Megfigyelés

Earl BABBIE- A társdalomtudományi kutatás gyakorlata 10. FEJEZET

Kvalitatív terepkutatások

Holografikus áttekintés
Kvalitatív terepkutatásnál természetes környezetében figyelhetjük meg a társadalmi életet:elmegyünk
oda, ahol az élet zajlik, és szemléljük a történéseket. Ilyen típusú kutatással, más vizsgálati
módszerekhez képest, jobban megérthetünk sok társadalmi jelenséget, feltéve, hogy a kutató
tudatosan, tervszerűen és aktív módon végez megfigyeléseket

Bevezetés
Néhány fejezettel ezelőtt azt állítottam, hogy egész életünkben társadalomkutatást végzünk. Ez most,
hogy a megfigyelés legkézenfekvőbbnek tűnő módszerével, a kvalitatív terepkutatással kezdünk
foglalkozni, még inkább érthetővé válik. Bizonyos értelemben terepkutatást folytatunk, valahányszor
társas viselkedéseket figyelünk meg, vagy részt veszünk ilyenekben, és próbáljuk megérteni a
történéseket. Lehet ez egy óra a főiskolán vagy egyetemen, lehet egy orvos várószobájában töltött idő,
vagy egy repülőút. Amikor pedig elmeséljük valakinek a megfigyeléseinket, akkor terepkutatói
munkánkról számolunk be.
Az ilyenfajta kutatás egyszerre nagyon régi és nagyon új is a társadalomtudományban. Az e
fejezetben tárgyalandó technikák jelentős részét évszázadok óta használják a társadalom kutatói. E
módszerrel a társadalomtudósok közül leginkább az antropológusok kerültek kapcsolatba, ők
jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy tudományos módszerré alakuljon. Nem érdektelen, hogy sok
olyan ember is alkalmaz hasonló módszereket, akiket szigorú értelemben nem mondanánk
társadalomkutatóknak. Egy példa: újságok riporterei; egy másik: hivatalok szociális előadói.
Bár mindezek „természetes” tevékenységek, vannak megtanulandó és csiszolandó fogások,
készségek. Fejezetünkben valamelyes részletességgel foglalkozunk ezekkel, szemügyre vesszük a
főbb terepkutatási paradigmákat, valamint tárgyalunk egyes konkrét eljárásokat, amelyek
hatékonyabbá teszik a tudományos terepkutatást az olyan esetleges megfigyeléseknél, amilyenekkel
mindennapjainkban mindannyian foglalkozunk.
A kvalitatív terepkutatás kifejezést azért használom, hogy megkülönböztessem a megfigyelésnek ezt a
módját a kvantitatív (statisztikai) elemzésre alkalmas adatok előállítására szolgáló módszerektől.
Vagyis, a kérdőíves vizsgálatok olyan adatokkal szolgálnak, amelyekből kiszámíthatjuk a
munkanélküliek arányát a népességben, az átlagjövedelmeket, és így tovább. A terepkutatások
tipikusan kvalitatív adatokat eredményeznek: számokká nem egykönnyen redukálható
megfigyeléseket. Azaz a terepkutató észreveheti például egy politikai küzdelem vezetőinek
„paternalista magatartását”, vagy egy köztisztséget viselő „defenzív kitérő viselkedését” a nyilvános
meghallgatáson, anélkül, hogy a paternalizmust vagy a defenzív kitérést numerikusan kifejezhető
minőségekben vagy fokozatokban kellene megfogalmaznia. Bár terepkutatással kvantitatív adatokat is
lehet gyűjteni - feljegyezhetjük például a különféle, meghatározott típusú interakciók számát egy
helyzetben -, azért a terepkutatás tipikusan kvalitatív.
A terepkutatást az is megkülönbözteti más megfigyelési technikáktól, hogy nem pusztán
adatgyűjtési tevékenység. Gyakran előfordul
- sőt, talán ez a jellemző -, hogy egyben elméletalkotási folyamat is. A legritkább esetben fog
terepkutatásba valaki azért, hogy pontosan megfogalmazott hipotéziseket teszteljen. Inkább az
jellemző, hogy egy folyamatban lévő, előre nem megjósolható folyamatot próbálunk megérteni

1
- megfigyeléseket végzünk, általános és tapogatózó jellegű megállapításokat fogalmazunk meg,
amelyek további, bizonyosfajta megfigyelések szükségességére utalnak, elvégezzük ezeket a
megfigyeléseket, majd ezek eredményének megfelelően módosítjuk a megállapításainkat, és így
tovább. Indukciónak és dedukciónak e könyv 1. részében leírt váltakozása talán sehol máshol nem
annyira szembeötlő és lényeges, mint a jó terepkutatásban. A leíráshoz azonban a folyamatot két
részre tagoltuk: ez a fejezet elsődlegesen a terepkutatás bizonyos elméleti alapvetéseivel és az
adatgyűjtési technikákkal foglalkozik. A 13. fejezet összpontosít majd a kvalitatív adatok elemzésére.

Terepkutatásra alkalmas témák

A terepkutatás egyik fő erőssége, hogy segítségével a kutató átfogó, teljes szemlélethez jut. Ha a
tanulmányozandó társadalmi jelenséget olyan közvetlenül és teljességgel figyeljük meg, amilyennel
csak lehet, azzal mélyebben és teljesebben megérthetjük. Ez a megfigyelési módszer, ha nem is
kizárólag, de olyan kutatási témák és társadalmi vizsgálatok céljára alkalmas, amelyek az egyszerű
kvantifikációnak szemlátomást ellenállnak. Egy terepkutató olyan attitűd- és magatartásbeli
finomságokat ismerhet fel, amelyek egy más módszerekkel dolgozó kutató figyelmét valószínűleg
elkerülnék.
A terepkutatás különösen alkalmas olyan attitűdök és magatartások vizsgálatára, amelyeket a maguk
természetes közegében lehet a legjobban megérteni. Felmérés vagy kísérlet is alkalmas lehet
magatartás vagy attitűd mérésére, de némileg mesterséges közegben - nem minden magatartás
mérésére ez a legjobb módszer. Valamely vallásos hitben megerősítő összejövetelen bekövetkező
megtérések dinamikájának vizsgálatára például a terepkutatás a legjobb, a megtérők társadalmi nemek
szerinti összetételének vizsgálatára viszont a nyilvántartások statisztikai elemzése a legalkalmasabb
módszer.
Végül a terepkutatás különösen alkalmas társadalmi történések időbeli alakulásának vizsgálatára.
Terepkutató kerülhet például olyan helyzetbe, hogy alkalma nyílik egy zavargás előmorajlásait és
végső kitörését is vizsgálni, az események lefolyásával párhuzamosan; ugyanennek az utólagos
rekonstrukciója sokkal nehezebb.
További példák a terepkutatási módszerek alkalmazhatóságára az egyetemi tüntetések, bírósági
eljárások, szakszervezeti tárgyalások, nyilvános meghallgatások és más hasonló események, amelyek
viszonylag szűk idő- és térbeli tartományon belül zajlanak. Egy időben és térben átfogóbb
vizsgálathoz több ilyen megfigyelést kell egyesíteni.
Analyzing Social Settings című munkájukban (1995, 101-113) John és Lyn LOFLAND a társadalmi
élet számos olyan elemét tárgyalják, amelyek terepkutatással jól vizsgálhatók.

