Wolfgang Hohlbein - Heike Hohlbein - Genezis 2.

Kő
Sascha és Ben az Antarktisz közepén álló kísérleti állomáson talál menedéket. Ben
rémálmai folytatódnak, és mindketten csak sejtik, hogy a létesítmény alatt egy kapun
keresztül a másik világba vezet az út. Megérkezésük felébreszt egy kegyetlen teremtményt,
a jégkirálynőt, aki egyszerre mitológiai alak és egy szörnyűséges kísérlet eredménye. A
Nagy Öregek legfőbb és legkíméletlenebb szolgája az emberiség megsemmisítésére készül.

Hohlbein bestsellerének folytatása.

Vajon sikerül megmenteni a világot?

Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan,
elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolási eljárással vagy bármely más módon
sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni és tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Fordította: Markwarth Zsófia

© 2006 by Verlag Carl Ueberreuter, Vienna

Minden jog fenntarva!

A kiadvány eredeti címe: Genesis 2 – Stein

Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2007.

A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője

Szerkesztette: Tomanné Jankó Katalin

Nyomdai előkészítés: Janik Stefánia

Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató

www.egmont.hu
A délvidék JÉGSIVATAGÁBAN

és az ÓCEÁN elmerült szigetén

megpecsételt kövek rejlenek,

de ki látta már a MEGFAGYOTT VÁROST,

avagy a TENGERI MOSZATTAL bevont,

zárt TORNYOKAT?

H. P. LOVECRAFT: DUNWICH BORZALMA

1

VALAKI ARCON ÜTÖTTE, MÉGHOZZÁ JÓ ERŐSEN. A különösen kellemetlen álomból magához

térő Ben pontosan tudta, hogy nem támadás érte. Feje hátrarándult, majd egy másodperc múlva
égést érzett az arcán. Akár frissen szedett csalánt is csaphattak volna hozzá, már amennyiben
ilyesmi a jég hátán is megterem.

– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte valaki élesen. Hangja csak gyengén és tompán jutott el a
tudatáig, mintha víz alól hallaná; hirtelen erős vágyat érzett arra, hogy kisujjával belepiszkáljon a
fülébe, de képtelen volt megmozdulni.

– Hiperventilált – válaszolta egy másik hang a másik irányból. Ez még különösebben hangzott,
mint az előző.

–Az még nem ok a verekedésre!

– Házi gyógymód. – Ben lassan tisztuló tudata a megjegyzést illetlenül szórakozottnak találta. –
Mindig beválik – de ha gondolja, adhatok neki egy injekciót is. Bár az tovább tart és sokkal
fájdalmasabb, ráadásul bizonyos körülmények között kellemetlen mellékhatásokkal is jár, de ha
ragaszkodik hozzá...

Az első hang immár nem válaszolt – legalábbis nem azonnal –, de Ben szinte hallani vélte
tulajdonosának dühös homlokráncolását. Megpróbálta még egyszer, de még mindig nem tudott
mozogni. Érezte, hogy képes lenne kinyitni a szemét, de inkább lemondott róla. Szüksége volt
néhány percre ahhoz, hogy feldolgozza a rémálom utózöngéit. Bár már jó ideje egyetlen éjszaka
sem telt el sötét víziók nélkül, mégsem tudta megszokni; lehetetlen volt szabadulni az álom által
rávetett hatalmas vadászháló alól. A többi ébredéssel ellentétben most alig emlékezett a
részletekre. Az álom nem pörgött le szeme előtt, akárcsak egy fantasztikus mozifilm kockái,
csupán felfoghatatlan kuszaságot alkotva kavarogtak összevissza a fejében.

– Úgy tűnik, csődöt mondott a már olyannyira bevált háziszere, doktornő – mondta a Ben
számára időközben igencsak ismerősen csengő hang. Nem, nem is csak ismerősen csengett,
hanem biztosan ismerte, csak még nem tudta, honnan. Ugyanolyan nehéz volt bármire is
emlékeznie az átélt rémálomból, mint teljes mértékben visszatalálnia a valóságba; mintha egy
túlságosan is keskeny ajtón próbálta volna átpréselni magát, de hiába – se előre, se hátra. Mi
van akkor, gondolta magában rémülten, ha egy nap már nem lesz képes átlépni azon az ajtón, és
örökké a valóság és az őrület közötti árnyékvilágban reked?

– Ó, hiszen már fel is ébredt, semmi vész! – szólalt meg a második hang újra. Egyértelműen
gúnyosan hangzott. – Csupán velünk nem óhajtja ezt közölni.

Ben erőt vett magán. Ki kellett szabadulnia ebből a csapdából. Teljes erővel nekifeszült a
gondolatait lekötöző, makacsul ellenálló fonalaknak, amelyek recsegve-ropogva, szépen egymás
után szétpattantak, és ő végre fáradságos munkával átléphette a küszöböt.
Csak sajnos rossz irányt választott: a jelen helyett az álom vált egyre valóságosabbá. Különböző...
valamiket látott maga előtt, gigantikus és bizarr gépeket, illetve alakokat, melyek már puszta
tekintetükkel ölni tudtak. Az előrenyújtott karmokkal fölé magasló sárkányembert, amely
vérszomjasan bámult le rá, és ott volt hirtelen Sasha is, akinek arca és haja telis-tele volt vérrel,
és...

Ben zihálva és Sasha nevét kiabálva, tágra nyitott szemmel felegyenesedett. Szíve a torkában
dobogott, és minden körbe-körbe forgott vele. Az első pillanatban csak villámló fényeket és
szélsebes mozdulatokat látott, amelyek csak súlyosbították a homloka mögül kiinduló szédülés
érzetét. Egy puha, de erős kéz megérintve vállát lágyan, de határozottan visszanyomta a
heverőre.

– Minden rendben van. Ne félj! Biztonságban vagy. És a kis barátnőd is.

Ben értetlenül pislogott a vállig érő loknis hajjal szegélyezett, igencsak szimpatikus, de teljesen
ismeretlen keskeny női arcra. Korát körülbelül a harmincas éveí közepe és a negyvenes évei vége
közé tette. A kissé már kifakult fekete kötött pulóver fölött fehér köpenyt viselt, ékszer gyanánt
pedig egy krómozott sztetoszkóp lógott a nyakában.

– A... barátnőm? – ismételte meg Ben zavartan. Motyogva és érthetetlenül beszélt, de a

doktornő láthatóan megértette amit mondott, és egy halvány, de igen meleg mosollyal így
válaszolt. – Vagy Sasha, ahogy neked tetszik. Mindenesetre nem kell aggódnod érte. Nem
történt semmi..., legalábbis semmi komoly.

Normális körülmények között Ben meglehetősen ijesztőnek találta volna ezt a diagnózist, de
most egy cseppet sem izgatta magát. Már ahhoz is három-négy másodpercre volt szüksége, hogy
emlékezzen az ébredéskor kimondott, pontosabban szólva kikiabált Sasha nevére. És
feltehetően még egyszer annyira, hogy megértse a doktornő hozzá intézett szavait.

– Akkor ő... él? Úgy értem, akkor nem...? – Nem volt mersze kimondani a szót.

A sötét hajú nő figyelmeztető pillantást vetett a heverő másik oldalán álló személyre, de aztán
megint csak a már bemutatott szimpatikus mosolyával válaszolt.

– Még szép, hogy él. Lehet, hogy kicsit fájni fog a feje amikor felébred, de ez minden, megígérem
– mondta, majd kérdőn oldalra billentette a fejét. – Rémálmod volt, nem igaz? Bár nem is csoda,
azok után, amin keresztülmentetek.

Hirtelen egy másik alak lépett a látóterébe, majd eltelt egy újabb másodperc is, mire Ben
felismerte az édesapját. Elég rosszul nézett ki. Arca iszonyúan beesett, de valahogy nem sápadt,
hanem szürke volt, szeméből pedig valami rémisztő sugárzott. Ben jól tudta, mi az, de egyelőre
sikerült elhessegetni a gondolatait.

– Nem hiszem, hogy az eseményeknek túl sok köze lenne hozzá – mondta. – Mostanában elég
gyakran gyötörték rémálmok. – Majd Benhez fordult. – Szia, Benjamin. Hogy vagy?
Megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de hiába. Ben nem tudott tovább uralkodni az
érzelmein. Érezte, ahogy szép lassan könnybe lábad a szeme, de igyekezett elfojtani a sírást.

– Semmi haj – mondta az apja. – Nyugodtan sírj, ha kell. Nem kell szégyellned magad – sóhajtott.
– Bárcsak én is tudnék sírni.

Ben könnyei elapadtak, egy sokkal kellemetlenebb, száraz égést hagyva hátra a szemében.
Szívesen mondott volna valamit, de nem tudott, torkát hirtelen mintha becsomózták volna.

– Én... – nyögte ki keservesen, mielőtt hangja végleg felmondta a szolgálatot.

Édesapja szomorúan rázta a fejét.

– Tudom, mit akarsz mondani.

Ben semmit sem kívánt jobban, mint apja ölelését, de ő csak bámult rá, majd komor arccal
elfordította a fejét.

Egy pillanatra kellemetlen némaság telepedett rájuk, amit Ben azzal próbált áthidalni, hogy
tekintetével figyelmesen végigpásztázta az aprócska szobát. Sok látnivalót nem talált. A
helyiséget szürke műanyag fal vette körbe, amelyen robusztus gumikábelek és vezetékek
futottak minden irányba. A plafonon lévő bevonat nélküli foszforcső kellemetlenül erős,
majdnem árnyéktalan fényt árasztott. A szoba berendezését tekintve az esztétika és a külalak
helyett inkább a célszerűséget tartották szem előtt; ahogy azt a könnyen tisztítható műbőrrel
bevont kanapé, illetve az összes többi bútordarab is mutatta. Az egész szoba úgy festett, mintha
egy irodakatalógusból állították volna össze. Méghozzá egy olcsó irodakatalógusból. Később
megtudta, hogy valóban onnan vannak; ahogy majdnem minden más is.

Végül a doktornő törte meg az egyre nyomasztóbbá vált csöndet.

– Ez igaz? Mármint a rémálmok.

Ben anélkül, hogy ránézett volna bólintott.

– Igen, de ez nem jelent semmit. Úgy látszik, rajtam így jön ki a tengeribetegség.

A doktornő kérdőn a magasba vonta a bal szemöldökét, mire Ben édesapja hozzáfűzte.

– Azután kezdődött, hogy felszálltunk a fedélzetre.

Úgy tűnt, a doktornőt nem igazán győzte meg a magyarázat, de egyelőre csak megvonta a vállát
és mosolygott.

– A nevem doktor Van Staaten. Heidi van Staaten. De nyugodtan szólíts csak Heidinek, ha akarsz.
Itt mindannyian tegeződünk – szólt felé nyújtva a kezét, mire Ben kissé habozva megfogta.

– Benjamín... Ben.
– Ben – mosolygott Van Staaten. – Én vagyok az itteni orvos. Ezért nem úszod meg a kérdést:
hogy érzed magad?

– Jól.

Van Staaten gyanakvón nézett rá.

– Egészen biztos? Semmi fejfájás, szédülés, hányinger vagy egyéb panaszok?

– Nem – hazudott Ben, de úgy tűnik, ez alkalommal sem túl sikeresen, mert a doktornő
kifejezetten bosszús pillantást vetett rá, de egyelőre nem szólt semmit.

– Hol vagyok egyáltalán? – kérdezte Ben. – És hogy kerültem ide?

– A bázison. A hivatalos elnevezése: Déli 9-es Nemzetközi Időjárási és Geológiai Kutatóállomás,

de miután elegem lett a fiúk nyelvének napi háromszori kicsomózásából, inkább a bázisnál
maradtunk. Így évekre leosztva rengeteg időt spórolunk meg.

Ben nem tette meg Van Staatennek azt a szívességet, hogy elmosolyodik, így hát két-három
másodperc múlva a nő így folytatta.

– Ramanov hozott be titeket két másik lövöldöző kedvű vendég társaságában. De édesapád
nélkül valószínűleg sosem találtak volna rátok időben. ő mondta meg, hol vagytok.

– És mindezt Rewertnek köszönhetjük – tette hozzá az apja.

– Igazság szerint nélküle még az állomásig sem sikerült volna eljutnom. – Majd lehajtotta a fejét.
– Rewertnek kevesebb szerencséje volt, Ben. Ő ugyanis meghalt.

Ben döbbenten bámult apjára. Nagy szomorúság töltötte el, pedig elvégre a férfi egy vadidegen
volt számára, akivel talán még egy tucat mondatot sem váltott. De Sashához tartozott. A lány
barátja volt, és ezzel kicsit az övé is.

– Most az élőkre kell koncentrálnunk – vágott közbe Van Staaten. – Majdnem teljesen
sértetlenül itt vagytok. Ha majd egy kicsit jobban vagy, akkor elmesélem, milyen veszélyes is volt,
és mi történhetett volna veletek.

Talán még annál is több, mint amit el tud képzelni, gondolta magában Ben. De ezt nem mondta
ki hangosan. Helyette inkább másodszorra is felült, és megpróbált leszállni a heverőről.
Valószínűleg kicsit gyors volt a mozdulat, mert hirtelen megszédült, és épp hogy sikerült
megkapaszkodnia, mielőtt orra bukott volna. Ekkor vette észre, hogy egy igencsak kopottas, és
legalább három mérettel nagyobb bokszeralsót viselt, amelynek mintázata alighanem réges-
régen kiment már a divatból.

– Megkérdezhetem, hová igyekszel? – érdeklődött baráti hangnemben Van Staaten.

– Sashához megyek. Látni szeretném hogy van.

– Ezek szerint nem bízol az orvosi véleményemben?

– Nem erről van szó – válaszolta gyorsan Ben. – Én csak...

– Akkor okosabb vagy, mint gondoltam – folytatta a doktornő. – Sose bízz az orvosokban addig,
míg ki nem kérted legalább három másik véleményét. Én csak tudom. Elvégre én is orvos vagyok.

– Tudom. Az anyám is... – Ben hirtelen félbeszakította magát, majd ajkába harapva küszködött
könnyeivel. Szeme sarkából látta, ahogy apja gyorsan elfordul.

– Bocsáss meg – szólt Van Staaten halkan. – Nem tudtam.

Ben megspórolva magának és a doktornőnek a kínos jelenetet, inkább nem szólt egy szót sem,
majd szép lassan befejezte az elkezdett mozdulatot. Észrevette, hogy mégsem olyan meztelen,
mint hitte: mindkét lába egy bélelt csizmához hasonló vastag kötéssel volt betekerve egészen a
bokájáig. Ráadásul pokolian fájtak.

– Ezt teljesen elfelejtettem mondani. De hát nem is sejtettem, hogy ilyen hamar magadhoz térsz.
Jó lenne, ha néhány napig vigyáznál a lábadra.

– Miért? – kérdezte Ben aggódva. Jól emlékezett arra mennyire fájt, amikor a hó behatolt
szigetelt csizmájának belsejébe.

– Megfagytak az ujjaid – válaszolta Van Staaten olyan jókedvűen, mintha éppen viccet mesélt
volna.

– Megfagytak?

– Semmi vész. Az orvostudomány ma már igencsak fejlett ezen a területen. Nem látszik majd
semmi.

– Még az ujjaim sem? – érdeklődött Ben.

Van Staaten egy pillanatra elég zavartnak tűnt, majd olyan kacagásba fogott, hogy csak úgy
repkedtek a loknijai.

– Tényleg semmi vész. Minden a helyén marad. Még sebhely sem lesz rajtuk. Becsületszó. Ja,
csak a maratoni futást leszel kénytelen pár napig mellőzni.

– De Sasháig azért eljutok rajtuk, ugye?

– Adtam neki egy könnyű kis altatót – felelte Van Staaten. – Nem tudsz vele ugyan beszélgetni...,
de ha mindenáron látni akarod – mondta, majd kérdőn ránézett édesapjára, és csak utána
nyújtotta az ajtó felé a kezét. – Pont a mellettünk lévő szobában van.
Ben összeszorított fogakkal ugrált végig a kanapé mellett. Minden egyes lépés éktelenül fájt.
Még az sem nyugtatta meg, hogy csak átmeneti a fájdalom. Szinte örült, amikor a doktornő
megálljt parancsolva intett neki, és kibújt a köpenyéből.

– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Ben zavartan.

– Ne reménykedj, nem folytatom. De talán jobb lenne, ha ezt felvennéd, mielőtt végigjárod a fél
bázist. – Odatartotta neki a köpenyt, és türelemmel várt, míg Ben ügyetlenül belebújt, és
ráadásul félregombolta. A kopott magas nyakúhoz lyukacsos farmert viselt, amely talán még a
pulóvernél is megviseltebb volt. Zokni nélküli lábán egy filléres fürdőpapucs virított. A puszta
látvány még jobban növelte a lábujjában lévő fájdalmat, de ugyanakkor rá is döbbentette, hogy
a szobában mennyire meleg volt.

El akart indulni, amikor Van Staaten fejét csóválva átgombolta a köpenyét. Ezután lendületes
mozdulattal kitárta az ajtót, majd a fiú előtt kilépett. A csupasz neoncsövekkel és a számos
ajtóval ellátott folyosón ugyanolyan meleg volt, mint a szobában (és mint az később kiderült, az
egész bázison). A doktornő benyitott a másik szobába, majd hátralépve előreengedte Bent. A fiú
csodálkozva vette észre, hogy a helyiség egypetéjű ikerként hasonlított az előbbire, sőt még a
berendezése is ugyanolyan volt. Az egyetlen különbség a fal melletti heverőn fekvő karcsú alak
volt.

Sasha aludt. Ben már távolról jól látta az arcán végigsimuló nyugodt kifejezést. Ennek
nyugtatólag kellett volna hatnia, ha nem lett volna a lány fején az a friss kötés. A fiút igencsak
felvillanyozta a látvány, és rögtön megfeledkezett a fájó lábáról. Két hatalmas lépéssel a kanapé
mellett termett, majd kalapáló szívvel az alvó arcához nyújtotta a kezét, de végül nem merte
megérinteni. Keze reszketett.

– Inkább ne nyúlj hozzá – szólalt meg Van Staaten mögötte. – Örülök, hogy végre alszik, nem
szeretnék még erősebb nyugtatót adni neki. A barátnőd... nagyon össze van zavarodva.

– A lány autista – szólt Ben apja az ajtóból. – Jobb lenne, ha beszélnénk, mielőtt bead neki
valamit.

– Autista? – ismételte meg Van Staaten meglepve, hirtelen teljes döbbenet ült ki az arcára. –
Természetesen! Alexandra... Sasha... ő Schulz kapitány lánya, nem igaz?

– Mi történt vele? – kérdezte Ben riadtan. Tétovázva megérintette az arcát, majd megérezve
hűvös bőrét azonnal visszahőkölt.

– Ne izgasd magad! – mondta Van Staaten. – Ez csak egy ártalmatlan seb. Igazából csak egy
karcolás, de biztos akartam lenni benne, hogy nem fertőződik el. Olyan szép arca van. Igazán kár
lenne elcsúfítani egy ronda sebbel. – Ezzel lágyan visszahúzta Ben kezét. – Biztosan felsértette
magát valahol a jégen.

– Nem, a barlangban történt – vágta rá Ben automatikusan. – Amikor lezuhant a lépcsőn.

– Milyen barlangban? – kérdezte Van Staaten.

– A barlangban, ahol... – kezdett bele Ben, amikor édesapja félbeszakította.

– Ebből elég volt!

– Csak nem ideges?

– Ezt később vitassuk meg nyugodtan, és főleg nem itt. – Majd az alvó lányra mutatva, mintha
összeesküvő-pillantást vetett volna Benre. – Van Staaten doktornak igaza van, tudod? Jobb, ha
hagyjuk aludni, jelenleg valószínűleg úgyis ez a legjobb gyógyszer... Ramanov professzor
egyébként is meg szeretne ismerni téged.

Ez biztos így van, de apja akkor sem emiatt vetett olyan hamar véget a beszélgetésnek, gondolta
magában Ben. Visszabeszélés helyett szófogadón hátralépett, majd mégis visszalépve felemelte
Sasha takaróját. Alatta egy egyszerű, rózsaszín csíkos hálóinget viselt, amely minden bizonnyal
egyidős lehetett a bokszeralsóval.

Van Staaten rosszallóan összeráncolta a homlokát.

– Mit jelentsen ez?

– Maga adta rá a hálóinget?

– Igen, de...

– Akkor jobb, ha gyorsan átöltözteti, mielőtt még felébred és kikaparja a szemét – mondta Ben
komolyan. – Tökmindegy mit, de lehetőleg valami fehér ruhát keressen.

– MI VOLT EZ AZ előbb odabent? – kérdezte Ben az apjától, alighogy kiértek a folyosóra és Van
Staaten hallótávolságon kívül került. A doktornő ott maradt még Sashánál, a fiú pedig biztos volt
abban, hogy mindegyik ajtó hangszigetelt az apró bázison. Édesapja azonban láthatóan nem
érezte biztonságban magát, ezért összeesküvő-arcot vágva körbefürkészte a gangot, majd válasz
nélkül a másik szobára bökött. Ben végül feladta, mire mindketten beléptek, és becsukták maguk
mögött az ajtót.

– Tehát? – türelmetlenkedett a fiú. – Mire ez a nagy titkolózás?

– Nincs semmiféle titkolózás. Vagyis van, de nem úgy, ahogy gondolod.

– Miért, szerinted hogy gondolom? – tudakolta Ben.

– Van Staaten doktor és a legtöbben nem tudják, mi történt a Princessen, Ramanov professzor
pedig szeretné, ha ez így is maradna, legalábbis egyelőre. Megkért, hogy tartsuk titokban a
dolgot. Nem akartam, hogy mindent kifecsegj.

– De Van Staaten doktor tudja, hogy...

– ...volt egy baleset, igen – vágott a szavába édesapja. – Egy borzasztó hajószerencsétlenség,
amelyben majdnem mindenki az életét vesztette, de ennél többet nem tud.

– És szerinted ez rendben van így? – kérdezte Ben.

– Nem vagyok biztos benne. De ez elvégre Ramanov döntése. Ő az állomás vezetője. Nincs
jogunk ahhoz, hogy felülbíráljuk a döntését.

– De el kell mondanunk nekik! – tiltakozott Ben.

– És mégis, mit érnénk el vele? Egy hatalmas pánikot? – apja szomorúan rázta a fejét. – Mindjárt
megheszéljük Ramanovval, de addig is tegyük azt, amire kért. Rendben van?

Igazság szerint nem volt rendben. A hajón és a jégen történt események emlékei még túl frissek
voltak ahhoz, hogy egyszerűen hagyja sötétben tapogatózni az embereket. Ennek ellenére
bólintott.

– Akkor öltözz fel, hacsak nem akarsz ebben a szerelésben végigsétálni a fél állomáson – mondta
apja, majd az ajtó melletti komódra bökött. – Ebben megtalálod a ruháidat. Majd később
keresünk valami mást helyettük, de egyelőre megteszik.

Ben kihúzta a rozoga bútor fiókját, amelybe valaki gondatlanul beletuszkolta fehér sarkvidéki
ruhájának részeit. Nem csak koszosak, de még nedvesek is voltak. Apjának igaza volt: egyelőre
megteszik. Ledobva magáról a köpenyt felöltötte vizes ruháit, majd azon törte a fejét, hogyan
tuszkolja bele bekötözött lábát a csizmába, de már a puszta gondolattól pokoli fájdalom tört rá.
Nem is volt szükség csizmára. Nemcsak a falakat, hanem a padlót is szürke műanyag fedte,
amely már szinte túl melegnek bizonyult. Bár az Antarktiszon tartózkodtak, mégsem aggódott
senki a fűtésszámla miatt.

Édesapjának megint igaza volt: többé-kevésbé az egész bázist át kellett szelniük ahhoz, hogy
Ramanovhoz jussanak, ráadásul az út óriási csalódás volt. Ben zümmögő számítógépekkel teli
termeket, hatalmas kijelzőket és mindenféle titokzatos műszereket várt egy meteorológiai
állomástól, de valójában a szürke műanyagon és a mindenféle értelmetlen számokkal telefirkált
ajtókon kívül semmi mást nem látott. Annak ellenére, hogy elég nagynak tűnt a bázis, egyetlen
emberrel sem találkoztak a Ramanovhoz tartó úton.

A terembe belépve végre egy kutatóállomáshoz hasonló kép fogadta őket; legalábbis egy utolsó
előtti évszázadból való. A bázis központja meglepően kicsi volt, mégis telis-tele számítógépekkel,
radarernyőkkel és egyéb beazonosíthatatlan készülékekkel, amelyektől az ember úgy érezte,
nem kap levegőt... ennek egyszerű oka talán az lehetett, hogy odabent nem volt túlontúl friss a
levegő.

Beállítottak ugyan egy klímaberendezést, amely asztmaszerű szuszogással és csörömpöléssel

igyekezett friss levegőt termelni, ám sikertelenül. Túlságosan meleg volt, és irtózatosan
kellemetlen szag uralkodott odabent: izzadt emberek bűze terjengett a levegőben, akik
feltehetően túl sok időt töltöttek együtt, és minden bizonnyal nem vették túl komolyan a
higiéniai előírásokat.

Összesen négy ember tartózkodott a legalább öt-hatszor annyi embernek helyt adó szobában,
mégis meglehetősen zsúfoltnak tűnt. Ben egyiküket már ismerte a Princess fedélzetéről. Harry
katonája volt, aki valószínűleg civil ruhának tartotta öltözékét: terepmintás nadrágot, rövid szárú
csizmát és egy feltehetően szándékosan egy számmal kisebb ujjatlan pólót viselt, amiben jobban
érvényesültek hatalmas izmai. A hozzá tartozó kiegészítő, az úgynevezett utolsó esély sem
hiányozhatott: egy válltáskában lévő miniatűr géppisztoly. A másik három személy, két férfi és
egy nő sem keltette magas rangú kutatók látszatát. A fehér köpenyek és vastag csontkeretes
szemüvegek helyett lezser szabadidőruhát viseltek. A fiatalabb férfi haja a válláig ért, jobb
fülében pedig egy régi kazettás walkmant hordott. A nő jóval idősebbnek tűnt nála, de volt
benne valami megközelíthetetlen, de azért kedves mosollyal fogadta a szobába belépő Bent.

A valószínűleg Ramanovot megtestesítő negyedik személy egy hatalmas és rendkívül erős

testalkatú, fekete hajú férfi volt. A szögletes arcú, erős kezű embert Ben inkább hivatalos
bokszolónak nézte volna, mint az apja elmesélése szerinti három doktori fokozattal és egy
professzori titulussal rendelkező kutatónak. A férfi fel sem nézett a régimódi radarernyőről, sőt
arca akkor sem lett barátságosabb, amikor Ben és apja közelebb léptek hozzá.

– Ramanov professzor – kezdett bele a fiú édesapja. – Ő itt Benjamin, a fiam. Szeretett volna
vele beszélni. Van már... valami hír?

Ramanov figyelmen kívül hagyta a kérdést, majd felállt, és Benhez nyújtotta jobb kezét.

– Benjamin.

– Ben – helyesbített a fiú, és megrázta a férfi kezét, de rögtön meg is bánta. Ramanov nem csak
külsőleg hasonlított egy birkózóhoz; Ben azonnal szükségét érezte annak, hogy egyenként
megszámolja még meglévő ujjait.

– Látom, már jobban vagy – szólt Ramanov könnyen felismerhető orosz akcentussal.

– Semmi bajom. A hideg lábamon kívül nem éreztem semmit, sőt azokat se nagyon.

– Ennek örülök – Ramanov udvariasan egy szabad székre bökött, mire Ben leült. Feltűnés nélkül
ölébe helyezte jobb kezét, majd a másikkal masszírozni kezdte. Ramanov futólag vigyorgott
egyet.
– Van valami újdonság? – érdeklődött az apja ismételten.

– Senkinek nem szólt egy szót sem?

Ben édesapja bólintott, majd szintén helyet foglalt. Egy pillanat múlva Ramanov is odahúzott egy
széket, és leült a papírokkal és kinyomtatott digitális fényképekkel teli asztalhoz.

– Akkor jó. Nagyon hálás lennék, Berger doktor, ha ez továbbra is így maradna. És természetesen
neked is, Ben.

Ben bólintott ugyan, mégis csodálkozó pillantást vetett a két kutatóra.

– Semmi gond. Nem értik a nyelvedet. Egyébként nincs titkolnivalóm a dolgozóim előtt, ha erre
gondolsz. Csak szeretném előbb magam feltérképezni a helyzetet, mielőtt még idő előtt pánik
törne ki.

Ramanov utolsó mondatából Ben számára egyértelművé vált, hogy mit is gondol az orosz az apja
által elmesélt történetről. De egyelőre inkább magában tartotta véleményét, és kérdőn nézett
édesapjára.

– Van valami újdonság a Princessről? – fordult apja megint Ramanovhoz.

– Semmi – válaszolta az orosz egy sajnálkozó fejbólintás kíséretében. – De a története alapján

nem is nagyon számítottam másra. Véleményem szerint a kalózok először a rádiófülkét szállták
meg.

– Kalózok? – szuszogta Ben csodálkozva, majd a tekintetét igencsak kerülő édesapja felé kapta a
fejét.

Ramanov összeráncolt homlokkal így szólt.

– Kalózok. Még szép, hogy kalózok. Mi mások lehettek volna?

Válasz helyett Ben újra az apjához fordult.

– Mégsem mondtad el nekik, hogy mi történt?

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Ramanov élesen. Ben szeme sarkából látta, ahogy a fiatal férfi és
nő felkapta a fejét, majd kissé riadt képet vágva igencsak fülelnek. Valószínűleg a szavakat nem
értették, de Ramanov megváltozott hanglejtése nem kerülhette el a figyelmüket.

Ben nem reagált rá.

– El kell mondanod neki. Mi van, ha ide is eljönnek?

– Miről beszélsz, fiacskám? – kérdezte Ramanov. – Mit jelentsen ez? Ki jöhetne ide?
– Nem kalózok voltak – válaszolta Ben idegesen. Most már a zsoldos is rájuk nézett, aki pedig
kétségtelenül minden szót értett.

– Hanem? – kérdezte Ramanov.

– Azt... azt nem tudom. Legalábbis nem pontosan. Valamiféle... szörnyetegek.

– Szörnyetegek? – ismételte meg Ramanov.

– Igen, a fenébe is! Tudom, hogy hangzik ez, de akkor is igaz! Ezek... jégszörnyetegek. Úgy értem,
csakis jégből vannak, vagyis valamiből, ami úgy néz ki és olyan tapintású, mint a jég. Ha pedig
megsebesítenek egy embert, akkor... akkor az is jéggé változik.

Ramanov tágra nyílt szemmel bámult rá. Jó sokáig.

– Te magad mondtad az előbb. Tudod, hogy hangzik.

– Kérdezze meg az apámat! Elvégre ő is látta őket!

– Ez igaz? – fordult Ramanov Ben apjához.

De ő csak lesütötte a szemét.

– Én már nem tudom, mit láttam. Minden olyan gyorsan történt, és mindannyian olyan
izgatottak voltunk.

– Te... te tudod, hogy ez nem igaz – motyogta Ben. Úgy érezte magát, mint akit alaposan fejbe
vágtak. Vajon miért hazudott az apja? És vajon mennyit mondott el Ramanovnak az igazságból?
– De hát láttad őket a hajón! És utána a parton is!

– Nem tudom, mit láttam – ismételte meg az apja. Hangja halkan és közömbösen szólt, és bár
Benre nézett, tekintete mégis a semmibe meredt. – Néha... csak beképzeljük magunknak a
dolgokat, tudod?

– Nem! – tiltakozott Ben élesen. – Én nagyon is tudom, hogy mit láttam!

– Az emberi elme nagyon törékeny, Ben – folytatta édesapja lágy hangon. – Sokkal
sérülékenyebb, mint ahogy azt a legtöbben gondolnák. Néha... csak úgy kikapcsol, és olyan
dolgokat varázsol elénk, amelyek nem is léteznek.

– Köszi, de nincs szükségem ingyenes diagnózisra. Ha elfelejtetted volna, én nem az egyik

dilinyós beteged vagyok, hanem a fiad. Tudom jól, hogy pszichológus vagy. És nem vagyok őrült!
Tudom, hogy mit láttam!

– Kérlek – avatkozott bele Ramanov. Elég zavartnak tűnt, de látszott, igencsak résen van. – Mit
jelentsen ez? Mi történt valójában a Princess fedélzetén?
– Pontosan az, amit mondtam – válaszolta Ben izgatottan. – Ott voltak azok a valamik!
Megtámadták a hajót és utána minket is kint a jégen... – Egy pillanatig kétségbeesetten kereste a
megfelelő szavakat, majd a zsoldosra bökött. – Kérdezze meg őt is, ha nem hisz nekem! Harry
szerint ők is találkoztak ezekkel a valamikkel, ráadásul itt az állomáson!

– Voltak problémáink, az igaz – mondta Ramanov, majd kérdő tekintettel a zsoldoshoz fordult.

– Az embereink teljesen megőrültek – magyarázta a férfi olyan nyugodtan, mintha nem is a

néhány órával ezelőtt szörnyethalt bajtársairól, hanem valami közömbös dologról beszélne. – De
itt nem voltak semmiféle... szörnyek.

– Mit jelentsen ez? – motyogta Ben zavartan. – Azt akarjátok mondani, hogy elment az eszem?
De hát mindannyian láttuk, még Sasha is!

– Csakhogy ő nem tudja alátámasztani – szólt Ramanov együtt érzően.

Ben legszívesebben rögtön felpattant volna, de hirtelen eszébe jutott valami.

– Maga talált ránk, nem igaz? – fordult szinte győzedelmes hangon az oroszhoz. Ramanov
bólintott. – És magának semmi sem tűnt fel? Maga szerint minden teljesen normálisan festett a
barlangban?

Ramanov értetlenül pislogott.

– Milyen barlangban?

– Hát a barlang, ahol megtalált minket Sashával!

– Egy barlang? – kérdezett vissza Ramanov még egyszer, miközben sokatmondó pillantást vetett
a fiú édesapjára. – És mégis hol volt ez a barlang?

– Lent, a hasadék bejáratánál. – Ez meg mit jelentsen? Talán egy összeesküvés? Vagy talán
mindenki teljesen megőrült? – Lezuhantam a szakadékba, ahol aztán Sashával megtalált minket
– vagy most már ez sem igaz?

Ramanov éppen válaszolni készült, majd inkább odalépett az egyik asztalon lévő laptophoz, és
odaintve Bennek bekapcsolta azt. Ujjai végigsiklottak a billentyűzetén, és mire Ben a háta mögé
ért, monitorján máris feltűnt egy digitális légi felvétel az állomásról és annak környezetéről.

– Ez a felvétel csupán pár napos, de azóta nem nagyon változott semmi, kivéve, hogy az idő még
hűvösebb lett – ami teljesen normális errefelé. – Ujjait ismét a billentyűzetre helyezte, majd
ráközelített a meredek partra és a jéghasadékra. Ramanov ránézett Benre, és megnyomott egy
billentyűt. A képernyő immár csak a hasadékot mutatta, méghozzá olyan élességgel és
részletességgel, hogy minden egyes hópehely láthatóvá vált. Ben csodálkozva nézte a képet.
Semmiféle hasadék nem volt ott. Csak egy sima, félig hóval teli mélyedés. Ramanov hallgatott.
– De ez... – Ben értetlenül rázta a fejét. – Ha ez a felvétel pár napos, akkor lehet, hogy még nem
volt ott a hasadék, amikor készült.

– Ebben a mélyedésben találtunk rád és a lányra – válaszolta Ramanov komolyan, és a zsoldosra

mutatott. – Kérdezd meg őt. Ő is ott volt.

Ben szinte könyörgő pillantást vetett a férfira, de az csak közömbösen megvonta a vállát, és alig
láthatóan bólintott egyet.

– Csak álmodtad – szólalt meg az apja. – Nem is csoda. Elvégre elvesztetted az eszméletedet és
életveszélyesen kihűltél. Ilyenkor teljesen normálisak a hallucinációk. Nincs okod a
szégyenkezésre.

Ben nem szégyenkezett. Épp ellenkezőleg.

– Akkor ezek szerint azt is csak beképzeltem, ami Harryvel és anyával történt, nem igaz? –
kérdezte dühösen.

Már akkor megbánta a szavakat, amikor még ki sem mondta őket. Édesapja arca kővé dermedt.
Két-három másodpercig némán bámult rá, majd felállt, és elment.

– Ez nem volt kifejezetten kegyes húzás, fiam – jegyezte meg Ramanov, majd gyorsan a magasba
emelte a kezét, mielőtt még Ben megszólalhatott volna. – Jobb, ha bocsánatot kérsz tőle. Elvégre
nemrég vesztette el a feleségét.

Én pedig az anyámat, gondolta magában Ben. De úgy tűnt, ez nemigen érdekelt senkit sem.
Szeretett volna válaszolni, de hirtelen beléhasított valami, amitől elállt a szava. Mi van, ha
apjának és az orosznak mégis igaza volt, és az egész valóban csak egy szörnyű álom volt? De
ettől csak még dühösebb lett.

– Tudom jól, hogy mit láttam – felelte, majd mérges pillantást vetett a számítógépre. – Szóval
nem hisz nekem? Akkor klikkeljen rá a műholdra, és nézze meg a Princesst most! Kíváncsi vagyok
az arcára, amikor majd meglátja a rajta tanyázó kalózát!

Az orosz meg sem mozdult.

– Hát, ez most sajnos nem lehetséges. Már természetesen próbáltam, de összeomlott a

műholdas kapcsolat. Ezen a környéken ez kicsit sem rendkívüli.

– Akkor valószínűleg a szárazfölddel való rádió-összeköttetés sem működik, ugye?

– Errefelé elég szélsőségesek az időjárási feltételek – válaszolta Ramanov. – Olykor hetekig is el

vagyunk vágva a külvilágtól.

– És pont most? Mondja, nem furcsa ez magának? – érdeklődött Ben.

Ramanov tekintetéből ítélve valami egészen más volt furcsa a számára, de egyelőre uralkodott
magán.

– Nem vagyok biztos benne, de egészen biztosan van rá magyarázat. Először is nyugodj meg.
Feltehetően sokkal tisztábban látod majd a dolgokat, ha végre alaposan kialudtad magad.

– Talán majd maga fog világosabban látni, ha majd idejönnek azok a valamik! – sziszegte Ben.

Ramanov továbbra is nyugodt maradt, de időközben még az a minimális kedvesség is eltűnt az

arcáról.

– Most jobb, ha elmész – mondta hűvösen. – Rengeteg dolgunk van idebent, neked pedig
tényleg pihenned kellene. – Majd a walkmanos fiatalemberre mutatott. – Nikolai majd elkísér a
szobádhoz. Én pedig beszélek Van Staaten doktorral, hogy adjon neked valamit, amitől jobban
aludhatsz.

– Magam is odatalálok – vágta rá Ben, de Ramanov hevesen rázta a fejét.

– Nem szeretem, ha idegenek kószálnak a bázison. Rengeteg érzékeny készülék van itt – még ha
első pillantásra nem is úgy tűnnek. Nikolai elkísér.

– Majd én elkísérem – ajánlotta fel a zsoldos.

Ramanov nem volt túlságosan oda az ötlettől, de egy másodperc múlva bólintott egyet,
kikapcsolta a laptopot, és olyan erővel csapta le a fedelét, hogy Ben ijedten összerezzent.

– Rendben. De utána jöjjön vissza, kérem. Van némi megbeszélnivalónk.

Ben inkább nem szólt egy szót sem, csak hátat fordított, és elindult a férfi után. A zsoldos túlzott
gondossággal becsukta az ajtót, majd gyorsan megrázta a fejét, még mielőtt Ben
megszólalhatott volna. Miután biztos távolba értek, hirtelen megállt, alaposan körbenézett, és az
egyik szürke ajtóra bökött. Mögötte egy gyéren megvilágított, polcokkal telepakolt raktár
helyezkedett el.

– Nos, itt talán biztonságban vagyunk – mondta a zsoldos.

– Biztonságban? – ismételte meg Ben értetlenül.

– Az egész bódé be van drótozva. Úgy látszik, a cár azt hiszi, jól eldugta őket, de mi mindegyik
kamerát megtaláltuk. Lehet, hogy idebent is van egy pár, de ennyi kockázat azért kell. Tehát – mi
is történt valójában?

Ben egy pillanatig tétovázva bámult a férfira, majd megvonta a vállát, és elmesélte, mi történt a
Princessen, miután Harry és csapata elhagyta; persze a visszatérés után történteket is, és a
partra vetett hajóról való közös szökést.

A férfi szótlanul és igen érdeklődőn hallgatta a beszámolót, de arckifejezése sokat elárult.

– Tudom, hogy hangzik – fejezte be a mesét Ben. – De esküszöm magának, hogy pontosan így
történt. Nem értem, az apám miért tagad le mindent...

– Ezek szerint Harry meghalt – mondta a zsoldos komoran, egyszerűen figyelmen kívül hagyva a
fiú utolsó szavait.

– Mindenesetre eltűnt – válaszolta Ben. Egy része nevetségesnek tartotta ezt a feltevést, egy
másik pedig képtelen volt elfogadni Harry halálát. Talán, mert ezzel anyja halálát is elismerte
volna.

– Ha belezuhant egy jéghasadékba, akkor biztosan halott – ragaszkodott állításához a katona. –

Az odakint maga a pokol. Senki sem él túl egy éjszakát sem a jégen.

– Egy éjszakát? – ismételte meg Ben. Ösztönösen az órájára nézett, és csak akkor vette észre,
hogy nincs is rajta. Bárki is vetkőztette le, levette az óráját is; ami elég különös volt.

– Reggel kilenc óra van – mondta a zsoldos. – Rengeteget aludtál. – Egy határozott fejcsóválással
megelőzte Ben tiltakozását. – Jó sokáig barangolhattatok a hidegben, de maximum tíz percig
feküdtetek a mélyedésben, mielőtt rátok találtunk. Sokkal inkább halottak voltatok, mint élők.

– Akkor ott tényleg... nem volt barlang? – Erre már nem kapott választ, de nem is volt rá szükség.
Könnyedén leolvashatta a férfi arcáról. Mégis különös volt: nem úgy érezte, mintha nem hinne
neki a férfi.

– És... most ki a csapat parancsnoka? – kérdezte Ben.

– A jelek szerint én – felelte a katona, majd keserűen vigyorogva hozzátette. – Legalábbis annak,
ami megmaradt.

– Akkor jobb, ha felkészíted az embereidet a lehetséges látogatókra – mondta komolyan Ben.

– A jégzombikra?

Ben beleharapott alsó ajkába, hogy valahogy bent tartsa a nyelve hegyén lévő válaszát.

– Akkor sem rózsásabb a helyzet, ha csak bediliztem és beképzeltem magamnak mindent. Úgy
értem, mi van, ha csupán teljesen normális kalózokról van szó? Hol a különbség? Elvégre
másvilágra küldték a Princess összes utasát és legénységét. És ezek után nem hiszem, hogy
szívesen hagynának szemtanúkat maguk után.

A zsoldos megint elgondolkodva nézett rá.

– Majd vigyázunk – mondta. – Gyere. Rengeteg dolgom van még.

3

A ZSOLDOSOK ÚJ parancsnoka – aki egyébként útközben Gerritként mutatkozott be Bennek –

visszavezette a fiút az apró szobába, ahol alig egy órája magához tért. Időközben valószínűleg
egy csapat szorgos kis manó lephette el a helyiséget, mert bár a szoba nem lett nagyobb vagy
lényegesen vonzóbb, de mindenesetre igyekeztek kissé kellemesebbé és otthonosabbá tenni. A
műbőr heverőn már volt lepedő, párna és takaró is, ami legalább külsőleg ágyszerűvé varázsolta;
ezenkívül valaki behozott még egy asztalt és két hozzá illő, kissé ingadozó műanyag széket is. Az
egyik karfáján tiszta ruhák lógtak, amelyek ráadásul pont megfelelő méretűnek tűntek, az
asztalon pedig egy majdnem teljesen olvashatatlan cetli feküdt. Ben hamar nekiállt kisilabizálni,
ami röpke öt perc múlva sikerült is, ez minden bizonnyal nem volt rossz idő, ha azt nézzük, hogy
a kézirat inkább hasonlított egy óegyiptomi íráshoz, amelynek tetejébe még a helyesírása is
felért egy jókora kalanddal. Az üzenetet Van Staaten doktor hagyta, és az állt benne, hogy érezze
jól magát új otthonában, és várjon türelemmel, míg fel nem keresi néhány roppant fontos
kérdéssel.

Bennek eszébe sem jutott türelmesen várni. Túl sok nyitott kérdés volt, amelyre azonnal választ
kellett kapnia.

Ennek ellenére hagyott magának időt az átöltözésre. Bár a ruhák tökéletesen passzoltak,
irtózatosan áporodott szaguk volt, mintha túl régóta hevertek volna egy fiókban (vagy esetleg
egy molylepkeriasztóval teli ládában). Volt ott egy pár kitaposott tornacipő is, amely még a
vastag kötéssel bevont lábára is jó volt. Ben elég viccesnek tartotta a cirkuszi bohóc és a túl
nagyra sikeredett hobbit egyvelegét, és valószínűleg futni sem igazán tudott volna benne, de
még mindig jobb, mint mezítláb.

Gyomra veszettül korogva emlékeztette arra, hogy nem csak egy teljes éjszaka esett ki személyes
időszámításából, de több mint huszonnégy órája nem evett semmit. Fogalma sem volt, hogy
létezett-e arrafelé egyáltalán egy büfé vagy valami hasonló, és ha igen, merre található.
Ugyanakkor nem felejtette el a Gerrit által említett rejtett kamerákat és mikrofonokat sem. Még
az hiányzott, hogy Ramanov rajtakapja az egyik portyázásán – ahogy éppen az állomáson
szaglászik –, vagy esetleg jó ürügynek használja arra, hogy házi őrizet alá helyezze.

Elhagyva a szállásként kiutalt apró lakható szekrényt, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és
óvatosan körbekémlelt. Tekintete különösen a fal és plafon közötti zugokat vizsgálta, de a
kábelek és vezetékek káoszán kívül semmit sem talált – ami egyébiránt nem jelentett semmit;
manapság a kamerák alig voltak nagyobbak a légypiszoknál, a még apróbb mikrofonokról pedig
nem is beszélve. Ha akarta volna, rögtön feladhatta volna szándékát.

Gyermeki ösztöntől vezérelve idétlen grimaszt vágott, nyelvét a kamerának vélt valamire öltötte,
majd infantilis és igencsak elégedett vigyorral jobbra fordult. Ha netán Ramanov mégis egy
képernyő előtt ücsörögve kémkedett, akkor egy újabb sztárfotóval bővült a családi albuma.

A szürke műanyagon és az ugyanolyan anyagból lévő számtalan ajtón kívül nem akadt sok
látnivaló, de jól tudta, hogy Sasha a tőle balra lévő szobában fekszik, amiből arra következtetett,
hogy édesapját is valahol a közelben szállásolták el.

Ben a szobájától jobbra lévő ajtóhoz lépett, bekopogott, majd körülbelül tíz másodpercet várt
egy esetleges válaszért. A válasz nem jött, ezért úgy döntött megnézi, mi van az ajtó mögött.

A szoba világos és üres volt, de a rögtönzött ágyszerűségből és a mellette lévő friss (na, jó,
legalább tiszta) ruhakupacból Ben arra következtetett megtalálta a második számú
vendégszobát (vagy netán cellát?).

Ben az ágyhoz lépett, közben körbepillantott, és már biztos volt benne, hogy édesapja
szálláshelyén tartózkodik. Éppen távozni készült, amikor tekintete megakadt az ágyon.

Majdnem felkiáltott.

Az ágynemű egyik gödrében – amelynek már tökéletes körvonala is iszonyúan ijesztő volt – ott
csücsült egy jól táplált, apró és alattomos szemekkel bámuló pók.

Ben ijedt szuszogással hátrahőkölve nekiütközött, majd feldöntött egy picike asztalt, mire az ágy
másik oldaláról előmászott valami az ágy alól, és pergő lábakkal az ajtóhoz sietett. Ben meg mert
volna esküdni rá, hogy becsukta maga mögött az ajtót, de az résnyire nyitva állt. A pók kisurrant,
és eltűnt, még mielőtt Ben magához tért volna a rémülettől.
De ilyen könnyen nem adja fel. Már megint egy pók? Itt? Gyakorlatilag a Déli-sark
szomszédságában? Ez nem lehetett véletlen!

Szélsebesen a pók után indult, miközben majdnem orra esett a kisasztalban.

A kis szőrmók természetesen már réges-rég eltűnt, mire kiért a folyosóra, de valamiből úgy
gondolta, balra menekült. Egy nagy lépéssel nekiiramodott, és hirtelen meg is pillantotta.

Addigra azonban drasztikusan megváltozott.

Legalább ötször olyan széles és hosszú volt, mint azelőtt, de ugyanakkor jóval laposabb is,
akárcsak egy bélyeg. A saját véréből és egyéb testnedvekből álló ragacsos tócsában feküdt –
valaki agyontaposta.

De hiszen a folyosón nem volt egy teremtett lélek sem!

Ekkor feltűnt neki valami, amitől még egyszer olyan gyorsan kalapált a szíve, és jéghideg
borzongás futott végig a hátán. A pók közvetlenül a szobája melletti ajtó előtt feküdt – pont az
előtt a helyiség előtt, ahol Sasha aludt!

Ben azonnal futásnak eredt, feltépte az ajtót, és úgy megtorpant, mintha egy láthatatlan
üvegfalnak ütközött volna.

Sasha ágya fel volt döntve, az ágyneműje és a takarója pedig egy hatalmas kupacban hevert a
földön. A feldöntött ágy és az ajtó között egy másik megtaposott pók hevert, amely úgy tűnt,
még életben van. Első lába rendületlenül rángatózott, Sasha pedig... nem volt sehol.

Ben egy másodpercig csak nézett maga elé meredten, és próbálta felfogni a látottakat, majd
sarkon fordult és kiloholt a folyosóra. Hol van Sasha? Nem mehetett el az apja szobája előtt úgy,
hogy ne vette volna észre, a balra lévő gang is teljesen üres volt... kivéve egy kisebb zsírfoltot pár
lépéssel odébb, amelyből közelebbről megvizsgálva szintén egy pók rajzolódott ki.

Ideges rohanásba kezdett, mire néhány lépéssel később egy újabb széttaposott pókkal találta
szemben magát, majd még eggyel és még eggyel. Egy még élő (legalábbis egy másodpercig
életben levő) pókot futás közben gyorsan egy nedves folttá változtatott a falon, és majdnem
belerohant az egyik szürke műanyag ajtóba, ami előtt néhány lépéssel véget is ért az út. Résnyire
nyitva állt, Ben pedig azt hitte, nagyot csattanva nekicsapódik majd a falnak, amikor utolsó
pillanatban magasba emelt karral ellökte magát az ajtóról... az egyetlen hang, amit hallott, az
ujjcsontjainak reccsenése volt.

A fájdalom olyannyira elviselhetetlen volt, hogy könnybe lábadó szemmel hangosan felkiáltott.
Lihegve hátrabotorkált, majd lassan visszanyerve egyensúlyát kipislogta a szemét ellepő
könnycseppeket. Az ajtó olyan volt, mint a többi közszeretetnek örvendő műanyag ajtó,
csakhogy ez meg sem rezzent az ütközés pillanatában, mintha olyan erős és masszív lett volna,
akár egy trezorajtó.
És nem csak úgy tűnt. Ben óvatosan előredőlve figyelmesen megvizsgálta, majd rájött, hogy a
törékenynek tűnő szürke műanyag ajtó mögött egy jó öt centiméteres fémlemez rejtőzött,
amelyet legalább egy tucat hüvelyknyi acélszegből álló, hozzá illő ajtókeret vett körül. Ben
óvatosan rátette kezét a sima műanyag felületre – attól félve, hogy rejtett fogaival hirtelen
rátámad –, és nyomni kezdte. Az ajtó egy millimétert sem mozdult. Mínden erejére szükség volt
ahhoz, hogy akkorára tárja, hogy legalább átpréselhesse magát rajta.

Az utolsó pillanatban mégis megtorpant. Sasha semmiképp sem mehetett át ezen az ajtón.
Legalább fél tonnát nyomott, ha nem többet. Sasha ereje biztosan nem lett volna elég a
kinyitásához.

Ráadásul közvetlenül a küszöb mögött feküdt egy szétnyomott pók.

Nagyjából ez volt minden, amit látott. Az ajtóból nyíló szoba olyannyira sötét volt, hogy még az
orráig sem látott; esze azt súgta, kizárt dolog, hogy Sasha ezen végigbotorkált volna.
Kíváncsisága lassan már olyan nagy volt, mint aggodalma Sasháért. Ha véletlenül elkapják, akkor
majd azt mondja Ramanovnak, hogy a féregirtóállásra szeretne jelentkezni.

Összeszorított foggal átpréselte magát a nyíláson, amikor szinte azonnal felgyulladt egy gyenge
és árnyéktalan fény.

De ez még mindig nem volt minden. A helyiség szinte mindenben különbözött az eddig látott
szobáktól itt, az állomáson. Falai ugyanazzal a sima és szürke műanyaggal voltak bevonva
(valószínűleg épp akciósan árulták az állomás épülésekor, gondolta magában Ben gúnyosan), de
ezzel ki is merült a hasonlóság. Nem voltak látható kábelek, se vezetékek, se hanyagul
behelyezett ajtók, ósdi, kétirányú telefonrendszerek vagy csupasz neoncsövek a plafonon. A fal
és a sima (fehér) műanyag padló telis-tele volt színes csíkokkal, valamint egymást váltó betű- és
számkombinációkkal, amelyek a beavatottak számára nyilván egyértelmű információt
jelentettek. Ben egy egyszerű, igen súlyos fémajtóra lett figyelmes, ezt az előzővel ellentétben
nem is igyekeztek álcázni. Egy hipermodern kézszkennerrel ellátott, szerfelett komplikált
kapcsolótábla azt sugallta, hogy nem lehet csak úgy átlépni rajta.

Feltehetően egy hangyányit meggyőzőbb lett volna, ha nem állt volna résnyire nyitva.

Ben bizonytalan pillantást vetett hátra. Egyelőre nem hallott lépéseket, izgatott hangokat vagy a
riasztó szirénáját maga mögött, mégis pontosan tudta, hogy nem nyilvános helyen tartózkodott.
Valahogy érezte, hogy nem kellene továbbmennie.

