicsit racionálisabb, tárgyilagosabb, a nőktől pedig intuitívebb,
érzelemgazdagabb magatartást várunk majd el. De az is lehet, hogy más, ma még
ismeretlen, újfajta szokások, sajátosságok fogják jelezni a nemi szerep
különbségeit.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy a megmaradó különbség nem fogja
veszélyeztetni a nemek egyenrangúságát. Ennek megvalósulásával nemcsak a nők
nyernek, hanem a férfiak is, sőt ők talán még többet, mivel a hagyományos
„férfiasság” több szempontból jóval erősebb korlátozást jelent, mint a nők
számára a nőiesség. (Pl. azáltal, hogy a szabad érzelemnyilvánítás férfiatlannak
számított stb.)

Téves elképzelések az egyenrangúságról

Vannak tipikus félreértések az egyenrangúsággal kapcsolatban. Ilyen pl., amikor az

egyenlőséggel, sőt az egyformasággal tévesztik össze. „Minden ember annyira
különböző – mondta egy ismerősöm –, hogy teljesen értelmetlen az egyenlőségről
beszélni.” Legnagyobb csodálkozására igazat adtam neki, hozzátéve, hogy
pszichológiai szempontból valóban nem lehet egyenlőségről beszélni, legfeljebb
jogi vagy társadalmi szempontból. Az egyenrangúság azonban nem azonos az
egyenlőséggel, sőt még a hasonlósággal sem. Lényege inkább az egyéni
különbözőség és az emberi méltóság elismerése, az a beállítottság, amely szerint
a partner – legalábbis lehetőségeit, a benne rejlő adottságokat tekintve – éppolyan
értékes ember, mint mi.
A másik félreértés rendszerint akkor keletkezik, amikor egy zárt házasságban
próbálják megvalósítani az „egyenlőséget”. Manapság sok ilyen próbálkozás van,
hiszen a patriarchális monogámia egyre nyilvánvalóbban tarthatatlanná válik, a
szabadság és egyenlőség eszménye úgyszólván áthatja korunk levegőjét. A feleség
lázadozik, mert felvilágosították, hogy neki is ugyanolyan jogai vannak, mint
férjének. A lázadás abban áll, hogy féltékenyen figyeli, mit csinál, „mit enged meg
magának” a férje, hogy aztán tüntetőleg ő is ugyanazt tegye vagy legalábbis
kárpótlást, elégtételt követeljen.
Ilyenkor elkezdődik a jogok és kötelességek méricskélése a „fele-fele” elv
alapján. Először is kiosztják a feladatokat: ez a férjé, ez meg a feleségé. De
mindketten csak akkor hajlandók elvégezni a magukét, ha ellenőrizték, hogy a
másik is csinálja. Gondosan ügyelnek, nehogy a másik valamilyen előnyhöz
jusson; ha mégis ez történik, úgy azonnal meg kell osztania vagy kárpótlásról kell
gondoskodnia. Mintha állandóan valami eredményjelző táblára figyelnének,
amelyről leolvasható a köztük folyó verseny pillanatnyi állása. E verseny fő
szabálya, hogy mindegyik csak akkorát dobhat, mint a másik.
Van-e ennek köze az igazi egyenrangúsághoz?
Nyilvánvaló, hogy nincs. Nyilvánvaló, hogy ez csupán torzképe, karikatúrája az
egyenrangúságnak; csak arra jó, hogy csatatérré változtassa és egyformán
nyomorúságossá tegye a házastársak életét. A kisajátítási törekvés itt nem szűnik
meg, csak álcázódik. Mivel egyik sem hajlandó eltűrni a másik önállóságát,
szabad fejlődését, inkább mindketten lemondanak az önmegvalósításról,
„kompromisszumot kötnek” az unalom és megrekedés jegyében. Egyenlőségük
olyan, mint a raboké egy maguk-építette börtönben.

Az egyenrangúság előfeltételei

Az igazi egyenrangúság nem pusztán elhatározás kérdése. Vannak bizonyos

feltételei, amelyek nélkül nem teremthető meg sem a házasságban, sem attól
függetlenül. E feltételek közül a nő gazdasági, szexuális és kulturális szabadsága
tűnik ma a legfontosabbnak. Természetesen a férfi szabadságára is szükség van, de
ez többé-kevésbé eddig is megvolt a házasságban, teljesebbé pedig csak a nő
szabadságával együtt válhat.
A szabadság említett három oldala szorosan összefügg egymással, s önmagában
egyik sem elegendő a teljes egyenrangúság biztosításához. A gazdasági szabadság
önálló jövedelmet, anyagi függetlenséget jelent; a szexuális szabadság a nemi
kapcsolatok és a gyermekvállalás önkéntességét; a kulturális szabadság pedig
elsősorban a tanulás, a szakképzettségszerzés és továbbképzés férfiakéval azonos
lehetőségeit. Mindhárom tényező megléte vagy hiánya messzemenően befolyásolja
a másik kettőt, s csak együttes megvalósításuk teszi lehetővé – sőt lényegében
szükségszerűvé – az egyenrangú házastársi kapcsolatot.
A nők gazdasági szabadsága nálunk ma már jórészt megvalósult, mivel a
keresőképes nők túlnyomó többsége önálló jövedelemmel rendelkezik, s ez
megközelíti (ha még nem is éri el) az azonos munkakörben dolgozó férfiakét.
Csakhogy a különböző munkakörök még távolról sem oszlanak meg egyenlő
arányban; vannak jellegzetes „férfi pályák” és „női pályák”, s az előbbieken a
jövedelmek általában jóval magasabbak. Ez összefügg azzal, hogy a nők
szakképzettség, iskolázottság szempontjából ma még alacsonyabb szinten vannak,
kevesebb lehetőséggel rendelkeznek, s azzal is, hogy nemcsak a szülés, hanem a
gyermekgondozás és a háztartás is jórészt az ő vállukat nyomja.
A szexuális szabadság főleg annyiban került közelebb a megvalósuláshoz, hogy
ma már mindenki számára hozzáférhető a megbízható fogamzásgátlás, így nem kell
félni a nem kívánt terhességtől. Csakhogy – nagyrészt a képzettségbeli és kulturális
hiányosságok miatt – sok nő még nem tanult meg élni a lehetőségekkel.
A nők kulturális szabadságát a házasság még ma is inkább akadályozza, mint
elősegíti. Amíg nem megy férjhez, a nő tanulhat, eljárhat színházba, hangversenyre
stb. Asszony korában azonban sok kulturális élményről, esetleg a továbbtanulásról
is le kell mondania a férje vagy a gyerekei miatt – legalábbis többnyire elfogadja,
hogy ezt kell tennie. Előfordul, bár egyre ritkábban, hogy férje kívánságára még a
munkáját, hivatását is föladja, és csak az otthonának, gyermekeinek él. Pedig a
kulturális fejlődés és önmegvalósítás lehetőségeinek kényszerű vagy önkéntes
beszűkítése épp attól fosztja meg a nőt, amiért az áldozatokat vállalja: hogy
férjének egyenrangú, megbecsült lársa legyen.

Megvalósítási nehézségek – hatalmi játszmák

A gazdasági, szexuális és kulturális szabadság – s ezzel együtt az egyenrangúság –
megteremtése nem történik máról holnapra. Mindig van egy hosszabb-rövidebb
átmeneti periódus, amikor komoly nehézségek jelentkezhetnek, súrlódások
támadhatnak, visszaesések és kudarcok fékezik az előrehaladást. Egy ideig még
mindkét fél könnyen visszacsúszik a régi, hagyományos szerepkörbe, vagy
öntudatlanul is megkísérli kijátszani a másikat.
Az a fél, akinek pillanatnyi kényelmetlenséget, nehézséget okoz az
egyenrangúság elvének következetes megvalósítása – az esetek többségében a férfi
–, nyílt vagy burkolt ellenállást tanúsít, taktikázásba kezd, hogy előnyös helyzetét
megőrizhesse. Különböző ürügyeket keres pl. arra, hogy kivonja magát a háztartási
munkából. Egy kutató (P. Mainardi) összegyűjtött 11 tipikus érvet, amire a férfiak
hivatkozni szoktak, s kimutatta, mi van mögöttük. ízelítőül lássunk néhányat ezek
közül:
„Nem ellenzem a háztartási munka megosztását, csak éppen nem értek hozzá.
Márpedig legjobb, ha mindenki azt csinálja, amihez ért.” Ez azt jelenti: A
háztartás női munka, nem az én dolgom, csináld csak egyedül.
„Szívesen segítek, de csak ha úgy csinálhatom, ahogy én akarom.” Azt jelenti:
Én aztán nem csinálok ügyet belőle, hamar összecsapom; ha neked ez nem tetszik,
csináld magad.
„Én jobban utálom a háztartási munkát, mint te.” Azt jelenti: Nem alacsonyítom
le magam ilyen szemét munkához, ez inkább neked való...
„A háztartás nem férfi-nő probléma. Bármilyen párkapcsolatban az egyik fél
mindig erősebb, s az irányít, a másiknak alá kell rendelnie magát.” Azt jelenti:
Nálunk én vagyok az erősebb, tehát ki kell szolgálnod engem.
„A nagy emberek sohasem tudtak volna nagyot alkotni, ha a feleségük háztartási
munkára kényszerítette volna őket.” Azt jelenti: Nekem is kijár a nagy embereket
megillető kiszolgálás, mert férfi vagyok...
Nagyon is egyoldalú lenne azonban ez a kép, ha nem tenném hozzá, hogy a nők
is szoktak taktikázni. Vannak nők, akik úgy szeretnének egyenrangúak lenni, hogy
közben megőrizzék a hagyományos, függő helyzetükből származott előnyüket is.
Ennek érdekében ügyesen lavíroznak az egyenlőség hangoztatása és a nőket illető
lovagiasság megkövetelése között. Egy ismerősöm elmondta, hogy amióta
„bevezették az egyenlőséget”, felesége a saját fizetését teljes egészében saját
magára költi, ruhákat vásárol stb., minden egyéb kiadást pedig a férj fizetéséből
fedeznek. Egy tanácskérő vőlegény arról panaszkodott, hogy amikor moziba
mennek, menyasszonya ragaszkodik saját mozijegyének kifizetéséhez, de amikor
utána beülnek valahová szórakozni vagy vacsorázni, elvárja, hogy a számlát (ami
jóval több, mint egy mozijegy ára) mindig ő fizesse ki.
Ilyen és hasonló panaszok tömegével felmerülhetnek az egyenrangúság
tanulásának időszakában, hiszen mindkét felet visszahúzza a múlt, s nem könnyű új
szokásokat kialakítani. Épp ezért van igen nagy jelentősége az átmeneti
periódusban a kölcsönös megértés fejlesztésének. A taktikázás kivédhető, ha
felismerjük, tudatosítjuk, megbeszéljük.
A leggyakoribb házassági taktikák, játszmák közé tartozik pl. az ún. „sarokba
szorítás”. Ennek lényege, hogy az egyik házastárs úgy tesz, mintha elfogadná a
másik ajánlatait, terveit, de közben ürügyet keres egy olyan visszautasításra,
amelyért látszólag csakis a másik felelős. Ez azért sarokba szorítás, mert bármit
csinál a partner, mindent ellene fordítanak. Pl. az asszony azt tervezi, hogy
vasárnap kirándulnak. A férj úgy tesz, mintha beleegyezne, pedig valójában semmi
kedve kirándulni, inkább a meccset nézné a tévében, vagy sörözne a barátokkal.
De ahelyett, hogy ezt nyíltan megmondaná, a kirándulás előestéjén jól bevált
módszerekkel addig idegesíti feleségét, amíg annak elmegy akedve a közös
kirándulástól, s ezt meg is mondja. A férj ezt is rögtön elfogadja, de később
szemrehányást lesz neki, hogy nem akart vele kirándulni. E taktika egy másik
példája az az asszony, aki mindennel elégedetlen, amit a férje csinál.
A felelősség áthárítását célzó taktikában az egyik fél sugalmazza a másiknak,
hogy milyen döntést kellene hozni, de magát a döntést vele mondatja ki vagy
legalábbis hangsúlyozza, hogy az ő tanácsára dönt így. Ha aztán a döntés nem válik
be, mindenért a másikat lehet okolni. („Miattad történt az egész”!) A legtöbb
taktika végső célja a házastárs önbizalmának aláásása, s ezáltal fokozott
függőségben tartása. Felszámolásuk ezért elengedhetetlen az egyenrangúság
megteremtéséhez.

A szerepviselkedés rugalmassá tétele

A taktikamentes, őszinte viselkedés nem azonos a szerepmentes viselkedéssel,

mert az utóbbi az emberi kapcsolatokban gyakorlatilag sohasem fordul elő.
Kapcsolatainkban akarva-akaratlanul valamilyen szerepnek megfelelően
viselkedünk. Nem mindegy azonban, hogy tisztában vagyunk-e azzal: milyen
szerepet alakítunk, s tudjuk-e valóban alakítani a szerepünket – vagy a szerep
alakít bennünket?
Másképpen kifejezve az a kérdés, hogy merev (és nem-tudatos) vagy rugalmas
(és tudatos)-e a szerepviselkedésünk? (A tudatosság azért szerepel zárójelben,
mert az összefüggés nem egészen egyértelmű: mind a merev, mind a rugalmas
szerepviselkedés lehet tudatos vagy nem-tudatos.)
De miről lehet felismerni, hogy házastársi viselkedésünk merev vagy rugalmas?
Ha valamit csak azért nem teszünk meg, mert az nem a férj (vagy a feleség)
dolga, vagy mert egy férjnek (feleségnek) nem szokás, nem illik ilyesmit tenni,
akkor a szerep határozza meg viselkedésünket. Ugyanígy, ha valamit csak azért
teszünk, mert a férj- vagy feleségszerep ezt előírja, akkor a szerepviselkedésünk
merev. Rugalmasságról csak akkor beszélhetünk, ha ismerjük ugyan a szerep-
előírásokat, de tudunk azoktól eltérően is viselkedni; ha tetszésünk szerint „ki
tudunk bújni” egy szerepből, s szabadon dönthetünk, hogy milyen szerepet
alakítsunk és hogyan. A szereprugalmasság kialakításához idő kell.

Házastársi munkamegosztás és szerepcsere

A szereprugalmasságot semmi sem fejleszti jobban, mint egymás szerepének

gyakorlati megismerése, kipróbálása. Ez történhet szerepmegosztás vagy
szerepcsere formájában.
Amikor a férj segít feleségének a háztartási munkában, pl. krumplit hámoz vagy
mákot, húst darál, miközben az asszony főz – ez szerepmegosztás; mint ahogy
szerepmegosztás az is, hogy az asszony segít férjének a tüzelőhordásban vagy más
„férfimunkában”. Ilyesmi a hagyományos házasságban is előfordul, bár többnyire
nem vált rendszeressé. A „besegítés” különben sem igazi szerepmegosztás; erről
csak akkor beszélhetünk, ha egy feladat megoldása nagyjából egyenlő arányban
oszlik meg a házastársak között. A családi feladatok ilyen értelmű megosztása
azonban még távolról sem vált általánossá. Inkább csak az terjedt el szélesebb
körben, hogy bizonyos háztartási munkákat – az összes tennivalók aránytalanul
kisebb hányadát – a férj többé-kevésbé rendszeresen ellát. Pl. ő végzi a takarítást
vagy ő viszi a mosnivalót a Patyolatba.
Az ilyen korlátozott, besegítés-szerű munkamegosztás természetesen nem sokat
változtat a szerepviselkedés hagyományos merevségén. A teljes
szerepmegosztáshoz több kell: olyan magatartás, amely lehetővé teszi a házastárs
szerepének ideiglenes vagy akár huzamosabb átvállalását, éspedig nemcsak egy
vagy két, hanem minden vonatkozásban. Ezt pedig csak az ideiglenes szerepcserék
gyakorlásával lehet elérni.
Bár a szerepcsere minden elképzelhető szerepre kiterjedhet, fő területei a
háztartási-gazdálkodási, a szülői, a szexuális és a foglalkozási szerepek.
A háztartási és gazdálkodási szerepek cseréje viszonylag a legkönnyebb és
legkidolgozottabb. Két fő módszere van: az egyik a cserét bizonyos feladatokra
korlátozza és fokozatosan terjeszti ki, a másikban a csere minden háztartási
feladatra érvényes, de meghatározott időtartamú. A kettő egymással
kombinálódhat, pl. megállapodhatnak abban, hogy az egyik héten a férj csinálja az
ágyazást, a reggelit és a takarítást, a másik héten a feleség. Ebből igazi
szereprugalmasság azonban csak akkor lesz, ha időnként változtatják a cserélendő
feladatokat vagy kiszélesítik azokat úgy, hogy az egész háztartási-gazdálkodási
szerepkört felöleljék. Pl. az egyik héten a férj a „hetes”, ő felelős az egész
háztartásért és ő gazdálkodik a kiszabott háztartási pénzzel, a másik héten a
feleség. (Aki viszont pl. a gyerekkel foglalkozik többet, amíg férje a hetes.) Persze
a szerepcsere teljességéhez nem szabad mereven ragaszkodni. A lényeges az, hogy
ne legyen egyetlen olyan háztartási-gazdálkodási feladat sem, amelynek
megoldásából az egyik házastárs állandó jelleggel kivonja magát.
A szülői szerepek cseréje – és megosztása is – a gyakorlatban több gondot
okoz, és különösen a férfiaknak megy nehezen. Legalábbis a többségüknek.
Hagyományos neveltetésük következtében ugyanis „nincs érzékük” a
gyermekgondozáshoz, főleg a szeretetet nyíltan kimutató, „anyás” magatartáshoz.
Pedig nemcsak az anyák munkába állása, de a gyermeknevelés érdeke is
elengedhetetlenné teszi, hogy az apák többet (sőt lehetőleg ugyanannyit)
foglalkozzanak a gyermekkel, beleértve a gondozást és ellátást is. Ez akkor a
legkönnyebb, ha csecsemőkortól kezdve rendszeresen bekapcsolódnak a gyermek
gondozásába és helyettesítik az anyát, eleinte rövidebb, később hosszabb ideig. A
szerepcsere másik oldala, hogy mindketten gyakorolják a hagyományos vagy
megszokott nevelési stílusuktól való eltérést, illetve ezek cseréjét; pl. az anya is
tudjon „férfiasan”, határozottan bánni a gyermekkel stb.
A szexuális szerepek cseréje, spontán váltakozása napjainkban a szexuális
kultúrával párhuzamosan terjed, de a házasságok többségére még a hagyományos
szerepekhez való ragaszkodás jellemző. A legtöbb feleség pl. még sok évi
házasság után is vonakodik a szexuális kezdeményezéstől, mert az „a férfi dolga”.
A kapcsolat kezdetén kialakított szexuális szokások alig változnak, új helyzetek
keresésére ritkán kerül sor. De sok férfi sem veszi jó néven a nő kezdeményezését,
mert az szerinte nem nőies.
A korszerű házasság ezen a téren is nyitottságot, szereprugalmasságot jelent, a
szexuális kapcsolatban rejlő új lehetőségek felfedezését, kipróbálását. A korszerű
házasságban a nő is lehet aktív „csábító”. A nemi élet legnagyobb ellensége az
egyhangúság; ezért hat üdítően, ha a házastársak időnként felcserélik a szokásos
erotikus szerepeket, vagy új, eddig csak hallomásból vagy leírásokból ismert
erotikus játékokkal próbálkoznak.
 A foglalkozási vagy kenyérkereső szerepek cseréje nálunk meglehetősen ritka,
aminek két fő oka van. Az egyik, hogy általában a nők is kereső foglalkozást
folytatnak, a másik, hogy a házastársak eltérő foglalkozása esetén a szakképzettség
hiánya eleve lehetetlenné teszi a cserét. Olyasmiről is csak elvétve lehet hallani,
hogy egy férj marad otthon néhány évig a kisgyermekkel, miközben felesége
folytatja hivatását, kenyérkereső foglalkozását. (Skandináv országokban ez sokkal
gyakoribb.) Nálunk a munkanélküliség sem kényszeríti foglalkozási szerepcserére
a házastársakat – szerencsére, mert e kényszerű szerepcsere semmiképpen sem
hasznos. Marx és Engels arról álmodtak, hogy a kommunizmusban az emberek
sokoldalú (politechnikai) képzettségük folytán tetszés szerint váltogathatják majd
foglalkozási szerepeiket. Ez ma még a „jövő zenéje”. De azt a kevés lehetőséget,
ami már ma is adódik, jobban ki kellene használnunk, hogy legalább
„belekóstoljunk” házastársunk foglalkozási szerepébe, és megízleltessük vele saját
szerepünket. A kölcsönös megértés sokat fejlődhet ezáltal.
A felsoroltak mellett van a szerepcserének még egy sajátos formája, amit talán
lélektani szerepcserének nevezhetnénk. Lényege, hogy bizonyos kritikus
helyzetekben – véleménykülönbségek, viták, döntések esetén – menet közben,
illetve miután már ismerjük egymás álláspontját, szerepet cserélünk,
megpróbálunk beilleszkedni a másik helyzetébe és képviselni az ő álláspontját.
Vagyis azt mondjuk és tesszük, amit elképzelésünk szerint ő mondana és tenne,
tehát igyekszünk az ő szempontjából látni a dolgokat. Szociálpszichológiai
kísérletek tanúsága szerint a kísérleti alanyok beállítottsága jelentősen
megváltozik, ha azt a feladatot kapják, hogy a sajátjukkal ellentétes álláspontot
védelmezzenek. Ugyanez történik a házastársak lélektani szerepcseréjében. Akkor
érthetjük meg igazán a partnerünket, ha kísérletképpen egy időre megpróbálunk
tudatosan azonosulni vele, ha „belebújunk” egymás szerepébe, s ezáltal őt mintegy
belülről látjuk, illetve éljük át, önmagunkat pedig kívülről.

Az egyenrangú párkapcsolat jellemzői

A zárt házasságban a férj és feleség „státusza”, szerepköre előre meghatározott és

eleve egyenlőtlen. Az egyenrangúság előfeltételeinek megteremtése, a taktikázás
kiküszöbölése és a szerepcserék feloldhatják a merev szerepmagatartást,
nyitottabbá tehetik a házasságot, mint fejlett egyéniségű, szabad emberek
egyenrangú kapcsolatát.
A korszerű, nyitott házasságban nem a státusz, a szerep-előírások határozzák
meg a magatartást, de nem is a formális egyenlőséghez való görcsös ragaszkodás.
Az igazi egyenrangúság csak belülről fakadhat, az egyén belső autonómiájából,
önbizalmából, emberi méltóságából. Ha nem érezzük magunkul teljes értékű
embernek, egyenrangú társnak, akkor aligha várhatjuk, hogy a partnerünk ilyennek
fogadjon el. Alapfeltételnek tekinthetjük tehát a reális önértékelést: azt, hogy
higgyünk emberi méltóságunkban, képességeinkben, ne becsüljük alá, de ne is
értékeljük túl magunkat.
Kétségtelen, hogy reális önbecsülésünk, önmagunkba vetett hitünk kialakítását
erősen befolyásolhatja házastársunk magatartása, hozzánk való viszonya; de
ugyanez fordítva is érvényes. Nem kis mértékben rajtunk múlik, hogy házastársunk
hogyan értékeli önmagát és bennünket. Ha egyenrangú társnak tekintjük, akkor
ezzel máris megtettük az első és legfontosabb lépést afelé, hogy ő is annak
tekintsen bennünket. Az egyenrangúság mindenekelőtt szemlélet kérdése.

Szülővé válás
Az utódnemzés és a gyermeknevelés a házasság legősibb és a társadalom számára
ma is nélkülözhetetlen funkciói közé tartozik. A közfelfogás sikertelennek,
csökkent értékűnek tartja azt a házasságot, amelyben nem született gyermek, s a
joggyakorlat a legtöbb országban válóokként fogadja el a gyermektelenséget.
Bár a korszerű szemlélet már nem tekinti a gyermeknevelést a házasság egyetlen
értelmének vagy sikere kritériumának, de számol a gyermekvállalás és a családi
nevelés társadalmi szükségszerűségével az előttünk álló évtizedekben. A jövőt
ezen a téren is csak a jelen valóságából kiindulva lehet nagyjából megbízhatóan
előre jelezni.
A házasulókra azt szokták mondani, hogy „családot alapítanak”. A házasság
azonban tulajdonképpen csak akkor válik családdá, amikor megszületik benne a
gyermek. A családnak nem annyira a házasság, mint inkább a szülő-gyermek
viszony az alapja. A társadalom számára a szülő-gyermek viszony – vagyis a
család – fontosabb, mint a házasság, s ez utóbbinak minősége is elsősorban a
szülő-gyermek viszonyra, illetve a gyermekvállalásra és -nevelésre való kihatásai
miatt válik közüggyé.
A házasság utódnemző és gyermeknevelő funkciójának jövőjével társadalmi-
szociológiai szempontból e könyv más részében foglalkoztam. Ezért a
következőkben nem népesedési vagy szociológiai szempontból vizsgálom a
gyermekvállalással összefüggő kérdéseket, hanem inkább pszichológiai oldalról, a
házasság és a gyermek egymásra hatása szempontjából. Elsősorban az érdekel:
hogyan befolyásolja a szülővé válás a házastársak személyiségét és kapcsolatát,
továbbá milyen a korszerű szülőszerep, és mennyiben hat másként a nyitott
házasság a gyermekre, mint a zárt.

Alkalmasság a szülői szerepre

A házasság funkcióinak napjainkban kibontakozó megváltozása a gyermekvállalást

és a szülő-gyermek viszonyt egyaránt mélyen érinti. A házasság
személyiségfejlesztő funkciójának előtérbe kerülése például a gyermekvállalás
kérdéseit is új megvilágításba helyezi. Ezzel ugyanis mind fontosabbá válik, hogy
milyen szerepet tölt be a gyermek a házastársak személyiségének fejlődésében,
illetve önmegvalósítási törekvéseikben. Régebberi ez a kérdés legföljebb abban a
formában merült föl, hogy mennyiben segíti hozzá – vagy gátolja – a
gyermekvállalás a házasokat bizonyos egyéb célok (társadalmi státus, örökség
stb.) eléréséhez. A tudomány is inkább csak azt vizsgálta, milyen szerepet töltenek
be a szülők a gyermek személyiségfejlődésében.
Manapság kezdjük fölismerni, hogy a szülő-gyermek kölcsönhatásnak mindkét
oldala egyformán jelentős, s ez a kölcsönhatás csak bizonyos feltételek esetén
kedvező minden érintettre.
E feltételek közül talán a legfontosabb a házastársak családalapítási érettsége,
amely a korábban említett párválasztási érettségnek egy magasabb fokát jelenti.
Lényege a szülői szerepre való alkalmasság, illetve felkészültség. Ez magában
foglalja a házasságra való alkalmasságot, de egy kicsit több is annál. Nem lehet
igazán jó szülő az, aki belső, pszichikus okok miatt nem képes jó házastárs lenni,
de a házassági alkalmasság még nem garantálja, hogy valakiből jó szülő is lesz.
A családalapítási érettség rendkívül összetett jelenség, a személyiség sajátos
fejlettségi állapota. Lassan, fokozatosan alakul ki, többnyire a felnőttkor
kezdetére, bár e téren nagy egyéni különbségek vannak – még az is előfordulhat,
hogy valaki sohasem válik egészen éretté a szülői szerepre; esetleg valamilyen
személyiséghiba (neurózis stb.) teszi ezt lehetetlenné. Biológiai feltétele a
gyermeknemzésre, illetve a gyermek normális kihordására és megszülésére való
alkalmasság. Pszichikus tartalmát illetően megkülönböztethetjük a szülővé válás
motívumait (késztetések, beállítódás, törekvés stb.) és a szülői szerephez
szükséges képességeket (ismeretek, készségek stb.).
Bármelyik összetevő éretlensége vagy hiánya kérdésessé teszi az alkalmasságot
a szülői szerepre. A dolgot az is bonyolítja, hogy a korszerű anya-, illetve
apaszerep lényegesen különbözik a hagyományostól. A szülői szerep normái,
előírásai ugyanis változnak. Mai társadalmunkban a szülői szerepre való
alkalmasság sok szempontból más, magasabb követelményeket támaszt, mint 50
vagy 100 évvel ezelőtt. A jövőben pedig ezek a követelmények várhatóan tovább
emelkednek. Ez elengedhetetlenné teszi a tervszerű, tudatos felkészülést, ami csak
intézményesen biztosítható. A „családi életre nevelés” iskolai bevezetének
keretében eddig csak az első lépéseket tettük meg ebben az irányban. (Minthogy a
társadalomnak még sokáig életbevágóan szüksége lenne jó szülőkre, az egész
intézményes oktató-nevelő munka egyik fő céljává kellene tenni a korszerű szülői
szerepre való alkalmasság kialakítását.)

A szülővé válás motívumai

A statisztikai adatok egybehangzóan bizonyítják, hogy a szülővé válás tudatos

igénye ma is elég általános a házasodási korba lépő fiatalok körében. Az általam
(1970-75-ben, két felmérés során) megkérdezett, több mint ezer főiskolás és
egyetemista közül a férfiak 56-72%-a és a nők 75-80%-a a legfőbb életcéljai
között említette a saját gyermekek felnevelését; igaz, a túlnyomó többség csak a
második vagy harmadik helyen. A nemek válaszainak különbsége egyben azt is
mutatja, hogy a nők közül többen tartják fontos életcélnak a gyermeket, mint a
férfiak. Olyan azonban a férfiak között is csak elvétve akadt, aki egyáltalán nem
akart gyermeket. Sőt néhány százalék kivételével mind a férfiak, mind a nők úgy
nyilatkoztak, hogy 2-3 gyermeket szeretnének.
A fiatal felnőttek tehát saját jövőjük, önmegvalósításuk szerves részének,
lényeges mozzanatának tekintik a szülővé válást. Annál különösebb, hogy – s ezt
ugyancsak számok tanúsítják – ezzel kapcsolatos terveik, vágyaik
megvalósításáról (a 2-3 gyermekről) sokan könnyen lemondanak. Az utóbbi
évtizedekben nemcsak az egygyermekes családok száma növekedett erőteljesen
(1973-ban már a családok 35,8%-a volt ilyen), hanem a gyermektelen házaspárok
aránya is hasonlóan alakult (34,1%). Vagyis sok házasságban mintha ellentmondás
lenne a tudatosan elfogadott családideál, és a későbbi tényleges magatartás között.
Ennek vizsgálata azonban a szülővé válás indítékainak jobb megértéséhez vezethet
bennünket.
A gyermek iránti igény egyénenkénti különbözősége, a gyermekvállalás
esetenkénti elutasítása önmagában is cáfolja vagy legalábbis nagyon kétségessé
teszi azt az elterjedt feltevést, hogy a szülővé válás valamiféle velünk született
„szülői ösztönre” vezethető vissza. Különösen az ún. „anyai ösztönre” szoktak
hivatkozni a régebbi magyarázatok. A gondolat azért merülhetett fel, mert az
állatvilágban csakugyan megfigyelhető az ösztönös – vagyis feltétlen reflexeken
alapuló – ivadékgondozás, amelyre a szülői magatartás gyakran hasonlít. Ma már
tudjuk, hogy az embernél a gyermekvállalás és gyermeknevelés éppúgy nem
ösztönös viselkedés, ahogyan általában a fajfenntartás, a szexualitás is elvesztette
ösztönjellegét, társadalmilag befolyásolható, tudatosan irányítható késztetéssé
alakult.
Tehát, ha lenne is valami homályos, biológiai késztetés – különösen a nőkben –
az utódgondozásra, ennek kifejlődése és érvényesülése már nem biológiai, hanem
társadalmi tényezőktől, elsősorban a neveléstől függ. A társadalmi-nevelési
feltételek pedig egy fejlett társadalomban igen sokfélék lehetnek. Ezek között
vannak olyanok, amelyek gyermekvállalásra, szülői szerepre ösztönöznek, de
vannak ezzel ellentétes társadalmi hatások is, s a körülményeken múlik, hogy
adott esetben melyik lesz az erősebb. Hagyományosan a nőket sokkal inkább a
szülői szerepre nevelték, mint a férfiakat, s e különbség nyomai – mint láttuk – ma
is érezhetők. A különbség azonban ma már egyre jobban csökken. S nemcsak azért,
mert a férfiak érdekeltebbé válnak a gyermeknevelésben, hanem azért is, mert a
nők számára viszont egyre kevésbé vonzó a „háztartásbeli anya” szerepe, vagy
akár annak kissé modernizált változata, amikor kereső foglalkozása mellett
lényegében egyedül kell ellátnia a szülői szerepet.
A szülői szereptől való idegenkedés motívumai között találjuk – C. Kirkpatrick
szerint – a nő félelmét a terhességtől és a szüléstől, a karrier előnyben
részesítését, a kényelmi szempontokat és az anyagi meggondolásokat (idetartozik
az ún. „kicsi vagy kocsi” dilemma), a lakáshiányt stb. Sokan arra hivatkoznak,
hogy a gyermek korlátozza a szülő mozgási szabadságát, csökkenti szabad idejét
és túl sokba kerül. A gyermekvállalás elutasítása mögött azonban valójában igen
gyakran a házastársi kapcsolat bizonytalanságai, zavarai húzódnak meg, vagy
éppen a teljes diszharmónia. Ezek pedig végső soron többnyire
személyiségzavarokból, a családalapításra – sőt sokszor a házasságra – való
éretlenségből erednek.
De a gyermekvállalás, a szülővé válás motívumai is lehetnek éretlenek. Az
egyik leggyakoribb éretlen motívum, hogy a szülővé válás pusztán a felnőtti
„státus” velejárójaként, szimbólumaként, a házasságkötés tartozékaként érdekli a
fiatalokat; valójában nem gyermekre vágynak, hanem felnőttes előjogokra.
Sokakban irreális, romantikus elképzelés él az anyai vagy apai szerepről. A nők
pl. gyakran csak azért vágynak az anyaságra, mert vonzza őket a „kisbabám van!”
nagy élménye, a szoptatás, a csecsemővel való játékos foglalkozás öröme, s
fogalmuk sincs a gyermekgondozással, neveléssel kapcsolatos problémákról,
nehézségekről. (Ők azok, akik aztán csalódottnak érzik magukat, amikor a gyermek
kinő a csecsemőkorból; esetleg megpróbálják továbbra is kisbabaként kezelni.)
Éretlen motívum, ha valaki pl. azért akar gyermeket, mert azt hiszi, hogy ezáltal
magához kötheti partnerét, összetarthat egy életképtelennek bizonyult kapcsolatot –
holott ezzel csak növeli a kapcsolati problémákat. De éretlen motívum az is, ha
valaki csak azért vállalkozik a gyermekre, mert ezt elvárják tőle, vagy mert a
gyermekben keres „kárpótlást” valamiért stb. Általában a gyermekvállalás csak
akkor történik érett indítékok alapján, ha a gyermeket nem eszköznek tekintik
valamilyen más cél elérésére, ha a leendő szülők tisztában vannak
felelősségükkel, a korszerű szülői szerep lényegével, maga a házasság pedig
kiegyensúlyozott és teherbíró. Érett motívum lehet pl. a szeretett társ
megajándékozásának vágya (ha ő is gyermekre vágyik), vagy a törekvés a
gyermeknevelési elképzelések megvalósítására az önmegvalósítás részeként.
Az emberek tehát a legkülönbözőbb okokból vállalkoznak a szülői szerepre; a
gyermekvállalásra késztető motívumok gyakran éretlenek vagy olyan gyengék,
hogy külső megerősítés nélkül nem is tudnának érvényesülni az ellenmotívumokkal
szemben. A megerősítés azonban csak akkor hasznos távlatilag is, ha az érett
motívumokon alapuló gyermekvállalási kedvet erősíti. Pl. a pusztán egy lakás
megszerzése vagy más anyagi előnyök kedvéért történő gyermekvállalás nem
jelent érett motivációt, kihatásai ezért bizonytalanok. Az ilyen éretlen motívum
folytán vállalt gyermek ugyanis nem igazán kívánt gyermek; a nem kívánt
gyermekek személyiségfejlődése pedig közismerten veszélyeztetett. A jövőtől
tehát azt várhatjuk, hogy a korszerű házasságra és szülőségre nevelés folytán
szaporodik majd az érett motívumok alapján vállalt, igazán kívánt gyermekek
száma.