1. Eljárásmódok: különféle magatartások - például beszélgetés vagy könyvolvasás,

2. Epizódok: különféle események, például a válás, egy bűncselekmény vagy egy betegség.
3. Találkozások:* két vagy több ember találkozása és közvetlen interakciója.
4. Szerepek: az emberek által elfoglalt pozíciók, és az e pozíciókhoz társuló magatartás vizsgálata:
foglalkozási és családi szerepek, etnikai csoportok.
5. Kapcsolatok: megfelelő magatartás különféle szerepkettősökben, illetve szereptöbbesekben -
például anya-fiú kapcsolatok, barátságok hasonlók.
6. Csoportok: kiscsoportok, például baráti körök, sportcsapatok, munkabrigádok.
7. Szervezetek: formális szervezetek, például kórházak vagy iskolák.
8. Települési közösségek: kisebb „társadalmak”, például falvak, gettók, településrészek (szemben a
nagyléptékű társadalmakkal, mint például a nemzet, amelyeket nehéz vizsgálni).

2
9. Társadalmi világok: homályos társadalmi entitások, amelyek körvonala és a hozzájuk tartozók köre
bizonytalan, mint például „a sportvilág”, „a pénzügyi világ”.
10. Életstílusok és szubkultúrák: hogyan igazodik nagyszámú ember az olyan csoportokban folyó
élethez, mint az „uralkodó osztály” vagy a „városi alsóosztály”.

A terepkutatás mindezekkel a társadalmi jelenségekkel kapcsolatban olyan dolgokra képes fényt

deríteni, melyek egyébként rejtve maradnának. Íme, egy konkrét példa.
Az egyik olyan kérdés, amely különösen érdekel (BABBIE, 1985), a közös dolgokért viselt felelősség
természete: ki a felelős a működésükért? Ki felelős a közterületek - parkok, utak, épületek stb. - tisztán
tartásáért? Ki felel azért, hogy a törött közlekedési táblákat kijavítsák? Vagy ha egy erős szélvihar
felborogatja a kukákat, és végiggörgeti őket az utcán, ki felel azért, hogy ne maradjanak az úttesten?
Első ránézésre ezekre a kérdésekre elég egyértelmű a válasz. A társadalomban formális és informális
szerződések határozzák meg, hogy ezekért a tevékenységekért ki felel. A közterületek tisztaságáért a
köztisztasági alkalmazottak felelősek. A közlekedési táblákért a közlekedési osztály alkalmazottai
felelnek, a szeles napokon ide-oda guruló kukák dolgában pedig valószínűleg a rendőrség az illetékes.
Így, amikor ezeknek a feladatoknak az ellátásában valami hiányosságot észlelünk, akkor arra érzünk
késztetést, hogy a felelőst keressük.
Engem az izgat, hogy az a tény, hogy a köz egyes dolgaiért bizonyos személyek viselik a
felelősséget, az nemcsak hogy megszabadítja a többieket a felelősségtől, de valójában meg is tiltja
nekik, hogy felelősséget vállaljanak. Az a véleményem, hogy a hozzánk hasonló emberek olyan
dolgokért is felelősnek érezzék magukat, amelyekben nem ők az illetékesek, mára elfogadhatatlanná
vált.
Szeretném egy példán megmutatni, mire gondolok. Ha egy nyilvános parkban sétálunk, és leszórunk a
földre egy marék szemetet, azonnal láthatjuk, hogy ez a cselekedet a körülöttünk lévők számára
elfogadhatatlan. Ránk nézne mindenki, összesúgnának az emberek, valaki talán szólna is. A
szemetelésnek tehát, ilyen vagy olyan formában, egyértelműen negatív megítélését tapasztalnánk. És
most jön a dologban a csavar: ha ugyanebben a parkban járva találnánk egy marék szemetet, amit
valaki más ejtett el, és ezt eltakarítanánk, valószínűleg ez a cselekedet is elfogadhatatlan lenne a
köröttünk lévők számára. Feltehetőleg a szemét eltakarításának is egyértelműen negatív megítélésével
találkoznánk.
Amikor diákjaimnak először említettem ezt a példát, a legtöbben úgy érezték, hogy abszurd, amit
mondok. Persze, megítélhetik negatívan azt, aki szemetel, de aki megtisztít egy közterületet, azt
nyilván pozitívan fogják megítélni. Mindenki elégedett volna velünk, ha így cselekednénk. Minden
diákom azt állítja, hogy helyesli, ha valaki megtisztít egy közterületet. Úgy tűnt, ha bárki mást
megkérdeznénk, mit szólna ahhoz, ha valaki nyilvános helyen eltakarítaná a szemetet, vagy ha
valamely más közérdekű probléma megoldásában személyes felelősséget vállalna magára, a válasz
minden bizonnyal ebben az esetben is helyeslő lenne.
Hogy a kérdést eldönthessük, azt javasoltam a diákjaimnak, hogy mostantól oldják meg a
mindennapi tevékenységük során elébük kerülő közösségi problémákat. Arra kértem őket, hogy
közben jegyezzék fel a választ két kérdésre:
1.Amikor egy olyan közérdekű probléma megoldásán dolgoztak, amely nem tartozott az
illetékességükbe, mit éreztek közben?
2. Mi volt az emberek reakciója?
Diákjaim szemetet szedtek, forgalmi jelzőtáblákat javítottak, félrerúgott útjelzőket tettek a helyükre,
kitakarították, és feldíszítették kollégiumi folyosójukat, útkereszteződésekben a fákról levágták a
kilátást gátló ágakat, nyilvános játszótereken elromlott játékszereket javítottak meg, nyilvános
illemhelyeket takarítottak, és még vagy száz további, közérdekű problémára volt gondjuk, amelyek
egyikéért sem ők voltak a „felelősek".

