John Sandford

Gyülevész préda
 Ulpius Baráti Kör
Budapest

A mű eredeti címe: Gathering Prey

Fordította: Kovács Kristóf

Copyright © John Sandford, 2015

Hungarian translation © Kovács Kristóf, 2019
(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019)

ISBN 978-615-590-577-3

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
 1.

San Franciscóba beszökött a kora júniusi délután, de Skye és Henry

csak álldogált a Union Square sarkán, szívta a levegőben szállongó
popcornillatot, és várta, hogy a popcorn után a dollárok is szállingózni
kezdjenek – de hiába. Skye eközben meglátta magát az ördögöt is, a
85-ös tragacsa volánjánál: az ajkán sunyi mosoly, a haja lófarokba
fonva, a szakállában cuki kis copfocskák, az oldalán a gizda, szőke
csaja, a tetovált vállával meg a hegyesre köszörült tépőfogával. Skye
borzongva fordított hátat a látványnak.
Henry egy akusztikus gitár húrjait nyúzta – ötven dollárért vette egy
zálogházban –, Skye a szájharmonikáját és a lábára kötözött
csörgődobot: ez utóbbival a ritmust ütötte. A St. James Infirmary
általuk készített változatával igyekeztek feldobni a délután helyét
lassacskán átvevő estét. Ha meeeeghalok, cowboykalapban temessetek
el, vonyította Henry, hősiesen küzdve a húrokkal és az akkordokkal, de
harcolhatott, ahogy csak bírt, a hangja sehogy sem hasonlított
a Mississippi deltavidékének fekete bluesénekeseiéhez, inkább a fehér
punk srác hangjához, a Texas állambeli Johnson Cityből: aki valójában
volt is.

LANGALÉTA, CSONTOS CSAJ volt ez a Skye, a homloka magas, a szeme

zöld. A nyakában lazán kötött, homokszínű sál, alatta csukaszürke
katonakabát a hatvanas évekből, a karján még most is ott virított az
eredeti tulajdonos rangjelzése; aztán szürke szerelőnadrág, a lábán
pedig katonai bakancs. A haját barackszínűre festette és copfba fonta, a
copf leért majdnem a derekáig.
Henry sem volt éppenséggel alacsony férfi, vagy talán inkább fiú: az
arca pirospozsgás, akár az alma, a száján örökös mosoly. Ő kék, állig
begombolt Mao-zubbonyban pompázott, öltözetét a zubbonyhoz illő
nadrág, és magas talpú cipő egészítette ki. A csomagjaikat mindketten
a falnak támasztották, a hátuk mögött: két jól megtermett nejlonzsák
volt a két csomag, Skye a magáéhoz egy végtelen hosszú vándorbotot
is erősített. Váháhááándorok vagyunk, pokoli pohohor száááll a
nyomunkban, nyüszített tovább Henry.
Bűzlöttek mind a ketten. Pedig minden áldott reggel
megmosakodtak a nyilvános vécében, de a ruhájukból áradó, khm,
érett szag ettől még egy jottányit sem oszlott szét. Az automata
mosoda pénzbe kerül, márpedig pénzük az momentán nemigen akadt,
mindössze annyi, amennyi a járdára tett szivarosdobozban kellette
magát: öt darab egydolláros bankjegy meg némi apró. A bankjegyek
közül kettőt ők maguk ejtettek a szivarosdobozba, ezzel próbálták
meggyőzni a habozó adományozójelölteket, hogy a zenéjük igenis
megérne némi befektetést.
Szó, ami szó, még csak nem is ők voltak a legrosszabbak a tér
csendjét feldúló utcazenészek közül, ámde a legjobbak sem: ami pedig
a hangerőt illeti, abban képtelenek voltak versenyre kelni a
szomszédjukban játszó rézfúvósokkal.
Míg Henry, meg-megállva, a gitárját abajgatta, Skye figyelme
elkalandozott: a tekintete egy fiatal nőn állapodott meg, aki a
tűzcsapnak dőlve hallgatta őket. Lehet, hogy ő is az ördög kíséretéhez
tartozik? Mert az ördög épp az efféle csajokat kedveli: gizda a kicsike,
de azért dögös. Igaz, a haja nem szőke, pedig ez előírás az ördögnél.
Az öltözete viszont megfelelő: bő, színpompás blúz, jeans és
tornacsuka. Egyszerű öltözék, mégis, minden darabjáról lerí a pénz: az
a blúz a külleme alapján lehet akár tiszta selyemből is, a nadrágot
mintha ráöntötték volna, a tornacipőjéről pedig ordít, hogy valami
titkos boltban vették, olyanban, ahová csak a gazdagoknak nyílik
bejárat. Hosszú, fekete haját valami mesterfodrász, ha nem egyenesen
egy igazi stylist igazgatta rendezetlenre, nem kevés tehetségről adva
tanúbizonyságot. Lehet, hogy mégiscsak az ördög sleppjéhez tartozik,
tűnődött el Skye – de, ha mégsem, talán le lehetne akasztani róla egy
ötöst. Esetleg egy tízest is? A tízesből már kijönne a ma esti vacsora,
meg a holnap reggeli kávé…
– Rohadt életbe – adta fel végleg Henry a kísérletezést a St. James
Infirmary dallamával –, így egy fillért se fogunk összeszedni.
– Még nincs annyink, amennyiből ehetnénk – tiltakozott Skye. –
Adjunk magunknak még tíz percet. Mi lenne, ha megpróbálkoznál a
Satisfactionnel?
– Még nem tanultam meg a szövegét – intette le Henry. – Szerintem
át kéne mennünk a parkba, nem bírok ezekkel a trombitásokkal.

EZT A PILLANATOT választotta a tűzcsapnak támaszkodó fiatal lány,

hogy odalépjen hozzájuk. A mosolyt és a biccentést Henrynek szánta,
a szavait Skye-nak.
– Általában nem szoktam pénzt adni az utcazenészeknek – mondta
–, meg semmiféle koldusnak, mert úgyis drogra költik. Akkor már
inkább megtartom magamnak, én valami jobbat is tudok kezdeni vele.
– Hát kösz a nagy semmit – morogta Skye: füstös volt a hangja, és,
ezt a süket is hallhatta, az a füst nem kizárólag dohányból származott.
– Hippik vagytok, igaz? – kérdezte a lány, de nem bántó
szándékkal.
– Honnét tudod?
– Látszik – vágta rá a lány. – Az én nevem Letty. És ti kik vagytok?
– Én Skye. A haverom pedig Henry – mutatta be magukat Skye, de
közben magában végigfutott a lehetőségeken: ez a lány vagy az
ördöggel van, vagy… vagy megdolgozható. Márpedig Skye kezdett
nagyon megéhezni.
– Át kéne mennünk a parkba – makacskodott Henry.
– Állj már le – szólt rá Skye, és már fordult is vissza a lányhoz. –
Ha már pénzt nem adsz, van legalább valami ennivalód?
– Pár sarokra innét van egy McDonald’s – felelte Letty. –
Meghívlak titeket, annyit esztek, amennyit csak akartok.
– Zene füleimnek – öntötte el hirtelen a lelkesedés Henry szívét: sőt,
még az amúgy is rózsaszín arca még rózsaszínűbbre váltott.

A KÉT HIPPI felkapta a hátizsákot, Henry a gitártokot is, és elindultak,

előbb végig a Gearyn, a Market Street felé, turisták közt szlalomozva.
– Honnét jöttök, és hová mentek? – érdeklődött útközben Letty.
– Télen Santa Monicában dekkoltunk – válaszolta Skye –, csak pár
hete jöttünk át ide. Eltöltünk itt is egy-két hetet, amíg össze nem
szedünk egy kis pénzt, aztán irány Eugene, de az is lehet, hogy Seattle.
– Esküdni mernék, hogy az előbb láttam az ördögöt – fordult most
Skye felé Henry. – Azt hallottam, az idén nyáron nagy körutazásba
kezdenek.
– Jobb, ha nagy ívben elkerüljük – vágta rá Skye –, nem véletlenül
hívják ördögnek.
– Ugyan már – legyintett Henry –, jó arc az.
– Egy fenét jó arc – csattant fel Skye –, idióta rohadék, semmi más!
 – De hát egy csomó filmben játszott – ragaszkodott a maga igazához
Henry –, és azt mondta, nekem is tudna szerezni valami szerepet.
– Henry – kapta el a haverja ingeujját Skye –, hát nem érted? Meg
akar ölni!
– Frászt – indult el Henry a McDonald’s tábla felé. – Te akkor sem
ismersz fel egy esélyt – fordult hátra a két nő felé –, ha ott táncikál az
orrod előtt. Igenis tudna nekem szerepet szerezni. És én szeretnék
filmben játszani. Méghozzá nagyon szeretnék.
– Minek? Érezni akarod, hogy élsz? Élsz, Henry, úgyhogy jobb
lenne, ha így is maradnál – csattant fel Skye, Henry viszont erre már
nem felelt: némán léptek be a McDonald’sba.

ODABENT AZTÁN ÚGY tömték magukba a kalóriákat, ahogy csak tellett

tőlük. Henry egy dupla burgerre vetette magát, dupla sült krumplival,
amit aztán egy csokoládés shake-kel kísért le.
– Vegyél még egyet – javasolta Letty –, elvitelre.
– Tényleg? – tátotta el a száját Henry. – Komolyan?
– Hát persze!
Nem kellett sokat biztatni őket, rögtön rendeltek is fejenként két
szendvicset, sült krumplival és egy-egy milkshake-kel: Letty beérte
egy tonhalas szendviccsel és egy diétás kólával.
– Aztán mondd csak – kérdezte Letty Skye-tól, ahogy szétterítették
az asztalon a zsákmányt –, nem félsz, amikor úton vagy?
– Mitől félnék – rándította meg a vállát Skye. – Többnyire nem
vagyok egyedül. Az azért sokat segít. Ha meg egyedül utazom, mindig
kinézek magamnak valami fesztivált, vagy hasonlót, ahol sokan
összegyűlnek, aztán végigkérdezek mindenkit, hátha találok valakit,
aki tovább visz. Ha találok valakit, mindig lecsekkolom előbb, akár
pasi, akár csaj. De ha épp van elég pénzem, felszállok a buszra.
Egyszer meg egy pasi San Antonióban, drogdíler volt, de rendes, adott
pénzt vonatjegyre Los Angelesbe. Több mint háromszáz dollárt! És
nem is kért érte semmit.
– Mert általában kérni szoktak valamit, igaz? – kérdezte Letty.
– Hát, néha igen… De hiába, mert nem kapják meg – vágta rá Skye.
– Aki nagyon nyomulós, azon úgyis látszik, úgyhogy, ha könyörögne,
akkor se vihetne magával.
– Sose tévedtél még? – faggatózott tovább Letty.
– Mindenbe beleütöd az orrodat, mi? – vigyorgott rá Skye,
kivillantva a sárga fogát.
– Egyszer egy tévécsatornánál melóztam – viszonozta a mosolyt
Letty.
Skye erre már nem felelt, újra nekiveselkedett a szendvicsének.
– Azért előfordult már, hogy tévedtem – mormolta aztán mégis.
– És olyankor mit csinálsz?
– Semmit. Mi a fenét csinálhatnék?
– Én például megölném az illetőt – vetette oda Letty.
– Mondani könnyű – bukkant elő a szendvicsből Henry feje –, de
meg is csinálni, na, az nehéz.
– Nem olyan nehéz – csóválta a fejét Letty.

ATYAISTEN – MEREDT LETTY arcába Skye –, te a Pilótával vagy! Vele

vagy, ugye? – nyelt egy nagyot.
– Tényleg? – ült ki egy széles vigyor Henry arcára. – Vele vagy?
– Azt se tudom, kiről beszéltek – vonta meg a vállát Letty. – Diák
vagyok, a Stanfordra járok, a barátaimra várok, negyedóra múlva kell
találkoznom velük, lent, a téren. Elmegyünk egy kicsit plázázni, aztán
irány a nyári vakáció.
– Aha, látni is rajtad – nézett újra Letty szemébe Skye. – Szóval
nem ismered a Pilótát. Pedig ő szereti a diáklányokat. Sőt, az is elég,
ha csak úgy nézel ki, mint egy diáklány.
– Nem ismerem, ki az?
– Egy seggfej – legyintett Skye. – Szerintem ő a legnagyobb seggfej
egész Kaliforniában. Járja a világot a tanítványaival, ő így nevezi őket.
És közben dugja mindegyiket, fiúkat, lányokat, aki épp kéznél van.
– Nem – tiltakozott Henry –, fiúkat nem. Nincs benne egy fikarcnyi
melegség sem.
– Ha eleget lógsz vele, majd meglátod, rózsaszínű pofikám –
simogatta meg Henry arcát Skye. – Bár a tiéd lehet, hogy neki sem fog
kelleni.
– Rohadj meg, Skye – mordult fel Henry, de hallatszott
a hangján, hogy nem gondolja komolyan.

A LEGNAGYOBB SEGGFEJ Kaliforniában! Ezzel már fesztiválon is

felléphetne – nevetett fel Letty. – Amúgy mivel foglalkozik?
– Inkább ne akard tudni – felelte Skye pár pillanatnyi habozás után.
– Lehet, hogy túl sok lenne egy diáklánynak.
– Én más vagyok, mint a többi diáklány – vitatkozott Letty. –
Szóval, mivel foglalkozik? Azon kívül, hogy bukik Henryre?
– Kussoljatok már – hördült fel Henry.
– Bukik Henryre! Ebből egy egész jó számot lehetne írni! –
javasolta Skye.
– Kussoljatok – ismételte meg Henry. Tudta, hogy a két lány csak
csúfolódik vele. – Kéritek ezt a krumplit?
– Aha, nekem kell – csapott le az ajánlatra Skye. – Szóval a Pilóta.
Pilóta körül mindig ott van egy rakás kölyök, őket hívja
tanítványoknak. A fiúk ellopják neki, amit kell, a lányok leadják a
fizetésüket, vagy eladja őket, mármint Pilóta a lányokat. Aztán még ő
szállítja a drogot néhány tévés nagykutyának, ha meg azoknak kell
segítség, például egy üzlethez, vagy valami pénzszerzési akcióhoz,
Pilóta odaadja a lányokat, ők pedig megtesznek mindent, amit csak
ezek a nagykutyák kérnek tőlük.
– Hát ez elég undorító – húzta el a száját Letty.
– És ez még bőven nem a legrosszabb – tromfolta le Skye. – Mert
ezt legalább húszan csinálják Hollywoodban. Pilóta viszont egy igazi
szektavezér. Szerinte nyakunkon a világvége, ő úgy nevezi, hogy a
Bukás, amit egyedül a bűnözők élnek majd túl, mint ő meg a
tanítványai, és a drogdílerek, a motoros bandák, a szkinhedek, meg a
többi ilyesféle. Azt mondja, ezeknek épp ezért kell vérszerződést
kötniük egymással. Mégpedig úgy, hogy minél több embert öljenek
meg. Mert azt mindketten tudjuk, hogy Pilóta ölt már embert. És az
egész bandája is, mindenki.
– Baromság – próbálta elhallgattatni Henry, de a két lány oda se
figyelt rá.
– Miért nem hívjátok rá a zsarukat? – kérdezte Letty.
– És mégis, mit mondanánk nekik? – esett kétségbe Skye. – Hogy
azt hallottuk, hogy megölt valakit? Kit, kérdeznék erre a zsaruk. Hát
azt nem tudjuk. És mikor? Fogalmunk sincs. Kitől hallották? Hát úgy
mondogatják az utcán. Aha, mondják a zsaruk, máris indulunk, és jól
ránk csapják a telefont.
– Hát igen – halt el a remény Letty szívében.
– Nem érdemes kikezdeni vele, bárkit elkap, bárhol, téged is –
figyelmeztette Skye.
 – Aha, aztán majd jól elvágom a torkát – villantotta elő a fogát
Letty, de mosolynak azért nem lehetett nevezni a szájmozdulatát.
– Pedig úgy van, ahogy Skye mondja – fojtotta el a vigyorát Henry.
– Pilóta megenne reggelire.
Letty csak nézett rá: némán, de úgy, hogy Henry jobbnak látta
elkapni róla a tekintetét.
– Hát te meg kitől örökölted ezt a kis erőszakos természetedet? –
kacsintott rá Skye.
– Kölyökkoromban tök csórók voltunk, Minnesota legmélyén –
mesélte Letty –, a fater lelépett, a muter meg piált, én tartottam el,
csapdákat készítettem, pézsmapatkányra és hiúzra, azokat adtam el,
abból éltünk. És volt egy .22-esem is, azzal kóboroltam a hóban.
Szerintem ezer és ezer patkányt lőttem le azzal a stukkerrel, ez a ti
Pilótátok is csak az volna, egy patkány a sok közül.
– Jó sok csapdát állíthattál, ha tellett belőlük a Stanfordra – jegyezte
meg Skye.
– Hát az úgy volt – ült ki a mosoly Letty arcára –, hogy a muteromat
megölték, és a zsaru, aki nyomozott az ügyében, meg a felesége,
örökbe fogadtak. Tulajdonképpen ők az igazi apám és az anyám.
Tisztára mintha megnyerném az ötöst a lottón.
– Tényleg? – esett le Skye álla.
– Tényleg – bólintott rá Letty.
– És mi van az igazi apukáddal? – kíváncsiskodott tovább Skye.
– Igazából nem is ismertem – felelte Letty. – Egy nagy fekete lyuk
valahol a semmiben, ennyi.
– De ugye… ugye, sose kezdett ki veled, vagy ilyesmi?
– Nem, soha, azt azért nem – nyugtatta meg Letty.
– Részvétem a mamád miatt.
 – Persze, kösz… tudod, sok volt neki, a végére már minden sok lett,
maga az élet, az lett sok…
– Az én mamám is pont ugyanilyen – bólogatott Skye –, csak őt
nem gyilkolták meg, mert, gondolom, arról azért tudnék, de nem.
Szerintem még most is ott él a lakókocsijában.
– És az apád?
– Nyilván ő is. Gondolom, megpróbált kikezdeni a kishúgommal,
hacsak azóta le nem lépett ő is, mármint a húgom.
Letty nem tette fel a kérdést, ami azonnal az eszébe jutott: a
kishúgról szóló mondat eleve feleslegessé tette.

SKYE AZONBAN ÍGY is megérezhette, mi jár Letty fejében, mert gyorsan

témát váltott.
– Jópofa órád van – bökött az ujjával Letty csuklója felé.
– Igazából nem is óra, hanem ilyen sportcucc, mutatja, hány lépést
teszek meg egy nap, meg a pulzusomat és ilyeneket.
– Bezzeg az én karkötőm – emelte fel a csuklóját Skye, finoman
kimunkált, széles, sötétbarna bőrszalagot tekert köréje – nem mutat
nekem semmit.
– Viszont sokkal izgibb, mint az enyém.
– Nem akarsz cserélni?
– Ez most komoly? – ráncolta össze a szemöldökét Letty. – Azt
hittem, valami emlék.
– Á, dehogy! A bőrt ilyen kézművescucc boltokban szoktam
szerezni, bemegyek, megkérdem, nincs-e egy kis felesleges
bőrmaradékuk, azokból szoktam karkötőket készíteni, aztán, ha
találunk rá vevőt, eladjuk.
– Akkor cseréljünk – kapott az alkalmon Letty. Lehámozta a
csukójáról az óráját, Skye közben a karkötőjét húzta le magáról.

HA EZ A Pilóta tényleg egy akkora seggfej, akkor Henry mit akar tőle?
– kérdezte Letty.
– Mert a filmszférában mozog – kotyogott közbe Henry.
– Nem vagy te ostoba – fordult feléje Skye –, de ha Pilótáról van
szó, rögtön ostoba leszel. Azt mondja, játszott egy csomó tévéfilmben,
te meg elhiszed. De ha tényleg akkora egy tévésztár, akkor miért azzal
a lepukkant Pontiackel jár? Az még nálad is öregebb, Henry, legalább
tizenöt évvel!
– Ne hülyéskedj, jó kis verda az!
– Lepukkant tragacs – fordult újra Letty felé Skye. – Tudod,
elkövettünk egy súlyos hibát, Los Angelesben belefutottunk a
tanítványaiba, aztán velük lógtunk egy ideig. Ha Los Angelesben vagy,
az utcán meg a strandokon, ki se kerülheted őket.
– Ha ennyire rühellitek, minek lógtok velük? – értetlenkedett Letty.
– Mert megosztják, amijük van – válaszolt Henry.
– Az tény – ezt Skye is kénytelen volt elismerni. – De ez az egyetlen
jó bennük. Ha hajlandó vagy végighallgatni Pilóta karattyolását a
Bukásról, akkor adnak enni. Ha éhes vagy, végig is hallgatod.
– Asszem, szívesen találkoznék ezzel a Pilótával – vigyorgott Letty.
– Nem hinném – csóválta a fejét Skye –, hacsak nem vagy annál is
őrültebb, mint amilyennek kinézel. Nekem elhiheted, a Pilótánál
szemetebb rohadékot még nem hordott a hátán a föld.

PÁR PERCIG ELDUMÁLGATTAK még, aztán Letty előkapta a mobilját,

megnézte, hány óra van.
 – Mennem kell – jelentette ki.
– Hol laksz? – kérdezte Skye. – Úgy értem, hol vagy odahaza?
– Még mindig Minnesotában.
– Tényleg? Akkor lehet, hogy majd ott találkozunk. Henry meg én
el akarunk menni a motorostalálkozóra Sturgisbe, tudod, ezektől a
motorosoktól mindig leesik valami az embernek. Csak az a baj, hogy
Pilóta is ott lesz, Sturgisben, ott akar kábítószert árulni. Egy
haverunktól hallottam.
Letty egy féltenyérnyi jegyzetfüzetet kotort elő a táskájából, felírta a
keresztnevét, csak azt, és a telefonszámát.
– Ha Minneapolisba keveredtek, hívj fel – tépte ki a lapot –,
meghívlak titeket még egy hamburgerre. Ez meg – húzott ki egy
ötvendollárost a zsebéből – jó lesz vésztartaléknak.
– Kösz – tette el a pénzt és a papírlapot Skye. – De tényleg,
köszönöm. És, mondd… tényleg tudnál embert ölni?
– Már öltem – bökte ki léleknyugalommal Letty.
– Tényleg? – tátotta el a száját Skye.
– Tényleg. Figyelj, Skye, ha arról van szó, hogy vagy te, vagy ők,
akkor őket választod. És nem lesz miatta semmiféle lelkifurdalásod.
– Ha te mondod – adta meg magát Skye. – De ha eljutunk
Minneapolisba, esküszöm, felhívlak. Lehet, hogy csak a hamburger
miatt, de biztosan felhívlak.
– Hívjál nyugodtan. Te meg, Henry – fordult Letty a fiúhoz –, csak
szép nyugodtan, oké? És ha együtt zuhanyoztok Pilótával, nehogy
lehajolj a szappanért!
Skye felnevetett. Henry csak biccentett egyet, tele szájjal nem tudott
megszólalni.
– Figyelj, ez egész jól sült el – nyögte ki végre, ahogy lenyelte a
falatot, és Letty már messze járt –, csak ez a gyilkossági históriája a
kiscsajnak, hát az úgy, ahogy van, baromság.
– Szerintem meg nem – ingatta a fejét Skye –, csak azért nem hiszel
neki, mert nem néztél a szemébe.

SKYE ÉS HENRY San Franciscóban maradt egész júniusban, azután

Eugene következett, de az ünnepet, július negyedikét már Seattle-ben
töltötték. A hónap vége felé találtak egy fuvart, így jutottak el
Spokane-be. Itt szereztek egy kis pénzt, még mielőtt a zsaruk
kekeckedni kezdtek volna velük – sőt a szerencse még ezután sem
pártolt el tőlük, egy benzinkútnál felvette őket egy kamionos. Csak
Montana államban, Billingsben szálltak ki belőle.

BILLINGSBEN AZTÁN MAJDNEM bajba keveredtek, illetve csak Henry –

de, ha elkapják, Skye is sittre került volna.
A kamionos pár sarokkal a teherautó-pihenő előtt tette ki őket, nem
akarom, hogy a többiek meglássák, hogy stopposokat vettem fel,
mentegetőzött. Skye és Henry köszönték szépen, és a kamionos
odábbállt. Este tíz órára járt az idő: egy ipari park mellett találták
magukat, a város szélén, balra és jobbra már szántóföldek húzódtak,
meg bokrok.
Pár száz méterre tőlük egy sötét épület állt, körülötte narancsszínű
lámpákkal megvilágított parkoló, a parkolóban mezőgazdasági gépek,
traktorok, kombájnok, és társaik. Henry és Skye az épület felé indult
el, feltehetően a város is arrafelé lehet, gondolták.
Ahogy mentek, egy férfi állt be a parkolóba, kiszállt, bezárta az
autóját, egy aprócska, viszont szemlátomást méregdrága jószágot, és
elindult a ház – és benne, feltehetően, a gépeket árusító üzlet – felé.
Ahogy az üzlet ajtajához ért, kulcsot halászott elő, kinyitotta az ajtót,
és bement.
Henry és Skye pedig cammogott tovább a sötétben. Úgy ötven
méterre lehettek már a háztól, amikor a férfi kilépett az ajtón. A lámpát
odabent égve hagyta, annak a fényénél látták, hogy átöltözött: most
sort volt rajta, és trikó. Szóval itt az esti kocogás órája; és valóban, a
férfi könnyű futásnak eredt, egyre távolodva tőlük.
– Fogd – nyomta Skye kezébe a hátizsákját Henry.
– Mit akarsz?
– Fogd már meg! Húzódj le az útról, menj be a bokrok közé, és várj,
míg visszajövök!
– Mit akarsz?
Henry azonban adós maradt a magyarázattal. Megmarkolta a lány
vándorbotját, és sietős léptekkel megindult az épület felé. Skye elnézte,
ahogy átvág a parkolón, leguggol az üzlet ajtaja előtt, és egy perc sem
telt belé, meghallotta az üvegcsörömpölést. Henry eltűnt az épület
belsejében. De nem időzött odabent sokáig, egy újabb perc múltán újra
megjelent az ajtóban, és megindult rohanvást Skye felé.
– Gyerünk – lihegte, ahogy odaért a lány mellé –, futás!
– Szereztél valamit?
– A pénztárcáját.
– Jézusom, Henry!
Futottak, amíg Henrynek be nem nyilallt a fájdalom az oldalába:
akkor sétatempóra váltottak, ha autó közeledett az úton, lehúzódtak
előle az árokba, ott guggoltak, amíg el nem ment, aztán kullogtak
tovább, végül újra futásnak eredtek. Nagyjából egy mérföldre lehettek
az épülettől, amikor meghallották a rendőrautók szirénáját: aztán a
villogók fénye is átsöpört rajtuk, ahogy a járőrkocsik kiszálltak a friss
betörés helyszínére.
Mentek még egy mérföldet, aztán még egyet: mire ezt is megtették,
megelőzte őket az egyik rendőrautó, visszatérőben az üzletből. Megint
az árokba vetették magukat, aztán, ahogy a járőrkocsi eltűnt a sötétben,
kikászálódtak, és haladtak tovább, futólépésben, amennyire tellett az
erejüktől. Éjféltájban Skye ráébredt, hogy nem bírja tovább, így hát
lekanyarodtak az útról, be a szántóföldre, kóvályogtak a vaksötétben,
végül egy kidőlt fatörzsben botlottak meg. Itt letelepedtek, kibontották
a hátizsákot, előkotorták a zseblámpát, és átvizsgálták a zsákmányt.
Nyolcszáznegyven dollárt találtak a tárcában. Alig akartak hinni a
szemüknek: ennyi pénzük egyszerre még sosem volt.
– Na, most aztán jól a nyakunkra hoztam a zsarukat – oszlott el egy
pillanat alatt Henry jókedve –, tűvé teszik értünk a fél világot. A fene
se hitte volna, hogy ebben a tárcában ennyi pénz van!
– Hát majd nem nagyon mutogatjuk magunkat – nyugtatta meg
Skye. – Ma éjszaka alhatunk itt, holnap aztán megyünk tovább.
– Jó, de merre?
– Láttam útközben néhány büfét, meg a benzinkutakat – mutatott
Skye abba az irányba, ahonnan a kamionnal jöttek. – Valamelyiknél
csak találunk egy lepukkant szerencsétlent, akinek nem ebből az
államból van a rendszámtáblája. Beszállunk ötven dollárral a
benzinköltségbe.
– És eltűnünk nyomtalanul – vágta rá Henry.

ÉS ÍGY IS tettek, éppen így. A pénztárcát itt, a mezőn elásták, másnap

este pedig megtalálták azt az embert, akivel továbbmehettek.
Kamionsofőr volt ő is, a hajában sastollal: előbb a városon hajtottak át,
aztán délnek fordultak, utána keletnek. Augusztus negyedikén, egy
szokatlanul meleg napon érkeztek meg a dél-dakotai Sturgisbe: pont az
éves motorostalálkozó közepére. Amerre csak néztek, motorosok
mindenütt, ezren és ezren, többnyire a szokásos vénemberek, hosszú
szakállal, tetőtől talpig kitetoválva, az ölükben meg a szokásos
vénasszonyok, akikről lerítt, de mindnyájukról, hogy jobb lenne nekik,
ha sütit süthetnének az unokáknak.
Aki pedig nem motoros volt, az valami olyasféle, mint ők ketten.
Vándorló hippik.
A második itteni napon aztán Skye egyszercsak meglátta az
ördögöt, a fekete Pontiacben, a motorháztetőn az aranyozott
főnixmadárral, az anyósülésen a pisztolyos szőkeséggel.
Henry is látta őket.

ÉPP A PIACTÉREN kószált a lassan sötétedő alkonyatban, bámulta a

tetkókat, azon tűnődött, hogy talán neki is kéne rajzoltatnia egyet
magára, valami kicsi, de csinos tetoválásra gondolt, meg arra, hogy
most vándorló hippi, de nem marad mindig az, és, ha egyszer véget ér
a vándorlás ideje, akkor talán be kéne szerezni egy motort, persze
Harley-t, vagy inkább egy ilyen jóképű olasz masinát…
Épp egy magas, izmos, ezüst-fekete bőrbe öltözött pasast
méregetett. Főleg a kecskeszakálla ejtette rabul, magának is ilyent
szeretett volna, de tudta, hogy hiába is álmodozik róla, neki sose lesz
ilyen, ahhoz túl ritkás a szőrzete, és az a kevés is inkább csak amolyan
szőkésbarna – amikor egy nő surrant mögéje, és fülön nyalta.
Henry egész testében megfeszülve fordult hátra. Kristen állt
mögötte, az élesre köszörült fogú szirén. Bőrből készült bikininadrág
volt rajta, a mellét fekete szigszalaggal takarta le, amúgy tessék-lássék,
a mellbimbói majd átütötték a szalagot. A lábán fekete, magas sarkú
csizma, az orrlyukában gyűrű, a nyelvében egy gyöngy, a testén
mindenütt tetoválások, mindegyikük a Wonder Woman-képregények
alapján.
– Lám csak, lám csak – szólalt meg Kristen –, a mi Henry barátunk!
Pilátus épp utánad kajtat, beszélt egy producerrel, azt mondja, találtak
neked valamit egy minisorozatban. Cowboyt kéne játszanod, szerinted
fog az neked menni?
Henry elsőre azt se tudta, mit feleljen, arról pedig végképp fogalma
sem volt, merre fordítsa a tekintetét. Mindenesetre elpirult és
hátralépett.
– Tulajdonképpen miért is ne – nyögte ki végül. – Texasban
nevelkedtem, Johnson Cityben, simán elmennék cowboynak.
– Most épp helyszínt keresünk. Ugye, tudod, mi az?
– Hát hogyne tudnám – vágta rá Henry. Egyszer valóban
elbeszélgetett egy helyszínkeresővel, a kaliforniai Pasadenában.
– Akkor jó. Én meg Ellen nyolckor találkozunk a Conoco előtt.
Gyere oda te is! Kaptál egy esélyt, használd ki!
– Jó, persze, csak azt nem tudom, merre van Skye…
– Kell a kutyának az a Skye! Csak a baj van vele. Olyan negatív,
érted, ugye? Ha őt is hozod, felejtsd el az egészet, Pilátus szóba sem áll
veled.
Henry nyelt egyet, megvakarta az orrát, vetett egy utolsó pillantást a
bőrbe öltözött óriásra, aki válaszul rákacsintott, és csak aztán fordult
vissza Kristenhez.
– Rendben, ott leszek.
Kristen válaszul egész közel lépett hozzá, a melle Henry
mellkasához simult. A fiú szívesen hátrább lépett volna, de a lány nem
engedte, elkapta Henry fütykösét, megmogyorózta.
 – Én meg Ellen már alig várunk – lehelte, aztán nagy riszálva
elvonult.

ELLENT ELSŐ RÁNÉZÉSRE bárki tanítónőnek nézte volna, a

legkegyetlenebb változatból, vagy még inkább börtönőrnek –
legalábbis ez volt Henry első gondolata, amikor, a beszélgetés után egy
órával, találkoztak a Conoco előtt. Valószínűleg a haja miatt, fűzte
tovább a gondolatot: rövid, szoros csigákba font frizura, a két füle úgy
lógott ki belőle, akár egy-egy sorompó. Henry nem igazán bízott ebben
a két nőben – de a csábítás, hogy bekerülhet egy tévéfilmbe, mindennél
erősebb volt.
Végre lesz belőle Valaki.
Ellen épp a Subaru kombit tankolta, amikor Henry megérkezett.
Kristen is épp ekkor lépett ki a Conoco ajtaján, mindkét kezében egy-
egy nejlonzacskó, olyan nehéz mindkettő, hogy cipelés közben
kidudorodtak a lány karizmai. A legutóbbi találkozásuk óta nadrágot
húzott, de a mellét még most is a fekete szigszalag takarta le.
Beszálltak a Subaruba, Henry hátra, mellette a csomagja és a két
nejlonzacskó; a két nő meg elöl. Ellen indított, Kristen, az
anyósülésen, átkarolta Ellen vállát. A két nő vad csókolózásba kezdett,
Henry, a hátsó ülésen, zavarában elfordította a fejét.
Nagyjából tíz másodperc ment el így, aztán Ellen kibontakozott a
csókból, sebességbe tette az autót, és elindultak. Cirkáló motorosok és
teherautókon kószáló helyi erők mellett haladtak el, majd maguk
mögött hagyták a lakott területet, kiértek a dombok közé.
– Hová megyünk? – fogyott el Henry türelme tíz perc után, már
sehol sem látott lámpákat, az út mentén sem.
– Van ott egy tábor – válaszolta Ellen. – A film a vadonban
játszódik, szóval ott kell forgatni, ahol nincsenek útjelző táblák meg
villanyoszlopok, mit keresnének azok egy westernfilmben?
Mentek még tíz percet, végül Henry nem bírta tovább, fel kellett
tennie azt a kérdést, amit jó ideje morzsolgatott már magában.
– Figyelj csak, nem… nem fázol?
– Hát, lehet. Van ott hátul egy ing, épp mögötted, ideadnád?
Henry hátranézett, megkereste az inget, felmarkolta, odaadta
Kristennek, aki erre lehámozta a mellét takaró szalagot, Ellen felé
fordult.
– Na, erre mit lépsz?
– Csak érjünk vissza a táborba, majd meglátod, leharapom rólad
mind a kettőt!
– És te? – fordult hátra Kristen – Nem akarsz beszállni?
– Hát, izé, asszem, inkább nem – dadogta Henry.
– Asszed, inkább nem? Hát ez meg mi a fenét akar jelenteni?
– Szerintem azt, hogy buzi a kissrác – adta meg a választ Henry
helyett Ellen.
– Ja, úgy is néz ki – bólogatott Kristen.
– Nem vagyok buzi – tiltakozott halkan Henry, és inkább az ablak
felé fordította a fejét, nézte a sötétséget odakinn. Nagyon megbánta
már, hogy nem maradt Skye mellett.
– Buzi, és kész – intézte el a kérdést Kristen. Nem is törődött tovább
a fiúval, felvette az inget, begombolta. – Raleigh majd megszopatja.
– Figyeljetek, én inkább kiszállnék – húzódott olyan közelre az
ajtóhoz Henry, amennyire csak tudott.
– Nyavalyát. Pilátus beszélni akar veled. A filmről! Már szóltunk
neki, hogy jössz, és ha nélküled állítunk be, szétrúgja a seggünket.
Egyre rosszabb lett az út a kerekek alatt, előbb kavicsos, aztán már
csak a sár. Ellen lassított, aztán még egyszer a fékre lépett.
– Ott a szikla – szólt hátra Kristen.
És valóban, az út szélén egy világossárga vagy inkább narancsszín
szikladarab bukkant fel. Ellen jobbra kanyarodott, nekiindította a
kocsit a meredélynek: a reflektorok fényében most már egyáltalán nem
látszott semmiféle út, Henry hiába tekergette a fejét hol jobbra, hol
balra, legfeljebb néhány keréknyomot látott. Felértek a dombtetőre. A
közelből fények villantak, a fák közül: ahogy közelebb értek, Henry
egy hatalmas tábortüzet pillantott meg.
– Hát itt volnánk – állt meg Kristen. Ellen beállt a többi kocsi közé:
körben parkoltak az autók, köztük a csapat lakókocsija is.
A két nő kiszállt, összeszedték a bolti zacskókat, Henry a hátizsákját
kanyarította magára, és a nők nyomába szegődött. Fák és lepukkant
autók között vágtak át, útban az embermagasságú tábortűz felé. Henry
felnézett az égre: látta a tejutat, épp ott pislákolt a feje felett. Hogy
nem a lába elé nézett, megbotlott menet közben, de képtelen volt
levenni a szemét a csillagokról: tisztára, mint Los Angeles fényei, ha a
Santa Monica-hegység gerincéről nézi az ember.
– Meghoztuk – kiáltott Ellen a tűz, a körülötte ülő emberek felé.
Tízen-tizenöten lehettek, Henry legalábbis ennyit számolt meg: ki
tábori széken, ki meg a puszta földön ült, egyedül Pilátus emelkedett
fel az új jövevény érkeztére.
– Egy hangos hellót Henry, a vándor tiszteletére! – rikkantott fel.
A tűz körül ülők engedelmesen hellót kiáltottak. Pilátus odalépett
Henry elé, átkarolta a vállát.
– Jó, hogy itt vagy – mondta neki. – Hé, Raleigh, gyere ide, köszönj
szépen Henrynek! Bell, te is!
A hívásra három, sőt négy férfi sereglett köréjük. Szorosan
körbefogták Henryt, aki nevetve, de azért, amennyire tellett tőle,
határozottan igyekezett kiszabadulni a gyűrűből.
– Fektessétek a földre – adta ki a parancsot Pilátus, és azzal az egész
társaság Henryre tehénkedett. A fiú a földre esett. – Adjátok ide a
szigszalagot –, kurjantotta valaki. Henry most már hiába is próbált
küzdeni, a karját a földhöz tapasztották. Harapással kísérletezett volna,
de egy kéz lenyomta a homlokát, aztán egy újabb kéz egy adag
szigszalagot erősített a szemére, valaki a hátára fordította. Henrynek
már semmi esélye nem maradt. A két kezét összekötözték a háta
mögött, szalag fogta össze a bokáját, a térdét, végül a szájára is jutott a
szigszalagból, hogy kiáltani se tudjon.
De hallani azért még hallott.
– Szeleteljétek föl – hallotta meg Pilátus hangját; aztán a többiek
nevetését, ahogy gurultában nekiütötte a fejét egy fagyökérnek.
Valaki kést vagy talán borotvapengét kerített, azzal vágta le Henry
testéről a ruhát, végül anyaszült meztelenül, mindössze némi
szigszalagba tekerve feküdt a földön.
– Kristen – harsant fel megint Pilátus hangja.
– Itt van nálam – felelte a lány. Henry fémes zörgést hallott. Az acél
zörög így.
Érezte, ahogy végighúzzák a földön, köveken át, fagyökereken és
tűleveleken keresztül.
– Fogjátok le a karját – hallott meg egy új hangot –, levágom róla a
szalagot.
Egy-két pillanatig Henry már-már azt hitte, elengedik. Abba is
hagyta a meddő küzdelmet, míg az a valaki, nem látta, hogy ki, csak a
hangját hallotta, levágta róla a szalagot. Mindkét karját két-három
ember fogta le, szabadulni próbált, de nem sikerült: fogvatartói egy fa
felé taszigálták.
– Magasra, de jó magasra ám! – adta ki az új ukázt Pilátus.
A kínzói most Henry mindkét karját a feje fölé emelték, a hátát a fa
törzsének szorították.
– Nem érek fel olyan magasra – lamentált egy női hang. – Hát akkor
add ide, nekem – válaszolt rá egy férfihang.
A fához szögezték. Szögek fúrták át a csuklóját, épp a tenyere alatt.
Henry ordított, jajgatott, üvöltött, mint akit nyúznak; de hang nemigen
jött ki belőle, a száját is szigetelőszalag fogta le.
Aztán elájult.
Alig egy fél perc múlva magához tért: a két karja ekkor már a feje
fölött meredt a semmibe, és az egész testét kínzó fájdalom járta át.
– Nézzétek már – kiáltott izgatott hangon az egyik nő –, nézzétek, a
srácnak mekkora…
És Henry újra elájult.
 2.

Lucas Davenport tudta jól, hogy bebüdösíti az egész házat, de ezen,

sajnos, nem tudott segíteni. Pedig már rámordult a feleségére,
leordította a lányát, lekutyateremtettézte a fiát, és a csecsemő is
megkapta volna tőle a magáét, ha az útjába kerül.
Jó, a csecsemő talán megúszta volna.
Lucas mindenesetre kiment a házból, hogy egy kis futással
helyrepofozza az idegeit.
Nemcsak a stratégiával gyűlt meg a baja, de a taktikával se stimmelt
minden.
A stratégiai problémák egy tavalyi üggyel kezdődtek, amikor is egy
kisvárosban, délre az Ikervárosoktól, egy ciszternában tömegsírra
bukkantak, abban is egy elmebeteg áldozataira. Az elmebeteg aztán
elrabolt egy női seriffhelyettest, összeverte, megerőszakolta, és épp
arra készült, hogy megölje, amikor Lucas odaért. A közelharcban
Lucas végzett az elmebeteggel, a rendőrnő pedig seriffhelyettesből
nyomozóvá lépett elő a Bűnmegelőzési Hivatalnál.
Catrin Mattsson sorsa tehát elrendeződött. Még nem gyógyult fel
teljesen, ezt ő maga is elismerte, de a terápia meg a gyógyszerek annyit
azért elértek, hogy most már akkor is biztonságban érezte magát, ha
egyedül volt, és képes volt újra a kezébe venni a sorsa irányítását.
Összebarátkozott Lucas feleségével és lányával, és gyakori
vacsoravendég volt a Davenport-házban; Lucas már egy kicsit
nehezebben szedte össze magát. Nem az dühítette, hogy a gyilkos
otthagyta
a fogát a küzdelemben, nem is az aggasztotta, ami abban a pincében
történt, a küzdelem végső szakaszában – ez megmaradt Mattsson és az
ő közös titkának.
A világot féltette. A világot, ami vészjóslóan kibillent a
kerékvágásból. De mindenestül. Ennek nem lesz jó vége.
Egyszer már végigszenvedett egy szabályos, klinikai depressziót:
akkor szentül megfogadta, hogy ezt soha többé. Inkább szedi a
gyógyszereket vagy megcsinál bármit, amit csak a doki parancsol. De
még így is félt a depressziótól: most pedig, mintha csak hallotta volna,
ahogy a depresszió ott áll az ajtaja előtt – és bebocsátásért liheg.
Amúgy nem volt ő soha afféle született jópofa, de nagyjából-
egészében békében elvolt az életével: érdekes meló, szerető család,
hűséges barátok, és mindehhez még az a kisebb vagyon, amelyet
néhány évvel ezelőtt gyűjtött be egy számítógépes szimulációs
játékkal.
Csakhogy mindezeknek semmi közük a depresszióhoz.
William Styron könyve, a Darkness Visible, amit Lucas kiolvasott a
depressziója idején, azt írja, hogy már maga a depresszió szó is ijesztő,
és nem is a legmegfelelőbb kifejezés erre az állapotra. Styron szerint
valami egész más, például lélekvihar lenne a jó szó rá – igenám, de
Lucas úgy gondolta, a depresszió nem magától keletkezik: kell lennie
valaminek, ami táplálja.
Az ő esetében például az volt a tápanyag, hogy a fél életét bűnözők
hajkurászásával töltötte. Ráadásul, hála kitartó munkájának, többnyire
sikeresen, a szörnyetegek azonban sehogy sem akartak kihalni, sőt
mintha végtelen lenne belőlük az utánpótlás, és ez akkor is így lesz
majd, ha ő, Lucas, már rég nincs sehol.
Kezdte reménytelennek érezni a helyzetét.
 Sőt, nem is csak reménytelennek, de mintha cserben hagyták volna.
A Bűnmegelőzési Hivatal bürokratái nemigen szívelték őt. Azt nem
bánták, hogy elkapja a bűnözőket, feltéve, ha ezzel nem okoz
kellemetlenséget a feljebbvalóinak, és nem kell miatta túl sok túlórát
elszámolni, és a főnökeinek nem kell kiállnia a sajtótájékoztatókon a
kamerák elé, izzadni és pávatáncot lejteni.
Lucas világéletében rühellte a bürokratákat: az ő szemében igenis
nekik kellene elszámolniuk a túlórákat, és kiállniuk a
sajtótájékoztatókon izzadni és pávatáncot lejteni, ha már mindig ott
tolongtak a sor elején, amikor az elismeréseket lehetett besöpörni.
Egy ideje azonban már ő maga sem gondolkozott így. Beletörődött
abba, hogy lesunyt fejjel igyekezzék minél feljebb tornázni a
költségvetést, de azért közben még véletlenül se akassza össze a
bajszát senkivel; de szavalja együtt a mantrát mindenkivel,
hogyaszongya: így megy ez, az emberek, mióta világ a világ,
gyilkolják egymást, emiatt igazán nem kéne növelni a költségvetést…
Ettől lett depressziós: gyilkosok levadászásával kereste a kenyerét,
és mindig is úgy gondolta, szép mesterséget választott. Erre most
jönnek, méghozzá nem is akárkik, értelmes és fontos emberek, és azt
mondják: nono, nem egészen így van ez. Hát ez volt Lucas stratégiai
problémája.

A TAKTIKAI GONDOKAT pedig egy ügyvéd, bizonyos Park Raines

okozta, aki azon szorgoskodott, hogy a törvények segítségével
valóságos gyűrűt fonjon a BMH köré; és ha ezt az ügyködését siker
koronázná, akkor egy gyilkos, bizonyos Ben Marion, szabadon
távozhatna.
A legnagyobb baj az volt, hogy ez a Raines tulajdonképpen egész
rendes embernek tűnt, az erkölcsi érzéke hibátlan, és az volt a szokása,
hogy kiáll a maga igazáért ahelyett, hogy leállna jajgatni, ha valami
nem a kedve szerint alakulna.
Lucas viszont egyáltalán nem szeretett a vesztes oldalon kikötni,
főként egy gyilkossági ügyben nem – most azonban, minden jel
szerint, erre kellett felkészülnie.
Park Raines védence, Ben Marion egy Sunfish Lake nevű
városkában lakott, vélhetően egész Minnesota legdrágább helyének
idilli fészkében, és február utolsó napján, egy választékos ízléssel
faragott bunkóval homlokon vágta a feleségét, Gloria Meriont, aztán
lehajította az asszonyt a két és fél milliós, tóparti villa lépcsőjén úgy,
hogy Gloria feje nekiütődött minden egyes lépcsőfoknak. Mire leért a
földszintre, alig maradt valami a koponyájából.
De még ez sem volt elég, hogy megölje, csak az eszméletét
veszítette el: Ben Merion kénytelen volt a tenyerét a nő szájára
tapasztani, és ott is tartani, amíg csak a feleség lélegzett.
Lucas csoportja nyomozott az ügyben, és néhány hónap alatt meg is
tudtak egyet s mást: hogy Merionék házassága válságba került; hogy
Ben Merion még a házasságkötésük előtt aláírt egy szerződést, hogy
válás esetén egy fillért sem kap a felesége vagyonából, ha viszont
túlélné az asszonyt, az örökség fele az övé; de ha ez, vagyis a ház és a
nagyjából tízmilliót érő részvény-csomag nem lenne elegendő, Merion
ötmillió dolláros biztosítást is kötött, három hónappal a nő
meggyilkolása, illetve, ahogy a Park Raines kifejezte magát, tragikus
halála előtt. És még csak most jött a hab a BMH tortájára: Merionnak
volt egy barátnője, bizonyos Connie Sweat, illetve művésznevén, ha
épp a Blue Diamond Cutter Gentleman’s Clubban lépett fel, Honey
Pott. És az ő létezéséről, no meg a férje mellett betöltött szerepéről
Merion felesége is tudott.
Két nyomozó Lucas csoportjából, Jenkins és Shrake, azt is
kiderítette, hogy Ben és Gloria akkor ismerték meg egymást, amikor a
férfi – aki akkor épp építési vállalkozó volt – elvállalta a nő házának
felújítását. De, Shrake így mondta, többet foglalkozott a csövek
befektetésével, mint bármi egyébbel, ha érted, mire gondolok.
– Na és? – vont vállat Lucas a feltételezés hallatán.
– Az a lényeg, hogy annak a lépcsőnek balusztrádjai vannak… azok
ilyen izék, mintha televerték volna szögekkel…
– Tudom, mi az a balusztrád – fojtotta el csírájában Lucas a kitörni
készülő kiselőadást.
– És hát az a helyzet, hogy Merion személyesen esztergálta azokat a
vackokat, tehát ugyanezzel az erővel akár a gyilkos fegyvert, azt a
bunkót is faraghatta ő maga, tíz perc, és megvan vele.
– Ti azért a magatok módján már-már zsenik vagytok, kisbarátaim –
ismerte el Lucas.
– Ezt nélküled is tudtuk.
A halottkém mindenesetre a két nyomozó véleményét támasztotta
alá: a halál oka, állapította meg, fulladás volt, nem pedig valamiféle
ütés a fejére. Lehet, hogy már az első ütést is gyilkos szándékkal
mérték a fejére, de az, úgy látszik, nem érte el a kívánt hatást – viszont
még ebben az esetben is ostobaság lett volna még egyszer leütni az
asszonyt, hiszen nincs olyan amatőr halottkém a világon, aki ne tudná
kiszámolni a két ütés közt eltelt időt, mégpedig úgy, hogy megállapítja,
mennyi vér folyt az első ütés után. Ha a második ütést, mondjuk,
három perccel az első után kapta volna… de hát nem tart három percig
legurulni azon a lépcsőn, ahhoz nem elég hosszú.
PARK RAINES A tárgyalásra a maga saját, külön bejáratú halottkémével
érkezett, az pedig azzal állt elő, hogy az asszonynak, aki eszméletlen
volt, mialatt legurult a lépcsőn, a szőnyegbe nyomódott az arca, attól
fulladt meg. Talált is az áldozat nyelvén néhány fonalat a szőnyeg
anyagából. Vagyis, kerekítette le a szakvéleményét, Gloria Merion
nyitott szájjal gurult le a lépcsőn, így kerültek a nyelvére a fonalak a
szőnyegről.
Lehet, hát persze hogy lehetséges. De életszerű? Nos, nemigen.

TEHÁT AKADT MIBEN kételkedni jócskán, még Lucas sem lehetett biztos
a dolgában – és így is maradt ez mindaddig, míg Beatrice Sawyer, a
BMH helyszínelőinek főnöke, fel nem fedezett három vérmocskos
hajszálat a lambériához tapadva… a fürdőszobában. És néhány
aprócska vérfoltot, szabad szemmel láthatatlanokat, a tapétán – de
egyet sem a fürdőszoba padlóján, azt ugyanis gondos kezek alaposan
felmosták.
Ez bizony nem lehet más, csakis gyilkosság.
Hacsak nem az történt, érvelt Raines az előzetes tárgyaláson, hogy
kétbalkezes zsaruk hordták be a vérfoltokat a fürdőszobába, miután
hosszasan fel-alá trappoltak a lépcsőn, még mielőtt a helyszínelők
kiérkeztek volna.
Hát az életbiztosítás? Az csak a szokásos jogi csűrcsavar, a
gazdagok trükkje, így igyekeznek megszabadulni a szövetségi
vagyonadótól, mind ezt csinálják, így Raines; és nem Ben Merion lett
volna a biztosítás kedvezményezettje, hanem az asszony gyerekei, az
első házasságából.
Vagy a faesztergálás históriája? Persze, Merion simán legyárthatta
volna azt a bunkót, de van erre bizonyíték? Ha igen: elő vele!
 És a barátnő? No igen, Ben egyszer összeszűrte a levet Connie
Sweat művésznővel, de ennek a kapcsolatnak azonnal vége szakadt,
ahogy Ben és Gloria összeházasodtak.
Jó, hát Ben beugrott néhanapján Connie lakására azután is, hogy
szakítottak, de csak azért, hogy elhozza néhány holmiját, amiket még
jóval az esküvője előtt hagyott ott.
Három hét volt hátra a tárgyalás kezdetéig, és a helyzet mindennek
tűnt, csak biztatónak nem. A menő ügyészek mind kibújtak a feladat
alól, egyiküknek sem volt kedve tovább rontani a fényességes elítélési
mutatóján, tehát az ügy egy huszonnyolc éves kiszolgált hippinek
jutott, aki három éve végezte el a jogi egyetemet, esténként egy
dzsesszbandában szaxofonozott, és a zene érdekelte igazán, nem a
törvény. Ráadásul ez lett volna az első ügye vezető ügyészként.
Egyszer majd, ha úgy dönt, hogy mégis inkább joggal foglalkozik, és
nem a zenével, egész jó ügyész lehet belőle, gondolta Lucas – de hát az
a nap még nem virradt fel.
Lucas tehát futásnak eredt, futott, futott, lefutott öt teljes mérföldet,
mire végre eljutott odáig, hogy minden csontja sajgott: a testi
jóllétének nem sokat használt a futás, de legalább kiirtotta a gondolatai
közül a Merion-ügyet.
De nemcsak ezért futott, hanem azért is, mert mindezek együttese, a
stratégiai és a taktikai problémáké tehát, kiadós kis depresszióvá állt
össze, és a depresszió szörnyetege most ott lihegett Lucas ajtaja előtt –
Lucas pedig menekült.
Amíg ő odakint szedte a lábát, Letty, a lánya, a dolgozószoba
szőnyegén feküdt, a két lába, a térdétől lefelé, a díványon, ő maga
pedig a plafont fixírozta, és közben az életről töprengett, kivált az
életnek azon szeletén, amelyben jelentős szerepet játszik egy Gary
Bazile nevű fiatalember. Bazile is a Stanfordra járt, közgazdaságtan
szakra, továbbá kitűnő tollaslabda-játékos hírében állt, azon felül
vakítóan fehér fogsorral büszkélkedhetett, és ígéretes bicepszekkel. És
minden áldott este felhívta Lettyt, ez pedig most már az apjának is
szemet szúrt.
Még az első tanév elején – amit azzal az elhatározással kezdett el,
hogy megtartóztatja magát a testi gyönyöröktől: „nehogy már a srácok
rajtam gyakorolják a férfiéletet”, így mondta egy barátnőjének – Letty
úgy döntött, hogy „eljött az idő”. Bazile természetesen jelentős hasznot
húzott ebből a döntésből – csakhogy Letty lelkesedése mintha kezdett
volna alábbhagyni az utóbbi időkben.
Bámulta a plafont, kezében a telefonja, a fejében pedig az
aggodalom, hogy talán túl korán tette le a telefont. Mennem kell,
lefektetem a kishúgomat, hazudta, és Gary hitt neki. Ebben a
pillanatban újra megszólalt a telefon. Felveszem, döntötte el, és kedves
leszek vele: a kijelzőn azonban nem Gary nevét látta, hanem egy
ismeretlen számot, 605-tel kezdődött. Kalifornia? Az egyetemről
nemigen hívták, mielőtt elutazott volna, feliratkozott a „ne hívjatok”
listára. Mit volt mit tenni, felvette a telefont.
– Te vagy az, Letty? – hallotta meg egy nő rekedtes, de ismerősen
csengő hangját.
– Igen, én vagyok – ismerte be Letty.
– Szia, Letty, Skye vagyok, emlékszel még rám? San Francisco, én
meg Henry, ott zenéltünk a téren, te meg meghívtál minket a Mekibe…
– Persze, persze! Szia, Skye – tápászkodott fel fektéből Letty. – Mi
van veled? Merre vagy? Itt, a városban?
– Nem, Rapid Cityben. Figyelj, az van, hogy elkapták Henryt.
Kivágták a szívét!
 – Hogy mit? A szívét? Henryét?
– Kivágták a szívét – sírta el magát Skye. – Pilóta barátnője mondta,
és közben nevetett! Azt is mondta, a Pilóta egy agyagkorsóban tartja a
szívet, és hamarosan az enyém is melléje kerül. Te, azt hiszem, nagy
bajba keveredtem, és kivágták Henry szívét!
– De hát hol vagy?
– Mondom, Rapid Cityben. Most tett ki egy pasi – dadogta Skye.
– Biztonságban vagy? Már úgy értem, most?
– Most éppen igen. A buszpályaudvaron vagyok, csak itt találtam
telefonfülkét.
– Jó, jó, nyugodj már meg! Szóval, mi történt?
– Az ördög ott volt Sturgisben…
– Az ördög, az…
– Az a Pilóta, igen. Meséltünk róla, emlékszel? És ott volt
Sturgisben, a tanítványaival, ott táboroztak, elvegyültek a motorosok
között, a csajok meg a lakókocsijukból szédítették a népet. Mondtam
Henrynek, hogy ne keveredjen közéjük, de aztán eltűnt. Megbeszéltük,
hogy találkozunk, de ő nem jött el. Megbeszéltünk egy másik
találkozót is, ha az első nem jönne össze, de arra a másikra se jött el. A
motorosok közben elmentek, teljesen kiürült az a hely. Három napig
kerestem Henryt, mindenütt, de sehol se találtam. Aztán összefutottam
egy boltban azzal a szőke kis kurvával, ő mondta, hogy megölték
Henryt, ettek a holttestéből, és a Pilóta egy agyagkorsóba tette a szívét.
És azt is mesélte az a lány, hogy a Pilóta ráparancsolt az embereire,
hogy süssék meg a tábortűzön Henry farkát, és aztán azt is megették.
– Jézusom – esett le Letty álla.
– Azért hívlak, mert mondtad, hogy a faterod zsaru, és mert… mert
te vagy az egyetlen barátom – fúlt el Skye hangja.
 – Figyelj, telefonálok a buszállomásra – hadarta Letty: nem bírt
fekve maradni, felpattant, és fel-alá járkált a szobában –, és veszek
neked egy jegyet, ide hozzánk, aztán majd itt kitalálunk valamit. Csak
maradj ott, az állomáson, amíg fel nem szállsz a buszra, nehogy elmenj
onnan!
– Van nekem pénzem a buszjegyre, csak nem tudtam, hová
mehetnék, aztán eszembe jutottál te. De mi van, ha Henryt tényleg
meggyilkolták?
– Szerintem csak szórakoznak veled, de azért majd szólok az
apámnak, ő meg utánanéz, hogy mi történhetett. Azt most a
legfontosabb, hogy biztos helyre kerülj. Mennyi pénz van nálad?
– Kétszáz dollár, maradt még abból a… szóval szerencsénk volt, és
maradt belőle kétszáz dollár.
– Tudsz annyiból jegyet venni Minneapolisba?
– Várj egy kicsit! – Letty beszélgetés hangjait hallotta a telefonból.
– Igen – szólalt meg újra Skye –, száz dollár a jegy.
– Hát akkor vedd meg! Én majd kifizetem neked – nyugtatta meg a
lányt Letty –, csak hívj fel, és mondd meg, mikor érkezel!
– Épp a Jefferson Lines standja előtt állok, náluk még kaphatok
jegyet. Várj, megkérdem – tűnt el egy pillanatra Skye az éterben: Letty
csak valami háttérzörejt hallott. – Éjfélkor indul a busz – tért vissza
Skye –, és holnap délben érkezik Minneapolisba.
– Rendben. Jó, akkor a buszállomáson várlak – búcsúzott el Letty. –
Addig meg kerüld el ezt a Pilótát, meg a szőke csajt is!
– Persze, értem… Istenem, mi lehet Henryvel?
– Majd azt is kiderítjük. Szólok az apámnak, és kiderítjük.

LUCAS DAVENPORT VOLT az apja: magas, erős, széles vállú férfi, a haja
fekete, mindössze egy-két őszülő szállal a homlokánál és a füle
mögött. A szeme kék, az orrán látszott, hogy néhányszor betörték már:
a homlokán, a haja tövétől a szeméig, sebhely húzódott, ezt azonban
nem holmi mellékutcai bunyóban szerezte – egyszerű
horgászbalesetnek állított emléket. De volt még egy másik sebhelye is,
ez a torkán; egy gyereklány miatt, aki egy aprócska, már-már játék
pisztollyal rálőtt. Egyszóval jól elvolt a testével, bár nemrég betöltötte
az ötvenet, és ennek egyáltalán nem örült. Néhanapján, egyre
gyakrabban az utóbbi időben, öregnek érezte magát – túl sok
ostobasággal kellett vesződnie, nem maradt ideje, hogy megmentse a
világot.
A születésnapjára a felesége, Weather – amúgy sebész –
megajándékozta egy futópaddal. Túl soká koptattad az aszfaltot,
magyarázta az asszony, hadd pihenjen egy kicsit a térded.
Lucas használta is a futópadot becsülettel, ámbár istenigazában
mégiscsak a terepen szeretett futni, főleg eső után: átvágni az éjszaka
illatfelhőin, a Mississippi felől áradó friss levegőben, a járda
pocsolyáiban tükröződő, villódzó neonfényeken. De akkor tett neki a
legjobbat a futás, ha az ilyen förtelmekkel kellett foglalkoznia, mint ez
a Merion.
Mire a háza előtti utolsó kanyarba ért, már el is múlt a rosszkedve.
Befordult, felgyorsította a lépteit – vágtának azért ez még kevés lett
volna, de ez is szép teljesítmény egy ötvenévestől –, aztán a szemébe
csorgó veríték függönyén keresztül megpillantotta a lányát, Lettyt: ott
állt a tornácon, lámpafényben, a keze a zsebében, a szeme az apját
kutatja.
Hát ezt a lányt megfektették – ebben Lucas is, Weather is
egyetértett –: csakhogy Weather ezt úgy nevezte, hogy Letty „a
szexuálisan aktív korba ért”. Lucas a maga részéről úgy gondolta, hogy
Letty nagy valószínűséggel még nem ért a szexuálisan aktív korba,
amikor középiskolás volt, legfeljebb némi tapizás és markolászás
erejéig, pedig nem volt éppenséggel népszerűtlen az iskolájában. De
most, hogy bekerült a Stanfordra, nyilvánvalóan úgy döntött, hogy
szabadjára engedi az ösztöneit.
Lucas csak reménykedni tudott, hogy a szex jó volt a lányának,
hogy a partnere gyengéden és kedvesen bánt vele. Bezzeg ő, a maga
idejében, nem volt mindig kedves és gyengéd a nőkkel, amit mára már
mélységesen megbánt. Tisztában volt azzal, hogy nincs sok
beleszólása Letty szexuális életébe, legyen az az élet akár jó, akár
rossz: tarthatja a száját, és imádkozhat, bár csak magában, és ezzel ki is
merültek a lehetőségei. Ja, igen, maradt még a bizalom a lánya
ösztöneiben.
– Mi van? – köszöntötte a lányt, ahogy felkaptatott a tornácra.
– Rád vártam – felelte Letty. – Van itt egy ügy.
Lucas megállt, előregörnyedt, a két tenyerét a térdeire fektette,
kapkodva szedte a levegőt.
– Na, mesélj – nyögte ki, ahogy képes volt megszólalni a lihegéstől.

LETTY ÚGY IS tett: mesélt.

– És arra nem gondoltál, hogy a barátnőd esetleg flúgos? – kérdezte
Lucas ahogy a lány a történet végére ért. – Vagy hogy így akar pénzt
kiszedni belőled?
– Dehogynem. De nem hinném, hogy flúgos lenne. Mármint nem
elmebeteg – csóválta a fejét Letty – Jó, tudom, folyton valami ördögről
beszél, ami elég ijesztő, de… hallanod kéne. Nem szó szerint érti, szó
sincs szarvakról és patáról, egy emberről beszél, aki… hát milyen is?
Mint az a Charlie Manson, tudod, a Manson család. Csak ez az ember
Pilótának szólíttatja magát.
– Pilótának?
– Igen, annak, Pilótának. És azt mondja róla, hogy ölt már embert.
És nem most hallottam tőle először, már hetekkel ezelőtt is mondta,
amikor először találkoztunk, San Franciscóban, és akkor még szó sem
volt róla, hogy pénzt adnék neki. Mert igen, szedett ki belőlem pénzt,
még ott, San Franciscóban, mert a zenéléssel egy fillért se kerestek.
Illetve pénzt nem adtam nekik, de meghívtam őket a Mekibe. Akkor
viszont rájött, hogy nem kell belőlem kiszedni, adok én magamtól is.
Nem ostoba az a lány.
– Na, jó – ült le Lucas a lánya mellé –, először is: vedd szépen
tudomásul, hogy az a lány igenis bolond. Nem úgy, hogy skizofrén
vagy bármi ilyen klinikai nyavalya, de akik az utcán élnek, mind
bolondok egy kicsit. Szociopaták vagy valami hasonló, enélkül ki se
bírnák azt az életet. Ha kijózanodnának, összeomlana a világképük, és
vagy pszichológusnál kötnének ki, vagy a diliházban, vagy inni
kezdenének és kábítószerezni.
– Jó, de ő nem az utcán él – tiltakozott Letty –, hanem vándorló.
Tudom, az is olyan, mint az utca, de azért nem ugyanaz. Akik az utcán
élnek, azok mind hajléktalanok meg koldusok, de a vándorlók nem.
Először is, ők állandóan úton vannak. És felkészültek meg
összeszedettek, a holmijaikat rendben tartják, és ők maguk is tiszták,
vagy legalábbis megpróbálják. Sokuknak kutyájuk is van, és
gondoskodnak róla. Vannak életcéljaik. Terveik vannak.
Összetartanak, ismerik egymást, rendszeresen találkozókat szerveznek.
– Akkor inkább olyanok, mint a hobók – vélte Lucas.
– Nem igazán tudom, kik azok a hobók. Azok nem vonattal jártak?
 – De, de ezek a vándorlók mégiscsak hasonlíthatnak a hobókra –
felelte Lucas –, legalábbis abban, hogy adnak magukra.
– Hát ezt mondom én is – csapott le a válaszra Letty. – Akkor
eljössz velem? Délben érkezik, a buszállomáson fogunk találkozni.
– Persze, persze. Lehet, hogy át kell tennem egy értekezletet, de
semmi fontos – nyugtatta meg Lucas.
– És azt is mondta, hogy Henry szívét egy agyagkorsóban őrzik –
folytatta Letty.
– Na, tessék, a jó öreg agyagkorsósztori – morogta Lucas.
– És hogy a Pilóta roston megsütötte Henry farkát, és ráparancsolt
az egyik tanítványára, hogy egye meg.
– Na, tessék, a jó öreg sültfarok-sztori!
– És ha mégis igaz?
– De nem igaz – állt fel Lucas. – Vannak ezek a városi legendák,
amik állandóan újra és újra előkerülnek, főleg az ilyen vándorlófélék
szeretik, meg a többi dilis. A legnépszerűbbek az emberevős
történetek, hallottam én már mindenfélét, felzabált csecsemőkről, vagy
kutyákkal feletetett csecsemőkről, sőt még ennél is meredekebbeket.
És az a közös vonásuk, hogy egy szó sem igaz egyikből sem.
– De…
– Persze – vágott a szavába Lucas –, vannak igazi emberevők, de a
róluk szóló történetek azok csak mesék. Aki tényleg kannibál, az
titokban csinálja, a sztorik úgy keletkeznek, hogy valaki bajba akar
keverni valakit, úgyhogy kitalál róla valami förtelmes disznóságot,
általában ezt a sült fütyis verziót, de hallottam én már rostonsült ciciről
is. Ezek a fantazmagóriák inkább a szexről szólnak, mint az
emberevésről, de azért arra jók, hogy ráhúzzák bárkire a vizes lepedőt.
– Jó, értem. De azért… jó lenne, ha eljönnél velem holnap.
LUCAS, AHOGY ÍGÉRTE, áttetette az értekezletét, és másnap délben, Letty
társaságában, bement Minneapolisba. A buszpályaudvar, amelyen a
Jefferson Lines és a Greyhound osztozkodott, a Tizedik utcán, egy
parkolóház földszintjén, egész kellemes helynek tűnt, már ahhoz
képest, hogy buszpályaudvar volt.
Lucas az utcán talált parkolóhelyet a Mercedes terepjárónak.
Kiszálltak, és az egész környék felett uralkodó IDS-torony árnyékában
átsétáltak az állomás bejáratához, ahol azzal a hírrel fogadták őket,
hogy a busz, amire várnak, negyvenöt percet késik. – Még Burnsville-
be sem érkezett meg – sajnálkozott a Jefferson Lines embere –, volt
valami komoly baleset az I–90-esen, a sofőr megpróbálja behozni a
lemaradást, Burnsville-ben csak egypár percre áll meg.
Úgy döntöttek, hogy akkor egy kis bevásárlással ütik el az időt,
legalább Letty megtekintheti, mivel töltötte fel a készleteit a Barnes &
Noble, Lucas pedig áttanulmányozhatja a Harry White’s kínálatát.
A Harry White eladója kis híján a bőréből bújt ki örömében, ahogy
meglátta Lucast.
– Nahát, ebben a szezonban egy kicsit mintha elkésett volna, kedves
uram – lelkendezett –, de van egy öltöny, azt inkább eldugtam a
leghátsó sarokba, nehogy elkapkodják, mielőtt megmutathatnám
önnek. Olasz, természetesen, mi más lenne. Fekete, nem egészen
szénfekete, de azért a lehető legsötétebb szürke, halvány, szinte alig
átható, hajszálvékony citromsárga halszálkacsíkokkal. Azaz nem is
annyira sárga, én, személy szerint inkább bézsnek mondanám.
Lucas világéletében bolondult a jó ruhákért: most is fél órán át
nézegette az öltönyöket, kettőt félre is tetetett, hogy majd jövő
szombaton alaposabban szemügyre veszi őket, öt percet adott a
nyakkendőknek, újabb ötöt szentelt a cipőknek, kiadós szemezésbe
bonyolódott egy fekete bőrdzsekivel – kétezer-négyszázötven dollár
mindössze, viszont puha, akár a vaj –, de végül egy fillért sem költött.
Átballagott az utca túlsó oldalára, a Barnes & Noble áruházba, ahol
Letty épp a jógabrosúrákat tanulmányozta, és egy másik könyvet,
amely a rejtve viselt kézifegyverek ügyében nyújtott útbaigazítást.
– Remélem, nem akarsz fegyverrel mászkálni – mordult rá Lucas.
– Persze hogy nem – vágta rá Letty –, de azért van, amit nem árt
tudni. A hétvégén igazán kinézhetnénk a lőtérre, persze csak ha szép
lesz az idő.
– Jó, kimegyünk – egyezett bele Lucas –, úgyis rég jártam arra.

SKYE SZÁLLT LE utolsónak a buszról: ugyanaz a ruha volt rajta, mint

San Franciscóban, ám most szappanillatot árasztott. Letty
összeölelkezett vele, aztán bemutatta az apjának.
– Kivettünk magának egy hotelszobát St. Paulban – fogott a
napirend vázolásába Lucas, ahogy a lány csomagja előkerült a buszból.
– Odamegyünk, letesszük a csomagot, aztán eszünk valamit, és
megpróbáljuk kitalálni, hogy mihez kezdjünk.
– Köszönöm, de azt hiszem, nem telik nekem…
– Már rendeztük – intette le Lucas. – Legalábbis a következő két-
három napra lerendeztük.
– Köszönöm – adta meg magát azonnal Skye: megtanulta már, hogy
jobb nem visszautasítani a segítséget, nem biztos, hogy másodszor is
felajánlják.
Fél óra kellett hozzá, hogy Skye bejelentkezzék a Holiday Innbe, St.
Paul belvárosának szélén, aztán átmenjenek Bruegger kávézójába a
Grand Avenue-n, ott ültek le, hogy megbeszéljék a teendőket.
– A lányom említette, hogy aggódik a barátjáért – kezdte Lucas,
ahogy telepakolt tálcáikkal asztalhoz ültek.
– Igen, tudja, a Pilóta egyik tanítványa, vagyis inkább az egyik nő,
akivel le szokott feküdni, azt mondta, hogy kivágták Henry szívét, és
egy agyagkorsóban őrzik, csak esténként veszik ki, és imádkoznak
hozzá.
Lucas elsőre válaszolni sem tudott erre.
– És maga ezt el is hiszi? – nyögte ki végül.
– Tudom én, mire gondol – kapta az arca elé, mintegy védekezőn,
mindkét kezét Skye. – Hogy miféle ostobaság ez. De higgye el nekem,
Mr. Davenport, nem ostobaság. Ez a Pilóta nem ma kezdte, még régen,
Los Angelesben, és onnan is van róla egy csomó efféle rémtörténet.
Hogy gyilkos, és mindenkit, aki a követője akar lenni, rákényszerít,
hogy gyilkoljon. Nem arról van szó, hogy fekete miséket rendeznének,
vagy mit tudom én, szóval semmi ilyen fura misztikus cirkusz. Azért
gyilkolnak, mert szeretnek gyilkolni, és mert ettől fontosnak hiszik
magukat. És csak azért hívom ördögnek, mert ezt akarja, hogy az
emberek az ördög megtestesülésének tartsák. Neki így jó. Akkor jó
neki, ha terrorizálhat mindenkit, és ha mindenki róla beszél.
– Nem hangzik túl rokonszenvesen – dőlt hátra a székében Lucas,
mosolyogva. – Az igazi nevét nem tudja?
– Nem. Mindenki Pilótának hívja. Mindig kopott, sárga trikóban jár,
amire rá van pingálva egy nagy, vörös P betű. Mintha vérrel lenne
odafestve, és azt is mondja mindenkinek, hogy vérrel festette rá.
– És tényleg? – kérdezett közbe Letty.
– Á, szerintem csak ruhafesték az – legyintett Skye. – Mr.
Davenport – fordult újra Lucas felé –, tudom én, hogy a Pilóta
összevissza beszél mindenféle idétlenséget, egy lusta hazudozógép,
egy őrült, ráadásul drogdíler, de attól még, amit mond, az igaz lehet.
Tényleg megtette, amivel dicsekedni szokott. Azt például konkrétan
tudom, hogy kapnak az államtól ilyen élelmiszerkuponokat, aztán
eladják mindenféle sötét kis boltokban, Los Angelesben. Már évek óta
ezt csinálják. És állandóan azt prédikálja, hogy közeleg a Bukás, és
csak a bűnözők fogják túlélni. Azok, akik hajlandók hidegvérrel
gyilkolni. Akiknek fegyverük van, és merik is használni.
– Miféle Bukás? – csóválta a fejét Lucas.
– Hát amilyen szokott, mint a filmekben, hogy felrobban az egész
világ, utána meg mindenki, aki túlélte, terepruhában furikázik, nagy
dzsipekben.

ÍGY MENT EZ még vagy egy negyedóráig: Lucas és Letty kérdezett,

Skye válaszolt, és mire a végére értek, valamelyest megismerkedtek a
Pilóta, illetve négy tanítványa, Kristen, Linda, Bell és Raleigh –
vezetékneve egyiknek sem volt – személyiségével.

– Raleigh tud gitározni, ő a Pilóta kis kedvence – sorolta Skye –,

Kristen egy ráspollyal tűhegyesre reszelte a fogait, és csupa tetoválás
az egész teste – és így tovább, de konkrét tényeket egyikőjükről sem
tudott mondani.
Mindössze annyit, hogy a Pilóta és a tanítványok egy egész
karavánnyi ócska tragaccsal járják az országutakat, egy lakókocsi
vezeti a menetoszlopot, és egyszer, valahol Dél-Dakotában,
megállította őket egy országúti járőr. Ezt még Henry mesélte, mielőtt
eltűnt volna, de már az után, hogy San Franciscóban meglátták a
Pilótát. És azt is mesélte Henry, hogy azóta is ezt a sztorit ismételgetik,
mert az összes kocsi tele volt mindenféle drogokkal, majdnem
lebuktak, de aztán mégsem, mert az az országúti járőr sietett haza,
vacsorázni.
– Ez elég életszerűen hangzik – bökte ki Letty, egy szúrós kis
oldalpillantással Lucas felé.
– Rendben – döntötte el Lucas. – Érdekel a sztori. Először is, a
körmére akarok nézni ennek a jóembernek. Szükségem volna Henry
teljes nevére, és az sem ártana, ha meg tudná mondani valamelyik
kocsi rendszámát, mármint a Pilóta karavánjából.
– Henry Mark Fuller, született Johnson City, Texas. A Lyndon B.
Johnson középiskolába járt, de valamikor a tizenegyedik évfolyamban
otthagyta. Rendszámot, sajnos, egyet sem tudok.
– Ha összefut valakivel a Pilóta emberei közül – mondta Lucas,
miközben gyorsan lekörmölt minden adatot a jegyzetfüzetébe –,
jegyezze fel a kocsija rendszámát. Abból sok minden mást is
megtudhatunk. És ha van olyan barátja, akiben megbízik, akkor őt is
kérje meg ugyanerre.
– Persze, persze…
– Ha ez a Pilóta valaha is komolyabb balhéba keveredett –
morfondírozott Lucas –, akkor biztos van róla feljegyzés a
rendőrségen. Már csak az a kérdés, hogy hol.
– Én úgy tudom, Louisianából származik – felelte Skye –, de ő
maga azt mondja, hogy nagyon régóta Los Angelesben lakott már, ott
színész. Igen, Los Angelesben. És nem tudom, hogy Louisianában
honnét való.
– Mit gondolsz – kérdezte most Letty –, fogsz itt találkozni más
vándorlókkal?
– Azt hiszem, igen. Az itteni rendőrök nem olyan kemények, mint a
minneapolisiak, úgyhogy inkább ide szoktunk járni, a Swede Hollow
környékére, én is voltam már ott néhányszor.
 – Oda gyalog is eljut a szállodából – mondta Lucas. – Nézzen jól
körül, de ne túl feltűnően, és ne a Pilótát keresse, hanem Henryt. De ne
is nagyon kérdezősködjék, csak jól nyissa ki a fülét.
– Az fog menni, azt hiszem – felelte Skye –, napok óta mást sem
csinálok, csak Henryt keresem, mindenütt.

LETTY MÉG FOLYTATTA volna a beszélgetést, úgyhogy mindnyájan

hazamentek Lucasékhoz, Letty kikölcsönözte a terepjárót, hogy
elvigye Skye-t az automata mosodába.
– Utána hazaviszem a szállodába – nyugtatta meg az apját – aztán
hazajövök.

LUCAS SEM BÍRT megülni odahaza, bevágta magát a Porschéjába,

beszáguldott a belvárosba, az irodájából felhívta néhány haverját Los
Angelesben, aztán az egyik ügynökét, Virgil Flowerst, neki jó
kapcsolatai voltak Dél-Dakotában, végül fellapozta az adatbázist, hátha
talál valakit, akinek Pilóta a művészneve.
Csakhogy, bármilyen különös is, nem talált senkit – pedig Lucas
meggyőződéssel vallotta, hogy nincs olyan főnév széles e világon, ami
elkerülte volna ezt a sorsot, mármint hogy egy bűnöző fedőneve
legyen.
Flowers hamarosan vissza is hívta, hogy megadja a dél-dakotai
országúti járőrök főnökének számát: a főnök, akit Lucas azonnal
felhívott, megígérte, hogy utánakérdez az állam összes járőrénél, és
addig abba sem hagyja a faggatózást, míg adatokat nem kap az
autókaravánról, elsősorban a rendszámokról, elvégre mégiscsak az a
legfontosabb.
 – Gyorsan megleszünk – fogadkozott a dél-dakotai kolléga –,
hacsak nincs akkora pechünk, hogy a járőr, aki annak idején
megállította őket, épp szabadságon van.
Lucas köszönte szépen, és még megkérte a főnököt, hogy ha már
úgyis így belekeveredett, lesz szíves utánanézni bizonyos Henry Mark
Fullernek, a texasi Johnson City szülöttének, ha valamelyik embere
netán belebotlana, nehogy továbbengedje az illetőt!
Még le sem szállt az este, amikor beérkezett egy hívás: a Los
Angeles-i Speciális Bevetési Osztag hadnagya kereste, azzal, hogy
Lucas sürgősen hívjon fel egy Lewis Hall nevű zsarut, Santa
Monicában. Lucas megtette.
– Szóval egy Pilátus nevű jóembert keres? – ez volt Hall első
kérdése.
– Igen, szívesen előkeríteném, csak fogalmam sincs, hol keressem.
Úgy tudom, a követőivel utazgat, egy teljes karaván roncsautóval meg
egy lakókocsival. Van vele néhány nő is, akik alighanem rosszban
sántikálnak.
– Igen, igen, hallottam már róluk. Lehet, hogy találkoztam is vele,
egyszer-kétszer – mondta Hall –, de odáig nem jutottunk, hogy
elbeszélgettünk volna. De beszéltem valakivel, aki azt állítja, hogy ez a
Pilátus sátánista orgiákat szervez, én pedig nem igazán szeretem
beleütni az orromat ezekbe a históriákba. Ha a sátánistáknál kezdjük,
előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül belefutunk a kormányzó valamelyik
ismerősébe.
– Értem én, értem – mormolta Lucas. – Konkrét
bűncselekményekkel nem vádolták még meg?
– Nem, nincs róla semmi konkrétum. Csak pletykák – ismerte el
Hall. – De azt hallottam, egy időben Venice-ben lopták a napot,
ismerek ott néhány kollégát, majd utánakérdezek náluk.
– Ha nem vesz el túl sok időt, megköszönném – csapott le az
ajánlatra Lucas. – És még azt is hallottam róla, a színészettel is
próbálkozik.
– Amúgy mit követett el ez az ember?
– Igazán nem szívesen árulnám el, mert elsőre szörnyű nagy
baromságnak hangzik. Van itt egy ilyen vándorló, egy hippilány, aki
azt állítja, hogy ez a Pilóta kivágta egy barátjának a szívét, és egy
agyagkorsóban őrzi.
– Tényleg? – nevetett fel Hall. – Hát nem mondom, bőségesen
mérik a szabadidőt maguknál.
– Jó, persze, ha én is csak úgy hallanám, én is csak röhögnék rajta,
de ez a lány, ez a hippi… szóval eléggé szavahihetőnek látszik.
– Rendben, értem. Utánanézek, kivel beszélhetne Venice-ben, és ha
megvan, visszahívom. De, meg kell mondanom, akad itt feltűnési
viszketegségben szenvedő idióta épp elég.
– Kösz. Tudom, rengeteg dolguk van. Ha én itt megtudnék valamit,
akármit, azonnal értesítem – készült búcsúzni Lucas.
– Egy pillanat! Nincs még valami, amivel útbaigazíthatna? Hogy
mégis merrefelé induljak el?
– Nincs. Végigbogarásztam a teljes adatbázist, de nem találtam
senkit, akinek Pilóta volna a beceneve.
– Várjunk csak – szólalt meg pár pillanatnyi hallgatás után Hall. –
Akiről beszélünk, azt nem Pilótának hívják, hanem Pilátusnak! Mint az
a Pontius Pilatus, aki olyan görénymódon bánt el Jézussal, biztosan
emlékszik…
– Hogy mi?
– Ahogy mondom. Pilátus, és nem Pilóta.
 – Aha… hogy a fene enné meg, most kezdhetem elölről az
adatbázist – kámpicsorodott el Lucas.
– Hát sok szerencsét hozzá – nevetett fel újra Hall.

LUCAS TEHÁT MÉG egyszer nekiveselkedett az adatbázisnak, és, láss

csodát, ahogy begépelte, hogy „Pilátus”, azonnal meglett a találat,
méghozzá rögtön kettő is: az egyik Arkansas-ból, a másik Arizonából.
Az arkansas-i Pilátus valódi neve Rezin Carter, az első felbukkanása
az adatbázisban 1962-es, amikor is nevezett Carter 12 éves volt. Túl
öreg a mi Pilátusunkhoz, döntötte el Lucas, Skye azt mondta róla, hogy
amolyan kora harmincas lehet.
A másik bejegyzés viszont alig múlt hatéves, egy országúti járőrtől
származik, az arizonai Quartzsite térségéből. Megállított egy autót, a
vezetőnek se jogosítványa, se másmilyen papírja nem volt, amivel
igazolhatta volna magát. Azt állította, hogy a járművet ötszáz dollárért
vette, Phoenixben, és épp Los Angelesbe igyekszik, mert szerepet
ígértek neki egy filmben. A neve, saját bemondása szerint, Porter
Pilate. A járőr megbírságolta, a kocsit pedig bevontattatta az ottani
autótelepre.
Még azon az éjjelen, egy óra tájt, az autótelep őre arra riadt fel,
hogy egy úriember, az arcát kendő takarta, pisztolyt nyom a
homlokának. Az elkendőzött arcú férfi később meg is kötözte az őrt, és
lefektette a földre. Az autókulcsokhoz nem tudott hozzájutni, azokat
egy széfben tartották, és a széfhez az őrnek nem volt kulcsa; de ez sem
hátráltatta az illető úriembert, hogy néhány perc múlva autóval
távozzék a helyszínről.
Hogy melyik autóval, azt az őr nem láthatta, de a másnap reggeli
leltározásnál kiderült, hogy az bizony nem volt más, mint az 1998-as
Pontiac Sunfire, amelyet az előző nap Porter Pilate vezetett: így került
az egyszerű országúti szabálysértés a bűnügyi adatbázisba, időközben
ugyanis fegyveres rablássá nőtte ki magát az ügy. Az autót, egy héttel
az itteni események után, a kaliforniai Venice-ben látták viszont, be is
vontatták legott az ottani autótelepre.
A rendszámot lenyomozta az arizonai és a kaliforniai rendőrség is.
Hamarosan meg is találták a tulajdonosát, egy Craig Benson nevű
hivatásos tekejátékost, az arizonai Scottsdale-ből, aki úgy nyilatkozott,
hogy a kocsiját a Sky Harbor reptér parkolóházában látta utoljára.
Két kulcsa is volt a kocsihoz, a pótkulcsot egy mágnessel a hátsó
sárhányó alá rejtette: a Los Angeles-i rendőrök meghívását, hogy vinné
haza az autót, köszönettel elutasította, azt mondta, nem érné meg a
repülőjegy árát. A Pontiac végül az autóbontóban kötött ki.
Porter Pilate! Lucas lelkesen végigfuttatta a nevet az adatbázison, de
ezen a histórián kívül semmi egyebet nem talált.
Máris hívta az arizonai országúti járőröket, így tudta meg, hogy az
illető járőr azóta nyugdíjba ment – de megvolt még a telefonszáma.
Szegény nyugdíjas zsarut a felesége húzta ki a házuk mögötti
medencéből Lucas hívása miatt.
– Igen, emlékszem még arra a fickóra, az éjszakai rablás miatt –
mesélte a járőr. – Maga volt a megtestesült seggfejség, már bocsánat a
kifejezésért. Tudja, a szokásos asszonyverő-trikó, de büdös, mint a
seggem, a haját meg, fekete haja volt, ilyen rasztásra frizíroztatta a
nyavalyás.
– Fehér?
– Az, fehér, ilyen sötétes képű, de azért fehér. És semmi akcentus,
hallatszott rajta, hogy itt született, az Államokban. Volt neki tetoválása
is, a vállán, a könnyező Jézus, töviskoronával, a tüskék alatt
vércsíkokkal. Úgyhogy tisztára úgy nézett ki, mint valami mexikói
gengszter, de nem volt az.
– És semmilyen igazolványa sem volt?
– Egy fia se! Megbírságoltam, aláírta a cédulát, aztán a rablás után
visszamentünk megnézni, hátha rajta lesz a cetlin az ujjlenyomata, de
nem volt azon semmi, csak az enyimé. A kocsinak persze bottal
üthettük a nyomát. Amikor megtalálták Kaliforniában, odaszóltunk,
hogy ugyan vizsgálják már át, de volt azoknak akkoriban fontosabb
dolguk is. Mire végre nekiláttak, már nem volt meg abból az autóból
szinte semmi.
Ennél többet nem tudott mondani a járőr. Lucas megköszönte,
búcsúzásul megemlítette még, hogy reméli, a kolléga jól elvan a
medencéjében.
– Ebben a hőségben? – mordult rá a volt járőr. – Túlélési gyakorlat
ez, nem lubickolás!
Lucas még visszahívta a dél-dakotai főjárőrt, megadta neki az új
nevet és a részleteket, aztán a Los Angeles-i zsarut, aki azt mondta, a
leírásból ráismer arra a Pilátusra, akivel ő találkozott.
Lucas mára becsukta a boltot, hazament.

LETTY NEM VOLT odahaza, a házvezetőnő elvitte Samet, hogy

megtömje édességgel, a csecsemő aludt még, Weather pedig azzal állt
elő, hogy nyilall a háta, valószínűleg az időjárás miatt. Lucas, mit
tehetett egyebet, felvitte az asszonyt a fürdőszobába, megmosta a hátát,
de olyan alaposan, hogy hetekig ne legyen szüksége újabb hátmosásra.
Épp elkezdett volna önmagával is foglalkozni egy kicsit – és ezt a
pillanatot használta ki Shrake, hogy felhívja.
– Beszéltem ezzel a Wilfred nevű haveroddal, azt mondja, van itt
pár kölyök, az egyetemről morzsolódtak le, akik egy szuperkomputert
akarnak összeeszkábálni, egy sufniban. Az benne a legérdekesebb,
hogy ötven dollárt fizetnek minden számítógépért, állapot nem számít,
csak legyen benne valamilyen processzor. Én nem sokat értek ezekhez
a vackokhoz, de te hallottál már valamiről, amit úgy hívnak, hogy
Sandy Bridge? Vagy Ivy Bridge?
– Valami rémlik – tűnődött el Lucas. – Ha jól emlékszem, az Intel
egyik csipjét hívják így.
– Akkor jó. Na szóval, ötven dollárt fizetnek, készpénzben. Én
viszont úgy tudom, hogy ezek a csipek több száz dollárba kerülnek,
viszont, ha ők készpénzzel fizetnek, az azzal jár, hogy az összes
seggfej, akinek megvan a két lába, az egyetemek környékén szimatol,
és azt lesi, hogy honnét lehetne számítógépet lopni. A múlt héten egy
parkolóban tartottak népgyűlést, kint a Denmark Townshipben,
állítólag vagy ezer komputert hoztak. Nem volt meg mindegyikben az
a csip, amire az embereink vadásztak, de azért elég sokban megvolt,
úgyhogy a barátaink egy zsák pénzt osztogattak szét, aztán leléptek,
egy rendszám nélküli fehér Ford 150-essel.
– Azt mondod, „vagy ezer”. Ez azt jelenti, hogy sok, vagy tényleg
azt, hogy ezer?
– Erre én is rákérdeztem, de Wilfred azt mondja, több is volt ott,
mint ezer. Volt nekik egy laptopjuk, rajta a világ összes
számítógépének adataival, ellenőrizték, és ha megvolt bennük az a
csip, már adták is át az ötvenest, a számítógépet meg felhajították a
Ford platójára. És ezt szó szerint értsd, hajították, mint egy fél téglát,
nem érdekelte őket, mi lesz a képernyővel.
– Lesz még ilyen népgyűlés?
– Úgy tudom, lesz, de nem errefelé. Azt hallottam, az embereink
Iowából jöttek, és bejárják az egész Középnyugatot, mindenütt
komputereket vesznek. Wilfred majd szemmel tartja őket. Azt mondja,
tizenhatezer-háromszáznyolcvannégy számítógép kell a tervükhöz, ezt
pontosan kiszámolta.
– Jéééézusom!
– És még azt is, hogy ezeknek az embereknek fegyverük van.
– Jéééééééééézusom!