A szülői szerep és a képességek

A gyermekvállalás érett motívumai rendszerint együtt járnak a szülői szerep

megfelelő betöltéséhez szükséges képességekkel. De az is előfordulhat, hogy a
családalapítási érettség e két tényezőcsoportja nincs összhangban egymással.
Pedig nem elegendő kívánni és vállalni a gyermeket – még érett és sokoldalú
indítékok alapján sem! –, ha nem rendelkezünk a jó szülő képességeivel, akkor a
szülői szerep kudarcok forrása lehet. Igaz, a szülői képességek jelentős része csak
„menet közben”, a szülői szerep gyakorlása során fejlődhet ki, hiszen nincs
képesség gyakorlás nélkül. De csak az fejlődhet ki, ami legalább csírájában,
alapjaiban megvan. Ezért olyan fontosak az „előgyakorlatok” – pl. a kisebb
gyermekekkel való foglalkozás (ami úttörő- vagy KISZ-feladat is lehet!) –,
továbbá az elméleti felkészülés keretében biztosított „próbacselekvések”, és
általában a személyiség felnőttes szintű fejlettsége, a társadalomba való
beilleszkedés (szocializáció) megalapozása. A szülői szerephez szükséges
képességek nagy része a házastársi szerep jó betöltéséhez is elengedhetetlen.
Ilyen részképességek pl. a gondoskodási és segítőkészség, a beleélő készség, az
alkalmazkodási készség stb.
A szülői szerepre való lelki érettség tehát a személyiség viszonylag magas
fejlettségét igényli, de a szülővé válás elő is segítheti a megfelelő képességek
fejlődését, ha megvannak a szükséges alapok. (Ez egyébként bizonyos fokig a
motivációra is érvényes.) Különösen a nő személyisége gazdagodhat sokat,
gyakran szinte ugrásszerűen fejlődik azáltal, hogy anyává lesz. A gyermekvárás, a
szülés és gyermekgondozás nemcsak nagy élmény, hanem tanulási folyamat is, az
anyai szerep elsajátításának „tanfolyama”, amely mozgósítja a nő belső erőit és
gyakran újszerű, sőt meglepő teljesítményekre teszi képessé. Az anya-gyermek
viszony sajátos intim kapcsolat, amely újfajta viselkedést, nagy türelmet és
alkalmazkodást igényel a nőtől, de az új feladatok teljesítése sikerélményt is
jelent, érzelmileg kiegyensúlyozottabbá, humánusabbá és megértőbbé teszi a nőt.
Sok pszichológus szerint az anyaság átélése, gyakorlása egyenesen
nélkülözhetetlen a nő személyiségének teljes kibontakozásához.
De amilyen mértékben az apa emocionálisan részt vesz a gyermekvárás, szülés
és gyermekgondozás-gyermeknevelés élményeiben, annyiban válik az ő
személyisége is érettebbé, teljesebbé azáltal. A szülői szerep tehát –
szakkifejezéssel élve – szocializáló funkciót tölt be, azaz elősegíti a szülők
emberi fejlődését, társadalmi beilleszkedését. Különösen sokat erősödhet a szülők
általános felelősségérzete, mivel átélik, hogy a gyermek sorsa a kezükben van,
gondoskodásuk nélkül el is pusztulna. Ismét hangsúlyozom azonban, hogy e
kedvező személyiségfejlesztő hatásnak feltételei vannak, amelyek hiányában a
gyermekvállalás és a szülői szerep kudarcokat, személyiségzavarokat válthat ki,
negatív hatással járhat. Éspedig nemcsak egyénileg, hanem a szülők kapcsolatára,
házasságára is.

A gyermek hatása a házasságra

Az első gyermek megszületése mindenképpen új szakasz kezdetét jelenti a

házastársi kapcsolat alakulásában. Új helyzet áll elő: eddig csak ketten voltak,
most hárman, s a harmadik – az új szülött – egyelőre nem tud alkalmazkodni, így
hát a szülőknek kell alkalmazkodniuk hozzá. Ha kívánták és örömmel várták a
gyermeket, akkor természetesen szívesen alkalmazkodnak, de a feladat még ez
esetben sem könnyű. Ha pedig bármelyikük nem kívánta vagy nem igazán kívánta a
gyermeket, vagy más szempontból nem volt kellően felkészülve a szülői szerepre,
akkor a nehézségek meghatványozódnak, s ez akarva-nemakarva kihat a házastársi
viszonyra.
Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a szülővé válás a házasság
„próbaköve”, nagy erőpróbája, amelyet csak az érett személyiségek megalapozott,
stabilizálódott kapcsolata képes válság és visszaesés nélkül kiállni. J. Bernard
amerikai családszociológus a házasság jövőjéről szóló könyvében számos
vizsgálatot említ, amelyek egyértelműen kimutatták, hogy a házassággal való
elégedettség akkor a legmagasabb, amikor még vagy már nincs gyermek, akit
nevelni kellene. Az adatok szerint Amerikában a gyermektelen házasságok
általában harmonikusabbak, mint ahol gyermek van, és az egy-két gyermekes
házasságok kiegyensúlyozottabbak, mint a sokgyermekesek. Hazánkban eddig még
nem végeztek ilyen vizsgálatokat, így nem tudjuk, mennyiben más a helyzet.
De ha hasonló adatokat kapnánk is – ami nem lenne meglepő –, tévedés lenne
azt hinni, hogy a gyermek mindenképpen csak megterhelést és gondokat jelent.
Ugyanúgy, ahogyan a személyiségre fejlesztő hatással lehet a szülővé válás, a
házastársi kapcsolat is gazdagodhat, magasabb szintre emelkedhet általa. A
gyermekkel kapcsolatos, új feladatok közös megoldása közelebb hozhatja
egymáshoz a házastársakat, megerősítheti egymás iránti szeretetüket,
megbecsülésüket stb. Egy szép, egészséges gyermek önmagában is sikerélmény a
szülők számára, s méginkább az, ha a nevelés során tapasztalják, hogyan fejlődik a
kis emberpalánta testileg-lelkileg a szülői elképzeléseknek, várakozásoknak
megfelelően. A közös sikerélmények pedig pozitív értelemben erősítik a házastársi
kapcsolatot.
Az ehhez szükséges feltételek közül már említettem a legfontosabbakat: a
házastársak személyiségének érettségét, és kapcsolatuk megalapozottságát,
stabilitását. A feltételek harmadik csoportja a családtervezéssel kapcsolatos. A
szülővé válás várhatóan súrlódásokhoz, konfliktusokhoz vezet, ha nincs egyetértés
a születendő gyermekek számát és a születések időzítését illetően. A tudatos
családtervezés ma még nem vált általánossá, pedig ez a szülői szerepre való lelki
érettség egyik fő mutatója. Az arról való ábrándozás, hogy hány gyermeket
szeretnénk, még nem családtervezés. Korszerű értelemben családtervezésről csak
akkor beszélhetünk, ha reálisan és közösen tervezzük meg nemcsak a kívánt
gyermekek fogadásához szükséges feltételeket, hanem nevelésük elveit és
módszereit, sőt lehetőleg a család egész életvitelét, életkörülményeit, anyagi
gyarapodását stb.
A családtervezés egyik fő mozzanata a születések időpontjának hozzávetőleges
megtervezése. Igen fontos ugyanis, hogy a terhességre és szülésre a házasság és a
gyermek szempontjából egyaránt legkedvezőbb időpontban kerüljön sor.
Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy biológiailag a 20-as életévek a
legkedvezőbbek a gyermekvállalásra, de nem kisebb jelentőségűek a lelki és
kapcsolati feltételek sem.
E téren két szélsőség figyelhető meg. Az egyik a túl korai gyermekvállalás,
amikor a teherbe esés már a házasságkötés előtt vagy röviddel (néhány héttel vagy
hónappal) az után következik be. A túl korán érkező gyermek különösen akkor
hathat kedvezőtlenül a házasságra, ha maga a kapcsolat is viszonylag új, s így még
nem volt idő a megszilárdulásra; továbbá, ha véletlenül került rá sor. A statisztikai
adatok szerint még napjainkban is a házasságok legalább 15-20%-át akkor kötik
meg, amikor a kisbaba már úton van. Ami azt valószínűsítheti, hogy ilyenkor maga
a házasság is – legalábbis időpontját, de sokszor, magát a szándékot is tekintve –
többé-kevésbé kénytelenségből, a terhesség „legalizálása” érdekében jött létre. Ez
szinte elkerülhetetlenné teszi, hogy a partnerek – főleg a férfi – bizonyos
kényszeredettséget vagy éppen „csapdába esést” érezzenek, ami elég nyomasztó
élmény, és a legkevésbé sem alkalmas a házastársi szeretet elmélyítésére.
De a házasságkötés utáni gyors teherbeesés is nehéz próbatétel az alighogy
elkezdődött házasság számára, hiszen egész sor olyan problémát hoz magával,
amelynek megoldása érzelmi stabilitást, a házastársak szilárd összehangoltságát
igényli. Gondoljunk pl. a nemi élet megnehezülésére, illetve átmeneti
felfüggesztésére a terhesség vége felé és a szülés utáni hetekben; ez erősen
megzavarhatja a szexuális összehangolódás folyamatát. A szakemberek ezért azt
ajánlják, hogy a házasság első évében lehetőleg még ne szülessen gyermek, sőt
jobb, ha a terhességre is csak később kerül sor.
A másik szélsőség a túl késői gyermekvállalás. Ezen nem az idős korban, a
termékenységi időszak végén történő gyermeknemzést értjük, hanem az olyan
eseteket, amikor a házasságkötés után csak 5-10 év múlva születik gyermek,
mégpedig szándékosan. Az ilyen hosszú eltolódás ritkán indokolt, és vannak
bizonyos veszélyei. A házastársak az évek során nagyon megszokhatják a gyermek
nélküli életformát, a velejáró kényelmet és kötetlenséget, s így sokkal nehezebbé
válik számukra az új életformára való átállás, a szülői szerep elfogadása és
elsajátítása. Ebből pedig csaknem mindig feszültségek származnak a házastársi
kapcsolatban is.
 Végeredményben tehát a korábban említett feltételek megléte esetén is az tűnik
legcélszerűbbnek, ha az első gyermek a házassúg 2-3. évében születik meg. A
legmegfelelőbb időpontot természetesen csak az összes körülmények
figyelembevételével lehet meghatározni; épp ezért van szükség családtervezésre. S
nemcsak az első gyermeknél, hanem a továbbiaknál is, hiszen a család szerkezete
és életstílusa minden újabb gyermekkel módosul, ami új nehézségek forrása lehet
a házastársi viszonyban. Tipikus nehézség pl., hogy a házastársak egyike akar még
egy (vagy több) gyermeket, a másik viszont nem, s ez az eltérés a férj-feleség
hatalmi vetélkedésének gyújtópontjába kerül.
Mindaz, amit eddig érintettem – a személyiség érettsége, a házasság
megalapozottsága és a gondos családtervezés –, csak előfeltétele a
gyermekvállalás kedvező kihatásainak. Vannak azonban olyan tényezők, feltételek
is, amelyek a gyermek megszületése után, a szülői szerep betöltése során kezdenek
hatni. Már az első gyermek megszületése alapvetően megváltoztatja a házaspár
életrendjét, számos új feladatot hoz, amelyet el kell osztani egymás közt. Ez eddig
– és többnyire még ma is – azt jelentette, hogy a feleség hosszabb-rövidebb időre
otthon marad a gyermekkel, s átmenetileg „főhivatású anya és háziasszony” lesz,
ami a hagyományos, patriarchális családstruktúrát erősíti. Napjainkban azonban
a feleség – aki a szülés előtt már belekóstolt az egyenjogú, dolgozó nő életébe –
rosszul tűri, hogy a gyermek és a háztartás rabja legyen. Ha nem kap elegendő
segítséget férjétől, veszélyes indulati feszültségek halmozódhatnak föl benne,
amelyek aztán házastársi konfliktusokban robbannak ki. A férj viszont amiatt
elégedetlenkedhet, hogy felesége elhanyagolja őt, túlságosan csak a gyermekkel
törődik.
Úgy tűnik tehát, mintha a gyermek megjelenése manapság veszélyeztetné a jól
induló, egyenrangú, kiegyensúlyozott házastársi viszonyt. Valójában a visszaesés
azért következhet be, mert még erősek a patriarchális hagyományok, s a
gyermekkel kapcsolatos új feladatok csak előhívják, felszínre hozzák a
gyermekkorban belénk nevelt magatartási mintákat. A szülővé válás azonban nem
feltétlenül okoz zavart a házastársi kapcsolatban már ma sem – a jövőben pedig
még kevésbé.

A szülői szerep korszerűsítése

A hagyományos, zárt és a korszerű, nyitott házasságban a szülői szerepek is

jelentősen különböznek. Korszerű házasságról – gyermek esetén – csak akkor
beszélhetünk, ha a házastársak szülői szerepüket is korszerűen alakítják. Ami
egyben azt is jelenti, hogy gyermekeiknek is korszerű szerepet szánnak.
Érdemes összehasonlítani – néhány fő vonás felvázolásával – az említett
szerepek hagyományos és modern változatait. Az apa hagyományosan „családfő”,
a legfőbb tekintély, akinek nem lehet ellentmondani; mintegy az isten helytartója a
családban. A gyermek nevelésébe közvetlenül ritkán avatkozik be, inkább csak
akkor, ha valami probléma merül fel vagy büntetni kell. Hagyományos szerepe a
család megélhetéséről való gondoskodás és a gyermeknevelés „elvi” irányítása, a
gyermek magatartási normáinak, feladatainak és sorsának (pályaválasztás stb.)
meghatározása. A modern apaszerep viszont nem támaszkodik családfői
előjogokra, nem igényel abszolút tekintélyt, hanem közvetlen és rendszeres – az
anyához hasonló mértékű – részvételt a gyermekek gondozásában és nevelésében.
A korszerű apa nem nyomja el a gyermek egyéniségét, hanem tiszteletben tartja;
igyekszik előmozdítani önállósulását és minden téren korszerű nevelési elveket
követ.
A hagyományos anyaszerep előírja, hogy a feleség legyen „főhivatású” anya és
háziasszony, aki férjeurának iránymutatása szerint gondozza és neveli a
gyermekeket önfeláldozó odaadással, a hagyományok szellemében. A modern
anya nem tekinti élete egyetlen értelmének a gyermeknevelést, nem áldozza fel
magát a Család oltárán; a gyermekeket az apával közösen, egyenrangú társakként,
korszerű szellemben neveli. A modern házasságban – amely egyben a jövő
házassága is – a szülői szerepek nem különülnek el mereven és nem különböznek
lényegesen, hanem hasonlóak és fölcserélhetők.
Ennek megfelelően a korszerű gyermeki szerep is egészen más, mint a
hagyományos. Nem a feltétlen tekintélytisztelet és engedelmesség a legfőbb
jellemzője, hanem a szülőkhöz való bizalmas (és később baráti) viszony, a
nyíltság és önállóság. A szülői példának megfelelően a fiú- és lányszerep nem
különül el mereven, s a gyermekek életének alakulását (iskoláztatás,
pályaválasztás stb.) nem az dönti el, hogy milyen neműnek születtek, hanem az
egyéni adottságok és hajlamok.
A szocialista családmodell sokat hangoztatott eszménye nemcsak a
családtervezést és a 2-3 kívánt gyermeket foglalja magában, hanem az
egyenrangúságra épülő családstruktúrát és a korszerű szülői szerepmagatartást is.
A család szocialista jellege elsősorban demokratikus, szabad légköréből és a
társadalom felé való nyitottságából adódik. Ez a nyitottság teszi lehetővé, hogy a
szocialista társadalmunk értékei – a kollektivizmus, a demokratizmus, a
humanizmus stb. – a család közvetítésével is, vagyis az elsődleges kiscsoport által
megerősítve eljussanak az egyénhez, gyorsabban és biztosabban beépüljenek a
családtagok személyiségébe.
A szülői szerep korszerűsítése komoly önnevelést, a szemlélet és magatartás
tudatos fejlesztését igényli mindkét házastárs részéről. Különösen a férjek számára
akad sok tanulnivaló, ha meg akarnak felelni a „modern apa” követelményeinek.
Ennek első lépése, hogy fölismerjék az apaság jelentőségét, új tartalmát és az
ezzel kapcsolatos, felelősségüket. Némi túlzással azt mondhatnám, hogy az
anyaság kultusza mellett meg kell honosítani az apaság kultuszát: be kell ivódnia
a köztudatba, hogy apának lenni éppoly nagy és szép dolog, mint az anyaság...
A korszerű szülői szerep elsajátítása nem történhet spontánul, véletlenszerű
hatásokra hagyatkozva, mert a korszerű családi nevelésnek még nincsenek
hagyományai. Lehet, hogy egyes családok már kivételt jelentenek ez alól, de
általában csak a belénk rögződött, patriarchális-tekintélyelvi beállítódások
tervszerű leküzdésével válhatunk modern szülőkké. A ma ismeretes, főbb nevelési
stílusok közül a demokratikus, „meleg-engedékeny”, azaz csak a legszükségesebb
korlátozásokat alkalmazó, példamutatással és szeretettel irányító nevelés felel
meg leginkább a szocializmust építő társadalom igényeinek.

A korszerű házasság és a gyermek

Különösebb bizonyítás nélkül is belátható, hogy korszerű nevelést csak korszerű

házasságban élő szülők adhatnak. Egy hagyományos-kispolgári családban a
nevelés is csak hagyományos-kispolgári lehet. A nevelés korszerűsítése tehát
feltételezi, sőt megköveteli a házasság korszerűsítését.
A korszerű házasság olyan alapelveket valósít meg, amelyek egyben nevelési
eszmények is: egyenrangúság, nyitottság és fejlődőképesség, személyi autonómia,
alkotó önmegvalósítás stb. Milyen hatással lehet a gyermekre pl. az, hogy szülei
nem törekszenek egymás kisajátítására, birtoklására, hanem kölcsönösen
tiszteletben tartják az egyéni szabadságjogokat? (Természetesen a gyermek
szabadságjogait is beleértve.) Ilyen házasságban a gyermek hamar megtanulja,
hogy ő sem sajátíthatja ki magának sem anyját, sem apját; így könnyen hozzászokik
ahhoz, hogy mások jogait tiszteletben tartsa. De megszokja azt is, hogy bizonyos
szabadságjogok őt is megilletik.
A nyitott házasságban nem fordulhat elő, hogy érzelmileg túlfűtött,
egészségtelenül szoros kötődés jön létre az egyik szülő és a (rendszerint ellentétes
nemű) gyermek között, ami a családon belüli féltékenység melegágya, a házastársi
viszony alapvető zavarainak előidézője vagy következménye. A hagyományos
házasságban szexuális és egyéb diszharmóniák miatt gyakori volt, hogy az egyik
szülő (többnyire az anya) mintegy partner-pótlékot keresett gyermekében, benne
keresett kárpótlást a házasság unalma, elégtelensége vagy kudarca miatt, s ezzel
vészélyesen magához kötötte, még serdülő- és ifjúkorban sem engedte érzelmileg
önállósulni gyermekét. Ez a túlzott kötődés ugyanakkor a szülő számára is
megnehezítette, hogy igazi megoldást találjon a házassági problémákra. A korszerű
házasság nem zárja el az utat a szülő egészséges érzelmi és szexuális igényei előtt,
nincs szükség „partnerpótlékra”, így a gyermek is szabadon fejlődhet.
Az egyik leggyakoribb, veszélyes nevelési hiba napjainkban a kényeztetés, a
„túlgondozó” vagy „meleg-korlátozó” szülői magatartás. Egy korszerű
házasságban élő szülő azonban nem hajlamos az elkényeztetésre. Egyrészt nem
kívánja föláldozni magát még gyermeke kényelme érdekében sem; másrészt
megszokta, hogy tiszteletben tartsa mások jogát az önállóságra, a képességek
szabad próbálgatására. A túlgondozás, a „széltől is óvás” egyszerűen nem fér
össze a korszerű házasság szabad, alkotó légkörével. Ez a légkör viszont nagyon is
alkalmas arra, hogy a gyermekekben is felébressze, serkentse az alkotó képesség
kibontakozását. A szülők nyitott házassága fogékonnyá teszi a gyermeket új
dolgok befogadására, ösztönzi kísérletező, felfedező kedvét s ezen keresztül egész
személyiségének fejlődését.
A korszerű házasságnak az az alapelve, hogy a szülők elkötelezték magukat
egymás személyiségfejlődésének előmozdítására, természetszerűleg a gyermekre
is érvényes. Az elkötelezettségnek ez a kibővítése bonyolultabbá teszi ugyan a
helyzetet, hiszen most már nem két, hanem három vagy még több egyéni fejlődés
szempontjait kell összehangolni, de fejleszti a közösségi szellemet, az
összetartozás érzését. Új terepet kap a segítőkészség, a türelem és más, szociálisan
pozitív képességek gyakorlása is. Mindez kedvezően hat vissza a házastársi
viszonyra és a szülők személyiségét is fejleszti; ami viszont újabb előny a
gyermeknevelés szempontjából. Kedvező kölcsönhatás jön tehát létre a
házastársi kapcsolat és a gyermeknevelés között.
A korszerű házasság legfőbb előnye azonban a gyermekneveles szempontjából
valószínűleg az, hogy beleoltja a gyermekekbe a nemek egyenrangúságának – s
általában az emberek egyenrangúságának – gondolatát, egymás kölcsönös
tiszteletben tartásának eszméjét. Egyedül ezzel is mérhetetlenül hozzájárul
társadalmi céljaink eléréséhez.
 A zárt házasság „kinyitásának” lehetőségei
Abban az olvasóban, aki egy kicsit elgondolkodott az eddigieken, bizonyára
felmerül a kérdés: Vajon az ő házassága mennyiben hagyományos vagy korszerű?
S ha hagyományos, zárt, hogyan lehetne „kinyitni”?
Ezek valóban jogos és alapvető kérdések. Hiszen a házasság intézménye
legközvetlenebbül éppen zártsága és merevsége miatt került válságba, noha a
válság lényege, mint láttuk, a „házassági patriarchátus” ütközése a megváltozott
társadalmi követelményekkel.

A házasságdiagnosztika nehézségei

Még a szakértők számára sem állnak rendelkezésre kidolgozott házasságértékelő

eljárások, inkább csak szempontok és irányelvek. A házasság beválásának
szokásos kritériumai – az elégedettség, a tartósság, az egymás iránti szeretet stb. –
keveset árulnak el az adott házasság alapjellegéből. A zártság ugyanis nem
feltétlenül okoz elégedetlenséget, hiszen a hagyományos házasságban élők
legtöbbször nem is tudják, hogy házasságuk lehetne más tartalmú is.
Ha tehát valaki azt mondja: „Tökéletesen meg vagyok elégedve a
házasságommal, és nem érzem, hogy bármiben is korlátozna” – ez még nem
bizonyítja, hogy az illető korszerű házasságban él. Egy zárt házasság is elégedetté,
sőt átmenetileg boldoggá is teheti azt, aki éppen ilyenre vágyott vagy azt hiszi,
hogy csak ilyen létezik.
De ha így van, akkor miért kell egyáltalán felhívni az emberek figyelmét arra,
hogy van más lehetőség is, mint amit ismernek?
Legegyszerűbb lenne, ha erre azt válaszolnám: azért, mert a fejlődés érdeke
megköveteli. Ugyanazért, amiért a vallásosak figyelmét felhívjuk a tudományos
világnézetre, s a kispolgári beállítottságúakat felvilágosítjuk a szocialista
értékrendszerről. Vagy: az a kizsákmányolt, aki nem lát más lehetőséget, esetleg
elégedett a helyzetével, holott lázadnia kellene, éppen a saját jövője érdekében.
Így van a hagyományos házassággal is, amelynek elsősorban a nők a kárvallottjai,
s mégis ők ragaszkodnak hozzá körömszakadtáig. Sőt, sokan meggyőződéssel
állítják, hogy házasságuk akkor lenne igazán boldog, ha még zártabb lenne, ha
örökké együtt lehetnének házastársukkal egy magányos szigeten – vagy legalább az
otthon négy fala között.
 Amilyen hamis és embertelen lenne egy „elégedett” kizsákmányoltat meghagyni
a maga tévhitében, éppolyan álhumánus a zárt házasság illúzióinak ápolása.
Ahhoz, hogy valaki azt higgye: jól érzi magát egy patriarchális házasságban,
sajátos személyiségtorzulásra van szükség.
A zárt házasság elfogadása vagy kívánása nem a hagyományos házasságforma
„beválását” vagy „természetességét”, hanem csupán a nevelés és a közvélemény
hatalmát tanúsítja. Nemzedékek során át belénevelték az emberekbe, hogy a jó
házasság zárt, és benne a férfi az úr – ilyennek kell szeretni, mert nincs más
választás. A nő számára egészen a mi korunkig szinte az egyetlen elfogadható
perspektíva volt a „férjfogás” s aztán a férjnek mint családfenntartónak féltékeny
őrzése; de sok férj is legszívesebben kalitkában tartotta volna feleségét, mint
„férfibecsületének” (és kényelmének) zálogát. Mivel egyik sem bízott meg teljesen
a másikban – s legtöbbször az önbizalmukkal is baj volt –, biztonságérzetet csak
a házasság minél teljesebb zártsága nyújtott. A szerelem ilyen körülmények
között kizárólagosságra, a partner kisajátítására törekszik, s magától értetődőnek
tünteti fel a házasság zártságát. De ezzel megnehezíti a zártság felismerését is.
A félreértések lehetősége csaknem korlátlan. A leggyakoribb félreértés a
zártságot a házastársi hűséggel, a nyitottságot pedig a „megcsalással” azonosítja.
Holott egy házasság lehet zárt jellegű akkor is, ha egyik vagy akár .mindkét fél
„megcsalja” a másikat, s lehet nyitott akkor is, ha egyiknek sincs mással szexuális
kapcsolata. A hagyományos házasságban, mint láttuk, a férfiak többségének – s a
nők egy részének is – voltak, illetve vannak (többnyire titkos) külső kapcsolatai,
de ettől a hagyományos házasság nem válik nyitottá. Egyrészt, mert a zártság a
házasság egész tartalmára jellemző. (Aminthogy a nyitottság is.) Másrészt az
egyoldalú, a titkolt vagy a másikra ráerőszakolt nyitottság csak torzképe,
karikatúrája lehet az igazi nyitottságnak, amely kölcsönös egyetértésen és
nyíltságon alapul.
Ha tehát a problémát nem akarjuk a nevetségességig leegyszerűsíteni, vicc-
témává torzítani, akkor őszinte és komoly választ kell adnunk ilyenfajta
kérdésekre:
– Maradéktalanul megvalósult-e a nemek egyenrangúsága a házasságomban?
Vagy fellelhető-e – és miben – a hagyományos, patriarchális szemlélet hatása?
– Nem törekszem-e önkéntelenül is a házastársam kisajátítására; nem
ellenőrzöm vagy korlátozom-e túlságosan? Lehet-e különvéleménye vagy elvárom,
hogy mindenben egyetértsen velem?
– Elég szabadnak érzem-e magamat a házasságban? Nem korlátozza-e
személyiségfejlődésemet, értékes képességeim, törekvéseim kibontakoztatását?
 – Nem vagyok-e féltékeny a házastársamra? Nem irigylem-e sikereit,
képességeit, pillanatnyi helyzeti előnyeit stb. Tapasztalok-e nála féltékenységet?
– Előfordul-e, hogy átvesszük egymás szerepkörét, feladatait vagy ragaszkodunk
a szokásos szerep- és munkamegosztáshoz?
– Van-e lehetőségünk egy kis „magánéletre”, egyedüllétre, külön programra,
vagy mindig együtt töltjük a szabad időt?
Persze, ha valaki teljesen elégedett a házasságával, s társa is osztja
elégedettségét, akkor aligha merülnek fel ilyen kétkedő kérdések. A kölcsönös
elégedettség azonban ritka, s még ritkábban tart huzamosabb ideig. Előbb-utóbb
minden házasságban felmerülnek problémák; a zárt házasság pedig eleve
feszültségekkel és belső konfliktusokkal terhes.

Fejlődési feladatok a házasságban

Csak a mesékben tűnhet a házasság felhőtlennek és örökké harmonikusnak. A

párkapcsolat élő, fejlődő valóság, amely a résztvevőket új és új helyzetek elé
állítja, s e helyzetek – az ún. fejlődési feladatok – megoldásától függ a házasság
további sorsa.
Ilyen feladatok keletkeznek pl. akkor, amikor a párkapcsolat az egyik fejlődési
szakaszról egy másikra tér át. A házasságnak is megvan a maga életciklusa,
éppúgy, ahogyan az egyénnek: keletkezik, fejlődik és elmúlik. Fejlődése
szakaszokra tagolható, pl. udvarlási szakasz, jegyesség, fiatalházas-kor, a szülővé
válás szakasza stb. Minden szakasz egy sor új követelményt állít a házastársak elé,
s az ezekhez való alkalmazkodás a korábbi viselkedés, szerepmagatartás
módosítását, átalakítását teszi szükségessé. A zárt házasságban azonban az új
szakasz követelményeihez való alkalmazkodás hagyományos, merev szerepsémák
alapján történik, amelyek patriarchális szellemben szabják meg a férfi és a nő
magatartását.
Csakhogy a hagyományos szerepsémák nem számolnak a nő új helyzetével és a
megváltozott társadalmi légkörrel, ezért feszültséget keltenek és konfliktusokat
készítenek elő. Amikor pl. egy férfi a szülővé válás szakaszában elvárja, hogy
felesége a háztartáson kívül a gyermekgondozást és -nevelést is egyedüli lássa el,
ez a régen magától értetődő szerep-elvárás ma válságba sodorhatja a házasságot.
Az új szakaszra való áttérés ezért általában alkalmat ad a házasság
zártságának felismerésére, és annak nyitottabbá tételére.
Fejlődési feladat azonban nemcsak szakaszváltáskor áll elő, hanem bármikor
adódhat, ha külső vagy belső történések változást idéznek elő a házastársak
magatartásában, nézeteiben vagy kapcsolatában. Jó példa erre a szerelem
elmúlása – egyik vagy mindkét részről –, ami merőben új helyzetet hoz létre,
éspedig olyat, amilyet egy zárt házasságban nem is lehet megfelelően megoldani.
A zártság néhány fő jellemzőjének – az „abszolút” hűségnek és kizárólagosságnak,
az egymással való teljes azonosulásnak, az állandó együttlétre törekvésnek –
egyetlen „mentsége”, elfogadható indoka ugyanis a szerelem. Ezért hivatkoznak
előszeretettel a szerelem „természetére” a zárt házasság hívei. De mi indokolja a
zártság fenntartását a szerelem elmúlása után? Annak számára, aki már nem
szerelmes, a kizárólagosság, a teljes azonosulás, az állandó együttlét stb.
menthetetlenül kényszernek hat.
Az így keletkezett fejlődési feladatot csak a zártság fellazításával lehet
egészségesen megoldani. De ugyanezt mondhatjuk a legtöbb más jellegű fejlődési
feladatra is. A fejlődés és a nyitottság között dialektikus kapcsolat van: a
házasság fejlődése növeli annak nyitottságát, ez pedig elősegíti a fejlődést. A zárt
házasság ezzel szemben törékeny és válságokra hajlamos.

