FRANS G.

BENGTSSON

VIKINGEK

Frans G. Bengtsson RŐDE ORM

Vingförlaget - Stockholm 1955
Fordította KREUTZER SÁNDOR

A borító és a kötésterv GYÁRFÁS GÁBOR munkája

 Frans G. Bengtsson
1

Vikinkek
(Rőde Orm)

Történelmi regény II. kötet

Dacia Könyvkiadó Kolozsvár 1973

 ELSÖ RÉSZ
ORM GRÖNINGBEN
1
Hogyan épített Orm házat meg templomot,
és miképpen szült Ylva vörös hajú ikreket

Három év telt el azóta, hogy Orm eladta apja kulleni birtokát, és

feleségével, anyjával, háznépével, a kis pappal, lovakkal, jószággal és minden
ingósággal, amit csak a lovak hátára rakhatott, egy határmenti kis tanyára menekült
Sven király haragja elől. A kis tanyát, Osa örökségét Gröningnek hívták.
Elhagyottan, düledezve állt, beomlott tetőkkel, földjei parlagon hevertek. Egy
kiöregedett ispán és felesége meg néhány sovány liba jelentette az életet ezen a
távoli vidéken.
Orm nagyon elbúsult, amikor új otthonát meglátta, és szomorúan
gondolta, hogy ez a tanya nem illik olyan emberhez, mint ő, de még kevésbé Harald
király lányához. Osa pedig egyik sarokból a másikba futott, sírt és Istenhez fordult
nagy bajában, majd kemény szavakkal korholta a két öreget, mert a tanyát csak
gyerekkorában látta, amikor még apja lakott ott jómódban, mielőtt két fiával együtt
egy verekedésben meg nem ölték.
Ylva azonban úgy vélekedett, hogy itt elég távol lesznek Sven királytól, s
ez mindennél fontosabb.
- Nekem itt is jó lesz - mondta Ylva -, ha te, Orm, éppoly ügyes leszel a
házépítésben, mint a verekedésben és a hajózásban voltál.
Az első tél bizony szűkösen telt el. Háznépnek, jószágnak egyaránt kevés
élelme volt, és a szomszédok is barátságtalanul viselkedtek. Orm elküldte néhány
emberét a vidék egyik harciasságáról és gazdagságáról mes sze földön híres
nagygazdájához, Uvabergi Gudmundhoz, akit Gudmund Ylarénak is neveztek, hogy
szénát, gabonát és árpát vásároljanak. Újonnan jött embert - szólt az üzenet -, aki
magát Krisztus követöjének vallja, nem vehet komolyan egy olyan férfiú, mlnt
Gudmund. Orm ekkor maga lovagolt át a félszemű Rapp és három másik markos
embere kíséretében. Kora hajnalban értek Uvabergbe. Orm könnyűszerrel bejutott a
házba, kiemelte Gudmundot az ágyból, kivitte az udvarra, és lábánál fogva a kút fölé
tartotta. Közben Rapp és a többiek hátukat az ajtónak feszítették, nehogy a házból
megzavarják őket. Ezután Orm és a kút felett lógó Gudmund között rövid
eszmecsere zajlott le, s hamarosan létrejött a vásár: mind a széna, mind pedig az
árpa olcsó áron kelt el. Orm erre talpra állította Gudmundot. anélkül, hogy
verekedésre sor került volna. Ylare haragudott Ormra, de egyben tisztelte is, s
csodálkozott, hogy Orm életben maradt.
- Mert tudd meg - mondta Gudmund -, hogy én veszedelmes ember
vagyok, még ha te erősebb is vagy nálam. Talán jó időbe telik, amíg rájössz erre.
Kevesen vannak, akik életben hagytak volna téged, azok után, amit te velem tettél.
Alig hiszem, hogy magam meg mertem volna tenni ezt, ha a te bőrödben vagyok.
De lehet, hogy nem vagy olyan okos, mint amilyen erős.
- Én többet tanultam, mint te - mondta Orm -, mert én Krisztust követem,
és tanait jól ismerem. Ő pedig azt akarja, hogy az ember a szomszédjával békes-
ségben, éljen, még ha az bosszúságot is okoz neki. Ezért neki mondj köszönetet, ha
mindezt feléred ésszel, mert a kutad elég mélynek látszott. De ha ezek után is ellen-
ségem maradsz, akkor én is segítek majd magamon. Jól vigyázz, mert én
találkoztam már nálad veszedelmesebb ellenséggel is, s nem én jártam rosszabbul!
Gudmund panaszosan válaszolta, hogy sokat nevetnek majd rajta a
történtek miatt, ez a dolog árt a tekintélyének, s ezenkívül, amikor a kút fölött lógott,
erősen megrándította a lábát. Éppen most hallotta, hogy egyik emberét, aki karddal a
kezében segítségére futott, amikor Orm őt kivitte, az asszonyok ápolják, mert Rapp
fejszéje szétzúzta a vállát. Tudni szeretné, vajon Ormnak és Krisztusnak mi a
véleménye minderről. Semmibe veszik, hogy annyi bajt okoznak?
Orm kis ideig gondolkodott, azután azt válaszolta, hogy a szétzúzott vállú
ember magára vessen. Az őt ért kárért nem ad semmit.
- Szerencséje volt oktalanságában - mondta Orm -, hogy Rapp éppoly jó
keresztény, mint én, mert különben most asszonyaidnak nem kellene gondozniuk őt.
Érje be ennyivel. A többivel meg tartoztam neked. Most pedig azt tanácsolom,
kövess engem otthonomba, s ott egy szent embert találsz. Kitűnő orvos, hamar
rendbe hozza bajodat, és oly nagy szent, hogy .meghúzódott combod a gyógyítás
után jobb lesz a másiknál. Azonkívül a legnagyobb tisztelet fog övezni, mivel olyan
ember gyógyított, aki sokáig ápolta Harald királyt, és csodálatos dolgokat vitt
véghez a nagy király udvarában.
Erről még jó ideig beszélgettek; és a vége az lett, hogy Gudmund követte
Ormot otthonába. Willibald atya bekente Gudmund lábát, kötést is tett rá. Közben
Gudmund sokat kérdezősködött Harald királyról, de amikor a pap Krisztusról és a
megkeresztelkedés hasznáról magyarázott neki, Gudmundot nagy nyugtalanság fogta
el, és kiáltozni kezdett, hogy erről nem akar hallani, mert nem szeretné, hogy csúffá
tegyék, és még jobban kinevessék érte, mint a kútnál megesett szégyenért. Elég baj
már az is - mondta -, ha valaki őt oly együgyűnek tartja, hogy ilyesmire akarja
rávenni. Amikor pedig megkapta a járandóságát, és elköszönt Ormtól, így szólt:
- Ne Iegyen köztünk vérbosszú, de ha valamikor úgy adódik, hogy bosszút
állhatok a rajtam elkövetett gyalázatért, nem mulasztom el az alkalmat! Lehet, hogy
sokáig kell várnom, de jó emlékezetem van.
Orm ránézett, elmosolyodott, majd így szólt:
- Tudom, hogy veszedelmes ember vagy, mivel magad mondtad; de azért
úgy gondolom, mostani ígéreted miatt nem lesznek álmatlan éjszakáim. Most pedig
figyelj a szavamra: ha bosszúságot okozol nekem, megkereszteltetlek, akár a
fülednél, akár a lábadnál fogjalak is meg!
Willibald atya ugyancsak búsult, hogy ez a térítés nem sikerült, és
aggódott, hogy ezen a téren nem sok eredményt ér el. Ylva azzal vigasztalta, hogy
többre megy majd, ha Orm már elkészült a templommal. Orm kijelentette, ígérete
szerint megépíti a templomot, de előbb a tanyát kell újjáépíteniük, s evvel nem
szabad késlekedniük. igy aztán hamarosan nekiláttak a munkának. Orm befogta az
embereit, hogy szorgalmasan döntsék a fákat, és hazahordják a legallyazott
törzseket, ezeket ő maga hasította fel baltájával. Nagy gonddal választotta ki a
faanyagot, és csak a teljesen hibátlan, vastag rönköket használta fel, mert az ő
házának - mondta - tartósnak és tekintélyesnek kell lennie, nem pedig valami
szegényes kis erdei odúnak.
A tanyát a folyó nagy kanyarulata vette körül, és három oldalról víz védte.
Szilárd talajon állott, amit sose öntött el az ár. Volt itt hely mindennek, amit fel
akart építeni, és művével oly elégedett volt, hogy minél többet végzett, annál többet
akart még építeni. Házában kőből emelt tűzhelyet, füstfogót készített tolóretesszel,
amilyent Harald királynál látott. Teteje fiatal kőrisfa hámozott törzséből készült,
nyírfahánccsal borították be, majd arra gyeptéglákat helyeztek. Orm azután sörfőzőt,
istállót és éléskamrát épített. Valamennyi épület tágasra sikerült, és messzire kitűnt a
környék épületei közül. rlmikor mindezekkel elkészült, úgy gondolta, hogy a leg-
szükségesebbeket már elvégezte, és hamarosan sor kerülhet a templom építésére is.
Tavaszra elérkezett Ylva szülésének ideje. Mind Osa, mind pedig
Willibald atya segítségére voltak a szülésben. Nagy volt az izgalom, és csaknem
felborították egymást heves buzgalmukban. Ylva elég nehezen szült, sokat kiabált és
átkozódott, hogy inkább lenne apáca, mint szülő anya, de Willibald atya a hasára
tette a keresztet, és áldást mormolt felette a papok nyelvén. Végül ikrei születtek.
Mindkettő lány volt. Eleinte Osát is, Ylvát is, bántotta kissé a dolog, de amikor az
újszülötteket Ormhoz vitték, és a térdére fektették őket, az apa nem talált okot
panaszra. Mindenki egyetértett abban, hogy éppúgy kiabálnak és rugdalóznak, mint
a fiúgyerekek. Amikor Ylva hozzászokott a gondolathoz, hogy ikrei vannak, megint
jókedvű lett, és megígérte Ormnak, hogy legközelebb fiúval ajándékozza meg.
Hamarosan kiderült, hogy a kislányoknak vörös hajuk lesz. Orm félt, hogy a
szegény kis férgeknek kedvezőtlenül alakul a sorsa, ha az ő hajszínét öröklik, és
talán egyebekben is rá hasonlítanak, amit nem kívánn a a lányainak. De a két
asszony ráparancsolt, hogy hagyja abba az ilyen szerencsétlen beszédet, nincs oka
ennyire borúsnak látni jövőjüket - mondták -, és a vörös hajszín sem ártalmas.
Amikor aztán arra került a sor, hogy megkereszteljék őket, Orm úgy határozott, hogy
az egyik az Oddny nevet kapja az ő nagyanyja után. Ennek Osa nagyon örült.
- De a másik a te rokonságodból kapja a nevét mondta Orm Ylvának. - Azt
pedig magad uálaszd ki. - Nehéz lesz jól és szerencsésen választanom
mondta Ylva. - Anyámat Ludmillának hívták, úgy rabolták el, s hétéves
voltam, amikor meghalt. Az obotriták egyik vezérének lánya volt, és a saját
esküvőjéről hurcolták el. Ugyanis minden harcos, aki arra járt, azt tartotta, hogy az
obotritákat és a vendeket akkor kell megtámadni, amikor nagy esküvőt tartanak és
lerészegednek. Olyankor a férfiak nem képesek fegyvert fogni, és az őrök
elalusznak az erős méhsörtől, úgyhogy az ellenség csekély fáradsággal sok fiatal nőt
és rengeteg kincset rabolhat el. Sose láttam szebb nőt anyámnál, apám is mindig
mondogatta róla, hogy noha fiatalon halt meg, szerencsés volt. Három évig volt az
apám kedvence, és nagy dolog az egy obotrita nőnek, ha a dán király ágyasa lehet,
és lányt szülhet neki. De lehet, hogy anyám más véleményen volt, mert halála után a
cselédség azt suttogta, hogy amikor az udvarba került, fel ákarta :akaszrani magát,
mert látta, ahogy a vőlegényét megölték, amikor őt elfogták, és a hajókhoz
hurcolták. Nagyon szerettem, de bizony nem tudom, szerencsés dolog volna-e, ha a
gyerekünket az ő nevére keresztelnénk.
Osa úgy vélte, hogy erre gondolni se lehet, mert nagyobb baj nem is érhet
valakit, mint hogy elrabolják. Félő, hogy ha a gyerek az ő nevét kapja, az ő sorsa is
hasonlóan alakul.
Orm ellentmondott anyjának:
- Engem ís elraboltak egyszer - mondta -, és talán szerencsémre, mert ha
nem dgy történik, sose lett volna belőlem az, aki vagyok, sose nyertem volna el a
kardot meg a nyakláncot, de még Ylvát sem. És ha Ludmillát nem rabolták volna el,
Harald királyt se áldotta volna meg a sors azzal a lánnyal, aki most itt ül mellettem.
Nem tudtak megegyezni, és bár Ylva örült volna, ha szép és jóságos anyja
neve tovább él, nem kívánta egyik lányának sem azt a sorsot, hogy smolandiak vagy
mások rabolják el őket. De amikor Willibald atya meghallotta, miről tanakodnak,
tüstént kijelentette, hogy a Ludmilla név jó és szerencsés, s elmesélte, hogy egy
szent hercegnő viselte Moráviában, az öreg Ottó császár idejében. Így aztán a
Ludmilla névben állapodtak meg. Aa egész háznép különös sorsot jósolt a
kislánynak a szokatlan név miatt, amelyet eddig még sose hallottak.
Amikor a két gyerek annyira megerősödött, hogy meg lehetett keresztelni
őket, Willibald atya a kislányok hangos üvöltése mellett elvégezte a szertartást. Az
ikerlányok egészségesen fejlődtek, és hamarosan már a földön hemperegtek a nagy
ír kutyákkal, amelyeket Orm még otthonról hozott magával, vagy a babákon és a
játék állatokon civakodtak. Játékokat Rapp és Willibald atya faragott nekik. Osa
nagyon szerette őket, és több türelme volt hozzájuk, mint bárki máshoz. Orm és Ylva
nehezen tudták volna megmondani, melyiknek lesz vadabb és makacsabb
természete. Idővel Ludmilla sokszor hallotta, hogy egy szent nevét viseli, de nem
tapasztalták, hogy ezzel különösebben törődött volna. Előfordult az is, hogy egymás
haját cibálták, de azért a kislányok szépen összetartottak, és ha az egyiket
megverték, a másik ott állt mellette, és épp olyan hangosan bőgött.
A következő évben, nyár közepe felé végre elkészült Orm temploma. A
templomot a többi háztól távolabb építette, a folyó kanyarulatának csücskére, és
olyan nagyra, hogy hatvan ember számára legyen benne ülőhely, noha senki sem
tudta elképzelni, honnan csődülhetne össze ennyi ember. Végül a földnyelven
keresztben földhányást emelt, rá palánkot húzatott közepén erős kapuval. Mert
ahogy telt az idő, és minél többet épített, annál inkább féltette a tanya biztonságát, és
felkészülten akart szembenézni mind a határmenti rablókkal, mind azokkal, akiket
esetleg Sven király ideküld. Amikor mindennel elkészült, Ylva valamennyiük
örömére fiút hozott a világra. Osa szerint Isten ily módon ajándékozta meg őket,
amiért a templomot felépítették. Orm egyetértett vele.
Az újszülött egészséges gyermek volt, és születésétől fogva erős hangon
rikoltozott. Mindannyiuk véleménye szerint vezérnek született, hiszen Harald király
és Vidfamne nemzetségéből származott. Amikor apjához vitték, hogy megmutassák
neki a csecsemőt, Orm leakasztotta a Blotunga kardot a falról, kihúzta hüvelyéből,
majd a hegyére lisztet és néhány szem sót szórt. Osa ezután óvatosan odatartotta a
gyereket a kardhoz, míg azt annak nyelve és ajkai megérintették. Willibald atya
komor tekintettel figyelte őket. A kereszt jelét rajzolta a fiú fölé, és kijelentette,
hogy az ilyen meztelen gyilokkal mesterkedő pogány szokás elitélendő cselekedet,
de ebben nem értettek egyet vele. Még Ylva is, aki pedig fáradtan és legyengülten
feküdt ágyában, hangosan kiáltotta oda neki, hogy ebben semmiképpen sincs igaza.
- Ez nemes embereknél így szokás - mondta -, s ettől lesz jó vezér, bátor
és szerencsés harcos, és ettől tudja meg jól megválogatni a szavait. Bizony nem val-
lana Krisztusra, ha mindazok után, amiket meséltél róla, megtagadná a gyerektől
ezeket az adományokat.
- Ez ősi szokás - magyaráz.ta Orm -, a régiek sok mindenben bőlcsek
voltak, noha nem ismerték Krísztust. Magam is kardhegyet nyaltam meg első
táplálékomul, és az én fiam, Harald király unokája se járjon rosszabbul nálam!
Így is történt, bár Willibald atya ugyancsak csóválta fejét, és a sátánról
motyogott magában, aki különösen arcátlanul viselkedik ebben az országban.
 2
Hogyan készültek Harald király
unokájának keresztelési lakomájára

Ezekben az években Orm elégedettebb volt, mint valaha, mivel minden jól
síkerült neki. Szántóföldjei bőséges termést hoztak, jószága szépen gyarapodott,
éléstárai és csűrjei megteltek, felesége fiúgyermekkel ajándékozta meg, és még
tőbbre lehetett kílátása. Ylva és gyerekeí jó egészségnek örvendtek. Orm gondosan
ügyelt rá, hogy béresei kora hajnaltól serényen dolgozzanak. Rapp ügyes asztalos
és lakatos volt, jól értett ezenkívül a madarak és egyéb vadak hurokra kerftéséhez is.
Minderre pedig Willibald atya esténként Isten áldását kérte. Az egyetlen dolog, ami
miatt Orm bánkódhatott, az volt, hogy messze lakik a tengertől, mert az olyan
ember, mint ő, olykor bizony üresnek érzi életét; mondogatta ís, hogy csak az erdő
zúgását hallja maga körül mindenfelől a nyári tenger hangjai helyett, s bánta, hogy
nem érezheti a tenger sós fuvallatát, Néha előfordult az is, hogy gonosz álmok
gyötörték. Ilyenkor nyugtalanul aludt, Ylva felrázta, és aggódva kérdezősködött:
lidércnyomás bántja-e férjét vagy valami egyéb. Amikor azután Orm felébredt, sört
ivott, és elmondta, hogy álmában a kalifa hajóján volt, minden erejét megfeszítve
evezett, körülötte pedig csapkodott a korbács, sóhajtoztak a gályara bok, és sebekkel
borított hátukkal az evezők fölé görnyedtek. Az ilyen álmokat követő napon szívesen
üldögélt Rappnál, aki asztalosmunkákkal foglalkozott, és a régi időkről
beszélgettek. Még ennél is kellemetlenebb volt, ha Sven királlyal álmodott. A mór
hajó csak emlék volt, de Sven királlyal és bosszújával másképpen áll a dolog, és a
róla szóló álmok szerencsétlenség előjelei is lehetnek. Ha ilyen álmai voltak,
félelmében részletesen beszámolt róluk Osának meg Willibald atyának, és
segítségüket kérte álma megfejtéséhez. Egyik álmában azt látta, hogy Sven király
gonoszul nevetve egy hatalmas hajó orrában áll. A hajó egyre közeledik, Orm és
emberei hiába akarják kikerülni. Másik alkalommal tehetetlenül feküdt a
sötétségben, és hallotta Ylva kíáltozását, sikoltozását, s tudta, hogy feleségét
elhurcolták. Azután Sven királyt tűz fényében látta, amint feléje jön, kezében a
Blotunga karddal. Erre felébredt.
Osa és Willibald atya egyetértettek abban, hogy ezek az álmok
jelenthetnek valamít. Osa, amikor az utolsót meghallotta, sírva fakadt. De amikor
elgondolkozott a dolgon, megnyugodott.
- Talán örökölted tőlem, hogy valóra válnak az álmaid - sóhajtotta. - Igaz,
nem valami kívánatos örök, ség, hiszen nekem sose volt hasznom belőle, mert csak-
kínt és félelmet okoztak. De az vigasztal, hogy én nem észleltem semmit, ami
valamilyen szerencsétlenséget jelezne. Mert a te szerencsétlenséged bizony éppen
úgy az enyém is, és ha téged és házadat valami fenyegetné, azt már megtudtam
volna álmaimból.
- Én úgy gondolom - mondta Willibald atya -, hogy Sven királynak van
éppen elég más gondja, és nincs ideje arra, hogy ilyen messzeségben utánad kutas-
son. Gondolj csak arra, Orm, hogy tulajdonképpen leginkább velem van elintézetlen
ügye, mert én dobtam meg azzal a kővel, akárcsak Dávid, Isten szolgája a pogány
Góliátot. És én mégsem álmodtam semmit. De az is igaz, hogy a gonoszság útjai
kanyargósak. Legjobb, ha az ember mindenre felkészül.
Orm egyetértett vele, és gondosan ügyelt rá, hogy a földhányáson jó erős
és szilárd legyen a palánk, a nagy kaput jól megerősítsék keresztgerendákkal, hogy
mindenikük álma nyugodt legyen. Hamarosan nem is gondolt többé ezekre az
álmokra, hanem inkább a keresztelési lakomával törődött, amit a fia tiszteletére
akart rendezni.
Az újszülött elnevezése nem okozott fejtörést. A Harald nevet szánták
neki.
- Lehet - mondta Orm -, hogy különös sors vár rá, amiért egy király nevét
adom neki. De kevés embernek kedvezett úgy a szerencse, mint Harald királynak,
kevesen tettek szert oly nagy dicsőségre. És valamennyi vezér közül, akikkel
találkoztam, csak egyről tudok, akinek bölcsességét az övéhez hasonlítani lehet, ez
pedig az andalúziai Almansur volt. Helytelen volna tehát, ha megtagadnám fiamtól
anyai nagyatyja nevét.
- Csak egy valamitől félek, ha ezt a nevet adod neki - szólt közbe Ylva -,
talán mértéktelen lesz, már ami a nőket illeti, mint az apám, aki sose tudott betelni
velük. Az ilyesmi illik egy királyhoz, de máshoz aligha.
- Erős és jó növésű emberré fejlődik - mondta Osa -, ez már most
meglátszik rajta. És ha ráadásul még vidám is lesz, nem kell ahhoz királyi név, hogy
könnyen kapjon asszonyokat. Így járt Are fiam is, amiatt is került bajba. Neki sose
tudtak ellenállni az asszonyok, ha rájuk kacsintott, és elkapta a hajfonatukat. Ezt
tőlük maguktól hallottam. Nevető szeme volt, mindig jókedvet teremtett maga körül,
és Orm után ő volt a legkedvesebb fiam. Adja Isten, hogy te, Ylva, sose érezd azt a
bánatot, ami engem ért, amikor szerelme miatt bajba került, és elmenekült az
országból. Konstantinápoly felé vette útját, és sose tért vissza többé.
- Ezt én se kívánom - mondta Ylva -, de azért az is igaz, hogy ha
meggondolom a dolgot, jobban szeretném, ha fiam tudna bánni a nőkkel, amikor
eljön az ideje, mintsem hogy maflán álljon, és semmit se merjen kezdeni velük.
- Ettől nem kell félned - válaszolta Orm -, mert maflaságot ugyan kitől is
örökölt volna?
A gyerek keresztelését nagy vendégséggel egybekötve akarták megtartani,
és elhatározták, hogy a környék tehetősebb embereit mind meghívják. Orm úgy
döntött, hogy ne takarékoskodjanak sem az ennivalóval, sem az itallal, hadd
ismerjék meg az erdei lakók egy vezér vendégszeretetét. Elhatározták azt is, hogy a
templom lesz a fogadóterem, mivel ott van a legtöbb hely, és a harmadik napon,
amikor már mindenki jókedvű a dús lakmározástól, Willibald atya beszédet tart
nekik, és talán sokat megkeresztelhet közülük.
Willibald atya kezdetben hallani sem akart arról, hogy ordítozó pogányok
lakomázzanak új templomában, amelyben csak nemrég készült el az oltár, és csak
most erősítették fel a szép keresztet. Végül mégis belenyugodott, mert arra gondolt,
hogy a lakoma alkalmával sok lelket megnyerhet majd az igaz hitnek.
Ylva két dólog miatt aggodalmaskodott. Azt akarta, hogy a sört ne főzzék
túlságosan erősre, mivel szilaj kedvű vendégeik lesznek, és az asztalnál asszonyok is,
férfiak is ülnek majd vegyesen. Azt sem tudta eldönteni, vajon merje-e viselni a
nyakláncot ez alkalomból, vagy sem.
- Legutóbb, amikor egy lakománál megnézhették a vendégek, rögtön
előkerültek a kardok - mondta Ylva -, és ítt is kapzsiak az emberek, különösen, ha
aranyról van szó. Kapzsibbak, mint Jellingében.
- Vedd csak fel - mondta Orm. - Azt akarom, hogy lássák, te különb vagy
a többínél. Nem sok örömet szerez neked ez az ékszer, ha mindig a ládában fekszik.
Mindenki a lakomára való készülődéssel foglalatoskodott. Nagy sörfőzés
folyt, sütöttek, főztek, Orm min dennap .megtapogatta a vágóállatokat, és gondosan
hizlalta őket.
 Egyik nap egy öregember érkezett két megrakott lóval dél felől, az
erdőből, és a tanya felé lovagolt. Szívesen fogadták, és behívták a házba. Olénak
hívták az öregembert. Már hosszú ideje járt tanyáról tanyára a határszéli vidékeken,
és szőrmével meg sóval kereskedett. Ezért Só Olénak nevezték. Ismerte az egész
környék, és noha mindig egyedül járt-kelt, senki se bániotta, mert furcsa, kicsit
háborodott ember hírében állt. A szőrmékhez viszont jól értett, nehezen lehetett
becsapni, és mindig szívesen látták olyan helyen, ahol tellett a drága sóra.
A nagy kutyák ugattak, amikor megérkezett, de nem sokat törődött velük,
sőt még vén lovai sem ijedtek meg. Az ajtónál azonban megállt, és nem akarta
átlépni a küszöböt, mielőtt meg nem tudakolta, nincs-e pap a házban, mivel
ugyancsak félt a papoktól.
- A mi papunk nem harap - mondta Osa bosszúsan, miközben maga rakta
eléje az ennivalót. - Ma különben is halászni ment Rappal, úgyhogy megszabadultál
tőle. Csak az ilyen magadfajta féleszű fél isten papjaitól. De azért szívesen látunk
házunkban. Ülj le, és egyél, szegény öreg. A legjobbkor jössz a sóddal, hamarosan
elfogy a mienk, pedig jócskán kell majd a lakomához is, hogy mindenki három
csipetnyit kapjon a tört fehér sóból, és abba mártogathassa a húst meg a kolbászt, de
még a kásához is, bár a legtöbben azt mondanák, hogy ez túlzott költekezés még az
olyan jómódú embereknél is, mínt mi, és hogy a vaj és a méz éppúgy megfelel a
kásároz a legpompásabb lakomán is.
Az öreg ült és ette az aludttejet. Kenyeret tördelt bele, és csak csóválta a
fejét Osa beszédére.
- A só a legjobb! - mondta. - Az ember egyék annyi sót, amennyit esak
bír. Ez egészséget, erőt és hoszszú életet ad. Kiűzi a rosszat a testből, és felfrissíti a
vért. Mindenki szereti a sót! Ide nézz!
Közelükben álltak az ikrek egymás kezét fogva, és komolyan bámultak az
öregre. Só Ole elővett az övéből két sódarabot, és kedvesen nevetgélve odanyújtotta
nekik. A gyerekek nagy félve közelebb jöttek, végül elvették a sódarabokat, és
rögtön szopogatni kezdték.
- Látod? - mondta az öreg elégedetten -, így van ez. A sót senki sem
utasítja v.issza.
Amikor az öreg jóllakott, s megitta a sörét, kikérdezték a környék hírei
felől. Ylva meg akarta vele kötni a vásárt. Kiderült, hogy alig van már sója. A fehér
sót a császár sójának nevezték, és ebből szeretett volna Orm a lakomára, de az
öregnek abból már nem volt, csupán a barna fajtából maradt még egy kevés.
Osa megfenyegette:
- Ezt előre is megmondhattad volna - dohogott-, akkor a vendéglátást is
ehhez mérjük. De úgy van ez, ahogy mindig mondtam: öregembereket, törpéket, vén
gebéket etetni teljesen hiábavaló.
Ole már jóllakott, elégedett volt, és azt válaszolta, mindenre van vigasz.
- Számos kereskedő van útban errefelé - mondta. - Tegnap láttam őket,
mikor Göklidennél pihentek, tizenegy férfi, egy fiú és tizennégy ló. Van náluk szeg,
ruhanemű meg só. Azt mondták, Longa Stockaron át jöttek fel ide, és Smoland felé
igyekeznek. Nem ismertem őket, pedig már azt hittem, hogy minden embert ismerek
a környéken, Sajnos öregedni kezdtem, és új emberek jönnek. Ide készültek, azt
biztosan tudom, mert a vezetőjük utánad érdeklődött, Orm.
Orm éppen szundikált a kamrájában, de most kijött a többiekhez, hogy ő
is meghallgassa az öreget.
- Utánam? - kérdezte. - Ki volt az?
 - A neve Örei Östen, és a finnvedingektől jött, de ezen a vidéken még sose
járt. Soká volt tengeren idegenben, és most minden nyereségét ebbe a szállítmányba
fektette.
- Miért érdeklődött felőlem? - kérdezte Orm.
- Hallotta rólad, hogy gazdag és híres ember vagy. Azt mondták neki,
hogy a kereskedőket szívesen látod. Ezüst ékszerei is voltak az árui között - mondta
-, azonfelül pedig jó nyílvesszői és íjhúrjai.
- Csak utánam érdeklődött?
- Más gazdag emberek felől is tudakozódott, akik nem kicsinyesek, nem
alkudoznak és nem siránkoznak. De a legtöbbet rólad esett szó, mert hallotta, hogy
te vagy a leggazdagabb.
Orm egy ideig hallgatagon ült, és töprengett. - Tizenegy ember? -
kérdezte.
- És egy fiú, egy kisfiú. Erős emberekre van szükség ilyen nagy
szállítmány megvédésére, a fiú meg a lovaknál van segítségükre.
- Lehet - mondta Orm -, de azért jó, ha az embert előre figyelmeztetik,
amikor idegenek jönnek.
- Nem mondhatok róluk semmi rosszat - szólt Ole -, bátor emberek
lehetnek, mert mondtam nekik, hogy a tanyádon pap is van, és ezzel se törődtek.
Ezen mindenki nevetett.
Orm meg is kérdezte Olét, miért fél a paptól.
Az öreg nem tudta, mit feleljen, csak csóválta a fejét, ravasz képet vágott,
és halkan motyogta, hogy azért van neki annyi esze, hogy tudja: az ilyenfajta
emberek rosszabbak a gonosz szellemeknél is. Ezzel egyszeriben sietős lett az útja,
és elindult.
- Hét hét múlva lesz nálam a lakoma - mondta Orm az öregnek, mielőtt az
ellovagolt. - Ha a környéken jársz, szívesen látlak, mert lehet, hogy ma nagy szí-
vességet tettél nekem.
 3
Az idegenekröl, a sószállítmányról és arról,
hogy miért nem sikerült Sven királynak Orm fejét megszereznie

Másnap este megérkeztek az idegenek a szállítmányukkal Gröningbe.

Csepergett az eső, az emberek meg a lovak a kapuhoz közel álltak meg, egyikük
előrejött, és Ormot kereste, hogy éjjeli szállást kérjen. A kutyák jó ideje ugattak
már, és Orm Rappal, Willibald atyával meg öt legénnyel kiment a kapuhoz.
Willibald atyát kívéve valamennyien jól fel voltak fegyverkezve. Az idegen
köpenybe burkolózott, magas, sovány ember volt. Letörölte arcáról az esőcseppeket,
és így szólt:
- Az ilyen eső nagy kárt okoz a kereskedőknek, mert megáznak a bálák és
a bőrzsákok. Sóm van meg posztóm, és ezek az anyagok nem szeretik az esőt. Bár
idegen vagyok, tőled kérek védelmet árumnak és fedelet jómagam meg embereim
feje fölé. Nem csavargóval van dolgod, Östen vagyok, Ugge fia, finnvedeni
Örestadból, Longe Grim nemzetségéből, nagybátyám pedig Styr den Vise volt, róla
pedig messze földön mindenki hallott.
Orm alaposan végigmérte az idegent, mialatt az e1őadta mondanivalóját.
- Nagy kíséreted van - mondta.
- Pedig néha már azt gondoltam, hogy túlságosan is kicsi - felelte Östen. -
Drága árut viszek magammal, és ezek a vidékek nem a legbiztonságosabbak a
kereskedőknek. De eddig semmi baj nem történt, és remélhetőleg így is folytatódik.
Lehet, hogy akad egy s más a csomagjaimban, amit szívesen megvennétek.
- Meg vagy keresztelkedve? - kérdezte Willibald atya.
- Nem, nem - felelte Östen gyorsan -, sem én, sem az embereim. Mi
becsületes emberek vagyunk mindannyian.
- Mi mást is várhatnék tőled - mondta Orm szigorúan. - Mi itt mindnyájan
keresztények vagyunk, és az előbb Krisztus papja szólt hozzád.
- Ezt az idegen nem nagyon tudhatja - mondta Östen engesztelően -, de
most már emlékszem, egy vándor említette nekem útközben, hogy pap is van a ta-
nyán. Erről megfeledkeztem, mert főleg rólad beszélt, Orm, a vendégszeretetedről
és a nagy híredről.
Az eső közben egyre jobban eleredt. Távolról mennydörgés hallatszott.
Östen gondterhelten nézegette szállítmányát. Emberei a lovak mellett álltak
várakozva, háttal a szél felé, köpenyüket fejükre húzva. Az eső füstként vette körül
alakjaikat.
- Most olcsón hozzájuthatunk a sóhoz - szólalt meg Rapp vigyorogva.
Ekkor Orm igy szólt:
- Rokonságod neves emberekből áll, smolandi, és rólad se mondok semmi
rosszat, de tizenegy felfegyverzett idegent éjjelre vendégül látni kissé veszélyes do-
lognak tűnik, bár nem szeretném, ha fukar vendéglátónak vélnél. Szerintem ezért
nem tehetsz szemrehányást nekem. De most választhatsz két dolog között: vagy to-
vábbvonulsz, és máshol keresel éjjeli szállást, vagy pedig itt maradsz, befogadlak a
fürdőházamba embereiddel és áruiddal együtt, de fegyvereidet át kell nekem adnod.
- Ezek elég nehéz feltételek - mondta Östen -, mert így teljesen
kiszolgáltatnám magamat és vagyonomat, és ezt senki sem teszi szívesen. Azonban
igazi vezérnek látszol, és ezért nem tételezek fel rólad árulást. Olyan helyzetben
vagyok, hogy nem választhatok mást. Legyen hát úgy, ahogyan te akarod!
Ezzel lekapcsolta kardját, és átadta Ormnak, majd odakiáltott az
embereinek, hogy siessenek a fedél alá az árukkal. Siettek is, s mindannyian leadták
a fegyvereiket, mielőtt beléptek az udvarra. A lovakat a folyó mellett hagyták, a
füves mezőn. Ebben az évszakban nem tanyáztak itt farkasok. Amikor mindez
elintéződött, Orm étellel-itallal kínálta a vendégeket. Ezután megalkudtak Östennel
a sóra meg a posztóra.
Orm úgy vélte, becsületes kereskedőt ismert meg az idegenben, mivel
Östen méltányos áron adta áruját. Egyetértésben ittak a vásárra, majd Östen azt
mondta, hogy ő ís meg emberei is fáradtak a hosszú nap után, megköszönték hát a
vendéglátást, és elvonultak éjjeli szállásukra. A zivatar egyre erősödött, és egy idő
múlva a jószágok felől - ezeket a házak rnellett, az éjjeli karámban tartották - bőgés
hallatszott. Rapp és a tehenes kimentek, hogy megnézzék, nem szabadultak-e ki
nyugtalanságukban az állatok. Teljesen sötét volt, csak néha villámlott egyet-egyet.
Rapp és a tehenes körüljárták a karámot, és mindent rendben találtak.
Ekkor egy vékony hang így szólt a sötétből: ' - Te vagy az, Orm?
- Nem egészen - mondta Rapp -, de majdnem. Mit akarsz tőle?
A villámlásnál meglátta, hogy ez az a kisfiú, akit a kereskedő magával
hozott.
- Tudni szeretném, mit ad a fejéért - mondta a fiú.
Rapp gyorsan odahajolt, és megragadta a karját. - Miféle kereskedő vagy
te? - kérdezte.
- Ha mindent elmondok neki, talán ad nekem valamit - mondta a fiú
buzgón. - Östen eladta Orm fejét Sven királynak, és most eljött, hogy megszerezze. -
Gyere - mondta Rapp.
Siettek befelé. Orm ruhástól feküdt le a zivatar és az idegenek miatt.
Egyszeriben felébredt a hallottaktól. Megtiltotta, hogy világosságot gyújtsanak, és
gyorsan belebújt páncélingébe.
- Hát mégis becsaptak? - kérdezte. - Hisz itt vannak a fegyvereik.
- Kardokat és fejszéket rejtettek a csomagjaikba válaszolta a fiú. - Azt
mondják, a te fejed nagyon sokat ér. De én semmit sem kapok, és kihajszoltak az
esőbe, hogy vigyázzak a lovakra, ezért aztán nem bánom, ha rajtavesztenek. Én nem
tartozom hozzájuk. Most már hamarosan jönnek is.
Ekkorra Orm valamennyi emberét felébresztették és felfegyverezték.
Ormmal és Rappal együtt összesen kilencen voltak, de néhányuk idősebb volt már,
és így azokra a harcban nem nagyon számíthattak.
- Az lesz a legjobb, ha rögtön az ajtójuk elé kerülünk - mondta Orm. - Ha
minden jól megy, még bent elcsíphetjük őket.
Rapp óvatosan kinyitotta az ajtót, és kinézett.
- Szerencsénk van, tisztul. Így könnyebben eltaláljuk őket lándzsával, ha
majd kimerészkednek.
A zivatar elvonult, és a hold bizonytalan fénnyel bujkált a fellegek között.
Ylva ott állt a férfiak mögött, amikor kimentek:
- Jó lenne, ha már túllennénk rajta - mondotta. - Ne félj semmit - szólt
Orm -, mire visszajövünk, melegíts sört valamennyiünknek, talán szükség lesz rá.
Halkan átmentek az udvaron. A fürdőház mellett fekvő fásszín oldala
mellett óvakodtak előre, amikor halkan föltárult a fürdőház ajtaja, férfiak leselkedtek
ki mögüle, és meglátták a felfegyverzett embereket.
 Ormék lándzsákat repítettek feléjük, de a nagy sötétben alig láttak valamit.
Csatakiáltások hangzottak, és az ajtóban tolakodás keletkezett, mivel az idegenek
mind egyszerre akartak kijönni. Orm ekkor lehajolt, megragadta a fásszín előtt
heverő tuskót, sikerült felemelnie - bár ropogtak a karjai -, előreszaladt, és teljes ere-
jével az ajtónyílás felé hajította. Az első sorban állók félreugrottak, de a többieket
eltalálta, és azok üvöltve buktak fel.
- Hasznos ám egy ilyen dobás - vélekedett Rapp. Az idegenek bátran
viselkedtek, bár a dolog másképp alakult, mint ahogy gondolták. Akik talpon álltak,
kirohantak az ajtón. Heves harc támadt és nagy zűrzavar, mert a holdat felhő takarta
el, s így nehéz volt különbséget tenni barát és ellenség között. Orm két emberrel
keveredett harcba. Az egyikkel egyszeriben végzett, de a másik - alacsony, zömök
ember - nekirontott, fejét leszegte, mint egy vadkan, és feltaszítva őt, hosszú késével
a combjába szúrt. Orm eleresztette kardját, egyik karjával átfogta ellensége nyakát,
másik kezével pedig a kést igyekezett magától távol tartani. Teljes erővel szorította
a zömök ember nyakát. Jó ideig hemperegtek az esővízben. A másik kurta nyakú
volt, erős, mint egy medve. Végül odagurultak a fürdőház falához. Orm így
megtámaszkodhatott, és jobban megszoríthatta ellenfele nyakát. A másik felhorkant,
roppant egyet a nyaka, atán mozdulatlanul elnyúlt. Orm talpra állt, és megkereste a
kardját. A combját ért szúrás bosszantotta, mert akadályozta mozgását, és ráadásul
meghallotta néhány emberének segélykiáltását is.
Ekkor hirtelen ugatás hallatszott: Willibald atya futott a ház felől
lándzsával a kezében, előtte a szabadon engedett hatalmas kutyákkal. Mind a négy
állat dühödten, habzó szájjal, hatalmas ugrásokkal támadt az idegenekre. Azok
alaposan megrettentek, mert a négyhónapos, borjú nagyságú kutyák támadása
váratlanul érte őket. Eszeveszetten a folyó felé menekültek a kutyákkal és Orm
embereivel a nyomukban. Az üldözők néhányat el is értek, és megölték őket, de
hárman a vízbe futottak előlük. Orm is utánuk sántikált, már amennyire a lába
engedte, mert félt, hogy Östen is közöttük van. Mikorvisszament az udvarra, ott
találta Rappot, amint egy fatörzsön ült. Fejszéje nyelére támaszkodott, és egy embert
nézegetett, aki előtte feküdt a földön.
- Viheted! Itt a kereskedő - mondta Rapp, amikor meglátta Ormot -, hogy
él-e vagy se, nem tudom. Nem volt rossz harcos, csak annyit mondhatok.
Östen a hátán feküdt, sápadtan és véresen, sisakját hatalmas csapás
hasította ketté. Orm leült Rapp mellé. és Östent nézte. A látványtól olyan jó kedve
támadt. hogy még a sebéről is megfeledkezett.
Ylva és Osa futott feléjük, örültek is meg aggódtak is. Ormot mindjárt be
akarták vinni, hogy ápolják és bekötözzék. De az csak ült, és bámulta Östent, s
közben mormogott magában. Végül megszólalt:

Végre csak, aján.dékot küldök

őneki,
sógoromnak, Svennek!
Ajándékba
koponyát kap,
nem Ormét,
csak egy kalmárét
 Előkerült Willibald atya is. Megnézte Orm sebét, és megparancsolta, hogy
rögtön menjen be, vagy vitesse be magát Rappal és az asszonyokkal. Azután Östen
fölé hajolt, és megtapogatta a fejét, ott, ahol Rapp fejszéje eltalálta.
- Él - mondta. - De hogy meddig, azt nem tudom.
- A feje Sven királyhoz kerül - szólt Orm. Willibald atya azt felelte, hogy
ilyen őrültségről hallani sem akar, és Östent is be kell vinni a többi sebesülthöz.
- Elég dolgom lesz velük – sóhajtotta.
Willibald atya mindig szigorú ember hírében állt, de még a szokásosnál is
erélyesebb volt, ha betegekkel és sebesültekkel volt dolga. Olyankor senki sem mert
neki ellentmondani. Most is minden épkézláb ember segített neki, hogy behordják a
sebesülteket, és ellássák őket. Orm félig elvesztette eszméletét, amikor bevitték, és a
sebét kezelésbe vették, mert sok vért vesztett, de másnap már jobban érezte magát.
Elégedetten gondolta végig az eseményeket, és úgy döntött, hogy a kisfiú ott marad,
és éppoly jó dolga lesz, mintha a családhoz tartoznék. Megtudta, hogy két emberét
vesztette el, kettő súlyosan megsebesült, úgyszintén egy kutya is. De Isten
segítségével majd felgyógyulnak, mondta Willibald atya, az emberek is meg a kutya
is. Orm sajnálta két elvesztett emberét, de azzal vigasztalta magát, hogy roszszabbul
is sikerülhetett volna, a dolog. A folyóba menekült idegeneken kívül Östen és még
két férfi maradt életben. A fürdöházban is ráakadtak kettőre, akiket a favágótuskó
talált el. Az egyik halott volt, bordái törtek össze, a másiknak a lábszára roppant
ketté, és összezúzodott a lábfeje. Willibald atya valamennyit bevitte a templomba,
ott szalmára fektette őket, és mindannyian gondos ápolásban részesültek. Látszott a
kis papon, hogy szívesen fáradozik velük. Az utóbbi időben úgyse sok gyógyítani
valója akadt, és így bizony sokszor lassan telt az idő.
Orm hamarosan lábra állt anélkül, hogy sebesülésének komolyabb
következménye lett volna.
Egyik nap Willibald atya a szokottnál elégedettebben jött az ebédhez, és
azt mondta, hogy még Östen is gyógyulóban van, pedig ő sérült meg a
legsúlyosabban.
Rapp megcsóválta a fejét, amikor ezt hallotta.
- Úgy látszik, nem úgy sikerült az ütésem, ahogy szerettem volna -
mondta.
Orm is úgy vélte, hogy ennek a hírnek nem nagyon örülhetnek...
 4
Hogyan prédikált Orm a sókereskedőnek

A gröningi harc híre hamarosan elterjedt a környéken. Uvabergi

Gudmund_ néhány távoli szomszéd kíséretében - kiket Orm eddig nem ismert -
átlovagolt látogatóba, hogy meghallgassák, miképpen zajlott le a verekedés.
Nagyokat hörpintettek Orm söréből, és lármás örömmel hallgatták a küzdelemről
szóló elbeszélést. Az ilyesmi - kiáltozták - jó fogás, és emeli a falu régi tekintélyét.
Sok dicséret hangzott el a kutyákkal kapcsolatban is, és szívesen vásároltak volna
majdani kölykeikből. A sok só, posztó meg egyéb hasznos holmi láttán, amelyek
Ormhoz kerültek, nagyokat sóhajtoztak, és sajnálták, hogy nekik nem jutott ilyen
szerencse osztályrészül. Orm eladott nekik néhány lovat is, mindnyájuk
megelégedésére, neki úgyis jóval több lova volt már, mint amennyire szüksége volt,
és hadizsákmányról lévén szó, nem sokat alkudozott. Ezután a legerősebbek
kipróbálták erejüket a favágótuskón. A körülállók halott emberek nevét emlegették,
akiket gyermekkorukban ismertek, és akik könnyedén kiálltak ennél nagyobb erő
próbákat is, de most egyik vendégnek se sikerült Orm hajítását megismételnie.
Ormnak erre nagyszerű kedve kerekedett, és kérte, ne vegyék túlságosan a szívükre,
hogy próbára tette az erejüket.
- Mert azt hiszem, magam se tudnám ezt még egyszer megcsinálni -
mondta. - Akkor nagyon dühös voltam, s az ember dühében mindenre képes.
Valamennyien nagyon kíváncsiak voltak Östenre, és ugyancsak
csodálkoztak azon, hogy Orm életben hagyta. Kést a torkába - hangzott
mindenünnen -, csak ez: érdemli az ilyen ember! Figyelmeztették Ormot, hogy csak
bajt okoz magának, ha foglyát szabadon engedi.
- Ennek szomorú következménye lehet - szólt közbe valaki -, erről meg
vagyok győződve, mert ismerem a smolandiakat, és mindenki tudja róluk, hogy
bosszúálló, haragtartó népség.
Néhányan be akartak menni a templomba, hogy lássák Östent, és
beszéljenek vele. Meg akarják tőle kér~ dezni - mondták -, hogyan vélekedik ezek
után a fejrablásról. De Willibald atya zárva tartotta az ajtót, és nem hallgatott rájuk.
- A templomba akkor jöjjetek - mondta -, ha el~ön az ideje, és Isten így
akarja, de ne azért, hogy egy sebesült emberrel, aki alig bírja a fejét felemelni, tréfát
űzzetek!
Ebbe bele kellett törődniük.
Mielőtt ellovagoltak, a búcsúkorsó kiürítése után a vendégek hangosan
kiáltozták, ~ hogy most már világosan látszik, Orm igazi vezér a göingeiek között,
valóban vére Sven Rottnos vezérnek, bár megkereszteltette magát. Szívesen melléje
állnak - mondták -, ha Östen miatt bajba keveredik. Orm a jószomszédi viszony
megerősítésére mindegyiküknek adott egy kis sót búcsúajándékul. f1 vendégek
vidáman nyargaltak el Gröningből. Ugyancsak inogtak nyergeikben, és vadul
kiáltoztak az úton.
A kisfiú nyugtalankodott, amikor meghallotta, hogy ~5sten felgyógyult,
és úgy találta, hogy ez komoly vesaélyt jelent számára, mert akkor Östen megöli őt,
mihelyt teheti. De Orm megnyugtatta, hogy semmi baj nem érheti, efelől nyugodt
lehet, bármint is vélekedik Östen. A fiú neve Ulf volt, Osa és Ylva kezdettől fogva
agyon~~ényeztették, nem is tudták, hogyan viszonozzák a neL:.ik tett nagy
szolgálatot. Osa maga varrt neki jobb ruhákat, s Willibald atyával együtt úgy
vélekedtek, hogy Isten ujja látható abban, amit ez a szegény fiú értük tett, mintha
csak megmentésükre küldték volna ide a gonosz tám.adás ellen. Kikérdezték, hogy
került össze a kereskedőkkel. Elmenekült - mesélte - egy gonosz rokonától, a
tengerpartról. Amikor szülei halászaton a vízbe fulladtak, sokat nélkülözött. A
kereskedők a lovakat őriztették vele.
- De sajnálták tőlem az ételt - mesélte -, úgyhogy jobb falathoz csak akkor
jutottam, ha a tanyákon lopkodtam. Éjjel a lovakra kellett vigyáznom, mert ha
valami bajuk történt, megvertek. A legrosszabb azonban az volt, hogy sose volt
szabad lóra ülnöm, bármilyen fáradt is lettem útközben, amikor a szekereket
kísértem. Azért jobb dolgom volt náluk, mint előbbi helyemen, de nem szerettem
Östent, sem a többieket, és nagy szerencse, hogy megszabadultam tőlük. Itt
megkaptam, amiben azelőtt sose volt részem, elég ennivalót és fekvőhelyet, ezért
mindig nálatok akarok maradni, ha nem űztök el magatoktól. Nem félek a
megkereszteléstől se, ha ti szükségesnek tartjátok.
Willibald atya azt mondta, hogy erre kétségtelenül szükség van, és meg is
keresztelik, amint valamennyire is megismerkedik Krisztus tanaival.
Ylva közben már munkára fogta a kisfiút: Oddnyra és Ludmillára kellett
vigyáznia. Az ikrek most már igen elevenek lettek. Könnyen elcsavarogtak, sőt
néhányszor - valamennyiük legnagyobb ijedségére - lent a folyónál találtak rájuk.
A kisfiú becsülettel ellátta a munkáját, és mindenütt nyomában volt a
kislányoknak. Úgy találta, ez sokkal kellemesebb, mint a lovak őrzése.
Sokféleképpen tudott fütyülni, szebben, mint bárki, a madarakat is ügyesen
utánozta, és a kislányok kezdettől fogva megszerették. Mindig jókedvű volt, s emíatt
ídővel Ulf Gladénak Vidám Ulfnak - nevezték.
Östen és két embere most már annyira rendbe jöttek. hogy nem kellett
feküdniük. Ezért átvitték őket a fürdőházba, ahol felfegyverzett ember tartotta
szemmel őket, Willibald atya pedig többször elbeszélgetett velük a keresztény
hitről. De a végén szomorúan ment Ormhoz, és azt mondta, hogy a szív talaja
bizony nagyon szegényes a kegyelem vetésére ezeknél az embereknél, de hísz más
nem is volt várható.
- Nem vagyok gőgös ember - mondta -, és nem törekszem tiszteletre és
dicséretre, de az biztos, hogy sok fáradságomért szép jutalom lenne, ha én lehetnék
az első, aki smolandit megkeresztel. Mert azt még senki se hallotta, hogy ilyesmi
megtörtént volna, és éppen ezért nagy örömet okozna az égben. Hogy boldogulok-e
ezekkel az emberekkel, az nagyon is bizonytalan, mert butaságuk mérhetetlenül
nagy. Jó lenne, Orm, ha te is szólnál néhány intá szót ennek az Östennek.
Orm helyeselte Willibald atya gondolatát, és vállalta, hogy segít neki.
- Azt megígérhetem neked - mondta Orm -, hogy biztosan megkereszteled
mind a hármat, mielőtt Gröningből elengedjük őket. .
- De ehhez előszór meg kellene hallgatniuk a tanításomat - válaszolta
Willibald atya -, és ez az, amít nem akarnak.
- Majd meghallgatják az enyémet - felelte Orm. Együtt mentek be a
fürdőházba. Orm és Östen most látták egymást először a harc óta. Östen aludt, de
felébredt, amikor Ormék bejöttek. Östen fején kötés volt, melyet Willibald atya
mindennap hűségesen váltogatott. Felült, fejét a két kezébe fogta, és Ormra nézett.
- Jó, hogy találkozunk - mondta Orm. - Az én fejem jobban megállta a
helyét, mint a tied, és sok értékes holmit köszönhetek neked, ami a szállítmányodban
volt. De te bizonyára nem így képzelted el a dolgot.
- Másképpen történik minden, ha a fiú el nem árul - mondta Östen.
Orm nevetett.
 - Szépen hangzik az árulás szó az ilyen ember szájából, mint amilyen te
vagy. De szeretném valamiről a véleményedet hallani. Te az én fejemet akartad
megszerezni, s most vajon kinek van több joga a tiedhez?
Östen jó darabig szótlanul ült, majd így szólt:
- A szerencse most elpártolt tőlem, erről nincs mit mondanom.
- Pedig még rosszabbul is járhattál volna - mondta Orm -, ha nincs itt ez a
szent ember, akinek nagy hálával tartozol. Amikor megtudtam, hogy Sven király
egy fejet kíván erről a vidékről, úgy gondoltam, a tiedet küldöm el neki, de a pap
lebeszélt róla. Megmentette az életedet, begyógyította a sebedet, de ez nem elég
neki, meg akarja menteni gonosz smolandi lelkedet is. Ezért elhatároztuk, hogy
embereiddel együtt megkeresztelkedel. Nem tiltakozhatsz, mert a fejed az enyém, és
én azt teszek vele, amit akarok!
Östen sötéten meredt mindkettőjükre.
- Nemzetségem nagy és hatalmas - mondta -, és mindenkiért bosszút áll.
A történtekért még nagy árat fizetsz, tudd meg, de még nagyobbat, ha gyalázatos
dolgokra kényszerítesz!
- Senki se kényszerít - válaszolba Orm -, magad választhatsz szabadon.
Akarod, hogy a fejedre vizet öntsön ez a szent ember, aki csak jót tesz veled? Vagy
inkább dugjuk bele egy zsákba, és küldjük el Sven királynak? Megígérem, hogy
gon,dosan becsomagoljuk, és jó állapotban ér oda, hogy ráismerhessenek. A
Legjobb lesz besózni, mert sóm most van elég.
- Az én nemzetségemből még senkit se kereszteltek meg - mondta Östen. -
Csak a rabszolgáink között vannak kenesztények.
- Tudd meg - szólt Orm -, Krisztus azt mondta, hogy mindenkit meg kell
keresztelni, még a smolandiakat is. Willibald atya ismeri ezeket az igéket.
- Igen, fgy szólt ő - mondta Willibald atya. - Menjetek széjjel szerte a
világban, és hirdessétek az én igémet az embereknek, és kereszteljétek meg őket. És
azt is mondta: aki hisz és megkeresztelkedik, az megváltatik, de aki nem hisz, az a
pokolba kerül.
- Hallod? - mandta Orm -, úgy van, ahogy mondom:

Pokol fenekére jutsz

fej nélkül!
Avagy szentelt vízzel
öntözünk.

- Nagy a te bűnöd, és sötét a te gomoszságod folytatta Willibald atya -, de

ez így van majdnem valamennyiekkel ebben az országban. Ha már megkeresz-
teltelek Krisztus kegyelméből, talán mégis a jók közé kerülsz, amikor Ő felkerül
a .mennyekbe, hogy ítélkezzék az emberek felett.
- És tudd meg azt is - mondta Orm -, hogy Isten keze veled lesz, ha
megkeresztelkedsz. És az ő keze erős, annint azt magad is észrevehetted az ellenem
és enyéim eillen tervezett első kísérletednél. Nekem sose kedvezett a sorsom úgy,
mint amióta Krisztust követem. Nem kell egyebet tenned, mint megtagadni régi
isteneidet, és helyette azt mondni: nincs más isten Istenen kívül, és Krisztus az ő
prófétája.
- Nem prófétája, hanem a fia - szólt Willibal~ atya szigorúan.
- A fia - ismételte Orm gyorsan. - Úgy legyen. Jól tudom, csak nagy
igyekezetemben félrefutott a nyelvem a hamis tan miatt, amelyet uramnál, a cordovai
Almansurnál követtem, amikor őt szolgáltam az andalúzok országában. De ez régen
volt, és most már negyedik éve annak, hogy megkeresztelt egy szent püspök Angol-
honban, s azóta Krisztus megsegített. Ellenségeimet a kezembe adja, úgyhogy
nemcsak olyan férfiak tehetetlenek velem szemben, mint amilyen te vagy, hanem
még maga Sven király is. És sok egyébbel is gyarapodtam azóta. Bár jó
szerencsével születtem, megkeresztelkedésem óta somsam még annál is jobbra
fordult.
- Azt el kell ismernem - szólt Östen -, hogy szerenesésebb vagy nálam.
- De csak azóta kedvez úgy a szerencse, mióta megkeresztelkedtem -
folytatta Orm. - Mert azelőtt, amikor csak a régi tant ismertem, sokszor kerültem
nagy bajba, és két évig gályarabként ültem Almansur hajóján, vasbilinccsel a
lábamon. Igaz, hogy elnyertem ezt a kardot, amit itt látsz, és ez a fegyverek
legjobbika. Maga Styrbjörn, aki a legjobban értett a kardokhoz, s Harald királynál a
kezébe vette, azt mondta, még sose látott ilyen kitűnő kardot. De annyi szenvedés
után nem olyan nagy jutalom ez. Azután az andalúzok hitét vallottam, amint azt
uram, Almansur parancsolta. Ekkor egy kincset érő nyakéket kaptam. De a lánc
miatt csaknem halálosan megsebesültem párviadalban Harald király csarnokában,
noha jó andalúz páncélingem van. Ennek a gyógyításhoz értő papnak a segítsége
nélkül belehaltam volna sérüléseimbe. Végül megkereszteltek, és Krisztus híve
lettem, és ekkor nyertem el az én l,egnagyobb kincsemet, Harald király lányát. Azt
magad is láthattad, miképpen segített meg Krisztus idehozott áruid megszerzésében.
Ha van eszed, mindebből láthatod, hogy csak hasanodra válik, ha
megkeresztelkedsz, még ha nem is becsülöd olyan sokra, hogy a fejedet
megtarthatod.
Orm ilyen hosszú prédikációt még sose tartott, és Willibald atya utólag
megdicsérte, hogy bár csak pár éve keresztény, mégis nagyon jól beszélt.
Östen jó ideig gondolataiba merülve ült, azután így szólt:
- Ha igaz, amit mondasz, elismerem, hogy a kerestények hite inkább
hasznodra volt, mint ártalmadra, mert hogy Harald király lányát elnyerted, nem kis
dolog, és az se csekélység, amit tőlem szereztél. De a keresztény rabszolgák nálunk
otthon nem állíthatják ugyanezt, és hogy rám mi sors várna, azt senki se tudhatja.
Egyet szeretnék még tudni: ha most teljesítem a kívánságodat, mi a szándékod
velem azután?
- Elengedlek, szabadon elmehetsz - mondta Orm --~ embereiddel együtt!
Östen eleinte gyanakodott, de végül beleegyezően bólintott.
- Ha ezt itt mindannyiunk előtt mandod, el kell hinnem - mondta. - Akkor
pedig legyen, ahogy te akarod, De nem értem, mi hasznod lehet neked abból, ha
megkereszteltetsz.
- Hálából azért a sok jóért, amit nekik köszőnhetek - mandta Orm -, nem
tehetnék Istennek és fiának tetszőbb cselekedetet.
 5
A nagy keresztelési lakomáról, és arról,
miképpen keresztelték meg az első smolandiakat

Amikor rajzani kezdtek a méhek, és az első szénát begyűjtötték, elérkezett

Orm nagy keresztelési lakomájának ideje. Orm kívánsága szerint három napra
tervezték a lakomát, és sakáig beszélték a környéken, hogy nevezetes ünnepség volt
ez, mert egyetlen fegyvert se szennyezett be vér, pedig valamemnyi vendég minden
este olyan rész.eg volt, ahogy ,azt megkívánják egy gazdag paraszt lakomáján.
Egyetlen szerencsétlenség történt csupán: két fiatalember az első este,
amikor még nem szoktak hozzá a sok italhoz, bement a nagy kutyákhoz, hogy
azokkal játsszék. Egyikük hamar kijött. Csupán néhány karcolást szenvedett, és
ruháját tépték meg az ebek. De a másikat leteperték a dühös állatok, és rettentő
óbégatására néhány tanyabeili asszony mentette meg, akiket a kutyák jól ismertek.
A fíatalember a karján és a kezén sérült meg, s az egyik fülét leharapták. Sokat
nevettek ezen a vendégek, és dicsérték a kutyákat, akik becsűletére válnak a
környéknek, de többé nem játszott velük senki.
Osának meg Ylvának sok gondot okozott a vendégek éjjeli elszállásolása,
mert több vendég érkezett, mint amennyire számítottak, és sok fiatal fiú és lány is
jot velük. Bár az idősebbek közül sokan minden este a padon aludtak, vagy a pad alá
feküdek egész éjszakára, s így aztán nem volt gond velük, mégis szűken voltak min-
denütt. A fiatalság könnyen segített magán, az egyik pajtában a lányok, a másik
pajtában a fiatalemberek aludtak a finom, friss szénában, és bár sokan nehezen talál-
ták meg a pajtájukat, és nem szívesen maradtak meg benne, mégsem panaszkodtak.
Reggel a lányok nagy illedelmesen elmesélték anyjuknak, hogy milyen veszedel-
meknek voltak kitéve a szénában, és az anyák figyelmeztették őket, hogy a
következő éjszakán jobban ügyeljenek, nehogy valaki beléjük botoljon, mert az
ilyesmi rossz hírét kelti a lányoknak. Komoly tanácskozásokra került. sor ezután a
szülők között, úgyhogy végül hét vagy nyolc házasságkötésben egyeztek meg még a
lakoma befejezése előtt. Orm és Ylva nagyon örültek ennek a hírnek, mert ebből is
látszatt, hogy a vendégek - a fiatalok éppúgy, mint az öregek - jól érzik magukat.
Csak Willibald atya motyogott magában csendesen, de véleményt nem nyilvánított.
Volt azonban Willibald atyának elég sok egyéb mondanivalója ezen a lakomán,
mindjárt az első nap, amikor mindenkit elhelyeztek a templomban, és az üdvözlő
sört körbe kínálták. Az oltár fölött kereszt függött, előtte három szép viaszgyertyát
gyújtottak meg, amelyet Osa és ő öntöttek. Willibald a taemplomról beszélt az
egybegyűlteknek, isten házáról, ahol most ülnek.
- És az Isten, aki itt uralkodik - mondta -, az egyetlen igaz Isten: a
bölcsesség, az erő és szenencse istene, és az ő háza, ahová beléptetek, a béke háza.
Mert úgy van, hogy ő nagy békességben él, s ebből ad mindazoknak, akik hozzá
mennek. Ti idejöttetek a hitetlenségből és a sötétségből, hogy egy ideig a közelében
üljetek, és ismét a hitetlenséghez és a sötétséghez térjetek vissza, amikor innen
eltávoztok, hogy bűnben gyarapodjatok és sátánságban tenyésszetek, amíg csak
életetek napjai véget nem érnek, és Isten idegeneknek tekint benneteket. De még
irányotokban is barátságot érez Kristus, Isten fia. Pedig naponta ellene tesztek. Ő
valóban minden embernek jót akar, és amikor a földön járt, a vizet finom itallá
változtratta, hogy barátainak örömet szerezzen. Most azonban úgy látszik,
nemsokára elfordul azoktól, akik nem viszonozták szeretetét, és majd ha megérzik a
haragját, rossz sorsuk 1esz, rosszabb, mint azé a hadvezéré, akiről a dalosok azt
mesélik, hogy életét kígyóveremben fejezte be. Mindnyájan megérthetnétek, hogy
jó lenne elkerülni ezt a sorsot. Most még minden kinek azt mondja, fogadja el az ő
oltalmát, és vétesse fel magát az ő háza népébe, azáltal, hogy megkeresztel kedik.
Akik pedig ezt nem akarják, ám vessenek magukra . . .
Az egybegyűltek figyelmesen hallgatták Willibald atya szavait, és maguk
között halkan arról dünnyögtek, hogy valami értelme lehet annak, amit mond, de
sok mindenen sehogy se tudtak eligazodni. Észrevehető volt, hogy az idősebbek
figyeltek leginkább. A fiatalok, férfiak, nők egyaránt Ylvára függesztették a
tekintetüket. Ylva elégedett volt és kedves mindenkihez. Új ruhát viselt,
mellénykéjét selyemmel és ezüsttel hímezte ki, a legfinomabbal, ami Östen
csomagjaiból előkerült, nyakát pedig az a.ndalúz nyakék díszítette. Az emberek
tekintetén 1átszott, hogy egy ilyen asszonyt és az ilyen ékszert egyaránt ritka
kincsnek tartják. Ormnak ugyancsak jólesett, hogy ezt észrevették.
Willibald atya befejezvén beszédét, Orm fogott hozzá, hogy értelmesebb
vendégeit rábírja, kereszteltessék meg magukat. De csak annyit ért el, hogy
néhányan megjegyezték, majd gondolkodnak a dolgon. Később, mire az egész napi
ivástól már lereszegedtek, akkor se voltak hajlandók ennél többet ígérni.
Másmap vasárnap volt, Willibald atya az egybegyűlteknek Isten művéről
és a pihenésről beszélt, amit szívesen hallgattak. Beszélt Krisztus feltámadásáról, de
ezt már kétkedve fogadták. Ezután megkeresztelték a templomban Harald Ormssant.
Osa tartotta keresztvíz alá, és Willibald atya igyekezett, hogy a szertartás a lehető
legünnepélyesebb legyen: latin imái, amelyek túlharsogták a gyernnek sírását,
megborzongatták az egybegyűlteket. A szertartás után poharukat az újonnan
keresztelt egésségére és a nagy hősök - Harald Blotand, Sven Rottnos meg Ivar
Vidfamne - emlékére emelték, akiknek vére a gyermek ereiben folyt.
A keresztelés után a vendégsereg kivonult a templomból, hogy végignézze
a smolandiak megkeresztelését a folyónál. Östent és két emberét kiengedték a
fürdőházból, s egy darabon be kellett gázolniuk a vízbe. Ott álltak sorban, fedetlen
fővel és komor tekintettel, előttük Willibald atya a mosóhídon, mellette Rapp két
lándzsával a kezében, ügyelve, nehogy elszökhessenek. Willibald áldást mondott
felettük, hangja reszketett a buzgóságtól és a boldogságtól, mert ez számára nagy
nap volt. Rájuk panancsolt, hogy hajtsák le a fejüket, és egyenként vizet öntött
rájuk egy merítőkancsóval. Amikor ezzel elkészült, sorjában megáldotta őket, és
amint ott álltak előtte, kezét fejükön tartva előrehajolt, s mindegyiküknek testvéri
csókot nyomott a homlokára. A smolandiak mozdulatlan arccal viseltek el mindent,
mintha tudomást se vettek volna Willibald atyáról és cselekedeteiről, de legkevésbé
a parton álló nézőkről. Amikor azután újra a parton voltak, Orm tudtukra adta, hogy
szabadok, és mehetnek, amerre látnak.
- De mielőtt elmennétek - mondta -, még egyszer látnotok kell, hogy egy
keresztény miképpen cselekszik. Mert úgy illik, hogy mi, akik Krisztust követjük,
ellenségeinkkel szemben se viseltessünk gyűlölettel, még ha azak életünkre törnek,
akkor sem. És ennek a követésében én sem akarok senkinél se rosszabb lenni.
Ezek után ellátta őket útravalóval a lakoma ételmaradékaiból, és
mindegyiküknek visszaadott egy lovat. - Most pedig távozzatok békességgel -
mondta
Orm -, és ne felejtsétek el, hogy Krisztus az uratok. Östen ránézett, és
aznap először jött szó az ajkára.
 - Nem vagyok feledékeny ember - felelte lassan. és a hangja úgy hangzott,
mintha nagyon fáradt lenne. Felszállt a lovára, és anélkül, hogy több szó esett volna,
kilovagolt embereivel a kapun, és eltűnt az erdőben.
Ezek után mindenki visszaült a padokra, és folytatódott a szórakozás, nagy
vidámság és lárma közepette. De amikor Willibald atya tovább mesélt a keresztény
hitről, bizony senki se figyelt már rá. Szívesebben hallanának Orm idegen országbeli
kalandjairól és Sven királlyal való viszályáról. Kívánságukat Orm örömmel tel-
jesítette. Sven királyt nem nagyon kedvelték ezen a környéken. A határszéli
lakosság ugyanis szívesen dicsőített meghalt királyokat, de az élőkről annál
ritkábban mondott jót. Amikor Orm elmesélte, mint verte ki Willibald atya egy
kővel Sven kir ály fogát, nagy lett az öröm, és mindenki azon igyekezett, hogy
kupáját megtöltve igyék a kis pap tiszteletére. Néhányan ide-oda hajlongtak a
padon, hullottak a könnyeik, mások eltátották a szájukat, a nevetéstől nem tudták
lenyelni sörüket, maguk elé fröcsögtek, és hangosan kiáltozták, hogy ehhez fogható
hőstettről még nem is hallottak.
- Isten szeme rajtam volt - mondta Willibald atya. - Sven király Isten
ellensége, ezért sebesítette meg őt az én gyenge kezem.
- Hallottuk - mondta egy tekintélyes férfí, kinek neve Ivar Smed volt, és
közel ült Ormhoz -, hogy Sven király nem kedveli a keresztényeket, a legkevésbé
pedig a papjaikat, és megöli, ahol csak éri őket. De érthető is azok után, amit ettől a
kis paptól kapott. Ennél nagyobb gyalázat nem érhet egy királyt, és bizony nehéz ezt
elfelejteni.
- Különösen, ha fogait is kiverték - mondta egy másik nagygazda, akit
Fekete Grimnek neveztek -, mert ahányszor csak kenyérhéjat vagy juhcombot rág,
eszébe jut, milyen nagy kárt szenvedett.
- Igaz - szólt közbe egy harmadik, akit Uffe Knubbfotnak hívtak -, épp így
történt, amikor elvesztettem a lábamat, miután szomszédommal, Thorvald Lon-
galeddel viszályba keveredtem. Beszélgetésünk kellős közepén vágott felém
kardjával, és nem volt időm, hogy félreugorjak. Ettől kezdve sokáig, még azután is,
hogy begyógyult a csonkom, és megtanultam tuskólábammal járni, mindig
fáradtnak és tehetetlennek éreztem magam, akár álltam, akár ültem, de még akkor is,
ha ágyban feküdtem. Erről a feleségem is tanúskodhat, mert bizony hosszú ideig
olyan szomorú sorsa volt, mint egy özvegynek. De amikor végre megfordult a
szerencsém, és ott láttam magam előtt Thorvaldot az ösvényen, nyakában a
nyilammal, örömömben nagyot ugrottam, úgyhogy csaknem eltört az ép lábam is. És
azóta se volt semmi bajom!
- Nem Willibald atya miatt öli Sven király a keresztényeket - mondta Ylva
-, már régóta gyűlöli őket, és főként azóta, hogy apám védelmébe vette őket, és
maga is megkeresztelkedett. Még a szent Poppo püspököt, aki pedig a legszelídebb
ember a világon, se nézhette anélkül, hogy ne morgott volna rá, de ennél többet nem
mert tenni, amíg apám volt hatalmon. Most püspököket öl és más szent embereket,
a:hol csak éri őket. Ennek idáig jött a híre. Bizony jó lenne, ha már nem sokáig
élne.
- A gonosz emberek gyakran hosszú életűek mondta Willibald atya -, de
Isten büntetése csak utoléri őket.
Most elérkezett az ideje, hogy az asztal egyik végénél, ahol a fiatalság ült,
és nagy volt a vidámság, verseket faragjanak. Ezen az estén készült az a gúnydal,
amit sokáig énekeltek az erdei tanyákon, lakomák és más ünnepségek alkalmával,
valamint a szégyenfák tövében, s amit idővel Sven király régi dalának neveztek el.
 Egy Gisle nevű fiatalember, Fekete Grim fia kezdte a verselést. Jó növésű,
sötét hajú, sápadt bőrű ifjú volt, és bár értelme nem hibádzott, félénk természetű
volt, szégyenkezett a 1ányok előtt, pedig azok nem húzódoztak tőle. Családja ezt
elég nagy bajnak tartotta, s erre még a legokosabbak se tudtak gyógyírt. Ezúttal is
hallgatagon és csüggedten üldögélt, főként az étellel és az itallal foglabatoskodva,
bár jól tudták róla, hogy máskor éppoly jól tud beszélni, mint a többiek. Vele
szemben egy Rannvi nevű, pisze orrú, gödrös állú, virágzó fiatal teremtés ült, aki
könnyen elvette a fiatalemberek eszét. Erre a lányra emelte lopva Gisle kezdettől
fogva egyremásra a tekintetét, anélkül azonban, hogy a száját ki merte volna nyitni,
és ijedten kapta el a szemét, hatekintetük véletlenül találkozott. A lány néhányszor
gúnyolta is szófukarságáért, de ez se segített. Most azonban a finom sörtől
bátorságra k:apott, és miután nagyokat nevetett a Sven király és Willibald atya
közötti verekedésen, ő is előre-hátra himbálózott a padon, majd hirtelen nagy
hangon így szólt:

Pappal verekedtél,
lóról fejre estél,
fejre estél, úgy bizony,
nevezetes Sven király

- Jó hírünk van - kiáltották a közelében ülők. Gis1e költő! Verset farag

Sven királyról. De ez még csak az egyik fele! Milyen lesz a másik?
Többen megpróbálták, hogy a verset kikerekítsék, de bizony nem volt
könnyű a verssorok végét megtalálni. Végül is Gisle jött rá, hogyan kell a sorokat
alakítania, hogy az egészet egy régi, ismert nótára énekelhessék:

Nagy a birodalmad
Sven király,
nagynak hittek téged,
Sven király.
De a haragvó pap
követ hajított,
s lebuktál a lóról,
híres Sven király!