LETTY VACSORAIDŐRE ÉRKEZETT haza. Lucas elmesélte neki, mit tudott

meg Pilátusról napközben.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte a lány.
– Ez a Skye kezd érdekelni – ismerte be Lucas. – Szó se róla, száz
és száz embert ölnek meg évente úgy, hogy a holttestük sosem kerül
elő, bár én azt is meg tudom neked mondani, hogy hol kéne keresni.
Ásd csak fel a sivatagot, Las Vegastól dél felé, a San Bernardinóba
vezető út mindkét oldalán több száz holttestet találhatsz, nem is kell
nagyon kutatni utánuk. És a legtöbb áldozat olyan, mint Skye, senki
sem tudja róluk, hogy hol vannak, vagy merre mennek éppen. Ha egy
sorozatgyilkos azt akarja, hogy komolyan vegyék, hát ezek a
vándorlók olyanok neki, mint egy gazdagon terített svédasztal. És ha
ez a Pilátus tényleg olyan, mint amilyennek Skye leírja, akkor
veszélyes lehet.
– Jó – könnyebbült meg Letty. – Mármint jó, hogy érdekel az ügy.
Én csak ennyit akartam.
– Könyörgöm, Letty – szólalt meg Weather –, vedd már észre, hogy
ez a Skye nem neked való társaság! Ő csak intézze az életét, ahogy
akarja, de ha téged is ide-oda rángathat, előbb-utóbb mindenki tudni
fogja rólad, hogy téged bárki rávehet bármire, aztán észre se veszed, és
máris nyakig ülsz a bajban. Még Pilátus nélkül is.
– Ha volna fegyverviselési engedélyem – kezdte volna rá Letty…
De Lucas már nyitotta is a száját, feltehetően azért, hogy ordítson
egyet, mire Letty azonnal visszakozott. – Csak vicceltem, fater!

VACSORA UTÁN LETTY telefonált a Holiday Innbe, de Skye nem volt a

szobájában. Este nyolcra ért haza, találkozott néhány vándorlóval, de
hiába próbálkozott, semmit sem tudott meg tőlük. Letty rákérdezett
Pilátus Jézus-tetoválására: Skye azt felelte, tudja, hogy Pilátusnak van
egy-két tetoválása, de hogy milyenek, azt sosem látta. Mindenesetre a
személyleírás, amit a dél-dakotai járőr megadott, ráillik arra az
emberre, akit ismer.
Amikor Lucas közbevágott, és közölte, hogy az illető neve nem
Pilóta, hanem Pilátus, Skye élénk tiltakozásba kezdett.
– Nem hinném, Mr. Davenport – makacskodott –, Pilóta az, sőt, A
Pilóta, szóval nem mint név, hanem mint a foglalkozás, a repülőgép-
vezetőé!
– Jó, jó. Akkor majd mindkét név alapján utánakerestetek. És maga
is kérdezősködjék csak tovább – mondta Lucas –, aztán valamelyikük,
vagy ő, vagy Henry, csak előkerül végül!
– Remélem – rebegte a lány, de Lucas tisztán kihallotta a hangjából
a kételkedés árnyalatát.
 3.

Ahhoz képest, hogy apa és lánya között nem volt vérségi kapcsolat,
Lucas és Letty nemcsak hogy külsőre hasonlítottak egymásra –
mindkettő sötét hajú, kék szemű, atletikus testalkatú – de a
szokásaikban is, kivált, ami az alvást illeti. Mindketten szerettek
későig fennmaradni, és mindketten utálták, ha korán kell kelni. Ezen a
délelőttön Lucas már fél tizenegykor talpon volt, már az öltönyét is
kikészítette, a nadrágot és a trikót már fel is vette, és éppen az
ingválasztás kérdésében igyekezett dűlőre jutni, amikor Letty
bekopogtatott a hálószoba ajtaján.
– Bújj be – kiáltott ki Lucas.
Letty lépett be, a kezében a telefonjával.
– Nem is hallottam, hogy pittyegett – újságolta –, de Skye küldött
egy sms-t. Azt írja, hogy reggel kiment a Swede Hollow-ba, és ott
találkozott valakivel, aki azt mesélte, hogy Henry és még egypár
vándorló fent van Duluthban, úgyhogy ő most az első busszal felmegy
oda. Telefonáltam a szállodába, azt mondták, kijelentkezett már.
Telefonáltam a buszállomásra, ott meg azt mondták, hogy a busz
Duluthba egy fél órája elment. Mobilja meg nincs annak a lánynak.

NEHOGY EL MERJ menni Duluthba! – förmedt rá Lucas.

– Eszem ágában sincs. És remélem, neked sincs, csak… nem is
tudom. Csalódtam. Tegnap még azt hittem, eljutottunk valahová, mára
meg Skye fogja magát, és eltűnik.
 – Hát mit csináljon, ha egyszer vándorló – vont vállat Lucas. –
Szerintem egy-két nap, és újra hallunk róla. Na, ez talán jó lesz –
akasztott le egy inget a vállfáról, hogy összehasonlítsa a már
előkészített zakóval: fel is vette.
– Ha nem vetted volna észre, én azért eléggé aggódom –
elégedetlenkedett Letty.
– Én is – ismerte be Lucas –, de azért igyekszem nem
belebolondulni. Már utánakérdeztem ennek a Pilátusnak, most várom a
válaszokat. Skye pedig biztos felhív, ha megtalálja Henryt.
– Jó, jó. Na megyek, dolgom van. Carey meg Jeff, meg én
kimegyünk az egyetemhez, aztán… majd csak lesz ott valami.
– Jó, csak halálra ne aggódd magad! Ehhez – tartott fel Lucas egy
nyakkendőt – mit szólsz?
– Hát merek én neked tanácsot adni nyakkendőügyekben? Még
anyu se mer! Ehhez aztán mindenkinél jobban értesz.
– Ez így igaz – bólintott Lucas. Végignézett a nyakkendős fiók
tartalmán, de nem talált jobbat az első választásánál. – Ha megtudok
valamit Henryről, hívlak. Vagy ha Pilátusról, akkor is.

LETTY ELINDULT. LUCAS, a nyakkendője társaságában, elidőzött még

egy ideig a tükör előtt, ám közben végig az járt a fejében, amit
mondani akart a lányának, de aztán mégsem mondta ki: hogy vigye
magával a mobilját. De hát minek is mondta volna: Letty mindig
magával vitte a mobilját, bárhová ment is – sőt az igazság az, hogy
ezek ketten sosem voltak még tíz lépésnél messzebb egymástól. Akár
oda is ragaszthatták volna a telefont Letty tenyeréhez. Ami nem is
olyan nagy baj, gondolta Lucas: a nők már épp azon voltak, hogy
átvegyék az uralmat a világ, de legalábbis a nyugati világ felett, ám
ekkor felbukkant valami szexista disznó a Szilícium-völgyben, és
feltalálta a mobiltelefont. Innentől fogva a világ mind a négymilliárd
nője mást sem tett, csak mobilozott, nagy vidáman csevegve egymással
– a férfiak pedig visszaszerezték a hatalmat. Lucas, vidáman
fütyörészve, még egyszer végignézett magán a tükörben: szó, ami szó,
szívdöglesztő látványt nyújtott. Nem mintha akadna még nő széles e
világon, akit ez érdekelt volna: rá sem értek, egész álló nap egymással
fecserésztek a rohadék mobiljukon.

LUCAS PÁR PERCCEL tizenegy után ért be az irodájába, ahol két üzenet
fogadta. Az egyiket a dél-dakotai járőrök főnöke küldte: hogy minden
egyes járőrének kiadta Pilátus karavánjának adatait, de egyelőre semmi
eredmény – de ha lesz, azonnal értesítelek.
A másik üzenetet, egy e-mailt, a Los Angeles-i zsaru, Lewis Hall
küldte: azonnal hívjon fel! Az e-mailt ottani idő szerint reggel
nyolckor adta fel – vagyis korán kelt ma.
Lucas engedelmesen fel is hívta.
– Ide figyeljen – zendített rá Hall –, elbeszélgettem a keményfiúkkal
Venice-ben, és azt mondják, ez a Pilátus nem könnyű eset. Még az is
lehet, hogy tartozom miatta magának. Beszéltem valakivel, akinek
masszázsszalonja van itt, a strandnál, már vagy húsz éve. Szerinte
Pilátus tudhat valamit a Kitty Place-gyilkosságról. Nem tudom, hallott-
e róla…
– Valami rémlik – felelte Lucas –, de a részletekre már nem
emlékszem.
– Ez a Kitty afféle statisztalányka volt… Hogy is mondjam, nem
kurva, semmi ilyesmi, kisebb szerepeket kapott kisebb filmekben, néha
még szövege is volt, volt céhkártyája, meg időnként fellépett stand
uposként. És Santa Monicában, a Main Streeten lakott.
– Mi az a céhkártya?
– Hogy tagja a színészcéhnek. Az itt, minálunk sokat számít, ha
valaki megszerzi, azt jelenti, hogy a világ elfogadta a létezésedet. Na
mindegy, a lényeg az, hogy épp rendbe szedte volna az életét, aztán,
nagyjából egy éve, megtalálták a holttestét, a tengerben, Marina Del
Reynél. Szabályosan felszeletelték, késsel kínozták, megerőszakolták.
Ocsmány egy história, még Los Angeles-i mércével is.
– DNS?
– Egy szál se. Túl sokáig volt a vízben, nem tudtunk róla mintát
venni, és semmiféle ötletünk nem volt, hogy ki lehetne a tettes.
Akkoriban barátja sem volt, a régi barátja viszont rendes srácnak tűnt,
és alibije is volt, akkor már hetek óta minden este Las Vegasban
játszott, mert trombitás az istenadta. Na most… tegnap este
elbeszélgettem az egyik emberemmel, Ruben, az a neve, és ő azt
mesélte, hogy a holttest megtalálása után, jóval később, hallotta, hogy
Kitty kapcsolatban lehetett ezzel a Pilátussal. Ma reggel aztán
beszéltem a gyilkosságiakkal: nekik senki sem említett semmiféle
Pilátust.
– Azt nem tudja esetleg ez a Ruben, hogy merrefelé szokott
mászkálni Pilátus? Vagy hogy kikkel? Ha megkaphatnánk az autója
rendszámát, talán elkaphatnánk. Úgy tudom, pár napja ott volt egy
motorostalálkozón Sturgisben, Dél-Dakotában, ahonnan valószínűleg
dél felé ment tovább. Csak az a baj, hogy nincs róla még egy
igazolványképünk sem, nem tudunk róla az égvilágon semmit, amivel
rátehetnénk a kezünket. Legfeljebb azt, hogy állítólag szerepelt pár
filmben. Lehet, hogy neki is van céhkártyája?
– Annak utánanézhetek – felelte Hall. – De abból, amit Ruben
mondott, én azt szűrtem le… bár az az igazság, hogy nem tudom
biztosan, mennyit tud Ruben, mert a szája nagyobb, mint a… szóval,
hogy ez a Pilátus valószínűleg az utcán él. Állandóan mozgásban van,
hol itt bukkan fel, hol ott, néha a kocsijában lakik, időnként füvet
árul… Ruben úgy tudja, hogy van egy barátnője, akit úgy hívnak, hogy
K, igen, mint a betű, K, és lehet, hogy ő még most is errefelé mászkál.
Még ma megpróbálom előkeríteni.
– Bármit talál is, nagyon hálás lennék érte – fogadkozott Lucas.
– Az az igazság, hogy ez már nem csak magukról szól. Ez a Kitty
Place aranyos kis teremtés volt, ismeri ezeket a törékeny, védtelen kis
szőkéket… Aztán, amikor előkerült a holtteste, a média hatalmas
cirkuszt rendezett, a gyilkosságiak meg mindenáron az én nyakamba
akarták varrni az ügyet, ők már a fél töküket odaadták volna, ha békén
hagyják őket vele. Mondjuk, nekem sem ártana, ha időnként békén
hagynának.
– Rendben. De azért hívjon, ha megtud valamit, és én is, ha én
tudok meg, bármit.
– Viszlát – tette le a telefont Hall.

DEL CAPSLOCK SÁNTIKÁLT be az irodába, a botjára támaszkodva.

– Még jó, hogy van ez a bot, legalább van mire támaszkodnod –
köszöntötte Lucas.
– Ott egye meg a fene a rohadék mankóját – zöttyent le egy székbe
Del. – Beszéltem Honey Pottsszal. Vállalja. Beszéltem Daisy
Jonesszal. Őt is érdekli a dolog. Azt ígértem Honey-nak, kap tőlünk
egy írást, hogy nem vádoljuk meg, ha megváltoztatja a vallomását,
elfogadjuk, ha azt állítja, hogy elsőre rosszul emlékezett, csak ne
vádolja meg önmagát.
 – Már megint – jegyezte meg Lucas.
– Igen, már megint. Jenkins játszotta a cinikus zsarut, azt mondta
szegénykének, hogy téved, ha azt hiszi, hogy Merion majd megosztja
vele a zsákmányt. Legfeljebb akkor kap néhány fillért, ha Meriont
felmentik, de legfeljebb néhány fillért; ha egyszer felmentették, nem
vádolhatják be újra, akkor minek fizessen neki Merion? Jenkins azt is
megkérdezte tőle, hogy tényleg egy olyan pasival akar járni, aki
agyonverte a feleségét. Merthogy az ilyesmire hamar rászokik az
ember.
– És Honey bevette?
– Nem tudom, de Daisy még beszél vele ma este, megpróbálja
rávenni, hogy adjon interjút.
Daisy Jones a helyi WCCO tévétársaság hétpróbás riportere volt, ő
tudta a legjobban szóra bírni az Ikervárosok hírességeit, amikor azok
úgy érezték, hogy valakik a tökükre léptek.
– Egy próbát mindenképpen megér – vonta meg a vállát Lucas.
– Hé, hé, ha bevallja, hogy az után is dugtak, hogy Merion elvette
Gloriát… Azzal azért már valamicskével beljebb lennénk, nem?
– Lehet, de azért szeretnék valamicskével beljebb lenni a
valamicskénél – morogta Lucas. – Van valami Cory ügyével?
– Ha hiszed, ha nem, van – állt fel Del, és két tenyérrel a falnak
támaszkodva kinyújtóztatta a sérült lábát: még tavaly lőtte meg egy
csapat nyugállományú fegyverdíler. Azóta négyszer is megműtötték:
annyi fémkapocs és csavar került a csontjai közé, hogy igazolást kellett
kérnie a Közlekedésbiztonsági Hatóságtól, ha fel akart szállni egy
repülőgépre. De fütyült rá, hogy már-már rokkantnak számít, alig kelt
fel a műtőasztalról, máris újra munkába állt. – Találkoztam Brett
Givensszel – ült vissza a székébe –, most egy ingatlanügynökségnek
dolgozik Edinában, plakátokat ragaszt ki vagy épp kapar le, mikor mi
kell.
– Még ez is jobb, mint a korábbi melója – legyintett Lucas; ismerte
Givenst, akár a rossz pénzt.
– Lehet. Szóval most már biztos, hogy Cory visszatért, Givens látta,
a múlt héten, Cambridge-ben. Azt mondja, Cory nem vette észre őt,
mert inkább elbújt előle, azt hiszem, nem szeretné, ha Cory
belerángatná valamibe. Megtetszett neki ez a plakátragasztásos meló.
– Azt nem tudja Givens, hol lakik Cory?
– Azt nem, de a helyi kocsmában beszélt néhány piással, akik
mintha ismernék Coryt. Ő is valamiféle törzsvendég ott. Elég
lerobbantnak tűnik, úgy látszik, még nem sikerült megoldást találnia a
széfjére. Gondoltam, délután kinéznék oda, legalább lehajtok egy-két
sört.
– Rendben. Azért csak vigyázz magadra! Jenkins és Shrake most
nem érnek rá, ha kell, engem hívj, aztán vagy én jövök, vagy szólok
Jonnak, hogy küldjön ki valakit.
Dale Cory, így szólt a fáma, egy széf újsütetű gazdája lett, amely
széfben kétmillió dollár – nagykereskedelmi áron – árú gyémántot
rejtett magában: egy ékszerkereskedőtől szerezte be,
szilveszteréjszaka. Az ékszerkereskedő vakon megbízott a széfjében:
ugyanis különleges, kemény acélból készült, a súlya, akár egy
Hummer terepjáróé, a szobában pedig, ahol állt, még a küszöb is
vasbetonból készült.
Azzal viszont nem számolt a kereskedő, hogy valaki egy építkezési
munkagéppel látogat el a boltjába, áttöri az üzlet falát, aztán a vasbeton
páncéltermét is, daruval kiemeli a helyéből a széfet, és elfurikázik vele.
Nem számolt ezzel, hiszen hihetetlen ostobaságnak hangzik. A
munkagépet – természetesen lopott volt – egy szupermarket
parkolójában találták meg, nyolc sarokkal odább: a zsaruk a gép
mellett láthatták egy tizennyolc kerekes teherautó keréknyomait is.
Hogy az a teherautó merre mehetett, senki sem tudta, de még azon a
héten híre ment, hogy alighanem Cory keze lesz a dologban. Néhány
hét múlva aztán már arról szóltak a hírek, hogy Cory képtelen felnyitni
a széfet: közröhej tárgya is lett az Ikervárosok alvilágában. Egyedül az
ékszerkereskedő nem nevetett: a széfjének olyan jó híre volt, hogy a
biztosító csak a lehető legkisebb összegre biztosította, az ékszerek
nagykereskedelmi árának alig harmadát sikerült bevasalnia rajtuk.
Azóta sem múlt el hét, hogy ne hívta volna fel Lucast, hogy a széfje
után érdeklődjön.

DEL ÚTNAK EREDT, Lucas pedig nekiveselkedett az asztalán

éktelenkedő aktakupacnak. A munka java része nem is nyomozás volt,
pusztán adminisztráció: összehangolni a sok-sok elővárosi rendőrőrs
híreit, hogy ki hol és mivel bukott meg, illetve ki kinek a nyomában
lohol. St. Paul, Minneapolis és Bloomington általában megállt a saját
lábán, és megvoltak a saját embereik is.
Lucas feje most elsősorban két fegyveres rablás miatt fájt: az egyik
tettese hitelintézetek lerakataira specializálódott; a másiknak az volt a
szokása, hogy lenyomozott és megtámadott üzletembereket, akik
vasárnap esténként komolyabb pénzösszegekkel indultak hazafelé,
mert a bankok ilyenkor zárva tartanak. A hitelintézetes tettes óvatos
ember lehetett: azt állította, hogy fegyver van nála, ám ezt a fegyvert
nem látta soha senki. Egyszer majd csak elkapjuk, reménykedett Lucas,
hacsak az illető odább nem áll az eddigi zsákmányával. De miatta nem
kellett aggódnia, valószínűleg soha nem fog lelőni senkit, ahhoz túl
óvatos.
A másik viszont előbb vagy utóbb megöl valakit, ebben szinte
biztos volt. Tapasztalt bűnöző lehet, annyira tapasztalt, hogy nem is
hord fegyvert. Mármint lőfegyvert nem, ellenben egy jókora vascsövet
igen, és, az eddigi személyleírások alapján ő maga sem kicsi
éppenséggel; és általában idősebb, törékenyebb üzletembereket néz ki
magának. A vascsövet megfélemlítésre használja, bár nem kizárólag
arra: az egyik idős üzletember megpróbált védekezni – egy törött kar
lett a jutalma. Egy szép napon aztán majd nem karra, hanem fejre üt,
gondolta Lucas: és máris megindulhat a nyomozás egy gyilkosság
ügyében. Hacsak a rendőrök el nem kapják, még mielőtt megtörténne a
baj.
Mindez természetesen fontos volt, nagyon is fontos: csakhogy
szörnyen unalmas is. De Lucas nemcsak ezt a históriát unta, hanem az
Egyesült Államok titkosszolgálatát is. A városban valaki különlegesen
jól sikerült hamis ötven- és százdollárosokat terjesztett, amelyek – erre
állítólag még bizonyíték is volt – Libanonból kerültek ide. A
titkosszolgálat három ügynököt küldött, hogy vizsgálódjanak: és ezek
az ügynökök mintha úgy érezték volna, hogy a BMH azért van, hogy
őket kiszolgálja. Hogy a titkárságuknak nézték a BMH-t, vagy a
recepciónak, esetleg a kutyájuknak, mindegy is. A lényeg az, hogy
számos személycsere után végül Lucas kapta a megtisztelő feladatot,
hogy a titkosszolgáknak asszisztáljon, ő pedig megtett minden tőle
telhetőt, hogy az ügynökök kívánságai
a megfelelő fórum elé jussanak – bár a megfelelő fórum jobbára nem
volt más, mint Lucas papírkosara.
Most Jenkins hívta.
– Shrake meg én beültünk egy sörre, hogy gondolkodjunk egy
kicsit.
– Hát ez így elég szabályellenesen hangzik.
– Tudom, általában igyekszünk is mellőzni az ilyesmit. De később
még benézünk beszélgetni.
– Gyertek csak, úgysincs most semmi dolgom, csak ülök a
fenekemen.

DÉLUTÁN LETTY TELEFONÁLT, azzal, hogy hazaérkezett, és még mindig

semmi hír Skye-ról. Hall nem kereste Los Angelesből, utána viszont
egymást érték a hívások, mert megint kiraboltak egy hitelintézetet:
később kiderült, hogy ezúttal nem a szokásos tettes volt az, de az ügy
így is elég volt ahhoz, hogy Lucas se hívja Hallt. Lettyt elkeserítette,
hogy egy helyben toporognak, de Lucas erre csak annyit mondott,
hogy hiába, itt nincs mit tenni: egyébként meg, tette még hozzá, Henry
és Skye azóta nyilván megint együtt vannak, és vándorolnak tovább.
– Akkor is fel kellett volna hívnia – dühöngött Letty.
Lucas vállat vont, bár hiába, hiszen Letty nem láthatta.
– Hiszen vándorló. És, te magad is mondtad, nincs neki
mobiltelefonja.

VÉGRE BEFUTOTT SHRAKE és Jenkins. Jenkins lett a szóvivő.

– Van egy probléma a Merion-üggyel – magyarázta –, az, hogy
képtelenek vagyunk előkeríteni azt a bunkót, amivel gyilkolt.
– Mert valószínűleg elégette – vágta rá Lucas.
– Nem hinném. Az sokáig tart, neki viszont sietnie kellett. Az már
biztos, hogy az otthoni kandallójában nem égette el, a helyszínelők
átvizsgálták, azt mondják, utoljára hónapokkal azelőtt égett benne tűz.
Ráadásul Merionnak, mint az őrültnek, úgy kellett volna hajtania, ha
haza akart érni, mielőtt Gloria lánya beállít, és felfedezi a holttestet. A
hétvégi házában pedig gázzal fűt, tehát ott sem égethette el.
– Tehát?
– Tehát szerintünk az történt, hogy a fürdőszobában agyonütötte
Gloriát, ledobta a lépcsőn, befogta a száját és az orrát, utána felsúrolta
a fürdőszoba padlóját, aztán bepattant a kocsijába, és elszáguldott.
– És hogyhogy senki sem látta meg? – akarta tudni Lucas.
– Úgy, hogy Sunfish Lake körül olyan sötét van, mint a kalkuttai
gettóban – világosította fel Jenkins –, Merion meg ráadásul pont a
domb tetején lakik. Kinéz az ablakán, látja, hogy senki sincs az úton,
erre bepattan a kocsijába, és elszáguld. Ha már egyszer kijutott a
házból, ki látja meg? De ha mégis észrevennék az autót, akkor sem
láthatják, ki ül benne! Vagyis: kimegy a vityillójába, a bunkó ott van a
csomagtartóban, gondolom, alaposan becsomagolva, mert azért Merion
sem teljesen hülye. Megérkezik, de tudja, hogy Gloria lánya bármikor
hazaérhet, és felfedezheti a holttestet, neki pedig, abban a pillanatban,
hogy a lány felhívja, máris indulnia kell haza, rohamtempóban, ahogy
egy gyászoló férjtől elvárnánk. Szóval: kiér a vityillóba, a bunkó még
most is nála van, de meg kell szabadulnia tőle. Nem égetheti el, az túl
sokáig tart. Sötét van. Fog egy ásót, kimegy a házból, a fák közé, keres
egy elhagyatott helyet, és elássa. Van ott egy üres telek, valószínűleg
ott, esetleg a fák között, az út túloldalán. Nem kell túl mélyre ásnia,
nem olyan vastag az a bunkó, aztán csak leveleket söpör föléje, és
végzett is.
– Az is lehet, hogy egyszerűen bedobta egy árokba – vetette közbe
Lucas.
– Annál ő elővigyázatosabb. Ha egy árokba dobja, bárki
megtalálhatja – vitatkozott Jenkins. – Elég jellegzetes darab, ráadásul
még vannak rajta vérfoltok.
– Értem. Most mihez akartok kezdeni?
– Szerintünk nem ment be túl mélyen a bozótosba, mert hallani
akarta, ha megszólal a telefon. Emlékszel, a lánya is az ottani
vezetékes telefonon érte el, a rendőrök is ott hívták fel, csak ők a
mobilján, de az a lényeg, hogy mindkét hívás odakint éri. Vagyis
nekünk is ki kéne mennünk oda, és alaposan átvizsgálni a terepet.
– Mondjátok csak – bökte ki Lucas némi tűnődés után –, nincs
véletlenül arrafelé, a Cross-tó körül, egy golfpálya?
– Lucas, az isten szerelmére, mi csak segíteni szeretnénk! – fakadt
ki Jenkins.
– Mi a helyzet a számítógépekkel meg a csipekkel? – fordult Shrake
felé Lucas, hogy témát váltson.
– Azok az emberek már rég felszívódtak. Szóltunk mindenkinek,
hogy tartsák szemmel őket, de… de nem hinném, hogy még egyszer
felbukkannának itt. Egy ideig legalábbis nem, viszont a Merion-ügyet
hamarosan tárgyalni kezdik.
– De ha meghallom, ti nyavalyások, hogy egy menetnél többet
játszottatok…

SKYE MÁSNAP SEM telefonált, a rákövetkező nap sem, a negyedik nap

reggelén aztán megtette helyette a dél-dakotai országúti járőr.
– Eldobtam a papírt, amire felírtam a nevet – kezdte –, de nem egy
bizonyos Henry Mark Fullert keres?
– De igen, őt. Előkerült?
– Egy holttest került elő. Sheridan megyében. Az ottaniak már
megkapták, egy Steve Clemmens nevű kollégával kell beszélnie. Úgy
hallottam, azonosították a holttestet. Fuller az.
Eltartott néhány másodpercig, míg Lucas megemésztette a
hallottakat.
– Mióta halott? – kérdezte aztán.
– Azt hiszen, nagyjából egy hete. Körülbelül. Még ma, esetleg
holnap elvégzik a boncolást, a helyszínelők már ott vannak. És azt is
hallottam, hogy elég rohadtul elbántak azzal az emberrel.
Lucas megkapta Clemmens számát, rögtön fel is hívta.
A helyszínen érte el, Butte megyében, a világ végén, Sturgistől
északra, a fenyvesekkel koronázott dombtetőn. Lucas elmagyarázta,
hogy kicsoda is ő, és miért keresi Fullert.
– Ha ez a Skye előkerül, mindenképpen beszélnünk kell vele –
mondta Clemmens, ahogy Lucas a mondókája végére ért. – Nem
mintha úgy nézne ki, mintha valami szeretők közti balhé lett volna,
nem, ezt az embert többen szeletelték fel, legalább ketten, de inkább
hárman, ezért is abajgatjuk a motorosokat meg a többi csoportosulást.
De ha sikerülne elkapni ezt a Pilátust…
Fuller holttestét, mesélte tovább Clemmens, indián kiskölykök
találták meg, akik kilógtak a fák közé, hogy lövöldözzenek egy kicsit.
Akárki temette is el Fullert, nem ásta mélyre, pár ásócsapás után
kemény sziklába ütközött, aztán a holttestet felásták a kojotok.
– Úgy ölték meg, legalábbis úgy néz ki, hogy egy fához szögezték,
aztán lassan, ráérősen felszeletelték. A fát már megtaláltuk, rajta a
nyomokkal, de egyelőre semmi tárgyi bizonyíték, leginkább még egy
pár Nike tornacsuka tűnik használhatónak, és egy cipőnyom.
Tábortüzet raktak, annak is megvannak a nyomai, feltehetően köze
lehet a gyilkossághoz, de egyelőre korai lenne biztosra mondani.
Találtunk a hamuban mindenféle papírt, azokat vizsgáljuk, hátha
ujjlenyomatokat találunk, de, mondom, még nem tudjuk, hogy tényleg
kapcsolatban van-e a gyilkossággal.
– Amikor azt mondja, hogy felszeletelték, azt úgy érti, hogy fel…
feldarabolták?
– Nem. Hosszú, mély vágások vannak a testén, mindenütt. Úgy
látszik, hogy ki is herélték, bár ezt még nem tudhatjuk biztosan, mert a
holttestet, pont azon a részen, alaposan elintézték a kojotok. A karja és
a keze elég jó állapotban maradt, le tudtuk venni az ujjlenyomatát, így
sikerült azonosítani. Három évvel ezelőtt letartóztatták, Johnson
Cityben, Texasban, betörés miatt, tíz perc alatt megtaláltuk a választ az
adatbázisban. A csuklóján még most is látszanak a szögek nyomai.
– Hú, de durva – szörnyedt el Lucas. – Figyeljen csak, volt egy
másik gyilkosság is, egy nőt öltek meg Los Angelesben – és azzal
elmesélte Clemmensnek a Kitty Place-gyilkosságot. – Azért is
aggódom ennyire, mert a Los Angeles-i kolléga is, maga is, azt a
kifejezést használják, hogy „felszeletelték”. Ha megvolt a boncolás,
kérnék fotókat a sebekről, hogy elküldhessem Los Angelesbe.
– Rendben, meglesz – ígérte Clemmens. – Mondja csak, nem maga
volt az, aki tavaly a Fekete lyuk-ügyben nyomozott? Aki megmentette
azt a rendőrnőt?
– Stimmel, én voltam.
– Na az is, mekkora egy rohadékság volt…
LUCAS FELHÍVTA HALLT, hogy beszámoljon neki a dél-dakotai leletről.
– Máris összekapcsolom a gyilkosságiakkal – lelkendezett Hall –, ez
már valami!
Egy-két perc múlva Lucast fel is hívta egy Los Angeles-i
gyilkossági nyomozó, Rick Robinson, Lucas pedig elmesélte neki a
történteket.
 – Még ma elvégzik a boncolást – tette hozzá –, utána rögtön
átküldhetem a fényképeket, a dél-dakotaiak azt ígérték, elsőbbséget
adnak az ügynek. Ha beszélni akar vele, megadhatom a számát, és
akkor azonnal maguknak is elküldhetik a fotókat.
– Persze, mindenképpen látnom kell – helyeselt Robinson –, nagyon
hasonlít ez a sztori a Kitty Place-gyilkossághoz, ugyanazok a hosszú,
mély vágások. Csak Kittyt nem feszítették keresztre meg semmi
ilyesmi.
Ahogy letették, Lucas azonnal felhívta Lettyt, hogy elmondja neki,
mi történt: ismerte a lányát, tudta, hogy nem olyan, mint a többi
kamasz lány, látott már erőszakos halált, közelről, és úgy, hogy ismert
az áldozatot – nyilván azt is meg tudja majd emészteni, amit Henryől
hall.
– Csak azt nem értem, miért mondta valaki, hogy látta Henryt
Duluthban – kesergett Letty. – Szerintem valakik odacsalták Skye-t,
mert félnek, hogy beszélni kezd Henryről. Apa, oda kéne mennünk!
– Jó, majd én odamegyek – egyezett bele Lucas –, te pedig itthon
maradsz.
– Apa, értsd már meg, nem szórakozni akarok veled, szükséged van
rám – fakadt ki Letty. – Én ismerem ezeket az embereket, szót értek
velük, te viszont csak megrémisztenéd őket. Ezek az emberek nemigen
kedvelik a magadfajtákat.
– Jó, legyen – adta meg magát Lucas –, de ha mégis feltennélek egy
buszra, hogy hazavigyen, akkor szó nélkül felszállsz rá, érted? Hallani
sem akarom, hogy egy szál magadban kószálsz…
– Igenis, felszállok, ha azt akarod, hazajövök, megígérem!

DÉLUTÁN INDULTAK EL Duluthba, Lucas terepjáróján. Lucas előre

telefonált egy haverjának az ottani rendőrségen. Azt a tanácsot kapta,
hogy a Leif Erikson Park környékén nézzenek körül, a tó partján.
Kaptak útbaigazítást is, és néhány perccel három óra előtt
megérkeztek. Aznap az Ikervárosokban elviselhetetlen volt a forróság,
de Duluthban, hála a Felső-tó felől fújó keleti szélnek, ki lehetett bírni.
Találtak egy parkolóórát az East Superior Streeten, Lucas leparkolt,
aztán átvágtak a parkolón, és a gyalogoshídon át beléptek a parkba.
Alig pár tucat fiatal üldögélt a füvön, frizbiztek, nézték a tavat, már
a szorgalmasabbja, mert sokan ennyire sem erőltették meg magukat.
Ahogy Lucas és Letty körülnéztek, egy vándorló külsejűt sem fedeztek
fel köztük – egy egyenruhás rendőrt viszont igen. Odamentek hozzá,
Lucas megmutatta neki a jelvényét.
– Vándorló? Ezt az elnevezést még sose hallottam, de tudom, kik
azok, és naná, hogy nekünk is jutott belőlük, nem is kevés – mutatott
valahová észak felé a zsaru. – Ott szoktak üldögélni, azon a
strandszakaszon, egy olyan tíz perc gyalogséta innét a parti sétányon.
Üldögélnek a fák alatt, jártatják a szájukat, meg persze szívják azt az
átkozott füvet.
Lucas köszönte szépen. Elindultak a mondott irányba. Lucas úgy
vélte, megfelelően kiöltözött az alkalomra, jeans volt rajta, golfing,
meg egy könnyű sportzakó, hogy elrejtse a fegyverét – de Letty szerint
így is lerítt róla a zsaru.
– Rólad meg az elkényeztetett egyetemista kiscsaj – vágott vissza
Lucas.
– Nem is!
– Egyáltalán, honnan szerezted ezt a nadrágot? Neiman Marcus, mi?
Láttam tőlük egy számlát az Amex kártyád elszámolásán.
– Nem is onnan!
 – Neiman-nímand Marcus-szarkusz!
– Fogd már be!

A TÓ MELLETTI kis tisztáson fél tucat vándorló ücsörgött; a

szerencsésebbek közülük azon a két padon, amelyek a tóra néztek, a
wisconsini part és a tó közepe táján manőverező, zöld és rozsdaszínű
teherhajó felé. Egy-két vándorló szájában cigaretta égett – Lucas,
bárhogy igyekezett, sehogy sem tudta a marihuána illatát megorrontani
–; két vándorló pedig egy-egy, meglehetősen veszélyesnek tűnő, már-
már pitbull kinézetű kutyával érkezett.
Nem úgy néznek ki, mint akik az utcán élnek, ez volt Lucas első
benyomása – pedig láthatta, hogy igenis ott élnek: erről tanúskodott a
gyakorlatiasan összeállított hátizsákjuk, a széles karimájú kalapjuk, a
nehéz túrabakancsaik, és azok a hosszú vándorbotok, bár ezzel csak
néhányan büszkélkedhettek közülük. Koruk a tizenévestől a kora
negyvenesig terjedt; két nő volt köztük, és négy férfi. De akkor sem
vándorlóra hasonlítanak, morfondírozott magában Lucas, inkább
hétvégi kirándulókra – mint ahogy azok is voltak. Ahogy elindultak
feléjük, a vándorlók kissé megremegtek, akár a levelek a könnyű
tavaszi szélben. Akik kettesben járnak, általában szeretnek maguk közt
maradni, kivéve, ha rendőrök – és arról a nagydarab pasasról lerítt,
hogy zsaru.
– Beszélni akarunk magukkal, barátaim – kezdte Lucas, ahogy
odaértek. – Rendőr vagyok, és ez itt a lányom. Egy barátunkat
keressük, vándorló ő is, és elképzelhető, hogy nagy bajba került.
– Na jó, mit akar tőlünk, zsarukám? – szólalt meg, a hangjában nem
kevés kétellyel, az egyik férfi; nagyjából harmincasnak látszott.
Elég volt egy gyors pillantás Lucas részéről, és Letty máris tudta,
hogy most ő következik.
– Van egy barátnőm, a neve Skye. Négy nappal ezelőtt beszéltem
vele utoljára, St. Paulban, de először San Franciscóban találkoztunk,
még júniusban, ahol átutazóban volt. Egy Henry Mark Fuller nevű
texasi sráccal együtt volt Sturgisben, a motorostalálkozón, de aztán
Henry eltűnt. Valaki, Skye azt mondta, egy másik vándorló, állítólag
látta Henryt itt, Duluthban, úgyhogy Skye idejött, hogy megtalálja.
Csakhogy Henryt még Sturgisben meggyilkolták, nemrég ásták elő a
holttestét. Félek, hogy akik Henry megölték, most Skye-ra utaznak.
Tudják róla, hogy kicsoda, és megpróbálják elhallgattatni, nehogy
elkezdjen Henryről beszélni.
A vándorlók csapata megremegett.
– Bassza meg, megölték Henryt? Rohadékok! – kiáltott fel az egyik
férfi.
– Ismerjük Skye-t – szólalt meg az egyik nő. – Henryt is…
ismertük. De Eugene óta nem láttam őket, és arról volt szó, hogy majd
Wisconsinban, Haywardban találkozunk, a jövő hét végén. Mert van
ott egy ilyen rémbohócgyűlés, azt nem akarnánk kihagyni.
– Ti azok vagytok? – kérdezte Lucas.
– Én igen – válaszolta az egyik férfi –, de a többiek csak
potyautasok.
– Hé – dörrent rá a nő –, ezzel nem kéne viccelni!
– És itt nem láttátok Skye-t?
– Mi csak tegnap érkeztünk – csóválták a fejüket mindnyájan –, és
csak addig maradunk, amíg tovább nem állunk, Haywardba.
– Az is lehet, hogy átment Two Harborsba – kottyant közbe egy
újabb férfi. – Tegnap, amikor ideérkeztem, összefutottam Rangerrel, ő
mondta, hogy egy csomóan átmentek oda. Van ott egy ilyen zsibvásár,
állítólag tök jó, és még melót is lehet szerezni.
– Lefogadom, hogy Skye is velük ment – szólt bele a nő. – Tudom,
hogy ismeri Rangert, és azt is tudom, hogy benne meg lehet bízni.
Ennyit sikerült megtudni tőlük.
– Maga szerint ki ölte meg Henryt? – kérdezte az egyik férfi.
– Egyelőre még semmit sem tudunk biztosan – válaszolt Lucas –, de
van itt egy ember, meg a haverjai, akik karavánban utaznak – és azzal
elmondott nekik mindent, amit Pilátusról és az ő tanítványairól tudott,
mert a vándorlók közül egyik se hallotta még ezt a nevet. Aztán
kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből, és ráfirkantotta a nevét meg a
telefonszámát. – Ezt kinek adjam? Hogy felhívjon, ha találkozik Skye-
jal? Vagy ha látja ezt a Pilátust?
Semmi válasz, legfeljebb néhány vállvonogatás.
– És ha egy ötvenesbe csomagolnám? – egészítette ki a kérdését
Lucas.
– Nekem nem kell pénz, hogy segítsek Skye-nak – szólalt meg
végül az egyik nő. – Adja ide azt a számot! Ha találkozom vele, vagy
ha hallok róla, felhívom.
– A buszállomáson találsz telefonfülkét – szólt közbe Letty.
– A muteromtól kaptam egy mobilt – válaszolta a nő. – Nem
szoktam rajta hívni senkit, csak őt, de hát, ha megvan… És mindig fel
van töltve…
– Jó – könnyebbült meg Lucas. – Értsétek meg, azok, akik megölték
Henryt… veszélyes emberek, puszta kedvtelésből is gyilkolnak. És
nincs kézenfekvőbb célpont a vándorlóknál. Senki nem tudja, merre
jártok, ha nem érkeztek meg valahová idejében, senki sem aggódik,
biztos vándorolnak, mondják. Úgyhogy nagyon vigyázzatok
magatokra, amíg a végére nem járunk ennek a históriának.
 Erre mindnyájan rábólintottak.
– Szólunk a többieknek is – tette hozzá az egyik férfi. – Ha elegen
figyelünk, valamelyikünk csak kiszúrja azt a pasast.
– Hívjatok minket, ti semmiképpen se kezdjetek ki vele –
figyelmeztette őket Lucas –, mert valószínűleg a lehető legrosszabb
fajta őrülttel van dolgunk.

ELKÖSZÖNTEK A VÁNDORLÓKTÓL.
– Two Harbors kétórányi útra van innét – nézett az órájára Lucas. –
Lehet, hogy ott találkozhatnánk Skye-jal.
– Te találkoztál korábban is ilyen… rémbohócokkal? – kérdezte
Letty, már úton észak felé.
– Én inkább maradnék az Aerosmith mellett.
– De azért tudod, hogy kicsodák, nem?
– Persze. Ők az Őrült Bohócok Törzse. A legtöbbjükkel nincs
semmi baj, kicsit szokatlanok, elég furák, de amúgy rendesek.
Találkozókat rendeznek országszerte, ők Gyűlésnek hívják. Az FBI azt
állítja, hogy páran közülük bűnszövetkezetté álltak össze, de erről én
semmit sem tudok.
– Erről még én se hallottam. Utána is nézek – kapott az iPadje után
Letty.

TWO HARBORSBAN ÖSSZEVISSZA három vándorlót sikerült fellelniük, ám

köztük volt az a Ranger is, akiről a tópartiak beszéltek, akiben meg
lehet bízni; most, a takarítóbrigád tagjaiként, épp a zsibvásár utáni
kuplerájt igyekeztek rendbe tenni.
– Aha, tegnap Duluthban találkoztam vele – válaszolta Lucasék
kérdésére, Skye hollétéről –, Henry után kérdezősködött. De Henryt
nem látta senki, úgyhogy Skye visszament Black Hillsbe, legalábbis
azt mondta, oda megy. Hátha ott majd találkoznak.
Lucas itt is elmondta, mi történt Henryvel: a három vándorlót
láthatóan lesújtotta a hír, csak Ranger arca élénkült meg valamelyest,
amikor Lucas Pilátusra terelte a szót.
– Hoppá, hiszen ezt az embert láttam én már, épp pinát… izé –
vetett egy gyors pillantást Letty felé, aki röpke fejrázással jelezte, hogy
csak nyugodtan –, bocsánat, szóval szexuális szolgáltatást kínáltak a
lakókocsijukban, fent, a dombon, van ott egy nagy pláza, az előtt.
Tony meg én…
– Ki az a Tony? – kérdezett közbe Lucas.
– Tony… hát ő Tony. Ő is velünk van. Épp ott álltunk,
dumálgattunk, az a pasas meg odalép hozzánk, és azt mondja,
fejenként hetvenöt dollárért pina van eladó. A lakókocsiban. Nekünk
nem volt hetvenöt dollárunk, de ha lett volna, akkor se költöm arra a
két drogos kurvára, akit az a csávó árult. Mondtam, hogy kösz, nem
érdekel, és odább is álltunk. Csak valahogy az volt az érzésem, hogy a
csávó tudja, kik vagyunk. Mármint hogy vándorlók vagyunk.
– Hol van most ez a Tony?
– Tudom én? Azt mondta – rándított egyet a vállán Ranger –,
átmegy Haywardba, a rémbohócgyűlésre. De ha lett volna nála annyi
pénz, biztos bemegy abba a lakókocsiba, nagy pinabubus az a Tony.
– Lehet, hogy ezek a nők csalták lépre Henryt is? – kérdezte Lucas.
– Nem hinném – rázta a fejét Ranger –, Henry rendes srác volt, de…
szóval ilyen izé, meleg.
– Meleg?
– Az, meleg. Nem nagyon dicsekedett vele, de azért mindenki tudta.
Tudja, Texasból jött, úgy is öltözött, westerncsizma meg jeans, de
azért előbb-utóbb csak észrevette rajta az ember.
– Erre Skye is célzott – szólt közbe Letty –, amikor San
Franciscóban beszélgettünk. Nekem akkor fel se tűnt.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy Skye is találkozott velük? – fordult
vissza Rangerhez Lucas.
– Fogalmam sincs – ismerte be Ranger. – Mászkált az a lány
mindenfelé, az egész városban, főleg olyan helyeken, ahová mi is
járunk. De hát elég sokszor jártunk a pláza felé is, szóval lehet, hogy ő
is felnézett oda.
– Ez nem túl biztató – nézett Letty Lucasra.
– Ha összefutnának vele, vagy Tonyval, vagy látnák Pilátust,
hívjanak fel – adta meg nekik is a telefonszámát Lucas. Ezúttal rögtön
egy ötvendollárosba csomagolva. – Nagyon kérem, ne hagyják, hogy
valami szörnyűség történjék!

AZ ÚTON VISSZAFELÉ Duluthba Robinson, a Los Angeles-i gyilkossági

zsaru hívta felé Lucast. – Látta már a fotókat a boncolásról? –
kérdezte.
– Nem, egész nap úton voltam – válaszolta Lucas.
– Aha, értem. Mi már láttuk, és alaposan kiverte nálunk a
biztosítékot. A vágások pontosan ugyanolyanok, mint amilyeneket
Kitty Place kapott. Nagy késsel vágták, a vállánál kezdték, aztán le,
végig az egész testén, egyetlen vágással. És van egy az arcán is. Egy jó
védőügyvéd talán meg tudná cáfolni a tárgyaláson, de mi itt
kilencvenkilenc százalékig biztosak vagyunk, hogy egy és ugyanaz a
gyilkos. Gratulálok, kolléga, igazi, hamisítatlan rémálmot fogott ki.
– Nem tudja, meg is erőszakolták azt a fiút?
 – Azt nem tudom, én csak a fotókat láttam, a boncolási
jegyzőkönyvet nem kaptuk meg.
– Akkor odaszólok nekik, hogy küldjék el maguknak is – ígérte
Lucas.
– Szóval most elindul, hogy levadássza ezt a jóembert?
– Igyekszem.
– Ha elkapta, küldje át Dél-Dakotába, náluk is van halálos ítélet. És
használják is, nem úgy, mint mi.
 4.

Pilátus és a tanítványok sietve hagyták el Dél-Dakota államot. Nyolc

járműből állt a karaván, egy-másfél mérföldre nyúlt a hossza; tizenkét
férfi és hét nő alkotta a legénységet, amely ott hagyta a porban
Sturgist, és a motorostalálkozót. Szó, ami szó, a Nagy Északi
Felfedezőút idáig nem sok sikert hozott: két hetet töltöttek San
Franciscóban, ahol kábítószereket vettek, aztán elindultak keletnek,
Renóba, ahol eladták a kábítószert a turistáknak. Igaz, belefutottak
némi konkurenciába is, Colorado államból, de ez nem okozott sok bajt,
az ő füvük gyengécske volt, plusz, lévén hogy a fű abban az államban
legális, az adót az árba is beépítették, tehát drágább volt az övékénél.
Pilátus a fűből befolyt összeget kokainba szerette volna fektetni, de
rendes, tiszta kokaint alig-alig talált, végül be kellett érnie egy kis
zacskó kokainnal és egy hatalmas zacskó kristállyal. Ja, és időközben
elvesztették két barátjukat is: Biggie és Darrell egy szép napon
elsodródott tőlük, és egyikük sem tért vissza többé.
Annak az átkozott zsarunak fene jó szeme volt. Amikor megállította
a lakókocsit, még mindig volt egy fél font kristály a fedélzeten, és, ha a
zsaru csak egy kicsit megerőlteti magát keresés közben, hát holtbiztos,
hogy megtalálja a drogot is, meg a pénzt is.
– Ez nem a mi területünk – prédikálta Pilátus a tanítványoknak,
mihelyst átlépték Dél-Dakota határát, és tábort vertek –; nem
hasonlítunk az itteniekre, az itteniek pedig ki nem állhatják a
magunkfajtákat. Nem árt az óvatosság, ha drogot adunk el nekik.
Tartsuk a drogot meg a pénzt két külön kocsiban!
 – Undorító, hogy ezek a rohadékok csak úgy ugráltathatnak
bennünket – fakadt ki Kristen. – Rohadt zsaruk! Egyszer már tényleg
ki kéne nyírni egyet.
– Meglesz – vágta rá Pilátus.

AHOGY AZONNAL MEGTAPASZTALHATTÁK, Dél-Dakota is volt olyan

rossz, mint Észak. Sturgisben legalább annyi zsarut számolhattak meg,
mint motorost, bár igyekeztek nagy ívben elkerülni őket. Bánatukban
ráfanyalodtak a saját kokainjukra, és, mire elhagyták a várost, alig
négyezer dollárjuk maradt.
Pilátusnak volt egy üzletfele Wisconsinban is, egy Los Angeles-i
ismerőse révén: tőle vehetnek kokaint, nagykereskedelmi áron, amit
aztán apránként eladogatnának, abból összejöhet annyi, amennyivel
visszajutnának a Csendes-óceán partvidékére, főleg akkor, ha nem
költötték volna el, de az utolsó fillérig, a pénzt, amit Sturgisben
kerestek a kokainnal. Aztán itt volt még ez az átkozott história Henry
Fullerrel.
– Azt hiszem, kicsit túlzásba vittük a mókát – gyónta meg Pilátus
Kristennek. – És talán okosabban tettük volna, ha nagyobb köveket
hengerítünk a hülyegyerekre, azok talán lent tartanák, a föld alatt.
– Rám viszont a frász jön Laine miatt – borongott Kristen –, láttam,
hogy mennyire megijedt.
– Jó, hát neki ez volt az első nagy kalandja – vette védelmébe a
lányt Pilátus.
– Ja, aztán, ahogy belefutunk az első zsaruba, köpni kezd. Nem túl
megnyugtató.
Pilátus nem felelt azonnal, hátradőlt az ülésen, nézte a nagy semmit,
Amerika hátsóudvarának végtelen porfellegeit. – De a pinája, az
színaranyból van – bökte ki végül –, rühelleném, ha le kéne mondanom
róla.
– Pinában aztán igazán nincs hiány! Te magad mondtad, errefelé
több van belőle, mint tévéből.
– Jó, majd még gondolkozom róla – ásított egyet Pilátus.
– De előtte még elszórakozhatnánk vele kicsit – csillant fel a
vágytól Kristen szeme.
– Jó. Majd még gondolkozom róla – ismételte meg Pilátus.
Ez a Kristen elég ijesztő tud lenni néha, gondolta Pilátus, de,
ígéretéhez híven, elgondolkozott a Laine dolgáról is. Elsőnek az ötlött
az eszébe, hogy ha széttrancsíroznák a lányt, az bizony nem tenne jót a
csapat hangulatának. A tanítványok szeretik, és ha megölnék, mind
ugyanarra gondolnának: hogy melyikük lesz a következő. Elfordította
a fejét, hogy végignézzen Kristen arcélén. Neki pont a színarany pinája
miatt van baja Laine-nel. Aztán meg az is tény, hogy Kristen a csapat
parancsnokhelyettese: ő az, aki a seggbe rúgásokat osztogatja. Ha
valakivel szívesen elszórakoznának ezek a gyerekek, az Kristen volna:
az javítana a közhangulaton, és nem rombolná.
Addig-addig álmodozott Kristen feldarabolásáról, míg kis híján
elnyomta a buzgóság. Finom, körmönfont kis árulás lenne: és ez a
gondolat felizgatta Pilátust. Eddig vagy egy tucat áldozattal végeztek –
ez az emlék viszont éppenséggel megnyugtatta, sőt: erőről árulkodott.
Erőről, hogy egyáltalán véghez tudta vinni, és ezzel erősíteni a többiek
beléje vetett bizalmát – és megnyugtatta, hogy, mert megtette, ez az
élmény most már soha nem fog hiányozni neki.
Az áldozatok többsége azért lett áldozat, mert láthatatlan volt.
Hajléktalanok, vándorlók, illegális bevándorlók: őket nem veszi észre
a világ. Elég megállni bármelyik pláza előtt kora reggel, és csak ki kell
választanod, hogy kivel akarsz eljátszani; az áldozat magától is beugrik
melléd a kocsiba, a többi nyomorult meg irigykedve integet utána.
Egyszer azért mégis elkövetett egy hibát: ösztönből akciózott
ahelyett, hogy előbb átgondolta volna. Éppen a Sunseten hajtott végig:
megállt a pirosnál a déli napsütésben, a fejében a saját dolgai jártak, na
jó, talán kissé szét-szétszóródva, amikor egy szőke kis luvnya, nyilván
afféle színésznőcske, beáll mögéje a BMW kabriójában, lehúzott
tetővel. Az orrán napszemüveg, a szája égővörösre pacsmagolva, a
mellén fehér blúz, ami inkább megmutat mindent, mint takarna bármit.
Aztán zöldre vált a lámpa, és Pilátus mindmáig meg merne esküdni rá,
hogy a másodperc törtrésze sem telik még el, amikor a szőke rádudál.
Pilátus még ettől sem ocsúdik fel teljesen, erre a kis luvnya mit csinál?
Hát repülőrajttal indít, megkerüli Pilátus kocsiját, és úgy húz el, hogy
egy turista se gyorsabban. Pilátus ezen úgy feldühödött, hogy két
kézzel kellett kapaszkodnia a kormányba, nehogy szétcincálja a saját
remegése.
Aztán viszont rájött, hogy ezt az élményt jelzésnek is felfoghatja: a
következő áldozat legyen nő. Szőke nő. És mindenképpen színésznő.
Így is lett: egy jógastudió előtt találtak rá, onnan cipelték fel magukkal
a dombok közé. Kiadósan elszórakoztak vele, mielőtt meghalt volna a
kicsike, az utolsó percig könyörögve, hogy ne bántsák, jaj, ne
bántsák… Jó kis móka volt, utána viszont csak jöttek a bajok, egyik a
másik után, még örülhettek, hogy baj nélkül sikerült kikecmeregniük
az ügyből.

KRISTEN KIÁLTÁSRA ÉBREDT: odanézz! Egy folyóvölgy felé tartottak, de

mintha egyenesen beléje akarnának rohanni: és a folyó túlpartján egy
városkát láthattak.
 – A Mississippi – váltott ünnepélyesre Pilátus hangja. –
A cipzár Amerika kövér pocakján!
A következő pillanatban aztán a tábla előtt haladtak el, rajta a
felirattal: Missouri folyó. Kristen hallgatott, csak egy oldalpillantást
engedett meg magának.
– Hiszen én is ezt akartam mondani – krákogott Pilátus –, a
Missouri – de azért a jókedve az bizony odalett.
A folyó túlsó partján álltak meg, feltöltekeztek sörrel és
sajtburgerrel, aztán mentek tovább, a folyó mentén. Egy Worthington
nevű városban tanyáztak le éjszakára, a Walmart Supercenter
parkolójában. Worthington után északnak fordultak, előbb a 60-as
főúton, aztán egy se vége, se hossza országúton, és délután kettőkor,
szikrázó napfényben, elérték Bemidji határát. Itt megebédeltek, aztán
folytatták az utat, megint északnak, míg el nem érték a 11-es sztrádát,
ami kivitte őket az államból.
– Az ott már Kanada – mutatott ki az ablakon Kristen.
– Sose jártam arra – válaszolta Pilátus –, és nem is fogok, beérem én
a jó öreg Államokkal is.
A következő állomás Baudette lett: itt újabb söröket és burgereket
szereztek be, aztán már fordultak is vissza a 11-esen, hogy néhány
mérföld erejéig keletnek haladjanak, Chet kocsija mögött. Lapos egy
vidék volt errefelé, akár az asztallap: lapos és sötét, komor mezők,
fekete mocsarak, sekély tavak, aprócska tanyák.
Negyedórája lehetett, hogy maguk mögött hagyták a városkát,
amikor Chet lekanyarodott egy földútra: az ösvény elején postaláda
állt, aztán szinte eltűnt a két szélén sorakozó fák között: a legvégén
piszkos, fehér ház állt, mellette két piszkos, elharcolt Chevy terepjáró.
Chet kiszállt. A házból piszkos öregember lépett elő. Bajusza volt,
háromnapos borostája, a homloka alatt műanyag keretes szemüveg,
mögötte vizenyős, kék szempár. Overall volt rajta és gumicsizma, a
kezében puska.
– Hát te meg hol az isten nyavalyájában mászkáltál – förmedt
Chetre. – És mit akarsz?
– Los Angelesben voltam, papa. Filmekben játszottam.
– Hát túl sokat nem kerestél rajta – nézett végig az öreg a karaván
lepukkant autóin. – Aztán itt mit akarsz?
– Gondoltuk, hátha itt letehetnénk a seggünket egy pár napra –
válaszolta Chet. – Régóta úton vagyunk, jólesne egy kis pihenő.
– Felőlem – intett az öreg egy ösvény felé, amely a ház elől a fák
közé vezetett tovább. – Nekem aztán édesmindegy.
– Kösz, papa. Vehetünk magunknak vizet abból a slaugból?
– Hát már miért ne. Csak aztán zárjátok is el rendesen. És engem
meg hagyjatok most már békibe. A hídra meg a lábatokat rá ne
tegyétek!
– Gyertek utánam – lépett ki a terep közepére Chet, hogy mindenki
láthassa –, de vigyázzatok, elég rossz az út!
Mentek utána mindnyájan: jó három mérföldet bukdácsoltak a fák
között, míg ki nem értek egy kisebb tó partjára, ahol leparkolták az
autókat, és tábort ütöttek. A parkoló egyik végében egy szál
telefonpózna meredt az ég felé, vezetékek tekeregtek le róla a fák közé,
aztán a pózna alatt álló relében, amelyből négy csatlakozódugó állt ki,
egybegyűltek. A másik oldalon egy kerti pavilon őrizte a parkolót: a
kaliforniaiak ilyen vityillót soha életükben nem láttak még. A ház
villanyvezetéke eltűnt a fák mögött, ott, ahol a patak húzódott, és
a fölötte átvivő keskeny fahíd.
NEM EGY FÖLDI paradicsom, de azért megjárja – állapította meg Pilátus.
 A következő három napot átbulizták. Kokainra már nem futotta, de
maradt még bőven fű, és annyi sör, hogy meg se bírták inni mindet.
Ráadásul több nő, mint amennyivel ennyi férfi elbírhatott volna –
ámde ezek a nők, ha nem is mindnyájan tiszta szívükből, de
elkirándulgattak erre is, arra is.
Akadt gondolkodni valójuk is: az, hogy vajon földönkívüliek-e a
minnesotaiak. Terry volt az első, akinek valami szöget ütött a fejébe.
– Észrevettétek – kérdezte –, hogy itt mindenkinek mekkora feje
van?
Igen, a többiek is észrevették, amikor sörért és ételért voltak a
városban: a minnesotaiaknak, de mindegyiknek, nagy volt a feje.
Egyszer, amikor végre találtak valakit, akinek valamivel kisebb feje
volt, mint a többieknek, meg is kérdezték, hogy idevalósi-e. Nem, én
Montanából jöttem, válaszolta az idegen.
– Ezen már érdemes eltöprengeni – vélte Pilátus.
A második nap reggelén egy fehér teherautó hajtott el a táboruk
mellett, felhajtott a hídra, aztán, vagy egy negyedóra múlva, visszajött.
– Mi van a híd túloldalán? – kérdezte Pilátus.
– Egy másik tábor – válaszolta Chet. – Papa azt akarja, hogy ne
zavarjuk a fizetővendégeit.
– Nehogy már elhiggyem, hogy fizetővendégei is vannak! – hördült
fel Pilátus.
Valamivel később, még aznap, amikor senki sem láthatta, Pilátus
átsétált a hídon: tényleg egy másik tábort talált a túloldalon, meg egy
másik telefonpóznát, meg három lakókocsit, az ajtaja zárva
mindegyiknek, és semmi mozgás körülöttük. Az út mellett
szemeteskuka éktelenkedett, félig tele, jobbára papírral, amibe azelőtt
ételt csomagoltak.
MINNESOTÁRA NEM SOK idejük maradt: közelgett a következő
rémbohóc-találkozó első napja, és Pilátus semmiképpen sem akarta
kihagyni se azt, se a rákövetkező másik kettőt. Ha majd megveszik a
kokaint Wisconsinban, adagokra vágják, aztán a vételár kétszereséért
adják el a rémbohócoknak. Három nap múlva fel is szedték a
sátorfájukat, papának elfelejtettek búcsút inteni, és irány Wisconsin.
Megérkeztek Duluthba, mászkáltak egy ideg a városban, lelegelték
a McDonald’s sajtburger- és sültkrumpli-készletét, aztán egyszercsak
egy hatalmas, nyüzsgő pláza mellett találták magukat. Pilátus úgy
rendelkezett, hogy Ellen, Kristen és Linda itt nyissák meg az üzletüket:
a lányok eleinte húzták a szájukat, de végül találtak egy helyet, ahol a
keresztirányú forgalom némi reménnyel kecsegtetett. Maga Pilátus a
plázát látogatta meg, Raleigh kíséretében, hogy kicsit körülnézzenek
odabent. Nézelődtek, nézelődtek, aztán egyszercsak megjelent Bell,
könnyű futásban, zihálva, és azzal a kérdéssel, hogy kitalálják-e, kit
látott az előbb.
– Kit?
– Azt a vándorló csajt, aki Henryvel volt. Odakint lófrál a
parkolóban.
– Bassza meg. Szép kis balhéba keverhet minket az a csaj – öntötte
el a düh Pilátust. – Biztos a kis Henryt keresi. Vagy épp minket.
– Hát igen, ha egyszer az a sík idióta Kristen elmesélte neki, hogy
kivágtuk a szívét – vonta meg a vállát Raleigh. – Azon se
csodálkoznék, ha már rég ránk uszította volna a zsarukat.
– A te kocsidat még nem ismeri, mármint, én úgy tudom, hogy nem
– döntött Pilátus.
– És?
– És szépen becserkésszük a kis drágát, zacskó a fejére, és
bepasszírozzuk a kocsidba.
– Hol, a parkolóban? Épp nyolcmillióan bámészkodnak ottan.
– Nem, nem bámészkodnak – tökélte el magát végleg Pilátus. –
Gyerünk a kocsidhoz. Te meg – fordult most Bell felé –, eredj, szólj
Kristennek, hogy zárja be a boltot, és tűnjön innen. Majd odaát
Wisconsinban találkozunk. Vagy inkább várjanak meg a sztrádán.
Az a jó ebben a Raleigh gyerekben, morfondírozott magában
Pilátus, hogy csak ki kell találni, hogy mi legyen, aztán, legyen az a
világ legnagyobb baromsága is, Raleigh benne van. Neki csak az kell,
hogy valaki megmondja, mi legyen. Ha megmondják, ő megcsinálja:
kirabolja a bankot, víz alá nyomja a csávót, és ott tartja, amíg
bugyborékol, ha kalapács és szög kell a keresztre feszítéshez, ő
megszerzi.
Beültek Raleigh kocsijába, tettek néhány kört a parkolóban.
– Még régen, Denverben – zendített rá Raleigh, talán hogy ne
unatkozzanak annyira –, ahol egy golfpályán dolgoztam, én nyírtam ott
a füvet, volt ott egy csávó, na az, ha golfozás közben rájött a
hugyozhatnék, akkor nem ám keresett valami bokrot, és mögötte,
hanem ott, a pálya közepén, érted? Letette az ütőt, félkézzel előkapta a
bránert, a másikat meg így a homlokához tartotta, mintha azt nézné,
hogy hol a legközelebbi lyuk. Azt mesélte az a csávó, hogy soha, érted,
soha nem bukott le. Ha bement volna a bokor mögé, hát biztos, hogy
meglátja valami spiné, aztán rákezd a sírásra, hogy jaj, szatír. De rá
soha senki sem gyanakodott…
– Aha. És ezt most miért kellett végighallgatnom?
– Hát mert ha elkapjuk a csajt a parkolóban, aztán úgy teszünk,
mintha besegítenénk a kocsiba, akkor ránk se fog gyanakodni senki,
még ha meglátnak, akkor se.
 – Tudod, mit szeretek én benned? Azt, hogy eszelősen idióta vagy.
De tényleg, egy komplett elmebeteg!
De azért mégiscsak ez volt a legjobb megoldás. Pilátus kivágta az
ajtót, elkapta a lányt, a kapucnis kabátja gallérjánál fogva, berántotta a
hátsó ülésre, és, mielőtt Skye felkiálthatott volna, benyomta az ülés
alá. Nyomakodás közben fejbe is ütötte egyszer-kétszer, ököllel. Az
öklében egy marék aprót szorongatott, recsegett is a lány feje, olyan
hangosan, hogy Pilátus alig hallotta, ahogy Raleigh gázt ad, a motor
felpörög, az autó nekilódul, ki a parkolóból, és eltűnik, mintha soha ott
sem lett volna.
 5.
Lucas és Letty lenyomozta a biztonsági őrt, aki elmesélte nekik, hogy
igen, ő is hallott arról a társaságról, amelyik szexet árult a parkoló
végében, de találkozni nem találkozott velük.
– Egy Larry Royce nevű úriember, megvan a címe és a
telefonszáma, odajött hozzánk panaszt tenni. Azonnal ki is szálltunk a
mondott helyre, négyen, de addigra azok már leléptek. Nem tudom,
meddig lehettek itt, de szerintem nem túl sokáig.
A panasztevő úriember megadta a lakókocsi leírását is, a
rendszámát viszont nem jegyezte fel. – Winnebago Minnie, bézs színű.
Ezzel persze nem megyünk sokra, talán maga a Winnebago se tudja,
hányat készítettek ebből a típusból. Royce azt mondja, eléggé
lerobbant példány volt, és két nőt látott benne, férfit egyet se. Nem járt
bent a lakókocsiban – folytatta az elbeszélését a biztonsági ember, aki,
ezt se titkolta el, azóta felhívta a duluthi zsarukat is az ügy miatt, de
választ nem kapott. És ennyi a mondanivalója, egy szóval sem több.
Lucas felírta Larry Royce címét és telefonszámát, megköszönte a
biztonsági őrnek, aztán, már a kocsiból, felhívta a Duluthi
Rendőrkapitányság szexuális bűnözői csoportját.
A tiszt, akivel beszélt, emlékezett még a biztonsági őr hívására.
– Rájuk küldtük az országúti járőröket, de azok üres kézzel jöttek
vissza. Lehet, hogy átmentek Wisconsinba, aztán onnan tovább, délre
vagy keletnek. Arrafelé annyi a lakókocsi, akár a nyű, rendszámunk
meg, ugyebár, nem volt. Meg azt se tudhattuk pontosan, hogy tényleg
árulták-e magukat azok a nőszemélyek.
– A Winnebago hosszú évekig gyártotta a Minnie modellt –
jelentette Letty, az iPadjéről. – Egy ideig leálltak vele, de aztán
újrakezdték. Ha jól látom, összesen vagy húsz évig gyártották.
– Nézz utána, hátha megtalálod, hol lakik ez a Royce – kérte Lucas,
és Letty tíz másodpercen belül meg is találta a térképen: alig hat-nyolc
sarokra onnan. Akár fel is hívhatjuk – javasolta a lány.
– Jobb az ilyesmit személyesen, ha lehet – döntötte el Lucas.

LARRY ROYCE HÁZÁT kékre festették, talán azért, hogy kiríhasson a

többi közül: ezen a környéken a házak amúgy mind fehéren szikráztak
a napsütésben. Royce otthon volt, a ház előtt egy újnak tűnő Chevy
parkolt, mögéje kapcsolva egy leharcolt Lund halászbárka. Kövérkés,
kedélyes, kopaszodó, a negyvenes évei végét gyűrő férfi nyitott ajtót:
boldogan elmondja, amit tud az esetről, de nem Letty jelenlétében, az
ilyesmi nem fiatal nőknek való történet.
– Akkor sétálj egyet – javasolta Lucas –, vagy ülj be a kocsiba, és
várj meg ott.
Letty engedelmeskedett: az iPadjét is magával vitte.
– Hát ugye ketten voltak – zöttyent le egy hokedlira Royce –, egy
vézna kis szőkeség, meg egy vörös, az amolyan nagyobbacska, de
inkább széltiben, a szentem. Épp a lakókocsijuk ablakát pucoválták,
amikor elmentem mellettük. Rám köszöntek, én vissza, a szőke meg is
szólított, valami olyasmit, hogy fene egy meleg van máma, az bizony,
mondom erre én, aztán megkért, hogy segítsek nekik ablakot pucolni.
Merthogy nem érik el a tetejét neki. Hát, mondom, már hogyne
segítenék. El is végzem, amit kell, megköszönik, aztán megkérdezik,
hová megyek. Mondom, a plázába, erre azt kérdezik, hogy nem-e
akarok elszórakozni velük egy kicsit. Én, ugye termékforgalmazó
volnék, szóval rögtön tudom, hogy mi jár ezeknek a fejében, mondom
is nekik, hogy kösz, de nem. Aztán, már a plázában, mondom a
biztonsági őrnek, hogy hát mi folyik itt, eddig még nemigen
mászkáltak kurvák errefelé! Már legalábbis a parkolóban soha, pláne
fényes délután! Vissza is mentünk a parkolóba, de addigra már hűlt
helyük se volt azoknak a némbereknek. Biztos énmiattam, mondja a
biztonsági ember, merthogy olyan elutasítón bántam velük, sejthették,
hogy rájuk uszítom a rendőröket. Csak az volt ostobaság, hogy nem
írtam fel a rendszámukat. De hát már nagyon el akartam kerülni onnét.
De azt megjegyeztem, hogy karamboloztak már azzal a lakókocsival,
vagy beletolattak valamibe, mert volt egy szép nagy horpadás a
karosszérián. Nem az, hogy totálkár, de jókora egy horpadás, én
mondom!
Lucas gondosan feljegyzett mindent, a horpadást a lakókocsin, meg
a termetes vöröst, akinek, így Royce, volt egy sebhelye a szeme alatt,
meg a szőkét, annak meg a fogával volt valami furaság.
– Nem, hanem az, hogy hegyes. Hegyesre ráspolyozva, hát a frász
jött rám, ahogy megláttam.

LUCAS MEGVÁRTA MÍG Letty visszatér, elmesélte neki, mit mondott

Royce.
– Akkor most mi legyen – kérdezte Letty.
– Semmi, hazamegyünk. Most már nyilvánvalóan Wisconsinban
járnak, nekem meg még el kell intéznem egy csomó telefont.
– És Skye?
– Hogy akarnád megtalálni? Nincs mobilja, és fogalmunk sincs,
hogy merre járhat. Nincs más választásunk, visszamegyünk az irodába,
és felhívunk mindenkit, akit a nyomára küldhetünk.
MENTEK TOVÁBB, DÉLNEK: most Del telefonált a hírrel, hogy Honey
Potts – már nem akadt olyan rendőr széles e világon, aki a Connie
Sweat nevet használta volna – beleegyezett abba, hogy Daisy Jones
interjút készítsen vele: egy előzetes, afféle próbainterjúban már meg is
említette, hogy lefeküdt Merionnal, jóval azután is, hogy a férfi
megnősült volna. Egy hétig sem bírt hű maradni Gloriához.
– Ma veszik fel az interjút, és este le is adják – újságolta Del –,
nehogy Merion ügyvédje kiszagolja, és megint üzletet akarjon kötni
azzal a lánnyal.
– Az jó – ismerte el Lucas – de azért még nem minden.
– Shrake és Jenkins holnap kinéznek Merion nyaralójába, hátha
megtalálják azt a bunkót, amivel Merion leütötte a feleségét – mondta
Del –, bár szerintem semmi értelme.

ST. PAULBAN MEGÁLLTAK a BMH-nál. Lucas semmilyen új hírt nem

kapott Pilátusról, viszont két teljes fotósorozat érkezett: az egyik
Henry boncolásáról, a másik Kitty Place Los Angeles-i színésznőéről.
Az ottani zsarunak bizony igaza volt. Lucasnak tizenöt másodpercébe
se tellett, hogy megállapítsa: mindkét áldozattal ugyanaz a gyilkos
végzett. A képeket a számítógépe monitorján nézte, közben úgy tett,
mint aki valami mással van elfoglalva: nem akarta, hogy Letty is
meglássa. Henry Mark Fuller már nem is emberre, inkább egy
ügyetlenül lemészárolt disznóra emlékeztetett.

ELKÉSZÜLT AZ INTERJÚ, hat órára adásba is került, előtte még egy teljes
órán át előzetest adtak belőle. Nagyjából egy másodperccel az adás
kezdete előtt a tévétársaság felhívta Meriont és az ügyvédjét, hogy
kommentálják. Merion nem volt hajlandó, az ügyvéd, Raines viszont
igen.
– Azért arra kíváncsi lennék – így az ügyvéd –, hogy kinek sikerült
alkut kötnie ezzel a nővel. És mennyit fizetett érte a tévétársaság? A
rendőrség is benne van ebben a disznóságban, hogy az ügyfelemet
ország-világ színe előtt pellengérre állítsák?

AZNAP ESTE, TIZENEGY körül, egy Joe Hagestrom nevű wisconsini

országúti rendőrjárőr hívta fel Lucast azzal, hogy beszélt Bob Stern
ügynökkel, a wisconsini bűnügyi nyomozók főnökével. – Ő mondta
nekem, hogy maga egy Winnebago Minnie lakókocsit keres, amin van
egy mély horpadás, a hátsó bal sarkában.
– Csak nem megtalálta?
– De bizony! Épp most nézem át, illetve azt, ami megmaradt belőle
– mondta a járőr. – A fák közt találtuk meg… Ismerős Wisconsin
északkeleti részén?
– Persze, van ott egy nyaralóm. A Lost Land-tó partján.
– Akkor biztos tudja, hol van a 77-es sztráda hídja a Namekagon
folyó felett.
– Persze hogy tudom, évente vagy tucatszor átmegyek rajta.
– Akkor jó. Szóval van ott egy vadkemping, a 77-es mellett, nem
messze a folyótól. Vezet oda egy ösvény is, de főleg kenusok járnak
arra. Aztán egyszer csak kapunk egy hívást, hogy egy lakókocsi
kigyulladt. Az önkéntes tűzoltók kimentek, de addigra gyakorlatilag
porig égett az a kocsi. Csakhogy volt valaki odabenn.
– Mármint… egy halott?
– Addigra már meg volt halva, az hétszentség. A tűzoltók azt
mondták, ezt a szagot nem lehet nem felismerni. És szerintük az a tűz
nem magától gyulladt ki, érezték a benzinszagot, pedig az a lakókocsi
dízeles.
– Elmozdították már a holttestet?
– Még nem. Tudja, a kocsi fémváza összeomlott, rá a lakótérre, a
holttest meg a lakótérben van, illetve valószínűleg ott. Majd a
helyszínelők megállapítanak mindent, hamarosan itt lesznek.
– Mikor kezdődött a tűz?
– Kilenc körül, szóval pár órája. Először a seriffhelyettesek szálltak
ki a helyszínre, aztán a tűzoltók. Nekünk akkor még nem szóltak, mert
nem tudták, hogy egy Winnebago Minnie-t keresünk. Én csak egy
olyan tíz perce vagyok itt, mert hallottam, hogy a többiek a rádión
erről beszélgetnek.
– Rendben. Azonnal indulok én is.

FELSZALADT A HÁLÓSZOBÁBA, hogy elbúcsúzzon Weathertől. Az

asszony korán kel, holnap operál, Lucas a részletekről nem kapott
tájékoztatást, csak arról, hogy a felesége ma korán fekszik.
– Nehogy Lettyt is magaddal vidd! – ez volt Weather búcsúsóhaja.
– Persze hogy nem. Majd úgy megyek ki, hogy ne vegyen észre –
ígérte Lucas. Kipakolta a szekrényből, amire szükség lesz: váltás
fehérnemű és zokni, egy cserenadrág, túlélőkészlet a kirándulásra.
Csókot lehelt Weather homlokára, aztán már csak a fegyverét kellett
magához vennie, bőrdzsekit öltenie, hozzá illő baseballsapkával – és
szaladhatott is le a lépcsőn.
Ahogy beült a Benz volánja mögé, Letty szobájának ablakában
meglátta a lány sziluettjét: ott állt az ablaknál, és őt leste. Lucas
repülőrajttal indított: félt, hogy a holttest Skye-é lesz, és, ő legalábbis
így gondolta, vannak dolgok, amikhez Letty még túl fiatal. Például a
fotók Henry Mark Fuller boncolásáról, vagy annak a lánynak az
elszenesedett holtteste, akit a barátjának fogadott.

LUCAS, MINTHA IRÁNYTŰ vezérelné, nyílegyenesen hajtott északnak, az

I–35-ösön, utána kelet felé fordult, átkelt a St. Croix folyón, beért
Danburybe, Wisconsin államban, onnan tovább, még mindig keletnek,
a 77-es sztrádán. Alig volt forgalom az úton, és bekapcsolta a villogót,
mégis több mint másfél órába telt, míg célhoz ért.
A leállósávban, ott, ahol a sztráda átível a Namekagon felett, egy
rendőrautó parkolt, a villogó fénye szinte szétszaggatta az éjszaka
sötétjét. Lucas felmutatta az igazolványát az autó előtt álldogáló
rendőrnek, az hátrafelé, a fák közé intett: Lucas fényeket látott a fák
között.
A fák közt talált rá Hagestromra, az országúti járőrre: néhány
seriffhelyettes és két tűzoltó társaságában a Winnebago roncsát
vizsgálta át. A lakókocsi gyakorlatilag porrá égett, és ami egyáltalán
megmaradt belőle, azt is vastag, fekete korom fedte. Most már a
közelébe lehetett merészkedni, az éjszakai hideg győzedelmeskedett a
tűz forrósága felett.
– Beszéltem Sternnel – közölte Hagestrom, már kézfogás közben –,
azt mondja, ebből igazi nagy ügy lesz. Mesélte, mi történt
Kaliforniában meg Dél-Dakotában.
– Az bizony – erősítette meg Lucas is a wisconsini főnyomozó
feltételezését. – Volt ennek a vacaknak egyáltalán rendszáma?
– Rendszáma nem. Alvázszáma sincs. A helyét megtaláltuk, de
valaki még a tűz előtt, levakarta onnét. Lehet, hogy a szélvédők
keretén találunk még valamit, de azokhoz nem nyúlhatunk, előbb a
helyszínelőknek kell átvizsgálniuk.
 Mialatt beszélgettek, Lucas körbejárta a roncsot. A bal hátsó
sarkában megtalálta a horpadást: nagyjából akkora lehetett, mint egy
bowlinglabda. Elővette a jegyzetfüzetét, kikereste Larry Royce
telefonszámát, a duluthi emberét. Rögvest fel is hívta. Royce álmos,
kedvetlen hangon szólt bele, de, ahogy Lucas bemutatkozott, és
elmondta, hogy találtak egy lakókocsironcsot, a bal hátsó sarkában egy
bowlinglabda alakú horpadással, azonnal felélénkült.
– Igen, igen, az lesz az – lelkendezett.
– Nagyon kéne az az alvázszám – morogta Lucas, ahogy letette a
telefont. – Ha az megvan, annak az alapján utánakereshetünk a
kaliforniai rendszámnyilvántartóban, megtudhatjuk, ki a tulajdonosa,
megszerezhetjük a jogosítványképét, és gyakorlatilag már meg is
találtuk az emberünket.
– Felhívom a helyszínelőket – buzgólkodott Hagestrom –, hátha már
jutottak valamire.
Amíg Hagestrom telefonált, Lucas visszament a Benzhez, és a
lökhárítónak támaszkodva jegyzetelt.
– A helyszínelők nem túl boldogok – tért vissza a telefonálásból
Hagestrom –, de elmagyaráztam nekik, hogy a kocsi már úgyis teljesen
kiégett, és tűzoltók is összemászkálták
a terepet. Azt kérik, hogy bent ne mozdítsunk el semmit, de azt nem
bánják, ha az emelővel felkurblizzuk és alája nézünk.
– Van valakinél emelő? – kérdezte Lucas. Volt: a sajátja,
Hagestromé és a két tűzoltónál is akadt egy-egy, összesen négy
példány. Sikerült is vagy fél méterrel a nedves talaj fölé emelni a
roncsot, a vezetőülés oldalán. Hagestrom tükröt tolt az alváz alá,
zseblámpával odavilágított, majd úgy tíz másodperc múltán eloltotta a
lámpát. – Csak az időnket vesztegetjük – morogta.
 – Miért?
– Mert lekaparták az alvázszámot. Ráadásul jó régen. Tiszta rozsda
körülötte minden, a szám meg sehol. Kell lennie még egy számnak is,
de a motor alatt, oda meg ezekkel a vacak kis emelőkkel nemigen
férkőzhetünk. Meg egyébként is, már erről az első számról is csak úgy
tudhattak, hogy megkeresték, márpedig, ha ezt megkeresték, akkor
nyilván a másikat is. Lefogadom, hogy azt is lekaparták.
Lucas még egyszer, utoljára, körbejárta a lakókocsit, aztán
végigment az ösvényen, egészen a sötétbe borult folyóig.
– Azért van itt még valami, amivel megpróbálkozhatnánk – szólt
vissza Hagestromnak. – Errefelé sokan járnak kenuzni, talán valamivel
lejjebb, a parton, találhatunk még táborhelyeket.
– Persze hogy van – szólt bele az egyik seriffhelyettes –, vagy fél
tucat is.
– Ahogy kivilágosodik, valakinek végig kéne járnia mindegyiket, és
rákérdezni, hátha valaki látta a lakókocsit, még mielőtt kigyulladt.
Vagy embereket, vagy az autóikat, amikben jöttek.
– Rendben – bólintott a seriffhelyettes –, meglesz.
– Jó. Az nagyon fontos lehet – vetett egy búcsúpillantást Lucas a
lakókocsi maradványaira. Órákba telhet még, mire a helyszínelők
ideérnek, gondolta közben: az ő nyaralója viszont egy órányira sincs
innét, ha felkapcsolja a villogót, a legközelebbi motel pedig húsz
mérföldre, Danburyben. – Ott egye a fene – fordult Hagestromhoz. –
Lelépek, holnap reggel jövök csak vissza, kimegyek a kunyhómba,
alszom egyet. Itt most úgysincs semmi dolgom.

HAJNALI HÁROMRA ÉRT a nyaralóhoz. Útközben csak egyszer kellett

megállnia, hogy tankoljon, és feltöltse a készleteket, azaz kólát, tejet,
és ropogtatnivalót reggelire. A ház sötétben derengett, amikor Lucas
odaért, de, hála a mozgásérzékelőnek, rögtön kigyulladt az összes
lámpa, ahogy a gazdát megérezték. Égett egy lámpa a szomszéd
tornácán is, és, amikor Lucas kinyitotta az ajtót, maga a szomszéd is
megjelent, trikóban, gatyában, álmosan.
– Te vagy az, Lucas? – kiabált át.
– Igen, én!
– Jó, akkor legalább nem kell lelőnöm senkit. Meddig maradsz?
– Csak reggelig – kiáltott vissza Lucas. – Jó éjszakát!
Bement, leült az ablak elé, majszolgatta a benzinkúton beszerzett
zsákmányt, nézte az éjszakai világot odakint.
A hold a tó fölött úszkált, hosszú, ezüstös fénycsíkot varázsolva a
víztükörre. Hűvös volt, már-már hideg. Lucas a szekrényhez lépett,
előhalászta a horgászbotját, kiment a stégre. Öt percig várt, de nem
fogott semmit, csak az északi erdők éjjeli illatát élvezte ki, és
elgyönyörködött a szomszédos házakból pislákoló fényekben, ahogy
visszatükröződnek a tó felszínén… aztán visszament, lefeküdt, és
megpróbált nem Skye képével álmodni, és rettegni, hogy vajon mi
történhetett vele azóta.
HÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB ért vissza a kiégett lakókocsihoz. Hagestrom
addigra már elment, a helyét egy kollégája vette át, a seriffhelyettesek
sem a tegnapiak voltak, és időközben egy nyomozó, Mike Maddox is
csatlakozott a vizsgálódókhoz: ő a helyszínelőkkel érkezett. Éjszaka
átvágták a lakókocsi leolvadt oldalát: a kocsi belsejében egy fehér
védőruhás helyszínelő ügyködött, az arcán maszkkal. Egy holttest fölé
hajolt. A test oldalvást feküdt a földön, a lakókocsi zsúfolt lakóterének
közepe táján. Lucasnak elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy
lássa: nem Skye az – a holttest egy férfié volt.
 – Egyelőre ennyit tudunk: férfi, átlagos magasságú – erősítette meg
Maddox is. – Annyira összeégett, hogy ez minden, amit meg tudtunk
állapítani, legalábbis most, amíg nincs DNS-ünk. De az arca
odaveszett, az ujjai is, a haja, a szeme, a lábujjai, minden szétégett… A
testéről tudunk DNS-mintát venni, de máshonnan aligha, a tűz miatt.
Nehéz lesz azonosítani.
– Talán – szólt ki a helyszínelő a lakókocsi belsejéből.
– Talán? – húzta fel a szemöldökét Maddox. Ő is, Lucas is közelebb
léptek a lakókocsihoz. – Te magad mondtad, hogy semmi esély.
– De még azelőtt, hogy a hátára fordítottam volna – felelte a
helyszínelő. – Most viszont látok valamit, ami nagyon úgy néz ki, mint
egy pénztárca. Azon feküdt, hogy megvédje a tűztől.
– Hát ez elég ígéretes – derült fel Maddox arca. – Halászd csak ki
onnét!
– Mindjárt – intette türelemre a helyszínelő. – Van itt még egy kis
dolgom, de utána rögtön.

AMÍG AZ EGYIK HELYSZÍNELŐ a lakókocsi belsejében dolgozott, a társa

az alvázszámot próbálta előkeríteni: a helyét meg is találta, de magát a
számot lekaparták. Aztán váratlanul elérkezett az áttörés: negyedórába
telt, míg a benti helyszínelőnek sikerült a kezébe kaparintania a tárcát,
ami a holttest alatt lapult, de végül csak kiszedte onnét, és a társa máris
indult a munkaasztal felé, ahol először is lefényképezték, utána
kinyitották. A tárcában egy enyhén szétolvadt, de azért kibetűzhető
jogosítványt találtak, Wisconsin állam állította ki, Neal Ray Malin
nevére, lakcíme Chippewa Falls, Wisconsin; találtak egy lejárt bérletet
Eau Claire egyik edzőtermébe, továbbá egy biztosítási kötvényt egy
kétéves Ford kisteherautóra; és semmi mást.
– Se pénz, se bankkártya. Tehát a gyilkos magával vitte a pénzét és
a kártyáját, ami azt jelenti, hogy használja is – kockáztatta meg Lucas.
– Ha volt bankkártyája, és megkínozták a PIN-kódért…
– Akkor fotónk is lesz a gyilkosról, amikor leveszi a pénzt az
automatából – derült fel Maddox arca. – Na, rögvest utána is nézek.
Öt perc múlva jóval többet tudott, mint korábban: megtudta, hogy
Malin már nem lakik azon a címen, ami a jogosítványában áll, viszont
a volt felesége igen. Ő nem volt odahaza, csak a bébiszitter, aki
elárulta, hogy az asszonyka Eau Claire egyik szépségszalonjában
dolgozik.
– Nekem most itt kell maradnom – sajnálkozott Maddox –, de
riasztom az ottani kollégákat, hogy keressék meg azt a nőt, és mondják
el neki, mi történt. És lehetőleg szedjék ki belőle a bankkártya kódját.
– Mit akarhatott egy ilyen Chippewa Falls-i szerencsétlen ezektől a
Los Angeles-i idiótáktól? – tűnődött Lucas.
– Hát igen, ez itt a kérdés – helyeselt Maddox. – Lehet, hogy ő is
csak úgy járt, mint az a másik, Dél-Dakotában, hogy épp az útjukba
került, azok meg lemészárolták.
– Nem hinném – vitatkozott a bent helyszínelő –, ahhoz itt túl sok a
vér. Minden csupa vér. Minek véreztek volna össze mindent, és miért
gyújtották fel utána a lakókocsit?
– Megnézted a zsebeit? – dugta be a fejét a kocsi belsejébe Lucas. –
Nem volt nála mobiltelefon?
– Az összes zsebét átkutattam, de sehol egy telefon.
– Szólj a kollégáknak Eau Claire-ben – fordult Maddoxhoz Lucas –,
hogy kérdezzék meg a nőt, hogy volt-e a férjének mobilja. Ha volt
neki, és a gyilkosok most használják, a GPS-szel talán a nyomára
bukkanhatunk.
Pár perc múlva Lucas ráunt a helyszínelők elkerülhetetlenül lassú,
de mégiscsak lassú tevés-vevésére.
– Ha nem bánod – fordult újra Maddox felé –, én átmegyek
Chippewába, csak azért, hogy… hogy rajta tartsam a szemem a
dolgokon. Hátha megtalálták azóta Malin lakását is.
– Felőlem – vonta meg a vállát Maddox. – Majd odaszólok a
kollégáknak, hogy mész.

CHIPPEWA FALLS EGY és negyed órára volt, Lucas legalábbis ennyi idő
alatt ért oda, átszáguldva a környék mellékútjain, aztán az 53-as
sztrádán. Amikor odaért, azt kellett tapasztalnia, hogy a chippewai
zsaruk nem őt, hanem Bob Sternt, a wisconsini főnyomozót várták, aki
Lucas előtt pár perccel be is futott Madisonból, csak először megállt a
helyi törvényháza előtt, házkutatási parancsért. Most mindnyájan
együtt indultak el Malin lakása felé. Lucas a saját autóján követte a
karavánt. Malin a város nyugati végében lakott, egy régiesnek tűnő
házban: előtte, a füvön már ott gyülekeztek a wisconsini rendőrök.
– Hogy van az asszony? – lépett oda Stern Lucas kocsijához, ahogy
az kiszállt belőle.
– Épp nyiszatol valakit – felelte Lucas. – És te? Elváltál már?
– Ezt most inkább hagyjuk – intette le Stern. – Mindenesetre egyre
biztosabb, hogy őnagysága kaparintja meg az összes
baseballmeccsjegyemet.
– Jézusom, ember, ez már… ez embertelenség – csóválta a fejét
Lucas. Nem is erőltette tovább a beszélgetést, inkább a házat vette
szemügyre. Tágas tornácot látott, rajta kényelmesnek látszó
hintapadokkal, meg egy nagy rakás, fehérre festett fa virágtartóval,
bennük geránium, petúnia, és körömvirág. – Bement már valaki? –
érdeklődött.
 – Most megyünk – vetette oda az egyik zsaru; kezében a házkutatási
paranccsal bekopogott. Egy perc, és egy idős nő nyitott ajtót: buzgón
bólogatva végighallgatta a rendőr mondókáját, aztán félrehúzódott,
hogy beengedje.
– Na, gyerünk – határozta el magát Stern, és felszáguldott a tornác
lépcsőin. – Ocsmányak ezek a virágok – nézett végig a tornácon.

AZ ÖREG HÖLGY, Ann Webster, a ház tulajdonosa volt, és két napja a

színét sem látta Malinnak; aki az egész felső emeletet kibérelte, külön
bejárattal a ház hátsó traktusán. A rendőrök egyike azonnal el is indult
hátra, hogy biztosítsa a bejáratot, a többiek pedig nekivágtak a
lépcsőnek, amit láthatóan akkor építettek, amikor lakószobákká
alakították a padlást.
– Én sose használom ezt a lépcsőt, nekem ez túl meredek – mesélte
az öregasszony –, ezért is döntöttem úgy, hogy inkább kiadom a felső
szintet. Elsőnek egy édes, igazi imádni való család lakott itt, utánuk
jött Mr. Malin. Ő is nagyon csendes, sosem rendez hangos
mulatságokat, meg mit tudom én, miket.
Ragyogóan fényes, vadonatúj kulccsal nyitotta ki Malin lakrészének
ajtaját, hogy mindnyájan besorjázhassanak. Szokatlanul tágas lakás
fogadta őket, szabálytalan alaprajzú: az eredeti terv szerint egy
terjedelmes hálószobából és négy kisebb kuckóból állt a lakás, meg
egy hosszú folyosóból – abból nyílt a két fürdőszoba. A nagy
hálószobát később nappalivá alakították át, az egyik végében
főzőfülkével, ami elé válaszfalat húztak. A kisebb kuckók közül az
egyik megmaradt kuckónak, dívánnyal, minibárral,
sztereóberendezéssel és egy végtelen átmérőjű tévével, a másik
kuckóból iroda lett.
A maradék kettő továbbra is hálófülkeként szolgált, bár Webster
asszonyság nem emlékezett rá, hogy a bérlője valaha is látogatót
fogadott volna.
– Rohadt jó lakás – mormolta a foga közt Stern.
Malin havi kétezer-nyolcszáz dollárért bérelte a lakást, tudták meg
Webster asszonytól.
– Akkor ez lehetett a legdrágább albérlet egész Chippewában –
jegyezte meg az egyik rendőr; a néni meg csak nézte, ahogy a zsaruk
felforgatják az egész lakást, és közben úgy rázogatta a kezét, mintha az
egykori bérlője emlékét akarná eltávolítani róla. Malin ügynök volt,
tudták meg tőle, lóistállókat és istállókerítéseket árult, a Collins-cégnél
dolgozott, ahol fémszerelvényeket gyártanak.
Lucas és Stern mindvégig ott járt-kelt a rendőrök nyomában.
Benéztek még a könyvek mögé is, az asztalok alá – és végül meg is
találták, amit kerestek. Egyik-másik fiókban pisztolyokat, .38-as
kaliberrel, csőre töltve mind; egy újabb fiókban, egy revolver alá
suvasztva, egy rakás töltényt. A nappalit padlószőnyeg borította, faltól
falig: az egyik rendőrnek feltűnt, hogy nincs tökéletesen leragasztva.
Annak is alánéztek: az egyik végén nem találtak semmit, a másikon
azonban lazán lötyögő padlódeszkákra bukkantak – alattuk pedig húsz,
hermetikusan lezárt, légtelenített nejlonzacskóban marihuána lapult,
zacskónként nagyjából fél kiló; továbbá két kiló kokain.
– Szóval nem csak fémszerelvényekkel házalt – állapította meg
Stern.
– Jó ez így – vigyorgott Lucas –, legalább megvan a kapocs Malin
és Pilátus között. Nyilván emiatt találkoztak.
– Kíváncsi lennék, vajon a teherautóját is lenyúlták-e –
morfondírozott Stern. – Már szóltam az embereimnek, hogy nézzenek
utána, de egyelőre még semmi válasz. Ha esetleg – fordult Lucashoz –
találkoznál egy kétéves, kék Ford Explorerrel…
Kutattak tovább: fél óra telhetett el, amikor Stern telefonhívást
kapott. Felvette, behúzódott a sarokba, onnan sandított Lucas felé.
– Malinnak volt bankkártyája – mondta, amikor letette a telefont –,
a Wells Fargónál. Kétszer is használták, egyszer közvetlenül éjfél előtt,
tegnap, és aztán néhány perc múlva, de már éjfél után, tehát másnap,
tudod, egy nap csak egyszer lehet használni; mindkét esetben a
maximumot, hatszáz dollárt vettek le. És van használható fotó a nőről,
aki levette a pénzt.
– Nagyszerű – öntötte el az öröm Lucast.
– Még annál is jobb, nagyfiú – tódította Stern. – Tudod, hol történt?
– Hol?
– St. Paulban – vágta rá Stern.
– Atyavilág – hőkölt hátra Lucas –, akkor lehet, hogy elmentem
mellettük az I–35-ösön tegnap éjjel. Ők mentek délre, én meg észak
felé.
– Hát igen, hajóvonták az éjszakában – vigyorgott Stern. – Na,
lényeg a lényeg, a Wells Fargo átküldte a fotókat a St. Paul-i
rendőrségre, azok meg ide küldték, nekünk. Várj csak egy kicsit –
kotorta elő az iPadjet –, itt van!
Odafordította a képernyőt Lucas felé: a bankautomata kamerájának
felvételéről Skye nézett vissza rá, a kapucnis kabátja leeresztve a
vállára; az arcán félreismerhetetlen halálfélelem.
– Skye!
– Ő az, aki… – kezdte volna Stern, de a hangja elakadt.
– Jézusom, atyaúristen, jézusom… – dadogta Lucas. – Azonnal
indulnom kell!
 6.