3
 A legtöbben - akármi volt is, amit csináltak - arról számoltak be, hogy nagyon rosszul érezték
magukat. Nevetségesnek, feltűnőnek, strébernek érezték magukat, felbukkant bennük minden olyan
érzés, amely szokásosan visszatart az ilyen cselekedetektől. Személyes rossz érzéseikhez a környezet
reakciója szinte minden esetben hozzátett valamit. Egy diák éppen egy buszmegállóból távolított el
egy tönkrement és hosszú ideje használatlan újságosládát - amely több hónapon át okozott ott
problémát amikor egy helybéli lakó riasztására kijöttek a rendőrök. Egy másik diák nekifogott az
utcájukban egy eldugult kanális kitisztításához, amikor az egyik szomszéd ordítani kezdett vele, hogy
hagyja ezt a mocskot az utcaseprőkre, az ő dolguk. A szemetet szedőknek rosszalló fintorokban,
kinevetésben, általában: lekezelésben volt részük. Egy fiatalember egy szemetesvödör körül szedte
össze az elszórt hulladékot, amikor egy járókelő rávicsorgott: „ügyefogyott alak!” Világossá vált a
számunkra, hogy annak, ha valaki nyilvános helyen szemetet szed fel, csak három elfogadható
magyarázata lehet:
1.Ő csinálta, de elkapták - valaki rákényszerítette, hogy eltakarítsa maga után a koszt.
2.Ő csinálta, és ezért most rossz a lelkiismerete.
3. Lopja a szemetet.
A dolgok szokásos menete szerint egyszerűen elfogadhatatlan, hogy valaki közdolgokért magára
vállalja a felelősséget.
Az egyértelmű, hogy a közügyekben való személyes felelősségvállalással kapcsolatos
megegyezések természetét és erősségét csakis terepkutatás révén nyílt módunk felismerni. A
társadalmi normák szerint a felelősségvállalás, a felelősségteljesség jó dolog - az ilyen emberre szokás
azt mondani, hogy jó polgár. Ha az emberek véleményét kérdeztük volna, a felelősségvállalást
egyöntetűen helyeslő válaszokat kaptunk volna. Ki kellett mennünk az életbe, ott cselekedni, és
figyelni a hatást - csak így kaphattunk valósághű képet.
Az események érdekes hozadéka volt az az észrevételünk, hogy amikor valakinek sikerült a kezdeti
reakcióját leküzdenie, és felfedezte, hogy a diákok egyszerűen csak magukra veszik a felelősséget,
hogy dolgokat kijavítsanak azért, hogy azok működjenek, a járókelőknek megjött a kedve, hogy
segítsenek. Bár nagyon erős a köz- megegyezés abban, hogy közérdekű dolgokért nem „biztonságos”
dolog a felelősséget magunkra venni, amint valaki túlteszi magát ezen, ez a többiek számára már
biztonságosnak tűnik, és ők is így tesznek.
Összegzésül: a terepkutatásnak az az előnye, hogy segítségével a társadalmi jelenségeket
természetes közegükben figyelhetjük meg. Vannak olyan dolgok, amelyek jól vizsgálhatók
laboratóriumban, illetve kérdőívvel, de vannak olyanok is, amelyek nem. Ráadásul a terepen végzett
közvetlen megfigyeléskor a kommunikáció olyan finom részleteit és más olyan jelenségeket is
észrevehetünk, amelyeket másként például nem láthatnánk előre és nem is tudnánk mérni.
Speciális megfontolások a Kvalitatív terepkutatásoknál
Minden kutatási módszernél különféle dolgokat kell számba vennünk, és ez alól a kvalitatív
terepkutatás sem kivétel. Ha terepkutatást alkalmazunk, szemben találjuk magunkat azzal a döntési
helyzettel, hogy megfigyelőként milyen szerepet vegyünk fel, és milyen legyen a viszonyunk az
általunk megfigyelt emberekhez. Nézzünk most meg néhány, ezzel foglalkozó kérdést!
A megfigyelő lehetséges szerepei
Terepkutatásnál a megfigyelő sokféle szerepet játszhat, akár részt is vehet abban, amit meg akar
figyelni (ez volt a helyzet a közdolgokat rendbehozó diákok esetében). Ebben a fejezetben azért
használom a terepkutatás szót az ismertebb résztvevő megfigyelés kifejezés helyett, mert a
terepkutatónak nem feltétlenül kell részt vennie abban, amit vizsgál, még akkor sem, ha a vizsgálatra
általában a történés helyszínén kerül is sor. Mint arra Catherine MARSHALL és Gretchen ROSSMAN
(1995, 60) rámutatnak:
A kutató különféle mértékű „résztvevőséggel" járó szerepeket tervezhet magának - azaz különböző
mértékben vehet részt ténylegesen a mindennapi életben. Az egyik véglet a teljes résztvevő, aki az
adott környezetben létező szerepben vagy szerepekben szokásos életvitelnek megfelelően

4
 közlekedik. A másik véglet a tökéletes megfigyelő, aki egyáltalán nem bocsátkozik interakciókba,
sőt elkerülheti, hogy bármi módon belevonódjék a tanulmányozandó világba. És természetesen ezen
kontinuum mentén minden lehetséges vegyülék a kutató rendelkezésére áll.
Eszerint tehát az egészen résztvevő vagy valódi résztvevője annak, amit vizsgál (részt vehet például
egy egyetemi tüntetésen), vagy tettetheti is, hogy valódi résztvevő. Mindenesetre, aki egészen
résztvevőként viselkedik, az az emberek számára csak résztvevőnek mutatkozik, kutatónak nem. Ha a
csoport, amelyet vizsgál, csupa magát kifejezni képtelen, iskolázatlan emberből áll, akkor nem a
legmegfelelőbb, ha a megfigyelő egyetemi tanár vagy diák módjára beszél és viselkedik.
Itt szeretném felhívni a figyelmet egy etikai problémára, amely a társadalomkutatókat is megosztja.
Etikus dolog-e megtéveszteni azt, akit vizsgálunk, azt remélve, hogy így majd megbízik bennünk;
hiszen egy - felismert - kutatóban nem bízna meg. A tudományos érdekek - a vizsgálat tudományos
értéke - ellensúlyozzák-e ezeket az etikai aggályokat? Bár a problémával már sok szakmai egyesület
foglalkozott, a követendő normák, ha a konkrét helyzetekre akarjuk alkalmazni őket, továbbra is kissé
kétértelműek.
Ehhez az erkölcsi kérdéshez kapcsolódik egy tudományos kérdés is. Egyetlen kutató sem pusztán a
megtévesztés kedvéért téveszti meg azokat, akiket vizsgál. Inkább abbeli meggyőződésében
cselekszik, hogy így érvényesebb és megbízhatóbb adatokhoz fog jutni, és hogy az alanyok
természetesebben viselkednek és őszintébbek, ha nem tudják a kutatóról, hogy kutatást végez. Ha
azok, akiket vizsgálunk, tudják, hogy őket vizsgáljuk, nagyon sokféleképpen változtathatnak a
magatartásukon. Például elzavarhatják a kutatót. Vagy másként kezdenek beszélni és viselkedni, hogy
tekintélyesebbnek látsszanak, mint különben. Harmadszor az is előfordulhat, hogy maga a vizsgált
társas cselekvés gyökeresen módosul. Azok a diákok például, akik az egyetem dékáni hivatalának
felgyújtását tervezik, teljesen felhagyhatnak a tervvel, ha megtudják, hogy a csoportjuk egyik tagja
vizsgálatát végző társadalomkutató.
Az érem másik oldala viszont az, hogy előfordulhat, hogy az a kutató, aki egészen résztvevőként van
jelen, befolyásolja azt, amit vizsgálni szándékozik. Ahhoz, hogy eljátszhassa a résztvevő szerepét,
kénytelen valóban részt venni. A részvételének viszont lényeges hatása lehet a vizsgált társas
cselekvésre. Képzeljük el például, hogy megkérdezik az egészen résztvevő kutató véleményét arról,
hogy mit csináljon a csoport a következő alkalommal. Akármit válaszol is, mindenképpen befolyásolja
a csoportot. Ha követik a javaslatát, a hatás nyilvánvaló. Ha úgy dönt a csoport, hogy nem fogadja el a
javaslatot, akkor a folyamat - amelynek során ez az elutasítás megszületett - befolyásolhatja, hogy mi
történik legközelebb. Végül, ha azt feleli, hogy fogalma sincs, azzal lehet, hogy növeli a csoport
általános bizonytalanság- és határozatlanságérzését.
Végső soron bárminek, amit a résztvevő megfigyelő tesz és bárminek, amit nem tesz, valamilyen
hatása van arra, amit megfigyel; ez ellen egyszerűen nincs mit tenni. Súlyosabb, hogy annak, amit a
megfigyelő tesz, illetve nem tesz, fontos hatása lehet arra, hogy mi történik. E hatás ellen nincs
tökéletes védekezés, bár a kérdés iránti érzékenység némi védelmet nyújthat. (Ezt a hatást - a
Hawthome-effektust - a 8. fejezetben bővebben tárgyaltuk.)
E részben erkölcsi, részben tudományos megfontolások miatt a kutató gyakran dönt az egészen
résztvevőétől különböző szerep mellett. Választhatja például a kutató, hogy teljes mértékben részt vesz
a vizsgált csoport életében, de világossá teszi, hogy közben kutatást is végez. A röplabdacsapat
tagjaként a kutató például végezhet sportszociológiai kutatást úgy, hogy ezt közli a társaival.
Veszélyei azonban ennek a szerepnek is vannak. Például, ha a vizsgálat alanyainak figyelmét elvonja a
kutatás az eredeti társas cselekvéstől, úgy a megfigyelt folyamat már nem lesz tipikus. Vagy épp
ellenkezőleg, előfordulhat, hogy a kutató maga is túlságosan azonosul a résztvevők érdekeivel és
szempontjaival. Elkezd „bennszülötté” válni, és sokat veszít a tudományos távolságtartásból.
Az egészen megfigyelő, a másik véglet, úgy figyel meg egy társas cselekvést, hogy egyáltalán nem
válik részesévé. Teljességgel elképzelhető, hogy a vizsgálat alanyai nem is tudnak arról, hogy őket
megfigyelik, ha a kutató elég tartózkodó. Erre lehet példa az, ha egy buszmegállóból ülve figyeljük a
közeli útkereszteződésben az úttesten tilosban áthaladókat. Persze az egészen megfigyelő kevésbé
befolyásolja azt, amit megfigyel, és ritkábban is „megy át bennszülöttbe”, mint az egészen résztvevő,