„Szőnyeg alá sepregetni”?

Amikor egy házasság válságba kerül, többféle reagálás lehetséges. Vagy nyíltan
szembenézünk a problémával és keressük a tényleges megoldást, vagy úgy teszünk,
mintha nem is létezne (tehát „struccpolitikát” folytatunk). Esetleg tudomásul
vesszük ugyan a bajokat, de félremagyarázzuk, eltúlozzuk vagy ellenkezőleg:
bagatellizáljuk, kényelmes látszatmegoldást keresünk, mellébeszélünk – egyszóval
lényegében kitérünk előle. Ahogy mondani szokták: „szőnyeg alá sepregetjük”,
ahelyett, hogy eltakarítanánk.
Könnyen belátható, hogy a struccpolitika és a látszatmegoldás előbb-utóbb
megbosszulja magát, hisz legjobb esetben is csak elodázza a válságot. Tipikus
tévedés, hogy vannak ügyek, amelyeknek jobb a félhomály, vagyis jobb nem
beszélni róluk, mert az csak „elmérgesíti a helyzetet”. Szociológiai vizsgálatokból
kiderül, hogy különösen a fiatal házasok leggyakoribb reakciója a házassági
nehézségekre az elhallgatás, a várakozó magatartás. Vagyis rögtön mintegy
védekező tartásba merevednek és figyelik egymást. Ha valamelyikük nyíltan
próbál beszélni, a másik ezt gyakran sértésnek érzi és agresszíven válaszol.
Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy a problémakerülési tendencia nem
mindig és nem feltétlenül vezet a házasság felbomlásához. Egyes esetekben még
viszonylagos egyensúly és elégedettség is elképzelhető, különösen, ha a kikerülési
tendencia összhangban áll az egyéni életstílussal, és a házastársi szerepek
mereven elkülönülnek egymástól. Egy azonban bizonyos: az ilyen problémakerülő
házasság nem fejlődhet, és nem segítheti elő a házastársak egyéni fejlődését sem.
Ezzel szemben a problémákkal való nyílt szembenézés önmagában is
fejlődőképesebbé teszi a házasságot. Nem szükséges megvárni, amíg konfliktusra
vagy éppen válságra kerül sor. Elég, ha megérezzük vagy megsejtjük, hogy nincs
minden rendben, hogy a házasság kezdi akadályozni önmagunk vagy társunk
további fejlődését.
Kétségtelen, hogy bizonyos fokú önismeret és emberismeret nélkül nehéz az
egyéni vagy a kapcsolati fejlődést érintő felismerésekre jutni. A házasság
nyitottabbá tételének másik alapfeltétele ezért az önismereti és a kapcsolati
kultúra növelése.
Ezen a téren a legtöbb házasságban bőven van tennivaló. Ez nem a házastársak
hibája, hanem az egész eddigi nevelési rendszeré, amely csak a szakmai
felkészülés követelményeit tartotta szem előtt, és sajnálatosan elhanyagolta a
személyiségfejlesztést, az emberi kapcsolatokra való felkészítést.
Ennek hátrányai már a párválasztásnál megmutatkoznak. Az önismeret
fejletlensége lehetetlenné teszi annak reális elbírálását, hogy az egyén egyáltalán
érett-e lelkileg a házasságra, és milyen típusú emberrel illene legjobban össze. Ez
az oka annak, hogy a házasságkötés gyakran naiv illúziók alapján történik. A
házastárssal kapcsolatban kétféle, tipikus illúzió fordul elő leggyakrabban. Az
egyik a teljes lelki egység illúziója, amely különösen a szerelmi házasságokra
jellemző. A szerelem ugyanis, mint már említettem, átmenetileg nagy fokú
azonosulást hoz létre érzelmi téren, s ezzel azt a látszatot kelti, mintha az egyéni –
felfogásbeli stb. – különbségek elmosódtak volna. Később aztán, amikor a
különbségek mégis felszínre kerülnek, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni velük.
A teljes egység illúziójának része, hogy mindketten azt hiszik: házastársukban
egyszer s mindenkorra megtalálják minden szükségletük, minden társas
kapcsolatuk kielégítését.
A másik tipikus illúzió részben szintén a szerelem túlértékelésével függ össze.
Amikor ti. olyan jelentős egyéni különbségek, illetve kapcsolatzavaró tényezők
merülnek fel már a házasságkötés előtt, amelyeket lehetetlen nem észrevenni,
sokan naiv optimizmussal abban bíznak, hogy „majd megnevelik” a másikat,
hiszen „a szerelem csodákra képes”.
Kell-e bizonygatni, hogy az ilyen „átnevelési” törekvések igen ritkán járnak
tartós eredménnyel? Nem mintha lehetetlen volna valakit átnevelni általában; de
sikerről csak akkor lehet szó, ha alaposan ismerjük és biztosítani tudjuk az
átnevelés feltételeit. Vagyis nagy emberismeretre, pszichológiai és pedagógiai
szaktudásra van szükség, amit a legkedvezőbb körülmények is csak részben
pótolhatnak. A házastárs jó szándéka, türelmes „rábeszélése” kevés ahhoz, hogy
régi beidegzéseket, mélyen bevésődött szemléletet, szokásokat megváltoztasson.
Nézzük most mindezt a zárt házasság nyitottá tétele szempontjából. A legfőbb
akadályt itt is a pszichológiai iskolázottság hiányából fakadó illúziók jelentik.
Hajlamosak vagyunk pl. feltételezni, hogy ami számunkra világos, az – hiszen
„egyek vagyunk” – házastársunk számára is könnyen belátható és elfogadható.
Csalódottá és türelmetlenné tesz, ha többszöri kérlelés ellenére sem tudja
megváltoztatni patriarchális szemléletét, merev szerepmagatartását. Esetleg még
akkor sem, ha „elvileg egyetért” a változtatás szükségességében. De velünk is
előfordulhat, hogy amit elvileg helyesnek, szükségesnek tartunk, azt a gyakorlatban
mégsem tudjuk megvalósítani. Ez érthetően nagy csalódást jelent, amit könnyebb
elviselni, ha az ember nem önmagát, hanem az elvet vagy a körülményeket
hibáztatja a kudarc miatt. Hányszor hallunk pl. olyan érvelést, hogy „szép, szép az
egyenrangúság gondolata, de nem valósítható meg...”, „ellenkezik az emberi
természettel...”, „talán majd száz év múlva...” stb.
Hasonló érvekre számíthatunk a házasság tartalmának korszerűsítése során is. S
ha nem ismerjük a lelki működés ún. elhárító mechanizmusát, akkor könnyebben
elfogadjuk az ilyen tetszetős érveléseket, holott ezzel önmagunkat is becsapjuk.
A „tehetetlenség törvénye” ugyanis, amelyet a fizikából ismerünk, bizonyos
értelemben a lelki működésre is érvényes. Szerencsére itt nem hat meghatározó
erővel; csupán tendencia, vagyis legyőzhető. Abban nyilvánul meg, hogy nehezen
tudunk letérni azokról a „sínekről”, amelyekre gyermekkorunkban ráállítottak
bennünket; csak a tehetetlenségi erő leküzdése után tudunk új irányba elindulni. A
megváltozás, a fejlődés kényelmetlenséggel, nehézségekkel jár, felborulással
fenyegeti az addig kialakított lelki egyensúlyt, ezért akaratlanul is ellenállást vált
ki bennünk és elhárító-védekező mechanizmusokat léptet életbe. Olyan ez, mint
amikor az ember egy ismeretlen ingertől, helyzettől megijed és „ösztönösen”
menekülni vagy támadni készül, amíg rá nem jön, hogy egyikre sincs oka. Az
emberek persze nem egyformán „ijedősek”, de a többség fél az újtól, a változástól,
s mert nincs elég önbizalma, önkéntelenül elhárítja a fejlődési kihívást.
Különösen erős az újtól való félelem a szexualitás, a nemi kapcsolatok terén,
hiszen ez az a terület, amelyet a hagyományos nevelés tudatosan homályban
hagyott és egészében veszélyesnek, fenyegetőnek tüntetett fel. Ezért itt a
legnagyobb a tehetetlenségi erő, amely mozgósítja az elhárító mechanizmusokat a
változással szemben. S mivel e mechanizmusok nem akaratlagosan és tudatosan,
hanem spontánul és észrevétlenül működnek, csak átlagon felüli önismerettel és
emberismerettel lehet befolyásolni azokat.
Ezek után talán érthető az a javaslat, hogy a házasság korszerűsítését kezdjük
mindig önvizsgálattal és önneveléssel, mert különben mindjárt az első lépéseknél
igen erős belső ellenállásba ütközünk. Az önismeret-fejlesztés azonban nem
igényel feltétlenül magányos elmélkedést, sőt sokkal hatékonyabb lehet a házastárs
bevonásával, s ráadásul így az ő önismerete is fejlődik.

Nyitás szaksegítséggel: házaspár-terápia

Ma még ritka lehetőség, de a jövőben bizonyára egyre gyakoribb lesz, hogy a zárt
házasság következményeitől szenvedők szaksegítséget vesznek igénybe házasságuk
fejlesztéséhez, ami igen sokszor a házasság megmentésével egyértelmű.
Az alábbiakban vázlatosan ismertetem egy fiatal házaspár tanulságos esetét. A
tipikusan hagyományos házasság a teljes csőd szélén állt, amikor az asszony utolsó
szalmaszálként szaksegítségért folyamodott. A vizsgálat során a fiatalasszony
elmondotta, hogy 4 évvel ezelőtt szerelmi házasságot kötöttek. Van már egy
gyermekük is, akit mindketten akartak és szeretnek. Házaséletük azonban sohasem
volt harmonikus, s az utóbbi időben egyre rosszabb. Mindketten
kiegyensúlyozatlanok, zárkózottá és ingerültté váltak. Férje sokszor a
gorombaságig ragadtatja magát, állandóan elkeseredett, értelmetlennek látja az
életet. Pedig ami a körülményeket illeti, nem lehet panaszuk: szépen berendezett,
nagy lakásuk van, mindketten jól keresnek, s a szülők sem szólnak bele az
életükbe. Az alkoholt egyikük sem kedveli, és egyikük sem csalta meg a másikat.
De hát akkor mitől olyan boldogtalanok? Az asszony a szexuális
diszharmóniában látja az okot. „Korábban nem értettem – mondja –, mi az oka
férjem feltűnő helyét nem találásának. A nyáron egy vita során kijelentette: végleg
döntött, elválik tőlem. Többször is hallottam ezt dühkitörései során, de most
hajthatatlannak tűnt. Kiprovokáltam, hogy megmondja, amivel sohasem akart
megbántani: szexuálisan nem tudom őt kielégíteni. Ezt én is sejtettem ugyan, de ha
rákérdeztem, ingerülten válaszolta, hogy elrontok mindent ezzel a buta
kérdezősködéssel. Így hát hittem neki, bár nyugtalanított... Most aztán kiderült,
hogy a teljes nemi kielégülés hiánya okozza ingerültségét, elkeseredettségét,
állandó rossz közérzetét.”
A közvetlen ok tehát megvan. De menjünk tovább: mi okozza a szexuális
diszharmóniát? A férj részben saját magát hibáztatja, mivel szerinte nemzőszerve
jóval kisebb az átlagosnál; másrészt mindkettejük ügyetlenségét okolja. Ez
utóbbiban az asszony is egyetért, hiszen mindketten elsők voltak egymásnak, ami a
testi szerelmet illeti (bár a férjnek volt két rövid kalandja még a házasságkötés
előtt). A szakembernek azonban négyszemközt azt is bevallja, hogy ő maga
legtöbbször csaknem teljesen érzéketlen a nemi aktus alatt. „Nem tudom, mi lehet
ennek az oka – mondja –, hisz igazán szeretem a férjemet. Az bizonyos, hogy az
utóbbi időben soha nem tudok feloldódni a nemi érintkezések során. De korábban
is csak szimuláltam. Arra nem tudtam rászánni magam, hogy őszintén megmondjam
férjemnek az igazságot. Részben, mert féltem, hogy akkor végleg elszakadunk
egymástól, részben, mert sajnáltam a férjem... féltem megbántani, gondoltam, hogy
ezzel is gátlásossá tehetem. Amíg hittem abban, hogy én kielégítem őt, nem is
gondoltam rá sokat, hogy javítani kellene a helyzeten. Azt hiszem, ha csak rólam
van szó, el tudnám képzelni az életemet így, hogy nem ismerem azt az örömöt, ami
két különnemű ember legszebb élménye kellene, hogy legyen. De most, hogy
tudom, elveszíthetem a férjemet, gyermekem apját, mindent megtennék azért, hogy
végre egymásra találjunk.”
Eljutottunk tehát az okok második, mélyebben fekvő rétegéhez: mind a férfi,
mind a nő súlyos szexuális gátlásaihoz és téves elképzeléseihez.
De hát mitől vált egy őszinte szerelmi kapcsolat ilyen képtelenül hazuggá,
gyötrően kétszínűvé? Miért kell két jobb sorsra érdemes és egymást szerető
embernek némán és megalázottan szenvedni egymás mellett? Az okok harmadik
rétege a gyermekkori élmények, a nevelési hatások világába vezet. Mindketten az
otthoni mintákat másolják, a hagyományos, nemiségellenes nevelés mindkettőjüket
zárt házasságra készítette fel. A szex sohasem volt beszédtéma, de azért a szülők
érzékeltették, hogy szennyes és alacsonyabbrendű dolog. Az asszony kislánykora
óta a „tisztaságot” tartja az ember legértékesebb tulajdonságának – vagyis a szex-
mentességet. Büszke arra, hogy nem vált „tisztátlanná”, amit úgy ért, hogy le tudta
győzni pl. az önkielégítés kísértését, a „test ördögét”. A házasságban
természetesnek érzi az áldozatvállalást, a lemondást, az önzetlenséget. Ugyanakkor
büszkén vallja, hogy „erősen monogám hajlamú vagyok, akihez ragaszkodom, azt
szeretném szinte kisajátítani... Többször volt köztünk féltékenységi jelenet: én
féltékenykedtem”.
A vizsgálat során egyre világosabban megmutatkozott a zárt házasság
jellegzetes képlete; föltárultak az azt kialakító személyiségvonások és ezek eredete
is. Pontosan végigkövethető volt, hogyan és miért került zsákutcába ez a házasság.
„Nem is tagadom – mondta az asszony –, újabban egészen együgyűnek érzem
magam, beszűkültem, csak a kettőnk boldogsága-boldogtalansága foglalkoztat.
Holott a munkám egész embert kíván, nem egy lelki sérültet, akinek keserű
ábrázata mindenkinek terhes.”
 A terápia feladata egy kicsit hasonlított ahhoz, mint amikor egy rosszul
begombolt kabátot újra gombolunk. Lépésről lépésre szembesíteni kellett a
házastársakat tévedéseikkel, illúzióikkal, előítéleteikkel – s a tehetetlenségi
erővel, amely mozgósította elhárító mechanizmusaikat a változás ellen.
Nyilvánvaló volt, hogy nem elegendő csak az asszonyt kezelni, hanem a férjet is
be kell vonni a kezelésbe. A terápia új felismerésekhez segítette mindkettőjüket, s
ezzel kimozdította őket a zsákutcából, beindította az „átnevelődés”, a nyitottabbá
válás folyamatát. Az átállás nem volt könnyű, és szaksegítség nélkül aligha sikerült
volna, de egy kritikus időszak után a kapcsolat új, egészséges alapokon
stabilizálódott, új fejezet kezdődött házasságuk történetében.

A szerződés újraírásának útjai

A csereelmélet szerint minden házasság: szerződés, cseremegállapodás – vagy

mondjuk: barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés – a felek között egymás
bizonyos szükségleteinek kölcsönös kielégítésére és az egymással való
szolidaritásra. Persze ennek a szerződésnek a pontjait rendszerint nem fektetik
írásba, csak gondolatban fogalmazzák meg – és sokszor csak nagyon
hozzávetőlegesen, nem átgondoltan –, de ez nem változtat a lényegén.
A házasságkötés külsőségei ugyan elég hasonlóak, mégis, a megállapodás
tartalma merőben különböző lehet. Talán csak egy dolog van, ami közös: minden
házassági szerződés határozatlan időre szóló, és nem teljes részletességgel
kidolgozott, ún. keretszerződés, amelyet időről időre konkretizálni, bővíteni,
módosítani kell, esetleg a körülmények változása folytán egészében felül kell
vizsgálni. A zárt házasságban azonban általában csak konkretizálásról,
értelmezésről lehet szó, hiszen a zártság elkerülhetetlen velejárója a merev
ragaszkodás az eredetileg vállalt elképzelésekhez.
Ha a beprogramozott sémák nagyon különbözőek vagy ellentétesek, akkor a
házasság csatatérré válik vagy széthullik. A párválasztásban érvényesülő
homogámia (hasonló a hasonlóval-elv) azonban a sémák alapvető hasonlóságát
valószínűsíti, s ez az együttélés során csak fokozódik. A stabilizálódott zárt
házasságokban a házastársak valósággal „összenőnek”; ez annyit jelent, hogy
elsorvasztanak mindent, ami bennük egyéni volt, és fölerősítik a hasonló vagy
kölcsönösen elfogadható vonásokat. A végén külsőleg-belsőleg egyformákká
válnak. De ezzel elvesztik egyéniségüket.
A nivellálódásnak ez a folyamata ismét egy fizikai jelenségre, az ún. entrópiára
emlékeztet. Az entrópia törvénye szerint egy zárt rendszeren belül a hőenergia
előbb-utóbb eloszlik, kiegyenlítődik és bekövetkezik a „hőhalál”. Úgy tűnik,
mintha az entrópia törvénye átvitt értelemben a zárt házasságra is érvényes lenne.
Szerencsére a legtöbb zárt házasság csak viszonylag zárt, s többnyire komoly
belső és külső erők hatnak a teljes bezáródása ellen. Ezek feszültséget, súrlódást,
konfliktust hoznak ugyan létre, de eredményükként a házasság nyitottabbá válhat. A
mi korunkban a társadalmi fejlődés tempója annyira felgyorsult, hogy bizonyos
fokú rugalmasság, nyitottság nélkül sem az egyén, sem a házasság nem lehet
életképes.
Ha tehát életképesek akarunk maradni, akkor fokoznunk kell önmagunk és
házasságunk rugalmasságát és nyitottságát. Ehhez felül kell vizsgálnunk, s esetleg
át kell fogalmaznunk házassági szerződésünk, „cseremegállapodásunk” egyes
tételeit vagy akár az alapelveit is. Olyan új „szerződést” kell kidolgoznunk, amely
lehetővé teszi mindkét fél számára a szabad önmegvalósítást. Természetesen csak
a valóban értékes és társadalmilag hasznos önmegvalósítás érdemel szabadságot,
s ez semmiképp sem történhet a házastárs rovására. Az önmegvalósítási törekvés
sohasem igazolhatja a másik ember kisajátítását, kihasználását, manipulálását.
Nem arról van tehát szó, hogy ezentúl „mindent szabad”, de arról sem, hogy a
régi, merev kötöttségek helyébe újabb, de éppoly merev szabályokat léptessünk.
Nyitott házasság csak olyan „szerződésen” alapulhat, amely lépést tud tartani az
egyéni fejlődéssel és a körülmények változásaival. Magának a nyitottság
megvalósításának sincsenek merev szabályai, többféle úton és módon közelíthető
meg. Lényegét, a szabad együttműködést a házasélet különböző területein lehet
megvalósítani, s az egyik területen elért előrehaladás megkönnyíti a szabadság és
együttműködés kiterjesztését más területekre is.
A „hol kezdjük”? kérdésére nem lehet általánosan érvényes receptet adni,
illetve csak annyit, hogy lehetőleg ott, ahol a „nyitás”, a szabad együttműködés a
legkönnyebben megvalósítható. Ez a terület házasságonként különböző lehet.
Vannak párok, akiknek a szereprugalmasság megvalósítása a legkönnyebb, mások
a magánélet biztosításában vagy éppen a féltékenység leküzdésében érnek el
könnyebben eredményt. De bárhol is kezdjük, nem kerülhetünk meg egy alapvető,
személyes feladatot: a házassággal kapcsolatos igényeink kritikai felülvizsgálatát,
továbbá egy csak közösen megoldható feladatot: a közlési (kommunikációs)
készségünk fejlesztését.

Házassági igényeink felülvizsgálata

Nem tudományosan bizonyított tény, de nagy valószínűséggel állítható, hogy a

házasságban a legtöbb zavar közvetlen kiváltó okai a téves, megalapozatlan,
irreális várakozások. Könnyen belátható, hogy a csalódás elkerülhetetlen, ha
olyasmit várunk a házasságtól – és a házastárstól –, amit az nem képes megadni,
esetleg még a legkedvezőbb esetben sem. Márpedig a zárt házasság fő jellemzői
közé tartozik, hogy túlzó, irreális igényekre épül. A hagyományos nevelés ugyanis
idealizált képet igyekezett kialakítani a fiatalokban a házasságról, holott a
romantikus szerelem és a tapasztalathiány folytán amúgy is hajlamosak arra, hogy
rózsaszín szemüvegen keresztül lássák a jövőt.
Nehéz lenne minden téves várakozást bemutatni, de azért lássunk néhányat a
legjellemzőbbek közül.
Az egyik leggyakoribb – és következményeit tekintve talán legsúlyosabb –
tévedés azt várni, hogy a házasság egyszer s mindenkorra biztosítja minden testi és
lelki szükségletünk teljes kielégítését, vagyis tökéletes boldogságot és biztonságot
jelent. Sokan még ma is valamiféle minden bajt gyógyító orvosságnak vélik a jó
házasságot, amely minden problémát megold, és védelmet nyújt minden veszély
ellen. A lelki éretlenség és bizonytalanság folytán túl erős biztonságigény keres
gyakran kapaszkodót a házastársban, s az általa megszerezhető gyermekben vagy
anyagi javakban. A házasság azonban nem biztosítási kötvény – inkább olyan
vásár, amihez nem adnak garancialevelet.
Megalapozatlan várakozás továbbá,
– hogy a házastársunk szeretetére, gondoskodására, elismerésére és
támogatására mindig, minden körülmények között számíthatunk;
– hogy a házasságban sohasem fogjuk magunkat magányosnak érezni;
– hogy a házastársunk sohasem fog vonzódni más partnerhez és örökké hű marad
hozzánk (még gondolatban is);
– hogy a nézeteltérések és viták elkerülhetők a házasságban;
– hogy biztosan egész életünkben kitartunk egymás mellett stb.
De nem kevésbé tévedés azt hinni,
– hogy a házastársunk a miénk, éppúgy mint más tulajdonunk;
– hogy a szexuális hűség az egymás iránti szeretet biztos jele;
– hogy aki szeret, illetve szerelmes, az féltékeny is;
– hogy jó szexuális kapcsolat esetén a házasság sikere biztos;
– hogy a házasság fő célja és értelme a gyermek;
– hogy a gyermek összetartja és megmenti a rossz házasságot is;
– hogy a nézeteltérés vagy konfliktus a szeretet hiányáról tanúskodik;
– hogy a házastársi szerepek biológiailag meghatározottak stb.
A felsorolást – sajnos – szinte vég nélkül lehetne folytatni.
 A reális igények kialakítása során abból indulhatunk ki, hogy a házasság nem
végleges, statikus állapot, hanem változó, dinamikus folyamat, amely sokféle
irányban alakulhat. Ha nyitottak vagyunk a lehetőségek iránt, akkor tudunk
alkalmazkodni az új helyzetekhez, és nagyobb sikerrel alakíthatjuk önmagunkat és
körülményeinket.

A kölcsönös megértés fejlesztése

A jövő házassága igen magas fokú, kölcsönös megértést feltételez, ez az alapja az
egymás iránti teljes bizalomnak, az egymás számára biztosított szabadságnak.
A kölcsönös megértés kialakítása és fenntartása azonban nem könnyű feladat. El
kell sajátítani hozzá az őszinte önfeltárás, a másik helyzetébe, lelkiállapotába
való beleélés képességét, s általában a mélyebb megértéshez szükséges lelki
feltételeket. Ezzel azonban nemcsak házastársi kapcsolatunkat emeljük
minőségileg magasabb színvonalra, hanem önmagunkat is.
A kulcsfogalom ebből a szempontból az őszinteség. A zárt házasság törékeny,
irreális ideáljai csak képmutatással tarthalók fenn, s ez a kapcsolat fejlődését
éppúgy „leblokkolja”, mint a házastársakét. A zárt házasságot úgy átjárja a
hazugság áporodott légköre, mint a sosem szellőztetett és csak hellyel-közzel
takarított lakást az elhanyagoltság bűze. Természetesen ezt is meg lehet szokni,
mint mindent, s akik benne élnek, talán nehezen veszik észre, milyen fojtó légkör
veszi körül őket.
Szerencsére korunk mozgalmassága, az új eszmék gyors terjedése egyre több
esélyt teremt arra, hogy a zárt házasságok kimozduljanak a holtpontról, vagy
megálljon és visszaforduljon lassú hanyatlásuk folyamata.

Az ember eredendően őszinte lény

Belátom, ez az alcím első pillantásra paradoxonnak hat. Hiszen a mindennapi

életben nehéz, szinte lehetetlen mindig őszintének lenni. Nem mondhatjuk meg a
főnöknek vagy az értekezlet előadójának, hogy untat bennünket. Ha felidegesít
valaki, indulatainkat többnyire igyekszünk elpalástolni (különösen, ha az illető
erősebb vagy hatalmasabb nálunk).
A közösségben élés, az illem és a jó modor szabályai szinte rákényszerítik az
embert nemcsak igazi érzéseinek, gondolatainak eltitkolására, hanem bizonyos
konvencionális, „ártatlan hazugságokra” is. Ha egy ismerős hogylétünk felől
érdeklődik, rendszerint olyasmit felelünk, hogy „Köszönöm jól, és Ön?” – holott
esetleg bőven volna miről panaszkodnunk. Ugyanígy, ha a házasságunk felől
kérdeznek, a válasz: „Egész jól megvagyunk...” – még akkor is, ha éppen
hadiállapot van. Az ilyen, kis füllentéseket könnyen kimagyarázzuk: nem akarunk
terhelni másokat problémáinkkal, nem szeretnénk, ha sajnálkoznának vagy
kárörvendve elpletykálnák stb. Ezer és egy okunk van rá, hogy ne legyünk teljesen
őszinték. Megtanultuk, hogy valamely kérdésre milyen választ várnak tőlünk, és
milyen válasz szolgálja legjobban érdekeinket; ez a két tényező dönti el a választ.
Sokan azonban meg vannak győződve arról, hogy legalábbis fontos kérdésekben
vagy a számukra fontos emberekkel mindig őszinték. A házastársunk a számunkra
fontos emberek közé tartozik. De vajon őszinték vagyunk-e hozzá mindig?
Az őszinteség a házasságban magától értetődő követelménynek tűnik, pedig
valójában egyike a legnehezebben megvalósíthatóknak.
De hát miért olyan nehéz őszintének lenni? S ha nehéz, hogy lehet azt állítani,
hogy az ember eredendően őszinte lény?
A magyarázatot akkor találjuk meg, ha összehasonlítunk egy kisgyermeket és egy
felnőttet. A felnőtt alakoskodásával szemben a kisgyermek még valóban őszinte
lény, még nem tanulta meg, hogyan kell a valódi érzéseit eltitkolni, mást mutatni,
mint ami van.
Kisgyermekkorunktól kezdve módszeresen leszoktattak bennünket a teljes
őszinteségről. Kikaptunk, ha megmondtuk, hogy azért nem szeretünk a nagynénihez
járni, mert nála büdös van, és el kellett titkolnunk minden olyan tevékenységünket,
amit az értetlen felnőttek „rosszaságként” minősítettek volna. Megmondták ugyan,
hogy hazudni nem szabad, de jutalmazták is apró hazugságainkat. Lassanként
belénk idegződött, hogy nem úgy kell viselkedni, ahogyan szeretnénk, hanem
ahogyan elvárják tőlünk. Kisgyermekkorunktól kezdve azt tanultuk, hogy a látszat
fontosabb, mint a valóság, hogy a ránk kirótt szerepet – akár tetszik, akár nem – el
kell játszani. S mi feltettük az álarcot és igyekeztünk azonosulni a szereppel. A
végén úgy belejöttünk, hogy talán már nem is tudnánk álarc nélkül járni...
Csoda-e, hogy még akkor is nehezen tudunk őszintén megnyilatkozni, amikor
szeretnénk? Vannak helyzetek és kapcsolatok, amikor nemcsak lehetne, hanem
alapvető érdekünk lenne a nyíltság, az önfeltárás. Ha azt akarjuk, hogy társunk
jobban megértsen, gondoskodnunk kell arról, hogy érthetőek legyünk, hogy valódi
önmagunkat mutassuk meg. Éspedig ne csak egyes meghitt pillanatokban-
percekben, hanem általában. Az önmegmutatás képessége mindenkiben ott
szunnyad, csak néha le kell ásni érte, áttörve a felvett szerepek felszíni rétegeit.
Ez az áttörés nagy lelki ellenállásba ütközhet annál, aki már bemerevedett
bizonyos szerepekbe. Pedig, ha ezek a szerepek nem ránk szabottak, akkor fékezik
szabad kibontakozásunkat, és csak erőlködve tarthatók fenn. Egy
szociálpszichológus kutató, M. S. Davis szerint a pszichodinamika első törvénye,
hogy minél inkább különbözik a másik számára mutatott én a valódi éntől,
annál több lelki energia kell annak fenntartásához.