Ez még az előző este történt: Neal Ray Malin valahogy szűknek érezte
a lakókocsiját. Mint amikor egy nagy dög kutyát egy pirinyó ketrecbe
zárnak. Elég volt egyetlen lépést tennie, hogy megérezze: inog alatta
az alváz. Állt egyhelyben, a haja, akár a szénaboglya, kövérkés arcán
minden egyes szőrszál az égnek meredt: vele szemközt pedig Pilátus.
Dühösek mind a ketten.
– Megmondtam már – mordult fel Malin –, készpénz, kirakva ide,
az asztalra. Elegem van már ebből a baromságból, hogy majd fizettek,
ha lesz miből. Mifelénk ezt nem így szokták.
– Lehet, hogy tifelétek nem, de nálunk, Los Angelesben viszont így
– vágott vissza Pilátus. – Nekem elhiheted, ismerek rengeteg filmest,
annyiért adom el nekik, amennyiért csak akarom.
– Már bocsánat – nézett körül a lakókocsiban Malin. Bár kövér volt,
a két lába, egy-egy pipaszár, westerncsizmában pompázik, a
nadrágszárát is direkt úgy vágta le, hogy ne rejtse el a csizma szárát –,
de ez itt valahogy nem úgy néz ki, mint egy nagyfőnök irodája.
– Hé, állj már le! Meglesz az a pénz, te is tudod, van énnekem
akkora reputációm Los Angelesben…
– Nézz már ki az ablakon, te seggfej! Látsz felhőkarcolókat? Látsz
egyet is? Mi ez itt, a Rodeo Drive?
Ró-dIó, így ejtette ki a nevét: Kristen szája széles vigyorra húzódott,
felszikráztak a hegyesre ráspolyozott fogai.
– Ró-dE-ó, így ejtik, tökfej – szólt be Malinnak. – Ró-dE-ó!
– Ejtik, ahogy akarják, én lelépek – jelentette be Malin. – Ha
összeszedtétek a pénzt, itt vagyok Chippewában. Megvan a számom.
– Várj egy pillanatra! – támasztotta a tenyerét Malin mellkasának
Pilátus.
– Várjon, akinek két anyja van – fakadt ki Malin, és a keze eltűnt a
lazán gombolt hawaii ing alatt, majd, ahogy újra előbukkant, egy
revolvert szorongatott. – Léptem, és kész.
– Szóval üzlettársak vagyunk, de azért stukkerrrel fenyegetőzöl –
csóválta a fejét Pilátus. – Kurvára nem lesz ez így jó!
– Hát aztán – indult el Malin Pilátus felé, de Pilátus nem lépett
hátra.
– Na, tűnj innét a fenébe – dörrent rá Malin.

KRISTEN OTT ÁLLT mögötte, de Malin az efféle nyápic kiscsajokkal nem

foglalkozott, hiába, hogy hegyesre reszelte a fogait, és hiába
tetováltatta magára a teljes apokalipszist. Ő csak nyomult tovább
Pilátus felé, azzal sem foglalkozott, hogy Kristen az asztalhoz lép,
kiránt a terítő alól egy méretes konyhakést, és a hátába döfi. És nem
csak úgy, kísérletképpen: teljes erejéből, mind az ötvenöt kilóját
beleadta a döfésbe. A kés áthatolt az ing selyemszövetén, irányt
változtatott Malin gerincén, egy hajszálnyira suhant el a szíve mellett,
és a teste túlsó oldalán, a mellbimbója magasságában bukkant ismét
felszínre.
– Jaj – sóhajtott fel Malin. Az arcán a megrökönyödés fintorával
fordult hátra, egy pillanatra meg is feledkezett a kezében szorongatott
revolverről.
Kristen kirántotta a kést Malinból, de azonnal újra beleszúrt: ezúttal
a nyakán, enyhén fel is hasította a nyaki ütőeret. Malin kiáltani próbált,
de nem tudott: megfordult, hogy elmenekülhessen a hadonászó kés elől
– de már úgy ömlött a vér a nyakából, ahogy a víz a slaugból.
Nekiesett Pilátusnak, épphogy talpon tudott maradni, aztán mindkét
karjával Kristen felé kapott. Kristen addig ügyetlenkedett a késsel, míg
le nem ejtette. Valójában eldobni akarta, de a kés a karjára esett, és
felhasította a bőrt a könyöke és a csuklója között. Megpróbálta elkapni,
de most meg a tenyerét szántotta fel a kés, ráadásul kapott egy kemény
ütést az arcára Malintól, erre elesett. Malin az ajtó felé tántorgott, a
nyakából még mindig folyt a vér, a látása elhomályosult, mint egy
magára hagyott számítógép-képernyő: aztán elfeketült előtte a világ. A
kifelé vezető ajtót már meg se találta, ehelyett a belső, szűk folyosóra
nyíló ajtón zuhant át, egy hálófülkébe. Bent, az ágyon, egy fiatal nő
feküdt, a teste ezüst szigszalaggal körbetekerve. Malin észre sem vette,
egyszerűen lerogyott az ágyra, de valahogy sikerült feltápászkodnia:
igenám, csakhogy beleütközött Kristenbe, aki egész idő alatt követte;
és így visszaesett az ágyon fekvő lányra. Kristen újra beleszúrt: a
szemét találta el, de Malin megint visszaütött, még végigmászott a
lakókocsin, már csaknem elérte a kifelé vezető ajtót: ott azonban
Pilátus várta, kezében rövid, de nehéz bunkóval. Az ő ütésétől Malin
végleg a földön maradt, a nyakából szivárgó vér is lelassult. Aztán
minden elnémult néhány másodpercre.
– Azt a hétszentségit – sóhajtott fel Pilátus.
Malin vére szinte az egész lakókocsit vörösre festette: a
padlószőnyeget, a díványt, a párnákat a díványon, a másik díványt, a
törülközőket, a matracot az ágyon. És mindhármukat, akik itt voltak:
Pilátust, Kristent – és Skye-t, akit Duluthban kaptak el.
– A kurva anyádat, te seggfej – köpött egyet Malin holttestére
Kristen.
– Nézz rá arra a kis kurvára, hátha lejött róla a szigszalag – mordult
rá Pilátus. Odalépett a holttesthez, átvizsgálta a zsebeit, megtalálta a
pénztárcáját. Háromszáz dollárt talált benne, húszasokban, egy
bankkártyát, meg vagy fél tucat további kártyát, papírfecniket: az
egyiken négy szám sorakozott. – Ez olyan, mint egy PIN-kód, nem? –
mutatta meg Kristennek a cetlit.
– Ömlik belőlem a vér – mutatta fel a kezét Kristen, hogy Pilátus is
lássa a mély sebet; de Pilátust ezt most nemigen érdekelte, úgyhogy
Kristen inkább felkapott egy törülközőt, hogy befáslizza vele az
alsókarját. – Kórházba kell mennem.
– Jó, de nem itt – intette le Pilátus. – Itt fekszik ez a Malin,
felszeletelve. Semmi kórház!
– Orvoshoz kell…
– Majd hozunk egyet – zárta le a vitát Pilátus.

KRISTEN ELHALLGATOTT. PILÁTUS még egyszer átnézte a pénztárcát,

majd ledobta a földre.
– Meg kell szereznünk a kulcsait. Tudsz telefonálni?
– Aha.
– Akkor hívd fel a srácokat, szólj nekik, hogy bemegyünk St.
Paulba. Kerítünk neked orvost, majd azt mondjuk, hogy a szokásos
szombat esti baleset történt a helyi parkolóban, egy fekete csávó
megkéselt. Neked persze fogalmad sincs, hogy ki lehetett…
Míg Kristen telefonált, Pilátus a hátára fordította Malin holttestét,
átkutatta a zsebeit, és meg is találta a Ford kulcsát: csak az kerülte el a
figyelmét, hogy a tárca a forgatás közben Malin feneke alá gyűrődött.
Raleigh hangját hallotta meg Kristen telefonjából. Elvette tőle a
telefont.
– Helyzet van – mondta. – Elmész a benzinkútra, azt mondod, hogy
a haverodnak elfogyott a benzinje, veszel egy ötgallonos kannát, ha az
nincs, két kétgallonost, teletöltöd, és visszamész a táborba. De húzzál
bele, mi is sietünk St. Paulba – és letette a telefont.
– És aztán? – nézett fel Kristen a munkájából: a karját és a kezét
kötözte be egy törülközővel. – Aztán mihez kezdünk?
– Kizárt, hogy ezt a vacakot megtarthassuk – nézett körül a
lakókocsiban Pilátus. – Évekig is eltartana, míg kitakarítjuk. És még
akkor is maradna vér bőségesen, és ha egyszer a zsaruknak kedvük
szottyanna komolyabban a körmünkre nézni, meg is találnák. Ráadásul
egy-két nap, és olyan büdös lesz itt, hogy nem lehet kibírni. Kivisszük
valahová az erdőbe, és felgyújtjuk. Addig meg teríts le törülközőket,
hogy ne a vérben tapicskoljunk, aztán eredj, zuhanyozz le, de
alaposan! Én most lelépek, de egy perc, és visszajövök.
– De nagyon fáj a karom…
– Jó, jó, majd arról is gondoskodunk.

PILÁTUS KILÉPETT AZ esti hűvösségbe, átsétált Malin kisteherautójához.

Eltartott egy ideig, amíg megtalálta, de végül előkerült az az egy kiló
kokain, amit ma este kellett volna megvásárolnia: sőt, két font füvet is
talált.
– Ide süss, mit találtam! – kiáltotta, ahogy visszaért a lakókocsihoz.
Kristen épp ebben a pillanatban lépett ki a zuhany alól.
A karját most egy párnahuzattal tekerte körbe, a fehér vásznon átütött a
vér.
– Atyaisten – jajdult fel –, lehet, hogy súlyos a seb. De nem baj,
majd csak elmúlik.
Pilátus kicentizett pár csíkot, sebtiben felszippantották, aztán
Pilátus, valósággal sisteregve a kokaintól, elrohant zuhanyozni és
átöltözni. Ahogy végzett, a véres ruhákat Malin holttestére dobálták,
végül beültek a kisteherautóba, és nekivágtak a sötétségnek. Tíz perc
múlva Raleigh hívta fel őket.
– Merre vagytok?
– Mindjárt kiérünk a 77-esre, azon megyünk egy darabig nyugatnak,
amíg nem találunk egy jó helyet. Megvan a benzin?
– Négy gallon! Három perc, és beérlek titeket. A többiek is itt
jönnek, mögöttem. Mit kell felgyújtani?

AZ ALKALMAS HELYET a folyó partján találták meg. Skye még most is a

lakókocsiban feküdt, megkötözve. A szigetelőszalag az oldalához
szorította a karját, de a keze szabadon maradt, a csípőjét és a térdét
viszont mozdítani sem tudta, nem is álmodozhatott arról, hogy
megszökik. Ahogy közelebb férkőzött a holttesthez, észrevette Malin
iPhone-ját a véráztatta díványon: már-már elsüllyedt a párnák között.
Úgy tett, mintha elvesztené az egyensúlyát, és ráesett a holttestre.
– Hát te meg mit művelsz, kis kurva? – hallott meg azonnal egy
férfihangot. – Kelj fel, amíg szépen mondom!
– Elestem. Kérem, ne bántson – nyögte ki Skye, közben talpra
evickélt úgy, hogy a telefont a tenyere és a combja közé szorította.
Kibotorkált a lakókocsiból. Megfogták, belökték Bony kombijának a
végébe, valaki egy pokrócot dobott rá.
– Ha meg mered mozdítani a pokrócot – dörrent rá Bony –, a
kipufogócsővel verem szét a fejed.
Skye nem is látta, ahogy leég a lakókocsi, csak a hangokat hallotta:
aztán újra nekilódult a karaván, a négy megmaradt autó, előbb
nyugatnak a 77-esen, át a folyón Minnesotába, ott a 35-ösön folytatták,
jobbra kanyarodva, az Ikervárosok felé.
 A kezét tudta mozgatni, a csuklójától egészen az ujjai végéig, de a
karját nem, és nem látta, hogy mihez ér hozzá a keze.
A kombi hátuljában kutyagumi, széna, és olaj szaga keveredett, a kocsi
rugói a végüket járták, minden egyes bukkanónál, Skye így érezte,
mintha a szakadékba gurítanák le egy szemeteskukában. A legjobban
azonban attól félt, hogy megszólal a telefon, és ő lelepleződik. A kocsi
zörgése eddig elfedett minden más zajt; ennyi elég is volt ahhoz, hogy
maga felé merje fordítani a telefont, és lenyomja a bekapcsoló gombot
addig, amíg meg nem bizonyosodott, hogy kikapcsolta a készüléket.
Amennyire tudta, elfordította a fejét, hogy lássa: a kijelző elsötétült.
Aztán már csak a térdét kellett összeszorítania, hogy becsúsztassa a
telefont a zoknijába.
St. Paulba érve a karaván megállt a területi kórház előtt. Kristen
egyedül ment be, Skye igazolványát mutatta fel, de szerencséjére senki
sem nézte meg tüzetesebben a fényképet; elmesélte a történetet a
tömegverekedésről, amibe belekeveredett: jöttek a zsaruk, felvették a
vallomását, és három óra múlva már ismét a kórház előtt találta magát.
– Egyelőre nem került egy fillérbe sem – újságolta Pilátusnak,
amikor érte jött –, de meg kellett ígérnem, hogy majd kifizetem a
számlát.

AMÍG A KÓRHÁZBAN összevarrták Kristen sebeit, Bony és Skye – ő nem

egészen önszántából –meglátogatott néhány pénzkiadót. Bony megadta
a PIN-kódot, a többi Skye dolga volt. Hatszáz dollárt, az egy nap
felvehető maximális összeget emeltek le pár perccel éjfél előtt – aztán
pár perccel éjfél után újabb hatszázat. Hogy ezzel megvoltak, újra
körültekerték Skye-t a szigetelőszalaggal, visszatuszkolták a kombi
hátuljába, és takarót dobtak rá. Skye hallotta, ahogy Kristen a kocsi
mellett a megpróbáltatásait ecseteli: innen tudta, hogy már visszajött a
kórházból. Aztán megérezte, ahogy az autó elindul, majd egy-két
kanyar után felgyorsít: a sztrádán voltak, megint. Hogy melyik
sztrádán, azt nem tudta – de nem is érdekelte.
Egyetlen esélye maradt: a mobiltelefon. Úgy döntött, hogy vár vele:
még nem lehetett biztos benne, hogy a hasznára fordíthatja. Egyetlen
telefonszám volt, amit fejből tudott: a Lettyé. Ezt mormolgatta
magában, a takaró alatt, az alkalomra várva. Aznap éjjel az alkalom
nem jött el: alig negyedórányi autózás után megálltak. Bony lehúzta az
ablakot.
– Éjszakára itt maradunk – hallotta meg Skye a Pilátus hangját. – Itt
van víz is, meg ennivaló is, és senkit sem érdekel, meddig maradunk.
És sehol egy zsaru. Adj egy kis vizet Skye-nak, ételt ne pazarolj rá.
– Most már inkább megdugnám.
– Csak nem itt, te idióta. Valaki észreveszi, ahogy a kocsi fel-alá
himbálózik, és máris bajba kerültünk. Majd holnap megdugod.
– Azt mondtad, bulizni fogunk egész éjjel, és mindenki
megdughatja.
– Nos, talán neked is feltűnt, hogy adódott egy kisebb
kellemetlenség – förmedt rá Pilátus. – Az kéne még, hogy a nyakunkra
csődítsük a zsarukat!

SKYE NEM TUDTA, mennyi lehet az idő, csak azt, hogy késő van. A
többiek hol kiszálltak az autókból, hol meg be, beszélgettek, őrá ügyet
se vetettek. Aztán eljött a pillanat, amikor Bony hirtelen ráeszmélt,
hogy vizet kell adnia a lánynak. Letépte a szájáról a szigetelőszalagot,
és megitatta.
– Holnap aztán hermetikusan becsomagolunk, kis kurva – tette
hozzá. – Jobb, ha ezt észben tartod.
Skye nem válaszolt: ivott, aztán elaludt – vagy épp elájult, már
maga sem tudta.

AZ ALKALOM MÁSNAP reggel köszöntött be. Hudsonban voltak,

Wisconsinban: a konvoj megállt egy kisbolt előtt, aztán a szomszédos
Mekiben megreggeliztek.
– Csak merj egyet moccanni – köszönt el Bony a lánytól –,
kinyírlak, átvágom azt a rohadék torkodat!
Kiszállt, Skye egyedül maradt. Előráncigálta a telefont a zoknijából,
és bekapcsolta. Ahogy a kijelző felfénylett, letette maga elé, és a
lábujjaival bepötyögte Letty számát. Letty már a második csengetésre
felvette.
– Letty! Pilátus elrabolt! Meg akarnak ölni! Azt hiszem, Henryt már
megölték. És megöltek egy embert Haywardban, meggyilkolták, aztán
felgyújtották a lakókocsit. Most Bony autójában vagyok, hátul, benzint
vesznek, én meg elloptam ezt a telefont…
– Skye, azonnal dugd el a telefont, de hagyd bekapcsolva! Úgy
tudom, a mobilokat le lehet nyomozni, hogy hol vannak. Csak a
csengőhangot némítsd le! Tudod, hogy kell?
– Nem.
– De azt tudod, miféle telefon az?
– Azt hiszem, egy iPhone.
– Kell lennie az oldalán egy gombnak… – Letty elmagyarázta a
teendőket: Skye megtalálta a gombot, és addig nyomta, míg meg nem
látta a kijelzőn, hogy most már elnémította a csengőhangot. – Jól van –
jelentette –, azt hiszem, most már néma.
– Nézd meg a kijelző bal felső sarkát! Mi van odaírva? AT&T, vagy
Verizon?
– Verizon.
– Milyen autóban vagy?
– Kombi, egy régi kombi, fekete, furán néz ki, és büdös. De azt nem
tudom, hogy hol vagyok, azt hiszem, már elhagytuk azt a várost, ahol
voltunk.
– Jó. Ha visszajönnek, rejtsd el a telefont valahol az autóban, hátha
megmotoznak. De hagyd bekapcsolva! És most mondd el, hogy mi
történt.
– Egy pláza előtt kaptak el, Duluthban – kezdte Skye. – Épp
mentem befelé, amikor megállt mellettem egy autó, kiszállt belőle egy
pasi, és berángatott a kocsiba, csak úgy, egyszerűen, fogta magát, és
berángatott, bedobott a kocsi hátuljába, Pilátus is ott volt vele,
összevertek, aztán össze is kötöztek…
Átvitték Haywardba, mesélte tovább, ahol azt mondták neki, hogy
majd kiviszik az erdőbe, aztán buliznak egyet. És nem hiszi, tette
hozzá, hogy ezt túlélné.
– Aztán történt valami, nem tudom, mi, de meggyilkoltak egy
embert a lakókocsiban, abban, amiben engem őriztek, kitört egy
verekedés, Kristen megsebesült, megvágták. Aztán mentünk tovább,
nem tudom, meddig, órákig mehettünk, megálltunk egy kórháznál,
talán Minneapolisban, vagy St. Paulban, elvittek egy pénzautomatához,
ott tudtam csak körülnézni, valami nagyobb városban lehetünk.
– Jó. Dugd el a telefont! Én meg hívom az apámat.
LUCAS ÉPP A 94-es államközi sztrádán volt, amikor elérte Letty hívása.
– Skye hívott – hadarta a lány a telefonba –, Pilátus elkapta, azt
mondja, meg akarják ölni…
Elmondott mindent, amit Skye-tól hallott.
 – Igaza van – felelte Lucas –, tényleg meg akarják ölni. Be kell
telefonálnom a BMH-hoz, szia!
– Beszélj a Verizonnal – utasította az ügyeletes tisztet –, derítsék ki,
merre lehet az a lány!
Megadta a számot az ügyeletesnek, letette, és most Sternt hívta, a
wisconsini nyomozót.
– Lehet, hogy visszafelé is erre jönnek majd – mondta, miután
elmesélte neki az eddigieket. – No, mindegy, hamarosan okosabbak
leszünk.
Ahogy letették, Lucas bekapcsolta a villogót, és száztíz mérföldes
sebességgel átsuhant Menomonie városán. Épp elhagyta, amikor
megcsörrent a telefonja: a BMH ügyeletese hívta vissza.
– A mobil Wisconsinban van, a 63-as sztrádán, észak felé mennek,
most délre vannak a Clear-tótól – adta le a jelentést.
– A fene egye meg, épp most voltam arra, most fordulhatok vissza.
– Nem, nem, itt van előttem a térkép, menjen csak tovább, még
egypár mérföld, és ott a 128-as, azon gyorsabban odaér.
– Rendben, maga pedig hívja az ottani seriff irodáját, nem tudom,
melyik megye az, mondja meg nekik, hogy egy régi, fekete kombit
keresünk, kaliforniai rendszámmal. Mondja, hogy valószínűleg ez a
kocsi is benne van abban a konvojban, amit körözünk, amiben
mindenki elkövetett legalább egy gyilkosságot, de inkább többet… És
amilyen gyorsan csak lehet, jó? Én meg hívom az emberemet a
nyomozóknál – búcsúzott el Lucas, és már hívta is Sternt.
– Rendben, máris odaküldöm az ügyeletesemet – döntötte el Stern,
ahogy Lucas elmesélte neki a fejleményeket – Te meg kérdezd meg az
emberedet, hogy mit tudott meg a Verizontól. Azt mondod, hogy az a
lány tanúja volt a Malin-gyilkosságnak?
 – Nagyon úgy néz ki. Na, le kell tennem, jön a kanyarom. – Azzal le
is tette, de, miközben elszáguldott egy útszéli kisbolt, és néhány
mazsola mellett, aki tán maga sem tudta, mit keres az úton, azonnal
újra hívta az ügyeletes tisztet. – Már a 128-ason vagyok!
– Akkor ott egyenesen a 64-esig. Az az autó most a Clear-tónál van.
Onnan még nem kaptunk jelentést, de találtunk egy országúti járőrt,
aki épp délnek tart a 63-ason, most épp a Turtle-tó mellett jár. Várjon
csak! Épp most beszéltem valakivel Madisonból, azt mondja, a járőr
szólt az ottani seriffnek. Van ott egy másik tó, a Magnor, közvetlenül
az országút mellett, jobbra, oda akarnak terelni mindenkit.
– Ismerem azt a tavat.
– Na, hát oda terelik a maga autóját is – ismételte meg az ügyeletes
tiszt.
Lucas úgy száguldott keresztül Glenwood Cityn, ahogy – erre
fogadni mert volna – a városka fennállása óta még senki.
Engedelmesen követte a navigációs rendszer utasításait: majdnem bele
is szaladt egy zsákutcába, de még idejében észbe kapott, és robogott
tovább.
– Lucas – hívta fel újra az ügyeletes tiszt –, hamarosan
szembetalálkoznak azzal a kocsival a Magnor-tónál. És két
seriffhelyettes is követi a kocsit.
– Remek. Ugye, szólt nekik arról a lányról? A túszról?
– Persze, tudnak mindent. És már csak olyan négy mérföldre vannak
tőle.
Lucas száguldott tovább a 64-esen, balra fordult, felfalt újabb
három-négy mérföldet, végül elérte a 63-as kereszteződését. Most már
ő is csatlakozott az üldözőkhöz, bár még nagyon messze volt a
célponttól, nem volt beleszólása az ügymenetbe.
 – Történt azóta valami? – kérdezte az ügyeletest
– Nem tudom, egyelőre… A Verizon… Ó, a fene egy meg, a
Verizon most mondja, hogy az a telefon balra kanyarodott egy
mellékúton. Balra! Már csak két mérföldre vannak a Magnortól, a
járőrök, akik üldözik, látták, ahogy elkanyarodik. Azt mondják,
nagyon gyorsan hajt, ők sem akarnak lemaradni róla, üldözik! A kurva
életbe! A többiek a konvojban kiszúrták a járőröket, és szóltak az
emberünknek – vesztette el a nyugalmát egy pillanat alatt az ügyeletes:
de aztán újra megnyugodott. – Ja, nem, most meg azt mondják, hogy
egyáltalán nem láttak semmiféle karavánt. Mennek tovább a kombi
után, ahányan csak vannak.
– Jövök én is, mindjárt ott leszek!
– Most hol van?
– Mindjárt elhagyom a Clear-tavat, pár mérföldre – felelte Lucas.
– Oké, ha meglát egy bekötőutat, pont a Clear északi csücskénél…
– A navigációs rendszerem mutatja.
– Na, azon eljut a… Hoppá, az emberünk leszédült az útról, áthajtott
egy kereszteződésen, most az árokban csücsül.
– Mi van a lánnyal? – hosszú csend volt a válasz – Megvan a lány?
– Nem. Azt mondják, a pasas még mindig a kocsiban ül, fegyver
van nála, azt ordibálja, hogy megöli a lányt, ha nem adnak neki egy
másik autót.
Már vagy egy mérföldről észrevette őket: legalább tíz rendőrautót,
mind villogóval. Ahogy odaért, meglátta az árokba fordult, ezeréves
Chevy Cavalier kombit is. A jelek szerint a vezetője megpróbálta
bevenni a kanyart, de elhibázta, és átsodródott egy kerítésen, egyenest
a mezőre, ahol megfeneklett, aztán az árokba csúszott. Lucas az utolsó
járőrautó mögött parkolt le, kiszállt, odakocogott a járőrkocsihoz: az
autó mögött ott dekkolt a wisconsini járőr, és két seriffhelyettes.
– Maga Davenport? – szólította meg a járőr.
– Aha.
– Stern is úton van már, de eltart egy darabig, míg ideér.
– Sikerült beszélni azzal az emberrel?
– Hol igen, hol nem. Néha leereszti az ablakot, és kikiabál valamit,
aztán újra visszahúzza. Azt hiszem… szóval, hogy őrült. Mármint,
hogy orvos kéne neki és gyógyszer. Persze az is lehet, hogy csak be
van tépve. Olyanokat ordibál, hogy közeleg a Bukás, hogy
reszkessünk, ahányan csak vagyunk, mert mindnyájunkra szörnyű vég
vár… Szerintem elmebeteg.
– Elárulta, hogy mit akar?
– Egy járőrautót, vagy megöli a lányt. Mondtuk neki, hogy már jön
valaki, aki tárgyalni fog vele, aztán együtt majd csak kisütünk valamit.
– Lelőtt már valakit?
– Még nem, de fegyvere van. Randy – mutatott a másik járőrautó
felé, amelynek a hátsó kereke mögött egy seriffhelyettes kuporgott, és
messzelátóval pásztázta a terepet – azt mondja, egy nagy, régi revolver
az.
– Megyek, megnézem. Maga szerint mik az esélyek?
– Hát, tudja, az az igazság, hogy itt van Phil is, aki benne van az
itteni bevetési alegységben, ő a puskájával simán leszedhetné –
mutatott valahova hátra, ahol Lucas egy rendőrt látott, aki, a kezében
puskával, egy járőrautó csomagtartójára hajolva célzott a messzeségbe.
– Csakhogy át kell lőnie az ablak üvegén. Tudja, ha én volnék a
helyében, hát én azonnal lőnék, ha az a pasas csak egyet moccan. Érti,
nem? Ha az a pasas bekattan, és lelövi a lányt, akkor már késő, és
nagyon úgy néz ki, hogy pillanatokon belül bekattan.
 – Jó, mondom, megyek és megnézem – ismételte meg Lucas. –
Mindjárt itt lesz a seriff is, öt vagy tíz perc, és ideér – búcsúzott el,
aztán félig guggolva megközelítette a járőrautót, amely mögött a
messzelátós seriffhelyettes figyelte a terepet. – Belenézhetek én is?
– Most épp összevissza hadonászik azzal a stukkerrel. Mintha
veszekedne valakivel, aki hátul ül az autóban.
Megkapta a messzelátót: az autó harminc méterre sem volt tőlük,
Lucas a szőrszálakat is látta, egyenként mindet,
a férfi szakállában. Szemre amolyan késő húszasnak tetszett, a
homlokán propellert vagy talán egy elnyújtott végtelen jelet formázó
tetoválással, a válla felett kiabált valamit hátra, a revolverrel pedig
előrefelé, a zsaruk irányába bökdösött.
– Hát ez nem igazán biztató – húzta el a száját Lucas. Visszaadta a
távcsövet, elővette a telefonját, felhívta Lettyt. – Ha sms-t küldök
Skye-nak, megcsörren a telefonja?
– Nem tudom, de azt hiszem, igen. Viszont nyugodtan felhívhatod,
lenémította, de azt látja, ha a kijelző kivilágosodik.
– Add csak meg még egyszer a számát! – Letty megadta, Lucas
felírta, és átkúszott a járőrautó lökhárítója mögé, ráfütyült a járőrre,
odahívta magához. – Maga itt a főnök – mondta neki –, nekem nincs
beleszólásom az itteni ügyekbe. De talán fel tudom hívni a lányt
anélkül, hogy az a rohadék észrevenné. Maga szerint?
– Hát, nem is tudom. Maga úgy gondolja, hogy érdemes?
– Ez az ember nem játssza az őrültet, hanem, ebben majdnem biztos
vagyok, tényleg az. Ha a mesterlövészük rácéloz, én pedig felhívom a
lányt, és az emberünk megtudja, akkor nyilván látjuk majd rajta, hogy
mindjárt használni fogja a fegyverét. És akkor leszedhetjük.
– Nos – harapta be az alsó ajkát a járőr a nagy gondolkodásban –,
valamit mégiscsak kell most már csinálni. Nem hinném, hogy meg
kéne várnunk, míg a seriff ideér.
– Már csak az a kérdés, hogy képes-e a mesterlövészük eltalálni azt
az embert az ablakon keresztül.
– Ezt már én is megkérdeztem tőle, és azt mondja, hogy simán. A
pasas közel ül az ablakhoz, de az ablaküveg miatt lehet, hogy a golyó
egy kicsit félremegy, de a fejét akkor is eltalálja. Egy kisebb célponttal
már adódnának gondok.
– Oké – bólintott Lucas –, akkor felhívom. Szóljon a
mesterlövésznek, hogy készüljön fel, de ne lőjön, amíg nem
egyértelmű, hogy a pasas meg fogja húzni a ravaszt. Maga meg –
fordult a távcsöves zsaruhoz – egy pillanatra se veszítse szem elől! És
folyamatosan jelentse, hogy mit csinál.
Lucas beütötte Skye számát. Ahogy az utolsó kicsöngetés is elhalt,
csend lett a telefonban.
– Lucas vagyok – suttogta –, Letty apja. Ha lenyomja azt a kerek
gombot a telefonja alján, akkor a kijelzőn megjelenik a menü. Nyomja
meg a zöld gombot a kijelzőn, akkor átáll telefonüzemmódba. Fog
menni?
– A pasas nyugodtan ül a seggén – jelentette a messzelátós rendőr. –
Úgy látom, épp önmagával beszélget.
– A legalsó sorban – folytatta a suttogást Lucas – talál egy
négyzetet, benne egy csomó pontocskával. Az a billentyűzet. Amikor
meglátja a billentyűzetet, szorítsa a telefont a testéhez, hogy elnyomja
a billentyűzethangot. Ha ezzel megvan, nyomja meg bármelyik
gombot. Ne tartsa lent, csak nyomja meg, egyszer, röviden.
Egy másodperc múlva meghallották a pittyegést.
– Remek – sóhajtott fel Lucas –, szóval tudunk beszélni.
Megsebesült? Ha megsebesült, és azonnal orvosra van szüksége,
nyomjon le egy gombot!
Csend.
– Jó. Tehát nem sebesült meg. Ha úgy gondolja, hogy az az ember
le akarja lőni, ha látja rajta, hogy komolyan gondolja, nyomjon le egy
gombot.
Pittyegés.
– A rohadt életbe – hördült fel a járőr.
– Ha úgy gondolja – suttogott tovább Lucas a telefonba –, hogy le
tudja beszélni azt az embert a tervéről, nyomjon le egy gombot.
Csend. Majd a férfi hangja: Na, erről van szó! Innét nem mászunk
ki, de nem ám! Nem jöttek értem a rohadékok, rám sózták ezt a
tragacsot, ezt a rohadt tragacsot, de te se mész ám sehová, arról ne is
álmodozzál, kis kurva! Mert szétlövöm a tetves kis agyadat, abban az
egyben biztos lehetsz.
– Igen, ő az – hadarta a távcsöves –, látom, ahogy mozog a szája, és
hallom is, amit mond, az a lány úgy tartja a telefonját, hogy hallhassuk.
– Itt a seriff – szólt közbe a másik járőr.

A KÖVETKEZŐ PERCBEN valóban megjelent a seriff, összegörnyedve

futott ő is, leguggolt a járőr mellé, az autó mögött. Alacsony, mokány
ember volt, homokszín hajú, feszesre nyírt bajszú. Az orrán
aranykeretes pápaszem.
– Beszéltünk már vele? – ez volt az első kérdése.
– Egyelőre csak ordítozunk egymással, de nem akarunk közelebb
merészkedni – ismerte be a járőr –, azt mondja, egy rossz mozdulat, és
megöli a lányt. Épp azt latolgatjuk, kilője-e Phil, vagy ne.
A seriff hátranézett, arra, ahol a mesterlövész várakozott, aztán
végigjártatta a szemét az árokba fordult kombin.
– Hát, ha muszáj…
– Én azért mégiscsak megpróbálnék beszélni a fejével – szólt közbe
Lucas. – Biztos elárulná, merre keressük a többieket.
– Magában meg kit tiszteljek? – nézett végig rajta a seriff. Lucas
felmondta az öt másodperces bemutatkozóvariációt: nem hagyta ki a
közte és Skye közt folyó telefonbeszélgetést sem.
– Phil, gondolom, ebből a távolságból eltalálná az emberünk karját,
azt, amelyikben a fegyverét tartja – mondta aztán a seriff. – Mármint
normál körülmények közt, ebből a távolságból tízből tízszer eltalálna
egy negyeddollárost is, de hát ott van, ugye, az ablak. De ha eltalálja a
karját, akkor mi meg lerohanhatnánk…
Pittyenés hallatszott a telefonból, aztán még egy.
– Ha baj van, nyomjon le újra egy gombot – hadarta a telefonba
Lucas. Pittyenés, aztán megint a férfi hangja: Búcsúzz el szépen, kicsi
kurva, mert te indulsz elsőnek. Engem is lelőnek, nyugi, de engem
aztán nem érdekel, felőlem lelőhetnek! Hisztérikus volt a hangja,
hallatszott, ahogy hergeli magát.
– Megfordul az ülésen – szólalt meg most a távcsöves
seriffhelyettes, meglepően nyugodtan –, feltérdel, hátrafelé néz…
A seriff kúszva elindult a mesterlövész felé. Lucas nem látott oda,
de a járőr igen: őt kellett megkérdeznie.
– Lőni fog…
Bumm!
 7.

A következő pillanatban Lucas azt látta, ahogy a seriff, a kezében

pisztollyal, a célpont felé rohan, és rohant utána ő is. A seriff elbotlott
a fűben, majdnem el is esett, Lucas már-már attól félt, hogy véletlenül
önmagát lövi meg, vagy önmaga helyett valaki mást; de szerencsére
semmi ilyesmi nem történt, a seriff visszanyerte az egyensúlyát,
úgyhogy egy-két másodperc múltán már mindketten az autó mellett
álltak, és benéztek az ablakon. A halott ott ült a volán mögött: a
sorozat, ahogy eltalálta, valósággal belepréselte az ülésbe.
– A lány ott lesz, hátul – szólalt meg Lucas, és az egyik rendőr
máris nyitotta volna a kombi hátsó ajtaját, csakhogy az zárva volt. A
seriff közben a vezetőoldali ajtót nyitotta ki, félrelökte a halottat,
kiszedte a kulcsot az indítóból. Hátramentek, és kinyitották az ajtót:
zöld pokróccal letakart, mozdulatlan testet láttak. Lucas lehúzta a
takarót: Skye nézett vele szembe, a szeme kitágult a rémülettől.
– Semmi baj, Skye – suttogta Lucas –, most már minden rendben
van.
– Jobb, ha ezt nem látja – mormolta a seriff, a fejével az első ülés
felé intve. – Tom – fordult oda az emberéhez –, szedd le róla a
szigetelőszalagot!
Tom zsebkést ragadott, és nekilátott, hogy lefejtse a lány lábáról a
szigetelőszalagot.
– Meg akartak ölni – szólalt meg Skye. – Tegnap este Pilátus azt
mondta Bonynak, hogy adjon inni nekem, de ennivalót már ne
pazaroljon rám, mert ma úgyis megölnek…
 – Bevisszük a kórházba – igyekezett megnyugtatni a lányt a seriff. –
Nyilván alapos sokkot kapott. Már kihívtuk a mentőket – fordult most
Lucas felé –, minden percben itt lehetnek.

A SERIFFHELYETTES VÉGZETT a szigszalag letekerésével. Skye most már

szabadon mozgathatta a karját és a lábát, de ahogy kikecmergett az
autóból, kis híján összeesett, Lucasnak kellett elkapnia, és
odatámogatnia a járőrautó csomagtartójához, hogy Skye leülhessen.
– Lettytől hallottam – mondta a lánynak –, hogy maga tegnap este
tanúja volt egy gyilkosságnak.
– Ki az a Letty? – kotyogott közbe a seriff. Lucas ezúttal is öt
másodperces választ adott.
– Hallottam mindent – bólogatott Skye –, sőt a végét még láttam is.
A hátsó hálófülkében voltam, megkötözve, de annak a fülkének olyan
vékony az ajtaja, mint az alufólia. Pilátus ismert egy drogkereskedőt,
tőle akart kokaint venni, de amikor a kereskedő eljött hozzá, neki épp
nem volt pénze. Megpróbált hitelbe vásárolni…
– Hitelbe? – esett le a seriff álla. – Kokaint?
– De legalább megpróbálta – vette a védelmébe Skye –, csak aztán
az a kereskedő ott akarta hagyni az egészet. Azt hiszem, fegyvere is
volt, Pilátus kiabált, hogy pisztoly van nála, akkor verekedni kezdtek, a
kereskedő átesett a hálófülke ajtaján, csorgott a vér a nyakából, mintha
átvágták volna, Pilátus meg azt mondta, Kristen megsebesült, elég
súlyosan, erről beszéltek, tegnap este be is vitték a kórházba, azt
hiszem, St. Paulban. Aztán Pilátus rájött, hogy a lakókocsitól meg kell
szabadulni, mert képtelenség lenne ennyi vért feltakarítani. Mert
minden csupa vér volt, de tényleg, hihetetlenül sok vér, erre
elhatározták, hogy felgyújtják a lakókocsit…
 Ült a járőrautó szélén, úgy hadarta tovább a történetet: ahogy rátalált
a telefonra, hogy hogyan sikerült felhívnia Lettyt, ahogy berángatták
az autójukba Duluthban.
– Azt hiszem – vetett egy pillantást Lucasra, ahogy a története
végére ért –, Henryt megölték. Hallott róla valamit?
– Henry – csóválta a fejét Lucas –, ő… ő nem élte túl.
Egészen idáig Skye egy csepp könnyet sem ejtett: látszottak rajta az
átélt megpróbáltatások nyomai; de, ahogy megtudta Lucastól, hogy
Henry halott, kitört belőle a sírás, hanyatt vetette magát a járőrautó
csomagtartójában, és zokogott, megállíthatatlanul.
– Beszélnünk kell – rángatta meg a seriff Lucas kabátujját;
félrehúzódtak. – Ki a fene az a Henry?
– Skye barátja. Megölték, Dél-Dakotában. Vigyük be ezt a lányt a
kórházba, utána elmondok mindent.

MEGÉRKEZTEK A MENTŐK. Noha Skye nem sebesült meg, Lucas azért

csak begyömöszölte az autójukba.
– Menjen csak szépen velük – biztatta. – Azért, mert nem vérzik,
még megsebesülhetett.
A hátizsákja odaveszett: valószínűleg bennégett a lakókocsiban, így
Skye – de a vándorbotját megtalálta az árokba fordult autó hátsó
ülésén.
– Ha visszakaphatnám – mormolta –, régóta velem van már.
– Majd elintézem – nyugtatta meg Lucas. – Gondolom, meg akarják
nézni az ujjlenyomatokat, hátha valaki más is hozzányúlt, szóval,
eltarthat egy darabig.
– Jó. Hívja fel Lettyt, nagyon kérem, és mondja el neki, hogy mi
történt. Ő mentette meg az életemet.
 – Felhívom – ígérte meg Lucas.
A mentőautó elindult a menomonie-i kórház felé, Lucas pedig
kilépett a rendőrök és velük az esemény utáni papírmunka bűvköréből,
hogy felhívja a lányát. Letty már az első csengetésre felkapta a
telefonját.
– Megvan Skye – újságolta Lucas. – Az ember, aki elrabolta, halott.
– Bemegyek a kórházba – jelentette ki Letty, ahogy Lucas
végigmondta Skye történetét.
– Lehet, hogy az jót tenne neki – bólintott Lucas –, végül is, te vagy
az egyetlen barátja. De… anyád kocsiját vidd!
– Anyu nincs itthon.
– Letty!
– Már elindultam!
A fene ott egye meg, morogta Lucas, ahogy letették: szóval
nekiindul, ami önmagában még nem volna akkora baj, csakhogy a
Porschéval. Letty, akinek olyan nehéz a jobb lába, főleg, ha a gázpedál
felett jár, akár egy óceánjáró vasmacskája!

LUCAS, AHOGY ÍGÉRTE, elmondott mindent a seriffnek: a Los Angeles-i

gyilkosságot, a dél-dakotai keresztre feszítést, az előző esti Malin-
gyilkosságot, a házkutatást Malin lakásában, meg azt, hogy Skye a
kocsiból, amelyben raboskodott, felhívta Lettyt.
– Ha ezek a rohadékok – mondta a seriff, miután végighallgatta
Lucas beszámolóját – be merik tenni a lábukat a megyénkbe, hát
egyhamar nem jutnak ki innét!
– Nem érdekli az őket – legyintett Lucas. – Olyanok ezek, mint a
tornádó, nem gondolkoznak, csak lecsapnak, gyilkolnak, aztán
továbbállnak.
 – Szóval átadjuk az ügyet a nyomozóknak? Sternnek?
– Nagyon úgy néz ki. Senki sem tudja biztosan, kik ezek az
emberek, és azt sem, hogy miféle autókban ülnek. Skye talán meg tud
adni egy-két személyleírást.
Miközben beszéltek, újabb autó tűnt fel az úton, dél felől jött,
villámsebesen, villogóval.
– Stern lesz az, alighanem – kockáztatta meg a seriff.

ÉS Ő VOLT, csakugyan, Stern.

– Na, eggyel kevesebb – nézett be a volán mögött ülő holttestre. –
Kár, szívesen elbeszélgettem volna vele.
– Én döntöttem úgy, hogy lőjük le – csóválta a fejét a seriff. –
Biztos voltam benne, hogy meg akarja ölni azt a lányt.
– Nem bírálni akartalak, Jim – veregette meg a seriff vállát Stern –,
a helyedben én is ugyanígy döntöttem volna. Mondott az a lány valami
használhatót? – ezt már Lucastól kérdezte.
– Igen. Egyvalamit mindenesetre: azt, hogy a tegnap esti
gyilkosságnál ketten voltak jelen, ez a Pilátus nevezetű, és egy nő,
bizonyos Kristen. Skye azt mondja, a nő elég súlyosan megsérült, be
kellett vinni a sürgősségire, valószínűleg az Ikervárosokba. Vagyis
elképzelhető, hogy van róla videófelvételünk.
– Ha van, azonnal meg kell szerezni – hördült föl Stern.
– Útközben majd felhívom a kórházat Menomonie-ban –
fogadkozott Lucas. – De van itt még valami. Skye. Tudom, ő most
tanú, ki akartok szedni belőle mindent, amit csak lehet, de ha már
kiszedtétek, ne felejtsétek el, ő a lányom barátnője. Ha akarod,
kiveszek neki egy szállodai szobát St. Paulban, és szemmel tartjuk.
– Ennél jobb ötletem nekem sincs – bólintott Stern –, úgyhogy
elfogadom az ajánlatot.
Lucas tehát elindult, de mielőtt még beszállt volna a kocsijába,
félrehívta az országúti járőrt.
– Ugye, van traffipax az I–94-esen? – kérdezte tőle.
– Csak kíváncsiságból kérdi?
– Nem, csak mert a lányom elindult ide, tudja, ő Skye barátnője, és
most valószínűleg eléggé felzaklatta, ami történt. Ha valahogy el
lehetne intézni, hogy egy kicsit lassabban hajtson…
A járőr utánanézett: talált is egy traffipaxot a 10-es kijáratnál,
Roberts előtt, Wisconsin államban, nem messze a minnesotai határtól.
– Merre vagy? – hívta fel Lucas a lányát.
– Az I–94-esen.
– De még nem értél be Wisconsinba, ugye?
– Még nem. Még nem egészen.
– A wisconsini zsaruk traffipaxot állítottak fel a 10-es kijáratnál, az
tíz mérföldre van a folyó túloldalától. Figyelj a táblákra, nehogy
túllépd a megengedett sebességet!
– Értem én, de hát lassan vezetek! Bár azt azért meg kell
mondanom, a hétsebességes kézi váltó ehhez a tragacshoz kissé
túlzottnak tűnik. Nyugodtan mehetsz ötösben, még így is lesodorsz
mindenkit az útról.
– Letty, a fene egye meg…
– Nyugi, fater, csak vicceltem! Menomonie-ban találkozunk!

ÉPPEN BESZÁLLT A Mercedesbe, amikor meglátta, hogy Stern üget

feléje. Lehúzta az ablakot.
– Volt mobiltelefonja – újságolta –, átnéztük a híváslistáját, és kábé
egy perccel azelőtt, hogy lekanyarodtak a sztrádáról, hívták. Vagyis
volt valaki abban a karavánban, aki kiszúrta, hogy útakadályt
állítottunk fel!
– Igen, ez nyilvánvaló – ismerte el Lucas is.
– Megadom a számot Madisonnak, aztán elkezdhetjük megcsörgetni
– vigyorgott Stern. – Most már hamarosan megtudjuk, hogy merre
járnak.

LUCAS NAGYJÁBÓL UGYANAKKORA távolságban lehetett a kórháztól,

mint Letty: csakhogy Letty egy Porschét vezetett az államközi
autósztrádán, Lucas pedig egy terepjárót, mindenféle istenverte
földutakon. Ráadásul útközben még telefonált is: felhívta a BMH
ügyeletesét, hogy szerezze meg a város összes kórházából az összes
videófelvéltelt, amin egy nő késsel vágott sebekről panaszkodik,
közvetlenül éjfél előtt, esetleg éjfél után.
– Máris – buzgólkodott az ügyeletes.

AZON MÁR MEG sem lepődött, hogy amikor beállt a kórház előtti
parkolóba, a Porsche már ott várta. Ahogy elment mellette, hallotta a
lassan hűlő motor kattogását. Odabent Skye volt az első, akit
meglátott, a sürgősségi váró padján, mellette Letty.
– Rokona a betegnek? – érdeklődött a recepciós nővér.
– Rendőr vagyok – jelentette be Lucas, és a nővér elállt a tovább
kérdezősködéstől. Lucas leült a két lánnyal szemben. – Jól van? –
kérdezte Skye-t. – Mármint, persze, a körülményekhez képest.
– Igen. Kaptam nyugtatót, azt mondják, attól majd elmúlik a
szorongásom, aminek örülnék, mert most eléggé szorongok. Mondja
el, hogyan halt meg Henry!
 – Azt hiszem, leszúrták – hazudta Lucas. – Még nem láttam a
boncolási jegyzőkönyvet, még nem küldték el Dél-Dakotából.
Sajnálom, tudom, hogy maguk ketten…
– Hát igen – sóhajtott Skye. – A szülei még most is Johnson Cityben
laknak, Texasban. Nem tudom, érdekel-e ez egyáltalán valakit.
– Valaki nyilván megkeresi majd őket – próbálta megnyugtatni
Lucas. – Valószínűleg már meg is keresték.
– Jó barát volt – folytatta Skye –, és jó vándorló. Azt hiszem… a
nyugtató egy kicsit eltompított, de akkor is… nagyon szomorú vagyok.
– Legalább biztosan tudhatod, hogy ember vagy – vigasztalta Letty.
– Néhány rendőr Wisconsinból később majd beszélni szeretne
magával – mondta Lucas.

STERN ÉS A seriff vezető nyomozója nagyjából húsz perc múlva

érkeztek meg. Egy teljes órán át faggatták Skye-t: időről időre Lucas
és Letty is beleszólt. Pilátus és a tanítványai állandóan gúnyolták,
sértegették, arról folyt köztük a szó, hogy szívesen eljátszadoznának a
lánnyal, aki tudta, hogy ez mit jelent: azt, hogy megerőszakolják, aztán
megölik. Végül nem erőszakolták meg – de csak azért, mert nem
maradt rá idejük. Ha nincs az a drogkereskedő Chippewa Fallsból,
akkor megölték volna, de a drogkereskedő meggyilkolása miatt Pilátus
kénytelen volt elodázni a terveit. Pilátus tanítványainak kizárólag a
keresztnevét tudta – már akiét egyáltalán.
Hogy merre mehettek? Feltehetően először valami falusi vásárra,
onnan pedig a rémbohócgyűlésre, egy farmra valahol Hayward mellett,
Wisconsinban. Lucasnak sikerült rávennie a BMH grafikusát, hogy
Skye elbeszélése alapján rajzoljon fantomképet Pilátusról, Kristenről,
és a többiekről. Stern is támogatta az ötletet. Később, hogy ezzel már
megvoltak, egy szociális munkás vonult félre a lánnyal, hogy
elbeszélgessen vele.
Amíg a beszélgetés tartott, Sternnek sikerült elérnie a seriffet, aki
ott volt a túszejtés utáni tűzharcnál – sőt, Kaliforniát is felhívta.
– A halott túszejtő neve Arnaty Roscow – mondta el, amit
megtudott –, ami nyilván valami végtelenül hosszú orosz név
rövidítése, de ez a név áll a jogosítványában. Kétszer ült, mindkétszer
Kaliforniában, betörés miatt. A Los Angeles-i zsaruk azt mesélik, igazi
profi volt, megrendelésre dolgozott, elsősorban a város nyugati felén,
illetve Malibuban és Santa Barbarában, több száz házat is kifoszthatott.
Van róla anyag bőven, most épp a kapcsolatait ellenőrzik, aztán
átküldik nekünk is, a Kitty Place-gyilkosság miatt. Arról álmodoznak,
hogy mi göngyölítjük fel az ügyet, helyettük.
– Ha sikerül elkapnunk Pilátust, akkor meg is tettük – vélte Lucas. –
Az a gyilkosság Dél-Dakotában olyan, mintha a névjegyüket hagyták
volna ott, hogy igen, ők voltak azok.
Pár perc múlva véget ért a beszélgetés Skye és a szociális munkás
között: a lány egy gyógyszeres üvegcsét szorongatott a kezében,
amikor kijött, az üvegben harminc kék színű tabletta volt. Lucas már
korábban előadta a javaslatát, hogy vegyenek ki egy szobát Skye-nak a
Holiday Innben, és most Letty is előadta a magáét: hogy ő meg a
szomszédos szobát venné ki, legalább erre a mai éjszakára. És persze
ruhát is kell venniük, Skye minden holmija elégett a lakókocsitűzben.
A Macyben biztos találnak valamit, aztán átmennek a REI-be, tervezte
el az útirányt.
– Nem kell nekem a Macy, elég lesz a REI is – szerénykedett Skye.
– Csak vegyetek meg szépen mindent, van elég hely a Mercedesben
– nyomta a kulcsot Letty kezébe Lucas.
ÉS MOST HOGY vagy? – fordult Letty Skye felé, már a Mercedesben. –
De igazán!
– Rohadtul. Összevissza gurultam meg hánykolódtam abban a tetű
lakókocsiban, mindenem fáj. Szerencsére elég erős a nyugtató, amit
adtak. Ha az nincs, szerintem már a gumiszobában lennék. Szegény
Henry! Szegény, szerencsétlen Henry, remélem, nem szenvedett túl
sokat.
– Túl fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon – mormolta Letty is.
Úgy látta, hogy Skye kezd rendbe jönni, ki is vitte Wisconsinból,
egyenest a REI áruház elé, Roseville-ben, St. Paul egyik elővárosában.
– Na, gyerünk, itt kapunk mindent – adta az önérzetest. – Apám
odaadta a hitelkártyáját, szerintem sose nézi meg a számlákat, amiket
küldenek, meg egyébként is, azt mondta, vegyünk meg szépen
mindent. Hát legyen!
Vettek mindent, amit kellett: fehérneműt, ingeket, szerelőnadrágot,
hat pár sütőtök- és narancsszín zoknit, és, mert Letty ragaszkodott
hozzá, egy bakancsot is, meg egy tisztességes, idő- és viharálló
hálózsákot, vastag jégeralsót éjszakára, és mindent, ami szabadtéri
főzéshez nélkülözhetetlen, miszerint minitűzhelyet, benzines palackot,
kempingétkészletet, végül még a könnyű esőkabátról és a kesztyűről
sem feledkeztek meg.
– Mire szükségem lesz rá, már rég lent vagyok délen –
morfondírozott Skye –, de azért tud ott is hideg lenni ám,
Mississippiben, meg Texasban. Ja, és kéne még egy kés is.
– Akkor gyerünk, keressünk valami használhatót – fújt riadót Letty.
Találtak egy túlélőkést, meggyőző hosszúságú pengével – és csak
hatvan dollárba fájt az egész. Szinte ajándék.
– Rengeteggel tartozom neked – mondta Skye, ahogy kijöttek az
áruházból. – Mert nem vagyok hajlandó adományként kezelni, igenis,
tartozom neked.
– Felőlem úgy kezeled, ahogy akarod – biztatta Letty. – Ha tartozás,
legyen tartozás, ha majd egyszer jól megy a sorod, megadhatod. Azért
adok neked egy kis készpénzt is, elvégre enni mindennap kell.

LETTY KÉT, EGYMÁSBA nyíló szobát vett ki a Holiday Innben, két

éjszakára. Skye érdekesen beszélt és okosan hallgatott: Letty elmesélte
a gyerekéveit, amikor abból élt, hogy csapdákat állított apróvadaknak,
mesélt a találkozásairól lezüllött zsarukkal és kikupálódott bűnözőkkel.
– Sose lőttem senkire, kizárólag önvédelemből – hangsúlyozta –, de
önvédelemből már igen. Néha attól félek, hogy van bennem hajlam a
szociopátiára, talán nem is csak hajlam, mert sosem éreztem
lelkifurdalást, de egy csöppet sem.
– Igen, de ha tényleg szociopata lennél… Akkor, amikor azok a
mexikói bérgyilkosok rátok támadtak, nyilván elsősorban magadat
próbáltad volna megvédeni, nem a családodat – vetette ellen Skye. –
Te viszont közéjük álltál, mármint a mexikóiak és a családod közé.
– Erre még soha nem gondoltam – engedett meg magának egy
mosolyt Letty. – Kösz. Akkor, úgy látszik, tényleg nem vagyok
szociopata, pedig már kezdtem elhinni, hogy igen.
– Nem tudom, mit éreznék, ha meg kéne ölnöm valakit, de egy ideig
nemigen tudnék aludni utána – gondolkozott el Skye. – Értem én, hogy
van, amikor vagy én ölök, vagy engem ölnek, és persze inkább én
öljek, de utána nagyon rosszul érezném magam.
– Akkor te jobb ember vagy nálam – mosolygott Letty –, mert én
nyugodtan aludtam utána is.
MÁSNAP REGGEL LETTY és Skye együtt mentek át Lucas irodájába:
Lucas épp akkor kapta meg a felvételeket a területi kórház biztonsági
kamerájáról. Vetett rájuk egy pillantást, és azonnal felkapta a telefont,
hogy leszóljon a műszakiaknak, és kérjen tőlük képkockákat a
videóról, amikor a két lány beállított.
– Ő volna az a bizonyos Kristen? – fordította a képernyőt Skye felé.
– Igen! Ő az, egész biztos, hogy ő!
– Mondjuk, elég homályos a kép ezen a videón.
– Nem érdekes, akkor is ő az. Látja, itt vannak a hegyesre csiszolt
fogai! Ő maga csiszolta!
– Rendben. Készíttetek néhány állóképet, maga pedig menjen át a
grafikusunkhoz, rajzoljanak fantomképeket a többiekről. Ez eltart majd
egy ideig – ezt már Lettynek címezte.
– Nem érdekel, úgyis meg akarom nézni.

SKYE ÉS A grafikus négy fantomképet hoztak össze: Pilátus, Bell,

Raleigh, és egy Ellen nevű nő fizimiskáját rajzolták meg. Lucas ezalatt
a többi ügyével foglalkozott. Jenkins és Shrake visszaérkeztek a
Merion-házból, a Cross-tó mellől, azt mesélték, hogy találtak
rejtekhelyet, nem is keveset, ahol el lehetett ásni azt a bunkót. Annyira
nem keveset, hogy inkább túl sokat, legalább egymilliót, végig se
nézték az összeset, láttak viszont egy mókust, ahogy a millióegyediket
ássa, hogy mogyorót rejtsen el benne – ráadásul a környék valósággal
nyüzsgött a mókusoktól. Az ötlet, hogy megkeressék a bunkó
rejtekhelyét, nem volt rossz, ismerték el – csak éppen
megvalósíthatatlan.
– Tehát akkor feladtátok?
– Igen, fel. Majd holnap kitalálunk valami mást.
– Rendben. Akkor szálljatok be a számítógépcsipes ügybe –
utasította őket Lucas.
Del még mindig nem akadt a gyémántokkal teli széf nyomára.
Bánatában felhívta Sternt, hogy mi újság.
– Találtunk valami furát ennek a Roscow nevűnek a mobilján –
mesélte Stern. – Tudod, ő az, akit a többiek úgy hívnak, Bony.
– A fura az általában rosszat jelent – borongott Lucas.
– Hát most sem jót, az már szentigaz. Megcsöngettük az összes
számot a híváslistáján, de vagy Kaliforniában vették fel, vagy sehol. És
egy idő után már sehol. Az embereim szerint ezek a rohadékok
rájöttek, hogy megszereztük ezt a telefont, és most a magukéból
kiveszik az akkumulátort.
– Nem baj – reménykedett Lucas –, előbb-utóbb mindenképpen
használni fogják a mobiljukat. Csak csörgetgessétek őket, ne adjátok
fel!
Skye és Letty visszajött, hozták a fantomképeket, Lucas megnézte
mindet.
– Nem is rossz – állapította meg. – Ezekkel talán tényleg lehet
kezdeni valamit. Átküldöm Sternnek, azt ígérte, kitapétázza velük
egész Észak-Wisconsint, és berakatja az összes ottani újságba.
– Biztos vagy benne, hogy ott vannak? – akadékoskodott Letty.
– Senki nem lehet biztos semmiben, de arrafelé indultak el. Persze
mostanra már akár New Orleansban is lehetnek.
Gyors ebéd, aztán irány a Swede Hollow, vándorlókat gyűjteni.
Találtak hármat: ültek is a fűben, de szívták is. Skye elmesélte nekik,
mi történt Henryvel – az egyik vándorló ismerte a fiút –, aztán Pilátus
után kérdezősködött, de őt egyikük sem ismerte, nem is hallottak róla.
Skye belemerült a pletykálkodásba, Lucasnak már vissza kellett
mennie, dolgozni, végül a két lány is elunta a vándorlók társaságát.
Leléptek, beültek egy filmre a Mall of America plázába, utána vettek
egy eldobható mobilt Skye-nak, huszonöt órányi előre kifizetett
beszélgetéssel, találtak egy kalapot Lettynek, megint ettek valamit,
utána pedig hazamentek a Holiday Innbe. Letty azonnal a laptopjára
vetette magát, hogy megnézze a Facebook-üzeneteit. Pilátus nevét is
beütötte a keresőbe, de egyetlen találatot sem kapott, illetve, amit igen,
azzal nem tudott mit kezdeni.
Skye soha nem indult útnak könyv nélkül, ezúttal egy Diana
Gabaldon-regényt vett a pénzből, amit Lettytől kapott; a prérin
játszódik, épp megfelel úti olvasmánynak. Azonnal neki is látott,
beszélgetés közben is bele-belelapozott, akkor is a könyvet böngészte,
amikor Letty kiment a fürdőszobába. Egész nap szinte egy szóval sem
említették Henryt. Skye kezdte úgy érezni, hogy valamit titkolnak
előle. Amikor Letty becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, Skye
letette a könyvet, átosont Letty laptopjához, és begépelte a Google
keresőjébe, hogy Henry Mark Fuller.
Az első találat a Rapid City Journal honlapja lett: „A meggyilkolt
férfit keresztre feszítették!” – harsogta a főcím, alatta pedig Henry
fotója, a középiskolai évkönyvből. Skye egyre növekvő iszonyattal
olvasta végig a cikket, benne a dél-dakotai boncolási jegyzőkönyv
kivonatával. Henryt keresztre feszítették, kiherélték, végül pedig
gyakorlatilag csíkokra hasították.
Meg se hallotta, ahogy Letty visszatér a fürdőszobából; észre se
vette, ahogy megáll mögötte, és a képernyőt nézi ő is: csak arra lett
figyelmes, ahogy Letty elkáromkodja magát.
– Nekem nem is mondtátok – nézett vissza rá Skye, könnyekkel a
szemében.
– Volt elég bajod enélkül is – védekezett Letty. – Meg akartunk
kímélni a részletektől.
– Akkor is tudni akartam – motyogta Skye. – Mondd csak… nem
tudnál kimenni egy kóláért, vagy valami ilyesmi? El akarok olvasni
mindent, amit találok, de nem akarom, hogy közben itt legyél, mert
sokat fogok sírni közben. Nem hoznál egy kólát? Esküszöm, nem tart
sokáig!
– Rendben. Fél óra elég lesz?
– Persze, bőven. De az összes hírt végig akarom olvasni.
Letty szinte még ki se tette a lábát a szobából, de Skye már a
számítógép előtt ült: a Craigslist honlapját hívta elő, hogy begépeljen
egy hirdetést. „Autóval mész a rémbohócgyűlésre? Én is veled
mennék, beszállnék ötven dollárral a benzinköltségbe.” Válaszadáshoz
az újonnan vett eldobható mobil számát adta meg – és máris visszatért
a Google oldalára. Most is Henry nevére keresett rá: eddigre Dél-
Dakota összes lapja lehozta a hírt, sőt az államhatáron túl,
Wyomingban és Nebraskában is megemlítette néhány újság –
csakhogy mindegyik ugyanazt a hírügynökségi jelentést adta le, amit a
Rapid City Journal. Azért csak elolvasta az összeset.
– Senkit sem érdekel már – állt fel a gép mellől, ahogy Letty
visszatért. – Megírnak egy hírt, a többiek meg lemásolják, aztán többé
nem hallunk egy szót sem Henry Mark Fuller sorsáról, mert a
magunkfajták sorsa a kutyát sem érdekli.
– Nem igaz – tiltakozott Letty –, igenis van, akiket érdekel. Ezért
sikerült kiszabadulnod abból a kocsiból.
– Jaj, istenem, jaj, istenem – Skye az egyik ágyra zuhant, és sírt,
megállíthatatlanul.

BESZÉLGETTEK, AZTÁN HALLGATTAK egy sort, aztán megint

beszélgettek, majd éjfél lett, és Skye visszavonult a szobájába, az
ágyára zuhant, de elaludni sehogy sem tudott. Letty igen – igaz, ő is
csak éjjeli kettő táján.
Skye a telefonra ébredt, reggel hétkor: egy férfihang keltette föl.
– A rémbohócközpontból hívom, ketten vagyunk a kocsiban, és van
még két helyünk.
Abban egyeztek meg, hogy kilenckor találkoznak, a Mears parkban:
Skye azt mondta, kiveszi mind a két helyet, harmincöt dollárért
ülésenként; de a csomagját is hozza.
– Nem baj, van helyünk épp elég – biztatta a férfihang.
Kiosont a szállodából, a Swede Hollow-hoz. Most is ott találta
néhány barátját, köztük egy Carl nevű, megbízható srácot. Őt kérdezte
meg, nincs-e kedve vele tartani a gyűlésre.
– Igen, gondoltam már rá – válaszolta Carl.
Két hely van a kocsiban nekem meg van egy hotelszobám, ott
letusolhatsz, rád fér, nekem elhiheted – mondta Skye. Carl kapva
kapott az ajánlaton. Visszasiettek a szállodába, Carl a zuhany alá állt,
nem sajnálta magától a szálloda szagos szappanát, utána a legtisztább
ruháját vette fel; és negyed kilenckor indultak is. Skye még hagyott
egy üzenetet Lettynek: kösz mindenért, írta, egy szép napon mindent
visszafizetek. Igaz barátom vagy, de én nem bírom tovább ezt az
egészet, muszáj útnak indulnom.
Letty reggel kilenckor találta meg az üzenetet: akkor ébredt, és ment
át Skye szobájába. Skye és Carl talán éppen abban a szent pillanatban
ült be az autóba, ami majd a gyűlésre viszi őket. – Állati lesz, mi? –
lelkesedett Carl. – Rém-bo-hóóóóc, hát van ennél izgalmasabb?

LETTY ROHANT. BEVÁGTA magát a Mercedesbe, nyaktörő tempóban

hajtott a Swede Hollow felé. A fiút, akivel tegnap beszélgettek, most is
ott találta. A hálózsákján üldögélt, zenét hallgatott.
– Skye – rontott rá Letty –, nem láttad Skye-t?
– Elment már – felelte a fiú – Ő meg Carl. Azt mondták, találtak
egy kocsit, ami elviszi őket. Hogy hová, azt nem mondták, nagyon
siettek.
– A rohadt életbe – morogta Letty. Útban vissza az autó felé felhívta
Lucast, elmondta neki, mi történt.
– De hogy sikerült autót találnia? – értetlenkedett Lucas.
– Honnét tudjam. Biztos valami ismerőse viszi el.
– Azt hittem, együtt vagytok.
– Együtt is voltunk, egészen éjfélig. Aztán talált a neten egy cikket
Henry boncolásáról, amitől nagyon kikészült. Most meg elment.
– A fene egy meg, hát itt van szükség rá! – fakadt ki Lucas. – Ha
már úgyis arra jársz, kérdezz utána, hátha valaki tudja, hogy hová
mehetett.
– Rendben.
– Csak aztán óvatosan!
Letty el is indult vissza a parkba, ötven lépés után azonban egy
gondolat megállította. Sarkon fordult, visszaszaladt az autóhoz,
elővette a laptopot, rákeresett az előzményekre. Rögtön az első link a
Craigslist volt. Indított, öt perc múlva egy Caribou kávézóhoz ért,
bement, felment a netre, a Craiglist honlapjára, aztán a Rideshare nevű
utasközvetítőre, ahol megtalálta Skye bejegyzését tegnap estéről.
– Már tudom, hová ment – hívta vissza Lucast.
Elmondott mindent, amit tudott.
– Remek – könnyebbült meg Lucas –, Stern is ott lesz, vagy
legalábbis ott lesz egy-két embere, akik tudják, hogy néz ki Skye.
Szólok nekik, hogy kerítsék elő.
– A rémbohócok között hiába tudják, hogy néz ki, akkor sem fogják
felismerni – hűtötte le a lelkesedését Letty –, azok jelmezben járnak, és
festik az arcukat. Teljesen felismerhetetlenek.
– Akkor sincs más lehetőségünk – makacskodott Lucas. – Nekünk
most az kell, hogy ott legyen.
– Ennyi hozzáfűzni valód van? Hogy nekünk az kell, hogy ott
legyen? Ennyi?
– Miért, mi a fenét mondhatnék? Szükségünk van rá, éspedig itt.
Tehát elő fogjuk keríteni.
Letty dühösen tette le a telefont: Skye a legnagyobb bajban van,
Lucas meg nekiáll bürokratát játszani. Nem akarta, tudta, hogy Lucas
éktelenül bedühödik, de nem tehetett mást, indított, és néhány perc
múlva már a 35-ös államközi sztrádán száguldott. A rémbohóc-
találkozó csak két és fél órányi autóútra van innen.
 8.

Pilátus és a tanítványok kis híján az eszüket vesztették, amikor

megtudták, mi lett Bony sorsa; és hogy a rendőrök visszalopták tőlük
Skye-t. Chet volt az első, aki megtudta. A benzinkútnál vásárolt, ahol
ment a tévé, a helyi adók vezető híre mindenütt a lövöldözés és a
túszmentés volt. Óránként nyolcvan mérföldes tempóban – ez volt a
legtöbb, amit az ezeréves Corollából ki tudott sajtolni – hajtott vissza a
táborba, hogy elújságolja a többieknek. Pilátust nem találta a táborban,
a többiek azt mondták, ő és Kristen elmentek lakókocsikat nézni, hátha
belefutnak valakibe, aki hajlandó volna fél kiló, finom kokainra
cserélni a magáét.
A tanítványok körben állva adóztak Bony emlékének, és a
számtalan vakmerő mutatványnak, amellyel elkápráztatta őket.
Egyszer például megdugott egy tanárnőt, aztán elhitette vele, hogy
abba az iskolába jár, ahol a nő tanít. Így sikerült megzsarolnia,
rákényszeríteni mindenre, amit csak akart tőle – márpedig a minden
Bony szemében azt is jelentette: mindent.
Az új táborhelyük ötven mérföldre volt Haywardtól keletre, még
mindig Wisconsin államban. Rajtuk kívül alig lézengett itt valaki, csak
egy utazó mutatványoscsapat: azok épp a körhintát – ezzel várták a
holnap kezdődő rémbohóc-találkozót – szerelték fel a mező egyik
sarkában. A tanítványok még akkor is félkörben álltak, és Bony
történeteit idézgették, amikor Pilátus és Kristen megérkezett, egy
Winnebago Minnie-ben: hajszálra ugyanolyan, mint az előző, csak ez
1999-es modell, nyolcvanhatezer mérföldet futott, de amúgy tökéletes.
Pilátus vigyorogva szállt ki, de azonnal megérezte a tanítványok
hangulatát.
– Mi van már megint? – kérdezte.
– Bony meghalt – közölte Laine. – Lelőtték a zsaruk. Chet látta a
tévében.
– Miiii?
– Mondom, ember, lelőtték! Benne volt a tévében – mondta Chet. –
És a zsaruk visszaszerezték maguknak azt a csajt, kihallgatják, az meg
majd elmond nekik mindent.
– Ő volt a jobbkezem – kesergett Pilátus, és a nyála csak úgy
röpködött a tanítványok felett –, erre lemészárolják nekem a zsaruk?

PILÁTUS, RALEIGH, RICHIE és maga Chet, ennyien zsúfolódtak be Chet

kocsijába: rohantak vissza a benzinkútra, de hiába vártak a
tévéhíradóra. Vártak, vártak, addig vártak, míg fel nem keltették a
benzinkutas gyanúját, olyannyira, hogy az végül meg is kérdezte, hogy
mi a fenére várnak. Szerintem ismerjük azt a csajt, akit a rendőrök
megmentettek, magyarázta Pilátus: ő is rémbohóc. A benzinkutasnak
aranyból volt a szíve, azonnal előkereste az iPadjét, rákeresett a
tévéállomás honlapjára, és lejátszotta nekik az elmentett híradót. A
rendőrségnek, hallhatták a riportertől, tudomására jutott, hogy az
emberrablás sértettjének sikerült elrejtenie és később be is kapcsolnia a
mobiltelefonját, így jutottak a menekülő gépkocsi nyomára, egészen
addig a pontig, ahol akcióba léptek, és tűzharcban kivégezték az
emberrablót – aki, társaival együtt, egy korábbi gyilkossággal is
gyanúsítható. Ennek áldozata egy Chippewa Fallsban lakó férfi, akit
holtan találtak a kiégett lakókocsijában.
– Tudod, hogy ez mi a nyavalyát jelent? – fakadt ki Pilátus, ahogy
visszaült az autóba. – Azt, hogy az a kis kurva szépen leadja a
személyleírásunkat, mindegyikünkét! Rajzolnak rólunk
fantomképeket, és kitapétázzák vele az egész rohadt államot!
– Hát akkor talán el kéne tűnnünk innét – javasolta Richie –, és
minél messzebbre, annál jobb.
– Igen, tényleg ki kéne találni valamit – huzigálta copfokba csavart
szakállát Pilátus. – Azt viszont nem tudják, hogy a gyűlésre megyünk.
Kimázoljuk a pofánkat bohócra, és senki nem fog ránk ismerni. Ha
elpasszoljuk a maradék kokaint, lesz annyi pénzünk, amennyivel simán
eljutunk Michiganbe, az ottani gyűlésre, az jó messze van innen. Ott
megint kifestjük magunkat, és a kutya sem fog emlékezni ránk.
– Nem hinném – vitatkozott Chet. – Szerintem emlékezni fognak,
legalábbis azok, akikkel itt találkoztunk, azok igen.
– Csak kerüljön a kezem közé ez a kis kurva, ez a Skye, elevenen
megnyúzom – fogadkozott Pilátus. – Kinél van a Cheetos? Adjátok
már ide!
– És Bony? – szólalt meg Raleigh is. – Vele mi lesz?
– Semmi. Meghalt. Eloszlott a semmiben. Nincs miért foglalkozni
vele.
– De szerintem valamit mégiscsak kéne…
– Mondom, hogy nem! – ismételte meg Pilátus, most már
dühösebben. – A halottak remekül elvannak magukkal.
– Én csak arra gondoltam, hogy… hogy beszédet kéne mondani.
– A gondolkozást nyugodtan rám hagyhatod, seggfej – förmedt rá
Pilátus: de aztán mégiscsak rábólintott az ötletre. – De azért igazad
van, a beszéd az mindig jót tesz. Majd este beszélek.
Este gyakorlatilag a fele kokainkészlet nyakára hágtak… Bony
emlékére; és Pilátus elmondta a beszédet.
 – Bony a barátunk volt. Világéletében kívül állt a törvényen.
Emlékeztek még arra, amikor szerzett egy pisztolyt, és leállt
macskákra lövöldözni Malibuban, a kocsija ablakából? Legalább ötven
zsaru vetette utána magát, de Bony fütyült rájuk, visszafordult, és
futott még egy kört. Vagy amikor végighajtott azzal a veterán
Porschéval a mólón, egyenest az óceánba? Mi szétröhögtük az
agyunkat, a csávó meg, akié a Porsche volt, rinyált, mint akit nyúznak.
És így tovább: sokáig fennmaradtak, másnap későn keltek, és az
első, akit Pilátus meglátott reggel, amikor felkelt és kilépett az új
lakókocsi elé, nem volt más, mint egy óriás, dagadt figura, ott
zötyögött az orra előtt a John Deere traktorján. Ing nem volt rajta,
cserében fekete köröket pingált a hülye kis rózsaszín mellbimbói köré,
a pofája meg csupa fekete-fehér-piros bohócsmink – és röhögve
hajigálta a környéket sörösüvegekkel. A traktort nem ő vezette, hanem
egy másik dilis. Igen, kezdenek szállingózni a rémbohócok.

A RÉMBOHÓC-TALÁLKOZÓ színhelye egy elhagyatott farm volt

Haywardtól keletre, a 77-es út mellett. Nagyjából akkora lehetett, mint
egy focipálya. Nemrég még lucerna nőtt itt, de most piros orrú, fehérre
mázolt képű férfiak és nők járták össze a terepet, a mező egyik szélén
épp kartondobozokat pakoltak ki. Tűzifa volt a dobozokban, hatalmas
máglyát építettek belőle. A mező másik szélén színpadot ácsoltak, ahol
majd zenekarok lépnek fel, a mező közepén pedig a mutatványosok
szerelték össze a körhintájukat. A parkolóhelyeket vörös műanyag
kordonnal jelölték meg. Pilátus és a tanítványok nem közösködtek a
többiekkel, különvonultak egy körbe a parkolóhely legvégében:
mögöttük már a nyílt mező húzódott.
Skye és a barátja, Carl tíz óra tájt érkeztek meg. Két orosz fiú hozta
idáig őket, Siggy és Ivan. Jó fej volt mindkettő, ráadásul smink is volt
náluk, amiből adtak az utasaiknak is. Carl vállalta magára az arcfestés
felelősségteljes munkáját: Skye szomorú bohócarcot kapott, a saját
képét viszont vidámra pingálta ki. De hiába. Ahogy kiszálltak az
autóból, és végignéztek magukon, Carl kénytelen volt beismerni, hogy
egyáltalán nem hasonlítanak rémbohócra: vándorlókra hasonlítanak,
akik rémbohócnak próbálták álcázni magukat.
– Nézzünk körül – bólintott Skye, bár nem tudta, hogy mire –, hátha
találunk valakit, akinél otthagyhatjuk a cuccunkat.
– Kéne enni valamit – nyögött fel Carl. – Neked van pénzed?
– Van, nyugi. Minden rendben lesz.
Már most több százan voltak a találkozón, és egyre csak érkeztek az
újabb és újabb vendégek. A színpad előtt fehér tévéskocsi húzott el,
aztán egy kövér pasas bukkant fel egy John Deere traktor nyergében,
onnan hajigálta sörösüvegekkel a kíváncsiskodókat. Skye is kapott
egyet, de nem kért belőle, odaadta Carlnak, aztán mentek tovább,
körbejárták a terepet. Láthatatlan, de nagyon is érezhető
marihuánafelhőkön keltek át: mintha őszi avart égetnének, olyan volt
az illat körülöttük. Még a végére sem értek az első körnek, amikor egy
csapat vándorlót vettek észre: egy fa alatt üldögéltek, köztük két nő,
akiket Skye ismert valahonnan, az egyiknek még a nevét is tudta.
– Lucy – szólt oda neki –, vigyáznál egy kicsit a hátizsákomra?
– Persze – egyezett bele Lucy –, csak hát kéne egy kis fű.
– Nálam van – nyugtatta meg Skye. – Majd rágyújtunk, ha
visszajöttem.
– Akkor húzz bele, jó?

A KÉT PARKOLÓBAN ötven-hatvan autó állt, köztük egy-két lakókocsi

meg utánfutó: de Skye figyelmét egy különálló autócsoport kötötte le,
a többitől elkülönülve. Közelebb ment hozzájuk. Túl sok mozgást nem
észlelt az autók körül, csak a pattogó szikrákat a lassacskán kialvó
tábortüzekből. Még közelebb merészkedett, amennyire csak lehetett, a
rémbohócok és a parkoló autók fedezékébe húzódva. Már húsz-
harminc lépésnyire volt, egy Volkswagen minibusz mögé bújva,
amikor kinyílt a lakókocsi ajtaja. Egy nő lépett ki rajta, levágott szárú
sortban, és semmi egyéb, csak egy trikó volt nála, de azt a markában
szorongatta. Hahó, didik!, kiáltott fel az egyik rémbohóc: a nő
felnevetett, bemutatott neki, a következő percben pedig magára vette a
trikót. Skye nem ismerte fel, csak sejtette, hogy Pilátus egyik
tanítványa lehet. Skye igyekezett észrevétlenül követni a nőt, ahogy
odalépett az egyik autóhoz, és egy napszemüveget, egy karton
Marlborót, és egy Zippo öngyújtót vett ki belőle.
– Szia – kiáltott neki oda Skye –, mondd meg Pilátusnak, hogy Carl
üdvözli!
– Azt hiszem – felelte erre a nő, miközben rágyújtott, majd kifújta
az első füstöt –, még alszik.
– Jó, majd később megkeresem – intett búcsút Skye. Visszatért a
vándorlókhoz, megtalálta a hátizsákját, kivette belőle a túlélőkést, és a
szerelőnadrágja zsebébe csúsztatta. A mező túlsó végén most újabb
bohóckaraván vonult át. Skye úgy döntött, hogy estig a vándorlókkal
üti el az időt: aztán megkeresi Pilátust, és ha megtalálta, leszúrja.
Semmi lelkifurdalást nem érzett: Letty szavai jártak a fejében, amit az
érzelmeiről mesélt, miután megölte a támadóját. Ha megszabadítja a
világot Pilátustól, azzal jót tesz mindenkinek, gondolta Skye; sőt, ki
tudja, hány életet mentene meg. Igenám, csakhogy a zsaruk szemében
mégiscsak gyilkosság lenne, ha pedig börtönbe csuknák, akkor viszlát,
vándorlás, isten veled, szabad élet. Érezte, ahogy a feszültség görcsbe
rántja a gyomrát, de nem védekezett ellene, hagyta, hadd nője ki
magát. Nyugodtan fecserészett tovább Lucyval és a többi vándorlóval:
egészen addig, amíg meg nem látta, hogy Letty közeledik feléjük.
– Hú, mennem kell – pattant fel ültéből –, vagyis inkább rohannom!

LUCAS VITYILLÓJA ALIG húsz mérföldre volt a rémbohóc-találkozó

helyszínétől, és Letty ismerte az utat. Nagyjából egy órával Skye után
indult el, és csak háromnegyed órával később ért oda. A parkoló
bejáratánál egy hordóból rögtönzött asztalnál öt dollárért váltott
parkolójegyet.
– Jó a járgányod – zsebelte be a bókot a parkolóőrtől. Letty
megköszönte, de az öröme nem tartott sokáig: még ki sem ért a
parkolóból, amikor egy keménykötésűnek látszó, simára borotvált
képű pasi, munkásruhában, nagy fejcsóválva elment mellette. – Nem
diáklányoknak való ez a hely – hallotta a mormolását Letty.
Majdhogy fel nem jajdult: a parkolóőr, meg ez a férfi is, talán
rendőr, kiszúrta, hogy nem ide tartozik. Azért csak körbejárta, amilyen
gyorsan csak tudta, a terepet, Skye után kutatva – de nem találta meg,
tehát visszament Haywardba, keresett egy boltot, ahol jógaholmikat
árultak, és ott átöltözött.
A Neiman Marcus cuccokat fekete jóganadrágra, égővörös topra, és
fekete dzsekire cserélte le. Utána átnézett a Walmartba is: itt magas
szárú vadászcsizmát és vastag gyapjúzoknit öltött, és így hajtott vissza
a találkozó parkolójába. Most már simán elvegyülhet a bohócok
között, állapította meg: csak a haját kéne átigazítania, és persze
kifestenie az arcát.
Belépett a mező közepére: itt még nem volt igazán nagy a tömeg.
Az első, akibe belebotlott, egy alacsony, sovány, kopaszodó férfi,
rögtön le is szólította.
– Kéne neked valami az arcodra – mondta. – Én szívesen kifestem
neked, ha cserébe megmutatod a cicidet.
– Nekem jobb ajánlatom van – mordult rá Letty –, ha ingyen
kifested az arcomat, cserébe nem verem szét a pofádat.
– Juj, erőszak! Imádom – lelkesült fel a kis kopasz –, úgy feláll tőle,
mint a sicc!
– A sicc itt a kulcsszó – bólogatott Letty. – Na, festesz, vagy üssek?
– Nem lehetne mindkettőt?

DACÁRA A SMINKNEK – amúgy kutyát ábrázolt, hosszú, kilógó piros

nyelvvel –, Skye egy pillanat alatt felismerte Lettyt. Nem az öltözéke
miatt, és nem is az arcfestése leplezte le: volt valami a járásában, ami
azonnal elárulta. Hogy olyan energikus léptekkel járta be a terepet,
mintha ő lenne itt a házigazda.
– Vigyáznál a cuccomra? – fordult Lucy felé Skye – Látod azt a
csajt? Ott, azt a piros bohócorrút, a fekete sortban? Na, vele
semmiképpen nem kéne találkoznom, de ha idejön, rögtön észreveszi a
hátizsákomat. Mondd azt neki, hogy bementem Haywardba, egy
haverommal.
– Mondok én bármit – legyintett Lucy. Olyan volt a hangja, mintha
valaki egy kavicsos úton csoszogna. – Adj még egy slukkot!
– Ez már mind a tiéd – adta át a csikket Skye. – És mondd meg
neki, hogy csak estére jövök vissza

LETTY HIÁBA NÉZETT végig a vándorlókon, egyet sem látott közöttük,

aki hasonlított volna Skye-ra. Azért csak odaoldalgott hozzájuk,
körbekérdezősködött, végül Lucy adta meg a választ: hogy elment,
abba az izé… városba, a nevét elfelejtettem, Carl is vele ment, csak
este jönnek vissza.
– Hayward? Oda ment?
– Kicsoda? – Lucy eddigre teljesen összezavarodott. – Bocs,
asszem, kurvára betéptem.
– Skye! Skye Haywardba ment?
– Ki?
Letty biztos volt benne, hogy Skye előbb-utóbb visszatér, hiszen itt
hagyta a hátizsákját, meg mindenét, ennél a kis hülyénél. Nem maradt
más választása, mint várni: igenám, de várakozás közben kis híján
minden elszivárgott az agyából, annyira unatkozott. Még a
rémbohócokat is unta, miután vagy egy tucatot áttanulmányozott
közülük. A színpadon épp egy szokatlanul kutyaütő rapbanda zenélt, a
színpad előtt egy úriember szaladgált fel s alá, egyetlen öltözékként
egy szuszpenzort viselt. Letty kezdte hülyén érezni magát a
bohócsminkben. Az órák, akár a csigák, úgy vánszorogtak, végül
beköszöntött a vacsoraidő: vett két hot dogot, sok hagymával. Aztán
megcsörrent a telefonja: Weather hívta.
– Nem akarom mindenbe beleütni az orromat, de ugye Haywardban
vagy?
– Nem egészen – vágta rá Letty, és már hallotta is, ahogy Weather
tolmácsolja a válaszát Lucasnak: azt mondja, nem egészen.
A nyavalyát nem egészen, hallotta most meg Lucas hangját: azon a
rémbohócnyavalyán van, pár mérföldre keletre Haywardtól, azt jelenti
a „nem egészen”!
– A rémbohócnyavalyán vagy, ugye? – vette vissza a szót Weather.
– És Skye után kajtatsz?
– Lehet – adta alább Letty.
– Az apád iszonyatosan mérges!
– Nem csodálom – vonta meg a vállát Letty. – Pedig megszokhatta
volna már. Majd belenő.
– Ahogy gondolod. Ő viszont most rohant el, tajtékozva. Ha nem
csalódom, úgy két óra múlva ő maga magyarázza el neked,
személyesen, hogy mennyire dühös.
– De hát felesleges…
– Szerinte nem felesleges.
Dühösen tették le, Letty mégis valami fura, az egész testét-lelkét
átható megkönnyebbülést érzett. Lucas már elindult, hamarosan ideér –
és ez jó, nagyon jó.
– Mindjárt meggyújtjuk a tüzet – szólította meg egy arra járó,
önkéntesekre vadászó rémbohóc –, nem akarsz segíteni?
Jobb dolga amúgy sem akadt, így hát beállt segíteni. A bohócok
kartondobozokat tornyoztak egymásra, a dobozokban méteres
fenyőgallyak: ebből állt a máglya. Letty körülnézett: innen szemmel
tarthatta a vándorlókat, és azt is látni fogja, amikor Skye megérkezik.
LUCAS NEMCSAK DÜHÖS volt: de rémült is, tudta, hogy Letty
keményebbnek hiszi magát, mint amilyen, miközben jóformán semmit
sem tud az őrületről, az igaziról. Átöltözött, zsebre vágta a pisztolyát,
bevágta magát a Porschéba, és elszáguldott. Ismerte már az utat,
csukott szemmel is odatalált volna. Útközben csak egyszer állt meg,
kiszaladt a mosdóba, feltöltötte a diétáskóla-készletét, aztán rohant
tovább az éjszakába.

SKYE SÖTÉTEDÉS UTÁN néhány perccel ért vissza a táborba, azonnal

Letty után nézett, de sehol sem találta a tömegben: reggel, amikor
elment, alig néhány tucatnyian lézengtek itt, mostanra azonban százak
és százak gyűltek össze. A mező túlvégén egy viszonylag tűrhető
rapbanda szolgáltatta a talpalávalót a tömegnek, a szervezők közben
karácsonyiégő-sorokat feszítettek ki a tábor szélein, itt-ott tábortüzek
gyúltak, a levegőben roston sülő hús szaga keveredett a marihuána
illatával. Lucy az összetekert hálózsákján feküdt, a csillagos eget
fürkészte.
– Nem volt itt az a csaj? – kérdezte Skye, ahogy letelepedett
melléje. – Az a Letty. Nem volt itt?
– Hogy ki? Ja, igen, de csak egy percre.
Ebben a pillanatban ért oda hozzájuk Letty.
– Szia, Skye!
– Ó, bassza meg – emelte fel a fejét Skye.
– Te meg mit művelsz itt? Pilátust kajtatod, mi? És mi lesz, ha
megtalálod?
– Azt majd akkor találom ki, ha megtaláltam – vágott vissza Skye,
és közben csak azért sem nézett abba az irányba, ahol Pilátus és a
tanítványok táboroztak. – Figyelj, Letty, tudom, hogy sokkal tartozom
neked, de hát akkor sem vagy az anyám!
– Azt én is tudom, hogy nem vagyok az anyád, de ha megpróbálsz
kikezdeni Pilátussal meg a többiekkel, akikkel egyszer már nagyon
meggyűlt a bajod… Skye, ez tiszta őrület! Ezt azonnal felejtsd el –
rimánkodott Letty. – Nagyon nagy baj lehet belőle! A faterom már
útban van ide, ha megmutatod neki Pilátust, ő ráhozza a zsarukat, és…
– És? És mi? Jönnek az ügyvédek a jogi hantájukkal, Pilátus meg
szépen ráken mindent valaki másra, aztán elsétál, majd meglátod te is.
Pilátus maga az ördög!
 – Egy seggfej, semmi több – szállt vele vitába Letty. – Az apám
látott már nála rosszabbakat is.
– Nála nincs rosszabb – legyintett Skye. – Ez az, amit senki nem
hajlandó megérteni. Kocsival vagy? – nézett végig a tömegen, mintha
keresne valakit. – Berakhatom hozzád a holmimat?
– Persze. Itt parkolok, a mező szélén.
– Kösz – kapta fel a hátizsákját Skye –, túl jó ez a cucc, semmi
kedvem hozzá, hogy ellopják.
– Szóval akkor – kérdezte Letty, ahogy betették a zsákot az autóba
–, megvárod az apámat?
– Végül is, miért ne – vonta meg a vállát Skye, aztán körbenézett. –
Azok ott mit csinálnak? Indián sátrat építenek?
– Nem, hanem máglyát. Éjfélkor akarják meggyújtani.
– Hú, ez akkora lesz, a világűrből is lehet majd látni – tátotta el a
száját Skye.
– És még nincs is teljesen kész. És ha meggyújtották, még egy kör
dobozt raknak ki, aztán azt is meggyújtják, rengeteg dobozuk van.
Láttam, mert én is segítettem nekik máglyát építeni.
– Jó, akkor menjünk, segítsünk nekik. Legalább addig, míg az apád
ide nem ér.