Esze valószínűleg azonnal visszafordította volna, ha váratlanul nem ütötte volna meg a fülét egy
csoszogó hang. Ijedten hátrafordult, amikor hirtelen egy fehér alakot látott feltűnni az ajtóban,
ami aztán rögtön el is tűnt.

Ben futásnak eredt.

Az ajtó melletti biztonsági tábla hangos és tiltakozó sípolást bocsátott ki magából, amint
elszaladt mellette, majd a mögötte lévő folyosón automatikusan felgyulladt a lámpa. Az erős
fény azonnal láthatatlanná tette az előtte feltűnő fehér alakot, amely gyors és meztelen lábak
hangos csattogásával elszaladt.

A folyosó teljesen üres volt; csupán két szemben lévő ajtó látszott, ezekhez éppen az egyik színes
csík vezetett. Egy másik masszív acélajtó előtt ért véget, amely mellett egy talán még
lenyűgözőbb kapcsolótábla virított. Az ajtó a másik kettőhöz hasonlóan résnyire nyitva állva
csábította befelé. Mögötte koromsötét volt minden. Valószínűleg mindenhol mozgásérzékelők
lehettek, mert minden lámpa automatikusan felkapcsolódott.

Egy belső hang azt súgta Bennek, hogy ne rohanjon be csak úgy vakon a helyiségbe, majd amikor
felgyulladt a lámpa, igencsak hálás volt az ösztönének.

Az ajtó mögötti gang csupán egylépésnyi hosszú volt, utána egy gyomorforgatóan meredek
lépcső vezetett az ismeretlen mélységbe.

Ben dübörgő szívvel előrehajolt, és óvatosan lekukucskált. A lépcső egy gigantikus csigaházhoz
hasonlóan tekeredett lefelé a mélybe. Ezek szerint az állomás nemcsak nagy volt, hanem még
egy óriási pincével is rendelkezett.

Kétszer-háromszor Sasha nevét kiáltotta, de az egyetlen válasz a saját visszhangja volt. Hangja
valahogy... különösen és tompán csengett, mintha valami ebben a lépcsőaknában kiszűrte volna
hangjából a magas hangokat és az elevenséget. Hirtelen felkapcsolódott a villany; minden
szürkévé és tejszerűvé változott, mintha zavaros víz lepte volna el az aknát, amelyben minden
egyszer csak oldódni kezdett.

Ben vadul pislogott, mire a kísérteties jelenség olyan gyorsan elszállt, ahogy jött. De
hátrahagyott egy jóval ijesztőbb és lélegzetelállítóbb déjá vu érzést. Olyan volt, mint a
barlangban, amikor Sasha után kutatott, amely valójában csak az álmában történt.

Ben hamar rendre utasította magát. A helyzet így is elég rémisztő volt, nem hiányzott, hogy még
azonkívül az őrületbe kergesse magát. Csupán egy álom volt, egy lázálom, semmi több.

Ennek ellenére szívesen visszafordult volna. Tudta jól, hogy van odalent valami, amivel jobb, ha
nem találkozik. De ott volt Sasha is, ezért ő legalább annyira veszélyben volt.

Ben habozva rálépett az első lépcsőfokra. Semmi sem történt. A lámpa és a hangok nem
változtak, és nem ugrottak elő semmiféle sárkányemberek vagy jégszörnyetegek sem a sötétből.
Szíve ettől függetlenül vadul kalapált, miközben lassan lefelé lépkedett.

Ben megpróbálta megszámolni a lépcsőket, de ötven-hatvan körül inkább feladta. Mire véget ért
a lépcső és végre megérkezett egy kerek kamrába, úgy húsz-harminc méter mélyen lehetett a
föld alatt. Ez nem egy szokásos pince volt. Ez valami..., valami egészen más volt. Egy hely, ahol
nem kellett volna lennie.
Odalent is egy, a már elmaradhatatlan kézszkennerrel felszerelt, tárva-nyitva álló stabil fémajtó
várta. A változatosság kedvéért az ajtó mögül fény szűrődött ki, majd amikor Ben belépett, egy
meglepően széles folyosó tárult elé. A gangról számos ajtó nyílt, amelyek kivételesen nem szürke
műanyagból, hanem visszatükröződő üvegből voltak. A padlót itt is színes, különféle ajtókhoz
vezető csíkok szőtték be. A helyiségben a klímaberendezés zümmögése és valamiféle fémes
ketyegés hallatszott, mintha egy óriási és láthatatlan óra rejtőzött volna valahol.

Ben nem tudta, mihez kezdjen. Váltig meg volt róla győződve, hogy Sasha odalent tartózkodott –
mégis hol lett volna? A lépcső csakis erre vezetett, a fenti keskeny folyosón és lépcsőn pedig
senki sem volt, de itt... volt valaki vagy valami. Valami, hosszú karmokkal és szárnyakkal, illetve
szörnyű tapogatókkal a koponyája alatt, és csak arra várt, hogy a valóság és az álom árnyékában
kíméletlenül rávetve magát...

Ben gyorsan elhessegette ezt a nevetséges és ostoba gondolatot, majd figyelmesen fülelt, de a
lépések nem ismétlődtek meg. Elindult. Talán csak egy különösen rémisztő hallucináció kerítette
hatalmába, amely egyelőre nem akart távozni. Ha viszont Sasha odalent tartózkodott, akkor
feltétlenül meg kellett találnia. Óriási veszélyben volt, az pedig teljesen mindegy, hogy
valóságban vagy álomban hagyja-e magára.

Miközben elsétált az üvegezett ajtók előtt, igyekezett elkapni egy-egy képet a mögöttük lévő
teremből. Némelyikben csak teljesen egyszerűen és funkcionálisan berendezett irodákra – tele
hatalmas képernyőjű laptopokat tartó, igénytelen szürke íróasztalokkal, valamint irattartókkal és
mappákkal teli polcokkal –, a többiben pedig különös és futurista laborokra lelt. Az egyik
nagyméretű, félig üvegezett ajtó mögött mintha mozgást látott volna. Óvatosan közelebb lépett
(rossz lelkiismerettel ugyan, de csakis Sasha érdekében).

A meglepően nagy teremben szintén egy labor helyezkedett el, amelynek szintén üveges hátsó
falában egy gumival izolált ajtó volt. A fal előtt egy fehér köpenyt viselő alak ücsörgött egy
számítógépekkel és monitorokkal telepakolt íróasztal mögött. Háttal volt neki, de Ben figyelmét
mégsem a felőle, hanem a túlsó oldalon lévő fal felől jövő mozgás keltette fel.

Ben még közelebb lépett, homlokát nekitámasztotta a hűvös üvegnek, kezével pedig igyekezett
eltakarni a fényvisszaverődést. Így már sokkal jobban látott. A mozgás valóban a túloldalon lévő
üvegfal melletti teremből jött, amelynek hátsó fala szintén üvegből volt. Mögötte már csak igen
komplikált és nagy, illetve valahogy klinikai és fenyegető árnyakat látott.

Hamar rájött, hogy a két üvegfal közötti terem valószínűleg egyfajta zsilipkamra lehetett, amilyet
általában a filmekben lévő tengeralattjárókban vagy űrhajókban látni. Egy antarktiszi
meteorológiai állomáson kicsit meghökkentő. A helyiség nem volt üres. Egy tetőtől talpig
fehérbe öltözött hatalmas alak közvetlenül a külső zsilipajtó előtt állt, majd lassan megfordult.
Valamiféle pára vette körül, sőt mintha az egész kamrát köd lepte volna el. Ben hirtelen egy
mély, dörmögő hangot hallott, majd ugyanabban a pillanatban vibrálni kezdett lába alatt a padló.
A tejszerű köd egyszer csak eltűnt, a vastag üveg ellenére pedig meghallott egy szívó hangot, és
a zsilipajtó váratlanul kicsapódott. Az alak a laborterembe lépett.
Óriási volt, és tetőtől talpig fehér, ráadásul nem volt arca!

Ben a rémülettől felkiáltva hátrahőkölt, mire a zsilipből kilépő jégszörnyeteg felemelte a kezét,
és levette a fejét.

Alóla egy keskeny és nem kevésbé elképedt, ápolatlan, borostás arc jelent meg, fekete haja alig
volt hosszabb az arcán lévő borostánál; álmos és szürke szemmel bámult Benre. A jégszörnyeteg
tehát nem volt jégszörnyeteg, csupán egy fehér védőruhába, valamint légmentesen záró
kesztyűbe és sisakba bújt negyven év körüli férfi volt.

Bentről az üveg feltehetően jóval kevésbé tükröződött, mivel a férfi egyenesen a fiú szemébe
nézett, miközben ajka hangtalan kiáltásra nyílt.

Ben azonnal sarkon fordult, és futásnak eredt. Szeme sarkából jól látta, ahogy a széken ülő alak
megpördül, majd felpattan, és utánaszalad. A fiú hatalmas léptekkel igyekezett a folyosó vége
felé. Épp mielőtt elérte volna, kitárult az egyik mögötte lévő ajtó, és egy iszonyúan dühös hang
tört angollal utánakiabált.

– Azonnal állj meg, az ördögbe is! Megállni, hallottad?! Ki a fene vagy egyáltalán?

Bennek eszébe sem jutott megállni vagy válaszolni a kérdésre. Ehelyett igyekezett minél
gyorsabban futni, majd befordulva az egyik fordulón majdnem hangosan felordított: zsákutcába
került. A folyosó legalább huszonöt-harminc lépés hosszú volt még, és egy szürke műanyag
falban végződött. A mögötte lévő hang egyre mérgesebben üvöltött anélkül, hogy Ben egy szót is
értett volna belőle. Ráadásul vészesen közeledő, dübörgő és nehéz léptek hallatszottak.
Csapdába került.

Ennek ellenére vaktában tovább botorkált, majd a szó szerinti utolsó pillanatban nekivetődött a
folyosót lezáró sima műanyag falnak.

És egyenesen átesett rajta.

4

A HALÁL HÍRNÖKE BETERÍTETTE az égbolt nagy részét. A pusztulás elhozója már majdnem
felfalta az összes csillagot, és napközben is beárnyékolta az ég több mint egyharmadát. De ha
nem is homályosította volna el a napot, akkor sem maradt volna észrevétlen.

Eljött a vég. Talán már reggel, talán csak néhány nap múlva, de mindenesetre nemsokára,
amelyet még a beavatottak imája, esedezése, könyörgése, dacolása, erőlködése, fáradozása sem
tudott volna feltartóztatni. Bizony, sőt még elnapolni sem.

Talán, gondolta keserűen, méltó büntetés ez számukra azért, amit tettek; nemcsak ő, a többi
beavatott és öreg, hanem mindannyian.

Meghódították a világot, a benne lévő lényeket és teremtményeket, majd elmentek, és

meghódították a nap többi gyermekét is. Végül az istenek haragját is magukra vonták, az
arcukba nevettek, ezért az istenek elküldték a halálhírnököt, hogy mindannyiukat megölje.

Ilyen egyszerű volt ez.

És talán helyes is.

A világosság pillanata elmúlt, de a keserűség megmaradt, miközben kihúzva magát a felperzselt

domb csúcsán állt és nézte egykori hazáját. A horizont lángokban állt. Egy soha el nem csituló
tűz, amely a síkságot is megtámadta.

Népének nagy városai már réges-régen romokban hevertek. Gyermekkorának gyümölcsöző

síkságait és sustorgó erdőit szürke hamu borította. A forró tengerek és a habos gyűrűvel
körbevont óceánok pedig – az egykor e világra még életet hozók – immár sírhelyekké váltak.
Népének többsége már halott volt; talán ők voltak a szerencsésebbek. A világ egyik végétől a
másikig visszhangzó kiáltások, dühöngések, jajgatások, könyörgések és átkozódások kórusa
egyszerre elnémult. Az egyetlen zajt a lángok zúgása és a vihar tombolása jelentette. Az elégett
felszínen egykor lüktető élet szinte nyomtalanul eltűnt. Az életben maradtak mélyen a sziklák
alatt lévő, homályos és sötét barlangokban húzták meg magukat, de így sem menekülhetnek az
istenek bosszúja elől, hiszen a halálhírnök egyenesen a világ szívét célozta meg. Semmi sem
kerülheti el a pusztulást.

Nem bírt tovább kint maradni, pedig a beavatottak minden erejüket latba vetették az ő
megvédésére. Bőre iszonyúan fájt és felhólyagosodott, a beszívott levegő pedig meg sem
érdemelte a nevét; túlságosan híg volt, és belülről próbálta meg felperzselni. A már napok óta
tomboló tűz teljesen felemésztette az atmoszférát.

Nem voltak többé vadállatok, se áldozatok, akiket széttéphettek volna.

Egy pillanatra úgy gondolta, számára itt véget ért az élet. Most. Olyan könnyű és gyors volna.
Valószínűleg nem is érezné. Ha feladta volna a beavatottaktól kapott védelmet, azonnal
szétperzselte volna az égő levegő, még mielőtt felfoghatta volna a fájdalmat. Igazán egyszerű lett
volna. És csábító. Kegyesebb lett volna, mint az, ami rá vár, ha megteszi, amit az Öregek vártak
tőle.

De természetesen nem mondott le az oltalmazó erőről, helyette inkább szomorúan körbenézett

egykori hazáján, amely immár a világégés hamujaként hevert előtte. Bár már ez is felülmúlt
minden elképzelést, mégis csak az előjátéka volt a még előttük álló szörnyűségeknek.

Rettenetes volt az ő számára is, aki eddig még nem ismerte a félelmet. Alig bírta elviselni, mégis
pontosan ezért a látványért küldték ide.

Nem értette. Akármennyire félt attól, amit az Eljövendő szellemei előkészítettek neki, mégsem
értette, miért pont ezért a látványért küldték ide. Minek vigye magával a haldokló világ képét
ahelyett, hogy az egykor oly virágzó és élettel teli világ hatalmas és befolyásos boldog népének
emlékét vinné magával?

Persze azt sem értette, miért pont őt választották ki. Teljes mértékben jelentéktelen volt,
semmivel sem ért többet, mint bárki más, akit már régen elpusztított a halálhírnök árnyéka, vagy
akik még előtte voltak.

Ennek ellenére engedelmeskedni fog, és teljesíti kötelességét. Akár az örökkévalóságig vagy akár
még tovább, ha szükséges.
5

BEN GONDOLATBAN MINDEN POZITÍV dolgot visszaszívott – na, jó, legalábbis a nagyját annak –,
amit Van Staaten doktorról eddig gondolt. A bázis legénysége vélhetően alaposan ügyelt arra,
nehogy véletlenül is megsértse magát; vagy esetleg megbetegedjen... legalábbis ne anélkül,
hogy alaposan leitta volna magát, mielőtt még a szakértő keze alá veti magát.

Természetesen érezte, hogy ez alkalommal kissé igazságtalan volt vele – de nem volt igazán
könnyű igazságosnak maradni, miközben valaki egy akkora injekciós tűvel turkált a karjában, ami
még egy lónak vagy egy kifejlett ökörnek is nagy lett volna (nemhogy egy embernek); főleg,
mivel ez a valaki nem is igyekezett lehervasztani arcáról a kárörvendő vigyort. Nagyon fájt.

– Nos, egyelőre ez minden, amit tehetek érted – mondta Van Staaten, miközben élvezkedve és
lassan kihúzta karjából a tűt, majd hagyta, hogy kiszolgálva magát elvegyen egy vattapamacsot a
rögtönzött éjjeliszekrényről. – Kivéve egy orvosi megjegyzést, amit ráadásul teljesen ingyen
kapsz: ezentúl ügyelj a figyelmeztető táblákra, ha már olyan helyeken bolyongsz, ahol nem
kellene.

Ben igyekezett felnyársalni a tekintetével, miközben Van Staaten úgy bámulta a kezében lévő
tűt, mintha azon törné a fejét, hogy hová is szúrja ezután; feltehetően egy sokkal fájdalmasabb
testrészébe, mint a karjába.

– Nem is volt figyelmeztető tábla – szájalt Ben. Az eddig csupán sajgó karja szép lassan
melegedni kezdett, majd úgy érezte, hogy nemsokára tüzelni fog.

–Tényleg? Te akkor minek neveznél egy ujjlenyomat- és egy íriszszkennelő táblát? Talán
meghívónak azok számára, akiknek nincs jobb dolguk, mint besétálni?

– Az ajtó nyitva állt – morogta Ben.

– Még, ha igaz is – avatkozott be egy hang az ágy másik oldaláról –, akkor sincs jogod vígan
körbeszaglászni, és mindenhová beledugni azt a kíváncsi orrodat.

Ben tudatosan kihagyott két-három másodpercet, mielőtt nehézkesen feltápászkodott és még

nehézkesebben Ramanov felé fordult. Az állomás orosz parancsnoka keresztbe vetett karral állt
a falnak dőlve a kuckóban, ahol a fiú csupán néhány perccel ezelőtt – aznap már másodszorra –
tért magához. Igyekezett minél nyugodtabbnak tűnni, akkor is, ha arca pont az ellenkezőjét
tükrözte; a szavairól már nem is beszélve.

– Nem is szaglásztam körbe – válaszolta hangsúlyozva. – Sashát kerestem, hányszor mondjam

még?
Pontosabban fogalmazva még csak most mondta először, de Ben nem volt abban a hangulatban,
hogy kicsinyeskedjen. Úgy tűnt, Ramanov sem. Szeme dühösen szikrázott, és olyan gyorsan
lendítette szét mindkét karját, hogy Ben azon sem csodálkozott volna, ha azonnal ráveti magát.
Talán csak a doktornő és az édesapja jelenléte miatt nem tette meg.

– Ostobaság! A lány egész idő alatt a szobájában aludt, és ezt te is nagyon jól tudod!

– Valóban? – válaszolta Ben annak ellenére, hogy esze már-már hisztérikusan azt súgta, hogy
fogja be a száját. De ez a pillanat valahogy nem az észé és a belátásé volt. – Aha, és gondolom,
onnan tudja olyan jól, hogy végig a kameráin keresztül kémkedett, igaz?

Ramanov arca néhány fokkal sápadtabb lett – majd gyorsan egy dühödt pillantást vetett az ajtó
előtt ácsorgó zsoldos irányába, az viszont oly mértékben tudomást sem vett róla, hogy az orosz
majdnem felrobbant a méregtől.

– Kérem! – Van Staaten csillapítóan a magasba emelte a kezét, miközben úgy hadonászott a
szürke injekciós tűvel, hogy Ben ösztönösen behúzta a fejét, és vészkijárat után kutatott a
szemével. – Ramanov professzor, egyelőre ne várjon túl sokat Bentől. Eléggé ki van merülve.
Attól félek, kisebb agyrázkódása van. Most elsősorban pihenésre van szüksége. Megkérhetném
tehát, hogy esetleg halassza későbbre a prédikációját?

Ramanov feje egy támadó kobráéhoz hasonlóan lengett ide-oda, ahogy egyik jelenlévőről a
másikra nézett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha szent felháborodását immár a belga doktornőn
kívánná levezetni; ám a hölgy láthatóan nem tartott tőle. Az orosz összekapta magát, még egy
görcsös mosolyt is kipréselt magából.

– Rendben van, doktornő – mondta mereven. – Most már egyedül is boldogulunk. Köszönjük
szépen.

– Na, ezt nevezem kirúgásnak – felelte Van Staaten csípősen, de azért elkezdte összepakolni a
kínzásokhoz való különféle eszközeit, és betette őket a kopott orvosi táskájába. Kissé sértettnek
tűnt, de amikor elindult, megfordult, és összeesküvőn rákacsintott Benre. A fiú nem értette,
miért.

Ramanov megvárta, míg a doktornő elhagyta a szobát, majd a legapróbb kedélyességet is

eltüntetve arcáról, így folytatta.

– Szóval, most pedig hallani akarom az igazságot. Mit kerestél odalent, és hogy jutottál át a
biztonsági blokádon?

Ben épp válaszolni készült, amikor apja megelőzte.

– Na, de kérem, Ramanov professzor úr! Hallotta, mit mondott Van Staaten doktor, Bennek
nyugalomra van szüksége. Ezenkívül pedig kikérem magamnak, hogy ilyen hangon beszéljen a
fiammal!
– Valóban, kikéri magának? – felelte Ramanov ironikusan. – Rendben, akkor lehetek teljesen
hivatalos is, doktor úr. Maguk itt vendégek, én pedig nem díjazom a vendégek ilyenfajta
viselkedését. A fia illetéktelenül behatolt egy szigorúan tiltott területre, ami véleményem szerint
igencsak feljogosítana arra, hogy büntetésül az állomás legmélyebb pincéjébe zárassam, és
eldobjam az ajtó kulcsát. Tudja egyáltalán, hogy mit művelhetett volna odalent? Hogy milyen
veszélybe is sodorhatott volna mindannyiunkat?

– Nem – válaszolta Ben édesapja meglepetten.

– Még szép, hogy nem – szólt Ramanov gúnyosan. – Vagy talán igen, ki tudja?

– Mit jelentsen ez már megint?

– Éppen azért vagyok itt, hogy kiderítsem. Menjen, és hagyja, hogy beszéljek a fiával! Gerrit
szívesen megmutatja magának a szállásához vezető utat, és gondoskodik a kényelméről, amíg
vár.

Ben apjának szeme és szája is tágra nyílt, miközben zavartan bámult a tudósra, sőt még a fiúnak
is elállt a szava e burkolt fenyegetés hallatán. Hirtelen nagyon rossz érzés lett úrrá benne. Eddig
nem vette túl komolyan Ramanovot. Teljesen érthető volt, hogy nem repesett az örömtől,
amikor az állítólagos meteorológiai állomás egyik nyilvánvalóan nem igazán nyilvános részében
találta. De talán egy kissé mégiscsak komolyabb volt a helyzet, mint ahogy gondolta. Titkon
rápillantott a zsoldosra, aki csupán egy alig látható vállrántással reagált rá. A fiatal férfi szeme
szórakozottan csillogott, ami nemigen segített Benen egészen addig, amíg nem tudta, kinek szólt
Gerrit csúfolódása.

– Rendben, most, hogy ezt is tisztáztuk – folytatta Ramanov, miután megvárta míg Robert Berger
megemészti szavait –, szeretnék választ kapni a kérdésemre – fordult Benhez. – Nos, mi
keresnivalód volt odalent, és hogy jutottál le oda?

Ben nyelvén egy egészen más kérdésre szóló válasz volt, de úgy érezte, jobb, ha nem feszíti túl a
húrt; ha eddig még nem történt meg.

– Esküszöm magának, pontosan úgy történt, ahogy mondtam. Csak meg akartam nézni Sashát,
de ő nem volt a szobájában, ezért elindultam megkeresni. Ha most tényleg az ágyában fekszik,
és alszik, akkor tényleg fogalmam sincs, mikor és hogyan került oda vissza. Mindenesetre az
előbb még nem volt ott.

– Ezért te csak úgy elindultál, és egészen véletlenül rátaláltál a szintén egészen véletlenül nyitva
álló, rejtett ajtóra? – kérdezte Ramanov gúnyosan.

– Nem csak véletlenül – válaszolta Ben, miközben roppantul nehezére esett nem ugyanolyan
hangon felelni, mint ahogy az orosz tette. – A pókokat követtem.

Ramanov döbbenten nézett.

– Pókokat?

– Pókokat. Pontosabban szólva, a halott pókokat. Az egyik a szobája előtt feküdt. Gondolom,
agyontaposta, amikor kilépett a szobából – vagy amikor menekült előlük, fűzte hozzá
gondolatban. De ezt inkább nem mondta ki hangosan. Ramanov már így is úgy nézett rá, mintha
elvesztette volna az eszét vagy csupán a bolondját járatta volna vele. Szeme sarkából látta, hogy
a zsoldos már kevésbé tűnt olyan nyugodtnak és unottnak, mint addig. – És nyitva volt az ajtó –
folytatta. – Azt hittem, Sashát láttam, ezért utánamentem. Ennyi az egész.

– És az összes többi ajtó is egyszerűen nyitva állt? – kérdezett vissza Ramanov.

Ben éppen válaszolni készült, de jó fél másodpercbe is beletelt, mire képes volt koncentrálni.
Hirtelen iszonyú fáradtság tört rá; az időközben tényleg forróvá vált karja immár ólomsúlyúvá
változott.

– Hallotta Bent – avatkozott közbe az apja, miután a fiú elhallgatott. – Ha azt mondta, nyitva
álltak az ajtók, akkor úgy is volt.

– Bizonyára – felelte Ramanov. – És a kódot is a pókok súgták meg neki, nem igaz?

– Ezek nem normális pókok voltak – mondta Ben fáradtan.

Ramanov meredten bámult rá.

– Ez meg mit jelentsen már megint?

– Azt nem tudom – válaszolta Ben, még ha kissé vontatottan is. Már maga a beszéd is komoly
megpróbáltatás volt számára. Jobb karja masszív vasbetonná változott, amelynek súlya
szabályosan visszarántotta az ágyba. Mi a fenét szúrt bele Van Staaten? – Valami... nem stimmel
velük. Nem úgy viselkednek, ahogy a hagyományos pókok. Ezt már a Princessen is észrevettem.

Ramanov arca eddig folyamatosan veszített színéből, most viszont sötétvörössé változott.

– Na, ez aztán tényleg nem megfelelő időpont a badarságokra, fiam – mondta hűvösen –, de ha
már a Princessnél tartunk – úgy tudom, ott is akadt némi gondod a zárt ajtókkal, igazam van?

– A Princessen? – ismételte meg Ben lassan. Igazság szerint csak azért kérdezett vissza, hogy időt
nyerhessen. Mostanra már a gondolatai is lassúvá váltak, mintha az egész feje valami sziruppal
lett volna tele.

– Azt hallottam, hogy ott is körbeszaglásztál egy kicsikét. Igaz ez?

– Biztos – motyogta Ben a nem létező bajsza alatt. – Igazából egy álcázott ügynök vagyok, és az
oroszok küldtek ide, hogy kémkedjek maga után... nem, egy pillanat, ez nem is igaz. Hiszen maga
az orosz. Akkor mégiscsak a kínaiak voltak... vagy talán inkább az afgánok? Na, jó, most már
teljesen összezavarodtam.
– Ez egyáltalán nem vicces, fiam – mondta Ramanov idegesen.

– Ezzel én is egyetértek – szólt közbe Ben édesapja. – Mégis, mit akar a fiamra bizonyítani? Hogy
valóban egy kém? De hiszen még gyerek!

Ben igencsak rossznéven vette apjától az utolsó megjegyzését, Ramanov pedig úgy nézett
édesapjára, mintha hirtelen valaki egészen mást gyanúsítana kémkedéssel. Végül csupán
megvonta a vállát.

– Csak arra lennék kíváncsi, hogy mégis mit keresett ott lent?

– Pedig az ott egy szuperbiztos terület – csúfolódott Ben apja. – Gratulálok a biztonsági
előkészületekhez! Talán kicsit jobban kéne óvnia a piszkos titkait, professzor úr! Mivel úgy tűnik,
ez nem sikerül magának, akkor talán arról gondoskodjon, hogy ne legyenek olyan veszélyesek.
Azzal tisztában van, hogy Ben könnyen meg is halhatott volna odalent?

– A berendezés igenis biztonságos – állította Ramanov. – Amit pedig itt végzünk, az egyáltalán
nem titkos. Nyugodtan informálódhat róla az interneten, ha akarja. Akár a saját gépemről is. Itt
olyan teljesen legális vizsgálatokat végzünk, amik csak bizonyos környezeti feltételek mellett
lehetségesek. Ezt egy nemzetközi konszern finanszírozza, amit büszkén vállalok. Gondolom,
maga is pontosan tudja, milyen nehéz pénzt szerezni a különböző kutatásokra.

– Ha! – szólt Robert Berger, ami bőven elég is volt válaszként.

– A lenti berendezés – folytatta Ramanov tárgyilagosan –, nem nyilvános, és némi veszélyt is

tartalmaz. Még akkor is, ha, mint mondtam, minden teljesen legális. Éppen ezért olyan levédett
a hozzáférés. Legalábbis elég jó ahhoz, hogy ne tudjon csak úgy besétálni bármilyen kíváncsi
gyerek – mondta, majd tüntetőleg Benhez fordult. – Ezért szeretném tudni, hogyan jutottál át a
biztonsági ellenőrzéseken. Az igazságot, ha kérhetem. Ki árulta el neked a kódokat?

– Mi a fenét jelentsen ez? – sziszegte az apja, amiért Ben kivételesen igen hálás volt neki. Lassan
már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán meg tudja-e mozdítani a nyelvét. Testét hirtelen
meleg és jóleső nehézség lepte el. Most már értette a Van Staaten szemében feltűnő huncut kis
csillogást, amikor elment. Pontosan tudta, hogy fog végződni Ramanov kihallgatása... – Hiszen
maga mondta: szigorúan tiltott terület mindenféle technikai mütyürrel! Árulja már el nekem,
mégis hogyan nyitotta volna ki Ben!

– Pontosan ezt szeretném én is megtudni – vágta rá Ramanov.

– Erre pedig nem fog tudni felelni. De én biztosan. A válasz ugyanis pofonegyszerű: a maga
technikai hókuszpókusza csődöt mondott, ennyi!

Nem, nem volt ilyen egyszerű. Inkább...

És hirtelen beugrott neki a válasz. Minden válasz. Egyszerre minden teljesen tiszta lett előtte. Egy
másodperc apró töredéke alatt, amikor már nem volt ébren, de még nem is aludt, fellebbent egy
fátyol, és egyszer csak mindent értett.

De mielőtt még teljesen felfoghatta volna az értelmét és a hirtelen rátörő, feneketlen rémület
okát, egy láthatatlan határon átlibbenve, mély és álommentes alvásba merült.

EZ ALKALOMMAL TÉNYLEG NEM ÁLMODOTT. Nem járt semmilyen másik világban, és nem
üldözték jégszörnyetegek vagy fenevadak sem. Teljesen kipihenve és nyugodtan, a legkisebb
félelem vagy veszély emléke nélkül ébredt. Jobb karhajlatának mérsékelt égése, és a nyelvén
lévő kicsit fémes íz győzte meg végleg arról, hogy visszatért a valóságba, ahol a legnagyobb
veszélyt valószínűleg Ramanov jelenti; ekkor enyhe, már-már bizarr szomorúság lepte el, amiért
nem álmodott – hiába voltak irtózatosak és rémisztők az utóbbi álmai, mégis majdnem mind ig
közük volt Sashához; ahhoz a Sashához, akivel eddig még sosem találkozott a valóságban, és
vélhetően nem is fog.

Elvégre nem kaphatunk meg mindent, amit akarunk.

Ben azzal vigasztalódott, hogy hosszú idő óta most először ébredt frissen és kialudva, és
kivételesen nem izzadságban fürödve és kalapáló szívvel mered maga elé. Fesztelenül ásítozott
hatalmasra tátott szájjal, és alaposan kinyújtóztatta ízületeit, mielőtt felült és kinyitotta a
szemét.

És hirtelen Sasha arcával találta szemben magát. A lány az ágya mellett állt homlokát ráncolva,
és végtelen nyugalommal bámult rá.

– Sietned kell, Ben! Kérlek! Mindjárt itt vannak!

Ben csak meredt rá, majd Sasha ismét mondani készült valamit, de aztán csak szomorúan
megrázta a fejét. Szó nélkül sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

Ben csak pislogott maga elé, majd mire újra kinyitotta a szemét, a lánynak nyoma veszett, akár
egy szellemnek.

Ben még egyszer pislogott abban reménykedve, hogy mire újra kinyitja a szemét, Sasha megint
előtte fog állni – de nem így történt. Úgy tűnik, reményeivel ellentétben, mégsem kerülik el
teljesen az álmok.

Talán csak az altató miatt van, amit Van Staaten doktor szúrt belé.

Néhány másodpercig mozdulatlanul ücsörgött, majd nagy nehezen feltápászkodott, és leengedte

lábát az ágyról. Egész teste beleborzongott, amikor csupasz talpa megérintette a padlót.

De miért volt egyáltalán mezítláb?

Zavartan előrehajolt, és döbbenten hatalmasra nyitotta a szemét. A megfagyott lábujjai köré

tekert kötések még a helyükön voltak, legalábbis részben – valószínűleg kissé nyugtalanul
rúgkapálhatott alvás közben... –, de az alóla kivillanó bőr egyáltalán nem tűnt fagyottnak vagy
megviseltnek.

Inkább meglepve, mint aggódva előrehajolt, és leszedte a maradék kötést is, mire
bebizonyosodott első sejtése; fogalma sem volt, mit csinált Van Staaten doktor a lábujjaival, de
az biztos, hogy csodát tett. Bőre rózsaszínű és sértetlen volt, akárcsak egy újszülötté, majd
óvatosan felállva semmilyen fájdalmat sem érzett.

Rendben, legalább egy igazán kellemes meglepetéssel indul ez a nap.

Felállt, és összepakolta a cuccait, majd immár másodszorra is elgondolkodott a cipőproblémán: a
legalább két számmal nagyobb és kitaposott cipő minden bizonnyal túl nagy lesz a vastag
kötések nélkül. Nem csak irtózatosan idétlenül festene benne, de minden egyes lépésnél arra
kellene figyelnie, nehogy orra essen.

Sietned kell, Ben!

Bár nem kételkedett benne, hogy csak beképzelte magának, mégis majdnem hanyatt esett. Ez
tényleg Sasha hangja volt, egészen biztosan, de ugyanolyan biztosan mégsem, hiszen ha
egyáltalán volt is hangja a lánynak, sosem tanulta meg használni. Mindenesetre egyértelműen
ugyanazt a hangot hallotta, mint álmaiban. Roppant gazdag fantáziával rendelkezett.

Főleg ha arról volt szó, hogy kínozza magát.

Miután felöltözött, úgy döntött, alaposan átvizsgálja szálláshelyét. Elvégre lehetséges volt, hogy
az elkövetkezendő napokban (feltéve, hogy szerencséje lesz, és nem hetekben) Ramanov
parancsára úgyis börtönné változtatják...

Sok minden új nem volt benne. A szoba szinte teljesen üres volt, kivéve azt a kis éjjeliszekrényt,
amelynek fiókjaiban pár tiszta ruha feküdt. És egy mp3-as lejátszó, amire öt másodpercig csak
szótlanul meredt. Ezek szerint Van Staaten pontosan tudta, hogy nem kevés időt fog odabent
tölteni vagy esetleg édesapja árulta el neki, hogy videó, zene vagy bármilyen elektromos mütyür
nélkül egy órát sem bír elviselni.

Ennek valószínűleg sokkal egyszerűbb magyarázata volt: a készülék feltehetően a szoba előző
lakójáé volt, aki ottfelejtette a lejátszóját. Mit sem törődve ezzel, mohón kikapta a fiókból, majd
nem túl sok reményt fűzve hozzá bekapcsolta, és meglepetten tapasztalta, hogy kijelzője
azonnal kék fényben világított. A meglepettségből hamar csalódottság lett: bár az mp3-as
lejátszó működött, és az akkumulátora is fel volt töltve, semmilyen adat nem volt rajta. Egy
szemernyi zene sem. A digitális kijelző egyetlen hangfoszlányt jelzett, amely az adatok szerint,
még három másodperc hosszú sem volt; az előző tulajdonos feltehetően elfelejtette letörölni,
vagy talán csak egy rosszul sikerült tárolás eredménye.

Ben éppen vissza akarta tenni a fiókba, amikor a szeretettel bekészített ruhák alól előmászott
egy kis sokszemű és soklábú szürke valami, ráadásul olyan közel a kezéhez, hogy majdnem
megérintette. Ben ijedten összerezzent, és hátrahőkölt, de amint az állatka elérte a földet, el is
felejtette félelmét; legalábbis annyira, hogy egy határozott taposással péppé zúzza.

Mögötte halk nevetés hallatszott. Ben olyan gyorsan fordult meg, mintha egy – a másiknál jóval
nagyobb – tarantella csípte volna meg, és értetlenül bámult egy rövid és sötét hajú frizurával
szegélyezett arcba. Csak a második vagy harmadik pillantásra ismerte fel, hogy a zsoldoscsapat
újdonsült parancsnoka állt ott.

– Igazi csapást jelentenek ezek a kis dögök, nem igaz? – kérdezte Gerrit.
Ben szótlanul nézett rá. Még azt sem hallotta, ahogy az előbb kinyílt az ajtó. Azt bezzeg érezte,
ahogy arcát hirtelen elöntötte a vér, és füle is teljesen vörössé vált a kínos helyzettől. A pók nem
volt különösebben nagy és valószínűleg veszélyes sem, ezért igencsak kínosan érintette, hogy
pont Gerrit előtt viselkedett úgy, mint egy kisgyerek.

– Muszáj úgy idesettenkedned, mint egy indián? – rögtönzött gyorsan. – Majdnem halálra
rémisztettél!

A fiatal katona elég diplomatikus volt ahhoz, hogy magában tartsa az átlátszó kifogásról alkotott
véleményét – annyira viszont nem, hogy ne fürkéssze a Ben jobb lába előtt virító ragacsos foltot.

– Sajnálom – mondta Gerrit vállat vonva. – Hirtelen meghallottam egy hangot, és meg akartam
nézni, hogy minden rendben van-e.

– Itt..., itt nincs senki. – Ben igyekezett bemesélni magának, hogy csak beképzeli a hangjában
lévő hisztérikus zöngét. – Tényleg nincs – mondta, majd egy szerencsétlen mosollyal
megpróbálta menteni a menthetőt, és körülnézett a szobában. Egy hang? Az egyetlen hang, ami
elhangzott ebben a szobában, az... Sasháé volt!

Gerrit gyanúsan bámult a fiúra, majd teljesen kitárva az ajtót szintén körülnézett. Még le is
guggolt, hogy bekukucskálhasson az ágy alá.

– Elfelejtettél a fiókba is benézni – mondta Ben gúnyosan.

A zsoldos elgondolkodva fürkészte az éjjeliszekrényt, mintha csak be akarná pótolni

lemaradását, majd végül így szólt.

– Meg mertem volna rá esküdni, hogy hallottam valakit.

– Talán csak álmomban beszélek – vetette oda Ben hetykén.

– Egészen biztosan nem a te hangod volt.

Ez teljességgel lehetetlen volt. Talán már az álmait is figyelte ez a férfi? Ben dacos arccal bámult
rá – ami abszolút nem hatotta meg Gerritet –, majd kihúzta a fíókot, és elővette az mp3-as
lejátszót.

– Lehet, hogy ezt hallottad. Remélem eltaláltam a zenei ízlésedet.

Ez hiba volt, de már túl későn ismerte fel. A fiatal zsoldosparancsnok szótlanul kivette a kezéből
a lejátszót, és láthatóan megpróbálta bekapcsolni, de nemigen boldogult vele. – A tiéd? –
kérdezte, miközben visszaadta Bennek a készüléket.

Úgy látszott, ez nem az ő napja volt, ugyanis Ben ismét elkövetett egy helyrehozhatatlan hibát.
Azonnal rábólintott, és egy gyors mozdulattal a nadrágzsebébe süllyesztette a lejátszót.

– Igen.
– Akkor jobb, ha vigyázol rá – figyelmeztette Gerrit. – Fogalmam sincs, mi van rajta, de ha Iljics
cár megtalálja, biztosan elkobozza. Ki nem állhatja a kétszáz évesnél fiatalabb zenét. Szabad
idejében valószínűleg kizárólag a Don-kozák kórust hallgatja. Ráadásul egy régi sellaklemezen.

Bennek fogalma sem volt, mi az a Don-kozák kórus vagy a sellaklemez, de valójában nem is
érdekelte.

– Iljics cár?

– Ramanov. Így hívjuk a parancsnokot errefelé, érted? Minden fél évben új parancsnokot
választanak, hogy ne legyen féltékenykedés. Amióta Ramanov parancsol, úgy viselkedik mint egy
zsarnok, ezért hívjuk mindannyian cárnak – és persze a neve miatt is. De ez maradjon csak
köztünk, rendben? Ilyen tekintetben még kevésbé érti a tréfát.

– Miért, mi van a nevével? – csodálkozott Ben.

– Nem tudod? Mit tanultok ti, fiatalok manapság az iskolában? A Romanovok voltak az utolsó
orosz cárok.

– És ő a rokonuk?

– Őt Ramanovnak hívják, nem Romanovnak – hangsúlyozta Gerrit. – De igencsak rossz néven

veszi a nevével való tréfálkozást. Nem vagy éhes?

Bennek kissé nehezére esett a gyors témaváltás, de gyomra hamarabb reagált, mint ő, és egy
hangos korgással válaszolt. Ben számára ez megint kínos volt, de Gerrit csak mosolygott rajta.

– Akkor nyomás! – elindult az ajtó felé, majd felhúzott szemöldökkel bámult a mozdulatlanul
maradt fiúra. – Mire vársz?

– Azt hittem...

– Hogy bent kell maradnod? – Gerrit megrázta a fejét. – De miért?

– Hát azt hittem, hogy Ramanov...

– Be akar zárni, mi? Miért akarna? Lehet, hogy iszonyú dühös volt rád, s őt még mindig az, és
nem is csodálkoznék, ha vissza akarna vágni neked, de miért akarna bezárni?

– Mondjuk, mert elszaladhatnék.

– Elszaladnál? – ismételte meg Gerrit. – És mégis hová? – Ben erre már nem válaszolt, csak
csodálkozva pislogott a férfira. – Na, látod! – mondta a zsoldos. – És most gyere. Beavatlak a
nobel cuisine rejtelmeibe. Remélem, kedveled a dobozos kaját.

– Akkor te nem is azért vagy itt, hogy engem őrizz? – kérdezte Ben a gangra érve.

Gerrit nevetett.
– Egy kicsit túl sokat képzelsz magadról. Nem, én azért jöttem, hogy elvigyelek enni..., és mert
Ramanov megkért, hogy tartsalak szemmel.

– Tessék? – Ben megtorpant, de nem azért, mert annyira meglepte Gerrit kijelentése
(természetesen egyáltalán nem lepte meg), hanem hogy bepillantson Sasha szobájába. Zárva
volt, és érdekes módon nem voltak előtte pókok sem.

– Tréfát félretéve, tényleg megkért arra, hogy feltűnés nélkül kifaggassalak – felelte Gerrit,
miután gyorsan végigpásztázta a környéket, és kiváltképpen a mennyezetet. – De ne izgulj,
sosem bírtam a fickót. Ezenkívül nehezen tűröm, ha spiclinek használnak.

– Azt hittem, jól megfizet benneteket.

– Igen, azért, hogy gondoskodjunk a biztonságról, de nem azért, hogy kémkedjünk. – Gerrit
türelmetlenül intett egyet, mire Ben továbblépett, majd megint megállt Sasha ajtaja előtt.

– Na, jó, nézd meg, hogy ott van-e még – mondta Gerrit. – Nem árullak el.

A férfi túlzott bízalmaskodása lassan kezdett Ben idegeire menni, de ennek ellenére megfordult,
és az ajtóhoz lépve, kopogás nélkül lenyomta a kilincset. Sasha ugyanabban a testtartásban aludt
a megvilágított helyiségben, ahogy eddig. Mintha nem is mozdult volna azóta, hogy látta, bár az
eddig rózsaszínű hálóinge helyett most fehéret viselt.

Ben közelebb lépett, fölé hajolt, és figyelmesen megvizsgálta az arcát.

Ha csak tettette az alvást, akkor kiváló színész volt.

– Igazán gyönyörű lány – szólalt meg mögötte Gerrit. Nem csak Ben engedélye nélkül sétált be a
szobába, de ráadásul teljesen hangtalanul.

Ben dühös pillantást vetve rá szemével felszólította a szoba elhagyására, majd amilyen halkan
csak tudta, becsukta maga mögött az ajtót.

– Igen, valóban az – sziszegte, miután néhány lépéssel távolabb kerültek; sőt szinte még mindig
suttogott. – De ennek ellenére ő...

– Tudom ki ő – vágott a szavába Gerrit. – És azt is tudom, mi ő. Hé – semmi okod a

féltékenykedésre, cowboy! Van barátnőm.

– Tényleg? – kérdezte a fiú hűvösen.

– Az egység tagja, ezenkívül háromdanos tékvandós. Alaposan átrendezné a csontjaimat, ha csak

ránéznék egy másik nőre. Sasha ezenkívül úgyis túl fiatal hozzám.

Ben nem volt teljesen biztos benne, hogy Gerrit csak át akarja verni, vagy egyszerűen tökfej,
vagy ezzel a rafinált módszerrel próbált közelebb férkőzni hozzá és elnyerni a bizalmát. Már azt
sem tudta, melyik lehetőségnek adott volna elsőbbséget.
– Nem a csajom, ha erre gondolsz.

Gerrit bólintott.

– Nem is lenne túl sok értelme. Mondtam már: tudom, ki ő. Mindenki tudja itt.

Ben nem igazán értette, de utána eszébe jutott hogyan reagált Van Staaten Sasha nevére.

– Miért?

Gerrit csodálkozó pillantást vetett rá.

– Te nem is tudod?

– Különben megkérdezném? – válaszolta Ben barátságtalanul, majd megvonta a vállát. – Schulz

kapitány mesélte még, hogy ismer néhány embert innen.

– Még szép, hogy ismer! Iljics cár az apósa.

– Mi?? – kérdezte Ben.

Gerrit őszintén meglepettnek tűnt, majd hevesen bólogatott.

– A kis barátnőd Ramanov professzor unokája.

LEGALÁBB MOST MÁR ÉRTETTE, miért olyan ellenséges vele – és édesapjával – Ramanov. Nem
mintha egyet is értett volna vele, de nem Ramanov az első nagypapa, aki kivont karddal óvja
unokáját, és mindenkinek, aki öt méternél is közelebb merészkedik, nekitámad.

Ebben a tekintetben Schulz sem volt különb, de Ramanov karaktere és hatalma... ezek után hálát
adhat az égnek, amiért nem kötözték ki és hagyták magára egy szál alsónadrágban kint a hóban.

Legalább az étel ízlett neki. Gerrit borús jövendölését valószínűleg csupán viccnek szánta, vagy
talán kicsit elkényeztetett volt a zsoldos –, noha a beharangozott dobozos ennivaló
mikrohullámúban készült, mégis olyan minőségű, hogy jó néhány étterem elbújhatna mögötte.

Ráadásul a férfi bajtársai sem voltak olyan antipatikusak, mint amilyennek a fiú gondolta őket.
Gerrit végigvezette a bázis elhagyatottnak tűnő folyosóin, majd beinvitálta az általa csak
étkezőnek titulált terembe. Az egész egy egyszerű, ablak nélküli, szürke kis kocka volt, benne egy
beépített konyhával és néhány bútorral, amelyekben csupán két dolog volt közös: kivétel nélkül
olcsók és műanyagok voltak. A konyhapulton éktelen rendetlenség uralkodott, tele volt koszos
és tiszta edényekkel, feltépett élelmiszercsomagokkal, evőeszközökkel, illetve különféle konyhai
gépekkel. A konyha berendezését három asztal és egy garnitúra hozzá illő műanyag szék alkotta.
Az állomás többi részéhez (és a szobájához) képest szinte már hideg volt odabent. A
klímaberendezés teljes gőzzel dolgozott, és annak ellenére, hogy nem volt ablak, rettenetes
huzat járta át a helyiséget.

Harry maradék csapata egy zárt kantinban ücsörgött – Ben négy férfit és két nőt számolt,
mindannyian körülbelül húsz és harminc év között lehettek. Bár szinte valamennyien bólintással
vagy egy halvány mosollyal köszöntették, érezhető volt a csapaton uralkodó nem túl vidám,
mondhatni levert hangulat. Ben először magára vette a fogadtatást; főleg a Ramanovval történt
találkozás után, de hamar rájött, hogy valójában egész más oka volt. Elvégre ezek a
fiatalemberek és nők elveszítették bajtársaik több mint felét, akik közül többen valószínűleg a
barátaik is voltak. Nem várhatta, hogy úgy viselkedjenek, mintha nem történt volna semmi.

És ő?

Elvégre ő is éppen most veszített el valakit, aki ráadásul sokkal közelebb állt hozzá, mint egy
barát, mégpedig az édesanyja. De hiába kereste magában a fájdalom és a szomorúság érzetét.
Ott motoszkált benne ugyan a veszteség bizonytalan érzése, de valahogy nem akarta komolyan
venni, sőt valahol azt érezte, alaptalan.

Nem kellett ahhoz egy pszichológus fiának lenni, hogy tudja, ezzel csak önmagát akarja becsapni.
Talán anyjának halála olyannyira megrémisztette, hogy nem volt képes szembenézni vele.
Elvégre végig kellett néznie, amint meghal; és belátni, hogy soha többet nem jön vissza.

Ennek ellenére valahol mélyen ott volt benne az érzés – nem, a tudat! –, hogy még mindig él.

Gerrit mintha csak belelátott volna a gondolataiba, váratlanul megszólalt.

– Őszintén sajnálom, ami az édesanyáddal történt. Borzasztó lehet így elveszíteni valakit.

Ben leeresztette a villáját, és meredten a férfit bámulva azon törte a fejét, hogy arcon zúdítsa-e
a tányérjával vagy sem. A hangjában hamisan csengett az együttérzés.

Természetesen nem tette meg, mire Gerrit ugyanazzal a szinte kárörvendő hangsúllyal folytatta.

– Úgy értem, ott voltál, nem igaz? Végignézted.

Ben bólintott. Még mindig nem szólt egy szót sem, de szeme sarkából jól látta, hogy mindenki
ránézett. Hirtelen minden elhallgatott. A zümmögő klímaberendezést kivéve olyan csönd volt,
hogy még azt a hírhedt leeső gombostűt is hallani lehetett volna.

– És... Harry? – kérdezte végül Gerrit.

– Mi van vele? – kérdezett vissza Ben halkan. – Ő is ott volt. A karjában tartotta édesanyámat, ha
pontosan tudni akarod. Együtt zuhantak bele abba a sziklahasadékba – hallhatóan beszívta a
levegőt. – De nem az ő hibája volt. Ne félj, nem hányom a parancsnokotok szemére.

Egy percre már azt hitte, túllőtt a célon, mivel Gerrit nem válaszolt azonnal, csak maga elé
bámult kifejezéstelen arccal. Láthatóan a többiek hangulata is megváltozott, majd Gerrit igen
komolyan megszólalt.

– Harry nem csak a parancsnokunk volt, Ben. Ő a barátunk is volt – még akkor is, ha ezt olykor
igencsak igyekezett titkolni.

Ben döbbenten nézte a férfit. A fiatal katona szavai rémesen őszintének hangzottak, ezt
komolyan érezte, ezért rögtön megbánta előző mondatait. Úgy döntött, bocsánatot kér, de
Gerrit alig láthatóan megrázta a fejét, amiből rájött, hogy felesleges.

– Ha azt akarod tudni, hogy bátor volt-e, arra nem tudok válaszolni – szólt Ben halkan. – Nélküle
valószínűleg senki sem jutott volna le a hajóról, ő pedig akkor halt meg, amikor anyámat
próbálta megmenteni. Ennyi elég?

Gerrit megint ugyanolyan furcsán nézett a fiúra, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán,
és bólintott.

– Szóval te azt hiszed, hogy itt valamiféle becsületérzésről van szó, mi? – kérdezte olyan
hangsúllyal, amely kissé lágyította kemény szavait. – Nagyon is tévedsz. Bár katonák vagyunk,
mégsem egy hongkongi filmből léptünk elő. Egyikünk sem akar meghalni. Harry a barátunk volt.

– Sajnálom – motyogta Ben. – De akkor is ez az igazság. Harry nélkül nem lennék itt. És ugyanúgy
a többiek nélkül sem.

Gerrit kérdőn nézett rá.

– Tom. Úgy emlékszem, Tomnak hívták. Ő a Princessen maradt, mert megsebesült.

– Harry magára hagyta? – avatkozott közbe egy fiatal nő.

Ben vadul rázta a fejét.

– Az ő döntése volt. Nem tudott járni. Harry a hátára akarta venni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy
hagyjuk ott. Ő... ő biztosította számunkra az utat. Nélküle már néhány lépés után elkaptak volna
a szörnyetegek.

– Tom kiváló lövész – helyeselt a sötét hajú nő, majd hirtelen elkomorult az arca. – Volt –
helyesbített.

– Ja, de sajnos nem eléggé – fűzte hozzá egy másik katona.

A sötét hajú arca egyre komorabbá vált, már szinte fortyogott, majd egy széles arcú, rossz fogú
fekete hajú férfi felé fordult. Mielőtt azonban válaszolhatott volna erre a – Ben szerint is –
felesleges véleményre, Gerrit a magasba emelte a kezét.

– Ez nem a megfelelő pillanat erre – mondta szigorúan.

– Ráadásul nem is igaz – tette hozzá Ben. – Akkor történt, amikor már réges-rég lőtávolságon
kívül voltunk. Előtte számtalan bestiát elintézett, még mielőtt közel kerültek volna hozzánk.

Ez persze nem volt teljesen igaz, de úgy érezte, a halott katona megérdemli ezt az apró
hazugságot, hiszen a segítsége nélkül tényleg nem sikerült volna elmenekülniük a
jégszörnyetegek elől.

A sötét hajú egy meleg és hálás pillantást vetett rá, majd Gerrit egy mozdulattal felszólította a
folytatásra.

– Nincs már nagyon mit mesélni – mondta Ben megvonva a vállát. – A viharban szem elől
veszítettük egymást, és akkor estem Sashával a sziklahasadékba, ahol ránk találtatok.

Biztos volt benne, hogy Gerrit kijavítja vagy legalább megjegyzi, hogy a sziklahasadék valójában
csak egy sima mélyedés volt a hóban, de a katona csak várakozón nézett rá. Végül másodszorra
is megvonta a vállát.

– Ennyi. A történet további részét már ismered.

Gerrit szörnyen csalódottan festett, amit nem is próbált titkolni.

Láthatóan valami egészen mást várt, ugyan Bennek fogalma sem volt arról, hogy mit.

A sötét hajú nő közelebb húzva a székét Gerrit mellé ült.

– Miért nem meséled el, hogy mi történt a hajón, miután eljöttünk?

Ben kérdő pillantást vetett Gerritre. Nem is mondta még el? A zsoldos egyáltalán nem reagált,
így tehát Ben gyorsan összefoglalta, mi történt Harry csapatának távozása és a Princessről való
pánikhangulatú szabadulás között. Se a sötét hajú nő, sem pedig a többi zsoldos nem szakította
félbe, de nem kellett rájuk néznie ahhoz, hogy tudja, mit gondolnak a történetről. Hiszen saját
maga hallotta.

– Ez abszolút nevetséges – vágta rá azonnal a hibás fogú férfi, amint Ben befejezte a
mondandóját. – A kölyök csak át akar verni minket.