5
de arra is kisebb az esélye, hogy arról, amit vizsgál, valóban teljes képe alakuljon ki. Megfigyelései
vázlatosabbak és esetlegesebbek lesznek.
Fred DAVIS (1973) a megfigyelő által felvehető két szélső szerepet a „marsutazó”, illetve a
„megtért" helyzeteként jellemzi. Az utóbbi azt jelenti, hogy egyre mélyebben és mélyebben merülünk
bele a vizsgált jelenségbe, vállalva a „bennszülötté válás” kockázatát is. Erről a veszélyről a következő
alfejezetben lesz még szó.
A „marsutazó” megközelítés érzékelésére képzeljük el azt, hogy a Marsra küldtek bennünket az
újonnan felfedezett élet tanulmányozására. Elkerülhetetlenül kívülállónak éreznénk magunkat ekkor a
marslakókkal szemben. Egyes társadalomtudósok is ilyen mértékű távolságtartást vesznek fel, amikor
a sajátjuktól eltérő kultúrákat vagy társadalmi osztályokat vizsgálnak.
MARSHALL és ROSSMAN (1995, 60-61) megjegyzik azt is, hogy a kutató különböző mennyiségű időt
tölthet a tanulmányozott közegben: választhatja az állandó jelenlétet, vagy csak feltűnhet olykor-
olykor. Összpontosíthatja figyelmét a társas környezet egy behatárolt aspektusára, vagy törekedhet az
összes aspektus megfigyelésére - a kutatónak az alkalmas szerepet céljaival összhangban kell
felépítenie.
Végső soron tehát a különféle helyzetek eltérő szerepet követelnek meg a kutatótól. Sajnos
nincsenek egyértelmű irányelvek ehhez a választáshoz - a kutatónak a saját helyzetfelmérésére és
józan ítéletére kell hagyatkoznia. A döntésnél azonban mind a módszertani, mind az etikai
megfontolásokat figyelembe kell venni. És mivel ezek gyakran ütköznek egymással, a döntés sokszor
nem könnyű, és előfordulhat, hogy szerepünk korlátot szab a vizsgálódásnak.
A vizsgált személyekhez fűződő viszony
Miután valamelyest megismerkedtünk a megfigyelés során játszható különféle terepkutatói
szerepekkel, fordítsuk a figyelmünket konkrétabban arra, hogyan viszonyulhat a kutató az általa
vizsgált emberekhez, illetve a szemléletükhöz.
Említettük már korábban, hogy a kutató tettethet is valamely társadalmi helyzetet, amelyet
valójában nem tölt be. Gondolkozzunk most el, hogyan gondolkodnánk és éreznénk egy ilyen
helyzetben.
Tegyük fel, elhatároztuk, hogy megvizsgáljuk azt a vallási szektát, amelybe sokan beléptek a
környékünkön lakók közül. Kutathatjuk a csoportot úgy, hogy magunk is csatlakozunk, vagy úgy
teszünk, mintha csatlakoznánk. Tegyük fel magunknak a kérdést most egy pillanatra: miben
különbözik a „valódi” csatlakozás a „színlelttől”? A legfőbb különbség az, hogy ténylegesen
felvesszük-e az „igazi” tagok által osztott hiteket, attitűdöket és szemléletük más elemeit. A
szektatagok, mondjuk, abban hisznek, hogy Jézus el fog jönni jövő csütörtök éjjel, hogy elpusztítsa a
világot és megmentse a szekta híveit - hinne az Olvasó ebben, vagy csak úgy tenne, mint aki hisz?
Hagyományosan a társadalomtudósok hajlamosak arra, hogy az „objektivitás” fontosságát
hangsúlyozzák ilyen kérdésekben. Mostani példánkban az utasítás ez lenne: kerüljük, hogy a csoport
hite magával ragadjon bennünket. Anélkül, hogy tagadnák az objektivitással járó előnyöket, a
társadalomtudósok manapság azt is felismerik, milyen hasznot hozhat, ha magunk is elmerülünk az
általunk tanúlmányozottak szemléletmódjában. LOFLAND és LOFLAND (1995, 61) ezt* az „insider"
megértésének nevezik. Végül is, nem érthetjük meg tökéletesen a szekta tagjainak gondolatait és
tetteit, ha szemléletüket nem tudjuk hitelesként elfogadni - legalábbis átmeneti időre. Ahhoz, hogy
tökéletesen érzékelhessük a jelenséget, amelynek tanulmányozásába belefogtunk, el kell hinnünk,
hogy Jézus csütörtök éjszaka el fog jönni.
A legtöbb ember nagyon kényelmetlennek találja, ha idegen szemléletet kell elfogadnia. Idegennek
tűnő felfogásokról csupán csak tudomást szerezni is elég nehéz lehet; bizonyos nézeteket olykor
tolerálni is alig bír az ember. Felvenni, mintha a sajátunk lenne, tízszer rosszabb. Robert BELLAH
(1970, 1974) a szimbolikus realizmus kifejezést ajánlja annak jelzésére, hogy a társadalomkutatónak az
általa tanulmányozott meggyőződéseket tiszteletreméltókként kell kezelnie, nem pedig nevetség
tárgyaként. Ha Ön komolyan el tudja fogadni ezt a megközelítést, megérti, miért jutott William
SHAFFIR és Robert STEBBINS (1991, 1) arra a következtetésre, hogy „a terepmunka egész biztosan a