ELDOBOZOLGATTAK VAGY TÍZ percet, aztán Letty megunta, beljebb

húzódott, oda, ahol a máglyát építették: és mire visszafordult, Skye
nyomtalanul eltűnt. Úgy nézett körül, ahogy a strandon szoktak az
anyukák, ha a kicsinyüknek lába kél: de így sem látta a lányt, sehol.
Odábbment, talált egy helyet, ahol messzebbre láthatott – és nem
hiába: most meglátott egy villanást Skye arcából, vagy harminc
méterre tőle, és a lány is visszanézett rá. Egészen addig, míg egymásba
nem fonódott a tekintetük: akkor Skye elfordult, és villámgyorsan
eltűnt a tömegben.
– A rohadt életbe – morogta a foga közt Letty, és Skye nyomába
eredt: amikor odaért, ahol utoljára látta, megállt, körülnézett; de most
nem látta sehol. Átvágott a tömegen, ide-oda cikázott a tekintete, de a
villódzó fények és a vigyorgó bohócarcok tömkelegében mintha csak a
saját lázálmán próbálná keresztülvágni magát. Táncoltak a
rémbohócok a rapbanda zenéjére, egymásba kapaszkodva, hosszú
láncba állva…

A TANÍTVÁNYOK IS megépítették a maguk máglyáját, a saját autókörük

közepén, körülülték, bár volt, aki inkább a fekvést választotta,
beszélgettek, rágyújtottak: de a Kumbayát egyikük sem énekelte.
Majdnem mindenki megkapta már a bohócarcfestést, maga Pilátus is:
Laine féltucatnyi kísérlet után jelentette csak ki, hogy elégedett az
eredménnyel. Fluoreszkáló fehér volt az alap, Laine erre vitte fel,
feketével, az arc körvonalait; és jutott egy fekete pötty Pilátus
orrahegyére is. Az arcfestést fekete katolikus papi reverenda
egészítette ki, a fehér gallért sem felejtette le magáról, mert egy igazi
rémbohóc, így Pilátus, enélkül ki se mozdul otthonról. A többiek, azaz
Raleigh, Bell és Chat is jelmezben feszítettek, kiöltözve igyekeztek
túladni az utolsó néhány adag kokainon. Eddigre már felfedezték, hogy
a találkozó kokain szempontból keresleti piacnak számít, tehát egyre
kisebb porciókat forgalmaztak, egyre többért. Még így sem fognak
meggazdagodni belőle, ezzel tisztában voltak – de annyi pénzt
összeszedhetnek, amennyiből visszajutnának Los Angelesbe.
SKYE IS LÁTTA a bohócarcú papot, de a smink és a jelmez miatt nem
ismerte fel Pilátust. Pedig őt várta: állt a sötétben, egy facsoportba
húzódva, a tanítványok autóiból kialakult kör mögött, kezében a
túlélőkéssel, nyugodtan, akár a prédára leső macska. Henry járt az
eszében, a babaarca, meg az, ahogy mindig elvonult pisilni, nehogy a
lány meglássa a… pedig hónapok óta együtt vándoroltak már.
Nyolckor egy egész tisztességes rapbanda foglalta el a színpadot.
Sűrűsödött a tömeg, még a tanítványok egyike-másika is
idemerészkedett: talán a rapperek stroboszkópjai, a kék-fehér-vörösben
csillogó-villogó fények vonzották őket. Innen, a fák fedezékéből, Skye
látta azt is, ahogy a bohócarcú pap lassú, bizonytalannak tetsző
léptekkel elindul a máglya felé. Előkotort egy jointot a zsebéből,
rágyújtott. Most, hogy a tanítványok gyűrűje valamelyest lazult, úgy
döntött, itt az idő, hogy megtalálja Pilátust: és az a legvalószínűbb,
hogy a tanítványok körében találja meg – akik időközben lepedőket
terítettek a földre, azokon dagonyáztak.
– Szevasztok, srácok – szólította meg őket, ahogy a lepedők körébe
ért.
– Van nálad valami? – viszonozta a köszöntést a tanítványok
egyike.
– Egész jó anyagom van, Oregonból – fújta ki a füstöt Skye.
– Adsz belőle? – ezt egy halványzöldre festett, díjbirkózóra
maszkírozott arcú csaj kérdezte.
Skye adott, a csaj beleszívott a jointba, aztán továbbadta a mellette
ülőnek.
– Nem láttátok Pilátust? – törte meg az áhítatos csendet Skye.
– Szerintem ott lesz valahol a színpad környékén – vélte egy
tanítvány.
 – Á, lement a máglyához – vitatkozott vele a társa.
– Ott van – mutatott az előbbi nő a mező túlsó vége felé –, látod,
abban a fekete csuhában, az ő.
Skye elfordította a fejét, arra, amerre a nő mutatott – és ebben a
pillanatban a nő felkapott egy ágat a tűz körüli farakásból, és tarkón
vágta. Skye úgy esett össze, mint akit baltával ütöttek agyon.
– Gyerünk, rejtsük el valahova – hajolt le a nő Skye mellé, hogy
megnézze a pulzusát: és, mert úgy találta, hogy rendben van, ő maga
kezdte el ráncigálni az alélt testet egy autó és a lakókocsi közé.
– Te meg mi a fenét művelsz? – tápászkodott fel négykézlábra az
egyik férfi tanítvány, hogy körülnézhessen. – Rengetegen vannak ám
itt! Ez meg… – vetett egy pillantást Skye felé – …a kurva életbe, ez
meg fogta magát, és meghalt!
– Nem – csóválta a fejét a nő –, még nem. Tudod, ki ez? Az a Skye
nevű csaj, csak nem ismert meg, de én megismertem, a pofáját is, meg
a hangját is! Pilátus után nyomoz. Lefogadom, hogy fegyver van nála.
Skye oldalvást feküdt, nehezen szedte a levegőt, minden
lélegzetvételére nyálbuborékok pattantak szét a szája szélén.
A nő végigtapogatta, megtalálta a túlélőkést a nadrágzsebében.
– Ezzel fogom széthasítani – sziszegte –, megölöm! Richie! Eredj,
hozd ide Pilátust!
Richie nehézkesen talpra kecmergett, elbotorkált a máglya felé, ahol
Pilátust sejtette, elnyelte a tömeg.
– Húzzuk be a fák közé, oda, az út túloldalára – mutatott Skye-ra a
nő. – Állítsátok lábra, és nyúljatok a hóna alá, mintha részeg lenne, és
ti csak segíteni akarnátok.
– Szerencsétlen, nagyon nagyot kapott – csóválta a fejét egy férfi;
Skye feje úgy imbolygott, mintha bármelyik percben leeshetne a
nyakáról.
– Kapott, de nem akkorát, amekkorát Pilátustól fog – legyintett a nő.
Körülnézett. – Most senki sem néz ide. Vihetjük.

LETTY A SZÍNPAD előtt tolongó tömeg mögött állt, húsz-harminc lépésre

a zenészektől. Forgatta a fejét, de hiába, Skye sehol. Aztán egy pap
sétált el előtte, bohócarccal.
– Hé, Pilátus! – kiáltott valaki, és a pap a hang irányába fordult.
– Mi van? – kiáltott vissza.
– Ember, gyere már vissza – mondta a papnak a kiabáló, és a
hüvelykujjával hátrabökött a válla felett.
– Minek? – fortyant fel a pap, illetve, ezek szerint, Pilátus.
– Az, hogy… szóval gyere már vissza, na!
Pilátus látta rajta, hogy nem akarja elmondani; azt viszont kihallotta
a hangjából, hogy tényleg baj lehet. Bólintott, és elindult a kiabáló
után, visszafelé. Letty meg utánuk.

HÚSZ LÉPÉS ELŐNYT adott nekik: közben elővette a mobilját, felhívta

Lucast.
– Merre vagy?
– Körülbelül fél órára a háztól. És te hol vagy?
– A rémbohóc-találkozón. Megtaláltam Pilátust.
– Hogy mi? Letty, tűnj el onnan, de azonnal!
– Pilátus nem tudja, hogy megtaláltam – makacskodott Letty. –
Hallottam, valaki megszólította, én is csak onnan tudom, hogy ő az.
Nem hinném, hogy sok Pilátus lenne errefelé.
– A közelébe se menj! Jövök már, mindjárt ott leszek, felhívtam
Sternt, ő most épp az ottani seriffel beszél, megpróbál erősítést
szervezni. Én Haywardban találkozom velük, aztán együtt, konvojban
odamegyünk. Van ott most egyáltalán rendőr?
– Láttam valakit, aki úgy nézett ki, mint egy zsaru, de egyenruhások
nincsenek, és járőrautók sem. Ha akarod, megpróbálom előkeríteni azt,
aki úgy nézett ki, mint egy zsaru – állt beszéd közben lábujjhegyre
Letty, nehogy szem elől tévessze Pilátust, aki épp a színpad előtt
ugráló tömegen nyomakodott keresztül.
– Ha rendőrt látsz, az nyilván seriffhelyettes lesz. Mondd meg neki,
hogy már útban vagyunk odafelé. Nála biztos lesz rádió, kérd meg,
hogy beszéljen a seriffel. És a közelükbe ne menj azoknak az
embereknek!

LETETTÉK. PILÁTUS, ÉS a férfi, aki elhívta, most olyan harminc-negyven

lépésre lehettek tőle, a színpad mögé tartottak; Letty is abba az irányba
indult el. Mutasd a dididet!, kurjantotta el magát valaki a tömegből, de
nem neki címezte a felszólítást: no, nem mintha nem biztatták volna
ugyanerre őt magát is, ma már legalább százszor. A kurjantásra felelő
taps azt sugallta, hogy a címzett engedett az óhajnak. Pilátusnak
viszont végképp nyoma veszett; a rapbanda is egyre hangosabban
nyomta, a tömeg egyre elviselhetetlenebbé duzzadt, és, ha mindez nem
lenne elég, még az a kövér kopasz is felbukkant újra, a traktorja
nyergében: sörösüvegeket dobált most is.
– Mindenki utánam – ordított fel valaki Letty füle mellett –,
kezdődik a fingóverseny!
Letty érezte, hogy nyomon van: a sürgetés a férfi hangjában nem
jelenthetett mást, mint azt, hogy bárhová menjenek is, a legjobb, ha
egyenesen oda mennek. És valóban, hamarosan újra megpillantotta
őket, ahogy elnézett a parkoló autók felett: a parkolóhely legvégében a
pap és öt vagy hat másik sietett el az autók mellett, a fák felé. Fény
volt, hála a színpadi világításnak meg az úton felbukkanó autók
reflektorainak, de a stroboszkóp villódzása mindent tönkretett, Letty
hiába meresztette a szemét, képtelen volt megállapítani, mit művelnek.
Mintha táncra perdültek volna – de hogy miféle tánc volt ez, ki tudja.
Mi a fene, mormolta magában Letty, és közelebb merészkedett, igaz, a
torkában dobogott a szíve. Félt, hogy a végén még kilép a parkolóhely
védelméből. A tánc hirtelen félbeszakadt, a táncosok visszaszivárogtak
az autóikhoz, ahol mély beszélgetésbe merültek.
Letty strázsált még vagy öt percig, aztán rádöbbent, hogy így,
egyhelyben állva észrevehetik. Hátrahúzódott az autók közé,
körülnézett, hátha lát valahol egy rendőrt vagy egy rendőrautót – de
egyet sem látott. És merre lehet Skye? Megtalálta Pilátust? Vagy
fordítva, Pilátus és a tanítványok találták meg őt? Ekkor megszólalt a
telefonja. Lucas, olvasta le a kijelzőről.
– Merre vagy? – vakkantotta Lucas.
– Az egyik parkolóban. Abban, amelyik balra van a bejárattól.
– Éppen indulsz?
– Nem, még nem. Azt hiszem, Skye… Nem tudom biztosan, de azt
hiszem, Skye éppen Pilátust keresi. Nem tudom, megtalálta-e már,
csak azt, hogy én viszont őt nem találom, de… sehol!
– Te viszont ne keress senkit, ne kutass senki után, hanem tűnj el
innen!
– Jó, jó, megyek már. Ha bejössz, Pilátust egy autókból kirakott kör
közepén találod, a mező legvégén, egy kicsit balra meg hátrafelé a
színpadtól. Most nem látom, hol van, ahhoz túl messze vagyok.
– Azonnal tűnj el onnét!
LEHET, HOGY SKYE visszament a többi vándorló közé? Igen, lehet,
gondolta Letty: ráadásul a vándorlók épp szemközt voltak vele, a mező
túlsó szélén. Elindult arrafelé, de menet közben visszanézett az
autókörre: a tanítványok egymás szavába vágtak, Pilátus hadonászott,
a tűz a kör közepén még mindig égett. Tehát maradni akarnak. De ha
szétszélednének is, ha elnyelné őket a tömeg, akkor is, mindössze egy
ember mászkál errefelé papi reverendában, vagyis nem lesz nehéz
megtalálni Pilátust.
Ment tovább, volt még ideje bőven, hogy elbeszélgessen a
vándorlókkal. Útközben egy kerek lepedőt markoló csapat mellett
ment el, férfiak fogták a lepedőt, egy félmeztelen nőt dobáltak vele a
levegőbe, a nő nevetett, rugdalózott, sikkantgatott röptében. Ott, ahol
korábban Skye barátai ültek, most csak két vándorló lézengett, az
egyik Lucy volt, akivel találkozott már; de Skye sehol.
– Hol van Skye? – kérdezte Letty. – Nem jött még vissza?
– Azóta, hogy együtt elmentetek, nem láttam – csóválta a fejét
Lucy.
Letty hátat fordított neki, az autókört nézte. Innen nem sokat látok
belőlük, állapította meg: tehát visszakocogott oda, ahonnét jött,
átkígyózva a színpad előtt hejehujázó tömegen. Valaki, egy részeg pasi
feltehetően, a fenekébe markolt. Letty visszakézből odábbhessegette,
és ment tovább, megkerülve a tömeget, a körben álló autók felé.
A pap most is ott állt, ujját hol erre, hol arra a tanítványra szegezte,
nyilván parancsokat osztogatott. A tanítványok sürögtek-forogtak, ami
csak a kezükbe akadt, mind bepakolták az autókba: szóval indulni
készülnek. A tűz azóta sem aludt ki. Letty átnyomakodott a táncoló –
már ha tánc ez egyáltalán, és nem csak afféle ugrabugrálás –
rémbohócok különítményén, és egyszerűen odalépett Pilátushoz.
Pilátus is észrevette őt, kipingált arcát Letty felé fordította.
– Hol van Skye? – rohanta le Letty.
– Mi van?
– Láttam, hogy erre jött… – Letty beszélgetés közben nem figyelt
eléggé, nem látta a közelítő öklöt, amely a jobb szeme alatt csapódott
az arcába. Törött orral zuhant a földre, szédülten… és Pilátus most
lábbal folytatta, a bordái közé rúgott. Lettyt mintha késsel szúrták
volna meg, úgy hasított belé a fájdalom, és Pilátus megint megpróbált
belerúgni, de Letty nagy nehezen odábbgurult, a karjával igyekezett
felfogni az újabb és újabb rúgásokat, fel akart állni, de nem tudott,
Pilátus rúgta és rúgta, Letty már alig látott a kíntól…
– Hé, hé, állj le már! – hallott meg egy férfihangot.
– De hát meg akart késelni! – kiáltott vissza Pilátus az
ismeretlennek.
– Azonnal állj le, érted?! – ordított még egyet az ismeretlen.
– Kussoljál már, és húzz innét – üvöltött vissza Pilátus. Kikapott
egy ágat a tűzből, azzal ütött az ismeretlen arca felé; a kövér rémbohóc
volt az, a traktoros. Maradt még nála sörösüveg, azt vágta Pilátus
képébe, közben segítségért kiabálva a többi rémbohóc felé.
És nem hiába: a bohócok felfigyeltek a segélykiáltásra, aki csak
tehette közülük, otthagyta a táncteret, megindult feléjük, mire Pilátus is
jobbnak látta kereket oldani. Letty nagy nehezen feltápászkodott
négykézlábra, de felállni már nem tudott, a fájdalom kis híján
felszakította az oldalát: Pilátus nagyobbat rúgott belé, mint ahogy
elsőre gondolta. Állt térden, a színpadról idehallatszó zene minden más
hangot elnyomott, Letty alig hallott valamit, csak a kövér férfi
kiáltozását, ahogy odahívja magához. Ahogy felkecmergett a John
Deere ülésére, a kis kövér máris indulást parancsolt a traktor
vezetőjének, Letty hiába rimánkodott, hogy várjanak még.
– Nem, nem, gyerünk már – ordított rá a vezetőre a kövér.
Kiértek a mező közepére. Itt ritkásabb volt a tömeg, végre
megállhattak.
– Kicsikém, tiszta vér az orrod – sajnálkozott a kövér –, azt hiszem,
eltört. – Dave – fordult előre, a vezető felé –, vigyük be az orvosi
sátorba!
Megint elindultak. Vagy tucatnyi huppanás után – mindegyik úgy
hasított Letty oldalába, akár a késszúrás – elérkeztek a sátorhoz, ahol
egy festett arcú bohóc fogadta őket, a homlokán ujjnyi vastag vörös
kereszttel.
– Hú, ez istentelenül fájhat ám – nézett Letty orrára –, várj csak,
mindjárt kapsz rá tapaszt. Hajtsd hátra a fejed!
– Jó – engedelmeskedett Letty –, de utána vissza kell mennem.
– Ennél rosszabb ötletet ma még nem hallottam – elégedetlenkedett
a kövér.
– Lehet, hogy megtámadták egy barátomat – vitatkozott Letty.
A kövér moccanni sem volt hajlandó, míg Letty le nem vette az
orráról a sebtapaszt: eddigre teljesen átitatta a vér.
– Mindjárt eláll – biztatta a vörös keresztes – Megsebesültél másutt
is?
– Oldalba rúgott…
A vörös keresztes végig se hallgatta.
– Emeld csak fel a karod – mondta. Letty megtette, de a belényilalló
fájdalomtól azonnal újra leejtette a karját, feljajdult, előre kellett
hajolnia, hogy levegőt kapjon. – Úgy látom, eltört néhány bordád –
állapította meg a vörös keresztes. – Be kell menned a városba, a
kórházba.
 – Nem, mindenképpen meg kell találnom a barátomat –
makacskodott Letty.
Eddigre az újabb sebtapaszt is átitatta a vér: a vörös keresztes úgy
döntött, hogy az egész csomagot nekiadja.
– Szorítsd az orrodhoz – látta el egy utolsó jó tanácscsal.
– Meg kell találnom a barátomat…
– Dave meg én beviszünk a városba – intette le a kövér. – Amúgy
Randy a nevem, én vagyok a Mindenki Dagi Haverja.

LETTYT MÁR ELVITTÉK a körből Pilátus körül, de a rémbohócok csak

nem tágítottak.
– Hé, te – szólalt meg az egyikük, szemlátomást részegen –, mi a
fenét akartál attól a kiscsajtól?
– Ő szórakozott velem – próbált rögtönözni Pilátus, de ahogy
kimondta, rögtön el is fordult: itt nem érdemes bunyóba keveredni,
főleg nem a rémbohócokkal, akik falkában támadnak. – Mozgás – szólt
oda Kristennek –, jobb, ha eltűnünk innét. Túl sokan vannak, és
mindjárt itt lesznek a zsaruk is.
Nem kellett kétszer mondania: a tanítványok egyszerre indultak el,
csak Bell vált külön a többiektől, behúzódott a fák közé, ahová Skye
holttestét temették el, félig-meddig, a levelek alá. Összeszedett néhány
faágat, amennyit keresés nélkül talált, azokat is a holttestre dobta. Most
már olyan, mint bármelyik avarkupac ezen a világon, nézett vissza
elégedetten a sírra. Előbb vagy utóbb persze elkerülhetetlenül
belebotlik valaki, de addigra ők már messze járnak. Visszafutott a
többiek közé, akik éppen az ő kocsijába rámolták be a cuccaikat.
– Neked coloradói a rendszámod – vonta félre Pilátus Raleigh-t, aki
még most is teljes bohócjelmezben feszített –, rád senki nem fog
gyanakodni. Maradj itt a gyűlés végéig, figyeld, hogy mi történik, és
ha zűr van, azonnal hívj!
– Rendben, értettem.
– Linda is veled maradhat, ha akarod – nagylelkűsködött Pilátus.
– Fasza – emelte a levegőbe a hüvelykujját Raleigh –, legalább
végre rendesen megdughatom.
Pilátus kedvesen arcon veregette, aztán egybegyűjtötte a
tanítványokat egy utolsó eligazításra. – Hát nem egészen úgy alakultak
a dolgok, ahogy elterveztük – ismerte be –, ez a kis idióta, ez a Skye
alaposan bekavart nekünk. Nem tudjuk, mi mindent köpött el a
zsaruknak, amikor Bonyt kinyírták, de jobb az óvatosság.
Találkozzunk a jövő héten, akkor Sault Ste. Marie-ben lesz gyűlés.
Kristen szétosztja a pénzt, nyugi, jut mindenkinek. Ne nagyon
pazaroljátok. Jobb, ha nem konvojban megyünk, Skye annyit biztos
elárult, hogy általában így szoktunk utazni, és azt is, hogy
Kaliforniából vagyunk, és mindegyikünknek kaliforniai rendszáma
van. Tehát ahogy kijutottunk innen, szétszóródunk. Mindenki mehet a
saját orra után. Menjetek be a városba, vegyetek térképet, aztán…
szóval ne legyetek szem előtt. Találkozunk a jövő héten, a gyűlésen!
És egyet semmiképpen se felejtsetek el: miénk a világ!
– Miénk a világ – mormolta a választ mindenki: és egy perc múlva
Pilátus Pontiacje kifordult a parkolóból; a nyomában a lakókocsi, az
után meg a többiek.

A KÖVÉR MEG a társa odavitték Lettyt, ahol Pilátus volt az előbb – de

mire odaértek, már csak a kocsik hűlt helyét látták.
– Jézusom, hagytam, hogy elmenjenek – kapta a tenyerét az arcához
ösztönösen Letty. Felállt a traktor platóján, körülnézett, hátha elkap
egy villanást a konvojból, mielőtt végképp eltűnnek az országúton. Ha
csak egyetlen rendszámtáblát le tudna olvasni, ha csak egyet… De
csak a stoplámpákat látta, ilyen messziről a rendszámtáblákból semmit.
De még ha leolvasta volna is… ki tudja, tényleg tagja-e a konvojnak az
a kocsi…
Nem maradt más választása, egyedül a telefon. Lucas azonnal
felvette.
– Apa, megtaláltam őket, megtaláltam Pilátust – hadarta Letty –,
csak aztán megint elvesztettem. Azt hiszem, már az országúton
vannak!
– Konvojban mennek?
– Azt nem tudom, csak azt, hogy mindenféle kocsik jönnek meg
mennek.
– Te jól vagy?
– Hát, nem igazán – préselte az orrához a vattát Letty.

LUCAS NEGYEDÓRA MÚLVA ért oda, három rendőrautó és hat

seriffhelyettes kísérte, civilben volt mindegyik. Letty a parkoló
bejáratánál várta.
– Atyaúristen, Letty – hűlt el Lucas, ahogy megpillantotta a lányát.
Elkapta, magához ölelte, illetve ölelte volna, de Letty hátrahőkölt.
– Ne – jajdult fel –, lehet, hogy eltört egy bordám. Pilátus belém
rúgott. Nagyon fáj!
– Beviszlek a kórházba, azonnal indulunk – rémült meg Lucas.
Letty mindennek látta már az apját, de ilyennek még nem: szinte
őrjöng a dühtől, de félelemnek nyoma sincs az arcán.
– Jó, jó, meghalni azért nem fogok, csak nem akartam, hogy
megszoríts – adta alább Letty.
 – Mutasd csak az arcodat!
Miután végigmentek mindenen, ami ilyenkor apa és lánya közt
szokás, Letty végre előadhatta a történetét.
– Itt parkoltak – mutatta meg a helyet Lucasnak és a rendőröknek.
Aztán Skye eltűnését és Pilátus rúgásait mesélte el, meg azt, ahogy a
kis kövér a traktoron megmentette az életét. Mire odaért az
elbeszélésben, hogy Pilátus és a tanítványok a fák közé vonultak, és ott
valami fura táncba kezdtek, már-már üvöltött. A színpadról egyre
hangosabban szólt a zene, szinte az arcukat kaparta: ha egy
sugárhajtású gép innen akart volna felszállni, talán meg sem hallják; és
a lézerfények villódzása sem sokat segített, amitől a környező fák ágai,
akár a borostyán, úgy szikráztak.
Lucas nem is hallgatta tovább, odalépett a kövér traktoroshoz,
valamit mondott neki, aztán a hátát is meglapogatta, megint mondott
neki valamit, végül visszatért a seriffhelyettesekhez és Lettyhez.
– Majd még beszélek vele – mondta, a traktorosra értve –, de addig
is, mondd csak, hol parkoltak? Ott? És azt mondod, volt velük egy új
lakókocsi? Ja, igen – fordult a rendőrök felé, meg se várva Letty
válaszát –, valakinek be kéne vinnie a lányomat a kórházba.
– Ne, még ne – tiltakozott Letty –, mindjárt!
– Most rögtön – dörrent rá Lucas; fémes ízt érzett a szája sarkában,
mint vér szivárogna belőle. Pedig nem az ő szájából; Letty orrából
folyt a vér, a szeme alatt pedig, Lucas ezt már most is látta, jókora
monokli kezdett kialakulni.
– Jó, jó, egy perc – alkudozott tovább Letty, lankadatlanul.
Újabb járőrautó érkezett, benne újabb seriffhelyettes, immár a
hetedik; ez végre egyenruhás. Zseblámpa volt mindenkinél. Elindultak
a parkoló felé, lépésről lépésre átvizsgálták a terepet. Kiürítettek egy
szemétkosarat, átnézték a tartalmát: Lucas közben a tűz körül
toporgott, ő is zseblámpával, a fényét a talajra irányítva. Keresett
valamit, bár ő maga sem tudta pontosan, hogy mit, bármit, ami elárulna
valamit Pilátus csoportjáról; de keresés közben sem hagyott fel Letty
leckéztetésével.
– Az istenit neki, Letty, tudom én, hogy felnőttél már, meg minden,
de azért…
– Én átmegyek oda – szakította félbe Letty, a parkoló másik végébe
mutatva –, ott táncoltak.
– Nem, hanem most szépen bemész a városba.
– Igen, igen, egy perc, és megyek!
Mit volt mit tennie, Lucas engedelmesen, bár továbbra is feddőn
mormolva, követte a lányát a fák közé. Nem volt ott semmi, legfeljebb
némi avar, és a felvert por. A színpadi lézerfény ide is elért, a
villogásban képtelenség volt rendesen megnézni bármit is. Lucas
odábbállt, ment, amíg a bozót bele nem kapott a nadrágszárába: akkor
előkapta a zseblámpáját, bevilágított a bokrok közé. Nem látott semmi
érdekeset. Visszament Lettyhez, de még mielőtt odaért volna, egy
sárga-fehér foltot látott megvillanni a zseblámpa fényében. Egy faág
vége volt: láthatóan nemrég törték le. Megállt, körbevillantotta a
zseblámpát: a fényében újabb és újabb foltokat látott.
– Mi van? – kérdezte tőle Letty.
– Semmi, csak a faágak. Úgy látom, mostanában törték le – felelte
Lucas, és beszéd közben sem hagyta abba a kutatást. A földön ott
hevertek a letört ágak. A kisebbeket félrerugdosták. Letty, karját a
fájós oldalához szorítva, lehajolt, hogy elhúzzon egy nagyobb ágat: és,
ahogy húzta, egy újabb, ezúttal narancs- vagy inkább sütőtökszínű
foltra lett figyelmes.
 – Ne, jaj, ne – kapta a kezét a szája elé.
– Mi az? – nézett fel Lucas.
– Skye ilyen narancsszínű zoknikat vett az áruházban. Még
nevettünk is rajta.
– Rendben – villantotta oda a zseblámpáját Lucas. – Menj vissza.
Menj ki a fák közül!
Letty engedelmeskedett. Lucas egy ordítással maga köré gyűjtötte a
rendőröket.
– Lehet, hogy találtunk valamit – mondta nekik –, de egyelőre ne
nagyon mozgassunk meg semmit, esetleg egy bűnügyi helyszínen
vagyunk. Látok itt egy… egy narancssárga valamit… itt, a fák között.
Lehet, hogy egy zokni. Világítson ide valaki!
Megtették, és a zseblámpa fényénél újra megpillantották a
narancsszínű foltot. Két rendőr fogta közre Lucast, az egyik a
nadrágszíjába kapaszkodott, hogy Lucas előredőlhessen, és
beletúrhasson a folt körüli avar- és gallyhalomba.
– Ez egy láb – szólalt meg Lucas némi tapogatózás után –, egy
holttesté!
– Húzzátok ki – kiáltotta Letty –, csak nemrég került oda, talán még
él!
– Nem hinném – csóválta a fejét Lucas –, de azért jobb, ha nem
kockáztatunk.
Félresöpörtek az útból mindent: hamarosan egy alsókarba ütközött a
kezük. Letty ott állt az apja mellett, a kezét összekulcsolva, nézte a
földet – így vette észre a karkötőt, amit ő adott, még San Franciscóban,
Skye-nak.
– Istenem, ő az, ő az… – motyogta. Szívesen abbahagyta volna, de
sehogy sem tudta.
 Az egyik seriffhelyettes átölelte, úgy vonszolta el onnan. Lucas és a
többiek kotortak tovább: a testet csak úgy tessék-lássék temették el,
rásöpörték a nedves avart és a gallyakat. Az első, amit Lucas észrevett
a lány arcán, az a szeme volt: halott kék, jóformán kifordult az
üregéből, és felette, a szemöldökcsontján kékesfekete véraláfutás.

LUCAS NÉZTE, NÉZTE az arcot: a harag úgy hasított belé, akár a

villámcsapás. Jó egy éve nem érzett ilyesmit, utoljára akkor, amikor
annak az elmebetegnek a pincéjében küzdött a kolléganője életéért.
Letty kalandjai halálra rémítették, de a szíve mélyén azért tudta, és a
lány telefonjai is ezt igazolták, hogy nem esett nagyobb baja. De most
itt fekszik ez a halott lány, akinek nem volt senkije, talán egyedül Letty
törődött vele, Letty, aki ugyanerre a sorsra juthatott volna, ha nincs az
a kövér traktoros. Ha őt is bevonszolják az autók közé…
Lucas az utóbbi egy évben szinte végig az íróasztalánál dolgozott,
kisstílű bűnözőtanoncokat hajkurászott, és ha nagy néha akadt is
valami fajsúlyosabb eset, mint például a Merion-ügy, az is hamar
belefulladt az aprópénzért megvesztegetett tanúk halandzsázásába. De
ez itt, ez más: itt egy fiatal lányt öltek meg, szinte gyerek volt még.
– Meghalt – lépett hátra. – A fene egye meg, meghalt. Valaki
szóljon a helyszínelőknek, hogy… Istenem, de szörnyű, meghalt…
Átölelte a lánya vállát. Egy seriffhelyettes kivált a csoportból,
rohant a járőrautó felé, erősítést kérni, a háttérből, mintha mi sem
történt volna, változatlan lelkesedéssel szólt a zene, színes, villódzó
fények szikráztak a tiritarkára pingált bohócarcokon – és Letty az apja
vállára ejtette a fejét, és csak sírt, sírt keservesen.
 9.

Lucas végül úgy döntött, és ezt közölte a kollégáival is, hogy ő maga
viszi a lányát kórházba, éspedig azonnal. Nagy nehezen elcsalogatta
Lettyt a gyilkossági helyszínről, az autóhoz már úgy kellett
odaráncigálnia, és elindultak. Útközben Letty csak egyszer szólalt
meg, akkor is mindössze annyit mondott, hogy „lassabban”. Az orra
vére megint eleredt. Oldalt hajtotta a fejét, és ami vattát csak talált
magánál, mind betömte az orrlyukába.
– Mit is akartam mondani? – ráncolta össze a homlokát Lucas,
miközben az öklével verte a kormányt. – Mi a fenét akartam mondani?
– Bekapcsolt villogóval száguldott, illetve csak száguldott volna: de a
sűrű forgalomban, a rémbohóc-találkozóra igyekvő, vagy épp onnan
iszkoló tömegben képtelen volt tisztességesen odalépni a gázra. – Már
fél órája abban a rohadt kórházban kéne lenned – nézett morogva a
lányára. – De mi a nyavalyát akarhattam mondani?
– Meg kellett találnom Skye-t – hajtogatta a magáét Letty is.
– Megtalálhatta volna bárki más is – intette le Lucas. – Mondd meg,
de őszintén: nagyon fáj?
– Fáj, de igazából nem talált el, se lábbal, se ököllel, csak az első
ütése, az volt telitalálat, de az sem vitt földre, vagy ilyesmi, csak
elszédültem, de talpon maradtam…
– Húzódj már le, köcsög! – ordított rá Lucas egy mazsolára, aki
előttük szerencsétlenkedett. – Húzz a… – de nem fejezte be, inkább
rányomult az előtte vánszorgó autóra, amíg a vezetője rá nem döbbent,
hogy mi a teendője ilyenkor, és félrehúzódott. Lucas erre gázt adott, és
egészen a következő utolért mazsoláig le sem vette a lábát a pedálról. –
Ha nincs az a kövér pali, ki is nyírhatott volna – folytatta Letty
leckéztetését. – Letty, értsd már meg, nem vagy rendőr! Lehet, hogy
egyszer majd az leszel, de még nem vagy az. Tudod, mit műveltél?
– Hülyeséget – adta meg a választ Letty.
– Húzódj már le a fenébe, te idióta! – csapott Lucas mindkét öklével
a kormánykerékre.

MOST HARAGSZOL, UGYE – kérdezte, vagy inkább állapította meg Letty,

már Hayward határában.
– Igen – ismerte be Lucas.
– Nem akarok… szemétkedni, de szerintem a seriffhelyettesek
sosem fogják megtalálni Pilátust. Nem az ő súlycsoportjuk. Ezek nem
nyomozók, csak megyei rendfenntartók – mondta Letty, és Lucas
bólintott: ebben bizony igaza van a lánynak. – Vagyis neked kell majd
elfognod – foglalta össze a mondanivalóját Letty.
Erre Lucas nem tudott mit felelni; de szerencsére nem is kellett,
megérkeztek a kórházhoz, az ügyeletes nővér felkeltette az éjszakás
orvost, aki egy pillanat alatt előkerült, fogta Lettyt, és beterelte a
rendelőjébe. Lucas ezalatt a papírmunkát intézte. Öt perc, és az orvos
visszatért.
– Meg fogjuk röntgenezni – mondta Lucasnak –, jókora ütést kapott
a szeme alá, biztos akarok lenni benne, hogy semmije sem tört el, és
meg kell néznem a bordáit is. Szerintem legalább egy, de inkább kettő
eltört, tehát azt is ellenőrizni kell, hogy nem szúrta-e át egy csont a
tüdejét.
– Erre mennyi az esély? – öntötte el az aggodalom Lucast.
– Kevés – rázta a fejét a doktor. – A röntgent is inkább csak
elővigyázatosságból csináljuk, ha van valami baj, akkor azonnal
megtudhatjuk.

ELTELT EGY FÉL óra, míg Letty és a doktor visszatért a rendelőből.

– Két bordája elrepedt – újságolta az orvos –, de egyik sem mozdult
el a helyéről. A véraláfutások alapján, amelyeket a rúgások helyén
láttam, azt hiszem, nem lesznek további komplikációk, szerencsére a
veséjét és a máját elkerülte mindegyik. Már mindent megbeszéltünk,
Letty tudja, mit kell tennie, és mire kell vigyáznia. Túl sok tennivalója
persze nincs, legfeljebb az, hogy lehetőleg ne nagyon köhögjön, és ne
nevessen.
– És az arca? – kérdezte Lucas. – És az orra?
– Törés sehol, csak az orrcsontja repedt be egy kicsit – ütögette meg
a saját orrát az orvos, hogy Lucas lássa, miről van szó. – A vérzés attól
van, hogy felrepedt a bőre az ütés miatt. Úgy láttam, magától nemigen
fog elmúlni, úgyhogy felírtam egy kenőcsöt, az majd elmulasztja. De
csak a vérzést, a fájdalom még egy ideig megmarad, főleg, ha elmúlik
a fájdalomcsillapító hatása. Felírtam tablettákat a fájdalomra. Főleg az
orra fog fájni, a bordák már nem annyira.
– Meddig tart, míg meggyógyul?
– Két-három nap, és enyhül a fájdalom az orrában. Az elrepedt
bordák lassabban forrnak össze, és a véraláfutás is ott lesz egy ideig a
mellkasán, veszettül fog fájni, főleg reggelenként. De nincs nagy
veszély, csak ez a fájdalom. Ugye, emlékszik még – fordult most Letty
felé –, hogy mit mondtam a… a mellékhatásokról?
– Miféle mellékhatásokról beszél? – kotnyeleskedett bele Lucas.
– A gyógyszerek mellékhatásáról.
– Miféle mellékhatásokról beszélt? – ismételte meg a kérdést Lucas,
már kint, az autóban. – Miféle kását kerülget ez a te dokid?
– Csak nem akart zavarba hozni – felelte Letty. – A gyógyszer miatt
lehet, hogy egy ideig nem tudok majd kakilni. Arra kell emlékeznem,
hogy vegyek valamit székrekedés ellen.
– És ettől te zavarba jönnél?
– Nem.
– Helyes. Ha tényleg zsaru akarsz lenni, jobb, ha hozzászoksz a
gondolathoz, hogy bármikor feldughatnak neked bármiféle csövet,
bárhová, és attól biztos zavarba jössz, ha olyan zavarba esős típus
vagy. Nekem elhiheted, volt már részem benne. Most pedig felhívom
az anyádat.
– Ordibálni fog – jósolta Letty.
– Hát, valamikor neki is kell…

ELŐBB Ő MAGA beszélt az asszonnyal, aztán átadta a telefont Lettynek,

ő is elcsevegett vagy öt percet a mamájával, előadta az egész esetet, de
a sérüléseit igyekezett bagatellizálni. Útban visszafelé, a
bohócgyűlésre, egy villogó rendőrautó száguldott el mellettük.
Ahogy Letty befejezte a beszélgetést, Lucas azonnal visszavette tőle
a telefont.
– Sokkal nagyobb a baj, mint ahogy megpróbálja elhitetni veled –
mondta. – Most még egész jól van, de csak várjuk ki a holnapot!
Annyi biztos, hogy vezetni egyáltalán nem szabad neki, vagyis
valakinek ide kell jönnie érte!
Letty ki ne mozduljon a házból, kötötte még Weather Lucas lelkére;
aztán holnap délután ő maga megy el érte, és talán még Sloan, Lucas
régi barátja, vagy Del felesége is elkíséri, hogy legyen valaki, aki
hazahozza a másik autót.
 Egy perccel az után, hogy letették, Lucast újra hívták: Stern volt az.
– Most beszéltem Clark Chapmannel – mondta; Chapman a megyei
seriff –, hallom, találtatok egy holttestet.
– Igen. Skye-ét. Úgy látszik, Pilátus ölte meg, halálra rugdosta.
Lehet, hogy a lányom tanúja volt a gyilkosságnak.
– Jézusom! De Letty jól van, ugye?
– Többé-kevésbé. Súlyosan megverték – válaszolta Lucas.
Elmesélte a jelenetet, ahogy Pilátus rátámadt Lettyre.
– Te jó szagú úristen… Jó, hát akkor kénytelenek leszünk kiállni az
összes jelentősebb autóútra, és mindenkit leállítani meg igazoltatni. Ha
jól értem, egy papi csuhás illetőt keresünk.
– Lehet, hogy már átöltözött – vélte Lucas. – Skye megölése után
villámgyorsan eliszkoltak. Menekülnek.
– Hívom a helyszínelőket – fogadkozott Stern. – De…
tulajdonképpen te mit is kerestél ott?
– Letty elindult Skye után, és aggódtam érte – vallotta be Lucas. –
Szóval tulajdonképpen csak apai minőségemben jöttem. Ígérem, a
háttérbe húzódom, nem zavarom az itteni zsarukat.
– Azért nagyon messzire ne húzódj vissza – nevetett fel Stern –,
lehet, hogy szükség lesz a tanácsaidra. Nem voltál te valamikor
seriffhelyettes errefelé? Én mintha úgy emlékeznék.
– De, voltam, csak hát hosszú évekkel ezelőtt, és nem ebben a
megyében. És fizetést se kaptam.
– Jó, jó. Azért csak maradj velünk még egy ideig. Én egyelőre
Madisonban vagyok, mindenféle beszélgetésekbe bonyolódtam, de
ahogy tudok, indulok a helyszínre – búcsúzott el, előbb azonban még
megígértette Lucasszal, hogy ő is odamegy.
MOST MENNYIRE FÁJ? – kérdezte Lucas, ahogy visszaérkeztek a
rémbohóc-találkozóra.
– Nem olyan vészes.
– Beszélnem kell valakivel. Te addig maradj itt. Hajtsd hátra az
ülést, és ki ne szállj nekem!
– Jó, jó.
– Nehogy kiszállj! – ismételte meg Lucas.

A SERIFFHELYETTESEK KÖZBEN körbekordonozták a gyilkosság

helyszínét és Pilátusék táborhelyét, már csak a helyszínelőkre vártak.
Lucas megkérte az egyik civil ruhást, hogy menjen fel a színpadra, és
állítsa le a zenét. A civil ruhás meg is tette, sőt azt is bemondta a
mikrofonba, hogy egy rémbohóc lányt meggyilkoltak, valami
kaliforniaiak, és ha esetleg valaki véletlenül lefényképezett volna egy
csoport körben parkoló autót, ott – mutatta meg a helyet –, akkor a
rendőrség a maga részéről örök hálájával övezné az illetőt, ha
megmutatná a fotót.
A bejelentés egy időre félbeszakította a koncertet – pontosabban
több mint húsz percre, eddig tartott, míg a zenészek összeszedték
magukat, és újra nekiláttak –, és legalább fél tucat lelkes rémbohócot
terelt a rendőrök elé, hogy megmutogassák nekik a fényképeiket.
Egyikük, egy Betty Morrow nevű lány, Haywardból, a mobiljával
lekapta a barátnőjét: a kép hátterében egy rendszámtáblát láthattak, az
autó szemlátomást Pilátusék konvojához tartozott.
A telefon kijelzőjéről lehetetlenség volt leolvasni a rendszámot, de a
seriffhelyettes rávette a lányt, hogy küldje el a képet a zsaru egyik
haverjának, aki amatőr természetfotós. Ő átfuttatta a képet a Lightroom
programján, és két perc múlva küldte is a választ, az autó
rendszámával, márkájával, modelljével: egy nyugdíjközeli Subaru
Forester volt az.
– Csak hát van még egy érdekesség – vakarta a fejét a
seriffhelyettes. – Az, hogy a rendszám nem kaliforniai. Nem akarja
kitalálni, honnét van?
– Semmi kedvem találgatni – vetette el az ajánlatot Lucas. – Honnét
van?
– El se fogja hinni… minnesotai.
– A fene egye meg, de hát Kaliforniából jöttek – dühödött be Lucas.
– Ha az a rendszám egy minnesotai emberé, akkor lehet, hogy nem is
tartozik a csoporthoz.
– De ő is abban a körben parkolt – védte a maga igazát a
seriffhelyettes.
– Kérem azt a rendszámot – döntött Lucas. – Szólok az ügyeletes
tisztünknek, hogy nézzen utána.
Megkapta, felhívta az ügyeletest, megrendelt tőle mindent, amit
csak meg lehet tudni a rendszámról. És e-mailben, és azonnal.
Az első adatot valóban azonnal megkapta: az autó regisztrált
tulajdonosa bizonyos Chester Tillus, lakhelye Baudette, Lake of the
Woods megye.
– Tíz perc múlva küldöm a fényképet a jogosítványáról, már ha van
neki – ígérte az ügyeletes tiszt.
– Várj csak – kérte Lucas, hogy elkérhesse és továbbadhassa az
itteni seriff hivatalának e-mail-címét. – Küldj el mindent nekik is, itt,
Wisconsinban is keresik ezt az embert, lehet, hogy gyilkosság
gyanújával.
– Rendben, küldöm. Te most ott vagy a helyszínen?
– Igen, de mindjárt indulok, átmegyek a hétvégi házamba –
válaszolta Lucas. – Egyelőre úgyis csak sötétben tapogatózunk, arra
meg jók lesznek ezek a tökfejek is.
– Hm, töklekvár, hát van annál finomabb? – nevetett fel az
ügyeletes, és letette.
Szerintem sincs, mormolta Lucas. Most Sternt hívta, hogy
tájékoztassa a fejleményekről.
– Mára kifogytam az ötletekből – búcsúzott tőle. – Átviszem Lettyt
a vityillónkba, és én is megpróbálom kialudni magamat.
– Hát akkor holnap találkozunk – rebegett istenhozzádot Stern is. –
Megpróbálom elérni a kora reggeli gépet.

MEGÉRKEZTEK A HÉTVÉGI házba, berendezkedtek. Lucas felajánlotta,

hogy gyorsan összeüt egy sajtburgert, de Letty nem kért, azt mondta,
inkább kiül egy kicsit a stégre.
– Ebben egészen biztos vagy?
– Aha.
Csakhogy Lucasnak esze ágában sem volt egyedül hagyni a lányát.
Kezében a sörével és az iPadjével kiment utána, Letty tehát, mit
tehetett volna, kinyitott neki is egy kempingszéket.
– Időnként hihetetlenül tehetségesen tudsz felbosszantani, tudod-e –
zöttyent le a székbe Lucas.
– Persze hogy tudom – vágta rá Letty –, de hát én már csak ilyen
vagyok. Te meg csak olyan.
– Igen, ebben valószínűleg igazad lesz – adta meg magát Lucas.
– Tudod már, hogy ölték meg?
– Reggel majd megtudjuk a helyszínelőktől – odázta el a választ
Lucas. – De abból ítélve, amit te láttál, meg abból, amit én, azt
mondanám, hogy halálra rugdosták.
 – Jaj, istenem – sóhajtott fel Letty, aztán teljes tíz másodpercre
elhallgatott. – Csak ülök itt, és töröm a fejemet, hogy akkor is
megölték volna, ha nem találkozik velem – szólalt meg aztán. – Az
egyetlen, amire gondolni tudok, az az, hogy ha nem adom meg neki a
számomat San Franciscóban, akkor talán sosem tudja meg, hogy Henry
meghalt. Marad Dél-Dakotában, kutat tovább Henry után, és Pilátussal
sem találkozik. Megyünk a kenyérmorzsák után, be a sötét erdőbe, az
meg végképp elnyel minket.
– Ha az őrületbe akarod kergetni magad – szólt közbe Lucas –, ez a
legjobb módja. Én például tavaly beszéltem Bob Shafferrel,
közvetlenül azelőtt, hogy megölték. Legalább húsz dolgot is
csinálhattunk volna másképp aznap, és akkor ma is élne. De volt ott
egy röpke másodperc, egy pillanat törtrésze, amikor eldőlt, hogy túléli-
e, vagy odavész: ha mégse megy be a boltba, lekváros fánkot venni,
még ma is élne. Rendes férj volt, és tisztességes apa. Lehetne az ma is.
– Igen, de ha nem hal meg, akkor te nem keveredsz bele abba az
ügybe, és akkor talán Catrin Mattsson halt volna meg.
– Nem tudom, lehet. De az is lehet, hogy Shaffer hamarább találta
volna meg Catrint – tűnődött el Lucas. – Ma már lehetetlen eldönteni.
Így van ez: ha útelágazáshoz érkezel, néha megesik, hogy rossz felé
indulsz tovább… Néha meg nem. De mindenképpen tovább kell
menned.
Ültek, hallgattak.
– Megkaptad már az e-mailt? – törte meg a csendet Letty. – Az
irodádból?
– Utánanézek – kapcsolta be az iPadjét Lucas. Lassan ment a
letöltés, gyenge volt a térerő, de úgy öt perc múltán letöltődött a fájl
Chester Tillus viselt dolgaival. Lucas átfutotta.
 – Ő is velük van – állapította meg –, Pilátusékkal.
Előkapta a mobilját, felhívta a seriff hivatalát, és elismételte a fenti
mondatot az ügyeletes őrmesternek is.
– Találják meg, és tartóztassák fel – mondta neki –, mert ő is tagja
annak a bandának. Amúgy két körözés van érvényben ellene
Minnesotában, mindkettő betörés miatt, és egy harmadik
Kaliforniából, verekedésért, és az csak két hónapos. Vagyis két
hónapja még ott volt, csak lusta volt lecserélni a kaliforniai
rendszámtábláját.
– Rendben, fülön csípjük – fogadkozott az ügyeletes.

MÍG LUCAS ÉS Letty a stégen időzött, Pilátus egy félreeső országúton

hajtott: nemrég lépték át Michigan állam határát. A tanítványok java
része szétszéledt. Skye egy teljes napot töltött a rendőrségen, mielőtt
megölték: ki tudja, mi mindent mondhatott el nekik. Annyi biztos,
hogy jó néhányuk nevét tudta. Miután Pilátus megölte a lányt, a
tanítványokon vak rémület lett úrrá: Pilátuson is, hiába próbálta
elkendőzni, csak meglátszott rajta. Idáig mindig csendes, eldugott
helyeken gyilkoltak, ahol magukban lehettek, ezt a lányt viszont az
egész rémbohóc-találkozó szeme láttára. Aztán még felbukkant a
fekete hajú rémbohóc kiscsaj, és Skye nevét ordibálta: nem csoda,
hogy Pilátus behúzott neki egyet, vele ilyen kiscsajok ne ordibáljanak.
És Pilátus még szerencsésnek is mondhatta magát, hogy előkerült az a
dagadék, mert az első gyilkosság után hangulatba jött, és alighanem
elköveti a másodikat is, ott, a tömeg kellős közepén. De jött a dagi, és
lenyúlta a kiscsajt. Hát, ha szereti, hadd vigye. Legyenek boldogok
egymással.
A tanítványok tehát szétszéledtek, ahányan voltak, annyifelé: Pilátus
keletnek fordította a Firebird orrát. Csak egy autó jött utána, az új
lakókocsi, a volánjánál Terry és Laine váltották egymást. A lehető
legeldugottabb utakat választották, de azért igyekeztek minél előbb
átlépni az államhatárt. Pilátus tapasztalatai – ezek jószerével mind a
rendőrös tévésorozatokból származtak – szerint a rendőrök nem
szeretnek átnyúlni az államhatárokon. Csak sikerüljön eljutni
Michiganbe! Ott már nem találkoznak… senkivel. Legfeljebb néhány
fával.
– Jesszuskám, de kurva sötét van – fakadt ki Kristen. – Itt még
kocsik sincsenek! Mintha zsákot húznának a fejedre, olyan sötét –
szegezte a szemét a Firebird szélvédőjére: de hiába, akik a napsütötte
Kaliforniához szoktak, azoknak a michigani sötét olyan vastag, hogy
szinte még az autók fényszórói sem üthetnek lyukat rajta.
Már megtettek jó néhány mérföldet Michiganben, amikor egy
ösvény villant fel a reflektorok fényében, az országúttól balra. Egy
tábla állt az ösvény bejáratánál, de hogy mi írtak fel rá, azt ennél a
sebességnél nem tudták leolvasni. Azért mégis rákanyarodtak az
ösvényre: így tudták meg, hogy egy csónakkikötőhöz vezet. Magából a
tóból nem láttak semmit, egyetlen lámpa sem égett sehol, de a
zseblámpáik fényében találtak egy táborhelyet, amit nemrég
hagyhattak el. Itt letelepedtek, a két kocsit bevitték a fák közé.
– És most? – kérdezte Laine, ahogy kiszállt a lakókocsiból.
– Most itt szépen leülünk, és várunk – adta meg a választ Pilátus.
– Fogadok, hogy lesznek itt medvék is – nézett körül gyanakvó
arccal Laine –, meg farkasok.
– Medvék és farkasok nem esznek autót – intette le Pilátus. – Csak
ne lenne ilyen átkozott sötét. Pedig csillag az van itt dögivel.
LETTY KILENCKOR ÉBREDT, arra, hogy fáj.
– Mindenem fáj – jajdult fel –, de a legjobban az orrom. És nem is
ott, ahol megütöttek, hanem ott, ahol a doki bekente azzal a kenőccsel!
– Vegyél be gyógyszert – javasolta Lucas.
– Már bevettem négyet – vágta rá Letty –, pedig naponta csak kettőt
szabad.
– Aha – nyugtázta Lucas –, de akkor is meg kell még állnunk egy
patikánál.
– Mindig azt hittem, hogy székrekedésük csak öregeknek van –
búsongott tovább Letty –, nem akarnád kiváltani nekem?
– Szó sem lehet róla – hördült fel Lucas. – Eszem ágában sincs!
– Az orrom… – nyögött egyet pár perc múlva Letty – …nagyon, de
nagyon fáj! Mintha egy égő fáklyát toltak volna fel bele.
Enni egyiküknek sem volt kedve, nem is nagyon volt mit, legfeljebb
a Cheetos maradványait tegnap estéről; úgyhogy inkább elindultak
vissza a rémbohócok találkozójára. Mire odaértek, legalább száz új
sátrat számolhattak meg, de volt olyan is, aki a kocsijában aludt. És a
térség kellős közepén változatlanul ott virított a sárga rendőrségi
szalag, amellyel körbevették a gyilkosság helyszínét. A kordonon belül
seriffhelyettesek ügyködtek, a kordon mellett álltak a járőrkocsik, azok
mellett pedig egy wisconsini helyszínelő kocsi. Egy csapat rémbohóc
épp a színpadot szerelte szét: átviszik a mező túlsó szélére, oda, ahol a
máglya van, válaszolta Lucas érdeklődésére egy seriffhelyettes.
Skye holttestét az éjszaka folyamán kiásták: a feje úgy torzult el,
akár egy labda, amibe túl erőset rúgtak.
– Úgy látom, magának lesz igaza – mondta a helyszínelők főnöke,
aki hallotta már, hogy Lucas szerint a lányt halálra rugdosták –, ezeket
a sebeket nem bottal ütötték, és a kezén és a karján sem láttunk
horzsolásokat. A koponyája viszont betört, több helyen is. Egy dollárt
teszek fel egy fánk ellenében, hogy tényleg halálra rugdalták.
– DNS?
– Vettünk már mintát mindenről, amiről lehetett.
A seriffhelyettesek azt mondták, az éjszaka során egyetlen konvojt
sem láttak, de felírtak egy csomó kaliforniai rendszámot, de akik
azokban az autókban ültek, azok nem voltak bohócra kipingálva. És
nem volt semmijük, ami feljogosította volna őket arra, hogy wisconsini
rendőr létükre leálljanak packázni ezekkel a kaliforniaiakkal.
– Hát mit tehettünk volna? – tárta szét a karját egyikük. – Talán
azzal a minnesotai rendszámmal kezdhettünk volna valamit, de azzal
meg nem találkoztunk sehol.
– Azért csak mutassanak meg mindent – bólintott Lucas. – Az
összes kaliforniai rendszámot, amit felírtak.

NEM SOKAT IDŐZTEK itt, mind a ketten hivatalosak voltak Haywardba,

nyilatkozniuk kellett a tegnap történtekről, tehát indultak tovább.
Korán érkeztek, a zsaru, akinek fel kellett vennie a nyilatkozatot, még
nem volt a helyén, csak egy fél óra múlva jön, tudták meg: így hát
fogták magukat, és átbandukoltak a főutca túloldalára, a Horgászok
Kocsmájába, reggelizni; ez volt Lucas itteni törzshelye. Csakhogy még
nem nyitott ki: szerencsére találtak egy másik kávézót. Ez viszont
közel volt a Walgreens áruházhoz, így hát oda is benéztek. Lucas a
könyvespolcok közt böngészett, Letty elment kiváltani a székrekedés
elleni tablettáját.
– Na, megkaptad? – kérdezte Lucas, már kint, az áruház előtt.
– Igen, azt mondtam a pénztárosnőnek, hogy neked lesz, csak túl
szégyellős vagy, nem merted elkérni.
 Lucas, ha kissé kelletlenül is, de elnevette magát.

MENTEK VISSZA A seriff irodájába, útközben is a gyilkosságról

beszélgettek.
– Skye azt tervezte – mesélte Letty –, hogy több bohócgyűlést is
megnéz, az itteni után valahol Detroit környékén lesz a következő, és ő
úgy gondolta, hogy Pilátus is odamegy. És mindenki, akit Pilátus körül
láttak, bohócra lett kifestve, szóval úgy látszik, hogy komolyan
gondolták.
– Hol lesz az? És mikor? Mármint a következő bohócgyűlés.
– Utánanézek – vette elő az okostelefonját Letty. – Sault Ste. Marie-
ben, az amerikai oldalon.{1} Illetve igazában egy farmon, a várostól
délre. Jövő hét végén, aztán lesz még egy, Detroitban, két hét múlva.
– Sault Ste. Marie baromi messze van innen – morgolódott Lucas. –
Egyszer voltam ott autóval, amikor New Yorkba mentem, ha jól
emlékszem, hét-nyolc órát vezettem, míg odaértem. Nyolc óra a
minimum, ha az Ikervárosokból indulok.
– De azért odamész, ugye?
– Nem tudom – vakarta meg az állát Lucas: az éjjel megcsípte egy
szúnyog. – Ha addig nem kerítjük elő ezeket az embereket, akkor
nagyon is lehetséges. Ha gyorsan akarsz kijutni erről a környékről, az a
legokosabb, ha dél felé indulsz el. Ha feljutsz az I–94-esre, onnan már
egyenes az út Chicagóba, de akár Kalifornia felé is. Van itt sztráda,
amennyit csak akarsz. Ha rögtön elindultak, miután megölték Skye-t,
és egész éjjel vezettek, váltott sofőrökkel, akkor… Omaha, aztán
Kansas City, vagy elkanyarodhatnak Chicago felé. Egy akkora
városban hiába próbálnánk előkeríteni egy kaliforniai rendszámtáblát,
amit nem is ismerünk. Holnap reggelre simán Phoenix közelében
lehetnek, vagy Vegasban, vagy akár New Yorkban. Figyelni fogjuk
őket, de igazában az a legnagyobb esélyünk, ha visszamennek Los
Angelesbe, az ottani zsaruk nagyon várják már Pilátust.
– Szóval leléptek – hajtotta le a fejét Letty. – Legalábbis részünkről
az ügy lezárult.
– Még az is lehet. De ha dél felé indultak el, akkor sokáig lesznek
Wisconsinban, ahol eddig is mindenki őket hajkurászta, csakhogy
hiába. Vagyis valószínűleg a legközelebbi államhatár felé mennek,
vissza Minnesotába vagy keletre, Michigan felé. Minden azon múlik,
hogy mit akar ez a Pilátus: ha tényleg annyira belehabarodott a
rémbohócokba, akkor elképzelhető, hogy ott lesz a gyűlésen Sault Ste.
Marie-ben, vagy a rákövetkező héten Detroitban.
– És mi addig mit csinálunk? – kérdezte Letty.
– Hogy mi mit csinálunk? Nekem ott a nyakamon a Merion-ügy,
meg még egy csomó más is.
– Azt igazán leadhatnád…
– De nem adom le. Téged adlak le, a házban, ott megvárod anyádat.
Én viszont, ha most rögtön elindulok, kora délutánra Baudette-ben
lehetek, ottani az a minnesotai rendszámtábla. Majd meglátom, mit
kezdhetek vele. Aztán késő estére visszamegyek az Ikervárosokba, és
holnap, ha közbe nem jön valami, átnézek Sault Ste. Marie-be, egy
kicsit körülszimatolok. De, és ezt csak neked súgom meg, ha ez a
história Sault Ste. Marie határain kívül történt, a városi zsaruk nem
nyúlhatnak hozzá, a megyeiek meg… hát szóval rettenetesen túl
vannak terhelve.
– De én…
– De te nem jössz velem. Nekem is repedt már el bordám, elhiheted,
hogy azzal nem tanácsos sétafikálni. Még kátyúkba belehajtani sem,
azt pedig majd délután megtapasztalod, ha az anyád hazahoz. Ő aztán
egyetlen kátyút sem hagy ki! Vagyis maradsz a fenekeden, legfeljebb a
menő haverjaiddal találkozol, és megvitatjátok, hogy miféle
méregdrága cuccokat kell venni abba a méregdrága iskoládba, ha ott is
menőzni akarsz.
– Te is tudod, hogy én egyáltalán nem ilyen vagyok!
– Egy kicsit azért igen. Mint én. Csak nem annyira.
– Hála légyen érte Jézusnak. Csak azt nem értem, honnan van időd
az örökös vásárlásra.
– Nem elég jól lenni, jól is kell kinézni – bölcselkedett Lucas.
– Miiii?!
– Mindegy, te ezt a mondást már nem ismerheted, túl fiatal vagy
hozzá.

EGY ÓRÁBA TELT, míg Letty végzett: előadott mindent, onnantól

kezdve, hogy San Franciscóban megismerte Henryt és Skye-t, egészen
odáig, hogy megtalálták Skye holttestét. Lucas is bele-beleszólt,
elmondta, hogyan került elő Henry holtteste Dél-Dakotában; hogy mi a
lehetséges összefüggés Henry megölése és a Los Angeles-i Kitty
Place-gyilkosság között; és végül a tűzharcról is megemlékezett,
amelyben Bony hagyta ott a fogát. Amikor befejezték, egy
seriffhelyettes lépett oda hozzájuk.
– Sikerült azonosítani azt a lányt – újságolta. – A neve nem Skye,
úgy hívták, hogy Shirley Bellows. Indiana államban volt bejelentve,
egyszer-kétszer elkapták már, bolti tolvajlásért meg kábítószer
birtoklásáért. Szeretnénk előkeríteni a rokonait, de az a baj, hogy sehol
sem találjuk őket.
– Hát, kösz – mormolta Lucas. Nézte a lányát. Letty sírva fakadt,
hiába is próbálta rejtegetni.
 Elköszöntek, elindultak. A Horgászok Kocsmája kinyitott már,
beültek, megreggeliztek. Letty javaslatára benéztek még a
könyvesboltba is, hátha van valami az újságokban a tegnap esti
gyilkosságokról: de nem volt.
– Lapzárta után történt – állapította meg Lucas. – Majd a holnapiban
benne lesz.
Letty azért vett magának egy magazint, úti olvasmánynak, és Lucas
is végigszemlézte a vadász-halász könyvek polcát. Valaki volt olyan
kedves a fedelével felfelé otthagyni egy könyvet, ami tetemkereső
kutyákról szólt: Lucas belelapozott, de pár oldal után feladta. Eddigre
Letty is elkészült.
– Szóval akkor elmész Baudette-be? – kérdezte a lány, már kint az
utcán.
– Igen, de csak későn érek oda, négy óra tájt, ha azonnal indulhatok,
amint anyád megérkezik a házba, hogy hazavigyen.
– Annyira szeretnék én is jönni – tett egy utolsó kísérletet Letty.
– Igenám, csakhogy nem jöhetsz – zárta le a vitát Lucas. – Itt
maradsz a fenekeden, amíg a sebed begyógyul. Ha a székhez kell hogy
bilincseljelek, akkor úgy.
 10.
Weather nem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy Lucas
egyedül hagyta Lettyt a hétvégi házban, de Lucas megnyugtatta.
– Na, ide figyelj – pirított rá a feleségére, és a hangja közben csak
úgy recsegett a visszafojtott türelmetlenségtől –, abban a házban soha
senki meg nem találja, annyira a világ végén van. A barátainknak
részletes térképet adunk a kezébe, de még úgy sem találnak oda. Ellesz
ott egyedül négy órát. Majd nézi a tévét. Ha ragaszkodsz hozzá,
felmehet a padlásra, viheti a puskát is. De ha nekem is ott kell ülnöm,
négy álló óráig, és bámulni azt a lányt, és csak utána indulhatok
Baudette-be, akkor nincs az az isten, hogy éjszakára hazaérjek. Ott kell
majd aludnom, pedig igazán szerettem volna hazajönni.
– Jó, jó, rendben. Igyekszem olyan gyorsan odaérni, amilyen
gyorsan csak tudok – nyugtatta meg Weather. – Viszont nagyon, de
nagyon dühös leszek, ha estére nem jössz haza.
Így hát, miután egy homlokcsókkal elbúcsúzott tőle, egyedül hagyta
Lettyt – bár arról azért gondoskodott, hogy a lány könnyűszerrel elérje
az elemózsiaraktárt, illetve a 12-es Berettát, ha szüksége lenne
bármelyikre –, és elindult, nyugat felé. Elhajtott a rémbohóctábor
mellett: azóta még többen jöttek; de még a gyilkosság helyszínét őrző
járőrautó-karaván sem ment el.
Még Haywardban járt, amikor felhívta Virgil Flowerst.
– Még mindig Fergus Fallsban vagy?
Pillanatnyi csend a telefonban.
– Mégis, hol a fenében lennék?
– Jó, azért még nem kell gorombáskodni.
 – Rohadj meg. Leteszem! – de nem tette le, legalábbis nem elég
gyorsan.
– Mikor tudnál elindulni, Baudette felé? – kérdezte Lucas.
– Te viccelsz velem? Ebben a percben indulhatok – fakadt ki
Flowers. – Ha még tíz percig itt kell maradnom, elkezdem egyenként
kilőni a szenátor teljes családját!
– Jó, de a pisztolyodat használd! Azzal legalább nem teszel kárt
senkiben.
Lucas és Flowers egyszer tűzharcba keveredtek: Flowers
megpróbált szíven lőni egy nőt, de a lábát találta el.
– Nevetek, csak magamban – nyugtázta a tréfát Flowers. – Azt nem
értem, mit keresek ebben a nyomorult, rohadt, korrupt, haszontalan,
politikusbűnözésben fuldokló koszfészekben! Miért kell nekem éjnek
évadján birkák után kémkedni, miért kell kihallgatnom egy eszelőst,
akit elraboltak a marslakók, és szexuális kísérleteket végeztek rajta,
valószínűleg az első és utolsó szexuális kísérletet, amiben az emberünk
részt vett, már úgy értem, kívül a kupleráj falain kívül.
– Jó, jó… Nem azért vagy ott, hogy nyomozz, hanem azért, hogy
úgy tégy, mintha nyomoznál, Virgil, ezt te is tudtad. Na, mindegy.
Amiről viszont most beszélek, az kemény. Épp megyek Baudette-be…
– De Letty jól van, ugye? – kérdezte Flowers, ahogy Lucas az
elbeszélése végére ért: mert hiába a korkülönbség Flowers és Letty
között, amióta csak ismerték egymást, mindig is elektromos szikrák
pattogtak. És ez a Flowers ráadásul még nem is olyan öreg…
– Kutya baja. Fájdalmai persze vannak, de szerintem egy kis
fájdalom nagyon is jót fog neki tenni – mondta Lucas. – Most képzeld
el, odalép egy elmebeteg gyilkoshoz, de szó szerint elmebeteghez,
elkezd vele ordibálni, és megússza egy monoklival meg egy-két repedt
bordával. Azért ez már valami, nem?
– Én ezt komolyabban venném, ha az én lányom volna –
elégedetlenkedett Flowers. – Én azt a jóembert levadásznám és
agyonlőném. Bár lehet, hogy csak péppé verném.
– Ha arra gondolok, amit Frankie-ről hallottam, hamarosan
bebizonyíthatod, hogy nem csak a szád jár. Utána majd jöhetsz és
könyöröghetsz tanácsért, hogy hogyan neveld fel a lányodat. Például
mi a teendő abban az esetben, ha kifordított melltartóval érkezik haza.
– Jó, majd meglátjuk. Viszlát Baudette-ben! Ha én érek oda előbb,
benézek a rendőrségre, megpróbálom kideríteni, hol lakik ez a Tillus.
– Viszlát Baudette-ben – búcsúzott el Lucas is.

EGÉSZ ÚTON DULUTH felé Lucas azon gondolkodott, mi lehet most

Lettyvel. Végül, amikor már épp nem bírta volna tovább, felhívta
Weather.
– Megtaláltam – jelentette az asszony. – Még él. De ez a monokli a
szeme alatt, ez szörnyű.
– Ne hagyd, hogy elfelejtse a tablettáját – szólt rá Lucas –, tudod,
székrekedés ellen.

MOST, HOGY LETTYT végre biztonságban tudhatta, megengedhette

magának, hogy Flowers miatt is aggódjon kicsit. Flowersnél jobb
nyomozót, amióta élt, nem látott még, sőt nem is igen hallott
hasonlóról. Ebben a Fergus Falls-históriában viszont igaza volt: úgy
nem stimmel az egész, ahogy csak van. Flowerst tulajdonképpen
kizárólag egy cél vezette Fergus Fallsba: hogy megóvjon egy szenátort
a saját ostobaságától. Ugyanis az a tény, hogy a szóban forgó szenátor
izgága, akár az ágyi poloska, és nagyjából annyi esze van, mint egy
ütvefúrónak, nem akadályozta meg abban, hogy döntő szava legyen,
amikor megállapítják a BMH éves költségvetését. Flowersnek tehát
mennie kellett… Lucas pedig igyekezett behúzni a nyakát, amennyire
csak tellett tőle.

AZ ÚT BAUDETTE felé leginkább unalmas volt: lapos, sivár, mocsaras

vidéken vezetett keresztül, bár az egyenes szakaszai azzal fenyegettek,
hogy a Benz hengereiből kifogy az olaj, ezeken ugyanis kétszázra is
felgyorsíthatott, amit meg is tett – amíg meg nem hallotta a motor felől
érkező, szamárköhögésre emlékeztető zajokat, és meg nem érezte,
hogy a terepjáró úgy ugrál a kemény aszfalton, mint a lakodalmas
szöcske. Ezzel együtt, már majdnem Baudette-be ért, amikor
megszólalt a telefonja. Flowers.
– Megszereztem az emberünk címét, kaptam a házról néhány
műholdképet, és van nálam házkutatási parancs is.
A ház, úgy tudom, valójában egy lepukkant farm, ma már csak gyomot
termel. Te merre vagy?
A navigációs rendszerem szerint negyedórára onnan – válaszolta
Lucas. – Miféle házkutatási parancsról beszélsz?
– A seriff ismeri a házat, meg a srácot is, akiért jöttünk. Fehér
szemét, azt mondja róla, nem jó semmire, viszont fegyvere az akad,
nem is kevés. Elmagyaráztam neki a helyzetet, erre átvitt a bíróhoz, és
kisírta tőle a házkutatási parancsot. Én minek ellenkeztem volna? Ha
tényleg csak negyedórára vagy innét – folytatta Flowers –, akkor
valószínűleg éppen most mentél el a farm mellett. Ha akarod,
találkozhatunk valahol az úton, mármint te, én meg a seriffhelyettes a
házkutatásival, de be is jöhetsz előbb a városba, ha neked az a jobb.
 – Még tankolnom kell, és ennék is valamit – gondolta végig Lucas.
– Inkább találkozzunk ott.
– Ha látsz egy plakátot egy óriási kancsal szemmel, az alatt
megtalálsz minket is.
Lucas beért a városba, levette a lábát a gázpedálról, és végül, épp,
amikor egy hídon hajtott át, észrevette a kancsal szemes óriásplakátot,
egy motel parkolójában – és a plakát alatt ott ült, a terepjáró
motorháztetőjén Virgil Flowers. A fején napszítta szalmakalap, a
szájában tölcsér, a tölcsérben fagylalt, mellette egy seriffhelyettes, nő,
szintén heves fagylaltfogyasztásban. A terepjáró mögé, mint rendesen,
Flowers odaakasztotta a motorcsónakját. A nőn, ahogy Lucas első
pillantásra megállapíthatta, az volt a leginkább figyelemre méltó, hogy
milyen figyelemre méltó. Nevetett: nyilván Flowers mondott valami
tréfásat, már megint. Kibaszott Flowers, mormolta magában Lucas.
Leparkolt, kiszállt.
– Nancy Mahler – mutatta be a nőt Flowers.
A kollegina leugrott a motorháztetőről, kezet rázott Lucasszal.
– Virgie sokat mesélt magáról – lelkendezett –, annyira örülök a
megtiszteltetésnek!
– Atyaisten, Virgil, mit meséltél neki? – szörnyülködött Lucas,
holott jólesett neki az elismerés.
– Azt, hogy tavaly megmentette egy seriffhelyettes kolléganőm
életét – felelt Flowers helyett a nő. A szeme színe a frissen kaszált
szénáéhoz volt hasonlatos, hozzáillő hajjal. – Azt mesélte, hogy ha
maga nem rúgja be az ajtót, és nem megy be egyedül abba a szobába,
az a nő meghalt volna.
– Jó, hát ez azért nem annyira biztos – mormolta zavartan Lucas, de
azért megveregette Flowers vállát. – Rég láttalak, haver. Hadd egyek
valamit, aztán együtt kitaláljuk, mihez kezdjünk itt.

LUCAS KÉNYTELEN VOLT beérni egy roppant gyanús külsejű rántottával

és a szokásos diétás kólával, aztán mindnyájan beszálltak a Benzbe.
Mahler rendőrnő a hátsó ülésről a két férfi válla felett nézte a
műholdképeket: Flowers töltötte le mindet, a seriff irodájában.
– A farm tulajdonosát úgy hívják, hogy George Tillus, a srác neve
pedig Chet, illetve Chester – magyarázta Flowers. – Farmnak hívják,
pedig nem termesztenek ott semmit, amióta megvan nekik, mindig is
kiadták. Aztán pár évvel ezelőtt ezzel is felhagytak, most már ki sem
adják. Szociális segélyből élnek, amit hol megkapnak, hol meg nem,
kapnak egészségügyi támogatást, és ez minden.
– Chet Tillus egy faszkalap, nekem elhihetik – vette át a szót
Mahler. – Mindenki örült, amikor végre megszabadultunk tőle. Szeret
bunyózni, főleg, ha van esélye rá, hogy ő nyer, olyankor kifejezetten
lelkes. Kiskora óta csak a baj van vele, egyik mocskos dolgot művelte
a másik után, többnyire kisebb betöréseket. Egyszer betört egy házba,
és elvitt egy egész zsák számítógép-alkatrészt, meg amit még fel tudott
markolni, és az áldi kalapját. Fekete cowboykalap, rohadt drága, az
áldi Denverben vette. Chet, akinek nagyjából annyi esze van, mint egy
kagylónak, abban parádézott a városban. Áldi meglátja, szól nekünk,
Chet erre azzal jön, hogy már évek óta megvan neki ez a kalap.
Levesszük a fejéről, belenézünk, hát ott áll az áldi neve a karima
belsején, akkurát odanyomtatva. Chetnek annyi esze sem volt, hogy
lekaparja onnét.
– Vagyis magyarán nem Einsteinről beszélünk – foglalta össze
Flowers.
– Egy kis köcsögről beszélünk, aki, ha meghallja, hogy zsaru vagy,
ráköp a cipődre – mordult fel Mahler. – Az irodánkban mindenki meg
volt győződve róla, hogy előbb-utóbb meggyilkol valakit, hacsak
valamelyikünk ki nem nyírja őt magát. Már alig vártuk, hogy végre
történjen valami. Aztán egy szép napon fogja magát, összecsomagol,
és elhagyja a várost. Kábé egy éve lehetett, azóta egy mukkot sem
hallottunk felőle.
– Lehet, hogy most majd fogunk, méghozzá gyilkossági ügyben –
borongott Lucas. Rossz kedve volt: neki aztán sose jutna eszébe
áldinak nevezni az áldozatot, és ettől az a gyanúja támadt, hogy ez a
Mahler túl sok nyomozós sorozatot néz a tévében.
– Igen, Virgie már mondta – nyugtázta az infót Mahler. – Maga
szerint visszament a farmra?
– Talán, ha úgy gondolja, hogy ott elrejtőzhet – vélte Lucas –, de
igazából azt remélem, hogy még most is Pilátus bandájával van,
viszont megszerezhetjük a mobilszámát. Ha az megvan, akkor
valószínűleg megtudhatjuk, hogy merre kószál, és azt is, hogy merre
járnak Pilátusék.
– Ez az elmosódott négyszög, ez itt a szántóföld – bökött az egyik
fotóra Flowers. – Illetve szántóföld volt, csak már nem vetik be
semmivel, de a határai még most is látszanak. Úgy tudom, George
Tillus…
– Őt csak Faternek szokták szólítani – kotyogott közbe Mahler.
– …lakókocsiparkká akarta átalakítani, de aztán nem lett belőle
semmi – folytatta Flowers –, bár néha még beesik ide egy-két
lakókocsi, de ez a park már annak a műfajnak is a legalja. Itt – bökött
újra a képre – a lakóépület, jó messze a bejárattól, több száz méterre,
úgyhogy biztos meglátnak, amikor bemegyünk. Aztán még messzebb,
a kacsaúsztató mellett, van két parkoló, az egyiken áll négy nagyobb
jármű, hogy pontosan micsoda, nem tudom, de nem lakókocsi.
– Ez volna a Rainy? – bökött most Lucas a fényképre, ott, ahol egy
fekete folyó látszott, pár száz méterre észak felé a farmtól.
– Igen, az – bólintott Mahler.
– Virgil egyszer átlőtt ezen a folyón, méghozzá törvényellenesen –
mesélte Lucas. – Ő Minnesotában volt, az, akire lőtt, a túlsó parton,
Kanadában, jól emlékszem, igaz, Virgil?
– Igen, de önvédelemből – mentegetőzött Flowers.
– Hú, de izgi, egyszer igazán elmesélhetnéd – hajolt még közelebb
Flowershez Mahler: most olyan közel volt hozzá, hogy minden
erőfeszítés nélkül belenyalhatott volna a fülébe.
– Jobb lesz, ha nekiindulunk – rontotta el az ünnepet Lucas. – Estére
szeretnék hazaérni. Aztán meg, ha nem csalódom, Frankie is szívesen
hallgatná az izgi kis sztorijaidat… Virgie.

KONVOJBAN INDULTAK NEKI: elöl a seriffhelyettes, utána Lucas,

leghátul Virgil terepjárója, a csónakkal. A farm tizenöt mérföldre
feküdt Baudette határától, kelet felé. Mahler még jóval a kanyar előtt
indexelt, nehogy eltévesszék a szűk földutat, amely látszatra egy
erdőbe vezetett, bár közelebbi szemrevétel után láthatták, hogy nem
erdő az, csak egy ritkás fasor, a mögött meg mocsárrá züllött egykori
szántóföld, itt-ott felvillanó örökzöld bokrokkal. Még távolabb, mintha
uralkodni akarna a környéken, lepusztult, hámló vakolatú, kétszintes
ház emelkedett a táj fölé. Körülötte, ha lehet, még lepusztultabb
melléképületek, afféle sufnik. A kocsifeljáró, vette észre Lucas,
túlnyúlik a házon, nyilván a hátsó parkolók felé vezet.
Leparkoltak a főépület előtt. Egy-két perc, és egy idősödő férfi
sántikált elő a házból. George Tillus haja hosszabb volt, mint
Flowersé; és mert legalább egy hete nem borotválkozott, az őszes
szakálla öregebbnek láttatta, mint amilyen valójában lehetett. Overallt
viselt, alatta koszos fehér trikó, a lábán gumicsizma.
– Mi a fenét akarnak itt? – köszöntötte a vendégeket.
– Házkutatási parancsunk van, Fater – viszonozta a jókívánságot
Mahler. – A fiacskáját keressük.
– Nincsen idehaza. Már nem is tudom, mióta nem láttam. Mit
művelt már megint? – Lucashoz és Mahlerhez intézte a szavait, de a
tekintete Flowerst fürkészte: ő a terepjárója nyitott ajtaja mellett állt,
figyelte a tárgyalást; de az autó ülésén fekvő puskát is szemmel
tartotta.
– Lehet, hogy gyilkossági ügybe keveredett – felelte Mahler. – Be
kell mennünk, körülnézni.
– Talán előbb ha beszélhetnék az ügyvédemmel, ugyebár – villant
körbe újra a férfi tekintete.
– Ha jól tudom, nincs is ügyvédje – intette le Mahler. – Ha akarja,
szerzünk magának egyet, de bemennünk most kell. Szóval, ha lenne
szíves mutatni az utat…
És indult volna befelé, de Tillus elállta az útját.
– Szóval ez lett Amerikából – állapította meg: a hangjában
keserűség csengett. – Jönnek a zsaruk, és…
– Ellenállást tanúsít – vetett egy oldalpillantást Lucas Flowers felé.
– Indulok – vágta rá Flowers: felkapta a puskát, futólépésben
megindult a ház túloldala felé, és eltűnt.
– Mi folyik itt? – lépett hátra Tillus. – Ismerem én a jogaimat,
azonnal ügyvédet akarok!
– Jó, meglesz – próbálta volna nyugtatni Mahler, de Lucas elkapta a
karját, és visszahúzta.
 – Húzódjon a kocsim mögé, és vegye elő a fegyverét – parancsolt
rá. – Én Virgilt fedezem.
– Mi?
– Csinálja, amit mondtam – kapta elő a pisztolyát Lucas. Elrohant
Tillus mellett, a ház mögé. Egy csoport ember rohant el előle, a
táborhelynek szánt parkolók felé. Flowers az első kettőt, két hosszú
ruhás, fejkendős nőt, elengedett, de aztán a levegőbe emelte a puskát,
és elsütötte. BUMM! A puska szó szerint akkorát szólt, mint egy ágyú.
A futók lelassítottak, hátranéztek, kiáltottak valamit, amiből Lucas egy
szót sem értett, de végre megálltak. A távolban, a földút végén, Lucas
egy nőt és két gyereket látott, ők is a fák felé futottak. Flowers rájuk
ordított, és a futók feltartott kézzel megálltak. Soványak voltak mind,
és rémültek.
– Illegális bevándorlók – magyarázta Flowers. – Tillus a gazdája a
táborhelynek, ott laknak ezek a szomáliak, Kanadából jöttek át. A fene
ott egye meg…
Visszavitték a szomáliakat a házba, átkutatták őket, de egyiküknél
sem volt fegyver, így hát leültették az egész társaságot a verandára:
velük ült Tillus is, immáron néma csendben. Az őrzésükre Mahler
vállalkozott, míg meg nem érkezik a többi zsaru.

FLOWERS EGY M16-OS géppisztolyt halászott elő a csomagtartójából,

odaadta Lucasnak, aztán visszamentek a táborhelyre, ahol hét újabb
szomálit találtak, négy nőt és három gyereket: ők a parkoló kocsikban
rejtőztek el. Fegyver náluk sem volt. Megvárták, amíg a nők valami
ruhát kapnak magukra, majd, hogy ezzel megvoltak, őket is a házba
kísérték.
– Hajóval jönnek – folytatta útközben Flowers –, valamelyik
kanadai kikötőben partra szállnak, teherautóval ideszállítják őket,
éjszaka átjönnek a folyón, másnapra Minneapolisban vannak.
– És ezt te mind honnan tudod?
– Olvastam a Vadászok Magazinjában – vágta rá a választ Flowers.
– Nyugi, csak vicceltem. A tévében volt róla egy műsor.
Mire visszaértek a házba, már ott találták az időközben kiérkezett
újabb seriffhelyetteseket, akik, míg Mahlerrel fecserésztek, a
szomáliakat figyelték.
– Megvannak mind? – kérdezte Mahler.
– Lehet, hogy odakint bujkálnak még néhányan, ki tudja – felelte
Lucas; igazából nem nagyon érdekelte ez a história.
Újabb rendőrautó érkezett a ház elé.
– Én csak egyet akarok, átnézni ezt a házat – folytatta Lucas.
– Tetves nácik – süvöltött fel a fejük felett Tillus kiáltása.

FLOWERS MEG Ő bementek a házba körülnézni. Útközben, más

lehetőségük nem volt, át kellett lépniük a tornácon heverő
szomáliakon.
– Azért jó lett volna, ha ezt kihagyhatjuk – mormolta Flowers.
– Én sem akartam – bólintott Lucas. – Felőlem felrakhatnák a
buszra, aztán Minneapolisban szélnek ereszthetnék az egész társaságot.
– De ő is tudta, hogy erről szó sem lehet, ezek az emberek most már
belekerültek a rendszerbe, ami majd bedarálja mindegyiküket.
– Bűzlik itt minden – jegyezte meg Flowers, ahogy beléptek a
házba. Nem is csoda, az 1930-as években épült, és azóta egyfolytában
rothadó házat, és főleg a konyhát, szemlátomást még soha senki nem
takarította fel. A levegőt avas szalonna, avas zsíron záptojásból sült
rántotta, és a szellőztetés több évtizedes mellőzésének szaga töltötte
be. A hűtőszekrény zsúfolásig tömve mélyfagyasztott, mikróba való
készétellel, továbbá egy tucat tojással, meg egy félkilós vaj
maradványaival. A szemetesládát penészedő őrölt kávé töltötte
csordulásig.
– A nagyszobát – valaha nappali lehetett – Tillus irattárrá alakította
át. Volt itt minden: számlák és magazinok, katalógusok és újságok; de
még a padlószőnyeg is úgy elvékonyodott az évek során, hogy
felületes szemlélő akár újságlapnak vélhette volna. A másik nappaliban
hatalmas tévé, vele szemben két szék, a plafonról, a csillárra aggatva
legalább harminc rókafarok lógott, akár egy halom vérvörös jégcsap.
Járkáltak fel-alá, fiókokat húzogattak ki, belenéztek minden
sarokba: találtak három puskát és három revolvert, életkoruk a régitől
az antikig terjedt. Egy dohányzóasztalon vonalas telefont csodálhattak
meg. Flowers, kezében a géppisztollyal feloldalgott a lépcsőn, hátha
odafent belebonyolódik valamibe. Lucas a telefonhoz lépett: egy
papírlapot talált a készülék mellett, amellett pedig egy ceruzavéget. A
papíron egy tucat telefonszámot látott: a „doktorét”, a „megyéét”,
aztán néhány nevet, de neki egyik sem mondott semmit; kivéve egyet,
amit akár úgy is olvashatott, hogy „Chet”. A kézírás alapján korántsem
érezte egyértelműnek, de azért csak felírta a számot. És már épp indult
volna kifelé, amikor meghallotta Flowers kiáltását az emeletről.
– Hé, Lucas! Gyere csak fel, ezt neked is látnod kell!
Lucas tehát kénytelen-kelletlen visszafordult és felbaktatott a
lépcsőn. Az első, amit még itt, a lépcsőn észrevett, az volt, hogy nem
csak a vakolat mállik, de a tapéta is, egy jó darabon csak a pókháló
tartja. A felső szinten két hálót meg egy fürdőszobát talált. Flowers az
egyik hálószobában várta, az ósdi, leginkább kaszárnyai priccsre
emlékeztető, egyszemélyes ágy mellett a géppisztoly a vállán. Az
ágyat szürke por és pormacska borította.
 – Mi az a szenzáció, amit látnom kell, Virgil? – érdeklődött Lucas.
– Az ágy alatt, az az összetekert szőnyeg – mutatta Flowers.
– Mi olyan különleges rajta?
– Semmi, csak egy összetekert szőnyeg egy ágy alatt – Flowers
mosolygott, de a hangjában egy fikarcnyi vidámság sem volt. Lucas
letérdelt, az ágy alá nézett, meglátta a feltekert szőnyeget; és a tekercs
belsejében, porlepte, de azért még valamennyire átlátszó műanyagba
csomagolva, egy emberi lábszár maradványát.
– Szerintem – tápászkodott fel Lucas, hogy leporolja a térdét – az
lenne a legokosabb, ha szépen kiosonnánk innét, hadd találják meg a
seriffhelyettesek a hullát.
– Még ha sikerülne is… – kezdte volna Flowers.
– Tudom – fojtotta bele a szót Lucas. – Ehhez mi túl becsületesek
vagyunk. A rohadt életbe, én csak egy nyomorult telefonszámot
kerestem!
– És legalább megtaláltad?
– Lehet. Még ellenőriznem kell.
– Hát akkor – sóhajtott fel Flowers –, az lesz a legjobb, ha
lemegyünk és szólunk nekik.

LUCAS HAGYTA, HADD intézze Flowers, amit kell: ő maga

visszabandukolt a kocsijához, onnan hívta fel a BMH ügyeletesét,
hogy nyomozza le a telefonszámot, amit felírt. Míg a válaszra várt,
elnézte, ahogy Mahler és a többiek elindulnak Flowers nyomában a
házba.
Tillus még most is a veranda lépcsőjén ült, a szomáliakkal, alig egy
perc múlva begördült a határőrség teherautója, és mögötte egy újabb
járőrautó.
 – A telefonszám tulajdonosa – szólalt meg a telefonban az ügyeletes
hangja – Chester Tillus, a szolgáltatója a Verizon.
– Rendben. Hívd fel a Verizont, szólj nekik, hogy csörgessék meg.
Meg kell tudnunk, hol van most az a telefon. És mondd meg nekik,
hogy ez egy hivatalos ügy, a tulajdonost nem kell értesíteniük… hogy
ezt hogyan magyarázod el nekik, rád bízom. Ha megvagy, hívj vissza!
Letették. Lucas kiszállt a kocsiból, épp akkor, amikor Flowers is
kilépett a ház elé.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte Flowers.
– Felhívom Sandst, megkérdezem, hogy lepasszolhatjuk-e az ügyet
a Bemidji-csapatnak, és mi húzhatunk-e innét a fenébe – felelte Lucas.
Sands a BMH igazgatója volt, Bemidji pedig a BMH legészakibb
részlege. Flowers szétnézett az udvaron: most már öt, ha nem hat
seriffhelyettes, és egy-két határőr járkált körbe-körbe.
– Egész jó kis bulit szerveztél ide, Lucas – vigyorgott Flowers. – Ez
már majdnem olyan, mint amit én csinálok, minden áldott nap.
– Kösz szépen…
Valamivel később megérkezett a seriff is, a nyomában egy fehér,
busszá átalakított teherautó: ezzel viszik el a szomáliakat. Lucas és
Flowers beszélgetett pár percig a seriffel, aztán a seriff bement a
házba, hogy megnézze a szőnyegbe tekert lábmaradványt. Hamarosan
vissza is jött: valószínűleg George Tillus anyja lesz az, mondta: az
asszonyt már évtizedek óta nem látták, állítólag Kaliforniába költözött
a nővéréhez, de ezek szerint még a telekhatáron sem jutott túl.
Még akkor is beszélgettek, amikor az ügyeletes visszahívta Lucast.
– Az emberednek most ki van kapcsolva a telefonja – jelentette –,
de tegnap kétszer is használta, először Ironwoodban, aztán pár percre
rá Bessemerben. Úgy látszik, a félsziget északi vége felé tart.
 – Mondd meg nekik, hogy kövessék! Tudni akarom, hogy merre jár
– tette le a telefont Lucas. – Ez az én kis barátom – búcsúzkodott
Flowerstől – úton van Sault Ste. Marie felé. Később még beszélünk
– Én nem megyek vissza Fergus Fallsba – kiabált utána Flowers.
– Miért, mi más dolgod lehetne? – fordult vissza Lucas.
– Lucas, az istenit neki… – Flowersnek mindig akadt valami dolga:
ennek a hatalmas államnak a jó kétharmada az ő reszortja volt.
– Hát akkor menj, és intézd. És ha Moore esetleg telefonálna, én
üzenem neki, személyesen, hogy dugja fel magának az egész szenátust
– Moore volt az a szenátor, akinek befolyása van a BMH
költségvetésére.
HAZAFELÉ MENET KIHOZTA a kocsiból, amit csak lehetett, még pisilni és
fagylaltért is csak egyszer állt meg, így aztán egy-két perccel tizenegy
előtt érkezett St. Paulba. Amióta reggel elindult a hétvégi házból, több
mint hatszáz mérföldet vezetett – meg is látszott rajta. Letty még ébren
volt, amikor hazaért.
– Hűha – nyögött fel Lucas, ahogy meglátta a lánya arcát.
– Hát igen, rendesen elintézett – ismerte el Letty. A monokli a
szeme alatt szépen növekedett, amióta Lucas utoljára látta, és a színe is
kékesfeketére mélyült. – Anyu már lefeküdt, reggel korán kell kelnie –
ismertette a helyzetet a lány.
– És te? Te jól vagy?
– Anyu végigcipelt az egész kórházon – felelte Letty. – Voltunk a
szemészeten, mert félt, hogy esetleg leválik a retinám, de nem. És nem
is fog. Aztán voltunk a fül-orr-gégészeten, a doki szerint az orrom még
három napig fog fájni, a monokli pedig három hét múlva tűnik majd el.
– Egész jól hangzik – könnyebbült meg Lucas. – Még szerencse,
hogy nem törte be az orrodat. Az nagyon tud fájni, nekem elhiheted.
 – Mi volt Baudette-ben? – kíváncsiskodott Letty.
Lucas elmesélte, de már úton a konyhába, hogy szétnézzen a
hűtőszekrényben valami ehető után. Elmesélte a telefonszámot, meg az
ágy alatt talált lábmaradvány esetét is.
– Amilyen ártatlan és idillikus a felszíne, olyan fura egy hely ez a
Minnesota – filozofált Letty. – A tízes skálán nagyjából egy olyan
tizenegyesre saccolnám. Csak ezt itt senki nem fedezi fel, túlságosan
hozzászoktunk már. És most mi lesz, elmész Sault Ste. Marie-be is?
– Még nem tudom. Előbb beszélnem kell néhány emberrel
Michiganben, aztán lehet, hogy oda kell mennem. Attól függ, mit
hallok a michigani zsaruktól. Akkor majd tisztábban látok.
– De ugye nem csak azért, mert Pilátus orron vágott?
– Egy kicsit azért, mert Pilátus orron vágott – adta meg magát
Lucas. – De a fő okom az az, hogy mostanság mindent telefonon
intézünk, meg e-mailben, úgyhogy már nem is tudom, érzi-e még
valaki a… szóval azt, amit én érzek. Mert ez az ember, ez egy igazi A
ligás pszichopata. Wisconsinban három halottat hagyott maga után, ha
ezt a Bonyt is beleszámítjuk, de még Stern is úgy viselkedik, mintha a
szokásos ügymenet lenne, pedig ez a Stern alapjában véve rendes
pasas.