- Költő! Valóban költő. Igazi verset költött - kiáltozták, és a

leghangosabban Rannvi kiabált valamenynyiük .között.
- Halljátok a fiatalságot - mondták az idősebbek. Költőjük van! Ott ül az
asztal végén. Fekete Grim fia verset költött Sven királyról. Ki hitte volna? Tőled
örökölte ezt a hajlamot, Grim? Uagy talán valaki mástól? - Hadd halljuk a nótát -
kiáltotta Orm.
Gisle ekkor mindnyájuknak elinondta versét. Hangja eleinte kissé
bizonytalan volt, de amikor észrevette, hogy a hallgatók értékelik tudományát, és
maga Orm is bólogat feléje, elszállt ijedsége, és most már bátran nézett Rannvi
szemébe.
- Költök én még sok verset, sőt ennél jobbakat is mondta büszkén
Rannvinak, amikor leült.
A fiú apja, Fekete Grim, vigyorogva, elégedetten ült a helyén. Elmondta,
hogy ifjú napjaiban néha ő is érzetb magában tehetséget a költészethez.
 - De azért különös dolog ez - mondta -, mert a fiú emberkerülő, és a
legjobban akkor fél, ha lányok is vannak a közelben, s maga is eleget bánkódik
emiatt . . .
- Ettől már nem kell félned, hidd el nekem, Grim szólt Ylva. - Most, hogy
kiderült róla, hogy költő, a nyakába csimpaszkodnak majd a lányok, ahányan csak
elférnek. Nemegyszer hallottam apámtól, aki nagyon bölcs ember volt, hogy amint a
legyek minden élelmet körülrajzanak, és mindent megkóstolnak, de mindent ott is
hagynak, ha a mézesbödön illatát érzik, úgy tesznek a fiatal iányok is, ha egy költő
kerül a közelükbe.
Orm gondterhelt arccal ült, tekintete söröskancsója fenekére meredt,
anélkül, hogy hallotta volna a beszélgetést. Osa aggódva kérdezte tőle, hogy mi baja
van, de ő csak motyogott, mormogott, és nem válaszolt.
- Verset költ, ha jól ismerem - mondta Ylva -, akkor ilyen. Mert ha két
költő találkozik, és az egyik költ valamit, a másiknak nincs nyugta, amíg a
másikénál jobb verset nem farag.
Orm kezét a térdén tartotta, és előre-hátra himbálta magát a padon,
nagyokat sóhajtozott, és magában motyogott reszelős hangon. Végre egyeztek a
verssorok, megkönnyebbülten bólintott, és öklével az asztalra csapott, hogy
odafigyeljenek a lármában. Ezután elmondta versét:

Úgy hallom, emlegetsz,

Sven király.
Bajomat akarod,
Sven király.
Van segítség, tudom:
Isten és a penge,
inkább ne civódjunk,
híres Sven király!

Nagy tetszést arattak ezek a sorok, főleg azok között, akik még józanok
voltak, és felfogták Orm szavainak értelmét. Orm nagyot húzott kancsójából, és
megint jókedvre kerekedett.
- Hasznos dolgot cselekedtünk most - mondta -, van egy dalunk, amelynek
mindenki örül, de annál kevésbé örülne neki Sven király. Emlékezetes marad, hogy
két költő is részt vett a lakománkon, mert az ilyesmi igen ritkán fordul elő ezen a
vidéken, és ha mi ketten nem is vagyunk egyforma tehetségű költők, azért te, Gisle,
szép verset alkottál, és iszom az egészségedre.
Amikor azonban Orm a kátrányos fáklyák füstjében az asztal alsó vége
felé kémlelt, Gislét nem látta sehol. Nem volt az asztal alatt elterülő részegek között
sem. Rannvi helye is üres volt. Szüleik úgy vélték, egyszerre álmosodtak el, és mint
jól nevelt fiatalokhoz illik, kimentek anélkül, hogy bárkit is zavartak volna.
Ezen az estén Willibald atya Osa és Ylva segítségével elérte, hogy négy
asszony halvány ígéretet tett, hogy hamarosan megkereszteltetik kicsiny
gyermekeiket, ha ez éppoly ünnepélyességgel és ugyanabban a kádban történik meg,
mint amelyikben Harald Ormssont keresztelték. Több jelentkező nem akadt,
bármilyen jókedvük is volt. És Orméknak egyelőre be kellett érniük ennyivel, noha
többet reméltek.
Másnap, Orm lakomájának utolsó napján került sor a legnagyobb ivásra.
Ormnak jókora adag füstölt juhhúsa maradt még, és megvolt egy frissen vágott
marha legnagyobb része is. Ezenkívül két kád sör és egy kisebb kádnyi hársmézből
készült méhsör várt a vendégekre. Orm kijelentette, hogy se neki, se vendégeinek
nem válnék becsületére, ha valami is megmaradna a lakoma végére, s mivel
valamennyi vendég sokra tartotta saját és az Orm becsületét, megígérték, hogy
mindent elkövetnek, nehogy szégyenben maradjanak. Így aztán már kora hajnalban
a legnagyobb komolysággal láttak neki ételnek, italnak. Most pedig az a cél,
mondták bizalommal, hogy mind a házigazdát, mind a papot az asztal alá igyák,
mielőtt az utolsó korty elfogyna.
Orm félrehívta a papot, hogy tanácsot kérjen tőle. Tudni akarta, hogy
Isten törvénye szerint való-e, ha pogányokat részegségükben megkeresztelnek.
- Mert úgy vélem, jó munkát végezhetnél majd estefelé, ha már ez a nap
így alakul.
Willibald atya azt válaszolta, nehéz kérdés ez, már sokszor vitatták szent
emberek a térítés munkája közben.
- Sokan azt mondják - mondta a pap -, hogy megengedhető az ilyesmi, ha a
sátán nagyon makacskodik. Arra hivatkoznak, hogy a nagy Károly császár, amikor
vad szászokat keresztelt meg, akik erősen ragaszkodtak régi hitükhöz, néha a
legmakacsabbat fejbe vágatta, és kábultan hurcoltatta őket a keresztvíz alá, hogy
megfékezze gonosz indulataikat, s elhallgattassa pogány üvöltözésüket. Senki se
tagadhatja, hogy ily módon is nagy bosszúságot okozhatunk az ördögnek. És az,
hogy az ellenszegülőt fejbe verjük vagy sörrel leitatjuk, nem nagy különbség. A
szent salzburgi Piligrim pűspök azonban az öreg Ottó császár uralkodása alatt
másképpen vélekedett, és írt is erről egy bölcsességgel teli pásztorlevelet. Kegyes
mesterem, Poppo püspök mindig azt mondta, hogy ez a nézet a helytálló. Mert bár
igaz, mondta, hogy a sátánnak az olyan pogányok megkeresztelésével is bosz-
szúságot okozhatunk, kiket elkábítottak, de ez a bosszúság elmúlik, mert miután
ismét magukhoz térnek, és megtudják, mi történt, az istenfélelem legcsekélyebb
nyomát Se tapasztalni rajtuk, minden szentség ereje ellenére sem. Ehelyett rögtön
újra kitárják szívüket a sátánnak, tágabbra, mint azelőtt, és jobban haragszanak
Krisztusra, és az őt szolgálókra, mint valaha. Így ebből semmiféle haszon vagy áldás
nem származik, és ezért mondják a szent emberek, akiket említettem, és még sokan
mások, hogy ilyen eszközökkel inkább ne történjenek keresztelések.
- Lehet, hogy így van, amint mondod, ha Poppo püspöktől hallottad -
vélekedett Orm szomorúan -, mert ő érti legjobban az ilyen dolgokat. De mégis nagy
kár!
- Isten akarata az, hogy így legyen - mondta Willibald atya, és
elgondolkozva bólogatott -, túlságosan könnyű dolgunk lenne a pogányokkal, ha sör
segítségével megvásárolhatnánk őket. Ennél sokkal többre van szükség:
rábeszélésre, jó cselekedetekre és nagy-nagy türelemre, é,s éppen az utolsó a
legnehezebb.
- Az a kívánságom, hogy minél több szolgálatot tehessek Istennek -
mondta Orm -, de hogy miképpen támogassam ügyét a szomszédaim között, azt
bizony nem tudom . . .
Erről többet nem beszéltek, és az ivás tovább folyt nagy vidámság és
öröm közepette. Később, a nap folya mán, amikor még a legtöbben szilárdan álltak
lábukon, a férjes asszonyok bementek Ylva fiához, hogy régi szokás szerint, jó
kívánságoktól kísért keresztelési ajándékokat vigyenek neki. A férfiak pedig, akik
úgy találták, hogy most egy kis ideig szabad levegőre van szükségük, játékokba
kezdtek, és kipróbálták erejüket kinn a füves domboldalon. Birokra keltek, hangosan
kiabálva és jókedvűen emelgették egymást. A legmerészebbek megpróbálkoztak az
erős embereknek való, kemény játékokkal is, amit övhúzásnak neveztek, de senki
sem erőltette túl magát, senki se szakadt meg, és a nyakcsigolyája sem tört el
egylküknek sem.
Javában tartotta.k a játékok, amikor négy különös koldus érkezett
Gröningbe.
 6
Négy különös koldusról, és arról,
hogyan sietett Erin mester Willibald atya segítségére

Első pillantásra nem különböztek semmiben a többi koldusoktól. Gyalog

vándoroltak egy-egy zsákkal meg bottal, s amikor a tanyára értek, ételt-italt kértek.
Ylva a lakóház előtt ült a padon, s fontos beszélgetésbe merült Gisle és
Rannvi anyjával, mivel a két fiatal eljött hozzá ma reggel, és elmondta, hogy nagyon
jól érzik magukat egymással, s megkérték, szóljon érdekükben néhány szót
szülelknél, hogy minél hamarabb egybekelhessenek. Ylva készségesen megígérte a
segítséget. Amikor hírül hozták neki, hogy koldusok állnak a kapunál, Ormért
küldött, mivel Orm megparancsolta, hogy idegent ne engedjenek be, mielőtt ő maga
erre engedélyt nem ad. Orm megnézte a vándorokat, s alaposan kikérdezte őket.
Úgy vélte, nem lehetnek közönséges koldusok. A legelöl álló magas növésű, széles
mellű, kövérkés ember volt, őszbe hajló szakállal és éles tekintettel. Járás közben
húzta az egyik lábát, mintha merev 1ett volna a , térde. Dörgő hangon beszélt, és
szavain érződött, hogy Sveából való. Azt mondta, hogy Själlandból jöttek, és észak
felé tartanak a határon át. Egy halász hozta át őket a Sundon és Lanörétől kezdve
koldulással jutottak idáig.
- De még ma nem ettünk semmit - tette hozzá -, mert itt messze esnek
egymástól a tanyák, és ahol legutóbb megszálltunk, nem kaptunk semmit.
- Koldus létedre azért mégis jó bőrben vagy - jegyezte meg Orm.
- Sok erőt ad a dánok és a skoneiek palacsintája felelte az ember sóhajtva
-, de úgy látszik, kifogyunk belőle, mielőtt a Malar vidékére érünk.
A mellette álló fiatalabb ember volt, karcsú és sápadt bőrű. Arcát és állát
fekete, rövid, sűrű szakáll borította. Orm ránézett. - Az ember azt hihetné, hogy meg-
borotváltak, mint a papokat - szólt neki.
A karcsú ember kényszeredetten mosolygott:
- A szakállam lepörkölődött egyik este, amikor szalonnát sütöttem a
szélben - mondta -, és még nem volt ideje kinőni.
Leginkább azonban a két másik idegent méregette Orm, de semmiképpen
se tudott eligazodni rajtuk. Lerítt róluk, hogy testvérek. Mindketten alacsony
növésűek és soványak voltak, hosszú fülük, nagy orruk volt, és egyformán okos,
barna mókusszemekkel néztek rá. Bár alacsonyak voltak, erőseknek és izmosaknak
látszottak. Félrefordított fejjel álltak, és hallgatták a kutyák ugatását. Egyikük
szájába tette ujját, és lágyan rezgő, furcsa hangon füttyentett. A kutyák erre nyomban
elhallgattak, és csak barátságos csaholásuk hallatszott.
- Gonosz lelkek vagytok vagy varázslók? - kérdezte Orm.
- Nem olyanok, amilyenek lenni szeretnénk mondta az egyik -, mert
ennivalót nem tudunk elővarázsolni, bármilyen éhesek vagyunk is.
Orm elmosolyodott:
- Az ételt nem tagadom ~meg tőletek - mandta -, és varázserőtök aligha
lehet veszélyes világos nappal, de hozzátok hasonló koldusokat még sose láttam.
Kutyáimat eddig még semmiféle idegennek nem sikerült elhallgattatnia, néha még
nekem sem.
 - Majd mi megtanítunk rá - mondta a másik ember -, ha megtelik a
gyomrunk meg a zsákunk. Gadátlan vándorok vagyunk, és a kutyákhoz jobban
értünk, mint bárki más.
Orm megnyugtatta őket, hogy nem kell innen üres zsákkal elmenniük, és
behívta mindnyájukat.
- Szerencsés időben jöttetek, egy lakoma kellős közepén - mondta Orm. -
Jut itt nektek bőven palacsinta is, más is. De a vendégek leginkább azt szereinék, ha
te, aki oly jál fütyülsz, a muzsikához is értenél.
A két kis ember egymásra nézett, összekacsintottak, de nem szóltak
semmit. Mind a négyen követték a gazdát az udvarra.
Orm odakiáltott Ylvának:
- Nézd csak! Vándorok jöttek. Szávesen ennének egy tányérra valót a
lakomára készült főztödből.
Ylva Orm szavaira felnézett és bólintott, de gondolatai máshol jártak.
Ekkor megpillantotta a kis embereket, Szeme tágra meredt a csodálkozástól, és
felugrott a padról.
- Erin mesterei! - kiáltotta. - Felimíd és Ferdiad! Apám bohócai! Hát ti
még életben vagytok? Isten nevében, szegény barátaim, miért vándoroltok
koldusként? Kiöregedtetek a mesterségből?
A kis emberek is elcsodálkoztak a találkozáson, mindketten mosolyogtak,
letették botjukat és a koldustarisznyáikat, s néhány lépést tettek Ylva felé, majd
mindketten egyszerre cigánykereket hánytak. Az egyik kézen állva maradt, és előre-
hátra ugrált, s boldogan nevetett, a másik pedig kis gombolyaggá tekeredett össze,
és Ylva lábai elé gurult. Ezután újra lábra álltak, és tisztességtudó arccal,
illedelmesen köszöntötték.
- Nem öregedtünk meg olyan nagyon - mondta az egyik -, ezt magad is
Iáthatod, Harald király legszebb leánya. Mert tudnod kell, hogy az ilyen mestereket,
mint mi vagyunk, még az örégség is elkerüli. Pedig hát jó ideje már, hogy apád
térdén ültél, és először nézted játékunkat. De most éhesebbek vagyunk, mint akkor.
Közben sok vendég gyűlt köréjük, férfiak, nők egyaránt, hogy megnézzék
a furcsa embereket, akik a kezükön ugrálnak. Ylva azonban kijelentette, hogy a
vándoroknak előbb enniük meg inniuk kell, és éppoly tiszteletben tartandó
vendégek, mint bárki más. Maga vezette őket a házba, és a legjobb ételt meg italt
tétette eléjük. Bizony nem kellett különösebben buzdítani őket, hogy nekilássanak.
Az ikrek is bementek játszópajtásukkal együtt. Szép csendben meghúzódtak a
sarokban és várták, hogy a két vándor újra bűvészkedni kezdjen. Orm közben el-
mesélte a kíváncsiaknak, hogy kik ezek a különös vándorok.
- Harald király bűvészei - mondta -, és most gazdátlan emberek. Írhonba
valók, és sokfelé híresek. Én akkor láttam őket, amikor karácsony tiszteletére a ki-
rálynál ittam, de akkor tollakkal és tarkaságokkal voltak feldíszítve, ezért aztán nem
is ismertem most rájuk. Hogy miért vándorolnak most szerte az országban, azt nem
lehet tudni, de ha újra leülünk a sör mellé, majd meghalljuk, mi mesélnivalójuk van.
Amikor a vándorok jóllaktak, a bohócok szívesen bele egyeztek abba,
hogy részt vegyenek az ivásban, ami most a pihenő után újra komolyan elkezdődött.
A másik kettő azonban szótlanul ült a kiürült tál mellett. Azt mondták, nagyon
kimerültek a vándorlás fáradalmaitól és a sok finom ételtől. Ezért Willibald atya
bevezette őket saját kis kamrájába, hogy ott zavartalanul alhassanak. Ezután a két
bóhóccal félrevonult, és jó ideig komolyan elbeszélgetett velük. Beszélgetésüket
senki sem zavarta. Willibald atya meg a két vándor régóta ismerték egymást Harald
király udvarából, és örültek a viszontlátásnak.
 Amikor mindenki újra elhelyezkedett a templom padjain, a két bohóc
Willibald atya mellé került. A vendégék azonnal elárasztották őket kérdésekkel, és
mindenki mi előbb látni szerette volna mutatványaikat. Ők azonban csendben ültek,
és sörüket iddagálták. Úgy látszott, nem sokat törődnek avval, hogy mit várnak
tőlük.
Ekkor Orm így szólt:
- Nem lenne helyes, ha unszolnálak benneteket, hogy mutassatok már be
valamit mutatványaitok közül, mert tényleg fáradtak lehettek ilyen vándorlás után,
és vendégszeretetünk ellenében nem kívánunk semmit. De szívesen vennénk, hogy
ha már ilyen mesterek kerültek ide lakomára, elszórakoztatnátok bennünket. Mert
annyit tudok, hogy ti mindketten messze földön híresek vagytok, és mindenkitől azt
hallottam, hogy a világ egyetlen bohóca se versenyezhet az írhoniakkal.
- Vezér - felelte az egyik -, jól hallottad, és állíthatom, Írhonban sincs most
két ember, aki híres,ebb volna nálunk, Felimid O'Flann-nál és fivéremnél, Fer-
diadnál, aki éppoly ügyes, mint én. Családunk minden tagja királyok színe előtt
bohóckodott, amióta ősatyánk, Flann Longöra, a régmúlt időkben Conchobar Mac
Nessa ulsteri királyt szórakoztatta, meg Vörös Ágost hőseit, akik vele voltak Amain
Machabyn. Mi pedig mindannyian, akik Flann Longöra nemzetségéből származunk,
szokássá' és törvénnyé tettük magunk között, hogy királyi vér előtt csak akkor
játszhatunk, ha tökéletesen kitanultuk művészetünket, és jogunk van arra, hogy
mesterbohócoknak nevezzük magunkat. És tudjátok meg mindannyian, hogy mi,
akik királyokat szórakoztatunk, a legnehezebb foglalkozást űzzük, amivel nagy
hasznukra vagyunk az embereknek. Mert a mogorva király és bajnokai unalmukban
sok bajt okozhatnak, de ha ügyes bohócok szórakoztatják őket, nevetve ülnek sörük
mellett, elégedetten feküsznek le ágyukba, és békében hagyják szomszédaikat meg
alattvalóikat. Ezért a papok után nekünk van a legfontosabb feladatunk, mert míg a
papok hatalmuknál fogva túlvilági boldogságot adományoznak, mi földi boldogságot
nyújtunk azáltal, hogy a királyokat jókedvre derítjük. Mivel Írhonban sok a király,
ezért ott élnek a legügyesebb és legkülönfélébb mutatványosok: táncosok, bohócok
és hasbeszélők, állatutánzók, kardnyelők, tojástáncot járók és orrlyukaikon át tüzet
fújók. De az igazi királyi mulattató az, aki nemcsak egyet vagy kettőt ismer e
művészetek közül, hanem valamennyit, és az Írhonban élő okos emberek úgy vélik,
hogy vannak közöttük éppoly ügyes bohócok is, mint Conaire király három szóra-
koztatója a régmúlt időkben, akikről azt beszélik, hogy mutatványaikat látva még az
sem állhatta meg nevetés nélkül, aki apja vagy anyja holtteste mellett ült.
Csend volt, mindenki figyelmesen hallgatta Felimid szavait, vagy a fivérét
bámulták, amint egykedvű arckifejezéssel ül, és lassan előre-hátra mozgatja hatalmas
füleit. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy ilyen embereket nem láttak még.
- Jól beszélsz - mondta Uvabergi Gudmund -, mégis nehéz elhinnem a
szavaidat, mert ha ti mindket-` ten oly nagy mestenek voltatok hazátokban, miért
jöttetek északra, ahol messze vannak egymástól a királyok? Felimad mosolyogva
bólogatott, majd fgy felelt:
- Helyes a kérdésed, mert Írhon valóban olyan ország, amelyet senki se
hagy el jószántából. Szívesen elmondom, hogyan kerültünk el onnan, habár szavaim
könnyen saját magunk dicséretének tűnhetnek. Tudnotok kell, hogy mi, a bátyám
meg én, száműzöttek vagyunk, mert olyasmit tettünk, amit rajtunk kívül talán senki
se vitt volna véghez. Ez pedig úgy esett, hogy mikor még egészen fiatal emberek
voltunk, de már tökéletesen kitanultuk művészetünket, az öreg leighlini Domnal
királynál voltunk bűvészek. Ez az uralkodó szerette a tréfát, a zenét, Isten szavait és
a hősi regéket, a művészetet, a női szépséget, és az öregek bölcsességét. Ezért
nagyra becsültük őt, és jól éreztük magunkat nála. Nagy tiszteletnek örvendtünk,
ezüsttel, tehenekkel és kitűnő legelőkkel jutalmazott minket. Egyetlen gondunk az
volt, hogy el ne hízzunk nagy jólétünkben, mert ez a legnagyobb veszély, ami
bennünket mesterségünkben fenyeget. Leighlini Domnal szomszédja, kilkenni Colla
király veszélyes, gőgös ember volt, és ügyesen szőtte gonosz terveit szomszédai
ellen. Az egyik pünkösdi napon Domnal királynál nagy vendégség volt. Papoknak,
költőknek és hozzánk hasonlóknak sok tennivalója akadt. A király ugyanis
házasságot kötött Emerrel, a casheli király lányával. Emer olyan volt, amilyennek
egy királyi arának lennie kell: tiszta szemű, hamvas bőrű, dús keblű, vékony derekú
és széles csípőjű, olyan hosszú hajfonatokkal, hogy rájuk tudott ülni. Ha te, Ylva,
találkoztál volna vele, bizony nehezen lehetett volna eldönteni, melyikötök szebb.
Emer szépségének nemcsak Domnal király örvendezett, hanem valamennyi embere
is. Ennél vidámabb ünnepségen soha életünkben nem vettünk részt. Másnap este,
amikor már valamennyien részegek voltunk, Colla király rajtunk ütött. Domnal
királyt, aki meztelenül harcolt kamrájának ajtajában, megölték, és sokan vele
pusztultak. A királynét kirántották nászágyából, és magukkal vitték. Úgyszintén
bennünket is, bátyámat és engem, mivel hírneves bohócoknak ismertek. Emer ki-
rályné láttán Colla megnyalta szája szélét, és szélesen vigyorgott. Bennünket ott
őriztetett az udvarában, amíg eljött az ideje, hogy megtartsa lakodalmát az elrabolt
Emer királynéval. Ekkor ránk parancsolt, hogy lakodalmán mutassuk be
művészetünket. Ezt megtagadtuk, mert nagyon búslakodtunk megölt urunk miatt.
De amikor megtudtuk, hogy megvesszőznek bennünket, ha a parancsot
megtagadjuk, igent mondtunk, és megígértük, hogy legjobb tudásunkkal fogunk
eléje állani. Ígéretünket be is tartottuk, ezt nem tagadhatja le.
Felimid elgondolkozva mosolygott, és nagyot húzott a korsójából, hogy új
erőre kapjon. Mindenki ivott az egészségére, és azt kiáltozták, hogy jó elbeszélő, és
szeretnék hallani a folytatást. Felimid bólintott, és így folytatta:
- Colla király a trónján ült, amikor eléje léptünk. Ekkor már kissé részeg
volt. Még sose láttam elégedettebb embert, mint ő. Amikor beléptünk, hangosan oda-
kiáltotta a vendégeknek a teremben, hogy a két leighlini mester most majd
megmutathatja, ért-e a vidámsághoz és a tréfához. Emer mellette ült menyasszonyi
diszben. Egyáltalán nem látszott szomorúnak, hiszen a fiatal nők hamar
hozzászoknak az új férfihoz, és lehetséges, hogy Colla király még megfelel őbb
férjnek tűnt neki, mint a mi urunk, Domnal király. Egyszerű, de jól előadott
tréfákkal kezdtük, és olyan mutatványokkal, amelyek nekünk hétköznapiaknak
számítottak, de Colla királyt olyan jókedvre derítették, hogy rögtön hahotázni
kezdett. Vele kacagott az egész terem. S amikor Ferdiad a fejére álli, és furulyázott,
közben pedig én nagy morgások közben medvetáncot lejtettem körülötte, a lárma
óriási lett, a király tátott szájjal hátravetette magát székében, a királynét leöntötte
méhsörrel, .lélegzet után kapkodott, és azt kiáltozta, hogy hozzánk hasonló
bohócokat még sose látott. Ekkor hegyezni kezdtük a fülünket, gondolkodóba
estünk, és halkan azt súgtuk egymásnak, hogy mi még sose hallottunk az övéhez
hasonló nevetést ilyen egyszerű mutatványok láttán.
Ekkor vaskosabb tréfákkal és nehezebb mutatványokkal álltunk elő. A
király úgy nevetett, mint egy szarkafészek, amikor a májusi eső után előbújik a nap.
Egyre jobb kedvünk kerekedett, és a legnehezebb és legsikeresebb
mutatványainkkal hozakodtunk elő, olyanokkal, amelyek megrezegtetik a hasat, és
még azoknak is kiugrasztják az állkapcsát, akiket bánat gyötör, vagy betegségben
szenvednek. És Colla király egyre jobban nevetett, nevetett. Hahotázása már úgy
hangzott, mint a hullám dübörgése a szökőár közeledtekor. Ekkor egyszerre csak
elfeketedett a király arca, és megszakadt a belseje. Lebukott a trónjáról, elterült a
földön. Egy másra néztünk, és bólintottunk. Urunkra, Domnal királyra gondoltunk,
és arra, hogy most mindent megtettünk érte, amit tudtunk. A királyné ijedségében
hangosan kiáltozni kezdett, és a teremben mindenki előrerohant, mi

pedig sietve kifurakodtunk az ajtón. Még mielőtt kiértünk volna, hallottuk,

amint azt kiáltották: Colla király meghalt!
Nem volt mire várnunk tovább, elrejtőztünk, majd észak felé menekültünk
a pusztaságon át, éppoly gyorsan, mint Asaph püspök a Magh Slechtnél elterülő sík-
ságon, amikor a vörös szellemek üldözték. Végül is elérkeztünk Dublini
Sigtrygghez, és már azt hittük, ott biztonságban vagyunk. De Emer királyné
küldöttei fegyveresen üldöztek bennünket. A királyné megüzente Sigtrygg királynak,
hogy bennün:ket előző urától, Domnal királytól örökölt, mi pedig gonosz
sátánságból elvettük új férjének életét, s ezzel nagyon sokat ártottunk neki és jó
hírének. Kérte Sigtrygget, hogy öljön meg minket. Onnan is sikerűlt elmenekülnünk
egy hajón, amellyel a dániai Harald királyhoz jutottunk. Nála maradtunk azután, és
jó dolgunk volt udvarában, s amíg ő élt, nem is beszéltünk soha senkinek Colla
király nászlakomájáról, nehogy Harald király meghallja. Ugyanis esetleg megijedt
volna, hogy őt is halálra nevettetjük.
Nagy lárma támadt az asztal körül, amikor Felimid befejezte élete
történetét. Sokan már majdnem teljesen részegek voltak, és azt kiáltozták, hogy bár
jól beszélt, most már nem a szavaira kíváncsiak, hanem néhány mutatványt
szeretnének látni azok közül, amiktől Colla király halálra nevette magát. Orm is
azokkal tartott, akik így beszéltek.
- Ti magatok hallottátok - mondta a bohócoknak -, hogy már kezdettől
fogva milyen mohón vártuk a mutatványokat. Elbeszélésed után még jobban megnö-
vekedett kíváncsiságunk. Itt nem kell félnetek, hogy valaki halálra neveti magát,
mert aki így jár, az magára vessen.
- És ha azt mondjátok - szólt Ylva -, hogy csak királyi vérből származó
nézők előtt bohóckodhattok, akkor én is megfelelek úgy, mint a kiskirályok
Irhonban.
- Teljességgel megfelelsz - válaszolt Felimid gyorsan. - A te vérednél
senkié se különb. De van valami más, ami gátol bennünket; és ha van még
türelmetek, elmondom, mi az.
- Tudnotok kell, hogy őseim nyolcadik nemzedékében a Kecskeszakállú
Felimid, aki után engem elneveztek, volt a leghíresebb bűvész abban az időben,
amikor Festglade Finachta volt Ínhon első királya. Kecskeszakállú Felimid volt az
első a családunkban, aki megkeresztelkedett. Egyszer, amikor Felimid úton uolt, a
szállásán találkozott Szent Adamnannal. A szent ember nagy tiszteletet és
elragadtatást ébresztett benne, többnek tartotta egy királynál is. Felimid ekkor
bohóckodni kezdett előtte, és tiszteletére a legjobb és legnehezebb mutatványait
végezte. De nagy buzgalmában a nyakát szegte, és holtan terült el a földön. Amikor
Szent Adamnan megértette, mi történt, odament hozzá, megérintette a nyakát, és
olyan buzgón imádkozott érte, hogy Felimid feléledt, noha attól fogva ferdén maradt
a nya,ka . . . Hálából ezért szokássá vált családunkban, hogy királyok és királyok
leszármazottain kívül a casheli érsek, az armaghi érsek, az ionai apát és a
clonmacnoisei apát előtt is bűvészkedhetünk. De szokássá vált az is, hogy mutatvá-
myainkat sose mutatjuk be pogányok előtt. Ezért nem tehetünk a kedvetek szerint,
bármennyire is szerettük volna.
 Orm rámeredt, amikor ezt hallotta, mert jól tudta, hogy Felimid
hazugságot mondott, hisz tisztán emlékezett a Harald királynál töltött karácsonyra.
Már éppen meg akarta róni Felimidet, de magán érezte Willibald atya szúrós
tekintetét, és így elhallgatott.
- Lehet, hogy Isten maga akarta így - mondta a másik bohóc nyugodtan -,
mert azt dicsekvés nélkül állítliatjuk, hogy Harald király legjobb emberei keresz-
telkedtek meg csak azért, hogy ne kelljen kimenniük, amikor a király előtt
bemutattuk bűvészmutatványainkat.
Erre Ylva akart valamit mondani, de Orm és Willibald atya meg a két
bohóc mindjárt a szavába vágott.
Az asztal körül nagy lárma kerekedett, a részegek és a csalódottak úgy
ordítoztak, hogy senki se hallotta Ylva szavait.
Orm ekkor így szólt:
- Remélem, hogy ti ketten, bohócmesterek, itt maradtok még egy ideig,
hogy valamennyien gyönyörködhessünk művészetetekben, amikor egyedül
maradunk, mert mi magunk mind keresztények vagyunk.
A fiatalság azonban egyre hangosabban kiáltozott. hogy látni akarja a
bohócokat, bármit is kell tenniük ezért.
- Kereszteljetek meg bennünket, ha nem lehet másképp - kiáltotta az egyik
-, mégpedig azonnal.
- Igen, igen - ordították mások is -, ez lesz a legjobb, mégpedig mielőbb.
Néhányan az idősebbek közül nevettek, mások azonban gondolkodóba
estek, és kételkedve néztek egymásra. Ekkor Gisle, Fekeíe Grim fia, felugrot ; a
padra, és így kiáltott:
- Aki nem akar megkeresztelkedni, menjen és feküdjék le a szénapajtába,
és ne legyen itt utunkban. A kiáltozás egyre nagyobb lett . . .
Willibald atya előrehajolva ült, és magában motyogott, a két bohóc pedig
békésen iszogatta sörét.
Fekete Grim így szólt:
- Gyerekjátéknak tűnik ez a megkeresztelés, és nincs tőle mit félnem, de
ez talán csak azért van így, mert sok erős sört ittam, és kimelegedtem a lakomán.
De másképp alakulhat a helyzet, ha majd a sör keltette vidámság elszáll belőlem, s a
szomszédok nevetésére és gúnyolódására kell gondolnom.
- A szomszédaid itt vannak - mondta Orm. - Ki nevessen és gúnyolódjék,
ha mindenki hozzád hasonlóan cselekszik? Könnyebben megeshet az, hogy ezután
te és a többiek nevetnek majd a megkereszteletlen embereken, ha majd látják,
mennyire megjavult a sorsotok a keresztelés után.
- Lehet, hogy igazad van - mondta Grim -, mert rólad is csak azt lehet
mondani, hogy mindenben a legnagyobb szerencsével jársz.
Ekkor felállt Willibald atya, és kitárt karokkal latin áldást mondott
felettük. Szavai közben mindenki csendben és mozdulatlanul ült. Sok nő elsápadt és
reszketni kezdett. A két legrészegebb férfi felállt és ráparancsolt az asszonyára,
hogy azonnal menjenek, és hagyják itt ezt a boszorkányságot. Az asszonyok
azonban mintha mit se hallottak volna, szemükkel Willibald atyán csüngve nem
mozdultak. A két ember visszaült, s mint akik megtettek minden tőlük telhetőt,
bánatos arccal tovább ittak.
Mindannyian megkönnyebbültek, amikor Willibald atya befejezte latin
mondókáját, mert az szörnyű szitkozódásnak hangzott. Ezután az ő nyelvükön
beszélt Kristusról, hatalmáról és jóságáröl, meg arról a készségről, hogy minden
embert oltalmába vesz, még a kurvákat és a rablókat is.
 - Mert olyan vezér ő - folytatta -, aki mindenkit asztalához hív, és
gazdagon jutalmaz.
A vendégek örültek ennek a beszédnek. Sokan nevettek rajta, mert vidám
és helyénvaló dolognak tartották, hogy szomszédjaikat rablóknak és kurváknak
nevezik, anélkül, hogy saját magukra kellene érteniük a jelzőket.
- Remélem - mondta Willibald atya -, hogy egész életetekben hajlandók
vagytok Krisztust követni, és megígéritek, hogy híven szolgáljátok őt. Ha sose
fordultok más istenhez, így sorsotok szerencsés lesz.
- Igen, igen - kiáltották sokan türelmetlenül -, mindent értünk. És most
siess, hogy gyönyörködhessünk a bohócokban!
- Egyet most meg kell ígérnetek, és sose szabad elfelejtenetek - folytatta
Willibald atya -, éspedig hogy a jövőben is eljöttök hozzám ide, Isten templomába,
minden második, de legalább minden harmadik vasárnap, hogy meghallgassátok
Isten akaratát, és oktatást nyerjetek Krisztus tanaiból. Megígéritek ezt nekem?
- Megígérjük! - hangzott buzgón. - De most már elég a beszédből. Az idő
múlik! Hamarosan beesteledik!
- A lelketeknek az lenne a legjobb, ha minden második vasárnap jönnétek,
de akiknek hosszú az útjuk, azoknak elegendő, ha minden harmadik vasárnapon jön-
nek.
- Fogd be már a szád, te pap, és keresztelj már meg bennünket! -
üvöltötték a legtürelmetlenebb férfiak. - Csend - kiáltott Willibald erőteljes hangon
-, régi babonáitok agyafúrt sátánjai csábítanak benneteket , arra, hogy kiabáljatok, és
szavamba vágjatok, mert azt remélik, hogy ezzel Istennek bosszúságot okoznak, és
megtarthatnak a magukéinak. Nem hiábavalóságokat beszélek itt, amikor Krisztus és
Isten parancsairól szólok hozzátok, hanem olyasmiről, amire figyelmesen és csend-
ben kell hallgatnotok. Távozzon el tőletek a sátán, hogy méltóak legyetek a
keresztségre.
Erre újra latinul olvasott, ezúttal lassan és szigorú hangon, úgyhogy
néhány idősebb nő siránkozni kezdett, és könnyekre fakadt. A férfiak közül senki se
mert megszólalni. Valamennyien ijedten ültek, nagy szemekkel és tátott szájjal
meredtek a papra. Néhányuknak azonban hamarosan lehanyatlott a feje, egyre
közelebb kerültek a söröskorsókhoz, majd lassan lecsúsztak az asztal alá, ahonnan
nemsokára felhallatszott harsány horkolásuk.
Willibald atya ekkor rájuk parancsolt, hogy jöjjenek előre a
keresztelőkádhoz, amiben Harald Ormssont keresztelték. Huszonhárom férfi és
tizenkilenc nő keresztelkedett meg, öregek, fiatalok vegyesen.
Orm és Rapp kiráncigálta az asztal alól az alvókat, és igyekezett lelket
rázni beléjük, de amikor ez nem sikerült, odavonszolták a kádhoz, és a víz alá
tartották őket is, mint a többieket, majd egy csendes sarokba vezették őket, ahol
tovább alhattak. Nagy vidámság kerekedett a vendégek körében. Kicsavarták a vizet
hajukból, és visszatértek az asztalhoz. S amikor Willibald atya hozzáfogott, hogy
nagy művét áldással fejezze be, a lármától alig lehetett valamit hallani beszédéből.
- Senki se fél egy kis víztől! - kiáltozták büszkén, és egymásra
vigyorogtak.
- Készen vagyunk ezzel is! - Rajta hát, bohócok!
- Ugráljatok nekünk, amilyen jól csak tudtok!
A bohócok mosolyogtak, és készségesen felálltak. Azonnal mély csend
lett a teremben. Illedelmesen köszöntötték Ylvát, mintha ő lett volna számukra az
egyetLen néző.
 A bohócok anélkül, hogy kezükkel a földre támaszkodtak volna, bukfencet
vetettek a levegőben előre-hátra, és mindig talpra estek. Madarakat, állatokat
utánoztak, kis furulyákon nótákat fújtak, s közben kézen állva táncoltak.
Söröskancsókkal, késekkel meg kardokkal labdáztak. Zsákjaikból ezután két nagy,
tarka öltözetű babát vettek elő, faragott vénasszonyarcokkal. Az egyik babát
Felimid, a másikat Ferdiad tartotta. S a babák egyszerre beszélni kezdtek. Eleinte
teljes barátságban, majd bólogatva, aztán dühödten, és végül pergő nyelvvel, károgó
hangon, fáradhatatlanul szórták egymásra a szörnyű szitkokat.
A hallgatóságon borzongás futott végig, amikor a babák beszélni kezdtek.
A nők foga összekoccant, a férfiak elsápadtak és fegyvereik után nyúltak, de Ylva és
Willibald atya, akik régről ismerték ezeket a mutatványokat, megnyugtatták őket,
hogy mindez a bohócok ügyességét mutatja, és nem rejt magában semmiféle
veszélyt. Orm is elgondolkodott egy pillanatig, de azután hamarosan
megnyugodott. Amikor a babákat egyre közelebb vitték egymáshoz, és azok a
karjukkal hadonásztak mind durvább szidalmak kíséretében, mintha csak mindjárt
egymás hajának akartak volna esni, Orm is olyan nevetésben tört ki, hogy Ylva
feléje hajolt, és aggódva figyelmeztette, gondoljon Colla király esetére. Orm
letörölte könnyeit és ránézett:
- Nem könnyű mindenre gondolni, ha az ember jól mulatozik - mondta. -
De nem hiszem, hogy Isten engedné, hogy most valami baj érjen, amikor olyan nagy
hasznára vagyok.
Mégis látható volt, hogy megszívlelte Ylva tanácsát, mert mindig is
féltette az egészségét.
Végül a bohócok abbahagyták a bűvészkedést, noha a nézők egyre
biztatták őket, hogy folytassák. S így véget értek a mutatványok anélkül, hogy bárki
halálra nevette volna magát. Willibald atya köszönetet mondott Istennek a
történtekért, és azokért a lelkekért, amelyeket Isten kegyelméből Krisztushoz
vezetett. Ezzel Orm nagy keresztelési lakomája véget ért. Másnap hajnalban
valamennyi vendég lóra szállt, és elhagyta Gröninget. Útközben sok szó esett a
rengeteg finom ételről és a bohócok vidám mutatványairól.
 7
A sveák királyának kardjáról,
valamint az aacheni tanítóról és bűneiről

Amikor az ünnepség befejeződött, és megint nyugalom lett, már csak a

négy koldus maradt a tanyán. Orm és egész háza népe úgy találta, hogy az ünnepség
a vártnál is jobban sikerült, és Harald Ormsson olyan keresztelési lakomát kapott,
ami nem csak neki, de mindannyiuknak nagy dicsőségére válik.
Csak Osának voltak aggályai. Megállapította, hogy a nagyétkű vendégek
csaknem egész készletüket felették, az enni- és innivaló nagy része elfogyott, s így
bizony főhet a fejük.
- A sütőház csaknem teljesen kiürült, az éléstár pedig olyan siralmas
állapotban van, mintha csak farkas csorda látogatta volna meg. És azt
megmondhatom mindkettőtöknek, hogy ha sok fiatok lesz, és minden alkalommal
ilyen keresztelési lakomákat rendeztek, egész vagyonotokat elherdáljátok. De azért
nem siránkozom, mert helyes, ha az elsőszülött fiú ilyen megtiszteltetésben részesül.
De ettől kezdve gyenge sört iszunk majd az étkezésekhez.
Orm azt felelte, hogy nem szereti az ilyesféle dörmögést.
- De tudom, hogy jót akarsz - mondta Osának -, és inkább csak
megszokásból zsörtölődsz. És egészen jó a gyenge sör is, úgy hallottam.
- Gondold csak meg, Osa - mondta Willibald atya -, hogy ez a lakoma
Krisztus ügyét szolgálta, és pogányokat késztetett megkeresztelkedésre. Ezért nem
saabad panaszkodnod, Isten visszaadja a tízszeresét!
Osa elismerte, hogy emiatt talán minden megbocsátható. Willibald atyának
nem szívesen mondott ellent, még akkor se, ha rossz kedvében volt. Willibald atya
volt közöttük a legboldogabb, hogy a lakomán ily nagy dolgokat v:hetett véghez.
Mert nemcsak hogy valamennyi vendéget megkeresztelte, hanem Krisztus szolgái
közül neki sikerült először smolandiakat megkeresztelnie.
- Most már valóban elmondhatom - szólt -, hogy a türelem elnyerte a
jutalmát, és nemhiába követtelek benneteket ebbe az országba. A lakoma három
napja alatt negyvenöt lélek nyerte el kezemből a keresztséget. Igaz, hogy egyik sem
a Krisztus iránt érzett igaz vágytól hajtva jött hozzám, noha oly sokat beszéltem
róla. Vendégeinket az írhoni mesterek vették rá a keresztségre, a smolandiak csak
kényszerből keresztelkedtek meg. De azt hiszem, ha Krisztus valamelyik szolgája a
szív igaz vágyára várna ennél a népnél, úgy igen sokáig várakozhatnék. Abból
pedig, ami most végbement, igen sok jó származhat. De hogy minden ilyen jól
sikerült, az nem az én érdemem, hanem ezé a két Írhonba való mesteré, akik éppen
akkor kerültek ide, amikor segítségünkre lehettek a szent műnél. Ez pedig Isten
csodája!
- Napnál világosabb, hogy ez így van - mondta Osa.
- Most pedig itt az ideje - szólt Orm a négy idegennek -, hogy közelebbit is
halljunk rólatok, akik koldusként jöttetek hozzánk. Kíváncsiak vagyunk, miért
vándoroltok ti, két mester, ki ez a másik két idegen, és mi járatban vannak.
Az őszes szakállú nagy ember körülnézett, és lassan bólogatott. Majd
szomorúan így szólt:
- A nevem Spjalle, és Uppsalából származom. Erik király oldalán részt
vettem valamennyi hadjáratában, és magas, erős ember lévén mindig ott voltam
mellette mint pajzshordozója. De most elküldtek. Feladatom csak egy : hogy lábhoz
kötött karddal, koldusként hazamenjek Uppsalába.
Elhallgatott, és mindnyájan csodálkozva . néztek rá. - Miért van kard
kötve a lábadhoz? - kérdezte Ylva.
- Sok mindent tudnék erről és egyebekről mondani - felelte -, de talán már
így is túl sokat beszéltem, habár megtudtam, hogy Sven király testvére vagy. Van
azonban egy nagyon fontos, de nagyon rossz hírem, éspedig, hogy Erik király, kit
győzedelmesnek neveztek, meghalt.
Ezt valóban mindenki fontos hírnek találta, és szerettek volna többet
hallani róla.
- Tőlem nem kell félned, bár tényleg Sven király testvére vagyok - mondta
Ylva. - Mert ő úgy szeret engem, hogy embereket küldött ide a napokban, akik
életünkre törtek. Ő ölte mg Erik királyt?
- Nem, nem - mondta Spjalle haragosan -, akkorén már nem volnék
életben. Azt hiszem, varázslat ölte meg, amivel vagy az istenek verték meg, vagy
pedig a gonosz nyugati gót asszony, Sigrid, Skoglar Toste lánya, a felesége, bár
fetrengene a Hel folyó vízeséseiben kardélre hányva és mérgeskígyók között! A
király éppen portyázó úton volt sok hajóval, úgy tervezte, hogy hamarosan Sven
király ellen vitorlázik, mert tudta, hogy északon, Själlandban tanyázik.
Valamennyien jó napokat éltünk, és örömünk telt utunkban. Amikor Falsterben
lehorgonyoztunk, akkor kezdődött a balszerencsénk. A. királyt ott ragadta el valami
varázslat: kihirdettette egész seregének, hogy megkeresztelkedik. Azt mondta, így
jobban kedvez neki a szerencse Sven királlyal szemben, s így örökre végez vele.
Papok bírták rá erre, akik a szászoktól jöttek, és fülébe súgdostak mindenfélét. A
seregnek ez sehogy se tetszett. Értelmes emberek őszintén megmondták neki, hogy
nem illendő dolog ez a svea királytól. Az ilyesmi a szász és a dán királyhoz illik, de
nem őhozzá. De ő rosszkedvűen nézte a beszélőket, és válasza barátságtalan volt.
Mivel mindnyájan megszokták, hogy ő ért mindenhez a legjobban, és úgyis úgy tesz,
ahogy akar, emberei nem szóltak neki többet a dologról. De felesége, az a bolond
nyugati gót nő, aki néhány az apjától örökölt hajóvai velünk tartott, gyűlölte
Krisztust minden követőjével együtt, és nem hagyta, hogy a király elhallgattassa.
Nagy veszekedés támadt köztük, s azt suttogták a seregben, hogy a királynő azt
mondta férjének, nincs siralmasabb látvány egy megkeresztelt királynál. A király
megfenyegette, hogy elveri, ha még egyszer kinyitja a száját. De erre korábban
kellett volna gondolnia, mert már régebben szükség lett volna erre. Így aztán két
pártra szakadt a sereg. Mi, sveák, ferde szemmel néztünk a királynő embereire.
Gyakori volt a szóvál-tás, és ha találkoztunk, nemegyszer fegyvert fogtunk
egymásra. Ekkor a varázslat egyre jobban elhatalmasodott Erik királyon.
Megbetegedett, és tehetetlenül feküdt ágyán. Egyik kora reggel, amikor a legtöbben
még mély álmukat aludták, Skoglar Toste bolond lánya összes hajójával elhajózott.
Sven királyhoz igyekszik, gondolták sokan, és ezt hitte a király is, amikor megtudta,
mi történt. De nem lehetett már elhárítani a szerencsétlenséget, és a király is oly
gyenge volt, hogy alig bírta a száját kinyitni. Nagy félelem lett úrrá a táboron, és
valamennyi hajóskapitány minél előbb el akart hajózni. Nagy veszekedés támadt a
király kincsesládái miatt, nem tudták eldönteni, hogyan osszák azokat fel egymás
között, nehogy Sven király kezébe kerüljenek. Engem a király az ágyához kéretett,
és megparancsolta, hogy kardját vigyem haza a fiának. Az Uppsala-királyok régi
kardja ez, Fröjtől származik, és ez a legnagyobb kincsük. „Vidd haza a kardot,
Spjalle - mondta -, és ne hagyd, hogy elvesszen, mert abban rejtőzik a család
szerencséje." Vizet kért, és megértettem, hogy nem sok ideje van már hátra. És ő,
akit a népek diadalmasnak neveztek, nyomorúságosan meghalt ágyában. Ekkor alig
voltunk már annyian, hogy felépítsük tetemének a máglyát. De elvégeztük fel-
adatunkat, amilyen jól csak tudtuk. Megöltük két rabszolgáját, kettőt a papjai közül,
és a lábához fektettük őket a máglyán, nehogy egyedül, királyhoz méltatlanul
kerüljön az istenek elé. Még égett a máglya, amikor csatakiáltásokat üvöltve
seregnyi szigetlakó támadt ránk. Ekkor a kard miatt gyorsan elmenekültem, és ezzel
a három emberrel átjöttem Skonéba egy halászhajón. A kardot a lábamhoz kötöttem
a ruhám alatt, hogy amennyire csak lehet, elrejtsem a tekintetek elől. De hogy mi
lesz a világgal az ő halála után, azt nem tudom. Nem volt nála különb király, de a
gonosz nő miatt szomorú véget ért, és hamvai felett a Falster partján nem
domborodik halom.
Így hangzott Spjalle elbeszélése, és híreit mindenki érdekesnek találta.
- Rossz idők járnak a királyokra - szólalt meg Orm, - Először Styrbjörn
halt meg, aki a legerősebb volt, aztán Harald király, a legbölcsebb, és most Erik
király, a leghatalmasabb. Nemrég pedig azt hallottuk, hogy a nagy Theofano
császárnő is meghalt, aki egyedül uralkodott a szászok és lombardok felett. Csak
Sven ki rály, a sógorom, s aki gonoszabb bárkinél, csak ő nem hal meg, hanem egyre
gyarapodik és növekedik birodalma. Szeretném tudni, hogy Isten miért nem pusztítja
el, s miért nem a jó királyok maradtak életben.
- Isten csapása őt is utoléri, ha eljön az ideje válaszolta Willibald atya -,
ahogy elérte Holofernest is, akinek a fejét egy nő, Judith vágta le; vagy Sanheribet;
az asszírok urát, akit saját fiai öltek meg bálványa előtt. A gonoszság gyakran
mélyen gyökerezik, és ezekben az északi országokban a sátán hatalma nagyobb,
mint máshol. Ennek épp most hallottuk rettenetes példáját, mert lám, itt ül ez a
Spjalle, és azt mondja, hogy részt vett Krisztus szolgájának megöletésében. Ilyen
sátánság másutt sehol a világon nem történhetne meg, csak itt, a leggonoszabb
vendek között. Nem is tudom, mit szóljak ilyen cselekedet hallatán, és mit tegyek
annak elkövetőivel. Mondhatnám neked, Spjalle, hogy örökös tűz vár rád a
pokolban, de ezzel keveset mondanék, mert úgyis a pokolba kerülsz.
Spjalle elgondolkozva nézett végig a jelenlevőkön.
- Oktalanságomban túl sokat beszéltem - szólt -, és felkeltettem e pap
haragját. De amit mi tettünk, régi szokás volt, és soha el nem mulasztották a svea
királyok halálakor. És te azt mondtad nekem, ház asszonya, hogy itt nem kell
ellenségtől félnem.
- Nem kell - mondta Orm -, és nem is ér semmiféle bántódás, de azon ne
csodálkozz, ha mi, Krisztus követői, gonosz cselekedetnek tartjuk a papok megöle-
tését.
- Most ott vannak a szent mártírok között - jelentette ki Willibald atya.
- Jó dolguk van ott? - kérdezte Spjalle.
- Isten legtiszteletreméltóbb szentjei ők, és sokkai jobb soruk van,
mintsem azt emberi értelem felfoghatná. - Akkor nagyon megjavult a sorsuk -
mondta
Spjalle -, mert Erik királynál csak a rabszolgák közé számították őket.
Ylva nevetésbe tört ki:
- Így aztán biztosan úgy véled, hogy inkább dicséretet, mint szidalmat
érdemelsz, mivelhogy segítettél odajuttatni őket!
Willibald atya szigorú pillantást vetett Ylvára, és azt rnondta, hogy az
ilyen könnyelmű beszéd nagyon elszomorítja őt.
 - Amikor még szeles, fiatal lány voltál, valahogy elnéztem neked az
ilyesmit - dorgálta Ylvát -, de most már okosabbnak kell lenned, sok oktatásban
részesültél, és három gyerek anyja vagy.
- Apámra ütöttem ebben - mondta Ylva -, és nemigen tudok róla, hogy ő
megjavult volna, akárhány gyereke lett, és bármennyit is oktatta őt Poppo püspök.
Willibald atya megcsóválta fejét, és lassan végigsimított kopasz fején.
Mindig így tett, valahányszor Harald királyról esett szó, mert még ott viselte a
kereszt nyomát, amivel a király egyszer türelmetlenségében fejbe vágta.
- Igaz, hogy Harald király nagy bűnös volt mondta Willibald atya -, és
amikor megütött, közel jártam hozzá, hogy én is a mártírok közé kerüljek, de azért
sok mindenben hasonlított Dávid királyra. Ez főként akkor szembeötlő, ha
összehasonlítjuk őt Sven királlyal. Azt hiszem, aligha tetszett volna neki, hogy a
lánya papok megöletésén tréfálkozik.
- Bűnösök vagyunk mi mindnyájan, még én is mondta Orm -, mert
nemegyszer emeltem kezet papokra, amikor Kasztíliában és Leónban városokat
ostromoltunk és templomokat égettünk. Hősiesen küzdöttek ellenünk lándzsával is,
karddal is, és uram, Almansur parancsa úgy szólt, hogy őket kell elsősorban megölni.
De ez akkor történt, amikor még nem ismertem az ígaz hitet, és talán Isten nem
veszi olyan szigorúan cselekedeteimet.
- Jobb emberek közé kerültem, mint gondoltam volna - szólt Spjalle.
A kis, fekete szakállú, sápadt fiatalember, a negyedik az idegenek közül
eddig hallgatagon, szomorú arckifejezéssel ült. Most mélyet sóhajtott, és megszólalt:
- Mindenki bűnös, ez igaz - mondta -, de senki se hordozza közületek
olyan súlyos bűn terhét, mint én. Rainald a nevem, Isten érdemtelen papja vagyok és
kanonikus, Eckard püspöknél Schleswigben. Zülpichben születtem, Lotharingiában,
és azelőtt tanító voltam a koronázási templomhoz tartozó egyházi iskolában
Aachenben. Ide északra bűnöm és szerencsétlenségem miatt kerültem.
- Meg kell mondanom, hogy ennél érdekesebb koldusokat keresve se
lehetne találni - szólt Orm örvendezve -, mert mindegyiknek van valami elbeszélni
valója. Ha jó a történeted, szívesen meghallgatjuk.
- A bűnről szóló történetek mindig izgalmasak fűzte hozzá Ylva.
- De csak ha komolyan hallgatja őket az ember, és abból a célból, hogy
okuljon belőlük - mondta oktatóan Willibald atya.
- Az én történetem igen komoly - kezdte a tanító bánatosan. - Tizenkét
éves korom óta a balszerencse áldozata vagyok. Tudnotok kell, hogy a Zülpichet
Heimbachhal összekötő út mentén egy földviskóban lakik egy jósnő, akinek Radla a
neve. Hozzá vitt el anyám, mert tudni szerette volna, jól alakul-e a sorsom, ha papi
iskolába ad, mivel erős vágyat éreztem, hogy Krisztus szolgája lehessek. A jósnő
kezébe vette a tenyeremet, lehunyta szemét, és sokáig sóhajtozott. Engem csaknem
megölt a félelem. Végre beszélni kezdett. Azt mondta, hogy jó pap lesz belőlem, és
sok mindenben szerencsésen alakul a sorsom. „De szerencsétlenség is ér majd" -
mondta. - Háromszor fogsz súlyos bűnt elkövetni: a második bűn súlyosabb lesz az
elsőnél, s a harmadik lesz a legsúlyosabb. Ez a te sorsod, és ez elől nem menekül-
hetsz." Így hangzottak szavai, és ennél többet aztán nem is mondott. Mindketten
sírtunk hazafelé menet. Anyám is meg én is azt szerettük volna, hogy szent ember
váljék belőlem, nem pedig bűnös. Elmentünk öreg papunkhoz, hogy tanácsot kérjünk
tőle, és ő úgy vélekedett, hogy boldognak tarthatja magát az, aki három súlyos
bűnnél többet egész életében nem követ el. Szavai mégsem nyújtottak vigaszt. Így
kerültem aztán Aachenbe a papi iskolába. Senki nem volt nálam készségesebb és
szorgalmasabb, de a bűntől sem félt senki jobban, mint én. Mind latinból, mind
 szertartástanból én voltam a legjobb, és amikor betöltöttem huszonnegyedik évemet,
könyv nélkül tudtam az evangéliumot és a zsoltárokat, sőt a thesszalonikiakhoz és a
galatheaiakhoz írt levelek legnagyobb részét is, amelyek sok társamnak túlságosan
nehezek voltak. Rumold, a székesegyházi esperes nagyon megdicsért, és maga mellé
vett segédlelkésznek.
Rumold esperes dörgő hangú, nagy, dülledt szemű, öreg ember volt.
Sokan reszkettek tőle. Krisztus egyházán kívül két dolgot szeretett mindennél jobban
a földön: a fűszerezett bort és a tudományokat; jártas volt olyan nehéz
tudományokban is, amelyeknek sokan hírét se hallották, így a csillagászatban, a
jóslás művészetében és az algoritmusban1. Az a hír járta róla, hogy Theofano csá-
szárnővel annak saját, bizantin nyelvén beszélgetett, mert fiatal korában keleten is
járt a tanult cremonai Liutprand püspökkel. Erről az útjáról különös dolgokat
mesélt. Egész életében könyveket gyűjtött; hetvennél több könyve volt. Esténként,
amikor kamrájába vittem a megmelegített bort, sokszor tudományos dolgokra ok-
tatott, vagy felolvastatott magának két régi költő műveiből. Az egyik költő neve
Statius volt. Nehézveretű szavakkal énekelte meg az ősi idők háborúit, amelyek egy
Thébé nevű város mellett dúltak. A másikat, akinek neve Ermoldus Nigellius volt,
könnyebben megértettem. A nagy Károly császár fiát, az ájtatos Lajos császárt és a
hispániai pogányok ellen viselt hadjáratát énekelte meg. Az esperes sokszor rám
kiáltott, vagy botjával felém csapott, ha rosszul olvastam Statiust. Azt mondta,
szeretnem és gonddal kell olvasnom őt, mert ő volt az első költő Rómában, aki
kereszténnyé lett. Kedvébe akartam járni az esperesnek, és el akartam kerülni a
botütéseket. Ezért nagyon igyekeztem, de sehogy se tudtam megkedvelni ezt a
költőt, bármennyire is akartam. Volt ezenkívül az esperesnek egy másik könyve is, s
ennek sokkal szebb kötése volt, mint a többieknek. Néha láttam, amint mormogva
azt olvasta. Ilyenkor nagyon elégedettnek látszott, és borért küldött. Ebből a
könyvből azonban sosem olvastatott velem. Egyre nőtt a kíváncsiságom, és egyik
este, amikor vendégségben volt a püspöknél, bementem a kamrájába, és
megkerestem ezt a könyvet. Végül egy kis ládában nagy nehezen rátaláltam. Az
első, amit ebben a könyvben megláttam a „Regula Magistri" volt, azaz Szent
Benedek szabályai az istenfélő élettel kapcsolatosan. Ezt követte egy szöveg, amely
az Angolhonból származó Aldhelmus nevű ájtatos ember tisztaságát magasztalta.
Majd egy gondosan leírt hosszú vers következett, amelynek címe Ars Amandi volt,
ami a szerelem művészetét jelenti, és amelyet egy Ovidius nevű régi költő írt
Rómában, aki biztos sose volt keresztény.
A tanító bánatosan nézett Willibald atyára, amikor idáig ért
elbeszélésében. Willibald atya elgondolkozva bólintott.
- Hallottam már erről az írásról - mondta -, és tudom, hogy balga papok és
tanult apácák igen kedvelik. - Olyan az, mint a Belzebub füzete - mondta a tanitó -,
de ugyanakkor édesebb a méznél. Ezt az írást nehezen értettem meg, mert tele volt
olyan szavakkal, amelyek sem az evangéliumban, sem a levelekben, de még
Statiusnál se szerepeltek. Kíváncsiságom azonban éppoly nagy volt, mint félelmem.
Tartalmáról semmit se beszélek, csak annyit mondok, hogy tele volt enyelgéssel és
finom illatokkal, csodálatos dallamokkal és mindenféle paráznasággal, ami férfi és
nő között elképzelhető. Eleinte úgy gondoltam, nagy bűn lehet ilyesmit olvasni, de
aztán diadalmaskodott bennem a sátán, és úgy okosodtam, hogy az, amit a bölcs
esperes olvas, bizonyára nem lehet bűn számomra sem. Ez a ledér Ovidius valóban
nagy költő volt, noha az ördög tartotta hatalmában. Csodálatos dolog, hogy versei
akaratlanul is az emlékezetemben maradtak, sokkal inkább, mint a galatheaiakhoz
1
algoritmus - matematikai számolási módszer
írott levél, habár azzal nagyon sokat fáradoztam. Addig olvastam, míg meg nem
hallottam az esperes lépteit a ház előtt. Ezen az estén nagyon megvert, mert
elmulasztottam eléje menni a lámpással és hazavezetni őt. A veréssel azonban nem
nagyon törődtem, mert folyton másra kellett gondolnom. Távollétében még kétszer
jutottam be kamrájába, és elolvastam végig a verset. Nagy változáson estem
keresztül. Ettől kezdve állandóan bűnnel és szép versekkel volt tele a lelkem.
Tudásom révén tanító lettem az egyházi iskolában, és minden jól is ment, amíg
egyszer a püspök elé nem hívattak.
A püspök azzal fogadott, hogy egy gazdag Dudo nevű kereskedő
Maastricht városában, aki ájtatosságáról és az egyháznak felajánlott bőkezű
adományairól nevezetes, jámbor és tanult papot keres, aki fiát a keresztény erényre
oktassa, és lehetőleg az írásra és olvasásra is megtanítsa. Erre a feladatra szemelt ki
most a püspök, mivel az esperes engem tartott a legjobbnak a fiatalok között, és én
voltam az egyedüli, aki értettem valamit a számolás művészetéhez is. Hogy
ájtatosságaikat is vezethessem, a püspök presbiterré nevezett ki, ami gyóntatásra is
feljogosított. Ezután elindultam Maastricht városába, ahol a sátán már várt reám.
Fejét kezébe hajtotta, és nagyot sóhajtott.
- Eddig bizony nem sokat ért a történeted - mondta Orm -, de talán most
érkezel az érdekesebb részekhez. Hadd halljuk, mi történt, amikor a sátánnal talál-
koztál.
- Nem testi alakjában találkoztam vele - folytatta a tanitó -, de azért elég
rossz volt úgy is, ahogy volt. Dudo kereskedő egy nagy házban lakott a folyó
partján. Barátságosan fogadott. Minden reggel és minden este imát tartottam a háza
mépének. Szorgalmasan tanítattam a fiát. Időnként maga Dudo is leült mellénk, s
hallgatott bennünket, mert valóban ájtatos ember volt, és sokszor rám parancsolt,
hogy ne takarékoskodjam a vesszővel. A felségét Alchmundának hívták, s náluk
lakott a testvére is, egy özvegyasszony, akinek Apostolica volt a neve. Mindketten
fiatalok és szépek voltak. Erényeseknek és erkölcsösöknek látszottak, lassan jártak,
szemüket lesütötték, és az imaórákon senki se mutatott nagyobb ájtatosságot őnáluk.
És bár az ocsmány Ovidiust még a lelkemben éreztem, nem nagyon mertem rájuk
nézni, beszélni velük meg egyáltalában nem volt bátorságom. Minden jól ment
addig, amíg a kereskedő el nem indult dél felé, Lombardiába. Elutazása előtt
meggyónt, és szerencsés visszatérése esetén gazdag ajándékokat ígért az
egyháznak. Ezután megintette egész háza népét, és megígértette velem, hogy
naponként imát mondok érte. Végül elvonult embereivel meg lovaival. A felesége
és annak testvére hangosan zokogtak a búcsúnál, de sírásuk hamarosan elcsitult, és
rövidesen egészen megváltotak. A ház népével tartott imaórákon változatlanul ájta-
tesaknak látszottak, de egyébként szívesen hallgattak engem és tanítványomat.
Ilyenkor súgdolózva ültek előttem, szemükkel mozdulataimat kísérték, vagy
ráparancsoltak a gyerekre, hogy pihenjen és játsszék, mert ők fontos ügyben
akarják kikérni tanácsomat. Nagyon csodálkoztak azon, hogy fiatalságom ellenére
olyan komoly vagyok, Apostolica asszony meg is kérdezte, iga-e, hogy a fiatal
papok félnek a nőktől. Azt mondta, hogy ők most mindketten szegény, gyászoló
özvegyeknek tekinthetők, és valóban szükségük van vigaszra és vidámságra.
Mindketten meg akarják gyónni minden bűnüket húsvét előtt. Alchmunda tudni
akarta, van-e jogom bűnbocsánatot adni. Azt feleltem, hogy a püspöktől erre
engedélyt kaptam, mivel ebben az ájtatosságáról ismert házban aligha akad
gyónnivaló. Örömükben tapsolni kezdtek. Ekkor kezdte űzni velem játékát a sátán,
és gondolataimat egyre jobban betöltötte ez a két asszony. Jó hírük miatt egyedül
sose . mehettek ki a városba, Dudo, mielőtt elment, ezt szigorúan megtiltotta, és azt
mondta, a ház parancsnokát megbízta, hogy utasításai betartását ellenőrizze. Ezért
vetette rám szemét a két asszony, ezért csábítottak a bűnre. Állhatatosnak kellett
volna lennem, intenem kellett volna őket, vagy azonnal elmenekülnöm előlük,
amint azt az istenes József tette Putifár házában, de József bizonyára sose olvasta
Ovidiust, és ezért könnyebb dolga volt, mint nekem. Amikor az asszonyokra
néztem, tekintetemben már nem volt többé szemérmetesség és ájtatosság, hanem
csak bűn és vágy, olyannyira, hogy reszkettem, ha a közelembe jöttek. De
fiatalságom és tapasztalatlanságom miatt nem tettem semmit. Ám ezek a nők,
akiket éppúgy eltöltöttek a bűnös gondolatok, mint engem, de sokkal vakmerőbbek
voltak, nem vesztették el a kedvüket. Egyik éjjel, amikor mélyen aludtam a
kamrámban, arra ébredtem, hogy egy nő bújik be az ágyamba. Nem tudtam szóhoz
jutni, oly nagy volt az ijedelmem, de nagy volt az örömöm is. Ő pedig azt suttogta,
hogy dörög az ég, és nagyon fél. Azzal átölelt, és vadul csókolni kezdett. Egyik
villámlásnál megláttam, hogy Apostolica van nálam, és bár máskor magam is na-
gyon féltem a mennydörgéstől, most nem volt időm ilyesmire gondolni. Kis idő
múltán, mialatt olyan szerelmet élveztem vele, amely csodálatosabb volt, mint
ahogy Ovidius megénekelte, hallottam, hogy a mennydörgés egyre erősödik. Ekkor
rettentő félelem fogott el, és azt hittem, hogy Isten azonnal agyonsújt villámával. De
nem így történt. És másnap éjjel, amikor Alchmunda jött hozzám - éppolyan
buzgalommal, mint testvére -, már nem hallatszott mennydörgés, és a gyönyörűség
annyira elragadott, hogy megátalkodottan, könnyű szívvel adtam át magam a bűnös
örömöknek. Az asszonyok kedvesek voltak és jóindulatúak, sose veszekedtek sem
velem, sem egymással, és nem volt bennük semmi rossz a nagy bujaságukon kívül.
Nem volt bennük bűnbánat, sem félelem, csupán attól rettegtek, hogy a szolgálók
észreveszik, mit visznek véghez. A sátán azonban hűségesen kezükre játszott, mert
mi is lehet nagyobb öröm a számára, minthogy Krisztus egyik szolgáját rossz útra
téríti? - Amikor pedig eljött a húsvét, az egész ház népe sorjában gyónásra járult
elém. Alchmunda és Apostolica maradtak utoljára. A legnagyobb komolysággal
feltárták előttem, ami közöttünk történt, és én kénytelen voltam nekik Isten teljes
bűnbocsánatát közvetíteni. Rettenetes volt megtennem, mert noha most már minden
bűn rám hárult, úgy éreztem, mintha meg akarnám csalni Istent.
- Remélem, hogy azóta megjavultál - mondta Willíbald atya szigorúan.
- Én is azt reméltem - felelte a tanító -, de sorsom úgy alakult, ahogy a
jósnő a három bűnt megjövenáölte. Azért a sátán még. nem hálózott be teljesen,
mert mindennap imádkoztam a kereskedőért, ahogy azt neki megígértem, az utazás
minden veszélye ellen és szerencsés hazatéréséért, sőt a vége felé kétszer naponta,
hogy elmélyítsem bűnbánatomat és enyhítsem félelmemet.
De félelmem egyre nőtt. Végül, a Krisztus feltámadásának napja utáni
éjszakán már nem bírtam tovább. Titokban elmenekültem a házból, elhagytam a
várost, és koldulva vándoroltam az utakon, míg csak haza nem értem anyámhoz.
Anyám ájtatos asszony volt, és amikor elmondtam neki mindent, sokat sírt. Azután
vigasztalgatott, és azt mondta, nem is csodálkozik azon, hogy az asszonyok
megszédülnek a látásomtól. Szerinte az ilyesmi gyakrabban előfordul, csak ;az
emberek nem tudják. Az egyetlen, amit most tehetek - mondta - az, hogy visz-
szamegyek a jóságos espereshez, és elmesélem neki, mi történt. Anyám megáldott,
amikor útnak indultam, s a lelkemre kötötte, hogy úgy tegyek, amint ő mondta. Ru-
mold esperes rám meredt nagy szemével, és tudni akarta, miért jöttem vissza. Sírva
mondtam el neki az igazat elejétől végig. Az esperes haragosan mormogott, amiért
Ovidiust engedély nélkül olvastam, de amikor megtudta, mi történt velem és a két
asszonnyal, a térdére csapott, és harsogó nevetésben tört ki. Mindent töviről hegyire
tudni kívánt, azt is, hogy a nők meg voltak-e elégedve velem. Amikor azt feleltem,
hogy igen, sóhajtott, és azt mondta, hogy a fiatalság a legszebb dolog, amivel az
egész császárság és összes esperesség nem ér fel.
De ahogy tovább meséltem, egyre komorabbá vált. Amikor a történet
vég:ére értem, öklét az asztalra csapta, és azt kiáltotta, hogy súlyosan vétettem, és a
püspök hivatott arra, hogy ítélkezzék felettem. Amikor azután a püspök elé
kerültem, és ő mindent megtudott, egyetértett az esperessel abban, hogy súlyosan
vétkeztem, és két dologban elmulasztottam hivatásom teljesítését: elmenekültem
arról a helyről, ahová ő küldött, és elárultam a gyónás titkát, mert elmondtam az
anyámnak, mi történt köztem és a nők között. Paráználkodtam, mondta a püspök,
minden bizonnyal komoly dolog, de nem súlyosabb, mint a megszokott bűnök, és
így sok szót nem is veszteget rá. A másik dolgot azonban csak szigorú vezekléssel
lehet jóvátennem. Mivel oktalanságból cselekedtem. nem pedig gonosz indulatból, a
lehető legenyhébben kíván eljárni velem szemben. Három fajta vezeklés között
választhattam: egy évig lelkipásztornak megyek a nagy kórházba a leprások közé,
Jülichbe; zarándokként a Szent Földre vándorolhatok, és olajat hozhatok az Olajfák
hegyéről a koronázási templomba, vagy vizet a Jordán folyóból; uégül pedig
térítőnek mehetek a dánokhoz. Kegyességük erőt adott elesettségemben. Már égtem
a vágytól, hogy jóvá tegyem bűnömet, s ezért a legnehezebbet választottam; így
elküldtek Hedeby-i Eckard püspökhöz. Hedeby-i Eckard barátságosan fogadott, és
tudásom elismeréseképpen hamarosan kanonokká tett. Két évig voltam nála,
szorgalmasan tevékenykedtem a szent ügy szolgálatában mint tanító az általa
létesített iskolában, míg csak somom újra utol nem ért, és el nem követtem második
bűnömet:
- Különös pap vagy te - mondta Orm -, bűneiddel meg bolond nőiddel. De
még mindig nem tudtuk meg, miért jöttél ide.
- Miért nem nősültél meg, mint más értelmes ember - kérdezte Ylva -, ha
oly erősen vágyakozol a nők után?
- Sokan azt mondják, hogy a papok lehetőleg nőtlenül éljenek - válaszolt a
tanító. - Hiszen itt van a ti papotok is, ő is nőtlen. Bár ő bizonyára szentebb, mint
én, és erősebb a kísértésekkel szemben.
- Más dolgom volt, nem volt időm nőkre gondolni mondta Willibald atya -,
és most, dicsőség legyen Istennek, már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne kerüljek
kisértésbe. De ebben a kérdésben már a szent apostolok is eltérő véleményen voltak.
Maga Szent Péter nős ember volt, és felesége még a pógányok közé is elkísérte őt.
Ezzel azonban nem szerzett örömet Szent Pálnak, aki nőtlen maradt, és talán azért
jutott ideje az utazásra és az írásra. A szent emberek már régóta töprengenek azon,
hogy kinek is volt igaza, és a Szent Benedek-rendi apátok Frankhonban most azt
tartják, hogy a papok éljenek nőtlenül, lehetőleg teljes tisztaságban. Azonban azt hi-
szem, sokáig eltart, amíg a papok ebbe beletörődnek . . .
- Így van - helyeselt a tanító. - Ismerem Odónak, a frankhoni apátnak és
tanítványainak hitvallását, amely szerint a házasság csak árt Krisztus szolgáinak, és
én az ő véleményüket tartom helyesnek. De megszámlálhatatlanok a sátán fogásai,
mérhetetlen ravaszság rejlik bennük, és ahogy azt látjátok, száműzött ember vagyok,
vándor a vadonban, mert vonakodtam házasságra lépni. Ez a második bűn azok
közül, amelyeket a boszorkány megjósolt nekem. Rettenetes arra gondolnom, hogy
vajon mi lesz a harmadik.
Mindannyian hallani szerették volna, hogy mi történt a tanítóval, és
miután Ylva italt töltött neki, ő elmondta második bűnének történetét is.
 8
A bűnös tanító mnásodik bűnérői és a büntetésről,
amellyel ezért sújtották