Álarc, szerep – és ami mögötte van

Ahhoz, hogy le tudjuk tenni az álarcot, tisztában kell lennünk mibenlétével és

mechanizmusával.
Régen a színészek szerepeikhez különböző maszkokat, álarcokat viseltek; ez
fejezte ki a megjelenítendő figura lényegét, karakterét. Amikor a színész felvette a
maszkot, mintha a valódi figura bőrébe bújt volna bele, s a nézők is rögtön tudták,
kiről van szó, és milyen viselkedést várhatnak. Ugyanígy öltjük magunkra mi is a
különböző szerepek álarcait, és rögtön tudjuk, hogyan kell viselkednünk. Hiszen
minden szerepnek megvan a maga „szövege”, forgatókönyve, amely előírja, mikor
és mit kell csinálni. A szerep mint szociológiai fogalom nem más, mint egy sor
előírás, szabály vagy norma, amely a társas élet során alakult ki, hogy a társas
viszonyban levők viselkedését rendezetté, s így előreláthatóvá tegye.
Éppen viszonyszabályozó jellegéből következik, hogy minden szerepnek van
kiegészítő szereppárja. Az ember önmagában nem szerepelhet, csak társas
helyzetben – legalább egy elképzelt másik ember mindig szükséges a
szerepviselkedéshez. Ha találkozunk valakivel, először is azt igyekszünk
megállapítani, hogy milyen viszonyban vagyunk, s aztán az ennek megfelelő
szerepet öltjük magunkra. Már ebből is látszik, hogy sokféle szerep van, s egymás
után vagy akár egyszerre többféle szerepet játszhatunk. A lehetséges szerepeket
általában a következő csoportokba soroljuk:
a) Alapvető és mindent átható szerepek, amelyek az összes többi szerepeinket
befolyásolják. Két alcsoportjuk: az életkori és a nemi szerepek. Az utóbbiba
tartozik a kislány-kisfiú, férfi-nő, férj-feleség, apa-anya szerep stb.
b) Családi és rokoni szerepek, pl. szülő-gyermek, nagyszülő-unoka, após-anyós
stb.
c) Foglalkozási és közéleti szerepek, pl. tanár-tanítvány, párttag-pártonkívüli,
főnök-beosztott, orvos-beteg és így tovább.
d) Helyzeti vagy átmeneti szerepek, amilyen pl. az utas, a vendég, az ügyfél, a
néző vagy a vevő szerepe. Végül
e) a magánélet szerepei, pl. a jó barát, a jó ismerős, az udvarló vagy a szerelmi
partner önként vállalt szerepek, amelyekben tartalmilag igen eltérő kapcsolatok
valósulhatnak meg.
Az egész személyiségfejlődés úgy is felfogható, mint állandó szereptanulás.
Gyermekkorunkban először az alapvető életkori és nemi, majd családi
szerepeinket kezdjük tanulni; később újabb és újabb szerepekkel bővül a
repertoárunk. A világban való eligazodáshoz, s ahhoz, hogy megtaláljuk helyünket
az életben, nélkülözhetetlenek a szerepek, ezért jó, ha minél több szerepben
mozgunk otthonosan. Aki belemerevedik egy vagy két szerepbe, az nem tud kibújni
belőle. Mindig és mindenhová magával cipeli, mint a rövidlátó a pápaszemét.
Ezért ragaszkodnak görcsösen valamely szerephez azok, akik enélkül
bizonytalanul állnak a lábukon.
De ez már azt is mutatja, hogy nem véletlenül vállalunk el valamely szerepet (ha
egyáltalán választhatunk), hanem azért, mert lehetővé teszi bizonyos
hiányosságaink ellensúlyozását, ilyen vagy olyan szükségleteink kielégítését. A
szerepmagatartás segítségével tehát valamilyen – tudatos vagy nem tudatos -célt
igyekszünk elérni, természetesen olyan célt, amelyhez egy másik emberre,
szereppartnerre van szükség. Az emberi szükségletek és célok azonban csaknem
mind ilyenek, hiszen épp ezért vagyunk társas lények.
A szükségleteket, cselekvésünk mozgatórugóit sokan és sokféleképpen próbálták
osztályozni, pl. beszéltek alapszükségletekről és másodlagos szükségletekről,
biológiai és kulturális szükségletekről stb. Érdekesen és újszerűen közelíti meg az
emberi szükségletek problematikáját egy amerikai pszichiáter, E. Berne, aki
vizsgálatai alapján az embernél hat lelki szükségletet tart alapvetőnek.
Az első az ún. ingerszükséglet, amelyet változatosságigénynek is nevezhetnék.
Valóban: a hosszas egyhangúságot, monotóniát nehéz elviselni; ingerszegény
környezetben az ember nem fejlődik lelkileg, sőt meglévő képességei is
elcsökevényesednek, személyisége bomlásnak indul. A második a
kontaktusszükséglet, az emberi kapcsolatok iránti igény. Számos kísérlet
bizonyítja, hogy az elszigeteltség, a kapcsolathiány súlyos lelki károsodásra vezet.
Nemcsak látási és beszédbeli kapcsolatra van szükségünk, hanem testi
érintkezésre, simogatásra is. (Berne képletesen azt mondja: „Ha nem simogatnak,
elsorvad a gerincvelőd.”)
A harmadik az elismerésszükséglet, melynek lényege a megbecsültség igénye,
az, hogy valaki méltányolja emberi értékeinket, munkánkat, teljesítményeinket,
egyetértőleg jóváhagyja törekvéseinket és tetteinket. Olyasmi ez, mint a szavakban
kifejezett simogatás. A negyedik a szexuális szükséglet, amely tulajdonképpen
tartalmazza az előző három igényt is valamilyen többlettel, amit legjobban az
intimitás fogalma fejez ki. Az ötödik és hatodik szükséglet az idő
„strukturálására”, tartalmas eltöltésére és eseményekben való részvételre
irányul. Ennek fontosságát mutatja, hogy sokan úgy érzik, üres az életük (pedig
esetleg nagyon is elfoglaltak, dolgoznak, szórakoznak) és vágynak arra, hogy
„történjen már valami”. Értelmes célok nélkül csak vegetálunk, nem találjuk
helyünket az életben, s ez az állapot megnöveli a betegségre vagy balesetre való
hajlamot.
Egy másik kutató, A. Maslow önmegvalósítási szükségletről beszél, s ezen azt
a – többé-kevésbé velünk született – törekvést érti, hogy adottságainkat,
hajlamainkat, lehetőségeinket értékes módon kibontakoztassuk, felfejlesszük.
Makarenko pedig azt írja, hogy szükségünk van vonzó távlatokra, közelebbi és
távolabbi célokra. „Az ember nem élhet úgy ezen a földön, hogy ne álljon előtte
semmi örömteli. Az emberi élet igazi ösztönzője a holnap öröme.”
Mindez azonban csak a legáltalánosabb lelki szükségletekre utal, s azokat sem
sorolja fel hiánytalanul (hiszen pl. a biztonság, a stabilitás igényét sem
említettem). Az alapszükségletekre sokféle egyéni igény épülhet, s éppen az
igények differenciáltságának és viszonyának egyéni változatai képezik az
egyéniség alapját. Minél többféle igényünk van, annál több vagy bonyoIultabb
szerepre – és szereppartnerre – van szükségünk a kielégítésükhöz; ami viszont
visszahat ránk, és tovább differenciálja igényeinket. Ez a személyiségfejlődés útja.
A szerepek szerinti viselkedés tehát lényegében elkerülhetetlen az emberi
kapcsolatokban, és ez nem is baj, ha a szerepek ránk szabottak, ha rugalmasan
kezeljük és korszerűen értelmezzük azokat. A korszerű férj-feleség szerep pl.
egészen más, mint a hagyományos házastársi szerepek. Az utóbbiak eleve
egyenlőtlenek a nő alárendelt helyzete miatt, míg a korszerű házasságban a férfi és
női szerepek egyenrangúak. Épp ezzel teszik lehetővé a kapcsolat biztosabb
egyensúlyát és az őszinteséget.

Önkifejezés szavak segítségével

Minden szerep – így a házastársi szerep is – úgy valósul meg, hogy a

szereppartnerek valamilyen formában közlik egymással igényeiket, igyekeznek
ezeket egyeztetni, s ez egy időre szabályozza a viszonyt, előírja mindkét fél
viselkedését. Az egész folyamat a közlésekre és válaszokra, vagyis az ún.
kommunikációra épül, ami nélkül megvalósíthatatlan lenne.
A jobb megértés, a kölcsönös összehangolódás feltétele ezért a kommunikáció
megjavítása, illetve fejlesztése. Ez részben az önkifejezési, részben a megértési
képesség magasabb szintre emelését igényli.
Az emberi közlés fő eszköze a nyelv, a beszéd, de szavak nélkül, másféle
jelzésekkel is szinte bármit lehet közölni. Egyelőre azonban maradjunk a
szavakkal történő közléseknél. Ez a közlésmód akkor segíti elő a jobb megértést,
ha megfelelő szókinccsel és nyelvi készséggel rendelkezünk az önkifejezéshez –
tehát ki tudjuk fejezni, amit akarunk vagy érzünk, és ha a társunk is ugyanúgy érti,
amit mondunk, mint mi.
Sajnos, mindhárom feltétel terén nehézségekkel kell szembenéznünk. Éspedig
nemcsak az általános nyelvi kultúra viszonylag alacsony színvonala miatt. Még
azok is, akik nagy szókincscsel és jó beszédkészséggel rendelkeznek, nehezen
találnak szavakat, ha saját élményeiket, érzéseiket vagy partnerkapcsolati
problémákat próbálnak megfogalmazni. Még inkább így van ez a szexuális
problémák esetében; ezekről gyakran még magas iskolázottságú emberek sem
tudnak őszintén, nyíltan beszélni, elsősorban a szexuáltabu okozta gátoltság miatt.
A szexuális szókincs többé-kevésbé mindenkinél szegényes, de nem sokkal jobb a
helyzet az egyéni viszonyulások kifejezése terén sem.
Túlzás persze minden házassági problémát a „közös nyelv” hiányára
visszavezetni, de azért igen sok félreértés megelőzhető lenne, ha a párok több
figyelmet fordítanának arra, hogy azonosan értelmezzék a szavakat, fogalmakat.
Buda Béla szerint az egyén élményvilágát nem lehet megfelelően megérteni, ha
nem ügyelünk tudatosan is arra, hogy a másik ember fogalmainak sajátos
jelentéstartalmát megismerjük. Hogy csak egy példát említsek: a szexualitás szó
sok mindent jelenthet aszerint, hogy mennyi ismeret és főleg milyen beállítottság
rejlik mögötte. Szinte azt lehet mondani, hogy mindenkinek megvan a maga
„értelmező szótára”, amellyel a szavakat értelmezi.
Emellett gyakran sajátos, sűrített szóképek is kialakulnak; ezek az ún.
szimbólumok, az egyéni gondolatvilág nagy érzelmi töltésű jelképei. Különösen a
partnerkapcsolatok, a nemi élet viszonylatában találkozhatunk ilyenekkel. A
„becsület” vagy a „tisztaság” szavak pl. néha még ma is az önmegtartóztató
életmód szimbólumai.
Egy kicsit hasonlítanak a szimbólumokhoz a célzások és utalások is,
amennyiben szintén feltételezik az összefüggések ismeretét. Ilyen esetekben egyéni
módon rövidített közlésekről van szó, amelyek nem mindenki számára világosak.
Egymást jól ismerő, összeszokott emberek „fél szóból is értik egymást”; de ha
csak feltételezzük az „azonos hullámhosszat” (hogy én is utalással éljek), akkor a
célzások könnyen félreértést eredményeznek. A házasság során rendszerint
hosszabb idő, évek kellenek ahhoz, hogy kialakuljon és megszilárduljon a „közös
nyelv”, a szavak, kifejezések nagyjából azonos értelmezése. De ez is csak
előfeltétele, és nem biztosítéka a kölcsönös megértésnek.
A szavakkal történő önkifejezés fő problémája azonban a tudatosság.
Szavakkal csak azt tudjuk kifejezni, amiről tudomásunk van, ami tudatos bennünk.
Hiába vagyunk készek az őszinteségre, ha nem ismerjük eléggé önmagunkat, ha
nem tudatosodtak bennünk szükségleteink, törekvéseink.

A „szavakon túli” közlések

A kommunikációval kapcsolatos kutatások egyik nagy meglepetése volt, amikor

kiderült, hogy a közvetlen emberi kapcsolatokban a közlés jellegű
megnyilvánulások nagyobbik része – egyesek szerint 70%-a – nem szavakban
történik. A „szavakon túli” közlések tehát fontosabbak, mint a beszéd, annak
ellenére, hogy többnyire nem válnak tudatossá.
Éppen nem-tudatos jellegük miatt okoznak a szavakon túli közlések annyi
problémát. Egyrészt azzal, hogy kicsúsznak az egyén ellenőrzése alól, tehát
előfordulhat, hogy akaratunk ellenére közlünk valamit. Másrészt olyan
információkat kapunk általuk, amelyeknek nem vagyunk tudatában, s ezért nincs
lehetőségünk tudatos felhasználásukra. Szinte minden azon múlik, hogy mennyire
fejlődik ki bennünk a szavakon túli közlések iránti érzék, ez a sajátos emberi
képesség, amely spontán módon alakul ki bennünk, de tudatosan is fejleszthető.
Mindenki tapasztalta, hogy az arckifejezés (mimika) és a tekintet sok mindent
elárul az ember lelkiállapotáról. „A szem a lélek tükre” – mondja a közmondás, s
ebben a tekintet jelentőségének fölismerése is tükröződik. Valóban, az érzelmeink,
hangulataink szinte „rá vannak írva” az arcunkra; az öröm, a bánat, a gyűlölet, a
közöny, az érdeklődés vagy a fáradtság, többnyire könnyen leolvasható róla. A
tekintet iránya, nyíltsága vagy zavartsága is jellemző. A tekintet lehet kihívó vagy
csábító, szemérmes vagy szemérmetlen stb. Régen pl. a nőnek, akit megszólítottak,
le kellett sütnie a szemét, nem illett nyíltan rátekinteni a férfira. Ma az ismerkedést
gyakran „szemezés” előzi meg, a kacsintás pedig a bizalmas viszonynak, illetve az
erre való törekvésnek a jele.
A nyílt tekintet, vagyis a zavarba jövés nélküli szembenézés bátorságot,
bizalmat és őszinteséget sugall. Ha viszont félrenézünk, elfordítjuk tekintetünket,
akkor szégyenkezünk vagy el akarunk titkolni valamit; esetleg azt jelezzük, hogy
közömbös számunkra a másik jelenléte stb. Az „üres tekintet” kifejezheti a
megnemértést, az elfásultságot, az érdektelenséget és hasonlókat. Nehéz azonban
megmondani, mitől tűnik üresnek egy tekintet, és nincs rá szabály, hogy mi az
értelme, jelentése. De ha régóta ismerünk valakit, akkor „megérezzük”. A
házastársak idők múltán egyre jobban tudnak olvasni egymás tekintetéből.
Egy másik fontos szavakon túli közlésmód a hangokkal, hangnemmel,
hangsúllyal történő kifejezés. Ez lehet a beszéd kísérője vagy attól teljesen
független. Ugyanazt a szöveget sokféle hangnemben lehet elmondani, s ez nagyban
befolyásolja a szavak jelentését, információértékét. A hang ugyanis jól tükrözi az
érzelmi állapotot, különösen a belső feszültségeket. Éspedig nemcsak a
beszédhang, hanem – még inkább – minden egyéb hangadás, pl. a sírás, a nevetés,
a nyögés, nyöszörgés, kuncogás, sóhajtás stb. Ezért van az, hogy pl. szeretkezés
közben szavak nélkül is pontosan ki lehet fejezni, mit érzünk. (Kár, hogy sokan
nem élnek ezzel a lehetőséggel.)
De talán még a hangnál is több kifejezési lehetőséget kínálnak a gesztusok és
testtartások, valamint az egymástól való térbeli távolság szabályozása.
A gesztikuláció, vagyis a fej, a kezek és karok kifejező mozgásai általában a
beszédet kísérik, de szavak nélkül is van közlő funkciójuk. Gondoljunk pl. az
igenlő fejbólintásra, a tagadást vagy helytelenítést jelző fejcsóválásra, a fenyegető
ökölrázásra vagy a felemelt mutatóujj mozgatásával történő figyelmeztetésre.
Pusztán a kezek, illetve karok mozgatásával és a fejtartással annyi mindent ki lehet
fejezni, hogy külön könyvet lehetne írni róla. Mozdulatok révén hívást, elutasítást,
tiltakozást, könyörgést és sokféle más lelki tartalmat lehet közölni. A mozgás
nemcsak kifejezi az érzelmeket, hanem bizonyos mértékig le is vezeti, csökkenti az
érzelmi feszültséget.
A házasságban a gesztusok és testtartások „beszédesebbek” lehetnek, mint a
szavak. Egy legyintéssel, egy ajkbiggyesztéssel pl. nemcsak megsérthetjük
partnerünket, hanem az önbizalmát is megingathatjuk. Vagy ha mondjuk nem
vesszük észre, hogy házastársunk „magába roskadva” ül, akkor a megértés és lelki
segítségnyújtás nagy lehetőségeit mulaszthatjuk el. Könnyű belátni azt is, milyen
nagy jelentőségű lehet, ha partnerünk elfordítja a fejét, amikor meg akarjuk
csókolni vagy ha csak az arcát nyújtja az ajka helyett.
A kifejezett elhúzódás, a testi távolságtartás a házasságban csaknem mindig az
elhidegülés jele, hiszen a teljes intimitás feltételezi a teljes testi kontaktus
lehetőségét. Akit szeretünk, akihez vonzódunk, ahhoz odafordulunk, azt egészen
közel engedjük magunkhoz – és viszont. A térköz szabályozása egyúttal az
egymáshoz való viszony szabályozása is. Végeredményben tehát az ember minden
külső, mozgásos megnyilvánulása kifejezheti belső állapotát.
A szavakon túli közlésekhez sorolhatjuk még az ún. kulturális szignálokat is,
pl. a ruházatot, hajviseletet, a test ápoltságát vagy díszítő tárgyait, amelyek fontos
információkat továbbítanak a személyiségről. Az öltözéknek ma már nincs olyan
nagy jelentősége, mint régebbi időkben, de azért ma is kifejezheti a valamilyen
társadalmi csoporthoz, réteghez való tartozást (pl. az egyenruhák) vagy a tetszeni
vágyás mértékét stb. A házasság intimkapcsolat-jellegéből következik, hogy nem
kell mindig kínosan ügyelni a külső megjelenésre, arra, hogy a lehető legjobb
benyomást keltsük egymásban. Sokan azonban a másik végletbe esnek. Az a
feleség, aki állandóan „slamposan”, ápolatlanul jár férje előtt, vagy az a férj,
akinek eszébe sem jut, hogy pusztán a felesége kedvéért is megborotválkozhatna,
ezzel öntudatlanul is a házastárs lebecsülését fejezi ki. Arról nem is beszélve,
hogy az ápolatlanság a szexuális felhívó jelleget (sex appeal-t) – s így a nemi
vonzalmat is – csökkenti.

Amikor mást mond a szem, mint a száj

A szavakon túli közléseknek van egy különleges sajátosságuk: nem lehet velük
hazudni. Legalábbis általánosságban ez jellemzői rájuk. A magyarázat egyszerű: a
szavak nélküli közlések általában nem tudatosak, nem szándékosak, így nem is
tudjuk ellenőrizni azokat.
Persze bizonyos fokú ellenőrzésre azért van lehetőség, amennyiben tudatossá
tesszük, akaratlagosan irányítjuk az előző pontban ismertetett kifejező
mozgásainkat, megnyilvánulásainkat. Igaz, ez nem mindenkinek sikerül. Mindenki
tudja pl., mi a különbség egy igazi és egy kényszeredett mosoly között. De
nemcsak a színészek, hanem sokan mások is többé-kevésbé hihetően „megtudják
játszani magukat”. Részben azáltal, hogy begyakorolják az ellenőrzést arcjátékuk,
tekintetük, hangjuk és mozdulataik fölött. Segíti őket az is, hogy felöltik magukra
egy kiválasztott szerep külsőségeit. A legfontosabb azonban az, hogy beleélik
magukat ebbe a szerepbe, igyekeznek azonosulni vele. Ezáltal mélyebben megértik
a szerep lényegét, felidéződik bennük az eredeti figura lelkiállapota, s így egész
viselkedésük hitelessé válik.
Színészi képességekkel természetesen nem mindenki rendelkezik. De a beleélő
készség – az ún. empátia – valamennyire mindenkiben megvan és fejleszthető. S ez
rendkívül fontos, mert igazi, kölcsönös megértés nem jöhet létre fejlett beleélő
készség nélkül. A partnerkapcsolatban, házasságban persze nem azért van szükség
beleélésre, hogy megjátsszuk magunkat – bár sajnos, a zárt házasságban az efféle
megjátszás mindennapos dolog. A megjátszás lényege egy tőlünk idegen, nem a
valódi érzéseinket tükröző szerepbe való beleélés kísérlete, ami ritkán sikerül
hihetően, többnyire „kilóg a lóláb”.
 A beleélésnek a házasságban akkor van értelme, ha a kölcsönös megértést,
egymás jobb megismerését szolgálja. Nem egy hamis szerepbe kell beleélnünk
magunkat, hanem az őszinte jóbarát szerepébe és társunk lelkivilágába. Feltéve
természetesen, ha az őszinte jóbarát szerepét igaznak, ránkszabottnak érezzük.
Mert ha nem, akkor először is tisztázni kell önmagunkban, hogy milyen is a
kapcsolatunk, milyen szerepet kívánunk játszani valójában. A ránk kényszerített
szerepekkel mindig baj van, akár a külső körülmények, akár önmagunk
kényszerítjük is magunkra. Hiába igyekszünk megfelelni a kényszer-szerep
követelményeinek, igen hamar akaratlanul eláruljuk magunkat.
Ilyenkor fordul elő, hogy „mást mond a szem, mint a száj”, vagyis akaratlan
megnyilvánulásaink nincsenek összhangban szavainkkal. Pl. a „Szeretsz?”
kérdésre azt feleljük: „Persze, hogy szeretlek” – de közben a szemünk azt mondja:
unlak, hagyj békén. A másikat ez nehéz helyzetbe hozza, hiszen mindkét közlést
észleli, bár az utóbbit nem tudatosan; csak azt érzi, hogy valami nincs rendben. Ha
nagyon szeretne hinni szavainknak, talán nem kérdez többet, csak titokban gyötrik
a kétségek. Ha érzelmi állapota megengedi, hogy reálisabban lásson, talán
megállapítja: „Látom, hogy nem szeretsz!” Mire a válasz: „De hát épp most
mondtam, hogy szeretlek!” A válaszoló ugyanis nem tud róla, hogy ellentmondó
közléseket tett; szavakon túli közlései lerontják szavainak hitelét.
A zárt házasságra az ilyen ellentmondásos, disszonáns közlések jellemzőek,
mert a zártság folytán az ilyen házasság kényszer jellegű, s ezt illúziókkal,
látszatok fenntartásával próbálják ellensúlyozni. A zárt házasság egyik irreális
normája, hogy mindig egyformán és nagyon kell szeretniük egymást a
házastársaknak. Az érzelmek természetes hullámzásának bevallása így
elviselhetetlennek tűnik. De hasonló a helyzet más téren is. „Figyelek, drágám,
figyelek” – mondja a férj szórakozottan, miközben újságjába mélyed vagy a
meccset nézi a tévében. Rutinosabb házastársak azt is meg tudják csinálni, hogy
figyelmet imitálva merőn nézik a másikat, miközben gondolataik egészen máshol
járnak. A beszélő előbb-utóbb mégis észreveszi apró jelekből, hogy nem figyelnek
rá.
Azt hiszem, nem szorul bizonyításra, hogy a disszonáns közlések az őszinteség
hiányáról tanúskodnak és nem segítik elő a kölcsönös megértést. Látszatok
fenntartásával csak törékeny látszatharmóniát lehet elérni, ami rendszerint rövid
életű.
Arra kell tehát törekednünk, hogy szavaink és szavakon túli közléseink
összhangba kerüljenek egymással. Igaz, ez azt fel tételezi, hogy ne legyenek
egymással szemben irreális elképzeléseink.
 De vajon megéri-e teljesen őszintének lenni? Egyesek ezt tagadják, és azzal
érvelnek, hogy egyrészt az őszinteség kiszolgáltatottságot jelent, másrészt lelki
sérülést okozhat a partnernek, hiszen nem mindenki tudja elviselni a „brutális
igazságot”, amely ilyenformán veszélyes is.

Vannak-e „veszélyes igazságok”?

Kétségtelen, hogy a teljes őszinteség, amely titkaink feltárását is magában foglalja,

több-kevesebb kiszolgáltatottsággal járhat. Régen gyakoribb volt, de sajnos, ma is
előfordul, hogy a partner visszaél a bizalommal, s így kellemetlen helyzetet
teremt. Ez a lehetőség óvatosságra int; arra, hogy csak kellő megfontolás után
vállaljuk a teljes őszinteség kockázatát. Akinek egyszer csúnyán visszaéltek a
bizalmával, az nehezen vállalkozik újra az őszinte önfeltárásra, sőt esetleg
végképp elveszti a képességét erre.
A tapasztalatlan ember bizalma naiv és irreális. Bizalmat csak egy kipróbált
jóbarát érdemel. Előbb tehát jobban meg kell ismerni egymást!
A bizalmas viszony ugyanis feltételezi a kölcsönös beavatást a személyes
titkokba, tehát a gyengeségek bevallását is. Vagyis egymás mélyebb, kölcsönös
megismerését a testi és lelki sajátosságok, a szociális jellemzők és élettörténet
szempontjából. Itt azonban szeretném felhívni a figyelmet egy gyakori félreértésre.
Helytelen értelmezése a teljes őszinteségnek, ha partnerünkre valósággal
rákényszerítjük élettörténetünk számára jelentéktelen vagy érdektelen részleteinek
meghallgatását, mint valami „életgyónást”. Idők folyamán úgyis elkerülhetetlenül
bővülnek az egymás múltját érintő ismereteink.
Ezzel elérkeztünk a kérdés másik oldalához is, hogy ti. vészélyes lehet-e az
igazság őszinte feltárása társunkra és a hozzá fűződő kapcsolatra?
Tekintsük alapelvnek, hogy az őszinteség nem öncél, hanem a kölcsönös
megértés előmozdítása révén a partnerek személyiségének és kapcsolatának
fejlesztését szolgálja. Ebből következik, hogy az önfeltárásban és a bírálatban
egyaránt tekintettel kell lennünk a partner lelki teherbíró képességének
korlátaira. Vagyis egyszerűen szólva tapintatosan kell őszintének lennünk. A
brutális őszinteség, amely semmire és senkire nincs tekintettel, valóban káros,
értelmetlen és felelőtlen kegyetlenség. A tapintat első követelménye a megfelelő
időpont és hely kiválasztása. Ha társaságban vagyunk, ez nem épp a legjobb
alkalom arra, hogy házastársunkat szókimondó bírálatban részesítsük vagy
pillanatnyi indulatunkban epés megjegyzést vágjunk a fejéhez. Ha partnerünk
kimerült, ideges vagy rossz hangulatban van, akkor ajánlatos a kényes kérdések
őszinte megbeszélését későbbre halasztani.
A tapintat második követelménye az őszinte közlés megfogalmazási módjának
helyes megválasztása úgy, hogy az alkalmazkodjék társunk lelki sajátosságaihoz
és az adott helyzethez.
A megértést azonban nem szabad úgy értelmeznünk, hogy házastársunknak
mindig tapsolnia kell az örömtől őszinteségünk láttán-hallatán. Vannak keserű
igazságok, amelyek akkor sem válnak édessé, ha ostyába csomagoljuk azokat; de
az ilyen igazság lehet gyógyító hatású is egy kapcsolatban. A hibák vagy
mulasztások bevallása nem kellemes egyik félnek sem, mégis túl kell esni rajta
mielőbb. Ugyanis hazugságra vagy lényeges dolgok elhallgatására nem lehet jó
kapcsolatot építeni. Nemcsak azért, mert előbb-utóbb kiderülhet, s akkor
érthetően megrendíti a partner bizalmát, hanem mert addig is súlyos lelki
tehertétel, zavaró tényező a kapcsolatban. Egy-egy őszinte vallomás után mindig
megkönnyebbülünk. Ezenkívül, amikor saját gyengeségünket őszintén bevalljuk,
ezzel egyben leszereljük a partner agresszióját is, hiszen nincs miért támadjon,
szidjon bennünket, ha beismerjük a hibát. Ha pedig partnerünket bíráljuk
tapintatosan, azaz rávezetjük őt a beismerésre, ez ismét feszültséggócot szüntet
meg mindkettőnkben.
Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a jó kapcsolatban, a nyitott
házasságban nincsenek „veszélyes igazságok”. Ha nincsenek merev előítéletek,
rózsaszín illúziók, ha tudjuk, hogy tévedni emberi dolog, akkor a szókimondás és
egymás alaposabb megismerése nem árthat meg. Jó arányérzékkel és tapintattal
közölve az igazság még akkor is hasznos, ha fáj egy kicsit. De az is gyakran
kiderül, hogy amit igazságnak gondoltunk, csak féligazság volt, s éppen az
őszinteség révén jutunk közelebb a teljes igazsághoz, társunk segítségével.

Közlési típusok és technikák

A kölcsönös megértés eszközeit, a közléseket és válaszokat többféle szempontból

lehet típusokba sorolni. A szavakkal történő és a szavakon túli közlések
megkülönböztetésén túl egy másik típuspárra is szeretném felhívni a figyelmet,
amely a felek egymáshoz való viszonya szerint minősíti a közlések és válaszok
folyamatát. Eszerint van egyenrangú és egyenlőtlen kommunikáció. Az előbbi
esetén a résztvevők nagyjából egyforma lehetőséggel rendelkeznek a közlési
folyamat – s ezen keresztül az egész kapcsolat – befolyásolására, míg az
egyenlőtlen kommunikáció esetén valamelyik fél határozott fölényben van.
Nyilvánvaló, hogy két egyenrangú ember másképpen beszél egymással, mint az
alá-, illetve fölérendelt helyzetben levők: pl. a beosztott és a főnök, a szülő és a
kisgyermek stb. A partnerkapcsolatban és a házasságban a patriarchális
hagyomány folytán a férfi volt fölényben; ő kezdeményezhetett s övé volt a döntés
joga. Ma már egyre többször előfordul az ellenkezője is, a nő nyílt fölénye a
kapcsolatban. De akármelyik fél van fölényben, az ilyen egyenlőtlen kapcsolat tele
van feszültséggel és nagyon ingatag, elsősorban azért, mert a mi társadalmunkban
a nemek egyenrangúsága elfogadott eszmény.
Konfliktusok persze az egyenrangú kapcsolatban is lehetnek, de rendszerint nem
olyan hevesek és elkeseredettek, s könnyebben megoldhatók, hiszen nem az a
kérdés, hogy ki győz, hanem, hogy mi a legjobb megoldás mindkét fél számára. A
viták hangneme így eleve tárgyilagosabb, a másik szempontjainak
figyelembevétele magától értetődik. A felmerülő problémákat nem tekintélyi
alapon, hanem közös megegyezéssel döntik el, ami sokkal szilárdabb és tartósabb
rendezést biztosít. Talán mondanom sem kell, hogy korszerű házasságban csak
egyenrangú kommunikáció jöhet számításba. Minél fejlettebb valakinek az
egyénisége, annál kevésbé tudja és akarja elviselni az egyenlőtlen kapcsolatot,
az alárendelt helyzetet a házasságban.
A hagyományos házasságra jellemző, egyenlőtlen kapcsolatrendszert tehát át
kell alakítanunk úgy, hogy elfogadtatjuk házastársunkkal az egyenrangú
partnerség elvét. Ha az alárendelt fél helyzetében vagyunk, akkor ez azt jelenti:
nem hagyjuk, hogy egyedül ő határozza meg, mikor és miről beszéljünk vagy
milyen döntéseket hozzunk. Annak alapján, hogy kialakítottuk magunkban az
egyenrangú kapcsolat képét, először képzeletben próbálgassuk új, egyenrangú
szerepünket; képzeljük el, hogy különböző helyzetekben hogyan kellene
reagálnunk, mit kellene mondanunk ahhoz, hogy férjünk (feleségünk)
egyenrangúnak ismerjen el. Amikor már egy sor ilyen helyzetet képzeletünkben
lejátszottunk, következhet a gyakorlati kipróbálás.
Ha eddig fölényben voltunk, először azt kell tisztáznunk önmagunkban, hogy a
kapcsolati egyenlőtlenség hosszabb távon nemcsak házastársunknak rossz, hanem
nekünk sem kedvező, mert veszélyes feszültséghalmozódáshoz vagy unalomhoz
vezet. Ezért helyesebb, ha tudatosan leépítjük saját uralmi igényeinket és
bátorítjuk házastársunk önállóbbá, aktívabbá, egyenrangúvá válását.
Mindebben sokat segíthet, ha igyekszünk elsajátítani az ún. közlési technikákat.
Kísérletileg megállapítható, hogy a beszéd annál meggyőzőbb, minél
érzelemgazdagabb, szenvedélyesebb. Az ilyen beszéd rendszerint gyorsabb
ritmusú, lendületes, erőteljes és jól tagolt. Ezek a beszédsajátosságok bizonyos
fokig akaratlagosan is létrehozhatók, vagyis gyakorolhatók, feltéve, hogy valóban
hiszünk abban, amit mondunk, tehát önmagunkat adjuk, őszinték vagyunk. Az ilyen
„kibeszélés” ugyanakkor felszabadítólag hat az érzelmekre, megkönnyíti az átélt,
őszinte megnyilatkozást.