– Fogd be, Tooth – szólt Gerrit. Rá sem nézett, hanem továbbra is figyelmesen fürkészte Bent;
mindenesetre egy csepp gyanú nélkül. Ben is hiába keresett némi gúnyt vagy haragot a
szemében, nem talált.

– Tudom jól, hogyan hangzik – mondta Ben megtörve az immár kínos csendet.
– Rendben – felelte Tooth –, ezek szerint nem kell felvilágosítanunk róla.

– De hiszen ti is ott voltatok! – tiltakozott Ben. – Láttátok a hajót! És láttátok, ahogy kihúztunk
egy olyan... lényt a vízből.

– Persze, egy furcsa védőruhába bújt férfit, naná – szólt Tooth lekicsinylőn.

– Aki állítólag nyomtalanul eltűnt az őrzött és bezárt szobából – fűzte hozzá a sötét hajú nő,
miközben igencsak elgondolkodó arcot vágott.

Tooth hangos nevetésbe kezdett.

– Ja! Gondolom, elpárolgott!

– És, ha tényleg így volt? – kérdezte Ben. – Én szemtől szemben álltam ezekkel az izékkel! Egytől
egyig mind jégből vannak.

– Ja, persze – hőzöngött Tooth. – És ha rájuk vágunk kalapáccsal, akkor jégkocka lesz belőlük.
Remélem, lesz nálunk elég kóla és whisky, ha jönnek. Kár lenne az egész cuccért!

Az általános kacaj szerencsére elmaradt. Gerrit egy pillanatra dühös pillantást vetett rá, majd
Benhez fordult.

– És szerinted most errefelé tartanak?

Bár Ben egy bólintás és egy szomorú vállrándítás egyvelegével válaszolt, valójában nem hitte –
hanem tudta. Érezte, sőt Sasha elmondta neki, hogy így volt. Egyelőre óvakodott attól, hogy
hangosan kimondja; már csak azért is, mert maga előtt látta, ahogy a fogkrémreklámba illő
barátja reagálna rá...

– Ez igencsak őrült történet – szólalt meg Gerrit végül.

– Áhh – fűzte hozzá Tooth gúnyosan.

– Egyébként pedig – folytatta a zsoldos közömbösen –, mindannyian pontosan tudjuk, hogy

Ramanov rengeteget elhallgatott előlünk.

Ben ösztönösen a plafonra kapta a tekintetét, mire Gerrit azonnal kuncogni kezdett.

– Csigavér. Csúf Testvér nem figyel minket ebben a pillanatban. – Majd rátette kezét a sötét hajú
nőre és megölelte. – Tahia egészen ügyes a szabotázst illetően, méghozzá úgy, hogy senki se
vegye észre.

Ben értetlenül nézett rá, mire a fiatal nő megszólalt.

– I. Iljics cár éppen egy háromórás szalagot kémlel. Előfordulhat, hogy egy idő után feltűnik neki,
hogy már harmadszorra iszom ugyanazt a kávét, de nem hiszem.
– Tényleg jó az ilyen dolgokban – fűzte hozzá Gerrit. Tooth rosszallóan sóhajtott egyet, de
mindenesetre tartózkodott a megjegyzésektől.

Ben értette, de nem igazán fogta fel a dolgot.

– Úgy értitek, ti... kikapcsoltátok a megfigyelőberendezést?

– Kicseleztük – helyesbített Gerrit.

– De minek? – kérdezte Ben.

– Talán, mert nem csípjük, ha kémkednek utánunk – mondta Tooth.

– Itt nem stimmel valami – szólt Gerrit komolyan. – Csak nem tudom, hogy mi. Ez nem egy
szokványos kutatóállomás. – Majd töprengve oldalra hajtotta a fejét. – Az a pince, ahol voltál...
hogy is nézett ki pontosan?

Ben úgy nézett, mintha villámcsapás érte volna.

– De én azt hittem, ti hoztatok...

– Ki onnan? – Gerrit megrázta a fejét. – Isten ments! A cár nem enged be ilyen kis egyszerű
katonákat a szentélyébe! Már attól is gutaütést kapott volna, ha felajánlom neki a segítségünket.

– Mi van odalent? – kérdezte Tahia.

– Valami... laborféle – válaszolta Ben habozva. – Túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy jobban
körülnézzek. De valamiféle labor..., azt hiszem.

– Akkor már csak az a kérdés, mi az a titkos kísérlet, nem igaz? – kérdezte Tooth, miközben úgy
nézett Benre, mintha ő tehetne az egészről.

Ben mostanra teljesen összezavarodott. Nagyon is megértette a zsoldos haragját. Neki sem
tetszett a gondolat, hogy lépten-nyomon figyelik, de volt ott még valami más is.

– Igazán érdekesek ezek a pókok – kezdett bele Gerrit elgondolkodva. – Azt mondtad, már a
hajón is gondod akadt velük, ugye?

Megint összenézett a nővel, ami csak még jobban megerősítette Bent abban, hogy volt még
valami, amiről nem tudott.

– Az egy kicsit túlzás, hogy gondom akadt velük. Csak feltűnt, hogy elég sok van belőlük a
fedélzeten.

– Pókok mindenütt vannak – szólalt meg egy másik zsoldos.

– Itt? Az Antarktiszon?
– Csodálkoznál, ha tudnád, hol bujkálnak ezek a bestiák. A legmagasabb hegyekben, a kiszáradt
sivatagokban... még a tengerfenéken is.

– Együtt a harmincméteres tintahalakkal – tette hozzá Tooth vigyorogva; természetesen célzás

volt a Ben által elmesélt légpárnás hajót ért polipos támadásra. A fiú tudomást sem vett róla.

– Még egy olyan luxusgőzösön is, ahol a vendégek egy halom pénzt fizetnek az útra?

Tooth egy talán még kárörvendőbb válaszra készült, de Gerrit egy gyors mozdulattal azonnal
csendre intette, majd ugyanazzal a mozdulattal felkérte Bent, hogy kövesse. A fiú
engedelmeskedett, de olyan értetlen arcot vágott, hogy a zsoldos szükségét látta egy bővebb
magyarázatnak is.

– Szeretnék mutatni neked valamit. Nincs messze. – Ben szófogadóan meg akarta kerülni a
székét, de a férfi az ellenkező irányba, azaz a zsoldosok felé irányította. – Szükséged lesz valami
melegebbre – mondta, ránézett a fiú kitaposott és enyhén túlméretezett tornacipőjére, és
hozzátette. – És másik cipőre is.

Tahia is felállt, majd visszatért egy robusztus külsejű laptoppal a kezében. Felnyitotta, és
bekapcsolta a készüléket. Ben nyomatékosan kérdő arcot vágott, de a nő mit sem törődve vele,
gyorsan nyomkodni kezdte a billentyűzetet. Időközben egy másik katona meleg kabátot és egy
pár nehéz, vastag bélésű fehér csizmát hozott neki. Gerrit egy szót sem szólt, de az arcára kiülő
meglepettség nem kerülhette el Ben figyelmét, amint a férfi meglátta a fiú teljesen begyógyult
lábujjait.

– Ramanov nem lesz ideges, ha így sétálgatok a bázisban? – kérdezte, miközben óvatosan
belebújt a csizmájába. Csodálkozva látta, hogy kitűnően passzolnak rá, mintha szabályosan
ráöntötték volna.

– Ha egyáltalán észreveszi – mondta Tahia anélkül, hogy felnézett volna a laptopjáról. Ujjai olyan
gyorsan suhantak végig a billentyűzeten, hogy Ben alig győzte követni a mozdulatot.

– Az egész berendezést ki akarod kapcsolni? – kérdezősködött Ben. Ez biztosan feltűnik

Ramanovnak!

– Elvileg nem lenne probléma – válaszolta a nő –, de azt valószínűleg észrevenné – megrázva a

fejét, felemelte tekintetét a monitorról, és Gerritre nézett. – A keleti folyosón menjetek. Addig
lejátszok neki egy ötperces felvételt. Azalatt biztosan eléritek az ajtót.

Ben izgatottan megkerülte az asztalt, majd a monitorra nézve elcsodálkozott. Egy kettéosztott
képet látott maga előtt: bal oldala egy szürke műanyaggal bevont üres folyosót mutatott –
valószínűleg a déli gangot, amiről Tahia beszélt –, jobb oldala pedig az állomás központját
ábrázolta, melyet feltehetően egy plafonon csüngő kamera vett fel. A képen Ramanov is jelen
volt, miközben éppen vadul gesztikulálva társalgott az egyik Ben által még nem ismert, sötét
hajú férfival. A képnek nem volt hangja, de nem is volt szükség rá ahhoz, hogy Ben rájöjjön, nem
éppen barátságos beszélgetésről volt szó: Ramanov nem azok közé az emberek közé tartozott,
akiknek szüntelenül jó kedvük van.

– Be tudtok menni az egész rendszerbe – mondta elismerően.

– Nem csak tönkretenni tudok dolgokat – mosolygott Tahia. – Bár be kell ismernem, az a
kedvenc szórakozásom. Ez a probléma a technikával, tudod? Igazán hasznos lehet, de ahogy
megjelenik valaki, aki jobban ért hozzá, pillanatok alatt ellened fordíthatja. Ha akarnám,
felvehetném I. Iljics cárt a vécén is, és elküldhetném az állomás összes gépének..., de ilyen
rosszaságot azért nem teszünk.

– Mi nem – kuncogott Tooth. – De te?

Tahia mélyen felháborodott arcot vágott, ugyanakkor igen elgondolkodóan is festett – talán nem
is rossz ötletet adott neki a zsoldos.

– Elég legyen! – szólt Gerrit szigorúan. – Kész vagy már?

Ben gyorsan összehúzta kabátját, bólintott egyet, majd újra Tahiához fordult.

– Hol van az apám? – A nő olyan gyorsan rákattintott laptopja billentyűzetére, mintha előre
sejtette volna a kérdést. A jobb képernyő immár nem Ramanov tróntermét mutatta, hanem a
bázis betegszobáját. Hasonlított a Princessére, de jóval nagyobb és Ben meglepetésére
ugyanolyan modern is volt. Van Staaten doktor és édesapja egy kicsi asztalnál ücsörögtek és
beszélgettek. A képnek itt sem volt hangja, de Ben valami... bizalmasat vélt felfedezni köztük.
Valamit, ami kissé beléhasított.

– Készen vagy már? – kérdezte Gerrit.

Ben gyorsan búcsút vett a látványtól, és az ajtóhoz indult.

Időközben a zsoldos is magára öltött egy fehér sarki ruhát, sőt még a fegyverét is a vállára
akasztotta – már csak megszokásból is. Legalábbis Ben azt remélte.

– Hová megyünk? – kérdezte, miután elhagyva az étkezőt, a teljesen kihalt folyosón sétáltak.

Gerrit válaszolni készült, majd hirtelen a magasba emelte a kezét. Egy másodpercig figyelmesen
hallgatott. Gyorsan kinyitotta az egyik legközelebbi ajtót, durván belökte Bent a mögötte lévő
koromsötét szobába, majd bezárta maga mögött az ajtót. Alig csukta be, máris hangos léptek
szűrődtek be a folyosóról.

Miután újra kimerészkedtek a gangra, Ben akkor vette észre a Gerrit jobb fülében lévő hússzínű
kis gombot.

– Tahia? – kérdezte.

Gerrit bólintott.
– Mindenkinek szüksége van őrangyalra.

– Főleg, ha ilyen csinos – tette hozzá Ben. – A barátnőd?

– Igen. De akkor is vigyázna ránk, ha nem volna az. Még Tooth is megtenné.

– Tooth – Ben megrázta a fejét. – Ez nem az igazi neve, ugye?

Gerrit nevetni kezdett.

– Nem. De már olyan régóta így hívjuk, hogy már nem is emlékszünk az igazi nevére.

– A rossz fogai miatt?

– Állítólag az utolsó fogkeféjét még a tejfogaival együtt ásta el a kertben. Ő a mi titkos

fegyverünk. Ha már semmi sem segít, őt küldjük előre. A szájszaga még a legerősebb elefántot is
földre teríti.

Elfordultak balra, majd egy hosszú, elhagyatott folyosón végigsétálva beléptek egy ajtón, ami
szintén egy elhagyatott folyosóra vezetett. Bennek feltűnt egy hang, amit eddig még nem vett
észre: egy vibráló zümmögés, amely nem egy bizonyos irányból jött, és valahogy inkább érezni
lehetett, mint hallani. Rá is kérdezett Gerritnél.

– Ez csak a szél. Az állomás remekül izolált, de nemsokára kint vagyunk. – Egy ajtóra bökött a
gang végén. Ben még a nagy távolság ellenére is látta, hogy bár színe szintén szürke volt, fémből
készült és olyan masszív, mint a pincében lévő laborokba vezető ajtók. Zöldes fény világított
felette. Újra feltűnt neki a csend, eltekintve a vihar méhekhez hasonló zümmögésétől.

– Elég nagy állomás ilyen kevés embernek – jegyezte meg.

– Vagy talán túl kevés az ember egy ilyen nagy állomáshoz képest – mondta Gerrit. – Még
összesen egy tucat emberrel sem találkoztunk errefelé eddig, beleszámolva a cárt és Van
Staatent. Pedig legalább negyven ember számára van férőhely. És nem is tűnnek kifejezetten
elhagyatottnak.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

– Semmit. Csak különösnek találom, ennyi az egész. – Gerrit megvonta a vállát, és bár Ben nem
rá nézett, mégis érezte, hogy a katona tekintete hirtelen túl figyelmessé vált. – Tudod, lassan
már azt kérdezzük magunktól, minek is vagyunk itt.

Úgy tűnt, a zsoldos választ várt közvetett kérdésére, de Ben nem szolgálhatott vele. Némán
folytatták hát az ajtóhoz tartó útjukat.

Gerrit nyitás helyett mutatóujjával megérintette a fülében lévő apró gombot, és belekérdezett a
semmibe.
– A riasztó ki van kapcsolva?

Egy másodperc múlva fémes recsegést hallott, és az ajtó feletti fény zöldből pirosra váltott.

– Riasztó? – kérdezte Ben csodálkozva.

– Amint kinyílik az ajtó, megszólal Ramanovnál egy sziréna – válaszolta Gerrit. – I. Iljics cár
nyilván fél a betörőktől. – Felhajtotta fehér kabátjának kapucniját, majd jelzett Bennek, hogy
kövesse példáját. Csak azután nyitotta ki az ajtót, hogy a fiú szót fogadott. Ehhez azonban teljes
erejére szüksége volt. Ben megfeszítette minden izmát, és felkészült a gyilkos hideg és a viharos
szélroham támadására, de érdekes módon semmi sem történt. Az ajtó mögött nem az Antarktisz
pusztasága, csupán egy apró (szürke) kamra, egy úgynevezett zsilip várt rájuk. Mindenesetre
érezhetően hűvösebb lett, amint beléptek, és Gerrit ugyanolyan nehézkesen becsukta maga
mögött az ajtót.

Amikor a zsoldos kinyitotta a külső ajtót, egy csapásra olyan hideg lett, hogy Ben ösztönösen
levegő után kapkodott – ami nem volt túlságosan jó ötlet, hiszen a levegő nemhogy hideg, de
jeges volt. A második belégzés előtt oltalmazva a szája elé emelte a kezét, amitől legalább úgy
érezte, hogy segít.

Gerrit halványan mosolygott, kabátja alól elővarázsolt egy fekete lélegeztetőmaszkot, és

felvette. Ben ellesve példáját, szintén egy maszk után kutatott kabátja alatt, de hiába. Rendben,
akkor kénytelen lesz a kesztyűjével megelégedni.

Bezárták maguk mögött a zsilipet, de még mindig nem léptek ki végérvényesen a szabadba,
hanem egy hatalmas, rikító narancsszínű műanyagból lévő kupola alatt találták magukat.

– Ez csupán a szél ellen van – tört elő Gerrit tompja hangja a maszk alól. – Ha a vihar védelem
nélkül érné a bázist, elviselhetetlen lenne a zaj, és rövid időn belül kihűlne az állomás.

Ez roppant érdekes információ volt, de Gerrit feltehetően nem ezért hozta ki ide. Ben jelenlegi
tudásvágya ki is merült ennyiben. Noha még egy percet sem töltöttek a szabadban, rettenetesen
fázott.

Ennek ellenére szó nélkül menetelt tovább, Gerrit pedig felzárkózott hozzá, majd le is hagyta.
Nem sietett különösebben, mégis olyan tempót diktált, hogy Bennek igencsak igyekeznie kellett,
ha utol akarta érni. Bizonyára mielőbb vissza akart érni az állomásra, nehogy feltűnjön
Ramanovnak távollétük. De az is lehet, hogy egyszerűen csak fázott.

Ben a nagy sietség ellenére is körül tudott nézni. A kupolában nem volt mesterséges világítás,
azonban a narancsszínű műanyag falak nem értek le egészen a földig, kint pedig éppen nappal
volt, ezért elegendő fény szűrődött befelé. Ben valami kevésbé látványos dolgot fedezett fel a
zavaros fényben: nem messze a bejárattól egy kékre festett szeméttároló, számos rozsdás hordó
és néhány stósz karton magaslott. A bejárat és az óriási szélsisak közötti üres rész szintén tele
volt mindenféle limlommal, valamint egy széles gumiláncokkal és futurisztikus üveggel körbevett
pilótafülkével felszerelt hatalmas hójáróval.

— Hová megyünk? — kérdezte Ben, mielőtt kiléptek az Antarktiszra. Szinte ordítania kellett
ahhoz, hogy túlkiabálja a szél tomboIását.

— Csak néhány lépés. De vigyázz! Amint kilépünk a kupola alól, irtózatosan hideg lesz.

Ben megspórolta a magyarázatot, miszerint jóval hosszabb időt töltött már odakint a viharban,
helyette inkább vett egy nagy levegőt, összeszorította a fogát, majd Gerritet követve kilépett az
oltalmazó sátor alól.

A zsoldos valóban nem túlzott. A hőmérséklet legalább tíz-húsz fokkal is csökkent, a szél pedig
borotvapengéhez hasonlóan vagdosta az arcát. Az égbolton tündöklő nap jóval kisebbnek
látszott, mint máskor, helyette viszont jóval vakítóbb is volt. Egy gyors pillantás is elég volt
ahhoz, hogy előcsalogassa a könnyeket a szeméből. Annak ellenére, hogy a nap éppen delelt, és
egyetlen felhő sem volt az égen, mégsem volt igazán világos.

— Nemsokára beesteledik — magyarázta Gerrit, miközben gyorsított léptekkel kissé balra

tartott. — Akkor lesz igazán kellemetlen idekint. De már meg is érkeztünk — mondta, majd
leguggolt, és egy pontra bökött. — Ezt akartam megmutatni.

— A frissen hullott havat? — viccelődött Ben, majd maga is leguggolt. Minél hamarabb
végeznek, annál hamarabb mehetnek vissza az állomásra.

Először szinte semmit sem látott, kivéve a jeges sziklákat és a friss havat, majd...

— Egy pók? — motyogta döbbenten. Az állat természetesen halott volt, és oly mértékben
belepte a hó, hogy hófehér volt.

– Te vagy itt a pókspecialista, nem igaz? – kérdezte Gerrit gúnyosan. – De ez még semmi.

Ben tekintete követte Gerrit kinyújtott mutatóujját, mire hatalmasra tárta a szemét. A halott pók
nem volt egyedül. Nem messze tőle feküdt egy második, és még egy... az elhullott pókok szinte
szabályszerű nyomot alkottak a hóban. Ben összerezzent.

– Gondolom, ebből a sziklahasadékból jöttek ki – mondta Gerrit. – Úgy tűnik, valami igencsak
kikergette őket a rejtekhelyükről, és aztán gyorsan megfagytak.

Felállt, majd két lépés után újra leguggolt, és elővett egy zseblámpát, amelynek fényét
egyenesen lefelé irányította. Ben csak most vette észre a Gerrit lába előtt lévő tenyérnyi széles
rést – és a körülötte fekvő legalább harminc-negyven darab halálra fagyott pókot.

– Húha, elég mélynek tűnik – mondta Gerrit. – Túl szűk a lyuk, nem látni semmit, de biztos
vagyok benne, hogy van odalent egy melegebb barlang is – egy barlang tele hatalmas és bizarr...
valamikkel, kőből és kővé dermedt időből származó gigantikus lényekkel, amelyek emlékekből és
mindent elsöprő utálatból állnak.

– Lent biztos elég meleg van ahhoz, hogy életben maradjanak, de valami mégis kikergette onnan
őket. Szerinted mi a fene lehet az, Ben?

Ben hamar elhessegette szörnyű látomását, majd megvonta a vállát: álmának ijesztő képei
lassan, de visszahúzódtak, azonban amit helyettük látott, sem volt sokkal kellemesebb. Gyomra
egyre jobban lázadozott, amint Gerrit végigpásztázta zseblámpájával a sziklát szőnyegként
bevonó póktetemeket. Nem is több tucat, hanem inkább több száz jéggé fagyott pók hevert ott.
Legtöbbjük egészen apró volt, de látott köztük néhány kifejezetten óriási példányt is. Bennek
eddig semmi problémája nem volt a pókokkal vagy az egyéb rovarokkal, de ezt a látványt még ő
is sokallta.

– Te jó ég! – kiáltott fel Gerrit. – Láttál már ilyen förtelmes dögöt? – mondta, miközben a
zseblámpával egyenesen a hasadékba világított. Másik kezével lenyúlt a résbe, és előhúzott egy
halott pókot. Ennek már a puszta látványától is felfordult Ben gyomra. Teste akkora volt, mint
egy golflabda, ha pedig nem húzta volna görcsösen maga alá lábait, akkora lett volna, mint egy
erős férfikéz.

Ben nem csupán hatalmas méretétől nem bírt ránézni. Valahogy valami... nagyon nem volt
rendben.

– Ezt a kis szépséget magunkkal visszük – szólt Gerrit gúnyosan. – Nagyon kíváncsi vagyok, hogy
mit szól majd Ramanov. Vajon még mindig azt állítja, hogy itt nincsenek pókok?

Beletuszkolta a halott pókot egy nejlonzacskóba, elővett egy digitális kamerát, és gyorsan
készített néhány fotót. Végül kihúzta magát, és a bázisra bökött.

– Gyere! Menjünk vissza!

8

ANNAK ELLENÉRE, HOGY csak rövid időt töltöttek odakint, Ben úgy érezte a kegyetlen hideg
után, hogy megfullad a bázison. Félúton az étkező felé levette magáról a kabátját és a vállára
tette, sőt legszívesebben még bélelt csizmájától is azonnal megszabadult volna, amit rögtön meg
is tett, ahogy visszaértek a kantinba.

Mire felvette a kitaposott tornacipőjét, már Gerrit is lehámozta magáról a sarki egyenruháját,
majd hangos csörömpölés kíséretében helyet csinált az egyik asztalon. Tahia egy gyors
mozdulattal biztos helyre menekítette a még mindig az állomás folyosóit mutogató laptopját,
miközben a többiek kíváncsian közelebb húzódtak.

– Hoztunk nektek valamit – jelentette be Gerrit eltúlzott lelkesedéssel. Megvárta, míg mindenki
rá figyel, fehér termokabátjából előhúzta a fagyasztott pókot rejtő nejlonzacskót, és körülbelül
fél méter magasból az asztalra ejtette. Olyan hangja volt, mint egy kőnek.

– Láttatok már ennél rondább dögöt? – kérdezte a társaságtól.

– Pfuj! – kiáltott fel Tahia, amikor a férfi feltépte a zacskót, és előbukkant belőle a pók teteme. A
többiek egy szót sem szólva kissé hátrébb húzódtak az asztaltól – kivéve a sötét hajú nőt, aki
korábban előadást tartott Bennek a Mount Everesten és a tengerfenéken élő pókokról –,
miközben Tooth arca lassan, de határozottan fehéredni kezdett. Bár ő is enyhén undorodó arcot
vágott, mégis közelebb hajolt, és figyelmesen vizsgálgatta az állatot.

– Ez nem csak egy rendkívülien hatalmas példány...

– ...hanem rendkívülien förtelmes is – fejezte be a mondatot Tooth.

– Igen, az is – helyeselt a bajtársa, majd mégis megrázta a fejét. – De mindenekelőtt igencsak

különös.

– Ja, biztos az – vigyorgott gúnyosan Tooth.

– Miért, neked nem tűnik fel semmi, idióta?

Tooth kissé közelebb hajolt.

– Nem, miért kéne?

– Ne csigázz már minket, Frank! – mondta Gerrit. – Mit akarsz mondani?

A zsoldos színpadias mozdulattal a pókra mutatott, majd bocsánatkérő grimasszal ugyan, mégis
leckéztető hangon így szólt Toothhoz.

– Számold csak meg a lábait, Einstein!

– He? – szólt Tooth.

– Hány lába van egy normális póknak?

– Nyolc – válaszolta Tooth. – Mit jelentsen ez?

– Ez az, nyolc – mondta Frank. – És ennek hány van?

– Tíz – felelte Tahia Tooth helyett, kissé zavartan.

Még Ben is közelebb lépett – még ha kedvetlenül is – és figyelmesen tanulmányozni kezdte a

halott állatot. Franknek igaza volt: a póknak a normális négy helyett öt pár lába volt, de ez még
mind semmi. Kint a hóban azt gondolta, a jég és a szokatlan fényviszonyok miatt van, de most
már biztosan tudta: a halott pók valóban fehér volt; méghozzá ragyogó, természetellenes fehér,
szinte fájt, amikor ránézett. Arányai valahogy teljesen eltolódtak – semmilyen ismert
kategóriába nem sorolható. Borzasztó volt. Félelmet keltő.

– Még sosem láttam ilyen állatot – motyogta Frank. – Úgy értem: nem vagyok specialista, ami a
rovarokat illeti, de nézzétek meg a szemét.

– Mi van vele? – kérdezte Gerrit.

– Valahogy nem rovarszemek. És nézzétek a potrohát! Hatalmasak ezek a pókmirigyek.

– Ez igazán izgalmas – mondta Gerrit –, de miért is jó ez nekünk?

Senki sem válaszolt, mire Tahia hirtelen oldalra dőlt, és előhúzott csizmaszárából egy kést. A
penge csúcsával megérintette a halott pókot.

– Figyeljetek csak ide, ez nektek fel sem tűnik?

– Micsoda? – kérdezett vissza Gerrit.

Tahia megmozdította a kést, és levágta az egyik begörbített póklábat.

– Hé! – tiltakozott Gerrit. – Mit művelsz?

Tahia letette a kést, felkapta a levágott lábacskát, és két kisebb részre törte. Erre már nem csak
Ben szeme kerekedett ki.
– Jég – szólalt meg Tahia. – Ez nem is halott. Ez az egész átkozott valami színtiszta jégből van.

Egy pillanatra néma csend lett, és mindenki mozdulatlanul bámult a póknak vélt valamire. Ben is
közelebb húzódott, bár még mindig nehezére esett ránézni a förtelmes teremtményre. Miután
leküzdötte undorát, és lenyelte a torkát szorító hatalmas gombócot, feltűnt neki még néhány
szokatlan dolog. A Tahia tenyerén fekvő két lábdarabka kétségkívül jégből volt. Ahogy
megérintette meleg bőrét, azonnal elkezdett olvadni. Hihetetlenül igazinak tűnt. Minden egyes
apró szőröcske a helyén volt, sőt a törés helyén még az izomrostok, az inak és a szétszakadt
véredények is látszottak.

– De hiszen ez... lehetetlen – dadogta Gerrit. – Úgy értem, ki... ki képes ilyet létrehozni? És főleg,
miért?

– Honnan veszed, hogy valaki létrehozta? – kérdezte Ben.

Néhány másodpercig senki sem szólt egy szót sem, mindenki csak bámult rá, majd Tooth
gúnyosan nevetve megszólalt.

– Ja, persze, akárcsak a jégszörnyetegeid, nem igaz?

Senki sem csatlakozott hozzá, mire pár másodperc múlva Tahia törte meg a csendet.

– Már kezd olvadni.

– Nahát! – sziszegte Tooth. – Úgy tudtam, ez jellemző a jégre.

– Ha nem tesszük a fagyasztóba, akkor néhány perc múlva teljesen eltűnik ez a valami – folytatta
a nő mit sem törődve a megjegyzésével.

– Ahogy az a férfi, akit kihalásztunk a vízből – fűzte hozzá Gerrit.

Tooth idegesen fújtatott.

– Elég legyen! Most már mindannyian bediliztetek? Tényleg azt akarjátok bemesélni nekem,
hogy kísértetek járnak errefelé, és egy gonosz boszorka jéggé változtatta ezt a dögöt és a
Princess összes utasát is?

Ben szívesen válaszolt volna valamit, de Gerrit megelőzte.

– Persze hogy nem. Biztos van rá valami más magyarázat. De valami itt nagyon nincs rendben, az
tuti. Lassan pedig ki kellene derítenünk, mi – mondta, majd dühös pillantást vetett a jégpókra. –
Tegyük a kicsit a fagyasztóba, és felteszek pár kérdést Iljics cárnak. Őszintén ajánlom neki, hogy
legyen pár válasz a tarsolyában!

Hirtelen kivágódott az ajtó, majd Ramanov és a két tudós viharzott be rajta, akikkel Ben már
találkozott. Velük volt Ben édesapja és egy ismeretlen, fehér köpenyes férfi is, kinek testalkata
olyan volt, mint egy profi bokszolóé.
– Erre mérget vehet, barátom! – fújtatott Ramanov. – Mégpedig itt, helyben és most azonnal
felteheti a kérdéseit, ezzel egy csomó pénzt megspórolhatunk! – mondta, majd odafurakodott az
asztalhoz, elhajtva az útban ácsorgó Franket. Megpróbálta Toothot is kitúrni a helyéről, de
kevesebb sikerrel: Mr. Fogkrém összekulcsolt karral, higgadt arccal és kihívó vigyorral bámult a
férfira. Ramanov dühös pillantást vetett rá, majd kelletlenül kissé oldalra húzódott, hogy
megvizsgálhassa a pókot.

– Érdekes.

– Igen, szerintünk is – mondta Gerrit. – Kint rengeteg van még belőlük. Gondolom, nem tudja,
hogy ki alkotta ezeket?

Ramanov pislogott.

– Alkotta?

– Ezek szabályos jégszobrok. Ráadásul a legjobbak, amiket valaha is láttam.

– Szobrok? – kérdezett vissza Ramanov. Már nem kifejezetten mérgesnek tűnt, inkább mintha
azon törte volna a fejét, hogy felrobbanjon-e vagy felnevessen-e a következő pillanatban. Végül
egyiket sem tette, hanem mindenféle undor nélkül megragadta a halott pókot, és magához
intette a ruhásszekrény méretű kollégáját. Egy ideig összedugták a fejüket, és egy Ben számára
abszolút ismeretlen nyelven tanácskoztak – mindenesetre nem oroszul. Ramanov óvatosan
visszahelyezte a pókot a nejlonzacskóba, és átnyújtotta a kollégájának, aki úgy tartotta a
kezében, mint egy hímes tojást.

– Ez hihetetlen! – mondta Ramanov Gerrithez fordulva. – Még soha az életben nem láttam ilyen
rendkívüli példányt. Azt mondta, odakint találták?

– És még sokkal több van belőlük – bizonygatta Gerrit. – Akármik is legyenek ezek az izék.

Ramanov mély lélegzetet vett, majd Gerritre szinte sajnálkozó, Benre pedig egyértelmű dühös
pillantást vetett.

– Hadd találjam ki, maga féleszű. Ezek szerint azt hiszi, hogy Benjamin jégszörnyetegeiről van
szó. Ugyanazok, akik a Princesst is megtámadták, igazam van?

Ben könyörgő pillantást vetett édesapjára, de ő csak elfordult a másik irányba.

– Mindenesetre egyáltalán nem normális állat – mondta Gerrit.

– Ez egy halott állat – felelte Ramanov.

– Ez a valami tetőtől talpig jégből van – szólt Tahia.

Ramanov újra nagyot és mélyet sóhajtott. Fejét rázva kivette a kettétört lábacska mindkét részét
a nő kezéből, és élvezettel szétmorzsolta őket.
– Látja ezt? Az állat megfagyott. Halálra fagyott, ha így jobban tetszik. Odakint mínusz negyven-
ötven fok is van. Legalább. Sőt éjszaka vagy viharban még hűvösebb van. Egy ilyen apró állat
másodpercek alatt megfagy. Mindene megmerevedik. A húsa, az inak, a vére... minden
másodpercek alatt jéggé fagy. És természetesen szét is törik, ha túl durván közelítünk feléjük.
Talán kicsit alaposabban kellett volna tájékozódnia a következő küldetésük helyszínéről,
kedvesem.

– És akkor mitől néz ki olyan furcsán? – kérdezte Frank. – Túl sok lába van, azonkívül...

– Talán egy torzszülött – válaszolta Ramanov vállvonogatva. – Ilyen extrém környezeti

hatásoknál ez gyakran előfordul – mondta, majd vigyorogva Gerrithez fordult. – De az is lehet,
hogy egy új faj. Ez esetben természetesen ön lesz a felfedező.

– A Déli-sarkon nincsenek pókok – makacskodott Frank.

– Csodálkozna, hogy mennyi minden van itt – vágta rá Ramanov. Hirtelen Benhez fordult, szeme
teljesen elsötétült a méregtől. – Te pedig sosem adod fel, mi? Lassan kezd elfogyni a türelmem,
fiam.

– Akkor jó – szájalt Ben. – Ugyanis az enyém is. Végre tudni akarom, mi folyik itt. És ne is
próbálja bemesélni nekem, hogy az ott egy töknormális halott pók!

Ramanov kollégája úgy őrizte azt a bizonyos nejlonzacskót, mintha a brit koronaékszerek lettek
volna benne.

– Természetesen nem! – szólt Ramanov higgadtan. – Ez egy rendkívüli példány, ahogy már
mondtam. De nyugalom, meg fogjuk vizsgálni. Ennek ellenére lassan kezd elegem lenni a
rémképeidből. Felőlem annyi őrültségen törheted a fejed, amennyin csak akarod, de nem
hagyom, hogy megőrjítsd az egész bázist – dühösen Gerrithez fordult. – Magától pedig egy
kicsikét több józanságot vártam volna. Mondja, tényleg ilyen könnyű magának bemesélni egy
egyszerű hülyeséget?

– Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg hülyeség – kezdett bele Gerrit, de Ramanov azonnal
félbeszakította.

– Hallgasson! Elegem van a tudatlanságából! Amint újra működni fog az adóvevő, gondoskodom
róla, hogy haladéktalanul leváltsák magát és az úgynevezett kollégáit – majd újra Benhez fordult.
– Te pedig menj a szobádba, és várd meg, míg eldöntöm, mi lesz veled.

Ben makacsul keresztbe vetette karját mellkasa előtt.

Ramanov sóhajtott egyet, majd szinte belenyugvó mozdulatot intézett édesapjához.

– Doktor úr, kérem.

– Ben, legyen eszed! – mondta az apja, még mindig nem a szemébe nézve. – Ne nehezítsd meg a
dolgodat. Se az enyémet.

– Magát pedig – fordult Ramanov Gerrithez –, egy óra múlva várom a központban!

Gerrit válaszolt még valamit, de Ben már nem figyelt oda. Hiába próbálta elkapni apja
pillantását. Mély keserűség lett rajta úrrá. Nem az első alkalom volt, hogy úgy érezte, édesapja
cserbenhagyta, de eddig az érzés sem volt ilyen intenzív. Eddig még sohasem fájt ennyire.
Ezúttal úgy érezte, hogy elárulta.

Rá sem nézett Gerritre és a többiekre, csak követte apját a folyosóra. Amikor becsukta maga
mögött az ajtót, olyan hangos lett odabent, hogy bár a szavakat nem értette, Ramanov
hisztérikus tónusát annál jobban.

Csak akkor vette észre, hogy nem volt egyedül édesapjával. Van Staaten ácsorgott néhány
lépésre tőlük, láthatóan zavarban volt, mert azt sem tudta, hova nyúljon vagy nézzen.

– És most? – kérdezte a fiú ellenségesen.

Apja éppen mondani készült valamit, de Van Staaten hamar leintette egy gyors mozdulattal, és
válaszolt is helyette; persze csak azután, hogy egy ideges pillantást vetett a folyosó
mennyezetére.

– Most először is bemegyünk a szobádba, és majd ott beszélgetünk. Vagy talán inkább az
enyémbe. Ott több hely van.

– Miről kellene még beszélgetnünk? – kérdezte Ben keserűen az apja felé fordulva. – Elvégre
minden tiszta, nem? Úgy értem: az előbb egyértelműen tudomásomra hoztad, hogy melyik
oldalon is állsz.

– Ez nem ilyen egyszerű, Ben – válaszolta édesapja halkan. Megpróbálta, de még mindig nem
volt elég ereje ahhoz, hogy a szemébe nézzen. – Meg tudom magyarázni, de...

– Köszi, nem szükséges – vágott a szavába Ben mérgesen. – Azt hiszem, eleget hallottam. –
Dühtől lángolva megpróbált elloholni, de Van Staaten elállva az útját megrázta a fejét és
megnyugtatóan a vállára tette a kezét.

– Megértem, hogy most dühös vagy. A helyedben én is az lennék. De most nagyon észnél kell
lenned! – Tekintete megint szinte paranoiásan pásztázta végig a plafont, Ben pedig megértette,
hogy a nő mást mondott, mint amit mondani akart.

– Rendben – mondta végül. – Menjünk.

Miután megfordultak és elindultak, Ramanov hangja még hangosabb lett a szobában.

9

AMINT KÉSŐBB KIDERÜLT, Van Staaten szobája egyben orvosi szoba is volt, ahogy Ben azt már
Tahia laptopján is látta. Normális emberi látószögből, nem pedig a plafon alól fürkészve, még
nagyobbnak tűnt a szoba, berendezése pedig olyan szupermodern volt, ahogy azt Ben korábban
sejtette. Méretétől eltekintve, akár a világ egyik nagyvárosának orvosi szobája is lehetett volna.
Egyik sarkában egy félig átlátszó műanyag ponyvával lefedett műtőasztal várakozott a
következő, Van Staaten segítségére rászorult szerencsétlenre. A levegőben enyhe kórházszag
terjengett, mindenhol fényezett króm csillogott. A kikapcsolt monitorok mintha sötét titkokat
őriztek volna. A szoba atmoszféráját egyformán meghatározta az orvos és a nő: az ajtó melletti
falon egy rétegesen megnyúzott ember képe függött, amelyen pontosan láthatóvá váltak az
izmok, a csontok és a belső szervek. Kicsivel arréb Renoir egyik ízlésesen bekeretezett
műnyomatát akasztották a falra. Az átlátszó celofánnal behegesztett és pedánsan
felsorakoztatott, krómozott orvosi műszerek mellett egy virágokkal teli váza állt, amelyről Ben
csak harmadik pillantásra vette észre, hogy nem igazi. A steril kezelőágy egy színes és fércelt
paplannal volt díszítve, amelyet a fiú szerint bizonyára Van Staaten készített saját kezűleg.

A sötét hajú doktornő valószínűleg félreértette Ben fürkésző tekintetét, mert ahogy udvariasan
az asztalhoz vezette őket, mentegetőzni kezdett. – Sajnálom, hogy a kezelőszobában kell
fogadnom titeket – mondta már-már szégyenkezve –, de a saját szobám túl kicsi erre a célra. –
Majd a terem végén lévő keskeny ajtóra bökött. Ben szentül meg volt győződve arról, hogy az
ajtó mögött egy mosószoba vagy esetleg egy mosdó helyezkedik el. – Végül is nyugodtan
fogadhatok vendégeket, csak akkor ki kell mennem a szobából.

Ben nem tette meg neki azt a szívességet, hogy akár egy halvány mosollyal oldott volna a
feszültségen. Kifejezéstelen tekintettel nézett a doktornőre. Nem fogadta el a felajánlott
ülőhelyet sem, inkább hátat fordított, és le-fel sétálgatott az apró helyiségben. Alaposan
szemügyre vette a különféle készülékeket és számítógépeket. Nem mintha a legcsekélyebb
fogalma lett volna arról, mi mire való. A legtöbbnél még csak elképzelni sem akarta, hogyan
használják. A technika azonban mindig is érdekelte, ezért a rengeteg gomb, kapcsoló, billentyű
és monitor egy kissé lecsillapította háborgó kedélyét. Végül megállapodott egy asztal előtt, amin
tucatnyi borotvaélesnek látszó, különböző méretű szike feküdt. Egyiket felkapta és megforgatta
a kezében (a műszer érintése gyilkos képzelgést indított el benne: vajon Ramanov melyik
testrészén tudná a leghatékonyabban bevetni?), majd leküzdve az ingert, gyorsan visszatette, és
megfordult.

Apja időközben helyet foglalt, és csak bámult maga elé, Van Staaten pedig még mindig az ajtó
mellett ácsorgott.

– Sebész vagyok – magyarázta szomorúan mosolyogva. – Mi mind szívesen nyirbálunk, tudod?

Ben még mindig nem engedett fel. Értette a nő igyekezetét, sőt örült volna, ha ugyanúgy tudott
volna viselkedni, de képtelen volt rá.
Ébredj fel! Mindjárt itt vannak!

De legalább megpróbálta.

– De önnek nem sok alkalma van rá – mondta. A gépeket fedő átlátszó műanyag ponyvák egy
részén port vélt felfedezni, ebből arra következtetett, hogy már hónapok óta nem használták
őket.

– Hála az égnek! – válaszolta Van Staaten. – Nem sok munkám akad..., és ennek nagyon örülök.
Nem tudtad, hogy az orvosok és a rendőrök munkája, hogy feleslegessé váljanak?

– Úgy érti, errefelé senki sem betegszik meg?

Van Staaten cirkuszi mutatványnak is beillő fejmozdulata valahol a helyeslés és tagadás között
volt félúton.

– Ramanov minden harmadik, beteget jelentő embert agyonlöveti. Éppen ezért háromszor is
meggondolják, mielőtt jelentkeznek nálam.

Erre már Ben is elmosolyodott, majd gyorsan a plafonra kapta a fejét.

Az ott lévő kamera nem is igyekezett elrejtőzni, hanem láthatóan unottan csüngött az egyik
sarokban. Van Staaten sietett megnyugtatni, amint meglátta Ben aggódó arcát.

– Ez itt egy orvosi rendelő. Itt minden kimondott szót orvosi titoktartás véd. A kamera éppen
ezért ki van kapcsolva.

– Nem – válaszolta Ben. – Nincs kikapcsolva.

Van Staaten egy másodpercig hökkenten bámult a fiúra, majd a kanapén lévő paplanra tekintve
elkomorult az arca.

Kihúzott egy fiókot, és elővett egy darabka ragtapaszt. Menet közben felkapta az egyik széket,
majd pontosan a kamera alá állította. Mivel nem volt kifejezetten magas nő, lábujjhegyre kellett
állnia, így tudta beragasztani a kamera objektívét.

– Tessék – mondta ismét földet érve. – Most már ki van kapcsolva.

Ben vállat vont.

– Ja, egyébiránt – folytatta Van Staaten bizonytalanul a hosszú hallgatás után. – Hadd nézzem
csak meg a lábadat.

– Ma még nem fürödtem.

– Orvos vagyok, ráadásul több mint húsz férfival vagyok összezárva a világ végén, akiknek a
többsége azt sem tudja, mi az a zuhanyzó. Az a tucatnyi nő sem sokkal jobb. Hozzászoktam már
a gondokhoz – mondta, majd parancsolóan a paplannal befedett heverőre mutatott. Több mint
húsz férfi? Egy tucat nő?

Ben hallgatott, majd lerázta lábáról a túlméretezett cipőket. Van Staaten szeme hatalmasra
dülledt a csodálkozástól.

– Mit... mit csináltál? – dadogta.

– Én? Hiszen maga mondta, hogy nem kell izgatnom magam miatta.

Van Staaten meredten bámult a sértetlen lábujjaira.

– Még csak huszonnégy óra múlt el. Ez teljességgel lehetetlen.

– Jobban örült volna, ha leesnek? – kérdezte Ben.

Van Staaten szó nélkül felállt, és odasétált a szekrényéhez. Friss kötözőszert vett elő, aztán csak
nézett tanácstalanul a fiú lábára.

– Feltétlenül szereznünk kell neked másik cipőt.

– Ez orvosi tanács?

– Csak egy javaslat. Hacsak nem akarsz továbbra is úgy festeni, akár egy hobbit. – Nagyot
sóhajtott, és leült a fiú apja mellé. – Na, jó, erről majd később gondolkodom. Mi volt az az előbb
Ramanov és közted?

– Mi lett volna? – felelte Ben, miközben Van Staaten helyett édesapját fürkészve valamilyen
reakcióra várt, de hiába. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán hallotta a szavakat. – Úgy
látszik, nem szereti ha meginterjúvolják.

– Ez csakis a kérdésektől függ – válaszolta Van Staaten, majd egy kelletlen legyintéssel leintette a
felelni készülő fiút. – Meg kell értened Ramanovot. Biztos, hogy nem én vagyok a legnagyobb
rajongója, de jelenleg elég sok gond miatt fő a feje. Érthető, ha néha kicsit túlreagálja a dolgokat.

Ben inkább nem szólt semmit, már csak azért sem, nehogy igazságtalan legyen Van Staatennel.
Pillanatnyilag nem volt kedve az igazságost játszani.

– Mi történt? – kérdezte ismét Van Staaten.

Ben röviden és szűkszavúan elmesélte neki a legfontosabb részleteket. Van Staaten figyelmesen
hallgatta.

– Érdekes – mondta végül. – És most azt hiszed, hogy ezeknek... a jégpókoknak van valami közük
a Princessen történtekhez. Ramanov pedig nem hajlandó megérteni az összefüggést. Így
gondoltad, nem?
– Maga orvos – érvelt Ben. – Ha valakinek, akkor magának tudnia kéne, milyen zagyvaságot hord
össze ez a Ramanov.

– Tudod, hány fok van odakint? – kérdezte Van Staaten figyelmen kívül hagyva a fiú utolsó
megjegyzését. – Itt nemcsak a hidegről van szó, hanem a hőmérséklet gyors zuhanásáról is. Ha
kedvezőtlen a szélirány, akkor akár másodpercek alatt harminc-negyven fokkal csökken a
hőmérséklet. Már feküdt néhány olyan szerencsétlen flótás az asztalomon, akik szinte
szétrobbantak. A víz ugyanis terjeszkedik, ha megfagy.

– A Princessen nem volt olyan hideg – válaszolta Ben.

– A Princessen... – kezdett bele Van Staaten, majd fejét rázva hirtelen elhallgatott, és egy kisebb
sóhaj kíséretében Ben apjához fordult. – Robert.

Robert? Ben átható pillantást vetett apjára. Ez aztán gyorsan ment.

Mindenesetre édesapja reagált a megszólításra, vagy talán csak Van Staaten kinyújtott kezére.
Bár olyan kábultan, mintha épp egy mély álomból tért volna nagy nehezen magához. Szomorú
tekintettel Benhez fordult.

– A fenébe is, nagyon jól tudod, hogy mi történt a Princessen – mondta Ben.

– Fogalmam sincs, hogy mi történt ott – motyogta az édesapja. – Minden olyan...

– Őrült volt? – folytatta Ben apja gondolatát. – Mondd ki nyugodtan! Elvégre ez a szakmád.

Már akkor megbánta a szavait, amikor még ki sem mondta, de képtelen volt magában tartani
őket. A következő pillanatban már meredten bámult az apja kezén pihenő Van Staaten kezére.

Robert felfigyelt fia tekintetére, ezért úgy elrántotta a karját, mintha égő vasba nyúlt volna.
Szinte menekülve felpattant, és kiviharzott a szobából.

– Ez elég igazságtalan volt tőled – mondta Van Staaten halkan.

Ben szeme hirtelen égni kezdett, torkában pedig egy hatalmas gombóc volt, amelytől úgy érezte,
megfullad. – Az édesanyám...

– Halott – vágott a szavába Van Staaten emelt hangon. – Meghalt, méghozzá a szemetek előtt
halt meg, de teljesen megértem, ha nem akarod vagy nem tudod ezt elfogadni. Ennek ellenére
nincs jogod így beszélni apáddal.

– Tényleg? – válaszolt Ben hűvösen, miközben a nő kezére meredt.

– Abszolút semmi okod a hülye féltékenykedésre – mondta Van Staaten hűvösen. – Édesapád
nem környékezett meg, és én sem hálóztam be őt, ha erre gondolsz.

Ben továbbra is a kezét bámulta, míg a nő végül ökölbe szorította és az ölébe helyezte.
– Az apád egy segítségre szoruló, kétségbeesett ember. Ez is az orvosok feladatkörébe tartozik,
érted?

Talán még igaza is volt, gondolta magában Ben. De ezt semmiképpen sem akarta beismerni
magának.

Egy szó nélkül felállt, belebújt a több számmal nagyobb cipőjébe, és szálláshelye felé véve az
utat, kisétált a szobából.

Csupán néhány lépést haladt előre, majd, mielőtt elérte volna a következő elágazást, Ramanov
és Gerrit jött vele szemben. Ben oldalra húzódott, és várta, hogy elmenjenek mellette, Ramanov
azonban megállt, és úgy nézett rá, mintha még Gerrit halott pókjánál is rondább és
gusztustalanabb lett volna. Két-három másodperc múlva a zsoldoshoz fordulva így szólt.

– Tudja, mi a dolga. – És elment.

Ben megvárta, míg Ramanov hallótávolságon kívül került, és megkérdezte.

– Pontosan mi a feladatod? Hogy meztelenül kitegyél a hóra, és megvárd, míg megfagyok?

– Csak arra kell ügyelnem, hogy a szobádba menj – válaszolta Gerrit.

– És hogy ott is maradjak – vélte Ben.

Gerrit megvonta a vállát, mire Ben egy másodperccel tovább habozott, mint kellett volna, majd
sarkon fordult és elment. Pontosabban mondva: elmenni készült. Gerrit gyorsan a vállára tette a
kezét, és heves fejrázásba kezdett.

– Erre – mondta, és az ellenkező irányba mutatott.

Bár Ben kérdőn nézett rá, mégis szófogadón elindult, és követte a fiatal zsoldost.

Az út nem tartott sokáig. Gerrit két további elágazás után megállt, figyelmesen megszemlélte a
szürke műanyag ajtókat, majd lenyomta az egyik kilincset; Bennek úgy tűnt, mintha vaktában
tette volna. Mögötte a terem világos és meglepően nagy volt, kényelmesen és lakályosan
rendezték be: nem hiányzott sem a tévé, sem pedig egy komplett DVD- és hifiberendezés. Egy
tárva-nyitva álló összekötő ajtó szabad belátást kínált a fürdőbe.

– Na, csak nem előléptettek? – kérdezte Ben csodálkozva.

Gerrit válasz helyett gyengéd erőszakkal betuszkolta a szobába, majd becsukva maga mögött az
ajtót, egy hatalmas gyűrűnyi belső kulcsnyílású kulcsot vett elő a zsebéből.

– Hé! – tiltakozott Ben, amikor Gerrit nekiállt leszerelni a belső kilincset. – Mit jelentsen ez?

– Nem az én ötletem volt – védekezett Gerrit. Noha a hangjában lévő sajnálat igazinak tűnt,
mégsem hagyta abba a kilincs leszerelését. – Sorry, a cár parancsa.
– Ramanov? – kérdezett vissza Ben. – Úgy érted, ezután... fogolyként vagyok itt?

– Így is mondhatjuk – mondta Gerrit, miközben ügyetlenül letekerte az ajtókilincset. – Ramanov

biztos akar lenni benne, hogy nem csavarogsz és veszélyezteted magad a bázison.

– Aha.

– Ezek voltak a szavai.

– És ha történik velem valami? Például kapok egy szívinfarktust, vagy tűz üt ki, vagy hirtelen
gyilkos csótányok hullanak a plafonból?

Gerrit az ágy melletti asztalon lévő régimódi tárcsás telefonra bökött.

– A készülék működik. Ha egyest tárcsázol, akkor valamelyikünk biztos felveszi. De ne vidd

túlzásba, hacsak nem akarod, hogy Ramanov kikapcsolja. Már csakis egy ürügyre vár.

– Ezek szerint őrizet alatt állok? – mondta Ben keserűen. – És meddig?

– Azt nem tudom. Amint újra lesz rádió, biztosan felhív valakit, hogy eljöjjön érted és az apádért.

– És értetek – fűzte hozzá Ben.

Gerrit nem vett tudomást a megjegyzésről, hanem a szobához tartozó főzőfülkére bökött.

– A hűtő dugig van, naponta egyszer pedig biztosan elnéz valamelyikünk errefelé.

– Lényeg, hogy mindig tele legyen a minibár – mondta Ben gúnyosan. – Elég válogatós vagyok,
ami a szobaszervizt illeti.

Gerrit megfordult, és indulni készült, de kudarcot vallott a saját kezűleg leszerelt kilincs miatt.
Néhány másodperc múlva sikerült megbirkóznia az ajtóval, miután visszahelyezte a leszerelt
kilincset.

Ben még utoljára utánakiabált.

– Megteszel egy szívességet, mielőtt még kimész és rám zárod az ajtót?

Gerrit félig visszafordulva megfogta a kilincset. – Ha tudom.

– Időnként nézd már meg Sashát.

– Feltétlenül – ígérte meg Gerrit, majd halk kattanással becsukódott mögötte az ajtó.
10

A ZUHANÁS EZ ALKALOMMAL VÉGTELENNEK TŰNT. Ben látta maga alatt a mélyen – végtelenül
mélyen – elhelyezkedő hóbuckát, és várta a becsapódást, de hiába. Helyette egy porzó és
fullasztó hóból lévő felhő közepén találta magát levegőért kapkodva. Csakhogy a felhőnem is
hóból, hanem millió és millió és millió apró jégpókból állt, melyek jeges lábacskáikkal
szaladgáltak át egész testén, kezén és arcán...

Undorodva lesöpörte magáról őket, mire a pókok azonnal csillogó jégkristályokká és hóvá váltak,
amelyek úgy pörögtek körülötte, hogy szinte nem látott és nem kapott levegőt. Pontosan tudta,
hogy megint ugyanabban a hatalmas barlangban tartózkodott, ahol utoljára látta Sashát. És ott
voltak a lány lábnyomai is; egy kicsit messzebb indultak, majd eltűntek a gigantikus sziklában. Se
a lány, se a sárkányember nem volt sehol – akit szintén utoljára ebben a valóság túlsó oldalán
lévő világban látott –, mégis határozottan érezte mindkettőjük jelenlétét. Sőt Sasha félelmét is
érezte.