- Ez úgy kezdődött - kezdte bánatos hangon -, hogy megismertem egy

Thordis nevű nőt, ki nem messze lakik Hedebytől. Előkelő családból származik, és a
vidék leggazdagabb lakói közül való, nagykiterjedésű földje és tekintélyes számú
csordája van. Thordis pogánynak született, és úgy is nőtt fel. Nagy vagyona révén
háromszor volt férjnél, noha még fiatal. Mindhárom férje erőszakos halált halt
hadjáratok meg viszálykodások alkalmával. Amikor a harmadik férjét is megölték,
Thordis búbánatba esett. Eljött Eckard püspökhöz, és azt mondta, Istennél akar
segítséget keresni. Ekkor maga a püspök kezdte oktatni, majd megkeresztelte, és
Thordis ettől fogva gyakran lovagolt el a misére nagyszámú kíséretével, lármás
fegyverzörgetés közepette, mintha csak egy hadvezér érkezett volna. Büszke,
nehezen fékezhető természete volt, és kezdetben nem engedte, hogy kísérői letegyék
a fegyvereiket, mielőtt a templomba belépnek, mert így szánalmas látványt
nyújtanának, mondta. De végül a püspök meggyőzte őt, nekünk pedig azt mondta,
hogy legyünk az asszonnyal szemben mindenben türelemmel, mert nagy hasznára
lehet Isten egyházának. És valóban, Thordis nemegyszer jött a püspökhöz értékes
ajándékokkal. De azért mégis nehéz volt boldogulni vele, és különösen az én
helyzetem volt kellemetlen. Mert amikor szemet vetett rám, hamarosan felébredt
benne a vágy. Egyszer mise után egyedül volt a fegyverházban, és várt rám, hogy
áldásomat kérjé. Ez meg is történt. Utána alaposan megnézett, és azt mondta, hogyha
hajat és szakállat növesztenék, amint az a férfinéphez illik, másra is jó volnék,
nemcsak misemondásra. „Én pedig szívesen látlak, amikor csak akarod, és
látogatásodat nem fogod megbánni”, mondta. Megragadott a fülemnél fogva, és
szégy entelenül megcsókolt, noha a diakónusom mellettem állt, aztán magamra
hagyott nagy szégyenemben és ijedtemben. Isten segítségével erős voltam a női
csábítással szemben, és élt bennem az az elhatározás, hogy feddhetetlen életet éljek,
ezenkívül szépségében egyáltalán nem kelhetett versenyre azzal a két asszonnyal,
akik Maastrichtben bűnbe vittek. Ezért nem is féltem, hogy bűnbe esem vele. De
féltem a bolondságától. Baj volt az is, hogy a jó Eckard püspök éppen távol volt,
mert egyházi gyűlésre utazott Mainzba. A diakónust sikerült hallgatásra bírnom,
noha oktalanságában sokat nevetett a történteken.
Azon az estén sokat és buzgón imádkoztam Istenhez segítségért az ellen a
nő ellen, ettől lélekben csodálatosan megerősödtem, és az volt az érzésem, hogy
azért jött az utamba, hogy megmutassam, milyen állhatatosság van bennem a test
csábításaival szemben. De amikor legközelebb ismét eljött a templomba, ugyancsak
megijedtem, és amilyen gyorsan csak tudtam, még az énekszó alatt, bemenekültem
a sekrestyébe, hogy elkerüljem őt. De az asszony bátran bejött utánam, mielőtt még
eltávozhattam volna, és tudni akarta, miért nem jelentem meg még nála otthon,
hiszen hívott. Azt feleltem, hogy sok fontos dolog foglalta el időmet. „Semmi sem
fontosabb ennél mondta -, mert te vagy az az ember, akihez hozzá akarok menni,
noha beretvált fejű vagy. Azt hittem, több eszed van, és nem váratsz magadra azok
után, amiket legutóbb tapasztaltál." Nagy zavarban voltam, és csak azt tudtam
válaszolni, hogy sok mindenféle dolog miatt nem hagyhattam itt a templomot a
püspök távollétében, de aztán megnőtt a bátorságom, s nagy komolyan azt mond-
tam, hogy Krisztus szolgáinak lehetőleg nőtlenül kell élniük. Egyébként a szent
egyházatyák egyhangúan szigorúan helytelenítik, ha egy nő negyedszer lép
házasságra. Az asszony a szavaimra elsápadt, szorosan mellém lépett, és nem
hagyta, hogy feddő szavaimat végigmondjam.
„Ki vagy te herélve, mint egy csengettyűs ökör? kérdezte. - Vagy
túlságosan öregnek tartasz?” - tette hozzá fenyegetően. Felkaptam egy keresztet és
imát mondtam a gonosz szellemek elűzésére, de olyan erővel kapta ki a kezemből,
hogy elcsúszott, hanyatt esett, és fejét beütötte a nagy ruhásládába. Ám azonnal
talpra ugrott, és hangosan kiáltott segítségért. Én ugyanazt tettem, anélkül, hogy
tudtam volna, mit teszek.
Sorsomat, amely elől nem volt menekvés, megpecsételte az a harc, amely
ezután kezdődött a templomban, a fegyverházban és kint, ahol a kísérete várakozott.
Ez utóbbiak a segítségére akartak lenni, az én jó városi embereim meg engem
akartak megvédeni. Mindkét oldalon elestek emberek, köztük egy aldiakónus,
kardvágás érte, valamint Andreas kanonok, aki futva jött a püspökházból, hogy
lecsillapítsa a harcot. Őt a fején találta egy kő, olyan erővel, hogy másnapra
meghalt.
Végre sikerült elűzni az asszonyt embereivel együtt. Nagyon kétségbe
voltam esve, amikor felmértem, mi történt, és rájöttem, hogy a papokat miattam
ölték meg. Amikor Eckard püspök visszatért, és mindent megtudott, úgy vélekedett,
hogy én vagyok mindennek az oka, mert ő megparancsolta, hogy Thordis
asszonnyal mindannyian türelmesek legyünk, és parancsa ellen én erősen vétettem.
A helyes az lett volna, ha a kedvében járok. Kértem, szabja rám a legszigorúbb
büntetést, mert tudom, hogy mit vétettem. Elmeséltem neki a boszorkány jóslatát, és
azt is, hogy ami most történt, a második volt a három bűn közül, amelyeket sorsom
szerint el kell követnem. A püspök azt válaszolta, nem szeretné, ha Hedebyben
lennék, amikor a harmadik bűnömre sor kerül. Végül kigondolta vezeklésem
módját. Megparancsolta, menjek el a vad smolandiakhoz, váltsam meg Isten buzgó
szolgáját, Sebastian atyát, akit már három éve küldtek oda, hogy az evangéliumot
hirdesse nekik, és aki azóta is rabszolgaságukban sínylődik. Oda készülök most, és
ez a feladatom. Most már ugyanannyit tudtok rólam és szerencsétlenségemről, mint
én magam.
Ezzel a tanító története véget ért. Ylva nevetett, és sört töltött a korsójába.
- Úgy látom, sok bajod van a nőkkel, akárhogyan is bánsz velük - mondta
Ylva -, annak ellenére, hogy könyvben olvastad, hogyan kell szeretni őket. Nem hi-
szem, hogy ezen a vidéken több szerencséd lenne velük.
Rainald tanító azonban egykedvűen azt válaszolta, hogy az ilyen hiúságok
ideje számára már lejárt.
- Nemcsak nők dolgában, de egyebekben is felettébb egy ügyűnek tűnsz -
mondta Orm -, és veled együtt szent püspököd is, ha az,t hiszitek, hogy ki tudod
váltani a papot, és élve visszakerülsz. Még akkor se sikerül azt nyélbe ütni, ha
ezüstöt meg aranyat viszel a smolandiaknak. '
- Nem viszek én magammal sem aranyat, sem ezüstöt - mondta -, mert
nem ilyesfajta dolgokkal kell Sebastian atyát megváltanom. Magamat kell odaadnom
helyébe rabszolgának. Fiatalabb vagyok nála és erősebb, ezért a csere könnyen
létrejöhet. Ezzel jóvá teszem bűnömet, amivel két pap halálát okoztam.
Mindenki csodálkozott, és eleinte nem is akarták elhinni, hogy kom.olyan
beszél. De a tanító kitartott a mondottak mellett.
 - Éppoly jó kereszténynek tartom magam, mint mások - mondta Orm -, de
azt hiszem, inkább lennék képes bármi bűnt elkövetni, semhogy rabszolgának
menjek.
A tanító megcsóválta fejét, és bánatosan mosolygott. Willibald atya azt
mondta, hogy az ilyen keresztényi cselekedetre nem minden férfi képes, és
kijelentette, hogy a tanító helyesen jár el.
- Nem lesz hosszú a rabszolgaságod - mondta neki -, mert most már nincs
több hátra öt évnél Krisztus eljöveteléig, a szerint a számítás szerint, amelyet a
legtöbb tanult ember helyesnek ítél. Ha elkerülöd a nőket és a veszedelmeket, amit
okoznak, azon nap eljöveteléig talán még sok smolandit megkeresztelhetsz, s akkor
nyugodtan állhatsz Isten ítélőszéke elé.
- Igazat mondasz - szólt a tanító -, én magam is gondoltam ezekre a
dolgokra. A legnagyobb baj azonban az, hogy hátra van még a harmadik bűn,
amelyet el kell követnem. És a boszorkány jóslata szerint ez lesz a legnagyobb a
három közül.
Erre aztán senki se tudott valami vigasztalót mondani a tanítónak, de Orm
kijelentette, reméli, hogy ez a harmadik bűn egy ideig még várat magára.
- Nem örvendenék túlságosan - mondta -, ha azalatt követnéd el, amíg
házamban vendégül látlak. De azt mindannyiotoknak tudnotok kell, neked, te
tanítópap, neked, Spjalle, és nektek, írhoni mesterek, hogy szívesen látlak
benneteket a házamban, amíg csak jónak látjátok. - Ezt én is mondom - szólt Ylva.
Mindannyian köszönetet mondtak, de Spjalle hozzátette, hogy csak néhány
napig kívánnak maradni.
- Nem vesztegethetem az időt - mondta -, hiszen a svea királyok
szerencséjét bízták rám.
A két bohóc azt mondta, ők Spjalléval tartanak, mert ők is Uppsala felé
veszik útjukat. Ha meg nem éreznék ott jól magukat, akadnak még királyok, akik
közül választhatnak.
- Esetleg Norvégiába megyünk, ahol Olof Trygvesson a király. Róla azt
mondják, jó keresztény lett. Vagy keletnek megyünk, Valdemar királyhoz
Gordarikébe, aki messze földön híres gazdagságáról és a művészetekben jártas
férfiak iránti adakozási készségéről.
- Hosszú az út odáig - mondta Orm.
- Hontalan vándorok vagyunk ezen a földön, de oda, ahol királyok
vannak, örömmel elmegyünk, mert mindegyiknél szívesen látnak bennünket.
Gordarikén túl meg Basilius császár uralkodik, akit Bolgárölőnek nevenek, és aki a
leghatalmasabb a világ urai között, amióta Harald király és Erik király meghalt. Bár
meglehet, hogy azt nem hallaná szívesen sem az ifjú császár Németországban, sem
Brian király otthon, Írhonban. Hallottuk távoli országokban járt emberektől, hogy a
császár bohóc:ainak Konstantinápolyban nagy tekintélyük van, és nehéz
mutatványokat végeznek. Különösen sokat beszélnek arról a mutatványról, amit az
öreg német császár egyik küldötte előtt végeztek, abban az időben, amikor
Nikeforos császár uralkodott Miklagordban . . . Csodával határos módon felmásztak
egy rúdra, ehhez mi nem értünk, noha egyébként úgy hisszük, többet tudunk má-
soknál. Érdemes volna megnézni őket, hogy lássuk, mennyire ügyesek, és hogy mi
is megmutassuk nekik, mire képesek Erin mesterei. És minden bizonnyal nagy
dicsőség lenne számunkra, ha Basilius császárt szórakoztathatnánk, neki pedig
dicsőség lenne fogadni bennünket. De azért most először Uppsalába megyünk, az
ottani ifjú királyhoz, tehát az lesz a legjobb, ha Spjalléval tartunk.
 Így is lett, és néhány nap múlva, amikor Spjalle már elég erősnek érezte
magát, újra odaerősítette a lábához a királyi kardot. Spjalle meg a két mester
magukhoz vették koldustarisznyáikat és koldusbotjaikat, aztán útnak indultak.
Osa meg Ylva ellátta őket bőséges útravalóval, a vándorok azt is mondták,
nem hiszik, hogy útközben még valahol hasonló vendégszeretettel fogadják őket.
- És ha valamikor viszontlátjuk egymást - mondta Felimid búcsúzáskor
Ormnak -, tudnod kell, hogy mindig jó barátokra lelsz bennünk.
- Szeretnélek viszontlátni benneteket - mondta Orm -, de ha
Konstantinápoly felé veszitek utatokat, kívánságom teljesíthetetlen marad. Mert én
itt ülök a csendességben, gyermekeim születnek, figyelem, hogyan érik a vetés, és
bizony sose indulok már többé hosszú útra.
- Ki tudja? Ki tudja? - kérdezték az apró, hosszú fülű emberkék.
Azzal búcsút intettek, és Willibald atya áldásától kísérve Spjalléval együtt
nekivágtak útjuknak.
Rainald tanító egy ideig még ott maradt Ormnál. Mindnyájan úgy vélték,
hogy egyedül nem indulhat útnak Sebastian atyát megkeresni, mert elfoghatnák és
megölnék, mielőtt ügyét elintézné. Ezért elhatározta, hogy Gröningben marad, amíg
eljön a határszéli tanyák Kraka-kőnél tartandó népgyűlésének ideje, amire hama-
rosan sor kerül. Ott - mondta Orm - esetleg tehetnek majd valamit ügye érdekében.
 9
Hogyan keresett a tanító üszőket,
és miképpen került a, cseresznyefára

Úgy is lett, ahogy Orm mondta. Rainald tanító egész nyáron Gröningben
maradt. Segített Willibald atyának, amikor az istentiszteletet tartott a ház népének és
azoknak a környékbelieknek, akik ígéretüket betartották, és eljöttek a templomba.
Mindenki dicsérte szép templomi énekeiért. Ilyet itt még nem hallottak. Az újonnan
megkereszteltek kezdetben nem szívesen jártak a templomba, de amint híre terjedt a
tanító énekeinek, egyre többen szállingóztak. Sok nő könnyes szemmel hallgatta
Rainaldot. Willibald atya nagyon meg volt elégedve ezel a segítséggel, mert ő maga
nem volt valami jó énekes. Egyebekben azonban nem vették túlságosan nagy
hasznát a tanítónak. Orm hétköznapokon munkába akarta állítani, és szerette volna
kipuhatolni, mihez ért legjobban, de nehéz volt olyan munkát találni, amelyben hasz-
not hajtott volna. Semmihez sem értett, és a szerszámokkal se tudott bánni.
Orm azt mondta:
- Nincs ez így jól, mert hamarosan rabszolga leszel Smolandban, és
csupán énekléssel nem sokra mégy majd. Jó lenne, ha megtanulnál egyet-mást, amíg
itt vagy nálam, mert ezáltal sok veréstől menekednél meg.
A tanító sóhajtva ismerte be, hogy Ormnak igaza van. Könnyebb ház
körüli munkákkal próbálkozott, de semmi se ment neki. Amikor odaállították, hogy
füvet kaszáljon, siralmas volt nézni, mert sehogy se tudott kaszát fenni. Az
asztalosmunkában ügyetlen volt, noha Rapp is, Orm is a legnagyobb türelemmel
foglalkoztak vele. Ha fát kellett aprítania a sütőkemencéhez, a lábába vágott, és
siránkozva, véresen elterülve találtak rá. Egyszer egy emberrel a folyóra küldték,
hogy a horgokra ügyeljen, de úgy megijedt egy nagy angolnától, ami a karjára
tekeredett, hogy megbillent a csónak, kiborult belőle az egész addigi fogás, és
mindketten csak nagy nehezen tudtak partra evickélni. De a templomban hősként
tisztelték. Kellemes embernek tartotta a ház népe is, esténként köréje ültek
kézimunkáikkal és fafaragásaikkal, s ő szentekről meg császárokról mesélt. Minden
egyébben azonban páratlan fajankónak bizonyult, aki semmiféle férfimesterséghez
sem ért. Ennek ellenére eléggé kedvelték őt, különösen a nők, akik Osától és Ylvától
kezdve a legfiatalabb szolgálóig sokat törődtek vele, és mindenkor a védelmére
keltek.
Ennek az évnek a tavaszán Félszemű Rapp feleséget szerzett magának,
egy testes parasztlányt, akinek Torgunn volt a neve. Fél szeme ellenére könnyen
elnyerte a lányt nagy tekintélye, világlátottsága és a fegyverforgatásban tanúsított
ügyessége révén. Rapp parancsára Torgunn azonnal megkeresztelkedett, és ettől
fogva sose mulasztott el egyetlen istentiszteletet sem. Mindenki szívesen fogadta.
Torgunn ügyesen, gyorsan dolgozott, és Rappal is jól megfértek, noha az néha azt
motyogta, hogy felesége kissé sokat nyelvel, és késik a gyerekkel is. Ylva nagyon
megszerette őt, és gyakran ültek együtt meghitt beszélgetésbe merülve.
Egyik nap a ház népének ki kellett mennie az erdőre, hogy az elkószált
fiatal jószágot összeszedje. Hosszú keresés lett belőle, és este, amikor Rapp útban
volt hazafelé, anélkül, hogy talált volna valamit, hangokat hallott a nyírfás felől.
Amikor közelebb ért, Torgunnt pillantotta meg, amint a fűben fekszik egy nagy kő
tövében, és Rainald tanító hajol föléje. Többet nem látott a bokroktól, és azok is
rögtön talpra ugrottak, amikor a lépteket meghallották. Rapp némán állt előttük, de
Torgunn egy lábon ugrálva hamarosan odaért, és rögtön rákezdte:
- Szerencse, hogy jössz és hazasegítesz. Megrándult a térdem. Egy
gyökérben elbotlottam, és a pap idejött, amikor segítségért kiabáltam. Nem tudott
elvinni, de imát mondott a térdem felett, úgyhogy most már nem fáj annyira.
- Egy szemmel is elég jól látok - mondta Rapp. Rajtad kellett feküdnie
imádság közben?
- Nem feküdt rajtam - mondta Torgunn bosszúsan. - Rapp, Rapp, mi jut az
eszedbe? Térden állt előttem, fogta a térdemet, és háromszor egymás után szent
szavakat mormolt felettem.
- Háromszor? - kérdezte tűnődve Rapp.
- Ne légy olyan ostoba - mondta Torgunn. - Először az Atya, azután a Fiú,
majd a Szentlélek nevében. Ez összesen három.
Rapp a papra nézett. Raináld atya sápadt volt, és á szája kissé reszketett,
mást azonban nem lehetett észrevenni rajta.
- Ha ziháltál volna, most meghalnál - mondta Rapp csöndesen.
- Azért jöttem ebbe az országba, hogy mártír legyek - válaszolt a tanító.
- Ez könnyen megeshetik - mondta Rapp. - De most hadd lássam a térded,
te asszony, ha ugyan tudod, melyik a fájós.
Torgunn siránkozott, hogy ilyesmi még soha nem történt vele, de azért
engedelmesen ült a kövön, és szabaddá tette a bal térdét. Nehezen tudtak
megegyezni abban, hogy hol dagadt meg, de mindenesetre nagyon kiabált, amikor a
férje megtapogatta.
- Az előbb még sokkal rosszabb volt - mondta. Most már haza tudok
sántikálni, ha támogatsz.
Rapp komoran állt, gondolkodott egy sort, majd így szólt:
- Hogy történt-e valami a lábaddal, azt nem tudhatom, mert a kiabálásod
nem sokat jelent. De nem akarom, hogy Orm azt mondja, ártatlanul bűnhődött a ven-
dége. Willibald atya a legokosabb közöttünk, ő mondjon ítéletet.
Ezután megindultak hazafelé. Lassan haladtak, mert Torgunn-nak gyakran
meg kellett pihennie heves fájdalmai miatt. Az út vége felé kénytelen volt rátámas-
kodni mindkét férfira, egy-egy karjával átfogva nyakukat.
- Ugyancsak cipelteted magad - szólalt meg Rapp -, és mégis nehezen
hiszem az egészet . . .
- Higgy, amit akarsz - mondta Torgunn -, úgy érzem, hogy a térdem többé
sose gyógyul meg. A lábam beszorult két gyökér közé, amikor egy ledőlt fatörzsről
leugrottam, így történt. Ezentúl merev lesz a lábam.
- Mire való volt akkor a sok imádkozás? - kérdezte Rapp komoran.
Torgunnt ágyához vezették, és Willibald atya bement hozzá, hogy
megvizsgálja. Rapp rögtön félrevonta Ormot meg Ylvát, és elmondta, mi történt, és
hogy mire gyanakszik. Mindketten kellemetlennek tartották az esetet, és úgy vélték,
nagy kár lenne, ha Rapp és Torgunn között harag támadna emiatt.
- Még az a szerencse, hogy olyan meggondolt ember vagy, és először
mindent alaposan megfontolsz - mondta Orm. - Különben esetleg megölted volna,
és ez, ha Rainald mégis ártatlan, nagy bajt hozhatott volna ránk. Egy megölt pap
Isten büntetését vonná valamennyiünkre.
- Nekem jobb véleményem van Torgunnról, mint neked, Rapp - szólt
közbe Ylva. - Az ember térde könnyen kibicsaklik, ha fatörzsek és kövek között bot-
ladozik. Azonkívül magad is azt mondod, hogy nem láttál semmit.
- Amit láttam, ott mélyen bent az erdőben, az éppen elég volt.
 - A legokosabb, ha ilyen dolgokban nem hamarkodjuk el az ítélkezést -
mondotta Orm. - Magad is emlékezhetsz rá, hogyan ítélkezett Almansur bírája Cor-
dovában, annak idején, amikor Toke Grogullesson belopakodott a nők szobájába az
egyiptomi cukrásznál, aki a Vezeklő utcában lakott. A szél félrelibbentette a füg-
gönyt az ablak elől, éppen akkor, amikor a cukrász négy barátja az udvaron ment
keresztül. Meglátták Tokét és a cukrász feleségét az asszony ágyában.
- Erre jól emlékszem - mondta Rapp -, de ez pogányok között történt.
- Szeretném tudni, mi lett az asszonnyal - jegyezte meg Ylva.
- A cukrász megtépett ruhával a bíró elé állt négy tanúja kíséretében, és
azt akarta, hogy Tokét az asszonynyal együtt kövezzék meg házasságtörés miatt.
Maga Almansur is azt parancsolta, hogy ebben az ügyben szigorúan a törvény szerint
kell ítélkezni, noha Toke az ő testőrségéhez tartozott. Ekkor a bíró eskü alatt gondo-
san kihallgatta a négy tanút, hogy mi mindent láttak. Hárman közülük esküvel
vallották, hogy mindent világosan láttak, de a negyedik túlságosan öreg volt, rosz-
szul is látott, és nem tudott mindent úgy megjegyezni, mint a többiek. Mohamed
próféta törvénye szerint azonban, amit Allah saját kezűleg írt a könyvükbe, négy
jámbor tanúnak kell mindent világosan látnia, különben senki sem ítélhető el
házasságtörés miatt. Ezért a biro úgy ítélkezett, hogy Toke és az asszony ártatlan, a
cukrászt pedig hamis feljelentés miatt meg kell vesszőzni.
- Jó dolga lehet az asszonyoknak abban az országban - mondta Ylva -,
mert sok minden megtörténhet, még mielőtt azt négy tanúnak módjában van
alaposan megfigyelnie. De úgy gondolom, a cukrász jól megjárta.
- Ő maga nem így vélekedett a továbbiakban folytatta Orm. - Mert ettől
kezdve a cukrász olyan híres lett köztünk, a testőrök között, hogy gyakran látogat-
tunk el üzletébe, tréfálkoztunk vele, és iszogattunk édes szíriai méhsöréből. lgy
alaposan megnövekedett a keresete, és ő áldotta Allahot szerencséjéért. De Toke
kitartott amellett, hogy bár az ügy jól végződött, mégis intelem volt számára, és ezért
többé soha nem merészkedett be ahhoz az asszonyhoz.
Ekkor Willibald atya lépett hozzájuk, és kijelentette, hogy Torgunn
valóban megrándította a térdét.
- Hamarosan úgy megdagad - mondta -, hogy még te is látni fogod, mi
történt.
Mindcnki azt hitte, hogy Rapp megkönnyebbül erre a hírre, de ő komoran
és elgondolkozva ült továbbra is, míg végül így szólt:
- A tanító jó ideig feküdt a térdén, és markolászta a két kezével. Nehezen
hihetem, hogy ennyivel beérte volna, hisz ő maga mesélte el nekünk, mennyire
bolondja a nőknek, és léha könyvekből tanulta, miképpen kell bánni velük. Én azt
hiszem, hogy ráolvasás helyett egyébbel foglalkozott, mert ha annyit imádkozott,
nem dagadt volna meg az asszony térde.
Ennyit Rapp még sose beszélt egyfolytában, és senogy sem tudták rábírni,
hogy véleményét megváltoztassa. Ekkor Ylva így szólt:
- Eleinte azért gyanakodtál, mert nem dagadt a térde, most meg azért, mert
feldagadt. De erről nem is érdemes beszélni, mert ilyenek vagytok ti férfiak, ha
valamit a fejetekbe vesztek. Megyek Torgunnhoz, hogy bizalmasan beszéljek vele.
Jó barátok vagyunk, nekem elmondja, mi történt. És ha úgy lenne, hogy olyasmi
történt, amit nem akar elmondani, akkor is meg fogom érteni, hogy mi az, amit
elhallgat. Mert egy nő mindjárt tudja, hogy egy másik nő igazat mond-e vagy ha-
zudik, ehhez a férfiak nem értenek, dicsőség legyen érte Istennek.
Ezzel elment, és hogy mit beszéltek egymással, Ylva meg.Torgunn, azt
nem hallotta senki.
 - Most már nyugodt lehetsz, Rapp - mondta Orm -, mert megtudod, mi a
helyzet. Ylvánál ravaszabb asszony az egész világon nincs, azt mondhatom neked.
Ezt mindjárt az első alkalommal észrevettem, amikor találkoztam vele.
Rapp helyeslően morgott. Ezután két elszökött üszőről kezdtek
beszélgetni. Ezeket nem találta meg senki, és most azon tanakodtak, hogy hol
kellene őket másnap keresniük.
Ylva sokáig távol volt. Amikor visszajött, öklét Rapp orra alá dugta.
- Most már mindent tudok - mondta. - Úgy történt volt, ahogy gondoltam.
Nem kell többé nyugtalankodnod, Rapp, mert erdei találkozásukban nincs semmi
kivetnivaló. Az egyetlen szomorú a dologban az, amit te magad vittél véghez.
Torgunn hol sír, hol nevet, amikor gyanúdra és kemény szavaidra gondol. Azt
mondja, csaknem megbánta, hogy nem csábította el a papot, amikor alkalma volt rá.
„Lett volna időnk egy s másra, mielőtt Rapp odajött - mondta nekem -, ha most már
úgyis megvan a szégyenem és bosszúságom, legalább kihasználtam volna az
alkalmat!" Ezt mondta, és ha most okos vagy, amint feltételezem rólad, Rapp, soha
többé egy szóval sem emlegeted ezt a dolgot, mert akkor meggyűlik a bajod
Torgunn-nal, azt mondhatom neked. De ha jól bánsz vele, akkor azt hiszem, te
magad is megmenekedsz a további szóváltástól. Jó lenne, ha hamarosan
másállapotba hoznád, akkor nem kellene többé aggódnod emiatt a szegény,
szerencsétlen tanító miatt.
Rapp végigsimított a feje búbján, és azt motyogta, hogy mindent
elkövetett már ennek érdekében. Észrevehető volt, hogy Ylva szavai nagy
megkönnyebbülésére szolgáltak. Megköszönte neki, hogy mindent rendbe hozott.
- Szerencse, hogy én se vagyok minden bölcsesség hiányában - mondta
Orm a feleségének, mikor kettesben maradtak -, és ez a te érdemed. Mert ha én ítél-
keztem volna a dologban, bizony kitartottam volna amellett, hogy egyebeket is
műveltek ott az erdőben.
Ylva egy ideig szótlanul feküdt, majd így szólt:
- Orm, helyesen ítélkeztél volna, de ezt soha senkinek se szabad elárulnod.
Megígértem Torgunn-nak, hogy mindenről hallgatok, és hogy okosan beszélek Rapp
fejével. Ennek így kell lennie, és senkinek se szabad róla tudnia, még Willibald
atyának se, mert nagy baj származnék ebből Rappra, Torgunnra meg erre a szoknya-
bolond tanítóra is. De neked megmondom az igazat, hogy bizony egyébbel is
foglalkoztak, mint imamondással. Torgunn elmondta, hogy kezdettől fogva kedvelte
a tanítót szép énekéért és szerencsétlen sorsa miatt, meg hogy szent embernek nem
tud ellenállni. Azt mondta, reszketett az egész teste, mint egy elfogott denevérnek,
amikor a térdéhez nyúlt, ahogy ott feküdt, meg .aztán nem volt szüksége biztatásra.
Mindjárt feltalálta magát. Hamarosan mindketten megfeledkeztek magukról, és erről
ő nem tehet. Amikor már kissé magukhoz tértek, a tanító kétségbeesésében
könnyeket ontott, majd végül imát mormolt Torgunn fájós térde felett. De nem soká
mondhatta, mert egyszerre csak megjelent Rapp. Azért dagadt meg úgy a térde, mert
háromszor kellett volna elmondania az imát. De mindig hálás lesz Istennek,
mondta, amiért Rapp nem jött valamivel előbb. Ha pedig ezt elmondod Rappnak,
vagy valaki másnak, nemcsak engem, de másokat is boldogtalanná teszel.
Orm nagyot nevetett, miután a történetet végighallgatta, és készségesen
megígérte, hogy sose tesz említést a dologról se Rappnak, se másnak.
- Ha Rapp sose tudja meg, hogy becsapták mondta Orm -, akkor nem lesz
baj. De ez a tanító igazán különös ember. Mindenben ügyetlen, amihez más férfiak
értenek, de a nőkhöz, úgy látszik, van esze. Nem lenne okos dolog, ha ezek után
gyakran találkozna Torgunnnal négyszemközt, mert Rapp nem hagyja még egyszer
rászedni magát. Ezért ki kell neki találnom valami állandó elfoglaltságot, hogy távol
tudjuk tartani Torgunntól, azt meg tőle. Nem lehet tudni, melyik vágyódik jobban
újabb találkozás után.
- De nem szabad vele szemben keménynek lenned - mondta Ylva -, mert
úgyis kijut neki a szenvedésből, ha majd a smolandiakhoz kerül. Én magam is raj-.
taleszek, hogy távol tartsam őket egymástól.
Másnap reggel Orm magához hívatta a tanítót, és azt mondta, megfelelő
foglalkozást talált neki.
- Mindenben, amire eddig megpróbáltunk felhasnálni, csődöt mondtál -
szólt Orm -, de ezután nagy hasznunkra leszel. Nézd ezt a cseresznyefát. Ez a
legjobb fám, de ez nemcsak az én véleményem, hanem a varjaké is. Erre fel kell
másznod, és a legjobb lesz, ha ételt, italt viszel magaddal, mert nem szabad lejönnöd
amíg a varjak meg a szarkák esti nyugovóra nem térnek. Ott kell ülnöd minden nap,
mégpedig kora hajnaltól, mert a varjak már a hajnali derengésben megjelennek.
Remélem, megfelelsz madárijesztőnek, hacsak magad nem eszel túl sok gyümölcsöt.
A tanító bánatosan tekingetett fel a fára. A cseresznyeszemek nagyobbak
voltak, mint a közönséges cseresznyefákon, és most kezdtek feketedni. A madarak
mind nagyon kedvelték ezt a fajtát, és Rapp meg Willibald atya hiába röpítették
feléjük nyilaikat, nem sokat értek vele.
- Ezt megérdemeltem - bánkódott a taníto -, de nem merek olyan magasra
felmászni.
- Hozzá kell szoknod - mondta Orm. - Könnyen szédülök.
- Kapaszkodj, akkor nem lesz baj. Ha nem mersz felmászni, ki fognak
nevetni, különösen a nők.
- Megérdemeltem a sorsom - ismételte a tanító bánatosan.
A vége az lett, hogy nagy kínnal felkapaszkodott a fára, miközben Orm
lent állt, és biztatta, hogy még magasabbra másszék. Végül imádkozva felért egy
hármas elágazáshoz, mely megingott a súlya alatt. Orm azt tanácsolta, hogy ott
telepedjék le, mert ott látják meg legjobban a madarak.
- Ott szilárdan ülsz - mondta Orm -, és közelebb vagy a mennyekhez, mint
bárki. - Ott ehetsz, ihatsz a magaddal vitt ennivalóból, és elbeszélgethetsz Istennel a
bűneidről.
A tanító fent üldögélt, a varjak buzgón röpködtek körülötte a finom
cseresznyeszemek felé, de csodálkozva riadtak vissza, amikor meglátták, hogy
ember van a fán. Bosszúsan, károgva kerengtek felette. A szarkák lerepültek a
közeli bozótba, és dühödten csattogtak.
Hatodik nap történt, hogy a délutáni nagy melegben a tanító leesett a
fáról. Elaludt a hőségben, közben egy méhraj repült a fához, és pont a fejét
választotta pihenőhelyül. A tanító elszörnyedve ébredt fel, hadonászni kezdett, és
nagy ordítozás közben méhestől, cseresznyéstől, gallyastól együtt lezuhant a földre.
A lármára elősaör az ikrek értek a helyszínre játszópajtásukkal. Csodálkozva nézték
a tanítót, és Ulf megkérdezte, hogyan esett le. De az csak siránkozott fektében, és
azt mondta, ütött az utolsó órája. A gyerekek vidáman szedegették a lehullott finom
cseresznyeszemeket, de aztán megijedtek a méhektől, és kiabálni kezdtek. A tanya
egész népe a folyónál volt, nádat vágott. Így Ylva meg néhány szolgálója sietett a
tanító segítségére. Bevitték a fonókamrába, és ágyba fektették. Amikor meghallották,
hogyan történt a baleset, a szolgálók olyan nevetésben törtek ki, hogy Ylva
elvesztette türelmét, és néhány nyaklevest osztva szét köztük, megparancsolta, hogy
azonnal hívják haza Willibald atyát, aki a többiekkel együtt lent van a folyón.
 Ylva sajnálta a tanítót, s igyekezett a kedvében járni. A legjobb söréből
adott neki. A méhektől sértetlenül menekült meg, de félt attól, hogy a válla eltörött,
amikor leesett. Ylva azon tűnődött, vajon nem Isten bünteti-e a tanítót a Torgunn-nal
való erdei szerelmeskedés miatt. A tanító egyetértett vele, hogy bizony ez meglehet.
- De mennyit tudsz te arról, ami kettőnk között az erdőben történt? -
kérdezte.
- Mindent tudok róla - mondta Ylva -, mert Torgunn elmesélte nekem. De
nem kell félned, hogy más megtudja, mert ha kell, mindketten be tudjuk fogni a
szánkat. És megvigasztalhatlak, Torgunn nagyon dicsért téged, és nem bánta meg,
ami történt, noha kis híján rosszul végződött.
- De én megbántam, én igen - kesergett a tanító -, bár tudom, hogy ez nem
sokat használ. Isten átka van rajtam, mert mihelyt egyedül maradok fiatal nővel,
rögtön megkívánom. És még a fán töltött napok sem segítettek rajtam, hiszen
kevesebbet gondoltam Istenre, mint a test bűneire.
Ylva nevetett.
- De a méhraj azért talán mégiscsak segített rajtad - mondta -, meg az is,
hogy leestél a fáról, mert most itt vagy velem egyedül, ahol senki se zavarhat, és azt
hiszem, én se vagyok csúnyább, mint Torgunn. De úgy gondolom, most éppen nem
vagy a bűnre alkalmas, szerencsétlen ördög.
- Nem tudod te, milyen erős rajtam az átok - felelt a tanító komoran, és
kinyújtotta karját az asszony után.
Hogy ezután mi történt kettőjük között, azt soha senki nem tudta meg
teljes bizonyossággal, és amikor Willibald atya hazatért, hogy megnézze a tanító
sérülését, Rainald atya aludt, álmában aprókat nyöszörgött, közben Ylva
szorgalmasan dolgozott.
- Különb ember ő annál, hogy fára másszék, és nem is fogja többé ezt
csinálni - mondta ezen az estén Ormnak és háza népének Ylva, amikor vacsoránál
ültek.
- Hogy miben különb másnál, azt nem tudom mondta Orm -, de ha azt
mondod, hogy arra se képes; hogy felmásszék egy fára, ebben szívesen egyetértek
veled. Hogy pedig egyáltalában mire használható, azt nem tudom. Majd a
smolandiak kifürkészik. A cseresznye java része már beérett és leszedhetjük, mert
csak a madarak prédája lenne. De azért jó, hogy már nem sok idő van hátra a
gyűlésig.
- Addig pedig én magam viselem gondját - mondta Ylva határozottan -,
mert nem akarom, hogy kigúnyolják, sem pedig azt, hogy a keresztények között
eltöltött utolsó napjaiban rossz sora legyen.
- Bármint is fordul a tanító sorsa, az asszonyok a pártján vannak -
állapította meg Orm. - De tegyél úgy, ahogy jónak látod.
A tanyán mindenki görnyedtre nevette magát, mikor a tanító meg a
méhraja szóba került, de Osa azt mondta, hogy ez jó jel. Ő sokszor hallotta bölcs
öreg emberektől, hogy ha méhek szállnak egy ember fejére, ez hosszú életet és
gyerekáldást jelent. Willibald atya fiatal korában állítólag szintén hallotta ezt
Geslarban, a császár udvarában, de úgy vélte, nem biztos, hogy a jel teljes
érvénnye1 vonatkozik a papokra is.
Bár Willibald atya nem talált komoly sérülést a tanító vállán, azért az
fekve maradt néhány napig, és főleg a kamrában tartózkodott. Ylva nagy gonddal
ápolta, hizlalta s ügyelt rá, hogy a fiatalabb nők közül senki ne kerülhessen a
közelébe. Orm tréfásan megjegyezte, hogy talán ő is belebolondult a tanítóba,
azonkívül kissé bosszús is volt a sok jó étel miatt, amit a kamrába hordtak. De Ylva
komolyan azt válaszolta, hogy Orm ezzel ne törődjék, jó ételre valóban szüksége
van ennek a szerencsétlennek, hogy egy kis húst szedjen magára, mi előtt a
pogányok közé kerül. Ami pedig a szolgálókat illeti, csak meg akarja óvni a tanítót a
kísértésektől és a gonosz csúfolódástól.
Így aztán Ylva úgy tett, amint azt jónak látta . . . Lassanként pedig
közeledett annak az ideje, hogy mindkét határvidék lakói ellovagoljanak a Kraka-
kőnél tartandó gyűlésre.
 10
A nők szertartásáról a Kraka-kőnél, és arról,
hogy miképpen sérült meg Blotunga éle

Minden harmadik nyárutón, első holdtöltekor, miután a hanga virágozni

kezd, régi szokás szerint a skonei és smolandi határtelepülések férfiai egy kőnél
találkoztak, amelyet Kraka-kőnek neveztek, hogy megegyezzenek a békében, vagy
békétlenséget hirdessenek egymás ellen, amíg eljön a következő találkozó ideje.
Eljöttek ide vezérek, küldöttek, Finnvedenből és Varendből meg valamennyi göingei
vidékről. Tingnek hívták ezt a gyűlést, és több napig eltartott. Mert ha békesség
uralkodott is, sok elegyengetni való akadt a határ menti lakosok között a
vadászterületek és az erdei legelők miatt, egyéb viszályok, gyilkosságok, valamint
lopott jószág, elrabolt nők, határon átszökött rabszolgák ügyében. Mindezt ott
mérlegelték, és ott ítélkeztek a mindkét részrtől jelen levő bölcs emberek
segítségével. Ha azonos bűnök terhelték a feleket, teljes egyetértésben döntöttek, de
ha oly mérvű nézeteltérés támadt közöttük, hogy nem tudtak megegyezésre jutni,
párviadal döntött, amelyet a kő melletti sima, füves térségen vívtak. Ezt tekintették a
legjobb szórakozásnak, és rossz tingnek tartották az olyant, amelyen nem maradt
legalább három halott a párviadal színhelyén. De általában jó hírük volt ezeknek a
találkozásoknak, mindenki elégedetten távozott, és volt mit mesélnie, amikor
hazaért. Nagy vásár is volt ilyenkor, hoztak ide rabszolgákat, fegyvert, ökröket,
kovácsvasat, posztót, szőrmét meg sót. Olykor még a messzi Hedebyből és
Gotlandból is eljöttek a kereskedők.
Régebben az is előfordult, hogy ar uppsalai és dán királyok megbízottai is
eljöttek a tingre a királyi jog védelmében, meg hogy szökött emberek után kutassa-
nak. A parasztok azonban megölték a küldötteket, fejüket borókafüstre tartották,
majd hazaküldték annak jeléül, hogy a határ menti lakosok maguk kívánják intézni
ügyeiket. Néha megjelentek ott istállómesterek és hajóskapitányok is a skonei és
västergötlandi jarlok küldötteiként, hogy jó harcosokat toborozzanak külföldi útjuk-
hoz.
Mindezek miatt a Kraka-kő melletti tinget nagy ünnepnek tartotta a
határszéleken mindenki, úgyhogy sokan az időt is tingtől tingig számították. Úgy
mesélik, hogy a követ valamikor Rolf Krake állította fel, amikor ezen a vidéken
vonult keresztül, és azóta senki se mert hozzányúlni.
Magas, hatalmas kő volt, amilyet csak a régi idők emberei tudtak
megemelni. Tisztáson állt, egy dombon, galagonyafa árnyékában. A fát szentnek
tartották, és éppolyan öreg volt, mint a kő. A ting előtti estén az volt a szokás a
virdek között, hogy különleges varázslatok kíséretében két bakot áldoztak a kőnél,
vérüket pedig a földre folyatták. Úgy mondták, hogy a vér erőt ad a fának,
ugyanúgy, mint az, ami párviadaloknál folyik el a kő körül. Ezért fejlődik ilyen
szépen a fa magas kora ellenére is, és ezért pompázik mindig gazdag virágdíszben a
tinget követő évben. De kevesen voltak, akik virágozni látták, kivéve a fa ágai között
fészkelő madarakat, a sast, a héját és a föld barangoló állatait. Mert a Kraka-követ
mérföldnyi járásra vadon övezte valamennyi irányban s nem jártak emberek errefelé.
Amikor Orm felkészült, hogy a tingre menjen, sok paraszt jött el
Gröningbe, hogy csatlakozzék hozzá, így Uvabergi Gudmund, Fekete Grim meg
mások is. Rappot otthon hagyta, hogy vigyázzon a tanyára. A két papot és két
emberét magával vitte. A nők mind nagyon sajnálták a tanítót, hogy rabszolgasorba
kerül, de ő azt mondta, hogy így van ez jól. Osa meg Ylva új ruhát varrtak neki,
zekét, csuhát meg szőrmenadrágot. Orm úgy találta, hogy nem kár ezekért a
holmikért, mert ha jó ruhái vannak, gazdái könnyebben el tudják cserélni.
- Mert ne higgyétek, hogy sokáig koptathatja őket. Torgunn
nyírfaháncsból készült kosárkában finom útravalót hozott a tanítónak. Rappnak nem
nagyon tetszett a dolog, de Torgunn nem hallgatott rá, és megmagyarázta, hogy ezt
hálából adja a térde gyógyulásáért, és hogy áldást kapjon érte cserébe. A tanító
sápadtan ült a lován, szépen megáldotta őt és a többieket, úgyhogy a nőknek könny
szökött a szemébe. Willibald atya imát mondott szerencsés útjukért, vadállatok és
rablók meg .az utasokat fenyegető minden veszély ellen. Ezzel a csoport útnak
indult a tingre, jól felfegyverkezve, elég szép számban.
Nem sokkal besötétedés előtt értek a kőhöz, és több más csoporttal együtt
a gőingeiek szokásos táborhelyén telepedtek 1e, egy patak mentén, amely a kőtől
délre, bokrok és nyírfák között csörgedezett. Az elmúlt időkben rakott tábortüzek
nyomai még láthatóak voltak. A patakon túl a finnvedingek táboroztak. Nagy lárma
és kiabálás hallatszott felőlük. Arról beszéltek, hogy ők nagyon nélkülözik a sört a
Kraka-kőnél, és ezért régi szokás szerint részegen jöttek el a tingre.
A göingeiek és a finnvedingek a pataktól kissé távolabb telepedtek le, és
csak azért jártak a vízhez, hogy lovaikat megitassák és megmerítsék üstjeiket. Régtől
fogva tudták, hogy jobb, ha egymástól távol táboroznak, mert csak így lehet a békét
fenntartani.
A virdek utolsóknak érkeztek. Látszott rajtuk, hogy különálló nemzetség.
Nem hasonlítottak egyik népre sem. Nyúlánk férfiak voltak, fülükben
ezüstkarikákkal. Kardjuk hosszabb és nehezebb volt, mint másoké. Beretvált álluk
volt, bajszuk kétoldalt hosszan lecsüngött. Közönyös tekintetűek és kevés beszédűek
voltak. Szomszédaik szerint gőgös viselkedésük onnan ered, hogy náluk asszonyaik
parancsolnak, és ezt idegenek előtt így próbálják palástolni. De olyan nem akadt, aki
tőlük mert volna efelől érdeklődni. A kőtől keletre, egy kis erdő szélén ütöttek
tábort, ott, ahol a patak kiszélesedett. Itt elég távol lehettek a többiéktől. Ők voltak
az egyetlenek, akik asszonyokat hoztak magukkal a tingre. Ősi hitük úgy tartotta,
hogy a nők méddőségére a legjobb ír a Kraka-kőnél található, ha ott betartják a régi
bölcs előírásokat. Ezért azok a fiatal asszonyok, akiknek nem született gyermekük,
mindig arra törekedtek, hogy eljöhessenek a tingre. Amit tenniük kellett, annak
most, teliholdnát kellett megtörténnie. Ezen az estén a virdek egyedül uralták a
követ, és vigyáztak, hogy idegen ne láthassa, mit művelnek asszonyaik holdfelkelte
után. Szokásukat a göingeiek és a finnvedingek már jól ismerték. És bizony
nemegyszer megtörtént, hogy akik kíváncsiságból túlságosan közel merészkedtek a
kőhöz, míg az asszonyok ott voltak, halálukat lelték. Lándzsa vagy kard végzett
velük, mielőtt bármit is láthattak volna. De a kíváncsi s még józan göingei és
finnvedeni férfiak ugyancsak jókedvűek voltak.
Amint a hold előbukkant, felmásztak az erdőszélen levő fákra, ahonnan jó
kilátásuk nyílt, vagy a bozót és a bokrok között olyan közel lopakodtak a kőhöz,
amenynyire csak lehetett.
Willibald atyának ez sehogy se tetszett. Főleg azokra az Orm kíséretében
levő fiatalemberekre neheztelt, akik a nagy lakoma alkalmával megkeresztelkedtek, s
azóta néha a templomba is eljöttek, és most éppoly buzgón igyekeztek, hogy mentül
többet lássanak a kőnél végzett varázslatokból, mint a többiek.
- Mindez a sátán műve - jelentette ki, s hozzáfűzte -, azt hallottam, hogy
ezek a nők szégyenletes meztelenségben futkároznak a kőnél. Mindazok, akik
megkeresztelkedtek, vértezzék fel magukat a Krisztustól nyert erővel az ilyen
rontással szemben. Jobb lenne, ha keresztet faragnátok, és azt ide állítanánk a tűzhöz,
hogy megóvjon bennünket az ördögi kísértésektől. Én már túlságosan öreg vagyok
ehhez, és rosszul látok a fák között.
Azt válaszolták neki, hogy nincs a világon az a kereszt és az a
keresztelővíz, ami megakadályozhatná őket, hogy megnézzék, mit művelnek a
virdek asszonyai.
Rainald tanító a többiekkel együtt ott ült Ormmal az üst mellett. Lehajtott
fejjel guggolt, és előre-hátra himbálta magát a többiekhez hasonlóan. Kenyeret ka-
pott meg füstölt juhhúst, de nemigen volt étvágya. Mindig így tett, mikor a bűnein
morfondírozott. Amikor meghallotta Willibald atya szavait, felállt.
- Adj nekem egy fejszét - mondta -, majd én faragok keresztet.
A körben ülő férfiak nevettek, és azon tűnődtek, vajon meg tudja-e
csinálni. De Orm így szólt:
- Jól teszed, hogy megkísérled; hasznosabb, mintha fára másznál.
A tanító megkapta a fejszét, és elment, hogy megfelelő fát keressen.
Felhők vonultak el a hold előtt, időnként teljes sötétség uralkodott, de azért a
kíváncsiak csak láttak valamit a virdek készülődéséből. Sok férfi gyűlt össze.
Néhányan kivágtak egy hosszú, széles, füves földdarabot, s azt karókra emelték.
Mások rőzsét hordtak össze, s négy halomba rakták a kő köré. Amikor elkészültek,
fogták fegyvereiket, és háttal a kőnek őrt áltak, néhányan meg lementek a patakhoz.
Hirtelen bégetés hallatszott. A virdek táborhelye felől négy vénasszony
közeledett két bakot vezetve, mellettük kis, kopasz, fehér szakállas, nagyon öreg és
görnyedt emberke lépegetett, kezében hosszú késsel. Őt egy csoport asszony követte.
Az asszonyok köpenyeikbe burkolóztak.
Amikor a kőhöz értek, összekötözték a bakok lábait, és hosszú köteleket
erősítettek rájuk. Ezután együttes erővel felhúzták őket a kő tetejére, és gondosan
megerősítették a köteleket, oly módon, hogy a bakok keresztbe függve maradtak a kő
felett, fejjel lefelé. A kis emberke hadonászott, és kiabált, míg a bakokat utasításai
szerint elhelyezték. Amikor végre mindennel meg volt elégedve, őt is felemelték
nagy fáradsággal a kő tetejére, s feladták neki a kését. A kis ember lovaglóülésben
helyekedett el a bakok mellett, aztán felemelte karját, és dübörgő hangon kiáltott a
fiatalasszonyoknak:
- Kezdődjék hát! Menjetek e földön által!
A nők erre izgatottan kiáltozni kezdtek, látszott rajtuk, hogy haboznak,
egymást lökdösték. Végül is levetették köpenyeiket, és meztelenül álltak, majd sorra
odamentek a felemelt füves földdarabhoz, és alája másztak.
A csendet hirtelen recsegés törte meg. Ezt üvöltés és siránkozás követte,
majd nagy nevetés hangzott mindenfelől. Egy vén, hajlott fa, amelyre sokan
felmásztak, letört a nagy súly alatt, és estében néhány embert összezúzott.
De a nők tovább folytatták a szertartást, míg csak mind végig nem másztak
a földdarab alatt.
Ekkor az emberke ismét felemelte karját, és így kiáltott:
- Következik a második! Menjetek a vízen által! Az asszonyok lementek a
patakhoz, belegázoltak, majd leguggoltak, kezüket az arcuk elé tartották, és ijedt si-
koltozással mártották meg magukat, hajuk elterült a vízen, majd gyorsan újra
felbuktak.
A vénasszonyok meggyújtották a kő köré gyűjtött rőzsehalmokat, s
amikor az asszonyok visszajöttek a patakról, a kis öreg emberke így kiáltott:
 - Végződjék be a varázslat! Menjetek a tűzön által! Most a kő körül
futottak, fürgén átugrálva a tüzeken. Ekkor az öregember elvágta a bakok nyakát, s
közben szent varázsigéket mormolt. A bakok vére lefolyt a kő oldalán. Kilencszer
kellett az asszonyoknak körbe futniuk, és kilencszer kellett megnyalniuk a véres
követ, hogy az életerőt adjon nekik, és termékennyé tegye őket.
Hatalmas felhő húzódott a hold elé, de a tüzek fényénél még mindig
látszottak a követ körbeugrándozó asszonyok. Hirtelen énekszó hallatszott, melyet
senki sem értett. Rainald atyát pillantották meg, amint a kő felé igyekszik. A
patakon ment át, anélkül, hogy az őrök észrevették volna, ugyanis ők a sötétségben
szintén a kő felé fordultak, hogy a táncoló nőket nézzék. Fűzfavesszőkkel két
vékony nyírfaágat keresztté kötözött öszsze, s ezt magasra tartva a kő felé sietett.
A vénasszonyok dühükben és félelmükben teljes erejükből üvölteni
kezdtek, a kövön álló öregember pedig véres késével kezében mint egy őrült ugrott
fel, és vadul ordítani kezdett. Az asszonyok abbahagyták az ugrálást, és csendben
megálltak, nem tudván, mit is tegyenek. Rainald atya azonban átfurakodott közöttük,
az öreg felé tartotta a keresztet, és így kiáltozott:
- Távozz innen, sátán! Krisztus nevében távozz! Távozz, te tisztátalan
lélek!
Az öreg, mintha megijedt volna, amikor a tanító a kereszttel
megfenyegette, oldalt lépett, de a lába megcsúszott, és hanyatt lezuhant. Kitört
nyakkal terült el a kő tövében.
- Megölte a papot! - kiáltozták a vénasszonyok sipítozó haangon.
- Én vagyok a pap - kiáltott a tanító -, éspedig jobb pap, mint ő.
Ekkor közelgő léptek zaja hangzott, és egy rekedt hang tudni akarta, mért
zajonganak ott fent annyira.
A tanítót reszketés fogta el. Mindkét kezével erősen megragadta
keresztjét, és háttal fordult a kőnek. A keresztet magához szorította, szemét lehunyta,
és mormolni kezdett:
- Felkészültem a halálra! Krisztus és valamennyi szent mártír! Fogadjatok
engem az üdvösségbe! Felkészültem a halálra! Felkészültem a halálra!
Az őrök nem hagyták el helyüket a vénasszonyok ordítozása közben sem.
Ők azént álltak ott, hogy vigyázzanak, nehogy göingeiek vagy részeg finnvendingek
aszszonyaikat megzavarják.
A virdek táborából egy magas növésű, tekintélyes külsejű férfi közeledett
a kő felé. Úgy látszott, nem fél a meztelen nőktől. Széles karimájú kalapja volt, kék
ruhája drága posztóból készült. Piros pajzsa szíjon, kardja széles ezüstövön függött.
Az asszonyok kissé megijedtek tőle, és igyekeztek betakarni meztelenségüket.
Néhányan füvet kaptak fel, és azzal törölték meg a szájukat, de egyikük se szaladt
el.
A vird férfi rájuk nézett, és bólintott.
- Ne féljetek tőlem - mondta barátságosan. - Nem bolondulok meg az
ilyesmitől, legfeljebb tavasszal, de akkor sem kell kedvesemnek tűz felett ugrálnia.
De anynyi igaz, néhányatoknak jobb formája van meztelenül, mint ruhában. Ennek
így is kell lennie. De ki az a sápkóros, aki ott pislog a kör közepén? Talán nem
tetszetek neki?
- Egy keresztény pap! - kiáltották a vénasszonyok. - Megölte Styrkart!
- A papok azért vannak, hogy veszekedjenek egymással, ezt mindig
mondtam - szólt a férfi nyugodtan, és odament a halotthoz. Hüvelykujját az övébe
dugta, megállt mellette, megnézte, és a lábával felfordította.
 - Egy hering se lehet döglöttebb - mondta. - Itt fekszel most, Styrkar,
minden bűvészeteddel és varázslatoddal Együtt. Nem hiszem, hogy sokan
megsiratnának. Nemegyszer mondtam neked, hogy vén gonosz, semmirekellő,
szegény ördög vagy, noha senki se tagadhatja, hogy ügyes, nagy tudású pap voltál.
Most aztán csak menj a manóidhoz, ahová való vagy, mert az isteneknél kirúgnak,
ha ott próbálkozol. De ti, kicsi asszonyok, miért álltok most is fedetlen testtel a
hűvös éjben? Ez nem tesz jót a hasatoknak.
- Hiszen még nem végeztük be - feleltek az asszonyok. - Még nem futottuk
elégszer körül a követ. Mitévők legyünk most, hogy Styrkar pap meghalt? El-
menjünk anélkül, hogy a sok fáradozás után segedelmet nyerjünk? Valóban, nem
tudjuk, mit tegyünk.
- Hát most már legyen úgy, amint van - mondta a férfi -, és ne búsuljatok,
mert úgy vélem, létezik jobb segítség is számotokra, mint ezek a régi varázslatok a
kőnél. Ha a teheneim meddők, kicserélem a bikát, csak az segít rajtuk.
- Nem, nem - zúgták az asszonyok szomorúan tévedsz, tévedsz! Nem
vagyunk olyan ostobák, ahogy hiszed. Rajtunk már csak ez segít!
A férfi nevetett, megfordult, és megragadta a tanítót. - Állok, és csak
beszélek anélkül, hogy gondolkodnék egy kicsit - mondta -, noha mindenki tudja,
hogy nincs nálam gyorsabb eszű ember . . . Styrkar pap meghalt, de itt van helyette
egy keresztény pap. A pap csak pap, egyik olyan, mint a másik. Higgyétek el
nekem, én már láttam minden fajtájukat.
Ezzel megragadta a tanítót, és felhajította a kőre. - Hadd lássuk, milyen
pap vagy, tuds-e beszélni. Nyisd ki a szád, és imádkozz, de tudd meg, hogy ettől
függ az életed! Varázsolj gyermekeket a virdek asszonyainak a legerősebb
varázslattal, lehetőleg ikreket, ha képes vagy rá.
A tanító reszketett, s fogvacogva állt a kő tetején. A lent álló férfi
fenyegetően kivonta kardját, erre ijedtében maga elé tartotta a keresztet, és buzgón
imádkozott. Hangja egyre tisztább lett.
A vird férfi figyelmesen hallgatta, majd bólintott: - Valódi pap ez -
mondta -, hallottam már ilyenfajta beszédet azelőtt is. Sok erő rejlik benne. Folytas-
sátok, asszonyok, mielőtt a pap kifáradna, és a tüzek elhamvadnának.
Az asszonyok újra nekibátorodtak, és futásnak eredtek. A tanító rémülete
lassan elmúlt, és már egész jól érezte magát. Amikor a nők a kőhöz értek, hogy a
vért nyalogassák, meglengette fölöttük a keresztet, és megáldotta őket. A nők
megremegtek a kereszt érintésétől. Amikor a szertartás véget ért, egyetértettek
abban, hogy ez a pap jó, és erősebben érezték szent erejét, mint Styrkarét.
- Ne öljétek meg őt - mondták -, jöjjön velünk, és legyen a mi papunk
Styrkar helyett.
- Ha ezt mondjátok, ám legyen - mondta a férfi -, legyen belőle több
örömötök, mint Styrkarból.
Ekkor azonban kiáltás hallatszott a patak felől: - Adjátok ide a papomat!
Orm és kísérete látta, amint az öregember lezuhan a kőről, majd
hamarosan megpillantották Rainaldot a helyén. Ezen ugyancsak elcsodálkoztak.
- Lehet, hogy megőrült - mondta Willibald atya -, de az is lehet, hogy a
Szentlélek vezette lépteit. Keresztet tart a kezében.
- Könnyen viszi a lába arrafelé, ahol nők vannak - szólt Orm sötéten -, de
szégyen volna ránk nézve, ha tehetetlenül néznénk, hogy leölik, mint egy bakot.
Néhány embert maguk mellé vettek, és elindultak a patak mentén. A
holdat ismét felhő takarta el, és amikor Orm felkiáltott a kő felé, nem sokat láttak a
sötétségben. Az asszonyok útban voltak sátraik felé, és Rainald atya se volt már a
kövön.
A nagy kalapos ember azonban Orm elé jött néhány emberrel a virdek
őrei közül:
- Ki kiabál itt? - kérdezte.
- Add vissza elszaladt papomat - szólt Orm keményen.
- Miféle nagy hangú ember vagy te? - kérdezte a másik.
Orm nem szokta meg az ilyen megszólítást, és rögtön dühbe gurult.
- Olyasvalaki, aki illemre tanít majd - kiáltott vissza -, mégpedig tüstént!
- Gyere ide - mondta a másik -, majd meglátjuk, ki tanul többet!
- A kíséreted nyugton marad? - kérdezte Orm.
- Részünkről nyugtod lesz - válaszolták a virdek. - Ide könnyen jöttél -
szólt a másik -, de vissza nem a saját lábadon mégy!
Orm előreugrott, és a kardok szikrázva összecsendültek. Ekkor a másik
megszólalt:

Röda Näbb,
te éles penge!
Szikra röppent,
keményet értél.

Orm gyors vágást mért saját pajzsára, és hangja teljesen megváltozott,

amikor válaszolt:

Barát, szavad
idejében hangzott.
Mert Röda Näbb
találkozott Blotungával.

Kardjukat leeresztették, és szótlanul álltak.