Az eredményes eszmecsere alapelvei

A szavakkal történő kommunikáció akkor lehet eredményes, akkor vezet kölcsönös

megértésre, ha mindvégig szem előtt tartunk néhány egyszerű alapelvet.
1. Az összefüggések figyelembevétele. Bármely szóbeli megnyilatkozás csak
összefüggéseinek ismeretében értelmezhető helyesen. Ez azt jelenti, hogy
ismernünk kell a helyzetet, amelyben a szavak elhangzottak, mindazokat az
előzményeket, amelyek a szóban forgó közléshez vezettek, s azt is, hogy maga a
közlő milyen értelmet tulajdonít szavainak, hogyan érti, amit mond. Ez utóbbiról
többnyire a szavakat kísérő mozdulatok és más jelzések tájékoztatnak, de
bizonytalanság esetén helyesebb rákérdezni. így nem fordulhat elő, hogy egy
tréfásnak szánt megjegyzést komolyan veszünk, és a félreértés folytán
megsértődünk.
2. A helyes időzítés. Régi igazság – és a tapintattal kapcsolatban már érintettem
is –, hogy a megfelelő időben történő közlés eredményesebb, mint a rosszkor
történő. Ez tulajdonképpen az összefüggések figyelembevételének az időre való
kiterjesztése. Már a gyerekek rájönnek, hogy célszerűbb kiválasztani az alkalmas
időpontot bizonyos közlésekre, pl. olyankor kérnek valamit (pénzt, édességet stb.)
szüleiktől, amikor azok jó hangulatban vannak; pontosan tudják azt is, hogy mikor
nem ajánlatos az iskolai kudarcokról beszámolni.
Az ügyes időzítésnek ilyen formája jellemző a zárt házasságra is: csakhogy a
saját érdeket szolgálja, kihasználva a partner gyenge pillanatait. Tipikus példa
erre, amikor az asszony a férj szexuális közeledésének alkalmát használja ki
valamilyen pénzügyi vagy egyéb igényének közlésére. A nyitott házasságban nincs
szükség effajta mesterkedésekre.
3. A közlés világossága. A legtöbb félreértés a nem egészes világos közlésmód
következménye. Gyakran mást mondunk, mint amit gondolunk, vagy éppen a
lényeget hagyjuk homályban. „Ma fáradt vagyok” – mondja pl. a feleség, holott
arra gondol, hogy nincs kedve a szeretkezéshez, mert a férje megsértette. „Anyád
aztán csakugyan ért a főzéshez” – mondja a férj feleségének, amivel azt akarja
mondani, hogy „te bezzeg nem értesz hozzá”.
A homályos közlésmód többnyire kritikát rejteget, s ha ezt a másik fél megérti,
sértődötten vagy agresszíven reagál. Ajánlatos ezért előzetesen átgondolni, mit
akarunk mondani, s azt kellő tapintattal és időzítéssel, de nyíltan közölni.
Vannak azonban helyzetek, amikor nem tudunk fontolgatni, időzíteni, mert az
indulat elragad. Ilyen állapotbán megnő az esélye annak, hogy „túllövünk a célon”,
és tisztázás helyett még jobban összekuszáljuk a dolgokat. Az indulat elfojtása
viszont túl nagy erőfeszítés lenne, és nem is egészséges, hiszen idegességhez,
szervi panaszokhoz vezethet stb. Akkor mit tehetünk? Engedjük szabadjára
indulatainkat? Vagy rejtsük el?
Egyik sem jó megoldás. Egy amerikai pszichológus (H. Ginott) azt ajánlja, hogy
ilyenkor a másik vádolása helyett inkább az érzelmi állapotunk jellemzésével
könnyítsünk magunkon. Tehát mondjuk el, mit érzünk, de ne kritizáljunk!
A hagyományos nevelés igyekezett leszoktatni a gyermekeket érzelmeik nyílt
kifejezéséről; az illem és a jó modor nevében elfojtásra vagy tudatos megjátszásra
ösztönözte őket. Különösen a férfiaknak tiltották az érzelemnyilvánítást azzal az
ürügygyel, hogy az „nem férfias”. De miért lenne férfiasabb, ha valaki nem meri
bevallani az érzelmeit? Ahhoz, hogy házastársunk igazán megértsen, nyíltan és
világosan fel kell tárnunk önmagunkat.
4. A másik figyelmes meghallgatása. Bizonyára mindenki tapasztalta már,
milyen az, amikor két ember úgy „beszélget” egymással, hogy mindegyikük mondja
a magáét, oda sem figyelve arra, hogy mit mond a másik. Elég nyilvánvaló, hogy
az ilyen beszélgetés aligha eredményezhet kölcsönös megértést.
A társunkra figyelés kifelé irányuló lelki nyitottságot feltételez. Ha túlságosan el
vagyunk foglalva saját problémáinkkal, akkor nem tudunk másra figyelni. A helyes
megoldás azonban ilyenkor sem az, hogy csak látszólag vagy felületesen figyelünk,
fél füllel hallgatunk oda. Az őszinteségelvnek megfelelően ilyenkor jobb
megmondani, hogy pillanatnyilag képtelenek vagyunk odafigyelni, szeretnénk saját
problémánkkal foglalkozni. Viszont ha nem kérünk ilyen mentesítést, akkor
valóban figyelni kell. Igazi párbeszéd csak akkor jöhet létre, ha a felek nemcsak
fél szívvel és fél füllel, hanem egészen egymásra vannak beállítva, ha figyelmesen
végig tudják egymást hallgatni. A közömbösség, a figyelmetlenség sértő és
rombolja a kapcsolatot.
5. A „visszacsatolás”. Ez a technikai műszó a kibernetikából, vagyis a vezérlés
tudományából került be a kommunikációelméletbe és a pszichológiába, amikor
kiderült, hogy az emberek közötti kapcsolatokban is nagy szerepet játszó
jelenségről van szó. Az általános tétel azt mondja ki, hogy minden önszabályozó
rendszerben – s maga az ember, illetve a partnerkapcsolat is ilyen – a szabályozás
a visszacsatolás vagy visszajelentés révén lörténik.
Egy kapcsolatot vagy beszélgetést is csak akkor tudunk szabályozni, irányítani,
ha visszajelentéseket kapunk arról, hogy szavaink vagy tetteink kiváltották-e a várt
hatást vagy nem. Ehhez sokszor elég egy fejbólintás vagy más jelzés. De pl. egy
telefonbeszélgetésnél csak a hangokkal, illetve szavakkal történő
visszajelentésekre támaszkodhatunk. Képzeljük el, hogy mondunk valamit a
telefonba, s a vonal másik végén süket csönd követi közlésünket. Ilyenkor
általában nem is tudjuk folytatni a közlendőket mindaddig, amíg a beszélgető
partner visszajelzése meg nem érkezik.
Egymás megértéséhez a visszajelzések elengedhetetlenek. Ha a házastársunk
nem reagál arra, amit mondunk, ebből csak annyit tudunk, hogy valami baj van. De
hogy mi a baj, azt csak szóbeli vagy szavakon túli közlésekből tudhatjuk meg. Nem
feltétlenül szükséges a szóbeli választ erőltetni a közvetlen kapcsolatban.
Partnerünk esetleg olyan állapotban van, hogy nehezére esik a szóbeli közlés. De
ha megpróbáljuk mi magunk megfogalmazni és kimondani a hallgatás lehetséges
okait, és közben figyeljük a szavak nélküli visszajelzéseket, hamarosan rájöhetünk,
mi a baj. Különösen fontosak a visszacsatolások a szexuális összehangolódás
szempontjából. De az önismeret fejlesztésében sem nélkülözhetők.
Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a felsorolt öt alapelv mindegyike
egyformán fontos az őszinte és nyílt eszmecserékhez, s előfeltétele a viták,
konfliktusok helyes kezelésének is.

A konfliktusok kezelése

Lev Tolsztoj szerint a boldog házasságok hasonlítanak egymáshoz, de minden

boldogtalan házasság a maga módján az.18 Újabb kutatások megcáfolni látszanak
ezt a tételt, s kimutatják, hogy épp a boldogtalan házasságokban sok a közös
vonás: általában szegényes kommunikáció és a konfliktusok elmérgesedése
jellemzi azokat.
Téves viszont az az elképzelés, hogy a boldog házasságokra a konfliktusok
hiánya jellemző, Ma már tudjuk, hogy a konfliktusnak pozitív szerepe, funkciója is
lehet, ha nem érinti a házasság alapjait, a hatalmi struktúrát vagy az önértékelést.
Minden házasságban keletkeznek nézetkülönbségek vagy akár ellenséges
érzelmek (harag stb.) egymással szemben. Ha a házastársak önbizalma elég erős
és biztosak kapcsolatukban, akkor képesek őszintén és építő jelleggel kifejezni
egymás iránti negatív érzéseiket is. Ha viszont bizonytalanok, többnyire
igyekeznek elfojtani az ellenséges érzelmeket és kerülik a nyílt konfliktust, de ez
ellenszenv kialakulására vezethet és megmérgezheti a kapcsolatot. Minél inkább
elfojtják az ellenérzéseket, annál veszélyesebb a konfliktus, amely végül kitör. Az
önbizalomhiány és a kapcsolati bizonytalanság magyarázza a látszatharmóniához
való görcsös ragaszkodást, a merevséget, amely természeténél fogva törékenynek
bizonyul, mihelyt a feszültség, a nyomás fokozódik.
A konfliktusok kirobbanásának leggyakoribb területei: a nemi élet, a szülőkhöz
(anyóshoz, apóshoz) való viszony, a barátokhoz való viszony, a szabad idő
eltöltése, a gyermeknevelés, a gazdálkodás és a háztartási munkamegosztás, s
végül az étkezési, valamint lefekvési-ébredési szokások. Gyakori vitatémák az
együttlét és elkülönülés, az egység és az egyéniség összeegyeztetése stb. A
túlságos zártság és az erőltetett együttlét feszültségeket teremt és konfliktusokhoz
vezet.
Minden konfliktus kezelésétől függően lehet építő vagy romboló jellegű. Az
előbbi általában egy témára korlátozódik; jellemzője az ún. problémamegoldó
eljárások alkalmazása, a meggyőzés, egymás szempontjainak figyelembevétele stb.
Mindez többé-kevésbé az alkotási folyamathoz teszi hasonlóvá. A romboló
konfliktus elharapódzó tendenciájú: függetlenedik a kiváltó októl és fenyegetési,
kényszeritési taktikákhoz vezet, ami a megnövelt feszültség következtében konok
makacsságot eredményez.
A konfliktusokkal kapcsolatban alapjában véve kétféle magatartás, illetve
beállítottság lehetséges. Vagy félünk tőlük és igyekszünk kikerülni azokat, vagy
nem félünk és belebocsátkozunk a vitába. Az eddigi tudományos vizsgálatok
alapján nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy az egyik helyes, a másik
helytelen, hiszen igen sok múlik a körülményeken. Mindenesetre a kikerülési
tendenciának több a veszélye: ugyanazok a megjegyzések és akciók ismétlődnek,
nincs fejlődés, helyette mesterkélt álmegoldásokkal érik be. A kikerülés azonban
gyakran csak ideiglenesen odázza el az összecsapást, s valójában romboló
konfliktust készít elő. Ennek egy jellemző esete, amikor valaki látszólag udvarias,
elterelő megjegyzésekkel tér ki a nyílt ütközés elől, miközben fenntartja a másik
elutasítását.
Ez már az ún. „házassági játszmák”, taktikák egyik fajtájára utal. A
konfliktuskerülő beállítottságra azonban nemcsak taktika épülhet, hanem ez
megszabhatja a házasság jellegét, típusát is. Az ún. passzív-megegyezéses típusú
házasságban – amelyről két amerikai szociológus, J. F. Cuber és P. B. Harroff
könyvében olvashatunk – a partnerek többnyire összejátszanak a vitatémák
kerülésében, vagyis úgy tesznek, mintha nem lenne köztük konfliktus. Fagyos
pillantásaik és egyéb szavak nélküli jelzéseik mégis gyakran elárulják az igazi
meghittség hiányát. Az érdekházasságok túlnyomó többsége ilyen, ami azonban
nem zárja ki stabilitásukat, sőt a viszonylagos elégedettséget sem. (Különösen, ha
a konfliktuskerülés összhangban áll az egyéniseggel, és ha világosan elkülönülnek
a házastársi szerepek.)
A vitába bocsátkozás eredménye szintén a körülményektől és a beállítottságtól
függ. Ez is vezethet romboló, elharapódzó konfliktushoz vagy a fejlődés
megrekedéséhez. Az utóbbi eset példája az ún. konfliktushoz szokott házasság,
amelyben – ismét Cuber és Harroff szerint – szinte állandósul a veszekedés,
folyton „marják egymást” a házastársak, de válásra mégsem gondolnak komolyan.
Viszont a vitába bocsátkozás vezethet építő, fejlesztő konfliktushoz is. Sőt a
vita egyenesen előfeltétele a kapcsolat fejlődésének.
A konfliktusok kezelésére irányuló javaslatokat az alábbiaki ban foglalhatjuk
össze:
1. A vita időpontjának és helyének kölcsönös megegyezéssel történő
kiválasztása. Ez tulajdonképpen az időzítés elvének alkalmazása a
konfliktuskezelésre. Vannak helyzetek, amikor ajánlatos a vitát elhalasztani, s
általában csak akkor elkezdeni, ha mindkét fél lelkileg felkészültnek, viszonylag
nyugodtnak és elég erősnek érzi magát erre.
2. Korlátozzuk a vitát lehetőleg egy aktuális, konkrét kérdésre, különösen
addig, amíg nem szereztünk elegendő gyakorlatot a konfliktusmegoldásban. Ha
elkezdődik a múlt felhánytorgatása, a vita könnyen elmérgesedhet. Az „itt és most”
elv előzetes elfogadása megkönnyíti a konfliktus szabályozását, tervezett keretek
között tartását. Bár egyes pszichológusok szerint az igazán alkotó megoldás a
leszűkítés nélküli, szabad vita, ez azonban érett, autonóm személyiséget feltételez.
3. Tisztázzuk önmagunkban, miről is vitatkozunk valójában. Esetleg rájövünk,
hogy jelentéktelen és nevetséges apróságokat nagyítunk fel, „bolhából elefántot”
csinálunk. Persze néha a jelentéktelennek tűnő témák hátterében komolyabb
problémák rejtőznek, s lehet, hogy épp ezeket igyekszünk tudattalanul kikerülni,
amikor apróságok miatt kötekedünk. Pl. a rendetlenség ürügyén támadjuk
házastársunkat, holott a gyanús „túlórázásai” miatt jöttünk indulatba. Ha nem
tisztázzuk az igazi vitakérdést, akkor feleslegesen pazaroljuk időnket és
energiánkat.
4. Álláspontunk legyen világos és egyértelmű. Nem elég tudni, mit akarunk, ezt
félreérthetetlenül és őszintén kell közölni. A mellébeszélés csak a problémák
elködösítésére alkalmas. Különösen a szándékunk megértetésére kell súlyt
vetnünk; gyakori félreértés pl., hogy a kapcsolat megjavítását célzó bírálatot a
másik fél a válási szándék jeleként értelmezi stb.
5. Ne akarjunk egyoldalúan győzni. Ahol az egyik győz, ott a másik veszít, s ez
megnöveli az ellenérzést és feszültséget a kapcsolatban. Vagyis az egyik fél
vesztesége egyben a kapcsolat vesztesége. Csak látszólag lehetetlen, hogy mindkét
fél győzzön a konfliktus során; valójában ez az egyetlen igazi győzelem, amikor ti.
mindketten mélyebb belátásokra, illetve magasabb szintű megértésre jutnak.
Minden megoldott konfliktus megkönnyíti a későbbi nézeteltérések megoldását,
fejleszti a problémamegoldási készséget.
A korszerű házasság lényege éppen a kapcsolati problémák kölcsönösen
kielégítő megoldása. Az ebben való jártasságot csak nyílt és szabályozott
vitákban lehet megszerezni. A „kölcsönösen kielégítő megoldás” olyan egyezséget
(kompromisszumot) jelent, amely önként vállalt és nem sérti egyik fél érdekeit
sem, nem veszélyezteti az egyén és a kapcsolat fejlődését.

Néhány újszerű javaslat

A konfliktusmegoldás képességének kialakítása minden jel szerint kulcskérdése a

kölcsönös megértés fejlesztésének. A fő nehézséget e téren az okozza, hogy a vita
vagy veszekedés hevében nehezen tudjuk ellenőrizni szavainkat,
megnyilvánulásainkat. Márpedig amit vita közben nem figyeltünk meg, azt később
sem tudjuk felidézni. Nincs reális képünk arról, hogyan viselkedtünk a konfliktus
során.
Már régebben is sokakban felmerült a gondolat, hogy milyen hasznos lenne, ha
mintegy kívülálló harmadikként láthatnák vagy hallhatnák magukat vita,
veszekedés közben. Napjaink új technikája ezt mind szélesebb körben lehetővé
teszi. A magnetofon készülékek pl. már tömegméretekben elterjedtek; mégis
keveseknek jutott eszükbe, hogy ezt a hangrözítő eszközt a kölcsönös megértés
fejlesztésének szolgálatába állítsák. (Arra sajnos inkább akad példa, hogy a
vádaskodás, a „bizonyítékgyűjtés” érdekében használják fel.)
Ez részben azzal is összefügg, hogy a házastársak vitáikat nem időzítik. Egy
váratlanul kirobbanó veszekedésnél érthetően senki sem gondol a hangrögzítésre,
s többnyire nincs is kéznél a készülék. A bizonyos fokig tervszerű előkészítés tehát
alapfeltétel, s ehhez az is hozzátartozik, hogy társunk előzetes hozzájárulását
megszerezzük, megmagyarázva neki, hogy nem ellene irányuló akcióról van szó.
Az első próbálkozásoknál a mikrofon jelenléte általában zavarólag hat; mindkét
fél gondosabban ügyel a szavaira, ami persze nem is baj. A „mikrofonláz”
azonban hamar leküzdhető, különösen, ha mindkét fél megszokta, hogy külön-külön
is használja a készüléket, vagy ha gyakorlásképpen már vettek föl nem vitajellegű
beszélgetést.
Ha sikerült egy vitát vagy veszekedést rögzítenünk, úgy később, amikor már
lecsillapodtunk, mintegy kívülállóként újra végighallgathatjuk az egészet. Gyakran
meglepő felismerésekre juthatunk ezáltal. N. és G. O'Neill ismertetik egy
házaspár magnóval szerzett tapasztalatait. A férj elmondta, hogy egy-két vita
visszahallgatása alapján vette észre, milyen gyakran szokta félbeszakítani felesége
szavait, és mennyire nem figyelt arra, mit is mondott. A feleség viszont azt ismerte
fel, hogy túl sokat nyafog, túlságosan védekező a viták során, és túl gyakran
ismételgeti ugyanazt a néhány érvet.
De kínál a magnó más lehetőségeket is. Pl. ha olyan kényes kérdésről van szó,
amit igen nehezen tudnánk közvetlenül elmondani a másiknak – mert szégyelljük,
mert félünk, hogyl elragad bennünket az indulat stb. –, úgy megtehetjük, hogy
amikor egyedül vagyunk, magnószalagra mondjuk az egészet, s átadjuk
házastársunknak, hogy hallgassa meg ő is egyedül. Ezután már könnyebb
közvetlenül is megbeszélni az ügyet.
Ez a módszer összekapcsolható azzal is, hogy saját, magnóra mondott
beszédünket visszahallgatjuk és elemezzük. Ne csak a tartalomra figyeljünk
ilyenkor, hanem a stílusra és a hangra is. Tegyük fel magunknak a kérdést: milyen
érzelmi állapotot fejez ki hangunk?
Egy másik érdekes javaslat a kölcsönös megértés fejlesztésére az álmok és
fantáziák megbeszélését ajánlja. Ez ugyan valamilyen formában szinte minden
házasságban előfordul, hiszerti amikor pl. a jövőt tervezgetik, akkor is a fantázia
működik. S ki nem mondta még házastársának: Képzeld, azt álmodtam, hogy...
Egyrészt azonban vannak álmok, amiket inkább nem mondunk el, másrészt ritkán
próbáljuk elemezni, magyarázni az álmainkat, s még ritkábban kérjük ugyanezt
társunktól. Persze nem arról van szó, hogy egy „álmoskönyvből” vagy a babonás
álomfejtés hiedelmei alapján értelmezzük az álmokat. Próbáljuk önállóan, saját
élményeinkből, élettörténetünkből kiindulva megérteni az álomszimbólumokat –
amelyek gyakran tudattalan vágyainkat, félelmeinket tükrözik –, s hallgassuk meg
házastársunk véleményét is ugyanerről.
Az ilyen kölcsönös álomértelmezés nemcsak szórakoztató, hanem elősegíti
egymás mélyebb megismerését, s fejleszti az önismeretet is. Hasonló eredményt
várhatunk a „nappali álmodozások”, titkos fantáziák megbeszélésétől, bár ez sok
házaspár számára nehezebb feladatnak bizonyulhat az álmok elmondásánál. De a
titkos vágyak őszinte feltárása csak akkor jöhet szóba, ha mindketten elegendő
önbizalommal rendelkeznek. Csak ez teszi lehetővé, hogy megsértődés helyett
nevetni tudjunk egymás különös fantáziáin, s egyúttal jobban megértsük egymást.
A fantáziák megbeszélésének másik, nem lebecsülendő haszna, hogy a
„kibeszélés” révén a titkos fantázia elveszti szorongáskeltő hatását. A legtöbb
embernek ugyanis lelkiismeret-furdalása van „bűnös képzelgései” miatt; épp ezért
beszél róluk nehezen, inkább sürgősen elfelejti azokat. De a szorongás
megmaradhat, s csak akkor oldódik, ha sikerül a rejtett vágyakat, elképzeléseket
egy bizalmas kapcsolatban felszínre hozni, tudatosítani. Az intim kapcsolatnak
ezáltal már-már gyógyító, pszichoterápiás funkciója lehet.
 Egyéniség és magánélet a házasságban
Minden házasságra jellemző, hogy a házastársak mit várnak tőle, és milyen
szerepet tölt be valójában az életükben. A múlt tanulságainak összegezése azt
mutatja, hogy fokozatosan előtérbe kerül a házasság személyiségfejlesztő
funkciója.
Ez a funkció történelmileg új, s várhatóan csak a következő évtizedekben fog
szélesebb körben kibontakozni. Az értelmiségi pályára készülő, főiskolás fiatalok
körében folytatott szociológiai felmérések eredményei azonban már ma is azt
mutatják, hogy ennél a – bizonyos értelemben a jövőt képviselő – rétegnél a
házasodási törekvés elsődlegesen a személyiségfejlesztés szolgálatában áll. A
kölcsönös szerelmet a sikeres házasság legfőbb feltételének tartják, s elsősorban
bizonyos lelki szükségleteiket főleg pszichoszexuális és pszichoszociális
igényeiket – igyekeznek általa kielégíteni.
Ezért fontos a korszerű házasság szempontjából az a kérdés, hogy mennyiben és
milyen feltételekkel segítheti a házasság a személyiségfejlődést, az egyéniség
szabad kibontakozását.

Önmegvalósítás és egyéniség

A feltett kérdést csak akkor tudjuk megválaszolni, ha először is tisztázzuk, hogy

milyen értelemben beszélhetünk személyiségfejlődésről a felnőttkorban, és mi az a
cél, aminek eléréséhez házasság révén is közelebb kerülhetünk.
Sokan azt hiszik, hogy lelki fejlődés csak a gyermek- és ifjúkorban van, s 20-25
éves korra a személyiség teljesen kialakul, felnőtté érik, végleges formát ölt.
Hivatkozhatnak arra, hogy ebben a könyvben is szó volt a korábbiakban pl. a
párválasztási érettségről, amely épp az említett életkorban szokott kialakulni.
Hasonló a helyzet a pályaválasztási érettséggel is. Az érett, felnőttes
személyiségjelleg a lelki szerkezet megszilárdulását jelenti, s hasonló szerepet tölt
be a lelki fejlődésben, mint a csontváz teljes kifejlődése a testi érésben. Az
érettség szintjének elérése azonban csak egy küszöb átlépésével egyértelmű,
amelyen túl a fejlődés újabb távlatai tárulnak fel. Ez a testi fejlődésre is érvényes
(hiszen a sport, a testedzés, a munka számos testi képességet továbbfejleszthet), de
méginkább a személyiségfejlődésre, amelynek szinte nincsenek korlátai.
A testi és lelki felnőtté válással még korántsem dőlt el, hogy mi lesz belőlünk,
mit tudunk „kihozni” önmagunkból, mennyire tudjuk megvalósítani
lehetőségeinket. Lelki alapszerkezetünk nagyjából készen áll ugyan, de hogy erre
az alapra mit építünk, az csak felnőtt életünk során derül ki. A személyiségünkben
rejlő pozitív lehetőségek fokozatos megvalósítása az ún. önmegvalósítás,
amelynek eredményeként mindjobban kialakul sajátos lelki arculatunk,
egyéniségünk. A lelki érettségi csupán egyik alaptulajdonsága az egyéniségnek,
amelynek sokféle változata lehetséges. A kiforrott egyéniség nemcsak teljesen
érett, hanem mindenki mástól különböző, egyszeri és megismételhetetlen.
De ha az egyéniség lényege a különbözőség, akkor lehet-e egyáltalán egységes,
mindenkire érvényes „személyiségnormákat” találni? Tudunk-e valamit arról, hogy
milyen az optimális személyiség, ha egyáltalán van ilyen, legalábbis mint
eszmény, amelynek elérésére törekedhetünk? Mert ha igen, akkor nyilván a
házasságnak is az optimális személyiség kialakítását kell szolgálnia.
Az embereszményről minden kornak és minden társadalmi osztálynak van
valamilyen elképzelése. A jövő társadalmának embereszményét a marxizmus
klasszikusai vázolták fel, amikor a sokoldalúan és harmonikusan fejlett
személyiségről írtak, és különösen kiemelték a közösségi beállítottság
jelentőségét. Korunk tudománya újabb adalékokkal gazdagította ezt az
eszményképet. Egy kiváló pszichológus (A. Maslow) egész életét annak szentelte,
hogy magasan fejlett személyiségű embereket tanulmányozzon, és megállapítsa
közös jellemzőiket. Szerinte ezekre az emberekre – akiket ő „önmegvalósítóknak”
nevezett – minden egyéni különbözőségük ellenére egységesen jellemző értékes
képességeik teljes kibontakoztatása, a realitásérzék, az önállóság és spontaneitás,
a megértő, elfogadó beállítottság, demokratizmus és közösségi érzés, a problémák
és az új dolgok iránti fogékonyság, az intim kapcsolatokra való alkalmasság stb.
Sokak szerint a rugalmasság az optimális személyiség fő jellemzője. A
rugalmasság ugyanis éppúgy feltételezi a stabilitást, a „tartást”, mint a
hajlékonyságot és alkalmazkodást. A stabil szervezettség, a kialakult, érett
személyiségstruktúra az alapja az önállóságnak, a hajlékonyság pedig nyitottságot,
új élmények befogadására való készséget s ezáltal fejlődést eredményez. A
rugalmasság ellentéte a merevségnek, a bemerevedésnek, de nem azonos az
ingatagsággal vagy túlzott befolyásolhatósággal sem. A belső rugalmasság a
személyiség életerejét, életképességét (vitalitását) tükrözi; elengedhetetlen
feltétele az önmegvalósításnak, az egyéniséggé válásnak, a sokoldalú fejlődésnek.
Talán ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk: kezd kialakulni az optimális személyiség
képe a pszichológiában. Ez a kép ma még itt-ott ellentmondásos, nincs egységes
elmélete.
Egyéniség és házasság: a „sündisznó dilemma”

Az érett személyiségű ember egyik fontos jellemzője, mint láttuk, az intim

kapcsolatok igénye és képessége. Az ilyen kapcsolatban sokféle szükséglet
elégülhet ki, és számos fejlesztő élmény lehetősége rejlik. Épp ez hozza létre a
partner iránti erős vonzalmat, a szoros testi és lelki közelség vágyát. Az intim,
szerelmi kapcsolatban különleges egység, közösség jön létre két ember között a
teljes egymásra irányultság alapján.
A szerelem azért viszi ugrásszerűen előre a személyiségfejlődést, mert lehetővé
teszi saját lelki határaink átlépését; nyitottságot teremt, melynek révén képesek
vagyunk befogadni egy másik ember lelkivilágát, s gazdagodunk az ő élményeivel,
tapasztalataival, látásmódjával. Teljesen azonban nem tudjuk a másikat befogadni
– legalábbis hosszabb távon – anélkül, hogy ezzel saját lelki integritásunkat ne
veszélyeztetnénk. Bizonyos ponton túl a „lelki egymásba hatolás” kényelmetlenné,
fárasztóvá, esetleg egyenesen nyűggé válik. Ilyenkor szükségünk van a saját lelki
határaink mögé való visszavonulásra, az élmények feldolgozására, beépítésére
saját lelki szervezetünkbe. Ha ez megtörtént, hamarosan ismét felmerül bennünk az
újabb „lélek-nyitás”, élménybefogadás igénye.
Az emberek persze nem egyformák ebből a szempontból nem, de többé-kevésbé
mindenkinél megtalálhatjuk az intim partnerhez való közeledésnek és távolodásnak
ezt a periodikus váltakozását, amely ilyenformán lélektani szabályszerűségnek
tekinthető.
Jól szemlélteti ezt a szabályszerűséget Schopenhauernak, a nagy német
filozófusnak egy (egyébként Goethétől átvett) hasonlata, amelyet „sündisznó
dilemmaként” szoktak emlegetni.
Az állatmesébe bújtatott hasonlat szerint két sündisznócska – vagy mondjuk:
sündisznó házaspár – egy hideg téli éjszakán úgy próbált védekezni a hideg ellen,
hogy szorosan egymáshoz bújt, s így melegítették egymást. Igen ám, de minél
szorosabban bújtak, annál inkább szúrták egymást a tüskéikkel, ezért kénytelenek
voltak kissé eltávolodni egymástól. Csakhogy hamarosan fázni kezdtek, s nem volt
más választásuk, mint újra összebújni, hogy aztán a tüskék miatt megint csak
eltávolodjanak. Így ment ez egész éjjel.
Valahogy ilyesformán vannak a házastársak is egymással.
A szerelmi egymásratalálás időszakában kialakuló szoros egymasbafonódást
egy idő múlva kissé lazítani kell, különben nehezen elviselhető feszültségek
támadnak. Egyéni különállásukat egyébként is csak részben adják fel a
házastársak, hiszen a teljes egybeolvadás sem testi, sem lelki téren nem
lehetséges. Sőt a részleges egyesülés csak még inkább kiemeli a nem egyesíthető
személyiség-sajátosságok egyéni jellegét. Az egység mellett, tehát ellentétesség
is kialakul, amit ugyan a kapcsolat kezdeti szakaszában igyekeznek
jelentéktelennek feltüntetni, később azonban ez nagyobb hangsúlyt kaphat, előtérbe
kerülhet.
Az intimitással elért lelki egység – bármilyen erősnek is tűnik pillanatnyilag –
mindig viszonylagos, és csak akkor segíti elő a személyiségfejlődést, ha nem
veszélyezteti a lelki önállóságot, a különböző fontos szükségletek, igények
kielégítését. A „sündisznó dilemmában” tükröződő lelki szabályszerűség
általánosabban is érvényes, olyan értelemben, hogy a kifelé fordulás, a másokkal
való kapcsolat és együttműködés periódusai után szükségünk van a befelé
fordulásra, az önmagunkkal való foglalkozásra. Igaz, vannak emberek, akiknél a
kifelé fordulás igénye erősebb, míg mások épp ellenkezőleg a befelé fordulást
igénylik jobban. De több-kevesebb egyedüllétre, „lelki térre” vagy magánéletre
mindenkinek szüksége van.
Ez a három kifejezés nem egészen ugyanazt jelenti, s önmagában mindegyik
félreérthető. Az egyedüllétigény nem azonos a társ kerülésével, a tőle való
elhidegüléssel vagy az elmagányosodással. A lelki tér sem jelenti azt, hogy
feltétlenül külön szobára van szükségünk, ahová visszavonulhatunk (bár ez
általában előnyös). Előfordulhat – és a mai szűkös lakásviszonyok mellett gyakran
elkerülhetetlen –, hogy ugyanabban a helyiségben vagyunk házastársunkkal, s
mégis mindegyikünk önmagával, saját dolgaival foglalkozik. Ez „páros
egyedüllét”, meghitt, szótlan egymásmellettiség, amikor kölcsönösen tiszteletben
tartjuk egymás lelki terét, egyedüllétigényét. Az önként választott, és tetszés szerint
eltölthető egyedüllét azonban csak egy része a „magánéletnek”.
De hát nem éppen a házasság, a házastárssal való együttlét jelenti-e az ember
magánéletét?
Igen is, meg nem is. A magánélet fogalma sokrétű és viszonylagos. A munkához,
közéleti tevékenységhez viszonyítva a házasság feltétlenül a magánélethez tartozik,
de nem az egyetlen vagy minden mást helyettesítő formája annak. Átmenetileg
ugyan lehet az egyetlen, de hosszabb távon ajánlatos a magánélet más formáinak is
teret engedni. Az állandó, szoros az együttélés során ugyanis előbb-utóbb
bekövetkezik az ún. telítődés, az együttléttel való eltelés, s ilyenkor szükség van
átmeneti kikapcsolódásra, egyedüllétre, vagy változatosságra ahhoz, hogy a
házastársi kapcsolat vonzóereje megint érvényesüljön.
A telítődés lélektani törvényszerűség, amely a befogadó- és teljesítőképesség
határait jelzi a fáradtság vagy az unalom érzésének formájában.
 A házasság csak akkor működik jól, ha lehetővé teszi a telítődés elkerülését
vagy megszüntetését, vagyis elegendő teret hagy mindkét félnek az időnkénti
kikapcsolódásra, a magánélet más formáinak gyakorlására. Ezek közül az egyik,
mint említettem, az egyedüllét, a másik pedig a privát kapcsolatok lehetősége.

A zárt házasság irreális egységeszménye

A hagyományos, zárt házasság fő jellemzői közé tartozik, mint láttuk, az egymás

kölcsönös birtoklására, kisajátítására törekvés, az egyéni igényekről,
elfoglaltságról vagy akár gondolatokról való kényszerű lemondás, és minden
szabad idő közös eltöltésére való kötelezettségvállalás. A szerelem legintenzívebb
időszakában – ha egyáltalán volt igazi szerelem – talán érthető az egységnek, az
összeolvadásnak ez a túlzott igénye, hamarosan azonban egyre terhesebbé válik.
Sokan még ma is az „egymásbaolvadás”, a teljes lelki egység illúziójában
élnek, bár növekvő feszültségek közepette. Az illúzió jellegzetes kifejezése a
„nincs te meg én, csak mi vagyunk” gondolat, amely valójában a
személyazonosság, vagyis a személyes önállóság és egyéni különbözőség
megtagadása.
A „mi-tudatnak” ez a túltengése, a szerelmi egybeolvadás abszolutizálása
teljesen irreális, egyáltalán nem számol sem a körülmények változásával, sem a
lelki működés törvényszerűségeivel. Az irreális egységeszményhez való merev
ragaszkodás az esetek túlnyomó többségében kudarcok sorozatához,
csalódásokhoz és a házasság boldogtalanná válásához vezet.
Az ember azonban annyira alkalmazkodóképes lény, hogy ha nagyon akarja,
sikerül leküzdenie természetes igényeit, feláldoznia önmagát „a házasság oltárán”.
De vajon érdemes-e? És vajon szükséges-e? Mit eredményezhet ez a nagy
önfeláldozás?
A közvetlen eredmény a mártíromságtudat, vagyis annak tudata, hogy
aránytalanul többet adtunk, mint amennyit kaptunk. Ez esetleg valamiféle
büszkeséggel is eltölthet, de az alapérzés rendszerint az elégedetlenség és annak
elvárása, hogy a házastárs is hasonlóképpen áldozza fel magát. A mártíromság
hangoztatása lelki kényszerítő eszköz, fegyver, amelynek révén zsarolni lehet a
másikat. („Én föláldoztam magam, s te még ennyit sem tudsz megtenni?!”)
A távolabbi eredmény többféle lehet. Minthogy egy mártírral nehéz együtt élni,
leggyakoribb a feszültség fokozatos felhalmozódása és kirobbanása kisebb-
nagyobb konfliktusok, válságok formájában, amelyek a házasság széthullásához is
vezethetnek. De előfordul az is, hogy a konfliktus-kerülés révén az egyéni
különbségek fokozatosan leépülnek, elsorvadnak; a házastársak csak azt hagyják
meg önmagukban, ami a lelki egység Prokrusztész-ágyába belefér, s így egyre
hasonlóbbakká válnak. A feszültség ilyenkor már csökken, olyannyira, mintha
magának a házasságnak lenne alacsony vérnyomása. A házastársak „félemberekké”
válnak, egymás nélkül nem tudnak létezni, egymásnak viszont nincs mit mondaniuk.
A házasság elszürkül, inkább csak vegetál, mint él, de renyheségéből képtelen
kimozdulni.
Az egyéniség elsorvadása tehát menthetetlenül maga után vonja a házastársi
kapcsolat elsorvadását.
Természetesen ez szélsőséges eset, bár sajnos még ma is gyakoribb, mint
gondolnánk. A „félemberré” válás azonban többé-kevésbé minden hagyományos
tartalmú házasság velejárója. Éspedig nem abban az értelemben, ahogyan Goethe
értette a Charlotte von Steinhez írott, gyönyörű versében:

„Fél lelkünk maradt csak, úgy összeforrtunk,

Félhomály csak delelő napunk,
De akárhogy kínoz is a sorsunk,
Már mi nem változhatunk.”