6
legkellemetlenebb tevékenységek közé sorolandó, amit az emberiség valaha is kitalált a maga
számára”.
Természetesen az is veszélyt rejthet magában, ha elfogadjuk az általunk tanulmányozott emberek
szemléletét, ha feladjuk objektivitásunkat a nézeteik elfogadása kedvéért, elveszítjük azt a lehetőséget,
hogy egy számukra nem létező vonatkoztatási keretben nézzük és értelmezzük a jelenséget. Egyfelől
azon meggyőződés elfogadása, amely szerint csütörtök éjjel eljön a világvége, lehetővé teszi
számunkra, hogy e hitnek olyan aspektusait is érzékeljük, amelyek csak a hívők számára
hozzáférhetők; ha pedig kilépünk ebből a szemléletből, az azt teszi lehetővé, hogy felfedezzünk olyan
okokat, amelyekért az emberek elfogadják az ilyen jellegű hiteket. Feltárhatjuk például, hogy egyesek
személyes traumák (munkanélküliség, válás) következtében csatlakoztak, másokat fontos ismerőseik
hozlak el a gyülekezetbe (például az egész tekecsapat csatlakozott a szektához). Jegyezzük meg, hogy
a szekta tagjai nem feltétlenül értenek egyet ezekkel az „objektív” magyarázatokkal, és mi sem
állhatunk elő velük, amíg szabályszerűen a csoport szemléletének keretein belül működünk.
A nyilvánvaló dilemma itt az, hogy mindkét alapállás fontos előnyöket kínál, ám egymást
kölcsönösen kizárni látszanak. Valójában mindkét alapállást fel lehet ölteni. Olykor egyszerűen át
tudunk váltani egyikről a másikra, tetszésünk szerint. Ha szükséges, tökéletesen magunkra tudjuk
ölteni a szekta meggyőződéseit; hogy azután kilépjünk belőlük (pontosabban szólva belépjünk a
társadalomtudományos szemléletmódba). Ahogy egyre járatosabbá válik az ember az ilyen jellegű
kutatásban, már szimultán módon is tudja birtokolni az egymással ellentétes szemléletmódokat, nem
kell oda-vissza váltania.
A transzba eső médiumokról végzett kutatásomban - akik lehetővé teszik a szellemeknek, hogy
megszállják a testüket, és rajtuk keresztül szóljanak - azt vettem észre, hogy tökéletesen részt tudok
venni a szeánszokban anélkül, hogy elidegenednék a társadalomtudományos megközelítéstől.
Ahelyett, hogy „hittem" volna a szellemek létezésében, fel tudtam függeszteni az ezzel kapcsolatos
meggyőződésemet: nem hittem azt, hogy a jelenség valódi (ahogy a résztvevők többsége hitte), és azt
sem, hogy nem az (ahogy a tudósok többsége hiszi). Másképp fogalmazva: nyitott voltam mindkét
lehetőségre. Vegyük észre, mennyire eltér ez a normális megközelítéstől, amikor „tudnunk” kell, hogy
az ilyen dolgok valódiak-e, avagy sem.
A társadalomkutatók az imént említett vonatkozásokat a reflexivitás (visszahatás) kérdéseként
szokták említeni - visszahatásról abban az értelemben beszélünk, hogy a dolgok önmagukra is hatást
gyakorolnak. Azaz saját magunk jellemzői hatással lehetnek arra, amit látunk, és ahogyan azután
értelmezzük azt. A probléma ennél tágabb értelemben is létezik: vonatkozik a megfigyelt személyekre
is, nem csak a kutatóra. Képzeljük el, amint egy hajléktalant kérdezünk (l) az utcán, (2) a
hajléktalanszállón, (3) az önkormányzat szociális osztályán vagy a segély-kifizetőhelyen. A kutatás
körülményei befolyásolhatják az illető válaszait. Más szóval, különböző eredményre juthatunk attól
függően, hol készült az interjú. Sőt, esetleg magunk is különféleképpen járunk el kutatóként a
különböző körülmények között. Ha reflektálunk erre a problémára (eltöprengünk rajta), a kutatás során
létrejövő találkozások más, olyan aspektusait is felfedezhetjük, amelyektől a művelet bonyolultabb
lesz, mint „egyszerűen megfigyelni a dolgokat”.
Az imént tárgyaltakat nézhetjük pszichológiai, javarészt a kutató és a vizsgált személyek fejében
lejátszódó folyamatként. Hasonló probléma felmerülhet azonban szociális szinten is. Amikor mélyen
belevonódunk a tanulmányozott emberek életébe, személyes problémáik, válsághelyzeteik
megérintenek bennünket is. Képzeljük el például, hogy a szekta egyik tagja megbetegszik, és kórházba
kell szállítani. Fel- ajánlja-e az ember, hogy elviszi? Hát persze. Tegyük fel, hogy valaki pénzt akar
kölcsönkérni, hogy vehessen egy magnót. Adjunk-e kölcsön? Hát inkább ne. Na és ha élelemre kell a
pénz?
Nincsenek feketén-fehéren lefektetett szabályok az ehhez hasonló helyzetek megoldására, de
tudatában kell lennünk, hogy meg kell majd birkóznunk ezekkel, akár felfedjük kutatói mivoltunkat,
akár nem. Nem szoktak ilyen problémák felmerülni másfajta kutatásoknál - például egy kérdőíves
vizsgálatban vagy egy kísérletben -, a terepkutatással azonban ez elkerülhetetlenül együttjár.