- Légy üdvözölve, Orm Tostesson, hajósok vezére. Mi dolgod a göingeiek
között?
- Légy üdvözölve, Toke Grogullesson, Lister harcosa! Mi dolgod a virdek
között?
Egymás szájából kapták el a szót, és mindketten nevettek, mert jó barátok
voltak, és rég volt, mikor utoljára találkoztak.
- Sok mesélnivalónk lesz - szólt Toke. - Szerencse, hogy gyors vagy a
verekedésben, jól megtanítottalak rá, mert különben még mindig vagdalkoznánk. De
úgy hiszem, az én verseim jobbak a tieidnél.
- Elismerem, tied az elsőség - ismerte el Orm. Meg hát amióta útjaink
szétváltak, nem sokat gyakoroltam a versfaragást.
Toke végighúzta ujját Rödnäbba pengéjén:
- Megmaradt a nyoma, ahol megmarták egymást állapította meg. - Ez az
első karcolás, amit kapott. Orm is végigsimított kardja élén:
- Ezen is meglátszik - mondta. - Andalúz fegyverkovácsok munkáján
egyedül andalúz kardél hagy nyomot.
- Remélem - szólt Toke -, hogy ez a kettő sose marakodik többé
egymással.
- Remélem én is - felelte Orm.
 - Jó volna megtudni, vajon él-e még, akitől kardjainkat kaptuk - mondta
Toke. - És vajon mi van urunkkal, Almansurral? Merre hordják most előtte hatalmas
hadizászlaját? Tart-e még a szerencséje?
- Ki tudja? - tűnődött Orm. - Nagyon messze van ez már, nagyon régen
volt. Bár igaz, sokszor gondolok rá. De most gyere velem, hogy nyugodtan beszél-
hessünk egymással. Csak az a kár, hogy nincsen söröm.
- Nincsen söröd? - kérdezte Toke ijedten. - Hogyan beszélgethetnénk sör
nélkül? A sör a barátok legjobb barátja.
- Ugyan ki hoz sört a tingre? - kérdezte Orm. A sör viszályt szít; úgy
hiszem, ezt magad is éppoly jól tudod, mint más.
- Mindketten szerencsések vagyunk ezen az estén - mondta Toke -, de
azért mégis te vagy a szerencsésebb. Mert én, tudd meg, hoztam sört magammal a
tingre! Elmondhatom neked, hogy ismert a nevem Varend k.ereskedői között, és
főként szőrmével foglalkozom. Szőrmevásár pedig sör nélkül nem köthető. Öt
málhaszállító lovam van, ezek hozták a sört, és ebből semmit se viszek haza, ha
minden jól megy, csak a szőrmét. Ezért most kövess.
- Legyen úgy, ahogy akarod - döntött Orm -, akkor talán megtalálom
szökött papomat is.
- Őt magukkal vitték az asszonyok - mondta Toke -, azt mondták,
elégedettek a varázslatával, úgyhogy neki nem lesz semmi baja. Ügyes embernek
látszik. ha keresztjével agyon tudta ütni Styrkar papot. De hogy emiatt mi lesz a
sorsa, afelől nem a ting dönt.
- Van itt még egy papom - szólt Orm -, őt régóta ismered.
Willibald atya átgázolt a patakon. Tudni akarta, mi lesz a tanítóval. Toke
örömmel üdvözölte őt.
- Jól emlékszem rád - mondta -, gyere csak velünk, és kóstold meg a
sörömet. Neked nagy hálával tartozom, amióta Harald királynál helyrehoztad a
lábamat, jobban, mint bárki tette volna. De mit csinálsz itt, ilyen távol a dán király
udvarától?
- Isten papja vagyok Ormnál - magyarázta Willibald atya -, és az a
feladatom, hogy pogányokat kereszteljek meg a világ e vadonában, úgy, ahogy
sikerült őt magát is megkeresztelnem. És bár úgy emlékezem rád, mint konok,
istentelen emberre, te is sorra kerülsz; ezért találtunk most rád!
- Ebben erősen kételkedem - szólt Toke -, de abban nem, hogy mi hárman
most igaz barátságban ülünk együtt. Bismillahi, errahmani, errahini! - ahogyan ezt
mondtuk, amikor urunkat, Almansurt szolgáltuk.
- Miket beszélsz? - kérdezte Willibald atya. - Miféle nyelv ez? Téged is
rabul ejtett a varázslat?
- Ez hispániai nyelv - felelt Toke. - Még mindig tudom, mert az én
asszonyom abból az országból jött, és most is szívesen beszél a saját nyelvén,
különösen, amikor haragszik. Ezért maradt meg a szokásom.
- Le tudom neked fordítani, amit mondott mondta Orm. - Azt jelenti: Isten
nevében, könyörületességében és segítségében . . . A könyörületes Isten az Krisztus!
Ezt mindnyájan tudjuk. A segítség legyen a Szentlélek. Mert ki lehet nálánál
hatalmasabb? Ebből látható, hogy Toke már csaknem keresztény, még ha nem is
akar róla tudomást venni.
Willibald atya hitetlenül mormogott, de több szó nem esett a dologról, s
hármasban mentek a virdek táóorába.
 11
Toke Grogullessonról, az őt ért szerencsétlenségről,
és a finnvedingek gonosz ajándékáról

Késő éjszakáig üldögéltek Toke söre mellett, és arról beszélgettek, mi

minden történt, amióta Orm és Toke utoljára találkoztak. Orm elmesélte, hogyan
vett részt Hosszú Torkel angolhoni hadjáratában, beszélt a maelduni ütközetről és a
sok zsákmányról, s arról, hogy miképpen talált rá Willibald atyára, aki
megkeresztelte őt Elmondta viszontlátását is Harald király lányával. Itt a kis papnak
is sok közbeszólnivalója akadt.
Orm aztán a rengeteg ezüstről mesélt, az angolhoni Ethelred király
hadisarcáról, amivel hazatérésre bírta őket.
Ezután beszámolt hazautazásukról és jellingei látogatásukról. Elmesélte,
miként találkoztak Sven királlyal, milyen következményei voltak ennek, hogyan
költözött fel a határvidékre, hogy elkerülhesse Sven királv boszszúját.
- De ő nem felejt, és messzire ér el a keze mondta Orm -, még itt fent is
nyomomban van, az orron koppintás miatt, amit ettől a jó paptól kapott. A tavasszal
saját udvaromban kellett egy nálam megszálló utazóval megverekednem, a
Finnvedenből származó Örestadi Östennel, aki a dánokkal járta a tengert.
Nagyszámú kísérettel jött, hogy titokban elejtsen, és elküldje fejemet Sven
királynak. Sok emberét vesztette el akkor meg a lovait s a málháját, ő magának meg
betört a koponyája. Ez a dolog bizonyára szóba kerül majd a tingen. Mert futni
hagytam őt, amikor a feje begyógyult, vele együtt az embereit is; de előbb rábírtam
őket, hogy térjenek meg Krisztushoz. Ez pedig főként azért történt, mert Willibald
atya, akinek nem szívesen teszek akarata ellen, úgy kívánta, hogy keresztelkedjenek
meg, és tarthassák meg életüket.
- Néha a legokosabb emberek is őrültek - szólt Toke. - Az, aki ellenségét
futni hagyja, magára vethet, ha később meg kell ezt bánnia. Tudom, a keresztények
néha így cselekednek, hogy istenük kedvében járjanak. De ezen a vidéken ez a régi
módszer a legjobb. Következő alkalommal talán csak a legnagyobb nehézségek árán
tudod megölni azt, akit szabadon engedtél, mert az biztos, megkísérli majd, hogy
bosszút álljon mindazért, amit elvesztett és a keresztelés folytán elszenvedett
szégyenért.
- Úgy jártunk el, ahogyan kellett - szólt Willibald atya. - A sátán és
követői pedig tehetnek, amit akarnak!
- És Isten keze talán erősebb, mint hinnék! mondta Orm. - De most itt az
ideje, hogy elmondd, veled mi minden történt.
Toke mesélni kezdett. Elmondta, hogy ő nem tett hosszú utazásokat
idegen földön, olyan kalandjai se voltak, mint Ormnak, de talán ugyanannyi
viszálykodásban volt része.
- Mert a hazatérés Listerbe olyan volt, mint mikor valaki kígyóverembe
pottyan - mondta. - Alighogy elértem apám tanyáját, és köszöntöttem öreg
szüleimet, leraktam az asszonyt meg a málhámat az ajtón belül, már férfiak siettek
hozzám sürgős ügyekben. Azonnal egy viszály kellős közepén találtam magam,
amely már nagyon elharapózott az egész településen.
Ezt a viszályt Orm emberei, Ögmund, Halle meg két másik férfi indították
el, röviddel azután, hogy hazaértek Styrbjörn hajóján Harald király udvarából,
amikor Orm meg Toke még sebesülten feküdtek ott. Hazajövetelük után megtudták,
hogy Krok csoportjából nemcsak ők maradtak életben. Hét évvel előttük Berse
hazaért egyik hajójával, de mindössze harminckét evezőse maradt. Értékes
zsákmányt hozott magával azokból a kincsekből, amelyek két hajóján fel voltak
halmozva, amikor az andalúz flotta megtámadta őket.
- Rendkívül okos ember volt Berse, és a szerencse is kedvezett neki, ezt el
kell ismerni - folytatta Toke -, még ha igaz is, hogy röviddel hazatérése után, amikor
tétlenül ült gazdaságában, agyonette magát, mert az evésben mohóbb volt bárkinél.
Az andalúzok ellen vívott harcában annyi embert vesztett, hogy alig egy hajóra való
legénysége maradt. A másik hajót emberhiány miatt ott kellett hagynia. Így aztán
minden baj nélkül hazajutott. Emberei csaknem halálra gyötörték magukat az
evezőknél, de azért boldogok voltak, mert minél kevesebben maradtak életben,
annal nagyobb rész jutott nekik a zsákmányból. Krok útja előtt sokuknak egy tetű
táplálására is alig telt, de hazatérésük után nem volt Listerben olyan gazdaság, amely
vetekedhetett volna az övékével. Nyugodtan éltek a nagy jólétben, amíg csak a mi
embereink haza nem tértek, és meg nem látták mindezt.
- De hisz a mi embereink sem maradtak szegények - szólt közbe Orm.
- Nem voltak szegények, persze, hogy nem voltak folytatta Toke -, mert
valamennyien ügyes emberek voltak, és így sok mindent hoztak magukkal Hispániá-
ból. Arról nem is szólva, ami Jellingében az asturiai evezősök árából még rájuk esett.
Amíg haza nem értek, meg is voltak elégedve szerencséjükkel. De amikor Berse
embereiről hallottak, és látták nagy kiterjedésű földjeiket, jószágaikat és jól épített
hajóikat, akkor bizony megváltozott a kedvük. Komor hangulatban mesélgettek a
sok megpróbáltatásról, mely hét év alatt az andalúzok országában érte őket, és
közben egyre jobban elteltek haraggal Berse emberei iránt, akik csak futtában tették
lábukat Hispánia földjére, hogy aztán rögtön hazaevezzenek egész hajórakomány
ezüsttel meg arannyal. Görnyedt háttal ültek a padon, gondolataikba merülve köp-
ködtek maguk elé, és még a sör sem ízlett nekik.
- Ilyen az ember, akár pogány, akár keresztény szólt Willibald atya -, a
magáéval csak addig elégedett, amíg találkozik a szomszédjával, akinek több jutott.
- Nincs jobb dolog a gazdagságnál, ez igaz mondta Orm.
- Gunne volt az egyetlen, aki szerencsésen járt folytatta Toke. - Ő már nős
volt Krok útja előtt . . . Berse hazatérése után, amikor a többieket mind holtnak
vélték, felesége újra férjhez ment, és már egész sereg gyereke volt az új férjétől...
Megöregedett, gondolta Gunne, nem érdemes utána epekedni egy olyan embernek,
aki Almansur testőrségében szolgált. Így aztán könynyűszerrel talált magának
fiatalabbat és szebbet, akinek a karjára szép ezüst ékszereket aggathatott.
Mindazok, akik részt vettek Krok portyázásában, egyetértettek abban,
hogy kárpótlás nélkül nem tűrhetik Berse embereinek gazdagságát.
Körbe jártak a környéken felfegyverzett rokonaik kíséretében, és jogos
részüket követelték a kincsekből. De mindenütt barátságtalan választ kaptak, és zárt
ajtókra, készenlétben tartott fegyverekre találtak. Ekkor még jobban megdühödtek,
és most már úgy vélekedtek, hogy Berse emberei nemcsak hogy sok ezüsttel
tartoznak nekik, hanem becstelen emberek is, akik gyáván eleveztek, és Krokot meg
a többieket cserbenhagyták, amikor a hajókat elfoglalták az andalúzok.
- Nem segíthettek - mondta Orm -, hiszen a harcok után már nagyon
kevesen maradtak. Az volt a sorsunk, hogy az evezőkhöz láncoljanak bennünket.
- Meglehet - folytatta Toke -, de Kroknak sok rokona élt a faluban, és
kezdtek ők is embereinkhez hasonlóan gondolkodni. Követelték, hogy fizessék ki
Krok vezéri részét. Ezután mindkét részről fegyvert ragadtak, és megindult a
viszálykodás. Amikor én hazaértem, Halle és Grinulf sebesülten feküdtek az egyik
összecsapás után, de azért nem vesztették el a kedvüket, és mindjárt beszélni akartak
velem. Sok férfit megöltek, Ögmund és Krok öccse felgyújtottak egy házat, és két
ember benne égett. Berse néhány elpuhult embere kifizette, amit követeltek, csak
hogy nyugton maradhasson. Mások viszont dühösködtek, és azt akarták, hogy
Ögmundot, Hallét, Gunnét meg Grinulfot itéljék száműzetésre, meg engem is, ha a
segítségükre sietek.
- Egy dolgot máris tudok - szólt közbe Orm -, éspedig azt, hogy ezek után
te nem sokáig ültél tétlenül. Toke elgondolkodva bólintott, de azt felelte, inkább
nyugodtan szeretett volna élni asszonya mellett, mert nagyon jól
megértették egymást, és ez így van most is. De nem tagadhatta meg a segítséget
barátaitól, mert ez csorbát ütött volna a tekintélyén. Ezért azonnal melléjük állt.
Aztán nemsokára Gunne lakodalmán súlyos balszerencse érte. Nevetséges
szégyen és szerencsétlenség, ami sok gondot okozott neki, és jó néhány ember
életébe került.
- Jegyezzétek meg - mondta Toke -, hogy amit elmondok nektek, azon
most már nyugodtan nevethettek, anélkül, hogy fegyvert ragadnék, pedig nem egy
embert öltem meg csak azért, mert rajtam mosolyogni merészelt. Mert az történt
velem, hogy este részegen mentem a félreeső helyre, és ott ülő helyemben elaludtam,
amint az már sok emberrel megtörtént jól sikerült mulatságok alkalmával.
Miközben ott aludtam, két ember, akik a fal mögül másztak elő, lándzsát döftek
belém. Hirtelen felpattantam, álmosságom, mámorom abban a pillanatban
elpárolgott. Azt hittem, halálos sebet ejtettek rajtam. Ezt gondolták ők is, mert
elégedetten nevettek, amikor elillantak. De elhamarkodták a dolgot, s igy olyan
helyen találtak el, hogy kisebb sérülésekkel úsztam meg, mint gondoltam. Így is
soká kellett az ágyat nyomnom, mégpedig egész idő alatt hason fekve, és bizony
még soká eltartott, amíg kényelmesen tudtam ülni a padon. Ennél kellemetlenebb
dolog nem történt velem életem folyamán. Rosszabb volt, mint a gályarabság az
andalúzoknál.
- És sose fogtad meg azokat, akik megdöfködtek? kérdezte Orm.
- De igen, sikerült elcsípnem őket - mondta Toke. Eljárt a szájuk, s
dicsekedtek az asszonyok előtt. Így híre futott a dolognak. A nevük Alf és Steinar
volt, jó családból való fickók, Ossurnak, Stortrut bátyjának a fiai, aki Berse hajóján
volt kormányos, és mindig azzal dicsekedett, hogy anyai részről a Mörei Alf király
leszármazottja. Mindezt már akkor megtudtam, amikor sérüléseimmel feküdtem.
Ekkor fogadalmat tettem, hogy se sört, se nőt nem élvezek addig, amíg agyon nem
ütöm őket? És akár hiszitek, akár nem, megtartottam fogadalmamat. Amint lábra
álltam, mindennap kerestem őket. Végre egyik nap kedvezett nekem a szerencse.
Éppen halászatról érkeztek, s partra szálltak. Csaknem könnyeket hullattam
örömömben, amikor láttam, hogy kikötnek. Ott küzdöttünk egymással a parton, és
végeztem Steinarral. Ekkor a másik elmenekült, de én üldözőbe vettem. Kergettem
őt árkon, bokron, legelőn, mezőkön keresztül apja tanyája felé. Gyors lábú ember
volt, és az életéért futott, de ugyanezért az életért futottam én is, meg azért, hogy
feloldhassam magam a fogadalmam alól. Nem messze a tanyujuktól utolértem,
amikor a szívem már csaknem megpattant. Ott, az aratók színe előtt hasítottam
ketté, Sose éreztem még jobban magam, mint amikor elterült előttem. Nyugodtan
hazamentem, és egész nap sört ittam. Asszonyomnak azt mondtam, hogy a
legrosszabbján már túl vagyunk. De sajnos nem egészen így volt.
- Mi gondod lehetett még, miután sikerült bosszút állnod? - tudakolta
Orm.
 - A falu népe, akár barát, akár ellenség, nem tudta elfeledni, hogyan
kaptam a sebeimet - folytatta Toke komoran -, és nem szakadt vége a csúfolódásnak.
Azt hittem, hogy bosszúm véget fog ennek vetni, mivel egymagam öltem meg
mindkettőjüket. De ez se sokat hasnált. Nemegyszer kellett nekem meg
Rödnäbbának leszoktatnunk férfiakat arról, hogy engem látva elmosolyodjanak, de
még ez sem akart segíteni. Később már azok is haragra gerjesztettek, akik komoly
arccal álltak elém, mert tudtam, hogy mire gondolnak. Költöttem egy jó dalt arról,
hogy mint öltem meg Alfot és Steinart. De hamarosan megtudtam, hogy három nóta
járja a sebesülésemről, és a tanyák népe csaknem halálra neveti magát rajtuk. Ekkor
rájöttem, hogy én már sose lelem nyugtomat a faluban. Asszonyommal és egész
házam népével együtt a nagy erdőn keresztül elindultunk Uarendbe, ahol rokonaim
éltek. Itt vettem tanyát, és azóta elégedetten élek, a szőrmekereskedés folytán
gazdagabb vagyok, mint amikor odakerültem. Van három fiam, akikből előrelát-
hatólag derék emberek lesznek, meg egy lányom, akiért verekedni fognak majd a
kérők, ha eljön az ideje. Arról a balszerencséről azonban, amely Listerből elűzött,
sose beszéltem senkinek. Csak neked és a kis papnak mondtam most el, mert tudom,
hogy senki se fogja azt tőletek meghallani. Mert akkor újra kezdődnék a nevetés, a
gúnyolódás, noha már négy éve elinúlt, hogy ez a szerencsétlenség történt velem.
Orm kijelentette, hogy ez szórakoztató elbeszélés volt, és Toke ne
aggódjék, ő nem fecsegi el senkinek.
- De azért szívesen meghallgattam volna a rólad költött dalokat - mondta
-, bár igaz, hogy senki se mondja el szívesen a saját magáról szóló gúnydalokat.
Willibald atya megtöltötte korsóját, és kijelentette, hogy az efféle
irigységről, viszályról, lándzsadöfködésről - bárhol is érje az embert -, bosszúról és
gúnydalról meg egyéb hasonló dologról szóló történeteket nem nagy örömmel
hallgat, bármilyen véleményen is van Orm.
- Arról pedig meg lehetsz győződve, Toke - mondta a kis pap -, hogy én
nem futok házról házra az ilyesmivel, mert különb mondanivalóim is vannak. Az az
egyetlen jó ebben a történetben, hogy hasznos tanulságot vonhattál le belőle. Annyit
tudok rólad, részben abból, amit Orm mesélt, hogy mindig élénk, bátor, vidám és
magabiztos ember voltál. És azért mégis, amikor ez a balszerencse ért, amelyen
együgyű emberek nevetni valót találtak, megijedtél, és miután rádöbbentél, hogy
erőszakkal nem tudsz véget vetni a csúfolódásnak, elmenekültél a faludból. Akkor
nekünk, keresztényeknek jobb dolgunk van, mert ha mi az igazi fajtából valók
vagyunk, nem törődünk az emberek véleményével, hanem csak Istenével.
- Látod, ezek értelmes szavak, amiken gondolkodnunk kell - fordult
barátjához Orm -, mert tudd meg, Toke, hogy ez a pap okosabb, mint te meg én, és
mindig jó hallgatni a tanácsára.
- Úgy veszem észre, a sör hatni kezd mindkettőtökre - szólt Toke -, ha így
beszéltek. Azt hiszed, kis pap, rá tudsz venni, hogy keresztény legyek?
- Bizony azt - válaszolt Willibald atya határozottan.
- Nagy feladatot vállalnál - mondta Toke -, nagyobb fáradságodba kerülne
ez, mint eddigi térítéseid bármelyike.
- Nem lenne szégyen rád nézve, ha megkeresztelkednél - szólt Orm. -
Hiszen látod, én is ezt tettem. Ettől lágyultam el lélekben, de a karom se lett gyen-
gébb, és keresztelkedésem óta sose panaszkodhattam a szerencsémre.
- Ez meglehet - mondta Toke -, de te nem vagy szőrmekereskedő. Ebben
az országban egyetlen szőrme kereskedő se lehet keresztény. Bizalmatlanságot
keltene mindazokban, akik velem kereskednek. Cserélgeti az isteneit, mondanák a
virdek, ki bízhat akkor benne? Nem, Orm, barátságból sok mindent megteszek
neked, és neked is, kis pap, de ezt az egyet nem. Mirah, az asszonyom, rettentő
haragra gerjedne, mert még él benne a keresztények gyűlölete. Úgy vélem, elég
heves természetű egyébként is, s nem szeretném ilyesmivel ingerelni. Hiábavaló
tehát, hogy velem próbálkozz, kis pap, noha a barátod vagyok, és az is maradok,
amíg csak élek!
Még Willibald atya se talált kiutat ebből a kutyaszorítóból. Orm ásított
egyet, és azt mondta, késő van, ideje lenne már lefeküdni. Nagy barátságban váltak
el Tokétól. A barátok hálát adtak a sorsnak, amely újra összehozta őket, és
elhatározták, hogy ezentúl gyakrabban találkoznak.
Orm és Willibald atya visszatértek táborhelyükre, ahol csend és békesség
honolt. A holdfényben horkolva feküdtek az emberek a hamvadó tüzekből
szállingózó sápadt füstsávok árnyékában. De Orm egyik embere még ébren ült, és
felemelte fejét, amikor a közelébe értek.
- Üzenet jött kettőtöknek - mondta álmosan. Nézzétek ezt a zacskót, a
baglyok huhognak, amióta nálam van. A pataknál voltam, hogy igyak, amikor
odajött egy ember a finnvedingek táborából, és téged keresett, Orm. Azt mondtam,
hogy a virdek felé mentél. Ekkor áthajította a zacskót a patakon, és azt mondta,
üdvöletét küldí a gröningi Ormnak és hosszú orrú papjának. Megkérdeztem tőle, mi
van a zacskóban. Káposztafejek, mondta nevetve, és sarkon fordult. Én azt hiszem,
hogy valami rosszabb van benne. Itt van. A zsinórja még érintetlen!
Ezzel a zacskót Orm lábai elé rakta, lefeküdt, és rögtön álomba merült.
Orm komor tekintettel nézegette a zacskót, majd a papra nézett.
Mindketten fejüket csóválták.
- Ebben valami sátánságot érzek - mondta Willibald atya. - Más nem lehet.
Orm megoldotta a zsinórt. Két emberfej gurult eléjük a földre. Willibald
atya fájdalmas kiáltással térdre esett.
- Mindkettő beretvált! - mondta. - Krisztus papjai! Pogányok gyilkolták
meg őket! Hogyan érthetné meg emberi értelem Isten akaratát, ha a sátán ilyesmiben
leli kedvét?
Közelebbről megnézte a két fejet, majd karját az ég felé emelte.
- Ismerem őket, mindkettőt ismerem! Ez Sebastian atya. Igen jámbor
ember volt. Őt kellett volna a mi bolond tanítónknak kiváltania a rabszolgaságból.
Most Isten váltotta meg, és felemelte őt az égbe a szent mártírok közé. A másik a
rheimsi Mithard testvér. Egyszer Poppo püspökkel Harald királynál járt. Később
Skonéba jött, és többé nem hallottak róla. Bizonyára ő is rabszolgaságba esett. A
füléről ismerem meg. Tisztalelkű, buzgó férfi volt. Egyszer a császár udvaránál
Theofano császárnő egyik szerzetese Konstantinápolyban, ezt a várost az északiak
Miklagordnak nevezik, leharapta az egyik fülét, amikor nézeteltérés támadt közöttük
a Szentlélek miatt. Azt szokta mondogatni, hogy fülét az eretnekség elleni
küzdeleinben adta oda, és szívesen áldozná fejét is a pogányság elleni harcban. És
most úgy történt, ahogyan mondta.
- Ha ezt kívánta, akkor jól van - mondta Orm. De azt hiszem, hogy a
finnvedingek nem azért nyakazták le Isten szolgáit, hogy a kedvükre tegyenek, akár-
milyen szentek voltak is. A fejeket pedig azért küldték el, hogy gyalázatot és
bosszúságot okozzanak nekünk. Ez a jutalmunk, amiért megkereszteltük Östent meg
két emberét, és futni hagytuk őket, ahelyett, hogy megöltük volna mind a hármat,
amikor a kezünkben voltak. Ezt most magad is éppúgy bánhatod, mint én!
- A jótett mindig jó, és azon sosincs megbánni való, bármit is von maga
után - szólt Willibald atya. - A szent fejeket otthon temetem el a templomban, mert
belőlük, meglásd, sok erő árad majd.
 És Willibald atya parancsára Orm segített füvet és dús lombú ágakat
gyűjteni, amiket a zacskóba tömködtek. Azok közé azután gondosan beágyazták a
fejeket, és újra átkötötték a csomagot . . .
 12
Ting a Kraka-kőnél

Másnap reggel, miután minden néptörzsből, a virdekéből, a göingeiekéből

és a finnvedingekéből tizenkét tagú küldöttséget választottak, a küldöttek félkörben
helyezkedtek el a kő körül, úgy, ahogy az már ősidők óta szokásos volt. Minden
csoport külön-külön. Mögöttük helyekedett el a többi részvevő, hogy meghallgassa a
bölcs emberek szavát.
A virdek tizenkét embere középen ült és az ő vezetőjük állt fel először.
Dadogó Ugge volt a neve, Oar íia. Öreg ember volt, és őt tartott "ak a
legbölcsebbnek egész Varendben. Csak akadozva tudott beszélni, de abban
mindenki egyetértett, hogy gondolkodni viszont annál jobban tud. Úgy hirlett, hogy
bölcsessége már ifjú korában is feltűnő volt, amikor időnként háromnapos tinget is
végigült, anélkül, hogy egy szót szólt volna, csak olykor-olykor csóválta meg a
fejét.
Odament a kőhöz, a ting részvevőihez fordult és így szólt:
- Bölcs emberek jöttek itt össze. Nagyon bölcs emberek. Uarendből,
Göingéből, Finnvedenből, atyáink ősi szokása szerint. Helyes dolog ez. Űdvözöllek
benneteket, és békét hirdetek. Váljék bölcsességtek mindenki hasz-, nára. Azért
jöttünk el ide, hogy a békéről tanakodjunk. Úgy van az az emberekkel, hogy az
egyik így gondolja, a másik úgy. Én öreg vagyok, és már sok mindent megértem, és
tudom, hogy mit gondolok. Azt gondolom, hogy a béke jó! Jobb, mint a viszály,
jobb, mint a tűz meg a gyilkosság. Béke honolt köztünk három egész éven át, és
ebből semmiféle kár nem származott. És abból se származik kár, ha a béke tovább is
fennmarad. Akinek panasza van, azt meghallgatjuk, és ítéletet mondunk. Akik pedig
meg akarják egymást ölni, ám tegyék, itt a kő előtt, a ting törvénye és szokása
szerint. De a béke mindennél fontosabb!
Ezután Látnok Sone, a göingeiek küldöttségének vezetője állt fel. Olyan
öreg volt, hogy a mellette ülő két férfi segítette fel, de ő bosszúsan félrelökte őket,
gyorsan odabotorkált a kőhöz, és Ugge oldalára állt. Magas, szikár, csontos, aszott,
görnyedt hátú, hosszú orrú ember volt, őszes, ritka szakállal. Bár a nyár végi nap
még melegen sütött, szőrmés, rövid köpeny volt rajta, és a fején vastag rókaprém
sapka. Arcáról rendkívüli bölcsesség sugárzott. Már régóta nagy hírnévnek
örvendett. Mindenki ismerte őt látnoki képességéről. Megtalálta az elrejtett
kincseket, és előre megjósolta az elkövetkezendő szerencsétlenségeket. Ezenkívül
hétszer volt nős. Huszonhárom fia és tizenegy lánya volt. - Azt beszélték, még
mindig azon iparkodik, hogy legyen még egy fia és még egy lányá. Emiatt a
legnagyobb tiszteletben állt a göingeiek között . . .
Ő is békét hirdetett, és sok szépet mondott a göingeiek békeszeretetéről,
mely oly erős volt, hogy négy év óta nem viseltek hadat sem a virdek, sem pedig a
finnvedingek ellen. Ez az idegeneknek olybá tűnik talán, mintha nemtörődömség és
elpuhultság vert volna gyökeret a göingeiek között. De aki ezt gondolja, téved. Ők,
atyáikhoz hasonlóan, most is mindig készen állnak, hogy éles pengékkel
leckéztessék meg azt, aki nékik kárt akar okozni, amint erről tanúskodhatnak is
azok, akik ilyesmivel próbálkoztak. De tévedés volna az is, ha valaki azt hinné,
hogy a béke a bőség éveinek, a gazdag termésnek, a dús legelőknek és a dögvésztől
megkímélt jószágok állapotának következménye. A jóllakott göingei semmivel se
 rosszabb harcos, mint az éhező, és akaratereje se gyengébb. Egy dolgon múlott
minden: azon, hogy bölcs és értelmes vezetőik voltak, és mindenki követte
tanácsaikat.
- És amíg ilyen vezetőink vannak, és a többiek engedelmeskednek nekik -
folytatta -, jó dolgunk lesz. De az évek múlásával egyre kevesebben leszünk, és
azok közül, akikben tökéletesen meg lehet bízni, lassankint senkit se látok itt a
tingben, kettőnket kivéve, Uggét és jómagamat. Ezért szükségesebb, mint valaha,
hogy a küldöttségekben részt vevő fiatal emberek, akiknek még egy ősz szál sincs a
szakállukban, meghallgassanak bennünket, és így tanuljanak valamit abból a
bölcsességből, amellyel bizony még nem sokan dicsekedhetnek. Mert jó az, ha az
öregek tanácsot adhatnak, és a fiatalok megértik, hogy saját eszükkel még nem sokra
mennek . . .
Harmadiknak a finnvedingek vezetője lépett elő, és állt a másik kettő
mellé. Olof Sommarfogelnek2 hívták. Egészen fiatal volt, mégis jó híre volt már. Jó
növésű, sötét bőrű, éles tekintetű, büszke modorú ember volt. Járt keleten, és a
kijevi király meg a konstantinápolyi császár szolgálatában állt, majd nagy vagyonnal
tért haza. A Sommarfogel nevet azért kapta, mert hazatérése óta mindig nagy
pompa vette körül, és nagyon szerette a szép színes ruhákat. Neki magának is
tetszett a Sommarfogel elnevezés.
Valamennyi finnveding küldött hangos örömrivalgással fogadta, amikor
előlépett, mert valóban vezéri jelenség volt. Ahogy Ugge és Sone mellé állt, rögtön
szembetűnt a köztük levő különbség. Zöld, aranyszegélyes köpenyt viselt és
fényesen csillogó ezüstsisakot.
Ő is békét hirdetett, de kijelentette, hogy bizalma az öreg emberek
bölcsességében nem olyan csorbítatlan, mint a többieké. Ész - az ő véleménye szerint
máshol is akadhat. Nem akar ellene szólni az öregeknek abban, hogy a béke nagy
dolog, de mindenkinek meg kell gondolnia, hogy a béke fenntartása egyre nehezebb
lesz, éspedig főként ama nyugtalanság miatt, amit a keresztények idéznek elő itt-ott
gonoszságukkal és sötét fondorlataikkal.
- És én tudom, hogy miről beszélek - folytatta -, amikor a keresztényekről
szólok. Mindnyájan tudjátok, hogy öt évet töltöttem Konstantinápolyban, és ott két
császárt szolgáltam, Basiliust és Konstantint. Ott alkalmam volt látni, mire képesek a
keresztények gonoszságukban, még akkor is, ha csak egymást bánthatják. Levágják
egymás orrát meg fülét, teljesen jelentéktelen dolgok miatt, vagy éppenséggel
kiherélik egymást. A fiatal nőket, még ha szépek is, kőházakba zárják, és megtiltják
nekik, hogy férfiakkal találkozzanak. Aki pedig vét ez ellen, azt élve befalazzák, és
úgy pusztítják el. Időnként előfordul, hogy ráunnak a császárjukra, vagy kifogásaik
támadnak rendelkezései ellen. Ilyenkor elfogják őt és fiát, és izzó vasakkal szúrják ki
szemüket.
Mindezt keresztény hitük miatt teszik, mert úgy vélik, hogy helyesebb
megcsonkítani az embereket, mint megölni. Ha pedig így bánnak egymással, velünk
mit tennének, akik nem vagyunk keresztények? Ezért mindenki idejében gondolja
meg magát, s nézzünk szembe a veszéllyel, amíg nem késő. Az előbb voltunk tanúi
annak, miképpen tolakodott egy keresztény pap ide a kőhöz, és hogyan okozta egy
ember halálát. Göingeiek hozták ide őt, talán gonosz szándékkal. Ez az ügy az ő
ügyük és a virdeké, bennünket finnvedingeket nem érint. De bizonyára jó lenne, ha a
tingen határozatot hoznánk, miszerint valamennyi keresztény papot, aki a
göingeiekhez, virdekhez és a finnvedingekhez jön, azonnal meg kell ö1ni, és nem
szabad őket még rabszolgaként sem életben tartani, még kevésbé pedig hagyni, hogy
2
Sommarfogel - nyármadár
zavartalanul vándorolhassanak, és mindenfélét összefecsegjenek. Ezáltal sok bajt
hárítanánk el, és könnyebb lenne fenntartanunk a békét.
Így beszélt Olof Sommarfogel, és sokan elgondolkodva bólintottak
szavaira.
Ezután két társával együtt felült a vezéri kövekre, amelyek a fűben
feküdtek a Kraka-kő előtt, és a ting megkezdődött.
Ősi szokás volt, hogy azokkal az ügyekkel kezdték, amelyeknek a ting
volt a színhelye, és ezért a tanítóé lett az első. Ugge elégtételt kért a megölt
Styrkarért, tudni akarta, kinek a tulajdonát képezi a keresztény pap, és mi dolga van
a tingen.
Orm, aki a küldöttek között ült, felállt, és azt válaszolta, hogy a pap az ő
tulajdonának mondható, noha szabad ember és nem rabszolga.
- Békésebb embert nehezen lehetne találni - mondta. - Nem erőszakos, és
egyedül az írások olvasásához, aa énekléshez meg a nőkkel való bánásmódhoz ért.
Ide pedig azért jött, hogy egy feladatot végrehajtson, de erre már nem kerülhet sor.
Orm ezután mesélt a tanítóról és küldetéséről, hogyan küldték őt el
Hedebyből egy pap helyébe, akit a finnvedingeknél rabszolgaságban tartottak, de
akit most megöltek.
- Erről pedig majd a továbbiakban fogunk beszélni - mondta. - Ami pedig
Styrkar halálát illeti, arról azok tanúskodjanak, akik látták, hogyan is történt. Én
magam alig hiszem, hogy a pap embert tudna ölni.
Látnok Sone is úgy vélte, hogy a szemtanúkat kellene meghallgatniuk.
- De bárhogy is alakul a dolog - mondta -, nem szeretném, ha
ellenségeskedést okozna a virdek és göingeiek között. Te ítélj egyedül ebben az
ügyben, Ugge. A szóban forgó férfi idegen, nem sokat ér, és ráadásul keresztény is,
ezért nem lesz nagy kár érte, akárhogyan is ítélkezel. Tőlünk, göingeiektől pedig
nem követelhetsz kárpótlást Styrkar megöléséért, ha egyszer azt idegen ember
követte el.
Ezután meghallgatták a tanúkat. Sokan látták Styrkart, amint a kőről
hangos kiáltással lezuhant, de hogy ütés érte volna, azt nem látta senki. Toke
Grogullesson, aki a virdek küldöttségében foglalt helyet, és aki elsőnek ért oda,
szintén nem tudta ezt teljes biztonsággal állítani. Azt azonban kijelentette, hogy a
kereszt, amit a keresztények papja a kezében tartott, oly vékony pálcikákból volt
összetákolva, hogy az legfeljebb csak egy tetű agyoncsapására lett volna alkalmas.
Ilyen szívós vén róka ellen, mint Styrkar, aligha érhetett volna valamit. Ezért ő azt
hiszi, hogy az öreg megcsúszott, és esés közben nyakát szegte. A legpontosabb
tájékoztatást azonban erre nézve az asszonyok adhatják - mondta -, akik a
helyszínen tartózkodtak, már amennyiben hajlandónak mutatkoznak az igazságot
elmondani.
Ugge gondolataiba mélyedve üldögélt. Végül azt mondta, nincs más hátra,
meg kell hallgatniuk az aszszonyokat.
- A virdek asszonyai régi törvényünk szerint teljes érvényű tanúk -
mondta -, noha senki se tudja megmondani, -hogyan is jött létre ez a határozat. Az is
igaz, hogy hiábavalóan nem szoktuk őket ilyesmire igénybe venni. Mert egy
férfinál keresni az igazságot, az olyan, mintha egy kakukkot keresnénk az erdő
mélyén. De egy nőnél keresni az igazságot, az meg olyan, mintha a kakukk
kiáltásának a visszhangját keresnénk. Most azonban csak az asszonyok látták, mi
történt. Egy szent helyen elkövetett papgyilkosság olyan dolog, amit körültekintően
kell megítélni. Ezért hát hallgassuk meg őket.
 Az asszonyok a közelben voltak, és most előjöttek, az egész csoport
egyszerre, mind a fiatalok, akik körülugrálták a követ, mind pedig a vénasszonyok,
akik segítségükre voltak a szertartás alkalmával. Valamennyien legjobb ruhájukat
viselték, karperecek, nyakláncok csillogtak rajtuk, széles öv volt derekukon, a
fejükön meg tarka kendők. Amikor a bírák és küldöttek elé léptek, eleinte félénken
viselkedtek.
Velük jött a tanító is. Rossz bőrben volt. Kezét összekötözték, és a nyakát
is zsineg szorította. Ennél a zsinegnél fogva cibálták a vénasszonyok, úgy, mint
amíkor a bakokat a kőhöz vezették. Nagy nevetés tört ki erre a látványra a
küldöttek és a hallgatáság között.
Ugge félrehajtotta a fejét, megvakarta a füle tövét, és gondterhelt arccal
szemlélte őket. Kérte, mondják el neki, mi történt Styrkar halálakor: foglyuk halálos
csapást mért-e rá, vagy sem. Mondják el az igazságot, de úgy, hogy egyszerre csak
ketten vagy hárman tanúskodjanak.
Kezdetben az asszonyok megszeppentek a saját hangjuktól. Sugdolóztak,
és nehezen tudtak megegyezni abban, hogy ki legyen az első. A foglyuk, mondták
később, odament a kőhöz, nagyot kiáltott, és Styrkar fejére ütött a keresztjével,
úgyhogy az hangosan felkiáltott. Ezután a keresztet a gyomrába döfte, és letaszította
a kőről. Ebben valamennyien megegyeztek, néhányan viszont kitartottak amellett,
hogy a keresztény pap csak egyszer ütött az öregre, mások meg azt állították, hogy
kétszer, és ebből szóváltás támadt közöttük.
Amikor a tanító meghallotta a vallomást, elfehéredett az ijedségtől és
meglepetéstől. Az ég felé emelte megkötözött kezeit, és emelt hangon így králtott:
„Nem, nem!”. De senki sem törődött vele. A vénasszonyok megrántották a zsineget,
hogy elhallgattassák.
Ugge kijelentette, hogy ez a vallomás teljesen kielégítő és hitelesnek
tekinthető, miután ennyi személy egyhangúan vall. Hogy a gyilkos egyszer vagy
kétszer ütött oda, az nem számít. Most már világos, hogy szent helyen papot öltek
meg.
- Ez a vétek - mondta -, a legrégibb időktől fogva a legsúlyosabbak közé
tartözik, és oly ritka, hogy sok bölcs ember egész életén át részt vesz tingeken
anélkül, hogy hasonló vétekben kellene ítélkeznie. Az érte járó büntetést, mely
emberemlékezet óta fennáll, talán az öregeken, Sonén meg rajtam kívül senki sem
ismeri. noha meglehet, hogy te, Olof, aki magadat nálunknál bölcsebbnek tartod,
szintén ismered.
Olof Sommarfogelen látszott, hogy a kérdés nem nagyon tetszik neki, de
gyorsan azt felelte, hogy sokszor hallott ennek a véteknek a megtorlásáról. A
büntetést úgy kell végrehajtani, hogy a gyilkost lábánál fogva felakasztják egy fa
legalsó ágára, fejét pedig egy hangyabolyba lógatják.
Ugge és Sone elégedetten mosolyogtak.
- Nem is lehet mást várni tőled, mint hogy tudatlan légy ebben a dologban
- mondta Ugge -, hiszen fiatal vagy. A bölcsesség és a tudomány elsajátításához
hosszabb időre van szükség, mint hinnéd. Az igazi büntetés az, hogy a gyilkost
Yggnek adják, akit az ősidőkben atyáink Odinnak neveztek. És most Sone mondja
el, hogyan is történik a dolog.
- Veszünk húsz jó lándzsát - mondta Sone -, olyanokat, amelyeknek nem
korhadt a nyelük. A lándzsákat félig a földbe kell nyomni, sűrűn egymás mellé,
hegyükkel fölfelé. Ezekre hajítják a gyilkost, s addig kell ott maradnia, amíg
csontjai a földre nem hullanak.
 - Így van - mondta Ugge -, csak egyetlen dologról feledkezett meg Sone,
méghozzá arról, hogy háttal kell a lándzsákra hajítani, hogy arccal az ég felé for-
duljon.
Elégedett moraj zúgott végig a gyűlésen, amikor mindezeket
végighallgatták. A büntetés olyan régi volt, és olyan ritkán fordult elő, hogy még
senki se látta. A tanító ekkor megnyugodott, lezárt szemmel állt, és magában
mormogott. Az asszonyok között azonban nagy nyugtalanság támadt. Hangasan
kiáltozták, hogy ez bolondság, és ők nem így gondolták. Néhányan, akik Uggéval
rokonságban voltak, közel nyomultak hozzá. Vénember nek nevezték, és tudni
kívánták, miért nem mondta ezt meg nekik, mielőtt tanúskodni kezdtek. Azért
beszéltek így, mert meg akarták tartani a keresztény papot, akit nagyon
megkedveltek, mert jobbnak tartják Styrkarnál.
A leghangosabban azonban az egyik vénasszony, Styrkar testvérének
lánya rikácsolt. A többiek elcsendesedtek, hogy szavait meghallgassák.
Magas, tagbaszakadt nő volt. Reszketett a haragtól, amint Ugge elé állt.
Kijelentette, hogy Varendben nem lesz rend, amíg nem az asszonyokat ültetik
bíráskodni, és nem küldik a vénembereket fapálcikákkal játszani a fásdombra.
- Én ápoltam Styrkart, ezt a gonoszt, sok éven keresztül - kiáltotta -, és ő
tartott el. Miből éljek ezután, hogy meghalt? Hallod-e, mit mondok, te vénember?
Aztán jön ide egy másik pap, egy szép fiatalember, aki okosnak és engedelmesnek
látszik. A halálát okozza, bár azt senki sem tagadhatja, hogy már itt is volt az ideje.
Milyen kárpótlást nyújtasz nekem? Ha a fiatalembert lándzsára hajítod, abból
senkinek semmi haszna! De én azt mondom, hogy ítéljétek őt nekem Styrkar
helyébe, akit elvesztettem. Elég ügyes pap, és a kő körül lejtett tánc végét mindenki
megelégedésére rendezte. Kilenc hónap múlva egész Varend láthatja majd, milyen
hatása volt varázslatának. Ilyen paphoz sokan fognak járni, mindenféle ajándékot
juttatnak neki, és nekem is jut belőle, akár férjemül veszem őt, akár rabszolgának.
Mi dolga lenne a lándzsákon? Inkább magad feküdj oda, miután úgyis
megbolondultál magas korodra a sok tudományodtól. Nekem kell őt megkapnom
kárpótlásként, ha van igazság a földön. Hallod, amit mondok?
Megrázta öklét Ug:ge orra előtt, és úgy tett, mintha le akarná köpni.
- Igaza van, igaza van, Katlának igaza van! - kiáltották az asszonyok. Meg
akarjuk őt tartani Styrkar helyett!
- Ilyen papra van szükségünk!
Ugge mind a két kezével intett, és teljes erejéből kiabált, hogy
elhallgattassa őket. Mellette ült Olof Sommarfogel, és csaknem hátrazuhant a kőről a
bölcs vénember szorongatott helyzete feletti örömében.
Ekkor azonban fölemelkedett Látnok Sone, és olyan hangon szólalt meg,
amely mindenkit elhallgattatott. - Béke hirdettetett a ting felett - mondta -, és a
bölcs férfiak türelme az asszonyokkal szemben határtalan. Bizony, nem
lenne jó, ha azt kellene elmondanunk, hogy a békét megzavarták. Ez pedig rátok,
asszonyokra nézve volna a legrosszabb, mert akkor esetleg vesszőztetésre ítélnénk
benneteket, itt a nép színe előtt, jó nyírfavesszőkkel vagy mogyorópálcákkal, és nagy
szégyent kellene elviselnetek. Rajtatok nevetne mindenki, amíg csak éltek. Ezt
pedig egyiketek se kívánhatja. Ezért most már elég legyen a kiáltozásból és a
lármából. Egy dolgot azonban meg akarok kérdezni tőletek, mielőtt elmentek innen:
megütötte a keresztény pap Styrkart vagy nem?
Az asszonyok elcsendesedtek, majd egyöntetűen azt válaszolták, hogy a
keresztény pap hozzá se núlt Styrkarhoz, csak kiáltott valamit, és felemelte a
keresztjét. Ekkor esett hátra Styrkar, és meghalt. Ez a színtiszta igazság, mert ők
éppoly jól el tudják mondani az igazságot, mint bárki más.
Az asszonyok ezután elmehettek. A Katla nevű vénasszony is elporoszkált
a foglyával, közben pedig Ugge megbeszélést folytatott a küldöttségével. Néhány
küldött úgy vélte, hogy a papot meg kellene ölni, mert nyilvánvaló, hogy az ő
varázslata által vesztette el Styrkar az életét, és egy keresztény paptól különben is
minél előbb szabadulni kell. Mások ellenezték ezt, és úgy vélték. hogy aki
Styrkarból ki tudta varázsolni az életét, az megérdemli, hogy életben maradjon. Mert
ez esetben bizonyára hasznára volt az asszonyoknak is. Ezenkívül gondolni kell arra
is, amit a vénasszony mondott, tekintve, hogy kártérítést a göingeiektől úgyse
követelhetnek.
A vita végén Ugge úgy ítélkezett, hogy Katla tartsa meg a keresztény
papot rabszolgájául a mostanitól számított negyedik tingig, és ezalatt úgy vegye
hasznát, ahogy akarja. Se Sonénak, se másnak nem volt ez ellen semmi kifogása.
- Magam sem ítélkezhettem volna jobban - mondta Orm WilLibald
atyának, amikor erről beszélgettek. - Most boldoguljon a pap a vénasszonnyal,
ahogy tud. Hisz úgyis rabszolgaság lett volna a sorsa a smolandiaknál.
- A Szentlélek volt vele, minden hibája ellenére, amikor fölment a pogány
paphoz és a kő körül levő iszonyatokhoz - mondta Willibald atya -, most meg lehet-
séges, hogy nagy dolgokat tud majd véghezvinni Isten dicsőségére.
- Lehet - mondta Orm -, de az a legjobb, hogy megszabadultunk tőle.
Hadd lelje örömét az asszonyokban, még ha azok másokéi is. Ebben nincs semmi
kivetnivaló, de nagyon ellenemre van az ilyen férfi, aki semmirevaló, pedig Krisztus
papja, és akiért a nők mind megbolondulnak, amint meglátják.
- Sok bűnhődni valója van - vélekedett Willibald atya -, ha ez a
vénasszony Katla kapja a karmai közé. Az is biztos, hogy inkább lennék most az
éhes oroszlánok barlangjában Dániel prófétával együtt, akiről már meséltem neked,
mint a tanító bőrében. De minden Isten akarata szerint történik.
- Bárcsak lenne Isten a továbbiakban is jóindulatú hozzánk - mondta Orm
jámboran.
Négy nap tartott a ting, és sok peres ügyben ítélkeztek. Ugge és Sone
bölcsességét mindenki fennhangon dicsérte, kivéve azokat, akik ellen ítéletet
mondtak. Olof is bölcs bírának bizonyult, mert fiatalsága ellenére is elég tapasztalt
volt. Maga Ugge is nemegyszer kijelentette, hogy idővel még viheti valamire. Nehéz
ügyekben, amikor lehetetlen volt a felek kibékítése, s a bírák és a küldöttek
véleménye is megoszlott, a harmadik bírót is igénybe vették, hogy segítségükre
legyen az ítélethozatalban. Néhányszor, amikor a virdek és a göingeiek között folyt
a vita, Olof Sommarfogel döntött pártatlan harmadikként, és dicsőséget szerzett
nevének.
Eddig minden jól ment, de a hallgatóság egyre inkább nyugtalankodott,
mert egyetlen valamire való párviadal sem adódott. Bár második nap egy finnveding
és egy göingei között lórablás miatti viszályban - mivel tanúk nem voltak, és
mindkét fél egyformán makacs és egyformán tanulékony volt a hazugságokban -
párviadalt ítéltek ugyan, ebben senkinek sem telt öröme. Ugyanis mindketten olyan
ügyetlenek voltak, hogy amikor felálltak egymással szemben, kardjukkal rögtön
kettéhasították egymást, és holtan estek össze. A közönség csalódottan vigyorgott,
és úgy találta, hogy a ting kedvezőtlenül alakul.
De harmadnapra megjavult a hangulat. Bonyolult, sokat ígérő ügy került
napirendre.
 Két vird - mindkettő ismert és tekintélyes ember -, Askman és Glum lépett
elő, és panaszt emelt kettős nőrablás ügyében. Mindketten a leányukat vesztették el.
Férjhez menendő korban levő, feltűnően szép lányok voltak, akiket két göingei
vidravadász rabolt el a Nagyökörréttől keletre elterülő vadonban. A rablók közismer-
tek voltak: Agne Sleven az egyik - az Elégett Koldbjörn fia - és Slatte a másik, akit
Róka Slatténak neveztek, s az Uvabergi Gudmund testvérének volt a fia. Uvabergi
Gudmund a göingeiek küldöttségében foglalt helyet.
A rablás egy évvel ezelőtt történt. A fiatal nőket, amint hírlik, a rablóik
még most is fogva tartják. Askman és Glum háromszoros menyasszonyi váltságdíjat
követeltek lányaikért, valamint méltányos kárpótlást a kárért, amit Gudny, az
özvegy, Glum testvére elszenvedett. Ö együtt volt a lányokkal, amikor a rablás
történt, s ez annyira megviselte, hogy hosszú időre félig elvesztette az eszét. Az
özvegy, mint mondták, itt van a tingen, vallomása meghallgatható. Mindig nevezetes
volt igazmondásáról, és mivel sokan tanúsítani tudják, hogy most már visszanyerte
teljes értelinét, ő volna az a tanú, aki a legpontosabban elmondhatná, hogyan is
történt az eset.
Ekkor előlépett Gudny, az özvegy. Erőteljes, tekintélyes asszonyság volt,
még elég fiatal ahhoz, hogy a férfinem kívánatosnak találja. Gudny érthetően és ko-
molyan elmesélte, miképpen történt a dolog.
Ő meg a lányok útnak indultak a vadonba, hogy gyógynövényeket
gyűjtsenek. Egész nap keresniük kellett, mert ezek a növények arrafelé egyre
ritkábbakká válnak. Szedegetés közben messzebbre jutottak, mint gondolták volna.
Egyszerre rettenetes zivatar tört ki, mennydörgéssel és jégesővel, úgyhogy szörnyen
féltek. Bőrig áztak, és el is tévedtek. Bolyongtak anélkül, hogy ösvényt vagy
nyomot találtak volna, míg végre egy folyónál földbe vájt odúra bukkantak, ahol
megbújhattak. De akkor már nagyon megviselte őket a hideg, a fáradtság és az
éhség. Az odúban két férfi tartózkodott; vadászok voltak, akik vidrára lestek. Gudny
kissé megnyugodott, mert nem látszottak veszélyeseknek.
A férfiak szívesen látták, és a tűzhöz ültették őket, ennivalóval és meleg
sörrel kínálták mindhármukat. Ott ültek egészen addig, amíg a zivatar véget ért,
pedig már sötét éjszaka volt. Eleinte - folytatta az özvegy - csak a zivatartól félt, és
attól, hogy megfázik a vizes ruhában, mert fájt a háta. De aztán a lányokat kezdte fél-
teni, és nagyon megijedt. A férfiak elégedettek voltak, és azt mondták, hogy ennél
kellemesebb dolog nem is történhetett volna velük, mert már régóta nem láttak nőt.
Nagylelkűen töltöttek a sörből, amit egy hordóban tartottak az odúban,
megmelegítették, és azzal itatták a lányokat. Nekik persze ez hamarosan megártott,
mivel nem szokták meg a serivást.
Ő ekkor érdeklődni kezdett, hogyan juthatnak haz;a. Meg is magyarázták
neki. A férfiak azonban csak a lányokkal törődtek egyfolytában, és tapogatták őket,
hogy megszáradtak-e már. Végre, amikor oda jutottak, hogy Róka Slatte fogott két
kis fapálcikát, és azt mondta, húzzanak sorsot a lányok, melyik férfi mellé akarnak
feküdni, ő szigorúan kijelentette nekik, hogy most már haza kell menniük. Meg kell
próbálniuk megtalálni a hazafelé vezető utat, amennyire ezt a sötétség engedi. Ő
maga azonban kénytelen ott maradni az ódúban, mert nagyon megfázott, és szaggat
a háta.
- Ezt azért mondtam, mert azt hittem, hogy talán a férfiak megadják
magukat sorsuknak, és hagyják, hogy a lányok békességben elmenjenek, ha én ott
maradok náluk. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha én vállalom magamra a
férfiakat a lányok helyett, mert bennem már kevesebb kárt tehetnek, akármit is
kezdenek velem. Ehelyett azonban a férfiak dühöngeni kezdtek, és a legszörnyűbb
szavakkal illették. Megragadtak, kilöktek az odúból, és azt kiáltották, hogy még
nyilat is repítenek belém, ha nem állok rögtön odább. Az egész éjszakát egyedül
kóborolva töltöttem az erdőben, a vadállatoktól és a szellemektől remegve. Amikor
végre hazaértem, és elmondtam, mi történt, az emberek elmentek az odúba, de azt
üresen találták. Eltűntek belőle a térfiak, a lányok, még a vidrabőrök is. Ezután
hosszú ideig az ágyat nyomtam, annyira megviselt mindaz, amit ezektől a gonosz
férfiaktól el kellett szenvednem.
Így tanúskodott Gudny, az özvegyasszony, és a vége felé már sírás
fojtogatta hangját.
Ekkor felállt Uvabergi Gudmund, és azt mondta, a két fiatalember
védelmében kíván felszólalni. Mert egyrészt talán ő okosabb náluk, és jobban meg
tudja szavait válogatni, másrészt pedig nemegyszer hallott testvérének fiától,
Slattétől, Sleveni Agnétól és maguktól a fiatal nőktől is arról, hogyan történt az eset.
Ezért éppoly megbízható felvilágosítást adhat ebben az ügyben, mint bárki más,
vagy talán még jobbat. Arról a tanúvallomásról, amit most hallottak Gudnytól, az
özvegyasszonytól, azt mondhatja, hogy abban sok minden helytálló, de a legtöbb
valótlanság.
- Slatte is meg Agne is úgy mesélik - folytatta -, hogy odújukban
üldögéltek a zivatar alatt, amely olyan irtózatos volt, hogy alig merték a tüzet égve
hagyni. Egyszerre csak kintről siránkozást hallottak. Slatte kimaszott, és három nőt
pillantott meg az esőben, akik szoknyájukat fejükre borították. Először megijedt,
hogy erdei manókat lát. Ugyanezt hitték a nők is róla, és hangosan kiáltoztak
félelmükben. Amikor megbizonyosodott afelől, hogy emberek, odament hozzájuk,
és megnyugtatta őket. A nők engedelmesen követték, s ő a tűzhöz ültette őket. A
lányok fáradtak voltak, és csendesen sírdogáltak. Az özvegy nem sírt, és azt
móndják, rajta alig lehetett látni a fáradtságot. A szeme egész idő alatt rajtuk volt,
miközben ott ült a tűznél, és szárította magát. Azt akarta, hogy dörzsöljék meg a
hátát, és melegítsék mindenütt vidrabőrökkel. Majd miután annyit ivott meleg
sörükből, mint egy ló, nagyon jókedvű lett, és ruhái nagy részét levetette. Így jobban
érzi a meleget, állította.
Slatte és Agne fiatal férfiak - folytatta Gudmund -, de nem butábbak, mint
amilyenek az emberek általában, és sejtették, min jár az özvegy esze, amikor őket
bámulja. Amikor az özvegy azt mondta, hogy a lányok feküdjenek le egy sarokba,
és ő majd őrzi álmukat, nehogy valami történjék velük, veszélyt szimatoltak, és egy-
másra néztek.
Agne és Slatte is azt mondta nekem, hogy szívesen a kedvébe jártak volna
az özvegynek, ha egyedül jön hozzájuk. De mindketten azon a véleményen voltak,
hogy nem volna férfias eljárás, ha megosztoznának az özvegyen, amikor két szép
fiatal lány van mellettük, akik talán éppoly készségesek, mint az özvegy. Ilyesmiért
minden értelmes ember, aki meghallaná az esetet, kinevetné őket. Ezért a lányok
mellé ültek, csendesen beszélgettek velük, és segítettek megmelegíteni lábukat. A
lányok, miután ettek, ittak, és felmelegedtek, kezdték jobban érezni magukat, de
alig mertek a férfiakra nézni, és nem sok mondanivalójuk akadt. Emiatt a férfiak
egyre jobban megkedvelték őket, mondván, hogy ez szerénységre és jólneveltségre
vall. Rokonszenvük és vágyakozásuk a lányok után egyre nőtt, ezért idejében
elhatározták, hogy sorsot húznak felettük, nehogy viszály támadjon közöttük, és
hogy mindegyiküknek meglegyen a magáé. De amikor ez szóba került, az özvegy
visítozva felugrott, mintha csak megőrült volna, és azt mondta, hogy most pedig a
lányoknak azonnal haza kell indulniuk, különben nagy szerencsétlenség éri őket. Ők
még fiatalok, kibírják a bolyongást, ő viszont kénytelen egy éjszakára igénybe venni
a két férfi vendégszeretetét, mert különben biztosan elpusztulna a fáradtságtól és a
fájdalomtól. A férfiak döbbenten kérdezték, hogy a lányok életére akar-e törni, mert
biztosan ez lenne a következménye, ha kikergetné őket a vadonba, a sötétbe és az
esőbe, az ott tanyázó szellemek közé. Ilyen kegyetlenségről még sose hallottak.
Nyomban elhatározták, hogy megmentik a lányokat. A saját életüket is féltették, s
nem akarták, hogy egy ilyen veszedelines személy maradjon odújukban, hiszen
bármi megtörténhet, ha elalszanak. Ezért ráparancsoltak, hogy azonnal hagyja el az
odút. Bikaerősnek látszott, a férfiak megnyugtatták, hogy nem fenyegeti semmi
veszély; ha medvével vagy farkassal találkozna, azok biztosan elmenekülnének
előle. Megragadták az aszszonyt, kihajították az odúból, és ruháit is utánadobálták.
Másnap reggel aztán a legokosabbnak találták, ha odébbállnak. A lányok
készségesen követték őket, és segítettek nekik a vadászeszközeik és a bőrök
elcipelésében. Vannak tanúk a tingen, akik ezt a lányok szájából hallották. Közben a
lányok férjhez mentek a két férfihoz, elégedettek, és már gyermekeik is születtek.
És mindez - fejezte be szavait Gudmund - nem nevezhető nőrablásnak,
hiszen a férfiak megmentették a fiatal nők életét. Nem is egyszer, hanem kétszer:
először, amikor befogadták őket odújukba, és menedéket meg ennivalót adtak nekik;
másodszor pedig, amikor mégakadályozták, hogy a kegyetlen özvegy kikergesse
őket az erdőbe. A férfiak most hajlandók fizetni a lányok szüleinek, annyit, amennyi
azokért szokásos, de többet nem!
Így szólt Gudmund, s beszédét nagy tetszés fogadta a göingeiek között.
Nem így azonban a virdek körében...
Askman és Glum kitartottak követeléseik mellett. Ha a két férfi az
özvegyet rabolta volna el - mondták -, azt olcsón megkapják, de a fiatal lányoknál
más az eset. Ezt mindenki beláthatja. Egyetlen értelmes férfi se hajlandó mindent
elhinni - folytatták -, amit Gudmund a rablók védelmében előadott. Gudnynak, az
özvegynek kárpótlást kell kapnia az elszenvedettekért, ezt továbbra is jogosnak
tartják, mert jól ismerik őt. Sose viselkedett férfibolond módjára, ahogy azt
Gudmund fel akarta tüntetni. Ha csak rála lenne szó, megelégednének annyival,
amennyit felajánlanak, az elrabolt lányok esetében azonban semmiféle alkudozást
nem tűrnek.
Ezután tanúkat hallgattak ki mindkét részről, olyanokat, akik hallották a
fiatal lányoktól, hogyan történt mindez, és olyanokat is, akik Gudnytól, az özvegytől
tudták meg az esetet. Ugge és Sone fölöttébb bonyolultnak tartották az ügyet. A
hallgatóság jó kedvre derült, mert azt remélték, ha minden jól megy, négy ember
harcára kerülhet sor.
Ugge kijelentette, hogy Sone nagy bölcsességére és régi barátságukra való
tekintettel ráhagyja ezt az ügyet. Társai azonban ebbe nem mentek bele, és így
harmadik bíróként Olof Sommarfogelt kérték fel ítélkezésre.
Olof nem örvendett túlságosan a megtiszteltetésnek, mert tudta, hogy itt
sok forog kockán; vagy ezüst, vagy vér, s akármilyen igazságosan is ítélkezik a bíró,
végül mégis csak őt szidják.
Kezdetben azzal próbálkozott, hogy a háromszoros menyasszonyi vételár
helyett kétszerest ajánlott, de sem a göingeiek, sem a virdek nem akartak hallani
erről.
Slatte szűkösen él, mondta Gudmund, mert akik vidraés hódfogásból
élnek, nem tesznek szert nagy vagyonra. Sleveni Agne pedig elvesztette az egész
örökségét, amikor apja bennégett a házban. Így csak a szokásos menyasszonyi
vételárat fizethetik meg, de segítség nélkül még azt is nehezen.
 A virdek küldöttsége úgy vélte, hogy Glum és Askman egyáltalán nem
követelnek többet a méltányosnál . . . - Mi, virdek ugyanis már régtől fogva
különleges
tiszteletben tartjuk asszonyainkat - mondták -, nem terjedhet hát el az a hír
szomszédaink között, hogy fiatal lányainkat olcsó zsákmányként fogdoshatják össze
az erdőben.
Inkább - vélték többen is - kerüljön sor harcra a felek között.
Meggyőződésük, hogy Askman és Glum, a korkülönbség ellenére is becsülettel
kerülne ki egy ilyen találkozóból.
Jó ideig fontolgatták még a dolgot, de sem Sone, sem Ugge nem akartak
harcot ítélni.
- Senki sem állíthatja - szólt Ugge -, hogy ez a két elrabolt nő
valamiképpen vétkes volna a dologban, és bizony helytelen ítélet volna az, ami azt a
szerencsétlenséget mérné rájuk, hogy férjüket vagy apjukat elveszítsék.
- Ha elfogadható ítéletet akarunk hozni - szólt Olof -, először meg kell
állapítanunk, hogy nőrablás történt-e vagy sem. Nekem megvan a dologról a véle-
ményem, de szeretném, ha először az idősebbek beszélnének.
Ugge azt mondta, hogy semmiféle kételye nincs. Ami történt, nőrablásnak
tekintendő.
- Rossz érvelésre vall, ha azt állítjuk, hogy a fiatal nők önként követték a
férfiakat - mondta Ugge. Ezt másnap reggel tették, mégpedig azután, hogy együtt
töltötték velük az éjszakát. És hogy így volt, ezt abból tudjuk, hogy a férfiak sorsot
húztak felettük. Azt pedig minden okos ember tudja, hogy a fiatal nő mindig kész-
ségesen követi azt a férfit, akivel fekhelyét megosztotta, főként, ha az első férfiről
van szó.
Sone sokáig váratta a hallgatóságát, s végül így szólt:
- A bírónak az igazságot kell hirdetnie, még ha övéi ellen szólna is az. Ez
nőrablás, ezt tagadni nem lehet! Amikor kihajították az özvegyet az odúból, akkor
erőszakkal választották el a lányokat őrizőjüktől, és így elrabolták őket
gondviselőjüktől . . .
Számos göingei hangosan méltatlankodott Sone kijelentésének hallatára,
de senki se mondott ellent, mert Sonénak túlságosan nagy tekintélye volt.
- Ebben tehát megegceznénk - szólt Olof Sommarfogel -, mert ezt én is
nőrablásnak minősítem. Így egyetértünk abban is, hogy nagyobb kárpótlást kell
megítélnünk, mint amilyet Gudmund felajánlott. De még messze vagyunk az ügy
befejezésétől. Mert hogyan is érhetjük el, hogy a felek ítéletünket helyesnek tartsák,
és elfogadják, mikor kétszeres menyasszonyi árban se tudnak megegyezni? Én úgy
vélem, hogy a virdek követelése méltányosabb.
Orm eddig szótlanul ült, de most tudni akarta, mit értenek a virdek
menyasszonyi áron ökrökben vagy bőrökben, és mennyit tenne ki az egész, ha
ezüstben számítanák.
Ugge azt válaszolta, hogy Varendben már régóta bőrökben számítják a
menyasszonyi árat. Harminchat nyestbőr jár egy fiatal, gazdag parasztlányért, ha
egészséges, üde és semmiféle fogyatékossága nincs. Ez esetben csak nyíllövéses,
hibátlan, elsőrendű bőrök jöhetnek számításba. Vagy harminc elsőrendű minőségű
hódbőr, de akkor a lány a rajta levő holmin kívül csak egy új vászoninget tartozik
hozni a nászágyra, továbbá egy szarufésűt, három varrótűt és egy ollót. Egyebet
nem.
- És míndez hatszor harminchat nyestbőrt tesz ki, ha háromszorosával
számítjuk kettőjükért - mondta -, vagy mintegy hatszor harminc hódbőrt, ha jól
számoltam. Nagy mennyiség ez, és mindezt ezüstre átszámítani még a legokosabb
ember számára is nehéz lehet.
küldöttek közül néhány tapasztalt ember segítségére sietett Ormnak,
köztük Toke Grogullesson is, hiszen ő már megszokta a bőrökben és ezüstben való
számolást. Rövid fáradozás után egyhangúan kijelentették, hogy a két lány
háromszoros menyasszonyi ára hét és egynegyed ezüstöt tesz ki, se többet, se
kevesebbet.
- És hogy kerek legyen az összeg - szólt Toke -, levontunk az ingekért,
amelyekre állítólag nincs szükség, egy és háromnyolcad rész őrét.
Amikor Uvabergi Gudmund ezt a tetemes összeget meghallotta, nevetésbe
tört ki:
-- Nem, nem, ebbe soha nem egyezhetem bele. Azt hiszik, hogy elment az
eszem? Hadd verekedjenek meg, az lesz a legolcsóbb, bármi is legyen a vége.
- Verekedjenek - hangzott innen is, onnan is.
Orm ekkor felállt, és azt mondta, hogy eszébe jutott valami, ami talán
segítségükre lehet ebben a fejtörésben, mert ő azok közé tartozik, akik nem szívesen
látnák, ha ez a vitás kérdés harchoz vezetne.
- Igaz, amit Gudmund mond - szólt -, hét és egy negyed ezüst nagy bírság,
s ez bárkit elkeseríthet, hiszen kevés ember van, akinek ennyi ezüst egyszerre lett
volna a kezében, kivéve azokat, akik a frankok hadjárataiban harcoltak, részt vettek
volt gazdám, andalúziai Almansur zsákmányíelosztásában, akiknek az angolhoni
Ethelred király hadisarcot törlesztett, vagy pedig, akik a konstantinápolyi császárnál
szolgáltak.
De ha ennek a harmadrészét vesszük, akkor két és háromnegyed rész
ezüstöt kapunk, és hozzá még egy tizenketted részt. Ha ezt a harmadrészt
kettéosztjuk, akkor hozzájön még egy és egyhatod rész, meg egy huszonnegyed
rész ezüst; s mivel a Sleveni Agne és Slatte hajlandók megfizetni a szokásos
menyasszonyárat, ezzel elintézhetjük a két hatodrészt. Én azt gondoltam, hogy nem
volna szégyen kettejük rokonságára és szomszédságára, ha ugyanennyivel
kisegítenék őket . . . Ismerem Uvabergi Gudmundot, és alig hiszem, hogy fukarabb
volna másoknál. Egy és egyhatod rész ezüst és hozzá egy huszonnegyed rész nem
olyan sok, hogy ettől megijedne, még ha az egészet egyedül kellene is viselnie . . .
De bizonyára mások is hajlandók segíteni Slattén, és valószínűleg így van ez Agne
rokonságában is. És ha így volna, akkor ezzel el lenne intézve a négyhatod rész és
hátra volna még az utolsó harmadrész . . . Efelől pedig azt gondoltam, hogy a kül-
döttek között biztosan ülnek olyan férfiak, akik szíve sen tennének valamit a
jószomszédi viszony érdekében, no meg a saját tekintélyükért is. Én magam, bár
szeretnék gazdagabb lenni, mint ainilyen vagyok, méltányos részt vállalok. Ha
lennének hárman, vagy inkább négyen, vagy esetleg többen is, akik velem egyenlő
mértékben hozzájárulnának ehhez, elintézhetnénk az utolsó harmadrészt is, és véget
vethetnénk a viszálynak.
Amikor Orm befejezte mondanivalóját és leült, a küldöttek egymásra
néztek, és mindenfelől helyeslő mormogás hallatszott.
Látnok Sone volt az első, aki szóra emelkedett.
- Jólesik hallanom - mondta -, hogy Uggéval és velem nem halnak ki az
értelmes emberek. Te, gröningi Orm, bölcsen szóltál fiatal korod ellenére. Most
nemcsak azt mondom, hogy javaslatod helyes, hanem hogy magam is hajlandó
vagyok hozzájárulni az utolsó harmadrészhez. Ez talán sok férfi előtt különösnek
tűnik, mert mindenki tudja, milyen sok gyermekem van, de az ilyesmi sokszor
hasznára válhat az embernek. Ha most részt is veszek az egyharmad negyedrészével,
tudok magamon segíteni, mert a magam részét vlsszaszerzem tizenhat felnőtt
fiamon, kik az erdőt járják. Ha csak két bőrt veszek ei mindegyiküktől, még marad
is bőröm. Ha kifizettem a magam részét, azzal pedig segíthetek Sleveni Agnén, mert
anyja negyedik feleségem unokatestvére volt. Ne szerénykedjünk, hanem aki hozzá
akar járulni, beszéljen nyíltan, és nyerje el a tingen részt vevők elismerését.
Toke Grogullesson azonnal felállt, és kijelentette, nem szereti, ha adakozó
emberek között zsugorinak nézik. - Annak ellenére mondom ezt, hogy csak
egyszerű
bőrkereskedő vagyok, nem rendelkezem nagy vagyonnal, és valószínűleg
nem is fogok. Ezt sokan tudják, akik nagy pénzeket vesznek át tőlem ócska
bőreikért. De annyim azért van, hogy Ormmal és Sonéval együtt én is részt vegyek
ebben a dologban, és amennyivel ők hozzájárulnak, annyit adok én is.
Ugge ugyancsak dadogni kezdett, ami főként akkor fordult elő vele, ha
nagyon izgatott lett. Végül sikerült eltnondania, hogy ez becsületére válnék a
göingeieknek és virdeknek egyaránt, és ő is ugyanannyit akar áldozni, mint a
többiek.
Ekkor a göingeiek küldöttségéből két férfi, Fekete Grim és Nyúlfülű
Thorkel azt kiáltotta, hogy a virdek nem járhatnak elöl ebben a dologban, és hogy
ők is részt akarnak venni. Olof Sommarfogel azt mondta, nem hagyhatja, hogy
minden dicsőség másnak jusson, ezért ő kétszeresét adja a többiekének.
- És azt javasolnám - tette hozzá -, hogy rögtön gyűjtsük össze a mi
részúnket, mert az ilyesmi akkor a legkönnyebb, ha még azon melegiben tesszük. Itt
a sisakom, abba gyűjtsük az ezüstöt, te meg, Toke Grogullesson, kereskedő ember
vagy, biztosan értesz ahhoz, hogy minden férfi részét igazságosan lemérjed.
Toke elküldte szolgáját az ezüstmérlegért, közben egyre többen álltak fel
a küldöttségek tagjai közül, mind a virdek, mind a göingeiek részéről, hogy ők is
részt vegyenek az adakozásban. Most már egyre olcsóbban juthattak a dicsőséghez,
ugyanis annál kisebb lett az egy főre eső rész, mentől többen jelentkeztek. Ekkor
Olof Sommarfogel megállapította, hogy még senki se hallotta
Uvabergi Gudmund és Slatte meg Agne többi rokona véleményét a rájuk
eső részről.
Gudmund vonakodva állt fel. Gondterheltnek látszott, és azt mondta,
gondolkodnia kell a dolgon, mert tekintélyes rész, az egész egyhatoda terheli őt és
rokonságát.
- Igaz, hogy nem vagyok zsugori ember - mondta -, de a legnagyobb baj
az, hogy szegény ember vagyok, és ezt illetően Orm nagy tévedésben van. Nem sok
az ezüstöm, és ugyanaz a helyzet Slatte többi rokonánál is. Ennyit mi nem adhatunk,
de ha megegyezhetnénk egy fél hatodrésszel, úgy azt talán össze tudnánk gyűjteni.
Itt most olyan sok gazdag és tekintélyes férfi ül, akiknek öve csak úgy feszül az
ezüsttől, igazán alig érződne, ha még egy fél hatodrészt összegyűjtenének, azon a
harmadrészen kívül, amit már elvállaltatok. Így becsületetek még jobban
megnövekednék, és engem is megsegítenétek.
Erre a bírák és küldöttek, valamint a mögöttük álló hallgatóság tagjai
hangos nevetésbe és üvöltözésbe kezdtek, mert mindenki tudta, hogy Gudmund
gazdagságánál csak a kapzsisága nagyobb.
Amikor észrevette, hogy senkire se számíthat, meg kellett adnia magát.
Ugyanakkor Agne rokonságából ketten is kijelentették, hogy
hatodrészüket ők is megfizetik.
 - Az lenne a legjobb - mondta Sone Gudmundnak -, ha te is most
gyűjtenéd össze a részedet, mert úgy hallom, sok rokonod és barátod van a
jelenlevők között. Agne rokonsága között pedig magam járok közbe.
Toke közben megkapta ezüstmérlegét, és komoly számolásba kezdett.
- Tizenhárom férfi jelentkezett - kezdte -, mindegyik egyforma részt
vállalt, kivéve Olof Sommarfogelt, aki kétszerest fizet, tehát tizennégy résszel kell
számolnunk. Hogy aztán mennyi két és háromnegyed ezüst tizennégy részre osztva,
azt nehéz megmondani, talán még Gotland legnagyobb számolóművészének is. De
bőrökben számolunk, s akkor könnyebb lesz. Ez hetvenkét nyestbőr tizennegyed
része, vagyis harminchat hetedrésze, amit egész bőrökben kell számítanunk, mert a
mérlegelésnél valami mindig veszendőbe megy, ezt már régóta tudom. Akkor a
fejenkénti rész ezüstben ugyanaz lesz, mint hat bőr ára, és ily módon tizenhárom
ember nagy dicsőségre tett szert olcsó áron. Nézzétek meg a mérleget meg a
súlyokat, mindenki kipróbálhatja, mielőtt elkezdem a mérést . . .
Az ügyesebbek erre gondosan kipróbálták a mérleget, mert a kereskedők
sokszor ravaszul állítják be mérlegeiket, úgyhogy nem árt próbamérést végezni. A
súlyokat azonban csak érzésre lehetett megvizsgálni, és amikor néhányan kétségbe
vonták a pontosságukat, Toke azonnal hajlandónak mutatkozott párviadalt vívni
mindazokkal, akik kételkednek.
- Hozzátartozik ugyanis a kereskedő foglalkozásához, hogy
megvekeredjék a súlyaiért - mondta -, és aki gyáva ahhoz, hogy ezt megtegye,
abban nem nagyon lehet megbízni.
- Ebből nem támadhat viszály - döntött Ugge határozottan. - Az egész
ezüstöt a sisakba gyűjtjük, és azonnal átadjuk Glumnak és Askmannak. És vajon mi
haszna lenne Tokénak abból, ha hamisan mérne, amikor az ő saját ezüstje is a lemért
között van?
Ezután mindenki elővette az ezüstöt az övéből, és lemérték a részüket.
Néhányan kls ezüstgyűrűket, fonott ezüstszálakat, mások négyszögletes darabokra
vágott ezüstöt adtak. De a legtöbben érmeket. Volt ott pénz a világ minden sarkából,
és olyan távoli birodalmakból, amelyeknek senki még csak a nevét se tudta.
Orm andalúz pénzzel fizetett, mert abból még mindig sok volt neki. Olof
Sommarfogel szépen díszített bizánci érmeket adott, amelyek a nagy császár,
Johannes Zimiske képét viselték.
Amikor mindennel készen voltak, Toke a begyűjtött ezüstöt kis
vászonzacskóba öntötte, és egyszerre lemérte.
A mérésből kiderült, hogy helyesen számolt, pontosan megvolt az ő
harmadrészük, sőt még egy kevés ezüst maradt is.
- Ez túlságosan kevés ahhoz, hogy felosszuk és viszszaadjuk - mondta
Toke -, mert olyan kis részekre nem tudom a mérlegen széjjelinérni.
- Akkor mit csináljunk vele? - kérdezte Ugge. Szükségtelennek találom,
hogy Glum és Askman többet kapjanak, mint amennyit kértek.
- Adjuk az özvegy Gudnynak - mondta Orm. Így ő is kap valamit a bajaiért
és az elszenvedett kellemetlenségekért.
Ebben valamennyien egyetértettek.
Sone meg Gudmund nemsokára visszatért két hatodrészükkel, amit
rokonoktól és barátoktól gyűjtöttek öszsze a ting részvevői között. ,
Sone hatodrésze megvolt, de Gudmundéknál elég sok hiányzott, noha egy
csomag bőrrel és két rézüsttel jött, hogy azzal pótolja az ezüstöt. Hangosan
panaszkodott, és hajlandó volt megesküdni, hogy nem képes többet összeszedni.
Kölcsön szerette volna kérni a hiányzó részt valamelyik gazdag küldöttől. De erre
senki se vállalkozott, mert tudták, ha Gudmundnak ezüstöt kölcsönöznek, az pont
annyit jelent, mintha a tengerbe dobnák.
- Nyakas ember vagy te, Gudmund, ezt jól tudjuk - szólalt meg Látnok
Sone -, de azért azt hiszem, téged is meg lehet győzni, csakúgy, mint másokat.
Mindjárt eszembe is jut egy történet, amit akkor hallottam, amikor a gröningi Orm
Tostesson a mi környékünkre jött, és egyszer kenyérgabonát kért tőled méltányos
áron, s te nem akartál adni neki. Valami kútról volt szó, de már nem emlékszem
mindenre, mert öreg vagyok. Amíg te, Gudmund, ülsz és gondolkodsz, mint
teljesítheted a hatodrészed fizetését, jó volna, ha te, Orm, elmondanád nekünk, mi
is történt, amikor gabonát kértél tőle . . .
Ezt a javaslatot élénk tetszés fogadta. Orm felállt, és azt mondta, hogy a
történet rövid is, egyszerű is. De akkor Gudmünd felugrott, és azt kiabálta, hogy egy
szót sem akar erről hallani.
- Már régen kibékültünk Ormmal - kiáltotta -, és erről nincs itt most mit
mesélni. Várjatok egy kis ideig, mert eszembe jutott egy ember, akiről
megfeledkeztem, és hamarosan visszajövök a hiányzó résszel.
Elsietett, mire a többiek kiabálni kezdtek, hogy hallani akarják a
történteket. De Orm azt mondta, hogy erről mástól érdeklődjenek, ne tőle.
- Mert igaz, amit Gudmund mond - szólt -, már régen kibékültünk. És
miért bosszantanám őt újra, amikor ijedtében már úgyis elment az ezüstért. Sone is
csak ezért hozta szóba a történetet.
Tovább nem folytathatták, mert Gudmund lélekszakadva jött vissza
táborhelyéről, s hozta a hiányzó részt. Toke lemérte ezt is, pontosan megvolt.
Ezután Slatte és Agne bírságának két harmadrészét Ugge átadta Glumnak és
Askmannak, akik lányaik elrablóit ezzel rendes vejeiknek ismerték el. A fennmaradt
harmadrészre Slatte és Agne télig haladékot kapott, hogy majd bőrökben fi-
zethessenek.
Amikor mindent elintéztek, Olof Sommarfogel azt mondta, hogy most
szeretnék hallani a megígért történetet arról, hogy miképpen beszélte rá Orm
Gudmundot. Valamennyi küldött helyeslően kiáltozott, s még maga Ugge is
felszólalt.
- Tanulságos történeteket hallgatni - mondta hasznos dolog. Ez pedig
olyan, amilyet még sose hallottam. Lehet, hogy Gudmundot bosszantja, amiért ezt
meghallgatjuk, de meg kell gondolnod, Gudmund, hogy nagy fáradságot okoztál
nekünk, és mi egy harmadrészt fizettünk a te részedre, noha magad is megbirkóztál
volna vele. A sok ezüstért elviselheted, hogy elmondják a történetet, de ha nagyon
akarod, elmesélheted magad is. Orm Tostésson szívesen segítségedre siet, ha
valamire nem emlékszel pontosan.
Gudmund rettentő dühös lett, és üvölteni kezdett. Régi szokása volt ez, és
időnkint „üvöltőnek" is nevezték emiatt. - Fejét behúzta a vállai közé, egész teste re-
megni kezdett, miközben öklével hadonászott és ordított, mint egy farkas. Azt
remélte, hogy megijednek tőle. Fiatalkorában néha sikerült így ráijesztenie az
emberekre. De most már nem használt, és mentül inkább ordított, annál jobban
nevették.
Hirtelen elhallgatott és körülnézett:
- Én veszélyes ember vagyok - mondta -, engem senki sem ingerelhet
anélkül, hogy aztán meg ne bánja. - A küldöttség tagja most megsértette a ting béké
jét - mondta Toke -, fenyegetőzésért, gúnyos beszédért, részegeskedésért
fizetni kell... Hogy mennyit fizessen? Ezt mások jobban tudják, mint én.
 - A bírák és a küldöttek utasítsák ki erről a helyről - mondta Sone -, ha
pedig ellenkezik vagy visszatér, fizessen a szakállával. Így mondja a régi törvény.
- Csak kétszer voltam jelen életemben olyan tingen, ahol egy küldött
szakállát levágták - mondta Ugge elgondolkozva. - Egyikük sem élte túl ezt a
szégyent.
Sokan megharagudtak Gudmundra. Nem az üvöltés miatt, ezzel senki se
törődött, hanem azért, mert a dicsőség, amelyre adakozási készségük által szert
tettek, oly sok ezüstjükbe került. Most mindenért Gudmundot okolták. Haragosan
kiáltozták, hogy menjen el, ha nem akarja elveszteni a szakállát.
Gudmundnak szép nagy szakálla volt, látszott, hogy gonddal ápolja, ezért
hát engedett a kiabálásnak, és inkább elment a küldöttségből, mintsem hogy szakállát
veszélyeztesse. Távoztában még hallották a szavait:
- Senki sem ingerelhet anélkül, hogy meg ne bánja. Orm végül kénytelen
volt elmesélni első találkozását Uudmunddal, és azt is, hogyan tartotta őt a kút fölé.
A történet nagyon tetszett a hallgatóságnak, Orm viszont csöppet sem örült
annak, hogy el kellett mondania, és megjegyezte, hogy ezentúl számolhat majd
Gudmund bosszújával.
Ezzel a nehéz ügy befejezést nyert. Sokuknak vált dicsőségére, de
mindenki megállapította, hogy Olof és Orm érdemelnék a legtöbb dicséretet.
Orm az egész ting alatt várta, hogy hallani fog valamit a finnvedingektől
Örei Östenről és a két fejről, amit első este a patakon átdobtak. A dolog nem került
szóba, s erre elhatározta, hogy ő maga néz utána, mi is történt. És így a ting
harmadik estéjén egyedül ment a finnvedingek táborhelyére, miután előzőleg
engedélyt nyert, hogy négyszemközt beszéljen Olof Sommarfogellel.
Olof vezérhez méltóan fogadta Ormot. Juhbőrt terített le neki, sült
kolbászt, aludttejet meg fehér kenyeret kínált, és ráparancsolt szolgájára, hogy hozza
elő a vendégkorsót is.
Magas, füles agyagkorsó volt, keskeny nyakú, ólomdugasszal lezárva. A
korsót óvatosan a ledöngölt földre helyezték kettejük közé, és melléje két
ezüstkelyhet tettek.
- Látszik, hogy vezér vagy, a tingben is és itt is mondta Orm.
- Nem kellemes sör nélkül üldögélni - válaszolt Olof -, és ha vezér lát
vendégül, iegyen más innivaló is, mint patakvíz. Te világlátott ember vagy, éppúgy.
mint én, és talán már kóstoltál ilyet. Itthon nemigen kínálják.
Ezzel kihúzta a dugaszt, és töltött a kelyhekbe. Orm bólintott.
- Ez bor - mondta -, déli népek itala! Kóstoltam néha Andalúziában is,
ahol titokban sokat ittak, noha a prófétájuk tiltotta ezt, és egyszer később Ethelred
királynál is kaptam belőle.
- Konstantinápolyban, amit Miklagordnak nevezünk, mindenki ezt issza
reggel is, este is - mesélte Olof Sommarfogel -, de leginkább a papok. Ők vízzel
hígítjá.k föl, és háromszor annyit fogyasztanak belőle, mint mások.
Szent italnak tartják, de én amondó vagyok, hogy a sör jobb. Most pedig
iszom az egészségedre. Légy üdvözölve! Mindketten ittak.
- Az édes is jólesik a toroknak a zsíros, sós kolbász után - szólt Orm
megfontoltan. - De azért igazad van a sör dolgában. Most azonban itt az ideje, hogy
arról beszéljek, ami idehozott, és amit talán már ki is találtál. Szeretném tudni, hogy
Örei Östentől, a te rokonodtól származott-e ez a két fej, amit átdobtak nekem a pata-
kon. Az a két fej Krisztus két szolgájáé volt, akik rabszolgaságba kerültek hozzátok.
És azt is tudni akarom, hogy ez az Östen még mindig pályázik-e a fejemre. Ha így
van, akkor ok nélkül teszi, csak azért, mert én életben hagytam, és szabadon
engedtem őt, amikor hatalmamban volt, pedig csalárdul a tanyára jött, hogy a fe-
jemet vegye, amint abban Sven királlyal megállapodott. Tudod, hogy én keresztény
ember vagyok, és Krisztust követem. Ismeretes előttem, hogy te a keresztényeket
gonosztevőknek tartod, mivel sok vétküket láttad Miklagordban. De azt mondhatom
neked, hogy én nem abból a fajtából való vagyok, amilyet ott láttál. A tingen én is
megtudtam, hogy te olyan ember vagy, aki nem örül a gonoszságnak és a
gyalázatoknak. Ezért jöttem most hozzád.
- Hogyan lehettél te kereszténnyé, ezt sehogy sem értem - csóválta a fejét
Olof Sommarfogel -, mert most már tudom, hogy derék ember vagy. És a te kis
kopasz papodon is nehéz eligazodni, mert úgy hallom, hogy itt a tingen segít a
betegeken, akik hozzá fordulnak, anélkül, hogy bármit is kérne fáradságáért. Titeket
most már éppoly rendes embereknek tartalak, mintha sose kerültetek volna a
kereszténységnek még csak a közelébe sem. Ugyanakkor el kell ismerned, Orm,
hogy te meg a papod keményen bántatok el rokonommal, Östennel, amikor
rákényszerítettétek a megkeresztelkedésre. A szégyentől megőrült, bár az is lehet,
hogy a fejére kapott fejszecsapás is hozzájárult ehhez. Emberkerülő lett, és
állandóan az erdőben bolyong, vagy a kamrájában fekszik, és siránkozik magában.
Nem akart eljönni a tingre sem, de a két rabszolga papot sok pénzért megvásárolta,
rögtön levágta a fejüket, és a szolgájával elküldte, hogy üdvözletül adják át neked
meg a kis papnak.
Valóban kemény büntetés érte az ellened tett kísérletéért. Meg kellett
keresztelkednie, elvesztette egész vagyonát, amit elvettél tőle, ráadásul még az eszét
is. Bár ő rokonom, semmiképpen se mondom, hogy több sújtotta, mint amennyit
megérdemelt, mert hozzá hasonló gazdag és előkelő embernek nem lett volna
szabad ilyen ügybe keverednie, mint a Sven királlyal kötött megállapodása volt. Ezt
is megmondtam neki, meg azt is, hogy miatta nem fognak téged perbe a tingen. De
az biztos, hogy szívesen megölne, ha alkalma volna rá. Azt hiszi, hogy ísmét
visszanyerné életkedvét és egészségét, ha a papoddal együtt megölhetne.
- Ezt köszönöm neked - szólt Orm. - Most már tudom, mihez tartsam
magam. A két papért, akiknek a fejét vette, már nincs mit tennem, és nem kívánok
értük bosszút állni. Vele szemben azonban résen leszek, hátha tébolyában megint
megpróbál életemre törni.
Olof Sommarfogel bólintott, és újra megtöltötte a kelyheket.
A táborban most csend volt, csak az alvó emberek szuszogása hallatszott.
Enyhe fuvallat suhant át a bokrokon. A nyárfa lombja megrezzent. Ismét ittak. Orm
ivás közben ágak ropogását hallotta maga mögött a kis nyárfásban. Amikor
előrehajolt, hogy a kelyhet a helyére tegye, lihegést hallott, mintha valaki mély
lélegzet után kapkodnék.
Olof Sommarfogel hirtelen felnézett, és felkiáltott. Orm pedig félrefordult,
egy mozdulatot látott, s erre még jobban előrehajolt.
- Az volt a szerencse, hogy jó a hallásom, és gyors vagy ok - mesélte
később -, mert a lándzsa oly közel suhant el mellettem, hogy nyakamon még egy kis
karcolást is ejtett.
Ekkor üvöltés hallatszott a nyárfásból, és előttük termett egy ember,
karddal a kezében.
Örei Östen volt. Rögtön látszott rajta, hogy őrült, mert a szeme
mozdulatlanul meredt rájuk, és szája habzott.
Orm arra sem ért rá, hogy előrántsa kardját és felálljon. Oldalt a földre
vetette magát, és megragadta a bolond lábát, úgyhogy az előreesett rajta keresztül,
de közben Ormot csípőjén vágás érte. Ekkor erős ütés hangja hallatszott, utána
pedig nyöszörgés. Mire Orm újra lábra állt, Olof kivont karddal állt előtte. Östen
mozdulatlanul feküdt a földön. Rokona sújtotta agyon kardjával.
Férfiak futottak oda, akiket felébresztett az üvöltés. Olof Sommarfogel
sápadtan állt, és a halottat nézte.
- Itt fekszik énkezemtől megölve, noha rokonom volt - mondta. - De nem
tűröm el, hogy vendégemet nálam támadják meg, még egy őrülttől sem. Ezenkívül
lándzsája szétrepesztette a vendégkorsómat is, amiért pedig bárkit megöltem volna!
A korsó darabokban feküdt. Nagyon sajnálta mindenki, mert ilyen kincset
nehéz találni.
Olof parancsára elvitték a halottat a mocsárhoz, beledobták, és kihegyezett
rudakat szúrva át testén, a mocsár fenekére erősítették, mert tudott dolog, hogy a bo-
londok szelleme szeret kísérteni, és a legrosszabb fajta kísértetek közé tartozik.
Orm megúszta egy karcolással a nyakán és egy sebbel a csípőjén. Sérülése
nem volt súlyos, mert a kard éle késébe és evőkanalába ütközött, amelyeket az
övében hordott. Saját lábán tudott visszatérni táborhelyére. Amikor elköszönt
Oloftól, kezet fogtak egymással.
- Odaveszett a szép korsód - mondta Orm -, ami nagy kár, de egy baráttal
gazdagodtál, ha ez vigaszodra szolgál. Jó lenne, ha én is elmondhatnám ezt.
- Így történt - mondta Olof Sommarfogel -, bizony nem kevés, amit
nyertünk, te meg én.
És ettől fogva igaz barátság fűzte össze őket...
A ting utolsó napján elhatározták, hogy a legközelebbi tingig általános
béke uralkodjék. S ezzel véget is ért a Kraka-kőnél tartott ting, amellyel a részvevők
véleménye szerint nem nagyon volt mit dicsekedniük, hiszen egyetlen jó párviadalt
se láttak . . .
Willibald atya átment a virdek táborába, hogy a tanítót megkeresse, és
elbúcsúzzék tőle, de Katla asszony már útnak eredt vele. Orm magával szerette
volna vinni Tokét, de Tokénak nem volt ideje a megvásárlásra váró bőrök miatt.
Megállapodtak hát abban, hogy évente meglátogatják egymást, és mindig fenntartják
barátságukat. Ezután mindenki hazalovagolt otthonába. Orm ugyancsak elégedett
volt, mert megszabadult a tanítótól is meg ellenségétől, Örei Üstentől is.
Karácsonykor Toke meglátogatta Ormot Gröningben andalúz feleségével, Mirahval.
Orm is Toke is jól elbeszélgettek, de még több mondanivalója akadt Ylvának és
Mirahnak.
Amikor kitavaszodott, Torgunn, Rapp felesége fiúgyermeket szült. Rapp
nagyon elégedett volt, de amikor visszafelé számolta a hónapokat, kissé gyanakodni
kezdett, mert az időpont pontosan megegyezett Torgunn térdének meggyógyításával.
A tanya egész népe, mind a férfiak, mind a nők dicsérték a gyermeket és apjához
való hasonlatosságát. Rapp megvigasztalódott, de azért mégsem érezte magát
teljesen nyugodtnak. Az egyetlen ember, akiben teljesen megbízott, Orm volt.
Odament hozzá, hogy nézze meg a gyereket, és mondja meg, kire hasonlít. Orm
alaposan szemügyre vette a fiúcskát, és így szólt:
- Nagy a különbség közted és a gyerek között. Ez első pillantásra
meglátszik, éspedig azért, mert a gyereknek két szeme van, neked pedig csak egy.
Mégsem tennéd jól, ha emiatt panaszkodnál, mert neked is két szemed volt, amikor
életedet megkezdted. Egyébként nem láttam gyereket, aki jobban hasonlított volna
apjára.
Rapp megnyugodott, és nagyon örült a fiának. Azt akarta, hogy Willibald
atya Almansur névre keresztelje, de ő nem volt hajlandó a gyermeknek ilyen pogány
nevet adni. Így aztán a kisfiú az Orm nevet kapta, és maga Orm tartotta keresztvíz
alá. Tizennégy nappal később Ylva megszülte második fiát. Fekete hajú, sötét bőrű
gyerek volt. Keveset sírt, és komoly szemekkel nézett a világba. Amikor elébe
tartották a kard élét, buzgóbban nyalta meg, mint azt annak idején Harald Ormsson
tette. Valamennyien megegyeztek abban, hogy nagy harcos született. Ylva azt
állitotta, hogy Guld Haraldra, Harald király öccsének a fiára hasonlít, ahogyan a
hatalmas vikingre kisgyermekkorából visszaemlékszik, de Osa vitába szállt vele, és
azt mondta, hogy inkább Sven Rottnosra, aki épp ilyen sötét bőrű volt. De nem
lehetett se Sven, se Harald névre keresztelni. A vége az lett, hogy Orm a Svarthöfde
- Feketefej - nevet adta neki. A kisfiú keresztelés közben csendesen és komolyan
viselkedett, s megharapta Willibald atya hüvelykujját. Szüleinek kedvenc gyermeke,
majd a határ menti települések legkiválóbb harcosa lett. Sokkal később pedig, miután
igen sok minden történt, a Hatalinas Knut király seregében harcolt Dániában és
Angolhonban, s nem volt nagyobb hírű vezér a király rokonánál, Feketefej
Ormssonnál.
 MASODIK RÉSZ
A BOLGÁROK ARANYA
1
A világ pusztulásáról, és arról,
mint nőttek fel Orm gyermekei