A szenvedélyes szerelem állapota indokolja ezt az összeforrottság-érzést. A

legtöbb zárt házasságban azonban egészen másról van szó. Arról, hogy bár a
szerelem rég elmúlt, a kisajátítási törekvés megmaradt, s mindketten valahogy a
saját énjük meghosszabbításának érzik a másikat, nem pedig önálló
személyiségnek. Elsősorban persze a férjre érvényes ez, hiszen eredetileg az ő
kezébe volt letéve a döntés és a feleség feletti gyámkodás joga. A
demokratizálódási folyamat első lépéseként a feleségek, akik már rég átvették ezt
a szemléletet, vétójogot követeltek, és igyekeztek hasonlóan függő helyzetbe hozni
férjüket, mint amilyenben ők maguk voltak. Így alakult ki a túlzott függőség
egymástól, melynek következtében egyik házastárs sem dönthet önállóan még
saját, személyes ügyeiben sem (nem beszélve a közös ügyekről, ahol a kölcsönös
beleszólás természetes).
Manapság a legtöbb házas embernek annyi önállósága van, amennyit a
házastársa engedélyez. Ha a másiknak nem tetszenek a jó barátok, abba kell hagyni
a barátkozást. Meg kell szerezni a házastárs jóváhagyását, ha el szeretnénk menni
ide vagy oda, ha venni akarunk bármilyen apróságot, ha a szabad időnket a
szokásostól eltérően kívánjuk felhasználni stb. A korlátozott önállóság azonban
valójában önállótlanság, s ha ezt megszoktuk, lassan képtelenné válunk az
önállóságra személyes ügyeinkben. Mint a nagy A betű két szára, egymásnak
támaszkodunk; ha az egyiket elveszik, a másik eldől.

A túlzott függőség ára

A lelkileg érett, önmegvalósításra képes emberre azt mondjuk, hogy autonóm

személyiség. Ez némileg leegyszerűsítve annyit jelent, hogy képes az önálló
életvezetésre, „megáll a saját lábán”, nem szorul rá unos-untalan a támogatásra,
istápolásra. Persze nem jelenti az ellenkező végletet sem, hogy soha nincs
szüksége senkire vagy nem fogad el tanácsot, segítséget. De alapvető jellemzője
az önálló ügyintézés, a felelősségvállalás.
A házasságkötéskor elég sok fiatal férfi és nő ilyen autonóm személyiség. Egy
zárt házasságban azonban fokozatosan elvesztik autonómiájukat, egyre több téren
válnak önállótlanná. Ki ne ismerné azt a feleségtípust, aki képtelen egyedül
kinyitni egy konzervet vagy azt a férjet, aki sehogysem boldogul a háztartással, ha
a felesége elutazik egy hétre. S ez nemcsak ilyen „bagatell” ügyekben van így;
minél jelentősebb kérdésben kellene dönteni vagy intézkedni, annál kevésbé
képesek rá önállóan. Végeredményben valósággal megbénulnak, tehetetlenné
válnak egymás nélkül, ha nem is egyforma mértékben. S rendszerint a nő az, aki
hajlamosabb a túlzott függőségre, az önállóság feladására. Még ma is gyakori,
hogy a nő a szüleitől való függését egyszerűen felcseréli a férjétől való
függőségre, anélkül hogy valaha is függetlenné vált volna.
A nőket ugyanis hagyományosan nem arra nevelték, hogy független, autonóm
személyiségek legyenek, hanem éppen a függőséget nevelték beléjük, mintegy erre
programozták őket. A túlzott függőségért aztán nemcsak az önállóságuk
elvesztésével fizettek, hanem – mint arról korábban szó volt – személyiségük
sajátos eltorzulásával, sőt gyakran neurotikus tünetekkel és kifejezett
személyiségzavarokkal is. S mit kaptak cserébe az önmegvalósítás elvesztett
lehetőségeiért? A feleség, a háziasszony, az anya státusát, a biztonság illúzióját, s
hellyel-közzel – mintegy jóvátételként – néhány ajándékot a férjtől.
A túlzott függőségnek tehát ára van, éspedig kétféle értelemben: ár, amit
fizetünk, s az is, amit kapunk érte. A zárt házasságban sajátságos, rejtett harc,
alkudozás folyik a függőség körül, pontosabban akörül, hogy ki tudja jobban
„kézben tartani”, függő helyzetbe hozni a másikat. Ebben a vetélkedésben
különböző taktikákat próbálnak ki. A már említett „mártírkodási taktika” egyik a
sok közül. Olyan ez a vetélkedés, mint egy társasjáték, egy játszma, amelynek
megvannak a maga szabályai, de azért csalni is lehet, s az győz, aki ügyesebb.
Hagyományosan a férfinak illik győzni, ám „becsületesen” meg kell fizetni a
győzelem árát: szimbolikusan szólva aranyláncon kell függőségben tartania
feleségét. A hagyományos házasságban a nő teljesen természetesnek tartja
függetlensége, önállósága elvesztését, és azt is, hogy ezért kárpótlást kap.
Ma már a vetélkedés kimenetele nem ilyen egyértelmű, a feleségek győzelmi
esélyei növekedtek. Népszerűvé vált a kölcsönös függőség és a nagyobb önállóság
eszménye, ezért mindkét félnek úgy kell viselkednie, mintha nem is nagyon akarná
korlátozni a másik önállóságát vagy csak annyira, amennyire a sajátja is
korlátozott. Azáltal, hogy az önállóság nagyobb érték lett, megsértése is nagyobb
bűnnek számít, illetve most már ez is bűntudatot vált ki, nemcsak a kölcsönös
függőség megsértése. A bűntudat aztán önmagában is jóvátételre ösztönöz, ami
akár előzetesen is történhet, s ez esetben nagyon hasonlít a megvesztegetéshez.

Egyéniség és magánélet a korszerű házasságban

A korszerű házasságban, amely az egymás személyiségfejlődése, önmegvalósítása

iránti kölcsönös elkötelezettségen alapul, nincs szükség titkos vetélkedésre,
egymás legyőzését, függőségben tartását célzó taktikázásra. A férj és feleség
autonómiája, egyéniségének és magánéletének tiszteletben tartása itt természetes
és magától értetődő.
Tudom, hogy könnyebb ezt leírni, mint megvalósítani. De már sokaknak sikerült;
miért ne sikerülne az Olvasónak? Ha a komoly szándék, mint legfőbb előfeltétel
megvan, akkor az elindulást, a megvalósítást megkönnyíthetik azok az irányelvek,
amelyeket (elsősorban N. és G. O'Neill könyve alapján) az alábbiakban
ismertetek.
1. Egyéniségfejlesztés önismeret és önnevelés révén. Ez a legfontosabb, de
egyben a legnehezebb feladat. Összetettsége miatt csak úgy boldogulunk vele, ha
részekre bontjuk. A kölcsönös megértés fejlesztése kapcsán láttuk, hogy ennek
bizonyos módszerei hogyan segítik elő saját fejlődésünket. Ezt most
kiegészíthetjük néhány további szemponttal:
– Keressük az újat önmagunkban! Próbáljuk ki, hogy meg tudnánk-e csinálni
valamit, amit még sohasem tettünk, mivel túl nehéznek, szokatlannak vagy
illetlennek tűnt. Keressük tudatosan, hogy milyen szokások, gesztusok, milyen
öltözködés vagy hajviselet illenék hozzánk legjobban. Kíséreljük meg, tudunk-e
egészen újszerűen viselkedni különböző élethelyzetekben: a munkahelyen, a
közlekedésben és főleg otthon.
– Keressünk vezérelveket! Itt a tudatosságon van a hangsúly, mert valamilyen
vezérelve mindenkinek van, akkor is, ha nem tud róla; az önállóságát feladó ember
vezérelve pl. ilyesformán fogalmazható meg: „Gyenge ember vagyok, szükségem
van egy erősebbre, akire rábízom magamat.” Próbáljuk kielemezni az ilyen
tudattalan vezérmotívumainkat, s átalakítani azokat pozitív, tudatos vezérelvekké.
Válasszuk ki tudatosan, hogy milyen elvek szerint akarunk élni.
– Tűzzünk ki értelmes, egyéni célokat! Kérdezzük meg magunktól: Mit értem el
eddig, és mit akarok még elérni? Milyen emberré akarok válni? Milyen
képességeimet érdemes fejleszteni – és hogyan? Átfogó célok és konkrét részcélok
nélkül üresen és tartalmatlanul múlnak a napjaink. Egyéniséggé csak egyéni
célkitűzések alapján válhatunk. A cél, amit követünk, pontosan tükrözi, kik
vagyunk és mennyit érünk. A család anyagi gyarapodása, mint fő cél, kispolgárról
árulkodik. Az értelmes célok az önmegvalósítást segítik elő, és társadalmilag is
hasznosak.
2. Tartsuk tiszteletben házastársunk egyéniségét és magánéletét. Közismert,
hogy a példamutatás révén lehet másokat a leghatékonyabban befolyásolni. Ha mi
magunk megsértjük házastársunk autonómiáját, ha lépten-nyomon korlátozzuk őt
vagy erőszakosan próbáljuk megváltozásra bírni, akkor nem csodálkozhatunk, ha ő
is ugyanúgy viselkedik. Ha valami nem tetszik a házastárs viselkedésében, ne
mindjárt őt hibáztassuk, hanem kérdezzük meg magunktól: Miért nem tudom
elviselni, hogy ilyen? Abból induljunk ki, hogy házastársunk nem a mi tulajdonunk,
nem kényszeríthetjük semmire, legfeljebb kérhetjük vagy javaslatot tehetünk neki.
Az a tény, hogy sok mindenben különbözünk egymástól és másként látjuk a
dolgokat, egyáltalán nem tragédia, hanem lehetőség a kölcsönös lelki
gazdagodásra, fejlődésre.
Ahogyan nekünk szükségünk van időnként egyedüllétre, úgy házastársunknak is.
Ne sértődjünk meg tehát, és ne érezzük magunkat visszautasítottnak, ha közli, hogy
szeretne egyedül maradni.
3. Tapintatosan, de határozottan ragaszkodjunk ahhoz, hogy házastársunk is
tartsa tiszteletben a mi egyéniségünket és magánéletünket. Ne tűrjünk el
semmilyen önkényes és erőszakos „határátlépést”, sem patriarchális „előjogokat”,
sem taktikázással kiügyeskedett korlátozást vagy lelki terrort. Ehhez mindenekelőtt
az önbizalmunkat, önértékelésünket kell megerősítenünk. Ha a házastársi kapcsolat
eddig alapvetően egyenlőtlen, aszimmetrikus volt, számíthatunk arra, hogy az
egyenrangúságra való átállás nem megy simán, zökkenők vagy éppen konfliktusok
nélkül.
4. Teremtsük meg saját szimbólumainkat. Ez különösen addig fontos, amíg nem
elég erős az önállóságunk, egyéniségünk. Legyenek tárgyaink, amelyek külön
létünket jelképezik vagy egyéniségünk bélyegét hordják magukon. Lehetőleg
legyen a közös otthonon belül egy külön asztalunk, polcunk vagy szekrényünk,
esetleg rendezzük be magunknak a szoba egyik sarkát, vagy ha mód van rá, legyen
külön szobánk stb. Nők esetében a személyi autonómia erősítését szolgálhatja a
saját név használata az asszonynév (X. Y.-né) helyett.
5. Tegyük egyéni jellegűvé otthonunkat. Hagyományosan a lakás berendezése,
otthonossá tétele, díszítése az asszony joga és kötelessége. A férj ritkán vett részt
ebben a „nőies” tevékenységben, így az otthon képe többnyire csak a feleség
ízlését, egyéniségét tükrözte. Azt is csak legjobb esetben. S nemcsak azért, mert
sokszor nem nagyon volt mit tükrözni, hanem, rnert divatutánzásból,
előkelősködésből vagy egyszerűen csak megszokásból sablonos megoldásokat
alkalmaztak, jellegtelen vagy mindkettőjük egyéniségétől idegen lakásdíszeket
vásároltak. A lakáskultúra egészen a legutóbbi időkig meglehetősen alacsony
szintű volt. Pedig az egyéni jellegű lakás nem pénzkérdés. Igen egyszerű
eszközökkel is egyénivé lehet varázsolni egy otthont, csak egyéni ízlés, fantázia és
bátorság kell hozzá. S akkor lesz igazi közös otthon, ha mindkét házastárs ízlését
tükrözi arányos és összeegyeztetett módon.
A személyiség változásával, fejlődésével természetesen az otthon képének is
változnia kell. A lakás átrendezése a fejlődés új szakaszát jelképezheti.
6. Gondoskodjunk időnkénti kikapcsolódásról és külön programokról is.
Ennek egyik értelme, hogy a házastársaknak szükségük van közös kikapcsolódásra,
különösen, ha gyermekeik vannak. Fárasztóvá és unalmassá válhat, ha kivétel
nélkül minden estét és hétvégét a gyermekkel együtt töltenek, ha nincs
rendszeresen néhány szabad órájuk, amikor zavartalanul kettesben lehetnek,
házastársi magánéletet élhetnek. Pedig csaknem mindenütt megoldható, hogy a
gyermekek felügyeletét egy-egy estére vagy napra külső segítséggel biztosítsák, s
ők maguk elmehessenek együtt valahová, vagy egyedül, gyerekek nélkül
maradhassanak otthon.
De a közös kikapcsolódás nem pótolja az egyéni kikapcsolódást és magánéletet,
amire szintén szükségünk lehet. Egy amerikai családszociológus (C. Kirkpatrick)
szerint, „ha minden rendben van, akkor sem árt néha egy kis távollét, hogy
élvezhessük a visszatérés örömét”. Ne tekintsük előírásnak – mint a zárt
házasságban történik –, hogy szórakozni, kikapcsolódni, üdülni csak együtt
mehetünk.
Manapság pl. gyakran előfordul, hogy a férj és feleség egészen más szakmában
dolgozik, de mindegyik szeret összejönni kollégáival egy kis szakmai
eszmecserére. Miért lenne kötelező, hogy csak együtt mehetnek? Egyikük
valószínűleg végigunatkozná a másik számára oly érdekes beszélgetést. Nem arról
van szó, hogy ne mutassunk érdeklődést egymás munkája, szakmai problémái iránt,
de a mai, bonyolult foglalkozási követelmények mellett már gyakran nem várható
el, hogy nehéz szakkérdésekhez érdemben hozzászóljanak vagy a részletek iránt
érdeklődjenek. Ilyen esetben viszont könnyen fölöslegesnek érzi magát az ember
egy társaságban, sőt esetleg kisebbrendűségi érzései támadhatnak, ami veszélyes
lehet a házastársi kapcsolatra is. Többnyire tehát célszerűbb külön menni a
szakmabeliekből álló társaságba, s hazatérve beszámolni egymásnak, hogy milyen
érdekes viták voltak.
Másik példa: a házastársak egyike imádja a komoly zenét, a másik viszont
botfülű vagy nem érdekli az ilyen zene. Miért ne járhatna a zenekedvelő egyedül
vagy mással hangversenyre, operába? Miért ne ülhetne le beszélgetni a zenéről
barátjával vagy barátaival? A házastársi kapcsolat ettől még nem szenved csorbát,
sőt végeredményben kielégítőbbé válhat, mert nem akadályozza egy fontos egyéni
igény kielégítését.
Szinte hallom az ellenvetést: mi lesz, ha valamelyikük a külön program során
találkozik egy szimpatikus másneművel és beleszeret? Nos, ilyesmi a házastársak
közös társas programja esetén is előfordulhat, sőt akkor is, ha egyáltalán nem
járnak társaságba, csak dolgozni. Ezzel a lehetőséggel mindig számolni kell. Itt
csak annyit: minden azon múlik, hogy a házastársak között megvan-e az alapvető
harmónia és a kölcsönös bizalom. Ha ez megvan, akkor a külön programjaikat,
élményeiket is be tudják építeni kapcsolatukba – elmondják egymásnak,
megbeszélik, értékelik – s így azok nem lazítják a házasságot. Igaz, hogy az egyéni
szabadidő-programok túlsúlyba kerülése általában a házasság funkciózavaráról,
elhidegülésről tanúskodik. Egy korszerű házasság azonban annyira
kiegyensúlyozott és olyan sokat nyújt mindkét félnek, hogy erre nehezebben
kerülhet sor.

Szerelem, szex, hűség

Bizonyára akadnak olvasók, akik most úgy vélik: Na végre, elérkeztünk az igazán
izgalmas kérdésekhez!
A magam részéről megértem őket, és a legkevésbé sem vitatom, hogy joguk van
így gondolkozni. De hadd hangsúlyozzam: nem véletlenül került ez a fejezet a
könyv végére, hanem azért, mert az ebben közöltek helyes értelmezését az előző
fejezetek alapozzák meg. Valójában a kölcsönös megértés fejlesztése, az egyéniség
és az egyenrangúság megvalósítása legalább olyan „izgalmas” – és legalább olyan
nehezen elérhető –, mint amiről az alábbiakban szó lesz.
De térjünk rá a témára: Hogyan alakul a szerelem, a szexuális kapcsolat, a
hűség a korszerű házasságban?

Romantikus szerelem – „túlfűtött” szex

Legjobb, ha itt is a történeti adottságokból, a hagyományos, zárt házasságból

indulunk ki. Amint láttuk, az egyéni szerelem viszonylag új jelenség, csak az
újkorban kezdett elterjedni és napjainkban vált a házasságkötések
alapmotívumává. Mindenesetre a szerelemnek már évszázados hagyományai
vannak, s a szerelemkultusz ezeket a hagyományokat is ápolja. így örökítődik át az
új nemzedékre a szerelem hagyományos, romantikus felfogása, amelynek aztán
nagy része van a házasságok „bezáródásában”.
Mi jellemzi ezt a romantikus szerelemfelfogást?
Egész tömören kifejezve: az illúziók és a túlfűtöttség.
A középkor végi, reneszánsz kori szerelem plátói vágyódás volt egy idealizált,
eszményített partner után, s az esetek túlnyomó többségében meg is maradt ezen a
szinten, mivel sem tényleges szexuális kapcsolatról, sem házasságról nem lehetett
szó. (A házasságokat, mint tudjuk, nem szerelmi alapon kötötték.) A szexuális
késztetés kényszerű elfojtása természetesen megnövelte a vágyódás erejét,
intenzitását, különösen a férfiakban, akik gyakran meglepő lovagi áldozatokra,
hősiességre voltak képesek az imádott hölgyért.
A későbbiek során a szerelem „beteljesülése” fokozatosan hozzáférhetővé vált,
sokszor nagy akadályok leküzdése árán. A szerelem ezért továbbra is túlfűtött
maradt, miközben egyre nyíltabban törekedett a testi egyesülésre, a szexuális
kielégülésre.
Éppen ezt az érzelmi-indulati túlfűtöttséget tartják sokan a szerelem fő
jellemzőjének, holott ez csak a romantikus szerelemre jellemző, s többnyire a
megelőző magányosság és a szexuális kiéhezettség következménye. Persze
nemcsak a szexuális kielégületlenség, hanem más tényezők is hozzájárulhatnak a
szerelem hevességéhez, pl. a bizonytalanságérzés, a túl erős függőségigény, a
nehezen elérhetőség stb. Ezek a különböző forrásból származó indulati
feszültségek egy idealizált társ személye köré összpontosulnak; tőle várja a
szerelmes minden bajának-gondjának megoldását. A túlfűtöttség és a felfokozott
várakozás lehetetlenné teszi a partner reális megismerését, értékelését. A
szerelmes kivetíti a benne élő ideált, eszményképet valakire, túláradó érzelmei,
reményei erre az ideálra irányulnak inkább, mint a valóságos emberre.
A romantikus szerelemre joggal mondják, hogy elvakítja az embert; egyszer
rózsaszín, máskor meg fekete szemüveget rak a szemére. A szerelmi illúziók egy
része ezzel a túlfűtöttségből eredő idealizálással függ össze. Ilyen illúzió pl., hogy
szerelmesünktől életünk végéig mindent megkaphatunk, ami egy tökéletes társtól
elvárható; vagy hogy a szerelmi partner az „Igazi”, az egyetlen lehetséges partner
számunkra. A túlfűtöttség következménye a szerelmi intimitás leszűkítése a puszta
nemi aktusra, és a mennyiségi szemlélet a szeretkezésben.
Más romantikus illúziók tulajdonosi szemléletet, patriarchális
gondolkozásmódot vagy tudatlanságból származó előítéleteket tükröznek. Pl. azt
hiszik, hogy a szerelem egymás kölcsönös birtoklását jelenti; hogy a szerelmi
kapcsolatban is csak a férfi kezdeményezhet; hogy a féltékenység a szerelem jele;
hogy igazán szerelmes csak egyszer lehet az ember. A romantikus felfogás
tulajdonképpen misztifikálja a szerelmet, rejtélyes hatalomnak tünteti fel, amely
befolyásolhatatlan és logikátlan. A szerelembe esés élménye sokakat megtéveszt,
azt hiszik, nem kell, sőt nem is lehet tanulni a szerelmet, az vagy jön magától, vagy
nem jön.
Különös módon a freudizmus, a pszichoanalízis is hozzájárult bizonyos
romantikus illúziók terjedéséhez. Freud pl. azzal, hogy mindenféle szeretetet a
nemi vágyenergia megnyilvánulálásának tartott, azt az illúziót erősítette, hogy a
szerelem azonos a nemi vággyal, és viszont. Másrészt a vágyenergia mennyiségi
korlátozottságáról szóló – azóta megcáfolt – freudi tétel alátámasztotta azt az
előítéletet, hogy csak egy embert szerethetünk igazán.
A szerelem romantikus felfogása nemcsak irreális, hanem veszélyes és káros is,
mert hosszabb távon csalódásra és boldogtalanságra kárhoztatja a szerelmi
partnereket, házastársakat.

Féltékenység, bizalmatlanság

A romantikus illúziók közül az egyik legveszélyesebb a féltékenység téves

azonosítása a szerelemmel, illetve a szerelem „fokmérőjekénti” értelmezése.
Ennek az illúziónak gyakran még elméleti megalapozást is próbálnak biztosítani
azzal az érvelésnél. hogy a féltékenység állítólag velünk született, ösztönös
megnyilvánulás, amely igen sok állatfajnál is megfigyelhető.
Eltekintve attól, hogy az ember nem ösztönlény, magatartását nem ösztönök
vezérlik, az ilyen érvek épp azt bizonyítják, hogy a féltékenységnek semmi köze a
szerelemhez, legalábbis nem szükségszerű tartozéka annak. Hiszen, amikor pl. két
kutya marakodik egy csont miatt (vagy akár egy szuka miatt), ez lehet féltékenység,
de biztos, hogy nem szerelem...
Az „állati példa” egyébként jól rávilágít a féltékenység lényedére is: olyan,
agresszióra hajlamosító izgalmi állapot, amelyet egy birtokunkban levő dolog
elvesztésétől – vagy a felette gyakorolt hatalom, előjog elvesztésétől – való
félelem vált ki.
A féltékenység közeli rokona az irigység; csak annyi köztük a különbség, hogy
az utóbbi arra irányul, aki rendelkezik valamilyen, számunkra is kívánatos
dologgal, amit szeretnénk megszerezni. Jellemzője tehát nem az elvesztéstől való
félelem, hanem a megkívánás, a birtokbavétel vágya, amelynek teljesedését egy
másik személy akadályozza. Mindkettő negatív indulat, éspedig többféle
értelemben. Negatív, amennyiben kellemetlen, kínzó érzés, lelki szenvedés, sőt
bizonyos mértéken túl már lelki betegség, amely eltorzítja a személyiséget.
Negatív továbbá, mert rombolólag hat az érintettekre és a velük való
kapcsolatunkra. Nem csoda, hogy az irigységet és a féltékenységet oly gyakran
összekeverik, hiszen mindkettőben a birtoklás, a hatalmi vetélkedés játssza a
döntő szerepet.
Kétségtelen, hogy az állatvilágban az alapszükségletek (önfenntartás,
fajfenntartás) kielégítéséért folytatott hatalmi vetélkedés ösztönös, azaz
biológiailag programozott viselkedés, része a létért folytatott küzdelemnek. Az
embernél azonban nincs ilyen biológiai programozottság; az ösztönből csak egy
bizonytalan irányú késztetés marad, amelynek kibontakozása a körülményektől, a
társadalmi hatásoktól függ. Alapszükségleteink kielégítése ma már nem igényel
hatalmi vetélkedést, így a féltékenység általában indokolatlanná, értelmetlenné
vált. Ha mégis gyakran előfordul, annak nem valamilyen ösztön vagy az „emberi
természet” az oka, hanem az említett társadalmi hatások. Jónéhány társadalomban,
így a mienkben is hagyományai vannak a féltékenységnek, bizonyos helyzetekben
szinte elvárják azt, és sokszor a gyerekeket is akarva-akaratlanul ránevelik.
De vannak olyan társadalmak is, ahol a féltékenység úgyszólván ismeretlen, pl.
az eszkimóknál, a marquezániaknál, a nyugat-afrikai lobiknál, a bolíviai
szirionóknál vagy az indiai todáknál. Ezeknél a népeknél másfajta hagyományok
alakultak ki. Természetesnek tartják pl. a házasságon kívüli nemi kapcsolatot.
Mi hát a gyökere a féltékenység elterjedésének a mai civilizált társadalmakban?
Pontos, tudományos elemzés hiányában csak a két leglényegesebbnek látszót
emelem ki. Ezek: a tulajdonosi szemlélet és egy sajátos személyiségzavar. Az
előbbi nyilvánvalóan összefügg a magántulajdonnal, illetve a mi társadalmunkban
a kispolgárisággal, amely a szerzésre, birtoklásra irányuló beállítottságot, a
házastársra is kiterjeszti, sőt féltékenyen őrzött tulajdonná teszi. Az utóbbinak fő
tünetei az önbizalomhiány vagy kisebbrendűségi érzés, a túlzott függőségigény,
általában a bizonytalanság, a személyiség érzelmi-indulati megrekedése egy
gyermekies szinten. Ez minden esetben környezeti ártalmakra, nevelési hibákra
vezethető vissza.
Itt nincs lehetőség annak részletezésére, hogyan alakulhad ki a gyermekkori
hatások nyomán az irigy, féltékeny természet, amely aztán a partnerkapcsolatban
is megnyilvánul, gyakran már a házasság előtt.
Valójában a féltékeny ember éppen azt segíti elő, amitől fél, azt rombolja le,
amit meg akar védeni. A féltékenység bizalmatlanságot és gyanakvást szül, ezek
pedig tovább erősítik a féltékenységet, amely így mindjobban elhatalmasodhat.
Egészen más jelenség ez, mint az egészséges féltés, a szeretett személyért való
aggódás, ha valami reális veszély fenyegeti őt. A féltékeny nem a másikat félti,
hanem önmagát; nem azért, mert reális veszélyben van, hanem mert betegesen
bizonytalan, s ezt túlzott kapaszkodással, a másik kisajátításával tudja csak
ellensúlyozni. A magabiztos, lelkileg önálló, autonóm ember nem hajlamos a
féltékenységre, még akkor sem, ha nagyon szerelmes. Az érett szerelem ugyanis
kölcsönös és kiegyensúlyozott, így a féltékenység teljesen értelmetlen és
felesleges.
A féltékenységnek semmivel sincs több köze a szerelemhez, mint mondjuk a
félelemnek vagy a szorongásnak. A szerelem önmagában senkit sem tesz
féltékennyé, csak az említett, egyéb tényezők; ezek viszont akkor is kiváltják a
féltékenységet, ha a szerelem hiánya nyilvánvaló. Igaz, mindkettő létrehozhat
fiziológiai szempontból hasonló izgalmi állapotot, de ugyanilyen állapotot vált ki
a düh, a harag és sok egyéb is, mégsem mondjuk azt, hogy a düh a szerelem jele. A
féltékenységet is csak azért írjuk a szerelem számlájára, mert ez a hagyományos
magyarázat kényelmes önigazolást biztosíthat, jól leplezi a bizonytalanságot vagy
a házastárs kisajátítására irányuló törekvést.
Ilyen értelemben a féltékenység házassági taktikaként is felfogható. Vannak
olyan féltékenységi „játszmák” is, amelyek a házastárs féltékennyé – vagyis
bizonytalanná – tételét célozzák, pl. a kacérkodás másokkal vagy a megjátszott
hidegség. Az ilyesmi azonban veszélyes játék; a féltékenységet mesterségesen
táplálni egy arra hajlamos személyben olyan, mintha olajat öntenénk a tűzre. Úgy
járhatunk, mint a varázslóinas, aki kiszabadította a szellemet a palackból, de
visszaparancsolni már nem tudta...