Körülötte mindenhol különös és éles csengés és sistergés hallatszott, ráadásul érezte, ahogy a
lába alatt lévő hó egyszer csak megmozdul; csakhogy a hóbucka nem a súlya alatt adta meg
magát, hanem minden egyes hópehely és kristály egy másik irányba mozdult el, amitől egyre
mélyebbre csúszott. Közben apró lábacskák és szemek, valamint mikroszkopikusan finom, de
halálosan éles és csattogó ollók és állkapcsok fejlődtek ki, amelyek mohón kapkodtak ruhája és
meztelen bőre után.

Ben becsukta a szemét, mire a csengés, a sistergés és az ide-oda szaladgálás is azonnal

elhallgatott.

Amikor már a földig süllyedt, így pontosabban megvizsgálhatta környezetét. Valóban a

barlangban tartózkodott, ott, ahol Sashával és a sárkányemberrel találkozott, és egyúttal
mégsem. Talán csak megváltozott, és talán még mindig változik, mert ez az álom valahogy
egészen más volt, mint az eddigiek: különösen bizarr és félelmet keltő, illetve teljességgel
borzasztó, de valahogy mégis valódibb volt. Mintha egyre jobban átalakult volna valamivé,
amely immár nem csupán álom volt, de még mindig nem valóság. Valami, amely a valóság és az
őrület között rejtőzve, láthatatlan karmokkal karcolta börtönének falait.

Ben ezt a gondolatot is elhessegette magától, majd óvatosan felült. Egy lélegzetvételnyi időre
újra elhallgatott a csengés és a sistergés, valamint az apró lábak és állkapcsok tapogatózása.

Ben elhessegette ezt a gondolatot, mire a hó újra hóvá változott.

Jobb keze iszonyatosan fájt. Óvatosan feltápászkodott, két-három lépésre arrébb ment a
hóbuckától, majd vacogó fogakkal lehúzta kezéről a kesztyűt. A vastag anyag ellenére bőre vörös
volt és borzasztóan égett, mivel a finom porhó már réges-régen bejutott a ruhája alá. Itt-ott
látott egy-egy vércseppet, mintha nem is hó lett volna, hanem szétporlott üveg vagy gyémánt
sértette volna fel a bőrét; vagy pedig kapkodó ollók és állkapcsok...

Érezte, amint a szörnyen suttogó kórus újra életre kelt, és háta mögött megmozdult valami.
Gyorsan ráhúzta kezére a kesztyűt, és ököllé formálta a kezét, majd újra elindult. Mögötte néma
csend lett.

Segíts, Ben! Mindjárt itt vannak!

Biztos volt benne, hogy nem csak beképzeli a hangot, és azonnal, minden kétség nélkül
felismerte tulajdonosát.

A barlang immár nem volt barlang, hanem egy gigantikus vaskupola, amellyé a Princess gépháza
változott, csakhogy benne már nem gépek voltak, hanem... valamik. Képződmények, amelyek
akár groteszk házak is lehettek volna, vagy talán fészkek vagy más kimondhatatlan szörnyűségek.
Tekintete riadtan vándorolt egyik részletről a másikra. Sasha lábnyoma nem messze tőle
megszűnt, de Ben legalább az irányban biztos volt; egyre beljebb és beljebb vezetett a
vaskupolába és a benne lévő életre kelt múltba.

Követte a lányt. Jóval egyszerűbbnek tűnt, mint sejtette: bár Sasha lábnyomát már nem látta,
valójában csak egyetlen út létezett, amin mehetett.

Az örökkévalóságnak tűnő menetelés után egy hirtelen a magasba emelkedő valamivel találta
szemben magát, holott nem emlékezett, hogy előtte látta volna. Még abban sem volt biztos,
hogy egy épület az. Hatalmas és majdnem kontúr nélküli volt, úgy nézett ki, mintha szüntelenül
lobogott volna. Emberi fogalmakkal nem körülírható alakzat volt, olyan, mint egy óriási hely,
ahol számtalan végtaggal és meredő szemekkel rendelkező valamik éltek, amelyekhez jobb volt
nem közel menni.

Ben ezt a gondolatot is megpróbálta elhessegetni, bár egyre nehezebbé vált számára, helyette
inkább az első emeletre vezető lépcsőre (legalábbis szerinte igencsak lépcsőhöz hasonlított)
koncentrált. Egy biztos: nem emberek számára készült. Ráadásul nem is úgy festett, mintha
emberek készítették volna, inkább valamiféle puhatestűre emlékeztetett, a végén lévő ajtó pedig
olyan volt, mint egy ragadozóagyarakkal szegélyezett hatalmas pofa. Mindenképpen fel kellett
jutnia oda. Hiszen Sasha is ott volt, ráadásul nagy veszély leselkedett rá, ezért segítenie kellett
neki.

Hamarabb megmászta a véget nem érő lépcsőt, mint gondolta.

Úgy látszik, csak a szemét volt képes megtéveszteni, de az egyensúlyérzékét nem. Háta mögött
ismét azokat a szörnyű hangokat hallotta, mire felgyorsította lépteit. Amikor elérte a bejárat
fogakkal kirakott pofáját, megállt, és hátrafordult.

Összeborzongva nézte mekkora távolságot hagyott maga mögött, és ekkor észlelte, milyen nagy
is az elé táruló hatalmas vasbarlang.

Ezek a távolságok valószínűleg teljesen mások voltak, mint a másik világban lévők. A lépcső
csúcsáról nézve, a barlang falazott labirintusként nyúlt előre, amelyben valamik... határozottan
mozgolódtak, talán csak puszta árnyak, de az is lehet, hogy a még felfogható peremén élő lények
voltak. Abból az irányból is mozgást látott, ahonnan jött; lassan, vonszolva és tapogatózva, mégis
egy természeti hatalom feltartóztathatatlanságával közeledett.

Mindjárt itt vannak, Ben! Segíts!

A hang egyértelműen a fejében csengett, ugyanakkor a mögötte lévő széttátott sárkánypofából

is, noha semmitől sem félt, csak a rá leselkedő kátrányos sötétben lévő valamitől, majd hirtelen
magához tért ámulatából, és elindult a sötétség felé.

A barlang talajvizének világítása követte őt, és újra hangokat hallott; susogó és kattanó hangok
kórusa kísérte minden lépését.
A suhogó mozgás még mindig jelen volt, bár mindig akkor tűnt el, amikor éppen meg akarta
pillantani. Az első pillanatban azt hitte, lépéseinek visszhangját hallja, és saját árnyékát látja, de
a kattanó nyisszanások ritmusa valahogy nem passzolt lépéseinek üteméhez, az őt körülvevő
szürke fény pedig nem vetett árnyékot.

Dübörgő szívvel körbenézett. A folyosó dimenziói, melyek egyre mélyebbre és mélyebbre

vezettek az építmény belsejébe, épp olyan gigantikusak és – a szó szoros értelmében – őrültek
voltak, ahogy minden más is. Tekintete szinte lecsúszott a falakról. Azt látta, hogy az alagút
hatalmas, hézagmentesen egymásra illeszkedő kőkockákból készült anélkül, hogy egy bizonyos
mintát vagy könnyen felismerhető tervet követtek volna. Szétrepedt felszíne az építmény ember
előtti koráról árulkodott, itt-ott pedig mintha barbár képek nyomait vélte volna felfedezni. A
homloka mögött szóló hangtalan sustorgás váratlanul elhallgatott, de Sasha még mindig
veszélyben volt; érezte a félelmét, mintha egy láthatatlan kötelék lett volna köztük, ahol sem
távolság, sem pedig idő nem játszott szerepet.

A folyosóból egy hatalmas és torz terembe érkezett, amelyből hasonlóan különös lépcsők
vezettek különböző képekkel, illetve domborművekkel dekorált termek és a lépcsősorok
zűrzavarába.

Ben már réges-rég elvesztette volna tájékozódási képességét, ha nem érezte volna Sasha
közelségét, ami álomszerű biztonsággal vezette útját.

Végül egy olyan terembe érkezett, amely minden eddigit felülmúlt. A feje fölött lévő plafont
templomtornyokhoz hasonló vastag pillérek tartották, méghozzá különös módon... élők. A falak
pedig telis-tele voltak sárkányembereket, polipokat és mindenféle förtelmes szörnyeket
ábrázoló képekkel.

A többihez hasonlóan ez a terem sem volt üres, a szürke fényben irtózatos lények mozgolódtak
előtte; csőrrel és karmokkal, valamint ostorozó tapogatókkal, szárnyakkal és hatalmas sárga,
pupilla nélküli szemekkel rendelkező valamik.

Hirtelen megpillantotta Sashát, mire minden mást elfelejtett.

Megint a fehér, selymesen csillogó ruhájában volt, amelyben még a Princess fedélzetén látta
meg. A lány széttárt karral és lobogó hajjal lógott reménytelenül, két titáni oszlop között feszülő
óriási ezüstös színű pókhálóban. Valószínűleg egyszerre vették észre egymást, mert Sasha vadul
rángatózni és kiabálni kezdett, miközben kétségbeesetten próbált szabadulni csapdájából.

Ben azonnal futásnak eredt.

11

BEN HIRTELEN lesöpörte arcáról a ragacsos pókhálószálakat, és egy hirtelen mozdulattal felült az
ágyban. Egy másodpercig kábultan nézett maga elé, majd a színek és vonalak összevisszaságából
rájött, hogy az ismerős szobában tartózkodott. Ezúttal egészen másképp ébredt a szörnyű
rémálomból, mint máskor – nem remegett egész testében, nem fürdött saját izzadságában és
vadul kalapáló szíve nem akart kiugrani a helyéből. Ezzel szemben a félelem sokkal rosszabb volt,
mint eddig. Valami egészen... más volt ebben az álomban.

Hamar rájött, hogy a valóság már önmagában elég problémával és aggodalommal szolgált, ezért
igazán nem volt szükség arra, hogy még saját fantáziája is kitoljon vele.

Egy hatalmas ásítás közepette (mégis kire kellett volna tekintettel lennie? Teljesen egyedül volt a
szobában, és ha Ramanovon múlik, akkor valószínűleg az is lesz az elkövetkezendő tizenöt-húsz
évben!) álmosan lelendítette lábát az ágyról, majd a zöld digitális kijelzős órájára pillantva
hatalmasra kerekítette szemét: majdnem tíz órát aludt!

Hirtelen iszonyú lelkiismeret-furdalás lett úrrá rajta. A történtek után úgy érezte magát, mint egy
áruló, aki cserbenhagyta Sashát, édesapját és az egész zsoldoscsapatot. Egyszerűen lefeküdt
szunyókálni, mintha semmi sem történt volna.
Bár ettől függetlenül nem hányhatta a szemére senki, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt,
hogy kiszabaduljon a börtönéből. A telefon már egy fél órával később feladta a szolgálatot
(pontosabban senki sem vette fel a vonal túlsó végén, függetlenül attól, hogy meddig csörgette),
miután legalább egy tucatszor felhívta Ramanovot, hogy megpróbálja megpuhítani. A kissé
sérült állapotban lévő ajtó úgy festett, mintha egy felbőszült jegesmedve esett volna neki
karmaival. Ben ugyanis minden mozdítható és szerszámnak használható tárggyal nekiesett, de
hiába. Az ártalmatlannak tűnő zár ugyanis sokkal rafináltabb volt, mint gondolta, vagy talán csak
erre futotta betörői tehetsége. Sajnos még egy milliméterrel sem sikerült megmozdítania a
zárat, ráadásul dühös kalapálásával és rugdosásával is csak egy duzzadt lábujjra és egy véres
karcolásra futotta a kezén.

Senki sem mondhatja, még saját maga sem, hogy nem próbálta meg. Csupán azt vethette a
szemére, hogy kudarcot vallott, de azt rendesen.

Mindjárt itt vannak! Siess! Kérlek, Ben! A fürdő!

Ezúttal úgy összerezzent, hogy elveszítve egyensúlyát a földre zuhant volna, ha nem kapaszkodik
meg az ágy szélében. Teljesen egyedül volt. Még szép, hogy egyedül volt. Noha a terem nagyobb
volt annál az átjárható fióknál, ahol előzőleg szállásolták el, sajnos mégsem elég nagy ahhoz,
hogy bárminek is rejtekhelyet nyújtson, ami nagyobb volt egy egérnél (vagy egy tízlábú, igencsak
jól táplált póknál).

De hiszen egészen világosan hallotta a hangot!

És még mindig nem ez volt a legborzasztóbb. A legborzasztóbb az volt, hogy egészen biztosan
Sasha hangja volt az, ugyanaz az angyalian csengő hang, amit álmaiban hallott...

Most már teljesen megőrült?

Egy ideig egészen komolyan fontolgatta a lehetőséget, és bár minden amellett volt (amúgy elég
sok minden), mégis felháborodva elhessegette a gondolatot. Nem, nem őrült meg. A magyarázat
sokkal egyszerűbb ennél.

Valószínűleg megint elbóbiskolt, és álmodott ülés közben, és ekkor hallotta Sasha hangját. A
mostani állapotában pedig teljesen érthető, hogy kicsit összekeveri a dolgokat...

Egy gyors mozdulattal felegyenesedett. Már napok, sőt hetek óta nem aludt ennyit, mégis egy
kicsit sem érezte kipihentnek vagy kialudtnak magát, inkább rögtön és helyben visszafeküdt
volna aludni. Elvégre semmi sem szólt ellene – végül is miről maradt volna le?

Természetesen nem tette, hanem inkább görnyedten becsoszogott a fürdőbe, amikor egy sápadt
arcú és zavaros tekintetű valaki köszönt neki vissza az apró tükörből. Nem is csoda, hogy ilyen
álmosnak érezte magát, gondolta magában. Álmosnak is nézett ki, sőt olyan kimerültnek és
levertnek festett, mintha nemcsak álmodta, hanem valóban átélte volna a föld alatti
labirintusban zajló végtelennek tűnő vándorlást.
Kétszer-háromszor lefröcskölte arcát jéghideg vízzel, amitől egyáltalán nem érezte magát
frissebbnek, de legalább vacogó fogakkal támaszkodott a mosdó szélére. Erőt véve magán, újból
megvizsgálta arcát a tükörben.

Majdnem lecsókolta saját képét, amikor a tükör váratlanul előredőlt. De ez még mind semmi: a
mosdó és a szürke műanyag kisszekrény nem sokkal később követte a tükör példáját, úgy
magával rántotta a teljes falrészt, hogy Ben azt hitte, maga alá temeti. A szó szerinti utolsó
pillanatban és egy csörömpölő hangtól kísérve – amelyet még az állomás másik végén is biztosan
hallottak –, megállt a dőlés. Ben még két-három másodpercig dübörgő szívvel bámult maga elé,
majd óvatosan levette kezét a mosdó széléről, és néhány lépést hátralépett, térdhajlatával a
vécécsészének ütközött.

Elképedve nézett az általa okozott káoszra.

A masszívnak tűnő fal nem fal volt, hanem három keskeny műanyag panelből állt, amelyekbe a
mosdót, a tükröt és a kisszekrényt építették. A műanyag rész ezek szerint nem volt
különösebben stabilan rögzítve, mivel egyedül testsúlyával is képes volt kitépni a csavarokat.

Ben nem tudta, hogy a félelemtől vagy a nevetéstől pukkadjon-e szét. Bár iszonyú kínos volt
számára az eset, mégis jólesően szórakoztatta az elképzelés, mely szerint sikerült a feje tetejére
állítania Ramanov ragyogó állomását – a fürdő! –, és vízben ácsorogva... Ben zavartan pislogott.
Segíts! Mindjárt itt vannak! Ben! A hang ezúttal egészen biztosan nem a fejében szólt.
Egyértelműen hallotta a lányt!

Hirtelen megint úrrá lett rajta a félelem. Immár másodszor és ezúttal tényleg komolyan kérdezte
magától, hogy vajon elvesztette-e az eszét. Talán így jött ki rajta a hisztéria, végül is miért ne? Ha
már egyszer képes volt egyéni tengeribetegségi tünetekre is. Elvégre nem volt akárki, hanem egy
igencsak elismert pszichológus fia, így aztán abszolút joga volt egy egészen egyéni bolondsághoz
is.

Ben leküzdötte hisztériáját az utolsó ép gondolatával, majd Sasha hangja újra megszólalt halkan,
de tisztán érthetően.

– Mindjárt itt vannak! Ben! Segíts!

A hang a jobb nadrágzsebéből jött.

Reszkető kézzel a zsebébe nyúlt, és megérintett valami apró és kemény tárgyat. Csodálkozva
előhúzta a fülhallgatókkal felszerelt szürkésfekete mp3-as lejátszót. Ben habozva megragadta a
rideg jégkék színnel világító kijelzőt, mintha csak valami undorító bogár lett volna, és a bal fülébe
dugta a fülhallgatót.

Ben! Mindjárt itt vannak! Segíts!

Ez még egy kemény hasba vágást is felülmúlt. Ben pislogás, lélegzés és gondolkodás nélkül
meredt a lejátszóra.

Rendben, akkor kénytelen lesz logikával megoldani a rejtélyt.

Ez a valami egészen biztosan nem az övé. Egy fiókban találta, ahol valószínűleg az előző
tulajdonosa hagyta hetekkel ezelőtt és jóval azelőtt, hogy ismerte volna az állomást, Sashát vagy
a Princess of the Dawn nevű hajót. Ez a rövid felvétel már rajta volt a készüléken, és valahogy
meghallhatta a szöveget – valószínűleg véletlenül nyomta meg a gombot, elvégre a
nadrágzsebében hurcolta, sőt együtt is aludt vele –, a hang pedig valahogy belekúszhatott az
álmába, az őrült tudatalattija pedig gondoskodott a részletekről. A magyarázat teljesen egyszerű
és logikus volt. A hang nem Sasháé volt, hanem egy színésznőé vagy az állomás egyik női tagjáé.
Az, hogy előbb hallotta álmában, mielőtt egyáltalán megtalálta az mp3-as lejátszót, csupán egy
icike-picike szépséghiba volt az amúgy biztos és sérthetetlen teóriában. Elvégre nem történhet
minden úgy, ahogy akarjuk.

De vajon az ismeretlen hangja miért használta a nevét?

Még erre is létezett magyarázat: ennyire különleges azért nem volt a Ben név. Csupán véletlen
egybeesés, noha elég nagy, mégsem olyan morbid, mint ami szerint Sasha hangja szólt a
felvételen.

Ben úgy döntött, megelégszik a válasszal, kivette füléből a fülhallgatót, óvatosan feltekerte a
kábelt, és még óvatosabban kikapcsolta a lejátszót. Betette a zsebébe, és megpróbált semmire
sem gondolni.

Sajnos ez nem működött. Ben kinyitotta a szemét, és szinte menekülve távozott a fürdőből – a
fürdő! –, majd egy pillanatra megállt a szomszédos szoba előtt. A kifundált válasz ugyanis kissé
sántított.

Vajon miért említette a fürdőt?

Visszament ugyanoda, kitapogatta a zsebében lévő mp3-as lejátszót (csak hogy meggyőződjön
róla, nem szívódott fel csak úgy), és alaposabban megvizsgálta az okozott kárt.

Alapjában véve semmi különöst nem talált rajta. A vizesblokk – ahogy feltehetően az egész
állomás is – előre gyártott elemekből volt összerakva, amelyeket egy stabil acéltartó rendszerhez
csatlakoztattak, ez egyfajta túlméretezett fémépítmény volt. Teljes testsúlyával a mosdóra
támaszkodva könnyen kiszakította helyükről a vékony sárgaréz csavarokat. Ez talán érdekes
(hiszen nem volt sem cingár, sem pedig egy kifejezett szumóalkat), bár az anyagok elfáradásával,
a trehány munkával vagy esetleg a kettő egyvelegével könnyedén megmagyarázható volt az
eset.

Kissé nehezebb volt megválaszolni a következő kérdést, amely szerint: mi a fenét keresett
egyáltalán itt?
Óvatosan, nehogy még valamit tönkretegyen, rátámaszkodott a félig kitört panel szélére, és
bekukucskált a mögötte lévő homályba. Telis-tele volt mindenféle kábelekkel és
csővezetékekkel, és jóval nagyobb volt, mint gondolta; jobbra-balra nézett, hátha észrevesz
valamit. Kicsit figyelmesebben odanézve, vékony és függőleges fényekből álló vonalakat látott az
egyes falmodulok elválasztásában, és...

Ez nem lehetett véletlen. Sasha őt hívta álmában, és amikor ez nem volt elég, az mp3-as
lejátszón keresztül próbálta elérni. Ráadásul megmutatta neki, merre szökhet meg börtönéből.

Most már nem volt megállás. Ben úgy döntött, nem keresgél lámpa után – bár Ramanov roppant
kedves ember volt, annyira azért mégsem, hogy egy egész betörőkészletet hagyjon a szobában
–, helyette inkább átpréselte magát a falpanel mögötti keskeny hézagon, és a következő résig
áttapogatta magát a poros sötéten. Ebben a szobában, amelybe bekukucskált, töltötte az utóbbi
órákat, gondolta magában, és folytatta útját.

A következő tíz-tizenöt faldarabot olyannyira gondosan eldolgozták, hogy még egy fénysugarat
sem engedtek át, de a műanyagon keresztül tompa hangokat hallott. Időközben akadt némi
halvány fogalma arról, hogy merre is járt pontosan: az állomás folyosói és termei nyilvánvalóan
nem feltétlenül érintkeztek egymással, hanem a szigetelés, a kábelek és más egyéb dolgok miatt
dupla falakkal választották el őket egymástól; ez elsősorban azonban valószínűleg a vékony falak
mögött dolgozók magánszféráját óvta. Ha rendelkezett volna az állomás tervrajzával – vagy
tudta volna, merre helyezkedik el új szálláshelye –, akkor bizonyára hamar odatalált volna
Sashához anélkül, hogy egyetlen szempár (vagy kíváncsi kamera) meglátta volna. Elvégre
sikeresen kiszabadult börtönéből, a többi pedig majd úgyis kiderül útközben.

Először is semmi sem adta magát: miután több halványsárga fényszálat is elhagyott, elért egy
elágazáshoz, amely mögött teljes sötétség uralkodott mindkét irányban. A falpanelek nem voltak
túlságosan gondosan kidolgozva, vagy a mögöttük lévő szobákban sem világított a fény. Az
eredmény ugyanaz volt.

Ben hezitált. Eddig még sosem szenvedett klausztrofóbiában, és nem is félt a sötéttől sem, de
belegondolva, hogy végig kell tapogatóznia a keskeny folyosókon, ahol mindenféle dolog
leselkedhetett rá – nem tetszett neki. Nehéz szívvel jobbra fordult és mégis megtette:
végigtapogatózott a keskeny gangon, ahol mindenféle dolog leselkedhetett rá. A legkisebbnek
ezek közül nyolc lába vagy foga és karma volt. Ehelyett rengeteg kemény szegéllyel és szeglettel
találkozott, amelyekbe felváltva (vagy inkább egyszerre) ütközött fejével, sípcsontjával vagy
előrenyújtott kezével. Legalább egyszer biztos volt benne, hogy gyorsan távolodó tipegést
hallott. Lehet, hogy patkányok is voltak errefelé?

Amikor végre úrrá lett félelmén, hirtelen figyelmes lett egy fényre: a falpanelek pontatlan
illeszkedésénél egy hajszálvékony fényt látott, de mielőtt elérte volna, tompa hangokat hallott.
Óvatosan közelebb lépkedett, visszatartott lélegzettel átkukucskált rajta, és éppen egy kéz a
kézben sétáló párt látott eltűnni a folyosó fordulójában.
Édesapja és Van Staaten doktor?

Ben nem volt biztos benne. Olyan gyorsan eltűntek, hogy csak két alakot látott, akik közül talán a
belga orvosnőt felismerte. Most így utólag, mintha apja hangját is hallotta volna. És nem tűnt
különösen szomorúnak.

Ben elhessegette a gondolatot akár igaza volt, akár csak gyermeki féltékenysége miatt fantáziált,
pillanatnyilag fontosabb dolga is volt és még egyszer óvatosan átkukucskált a hézagon. Bár a
folyosók mind ugyanúgy néztek ki: egérszínű falak, trehányan elhelyezett kábelek és vezetékek,
mégis úgy tűnt, mintha járt volna már ezen, sőt pont ez volt Van Staaten „orvosi szobája” előtt.
Ha jól emlékezett, kétszer kellett jobbra fordulnia ahhoz, hogy az előző szobájához és ezzel
Sasháéhoz jusson.

Ben figyelmesen hallgatózva, csukott szemmel lépkedett előre, azonban saját kalapáló szívén és
a távoli vihar tombolásán kívül semmit sem hallott, ami pedig itt, a válaszfalak között egyre
erősebben szólt. Ramanov emberei bármelyik pillanatban feltűnhettek az egyik sarkon, mégis
vállalnia kellett a kockázatot. Sashának szüksége volt rá, és minél több időt pocsékolt el, annál
nagyobb veszély leselkedett rá.

Mivel nem volt nála szerszám, a sötétben pedig nemigen volt módja óvatosan haladni, ezért
nem is próbálkozott vele. Tenyerével kétszer-háromszor megütögette a műanyag panelt, majd
teljes erővel nekirugaszkodott. A műanyag megrepedt, amitől jóval több fény szökött be a
rejtekhelyére, jobb keze pedig vadul lüktetett, és meleg vér csorgott lefelé a karján.

Innen már nem volt visszaút. Ben összeszorított foggal még kettőt-hármat rásuhintott a falra,
mire az egész egy hatalmas robbanással kiszakadt a helyéről. Talán még Vancouverben is hallani
lehetett, de végül is ez most nem számított. Minél közelebb ért Sashához, annál határozottabban
érezte a rá leselkedő veszélyt.

Utolsó ütésének lendülete úgy magával rántotta, hogy végigbukdácsolt a folyosón, majd
nekicsapódott a szemközti falnak. Ösztönösen ellökte magát, majd végigszaladva a gangon
befordult jobbra.

Amikor másodszorra is jobbra fordult, kivágódott mögötte egy ajtó, és valaki felkiáltott, de Ben
mit sem törődve vele tovább szaladt.

Emlékezete nem csalt. Pontosan azon a folyosón járt, amelyen Sasha szobája volt.

Ben gyorsított léptein, majd amint elérte célját, vállával bedöntötte a gyenge műanyag ajtót.
Szinte átrepült az ajtón – mire váratlanul álma jelent meg előtte.

Rémálmában egy pókhálóban látta Sashát, ami szép lassan fojtogatta a lányt. A valóságban
azonban Sasha békésen szunyókált az ágyában egy egyenletesen sípoló és fényes ellenőrző
monitorhoz csatlakoztatva. Egy másik gépből számtalan, ezüstszínű, vékony drót lógott kifelé,
amelyek a homloka köré tekert keskeny kötéshez vezettek. Az ágy másik oldalán egy átlátszó
infúziósüveget tartó krómozott állvány állt, amiből színtelen folyadék csöpögött a vénájába – egy
pillanatra és egy bizonyos szögből pedig úgy tűnt, mintha egy hatalmas és ezüst pókháló rabja
volna.

Ben tehetetlenül kalimpáló karral botladozott befelé a szobába, majd feldöntötte az ágy melletti
állványt. Az üveg hangosan csörömpölve landolt a földön, Ben pedig utolsó pillanatban
visszanyerve egyensúlyát Sasha ágya mellett találta magát. A kitépett infúziós tű erősen vérző
sebet hagyott a lány karján, mire Ben sajátján érezte a fájdalmat. Ennek ellenére nem
foglalkozott vele, hanem egyetlen gyors mozdulattal levette a lány homlokáról az ezüstös kötést.
Az ágya melletti elektromos őrkutya azonnal sípolni kezdett, majd egy jajveszékelő sípolással
hirtelen elhallgatott, amint Ben letépte a karján lévő szürke kötést is. A lány fölé hajolva olyan
erősen megszorította, ahogy csak tudta.

– Sasha! lihegte. – Mi van veled? Mit... mit csináltak veled?

Sasha nem reagált. Feje tartás nélkül gurult egyik oldalról a másikra, ahogy a fiú magához
préselve, szinte kétségbeesetten rázta.

Amikor belépett, még azzal nyugtatta magát, hogy csak aludt, de ez nem volt igaz. Eszméletlen
volt, sőt lehet, hogy valami rosszabb.

– Sasha! Válaszolj már! Mit tettek veled?

Most sem kapott választ, sőt – ami még szörnyűbb – érezte, hogy szavait még azon a mélyebb
szinten sem hallja, amelyen eddig kommunikáltak.

Ennek ellenére még háromszor-négyszer kikiáltotta nevét, majd óvatosan leeresztette az ágyra.
A folyosóról szapora léptek zaja szűrődött be, majd két-három hang kiabált egymás szavába
vágva, össze-vissza, de őt nem érdekelték. Csak most vette észre, hogy keze csupa vér, de hamar
rájött, hogy ezek nem csupán a műanyag fallal folytatott bokszmérkőzésből származtak; ahogy a
friss, világospiros vér sem, mely hirtelen beterítette az eddig hófehér ágyneműt.

Ijedten tapasztalta, hogy a vér Sasha karjából bugyogott kifelé.

Az infúziós tű szinte szétszaggatta a lány vénáját.

Egy fél másodpercig csak meredten bámult a szörnyű látványra – majd egyszer csak
összegörnyedt a fájdalomtól, amikor úgy érezte, egy égő tőr szűrődik a bal karhajlatába.

Hirtelen rosszul lett a fájdalomtól, majd minden elsötétült a szeme előtt. Minden körbe-körbe
forgott vele, és talán rögtön el is veszítette volna az eszméletét, ha nem aggódott volna annyira
Sasháért.

Tiszta erőből leküzdötte a szemhéját uraló fullasztó sötétet, és lenézve karjára örömmel észlelte,
hogy egyetlen karcolást sem talál. De a fájdalom továbbra sem szűnt meg. A láthatatlan
késpenge immár elérte könyökét is, és most belülről próbálta felhasítani. Ben biztos volt benne,
hogy sikerül.

A folyosóról beszűrődő hangok egyre hangosabbak lettek, szeme sarkából pedig mintha hirtelen
mozgásokat látott volna. Nem foglalkozott vele, helyette igyekezett elkapni Sasha karját. A seb
egyre jobban vérzett, ráadásul a saját karjában lévő fájdalom is egyre erősebb lett. Sasha
váratlanul egy alig hallható, nyöszörgő hangot hallatott. Tennie kellett... valamit. Csak fogalma
nem volt, mit.

Szeme sarkából hirtelen előugrott egy árny, majd ugyanabban a másodpercben oldalra lökte a
kezét, és éles hangon ráförmedt.

– Megőrültél? Mi a fenét csinálsz?

A terem egy csapásra tele lett emberekkel. Egy igencsak durva kéz hirtelen megmarkolta a vállát,
felkapta a magasba, és elhajította Sasha ágyától. Valaki kiabálni kezdett, mire még több lépés
dörömbölt a fülében. Karjában újra felerősödött a fájdalom (ezt az előbb még abszolút
lehetetlennek tartotta), majd ugyanolyan gyorsan abba is maradt, és végre kitisztult a látása.

A terem valóban tele volt emberekkel, de csak a helyiség mérete miatt tűnt úgy, valójában rajta
és Sashán kívül csak hárman voltak bent. Van Staaten doktor a lány fölé hajolva csinált valamit
bal karjával, ami feltehetően nem lehetett túlságosan fájdalmas, hiszen Ben karja egyáltalán
nem fájt. Az ajtóban egy szakállas férfi álldogált, aki valahonnan borzasztó ismerős volt Bennek,
de nem tudta, honnan. A vad férfi pedig, aki felkapta, és durván a falnak vágta, az...

...nem volt más, mint az édesapja.

– Engedj... el – köhécselte; mégpedig szó szerint, hiszen apja még mindig akkora erővel nyomta
a falnak, hogy nem kapott levegőt.

– Csak ha megígéred, hogy viselkedsz!

Ben nem igazán tudta, mit jelentenek e szavak, ennek ellenére szemével pislogott egyet bólintás
helyett, ami úgy tűnt, elegendő volt apja számára. Egy további másodperc után (miközben még
mindig nem kapott levegőt) nemcsak elengedte, hanem hátra is lépett egy fél lépést. Egyszerre
riadtnak és zavartnak, de ugyanakkor gyanakvónak és dühösnek tűnt.

– Köszönöm – köhécselt megint Ben, miközben igyekezett megmasszírozni fájó torkát. Nagyon...
megdöbbent. Édesapja körülbelül öt centiméterrel kisebb és jó tíz kilóval könnyebb volt nála, a
legnehezebb, amit az utóbbi tíz évben emelt, az valószínűleg egy könyv lehetett. Ezzel szemben
marka olyan erős volt, mint egy satu. Méghozzá egy nagyobb fajtájú, amelybe egy
tehergépkocsit vagy valami hasonlót lehetett befogni.
– Mi történik itt? – förmedt rá édesapja. – Lennél szíves és elmagyaráznád, hogy mi a fenét
művelsz itt?! – mondta egy dühös mozdulattaI nyomatékot adva szavainak. – Azt hittem,
szereted ezt a lányt?

– Ha ez így van, akkor a fiad valami egészen furcsa módon hozza a tudomására – fűzte hozzá Van
Staaten az ágyról. – Könnyedén megölhette volna a szegény teremtést!

– Én? – válaszolta döbbenten. – De én csak azt akartam...

– Teljesen mindegy, hogy mit akartál – vágott a szavába Van Staaten mérgesen. – Nézz csak rá!
Tudod egyáltalán, hogy mi történhetett vele?

– Nem – mondta Ben. – De azt sem tudom, hogy maga mit tett vele!

– Nincs semmi baja? – kérdezte apja Van Staatentől.

– Majd kiderül – válaszolta a nő komor arccal, majd mielőtt a lányhoz fordult volna, szikrázó
pillantást vetett Ben felé. – El is vérezhetett volna! Mégis, mit gondoltál közben magadban?

– Mi közben? – zengett egy hang az ajtó felől.

Ben odafordulva Ramanovot pillantotta meg. A férfi szinte a semmiből bukkant elő, elfoglalva a
szakállas helyét, aki immár lábujjhegyre állva igyekezett Ramanov háta mögül információhoz
jutni.

– Mi történik itt?

– Ezt én is szeretném tudni – felelte Ben ellenségesen, bár ne tette volna, mivel ezzel magára
vonta Ramanov minden figyelmét – mégpedig nem éppen a legkellemesebb módon.

– Már megint te! Mindjárt gondolhattam volna, hogy megint csak bajt... – hirtelen
félbeszakította a mondandóját, amint megpillantotta a Sasha ágyán pirosló friss vért. Nyomban
az ágy mellett termett, majd megint Ben felé indult. – Mit csináltál vele, te kis féreg?

Ben egy hangot sem bírt kinyögni, amikor apja gyorsan elállta Ramanov útját.

– Semmit! Egészen biztos vagyok benne, hogy csak...

Ramanov ebben a pillanatban egy laza mozdulattal félresöpörte, és ismét Ben felé lépett.
Ráadásul egyre nagyobbnak tűnt, ahogy közeledett.

– Azt kérdeztem, mit csináltál vele?! Halljam, mit műveltél?

– Ramanov professzor, minden rendben van – avatkozott közbe Van Staaten. – Csak rosszabbul
néz ki, mint amilyen valójában. – Ez sajnos nem tűnt túl meggyőzően, mivel közben vértől
pirosló kézzel gesztikulált. Ramanov mindenesetre megállt, és a doktornőre, illetve Sashára
pillantott. Amikor azonban újra Benre nézett, szemében puszta vérszomj lángolt.
– Szinte sejtettem, hogy csakis te állhatsz a dolog mögött. Úgy látszik, egy egyszerű zár igencsak
kevés ahhoz, hogy féken tartson. Mégis mi a fenét kerestél itt?

– Meg akartam nézni Sashát – válaszolta Ben hetykén. Legalábbis megpróbált hetykén hangzani.
Hangjának jól hallható reszketése kicsit rontott a hatáson, mégis folytatta. – Ezt már magának is
meg kellett volna tennie, professzor úr! Ha tényleg annyira aggódik az unokájáért, akkor talán
meg kellett volna kérdeznie, hogy mit művelt vele a nagy hírű doktornő!

Egy percre mindenki elhallgatott a szobában. Ramanov utálattal teli szemmel bámult a fiúra,
miközben Van Staaten nagyokat sóhajtozva törte a fejét a megfelelő válaszon, amit valószínűleg
Ramanov baljóslatú tekintete ellenére ki is mondott volna...

...ám éppen abban a pillanatban megszólalt az állomás vészriasztója.

12

Az ÁLLOMÁS EDDIG HATALMASNAK és néptelennek tűnt Ben számára, de most egy egészen más
oldaláról ismerte meg. Az egérszürke folyosók szinte feleolyan szélesek voltak, mint azelőtt,
mindenfelé emberek nyüzsögtek. Mindenhol lépések és kiáltások hallatszottak, egymásnak
rohanó alakok és kétségbeesetten sikoltozó emberek tűntek fel. Ben legalább tíz olyan arccal
találkozott a zsiliphez tartó úton, akiket még sohasem látott addig; ekkor úgy döntött,
abbahagyja a számolást, és inkább arra próbált koncentrálni, nehogy szem elől veszítse a
harciasan és gőzmozdonyként utat törő Ramanovot. A szirénák szünet nélkül bömböltek, sőt
mintha egyre hangosabban szóltak volna, ahogy a kijárathoz közeledtek. A pánik súlyosbítására a
fülsiketítő szirénához még egy villogó vörös fény is csatlakozott, amely mint egy pokoli diszkó
stroboszkópja, darabokra szedte a látványt és a hangot egyaránt.

A helyzet csak rosszabbodott, ahogy közeledtek a Gerrittel tegnap meglátogatott hatalmas

légzsiliphez. Ben már az utolsó kanyarulat előtt érezte a befelé kúszó fagy rideg érintését,
ráadásul az eddigi kiáltások és zajok mellé újabb hangok csatlakoztak, amelyeket képtelen volt
azonosítani. Ramanov bevette az utolsó kanyart, a mögötte csörtető Bennek pedig leesett az álla
a csodálkozástól, mikor beérte a professzort. A nehéz zsilipajtó tárva-nyitva állt, sőt a külső ajtó
is, amely jeges szelet fújva az állomásra, egy kisebb hóvihart terelgetett maga előtt. A zsilipajtó
előtt körülbelül egy tucat férfi és nő toporgott, közülük két, Gerrit csapatából való zsoldos. Ben
szíve megint hatalmasat ugrott a mellkasában, amikor újra meghallotta azt a rémisztő,
lövésszerű hangot.

Ramanov olyan hirtelen torpant meg, akár egy marionettfigura, kinek játékosa szívinfarktust
kapott. Ben épp hogy ki tudta kerülni egy gyors mozdulattal, mielőtt még hátulról teljes
sebességgel belerohant volna. Édesapjának sajnos nem sikerült ez a mutatvány, de szerencsés
módon Ramanov fel sem fogta a durva összeütközést, mert helyette olyan hangerővel üvöltött,
amivel az egész zűrzavart, sőt még a szirénák bömbölését is túlkiabálta.

– Mi az ördög folyik itt?!

Ben legnagyobb meglepetésére majdnem kapott is választ; pontosabban szólva tíz különböző
embertől tíz különböző választ, akik természetesen mind egyszerre próbálták közölni vele azt. A
professzor dühösen fújtatva és néhány parancsoló gesztussal hamar csendre utasította őket.

– Mi folyik itt? – fordult a zsilipkamra ajtajában álló két katonához, akik legalább olyan
szerencsétlenül és szomorúan festettek, mint ahogy Ben érezte magát. Megpróbált
kikukucskálni a nyitott zsilipajtón keresztül, de a szél egy hatalmas jéghideg pofonnal fogadta,
amitől rögtön könnybe lábadt a szeme. Az őrjöngő fehéren kívül, amelyben minden és
ugyanakkor semmi sem mozgott, semmit sem látott.

Odakintről megint egy korbácsoló és hosszan tartó durranás hallatszott, de a sarkvidéki vihar
tombolása is egyre hangosabbá vált; mintha e jeges világ szellemei csupán túl akarták volna
szárnyalni az emberek idegen univerzumának ricsaját.

– Mi folyik itt?! – kiáltotta Ramanov még egyszer. A zsoldos, a felettébb dühös kiborulás célzottja
– azaz Frank, akit Ben alig akart megismerni az óriási védőruházatában – láthatóan összerezzent
Ramanov szavaitól. – Fogalmam sincs. Gerrit, Tahia és Tooth odakint van.

Ramanov gyors és döbbent pillantást vetett a nyitva álló ajtó túlsó oldalán lévő fehér káoszra.

– Ott kint?

– Láttak valamit a monitorokon – felelte Frank. – Nem tudom, mit. Meg akarták nézni. És akkor
hirtelen lövéseket hallottunk.

– Lövéseket? – ismételte Ramanov riadtan, majd megint kinézett a hóviharba, amitől még
komorabbá vált az arca. – És én miért nem tudok róla? – förmedt a szerencsétlen zsoldosra.

– Mert nem tudtuk elérni.

Persze, mert éppen a csontjaim átrendezésével volt elfoglalva, fűzte hozzá Ben gondolatban,
miközben gondosan ügyelt arra, nehogy hangosan kimondja. Ramanov hirtelen hátrafordult, és
úgy nézett rá, mintha minden szavát hallotta volna, majd újra Frankre pillantott. Ben pontosan
látta rajta, ahogy addig sem alacsony vérnyomása egy újabb fokozattal emelkedett.

– És akkor miért nem mennek ki, hogy megnézzék, mi van a bajtársukkal?

– Azért, mert Gerrit megtiltotta nekünk – válaszolta Frank. – Mégpedig okkal.

Ramanov azonnal válaszolni készült, de a zsoldos váratlanul visszanyerte bátorságát, és már-már

parancsoló gesztussal hallgatásra bírta.

– Annak semmi értelme, ha mindannyian vakon kirohanunk anélkül, hogy tudnánk, mi vár ránk.
Vagy esetleg védelem nélkül akar idebent maradni, ha véletlenül csapdába esünk? Sonja rádió-
összeköttetésben áll Gerrittel. Azonnal értesülni fogunk róla, ha segítségre van szükségük.

– Rádió-összeköttetés? – ismételte meg Ramanov. – És mit mondanak?

Frank kissé sokáig várt a válaszadással.

– Egyelőre semmit. Még nem igazán tudjuk, mi a helyzet.

– És akkor honnan tudja, hogy nincs szükségük segítségre? – sziszegte Ramanov.

Frank kissé zavartan megvonta a vállát, és az alsó ajkába harapott.

– Én...

Hirtelen félbeszakította egy másik korbácsszerű csattanás. Egy másodperccel később a külső
ajtónál egy emberi alak bukkant fel egy pillanatra a tomboló viharban, majd váratlanul magával
rántotta. Ramanov döbbenten fújta ki a levegőt fogai között. A fiatal zsoldos láthatóan megijedt,
majd egyszerre összeszedte magát, és se bizonytalanság, se habozás nem volt érezhető rajta.
Társával azon nyomban sarkon fordulva a zsilipkamrába viharzott, majd fejüket behúzva lövésre
készen álltak a zsilipkamra jobb és bal oldalán.

– Vissza! – kiáltotta Frank. – Tűnjetek el onnan hátulról! Mindenki!

Senki sem tűnt el, sőt ellenkezőleg, egyre nagyobb lett a tolakodás Ben, édesapja és Ramanov
körül. Ramanov éktelen ordításba kezdett.

– Lenne valaki olyan kedves, és leállítaná végre ezt az őrüIt szirénát?!

Ben nem volt benne biztos, hogy valaki egyáltalán meghallotta Ramanov hangját ebben a
zűrzavarban, de nem sokkal később egy utolsó nyekergéssel mégis elhallgatott az idegtépő
rikácsolás, a vörös fényt pedig felváltotta a már ismerős és homályos sárga fény. Ben először
csak a saját fülében zúgó vért és a vihar ezerhangú farkasüvöltését hallotta, ami egyre
erősebben rázta az állomás falait. Valahonnan messziről egy halk kiáltás szűrődött befelé, de
még mielőtt Ben megijedhetett volna, egy irdatlan kattogás zendült fel a sötétben. A hang
kétségkívül egy géppisztolyból szólt!

– Valami nincs rendben! – mondta Ramanov ijedten, majd felkiáltott. – Mindenki tűnjön el
innen! Azonnal!

Semmi sem történt. Ramanov két-három embere kissé hátrébb húzódott, de a többiek egy
lépést sem tettek. A legtöbben – beleértve Bent és édesapját is – csak álltak, és bámultak kifelé a
hóviharba.

Nem is lett volna idő bármit is tenni, hiszen minden olyan gyorsan történt: Ben mintha megint
egy elmosódott fehér alakot látott volna a fehér káosz kellős közepén, majd hirtelen felvillant és
élesen felsivított valami. Egy óriási szélroham magával rántotta a hatalmasat üvöltő és karját az
arca elé kapó Bent, majd apjával összeütközve, mindketten a földre zuhantak. Az örvénylő hó
milliárdnyi mikroszkopikus, borotvaéles jégkristállyal terítette be testüket.

Ezzel azonban nem voltak egyedül. Ramanov kivételével, akinek sikerült valahogy
megkapaszkodnia az ajtófélfában, szinte mindenki felborult vagy a falnak csapódott. A vihar
üvöltése minden egyéb zajt elnyomott, a levegő pedig egyik pillanatról a másikra annyira tele
lett hóval, hogy Ben alig kapott levegőt. Ráadásul iszonyúan hideg volt.

A hőmérséklet annyira és olyan gyorsan lesüllyedt, hogy körös-körül a belső zsilipajtó szürke
műanyag falán zúzmara és vékony csillogó jégcsapok jelentek meg. A fiúnak szüntelenül Van
Staaten szavai keringtek a fejében, mégpedig amit e hely hőmérséklet-csökkenéséről mesélt.
Váratlanul felbukkant a hatalmas fehérségből egy óriási, arc nélküli valami, amely tetőtől talpig
kizárólag jégből volt. Dübörgő léptekkel és mohón kinyújtott kézzel közeledett Ramanov felé. Az
orosz ziháló kiáltással hátrahőkölt, hangját a tomboló vihar elnyomta, ahogy minden mást is. A
férfi elvesztette egyensúlyát, és hanyatt vágódott, de közben még sikerült előrántania a
köpenyzsebében lévő pisztolyát, és a jégszörnyetegre célzott.

A hőfátyol szétfoszlott, így Ben pontosan láthatta, hogy valójában kivel is állnak szemben.

Kétségbeesett kiáltás szakadt fel belőle, amit a vihar könyörtelenül darabokra szaggatott, ahogy
a többi zajt is. Ben azonnal összeszedte magát, és tiszta erőből belerúgott Ramanov
térdhajlatába.

Kedvezőtlen pozíciója miatt nem sok erőt tudott kifejteni, de legalább sikerült kilendítenie
Ramanovot mozdulatából, majd megbotlott, és elesett. Ramanov ingadozva, ám majdnem
ugyanabban a másodpercben meghúzta fegyvere ravaszát. A parányi eltérítés éppen elég volt.

A vihar hangtalan, narancsszínű villámmá változtatta a lövést, Ben pedig látta, ahogy a füstölgő
golyó elsuhan a fehér alak válla mellett, majd villámokat köpködve lepattan a zsilipajtó
pereméről, és végül belefúródik az időközben jéggé vált szürke műanyag falba. Ramanov
visszanyerve egyensúlyát, újból a fehér alakra célzott, de az immár előtte állva akkorát rúgott a
csuklójába, hogy a pisztoly magasan ívelve elrepült a feje fölött. Minden olyan sebesen történt,
hogy a szélvihar bezúdulása óta csupán két-három másodperc telhetett el.

És még mindig nem volt vége. Ben igyekezett feltápászkodni, de a tükörsima padlón hamar
elcsúszott. Ennek ellenére látta, ahogy a fehér harci öltözetbe bújt alak megfordul, lerántja
válláról automata fegyverét, és a nyitva álló zsilipajtó felé céloz. Az arcát takaró sima műanyag
maszk kissé elcsúszott, mögötte pedig egy sötét hajú, fiatal nő vonásai jelentek meg. Gyorsan
térdre vetette magát, és vállára helyezve a fegyvert az ajtóval szemben lévő fehér poklot
fürkészte.

Valami... volt odakint. Valami nagy és sötét, amely ostorozó karjaival kettészelve a vihart egyre
csak közeledett. Ben pontosan érezte, és a külső zsilipajtó bal és jobb oldalán álló két katona is
láthatott valamit, mert Frank magasabbra emelve puskáját, mintha célba vett volna valamit. Lőni
még egyelőre nem lőtt, amikor hirtelen egy másik tetőtől talpig havas, fehér sarkvidéki ruhát és
műanyag maszkot viselő alak lépett ki a pezsgő hófüggönyből. Vállára egy hasonlóan öltözött, de
jóval nagyobb férfi támaszkodott, aki nyilvánvalóan alig bírt menni. Mielőtt Ben felismerhette
volna az arcát, a zsilipkamra előtt felbukkant egy szintén nem egyedül érkező harmadik zsoldos
is. Vállán egy élettelennek tűnő súlyt cipelt. Mögöttük szörnyű mancsokkal, karmokkal és
szárnyakkal felszerelt, hatalmas és csillogó valami magaslott. Frank és bajtársa azonnal tüzet
nyitott a rémisztő, csattogó papagájcsőrös teremtményre. A géppisztoly éles kattogása még a
tomboló vihar zaja ellenére is hallható volt, odakint pedig egy másodperc töredékéig úgy
felragyogott minden, mintha millió és millió üvegszilánk repkedett volna szanaszét. A zsoldosnak
végre sikerült behúzódnia a zsilipkamrába, mire Frank teljes súlyával nekivetődött az ajtónak.
Ben már régen nem látta, mi zajlik odakint, de a másik katona kitartóan tüzelt tovább, míg az
ajtó egy tompa puffanással be nem csapódott a helyére, kizárva a vihar bömbölését, a szörnyű
ostorcsapásokat és a szúrós sárga szemek bámulását.

Noha a vihar zaja jóval halkabb lett, mint eddig volt, mégsem lett néma csend. Sőt ellenkezőleg:
sikítások és vadul kiáltó hangok kórusa lepte el a helyiséget. Mellette apja ordibált valamit, de
nem értette, mit, két lépéssel Tahiától pedig Tooth rogyott térdre kimerült sóhajjal, és
egyszerűen a földre dobta a magával hozott hatalmas embert. Ben egy pillanatra azt hitte, ő is
védőmaszkot hord az arca előtt, majd döbbenten tapasztalta, hogy vonásait csupán vastag
jégréteg takarja. Ezzel egy időben arra is rájött, kit hurcolt be Tooth magával.

Harry volt az. Ez pedig azt jelentette, hogy a másik alak csakis...

Ben velőtrázó kiáltást hallatva azonnal lábra állt, és úgy nekiiramodott, hogy magával rántva az
előtte térdelő Tahiát, csaknem Toothnak, illetve Harrynek ütközött. Egy lélegzetvételnyi előnnyel
apja előtt ért a harmadik zsoldoshoz, aki szinte imbolygott a hátán cipelt tehertől, majd
megpróbálta óvatosan a földre helyezni.

– Anya! – sikoltott fel Ben. Mellette édesapja kiabálta felesége nevét, mire Ramanov és Tahia is
megérkezett. Közösen, de a kapkodástól inkább egymást hátráltatva, leemelték Jennifer Berger
testét Gerrit válláról. A zsoldos kimerült nyögéssel a falnak támaszkodott, és becsukta a szemét,
ám nyilvánvalóan már ahhoz sem volt elég ereje, hogy állva maradjon. Háttal a szürke műanyag
falnak, lassan lecsúszott a földre.

Senki sem vett tudomást róla, még a saját bajtársai sem. Frank háta mögött az ajtóval bajlódott,
feltehetően keresett valamit, amivel eltorlaszolhatta volna magukat. A második zsoldos
fegyverét a padlóra ejtve Harry mellett térdelve örvendezett a halottaktól visszatért
parancsnoknak.

Ben és édesapja is térdre rogyva hajolt a zsilipkamra padlóján heverő alak fölé. A mellettük
guggoló Ramanov kinyújtotta a kezét a nő felé, mire a fiú apja olyan durván elütötte azt, hogy a
férfi egyensúlyát elveszítve, nevetségesen billegett jobbra-balra a sarkán.

Bizonyára sohasem bocsátotta volna meg magának, ha mindenki szeme láttára, jól párnázott
hátsójára puffan.

Bent különös érzés kerítette hatalmába a mozdulatlan test láttán, mint amikor a jéghasadék
peremén állva nézte végig a mélybe zuhanó Sashát. Akkor azonban az, hogy olyan gyorsan
történt meg minden, nem hagyott teret elméjében a gyásznak és a kétségbeesésnek. Vélt
halálának fájdalma még át sem törte az elmúlt napok eseményei miatt lelke sebezhető része
köré vont páncélját.

Most azonban semmi sem védte.

Ben igazából sohasem hitte el, hogy édesanyja meghalt. Egy része egyszerűen elutasította
halálának már a puszta lehetőségét is – valószínűleg a még gyermeki része. A gyerekek úgy
gondolják, hogy szüleik halhatatlanok és sérthetetlenek, és egyszerűen nem halnak meg, és
egyébként sem így, punktum! Egy másik, énjének erőteljesebb része megrendíthetetlen
biztonsággal tudta, hogy még mindig életben van, és egyszer újra találkoznak majd.

Lehet, hogy most fizette meg az árát. Nem érzett mást, csupán merő döbbenetet. Az édesanyja
élt. Nem kellett ahhoz orvosnak lennie, hogy lássa, hiszen mellkasa olyan hevesen emelkedett
fel-le, hogy még a vastag kabát ellenére is jól látszott. Ráadásul szeme résnyire nyitva volt, ami
azt sejtette, eszméleténél van.

De vajon meddig még?

Ben hirtelen hatalmas gombócot érzett a torkában, úgy érezte, megfojtja: él, ez már biztos, de
arcán egy minimum öt milliméteres jégpáncél feszült, szemöldöke és szempillái pedig olyan
kemények voltak, hogy valószínűleg letörtek volna, ha hozzájuk ér. Mi van akkor, ha a kegyetlen
sors csak azért hozta vissza neki, hogy még egyszer lássa meghalni?

Valami óriási csattanással ütközött az ajtónak. Ben ijedten összerezzent, és felnézett, mire
Ramanov is odafordult.

– Mi volt ez? – lihegte.