Elérkezett az az év, amikor a világnak el kellett pusztulnia. Orm ekkor

harmincötödik évében járt. Ylva pedig a huszonnyolcadikban. A keresztények hite
szerint, Krisztus ebben az évben, földi születésének ezredik évében eljön, mint az
egek királya, tündöklő seregektől körülvéve, hogy ítélkezzék, kik kerülnek a
mennyországba és kik a pokolba. Orm annyiszor hallott erről Willibald atyától,
hogy már hozzá is szokott a gondolathoz. Ylva sose volt benne biztos, hiszi-e vagy
sem, de Osa végtelenül boldog volt, hogy még életében tanúja lehet a nagy
pusztulásnak, méghozzá ünnepi öltözékében, nem pedig halotti ruhájában.
Ormnak két dolog okozott gondot. Az egyik az volt, hogy Toke még most
is vonakodott megkeresztelkedni. Legutóbbi látogatásakor megkísérelte, hogy
meggyőzze őt, felsorolta neki mindazokat az előnyöket, amelyekben rövidesen
minden kereszténynek része lesz, de Toke hajthatatlan maradt, és magában kissé
mosolygott is Orm buzgalmán.
- Esténként unalmas lesz a mennyországban, ha Toke nem lesz velünk -
mondta Orm nemegyszer Ylvának. - Sok jelentékeny embert kell ott nélkülöznöm,
akiket ismertem, és akik sose kerülnek oda. Krok meg Almansur, Styrbjörn és Olof
Sommarfogel és még sok derék ember rajtuk kívül. Azok közül, akik valamit je-
lentenek nekem, csak mi ketten leszünk ott, a gyerekeink és az öregasszony,
Willibald atya, Rapp meg a tanya népe lesz velünk, továbbá Poppo püspök e`s
Harald király, az apád, ami vigasztaló körülmény. De jobb lett volna, ha Toke is
velünk jön. Asszonya azonban megakadályota ezt.
- Hagyd, hogy maguk rendezzék a dolgukat, ahogyan akarják - csillapította
Ylva. - Lehet, hogy másként történik, mint ahogy hiszed. Istennek talán nem is
olyan sürgős, hogy elpusztítsa a világot, amit olyan sok fáradsággal teremtett meg.
Willibald atya azt mondja, hogy szárnyaink nőnek majd, de ha őt vagy téged és
Rappot szárnyakkal elképzellek, nevetnem kell. Én nem akarok szárnyakat, csak a
nyakékemet szeretném magammal vinni. Willibald atya azonban azt hiszi, hogy ez
aligha sikerül majd. Ezért aztán nem nagyon ragad el a buzgóság, és mielőtt
elhiszem, szeretném látni, hogy mi fog történni.
Orm másik gondja a termés volt. Szerette volna tudni, hogy az év melyik
szakában jön el Krisztus, de erről Willibald atya semmit se mondott. Orm habozott,
vajon érdemes-e vetnie, mert hátha a termésre már nem lesz szükség, még ha az be
is érhetnék Krisztus eljövetele előtt. Hamarosan megszabadult azonban ettől a
gondtól.
Már az év elején észrevették, hogy a megkeresztelkedett fiatal nők
szerelmesebb kedvűek, mint valaha. Nem tudták, hogyan is lesz a szerelemmel a
mennyországban, és ezért, amíg idő van rá, ki akarták venni belőle részüket,
amennyire csak lehetett. A szerelem földi módjával nagyon is meg voltak elégedve,
bármit is tartogat azután a mennyország számukra. A hajadon szolgálók
fékezhetetlenek lettek, és amikor csak idejük engedte, férfinép után futkostak. Még a
férjes asszonyok is megváltoztak, noha erényesen kitartottak férjük mellett. Másra
ugyanis nem mertek vetemedni, tekintettel a nemsokára elkövetkezendő isteni
ítéletre. A vége azután az lett, hogy a tanya legtöbb asszonya már az év tavaszán
állapotos lett. Amikor Orm megtudta, hogy Ylva is így van meg Torgunn és mások
is, megkönnyebbült a lelke, és parancsot adott, hogy a vetést végezzék el.
- Mert az égben nem születnek gyerekek, ezt biztosan tudom - mondta. -
Akkor pedig a földön kell megszületniük. Az asszonyok viszont csak a következő
évben fognak szülni. Ezért azt hiszem, hogy vagy rosszul számolnak, vagy pedig
Krisztus változtatta meg szándékát. És most már biztos jelet tudok arra nézve, hogy
mikorra várható az eljövetel: kilenc hónappal azután, hogy az asszonyok
termékenysége megszűnik. Akkorra elő kell készülnünk, de előbb nem.
Willibald atya sehogy se tudta Orm véleményét megváltoztatni, és
ahogyan haladtak előre az évben, maga is kételkedni kezdett.
- Lehetséges - mondta -, hogy Isten megváltotatta elhatározását, mivel sok
bűnös van a földön, akiket még nem tudtunk megismertetni az evangéliummal.
Ezen az őszön egy csoport idegen érkezett kelet felől, és átvonult a
határszéleken. Harcosok voltak valamenynyien, vérző sebekkel vagy harcokban
szerzett sebhelyektől borítva. Tizenegyen voltak, és tanyáról tanyára vonulva
élelmet és éjjeli szállást kértek. Ahol befogadták őket, eltöltöttek egy-két éjszakát,
azután továbbmentek, Azt mondták, Norvégiából valók, és útban vannak hazafelé,
de egyéb mondanivalójuk nem volt. Békés emberek voltak, semmiféle
erőszakosságot nem követtek el,
ahol nem kaptak éjjeli szállást, onnan szó nélkül továbbmentek.
Így jutottak el Gröningbe is. Orm ment eléjük Willibald atyával. Amikor
az idegenek meglátták a papot, térdre estek, és komolyan kérték, áldaná meg őket.
Ezt a pap szívesen megtette. Az idegeneken látszott, hogy örülnek annak, hogy
keresztények tanyájára értek, de leginkább annak örvendtek, hogy pappal
találkoztak. Kiéhezett emberek módjára ettek, ittak, és amikor jóllaktak, komolyan
ültek, s maguk elé meredtek, anélkül, hogy különösebben figyeltek volna arra, amit
körülöttük beszélnek. Mintha más töprengeni valójuk lett volna. Willibald atya
megnézte sebeiket, de a jövevények inkább az áldását kérték. Amikor meghallották,
hogy másnap vasárnap lesz, kérték, maradhassanak itt, hogy meghallgathassák a
misét és a prédikációt. Ezt Orm szívesen megengedte nekik, noha kissé bosszús volt,
hogy semmit se mondanak magukról.
Szép vasárnapra virradtak. Sok olyan ember lovagolt el misére, aki a
keresztelőn megígérte ezt Willibald atyának. Az idegenek legelöl ültek. Figyelmesen
hallgatták a pap szavait. Willibald atya úgy beszélt, amint szokott mostanában: a
világ vége bizony rövidesen várható, noha erről senki se tud semmi bizonyosat, de
azért az lenne a legjobb, ha minden keresztény felkészülne rá . . .
Ezen kissé elmosolyodtak az idegenek, de nem öröm sugárzott az
arcukról. Néhányuknak a könnye csorgott. Mise után megint áldásra járultak, és
Willibald atya szívesen teljesítette kérésüket.
- Jó ember vagy - mondták neki később -, de te nem tudod, hogy a világ
pusztulása már megtörtént. Krisztus magához vette a királyt, de minket itt felejtett.
Senki sem értette, mire gondolnak, és többet nem is tudtak kihúzni
belőlük. Végül mégis elmondták, hogy mi történt. Szűkszavúan, egyhangúan
beszéltek, mintha őket már semmi sem érdekelné ezen a világon.
Elmondtaík, hogy Norvéghon királya, Olof Trygvesson, Krisztus után a
legkiválóbb ember mindazok között. akik csak valaha éltek itt a földön, elesett a
dánok és a sveák ellen vívott csatában. Őket élve fogták el a sveák. amikor nagy
túlerővel megrohanták a hajókat. Fáradtságuk és sebeik miatt már nem tudták
felemelni karjukat sem. Akiknek jobban kedvezett a szerencse, azok követték a
királyt Krisztushoz. Őket sokadmagukkal a sveák egyik hajójára ültették, amely
hazafelé evezett. Negyvenen voltak foglyok. Egyik éjszaka egy folyó torkolatánál
horgonyoztak, amikor valaki azt mondta nekik, hogy azt szent folyónak nevezik. Ez
a név felbátorította őket, és akik csak tudták, széttörték láncaikat, és megverekedtek
a hajón lévő sveákkal. Végül is valamennyi sveát megölték, de közülük is sokan
megtértek a nagy királyhoz. Tizenhatan maradtak életben, és felfelé eveztek, amíg
csak bírtak. Öten, akik a legsúlyosabban sebesültek meg, az evezők mellett haltak
meg mosolyogva. akik pedig megmaradtak, összesen tizenegyen, felfegyverkeztek a
sveák fegyvereivel, és elhagyták a hajót, hogy elinduljanak az országon keresztül a
hallandi oldalra és onnan Norvéghonba. Most már megértették, hogy ők a király
leggyatrább emberei, mert ők itt maradtak a földön, mig a többiek mind követhették
urukat. Még a saját életüket se merték kioltani, mert féltek, hogy a király nem
fogadná be őket. Úgy vélték, az a büntetésük, hogy elmenjenek Norvéghonba, és
tudassák, mi történt a királlyal. Elmesélték, hogy minden nap annyi imát mondtak,
amennyit csak tudtak. Kevesebben voltak, mint szerették volna, és emlékeztették
egymást a keresztény harcosok valamennyi parancsólatára, amiket valaha még a
királytól hallottak. Most boldogok, hogy pappal találkozhattak, aki megáldotta őket.
Így már továbbvonulhatnak Norvéghonba, hogy elmondják a történteket. Azután
pedig úgy gondolták, hallanak majd valami hírt, talán magáról a királyró1 is,
amelyből megtudják, méltók lettek-e királyuk követésére, annak ellenére, hogy ők
voltak leggyatrább harcosai.
Miután köszönetet mondtak mindazért, amiben Orm és Willibald atya
részesítette őket, folytatták útjukat. És Gröningben többé nem hallottak róluk . . .
Sem pedig a világ végéről . . .
Amikor az év a legcsekélyebb égi jel nélkül véget ért, nagy csendesség
borult a határszélekre. A smolandiakkal kötött béke tartósnak bizonyult, és a
göingeiek között se történt semmi említésre méltó, kivéve a lakomáknál szokásos
verekedéseket, és a szomszédok veszekeáéseit, akik egymásra gyújtották a házakat.
Gröningben minden ment a maga megszokott útján. Willibald atya
Krisztus ügyében fáradozott, és nemegyszer panaszkodott, hogy sok munkája
ellenére is lassan növekszik a gyülekezet. Különösképpen akkor keseredett el, ha
valaki azzal ment hozzá, hogy egy borjúért vagy egy üszőért hajlandó
megkeresztelkedni. De azért sokszor beismerte, hogy rosszabul is lehetne. Örömmel
állapította meg, hogy úgy tűnik neki, mintha néhány megtérítettje már nem volna
olyan megátalkodott gonosz, mint megkereszteltetése előtt. Osa minden tőle telhetőt
megtett, hogy segítségére legyen, és noha már megöregedett, még mindig
mozgékony volt, és állandóan a szolgálók és a gyerekek körül tett-vett. Ylvával jól
megértették egymást, és ritkán veszekedtek, mert Osának legtöbbször eszébe jutott,
hogy menye királyleány, és a vitás kérdésekben engedett neki, noha időnként
látszott, hogy kissé nehezére esik a dolog.
- Mert az biztos - mondta Orm Ylvának -, hogy az öreg is uralkodni
vágyik, még inkább, mint te, pedig ez nem csekélység. Nagy szerencse, hogy úgy
történt, amint kezdettől reméltem: sose mert komolyan szembeszállni veled.
Orm és Ylva továbbra is jól megértették egymást. Ha néha nézeteltérésre
került sor köztük, mindketten kimondták véleményüket. Ilyesmi azonban ritkán
fordult elő, és gyorsan elmúlt, anélkül, hogy harag maradt volna szívükben. Orm
javára írandó, hogy sose verte meg asszonyát. Ha nagy haragra gerjedt, még akkor is
uralkodott magán, úgyhogy sose került sor egyébre, mint hogy legfeljebb felborított
egy asztalt, vagy betört egy ajtót. Idővel rájött, hogy minden nézeteltérés ugyanúgy
ér véget. Mindig neki volt belőle a legtöbb baja, mert meg kellett javítania az
összetört bútorokat, és a vitákban mindig Ylváé volt az utolsó szó, pedig ő nem
borította föl az asztalt, és az ajtókat se repesztette meg, legfeljebb néha egy rongyot
vágott a férje fejéhez, vagy egy agyagedényt csapott a földhöz. Amikor erre rájött,
Orm nem találta érdemesnek, hogy feleségével vitatkozzék, és évek telhettek el
anélkül, hogy egyetértésüket hangos szavak zavarták volna meg.
Közben még két gyermekük született: egy fiú, aki az Ivar nevet kapta,
Ivar Vidfamne után - Osa remélte, hogy idővel pap lesz belőle -, meg egy lány, akit
Sigrunn-nak neveztek. A kislány keresztelőjére eljött Toke Grogullesson is mint
díszvendég. Ő adta neki ezt a nevet, miután hosszasan vitatkozott Osával, aki azt
szerette volna, ha unokája keresztény nevet visel.
- Nincs egyetlen lánynév sem, amelyik szebb volna a Sigrunn névnél, sem
pedig olyan, amelyet többet diesőítettek volna a régi énekekben - erősítgette Orm.
És mivel mind Orm, mind Ylva nagy tisztelettel övezték vendégüket, az ő
kívánsága teljesült.
- Idővel - mondta Toke' - majd elveszi őt valamelyik fiam, ha minden jól
megy.
Orm két legidősebb lánya nem jöhetett számításba, mert Toke fiai
fiatalabbak voltak náluk.
- Ez valóban nagy kár - mondta elgondolkozva Toke, miközben Oddnyt és
Ludmillát nézegette.
A két lány egyre gyorsabban növekedett, és senkinek sem lehettek
kétségei afelől, hogy milyenek lesznek, ha felnőnek. Mindketten vörös hajúak, szép
termetűek voltak, és már korán magukra vonták a férfiak tekintetét, de azért
könnyen észrevehető volt köztük bizonyos különbség. Oddny szelíd volt és
alkalmazkodó, és már korán hasznát vették a ház körüli munkában. Készséggel
engedelmeskedett szüleinek, és ritkán okozott bosszúságot Ylvának vagy Osának.
Ha néha mégis így történt, testvére volt az oka, mert Oddny mindenben szót
fogadott neki. Ludmilla nehezen engedelmeskedett, de annál könnyebben
parancsolgatott. Amikor elverték, inkább a méregtől ordított, mint a fájdalomtál, és
azzal vigasztalta magát, hogy rövidesen elég nagy lesz ahhoz, hogy visszaüssön.
Nem szeretett vajat köpülni, sem fonni, szívesebben lőtt célba íjjal, s ebben
hamarosan éppoly ügyességre tett szert, mint Ulf, a Jókedvű. Ormnak se nagyon
engedelmeskedett. Apja sokat nevetett harciasságán és makacsságán. És ha Ylva a
lány hajthatatlansága miatt panaszkodott, és megdorgálta, hogy naphosszat az
erdőben kujtorog íjával, Ulffal, a Jókedvűvel és Harald Ormsonnal, Orm akkor csak
ennyt válaszolt:
- Mi mást várhattál tőle? Ilyen a királyi vér. Sokat kapott belőle, s úgy
látszik, Oddny része is neki jutott. Nehéz lesz megzabolázni, de reméljük, hogy
nevelése másvalakinek okoz majd gondot.
Téli estéken, amikor mindenki a tűz körül ült, és a kézimunkájával
foglalatoskodott, Ludmilla időnként megemberelte magát, és ha közben érdekes
történetet hallgatott, még a fonásban is ügyeskedett. Szerette, ha Orm a kalandjairól
vagy Osa a régiekről mesélt. Érdeklődéssel hallgatta Willibald atya elbeszéléseit
azokról az eseményekről, amelyek Józsué és Dávid király idejében történtek, vagy a
Harald királyról szóló históriákat, amiket Ylva mondott el. A legjobban azt szerette,
ha Toke Grö ningbe látogatott, mert ő ügyesen és szívesen mesélt, sok régi dalt
ismert, és számos történetet tudott a régiekről. Ha Toke be akarta fejezni a mesélést,
mindig Ludmilla volt a legfürgébb, hogy söröskorsóját megtöltse, és újabb
történetért könyörögjön. És ritkán esett meg, hogy Toke megtagadta volna kérését.
Mert Ludmillának már kora ifjúságától kezdve nehezen tudtak ellenállni a
férfiak. Sápadt bőre, sovány arcocskája és sötét szemöldöke volt. Noha szeme
szürkén ragyogott, és színe hasonló volt sok más lányéhoz, azok, akik a közelébe
kerültek, és találkoztak tekintetével, úgy vélték, hogy ehhez fogható szempár nem
látható az egész határvidéken.
Férfiakkal azon a nyáron találkozott először, amikor tizennégy éves volt.
Ezen a nyáron Uvabergi Gudmund ellovagolt Gröningbe. Két szolgát hozott
magával, hogy Ormnak ajánlja azokat.
Amióta Ormmal összeszólalkozott a tingen, egyszer sem mutatkozott
Gröningben, sőt azóta még a tingen se vett részt. De most ugyancsak barátságos
képpel jött, és azt mondta, szívességet akar tenni Ormnak, hogy a régi harag feledve
legyen.
- Elhoztam két legjobb szolgámat - mondta Gudmund. - Felajánlom neked
őket. Szabad emberek, és mindegyikük két ember helyett dolgozlk, még:hozzá jól.
Ezért nagy baráti szívességnek számít, hogy idehoztam őket, de az is igaz, hogy te is
szívességet teszel nekem, ha elfogadod a két bérest. Mindkettő rendkívüli nagy evő,
és mivel már négy hónapja szolgálnak nálam, étvágyukkal kezdenek terhemre lenni.
Ha csökkenteném az adagjukat, meggyűlne velük a bajom, mert ahogy mondják,
minden ebédnél és vacsoránál tele kell enniük magukat, különben megvadulnak, Aki
elegendő ennivalót tud nekik adni, annak engedelmesen dolgoznak, és senki se
látott hozzájuk hasonló jó munkásokat.
Ormnak gyanús volt az ajándék, és alaposan kikérdezte Gudmundot és
magukat a szolgákat is. Azok nem takargatták hibáikat, hanem őszintén elmondtak
magukról mindent, azt is, hogy milyen kívánságaik vannak. Mivel Ormnak nagy
szüksége volt erős béresekre, szolgálatába fogadta őket, Gudmund pedig elégedetten
hazalovagolt.
A legények neve Ullbjörn és Greip volt. Fiatalok voltak, arcuk hosszúkás,
hajuk lenszőke volt, mindketten erőseknek látszottak. De a fejükkel valami nem volt
egészen rendjén. A beszédükön érzeni lehetett, hogy messziről vetődtek ide. Azt
mondták, hogy a távoli Västergötland felett elterülő Järmbäraland nevű ország-
részből valók. Arrafelé - mesélték - a férfiak éppoly erősek, mint a medvék, és
egyenlő eséllyel küzdenek egymással. Mostanában éhínség sújtotta azt a vidéket, és
ők azért indultak útnak dél felé, hogy olyan helyre jussanak, ahol jóllakhatnak. Sok
helyen szolgáltak Västergöttandban és Smolandban, mert amikor az ételt kevesellni
kezdték, agyonütötték gazdájukat és odébbálltak.
Orm megállapította, hogy bizony szelíd gazdákra tehettek szert, ha azok
belenyugodtak abba, hogy csak úgy agyonüssék őket. A férfiak komoly tekintettel
néztek rá, és kérték, ne feledkezzék meg arról, amit mondtak.
- Olykor vad harci düh fog el bennünket - mondták -, és senki se tud
ellenállni nekünk. De ha enni kapunk, békés emberek vagyunk, és
engedelmeskedünk gazdáinknak. Ilyenek vagyunk mi . . .
- Enni kaptok, amennyi csak belétek fér - nyugtatta őket -, mert ha olyan
ügyesek vagytok a munkában, ahogy mondjátok, akármennyi ételt megérdemeltek.
De azt tudjátok meg, hogy ha verekedésen jár az eszetek, akkor rossz helyre
jöttetek. Ilyesmire itt nem kerülhet sor.
Elgondolkozó arckifejezéssel néztek rá, s azt kérdeték, mennyi idő van
még ebédig.
- Mert most már bármelyik percben ránk jöhet az éhség - magyarázták.
 Ezúttal véletlenül úgy esett, hogy az ebédet közvetlenül a beszélgetés
befejezése után hozták be. Az újonnan jöttek derekasan kitettek magukért. Olyan
mohón ettek, hogy mindenki elcsodálkozva bámulta őket.
- Három helyett ettetek mindketten - mondta Orm -, most pedig látni
szeretném, hogy valóban kettő helyett dolgoztok-e.
- Tüstént meglátod - mondták. - Mert ezzel az ebéddel meg vagyunk
elégedve.
Orm először kutat ásatott velük és rövidesen el kellett ismernie, hogy nem
túloztak. Hamarosan elkészültek a tágas és mély kúttal, és végig kikövezték. Munka
közben a gyerekek sokszor körülállták a két férfit. Az idegenek nem bizonyultak
bőbeszédűeknek, de szemüket viszont gyakran legeltették Ludmillán. A lány nem
félt tőlük, és látni szerette volna, mit tesznek, ha elfogja őket a düh. Egyelőre
azonban nem teljesült a kívánsága.
Ezután Orm parancsára jókora csónakházat kellett építeniük lenn a
folyónál. A legények ebben a munkában is kitüntették magukat. Ylva megtiltotta
lányainak, hógy az építkezés közelébe menjenek, amíg a két idegen ott dolgozik,
mert senki se tudhatja, mi juthat eszébe ezeknek a szörnyetegeknek - mondta Ylva.
Amikor elkészült a csónakház, Orm a tehénistállót tisztíttatta ki. A jószág
szabadon kószált a legelőn, csak a bika állt az istállóban. Túlságosan vad volt ahhoz,
hogy kieresszék. A téli trágya ott feküdt az aklokban, úgyhogy Ulljbjörnnek és
Greipnek kemény munkát kellett végeznie. A gyerekek és a tanya lakói kissé féltek a
két férfitól erejük és különös viselkedésük miatt. Ulljbjörn és Greip szűkszavú
emberek voltak, de ha megkérdezték őket, elmondták, mire képesek, hogyan
fojtogatták meg zsugori gazdáikat, hogyan reccsentették össze hátukat puszta
kézzel.
- Senki se bír velünk - ismételték. - De itt ehetünk eleget, és jó sorunk van.
Amíg ez tart, addig nem lesz semmi baj.
Egyedül Ludmilla nem félt tőlük. Sokszor kiment az istállóba, és nézte
őket. A férfiak tekintete ilyenkor mindig őt kísérte, és bár a lány fiatal volt, nagyon
jól tudta, mi jár az eszükben.
Egyik nap, amikor ott ácsorgott egyedül, Greip megszólalt:
- Ilyen lány való nekem.
- Nekem is - mondta Ulljbjörn.
- Játsszunk egy kicsit a szénában, ha nem félsz mondta Greip.
- Én jobban tudnék veled a szénában játszani, mint Greip - mondta
Ulljbjörn.
Ludmilla elnevette magát:
- Mind a ketten szerettek? - kérdezte. - Ez elég baj. Mert én királyi
családból származom, és nem elégszem meg akármilyen csavargóval. De kettőtök
közül talán jobban kedvelem egyikötöket a másiknál.
- Engem-e? - kérdezte Greip, és a falhoz támastotta lapátját.
- Vagy engem? - kérdezte Ulljbjörn elhajítva seprűjét.
- Azt szeretem közületek, aki az erősebbik - mondta Ludmilla. -
Szeretném, ha mindjárt megmutatnátok, hogy melyikötök az erősebb.
Ezekre a szavakra mindkét férfi nekibuzdult. Szótlanul álltak, és
méregették egymást.
- Aki legyőzi a másikat, talán ülhet majd velem egy kicsit a folyó partján -
mondta Ludmilla halkan . . . Erre egyszeriben elkezdtek üvölteni, mint a farkasok,
és egymásnak estek.
 Egyforma erősnek bizonyultak, egyik se kerekedett felül, de
viaskodásuktól ropogtak a gerendák meg a falak. Ludmilla az ajtóhoz ment, hogy ne
legyen útban. Ott állt, amikor Orm arra ment.
- Miféle kiabálás ez? - kérdezte. - Mit csinálnak azok ott bent?
Ludmilla feléje fordult, és mosolygott. - Verekednek - mondta.
- Verekednek? - kérdezte Orm, és közelebb jött. Miért verekednek?
- Értem - mondta Ludmilla elégedetten. - Úgy látszik, ilyenek, ha dühbe
gurulnak.
Ezzel gyorsan elfutott, mert látta Orm arcán, hogy elönti a méreg.
Ilyennek még sose látta apját.
Az istálló falának támasztva régi seprű állt. Orm kihúzta a nyelét, s a
kezébe vette. Ez volt a fegyvere, amivel bement. Az ajtót betette maga után.
Kihallatszott a hangja, túlharsogva a két legény üvöltését. Azután bent minden
elcsendesedett. De hamarosan ismét ordítozás hallatszott, méghozzá sokkal
erősebben. A szolgálók kijöttek az udvarra, és füleltek, de senkinek se volt ahhoz
bátorsága, hogy kinyissa az istállóajtót, és megnézze, mi történik odabent. Valaki
Rapp fejszéje után kiáltozott, de Rapp nem volt a közelben.
Hirtelen kinyílt az egyik ajtó, a megrémült bika rohant ki szakadt
kötőfékkel, és az erdőbe futott. Mindenki hangosan kiáltozni kezdett erre a
látványra. Ludmilla megijedt, és sírva fakadt, mert azt hitte, nagyobb bajt okozott,
mint szándékában volt. Odabent végül minden elcsendesedett, és Orm kijött. Ki volt
fulladva. Karjával letörölte homlokát. Sántított, ruhái összeszaggatva lógtak rajta,
és hiányzott a fél szakálla. A szolgálók kiabálva fogták körül, és kérdésekkel
ostromolták. Orm rájuk nézett, és azt mondta, hogy Ulljbjörn és Greip ma nem kap
vacsorát.
- És azután se . . . - tette hozzá. - De hogy a lábammal mi van, azt még
magam se tudom.
Ezzel besántikált a házba.
Az istálló fenekestül felfordult. A két béres a sarokban feküdt. Greip
torkából a seprűnyél hegye ágaskodott elő. Ulljbjörnnek pedig a nyelve lógott ki.
Mindketten halottak voltak.
Ludmilla fel-alá járkált, félt, hogy megverik; Ylva úgy vélte, hogy meg is
érdemelné, amiért egyedül ment be a két férfihoz. De Orm közbelépett, és így
könnyebben úszta meg, mint gondolta. Azért, ami bent történt, senki sem szólhatja
meg. Orm se bánta meg a dolgot, kiderült ugyanis, hogy a lábát ért sérülés nem
veszélyes. De most már biztos volt abban, hogy a két ember azért jött, hogy
Uvabergi Gudmund így álljon rajta bosszút. Elégedett volt, hogy egyedül, kard
nélkül végzett a két dühödten viaskodó emberrel.
- Úgyesen csináltad, Ludmilla, hogy egymásra uszítottad őket, amikor rád
vetettek szemet - mondta lányának -, mert nem biztos, hogy bírok velük, ha nem
merülnek ki a dulakodásban. Ne büntessük meg, Ylva, amiért oktalanságból egyedül
ment be hozzájuk. Még fiatal ahhoz, hogy megértse, milyen gondolataik támadhat-
nak a férfiaknak, ha meglátják.
Ylva kétkedve csóválta a fejét, de végül is úgy tett, ahogy Orm akarta.
- Minden jól végződött - mondta Orm. - Senki se tagadhatja, hogy ez a két
erőszakos ember jó munkát végzett, amióta idejött. Kutam van, csónakházam, és a
tekintélyem is megnőtt. Gudmundnak pedig lóghat az orra. Ezért így van jól
minden, ahogy történt. De azt tudtára adom, hogy ha még egyszer megkísérel
ellenem valamit, azt nem ússza meg szárazon, és azután majd nyugton marad.
 - Akkor én is ott akarok lenni - mondta Svarthöfde komolyan, ahogy
hallgatta a beszélgetést.
- Kicsi vagy te még a kardhoz - mondta Orm.
- Rapp már fejszét kovácsolt nekem. Azt mondta, kevés fejszének van
jobb éle.
Orm és Ylva jót nevetett, Willibald atyának azonban nem tetszett a dolog,
rosszallotta, hogy keresztény gyermek így beszél . . .
- Azt tanácsolom neked, Svarthöfde - mondta -, amit különben hallottál
már elégszer, hogy kevesebbet gondolj a fegyverekre. Inkább azzal törődj, hogy
megtanuld azt az imát, aminek Pater Noster a neve, és amit már oly sokszor
elmagyaráztam neked, s próbáltam az emlékezetedbe vésni. Harald bátyád már
hétéves korában tudta, te meg már a tizenkettedikben vagy, és még nem tudod.
- Harald imádkozhatik mindkettőnkért - mondta Svarthöfde csendesen. -
Nekem nem sürgős az imádkozás.
Igy telt az idő Gröningben, különösebb események nélkül. Ormnak nem
volt egyéb óhaja, mint hogy nyugalomban élhessen utolsó napjáig. Egy évvel a két
vad béres meggyilkolása után azonban hírt kapott, ez aztán elvitte őt harmadik
hosszú útjára.
 2
A keletről jött emberről

Olof Sommarfogel tíz ember kíséretében lovagolt Gröningbe, ahol szíves

fogadtatásban részesült. Három napot töltött ott, s kellemesen érezte magát.
Útjának célja az - mondta -, hogy lelovagoljon a tengerpartra, ahol a gót
hajók időnként kikötnek, s tőlük sót vegyen. Amikor Orm ezt meghallotta,
elhatározta, hogy elkíséri Olof Sommarfogelt, s ő is vásárolni fog.
Akkortájt ugyanis alig lehetett sót kapni, hiába ígértek akármennyit érte.
Ennek oka pedig az, hogy a dániai Sven király, akinek még mindig kedvezett a
szerencse, olyan hajókkal járta a tengert, amilyenről még soha nem hallottak, és
mindenkit megtámadott, aki csak az útjába akadt. Hedebyt kifosztotta és
elpusztította. Állítólag a frízek országát is teljesen feldúlta. Ismeretes volt, hogy
meg akarta hódítani egész Angolhont és más országokat is. A kereskedés nem
érdekelte, csak a hajók meg a harcosok. Odáig fajult a dolog, hogy az utóbbi időben
egyetlen sószállító hajó se jött nyugat felől, mert nem mertek az északi partok
közelébe jönni. Most már csak azt lehetett kapni, amit a gótok hoztak Wendenből, de
azt a part menti lakók megvásárolták, s így az ország belsejébe csak alig vagy éppen
semmi se jutott.
Orm nyolc embert vett maga mellé, és Sommarfogellel együtt elindult
Kivikbe. Ott sokáig várakoztak, hogy hajó fusson be a kikötőbe. Sok ember gyűlt
össze hasonló célla1 a környező vidékekről. Végül megpilantottak két gót hajót.
Súlyosan meg voltak rakodva, és elég távol horgonyoztak le a parttól. A só iránti
kereslet most már oly nagy volt, hogy a gótok csak a legnagyobb óvatosság mellett
árulták, nehogy túlbuzgó vevőik agyonüssék őket. Magas fedélzetű hajóikon
rengeteg hajós nyüzsgött. A vevők csónakjaikkal eveztek ki hozzájuk, és csak
kettesével engedték őket a fedélzetre.
Olof Sommarfogel és Orm egy kis halászbárkát béreltek, és azzal vitették
ki magukat. Vörös köpenyt és fényes sisakot viseltek. Olof azon mérgelődött, hogy
kicsi a bárka. Nagyobb pompával szeretett volna kievezni. Amikor rájuk került a
sor, a vezérhajóra szálltak föl. Közben evezőseik, Olof és Orm egy-egy embere,
nevüket kiáltották, hogy a gótok mindjárt tudják, vezérek jönnek.
- Olof Styrsson, a Káprázatos, a finnvedingek vezére, akit sokan Olof
Sommarfogelnek neveznek - kiáltotta az egyik.
- Orm Tostesson, a Világot járt, a tengerészek vezére, akit a legtöbben
Rőde Ormnak neveznek - kiáltotta a másik.
Amikor a két nevet meghallották, a hajón mozgolódás támadt, és
néhányan előretolakodtak, hogy üdvözöljék őket. Voltak köztük olyanok, akik
ismerték Olofot keleti útjáról. De akadtak olyanok is, akik részt vettek Thorkel
angolhoni portyáján, és Ormra még abból az időből emlékeztek. A hajókorlát
mellett, közvetlenül a feljárónál egy férfi ült. Izgatottan sóhajtozott, és egyik
kezével Ormék felé tapogatózott. Magas ember volt, sűrű, őszülő szakállal. Arcán
széles kötés húzódott keresztbe, amely eltakarta szmét, és mostr amikor az újonnan
érkezettek felé nyúlt, látszott, hogy jolbb keze feje is hiányzik.
- Nézzétek a vakot - szóltak a hajósok -, úgy látszik, akar valamit.
- Talán ismeri valamelyikötöket - mondta a hajóskapitány. - Nincs nyelve,
semmit se tud mondani, . és nern tudjuk, kicsoda. Egy keletről származó kereskedő
vezette hajónkra, amikor a kurok vásárán vettünk részt a Dyna folyónál.
 - Azt mondta, vigyük őt Skonéba. Van ezüstje, amivel megfizetheti az utat,
ezért hoztam magammal. Jól megérti beszédünket, és hosszas kérdezősködés után
sikerült megértenünk, hogy Skonéban rokonai élnek. De ennél többet nem tudok
róla, és a nevét sem ismerem.
- A nyelve, a szeme, és a jobb keze híányzik - állapította meg Olof
Sommarfogel -, ebből pedig az következik, hogy bizánciak vették „gondjaikba".
A vak bólintott ezekre a szavakra.
- Én Olof Styrsson vagyok Finnvedenből, és Basilius császár testőrségében
szolgáltam. Ismersz engem?
A vak megrázta a fejét.
- Akkor talán engem ismersz - szólt Orm -, bás nem tudom, ki lehetsz.
Orm a nevem, az apám Toste, Thorgrim fia, ki Grimstadban élt, Kullenben. Ismersz
engem?
Ekkor az igenlően bólogatott, és torkából hangok törtek elő.
- Talán te is Krokkal tartottál, amikor Hispániába vitorláztunk? Vagy
Angolhonba Thorkellel?
Erre nemet intett. Orm elgondolkozva nézte őt.
- Talán magad is Kullabygdenbe való vagy? - kérdezte.
A vak újra bólintott, és reszketni kezdett.
- Már régebben elhagytam azt a vidéket - mondta Orm -, de ha ismersz,
akkor azonos időben kellett ott élnünk. Sokáig voltál idegen honban?
Az idegen lassan bólintott, és mélyet sóhajtott, majd felemelte ép kezét, és
szétfeszítette ujjait, aztán újból ökölbe szorította. Ezt ötször ismételte meg, és végül
négy ujját tartotta.
- Ez a beszélgetés jobban megy, mint hittem volna - mondta Olof
Sommarfogel. - Ha jól értem, azt mutatta, hogy huszonkilenc évig volt idegenben.
A vak bólintott.
- Huszonkilenc év - mondta Orm elgondolkozva --, ezek szerint én
tizenhárom éves voltam, amikor te elmentél. Arra pedig emlékeznem kellene, hogy
valaki elhajózott-e a környékről abban az időben kelet felé.
A vak ember félig felemelkedett, és Orm elé állt.
Ajkai mozogtak, és kezével olyan mozdulatott tett, mintha Ormot sürgette
volna.
Orm megváltozott hangon hirtelen így szólt: - Te Are vagy, a bátyám?
A másik arcán boldog mosoly jelent meg, újra bólintott, majd megingott,
és a padra rogyott. Ott ült, és egész testében remegett.
A hajón mindenki meglepődött a találkozáson, és úgy vélték, hogy
olyasmit láttak, amit érdemes lesz majd elmesélni.
Orm gondolataiba merülten állt, és a vakot nézte.
- Helytelen volna, ha azt mondanám, hogy rád ismerek. Ehhez túlságosan
megváltoztál, és nagyon rég volt, hogy utoljára láttalak. De majd hazalovagolsz ve-
lem, és ott vár valaki, aki rögtön megismer, ha az vagy, akinek állítod magad. Mert
az öregasszony él még, és bizony előfordul, hogy emleget téged.
Ormnak és Olofnak most már sóvásárlásra is gondolni kellett. Mindketten
elcsodálkoztak a gótok ravaszságán, amikor a vásárra került a sor.
A hajósok valamennyien jóindulatúak voltak, de amikor a vásárra került
sor, nem ismertek tréfát.
- Mi nem kényszerítünk senkit - mondták -, de aki tőlünk akar vásárolni,
az fizesse meg, amit kérünk, vagy pedig menjen. Mi gazdagabbak vagyunk, mint
akárki, és még gazdagabbak akarunk lenni, mert nekünk van a legtöbb eszünk. Nem
vagyunk rablók és gyilkosok, mint sokan mások, mert nyereségünket becsületes
kereskedéssel szerezzük. Hogy a só most mit ér, azt jobban tudjuk, mint ti. Dicsőség
Sven királynak, mert neki köszönhetjük, hogy ennyit kérhetünk a portékánkért.
- Az, aki Sven királyt dicséri, ne dicsekedjék az eszével - válaszolta Orm
keserűen -, én úgy vélekedem, könnyebb rablókkal és gyilkosokkal boldogulni, mint
veletek.
- Ilyesmit gyakran hallunk - mondták a gótok -, ez azonban nem így van.
Nézd szegény bátyádat, akire nálunk találtál, ezüst van az övében, méghozzá nem is
kevés, és egyikünk se nyúlt hozzá, csak azt vesszük el tőle, amit hazahozataláért és
az élelméért fizetnie kell Mások elvették volna az ezüstjét, őt pedig a tengerbe
dobták volna. De mi becsületesek vagyunk, noha igaz; hogy ezt sokan nem értik. Ha
arany lett volna nála, akkor rosszabbul jár, mert az aranynak senki se tud ellenállni.
- Megint a tengerre vágyom - sóhajtott Orm -, ha nem másért, hát azért,
hogy ilyen hajóval találkohassam.
- Sokan gondolkoznak így - válaszoltak nevetve a gótok -, de akik
megpróbálták, ugyancsak megkeserülték. Mert tudnod kell, hogy mi erősek vagyunk,
és nem félünk a harctól, ha sor kerül rá. Styrbjörntől féltünk, de azóta senkitől.
Most pedig hadd tudjuk meg, mi a szándékotok, vásároltok-e vagy sem, mert sokan
várakoznak még itt.
Olof Sommarfogel kifizette a sószsákjait, anélkül, hogy sok szót pazarolt
volna a dologra, de Orm bizony morgott, amikor rákerült a sor. Ekkor a bátyja
megérintette. Egy maroknyi ézüstpénzt nyújtott feléje.
- Látjátok - mondták a gótok -, úgy van, ahogy mondtuk, jócskán van
ezüstje. Most már nem kell kételkedned abban, hogy valóban a bátyád.
Orm habozva állt, nézte az ezüstöt, majd így szólt: - Elfogadom tőled,
Are. De nem akarom, hogy kapzsi vagy szegény embernek tartsál, mert van annyim,
hogy mindkettőnknek jusson belőle. De mindig bosszant, ha pénzt kell adnom
kereskedőknek, különösen az ilyenféléknek.
- Itt ők az erősebbek - mondta Olof -, a sóra meg szükségünk van,
bármibe kerül is. De az is igaz, hogy gazdagnak kell lennie az embernek, ha
gótokkal kerül össze.
Kurtán elköszöntek, és partra eveztek sószsákjaikkal, majd elindultak
hazafelé. Orm bizony nem tudta, örüljön-e vagy bánkódjék, hogy ilyen
megnyomorított testvérrel tér haza. Hazafelé menet, amikor együtt ültek tá-
borhelyeiken, Oloffal együtt sokat kérdezgették Arét. Olof Sommarfogel, aki maga
is szolgált a testőrségben Konstantinápolyban, sose találkozott vele, de hosszas kér-
dezősködés után rájöttek, hogy kapitány volt a császár egyik hadihajóján. Nem
büntetésből csonkították meg, a dolog a fogságban történt. Bizánciak tették, annyi
biztos volt. Ennéi tovább egyikük se jutott, bárhogy faggatták is, mert Are csak
igennel vagy nemmel tudott felelni. Láthatóan nagyon gyötörte, hogy nem képes
tudtukra adni, mi történt vele, bármennyit is kérdezősködnek. Különös kalandjai
lehettek, erre rájöttek, valami olyan eset, ami arannyal és árulással függött össze.
Kiderült az is, hogy tud valamit, és azt szeretné, ha erről ők is feltétlenül tudomást
szereznének. De ezen kívül minden fáradságuk meddő maradt.
- Türelemmel kell lennünk - mondta Orm végül. Nincs értelme, hogy
tovább kínozzuk hiábavaló faggatással, mert úgyse találjuk el az igazságot. Otthon a
pap segítségünkre lesz majd, és talán többre megyünk. Bár egyelőre el se tudom
képzelni, hogyan lehetséges ez.
- Csak azt nem értem, hogyan tudta ilyen tehetetíenül ezt a hosszú utat
hazafelé megtenni - mondta Olof. - Ha ilyesmi megtörténhetik, akkor még van re-
tnény, hogy valamiképpen megtudjuk, mit akar nekünk mondani. Az biztos, hogy
nem megyek el addig Gröningből, amig többet nem tudok róla.
Are nagyot sóhajtott, letörölte homlokáról a verítéket, és mozdulatlanul
ült.
Amikor Gröninghez közeledtek, Orm előrelovagolt, hogy előkészítse
Osát, mert félt, hogy különben az öröm és az ijedség megárt neki. Osa zavartan
fogadta a hírt, és zokogni kezdett, de azután térdre esett, fejét a padra hajtotta, és
köszönetet mondott Istennek, amiért visszaadta régóta elveszettnek hitt fiát. Amikor
meglátta Arét, siránkozva eléje futott, és alig tudta elereszteni. Rögtön szidni kezdte
Ormot, amiért kezdetben kételyei voltak Aréval szemben. Később kissé
megnyugodott, s azt mondta, szebb kötést tesz a szemére. Megtudta, hogy Are éhes,
erre rögtön jobb kedvre derült, és szaladt, hogy saját kezűleg készítse el neki a régi,
kedvenc ételeket. Napokig szinte szédülten járt-kelt, és nem tudott egyébre
gondolni, csak Aréra, s azon töprengett, hogyan tegye könnyebbé fia életét. Ha jó
étvágya mutatkozott, boldogan nézte. Amikor egyszer hálából megsimogatta kezét,
örömében sírva fakadt. Időnként azonban véget nem érő fecsegésével fárasztotta,
úgyhogy Are már kezét és karcsonkját is füléhez szorította, s hangosan sóhajtott.
Ilyenkor engedelmesen abbahagyta egy időre, de aztán újra rákezdte.
Mlndenki szánalmat érzett Are iránt a tanyán, és mindenki igyekezett
kedvébe járni. A gyerekek kezdetben féltek tőle, de hamamosan megszerették. Egy
idő múlva reggelenként szívesen levezettette magát a folyóhoz, ott üldögélt, és
horgászott valakivel, aki segített neki a csalétket felrakni, és a horgot kivetni.
Legszívesebben Svarthöfdével ment hongászni, meg Rappal, ha annak ideje volt,
talán mert azok éppoly szótlanul tudtak a parton ülni, mint ő. Mióta hazajött, és Orm
elmondta sorsáról azt a keveset, amit megtudott, mindenkit furdalt a kíváncsiság,
hogy minél többet tudjon meg róla.
Olof Sommarfogel hazaküldte embereit a sóval, és csak két férfit tartott
vissza. Szeretne itt maradni mondta Ylvának -, amíg sikerül többet megtudnia Aré-
tól, mert érzi, hogy fontos közölni valói lehetnek. Ylva örült ennek a hírnek.
Kedvelte, és mindig szívesen látta vendégül Olofot, azonkívül úgy tűnt neki, hogy a
férfi szeme egyre gyakrabban akad meg Ludmillán, aki már teljesen fejlett, tizenöt
éves lánnyá serdült, és napról napra szebb lett.
- Jó, hogy maradsz - mondta Orm is -, mert a te segítséged nélkül sose
megyünk semmire Aréval. Azonkívül te vagy az egyetlen, aki ismeri
Konstantinápolyt és az ottani lakosságot.
De bármennyire is erőlködtek, nem sikerült többet megtudniuk Are
történetéből, pedig segítségül hívták az asszonyokat és a papot is. Az egyetlen, amit
még megtudtak, az volt, hogy szerencsétlensége a Dnyeper folyón történt, a
patzinákok országában, közvetlenül a hosszú vontatóhely közelében, a vízeséses
folyóknál. De hogy a bizánciaknak ott mi dolguk lehetett, azt nehéz elképzelni, vélte
Olof Sommarfogel. Ennél tovább nem jutottak. Közben Orm kigondolt valamit,
amiről azt hitte, segítségükre lesz. Are értett a runákhoz. Orm faragtatott egy fehér
sima lapot hársfából, és úgy gondolta, hogy Are megpróbál majd szénnel szavakat
rajzolni a megmaradt kezével. Are belement a dologba, és soká fáradozott. Bal
kezével azonban nehezen ment az írás, és vakságában úgy összekeverte a runákat,
hogy senki se tudta megérteni, mit írt. Végül elöntötte a harag, elhajitotta a lapot is
meg a szenet is, és többé sose próbálkozott.
Rapp és a pap később kigondoltak egy jobb módszert. Rapp fejszével egy
sima, egyenletes rönköt készített, arra bevéste a runákat, sorban mind a tizenhatot,
mély vonással elválasztva őket egymástól. A rönköt Are elé tették, és kérték,
tapogassa meg. Amikor megértette, mit eszeltek ki, látszott rajta, hogy nagyon
megkönnyebbült. Egymás után kitapogatta azokat a runákat, amelyekre a ki-
fejezendő szavakhoz szüksége volt. Willibald atya ott ült mellette egy juhbőrrel, és
felírta a jeleket sorjában, ahogy Are azokra rámutatott. Kezdetben nehezen ment a
dolog, de hamarosan belejöttek, és mindannyian örömmel, izgatottan várakoztak,
amikor a juhbőrön kezdtek érthető szavak megjelenni.
A pap minden este felolvasta, amit napközben írt. Háromheti szorgalmas
munka után leírta a történetet, amit mindenki kíváncsian hallgatott. De az első részt,
amely arról szólt, hogy a kincs hol van elrejtve, csak Ormnak olvasta fel . . .
 3
A bolgár arany története