A bizalom fokozatai
A féltékenység szöges ellentéte a bizalomnak. Aki féltékeny, az teljesen
bizalmatlan és gyanakvó, mindenben csalást, árulást, fenyegető veszélyeket
szimatol. Ha egy férj vagy feleség kijelenti a házastársáról, hogy csak addig bízik
benne, amíg a szeme előtt van, ez gyakorlatilag „nulla fokú” bizalmat jelent.
Sajnos, a házasságok elég jelentős hányada áll a bizalomnak ezen a szintjén, még
sok évi együttélés után is.
Az érthető, hogy egy idegenben, akit alig ismerünk, eleinte nem bízunk meg
teljesen. Néha fájdalmas tapasztalatok árán kell megtanulnunk, hogy nem bízhatunk
válogatás nélkül mindenkiben. A túlzottan bizalmatlan emberek gyakran azért
válnak ilyenné, mert eredetileg túlzottan hiszékenyek voltak, túl hamar fogadtak
bizalmukba valakit, aki aztán visszaélt ezzel, De az egyik túlzásból átesni a
másikba nem jelent jó megoldást.
A bizalom első lépcsője, amikor bizonyos feltételekkel és meghatározott
szempontból, tehát korlátozottan bízunk valakiben. Az egyik megkérdezett
házaspár esetében a férfi így nyilatkozott: „Mi kölcsönösen megbízunk egymásban.
Miért lennék féltékeny azokra a férfiakra, akikkel a feleségem dolgozik? Tudom,
hogy csak munkával kapcsolatos ügyekről és egyéb, nem személyes dolgokról
beszélgetnek. Egyik sem tetszhet neki igazán, hiszen mi szeretjük egymást, és jól
megvagyunk...” Arra a kérdésre, hogy ugyanígy bízna-e feleségében akkor is, ha
tudná, hogy valamelyik férfikollégája tetszik neki, mint férfi, sőt alkalmilag esetleg
csókolózna is vele, ugyanez a férj így válaszolt: „Erről szó sem lehet! Ha ilyesmit
megtudnék róla, egyszer s mindenkorra eljátszaná a bizalmamat! Vagy legalábbis
igen nehezen tudnék megbocsátani neki. Ha pedig le is feküdne valakivel, úgy ez a
házasságunk végét jelentené.”
Ez a bizalom tehát határozott feltételekhez van kötve, éspedig a hagyományos
szerepelőírások teljesítéséhez. Csak az a bökkenő, hogy ezek a szerepelőírások
nem a mi korunkra szabottak, túlhaladottak, irreálisak, amit legjobban a
házasságon kívüli kapcsolatok mai elterjedtsége bizonyít.
Ahol pedig az igények, a szerepelőírások nem egyeznek a valósággal, a
tényleges magatartással, ott feszültség keletkezik, éspedig annál erősebb, minél
nagyobb az eltérés. Megoldást csak az jelenthet, ha összhangba hozzuk a kettőt,
megfelelően módosítva vagy az igényeket vagy a magatartást. Az irreális igények
azonban rendszerint merevek, a magatartáson is nehéz változtatni. Ilyen esetben a
hagyományos felfogás megelégszik a látszólagos összhangba hozással: egyszerűen
el kell rejteni minden olyan magatartást, amely nincs összhangban az előírásokkal.
A látszatösszhang persze – mondjuk ki – csalás.
A hagyományos, zárt házasságra jellemző, irreális várakozások tehát
végeredményben táptalaját képezik a csalásnak, a hazugságnak, mindenféle
megtévesztésnek. S itt nemcsak a szűkebb értelemben vett „megcsalásról”, vagyis
a házasságon kívüli, titkos nemi kapcsolatról van szó, hanem általában a
magánélet elrejtéséről. A feleségnek pl. titkolnia kell, hogy találkozott
barátnőjével, vagy hogy hazalátogatott szüleihez stb. A titkolózás és megtévesztés
fő területe azonban kétségtelenül a másik nemmel való kapcsolat. A zárt
házasságban azt a látszatot kell fenntartaniuk a házastársaknak, mintha egymáson
kívül egyetlen másnemű sem tetszene vagy lenne rájuk hatással soha. A hazugságra
és csalásra az a fő ürügy és mentség, hogy nem akarják a házastársat megbántani,
megszomorítani, idegesíteni. Vagy így próbálják a békességet, a „harmóniát”
megőrizni. De milyen „harmónia” lehet az, amit hazugság és csalás árán lehet csak
megőrizni? Nyomorúságos látszatharmónia, semmi löbb. A csalás – akár
elhallgatás, akár direkt hazugság – lehetetlenné teszi egymás mélyebb
megismerését, megértését, s ezzel együtt az igazi meghittségét is. A csalás a
kölcsönös bizalom legfőbb akadálya és ellensége. A bizalom fejlesztéséhez,
kiteljesítéséhez ezért föl kell számolnunk, száműznünk kell a házastársi
kapcsolatból mindenféle csalást, megtévesztést.
A teljes bizalom teljes megbízhatóságot, maximális őszinteséget feltételez.
Nem véletlen, hogy a vizsgálataim során megkérdezett fiatalok abszolút többsége a
megbízhatóságot, őszinteséget tartotta az „Igazi”, az ideális partner legfontosabb
tulajdonságának. Igaz, az összefüggés visszafelé is érvényes: a teljes
őszinteséghez teljes bizalomra van szükség mindkét részről.
A különböző feltételekhez kötött, korlátozott bizalom nyilvánvalóan nem teljes,
de épp ezért nem is teherbíró, nem bírja el az igazságot. A merev és irreális
szerepelőírások teljesítéséhez kötött bizalom valójában nem is a társnak, mint
egyénnek szól, hanem a férj-, illetve feleségszerepnek; csak arra terjed ki, ami a
szerepekbe belefér. Ez a bizalom statikus, nem tud alkalmazkodni a
változásokhoz, elvárja, hogy a kapcsolat olyan maradjon, mint a „mézeshetekben”
volt. Hosszabb távon az ilyen bizalom szükségképpen kudarcra van ítélve.
A statikus, korlátozott, mondhatni zárt bizalom helyett tehát dinamikus, nyitott
bizalomra van szükség, csakis ez áll összhangban a korszerű házasság nyitott
jellegével. A dinamikus bizalom reális igényeken alapul, alkalmazkodni tud a
változásokhoz és nem törik össze az igazság, a teljes őszinteség súlya alatt. Ha pl.
bármelyik házastárs őszintén bevallja a másiknak, hogy egy kicsit – vagy nagyon –
tetszik neki egy „harmadik”, esetleg már szorosabb kapcsolatba is került vele, ez
nem rendíti meg a dinamikus bizalmat, mert nem kötötték a „csak engem
kívánhatsz” irreális feltételéhez. A dinamikus bizalom nem igényel
kizárólagosságot, nem kívánja kisajátítani a másikat, elfogadja annak a külső
kapcsolatokhoz való jogát.
Az ilyen nyitott bizalom természetesen nem teremthető meg máról holnapra,
egyoldalúan vagy a korszerű házasság többi ismérvétől függetlenül. Sok múlik
azon, hogy a bizalomnak milyen fokáról, szintjéről indulunk, és mennyire merev
vagy rugalmas a házastársak személyisége. Az őszinteség váratlanul nagy adagjai
lelki fájdalmat okozhatnak, ami kritikus helyzetet eredményezhet, bár hosszabb
távon hasznos is lehet.

A szeretetképesség

A romantikus szerelemfelfogás egyik fő jellemzője az a – Freud által is támogatott

– nézet, hogy egyszerre csak egy valakit szerethetünk igazán, mert a
szeretetképességünk korlátozott: minél több szeretetet adunk valakinek, annál
kevesebb jut másnak.
Ha ez csakugyan így lenne, akkor a féltékenységet érthetőnek és indokoltnak
kellene tartanunk, hiszen a vetélytárs szükségképpen elvonná a szeretetet a
partnertől. Valójában éppen ez a nézet erősíti a más forrásból származó
féltékenységi hajlamot, mivel látszólag igazolja azt. Jó példa erre a férjek gyakori
féltékenysége saját kisgyermekükre; azt hiszik ugyanis, hogy a gyermek elvonja
tőlük a feleség szeretetét.
Aki a szeretetképességet korlátozottnak hiszi, az nyilván gondosan ügyel arra,
hogy partnere szeretete csakis őrá irányuljon, s lehetőleg ő maga se „osztogassa
el” másnak a rendelkezésére álló szeretetmennyiséget. Részben ebből ered a zárt
házasság kizárólagossági szabálya, vagyis az a szerepelőírás, hogy a házastársak
kizárólag egymást szerethetik. Pedig aki csak egy embert szeret és mindenki más
iránt közömbös, annak szeretete – ahogyan E. Fromm megállapítja – nem is igazi
szeretet, hanem „szimbiotikus kötődés” vagy kiterjesztett önzés. A legtöbb ember
úgy véli, hogy a szeretet nem képesség kérdése, hanem csakis azon múlik, hogy
megtaláljuk-e szeretetünk tárgyát egy megfelelő, szeretetre méltó partner
személyében. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy a festészet nem a művészi
alkotó képesség kérdése, hanem azon múlik, hogy megtaláljuk-e a „lefestésre
méltó” tárgyat...
A tévedés másik oldala az a feltételezés, hogy a szeretet erejének, nagyságának
bizonyítéka, ha egy szeretett személyen kívül mást nem szeretünk. Csakhogy az egy
személyre korlátozott szeretet a korábbiakban kifejtett telítődési reakció és
entrópia-szabály folytán idővel csaknem elkerülhetetlenül csökken, s ezzel
együtt a szeretetképesség is hanyatlik. A szeretet tartós korlátozása ugyanis azt
jelenti, hogy egy személyt kivéve mindenki mástól visszatartjuk szeretetünket,
miáltal inkább a szeretetvisszatartási képességünk erősödik. Előbb-utóbb ez a
visszatartás érvényesülni fog a kizárólagos kapcsolatunkban is. Tehát valóban
bekövetkezhet, hogy már csak egy személyt tudunk szeretni, azt is csak felszínesen,
csökevényesen.
A szeretetképesség elcsökevényesedése, korlátozottsága szerencsére nem
szükségszerű. Mint minden más képességünk, ez is fejleszthető a helyes gyakorlás
által, aminek helyességét éppen az előítéletek leküzdése biztosíthatja. A szeretet:
aktív gondoskodás valakiről, aki fontos számunkra, nemcsak mint egy szerep
képviselője, hanem mint ember. Az érett szerelemnek is ez a lényege, azzal a
többlettel, hogy a szexuális kielégülés-kielégítés vágya társul hozzá. Ahol csak az
utóbbi található meg, ott nem beszélhetünk érett szerelemről. A szerelmi képesség
fejlesztése tehát nemcsak a szexuális képességek, hanem a szeretetképesség
fejlődését is jelenti. Mindkettő a gyakorlás révén fejlődik.

Szexuális kizárólagosság?

A hagyományos, patriarchális monogámia kötelezően előírta a házastársaknak,

hogy kizárólag egymással élhetnek nemi életet, bár ez, mint láttuk, csak a feleség
számára volt igazán kötelező. A romantikus szerelemfelfogás csak annyi változást
hozott, hogy igyekezett mindkét fél számára kötelezővé tenni a szexuális
kizárólagosságot. Amíg a túlfűtött, romantikus szerelem mindkét embert sajátos
bódulatban tartotta, addig nem is volt ezzel probléma. De a bódulat rövidebb-
hosszabb idő után rendszerint elmúlt, s a szexuális kizárólagosság kívánatos
állapotból lassanként terhes kötelezettséggé, kényszerré vált, legalábbis az
esetek jelentős részében.
Századunk egyik legnevesebb szexológusa (W. Reich) így jellemzi ezt a
folyamatot:
Mindenkire állandóan hatnak olyan szexuális ingerek is, amelyek nem a
házastárstól, hanem más forrásból erednek. A partnerkapcsolat csúcsidőszakában
ezek hatástalanok maradnak, de aztán hatásuk fokozatosan felerősödik, s minél
inkább próbálja valaki elfojtani, annál erősebben hatnak. Az új szexuális ingerek a
nemileg fogékony emberekben kiváltják a másokra irányuló szexuális vágyakat. E
vágyak fölhalmozódása kihat a házastársak nemi kapcsolatára, meggyorsítja annak
eltompulását, elszürkülését. Ez a partner iránti nemi vágy és az aktus alatti élvezet
csökkenésében nyilvánul meg. A szeretkezés fokozatosan megszokássá vagy
kötelességgé válik. A házastársi kielégülés csökkenése és a más személyek iránti
vágy erősödése sem tudatos törekvéssel, sem különböző szeretkezési technikák
révén nem akadályozható meg.
Ilyenkor szokott bekövetkezni a házastárssal szembeni ingerültség időszaka,
ami a vérmérséklettől és önfegyelemtől függően különféleképpen nyilvánulhat
meg, illetve esetleg teljesen elfojtódik. Mindenesetre a házastárssal szembeni
ellenérzés egyre erősödhet, akár a gyűlöletig fokozódhat, mivel úgy érzik, hogy a
házastárs akadályozza meg a másokra irányuló vágyak teljesítését. Csak látszólag
meglepő, hogy ez a gyűlölet akkor sem csökken, ha a házastárs még kedvesebb,
mint addig; a gyűlölet ugyanis nem a személynek szól, hanem a szerepnek és a
hozzá kapcsolódó kizárólagossági előírásnak.
Az egymás iránti ingerültség vagy gyűlölet általában bűntudatot, lelkiismeret-
furdalást kelt, amit fokozott figyelmességgel, esetleg a szexuális gyengédség
„túljátszásával”, erőltetésével próbálnak enyhíteni. Ez azonban többnyire csak
tetézi a bajt, amennyiben a férfinál potenciazavarokat, a nőnél frigiditást
eredményezhet.
Pedig a házastársi kapcsolat szexuális eltompulása nem feltétlenül végleges.
Ha előítéletek nélkül, felvilágosult módon kezelik a kérdést, lehet találni
megoldást, éspedig a kizárólagosság elvének feladásával. Számos példa tanúsítja
azt is, hogy az önmagunktól vagy a házastárstól kikényszerített hűség idővel
károsíthatja a szexuális kapcsolatot. Az egészséges megoldás előfeltétele, hogy a
másokra irányuló vágyat ne természetellenesnek fogjuk fel. Eleinte ez sokak
számára elfogadhatatlannak tűnik, de a tapasztalat azt mutatja, hogy meg lehet
barátkozni a gondolattal.
A monogámia – sokak véleményével ellentétben – nem feltétlenül jelent
szexuális kizárólagosságot. A hagyományos, vallási eredetű felfogástól eltérően a
monogámia tudományos értelemben csupán azt a kikötést tartalmazza, hogy
egyidejűleg csak egy házastársunk lehet. Nem minden társadalomra jellemző a
monogámia, de ahol jellemző, ott sem egyformán ítélik meg a házasságon kívüli
kapcsolatokat: néhol tiltják, másutt megengedik. A szigorúan vett, vagyis
életfogytiglani szexuális kizárólagossággal párosult monogámia soha és sehol sem
valósult meg teljesen és széleskörűen, napjainkban pedig végképp illóúzióvá vált.
Persze vannak, akik büszkék arra, hogy bár kétszer-háromszor (vagy még
többször) házasodtak, minden házastársukhoz hűek maradtak – amíg a házasság
tartott. De miért lenne ez jobb és erkölcsösebb, mint egy házasságot fenntartani, és
mellette az idők folyamán néhány külső kapcsolatot is létesíteni?
A „struccpolitika” helyett ideje végre komolyan szembenéznünk azzal a
kérdéssel, hogy amikor az egész életmódunk szinte gyökeresen átalakul és régi
értékeink sorra megkérdőjeleződnek, nem kellene-e felülvizsgálnunk és
átértékelnünk a monogámia hagyományos, polgári felfogását, többek közt éppen a
szexuális kizárólagosság követelménye szempontjából is. Az az aggály, hogy a
házasságon kívüli kapcsolatok „megengedése” a válások még nagyobb arányú
növekedéséhez, a család intézményének felbomlásához vezetne, épp olyan
alaptalan, mint nem is oly régen a fogamzásgátlás engedélyezésével kapcsolatban
elhangzott, hasonló aggályok. Éppen fordítva áll a dolog: ma csakis a házasság
korszerűsítése mentheti meg a monogámiát. A szexuális kizárólagosság nemcsak,
hogy nem biztosítéka, de – amint láttuk – hosszabb távon mégcsak nem is
elősegítője egy házasság kiegyensúlyozottságának.
Egyesek mégis azt hajtogatják: Becsületesebb dolog elválni és újra házasodni
mint a házastársat megcsalni! S különben is, miféle házasság az, ahol mindkét fél
mással folytat nemi életet? Ha már nincs szükségük egymásra, inkább váljanak el!
Akik ezt mondják, azok vagy el sem olvasták, vagy teljesen félreértették, amit
ebben a könyvben írtam, vagy képtelenek kizökkenni a régi kerékvágásból, a
hagyományos beidegzésből, s a házasságnak csupán egyetlen tartalmat
tulajdonítanak: a szexualitást. Hogyan lehet „megcsalásról” beszélni ott, ahol
egyik (vagy mindkét) fél a másik tudtával és beleegyezésével létesít külső
kapcsolatot? A házasság szexuális nyitottsága, az esetleges külső kapcsolatok nem
azt jelentik, hogy a házastársak pusztán lakótársakká válnak és nincs szükségük
egymásra, hanem csak azt, hogy másra is szükségük lehet. Természetesen nem
sűrűn váltogatott, prostituált színvonalú, alkalmi partnerekre, hanem a biológiai
szükséglet kielégítésén túlemelkedő, emberi kapcsolatokra. Magától értetődő
feltétel, hogy a külső kapcsolat ténye mindkét házastárs számára elfogadható
legyen, s ne tegye feleslegessé vagy lehetetlenné a házastársi kapcsolatot. De
tudnunk kell azt is, hogy egy rossz házasságnak nem orvossága a külső
kapcsolat!

A „külső kapcsolatok” iránti igény

A hagyományos házasság szerepelőírásai és a romantikus szerelemfelfogás szerint

egy jó (szerelmi) házasság minden igényünket kielégíti, ezért nincs és nem is lehet
szükségünk másra. Ha mégis kiderül, hogy a házastárs mellett valamilyen
hiányérzetünk marad, akkor az a házasság nem jó, akkor el kell válni és új
házasságot kötni. Tehát: vagy minden, vagy semmi!
Ezt a merev előítéletet sokan „igényességnek” tartják és büszkék rá, holott
valójában tragikus tévedés, amely csak arra jó, hogy csődbe juttassa a házasságot.
Két szerelmes vagy a mézesheteit töltő ifjú pár persze joggal érezheti úgy, hogy
egymás számára „mindent” jelentenek és kizárólag egymásra van szükségük. Ők
abban a kapcsolati fázisban vannak, amikor egyre újabb kapcsolódási pontokat,
kielégülési lehetőségeket fedeznek fel egymásban. Ekkor még – érthetően –
minden lehetségesnek tűnik, mert egyik sem tudja pontosan, mi mindent rejt még
számára a másik. Idővel azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mindkét
oldalon maradnak a kapcsolatban kielégíthetetlen igények, amelyekről vagy le kell
mondani, vagy másutt, mások segítségével kell kielégíteni. A hagyományos
házasság az ilyen igényekről való lemondást írja elő; pontosabban csak együttesen
fenntartott külső kapcsolatokat tesz lehetővé, s kizárólag olyan személyekkel,
akiket mindkét házastárs egyformán elfogad. Ezek száma azonban még igen széles
ismeretségi kör esetén is meglepően kevés. Egy szociológus (N. Babchuk) egyszer
megkért 116 házaspárt, hogy külön-külön írják le, kik a legjobb barátaik,
legszívesebben látott ismerőseik. Amikor a névsorokat összehasonlították,
kiderült, hogy mindössze hat házaspár nevezte meg ugyanazokat a személyeket, a
többiek mind eltérő listákat állítottak össze. Ez az eredmény nagyon
elgondolkoztató. Ha a házastársak ennyire nem értenek egyet abban, hogy kikkel
barátkozzanak, akkor végeredményben jóformán senkivel sem fognak barátkozni
vagy csak nagyon felszínesen, „társasági szinten”.
De mi más várható azoktól, akiket kizárólagosságra, egymás kisajátítására és
féltékeny szemmel tartására neveltek? Számukra a házastárs korábbi barátja,
barátnője eleve gyanús. Összehúzott szemöldökkel figyelik, ha egy társaságban a
férjük vagy feleségük olyan másnemű ismerőssel beszélget, aki nem házas, mert
ugye mit lehet tudni?... Lehetőleg csak házaspárokat látnak vendégül, akiktől „nem
kell tartani”. Az effajta társasélet persze csak időtöltésre jó, egyéni kapcsolatok,
mélyebb barátságok ritkán szövődnek benne. Nem tudja tehát pótolni azt, ami
hiányzik a házasságból, és nem teszi kielégítőbbé a házastársi kapcsolatot.
Természetesen elképzelhető másfajta társasélet is, ha a házastársak lelkileg
szabad emberek, autonóm egyéniségek. De ebben az esetben nem ellenzik és nem
akadályozzák az egyénileg fönntartott külső kapcsolatokat sem, mert tudják, hogy
nem jelenthetnek egymás számára „mindent”. Minél fejlettebbek,
differenciáltabbak a társas szükségleteink, annál kevésbé valószínű, hogy
egyetlen kapcsolatban mind kielégíthető. Márpedig az egyéniség korunkban
tapasztalható fejlődése a társas igényeket is fejleszti, bonyolultabbá teszi. A
kifejlett személyiségben sokféle kapcsolódási lehetőség van, s aligha akad két
olyan ember, aki minden ponton harmonikusan össze tud kapcsolódni.
 Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a korszerű házasság mindenképpen
feltételez egy külső szexuális kapcsolatot is. Csak arról van szó, hogy egy igazán
jó és korszerű házasság még az ilyen jellegű kapcsolatot is elbírja.

A szabad kapcsolatlétesítés előnyei és veszélyei

A szabadon létesített külső kapcsolatok legfőbb előnye, hogy elősegíthetik a

házastársak személyiségfejlődését, egyéni képességeik teljesebb kibontakozását,
ami nem marad elszigetelt élmény, hanem fejlesztően hat a másikra és gazdagítja a
kapcsolatot.
Egy másik előny, hogy a külső kapcsolat révén mintegy új szemmel láthatjuk
saját problémáinkat, s a házastársunk megértéséhez is közelebb kerülhetünk. A
zárt házasság csak az azonos neműekkel való barátkozást „nézi el” többé-kevésbé;
ez erősíti a feleség nőiességét, a férj férfiasságát, de nem hozza őket közelebb
egymáshoz, inkább a különbségeket növeli. Csak a másneműekkel való szabad
barátkozás hozhat olyan tapasztalatokat amelyek a házastárs megértését segítik elő.
Kétségtelen azonban, hogy a szabadon létesített külső kapcsolatok sem
mentesek az általános szabály érvénye alól, miszerint minden emberi kapcsolat
több-kevesebb kockázatot is jelent; nemcsak előnyei, hanem hátrányai is lehetnek.
„Mi a biztosítéka annak – kérdezik sokan –, hogy a külső kapcsolatok kölcsönös
engedélyezése nem vezet elhidegüléshez? Mi történik, ha a külső partner sokkal
csinosabb, vonzóbb stb., vagy ha szerelem jön létre?”
Minden szabadság kockázatot és felelősséget jelent, nem pedig garancialevelet
minden lehetséges veszély ellen. Hamis illúziókat keltenék, ha azt írnám, hogy a
kapcsolatlétesítés szabadsága biztosítja a házasság stabilitását, vagy hogy egy
korszerű tartalmú házasság sohasem bomolhat fel. Előfordulhat, hogy olyan
emberrel találkozunk, aki sok szempontból jobban megfelel igényeinknek, mint a
házastárs. Ha ez a kapcsolat tartósan kielégítőbbnek és fejlesztőbb hatásúnak
bizonyul, felmerülhet a kérdés, hogy nem kellene-e az új helyzetnek megfelelően
átrendezni az életet. Talán mondanom sem kell, hogy a válás egy olyan
házasságban, ahol mindkét fél lelkileg önálló, autonóm ember, sokkal könnyebben
megoldható, és sokkal kevesebb megrázkódtatással jár, mint a hagyományos
házasság felbomlásakor.
Az elhidegülés vagy elválás esélye azonban a nyitott házasságban sokkal
kisebb, mint a zártban. Az utóbbi ugyanis éppen zártságánál fogva arra hajlamosít,
hogy mindent, ami „odakint” van, elérhetetlensége folytán szebbnek lássunk, mint
amilyen a valóságban. A börtönrács mögül még az utcaseprő élete is gyönyörűség,
és közismert, hogy „a szomszéd rétjén mindig zöldebb a fű”– ha csak messziről
láthatjuk. A kapcsolati tilalom rendkívül megnövelheti egy külső partner
vonzerejét, s ezáltal csakugyan válságba kerülhet a házasság. A hagyományokat
követve rendszerint az szokott történni, hogy elválnak, létrejön a házasság a
„harmadikkal” – s akkor derül ki, hogy tévedés volt az egész, az új partner
egyáltalán nem olyan, amilyennek képzelték, s főleg semmivel sem jobb, mint a
régi volt.
Szabad kapcsolatlétesítés esetén ilyesmi csak ritkán fordulhat elő. A szabadság
e téren is eleve igényesebbé tesz, és elősegíti a „harmadik” vagy „negyedik”
reálisabb megítélését. A bennünk élő ideálkép kivetítése és a szerelmi fellángolás
így kevésbé valószínű. De ha szerelmesek leszünk, ez sem kell, hogy önmagában
válóok legyen; hiszen a nyitott házasság nem akadályozza és nem fenyegeti
szerelmünket, házastársunk továbbra is jó barátunk, szövetségesünk, a szó sokrétű
értelmében élet-társunk marad. Éppen ez a külső kapcsolatokra ís kiterjedő
szabadság és őszinte barátság a legerősebb kapocs a nyitott házasságban részt
vevők között. Sokkal erősebb és megbízhatóbb, mint a kizárólagos birtokláson és
féltékenységen alapuló, túl szoros, de érzelmileg meglehetősen ingatag kötelék.

A veszélyek csökkentésének lehetőségei

Az elhidegülés vagy házasságfelbomlás veszélye, mint láttuk, jóval kisebb a

korszerű házasságban. A veszélyek tovább csökkenthetők, ha figyelembe vesszük
az alábbiakat:
1. Ne a szabad kapcsolatlétesítés kipróbálásával kezdjük a házasság
korszerűsítését! Igazi egyenrangúság, lelki önállóság és reális igények nélkül a
szabad kapcsolatlétesítés túl nagy kockázatot jelent a házasságra, csaknem
elkerülhetetlenné teszi a féltékenység fellángolását vagy az elhidegülést. Az új
házasok még nem ismerik egymást eléggé, ezért ritkán képesek a nyitott bizalomra,
de nem is igénylik a külső kapcsolatokat. Gyakran előfordul, hogy a házastársak
egyike túlságosan bizonytalan, függőségre hajlamos vagy feszültségek,
konfliktusok terhelik a viszonyt. Ilyenkor előbb próbáljuk megerősíteni a
házasságot.
2. Tekintsük a házasságot „báziskapcsolatnak”, s ennek megfelelően a
házastársat első és legjobb barátunknak, akiért leginkább vagyunk felelősek. Ez
nem azt jelenti, hogy más kapcsolatban nincs felelősségünk, vagy, hogy az
esetleges külső partnert nem kell egyenrangúnak tekinteni; csupán azt, hogy a külső
kapcsolat nem mehet a házasság rovására.
 3. A külső partner tudjon a házasságról, éppúgy, ahogyan a házastársunk tud a
külső partnerről. Az őszinteség, a nyitottság elve a külső kapcsolatra is érvényes.
Ha eltitkoljuk házasságunkat a külső partner előtt, ezzel megtévesztjük őt, s ez
mindkét kapcsolatra negatívan hat. Természetesen nem arról van szó, hogy minden
részletet tudniuk kell egymásról vagy személyesen kell ismerniük egymást (bár ez
is lehetséges, ha az érintettek úgy kívánják).
4. Külső partner se legyen „akárki”. Sokan tévesen azt hiszik, hogy a külső
partner kiválasztásában nem kell különösebben igényesnek lenniük, hiszen ez a
kapcsolat úgyis csak „másodlagos”. Pedig alapvető szempont, hogy ha van külső
partner, ő is lelkileg érett, autonóm személyiség legyen. Ez sokkal fontosabb, mint
jogi értelemben vett családi állapota vagy egyéb körülményei.
Minthogy a helyesen kiválasztott külső partner hasonló színvonalú, egyenrangú
személyiség, a külső kapcsolat tartalmi szempontból nem lehet „másodrendű”,
hanem csak „más rendű”.

A hűség tartalma

Egyes olvasók szemében bizonyára furcsának tűnik, hogy a szabad

kapcsolatlétesítés lehetőségeinek tárgyalása után a hűségről írok. Nagyon remélem
azonban, hogy sokan már az eddigiek alapján felismerték: a korszerű házasság
nemhogy nemi zárja ki a hűséget, hanem épp ellenkezőleg, teljesebb, mélyebb,
igazi megvalósuláshoz segíti.
Mert mi tulajdonképpen a házastársi hűség lényege, alapkritériuma? Az, hogy
nem létesítünk tényleges szexuális kapcsolatot mással? És aki csak megkíván
szexuálisan egy „harmadikat” vagy beleszeret, de nem fekszik le vele, az nem
hűtlen? S mit mondjunk arra, aki szexuálisan ugyan nem „lép félre”, de pl.
gazdaságilag vagy karrierje szempontjából hátrányos helyzetbe hozza, becsapja,
„átejti” házastársát, vagy egyszerűen csak nem segíti, nem törődik vele? Az ilyen
embert lehet hűségesnek tartani?
A probléma gyökere abban van, hogy a házastársi hűséget jónéhányan még ma is
azonosnak tartják, összetévesztik a szexuális kizárólagossággal, holott a kettő nem
mindig esik egybe. Más a szerelem és más a hűség; az utóbbira akkor is szükség
van, amikor a szerelem már elmúlt. A hűség lelki beállítottság: elkötelezettség
valaki iránt, akit szeretünk, éspedig a szerelemtől függetlenül is – tehát nem mint
másneműt, hanem mint embert, egyéniséget. Sokféle hűség van: gyermeki hűség,
szerelmi hűség, baráti hűség, hűség a néphez, a hazához stb. Mindegyiknek az a
lényege, hogy szolidárisak vagyunk, kitartunk amellett, akit vagy amit jónak és
fontosnak tartunk, nagyra becsülünk. A hűség feltételez bizonyos lelki stabilitást,
megbízhatóságot, állhatatosságot, de nem feltétlen velejárója a kizárólagosság.
Pl. hű barátai lehetünk több embernek is, ha az érdekeik összeegyeztethetők.
Ugyanez érvényes a házastársi hűségre. A hűségnek a társunkkal való szolidaritás,
a kölcsönös segítőkészség a lényege.
A hűség hagyományos felfogása a szexuális kizárólagosság mellett azt
hangsúlyozta, hogy a házastársak kötelesek szeretni egymást, és bármikor
rendelkezésére állni egymásnak szexuálisan. A hűség elleni merényletnek
számított, ha valaki nem volt hajlandó „teljesíteni a házastársi kötelezettségét”; ez
volt a férjek egyik leggyakoribb vádja feleségük ellen. (Sajnos, ma sem ritka vád.)
A hűség ilyen felfogása azonban ellentétes az emberi természettel: azzal a
lélektani törvényszerűséggel, hogy érzelmeket – a szeretetet, a nemi vágyat – nem
lehet kikényszeríteni, parancsszóra létrehozni. Igaz, a nő testi odaadását lehet, de
ez egyenlő a házastárs megerőszakolásával vagy prostituálásával. Emellett a
kikényszerített odaadás és kizárólagosság, mint láttuk, előbb-utóbb csaknem
biztosan szexuális zavarokat idéz elő.
Végeredményben a hűség hagyományos felfogása, amely a zárt házasság tipikus
jellemzője volt, napjainkra tarthatatlanná vált. Egy olyan norma, amelyet az
érintettek többsége rendszeresen megsért, teljesen elveszti hatékonyságát; a hűség
mint kizárólagosság, valójában sohasem funkcionált jól, mivel mesterkélt volt. A
hűség fogalmát ezért felül kell vizsgálnunk, át kell értelmeznünk, reális, az egyéni
fejlődést és a társadalmi haladást egyaránt szolgáló tartalommal kell
megtöltenünk.
A hűség lényege valamilyen elkötelezettség; enélkül nem beszélhetünk
hűségről. De, hogy ez az elkötelezettség mire irányul és milyen mértékű, az már
változó, sőt nagyon is különböző lehet. A hagyományos házasságban az
elkötelezettség, mint láttuk, teljes kizárólagosságot és maximális (életfogytig tartó)
állandóságot, felbonthatatlanságot jelentett. Korunk változásai azonban mindkét
kritériumot megkérdőjelezték. Napjainkban új típusú elkötelezettségek jönnek
létre, amelyek igyekeznek alkalmazkodni a megváltozott életformához és az egyéni
igényekhez. Az elkötelezettség korszerű formái éppen a házastársak egyéni
igényeinek kielégítésére, személyiségük fejlesztésére irányulnak.
Egy bizonyos: bármilyen feltételekkel kötelezzük el magunkat, ez az adott
feltételek keretei között felelősséget jelent – s minél nagyobb a szabadságunk,
annál nagyobb a felelősségünk.
A korszerű házasság nem gyerekjáték, s nem is lelkileg éretlen ifjú embereknek
szánt kísérletezési vagy gyakorlási terep, hanem érett személyiséget, és megfelelő
előkészületeket igénylő, komoly vállalkozás, amely csak lépésről lépésre, éveken
át tartó önnevelő és kapcsolatépítő munkával valósítható meg. Ehhez a
vállalkozáshoz hűségre és állhatatosságra van szükség – éppen idő- és
munkaigényessége folytán –, vagyis arra, hogy többé-kevésbé tartósan
elkötelezzük magunkat egyéni és közös céljaink elérésére.

Az új életstílus perspektívái
Az előzőekben vázlatosan áttekintettük a házasság várható fejlődésének fő
jellemzőit; azt a tendenciát, amely a nyitottá, rugalmassá, egyenrangúvá válás
irányába mutat. A „nyitott házasság” fogalma nem a fejlődés egyik lehetőségét
jelenti a sok közül, hanem a jövőre jellemző házasságformák fő sajátosságára utal.
A házasságnak ugyanis, mint láttuk, van jövője. Méghozzá többféle jövője van,
mert a jövő társadalmát minden jel szerint a különböző egyéni igények szabad
kibontakozása fogja jellemezni. Bizonyára megtalálható lesz még sokáig a
hagyományos típusú, zárt jellegű házasság is, de egyre csökkenő arányban. Ezzel
párhuzamosan a nyitottság különböző fokain álló – de a hagyományoshoz képest
egészében nyitottnak tekinthető – házasságok aránya fokozatosan emelkedni fog.
Ez az átalakulási folyamat már elkezdődött; a kérdés inkább csak az, hogy milyen
perspektívái vannak mind egyénileg, mind társadalmilag, a várható előnyök és az
ugyancsak várható nehézségek szempontjából egyaránt.

Vannak-e belső korlátai a házasság nyitottá válásának?