Nem kapott választ. Frank néhány lépést hátrált, és halálsápadt arccal bámulta az ajtót. A
masszív acélajtót megrázó tompa puffanás nem ismétlődött meg, de az ütődés szabadjára
engedte addig kordában tartott fantáziáját is, amely rögtön gyémántkemény karmokat vélt
hallani az ajtón.

Talán nem is csak képzelődött.

– Mi a fene történik odakint, az ördögbe is? – sziszegte Ramanov, miközben dühöngő léptekkel
Gerrithez közelített. – Mi ez?!

A zsoldos megpróbált válaszolni, de legalább két-három nekifutásra szüksége volt ahhoz, hogy
újra mozgatni tudja fagyott ajkát.

– Nem szeretné azt maga tudni, professzor úr – motyogta alig érthetően.

Ramanov arca egyre komorabbá vált, de mielőtt még megszólalhatott volna, Robert Berger
ráförmedt.

– Ne most, az ördögbe is! Hívják azonnal Van Staatent!

Ramanov egy másodpercig csak szikrázó szemmel vizsgálgatta, majd szófogadóan belenyúlt
köpenyzsebébe – ugyanabba, amelyből az előbb még a pisztolyt rántotta elő, regisztrálta Ben –,
és elővarázsolt egy régimódi rádió adóvevőt.

Még be sem nyomta a gombot, amikor hirtelen megszólalt mögöttük Van Staaten.
– Nem szükséges. Már itt is vagyok.

Ben csodálkozva, de ugyanakkor megkönnyebbülve nézett fel.

A doktornő Sashával maradt, amikor mindannyian a zaj irányába rohantak, de biztosan

idevonzották a lövések és a kiáltások. Sőt még annyi lélekjelenléte is volt, hogy magával hozta az
orvosi táskáját.

Valami irtózatos nyikorgással suhant el az ajtó külső oldala előtt, mire Van Staaten menet
közben megtorpant, majd folytatta útját.

– Ne nyúlj hozzá!

A szavak Ben apjához szóltak, aki éppen felesége arca felé nyújtotta a kezét. A váratlan
figyelmeztetéstől azonban megtorpant, és zavartan nézett a nőre.

– Menj az útból! – mondta a doktornő barátságtalanul. Letérdelt Jennifer Berger mellé,

kinyitotta az orvosi táskáját. – Te is!

Ben szófogadóan odébb húzódott, de nem tévesztette szem elől sem édesanyját, sem az orvost.
Van Staaten fölé hajolt, és egyelőre nem tett semmit. Csak figyelmesen vizsgálgatta, kinyújtotta
a kezét, ujjbegyével óvatosan végigsimította az arcát, majd még óvatosabban kitapogatta a
pulzusát.

– Nos? – kérdezte Ben apja.

Van Staaten tudomást sem vett a férfiról. Anélkül, hogy felemelte volna a fejét, kiabálni kezdett.

– Szükségem van egy hordágyra! Gyorsan!

– Kettőre – fűzte hozzá a Harry mellett térdelő Tahia.

Van Staaten olyan pillantást vetett az eszméletlen zsoldosra, mintha most először vette volna
észre, majd vállat vonva kijavította magát.

– Kettőre.

Felelet helyett úgy nekicsapódott valami az ajtónak, hogy rozsdából és csillogó jégdarabokból
képződött vízesés csurgott le a masszív acéllemezről.

– Talán mindannyiunknak el kellene tűnni innen – javasolta Gerrit. Ajka a jelek szerint immár
teljesen kiolvadt, mivel egész érthetően beszélt. – Nem tudom, meddig bírja még az ajtó.

Ramanov dühös pillantást vetett rá.

– Még egyszer megkérdezem, és most hallani akarom a választ is: Mi ez?

Gerrit szárazon felnevetett, majd Benre bökött.

– A srác jégszörnyetegei, professzor. Tudja, azok, akikben maga nem hisz.

13

NEM HORDÁGYAT, csupán egy krómozott kocsit hoztak, amit Ben már oly jól ismert a különböző
kórházi filmekből. És ahogy az az ilyen filmekben lenni szokott, feltették egymás után a
betegeket a fémkocsikra, és ideges hangoktól, illetve kiáltásoktól kísérve futólépésben
végigloholtak a folyosón egészen Van Staaten kezelőszobájáig.

Ben édesapja legnagyobb döbbenetére Harry volt az első, ugyanis a doktornő futólagos
vizsgálata szerint ő sürgősebb ellátást kívánt.

Alig szállította le a két rögtönzött asszisztens az eszméletlen zsoldost, máris rohantak vissza a fiú
édesanyjáért. Az állomás ugyan nagynak hatott, valójában azonban nem volt az, ezért alig telt el
öt perc, és Ben anyja máris a műtőasztalon – amiről Van Staaten időközben legalább a poros
műanyag ponyvát eltávolította – várt a sorára.
– Rendben, és most mindenki kifelé! – parancsolta, miközben kezébe kapott egy különösen éles
példányt az oly tekintélyes vágószerszám-gyűjteményéből, és elkezdte felvágni Jennifer fehér
kezeslábasát bokától felfelé. A két átmeneti medikus olyan gyorsan elhagyta a terepet, ahogy
csak tudta, még a hívás nélkül érkezett Ramanov is kelletlenül visszahúzódott. Van Staaten
mérges pillantást vetett az édesanyjáért aggódó Benre, majd a fiú édesapjához fordult.

– Te itt maradsz! Szükségem van a segítségedre.

Ben úgy döntött, családügyi alapon kivonja magát a parancs alól, ezért nem mozdult, de a
doktornő az ajtó felé intett a szemével. Ismét dühös pillantást vetve rá, folytatta édesanyja
bélelt ruházatának felvágását. Ben az ajtó felé lépkedett, de kalapáló szívvel, újra és újra
visszanézett a műtőasztalra. Időközben Van Staaten már majdnem teljesen felszabdalta anyja
ruháját, az az alól kivillanó bőr viszont iszonyú sápadtnak tűnt, és telis-tele volt égési sebekhez
hasonló ronda foltokkal. Tekintete a díványra helyezett Harryre tévedt. Van Staaten nála nem is
húzta azzal az időt, hogy levágja róla a ruháját, helyette csak kabátjából hámozta ki, hogy bal
karjába beszúrhasson egy infúziós tűt. Másik csuklójából egy keskeny műanyag karkötő lógott
kifelé, amelyből számos vékony, különböző színű kábel vezetett a doktornő földre állított világító
ellenőrző monitorjához. Van Staaten egészen biztos volt benne, hogy Harry sokkal rosszabb
állapotban volt, mint a fiú édesanyja; ebben a pillanatban Ben mégis jobban örült volna neki, ha
anyját látja a primitív díványon, a zsoldost pedig a krómcsillogású műtőasztalon, amely steril
pompájával és a hozzá csatlakoztatott számtalan géppel egyáltalán nem tűnt túl biztatónak.

– Tűnj el végre! – förmedt rá Van Staaten.

Egy másodpercre iszonyú dac lett úrrá rajta – hogy képzeli, hogy így beszél vele? Elvégre az
édesanyja fekszik ott! – majd hamar rádöbbenve nevetséges viselkedésére, sarkon fordult, és
kiment a szobából.

Van Staaten semmit sem képzelt. Egy orvos professzionalitásával beszélt, akinek semmi sem volt
fontosabb páciense jóléténél.

Száz százalékig biztos volt benne, hogy Ramanov kint várja a folyosón, és megtartja neki
szokásos előadását vagy esetleg megvitatja a térdhajlatba irányított rúgását. Az orosz
parancsnok azonban nem volt ott, sőt legnagyobb meglepetésére sem Tahiát, sem pedig mást
nem talált a zsoldoscsapatból – noha az ember azt gondolná, hogy aggódnak parancsnokuk
egészségéért. Helyettük egy fiatalember és egy ragacsos fehér köpenybe bújt férfi ácsorgott a
folyosón, aki tört (na, jó, inkább zúzott) némettel próbálta elmagyarázni, hogy Ramanov
professzor várja a központban.

Ben igyekezett hamar eleget tenni a felkérésnek; persze nem azért, mert annyira vágyott a
Ramanovval való beszélgetésre, hanem, mert alig várta, hogy beszélhessen Gerrittel vagy a két
másik katonával. Anyja életben volt (ami még mindig kicsit sem lepte meg, bármennyire
furcsának is találta a gondolatot), és tudnia kellett, mi történt odakint. Például hogy hol volt
Harry és édesanyja egész idáig?
Egyre gyorsabban lépkedett, az utolsó részen már majdnem futott. Az egyetlen gyerekes ok,
amiért mégsem tette meg, az volt, hogy nem akart kifulladva érkezni Ramanovhoz.

A hiányolt zsoldosok mindannyian bent ültek a központban, sőt Ramanov és a két tudós is,
akikkel első nap találkozott, odabent voltak; rajtuk kívül még vagy egy fél tucat különböző korú,
de ismeretlen férfi – egy újabb jel arra, miszerint nem is olyan kicsi ez a bázis, mint amilyennek
tűnik; de ez most igazán nem volt fontos.

Ben kérdő pillantást vetett Ramanovra, majd miután az orosz csak szikrázó szemmel vizsgálgatta,
inkább Gerrithez fordult.

Időközben a zsoldos levette magáról fagyott ruházatát, valamint megmosta arcát és haját. Bőre
már nem tűnt sápadtnak, csupán rákvörösnek, mintha jó alaposan végigment volna egy
drótkefével rajta, valaki pedig a hátára terített egy gyapjútakarót. Egy gőzölgő kávéval teli bögrét
szorongatott a kezében, bár inni nem nagyon ivott belőle; olykor-olykor belefújt egyet-kettőt, és
inkább ujjmelegítőnek használta. Amikor Ben belépett, szótlanul rábólintott, és szemében
mintha egy halvány mosoly jelent volna meg; de volt ott még valami, ami rettent ően
megijesztette Bent.

– Beszélni akart velem? – fordult oda Ramanovhoz.

Válasz helyett az orosz odamorgott Gerritnek.

– Akkor talán kezdhetjük is.

Gerrit már-már körülményesen szürcsölgette kávéját, amitől Ramanov arca olyannyira komorrá
vált, mint ha az Antarktisz több millió éves jege tornyosult volna benne. Az orosz mögött álló,
Gerrithez és Toothhoz hasonlóan gyapjútakaróba bugyolált Tahia pedig ezek után már képtelen
volt teljesen elfojtani kárörvendő mosolyát. Ben lassan rájött, hogy mindenki rá várt, csak azt
nem értette, miért.

– Igen – vágta rá végre Gerrit. Ujjaival még egyszer végigsimította a forró bögrét, kortyolt belőle
egy jó kiadósat (valószínűleg csak időhúzásból, és hogy idegesítse Ramanovot), majd nyugodtan
visszahelyezte az asztalra. – Persze valójában nem kell sok mindent magyarázni, professzor úr.
Hallgatnia kellett volna Benre.

Ramanov szeme megint szikrázott a dühtől, de láthatóan próbált uralkodni magán, sőt már
szinte nyugodt hangon kérdezte.

– Tehát mi is történt valójában? Minek mentek ki oda?

– Ráadásul anélkül, hogy engedélyt kértek volna – fűzte hozzá Tooth, de Ramanov tudomást sem
vett róla.

– Volt valami a monitoron – felelte Gerrit, majd felvonta a vállát. – Sajnos nem láttuk pontosan,
mi az.
– A monitoron? – Ramanov szeme egyre keskenyebb lett. Tekintete a zsoldos mögött
felsorakozott monitorokat pásztázta, majd újra Gerrit arcát fürkészte. – Semmit sem találtunk
itt.

– De mi igen – válaszolta Gerrit szűkszavúan. – Mint mondtam: volt valami a képernyőn. Egy
mozgás. Tooth szerint valami közeledett az állomás felé, én pedig úgy döntöttem, hogy
óvatosságból megnézem.

– Anélkül, hogy informált volna engem – mondta Ramanov szemrehányón.

– Nem azért fizet minket, hogy gondoskodjunk az állomás és az emberei biztonságáról? –

kérdezte Gerrit. – Talán azt akarja a szememre hányni, hogy végzem a munkám?

– Természetesen nem. Csak segítő lett volna, ha informál róla.

– Következő alkalommal gondolok rá – ígérte meg Gerrit, majd gúnyosan megvonva a vállát, a
kávéjáért nyúlt. Majdnem félig kiürítette a bögrét, mielőtt folytatta mondandóját, amikor pedig
visszatette az asztalra, Ben jól látta, milyen nehezére esik lenyomnia kezének reszketését. Annyi
minden történt azóta, és olyan gyorsan, mintha órákkal ezelőtt történt volna, pedig valójában
nem volt több tíz percnél, mióta Gerrit és a többiek visszatértek a hóviharból. Bennek pedig már
bőven volt tapasztalata a fázásban és a fogak vacogásában, ezért pontosan tudta, hogy nem kis
időbe telik majd, mire Gerrit testéből végérvényesen kiköltözik a kegyetlen hideg.

– Elvégre egy vadállat is lehetett volna – szólt Gerrit.

– Hát persze – gúnyolódott Ramanov. – Esetleg egy gyilkos pingvin.

– Vagy az egyik kalóz, akikről a fiú és az apja mesélt – folytatta Gerrit közömbösen, ismét
megvonva a vállát. – Mi legalábbis kimentünk a maga engedélye nélkül, és utánanéztünk, hogy a
koordináták meghatározta helyen mit látott Tooth. – Odabólintott a zsoldosnak, akinek vigyora
egy sárga fogcsonkokból álló, hatalmas krátervidéket tárt fel. – Szerencse, hogy nem két perccel
később értünk oda. Ezek a... – bizonytalan pillantást vetett Benre. – ...valamik üldözték Harryt és
a nőt. Ha akár egy másodperccel is később érünk, akkor elkapták volna őket – félbeszakítva saját
magát, Benhez fordult, majd fejével Tahiára bökött. – Köszönd meg neki és istennek, Ben, hogy
olyan pokolian jól lő! A bestiák egyike elkapta. Ha nem intézi el az utolsó pillanatban, akkor soha
az életben nem láttad volna édesanyádat.

– Jól van, jól van – mondta Tahia mosolyogva. – Kvittek vagyunk.

Gerrit kérdőn összeráncolta homlokát, mire Ramanov arca sötétvörössé vált. Talán megütötte a
guta, gondolta magában Ben. Gerrit végül ismét megvonta a vállát, majd folytatta.

– Aztán kezdődött a tánc. Hirtelen minden telis-tele volt azokkal a valamikkel. Elkaptuk Harryt és
Berger doktort, és olyan gyorsan visszajöttünk, ahogy csak tudtunk. A többit pedig már ismeri.

Ramanov félretartott fejjel hallgatta, kissé döbbentnek látszott.

– Ez minden?

– Nekünk bőven elég volt – mondta Tooth, de Ramanov továbbra sem vett róla tudomást.

– Minden? – Gerrit olyan nyomatékos értetlenséggel nézett Ramanovra, hogy Ben szerint ebben
már rájátszás is volt. – Toothnak igaza van, tudja? Nekünk ez is bőven elég volt. Abban sem
voltam biztos, hogy ép bőrrel megússzuk ezt az egészet.

Ben látta Ramanovon, hogy a nyelve hegyén majdnem kicsúszott egy még élesebb és
feltehetően még megvetőbb válasz, de inkább meggondolta magát, és szinte bocsánatért
esedező pillantást vetett a zsoldosra.

– Bocsásson meg. Nem akartam megsérteni, és főként nem alábecsülni a teljesítményét. De meg
kell értenie, igencsak nehezemre esik elhinni, hogy odakint egyfajta... szörnyetegek támadtak
magukra. – Mondandója alatt sikeresen ellenállt a kísértésnek, hogy akár csak egyszer is Benre
pillantson vagy lenéző hangsúllyal beszéljen.

Gerrit kissé ingerültnek tűnt, de ő bezzeg Benre nézett. Ahelyett, hogy reagált volna Ramanov
szavaira, megkérdezte.

– Ezek a... kalózok, akik rátok támadtak a hajón, hogy is néztek ki valójában?

Ben is, ahogyan Ramanov az előbb, megállta, hogy nem nézett az állomás parancsnokára. Azért
nem csak Tahia és Gerrit tudta pontosan, kinek szólt a kárörvendő hangvétel.

– Nem kalózok voltak, legalábbis nem mindennapiak. Igazából fogalmam sincs, micsodák. –
Szándékosan váltott jelen időre, és természetesen ez nem kerülte el a felszínesen mosolygó
zsoldos figyelmét. A férfi cinkosan, alig észrevehetően bólintott egyet, mire Ben folytatta az
előadást.

– Ezek valamiféle... lények. Nem tudom, hogy élnek-e, mert egytől egyig jégből vannak, vagyis
valami olyasmiből, ami jégnek látszik, és úgy is viselkedik. Ha egyikük megsebez egy embert, az
egy idő után átváltozik, és olyanná válik, mint ők. – Dacos pillantást vetett a jelenlévőkre. – Ha
viszont valaki közületek azt mondja: Ugye tudod, hogy hangzik ez?, akkor iszonyú dühös leszek.

Gerrit láthatóan nehezen tudta elnyomni a nevetését. Két-három végtelen szívdobbanás erejéig
senki sem szólt egy árva szót sem.

Majd Gerrit törte meg a csendet.

– Én tudom, hogyan hangzik ez. Sőt azt is tudom, hogyan néz ki. Még Tooth és Tahia is.

– Ez nevetséges – vágta rá Ramanov. Hangjából mintha hirtelen hiányzott volna a meggyőződés

és felháborodás.

– Igen, ezzel én is egyetértek – helyeselt Gerrit. – Pontosan ezt gondoltam én is, amikor
megláttam ezeket a valamiket. Hatalmas tévedés volt, ami majdnem az életembe került. – Vadul
rázta a fejét, és elutasítóan a magasba emelte a kezét, amint Ramanov válaszolni készült. –
Egyszerűen csak higgyen nekem, professzor, pontosan úgy történt, ahogy mondom. És pontosan
ugyanúgy, ahogy a fiú mondta. Vagy akkor ne higgyen nekem, és menjen ki, győződjön meg a
saját szemével róla. – Hangja egy fokkal élesebbé vált. – Valahogy úgy érzem, professzor, hogy
néhány dolgot bizony eltitkolt előlünk.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Ramanov.

– Nagyon jól tudta, hogy odakint vannak ezek a dögök, nem igaz? – válaszolta Tooth Gerrit
helyett.

– Hülyeség! – sziszegte Ramanov. – Fogalmam sem volt róla, ráadásul nem is hiszek ebben az
őrültségben. Egyáltalán, hallotta már saját magát? Emberek, akik jéggé változnak!

– Vagy pókká – fűzte hozzá Tahia nyugodtan.

Ramanov egy másodpercig szótlanul bámult a nőre, majd fejét rázva, és újra nyugodt hangon
Gerrithez fordult.

– Hallgasson ide! Nem kétlem, hogy odakint van valaki, és azt sem állítom, hogy önök nem
végezték rendesen a munkájukat.

– Ez igazán kedves öntől – mondta Tooth. Gerrit haragos tekintetével hamar elhallgattatta, majd
felszólította Ramanovot a folytatásra.

– Ezek... – nyelvének hegyével idegesen végignyalta ajkát, miközben tekintete még idegesebben
vándorolt Gerritről Benre, majd vissza. Nem csak a fiúnak tűnt fel, mennyire nehezére esik
kimondani a szót. – ...lények, ahogy maga nevezi. Teljesen biztos benne, hogy nem csak álruhás
emberek voltak? Tudja egyáltalán, hogy valójában miért hívtuk ide magukat? Volt néhány
problémánk a kalózokkal.

– Jégkalózokkal – motyogta Ben félhangosan.

– Ez nem csupán néhány kalóz volt – válaszolta Gerrit anélkül, hogy reagált volna Ben
megjegyzésére. – Személyesen mindössze ötöt vagy hatot lőttem le közülük, ahogy Tooth is,
Tahia pedig valószínűleg még többet. Nem tudom, kivel lármázott össze ennyire, professzor, de
tíz perccel ezelőtt még biztos voltam benne, hogy egy egész nemzetnek üzent hadat – mondta,
majd közvetlenül Benhez fordult. – Te tudod, hányan vannak?

Ben képtelen volt felelni. A Princessen még nem is találkozott annyira sok szörnyeteggel, de
hirtelen eszébe jutott a bizarr jégszobrokkal teli strand, amelyekből egyszer csak arcok,
testrészek és mohón kapkodó kezek nőttek ki. Tehetetlenül megvonta a vállát, Gerrit pedig
pontosan ettől a választól tartott, bár nem szólt semmit, arca mégis komorabbá vált.

Odafordult Ramanovhoz.
– Működik már a rádió adóvevő?

Ramanov némán megrázta a fejét.

– Pont ahogy a Princessen – mondta Ben. – Először csak néhány mobil adta be a kulcsot a
fedélzeten, majd utána az adóvevő is.

– A világ leghatalmasabb rádióhasadékában csücsülünk – felelte Ramanov. – Mutass nekem

egyetlen működő mobilt, és máris milliomos leszel.

– Schulznak volt egy olyan szatellittelefonja, ami állítólag az egész világon működik. Csak
természetesen itt nem.

– Persze, mert sehol másutt nincsenek ilyen szélsőséges időjárási viszonyok – morogta Ramanov,
majd dühösen megrázta a fejét. – Ez nem jelent semmit.

– És a rádióösszeköttetés? – érdeklődött Tahia.

Ramanov olyan képet vágott, mintha egy szellemi fogyatékos tett volna fel egy még magához
képest is igen buta kérdést, ezért a biztonság kedvéért inkább várt néhány másodpercet, mielőtt
válaszolt. – Az olykor akár hetekig is kieshet, fiatal hölgy.

– És véletlenül pont abban a percben, amikor ezek a bestiák ránk támadnak – mondta Tooth
gúnyosan.

Neki pedig végképp nem válaszolt Ramanov.

– A kérdés nem is az, hogy mivel van dolgunk, hanem hogy maga mit akar tenni a fenyegetéssel
szemben?

– Attól a kettő csakis együtt lehetséges – válaszolta Gerrit. – Ez volt az első, amit a katonai
kiképzésem alatt elsajátítottam, professzor: ismerd meg ellenségedet, hogy hatékonyan le tudd
győzni!

– Ha egyáltalán megtesszük – tette hozzá Tooth.

Ez alkalommal Ramanov mégis hozzá fordult.

– Ez meg mit jelentsen? – Szeme rettentően elvékonyodott.

Tooth egy sárgán virító vigyorral válaszolt.

– Mi már beszéltünk erről, professzor, tudja? – Fejével Gerritre bökött. – Ha pedig kiderül, hogy
maga tudott ezekről a lényekről, de eltitkolta előlünk, akkor igencsak át kell gondolnunk a
szerződésünket.

Ramanov láthatóan sápadtabbá vált.

– Maga teljesen megőrült? – dadogta, közben olyan arcot vágott, amiba Ben nem tudta
eldönteni, hogy elképedjen, megrémüljön vagy elbizonytalanodjon-e.

Újra Gerrithez frdult.

– Mi ez? Zsarolás? Hiszen szerződésünk van! És elég rendesen megfizetem magukat...

– ...azért, hogy megvédjük magát, az állomást és az itt lévő embereket egy maroknyi kalóztól –
vágott a szavába Gerrit. – Ha jól emlékszem, szó sem volt egy hadseregnyi lényről.

– Ha jól emlékszem – szólt Ramanov –, akkor magával nem is tárgyaltam ez ügyben, hanem csak
West századossal és a helyettesével – mondta, és kihívón lebiggyesztette az ajkát. – De mit ad
isten, a parancsnoka valamelyest épségben tért vissza. Talán inkább vele kellene folytatnom a
beszélgetést.

Gerrit tudomást sem vett az alig rejtett zsarolásról.

– Talán – mondta vállvonogatva, miközben megint a kávéjáért nyúlt. Ez alkalommal azonban

nem kortyolt belőle, csupán játszadozni kezdett a majdnem üres bögrével. – Szinte teljesen
biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanezt fogja majd mondani. Bár katonák vagyunk, bolondok
azért nem, és nemigen díjazzuk, ha hazudnak nekünk. Még akkor sem, ha megfizetnek érte. –
Ezzel letette a bögrét az asztalra, majd tekintete és hangja hirtelen olyan kemény és hűvös lett,
akár az üveg. – Úgyhogy jobb lesz, ha szépen elmeséli nekünk, mi vár ránk odakint, hacsak nem
akarja, hogy tudósai és technikusai konyhakéssel védjék magukat a kint lebzselő barátaiktól.

– De hát ez...! – lihegte Ramanov, mire Tahia már majdnem barátságosan a szavába vágott.

– Ha már itt tartunk, akkor azt is elmagyarázhatná, hogy miért tart egy meteorológus töltött
pisztolyt a zsebében.

Ramanov szikrázó szemmel bámult a nőre, majd felpattant a székéről, kirohant a szobából, és
úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy Ben azt hitte, kiszakad a keretéből. Néhány másodperc
múlva civil barátai is követték; gyorsan ugyan, de mindenesetre megközelítőleg sem annyira
hangosan.

Ben megvárta míg az utolsó is becsukta maga mögött az ajtót, és egyedül maradt Gerrittel és a
többi zsoldossal.

– Szerinted okos húzás volt?

– Nem – mondta Tahia. – De jólesett.

– Gazember! – tette hozzá Tooth. – Sosem bíztam benne. Már az elejétől fogva nem.

– Attól félek, igazad van – mondta Gerrit, és kortyolt még egyet a kávéjából. – Nem volt túl okos
húzás. De ettől függetlenül nem csípem a hazudozást. – Felállt, és lesöpörte válláról a takarót. –
Rengeteg tennivalónk van még – sóhajtott, majd gyorsan a plafonra pillantott. – Menjünk egy
kicsit nyugisabb helyre.

Ben automatikusan ugyanabba az irányba nézett. Nem látta ugyan a rejtett kamerát, de tudta,
hogy ott volt; elvégre saját szemével látta még Tahia laptopján ugyanazt az asztalt, ahol most
ücsörgött.

– Frank, te nézd át még egyszer az adóvevőt – adta parancsba Gerrit. – Tudni akarom, hogy
Ramanov átver-e minket, vagy tényleg nem működik a rádió. Ha pedig így van, akkor miért nem.
Sonja, Gerd! Hozzátok a felszereléseteket és a fegyvereiteket. Még egyszer kimegyünk egy kicsit
körülnézni.

Nem csak Ben bámult csodálkozva a zsoldosra. Gerrit arca azóta is rákvörös volt, keze pedig nem
végezhetett volna éppenséggel finommechanikai munkát, hát még mozgó célra lőni.

– Tényleg most azonnal akarsz kimenni? – kérdezte a fiú kételkedve.

– Ki mondta, hogy akarok? – válaszolta Gerrit egy vállvonással, és egy nem túl boldog mosollyal.
– Ha azonban ezek a bestiák még mindig odakint mászkálnak, akkor jobb, ha tudjuk. És persze
azt is, hogy mit csinálnak.

Bennek egy hatalmas, csőrös valami jutott az eszébe, mely hirtelen előugrott a barlangban lévő
hóviharból, óriási karmaival karmolászva iszonyatosan fülsiketítő fémes hangot adva.
Feltehetően Frank is így gondolta, mivel egy pillanatig csak habozva bámult a parancsnokára,
majd mondani készült valamit, de inkább meggondolta magát.

– Miért nem várod meg, míg Harry újra megerősödik? – kérdezte Ben.

– Mert az még egy ideig eltart – felelte Gerrit, kicsit megsértődve a fiú megjegyzésén. – Ha
viszont garantálod, hogy a kis barátaid addig jól viselkednek odakint, akkor szívesen... – mondta
gúnyos grimaszt vágva. – Amíg Harry harcképtelen, addig én vezetem a csapatot.

– Oké, rendben – vágta rá Ben. – Nem akartam a lelkedbe gázolni.

– Nem is gázoltál bele! – Gerrit egy kelletlen gesztussal lezárta a témát, majd felemelt hangon
folytatta. – A többiek ellenőrizzék a külső kamerákat, és szereljék fel az infrahangos kilövőt! Látni
akarom azt az izét egy kocsin vagy bármin, aminek kereke van! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!

Hogy még jobban nyomatékosítsa szavait, kezével hevesen tapsolni kezdett, mire a terem
hirtelen megtelt örvénylő mozdulatokkal.

Ben is felpattant.

– Én is jövök!
– Azt már nem! – szólt Gerrit gúnyosan. – Te szépen itt maradsz – mondta, és egy gyors
kézmozdulattal megelőzte Ben tiltakozását. – Te csak menj az anyádhoz, és vigyázz rá! Ha
valóban hasznossá akarod tenni magad, akkor tartsd szemmel a doktornőt! Nem bízom benne!

14

BEN NEM MENT EGYENESEN AZ ÉDESANYJÁHOZ, pedig tényleg azt tervezte – de Van Staaten
orvosi szobáját zárva találta, még kitartó kopácsolására sem történt semmi. Néhány másodperc
múlva frusztrálva feladta, és elindult Sasha szobája felé.

Ott sem talált sok változást. A lány továbbra is csukott szemmel és láthatóan mély álomban
hevert ágyában, a szoba pedig ugyanazt a kaotikus látványt nyújtotta, mint amikor oly gyorsan
távozott belőle. Van Staaten hozzá hasonlóan gyorsan hagyta el a szobát, így ideje sem maradt
kibogozni a szétszaggatott kábeleket és vezetékeket (vagy, hogy újra hozzárögzítse tehetetlen
áldozatához), vagy feltakarítani a széttört infúziósüveg szilánkjait. Ben futólag feljegyzett – bár
saját belátása szerint sem teljesen sportszerűen – egy újabb mínuszpontot Van Staaten
kontójára, majd gyorsan és halkan odasettenkedve Sasha ágya mellé, megfogta a kezét.

A lány nem reagált, Ben pedig azon törte a fejét, vajon mit csinált vele már megint Van Staaten.
A gondolatok teljesen összekuszálódtak a fejében.

Valami nagyon nem stimmelt itt, ez biztos. Az állomás a maga különös, üres szobáival, illetve a
pincében lévő még különösebb, titokkal körülvett labor, amelyet Ramanov nyilvánvalóan nem
szívesen osztana meg mindenkivel. Valahogy... érezte, hogy bizony köze van Sashához.

És hozzá.

A gondolat először nevetségesnek tűnt számára. Neki aztán tényleg semmi köze mindehhez,
hiszen néhány nappal ezelőtt még az állomás létezéséről sem tudott. És ennek ellenére érezte,
hogy egészen közel volt a titok megfejtéséhez. Valahogy mindig kicsúszott a kezéből, mielőtt
még megkaparinthatta volna. De ebban a pillanatban hirtelen kinyílt az ajtó, és édesapja sétált
be rajta Van Staaten társaságában.

A doktornő arcán kellemetlen meglepetés suhant át a fiú láttán, apjáén pedig egy szomorú
mosoly jelent meg egy villanásnyi időre.

– Azt hittem, Ramanov professzor beszélni szeretne veled – mondta Van Staaten.

– Már megtette – válaszolta Ben összeráncolt homlokkal. – Egész gyorsan végeztünk. Nem volt
túl beszédes kedvében.
Válaszképpen Van Staaten is összeráncolta homlokát, majd vállat vonva Sasha ágyának másik
oldalára lépett. Tekintete gyorsan végigszaladt az alvó lány arcán, majd becsukott szemmel
benyúlt a takarója alá, feltehetően a pulzusát keresve. Ben látta rajta, ahogy magában számol.
Végül bólintott egyet, valószínűleg elégedett volt az eredménnyel, és betakargatta a pácienst.
Másik kezével a köpenyében turkált, előhúzott egy előkészített injekciós tűt. Ben arca
elkomorult, amikor a nő lehúzta a vékony tű védőburkát.

– Mit akar csinálni? – kérdezte gyanakvón.

Van Staaten ugyan válaszolt – habár Ben nem is számított rá –, de közben megragadta és
kinyújtotta Sasha bal karját, hogy láthatóvá váljon a vénája.

– Megpróbálom csökkenteni az általad okozott kárt.

– Ez meg mit jelentsen? – hördült fel Ben, mire Van Staaten teljesen közömbösen beledöfte a
lány vénájába a tűt, és (biztos csak beképzelte magának, de...) a következő pillanatban egy égő
fájást érzett, mintha valami illetéktelen anyagot szúrtak volna a karjába.

Odapattant az ágy mellé, apja azonban nyugtatóan a magasba emelte a karját.

– Nincs semmi baj, Ben! Heidi tudja, mit csinál!

Heidi, gondolta magában Ben. Ez a bizalmas megszólítás legalább annyira fájt neki, mint az égés
a karjában, amely hirtelen nyomtalanul eltűnt. Helyette egy kellemes, meleg súlyt érzett
szétáradni a testében.

– Tényleg? – szólt csípősen.

– Nemcsak altatót adtam neki – mondta Van Staaten immár dühös hangon anélkül, hogy
tekintetét egy másodpercre is levette volna Sasha arcáról –, hanem egy szert, amely erősíti a
vérkeringését és csökkenti a mellékhatásokat. Tudod egyáltalán, hogy mi történhetett volna az
előbb?

Nem, természetesen nem tudta, sőt nem is akarta tudni. Lelkiismeret-furdalása ellenére
igyekezett magára vonni Van Staaten figyelmét.

– Akkor talán nem kellett volna beadnia neki azt az izét, akármi is az! – vágta oda neki hetykén.

A doktornő ez alkalommal végre elfordult Sashától, és olyan mérgesen nézett rá, hogy Bennek
alaposan uralkodnia kellett magán, nehogy hátralépjen. A nő hallgatott.

– Ez nem volt valami igazságos, Ben – mondta az apja. Nyilvánvalóan betegesen ügyelt arra,
hogy minden körülmények között megvédje Heidit.

– Az sem, amit tett vele – válaszolta Ben. Édesapjának homloka olyannyira beborult, hogy Ben
úgy látta, igencsak közel van a robbanáshoz. A férfi azonban gyorsan összeszedte magát, és
szinte lágy hangon folytatta.
– Csak a munkáját végzi.

– Ó, tényleg? – felelte Ben ironikusan. Ez nem volt túl okos ötlet. Az ehhez hasonló
megjegyzések nemhogy segítenének, inkább csak rosszabbítják a helyzetet. De a fiú
összezavarodott és borzasztó zaklatott, sőt dühös volt, amiért bántották Sashát, és most
feltétlenül meg akarta bosszulni valakin. Ha pedig édesapja ennyire harcolt a szerepért – hát
tessék!

Végül mégis értelme kerekedett felül. Még egyszer ránézett apjára és a doktornőre szikrázóan
ellenséges szemmel, majd megkérdezte.

– Hogy van anya... és Harry?

– A körülményeknek megfelelően – válaszolta Van Staaten.

Ben teljesen biztos volt benne, hogy csupán azért mondta ilyen formában, hogy még jobban
idegesítse őt. Még a szemében is látta.

– És ez pontosan mit jelent? – tudakolta.

Van Staaten óvatosan kihúzta Sasha vénájából a tűt, alaposan megvizsgálta a fecskendőt, majd
egy vállvonás kíséretében a földön lévő infúziósüveg szilánkjai közé hajította. – Adtam neki egy
kis vérkeringés-serkentőt és egy általános erősítőt. Pillanatnyilag nem tehetek ennél többet
azért, hogy melegen tartsam. De egészen jól fest. Az állapota megközelítőleg sem olyan rossz,
mint ahogy vártam.

Ben szinte sóvárogva keresett egy icipici részvétet hangjában, de nem talált, majd a következő
pillanatban meg is bánta tettét.

– Szerencséjük volt – morogta.

– Szerencséjük? – Van Staaten úgy ismételte el a szót, mintha az értelmén törte volna a fejét. –
Igen, végül is így is nevezhetjük.

– Miért, maga minek nevezné? – kérdezte Ben.

– Talán csodának? – javasolta Van Staaten. – Majdnem negyvennyolc órát töltöttek odakint
védelem és élelem nélkül. Kérlek, ne érts félre, Ben, de orvosi szempontból nézve már nem
szabadna életben lenniük.

Ben természetesen félreértette, mivel félre is akarta érteni, mégis nagy nehezen uralkodott
magán.

– És..

Van Staaten újra csak megvonta a vállát.

– Nincs rá magyarázatom. Talán igazad van, és csakugyan szerencséjük volt. Ha azonban így van,
akkor kétségkívül a rekordok könyvébe, ráadásul az első oldalra való eset.

– Néhány nap nyugalom és megfelelő kezelés, és máris felgyógyul – fűzte hozzá édesapja.

– És Harry is – mondta Van Staaten, miközben nagyot sóhajtott. – Ha megbocsátotok, pont

ezekről a páciensekről kell most gondoskodnom. Mindjárt küldök valakit, aki feltakarítja ezt a
disznóólat – mondta, majd az alvó Sashára mutatott. – Pillanatnyilag nincs ok aggodalomra,
mégis jobban örülnék, ha itt maradnál. Ha történik valami változás vagy netán felébredne,
feltétlenül hívjál!

Ben kissé megdöbbent. Sőt őszintén szólva, nem is kicsit. Azt hitte, mindenfélét kitalál majd,
hogy kipenderítse a szobából.

– És mit szól majd Ramanov hozzá?

– Ez legyen csak az én gondom – felelte Van Staaten, majd indulni készült, de Ben egy gyors
mozdulattal megállította.

– Láthatom az anyámat?

– Elvileg szívesen – válaszolta Van Staaten. – De inkább lebeszélnélek róla. Alszik, és

pillanatnyilag ez minden, amire szüksége van. – Gyorsan összenézett Ben apjával. – De
természetesen bármikor megnézheted, amikor csak akarod.

És ezzel el is ment. Ben zavartan nézte a nő mögött becsukódott ajtót. Megpróbálta rendre
utasítani magát – igazságtalan volt hozzá.

Ennek okával pedig természetesen tisztában volt, sőt viselkedése Iogikusnak is tűnt számára,
mégis egyre nagyobb lelkiismeret-furdalást érzett. Még akkor is, ha ő és az apja között lassan egy
láthatatlan fal kezdett emelkedni. Nem felejtette el a szerepéről szóló tegnapi szavait, és abban
sem kételkedett, hogy komolyan is gondolta őket... de ettől függetlenül nem változott semmi.

– Kedveled őt? – fordult oda az apjához.

– Igen szimpatikus nő, ráadásul jó orvos is. De semmi több, ha arra gondolnál. – És, ha úgy is
lenne, látta felcsillanni a szemében, sem lenne semmi közöd hozzá.

Ez volt minden, amit Ben tudni akart. Mély szomorúság öntötte el. Arra az estére gondolt,
amikor karöltve látta szüleit a Princess fedélzetén – de ez az emlék csak még rosszabbá tette a
helyzetet.

– Erről inkább később beszéljünk – mondta édesapja halkan.

– Újra itt van, és csak ez számít. – Valamiért nem akart erről a témáról beszélni, gondolta Ben,
sem most, sem később. Ez szintén fájt neki, ezért egy pillanatig felkutatta a belsejében lévő
Eljövendő szellemeit, de tőlük sem kapott választ. Zavartan megrázta fejét furcsa gondolata
révén, és alaposan megijedt. Még szép, hogy nem kapott választ, mégis kitől kapott volna? Az
Eljövendő szellemeitől? Nevetséges! Úgy tűnik, lassan összekeveri a valóságot az álommal.
Elvégre nem is csoda, hiszen egy olyan világba került, ahol kezdett eltűnni a kettő közötti határ –
ha egyáltalán volt köztük.

Nagy nehezen visszatérve a jelenbe, figyelmesen fürkészte apját, majd egyszer csak
megkérdezte.

– Miért nem mondtad el Ramanovnak az igazságot?

– Az igazságot? – ismételte meg édesapja.

– A Princessről. Azt, ami történt. A jégszörnyetegeket.

– Mi értelme lett volna? Tényleg azt hiszed, hogy elhitte volna?

– Valószínűleg nem. Ahogy nekem sem.

Apja leeresztette a fejét.

– Értelek. Úgy álltál ott, mint egy hazudozó. Sajnálom. Nem akartam. Megértem, ha úgy érzed,
hogy cserbenhagytalak vagy elárultalak, de...

– Hagyd már abba! Úgy beszélsz velem, mint az egyik pácienseddel – vágott a szavába Ben
dühösen. – Valószínűleg nem szenvedek majd maradandó károsodást tőle, doktor úr, de jobban
éreztem volna magam, ha mellém állsz.

Ezt jól megmondta. Édesapja úgy összeroskadt, mintha figyelmeztetés nélkül pofon csapta
volna. Ben azonnal megbánta szavait, de túl mérges (vagy túl büszke?) volt ahhoz, hogy
visszavonja őket, vagy esetleg megbánást tanúsítson. Egy pillanatra azt hitte, apja sarkon fordul,
és elmegy, de helyette csupán lecsüggedt fejjel bámult maga elé.

– Ezt bizonyára megérdemeltem. – Üvegszilánkok reccsentek és még kisebb darabokra törtek a

lába alatt, amikor átsétált a szobán az egyetlen székhez, és leült. – Magam sem tudom, miért
nem mondtam el az igazságot – motyogta maga elé. – Helytelen volt, tudom. De néha... –
kétségbeesetten szavak után kutatott, majd egy igencsak szerencsétlen hatású mozdulattal
megvonta a vállát. – Túl sok volt ez nekem, Ben. Az a sok halott. Én... én valószínűleg csak nem
akartam elhinni. És aztán jött az anyád halála. Tényleg azt hittem, hogy meghalt. Azt hittem,
végig kellett néznem, ahogy meghal. Fogalmam sincs. Én... – Ismét szavak után kutatott, de
ezúttal nem találta őket. Ben hirtelen még jobban szégyellte magát azért, amit mondott,
mégsem bírt egy hangot sem kinyögni.

– Talán... könnyebb volt így, gondolom – folytatta az apja. – De azok után képtelen voltam ezt
bevallani. – Nevetni kezdett, halkan és keserűen. – Pedig mindig is azt hittem magamról, hogy
félig-meddig bátor fickó vagyok, de ezek szerint csak egy gyáva alak vagyok. Cserbenhagytam
Jennifert, és cserbenhagytalak téged, Rewert nélkül pedig nem jutottam volna idáig, ez az
igazság. Komolyan megsérült, mégis ő vezetett el engem idáig, nem én őt... Utána pedig az
életével fizetett tettéért.

Ben hallgatott, majd Sashára bökött.

– És vele mi történt?

Apja kifejezéstelen arccal nézett az alvó lányra, majd megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs. De megkérdezem Ramanovot.

Hát persze, gondolta Ben gúnyosan, ő meg majd valósághűen és részletesen beszámol neked.
Természetesen nem mondta ki hangosan szavait, apja ennek ellenére leolvashatta arcáról.
Mindenesetre egy pillanatra igen döbbent arcot vágott, majd egy könnyű és zavart mosoly mögé
bújva tördelni kezdte a kezét. Ben biztosan érezte, hogy volt ott még valami; talán valami fontos,
amit édesapja meg akart osztani vele. Helyette csak mosolygott, majd felállt, és az ajtóhoz ment.
A férfi mozdulat közben megtorpant, és az alvó Sashára nézett, majd szó nélkül az ajtóhoz sétált.
Mielőtt behúzta volna maga mögött, újra Benhez fordult.

– Az anyádhoz megyek, és ott is maradok éjszakára. Megtalállak itt?

– Ha Ramanov hagyja.

– Van Staaten doktor majd gondoskodik róla – válaszolta apja fáradtan mosolyogva. –
Megígéred, hogy itt maradsz? Úgy értem: nem mész egyedül felfedező körútra?

A feltételezésnek a legkisebb oka sem volt, és ha Ben nem szedte volna össze magát az előbbi
igazságtalansága miatt, biztosan kellemetlen válasszal vágott volna vissza. Helyette csak
megrázta a fejét, mire édesapja végleg elhagyta a szobát. Ben egy kisebb, még mindig sértett
része azt várta, hátha egy kulcs csörgését vagy egy vasgerenda hangját hallja meg az ajtó előtt,
de természetesen nem így történt.

Ben kuncogott magán egy jóízűt, majd felállt, és közelebb húzta a szoba egyetlen műanyag
székét. Úgy helyezte el, hogy Sashát és a szemben lévő ajtót is jól lássa, és mindkét kezével
megfogta a lány jobb kezét. Bent kirázta a hideg, amikor megérintette jéghideg ujját.

Bár mélyen és (remélhetőleg) álommentesen aludt, pulzusa mégis borzasztóan dübörgött.

Nyilvánvalóan a Van Staaten által beadott injekció mellékhatása volt – noha igen
valószínűtlennek tűnt számára. Lehet, hogy nem is aludt?

– Sasha? – kérdezte habozva. Semmilyen reakciót nem kapott, ezért néhány másodperc múlva
még egyszer megpróbálkozott.

Ez alkalommal Alexandrának, az eredeti nevén szólította, mert úgy gondolta, Ramanov inkább
ezt használja, nem a rövidített becenevet. Erre sem mozdult, pedig Ben olyan éberen fürkészte,
hogy még a legkisebb rezgés sem kerülhette el figyelmét. Az erősítő injekció feltehetően csak
arra volt jó, hogy még mélyebben és még tovább aludjon tőle, gondolta magában a fiú.

Egyre kevésbé értette, hogy mi folyik körülötte. Mindegy, milyen dühös volt Van Staatenre, és
mit gondolt róla magában... valami mégis azt súgta neki, hogy igencsak felelősségteljes orvossal
van dolguk. De vajon miért érezte azt folyton, hogy kárt tesz Sashában?

Ezekkel a gondolatokkal – bár még mindig mérföldkövekkel a választól – elaludt.

15

BÁR A HALÁLHÍRNÖK időközben nappal is olyannyira betöltötte a mennyboltot, akárcsak a nap

fényét kioltó, sebhelyes öklű feldühödött isten, mégsem volt koromsötét. Az élénk, fehéren
virító szemek helyett hatalmas tüzek világították be a Földet, kezdetkor fehér és sárga színnel,
később pedig sötétvörösen világítva. A Föld szüntelenül reszketett. A horizonton lévő hegyek, a
teljes megsemmisülés előtt, már réges-rég összeomlottak az istenek követének láthatatlan
kalapácsütései alatt. A másik horizonton tüzes erekkel beszőtt, fekete füsttel és lángokkal
ellepett hegyek tornyosultak a magasba.

Fáradtan visszafordult. Kitágult szemmel végigpásztázta egykori hazáját, és most az először mély
és mindent felölelő szomorúságot érzett magában, a puszta veszteség érzetét, amely harag és
gyűlölet nélkül kerítette hatalmába. Elpusztult a világa. Semmi sem maradt életben. A
mozdulatok kialudtak, nem volt sem légzés, sem kiáltás.

Ahová csak nézett, a Föld mindenütt megrepedezett, izzó belseje – egykori szíve – immár kialudt.
Az istenek ökle darabokra zúzta, még mielőtt leszállt volna az éj.

Ő volt az utolsó, aki életben maradt.

Iszonyatosan összeszabdalt fejét nyakába húzva újra és újra körbefordult, hogy felnézhessen az
eget teljesen betöltő, kirobbanó csillagra. Hirtelen megértette, hogy nemcsak fajtájának, hanem
az egész világnak utolsó életben maradt élőlénye volt. A többieket már régen magával sodorta a
tűz, agyoncsapta egy szikla vagy darabokra zúzta a bolygót szétszaggató Halálhírnök puszta
jelenléte. Mindenki elment, az öregek, a beavatottak, a teremtők és a pusztítók, az uralkodók és
az uraltak. Még az Eljövendő szellemei is elnémultak, hiszen már nem volt miről mesélniük. Ő
volt fajtája utolsó tagja, minden, ami a népéből maradt, életük emlékei, illetve vereségei és
győzelmei. Ha már ő sem lesz, úgy kialusznak az utolsó emlékek is, nyomtalanul, mintha soha
nem is léteztek volna.

A szomorúság érzete megmaradt, mégis hiába kutatott düh és harag vagy egy olyan érzés után
belsejében, ami addigi életükben alapvető fontosságú volt. Talán túl hatalmas volt a veszteség, a
fájdalom és az ellenség.

Az örök hajnal újra nappallá vált, jobban fénylett és világosabb volt, mint valaha, és forróbb volt,
mint a nap szíve. Immár az öregek védelme is megingott. Eljött az idők vége.

Még utoljára a vörösen erezett, fekete gyémántként tündöklő égre pillantott.

Egy utolsó, hangtalan sóhajjal lehunyta a szemét, és végleg feladta a védelmet.

Meghalt...

16
...MAJD ÚJJÁSZÜLETETT. Ben köhécselve kapkodott levegő után, mintha fulladozna, és tágra
nyitotta szemét. Könnytől fátyolos tekintettel nézett körül.

Csak most jött rá, hogy nem saját, fióknyi nagyságú szobájában vagy a Ramanov által kiszemelt,
jóval nagyobb börtönhelyiségben tartózkodik, hanem még mindig Sasha ágya mellett ücsörgött;
pontosabban egy irtó kényelmetlen testtartásban helyezkedett el, amely feltehetően pokoli hát-
és nyakfájással kínozza majd a nap hátralévő részében. Alvás közben előrecsúszott, amitől feje a
lány mellkasán pihent.

Amit pedig saját szívverése visszhangjának hitt, az valójában Sasha dübörgő pulzusa volt!

Megrémülve attól, hogy szíve igencsak felgyorsulva, pici és kemény csomóként kalapál a
nyakában, hirtelen felpattant, és a heves mozdulattól nekicsapta a széket a falnak. Valami
leesett a földre, és hatalmas csörrenéssel darabokra hullt. Ben rögtön rájött, hogy Van Staaten
mégsem tartotta be szavát – miszerint küld valakit a disznóól eltakarítására. Talán jobb is így, el
sem akarta képzelni, mit szólt volna Ramanov, ha unokája ágyában találja – még ha csak félig is.

Nem mintha különösebben érdekelte volna abban a pillanatban.

Olyannyira megrémült, hogy már-már a pánik határát súrolta, hirtelen elengedte a lány ujját,
melyet egész éjszaka a kezében tartott.

Odahajolt Sasha fölé, majd meg akarta rázni a vállát, hogy felébressze, amikor meglátta, hogy
nyitva van a szeme.

Ébren volt, és egyértelműen őt nézte. A szemében a felismerés fénye csillogott.

És a határtalan fájdalomé.

– Sasha...? – motyogta zavarodottan. A lány vállán pihenő megmerevedett ujjai egyszer csak
reszketni kezdtek. Sasha gyönyörű és most először élettel teli szemében úgy érezte, a
viszontlátás örömét véli felfedezni – de pont az ellenkezője rejlett benne.

– Sasha, mi... mi van veled? – dadogta. – Mi a baj? Válaszolj már!

És a lány megpróbálta, de az ajka nem engedelmeskedett neki.

Arca ugyanolyan üres és mozdulatlan maradt, mint egy porcelánbabáé.

A látvány teljesen összetörte a szívét. Esze azt súgta, hogy megőrült, és mindezt (ahogy
valószínűleg minden mást is) csupán beképzelte magának, ő mégis tudta: Sasha jól hallotta
szavait, és megpróbált válaszolni neki. Mondani akart valamit. Valami nagyon fontosat.

De képtelen volt rá.

A vékony műanyag falakon tompa zajok szűrődtek be. Nem tudta, mi volt az, de egészen
biztosan nem a már jól ismert szél zúgása. Bent váratlanul erős idegesség, sőt talán félelem fogta
el, de annak ellenére, hogy semmi másra nem tudott koncentrálni, mint Sashára, mélyen
magában érezte, hogy történik valami jelentős és esetleg veszélyes is. De ez nem volt fontos.
Semmi sem volt fontosabb Sashánál.

Amikor végre úrrá lett tehetetlenségén, megragadta a lány vállát, és óvatosan rázni kezdte.
Legszívesebben kiabált volna vele, de uralkodva magán, még közelebb hajolt hozzá, hogy arca
már csak néhány centiméterre volt a lányétól. Halk és szinte könyörgő hangon így szólt.

– Sasha, kérlek! Tudom, hogy nehéz. De ha szeretnéd, hogy segítsek, válaszolnod kell!

Sasha nem reagált, viszont abban a pillanatban kinyílt az ajtó, mire Ben szeme sarkából egy
világos öltözetű, hirtelen megtorpanó alakra lett figyelmes. Ijedten felkapta a fejét, és az
egyszerre zavarodott és felháborodott Van Staaten arcával találta szemben magát. Nem is csoda,
azok után, ahogy ott állt – mélyen a feltehetően alvó lányra hajolva, mindkét kezével a vállát
fogta, arcuk között pedig alig volt egyujjnyi szabad hely. Érezte, ahogy arcát elönti a forróság
(noha semmi oka nem volt rá, de valami legbelül egészen más véleményen volt), riadtan
felegyenesedett, és dadogni kezdett.

– Van Staaten doktor! Én csak..

– Ramanov professzor beszélni szeretne veled – szakította félbe a doktornő, majd folytatva
immár megkezdett mozdulatát, a szokásosnál kissé lendületesebben csapta be maga mögött az
ajtót. Semmiképpen sem észrevehetetlen, öntelt hangon így szólt. – Eredetileg ő akart idejönni,
de talán jobb is, hogy nem így történt, és megspóroltam neki ezt a látványt. Magam akartam
utánanézni, hogy van Sasha. Történt valami említésre méltó?

Ben gondolatban körülbelül húsz kifogást fogalmazott meg, amelyek közül egyik
szerencsétlenebbül hangzott, mint a másik, ezért inkább arra gondolt, megmondja az igazat.
Végül úgy döntött, nem magyarázkodik és teszi még kínosabbá a helyzetet.

– Nem. Átaludta az egész éjszakát... Most ugye reggel van?

– Elméletileg igen – felelte Van Staaten, miközben homlokát ráncolva mustrálta a felborult
műanyag széket. Ben szinte látta, ahogy fejében egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak a kis
kerekek, majd számára igencsak negatív döntést hoztak.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy odakint világos van-e, akkor nem. Addig még el kell telni néhány
órának – mondta, és odalépett az ágyhoz, visszahajtotta a takarót, és alaposan szemügyre vette
Sashát. Hallgatott.

– Azt hiszem, nemrég ébredt fel – szólt Ben. Hangja egyértelműen zavartan csengett, amiért
legszívesebben jól felpofozta volna magát. – Éppen hívni akartam magát. – Maga sem tudta,
hogy ezt most miért mondta.

– Biztosan – válaszolta Van Staaten. – Rögtön gondoltam.