Én vagyok a legszegényebb mindenki között, mert elvették a szememet, a

nyelvemet, a jobb kezemet és a fiamat, akit megfojtott a kincstárnok. De
nevezhetem magam a leggazdagabbnak is, mert tudom, hol van elrejtve a bolgárok
aranya. Most megmondom, hol fekszik, nehogy meghaljak, mielőtt megtudnátok. És
te, pap, olvasd ezt fel az öcsémnek és senki másnak. Ő aztán eldöntheti, hogy mások
előtt is felfedhető-e a dolog.
A Dnyeper folyóban, a hosszú vontatóhelynél, közvetlen a harmadik
zuhatagnál, ha dél felől jövünk a jobb partnál, egyenesen a patzinákok vesztőhelye
és a folyóban lévő kis szikla között, amelyen három rózsabokor nő, a vízben, a
keskeny csatornában, ahol a sziklás part megtörik, nagy kövek alá rejtve, ahol a
szikla benyúlik, úgy, hogy eltakarja a víz fenekét, ott fekszik a bolgár arany, és én
vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy ott fekszik. Az arany súlyra annyi, hogy két
ember elbírja, és négy kis ládában van, a császár pecsétje lóg rajtuk. Azonkívül van
ezüst is, öt nehéz bőrzsákban. A kincs először a bolgároké volt, akik azt
összerabolták mindenfelől. Aztán a császáré lett. Később elrabolta Theofilosz
Lakenodrako kincstárnok. Aztán az enyém lett. Én rejtettem el oda, ahol fekszik.
Elmondom, hogyan történt mindez. Amikor Konstantinápolyba jutottam, a
testőrség szolgálatába kerültem, a skandinávok közé. Sok északi él ott, Dán- és
Norvéghonba s a messzi tengeren fekvő Izlandba való férfiak. Jó a szolgálat, és
bőséges a zsold, de én lekéstem Johannes Zimiske palotájának fosztogatásáról. Dús
fosztogatás volt ez, amiről sokáig beszéltek. Régi szokás, hogy ha a császár meghal,
a testőrség kifoszthatja palotáját. Sok mesélnivaló van, pap, de Csak azt mondom el,
ami a legfontosabb, mert kifáraszt a rönkön való tapogatás. Hosszú ideig
szolgáltam a testőrségben, ott megkeresztelkedtem, és feleséget választottam. Az
asszony neve Karbonopsina volt, ez a mi nyelvünkön annyit jelent, hogy Kolbrun.
A bizánciak mértékével mérve jó családból való volt, mert az apja a három hercegnő
vászonnemű-kezelője feleségének a bátyja volt. Konstantinápolyban úgy van, hogy
Basilius császáron kívül, aki gyermektelen, ott van Konstantin is, a fivére, akit
szintén császárnak neveznek. De Basilius császár az igazi. Ő kormányozza a
birodalmat, és veri le a lázadókat. Ő vonul hadba minden évben az arabok és
bolgárok ellen. Konstantin, a fivére közben a palotában székel, és a kincseivel
játszik meg az udvarnéppel, és az őt körülvevő eunochokkal szórakozik. Ha valaki
azt mondja neki, hogy ő éppoly nagy, mint a bátyja, vagy még nagyobb, akkor annak
kis fekete, aranymadárvégű pálcájával a fejére üt. De az ütés könnyed, és utána meg
is ajándékozza a dicsérőt. Ha rossz hangulatban van, nagyon szigorú tud lenni, és az
a legrosszabb, ha részeg.
Ő a három hercegnő apja. Azokat többre tartják mindenkinél a világon,
kivéve magukat a császárokat, mert ők a császári nemzetség egyedüli
leszármazottai. A nevük: Eudokia, ő púpos, himlőhelyes, és rejtve tartják; a második
Zoe, a nők legszebbike, akit már kora fiatalságában tüzelt a vágy a férfiak után, a
harmadik a félkegyelmű, jámbor Theodora. Leánysorban vannak, mert nincs az a
vőlegény, aki elég jó volna nekik, mondja a császár. Zoe számára nagy bosszúság ez
már régtől fogva.
 Bennünket a testőrségben felváltva küldtek a császárral hadba, a palotába,
őrségre az öccséhez. Sok mindenre emlékszem, de ez lassan megy nálam. Most a
fiamról fogok szólni.
Az asszony Georgiosznak nevezte, és így kereszteltette, mert én a
császárral voltam, amikor született. Ezért megvertem őt, amikor hazajöttem, és én
Halvdannak neveztem, ami jó név volt számára. Ahogy növekedett, mindkét névre
hallgatott. Az anyjával és másokkal a görögök nyelvén beszélt, amely az
asszonyoknak és a papoknak való, de velem a miénken, noha ez kissé nehezebben
ment neki. Hétéves volt a fiam, amikor az asszonyom teleette magát csigával,
kagylóval, és meghalt. Ezután nem is szereztem másikat. Nem jó dolog az idegen
népből való feleség. A konstantinápolyi asszonyok nem sokat érnek, ha már férjhez
mentek. Nemtörődömökké, lustákká válnak, a gyerekszüléstől hamar öregszenek,
bőrük petyhüdt lesz, és ráadásul még engedetlenek is, ha pedig megfenyíti őket az
ember, siránkozva futkosnak papokhoz és püspökökhöz. Nem olyanok, mint a
miéink, akik értelmesek, szorgalmasak, és a gyerekszülés jót tesz nekik. Így
vélekedtünk valamennyien a testőrségben. Sokan évente váltogatták a feleségeiket,
de mégse lettek elégedettek.
Egyetlen örömöm az én szép termetű, gyors lábú, vidám fiam volt. Nem
félt semmitől, még tőlem sem. Az asszonyok már kicsi korában utánafordultak az
utcán, hát még amikor felnőtt. Ez volt a szerencsétlensége, de ezen senki se segített.
Most már halott, de majdnem mindig ő jár az eszemben. Ő és a bolgár
arany, csak rájuk tudok gondolni. Az övé lehetett volna.
Feleségem halála után, fiam sokat volt az asszony rokonainál,
Sümbatiosznál, a vászonnemű-kezelőnél és annak feleségénél. Öreg, gyermektelen
emberek voltak, mert a vászonnemű-kezelő, aki a női lakosztályokban teljesített
szolgálatot, eunuch volt. Ennek ellenére nős volt, ami a bizánciaknál gyakori eset. A
két öreg nagyon szerette Halvdant, noha ők Georgiosznak nevezték, és amikor én a
császárral távol voltam, gondját viselték. Egyszer hazatérésemkor az öreg eljött
hozzám, és sírt örömében. Azt mondta, a fiam a császárlányok játszópajtása lett,
főként Zoe kedveli. Zoe meg ő már verekedtek, és egyforma ügyeseknek
bizonyultak, mert Zoe két évvel idősebb volt nála. Veszekedésük ellenére is azt
mondta a lány, hogy sokkal szívesebben játszik vele, mint Leónak, a metropolita
testvérének lányaival, akik térdre esve sírtak, ha eltépték ruháját, vagy
Nikeforosszal, a pretovestiarios nyúlszájú fiával. Sümbatiosz mesélte, hogy maga
Heléna császárnő becézgetve simogatta a fiú fejét, és azt mondta neki, ne cibálja
meg Zoe császári őfensége haját, ha az bántja. A gyermek erre nagy szemeket
meresztett a császárnőre, és megkérdezte, hogy hát akkor mikor húzhatja meg. Ezen
a császárnő kegyesen elnevette magát. Az öreg azt mondta, ez volt élete
legboldogabb órája.
Gyerekesek az ilyen gondolatok, de nekem ez az egyetlen örömöm. Idővel
azonban megváltozott a helyzet. Sokat ki kell hagynom, mert hosszúra nyúlnék, ha
mindent elmesélnék. Öt évvel ezután a testőrség egy részének kapitánya lettem.
Ekkor újra felkeresett Sümbatiosz, és sírt, de ezúttal nem örömében. Aznap bement a
legbelső öltözőhelyiségbe, ahol a koronázási díszruhákat tartották, és ahová csak
nagy ritkán tér be valaki, hogy megnézze, vannak-e patkányok. Patkányok helyett
Halvdanra és Zoéra talált, amint újfajta játékot űztek a ládákból kiszedett
díszruhákból rögtönzött fekhelyen. Ez a látvámy fölöttébb elrémítette őt. A gyerekek
magukra kapkodták ruháikat, és elfutottak előle. A szerek országából való biborszínű
selyem díszruhák erősen összegyűrődtek alattuk, s emiatt egészen tanácstalan volt.
Amennyire lehetett, kisimította, és óvatosan a helyükre rakta őket. Ha ezt fölfedezik,
fejét veszik rögtön. Szerencsére a császárnő betegen feküdt, úgyhogy valamennyi
udvarhölgy az ő lakosztályában tartózkodott, és mindenki csak vele törődött. Ezért
nem volt a császárlányok felügyelete oly gondos, mlnt máskor, így maradhatott Zoe
egyedül a fiammal. Biztos, hogy a lány tehet mindenről, mert senki se hiheti, hogy
egy tizenhárom éves fiúnak ilyen gondolatai támadhatnak. De senki se változtathat
azon, ami megtörtént, és olyan szerencsétlenség szakadt rá, mint még soha az
életben.
Nevettem az elbeszélésén, és arra gondoltam, hogy az alma nem esett
messze a fájától. Azzal próbáltam vigasztalni, hogy Halvdan még túlságosan fiatal
ahhoz, hogy egy kis császárral ajándékozhassa meg Zoe császár lányt, s a
koronázási öltözékekben sem esheiett olyan nagy kár. De az öreg tovább
siránkozott. Azt mondta, mindnyájunk életéről van szó, az övéről, a feleségééről, a
fiaméról és az enyémről, mert Konstantin császár azonnal megöletne bennünket, ha
megtudná, mi történt. És senki se higgye, hogy Zoe megrémült attól, hogy rajta-
kapták Halvdannal. Tizenöt éves volt, de a lénye inkább lobogó sátánhoz hasonlított,
mint félénk hajadonhoz, ezért bizonyára hamarosan újabb kísérletet fog tenni
Halvdannal, mert rajta kívül csak nők és eunuchok vannak körülötte. Akkor
rövidesen minden kiderül, Zoe császárlányt megfenyítik, Halvdant pedig velünk
együtt kivégzik.
Szavai hallatán félni kezdtem. Eszembe jutottak mindazok, akiket
testőrségem ideje alatt megcsonkítani és kivégezni láttam, amikor a császár haragja
lesújtott rájuk. Rátaláltunk a fiamra, és feltártuk előtte, hogy mit tett, ő azonban nem
nagyon bánkódott a dolog miatt. Azt mondta, hogy nem először történt, ő már nem
gyerek, akit el kellett csábítani, s éppúgy ért a dologhoz, mint Zoe. Megértettem,
hogy semmi se tudja elválasztani őket egymástól, és ha ez így folytatódik,
elkerülhetetlen a szerencsétlenség. Ezért bezártam őt a vászonnemű-kezelőnél, és
elmentem a testőrség legmagasabb főnökéhez. A neve Zakarias Lakenodrako volt,
és kardhordozó embernek hívták; kitüntető név ez a bizánciaknál. Öreg ember volt,
szép és magas növésű, ujjain vörös és zöld drágaköveket viselt. Szavai bölcsességről
és komolyságról tanúskodtak. Ehhez azonban rosszindulatú ravaszság párosult,
mely közös jellemzője volt a Konstantinápolyban magas állást viselőknek.
Tisztelettel meghajoltam előtte, és azt mondtam neki, nem érzem magam jól a
testőrségben, és kértem, hogy arra az időre, amelyet még a császár szolgálatában
kell töltenem, helyezzenek egy hadihajóra. Gondolkozott, és látszott rajta, hogy nem
könnyű döntenie. Végül azt mondta, eleget tud tenni a kérésemnek, ha én
viszonzásul egy szívességet teszek neki. Az a kívánsága, mondta, hogy Sophrom
főapátot. a császár gyontatóatyját jól elpáholják. Ez a legnagyobb ellensége, aki az
utóbbi időben áskálódik ellene a csá szárnál. Nem kell vérnek folynia, bot is elég
lesz. A legalkalmasabb időpont az este, amikor fehér öszvéren hazalovagol a
palotából.
Azt válaszoltam neki, hogy én keresztény ember vagyok már régóta, és
bűn egy szent embert megverni. De ő atyailag kioktatott, hogy ezt helytelenül
tudom. Mert a főapát eretnek, aki Krisztus tanait meghamisítja, ők épp emiatt lettek
először ellenségek. Ezért jó cselekedet őt elverni. De nehéz őt megtámadni, és ezért
vegyek két megbízható embert magam mellé segítségül, ugyanis mielőtt szerzetes
lett, egy rablóbanda vezére volt Anatóliában, és még most is könnyedén elintéz
bárkit az öklével. Ezért a megérdemelt verést csak valamelyik nagy erejű testőr
mérheti rá. „Bízom erődben és előrelátásodban - mondta. - Szerezz jó botokat és erős
embereket.“
 Így beszélt Zakariás kardhordozó. Ezzel félrevezetett, és bű,nbe csábított.
Isten büntetése aztán utolért, amiért egy szent embert megvertem, mert bár valóban
gonosz embernek ismerték, mégis szent volt. De azt akkor nem tudtam. Két embert,
akikben megbíztam, magam mellé vettem: Ospakot és Skulét. Bort és pénzt adtam
nekik, s azt mondtam, megverünk egy ernbert, aki meghamisítja Krisztus tánait.
Hüledeztek, hogy három emberre van szükség egy ember megveréséhez, de amikor
összetalálkoztunk a főapáttal, már nem csodálkoztak. Amikor megrohantuk, az
öszvére belém rúgott, és rózsafüzérével, melyet csuklóján viselt, és amely nehéz
ólomgolyókból állt, olyan ütést mért Skule halántékéra, hogy az elterült. De Ospak,
aki derék ölandi legény, s erős, mint egy medve, lerántotta őt a nyeregből, és
fellökte. Ekkor már nagyon fel voltunk ingerelve, és jobban megvertük, mint szeret-
tük volna. Átkokat üvöltött, és segítségért kiáltott, de nem jött oda senki, mert
Konstantinápolyban az a szokás, hogy ha valaki segítségért kiált, mindenki szanaszét
fut, nehogy mint vétkest elfogják. Végül lovasokat hallottunk közeledni, és tudtuk,
hogy kazár íjászok jönnek a városi őrségből; ekkor elengedtük a főapátot, aki már
csak mászni tudott, és elfutottunk. De Skulét ott kellett hagynunk.
Másnap újra elmentem Zakariás kardhordozóhoz; anynyira meg volt akkor
elégedve mindennel, hogy tisztességesen viselkedett velem. Minden rendben van,
mondta mosolyogva. Skule meghalt, mire az őrség odaért, a főapátot pedig utcai
verekedés és gyilkosság vádjával letartóztatták. Sok remény van arra, hogy nem
ússza meg anélkül, hogy a fülét le ne vágnák. Mert Konstantin császár fél a
bátyjától, az pedig szigorú a nyugtalan szerzetesekkel szemben, és nem szereti, ha
testőreit agyonütik. Ezért az én jutalmam nem fog késni. Már beszélt nagy
tekintélyű barátaival, akik a hadihajók dolgait intézik, és rövidesen hajóskapitány
leszek a nagyszerű vörös hajók egyikén.
Úgy is lett, ahogy ő megmondta, mert néha még a bizánci nagy urak is be
tudják tartani a szavukat. Kaptam egy jó hajót, és így a fiammal együtt elkerültem a
palotából, ahol annyi veszély fenyegetett. Rövid idő múlva a többi hajóval együtt
elindultunk nyugat felé, Apuliába. Ott Mohamed szolgái ellen viseltünk hadat, majd
a szicíliaiakkal és más országbeliekkel harcoltunk.
Apuliában hosszú időt töltöttünk, és sok minden történt, amit nehéz volna
elmondani.
A fiam szép, erős legénnyé fejlődött, a hajón az íjászok közé került. Jól
érezte magát a tengeren. De a szárazföldön meggondolatlanul viselkedett a nőkkel,
már amilyen az ifjúság lenni szokott, és emiatt időnként öszszeszólalkoztunk.
Amikor a császár kikötőjében horgonyoztunk Bairban vagy Tarentumban, Apuliában
vagy Modonban és Nepantóban, ahol a nagy hajóépítő műhelyek vannak, és ahol a
zsold kifizetésre került, nagy volt a választék nőkben. Mert ahol hajósok vannak
zsákmánynyal és zsolddal, ott szívesen gyülekeznek a nők. De az ilyen helyeken
azután a császár magas rangú hadvezérei is ott vannak, akiket stratégáknak
neveznek, meg magas rangú tisztek ezüst csizmában, és tisztviselők, akiket tit-
károknak és gyorsíróknak neveznek, akik a zsolddal, az adóügyekkel meg
egyebekkel foglalkoznak. Velük voltak a feleségeik, karcsú, búgó hangú, fehér kezű
nők, szemük körül kifestve és tele ördöngösséggel. Ezek nem voltak a hajós népnek
valók, amint ezt sokszor megmondtam Halvdannak.
De ő nem hallgatott rám ilyen dolgokban. Az efféle nők szívesen rajta
felejtették szemüket, és maga is úgy találta, hogy csak a legszemrevalóbbak felelnek
meg neki, akinek a császár lányával volt dolga.
A bizánci nők viszont tüzes természetűek, és hamar megcsalják a férjüket,
ha a vágy elönti őket. A férjük ezt nem szereti, és a magas rangúak szívesen
megöletik azokat, akikre gyanakszanak, sőt néha a feleségükkel együtt, hogy
újranősülhessenek. Azt tanácsoltam Halvdannak, hagyjon békét a férjes
asszonyoknak, és elégedjék meg a többiekkel. Ha rám hallgatott volna, nem történt
volna meg az, ami megtörtént. Nem lenne most halott, és én sem lennék olyan,
amilyennek most láttok. És nem volna mesélnivalóm Theofilosz kincstárnokról s a
bolgár aranyról. Bárcsak úgy lenne.
Azonban nem asszony, hanem az arany miatt vesztette életét. De asszony
okozta azt, hogy útjaink szétváltak, a fiamé meg az enyém, és ebből lett azután a
többi baj.
Olyan idők következtek, hogy egyszer Zakarias Lakenodrako kardhordozó
az úrvacsorai kenyerét ellensége, Sophron főapát arcába köpte - akit a császár már
régen visszafogadott kegyeibe -, s közben hangosan azt kiáltotta az udvaroncok
előtt, hogy a főapát mérget tett a kenyerébe. Ezért a főapátot megostorozták, és egy
távoli kolostorba zárták, de Zakarias kardhordozót is elmozdították hivatalából, és
fülét levágták azért a tiszteletlenségéért, amellyel Krisztus irányában viseltetett.
Mert azt tartották helyesnek, ha a kegyes ember Krisztus testét bizodalommal nyeli
le, még ha úgy is érzi, hogy mérget tettek bele. Amikor ennek a híre eljutott hozzám
Konstantinápolyból, hangosan felnevettem, mert nem voltam biztos abban, melyik
volt gonoszabb e két ember közül; most mindkettőjük fülét levágták.
De Zakariasnak volt egy fia, akit Theofilosznak hívtak. Már harmincéves
volt, és állása volt az udvarnál, most pedig, mikor az apját megcsonkították és
elkergették, ő a két császár elé ment, és leborult előttük. Azt mondta, hogy apja
bűne valóban súlyos, és a büntetés oly enyhe, hogy ő sírva fakad, ha eszébe jut. Oly
buzgón magasztalta a két császár jóságát, hogy Basilius császár hamarosan
kinevezte őt a hajóhad kincstárnokává. Ettől kezdve az ő feladata lett a zsákmány
felosztása és a zsoldok kifizetése.
Modonba érkeztünk a vörös hajóhaddal, hogy hajónkat rendbe hozzák, és
zsoldunkat felvegyük. Ott volt Theofilosz kincstárnok és vele volt a felesége. Én
sose láttam őt, de a fiam hamarosan észrevette és az asszony is őt. A templomban
pillantották meg egymást először, és noha a fiam csak fiatal íjász volt, ő meg
előkelő hölgy, rövidesen titokban találkoztak, és megszerették egymást. Erről nem
tudtam semmit, amíg egyszer el nem jött hozzám, és közólte, hogy ráunt a tengerre,
és jobb dolga lesz a kincstárnok kíséretében. Az asszony úgy intézte, hogy a
kincstárnok megtudja, Halvdan olyan emóer fia, aki egyszer segített apjának a
főapáton bosszút állni. Így most már nemcsak az asszony kegyeit nyerte el, hanem
a férjéét is.
Amikor mindezt megtudtam, azt mondtam neki, hogy inkább azonnal
dőljön .kardjába, mint hogy szándéka szerint cselekedjék. Azt is mondtam neki,
hogy helytelen, hogy engem itt hagy egyedül egy festett szemű hölgy miatt. De ő
kitartott, és nem akart az okos szóra hallgatni. Azt mondta, hogy az asszonyban
csodálatos tűz lobog, párját ritkítja, és ő sose tudná elhagyni. Ezenkívül tekintélyre
és gazdagságra tesz szert a kincstárnok szolgálatában, és nem kell többé szegény
íjászként szolgálnia. Nem fenyegeti veszély, hogy elárulja magát és megölik, mert
gondoljam csak meg, hogy ő félig bizánci, és ezért jobban kiismeri magát a nők
körül meg egyebekben is, mint én. Erre vad haragra gerjedtem, és elátkoztam az
anyját. Ezzel útjaink elváltak.
Nagy bánat volt ez nekem, de azt gondoltam, ha az aszony ráun vagy ő az
asszonyra, majd visszajön, és hazajön velem, amikor a szolgálatom lejár, választ
magának ott feleséget, és hamarosan elfelejti bizánci vérét.
 Az idő múlt, és Basilius császár, aki a legnagyobb hadvezér azok között,
akik valaha Konstantinápolyban uralkodtak, újra hadjáratot indított a bolgárok ellen.
Ezek jó harcosok és nagy rablók. Állandóan gyötrik szomszédaikat, úgyhogy sok
császárnak bosszúságot okoznak. Basilius császár megesküdött, hogy összezúzza a
birodalmukat, végez velük, és királyukat vasláncon húzza fel a városuk kapujára.
Nagy hadsereggel vonult birodalmuk ellen, a vörös hadihajók pedig felvitorláztak a
Feketetengerre, hogy a partvidéket elpusztítsák.
A legjobb hajók közül tizenkettőt különleges feladattal bíztak meg, és ezek
között volt az enyém is. A hadseregből annyi legénységet vettünk hajónkra, amennyi
csak elfért rajta, és észak felé vitorláztunk a part mentén, fel egészen a Duna folyó
torkolatáig, amely minden folyók közül a legnagyobb. A tizenkét hajó vezérét
Bardasnak hívták, ő a legnagyobb hajón volt, és ahogy hármasával egymás mellett
felfelé eveztünk a folyón, megtudtam, hogy a hajóhad kincstárnoka az ő hajóján van.
Örültem ennek, és azt reméltem, hogy viszontlátom a fiamat, ha még életben van. De
hogy miért volt velünk a kincstárnok, azt senki se tudta megmondani.
Megszólaltak a hadikürtök, mert elértünk egy bolgár erődhöz. Földsáncok
és cölöpzetek mögött feküdt egy dombon, nem messze a folyótól. Körben mocsarak
terültek el, pusztaság volt, s nem lehetett mást látni, mint nádat és madarakat.
Mindnyájan csodálkoztunk azon, hogy a császár ide küldött bennünket. Itt a
katonákat és a hajóhoz tartozó íjászokat partra tették, hogy megostromolják a várat.
A bolgárok hősiesen harcoltak a sáncokon, és esak másnap tudtuk leverni őket.
Karomon egy nyíl fúródott keresztül, és így visszamentem a hajóra; ott kihúzták
belőle a nyilat, és ápolták a sebet. Amikor leszállt az éjszaka, a fedélzeten ültem, és
az égő erődöt meg a kincstárnok embereit néztem, akik nehéz terhet cipelő
foglyokkal tértek vissza. Az a hajó, amelyen Bardas és a kincstárnok volt, a folyó
szélén, az erődhöz közel horgonyzott; előttük két hajó, majd az enyém és aután a
többi, sorban felfelé a folyón. A sötétség beállta után egy idő múlva lárma és
nyugtalanság hallatszott a lejjebb horgonyzó hajók felől, és a többiekről
kérdezősködtünk, .hogy mi történt. Azt hittem, rablók támadtak rájuk. Hamarosan
elcsendesedett azonban minden, csak néhány farkas üvöltött élelmet szimatolva. Én
a karomban sajgó fájdalom miatt álmatlanul üldögéltem.
Egy ember úszott a hajó felé. Hallottam a karcsapásokat, de látni nem
lehetett semmit. Megragadtam egy lándzsát, és megkérdeztem, ki az, mert tudtam,
hogy a bolgároktól sok minden kitelik. Megörültem a válasznak, mert felismertem
fiam hangját. Amikor felmászott hozzám a fedélzetre, s zihálva ült ott egy ideig, azt
mondtam neki: „jólesik téged viszontlátni, ezt már nem is reméltem". Halk hangon
elmondta, hogy Bardast megölték a hajón, és még másokat is vele együtt. A
kincstárnok és az apja menekülnek az arannyal. Több arany ez, mint amennyit
valaha bárki is látott. „Követnünk kell őket, és el kell vennünk tőlük a kincset. Itt
vannak az íjászok a hajón?", kérdezte.
Inni adtam neki, hogy összeszedje magát, és azt feleltem, hogy mintegy
tizenöt íjász van a hajón, a többi a parton maradt. De szeretnék az aranyról többet
tudni, mert semmit sem hallottam még róla. Buzgón mesélte, hogy az arany a
bolgár királyé volt, s az ide rejtette el. „A császár megtudta ezt, és ideküldött
bennünket a kincstárnokkal, akiben megbízott. Én láttam az aranyat, amikor hajóra
szállították, és segítettem lepecsételni a császár pecsétjével. A kincstárnok azonban,
mióta az apját meggyalázták, gyűlöletet hord szívében a császár iránt. Az apja most
is vele van, és mindezt együtt eszelték ki. Kíséretében mindenkit lekenyereztek, és
amikor leszállt a sötétség, Bardast meg a vezéreket megölték az ott levő íjászokkal
együtt. Könnyű volt, mert azok nem tudtak semmiről. De én azt gondoltam: az
arany az előbb még a császáré volt, és csak gonosztevők férhetnek hozzá. Most a
kincstárnoké. Kié lesz, ha elveszik tőle? Így gondolkodtam én, a vízbe vetettem
magam, amikor senki se látta, és ideúsztam. Azt hiszik, hogy megöltek, és
elmerültem. És most felelj nekem: kié lesz az arany, ha elveszik tőlük?"
Azt feleltem: „hát ezért horgonyzott a kincstárnok hajója a legutolsónak a
sorban, hogy könnyen eltűnhessenek a sötétben. És ha már elmentek, úgy az arany
azé lesz, aki el tudja tőlük venni, és meg is tudja aztán tartani. Ez mindig így van a
tengeren. Akkor most csendben lefelé úsznak a folyón, és csak akkor nyúlnak az
evezőkhöz, ha elég távol lesznek. Amikor világosodni kezd, felhúzzák a vitorlákat, s
kedvező széllel rövid idő alatt messze jutnak a tengeren. Jó volna tudni, merre
szándékoznak eljutni. Sok minden jár a fejemben ezzel kapcsolatban, de nem akarok
addig cselekedni, amíg nem tudom, mi a legelőnyösebb.”
Halvdan azt mondta, a kincstárnok titokban közölte vele, hogy
Tmutorokanba fognak menekülni, a Krímen túl, és ott fogják felosztani a kincset.
Majd a kazárokhoz indulnak, ahol nem fenyegeti őket semmilyen veszély. Onnan
azután mindenki mehet, amerre akar. Ezt mondta a többieknek is. Ezért biztos, hogy
nem oda megy. „De alighogy útra keltünk, hallottam, amint az apjával suttogott,
miután friss híreket hoztak nekik. Akkor hallottam, amint az öreg azt mondta, hogy
kedvező számukra, hogy a kijevi nagyherceg megint ágyasokkal veszi körül magát,
és már nem tart ki magas rangú felesége, a császár testvére mellett becsületben, mert
ezáltal a császárhoz fűződő barátsága lazulni kezd. Ezt hallottam tőle, és ezért
gondolom most, hogy Kijev felé szándékoznak hajózni.”
Én azt mondtam: „Halvdan, értelmes ember vagy, úgy hiszem, helyesen
következtettél. Ha Kijevnek mennek, akkor a számunkra legkedvezőbb irányt
választották, mert segítenek nekünk az arany hazaszállításában. Ha elérnek addig,
ott derék emberek segítségére számíthatnnk. Nem kell sietnünk, mert úgysem
követhetjük őket a tengeren látótávolságban, mivel esetleg megijednének, és irányt
változtatnának. De nem sokkal derengés előtt zajtalanul el tudunk jutni innen.
Olyankor még a legjobb hajóőrök is alusznak. Búsultam amiatt, hogy elhagytál,
Halvdan, de talán így volt a legjobb, és úgy látszik, hogy ez szerencsét hoz
mindkettőnknek.”
Akkor ennyit mondtam, mert egyebet nem tudtam. De nincs olyan isten,
aki szívesen hallja, ha az emberek előtte magasztalják a szerencséjüket.
Kérdezősködtem az asszony felől, aki őt elcsábította. Azt felelte, hogy a
kincstárnok ráunt, és kolostorba záratta, mert az asszony rászokott, hogy
visszaüssön, ha a férje megverte, „és amikor rájöttem - mondta Halvdan -, hogy más
fiatalemberekkel is szórakozik, én is ráuntam”.
Ezt én is rendjén valónak találtam, és sokkal különb asszonyokat ígértem
neki, ha majd hazaérünk az arannyal.
Amikor elérkezett az ideje, felszedtük a horgonyt, és hajónkat a folyó
sodrába irányítottuk, majd bevont evezőkkel lesiklottunk a folyón anélkül, hogy egy
kiáltás is elhangzott volt. Amikor a hajósok és az íjászok felébredtek, a szokásosnál
jobb ételt és italt adattam nekik, s tudtukra hoztam, hogy rablókat kell kergetnünk,
akik megszöktek a császár zsákmányával. Ennél többet nem mondtam nekik. Nem
akartam becstelenül viselkedni, ellopni a császártól hajóját és embereit, hanem csak
kölcsön akartam venni arra az időre, amíg ügyemet elintézem. Úgy véltem, ehhez
jogom van, mert egy évi zsoldommal tartozik.
Elhagytuk a folyó torkolatát, és teljes bizonytalanságban vitorláztunk a
tengeren, de amikor rátaláltunk a Dnyeper torkolatára, ott halászokkal találkoztunk,
akiktől megtudtuk, hogy a császár egyik vörös hajója előző nap evezett felfelé a
folyón. Az én hajóm kisebb, mint a kincstárnoké, de azért nem volt semmiféle
aggályom, mert lesgiai és kazár íjászok voltak velem, derék emberek a harcban, vele
pedig csak a saját kíséretéből való emberek voltak.
Megerőltető evezés következett, s csak rövid pihenőket tartottam. Dupla
adag bort adtam az evezősöknek, amikor keseregni kezdtek. Azt mondottam, hogy a
kincstárnok súlyosan megterhelt hajójával még nehezebb helyzetben lehet. A
partokon egyetlen ménes sem látszott, de a patzinákok sem, aminek igen örültünk,
mert ha a patzinákok fosztogató körúton vannak, vagy méneseiket ezeken a
vidékeken legeltetik, olyankor a folyót a magukénak tekintik mindennel, ami rajta
látható, és egyetlen hajós se főzheti eledelét a parton. Ők a leggőgösebb emberek, és
a legnagyobb rablók a vidéken, még magával a császárral is megfizettetik évente a
barátságot.
A negyedik napon három ember hulláját sodorta lefelé a víz. A hátukon
levő jelekből megállapíthattuk, hogy a kincstárnok evezősei közül valók, s
valószínűleg kidőltek az evezésben. Ezt jó jelnek tartottam, és reméltem, hogy a
vízeséseknél elérjük őket. Másnap ú jra halott embereket pillantottunk meg a folyó
vizében, de ezek nem a kincstárnok emberei voltak. Ekkor rátaláltunk a hajójára is,
amely partra vetve, üresen hevert egy földnyelven. Megértettem, hogy találkozott
egy folyami hajóval, amit elfoglalt, hogy gyorsabban haladjon, és könynyebben
jusson túl a vontatóhelyen. Mert egy javított hadihajót néhéz görgőkön vontatni.
A nyolcadik nap estéjén meghallottuk a vízesések zaját, és elértünk a
vontatóhelyhez. Nem láttunk ott semmlt, kivéve két evezőst, akik kidőltek, s ott
hagyták őket. Bort kaptak, ettől magukhoz tértek, és elmondták, hogy a kincstárnok
új hajója ezen a napon került vontatásra. De nem lehetett se lovat, se ökröt bérelni,
mert a part néptelen volt, s így csak az evezősök vontathattak, kik már mind
kifáradtak. Így nem juthatott messzire.
Halvdan és én nagyon megörültünk, amikor ezt meghallottuk. Magunkkal
vittük az íjászokat, és elindultunk felfelé a vontatónyom mentén. A második és
harmadik vízesés között megláttuk őket. Ekkor a szárazföld belseje felé indultunk,
és gyorsan haladtunk előre a patzinákok koponyákkal díszített sírjai mögött,
amelyek ott egy dombon állnak. Itt vártunk íjainkkal készenlétben, míg közelünkbe
nem értek. Láttam a kincstárnokot és apját a hajó mellett lépegetni teljes
hadifelszerelésben, karddal a kezükben. Négy íjásznak őket kellett szemmel tartania,
a többinek pedig azokat az embereket, akik a vontatókra ügyeltek.
A nyílvesszők elrepültek, a férfiak elestek, mindnyájan kardot ragadtunk,
és csatakiáltással rohaotunk feléjük. A köteleknél levő evezősök kiszabadították
magukat és elmenekültek. Teljes zűrzavar keletkezett, de a kincstárnok és az apja
nem estek el, mert a sátán és páncéljaik jól védték őket. Zakariás kardhordozó, kit a
nyilak kissé meghorzsoltak, a legelsők között menekült el fiatalos léptekkel. Én
főleg a kincstárnokot tartottam szemmel. Láttam őt, amint csodálkozva visszafordult,
amikor a nyilak és a kiáltások elértek hozzá. Fegyveresek vették körül, ő meg
dühösen üvöltött, mert nehezére eshetett ennyi ;aranytól megválni.
Halvdan, én és az íjászok mestere, egy Abchar nevű lesgiai ember értünk
oda elsőnek, és mi verekedtünk meg a kincstárnok körül álló férfiakkal. Láttam,
hogy fogát vicsorgatta, amikor Halvdant megismerte, de nem tudtunk
hozzáférkőzni, mert emberei hősiesen harcoltak. Ekkor odaértek az íjászok, és a
kincstárnok emberei öszszezsúfolódtak a hajónál. Amikor megöltük őket, kiderült,
hogy a kincstárnok néhány emberével együtt eltűnt.
Egyre jobban szürkült, és én erős kétségekkel vívódtam, mitévő is legyek
most. Az íjászok mesterének, aki minden utasítást híven követett, azt parancsoltam,
szedje össze embereit, és kövesse a menekülőket felfelé a folyón. amilyen gyorsan
csak tudja, és ne álljon meg a sötétség leszálltáig. Azt mondtam neki, hogy a császár
száz ezüstpénz jutalmat tűzött a kincstárnok fejére és ugyanannyir az öregére. Aki
elhozza nekem a fejüket, megkapja a jutalmat. Elsietett az embereivel. Én és
Halvdan magunkra maradtunk, és felmentünk a hajóra. A hajótérben rátaláltunk a
zsákok és edények mögé rejtett kincsre. Négy kis láda volt, és hét bőrzsák,
valamennyi a császár pccsétjével ellátva. Ez a látvány azonban csak félelemmel és
gonddal töltött el. Mitévők legyünk, hogyan jussunk haza a kinccsel anélkül, hogy
ezt mások felfedeznék? Nehéz volt ezt kigondolnunk. Halvdan azt mondta, mielőtt
az íjászok visszatérnek, el kell rejtenünk a kincset. Én azt kérdeztem, hol találunk
rejtekhelyet. Ő azt tanácsolta, rejtsük a folyóba. „Igazad van - mondtam én -, maradj
itt, őrködjél, majd én körülnézek.”
A folyóhoz mentem, és rátaláltam arra a helyre, amelyről már beszéltem.
Zavaros víz folyt el felette. Együttes erővel odahurcoltuk a kincset, és jól elrejtettük.
Sok töprengés után azonban két zsák ezüstöt a hajón hagytunk.
Abchar és emberei ekkorra visszatértek. Három fejet hoztak magukkal, de
nem azokat, amiket a leginkább szerettem volna látni. Ettünk, ittunk a hajón talált
élelemből. Ezután azt mondtam neki: „Nézd, Abchar, ezt a két zsákot a császár
pecsétjével. Ez az a kincs, amelyet Theofilosz kincstárnok és apja a császártól
elrabolt. Hogy ezüst-e vagy arany, azt nem tudom, mert a császár pecsétjéhez nem
nyúlhat senki. Most nehéz helyzetben vagyunk, mert a kincset minél előbb a
császárhoz kell juttatni. De nekem parancsom van rá, hogy ne térjek vissza a
kincstárnok feje nélkül. Ezért most én és a ífam megindulunk felfelé a foly ón, hogy
keressük a kincstárnokot egészen Kijevig. Két emberedet, akik hajlandók velünk
jönni, magunkkal visszük. De te meg a többiek visszatértek a hajónkhoz a
kincsekkel, és megmondjátok a kormányosnak, vitorlázzék Konstantinápolyba. Ha
feladatunkat elvégeztük, mi is hazatérünk.
Abchar bólintott, és megemelte a zsákokat. Beszélt az embereivel. Két
kazár hajlandó volt velünk jönni. Abchar és a többiek ekkor elindultak az
ezüstzsákokkal, én pedig meg voltam elégedve, hogy eddig minden jól sikerült. A
két íjászt megtartottam, hogy segitségünkre legyen, amikor felfelé hajózunk a
folyón. Rablókkal találkozhatunk, és összeakaszkodhatunk a kincstárnokkal is, ha
már összeszedte magát. Azt gondoltam, még mindig menekülőben van, de tévedtem.
Fáradtak voltunk, és ezen az éjszakán én álltam őrséget, majd az egyik
kazárt állítottam ki, de ő, úgy látszik, elaludt, s ez okozta vesztünket. Mert ezen az
éjszakán, a.mikor mindnyájan aludtunk, a kincstárnok és az apja a megmaradt négy
emberével ránk támadt. Zajra ébredtem, egyikük megbotlott egy kőben, de aztán
kivont karddal a kezében fölugrott. Két ember felém rohant. A holdvilág fényénél
láttam, amint a kincstárnok az egyik kazárral végzett, és Halvdan felé futott felemelt
karddal. Haldvan mélyen alhatott, és így alig tudta kardját előrántani. Az életemet és
az egész aranyamat odaadtam volna, ha idejében odaérek hozzá. Azokat az
embereket, akik rátámadtak, gondolkodás nélkül megöltem, de Halvdan is halálos
sebbel feküdt már, amikor elértem a kincstárnokot. Mindkét kezemmel feléje
suhintottam. Soha többé nem használhattam kardomat, de ez a vágás úgy sikerült,
mint még egy sem. Átvágta a sisakját és a páncélját, kettéhasította a koponyáját
olyan mélyen, hogy előttem hunottak ki fogai. De amikor a halál már megérintette,
kardjával a szemembe szúrt. A földre estem, és úgy éreztem, meg fogok halni. De ez
egyáltalán nem bántott, mert csak arra gondoltam: Halvdan meghalt, es én
megbosszultam őt, így hát mindent elvégeztem.
 Most már kifáradtam, és mindent elmondtam. A többi, amiről még tudok,
annyi, hogy megkötözve feküdtem, és hogy Zakarias kardhordozó mellettem ült és
nevetett. Úgy nevetett, ahogy még embert nevetni nem hallottam. Elmondta,
hogyan fognak megcsonkítani, és sokat károgott, sipákolt az aranyról. Leköptem, és
kértem, mutassa meg a füleit. Egy embere volt még ott, és vele levágatták a
kezemet. Volt forró olajuk a hajóról, amibe a csonkomat megmártották, nehogy túl
gyorsan haljak meg. De megígérte, hogy ha megmondom, hol van az arany, gyors
halálban lesz részem. Ezt semmiképpen sem akartam. Fájdalmat egyébként sem
éreztem, mert lelkem már halott volt. Azt mondtam neki, hogy az arany útban van a
császárhoz, és ő elhitte ezt. Többet nem beszéltünk egymással.
Csak annyit tudok még, hogy egyszerre kiáltást hallottam, egy ember
felordított, majd hörögni kezdett, az tán elhallgatott. Később egy csónakban
feküdtem, amelyet a szárazon húztak. Kaptam inni, de nem tudtam semmiről. Majd
a csónak vízre került. Úgy éreztem magam, mintha már nem is élnék. Az, aki
evezett, sokat beszélt, egy részét meg is értettem. Ez volt a másik kazár. Örömében
énekelt, fütyült. Megmenekült a támadáskor, és visszafutott a hajómhoz, de az
közben eltűnt. Odalopakodott a két emberhez, akik velem foglalatoskodtak, és
lenyilazta őket. Hogy miért szánta rá magát megmentésemre, senki sem tudná
megmondani. Jó ember lehetett, mint a kazárok általában. Két szegény ember átjött a
partról, hogy kifossza a halottakat. Azoknak odaajándékozta a kincstárnok hajóját
mindennel együtt, ami rajta volt, azért, hogy neki adják a csónakjukat, és segítsenek
a vontatóhelynél. Így is. történt, és erről csak azt tudom, amit ő mondott.
Sokat nevetett, és magasztalta a szerencséjét, mert a kincstárnoknál és
apjánál, ahogy ott feküdtek holtan, sok aranyat és ezüstöt talált, s a harci öltözékük
és fegyvereik is kitűnőek voltak. A többieknél is talált pénzt és ékszert, és a fiamnál
egy szép aranygyűrűt. Most lovakat és egy vagy két asszonyt akar venni Kijevben,.
hogy azután gazdag emberként, páncélban térjen vissza népéhez. Ápolt, ahogyan
csak tudott, míg mindezeket elmondta nekem, de én legszivesebben belefordultam
volna a vízbe, hogy ott pusztuljak, de ehhez se volt elég erőm.
Tudta, hogy Kijevbe akartam kerülni, és amikor oda jutottunk, átadott egy
szerzetesnek. Ezüsttel akartam őt jutalmazni, mert az övem érintetlen volt, de nem
akart elfogadni semmit sem. Elég ezüstje van úgyis, mondta, s azzal, amit velem
tett, most már Isten kegyeit is elnyerte.
Ezután ott maradtam a szerzeteseknél, akik addig ápoltak, míg végre
jobban lettem, és újra az aranyra kezdtem gondolni. Hazámbeliek jöttek a
szerzetesekhez és kérdéseket intéztek hozzám; megértették, hogy haza szeretnék
jutni, és megtudták, hogy fizetni is tudok. Így kerültem felfelé a folyón, kézről kézre
adogatva, amíg eljutottam a gótok hajójára, ahol találkoztunk.
Egész idő alatt súlyosan nehezedett rám az a tudat, hogy nem mondhatom
el, hol van a bolgárok aranya, még ha haza is érek a hozzátartozóimhoz. De a te böl-
csességed segítségével, pap, most mindent el tudtam mondani, és nyugodtabban
halhatok meg.
Az arannyal pedig Orm tegye azt, amit jónak lát. Nagy kincs, sok embert
boldogíthatna. Talán senki . se tudná megmondani, hogy mennyit ér, s hogy mennyi
vér hullt miatta. Ott fekszik, ahol mondtam, és nem lesz nehéz megtalálni. És van
még egy jel, közel ahhoz a helyhez, ahol az arany fekszik. Ez pedig Theofilosz
kincstárnok és Zakarias kardhordozó csontváza, amelyet azóta varjak csipkedtek
tisztára, bolyongjon a lelkük örökösen, hontalanul a folyónál, továbbá Halvdannak,
az én fiamnak csontjai, kihez Isten legyen irgalmas.
 4
Hogyan tanácskoztak az arany elhozataláról

Orm, amint az arany történetét végighallgatta, egyik emberével üzenetet

küldött Tokénak.
- Mondd meg neki, hogy keleti hajóútról van szó, nagy kincsért megyünk,
és hogy legszívesebben vele szeretnék erről tanácskozni. Jó lesz, ha idesiet.
Tokét nem kellett rábeszélni, és még mielőtt Are meg a pap végeztek
volna az elbeszéléssel, sietve megérkezett Gröningbe, hogy bővebben halljon a
történtekről. Alighogy üdvözölték, és sörrel kínálták, így szólt:

Űzentek:
vitorla dagad,
evező recseg,
arany fénylik keleten.
Az út hosszán
illat csábít,
a sós tenger
meg a kátrány.

Orm is elgondolkodott, majd így válaszolt:

Negyven évem,
bölcsességem
nem hívnak
messzi utakra.
Nem késnek el
a harcosok
Gordarike
aranyával.

- A kincs szerfölött nagy - fűzte hozzá -, és soha még ilyen határozatlan

nem voltam. Ylva nem akar tanácsot adni. Azt mondja, magam döntsek ebben, pedig
ez ritk_a eset nála. Ezért hívtalak téged segítségül. Itt van Olof Sommarfogel, aki
maga is járt keleten, és nagyon bölcs ember. De jobb, ha hárman vagyunk ilyen
fontos elhatározásnál.
Tokénak mindent elmondtak Are sorsáról és a bolgáraranyról, csak arról
nem szólt Orm semmit, hogy az aranyat hová rejtették el.
- Ezt a titkot megtartom magamnak, amíg oda nem érünk - mondta. - Mert
az arany sok szerencsétlenséget okozhat, és ha időnek előtte ismeretessé válik, hogy
a kincs hol fekszik, akkor ez eljuthat mások fülébe is, és valaki megelőzhet. Ha
pedig az aranyat elhozzuk, úgy azt magam hozom el, mert az én örökségem Are
után, ki magát holtnak tekinti. De igazságosan osztozni fogok azokkal, akik ebben
segítségemre lesznek, ha lesz valami az útból. Nehéz sorom van, amióta hallottam
az aranyról, néha még aludni is alig tudok a sok bizonytalan gondolat miatt. A
legnagyobb gondom az, hogy sokáig távol kell lennem otthonomtól, és nem lesz
nyugalmam tanyám és a házam népe miatt. A másik pedig az, hogy sok pénzt fog
felemészteni egy hajó felszerelése és a hajósok fizetsége. És ha végül nem sikerül
megszerezni a kincset, vagy valaki azt esetleg már megtalálta, akkor sok minden
kárba vész.
Toke habozás nélkül hajlandónak mutatkozott az útra:
- Az én tanácsom az, hogy kelj útra - biztatta Ormot. - Különben itt jársz-
kelsz, és állandóan az aranyra gondolsz, míg majd sem enni, sem aludni nem tudsz,
és sose lesz jókedved. Könnyen meglehet az is; hogy addig töprengsz és búsulsz,
míg az eszed veszted. Sorsod áz, hogy elhozd az aranyat, ezt meg kell értened.
Hallottam már ennél rosszabbról is. Hosszú út lesz, az igaz, de egy ilyen kincsért
meg kell küzdened. Ami engem illet, mostanában nincs sok szerencsém a
szőrmékkel, és a feleségem állapotos. Ezért gondolkodás nélkül veletek tartok.
- Rapp is azt ajánlotta, hogy keljek útra - felelte Orm -, de csak addig;
amíg azt hitte, hogy ő is jöhet. Amikor azonban megmóridtam, hogy neki itthon kell
maradnia, hogy gondját viselje a tanyának és a házam népének, meggondolta magát,
és azt tanácsolta, felejtsem el az aranyat, és maradjak itthon. Willibald atya a maga
módján ad tanácsot. Azt mondja, elég gazdag és elég idős vagyok már ahhoz, hogy
többet gondoljak az égi, mint a földi javakra.
- Ebben nincs igaza a papnak - tiltakozott Toke -, akármilyen bölcs is.
Mert minél öregebb az ember, annál többet gondol a vagyonra és az aranyra, Így
volt ez Harald királlyal is, megmondhatja az asszonyom is, ő pedig a legokosabb
ember volt a világon, noha az is igaz, hogy én egyszer becsaptam őt. És magam is
évről évre egyre jobban gyűlölöm a gót kereskedőket, még akkor is, ha nem fizetnek
kevesebbet a bőreimért, mint azelőtt.
- Abban se vagyok biztos - töprengett Orm -, hogy annyi év után éppoly
jól bírom a hosszú utat, mint régen.
- Én idősebb vagyok nálad - válaszolta Toke -, mégsem nehezednek rám
az évek. Különben hallottam, hogy nemrégiben egy seprűnyéllel küldtél másvilágra
két vad okvetetlenkedőt. Ez valóban bátor tett volt, ami arról tanúskodik, hogy még
most is a fiatalok ereje buzog benned, ha magad nem is hiszed. Ludmilla lányodra
vetettek szemet, úgy hallottam. Ezek után Ludmillát irigyelni fogják majd a nők, a
férfiak meg csapatostul fut¬nak utána. De most már tudni szeretném, hogy te, Olof,
mit tanácsolsz ebben a dologban:
- Sokat beszéltünk erről, Orm meg én - szólt Olof Sommarfogel
megfontoltan -, és én éppoly kétségekkel küzdöttem, mint ő, nem tudtam tanácsot
adni. Én tudom legjobban, milyen hosszú ez az út, és milyen veszélyekkel fenyeget,
de egy olyan hajóval, melynek jó legénysége van, sok mindent meg lehet kísérelni.
Orm magával akar vinni az útra, ha lesz belőle valami, de nekem aggályaim vannak.
Igaz, hogy hasznomat vennétek, mert ismerem az egész konstantinápolyi utat, a
nagy folyót és annak veszedelmeit. Most végre elhatározásra jutottam, és a
válaszom így szól: hozd el az aranyat, Orm, és én elkísérlek az útra, de azért cserébe
feleségül adod hozzám Ludmilla lányodat.
Orm csodálkozva nézett:
- Mit mondtam! - szólt Toke nevetve. - Itt az első kérő!
- Hiszen van már asszonyod - felelt Orm.
- Kettő van - magyarázta Olof. - Mert nálunk így szokás a vezéreknél. De
azokat elzavarom, ha megkapom a lányodat.
- Nálad rosszabb vőt is kaphatnék - mondta Orm elgondolkozva -, és talán
helyes volna őt férjhez adni, mielőtt megint afféle vad alakok környékezik meg, mint
a múltkor. De ez komoly dolog, amin gondolkodni kell. Beszéltél már róla az
asszonyokkal?
 - Nem lett volna helyes, ha előbb beszélek velük, mint veled. De azt
hiszem, Ylva nem lesz ellenem. Ő éppoly jól tudja, mint te, hogy a leggazdagabb
vezér vagyok egész Finnvedenben, hétszer húsz tehenem van, üszőim, és a legrégibb
nemzetségből származom.
- A magam nemzetségéről nem szólok semmit, noha lehet, hogy alig van
annál jobb - szólt Orm -, mert az én őseim közt volt Vidfamne, legfiatalabb fiam az ő
nevét viseli. I?e a lány Harald király unokája, ezt meg kell gondolnod! Hozzá
hasonló lányt nem találsz, ha egész Smolandot végigjárod is. Azért úgy gondolom,
hogy nem elég a sörfőzőig vagy a sütőházig űznöd asszonyaidat, ha az én lányomat
akarod. De nem is lesz tőle nyugtod, ha más asszonyt is akarsz mellette tartani.
- Ezt a tisztességet megérdemli - válaszolt Olof -, arra meg már rájöttem,
hogy a házi békesség igen gyenge lábon áll, ha az embernek egynél több asszonya
van. Nagy öröm számomra, hogy nem vagy ellenem, és köszönetet mondok érte.
- Ne köszönd túl korán - mondta Orm -, előbb hallgassuk meg Ylvát, mi a
véleménye a dologról. Én ugyan magam határozok, de az okos ember a feleségét is
meghallgatja ilyen dologban.
Ylvát is behívták, és amikor meghallotta, hogy miről van szó, azt mondta,
hogy a hír nem éri váratlanul őt.
- Ilyen kérőt nem szabad visszautasítani - vélekedett -, mert te, Olof,
gazdag is vagy, meg jó nemzetségből is származol. És így hozzád hasonló nemigen
található ezen a vidéken. Ezenkívül érzelmes ember is vagy, amit mindig nagy
értéknek tartottam. Az is igaz, hogy ha okosabb lennél, inkább Oddnyt választottad
volna, aki szelíd és alkalmazkodó, és éppoly formás, mint a testvére. De egy férfi
ilyen dolgokban úgy tesz, ahogy a legjobbnak látja. Nekem egyenesen jó, hogy
Ludmillát választod, mert féktelen természetű, és nehéz vele bánni. De megjavulhat,
ha férjet kap.
- Így van ez - mondta Toke. - Nem lehet rosszat mondani a lányról. A
természete nem rosszabb, mint amilyen a tied volt, amikor Ormmal először láttunk
meg a királyi udvarban. És mégis elég hamar megszelídültél, s még sose hallottam
Ormot panaszkodni rád.
- Miket beszélsz, Toke - vágott közbe Ylva. - Engem nem szelídítettek
meg. Bennünket, Gorm véréből származókat sose lehet megszelídíteni. Mi olyanok
vagyunk, amilyenek vagyunk, még ha Isten színe előtt állunk is. De Orm megölte
Sigtryggöt, és nekem adta Almansur aranyláncát, ezt gondold meg. És akkor tudtam,
hogy ő kell nekem, mert az övéhez hasonló tettre senki se lett volna képes. De azt ne
mondd, hogy megszelídített!
- Hasznos lánc volt - mondta Orm. - Ezt senki se tagadhatja. Talán jut
majd Ludmillának is hasonló, ha hazahozzuk az aranyat. Most pedig beszélj a
lánnyal, Olof, s utána a menyasszonyodnak tekintjük. Az esküvőt pedig akkor tartjuk
meg, ha visszatérünk utunkról, s asszonyaidat félre tudod állítani.
Olof azt mondta, az ilyesmi nem okoz nehézséget Finnvedenben, csak
becsületesen kell kifizetni az asszonyokat. Ezt hamarosan el tudja intézni, és úgy
gondolja, hogy a legjobb az lenne, ha már útra kelésük előtt egybekelnének
Ludmillával. De ezzel sem Orm, sem Ylva nem értettek egyet, így hát türelemmel
kellett lennie.
Olof meg volt elégedve a dolgok állásával, még ha nem is történt minden
úgy, ahogyan ő szerette volna. Ludmilla kedvesen fogadta, és sok beszélnivalójuk
akadt. Mindenki láthatta, hogy a lány meg volt elégedve, noha később elárulta
Oddnynak és Ylvának, hogy azt hitte, ilyen vezér, mint Olof, ékszerekkel
megrakodva jön majd hozzá. Megkérdezte a férfit, hogyha részeg, szokott-e
dühöngeni, és hogy reggel vagy este vidámabb-e. Sok mlndent tudni akart arról is,
hogy milyen az a két asszony, akiket elküld miatta. A tanyájáról és a teheneiről
érdeklődött, megkérdezte, mennyi bérese és szolgálója van és mennyi vagyona.
Minden kérdésére kielégítő választ kapott.
Willibald atya azonban szigorú arckifejezést öltött. amikor mindezt
meghallotta. A nagy sietségben mindenki megfeledkezett arról, hogy Olof
Sommarfogel nincs megkeresztelve, ő pedig ezt nem helyeselte. Egy fiatal ke-
resztény lány - mondta -, akit ő maga keresztelt meg, nem szolgáltatható ki egy
pogánynak. Csak akkor lehet valami a házasságból, ha Olof megkeresztelkedik.
Ebből nagy szóváltás támadt a nők között, mert Osa a pap pártját fogta, Ylva meg
Ludmilla viszont szembeszálltak vele. Végül is Orm megparancsolta, hogy legyen
vége a vitatkozásnak, mert most az útra kell gondolniuk, a házassággal pedig
törődhetnek visszatérésük után is. Úgy lenne jó, ha Olof hajlandó volna
megkeresztelkedni, de ha nem akar, akkor is megkapja a lányt.
- Ludmillának lesz aztán bőven ideje, hogy megtérítse őt, ha úgy véli,
hogy érdemes - zárta le szavait Orm.
Osa éles hangon rendre utasította ezekért a szavakért, de Orm azt felelte,
gondoljon Aréra, és lássa be, hogy keresztények voltak, akik így bántak vele.
Willibald atya komoran üldögélt, és megjegyezte, hogy amióta az ezredik
év elmúlt a végítélet nélkül, az emberek már nem szolgálják Krisztust olyan igaz
szívvel, mint régen.
- Ha ez így megy tovább - mondta -, végül a sátán győzedelmeskedik, és ti
újra pogányok lesztek.
Orm arra kérte, ne veszítse el a kedvét, és ne gondoljon róluk ilyen rosszat.
- Mert én meg vagyok elégedve Krisztussal, és remélem, hogy ő is velem -
mondta -, még ha úgy adom is férjhez a lányom, ahogy a legjobbnak találom.
Sokmindennek kell történnie, mielőtt elhagynám Krisztust, mert ő mindig
segítségemre volt.
Toke közbeszólt, hogy evvel kapcsolatban érdekes hírek érkeztek
Varendből.
- Bizonyára emlékeztek még Rainald papra - mondta -, arra, aki Krisztus
szolgálatában leültette az öreg, Styrkart a kőnél. Nemrég meghalt a vénasszony,
akinek a rabszolgaságába került, és ő megbecsült, szabad ember lett. Pap most is,
de már nem Krisztus papja, mert arra ráunt, míg a vénasszonynál senyvedett. Most
megátkoz mindent, ami Krisztusé. Helyette Frejt követi, és nagy vagyonra tett szert
a mesterkedéseivel. Minden asszony engedelmeskedik neki, a legjobb papnak
tartják, akit valaha a virdek ismertek. Azt mondják, hogy már sok híve van, s a
gyülevész népség vezéreként tiszteli.
Willibald atya elborzadva hallgatta Toke beszámolóját. Ezentúl nem kell
imádkoznia ezért az emberért. Ez az első eset - mondta -, hogy olyan papról hall, aki
nyíltan a sátánnak adta magát.
Ylva úgy vélte, voltak jó tulajdonságai is, és kár érte, hogy ilyen rosszul
járt. Orm csak nevetett.
- Hadd boldogítsák egymást a sátánnal, nyugalomban és békességben -
mondta -, nekünk ennél fontosabb gondunk van.
Már nem habozott, hogy hazahozza-e az aranyat. Elhatározta, ha megfelelő
eladó hajót találnak lent a tengerparton, nyár közepén útra kelnek.
- A legnehezebb feladat a hajó legénységét összetoborozni - vélekedett
Orm. - Hozzáértő emberekre van szükségünk, az ilyenek meg kevesen vannak itt
benn az országban. Idegeneket felfogadni veszélyes dolog olyan szállítmánynál,
amelyet mi akarunk elhozni. Okos dolog volna, ha kevés embert fogadnánk fel,
akkor kevesebb bért kellene kifizetnünk, viszont, ha több ember van a hajón,
könnyebben megbirkózunk a ránk váró veszedelmekkel.
 5
Hogyan hajóztak a gót Vi-városba

Olof Sommarfogel hazavonult, hogy felkészüljön az útra, és hajósokat

fogadjon a hallandi ismerős férfiak közül. Orm, Toke meg Harald Ormsson a
tengerpartra lovagoltak, hogy megfelelő hajót keressenek. A folyó torkolatánál
találtak is egy eladó hajót. A tulajdonosa öregedő férfi volt, aki el akarta adni, hogy
feloszthassa lányai között az örökséget. Alaposan megnézték, és úgy találták, hogy a
hajó jó állapotban van. Huszonnégy pár evezője volt, és ez már nagy hajónak
számított. Orm úgy vélte, lehetne nagyobb is. Toke egyetértett ezzel.
- Mert kiváló vezérek fognak vele vitorlázni mondta -, és harminc pár
evező se volna sok nekünk. - A vízeséseknél - szólt közbe Harald Ormsson -,
ahol a parton kell a hajót húzni, ahogy azt Olof Sommarfogel mesélte
nekünk, majd még örülnénk, ha kisebb lenne.
- Hiába, szerencsés ember vagy, Orm - mondta Toke. - Nemcsak te vagy
bölcs ember, de eszedet még a gyerekeid is örökölték.
- Nem jó, ha egy férfit a gyereke oktat ki - válaszolt Orm -, nem is ezt
fogják megszokni, amíg én parancsolok. De ebben az esetben elismerem, hogy a fiú-
nak igaza van. Nehezebb lesz húzni a hajót, mint Szent Jakab harangját.
- Akkor még fiatal emberek voltunk - mondta Toke -, de most már híres
vezérek vagyunk, és nekünk nem kell a kötelekhez nyúlnunk. Majd húzzák a
fiatalok, miközben mi mellettük lépkedünk hüvelykujjunkat az övünkbe dugva, és
úgy véljük, hogy erősébbek is lehet nének. De az is igaz, hogy éppen elég lesz nekik
ekkora hajót elhúzni.
Végül, hosszú alkudozás után, Orm vásárt kötött.
A folyótorkolat körül nagy tanyák terültek el, ott vásárolt ökröket,
disznókat és árpát is. Megegyezett a parasztokkal, hogy mennyi sört főzzenek,
mennyi állatot vágjanak és füstöljenek fel, hogy a hajóját jól ellássa élelemmel és
itallal. Elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy mennyi ezüstbe kerül mindez. Még
búsabb lett, miután néhány fiatalembert felfogadott a tanyákról az egy évig tartó
hosszú útra. Kedvetlenül lovagolt hazafelé a többiekkel, s közben arról mormogott,
hogy a bolgár arany még szegénységbe és nyomorba dönti.
- Egyet megtanulok most - mondta Harald Ormsson -, sok ezüstre van
szükség ahhoz, hogy aranyat szerezhessünk.
- Ezt okosan mondtad - szólt Toke -, és ha így folytatod, éppoly bölcs
leszel, mint nagyapád. Ne légy viking, ha nincs elég ezüstöd! Ezt tanácsolom neked.
Csak költők gazdagodnak meg üres kézzel, de csak akkor, ha jobb verseket költenek
a többi versfaragónál. Ez a bökkenője ennek a mesterségnek.
Hazafelé menet belovagoltak Látnok Sonéhoz, akivel Ormnak valami
elintéznivalója akadt.
Sone tanyája nagy és tágas volt. Fiai és unokái körülötte nyüzsögtek. Ő
maga már igen öreg volt, és nagyon fázékony, ezért örökké a tűz mellett ült
magában mormogva. Orm tisztelettel köszöntötte. Sone egy idő múlva megismerte,
és barátságosan bólogatott, hírek felől érdeklődött, majd az egészségéről kezdett
beszélni. Rosszabb bőrben van, mint azelőtt - mondta -, de azért különösebb
panaszra nincs oka. Örülnie kell, hogy szellemileg friss, frissebb, mint sokan mások.
Néhány fia bejött, hogy köszöntse az idegeneket. Erős, különböző korú
férfiak voltak. Amikor meghallották, hogy az apjuk észbeli képességeiről beszél, azt
kiabálták, hogy ez mesebeszéd, mert az öreg már csak összevissza fecseg. Sone erre
haragra gerjedt, és a botjával feléjük suhintott, mire fiai élhallgattak.
- Együgyűek, azért beszélnek így – magyarázta Ormnak. - Azt hiszik, hogy
nemzésüktől kiszikkadt az agyam. De ez nem igaz. Bárki könnyen megállapíthatja,
mert nekik nem sok ész jutott. Néha azonban úgy járok, hogy eltévesztem, vagy
egészen elfelejtem a nevüket, és ez bosszantja őket. Ezért beszélnek így. Az igazság
az, hogy a nevüket nem is nagyon érdemes észben tartani.
- Miattad meg a fiaid miatt jöttem ide - mondta Orm. - Hosszú útra
készülök keletre, Gordarikébe, örökség miatt. Hajót már vettem magamnak. Olyan út
ez, ahol jó harcosokra lesz szükségem. A fiaid bátorságát mindenki dicsérte, és
ezért azt gondoltam, hogy jó lenne, ha néhányan velem tartanának utamon.
Becsületes bért fizetek, és ha kedvez nekünk a szerencse, lesz mit felosztani
hazajövetelünkkor.
Sone érdeklődve figyelte Orm szavait. Kellemesebb hírt régóta nem
hallott - válaszolt -, és néhány fiát szívesen útra engedné. Csak hasznukra válik, ha
világot látnak, és megtanulnak viselkedni meg gondolkodni. Ezenkívül nem
lábatlankodnak majd annyian körülötte.
- Túl sokan vannak itt öregségemre - panaszkodott. - Vidd el a fiúk felét,
ez mindkettőnknek előnyös lesz, de ne a legidősebbeket és ne a legfiatalabbakat,
hanem tízet a középkorúak közül. Azok még sose voltak hajón, de a harcban jól
helytálltak.
Néhány fiú azonnal hajlandónak mutatkozott, mások előbb gondolkodtak,
aztán ők is beleegyeztek. Hallottak arról, hogyan ölte meg Orm a két vad szolgát, és
kedvükre való vezérnek látszott. Késő estig tanácskoztak, aminek az lett a vége,
hogy tizenegyen elhatározták: vele tartanak. Megígérték, hogy elkészülnek nyár
közepére, amikor majd Orm értük jön.
Toke úgy vélte, jó vásárt kötöttek Sone fiaival. Orm is meg volt elégedve,
rosszkedve elmúlt, s másnap reggel továbblovagoltak. Hazafelé közeledve a
tanyabeliek szomorú hírrel futottak elébük. Are meghalt. Holttestét nemrég halászták
ki a folyóból. Svarthöfde az egyetlen, aki látta, hogyan történt. A fiúnak nem sok
mesélnivalója volt. Együtt horgásztak, Are olyan volt, mint máskor, csupán az tűnt
fel, hogy néhányszor megsimogatta Svarthöfde arcát és haját. Aztán kis idő múlva
felállt, háromszor a kereszt jelét vetette mellére, gyors léptekkel begázolt a vízbe, és
eltűnt, ahol a meder a legmélyebb volt. Rögtön elmerült, és Svarthöfde már nem
segíthetett rajta. Sokáig tartott, amíg Rapp rátalált a holttestére.
Osa bánatában ágynak esett, és egyre azt hangoztatta, hogy a
legszívesebben meghalna. Orm melléje ült, és vigasztalta, ahogy tudta. Senki se
találta volna helyét az életben, ha olyan sors jutott volna neki osztályrészül, mint
Arénak - magyarázta -, és nem lehet csodálkozni, ha Istenhez vágyott
nyomorúságában, miután gondoskodott arról, hogy az arany lelőhelyét tudomásukra
hozza.
- Istentől most visszakapja látását, kezét és nyelvét, gondold csak meg. Ha
szerencséje van, még a fiát is viszontlátja. Ez nem csekély dolog. Valóban, minden
okos ember hozzá hasonlóan cselekedett volna.
Osa megnyugodott, de nagyon nehezen viselte bánatát, és három napig
tartott, amíg megint lábra tudott állni.
Arét a templom mellett temették el, annak a sírnak a közvetlen közelében,
ahol Willibald atya a két szent ember fejét elföldelte, azokat, melyeket az Örei
Östen küldött a tingre. Osa Are mellett választotta ki sírhelyét. Úgy gondolta, nem
tart soká az ő élete sem.
 Toke ezután hazalovagolt, hogy mindent előkészítsen az útra, és Olof
Sommarfogellel együtt még nyárközép előtt visszatért Gröningbe. Magukkal hozták
embereiket is. Olofnak otthon sok elintéznivalója volt. Két asszonyának gazdag
kárpótlást adott, és elküldte őket a tanyáról, noha az egyik erősen ellenkezett. Így
most már nem volt akadálya Ludmillával kötendő becsületes házasságának. Éppen
ezért újra előhozakodott kívánságával, hogy az esküvőt tartsák meg. De Orm
kitartott elhatározása mellett, és értelmetlen dolognak találta, hogy Olof esküvőre
gondoljon ilyen nagy út előtt.
- Hiszen már a jegyesed, érd be most azzal. Fiatal házas nehezen bírja a
hosszú hajóutat. Egyszer már megállapodtunk. Maradjunk a szavunknál. Először
elhozzuk az aranyat, és ha ez megtörtént, segítségedért jutalmul megkapod a
lányomat. Sose volt szokás, hogy az ember előre fizet, és csak azután kapja az
ellenszolgáltatást.
Olof Sommarfogel igazságos ember volt, és nem tagadhatta, hogy Ormnak
igaza van. Nem tudott egyébbel érvelni, mint a lány iránti szerelmével, amely oly
heves volt, hogy mindenki nevetett rajta. A lány közelében a hangja is
megváltozott, és csak lihegett izgatottan. Ő is elismerte, hogy ilyesmí még nem
történt vele.
Ludmilla hasonlóképpen vélekedett egybekelésük időpontjáról, de belátta,
hogy Ormot hiába próbálják rábeszélni. Így Olof és a lány hamarosan megegyeztek,
hogy nem szabad elkeseredniük, hisz mindketten egy véleményen vannak.
Útrakelésük előtt Orm gondosan meghagyta az otthoniaknak, hogyan
gazdálkodjanak távollétében.
Rapp otthon maradt, noha mindvégig mormogott, hogy inkább ő is velük
menne. Elég embert hagytak itthon a tanya ellátására és védelinére. Orm
megparancsolta neki, hogy Ylva tanácsát mindig meg kell hallgatnia, és semmi se
történhetik Ylva megkérdezése nélkül. Haraldnak is otthon kellett maradnia, mert
Orm nem akarta elsőszülött fiát erre a veszélyes útra elvinni. De maga Harald se
mutatott különösebb kedvet arra, hogy velük tartson. Ulf elkísérhette őket, és végül
Svarthöfde is, miután sokáig kérlelte Ormot és Ylvát. Ylva nemegyszer könnyeket
ejtett bánatában. De sírt néha Svarthöfde makacssága miatt is, mert sehogy sem
értette, mi dolga egy tizenhárom éves fiúnak a harcosok között. De semmi se
segített. Svarthöfde azt mondta, elszökik hazulról, és elmegy idegen hajókkal, ha
akaratát nem teljesítik. Ulf ígéretet tett, hogy jobban vigyáz majd Svarthöfdére. De
ő maga is megígérte, hogy ügyel magára. Bár mindenképp meg akart küzdeni
azokkal a gonosz emberekkel mondta -, akik kiszúrják az emberek szemét. Volt
kardja meg lándzsája is, és már felnőtt harcosnak hitte magát.
Orm örült annak, hogy fia velük jön, bár ezt Ylva előtt nem mutatta . . .
Willibald atya nagy prédikációt tartott az útrakelőknek. Mindnyájukat
megáldotta. Toke, Olof Sommarfogel és a kíséretükben levő pogány férfiak szintén
meghalgatták a prédikációt, és az volt a véleményük, hogy az áldásból csodálatos
erő sugárzott. Utána odamentek a paphoz, kivonták kardjukat, és arra is áldást
kértek. Induláskor az asszonyok hangosan sírtak, és az útrakelők között is akadtak
néhányan, akik elszomorodtak. De a legtöbben örömmel indultak útnak, és
megígérték, hogy hasznos dolgokkal térnek haza. Orm ugyancsak jó kedvében volt,
hogy ilyen pompás kísérettel lovagol.
Megérkezett Sonéhoz, hogy elvigyék a fiait. Az öreg egy padon ült a ház
falánál, és a napon melegedett. Megparancsolta tizenegy fiának, akik útra
készülődtek, jöjjenek hozzá egyenként, hogy búcsút vegyen tőlük. Így is tettek. Az
öreg figyelmesen rájuk nézett, és elmormogta nevüket. Egyetlenegyét se vétette el.
Amikor az utolsótól is elbúcsúzott, szótlanul üldögélt, és mereven maga elé bámult.
Ekkor hirtelen megborzongott, fejét hátrahajtotta, és lehunyta szemét.
Fiai nyugtalanok lettek ettől, hátrább húzódtak, és ijedten motyogták:
- Látomása van! Látomása van!
Az öregember egy idő múlva kinyitotta szemét, és révült tekintettel nézett
körül, mintha csak mély álomból ébredt volna. Amikor magához tért, fiai felé bólin-
tott, és azt mondta, útra kelhetnek.
- Mít láttál? - kérdezték a fiai. - A sorsotokat - felelte.
- Visszatérünk? - kérdezték mindnyájan. - Heten visszatértek . . .
- És a többi?
- Azok maradnak, ahol maradnak . . .
Erre mind a tizenegy fiú körülvette, és esdekelve könyörögtek neki,
mondja meg, ki nem tér vissza közülük. Mert ha négyen meghalnak, akkor legjobb,
ha mind otthon maradnak, hogy ne érje őket baj.
De az öregember szomorúan mosolygott:
- Együgyűségeket beszéltek, ahogy azt sokszor megfigyeltem - mondta. -
Láttam a Fonó Nők fonalát, és négyeteké rövidebb volt. És a Fonó Nők fonalát
senki se toldhatja meg. Négynek közületek meg kell halnia, bármit is tesztek; és
hogy ki az a négy, hamarosan megtudjátok . . .
Megrázta fejét, és elgondolkodva ült. Majd ezt mondta: - Nem öröm az
embernek, ha a Fonó Nők ujjait látja. Kevesen vannak ilyenek. Én láthatom, noha
szívesen lemondanék róla. De az arcukat még sose láttam.
Újra elhallgatott. Azután a fiaira nézett, és bólintott:
- Menjetek hát! - mondta -, heten visszajöttök . . . Az elég . . .
A fiúk nem makacskodtak többé, mert hirtelen megilletődöttség fogta el
őket az öregember iránt. Orm és kisérete ugyanezt érezte. Amikor ellovagoltak, a
fiúk még jó ideig keserűen morogtak apjukról és furcsaságairól.
- Szerettem volna megkérdezni őt sorsom felől -mondta Toke -, de nem
mertem.
- Nekem is ez járt a íejemben - vallotta be Olof Sommarfogel -, de én sem
mertem.
- Az is lehet, hogy mindez csak üres beszéd vélte Orm -, bár igaz, hogy
otthon néha az öregasszonynak is vannak látomásai.
- Aki nem ismeri őt, azt hiheti, hogy üres beszéd, amit látomása után
mond - szólt Sone egyik fia, aki a közelükben lovagolt. - Úgy lesz, ahogyan ő
megmondta, mert ez mindig így volt. Ő nem is tudja, hogy szavai mennyire
felkavartak bennünket.
- Úgy látom, többet tud, mint más közönséges ember - szólt Toke -, de
mindenesetre vigasztaló lehet számotokra, hogy heten épségben visszatértek.
- Ez igaz - felelte a másik komoron. - De melyik hét? Nekünk most nem
lesz egyetlen boldog pillanatunk sem, amíg négy testvérünk meg nem hal . . .
- Annál nagyobb lesz azután az örömötök - mondta Orm.
Sone fiai kétkedve mormogtak.
Amikor leértek a hajókhoz, és a lovaakat visszaküldték, Orm tüstént
nekilátott, hogy a sárkányfejet átfestesse, mert a hajó becsülete megkívánta, hogy a
sárkányfej vérvörösen ragyogjon. Ezután elkezdődött a rakodás, majd Orm
mindenkinek kijelölte helyét a hajón. Az indulásnál nem akart bakot áldozni
szerencsés visszatérésük érdekében, de a többiek ragaszkodtak hozzá, s így végül
bele kellett törődnie.
 - Lehetsz te olyan keresztény, amilyen csak akarsz oktatta Toke -, de a
tengeren a régi szokások az igaziak, és ha nem követed őket, akkor legjobb, ha fejest
ugrasz a tengerbe, ott, ahol a legmélyebb a víz.
Orm érezte, hogy ebben lehet valami igazság, de sehogy se tetszett neki,
hogy az úti előkészületekkel járó sok kiadást még egy bak árával is tetézte . . .
Végre minden készen állt, és miután a bak vére lefolyt a hajó orrán, szép
időben, kedvező széllel elvitorláztak. Ifjúkora napjaiból Toke jól ismerte az utat Got-
landig, és vállalta, hogy elkormányozza a hajót a gót Vi kikötőig. De azon túl már
senki sem ismerte ki magát bizonyosan, s ezért elhatározták, hogy fogadnak majd
segítségül egy kormányost. Kormányos bőven akad a gótoknál.
Orm és Toke jól érezték magukat újra a tengeren, s úgy érezték, hogy
összes gondjaikat otthon hagyták. Amikor messziről szemükbe ötlött Listerland,
Toke úgy vélekedett, hogy sok gondja van egy bőrkereskedőnek, de most éppoly
jókedvében van, mint amikor Krokkal elindult vitorlás útjára.
- Magam sem értem, miért nem szálltam ilyen sokáig tengerre - mondta -,
mert egy jó hajó derék legénységgel mindennél többet ér. Az sem utolsó dolog, ha
az ember a szárazföldön boldogul, azonban egy meszszi, zsákmánnyal kecsegtető
hajóút, a tenger illata, ez a legjobb, amit az ember elképzelhet, ami kárpótol öreg-
ségért, unalomért.
- Különös, hogy mi északiak olyan sokat ülünk otthon. Pedig jól tudjuk,
hogy mindenkinél jobban értünk a hajózáshoz, és ha akarnánk, kifoszthatnánk az
egész világot.
- Talán attól van ez - vélekedett Orm -, hogy a legtöbb ember öregségére
szívesebben otthon marad, és nem akar a tengeren elpusztulni . . .
- Mindenféle szagot érzek - mondta Svarthöfde gondterhelten -, nem
valami kellemesek.
- Ez azért van, mert még nem szoktad meg a tengert - mondta Orm. - Igaz
ugyan, hogy a tengernek itt más szaga van, mint nyugaton. Ott a tenger zöldebb a
sótól, és a szaga is erősebb. Mi azonban emiatt nem panaszkodhatunk.
Svarthöfde már nem felelt semmit, mert elfogta a tengeribetegség. Először
nagyon szégyellte magát, de aztán megvigasztalódott, mert látta, hogy az ország
belsejéből érkezett férfiak közül többen a hajó széle felé, igyekeznek. Hamarosan
egyik is, másik is remegő hangon könyörögni kezdett, hogy kössenek ki, mielőtt
elpusztulnak.
Orm Tokéval a kormányevezőnél állt, egyikük sem ütközött meg
különösebben a hallottakon.
- Meg kell szokniuk a tengert a szerencsétleneknek - mondta Orm. -
Valamikor így volt ez velem is. - Nézd csak Sone fiait - szólt Toke. - Most más
gondjuk van, mint apjuk jóslatain töprengeni. Eltart egy ideig, amíg ezek
az emberek megbecsülik a hajóséletet. Most legalább a szél irányában hányhatnak,
nem hányják le egymást, s így sok veszekedést elkerülünk. De nem hiszem, hogy ez
a szerencsés körülmény különösebben boldoggá tenné őket. A tenger senkit se tesz
bölccsé, azt már meg kell szokni.
- Idővel megszokják - mondta Orm. - Ha majd szélcsend áli be, meg kell
ragadniuk az evezőket. Ez pedig nehéz próba gyakorlatlan embereknek ilyen hul-
lámzásban. Majd még vágyakozva gondolnak vissza ezekre az órákra, amikor a
hányáson kívül más gondjuk nem volt.
- A legjobb megoldás, ha Olof lesz az evezősök felügyelője - válaszolt
Toke. - Ehhez olyan emberre van szükség, aki megszokta, hogy
engedelmeskedjenek neki.
 - Az lehet, hogy engedelmeskednek neki - vágott közbe Orm -, de
népszerűsége egyszeriben odalesz. Nehéz feladat ez, annál is inkább, mert az
evezősök szabad emberek, akiket nem szabad megütni.
Olof Sommarfogel rosszkedvű volt. Közvetlenül mellettük feküdt le,
álmos volt, és nem sokat szólt. Egy idő múlva azt mormogta, nem tudja, hogy
tengeribetegség vagy szerelem bántja-e, de tudni szeretné, hogy a hajó kiköt-e
éjszakára. Orm és Toke úgy gondolták, hogy ez oktalanság lenne, ha a szél továbbra
is fúj, és az ég derült marad.
- A tengerhez nem szokott embereket az ilyesmi elkényeztetné -
magyarázta Toke -, és nem egy ember eltűnne az éjszaka sötétjében. Ha
megszabadulnának a hajóról, innen még könnyen hazatalálnának. Ha elérjük
Gotlandot, jobban lesznek, és ott újra szárazföldre léphetnek.
Olof Sommarfogel sóhajtott, és nem szólt semmit. - Elpocsékolnák azt a
rengeteg élelmet - mondta Orm -, amit a szárazföldön összezabálnának, és aztán
újra kihánynák a tengerbe.
Ebben igaza is volt, mert a kedvező szél kitartott, és útban Gotland felé,
alig a férfiak fele nyúlt ételhez. Svarthöfde hamarosan összeszedte magát, Ulf pedig
nem is betegedett meg. Mindketten örültek a dicsérő szavaknak, és annak, hogy
sápadt, étvágytalan férfiak tekintetétől kísérve fogyaszthatták el ennivalójukat. De
amint nyugodtabb vizekre kerültek, Gotland közelében a betegek kezdték kárpótolni
magukat az elszenvedettekért. Orm úgy vélte, hogy ennyi éhes embert együtt még
sose látott.
- De nem sajnálom tőlük - mondta -, lassacskán talán már hozzászoknak a
tengerhez.
Vi kikötőjében annyi hajó horgonyzott, hogy Orm eleinte habozott,
odamerészkedjék-e. Végül is leszedték a sárkányfejet, felrakták a békepajzsot, és
így zavartalanul beeveztek. A város tekintélyes település volt, telve tengerészekkel,
és gazdag kereskedőkkel; Orm embereinek sok néznivalójuk akadt, amikor
szárazföldre léptek. Voltak ott házak, amelyek teljesen kőből épültek. Voltak
olyanok, amelyeknek csak az volt a rendeltetésük, hogy az emberek sört igyanak
bennük. A város olyan gazdag volt, hogy utcáin vidám kurvák járkáltak színarany
karikákkal a fülükben, és aki nem ezüsttel teli marokkal közeledett hozzájuk, azt
leköpték.
De akadt más furcsaság is, amin rendkívül elcsodálkoztak, és amit nem is
akartak elhinni, amíg csak saját szemükkel nem látták. Egy férfi, a szászok
országából, egész áldott nap azzal foglalkozott, hogy a város gazdag embereinek
szakállát beretválta, s ezért minden alkalommal egy-egy rézpénzt kapott tőlük, még
akkor is, ha megvérezte őket. Orm emberei ilyen furcsaságot még sose láttak.
Olof Sommarfogel közben jobb kedvre derült, és Ormmal együtt
nekiindult, hogy egy ügyes kormányost kerítsen. Kevés ember maradt a hajón, mert
mindenki ki akart nyújtózkodni a szárazföldön, és fel akarta frissíteni magát. De
Toke a hajón maradt, hogy őrködjék.
- A gótok söre olyan jó - mondta -, hogy egyszer ifjú éveimben igen sokat
ittam belőle ebben a kikötőben. Ettől nagy nyugtalanság jött rám, ami egy ember
életébe került, és csak nagy nehezen, úszva mentettem meg az életemet. A gótoknak
jó emlékezőtehetségük van, és nem szeretném, ha rám ismernének. Nekünk most
sokkal fontosabb dologra kell gondolnunk, ezért a hajón maradok. Most pedig azt
mondom nektek, vigyázzatok magatokra mindnyájan, akik partra szálltok, mert a
gótok a bajt keverő idegenekkel nem sokat teketóriáznak.
 Orm és Olof egy kormányossal tértek vissza. Tömzsi, őszülő kis ember
volt, Spofnak hívták. Többször járt már keleten, és ismert minden vízi utat. Mielőtt
elhatározta magát, mindent alaposan meg akart nézni a hajón. Nem sokat beszélt,
inkább csak bólogatott, végül azt kérte, kóstolhassa meg a hajó sörét. Ez volt az a
sör, amit Orm a folyótorkolatnál főzetett, és eddig senkinek se volt rá panasza. Spof
megkóstolta, és gondolkodni látszott.
- Csak ez a söröd van? - kérdezte. - Nem elég jó?
- Hajón elég jó - válaszolta Spof. - Szívesen iszom. Vajon a legénységed
békés természetű, vidám a munkánál, s kevéssel beéri-e?
- Hogy kevéssel beérik-e? - mondta Orm. - Sokkal is alig érik be, hacsak a
tengeribetegség elő nem veszi őket. És nem békés természetükért választottam őket,
a fáradságos munkát se kedvelik jobban, mint mások.
Spof elgondolkodva bólintott:
- Úgy van, ahogyan gondoltam . . . A legnagyobb hőségben kerülünk a
vontatóhelyre, és jobb sör kellene a hajó húzásához, ha azt akarod, hogy minden jól
menjen.
- Erre gondolnom kellett volna - mondta Olof Sommarfogel. - Ebben
igazad van.
- Hajóvontatáshoz való sör? - kérdezte Orm és Toke.
- Mi gótok - mondta Spof - hajóztunk legtöbbet Gordarike folyóin, és mi
jutottunk el a legmesszebbre. Mi ismerjük a legtávolabb eső vízi utakat is, a
meredek vontatóhelyen túl, amit nagy hajóval rajtunk kívül még senki se próbált ki.
És csak nagyon jó sörrel boldogulunk ott, ahol mások visszafordulnak. Ennek a
sörnek a legkitűnőbb minőségűnek kell lennie, hogy friss erőt adjon. Ebből kapnak
inni a férfiak, amikor a hajót áthúzzák a vontatóhelyeken. De egyébként útközben
sose kóstolgatják. Ezt mi, gótok gondoltuk ki, ezért főzik nálunk a legjobb sört, s
abból származik a gazdagságunk.
- Ha nem tévedek - mormolta Orm -, ezt a sört nem adják olcsón.
- Drágább más sörnél, de megéri az árát, sőt még többet is - mondta Spof.
- S anélkül senki sem boldogul.
- Mennyire lenne szükségünk? - kérdezte Orm. - Hadd lám - számítgatta
Spof -, huszonnégy evezős hajó, hatvanhat ember és az első út Kijevhez. Hét kisebb
folyó van, de ott nem olyan nehéz az átkelés. A hosszú folyam a nehéz, amely a
Dnyeper folyóhoz vezet. Öt hordó a legnagyobbakból elég lesz.
- Nyugaton olcsóbban hajóznak a hajósok, az biztos - mondta Orm.
Amikor a sört megvásárolták, és Spof megkapta bé rének felét - aminek
azonnali kifizetéséhez ragaszkodott -, Orm még biztosabb volt véleményében.
Megmaradt ezüstjét számolva komoran mormogta, hogy koldusbottal a kezében
érkezik Kijevbe, miután hajóját is, fegyvereit is elzálogosítja útközben a gótoknál.
- De azért derék embernek látszol, Spof, ügyes is vagy meg értelmes is -
mondta -, és lehet, hogy nem bánom meg, amiért felvettelek a hajómra
kormányosnak, noha jól megszámítottad a fizetséged.
- Velem is úgy van, mint azzal a sörrel - válaszolta Spof csendesen -, drága
vagyok, de megteszem a magamét.
Három napig horgonyoztak Viben, és közben Spof a söröshordók számára
szilárd bakokat faragtatott ki az emberekkel. A sör sok helyet foglalt el, és
ugyancsak megterhelte a hajót, de a férfiak szívesen fáradoztak vele, mert a
szárazföldön megismerték az ízét. Sokan már az első napon elitták a náluk levő
ezüstöt, majd buzgón kérték Ormot, hogy adjon a bérükből. De egyikük se járt
eredménnyel. Ekkor néhányan megpróbálták, hogy elcseréljék sörért bőrmellényüket
meg a sisakjukat, és amikor a gótok nem álltak rá az efféle cserékre, verekedésre
került sor. Emiatt aztán a törvény emberei jelentek meg a hajón, és tetemes
kártérítést követeltek. Orm és Olof Sommarfogel fél napig kínlódtak, amíg felére
alkudták a büntetést, de még így is elég magasnak találták az összeget. Ettől fogva
egyetlen embert sem engedtek fegyveresen partra szállni.
Sone fiai jómódú emberek voltak, és szorgalmasan ittak a kikötőben, de
ennek ellenére nehezen tudtak szabadulni a gondolataiktól. Egyik nap, amikor
visszatértek a hajóra, egyiküket úgy kellett magukkal cipelniük. Már alig volt benne
élet. Figyelmeztették - mesélték -, de ő azért is odalopakodott egy káposztáskertben
kapáló fiatal nőhöz, és jó szóval meg erőszakoskodással a földre kényszerítette. A
káposztában feküdtek, amikor kijött egy vénasszony, és kapával fejbe vágta. Ők már
nem segíthettek rajta.
Toke megnézte a sebesültet, és kijelentette, hogy nem sok van már neki
hátra. Éjszaka meg is halt. Fivérei gondosan eltemették, és áldomást ittak, hogy
szerencsével járjon halotti útján.
- Ez volt a sorsa - mondták. - Az öreg tudta, hogy mit mond.
És noha hiányzott nekik az elhunyt, és csak jót mondhattak róla, szemmel
láthatóan kissé megkönnyebbültek. Mert így - magyarázták - már csak hármukat
érheti szerencsétlenség, és ezzel gondjaik negyedrészétől megszabadultak.
Másnap elindultak északnak. A kormányevezőnél már Spof állt. Orm azt
mondta, jövőjük bizonytalan, de azt reméli, hogy többet nem kerül ilyen drága
kikötőbe, mint a gótok Vije.
 6
Hogyan eveztek Ormék a Dnyeperhez

Megkerülték Gotlandot, és kelet felé tartottak Ösyssla mellett 1e a Dyna

folyóra. Ez a folyó volt a konstantinápolyi út alsó szakasza, amelyet főképpen a
gótok használtak. A felső, amelyen a sveák szoktak hajózni, a Bolagord mentén
vezetett felfelé Ladogához, és onnan Novgorodon át a Dnyeperhez,
- Hogy melyik a hosszabb, azt nem tudja senki szólt Spof. - Magam se
tudnám megmondani, noha mindkét utat megtettem már. Mert mindig az a hosszabb,
amelyiken árral szemben halad az ember. A mi szerencsénk az, hogy ilyen későn
indultunk útnak, mert így elkerüljük a tavaszi árvizet.
Amikor elérték a folyót, jókedvűek voltak, noha tudták, hogy most
kezdődik a nagy munka. Úgy osztották be őket, hogy három napig eveztek, s utána
egy napot pihenhettek. Felfelé eveztek a lívek és semgallok vidékein, ahol időnként
apró halászfalvak tűntek fel a partokon, majd egyre beljebb kerültek egy lakatlan
országba, ahol nem láttak mást, csak a folyó barázdáját és a sűrű erdőt, amely vég
nélkül emelkedett kétoldalt. Sokan közülük féltek ebben az országban. Ha egy-egy
éjszakára kikötöttek s letáboroztak, a távolból néha ismeretlen állatok üvöltését
hallották. Ilyenkor azt mormolták, hogy ez talán a Vaserdő, amelyet az öregek
szoktak emlegetni és amelyben Loke3 utóda tanyázik.
Egyik nap három, súlyosan megrakott, fegyveresekkel teli hatevezős
hajóval találkoztak. Gótok voltak, útban hazafelé. A sovány és napbarnított férfiak
kíváncsian nézték Orm hajóját. Néhányan megismerték Spofot, és átkiabáltak neki.
Lassan haladtak el egymás mellett, s beszédbe elegyedtek. A gótok Nagy-
Bulgáriából jöttek. Lementek a Volgán a Sós-tengerig, és arabokkal kereskedtek.
Gazdag rakománnyal térnek haza: szövetekkel, ezüstedényekkel, rabszolganőkkel,
borral meg borssal. Hogy gazdagságukat megmutassák, a középső hajón három férfi
felemelt egy fiatal meztelen nőt, és lábánál fogva kilógatta a hajó orránál. Azt
kiabálták, hogy tizenkét pénzért barátoknak eladó. A nő ordított és rúgdosott, mert
félt, hogy a vízbe esik. Orm embereinek ugyancsak tetszett a látvány. Amikor a nőt
újra beemelték, anélkül, hogy valaki kapott volna az ajánlaton, dühösen ordítozott,
és rájuk öltötte a nyelvét.
A gótok tudni akarták, hogy kicsoda Orm, merre tart, és milyen árut visz
magával.
- Nem vagyok kereskedő - mondta Orm. - Utam Kijevbe vezet, hogy
elhozzak egy örökséget.
- Nagy örökség lehet, ha ilyen útra vállalkozol érte - kiabálták hitetlenül. -
De ha fosztogatni akarsz, úgy másokat keress magadnak, mert mi erős kísérettel
hajózunk.
- Az a nő nem is volt olyan megvetendő - jegyezte meg Toke
elgondolkozva, miután a hajók elhaladtak mellettük.
- Melleiről ítélve nem látszott többnek húszévesnél, noha nehéz ezt
megállapítani, hiszen fejjel lefelé lógott. De csak gótok kérhetnek egy
rabszolganőért, mégha fiatal is, tizenkét ezüstöt. Bizony azt hittem, Orm, hogy
megalkuszol velük a lányra.