Ez alapvető kérdés. Gyakran előfordul – magam is hallottam jó néhány esetről –,

hogy házaspárok kísérletet tesznek házasságuk korszerűsítésére, de miután ez nem
sikerül, arra a belátásra jutnak, hogy lehetetlenre vállalkoztak. Vagyis saját
kudarcukat a nyitott házasság kudarcának tekintik, és igyekeznek érveket találni a
feladat megoldhatatlanságának bizonyítására.
Érvelésük legtöbbször az „emberi természetre” hivatkozik. Olyasmiket
mondanak, hogy a nyitott házasság megvalósíthatatlan, mert az ember vele
születetten monogám természetű, mert a féltékenységet nem lehet leküzdeni, mert a
szabadság anarchiához és a házasság széteséséhez vezet stb. Mások viszont azzal
érvelnek, hogy a társadalom sohasem tűrheti el a házasság tetszőleges értelmezését
és alakítását, a társadalomnak érdeke, hogy a házasság többé-kevésbé zárt
maradjon.
 A kérdés tehát az, hogy vannak-e olyan, az emberi természetből vagy társadalmi
szükségszerűségből eredő, korlátozó tényezők, amelyek kilátástalanná vagy
valószínűtlenné teszik a nyitott, korszerű házasság nagyobb arányú térhódítását?
Ezt a kérdést végső soron a jövő, a gyakorlati élet fogja megválaszolni.
Meglepő végiggondolni, milyen sokféle formája és tartalma volt már a
házasságnak az idők folyamán: többnejűség, többi férjűség, csoportházasság,
párosházasság, matriarchális és patriarchális monogámia, exogámia és
endogámia, szülők által elrendelt, idegenek által közvetített és szabadon választott
házasság, szerelmi házasság és érdekházasság... Talán ki sem lehet találni olyasmit
a házassággal kapcsolatban, ami valahol, valamikor ne fordult volna elő; inkább
csak a sajátosságok kombinációiban, arányaiban lehet újszerűség. Ha pedig az
„emberi természet” ennyire rugalmas, ha mindent meg tudunk szokni – és minden,
amit megszoktunk, természetesnek tűnik –, akkor nem lehet a természetünkben rejlő
akadálya a nyitott házasság megvalósításának sem. Minden kor kitermeli azt a fajta
emberi természetet, amelyre szüksége van. A mi korunkban közösségi
beállítottság, egyenrangúság, szereprugalmasság és féltékenység nélküli természet
szükségeltetik...
De kinek és miért szükségeltetik? – kérdezheti az olvasó. Nos, elsősorban
nekünk magunknak, mivel csak így tudunk megfelelni a gyorsan változó
feltételeknek, az új követelményeknek, amelyeket mindennapi életünk támaszt az
átalakuló társadalomban. Másrészt a társadalomnak is szüksége van erre, mert a
hagyományos, zárt házasságok egyre inkább életképtelennek bizonyulnak, holott a
házasság intézménye még beláthatatlan ideig nélkülözhetetlen marad. A
társadalomnak tehát valóban nem mindegy, hogy milyenek a házasságok, de nem a
zárt házasság fennmaradásához fűződik érdeke, hanem bármely olyan formához,
amely az adott feltételek között jól funkcionál. A válások és rossz házasságok
magas száma, a szaporodó válságtünetek mutatják, hogy a zárt házasság – amely a
ma uralkodó házasságtípus – nem funkcionál megfelelően. A társadalmi
szükségszerűség ezért nemhogy kilátástalanná tenné, hanem éppenséggel előírja a
házasság korszerűsítését, mert ez az egyetlen reális esély a válási statisztika
növekedési tendenciájának megfordítására, a családok széthullásának
megelőzésére.

A várható nehézségek és problémák

Naivitás lenne azonban azt hinni, hogy a nyitott házasság pusztán elhatározás
kérdése, és egyik napról a másikra megvalósítható. Ez, ahogy már említettem,
egyetlen házasságon belül is csak fokozatosan, évek során sikerülhet, szélesebb
körű elterjedése pedig nyilvánvalóan évtizedeket vesz igénybe.
A legfőbb nehézség abból adódik, hogy a házasság tartalmának korszerűsítése
évszázadok során beidegzett, mélyen gyökerező előítéletekbe ütközik. Csak
fokozza a nehézséget, hogy ezek az előítéletek sokszor nem is tudatosak, nem
megfogalmazottak; az emberek többnyire maguk sem tudják, hogy honnan szedték,
vagy miért gondolják úgy, mégis belső ellenállást éreznek, veszélyesnek,
képtelennek, megvalósíthatatlannak érzik mindazt, ami tudattalan előítéleteikkel
ütközik. Az első reagálás rendszerint valamilyen fenyegetettségérzés; mintha ki
akarnák húzni a lába alól a talajt, az ember elkezd kapaszkodni abba, amit eddig
biztosnak és magától értetődőnek látott.
Aki – képletesen szólva – nem áll biztosan a lábán, az fél minden újtól, minden
változástól, és igyekszik azt elhárítani magától. Ilyenkor szinte törvényszerűen
működésbe lépnek az ún. elhárító mechanizmusok: az elfojtás, a kivetítés, a
racionalizálás stb. Az utóbbi pl. azt jelenti, hogy elfogadhatónak látszó ürügyeket
keresünk egy hasznos, de nehéz feladat alól való kibújáshoz vagy egy ésszerűtlen
magatartás igazolásához. Az eleve elhárítás lehetetlenné teszi, hogy érdemben
foglalkozzunk egy kérdéssel, hogy közelebbről megismerjük, s ennek alapján
tudatos és átgondolt ítéletet alkossunk róla.
A „kényelmetlen” témák elhárításának egyik gyakori módja, hogy tréfálkozunk,
viccet csinálunk belőle. A szexualitással kapcsolatos viccek tömege tanúskodik
erről. Előrelátható, hogy a nyitott házasság gondolata is vicctéma lesz, ha bekerül
a köztudatba. Természetesen azok fogják gyártani és legjobban élvezni az ilyen
vicceket, akik nem mernek szembenézni zárt házasságuk problémáival. Sajnos, a
vicc nagyon „komoly” fegyvere a problémaelhárításnak, mert megnehezíti, hogy
komolyan vegyünk egy problémát. Ami a viccelődést és általában az elhárítást
lehetővé teszi, az csaknem mindig a félreértés vagy a kérdés túlzott
leegyszerűsítése.
Félreértések persze akkor is előfordulhatnak, ha valaki igyekszik komolyan
venni a nyitott házasság gondolatát. Nemrég pl. egy ismerősöm beszámolt egy –
szerinte – „nyitott” házasságról, ahol a férj és feleség megállapodott abban, hogy
ezentúl mindegyikük „a maga útját járja”. A vége az lett – fűzte hozzá –, hogy fél
év múlva elváltak. Néhány kérdés nyomán persze kiderült, hogy az említett
megállapodást akkor kötötték, amikor már mindketten elhidegültek egymástól, és a
kapcsolat rendezése helyett beérték volna a „békés egymás mellett éléssel”. A
megállapodás után még kevésbé törődtek kapcsolatuk rendezésével, nem éreztek
semmiféle felelősséget egymás iránt, így a házasság végképp tartalmatlanná vált.
Természetesen nem ez a korszerű házasság, s aki mégis azt hiszi, az félreérti az
egészet.
Egy másik gyakori félreértés, hogy a korszerű házasságtól tökéletes boldogságot
várnak, holott ilyet senki sem ígért. Ami várható – az egyéni és kapcsolati fejlődés
–, az jelenthet több örömöt, de több gondot, problémát is. Nagy nehézségeket kell
leküzdenünk önmagunkban, egymás közötti viszonyunkban, sőt esetleg a
kívülállókkal való kapcsolatunkban is. Hiszen eddigi szemléletünk, neveltetésünk,
a közvélemény és az egész társadalmi berendezkedés a zárt házasságot tartotta
ideálisnak, sőt egyedül lehetségesnek. Ennek az új, a hagyományokkal merőben
ellentétes együttélési módnak, életstílusnak a megvalósítása nehéz és
felelősségteljes vállalkozás, amelyben magas fokú önkontrollra, önfegyelemre is
szükség van – például a belénk ivódott kisajátítási törekvés, féltékenység
leküzdéséhez. S emellett számolnunk kell a társas környezet értetlen, elutasító
magatartásával.
Ráadásul tény, hogy még kedvező külső feltételek esetén sem könnyű megoldani
néhány olyan nehézséget, ami a probléma természetéből fakad. Az alapvető
dilemma, amit sokan és sokféleképpen próbáltak már megfogalmazni, egyfelől a
szabadságos változatosság, másfelől a biztonság és stabilitás iránti igények
összeegyeztetésének nehézsége. Többé-kevésbé mindenkiben megtalálhatók ezek
az első pillantásra olyannyira ellentmondó igények. A zárt házasság az utóbbiak
kedvéért föladta a szabadságra és változatosságra irányuló természetes igényeket,
de túllőtt a célon és nem érte el, amit akart. Ha az egyik véglet a kizárólagosság és
teljes kötöttség, akkor a másik a teljes kötetlenség, a felelőtlen szabadosság, a
promiszkuitás. A helyes megoldás csakis a kettő között lehet, de nincs biztos
recept arra, hogyan „keverhetjük ki” a legjobb arányt. A nyitott házasság elmélete
az egyetlen, amely legalább irányelveket ad ehhez.
Ez az elmélet azonban nálunk eddig ismeretlenebb volt, mint mondjuk a
kibernetika vagy a magfizika legújabb eredményei, melyeket legalább a
szakemberek egy szűk csoportja figyelemmel kísér. Az egyenrangúság
követelményét leszámítva, amely már többé-kevésbé bekerült a köztudatba, a
házasság tartalmának korszerűsítése irányába nálunk csak spontán próbálkozások,
homályos, ellentmondásos törekvések mutatnak, amelyek ezernyi akadályba
ütköznek.
A házassági tanácsadás gyakorlatában számos olyan esettel lehet találkozni,
amikor a nyitott házasság elméletének megismerése önmagában is gyógyhatású;
hatására új távlatok nyílnak meg, más szemmel kezdik látni a problémát, s a
házasság stabilizálódik. Ilyen szaksegítséghez azonban ma még nehezen lehet
hozzájutni. A hozzáférhető segítség pedig, vagyis a szülők, rokonok, barátok és
ismerősök jó- vagy rosszindulatú beleszólása, véleménye rendszerint még jobban
összezavarja, átláthatatlanná teszi a problémát. A széleskörűen megszervezett,
intézményes szaksegítség hiánya valószínűleg még sokáig fogja hátráltatni a
házasság-korszerűsítés folyamatát.
A gátló tényezőket illetően nagy általánosságban megkülönböztetünk szubjektív
és objektív nehézségeket, bár ezek különbsége meglehetősen viszonylagos. Eddig
jórészt szubjektív nehézségekről volt szó; ezek kiküszöbölése talán könnyebb, s
megkönnyíthetné az objektív nehézségek áthidalását is. Ez utóbbiak teljes
fölmérése még a jövő feladata. Csak példaként említem az egyenrangúság
megvalósításának ismert, objektív akadályait: a nők tömeges szakképzetlenségét,
ebből is adódó kisebb jövedelmét, a társadalmi szolgáltatások hiányosságait,
iskolarendszerünk fölkészületlenségét az egyenrangúságra nevelés terén stb. A
magánélet biztosítása terén mindenekelőtt a mai lakáshelyzet és a gyorsuló
életritmusból, nagy elfoglaltságból adódó időhiány jelent objektív akadályt.
Hasonló a helyzet a külső kapcsolatok kiépítése és fenntartása terén, amelyhez egy
további objektív nehézség is járul: az ismerkedési lehetőségek szűkössége
(különösen a már nem egészen fiatalok számára).
Végeredményben a társadalom általános fejlettségi szintje – a gazdasági
tényezők éppúgy, mint a társadalmi tudat – határozza meg a házasság
korszerűsítésének lehetőségeit. Ez azonban nem jelent merev korlátokat vagy
éppen eleve elrendeltséget. Az egyes házasságok, családok pl. bizonyos fokig
függetlenedhetnek a társadalmi adottságoktól és az uralkodó normáktól; gyakran
egy túlhaladott szintet képviselnek, néha pedig a fejlődés egy magasabb fokát. Így
feszültség keletkezhet a házasság és a társadalom között, de ez a feszültség
nemcsak visszahúzó lehet, hanem előrelendítő is.

Nyitottság a társadalom felé

Ha a házasság jellege, tartalma ellentétben áll a társadalmi rend jellegével, ez

számottevően akadályozhatja a társadalmi célkitűzések, feladatok megvalósítását.
A patriarchális, zárt házasság, mint láttuk, a klasszikus polgári társadalomnak
felelt. meg, s a mi korunkban már kölönc, visszahúzó erő szerepét játssza a
társadalmi fejlődésben. A szocialista társadalom jellegének, értékrendszerének az
egyenlőségelvű házasság felel meg – különösen akkor, ha tudatosan is a
kollektivizmusra és más szocialista célokra orientáljuk. Ez nem nehéz feladat,
mivel a nyitott házasság a társadalom egésze felé is nyitott.
 E nyitottság sokféleképpen nyilvánulhat meg. Jelentkezésének fő területei: a
társadalmi szolgáltatások, a munkahely, a tömegszervezetek és az iskola.
A hagyományos, zárt házasság és család – a közművek ma már természetesnek
számító szolgáltatásaitól (víz, villany stb.) és a rádió- vagy tévéműsortól
eltekintve – jóformán semmilyen társadalmi szolgáltatást nem vesz igénybe.
(Meglepő adatokat olvashatunk erről pl. H. Sas Judit 1976-ban megjelent
könyvében.) A gazdálkodási funkció kapcsán láttuk, hogy az elszigetelt
magánháztartás semmiképpen sem lehet a jövő útja egy szocialista társadalomban.
A szolgáltatások igénylésére, elfogadására vagy a háztartási társulásokba való
belépésre viszont úgyszólván csak a korszerű házasság képes.
A munkahelyi kollektívához való viszony ápolására, aktívabbá tételére a
korszerű házasságban sokkal több lehetőség van, részben éppen a háztartás
redukálása folytán. Másrészt a személyiségfejlődési orientáció fogékonnyá tesz az
emberi viszonylatok mint az egyéni igények fejlesztésének és kielégítésének
forrása iránt. A korszerű házasságban élők érdekeltebbek abban, hogy a
munkahelyi kollektíva valóban eleven, fejlődő közösség legyen, mert ez saját
fejlődésüket is elősegíti. Ezért a munkakapcsolatokon túl az emberi viszonylatokra
nagyobb súlyt vetnek; nem zárkóznak magukba, hanem igyekeznek bekapcsolódni a
közösség életébe, mert fejlett a közösségi igényük, a különböző fajta kapcsolatokra
irányuló szükségletük. Tudják ugyanis, amit Marx úgy fogalmazott, hogy az ember
belső gazdagsága valóságos kapcsolatainak gazdagságától függ.
S akkor nem okoz problémát, hogy a házastársak más-más munkahelyi
kollektívába tartoznak, hiszen külső kapcsolataikat szabadon alakíthatják. A
szabadság azonban nem jelent elkülönülést: a szakmai, munkahelyi ügyek-gondok
megbeszélése a házasélet napi programjához tartozik.
A társadalom felé való nyitottság egyik formája a közéleti érdeklődés, a
részvétel a különböző társadalmi szervezetek, intézményesített (vagy nem
intézményesített) mozgalmak tevékenységében. A korszerű házasság jellegéből
következik, hogy nem zárkózik el a közösségi élet lehetőségei elől, nem közömbös
a közügyek iránt. Az önmegvalósítás, a személyiségfejlesztés csak társas
viszonylatokban képzelhető el, s bár az emberek – ahogy Németh László írja –
„nem méhek, s nem szeretnek műlépbe mézelni”, a nyitott házasságban élők nem
idegenkednek a meglévő szervezeti formáktól, s valószínűleg úttörői lesznek
„annak a jórészben még előttünk levő szervezkedésnek, amely a szocialista
társadalmat élő közösségek szervrendszerévé teszi”.
Az iskolával és más nevelési intézményekkel (óvoda, nevelőotthon stb.) való
együttműködés mindenképpen bizonyos nyitottságot igényel a szülőktől.
Természetes, hogy a korszerű házasságban élő szülők sokkal inkább megfelelnek
az együttműködés követelményeinek; nem érzik illetéktelen beavatkozásnak az
iskola érdeklődését a családi nevelés iránt, igénylik a pedagógusok segítségét és
segítik az iskola törekvését a korszerű nevelés megvalósítására.

A nevelés szerepe

Az iskolának és általában az intézményes nevelésnek voltaképpen érdeke, hogy a

szülők házassága korszerű legyen. S éppen a nevelés eszközeivel nagy mértékben
elő is segítheti a jövő házasságmodelljének népszerűsítését, széles körű
elfogadtatását.
A nyitott házasság olyan új életstílus, amely teljes összhangban áll korunk és az
előttünk álló évtizedek követelményeivel, a szocializmus és a kommunizmus
távlataival. Mégsem várhatunk arra, hogy egyszer majdcsak magától elterjed. A mi
társadalmunkban a nemek egyenrangúságának objektív előfeltételei jobban
megvalósultak, mint a polgári társadalomban, ami nagy előnyt biztosíthatna
számunkra a házasság korszerűsítésében, ha tudnánk élni vele.
Érdemes lenne közelebbről megvizsgálni, milyen házasság- és családmodellt
propagálnak ma a köznevelés és a közvéleményformálás intézményei. Pontos
adatok nélkül is valószínűsíthető azonban, hogy ez a modell nem minden
szempontból felel meg a korszerűség követelményeinek. Pedig a korszerű
házasságra és családi életre nevelésnek nagy lehetőségei vannak, s ezek
megvalósítása nem igényel különösebb beruházást, csupán a nevelők és
közvélemény-formálók szemléletváltozását.

Összefoglalás
Van-e jövője a házasságnak? – tettem fel a kérdést a könyv elején.
A jövőt illető társadalomtudományi előrejelzések sohasem lehetnek
százszázalékosan biztosak, hiszen – élő emberekről, bonyolult jelenségekről lévén
szó – sok a kiszámíthatatlan tényező. Másrészt a „jövőválasztás”, a jövő
valamelyik lehetőségének előnyben részesítése nagy mértékben függ az egyén
világnézetétől, értékorientációjától.
Bár nem tartok igényt a csalhatatlanságra, meggyőződésem, hogy a bemutatott
házasságmodell figyelmet érdemel, mint a társadalmi fejlődésből eredő házassági
problémák egyik – s szerintem legjobb – megoldási módja. Olyan új életstílusról
van szó, amely az élet minőségének ma sokat vitatott kérdését is új megvilágításba
helyezi. A „hogyan éljünk”? kérdésre, ha nem is teljes, de lényegbe vágó, reális,
korszerű választ ad. Nem szabad elfelejtenünk természetesen, hogy a korszerű,
nyitott házasság elsősorban nem a forma, hanem a tartalom kérdése.
Egy olyan korban, amikor a technikai és társadalmi fejlődés soha nem tapasztalt
mértékben felgyorsul, hiábavaló lenne a távoli jövőt fürkészni. A magam részéről
Engelsszel értek egyet, aki szerint „minthogy a monogám család tökéletesedett a
civilizáció kezdete óta, méghozzá igen észrevehetően a modern korban, ezért
legalábbis sejthető, hogy további tökéletesedésre képes, míg csak a két nem
egyenlősége el nincs érve. Ha a távoli jövőben a monogám család nem lenne
képes betölteni a társadalom igényeit, akkor lehetetlen előre megmondani, milyen
természetű lesz az, amely követni fogja”.19
Ennek a könyvnek az a fő mondanivalója, hogy a monogám házasság még ma is
fejlődőképes, és hogy a szabad egyéni fejlődés, önmegvalósítás nem áll
ellentétben a házastársi közösség fejlődésével. Sőt, a kettő feltételezi egymást. A
korszerű házasságban a két egyéni fejlődés egy olyan egésszé integrálódik, amely
több mint a részek összege – de ugyanakkor a részek mégsem veszítik el
önállóságukat. Minél szabadabban és lendületesebben fejlődünk egyénileg, annál
többet tudunk nyújtani egymásnak, annál tartalmasabb lesz a házastársi kapcsolat.
Ezt az magyarázza, hogy míg a hagyományos házasság zárt energiarendszerhez
hasonlóan működik – amelyre az energiacsökkenés (entrópia) elve érvényes –,
addig a korszerű házasság nyitott energiarendszerként fogható fel, mivel itt a
házastársak a külön élményekből nyert energiát, fejlesztő hatást is „betáplálják”
házasságukba. Ezáltal az ilyen házasság összehasonlíthatatlanul dinamikusabbá,
fejlődőképesebbé válik, egyre újabb lehetőségeket tár elénk és szélesíti lelki-
szellemi látóhatárunkat. Az igazán korszerű, kreatív házasságban megnövekszik az
ún. csúcsélmények - a kiemelkedően szép és sokáig emlékezetes élmények –
valószínűsége.
 Irodalom
(A dőlt betűs szedés a téma szempontjából legfontosabb műveket jelöli.)

Magyar nyelvű kiadványok

Andorka Rudolf: A család és házasság kérdései a demográfiai és szociológiai

szakirodalomban. Új írás, 1970/6. sz.
A válás. A válások okai. Budapest, 1975. KSH Statisztikai Kiadó.
Bánk J.-Lengyel A. (szerk.): Házasság előtt. Budapest, 1972. Szent István Társulat
kiadása.
Borrmann, R.: Ifjúság és szerelem. Budapest, 1967. Kossuth.
Buda Béla: A szexualitás modern elmélete. (3. kiad.) Budapest, 1975.
Tankönyvkiadó.
Buda B.-Hajnal A.: A család természetéről. Egy rendszerszemléletű modell
körvonalai. Budapest, 1971. MRT TK.
Buda B.-Szilágyi V.: Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája.
Budapest, 1974. Gondolat.
Cseh-Szombathy László: A családszociológia fő problémái és vizsgálati
módszerei. „A szociológia ágazatai” (szerk. Kulcsár K.) c. kötetben. Budapest,
1975. Kossuth.
Cseh-Szombathy László: Mai házasságtípusok. Élet és Tudomány, 1976/11. sz.
Csiky Ottó: A modern házasság problémái. Budapest, 1965. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Dessewffy László: Az egyke – életforma. Valóság, 1973/6. sz.
Dulong, C.: A szerelem a XVII. században. Budapest, 1974. Gondolat.
Engels, F.: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Budapest, 1975.
Kossuth.
Fekete Gyula: Éljünk magunknak? (Dokumentumgyűjtemény). Budapest, 1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó.
Fekete Gyula: Triszex. Budapest, 1974. Móra.
Heller Ágnes: A nemek közötti kapcsolatok jövőjéről. Kortárs,
1970/2. sz.
Heller Ágnes-Vajda Mihály: Családforma és kommunizmus.
Kortárs, 1970/10. sz.
Hermann István: Széljegyzetek a család és a partikularitás kérdéséhez. Világosság,
1973/11. sz.
Hirschler Imre: A nők védelmében. (5. kiad.) Budapest, 1969. Medicina.
Huxley, A.: Szép új világ. Budapest, é. n. Bibliotheca.
Kemény István (szerk.): A szexuális élet szociológiája. Budapest, 1972.
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Kertész Magda: Mai házasságok. Budapest, 1974. Kossuth.
Key, E.: A gyermek évszázada. Budapest, 1976. Tankönyvkiadó.
Klinger András: Magyarország népesedéspolitikája. A „Népesedéspolitika”
(szerk. Szabady E.) c. kötetben. Budapest, 1974. Kossuth.
Kloskowska, A.: Családmodellek változásai a népszerű lengyel képeslapokban.
„A szexuális élet szociológiája” (szerk. Kemény I.) c. kötetben.
Kon, I. Sz.: A nemi erkölcs szociológiai aspektusai. Az „Akceleráció és szexuális
nevelés” (szerk. Illés L.) c. kötetben. Budapest, 1968. Tankönyvkiadó.
Kon, I. Sz.: Az én a társadalomban. Budapest, 1969. Kossuth.
Koroknai Zsuzsa: Merre van előre? (Megjegyzések egy dokumentumkötethez)
Világosság, 1972/10. sz.
Kosztyaskin, E. G.: A 2000. év iskolájának néhány pedagógiai és szervezeti
kérdése. Szovjetszkaja Pedagogika 1976/4. sz. (OPK dokum.)
Kovács Judit: Szaporodjatok és sokasodjatok! Népességbomba,
születésszabályozás, családtervezés. Budapest, 1969. Kossuth.
Kulcsár Kálmán: A család szociológiai problémái. „Az ember és társadalmi
környezete” c. kötetben. Budapest, 1969. Gondolat.
Lázár István: Vitatkozva a népesedésről. Valóság, 1973/6. sz.
Losonczi Ágnes: Az életmódról. Budapest, 1973. MTA Szociológiai Intézet.
Lőcsei Pál: Párkapcsolatok a mai Budapesten. Új írás, 1970/6. sz.
Lőcsei Pál (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest,
1971. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Major Máté: A közösségi lakóházról. Valóság, 1976/6. sz.
Márkus Mária: A család szocializációs funkciójának és modelljének változásáról.
Szociológia, 1974/2. sz.
Márkus Mária: A nő helyzete a munka világában. Kortárs, 1970/2. sz.
Makarenko, A. Sz.: Válogatott pedagógiai tanulmányok. Budapest, 1950. Új
Magyar Könyvkiadó.
Marx-Engels-Lenin: A nőkérdésről és a családról. Budapest, 1967. Kossuth.
Mead, M.: Férfi és nő. A két nem viszonya a változó világban. Budapest, 1970.
Gondolat.
Mérei F.-V. Binét Á.: Gyermeklélektan. Budapest, 1971. Gondolat.
Morgan: Az ősi társadalom. Budapest, 1961. Gondolat.
Németh László: A Nagy család története. A „Kísérleti dramaturgia”. kötetben.
Budapest, 1972. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó.
Pataki Ferenc: Kollektivizmus és szocialista életmód. Valóság,
1976/6. sz.
Ráth-Végh István: Szerelem, házasság. Budapest, 1963. Gondolat.
Riesman, D.: A magányos tömeg. Budapest, 1968. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
H. Sas Judit: Életmód és család. Az emberi viszonyok alakulása a családban.
Budapest, 1976. Akadémiai Kiadó.
Stendhal: A szerelemről. Budapest, 1958. Bibliotheca.
Szalai Júlia: A családi munkamegosztás néhány szociológiai kérdése. Valóság,
1970/10. sz.
Szabady Egon (szerk.): Tanulmányok a nők helyzetéről. Budapest, 1972. Kossuth.
Szelényi Iván-Konrád György: Az új lakótelepek szociológiai problémái.
Budapest, 1969. Akadémiai Kiadó.
Szemjonov, Sz. J.: Hogyan keletkezett az emberiség? Budapest, 1973. Kossuth.
Szilágyi Vilmos: Rokonszenv, szerelem, házasság. A „Minerva Évkönyv”-ben.
Budapest, 1975. Minerva.
Szilágyi Vilmos: Helyzetkép a nemi erkölcsről. A „Minerva Családi Évkönyv”-
ben. Budapest, 1976. Minerva.
Szilágyi Vilmos: Pszichoszexuális fejlődés – párválasztási szocializáció.
Budapest, 1976. Tankönyvkiadó.
Szilágyi Vilmos: A hagyományos és a korszerű házasság. Élet és Tudomány,
1977/9. sz.
Szirmai János: Korszerű lakásforma – korszerű életforma. „Budapest” c. folyóirat,
1976/3. sz.
Turgonyi Júlia: „Főhivatású anyaság” vagy teljes emberi élet? (A nők társadalmi
helyzetéről és hivatásáról). Társadalomtudományi Közlemények, 1973/3. sz.
Turgonyi Júlia-Ferge Zsuzsa: Az ipari munkásnők munka- és életkörülményei.
Budapest, 1969. Kossuth.
Weininger, O.: Nem és jellem. Budapest, 1911.
Westermarck, E.: Az emberi házasság története. Budapest, 1910. Athenaeum.

Idegen nyelvű kiadványok

Bernard, J.: The Future of Marriage. (2. ed.) London, 1973. Souvenir Press.
Berne, E.: Games People Play. The Psychology of Human Relationships. New
York, 1964. Grove Press.
Burgess, E. W.-Cottrell, L. S.: Predicting Success or Failure in Marriage. New
York, 1938. Lippincott.
Christensen, H. T. (ed.): Handbook of Marriage and the Family. Chicago, 1964.
Rand McNally.
Cuber, J. F.-Harroff, P. B.: The Significant Americans. A Study
of Sexual Behavior Among the Affluent. New York, 1965. Appleton-Century.
Davis, M. S.: Intimate Relations. New York, 1973. The Free Press.
Elliott, K. (Hrsg.): Hat die Familie noch eine Zukunft? München-Wien-Basel,
1971. Desch.
Geiger, K. (ed.): Comparative Perspective on Marriage and the Family. Boston,
1968. Little-Brown.
Gordon, M. (ed.): Nuclear Family in Crisis. The Search for
an Alternative. New York etc, 1972. Harper-Row.
Harcsev, A. G: Szemja i brak v SzSzSzR. Moszkva, 1964.
Kinsey, A. C. et al.: Sexual Behavior in the Human Female. Philadelphia, 1953.
Saunders.
Kirkpatrick, C: The Family as Process and Institution. (2.ed.) New York, 1963.
The Ronald Press.
Liebermann, B. (ed.): Human Sexual Behavior. New York etc, 1971. Wiley.
Maslow, A. H.: Motivation and Personality. (2. ed.) New York etc. 1970. Harper-
Row.
Neuheck, G. (ed.): Extramarital Relations. Englewood Cliffs, N. Y., 1969.
Prentice-Hall.
O'Neill, N. and G.: Open Marriage. A New Life Style for Couples. New York,
1972. M. Evans.
Rausch, H. L.-Barry, W. A.-Hertel, R. K.-Swain, M. A.:
Communication, Conflict and Marriage. San Francisco etc, 1974. Jossey-Bass.
Reich, W.: Die sexuelle Revolution. Zur charakterlichen Selbststeuerung des
Menschen. (4. Aufl.) Frankfurt/M., 1974. Fischer V.
Richter, H. E.: Patient Familie. Entstehung, Struktur und Therapie von Konflikten
in Ehe und Familie. Reinbek, 1972. Rowohlt.
Rosenbaum, H.: Familie als Gegenstruktur zur Gesellschaft.
Stuttgart, 1973. Enke.
Sanctuary, G: Marriage under Stress. London, 1968. Allen-Unwin.
Skolnick, A. and J. H. (eds.): Family in Transition. Boston, 1971. Little-Brown.
Skolnick, A. and J. H. (eds.): lntimacy, Family and Society. Boston, 1974. Little-
Brown.
Winch, R. F.: The Modern Family. (3. ed.) New York etc, 1971. Holt-Rinehart-
Winston.
JEGYZET

1 Egy sor alacsonyabb rendű állatnál (pl egyes madárfajoknál) viszont

megtalálható a monogámiához hasonló, kizárólagos párkapcsolat, a házasságról
szóló, régebbi irodalomban ilyen példákkal is szoktak érvelni a monogámia
mellett.

2 H. F. Harlow-nak és munkatársainak ezzel kapcsolatos kísérleteiről bővebb

ismertetés található pl. Mérei-V. Binét Gyermeklélektan c. könyvében vagy Buda
Béla A szexualitás modern elmélete című könyvében.

3 Lásd Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete.

4 A görög mitológia nyomon követhetően tükrözi a matriarchátus bomlását (az

istennők háttérbe szorulása) és a patriarchátus kialakulását (a férfiistenek uralma).

5 A polgárság nagy filozófusa, Kant szerint a házasság „két különböző nemű

személy összeköttetése nemi tulajdonságaik élethossziglan tartó, kölcsönös
birtoklására”.

6 1950 óta a válások száma csaknem háromszorosára nőtt, az utóbbi időben évente
kb. ezerrel növekszik.

7 A Szovjetunió a legutóbbi években megelőzött bennünket a válások

arányszámában: az ezer lakosra jutó válások száma kb. 3, míg nálunk 2,6.

8 Hasonló a helyzet a Szovjetunióban is, ahol Rjurikov szerint (1977) napjainkban

a 20 és 40 év közötti férfiak és nők legalább egyharmada nem él házasságban.

9 Hazánkban 1970-ben 62 ezer házasságon kívüli együttélést regisztráltak, ami az

összes együttéléseknek csak 2.4%-a, de pl. Svédországban 1960 és 1974 között
1%-ról 12%-ra növekedett a házasságon kívüli együttélések száma.

10 Az egyik legutóbbi statisztikai adat szerint hazánkban a munkavállalóknak kb.

47%-a nő.

11 Hazánkban 1960-ban a családok 28,5%-a, 1976-ban pedig 35,8%-a volt

gyermektelen; az egygyermekes családok aránya ma kb. 36%. A születési
arányszámok az 1960-as évek első felében ijesztően alacsonyra zuhantak (13‰),
az 1970-es években átmeneti emelkedés után újra csökkenés tapasztalható.

12 Ottó Weininger pl. századunk elején megjelent Nem és jellem című vaskos
könyvében a nők eredendő alacsonyabb rendűségét és vele született romlottságát
igyekszik bizonyítani.

13 Hazánkban 1975-ben a házasságot kötő férfiak közül 8,3%, a nők közül 38,6%
volt a 20 éven aluli. Ez kb. 5%-os, illetve 8%-os növekedést jelent 1938-hoz
képest.

14 Németh László Nagy család c. drámaciklusa (lásd a Kísérleti dramaturgia c

kötetben, 1972) egy felbomló kiscsaládnak kibővített „szellemi családdá”
alakulását mutatja be.

15 Az 1975-ben bíróilag felbontott házasságok közel 2/3 részében volt egy vagy
több gyermek.

16 1938-ban hazánkban kereken 74 ezer házasságot kötöttek, 1975-ben viszont

már több mint 100 ezret.

17 1938-ban a házasságot kötő férfiak 25,8%-a volt 24 éven aluli; 1975-ig ez

közel 60%-ra nőtt. A 24 éven alul házasodó nők aránya ugyanakkor 58,7%-ról
77,8%-ra emelkedett. Viszont a válások aránya is leginkább a 24 éven aluliaknál
növekedett.

18 Lev Tolsztoj – Anna Karenina (Az eredetiben és Németh László fordításában a

házasság helyett család szerepel)

19 Engels F.: A család, a magántulajdon és az állam eredete