– Azt hiszem... – kezdett bele Ben, de Van Staaten azonnal a szavába vágott egy jóval hűvösebb
hangsúllyal.

– Ramanov professzor tényleg beszélni szeretne veled. Úgy tűnik, elég fontos. Jobb, ha nem
váratod még tovább.

– Igen, rendben – morogta Ben. Talán jobb, ha elindul, mielőtt csak rosszabb lesz a helyzet.
Bármit is tenne vagy mondana, úgyis csak súlyosbítaná a dolgot.

– Vegyél fel valami melegebbet – tanácsolta Van Staaten, miközben a fiú megkerülte az ágyat. –
A zsilipnél vár rád. Igencsak hideg lehet arrafelé.

Ben szó szerint kimenekült a szobából.

Azonban nem ment vissza a szállására a meleg kabátjáért, már csak azért sem, mert Van Staaten
javasolta neki, tehát színtiszta dacból (sőt azért sem, mert alig ismerte ki magát az állomáson, és
talán oda sem talált volna egyedül, megkérdezni pedig elvből nem akarta Van Staatent).
Ezenkívül jóval zavarodottabb volt, mint máskor, ráadásul a Sasháért való félelem révén, mintha
mélyen legbelül lassan megértette volna eddigi rémületét és annak okát. Sasha igenis ébren volt,
és mondani próbált neki valamit, de egyszerűen képtelen volt rá.

Valakivel feltétlenül beszélnie kellett róla – de kivel? Van Staaten és Ramanov semmiképpen
sem jöhetett szóba, apjára pedig ösztönösen nem merte rábízni magát. Talán édesanyjával.
Amint felébred, és egy kicsit felépül, azonnal elmesél neki mindent; a kockázatot vállalnia kellett,
miszerint utána abszolút őrültnek tartja.

Habár nem ismerte ki magát az állomáson, könnyűszerrel megtalálta a zsilipet: az előbb hallott
hang megbízhatóan mutatta neki az utat, ha pedig ez sem lett volna elég, akkor a testét átjáró
jéghideg levegő biztosan egyértelmű útmutató volt. Ben már most fázott, pedig még
látótávolságra sem volt a valószínűleg tárva-nyitva álló zsilipajtótól. Büszkesége mégis
visszatartotta attól, hogy kérdezősködések árán visszamenjen a meleg kabátjáért. Úgysem tart
majd túl sokáig, gondolta magában, és amúgy is hozzászokott már a fázáshoz.

Ami természetesen színtiszta képtelenség volt. Ben vacogó fogakkal ért az utolsó kanyarhoz, a
belső zsilipajtó pedig várakozásához hűen nyitva állt. Ujjbegyei és arca még azelőtt bizseregni
kezdtek a hidegtől, mielőtt elérte volna az ajtót. Lehelete szürke gőzként terjengett arca előtt, és
amint átért a klímaberendezés egyik szellőzőrácsa alatt, meleg fuvallat járta át testét. Hirtelen
mozgásra lett figyelmes a zsilipkamrában, és Ramanov lépett ki az ajtaján. Egészen biztosan
okosabb volt Bennél, mivel egy vastagon bélelt, fehér kabátot viselt, amelynek kapucniját
egészen a homlokáig húzta. Ben azon csodálkozott, hogy egyáltalán látott valamit. Pedig egészen
biztosan látott, hiszen egyszerre megtorpant, majd fejét oldalra döntve vizsgálgatta a magát
dacosan kihúzva közeledő fiút.

– Beszélni akart velem? – mondta, még mielőtt Ramanov ostoba megjegyzést tehetett volna
ruháját illetően.
– Igen – felelte Ramanov szűkszavúan, majd Ben legnagyobb meglepetésére invitáló gesztust
tett a mögötte lévő tárva-nyitva álló páncélajtó felé. – Szeretnék valamit mutatni, és roppant
kíváncsi lennék a véleményedre.

– Ott kint? – Bennek nem sikerült teljesen elnyomnia a hangjában lévő félelmet, ami –
természetesen – kárörvendő vigyort festett az orosz arcára.

– Nem tart sokáig. Maximum öt perc. Ne izgulj, csupán egy-két ujjal leszel rövidebb... Heidi nem
mondta, hogy kimegyünk?

Ben dacos grimaszt vágva besétált a zsilipkamrába, amelynek kellemes hőfoka inkább egy
mélyhűtőládáéhoz hasonlított, habár a fejük fölött lévő klímaberendezés úgy ordított, akárcsak
egy zuhanórepülést végrehajtó amerikai Apache helikopter.

Mindenesetre az út nem volt különösebben hosszú. Gerrit, Frank és Tahia (vastag pufikabátokba
öltözve) ott ácsorogtak a külső zsilipkapu előtt, tőlük három-négy méterrel odébb pedig egy
igencsak figyelemreméltó készülék díszelgett, amelyet Ben csupán a második vagy harmadik
pillantásra ismert fel. Ugyanaz a hangágyú volt, mint amit még a Princess fedélzetén látott, csak
most egy gyorsan összeeszkábált szerkezeten pihent, ami egy fapalettából és négy darab
kerékből állt – úgy nézett ki, mint egy irodai szék. Egy majdnem csuklónyi vastagságú, jéggel
bevont kábel gyűrűzött be az állomás felé. Gerrit oldalra lépve integetett Ben felé, így láthatóvá
vált az irodai szék másik oldala is: a hangágyú derékszögű parabolaantennája mögött egy másik
vastagon bebugyolált zsoldos foglalt helyet, kezét (Ben irigyen nézte, ahogy mindkettő vaskos
kesztyűben melegedett) a hatalmas hangágyú fémfogantyúira helyezve fürkészte a környéket.
Szemét egy sötét hószemüveg takarta, arcának többi részét pedig már bevonta a fehér
csapadék. Ben ennek ellenére azonnal ráismert, amint felé fordította a fejét, és rávigyorgott
igencsak hiányos fogazatával.

– És? – kérdezte a fiú, de már ez az egy szó is nagy nehézséget okozott neki.

Ramanov gúnyos vigyora egyre csak szélesedett. Hívogató gesztussal odalépett Gerrithez és a
többiekhez, mire Ben kelletlenül követte, bár nem volt biztos benne, hogy a ropogó hangot a
lába alatt lévő hó vagy az időközben teljesen megmerevedett ízületei adják-e ki. Te jó ég, hogy
lehet ennyire hideg? Hiszen még tíz másodperce sem volt kint, mégis egyáltalán nem volt biztos
benne, hogy megéri a következő tíz másodpercet.

– Ott hátul – Ramanov kinyújtott karja az állomás fölött húzódó, óriási műanyag sátor felé
mutatott. Ben követte a mozdulatot, de nem igazán látott semmit. Ahogy Van Staaten mondta,
odakint még sötét éjszaka volt. A sátortető alatt világító számos lámpa vakító fényt árasztott,
amitől még átláthatatlanabbá vált a sötétség.

– Nesze, vedd fel! – Tahia egy nagy és fehér kabátot tartott az orra elé. Miközben a nő
segítségével nagy nehezen magára aggatta, feltűnt neki, milyen nehéz egy ruhadarab. A nő
némán átnyújtott neki egy pár kesztyűt, felhajtotta a kabát kapucniját, majd dolga végeztével
Ramanovhoz fordult. – Magának elment az esze, professzor? Meg akarja ölni?

– Nem kényszerítettem, hogy így jöjjön ki.

– De nem is akadályozta meg benne, nem igaz? – sziszegte a nő.

Ramanov egy talán még utálatosabb válaszhoz készülődött, de Ben gyorsan félbeszakította.

– Semmi gond! Mit is akart nekem mutatni?

Az orosz csalódott arcot vágott, de mindenesetre megtartotta magának a további ostoba

megjegyzéseit. Átnyújtott Bennek egy otromba távcsövet, majd ismét ugyanabba az irányba
mutatott.

A fiú a szeme elé emelte a távcsövet, de semmivel sem látott többet, mint azelőtt; kivéve azt,
hogy a világ hirtelen a zöld különböző árnyalataiban pompázott. A távcső ezek szerint egyúttal
éjjel látó szerkezet is volt.

Tahia segített megfelelően beállítani a készüléket, mire Ben csodálkozva és elégedetten beszívta
fogai között a levegőt. A sátortető hézagán keresztül felfedezett egy fagyott dombláncot, mely
félhold alakban körbekerítette az állomást. Legalább egy tucat otromba végtaggal rendelkező,
háromujjú alak emelkedett a magasba. Amikor Ben jobbra-balra forgatta a távcsövet, úgy tűnt,
néhány jégszörnyeteg szabályosan farkasszemet néz vele.

– Ezek azok? – kérdezte Ramanov, miután letette a messzelátót.

– Igen – válaszolta Ben. – Ezek a jégszörnyetegek támadták meg a Princesst.

Bár Ramanov kissé rémültnek látszott, mégis lenéző hangot adott ki magából.

– Én nem Iátok semmiféle szörnyetegeket. Csupán néhány furcsa alakot.

– Ugyanazok az alakok, akik minket is megtámadtak – fűzte hozzá Tahia, de Ramanov nem vett
róla tudomást.

– Mit csinálnak ezek ott? – kérdezte Ben, majd röviden újra a szeme elé tartotta a látcsövet. A
látvány már-már elviselhetetlenül rémisztő volt, főleg abban a kísértetiesen zöld színű és durva
szemcséjű éjjel látó készülékben.

– Egyelőre csak állnak és bámulnak – mondta Gerrit. – De többen vannak. Először csak egy volt,
majd kettő és három... most már legalább húszan-harmincan vannak.

– És? – szólt Tooth. – Hadd jöjjenek csak! Van még egy rendezetlen számlám a fiúkkal odakint.

– De ezek ugyanazok az... alakok, akiket a hajón is láttatok, ugye? – tudakolta Ramanov még
egyszer a biztonság kedvéért.
– Ha így jobban tetszik, igen – válaszolta Ben. – Mégis mi a problémája? Látja őket, nem?!

– Az egyetlen, amit látok...

– Valami történik – szólt közbe Gerrit, mire Ramanov nemcsak elhallgatott, hanem szó nélkül
kitépte Ben kezéből a látcsövet.

Ben hirtelen úgy megdöbbent, hogy szólni sem tudott, majd hunyorogva ugyanabba az irányba
nézett, amerre az orosz és a zsoldosok.

Futólag látta, ahogy Tooth odakapja a fejét a jeges domblánchoz, majd odairányítva a
parabolaantennát jobb kezével kitapogatott egy feltűnően nagy kapcsolót.

– Mi történik? – kérdezte Ben. Időközben ő is látta a mozgolódást, bár egyáltalán nem volt
benne biztos, hogy nem idegei járatják-e vele teljesen véletlenül a bolondját.

– Néhányan erre tartanak – válaszolta Tahia, aki egy Ramanov és Gerrit készülékéhez hasonló
készüléket préselt a hószemüvegének.

Két-három másodpercig teljesen mozdulatlanul állt egy helyben, majd leeresztetve a távcsövet,
továbbadta a mellette álló Franknek.

Mutatóujjával végigsimította fegyverének ravaszát, de egyelőre nem húzta meg.

– Mi a tervük? – kérdezte Ramanov lesben állva.

– Semmi. Csak biztosra akarok menni, ennyi az egész.

Ramanovot láthatóan nem nyugtatták meg a szavai. De talán, gondolta magában Ben, hirtelen
sápadttá vált arcának is valami egészen más oka volt.

Lábával nagyokat toppantott, hogy elgémberedett lábujjaiból valahogy kirázza a hideget, majd
csodálkozva tapasztalta, hogy már régen nincs is olyan hideg, mint néhány pillanattal azelőtt. A
kabát valamelyest megóvta a metsző széltől. Koncentrációja kizárólag a fényesen megvilágított
sátortető melletti sötétségre irányult. Az árnyakon és a halvány mozgásokon kívül még mindig
nem látott semmit, amikor váratlanul megszólalt Tahia.

– Valóban közelednek, de nem mindannyian.

Ben döbbenten a nőre kapta a fejét. Fegyverének célzója ezek szerint egy éjjel látó szerkezethez
volt kapcsolva, vagy pedig olyan szeme volt, amit még egy sólyom is megirigyelt volna.

– Ne tegyen semmi meggondolatlant! – figyelmeztette Ramanov.

– Természetesen nem – kuncogott Tahia halkan. – Semmi vész, professzor úr. Szívesen
meghívom egy csésze teára. Remélem, van süti vagy legalább valami nasi a konyhájában – ujjai
közben ismét végigsimították az amúgy éjfekete fegyverét, amitől aztán mondandója egy
cseppet sem tűnt hihetőbbnek. Ramanov mindenesetre rosszallón ráncolta a homlokát, majd
vállat vonva felemelte a látcsövét.

Eltelt egy perc, majd még egy, és amikor Ben már azt hitte, nem bírja tovább, hogy ne tegyen fel
egy kérdést, amivel megtörhetné e kínzó csendet, Tahia meghúzta a ravaszt. A súlyos puska
láthatóan nekiütődött a vállának, de ennek ellenére csupán egy halk és tompa puff! volt
hallható, amelyet egy narancsszínű és kézhosszúságú láng követett. Kicsi, hihetetlenül
szimmetrikus lángocskák ölelték körbe egy másodperc erejéig a fegyver nyílását, majd,
miközben Ramanov megfordult, éles csörömpölés hallatszott a sátor túlsó oldala felől.

– Elment az esze?! – kiáltotta Ramanov. – Nem azt mondtam magának, hogy...

– Nézzen csak oda, professzor! – szakította félbe Gerrit.

Ramanov szinte utálattól szikrázó szemmel pillantott a zsoldosra, majd felkapta a távcsövét, és
követte Gerrit kinyújtott karját. Nem sokkal később csodálkozva eresztette ki a levegőt a fogai
között.

– De hiszen ez...

– Mindenesetre nem egy kalóz holtteste – mondta Tahia majdnem közömbösen, majd
meglóbálva fegyverét háromszor egymás után lenyomta a ravaszt. Az utolsó lövés tompa
bumm! hangja teljesen egybeolvadt a darabokra tört üveg hangjával. Tévedett Ben, vagy vajon
tényleg apró szökőkutak törtek fel a bokáig érő hótakaró alól?

– De hiszen ez... de hát ez nem is... – motyogta Ramanov. Az orosz teljesen magánkívül volt. – De
hiszen ez lehetetlen!

Ben egy másodpercig még majdnem meg is sajnálta a tudóst – de csak majdnem! Hirtelen
megértette, hogy Ramanov egyszerűen nem is hihetett neki. Eszébe jutott, amikor először
találkozott egy ilyen förtelmes teremtménnyel, és nem akart hinni a saját szemének, hogy
létezik. Akkor milyen nehéz is lehetett egy egész életében tanuló tudós számára ezt elhinni, aki
eddig csakis abban hitt, amit megértett és megmagyarázhatott.

– Menjen be, professzor úr! – szólt Tahia, miközben megpördítve fegyverét leadott még két
lövést. Nem sokkal később elsült még egy, majd még egy, és Ben látta, hogy Gerrit és Frank is
lecserélte távcsövét egy hatalmas célzóval ellátott éjfekete fegyverre.

Ramanov egy tapodtat sem mozdult. Ben még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán
meghallotta Tahia szavait. Csak állt, és tágra nyílt szemmel bámult a csörömpölés és dörömbölés
irányába, miközben szemében és egész testtartásában jól látható borzalom jelent meg.

– Tooth! – kiabálta Gerrit.

A férfi éppen a komplikált szerkezet egyik kapcsolóját piszkálta, miközben Ben, felkészülve a
hangágyú vibráló zümmögésére, ösztönösen összehúzta magát. Semmi sem történt. Helyette
láthatóan besötétedett, majd fejük fölött hirtelen felvillantak az irdatlanul erős fényszórók,
amitől Ben és Ramanov ijedten pislogni kezdett, és kezükkel eltakarták a szemüket. Nemcsak a
tetővel fedett zsilipet, hanem a sátortetőn kívüli részt is erős fénysávterítette be.

Valami... mozgott arrafelé. A látvány annyira bizarr volt, hogy Ben először fel sem fogta, mit lát.
Úgy tűnt, mintha a bázis előtti félelmetes és meglepően sarkos jégfelület hirtelen életre kelt
volna.

Majd ráébredt, hogy egyetlen szó valahogy nem illett a gondolatba: élet. Legalább száz, ha nem
ezer jégszörnyeteg volt ott, mintha egyszerre a teljes domb fehérbe öltözött,
feltartóztathatatlanul az állomás felé menetelő harcosokká változott volna. Ramanov velőtrázó
sikolyt hallatott, majd ijedten hátrahőkölt. Ben kővé dermedt. Eljött a vég. Váratlanul teljesen
világos lett számára, hogy ebből a csapdából nincs menekvés. Mindegy, hogy milyen zseniális
lövész Tahia és a többi zsoldos, a túlerő hatalmas volt; egy fékezhetetlenül feléjük guruló,
mindenkit magával sodró jéglavina.

Különös módon se Tahia, se a többiek nem tüzeltek. Leeresztett fegyverekkel bámulták a

halálsápadt arcú jégszörnyetegek egyre közeledő hadseregét. A szörnyek előrenyomulása régen
nem volt olyan lassú, ahogyan azt eddig gondolták. Az első jégharcosok időközben elérték a
műanyag tető lyukait, és megpróbálták átpréselni magukat.

Ben dübörgő szívvel nézett Toothra, aki feszülten és iszonyúan koncentrálva ült az infrahangos
kilövő mögött. Kezével úgy szorította fogantyúját, mintha le akarta volna törni. Most már nem
vigyorgott, hanem dühösen és mindenre elszántan nézett, miközben ezt motyogta.

– Gyertek csak apucihoz, cimborák! Van egy hatalmas meglepetésem a számotokra!

– Várjál még! – szólt rá Gerrit.

Tooth bólintott, de Ben látta, milyen nehezére esik követni a parancsot. Ő sem értette igazán a
zsoldosok parancsnokát. Az első jégszörnyetegek már a sátorban jártak, legalább tízen voltak, ha
nem többen, mögöttük pedig jóval többen igyekeztek utánuk. Menetelésüket csörömpölés és
zümmögés kísérte a dübörgő lépések helyett.

Az első támadók már csak tizenöt-húsz lépésre voltak, de lassú és részegekhez hasonló
dülöngélő lépteik ellenére, feltartóztathatatlanul közeledtek, akárcsak egy sarki vihar.

Ramanov egyre növekvő rémülettel bámulta a zsoldost.

– Mire vár egyáltalán, az ördögbe is? – lihegte izgatottan.

Gerrit kelletlen mozdulattal hallgatásra bírta, majd ugyanazzal a mozdulattal közölte Toothtal.

– Még várunk!
A szörnyetegek immár olyan közel voltak, hogy tisztán láthatóvá vált rémisztően üres arcuk, és a
lassan magasba emelkedő háromujjú kezük... Ben hirtelen olyan hangosan üvöltött, ahogy csak
tudott.

– Tooth! Lőj! A kezük!

Az egyik szörnyeteg felemelte a kezét, és förtelmes mancsával a zsoldosra célzott. Egy apró,
csillogó valami szállt át a levegőn, majd csörömpölve darabokra hullt a hangágyú tetején. Tooth
teli torokból szitkozódni kezdett, és lenyomta a fegyver kioldóját.

Ezúttal egyetlen hang sem hallatszott, de a Tooth felé közeledő halálos fenyegetés egyetlen
szempillantás alatt porzó hóvá változott.

Ugyanez történt a hangágyú előtt felsorakozott öt vagy hat jégszörnyeteggel is, csak ők nem
hófelhőként végezték, hanem egyszerűen darabokra repedtek, mintha egy kalapács találta volna
kupán őket.

Ben villámgyorsan behúzta a fejét, mivel sűrű jégszilánkokból álló eső terítette be a környéket.
Egyes szilánkok olyan magasra repültek, hogy lefele menet a sátortetőnek csapódtak. Ben
irtózva nézte, amint egy majdnem kézhosszúságú, borotvaéles jégtőr alig egytenyérnyire landolt
Tooth lába előtt a földben, majd reszketve megdermedt. Ben ösztönösen feje fölé emelte
mindkét karját, és három-négy lépést visszahátrált, majd Ramanov követve példáját, elfutott
egészen a nyitva álló zsilipajtóig.

Tooth egyre hangosabban szitkozódott, és olyan erővel nyomta a magas technológiai fegyver
kioldóját, mintha be akarta volna tuszkolni a vékonyka műanyagba. Eközben balról jobbra
lóbálta a parabolaantennát.

Az eredmény drámai volt. A jégszörnyetegek élvonalát úgy szétszabdalták, mintha egy gigantikus
kasza szabadult volna közéjük. A szörnyek majdnem gyorsabban felbomlottak, mint ahogy azt
Ben szeme követni tudta, majd egy szilánkokból álló záporeső hullt le nem messze tőlük.

Gerrit és a többiek újra felemelték fegyverüket, és tüzelni kezdtek, bár Tooth hangágyújának
pusztítását nézve, ez teljességgel feleslegesnek tűnt. Csakhogy a pusztítás láthatatlan hullámai
nem csak a jégszörnyetegek között pusztítottak. A halálos infrasugarakból most sem lehetett
semmit hallani, körös-körül mégis kitört a pokol. Hordók dübörögtek; a kőhajításnyira álló
lánctalpas hójáró szélvédője pedig fülsiketítő csörömpöléssel szilánkokra tört; a kékre lakkozott
szemétkonténeren egyszerre ökölnyi nagyságú horpadások jelentek meg, a belsejében lévő
szeméttel kitömött fekete műanyag zsákok pedig egyszerűen felrobbantak. A jégszörnyetegek
recsegése és ropogása egyre hangosabbá vált, és hirtelen velőtrázó sikolyként visszhangoztak
Ben fülében. A közel merészkedett szörnyetegekből egyetlenegy sem maradt „életben", de
mögöttük már ott menetelt az utánpótlás.

Tooth kissé a magasba tartotta a fegyvert, így Ben számára láthatóvá vált a havon áthatoló,
halálos hanghullám. Leszakította a műanyag tető egy óriási részét, majd a kint menetelő
jégharcosok közé furakodott. A lények mit sem törődve vele, kitartóan masíroztak előre, akár a
félelmet és fájdalmat nem érző fehér robotok.

De látott valami mást is. Tooth minél messzebbre irányította a láthatatlan sugarat, annál
kevésbé volt hatásos pusztító ereje. A kevesebb, mint öt-tíz lépésre merészkedett szörnyek
kettétörtek, de nem repedtek millió szilánkra és tűntek el csak úgy. Helyette úgy estek össze,
mintha ütőkkel támadtak volna rájuk. Néhányan közülük eggyel kevesebb kézzel vagy fej nélkül
újra felemelkedtek, és továbbtámolyogtak, míg a sugár végleg darabokra nem szaggatta őket. A
mögöttük lévő társaik egy pillanatra megtorpantak, majd közömbösen tovább folytatták útjukat.

– Hagyd abba! – parancsolta Gerrit.

Tooth valószínűleg még a pokoli zaj ellenére is meghallhatta a parancsot, mivel hüvelykujját
azonnal levette a ravaszról. Gerrit és két másik zsoldos is befejezte lőszerük pazarlását, és
halálsápadt arccal bámultak maguk elé. Egy másodpercre ijesztő csend uralkodott, ami
feltehetően csak azért volt, mert Ben kissé megsüketült az iszonyatos hangzavartól.

A nyugalom nem tartott sokáig. A túlélő jégszörnyetegek újra alakot öltöttek, Ben pedig mélyen
belül hatalmasat sóhajtott, amint meglátta mennyien vannak még. Tooth legalább harminc-
negyven lényt pusztított el, de a kupolatető felé közeledő sor ismét sűrűn bezárult, úgy tűnt,
mintha támadóik létszáma nem is csökkent volna.

– Még ne lőjetek! – mondta Gerrit hirtelen. Fegyverével még mindig a feléjük bukdácsoló
szörnyetegekre célzott, miközben másik kezével hevesen integetett Tooth irányába. – Várjátok
meg, míg közelebb érnek. De ne túl sokáig!

Tooth idegesen bólintott, majd figyelmesen végigfürkészte a rémálomszerű hadsereget, Gerrit

pedig dühösen pillantott Benre.

– Te tudtad ezt?

– Mit? – motyogta Ben mérgesen, természetesen csak azért, hogy időt nyerjen.

– Hogy ránk fognak lőni? – sziszegte Gerrit.

Ben szó nélkül bólintott. Mintha valami összeszorította volna a torkát.

– És mi az ördögért nem figyelmeztettél minket? – tudakolta a zsoldos.

Ben nem válaszolt. Egyszerűen elfelejtette, de ez annyira hihetetlennek tűnt számára, hogy nem
merte kimondani.

– Rendben – dörögte Gerrit, amint rájött, hogy Ben nem fog felelni, bármilyen sokáig vár is. –
Erről majd később beszélünk. Most pedig tűnj el innen!

– De... – kezdett bele Ben, de a már majdnem üvöltő Gerrit máris félbeszakította.
– Azonnal!

Ben látta a szemében, hogy komolyan gondolja, és valami igen kellemetlen történik vele, ha nem
fogad szót. Ezért inkább sarkon fordult, és elindult Ramanov felé, vagyis inkább botladozott. Az
orosz futólag, de dühösen végigmérte a fiút, majd inkább a tetőn kívül történő eseményekre
koncentrált. Ben két-három lépéssel beljebb lépett a zsilipkamra kellemes melegébe, majd
megfordult, és Ramanov példáját követte.

A lények élvonala láthatóan közelebb érkezett, már majdnem elérték a sátortető réseit, sőt úgy
tűnt, mintha megint csak többen lettek volna. Tooth előrehajló, görcsös testtartásban ücsörgött
az amúgy is nevetségesnek kinéző irodai székén, Gerrit és a zsoldosok pedig leeresztett
fegyverrel figyelték ellenfeleiket.

– Most miért nem lőnek? – morogta Ramanov aggódva. Egyik lábáról a másikra lépett, közben
idegesen tördelte a kezét. Még a Ben által oly jól ismert ellenségeskedés is eltűnt a szeméből,
immár mély zavarodottság vette át a helyét, amitől Ben gyorsan visszaszívta a róla alkotott
véleménye nagy részét. Természetesen nem mindent, és nem örökre.

Tudta, hogy ostobaság, de nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg.

– Most már hisz nekem, professzor?

Ramanov egy gyors pillantást vetett rá. Arca teljesen kivörösödött a hidegtől, de Ben
határozottan látta az alatta rejlő sápadtságot.

Ramanovban egy világ dőlt össze, mivel olyat látott, amelynek szigorúan tudományos alapon
nem lett volna szabad létezni.

– Most! – kiáltott fel Gerrit.

A hangágyú újra végigtarolt az ellenségen. Öt, hat, végül egy egész csapat hatalmas és botorkáló
lény porladt szét a szemük láttára. Néhányan hátratántorodtak vagy mereven hanyatt vágódtak.

Nem messze Gerrittől és társaitól suhant el egy láthatatlan sugár, darabokra robbantva egy
ruhásszekrény nagyságú, jéggé fagyott ládát, ami hatalmas, röpködő hópelyheket szórva tört
darabokra.

Valami megváltozott. A jégszörnyetegek vakon, mit sem törődve a rájuk váró pusztulással törtek
előre, és mégis... ez a támadás valahogy eltért az elsőtől, amit Tooth játszi könnyedséggel vert
vissza. Most sokkal szervezettebben támadtak, jött rá Ben jéghideg döbbenettel.

Úgy tűnt, a zsoldosok is rájöttek erre, mivel újra felemelték fegyverüket, és célzottan a
szörnyetegekre tüzeltek. Az elöl lévő lények ismét a magasba emelték kezüket, és ujjaikkal lőni
kezdtek ellenfelükre. A groteszk lövések nem kerülhették el a Tooth által kilőtt, hangtalan sugár
pusztítását, az a kevés, ami pedig mégis átjutott, ártalmatlanul a földre hullt. Ennek ellenére
egyre közeledtek, és már érezhető volt a pillanat, amikor az első lövések betalálnak.
Gerrit és a többiek mintha megint olvastak volna gondolataiban – talán valószínűbb, hogy
véletlenül jutottak pont ugyanarra a következtetésre –, beszüntették a lövöldözést, majd
pozíciójukat megváltoztatva sorozatlövésre állították fegyverüket. Ben látta, ahogy Tahia
hangtompítója egyszerre felhőnyi szélességű sugarat lövellve ki magából tüzelt a szörnyetegek
lábára és térdére. A felborult lények még régen nem voltak kiiktatva; Ben iszonyata elérte
csúcspontját, amikor meglátta, hogy a szörnyetegek karmaikat használva vonszolják előre
magukat a hóban, miközben az utánuk menetelő harcosok egyszerűen átsétálnak rajtuk, mielőtt
hasonló sorsra jutnának. Egyre közelebb és közelebb értek. Lassan, talán csak centiméterenként
haladtak, mégis közelebb értek!

Valami elsuhant Tooth válla mellett, és kiszakított egy óriási darabot a kabátjából, mire a zsoldos
tombolva üvöltött a dühtől. Meglendítette hangágyúját, majd az egyetlen közel került
jégszörnyetegre irányította fegyverét. A groteszk teremtmény minden irányba spriccelve hóvá
változott. Ez az apró kis figyelemelterelés ismét csak közelebb engedte a támadókat. Tooth
szitkozódva előrelendítette fegyverét, de a sugár végighorzsolta a hójárót. Tahia és Frank is az
öngyilkos szándékú, egyesével kitörő szörnyetegekre tüzelt, miközben Gerrit váratlanul
beszüntette a lövöldözést. A férfi benyúlt a kabátja alá, és előhúzott valamit, amit egy hatalmas
lendülettel az ellenség közé hajított.

Bennek még éppen maradt ideje behúzni a fejét, és kezével bedugni a fülét, mielőtt a kézigránát
gigantikus durranással felrobbant a loholó szörnyek között. Egy narancsszínű tűzoszlop csurgott
a műanyag tetőre, majd könnyűszerrel lyukat vájva belé, égő műanyag csöpögött az égből.

– Maga teljesen megőrült? – sikította Ramanov. – Mindenkit meg akar ölni, maga idióta?!

Gerrit mérges pillantást vetve rá válla fölött, ismét benyúlt a kabátjába, és elővett egy második
kézigránátot.

– Abbahagyni! – üvöltötte Ramanov. – Te jó ég, hagyja már abba!

A zsoldos ehelyett az előzőnél is nagyobb lendületet vett, majd újra Ramanovra nézett – és a
mozdulat közepén kővé dermedt. Arcán iszonyatos rémület jelent meg, Ben és Ramanov mögött
pedig hirtelen egy másik hang kiáltott fel.

– Abbahagyni! Azonnal!

Ben azonnal megfordult – Ramanov és ő már nem voltak egyedül a zsilipkamrában. Alig egy
lépésre tőle egy hatalmas alak ácsorgott farmerben és legalább két számmal kisebb, lyukacsos
fekete kötött pulóverben.

– Harry? – motyogta Ben zavartan. Még szép, hogy Harry volt az. Úgy festett, mintha maga a
papucsban álldogáló halál lett volna. Láthatóan alig bírt megállni a lábán, egész testében
remegett a halálos hideg miatt, de valóban Harry volt az. Amikor bal kezével a falnak
támaszkodva óvatosan elbotorkált Ramanov és Ben mellett, akkorát üvöltött, hogy még az
iszonyatos csata tombolását is túl tudta kiabálni.
– Tüzet szüntess! Azonnal! Húzódjatok vissza!

Gerrit csak bámult rá, majd eltelt újabb öt-hat másodperc, miközben Tahia és Frank tovább
tüzelt, amikor hirtelen nekik is feltűnt valami a folyosón. Először Frank, majd a nő is beszüntette
a lövöldözést, és mindketten gyorsan hátrafordultak. Frank ijedtében majdnem elejtette
fegyverét, a fiatal nő pedig egy fél szívdobbanás erejéig úgy festett, mintha elájulna.

– Tüzet szüntess! – üvöltötte Harry még egyszer. Szavai Toothnak szóltak, aki vagy nem hallotta,
vagy nem akarta hallani, mert továbbra is jobbra-balra rángatta fegyverét akárcsak egy tűzoltó,
aki épp egy láthatatlan vízsugárral igyekszik eloltani a tüzet. Ráadásul sikerrel járt. A
jégszörnyetegek támadása veszített lendületéből. Bár a sorokban lévő lyukak ugyanolyan
gyorsan megteltek, mint eddig, mégsem törtek olyan gyorsan előre.

Harry kilépett a szabadba, majd a vihar és a kegyetlen hideg fogadtatásától kissé megbotlott.

– Abbahagyni! Tooth, tüzet szüntess!

Ezzel el is fogyott az ereje, mert hirtelen egyre hevesebben ingadozott, és épp olyan
tehetetlenül, mint feleslegesen a levegőben próbált megkapaszkodni. Ha Ben nem ugrik oda
döbbenetét leküzdve, akkor biztosan a földön találja magát. Csakhogy a zsoldos súlya kissé sok
volt a számára. Rosszul lépett, ezért elveszítve egyensúlyát a csúszós talajon, tehetetlenül térdre
rogyott. Ramanov sietve odalépett, és megtámasztotta Harryt.

Tahia és Gerrit szintén odarohant, miközben Frank két-három lépéssel Tooth mellett termett,
majd lapos tenyerével akkorát sózott a férfi lapockájára, hogy az majdnem leesett a székről.
Mindenesetre levette hüvelykujját a ravaszról, miközben kétségbeesetten egyensúlyáért küzdve
dühösen hátrafordult. A tomboló vihartól Ben nem hallotta, mit mondott neki, de Frank mindkét
karjával gesztikulálva válaszolt neki, mire a fiú a nagy távolság ellenére jól láthatta, ahogy Tooth
arca halálsápadttá változik.

– Be kell vinnünk! – mondta Gerrit. Ben gyorsan a segítségükre sietett, de addigra már a férfi és
Tahia megragadta Harryt a válla alatt, és átvonszolták a zsilipkamra küszöbén, illetve az ajtón,
majd végül bevitték az állomásra. Ben még egyszer visszanézett a még mindig vitatkozó Frankre
és Toothra, amikor észrevette, hogy megint vészesen közel ért a jégszörnyetegek élvonala.
Tooth vadul rázta a fejét, és újra fegyvere mögé akart ülni, de Frank lerángatta a székről és a
palettáról, majd akkorát lökött rajta, hogy a férfi két-három lépést előrebotladozott. Közben
fegyverével leadott egy rövid és szaggatott lövést, amivel sikeresen lepuffantott három vagy
négy, éppen az ujjával tüzelni készülő jégszörnyeteget. Másik kezével megmarkolta a palettát, és
megpróbálta visszahúzni. A különös jármű meglepően könnyen mozgott, ha azt nézzük milyen
nehéz, és milyen rossz minőségű anyagokból is készült, de természetesen esélye sem volt arra,
hogy még a jégszörnyetegek előtt elérje a zsilipet. Még úgy sem, hogy utolsó pillanatban Tooth
is megfordult, hogy segítsen.
– Tüzet... szüntess! – dörgött Harry hangja az állomás belsejéből. Ben nem tudta, miért – de
érezte, hogy igencsak fontos volna követni a zsoldos utasítását. Ha azonban cserbenhagyják a
fegyvert, akkor elveszítik egyetlen védelmüket a szörnyetegekkel szemben.

Anélkül, hogy felfogta volna tettének értelmét, kiviharzott a zsilipkamrából Frankhez és

Toothhoz, majd megragadta a súlyos palettát. A fa annyira hideg volt, hogy a vastag kesztyű
ellenére is majdnem lemarta kezéről a bőrt, a levegő pedig ezernyi késként hatolt be a torkába.
Ennek ellenére összeszedte minden erejét, és igyekeztek minél gyorsabban bevonszolni a
palettát a bejáraton. Szeme sarkában egy fehér és hatalmas, förtelmes valamit látott, és bár nem
mert odanézni, mégis látta az irányukba repülő alattomos és villámló lövéseket. Az egyik
tenyérnyire tőle tört darabokra a földön, egy másik belefúródva az irodai szék háttámlájába,
reszketve megállt benne. Frank leadott egy rövid lövést, amikor lába egy akadálynak ütközött: a
küszöb.

A paletta súlya mintha megtízszereződött volna, amikor Tooth, Frank és ő megpróbálták

átemelni apró kerekeit az alacsony küszöbön. Az előbb, amikor a zsoldosok kivitték, érdekes
módon nem jelentett ekkora problémát; a kegyetlenül hullámzó villámló karmok áradata, az
üres arcok és a szikrázó lövések valószínűleg halálos sorompóvá nagyították a nevetséges
akadályt.

Igyekezett elhessegetni a gondolatait, és megduplázta erőfeszítését, amikor Tahia és Gerrit

hirtelen mellettük teremve térdre rogyott, és kilőtte a túl közel merészkedett szörnyetegeket.

Habár Ben már nem számolt azzal, hogy valaha is sikerül nekik – a két hátsó kerék egy hirtelen
lendülettel egyszer csak átugratott a küszöbön, majd a következő lendülettel a két első kiszakadt
helyéről, mire az egész szerkezet nyikorogva bezuhant az állomás padlójára. Tooth azonnal
odaugrott, és hatalmasra tárt karral megtámasztotta a hangágyút. Gerrit lőtt még egy utolsó,
valamivel hosszabb lövést, majd becsapta maga mögött az ajtót. Jégesőhöz hasonló hang
sercegett az ajtón, aztán csönd lett.
17

TÍZ LÉPÉS ÉS egy folyosókanyar után, a Toothtal hátvédet alkotó Ben számára már nem is tűnt
olyan elviselhetetlenül szörnyűnek a hideg; legalábbis már nem égett minden egyes levegővétel
savként a torkában, és csontjai sem akartak minden lépésnél üvegként összeroppanni.

A beszűrődő levegő így is szürke gőzként sűrűsödött arca előtt, és itt-ott zúzmara képződött a
falakon.

A zsoldosok jóval a folyosó fordulóján túl cipelték Harryt, majd lefektették a földre. Tahia levette
a kabátját, és rögtönzött párnaként a katona feje és tarkója alá gyömöszölte, míg Gerrit
takaróként vonta be sajátjával Harryt.

Frank tehetetlenül ácsorgott mellettük, fogalma sem volt, mit kezdjen kezével, miközben
Ramanov is ott téblábolt körülöttük.

Az orosz volt az egyetlen, akinek arcán rémület helyett sokkal inkább düh rajzolódott ki, bár Ben
hiába törte a fejét, semmilyen logikus okot nem talált rá.

Ezzel szemben annál jobban megijedt, amikor közelebb lépve Harry arcába nézett. A zsoldos
csupán néhány másodpercet töltött a hidegen, de elvégre nem akármilyen hideg volt – odakint
legalább mínusz negyven, sőt inkább ötven fok uralkodott; Ben saját testén tapasztalhatta a
hőmérsékletet, amelynél a másodpercek nem csak örökkévalóságnak tűntek, de életveszélyesek
is voltak. Harry egész testében remegett, noha látszott, hogy teljes erejével küzd ellene. Elkékült
arcát vékony zúzmararéteg vonta be, ujjai karmokként begörbültek, amiről Bennek akaratlanul is
a tegnap Gerrit által mutatott halott pókok jutottak az eszébe.

– A... zsilipeket...

– Hogy bezártuk-e? – fejezte be Tahia a mondatot, amikor Harry hangja felmondta a szolgálatot.
Bólintott. – Igen. Sőt megmentettük a hangágyút is – pedig elég húzós volt.

– Engem meg majdnem elkaptak – jelentette be Tooth. – Az ördögbe is! Elmondanád végre,
hogy mit jelentett ez az ostobaság? Simán kinyírtam volna mindegyiket!

– Azt... azt nem... szabad – szólt Harry nehézkesen és alig érthetően. – Nem szabad... nem
szabad... rájuk... lőni. Halljátok? Semmilyen... körülmények között!
– Képzeld – morogta Tooth – ezt már én is felfogtam. De igencsak érdekelne, hogy mi a fenéért
nem lehet?!

Tahia hirtelen a férfira kapta a fejét. Szemében dühös szikra jelent meg, de mielőtt ő vagy más
bármit is szólhatott volna, Ben mögött dübörgő léptek hallatszottak. Van Staaten doktor jelent
meg lobogó hajjal és köpennyel a folyosó fordulójában. Nagyon izgatottnak tűnt, ráadásul arca
még jobban elkomorult, amikor meglátta a földön fekvő Harryt.

– Mi történt? – tudakolta türelmetlenül, viszont vadul kalimpált kezével, amint Tahia válaszolni
akart. Gyors mozdulattal elhessegetve a nőt, letérdelt Harry mellé, majd felemelte a karját, és
csukott szemmel kitapintotta a pulzusát. Aggódva megrázta a fejét, majd túlzott óvatossággal
leeresztette Harry karját, mintha attól félne, hogy jéghez hasonlóan darabokra hullik. Hirtelen
felpattant.

– Azonnal az orvosi szobába kell vinni! Segítsenek! És legyenek óvatosak!

Frank és Gerrit karjánál fogva – Ben szerint egyáltalán nem óvatosan – rögtön felkapta Harryt, és
megpróbálták lábra állítani, de Ramanov a magasba emelve a kezét elállta Van Staaten útját.

– Ne olyan gyorsan! Lenne néhány kérdésem. Ez...

– ...most egyáltalán nem fontos, professzor úr – vágott a szavába Van Staaten élesen. – A férfi
életveszélyben van. Sürgősen tennem kell valamit!

– Ez az ember – válaszolta Ramanov határozottan, miközben arca egyre komorabbá vált –,

mindannyiunkat veszélybe sodort, doktornő. Én pedig borzasztó kíváncsi lennék arra, hogy
miért!

– Nyugodtan meg is kérdezheti majd tőle – válaszolta Van Staaten váratlanul hűvösen és
tárgyilagosan –, amint abban a helyzetben lesz, hogy képes lesz válaszolni magának – mondta,
miközben mérges pillantást vetett a láthatóan szavába vágni készülő professzorra. – Nézzen rá!
Alig tud beszélni. Mégis mit akar tőle hallani? Összefüggéstelen lázhebegést vagy az igazságot?

Szavainak megerősítésére vadul megrázta a fejét, majd kihívó pillantást vetett Ramanovra.
Miután dacos tekinteten kívül más reakciót nem kapott a férfitól, intett a zsoldosoknak, hogy
indulhatnak.

Gerrit és Frank tiszta erőből magával vonszolta a félig eszméletlen parancsnokukat. Tahia és
Tooth is csatlakozni készült hozzájuk, de Ramanov feltartóztatta őket; láthatóan örült annak,
hogy újabb céltáblát talált nem kimondottan vidám kedélyállapotának.

– Maguk ketten itt maradnak! – parancsolta nyersen. – Ha már a parancsnokuk úgyis feladta a
harcot, akkor legalább maguk óvják a zsilipet. Ha pedig valahogy mégis áttörnének ezek a
bestiák, nyugodtan lőjék szét őket – mindegy, hogy mit mond ez az őrült!
Úgy tűnt, Tahia igencsak találó választ talált az őrült kifejezésre, de Ramanov nem hagyott
esélyt, mert sarkon fordult, majd Van Staaten és páciense után csörtetett. Ben tehetetlenebbnek
és zavartabbnak érezte magát, mint valaha; a többiekhez hasonlóan ő sem értette, miért adott
ilyen értelmetlennek tűnő parancsot Harry, de azt látta rajta, hogy megvolt az oka rá. Méghozzá
igen nyomós oka.

– Tehetek... valamit? – kérdezte dadogva. – Úgy értem: szóljak a többieknek?

Tahia futólag elmosolyodott, majd fejét rázva megfordult, és visszasétált a zsilipkamrához. Tooth
azonban rosszallón lebiggyesztette az ajkát.

– Ha ezek a bestiák áttörnek, akkor közösen sincs semmi esélyünk ellenük, öcskös. Idebent
képtelenek vagyunk védekezni.

És ezzel el is ment.

Ben mereven állt egy helyben, míg a két zsoldos el nem tűnt a folyosó fordulójában, majd
megfordult és követte Van Staatent és csapatát. Noha olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak
tudta, csupán az orvosi szoba előtt érte utol őket. Van Staaten előreigyekezett, hogy kinyissa az
ajtót. Ramanov barátságtalanul nézett rá, amikor Benhez hasonlóan szintén utolsóként ért a
helyszínre, de érdekes módon egy szót sem szólt.

– Erre! – utasította Van Staaten őket a műtőasztalhoz, ahol előző éjjel még a fiú édesanyja
feküdt. – Fektessétek fel, de legyetek óvatosak!

Miközben a két zsoldos tette a dolgát, Ramanov pedig az útban állva téblábolt közöttük, Ben
körbekémlelt a szobában. Édesanyja már nem volt ott, pedig biztos volt benne, hogy ott találja –
miután Harry olyan hirtelen magához tért –, de a másik heverőn mégsem feküdt senki. A Van
Staaten szobájához vezető összekötő ajtó tárva-

nyitva állt; látta, hogy a keskeny kis ágy szintén üres, szobája pedig valóban olyan apró volt,
ahogy azt előző nap állította.

– Hol... hol van az anyám?

– Ne most! – felelte Van Staaten durván anélkül, hogy ránézett volna. Harry fölé hajolva, éppen
bal kezét vizsgálgatta. Bár Ben nem értette, miért, ez alkalommal sem bajlódott fekete
pulóverének feltűrésével (ami pedig sokkal gyorsabb lett volna), hanem egyszerűen fogott egy
szikét, és felvágta egészen a válláig; úgy látszik, mégiscsak igazat mondott, amikor azt mondta
szeret vágni, gondolta magában Ben.

– Mit... csinál... ott? – dünnyögte alig érthetően Harry. Újra az állomás kellemes melegében
tartózkodott, ajka ettől függetlenül kissé lebénult.

– Valamit, amit nem kellene, ha akkor hallgatott volna rám, maga kis makacs – válaszolta Van
Staaten miközben letette a szikét, majd a semmiből hirtelen elővarázsolt egy förtelmesen hosszú
és vékony injekciós tűt. Bár háttal állt neki, Ben szinte látta felcsillanni kárörvendő vigyorát,
amint éppen beleszúrja Harry vénájába. Harry egy hangot sem hallatott, de láthatóan
összerándult, ajka pedig még vékonyabb, vértelen csíkká változott.

– Mi... mi ez? – kérdezte homályosan.

– Csak egy ártalmatlan altató. Ha már önként nem hallgat rám, akkor kénytelen vagyok más
módszerekhez folyamodni.

– Ne! – lihegte Harry. Hangja máris gyengébbnek hangzott, pedig teljességgel lehetetlen, hogy
ilyen gyorsan hasson az altató, gondolta Ben. Ráadásul nem is nyugodott meg, hanem szabad
kezével elkapta Van Staaten karját, és durván arrébb lökte, majd összeszorított fogakkal kihúzta
a tűt a karjából.

– Maga teljesen megőrült? – kérdezte döbbenten a doktornő.

Harry leejtette a földre a tűt, nyögdécselve feltápászkodott, és lelendítette lábát az ágyról. Már
ez a kevés mozgás is túl soknak tűnt számára, mivel hirtelen előrerogyva majdnem lefordult az
ágyról. Van Staaten meg sem próbált segíteni neki.

– Nem szabad... elaludnom – motyogta Harry. – Beszélnem... kell... Ramanovval.

– Semmi gond! – mondta az orosz. – Ez a sors ujja, nekem ugyanis egészen hasonló ötletem volt.

Harry nehézkesen felemelte a fejét, kezével végigdörzsölte arcát és szemét, majd egy ideig
értetlenül pislogott Ramanovra; valószínűleg eddig fel sem fogta, hogy az orosz egész végig a
közelében volt.

– Ramanov professzor...? – kérdezte.

– Ebből elég! – szólt Van Staaten. – Ha mindenáron meg akarja ölni magát, maga tökfilkó, akkor
menjen szépen ki a barátaihoz! Az bizonyára gyorsabb és kevésbé fájdalmas lesz – ujjával az
ajtóra bökött. – Ott az ajtó! Nem tartom vissza!

Harry fátyolos szemmel nézett rá. Ide-oda ingadozott a műtőasztalon, ezért Gerrit titokban
felkészült arra, hogy egy esetleges zuhanáskor elkapja. Harrynek volt elég ereje ahhoz, hogy
megőrizze egyensúlyát, de másra már nem jutott.

– Nagyon fontos – mondta gyengén.

– Azt el is hiszem – válaszolta Van Staaten, már majdnem lágy hangon. – De bármit is szeretne
mondani, mondja egy óra múlva! Különben könnyen lehet, hogy soha többet nem tud majd
beszélni. És ezt komolyan mondom!

Harry értetlenül bámult rá. Világosan látszott, milyen lassan mozognak gondolatai homloka
mögött, csoda, hogy egyáltalán még nyitva tudta tartani a szemét. Végül mégis bólintott.
– Mikor... megy fel... a nap?

Ramanov úgy nézett rá, mintha komolyan kételkedne értelmi képességében, majd bal kabátujját
felhúzva ránézett az órájára.

– Úgy egy óra múlva, miért?

Harry tudomást sem vett róla, és továbbra is a doktornőt fürkészte.

– Akkor keltsen fel még világosodás előtt! Nagyon fontos!

Ben pontosan látta, hogy ez abszolút nem érdekli Van Staatent. Ennek ellenére hezitált egy
darabig, majd kelletlenül bólintott egyet.

– Rendben. Ez őrültség, ezért semmiféle felelősséget nem vállalok azért, ami történhet magával.
De, ha ragaszkodik hozzá...

– Ezt nem mondja komolyan! – bosszankodott Ramanov. – Doktornő! Hiszen hallotta a férfit!
Lehet, hogy mindannyiunk élete függ attól, amit mondani akar! A magáé is!

– Meglehet, de ha meghal végkimerülésben, akkor már nem tud semmit sem mondani, nem
igaz?

– Ostobaság! – vágta rá Ramanov. – Mit számít az a néhány másodperc!

Van Staaten hűvösen végigmérte, majd vállát felvonva fél lépést hátralépett, és invitáló gesztust
tett.

– Ahogy akarja, professzor. Itt maga a főnök. Tessék, kérdezze meg!

Ramanov dühös arccal előrelépett, majd hirtelen megtorpant.

Miközben egymással hadakoztak, Harry nem csak visszacsúszott a heverőre, de szemét

becsukva, békésen szundikált.

– Erről még beszélünk, doktornő! – fortyogott Ramanov. – Pontosan egy óra múlva itt leszek,
addigra legyen ébren ez az ember, hogy tudjak beszélni vele, érthető?

– Igenis, parancsnok úr! – felelte Van Staaten gúnyosan szalutálva. Ramanov úgy festett, mintha
bármelyik percben megütné a guta, de nagy nehezen visszanyelte a nyelve hegyén lévő
megjegyzést, és feldühödött bikaként kirontott a szobából.

– Szerintem most aztán igazán feldühítette – mondta Ben.

– Tényleg? – szólt Van Staaten vígan. – Én is úgy láttam.

Ben nem osztozott jókedvében.

– Nem hiszem, hogy kifejezetten okos dolog volt. Úgy értem: nem ismerem túl jól Ramanovot,
de úgy hiszem, elég haragtartó egy fickó.

A Van Staaten szemében lévő huncut kis csillogás egyre kifejezőbbé vált.

– Ezek szerint egész jól ismered. Semmi gond, Ben. I. Iljics cár és én sosem voltunk barátok. Alig
ismertem meg, máris kizárt engem hatalmas nagy szívéből, bár azt kell hogy mondjam, ez
kölcsönös.

– És maga nem is fél tőle?

– Miért? – válaszolta Van Staaten mosolyogva. – Legkésőbb az egyik migrénrohamakor vagy

amikor egy aszpirinre lesz szüksége a túl sok vodkaivás után, megkeres. Kétezer mérföldön belül
én vagyok az egyetlen orvos, tudod? A váltás pedig legkorábban csak hat hónap múlva érkezik.

Ben ajkára erőltetett egy mosolyt, pedig igazából semmi kedve nem volt hozzá. Van Staatennek
tudnia kellene, hogy Ramanov nem veszi félvállról, és egészen biztosan nem felejti el ezt a kis
incidenst; bármennyire is függ bizonyos tekintetben a doktornőtől, Ben szerint nem hagyja
annyiban, hogy megszégyenítette ennyi tanú előtt.

Talán, hogy megtörje az oly kínosan rájuk nehezedő csendet, Ben az alvó zsoldosra bólintott.

– Az előbb azért egy kicsit túlzott, nem igaz?

– Túloztam? – Van Staaten határozottan megrázta a fejét. – Egy szemernyit sem!

– De hát tegnap még azt mondta, hogy igazából semmi baja! Akkor most mitől lenne olyan
komoly az állapota?

– Az lesz, ha továbbra sem hallgat rám. Ez az vidék hamarabb megöl egy embert, mint ahogy
pislogsz egyet, Ben. Fogalmad sincs a hidegről.

Ben visszagondolt azokra a pillanatokra, amiket mindenféle védelem nélkül töltött el a

szabadban. Már a puszta emlékezéstől is kirázta a hideg.

– De igenis van! – felelte, majd megint csak egy újabb – majdnem dühös – bólintást kapott
válaszul.

– Dehogy! – vágta rá Van Staaten. – Fogalmad sincs! Lehet, hogy a fázást ismered, de nem az a
legrosszabb. Az igazi veszély akkor kezdődik, amikor már nem fázol. Nem érzel semmit. Úgy
érzed, mintha nem is lenne olyan rossz. Mintha minden rendben lenne. Egy kicsit elálmosodsz...
ezért lefekszel, és meghalsz. A legtöbb ember, aki ezen a környéken hal meg, így végzi. A
barátod nagyon erős, ezt beismerem. Csakhogy általában pont az erősebbeket éri utol legelőbb.

Ben látta rajta, hogy még rengeteget tudott volna mesélni a témáról, de helyette inkább mélyet
sóhajtott, majd így folytatta.
– De egyelőre úgyis a szárnyaim alatt tartom – mondta elszántan. – A következő órában aludni
fog, utána pedig nemigen lesz kedve sétálgatni.

Az addig tökéletesen háttérbe vonult Gerrit egyszer csak közelebb lépett, és gyanakvón felhúzta
szemöldökét.

– Mit jelentsen ez, doktornő? Mit adott be neki? – Az ajtó mellett támaszkodó Frank továbbra is
hallgatott.