3
Loke - Valhalla egyik istene
 - Én megtettem volna - válaszolta Olof Sommarfogel -, ha nem volnék
olyan helyzetben, amilyenben vagyok. Engem most csak egy nő érdekel, s mindig
őrá gondolok.
Orm szótlanul állt, és komor tekintettel meredt a hajók után.
- A végén mégiscsak az lesz a sorsom, hogy gótokkal harcoljak - mondta -,
noha békés ember vagyok. Nagyon elbizakodottak, és kezdek ráunni, hogy mindig
az övéké legyen az utolsó szó . . .
- Hazafelé majd foglalkozhatunk ezzel a gondolattal is - nyugtatta Toke -,
ha mással nem lesz szerencsénk. Spof azt tanácsolta, hogy ebben az esetben Orm
ke
rítsen magának egy másik kormányost, mert ő honfitársai ellen nem kíván
harcolni.
Ugyanaznap délutánján még egy hajóval találkoztak. Valamennyi evezőse
munkában volt, és teljes erővel eveztek. Orm hajójának láttán lelassítottak.
Huszonnégypár evezős volt, éppúgy, mint Ormé, telve jól felfegyverzett
emberekkel.
Orm rögtön odakiáltott az evezősöknek, hogy erősen evezzenek, a többiek
pedig álljanak készenlétben. Toke, aki a kormányevezőnél állt, kissé irányt
változtatott, hogy össze ne ütközzenek az idegenekkel.
- Kik vagytok? - kiáltották az idegen hajóról.
- Skoneiek és smolandiak - felelte Orm. - És ti? - Keleti gótok.
A folyó itt szélesen hömölygött, sodra lassú volt. Toke most rákiáltott a
hajó farában evező emberekre, hogy húzzák meg az evezőket, az elejének pedig
megparancsolta, hogy álljanak meg. Így a hajó orra hirtelen a keleti gótok felé
fordult.
- Ha akarjuk, most elkaphattunk volna benneteket mondta Toke
elégedetten -, bár a sodrás nektek segített.
A keleti gótok látták, hogy Ormék készen állnak a harcra, és már
csöndesebb hangon kiabáltak.
- Találkoztatok gótokkal a folyón? - kérdezték. - Három hajóval ma
délelőtt - felelte Orm.
- Beszéltetek velük?
- A legnagyobb barátságban. Dús rakományuk volt, és keleti gótok felől
érdeklődtek.
- Keleti gótok felől? Féltek?
- Azt mondták, unatkoznak nélkülük.
- Ez jellemző rájuk. Három hajó volt? Mi van a hajótokon?
- Fegyver és férfi. Kívánsz még valamit?
- Akkor nincs miért verekednünk - mondta egyikük. - Hallgass a
tanácsomra. Gyere velünk, támadjuk meg a gótokat. Dús zsákmány vár ránk, és
testvériesen megosztozunk rajta.
- Mi bajod van velük? - kérdezte Spof.
- Ők gazdagok, én meg szegény vagyok. Nem elég ez? A szerencse nem
kedvezett nekünk hazafelé vezető utunkon. Gazdagon jöttünk a Volgától, de a
merek lesben álltak a vontatóhelyünknél. Elvesztettük egyik hajónkat és
szállítmányunk nagy részét. Nem akarunk szegényen hazakerülni. A gótok megérik
a fáradságot. Azt mondják, ők már a lovaikat is ezüstpatkóval patkolják.
- Nekünk másfelé van dolgunk - mondta Orm -, mégpedig sürgős. De a
gótok örülni fognak, ha meglátnak benneteket. Három hajó egy ellen, ebben
bizonyára kedvüket lelik.
 - Lesz, ahogy lesz - mondta a másik komoran. -De úgy látszlk, igaza van a
szóbeszédnek: a skoneiek nagyon kapzsiak. Csak magukra gondolnak, és sose
tesznek másnak baráti szívességet.
- Hát rátok valóban nem sokat gondolunk - mondta Orm. - De most már
elég időt vesztegettünk miattad. Jó utat!
Orm megállította hajóját, és Toke megint szembefordította az árral. De
amíg ez megtörtént, a keleti gótok kapitánya úgy megdühödött, hogy lándzsáját
hirtelen Orm felé hajította.
- Nesze, hogy gondolj még ránk is! - kiáltotta. Közvetlenül Orm mellett
Olof Sommarfogel állt, aki erre olyasmit cselekedett, amit már mindannyian sokat
hallottak, de ritkán láttak. Amikor a lándzsa majdnem hozzájuk ért, egy lépést tett
előre, röptkben elkapta közvetlenül a markolat alatt, aztán megpördítette, és olyan
hirtelen vágta vissza, hogy alig fogták fel, mi is történt.
A keleti gót nem volt elkészülve ilyen gyors válaszra. A lándzsa vállon
találta el, ő megingott, és hanyatt esett. - Udvözlet Finnvedenből! - kiáltotta Olof.
- Ilyenek vagyunk mi - zúgtak Olof emberei, és ragyogtak az örömtől.
Mindenki velük örült a hajón, noha biztosra vették, hogy a keleti gótok most rájuk
támadnak. De azok, úgy látszik, kedvüket vesztették. Folytatták útjukat, és többé
nem látták őket.
- Ilyen dobást még sose láttam - mondta Orm. --Még meghálálom neked!
- Én is vagyok olyan ügyes a fegyverforgatásban, mint bárki más -
jelentette ki Toke --, de ezt nem tudnám utánad csinálni. És tudd meg, Olof, hogy
ilyesmit nem egykönnyen jelent ki Toke Grogullesson!
- Ez puszta adottság - szólt Olof -, bár lehet, hogy nem mindennapi. Fiatal
koromban minden különösebb fáradság nélkül megtanultam, de mást nem tudtam rá
megtanítani.
Ezen az estén és még éjszaka is, amikor már a folyó partján táboroztak,
sok szó esett Olof dobásáról, meg arról, hogy mi történik, ha a keleti gótok elérik a
vízigótokat.
- Nem támadhatnak meg három jó hajót eggyel, akármilyen harciasak is -
mondta Toke. - De követni fogják a gótokat, és abban reménykednek, hogy a ten-
geren a vihar majd szétválasztja őket egymástól, s így könnyebben hozzájuk férnek.
De nem lesz könnyű dolguk így sem.
- A keleti gótok veszedelmes emberek - mondta Orm. - Volt velünk
néhány Thorkel angolhoni útján is. Jó harcosok, és ezt maguk is tudják. Nehezen
férnek össze másokkal, és emiatt elég sok bajuk van. Ha lerészegednek, vidámak,
egyébként azonban nehezen értik a tréfát. De akkor a legveszedelmesebbek, ha azt
hiszik, hagy valaki a hátuk mögött kineveti őket: Olyankor nagyon dühösek. Erős
őrséget kell éjszakára állítanunk, mert lehet hogy megbánják a dolgot, és
visszatérnek.
De semmi sem történt, és egyre beljebb jutottak a végtelen országba.
Zuhataghoz értek. Kikötötték a hajót, és kíürítették, majd egy kitaposott nyomon
áthúzták a vízesés mellett, és újra vízre bocsátották. Amikor a rakományt
átszállították, és újra hajóra rakták, az evezősök bizakodóan kérdezősködtek, nem
érkezett-e el az ideje, hogy a jó sörbői kapjanak. De Spof azt válaszolta, hogy így
csak a tapasztalatlanok gondolkodhatnak.
- Nem ez volt az igazi - mondta. - A sörhöz csak vontatóhelyen szabad
nyúlni.
 Több ízben hasonló körülmények közé kerültek, de Spof egyre csak a
vontatóhelyet hajtogatta, és az emberek tűnődni kezdtek, vajon milyen is lehet az a
vontatóhely.
Esténként, amikor kikötöttek, rendszerint halásztak, és mindig bő
zsákmányhoz jutottak. Így aztán nem szenvedtek szükséget, noha a magukkal hozott
élelem legnagyobb részét már megették. Mégis komor hangulatban ülték körül a
tüzeket, ahol a halakat megsütötték, és friss hús után vágyódtak. Úgy vették észre,
hogy a sok halétel búskomorrá teszi az embert. Kezdték már megelégelni a fárasztó
evezést is, de Spof azzal vigasztalta őket, hogy hamarosan szórakozásban is lesz
részük.
- Mert a fárasztó evezés még el se kezdődött! mondta.
Sone fiainak tetszett legkevésbé a sok hal, és ezért minden este vadászni
indultak. Lándzsát és íjat vittek magukkal, ügyesen kiszimatolták az állatok
ösvényeit és itatóhelyeit. Bár kitartóak voltak, és mindig későn értek vissza a
táborhelyre, soká tartott, amíg valamihez hozzájutottak. Végül sikerült egy szarvast
elejteniük, amelyet egy hasadékba hajtottak. Ez alkalommal csak hajnalfelé tértek
vissza a táborhoz, mert tüzet raktak az erdőben, és ott alaposan belakmároztak.
Ettől fogva nagyobb kedvvel folyt s vadászat. Ulf és Svarthöfde is
csatlakozott Sone fiaihoz meg mások is, Orm pedig bosszankodott, hogy nem hozott
magával néhányat a nagy kutyái közül. A vadászkutyák komoly segítséget
nyújthattak volna.
Svarthöfde egyik este kifulladva ért vissza a táborba, és férfiak meg kötél
után kiáltozott. Kerül most hús mindenkinek, mondta, mire a táborban levő férfiak
mind talpra ugrottak. Öt nagy állatot behajszoltak egy mocsárba és ott megölték
őket. Sok emberre volt szükség, hogy azokat onnan kihúzzák. Valamennyien
örömmel siettek segítségükre, és hamarosan szárazon feküdt a szép zsákmány. Az
állatok leginkább nagy, szakállas ökrökhöz hasonlítottak. Ilyen ökröket Orm sose
látott, de Toke néhány embere azt mondta, hogy ezek bölények. Van belőlük még a
varendbeli Osnen-tónál is, ahol szent állatokként tisztelik őket.
- Holmap pihenőt tartunk, és lakomát rendezünk döntött Orm.
A lakomán mindenki jól érezte magát. A bölények húsát valamennyien
páratlannak találták. A kitűnő hús mellé megmaradt sörüket iszogatták.
- Nem kár érte - mondta Orm -, úgyis kezdett már megsavanyodni.
- Ha a polotjanok városába érünk, ott kaphatunk méhsört - vigasztalta
Spof. - Semmiképpen se hagyd magad rávenni, hogy a vontatósörhöz hozzányúlj.
Amikor kipihenték magukat a lakoma után, folytatták útjukat.
Szerencséjükre egész nap vitorlázhattak. Olyan vidékre kerültek, ahol emberek
nyomait fedezték fel.
- Itt laknak a polotjanok - mondta Spof. - De amíg a városukat el nem
érjük, nem láthatunk közülük senkit. Ha a vadonbeliek hajót látnak, nem jönnek a
folyóhoz, mert attól félnek, hogy elfogják, és idegen országokba adják el őket.
Spof elmesélte azt is, hogy a polotjanoknak nincsenek isteneik, csak a
siklók, amelyekkel együtt laknak kunyhóikban. Orm ekkor ránézett Spofra, és
megjegyezte, hogy ő is sokfelé járt már, és nem hisz el akármit.
Eljutottak a polotjanok városába, amelyet Polotsknak neveztek. Igen
tekintélyes, sánccal és cölöpzettel megerősített helység volt. Az utcákon sok
meztelenül járkáló férfit láttak. Nemrégiben ugyanis adót szedtek, és a város
kapitánya megparancsolta, hogy egyetlen férfi se viselhet ruhát, amíg ki nem fizeti a
nagyhercegnek járó tartozását. De azok is meztelenül jártak, akik eleget tettek
kötelességüknek, mert miután az adót befizették, nem maradt ruhájuk. Hogy legyen
mit felvenniük, mielőtt a hideg beköszönt, feleségeiket egy ujjasért, lányaikat pedig
egy pár lábravalóért kínálgatták Orm embereinek, akik így nagyon jól jártak.
A város vezére a svea nemzetségből származott és Fasténak hívták.
Szívélyesen fogadta őket, és hazai híreket szeretett volna hallani tőlük. Már idősebb
ember volt, és régóta szolgálta a nagyherceget. Polotjaneri asszonyokkal élt, és sok
gyermeke volt. Ha lerészegedett, könnyebben beszélte az ő nyelvüket, mint a
sajátját. Tőle szerezhetett Orm méhsört, oldalszalonnát és más egyebet, amire
szüksége volt.
Már éppen indulni akartak, amikor megjelent Faste, és arra kérte Ormot,
vigye magával írnokát, akinek Kijevbe kell mennie egy kosár fejjel. A nagyherceg
látni akarja, hogyan végzik kötelességüket a városok vezérei, és különösképpen
szereti, ha a nagy gonosztevők fejét elküldik neki. Az utóbbi időben nem akadt
megbízható küldönc, akit Kijevbe küldhetett volna, és ezért most nem szeretné
elszalasztani ezt az alkalmat, Az írnok Kijevből származó fiatalember volt. Egy
juhbőrt hozott magával, amelyre feljegyezték a fejek tulajdonosainak nevét
elkövetett vétkeikkel együtt.
Faste szívélyes vendéglátása után Orm úgy érezte, nem tagadhatja meg a
kérést, noha nem szívesen vállalta el a megbízást. A fejek komor gondolatokat
keltettek benne, mert volt már ilyenekkel dolga. Eszébe jutott az is, hogy valamikor
az ő fejét is eladták Sven királynak, szerencsére a vásár meghiúsult. A kosarat
mindenképp rossz előjelnek tartotta, s ebben valamennyien megegyeztek. A nyári
hőségben már érezni lehetett a fejek szagát, s Orm evezősei hamarosan zúgolódni
kezdtek emiatt. Az írnok ott ült a kosár mellett, és úgy nézett ki, mintha semmit
sem érezne, de értette az északiak nyelvét, és ő maga javasolta, hogy erősítsék
kötélre a kosarat, és úsztassák a vízben. Ez a javaslat helyeslésre talált, és a kosarat
beeresztették a vízbe. A vitorlát megint felhúzták. Kedvező szelük volt. Egyszer csak
Svarthöfde felkiáltott, hogy a kosár leszakadt, és eltűnt.
- Most nem tehetsz mást, írnok, mint hogy a vízbe ugrasz, és megkeresed
a kincseidet - mondta Toke -, különben rosszul jársz.
Az írnok bosszankodott, de nem mutatott különösebb nyugtalanságot. A
juhbőr a legfontosabb - magyarázta. Amíg az a birtokában van, nem történhet baj.
Összesen kilenc fej volt, kijevi hivataltársaitól majd kölcsönkér másokat helyettük.
Azoknak mindig sok kivégzésre váró foglyuk van.
- Egyik ember segít a másikon Isten irgalmasságával - mondta -, és a fejek
mind egyformák.
- Úgy hallom, keresztények vagytok - szólt Orm. - Kijevben azok
vagyunk - válaszolt az írnok -, mert a nagyherceg így parancsolta, és az a
legokosabb, ha a kedvében járunk.
Folyótorkolathoz érkeztek. Jobbra, az UJla folyón vitt az útjuk tovább. Itt
kezdődött el a megerőltető evezés. A folyó sebes sodrú volt, és hámarosan
elkeskenyedett. A hajózhatatlan helyeken a szárazföldön kellett cipelniük a hajót.
Hosszú és kemény munka következett, amit még a legerősebbek is
alaposan megéreztek. Vágyakozva gondoltak vissza a szép napokra, amikor a Dynán
hajóztak. Végül Spof pihenőt rendelt el, noha még kora reggel volt.
- Most már - mondta - elértünk a vontatóhelyhez! A parton különböző
fadarabok hevertek szanaszéjjel, amelyeket ellenkező irányba tartó hajósok hagytak
ott.
Törött gerendák, rönkök és durva szántalpak feküdtek a fűben. Egy részük
megfelelt, a többit maguknak kellett elkészíteniük. A hajót partra vontatták, és
nehéz munka árán végre sikerült szántalpakat erősíteniük a hajógerinc mindkét
oldalára.
Miközben az előkészületekkel foglalkoztak, a kissé távolabbra eső erdő
felől néhány ember tűnt fel, akik lassan közeledtek, és időnként tanácstalanul
megálltak. Spof nagyon megörült, amikor meglátta őket. Integetni kezdett nekik,
egy kancsót magasra emelt, és két szót kiáltott feléjük: ökör és ezüst! Az idegenek
erre közelebb merészkedtek. A vikingek itallal kínálták őket. Faste írnoka most jó
szolgálatot tett, mert tudott velük beszélni. Voltak bérbeadó ökreik, de csak tíz, és
Spof többet szeretett volna. Állataikat messze bent legeltették az erdőben, ahová
rablók és adószedők nem jutottak el. Megígérték, hogy három nap múlva
visszatérnek velük. Nem kértek túl sok fizetséget, és ezüst helyett inkább
vitorlavásznat szerettek volna, mivel asszonyaik nagyon kedvelték annak csíkos
szövését. Kikötötték, ha valamelyik ökör elpusztul, kártérítést kérnek. Orm
méltányosnak tartotta követeléseiket; pedig ilyesmire még nem volt példa útjuk
során.
Mindenki szorgalmasan kivette részét a munkából. Széles szekereket
készítettek erős tölgyfa kerekekkél. Erre rakták a jó sört, úgyszintén a rakomány
legnagyobb részét is.
Az idegenek ígéretükhöz híven megjeientek az ökrökkel, és amikor
mindennel elkészültek, két ökröt a szekér, a többit pedig a hajó elé fogták.
- Ha szereztünk volna még hat ökröt - morfondírozott Spof -, minden jó
lett volna. Így azonban magunknak kell segíteni a vontatásban. De hálásnak kell
lennünk ennyiért is, mert ökrök nélkül valamennyien megemlegettük volna ezt a
cipekedést.
A munka kezdete előtt néhány férfi előrement, félrehúzta a ledőlt fákat, és
elegyengette a nyomot. Ezután jött a szekér. Az ökröket óvatosan vezették. Amikor a
kerekek füstölögni kezdtek, megkenték a tengelyeket zsírral. A szekereket a hajó
követte. Ha a nyom lejtőn, füves, vagy moha borította földön vezetett, az ökrök el-
boldogultak terhükkel, emelkedőnél viszont az embereknek is teljes erőből kellett
húzniuk. Az út egyes szakaszain rönköket használtak. Az ökörhajcsárok folytonosan
nógatták állataikat, sőt időnként énekeltek is nekik, hogy engedelmesen
vontassanak. Amikor Orm noszogatta őket, ahogy otthon is szokták, semmire sem
ment, mert az ökrök nem értették meg szavát. Ezen a férfiak nagyon
elcsodálkoztak. Ebből látszik - mondták -, hogy az ökrök sokkal okosabb állatok,
mint ahogyan eddig hitték, hiszen éppúgy nem értik az ő nyelvüket, mint az itteni
emberek.
A nagy hőségben mindnyájan kifáradtak a nehéz munkától meg a rönkök
cipelésétől, de azért szakadatlanul küszködtek, mert a söröshordók látványa
megvigasztalta őket.
Este alighogy tábort vertek, már kiáltozni is kezdtek a sör után, de Spof
kijelentette, hogy az első nap könnyű volt, és most megfelel Faste méhsöre is. Az
emberek morogva ittak, és hamarosan elaludtak.
A következő nap nehezebb volt. Délutánra már sokan kifáradtak, Orm és
Toke igyekeztek lelket verni beléjük, és időnként maguk is kivették részüket a
munkából. Ennek meg is volt a hatása. Második este Spof végre kijelentette, hogy
most már ihatnak a jó sörből. Csapra vertek egy hordót, és igazságosan kiosztották
mindenkinek az adagját. Bár a gótok Vi nevű kikötőjében valamenynyien
megízlelték ezt a fajta sört, mégis úgy vélekedtek, hogy csak most tudják igazán
megbecsülni különleges zamatát, és csak most látják, milyen gazdagon megjutal-
mazták őket fáradozásaikért. Orm megparancsolta, hogy az ökörhajcsárok is kapják
meg a maguk adagját. Örömmel ittak, mindjárt lerészegedtek, és énekelni kezdtek,
mert csak híg méhsörhöz voltak szokva.
Harmadik nap egy hosszú, keskeny tóhoz értek. Itt már könnyebben
boldogultak. A szekér az ökrökkel a szárazföldi úton haladt, a hajót pedig vízre
eresztették. Az emberek a hajón maradtak. Enyhe széllel vitorláztak át a tavon.
Táborhelyüktől nem messze, a tó felé nyúló lejtőn, falu feküdt. Mellette dús legelők
terültek el. Látták, hogy kövér jószágot terelnek hazafelé, noha még jócskán volt idő
estig. A falu nagynak látszott, és különös védősánc vette körül. Néhol magas kő- és
földfalból, helyenként pedig durva farönkökből készült cölöpzetből állt. Nem
lehetett nehéz átjutni rajta.
A férfiak jókedvűek voltak, mert hosszú idő óta az volt a legjobb napjuk.
A jószág láttán újra elfogta őket a friss hús utáni vágy, de sem Orm, sem Olof nem
akartak ezüstöt áldozni, éppen éleget kiadtak már. Jó néhány emberük azonban, aki
nem tudott uralkodni magán, elhatározta, hogy a húst megszerzi majd a faluban.
Faste írnoka elmondta, hogy a vidék népe nagyon vad. A dregovitjek
törzséből származnak, amelyre még nem vetettek ki adót. Spof arról beszélt, hogy a
falu két évvel ezelőtt épült, amikor ő legutóbb erre járt. Akkor még nem láttak a
környéken semmiféle jószágot, és az építőket is békében hagyták. Orm megmondta
az embereknek, hogy hiábavalóan ne ontsanak vért, és csak annyit raboljanak a
jószágból, amennyire szükség van. Ezzel útra keltek. Sone fiai voltak a
legbuzgóbbak, mert az Ulla folyó óta, a kemény munka miatt nem került sor
vadászatra.
Azok, akik a parton jöttek, röviddel utánuk értek a táborba. Amikor az
ökörhajcsárok meghallották az írnoktól, hogy többen elmentek a faluba jószágot
szerezni, majd szétpukkadtak a nevetéstől. Orm és a többiek egyre azon tűnődtek,
vajon miért nevetnek olyan jóízűen, de az írnok hiába faggatta őket. Csak azt
válaszolták, hogy hamarosan mindent megtudnak, és ezzel újra nevetni kezdtek.
Ekkor vad üvöltés hangzott a falu felől, és a lejtőn egyszerre csak feltűnt a
jószágért induló egész csoport. Futottak, ahogy csak a lábuk bírta. Hadorásztak és
üvöltöztek, noha senki sem üldözte őket. Néhányan elestek, a földön hemperegtek,
és fekve maradtak. A többiek elérték a tavat, s beugrottak a vízbe.
A táborban mindenki csodálkozva meredt rájuk.
- Vajon ördögök vagy szellemek elől futnak? - kérdezte Orm.
- Valószínűleg méhek elől - mondta Toke. Nyilvánvaló volt, hogy neki
van igaza. Mindenki jót nevetett, mint az ökörhajcsárok, akik előre sejtették, hogy a
vikingek pórul járnak.
Az üldözöttek jó ideig a tóban ültek, csak az orrukat dugták ki a vízből. A
méhek végül megunták a dolgot, .és hazarepültek.
Kedvetlenül, dagadt képpel tértek visza a táborba. Szótlanul üldögéltek.
Úgy érezték, csorba esett a tekintélyükön, mivel megfutamodtak a méhek elől. A
legnagyobb baj azonban az volt, hogy három. ember holtan maradt a domboldalon:
Olof Sommarfogel két embere és Sone egyik fia. Mindannyian nagyon elbúsultak,
mert derék embereket vesztettek. Orm megparancsolta, hogy estére a vontatósörből
kell inni a halottak tiszteletére, és azért, hogy a méhcsípések mihamarább
meggyógyuljanak.
Az ökörhajcsárok a dregovitjekről kezdtek mesélni. Az írnok
szorgalmasan tolmácsolta szavaikat. A dregovitjek, mesélték, ravaszabbak a többi
embereknél, és rájöttek, hogyan védhetik meg magukat. A sáncon belül sok kaptár
méhet helyeztek el. Ha valaki hozzáért a kaptárakhoz, vagy megpróbált átmászni a
sáncon, a méhek előzúdultak, és összeszurkálták őket.
 Még szerencséjük volt, hogy nappal mentek a faluba, mert éjjel még
rosszabbul jártak volna. A méhek ugyanis csak nappal őrködnek a falu felett, éjjel
alszanak. Ezért a bölcs dregovitjek medvéket is tartottak, ezeket bocs korukban
fogták el. A fiatal medvéket betanították, és jól tartották őket. Ha aztán éjszaka
rablók jöttek. szabadon engedték a medvéket, s ezek széttépték a rablókat. Dolguk
végeztével visszaoammogtak gazdáikhoz, hogy mézeslepényt kapjanak jutalmul.
- Ezért nem mert senki se közelíteni a dregovitjek falvaihoz, még azok a
kegyetlen emberek sem, akik a nagyhercegnek az adót behajtották.
A következő nap nem mentek tovább. Eltemették a halottakat. Néhányan
azt akarták, hogy bosszúból gyújtsák fel a falut. Orm szigorúan megtiltotta ezt, mert
senki sem emelt kezet a halottakra, azok csakis magukra vethetnek. Sok bajuk volt
azokkal is, akiket nagyon összeszurkáltak a méhek, mert súlyosan megbetegedtek.
Az ökörhajcsárok megközelítették a falut, kellő távolságra megálltak, és
bekiabáltak. Kis idő múlva három öregasszonnyal tértek vissza. Az öregasszonyok
megnézték a betegeket, bekenték őket kígyózsírból, anyatejből, méz ből és
gyógynövények leveléből készült kenőccsel. Ettő1 aztán lassan jobban lettek a
betegek.
Orm sört és ezüstöt adott az asszonyoknak. Mohón ittak, és gondosan
ügyeltek, hogy egy cseppet se hagyjanak meg. Az ezüstöt alázatosan megköszönték.
Az írnok is beszélt velük. Az asszonyok komolyan néztek rá, térdet hajtottak előtte,
majd visszamentek a faluba, ahonnan hamarosan néhány férfi érkezett, akik három
disznót és két fiatal marhát hoztak magukkal. Az írnok eléjük ment, de őt
félrelökték, Orm meg Olof Sommarfogel elé álltak, és szaporán beszélni kezdtek.
Az írnok mellettük állt, és hallgatta őket. Egyszerre csak nagyot kiáltott, és elfutott
az erdő felé. Senki sem értette meg őket az ökörhajcsárokon kívül, ezek viszont nem
sokat tudtak az északiak nyelvén. Mozdulataikról azonban kiderült, hogy a dre-
govitjek Ormnak ajándékozzák a disznókat meg a marhákat, ha az nekik adja az
írnokot. A medvéikhez akarták beengedni, mert nem szerették a nagyherceg
embereit. Orm nem teljesíthette kívánságukat, de nekik is adatott Sört, és
megfizette az állatokat, úgyhogy barátságban váltak el egymástól. Később, a nap
folyamán több aszszony jelent meg nagy sajtokkal, amelyeket egy-egy jó adag
sörért cseréltek el. A férfiak, akik hússütéssel fóglalatoskodtak, úgy vélték, hogy
várakozásuk ellenére kedvez nekik a szerencse. Csak az a kár, mondták, hogy
vénasszonyok jöttek fiatalok helyett. De a dregovitjek a fiatal nőket nem eresztették
ki a faluból.
Estefelé a pecsenyeillat előcsalta rejtekhelyéről az írnokot is. Igyekezett
minél előbb messze kerülni ezektől a vad népektől. Majd a nagyherceg tudomására
hozza, hogyan viselkedtek - fenyegetőzött.
Másnap továbbmentek, és egy másik, nagyobb tóhoz értek. A vontatás
hetedik napján végül folyóhoz jutottak el, amelyet Spof Hód folyónak, az
ökörhajcsárok pedig Berczinának neveztek. Nagyon megörültek, amikor meg-
pillantották, mert itt ért véget az út legfárasztóbb szakasza. Most már megitták
maradék sörüket is.
- Most viszont hazafelé nincs sörünk - jegyezte meg Orm.
- Ez igaz - válaszolta Spof -, de csak idefelé volt szükség rá. Mert az
emberekkel éppúgy van, mint a lovakkal: amikor már hazafelé húznak,
engedelmesen végzik a feladatukat, minden noszogatás nélkül.
Ekkor kifizették az ökörhajcsárokat. Többet kaptak, mint amennyit kértek,
mert Orm azokat, akik megdolgoztak érte, jól megfizette. Csak a kereskedőket nem
szívlelte, rablónak tartotta valamennyit. Azonkívül úgy érezte, most már közelebb
került a bolgár aranyhoz.
Az ökörhajcsárok hálásak voltak, és mielőtt elvonultak, Spoffal meg
Tokéval bementek egy faluba, ahol néhány jó szándékú ember megígérte nekik,
hogy a hazautazáshoz is bérbe adják az ökreiket. Orm a farönköket elrejtette
embereivel, hogy visszatérésükkor is felhasználhassák. Három szántalpat és rengeteg
kötelet koptattak el a szárazföldön megtett útjuk közben. A szekeret Orm magával
vitte, mert úgy gondolta, segítségükre lehet még a vízeséseknél.
Lefelé indultak a folyón. Halászkunyhók és hódtanyák mellett eveztek, és
örültek, hogy könnyen haladnak. A folyó tükörsimán és feketén hömpölygött a dús
lombű fák között. Orm emberei úgy vélték, hogy az itteni halak jobb ízűek, mint
amiket a Dynában fogtak. Kevesebb emberre volt szükség az evezőknél. Nyugodtan
üldögéltek, történeteket meséltek egymásnak, és azon tűnődtek, vajon az egész út
harc nélkül telik-e el.
A folyó közben egyre szélesedett, és végre elértek a Dnyeperhez. Orm és
Toke egyetértettek abban, hogy ezel még a legnagyobb andalúziai folyók se
kelhetnek versenyre. Olof Sommarfogel is azt mondta, hogy csak a Duna nagyobb
ennél. Spof azonban kijelentette, hogy a Volga mindegyiknél nagyobb, és rögtön
volgai utazásairól kezdett mesélni.
Útközben négy hajóval találkoztak, amelyek lassan. felfelé haladtak a
folyón. Beszédbe elegyedtek a hajósokkal. Birkai kereskedők voltak, Krímből
tartottak ha-zafelé. Fáradtak voltak, és azt mondták, hogy jó eredménnyel jártak, de
visszafelé sok baj érte őket. A víeséseknél harcba keveredtek, és sok emberüket
elvesztették, mert a nyugat felé özönlő patzinákok mindenkit megtámadnak, és
megpróbálják elzárni a folyót. Senkinek se volna szabad Kijevtől továbbhajózni -
mondták -, amíg a patzinákok el nem mennek a folyóról, és újra el nem vonulnak a
keleten fekvő legelőkre.
Orm ugyancsak gondolkodóba esett a hírek hallatán, és miután elváltak a
kereskedőktől, még hosszú ideig töprengett.
 7
Arról, ami a vízeséseknél történt

Ezen az estén egy falu közelében hötöttek ki, ahol juhot is, méhsört is
vehettek. Étkezés után Orm megtanácskozta Oloffal és Tokéval a híreket.
Megbeszélték, mit tehetnének most, amikor már közelednek az út céljához.
Kimentek az üres hajóra, hogy zavartalanul beszélhessenek, és senki ne
hallgathassa ki őket. Ott ültek együtt az esti nyugalomban, miközben szitakötők
játszadoztak a víz színén, és a folyó halkan körülcsobogta a hajót.
Ormnak igen sok gondja volt.
- Most az a helyzet, hogy ha szerencsésen akarjuk utunkat befejezni,
bölcsen ki kell eszelnünk, mitévők legyünk. Senki se tud a kincsről rajtunk meg a két
fiún kívül, akik tudnak hallgatni. Csak annyit sejtenek, hogy Kijevbe megyünk egy
örökségért. Spofnak se mondtana ennél többet. De most hamarosan meg kell nekik
mondanunk, hogy a vízeséshez igyekszünk, mert az örökség ott fekszik elrejtve. De
ha megmondjuk nekik, mire odaérünk, egész Kijev megtudja, mert ha embereink
valahol inni kapnak, a harmadik korsó után nem tudnak titkot tartani, még ha halál
is vár rájuk. És ha minderről tudomást szerez a nagyherceg, itt a baj, mert akkor so-
kan akarnak majd osztozni velünk, vagy éppenséggel mindnyájunkat leöldösnek,
hogy megtartsák maguknak a kincset. Mindennek tetejébe itt vannak még a
patzinákok is, akik lesben állnak a vízeséseknél.
Olof és Toke elismerték, hogy mindezt okosan meg kell fontolniuk. Toke
tudni szerette volna, milyen messze vannak Kijevtől a vízesések, és hogy lehet-e
útközben élelmet kapni.
- Kijevtől a vízesések kilenc napi járásra vannak - válaszolt Olof -, de
erről Spof pontosabb felvilágosítást adhat, mint én. Amikor én arra jártam, a parton
élő pásztorokkal cseréltünk élelmet, és sok mindent szereztünk egy gazdag faluban.
De lehet, hogy a jelenlegi zűrzavaros állapotok miatt most más a helyezet.
- Oktalanság volna, ha úgy érnénk Kijevbe, hogy az emberek nem tudják
utazásunk valódi célját - vélekedett Toke. - Sokféle csábító alkalom várja ott őket,
és sokan talán vonakodnának attól, hogy tovább kísérjenek minket, mivel utunk
céljául mindig Kijevet emlegettük nekik.
- Az a legnagyobb baj, hogy a nagyherceg mindjárt sok emberünket
átvenné, sőt talán mindannyiunkat mondta Olof. - Én szolgáltam Vladimír
nagyhercegnél, és tudom, milyen állapotok uralkodnak Kijevben. A nagyherceg
mindig jó zsoldot fizetett, és ha most harcban áll, a szokásosnál bizonyára még
többet is. A királyi testőrségbe sose tud elég északit szegődtetni, őket tartja a
legjobbaknak, minthogy ez így is van. Ifjú kora óta nagyon kedveli őket, főleg
amióta a sveák felsegítették hercegi trónjára. Eredetileg maga is svea nemzetségből
származik. Aranyon kívül még más módon is rá tudja venni az északiakat, hogy
Kijevben maradjanak.
Orm bólintott, és elgondolkozva bámult a vízbe.
- Sok minden ellene szól annak, hogy megvendégeljük Vladimír
nagyherceget - mondta -, bár a híre oly nagy és a bölcsessége oly elismert, hogy
oktalanság lenne városa mellett elmenni anélkül, hogy látná őt az ember.
Lehetséges, hogy Harald király hasonmása. Azt mesélik, hogy most, miután
megöregedett, szentnek tartják, noha nehezen jutott el idáig. De nekünk elsősorban
arra kell gondolnunk, ami számunkra a legfontosabb: a kincs elhozatalára. Ha
rátalálunk, még egy feladatunk van, éspedig az, hogy minél előbb hiánytalanul haza-
szállitsuk. Úgy gondolom, mindannyian azt tartjuk a legokosabbnak, ha egyenesen a
vízesésekhez hajózunk.
- Így van - csatlakozott Toke. - De talán jó lenne, ha meghallgatnánk Spof
tanácsát is. Ő ismeri legjobban az utat közülünk, és többet tud a patzinákokról is.
A többiek helyeslően bólogattak, és odahívták Spofot. Orm ekkor
elmondta neki a kincs történetét.
- Erről először semmit se szóltam neked - mandta -, ment akkor még nem
ismertelek, de most már tudom, hogy derék ember vagy.
- Akkor ez hosszabb út, mint amiről én tudtam válaszolta Spof - meg
veszélyesebb is. A kért fizetséget magasnak találtad, de ha tudtam volna, hogy a
vízesésekhez tartunk, még többet kértem volna.
- Nem akarlak megrövidíteni - mondta Orm. - A vízesésekig tartó útért
még kérhetsz annyit, amennyit méltányosnak gondolsz. Azt pedig megmondom
neked, Toke Grogullesson és Olof Styrsson jelenlétében, tehát tanúk előtt, hogy ha
minden jól megy, megkapod a magad részét a kincsből. Ez pedig teljes kormányosi
rész lesz.
- Akkor meg vagyok elégedve - döntött Spof. --Mi, gótok, szeretjük tudni,
hogy is állnak a dolgok. Spof, miután alaposan megfontolta a dolgot, maga is
azt tanácsolta, hogy menjenek egyenesen a vízesésekhez. - Az élelemmel
nem lesz baj - vélekedett -, az út befele még olcsóbb. Jártam arra egyszer. Öt kövér
disznót adtak egy széles fejszéért és hozzá még egy zsák tatárkát. Gazdag falvak
terülnek el előttünk egészen Kijevig és még azon túl is. Ott szerezhetünk annyit,
amenyi kitart a vízesésekig és vissza. Az lenne a legjobb, ha te vennéd meg a
szükséges dolgokat, ahogyan ezt eddig is tetted, mert helytelen volna erőszakkal el-
venni arrafelé menet. Könnyen ráfizethetnénk hazafelé jövet.
Orm azt válaszolta, hogy még zörög egy kis ezüst a zacskóban, bár
legnagyobb része már elfogyott.
- A legtöbb gondot a patzinákok okozzák - folytatta Spof.
- Lehet, hogy kénytelenek leszünk szabad utat vásárolni tőlük, de az is
lehet, hogy egyáltalán nem engednek tovább. Jó lenne, ha meg tudnád nekem
mondani, melyik parton van a kincs, és milyen messzire van.
- A keleti oldalon van - felelte Orm -, dél felől számítva a második és a
harmadik vízesés között. Magát a helyet nem tudhatja meg más rajtam kívül, mielőtt
oda nem érünk.
- Akkor jó hosszú utunk van a vontatóhelytől mondta Spof. - Jó lenne, ha
éjszaka érhetnénk oda. De jó lenne az is, ha volna velünk valaki, aki ért a patzinákok
nyelvén, s tud velük beszélni, ha összetalálkoznánk. De hát ezen most nem lehet
segítetii.
- Erre nincs megoldás - sóhajtott Toke. - Magunkkal visszük Faste írnokát
a vízesésekhez. Idejében ér Kijevbe visszatérésünkkor is. Ha szóba elegyedünk a
patzinákokkal, tán csak akad köztük valaki, aki ért az írnok nyelvén, még ha ő nem
is érti meg az övékét.
Ezzel véget ért a tanácskozás. Másnap reggel, mielőtt útnak indultak, Orm
beszélt az emberekkel. Elmondta nekik, hogy továbbfolytatják útjukat a folyón,
Kijeven túl, az örökség rejtekhelyéig.
- Ott esetleg harcra kerül a sor - mondta -, és ha akkor bátor embereknek
bizonyultok, és az örökség a kezembe kerül, az ígért fizetségen felül ti is részt kap-
hattok belőle.
 Az embereknek nem sok mondanivalójuk volt Orm szavaira. Csak Sone
fiai morogtak, hogy kettőjüknek még meg kell halniuk, és ha azt kívánják, hogy igaz
szívvel harcoljanak, inkább sört adjanak nekik az itteni édes ital helyett.
A folyón lefelé haladva időnként partra szálltak a gazdag falvakban. Orm
ételt és italt vásárolt, és így éppoly jól el voltak látva, mint amikor haznlról
elindultak.
Egyik este, későn, amikor már köd terült a folyó fölé, eleveztek Kijev
mellett anélkül, hogy láttak volna valamit a városból. Faste írnoka nyugtalan lett,
mivel nem kötöttek ki.
- Fontos elintéznivalóm van a nagyhercegnél, amint azt mindnyájan
tudjátok - magyarázta.
- Elhatároztam, hogy velünk jössz a vízesésekhez -válaszolt Orm. -
Ügyesen tudsz mindenkivel beszélni, és segítségünkre lehetsz. Majd visszafelé jövet
partra teszünk.
Az írnok nagyon megijedt, de miután Orm megesküdött Szent Cyrillre,
hogy nem adja el őt a patzinákoknak, és nem kényszeríti az evezők mellé,
megnyugodott, és úgy döntött, hogy a nagyherceg még várhat.
A partok mentén hamarosan ritkulni kezdtek a falvak, és végül teljesen
elmaradtak. Legelők következtelc, ahol már a patzinákok uralkodtak. A hajóról
időnként juhnyájat és lovakat pillantottak meg az itatóhelyeknél. Magas,
szőrmesapkás, lándzsás, lovas pásztorok vigyáztak rájuk.
Spof jó jelnek tartotta, hogy a bal parton csak nyájakat láttak, a jobb parton
pedig senkit. Ennek az az oka - magyarázta -, hogy a folyóban magasan áll a víz, s
így a patzinákok nem tudják a nyájakat áthajtani a másik partra, mert sok állatuk
elpusztulna az átkelésnél. Így a hajóval mindig a biztonságosabb parton köthettek
ki, de azért őrt is állítottak.
Már csak háromnapi járásra voltak a vízesésektől. Egyre óvatosabbak
lettek. Csak éjszaka eveztek. Nappalra elrejtették a hajót a jobb oldali part öbleiben
növő magas nád közé. Amikor az utolsó napon elrejtőztek, már hallották a
vízesések zúgását. A sötétség beálltával áteveztek a bal partra, ahol a vontatónyom
kezdődött.
Kisorsolták, hogy Toke húsz emberrel a hajón marad. Kieveznek a
folyóra, lehorgonyoznak, ott töltik az éjszakát, s várják, hugy ismerős han~g szólítsa
őket a partról. Toke nem szívesen maradt a hajón, de bele kellett nyugodnia, ha már
a sors ellene szólt. Orm legszívesebben mellette hagyta volna Svarthöfdét is, de a fiú
sehogy se akart ott maradni . . .
Orm, Olof Sommarfogel és a többiek elindultak felfelé a vontatónyomon.
Spof vezette őket. Valamennyien karddal és nyíllal voltak felfegyverkezve. Spof
már sokszor megtette ezt az utat. A hetedik vízesésen túl kell menniük, mondta, ha
észak felől jönnek. Ez háromórás út gyors menetben, úgyhogy nem sok idejük van,
ha derengés előtt vissza akarnak érni. Velük volt a szekér, hogy azon szállíthassák a
kincset, meg az írnok, aki ennek egyáltalán nem örült. Amikor útra keltek, sötét volt,
de hamarosan felkelt a hold, aminek Orm izgatottsága ellenére is megörült, mert
félt, hogy a sötétben nem veszi észre a kincs rejtekhelyét mutató jeleket. Az
előbukkanó holdnál nyugtalanító látvány tárult eléjük. Az első, amit
megpillantottak, csúcsos sapkájú, hosszú ködmönös lovas volt. Csendben állt egy
dombon. Lépteiket tüstént lelassították, majd csendesen megálltak. Még sötét volt a
mélyedésben, ahol álltak, de úgy látszott, a lovas őket kémleli, mintha a léptek zaja
vagy a szekér reesegése keltette volna fel a figyelmét.
Sone egyik fia íjával megérintette Ormot.
 - Elég nagy a távolság - suttogta -, és holdsütésben csalóka dolog nyilazni,
de ha úgy kívánod, azt hiszem, el tudjuk találni.
Orm egy pillanatig habozott, majd válaszul azt suitogta, hogy nem akar
harcot kezdeni.
A lovas füttyentett egyet a dombon, ami úgy hangzott, mint egy bíbic
füttye, mire még egy lovas jelent meg, és megállt mellette. Kinyújtotta karját, és
mondott valamit. Mindketten nyugodtan álltak, ezután hirtelen megfordították
lovukat, és ellovagoltak.
- Ezek patzinákok lehettek - szólt Orm. - Most aztán nyakunkon a baj,
mert biztosan megláttak.
- Nemsokára elérünk az ötödik vízeséshez - vélekedett Olof. - Oktalanság
volna most visszafordulni, ha már idáig elértünk.
- Túlerőben levő lovasokkal felvennünk a harcot nem okos dolog -
mondta Orm.
- Talán derengésig nyugtunk lesz -- felelte Spof --, mert ez a holdvilág
nekik éppen olyan előnytelen, mint nekünk.
- Menjünk tovább - adta ki a parancsot Orm. Siettek, ahogy csak tudtak,
és amikor eljutottak a hetedik vízesés alá, Orm lopva körülnézett.
- Akik legjobban látnak, segítsenek nekem - mondta -, a folyóban itt egy
sziklának kell Lennie, három rózsabokorral, bár ebben az évszakban nem
virágzanak.
- Ott látok egy sziklát bokrokkal, de hogy rózsabokrok-e, azt senki se
tudhatja - mondta Svarthöfde.
Lementek a vízhez, és a folyóban újabb három sziklát fedeztek fel. Ekkor
Orm rátalált a sziklahasadékra, melyből - ahogyan Are mesélte - víz folyt elő.
- Ha most meglátnánk a dombot, amit a patzinákok koponyadombnak
neveznek, azt jelentené, nem vagyurk messze a keresett helytől - mondta.
Spof körülnézett, mindjárt rámutatoit egy magasabb halomra, amely a
parttól nem messze sötétlett.
- Egy vezért temettek el itt - magyarázta -, így hallottam. Az ő tiszteletére
szoktak koponyacsontokat rudakra tűzni, mikor a vízeséseknél harcolnak.
- Siessünk - sürgette Orm a többieket -, nehogy a mi koponyáink is
odakerüljenek.
Előrement a hasadék mentén, és megállt a rózsabokros szikla és a
koponyadomb között.
- Itt van - mondta -, és most hamarosan megtudjuk, hogy hiába tettük-e
meg ezt az utat vagy sem. Valamennyiüket elfogta az izgalom, és nekiláttal;.
hogy lemérjék a hasadékban levő víz mélységét.
- Magas növésű emberekre van szükség ehhez a halászathoz - szólt Orm.
Hosszú Staf és Skule, a két hallandi születésű fivér volt a legmagasabb
valamennyiük között. Készségesen belegázoltak a nyakig érő vízbe. Orm azt
mondta nekik, guggoljanak le, és szedegessék ki a szikla tövében felhalmozott
köveket. A fivérek nagy szikladarabokkal buktak fel. Kemény munka volt, de
miután kipihenték magukat, továbbfolytatták. Már jó ideje dobálták ki a köveket,
amikor Skule azt mondta, hogy ujjai valami idegen anyagot tapintottak, ami nem kő,
de nem tudja kiemelni.
- Óvatosan fogd - szólt rá Orm -, és előbb szedd ki körülötte az összes
köveket.
- Ez se kő - szólalt meg Hosszú Staf, s egy súlyos bőrzsákkal bukkant fel
a vízből. Minden erejét össze kellett szednie, hogy felemelje. Már majdnem a partra
tette, amikor az elázott bőrzsák kiszakadt. Valamennyien ijedten üvöltöttek fel, mert
a szakadáson dúsan ömlött az ezüstpénz, és loccsanva hullt a vízbe. Hosszú Staf
kezével és arcával próbálta elzárni a nyílást. A többiek is egymás hegyén-hátán
igyekeztek, hogy kihúzzák a zsákot, és amit lehet, megmentsenek. Az ezüst nagy
része azonban kárba veszett.
- Jól kezdődik - morgott Orm keserűen. - Így bánsz te az ezüsttel? Mennyi
marad nekem, ha így folytatod? De most legalább tudjuk, hogy jó helyre jöttünk -
fűzte hozzá nyugodtabban -, és hogy senki se találta meg előttünk. Légy óvatos a
többivel, te hallandi. Állító lag még négy zsák van.
Mindnyájan szidták Hosszú Stafot, akinek erre elment a kedve a dologtól,
és dühében ki akart jönni a vízből. Ő nem tehetett róla, ,hogy a zsák kiszakadt -
védekezett, és ha neki lett volna ennyi elrejteni való ezüstje, lett volna annyi esze is,
hogy erősebb zsákokba csomagolja. Most álljanak neki mások is, hadd lássák,
boldogulnak-e. Orm és Olof megnyugtatták, hogy nem tehet arról, ami történt, így
lassan megnyugodott, és folytatta a halászatot.
- Van itt más is - szólalt meg Skule. - Nehéz, mint a só.
Egy kis rézláda volt, nagyon zöld és nagyon nehéz, keresztül-kasul
tekerve egy vörös zsineggel, amely ólommal volt lepecsételve.
- Igen, igen, a ládák - mondta Orm. - Azokról megfeledkeztem. Állítólag
négy ilyen kis láda van. Tele vannak női csecsebecsével. De az ezüst mind zsákban
van.
A többi zsákkal nagyobb szerencséjük volt, felszínre hozták mind,
anélkül, hogy valami is veszendőbe ment volna. Egyre inkább lázba jöttek, és
egyikük se gondolt többé a patzinákokra. A két utolsó ládát jó sokáig kellett
keresniük, mert belesüppedtek az iszapba. De végre azokra is rátaláltak, és mindent
felraktak a szekérre.
Az éjszaka már majdnem elmúlt, és amikor visszafelé indultak,
nyugtalankodni kezdtek a patzinákok miatt.
- Amint világosodni kezd, előjönnek - mondta Spof. - Ormnál alig van
szerencsésebb ember - válaszolt Olof Somtnarfogel -, pedig én se panaszkodhatom.
Könnyen meglehet, hogy egyáltalán nem akadunk össze patzinákokkal. Most már jó
ideje, hogy a két lovas meglátott benniinket, és azóta egyet se láttunk. Ez azt je-
lentheti, hogy a patzinákok most az utolsó vízesésnél várnak ránk, ahol a
vontatónyom megszűnik, mert nem tudhatják, hogy mi csak a fele utat
szándékozunk megtenni, és azután visszatérünk. Ezért nem jönnek utánunk addig,
amíg rá nem jönnek tévedésükre, és ha kedvez a szerencsénk, előttük érünk a
hajóhoz.
Ebben azonban nem lett igaza, mert nem sokkal virradat után, amikor már
egészen közel jártak a hajóhoz, nagy patkódobogás hangzott fel mögöttük.
Patzinákok rohantak rájuk, mint Odin vihara.
Orm azonnal megállította a csapatot, és a szekér elé parancsolta őket.
Mindannyian a kezükbe vették íjaikat. Jó hangulatban voltak, és készen álltak arra,
hogy megverekedjenek az ezüstért.
- Senki se nyúl a szekérhez, amíg mozdítani tud juk a karunkat - mondták
nyugodtan.
A patzinákok nagyon agyafúrtak voltak. Nem lovagoltak szembe Orm
embereivel, hanem íjlövésnyi távolságban vágtattak el előttük, és ilyenkor lőtték ki
nyilaikat. Kis idő múlva a másik oldalról tették ugyanezt. Orm legtöbb emberre
gyakorlott vadász volt, és jól bánt az íjjal, úgyhogy ügyesen visszavágtak. Nagy
örömrivalgás támadt, valahányszor egy-egy támadó leesett lováról. De néha a
patzinákok nyila is célt ért. Orm és Olof hamarosan megállapították, hogy így nem
sokáig tarthatják magukat. Két támadás között magukhoz hívták Svarthöfdét és
Ulfot. Mindkettőjüket megkarcolta a nyíl, de jókedvük volt. Azt mondták,
mindketten eltaláltak egy-egy ellenséget. Azon a helyen, ahol a csoport megállt,
sziklák nyúltak le a folyó felé, ez volt a szerencse, ezért onnan a patzinákok nem
támadhatták őket. Orm azt parancsolta a fiúknak, próbálják bevenni magukat a szik-
lák közé úgy, hogy ne lássák őket. Azután siessenek a part mentén a hajóhoz, és
hívják ide Tokét. A lehető leggyorsabban siessen segítségükre minden emberével!
- Most minden rajtatok múlik - mondta. - Mert a nyilaink kezdenek
kifogyni.
A fiúk büszkék voltak, hogy ilyen feladattal bízták meg őket, és azonnal
útnak indultak. Hamarosan újra megjelentek a patzinákok, és ennél a támadásnál
Olof Sommarfogelt a mellén eltalálta egy nyíl. Behatolt a páncéling gyűrűi közé, és
ott megállt.
- Ez jól talált - mondta Ormnak. - Most már hasznavehetetlen vagyok.
Megingott, de azért tartotta magát. Fölfeküdt a szekérre, fejét az egyik
ezüstzsákra támasztotta. Már volt ott néhány sebesült.
Amikor a patzinákok megint előtörtek, Orm emberei utolsó nyilaikat
lőtték ki. Ekkor elégedett moraj hangzott fel közöttük.
- A Sone fiúk sorsa beteljesedett - kiáltották. Elesett Finn Sonesson. A nyíl
a torkában állt meg, már halott. Kolbjörn, a bátyja, az előbb esett el. Ö, Finn volt a
negyedik. Több nem lesz!
Így is történt, mert csatakiáltások hangzottak a hajó felől, ami azt mutatta,
hogy Toke partra szállt. Ez úgy látszik, nem tetszett a patzinákoknak, mert amíg
Orm emberei javában keresték a még használható kilőtt nyilakat, távolban elhaló
patkódobogásra lettek figyelmesek.
Orm megparancsolta, hogy a földön fekvő sebesülteket nem szabad
megölni.
- Hagyjátok őket békében - mondta. - Majd az övéik visszajöhetnek, és
elviszik &ket.
Saját sebesültjeik, akik nem tudtak lábra állni, a szekéren feküdtek. Hét
halottjuk volt, azokat magukkal vitték, hogy mihelyt idejük lesz rá, tisztességesen
eltemessék őket. Most már sietős lett az útjuk a hajóhoz, el akarták érni, mielőtt a
patzinákok visszatérhetnének.
Faste írnoka közben eltűnt, de amikor elindították a szekeret, ott találtak
rá alatta. Aludt. Lándzsanyéllel ébresztették fel. Azt mondogatta, hogy a harc nem
kenyere, hiszen ő írnok az adóhivatalban, és nem akar senkinek sem útjában lenni.
Ezenkívül fáradt is volt a sok járástól.
Hamarosan összetalálkoztak Tokéval és embereivel. Nagy volt az öröm
mindkét részről. Tokéékben nem sok kárt tett az ellenség, mert amikor meghallották
a csatakiáltásokat, azonnal ellovagoltak. Talán addigra az ő nyilaik is kifogytak.
Közben elértek a hajóhoz, és Orm körülnézett. - Hol vannak a fiúk? -
kérdezte Tokétól.
- A fiúk? - csodálkozott Toke. - Hiszen veled mentek.
- Elküldtem őket a part mentén, hogy hívjanak téged segítségül - mondta
Orm megváltozott hangon.
- Hol maradtak le? - kérdezte Toke aggódva. Lódobogást és csatakiáltást
hallottam, láttam a patzinákokat erre lovagolni meg visszafordulni, és ekkor partra
szálltam, hogy segítségül jöjjek. De a fiúkat nem láttam.
 Toke egyik embere azt mondta, hogy röviddel a hajó kikötése előtt látott
három patzinákot a parti sziklák között, akik valamit cipeltek. Lehet, hogy halottat,
de az is lehet, hogy foglyokat. A lovaik felé mentek, és ezután többé nem gondolt
rájuk, mert a hajó partot ért, és a harc megkezdődött.
Orm némán állt. Levette sisakját, és a földre dobta. Leült egy kőre a
parton, arccal a folyó felé. Mozdulatlanul ült, és senki se merte zavarni.
A férfiak csoportokba verődve suttogtak, és Ormot nézték. Toke is szó
nélkül állt, nem tudott semmi okosat kitalálni. Spof és Faste írnoka a sebesülteket
cipelték a hajóra.
Végre Orm felállt. Tokéhoz lépett, és lecsatolta magáról Blotunga nevű
kardját. Ijedség futott végig mindenkin.
- Megyek a patzinákokhoz - mondta. - Te várj itt a hajóval három napig.
Ha Svarthöfde visszajönne, a kard legyen az övé. Ha senki se jön vissza, vidd haza
Haraldnak.
Toke átvette a kardot.
- Nagy baj ez - mormogott.
- A kincset oszd el igazságosan - folytatta Orm -, ahogy én osztottam
volna fel, ha életben maradok. Kevés szerencsét hozott Toste nemzetségének . . .
 8
Hogyan váltotta ki Orm Svarthöfdét,
és hogyan találkozott egy régi barátjával