WEATHER HAJNALI HATKOR kelt: megszokta már, hogy csendben

öltözködjék, de Lucas mégiscsak felébredt. Így azután sikerült
meglepnie a feleségét a fürdőszobában, meztelenül, ami remek
alkalommal szolgált egy kis taperolásra.
– Letty reméli, hogy elmész Michiganbe – szólalt meg közben az
asszony.
– Lehet. Csak előbb még be kell néznem az irodába.
 – Repülővel mész?
– Azt hiszem, nem. Az éjjel utánanéztem a neten. A leggyorsabban
úgy juthatnék fel, hogy átszállok Detroitban, és ha azt is hozzáveszem,
amíg kijutok a reptérre, akkor legalább hét óra az út, de inkább több.
Ennyi idő alatt autóval is odaérek, és vihetem magammal, amit kell.
– Mármint az egész arzenálodat.
– Elképzelhető.
– Nehogy lelőjenek, az most nem jönne jól senkinek.

KÉSŐBB LUCAS IS elkészült, és még hét előtt sikerült észrevétlenül

kislisszolnia a házból; Letty még mélyen aludt. Az irodában átnézte a
jegyzeteit és a kollégáitól kapott e-maileket; volt egy üzenete
Flowerstől – még reggel hét előtt jött –, hogy elindult vissza
Mankatóba; ott lakott. Lucas felhívta.
– Mi a helyzet azzal a holttesttel?
– Tillus azt állítja, hogy az anyjáé. Azt meséli, hogy az asszony
egyszer felment a hálószobájába, ő meg, miután jó sokáig nem hallott
fentről semmi mozgást, felment, és már holtan találta. A farmon akarta
eltemetni, de valahogy sose jutott rá ideje. Aztán belefáradt, hogy
folyton azt kell néznie, és betekerte a szőnyegbe.
– Te hiszel neki?
– Igen, azt hiszem, igen. A jó öreg muter amúgy is csak a bajnak
volt, meg ugye ott voltak a mama szociálissegély-csekkjei, Tillus
motyogott valamit, hogy talán még most is be-beváltja őket.
– Drága jó muter, hogy még a halála után is gondoskodik az egy
szem fiacskájáról…
– Aha. A karja és a lába gyakorlatilag megsemmisült, de a feje és a
mellkasa körül valamicskét mumifikálódott, úgyhogy most beviszik a
halottkémhez, hátha találnak rajta egy-két sebet. De én azért valamiért
mégiscsak elhiszem, amit Tillus mond.
– Jó, értem.
– Hát te? – kérdezett vissza Flowers. – Hogyhogy már ilyen korán
fenn vagy?
– Átmegyek Sault St. Marie-be, ha kijutok valahogy a városból.
Csak előbb felhívok még egy-két michigani kollégát, hogy
beszélhessek velük, ha odaérek.
– Ötletnek nem rossz – ismerte el Flowers –, bár kissé mintha kívül
esne a hatáskörödön. Ezt ugye, megbeszélted Sandsszel?
– Hát, nem igazán…
– Lucas, az istenért, beszélj vele! Térden állva könyörgök, hogy
beszélj vele!
– Jó, majd még meggondolom – tette le Lucas.

LUCAS ÚGY SZÁMOLT, hogy, ha fél kilenc előtt kijut az irodájából, öt óra
előtt Sault Ste. Marie-ben lehet: akkor még tartanak a hivatalos órák,
vagyis beszélhet a helyi seriffel, és marad ideje kinézni a
rémbohócgyűlés helyszínére.
Minnesotában egy órával később van, mint Michiganben: Lucas
még így is munkaidőben telefonált az Állami Rendőr-főkapitányságra,
Lansingben; de munkaidő ide vagy oda, egyik mellékről a másikra
kapcsolták, végül Lucas megunta és feladta. Majd később, a kocsiból
újra próbálkozik, döntötte el. Jon Duncant, az egyik főnyomozót
viszont még az irodájában találta, neki mesélhette el, mi történt
Baudette-ben. Duncan vállalta, hogy személyesen utasítja az irodát
Bemidjiben, hogy lépjenek kapcsolatba a helyi seriffel, és döntsék el,
szükség van-e a BMH közreműködésére.
 Mielőtt útnak indult volna, üzenetet hagyott Weathernek a Hennepin
Megyei Kórházban, hogy elindult Michiganbe – és épp kilépett az
épületből, amikor, balszerencséjére, Henry Sandsbe, a BMH
igazgatójába ütközött bele: ő épp befelé igyekezett.
– Moore szenátor úr hívása ébresztett reggel – morogta mérgesen az
igazgató. – Azt mondja, Flowers cserben hagyta, egy másik ügy
kedvéért.
– Nem Virgil hibája, én döntöttem így – vágta rá gyorsan Lucas. –
Van ez az új ügy Baudette-ben, és az embereim közül Virgil volt
hozzám a legközelebb.
– Lucas, tisztában van vele egyáltalán, milyen fontos ez a Moore-
ügy? – kiáltott fel Sands. –Moore rettenetesen dühös, azt mondja,
Flowers már eddig is úgy viselkedett vele, mint akit ez az egész
história nem is érdekli.
– Henry – hajolt közelebb hozzá Lucas –, ez az egész Fergus Falls-
história egy baromság, úgy, ahogy van. Ez a Moore egy szélhámos. És
nemcsak hogy az időnket vesztegeti, de még a végén bohócot is csinál
belőlünk.
– Nem érdekel, mit gondolnak a farmerek a világvégi tanyájukon –
vörösödött el a méregtől Sands arca –, az viszont igenis érdekel, hogy
mit gondol Moore. Benne ül a költségvetési bizottságban, és
kegyetlenül kibabrálhat velünk.
– Mennem kell – kerülte meg Lucas az igazgatót.
– Hová?
– Michiganbe.
– Hogy? Minek? És mi van Flowersszel?
– Flowers dolgozik, Henry. Igazi munkája van, azt végzi. Hagyja őt
szépen békében, jó, Henry?
 11.
A Sault Ste. Marie-be vezető út egész egyszerűen szörnyűséges volt.
Lucas mindössze kétszer állt meg, egy-egy kisvárosban, hogy
kinyújtóztassa a hátát – és hogy bekapjon néhány falatot. A michigani
rendőrök érdeklődését nem sikerült felcsigáznia: tőlük azt a javaslatot
kapta, hogy előbb beszéljen a helyi seriffel, és csak akkor hívja vissza
őket, ha tényleg nem talált semmi más megoldást. Persze, érthető: csak
hát ez a környék, a Felső-félsziget, mindentől annyira messze van…
Útközben beszélt mindenkivel, akivel csak lehetett. Előbb Shrake és
Del került sorra, a két elválaszthatatlan ügynöke: őket az aktuális
minnesotai ügyeikről kérdezte; aztán jött Letty, aki Lucas irodai
forgószékén töltötte a napját, olvasgatott, és, ha kellett, utánanézett
ennek-annak az interneten. Lucasnak mindenki – köztük Letty, Skye és
jó néhány rémbohóc – azt mondta, hogy a bohócok gyűlése Sault Ste.
Marie-ben lesz, erre most Letty azzal állt elő, hogy nem is ott, hanem
egy közparkban, valahol Barron megyében, Sault Ste. Marie-től
délnyugatra.
– Szerintem csak azért mondják, hogy Sault Ste. Marie-ben lesz,
mert az a legközelebbi város – bölcselkedett Letty. – Azt viszont
nemigen fogod szeretni, amit Barron megyében találsz. A
megyeszékhely Jeanne d’Arc, tudod, arról a francia csajról nevezték el,
a Szent Johannáról, csak a franciák így nevezik. A Wikipédia szerint
2000-ben kétezer-negyvenhat lakosa volt, de 2010-ben már csak
ezernyolcszáznégy, ami azt jelenti, hogy tíz év alatt elvesztette a
lakossága tíz százalékát. De legalább a Michigan-tó partján fekszik.
– És a helyi talponálló nyilván már rég bezárt – morogta Lucas.
Beszélgetés közben kinézett az ablakon, bámulta a tájat, amely egy
kétsávos országútból, az utat szegélyező komor fák zöld falából,
valamint egy autó féklámpájából állt, valahol messze előtte.
– Mi van?
– Semmi. Ki ott a seriff?
– Egy Roman Laurent nevű csávó. És van még egy baj: a megye
honlapja elég vacak, úgyhogy nem vagyok biztos benne, de úgy látom,
hogy a helyi rendfenntartás hat seriffhelyettesből és egy kutyából áll.
Ez minden, bár lehet, hogy akad még egy-két hivatalnok meg
részmunkaidős segéderő. Börtönük nincs, ha le kell csukni valakit,
helyiséget bérelnek Chippewa megyétől, és az már Sault Ste. Marie.
– Jaj, istenem… És rendőrség van ebben a… Szentjohannában?
– Várj csak, hadd nézzem meg… Aha, itt egy kép, ezen legalább hét
rendőrt számoltam össze. De a gyűlés nem is ott lesz, hanem tíz-
tizenkét mérföldre a várostól, egy tónál, az Overtown park mellett.
Nem tudom, kijárnak-e oda a városi rendőrök.
– Na, legalább kioktathatom őket egyből s másból, ha tanulni
vágynak – igyekezett meglátni a dolog jó oldalát Lucas. – Mi a helyzet
a motelokkal?
– Mindjárt nézem… Van a Comfort Inn meg a Holiday Inn Express,
mindkettő a Michigan-tó partján. Aztán van még egy-két
panzióféleség, ha jól látom.
– Szerezz nekem egy szobát a legjobbnak tűnőben… És nézz utána,
melyik a legrövidebb út ebbe a… Mit mondtál, Jeanne d’Arc?

PÁR MÉRFÖLD UTÁN hirtelen az eszébe ötlött valami. Az a könyvesbolt

Haywardban, Lettyvel. Visszahívta Shrake-et, megkérte, nézzen utána,
vannak-e tetemkereső kutyák Minnesotában.
 – Micsodakereső micsodák?
– Tetemkereső kutyák. Nemrég olvastam valahol, kiszagolják a
legkisebb csepp vért is. Még a többhetes hullán is megérzik a
vérszagot. Mármost, ha egy ilyen baseballütő, mint az, amit keresünk,
csupa vér…
– Vagyis, hogy menjünk vissza a Cross-tóhoz.
– Egy próbát mindenképpen megér. Kerítsetek egy ilyen
tetemkereső kutyát, az dolgozik, ti meg azalatt golfozhattok
kedvetekre. És, ha már úgyis arra jártok, igazán bekukkanthatnátok a
Merion-házba is.
– Végül is… – Shrake hangjába azért változatlanul némi szkepszis
vegyült –, megpróbálni éppenséggel megpróbálhatjuk, ezekkel a
számítógépesekkel amúgy se megyünk semmire.

VALAMIVEL NÉGY UTÁN ért be Jeanne d’Arcba. Letty úgy mondta, hogy
a bíróság a főutcán van, pár sarokra a tó partjától. Lucas előbb egy
alacsony dombon hajtott át – jobbról és balról is a múlt század elején
épített, kétszintes épületek szegélyezték a főutcát –, míg meg nem
találta a bíróságot. Ezt a házat már valamivel később húzták fel, mint a
szomszédjait: fémes hatású, lila téglaépület, acéltetővel, előtte
gondosan nyírt pázsit, körülötte autóparkoló. Talált egy szabad helyet,
leparkolt, bement.
Az előcsarnokban, egy asztal mögött őr ült, boldog semmittevésben.
Barátságosan biccentett egyet Lucas felé.
– Nyomozó vagyok, a minnesotai BMH-tól jöttem – mutatkozott be
Lucas. – Megmondaná, merre találom a seriff irodáját?
– De meg ám! Csak így egyenesen át az előcsarnokon, aztán balra,
végig a folyosón. Ott már látni az ajtót. Roman odabent lesz, mert épp
most láttam, ahogy jön vissza a Pat étkezdéjéből. Szendvics volt nála,
meg valami lónyál.
– Jó hely az az étkezde?
– A legeslegjobbik erre mifelénk. Már ha az ember beéri
szendviccsel.
Lucas köszönte szépen. Ment, amerre az őr irányította, ellépett a
megyei jegyző ablaka előtt: a jegyzőnő, boldog semmittevésben ez is,
ahogy az őr, egy pillanatra kinézett az ablakán, intett Lucasnak, aztán
újra eddigi foglalatosságába mélyedt. Lucas visszaköszönt, kutyagolt
tovább, és a folyosó végén meg is találta a seriff irodáját. Odabent
viszont senkit, csak egy kis szobát, egy asztalt, meg két újabb ajtót –
valószínűleg újabb irodákba nyíltak. A falakon festmények, halakat,
illetve kacsákat örökítettek meg. Lucasnak fogalma se volt, mi a
teendő ilyenkor: állt tétován, míg végül néhány perc után, egy
idősecske hölgy lépett a szobába, nagy sietve.
– Nahát! Nem is tudtam, hogy van valaki idebent! – kiáltott fel
meglepetésében a hölgy, ahogy meglátta Lucast.
Lucas bemutatkozott, és elmondta, amit már az őrnek is: hogy a
seriffel volna beszélnivalója.
– Nincs az itt, odaát van az, a Pat étkezdéjében.
– Az őr azt mondja, visszajött.
– Nahát! No, akkor várjon egy cseppet. – A hölgy odalépett az
ajtóhoz, bekukucskált. – Roman! Itt vagy?
– Itt én, hol volnék máshol.
– Van itt egy ember, tégedet keres. Nyomozó Minnesotából, azt
mondja.
– Minnesotából?
– Ha egyszer azt mondja.
 – Hát akkor tessékeld be szépen!

MAGAS, SOVÁNY, ACÉLSZÜRKE hajú férfi volt Laurent seriff, a szeme is

szürke, a homloka magas; kinézetre akár maratoni futónak mondhatta
volna magát. Egyenruhában volt, és amikor felállt, hogy kezet
fogjanak, Lucas észrevette a derékszíján a pisztolytáskát – üresen.
– Foglaljon helyet, na, üljön már le – szívélyeskedett a seriff. –
Ugye, nem orrol meg rám, ha befejezem ezt a kései ebédet? Vagy
inkább korai vacsorát?
– Csak bátran. Az is lehet, hogy később majd én is átnézek abba az
étkezdébe – ült le Lucas. – Mondja, felhívták már az állami
rendőrségtől? Mármint az én ügyemben.
– Nem szoktak engem onnét hívni – csóválta bánatosan a fejét két
falat között Laurent. – Ha egy meteorit csapódna bele ebbe a városba,
nekem arról se szólnának azok a drágalátos állami rendőrök, egy büdös
szót sem.
– Hát ez igazán szomorú. Viszont akkor legalább elsőnek én
mondhatom el az új híreket. Nevezetesen azt, hogy egy elmebeteg
gyilkos épp erre tart, és vele egy raklap segédgyilkos. De az is lehet,
hogy már rég ideértek.
Erre már abbahagyta az evést a seriff, némán hallgatta végig, ahogy
Lucas elmesélte Pilátus történetét: a valószínűsíthető gyilkosságot Los
Angelesben, a bebizonyosodott gyilkosságokat Dél-Dakotában és
Wisconsinban, meg a minnesotai Baudette-ben talált holttestet.
– Baudette-ből pedig – kerekítette le az elbeszélését Lucas –
elindultak ide, az itteni rémbohócgyűlésre. Sikerült kideríteni az egyik
segédgyilkos mobiltelefonját: először Ironwoodban volt, utána meg
Bessemerben, vagyis éppen errefelé jön.
 – No, nézd csak, ez aztán az érdekes – nyelte le az utolsó falatot
Laurent. A papírt, amibe a szendvicset tekerték, összegyűrte, és a
falhoz vágta, onnan pattant vissza szemeteskosárba. – Nézze –
sóhajtott egy mélyet a seriff –, elhiszem én magának minden egyes
szavát, de csak azt mondhatom rá, hogy még csak ez hiányzott ide. Hat
emberem van mindösszesen főállású, a többi mind részmunkaidős
helyettes, meg van még a kutya, de az tegnap elvágta a talpát egy
üvegcserépen, egy hétig rá se számíthatunk. Ami annyit tesz, hogy van
két emberem a sürgős ügyekre, egy meg a maradékra. A
legtapasztaltabb emberem a kutya, de ahogy a helyetteseket elnézem,
hát talán a leggógyisabb is, és ebbe magamat is beleszámítottam. A
legbonyolultabb nyomozásom az volt, amikor sikerült előállítanom egy
postaláda-fosztogatót.
– És a városi rendőrök?
– Azok is csak olyanfélék, mint mink, kivéve, hogy azok még a
kutyánál is ostobábbak.
– Már félre ne értsen – bökte ki Lucas hosszabb, kínos csend után –,
de mégis, hogy lett magából seriff?
– Errefelé akartam lakni – felelte Laurent széles vigyorral –, mert itt
él a családom, mármint a testvéreim és a volt feleségem. És errefelé ez
a legjobb munkahely. Azelőtt tiszt voltam a seregben, három menetet
szolgáltam le Irakban, szóval értek a fegyverekhez, és akkor sem
gyulladok be, ha bunyó van a kocsmában. Ennyi itt, Barron megyében,
elég a seriffkedéshez. Az elődöm, az ostoba volt és gazember, én
viszont se egyik, se másik, így aztán itt, Barron megyében én is jó
vagyok seriffnek. Csak akkor vagyunk gondban, ha ilyesféle bonyolult
ügybe keveredünk, mint ez itten.
– Nem biztos, hogy tényleg olyan bonyolult lesz – próbálta biztatni
Lucas –, lehet, hogy elég, ha kinézünk a rémbohócgyűlésre, és
elcsípünk egy-két jómadarat, ha idetolják a pofájukat.
– Arra még éppenséggel megfelelnénk – rándított egyet a vállán
Laurent –, mármint, ha előbb megmutatja, hogy kit kell elcsípni. Van
nekem itt egy-két izomagyúm, azok majd elvégzik, amit kell.
– Rendben – bólintott Lucas. – Én addig megszerzem a parancsokat
meg az engedélyeket Dél-Dakotából meg Wisconsinból. A gyűlés
holnap kezdődik.
– Már elkezdődött – igazította ki Laurent. – Az első vendégek épp
most verik fel a sátrukat.
– Akkor szedelőzködjünk, és nézzünk ki oda. Ahogy ezt az
elmebeteget ismerem, talán épp most választja ki az áldozatait.
Wisconsinban bedühödött egy lányra, és halálra rugdosta, ott, a gyűlés
kellős közepén, száz lépésre a színpadtól.
– Jézusom! Ilyet se lát az ember nap mint nap! Az én kocsimmal
menjünk, vagy külön-külön?
Lucas általában nem szeretett beülni a kollégák kocsijába: azért
nem, mert mindkettejüknek megvan a saját dolga. Most viszont, úgy
gondolta, jó lenne elbeszélgetni ezzel a seriffel, kiókumlálni, hogy
mire képes és mire nem.
– Menjünk együtt – döntötte el. – Egyelőre úgyis csak körülnézünk.
– Útközben megállhatunk a Pat étkezdéjénél, finom szendvicseik
vannak.

LAURENT ELŐKOTORTA A pisztolyát a fiókból – fekete Beretta volt,

nyilván ilyet használt a seregben –, aztán elindultak. Megálltak Pat
étkezdéjénél, ahol, a seriff tanácsára, Lucas egy marhahúsos-mustáros-
hagymás különlegesség mellett döntött, hozzá a szokásos diétás
kólával, és mentek tovább, a közpark, a gyűlés helyszíne felé.
– Mondok én magának valamit erről a helyről, a Felső-félszigetről –
szólalt meg a seriff, ahogy visszaültek az autóba. – A Felső-félsziget a
legelhagyatottabb környék a világon. Mondanak persze másutt is
ilyeneket a maguk vidékéről, de akik ezt mondják, nem ismerik a
félszigetet. Lansingben, pedig az, ugyebár, az állam székhelye, azt se
tudják, hogy létezünk. Itt csak az összlakosság három százaléka él, a
szavazataink nem sokat számítanak, miért figyelnének ránk a
politikusok? A területünk nagyjából akkora, mint Massachusetts és
Connecticut együtt. A legnagyobb városunkban huszonegyezren
laknak. A távolságok nagyok, Ironwoodtól Sault Ste. Marie-ig több
mint háromszáz mérföld, és nincs egyetlen rendes autópályánk sem,
csak az I–75-ös, az átvisz Kanadába, de abból összevissza hatvan
mérföld az autópálya, és csak a félsziget keleti legszélét érinti. Ha
kelet–nyugati irányban utazik, mint ez a maga embere is, számoljon
legalább ötórás úttal. És erre az egész hatalmas terepre, több mint
tizenhatezer négyzetmérföldre, jut összesen néhány száz rendőr, három
műszakban, hétvégi szolgálatokkal, persze csak a nagyobb
településeken. Tehát aki a félszigeten szeretné fenntartani a törvényes
rendet, az… az egyedül önmagára számíthat.
– Ha ennyire az isten háta mögött van, akkor miért ide járnak a
rémbohócok – kérdezte Lucas.
– Mert nyáron szép itt. Tudja, a legtöbben Detroitból jönnek, ott
annyi a rémbohóc, mint a nyű, és Detroitban sose szép, nyáron se.
Vannak tavaink, meg, ahogy mondtam, a zsaru is kevés, és az a kevés
se nagyon abajgatja őket – magyarázta Laurent. – Ha füvet akarnak
szívni, felőlünk szívhatják kedvükre. Meg aztán, tudja, itt szeretik
őket. Most már évek óta idejárnak, de soha nincs velük nagyobb balhé,
legfeljebb az, hogy sokat szemetelnek a parkban. Van saját
egészségügyi szolgálatuk, de ha valaki nagyon kibukik, azt beviszik
Sault Ste. Marie-be, mert kórház az itt nincs. És hát az az igazság,
hogy ezek a rémbohócok minden évben legalább negyedmillió dollárt
hagynak itt, és az Barron megyében nagy pénz – fejezte be a
tájékoztatót. – Aztán mondja csak – szólalt meg némi hallgatás után
újból –, hányan vannak együtt ezzel az elmebeteggel?
– Tekintettel arra, hogy egyet már megöltünk, húsznál nem lehetnek
többen – vélte Lucas.
– Na, álljunk meg egy pillanatra – hördült fel Laurent –, azt mondja,
húsz eszelős gyilkos jön errefele?
– De húsznál biztosan nem több – adta alább Lucas. – Már
amennyire tudhatjuk.
Laurent erre felröhögött. Ez jó jel, gondolta Lucas: nem szívesen
dolgozott olyanokkal, akikre könnyű ráijeszteni. Persze az is lehet,
tűnődött tovább, hogy Laurent tényleg ostobább, mint a rendőrkutya.

A KÖZPARK BEJÁRATA felé földút vezetett, az ösvény az autósztrádáról

nyílt, majd tölgyek között kerengett, aztán felszökkent a fenyők közé,
hogy végül, már a tó partján, szétágazzon a part körül felvert
táborhelyek között. A táborhelyek egyikét-másikát itteni családok
állították fel, és most kerek asztaloknál piknikeztek. A víz tükrén két
csónak himbálózott. A víztükör, mérte fel Lucas gyakorlott szemmel –
neki is egy hasonló tó partján volt a hétvégi háza –, körülbelül ötszáz
hektár lehet. A tó túlsó végén a földút tisztássá szélesedett, a tisztást
avatott, bár kissé ügyetlen kezek baseballpályává nemesítették, a pálya
körül már most is jó ötven autó, illetve lakókocsi parkolt: egy
teherautóról épp most rakodták le a mobilvécéket. Laurent a bejáratnál
parkolt le: Lucas orrát, ahogy kiszálltak, azonnal fenyőfák, tábortűz, és
a grillen sülő hús illata csapta meg.
– És most? – szólalt meg Laurent. – Most mihez kezdünk?
– Azt tudjuk, hogy Wisconsinból lakókocsival indultak el. Nézzük
meg először azokat. Egy összetartó csapatot keresünk, valószínűleg
inkább kaliforniai, mint itteni kinézetűeket. Pilátus a wisconsini
gyűlésen papi ornátusban volt. Úgy hallottam, hogy Wisconsinban a
lakókocsit a többi kocsiból kialakított kör közepén parkolták le.
Végignézték a lakókocsikat, de nem találtak sem autókört, sem
bárkit, aki papnak öltözött. Nem találtak ők senkit, kivéve néhány
lézengőt, valamennyit rémbohócra maszkírozva; és mindnyájan a
táborhelyük felverésével foglalatoskodtak. Már épp feladták volna,
amikor az utolsó lakókocsi mellett Lucas egy zöld John Deere traktort
vett észre, ahogy lefelé zötyög a mezőn, épp feléjük: a kormánynál egy
kövér férfi ült. Lucas leállította a traktort.
– Emlékszik még rám? – szólt fel a kövérnek.
– Maga az a minneapolisi zsaru – ismerte fel a kövér. –
A maga lányát verték meg. Mi van vele, jól van?
– Kapott egy monoklit a szeme alá, meg elrepedt egy-két bordája –
legyintett Lucas. – Hanem, Randy, ugye, így hívják, Randy, azokat
keressük, akik megölték a másik lányt. Nem látta őket, vagy bárkiket,
akik hasonlítanak hozzájuk?
– Nem, de még csak most kezdtem itt berendezkedni. Adja meg a
mobilszámát, ha látok valakit, felhívom.
– A papi ruhás, ő a legfontosabb – tette még hozzá Lucas, miközben
a mobilszámát firkálta fel a névjegykártyája hátára.
– Megbízhat bennem, jó uram – vette át a papírt a kövér.
MÉG EGYSZER, UTOLJÁRA, körbejárták a parkot, aztán Lucas és Laurent
elindult visszafelé.
– Maga szerint idejön az az ember? – kérdezte út közben Laurent.
– Nem tudom – ismerte be Lucas. – Valahol egyszer egész biztos,
hogy elkapjuk, de jó lenne, ha itt és most kerülne a kezünkbe. Az volna
a legjobb, Roman, ha elkaphatnánk az egész bandát, valamelyikük
biztos, hogy köpni fog a többire.
– A Charlie Manson bandájában is volt vamzer?
– Volt bizony, egy nő, nem is kispályás. Meg még néhányan, akik
nem voltak bandatagok, de tudtak Manson dolgairól. Ez a banda
viszont más tészta. Kicsit körültekintőbbek, bár ezek se sokkal
okosabbak náluk. Csak nagyjából ugyanabban gondolkoznak, mint
Mansonék, ha igaz, amit a Los Angeles-i zsaruk mesélnek.
– Az anyjuk istenit – robbant ki a düh a seriffből. – Akkor én
összetrombitálom az embereimet, a helyetteseket. Ők segítenek. Mi
lenne, ha találkoznánk nálam ma este? Kiokoskodhatnánk, hogy mit
tegyünk, vázolhatnánk ilyen izéket, forgatókönyveket.
– Jó, de miért pont a helyetteseket?
– Mert azok gógyis fickók – vágta rá Laurent. – Ide meg alighanem
pont a gógyisak kellenek.

MÁR CSAK EGYETLEN szabad szoba volt a Holiday Inn Expressben, a

mozgáskorlátozottaknak fenntartott, ezt kapta meg Lucas. Nem baj,
gondolta: ezekben legalább több a hely a zuhanyozóban, és egyébként
is, sehol egy mozgáskorlátozott, aki elől elhappolta volna a szobát. Épp
elkészült a mosdással, amikor megszólalt a telefonja. Del.
– Elkaptuk Coryt! – jelentette boldogan.
– Igazán? És hol? – kérdezte Lucas, és közben kinézett az ablakon,
a Michigan-tó acélszürke hullámaira, ahogy egykedvűen ostromolják a
partot.
– Egy házban, kint a prérin, Wyoming nyugati legvégén, Carlos
Avery közelében. Az a terep ott afféle senkiföldje, úgyhogy
letelepedtem a kocsimban, távcsővel. Őt magát egyszer sem láttam,
viszont két hatalmas gázpalackot a ház mögött, azt igen. Szerintem
hegesztéssel akarja kilyukasztani azt a széfet. Viszont elfelejtett
bejelentkezni a pártfogó felügyelőjénél, tehát gyakorlatilag
szökevénynek tekinthető, még házkutatási parancsra sincs szükségünk.
– A fene egye meg, én meg itt rostokolok a Felső-félszigeten –
húzta el a száját Lucas. – Beszélj Jonnal, szervezzétek meg a razziát a
ház ellen.
Hosszú csend következett.
– Nem hinném – szólalt meg Del bizonytalan hangja –, hogy ez jó
ötlet lenne, Lucas.
– Nem várhatunk tovább, Del! Lehet, hogy már így is elkéstünk –
vitatkozott Lucas. – Ha Cory kinyitja a széfet, akkor a gyémántoknak
egyszer és mindenkorra búcsút inthetünk.
– Igen, de…
– De mit?
– Sands iszonyatosan berágott rád, hogy felmentél a Felső-
félszigetre, és azért is téged hibáztat, hogy Flowers visszadobta a
szenátor nyomozását. Felhívta Flowerst, hogy leordítsa, de úgy néz ki,
hogy inkább Flowers küldte el őt ide meg oda. Figyelj, én csak azt
akarom mondani, hogy a szenátor ügye elég fontos nyomozás, szóval
nektek inkább azzal kéne foglalkoznotok. És ha most Jon is
belekeveredik… Rendes ember, tudom én, de ha kiszagolja az
előléptetést, akkor nemigen fog majd félreugrani az útjából.
 – Szóval azt mondod – nevetett fel Lucas –, hogy ideje térdre
borulnom Sands előtt?
– Nem. Neki is megvannak a maga politikai balhéi. Én csak annyit
akartam mondani, hogy… jó lenne, ha Davenport odafigyelne az
imázsépítésre, Flowers pedig… vele nincs semmi baj, őt mindenki
szereti, de ha valaki ellenséget gyárt magának egy washingtoni
szenátorból, akkor számítson rá, hogy a sajtó is nekiesik…
– A kormányzó viszont eléggé kedveli a pofámat.
– Tudom, azért nem rúgtak még ki – mordult rá Del. – De egy év
múlva a kormányzó lelép, és Rose Marie is megy vele, aztán ott állsz
pucér seggel…
– Del, igazán hálás vagyok neked a figyelmeztetésért, de… szóval
ott rohadjon meg az egész, ahol van, semmi kedvem imázsépítéshez.
Beszélj Jonnal. Shrake és Jenkins segíthet neked, ha ma este kapcsolod
le Coryt, holnap viszont lehet, hogy már mindkettejüket átrakja egy
másik ügyre. Viszont ha Jon úgy dönt, hogy ti hárman fogjátok el
Coryt, akkor mindenki tudni fogja, hogy a mi csoportunké az érdem.
– Sehogy se tetszik ez nekem – bökte ki Del, újabb hosszú hallgatás
után.
– Azért csak csináld, jó? Van nekem bajom itt is, épp elég.
Szedelőzködj, és munkára fel!
– Rendben, beszélek mindhármukkal – törődött bele a
megváltoztathatatlanba Del. – De a fene egye meg, Lucas…
– Tudom, Del, tudom. Hívj fel, ha végeztetek!

LUCAS A LEGELEGÁNSABB öltönyét vette fel az autóútra a Felső-

félsziget felé, hogy a helyi zsaruk is lássák rajta: hivatalos személy, aki
fontos ügyben jött ide – de most, ahogy elnézte Laurent öltözékét, úgy
döntött, hagyja a fenébe az eleganciát. Jeanst húzott, pulóvert, és
könnyű bőrdzsekit, ami jótékonyan eltakarta az övére aggatott .45-öst.
Pár perccel hét után érkezett Laurent házához: a pizzafutár furgonja
épp akkor indult el a kapu elől. A ház a múlt század ötvenes éveiben
épülhetett, mögötte újonnan felhúzott, három autóra méretezett
garázzsal.
A verandán két férfi állt, a kezükben sörösüveg.
– Ez lesz az emberünk – jegyezte meg az egyik, ahogy Lucas
kiszállt a Mercedesből.
– Én is inkább lettem volna zsaru Minnesotában, akkor telne
Mercedesre – tette hozzá a másik.
– A kabrióhoz túl magas vagyok – legyintett Lucas. Kezet rázott a
két férfiúval: Jim Bennett, mutatkozott be az egyik, az alacsony,
kopasz; Doug Sellers, árulta el a nevét a másik. – Roman lent van a
pincében, szerintem épp most falja be a pizzát, amit rendelt –
ismertette a helyzetet Sellers, akinek, ahogy elmesélte, szerszámboltja
volt, Bennett a postahivatalt igazgatta.
Lent a pincében – amit Laurent hobbiszobává alakított át, és az
egyik falát fotókkal tapétázta ki, amelyek egytől egyig őt ábrázolták
katonaként, jobbára terepruhában, a kezében öles géppisztollyal –
valóban megtalálták a seriffet: épp a pizzaszeleteket próbálta
rávarázsolni a fémtálcára. Nem volt egyedül: hárman ültek még az
elszórt kempingszékeken és díványokon. Lucas kezet rázott velük:
Barney Peters ügyvéd volt, Rick Barnes a Subway szendvicsbolt
gazdája, Jerry Frisell pedig középiskolai tanár és edző. És mindhárman
Laurent kebelbarátai, továbbá valamennyien tapasztalt katonák,
megjárták Irakot, értettek a fegyverekhez, de csak ketten – az egyik
Laurent – vettek részt éles bevetésen. Volt még egy tagja a csoportnak,
ő azonban valami családi ügyben nekivágott a vakvilágnak, ezért nem
lehetett itt.
– Nos, ők volnának az én törzsem tagjai – mutatott körbe a
társaságon Laurent. – Ők az itteni seriffhelyettesek, elvégezték a
tanfolyamot, képzett lövészek. Nem akarnánk lövöldözést, de talán
elég lesz, ha kiszállunk a gyűlésre, civilben, és járjuk a terepet, hátha
belefutunk ebbe a Pilátusba. Tudniillik róluk nem rí le, hogy zsaruk,
viszont magáról – intett Lucas felé – meg rólam igen.
– Barátaim – nézett végig a csapaton Lucas –, igazán hálás vagyok a
segítségükért, de biztos, hogy jól meggondolták? Ez a Pilátus nem egy
mindennapi figura, életveszélyes, és az is egyértelmű, hogy
pszichopata.
– Tudjuk mi, hogy nem vagyunk kommandósok – pislogott a
szemüvegén keresztül Lucasra Peters, az ügyvéd –, de nem is az lesz a
dolgunk, jól mondom? Ha valakinek le kell vadásznia ezt a Pilátust, az
maga lesz, vagy Roman. Mi csak a… mi a hajtók vagyunk.
– Az egyik legnagyobb gond ezzel a gyűléssel – szólalt meg Laurent
– a szemetelés. Valaki közülünk kap egy szöges botot, amivel a papírt
szedjük fel a földről, meg egy zacskót, akkor mindenki csősznek nézi.
És nincs ember, aki egy pillantásnál többet pazarolna rá. Maga és én
rendőrnek öltözünk, úgyis látják rajtunk, a többieken viszont nem. A
park közel van a városhoz, van térerő, tudjuk tartani egymással a
kapcsolatot.
– Hát akkor beszéljük meg – adta meg magát Lucas.

NEKI IS KEZDTEK, és Lucas hamar azon kapta magát, hogy mindenre

rábólint. Ezek az emberek tényleg komolyan gondolták, amit mondtak,
megvolt az eszük, és használták is. Ha meglátják Pilátust, akkor sem
kezdenek el eszelősen lövöldözni. Fegyver azért lesz náluk, mindnek
volt engedélye, arra is, hogy rejtve hordja: egy közeli üres telken,
amelyet Laurent lőtérré alakított át, rendszeresen tartottak
lőgyakorlatokat.
– Ha már nagyon ráuntunk az életünkre – mesélte Sellers –,
patkányokra szoktunk lőni. Azokat nehéz eltalálni pisztollyal, de mi
eltaláljuk.
– Legalábbis többnyire – igazította ki Frisell.
– Ha lehetséges, senki ne lőjön le senkit – hűtötte le Lucas a
kedélyeket. – Nem lövöldözni akarunk, hanem becserkészni ezeket az
embereket, aztán elfogni őket.
– No, ebben mindnyájan egyetértünk – helyeselt Laurent. – De hát
azzal kell dolgoznunk, ami van, és annyink van, amennyit itt lát. A
főállású helyetteseim, legalábbis ketten közülük, úgyis ott lesznek a
gyűlésen, az a dolguk. Azok is tudják a dolgukat, és mi is, mármint
maga meg én, tehát ez már összesen négy zsaru. A törzs csak
felderítésnek és támogatásnak van ott.
– Na jó – egyezett bele Lucas. – Akkor lássuk azokat a söröket.

AZZAL AZ ÉRZÉSSEL hagyta ott a tanácskozást, hogy végül mégiscsak

sikerült összekalapálni egy ütőképesnek ígérkező tervet. Igaz, nem volt
teljesen nyugodt, félt, hogy az önkéntesek közül megsebesül valaki –
de ők maguk nem féltek, és Laurent is biztos volt benne, hogy nem
lesz semmi baj. Úgy állapodtak meg, hogy másnap reggel kilenckor
gyülekeznek, Laurent házánál, egy gyors utolsó haditanács, aztán irány
a bohócgyűlés.
Ahogy visszaért a motelba, azonnal a telefonra vetette magát:
először Lettyvel beszélt, utána Weather került sorra, aki szerint Letty
szépen gyógyul, csak sokat nyavalyog.
– Nem hinném, hogy valaha is megült volna a fenekén egy óránál
tovább – borongott az asszony –, úgyhogy ezek a repedt bordák eléggé
megkínozzák szegényt. És még arra is kell várni egy-két napot, hogy a
gyógyszerek hatni kezdjenek.
– Nem akarok itt görénykedni – morogta Lucas –, de egyszer-
kétszer igazán elmesélhetnénk neki, hogy mi történik, amikor valaki
ész nélkül rohan a balhéba. Ha egy kicsit ügyesebben áll neki ennek a
históriának, akkor nem sebesül meg, és Pilátus meg a bandája már rég
sitten van. Ha nem jön az az ötlete, hogy pofán vágja Pilátust, hanem
szépen körbejár a parkolóban és felírja a rendszámokat…
– Lucas, ezt igazán nem kívánhatod…
– Tudomásul kéne vennie, hogy létezik olyasmi, mint tapasztalat,
eredményközpontú tervezés, és elemzés, egyszer még ez mentheti meg
az életét. Csak hát a mi kis drágánk mindenáron zsaru akar lenni,
esetleg titkosügynök, vagy valami hasonló, mindegy, csak izgalmas
legyen. De ha tényleg izgalomra vágysz, akkor jobb, ha óvatosan állsz
neki. Ha eszelősen óvatos vagy, az mindig megvéd a veszélytől.
Minden seggfej találhat magának egy izgalmas állást, amiben aztán
kinyírják.
– Lehet, hogy igazad van. Végül is, ha úgysem akar orvosnak
tanulni…
– Van még gyereked épp elég, valamelyikből csak sikerül orvost
faragnod – vigyorgott Lucas. – Letty ebből a szempontból elveszett.
Hacsak nem vezetik be a kommandós orvosképzést.
Elnémult a telefon, hosszú másodpercekig csak egymás lélegzését
hallgatták.
– Hát jó… – sóhajtott fel végül Weather.
EGY ÓRA MÚLTÁN, hogy Lucas épp a baseballmeccset nézte a tévében,
megint felhívta Del.
– Cory hálószobájában vagyok – újságolta fojtott hangon –, itt van
Cory, a felesége, a fia, aki jogi értelemben már felnőtt, viszont azt
állítja, hogy soha még csak be sem nézett a garázsba. Merthogy a széf
ott volt, a garázsban, és most is ott van, ami megmaradt belőle. Nem
tudom, lesz-e valaha valaki, aki képes lenne kinyitni. Cory YouTube-
videókból tanult meg hegeszteni, sikerült is neki egyetlen gömbbé
összeolvasztani a széfet.
– Az már nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az volt, hogy
megtaláljuk a széfet. Pakoljátok fel a teherautóra, és hozzátok be a
városba.
– Már el is kezdtük – válaszolta Del. – Azért bujkálok a
hálószobában, nehogy a tévések felfedezzenek.
– Miféle tévések?
– Mondtam én neked. Jó srác ez a Jon, de szerinte egy
házkutatáshoz legalább tíz zsaru kell, gépfegyverrel, terepruhában,
sisakban, és hozzá legalább három tévéskocsi. Pedig szerintem akkor is
elintéztük volna, ha egyszerűen bekopogunk az ajtón.
– Na mindegy, az a fő, hogy megkerült a széf.
– Te egyáltalán nem figyeltél oda arra, amit mondtam? Nem a széf a
fontos, Lucas – háborodott fel Del –, ki a fenét érdekel az a tetves
széf? Ki a fenét érdekel bármi más, mint a bulvármédia? Igen, a
bulvármédia, aminek most már mi is a részesei vagyunk.
– Del…
– Ébredj már fel, az istenért! Kár, hogy nem voltál itt. Kár, hogy
nem te tartottad szóval ezeket az istentelen tévés barmokat. De nem.
Neked ugyebár fel kell rohannod a Felső-félszigetre, és most ott állsz,
a kezedben a pöcsöddel.
– Jó éjszakát, Del…
 12.
Másnap reggel kilenckor ott voltak Laurent házában mindnyájan: a két
egyenruhás főállású és az öt önkéntes, hogy még egyszer, utoljára,
átismételjék a teendőiket.
– Az elsőrendű feladat – fogott az eligazításhoz Lucas – megtalálni
őket, figyelni a mozgásukat, egyet-kettőt közülük leválasztani a
többiektől, elkapni, és megfenyegetni, hogy visszaküldjük Dél-
Dakotába, ahol még van halálbüntetés, hátha ezzel sikerül halára
rémiszteni az illetőt. Mert egyelőre, már ha mindegyikük tartja a száját,
nehéz lenne bizonyítékot találni ellenük, az egyetlen használható
tanúnkat halálra rugdosták Wisconsinban. Tehát találnunk kell valakit,
aki hajlandó beszélni.
– Megtalálni, leválasztani, elkapni – foglalta össze a lényeget
Laurent. – Amúgy utánanéztem magának a neten – fordult Lucas felé,
már a ház előtt, ahogy beültek az autóba –, ott láttam, hogy egy időben
seriffhelyettes volt Wisconsinban.
– Ja, nagyjából egy negyedóráig. Fizetést se kaptam, meg semmit,
csak azért faragtak belőlem seriffhelyettest, hogy legyen valami jogi
státusom.
– Ezt a szívességet Barron megye is megteheti. És ne féljen, mi sem
adnánk fizetést – nevetett Laurent. – No, emelje csak fel szépen a jobb
kezét, és mondja utánam…

KÜLÖN-KÜLÖN, PÁR perc különbséggel indultak el az Overtown parkba.

Mire Lucas odaért, a két egyenruhást már fel is szippantotta a tömeg.
Előző este még csak pár tucatnyian lézengtek itt, most viszont legalább
százan, és majd mindenki fekete-fehér bohócfestéssel az arcán. Így
képtelenség arcokat felismerni, állapította meg Lucas, tehetetlenül
nézve, ahogy, éppúgy, mint Wisconsinban, itt is önkéntesek állítják fel
a színpadot. Sellerst pillantotta meg az önkéntesek között: elvégre övé
az itteni szerszámbolt, ki más magyarázhatná el ezeknek az
amatőröknek, hogy mit hová, hogyan, és miért. Autókból formált kört
egy lakókocsi körül nem látott sehol; sőt, még lakókocsit sem, amire
okkal gyanakodhatott volna.
Most Frisell tanúr úr bukkant fel, szélesen vigyorogva lépett oda
Lucashoz, hosszan rázogatta a kezét, barátságosan hátba veregette.
– Abban a sarokban két kaliforniai rendszámot láttam – mutatta az
irányt –, ott, ahol a sátrak vannak, és csak két autó parkol közöttük, de
lakókocsit nem látok sehol.
– Kösz, azért megnézem – vigyorgott vissza rá Lucas. Aki
messzebbről nézte őket, két régi havert láthatott, akik véletlenül
egymásba botlanak: egész ügyes ez a Frisell, gondolta Lucas, ahogy
odábbsétált, amerre Frisell mutatta, útközben szórakozottan tekingetve
az autók felé.
Egy öt-hat éves Subaru volt az egyik kaliforniai, a másik egy még
öregebb Corolla: épp úgy, ahogy Skye mesélte Pilátusék autóparkjáról
– de hát ahány kocsi csak állt a parkolóban, mind régi volt, erre telik a
rémbohócok elveszett nemzedékének. Lucas azért felírta a
rendszámokat, aztán elballagott onnét egy közeli fához, ott leült,
figyelt, várt. Nemhiába: negyedóra múlva egy fiatalos küllemű, talán
harmincas nő lépett a Corollához, kinyitotta a csomagtartót, kivette a
hátizsákját, aztán elindult arra, amerről jött. Lucas utána.
Soványka nő volt, a válla keskeny, fekete haja úgy tapadt a fejére,
akár a fedő. Lucas alig látta az arcát, csak annyit sikerült észrevennie,
hogy a vonásai finomak, az ajka kecses ívbe hajlik, a szemöldöke
éjfekete. Fehér blúz volt rajta, feszes jeans, és gumitalpú papucscipő,
az arcán semmi smink. Lucasék kaptak néhány felületes személyleírást
a Pilátus-banda tagjairól, még a haywardi gyűlés után, de egyik se volt
elég részletes ahhoz, hogy bárkit azonosítani lehessen. Fekete hajú,
soványka lány, így szólt az egyik; de, ha körülnézett, Lucas legalább
ötven fekete hajú, soványka lányt látott.
A nő átvágott a parkon: két fiúhoz lépett oda, akik ültek is a füvön,
de szívták is, kézről kézre járt a joint. Kinyitotta a hátizsákját, lepedőt
húzott elő, és a két srác segítségével szétterítette. A két fiú aztán
lepihent: egyikük hanyatt feküdt, bámulta az eget, a másik
összegömbölyödve ült, két karjával átkulcsolva a térdét. A nő most egy
műanyag dobozt kotort elő a zsákjából, kinyitotta, és, miközben
magyarázott valamit az egyik fiúnak, tubusokat és egy rongydarabot
vett ki a dobozból, és nekilátott kisfesteni a másik fiú arcát.
Bohócarcot festett neki, fekete-fehér-piros vidám bohócét, olyan
vidámat, hogy minden gyerek halálra rémülne tőle.
Lucas vagy tíz percig figyelte a jelenetet, de nem történt semmi új,
legfeljebb annyi, hogy egy macskamaszkos nő, bikininadrágban, de
melltartó nélkül, odalépett hozzá, és megkérdezte, hogy nem rendőr-e
véletlenül. Nem, felelte Lucas, divatfotós vagyok, a Vogue magazinnál.
– Hazudsz.
– De, tényleg – erősködött Lucas.
– És hogyhogy nincs fényképezőgéped? És mi a nyavalyát keresel
épp itt?
– A gépem a kocsiban van – magyarázta Lucas. – Sokan félnek tőle,
azt hiszik, spion vagyok, vagy pláne zsaru. Pedig csak fiatalokat
keresek, akiknek van érzékük a divathoz, aztán később le is
fényképezném őket.
– Aha – bólintott rá a nő. Az arcáról nem oszlott el a kétely felhője,
még akkor sem, amikor már rég beleolvadt a tömegbe.

PETERS, AZ ÜGYVÉD bukkant fel, a hátán hatalmas fekete nejlonzsák, a

kezében hegyes végű bot.
– Álljon meg egy pillanatra – súgta oda neki Lucas –, de ne nézzen
rám!
Peters a botja végére tűzött egy rágógumipapírt, felszedte,
bezsákolta.
– Mi van? – kérdezte közben, de nem nézett Lucasra.
– Az, hogy volna itt egy feladat. El kéne menni a színpad mellett, a
bal oldalán, aztán mögéje, egy olyan, na, mondjuk, húsz méterre, és ott
el kéne kiáltania magát, hogy Pilátus! Pilátus! – válaszolta Lucas. –
Így, legalább kétszer, mintha az, akinek kiabál, messze lenne magától.
Ha elindul, és elnéz jobb felé, lát két férfit meg egy nőt. Egy pokrócon
ülnek, a nő festi a két férfi arcát. Rájuk volnék kíváncsi. Amikor
kiabál, ügyeljen rá, hogy ne lássák meg, csak a hangját hallják. Utána
vegyüljön el a tömegben a színpad előtt, hogy ne lássák, ki kiáltott.
Érti, ugye? Éppen azt akarom megtudni, hogy keresik-e magát.
– Értettem, hogyne értettem volna. Adjon egy percet – sétált odább
Peters. Húsz másodperc, és eltűnt a színpad mögött, újabb tizenöt
másodperc után pedig felharsant a kiáltás.
– Pilátus! Pilátus!
Még el sem halt a kiáltás, a nő máris félbehagyta az arcfestést:
felnézett, körbeforgatta a fejét. A fekvő férfi oldalra fordult, aztán a
könyökére támaszkodva a színpadot fürkészte; a másik, a félig
befestett arcával, feléjük fordult, és mondott valamit. Felkelt, elindult a
színpad felé, benézett mögéje, de nem látott semmi érdekeset, így
aztán visszasétált a másik kettőhöz, vállat vont, visszaült a lepedőre. A
nő vetett egy búcsúpillantást a színpadra; aztán folytatta a sminkelést.
Megvagy, bizsergette meg az izgalom Lucast. Felhívta a seriffet, hogy
elújságolja neki, mi történt.
– Elkapjuk őket most, vagy várjuk meg, míg Pilátus ideér? –
kérdezte Laurent. – Mert nagyon úgy néz ki, hogy a többiek nem
tudják, hol van, csak várnak rá. Ha kivárjuk, míg megérkezik, akkor
lehet, hogy egyenesen odavezetnek hozzá.
Ezen érdemes volt elgondolkozni egy pillanatra.
– Ha várunk – döntötte el végül Lucas –, és a többiek tényleg
odavezetnek hozzá, akkor lehet, hogy később nem tudjuk őket
leválasztani a tömegről. Ha valamelyikük elkezd ügyvédért kiabálni, a
többiek is rögtön rázendítenek. Pedig valami konkrétumot
mindenképpen ki kéne sajtolnunk belőlük, ha el akarjuk kapni Pilátust.
De ha nekilátnak ügyvédet követelni, bajban leszünk.
– Hát akkor mit akar, mit csináljunk? – mondott le az akcióról
Laurent.
– Magától várom a megoldást – felelte Lucas. – Én igazából azt
szeretném, ha megmaradnánk a leválasztási stratégiánál. Addig
figyeljük ezt a hármat, amíg valamelyikük otthagyja a másik kettőt. Őt
nyakon csípjük, hátha ki tudunk szedni belőle valamit, aztán várunk,
hátha a másik kettő odavezet Pilátushoz.
– Nem rossz terv – ismerte el Laurent. – Szólok a srácoknak.
– Ha sikerül elkapnunk valakit… ugye, maguknak itt nincs
börtönük?
– Az nincs, de van egy őrizetes cellánk, és egy kihallgató-
helységünk.
 – Az is jó lesz nekünk.

LAURENT A MEZŐ végében találta meg a helyét: innen jól látta azt a
hármat a lepedőn. Lucas a mező másik végéből figyelte őket; a két
egyenruhás pedig a parkolóban maradt, álltak az autó mellett, ahonnan
a nő kivette a hátizsákját. Ő közben végzett az első férfi sminkjével, és
most nekilátott a másiknak. Kifestette őt is, aztán mondott valamit
mindkettejüknek: erre az egyik beletúrt a zsákjába, méretes jointot
húzott elő, meggyújtotta, átadta a nőnek, az nagyot szívott belőle,
aztán még egyet, visszaadta, megint mondott valamit. Végül felkelt, és
elindult a kocsija felé.
Megcsörrent Lucas telefonja: Laurent volt az.
– A nő mozog. Látja onnan?
– Igen, látom, a kocsijához megy – suttogta vissza Lucas. –
Menjünk kicsit közelebb hozzá, hátha csendben, feltűnésmentesen is
elkaphatjuk. Csak maga és én: az egyenruhások készítsék elő a
járőrautót, de addig meg se moccanjanak, míg el nem kapjuk a nőt. Azt
akarom, hogy tíz másodperc alatt bekerüljön a járőrautóba,
megbilincselve, minden zaj és feltűnés nélkül.
– Értettem – tette le a seriff.
Lucas kósza léptekkel elindult a mező közepe felé: nagyjából
tizenöt-húsz méterre lehetett a nő előtt, aki gyorsabban lépkedett nála.
Lelassított, hogy egyszerre érjen az autóhoz a nővel; ahogy hátranézett,
látta, hogy Laurent is a nyomukban van. Lucas ment tovább, két lépés
közt arra is volt ideje, hogy lenyomja a hívás gombot a mobilján.
– Igen? – jelentkezett be a seriff.
– Kövesse a nőt, ahogy megkerüli a kocsit! Én a másik oldalon
leszek, a nő kettőnk közé kerül. Indulhat a járőrautó!
 A nő csak az utolsó pillanatban vette észre őket – amikor már késő
volt. Ahogy felnyitotta a csomagtartót, Laurent mellette termett, Lucas
pedig épp akkor ért a háta mögé.
– Bocsánat, hölgyem – mutatta fel a jelvényét Laurent –, Barron
megye seriffje vagyok. Letartóztatom. Kérem, helyezze a tenyerét a
csomagtartó fedelére.
– Mi? – képedt el a nő. – De hát miért? Mit követtem el?
Megpróbált elhátrálni Laurent elől: így ütközött Lucasba, aki ott állt
a háta mögött.
– Kérem, helyezze a tenyerét a csomagtartó tetejére – ismételte meg
a seriff szavait Lucas.
A nő engedelmeskedett: abban a pillanatban, ahogy a csomagtartó
fedelére tette a tenyerét, a háta mögött megállt a járőrautó. A vezető
kiszállt. Laurent sebtiben végigmotozta a nőt, és, míg az egyik
seriffhelyettes megbilincselte, a tömeg is egyre sűrűsödött körülöttük.
– Ez meg mit követett el, ez a szegény? – háborodott fel a
bámészkodók egyike.
– Megszökött a kórházból – rögtönzött Lucas. – Ápolónő, elkapta az
ebolavírust. Nem szabad, hogy bárkihez is hozzáérjen. Valószínűleg
nem fertőző, de azért nem árt az óvatosság, ebben, gondolom,
egyetértünk.
– De hát… én nem… – próbált tiltakozni a nő, de a tömeg egyre
ritkult körülöttük.
– Mind ezzel jönnek – mentegetőzött a távozók felé fordulva Lucas.
– Ön pedig – fordult újra a nőhöz –, lesz szíves követni az orvos
utasításait. Higgye el, mi csak segíteni akarunk!
Az egyenruhás felolvasta a jogait – bár Lucas szerint inkább csak
elmotyogta –, és öt perc múlva a nő bent ült a járőrautó hátsó ülésén,
az autó pedig elindult kifelé a parkból. Lucas és Laurent is elindultak a
járőr után, csak az önkéntesek maradtak a parkban: innentől fogva az ő
dolguk lesz, hogy szemmel tartsák az elfogott nő két bohócarcú
barátját.

AZ EGYENRUHÁSOKNAK SZIGORÚAN meghagyták, hogy egy szót se

szóljanak a nőhöz: hadd főjön a saját levében, annál rémültebb lesz, ha
majd végre megszólítják. Félúton lehettek a város felé, amikor beérték
a járőrautót, onnantól fogva annak a nyomában haladtak tovább. A
seriff irodájában egy rendőrnő tisztességesen átmotozta a foglyot: egy
vékonyka pénztárcát vett el tőle, és egy mobilt. Hogy ezzel megvoltak,
betessékelték az őrizetes cellába, ők maguk pedig átsétáltak Pat
étkezdéjébe.
Az étkezde előtt, a járdán kempingasztalok várták a vendégeket:
Lucas és Laurent az egyik kinti asztalhoz ült, szendvicsekkel és
üdítőkkel felpakolva. Nem siettek vissza, volt dolguk itt is, épp elég.
Lucas elsőnek a nő pénztáráját vizsgálta át: hetven dollárt talált
készpénzben, egy kaliforniai jogosítványt Melody Walker nevére
kiállítva, és két hitelkártyát, ugyanerre a névre. Azonnal felhívta a
BMH ügyeletesét, hogy nézzen utána a jogosítványnak Kaliforniában,
és szerezzen meg minden megszerezhető adatot a nőről.
Melody Walker eddigre már több mint egy fél órája gubbasztott a
cellában: most viszont végre bekapcsolták a videókamera felvevőjét a
kihallgatóhelyiségben, itt volt az ideje, hogy áthozzák a foglyot.
Ahogy beléptek a cellaajtón, azt látták, hogy a fogoly a sarokban
guggol, rémülten, a két keze szorosan összefonva a melle előtt, a feje a
két térde között.
– Mit akarnak tőlem – jajdult fel –, miért csinálják ezt velem?
 Pontosan ebben az indításban reménykedett Lucas: a fogollyal
ismertették a jogait, már csak azt kell elérni nála, hogy válaszoljon a
kérdésekre, sőt, beszéljen magától is.
– Most átvisszük a kihallgatóhelyiségbe – mondta a nőnek Laurent
–, nincs messze, itt van a folyosó végén.
Átkísérték a kihallgatószobába.
– Üljön le – adta a házigazdát Lucas. A nő minden ellenkezés nélkül
engedelmeskedett. A két férfi állva maradt; mint két torony, úgy fogták
közre a foglyot.
– Gyilkosság gyanújával tartóztattuk le, Melody – fogott a
kihallgatáshoz Lucas. – Az a lány, Wisconsinban. Meghalt. Tudom,
hogy tudja, hiszen maga is segített halálra rugdosni.
– Én nem, én ott sem voltam, csak tegnap óta tudok egyáltalán az
egészről – zuhantak ki a szavak a nő száján –, én a tábortűznél voltam,
aztán a többiek értem jöttek, és elvittek.
Lucas egy néma, diadalmas oldalpillantást küldött Laurent felé:
megvan, méghozzá videóra is vettük, ez volt a tekintetébe írva. Laurent
egy biccentéssel jelezte, hogy érti.
– Most meg mi van? – nézett rájuk értetlenül a fogoly.
– Mikorra várják Pilátust? – kérdezte válasz helyett Lucas. – Vagy
már meg is érkezett?
– Mit tudnak maguk Pilátusról? – kérdezett vissza a nő.
– Épp eleget. Tudunk arról a szertartásról, amikor a fenyőfához
szegezték Henryt. Tudunk a halott drogdílerről Haywardban. És itt van
még Skye, róla is tudunk. Azt nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy
maguk öltek meg egy színésznőt Los Angelesben. És maga? Tudja,
hogy Kaliforniában és Dél-Dakotában még érvényben van a
halálbüntetés?
 – Ahhoz nekem semmi közöm – hadarta a nő. – Abszolút semmi.
Soha nem bántottam senkit.
– Hányan utaznak Pilátus karavánjában? – kérdezett most Laurent.
– Mit tudom én – vont vállat a nő. – Mondjuk, van nyolc vagy
kilenc autó, aztán a lakókocsi, ha autónként két embert számolunk,
plusz Jason, aki egyedül van, akkor… tizenkilencen?
– Ki ölte meg Henryt? – vette vissza a szót Lucas. – Kinél volt a
kés?
– Mondják csak – szűkült össze a nő szeme –, nem kéne nekem egy
ügyvéd?
– De, nagyon is – bólintott Laurent. – Ezért olvastuk fel a jogait,
még ott, a parkban. Magának csak kérnie kell.
– Csak van itt egy probléma – vetette közbe Lucas. Tudta, hogy
vékony jégre merészkedett: a nő tudja, hogy joga van ügyvédhez,
mégsem kérte, még csak nem is követelte. – Én aztán egyáltalán nem
akarom lebeszélni az ügyvédről, én is biztos vagyok benne, hogy
szüksége lesz rá. A gond az, hogy a parkban korántsem maga az
egyetlen kaliforniai gyilkos, és…
– Én nem vagyok gyilkos!
– …és nincs időnk erre a huzavonára – folytatta Lucas. –
Halálbüntetés vár mindenkire, akit ebben az ügyben letartóztatunk,
kivéve azokra, akik esetleg valami használható információval tudnak
szolgálni. Ha például maga segít nekünk, akkor maga elkerülheti a
halálbüntetést. Ügyvédet fogadni egyszerű, már találtunk is magának
egyet, maga dönti el, hogy elfogadja-e, vagy sem, viszont az ügyvédek
szeretik húzni az időt. Nekünk viszont nincs időnk. Találnunk kell
valakit, aki segít nekünk, és aki segít nekünk, az megússza a
legrosszabbat. Még akkor is, ha egyébként nem érünk túl sokat a
segítségével. Akkor is ő az egyetlen, aki megúszhatja, a többiek mind
rosszul járnak, nagyon rosszul. Ha magát az ügyvédjére hagyjuk, és
közben találunk valaki mást, aki segít, akkor vegye úgy, hogy az
ajánlatunkat visszavontuk.
– Ez igazságtalanság – fakadt ki a nő.
– Mondja, Melody, maga szerint Henry Fullert a fához szögezni
igazságos volt? – ripakodott rá Lucas. – Skye-t halálra rugdosni az
volt?
– Ahhoz énnekem semmi közöm nem volt – makacskodott Melody.
– Azt a srácok csinálták, na, jó, egy-két csaj is, de azért mi, csajok,
végig se bírtuk nézni.
– Na jó – nyögött fel Lucas hosszú szünet után. Laurent meg ő
némán bámulták egymást. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megkapja az
ügyvédjét, ha akarja, ha nem.
– Nekünk van is egy, akit kirendelhetünk, napidíjas, Chippewa
megyének dolgozik fent Sault Ste. Marie-ben, a bíróságon –
buzgólkodott a seriff –, néhány óra, és itt terem, ha odakurjantok neki.
Már ha nem éppen tárgyalása van, mert akkor eltart egy ideig, míg
ideeszi a fene.
– Menjünk, sétáljunk egyet a folyosón – indítványozta Lucas a
seriffnek. – Ide figyeljen – hajolt egész közel hozzá, ahogy
becsukódott mögöttük az ajtó –, sehogy sem tetszik nekem, ahogy ez a
lány reagál. Kicsit mintha visszamaradottnak tűnne, mármint
szellemileg. Vagy valami pszichológiai zűrzavar, ki tudja. Ide kéne
kurjantani azt az ügyvédet, de most.
– Rendben.
– És azért egyelőre a videót se kapcsoljuk ki. Én addig bemegyek,
szóval tartom szegénykét. – bocsátotta útjára a seriffet Lucas. – Nem
kér valamit? – nyitott be a kihallgatószoba ajtaján. – Kóla, kávé, víz?
– Adjanak már egy kis vizet!
Vett egy üveg ásványvizet az automatából, visszament a nőhöz,
odaadta neki.
– Már úton van az ügyvéd – mondta –, ami annyit jelent, hogy nem
kell beszélnie velünk. Az igazság az, hogy szerintem sem kell
beszélnie velünk. Korábban sem kellett volna, bár, amit mondtam,
tehát, hogy alkut köthet velünk, azt komolyan gondoltam. Ha segít
nekünk, áll az alku.
– Nem akarok börtönbe kerülni – rázta a fejét Melody. – Én nem
csináltam semmit. Nem bántottam senkit.
– De maga is ott volt!
– De csak ott voltam, nem bántottam senkit. Azt mind Pilátus meg
Kristen csinálták, meg… a többi srác. Én nem.

MÁR JÖN IS – nyitott be Laurent. – Azt üzeni, nem lehet több

kérdésünk, míg ide nem ér.
– A szabály az szabály – tárta szét a karját Lucas. – Nézze,
Melody… Higgye el nekem, sokkal jobb lesz magának itt, mint a
cellában. Tudja, milyen sötét meg hideg egy ilyen hely… de ha itt
hagyjuk, ugye, nem csinál semmi butaságot, nem szökik meg, vagy…
– Nem, nem, dehogy, nem!
– Megnézem, nincs-e valami olvasnivalónk, magazin, vagy… –
ajánlkozott a seriff, beszéd közben videókamera felé tévedve. – Az
ügyvéd úr hamarosan itt lesz, és a lelkünkre kötötte, hogy semmit ne
merészeljünk kérdezni, míg ide nem ér, úgyhogy mi nem is teszünk
ilyesmit. Ha kell valami, pisilni vagy akármi, dörömböljön az ajtón, az
őr elvezeti a mosdóhoz.
SZÓLTAK AZ ŐRNEK, hogy vigyen magazinokat a fogolynak, és
visszamentek Laurent irodájába.
– Gyakorlatilag minden megvan, amit akartunk, már csak az írásos
vallomás hiányzik – ült le elégedetten Laurent. – Ez a Melody, úgy
látom, nem adná az életét Pilátusért, nagyon gyorsan vallani kezdett.
– Igen, talán sikerül elkapnunk Pilátust, mármint, ha meg is találjuk
– hűtötte le Lucas. – De én azért látok itt még két problémát. Az első
az, amit már említettem, hogy ennek a lánynak mintha elmentek volna
hazulról. Ezért is akartam, hogy kapjon ügyvédet. Nem neki kell az az
ügyvéd, hanem nekünk. A másik gond pedig az, hogy amit mond, az
csupa általánosság. Sok mindent megtudtunk tőle, de konkrét tényekre
van szükségünk, viszont ha az ügyvédje kijátssza a
beszámíthatatlansági kártyát, akkor vége, kezdhetjük elölről az
egészet. Legfeljebb arra lesz lehetőségünk, hogy csalimadárnak
használjuk ezt a szerencsétlent, ő talán ráveheti a többieket, hogy
beszéljenek.
– És neveket és tényeket mondjanak – fűzte hozzá Laurent.
– Úgy bizony. Néven kell nevezni azt vagy azokat, akik a
gyilkosságot ténylegesen elkövették, és a felbujtót is. Aki nem más,
mint Pilátus; hacsak nem a gyilkos is ő maga. Mi meg addig
igyekezzünk szóra bírni a kisebb halakat.

LAURENT FELHÍVTA A gyűlésen maradó önkénteseit: egyikük sem látott

senkit, akire rá lehetne fogni, hogy Pilátus. A két férfinak, aki Melody
Walker mellett ült a lepedőn, egy idő után feltűnt a lány hiánya, fel is
keltek, hogy megkeressék, de nem találták, hát visszaültek a
lepedőjükre, hot dogot faltak, ültek, ültek…
– Ne kapjuk el őket? – szikrázott fel a vadászösztön Petersben.
 – Még ne, de maradjanak a közelükben – rendelkezett Lucas. –
Remélem, ők lesznek azok, akik majd Pilátushoz vezetnek minket. De
azért csak óvatosan: el ne feledjék, hogy ezek egytől egyig dilisek!
– Jó, rendben. De azért, hacsak nem tényleg annyira dilisek, mint
ahogy mondja, ennek a kettőnek valamikor mégiscsak leesik, hogy a
barátnőjüknek nyoma veszett!
– Tudom – ismerte el Lucas –, veszélyes játékba kezdtünk. Lehet,
hogy később majd taktikát változtatunk, de egyelőre maradjanak a
helyükön, és figyeljenek!
Elmagyaráztak mindent mindenkinek: végre nekiülhettek, hogy
átnézzék Melody Walker telefonját. A névjegyzékben azonban csak
telefonszámokat találtak, név nem volt hozzájuk. Lucas újra felhívta a
BMH-ügyeletest, megadta neki a számokat, hogy csörgessék meg
mindet, és ha kapás van, azonnal szóljanak.
– És most? – kérdezte a seriff.
– Most megvárjuk, mit tudunk meg ezekről a telefonszámokról,
aztán visszamegyünk a parkba. Ha megérkezik Pilátus, nekünk is ott a
helyünk!
 13.

Raleigh és Linda úgy kelt át a Felső-félszigeten, ahogy annak idején

Kolumbusz Kristóf az óceánon: fogalmuk sem volt, merre tartanak,
arról sem, mi várja majd őket, ha célhoz érnek – viszont nem győztek
csodálkozni, hogy sehol senki, egy lélek se. Hiába, aki Los Angelesből
jön, az sehogy sem érti, hogy lehet ez: egy négyzetmérföld, aztán négy,
aztán öt… és mind a tiéd.
Még a városok sem voltak igazán városok. Santa Monica, az egy
város. Venice, az még egy. Marina del Rey, az a harmadik. De itt?
Miféle város létezhet a Felső-félszigeten?
Santa Monicában minden házban többen laknak, mint ebben az
egész koszfészekben – nézett végig a szupermarket kirakatain Raleigh.
Tankolni álltak meg, de a megállapítása igaz volt.

RALEIGH, AHOGY PILÁTUS meghagyta neki, ott maradt Haywardban, a

gyűlésen, bohócra festett képpel, a háttérbe húzódva. Linda is vele
maradt: ez a szomorkás, kövérkés nőszemély, az arcán
macskasminkkel. Míg tartott a gyűlés, feszes fekete szerkóban járt,
macskafarokkal; a lábán fekete katonai bakancs. Mielőtt pedig a
tanítványok közé vetette a sorsa, egy áruházban tevékenykedett
árufeltöltőként, a kaliforniai Glendale-ben, de kirúgták, mert képtelen
volt megjegyezni, hogy melyik polcra mi való.
Akkor is ott tébláboltak a tömegben, amikor Lucas és Letty
megtalálta Skye holttestét, aztán mindenünnen zsaruk özönlötték el a
terepet. Látták, ahogy a hosszú, fekete hajú zsaru nekilát forgalmat
irányítani: a fekete hajú csaj pedig ugyanaz volt, akinek Pilátus
bemosott néhányat. Raleigh sejtette, hogy iszonyúan fájhat a
kiscsajnak, főleg a bordarúgásokat sínylette meg, és a szeme alatt, látta
ezt is, jókora monokli kezd kialakulni.
Először nem értette, mit akar egymástól a hosszú zsaru meg a
kiscsaj. A zsaru már akkor is dühös volt, amikor előkerült Skye
hullája, de akkor még összeszedte magát. A kis fekete kapcsán viszont
elszakadt nála a cérna, összeszidta a csajt, vagy mi, aztán otthagyta, de
aztán megint visszament hozzá, megint összeszidta: Raleigh bámulta
őket, meg a többi zsarut, értetlenül, míg végre le nem esett. Hát persze!
A lánya! A kis fekete a zsaru lánya. Hasonlítanak is, meg a
viselkedésük is tök ugyanolyan! Mert rokonok, azért. Ami elég
érdekes, gondolta Raleigh, de nem vészes.
Pilátus úgy rendelkezett, hogy a tanítványok, amennyire lehet, ne
használják a mobiljukat, lehet, hogy a zsaruk lehallgatják vagy
követik, hiába a telefonpajzs; Raleigh tehát aznap este még nem hívta
fel.
Másnap aztán kijött a hír a helyi lapban. Raleigh nem volt egy
megrögzött újságolvasó, de a helyi lapot ingyen osztogatták a
gyűlésen, így aztán belelapozott: egy Lucas Davenport nevű
minnesotai zsaruval volt tele az újság, aki a Sawyer és a Polk megyei
seriffhivatallal együtt egy Shirley, illetve Skye Bellows nevű fiatal nő
eltűnése, később halála ügyében nyomoz.
„Gyanúnk szerint az, aki Dél-Dakotában meggyilkolta Henry Mark
Fullert, az a mostani tettes is: feltehetően azért, mert a lány tanúja volt
az ottani gyilkosságnak” – nyilatkozta Davenport.
Fénykép is volt a cikkhez, akkora, hogy elfoglalta a fél címoldalt:
három zsaru volt a képen, a középső, a hosszú, a képaláírás szerint
Davenport.
A cikk alatt négy fantomképet látott Raleigh: Pilátusét, Kristenét,
Bellét, és a sajátját. Pilátus ábrázata alatt a név: Porter Pilate. Raleigh
idáig azt se tudta, hogy keresztneve is van. A három másik alatt csak
egy-egy név, Kristen, Bell, Raleigh. Pilátust egész ügyesen elkapta a
rajzoló: ha erről kéne felismernem, felismerném, gondolta Raleigh. A
másik három rajz nem sikerült ilyen jól, bár Kristen esetében azok a
hegyesre köszörült fogak sokat segítettek, aki egyszer azt a fogsort
meglátta, soha el nem felejti.
Pontban éjfélkor előkotorta a telefonját a zsákból – a zsák állítólag
blokkolja a térerőt, ezért használták –, bekapcsolta, felhívta Pilátust.
– Mi van? – vette fel Pilátus az első csengetésre.
– Láttam egy egész jó fantomképet rólad a helyi lapban,
Haywardban – újságolta Raleigh. – Aki látta, aztán találkozik veled,
már hívja is a zsarukat.
– Rohadt életbe. De hát az az újság úgyse jut el a Felső-félszigetre.
– Lehet, de nem a fantomképpel van a baj, hanem a zsarukkal. Mi
van, ha azok is terjesztik? Jó lesz, ha belenézel az összes újságba, ami
az utadba kerül, lehet, hogy magaddal találkozol valamelyikben.
– Oké, kösz az infót – nyugtázta Pilátus. – Egyéb?
– Igen, az a csaj, tudod, akit levertél, mielőtt leléptünk, tudod, akit
az a dagadt csávó vitt el. Na, az egy zsaru lánya. Legalábbis azt
hiszem, hogy az, zsaru lánya. Nagyon úgy viselkedett.
– Jó, akkor most már duplán örülök, hogy adtam neki. Egyéb?
– Ennyi. Nálatok? Mindenki rendben?
– Amennyire tudom, igen – válaszolta Pilátus. – Most le kell
tennem, keresnek. Később még beszélünk.
 – Most mi legyen? – kérdezte Linda, ahogy Raleigh
visszasüllyesztette a telefont a zsákjába. – Keressünk táborhelyet?
– Minek? Majd találunk egy motelt. Meg akarlak kúrni.
– Jó, csak ne bántsál – kérlelte a lány.
– Hát, egy kicsit azért fájni fog – sajnálkozott Raleigh. – Nálam már
csak így megy ez, tudod.

RALEIGH ÉS LINDA végig ott maradtak a gyűlésen Haywardban, az

utolsó napig. A helyet, ahol Skye meghalt, még aznap is kordon vette
körül, de mindössze egy szem seriffhelyettes őrizte, a zsaruknak
láthatóan elegük lett belőle. Davenport, a minnesotai zsaru, szőrén-
szálán eltűnt.
Raleigh és Pilátus majd minden este beszéltek, pontban éjfélkor, de
csak néhány szót váltottak – Pilátus egyre paranoiásabb lett. A négy
fantomkép a haywardi újság után megjelent néhány wisconsini
újságban is, főleg az állam déli felén: pont ott, ahol a tanítványok zöme
rejtőzött. Azt, hogy pontosan hol, Pilátus jobbnak látta megtartani
magának.
Az utolsó nap után Raleigh és Linda elindult a Felső-félsziget felé:
három napjuk volt a Sault Ste. Maire-i gyűlésig. Ételre és benzinre
még csak futotta a pénzükből, de arra, hogy éjjelente motelban
aludjanak, már nem. Viszont egy komoly zacskó fű tulajdonosainak
mondhatták magukat, és közvetlenül indulás előtt sikerült elsütniük
négy gramm gépfegyver erősségű és hatású kokaint: egy rákhalászra
sózták rá, egy motelban, Presque Isle mellett.
– Nekünk meg már csak két gramm maradt – nyavalygott Linda.
– Akkor ennyivel fogjuk beérni – intette le Raleigh. – A motel
fontosabb, mint a drog.
 A motel azért volt fontos, mert Raleigh a szexuális élete
elengedhetetlen részeként tartotta számon, hogy először jól megrakja
Lindát, és csak utána adjon neki, de akkor aztán szájba, seggbe,
mindenhová, amit Linda gyűlölt, de Raleigh annál inkább kedvelte.
Mindenesetre, ha csak egyetlen csaj volt kéznél, még nézni se nézte
senki, akkor ettől kapta a legtöbb gyönyört. Mert akkor volt boldog, ha
használhatta a keze ügyében lévő nőt: a nőnek meg akkor legyen a
legjobb, ha érezheti, hogy használják, akár egy tárgyat. Ez a Linda, ez
egy használati tárgy.
– Neked elég, ha megfőzöd az ételt – magyarázta neki –, megenned
már nem kell. Arra vagy, hogy főzzél. Szóval kussoljál, és tedd a
dolgod.
Ott, a közpark parkolójában ilyesmiről persze szó se lehetett: annyi
sanda pillantás és kíváncsi fül társaságában? Ráadásul Raleigh nem az
északi erdők gyermeke volt, hanem városi srác, honnan tudhatta ő,
hogy mi rejtőzik a fák között?
Megesett néha, éjszakánként, különösen egy-egy, vadabbra
sikeredett szex után, hogy felébredt a motelszobában, és a hideg
veríték verte ki a rémülettől, hogy Linda egyszer csak felkel, és, amíg
ő alszik, a kését a szívébe szúrja. Ha a szokásosnál is jobban
megrémült, kénytelen volt felkelteni a lányt, keresztülpofozni a
szobán, aztán, ha úgy hozta a sora, megdugni még egyszer. És
többnyire úgy hozta a sora.
Így utaztak keresztül Wisconsin államon, aztán a Felső-félszigeten,
és így töltötték a gyűlés első teljes napját is.
Megálltak, leparkoltak, kiszálltak: Davenport éppen ebben a
pillanatban hajtott el mellettük, észre se véve őket.
– Ott az a hosszú zsaru Minnesotából – kiáltott fel meglepetten
Linda.
– Ja, láttam. Na, legalább lesz mit mesélnem Pilátusnak.
 14.

Széles válla volt Lucasnak, minden különösebb gond nélkül

átnyomakodott a tömegen: viszont a másik vágya, hogy ne nézzék
zsarunak, nem teljesült. Nyomakodott, lökdösődött – és minden
lépésénél egy-egy vigyorral találta magát szemközt. Tudjuk, ki vagy,
sugallták ezek a vigyorok: nem éppen ellenségesen, de mindenképpen
idegesítőn.
Természeténél fogva nem volt különösebben türelmes, kivéve, ha
dolgozott: megvolt a maga ritmusa a megfigyelésnek, amit neki is
követnie kellett, kivált, ha a terepen végezte, ahol néha éjszakák és
nappalok végtelen során át kellett figyelnie egy személyt, vagy egy
házat, egy üzletet. Ehhez persze, és ezt Lucas is tudta, nem csak
türelemre van szükség: legalább ilyen fontos, hogy a megfigyelőt
érdekeljék az emberi arcok; hogy képes legyen végigolvasni egy
tisztességesen megírt regényt, és végezetül, hogy rendben működjék a
veséje.
Nem nevezte volna értelmiséginek magát, mégis, egyszer egy egész
nyarat töltött azzal, hogy végigolvassa, angol fordításban, Marcel
Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét – és ezzel párhuzamosan
felgöngyölítsen egy meglehetősen fejlett drogkereskedő-hálózatot,
amely kezdett túlzott hatalmat szerezni az Ikervárosokban. Lucas nem
tudott franciául, de a regény annyira megtetszett neki, hogy
elhatározta, megtanul – csak aztán valahogy nem jutott rá idő. Most
azonban volt ideje, nem is sietett, nyugodt, komótos léptekkel vágott át
a tömegen, tudta, hogy Pilátus erre tart, csak idő kérdése, hogy meg is
érkezzék.
Az önkéntesei közül ketten – Barnes, a Subway szendvicsbolt
tulajdonosa, és Bennett, a postamester – Melody Walker két fiúbarátját
figyelte. Lucas ezt rájuk hagyta: ahogy ő maga is végignézett a gyűlés
gyülevész hadán, az első, aki a szemébe tűnt, Randy volt, a kövér
pasas a traktorról. Most is sörösüvegek voltak nála, azokat dobálgatta
szerteszét. Lucas a nyomába szegődött.
– Semmi – ezzel köszöntötte a kövér, amikor szembetalálkoztak.
Amikor először találkoztak, nem volt idejük beszélgetni, most
viszont igen.
– Meséljen egy kicsit magáról – állította meg Lucas a kövért. – Mit
csinál? Mármint mit dolgozik? Miből él? Nem hinném, hogy az egész
életét a sörösüveg-hajigálásnak szentelné. Mármint, úgy értem, a
sörösüveg-osztogatásnak – igazította helyre magát: érezte, hogy itt
nem árt némi udvariasság.
– Hogy mit csinálok? – vont vállat Randy – Hát amit a többiek,
semmit. Van egy raktárház, amit ki lehet bérelni, azt igazgatom. Az a
dolgom, hogy lebeszéljem a kiskölyköket, hogy ott töltsék a fél
életüket, és nyitva tartom a szememet, nehogy valaki kristálylabort
rendezzen be nálunk. Ennyi. Fizetés ennek megfelelően. Mit
csinálnék? Amikor lehet, akkor alszom, vagy zenélek.
– Zenél? Min játszik?
– Gitáron.
– Gitáron? Na, ide figyeljen, az a helyzet, hogy én tartozom
magának, Randy, nem is kevéssel. Mit szólna hozzá, ha vennék
magának egy gitárt? Egy olyat, amilyenje nincs, de szeretne.
– Maga most szórakozik velem? – nézett rá gyanakodva a kövér.
– Nem szórakozom én. Van olyan gitár, amiről sokat álmodozik?
 – Vagy ötven. Például a Gibson Les Paul mexikói változata, azt már
néhány százasért meg lehet kapni. Ha azt megveszi nekem, hát
személyesen a háza előtt nyalom ki a seggét.
– Ettől akár el is tekinthetünk – adta a nagylelkűt Lucas. Elővett egy
papírt a zsebéből, odaadta a kövérnek. – Írja fel a nevét és a címét, és a
gitár márkáját, én meg majd elküldetem magának.
– De miből telik egy zsarunak…
– Sok pénzt kerestem a… – fogott volna az élettörténetébe Lucas,
de megszólalt a telefonja. – Ezt fel kell vennem – mentegetőzött, és
odábbhúzódott a kövértől a tömeg közepe felé: ott biztos a kutyát sem
érdekli, hogy kivel beszél.
Laurent volt az.
– Van egy probléma. Beszéltem a Sawyer megyei seriffel, hogy
állítson ki egy letartóztatási parancsot, név nélkül, mi meg majd
ráírjuk, hogy Melody Walker. A seriff rááll, aztán tíz perc múlva felhív
a megyei ügyészhelyettes, vagy hogy a fenébe hívják. Ha rajtam
múlna, stricinek titulálnám. Elmagyaráztam, hogy az első
gyanúsítottaknak, akiket elfogunk, alkut ajánlunk, cserébe nevekért és
konkrétumokért, ha nem közvetlen tettestársak a gyilkosságokban. Ő
meg azt mondja, hogy a bíróság nem fogadja el az ilyen alkukat,
úgyhogy ne is kössünk, senkivel.
– Hogy rohadna meg! És maga erre mit mondott?
– Azt, hogy a kihallgatásról készült videófelvételt, amilyen ügyetlen
vagyok ezekkel a modern masinákkal, még a végén tévedésből
letörölhetem, és akkor kénytelen lesz elengedni egy lebuktatott
gyilkost, bizonyíték hiányában, én meg, amilyen gyógyíthatatlan
fecsegő vagyok, elmesélem mindenkinek, az egész Sawyer megyének,
és mindenütt hozzáteszem azt is, hogy az ügyészhelyettes úr hibájából
– válaszolta Laurent. – Na, erre ő azzal jön, hogy ezt sürgősen
felejtsem el, vagy egykettőre a sitten találjuk magunkat. Mondom neki,
dugja fel magának, erre ő is búcsúzik, hogy az enyémbe, meg az
édesanyám így meg úgy.
– Ahhoz képest, hogy két profi törvényfenntartó szervezet közt folyt
a beszélgetés, eléggé kezdetlegesre sikeredett – húzta a száját Lucas. –
Bár mondhatjuk akár ergyának is.
– Várjunk, nincs még vége ám! Mert azzal tette le ez a kis strici,
hogy visszahív, csak előbb beszél a főnökével. Illetve nem engem hív
vissza, hanem magát, mert én nem értek ezekhez.
– És mikor akar visszahívni? – keseredett el Lucas. – Tudnunk kéne,
mit végezhetünk el addig.
– Nem mondta, mikor. Igazság szerint nem is annyira letette, inkább
lecsapta a telefont.
– Jól van – törődött bele Lucas. – Itt egy-két óra múlva besötétedik,
és nekünk el kell kapnunk azt a két embert, a Melody barátait.
Remélhetőleg nem értesítik Pilátusékat, még mielőtt besötétedne.
– Jó, én meg felhívom ezt a seggfejet Wisconsinban, és adok neki
egy határidőt, jó lesz így?
– Inkább ne bosszantsuk őket – hűtötte le Lucas. – Várjunk egy órát,
ha addig nem hív vissza, én hívom fel őt, és hízelgek neki egy kicsit.
– Az jó lesz. Inkább maga, mint én.
– Persze, én már hozzászoktam.
Letették. Lucas visszament a kövérhez. Randy visszaadta a
névjegyét, amire felírta a nevét és a címét.
– De el ne felejtse – fűzte hozzá –, hogy mexikói legyen! Ha
megküld egy amerikai Les Paullal, lefogadom, hogy tele lesz a
nadrágja, ha meglátja a számlát.
 – Lassan már kezdek hozzászokni – vigyorgott Lucas. – A múlt
héten is ugyanez történt, hála Lettynek.
– Oké – bólintott Randy. – Kér egy sört?
– Kösz, már ittam. A múlt héten.

KÓSZÁLT MÉG NEGYEDÓRÁT a parkban, aztán megszólalt a telefonja.

Ezúttal Barnes hívta, a Subway boltos.
– Férfi és női gyanúsított közelítette meg a két megfigyelt személyt!
Ismerik egymást, látni rajtuk. Mindkét ingya bohócmaszkot visel. Jim
a másik oldalról figyeli őket.
– Hívja Laurentet.
– Már hívtam, jön is, de azt mondta, szóljunk magának, hogy nem
megy közel hozzájuk, nehogy észrevegyék.
– Jó. Akkor hívja Frisellt, Peterst, és Bennettet, hogy álljanak széles
körbe körülöttük, hogy lássák, amikor ezek a jövevények majd
elmennek.
– Máris – tette le a telefont Barnes.
Ingya, csóválta a fejét Lucas, ahogy megint átvágott az egyre
sűrűsödő tömegen: ismeretlen gyanúsított, nyilván ezt jelenti. Mi van,
mindenki a tévéből tanulja a világot? Ahogy az a minnesotai
seriffhelyettes az áldival?
Nem volt még sötét, de a nap már legfeljebb ha harminc fokra
lehetett a horizont felett, egyre hosszabbra nyúltak az árnyékok: ha
még sötétedés előtt meg akarják indítani az akciót, akkor itt a
megfelelő pillanat. Látta, hogy Laurent ott áll a tömegben: a seriff is
volt olyan magas, mint ő, kilógott a többiek közül. Odament hozzá.
– Maga szerint? – kérdezte.
– Biztos vagyok benne, hogy ezek négyen ismerik egymást. A két
jövevény odament az eddigi kettőhöz, beszédbe elegyedtek, aztán az
újak kérés nélkül elővettek egy jointot, és most azt adogatják
egymásnak.
Lucas csak egy pillanatra nézett oda, de ennyi is elég volt, hogy
lássa: a két újonnan érkezett egyike egy kövérkés nő, az arcán
macskasmink; a másik egy tagbaszakadt férfi, az ő arcára
csontkoponyát pingáltak.
– Melody Walker azt mondta – tűnődött Lucas –, hogy többnyire a
férfiak követték el a gyilkosságokat. Ha ez a két új otthagyja a másik
kettőt, begyűjtjük őket, elválasztjuk egymástól. Kezdjük a nővel: ha ő
is olyan beszédesnek bizonyul, mint Melody, akkor máris sokkal
beljebb vagyunk.
– Értettem. Felhívom a többieket, elmondom nekik.
Ismét megszólalt Lucas telefonja. A kijelzőn ismeretlen számot
látott, a területkód haywardi.
– Úgy látom, az ügyvéd haverja hívott – mondta a seriffnek.
– Üdvözlöm – morogta Laurent. – És dugja fel magának.

LUCAS FELVETTE A telefonját, bemutatkozott.

– Mark Hasselhoff vagyok – felelte a hívó –, a megyei ügyész. Most
beszéltem Rickkel, és…
– Fogalmam sincs, ki az a Rick – vágott közbe Lucas.
– Vele beszélt a seriff. Aztán én is beszéltem vele, és
elmagyaráztam a fiatalembernek, hogy jobban tennénk, ha nem
akadályoznánk a terepen dolgozó rendfenntartó erők munkáját. Ha
bármiféle használható alkut kötnek a kisebb bűnözőkkel, az nekünk
csak jó. Még akkor is, ha csak a bíróság, egyedül a bíróság döntheti el,
ki számít kisebb súlyú bűnözőnek, és ki nem.
 – Részemről rendben – felelte Lucas. – Egyet már őrizetbe vettünk,
további négyet figyelünk, egyértelműnek tűnik, hogy mindnyájan részt
vettek, vagy csak nézőként, vagy tevőlegesen is, a drogdíler és Skye,
más néven Shirley Bellows meggyilkolásába, Haywardban.
– Azt jól tették. Most már csak arra kéne magyarázatot kapnom, mit
keres egy minnesotai zsaru itt nálunk, és miért ő irányítja a nyomozást
itt, Michiganben – mondta Hasselhoff. – De nem is ez a fontos, hanem
az, hogy egy perc múlva visszahívom, addig összekészítek egy kicsit
hivatalosabban hangzó jóváhagyást, és felmondom a hangpostájára. És
Laurent seriffére is, ha volna szíves ezt a seriff tudomására hozni.
– Megmondom neki – fogadkozott Lucas. – Ja, és köszönöm Mark.
– Küldöm az üzenetet a hangpostájára – tette le Hasselhoff.

IDŐKÖZBEN LAURENT IS befejezte a telefonálást.