– Ne aggódjon – felelte Van Staaten gúnyosan. – Vagy talán igen, ha esetleg hamis reményeket
táplált volna magában a csapat parancsnokságát illetően. Csak egy ártalmatlan nyugtatót kapott.
De maga is hallotta a kívánságát: ragaszkodott hozzá, hogy napkelte előtt felkeltsem. Bár most is
ellene vagyok, de ha egyszer ennyire fontos... – Megvonta a vállát. – Adok neki valamit, amitől
felébred. De egy biztos: nem fogja túl jól érezni magát utána, és valószínűleg jókedvű sem lesz.

– Úgy érti... – kezdett bele Gerrit, amikor Van Staaten mérgesen közbeszólt.

– Úgy értem, most már elég! Felőlem nyugodtan itt maradhatnak, és őrködhetnek, nehogy valaki
bántsa a vezetőjüket, de nekem más pácienseim is vannak, akikről szintén gondoskodnom kell.

– Más páciensek? – ismételte meg Ben ijedten.

– Például az édesanyád. Hiszen az előbb kérdeztél felőle.

Ben teljesen összezavarodott. Amint Van Staaten kiejtette a páciensek szót, nem is egyből az
édesanyjára, hanem automatikusan Sashára gondolt. Érezte, ahogy fülig elvörösödik, majd azzal
vigasztaIta magát, hogy Van Staaten úgysem találja ki az okát.

– Egyébként Sasha teljesen jól van – mondta Van Staaten kissé önelégülten. – Később
meglátogathatod, ha akarod. De gondolom, előbb a mamádra vagy kíváncsi.

– Igen – vágta rá Ben gyorsan. Talán ezen az átkozott állomáson mindenki nyitott könyvként
olvas az arcáról?

A doktornő volt olyan kegyes, és megelégedett egy halvány mosollyal, majd kommentár nélkül
távozott a szobából. Gerrit és a másik zsoldos egy tapodtat sem mozdult, mintha Van Staaten
ironikus tanácsát követve, Harry testőreiként szolgáltak volna.

Mivel a doktornőnek nem volt semmi ellenvetése, ő is kisietett a folyosóra. A nő ugyan balra
indult, abba az irányba, ahonnan jött, de a következő kanyarnál irányt váltott, és Ben már
néhány lépés után határozottan elvesztette a tájékozódást. Van Staaten olyan gyorsan szedte a
lábát, hogy a fiúnak igyekeznie kellett, nehogy lemaradjon. A gyors séta közben végül
megkérdezte, amit már régóta akart.

– Hogy van az anyám?

– Azt hittem, már meg sem kérdezed – felelte Van Staaten csípősen, ami ugyan nemigen volt
válasz a kérdésére, de arra jó volt, hogy időt nyerjen vele, mivel hirtelen három-négy még
nagyobb és még gyorsabb lépést tett, majd kopogás nélkül lenyomta az egyik kilincset. – És
miért nem kérdezed meg tőle? – felelte győzedelmes hangon és eltúlzottan színpadias
gesztikulálás mellett.

Ben túlságosan meglepődött, ezért képtelen volt felfogni az iménti nevetséges jelenetet, majd
szófogadóan belépett az ajtón – és kiáltását elnyomva, hatalmasra tátotta a szemét.

Az előtte lévő nagy szoba ugyanolyan kényelmesen volt berendezve, mint amilyenbe őt zárta be
Ramanov. Édesapja egy széken ülve fogta a még mindig pizsamát viselő, mindennek, csak nem
egészségesnek kinéző, félig ülő pozícióban lévő felesége kezét. Feltehetően igen bizalmas
társalgást folytathattak, mivel a férfi másik keze a nő vállán pihenve cirógatta kimerült, de
ugyanakkor rettentő boldognak tűnő arcát. Amint Ben belépett, azonnal felemelte a fejét, de
első pillantásra mintha iszonyú zűrzavar jelent volna meg a szemében. Talán csak egyfajta
félelem volt, aminek egy másodperccel később már nyoma sem volt. Megpróbált jobban felülni,
és egyúttal férje kezét is letolta magáról.

– Ben!

Ben egyetlen ugrással mellette termett, és megölelte. Könnyek csorogtak lefelé az arcán.

– Felébredtél! Úgy féltettelek!

Édesanyja csöndben tűrte fia viharos üdvözlését, majd lágyan kicsit eltolta magától és így szólt.

– Amint látod, jól vagyok... feltéve, ha nem próbálsz tovább fojtogatni.

Ben hamar hátralépett egy lépést, majd zavarában egyik lábáról a másikra lépkedett.

– Ne... haragudj – dadogta. – Nem akartam...

– Semmi gond – szakította félbe édesanyja. – Csak vicceltem.

Ben csak ezután nézett édesapjára. Ő is elég kimerültnek látszott, de legalább olyan boldog volt,
mint anyja, ezért Ben gyorsan visszaszívott mindent, amit az elmúlt napokban gondolt róla. Ha
látott valaha megkönnyebbült arcú embert az életében, akkor az édesapját.

– Ebben egyetértek – szólalt meg Van Staaten. Ben meglepetten hátrafordult, mire a doktornő
gúnyosan bólogatva hozzáfűzte.

– Úgy értem, légy kicsit óvatosabb – becsukta maga mögött az ajtót, arcán pedig egy feltétlenül
meggyőzőnek látszó mosoly jelent meg, ahogy Ben anyjához fordult. – Nos, Jennifer. Ahogy
látom már sokkal jobban vagy.

Jennifer?, gondolta Ben csodálkozva. Megpróbált kérdő pillantást vetni apjára, de ő még az
irányába se nézett, helyette hol Van Staatent, hol pedig feleségét fürkészte.
– Így van – válaszolta Ben anyja. – Megint jobban érzem magam. Talán kicsit gyenge a lábam.

– Egy okkal több, hogy ne próbálj meg egyedül rájuk nehezedni – felelte Van Staaten
mosolyogva, majd kinyújtotta a karját, hogy megmérje a pulzusát. – Most mindenekelőtt
nyugalomra van szükséged. Adjak valamit, amitől elalszol?

A fiú édesanyja olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy Van Staaten gyorsan és kissé félve
visszarántotta a kezét.

– Aludni? Köszönöm. Nem hiszem, hogy feltétlenül alvásra van szükségem. Abból, köszönöm
szépen, elég volt.

– Nem ez a fajta alvás – erősködött Van Staaten, majd gyorsan leintette a válaszolni készülő
Jennifert. – De rendben, ahogy akarod. Bár meg kell ígérned, hogy azonnal szólsz, ha
hányingered lesz vagy szédülsz, vagy ha az ujjad és a lábujjad elzsibbad, vagy netán bizseregni
kezd... vagy ha csak úgy érzed, hogy valami nincs rendben.

– Ez aztán drámaian hangzik – mondta Ben anyja. Megpróbált vicces grimaszt vágni, de sajnos
szánalmasra sikerült.

– Az is – mondta a doktornő komolyan. – A férjed mesélte, hogy te is orvos vagy. Akkor tudnod
kéne, miről beszélek.

– Körülbelül háromezer évvel ezelőtt dolgoztam orvosként, ennyi az egész.

– Akkor is tisztában kell legyél azzal, milyen hihetetlen szerencséd volt – makacskodott Van
Staaten. – Még magam sem értem, hogy lehettek még életben. Elvileg lehetetlen. Bár nem kell
ahhoz orvosnak lenni, hogy tudjuk, nem ajánlatos feleslegesen kísérteni a szerencsét.

Valami... megváltozott Ben édesanyjának tekintetében, valahol mélyen a szemében. Arca

teljesen mozdulatlan maradt, mégis olyan düh lepte el, hogy még férjének is feltűnt, aki hirtelen
felpattant, és a szemkontaktus megszakítása végett a két nő közé állt.

– Van Staaten doktornak igaza van, Jennifer. Egyelőre kímélned kell magad. Most már itt vagy és
életben vagy. A többi nem számít.

Az édesanyja szemében megjelent fenyegető szikra váratlanul eltűnt, de a szájára erőltetett

mosoly se volt sokkal jobb.

– Igen, talán igazatok van. Mindkettőtöknek. Csak nem vagyok hozzászokva a semmittevéshez,
ez minden.

– Ki beszél semmittevésről? – tudakolta Van Staaten. – Legalább ezer kérdésem van hozzád,
Ramanov professzornak pedig feltehetően még több. Visszasírod még ezt a kis nyugalmat, ne
félj!

Ben apja éppen szólni készült, de a nő csillapítóan leintette.

– Semmi gond. Egy ideig távol tartom tőletek. De sokáig biztos nem fog sikerülni. – Úgy tűnt,
válaszra vár, és kissé csalódott lett, amiért nem kapta meg. Végül kimentette magát egy zavart
mosollyal, és indulni készült. Az ajtóhoz érve még egyszer visszafordult. – Nos, egy időre most
magatokra hagylak titeket. Egy óra múlva megint megnézlek, Jennifer.

Ben megvárta, míg kisétál a szobából, majd kérdőn és nem túlságosan barátságos hangon
édesanyjához fordult.

– Jennifer?

– Ez a keresztnevem, ha elfelejtetted volna.

Ben megvonta a vállát.

– Csak csodálkozom. – És valóban csodálkozott. Anyja igen közvetlen volt, ami a tegezést vagy
keresztnevének használatát jelentette. Részéről a bizalom legnagyobb jele az volt, ha
keresztnevén szólíthatta valaki.

– Itt, az állomáson mindenki tegeződik – emlékeztette az apja.

– Na, ne mondd, ahogy te és Ramanov? – gúnyolódott Ben.

Apja egyszerűen átugrotta a megegyzést.

– Egy kis balszerencsével még jó ideig itt ragadunk – szólt, és ezzel le is zárta a témát. Odahajolt
feleségéhez, és megváltozott hangon, szinte kérlelve így szólt. – Meg kell ígérned, hogy azonnal
szólsz, ha valami nincs rendben. Heidinek igaza van. Bár nem vagyok orvos, nagyon jól tudom,
hogy a túlhűlés és az elerőtlenedés nem játék.

– Talán erőtlennek nézek ki? – kérdezte a felesége.

Valóban nem tűnt annak, gondolta Ben döbbenten. Egészen idáig túl izgatott és
megkönnyebbült volt ahhoz, hogy pontosabban megvizsgálja édesanyját. Most azonban
határozottan feltűnt neki, hogy bár sápadtnak és kimerültnek látszott, messze nem volt olyan
gyenge, mint ahogy azt várta. Tulajdonképpen csak kicsit... fáradtnak tűnt.

– Hol voltatok egész idő alatt? – kérdezte. – Meg akartunk keresni benneteket, de a hasadék
rögtön bezárult, miután...

– Ne hibáztasd magad! – vágott a szavába anyja. – Nem tudtatok volna semmit csinálni. Senki
sem tudott volna.

– Tudom – felelte Ben, aki igenis hibáztatta magát, amiért meg sem próbálta, teljesen mindegy,
hogy esze azt súgta neki, semmi értelme sem lett volna. De mióta van az érzelmekben logika?

– Nem zavar, ha beszélünk róla? – kérdezte az apja ismét leülve az ágy mellé és megfogva
felesége kezét. Arcát újra megkönnyebbülés lepte el, de hangjában ott ólálkodott az a hivatásos
alhang. Láthatóan nem bírt kibújni a bőréből. – Úgy értem, nem muszáj róla beszélnünk, ha nem
akarod. Mindenesetre nem most. Ramanov úgyis eleget nyaggat majd később.

– Jól látom, hogy nemigen kedveled őt? – találgatott a felesége.

– Volt egy kis... nézeteltérésünk – mondta Ben apja lopva a fiúra pillantva. – Ez tény. De ennek
valószínűleg semmi jelentősége sincs. Pillanatnyilag mindenki kellőképpen ki van készülve.

– Számomra nem gond beszélni róla. Csak attól tartok, nem mondhatok túl sokat. Többnyire
nem voltam magamnál. Elég mélyre zuhantunk, és én már azt hittem, mindennek vége. Nem
tudom, milyen mélyre, de legalább húsz méter volt, ha nem több.

– És ezt simán túléltétek egyetlen karcolás nélkül? – csodálkozott Ben. Nem sokkal később
rettentően kínosnak érezte szavait, de édesanyja csak mosolyogva megvonta a vállát.

– Ezek szerint egy egész zászlóaljnyi szorgos őrangyal volt velünk, vagy csak egyszerűen
szerencsénk volt. Nem sziklára vagy jégre estünk, hanem egy hatalmas hóhegyre. Ne kérdezd,
hogy került oda, de mindenesetre megmentette az életünket.

– Hó? – Ben tátott szájjal bámult rá. – Olyan... finom porhó?

Anyja bólintott.

– Minden más halálos lett volna. Mondom, hogy óriási szerencsénk volt. Még így is szörnyű volt
a földet érés. Nem is tudtam, hogy ennyi csont van egy emberben, mint amennyit utána
éreztem. – Összeráncolta a homlokát. – Mi a baj?

Ben gyorsan megrázta a fejét.

– Semmi – Hó? Egy hatalmas hóbucka a sziklahasadék alatt? Hirtelen jéghideg borzongás járta
át a testét. Ugyanezt látta az álmában is!

– Biztos semmi? – tudakolta édesanyja riasztó arcot vágva.

– Biztos – nyugtatta meg Ben. – Csak folyton az jár a fejemben, milyen őrült szerencsétek volt.

– Na, igen, hacsak nem akarjuk még jobban koptatni a csoda szót. Mindenesetre ez minden,
amire emlékszem. Legalábbis, amire tisztán emlékszem. Egy barlangban voltunk, amelyben
irtózatosan hideg volt, de nem annyira, hogy megfagytunk volna.

– Milyen barlang? – Ben szíve vadul vert.

– Csak egy barlang. Nem láttunk túl sokat. Harrynél volt az a világítórúd azzal a... tudod, azok a
dolgok, amiket meg kell rázni, és akkor egy ideig világítanak.

– Vegyszerek – mondta Ben, aki apjához hasonlóan, szintén nem tudott kibújni a bőréből. – Ha
felrázod őket, összekeverednek és világítanak.
Édesanyja futólag elmosolyodott.

– Igen, valami olyasmi. Volt nála néhány, de nem sok, meg talán egy zseblámpája is. De nem
vagyok benne biztos. Azt hiszem, többet voltam eszméletlen, mint ébren. Szerintem néhányszor
még a hátán is cipelt. – Vállat vont, majd halkabban és majdnem zavarban így szólt. – Őszintén
szólva, többször, mint néhányszor.

– És hogyan szabadultatok ki onnan? – kérdezte Ben apja.

– Úgy, hogy találtunk egy kijáratot – válaszolta felesége hevesen, sőt már majdnem megvetően.
Majd rögtön utána elmosolyodott. – Odalent egy barlangokból és kamrákból álló óriási labirintus
van. Vajon Ramanov professzor tudja, hogy egy ementáli sajtra építette a drága állomását?

Ben összenézett apjával, amit persze édesanyja is észrevett. Felhúzott szemöldökkel így szólt.

– Valami rosszat mondtam?

– Nem – vágta rá Ben hirtelen. – De azt hiszem, nagyon is sejti. – Azon törte a fejét, hogy
elmondja-e édesanyjának az állomás alatt rejtőző titkos labort, de gyorsan elvetette az ötletet.
Emlékezve Van Staaten figyelmeztetésére és arra, amit nemrég Harryvel átélt, rettenetes
lelkiismeret-furdalás tört rá, amiért mindenféle kérdésekkel gyötörte anyját ahelyett, hogy
pihenni hagyta volna. Ezért úgy döntött, jobb, ha édesapjára bízza, hogy lerántsa a leplet
Ramanov kis titkáról vagy legalábbis későbbre halasztja. Azért még kíváncsi volt valamire. – És...
más nem tűnt fel odalent?

– Minek kellett volna feltűnnie? – felelte anyja, majd igencsak elgondolkodó arcot vágva egy
másodperc múlva folytatta. – Tényleg volt ott valami..., de nem hiszem, hogy... – vadul és
gyorsan megrázta a fejét. – Biztos csak beképzeltem magamnak. Már mondtam, többnyire nem
voltam magamnál, és valószínűleg lázam is volt.

– Mi volt az? – kérdezte Ben. Szeme sarkából látta, ahogy édesapja megpróbálja félbeszakítani,
majd mégis meggondolta magát, talán, mert látta mennyire megrémisztették felesége szavai.

– Egy... barlang volt ott – szólt édesanyja olyan hangon, mintha maga is nevetségesnek tartotta
volna saját szavait. – Egy igen különös barlang. Hatalmas volt és... valahogy...

– Kísérteties? – folytatta Ben, miután anyja elhallgatott.

– Igen – felelte reszkető hangon. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de úgy éreztem mintha a
falai nem kőből vagy jégből álltak volna, hanem...

– Vasból – mondta Ben.

Édesanyja hatalmasra nyílt szemmel bámult fiára. Az immár meglehetősen sápadt arca még
jobban elfehéredett. Hallgatott.
– És nem volt üres – folytatta Ben. Időközben már édesapja is értetlenül meredt rá. – Voltak
benne... valamik, amiket teljes képtelenség pontosan leírni, ugye? Mintha egy város lett volna,
de ugyanakkor mégsem. A közepén pedig egy különösen magas képződmény emelkedett,
amelyhez egy teljesen őrült... lépcső vezetett. Igaz?

Ben anyja bólintott.

– Honnan... tudsz erről? – motyogta haIkan.

– Mert ugyanez az álmom volt – válaszolta Ben.

18

TERMÉSZETESEN NEM MESÉLT TÖBBET édesanyjának az álmában látott föld alatti városról,
ahogy Sasháról vagy az őt teljességgel lehetetlen módon elért segélykiáltásáról sem. A végén
még mindent rákent volna az átélt ijedtségekre és erőfeszítésekre, apja reakciójára már nem is
beszélve.

De még volt ott valami más is. Ben nem tudta megmagyarázni, de valamiért irtózatosan
szégyellte érzéseit – volt benne valami, ami megakadályozta, hogy túl sokat meséljen Sasháról
anyjának. Őrültség volt, egy nagyon rossz érzés, de ugyanakkor túl erős is ahhoz, hogy
egyszerűen ne vegyen róla tudomást. Igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy a teljes igazság
pillanata még nem jött el; hiszen Van Staaten doktor is megmondta: édesanyjának most
mindenekelőtt pihenésre és nem felesleges izgalomra van szüksége.

Mélyen megkönnyebbült, amikor anyja – úgy egy fél vagy háromnegyed óra múlva – azt mondta,
valóban kimerült, és egy kicsit aludni szeretne. Ben úgy érezte, csupán kifogás, mégis felállt, és
elhagyta a szobát.

Legnagyobb döbbenetére ezzel nem volt egyedül. Édesapja felesége homlokára nyomott egy
csókot, majd fiát követve kisétált az elhagyatott folyosóra.

– Azt hittem, vele maradsz – mondta Ben csodálkozva.

– Anyádnak pihennie kell. Most ez a legfontosabb. Egyébként pedig meg kell beszélnem néhány
fontos dolgot Van Staaten doktorral... és Ramanov professzorral.

Lehet, hogy tévedett, de Ben úgy érezte, apja csak azért tette hozzá az utóbbit, hogy ne
idegesítse fel vele. Kicsit elgondolkodott a bizalmatlanság legújabb, kevésbé hízelgő jelein, majd
követte a közben már elindult édesapját. Most sem volt teljesen biztos benne, de emlékei
szerint a központhoz az ellenkező irányban lehetett eljutni; ahová pedig ők tartottak, ott Van
Staaten orvosi szobája volt.

Nem tévedett. Két-három perc múlva valóban Van Staaten orvosi szobája előtt álltak, mire
édesapja egy teljesen természetes mozdulattal a kilincs felé nyúlt, majd hezitálva Benre nézett.

– Nekem még...

– Rendben – vágott a szavába a fiú. – Úgyis meg akartam nézni Sashát – mondta, és a lány
szobája felé bólintott, és látta, ahogy apja nem esetleg, hanem egészen biztosan
megkönnyebbült. Meg sem próbálta visszatartani vagy magyarázkodni, de mielőtt újra a kilincs
után nyúlt volna, megvárta, amíg Ben elindult.

Ez alkalommal sem csalódott memóriájában; úgy látszik, lassan csak kiismeri magát ebben a
monoton, szürke műanyagoktól hemzsegő labirintusban. Egyszer ugyan eltévedt, és vissza is
kellett mennie egy darabon, de végül rátalált a Sasha szobáját rejtő folyosóra.

Ezúttal is feltűnt neki, milyen üres és elhagyatott az állomás. Se Van Staaten szobája felé, sem
most nem találkoztak össze senkivel, habár, mint azóta már megtudta, a bázis harmincfős
legénységgel rendelkezett. De mégis, hol voltak ezek az emberek?

Kinyújtotta a kezét a kilincs felé, majd inkább úgy döntött, bekopog. Természetesen nem kapott
választ; nem is várta. Még tíz-tizenöt másodpercet várt, majd újra bekopogott, és kinyitotta az
ajtót.

Elvégre azért, mert Sasha nem tudott artikulálni és tiltakozni, attól még ugyanúgy joga volt a
magánszférához. Ő sem rajongott volna érte, ha bárki, bármikor berontott volna a szobájába.

Sasha ébren volt. Felhúzott térddel ült az ágyában, karjával átkarolta a lábát, állát pedig térdére
támasztotta. Nemcsak a hófehér ruhája volt rajta, hanem vállára a szőrmével díszített kapucnis
kabátja borult, habár odabent inkább meleg volt, mint hideg – ahogy mindenhol az állomáson.
Amint a lány meghallotta az ajtó hangját, és Ben belépett a szobába, rögtön felemelte a fejét, és
egyenesen a szemébe nézett.

A fiú egy pillanatig azt hitte, egy halvány mosolyt vélt felfedezni az arcán, de közelebbről
megnézve nem talált mást, mint a szokásos, szörnyű ürességet. Szomorúság lepte el, és egy
hang mélyen legbelül azt kérdezte tőle, vajon igaza volt-e édesapjának azzal, amit a Princessen
mondott neki.

Dühösen elhessegette a gondolatot, majd egy magára erőltetett mosollyal – amellyel azt
remélte, eltitkolhatja kedvetlenségét – becsukta maga mögött az ajtót.

– Szia, Sasha! – mondta. – Hogy vagy?

Sasha pont úgy reagált a kérdésére, ahogy azt várta, mégpedig sehogy. Ben azt gondolta
magában, a lány mélyen legbelül biztosan értette, majd közelebb lépett az ágyhoz, és kisebb
tétovázás után a kéznyújtásnyira lévő műanyag szék helyett az ágy szélére ült. Sasha továbbra is
a fiút fürkészte. Nem mozdult, akkor sem, amikor Ben a kezéért nyúlva felhajtotta angyali
ruhájának ujját. Az alatta lévő kötés olyan vastag volt, hogy bizonyára képtelen karját behajlítani
vagy egyáltalán mozgatni.

– Sajnálom. Remélem, nem fáj annyira. Én... én nem vagyok teljesen ártatlan benne, tudod?

Mindenesetre meg sem próbálta visszahúzni a karját. Ez talán a bizalom jele? Vagy talán nem
értette, mi történik vele?

– Bárcsak el tudnád mondani, hogy mit jelent ez az egész! – motyogta. – Biztos vagyok benne,
hogy tudod. Igaz?

A lány arcában egyetlen izom sem mozdult – de várjunk csak! Nem volt mégis valami a
szemében, mélyen és az áthatolhatatlan fal mögé zárva?

Valószínűleg nem. Ha látott is ott valamit, akkor csak azért, mert úgy akarta.

– Tudtad, hogy még sohasem volt barátnőm? Úgy értem, igazi barátnőm, akivel nem csak
moziba megyünk és a kezünket fogjuk. Már egy csomó barátom ferdén néz rám, és őszintén
szólva nekem is eszembe jutott, hogy vajon minden rendben van-e velem. És egyszer csak
eljövök a világ végére, és találkozom veled.

Ben enyhe döbbenettel hallgatta saját magát. Fogalma sem volt, miért mondta ezeket a
szavakat, vagy hogy Sasha értette és felfogta-e szándékát. Ettől függetlenül az igazság volt.

Persze volt már egy-két barátnője, de semmi több – a közmondásba illő kéz-a-kézbenen és egy-
egy félénk csókon kívül semmi sem történt, mivel barátnői viszonylag hamar befejezték a
kapcsolatukat.

Valóban, feltette már magának néhányszor a kérdést, hogy normális-e ebben a tekintetben.
Elvégre volt még pár hónap a tizennyolcadik születésnapjáig, és Ben már nem volt gyerek,
hanem egy fiatalember, akit bizony nem hagy hidegen egy ilyen csinos arc (na, és a hozzá
tartozó test sem). Ennek ellenére idáig nem érdekelték komolyabban a lányok, legalábbis nem
úgy. Talán egy éve annak, hogy összeszedte minden bátorságát, és felhozta édesanyjának a
témát, aki természetesen figyelmesen végighallgatta, majd mosolyogva és félig viccelődve azt
mondta, még nem találkozott az igazival. Sovány vigasz vagy talán még az sem volt. Most pedig
azon törte a fejét, hogy nem volt-e mégis igaza. Az is lehet, hogy csak Sashára várt, ráadásul nem
olyanra, aki olyan, mint ő, hanem tényleg rá.

– Ez tiszta őrültség – szólt halkan, és már a szemébe sem mert nézni –, de lassan már azt hiszem,
hogy... szerelmes vagyok beléd.
Végre kijött. Ben teljesen összezavarodott saját szavai, és főleg az általuk kioldott egymásnak
ellentmondó érzelmek miatt, de ugyanakkor szabadnak érezte magát, amiért kimondta, ami
benne rejlett.

Sosem beszélt könnyen az érzelmekről; főleg akkor, ha a sajátjairól volt szó. Talán túl sok giccses
filmet látott vagy túl sok giccses dalt hallott ahhoz, hogy komolyan vegye őket. Sohasem
gondolta volna, hogy képes lesz majd egy lánynak ezt mondani, amit most Sashának; a
legmeglepőbb pedig az volt, hogy egyáltalán nem érezte kínosnak a helyzetet. Nem volt se
idétlen, se nevetséges, csak megkönnyebbülést érzett. És természetesen szomorúságot, mivel
valószínűleg sohasem kap reakciót a vallomására.

Sasha váratlanul visszarántotta a karját, egy gyors mozdulattal lelendítette lábát az ágyról, és
felkelt. Sietősen a fürdőbe ment, Ben azt hitte, még az ajtót is bezárja maga mögött, de nem
tette, helyette a mosdókagylóhoz lépve a tükörbe nézett.

Hosszan. Ben annyira megdöbbent, hogy képtelen volt csinálni vagy mondani valamit. Egy percig
biztosan, ha nem tovább, ott ücsörgött és bámulta a teljesen mozdulatlanul álló, tükörképét
vizsgálgató Sashát. Ben pontosan tudta, hogy ez igenis válasz volt arra, amit mondott, de bele
sem akart gondolni, hogy mit jelenthetett.

Egy idő után feltűnt neki a változás. Valami alapvető és radikális. Ben továbbra is csak ült, és
nézte a lányt, de mélyen legbelül ünnepelt. Teljesen mindegy, hogy Sasha ugyanazt érezte-e,
mint ő, vagy a fürdő csak egyfajta menekülés volt – most először úgy tűnt, tényleg sikerült
áttörnie a valódi Sashát fogva tartó falat. Pontosan értette, mit mondott, és jelentsen bármit is a
reakciója, egy reakció volt, és pillanatnyilag csak ez számított.

Ben összeszedte minden bátorságát, és éppen utána akart menni, amikor egyszer csak kinyílt
mögötte az ajtó és Van Staaten doktor viharzott be rajta; természetesen kopogás nélkül.
Belépett a szobába, és megtorpant, valószínűleg az elé táruló látvány hatására, majd
összeráncolt homlokkal így szólt.

– Tudtam, hogy itt talállak.

– Tényleg? – kérdezte Ben gúnyosan. – És mégis kitől? Csak nem az apámtól?

Van Staaten becsukta maga mögött az ajtót, és megrázta a fejét. Tekintete Sashára tévedt,
amitől egy pillanatra még zavarodottabbá vált, majd megvonva a vállát ismét Benre nézett.

– Is – ismerte be nyíltan –, de magamtól is rájöttem volna. Ramanov professzor látni akar.

Ben azon vette észre magát, hogy ijedten a még mindig a tükör előtt álló Sashára kapja a fejét,
mire Van Staaten újra megrázta a fejét.

– Nem, nem miatta. Nem tudja, hogy itt vagy, és talán jobb is lenne, ha egyelőre így maradna.
Idő van.
– Idő?

Van Staaten grimaszt vágott.

– A legalább annyira buta, mint erős barátod épp az imént ébredt fel. Még mielőtt adhattam
volna neki valamit, hogy felébredjen. Egyet meg kell hagyni – ha valamit a fejébe vesz, akkor azt
véghez is viszi.

Ben nehezen követte szavait.

– Harry? – kérdezte.

Van Staaten bólintott.

– Igen. Éppen öltözködik. Ragaszkodik hozzá, hogy mutasson valamit Ramanovnak és nekem –
hirtelen a háta mögé mutatott. – Odakint.

– Odakint? Talán a szabadban? De hát...

– Ne strapáld magad! – vágott a szavába Van Staaten. – Nem tudsz olyat mondani, amit még
nem mondtam neki. Úgy látszik, tíz körömmel ragaszkodik hozzá, hogy megölje magát – nagyot
sóhajtott, ami inkább dühösnek, mint megadónak hangzott. – Az ő döntése. Elvégre nem tudom
lekötözni és ráerőltetni a szerencsét.

– És miért akar Ramanov beszélni velem? – kérdezte Ben, majd újra Sashára nézett.

A lány időközben megfordult és egyenesen ránézett – bár az is lehet, hogy Van Staatenre, olyan
pontosan nem látszott –, de egy tapodtat sem mozdult.

– Igazság szerint Harry ragaszkodik hozzá, hogy te is gyere. És az apád is – mondta Van Staaten. –
Ez az őrült először azt akarta, hogy az anyád is jöjjön, de legalább arról le tudtam beszélni.

– Miért?

– Ezt tőle kellene megkérdezned – válaszolta Van Staaten vészjóslón. – Állítólag nagyon szeret
titokzatosat játszani – fejével a mögötte lévő ajtóra mutatott. – Most menj, és vegyél fel valami
meleget! Odakint ugyan most kel fel a nap, de ez errefelé nem jelent semmit. Egyébként sincs
kedvem még téged is orvosolni.

Bár Ben szófogadóan felemelkedett, semmilyen hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a
felszólításnak eleget tegyen, helyette inkább Sashára mutatott.

– Én csak...

– El tudom képzelni, mit akartál – szakította félbe Van Staaten, majd felháborodva így folytatta.
– Egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt pedig nem is érdekel. És nyugi, egészen biztosan nem
fogom elmondani a nagyapjának, hogy megint itt találtalak. És most menj! Öt perc múlva
találkozunk a zsilipnél.

– És ő? – kérdezte Ben gyanakvón.

Van Staaten arca immár végleg elkomorult.

– Természetesen itt maradok, és teljes titokban beadok még neki néhány drogot, hogy végleg
harcképtelenné tegyem, és ezzel megóvjam tőled. Mégis, mire gondoltál? – Dühösen megrázta a
fejét. – Tűnj el innen!

Ben végre megtette, amit kért, és az ajtóhoz ment. Amikor kilépett a folyosóra, Van Staaten
odalépett Sashához és kinyújtotta felé a kezét.

– Hadd nézzem meg a karod, kicsim!

Bennek olyan érzése támadt, hogy csak azért mondta, mert még hallótávolságon belül volt, de
olyan idétlennek tűnt a gondolat, hogy gyorsan el is hessegette, bezárta maga mögött az ajtót,
majd gyors léptekkel arra sietett, amerre a szobáját vélte.
19

EZÚTTAL AZONBAN ELTÉVEDT. A van Staaten által említett öt perc már réges-rég letelhetett,
amikor végre megtalálta a helyes folyosót és belépett a szobájába. Sajnos még egyszer
ugyanannyi időbe telt, mire átöltözött. Mivel nem abból indult ki, hogy Tahia most is tartogat
számára egy kabátot, ezért rögtön három pulóvert, két nadrágot és három pár zoknit húzott
magára, majd belebújt a jó meleg pufiszerelésébe. Bármilyen megdöbbentő is, a legnagyobb
nehézséget nem a cipzár felhúzása jelentette, hanem a mozgás. De ez sem foglalkoztatta igazán.
Noha teljesen sértetlenül megúszta a ma reggeli, nem éppen önkéntes kis kiruccanást, elég volt
emlékeznie az izzó karmokként testébe mélyülő hidegre. Semmi pénzért nem mond le
olyasmiről, ami kicsit is védi a hideg ellen.

Amint kiderült, nem ő volt az egyetlen, aki késett. Pontosabban mondva, ő ért oda elsőként a
zsilipkamrához, ha nem számoljuk a súlyos fémajtó előtt idegesen toporgó, fehér pufiszerelésbe
öltözött és állig felfegyverkezett Harry csapatát. Ramanov, édesapja és Van Staaten doktor még
egyelőre nem jelent meg, talán ennek volt köszönhető a Harry tekintetében felcsillanó sötét
pillantás. Ő is hófehér egyenruhában feszített, ugyanakkor az egyetlen katona volt, aki nem vett
magához fegyvert és hószemüveget sem. Ezenkívül talán jóval rosszabb bőrben volt, mint reggel.
Bőrének színe nem sokban különbözött ruházatának színétől – talán csak abban, hogy ruhája
nem tűnt olyan betegesnek, mint arca.

– Helló, Harry! – üdvözölte Ben, Harry nem válaszolt, csak még komorabban nézett rá, mire egy
másodperc múlva a fiú bizonytalanul mosolyogva így folytatta. – Gondolom, még szólíthatlak
Harrynek, vagy mondjam inkább, hogy West százados?

– A Harry oké – válaszolta a zsoldos szűkszavúan. – Hol vannak a többiek?

– Fogalmam sincs, de Van Staaten doktor azt mondta, rögtön jön. Valószínűleg csak apámért és
Ramanov professzorért ment. – Hiába várt válaszra, ezért oldalra billentette a fejét, és
megkérdezte. – Mi olyan izgalmas odakint?

– Egy csomó szörnyeteg, gondolom – mondta Tooth, mielőtt még Harry válaszolhatott volna. –
Akik már mind pirinyó jégkockák lennének, ha hagyták volna, hogy a dolgomat végezzem.
Harry megvető pillantást vetett rá – amit Tooth egy sárga foltos és foghíjas mosollyal
ajándékozott meg –, majd fejét rázva Benhez fordult.

– Bírd ki még egy kicsit!

– Te aztán adsz az izgalomra! – felelte Ben.

– Csak nincs kedvem mindent kétszer elmondani – vágta rá Harry durván. Nyugtalanul álldogált
egyik lábáról a másikra, miközben újra és újra a zsilipre pillantott. Elég idegesnek tűnt.

Ben megvárta míg Harry másfele nézett, majd kérdőn Tahiára pillantott, de csak egy tanácstalan
fejcsóválást kapott válaszul. Egészen biztosan nem ő volt az egyetlen, akivel Harry olyan
állhatatosan titkolózott. Amikor a férfi hirtelen visszanézett, és először őt, aztán Tahiát, majd
megint őt fürkészte, Ben megszólalt.

– Még nem is volt időnk üdvözölni egymást. Nem is tudod, mennyire örülök, hogy élve
viszontláthatlak. Amikor ott, kint belezuhantál abba sziklahasadékba...

– Igen, tudom – vágott a szavába Harry. – Én is erre gondoltam. Az embernek olykor szerencséje
van. Persze ha így akarjuk nevezni – fűzte hozzá egy alig észrevehető szünet után anélkül, hogy
Benre nézett volna.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Ben.

Harry némán elfordult, mire a következő pillanatban Ramanov, Ben apja és Van Staaten doktor
váratlanul feltűnt a folyosó másik végében, így a fiúnak már nem maradt ideje további
kérdésekre. Harry elindult feléjük. Bár eltekintett a késésük miatti csípős megjegyzéstől, mégis
nem lehetett nem észrevenni az arcára kiülő rosszkedvet. Ramanov azonnal bevetette nyers
stílusát.

– Gyorsabban nem ment, százados. Volt némi elintéznivalóm itt-ott, tudja? Például az állomás
vezetése.

– Értem, csakhogy nemsokára nem lesz rá módja – felelte Harry, mire a Ramanov arcára kiült
düh hamar döbbenetté változott. Harry gyorsan sarkon fordult, majd intett Franknek, hogy
nyissa ki a belső zsilipajtót. Míg a nehéz páncélfal egy halk, elektromos zümmögés kíséretében
kinyílt, Van Staaten még utoljára megpróbálkozott a lehetetlennel – azaz Harry lelkére beszélni.

– Valóban ki akar oda menni? Ugye nem szükséges elmondanom, hogy milyen hideg van
odakint..

– Nem, tényleg nem szükséges, doktornő. Tudok róla.

– ...és hogy maga egészségileg nem áll a helyzet magaslatán, még akkor sem, ha úgy tesz –
folytatta Van Staaten, mint ha nem is szakították volna félbe.

– Nem tart sokáig – felelte Harry. – Ha szerencsénk van.

– Mit jelentsen ez már megint? – kotyogott közbe Ramanov.

Harry még válaszra sem méltatta, helyette elsőként lépett be a zsilipkamrába, még mielőtt
teljesen kitárult volna a belső ajtó. Jéghideg levegő áradt befelé, Bent vastag kabátja és
kesztyűje ellenére is kirázta a hideg, de ennek ellenére bátran követte apját, és ezzel utolsónak
zárta a sort. Habár a kamra döbbenetesen nagy volt (és üres, ahogy azt Ben megkönnyebbülten
észlelte; Tooth és a többi katona feltehetően máshová vitte a rögtönzött tüzelőemelvényt és a
hangágyút), most mégis feltűnően szűknek és hidegnek bizonyult.

Lélegzete ismét szürke gőzként áradt szét a levegőben, szinte érezte, ahogy védtelen arca
bizsergett a hidegtől. Zárt ajtó vagy sem, idebent alig volt melegebb, mint kint.

Nagyon is tévedt, mint az néhány másodperc múlva ki is derült, amikor Harry kinyitotta a külső,
láthatóan nem elektromos irányítású ajtót. A levegő nem egyszerűen beáradt, hanem jéggé
fagyott tömbként zuhant a fejükre. Ben ösztönösen grimaszt vágva, kezét a feje fölé emelte,
amint az éles napfény tűként hasított a szemébe.

Két-három másodperc erejéig gyakorlatilag megvakult, majd utána sem látott többet
koromfekete árnyképeknél. Kettő ezek közül kiugrott az ajtón át a szabadba, majd a kijárat
biztosítására rögtön eltűntek jobbra és balra. Harry és a többiek csak ekkor hagyták el a
zsilipkamrát.

Ben most is utolsóként lépett ki az ajtón, de egy lépés után megtorpant, majd addig pislogott,
míg szeme hozzá nem szokott a kegyetlen fényhez. Amikor végre megtörtént, nem tudta, hogy
azt akarta-e látni, ami elé tárult.

Mindenesetre semmi sem mozdult. Nem voltak rájuk leselkedő vagy a rejtekhelyükből előugró
jégszörnyetegek, de ezzel véget is ért a jó hírek listája. Most, ezen a (túlságosan is) fényes
nappalon látta először, milyen pusztítást végzett a reggeli kurta csata. Az állomás előtti fedett
rész telis-tele volt különböző nagyságú és formájú jégtörmelékekkel és -szilánkokkal, amelyek
majdnem lábszár nagyságú réteget képeztek. Itt-ott kiemelkedett egy-egy törzs, egy szétzúzott
kar, egy ujj nélküli kéz a káosz közepéből vagy egy arc nélküli, visszatükröződő fehér felszínnel
virító fej.

De ez még mindig nem volt minden. Az állomás sem úszta meg ép bőrrel, ahogy azt Ben eddig
gondolta, ugyanis Tooth vad kapkodásának nem csak a szeméttároló és a hójáró szélvédője esett
áldozatul. Szinte minden, ami nem masszív vasból vagy betonból készült, vagy legalábbis nem
volt a földhöz rögzítve, az szétzúzva, felborítva, behorpadva vagy darabokra törve hevert
szanaszéjjel a földön. Még a fejük fölött feszülő narancsszínű műanyag sátortető is telis-tele volt
rondábbnál rondább lyukakkal, mintha egy hatalmas mancs szaggatta volna szét és tépett volna
ki belőle darabokat. Ráadásul a műanyag két helyen csúnyán meg is égett, amelytől igencsak
bizarr formák jelentek meg rajta.
– Remek munka – szólt Ramanov gúnyosan és szikrázó szemmel Toothra pillantva. – Még
néhány magához hasonló hős védelmező, és már nem is lesz szükség az ellenségre.

A zsoldos a szemére húzta hószemüvegét, és éppen csípős válaszra készült, de Gerrit megelőzte.

– Ezt nézzétek meg! – mondta, mielőtt még társa végeérhetetlen szócsatába bocsátkozott volna
Ramanovval.

Ben – a többiekhez hasonlóan – hátrafordult, habár nemigen tudta, mit kell nézni. Gerrit előtte
hagyta el a zsilipet, de valószínűleg visszament valamiért, majd amikor félig becsukta az ajtót,
hirtelen meglátta a külsejét. Bennek elállt a lélegzete, amint közelebb lépett az ajtóhoz.

Noha megközelítőleg sem volt olyan masszív, mint a belső zsilipajtó, mégis fémből készült, és
elég vastag volt ahhoz, hogy megfékezzen egy puskagolyót. A fém ennek ellenére behorpadt és
összevissza volt karmolva, sőt legalább egy helyen úgy szét volt szaggatva, mintha egy sziklákból
álló labirintust tartóztatott volna fel, vagy mintha egy kábítószer hatása alatt álló kovács esett
volna neki óriási kalapácsával.

Vagy esetleg egy förtelmes csőrrel, tapogatókkal és karmokkal rendelkező hatalmas

sárkányszerű valami.

– Te jó ég, mi a fene ez? – zihálta Van Staaten a háta mögött.

Senki sem válaszolt, de talán ez a halálos csend sokkal rosszabb volt, mintha bárki megszólalt
volna.

Ramanov végül kisétált a Gerrit és Ben mögött képződött félkörből, odalépett az ajtóhoz, és
kesztyűjét levéve végigsimította ujjbegyével a fémet.

– Ez friss. A pokolba, ez az ajtó öt milliméter vastag acélból van! Nekem azt mondták, hogy még
a legerősebb sarki viharnak is ellenáll! – Hirtelen elkezdett dühösen le-fel járkálni, és Toothra
támadt. – Maga eszetlen idióta! Azért engedtem ide, hogy megvédjen minket, nem azért, hogy
mindent tönkretegyen és feldaraboljon az átkozott játékszerével!

– Hé! – tiltakozott Tooth. – De hát, nem is ebbe az irányba...

– Nem Tooth volt az – szakította félbe Harry.

– Ó, valóban! – sziszegte Ramanov, kinek haragja egyszer csak Harryre irányult. – Akkor mégis
ki? Csak nem azt akarja mondani, hogy ezek a... jéglények képesek rá? Ez nevetséges!

Állításának megerősítésére lehajolt, és felkapta az egyik támadó letört lábszárát, majd teljes
erőből az ajtóhoz vágta. Gerrit egy gyors ugrással biztonságba helyezte magát, amikor a
majdnem karhosszúságú képződmény millió darabra tört anélkül, hogy egy karcolást is hagyott
volna az ajtón.
– Erről ennyit – szólt Ramanov dühösen, miközben kihívón Harryre nézve a földre hajította a
jégbuzogány csonkját. Harry egy halk sóhaj kíséretében megrázta a fejét, majd szó nélkül
odalépett hozzá és megragadta a kezét. Ramanov igyekezett szabadulni szorításából, de Harry
tudomást sem vett az ellenállásáról. Ráadásul úgy megcsavarta a karját, hogy tenyere a magasba
meredt, majd néhány másodpercig behatóan vizsgálgatta. Végül elengedte Ramanov kezét, és
így szólt.

– Nincs karcolás. Mázlija volt, professzor. Ha még egyszer így viselkedik, idekint marad. És ez
mindenkire vonatkozik! – fűzte hozzá parancsoló hangon. – Kesztyű nélkül senki sem nyúlkál,
érthető?

Ramanov nyöszörgött.

– Magának elment az esze? A saját állomásomról akar...

– Igen, pontosan azt fogom tenni, professzor – vágott a szavába hűvösen Harry –, amire
alkalmazott, méghozzá gondoskodom az állomás és az emberek biztonságáról – mondta, majd a
tengernyi szétzúzott jégre bökött. – Elég egy egyetlen karcolás, és máris olyanná válik, mint azok
ott!

Ramanov szeme mintha egy-két pillanatra kidülledt volna, majd lassan visszatért a már
megszokott megvető arckifejezése.

– Maga teljesen megőrült. Mostantól maga is azt a dajkamesét fújja? Jégzombik, akik magukhoz
hasonlóvá változtatják azokat embereket, akiket sikerül megsebezniük? – hangosan kacagott. –
Lassan arra gondolok, valóban betegség tört ki a Princess fedélzetén. Méghozzá olyan, amelynek
heveny őrültség a következménye.

Az orosz odafordult a néhány lépéssel távolabb álló, és a többiekhez hasonlóan ugyancsak

tanácstalan és rémült Van Staatenhez.

– Maga mit szól hozzá, doktornő? Emberek, akik jéggé változnak! Ez nem lenne semmi, nem
igaz? Úgy értem, ha sikerülne bebizonyítani, akkor biztosan elnyernénk a Nobel-díjat. És ne
felejtse a könyv- és filmjogokat sem.

Van Staaten hallgatott.

– Ha ez tényleg így van – mondta Harry –, akkor tudja, hová utalhatja a részesedésünket.

– Mi... – motyogta Ramanov zavarodottan.

Harry sarkon fordult, és odaballagott a sátortetőn lévő egyik lyukhoz. Csizmatalpa alatt hangos
és hosszan tartó csörömpöléssel és zörgéssel ropogott a jég, azonban Bennek feltűnt, milyen
óvatosan lépkedett előre. Minden egyes lépésnél megvizsgálta, hová lép; talán, hogy ne sértse
meg magát egy éles szilánkkal sem, ami bizony könnyedén átdöfhette a csizmáját.
– Jöjjenek utánam! – szólt vissza. – Frank és Gerrit, ti tartsátok nyitva a szemeteket! Ha bármi
közeledik, tüzeljetek! De csak akkor, ha úgy gondoljátok, támadni akar.

A csörömpölés egyre hangosabb lett, és csak úgy visszhangzott a sátortető magas műanyag
kupolája alatt, amikor már nemcsak a két zsoldos, hanem az egész csapat is mozgásnak indult.
Ben ösztönösen zárni akarta a sort, de Tahia némán megrázva a fejét és egy rövid gesztussal
jelezte neki, hogy ideje elindulni. Fegyverét levéve a válláról, mellkasa elé tartotta, majd
utolsóként elindult a többiek után.

– Elmondaná végre, hogy mégis mi értelme ennek a cirkusznak? – kérdezte Ramanov. –

Irtózatosan hideg van idekint, ráadásul más dolgunk is lenne, mint a csatateret feltérképezni, és
megcsodálni, hány ellenséget pusztítottak el a harcosai!

Harry még arra sem vette a fáradságot, hogy hátranézzen.

– Csak egy kis türelem még, professzor. Ha szerencsénk van, úgysem találunk semmit. Nagyon
sok szerencsével pedig még bocsánatot is kérek magától.

Időközben majdnem elérték a sátortető szélét. A fény ott még világosabb volt, ezért Ben megint
alig látott valamit, habár szüntelenül hunyorított. Pedig a nap magasan a horizont felett
ragyogott, mégis mindent, ami a sátortető alatt volt, vakító fehérség lepett el. Ben őszintén
bánta, amiért a három pár zokni helyett nem a ruhásszekrényben talált hószemüveget hozta
magára. Bár elvégre arra már végképp nem számított, hogy valóban el is kell hagynia az
állomást.

Ahogy kiértek a szabadba, egyre lassabbakká váltak. Ben először azt hitte, hogy talán Harrynek is
nehézséget okoz a vakító fény, mert rajta kívül csak ő volt olyan könnyelmű, hogy védtelenül
hagyja a szemét. Miután lassan kezdett helyrejönni a látása, észrevette, hogy Harry időnként
meg-megállva igencsak fürkészi a földet. Egyszer-kétszer le is hajolt, hogy felvegyen egy bizarr
jégdarabot, majd gyorsan visszadobta. Továbbra is a hangágyú és az előrenyomuló hadsereg
pusztításának nyomait követték, noha Harry a rengeteg szilánk kikerülése végett nagyjából a
háromszögű fehér romtanya szélén igyekezett menni. De vajon mit keresett?

Most már Ben is figyelmesebben szemlélte a maradványokat. A látvány valójában nem változott
semmit; mindenesetre a támadók létszámát illető becslésen helyesbített – méghozzá növekvő
irányban. Tooth legalább száz lényt pusztított el, ha nem többet.

– Szóval, mi a helyzet? – kérdezte Ramanov. – Meddig akarja még ezt a színjátékot játszani?

Harry egy gyors és határozott gesztussal leintette, előrement három-négy lépést, és megállt.
Valamit nagyon nézett a lába tájékán, majd leguggolva kinyújtotta a kezét, de ugyanolyan
gyorsan vissza is rántotta. Bennek hirtelen borzasztó rossz érzése támadt.

– Jöjjön csak, professzor! – kiáltotta Harry.

Ramanov kelletlenül sóhajtott egyet, félig megmerevedett arcvonásaiból megpróbált –
eredménytelenül – egy grimaszt kicsikarni, majd a zsoldos mellé lépve előrehajolt. Szinte kővé
dermedt.

– De hiszen ez egy...

– Pontosan az, amit mutatni akartam – felelte Harry komoran. – Hát attól tartok nem lesz
szükség a bocsánatkérésemre, professzor!

Ramanov először rá, majd újra a valamire bámult, mire Ben elveszítve türelmét átgázolt
hozzájuk a lábszárig érő hóban. A legeslegelső pillanatban semmi különöset nem vett észre;
legalábbis semmi olyat, ami nem illett volna a környezetbe. Harry az egyik elesett és szétrepedt
jégszörnyeteg fölött guggolva szorongatott valamit a kezében...

...egy egyenruhadarabhoz hasonló valamit.

Ben úgy érezte, mintha valaki nyakon öntötte volna egy vödör jeges vízzel. Próbált megszólalni,
de mintha valami összeszorította volna a torkát. Mögötte álló édesapja ijedten szívta be a
levegőt fogai között, az egyik zsoldos pedig olyan hangot hallatott, mint egy kiskutya, majd
néhány másodpercre hirtelen néma csönd lett.

Végül Ramanov törte meg a már majdnem fullasztóvá vált hallgatást.

– Mi... mi ez az olcsó trükk már megint?

Harry fel sem nézett rá. Egyszerűen elengedte a jégdarabot, térdre rogyott, majd előrehajolva
megfordította az egész jégképződményt.

Ezúttal nem jeges víz csurgott végig Ben testén. Határozottan érezte, amint szíve egy-két ütés
erejéig kihagyott, majd tombolva tovább kalapált. Mögötte Van Staaten éles kiáltása csendült
fel.

A széttört lény igencsak különbözött a Ben által látott szörnyetegektől. Szintén tejszerű jégből
állt, de ezzel ki is merült a hasonlóság. Az alak nem volt olyan nagy, illetve megközelítőleg sem
olyan testes és otromba, mint a többi jégszörnyeteg. Kezén három helyett öt ujj meredezett, sőt
teste sem volt olyan lapos, mint ahogy arra Ben emlékezett. Azonban világosan felismerhető volt
az egyenruha, egy ferdén álló nyakkendővel díszített ing és... ó, igen, és ennek a
jégszörnyetegnek természetesen volt arca.

– Én ismerem ezt az embert – mondta Harry anélkül, hogy Ramanovra vagy a többiekre
pillantott volna. – Ő... volt... az egyik utaskísérő a Princessen. Egyszer vagy kétszer láttam. De
akkor még kicsit másképp festett – felemelte a fejét, de továbbra sem Ramanovra, hanem Benre
és édesapjára nézett. – Ti is emlékeztek rá?

Ben csak egy néma bólintásra volt képes, mire apja halkan és rekedten így szólt.
– Igen. Én ismerem.

– Micsoda badarság! – tiltakozott Ramanov. – Ezt megszervezték! Bár fogalmam sincs hogyan,
de biztos vagyok benne, hogy azért csinálták...

– És azt a nőt ott – folytatta Harry mit sem törődve a férfival –, még láttam is utolsó reggel a
reggelizőhelyiségben. – Odamutatott az egyik kettétört csillogó valami felé, de Ben még az
irányába se nézett.

Gyomra már most megpróbált felmászni a torkába, térde pedig egyre vadabbul reszketett.
Tekintetét egyelőre még a Harry előtt fekvő, jéggé merevedett alakról sem volt képes levenni.

Miután legyőzte legelső ijedtségét (vagy legalábbis megpróbálkozott vele...), világosan

felismerte a férfit. Egyike volt azoknak, akiket Schulz leparancsolt a Princessen, hogy őrizzék a
két megfertőzött matrózt. Arca furcsa módon idegennek tűnt – végül is nem csoda, hiszen hús és
vér helyett immár jégből volt. Pontosabban megvizsgálva nem igazán hasonlított eredeti
voltához. A szeme és szájszöglete körüli ráncocskák szinte teljesen eltűntek, ajka sima volt,
mintha egy tehetséges művész az ember tökéletes mását próbálta volna megalkotni, csak éppen
az utolsó vonásokra nem maradt már ideje – ennek ellenére mégis túl nagy volt a hasonlóság
ahhoz, hogy egyszerűen behunyják fölötte a szemüket.

És aztán...

Ezúttal ébrenlétben és mindenféle figyelmeztetés nélkül tört rá a látomás, méghozzá akkora

erővel, hogy elvesztve egyensúlyát hangosan felkiáltott.

Egyik percről a másikra már nem az állomás előtt, hanem a strandon lévő szikla előtt
tartózkodott. A hóval teli szelet immár felváltotta a karmokkal támadó és az ajkán lévő leheletét
egyszerűen leszaggató tomboló vihar. Sasha nem volt vele, de egyedül sem volt. Néhány
méterrel előtte két vastag pufiszerelésbe bújt alak bukdácsolt a viharban. Rewert és az édesapja
vakon és erőtlenül támolyogtak egymás mellett az őrjöngő viharban. Az utaskísérő megsérült.
Kabátjának bal oldalát számos vörösesbarna folt csúfította el. Ennek ellenére pont ő támogatta
a fiú édesapját, amikor elérve a jéghasadékot a tükörsima felszínen igyekeztek felmászni.