Orm magával vitte Faste írnokát, hogy szétnézzen az elesett patzinákok

között. Talált egy sebesült fiatalembert, aki az oldaláva kapott nyilat meg a térdébe.
Úgy látszott, elég jól van. Egy darab szárított húst rágcsált, másik kezében pedig
hosszú fakulacsot tartott. Lova mellette legelészett. Valamit megértett az írnok
szavaiból, és örült, amikor megtudta, hogy nem a fejéért jöttek. Orm megmondatta
neki az írnokkal, hogy lovára akarják segíteni, és a falujába kísérik. Amikor az írnok
ezt többször megismételte, a patzinák bólintott, és a térdére mutatott. A nyílvessző
átfúródott a térdén, és ő maga nem tudta kihúzni. Orm felvágta bőrnadrágját, és
megpróbálta kiszedni a nyílvesszőt. A vesszőt még beljebb tolta, mire az egész
vashegy előjött annyira, hogy el tudta vágni a szárát, majd kihúzta a vesszőt a
sebből. Amíg Orm a nyíllal foglalatoskodott, a patzinák ujjait ropogtatta, és halkan
fütyült. Amikor Orm végzett vele, kulacsát szájához emelte, és kiürítette. Orm ekkor
elővett egy marék ezüstöt, és neki adta, A férfi szeme felcsillant, és elfogadta.
A közelben lovak álltak elesett gazdáik mellett. Félrehúzódtak, amikor
Orm az írnokkal feléjük közeledett, de amikor a patzinák szólította őket, közelebb
jöttek, és hagyták, hogy megfogják őket. Ekkor a sebesültet lóra ültették. Sérült
lábát felrakta a nyeregre, és így elég jól tudott lovagolni. Az írnok nem akart velük
menni, de Orm kurtán ráparancsolt.
- Ha ellenkezel, kitekerem a nyakadat - mondta. Én leszek a foglyuk, nem
te.
Az írnok morgott valamit, hogy egy adóhivatali tisztviselőnek ehhez
semmi köze, de azért engedelmeskedett. Most a patzinákok legelőin lovagoltak.
Ilyen nyomo
rúságos országot keresve se lehet találni - mesélte Orm később. Nem volt
ott sem erdő, sem víz, sem állat vagy ember, hanem csak fű és sivár táj. Néha-néha
valamilyen nagy patkányfajta surrant el a fű között.
A patzinák kétszer állt meg lovával. A földre mutatott, és az írnoknak
magyarázott valamit. Az leszállt lováról, és szedett a kiszemelt növényekből. A
patzinák a széles leveleket rárakta a térdére, majd egy íjhúrral átkötötte lábát. Ettől,
úgy látszik, megenyhültek a fájdalmai, mert továbblovagolt.
Amikor a nap elért déli magasságának felére, megpillantották a patzinákok
táborát, amely egy mélyedésben feküdt a patak mellett. A patak mentén sátrak
álltak. Kutyák és gyerekek százai lármáztak, amikor az idegenek megjelentek. A
tábor tele volt lovakkal meg férfiakkal. A patzinák előlovagolt Ormmal és az
írnokkal. Amikor lesegítették a lóról, elővette ezüstjét, és Ormra mutatott. Orm
ekkor megmondatta az írnokkal, hogy beszélni akar a vezérükkel. Eleinte, úgy
látszott, nem értik, de végre előkerült egy karikalábú ember, aki megértette az írnok
szavait.
- Mondd meg neki - szólt Orm -, hogy a fiaim, akik nagyon fiatalok, az
éjszaka foglyul estek a vízeséseknél folytatott harcban. Én vezér vagyok, és eljöttem,
hogy kiváltsam őket. Nem hoztam fegyvert, becsületes barátként jöttem.
A karikalábú elgondolkodva cibálta hosszú szakállát, és jó darabig beszélt
a sebesült emberrel, aki őket odavezette. Beszédjük inkább bagolyhuhogásnak
hangzott, mint emberi szónak, vélte Orm, de azért úgy látszott, hogy akadálytalanul
megértik egymást. A körülöttük álló férfiak vigyorogtak Ormon, elővették késeiket,
és keresztbe húzták a nyakukon. Ez volt a legkeservesebb óra, mesélte Orm később,
mert azt is jelenthette, hogy már átvágták foglyaik nyakát. De remélte, hogy csak
vele akarják ezt megtenni. Ez kisebb bajnak tűnt előtte, ha Svarthöfdét meg tudja
menteni.
- Kérdezd meg tőle, él-e még a két fogoly - szólt oda az írnoknak.
A karikalábú bólintott, és odahívott három embert. Az emberek előléptek.
Az ő tulajdonukban voltak a foglyok.
Orm azt mondta:
- Mondd meg nekik, vissza akarom vásárolni a foglyokat sok ezüstért. Az
én fiaim ők.
A három férfi motyogni kezdett. A karikalábú ekkor azt mondta, hogy
Orm és az írnok kövesse őt a vezérekhez. Három sátorhoz értek, melyek nagyobbak
voltak a többieknél. A középsőbe vezették be őket. Bent három szőrmebundába
burkolózott, beretvált fejű ember ült földre terített juhbőrökön lábukat maguk alatt
keresztbe fektetve. Éppen kását ettek egy nagy agyagedényből. A karikalábú
megállt a bejáratnál, és intett Ormnak meg az írnoknak, hogy maradjanak csendben.
A három öreg méltósággal evett, majd lenyaltá.k és ruhájukba süllyesztették
kanalaikat. Csak ezután vették tudomásul, hogy mások is vannak a sátorban.
Egyikük bólintott a karika lábúnak. Az meghajolt, és beszélni kezdett, a vezérek meg
közönyös arckifejezéssel, böfögve hallgatták.
A középső kisebb volt a másik kettőnél, és nagy fülei voltak. Fejét
félrehajtotta, és alaposan szemügyre vette Ormot. A karikalábú most befejezte
mondókáját, és csend lett. A kis ember károgott néhány szót, mire a karikalábú
tisztelettel meghajolt, kiment, és magával vitte az írnokot.
Erre a kis vezér lassan így szólt:
- Légy üdvözölve Orm Tostesson! Legjobb lesz, ha úgy teszünk, mintha
nem ismernénk egymást. Igaz, hogy régen találkoztunk. Él-e még Ylva, Harald
király lánya, ki a térdemen ülve játszadozott?
Orm mélyet sóhajtott. Akkor ismerte meg őt, amint beszélni kezdett.
Felimid volt, Harald király egy bohóca. - Ylva él, és jól emlékszik rád - válaszolta -,
és az ő fiai vannak nálatok fogságban. Ez valóban csodálatra méltó találkozás,
bárcsak jó vége lenne mindkettőnkre nézve. Te vezér vagy a patzinákok között?
Felimid bólintott.
- Öregségére az ember bármivel beéri - mondta. - De nem akarok
panaszkodni. Aztán a két másik vezérrel kezdett beszélni, és a sátor hátsó része felé
kiáltott. Egy nő jött be nagy korsóval kezében. A korsó körbejárt, és hamarosan
kiürült. A nő újratöltötte, és amikor megint kiürült, a két vezér nagy nehezen felállt,
és kibotorkált.
- Most aludni fognak - magyarázta Felimid Ormnak, amikor magukra
maradtak. - Könnyen lerészegednek, és olyankor rögtön lefeküsznek egy fél napra
aludni. Egyszerű lelkek. Így most legalább zavartalanul ülhetünk együtt. Hosszú út
lehet mögötted, és éhes is lehetsz.
- Úgy van, ahogy mondod - válaszolt Orm. - Amióta veled találkoztam,
enyhült valamit a bánatom, és három dolog van, ami után vágyom: viszontlátni a
fiaimat, enni és inni.
- Meg fogod őket látni, amint megegyeztünk a váltságdíjban - nyugtatta őt
Felimid. - Sok ezüstödbe fog kerülni, noha a barátod vagyok. Így kell ennek
történni, különben az egész törzs őrjöngene. Most azonban légy a vendégem.
 Újra parancsokat osztogatott, mire hat nő jött be, és ennivalót kezdett
feltálalni a szőnyegen, amit a padlóra fektettek.
- Ezek a feleségeim - mondta Felimid. - Soknak tűnhet ez egy ilyen öreg
embernek, de itt ez a szokás. És valami kell az unalom ellen, amióta Ferdiad meg-
halt, és a bohóckodás véget ért.
- Szomorú ezt hallani a bátyádról - mondta Orm. - Hogyan halt meg? És
hogyan kerültetek ide?
- Most egyél, majd később elmondom. Én már jóllaktam. Sörünk nincs, de
itt van ez a kancatejből készült ital. Kóstold meg, ittál ennél rosszabbat is.
Tiszta ital volt, édeskés, savanykás ízű. Erről bizony nemigen lehetett sok
jót mondani. De hamarosan érehető volt az ereje. Erin mestere biztatta Ormot, hogy
egyék meg mindent, ami előtte van, és még több ételt hozatott asszonyaival, közben
pedig elmesélte, mi történt azóta vele és a bátyjával.
- Tovább vándoroltunk a világban, ahogyan azt mondtuk is neked, amikor
elváltunk egymástól, és elértünk a nagyherceghez Kijevbe. Két évig voltunk nála, és
bohóckodtunk mindenkinek az örömére. Nagy tisztelet övezett. Észrevettük azonban,
hogy hízni kezdünk. Megijedtünk, és továnbmentünk, noha mindenki ott akart
tartani bennünket. Mindenképp el akartunk jutni a császárhoz Konstantinápolyba,
mielőtt az időnk lejár, ahogy azt kezdettől fogva terveztük. De oda nem értünk el so-
hasem, mert a vízeséseknél elfogtak bennünket a patzinákok. Túl öregeknek tartottak
ahhoz, hogy valamire felhasználhassanak, és meg akartak ölni minket, hogy
fejünket, szokásuk szerint, rudakra tűzzék. Ekkor bohóckodni kezdtünk előttük,
bemutattuk legegyszerűbb mutatványainkat, míg mindnyájan hasra feküdtek körülöt-
tünk csodálkozásukban. De elengedni nem akartak, és miután érteni kezdtük a
nyelvüket, bölcsességünkért és varázslóképességünkért vezéreknek választottak
bennünket. Ehhez hamarosan hozzászoktunk, mert sokkal könynyebb vezérnek
lenni, mint bohóckodni. Egy idő után rájöttünk, hogy az öregség már kezd hozzánk
is beköszönteni. Igaza volt Cormac Mac Cullenan érseknek, aki valamikor a régi
időkben azt mondta: a bölcs, amikor eléri ötvenedik évét, ne részegeskedjék többé,
ne szerelmeskedjék a tavaszi éjszakák hűvösében, és ne táncoljon a kezén.
Felimid kortyolt néhányat a korsóból, és bánatosan bólintott.
- Így van ez - folytatta -, és erről feledkezett meg Ferdiad bátyám, amikor
egyik asszonya fiúikreket szült. Sokat ivott az erjedt kancatejből, és a kezén táncolt
az emberek előtt, miként a zsidók királya isten előtt. Fel is fordult, és ott maradt.
Amikor felemeltük, már halott volt. Sokáig gyászoltam, és még most is gyászolom
őt, de senki se tagadhatja, hogy szépen halt meg. Ettől fogva békességben itt
maradtam a patzinákokkal. Olyanok, mint a gyerekek, kivéve, amikor fejvadászatra
mennek. Ez régi szokásuk, amelytől nem tudnak elállni. Most pedig hadd halljak
rólad.
Orm ezután mindent elmesélt, amit Felimid tudni kívánt. Gondolkodóba
esett, mielőtt a vízeséseknél elrejtett kincshez ért volna. Végül ázt mondta, hogy a
kincs három zsák ezüstöt tesz ki, mert nem akart belőle többet veszteni, mint ami
okvetlenül szükséges, ha Svarthöfde és Ulf váltságdíjára kerül sor. Végül a harcról
kezdett mesélni. Amikor befejezte, Felimid így szólt:
- Az a szerencse, hogy fiad és fogadott fiad élve került fogságba, ez pedig
fiatalságuknak köszönhető. Azok, akik elfogták őket, arra számítottak, hogy sok
pénzhez jutnak, ha eladják őket az araboknak vagy a bizánciaknak. Ezért számítanod
kell rá, hogy sokat kell majd fizetned.
- Megfizetem, amit méltányosnak találsz - válaszolta Orm -, és hogy
Harald király unokájának magas ára lesz, az teljesen rendjén való.
 - Még nem láttam őket - mondta Felimid -, mert embereim
rablóhadjárataiba csak akkor ártom bele magam, ha szükséges. Állandóan embert és
zsákmányt hajszolnak a vízeséseknél. De most itt az ideje, hogy végezzünk ezzel az
üggyel.
Kimentek a sátorból, és Felimid parancsokat osztogatott. A másik két
vezért is felébresztették, és behívták őket. Amikor Felimid összeült velük és
Ormmal, a füves lejtőn összefutottak az emberek, és körülállták őket. Elővezették a
foglyokat. Mindketten sápadtak voltak, és Svarthöfdének véres volt a haja. Mikor
megpillantották Ormot, felderült az arcuk. Az első, amit Svarthöfde kérdezett, az
volt:
- Hol van a kardod?
- Fegyvertelenül jöttem, hogy kiszabaditsalak benneteket - felelte Orm. -
Az én hibám volt, hogy foglyul estetek.
- Hátulról, a sziklák közül támadtak ránk - mondta Svarthöfde komoran -,
és nem értünk rá a védekezésre. - Fejbe ütöttek minket - mondta Ulf -, aztán nem
tudtunk többet semmiről. Amikor magunkhoz tértünk, lóhátra voltunk
kötözve.
Ekkor Felimid beszélni kezdett a másik két vezérrel, és azokkal az
emberekkel, akik a foglyokat elfogták. Hosszasan fontolgatták, mekkora váltságdíjat
követeljenek.
- Nálunk az a szokás - mondta -, hogy mindazok, akik részt vettek a
harcban, részt kapnak a váltságdíjból is. Azok, akik a foglyokat elfogták, kétszeres
részt kapnak. Most megmondtam nekik, hogy Svarthöfde a` fiad, te pedig vezér
vagy a néped között, de hogy egy király unokája, azt elhallgattam, mert különben az
öszszeg túl magasra rúgna.
Végül úgy döntöttek, hogy másnap a hajóhoz lovagolnak. Ulfért annyi
ezüstöt kell adni, amennyi négy patzinák csúcsos sapkájába belefér. Svarthöfdét
viszont annyi ezüstért kell kiváltani, amennyi a saját súlya. Orm ezt busás
váltságdíjnak találta. De ha eszébe jutott, hogyan érezte magát ezen a reggelen,
amikor megtudta, hogy Svarthöfde fogságba esett, úgy vélte, minden jobban
sikerült, mint ahogy remélni merte.
- Svarthöfde nem nehéz - mondta Felimid vigasztalóan. - Rosszabb lett
volna, ha téged kellett volna lemérni. És ez a fiú értékesebb az ezüstnél. Meglátszik
rajta, hogy Ylva fia. Nagy bánatom, hogy nekem nincs fiam. Volt ugyan egy, de az
csecsemőkorában meghalt, és most csak lányaim vannak. Utánam Ferdiad fiai lesz-
nek a vezérek.
Később visszatértek azok a patzinákok, akik a sebesültjeikért voltak a
vizeséseknél. A halottaikat ott hagyták, mert nem volt náluk szokás, hogy azokkal is
törődjenek, kivéve, ha valamelyik nagy vezérük esett el. De rosszkedvűek voltak,
mert Orm emberei elvitték halottaikat, és így le kellett mondaniuk azok fejéről. Úgy
találták, hogy az lenne igazságos, ha Orm ezért a veszteségükért is fizetne.
Felimid haragosan rájuk kiáltott, mert méltánytalanságnak találta
követelésüket, de amikor akaratoskodtak. azt mondta Ormnak, hogy nem szabad
velük emiatt ujjat húzni. Eszelősen ragaszkodnak az elesettek fejéhez, ezen nem
lehet segíteni. Orm rosszkedvű lett, és az volt a véleménye, hogy a patzinákok a
bőrét is lenyúzzák. De miután a hatalmukban volt, nehezen mondhatott ellent nekik.
Ugyanakkor fájdalommal gondolt arra, hogy ezüstzsákjai bizony nagyon
megkönnyebbednek a busás váltságdíj meg az embereinek ígért pénz kifizetése után.
Gondolkodott egy darabig, aztán eszébe ötlött valami.
 - Megváltom embereim fejét, ha javaslod – szólt Felimidhez. - Még többet
fognak kapni, mint amenynyire számítottak. Amikor megtaláltuk a kincset, nagyon
kapkodtunk, mert féltünk, hogy a túlerő megtámad bennünket. Ekkor kiszakadt egy
zsák, ,és tartalmának nagy része a vízbe hullott, sok ezüstpénz veszett oda. Siet-
ségünk miatt nem tudtuk összeszedni a pénzt, a kincs egyharmad része most is ott
fekszik a hasadékban, és ha az embereid nem félnek a víztől, nagy vagyonra tehet-
nek szert.
Ezután elmagyarázta, miről ismerhetik fel a rejtekhelyet. Felimid
lefordította szavait, de még be se fejezte mondókáját, a fiatalemberek lovaikhoz
kezdtek szállingózni, hogy elsőknek érjenek az ezüsthalászathoz.
Felimid lakomát rendezett, és azt mondta, örüljenek együtt a régi időknek.
Sokat beszélt Harald királyról és bátyjáról, s megemlékezett arról az időről is,
amikor Orm látta őket vendégül, és ők segítettek Willibald atyának a pogányok
átkeresztelésében.
- De most végeztek Erin mesterei - mondta -, és művészetemből semmi
sem maradt meg. Mi voltunk az O'Flann nemzetség két utolsó tagja, akik királyokat
mulattattak. Magányomban próbáltam a fiataloknak valami keveset
mutatványaimból megtanítani, de nem sikerült. A fiúk használhatatlanok, amikor
pedig a lányokat vettem elő, és próbáltam őket mesterművészek táncaira tanítani,
azok is képtelenek voltak felfogni, noha sokat fáradoztam velük. De az is igaz, hogy
azért nem voltak épp olyan használhatatlanok, mint a törzs fiai. Egyikük már
annyira jutott, hogy elviselhetően tudott kézen táncolni, és táncához a furulyát fújni.
De ennél többre nem vitte, és a lábtartása se volt megfelelő.
Maga elé köpött, és megcsóválta a fejét.
- Nagyon beképzelt lett - folytatta -, noha csak gyenge tanítvány volt.
Ráuntam, és elajándékoztam őt Gzaknak. Erről a Gzakról bizonyára hallottál már,
mert ő egyike a világ három leghatalmasabb emberének. Valamennyi patzinák
legnagyobb vezére, és általában lent legeltet Krímen. Megörült a lánynak, mert
együgyű lélek, és nem sokat ért az ilyesmihez. Gzak később a konstantinápolyi
császárnak adományozta a lányt, hálából a sok pénzért, amelyet a császár küldött
neki, hogy békében hagyja. Konstantinápolyban nem jól állhatnak tánc és művészet
dolgában, mert a lány a császár udvarának színe elé került, és nagy elismerésre tett
szert, mígnem egy év elmúltával belehalt nagy felfuvalkodottságába. Most
másokkal foglalkozom. Nagyon elkeserítenek együgyűségükkel, noha nagy gonddal
váltasztottam ki őket. Nem neked való látvány a táncuk, Orm, mert te láttál engem
és a bátyámat, de ha akarod, megmutathatják magukat, és a fiaidat talán
elszórakoztatják.
Orm nem mondott nemet, és Felimid parancsokat osztogatott.
Nagy örömrivalgás támadt, amikor meghallották, hogy a táncosnők
bemutatják tudományukat.
- Az egész törzs büszke rájuk - mondta Felimid. - Az anyjuk édes tejjel
mossa őket minden reggel, hogy ragyogjon a bőrük. De igazán jól táncolni sose
tanulnak meg, akármennyit fáradozom is velük.
Hamarosan szőnyegeket terítettek a vezéri sátor előtti füves térségre, majd
fáklyás férfiak jöttek. Az egész törzs morajlott, amikor előléptek a táncosnők. Szép
növésű, tizenhárom-tizennégy évesnek látszó lányok voltak. Fekete hajukon vörös
főkötő, mellük körül pedig zöld üveggyönggyel díszített szalag volt. Sárga
selyemből készült, bokájuknál buggyos nadrágot viseltek.
 - Rég volt; amikor utoljára láttam táncosnőket jegyezte meg Orm -,
akkoriban Almansurt szolgáltam. De annyi biztos, hogy sose láttam ilyen helyrevaló
lányokat.
- Nem a külsőn múlik, hanem a művészeten - válaszolta Felimid. -
Ruhájukat magam gondoltam ki, és az megérdemli a dicséretet.
A táncosnőket két hasonló korú fiú követte, akik leguggoltak, és furulyázni
kezdtek. A két lány a furulyák ütemére körbeugrált a fáklyafényben. Gyorsan
szökdécseltek, kihúzták magukat, s egy lábon forogtak. Felimiden kívül mindenki
elégedetten szemlélte őket. Amikor véget ért a tánc, megint felhangzott a nézők
örömrivalgása. A lányok is jókedvűeknek látszottak, amikor észrevették, hogy az
idegeneknek is tetszett mutatványuk. Eután félénken Felimidre tekintettek. Ő
közönyösen bólintott feléjük, és Ormhoz fordult:
- Én nem mondok nekik semmit - mondta -, mert attól elszomorodnának,
nemcsak ők, hanem az egész törzs. És ma este a legjobb tudásukat nyújtották, mivel
idegenek előtt táncoltak. De még nagyobb a bánatom a furulyások miatt, mert azok
még a lányoknál is tudatlanabbak. Pedig kazár rabszolgák, akiket ügyes furulyá-
soknak tartanak. De ez csak üres beszéd.
Ekkor újra táncba kezdtek, de Felimid hamarosan leintette őket.
- Ferdiad bátyámnak szerencséje van, hogy mindezt nem kell hallania -
mondta Ormnak. - Ő érzékenyebb volt nálam.
Odaszólt a furulyásoknak, mire az egyik odajött hozzá, és átadta neki
furulyáját. Mintha megbabonázták volna a hangszert, amikor Felimid fújni kezdte.
Boldogság és öröm, tréfálkozó vidámság áradt belőle, nők szépségét, kardok
tündöklését, a hajnali fényekben ragyogó tótükör csillogását idézte, és úgy
simogatott, mint a tavaszi tájban sóhajtó szellő.
Svarthöfde és Ulf előre-hátra ringva ültek, és alig tudtak a helyükön
nyugodtan maradni. A Felimid mellett üldögélő két vezér is boldogan bólintott, és
hamarosan álomba merült. A patzinákok dobogtak, tapsoltak, nevettek és sírtak, a
táncosok pedig úgy járták egyszerű kis körtáncukat, mintha Felimid furulyája
szállongó pillékké varázsolts volna őket.
Felimid kivette szájából a furulyát, és elégedetten mozgatta nagy füleit.
- Ez tűrhetően ment - mormogta.
- Azt hiszem - mondta Orm -, nincs hozzád hasonló művész, és nem csoda,
hogy ezek az emberek tisztelnek téged. Érthetetlen, hogyan tudsz ebből a kis lyukas
fadarabból ilyen hangokat elővarázsolni.
- Ez a furulya fájának minőségétől függ - mondta Felimid. - De csak
akkor szól így, ha olyasvalaki fújja, akinek lelke méltó a furulyához, és ahhoz is van
türelme, hogy megértse a benne rejlő titkokat. De az ilyen lélek nem lehet fából.
Az írnok lépett eléjük, és térdre esett Felimid előtt. Kérte, adja neki
kölcsön a furulyát. Arcán könnyek csurogtak.
- Mit akarsz vele? - kérdezte Felimid. - Tudsz vele bánni?
- Nem - felelte az írnok. - Adóhivatali tisztviselő vagyok. De meg fogom
tanulni. Itt akarok maradni nálad, és fújni akarom a furulyát.
Felimid átnyújtotta neki a kis hangszert. Szájához emelte, és fújni kezdte.
Erőlködött, de csak néha-néha hallatszott egy-egy hang. Hiábavaló fáradságát látva
a patzinákok már gurultak a nevetéstől, de ő egyre fújta. fújta sápadtan, kimeredt
szemmel. Felimid komolyan nézte.
- Látsz valamit? - kérdezte tőle.
Az írnok visszaadta a furulyát, és zokogás rázta. - Látom azt, amit te
furulyáztál - mondta. Felimid bólintott:
 - Itt maradhatsz nálam - döntött. - Majd én megtanítlak. Még császár színe
előtt is fogsz furulyázni. A hangszert pedig megtarthatod.
Másnap reggel Felimid és vendégei nagyszámú patzinák lovastól kísérve a
hajóhoz lovagoltak. Mielőtt útnak indultak, Felimid búcsúajándékot adott nekik.
Orm, Svarthöfde és Ulf egy-egy kést kaptak aranydíszes nyéllel és művészi
ezüsthüvellyel. Ylva számára egy vég selymet ajándékozott. Mindezt hálásan
megköszönték neki, és afölött sajnálkoztak, hogy ők nem tudnak barátságuk jeléül
semmi szépet adni.
- Kevés dolog érdekel már engem - vigasztalta őket Felimid -, az ezüst és
az arany pedig nem tartozik ezek közé. A barátság mindennél többet ér. De azért
van valami, amit viszonzásul kérnék, ha erre alkalom adódnék. Vajon megvannak-e
a nagy kutyáid?
Orm azt felelte, még mindig jól érzik magukat nála, és hogy tizennégy
kutya volt, amikor hazulról eljött. - Te, Svarthöfde, nemsokára felnőtt harcos leszel
mondta Felimid -, és ha ilyen korán kezded, bizonyára te is hosszú utakra
indulsz majd. Akkor talán eljutsz Kijevbe vagy esetleg Konstantinápolyba. És, ha
így történnék, akkor hozzál nekem két-három nagy kutyát. Ez igazi baráti ajándék
volna, mert azok Erin kutyáinak utódai.
Svarthöfde azt mondta, így lesz, ha erre visz az útja, s ezzel elhagyták a
tábort. Faste írnoka búcsút intett nekik, amikor ellovagoltak előtte. Nagy
elfoglaltságban volt. Ott ült a kazár rabszolgákkal, és szorgalmasan gyakorolta a
furulyázást. Svarthöfde is, Ulf is szívesen maradtak volna még a patzinákoknál, hogy
élvezhessék a táncot és egyéb szórakozásokban legyen részük. De Orm türelmetlen
volt már, és szeretett volna visszakerülni a hajóhoz meg embereihez, ezenkívül
Blotunga nélkül úgy érezte magát, mintha félig meztelen volna.
Amikor a folyóhoz értek, a patzinákok a parttól kis távolságra megálltak,
nehogy verekedésbe keveredjenek Orm embereivel. Svarthöfdét és Ulfot nem
akarták elengedni, amíg a váltságdíjat meg nem fizették értük. Orm Felimid baráti
szívességéről mesélt, és elmondta, hogyan állapodtak meg a váltságdíjban, amit
Svarthöfdéért és Ulfért fizetnie kell.
Toke elégedetten nevetgélt:
- Nem panaszkodhatunk a szerencsénkre - mondta -, az ezüstöt nem kell
majd a fiúk kiszabadítására vesztegetned. Kilenc patzinák a mi kezünkben van, és

bőven fedezik a váltságdíjat. Megkötözve fekszenek a hajón.

Elmondta, hogy Spof, Hosszú Staf meg sokan mások nem tudtak
nyugodni a sok vízbe hullott ezüst miatt: - Addig kényszerítettek és könyörögtek,
amíg beleegyeztem - mesélte Toke. - Spof erre húsz emberrel elindult a jobb part
mentén, ahol semmi veszély nem fenyegethetett. Két vízesés között gázlót találtak,
ott átkeltek a folyón, és sötétedéskor óvatosan megközelítették a kincs rejtekhelyét.
Boldog, vidám hangokat hallottak, és legelésző lovakat láttak. Rajtaütöttek a patzi-
nákokon, akik javában halászták az ezüstöt. Valamenynyit elfogták, mert azok
fegyvertelenek voltak. Még a vízből se tudtak kijönni. Sok olyan ezüsthöz jutottak,
amit a patzinákok már kihalásztak. És most éppen azon tanácskoztunk, hogy az
egyik foglyot elengedjük övéihez, hogy téged a fiúkkal együtt szabadon engedjenek.
Orm azt mondta, hogy ezek valóban jó hírek, noha a patzinákoknak aligha
fog tetszeni. Aztán egy ideig kétségek közt elgondolkodva álldogált.
- Nem követelek váltságdíjat a foglyokért - mondta. - És emiatt nem fog
senki se kárt szenvedni, kivéve engem.. De nem engedjük el őket, amíg a fiúk nem
szabadok.
 - Nagy vezér vagy te - szólt Toke -, és ennek megfelelően cselekszel. De
ez olyan bőkezűség, amit ezek az emberek aligha érdemelnek meg. Ők támadtak
meg bennünket, nem mi őket.
- Nem ismered Felimidet - mondta Orm. - Ő megérdemli ezt. És minden
úgy fog történni, ahogy én akarom.
Tokéval ezután előhoztak egy zsák ezüstöt, és odavitték a várakozó
patzinákokhoz. Azok összevissza futkostak, és nézegették sapkáikat, hogy melyik a
legnagyobb. Felimidet ez bosszantotta, levette saját sapkáját, és megparancsolta,
hogy az ezüstöt abba mérjék bele:
Néhány embert elküldtek, hogy hozzanak egy rudat a vontatónyom elején
felhalmozott darabok közül. Ezt úgy helyezték egy kőre, hogy egyenletesen mérjen.
Svarthöfde ráült a rúd egyik végére. A másikra a patzinákok nyeregzacskót tettek, s
azokba öntötte Toke az ezüstöt a zsákból, amíg Svarthöfde fel nem emelkedett.
Valamennyi patzinák megállapította - mondta Felimid -, hogy a mérés vezérekhez
méltóan történt, mert ha Svarthöfde meztelenre vetkőzik, akkor kevesebb ezüstöt
kapnak, és az ellen se lehetett volna senkinek kifogása.
Amikor mindennel elkészültek, Toke a megmaradt ezüstöt visszavitte a
hajóra, s Orm így szólt Felimidhez: - Szerencse kísért ezen az úton, s ennek
köszönhe
tem azt is, hogy veled találkoztam. Barátilag megajándékoztál minket,
amikor a táborodból ellovagoltunk, most viszonzásul fogadd el tőlem ezeket az
embereket.
Toke kioldozta a foglyokat. Felimid és emberei csodálkozva pillantották
meg őket.
- Ide lovagoltak, hogy ezüstöt halásszanak - magyarázta Orm -, de
embereim is ugyanazért voltak a folyónál, és elfogták őket. Most mind visszaadom
neked váltságdíj nélkül, noha ezt sokan együgyű cselekedetnek tekinthetik. De
veled, Felimid, nem akarok kereskedni.
- Megérdemled a szerencsédet - mondta Felimid. - A nagy kutyákat pedig,
amint megegyeztünk ígérte Svarthöfde -, magammal hozom majd, ha erre járok. S
talán nemsokára sor kerül rá, mert amióta ezüstben lemértek, felnőttnek érzem
magam.
- Mire ismét eljövök, remélhetőleg lesznek még tejbe fürdetett táncosnőid,
legalább olyan szépek, mint a mostaniak - mondta Ulf.
Felimid megvakarta a füle tövét.
- Úgy véled, a magamfajta öregember már csak arra való, hogy
táncosnőket neveljen neked, mire jössz? Majd gondosan kiválasztok néhányat a
legcsúfabbak közül, és trágyalében fogom őket mosdatni, mert különben a balga
ifjúság esetleg arra vetemedik, hogy elrabolja őket az öreg Felimidtől, miután annyit
fáradozott velük.
Elbúcsúztak az öreg bohócmestertől és patzinákjaitól. Visszatértek a
hajóra és induláshoz készülődtek. A sebesültek láthatólag jól érezték magukat, még
Olof Sommarfogel is jó hangulatban volt, pedig súlyosan megsebesült. Az emberek
készségesen fogtak neki az evezésnek, noha hosszú út állt előttük felfelé a folyón. A
legvidámabb Sone hét fia volt, noha két halott testvérük volt a hajón, akiket a
többiekkel együtt az első táborhelyen akartak eltemetni. Toke úgy vélte, hogy az uta-
zás eddig valóban csodálatos volt, mert nagy utat tettek meg, sok zsákmányt
szereztek, és még Rödnäbbát se kellett elővennie. De úgy gondolta, hazafelé talán
több tennivalója lesz a kardnak az arany miatt. Ulf és Svarthöfde nagy elégedetten
mesélték kalandjaikat az embereknek. Orm volt az egyetlen a hajón, aki
gondolatokba mélyedve üldögélt.
- Talán megbántad, hogy váltságdíj nélkül engedted el a foglyokat? -
kérdezte Toke.
- Nem - mondta Orm. - Félek, és szeretném tudni, hogy vannak az
otthoniak, mert túlságosan kedvezett a szerencse nekünk.
 9
A hazatérésröl, és arról,
hogyan tett Olof Sommarfogel f ogadalmat

Olyan helyen temették el halottaikat, ahol zavartalanul pihenhettek, majd a

kedvező szélben minden baj nélkül folytatták útjukat a folyón. Olof Sommarfogel
állapota lassan javult, étvágya rossz volt, és a sebe nem akart begyógyulni. Kijevnél
ki akartak kötni miatta, hogy orvosi segítséget kapjon. De ő hallani se akart erről,
mert legalább annyira igyekezett hazafelé, mint Orm. A férfiak engedelmesen
eveztek tovább, mert most már gazdagoknak érezték magukat, és nem akarták az
ezüstöt idegenek között elvesztegetni. Amikor elértek a Hód folyóhoz, s keményen
kellett evezniük, Svarthöfde is evezésre jelentkezett, mert kijelentette, hogy már fel-
nőttnek számít. Nem volt könnyű neki a munka, és bár feltörte tenyerét, mégis
folytatta, míg csak fel nem váltották. -Ezért még maga Spof is megdicsérte.
A vontatóhelynél, ahogy megbeszélték, jó sok ökör várt rájuk, s így a
szárazföldön megtett út ezúttal könynyebben ment.
Amikor elértek a dregovitjek falujához, ahol annak idején megjárták a
méhekkel, három napig pihentek a régi táborhelyükön. A falu bölcs vénasszonyaival
megnézették Olofot, aki a szárazföldön megtett úttól még rosszabbul lett. Ezek
addig piszkálták sebeit, hangyalevet és ürmöt csepegtetve rájuk, míg hangosan
jajgatott a fájdalomtól. Ez jó jel, magyarázták a vénasszonyok, mentől jobban üvölt,
annál jobb. Sebét hódzsírral kenegették, és keserű italt adtak neki inni, ami nagyon
megerősítette. A faluból nagy nyaláb friss szénát és két kövér nőt hoztak magukkal.
A vénasszonyok levetkőztették Olofot, megmosdatták nyírfanedvben, és lefektették
mindkét oldalán egy-egy nővel, hogy azok tartsák neki a meleget. Azután még adtak
neki a keserű italból, s: marhabőröket terítettek rá.
Olof hamarosan elálmosodott, és két éjjel meg egy nap aludt a jó
melegben. Amikor felébredt, a fiatal nők azt kiáltozták, hogy már kezd gyógyulni. A
vénasszonyokat busásan megfizették, s gazdagon megjutalmazták a fiatal nőket is,
noha erősen vonakodtak attól, hogy mást is megmelegítsenek.
Olof Sommarfogel állapota ezután rohamosan javult. Mire a polotjanok
városához értek, sebe begyógyult, és megint éppoly jól tudott enni és inni, mint a
többiek. Itt a vezérek újra meglátogatták Fastét, és elmesélték neki, mi történt az
írnokkal. Faste azonban nem sokat törődött vele.
A városban mindannyian otthonosan érezték magukat. Miután három
napon keresztül ittak és szerelmeskedtek az ottani szegény nép nagy örömére,
folytatták útjukat a Dyna folyón. Már hullottak a falevelek, s mire elérték a tengert,
beköszöntöttek a fagyos éjszakák is.
Egyik reggel észt rablók támadtak rájuk, négy kis hajóval, melyek telis-
teli voltak harcosokkal. Spof csak akkor vette észre őket, amikor előbukkantak a
ködből. Rögtön utasította az evezősöket, hogy teljes erővel evezenek. Amikor az
észtek mindkét oldalról megközelítették Orm hajóját, és már fel akartak nyomulni a
fedélzetre, hirtelen fordulatot tett, és összezúzta az egyik hajót, úgyhogy az süllyedni
kezdett, s a part fele menekült. Egy másikról vaskapcsokat meg kampókat dobtak át
Orm hajójára, de Sone fiai pajzs nélkül átugrottak, és vidáman kiabálva karddal meg
fejszékkel tisztogatták meg a hajót, anélkül, hogy komolyabb segítségre szük ségük
lett volna. Ennek láttán a többiek gyorsan eleveztek. Nem akartak harcba szállni
ilyen félvad őrültekkel.
 Sone fiai sok dicséretet kaptak. Némelyikük bosszúsan szidta apját.
Egyikük két ujját vesztette el, a másiknak az arcát roncsolta össze egy lándzsa, s
harmadiknak az orra zúzódott be, de a többieken is látszottak a harc nyomai.
Panaszkodtak, hogy ez az öreg hibája, aki elbizakodottá tette őket látomásával, mert
biztosak voltak benne, hogy sértetlenek maradnak. A többiek szerint az öreg csak
azt jósolta, hogy heten élve jönnek haza, de sebekről, horzsolásokról semmit sem
említett. Ezen csaknem összeverekedtek. Orm és Toke bölcs szavakkal nyugtatta
meg őket, s zavartalanul folytatták útjukat tovább.
Junentől hazáig kedvező szelük volt. A folyótorkolatnál Orm kimérte
minden egyes ember ezüstadagját, kiadta bérüket és részüket a kincsből. Senki sem
elégedetlenkedett, mert jóval többet kaptak, mint amennyit vártak.
Egy hajnalon, amikor még mindenki aludt, Toke állt a kormányevezőnél.
Orm odaült melléje. Komor hangulatban volt.
- Más vidám lenne a te helyedben - dörmögött Toke. - Minden sikerült,
nagy vagyonra tettél szert, s hamarosan hazaérünk.
- Nyugtalanság fogott el - vallotta be Orm. - Az arany nyomja a lelkemet.
- Hogyan nyomhatja az arany a lelked? - kérdezte Toke. - Hiszen olyan
gazdag vagy, mint egy király, a királyok pedig nem szokták lógatni az orrukat azért,
mert gazdagok.
- Túlságosan sok ez nekem - mondta Orm. - Te meg Olof megkapjátok a
magatok busás részét, mégis rengeteg marad. Megcsaltam az embereket, mert azt
mondtam nekik, hogy a ládákban nőknek való csecsebecsék vannak. Ezért
szerencsétlenség vár rám.
- Fölöslegesen nyugtalankodsz - válaszolt Toke. Senki se tudja, mi van a
ládákban, lehet, hogy ezüst van bennük. Amit pedig a női csecsebecsékről mondtál,
az okos dolog volt. Én is ezt tettem volna, mert mindenki megvadul, ha megtudja,
hogy arany van a közelében.
- Ezt most úgy mondom, hogy Isten hallja mondta Orm. - Az egyik ládát
felnyitom, és ha arany van benne, akkor kiosztom az emberek között. Marad még
három, abból egy a tied, a másik Olofé, a harmadik pedig az enyém. És most, hogy
ezt kimondtam, sokkal jobban érzem magam.
- Úgy lesz, ahogy akarod - mondta Toke. - Ezek szerint többé már nem
kell bőrrel kereskednem.
Orm előhozta az egyik kis ládát, és maguk elé állította. Levágta a vörös
zsinórokot. Erős zár védte a ládikát, Orm beledugta a kését meg a Tokéét is, s addig
feszítette, amíg a zár eltört. Felemelte a fedelet, és mindketten szótlanul nézték a
láda tartalmát.

Fafner
hajdani napokban
nem kotlott
jobb fészken

- mondta Toke áhítattal. Orm semmit sem válaszolt, pedig máskor

szívesen versenyzett Tokéval a versfaragásban.
A nap éppen akkor kelt fel, és rávilágított a ládára. A láda színültig tele
volt különböző fajtájú érmekkel, melyek nem vesztették fényüket a folyö mélyén
sem. Az érmék közé ékszerek voltak beágyazva: gyűrűk, kicsik és nagyok, láncok
és fonatok, csatok és melldíszek.
 - Mint szép szalonnadarabok a sűrű borsólevesben - vélekedett Toke. -
Bámulnak majd az asszonyok, ha felnyitjuk otthon a ládákat - mondta. - Csak el ne
veszítsék eszüket ettől a látványtól.
- Nehéz lesz ezt , igazságosan elosztani - aggódott Orm.
A férfiak ébredezni kezdtek. Orm megmondta nekik, hogy az egyik láda
csecsebecsét kiosztja közöttük, és nagy meglepetés vár rájuk. Az osztás estig
eltartott. Kapott mindenki egyformán, s egész részt kaptak az elesettek örökösei is.
Spofnak mint kormányosnak négy rész jutott. Az ékszerekkel volt a legtöbb baj.
Előfordult, hogy gyűrűket kellett kettévágniuk, hogy igazságosan osztozkodjanak.
Néhányan érméket csereberéltek ékszerekre. Voltak olyanok, akik össze is vesztek,
de Orm megparancsolta, hogy a verekedéssel várjanak, amíg partra szállnak.
Akadtak közöttük olyanok is, akik még sose láttak aranypénzt, s amikor Spof
elmagyarázta nekik, hogy mennyi ezüstöt ér az arany, maguk elé meredtek, fejüket a
tenyerükbe hajtották, és nem voltak képesek felfogni, hogy milyen gazdagok, noha
nagyon megerőltették agyukat.
Miután az osztozkodást befejezték, a férfiak nagy része szorgalmasan
varrogatni kezdett, és tágabb öveket készítettek maguknak. A többiek arányaikat
dörzsölték és tisztították, hogy még fényesebben ragyogjanak. Boldogan áradoztak
szerencséjükről, hazatérésükről meg az elkövetkezendő nagy lakomáról,
Elérték a folyó torkolatát, és felfelé eveztek rajta, amíg el nem értek egy
ismerős paraszt tanyájához. A friss éjjeli jég recsegése közben kivontatták a hajót,
és egy színbe állították, majd lovakat béreltek. Néhány férfi hazament az övéihez,
de legtöbbjük Ormékkal maradt.
Spof habozott. Talán az lenne a legjobb, mondta Ormnak, ha itt maradna a
parasztnál. Derék embernek látszik. Tavasszal aztán találna egy hajót, amely
hazavinné Gotlandba.
- Nehéz telem lesz - mondta gondterhelten. Mert melyik paraszt tud
ellenállni a kísértésnek, s nem üt azonnal agyon álmomban, ha megtudja, mi van az
övemben? Mindenki szívesen teszi el láb alól a gótokat, mert nagyon gazdagoknak
hiszik őket.
- Gyere velem - javasolta Orm -, légy az én vendégem a télen, ennyit
igazán megérdemelsz. Aztán idejöhetsz, és kereshetsz hajót, ha kitavaszodik.
Spof köszönetet mondott, és örömmel tartott velük. Útra keltek, s bizony
nehéz lett volna eldönteni, hogy Orm vagy Olof Sommarfogel vágyik-e jobban
Gröning után.
Eljutottak az ösvény elágazásához. Az egyik nyom Sone tanyájához
vezetett. A hét testvér azonban mogorván állt, szakállukat tépdesték. Orm tudni
szerette volná, mi bajuk van.
- Most jó sorsunk van - felelték -, jobb, mint másnak. Gazdagok vagyunk,
és semmi baj se történhet velünk, míg haza nem érünk. De ahogy viszontlátjuk az
öreget, a varázslat megszűnik, aztán éppúgy meghalha tunk, mint a többiek. Azelőtt
nem féltünk a haláltól, de most, ennyi arannyal nem szeretnénk elpatkolni.
- Elkísérhettek, ha akartok - mondta Orm -, és Gröningben isztok majd
hazatérésünk örömére. Valamennyien derék emberek vagytok, és lesz számotokra
fekhelyem télire. Aztán újra útra kelhettek, és élhettek, amíg akartok.
Sone fiai ezt örömmel hallották, és elhatározták, hogy jó időbe telik majd,
amíg benéznek az öreghez. A legbiztonságosabb az lenne, ha újra útra kelnének
Gordarik.ébe.
- Szegődjetek hozzám - javasolta Svarthöfde -, Ulf meg én úgyis
odakészülünk, amikor itt lesz az ideje.
 - Korán kezdesz vezérkedni - dorgálta Orm. - Azzal csak várj még
nyugodtan.
Amikor Gröninghez közeledtek, Orm türelmetlensége egyre nőtt, és
Oloflal együtt előrelovagolt. Rögtön észrevették a nagy kaput javító férfiakat. Aztán
meglátták, hogy a templom leégett. Erre a látványra olyan rémület fogta el Ormot,
hogy alig mert a tanyához lovagolni. Ekkor észrevették a tanyából, és kiabálni
kezdtek, mire Ylva kifutott eléjük. Jólesett neki látni, hogy legalább Ylva életben
maradt.
- Jó, hogy végre megjöttél - mondta. -- De még jobb lett volna, ha öt
nappal korábban jössz.
- Nagy szerencsétlenség történt? - kérdezte Orm. - Rablók támadtak meg
éjszaka - mondta -, négy napja történt. Harald megs~besült, Rapp és három másik
ember meghalt. Ludmillát élrabolták, a nyakéket is, még sok egyebet és három
szolgálómat. Willibald atya ütést kapott a fejére, és azóta félholtan fekszik. Én
idejében elmenekültem a kisgyerekekkel, Oddnyval meg az öreggel, és csaknem
egész nap az erdőkben rejtőztünk. Smolandiak voltak. A jószágot is elvitték, a
kutyák utánuk eredtek, és tizennégy tehénnel visszajöttek. Osa úgy véli, hogy
rosszabbul is járhattunk volna.
- Elég rossz ez így is - mondta Orm. - Rapp meghalt, Ludmilla nincs, és a
papot félig agyonverték.
- Meg a nyakék - mondta Ylva.
- Amiatt ne búsulj - vigasztalta Orm. - Ékszert kapsz, amennyit csak
akarsz. Szerencse, hogy vannak embereim kéznél, mert ez nem marad
bosszulatlanul.
- Úgy van, ahogyan mondod, Orm - szólt Olof Sommarfogel.
- Ez nem marad bosszú nélkül. Tudja valaki, hogy honnan jöttek a rablók?
- Senki se tud semmit - mondta Ylva. - Harald mindjárt a harc elején
megsebesült, bemászott a fürdőházba, és ott maradt fekve. Talán Willibald atya tud
valamit mondani, ha életben marad. A templom volt az egyetlen, amit felgyújtottak,
s ez elég különös. Ott érte a papot az ütés. Raboltak, amit csak tudtak, és beszédü-
kön hallatszott, hogy smolandiak. Sokan voltak. Magukkal vitték öt halottukat,
akiket Rapp meg az emberek a kapu körül folyó harcban öltek meg. Ez minden,
amit tudok.
Közben megérkeztek Orm emberei is, s Ylva ugyan megkönnyebbült,
amikor viszontlátta Svarthöfdét. Orm legelőször is néhány emberét elküldte a
szomszédokhoz, hogy élelmet szerezzenek, mert az éléstárban meg a sörfőzőben
alig maradt meg valami. Azután utánanézett a sebesülteknek. Harald egy lándzsát
kapott a mellébe, s megvágták a vállát is. De jó kedvében volt, és azt mondta,
rövidesen meggyógyul, s alig várja már, hogy meghallgassa Ulf és Svarthöfde
kalandjait.
Osa a papnál ült, vele foglalatoskodott. Willibald atya fején kötés
fehérlett, és még félig eszméletlen volt. Amikor meglátta Ormot, szeme felragyogott,
és gyenge hangon így szólt:
- Isten hozott! Légy üdvözölve otthonodban!
Erre elvesztette eszméletét, és Osa azt mondta, hogy majdnem állandóan
eszméletlenül fekszik, mormog magában, de nem lehet megérteni, hogy mit akar
mondani.
Osa örült, hogy viszontláthatja Ormot, s rögtön szemrehányásokat tett
neki, amiért nem jött haza idejében. De amikor megtudta, hogy magával hozta Are
kincsét, akkor már rögtön úgy vélte, hogy a támadás szóra is alig érdemes ahhoz
képest, ami fiatal korában történt vele. Hogy Ludmillát elrabolták, azt pedig annak
köszönhetik, hogy a lány olyan szerencsétlen nevet kapott. Megjósolta ő ezt már.
Willibald atya össze fogja magát szedni, noha közel jár a halálhoz, de most már néha
megérti, amit ő mond neki, s ez jó jel. Legjobban a kiürített magtár és a sok jószág
bántja, amit elraboltak.
Toke, Spof és Svarthöfde néhány ember kiséretében elindultak a rablók
nyomán, hogy megnézzék, merre mentek. Nem lesz nehéz őket követni, mondták
Sone fiai, mert nem volt eső a támadás óta. Orm kikérdezte Rapp életben maradt
emberét, hogy többet tudjon meg a rablókról, de ezektől se hallott mást, mint amit
Ylva mondott.
A támadás előtti napon, mesélték az emberek, azon az ünnepen, amelyet a
pap mindenszentek napjának nevezett, prédikációt hallgattak, és este áldomást ittak a
szentekre. Utána mindannyian jól aludtak a hajnali derengésig, amikor a rablók rájuk
támadtak. Senki se sejtett semmit, amíg a kutyák ugatni nem kezdtek. A rablók a
kapuk felé rohantak, és rudakkal sikerült azt benyomniuk. Rapp és Harald jöttek ki
először, a férfiak pedig a nyomukban. Mindnyájan megtettek minden tőlük telhetőt,
úgyhogy az asszonyok nagy része ráért a ház hátsó részéből a gyerekekkel
elmenekülni, majd a folyó mentén az erdőbe rejtőzni. De a rablók nagy túlerőben
voltak, és a kapunál már nem Iehetett ellenállni nekik. A pap, aki már nagyot hallott,
nem ébredt fel a nagy lármára sem. Amikor kijött, Rapp már holtan feküdt, és
mindenütt rablók garázdálkodtak. Látta az égő templomot, hangos kiáltásokkal
arrafelé futott, s ezért nem jutott eszébe neki sem, hogy kiengedje a kutyákat.
Ez volt minden, amit tudtak. A nagy túlerő miatt Rapp halála után
feladták a harcot, és elmenekültek. A kutyákat csak a rablók távozása után engedték
szabadon, a rablók maguk se mertek a közelükbe menni. A kutyák az idegenek
nyomába eredtek, egy napig voltak távol, és néhány tehenet visszahoztak.
Orm komoran hallgatta végig a beszámolót. Sok mindennel nem volt
megelégedve. De most nem lett volna értelme a szidalmaknak. Azt, hogy a férfiak
elfutottak, amikor Rapp és Harald már nem volt köztük, hogy életüket mentsék,
megértette. Nem is tudta, kiért búsul jobban, Rappért vagy Ludmilláért, de minél
tovább töprengett, annál nagyobb lett haragja és szilárdabb az elhatározása, hogy
mielőbb leszámolhasson ezzel a rablóbandával. A legvalószínűbbnek az látszott,
hogy Varendbe való emberek voltak, noha béke honolt a vidéken, és tudomása
szerint nem éltek ott ellenségei.
Másnapra Willibald atyának kitisztult a feje, bár még mindig nagyon
gyenge volt. Neki volt miről beszámnlnia.
Ő akkor jött ki, amikor a kaput már betörték, és legelőször a máglya
lángjait pillantotta meg. A máglyát a rablók a templom oldalánál rakták fel, és már
meg is gyújtották. Odarohant, és rájuk kiáltott, hogy hagyják békén isten
templomát.
- Ekkor egy fekete szakállas ember jött felém nevetve, és hangosan
kiáltotta: „Égjen le Isten temploma, mert én megtagadtam Istent. Ez a harmadik
bűnöm. Több bűnt már nem kell elkövetnem.” Így szólt, és újra nevetett. Én
ráismertem. Rainald pap volt, aki valamikor itt járt, és aki a smolandiak kezébe
került a tingen. Ő volt az, és senki más. Hogy a sátánnak adta magát, azt már
hallottuk. Elátkoztam őt, és a máglya felé rohantam, de egy ember fejbe vágott, és
azóta nem tudok semmiről.
Szavait a csodálkozás moraja fogadta. Willibald atya lehunyta szemét, és
bólintott.
- Így történt - mondta -, pap gyújtotta fel a templomot.
 Osa és Ylva sírva fakadtak, mert borzalmasnak találták, hogy Rainald a
sátán szolgája lett. Olof Sommarfogel fogát csikorgatta, és kivont kardját úgy a
padlóba szúrta, hogy az megállt előtte. Kezét összekulcsolta a kard markolatán.
- A következőt fogadom - mondta Sommarfogel. Nem ülök asztalhoz, nem
alszom ágyban, és nem veszek részt férfiak mulatozásában, míg kardom nem hatol
át annak az embernek a testén, akinek neve Rainald, és aki Isten papja volt.
 10
Hogyan számoltak le a bolond tanítóval

Miután a vidéken elterjedt a támadás és Orm hazajövetelének híre,

szomszédok látogattak Gröningbe. Lelkesen bizonygatták, hogy részt akarnak venni
a bosszúhadjáratban. Ilyesmi ritkán fordult elő mostanában, és nagyszerű
szórakozásnak ígérkezett. Orm mindenkit szívesen látott, s most már csak azoknak a
férfiaknak viszszatérését várta, akik nyomkeresésre indultak.
Harmadnap estefelé megérkeztek ők is. Sokáig nyomon követték a
rablókat észak és kelet felé, s magukkal hozták Torgunnt, Rapp feleségét is, akire
kiéhezve, félholtan találtak rá a vadonban. Ekkor fordultak vissza. Torgunn
elmenekült a rablóktól, és ment, ameddig csak bírt. A férfiak felváltva vitték.
Hárman már meg is kérték feleségül, s ettől kezdte magát kiesit jobban érezni, de
nem akarta elhinni - mesélték -, hogy valaki is felérne Rappal.
Fontos mesélnivalói voltak. Úgy történt, amint Willibald atya mondta: az,
akit tanítónak neveztek, az volt a banda vezére, megismerte őt, és beszélt is vele a
banda visszavonulása közben.
A kísérete, mesélte Torgunn, száműzöttekből, gonosztevőkből és
mindenféle szedett-vedett népségből áll, némelyikük Västergötlandból és
Njudungból való, ezek nála kerestek menedéket, és most fosztogatásból élnek.
Sokan voltak, és nem féltek senkitől, de a tanítónak nagy volt előttük a tekintélye.
Ludmilláról csak annyit tudott mondani, hogy jókedvűnek látszott, és
megfenyegette a tanítót meg a többieket, hogy hamarosan utoléri őket a bosszú. A
rablók magukkal vitték őket, de útközben a nagy kutyák rájuk támadtak, és néhány
rablót megharaptak. Egy meg is halt közülük, és a kutyák a jószág egy részét
magukkal hajtották, ami nagyon bosszantotta a rablókat. Ő és Ludmilla ekkor
próbáltak elmenekülni, de újra elfogták őket. Elérkeztek a rablók falujához, amelyik
egy nagyon nagy tó északi végének közelében feküdt. A rablók a falut papfalunak
nevezték, s ott Torgunnt kisorsolták egy Saxulf nevű nagy, durva és gonosz férfinak.
Ez megkötözte őt kunyhójában, és este részegen jött haza. Ekkor megoldotta a
köteleit, de sem ételt, sem italt nem hozott neki. Bár tudta, hogy özvegy, de azért
mégis nagyon bosszantotta, hogy ilyen emberrel kénytelen hálni. Amikor Saxulf
elaludt, kis idő múlva fogta magát, óvatosan kimászott a bőrök alól, és mindkét
kezével megragadott egy nyújtófát. Erőt adott neki Isten - folytatta -, ezenkívül
pedig nagyon mérges volt, s alig várta, hogy Rappért bosszút álljon. Amikor
Saxulfot a nyújtófával fejbe vágta, az meg se mukkant, csak egy kicsit rugdalózolt.
Aztán kilopódzott az éjszakába, s útnak indult anélkül, hogy valaki észrevette volna.
Sietve és félelemtől reszketve ment egy éjszakát meg egy nappalt és még annál is
többet a nyomok mentén, visszafele. Talált bogyókat, majd hosszú ideig tehetetlenül
feküdt, s a vadállatoktól rettegve várta a halált. Ekkor találtak rá Svarthöfde em-
berei, és enni adtak neki. A férfiak vállán lovagolt haza, és most már sokkal jobban
érzi magát.
Így mesélte el Torgunn a történetet. Nagy hasznukra volt, mert megtudták
tőle, hogyan találnak rá a rablók fészkére. A nagy tó, mondták azok, akik az utat
ismerték, és a nyomot követték, az Asne. Olof Sommarfogel emberei között volt
néhány, aki ísmerte ezeket a lakatlan vidékeket, és az arra vezető ösvényeket. Ezek
vállalkoztak arra, hogy elvezetík a kís csapatot a rablófészekhez. A legjobb az lenne
- mondták -, ha egy napi út után egy nyugatabbra fekvő ösvényre térnénk, és arról
az oldalról támadnák meg a rablókat. Orm és a többiek ezt bölcs beszédnek találták.
Orm száztizenkét embert számolt össze csapatában, és másnap indulni
készült. Féltette a bolgár aranyat, és késő este, amikor mindenki aludt, magával vitte
Tokét, Olofot meg Svarthöfdét, és elrejtették a ládákat az erdőben biztos
rejtekhelyen, távol minden ösvénytől.
Ezüstjével nem törődött. Azt nem rejtette el, mert az ezüst nem izgatta, azt
nyugodtan ott hagyta Ylva ládáiban, noha a tanya csak annak a néhány embernek a
védelmében maradt, akiket otthon hagytak.
Másnap mindenki ébren volt már virradat előtt. Még volt egy s más
tennivaló, mielőtt útra keltek volna, mert a nagy kutyákat magukkai akarták vinni,
és ezeket először hozzá kellett szoktatni az új emberekhez, nehogy azokat is
megharapják. Nagy részüket hamar megszokták, alighogy egyszer-kétszer
megszaglászták őket. Néhányukkal szemben azonban barátságtalanok voltak, morog-
tak rájuk, nemigen akarták elhínní, hogy azokat nem kell bántaniuk. Ezen aztán
sokat derültek, mert azok, akikhez a kutyák bizalmatlanok voltak, bosszankodtak, s
azi bizonygatták, hogy nekik is épp olyan szaguk van, mint a többieknek. Erről sok
szó esett a csapat tagjai között.
Végül mindennel elkészültek, és elindultak a kutyákkal együtt, akiket
megbízható emberek vezettek szíjon.
Egész nap követték a rablók nyomait, és végül elértek arra a helyre, ahol
Torgunnrá rátaláltak. Ott töltötték az éjszakát, és másnap reggel Olof embereinek ve-
zetésével nyugatnak indultak. Három napon át vonultak most nehéz terepen,
mocsarak és hegygerincek meg sűrű erdők között anélkül, hogy házat láttak, vagy
emberrel találkoztak volna. A kutyák sejtették, milyen vadászatra készülnek, és alig
törődtek a vadak nyomaival. Megvolt az az erényük, hogy amikor emberekre
vadásztak, nyugton maradtak, amíg el nem engedték őket.
A negyedik nap délutánján megálltak, Két csapás keresztezte egymást.
Akik ismerték az utakat, azt mondták, hogy most már előttük van a tó, amely mellett
a rablók faluja elterül. Fárasztó út volt, de Orm és Olof Sommarfogel abban
állapodtak meg, azonnal támadniuk kell, mert az útravaló fogytán van, türelmük ís
apadni kezdett, Néhány fiatalember felmászott a dombon álló fákra, és el-
magyarázták, hogy merre fekszik a falu. Orm ekkor három csoportra osztotta
embereit: Toke vezette az egyiket, Olof a másikat, ő maga pedig a harmadikat. A ku-
tyákat magánál tartotta, nehogy idő előtt engedjék el őket. Tokénak az északi
oldalról kellett támadnia, Olofnak délről. Tokéhoz csatlakozott Svarthöfde is, hozzá
pedig Sone fiai, akik már kezdték magukat Svarthöfde embereinek tekinteni. Orm
megparancsolta, hogy senki ne gyújtson fel házakat, ne bántalmazzon nőket, mert
lehetnek ott az övéiken kívül más elrablott nők is. Amikor Toke megfúvatja a kürtöt,
a két másik csapat csatakiáltás nélkül előresiet.
Toke és Olof csapata elindult. Orm meg az emberei óvatosan törtek át a
bokrokon, míg elérték az erdő szélét a falu körül húzódó irtásnál. Itt leültek, és Toke
kürtjelét várva rágcsálni kezdték megmaradt élelmüket.
Orm magával vitte Spofot, és előrekúszott vele a bozótban. Lehasaltak, és
a falut figyelték. Tekintélyesnek látszott, sok új házat láttak benne. A házak között
férfiak és nők szorgoskodtak.
Ekkora faluban bizony lehet vagy másfélszáz férfi. gondolta Spof. A
falunak ezen a felén egy forrás csobogott, amely kis tóvá szélesedett. Egy
vénasszony közeledett két vederrel, vizet merített, majd visszaballagott. Ezután két
férfi érkezett négy lóval. Ivás közben a lovakon nyugtalanság lett úrrá. Orm azt
gondolta, hogy talán megérezték a kutyák közelségét. De a kutyák nyugodtan álltak
mögötte, szimatoltak és remegtek, de csendben maradtak.
A férfiak megnyugtatták lovaikat, majd visszafordultak. Később három nő
érkezett vödörrel mindkét kezükben. Velük volt két férfi is, akik mintha őrizték
volna őket. Orm lélegzet után kapkodott, mert a nők közül kimagaslott Ludmilla
alakja. Odasúgott Spofnak, az valamit visszamorgott, Toke kürtje késett, és Orm, bár
nem szívesen fedte volna fel csapatát idő előtt, jelt adott két közelben álló
emberének, akik a vízeséseknél vívott harcokban is részt vettek, és a legjobb
nyilazóknak bizonyultak. Azok azt hitték, hogy a forrásnál levő két férfít kell
eltalálni, ezért felálltak, és mindegyik egy-egy fatörzs mögé rejtőzött, nyilát íjára
fektetve. Orm odaszólt nekik, hogy várjanak.
A nők közben megtöltötték vedreiket, és visszafordultak, hogy
elinduljanak. Orm ekkor az egerésző ölyv hangját utánozta. Szerette ezt a hangot
utánozni, s kedvtelését gyerekei is jól ismerték.
Ludmilla felegyenesedett, amikor a jól ismert hangot meghallotta. Lassan
néhány lépést tett a többiekkel, elbotlott, és vödreiből kiömlött a víz. Kiáltott,
visszament a forráshoz, és lassan, körülményesen újra megtöltötte a vödröket.
Amikor elkészült, leült és dörzsölgetni kezdte a lábát. A férfiak szigorúan
rákiabáltak, és odamentek hozzá, hogy magukkal vigyék. Ludmilla erre hanyatt
vágta magát, és kiabálni kezdett.
Toke még mindig hallgatott, de most már nem várhattak tovább, mert a
kutyák, amikor meghallották Ludmilla kiáltozását, morogni kezdtek.
Orm odaszólt embereinek, és azok mindkét nyilat egyszerre lőtték ki. Jól
céloztak, s a vesszők találtak. De a férfiakat vastag bőrzeke fedte, és így életben
maradtak. Kihúzták a nyilakat, és üvölteni kezdtek. Ludmilla felugrott, s a mellette
állót jól fejbe vágta az egyik vederrel, majd teljes erejéből futni kezdett az erdő felé.
A két férfi a nyomában. A nagy kiabálásra megélénkült a házak környéke, férfiak
futottak elő, hogy lássák, mi történik a forrásnál.
- Engedjétek el a kutyákat - kiáltotta Orm, és kiszaladt a bozótból.
Ugyanabban a pillanatban felhangzott a kürt és a csatakiáltás Toke irányából. De
minden hangot elnyomott a szabadon engedett kutyák üvöltése. A két üldöző ijedten
megtorpant, amikor meglátták őket. Az egyik megfordult, és ész nélkül menekült, de
az első kutya ráugrott, elkapta a nyakát, és ledöntötte a lábáról. A másik higgadtabb
volt, a forráshoz rohant, belegázolt a vízbe, és előkapta a kardját. Három kutya egy-
szerre ugrott rá. Az egyiket eltalálta, de a másik kettő újra nekiugrott, s feldöntötte.
Aztán már csak a kutyák merültek fel újra.
Ludmilla ugrált örömében, amikor Ormmal találkozott. Mindjárt tudni
akarta, mi történt Oloffal meg az arannyal. Elmesélték neki. Aztán ő is elmesélte,
hogy vele úgy bántak, mint vezér lányával szokás, s nem kellett mással hálnia, csak
a bolond pappal, aki jámbor, szerencsétlen ördög. Úgy vélte, járhatott volna
rosszabbul is.
Ormnak sikerült Spofot meg néhány idősebb embert visszatartania, és
megparancsolta, hogy maradjanak az erdő szélén Ludmillával, míg ők végeznek a
faluban. Előkerült két nő is, akik a pap asszonyainak mondták magukat. Hasra
feküdtek, amikor a kutyák megtámadták a két férfit, így őket nem bántották.
Bent a faluban már javában folyt a harc, amikor Orm és emberei odaértek.
Olof csoportja egy csapat rablóval verekedett. Olof azt kiabálta, hogy a
feketeszakállas férfira az ő kardja pályázik. Orm itt avatkozott a harcba. Már több
emberét megölték a házakból kilövöldözött nyilak. Itt azután az ellenséget
körülvették, behatoltak a házakba, és a bennlevőkkel verekedtek. Két kutya elterült
lándzsával a testükben, egy-egy emberrel maguk alatt. A többi dühös acsarkodása a
tó felől hallatszott.
Orm találkozott Oloffal, aki vérzett, és pajzsa erősen össze volt vagdalva.
- Ludmilla előkerült - kiáltotta Orm. - Embereink őrzik.
- Köszönöm - kiáltott Olof. - De hol a fekete? Ő az enyém.
Az ellenség zömével Toke emberei kerültek szembe, mert feléjük
rohantak, amikor felhangzott a csatakiáltás. Ezek ellen támadt most Orm és Olof
csapata is. Hátulról lepték meg őket, és itt lángolt fel a legkeményebb harc. Sokan
otthagyták fogukat, mert a rablók vadul verekedtek. Orm egy menekülő rablót
üldözve éppen megkerült egy házat, amikor abból egy páncélinges és egy fejszés
ember rohant ki, s rátámadtak. Orm odavágott a páncélingesnek, hogy az
végighempergett a földön, s ugyanakkor félreugrott a másik fejszéje elől. Ekkor el-
botlott egy trágyadombnál, és hanyatt esett. Még látta, hogy a fejsze újra
felemelkedik.
Amikor elesett, mesélte később, a régi maelduni harc jutott az eszébe, és a
pajzsok, amelyek ott elborították. Nem örvendett túlságosan annak a gondolatnak,
hogy legközelebbi éjjeli szállása a mennyország lesz. De a fejszésnek egyszerre csak
kimeredt a szeme, szája görcsösen félrerándult, kihullt kezéből a fejsze, s térdre bot-
lott. Amikor Orm újra talpra állt, nevét hallotta az egyik szemközti ház felől. Sone
fiai ültek lovagló ülésben a háztető gerincén, és íjaikkal integettek. Idejében jöttek
segítségére.
Orm fáradtan állt, és körülnézett. Nagy volt a kavarodás mindenfelé, nők
kiabáltak, a férfiak egymást kergették a házakban, a tehenek és a disznók
körbefutkostak, és az életben maradt rablók nagy része menekülőben volt a tó felé.
Toke és Svarthöfde is előkerült. Toke kardjáról vér csepegett, és odakiáltotta
Ormnak, hogy ennél jobb csetepatéban nem volt része fiatal kora óta. Sietett,
emberei után kiáltott, és üldözőbe vette velük a menekülőket. Svarthöfde ott maradt,
és leszólította embereit a háztetőről.
Ekkor hatalmas üvöltés hallatszott. Egy fekete szakállas ember, fejszével a
kezében, lélekszakadva menekült Olof Sommarfogel elől. Mikor Ormot meglátta,
irányt változtatott, s átugrott egy kerítésen.
Svarthöfde utánafutott, és homlokon vágta. A feketeszakállas rögtön
elterült.
- Ő az enyém, ő az enyém - kiáltott Olof zihálva. A szakállas a földön
hempergett, Olof odarohant hozzá, két kézre kapta a kardját, s olyan csapást mért a
földön fekvőre, hogy a kard áthatolt a páncélingen, s a földhöz szegezte áldozatát.
- Uram! - kiáltotta kétszer az odaszegezett halálos rémületben, s aztán
többet nem szólt.
- Ezt megfogadtam - mondta Olof elégedetten.
- Ez volt az igazi? - mondta Orm. - Nehéz ráismerni.
- Nem jó csillogó holmit viselni a harcban mondta Olof, s a halott fölé
hajolt. - Ide nézz.
A páncélingből arany kandikált ki. Olof lehúzta róla. Almansur lánca volt.
 11
A nagy kutyák vadászatáról

A bolond tanító néhány emberének sikerült csónakban elmenekülnie, de

nem soknak, mert a férfiak és a kutyák üldözték őket a part mentén. A sebesültjeiket
megölték, mivel azokat mind gonosztevőknek tekintették. Ormnak huszonhárom
embere esett el, és sok volt a sebesültje is. Mindnyájan megállapították, hogy
eredményes harcot vívtak, amelyet sokáig fognak emlegetni.
A faluban tömérdek sört találtak, és sok disznót levágtak. A férfiak
összehordták a halottakat, halmot raktak föléjük, és nagy lakomát csaptak
tiszteletükre. Az elrabolt nők, akiket a faluban találtak, mehettek, amerre akartak,
mindegyikük egy-egy tehénnel és annyi zsákmánny al, amennyit elbírt. Ylva
szolgálói, akik mindketten fiatalok voltak, nagyon örültek, hogy kiszabadultak. Sok
mindenen mentek keresztül - mondták -, és bizony bezárva tartották Qket, amióta
Torgunn elmenekült. A vágyuk most csak az, hogy rendes emberekhez mehessenek
feleségül. A kutyákat mindenki dicsérte. Csak hármat öltek meg közülük. Miután
összeterelték a jószágot, Orm kijelentette, hogy a kutyák könnyedén hazahajtják
majd a nyájat. Valamennyi sebesültnek jutott ló. Alighogy erőre kaptak és lóhátra
ülhettek, Orm hazafelé indult.
Ludmilla is lóra ült, Olof pedig nem tágított az oldaláról. Könyörgött
Ormnak és Tokénak, ne szóljanak arról a két nőről, akik melegen tartották őt a
dregovitjek falujában, nehogy kedvét szegjék I.udmillának.
Mindketten nevettek ezen, és azt mondták, elment az esze, ha ilyen
dőreségre gondol. De Olof komolyan azt válaszolta, hogy mivel jóval idősebb a
lánynál, nem árt az óvatosság.
Lassan haladtak a súlyos sebesültek miatt. Elöl a kutyák hajtották a nyájat,
és ha valamelyik tehén szökni, vagy megfordulni próbált, visszazavarták.
Tábort ütöttek, megvizsgálták a sebesülteket, majd másnap reggel
továbbvonultak a tó mentén, lefelé egy nagy rétre, amelyet az öregek Tyr-mezőnek
neveznek. Valaha emberek laktak, és véres harcokat vívtak ezeken a mezőkön,
innen származott a terület neve is. A nép szerint Tyr Mezőin annyi vér folyt, hogy a
fű még most is dúsabban nő, mint máshol. Most már sem embereket, se házakat
nem lehetett látni.
Ahogy a csapat a rétekhez közeledett, a kutyák nyugtalankodni kezdtek, s
a férfiak azon tűnődtek, vajon medvét szimatolnak-e, vagy még mindig az ősi vér
szagát érzik. Beszaladtak a bozótba, anélkül, hogy a teheneikkel törődtek volna, és
egyszerre csak hangosan ugatni kezdtek. A többi kutya is követte őket, és dühös
ugatásuk hamarosan egyre távolabbról hallatszott. Orm ezt nagyon különösnek
találta, mert egyetlen rabló se menekült errefelé. Sietve felkapaszkodtak egy dombra,
hogy jobban körül tudjanak nézni.
Előttük, jobb kéz felől, a bozóton túl, nyílt rétek terültek el, és azokon
állatok vágtattak nyomukban a kutyákkal.
- A bölények! - kiáltotta Toke egyik embere. A bölényeket üldözik.
Úgy látszik, a kutyák azt hitték, hogy ezek az állatok is az ő nyájukhoz
tartoznak, és azokat is haza kell terelni, éppúgy, mint a teheneket. Sokat fáradoztak
velük, és a férfiak a domboldalon látták, hogyan támadják meg a tovarohanó
állatokat, hogy helyes irányba tereljék őket. A bölényeknek ez szemmel láthatóan
nem tetszett, hangos bőgésük túlharsogta a kutyák ugatását. Végül a kutyáknak
sikerült nagy részüket csordába terelniük, el is tűntek velük dél felé, az erdőfedte
dombok között.
Nem volt mit tenni, a férfiaknak maguknak kellett terelniük a teheneket.
Toke emberei ismerték a bölényeket, s tudták, hogy azok időnként, tél elején le
szoktak jönni a Tyr-mezőkhöz. Az öreg emberek szenteknek tartják őket, mert a
háború istenének földjén legelnek, és ezért aztán a bölények zavartalanul
áttelelhetnek itt. Az öregek szerint régen sokkal többen voltak ezen a környéken,
mostanában már csak a Tyr-mezőn láthatóak, és ott is csak ritkán.
A Kraka-kőtől keletre eső vidéken Ormék rátaláltak a bölények nyomaira.
Az innen délre fekvő sűrű erdőségekben a kutyáknak láthatóan megnehezedett a
dolguk. A nyomokból észrevehető volt, hogy a csorda, amelyet hajtanak, egyre
apad. Néhány állatot azért még összetereltek, és amikor Orm hazaért, megtudta,
hogy a kutyák két bikával, öt tehénnel és néhány borjúval értek Gröningbe.
Megpróbálták betéríteni őket a tanyára, de eredménytelenül. Az állatok folytatták
útjukat dél felé, a kutyák pedig úgy vélték, hogy ők megtették a magukét, és
fáradtan sántikálva elvonultak etetővályúikhoz.
Később több helyen is felbukkantak a bölények az erdőkben, s ez
mindenfelé nagy csodálkozást keltett. Akármi megtörténhet most már, amióta saját
szemükkel látták, hogy a bölények: visszatértek - mondogatták az emberek.
Mindannyiuknak eszébe jutott a régi szólásmondás, miszerint közéjük nem jön király
addig, míg a bölények vissza nem térnek. Most - így vélekedtek a legokosabbak -
felkészülhetnek a legrosszabbra, készenlétben tarthatják íjaikat és lándzsáikat.
Néhányan a megkereszteltek közül azt hitték, hogy Krisztus fog eljönni Göingébe,
nagy kocsiban, melyet bölények húznak. De kevesen hittek nekik. A legtöbben Sven
királyt várták. Amikor pedig megbízható helyről hírt kaptak, hogy Sven király
Angolhonban meghalt, úgy örvendtek a göingeiek, hogy a sör hamarosan elfogyott,
és a férfiak berekedve, szomjasan üldögéltek, mert tejen kívül semmilyen inni-
valójuk nem maradt.
Akik soká éltek, megérték, hogy a szólásmondás beigazolódott. A
Hatalmas Knut Svensson, a dán és angol birodalom királya eljött a folyótorkolathoz
a legnagyobb hajóhaddal, amilyenről valaha is hallottak, és megküdött a szent
folyón a sveák és a norvégek királyával.
És ez a vége az Orm Tostessonról és szerencséjéről szóló történetnek.
Többé sose kelt útra, de a továbbiakban is mindenben szerencsés maradt. Egyetlen
panasza a hátában időnként jelentkező fájás volt, amelyet maga Willibald atya se
volt képes meggyógyítani.
Olof Sommarfogel elvette Ludmillát, és boldogan éltek együtt, noha azt
beszélték, hogy Olof csendesebb lett házában, mint azelőtt volt. Spof szorgalmasan
udvarolgatott Torgunn-nak, aki kezdetben ellenkezett, és túl alacsonynak találta a
férfit, szakállát pedig túl ősznek, de miután Spof letett az óvatosságról, és felsorolta
neki, mi minden van az övében, nem tudott tovább ellenállni. A folyó torkolatánál
hagyott hajóval Gotlandba utaztak. Ugyanezzel a hajóval indult el Svarthöfde és Ulf
Sone fiaival. Vittek magukkal néhány kutyát, amint azt Felimidnek megígérték, és
hét évig voltak távol.
Hazatérésükkor Ulf elvette Oddnyt, aki sose akart más férfiről hallani.
Svarthöfde pedig Angolhonba utazott, és a Helga folyón vívott csatában Knut király
saját hajóján harcolt.
Toke Grogullessonnak sok öröme telt aranyládájában. Oly sok ékszert
aggatott feleségére és lányaira, hogy ha ünneplőbe öltöztek, csörömpölésük
messzire elhallatszott. Varendben fekvő tanyáját eladta, és nagyobbat épített
magának közvetlenül Gröning mellett. Jól érezte magát Ormmal, éppúgy, mint Ylva
és Mirah, noha Toke és asszonya sose keresztelkedtek meg. Amikor eljött az ideje,
Orm legfiatalabb lánya is férjhez ment Toke legidősebb fiához, amiben az apák már
előzőleg megegyeztek.
Orm is, Toke is magas kort ért el. Elégedetten éldegéltek, de bármennyire
is elszálltak felettük az évek, sose tudtak eleget mesélni azokról az időkről, amikor a
kalifa hajóján eveztek, és urukat, Almansurt szolgálták.

Vége
 TARTALOM

ELSÖ RÉSZ A ORM GRÖNINGBEN 3

Hogyan épített Orm házat meg templomot, és miképpen

szült Ylva vörös hajú ikreket 3
Hogyan készültek Harald király unokájának keresztelési lakomájára 7

Az idegenekröl, a sószállítmányról és arról, hogy miért nem sikerült Sven

királynak Orm fejét megszereznie 11
Hogyan prédikált Orm a sókereskedőnek 15

A nagy keresztelési lakomáról, és arról, miképpen keresztelték meg az első

smolandiakat 19
Négy különös koldusról, és arról, hogyan sietett Erin mester Willibald atya
segítségére 26

A sveák királyának kardjáról, valamint az aacheni tanítóról és bűneiről 34

A bűnös tanító mnásodik bűnérői és a büntetésről, amellyel ezért sújtották

42

Hogyan keresett a tanító üszőket, és miképpen került a, cseresznyefára 46

A nők szertartásáról a Kraka-kőnél, és arról, hogy miképpen sérült meg

Blotunga éle 53

Toke Grogullessonról, az őt ért szerencsétlenségről, és a finnvedingek gonosz

ajándékáról 60

Ting a Kraka-kőnél 66

MÁSODIK RÉSZ A BOLGÁROK ARANYA 84

A világ pusztulásáról, és arról, mint nőttek fel Orm gyermekei 84
A keletről jött emberről 92
A bolgár arany története 97

Hogyan tanácskoztak az arany elhozataláról 107

Hogyan hajóztak a gót Vi-városba 112

Hogyan eveztek Ormék a Dnyeperhez 120

Arról, ami a vízeséseknél történt 129

Hogyan váltotta ki Orm Svarthöfdét, és hogyan találkozott egy régi
barátjával 136
A hazatérésröl, és arról, hogyan tett Olof Sommarfogel f ogadalmat 145

Hogyan számoltak le a bolond tanítóval 151

A nagy kutyák vadászatáról 155

A könyv szerkesztője: LUKA ANNA

Műszaki szerkesztő: MOLNÁR ATTILA

A megjelenés éve: 1973. A megrendelés száma:

1030. Nyomdai ívek száma: 16,75. Példányszám:
28300+ 165 kötött. Papír: famentes 80 g/m². Alak:
16/59 X 84.

Tiparul executat sub comanda nr. 449/l973 la

Întreprinderea Poligrafică CIuj, str. Brassai nr. 5—7
Republica Socialístă România