7
 Amit itt elmondtunk a kutatónak a vizsgált személyekhez fűződő viszonyáról, az ellenkezik a
„tudományos objektivitás” hagyományos szemléletével. Alfejezetünk utolsó részében lépjünk még
eggyel tovább ebben az irányban.
A tudomány hagyományos szemlélete szerint a kutató és a vizsgált személyek között kimondatlanul
is különbség van hatalmukat és státusukat tekintve. Amikor a 8. fejezetben a kísérleti elrendezésekről
volt szó, nem volt kétséges, kinek a kezében van az irányítás: a kísérletvezetőében. A kísérletvezető
rendezte el a dolgokat, és adott utasításokat a kísérleti alanynak. Sokszor a kutató az egyetlen, aki
tudja egyáltalán, mire megy ki valójában a kísérlet. Valami hasonlót mondhatunk el a kérdőíves
vizsgálatokról is. A vizsgálatot folytató kutató tervezi meg a kérdéseket, dönti el, hogy kiket
kérdezzenek meg, és ő a felelős azért, hogy értelmes dolog süljön ki az adatokból.
A szociológusok az ilyenfajta viszonylatokat hierarchikus viszonynak szokták tekinteni.
Kísérleteknél, kérdőíves vizsgálatoknál a kutatónak nyilvánvalóan nagyobb hatalma van és magasabb
a státusa, mint a vizsgált embereknek. Speciális tudással rendelkezik, amelynek az alanyok nincsenek
birtokában. A kutatók nem olyan faragatlanok, hogy ki is mondják, hogy felsőbbrendűek a vizsgált
emberekhez képest, de bizonyos értelemben ez a feltételezés implicit módon (kimondatlanul) fennáll.
(Hasonló implicit előfeltételezés él egyébként a tankönyvek szerzőivel, illetve olvasóival kapcsolatban
is.)
Terepkutatásnál az ilyenfajta önteltség problematikus lehet. Amikor a korai európai antropológusok
nekiláttak az eredetileg „primitívnek”nevezett társadalmak tanulmányozásának, nem volt kétséges,
hogy az antropológusok jobban „tudják”. Míg a bennszülöttek például „hittek" a varázserőben, addig
az antropológusok „tudták", hogy az nem igaz. A bennszülöttek elmondták, hogy egyes szertartásaik
kiengesztelik az isteneket, az antropológusok pedig elmagyarázták, hogy ezen szertartások „valódi”
funkciója a társadalmi identitás megteremtése, a csoportszolidaritás megerősítése, és így tovább.
Minél többet foglalkoztak a társadalomkutatók a terepen embertársaik tanulmányozásával szemtől
szembeni helyzetekben annál inkább tudatosodott bennük a kutató felsőbbrendűségére vonatkozó
implicit feltételezés, és kezdtek fontolóra venni másfajta lehetőségeket is. Ahogy most rátérünk a
különféle terepkutatási paradigmák tárgyalására, látni fogunk néhány módot, ahogyan ez a kutatókat
folyamatosan foglalkoztató problematika kidolgozásra került.
[…]
A kvalitatív terepkutatás menete
A fejezetben eddig már foglalkoztunk a kvalitatív terepkutatás céljára alkalmas témákkal, az effajta
kutatásoknál felmerülő speciális kérdésekkel. és néhánnyal a különböző típusú kutatásokat irányító
paradigmák közül. Ezenközben megnéztünk pár példát is a terepkutatás működéséről. Hogy teljesebb
legyen a kép, most a terepkutatás konkrét ötleteivel és technikáival foglalkozunk, kezdve mindjárt a
felkészüléssel a terepen való munkára.
Előkészületek a terepre
Képzeljük el, hogy egy kutató egy egyetemi campus egyik politikai szervezetében akar terepkutatást
végezni. Tegyük fel azt is, hogy nem tagja ennek a szervezetnek, nem is tud róla sokat, és hogy a
résztvevőknek kutatóként fog bemutatkozni. Ebben az alfejezetben néhány lehetőséget mutatunk arra,
hogyan érdemes e kutatónak felkészülnie a csoport közvetlen megfigyelésére.
Mint bármely más módszerrel folytatott kutatás esetében, itt is hasznos lehet a témába vágó
irodalom átböngészése, a tárgyról való ismeretek kiegészítése és mások véleményének megismerése.
(A könyvtári kutatást az A függelék tárgyalja részletesen.)
A kutatás következő szakaszában a kutató valószínűleg szeretne erről a politikai diákcsoportról
beszélni olyasvalakivel, aki már vizsgálta, vagy aki feltehetőleg közelről ismeri. Különösen hasznos
lehet, ha sikerül egy-két informátort találni (erről a 7. fejezetben volt szó), akik beszélnének a
csoportról. Elképzelhető, hogy van egy barátja, aki tagja a csoportnak, vagy lehet, hogy módjában áll
találkozni egy csoporttaggal. Az előkészületnek ez a szakasza hatékonyabb lehet akkor, ha az
adatközlővel nemcsak mint kutató áll kapcsolatban. A csoporttagok informátorként való kezelésénél
azonban vigyázni kell, hogy ez az előkészítő beszélgetés a későbbi kutatást ne határozza meg és ne