– Felkészültünk – jelentette, ahogy észrevette Lucast, ő pedig
előadta, mire jutott az ügyésszel. – Ejnye, de kis együttműködő lett –
húzta el a száját a seriff. – Gyanús, nagyon gyanús.
– Ajándék lónak ne nézd a…
– Gyanúsítottak elindultak – szakította félbe Laurent.
Lucas eddig végig Laurentre nézett: most megfordult, hogy
szemügyre vehesse a lepedőn ülő társaságot is. A két rémbohóc már
elindult, át a tömegen, a parkoló felé.
– Hívja az embereit – hadarta Lucas –, ha ezek a kocsijukhoz
mennek, akkor ott elkapjuk őket. Bennett és Barnes maradjanak a
lepedőnél, a többiek az autókhoz, ha ők is oda mennek, de ne
menjenek közel hozzájuk. Először én közelítem meg őket, mindenki
más csak utánam.
Az autók többsége orral befelé parkolt, akár egy sor focista az
ellenfél szabadrúgása esetén: az egyik kicsit kijjebb, a másik kicsit
beljebb, mint a szomszédjai. Lucas úgy határozott, hogy vállalja a
kockázatot, átszlalomozik az autók között, hogy a céljármű vezetői
oldalánál érjen ki.
Laurent tőle balra nyomult az autó felé, az utasülés felől. Sétáltak,
sétáltak, a lepedőről felkelt két férfi időközben gyorsabb sebességre
kapcsolt, menet közben körbe-körbenézve, mintha valami kellemetlen
találkozástól tartanának. Lucasnak eszébe sem jutott, hogy esetleg
éppen ő lehet az, akit mindenáron kerülni akarnak.
Ha messze előre nézett, Frisell tarkóját láthatta: ő is az autók között
járt már. Járás közben egy pillanatra sem állt meg, körbe se nézett:
ügyesen csinálja, tanár úr, dünnyögte magában Lucas. Peters egyelőre
messze volt még, de már ő is errefelé tartott, hogy jelen legyen, amikor
majd a két éllovas, Lucas és Laurent támadásba lendül. Sellers, a
szerszámbolt gazdája vele szemben közeledett: gyakorlatilag
körbefogták a két célszemélyt.
Lucas felgyorsította a lépteit: a közelben kell lennie, amikor azok
ketten az autójukhoz érnek, bármelyik legyen is az. Ahogy a két
célszemély beért a parkolóba, ismét körülnéztek, aztán villámsebesen
elfordultak jobbra: ezzel a manőverrel Laurent és Peters egy időre, de
csak egy kis időre kikerült az akciórádiuszból: Sellers viszont túl közel
került hozzájuk. Most Frisell bukkant fel a parkoló túloldalán: ő
idejében észrevette az elkerülő manővert, fel is készülhetett rá.
Egy lepukkant Subaru felé mennek, állapította meg Lucas. És
valóban, ahogy odaértek hozzá, máris az autó jobb és bal ajtaja mellé
léptek. Kulccsal nem kellett vacakolniuk, nyitva hagyták mindkét ajtót,
egy mozdulat, és már készültek is beszállni.
De nem maradt rá idejük: Lucas ekkor már alig pár lépésre volt az
autótól, és a vezetőoldali férfi észrevette, ahogy közeledik. A
tekintetük egymásba fonódott egy másodpercre. Lucas később úgy
emlékezett vissza, hogy a férfi szemében felismerés villant, ó, a rohadt
életbe, ez volt a pillantásába írva. Egyszerre vagyunk túl távol és túl
közel egymáshoz, ébredt rá Lucas, ez bizony maga a vörös zóna.
A férfi leguggolt, de a következő pillanatban már újra felemelkedett.
Lucas most legfeljebb ha négy-öt lépésre lehetett tőle. A kezét a
pisztolyán nyugtatta. Fegyver van nála, hallotta meg Frisell kiáltását,
aztán látta is a férfi karját, ahogy felbukkan a nyitott ajtó fedezékében,
a cső vége épp szemközt vele – az autó mögött pedig Frisell, neki is
előre szegezett pisztolyt volt a kezében, és már nemcsak ő, de az ajtó
mögött dekkoló férfi is észrevette. Most mintha megint az az előbbi
fintor jelent volna meg a férfi arcán, hogy ó, a rohadt életbe – aztán a
földre esett. Az első lövés Frisell pisztolyából a fejük felett suhant el.
Ahogy később rekonstruálták az eseményt, az derült ki, hogy Frisell
hét lövést adott le: az első egy huszonnyolc éves trafikost talált el az
alsó ajkán; a második átfúródott egy tiznekilenc éves árukihordó – az
Abercrombie & Fitch áruház alkalmazottja a Lakeside plázában,
Sterling Heightsben – kalapjának karimáján. A többi már célt ért: egy
golyó hajszálra Raleigh szeme fölött találta el a koponyáját, a másik a
tarkóját érte, onnan a gerincébe csapódott, a kimeneti nyílása az alsó
karján… hogy a maradék három golyónak mi lett a sorsa, sosem tudták
meg.
Lucas a földön feküdt, két karja kinyújtva maga előtt, a pisztolyát
eddigre, ha későn is, de már előhúzta, akár lőhetett is – ám a
lövöldözés véget ért. Laurent még mindig az autó mellett állt, a nőre
ordított, hogy emelje fel a kezét, amit az sürgősen meg is tett; Lucas
feltápászkodott, előbb térdre, aztán lábra, és rohant az autó felé.
Raleigh összekuporodva feküdt, arccal felfelé. A szeme felett tátongó
lyuk arról tanúskodott, hogy mentőre itt semmi szükség, legalábbis ő
már nem tudna mit kezdeni vele.
– Állandóan azt hallom mindenkitől – szólalt meg Frisell, a pisztoly
most is a kezében, a csöve felfelé irányítva –, hogy figyeld a hátteret,
figyeld a hátteret… A fene egye meg, hát nem elfelejtettem?
A tömeg, vette észre Lucas, ahogy a válla felett hátranézett,
megindult feléjük, özönlöttek mindenünnen – igaz, a legtöbben azért
mégiscsak igyekeztek a lehető legtávolabbra kerülni attól a ponttól,
ahol Lucas állt. A mező közepén egy férfi ült a földön, mellette egy nő,
aki, innen legalábbis úgy tűnt, egy fehér trikót igyekszik a férfi arcához
szorítani.
– Vegye ki a tárat a pisztolyból – szólt oda Lucas Frisellnek –, de
nehogy elveszítse! És adja át a tárat is, a pisztolyt is a seriffnek.
Mindjárt visszajövök.
Átvágott a mezőn, a földön ülő férfihoz, akit egyre több rémbohóc
vett körül.
– Engedjenek oda, rendőrtiszt vagyok – hessegette félre a
bámészkodókat.
– Azt hiszem, eltalálták – rebegte a nő a férfi mellett.
– Hadd nézzem – térdelt melléjük Lucas. Most látta, hogy amit
fehér trikónak nézett, valójában egy tekercs vécépapír.
A férfi egy hang nélkül bólintott, levette a lapírt az arcáról.
– Nem olyan vészes – nyugtatta meg Lucas –, de azért össze kell
varrni. Azonnal orvoshoz kell mennie. Van valaki, aki odakíséri, vagy
jön inkább velünk?
– Majd én – szólalt meg a nő, meglepően nyugodtan. – Úgyis együtt
vagyunk. Tudtam én, hogy valami ilyesmi fog történni, mondtam is
neki, mielőtt elindultunk. Andy, mondom neki, hidd el, bajba
kerülünk! Ő meg erre, hogy á, dehogy, ez a gyűlés, ez csak afféle
móka. És tessék, alighogy ideérünk, máris lelövik… – akadt el a
beszédben.
Lucas nem felelt, a telefonjához kapott, a seriffet hívta.
– A lányt elkaptuk, a férfi halott – hallotta tőle.
– Igen, láttam – nyugtázta Lucas. – Van itt egy ember, akit lehet,
hogy eltalált az egyik lövés. Fel kéne vinni Sault Ste. Marie-be.
– Máris – tette le a telefont Laurent.
– Egy perc, és idejön egy rendőrautó – mondta Lucas a nőnek –, és
felviszi magukat Sault Ste. Marie-be, aztán vissza is jöhetnek vele, ha
nem kell ott éjszakázniuk.
– De hát mi történt? – értetlenkedett a nő. – Ki lőtt?
– Majd az újságban elolvashatja – zárta le a vitát Lucas.

VISSZAKOCOGOTT A LÖVÖLDÖZÉS színhelyére: ekkorra már jelentős

tömeg állta körül a lelőtt férfi autóját. Futás közben látta, hogy a
rendőrautó elindul a sérült férfi és a nő felé.
– Súlyos a sebe? – kérdezte Laurent, ahogy Lucas melléje ért.
– Felhorzsolta az ajkát – legyintett Lucas. – De ha csak egy kicsit
félremegy az a golyó, nagyobb bajt okozott volna.
– Ha meg még egy kicsivel odább – vágta rá Laurent –, akkor talán
észre se veszi senki.
– Jól van, na – vigyorgott Lucas az önfelmentés hallatán. –
Remélem, Bennett és Barnes a helyükön maradtak, mert nagyon úgy
néz ki, hogy az a kettő is felkerekedne a lepedőjéről. Szóljon oda
nekik!
Laurent előkotorta a telefonját. Lucas a nőre pillantott, aki az autó
anyósülésén ült; aztán átballagott Frisellhez. Ő még mindig
magyarázkodni próbált.
– Folyton ugyanazt mondogatják, hogy figyeld a hátteret, figyeld a
hátteret… én meg leadtam a lövést, teljesen…
– Az életemet mentette meg, ember – hálálkodott Lucas. – Öt
méterre se volt tőlem, amikor maga rálőtt, és én még akkor is a
pisztolyomat keresgéltem. Ha jut rá ideje, rám lő, és hétszentség, hogy
el is talál.
– Ismerte magát – mondta Frisell.
– Igen – hagyta helyben Lucas –, csak azt nem tudom, honnét. Maga
jól van?
– Kutya bajom – erősködött Frisell.
– Csak azért kérdem, mert a legtöbben sokkot kapnak egy
lövöldözés után.
– Lehet, hogy én is azt kapnék – vonta meg a vállát Frisell –, ha
eltaláltam volna valakit, aki csak ott áll, ártatlanul.
– Klassz lövés volt, haver – veregette meg Frisell vállát Sellers;
időközben ő és Peters is megérkeztek.
– Igen, az – bólintott Lucas. – Frisell, maga menjen, tartsa szemmel
azt a nőt. Imádkozza ki a kocsijából, nyugtassa meg, ha kell, ültesse le
a földre. Rühelleném, ha több darabban kellene kiráncigálnunk az
ülése alól. Sellers, Peters, maguk tartsák távol a kíváncsiskodókat.
Mind nekiláttak, hogy teljesítsék a parancsot, Lucas pedig visszatért
a földön fekvő halotthoz, és a .38-as revolveréhez: az is ott hevert
néhai gazdája mellett. Ezzel kinyírt volna, villant át Lucas gondolatai
közt: ha marad ideje lőni, most halott lennék.
– Bennett és Barnes a helyükön vannak – tért vissza a telefonálásból
Laurent. – Azt mondják, az a két ember még mindig ott van, bár most
épp felálltak, és nagyon nézegetnek körbe-körbe, de még nem indultak
el. És egyikük sem telefonált.
– Mindenképpen be kell gyűjteni őket – határozta el magát Lucas. –
Hamarosan rájönnek, hogy mi történik körülöttük, és pedig nem
szeretném, ha figyelmeztetnék Pilátust.
– És mi legyen Jerry revolverével?
– Fogalmam sincs. Amit a szolgálati szabályzat előír.
– Maga ugyebár szórakozik velem – jelent meg egy halvány mosoly
árnyéka a seriff arcán.

A HOLTTESTET VÉGÜL egy autóponyvába göngyölték, amit valamelyik

bámészkodó teherautójáról vettek kölcsön. Laurent a helyszínre
rendelte a helyi fotóműterem fényképészét, hogy jöjjön ide és
készítsen felvételeket a terepről.
– Nem mintha nem tudnánk pontosan, mi történt itt – mentegetőzött.
– Persze, de akkor is kellenek ezek a képek – bólogatott Lucas –,
főleg a revolverről, és arról, ahogy a halott keze mellett fekszik. Ha
találunk még fegyvereket a földön, azokat is fotózzák le, aztán
zacskózzák be. Ha nincs bizonyítékos zacskójuk, vegyenek valamit a
boltban, de az fontos, hogy zárható zacskóba csomagoltassák.
Fotózzanak le mindent, ami a mi verziónkat támasztja alá: hogy ez az
ember bele akart lőni a tömegbe. Ja, igen, és készítsenek totálképeket a
tömegről is.
– De hát tudjuk mi anélkül is… – kezdte volna Laurent.
– Ugyanis a pasi, akinek felszakadt a szája, a gatyánkat is leperli
rólunk – magyarázta Lucas.
– Affene – sóhajtott fel a seriff.
– Na, gyerünk, gyűjtsük be azt a két másik seggfejet – lendült
akcióba Lucas. – Bevisszük őket a városba, és megpróbálkozunk még
egyszer a kihallgatószoba-trükkel.
– Nem lehetne, hogy egyedül maga vállalja? – próbálkozott Laurent.
– Én inkább maradnék itt, amíg ez a… ez a holttesthistória
elrendeződik. A hullaszállítókat már kihívtam.
– Rendben – egyezett bele Lucas. – És, Roman, a törzse remekül
vizsgázott. Büszke vagyok rá, hogy magukkal dolgozhattam.
– Kösz – biccentett a seriff. – Átadom a többieknek is, hogy… –
hálálkodott volna tovább, de megcsörrent a telefonja. Felvette,
belehallgatott. – Azok ketten – tolmácsolta Lucasnak, amit hallott –
felálltak, feltekerték a lepedőjüket, és elindultak, a jelek szerint
Melody kocsija felé.
– Nem hagyhatjuk egyedül Frisellt – akadékoskodott Lucas. –
Tanúk kellenek, hogy nem járkálta össze a helyszínt.
– Nem fogja…
– Tudom – fojtotta a seriffbe a szót Lucas –, de akkor is, ha bíróság
elé kerül az ügy, szükség lesz a tanúkra.
– Jól van – adta meg magát Laurent: magához hívta a három
emberét, előadta nekik, amit Lucas javasolt.
– Okos – ismerte el Peters, az ügyvéd. – Jobb, ha Jerry nem megy az
autó közelébe.
– Akkor ebben megállapodtunk – vágta rá Lucas. – A városból majd
visszajövök, de egyelőre magukkal megyek. Egy-kettő, lépés, indulj!
Átnyomakodtak a tömegen: néhányan kérdőre vonták őket, hogy mi
történt itt, ám ők mentek tovább; aztán, hogy valamelyest ritkult
körülöttük a tömeg, futólépésre váltottak. Laurent még eközben sem
hagyta abba a telefonálást: Barnest hívta.
– Jövünk – mondta neki –, ne csinálj semmit, míg oda nem érünk!
 Talán harminc lépésre lehettek tőlük, amikor Lucas meglátta: a két
férfi felkelt, és elindult a parkoló autók irányába: egyikük a második,
kaliforniai rendszámos felé tartott, a másikuk Melody autóját szemelte
ki magának.
– Enyém a jobb oldali – szólt oda Lucas a seriffnek –, a másik a
maguké.
Laurent bólintott. Különváltak. Lucas, ahogy megközelítette a maga
kiszemelt zsákmányát, látta, hogy a többiek sem tétlenkednek,
körülveszik az emberüket. Ámde nemcsak ő látta, de a célszemély is.
Megfordult, hogy elfusson, majdnem fellökte Lucast.
– Megállni! – kapta elő a pisztolyát Lucas.
– Hé, hé, hé – tiltakozott az, de a kezét azért engedelmesen a
levegőbe emelte.
Egy perc, és már mindkét férfit meg is bilincselték.
– Ültessék be ezt a kettőt a kocsijukba – mondta Lucas Barnesnak
és Petersnek –, őket a hátsó ülésre, maguk az elsőre. Ha szórakozni
akarnának magukkal útközben, lőjék le mind a kettőt – végezte be az
eligazítást, háttal a két férfi felé, hogy ne láthassák, ahogy az utolsó
utasításnál odakacsint a két seriffhelyettesnek.
– Azok után, amit azzal a lánnyal műveltek – válaszolta Barnes –,
örömmel!
– Miféle lánnyal, hé – fakadt ki a két férfiak egyike.
– Felhívom Cronhausert – avatkozott közbe Laurent is, a két
helyettesének címezve a szavait –, elkérem tőle az őrizetes celláját, és
egy őrt a cella elé. Elmesélem neki, mi történt itt, biztosan segíteni fog.
– Ki az a Cronhauser? – akarta tudni Lucas.
– A rendőrfőnök. Mindig kölcsönadjuk egymásnak a celláinkat, ha
valamelyikünknél túl nagy a zsúfoltság.
MINDNYÁJAN EGYÜTT MENTEK oda Barnes és Bennett kisteherautójához,
a négy utas beszállt.
– A városban találkozunk – szólt be az ablakon Lucas. – Addig
különítsék el ezt a két embert.
– És Jerry – kérdezte Barnes –, vele minden rendben?
– Persze, de azért beviszem magammal őt is – nyugtatta meg Lucas
–, legyen minél messzebb ettől a helytől.
Elbúcsúztak, Lucas és Laurent visszament a halott férfi autójához.
– Általában ezt ráhagyjuk a helyszínelőkre, de most… – szólalt meg
út közben Lucas.
– Hívhatunk valakit Sault Ste. Marie-ből – vágott közbe Laurent –,
az ottani rendőrségnek van helyszínelője.
– Hát akkor szóljunk neki, hogy szedelőzködjék. És ne nyúljunk a
holttesthez, amíg ide nem érkezik. Hívja fel a bírót, akivel dolgozni
szokott, hogy adja ki a parancsot a két autó átkutatására, a Walker
kocsijára, meg a másikra. Én addig kiveszem a hulla zsebéből a
tárcáját, hogy megállapíthassam a személyazonosságát, és átnézhessem
a mobiltelefonját, ha van neki. Ezek az emberek Pilátust keresték.
Remélem, nincs már most is itt, ebben a tömegben, és nem éppen
minket figyel, mert ha igen, úgy elröppen innét, mint a kiterjesztett
szárnyú sasmadár.
Lucas meg is tette, amit tervezett: a halott személyi igazolványa
Raleigh Waites névre szólt, lakhelye Reseda, Kalifornia. Lucasnak
fogalma sem volt, hol lehet. Mobiltelefont nem talált a halott zsebében,
de az egyik ülés alatt igen, egy kihágásnak számító mennyiséget
tartalmazó marihuánás zacskó és egy doboz .38-as töltény
társaságában. A telefon tokja kemény, merev, zsákszerű tokban volt, a
szövet alatt Lucas ujjai vezetékek egész hálózatát tapogatták ki, ám,
hogy ez mire való, Lucas nem tudta.
Ahogy bekapcsolta a telefont, a névlistán tizennégy nevet talált, és
rengeteg hívást az elmúlt hetekből. Lucas az utolsó három hét összes
hívását átnézte, gyakorlatilag mindegyik számot megtalálta a névlistán
– de egyik hívás sem szólt Pilátusnak; viszont talált egy számot,
aminek bizonyos P. volt a gazdája. Ahogy utánanézett, azt látta, hogy
ezt a P.-t Hayward óta minden áldott nap felhívták erről a telefonról,
mindannyiszor pontban éjfélkor; Hayward előtt viszont, bár szintén
naponta, de hol ekkor, hol akkor.
Ez a P. bizony Pilátus lesz, senki más.
– Megadom ezt a számot az ügyeletesünknek – mondta Lucas a
seriffnek –, ők lenyomozhatják, hogy merre jár.
– Helyes. Én pedig beszólok a közös infóhálózatra, hadd tudja meg
az egész Felső-félsziget, hogy mi történt itt. Ha megtaláljuk ezt a
Pilátust, onnantól gyerekjáték lesz elkapni.

SELLERS, PETERS ÉS egy egyenruhás seriffhelyettes őrizte a tömeget,

rendületlenül. Laurent megkérdezte a nőt, hogy hogy hívják: Linda,
kapta meg a választ.
– És a vezetékneve?
– Petrelli.
Laurent ismertette a jogait, és megbilincselte. Lucas a nő arcát
nézte: sehol egy könnycsepp; és a félelem jeleit sem észlelte az arcán.
A táskája az autó padlóján hevert: Lucas belekotort, talált benne még
egy tárcát, és ott volt a nő jogosítványa is, rajta a név, amelyet az imént
mondott. Linda Petrelli, lakcíme Glendale, Kalifornia. Na, erről a
városról legalább hallott már.
Felírta a nevet és a címet, aztán ő és Frisell odavezették a nőt Lucas
Mercedeséhez, beültették a hátsó ülésre.
– Mit gondol, tudna most vezetni? – kérdezte Lucas Friselltől.
– Persze – vágta rá Frisell –, jól vagyok én!
– Azért lehet, hogy nincs annyira jól, mint hinné – próbált vitatkozni
Lucas.
– Lehet, de hát honnan tudhatnánk? Jól érzem magam, rendben
elvégzem a dolgom…
– Jó, akkor maga vezet. Nekem el kell intéznem néhány telefont.

LUCASNAK MÉG EL kellett magyaráznia az elektronikus váltó

működését, amit Frisell „furának” tartott, és csak ezután fordíthattak
hátat a gyűlésnek, a hátsó ülésen a néma fogollyal. Lucas, ahogy
megjósolta, valóban felhívta az autóból a BMH-ügyeletest, hogy
intézze el a frissiben begyűjtött telefonszámok követését.
– Ott van most Barb Watson? – kérdezte végül.
– Igen, azt hiszem. Mindenesetre még nem jelentkezett ki.
– Akkor hívd fel nekem, légy szíves, nincs nálam a száma.
– Egy pillanat, máris. Ja, és Sands beszélni akar veled. Azt mondja,
hívd fel az irodájában. Átkapcsoljalak?
– Ne. Ha beszélni akar velem, tudja a számomat.
– Lucas, vigyázz, nagyon kiakadt rád! Tőlem kérdezgeti, hogy mi a
fenének fizetünk, ha itt kéne dolgoznod, Wisconsinban, te meg erre
Michiganben nyomozgatsz összevissza.
– Mondom, ha akarja, felhívhat, majd elmagyarázom neki. Hívd fel
szépen Barbot.
Barb Watson technikai szakértő volt. Ahogy az ügyeletes
átkapcsolta hozzá, Lucas leírta neki a zsákot, amibe Raleigh Waites a
telefonját tekerte.
 – Meg tudnád mondani, hogy mi lehet ez?
– Igen, sajnos, igen. Ez egy afféle Faraday-ketrec, blokkolja a
mobiltelefon jelét, mindkét irányban, kifelé is, befelé is.
– Affene… egyáltalán, legális az ilyesmi? Ha igen, hol lehet kapni?
– Amennyire én tudom, legális. A Museum of Modern Art árusítja.
– Nem mondhatnám, hogy túlságosan feldobott ez a hír – búcsúzott
el Lucas.

RÁJÖTT, HOGY MIRE használja Raleigh a telefontokját, mi? – szólalt

meg a nő a hátsó ülésen, ahogy Lucas letette a telefont.
– Tessék? – fordult hátra Lucas.
– Raleigh megerőszakolt – folytatta a nő, olyan egykedvű hangon,
hogy Lucas eleinte azt hitte, biztos hazudik. – És nem is egyszer,
hanem folyamatosan. Elrabolt, aztán ő és a többiek, nemcsak a férfiak,
a nők is, megerőszakoltak.
– És hol? Honnan rabolta el?
– Még Kaliforniában. A munkahelyemről rabolt el – felelte Petrelli.
– A munkahelyéről? Hol dolgozott?
– Egy bútoráruházban.
– Tett valaki feljelentést? Nem akarja, hogy értesítsük a családját?
– Á, minek – legyintett Petrelli. – A tanítványok rákényszerítettek,
hogy felmondjak, aztán a mamámat is felhívatták velem, azt kellett
mondanom neki, hogy útnak indultam, ne keressen.
– Atyavilág…
– Három éve, hogy folyamatosan megerőszakolnak – folytatta a nő.
– Naponta, minden éjszaka. Raleigh mindig meg is vert előtte, ettől állt
fel neki. Rólam meg azt mondták, arra születtem, hogy
megerőszakoljanak.
 – Jó, értem – próbálta leállítani Lucas. – Ha beérünk a városba,
szeretnénk, ha nyilatkozatot tenne.
– Orálisan, análisan, mindenütt – mondta tovább a magáét Petrelli.
– Jó, értem, ha beérünk a városba…
– Iszonyú volt – nézett ki Petrelli az ablakon az út menti fákra. De a
hangja most is úgy szólt, mintha csak egy szendvicset rendelne a
büfében.

A KÉT FÉRFI foglyot leadták a városi rendőrkapitányságon, Petrellit

pedig a seriff hivatalába kísérték, és míg a hevesen tiltakozó Melodyt
visszaterelték az őrizetes cellába, leültették egy irodában. Végre
felszabadult a kihallgatószoba: most itt ültették le a nőt, bekapcsolták a
videó kameráját, és megkezdődött a kihallgatás.
– Már ismertettük a jogait odakint, de, ha akarja – kezdte Lucas –,
ismertetethetjük még egyszer.
– Minek? Én csak azt akartam mondani, hogy elraboltak és
megerőszakoltak a tanítványok, az összes, mind. Egy pillanat –
szakította félbe önmagát. Felállt, lecsatolta az öltözékéről a
macskafarkat, az asztalra dobta, visszaült. – Így már mindjárt
kényelmesebb.
– Hát akkor kezdjük szépen elölről az egészet – mondta Lucas. –
Tud arról, hogy Pilátus és a tanítványok tavaly meggyilkoltak egy
Kitty Place nevű színésznőt?
– Én nem voltam benne, de meséltek róla – nézett Petrelli egy
pillanatra Lucasra, aztán Frisell is kapott egy pillantást tőle, végül
visszafordította az arcát Lucas felé. – Pilátus és a tanítványok
megdugták, aztán megkéselték és bedobták az óceánba. De… de nem ő
volt az első. Hanem a nagyon sokadik. És valószínűleg velem is így
végeztek volna, miután rám untak.
– Ha nem ő volt az első, akkor ki? – kérdezte Lucas.
– Én akkor még nem voltam velük, az nagyon régen volt. Nem is
tudom, talán öt éve? Megöltek egy palit, egy kődarabbal verték szét a
fejét, a tengerparton, Malibu mellett. Aztán bedobták a tengerbe őt is,
mindenkit, akit meggyilkolnak, vagy a tengerbe dobják, vagy elássák
valahol.
– Hány embert öltek meg? – kérdezte Frisell.
– Hát… a második, akit megöltek, az egyik csaj mesélte, egy ilyen
vándorló volt, és volt neki egy nagy vándorbotja, a fogantyúján egy
madárfejjel. Pilátus megtartotta a botot, és azóta, ha megölnek valakit,
húz rá egy strigulát. Lehet azon a boton olyan… tíz strigula, talán.
– Ezt nem mondja komolyan – esett le Frisell álla.
– De, de – bólogatott a nő –, nagyon is komolyan mondom!
Gyűlölöm, amikor gyilkolnak, mert attól felizgulnak, és utána az egész
társaság megerőszakol engem.
– Azt tudja, hogy hol van most Pilátus?
– Hát, gondolom, valahol errefelé. De ravasz ám, nem ő az első, aki
megérkezik a gyűlésre, mindig előreküldi a kémeit, hogy
körbeszimatoljanak. Raleigh már azon a másik gyűlésen is kémkedett
magára – mondta Lucasnak –, látta magát azzal a lánnyal, akit Pilátus
összevert. Raleigh azt mondja, az a maga lánya. Illetve mondta, mert
most már nem mond az semmit.
Lucas érezte, ahogy elfogja a hideg borzongás: sehogy sem akarta,
hogy Letty és Pilátus összefüggésbe kerülhessen egymással. Sőt, azt
sem akarta, hogy Pilátus vagy a tanítványok tudomást szerezzenek
Letty puszta létezéséről. – Szóval Pilátus valahol errefelé van – tért
vissza az eredeti témához.
 – Igen, valahol errefelé, azt hiszem. Raleigh dolga lett volna, hogy
felhívja éjfélkor, ha tiszta a levegő.
– Nem tudom, tudja-e, hogy letartóztattuk azt a két embert, akikkel
Raleigh beszélgetett, azt a kettőt a lepedőről.
– Igen, Jase és Parker, ők is folyamatosan erőszakoltak – vágta rá
Petrelli. – Néha egyszerre mind a ketten. Duó, ők így hívták.
– Részesei voltak a gyilkosságoknak is?
– Jase igen, ő mindig benne volt, Parker talán csak egyszer-kétszer.
Persze, benne volt ő is, de nem olyan lelkesen, mint a többi. Félt, hogy
el fognak kapni minket, illetve el fogják kapni őket, aztán mindenki a
villamosszékben köt ki.
– Azt mondja – vette át a szót Frisell –, hogy Pilátus tíz strigulát
húzott arra a botra. Maga hány gyilkosságnál volt jelen?
– Talán olyan négynél – csücsörített a nagy gondolkodásban
Petrelli. – De már sokkal korábban elkezdték, mint amikor engem
elraboltak.
– Üldögéljen itt egy percig – állt fel Lucas –, mi is mindjárt
visszajövünk.
– Halló – döbbent meg a nő –, de hiszen én segítek maguknak! És
mit kapok érte? Mert ingyen nem segítek ám!
– Ezt majd az ügyvédjével megbeszéljük – válaszolta Lucas. – Már
elindult ide.
És elindult ő is, a nyomában Frisellel.
– Ez a nő – mondta Frisellnek, már kint, a folyosón – rosszabb, mint
Melody Walker. Valami nagyon, de nagyon nincs rendben vele.
– Hát, ha egyszer éveken át annyian megerőszakolták…
– Igen – egyezett bele Lucas –, lehet, hogy a trauma. Egy idő után
egyszerűen átkattan az agy, és… Viszont az is lehet, hogy éppenséggel
manipulálni próbál minket. Ő is tudja, hogy most már elég nagy a tét.
Ha Walker ügyvédje még nincs itt, akkor kihozhatnánk azt a lányt a…
– Ha jól emlékszem – vitatkozott Frisell –, épp maga mondta, hogy
nem beszélünk vele.
– Én csak azt mondtam, hogy nem tehetünk fel neki több kérdést.
De egymáshoz beszélhetünk, az ő jelenlétében is. Ha véletlenül mégis
kifecsegne valamit, a mi kezünk tiszta, megmondtuk, hogy nem
kérdezünk többet tőle, ott van a videón.
– Na és miről beszélgessünk így, egymás között? – érdeklődött
Frisell.

KIHOZTÁK WALKERT A cellából, leültették az épület hátsó

traktusában, az automatáknál, Lucas vett neki egy üdítőt és egy zacskó
csipszet.
– Ha Linda igazat beszélt – szólt oda Frisellnek –, akkor az egész
társaságot megvádolhatjuk nemi erőszakkal is. Nem mintha
szükségünk lenne rá.
– Legalább tíz gyilkosság – csóválta a fejét Frisell. – Ezért méregtű
jár, mindegyiknek. Tíz! Rohadt! Gyilkosság! Hihetetlen…
– Linda? – álmélkodott Walker. – Elkapták Lindát is?
– Aha – ismerte be Lucas. – Talán nem kellett volna
kikottyantanunk maga előtt, de az egyik haverja, na, hogy is hívják…
– Raleigh – sietett a segítségére Frisell.
– Őt is elkapták, nem csak Lindát?
– Raleigh megpróbált a pisztolyával utat törni magának.
– És kénytelenek voltunk lelőni – fejezte be helyette a mondatot
Lucas.
– Hazudik – tátotta el a száját a lány.
 – Nem. Lelőttük. Egy hatalmas, krómozott revolverrel hadonászott
felénk, az autója ülése alól kapta elő – mesélte Lucas. – Azóta Linda
elmondott mindent, a legalább tíz gyilkosságot, azt is, ahogy őt
elrabolták és folyamatosan erőszakolták…
– Linda? Pont ő? Ő a legrosszabb az egész bandában – fakadt ki
Walker. – Őt aztán nem kellett megerőszakolni, dugott az mindennel,
ami mozog! Akkor és ott és úgy, ahogy akarták tőle! És annak a
srácnak, tudja, a srácnak Black Hillsnél, annak is ő vágta le a farkát.
Még táncolt is vele, a srác meg még élt, és nézte. Ha belenéznek a
kocsijába, talán még ott találják, Linda azt mondta, abból akar bőr
füveszacskót csinálni.
Lucas és Frisell erre egy ideig válaszolni sem tudott.
– Jézusom – nyögte ki végül Frisell. – Honnan a fenéből kerülnek
elő ezek a rohadékok? Egyáltalán, miféle emberek ezek?
– Fogalmam sincs – csóválta a fejét Lucas. – Én is állandóan azt
magyarázom a lányomnak, hogy ne dőljön be ezeknek a városi
legendáknak, a végén mindről kiderül, hogy hazugság az egész. És erre
tessék…
– Jó, de honnét tudjuk, hogy melyikük beszél igazat? – nézett Frisell
hol Walkerre, hol Lucasra. – Mert valamelyikük hazudik, az
hétszentség.
– Vannak itt még néhányan, akiket ki kell hallgatnunk – nyugtatta
meg Lucas. – Ideje is, hogy nekilássunk.

VISSZAZÁRTÁK PETRELLIT AZ őrizetes cellába, az ő helyét Walker vette

át a kihallgatószobában. Az őrnek elmagyarázták, hogy az ügyvéd
beszélhet Walkerrel, és talán Petrellivel is, de csak azután, hogy
Lucasszal is beszélt.
A VÁROSI RENDŐRSÉGEN leadott két férfi Jason Biggs, illetve Parker
Collins volt. A városi rendőrségnek mindösszesen két őrizetes cellája
volt, mindkettő legalább olyan sivár és nyomorúságos, mint az, amivel
a seriff hivatala büszkélkedhetett – de az efféle helyekre általában
hugyozni és hányni járnak a vendégek, a fő szempont tehát az volt,
hogy könnyű legyen takarítani. Biggs ült az egyik cellában, Collins a
másikban.
– Ezek elég kemény legények – mesélte a foglyokról Barnes és
Bennett; ők hozták ide őket a gyűlésről. – Megpróbáltunk beszélgetni
velük, de ezeket csak egy érdekli, az ügyvéd. Collins is, Biggs is
szünet nélkül ügyvédet követel magának. Mondtuk nekik, hogy arról
mi semmit sem tudunk, majd maga vagy Roman elintézi.
– Na, mi legyen, beszélgessünk még egy kicsit kötetlenül? – fordult
Frisellhez Lucas.
– Persze!
– Most még nincs – válaszolta Lucas egy városi rendőr kérdésére,
hogy szükségük van-e még a kihallgatószobára. – Elvették a foglyok
mobilját, ugye? – fordult Barneshoz és Bennetthez.
– El hát – bólogatott Barnes. – Már be is zsákoltuk.
– Nézzék át a legutóbbi hívások listáját, hátha találnak egyet, ami
P.-nek vagy Pilátusnak szól.
Így hát, a városi rendőr irányításával, elindultak az első cella, Biggs
szállása felé. Biggs a priccsén üldögélt, az arcán még most is ott
éktelenkedett a rémbohócsmink.
– Maguk nem zsaruk – állapította meg, ahogy Lucas és Frisell
belépett.
– Rendőr vagyok. Jogában áll…
– Ne szórakozzanak velem. Ügyvédet akarok. Most.
 – És igaza is van – szólalt meg Frisell, Lucas válla felett. – Hagyjuk
a fenébe, mit vacakoljunk vele? Linda és Melody már elmondtak
mindent. Én legszívesebben saját kezűleg döfném a tűt ebbe a
nyomorultba.
Mintha még a bohócmaszkja is elvigyorodott volna, Biggs olyan
széles jókedvre derült.
– Na, nehogy már! Ügyesebb zsaruk is próbáltak már átverni, hiába.
Ügyvédet akarok. Ügyvédet!
Lucas és Frisell minden további nélkül faképnél hagyta.
– Ebből nemigen lesz Oscar-díj – morgott Frisell, ahogy a városi
rendőr bezárta a cellaajtót.
Collins már könnyebb esetnek bizonyult. Ahogy Frisell előadta az
előbbi mondatát, hogy mit vacakoljanak vele, Melody és Linda már
mindent elmondott, ő azonnal felvonyított.
– Maguk meg mi a fenéről dumálnak? Mit adott be maguknak az a
két eszelős, idióta kis kurva?
– Tíz halott, és maga szerint ezek a nők csak úgy egyszerűen
idióták? – fakadt ki Lucas. – Te nyomorult kis féreg, már sajnálom,
hogy nem lőttelek le ott, a parkban!
– Nekem semmi közöm azokhoz a gyilkosságokhoz! Én csak azért
csatlakoztam hozzájuk, mert ismertem pár embert, akiktől kábítószert
vehetünk útközben. Azt csak úgy hallottam, hogy megöltek egy srácot
Dél-Dakotában, de akkor azonnal otthagytam őket, hallani sem
akartam arról a disznóságról!
– Ki az a Neal Malin Haywardban? Tőle akart kábítószert venni?
– Arról is csak hallottam – nézett a szélrózsa összes irányába
Collins. – Azt mondták, baleset történt, én nem voltam ott, csak
mesélték, hogy szórakozni akartak, aztán egyszer csak felrobbant a
lakókocsi.
– Mióta szórakozás, ha valakinek elvágják a torkát? – csattant fel
újra Lucas. – Miféle szórakozás az, amihez kannaszám kell a benzin?
– Nem tudom, honnét tudnám, nem tudok én semmit… Ügyvédet
akarok! Ha akarják, el tudok mondani egy-két dolgot, de előbb
szerezzenek nekem egy ügyvédet.
– Lehet, hogy még ő a legmegbízhatóbb az összes közül – mondta
Lucas a többieknek, ahogy kimentek a cellából. – Tartsuk távol a
társaitól!
Bennett közeledett a folyosón, egy papírlapot lobogtatott a kezében.
– Itt vannak a számok a mobilokról – nyomta Lucas kezébe a papírt.
– Collins mobilján találtam egy számot. Pilátusét.
– Remek!
– Mi itten nem vagyunk berendezkedve rá, hogy ennyi foglyot
őrizzünk – szólalt meg a városi rendőr. – Beszéljenek a seriffjükkel,
mondják meg neki, hogy elkezdjük felküldözgetni az embereket Sault
Ste. Marie-be.
– Jó, értem – felelte Barnes –, én majd beszélek vele, és talán
kölcsönkérhetjük az iskolabuszt, vagy esetleg Amos Krall ideadja a
teherautóját, abban is elférnek.
Még akkor is a logisztikáról vitáztak, amikor megszólalt Lucas
telefonja. A kijelzőn a szám ismeretlen volt, de azért persze felvette.
– Lyle Ellis vagyok – mutatkozott be a hívó fél –, a védőügyvéd. A
seriff irodájából hívom, azt mondják, beszélni akar velem.
– Így van, Mr. Ellis! Tudja, van ott, ahol ön most tartózkodik, két
gyanúsítottunk, és kettő itt, a városban. Jó lenne, ha ön képviselné
mindnyájukat, legalábbis egyelőre. Ismertette önnel az ügyet a seriff?
– Igen, legalábbis a maga oldaláról ismertette – felelte Ellis. – Úgy
tudom, ön Minnesotából jött, szóval nem igazán értem, hogy mit keres
itt.
– Ha akarja, később még visszatérhetünk rá – udvariaskodott Lucas.
– A két nő, akiket a seriff irodájában őrzünk, azt állítja, hogy
tizenkilenc turnézó gyilkos jár a környéken, akik eddig tíz embert öltek
meg. Képzelje maga elé a Manson-családot, csak ezek még
rosszabbak, mert a vezetőjük szabadlábon portyázik, méghozzá itt, a
Felső-félszigeten. Ezt csak azért említem, mert szeretném, ha tudná,
hogy, legalábbis az én véleményem szerint, a leendő védencei nem
normálisak. Elmebetegek. Elmebetegek és gyilkosok, erre
bizonyítékunk is van. Vagyis még ön sincs biztonságban tőlük.
Semmiképpen se könnyelműsködjék velük! Ha rám hallgat, visz
magával egy rendőrt, amikor először leül beszélni ezekkel, és azután
is, hogy átszállítottuk az egész bandát Sault Ste. Marie-be, mindig
legyen önnel testőr, amikor találkozik velük.
– Nehogy azt higgye, hogy rám ijesztett, Davenport nyomozó úr –
mordult rá Ellis. – Nem ez az első rázós ügyem.
– Lehet, hogy nem az első, de biztosan nem hasonlít egyetlen eddigi
ügyére sem – erősködött Lucas –, és azért nem, mert senki eddigi
ügyeire sem hasonlít. Ezek elmebetegek, meg kell védenie magát
tőlük!
– Jó, értem. Majd átgondolom.
– Hadd mondjak valamit, Mr. Ellis. Úgy beszél, mint aki képtelen
elhinni, hogy megölhetik. Ne tegye! Az egyik áldozatukat Dél-
Dakotában keresztre feszítették, utána kasztrálták, és addig vagdosták,
míg bele nem halt. Egy másiknak, Wisconsinban, a torkát vágták el,
egy nőt pedig halálra rugdostak.
– Majd igyekszem észnél lenni – ragaszkodott a magáéhoz Ellis.
 – Hát csak igyekezzen, igyekezzen – tette le a telefont Lucas.
– Lyle Ellis volt, lefogadom – mormogta Barnes. – Nem egy nagy
lumen, az szent igaz. Évek óta ismerem már, és… És majd beszélek a
fejével.

BARNES ÉS BENNETT ott maradt a városi rendőrrel: ők hárman majd

csak kifundálják valahogy, hogyan kéne elszállítani a négy tanítványt
Sault Ste. Marie-be. Barnes ötlete az volt, hogy a négyeket külön-
külön, egy-egy kisteherautó platójához bilincselve utaztassák: így
három óra alatt börtönbe kerülhetnek, és út közben nem lesz
lehetőségük szót váltani egymással. Ez az eddigi legértelmesebb
javaslat, gondolta Lucas, sőt, hangot is adott a gondolatának.
Míg Barnes, Bennett, és a városi rendőr ezen vitatkoztak, Lucas és
Frisell visszatért a parkba. Frisell már leadta a pisztolyát, de Lucas
azzal állt elő, hogy ő már úgyis használta a fegyverét, most tehát azzal
tehetné hasznossá magát, hogyha van elegendő lelkiereje hozzá, ha
sétálgatna a parkban, szemmel tartva az eseményeket és szereplőiket.
– Nem akarnám én, Lucas, hogy azt gondolja rólam, micsoda egy
hidegvérű gyilkos vagyok – mormolta Frisell –, de, higgye el, semmi
lelkifurdaláson nincs a pasas miatt, akit lelőttem. Egyszerűen nincs, és
kész. Tavaly egy gyerek az iskolai edzésen megsérült, de keménykedni
akart, és inkább nem szólt róla, meg is lett a baj, kiderült, hogy két
bordája megrepedt. Amiatt egy álló évig rágtam magam. Merthogy
nekem azt látnom kellett volna, tudnom kellett volna, az a gyerek meg
még most, egy év után is csupa kék-zöld folt, én meg minden
alkalommal, ha látom, a legszívesebben seggbe rúgnám magam. De ez
a Raleigh gyerek… úgy kell neki.
– Ezzel én is így vagyok – nevetett fel Lucas. – Mi, rendőrök, fura
egy társaság vagyunk. Én már belekeveredtem egy-két tűzharcba. Nem
volt semmi baj egyikkel sem, az egyetlen, amit igazán rühelltem, az a
papírmunka volt a lövöldözés után. Viszont találkoztam már néhány
kollégával, aki lelőtt valakit, a lövés hibátlan volt, mégis, a kolléga
sose lett többé az, aki volt annak előtte. Tényleg megváltoztak, nem
csak megjátszották magukat.
– Elhiszem én – bólogatott Frisell –, de velem más a helyzet. Én
nem azért mentem oda, hogy lelőjek valakit. Olyan ez, mintha valami
részeg sofőr karambolozna velem, és ő belehalna, én meg nem. Most
mit siránkozzam? És én mondom magának, Roman is épp ilyen, és a
többiek is, legalábbis azt hiszem.
– Remélem, hogy tényleg így van, és egyikük sem ébred egy szép
napon azzal, hogy beleőszült a lelkifurdalásba – zárta le a
vallomássorozatot Lucas. Előkapta a telefonját, felhívta a BMH
ügyeletesét, bediktálta az új telefonszámokat.
– Kövessétek mindet, értesítsetek, ha van miről!
 15.

A parkban ugyanaz a jelenet fogadta őket, ami Haywardban: tiritarka

arcfestéses férfi és női rémbohócok, félkörben a helyszín körül, ahol
Raleigh a halálos lövést kapta: őket egyenruhás seriffhelyettesek
igyekeztek visszaszorítani. A mező egyik végén máglya égett, a másik
végén egy zenekar készülődött a fellépésére. Lucas és Frisell is
csatlakozott a helyszín körüli tumultushoz. Laurent volt az első, aki
észrevette őket.
– Itt van Herb Jackson, Sault Ste. Marie-ből – jött oda hozzájuk –, ő
az ottani bűnügyi helyszínelő.
– Jó – lélegzett fel Lucas, és rögtön el is mesélte a seriffnek, mi
történt azokon a félresikerült kihallgatásokon a városi fogdában. –
Most már be kell gyűjteni az egész társaságot – fejezte be a történetét.
– Csak az egyik próbál keménykedni, a többi mind boldogan alkut köt
velünk.
– És Lyle Ellis? – érdeklődött Laurent. – Felhívta magát?
– Igen, most épp a maga irodájában van, kihallgatja a két nőt.

HERB JACKSON, A helyszínelő mérges volt: nem tetszett neki, hogy

összejárkálták a helyszínt – de hát melyik helyszínelő nem dühöng
ilyenkor? Lucas nem is nagyon zavartatta magát. Az ő szemében a
helyszín őrzése időpocsékolásnak számított. Tanú akadt épp elég: ha
nekilátnának meghatározni az összes kilenc milliméteres töltényhüvely
becsapódásának pontos helyét, azzal sem jutnának sokkal előbbre. Jó,
az is igaz, hogy pont ebben áll a helyszínelők munkája, Lucas pedig,
ha tehette, hagyta őket, hadd fontoskodjanak. Most persze könnyen
előfordulhat, hogy a megyei ügyész akadékoskodni kezd, hogy
felforgatták a helyszínt – de ez csak akkor lesz érdekes, ha az a férfi,
akinek egy golyó felszakította az ajkát, beperelné a megyét. Lucasnak
viszont, nyomozóként, elsőbbsége volt.
– Jöjjön velem egy kicsit, Herb, beszélnünk kéne – hívta félre a
helyszínelőt, lehetőleg minél messzebbre a tömegtől. Látta, hogy
néhány videókamera feléjük irányul, és sejtette, hogy némelyiket
érzékeny mikrofonnal szerelték fel.
Laurent is csatlakozott hozzájuk: Lucas elmesélte nekik, amit
Melody Walker mondott Linda Petrelliről: hogy ő volna az, aki levágta
Henry farkát, és megtartotta trófeának.
– Ha igazat beszél, akkor még ott lehet a kocsiban. Első látásra nem
egyértelmű, hogy mi az, de… azért ki lehet találni. Ha megtalálták,
óvatosan bánjanak vele, azzal fogjuk akasztófára juttatni ezt a bandát.
– A rohadt életbe – húzta el a száját Jackson –, láttam én már fura
dolgokat, de ez…
– Hát ez az – csapott le Lucas –, épp ezért mondom, nem árt, ha
tudjuk, kikkel van dolgunk.
– Peters és Sellers még a helyükön vannak, figyelik a terepet –
mondta Laurent. – De azóta egy kaliforniai rendszámtáblát sem láttak.
– Herbnek át kell néznie a másik két autót, Biggsét és Collinsét:
Collins már bevallotta, hogy dílerkedik – jelentette ki Lucas. – Herb –
fordult a helyszínelőhöz –, nézzen be a műszerfal mögé is, ki tudja, mi
rejtőzhet ott.
– Nem kell elmagyarázni, kijártam egy tanfolyamot Lansingben –
figyelmeztette Jackson.
 – És maga mit tervez? – kérdezte Lucastól a seriff.
– Azt, hogy Peters, Sellers, és én körbejárjuk a parkot, nézelődünk.
Raleigh Waites azért ismert fel, mert Pilátus hátrahagyott egy kémet
Haywardban, és az a kém meglátott engem, amikor a gyilkossági
helyszínen dolgoztam. Lehet, hogy itt is van egy kémje. Hát majd mi is
kinyitjuk a szemünket.
– Jó lenne, ha elkapnánk azt a rohadékot – sóhajtott fel Laurent. –
Legalább megtaníthatnánk neki, hogy nincs semmi keresnivalója a
Felső-félszigeten.

TELT AZ IDŐ, de nem történt az égvilágon semmi. Nem láttak senkit,

aki érdekes lehetett volna. Lucas, Laurent, Peters, Sellers és Frisell
bejárták a park minden zegzugát, nekifeszítették a vállukat a
tömegnek, hogy átjussanak, és közben lopva egymást is őrizték: hátha
leselkedik rájuk valaki. De nem leselkedett rájuk senki. Eltelt egy óra,
aztán kettő: még a kövér férfi, a traktorról, akivel Lucas most végre
újra elbeszélgethetett, még ő se látott senkit.
Telefonált a BMH-ügyeletes, azzal a hírrel, hogy követik a
megadott telefonszámokat, de egyik telefontársaság sem észlelt semmi
mozgást, egyik számnál sem.
– Lehet, hogy figyelmeztette őket valaki, és betették a mobiljukat a
Faraday-ketreces zsákba – találgatott Lucas –, vagy kivették belőle az
akkumulátort. Szólj a telefontársaságoknak – adta át az új ötletét az
ügyeletesnek –, hogy este tizenegy és éjjel egy között nagyon
figyeljenek! Az egyik elfogott nő azt mondja, Pilátus meghagyta az
embereinek, hogy pontban éjfélkor hívják. Lehet, hogy máskor nem
használják a telefonjukat, csak akkor.
– Értettem. Szólok nekik. Davy veszi át az éjszakai műszakot, neki
is megmondom. Aztán lesz, ami lesz.

VÁRTAK MÉG EGY órát, de továbbra sem történt semmi említésre méltó.
– Egy embert hagyjunk itt – mondta Lucas a seriffnek –, hogy
legyen, aki figyeli az új érkezőket, a többieket küldjük haza. Kösse a
lelkükre, hogy feküdjenek le korán, ha éjfélkor felhívják Pilátust,
riadóztatunk mindenkit, kiszállunk oda, ahol van, bárhol legyen is,
körbevesszük, és napkeltekor elkapjuk.
– Akár egy jóféle szarvasvadászaton – éledt fel a harci kedv Laurent
lelkében.
– Igen, csak a szarvasok nem szoktak visszalőni – hűtötte le a
lelkesedését Lucas.
– Az is igaz. Legyen Peters, neki úgyis dolga van holnap a
bíróságon, későig fennmaradhat, a többieket meg hazazavarom.
– Volna egy kérdésem – állította meg Lucas. – Mi van, ha Pilátus
nincs Barron megyében?
– Idefent mi mindnyájan együttműködünk, szerződés van róla –
vonta meg a vállát a seriff. – Elég, ha felhívom annak a megyének a
seriffjét, ahová mennünk kell, és már mehetünk is. Amilyen szűkös a
költségvetésünk errefelé, még soha senki nem mondott nemet, ha
segítséget kértek tőle. Ha idefenn van, a Felső-félszigeten, akkor nem
csúszik ki a kezünkből. Ez azért… elég érdekes, nem? Csak szólni
kell, és a környék összes seriffje rohan, hogy segítsen nekünk.
– Az jó. Lehet, hogy tényleg minden segítségre szükségünk lesz. Ha
valahol az erdőben bujkál, és nem Barron megyében, akkor jól jön, ha
a helyi erők is velünk vannak.
– Este körbetelefonálok, felkészítem a kollégákat – fogadkozott
Laurent. – Maga pedig, ahogy megtudja, merre vannak ezek a
Pilátusék, azonnal szóljon nekem!
– Ha bármit megtudok, maga lesz az első, akivel megosztom –
ígérte Lucas. – Lehet, hogy nem is lesz olyan bonyolult ez az egész.
– Raleigh Waites sem volt olyan egyszerű eset – vitatkozott a seriff.
– Meg az a Bony nevű se, Wisconsinban.
– Ne legyen már ilyen ünneprontó! Azt kellett volna mondania: Hát
persze, gyerekjáték lesz, meglátja!
– Volt nekünk odaát, Irakban, egy szakszavunk arra az esetre, ha
valaki azzal jött, hogy ez aztán egyszerű bevetés lesz – mesélte
Laurent.
– És mi volt az a szakszó?
– Az, hogy: futás!

LUCAS VISSZAMENT A Holiday Innbe, lezuhanyozott, előkészítette a

ruháit, hátha villámgyorsan kell majd öltözködnie, felhívta Weathert,
elmesélte neki a nap eseményeit, váltott néhány szót Lettyvel is. Ma
jobban fájt a sebe, mint tegnap, de Weather azt mondta, ez így van
rendjén.
Ahogy letették, lekapcsolta a lámpát, megpróbált aludni. De nem
tudott: túl korán volt még. Feküdt az ágyán, nézte a sötétet, fejben
végiggondolta az eshetőségeket, és hogy erre is ráunt, felhívta Delt.
– Minden rendben?
– Persze. Már úgy értem, semmi rendkívüli vészhelyzet. És veled mi
van?
– Próbálok elaludni, de nem tudok. Majdnem lelőttek ma, de
Weather előtt egy szót se!
– Jézusom, mekkora mázlid volt – sóhajtott egyet Del, ahogy Lucas
előadta a történetet.
 – Szó, ami szó, tényleg.
Ahogy letették, Lucas villanyt gyújtott, belátta, hogy úgysem tud
elaludni. Elővette az iPadjét, felment a netre, szörfölgetett: éjfél előtt
egy fél órával végre úgy érezte, sikerülne elaludnia – és két perc múlva
megszólalt a telefonja, a BMH-ügyeletes hívta.
– Öt találatot gyűjtöttünk be azokkal a telefonszámokkal – jelentette
–, kettőt Kaliforniában, de a másik hármat itt, a Felső-félszigeten. Az
egyik hívás Pilátusnak ment, a másik kettő ismeretlennek. Most
olvastuk le a GPS-koordinátákat. Van nálad térkép?
– Rögtön nézem – felelte Lucas. Ha a koordináták helyesek,
állapíthatta meg, akkor Pilátust egy közparkból hívták, Cray megye
erdőinek mélyéből, negyven mérföldre északnyugat felé Lucas
moteljától. – Figyeljétek tovább – vakkantotta a telefonba –, mi meg
máris indulunk!
Felpattant, felöltözködött, közben felhívta a seriffet.
– Cray megyébe megyünk, értesítse az ottaniakat, bárhol legyen is
az!
– Már megtörtént – válaszolta Laurent. – Felhívtam az összes
seriffet a félszigeten, mindenütt várnak minket. Kölcsönvehetünk tőlük
két seriffhelyettest, meg talán egy-két önkéntest is, ha odaértünk. Csak
azt nem tudom, érdemes-e éjjel egykor indítani az akciót. Aztán
kergethetjük azokat a nyavalyásokat éjszaka, az erdőben.

– Lehet, hogy tényleg nem érdemes – gondolta végig Lucas. – Én

elindulok, de maga hagyja, hadd aludjanak az emberei. Mikor lesz
világos? Hatkor? Negyven mérföldet kell megtennünk, szóval keljenek
fél ötkor, és fél hatra érjenek ki a városból.
– Odafelé végig egyenes az út, ha konvojban megyünk, villogóval,
egy óra alatt ott lehetünk – mondta Laurent. – Peters is jön, lemondta a
tárgyalását. Megadom az ottani seriffhelyettesek nevét, ha odaérkezik,
nyilván beszélni akar velük. Felhívom őket, szólok nekik, hogy várják
magát.

VALAMIVEL ÉJFÉL UTÁN Lucas már útnak indult, Cray megye összes
seiffhelyettesének nevével a laptopjában, a zsebében meg egy kézzel
rajzolt térképpel a parkról, ahol Pilátus tartózkodik, ha minden igaz.
Jeanne d’Arcban zárva volt minden, még a benzinkút is, tehát hajtott
tovább, nyugatnak. Húsz mérföldet tett meg, amikor észrevett egy
sportcikkáruház–motel–benzinkút kombót: itt megállt, megreggelizett,
teletöltötte a tankot, és indult tovább.
Lewis State Park, Winter, a megyeszékhely szélén, szinte még a
térképen sem volt rajta. Ami a megye székhelyét illette, Winterben volt
egy nyitva tartó benzinkút és vegyesbolt, és az eladó készségesen
megmutatta az utat a főutca, a bíróság épülete felé. A seriff irodája, az
épület hátsó fertályán, sötétbe borult, mindössze egy ablak mögött
égett a lámpa, de Lucas hiába dörömbölt, senki sem nyitott ajtót.
Szerencsére felírta az ügyeletes seriffhelyettes telefonszámát. Fel is
hívta.
– Carl vagyok – jelentkezett be a helyettes.
– Jó reggelt, Carl, én Lucas Davenport vagyok. Itt állok lent, a seriff
hivatala előtt.
– Jó reggelt magának is. Épp járőrben vagyok, de mindjárt végzek.
Tudja, hol van a vegyesbolt?
– Aha.
– Finom kávéjuk van. Ha akar, megvárhat ott, csak előbb még
kiugrok a Lewis Parkba, hogy mi ott a helyzet.
– Értem. Szóval egy olyan tíz mérföldre van onnan, tehát… tehát ha
tényleg csak körülnéz, akkor valószínűleg épp szembetalálkozunk
egymással, amikor a bolthoz érek.

TÍZ MÉRFÖLDRE LEHETETT Wintertől, amikor elszáguldott egy tábla

mellett: a kanyart jelezte, de Lucas lassítás nélkül hajtott el mellette.
Később egy bekötőút mellett már megállt: telefonálni akart, de nem
volt térerő. Visszafordult, csigalassan elhajtott a parkba vezető
mellékút előtt: az út végén egyedül a sötétséget látta, egyetlen
fénypontocskát se, sehol.
Visszatért Winterbe, megállt, lépésről lépésre végiggondolta, hogy
mit tervez. Újra megnézte a telefonját: itt pislákolt valamicske térerő,
tehát felhívta a BMH ügyeletesét.
– Minden bércet csend ül – jelentette az ügyeletes –, a telefonok
éjfél után elcsendesedtek, aztán teljesen elhallgattak. Két telefon fent
van, a Felső-tó mellett, a harmadik meg valahol félúton Winter és a
Felső-tó között. Megnéztem a térképen, műholdképen is, de hát ott
nincs a világon semmi!
A telefon után az iPadjére vetette magát Lucas: ahogy bekapcsolta,
azt látta, hogy akad némi wifi, de még így is egy örökkévalóságig
tartott, míg letöltötte a Lewis Állami Park térképét. Ennek a parknak
is, ahogy a Barron megyei Overtown parknak, egy tó és egy táborhely
volt a fő attrakciója. A műholdkép alapján laposnak és mocsarasnak
tűnt a tó partja, a mocsarat csak néhány facsoport színesítette, de azok
sehogy sem tudtak erdővé összeállni, ahhoz túl sokat vágtak ki a
fákból, hogy parkolóhelyeket létesítsenek közöttük. Lucas még akkor
is a térképet böngészte, amikor egy Ford kisteherautó érkezett a kocsija
mellé, és egy idősödő, trikót, gatyát és sportcipőt viselő férfi kiszállt
belőle. Lucas is kiszállt a magából.
 – Carl, ugye? – kérdezte az érkezőt.
– Az kéne még. A seriff vagyok, Phil Turner – nyújtotta a kezét az
alacsony, sovány, domború mellkasú, vakítóan fehér bajusszal
büszkélkedő férfi. – Carl felhívott, mondtam neki, hogy úgy éjjel
kettőig én is ki tudok jönni. Maga, ugyebár, Davenport.
– Az bizony.
– És úgy gondolja, hogy akiket keres, azok most is itt vannak, a
Lewis parkban?
– Nem tudom. Nem tudok vezetékneveket, alig néhány
személyleírást ismerek, a rendszámokról se tudok semmit, csak azt,
hogy valószínűleg kaliforniaiak, de ebben sem vagyok biztos. Csak
abban, hogy ezeknél fegyver van, és hajlamosak használni is.
Méghozzá örömmel.
– Hogy a fene vinné el őket.
– Hát igen. Nem túl biztató a helyzet – ismerte el Lucas.
– Körbetelefonáltam a kollégáknak, a környékről legalább húsz
seriffhelyettesre számíthatunk, fél hatra itt lesznek mind, azok is, akik
Barron megyéből jönnek. Hány gyanúsítottunk van?
– Azt sem tudom. Azt hiszem, tizenkilencen vagy húszan lehettek
az elején. Hatot közülük már lekapcsoltunk, tehát marad tizenkettő
vagy tizenhárom, de nincsenek mindnyájan a parkban, sikerült
bemérnünk legalább három mobiltelefont, és azok nem a parkban
vannak. Ha két embert számolunk egy-egy mobilra, akkor hatan
valahol az erdőben bujkálnak, tehát… hatan vagy heten lehetnek a
parkban. De biztosra ezt sem vehetjük.
– Akkor húsz ember nem lesz elegendő. És még arra is vigyáznunk
kell, nehogy még a végén egymást lődözzük le. A tó jó egy mérföldre
van az országúttól, betonút köti össze a kettőt, de nyílik egy-két erdei
ösvény a főútról. Az egyik nagyjából az út kétharmadánál, ott le
tudunk parkolni, és blokkolni a kimenő forgalmat, ha kell. Mi meg
majd gyalog elsétálunk a parkig.
– Egész jó tervnek hangzik – ismerte el Lucas. – Hol találkozunk a
többiekkel?
– Itt, ezen a szent helyen. Motel nincsen minálunk, de az irodámban
van egy dívány, ha le akar dőlni, aludni egy cseppet.
– Kösz, de elvagyok – válaszolta Lucas. – Hány ösvény nyílik a
főútról?
– Négy vagy öt, ha jól emlékszem.
– Akkor visszamegyek, leparkolok az úttól egy kicsit beljebb.
Onnan látom, ha valaki kifelé akar menni.
– Helyes – biccentett Turner. – Idehívom ezt a Carl gyereket is,
úgysincs semmi dolga, csak kocsikázik jobbra-balra. Ő majd az
országút közelében parkol, maga pedig nézi a kifelé menő autókat, és
ha lát kaliforniai rendszámot, szól Carlnak, és úgy elkaphatjuk az
emberünket.
– És, mondja, ez a Carl… szóval, hogy…
– Hogy érti-e a dolgát? Már hogyne értené! Aztán meg, van egy
M14-es gépfegyvere, annyi munícióval, hogy akár egész álló nap
lövöldözheti vele a kocsikat, ha úgy hozza a sors.
– Nem örülnék, ha rendőröknek kellene meghalniuk –
aggodalmaskodott Lucas.
– No, annak már én se! Másfelől viszont, ha ezek a népek tényleg
olyan eszeveszettek, mint ahogy mondja, hát akkor annak se örülnék,
ha csak úgy elszelelnének innen.
– Rendben. Ha azt mondja, Carl megbízható hátvéd, akkor én is azt
mondom – felelte Lucas.
A KÖVETKEZŐ PERCBEN megérkezett a sokat emlegetett Carl is. Úgy
döntöttek, hogy ő az országút és a park közt húzódó műúton parkol
majd, nagyjából egy mérföldre az országúttól. Váltottak még pár szót,
aztán ki-ki beszállt maga kocsijába, és elindultak a park felé. Carl egy
mérföld után elszakadt a másik kettőtől, betolatott az egyik tisztásra.
Lucas ment tovább a sötétben: a szűk, kavicsos ösvényen. Hamarosan
egy még szűkebb ösvényt talált, az úttól balra vezetett a fák közé.
Rákanyarodott, ment egy ideig, a reflektorfényben tanulmányozta, úgy
látta, hogy itt jó lesz; visszatolatott az előbbi ösvényre, megfordult a
kocsival, betolatott az új ösvényre, leállította a motort.
Amennyire lehetett, hátratolta az ülést, kikapcsolta a reflektort, várt.
Hosszú nap volt már mögötte, úgy vélte, megengedhet magának egy
kis szunyókálást. Persze csak elbóbiskolt, ő legalábbis így érezte:
biztos volt benne, hogy felébred, ha egy autó haladna el az ösvényen –
de nem zavarta senki és semmi, egészen hajnali ötig, amikor
felberregett az ébresztőóra az iPadjén. A szája íze, akár a
felmosórongyé, a háta fájt; a száját rágógumival próbálta rendbe hozni,
a hátát meg azzal, hogy kiszállt a kocsiból, és megropogtatta a
gerincét. Elővette a telefonját, Carlt hívta.
– Ideje indulni – közölte vele.
– Igen, épp hívni akartam magát – buzgólkodott Carl. – Itt, az én
helyemről nem láttam senkit.
– Találkozzunk a seriff irodájában!

HÁROM MEGYE TIZENKÉT seriffhelyettese várt Lucasra a seriff

irodájában, Winterben; aztán megérkezett Turner is.
– Roman és az emberei tíz percre vannak innen – szállt ki az
autójából. – Hatan jönnek, ő, két állandó helyettes, meg három
önkéntes. Lehet, hogy később még egy önkéntes is jön, de előbb be
kellett mennie Sault Ste. Marie-be, az intenzívre, tegnap este megsérült
a fia.
– Remélem, nincs nagyobb baja!
– Á, csak a szokásos, kosarazott a haverjaival, és egy kicsit
bedurvultak. A gyerek akkor nem is érzett semmit, csak este, amikor le
kellett feküdnie, akkor elkezdett fájni. Elvitték az ottani dokihoz, az
küldte őket Sault-ba.
– Rendben. Tehát összesen húszan vagyunk – nézett végig Lucas a
parkolóban összeverődött társaságon: az embereken felül járőrautókat
látott, három megyéből, meg egy rakás terepjárót és kisteherautót. Két
kivétellel csupa férfiból állt a csapat, körülbelül minden második
ember egyenruhában, a többiek terepruhában, jeansben, hasonlókban;
ha nincsenek az egyenruhák, bárki szarvasvadászatra készülő
barátoknak nézhette volna őket. Egy-két perc múlva befutott Laurent
és vele a Barron megyeiek is.
– Doug Sellers fia eltörte a lábát – lépett oda a seriff Lucashoz.
– Igen, hallottam róla. Remélem, rendbe jön.
– Persze – bólintott Laurent. – Hát akkor gyerünk, mutassuk meg,
mit tudunk!
AZ IRODA ELŐTT, egy lámpaoszlopnál tartottak eligazítást a
seriffhelyetteseknek: induljanak el, lehetőleg minél csendesebben,
parkoljanak le a táborhelytől nagyjából négyszáz lépésre, és két autó
blokkolja az utat.
Ha mindenki leparkolt, az egész társaság libasorban elindul az úton,
egészen odáig, ahonnan már látják a parkot.
– Addigra elég világos lesz – intett Lucas kelet felé. Az éjszakai
égbolt valóban világosodni kezdett. – Akiknek fegyverük van,
ügyeljenek rá, hogy a csövét felfelé fordítsák, nem szeretném azt látni,
hogy valaki a társa hátának irányítja a puskáját. Akiknek pisztolyuk
van, tartsák az övtáskában. Ha beértünk, átvizsgálunk minden sátrat,
minden autót, minden lakókocsit, mindent. Senki sem hagyhatja el a
parkot. Ha valaki agresszívan kezdene viselkedni…
Végigbeszéltek mindent, és amikor mindenki úgy érezte, hogy
megtudott mindent, az egyik terepruhás azzal az ötlettel állt elő, hogy
előbb ugorjanak be a kisboltba, rágcsáért és kávéért.
– Remek ötlet – ismerte el Laurent. – Szerelkezzünk fel mindennel,
ami kell, fiúk, lányok. De ne maradjunk sokáig a boltban, sietnünk
kell.
A nők egyike hirtelen ráébredt, hogy neki pisilnie kell, és beszaladt
az irodába: ettől az egyik férfi is ihletet kapott, a többiek pedig
besorjáztak a kisboltba. Lucas is, ő diétás kólát és csipszet vásárolt. Öt
perc múltán a seriff névsorolvasást tartott, és végre nekiindulhattak.

Lucas valaha valódi szarvasvadásznak számított, de aztán, nagyjából

akkor, amikor Weather és ő összeházasodtak, leszokott róla. Nem
mintha Weather olyan hevesen ellenezte volna a vadászat gondolatát,
maga is lelkes húsevő volt –, de egyszer azt olvasta az újságban, hogy
a puskagolyóban található ólom beszivárog a lelőtt vad húsába. Hát az
ő gyerekeinek étrendjébe csak ne szivárogjon be semmiféle ólom… De
még így is, hogy leszokott, Lucas az évek során mintegy három-négy
hónapot töltött szarvaslesen, ahol megtanulta, hogy hajnalban még túl
sötét van ahhoz, hogy rendesen lehessen célozni, viszont egy
negyedóra se kell hozzá, és már az újságok kisbetűs híreit is
elolvashatod, sőt tisztán látsz mindent, száz vagy kétszáz lépésről is.
Az égboltnak ez a színeváltozása éppen akkor történt meg, amikor a
rendőrkonvoj elindult: ekkor még bekapcsolt reflektorral haladtak, de
már fényes napvilágnál parkoltak le.
Az önkéntesek többsége puskával érkezett, a legtöbben, fekete .223-
assal. Carl az M14-esét szorongatta, egy másik egy félautomatát:
mindkettő kapóra jöhet majd, ha egy lakókocsit kell megrohamozni.
Laurent vezette fel a menetet, mögötte az önkéntesei, most már
mindannyian egyenruhában: a kiszolgált katonák fekete puskával a
vállukon. Mögöttük Lucas következett, utána pedig Turner és Carl.
Menet közben mindenki, ráadásul magától, minden külön felszólítás
nélkül, befogta a száját: így lépdeltek némán, libasorban, egymástól
négy-öt lépés távolságra. A csendet csak egy-két mókus reggeli
társalgása verte fel, meg a korán kelő varjak panaszdala, és persze a
kavicsos ösvényen csoszogó lábak zaja – egyébként hallgatott minden.
Pocsolyákat kerülgetve jutottak el az ösvény legmagasabb pontjáig:
innen már lejtett a tó felé, már látták a kanyargós partot, és, ahogy
egyre közelebb jutottak a tóparthoz, a stéghez, és a kikötve himbálózó
csónakokhoz, Lucas orrát megcsapta a kávé illata.
Az ösvény végére értek, kiléptek a fák közül, meglátták
a tóparti táborhelyeket. Félház volt még a kempingben, a legtöbben
kisteherautó mögé akasztott lakókocsival érkeztek. A tábor közepén
tűz égett, körülötte hárman ültek, két nő, meg egy férfi. Ahogy
meglátták a közelítő, néma, állig felfegyverzett csapatot, mindhárman
felpattantak a székükről. Egyikük bekiabált a lakókocsiba, mire egy
harmadik táborozó csatlakozott hozzájuk, nő ez is, a lakókocsiból
lépett elő. Lucas előresietett Laurent mellé, de előtte még hátraszólt a
mögötte igyekvőknek, hogy álljanak meg ott, ahol vannak, és állítsák
meg a többieket is.
Azok meg is tették, csak Lucas és Laurent lépett oda a
táborozókhoz. Michigani a rendszáma, vetett egy pillantást a
terepjáróra Lucas.
– Mi a fene folyik itt? – fakadt ki egyikük, a magas, ősz szakállas
férfi.
– Egy nagyobb társaságot keresünk – felelte Lucas –, az autóiknak
kaliforniai rendszámuk van. Nem látták őket?
– Most, hogy említi – szólalt meg az egyik nő –, tegnap, épp
sötétedés előtt, ahogy jövök vissza a bokrok közül, áfonyát kerestem,
tudják, láttam egy autót, kaliforniai rendszámmal. De csak egyet. Egy
férfi ült benne, meg egy nő.
– És merre ment az az autó?
– Valamerre arra, lefele – mutatta az irányt a nő. – Tudja, mindenki
közel akar lenni a tábor közepéhez, de ezek későn jöttek, csónakot sem
hoztak, szóval valószínűleg valahol arra, lefelé találtak helyet
maguknak, a tábor vége felé.
Jó régi autó volt, mesélte tovább a nő: talán Honda, esetleg Nissan,
vagy tudja a fene, a lényeg az, hogy külföldi, és sötétkék vagy
sötétzöld.
Hála a kanyargós tópartnak, Lucas alig látott néhány táborhelyet;
viszont a kempingezők sem láthatták őt. Odaintette magához, a
terepjárók takarásába a többieket, hogy egy utolsó, gyors eligazítást
tartson.
– Maradjunk együtt, ne szorosan egymás mellett, inkább szóródjunk
szét kicsit, és igyekezzünk szorosan a fák mellett menni, akkor talán
észre sem vesznek, csak ha már odaértünk – mondta nekik.
– Hányan lehetnek? – érdeklődött Turner.
– Ezek azt mondják – válaszolta Lucas –, hogy csak egy autót
láttak, és ketten ültek benne.
ELINDULTAK MEGINT, MOST egy kicsit közelebb egymáshoz, mint az
előbb, a puskák csöve, akár egy-egy lándzsa, az égnek meredt. Kilenc
táborhely mellett mentek el, mindegyiket terepjáró vagy lakókocsi
foglalta el, aztán két lakatlan táborhely következett, és végül egy,
amelyet egy sötétzöld autó – kaliforniai rendszámmal. Lucas elővette a
pisztolyát, és Laurent meg az önkéntesei kíséretében lassan, óvatosan
elindult az autó felé. Az autó mögött kialudt tábortűz maradványait
látták, és egy kék, négyszemélyes sátrat, becipzárazva. Lucas az ajkára
tett ujjal csendre intette a kísérőit. Laurent bólintott, hátraintett az
önkénteseinek, hogy álljanak meg, aztán ő és Lucas az autóhoz léptek,
bekukucskáltak az ablakán: senki. Elindultak a sátor felé.
Ezekkel a sátrakkal az a probléma, hogy belülről nem lehet kilátni,
kívülről meg nem látsz be. Megvan viszont az az előnyük, hogy, hála a
vékony műanyagnak, amiből készültek, minden áthallatszik rajtuk, és
még a hangnál is könnyedébben hatol át a sátor falán a pisztolygolyó, a
puskagolyó pedig még könnyebben. Laurent megint odaintett az
önkénteseinek, ezúttal azért, hogy jöjjenek közelebb, de maradjanak az
autó fedezékében.
Öt lépésre lehettek a céltól, amikor meghallották az első zajokat a
sátor belsejéből: előbb egy gyengécske horkolást, valószínűleg nő
lehetett a tettese, aztán, már közvetlenül a sátor mellett állva, egy
másik horkolást, egy férfiét. Lucas megint az ajkához illesztette az
ujját, és a seriff is bólintott, hogy érti. Lucas finom mozdulattal elkapta
a sátrat záró cipzár fogantyúját, lassan lehúzta, és benézett a sátorba.
Ketten aludtak odabent, hálózsákban, gumimatracon, a lábuk a sátor
nyílása felé, a csomagjaik a fejük mögött.
Lucas a seriffre nézett, némán, csak a két, ökölbe szorított kezével
jelezte, hogy mi a teendő: az, mutatta, hogy ragadjanak meg egy-egy
hálózsákot, és rántsák ki a sátorból a két alvót, fel sem ébrednek rá,
annyira begubóztak. Laurent egy bólintással és egy vigyorral jelezte,
hogy érti – a nő viszont megmoccant álmában, és valamit motyogott is,
mint aki mindjárt felébred.
Lucas visszacsúsztatta a pisztolyt a tokjába: a seriff is, ő is,
megragadták a maguk hálózsákját, és Lucas vezényszavára nagyot
rántottak rajtuk.
Egyetlen rántás elegendőnek bizonyult, hogy a két hálózsák, és
benne a két alvó, egy pillanat alatt a sátor előtt találja magát.
– Mi a fene ez – üvöltött fel a férfi –, mi a rohadt nyavalya ez?
– Le vannak tartóztatva – ordított rájuk Laurent –, ne mozdítsák a
kezüket! Meg ne mozdítsák a kezüket!
Mindketten háton fekve aludtak, és most, hogy kinyitották a
szemüket, négy puskacső nézett velük szembe.
– Húzza le a hálózsák cipzárját – mondta Lucas Bennettnek, a
postamesternek.
– Mit művelnek maguk – sivított fel a nő –, mégis, mit képzelnek,
mi a fenét művelnek?
De hiába sivított, Bennett lehúzta a cipzárt. A férfin trikó volt és
sort. Lehúzták a másik cipzárt is: a nő trikóban és bugyiban aludt.
– Találtam egy pisztolyt – kiáltott ki a sátorból Turner –, meg egy
zacskót, amiben alighanem marihuána lesz, igen, az… meg
telefonokat. Hármat.

HOL VAN PILÁTUS? – kérdezte Lucas a férfit, aki még most is a földön
feküdt.
– Azt se tudom, mi a fenéről dumál –, kezdte volna a férfi, de a nő
közbevágott.
 – Megmondtam én neked – förmedt a társára –, átvert, hülyegyerek.
Szándékosan csinálta, tudni akarta, mi folyik a háta mögött.
– Kussolj már – mordult rá a férfi.
– És hogy verte át magukat? – akarta tudni Lucas. – És hol van
most? Itt van?
– Mondtam, hogy kussoljál – horkant fel újra a férfi, csakhogy a nő
eddigre elsírta magát.
– Bilincsbe mindkettőt – osztotta ki a parancsot a helyetteseknek
Lucas –, aztán vegyenek fel nadrágot, és igazolják magukat. Ahogy
felvették a cipőjüket – fordult Turnerhez –, különítsük el őket
egymástól. Beszélni szeretnék a nővel anélkül, hogy ez a csávó
állandóan beleugatna.
Turner bólintott. Lucas, még mielőtt a helyettesek nadrágot húztak
volna a férfira, elvette az igazolványát, belenézett: Kelly Bland, Los
Angelesből. A nőnek fekete táskája volt, ezüstös napocskaarccal az
oldalán, a táskában egy olcsó Phoenix .22-es automata pisztoly, egy
tárca; egy nejlonzacskó, benne jókora adag marihuánával; a többi a
szokásos törmelék, amit a nők a táskájukban szoktak cipelni. Az
igazolványa szerint Alice McCarthy, lakhelye Torrance, Kalifornia.
Ahogy McCarthy és Bland lábára cipő került, Turner és a
helyettesek az autó másik oldalára tuszkolták a férfit, hogy
kinyithassák a csomagtartót. Finoman csinálták, sikerült elterelniük
Bland figyelmét: mire feltették az összes kérdést, drogokra és Pilátusra
vonatkozóan, addigra Lucas, Laurent, és Frisell már el is indult a nővel
a táborból a tó felé vezető ösvényen.
Magas volt a nő, és sovány, dülledt barna szempárral, a körmeit
szinte tövig rágta, pedig most lett volna rá igazán alkalma, ahogy
Bennett ismertette a jogait, miután letartóztatta kábítószer-birtoklás
vádjával.
– Nyilván maga is tudja – szólalt meg Lucas –, hogy ez a
kábítószerügy csak ijesztgetés, börtönbe kerülhet érte, de minket
valójában nem ez érdekel, hanem Pilátus. És ha Pilátus miatt kerül
börtönbe, akkor az életben ki nem kerül onnét. Soha, érti?! Ha ez az
ügy bíróság elé jut, magának minden elképzelhető segítségre szüksége
lesz, és mi segíthetünk, de csak akkor, ha most azonnal nekilát
együttműködni velünk.
– Fogalmam sincs, hogy hol lehet, de azért együttműködöm
magukkal – jelentette ki a nő.
– Ez kevés – rázta a fejét Lucas. – Nem elég kijelentenie, hogy
együttműködik velünk, valamit adnia is kell. Mire használták ezeket a
telefonokat?
– Pilátus azt mondta, hogy Kelly lesz a telefonközpontunk,
mindenkinek őt kell felhívnia, és ő megmondja, hogy ki hová menjen,
és utána el kell dobni a telefont, hogy ne tudjanak elkapni minket. Egy
ilyen telefon csak húsz dollárba kerül. Pilátus azt mondta, hogy
minden drogdíler így csinálja.
– Hol van Pilátus? – tette fel úja a kérdést Lucas. – Valamit csak
kell tudnia róla!
– Valahol errefelé. Egy-két embernek fel kellett volna hívnia minket
tegnap éjfélkor, de nem hívtak, Pilátus meg nem merte felhívni őket.
De a többiekkel beszéltünk tegnap éjfélkor, és ma reggel nyolckor
kellene majd felhívnunk azokat, akik a gyűlésen vannak. Ha nem
veszik fel, akkor fel kell hívnunk Pilátust meg a többieket, és majd
együtt kitaláljuk, hogy mi legyen. Pilátus azt mondta, ha történne
valami a gyűlésen, akkor jobb, ha szétszóródunk a környéken,
Michiganben, de akár még Wisconsinban is, aztán mennénk tovább,
egészen Kaliforniáig.
– És mi lenne, ha felhívná reggel nyolckor azokat, akik a gyűlésen
vannak? – kérdezte Lucas.
– Ha minden rendben lenne, akkor ma a gyűlésen találkoznánk.
– Hányan vannak ott? Mert azt tudjuk, hogy tegnap öten voltak a
gyűlésen, meg maga és Kelly, az már összesen hét.
– Talán tízen jöhettek azóta – felelte a nő. – Szóval tud azokról, akik
már a gyűlésen vannak?
– Sőt, le is tartóztattam őket – vágta rá Lucas. Azt elhallgatta a nő
elől, hogy egyet lelőttek. – Maga szerint mennyire megbízható Melody
Walker és Linda Petrelli? Elhihetjük, amit mondanak?
– Linda, ő talán igen – tűnődött el Alice. – De Melody, ő Pilátus
egyik legfontosabb csaja.
Erre már felkapta a fejét Lucas: ő pont fordítva gondolta volna.
Frisell meg ő elbeszélgettek még vagy tíz percet a nővel, aztán Frisell
előkapta a videókameráját, és felvette a jelenetet, ahogy ismerteti a
letartóztatottal a jogait, az pedig kijelenti, hogy értette, amit hallott,
hogy joga van ügyvédhez, de hajlandó együttműködni a nyomozókkal,
végül még egyszer feltették neki az előző kérdéseket.
– Szóval most várunk reggel nyolcig? – kérdezte Laurent, ahogy
végeztek a videózással. – Aztán kitalálunk valami fedősztorit?
– Várjuk ki, mit mond nekünk Bland, aztán, ha ő is hajlandó lesz
együttműködni, akkor talán elkaphatjuk Pilátust.
– Ha nem hajlandó, még mindig itt van ez az Alice, ő is hívathatja.
Majd azt mondja, hogy Bland valamiért nem tud telefonálni, ezért
hívja ő – javasolta a seriff.
– Igen, ez megérne egy próbát – ismerte el Lucas. – Tudja, hogy
ezek közül melyik a Pilátus telefonszáma? – fordult vissza a nőhöz.
 – Igen, nyomozó úr. Megmutatom.

BLAND SZÓBA SEM állt velük, egyetlen szót ismételgetett csak, azt, hogy
„ügyvéd!”.
Turner beszállította Winterbe, hogy leadja az ottani cellában: vele
tartott a teljes csapat is, hogy ott várják be a reggel nyolc órát. A
környező megyékből érkezett önkéntesek vállalták, hogy itt maradnak,
míg ki nem derül, hogy szükség van-e rájuk, Lucas pedig betelefonált a
BMH-ba, hogy megsürgesse a leadott telefonszámok lenyomozását,
mindegyikét.
Alice McCarthy megmondta, melyik Pilátus telefonszáma; azt, ami
a névlistán „Pilátus” alatt szerepelt, csak Kaliforniában használta, az
utazás alatt nem; a P betűvel jelölt szám azé a telefoné, amit Kellynek
adott, hogy az legyen a telefonközpont.
– Átvert minket, azt mondta, hogy mindenki ezt a számot hívja, mi
meg használjuk azt a másikat, nehogy keveredés legyen belőle. De
átverés volt, csak azt akarta kiszimatolni, hogy mi történik, ha azt a
számot hívják.
Öt perccel nyolc előtt, miután alaposan felkészítették, hogy mit
mondjon majd Pilátusnak és a tanítványoknak, Alice megpróbálkozott
az első hívással: azoknak a tanítványoknak, akik még a Felső-tó
mellett vannak – legalábbis ő így mondta.
Lucas is odadugta a fülét, hogy hallja, amit a másik mond.
– Hol van Kelly? – kérdezte egy férfihang.
– Egy boltban, Winterben. Épp tankolunk. Már rég vissza kellett
volna jönnie, de te is tudod, milyen megbízhatatlan. Nyilván hosszú a
sor a kassza előtt.
– Oké. Egyébként minden rendben?
 – Velünk igen, meg a srácokkal a gyűlésen, velük is minden
rendben. Ha nálatok is minden oké, akkor hívom Pilátust.
– Itt tiszta a levegő. Velünk van Chet is, tehát őt nem kell felhívnod.
A gyűlésen találkozunk.
– Jó volt így? – kérdezted Alice, ahogy letették.
– Igen, jó volt – döntötte oldalvást a fejét Lucas. – De, ugye, nem
szórakozik velünk?
– Hogy én? – csóválta döbbenten a fejét a nő. – Hiszen én
együttműködöm magukkal. Együtt!
– Jó, jó – nézett még most is elég gyanakvón a nőre Lucas. – Hát
akkor hívjuk fel Pilátust!
Alice megtette: Pilátus a harmadik csengetésre vette fel.
– Alice vagyok, Jade most hívott, azt üzeni, a gyűlésen minden
rendben. Richie meg azt, hogy mindent lerendezett azokkal a
csávókkal.
– Kelly hol van? – rozsdamarta hangja volt Pilátusnak, mint azoké,
akik túl sok füvet szívtak.
– Winterben vagyunk, épp tankolunk. Kelly bent ragadt a boltban,
sokan állnak a kasszánál, aztán, amikor Richie hívott, arra gondoltam,
jobb, ha azonnal felhívlak téged, tudod, milyen megbízhatatlan ez a
Kelly.
– Oké – felelte Pilátus, némi szünet után. – Hát akkor a gyűlésen
találkozunk – és letette.
Lucas, maga sem tudta, miért, de valami rossz mellékízt érzett ki a
beszélgetésből: és, ahogy Alice ránézett, miután letette a telefont,
mintha valamiféle diadal villant volna fel a szemében. Mit
művelhetett? Vagy csak ő látott bele túl sokat a tekintetébe?
EGY PERC MÚLVA Lucast már vissza is hívták a BMH-ból, azzal, hogy a
Felső-tó körüli csoport, a Pilátus-tanítványoké, jelenleg Munisingban
van, maga Pilátus pedig Brownsville-ben, húsz mérföldre Wintertől
nyugatra, Hale megyében. Lucas csapatában két seriffhelyettes is abból
a megyéből jött; gyorsan fülön csípte az egyiket, és megkérte, hogy
hívja fel a seriffjét.
A seriffhelyettes engedelmesen felhívta a seriffet, és ahogy az
felvette, átadta a telefont.
– A seriff van a vonalban, Hugh Butcher – súgta oda Lucasnak.
– Üdvözlöm, Butcher seriff – fogott a mondókájába Lucas –, azért
hívom, mert valószínű, hogy azok, akik után nyomozunk, épp önöknél
vannak, négyen lehetnek, esetleg hatan, két, esetleg három autóban, az
egyik egy lakókocsi. A lakókocsinak valószínűleg wisconsini a
rendszáma, a többieké feltehetően kaliforniai. Ne közelítsen hozzájuk,
mindegyiknek fegyvere van, és azt már megtapasztaltuk, hogy
használják is, ha kell. Csak ne veszítse őket szem elől. Jövünk mi is,
egy egész csapattal!
– Jöjjenek csak, jöjjenek… Mink meg itt addig jól nyitva tartjuk a
szemünket.

MCCARTHY ÉS BLAND Winterben maradt, Turnerrel. A többiek, az

élükön Lucasszal, siettek vissza az autókhoz. Idefele jövet Frisell a
Laurent kocsijában ült, de Lucas most kölcsönkérte őt a serifftől, hadd
vezessen Brownsville-ig Frisell: neki rengeteg telefont kell útközben
elintéznie, magyarázta Laurentnek, jó lenne, ha valaki más ügyelne a
kormányra.
– Vigye csak – nagylelkűsködött Laurent. – Fegyver amúgy sincs
nála, a tegnapiak után úgy gondoltuk, jobb, ha nincs. Hogy úgy
mondjam, csak útitársnak hoztuk magunkkal.
– Remek. Mondja, tudna nekem szerezni egy telefonszámot,
amelyiken elérhetem Melody Walkert a börtönben, Sault-ban?
Merthogy beszélnem kéne vele, éspedig minél sürgősebben.
– Ahogy útnak indultunk, megszerzem, és átküldöm magának.

A KÖVETKEZŐ PERCBEN a rendőrautók, terepjárók, és kisteherautók

karavánja már az országúton járt, legelöl Lucas és Frisell. Laurent két
perccel később telefonált.
– Megvan az a szám Sault-ba, egy mobiltelefont hívhat fel, aztán
beviszik a készüléket Walker cellájába.
Lucas feljegyezte a számot, és egy perc múlva már Sault Ste. Marie
egyik seriffhelyettesével beszélt, kihangosítva.
– Már indulunk a cellába – fontoskodott a helyettes –, már be is
léptünk. Melody, Davenport ügynök akar beszélni magácskával!
– Igen, én vagyok – szólt be a telefonba Walker.
– Mondja: ha a rendőrök azt kérnék magától, hogy hívja fel Pilátust,
őt magát… vagy ha én kérném magától… lenne valamiféle módja
annak, hogy figyelmeztesse Pilátust, hogy a zsaruk elkapták magát?
– Igen. Az egyik mondatba bele kell keverni azt a szót, hogy
„megbízhatatlan”. Az azt jelenti, hogy minden, amit most mondtam, az
megbízhatatlan, mert egy zsaru hallgatózik mellettem.
– Kösz – tette le Lucas a telefont. – A kurva életbe…
– Mi történt? – kapta fel a fejét Frisell.
– Az a tetves Alice McCarthy figyelmeztette mindkét csoportot,
megüzente nekik, hogy zsaru van mellette, amikor telefonál. Éreztem
én, hogy valami nincs rendben azzal a beszélgetéssel, tudtam, és mégis
hagytam, hogy beszéljen. Pilátus mindent tud, a rohadt életbe, tudja,
hogy jövünk!
– Hát ez nem hangzik túl jól – morogta Frisell. – De legalább
tudjuk, az jobb, mint ha nem tudnánk.
– Istenem, istenem… Ezt elbaltáztam, de nagyon, nagyon elba…
 16.

Pilátus korán indult el, reggel nyolckor már leparkolta a lakókocsit a

Crossroads Citgo vegyesbolt és benzinkút mögött. Ezt az egész Felső-
félszigetet, úgy ahogy volt, nem értette. Pedig átutazott ő már, nem is
egyszer, a Délnyugat kihalt sivatagain, de ilyet még nem látott. A
délnyugati sivatagok végtelen ürességét azért csak-csak élénkítette
egy-egy nagyobbacska város, de itt, a félszigeten a Semmit általában
állami vagy nemzeti parkoknak nevezték, és nem szakította meg az
egyhangúságot semmi, csak pár farm, fűrésztelep, vagy ösvény, ami
valószínűleg vezetett valahová, mert fakitermeléshez használatos
munkagépek közlekedtek rajta. De a települések… semmi, de semmi,
legfeljebb egy benzinkút meg egy vegyesbolt. Érthetetlen.
Brownsville nagy, kövér pont volt a papírtérképen, de amikor
odaértek, csak néhány elszórt házacskát láttak, jó néhány közülük
lakatlan; és összesen, ha fél tucat működő üzletet. A Citgo, emögött
parkolt le; Tom síléc- és fánkboltja, kávét és valamiféle gyanús
üdítőket is kaphatsz itt; a Larabee fűrésztelep, itt a kínálatot
láncfűrésszel alkotott, medvéket és halakat ábrázoló szobrok
igyekeztek feldobni; Pat büféje, egyben paplanbolt is, elöl néhány
asztal és a bárpult, hátul a paplanraktár; a Magic’s, egy söralapú
talponálló, de ez reggel még zárva tart; és egy hatalmas, üres telek, tele
kivágott fatörzzsel, és semmi jelével az emberi életnek. Akadt még
egy-két üzlet a Citgo túloldalán is, de azok már a kutyát sem
érdekelték. Ahogy mentek befelé a városba, elhaladtak egy vörös
téglás iskolaépület előtt: mellette egy még kisebb, szintén vörös téglás
házat láttak, ez volt a helyi kormányhivatal és rendőrség székháza.
Kristen és Laine épp tankoltak, benzint a Pontiacbe és dízelolajat a
lakókocsiba, amikor Alice McCarthy felhívta őket, és beszélgetés
közben kiejtette a száján a „megbízhatatlan” szót. Pilátus mondott még
egy-két mondatot, aztán letette.
– A kurva életbe. Van egy kis probléma.
– Van itt több is – tódította Kristen. – Ebből a szivattyúból szivárog
a benzin.
– Kit érdekel a benzin – förmedt rá Pilátus. – Alice azt mondta,
megbízhatatlan. Elkapták a zsaruk, ők kényszerítették, hogy felhívjon
minket. Ettől – nézett a mobiljára – meg kell szabadulnom.
Elindult a szemetes felé, de nem jutott ideje kidobni a telefont: újra
megszólalt. Richie volt az, aki most északra volt tőlük, a tó partján.
– A zsaruk lehallgatnak – vette fel a telefont Pilátus.
– Tudom, azért hívlak, hogy figyelmeztesselek. Megálltunk egy
helyen enni, ott hívott Alice, azzal, hogy megbízhatatlan, erre
elindultunk, de a csajom vett egy újságot, azt írják, hogy a zsaruk
agyonlőttek egy ismeretlen kaliforniai férfit a gyűlésen, Sault Ste.
Marie-ben.
– Mi?
– A nyakunkon vannak a rohadékok – lihegte Richie –, a kaliforniai
rendszám, azzal van a baj.
– Emlékszel még, hol találkozunk, ha zűr van? Emlékszel?
– Persze.
– Akkor indulás oda! És a telefonodat dobd el!
– Jó, akkor ott találkozunk.
Pilátus letette.
– Valami kaliforniai csávót lelőttek a gyűlésen a zsaruk – mondta a
két nőnek. – Biztos, hogy tőlünk valakit.
– Jó, akkor tűnjünk innen – vágta rá Kristen –, csak előbb még
megtankolok. Te addig szedd össze Bellt és Michelle-t.
Pilátus körbenézett, kiemelt egy ablakmosásra szolgáló papírtörlőt a
tartójából, beletekerte a mobilját, és széttaposta. Ahogy megérezte,
hogy most már szilánkokban van az a telefon, és az akkut is kiemelte a
romhalmaztól, fogta a papírt, és telefonmaradványostul, mindenestül
kidobta.
– Idehívom Bellt – szólt oda Kristennek.
De még mielőtt elindult volna, kivette a Pontiacból a .45-öst, az
övébe csúsztatta, és kihúzta a nadrágjából a trikóját, hogy eltakarja
vele a revolvert. Csak utána szaladt át az úton, a büfébe, ahol Michelle
és Bell hat sajtburgert rendeltek: most ennek az elkészültére vártak.
– Indulunk – kiáltott oda nekik, már az ajtóból.
– Jó, csak egy perc, mindjárt kész lesz…
– Indulunk!
Nagydarab, sárgásszürke hajú nő készítette a burgereket, a szájában
cigaretta, a nő minden erőfeszítése arra irányult, hogy ne hamuzzon a
burgerekre.
– De hát még el sem készült – fordult Pilátus felé.
– Te jóisten – szólalt most meg Michelle, aki az ablaknál bámulta az
utcát –, ezt nézzétek!

EGY JÁRŐRAUTÓT LÁTOTT, ahogy megáll az út közepén, és két zsaru

száll ki belőle. Elindultak Kristen és Laine felé: ők még most is a
kocsit tankolták, de már észrevették a feléjük tartó két rendőrt. Bell
Pilátus felé fordult: ő megállt egyhelyben, mintha odafagyott volna.
– Gyerünk, csináljuk meg – rikkantotta Bell, és előrántotta a
revolverét, egy vénséges .38-ast.
– Várj – vakkantott rá Pilátus.
– Mi a fenének – mordult vissza Bell –, ha elveszik a kocsinkat,
úgyis mindennek vége!
Egy másodperc múltán már ki is rohant az ajtón, a kezében a
revolvere: Pilátus a nyomában, ő is kihúzta a .45-ösét. Bell negyven
lépésre a célponttól tüzet nyitott, aztán Pilátus is rákezdett, a zsaruk
viszonozták a tüzet, de nem találtak. Egyikük sem halt meg. Bell
elindult feléjük, a revolverét a földön fekvő zsaruk felé fordította, hogy
egyszer és mindenkorra végezzen velük.
Kristen a földre vetette magát, nehogy véletlenül eltalálja egy
eltévedt golyó; Michelle és Pilátus elrohant a földön fekvő rendőrök
mellett. Kristen is felpattant, kirántotta a csövet a Pontiac tankjából –
ekkor azonban, ki tudja, honnét, újabb lövés dördült. Michelle a földre
zuhant. Pilátus és Bell megfordult: a büfé ajtajában ott állt a nő, aki a
burgereket készítette, a kezében puskával. Pilátus és Bell tökéletes
összhangban lőtt vissza rá – és a nő eltűnt az ajtó mögött. Pilátus és
Bell revolveréből egyszerre fogyott ki a golyó. Michelle a földön
feküdt, sikoltozott fájdalmában. Bell felkapta a földről, a lakókocsihoz
cipelte, bedobta az utastérbe.
Laine is kiejtette a kezéből a csövet tankolás közben, de még
sikerült bezárnia a tanksapkát. Bell meg ő bemásztak a lakókocsiba, és
elindultak. Az első néhány méteren ők mentek elöl, de aztán Pilátus
Firebirdje megelőzte őket. Ahogy a két kocsi elsuhant egymás mellett,
egy golyó eltalálta a Firebird hátsó szélvédőjét, betörte az üveget,
megpattant rajta, és irányt változtatva eltűnt a semmiben. Egy fél perc
múlva elhagyták a várost. Két mérföldet ha megtehettek, amikor
Pilátus hátranézett: a lakókocsi fél mérföldre lehetett tőlük.
 – Hívd fel Bellt – szólt Kristennek –, a te telefonodon.
Kristen engedelmeskedett.
– Michelle kapott egy golyót a hátába – hadarta Bell a telefonba –,
elég rohadtul néz ki, kórházba kéne vinnünk.
Pilátus csak a fejét rázta, hogy nem.
– Valahol kanyarodjunk le az útról – szólalt meg aztán, olyan
hangosan, hogy Bell is hallja –, és nézzük meg, mi van.
– Jön mögöttem egy kisteherautó – kiabálta Bell –, messziről, de
egyre csak gyorsít, szerintem azóta követ minket, hogy kijöttünk a
városból!
Éppen egy dombra kapaszkodtak fel.
– Ha átjutottunk a dombtetőn – állt elő az ötlettel Pilátus –, és nem
látod azt a kocsit a visszapillantóból, állj meg az út szélén. Elő kell
szednünk a puskát a szekrényből.
– Oké!
– Szarban vagyunk, cicám – szólt oda Pilátus Kristennek –, nyakig
vagyunk a szarban!
Átjutottak a dombtetőn, behúzódtak az út menti bokrok közé:
megérkezett a lakókocsi, az is lehúzódott. Bell kiugrott, rohant a hátsó
ajtóhoz, mire kinyitotta, már Pilátus is odajött, ő rontott be az
utastérbe, felrántotta a szekrényajtót, félredobta a ruhákat, kihalászta a
puskát és a tárat, betöltötte a puskát, és kiugrott a lakókocsiból. Az
oldalának támaszkodott, és ahogy felbukkant a kisteherautó, meghúzta
a ravaszt – de nem történt semmi. Az első pillanatban azt hitte, rossz a
puska: aztán rájött, hogy elfelejtette kibiztosítani. Sebtiben
kibiztosította, és tüzet nyitott, az egész tárat beleeresztette a
kisteherautóba.
A kisteherautó megcsúszott az úton, megpördült, tolatni kezdett,
Pilátus egy pillanatra sem hagyta abba a tüzelést, amíg ki nem fogyott
a töltényből. Káromkodott egyet, visszarohant a lakókocsiba, újabb
tárat kotort elő a szekrény aljából, a cipők közül, betöltötte, kirohant.
Mire a lakókocsi elé ért, a kisteherautó eltűnt a dombtető mögött.
Pilátus felrohant a dombtetőre: a kisteherautó most jó ötszáz méterre
lehetett tőle: a vezetőnek valahogy sikerült megzaboláznia a járgányát,
aztán felgyorsítania. Bell kiemelte Michelle-t az ülésről, lefektette az
út szélére. A lány eszméletén volt, halkan nyögött, a szája szélén
rózsaszín vércsík bukkant elő.
– Ha itthagyjuk, megláthatják – mormolta Bell. – Fel kéne hívni
valakit, és megmondani neki, hogy Michelle itt fekszik, és…
Pilátus megfordult, két villámgyors lépéssel a lakókocsi előtt
termett, belerúgott a lökhárítóba, egyszer, aztán még egyszer.
– Miért történik mindig ugyanaz a szarság – üvöltött Bellre –, és
miért mindig vele, miért, miért?!
– Nagyon fáj – nyögött fel Michelle.
Pilátus nem felelt neki, csak a puskát emelte fel, és egy pillanat alatt
két golyót küldött a lány arcába. Laine és Kristen rémülten rezzent
össze.
– A kurva életbe, ne sajnáljátok – üvöltött rájuk Pilátus –, ha életben
hagyom, beköp minket, aztán mindnyájan a villamosszékben kötünk
ki! Rühellem ezt a tetves koszfészket! Rühellem!
Menniük kellett. Mielőtt nekiindultak, még belökték Michelle
holttestét az árokba, letörtek néhány gallyat a bokrokról, a holttestre
dobálták. Menniük kellett. Menniük kellett. Mentek. Bell, ahogy
menekülés közben a visszapillantóba nézett, mintha egy szikrát látott
volna fel-felvillanni, messze mögöttük: akár egy őket üldöző autó
szélvédőjén is megcsillanhatott a nap – de nem ért rá ezzel foglalkozni.
Úgysem tehet ellene semmit.
 17.

Frisell tartotta a tempót: keskeny volt az út, se gyorsabban, se

lassabban nem ment óránként nyolcvanöt mérföldnél – amíg el nem
húzott mellettük egy járőrautó Hale megye seriffjének kötelékéből.
Akkor kis híján az árokba fordult, a jobb oldali kerekek az árok szélét
szántották.
– Jézusom – nyögött fel Frisell. – Látta? Aki a vezető mellett ült,
intett nekünk. Úgy látszik, történt valami.
– Igen, ráadásul valami, aminek nem kellett volna történnie – húzta
el a száját Lucas. Elővette a telefonját, Laurentet hívta, aki néhány
autónyi távolságból követte őket. – Valami történhetett Hale megyében
– mondta, ahogy a seriff felvette.
– Tudom, Peters már keresi az ottani rendőrség számát… Na, meg is
találta.
Lucas kivárta azt a pár percet, míg Laurent utánajárt a dolgoknak.
– Zavaros história – szólalt meg újra a seriff –, lövöldözés tört ki
Brownsville-ben, a seriff és egy helyettese is megsérült, méghozzá
súlyosan. A támadók elszöktek, de egy ottani férfi a kisteherautóján
utánuk eredt, telefonon folyamatosan jelent a rendőröknek. Azt
mondja, letértek az autóútról, északnyugati irányban haladnak tovább,
egy Mellon nevű város felé.
– A fene egy meg, Pilátus volt az, és megpróbálták elfogni –
keseredett el Lucas.
– Igen, szerintem is.
– Hol van ez a Mellon?
 – Menjenek tovább egyenesen előre, át Brownsville-en, onnan még
nagyjából tíz mérföld, és lesz egy útkereszteződés, onnan folytassák
északnyugatnak, Marquette felé. Persze az az út az inkább csak afféle
ösvény, de ki van kövezve, rá lehet rajta kapcsolni. Mellon után egy-
két mérfölddel lesz egy hármas kereszteződés, egy kelet-nyugati út
találkozik azzal az úttal, ahol menekülnek. Ha elkanyarodnak a
kereszteződésben, az eddiginél is nehezebb lesz megtalálni őket, főleg,
hogy nem tudjuk, merre kanyarodnak.
– Akkor nagyon bele kell húznunk – állapította meg Lucas.
Egy perc elmúltával Laurent újra bejelentkezett.
– Beszéltem egy országúti járőrrel, aki útban van Mellon felé. Azt
mondja, ha ő ér oda előbb, a hídnál leblokkolja az utat. Nincs másik út,
ha sikerül blokkolnia, akkor fel is tudja tartóztatni őket. Azt mondja,
legalább négyen vannak, esetleg öten, de az egyiküket valószínűleg
meglőtte az a nő, aki egy ottani kávézó gazdája, és ő is kapott egy
golyót a lövöldözésben. Ennyit tudunk. A férfiról, aki a nyomukba
eredt, nem tudunk semmit.
– Bele kell húznunk – ismételte meg Lucas. – Sürgősen oda kell
érni. Hány járőrt mondott?
– Csak egyet, legalábbis én egyről tudok.
– Bele kell húznunk – ismételte önmagát Lucas. – Szóljon oda abba
a városba, Mellon, ugye, így hívják… Értesítse őket, hogy mi
közeledik feléjük!
– Rendben, máris – tette le Laurent.
Frisell teljes testsúlyával a gázpedálra nehezedett: átlépték az
óránkénti száz mérföldet.
– Majd szóljon, ha ideges lesz – mondta Lucasnak.
– Messze van az még – legyintett Lucas. – Bocsásson meg – nyúlt át
Frisell oldalára, hogy bekapcsolja a villogót: és mentek tovább,
pillanatok alatt maguk mögött hagyva a többi autót.

MÁR ELHAGYTÁK WINTERT, húsz mérföldre lehettek Brownsville-től,

amikor kitört a lövöldözés. Egy vagy két perccel később hallottak róla,
akkor, amikor a seriff, akit meglőttek, segítségért kezdett kiáltozni az
autójából: ez volt az a pillanat, amikor a Hale megyei járőrautó
elrobogott mellettük. Körülbelül tizenöt mérföldre lehettek a céltól.
Frisell most már száztízzel hajtotta a Mercedest, de ezzel elérte a
vakmerősége határát.
– Nem, hinném, hogy ennél is gyorsabban tudnék menni –
szabadkozott –, ahhoz túl hepehupás ez az út.
Nagyjából kilenc perccel a lövöldözés vége után értek Brownsville-
be, tizenöt másodperccel lemaradva a járőrautótól, amelyik megelőzte
őket az országúton. A két sebesült még a földön feküdt. Hosszú az út a
kórházig: a legközelebbi Munsingban van, ott, ahol a telefonkövetők
jelzései szerint Pilátus tanítványainak második csoportja időzik.
Brownsville-ben még orvos sem volt, csak egy állatorvos, az is pár
mérföldre a városon kívül: őt hívták ki, hogy segítsen. Egy perccel
Lucas és Frisell előtt ért oda.

A SERIFF A kocsija mellett feküdt, egy vércsík vezette hozzá az utat. Az

utca közepén lőtték meg, onnan mászott vissza az autójáig, hogy
segítséget hívjon. Hárman álltak körülötte, mind a hárman civilek: a
negyedik, az egyik seriffhelyettes a járőrautóból, ami lehagyta
Lucasékat, a seriff sebét próbálta bekötözni egy adag gézzel. A seriff
az oldalába kapta az egyik golyót, a másikat a bal csípője közelében, a
harmadikat a jobb combjába, de nem ájult el. A helyettesét a hátán
érték a lövések, az egyik fent, a másik lejjebb. Lélegzett, de nem volt
eszméleténél, az utca közepén feküdt, a saját vérében. Az állatorvos
fölébe hajolva próbálta elállítani a vérzést.
Lucasnak elég volt egyetlen pillantást vetnie a seriffre, és máris
maga köré intette a helyieket. – Hozzanak egy ajtót, az jó lesz
hordágynak – rendelkezett –, aztán kell még egy kisteherautó, és egy
matrac, lehetőleg rugós, szedjenek le egyet az ágyról! És most,
azonnal!
A kíváncsiskodók szétszaladtak, ki-ki a maga házába, kivéve pár
embert, akik egy lakatlannak tűnő házat rohamoztak meg. Lucas
elindult a földön fekvő seriffhelyettes felé, de egy robajt hallott:
megfordult, és egy testes férfit vett észre, aki berúgta a lakatlan ház
ajtaját.
– Orville meghal, ha nem visszük azonnal kórházba – nézett fel az
állatorvos, ahogy Lucas odaért hozzá –, már alig lélegzik.
– Van defibrillátor a kocsimban – ajánlkozott Laurent.
– Hát akkor hozza, de gyorsan!
Egy nő rükvercelt feléjük, teherautót vezetett.
– Megvan a hordágy – kiabálta valaki.
A testes férfi volt az, aki berúgta a lakatlan ház ajtaját, azt hozta.
Lucas eléje ment, futás közben kiáltva oda négy másik embernek, akik
egy dupla, láthatóan rugós matracot cipeltek.
– Rakják a teherautóra! Maga meg hozza már azt az ajtót!
Négyen kellettek ahhoz is, hogy a seriffet átemeljék a földről az
ajtóra.
– Fáj… – nyögött fel a szerencsétlen, alig érthetően. A következő
percben már a seriff is, a helyettese is a matracon feküdt, egymás
mellett. Az állatorvos a vezetőfülkébe ült, a nő mellé – ő amúgy a Cray
megyei seriffhelyettes volt, és szemlátomást értette a szakmáját: ő
tartotta a defibrillátort, amíg az állatorvos betelefonált a kórházba, és
miközben az ügyeletes orvossal beszélt, a teherautó repülőrajttal
elindult Munsing felé.

VAN EGY HARMADIK sebesült is, egy nő, mondta valaki Lucasnak, ő
pedig beszaladt a kávézóba, hogy megnézze, miben segíthet. A
sebesült nő a kávézó padlóján feküdt, oldalvást, a szájában cigaretta
égett. A csípőjén találták el; ha rendben van a szíve, túléli, állapította
meg magában Lucas, aztán majd elviszi a tüdőrák. Egyelőre azonban
csak néhány csepp vért veszített. Egy másik nő állt mellette, törülközőt
szorított a sebre.
– Őt is kórházba kell vinnünk – mondta neki Lucas.
– Majd én beviszem – jelentkezett a nő a törülközővel.
– A rohadt életbe, ez a nyavalya hiányzott még – fújta ki a
cigarettája füstjét a sebesült nő.
– Ejnye, Margery – csóválta a fejét a törülközős.
– Mi van a fiúkkal? – kérdezte a nő a földön.
– Már elindultak észak felé – felelte egy férfi az ajtóból.
– Hányan voltak a támadók? – kérdezte Lucas a nőtől a padlón.
– Négyen vagy öten. Azt hiszem, két nő állt a benzinkútnál, egy
harmadik nő meg két férfi volt idebent, vártak a sajtburgerekre, amiket
egyébként ki se fizettek.
– Hogy tudsz még ilyenkor is viccelni, Margery? –
elégedetlenkedett megint a másik nő.
– Rájuk lőttem, de remegett a kezem, nem céloztam jól. Azt hiszem,
az egyik nőt eltaláltam, pedig nem is rá céloztam. Láttam, hogy Hugh
és Orville a földre esik, hát fogtam a puskát, és nem sajnáltam tőlük a
muníciót.
És folytatta volna, ki tudja, meddig, ha oda nem rohan hozzájuk a
benzinkutas az utca túlsó oldaláról.
– Ben hívott – lihegte az ajtóban –, azt mondja, rálőttek a kocsijára,
de neki semmi baja. Azok a rohadékok mennek tovább, de ő is a
nyomukban van ám, azt mondja, most már biztos, hogy Mellon felé
mennek, de nem hajthatnak gyorsan, nehogy lemaradjon a lakókocsi.
– Akkor induljunk mi is – nógatta Frisellt és a helyetteseket Lucas.
– Van még egy puskájuk?
– Igen, a seriff kocsijának a csomagtartójában.
– Szükség lesz rá. És valaki vigye be ezt a hölgyet a kórházba,
amilyen gyorsan csak lehet.
Az új puska is .223-as volt, négy tár járt hozzá. Elindultak kifelé a
városból; megint Lucas állt az élre. Most ő vezetett, Frisell mellette ült,
a puskát vizsgálgatta.
– Mennyire van innen Mellon?
– Húsz-huszonöt mérföld – felelte Frisell.
– Szóval olyan tíz-tizenkét perc.
– De csak ha legalább százhússzal megyünk – hűtötte le a
lelkesedését Frisell. Felnézett az égre, felsóhajtott. – Ó, jézusom…
– Hozzá hiába beszél, nincs ott – vágta rá Lucas.

HA ERRE JÖNNEK, énfelém – hallották meg három mérföldre Mellontól

nyugatra egy Richard Blinder nevű michigani zsaru rádiójelentését,
amit egy Hale megyei seriffhelyettesnek küldött –, akkor
eltorlaszolhatom az utat Mellonnál, és feltarthatom őket egy ideig.
Hogy meddig, az attól függ, hogy hányan vannak. Két perc múlva
odaérek, de az isten szerelmére, küldjetek erősítést!
Két perccel később, villogóval-szirénával, elérte a Mellonhoz
közeli, nagyjából ötméteres hidat, amely egy hol részlegesen, hol
teljesen kiszáradt patakocska felett ívelt át, keresztbe fordította a
járőrautót, és addig manőverezett, míg sikerült mindkét sávot elállnia.
Most épp csordogált pár csepp víz a patakban, de alig látszott belőle
valami a bokrok és fűcsomók között. Sík volt a terep errefelé, az út
pedig nyílegyenes, Blinder mégsem látott egyetlen közeledő autót sem.
Kivette a puskáját a csomagtartóból, átszaladt az út túloldalára, a
benzinkúthoz. Két autó állt a kútnál, körülöttük három vevő és egy
alkalmazott.
– Most hívtak Brownsville-ből – kiáltott oda a rendőrnek a
benzinkút embere –, mi itt ássuk be magunkat, a többiek
hazaszaladtak, és előkeresték a puskájukat!
– Jó, de azért jó lenne, ha inkább elbarikádoznák magukat a bokrok
között – vélte Blinder. – Nem tart ez semeddig sem, öt perc, és itt
vannak.
Visszarohant a járőrautóhoz.
– Hé, Dick – kiabált utána valaki a benzinkút melletti kisbolt
ajtajából –, nem akarsz valakit magad mellé?
– Nem, inkább magatokkal törődjetek. Zárjátok be az ajtókat! Fő a
biztonság!

MELLON VÁROSÁNAK NEHÉZ dolga volt, ha el akart vergődni Pilátus

tudatáig. Nem kímélte a Pontiac gázpedálját, messze maga mögött
hagyta a lakókocsit. Mindenáron el kell jutnia valahová, lehetőleg
minél messzebbre, ahol elrejtőzhet, és közben kifundálhatja, mit
tudnak a zsaruk – és mit nem. Mellon, az semmi, egy pörsenés a Felső-
félsziget valagán, akkor találtak rá a térképen, amikor vészhelyzeti
találkozóhelyet kerestek. Azért esett rá a választás, mert itt volt
benzinkút meg élelmiszerbolt, és a közelben egy nagyobb
útkereszteződés, mármint helyi léptékkel mérve: Los Angelesben ez a
nagyobb útkereszteződés biciklisávnak sem ment volna el.
Kristen sem jelentett sok segítséget.
– Ez az egész rohadt út az elejétől fogva tiszta örültség – ordított
Pilátussal –, már a tervezésnél elbaltáztuk, de nagyon! Persze hogy a
világ összes zsaruja miránk vadászik. Akkor jártunk volna a legjobban,
ha az a kis kurva, ott Haywardban megszurkál egy kicsit. De nem! Te
pedig…
– Kussolj már, kuss legyen, kuss! Ki akarsz szállni? Stoppal akarsz
visszamenni? Nem? Akkor kussoljál!
– Tudtam, hogy ez lesz a vége – legyintett Kristen. – Mi az ott elöl?
– kérdezte egy pillanat múlva. – Mi az?
– Nyilván az a város lesz…
Néhány elszórt házat láttak, mögöttük raktárházakat, a
homlokzatukon logóval, azok mögött újabb házakat – és egy autót,
keresztben állt az úton. Ahogy közelebb értek hozzá, meglátták az
oldalán a jelzést: rendőrautó volt, elállta mind a két sávot. Képtelenség
megkerülni, ilyesmi csak a filmekben fordulhat elő.

Ó, BASSZA MEG… Útakadály. Szedd elő a puskát, töltsd meg! Szedd

már elő!
Pilátus úgy tervezte, hogy még csak le sem lassít Mellonban: volt
elég benzin a tankban, neki tehát nincs itt semmi dolga, csak az, hogy
találkozzék a srácokkal a kereszteződésnél.
A puska ott feküdt a hátsó ülésen, Kristennek csak hátra kellett
fordulnia érte, aztán a két tölténytárért. – Nem célzok valami jól – tette
hozzá.
– Látod azt a kék házat, az útakadály előtt?
– Aha.
– Oda lehúzódunk.
Lelassított negyven mérföld per órára: ha ebben a tempóban
folytatja, fél perc, és ott lesznek az útakadálynál.
– Nem lassíthatok le nagyon, kiszúrják, hogy mire készülünk –
magyarázkodott.
– Miért, mire készülünk?
– Arra, amire világéletedben vágytál. Hogy kinyírjunk egy rohadék
zsarut.
– Szerintem azon már túl vagyunk.
Mentek tovább, lassítás nélkül, be a városba, elhúztak egy
vegyesbolt és egy benzinkút előtt, aztán egy garázs-autógumi-műhely
következett, utána egy kávézó és bár, egy használtcsónak-kereskedés,
meg néhány, elhagyatottnak tűnő raktárház mellett. Most már a rendőrt
is látták, a kocsija túlsó oldalán állt, felemelt kézzel intett feléjük, hogy
álljanak meg; a puskája a vállán. Pilátus hirtelen mozdulattal
lekanyarodott az útról, egy kavicsos ösvényre, és eltűnt a kék ház
mögött. Amikor már biztos lehetett benne, hogy a rendőr nem látja,
satufékkel megállította az autót, felkapta a puskát, kiugrott, a ház sarka
mögé rohant. Kinézett a sarok mögül: látta, hogy a rendőr, vagyis hát
országúti járőr, előrekúszott a kocsija fedezékében, és most épp a ház
felé fordítja a puskája csövét.
Pilátus villámgyorsan visszahúzódott a ház fedezékébe. Átszaladt a
másik sarokhoz, onnan is kikémlelt. A zsaru még ekkor is az előbbi
sarkot fixírozta. Pilátus nem sokat látott belőle, csak hallotta, hogy
kiabál valamit, de azt nem hallotta, mit. Összeszedte minden
lelkierejét, a lábát a talajnak feszítette, és három gyors lövést küldött a
zsaru felé. A zsaru a földre esett, de Pilátus mégis úgy érezte, hogy
nem találta el. Leadott három újabb lövészt, ezúttal a kocsi alá, hátha
mandinerből a zsaru fejére pattannak: de nem volt szerencséje, csak
annyit ért el, hogy látott egy villanást a zsaru tökfödőjéből, az autó
kerekeinek fedezékében.
A rendőr újra kiáltozni kezdett, aztán Kristen is rázendített Pilátus
háta mögött.
– Most mit csináljunk? Mit csináljunk?
Pilátusnak fogalma sem volt. Nem is érdekelte: az újabb autó
kötötte le a figyelmét, amelyik éppen ebben a pillanatban bukkant fel
az országúton, a rendőr mögött. Ő is, Kristen is láthatta, ahogy a
rendőr karlendítéssel leállítja az autót. Az autó megállt, a következő
pillanatban már az ajtaja is kipattant. Richie, aki a tótól jött idáig, hogy
találkozhasson Pilátussal, előkapta a puskáját, és a kocsiajtó
fedezékéből tüzelni kezdett a rendőrre.
A rendőr bukdácsolva a hídkorláthoz szaladt, megpróbált elrejtőzni
a patakban vagy legalább a medrében, de egy újabb golyó eltalálta,
épp, amikor odaért. Egy pillanatig moccanás nélkül, a puskáját
elejtette, de aztán mégiscsak sikerült feltápászkodnia, és átvetette
magát a korláton. Most már Pilátus is előmerészkedett a ház mögül: ő
is, Richire is lenéztek a patakmederre, de nem láttak semmit, csak a
gizgazt a víz körül. A fűben láthatták, hol ért földet a zsaru, azt is, ahol
a híd alá mászott – magának a zsarunak viszont csak a hűlt helyét.
– Asszem, rendesen eltaláltam – mormolta elégedetten Richie:
aztán, ahogy a filmekben, egy „Fedezz!” kiáltással a híd végéhez
szaladt, lebukdácsolt a patakmederhez, hogy utánanézzen a zsarunak,
és, ha lehet, le is lője – de őt állította meg egy lövés a híd alól. Pilátus
csak azt látta, ahogy a lövés felveri a port Richie lába körül; a golyó
nyilván a két lába között csapódott be. Richie felordított, visszarohant
a hídra, ki a rendőr látómezejéből. Most Ellen és Carrie szállt ki az
autóból. Ők is a hídhoz rohantak, és ahogy odaértek, Ellen felkapta a
rendőr elejtett puskáját: aztán Carrie lehajolt valamiért, és amikor
felegyenesedett, Pilátus megállapíthatta, hogy két, de az is lehet, hogy
három teljes tölténytárral lettek gazdagabbak.
– Erre, gyertek már – kiabálta Pilátus, és közben, csak úgy
vaktában, leadott egy sorozatot a híd alá. Amíg ő sakkban tartotta a
rendőrt, Richie, Ellen, és Carrie a ház mögé rohant. Ekkor egy újabb
autó állt meg Richie kocsija mögött: Coon és Chet is megérkezett.
Pilátus addig kiabált nekik, míg fel nem fogták, hogy mi a helyzet. De
kiabálás közben is egyre csak lőtt; és Richie is. Coon kihasználta az
alkalmat, odarohant a járőrautóhoz, belenézett: de ebben a pillanatban
egy lövés találta el a járőrautó szélvédőjét, aztán még egy… Coon a
földre vetette magát, az autót használta fedezékként: Chet nem
foglalkozott az autóval, ő csak rohant, egyenesen a híd vége felé.
Közben egy újabb lövés érkezett, megpattant egy réges-régi
faoszlopon, feltehetően ruhaszárító kötelet tartott valaha: a golyó alig
pár ujjnyira kerülte el Chet fejét, ahogy elfutott az oszlop mellett.
– Nem tudok kiszabadulni innét – bukkant elő Coon az autó mögül
–, lőnek rám a benzinkútról!
– Várj – kiáltott rá Richie: rohanvást megkerülte a házat,
átszáguldott egy üres telken. A telek túloldalán rózsaszín házikó állt,
Richie elkúszott a sarkáig, és onnan lőtt tovább, most már a benzinkút
felé. A negyedik, vagy talán az ötödik lövésével betörte a kirakatot,
Coon pedig, kihasználva az alkalmat, átrohant az üres telken, be a kék
ház mögé.
Richie könnyű futásban visszatért: most valamennyien a kék ház
fedezékében kucorogtak.
– Le kell szedni azt a zsarut – mondta a többieknek –, éspedig minél
előbb. Aztán vigyük el onnét a kocsiját.
– Nincs benne a kulcs – zihálta Coon: bár inkább az izgalomtól
lihegett, nem a testmozgás fárasztotta. – Biztos a rohadék zsaru
zsebében van.
– Majd én megmondom, mit csinálunk – szólalt meg Kristen –,
mármint hogy mit csináltok ti, akiknél puska van. Egyikőtök lerohan a
patakhoz, a másik is, de a híd másik oldalánál, odáig, ahonnan már be
tudtok lőni a híd alá. Vagy kinyírjátok a zsarut, vagy kikényszerítitek a
híd alól, és akkor mi szedjük le. Ha megvagyunk, odábbtoljuk a
kocsiját, a Firebird és a lakókocsi átmegy a hídon, utána visszatoljuk a
járőrautót a helyére, addig lőjük a benzintankot, míg ki nem gyullad,
akkor aztán senki át nem jut a hídon, mi meg elhúzunk innét.
– Jó ötlet – mondta Pilátus elégedetten. Ő most képtelen volt
kitalálni bármit is, a feje mintha vattával telt volna meg: kezdett
megtébolyodni. Zavaros szemmel nézett körül. – Ott jön Bell – kiáltott
fel. Coon válla felett vette észre a közelítő lakókocsit, ahogy beszáguld
a városkába.
Bell szinte nem is lassított, ahogy beért Mellonba: az utolsó
pillanatban látta meg a többieket, és állt meg a kék ház mellett.
Zavartan, összevissza nézegetve szállt ki: a lakókocsi oldalát száz és
száz golyó ütötte lyuk csúfította.
– Ezek az idióták lövészünnepséget szerveztek itt, vagy mi –
dörmögte.
Kiszállt Laine is, az arcán vércsík kúszott lefelé.
 – Az a rohadt furgon még mindig ott van – nézett vissza, amerről
jöttek. – Egész úton idefelé követett minket.
Pilátus is arra fordította a fejét, amerre Laine mutatott: a furgon
valóban ott állt, jó öt-hatszáz lépésre tőlük, az út közepén.
– Egész idő alatt a nyomunkban volt – dühöngött.
– Majd én lerendezem – szánta rá magát magát Bell. – Ti várjatok
meg itt.
Kikapta a tárat a puskájából, újat tett bele.
– Ez az, ember, erre vártunk – szólt oda közben Pilátusnak. – Itt a
Bukás! Erre készültünk már mióta, és most itt van, bassza meg!
Elrohant, megkerülte a házakat, aztán a raktárépületeket is, míg ki
nem jutott a főutcára. Vagy kétszáz lépést tett meg könnyű
futólépésben, amikor kinyílt mellette egy ajtó – a BÁR felirat
díszelgett fölötte –, és valaki rálőtt. Nem találta el, de Bell észrevette,
hogy az ajtó mozog, és futtában visszalőtt, aztán eltűnt a szomszédos
épület mögött. Újra előbukkant mögüle, rohant tovább, végül az utolsó
raktárháznál megállt, és visszanézett, amerről jött. Az a rohadt furgon
időközben eltolatott, és most még messzebb volt, mint az előbb,
puskagolyóval elérhetetlenül messzire.
– Bassza meg – hördült föl Bell.
Visszakocogott Pilátushoz és a többiekhez, csak az üres telken, ahol
az a lövés kicsin múlt, hogy el nem eltalálta, csak ott fogta rohanóra.
– Eltolatott a tetű – jelentette –, olyan messzire, hogy ne találhassam
el, neki viszont legyen ideje a világ összes zsaruját a nyakunkra hozni.
– Azzal már elkésett – szólt közbe Kristen.
Egy fekete terepjáró száguldott a híd felé, az első ütközőjén
villogókkal.

– Tessék, itt jön az újabb adag – nézett körül vadul szikrázó

szemmel Pilátus; de kiutat hiába keresett. Kivéve talán magát a Bukást:
de erről a baromságról most hallani sem akart.
– Ide figyelj – szólalt meg Coon –, nincsenek ezek olyan sokan.
Aszondom, itt lerendezhetjük őket. Benyomulunk ezekbe a házakba,
akkor nekik kell utánunk jönniük. Itt vagyunk a világ végén, sokkal
többen már nemigen jöhetnek.
– Mondtam én, hogy nem kellett volna idejönnünk – nyivákolta
Kristen. – Már maga az ötlet is rossz volt.
– Kussoljál már – dörrent rá Pilátus. – Azt csináljuk, amit Coon
mondott. Benyomulunk ezekbe a házakba, és magunkra húzzuk a
rohadékokat. Harcolunk. Van esélyünk!
A többiek csak nézték: mostanra szinte minden varázserejét
elvesztette.
– Megcsináljuk – ismételte meg Pilátus. – Van esélyünk!
 18.
Lucas először a járőrautó villogóját vette észre, messze előttük.
– Azt hiszem, nem árt, ha felfegyverkezünk, mielőtt odaérnénk –
mondta Frisellnek –, lehet, hogy sikerült csapdába ejteni a
rohadékokat.
De szinte még ki sem ejtette az utolsó szavakat a száján, amikor
felhívta őket Laurent: ő az üldöző autóban ült.
– Dick Blinder hívott minket, meglőtték, lent fekszik a híd alatt –
hadarta. – Azt mondja, megpróbálják kifüstölni onnan. És azt is, hogy
ömlik belőle a vér. A híd túlsó oldalán két kocsi áll a Pilátusék
karavánjából. Dick szerint otthagyták a kocsikat, és ahányan csak
vannak, mind bementek a városba. Fegyver van náluk. És még azt is
mondta Dick, hogy ha nem hozzuk ki abból az árokból, valószínűleg
nem éli túl.
– Vissza tudja hívni? – kapta le Lucas a lábát a gázpedálról.
– Igen, nála van a rádiója.
– Kérdezze meg, nincs-e ott Pilátus valamelyik embere is az
árokban. Ha van: akkor a keleti, vagy a nyugati oldalán?
Egy percbe sem telt, és Laurent máris jelentkezett.
– Azt mondja, szerinte nincs senki az árokban. Szerinte mind
bementek a városba.
Lucas nem láthatta Laurent terepjáróját a visszapillantó tükörben:
azon nem volt villogó.
– Maga lát engem? – kérdezte a serifftől.
– Igen, de nagyon messze van tőlem, legalább egy mérföldre.
– Jó, akkor bevárjuk magát. Ha közelebb lesz, mi is elindulunk,
megpróbálunk körbemenni a városon, és úgy visszajutni az árokhoz.
Jöjjön utánunk, és mondja meg Dicknek, hogy jövünk. És szóljon az
összes emberének, hogy álljanak fel a városnak ezen az oldalán,
blokkolják az utat, és várjanak, amíg ki nem derítjük, hogy pontosan
mi is történik itt.
– Értettem.

TULAJDONKÉPPEN MIT IS akarunk csinálni? – kérdezte Frisell.

– Itt dögöljek meg, ha tudom. Előbb jussunk egy kicsit közelebb, ott
majd kitalálom – felelte Lucas. – Maga járt már itt?
– Persze. Évente legalább egyszer, de inkább kétszer.
– Az út melyik oldalán lehet a legtöbb ház, és a legkevesebb fa?
– Ó, a fene egye meg, hát olyan messzire én még sose voltam az
úttól… de azért, azt hiszem, a legtöbb ház balra lesz.
– Ha tűzharcba akarnak keveredni velünk, vagy ha azt tervezik,
hogy túszokat szednek, akkor nyilván a főutca környékén portyáznak.
Meg kéne kerülni a várost, és úgy eljutni az árokhoz. Ha ott vagyunk,
van fedezékünk, és kihozhatjuk Dicket. Mi a vezetékneve?
– Blinder. Elég nagy seggfej, de azért ennyire rosszat nem kívánnék
neki.
– Jó, de hát őt is meg lehet érteni, mégiscsak országúti járőr,
azoknál foglalkozási ártalom a seggfejség.
Végre Laurent is feltűnt a visszapillantóban: közeledett, méghozzá
gyorsan.
– Készítse elő a fegyvert – rendelkezett Lucas. – Hátul, pont maga
mögött, van egy vászonzsák, abban tartom az elsősegélydobozt. Vegye
ki, aztán az ülés alatt, rögtön a zsák mellett, talál egy fadobozt, vegye
ki azt is!
 Frisell kipattintotta a biztonsági övét, Lucas pedig elindította az
autót a város felé.
– Ebben a dobozban töltények vannak a .45-ösömhöz – magyarázta
Lucas, ahogy Frisell megtalálta a dobozt –, adja csak ide! És csatolja
be az övét. Készüljön, mindjárt célhoz érünk – tette zsebre a
tölténytárakat.
– Ha ennél is jobban akarnék felkészülni, hát…
– Akkor mi lenne?
– Nem, azt hiszem, most semmi vicces nem jut az eszembe.
– Tudom, mire gondol – kapcsolt rá Lucas. Laurent időközben
beérte őket: most mindketten óránkénti negyven mérfölddel haladtak a
város irányában. A beépített terület szélén, amely erdei tisztásként
kezdte a pályafutását, Lucas, ha balra tekintett, egy sor üres telket
látott, a túlsó végén betonlappal: valaha egy benzinkút alapzata
lehetett, de az épületből mostanra már nem maradt semmi. A betonlap
mögött újabb üres telkek, azok után néhány elszórt ház, a háború után
épülhettek. – Ismerd meg hazádat – morogta Lucas.
Lassított, felkanyarodott a betonlapra, végigzötykölődött rajta, most
már alig tíz mérföld per órával. Végül egy kavicsos ösvényre jutott ki:
az elszórtan álló házak között az ipari negyed felé vezetett. Minden
erejével azon igyekezett, hogy az úton tartsa a kocsit: a
visszapillantóból azt látta, hogy Laurent még mindig ott van a
nyomában.
Újra gázt adott, elhúzott az első házak mellett, most már látta az
árok szélét a kocsi orra előtt, öt-hatszáz méterre. Magát az árkot nem:
mindent eltakart a szélén növekvő bozótos. Megint felgyorsított,
házak, üres telkek maradtak le mögöttük. Alig száz méterre lehettek az
ároktól, amikor éles, fülrepesztő csattanást hallottak a hátsó ülés felől,
és Lucas nyakába égő, szúrós fájdalom nyilallt be.
– Lőnek ránk – fakadt ki Frisell –, szétlőtték az ablakot!
– De hát mindjárt odaérünk, mindjárt ott vagyunk!
– Ember, magából ömlik a vér!
– Nagyon?
– Nem, annyira azért nem nagyon.
– Az üveg – próbálta megnyugtatni a társát Lucas. Megérintette a
nyakát, ahogy visszahúzta a kezét, vért látott az ujjai végén.
Hátulról, de most még hátrábbról, mint az előbb, újabb csattanás
hallatszott.
– Ahogy ezek az amatőrök céloznak, az életben nem találnak el –
elégedetlenkedett Frisell. Annyi szakmaiság csengett a hangjából, hogy
Lucas akarva-akaratlanul elnevette magát. Erre Frisell is rákezdett.
Még akkor is nevettek mind a ketten, amikor az autójuk nekiütközött
az árokparti bozótosnak. Kacagva pattantak ki a kocsiból, röhögve
futottak fedezékbe.
Laurent és az egyik egyenruhás seriffhelyettese, Bernie Allen loholt
a nyomukban: négyesben vetették magukat az árokba. Bokáig érő víz
fogadta őket. Négykézláb másztak, nehogy a városból meglássák őket.
– Magát eltalálták – vette észre Laurent Lucas nyakát.
– Csak egy üvegcserép. Semmi komoly.
– Akkor jó – nyugodott meg Laurent. – Én megyek előre, puskával,
mindenki mögöttem, öt méter távolságra egymástól. Ha eltalálnának,
előbb a lövészt szedjék le, nekem csak utána segítsenek, semmi
értelme, hogy más is golyót kapjon. Jerry, te jössz utánam, Lucas
legyen a harmadik, Bernie, te fedezel hátul. Mindenki értette?
Lucas már épp javasolta volna, hogy ő menjen elöl, de Laurent
észrevette, hogy mire készül: kézbe kapta a puskáját, lövésre készen;
és elindult. Nem először csinálja, ötlött Lucas eszébe. Ahogy Frisell
sem. Ő ebben a csapatban legfeljebb pajzsként arathat babért.
Kétszáz lépésre lehettek a hídtól, nyugati irányban. Az első százat
megtették, ekkor azonban a seriff felemelt kézzel megállította a
menetet.
– Túl közel kerültünk a házakhoz – szólalt meg hangosan –, a
tetőkről épp idelátni. Bernie, te figyeld a tetőket, én felmegyek a hídra.
Lucas, jöjjön utánam, de csak ha már felértem a hídra. Jerry, Bernie, ti
is gyertek, egyesével, mi majd a hídról fedezünk titeket. És most
szedjük a lábunkat!
Mindenki bólintott. Laurent beszívott annyi levegőt, amennyit csak
tudott, és futva elindult a híd felé, még csak össze sem görnyedt. Lucas
és Allen félig felemelkedett a guggolásból, nézték a háztetőket; de nem
láttak senkit. Tíz-tizenöt másodperc – érzésre egy örökkévalóság – telt
el így, aztán Laurent felbukkant a hídon.
– Induljon – szólt oda Lucasnak Frisell.
És Lucas elindult. Vitte magával az elsősegélydobozt is. Rohant,
ahogy csak a lába bírta, de a patakmederben annyi volt a sár, hogy
egyszer kis híján térdig belesüllyedt, és az orrát záptojásszag öntötte el.
Mire a hídra ért, alig kapott levegőt. Látta, hogy Blinder a híd alatt
fekszik, összegörnyedve, de eszméleténél, a kezében pisztollyal – de
még ebben a sötétben is látszott, hogy sápadt, akár a vízihulla: a
vérveszteségtől vagy a sokktól, ki tudja. A zubbonya rajta volt, az inge
nem. Laurent tudomást sem vett róla: félig a híd alatt, félig kilógva
alóla állt, és a tetőket fürkészte, hogy fedezze Frisellt, aki rohanvást
megindult feléjük a patakmederben.
– Örülök, hogy látom – köszöntötte Blinder Lucast, ahogy odaért
melléje. – Már nagyon fáj.
 – Hol találták el?
– Mindkét lábamon, és a seggemen is – Blinder hangja alig
hallatszott, inkább hörgés volt, mint beszéd. – Szétszaggattam az
ingemet, abból csináltam kötést, de még így is vérzem. És fáj, kurvára
fáj! A fene egye meg, nem hittem volna, hogy ennyire fáj, ha meglövik
az embert.
Lucas kinyitotta az elsősegélydobozt, talált egy üvegcse morfiumot
és egy csepegtetőt.
– Ezt tegye a nyelve alá – mondta. – Ne nyelje le, csak hagyja a
nyelve alatt egy percig. Ettől majd elmúlik a fájdalom.
Blinder biccentett, hogy érti. Míg Lucas beadta a morfiumot, Frisell
is becsusszant a híd alá: most már ketten, ő és a seriff fürkészték a
háztetőket. Lucas ollót halászott elő a dobozból, nekiállt, hogy levágja
Blinderről a nadrágszárát. Allen is megérkezett, így Laurent beállhatott
segíteni Lucasnak.
A sebből Blinder fenekén még ekkor is szivárgott a vér, de úgy
látszott, a golyó belefulladt a zsírba: a lábain lévő sebek már
súlyosabbaknak tűntek.
Eldobták az ingből készült kötést, vastag gézpárnákra cserélték, jó
szorosan a sebre kötözték.
– Ki kell vinni innen – szólalt meg Frisell, aki elkerekedett szemmel
nézte, ahogy a másik kettő dolgozik –, hosszú az út visszafelé, és nincs
senki, aki fedezhetne minket.
– Persze, ki kell vinnünk – helyeselt Laurent. – Valahogy el kéne
juttatnunk Munisingba.
– Kötözzük be a sebét tisztességesen – döntötte el Lucas –, aztán
majd fedezzenek. Átrohanok az autókhoz a híd másik oldalán,
megnézem van-e valamelyikben slusszkulcs. Ha van, akkor abban
elszállíthatjuk. Arra csak tizenöt lépés, nem kétszáz. Ketten elbírjuk
Blindert, a másik kettő addig fedez minket.
– Rendben – bólintott Laurent.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Lucas Blindert.
– Ez az anyag – nyöszörögte Blinder, szinte félálomban – kezd már
hatni…
– Helyes.
Végeztek a sebkötözéssel, már amennyire megbirkóztak a feladattal,
aztán Laurent felhívott valakit. Pár pillanatig némán hallgatta a
másikat.
– Jó – felelte végül –, maradjatok ott, ahol vagyok, ne mozduljatok.
Mi erről az oldalról gondoskodunk róla, hogy
a rohadékok ne tudjanak kijönni. – Nem folytatta, megint a másik
mondott valamit. – Ó, bassza meg – szólalt meg újra –, biztos vagy
benne?
Letette a telefont.
– Az a seriffhelyettes Brownsville-ben – suttogta –, meghalt.
– Hallgattak.
– Maguk figyeljék a tetőket és az ablakokat – mondta Lucas –, én
meg elindulok az autóért.
A három másik beállt a helyére: kettő a híd egyik, a harmadik a
túlsó oldalán.
– Szabad a pálya – jelentette Laurent.
Lucas felrohant az árok túlsó partjára. A legközelebbi autó tizenöt-
húsz lépésre volt tőle, a másik a mögött nagyjából ötre. Rohant, ahogy
bírta, a hátába fájdalom nyilallt, a golyó ütötte seb jelezte, hogy ott
van; lebukott a legközelebbi autó mögé… egy pillanatra biztonságban
volt. Odakúszott az ajtajához, benézett az autóba: a kulcs nem volt a
helyén. Alaposabban is körülnézett – de kulcs sehol.
Átkúszott a másik autóhoz – és csak odaérve észlelte, hogy annak
jár a motorja. Az utasoldali ajtó nyitva maradt. Kinyitotta. A kocsi
padlóján egy megkezdett sajtburger hevert. Lucas felkapta, áthajította a
hátsó ülésre. Becsusszant az utastérbe, a vezető üléséhez mászott,
maga alá húzta a lábát, hogy a feje a szélvédő alatt maradjon. A híd
felől nem hallott lövéseket, így hát elindította az autót, megkerülte a
másikat, végül megállt az árok partján. A hátsó ülés túl szűk lesz
Blindernek, döntötte el, így amennyire tudta, hátradöntötte az
utasülést, aztán kiszállt az autóból, és lekúszott az árokba, a patakhoz.
– Itt a kocsi, fölöttem – mondta a többieknek –, ültessük be Blindert
az utasülésre, a hátsó ülésre nem férne be.
– Remek – lélegzett fel Laurent. – Bernie, te meg Lucas felviszitek,
aztán te, Bernie, beviszed Munisingbe.
– Most maradjak le erről a jó kis…
– Valakinek vinnie kell, és én úgy döntöttem, hogy te leszel az –
vágta el a vitát Laurent. – Lucasra itt lesz szükség, te meg nem vagy
annyira eszelős, mint Frisell. Tehát te vagy az én emberem.
– Oké – adta fel a küzdelmet Allen.
– Már így is épp eleget segítettél – vigasztalta a seriff.
– Elég vacak az a kocsi – szólt közbe Lucas –, és benzin is alig van
benne, úgyhogy állítsa le az első autót, ami az útjába kerül, mármint az
első baráti autót, és szálljanak át abba.
– Értettem – morogta Allen.
Lucas és Allen összefonták a kezüket, amolyan „gólya viszi a fiát”
tartásba, Laurent és Frisell beültették Blindert a fészekbe, aztán
rohantak vissza a fegyverükhöz. Lucas és Allen megállt az árok szélén.
– Felkészült? – kérdezte Lucas.
 – Fel.
Nem volt túl mély az az árok, talán két méter se, de meredek és
csúszós volt a talaj, ráadásul csak lassan tudtak haladni, a cipőjük
minduntalan a sárba süppedt; de mégiscsak felküzdötték magukat. Fent
aztán sietve beültették Blindert az utasülésre, Allen átszaladt a
vezetőoldalra, Lucas addig becsatolta Blinder biztonsági övét.
Két lövést hallottak, Laurent puskájából.
– Második emelet – hallatszott közvetlenül a lövések után a seriff
kiáltása –, második ablak balra!
Még el sem halt a kiáltás visszhangja, de máris egy golyó pattant
meg a híd korlátján: Laurent és Frisell egy-egy újabb sorozatot adtak le
a házra. Allen eltolatott az autóval, Lucas megint az árokba vetette
magát, és csak akkor mert újra kisandítani, amikor a seriff és Frisell
leállt a tüzeléssel. Allen eddigre már vagy száz méterre eltávolodott az
ároktól, és egyre csak hátrált; aztán, nagyjából százötven méter után,
hirtelen megfordította az autót, és elszáguldott vele.
– Elment – adta le a jelentést Lucas.
– Jó – nyugtázta Laurent. – Most már csak ezeket a tetves
rohadékokat kellene kifüstölni onnét, lehetőleg anélkül, hogy közben
ők lőjenek le bennünket.

MELLONBAN, UGYE, NINCSENEK zsaruk? – kérdezte Lucas.

Laurent csak a fejét rázta válaszképpen.
– De azért csak akad valaki, akiknek megvan minden itteni lakos
telefonszáma? – faggatózott tovább Lucas.
– Elképzelhető, de fogalmam sincs, hogy ki lehet az.
– Jó lenne, ha tudnánk, hogy mi van az itteniekkel. Hívjon fel
valakit, bárkit a törzséből, hogy kérdezzen utána, kinek lehetnek meg
azok a telefonszámok.
Laurent telefonálásba kezdett.
– Láttam valakit berohanni abba a kis rózsaszínű házba – szólalt
meg Frisell, az árokpart város felőli oldaláról. – Nő volt, szerintem
itteni, látványra hétszentség, hogy nem kaliforniai.
– Most látta? – kérdezte Lucas.
– Nem, az előbb, amikor arra az ablakra lőttünk… Egyébként még
mindig van ott valaki, de ha még egyszer ki mer nézni azon az
ablakon, szitává lövöm, ha addig élek is.
– Ha tényleg itteni, és a rózsaszín házba ment, az azt jelenti, hogy
ott nincs Pilátusék közül senki – tette le a telefont a seriff. – Már
telefonálnak – mondta Lucasnak. – Két telefonszámuk van, de egy
házaspáré, és lehet, hogy most együtt vannak. Halló – kapta fel újra a
telefonját: Lucas és Frisell újra a város megfigyelésének szentelte
magát.
Mellon városának hat kereskedelmi jellegű épület jutott: földszintes
volt mind, kivéve kettőt: ezek egy teljes emelettel magasodtak a többi
fölé: ám ezt a kettőt is épp úgy megrágta az idő, ahogy a szomszédjait.
Ugyanaz a megfakult, kék, zöld, sárga, rózsaszín vakolat az összesen:
igaz, garázs mindegyikhez járt. Az emeletes házak közül csak az
egyiket látták, annak is csak az egyik falát, de ha nagyon elfordították
a fejüket, láttak valamicskét a másikból is. A homlokzati ablakok
mögött por és sötétség, a vakolat mállik: itt aztán senki sem járt, évek
óta, gondolta Lucas.
Laurent még mindig telefonált.
– Bárkivel beszél, mondja meg neki – szólt közbe Lucas –, hogy
mindenképpen le kell zárni az utat. Parkoljanak keresztbe a
járőrautókkal. Ezeknek is van autójuk, lehet, hogy át akarnak törni az
akadályon, de semmiképpen sem juthatnak át a hídon.
Laurent átadta az üzenetet, aztán hallgatta, mit mond a másik.
– Azt mondja – közvetítette, amit hallott –, hogy beszéltek egy
bizonyos Ms. Bodennel, ő most bent van a benzinkúton, ott van vele az
eladó is, mindkettejüknek van fegyvere, de a tanítványok közül egy
sincs ott. Azt mondja, Ted bárjában többen is vannak, azoknál is van
fegyver. Tudja, hogy Pilátusék közül páran az Old Eagle fogadóban
vannak, az az emeletes ház, amelynek az ablakából ránk lőttek.
– Ezt eddig is tudtuk – jegyezte meg Frisell.
– Azt mondja – közvetített tovább a seriff –, hogy abban a
fogadóban lakik egy-két művész, lehet, hogy Pilátusék túszul ejtették
őket. Aztán lehetnek még tanítványok az út másik oldalán is, a régi
szerszámboltban. És néhányan a kék házban, a pataknál.
– Az meg épp itt van – mutatta meg a házat Frisell.
Lucas otthagyta Frisellt, mélyen összegörnyedve elindult, átlábalt a
híd alatt, felkúszott az árokpartra: onnan már látta a kék házat. Pár
másodperc múlva Laurent is odatérdelt melléje. A ház egymagában
állt, egy üres telek közepén. Hátul, a háztól tizenöt-húsz lépésre garázs
is tartozott hozzá.
– Úgy látom, nem lesz könnyű eset – vélte Laurent.
– Szerintem jussunk valahogy vissza a kocsikhoz, aztán húzódjunk
be a bokrok közé, és próbáljunk visszajutni a törzshöz – vázolta a
stratégiát Lucas.
– Jó, de mi van, ha ezek megpróbálnak átjutni a patakon, és
beveszik magukat az erdőbe? – akadékoskodott a seriff.
– És onnét hová? – csattant fel Frisell. – A legközelebbi város
tizenöt mérföldre van innen, arra. Az erdőben csak éhen vesznek, az
útra pedig jobb, ha nem pofátlankodnak ki, meglátjuk őket.
 – Van kulcsuk ahhoz a kocsihoz – mondta Lucas. – Adja ide a
puskáját! Maga meg – fordult a seriffhez –, szóljon az embereinek,
hogy ha lövéseket hallanak, akkor is maradjanak nyugodtan.
A másik kettő engedelmeskedett, Lucas felkúszott az árok szélére,
kivárta, míg Laurent szólt, hogy átadta az üzenetet a népének: és Lucas
szép sorjában kilőtte az autó három kerekét, azt a hármat, amit látott
onnan. Hogy ezzel megvolt, visszacsúszott az árokba, és visszaadta
Frisell puskáját. – Ha el akarnának indulni, előbb kereket kell
cserélniük – mondta elégedetten.
– Rendben – mondta Laurent. – Én megyek elsőnek. Az ablakból
nem láthatnak, de a tetőről igen.
– Az lenne a legjobb – álmodozott Frisell –, ha azt hinnék, hogy
még mindig itt vagyunk. Talán el tudnánk mászni egészen odáig.
– Ezen a sártengeren át? – húzta el a száját a seriff.
– Maga amúgy is hasonlít egy mocsári szörnyre – állapította meg
Lucas. – Egy kis sár ide vagy oda már nem számít.

A TÖRZS MEGTETTE, amit kellett, egy egész sor autóból állítottak

útakadályt: itt ki nem jut senki, akinek nem szabad. Peters, az ügyvéd
szervezte a munkálatokat, golyóálló mellényben. Intett Lucasnak, a
seriffnek, és Frisellnek, hogy jöjjenek ők is a teherautó mögé: ott
rendezkedett be a rádióval felszerelt seriffhelyettesek társaságában.
– Már egy egész csomó telefonszámunk van – lelkendezett –, és
mindegyik rohadékról tudjuk, hogy merre van. Nyolcan vagy kilencen
lehetnek, öt vagy hat férfi, és minimum három nő. Van fegyverük is,
de hát ezt már nyilván tapasztalták. Sajnos nagyon valószínű, hogy
túszokat is ejtettek. Lövést nem hallottunk, csak azt, amit maguk
lőttek, vagy amikor magukra lőttek.
 Eddigre nagyjából világossá vált, hogy a tanítványok által elfoglalt
házak többé-kevésbé egy háromszöget formáznak, és feltehetően
ketten, esetleg hárman lehetnek egy-egy épületben.
– Beszélnünk kéne velük – vetette fel az egyik seriffhelyettes. –
Jobb, ha beszélünk velük, mint ha megpróbálnánk halomra lőni az
egész társaságot.
– Ebben igaza van – bólintott Lucas. – Ha tudjuk valamelyik
művész telefonszámát… olyanét, aki most ott van velük a
fogadóban… akkor megpróbálhatnánk felhívni őket.
– Az a helyzet – szólt közbe Peters –, hogy senki sem ismeri eléggé
ezeket a művészeket. Csak három hete jöttek ide, és kempingeznek,
nem a fogadóban laknak, ott évek óta nem lakott senki. A nevüket
tudjuk: Sandy és Larry Birch, de arról fogalmunk sincs, honnét jöttek.
Talán Detroitból, de nem biztos.
– Kocsijuk van? – kérdezte Lucas.
– Nem tudom – ismerte be Peters.
– Ha tudnánk a rendszámukat, mindent megtudhatnánk róluk.
– Erről szól ez az egész történet – keseredett el Laurent. – Ha
tudnánk a rendszámukat…
– Mi lenne, ha fehér zászlóval próbálkoznánk? – ötletelt a
seriffhelyettes.
– Ha maga vállalja… – vonta meg a vállát Lucas. – Mert én nem.
Ezek már három rendőrt lőttek le, hidegvérrel. Nem hinném, hogy attól
megszelídülnének, hogy egy rongyot rázunk feléjük.
– Mielőtt bármibe belefognánk – szólalt meg ismét Peters –,
bekötözöm a nyakát. Mert még most is szivárog belőle a vér.
– Nem fog fájni? – jajdult fel Lucas.
– Dehogynem.
 19.

Kilencen maradtak a tanítványok, három különböző házban húzták

meg magukat, telefonon tartották a kapcsolatot egymással. Tudták,
hogy a szomszédos házakban is rejtőzik még egy-két helyi erő:
tudhatták, hiszen már tűzharcba is keveredtek velük.
– Ez már nem Kalifornia – morogta Pilátus –, itt minden nyomorult
féregnek van fegyvere, még annak a vénasszonynak is volt, aki lelőtte
Michelle-t.
Pilátus, Kristen, Bell és Laine a fogadó felső emeletén voltak, Coon,
Richie és Carrie az elhagyatott raktárban, Chet és Ellen pedig a kék
házban. Pilátus az ablaknál állt: az autókra nyílt innen a kilátás, ahogy
elállják az utat a városka bejáratánál; Bell az országutat fürkészte,
Kristen pedig a hátsó ablaknál leselkedett, onnan lőtte Lucas
terepjáróját és Laurent kocsiját. Három lövése találta el a két autót, de
az utasai közül egyiket se.
Laine a patak felőli oldalt figyelte. Szerinte, mondta a többieknek,
már az összes zsaru letakarodott a hídról, visszaiszkoltak oda, ahonnét
jöttek. A mozgásukból csak villanásokat látott, de a villanások, három
volt belőlük összesen, mind ugyanabba az irányba tartottak; és a három
villanás óta nem észlelt egyetlen moccanást sem. Zsaruból is csak
három maradt itt, a negyedik elhúzott a sebesült zsaruval. Bell utánuk
küldött egy golyót, ahogy a kocsi felé futottak, de csak önmagának
okozott vele bajt, tiszta vakolat lett a képe, ahogy a lövés után a
rohadékok egy egész sorozatot lőttek ki feléje, és a golyók
megpattantak a vakolaton. Azóta Bell sem próbálkozott újabb lövéssel.
 Pilátus csapatának két túsza volt, a harmadik a kék házban
raboskodott. Az úgy történt, hogy amikor Pilátus és csapata felrohant a
fogadó lépcsőin, az egész felső emeletet üresen találták; pedig valaha
rengeteg szoba volt idefent, de most úgy látszott, a falak java részét
kiütötték, bár egy-kettő azért megmaradt belőlük, mutatóba. A külső
falakat viszont számtalan, szebbnél szebb, öles furnérlapokra felvitt
absztrakt festmény díszítette, egyik őrültebb, mint a másik; és a falak
között ott ült a három festő: épp ebédeltek, amikor Pilátusék
megrohamozták a házat. Hármuk közül kettő, egy hosszú hajú, hippi
külsejű pár, mindketten jeansben, tornacipőben, és egyforma trikóban,
még most is itt tartózkodott, csak épp a sarokban, túszként. Eleinte
sírtak egy keveset, de egy idő óta felhagytak ezzel, csak ültek és
figyelték az eseményeket.

ELBALTÁZTUK – ŐRJÖNGÖTT KRISTEN –, az elejétől fogva elbaltáztuk az

egészet. És most tessék, megfizetünk a hülyeségünkért.
– Kussoljál már – üvöltött rá Laine –, fogd be a pofád, kuss, nekem
aztán semmi közöm sincs az egészhez!
– Szerinted milyen messze vannak innét azok a járőrautók? –
kérdezte Belltől Pilátus.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Bell. – Futballpályában talán ki
tudom számolni. Szerinted hány futballpálya férne el innentől a
kocsikig?
– Öt – kukucskált ki az ablakon Pilátus –, maximum hat.
– Hát akkor nagyjából olyan messzire vannak.
– Szóval milyen magasan kell a fejük felé célozni?
– Mit tudom én. Fél méterrel? Egyáltalán, látsz te ott valakit?
– Igen, időnként.
 – Jó, akkor törjük be az ablakokat!

MEG IS TETTÉK, kitörték az összes ablakot az emeleten, utána Bell

hátrahúzódott, annyira, hogy azért láthassa az autók tetejét, már
amennyi látszott belőlük a város szélénél.
– Kilövöm a taknyot az orrukból – mormolta, és a teljes tárat
beleeresztette az autókba, aztán elugrott az ablak elől, és a földre
vetette magát. Laine végre abbahagyta az üvöltözést Kristennel. Most
mindenki a válaszul érkező lövések hangjára várt.

A FESTŐ PÁROSBÓL a nő ismét felsírt.

– Ha ez így megy tovább – jegyezte meg Bell –, nyugodtan
megdughatom a kicsikét. Végül is, miért ne? Ilyen esélyem úgyse lesz
több ebben az életben.
– Ha úgyis az utolsó esélyed, miért nem inkább ezt az aranypinát
dugod meg?
– Dögöljetek meg – szólt közbe Laine, az aranypina.
– Kinézek még egyszer – futamodott meg a vita elől Pilátus. Az
ablakhoz kúszott, kinézett: nem látott semmi mozgást. – Szerintem
meg akarnak lepni minket. Megmondom, mit csinálunk. Kristen és én
lemegyünk a földszintre, hátha megpróbálják betörni az ajtót. Ti itt
maradtok, figyeltek. Nyilván a hátsó ajtón próbálnak behatolni,
arrafelé el tudnak bújni a fák meg a házak között. Tehát ti azt az oldalt
figyelitek, Kristen meg én pedig a patak felőlit. Ha észrevesztek
valamit, kiáltsatok.
– Szerintem jobb lenne, ha mindnyájan együtt maradnánk – próbált
vitatkozni Kristen.
 – Nem jöhetnek be másutt, csak a földszinten – hallgattatta el
Pilátus. – És ha bejutottak, ott vannak mindnyájunk nyakán. Valakinek
fogadnia kell őket a földszinten.
– Ezt nagyon elbaltáztuk – ismételte el Kristen –, és itt fogunk
megdögleni mind egy szálig.
– Húzzál lefelé – dörrent rá Pilátus. – Te meg – fordult Bellhez –,
tartsd nyitva a szemed, és abban a pillanatban, hogy meglátsz valamit,
azonnal kiabálj. De ne ezt a kis hippikurvát nézd! Ahogy kijutottunk
innét élve, azt csinálsz vele, amit akarsz, de egyelőre ne őt bámuld,
hanem az ablakot!
Elindultak lefelé, hátul Kristen, előtte Pilátus, a puskát mereven
előre szegezve, a képzeletbeli ellenfeleire, ahogy a filmekből tanulta.
Hallották, ahogy Bell és Laine odafent veszekedésbe kezd, ezt
használta ki Pilátus.
– Mindenáron ki kell jutnunk innét – suttogta, az ujját a szája elé
téve. – Előbb-utóbb körbezárják a házat, és akkor nekünk annyi.
Kinyírtuk azt a zsarut Brownsville-ben, szóval nehogy azt hidd, hogy
futni hagynak.
– És itt hagyjunk mindenkit? – esett le Kristen álla.
– Meg akarsz halni?
– Nem.
– Akkor ki kell jutnunk innét, mielőtt azok bejutnának. Törd be az
ablakot, ami a patakra néz, én elkezdek ordibálni, hogy láttam valakit
az utcán, aztán felhívjuk Chetet és Ellent, nekik is azt mondjuk, hogy
láttunk valakit, és akkor mindenki, aki láthat minket, a másik irányba
fog nézni.
– Értem én – bólogatott Kristen –, de hát egymillió mérföldre
vagyunk mindentől!
 – Eltart egy ideig, amíg ezek átjutnak a városon. Ha bevesszük
magunkat az erdőbe, a fák takarásában ki tudunk rohanni az
országútra, kivárjuk az első autót, aztán leintjük, és rekviráljuk.
Kristen tudta jól, mit jelent Pilátus szótárában az, hogy „rekvirálni”;
de azért csak bólintott, beleegyezőn.
– De miért én? – kérdezte, egy pillanatnyi tűnődés után. – Miért
nem az aranypina?
– Pinát találsz mindenütt, nekem viszont olyasvalaki kell, aki tudja
használni a fegyverét, és te jobban célzol, mint Bell. Benne vagy?
– Benne – bólintott Kristen.
– Akkor gyerünk, törjük be az ablakokat!
 20.
A törzs tagjai egy csapat kiscserkészként ültek Lucas és Laurent körül.
– Három vagy négy embernek vissza kell mennie a híd alá –
magyarázta Lucas. – Egyelőre még sakkban tartjuk a rohadékokat, de
ha mind bemenekülnek az erdőbe, egy élet nem lesz elég, hogy
összeszedjük őket.
– Jerry – akadt meg Laurent tekintete Frisellen –, te úgyis ismerős
vagy errefelé, és veled megy még Jim, és… van önként jelentkező?
Volt, legalább fél tucat rendőr és seriffhelyettes lendítette az ég felé
a kezét. Frisell kettőt választott ki közülük, mindkettőnél vadászpuska
volt, és mindkettőn golyóálló mellény.
– Ti jók lesztek – biztatta őket –, látom, olyan puskátok van, mint
nekem. Legalább osztozhatunk a töltényeken.
A két kiválasztott bólintott.
– Oké – hagyta jóvá Lucas. – Uraim, lesz még egy tennivalójuk.
Egyikőjüknek ki kell állnia az országútra, aztán előremenni nagyjából
fél mérföldre, és leállítani a befelé jövő forgalmat. Maga is – fordult
Laurenthez – küldjön ki egy egyenruhást, a másik irányba. Ne
engedjenek át senkit, csak a rendőröket.
– Négy csoportra osztjuk fel magunkat – vette át a szót a seriff –, a
szélrózsa alapján. Frisell északnak megy, de kellenek emberek az
erdőbe is, ott úgyis könnyebb fedezéket találni, tehát kellenek még
emberek keletre, nyugatra, és délre is.
– Aztán maga meg én – folytatta Lucas – és még egypár ember,
megpróbálunk észrevétlenül bejutni a fogadóba. Azt hiszem, sejtem
már, hol tudunk bemenni. Olyanokra van szükségünk, akiknek van
golyóálló mellényük. Kinek van?
Felosztották magukat a négy égtáj alapján.
– Remélem, mindnyájan tisztában vagyunk vele – szólalt meg
Lucas, közvetlenül indulás előtt –, hogy milyen veszélyes vállalkozás
ez. Lesznek, akiknek a városban kell portyázniuk, tehát ne lőjön senki,
amíg nem azonosította a célpontját. Találkozunk majd helyiekkel és
civil ruhás seriffhelyettesekkel, de, gondolom, nem akarjuk egymást
legyilkolászni. Szóval csak óvatosan. Nagyon óvatosan!
Nekiindultak, a négy csoport négyfelé, maguk mögött hagyva
azokat, akik Lucas és Laurent vezetésével a városba készülődtek. Ők
azzal kezdték a bevetésüket, hogy felhívták a nőt, aki a benzinkúton
ásta be magát: ő korábban felajánlotta, hogy felhív egy férfit a
kocsmában, és megmondja neki, hogy vegye fel a kapcsolatot
Lucasszal.
– Megadom neki a maga számát – fogadkozott –, de lehet, hogy
magának egy szavát se fogja elhinni. Én viszont kezeskedem magáért,
mert Walttal van, Waltot pedig ismerem.
Walt volt az, aki először felhívta a nőt.
Lucas elbúcsúzott, de a telefonját nem tette el, bámulta a kijelzőt. A
hívás be is futott, már a következő percben.
– Ralph Setzer vagyok – köszönt be a hívó.
– Mi a helyzet maguknál? – kérdezte Lucas.
– Hatan vagyunk, egy puskával, két vadászpuskával meg két
pisztollyal – ecsetelte Setzer. – Az ajtókat elbarikádoztuk. Sör meg
csaj van itt elég, kitarthatunk a világ végéig, és tovább.
– Ezt örömmel hallom – nyugtázta Lucas. – Az egyik csajt tegyék
félre nekem.
– Ezer örömmel.
 – Nem lehet nem szeretni ezeket a nyavalyásokat – nevetett fel
Lucas háta mögött Laurent.
– Az oldalajtón át próbálunk behatolni – folytatta Lucas. – Ha
kinyitják valamelyik ablakot, talán bejutunk anélkül, hogy lőnének
ránk.
– És mikor?
– Most rögtön – vágta rá Lucas.
– Hát akkor jöjjenek, kinyitjuk azokat az ablakokat. És kiadunk
székeket, mert elég magasan vannak azok az ablakok.
– Néhány perc, és jövünk – biztosította Lucas, pedig a nyaka
igencsak zavarta. Peters egy csipesz segítségével kiszedte ugyan az
üvegcserepek többségét a bőre alól, és azt állította, hogy csak a felső
hámréteg sérült meg; sőt, gézzel és vattával be is kötözte a sebeket –
most viszont viszketni kezdett az összes seb.
– Ez ellen nem tehetünk semmit, legfeljebb igyekszünk tudomást
sem venni róla.
– Szépen átsettenkedünk a házak között – tartott egy utolsó
eligazítást Lucas –, amíg eljutunk egy olyan pontra, ahonnan már
egyenes az út a kocsmáig. A legnagyobb veszély az, ha Pilátus
valamelyik embere abban a házban van, amelyik előtt elmegyünk.
Tehát csoportokra oszlunk. Az egyenruhások mennek előre, nehogy a
helyiek frászt kapjanak tőlünk, és elkezdjenek lőni ránk. Legelöl maga,
Roman, mint seriff, aztán Peters, leghátul én. A többiek maradjanak
háznyi távolságra, és maradjanak fedezékben. Hárman figyeljék azokat
az ablakokat, ahonnan megláthatnak minket. Ha mozgást látnak az
ablakban, tüzeljenek az ablak fölé, a falra. Ha kitörik az ablakot, és
fegyver van náluk, azonnal lőjenek. Nem akarunk megölni senkit, de
azt még kevésbé akarjuk, hogy ők öljenek meg minket. Világos?
 – Mint a vakablak – bólogatott Laurent.
– Hárman az ablakot nézik, a többiek hátrafelé figyelnek – kezdett a
folytatásba Lucas –, és ha Pilátus valamelyik embere, akiről esetleg
nem is tudunk, lapít, amíg elmegyünk mellette, akkor utánunk lőhet.
Tehát legalább ketten figyeljék azokat az ablakokat, amiket már
elhagytunk.
Megbizonyosodtak róla, hogy mindenki tud mindenről mindent,
aztán Lucas és a seriff vezetésével elindultak.

FRISELL ÉS HÁROM embere az erdő felé vette az útját, elmentek Lucas

terepjárója és Laurent kisteherautója mellett.
– Ettől azért begörcsöl az ember töke – füttyentett az egyik rendőr,
ahogy meglátta a golyó ütötte lyukakat Lucas kocsijának ablakán.
– Az enyém már begörcsölt – ismerte el Frisell. – Miután engem
neveztek ki főnöknek, én mondom meg, hogy kinek mi lesz a dolga.
Én megyek le a híd alá, és velem jön Jim, mert vele már dolgoztam
együtt. Kettőtök közül az egyiknek át kell kelnie a patakon, aztán
tovább, az erdőbe, le egészen az országútig, és ott leállítja a forgalmat.
Melyikőtök vállalja?
Az egyik seriffhelyettes a társát javasolta, az meg egy vállrándítás
után beleegyezett; ebben maradtak. Elsőnek Frisell indult el, lefelé a
patak mentén, a hídig. Jim Bennett, a postamester következett utána,
őmögötte a harmadik seriffhelyettes, a negyedik pedig átlábalt a
patakon, és eltűnt a túlparti fák között. Alig öt perccel maradtak le
Pilátus és Kristen mögött.

LAURENT, PETERS ÉS Lucas vezette a menetet a városba: sietve vágtak

át az üres telkeken, ha egy házhoz értek, annak a fedezékében haladtak
tovább, aztán megint nyílt terep következett, és újra összegörnyedve
futottak, futás közben sem feledkezve meg arról, hogy az élet vagy a
rájuk meredő fegyverek jelei után kutassanak. De nem láttak senkit és
semmit: és az utolsó, futva megtett szakasz után végre meglátták a
széket az egyik ablak alatt: felkapaszkodtak a székre, aztán át az
ablakon, és már bent is voltak a kocsmában. A bentieknek nemigen
volt infójuk arról, hogy ki merre lehet a városlakók közül, de,
legalábbis így gondolták, a többség a kocsmában vagy a benzinkúton
van, aki meg nem, az bezárkózott a házába. Majdnem mindenkinek
van fegyvere, és kellő elszántsága, hogy használja is, ha úgy hozza a
sors.
– A kék házban egészen biztosan van valaki – hallották a kocsma
pultosától, egy nagydarab, kövérkés úriembertől, aki mustárfoltos
kötényben feszített, a kezében puskával, a szeme alatt vad csatákról
tanúskodó monoklival. – Mármint – fűzte hozzá a pultos – valaki a
rohadékok közül, de az is lehet, hogy nemcsak egy, hanem kettő, de
akár három is. Azt pedig konkrétan tudjuk, hogy a szerszámboltba is
befészkelték magukat, mert onnan lőttek ránk, amikor mi is lőttük
őket, láttuk az egyiket, de sajnos nem találtuk el. Aztán még a
fogadóban is vannak, és valószínűleg túszul ejtették azokat a
művészeket. Mert azokat, azt hiszem, nem figyelmeztette senki.
– Tudom, a fogadóból lőttek ránk, tehát ott biztos akad közülük
néhány – mondta Lucas.

A FOGADÓ ÉS a kocsma között is volt egy üres telek, a fogadó felől

nyolc ablak nézett rá, a kocsmából három. A fogadó mind a nyolc
ablakát betörték, de Lucasék hiába nézték, senkit sem láttak mögöttük,
és mozgást sem észleltek. Azért odakúsztak az ablakokhoz, belestek.
 – Maga szerint? – kérdezte Lucas a serifftől.
– Ha elfoglaljuk a földszintet, kifüstölhetjük őket a szerszámboltból
és a kék házból, de ha feljutnak arra a tetőre, akkor bizony bajban
leszünk.
– Én is így gondolom – bólintott Lucas. – Ki kell füstölni őket
onnét.
– Van már valamiféle terve?
– Van, de ostobaság.

A SERIFFHELYETTESEKNEK, AKIKET azzal bíztak meg, hogy fedezzék

Lucast és a csoportját, amikor megpróbálnak behatolni a kocsmába,
Laurent tartotta az eligazítást. Az ablakokat figyeljék, ez volt a
legfontosabb mondandója, a földszintieket és az emeletieket is, de
azért a tető széléről se feledkezzenek meg. Amíg a seriff magyarázott,
Lucas telefonált: Frisellt hívta a hídon, és elmondta neki, hogy mit akar
tőle.
– Persze, semmi akadálya – buzgólkodott Frisell, ahogy
végighallgatta. – Mikorra akarja?
– Ahogy felkészültünk, azonnal hívom.
– Rendben, mi készen állunk. Sok szerencsét!
Lucas, Laurent, és Peters a hátsó ajtón át hagyták el a kocsmát.
Lassú, óvatos léptekkel haladtak a kocsmához legközelebb eső sarokig.
– Azért kicsit félek – ismerte be Peters –, de nem annyira, hogy
lelépjek miatta.
– Jó, de gondolj arra is, micsoda sztori lesz ebből – látta meg a
dolgok pozitív oldalát a seriff. – Évekig eléldegélünk belőle!
– Fogja már be – vakkantott rá Lucas. Felhívta Frisellt. – Amikor
úgy érzi, kezdhetjük. A tetőre célozzon!
 Három másodperc, és eldördült a sortűz. Az árokban gubbasztó
három zsaru ferdeszögben lőtt az emeleti ablakokra, nehogy a plafonon
megpattanó golyók kárt tegyenek valakiben: jobb, ha békésen
beágyazódnak a plafonba.
Lucas, Laurent és Peters szinte az első lövés hangjára
nekiiramodott, a fogadó sarkáig. Innen nem láthattak őket, akik
odabent vannak. Pár pillanatig itt dekkoltak, míg abba nem maradt a
lövöldözés.
Ha hátranéztek, láthatták a társaikat a fogadó ablakainál,
felkészülten, hogy azonnal tüzet nyissanak, ha bárki felbukkanna az
ablakok mögött.
– Odamegyek és körülnézek – szólalt meg Lucas a lövöldözés utáni
mély csendben, ám a csend ebben a pillanatban megszakadt. Egy nő
sikoltását hallották, aztán egy férfi ordítását – de, úgy tűnt, nem
fenyegetik egymást, csak vitatkoznak.
Lucas talált egy törött ablakot, azon át nézett be a házba: nem látott
senkit. Térdre ereszkedett, várt. Nem történt semmi. Megint benézett
az ablakon, most valamivel hosszabban, mint az előbb; aztán még
egyszer.
– Ez hihetetlen – súgta oda a társainak –, de nincs bent senki. Egy
lélek sem. Úgy látom, ez lehetett régebben a konyha, de nincs bent
senki!
– Be tud mászni az ablakon? – kérdezte Laurent.
– Igen, ha ki tudnánk valahogy nyitni az ablakot – felelte Lucas. Az
üvegnek ugyan már nyoma sem volt, de a rácsok a helyükön maradtak.
Laurent volt a legvéznább hármuk közül, tehát Peters bakot tartott
neki, és tolta a seriffet, tolta egészen addig, ahonnan már elérte az
ablak tetejét: ott volt egy kilincs, azzal kinyitotta az ablakot.
 Lucas mászott be elsőnek, pisztollyal a kezében, ennek nagyobb
hasznát vette itt, ebben a szűk kis konyhában, mintha puska lett volna
nála. Ahogy a padlóra ért, a korhadt fa megcsikordult a talpa alatt, de
sikerült lábujjhegyen az ajtóhoz osonnia. Kinyitotta, kisandított az
előcsarnokba: itt sem látott senkit, csak a valaha volt recepcióspult hűlt
helyét, néhány leszaggatott függönyt, és az emeletre vivő lépcső alját.
Rothadó fa és penész szaga terjengett mindenütt: a sarokban, egy
állólámpa maradványaiban madárfészek ült, alatta fekete-fehér
foltokkal, a fészeklakók kései üdvözletével.
Intett a seriffnek. Laurent is felhúzódzkodott a párkányra, és
átnyomakodott az ablakon, aztán Peters következett. Mindhárman
megálltak az ajtónál, nézték az előcsarnokot: semmi mozgás. Az
ablakok, a ház mindkét oldalán, egytől egyig betörve, mintha duhaj
vendégek éjszakáztak volna itt, mielőtt továbbálltak volna.
Az előcsarnokból folyosó nyílt, egy hátsó ajtóhoz vezetett. A
folyosóról két mosdó nyílt, az ajtaja mindkettőnek kitépve. Lucas a
cipőjét is levette, úgy osont végig a folyosón, hogy megnézhesse, mit
talál a mosdókban: nem talált semmit, egyikben sem: valaki mindent
kitépett a helyéről, még a lámpák foglalatát, de még a vécépapír
tartóját is, egyedül az egykori óvszer-automatából maradt valami
mutatóban, de szorgos kezek még ezt is betörték, úgyhogy most
leginkább egy kenyérpirítóhoz hasonlított, amelyet elgázolt a vonat.
Visszatipegett a másik kettőhöz, még most is hallották, ahogy a férfi
és a nő veszekszik, sőt már egy harmadik hang, egy síró nőé is
csatlakozott hozzájuk.
– Kemény lehet a helyzet fönt – suttogta Lucas. – Maguk ketten
húzódjanak a lépcső két oldalára, rejtőzzenek el alatta. Ha látnak
valakit fegyverrel, lőjék le!
 – És maga? – kérdezte Laurent.
– Én felmegyek – felelte Lucas. – Csináltam már ilyet. Ha azok ott
még mindig nyakig vannak a veszekedésben, talán leszedhetem őket.
Maguk pedig nagyon vigyázzanak rám, ha annak az embernek van
fegyvere, márpedig én azt hiszem, hogy van, és ha lenézne a lépcsőre,
amikor felmegyek, akkor nekem annyi.
– Hát, hallottam már ennél kevésbé őrült ötletet is – hümmögte
Peters.
– Most erre mit mondjak? – vigyorgott rá Lucas. – Valahogy ki kell
ezeket füstölni onnan. És az a nő, aki sír… valami kezd elfajulni
odafent, de nagyon.
– Mutassa meg, hová álljunk – vágta el a további huzavonát
Laurent.

LUCAS MEGMUTATTA, A lépcső alján, kicsit messzebb a szélétől. Ha

valaki lepillantana fentről, nem venné észre őket, Lucas pedig azok
elől maradna rejtve, akik hátulról néznek a lépcsőre. Ha viszont
felülről nézne le bárki is, épp szembetalálná magát Lucasszal.
– Felkészültek? – suttogta a másik kettőnek.
Laurent is, Peters is bólintott.
Lucas elindult felfelé, a kezében az előreszegezett .45-össel. Pár
másodpercig hallgatózott, aztán egy lépcsőfok, aztán még egy, és még
egy…
– Az a köcsög lelépett – üvöltötte egy férfihang –, igen, lelépett, és
te is tudtad, hogy neki csak saját maga a fontos! Mindig tudtad, de ő
folyton ezzel a hülyeséggel jött, hogy a bűnözők, meg Bukás, és te
beszoptad! Beszoptál mindent, amit ez a seggfej hadovált, de úgy
éljek, egyszer elkapom, és kivágom a tetves szívét!
 – De hát most mit csináljunk, Bell? – visított fel egy női hang.
– Azt megmondom neked, mi lesz a második dolog, amit csinálok.
Megvárom, amíg valamelyik rohadék zsaru előtolja a pofáját a híd
alól, és szétlövöm a seggfejet, de előbb még szétkúrom ennek a
hippinek az agyát. Lehet, hogy megölnek, de előbb megkúrom a
kicsikét.
Most megint elsírta magát egy nő. Lucas a kilencedik lépcsőfokon
állt a tizennégyből, amikor szapora lépések zaja ütötte meg a fülét,
felülről, egyre közelebb és közelebb a lépcsőhöz. Gyorsan hátrált két
lépcsőfokot. Egy nő bukkant fel a lépcső tetején, a kezében puska, a
csöve farkasszemet nézett Lucasszal, de lentről dörrenés hallatszott.
Laurent vagy Peters lőtt, a nő elesett; Lucas egy ugrással a lépcső
tetején termett; egy férfit vett észre elsőnek, aki tátott szájjal bámulta a
földön fekvő nőt, miközben előkapta a puskáját; de Lucas volt a
gyorsabb, rálőtt, de nem találta el, és a férfi már lőni készült, ám
megint Lucas bizonyult gyorsabbnak, és ezúttal eltalálta a férfit, a
torkán, három arasszal feljebb, mint ahová gondolta volna, és, ahogy a
férfi lassan összecsuklott, belelőtt még egyszer, szinte nem is
tudatosan, csak afféle reflexből; a férfi pördült egyet estében, és a
földre zuhant.
A síró nő a sarokban kucorgott, mellette egy férfi; a nő sírásból
rikácsolásba váltott.
– Hányan vannak még? – kiáltott rá Lucas, abban a biztos tudatban,
hogy Laurent ott lohol a nyomában. – Egyáltalán, vannak még?
– Nincsenek – kiáltott vissza a férfi. – Voltak, de lementek a
földszintre!
Lucas a földön fekvő, meglőtt nőhöz lépett, elrúgta mellőle a
puskát. A seriff lövése a mellén találta el, kevéssel a válla alatt.
Nyöszörgött és nehezen kapkodta a levegőt, a tekintetét vak rémület
homályosította el; de, gondolta Lucas, túlélheti, ha sikerül elállítani a
vérzést, aztán kórházba juttatni.
– El kell állítani a vérzést – gondolta ugyanezt Laurent is. – Mi van
a másikkal?
– Halott – lépett Bell fölé Lucas. – És maguk? – fordult a sarokban
gubbasztó nőhöz és a férfihoz. – Megsebesültek?
– Nem, nem – rázta a fejét a férfi.
Lucas kivette a kiürült tárat a .45-ösből, újat töltött be. Peters jelent
meg a lépcső tetején, az elsősegélydobozzal, és nekiállt, hogy
bekötözze a nő sebeit.
– Roman – szólt közben oda a seriffnek –, szaladjon le, hívjon át
néhány embert a kocsmából. Ki kell vinnünk innen ezt a nőt, ott, ahol
bejöttünk.
Laurent lerohant, és máris lentről hallatszott a kiabálása.
– Hol van Pilátus? – tért vissza a nőhöz Lucas.
A nő felnyögött, a tekintete a semmibe meredt: de hallotta, mit
kérdeztek tőle.
– Lelépett – suttogta. – Ő meg Kristen, azt hiszem, leléptek, átvertek
mindnyájunkat.
– A rohadt életbe…

KILÉPETT A FOGADÓ elé, átnézett az utca túloldalára, a kék házra, és a

patakra a közelben.
– A többiekkel, ugye, telefonon tartják a kapcsolatot? – ment vissza
a meglőtt nőhöz.
– Bell tartja. Illetve – nézett a férfi holttestére és a körülötte terjengő
vértócsára a nő – tartotta.
 – Azoknak, akik a kék házat elfoglalták, vannak túszaik?
– Nem mondták, hogy lenne nekik. Mondja, meg fogok halni?
– Persze, de nem ma – vágta rá Lucas, aztán ráébredt, hogy ez azért
mégiscsak durva volt kicsit. – Ahogy lehet, bevisszük magát a
kórházba. Ott majd rendbe jön. Hogy hívják?
– Laine – felelte a nő.
– Jönnek már a srácok – jelentette Peters. – Hoznak lepedőt, abba
beletekerjük magácskát, és már visszük is a doktorhoz.
Lucas odalépett a halott férfihoz, megtalálta a telefont a zsebében,
megnézte a legutóbbi hívásokat; és visszahívta a legutolsót.
– Mi van? – vette fel egy női hang.
– Az van, hogy zsaru vagyok. Agyonlőttük Bellt, és Laine is kapott
egy golyót. Elfoglaltuk a fogadót, tudja, az a ház, szemben magukkal.
Pilátus viszont lelépett, Kristennel.
– Rohadj meg, büdös köcsög, rohadj meg – üvöltött fel a nő, de
rettegés remegett a hangjában.
– Kapnak egy percet, hogy kijöjjenek a hátsó ajtón, feltartott kézzel
– folytatta rendületlenül Lucas. – Lövészek ülnek a híd alatt, ők arról
az oldalról lövik szitává a házat, mi meg a másikról. Tehát vagy
kijönnek, vagy ott halnak meg, maguk döntenek.
– Muszáj beszélnem Chettel – mondta a nő.
– Egy perce van rá – válaszolta Lucas. – És adja át papa üdvözletét,
Minnesotából.
Azzal letette, és most Frisellt hívta.
– Csinálják ugyanazt a kék házzal, amit mi a fogadóval az előbb –
mondta neki. – Két perc múlva elkezdhetik. Illetve, várjanak még, mert
lehet, hogy kijönnek onnan, feltartott kézzel, ha igen, akkor vigyék be
őket az árokba, és tartóztassák le mindet. Csak óvatosan, mert lehet,
hogy lesz fegyver náluk, csak eldugták.
– Értettem – vágta rá Frisell. – Két perc, ha addig nem jönnek elő.
Elfoglalták a fogadót? Mert lövéseket hallottunk.
– Igen, elfoglaltuk.

HA HÁTRAFORDULT, KÉT seriffhelyettest láthatott, kettőt azok közül,

akik fedezték őket. Most egy lepedőt hoztak, aztán Peters segítségével
nekiláttak, hogy beletekerjék a sebesült nőt. Laurent, mintha nézni se
bírná, odament Lucas mellé az ablakhoz. Állt.
– Ne álljon itt, mint a faszent – szólt rá Lucas –, inkább nézzen ki,
hátha történik valami odakint.
– Jól van, na. Bocs. Istenem, de kéne most egy cigaretta!
– Förtelmes szokás.
– Tudom, azért szoktam le, már vagy húsz éve.
Megszólalt a telefon Lucas kezében. Felvette.
– Kijövök a hátsó ajtón – jelentkezett be a nő. – Most indulok, a
kezemet a fejem fölé tartom.
– És a barátja? Ő is kijön?
– Nem, azt hiszem, ő inkább idebent marad – tette le a nő.

EBBEN A PILLANATBAN mégiscsak megjelent egy férfi a kék ház

ajtajában, puskával a kezében, és a világ legegykedvűbb kifejezésével
az arcán, mintha még a saját sorsa sem érdekelte volna. A vállához
emelte a puskát és lőni kezdte az ablakot, ahol Lucas és Laurent állt.
Ők ketten azonnal a padlóra vetették magukat: a golyók fele az
ablakpárkányt törte szilánkosra, a többi a fejük felett süvített el, és
becsapódott a plafonba.
 Aztán abbamaradt a lövöldözés, de csak egyetlen pillanatra. Ennyi
is elég volt Laurentnek, hogy odakússzon az ablakhoz, és
megpróbáljon kinézni rajta.
– Ne! – kiáltotta Lucas, de a seriff csak egy káromkodással felelt
neki. Felállt, és rálőtt a kinti férfira, aki épp ekkor cserélt tárat a
puskájában. A férfi a földre esett. – Egész jó kis lövés volt – lépett oda
az ablakhoz Lucas is.
– Fel a kezeket, jó magasra – hallották meg a lövöldözés utáni
csendben Frisell hangját. Ahogy kinéztek az ablakon, meglátták a nőt,
a lelőtt férfi társát, ahogy feltartott kézzel átlábal a gizgazon, az árok
felé.
A másik halott, Bell telefonján volt még két szám az utoljára
tárcsázottak között. Lucas visszahívta az első kettőt. Nem vették fel,
még csak ki se csengett egyik sem. A harmadikkal is megpróbálkozott.
Ezt már felvette valaki.
– A szerszámboltban vagy? – kérdezte Lucas.
– Aha. Ki maga, valami zsaru?
– Az. Pilátus lelépett, Bell meghalt, Laine is kapott egy golyót, de
talán túléli, ha be tudjuk vinni a kórházba, Chet pedig, őt is meglőttük,
az utcán fekszik. Ha kinéz az ablakon, láthatja. Hogy él-e, vagy halott,
azt nem tudjuk, csak azt, hogy amíg maguk a szerszámboltban vannak,
nem tudunk rajta segíteni. Ha kijönnek, talán megmenthetjük az életét
– magyarázta Lucas.
– Nem hinném – ütötte meg Lucas fülét Laurent hangja, a háta
mögül.
Lucas az ajkára tett ujjal jelezte a seriffnek, hogy tartsa a száját:
nem biztos, hogy mindig a tisztesség a legmegfelelőbb harcmodor.
– Várjon – vakkantott a férfi a telefonba; Lucas várt, és most egy
női hang vette át az előbbi férfi helyét. – Honnét tudhatnánk, hogy
Pilátus tényleg lelépett? – kérdezte Lucastól.
– Például megpróbálhatnák felhívni.
– Azt mondta, csak vészhelyzetben hívhatjuk – tiltakozott a nő.
Lucas a szemét forgatva meredt a seriffre ekkora ostobaság hallatán.
– Lehet, hogy Chet elvérzik az utca közepén – mondta a telefonba –,
mi pedig pillanatokon belül elkezdjük lőni a boltot, és addig lőjük, míg
olyan lyukas nem lesz, mint egy kibaszott ementáli, már bocsánat a
kifejezésért. Ötvenen vagyunk itt, zsaruk, gépfegyverrel. De ha fel
akarja hívni Pilátust, csak nyugodtan: elvégre, ha jól belegondolunk,
most aztán igazán vészhelyzetben vannak.
– Oké – nyögte ki a nő, hosszas hallgatás után.
Lucas mintha egy férfihangot is hallott volna a háttérből.
– Kijövünk a hátsó ajtón – szólalt meg újra a nő –, de senki se lőjön
ránk!
– Várjanak három percet, csak utána jöjjenek ki – javasolta Lucas. –
Előbb le kell nyugtatnunk egy-két embert, akiket eléggé felbosszantott,
hogy lelőtték azokat a zsarukat Brownsville-ben.
– Brownsville? Mi ott se voltunk! Mi a tóparton voltunk.
– Akkor is várjanak három percet. Hányan vannak?
– Ketten, csak ketten. Én meg Richie. Kijövünk, amikor mondja,
hogy jöjjünk, de ne lőjenek!