8
szűkítse le a szempontjait. A kutatónak azt is szem előtt kell tartania, hogy a benyomás, amelyet az
adatközlőre tesz, a szerep, amelyet vele szemben kialakít, feltehetőleg végig elkíséri a kutatás során.
Ha például az első találkozáskor azt a benyomást kelti, hogy álruhás FBI nyomozó, az a csoport
megfigyelését kevéssé segíti elő.
Óvatosan kell bánni az informátoroktól szerzett ismeretekkel is. Bár közvetlenebb és személyesebb a
tudásuk a vizsgálat tárgyáról, mint a kutatóé, „tudásuk” a tények és saját véleményük keveréke. A
példánkban szereplő politikai csoport tagjaitól például nem várhatjuk, hogy részrehajlás nélkül
nyilatkozzanak (s ugyanígy az ellenlábas politikai csoport tagjaitól sem). Tehát a kutatónak, mielőtt
érintkezésbe lép a diákcsoporttal, már meglehetősen sokat kell tudnia róluk, és értenie kell azt az
általános és elméleti kontextust is, amelybe a csoport beleilleszkedik.
A vizsgálni kívánt emberekkel való kezdeti kapcsolatfelvételnek számos módja van. Hogy a kutató
melyiket választja, az részben az általa választott szerepen múlik. Aki például az egészen résztvevő
szerepét vállalja, annak ki kell alakítania valamiféle azonosulást a csoport tagjaival. Ha éttermi
mosogatókat vizsgál, akkor az a legegyszerűbb, ha maga is mosogatói munkát vállal. A diákok
politikai csoportja esetében pedig az, ha belép a csoportba.
A terepkutatásra alkalmas társas cselekvések között sok olyan is akad, amely elég nyitott ahhoz,
hogy a megfigyelendő emberekkel egészen egyszerűen, minden kerülő nélkül érintkezésbe
kerülhessünk. Ha egy tömegdemonstrációra vagyunk kíváncsiak, egyszerűen csak oda kell mennünk.
Aki a tilosban átszaladás módozatait kutatja, leghelyesebben teszi, ha sokat lődörög forgalmas utak
mentén.
Ha formálisabb kapcsolatba akarunk kerülni az emberekkel, és kutatóként akarunk velük
kapcsolatba kerülni, akkor valamilyen módon meg kell teremtenünk a kontaktust. Ekkor a kutató
kereshet egy számára szimpatikus csoporttagot, és kérheti a segítségét. Ha formális csoportot
vizsgálunk, fordulhatunk a vezetőihez, vagy az is lehet, hogy egyik informátorunk be tud mutatni
minket másoknak.
Valószínűleg sokféle lehetőség adódik az első kontaktus megteremtésére, de legyünk tudatában
annak, hogy választásunk befolyásolhatja a későbbi megfigyeléseket. Mondjuk, egy egyetemen
vizsgálódunk, és a felső szintű vezetőkhöz fordulunk először. Ez a választás különféle fontos
következményekkel járhat. Először is, az egyetemről kialakuló első benyomásunkat valamelyest
befolyásolni fogják a vezetők nézetei, amelyek nagyon is különbözhetnek a hallgatók és az oktatók
véleményétől. A kezdeti benyomás befolyásolhatja azt, ahogyan megfigyelünk, és ahogy később
értelmezzük megfigyeléseinket - különösen, ha nem vagyunk tudatában ennek a hatásnak. Másodszor,
ha a vezetők helyeslik a kutatást és együttműködésre biztatják a hallgatókat és az oktatókat, utóbbiak
esetleg úgy tekintenek a kutatóra, mint aki felsorakozott a vezetés mellett, ami befolyásolhatja, mit
mondanak nekünk. Az oktatók például esetleg nem szívesen beszélnének az érdekképviseletük
átalakítására vonatkozó terveikről.
Ha közvetlen, formális kapcsolatba lépünk azokkal az emberekkel, akiket a kutatásban vizsgálunk,
kell mondanunk nekik valamit a kutatás céljáról. Ez újabb etikai problémát vet fel. Ha a kutatás célját
részletesen ismertetjük velük, előfordulhat, hogy teljesen elveszítjük az együttműködési készségüket,
vagy jelentősen megváltozik a magatartásuk. Másrészt viszont, ha csak annyit mondunk nekik,
amennyiről azt gondoljuk, hogy elfogadható magyarázat, tökéletesen megtéveszthetjük őket.
Döntéseink ilyen és hasonló kérdésekben alapvetően a kutatás célján, a vizsgálandó dolog
természetén, az alkalmazni kívánt megfigyelések fajtáján és egyéb hasonló tényezőkön múlnak, de az
etikai megfontolásokat sem szabad számításon kívül hagyni.
Korábbi terepkutatások e téren nem nyújtanak - sem módszertani, sem etikai vonatkozásban -
egyértelműen követendő szabályokat. Amikor kutatóként bemutatkozunk, az - a kinyilvánított céltól
függetlenül - eredményezhet meleg, barátságos fogadtatást olyan emberektől, akiknek hízeleg, hogy
egy tudós a figyelmére érdemesíti őket. De lehet az eredmény azonnali visszautasítás, sőt még
rosszabb is. Nem praktikus például, ha egy diák egy bűn- szövetkezet találkozójára azzal ront be, hogy
szemináriumi dolgozatát a szervezett alvilágról szeretné írni.

9
A megfigyelések rögzítése
A terepkutatás módszerének legnagyobb előnye, hogy a megfigyelő és gondolkodó kutató jelen van a
történések színhelyén. Még a magnetofon- és videofelvétel sem tudja megragadni a folyamatok
minden fontos aspektusát. Következésképpen létfontosságú, hogy mind közvetlen megfigyelésnél,
mind interjúzáskor teljes és pontos jegyzeteket készítsünk a történésekről. Ha lehet, jegyzeteljünk a
megfigyelés során. Ha ez nem lehetséges, a lehető leghamarabb vessük papírra jegyzeteinket.
A jegyzetekben egyaránt szerepelniük kell az empirikus megfigyeléseknek és azok értelmezésének. A
jelenlévő kutató „gondol” valamit arról, hogy mi történt; más dolgokról biztosan „tudja”, hogy
megtörténtek; írjuk le egyiket is, másikat is. Lényeges azonban, hogy ez a kétfajta feljegyzés jól
elkülönüljön. Például feljegyezzük, hogy X. Y. felszólalt az egyik csoportvezető egy javaslata ellen
(megfigyelés), s hogy úgy gondoljuk, ez tulajdonképpen X. Y. próbálkozása arra, hogy átvegye a
csoport irányítását (értelmezés), s hogy úgy véljük, hallottuk, hogy a vezető tett is valami ilyen értelmű
megjegyzést a támadásra (tentatív megfigyelés).
Természetesen képtelenség mindent megfigyelni, és éppoly képtelenség mindent feljegyezni, amit
megfigyelünk. Amiképpen megfigyeléseink az összes lehetséges megfigyelések de facto mintáját
képviselik, úgy a feljegyzéseink is a megfigyeléseink egy mintáját jelentik. A megfigyeléseink közül
természetesen a legfontosabbakat jegyezzük tél. A „Leírt interjúszöveg a kutató jegyzeteivel" című
keretes írásban talál az Olvasó erre példát, amely Sandrine Zerbibnek egy filmrendezőnővel készült
mélyinterjújából származik.
A legfontosabb megfigyelések közül némelyikre még a vizsgálat megkezdése előtt felkészülünk;
másokra a kutatás során leszünk figyelmesek. Van, amikor megkönnyíti a jegyzetelést, ha előre
szabványos feljegyzési űrlapokat készítünk. A pirosban való átszaladás vizsgálatánál például előre
felkészülhetünk arra, hogy a gyalogosoknak a vizsgálat szempontjából várhatóan legfontosabb
jellegzetességeit - életkor, társadalmi nem, társadalmi osztály, etnikum stb. - lejegyezzük, és
szerkeszthetünk egy űrlapot, amelyen ezek egyszerűen feltüntethetők. Vagy találhatunk magunknak
egy szimbólumokból álló gyorsírást, hogy gyorsabban tudjunk jegyzetelni. Ha a közönség aktivitását
vizsgáljuk egy nagygyűlésen, érdemes egy beszámozott sakktáblát rajzolni, amelynek mezői a terem
egyes részeit jelentik; az egyes résztvevők helyzete így könnyen, gyorsan és pontosan rögzíthető.
Ezek az előkészületek semmiképpen sem szabad, hogy korlátozzanak abban, hogy feljegyezzük a
váratlan eseményeket és előre nem várt szempontokat. Éppen ellenkezőleg, arra szolgálnak, hogy
gyorsan elintézhessük az előre elképzelhető megfigyeléseket, és így több időnk jusson a váratlant
megfigyelni.
Biztosan Ön is gyakorlott jegyzetelő, ahogyan, legalább informálisan, gyakorlott terepkutató. De,
akárcsak a jó terepkutatás, a jó jegyzetelés is igényel bizonyos speciális fogásokat, valamint gondos és
tudatos figyelmet. Most irányelvek következnek. (Továbbiakat John és Lyn LOFLAND Analyzing
Social Settings című könyvéből [1995,91-96] tudhatunk meg.)
Először is: ne bízzunk meg az emlékezetünkben jobban, mint amennyire muszáj, mert
megbízhatatlan. Ha megsértettem volna az emlékezetét, végezze el a következő kísérletet. Gondoljon
arra a néhány filmre, amely mostanában igazán tetszett. Megvan? Nevezzen meg ötöt a színészek vagy
színésznők közül. Melyiknek volt a leghosszabb a haja? Melyikük kezdeményezett leginkább
beszélgetéseket? Melyikük tett leginkább olyan javaslatokat, amit a többiek megfogadtak? Ha
mindezekre könnyen megfelelt - biztos-e a válaszaiban? Hajlandó volna-e fogadni száz dollárban, ha
annak a pontosságát, amit mondott, pártatlan bírák ítélik meg?
De még annak is, aki azzal dicsekszik, hogy fotografikus az emlékezete, érdemes vagy a
megfigyelés tartama alatt, vagy rögtön utána, feljegyzéseket készítenie. Ha menet közben jegyzetel,
ezt ne csinálja feltűnően, mert lehet, hogy az emberek másképpen kezdenek viselkedni, ha azt látják,
hogy jelen van valaki, aki mindent leír, amit mondanak vagy tesznek.
Másodszor: érdemes a jegyzetelést több lépésre bontani. Az első lépésben lehet, hogy csak vázlatos
feljegyzéseket tudunk készíteni (csak szavakat, kifejezéseket írunk le), hogy le ne maradjunk a
történésekről. A második lépésben - félrevonulva - kibővíthetjük a jegyzeteinket. Ha erre a megfigyelt