LAURENT FELHÍVTA A négy világtáj felé küldött rendőröket, meghagyta

nekik, hogy most már ne lőjék tovább a tanítványokat, ha
felbukkannának az utcán. Lucas a kocsma pultosát hívta fel, meg a
többieket, akik a benzinkúton rekedtek, ő is ugyanazzal a paranccsal,
mint a seriff. Aztán mindketten lementek a földszintre, odaálltak az
ablakhoz, kinéztek a szerszámbolt előtti térre.
Peters és a seriffhelyettesek már ott álltak a hátuk mögött a lepedőbe
bugyolált, sebesült nővel. Várjunk, javasolta nekik Lucas, előbb
lássuk, mi a helyzet odakint. Ha a szerszámbolti különítmény megadja
magát, nekik nem kell átnyomakodniuk az ablakon a sebesülttel.
– Tehát mindenki készen áll a bevetésre, állapította meg Lucas. –
Kijöhetnek – hívta fel a nőt a szerszámboltban.
Tíz másodperc múlva kinyílt a bolt ajtaja, és egy magas, szőke nő
nézett ki rajta. Azonnal látták rajta, hogy természetes szőke, ugyanis
anyaszült meztelen volt. A nyomában pedig egy férfi is kilépett az
utcára, róla azonnal megállapíthatták, hogy természetes barna, mert
úgyszintén meztelen volt. Feltartott kézzel álltak az útpadkán.
– Hát ez meg mi a kutyaúristen izéje… – hűlt el Laurent.
– Los Angelesben ezt így szokás – világosította fel Lucas, kezében a
két nudista felé irányított fegyverrel. – Ha meztelenül adod meg
magad, a rendőrök utána nem mondhatják, hogy azért lőttek rád, mert
azt hitték, hogy fegyver van nálad.
– Hát, ebben lehet valami – ismerte el Laurent –, bár úgy látom,
annak a pasasnak csőre töltött .22-ese van.

LUCAS ÉS LAURENT pisztolya pillanatnyi szünet nélkül meredt a két

tanítványra, akkor is, amikor két, szemlátomást megtermett
seriffhelyettes megközelítette őket; a kezükben bilincs himbálózott.
Petersék kihasználták az alkalmat, előjöttek az épületből a sebesült,
lepedőbe csavart nővel.
Laurent tett egy lépést balra, nehogy a seriffhelyettesekre lőjön, ha
ezeknél a meztelen népeknél mégiscsak lenne fegyver, csak ezúttal a
legendás „farzsebből” rántanák elő. Lucas, miközben szemmel tartotta
a közelítő seriffhelyetteseket, mozgást észlelt a szerszámbolt kirakata
mögött. – Vigyázz! – kiáltott oda nekik. A seriffhelyettesek
összerezdültek a kiáltásra, de a következő pillanatban egy egész sortűz
törte ripityára a kirakatot, és a seriffhelyettesek a földre vetették
magukat.
Hogy azért, mert kisebb célpontot akartak nyújtani, vagy eltalálták
őket, azt Lucas nem tudta, de nem is volt ideje ezen töprengeni, mert
Laurent most már nem nézett se jobbra, se balra, csak tüzelt. Szitává
lőtte a szerszámbolt homlokzatát, Lucas pedig rohant, át az utcán, a
bolt oldalába, remegve a halálfélelemtől. Benézett az egyik oldalsó
ablakon, egy férfit látott bent, egy halom hasított fa fedezékében, a
keze az arca előtt, hogy megvédje magát a mindenfelé záporozó
üvegcserepektől, amiket a seriff sortüze indított röppályájukra. A férfi
fekete puskát szorongatott a kezében. Az utolsó pillanatban vette észre
Lucast – de már elkésett. Lucas az egész tárat belelőtte. A férfi
felpattant, és, mintha haláltáncot járna, bokázott egyet-kettőt a
levegőben – aztán összeesett.
Lucas eldobta a kiürült tárat, és visszament a szerszámbolt elé.
Négy embert látott a földön, a két seriffhelyettest és a két meztelen
tanítványt. Mindnyájuk körül vértócsa terjengett.
– Gyerünk, tisztítsuk meg a boltot – kiáltott oda a földön fekvő
emberekhez közelítő seriffnek.
– Oké – kiabált vissza Laurent.
– Ki menjen elsőnek? – kérdezte Peters. Még a lepedő sarkát is
elengedte izgalmában, a sebesült nő a földre esett.
– Én – döntötte el Laurent. – Nekem van a legnagyobb puskám.
Barney, te az ablakot fedezed. Ha bármit meglátsz, azonnal tüzelsz.
Lucas, maga menjen vissza oldalra, és nézze meg, kivel találom
szemközt magam, ha bemegyek.
Lucas engedelmesen visszatért oldalra, bekukucskált az ablakon, de
nem látott senkit.
– Mehet!
Mielőtt belépett volna, Laurent egy kicsit megsorozta az épületet, a
bejárati ajtón keresztül, faforgács és por szállt fel, ahogy az ajtót
átlyuggatták a lövedékek. A seriff az ajtóhoz lépett, berúgta. Semmi
mozgás. Beljebb ment. Lucas hallotta a kiáltozást az utcáról, de az
üzletben semmi sem mozdult.
Egyetlen perc alatt megtisztították a szerszámboltot. A módszerük
talán hagyott maga után némi kívánnivalót, de hát… siettek, mert
sietniük kellett.
Mire kilencvenkilenc százalékig meggyőződtek róla, hogy egyetlen
tanítvány sem bujkál már az épületben, Laurent magához intette az
egyik seriffhelyettest, aki sérülés nélkül megúszta az eddigieket, hogy
álljon őrt az ajtónál, és lőjön mindenkire, aki hirtelen felbukkan a
semmiből; aztán ő, Lucas és Peters visszamentek az utcára.
A két meztelen tanítvány halott volt már, rengeteg lövés érte őket,
rengeteg szögből: nemcsak a lepedőt cipelő seriffhelyettesektől, de a
kocsmában dekkoló civilektől is. A seriffhelyettesek a lábukba kapták
a golyókat, az egyiknek az ütőerét szakította fel a lövés. Peters
szorítókötést tett a sebére, aztán a másik lábsebét is ellátta, mielőtt
felfektették a sebesültet a teherautó platójára. Végül, már-már
szórakozottan, a Laine nevű sebesült tanítványt is melléje fektették, és
a kisteherautó elindult Munisingba, az ottani kórházhoz.
A másik seriffhelyettesből nem ömlött annyira a vér, de a lába
eltört. Amilyen finoman csak lehetett, őt is ellátták, aztán besegítették
egy kombi hátsó ülésére, és elindultak vele a kórházhoz.
 Eddigre a két művész is előmerészkedett a fogadóból. A nő
fényképezett; elsősorban a két meztelen holttest vonta magára a
figyelmét. Lucas a legszívesebben képen törölte volna, de uralkodott
magán.
– Menjen onnét – érte be egy üvöltéssel –, nem látja, hogy
összejárkálja a bűnügyi helyszínt?
A nő hátrált – de a fényképezést azért sem hagyta abba.
– Végig kell járnunk az összes házat – mondta Laurent. Körülnézett,
és azt látta, hogy az emberek kezdenek előszivárogni a házakból.
Frisell és két seriffhelyettes közeledett feléjük, és velük a nő, akit az
árokban letartóztattak: a seriff nekik adta ki a parancsot, hogy
szervezzék meg a házakat átkutató csapatot.
– Legalább ketten még nem kerültek elő – szólt közbe Lucas –,
Pilátus és a barátnője. Lehet, hogy elrejtőztek valahol, de az is lehet,
hogy leléptek. Az az ember a fogadóban azt mondja, leléptek. De azért
csak lassan, óvatosan – látta el egy utolsó jótanáccsal a többieket.

EGY TELJES ÓRÁIG járták a városka házait, de egyetlen újabb tanítvány

sem került elő, és csak a hűlt helyét találták Pilátusnak és a
barátnőjének is.
A csoport elindult a felkutatásukra, Lucas és Laurent pedig
visszatért a szerszámboltba, hogy vessenek egy búcsúpillantást a halott
tanítványra, aki tüzet nyitott rájuk. Lucas hétszer találta el, a hét golyó
közül az egyik a fejébe, másik három pedig a mellkasába csapódott be:
a három közül bármelyik megölhette.
– Meg kell találnunk Pilátust – meredt a holttestre Lucas –, mert
amíg nem kerül elő, ezek a gyilkosságok folytatódnak. Betörnek egy
házba, lelövik a lakókat, elveszik az autójukat, mi meg azt se tudjuk,
kit vagy mit keressünk, amíg elő nem kerülnek a holttestek.
– Biztos, hogy az erdőbe menekültek – felelte Laurent. – Én
mindenesetre arrafelé küldöm az embereimet. Nem juthattak túl
messzire.
– Nem tudom – tűnődött el Lucas –, az is lehet, hogy már el is
raboltak egy kocsit.
Visszamentek az utcára, a három halott tanítványhoz: a két
meztelenhez, és a férfihoz a kék házból.
– Ez bizony szabályos háború volt – állapította meg a seriff. –
Szerintem filmet fognak forgatni róla.
– Lehet – vágta rá Lucas –, de Pilátust nem Pilátus fogja játszani.
Egy halott és két sebesült seriffhelyettes után holtbiztos, hogy nem.
– Találtunk még egy holttestet – rohant feléjük egy seriffhelyettes. –
Egy idős asszonyét, a kék házban. Lelőtték, és a holttestét
begyömöszölték a szekrénybe.
– Hát persze, még egy halott – morogta Laurent. – Atyaisten, hát
miféle emberek ezek? Mifélék?
 21.
A melloni lövöldözés híre hamar kiszivárgott a médiába – Lucas a
művészekre gyanakodott –, és ahogy kiszivárgott, Sault Ste. Marie és
Marquette városának valamennyi autókölcsönzője kifogyott a
bérautókból.
– Figyelmeztessen mindenkit, hogy alaposan gondolja meg, kinek
mit mond – mondta Lucas a seriffnek –, mert itt pillanatokon belül
mindenkinek fejenként száz hivatásos seggfejjel kell majd
megbirkóznia. Az lenne a legjobb, ha kizárólag maga beszélne a
sajtóval, meg talán még a helyettesei, nemcsak azért, mert a média is
elsősorban magukkal akar beszélni, hanem azért is, mert egyedül
maguknak van ehhez elég eszük. Nehogy már valaki odaálljon a
kamerák elé hülyeségeket dumálni, hogy aztán mi igyuk meg a levét!
– Szerintem elsősorban magával akarnak majd beszélni – vetette
ellen Laurent.
– Lehet, de én most hazamegyek. Ez Michigan ügye. Wisconsinban
három halott van, viszont Michiganben hét vagy nyolc, és akad még
egy-két hulla Dél-Dakotában és Kaliforniában is, de Minnesotában egy
sincs. És én, ugyebár, honnét jöttem? Én itt csak kisegítő erő vagyok…
– Legalább addig maradjon, míg ide nem érnek az állami zsaruk –
fogta könyörgőre Laurent. – Ha jól emlékszem, a halottak közül kettőt
épp maga szedett le. És amíg úgyis itt várakozik, segíthetne nekünk
levadászni Pilátust.
– Nem hiszem, hogy le tudnám vadászni – hárította el a dicsőséget
Lucas. – Pilátust elfújta a szél. Abban viszont igaza van, hogy jelentést
nekem kell tennem. Arra itt is maradok.
PILÁTUS ÉS KRISTEN a fogadó földszinti ablakán át szöktek meg.
Először a patakhoz rohantak le, aztán a patak mentén egészen odáig,
ahol már eltűnhettek a fák között.
– Te meg hova mész? – értetlenkedett Kristen, ahogy meglátta
Pilátust felbukkanni a patak túlsó partján.
– Le, az országútra.
– De hát rossz irányba mész! Előbb vagy utóbb úgyis rájönnek,
hogy megszöktünk, és azt fogják hinni, hogy kifelé megyünk a
városból. Pedig azt kéne, hogy kerüljük meg a várost, és menjünk a
másik irányba.
– Lehet, hogy ebben igazad van – ismerte el Pilátus –, én is épp erre
gondoltam az előbb.
– Hát akkor gyerünk! Nincs időnk, a világ összes zsaruja idetolja a
képét.
Elindultak, hogy megkerüljék a várost. Nagyjából háromszáz lépést
tehettek meg, végig a fák közt, amikor Kristen – ő ment elöl – hirtelen
megállt, és feltartotta az ujját. Hangokat hallott, emberi beszéd
hangjait. Bal felé intett. Elindultak arra, befelé az erdőbe, olyan halkan,
ahogy csak tudtak.
Újabb száz lépés után egy félig kidőlt fához értek; kidőlt volna az
egészen, de a szomszédja, egy kivágott fa csonkja, felfogta az esésben.
Pilátus felkapaszkodott az ágak közé, kipróbálta, hogy elbírja-e a fa,
aztán felmászott a lehető legmagasabbra, hogy visszanézzen oda,
ahonnan a hangokat hallották.
Alig egy percet töltött fenn.
– Egy egész falka, mindnél fegyver van – mondta Kristennek. – A
várost figyelik. És körbe is vették, az egészet.
– Akkor menjünk tovább.
NEGYEDÓRA MÚLVA, MÁR az országúton, egy rendőrautót vettek észre.
Keresztben állt az úton, a mellette álló egyenruhás zsaru épp egy autót
fordított vissza, a vezetője a város felé akart továbbmenni. Az autó
nem mehetett tovább, de ők igen, talpaltak is vagy egy fél órát, és
megtettek ez idő alatt nagyjából egy mérföldet. Hiába, az erdei talaj
nem gyors gyaloglásra való.
A város felől olykor-olykor lövések zaját sodorta feléjük a szél, végül
egy egész sorozatét. – Ez nem hangzott túl biztatóan – húzta el a száját
Kristen.
– Menjünk ki az útra, és szerezzünk egy kocsit – döntötte el Pilátus.
– Illetve ne mind a ketten, csak te. Kiállsz az útra, és ha jön egy kocsi,
leállítod. Ha a vezető lehúzza az ablakot, hogy megkérdezze, mit
akarsz, lelövöd.
– Lehet róla szó – bólintott Kristen.
– Hát akkor menjünk közelebb az úthoz, hogy halljuk, ha jön egy
autó.
Az első jármű a hátuk mögött bukkant fel; mögötte egy másik,
mindketten hajtottak, mint az őrültek.
– Ezeket hagyd – figyelmeztette a barátnőjét Pilátus –, ezek biztos,
hogy zsaruk.
Tíz perc múlva egy teherautó jelent meg az úton. Kristen
kétségbeesetten integetve rontott elő a fák közül. A teherautó megállt.
Nagydarab fickó ült a kormánynál, utasa nem volt. Lehúzta az ablakot.
– Még mindig lövöldöznek a… – akarta volna kérdezni, de Kristen
nem hagyott időt rá, kikapta a nadrágszíjából a pisztolyt, és… BUMM!
Három lépésre sem állt tőle, úgy lőtte le, és a sofőr a kormányra borult.
Eddigre Pilátus is előjött a fák mögül, átrohant a teherautó másik
oldalára, feltépte az ajtót.
 – Segíts kihúzni innét – ordított Kristenre –, segíts már!
Kihúzták a sofőrt, az út menti árokba cipelték, lefektették egy bokor
mögé, aztán rohantak vissza a teherautóhoz. Megfordultak vele, és
elindultak visszafelé, az ellenkező irányba, mint amerről jöttek reggel
– és gyorsan, most már nagyon gyorsan.
Kristen vezetett, Pilátus átmászott a vezetőfülke hátsó ülésére. A
padlón egy szerszámosdoboz és egy pótkerék feküdt: ezeket feltette az
ülésre.
– Ide figyelj – szólt előre Kristennek –, ha egy nő egyedül ül a
kocsiban, attól nem ijednek meg annyira. Ha elállnák az utat a zsaruk,
és nem tudunk átjutni az akadályon, lefekszem a padlóra, a dobozt és a
pótkereket magamra húzom, te meg szépen, udvariasan kidumálod
magadat a zsaruknál.
– Ja, ja, abban jó vagyok – morogta Kristen.
– Jó, jó, de azért a stukkered legyen a kezed ügyében. Ha csak egy
zsaru van, lődd le, de vagy nagyon magasra, vagy nagyon alacsonyra
célozz. Ekkora lövöldözés után nyilván golyóálló mellény lesz rajta,
szóval vagy föléje, vagy alája lőj.
– Megölnek mindkettőnket – próbált vitatkozni Kristen.
– Mindenképpen megölnek, úgyhogy most már mindegy – intette le
Pilátus. – De legalább van egy utolsó esélyünk.
Huszonöt perc alatt beértek Engadine-ba, egy óra múlva pedig már
St. Ignace felé jártak: itt ível át a Mackinac-híd az I–75-ös út felett.
– Csak érnénk már el azt a tetves hidat – sóhajtott Pilátus. Először
nyilvánított ki valamiféle érzelmet, amióta halálra rugdosta Skye-t. –
Jussunk ki végre ebből a rohadt koszfészekből, és soha el nem kapnak
minket. Csak jussunk ki innét, és meg se állunk Los Angelesig!
– És szerinted ott nem tudnak rólunk semmit?
 – Ha hajlandó vagy egy pillanatra befogni a szádat, elárulok neked
valamit. A nagybani dílerem Mexikóból hozza az anyagot.
Folyamatosan ingázik oda meg vissza, simán átsegíthet minket
Mexikóba.
– És ott mit csinálnánk?
– Tudja a fene – vonta meg a vállát Pilátus. – Majd kitalálunk
valamit. Van még fegyverünk…
– Ott egy benzinkút – szakította félbe Kristen. – Tankolnunk kell…
Hát az meg mi a nyavalya?
A benzinkút mellett és mögött ijesztő látvány tárult a szemük elé:
akár egy forgalmi dugó Los Angelesben.
– Sehogy se tetszik ez nekem – dörmögte Pilátus. – Állj be a kútra,
tankolj meg, és közben kérdezősködj, hogy mi történik itt.
Míg Kristen tankolt, Pilátus a padlón bujkált. Nem látta, csak
hallotta, ahogy Kristen beszédbe elegyedik valakivel; aztán jó öt percig
nem hallott semmit, végül visszatért Kristen, alaposan felpakolva
előrecsomagolt szendvicsekkel és egy hatos rekesz Budweiserrel.
– Mi folyik itt? – kérdezte Pilátus.
– Maradj odalent, és tartsd a szád – mordult rá Kristen.
Kikanyarodott az útra.
– Mi volt ez? – bukkant fel a padlóról Pilátus feje.
A zsaruk blokkolják a hidat. Minden kocsit megállítanak, ami a
Felső-félsziget felől jön. Most mit csináljunk? Mi a terved?
– Először is – hümmögte némi töprengés után Pilátus –, szereznünk
kell egy másik kocsit.
 22.
A riporterek kérdései úgy záporoztak rájuk, akár a jégeső, alig egy
orrhosszal maradtak el a rendőrségtől, amely azért jött, hogy átvegye
az irányítást a város felett, és megszervezze a kutatást Pilátus és
Kristen után, mégpedig házról házra járva.
Az életben maradt tanítványok nem tudták, vagy nem akarták
elárulni egyikük vezetéknevét sem.
– Minálunk az volt a szokás, hogy csak egy nevünk van –
világosította fel a rendőröket Laine Archer (lakhelye Eugene, Oregon
állam) a kórház folyosóján, Munisingben, mielőtt a műtőbe vitték
volna, ahol majd helyreigazítják a vállát. Abban ő is biztos volt, hogy
Pilátus és Kristen gyalogszerrel menekülnek: kislisszoltak a fogadó
földszinti ablakán, alig pár perccel azután, hogy a tanítványok
elfoglalták kijelölt őrhelyeiket a házak háromszögében.
Amikor a rendőrök elkezdtek beszállingózni, Laurent félrevonta
Lucast.
– Nézze – mondta neki –, ha majd leadja a jelentését, ezek azt is
tudni akarják, hogy pontosan mi is történt itt, és azt is, hogy miért
éppen itt történt, ami történt. És lehet, hogy épp kapóra jön nekik egy
bűnbak.
– Nyugi, állom én a sarat, ha kell.
– De miért akarna mindenáron belekeveredni? – húzta fel a
szemöldökét Laurent. – Majd azt mondjuk nekik, hogy maga azért jött,
hogy infókat adjon le a kóbor gyilkosok bandájáról, és hogy azonosítsa
nekünk Pilátust és a tanítványait, de azért én voltam itt a főnök. Nincs
ezzel semmi gond. Azt is én döntöttem el, hogy nyírjuk ki az egész
bandát, éspedig itt, helyben. Elmondhatjuk, hogy úgy gondoltuk, ha
nem lépünk közbe, megölik a két művészt, és biztos vagyok benne,
hogy ők is minket igazolnak majd. Akkor nincs miért belénk kötni.
Egy itteni rendőrt megöltek, hármat megsebesítettek, és mindegyiket
előzetes figyelmeztetés nélkül, könyörtelenül. Adjunk nekik egy
esélyt: vagy velünk ünneplik, hogy milyen jók voltunk, vagy Pilátus
oldalára állnak a médiaháborúban. Nem hinném, hogy az utóbbit
választanák.
– Okos fickó maga – vigyorgott Lucas. – Hát akkor csináljuk így.
És így is tettek. Míg a gyalogos zsaruk három mérföldes sugarú
körben egyik háztól a másikig mentek, egy Ferguson nevű
rendőrkapitány fülöncsípte Lucast, és nyilatkozatot sajtolt ki belőle,
Lucas pedig a Laurent által elővezetett történetet adta elő. Amikor
végeztek vele, még meghagyták neki, hogy maradjon a közelben, amíg
be nem gépelik a nyilatkozatát, mert alá kell írnia.
Laurent is ugyanebben a kezelésben részesült, ahogy mindenki, aki
részt vett a lövöldözésben: még az a három civil is, akik tüzet nyitottak
a meztelen tanítványokra, miután azok lelőtték a seriffhelyettest.
A művészpár nőtagjától elkobozták a fényképezőgépét, hiába is
tiltakozott. Mindössze azt az ígéretet sikerült kicsikarnia az állami
rendőröktől, hogy előbb-utóbb, valamikor, visszakapja.

MIUTÁN MEGTETTE A jelentését, Lucas kisétált az utcára. Két tévés

operatőr kocogott feléje, az élükön egy jóképű nőszemély, a kezében
mikrofonnal.
– Davenport nyomozó – szólította meg Lucast a nő –, előadná
nekünk a saját verzióját az eseményekről?
– Ezt inkább Michigan állam rendőreire hagynám. Úgy hallom,
sajtókonferenciát terveznek – hárította el a dicsőséget Lucas. Látta,
hogy Laurent és Frisell épp erre néznek, odaintette őket. – Itt jön az
egész akció két főszereplője – magyarázta a tévéseknek. – Ahogy
levezényelték az akciót, ahogy felszámolták ezt a bűnbandát… egész
egyszerűen hihetetlen! Én legalábbis sose láttam még ehhez foghatót,
esküszöm! Egész Michigan büszke lehet rájuk, és arra, amit ma itt
véghez vittek.
Velük több szerencséjük volt a tévéseknek. Laurent és Frisell
elmondott mindent, sőt a seriff Barney Peterst is odahívta, Lucasnak
így alkalma nyílt elmesélni, hogyan kötözte be Peters a sérültek sebeit.
Még aznap délután felhívta őket egy Constance Frey nevű nő, azzal
a hírrel, hogy a férje, Louis Frey, hallotta a lövöldözés hírét
Mellonban, és a felesége minden tiltakozása ellenére felkapta a
puskáját, és bevágta magát a furgonjába, hogy a helyszínre siessen,
segíteni. Azóta semmi hír róla, a telefonját sem veszi fel.
Lucas a rendőröknek tett nyilatkozatában azt is megemlítette, hogy
folyamatosan követik a tanítványok mobilforgalmát. Most egy
michigani rendőr jött oda hozzá, hogy segítsen előkeríteni Frey
mobilját.
– Mi is utánanézhetnénk, de ha már maga amúgy is benne van…
Lucas megtette: azt a választ kapta, hogy a kérdéses mobil
nagyjából egy mérföldre van délre a várostól, rögtön az út mellett.
Kiszálltak a megadott pontra, de Freyt nem találták ott. Míg az út
mellett keresgéltek, megcsörgették a telefont: és meg is hallották a
csörgést – egy bokor alatt.
A férfi egy lövést kapott, de azt a fejébe, csodák csodája, valahogy
mégis életben maradt; beszélni és mozogni azonban nem tudott.
Befektették a rendőrautóba, bevitték a kórházba, Munisingbe.
– Jól tette, hogy levadászta ezeket a rohadékokat – szólt oda
Lucasnak az egyik michigani rendőr –, de azért mégis, bárcsak egy
másik államban vadászta volna le őket.
Rohadj meg, mormolta magában Lucas, és nem kért a rendőrök
indítványából, hogy visszaviszik a városba, inkább gyalog tette meg az
utat.

NAGYJÁBÓL FÉLÚTON JÁRHATOTT, amikor elérte Jenkins telefonja.

– Shrake meg én, és Julie Katz meg a hullakereső kutyája, itt
állunk…
Lucas már rég elvesztette a fonalat, hogy ki művel mit a Merion-
ügyben. most úgy tűnt neki, mintha ezer év telt volna el azóta, hogy
Jenkins és Shrake meg ő a Merion-ügyről beszéltek.
– Merion házánál vagytok?
– Igen, az utcán, szemben a házzal. Az a nyavalyás kutya jelzett…
így hívják, ugye? Jelzett? Na, szóval, a kutya jelzett, mi meg vetettünk
egy pillantást egy baseballütőre. Én nem látok rajta vért, de a kutya…
jelez. Úgyhogy abbahagytuk az ásást, várjuk, hogy kijöjjenek végre a
helyszínelők.
– Jó kutyák vagytok – örvendezett Lucas. – Na, ide figyelj, a
haverom, Park Raines, azzal fog előállni, hogy azt a baseballütőt ti
raktátok oda. Nem megy vele semmire, mert ha van rajta vér, akkor
levesszük róla a DNS-mintát, és ha Merion hozzáért ahhoz az ütőhöz,
akkor bajban van. De Park akkor is azzal fog jönni, hogy ti raktátok
oda, úgyhogy ne nyúljatok semmihez!
– Nem nyúltunk semmihez.
– Jó. Hívjátok fel a seriffet, kérjetek tőle helyetteseket, hogy őrizzék
a helyszínt, hogy nektek már ne kelljen belekeverednetek – mondta
Lucas.
 – És te?
– Mi az, hogy és én?
– Itt kéne lenned, amikor a média szagot fog – magyarázta Jenkins.
– Tudod, hogy learasd a diadalt.
– Kit érdekel – legyintett Lucas. – Ti csak folytassátok, de, az isten
szerelmére, ne nyúljatok semmihez! És… Jenkins, hát elkaptátok!
Elkaptátok a nyavalyást!
Boldogan masírozott tovább: közben felhívta Weathert, neki is
elmesélte a híreket.
– Ma este még nem tudok hazajönni – tette hozzá –, de holnap már
egész biztosan!
– Jó, de azért ne siess! Nehogy nekem megpróbálj kétszázzal
repeszteni!

ARRA ÉRT VISSZA Mellonba, hogy Peters és Frisell a vegyesbolt előtt

ülnek, a padon, a kezükben egy-egy tölcsér fagylalttal: azzal próbálták
lehűteni magukat.
– Vegyen maga is – javasolta Frisell –, itt valósággal nyüzsögnek a
riporterek meg a zsaruk, és a bolt árukészlete nincs felkészülve az
ilyesmire, veszik a fagylaltot, akár a cukrot.
– Vesznek azok mindent – tódította Peters.
Jókor jött a figyelmeztetés: Lucas még épp elcsípte az utolsó dobozt
diétás kólát és az utolsó előtti fagylaltot. Visszament a bolt elé, Peters
és Frisell helyet szorított neki a padon. Nézték az utcát, és az ott
nyüzsgő, méricskélő, számolgató, fényképezgető bűnügyi
helyszínelőket.
– Szerintem engem Clooney játszhatna – vélekedett Frisell. – És a
többieket?
 – Engem Tom Cruise – döntötte el Peters.
– Scarlett Johansson – bökte ki röpke habozás után Lucas.
– Nocsak – álmélkodott Frisell. – Van valami, amit még nem tudunk
magáról?
– Ugyan. Csak arra gondoltam, hogy nyilván személyesen kéne
felkészítenem őt a szerepre – álmodozott Lucas. – A lehető
legelmélyültebben.
– Ebben lehet valami – ismerte el Peters. – Tudod, mit? – fordult
Frisellhez – Engem inkább Angelina Jolie játsszon!

ESTE, A HOLIDAY Innben, amikor Lucas épp kilépett a zuhany alól,

Weather hívta.
– Lehet ott fogni a Hármas csatornát?
– Nem tudom, miért?
– Mert benne leszel a híradóban – felelte Weather. – Épp most
láttuk az előzetesét… Várj csak, Letty akar valamit mondani.
– Apa – szót bele a telefonba Letty.
– Vannak még fájdalmaid?
– Igen, de nem érdekes. Fel tudsz menni a netre?
– Igen, van wifi a szobában.
– Akkor menj rá a Hármas csatorna oldalára. De siess!

ABBAN A HÍRADÓBAN valóban a csapból is Lucas folyt.

Elsőnek a michigani sztori jött le, az interjú, ahol Lucas, Laurent,
Frisell és Peters elmesélik a riporternek a melloni tűzharc – a tévések a
Felső-félszigeti Nagy Leszámolás néven számoltak be róla – történetét.
Másodiknak pedig a BMH sajtókonferenciája, ahol bejelentik, hogy
egy új, döntő bizonyíték, nevezetesen egy véráztatta baseballütő került
elő Ben Merion gyilkossági ügyében, Merion nyaralójának közelében,
a Cross Lake partján.
Henry Sands tette a bejelentést: a sikert a BMH hősiesen dolgozó
nyomozóinak tulajdonította, bár neveket nem említett, kivéve a
sajátját; továbbá a BMH laboratóriumának St. Paulban, ahol a leletet
átvizsgálják majd.
– Eltart néhány napig, míg megkapjuk a DNS-mintavétel
eredményét, de annyit már most is tudunk, hogy a lelet
kulcsfontosságú bizonyítékkal szolgálhat az ügyben, és…
És beszélt tovább és tovább, egyáltalán nem zavartatva magát a
tévések „Sands igazgató úr… Sands igazgató úr” kiáltásaitól.
 23.

Keringtek egy ideig a városban, hogy megtalálják az utat – azt,

amelyik nem a blokkolt hídon vezet keresztül – Sault Ste. Marie felé.
De még el sem hagyták a várost, és már meg is találták, amit kerestek,
nevezetesen a Tizedik utca egyik házát, hasonlót a szomszédjaihoz,
egyet a sok egyforma, nagy telken épült kis ház közül.
– Az ott – mutatott ki az autó ablakán Pilátus –, az lesz a miénk.
A házat az különböztette meg a szomszédjaitól, hogy egy ősz hajú
asszony épp a kocsiját, egy Taurus kombit igyekezett beállítani a
különálló, két autóra méretezett garázsba. Lámpák nem égtek a
házban.
– Vagy egyedül él a nő – találgatta Pilátus –, vagy a férje még nincs
otthon.
A nő bezárta a garázsajtót, besántikált a házba, a kezében zacskóval:
a boltból jöhetett. Megvárták, míg becsukódik mögötte az ajtó, csak
akkor parkoltak le a ház előtt, aztán bekopogtak.
– Segíthetek valamiben? – nyitott ajtót az öregasszony.
– De még mennyire, hogy segíthet – felelte Pilátus, és berúgta az
ajtót; már kifigyelte, hogy a nő nem akasztotta be a biztonsági láncot.
Az ajtó az asszony arcának vágódott, a nő a falnak esett, a feje nagyot
csattant rajta. Pilátus után Kristen is belépett, becsukta maga mögött az
ajtót: Pilátus közben háromszor, talán négyszer is fejbe rúgta az
öregasszonyt. Miután mind a ketten meggyőződtek róla, hogy a nő
halott, bementek, hogy körülnézzenek.
Minden arra utalt, hogy a nő egyedül élt itt: a mosogatóban egyetlen
tányér és egyetlen csésze várta sorsa jobbra fordulását. Arra azonban
már hiába: Pilátus és Kristen a pincébe vezető lépcsőhöz húzták az
asszonyt, legurították, aztán kimentek, hogy beállítsák a kocsit a
garázsba. A dupla garázsban csak egy autó állt, a maradék helyet
mindenféle limlom töltötte meg: családi fotókkal teli dobozok,
ezeréves sítalpak, rozsdás biciklik. Nagy nehezen összepakoltak, hogy
helyet teremtsenek a zsákmányolt kisteherautónak, aztán becsukták a
garázsajtót.
Visszamentek a házba, átvizsgálták a bolti zacskó tartalmát: krumpli
volt benne, szőlő, tej, és reggelinek való zabpehely. A
hűtőszekrényben egy lefagyasztott csirkepástétomot is találtak, meg
egy félig üres bourbonos flaskát a kredencben.
– Megvan mindenünk – derült jókedvre Pilátus. – Itt napokig is
ellehetünk, ha úgy hozza a sors.

DE NEM, NEM hozta úgy. A Felső-félsziget kezdte összeszedni

magát.
Elcsípték a hatórás híradót, benne a jelentéssel, hogy mi történt
Mellonban: országos híresség lett belőlük. Meg azzal, hogy a zsaruk
találtak egy jogosítványt Kristen Jones nevére.
– Jones? – értetlenkedett Pilátus; de rögtön abbahagyta, amikor
meglátta a saját fantomképét: nagyon is jól sikerült. – Amíg itt
dekkolunk, megváltoztathatnánk a külsőnket – javasolta.
– Te például levághatnád a szakálladat – állt elő az ötlettel Kristen.
– Bár nekem hiányozni fog.
– A szakállamat? Nem, mindent lenyírok, hajat, szakállat, mindent.
Kopaszra borotválom a fejemet. Te meg levághatnád a hajadat rövidre,
ilyen leszbikusra, mint az Ellené volt.
 – Arra azért kíváncsi lennék, mit köpött el a zsaruknak –
morfondírozott Kristen; látták a tévében, ahogy Ellent megbilincselve
elvezetik az őrszobára.
– Szerintem mindent – vágta rá Pilátus. – Sose bíztam abban a kis
kurvában.

ETTEK, KÖZBEN ELBESZÉLGETTEK a lövöldözésről Mellonban; az volt az

utolsó közös élményük. Aztán kimentek a fürdőszobába, hajat vágni.
– Azt hiszem – meredt a tükörképére Pilátus –, mégsem nyírok le
mindent. Az már nem én volnék, tudod. Mi lenne, ha meghagynék egy
kis pamacsot a szám alatt?

AZ ASSZONY AZ egyik falat teljes egészében a magáról és egy férfiról,

feltehetően a férjéről készült fotókkal tapétázta ki. Ott voltak először
négy gyerekkel, aztán egy rakás unokával, az egyik képen pedig maga
az öregasszony, még sokkal fiatalabban, ahogy épp a férje haját nyírja,
elektromos hajvágóval. Addig kutattak, felforgatva az egész
fürdőszobát, aztán az ágyneműs szekrényt is, míg végül, ahogy
remélték is, megtalálták a hajvágót.
Durván vágott az a gép, Pilátus fájdalmas fintort vágott, ahogy
Kristen dolgozni kezdett rajta: de végigcsinálták, sőt Kristen még
utánaigazított a vágásnak a feje tetején és a szakállán is, egy eldobható
női borotvával.
– Undorító – nézett végig magán a tükörben Pilátus, ahogy Kristen
végzett vele. – Legalább húsz évvel öregebbek látszom.
– Az jó – nyugtázta Kristen. – És mondok neked még valamit, most
feleakkorának látszik a fejed, mint volt, az orrod viszont kétszer
akkora. Most már egyáltalán nem hasonlítasz arra a fantomképre.
Szerepet cseréltek, most Pilátus vágta le Kristen haját. Nem
kapkodta el, ügyelt a részletekre.
– Neked fodrásznak kellett volna menned – forgatta elégedetten a
fejét Kristen, ahogy Pilátus a munkája végére ért. – Egész csinos
lettem. Akár egy kamasz srác!
A hajvágás után visszaültek a tévé elé. Elsőnek a CNN csatornájára
kapcsoltak, ott először Wolf Blitzer jelentkezett be, utána jöttek a helyi
hírek.
A CNN is, a helyi adó is leadta a videót, amit néhány perccel a
lövöldözés vége után vett fel a két művész közül a nő, aki azt sem
hallgatta el a nézők elől, hogy elrablói megerőszakolással fenyegették.
Ezek szerint eladta a videóját az összes tévécsatornának, amelyikkel
csak találkozott: most amiatt panaszkodott, hogy a rendőrök
elkobozták a kameráját és az eredeti memóriakártyáját. Neki azonban
volt annyi esze, hogy az anyagot azonnal rámentette a laptopjára, még
mielőtt a zsaruk elvették volna tőle a kártyát.
Az egyik videón ott volt az a jelenet is, amikor a magas, sovány
zsaru kilő az ablakon, és a társa, aki a padlón kucorog, pisztollyal a
kezében fedezi. Tisztán le lehetett olvasni a sovány zsaru szájáról a
káromkodást, mielőtt elsütötte a puskáját, és azt is, ahogy a társa
odamegy hozzá a lövés után, és mintha csak fecserészne, megállapítja,
hogy „egész jó kis lövés volt”.
A következő jelenet már az, ahogy egy csoport férfi körülállja a
földön fekvő halott nőt: aztán a kamera végigpásztáz a szobán, és
megáll egy új holttesten. Ez egy férfié, körülötte vértócsa terjeng.
– Ez Bell – hagyta félbe az evést Kristen –, igen, ez Bell, a másik
meg Ellen.
 – A tetves rohadékok – csattant fel Pilátus –, ha rajtuk múlik, most
mi is ott fekszünk!
A híradó vége felé a bemondó felkérte a Felső-félsziget lakosságát,
hogy mindenki nézzen rá a szomszédjára, méghozzá alaposan.
– Nem elég, ha csak elsétálunk a szomszéd házig: annak is nézzünk
utána, hogy követik-e szomszédjaink a szokásos napi rutinjukat. Ha
bármi gyanúsat észlelnek, hívják a rendőrséget, és számoljanak be a
gyanújukról!
– Még napkelte előtt le kell lépnünk innen – pattant fel Pilátus. –
Nem tudom, hogy hová, de mindegy, amilyen messzire csak eljutunk a
vénasszony kocsijával, aztán… aztán felszállunk egy buszra, vagy
szerzünk egy másik kocsit.
Maguk sem tudták már, mióta nem alhatták ki magukat: ahogy
véget ért a híradó, bemásztak az öregasszony franciaágyába. Hajnali
ötkor ébredtek, reggelire megették a zabpelyhet, tejet ittak hozzá, utána
pedig átnézték, mi rejtőzik a szekrényekben. Kalapokat és kabátkákat
zsákmányoltak, csupa olyasmit, amit tisztességes kaliforniai ember az
életben nem aggatna magára. Találtak még harminc dollárt az
öregasszony tárcájában, és a jogosítványát, meg egy Visa kártyát.
– Tisztára, mint egy ájtatos vénasszony a templomból – nézett végig
magán Kristen: széles karimájú, fehér szalmakalap ült a fején.
– Az ájtatos vénasszony az pont jó lesz nekünk – nyugtatta meg
Pilátus.
A város peremén tankoltak, ahol az álmos benzinkutas elárulta
Kristennek, hogy az I–56-os hídját még mindig zárva tartja a
rendőrség.
Ez a lehetőség tehát kiesett: nyugat felé indultak tovább, a félsziget
északi végén, Duluth, Minnesota felé. Nyolcórás autóút állt előttük.
 Találtak egy térképet is az öregasszony autójában; Pilátus volt a
navigátor, Kristen vezetett.
– Három óra előtt Duluthba érünk – olvasta le a térképről –, de a
papa házába nem mehetünk vissza, vagy elkapták Chetet, vagy
megölték, és már biztos, hogy ott lihegnek a papa nyakán.
– Ha délnek megyünk tovább, Minnesota felé – helyesbítette magát
később –, az lesz a legjobb. Éjszakára ott maradunk, másnap megyünk
tovább Kansas City felé, megszabadulunk valahol a kocsitól, ahol nem
találják meg azonnal…
– Például a Walmart parkolójában – szólt közbe Kristen.
– Felszállunk a buszra, és viszlát, világ – fejezte be a
gondolatmenetet Pilátus.
– Az a nagydarab, tetű zsaru – szólalt meg újra – meg a
kíváncsiskodó kölyke is odavalósi. Ezt nem árt észben tartani.
 24.

Lucas másnap a seriff irodájával szemközti Pat szendvicsboltjában vett

búcsút a törzstől: kezeket rázogatott, hátakat veregetett, felidézte a
lövöldözést Mellonban, segített találgatni, hol bujkálhat Pilátus és
Kristen. Vegyes volt a hangulat, hol izgatott, hol fájdalmas, de az
izgalom is, a fájdalom is haraggal keveredett, a rendőrök miatt, akiket
meglőttek. Öten voltak, négyen közülük túlélik – de az egyik
elveszítette a fél lábát.
Abban mindnyájan egyetértettek, hogy a szökevények megszerezték
Louis Frey teherautóját, és most bujkálnak valahol.
– Ha szerencsénk van, akkor az erdőben dekkolnak. Ha nincs
szerencsénk, akkor valakinek a garázsában dugták el azt a kocsit, a
gazdáját megölték, most a házában rejtőznek, és eltart egy ideig, amíg
a nyomukra bukkanunk – tűnődött Lucas. – Nem, ennek az ügynek
nem lesz vége, csak ha az egész bandát begyűjtöttük.
– Elkapjuk őket – nyugtatta meg Laurent. – Előbb-utóbb elkapjuk,
az hétszentség. Tényleg, emlékszik még, amikor ültek azon a padon,
nyalták a fagylaltot, és arról beszélgettek, hogy kit ki játszik majd, ha
filmet forgatnak erről az egészről? Na ki hív fel ma reggel? Hát egy
hollywoodi producer! Hogy meg akarják vásárolni a filmjogokat, azt
mondja.
– Hát akkor, viszlát a vörös szőnyegen – búcsúzott el Lucas.

PÁR PERCCEL DÉLI tizenkettő előtt hagyta el a várost, szédületes

tempóban hajtott hazafelé, és már épp beállt volna az otthoni
kocsifeljáróra – csakhogy azt tévés közvetítőkocsik blokkolták.
A legutolsó mögött leparkolt, és abban a pillanatban a
közvetítőkocsiból egy csinos, szőke nő ugrott ki.
– Mi a fene… – mormolta Lucas.
Jennifer Carey meg ő évekig, sőt több mint egy évtizedig jóban
voltak, olyannyira, hogy Lucas lett az apja Carey elsőszülöttjének, egy
lánynak, aki ma már középiskolás. A nő azóta férjhez ment, és a férje
többé-kevésbé örökbe fogadta Lucas lányát, de a tandíjak és a
felnevelésével járó további költségek Lucasra maradtak, ám ő nem
látott ebben semmi kivetnivalót.
De Carey szívéből azóta sem került ki teljesen. Nem volt annyira
nyitott könyv előtte, mint mondjuk Weather előtt, de ha hazudni
próbált volna, valószínűleg Carey is leleplezné. Most itt viharzott
Lucas felé a mikrofonnal, hogy Lucas arcába tolja: mögötte az operatőr
ügetett.
A legelöl álló közvetítőkocsiból is előugrott egy nő, Annie
McGowan, a 11-es csatorna műsorvezetője. Ritkaságszámba ment,
hogy egy operatőr társaságában járja az utcákat, most mégis megtette,
mert Lucas az ő számára sem volt közömbös. Lucasnak csak egy
reménye maradt: a két nő ki nem állhatja egymást, tehát korántsem
kizárt, hogy a találkozásuk cicaharcba torkollik. Akkor aztán Lucas
mindkettejüket letartóztatja garázdaságért, bezsuppolja őket a Ramsey
megyei börtönbe, ő meg hazamegy vacsorázni.
Kiszállt, csípőre tette mindkét kezét, s közben észrevette, hogy
Letty kocog feléjük a ház előtti gyepen. A lány és Carey összecsapták
a tenyerüket: még középiskolás korában Letty három évig
gyakornokoskodott Carey tévécsatornájánál, az ő felügyelete alatt.
Azért McGowan is kapott egy biccentést tőle. Végül Lucas került
sorra.
– Hol van Pilátus? – köszöntötte az apját.
– Nem tudom – vágta rá Lucas. De mert a mikrofonok időközben az
arca elé értek, nekilátott, hogy árnyalja egy kicsit. – A két
legvalószínűbb eshetőség az, hogy vagy bevette magát az erdőbe
valahol a Felső-félszigeten; vagy átjutott a Mackinac-hídon, mielőtt
blokkoltuk volna, és most Detroit környékén bujkál.
– Ön szerint elképzelhető, hogy megadja magát, ha elfogják? –
kérdezte Carey.
– Attól függ, milyen körülmények között kerül sor erre. Egyelőre
menekül, amilyen gyorsan csak tud. Ha sarokba szorítjuk, ha nincs más
lehetősége, feltehetően megadja magát. Alapvetően gyáva emberről
beszélünk: amikor már nagyon a nyomukban voltunk Michiganben,
Pilátus csatarendbe állította a tanítványait, felkészítette őket a harcra,
aztán lelépett a hátsó ablakon át. Sorsára hagyta az állítólagos barátait.
Többen közülük szó szerint az életüket adták érte, ő meg eliszkolt az
erdőbe.
– És te – fordult McGowan Letty felé – egyetértesz apáddal? Úgy
tudom, amikor meg akartad védeni a barátnődet, Pilátus rád támadott
és összevert.
– Az az egyetlen, amihez ért – felelte Letty –, hogy nőket verjen.
Skye barátnőmet halálra rugdosta, és az a fiú, akik keresztre feszítettek
Dél-Dakotában, az is egy kedves, aranyos, szelíd fiú volt. Pilátus
viszont egy… nem, ezt nem mondhatom ki a tévében, de akkor is az.
Lucas kapott még néhány kérdést, meg is felelt mindre becsülettel,
kivéve azokat, amikről úgy gondolta, ha válaszolna rájuk, azzal jogilag
kényes helyzetbe keveredne.
 – Sajnos, nem válaszolhatok minden kérdésükre – tárta szét a karját
ilyenkor –, mert holnap jelentést kell tennem a BMH-ban. Ígérem,
hogy megküldünk minden iratot minden érdekelt intézménynek. Az
iratok másolatát a BMH a nyilvánosság rendelkezésére bocsátja, amint
az illetékes hatóságok erre engedélyt adnak.
Kivárta, hogy a két riporter vágóképeket készíttessen róla, aztán
véget vetett a mulatságnak.
– Bocsánat, de azt hiszem, ideje, hogy a feleségemet is üdvözöljem,
és ennék is valamit, erre ugyanis ma még egyetlenegyszer sem volt
lehetőségem.
– Tudom ám, kinek köszönhető, hogy az a kis kurva, az a Daisy
Jones készíthette a Honey Potts-interjúkat – jegyezte meg McGowan,
amint meggyőződött róla, hogy a kamerákat és a mikrofonokat is
kikapcsolták.
– Az istenért, Annie, ne légy már ilyen szigorú egy vállalkozó
szellemű kollégával – próbálta leszerelni a nőt Lucas.
– Az azért engem is felbosszantott – kotyogott közbe Carey. –
Tényleg te intézted el neki?
– Itt se voltam a városban, amikor az az interjú elkészült –
védekezett Lucas. – Az én kezem tiszta!
– És a telefonod? – kötekedett Carey. – Az is tiszta?
– Jennifer – kezdte volna Lucas, de meggondolta magát. – Ide
figyeljetek, ti itt voltatok, amikor én nem, és ti lógtok állandóan a
bíróság körül… mit mondanak az emberek a Merion-ügyről?
– Azt, hogy régi barátod és kosárlabda-partnered, Park Raines, öt
perccel azután, hogy előkerült a földből az a baseballütő, nekiállt
szimatolni, hogyan köthetne vádalkut – felelte McGowan.
– Egész jó kis segge van annak az ügyvédnek, legalábbis szerintem
– jegyezte meg Carey.
– És szerintem is – szólt bele Letty.
– Hé! Ne az öreged előtt – reccsent rá Lucas.
– De nem csak a segge jó – avatkozott közbe McGowan: az ő
szavait némi csend fogadta. – Úgy tudom – folytatta aztán –, hogy a
baseballütő eldöntött mindent. Azt mondják, Martin Bobson el akarja
venni az ügyet a kis ügyészfiútól, hogy valaki tapasztaltabbnak
adhassa.
– Ezek szerint valaki tájékoztatott arról, hogy mi az a baseballütő –
húzta el a száját Carey.
– Rohadj meg – viszonozta a jókívánságot McGowan.
– Miért egymással veszekedtek? – adta az értetlent Lucas. – Daisy,
ő rágja a szívecskéteket!
– Rohadj meg – csattant fel a két nő, kórusban.
– Mi van, ma mindenkinek gyilkolhatnékja lett? – nevetett fel Letty.

A KÖZVETÍTŐKOCSIK ELMENTEK, Lucas beállította a terepjárót a

garázsba, leeresztette az ajtót.
– Remélem, nem kerülsz bajba, amiért beszélgettél velük – pillantott
fel Weather a Sebészeti Közlönyből, ahogy Lucas belépett.
– Kit érdekel – nyomott egy puszit az asszony homlokára Lucas. –
Mármint, kit érdekel, hogy ki miért keveredik bajba.
– Amúgy jól vagy?
Ez az „amúgy” a depresszióra vonatkozott.
– Igen, tök jól – válaszolta Lucas. – Képzeld, azok a zsaruk ott, ahol
voltam, miközben gyakorlatilag semmijük sincs a két kezükön kívül,
mégis, mintha hatékonyabban dolgoznának, mint mi itt, az
Ikervárosokban. Mert a Felső-félszigeten tudják, hogy mindent
maguknak kell megoldaniuk, nincs, aki segítsen nekik: tehát meg is
oldják.
– Ha te mondod – mélyedt vissza a közlönybe Weather. – Azért a
vigyorgás jogát fenntartom magamnak, ha aztán minden összeomlik.
 25.

Pilátus és Kristen, idegesen, akár a macskák, átvágtak a Felső-

félszigeten, aztán Wisconsin állam is hasonló sorsra jutott; egyszer
meg is pihentek, a Felső-tó egyik öble mellett, aztán az 53-as úton
mentek tovább, végtelen teherautósorokat kerülgetve, a minnesotai
Duluth felé. Most már két állam feküdt köztük és az embervadászat
között. Megnyugtató tudat.
Pilátus vezetett. Az I–35-ösről lekanyarodott a Michigan Avenue-ra.
– Lesz itt valahol egy használtruha-bolt – nézett ki az ablakon
Kristen –, érzem a szagát. Át kéne öltöznünk. Látszik rajtunk, hogy
Los Angelesből jöttünk, nem idevalósiak vagyunk.
– Igazából inkább meg kéne néznünk valahol egy tévéhíradót –
vitatkozott vele Pilátus. – Lehet, hogy megtalálták az öregasszony
hulláját. Ha megtalálták, de mi nem tudunk róla, és furikázunk tovább
a kocsijában, akkor bajban vagyunk, nagyon nagy bajban.
De hiába keringtek körbe-körbe, egyetlen használtruha-boltot sem
találtak. Már épp feladták volna, amikor Kristen két nőt pillantott meg,
a zebránál várakoztak a zöldre, és mindketten fura ruhát, és még furább
kalapot viseltek.
– Állj meg – szólt oda Pilátusnak –, megkérdezem őket.
A nők katolikus apácák voltak.
– Hogyne lenne ott ruhabolt, kedveském – mondta az egyik –, innét
hat sarokra, az a neve, hogy Körbe-körbe. Rögtön a könyvesbolt után.
El se tévesztheti.
Apácák lévén, azt elhallgatták, hogy a könyvesbolt kizárólag
pornóirodalmat árult: a Körbe-körbe viszont tényleg ott volt mellette.
Kristen egy rövid ujjú barna ruhát talált magának: egy arasszal a
térde alá ért. Barna cipőt választott hozzá, széles, lapos sarokkal.
– Úgy nézek ki ebben, mint egy apáca – nézett végig magán a
tükörben.
– Az a jó, annál kevésbé hasonlítasz magadra – vigyorgott Pilátus. –
Jó, csinosnak nem mondanám az apácaruhát, álcának viszont a lehető
legjobb.
Ő egy fehér, széles karimájú szalmakalap mellett döntött.
– Tetszik? – kérdezte Kristentől.
– Hasonlítasz egy ismerősömre.
– De azt nem Pilátusnak hívják, ugye?
– Nem, egyáltalán nem Pilátusnak.

A SZÁMLA HARMINCHAT dollárra rúgott. Most már csak tévét kellett

találni. Két zsákutca után – egy-egy sportkocsmába tértek be – egy
sötét, jóformán teljesen néptelen kocsmában pihentek meg. A
bokszból, ahol letelepedtek, látni lehetett a tévét, épp egy
kosárlabdameccs ment, de senki sem nézte. Sört rendeltek.
– Nem lehetne a CNN-re kapcsolni? Vagy valami hasonlóra? –
kérdezte Pilátus a pultostól.
– Dehogynem – kapta fel a távkapcsolót a pultos. – Egyébként maga
emlékeztet valakire. Nem zenész véletlenül?
– Egész ügyesen játszom ukulelén – vicceskedett Pilátus.
Második sört már nem kellett rendelniük: a CNN katasztrófa-
üzemmódban dolgozott aznap, legalább három riportert zavartak ki a
Felső-félszigetre; és mindhárom szemlátomást majd a frászt kapta,
ahogy meglátta a házakat, ahol Pilátus és tanítványok elbarikádozták
magukat.
– A lövöldözés egyik főszereplője – kommentálta a látottakat Wolf
Blitzer – Lucas Davenport, a minnesotai BMH ügynöke, egész nap
elérhetetlen volt, de most hazaérkezett Minnesotába. Reméljük, még
ma este sikerül interjút készítenünk vele. Addig is, folytatódik a hajsza
a Los Angeles-i bűnbanda vezetői után, akik…
És míg Wolf beszélt, a képernyőn megjelent Pilátus fantomképe,
mellette Kristen fotójával. Az idős asszony hulláját mégnem találták
meg. Blitzer a halottak felsorolásával folytatta. Pilátus, akár egy
megszállott, úgy meredt a tévére. A tanítványok szinte mind
odavesztek: vagy meghaltak, vagy letartóztatták őket a lövöldözés
helyszínén, illetve a gyűlésen Sault Ste. Marie-ben. Egy közülük
sértetlenül úszta meg a lövöldözést Mellonban, egy másik megsebesült
ugyanott.
A CNN bemondta mindnyájuk teljes nevét: Pilátus egyik ámulatból
a másikba esett, nem is tudta, hogy ezeknek vezetéknevük is van.
– Sehogy sem értem, hogy Ellen meghalt. Azt hittem volna, ő lesz
az első, aki megadja magát – csóválta a fejét Kristen.
– Azért arra mégiscsak jutott ideje, hogy kiszúrjon velünk –
morogta Pilátus.
– Az a pultos nagyon néz minket – hajolt közelebb hozzá Kristen. –
Szerintem gyanakszik ránk. Talán a képek miatt.
– Mit gondolsz, kihívta már a zsarukat?
– Nem láttam, hogy telefonált volna.
– Menjünk, eleget halottunk már. Tűnjünk el innét, keressünk egy
motelt az Ikervárosokban, a késő esti híradót ott is megnézhetjük.
Kristen bólintott. Felálltak, elindultak kifelé, el a pultos előtt, aki
szélesen mosolygott rájuk.
 – Megvan már – szólt oda Pilátusnak –, a mandolinról rájöttem,
maga Leon Redbone, igaz?
Kristen meg sem állt, de Pilátus igen, miközben a szájára tette az
ujját.
– Nehogy eláruljon! – súgta oda a pultosnak, és azzal Kristen
nyomában ő is kilépett a kocsmaajtón.
Kint, a járdán, Kristen akkorát harapott a karjába, hogy később
felfedezte a tűhegyes fogak nyomát a bőrén.
– Kuss – szólt rá Pilátus.
Kristen szívesen válaszolt volna valami csattanósat, de képtelen
volt, a torkából minduntalan nevetés tört elő szavak helyett.
– Leon… – szedte végre össze magát – Redbone… Hová tetted a
bendzsódat, Leon? – és megint harapott egyet a karjába, hogy elfojtsa a
röhögést.
Aznap este, egy motelban a reptér mellett, megnézték a Hármas
csatorna interjúját Davenport nyomozóval és a lányával.
– Az anyád tetves istenit – kommentálta Pilátus a látottakat –, én
gyáva? Én csak nőkkel merek kikezdeni? Cserben hagytam a
barátaimat? Rágalmaz ez a köcsög, oda a hírnevem!
– Az isten szerelmére, ne ordíts már – szólt rá Kristen –, három
szobával odább is hallani, amit üvöltesz! Egyébként meg, nem
mindegy? Már úgyse leszel többé az, aki voltál.
– Gyáva? Hogy én? Egy gyáva rohadék?
– Akkor se ordíts! – Kristen látta már Pilátust ilyennek. Gyakran, ha
támadás érte, addig-addig üvöltött, míg katasztrófát nem csinált belőle.
Végül is, Kitty Place is ezért halt meg, mert egy nő megsértette
Pilátust.
Aznap éjjel, három körül, Kristen arra ébredt, hogy Pilátus motyog
valamit. Felemelte a fejét, kinyitotta a szemét: Pilátus a kikapcsolt tévé
előtt ült, a .45-öst a sötét képernyőre szegezte.
– Én, gyáva? – mormolta, és meghúzta a ravaszt. A pisztoly kattant
egyet: üres volt a tár.

LETTY FEKETE NADRÁGBAN, lapos sarkú cipőben és sötétkék

selyemblúzban jött le a lépcsőn. Zsarukkal fog tárgyalni, ahhoz
öltözködött. Ebből a lányból sose lesz fedett ügynök, nézte el a lányát
Lucas, hacsak nem valami roppant előkelő környezetben vetik be. De
akkor is, ezzel a fekete hajjal lerítt róla az elit magániskola. Persze, ha
végez a Stanfordon, még beválhat nyomozónak, gazdasági
bűncselekményeknél, arrafelé az összes rohadék ötezer dolláros
öltönyben feszít.
– Úgy nézel ki, mint egy gazdag zsaru – nézett végig a lány
Lucason. A férfin tengerészkék öltöny volt, angol papucscipő, és
sápadtkék ing, francia mesterek keze munkája.
– Miért nem úgy, mint egy bankár?
– Bankárok nem mászkálnak sebhelyes arccal és betört orral, a
zsaruk viszont igen. Ott van Jenkins vagy Shrake, nézd csak meg
őket…
– Jó, jó – intette le Lucas. – Készen vagy? Mehetünk?
– Még meg kéne állnunk a Caribou-nál, jegeskávéért.
– Felőlem…

TÖKÉLETES NAPNAK ÍGÉRKEZETT, a hőmérséklet húsz fok körül, az ég

égszínkék, enyhe szellő kél olykor-olykor. Ha a minnesotai augusztus
kitartana egész évben, senkinek se jutna eszébe elköltözni innen. Azért
nem volt ez mindig így, mesélte Lucas a lányának, miközben a Porsche
felé gyalogoltak: valaha teljes nemzedékek voltak kénytelenek együtt
élni a St. Paul-i bűzzel – de ma már ez történelem, és remélhetőleg az
is marad, mert elviselhetetlen volt.
Huszonöt perc alatt értek be a BMH-ba, beleértve a megállót a
Caribou kávézónál, ahol Letty megkapta a jegeskávéját, míg Lucas a
szokásos diétás kóláját szerezte be.
Sands nem a saját irodájában volt, hanem egy szomszédosban, és
egy ügynökkel beszélt éppen, de amikor meglátta, hogy Lucas és Letty
megérkezik, majd kiugrott a bőréből ijedtében.
– Lucas, beszélnünk kell – ennyit tudott kinyögni, aztán addig nézte
Lettyt, míg fel nem ismerte. – A lánya talán addig az irodájában
várhatna.

MÉG SZINTE BE se csukódott Sands irodájának ajtaja, amikor az

igazgató megpördült a sarkán, és az ujját vádlón Lucasra szegezte.
– Maga meg mi a fenét művelt? – emelte fel a hangját. – Magának
itt lett volna dolga, de ahelyett, hogy elvégezné, elkóricál az isten háta
mögé, még csak nem is Minnesotába, lelövet öt rendőrt, az egyiket
meg is gyilkoltatja!
– Ne ordibáljon velem, Henry – mondta Lucas, halkan, nyugodtan.
Ennyi is elég volt, hogy az igazgató egy villámgyors lépéssel
hátrahőköljön.
– Nehogy már maga fenyegessen engem, Davenport! Elegem volt
ebből a cirkuszból, elegem van a maga bandájából, hogy úgy
dolgoznak, ahogy a kedvük tartja, hogy az a nyomorult Flowers halálra
bosszant egy szenátort, az meg azóta is engem hívogat!
– Nem fenyegetem magát, Henry. Sőt, épp azon vagyok, hogy
átértékeljem a tevékenységemet a BMH-nál. Tudom, nem vagyok
eléggé elöl a táplálkozási láncban, nem úszhatom meg a balhékat.
Beszélni fogok a kormányzóval, megkérem, hogy léptessen feljebb egy
vagy két lépcsővel, hogy a saját munkámat végezhessem, és ne
félhülye szenátorok parancsait kelljen teljesítenem.
– Jó – emelte fel a karját megadóan Sands. – Azzal beszél, akivel
jólesik. De előbb találja ki, hogyan akarja elszámolni ezt a kis
kirándulását Michiganbe. És mi lesz, ha valaki feljelenti?
– Majd én kifizetem – nyugtatta meg Lucas. – Ha valaki beperelne,
azt is kifizetem. Fizetem a benzinköltséget, a szállodai szobát, túlórát
sem jelentek. Henry, ha nem tudná, felszámoltunk egy bandát, amelyik
legalább tíz ártatlan embert mészárolt le, de valószínű, hogy többet is,
és az egyiket keresztre feszítették. De mi lesz, ha kiállok a
tévékamerák elé, és elmondom, hogy Henry Sands igazgató nem
hajlandó kifizetni az útiköltségemet, holott kinyírtunk egy bandát, ami
halálra késelt egy színésznőt, és keresztre feszített egy fiatal fiút
Texasból? Ha híres akar lenni, csak szóljon, én egykettőre
elintézhetem!
– Már megint fenyegetőzik – komorult el Sands.
– Sose fenyegetőztem – vágta rá Lucas. – Ha egyszer eljutnánk
odáig, egyszerűen betöröm a tetves orrát, és azzal annyi. De addig is –
emelte fel a középső ujját Lucas –, baszódjon meg.
– Hé! Hé! – Sands kiáltozása még akkor is a folyosón visszhangzott,
amikor Lucas már rég becsapta maga mögött az ajtót.
LUCAS ÉS LETTY nyilatkozatot tettek nyomozás wisconsini szakaszáról,
többé-kevésbé ugyanazt, amit a Sawyer megyei seriff irodájában
tettek. Lucas beszámolt arról is, ami azóta történt, a Felső-félszigeten.
A nyilatkozatok nem számítottak hivatalosnak, mert nem tettek előtte
esküt, és az ellenérdekelt fél ügyvédje sem volt jelen. Az igazi,
hivatalos nyilatkozatok majd akkor készülnek, ha valaki feljelenti
Lucast. De, tekintettel Pilátus és a tanítványok vadállatias vérszomjára,
Lucas nem tartott tőle, hogy feljelentenék.
Másfél óráig tartott, míg elkészültek, utána mindenki kezet rázott
mindenkivel, Lucas és Letty még betértek Lucas irodájába, ahol Del
fogadta őket, miközben egy hippimagazint lapozgatott.
– Hallom, összebalhéztál Henryvel – csóválta a fejét, ahogy
Lucasék beléptek.
– Igen, kieresztettem a gőzt – ismerte be Lucas. – Miért?
– Mert az a hír járja, hogy fegyelmit akar ellened, van egy rakás
vádpontja. Ki akar rúgatni, de ha az nem megy, beéri a felfüggesztéssel
is, de hosszú hónapokra ám! És utána lefokoz, gondolom én.
– Ahogy egy híres filozófus mondta egyszer – mosolygott Lucas –,
ez van, és kész. Ne aggódj miattam, Del! De lehet, hogy nem árt, ha
egy ideig behúzod a nyakad, amennyire lehetséges, ki kéne maradnod
ebből a cirkuszból.
– Lucas, az egész csoport arról beszél, hogyan lehetne megvédeni
téged. Mind veled vagyunk…
– Nyugi, jóember, kezemben tartom a dolgokat.
Lucas felkapta a táskáját, és Letty meg ő megindultak kifelé az
épületből.
– Ez a Del egy igazi barát – jegyezte meg Letty már a parkolóban.
– Igen, az. És Flowers is, és Jenkins meg Shrake, meg Elle és
Catrin, és még vagy egy fél tucat másik. Néhányan nem igazi barátok,
mint például Shaffer, de vele sincs semmi baj. Nem kedveltük
egymást, de becsültem, ahogy dolgozik, és ő se kedvelt engem, de
tudta, hogy a magam munkáját elvégzem, úgyhogy végül is kijöttünk
egymással valahogy. Mások viszont, például ez a Sands, csak
pörsenések a rendszer hátsóján. Velük van az igazi baj: túl sok már a
bürokrata, azoknak meg csak azon jár az eszük, hogy hogyan
nyaljanak azoknak, akiktől a pénzt kapják. Így megy ez.
Két perccel később már a Maryland Avenue-n jártak, békés
csendben: egyiküknek sem volt kedve jártatni a száját.
Letty vezetett.

OTT VANNAK – KIÁLTOTT fel Pilátus.

A Phalen Boulevardon parkoltak, szemben a BMH parkolójával.
– Menjünk már, könyörgök – nyüszített Kristen – Pilátus, értsd már
meg, ezek megölnek!
– Kussolj már! Csak szeretnének megölni, de elcsaljuk őket innét, ki
a szabadba, és… BUMM!
– Az, az, BUMM!
Davenport meg a lánya kiszállt a formás Porschéból, a tetőt
leengedve hagyták, úgy léptek be az épületbe.
– A tévében azt mondta, csak egy nyilatkozatot tesz. Az nem tarthat
sokáig. Te vezetsz, nálam lesz a pisztoly – osztotta ki a szerepeket
Pilátus. – Ha kilyukadnánk egy csendes utcára, ahol melléjük
állhatnál… Öt másodperc az egész, utána lelépünk, bottal üthetik a
nyomunkat.
– Ez tiszta őrület. Ezek megölnek minket!
– Igen, szóval szerinted is gyáva vagyok? Szerinted gyáva köcsög
vagyok, ugye?
Így huzakodtak tovább, egyre hosszabb csöndekkel két dühkitörés
között. Vártak, aztán vártak még egy kicsit, végül, vagy két óra
múltán, Davenport meg a kölyke előkerült, és visszaültek a Porschéba.
A lány vezetett.
– Csak találjunk egy csendes zugot – álmodozott Pilátus. – A
városban úgyse mehetnek gyorsan, pláne nem leeresztett tetővel.

LETTY ELŐSZÖR AZ I–35-ösre kanyarodott ki, ez az út vezetett hazafelé,

illetve először az I–94-es irányába, itt legalább rá lehetett kapcsolni, és
szlalomozva kerülgetni a mazsolákat. Lucas jobbnak látta hallgatni,
elvégre ő tanította vezetni a lányát – ráadásul még élvezte is a
száguldozást. Mentek is, csak egy piros lámpa állította meg őket, a
Marshall sarkán.
– Mondd, én paranoiás vagyok? – kérdezte Letty.
– Mármint hogy rettegsz, nehogy letilttassam a hitelkártyádat?
– Nem – nézett rá szokatlanul komolyan Letty –, de elhinnéd
nekem, ha azt mondanám, hogy követnek minket? Ketten, egy
ezeréves kocsiban?
– Igen, elhinném – mosolygott rá Lucas. – Melyik az? – nézett a
visszapillantó tükörbe.
– Az a régi, piros kombiszerűség. Kábé hat kocsival mögöttünk, a
bal oldali sávban. Már akkor észrevettem, amikor kijöttünk a
parkolóból. Úgy láttam, mintha ülnének benne, de lebuktak, amikor
odanéztem. Aztán, amikor a Marylanden voltunk, láttam, ahogy
utánunk kanyarodnak. Aztán az I–35-ösön láttam őket, lemaradtak, de
azért jöttek utánunk, és az I–94-esen is. Ha felgyorsítottam, ők is gázt
adtak, de mindig mögöttünk maradtak. És most is ott vannak.
– A fene egye meg, ezek bizony ők lesznek – állapította meg Lucas.
– A tévében elmondtam őket mindennek, hogy ilyen seggfejek, meg
olyan őrültek, és most berágtak. Még azt is elárultam, hogy hova
megyek ma, amikor tegnap este azt az interjút adtam. Nem jutottak ki a
Felső-félszigetről délre, tehát ha inkább nyugat felé próbálkoztak,
akkor most itt lehetnek.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Letty.
– Hadd gondolkozzam.

NA, KITALÁLTAM – SZÓLALT meg egy perccel később. – Ne hagyd, hogy

utolérjenek. Menj tovább dél felé, a Ford Parkwayig, aztán kanyarodj a
Clevelandre, onnan meg az 5-ös útra, a Mall of America elé.
– Miért pont oda?
– Mert a pláza tele van zsaruval – felelte Lucas. – És a Bloomington
üzletvezetője a haverom, ha odatelefonálok neki, előkészíti nekünk a
terepet. És különben is, hova máshova mehetnénk?

LUCAS A PRIVÁT mobilján érte el a Bloomington üzletvezetőjét.

– A következőre lenne szükségem – mondta neki, miután
elmagyarázta a helyzetet –, tudja, hol lehet letérni a 494-es útról a
Cedarra? Van az a felfelé vezető lejtő, amelyik elkanyarodik a
Nordstrom’s előtt.
– Igen, a Lindau Lane.
– Az, igen. Olyan, mint egy vízesés, csak betonból. Ha ott
keveredünk lövöldözésbe, abból nem lesz nagy baj, ott nem találunk el
senki ártatlant. Ha a lejtő végére állít néhány autót, oda, ahol a
Nordstrom’s elé kanyarodik, akkor az emberünk nem veszi észre az
útakadályt, csak amikor odaér. De akkor már késő, onnét nem
szabadul.
– Kezdem érteni – felelte az üzletvezető. – Odaállítjuk azokat az
autókat, és amikor az embere behajt, elálljuk velük az utat visszafelé,
gyakorlatilag dobozba zárjuk.
– És kéne még egy-két ember, aki hajlandó lenne rájuk lőni –
folytatta Lucas. – Ha ezek a seggfejek úgy látják, hogy meg fognak
halni, nyilván magukkal akarnak rántani minket is.
– Tartsa közel magához a telefonját, mindjárt visszahívom – tette le
az üzletvezető.
– Még mindig mögöttünk vannak – szólalt meg Letty –, négy-öt
autónyira.
– Lehetőleg állj meg a pirosnál – figyelmeztette Lucas –, nehogy
elhagyjuk őket.

HÁT EZEK MEG hová a fenébe mennek? – fakadt ki Pilátus.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Kristen. – A sztrádán majdnem
elvesztettem őket. A csaj úgy vezet, hogy Los Angelesben is a
csodájára járnának, ez a tragacs meg alig vánszorog.
Az 5-ös sztrádán voltak, Lucas és Letty nyomában, elmentek a
repülőtér előtt: és ott, ahol az út összeolvadt az I–494-essel, Pilátus
meglátta a pláza reklámtábláját.
– A Mall of America! Oda mennek! Végre! Követjük őket, kivárjuk,
amíg leparkolnak, lassítunk, és leszedem azt a rohadékot, aztán tűnés.
Annyi itt a kocsi meg az ember, és akkora a zaj, hogy öt másodperc
alatt végzünk.
– Hát… Nem tudom. Tényleg nem tudom…
Most már magát a plázát is látták.
– Nem is olyan nagy – jegyezte meg Pilátus – Los Angelesben
legalább kétszer ekkorák a plázák.
LASSÍTS – SZÓLT RÁ a lányára Lucas.
– De annyira imádok gyorsan menni – fogta könyörgőre Letty.
– Letty, az istenit neki…
– Tessék?
– Jó, jó, semmi, semmi…
– Ott a lehajtó – mutatott előre Letty.

MAJDNEM SIKERÜLT – DE csak majdnem.

A vörös kombi – Lucas láthatta a visszapillantóból – a nyomukban
maradt, egészen a Lindau Lane betonvízeséséig. Most azt látta a
visszapillantóban, hogy két seszínű kocsi sorol be a vörös kombi
mögé. Rendőrautók. A vörös kombi is jött utánuk tovább.
– Bedobozoltuk őket – állapította meg. – Gyorsíts, de maradj
egyenes vonalban!
Letty két fokozattal lejjebb állította a váltót: a Porsche szinte
felugrott a lejtő tetejére.
– Nehogy meghúzd a lökhárítót! Jézusom, vigyázz a lökhárítóra!
A kerekek vad halálsikolyt hallattak, ahogy Letty bevette a bal
kanyart. Négy járőrautót látott a lejtő végén, közöttük akkora nyílással,
amin épp átfért a Porsche. Most jó kétszáz méterrel jártak a vörös
kombi előtt, ami el is tűnt a visszapillantóból. Letty akkor sem
lassított, amikor már majdnem ott volt a járőrautók közti résnél: a
Bloomington biztonsági emberei, akik talán abban reménykedtek, hogy
a Porsche lelassít majd, halálfélelemben ugrottak félre az útból.
– Szentséges atyaúristen – mormolta Lucas, miközben a betonfal
alig egyujjnyira suhant el mellette. Letty a fékpedálra taposott, egyedül
a biztonsági öv mentette meg attól, hogy az arca szétkenődjön a
szélvédőn. Már nyitotta is a száját, hogy a lányára ripakodjon, de egy
hang sem jött ki rajta.
– Egyetlen karcolás nélkül megúsztuk – mosolygott rá Letty.
– Maradj itt – kapcsolta ki a biztonsági övet Lucas.
Ahogy Letty átsuhant a járőrautók közti résen, az egyik járőrautó
azonnal beállt oda.
És itt kezdődtek a bajok.

A PORSCHE EGY szempillantás alatt eltűnt a szemük elől.

– Mi ez – sikoltott fel Kristen –, mi a fenét művelnek ezek? Lehet,
hogy észrevettek?
– Nem tudom, honnét tudnám…
Kristen gyorsított, bár ő maga is sejtette, hogy sosem tudná utolérni
a Porschét: csak annyit ért el a gázpedállal, hogy majdnem felöklelt
egy rendőrautót, amikor befordult a kanyarban. Egy ocsmány,
halványsárga autó bukkant fel közvetlenül mögöttük.
– Zsaruk mögöttünk! – kiáltott fel.
Beletaposott a fékbe, a kocsi kifarolt, Pilátus pedig feltépte az ajtót,
kiugrott, és eltűnt. De hová? Kristennek fogalma sem volt. Kiszállt az
autóból, feltartotta a kezét, hallotta, ahogy a zsaruk üvöltöznek vele, de
ő állt némán, egyhelyben, csak a fejét forgatta Pilátus után – de hiába,
Pilátusnak nyoma veszett.
Aztán meglátta, ahogy Davenport feléje rohan, a kezében pisztoly, a
nyomában zsaruk, lihegve a nagy rohanástól.

PILÁTUS TUDTA JÓL, hogy kész, vége, ezek a zsaruk megölik. Még meg
sem állt az autó, de ő már kiszállt, rohant a lejtő betonkorlátjához,
lenézett. Mennyi lehet, öt méter? Hat? Felszökkent a korlátra, egy
darabig egyensúlyozott – aztán ugrott. Füves talajon ért földet.
Valami reccsent a lábában, fájdalom hasított belé. Micsoda seggfej
vagyok, gondolta magában, úgy fáj, hogy majd szétszakadok, mégis
masírozom tovább. Egy-két másodpercig a lejtő alatt rohant, de tudta,
hogy itt nem maradhat sokáig. Átfutott egy keskeny utcácskán, két
autó és egy rakás facsemete között szlalomozott, a Nordstrom’s
bejárata felé.
Megúszom, ismételgette egy hang a fejében. Nem kapnak el, sose
kapnak el…
A kék öltönye volt rajta: futás közben előkapta a zsebéből a .45-öst.
A tárat már akkor betette, amikor először meglátták Davenportot.
Odaért a Nordstrom’s bejáratához: szinte már várta, hogy eltalálja egy
lövés a két válla között, de rájött, hogy a zsaruk itt nem lőhetnek rá:
ahhoz túl sokan vannak. A tömeg hirtelen a szövetségese lett. A bal
szeme sarkából látta, hogy valaki a nyomában liheg: most ébredt rá,
hogy Davenport alig száz lépesre van tőle.
Vakon ügetett át a Nordstrom’s bejáratán, elszáguldott egy dagadt,
Green Day pólós férfi mellett, leütött a lábáról egy kiskölyköt, aztán a
másikat, úgy zuhantak el, akár a kuglibábuk; valaki ráordított, de
Pilátus rohant tovább, ruhák, retikülök, cipők és kozmetikumok között.
Már látta a kijáratot. Hátranézett. Davenport most még közelebb került
hozzá. Arra már nem volt ideje, hogy megforduljon, és lelője, így hát
felemelte a pisztolyt, és belelőtt a plafonba.
Visítozó plázacicák és -kandúrok ugrottak félre az útjából, a
szélrózsa minden irányába; ez legalább jó volt, bár megoldásnak
édeskevés. Megkockáztatta, hogy még egyszer hátranézzen. Davenport
most még közelebb volt, mint az előbb, és a kezében pisztolyt
szorongatott.
 De már kijutott a plázából, körülnézett, hátha mégiscsak akad
valamiféle segítség.

AMIKOR PILÁTUS A mennyezetbe lőtt, és a tömeg szétrebbent, Lucas

alig ötven lépésre loholt mögötte. Lőni nem lehetett, millióan
kavarogtak körülötte, és a Pilátus felé vezető lőmezőben. Még ha
eltalálná is Pilátust, a golyó gellert kaphat a hátán, és leteríthet egy
ártatlan járókelőt.
Pilátus kirohant a plázából, a kijáratnál azonnal jobbra fordult, a
mozgólépcsők között próbált egérutat találni. Lucas félrehúzódott,
nehogy csapdába kerüljön.
De nem volt mitől félnie. Pilátus csak rohant tovább egyenesen,
berontott a Caribou kávézó ajtaján. Egy molett, fiatal szőke nővel
találta magát szemközt; a pisztolya szinte egyenesen az arcába meredt.
Megint feltűnt mögötte Lucas.
– Tűnjön el! – ordított rá Pilátus. – Azonnal hozzanak egy…
De mégis, mit? Lucas sosem tudta meg. Autót a meneküléshez?
Repülőgépet Észak-Koreába? Vagy megteszi egy űrhajó is?
De sosem tudta meg, mert a molett szőke nő felkapta a poharat,
benne a felgőzölésre váró tejjel, és a válla felett Pilátus arcába
zúdította.
Pilátus felvonított, hátraugrott, Lucas pedig kihasználta a pillanat
kínálta alkalmat, és belelőtt. Az orrnyergét lyukasztotta ki a golyó.
Erre minden eddiginél harsányabb sikoltozás tört ki.
 26.

Lucasnak volt már tapasztalata a médiával, nem is kevés, de ahhoz

fogható felhajtást, amit a plázabéli lövöldözés kiváltott, még sosem élt
át. A hajcihőt az egyik helyi tévéállomás kezdte, amikor is simán
terrorista akciónak minősítette a történteket. Később egy kicsivel alább
adták, már csak belföldi terrorizmusról szóltak a hírek: végül
megállapodtak a „lövöldözés” szónál.
A Nordstrom’s feltűnően csinos PR-felelőse egyik médiától a
másikig szaladgált, mindenütt elhintve a varázsigét: a lövöldözés a
plázában volt, nem a Nordstrom’sban; a plázában volt a lövöldözés,
nem a Nordstrom’sban, nem a…
A lövöldözés ezek után természetesen a nordstrom’si csata néven
vonult be a történelembe.
Az aknához képest, amit Henry Sands telepített, minden korábbi
akna eltörpült.
– Lövöldözés a Nordstrom’sban? Tényleg? És ezt valaki eltervezte?
Miután a fülébe jutott Sands reakciója, a Bloomington
üzletvezetője, aki úgy látta, hogy az ügyet a lehető legprofibban
kezelték, különös tekintettel Pilátus eszement ugrására a lejtő
korlátjáról, azt nyilatkozta, hogy szerinte Sands okosan tenné, ha
megvizsgáltatná a fejét. Hogy miért? Hát mert oda soha nem süt be a
nap – felelte az üzletvezető egy kérdésre, amelyet egy
sajtókonferencián kapott.
Egy eszelős gyilkost elkaptak élve, egy másikat sikerült kiiktatni,
hála egy bátor, gyors eszű kávézói alkalmazottnak, magyarázta tovább
az üzletvezető. Ráadásul egyetlen ártatlan ember sem sérült meg.
Egyáltalán, ki ez a Sands, hogy az irodája kényelméből nekiálljon
kritizálni?
A Caribou kávézó egy százdolláros utalvánnyal jutalmazta a molett,
szőke nőt, aztán, amikor ennek híre ment, gyorsan felkerekítették a
jutalmat egy ezresre.
A lövöldözés pár perccel déli tizenkettő után tört ki, Lucas és Letty
délután hatkor értek haza. Weather az ajtóban fogadta őket, keresztbe
font karral.
– Hm – mondta Letty.
Égiháború – ez volt a helyes megnevezése annak, ami ez után
következett.
Ahogy az égiháború valamelyest csillapodott, Weather átadta a
BMH levelét, amelyet külön kézbesítő hozott el a házig, Lucasnak. A
levélben az állt, hogy a BMH fontolóra vette, hogy fegyelmi eljárást
indít Lucas ellen, Lucas tehát legyen szíves jövő kedden délelőtt tíz
órakor megjelenni a fegyelmi bizottság előtt. Ajánlatos, így
fogalmazott a levél, hogy Lucas jogi segítséget keressen. Aláírás
Sands.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte Weather.
– Nem tudom.

MÁSNAP REGGEL LUCAS autóba ült, és meg sem állt Willie Amerikai
Gitárboltjáig, ahol, hosszas tanácskozás után egy több mint tízezer
dollárba kerülő antik Les Paul mellett döntött. Nem ez volt a
legdrágább gitár a készleten, de a legolcsóbb sem. Lucas eleinte
sokallta kicsit az árát, de aztán rádöbbent, hogy az a sörösüveg-
hajigáló dagadt pasas valószínűleg megmentette Letty életét, tehát
meghagyta a tulajnak, hogy postázzák a gitárt a megadott címre. Így is
lett.
Laurent telefonált, a mobilját kihangosította, mert a többiek
körülállták, úgy követelték, hogy Lucas mesélje el, de pontról pontra
ám, a nordstrom’si csata történetét. Lucas elmesélte.
– Ember, de sajnálom, hogy nem lehettem ott – sóhajtott fel a
történet végén Frisell.
– Ahogy mindnyájan – fűzte hozzá Laurent.

LUCAS MEGADTA A seriffnek a vörös kombi rendszámát, a Sault Ste.

Marie-i rendőrség pedig kiszállt az öregasszony lakcímére. A pincébe
vezető lépcső alján találták meg a holttestét.
– Csak egyet nem értek – mondta Laurent, amikor felhívta Lucast,
hogy beszámoljon neki a holttest megtalálásáról –, hogy miért volt az a
két rohadék anyaszült meztelen. Miért?
– Nem tudom – válaszolta Lucas –, talán el akarták terelni a
figyelmünket, hogy az a Coon nevű alak nyugodtan lelőhessen minket.
Szóval fogalmam sincs. Ne felejtsük el, őrültekről van szó.
– Akkor sem értem – makacskodott Laurent. – Ja, és még egy… az
itteni kongresszusi képviselő visszavonul, úgyhogy jövőre választás
lesz. Megkeresett valaki a Demokratáktól, hogy nem érdekelne-e. De
az igazán vicces az, hogy Peterst meg a Republikánusoktól keresték
meg…
– Ehhez nem tudok hozzászólni – vágta ki magát Lucas –, pedig
érdekelne, hogy mit határoz. Bár nem vagyok biztos benne, hogy maga
elég nagy seggfej ehhez a melóhoz.
– Végül csak beletanulnék valahogy – tűnődött el Laurent.
– Nem hinném, a seggfejséget nem lehet kitanulni, arra születni kell.
LAURENT MÁSNAP ÚJRA telefonált, ezúttal azzal, hogy Laine, teljes
egyetértésben a kirendelt ügyvédjével, úgy döntött, hogy beszámol a
rendőröknek Michelle meggyilkolásáról. Másnap reggel meg is találták
Michelle holttestét.

A KÖVETKEZŐ TELEFONÁLÓ a kormányzó hivatali görénye volt.

– Kapcsolom a kormányzót – ennyit mondott.
– Azt hallottam – vette át a telefont Henderson kormányzó –, hogy
az az idióta Sands ki akarja magát rúgatni, jóember. BMH-ügynökhöz
méltatlan viselkedés, engedelmesség megtagadása, és a többi blablabla
miatt.
– Igen, szóltak is, hogy vegyek igénybe ügyvédi segítséget.
– Nem akarja, hogy inkább őt rúgjam ki? Ha akarja – fogadkozott
Henderson kormányzó –, már hétfőn repül.
– Nem rossz gondolat – felelte Lucas röpke tépelődés után –, és az
ügynökségnek is használna, de inkább ne. Mindenki tudná, hogy miért
alakult így, és ha tényleg indul az alelnökségért, a republikánusok
kíméletlenül felhasználnák maga ellen. Megvádolnák, hogy
beleavatkozott egy közhivatal belső ügyeibe, ráadásul nem is
alaptalanul.
– A republikánusokat fél kézzel kinyírom – hencegett Henderson.
– Lehet, hogy egy fél keze sem marad, ha egyszer kitudódik a
Henderson-kupi históriája.
– Mi? Hogy mi? Lucas, maga erről honnét hallott?
– Kormányzó úr, erről egész Minnesota hallott már. És csodálja is
érte mindenki. De azt, hogy, tudom is én, Oregonban vagy
Coloradóban is csodálni fogják, már nem merem garantálni.
– Ez igaz? – hallotta Lucas, ahogy a kormányzó kérdőre vonja a
hivatali görényét. – Tényleg egész Minnesota tud róla?
– Igen – hallotta Lucas a görény válaszát.
A Henderson-kupi kifejezés egyébként a kormányzónak arra a
szokására utalt, még a régi szép egyetemi évekből, hogy szívesen
húzódott vissza a Harvard Egyetem Hét Nővérek nevű
diáklányszövetségének csinosabb tagjaival, khm, tanulmányi
megbeszélésre, bár egybehangzó beszámolók szerint ezeken a
megbeszéléseken szokatlanul nagy adag vazelin fogyott.
– Hát jó – tért vissza a telefonhoz a kormányzó –, de akármit
döntsön is Sands, utána beszéljünk.

A HÉT VÉGE felé Lucast felhívta egy barátja az FBI-tól azzal, hogy a
szövetségiek utánanéztek Pilátusnak a maguk adatbázisában, de nem
találtak róla semmit. Két kaliforniai jogosítványt találtak Pilátus
zsebében: az egyiket Robert D. Johnson, a másikat William H. Smith
névre állították ki, és mindkettő hamisítvány. Tehát az, hogy kicsoda
valójában Pilátus, sosem derült ki. Később jelentkezett még egy zsaru
is, Észak-Dakotából. Ő egy vendéglőben futott össze a tanítványokkal.
Kiment a vendéglő elé, és feljegyezte az összes rendszámot, amit látott
a parkolóban – de mire ráébredt, kezdjen velük valamit, a csata már
véget ért.
Vasárnap reggel, épp reggeliztek, és Weather ötödjére vagy
hatodjára is feltette a szokásos kérdését.
– Tudod már, mihez akarsz kezdeni?
– Aha – bólintott Lucas.
– Letettem neked egy dobozt a garázsban.
– Honnan tudod, hogy pont egy dobozra van szükségem?
MÉG AZNAP DÉLUTÁN a BMH lépcsőházban kopogtak a léptei.
Vasárnap lévén alig néhányan lézengtek az épületben, de egy ügynök,
aki épp szembe jött vele a lépcsőn, meglátta a dobozt, és megállt.
– Ne – nézett Lucas szemébe –, ne csináld!
Lucas csak megrázta a fejét.
– Azért kösz – mormolta.
Hét évet töltött el az irodájában, de ennyi idő sem volt elég hozzá,
hogy személyes tárgyakat halmozzon fel. Nekiállt, hogy elcsomagolja
azt a keveset, amit talált, közben egyre több és több nyomozó gyűlt
össze az ajtaja előtt. Az utolsó egy ügynöknő volt, ő is dobozt cipelt.
– Hadd segítsek – lépett be.
– Oké.
Negyedóra alatt teljesen kiürítették az irodát, aztán Lucas egy
hivatalos formanyomtatványt kerített, és kitöltötte. Ezt írta: Kedves
Henry, ezennel felmondok. Utóiratként hadd álljon itt egy személyes
megjegyzés: baszódj meg.
A levelet és az igazolványát borítékba tette, a borítékra felírta Sands
nevét, és átcsúsztatta az igazgató ajtaja alatt.
– Szűkszavú – bólogatott egy ügynök –, meglehetősen szűkszavú,
de talán ez a leghatásosabb módja a hivatali kommunikációnak
Kikísérték a parkolóig.
– Sosem felejtem el azt az estét, ott a mocsárban, amikor… – kezdte
rá az ügynöknő, ahogy a Porsche mellé értek. És folytatta a történetet,
amelyben egy sötét éjszakán, Lucas és az ügynökei társaságában,
megölt egy embert. Lucas levette a zakóját, kioldotta a pisztolytáskát
tartó szíjat, a pisztolyt és föléje a zakót az ülésre dobta. Az ügynöknő
hirtelen lehajtotta a fejét, és elrohant: a többiek sorban kezet ráztak
Lucasszal, akinek alig sikerült elindulnia még az előtt, hogy ő is
elkezdte volna furán érezni magát. Még amúgy is fel kell hívnia Delt,
Jenkinst, Shrake-et, Flowerst, meg a többieket. Na majd este.
Hazaért, már épp beállt volna a garázsba, amikor Letty kijött eléje.
– Nyugdíjba mentél? – állt meg az apja előtt. – Szóval mostantól
harminc évig csak a nyavalyás csónakodban fogsz evezni a tavon?
– Fogalmam sincs, mihez fogok most kezdeni – válaszolta Lucas.
– Pedig mindenképpen kellene csinálnod valamit.
– Majd csak kitalálom – vigyorgott Lucas az aggodalomtól
elkerekedett szemű lányára. – És egyet megígérhetek: bármit találjak is
ki, csónak meg evező biztos, hogy nem lesz benne.
– Jó – kapta fel az ülésről a .45-öst Letty. – Akkor erre szükséged
lesz.
Lucas fogta a pisztolyt, és eltette.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is:

www.muveltnep.hu
A város a St. Marys River két partján, az amerikai–kanadai határon fekszik, egyik fele itt,
másik fele ott. (A ford.)