10
eseményeket követően hamar sor kerül, a vázlatos jegyzetek segítségével a legtöbb részletet fel tudjuk
idézni. Ahogy nő a késedelem, a pontos és teljes felidézés egyre valószínűtlenebbé válik.
Tudom, hogy ez a módszer logikusnak hangzik, a gyakorlatba való átültetéséhez azonban némi
fegyelmezettségre lesz szükség. A gondos megfigyelés és jegyzetelés fárasztó lehet, különösen, ha
izgalommal vagy feszültséggel társul, és ha sokáig tart. Ha valaki egy rettenetes árvíznél nyolc órán át
egyfolytában figyeli és jegyzeteli az emberek küzdelmét, akkor utána némi alvásra, száraz ruhákra,
vagy egy italra fog irányulni az első gondolata. Talán a hírlapíróktól nyerhetünk ihletet, akik, miután
ugyanilyen nehézségeken mennek keresztül, még - lapzárta előtt - megírják a cikküket.
Harmadszor: elkerülhetetlenül el fog töprengeni rajta, hogy mennyit jó feljegyezni. Tényleg megéri-
e a fáradságot, hogy az ember minden részletet leírjon, amire még rögtön az események után
emlékszik? Általában azt mondhatjuk, hogy igen. A terepkutatásban az ember általában nem tudja, mi
fontos és mi nem, míg módja nincs jó adag információ átnézésére és elemzésére; érdemes tehát olyan
dolgokat is feljegyezni, amelyek kezdetben nem tűnnek fontosnak. Később kiderülhet, hogy mégis
fontosak. Aztán, ha felírunk valami „nem fontosat”, az emlékeztethet valami olyanra, ami fontos.
Tudomásul kell vennünk, hogy a terepen készült jegyzetek többségét nem jeleníti meg a kutatásról
készülő tanulmány. Kicsit élesebben fogalmazva: a feljegyzések legnagyobb része „kárba vész”. De
legyen erős: a leggazdagabb aranyércben sincs több tonnánként 30 gramm aranynál, ami azt jelenti,
hogy az érc 99,997 százaléka kárba vész. A 30 gramm aranyból azonban 162 X 162 méternyi
aranyfüst kovácsolható - ez megfelel 685 könyvoldalnak. Készítsünk hát egy tonna jegyzetet, aztán
szűrjük ki az aranyat, és használjuk csak azt.
Ahogy a terepkutatás más ágaiban (és minden társadalomtudományi kutatásban), jártasságot csak
gyakorlattal szerezhetünk. A terepkutatásban az a szép, hogy gyakorlásához hozzákezdhet akár most
azonnal is, és folytathatja szinte minden helyzetben. Nem kell szervezett kutatási programban részt
vennie ahhoz, hogy a megfigyelést és a jegyzetelést gyakorolhassa. Kezdetként elvállalhatja például,
hogy vezeti egy bizottsági ülés jegyzőkönyvét. Vagy válasszon ki egy kellemes napot, üljön le egy
árnyékos padra az egyetem épületének közelében, s figyelje meg és rögzítse az arra elhaladók konkrét
jellegzetességeit. Ugyanezt megteheti egy bevásárlóközpontban vagy egy forgalmas utcasarkon is.
Ne feledje, hogy a megfigyelés és a jegyzetelés szakmai fogások, és mint minden fontos készség
elsajátításához, ehhez is gyakorlásra van szükség.
[…]

11
 - MEGFIGYELÉS -

A kutatási folyamat lépései:

- kutatási probléma meghatározása
- szakirodalmi áttekintés
- kutatási kérdés, hipotézis(ek) megfogalmazása
- kutatási terv kidolgozása
o megfelelő módszer kiválasztása
- kutatás lefolytatása
- adatok rögzítése
- eredmények értelmezése, a kutatási kérdés és hipotézis(ek) megválaszolása

Fogalomtérkép

Forrás: Lengyelné Molnár Tünde: Kutatástervezés. Elektronikus tananyag. Eger: Eszterházy Károly
Főiskola, 2013, 54. o.

„Megfigyelési terv” készítése:

- a megfigyelés tárgya (mit figyelek meg?)
o ehhez milyen adatokra van szükség? → szempontrendszer kidolgozása
- a megfigyelendő minta (kik körében?)
- a megfigyelő szerepe (résztvevő / megfigyelő)
- a megfigyelés időtartama, periódusai
- adatrögzítés módja
o konkrét esemény
o megfigyelő értelmezése

Egyéb szempontok
- kit figyelhetünk meg és kit nem?
o személyiségi jogok
o etikai kérdések
- objektivitás-elfogultság-torzítás

Példák – Alkalmas-e a módszer az alábbi kérdések megválaszolásához?

12
 - Mennyire elégedettek a hallgatók a HÖK munkájával?
o Nem alkalmas.
- A hallgatók könyvtárhasználati szokásai.
o Alkalmas lehet
- Bírósági tárgyalás szereplőinek viselkedése.
o Alkalmas lehet
- Közterület használati szokások.
o Alkalmas lehet
- Étkezési zavarok fiatalok körében
o Nem alkalmas
- Hallgatók csalási szokásai zárthelyi dolgozatokon.
o Alkalmas lehet
- Tanár-diák kommunikáció jellemzői
o Alkalmas lehet
- Betegjogok érvényesülése a háziorvosi rendelőben
o Alkalmas lehet

13