A vihar egyre erősebb lett. A két férfi legalább fél tucatszor elesett, mielőtt végleg elérték volna a
szikla keskeny hasadékát, de valahogy mégis sikerült, és minden alkalommal a sérült utaskísérő
segítette lábra az apját.

Amint elérték a fennsíkot, a vihar még erősebb lett. Kétségkívül fülsiketítő üvöltése időközben
egymillió szabadon eresztett démon sikításává változott, a vihar pedig immár csakugyan halálos
késpengéket hordott feléjük: hegyes jégszilánkok, amelyek vízszintes tőrökként bukkantak fel a
bugyborékoló hófelhőből, suhantak el részben a férfiak mellett.

De csak részben. Egy különösen heves szélroham kettészakította a felhőt, így láthatóvá vált a
megmentő állomás narancsszínű kupolája; talán még tíz lépés, és máris biztonságban lesznek.
A második lépésnél olyan erővel fúródott bele az egyik repülő dárda Rewert karjába, hogy az
utaskísérő hátra- és a földre vetődött. A vihar tombolása hangtalan grimasszá fojtotta ordítását,
de a jégtőr teljesen átszúrta a férfi karját. Világospiros vére lecsöppent, és azonnal megfagyott a
hóban.

Sértetlen karjára támaszkodva a magasba nyomta magát, és – bármennyire hihetetlen – még a

szintén elesett Ben apjának is segítve, együtt tovább-botorkáltak.

Amikor már csak öt-hat lépésre voltak a céltól, a vihar egy újabb jégszilánkot hordott feléjük,
amely átszúrva Rewert nyakát, azonnal véget vetett életének, még mielőtt összeesett volna a
hóban. Ben édesapja is összerogyott. Az érdektelen néző pokoli szerepére ítélve, kénytelen volt
tehetetlenül végignézni, míg kisebb hópárkányok képződtek teste körül.

Végül bizonytalanul, de megmozdult, majd vastag kesztyűbe bújtatott kezével benyúlt a

megkeményedett hó alá, és megpróbálta feltolni magát.

Három-négy próbálkozás után végre sikerült neki, de első szédelgő lépése után újra térdre
rogyott, majd megint feltápászkodott. A vihar továbbra is üvegszerű tőröket és pengéket repített
utána, amelyek a hóba vagy a hataImas sátortető narancssárga műanyagába fúródva reszketve
megálltak.

Még egy lépés és biztonságban van; habár még nem teljesen, de legalább a sátortető alatt, és
úgy talán megússza az orkán kegyetlen támadását.

De nem. A szó szerinti semmiből hirtelen felbukkant egy zömök fehér szörnyeteg; egy arc nélküli
és háromujjú, karmokkal rendelkező csillámló kolosszus, amely förtelmes karmaival
villámszerűen kapkodott arca után, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem találta el.

Ben édesapja ösztönösen hátrahőkölve megúszta a jégharcos második alattomos csapását, majd
egyszer csak elveszítve egyensúlyát belehuppant a hóba. A szörnyeteg azonnal rátámadt.
Borzasztó háromujjú mancsa háromfogú jégvillaként kapkodott arca után. A férfinak sikerült
utolsó pillanatban elkapnia a fejét, amitől a szörny keze olyan erővel csapódott a földbe, hogy
ujjai rideg üvegként törtek szilánkokra. Egyúttal oldalra is gurult, majd négykézláb kúszni
kezdett, amikor a másik oldalon is felbukkant egy arc nélküli szörnyeteg – ezúttal nem volt kiút.
Borotvaéles mancsok csillogtak halálos készenlétben...

...és a világ kettészakadt.

Egyetlen időtlen pillanatig tartott a teljes idegenszerűség, oly hamis és más, hogy úgy tűnt, az
univerzum is visszatartja a lélegzetét. A valóság kisimult, hogy utat nyisson egy másik dimenzió
számára, az őrület folytonossága, amelynek puszta látványa képes volt ölni. A valóság gennyes
sebe egy szörnyeteget hozott a világra.

A sétáló rémálom egyszerűen hatalmas volt, egy csillogó jégóriás, kétszer akkora, de karcsúbb is,
mint az eddig megismert jégharcosok. Számtalan karral rendelkezett, és egy csillogó, jégtőrökből
készült koronát viselt a koponyáján, amelytől még nagyobbnak tűnt. Szörnyűséges
megelenésében mégis a legijesztőbb a nőiessége volt.

Ha az eddig megismert lények valóban jégharcosok voltak, akkor egészen biztosan ő volt az
úrnőjük, a kegyetlen Jégkirálynő, aki azért jött el, hogy befejezze szolgálói művét. Még a pokoli
vihart is túlharsogó éles kiáltással indította a támadást. Vékony, láthatóan törékeny, pókszerű
lábai pörögve száguldottak a levegőben – és szétzúzták a két jégszörnyeteget!

A groteszk teremtmények gyorsabban kettétörtek, mint ahogy azt a szem követni tudta, majd
darabokra esve a földre hullottak. Majdnem ugyanabban a pillanatban újabb támadók jelentek
meg a fortyogó havon: kettő, öt, tíz, sőt még több, mintha a vihar maga alkotta volna őket
kifogyhatatlan anyagából. A kísérteties front hangtalanul és egyre gyorsabban közeledett, de a
Jégkirálynő nem látszott túlságosan elégedettnek. Karjai hihetetlenül gyorsan mozogtak és máris
kettészeltek két, három, négy jégharcost; ugyanakkor éles és fenyegető sistergést adott ki
magából.

A jégharcosok hirtelen megtorpantak, mire az úrnőjük egy még hangosabb és még élesebb
sikítással előugrott, és további két jégharcost is darabokra kaszabolt. Pókszerű arcában
ágaskodó csípőfogójával egyszerűen leharapta harmadik kiszemeltjének a fejét, amely
labdaként tovagurult a hóban, miközben a tomboló óriásnő karmokkal felszerelt lábaival
szétzúzta a testét.

A maradék jégharcos abszolút közömbös maradt. Körülbelül két-három lélegzetig; majd sarkon
fordultak, és a vihar úgy elnyelte, ahogy kilövellte őket. A Jégkirálynő kihívóan utánuk sikítva
lehajolt, óvatosan karjába vette az eszméletlen testet, majd az állomáshoz cipelte. A tomboló hó
átjárhatatlan függönyként zárult be mögötte, és kizárta Bent a történtekből, majd egy
másodperc múlva – egy ziháló sikollyal visszazökkent a valóságba.

A vihar ordítása szerencsére majdnem teljesen elnyelte a hangot, a jégember szörnyűséges

látványa pedig annyira magával ragadta a többieket, hogy senki sem vette észre rövid
gyengeségét. Egyedül Gerrit nézett rá zavarodottan, majd egy szó nélkül újra a hóban fekvő
egyenruhás testre koncentrált.

– Akkor ezek itt... ezek itt mind. – motyogta az egyik zsoldos.

Harry fejét rázva félbeszakította, és felállt.

– Nem. Csak némelyikük. Legalábbis remélem.

Ben borzasztóan igyekezett megérteni a beszélgetést. Visszatért a valóságba, de valahogy

mégsem; a homloka mögött lévő képek és zajok megrendítve egyensúlyát egyetlen káosszá
váltak, ez alkalommal azonban senki sem vette észre.

– De hiszen ez teljes őrültség! – sziszegte Ramanov a zsoldos kérdésére felelve. – Hallaná

egyszer saját magát! Tudja egyáltalán, hogyan hangzik, amit itt összehord? – Kezével vadul
kalimpált a levegőben, miközben hol Harryre, hol pedig a csillámló alakra kapta a fejét. Harry
csak szomorúan csóválta a fejét, mire Ramanov még egyszer, már-már dacosan megszólalt. – Ez
teljességgel lehetetlen! Ez biztosan valami trükk!

Igen, valószínűleg tényleg átkozott tudatalattijának egyik trükkje volt, amely igyekezett még egy
kicsit meggyötörni, gondolta magában Ben. A látomás (nem volt hajlandó álomnak nevezni,
mivel az szerinte semmiképpen sem lehetett) csupán adalék volt az elméje lassan minden
szögletében eluralkodó elmebajhoz. Semmi több egy szokványos hallucinációnál (ha egyáltalán
létezett ilyesmi), amit a hónak, a hidegnek, édesapja jelenlétének és természetesen a
förtelmes... valaminek ott, a hóban köszönhetett, ilyen egyszerű. Jégkirálynő! Nevetséges!

És működött! A hisztéria és pánik keveréke – bár köpködve és fújtatva, akár egy vadmacska –
csak eltűnt gondolataiból, és végre sikerült valamelyest a valóságra koncentrálnia.

– Pont, mint a pókok – suttogta Tahia. Ramanov hirtelen hátrafordulva szikrázó pillantást vetett
rá, majd vadul gesztikulálva újra Van Staatenhez fordult.

– Nézze csak meg ezt az... izét, doktornő! És magyarázza el ennek a tébolyultnak, hogy mivel is
van dolgunk!

Van Staaten nem tűnt túl boldognak, mégis szófogadóan elindult az alak felé. Harry kihasználva
az alkalmat, gyorsan Tahia – és ezzel Ben mellé is – húzódott.

– Pókok? Ezt hogyan értetted?

Tahia fejével az egyik két-három tucat lépésre lévő hóbuckán ácsorgó bajtársára bökött, aki
Harry parancsát követve onnan tartotta szemmel a környéket.

– Gerrit és a fiú tegnap talált néhány halott pókot odakint. Méghozzá jókora óriásdögök voltak.
Legalábbis azt hittük, hogy pókok voltak.

– Azt hittétek?

– Jég – mondta Ben Tahia helyett. – Egytől egyig jégből voltak. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
halkabban és a tekintetét a hóban fekvő szétzúzott alakra irányítva hozzáfűzte. – Pont, ahogy ez
itt.

– Pókok – motyogta magában Harry még egyszer. – Ahogy a Princessen is, nem igaz? Azóta még
több ilyen dögöt is láttatok?

A kérdést Benhez irányította, de Tahia válaszolt rá.

– Nem. Szerintem itt nem élnék túl a hideget.

Harry elgondolkodva egyikről a másikra nézett, majd megvonva a vállát egyszerűen odasétált
Ramanovhoz. Ben kicsit hezitált, aztán utánament. Ramanov úgy nézett rá, mintha csakis őt
hibáztatná mindenért, ami történt, mégsem szólt egy szót sem, ahogy Harry sem, sőt egy
kézmozdulattal intett neki, hogy menjen közelebb.

Van Staaten időközben leguggolt, lehúzva bal kesztyűjét megvizsgálta az alak egyik darabját. Ben
nem igazán akarta, mivel már a puszta látvány is mélyen felzaklatta, mégis közelebb hajolt
morbid kíváncsisága miatt.

Annak ellenére, hogy sejtette mi vár rá, megrémült. Látványa kísértetiesen hasonlított az előző
napi jéggé dermedt pókéhoz. Élethű kinézete nem csak a felületére korlátozódott; tejszerű fehér
bőre alól természethű másolat tűnt elő. Minden ott volt: csontok, artériák, inak... csakhogy
minden kivétel nélkül jégből volt.

– Hihetetlen – suttogta Van Staaten. – Ilyet még sohasem láttam.

– Tehát? – morogta Ramanov, aki vagy nem hallotta szavait, vagy csak szándékosan nem vette
figyelembe azokat. – Maga mit mond?

– Semmit – válaszolta Van Staaten, miközben felegyenesedve még egy ideig kezében
szorongatta a félelmetes jégdarabot. Hirtelen ijedten elengedte, mintha csak most fogta volna
fel, miről is van szó.

– Mit jelentsen ez?

– Hogy nincs mit mondanom – felelte a doktornő határozottan, heves fejrázással, majd
kesztyűben lévő jobb kezével Harryre mutatott. – Csupán annyit, hogy ez egészen biztosan nem
egy fontoskodó trükk, professzor.

Ramanov megvetően lebiggyesztette az ajkát.

– És ezt honnan tudja ilyen biztosan?

– Azért, mert amit itt látunk, az teljességgel lehetetlen. Mivel azonban mégis lehetséges, valaki
iszonyú munkát fektetett bele. Valaki, aki rengeteg tehetséggel és még több eszközzel
rendelkezik.

– Én pedig egyikkel sem rendelkezem, ezt akarta mondani? – fűzte hozzá Harry vigyorogva.

Van Staaten komoly maradt.

– Legalábbis nem elég idővel ahhoz, hogy képes legyen ilyesmire – mondta, majd Ramanovhoz
fordult. – Fogalmam sincs, micsoda ez; a természet szeszélye, a legnagyobb és
legkörülményesebb felhajtás, amiről valaha is hallottam, vagy amit egyikünk sem szívesen képzel
maga elé. Be kell vinni ezeket... – röviden habozott, és láthatóan nehezére esett kimondani a
szót – ...a maradványokat az állomásra, hogy megvizsgálhassam őket. Akkor talán többet
mondhatok majd.
– Azt aztán nem! – avatkozott közbe Tooth. – Ezeket a szörnyetegeket ugyan be nem hozza,
megértette!

Harry kedvetlenül leintette.

– Ezek már nem árthatnak senkinek. Keressetek két-három lehetőleg sértetlen... példányt, és
hozzátok be az állomásra! Csak vigyázzatok, nehogy megsérüljetek! Legyetek óvatosak! Van
odabent valamiféle hűtőkamra, professzor?

Ramanov meredten bámult rá, majd bólintva egyet hatalmasra tárta a karját.

– Méghozzá a legnagyobb a világon.

– Van néhány fűtetlen raktárhelyiség közvetlenül a külső részen – szólt Van Staaten gyorsan,
mielőtt még Harry válaszolhatott volna. – Ott biztosan elég hideg van. Van egy kisebb
hűtőhelyiségünk, de abban kizárólag élelmiszert tartunk.

– Talán attól fél, hogy felállnak és futkároznak egyet? – kérdezte Ramanov gúnyosan.

– Nem. De könnyen eltűnhetnek. Volt már benne részünk. – Harry kihívón bámulta Ramanovot,
és szemmel láthatóan válaszra várt. Miután az orosz csak hallgatott és komoran fürkészte,
felemelt hangon így folytatta. – Ti pedig vizsgáljátok át ezt a felfordulást! Ha találtok még
hullákat, akkor különítsétek el azokat! Szeretném őket eltemetni!

– Eltemetni? – kérdezte Ramanov. – Magának teljesen elment az a maradék esze is?

– Ezek itt emberek, professzor. Legalábbis azok voltak egykor. Vagy talán söpörjük össze őket, és
öntsük a szeméttárolójába?

– Maga teljesen megőrült – rázta meg a fejét Ramanov, majd lekicsinylőn ciccegve egyet sarkon
fordult. – Ebből elég! Jöjjön, Van Staaten doktor! Menjünk be! Tőlem nyugodtan kint
maradhatnak és jéggé fagyhatnak ezek az eszeveszettek. Ki tudja, a végén még összefutnak egy
jetivel is!

– Egy óra múlva magánál leszek, professzor – kiabálta utána Harry. – Még egy csomó dolgot meg
kell beszélnünk.

Ramanov vissza sem nézett rá. Felgyorsított léptekkel úgy viharzott az állomás felé, ahogy csak
tudott a magas hóban és nehéz ruhájában. Mindenesetre Bennek is feltűnt, hogy hirtelen
igencsak odafigyelt arra, nehogy véletlenül is rálépjen egy maradványra.

– Jobb lenne, ha azt tenné, amit kért magától, doktornő – fordult Harry Van Staatenhez. – Már
így is elég zabos. És sajnos attól sem lesz boldogabb, amit később fogok mondani neki.

A doktornő egy percig tétovázva nézett rá, majd kelletlenül bólintott egyet.
– Ne túlozzon! Nagyon is komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, szükségáramon működik.
Ha ez tényleg azt jelenti, mint aminek kinéz, akkor igencsak szüksége lesz minden erejére. – Ben
apjához fordult. – És te?

– Én... egyelőre maradok. Én még... ezeket itt...

– Értem. – Van Staaten Benre szintén felkérő pillantást vetett, majd, mire tőle is csak elutasító
fejcsóválást kapott, szó nélkül elindult Ramanov professzor után.

Harry megvárta, míg először a professzor, néhány másodperc múlva pedig a doktornő is elérte a
hatalmas műanyag sátortetőt, majd az embereihez fordult. Eddig egyik zsoldos sem követte
utasításait.

– Tudjátok a dolgotokat! Ha feltűnne még egy ilyen lény, előbb győződjetek meg róla, hogy nem
ember, és csak akkor lőjetek!

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Tooth. – Mi az, hogy nem ember? – Majd a csizmájával összetörte
az egyik groteszk formájú jégdarabot. – Ezt nevezed embernek?!

– Az volt valaha – válaszolta Harry, majd egy határozott gesztussal leintette az újra felszisszenni
készülő Toothot. – Ez parancs, és mindannyiótokra vonatkozik! Csak akkor tüzeljetek, ha
megtámadnak titeket, de azt is csak akkor, ha nincs más megoldás, világos?

– Ezért állítottál le ma reggel is? – lihegte Tooth hitetlenkedve. – A pokolba is, ezek a bestiák
majdnem darabokra téptek! És mindezt csak azért, mert...

– Szerintem jobb, ha most rögtön eldugulsz, Tooth! – mondta Tahia halkan. – Vagy elveszítesz
még egy pár fogat.

Tooth egy pillanatig csak gyűlölködő arcot vágott, de nem szólt egy szót sem.
20

ÉDESAPJA ÉS Ő majdnem egy fél órát töltött a szabadban, hogy segítsenek Harrynek és
embereinek az irtózatos feladat végrehajtásában – azaz, hogy átkutassák a csatateret a Princess
esetleges legénysége és utasai után. A fiú megkönnyebbülésére csak nagyon kevés emberi testet
találtak; az utaskísérőn és a Harry által megtalált nőn kívül még ötöt. Mindenesetre a legtöbb
támadó olyannyira darabjaira robbant, hogy lehetetlen volt eldönteni, emberekről vagy jégből
lévő pokoli teremtményekről van-e szó. Más lehetőség hiányában elcipelték őket egy szabad
területre, és egy majdnem méteres hóhalom alá ásták őket. Harry és emberei csizmájukkal
ledöngölték a rögtönzött sírhelyet. Ez volt minden, amit tehettek, de ez is siralmas volt.
Ben igazán furcsán érezte magát az esemény után. Nem éppen olyan érzés volt, mintha egy
temetésen vett volna részt, ahhoz túlságosan bizarr volt. Mégis mélyen megkönnyebbült, amikor
Harry végre úgy döntött, hogy apjával térjen vissza az állomásra.

Valami megváltozott, ezt biztosan érezte, amikor belépve a belső zsilipajtón zsibbadt ujjaival
megpróbálta lehámozni kezéről a kesztyűt. Néhány lépésnyire az ajtótól egy ázsiai arcvonású,
alacsony férfi állt. Fehér köpenyt és tornacipőt viselt – ami errefelé egyfajta egyenruhának
számított –, bal kezében egy meglehetősen modern fegyvert, jobb kezében pedig egy kisebb
adóvevőt szorongatott, ami éppen akkor szólalt meg, amikor Ben és édesapja átlépte a
küszöböt.

Ben csak odabólintott, hiszen túlságosan átfagyott és kimerült volt ahhoz, hogy egy szót is
kipréseljen szintén jéggé dermedt ajkán, de ugyanakkor felfigyelt még valamire.

A jégharcosok első támadásához hasonlóan, a bázis most is tele volt emberekkel; lépések és
hangok visszhangoztak a fülében. Érdekes módon valamiért egyáltalán nem nyugtatta meg ez az
észrevétel.

Sőt ellenkezőleg – azt kérdezgette magától, vajon normál esetben hol tartózkodott ez a sok
ember, és vajon miért rejtette el Ramanov őket előlük?

– Anyához mész? – fordult oda Ben a jéggé fagyott ruháját éppen levetni próbáló édesapjához.
Csizmáját a földhöz verve igyekezett leverni róla a havat, majd elindult, mielőtt válaszolt volna.

– Ha ébren van.

A szoba felé tartva összetalálkoztak még néhány emberrel. Ketten vagy hárman közülük kissé
ismerősnek tűntek Bennek, de a legtöbbjüket szinte biztos, hogy sohasem látta még a bázison.
Tekintetük mintha nemcsak kíváncsiságot, hanem idegességet és feszültséget is tükrözött volna.
Mintha ez nem lett volna elég, ahogy édesapjával felbukkantak, szinte azonnal abbamaradt
minden beszélgetés, mintha elvágták volna.

– Ez igazán furcsa, nem gondolod? – kérdezte az apja, amint

elérték a szülők szobájának ajtaját. Óvatosan lenyomta a kilincset. – Eddig azt hittem, hogy
többé-kevésbé egyedül vagyunk itt, erre hirtelen csak úgy nyüzsögnek itt az emberek. Azon
töröm a fejem, vajon hol voltak idáig?

– Talán a titkos laborban, odalent a pincében – felelte Ben félig viccelődve, mire megszólalt egy
hang a kinyitott ajtó mögött.

– Milyen titkos laborban?

Ben ijedten összenézett édesapjával, és akaratlanul megtorpant egy rövid pillanat erejéig,
mielőtt belépett volna az ajtón. Édesanyja ébren volt, sőt már nem az ágyában feküdt, hanem
felöltözve az egyik olcsó műanyag széken ücsörgött.
Hirtelen felpattant, és férjéhez rohanva erősen a karjába zárta, majd kérdőn újra Benhez fordult.

– Milyen titkos labor, Ben?

– Te ébren vagy? – válaszolta Ben elképedve. Eddigi állapotából kiindulva azt hitte, még alszik.
Most azonban egyáltalán nem tűnt fáradtnak vagy kimerültnek. Arcára – amely még mindig
nagyon sápadt volt – ragyogó mosoly ült ki, Ben szinte érezte a belőle áradó energiát.

– Amint látod. Sokszor a néhány óra alvás a legjobb orvosság.

– Még kettő sem volt – felelte Ben. – Van Staaten doktor szerint...

– Tudom, mit mond Van Staaten doktor – vágott a szavába édesanyja. – Úgy mellékesen én is
orvos vagyok, ezért pontosan tudom, mire vagyok képes és mire nem – mondta, majd
félrebillentett fejjel Benre nézett. – Milyen titkos labor?

– Az... semmi. Hogy érzed magad? Jól vagy?

– Mindenesetre jobban, mint ahogy te leszel, ha nem válaszolsz végre a kérdésemre. – Még
mindig mosolygott, de két szemöldöke között egyre meredekebb ránc húzódott, hangja pedig
igencsak figyelmeztető zöngét vett fel. A fiú gyorsan, már-már könyörögve nézett apjára, bár
pontosan tudta, hogy semmilyen segítségre nem számíthat tőle. Ben nagyon is jól ismerte
édesanyját. Ha egyszer a fejébe vett valamit, akkor a testi erőszakot kivéve semmi sem
tartóztathatta fel.

– Szóval... az csak... egy vicc volt – dadogta.

– Egy vicc. – Ismételte meg édesanyja elgondolkodva. Arcán még mindig ott volt a mosoly, de
valahogy... mássá változott. Valamivé, ami megijesztette Bent.

– Egy vicc, aha. Rendben, igazán jól szórakoztam, most pedig nagyon hálás lennék, ha nem
kellene még egyszer megismételnem a kérdésemet. Milyen titkos laborról beszéltél?

Ben nyert magának néhány másodpercet azzal, hogy megfordult, majd túlzott óvatossággal
becsukta az ajtót. Anyja orrnyergében egyre csak nőtt az a bizonyos ránc, sőt a szemében lévő
kifejezés is arról árulkodott, jobb, ha nem húzza tovább az időt.

Még mielőtt megszólalhatott volna, apja magyarázkodni kezdett.

– Ben talált egy titkos labort a pincében.

– Egy labort? – A fiú anyja elismerően összecsücsörítette a száját. – Micsoda sötét titok!
Méghozzá egy efféle tudományos kutatóállomáson.

– Nem olyant – válaszolta Ben. – Valami nem stimmel itt! A bejárat úgy be van biztosítva, mint a
Fort Knox. Odalent minden tök más: elkülönítők, légzsilipek, férfiak mindenféle védőruhákban, a
technika meg olyan, mintha a legújabb sci-fi filmből származna. Itt, fent pedig minden csak
selejt.

– Olyan biztosított, mint a Fort Knox, mi? – ismételte meg édesanyja. – Ezt hogy érted?

– Egyméteres acélajtók ujjlenyomatszkennerrel, videokamerák és lézerzárak... minden, ami kell.

Tuti biztos, hogy valami iszonyú disznóságra készülnek odalent.

Anyja hidegen fürkészte.

– És pontosan hogy néz ki az ott, lent? A labor elég tág fogalom. Mit csinálnak pontosan
odalent?

– Fogalmam sincs – ismerte be Ben. – Minden olyan gyorsan történt. Úgy értem..., csak néhány
másodpercet töltöttem ott, de száz százalék, hogy az ott nem egy meteorológiai állomás.

– Ja, tényleg, hiszen te specialista vagy e területen, mint tudjuk – gúnyolódott édesanyja.

– Ha tudni akarod, még én is képes vagyok megkülönböztetni egy meteorológiai állomást egy
boszorkánykonyhától – vágta rá Ben. – Ramanov pedig szinte beismerte.

– Mit?

– Hát, hogy odalent... kísérleteznek. – Már majdnem ő is megijedt saját hangjától, de igencsak
elbizonytalanodott és összezavarodott. Mégis mi történt az anyjával? Mindig nyíltan megmondta
a véleményét, és mindenki jól ismerte csípős nyelvét. Most azonban valami elfojtott
ellenségességet érzett anyján Ben, ami teljesen összezavarta.

– Kísérletek? – kérdezte eltúlzott döbbenettel. – De hiszen ez borzasztó. Másrészről viszont...,

bár én is tévedhetek..., nem pont az a célja egy labornak, hogy kísérleteket végezzen?

– De nem ilyeneket – sietett Ben segítségére édesapja. – Ramanov gyakorlatilag bevallotta, hogy
veszélyesek. Gondolom, azért telepedtek le ide, mert itt aztán semmi esélye a túlélésre annak,
ami a laborból távozik

– Ami a laborból távozik – visszhangozta különös hangsúllyal a fiú anyja. – És szerintetek mégis,
mi lenne az?

– Honnan tudjam?! – kiáltott fel Ben. Zavarodottsága hirtelen dühbe váltott át, és bizony nagy
erőfeszítésébe került visszafogni tombolhatnékját. Nem is számított arra, hogy anyja első
hallásra és fenntartás nélkül hinni fog neki, de arra sem, hogy védekeznie kell, ráadásul nem így.
– Talán csak veszélyes anyagokkal kísérleteznek. Méreggel. Veszélyes gyógyszerekkel.
Fegyverekkel.

– Klónokkal? – javasolta édesanyja.

– Miért ne? – sziszegte Ben.

– Hát persze, ez lesz az – válaszolta anyja rosszallón. – Gondolom, icipici gyilkos pingvineket
tenyésztenek odalent, amelyekkel később megtámadják az arab sivatagokat.

– Nem – tiltakozott Ben. – De például két méter magas jégszörnyetegeket, amik luxushajókat
támadnak meg.

Édesanyja ezúttal csak hallgatott és bámult rá.

– Bocsáss meg – motyogta Ben. – Ezt... nem akartam mondani.

– Nem, semmi probléma – hirtelen elszállt minden haragja, sőt inkább döbbentnek tűnt. – Azt
hiszem, nekem kellene bocsánatot kérnem. Nem tudom, miért vagyok hirtelen olyan agresszív.

– De én tudom – szólalt meg Ben apja. Megpróbált mosolyogni, de nem sikerült neki. –
Elmagyarázzam?

– Nem köszönöm, doktor úr, igazán nincs rá szükség – válaszolta felesége gúnyosan, ez
alkalommal azonban jóindulatúan. – Egy pszichológussal eltöltött húszévnyi házasság után csak
ragad az emberre valami, nem gondolod? Sajnálom. – Ben látta, hogy kissé nehezére esik
folytatnia. – Szóval, azt mondod, különösen biztosított a labor? Akkor te hogy jutottál be?

– Úgy, hogy nyitva volt az ajtó – válaszolta Ben. Pontosan nem tudta volna megmondani,
hogyan, de valami visszatartotta attól, hogy mindent elmondjon édesanyjának arról, ami közte
és Sasha között történt.

– Egyszerűen így? – kérdezte anyja hitetlenkedve.

– Biztos valami hiba lehetett – fűzte hozzá Ben édesapja. – Előfordul az ilyesmi. Úgy néz ki, nem
ez az egyetlen technikai nehézség errefelé.

Felesége nem szólt egy szót sem, de nem csak Ben vette észre milyen nehezére esett lenyelnie
maró megjegyzését. Talán jobb lenne témát váltani.

– Hogy van a barátnőd? – kérdezte anyja hirtelen, mintha ő is ugyanarra a döntésre jutott volna
– vagy csak olvasott a gondolataiban.

– Sasha? – bólintott Ben. – Jól. Úgy néz ki, elég jól feldolgozta a kis kalandunkat. Halványan
mosoly jelent meg az arcán. – Mindenesetre nem panaszkodott.

Édesanyja zavartan pillantott rá, mire Ben rögtön meg is bánta megjegyzését. Most aztán
tényleg nem volt itt az ideje a buta tréfáknak.

– Tudtad, hogy ő Ramanov unokája, Jennifer? – kérdezte a férje.

– Az unokája? Nem. Én eddig csak pár szót váltottam Ramanovval. Még arra sem volt időnk,
hogy rendesen üdvözöljük egymást, ezért érthető, hogy nem avat be az összes családi titkába...
ha viszont Sasha az unokája, akkor Schulz kapitány a veje volt. Érdekes, hogy nem szólt róla.
– Miért kellett volna? – kérdezte a férje. – Mi csak az utasai voltunk. Ha nem lett volna az az eset
Harryvel, akkor valószínűleg nem is ismerjük meg közelebbről. És a lányát sem.

– Igen, valószínűleg – sóhajtott. – Úgy érzem, hogy a megboldogult kapitányunk egy csomó
mindent eltitkolt előlünk és a többi utas elől. Sasha hogy birkózik meg apja halálával?

Ben pontosan ugyanezt a kérdést tette fel magának újra és újra. Csak megvonta a vállát.

– Ha egyáltalán tudja – fűzte hozzá édesanyja.

– Tudja – állította a fiú apja. – Azért, mert nem beszél, nem jelenti azt, hogy hülye is, vagy hogy
semmit sem ért abból, ami körülötte történik. Azt hiszem, egész jól megbirkózik vele – inkább
felszólító, mint kérdő pillantást vetett Benre. – Nem akartad megnézni?

Igazság szerint Ben egyáltalán nem akarta; legalábbis nem most. De megértette. Édesapja
egyedül akart maradni feleségével, és elvégre joga volt hozzá.

– Dehogynem – mondta, miközben az órájára nézett. – Akkor tizenöt perc múlva?

– Mi lesz tizenöt perc múlva? – kérdezte édesanyja.

– Ramanov és Harry nagy indiántalálkozója – viccelődött férje. – Komolyan gondolod, hogy

elszalasztjuk a show-t, amikor ezek ketten egymásnak esnek? – bosszankodva ide-oda lengette a
kezét.

– Kifelé, egyes számú fiúgyermek! Anyáddal van néhány magánjellegű megbeszélnivalónk.

Ben természetesen nem mozdult addig, míg édesapját meg nem ajándékozta egy személyeskedő
grimasszal. A folyosóra érve hallotta, ahogy belülről bezárták az ajtót. Ezek szerint szülei tényleg
valami magánjellegű dolgot beszélnek meg.

Sasha szobájáig már senkivel sem találkozott, pedig az állomás nem volt éppen csendesnek
nevezhető. Mindenfelől izgatott hangok, gyors léptek hallatszottak, olykor még rohanás és
lármázás is visszhangzott, mintha a hangulat teljesen a feje tetejére állt volna, hogy kiegyenlítse
az elmúlt napok túlzott nyugalmát.

Megint bekopogott, majd három-négy másodperces várakozás után benyitott és belépett az

ajtón. Ezúttal felesleges volt a figyelmessége, hiszen a szoba üres volt. A tárva-nyitva álló
összekötő ajtóból láthatta, hogy a fürdőszoba is üres. Ben csalódottan megfordulni készült, majd
mégis átszelve a szobát odalépett a fürdőszobatükörhöz.

Maga sem tudta, miért. Amikor utolsó alkalommal Sashánál járt, a lány a tükör előtt ácsorogva
bámult maga elé, Ben pedig borzasztóan kíváncsi volt arra, mit látott.

Elmosolyodott. Az arcát, mégis mit látott volna?

Apjának egyvalamiben (és talán nem is csak egyvalamiben) igaza volt, amikor a Princessen
hajózva a Sashához hasonló emberekről beszélgettek: nehéz velük bánni. Sőt talán lehetetlen,
hiszen talán minden normálisnak nevezett ember ösztönösen hajlik arra, hogy alul- vagy
felülbecsülje. Sasha nem volt sem bolond, sem pedig érzéketlen, mégis óvakodnia kellett attól,
nehogy bebeszéljen magának valamit, ami nem is volt ott. Belenézett a tükörbe anélkül, hogy
gondolt volna magában valamit. Elvégre ő sem látott mást az ezüstös üvegben, mint saját
tükörképét, amelyből aztán semmiféle veszélyes titok nem volt kiolvasható.

A látvány mégis emlékeztette valamire.

Amikor utoljára fordult meg egy fürdőben, és belenézett a tükörbe, akkor szinte darabjaira
szedte a fél fürdőszobát.

Keze akarata ellenére belecsúszott a nadrágzsebébe az apró mp3-as lejátszót keresve, majd egy
percre majdnem komolyan megrémült, amikor nem találta benne. Majd ujjai mégis egy kemény,
lapos valamibe ütköztek, és megkönnyebbülve előhúzta a picinyke készüléket.

Talán ez volt a legnagyobb titok mindegyik közül. Egy kis távolsággal és logikusan nézve, Ben
belátta, mennyire lehetetlen, hogy Sasha segélykiáltását hallotta volna. Valószínűleg hallotta,
csak a saját fejében, tudatalattija pedig magától összerakta az őrült történet részeit. Nem is
jelentett problémát itt és most megválaszolni a kérdést.

A legjobb, gondolta magában, ha előbb megtalálja hihetetlen állításának bizonyítékát, mielőtt

még odaáll szülei és Ramanov elé ezzel az őrült történettel és a semmitmondó nyikorgással vagy
zenefoszlánnyal.

Ben bekapcsolta a készüléket, majd kissé habozott, mielőtt fülébe beledugta a fülhallgatót. Mi
van, ha semmit sem hall majd, vagy ha csak néhány másodperc zene szerepel a felvételen, amit
előző tulajdonosa elfelejtett letörölni róla?

És mi van akkor, suttogta gondolatban, ha Sasha hangját hallja meg?

Ben nem tudta, mi lett volna rosszabb. Ráadásul soha nem is fog rájönni, ha nem próbálja ki.
Határozottan lenyomta körmével az alig gombostűfejnyi lejátszógombot.

A legeslegelső pillanatban (ami színtiszta örökkévalóságnak tűnt) tényleg nem hallott mást egy
halk zúgásnál. Majd hirtelen felcsendült Sasha tiszta és angyali hangja. Ezúttal azonban nem
ugyanaz a kétségbeesett segélykiáltás csengett fel. Most csak egy rövid mondat hangzott el, de
olyannyira tele volt félelemmel, hogy Ben világosan érezte, ahogy minden csepp vér eltűnt az
arcából.

– Itt vannak, Ben!

21

BEN OLYAN GYORSAN SZALADT VISSZA szülei szobájába, ahogy csak tudott – az eredmény pedig
az volt, hogy (természetesen) már megint eltévedt a meteorológiai állomás labirintusszerű
folyosóin. Mégis, alig telt el három vagy négy perc, mióta magukra hagyta szüleit; egészen
biztosan nem annyi idő, mint amennyit édesapja remélt, ki tudja, mire.

De ez most egyáltalán nem érdekelte Bent. Sasha eltűnt, és egészen biztosan óriási veszélyben
forgott. Mindegy volt számára, hogy éppen miben zavarja meg szüleit, mindenképpen tenniük
kellett valamit.

Bal kezével lenyomta a kilincset, miközben jobb kezével bekopogott – legalábbis szeretett volna.
Kopogás helyett két-három másodpercig azzal volt elfoglalva, hogy össze-vissza kalimpáló
karjával valahogy visszaszerezze egyensúlyát. Az ajtó ugyanis már nem volt zárva, ezért
lendületes mozdulatát immár semmi sem fékezte meg.

Egészen biztosan elesett volna, ha utolsó pillanatban nem kapaszkodik bele az egyik könnyű
műanyag székbe, ami azonnal felborult és végigdübörgött a szobán.

Kissé összezavartan és ügyetlenségén dühöngve gyorsan körbenézett a szobában; ami

egyébként teljesen feleslegesnek bizonyult. A szoba a helyi viszonyokat tekintve egész nagy volt,
különös hangsúlyt fektetve a helyi viszonyokra. Igazság szerint alig volt nagyobb a Princess
fedélzetén lakott kabinjánál, azaz igencsak parányi volt.

Ebben aztán senki sem bújhatott volna el, még akkor sem, ha határozott oka lett volna rá. Ben
ennek ellenére belépett a szomszédos fürdőszobába, sőt a biztonság kedvéért még a
zuhanyzófüggönyt is elhúzta, de semmi: szülei már nem voltak ott. Érdekes, kevesebb mint öt
perccel ezelőtt édesapja szinte kidobta a szobából. Igazán különös, ráadásul aggasztó is.

Ben röviden elgondolkodott ezen az újfajta rejtvényen, de mielőtt még nyugtalansága

aggodalommá változott volna, a szeme sarkából mozgást látott a háta mögött. Ijedten
hátrafordult, majd nyugodtan fellélegzett. Gerrit volt az, és ugyanolyan döbbenten nézett, ahogy
ő.

– Netán zavarok? – kérdezte.

Ben nem értette a kérdést, majd követve Gerrit tekintetét meglátta a feldőlt műanyag széket,
amely kalandos útja alatt még egy képet is kirántott a keretéből.

– Nem – válaszolta. – Minden rendben van.

Gerrit egy másodpercig csak bámult maga elé, majd vállat vonta.

– Harry küldött. A szüleidért jöttem. Nem tudod, merre vannak?

– Én is őket keresem..., de mit akar Harry tőlük?

– Igazság szerint csak az anyádtól. – Gerrit ismételten körbenézett a szobában, most már
gyanakvón, de semmi olyat nem vett észre, ami beigazolta volna aggodalmát, ezért máris indulni
készült.

– Éppen Ramanovhoz tart, és azt akarta, hogy anyád is jelen legyen. Azt nem mondta, miért.

– Várjál! – kiáltotta Ben. – Veled megyek.

Gerrit megtorpant mozdulata közepén, majd válla felett visszanézett.

– Mert Ramanovhoz mész, nem igaz? – kérdezte Ben.

Gerrit bólintott, de kissé zavarban volt.

– Nem tudom, hogy...

– ...én veled jöhetek-e? – Ben megrázta a fejét. – Semmi vész, minden rendben lesz. Vagy talán
Harry mondta, hogy nem mehetek?

– Nem, de...

– Na, látod! – vágott újra a szavába Ben. – Akkor minden rendben. Ne parázz, nem fogja
leharapni a fejed – és Ramanov sem. Elvégre barátok vagyunk a lányával, ezáltal pedig már
majdnem rokonok vagyunk vagy valami olyasmi.

A zsoldos egy pillanatra idegesnek tűnt. Röviden mosolygott, majd szinte azonnal elkomorult.

– Felőlem – mondta végül. – De én nem tudok semmiről.

– Indián becsszó – ígérte meg Ben, majd gyorsan Gerrit mellé lépve becsukta maga mögött az
ajtót. A zsoldos hezitálására válaszolva tett egy indulásra felszólító mozdulatot; valószínűleg
saját döntésén lepődött meg. – Gyere már! Ne várassuk meg l. Iljics cárt!
Gerrit egyáltalán nem mosolygott, sőt még aggódóbb pillantást vetve rá elindult. Ben már abban
sem volt biztos, hogy Gerrit szokatlan hallgatása tényleg őmiatta volt. A zsoldos igen kimerültnek
tűnt, majdnem összerogyott a fáradtságtól, mintha nemcsak alig egy órát, hanem napokat
töltött volna odakint. Szája sarkában furcsa gondterhes vonás húzódott, amit Ben még sohasem
látott rajta.

– Mindenki bent van? – kérdezte Ben.

Gerrit bólintott.

– És találtatok... még többet? – kérdezte Ben, miután már majdnem a fele utat megtették síri
csendben.

– Kettőt vagy hármat – felelte Gerrit hallhatóan kelletlenül. – Hála istennek, nem voltak többen
– bizonytalanul fürkészte Bent. – Tényleg igaz, amit Harry mesélt? Úgy értem, hogy.. . – szinte
kétségbeesetten keresgélte a helyes szavakat.

– Hogy a Princess néhány utasa és legénysége is köztük volt? – fejezte be Ben a félbehagyott
mondatot. – Attól félek, igen. De talán... van egy másik magyarázat is.

– Éspedig?

Ben tehetetlenül nézett rá. Ha ismerte volna, akkor a zsoldosnak nem kellett volna rákérdeznie.

– Olyasmi, ami nem annyira fantasztikus – igyekezett kissé viccesen válaszolni. Vagy félelmetes,
tette hozzá gondolatban. – Mindenesetre kösz a próbálkozást.

– Milyen próbálkozást?

Gerrit erre már nem válaszolt, hanem inkább gyorsított léptein, miközben Ben azon törte a fejét,
hogy nem került-e jóval közelebb az igazsághoz. A Princessen történt iszonyatos események,
minden amit látott és átélt ezt bizonyította – de tény, hogy sohasem látta saját szemével, amint
egy ember jégszörnyeteggé változik. Talán a valóságban egészen másképp volt. Egészen biztosan
ugyanolyan vagy talán jóval fantasztikusabb, mégis teljesen más, és talán...

...Schulz és a többiek még éltek?, gondolta gúnyosan. Biztosan nem. Ez sem volt több egyszerű
kifogásnál, amelyet tudatalattija kreált számára, hogy ne kelljen beismernie, hogy az a sok
ember odakint teljesen feleslegesen halt meg.

Elértek egy újabb kereszteződéshez, és befordultak a folyosón, amelynek végén helyezkedett el

az állomás központja. Az idáig tartó úton senkivel sem találkoztak össze, a zárt fémajtó előtt
egyszerre három ember ácsorgott: Frank, a zsoldos és két idegen, akik közül az egyik fehér
köpenyt, a másik farmert és egy elnyűtt pulóvert viselt. Mindketten egy nagy kaliberű fegyvert
szorongattak a kezükben, és egy pisztolyt tartottak az övükben. Egyikük sem szólt egy szót sem,
amikor Ben és Gerrit közelebb ért, de elvégre nem is volt rá szükség. Gyanakvó tekintettel
méregették őket – főleg a zsoldost –, ez szavak nélkül is mindent elárult. Ben nem először
tapasztalta, hogy a zsoldosok és a civilek közötti kapcsolat nem éppen a legjobb a
kutatóállomáson; ráadásul nem először törte a fejét azon, hogy vajon minek kérte fel Ramanov
egyáltalán a zsoldoscsapatot, amikor nyilvánvalóan senki sem örült jelenlétüknek.

Frank egy bólintással és egy fáradt mosollyal üdvözölte, de a másik kettő közül az egyik elállva az
útját így szólt.

– Ramanov professzor nem akarja, hogy zavarják.

– Tényleg? – kérdezte Gerrit. – Akkor azon gondolkodom, vajon miért küldött el, hogy
idehozzam Bent és a szüleit. Na, bemegyünk megkérdezni?

A férfi éppen tiltakozni készült, majd inkább úgy döntött beengedi őket.

– Köszi – morogta Ben.

– Nincs mit megköszönni – válaszolta Gerrit, és már le is nyomta a kilincset. – Ez az anarchista

vénám. Mindig is az egyeduralom megdöntése mellett szavaztam.

A zsoldos kopogás nélkül belépett. A helyiség még kisebbnek és szegényesebbnek tűnt Ben
számára, mint utólag. Ez talán azon is múlhatott, hogy a szobában alig volt világítás. Alig egy
tucat zölden világító monitor és radarképernyő világította meg kísértetiesen környezetét, rajtuk
kívül pedig csak az egyik falon függő hatalmas LCD-monitor jelentette az egyetlen fényforrást. A
képernyő Ben meglátása szerint vadonatúj volt. Bekapcsolva majdnem kifogástalan képet
mutatott az állomás előtt lévő területről. A vihar, amelyet Bennek és a többieknek már volt
szerencséjük megismerni, úgy tűnt, megint erőre kapott, mivel a kitűnő képminőség ellenére
sem lehetett sok mindent felismerni. Azt mindenesetre látta, hogy a reggel széttaposott csatatér
mellett immár két lapos sírhalom magaslott.

Ben elvonta figyelmét a lehangoló jelenetről, majd gyorsan és figyelmesen körbenézett a

szobában. Ramanov háttal állva az ajtónak bámulta a képernyőt – ahogy egyébként a többiek is,
mint azt futólag megfigyelte, mintha legalábbis várnának valamire rajta kívül.

Harry, az idősebb nő, akit még első nap látott és két másik civil tartózkodott a központban. Szülei
nem voltak sehol. Feltűnt neki egy karcsú, tetőtől talpig fehérbe öltözött alak, aki hátig érő
hófehér hajjal állt Ramanov mellett, és a monitorra meredt.

Mintha Sasha megérezte volna tekintetét, hirtelen hátrafordult, Ben pedig a rossz világítás
ellenére az öröm jelét vélte volna felfedezni a lány arcán.

– Sasha! – kiáltott fel, és futásnak eredt. – Hát itt vagy! Már

annyira aggódtam érted!

Sasha valami egészen szokatlant tett: még mielőtt Ben odaért volna hozzá, gyorsan elindult és –
Ben nem volt teljesen biztos benne – de mintha szét akarta volna tárni karját, majd mégsem
fejezte be a mozdulatot.

Ben kevésbé volt zavarban. Egyetlen lépéssel legyőzte a köztük lévő távolságot, és a karjába
zárta a lányt.

– Mit jelentsen ez? – hördült fel Ramanov. – Azonnal engedd el! Alexandra! Azonnal gyere ide!

Sasha nem reagált sem Ramanov szavaira, sem Ben ölelésére, de nem is próbálta lefejteni a
kezét. A fiú mögött álló Gerrit halk kuncogásba kezdett.

– Mi folyik itt? – folytatta Ramanov még élesebb hangon. – Azonnal elengeded őt fiacskám,
megértetted?

Ben már először is megértette, de ahogy akkor, most sem volt kedve szót fogadni. Esze mégis azt
súgta neki, hogy engedelmeskedjen; nem sok értelme volt feleslegesen ingerelni.

– Alexandra, gyere ide hozzám! – utasította Ramanov.

Amikor unokája nem reagált, hozzáfűzött még néhány szót az anyanyelvén, amit bár Ben nem
értett, csengésükből nem is igazán volt kíváncsi rájuk. Ramanov arca egyre komorabbá vált, majd
úgy tett, mintha ki akarná nyújtani karját, de az utolsó pillanatban inkább meggondolta magát,
és szikrázó szemmel Benhez fordult.

– Mit keresel te itt egyáltalán? Nem engedtem meg, hogy idejöjj! Ez nem gyerekeknek való hely!

Ennyi elég is volt. Ben nagy levegőt vett, hogy lehetőleg ugyanabban a stílusban válaszolhasson,
de Harry gyorsan megelőzte és leintette.

– Hagyja csak, professzor! Talán nem is olyan rossz, hogy itt van. Könnyen lehet, hogy fel kell
tegyek neki néhány kérdést.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Ramanov nem hagyta volna annyiban, és feltett szándéka volt,
hogy vitába szálljon a zsoldossal, majd dühe hirtelen másik áldozatot talált, és nyers hangon
Gerrithez fordult.

– Mégis, hogy képzeli ezt? Arra kértem, hogy az anyját hozza ide. Nem őt. És hol van a nő
egyáltalán?

– Azt hittem, már régen itt vannak – magyarázta Gerrit megvonva a vállát. – A szoba üres volt.
Csak a fiú volt ott.

Ramanov vékony, sápadt csíkká préselte ajkát, majd megint Benhez fordult.

– Hol vannak a szüleid?

– Azt hittem, már régen itt vannak – válaszolta Ben. – A szoba üres volt. Csak én voltam ott.

Ramanov olyan dühösen csapott az asztalra, hogy még a csontjai koppanását is hallani lehetett,
miközben Harry azon igyekezett, hogy valahogy elrejtse vigyorát. Ennek ellenére így szólt.

– Hagyd ezt, Ben!

Ben kérdőn nézett rá, mire Harry a Sasha vállán pihenő karjára bólintva hozzáfűzte.

– És azt is. Kérlek.

Ben túlságosan is megdöbbent ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen azonnal. Sasha nem mozdult,
de a fiú szinte érezte csalódottságát. Ben egy ideje már nem osztogatott mínuszpontokat
Harrynek, de most igazán megérett egyre. Csaknem kihívóan tekintett Ramanovra, majd dacosan
visszahelyezte karját Sasha vállára. Legnagyobb meglepetésére Ramanov egy szót sem szólt, és
Harry is csak fejét csóválva halkan sóhajtott egyet. Ben már majdnem megbánta reakcióját.

Elvégre Harrynek semmi köze sem volt ahhoz, mit csinál Sashával, és szigorúbban nézve
Ramanovnak sem, de pont az előbb döntötte el magában, hogy inkább nem bőszíti fel még
jobban az oroszt.

Másfelől pedig... ennél rosszabb már nem jöhetett.

Ramanov újra Gerrithez fordult.

– A pokolba is, akkor menjen már, és keresse meg Berger doktornőt és a férjét! – halkabban és
mérges pillantást vetve Benhez fordult. – Úgy látszik, nálatok családi vonás az idegen helyeken
való szaglászás.

– Professzor, kérem – sóhajtott Harry. – Mindannyian idegesek vagyunk. Pedig ez senkin sem
segít.

Ramanov felhúzva a szemöldökét lemondott egy lehetséges válaszről, mire Harry bólintva egyet
Gerrithez fordult. A zsoldos csak ekkor nyitotta ki az ajtót, és elindult Ramanov parancsát
teljesíteni.

Elég gyors lehetett, ha tényleg Ben szülei után ment, ugyanis alig csukódott be az ajtó, tíz
másodperc múlva újra kinyílt, mire Ben apja és édesanyja állt előtte. Gerrit zárta a sort igencsak
elképedt arcot vágva.

– Milyen kedves maguktól, hogy végre megtisztelnek minket jelenlétükkel, doktornő – mondta
Ramanov. Ben biztos volt benne, hogy szándékosan nem vette figyelembe apját.

– Nem is tudtam, hogy ennyire a szívén viseli a pontosságot, Ramanov úr – válaszolta édesanyja
mosolyogva. – Ja, és lenne olyan kedves, hogy nem használja a doktor megszólítást. Nem tartom
fontosnak a titulusokat. – Majd értetlen arcot vágva férjéhez fordult. – Nem azt mondtad, hogy
itt mindannyian tegeződnek?
Férje láthatóan nem örült, amiért megint ilyen nyilvánvalóan kérdőre vonta, gondolta Ben.
Éppen válaszolni készült, de már nem volt rá ideje, mivel Sasha hirtelen kifújta fogai között a
levegőt, majd egy heves mozdulattal futásnak eredt.

– Mi...? – szólt Ramanov. Ben túlságosan elképedt ahhoz, hogy tegyen valamit, de Harry
villámgyorsan elállta az útját. Sasha nála is gyorsabb volt, és három-négy hatalmas lépéssel a
tárva-nyitva álló ajtó felé robogott.

– Fogják meg! – kiáltotta Ramanov.

Gerrit és Ben apja is megpróbálta feltartóztatni, de ami Harrynek sem sikerült, az neki sem.
Sasha átbújt a kezük alatt, majd egy óriási ugrással máris kint termett, és eltűnt a folyosón. Ben
hallott egy meglepő sikítást és dörömbölést, majd csak a sebesen távolodó lépéseket.

– Mi... mi volt ez? – motyogta Jennifer Berger.

– Szaladjon már utána, maga idióta! – üvöltötte Ramanov. – Hozza vissza! Gyorsan!

A szavak Gerrithez szóltak, aki egy másodpercig csak bámult rá, majd mintha egy tarantella
csípte volna meg, sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.

Ramanov dühös képpel nézett utána, majd egy mozdulattal Benhez fordult.

– Ez meg mit jelentsen?

– Fogalmam sincs. Én... de hát egy perce még...

– Ha kiderül, hogy csináltál vele valamit, öcskös, akkor isten kegyelmezzen neked! – fortyogott
Ramanov. – Most már végleg elfogyott a türelmem veled kapcsolatban.

– Professzor, kérem – szólt Ben apja. – Szerintem ezt már megbeszéltük, nem?

Ramanov szikrázó szemmel nézett rá, de nem válaszolt, mire Ben ennyit mondott.

– Biztos nem tőlem félt.

Ezúttal Ramanov olyan utálattal bámult rá, hogy Ben még azon sem csodálkozott volna, ha pofon
vágja. Helyette azonban dühösen Harryhez fordult.

– Mire vár még?

Harry kérdő arcot vágott.

– Professzor?

– Csődítse össze az embereit, és keressék meg a lányt! – parancsolta Ramanov. – Tudja

egyáltalán, mi történhet egy ilyen lánnyal, mint Sasha?
– Mégis, mi történne vele? – Jennifer Berger lassan közelebb lépett, először Ramanovot, utána a
másik három civilt, majd végül újra az oroszt fürkészte homlokát ráncolva.

– Magának fogalma sincs! – válaszolta Ramanov ellenségesen.

– Akkor magyarázza el!

– Nagyon jól tudja, mire gondolok! – állította Ramanov. – Alexandra nem... átlagos gyerek.
Egyedül teljesen tehetetlen. Ez pedig nem a kényelmes fekete-erdői villája, doktornő, hanem a
világ egyik legveszélyesebb helye. Az állomás nem játszótér.

– Értem – válaszolta Jennifer Berger hűvösen. – Ben mesélte nekem, hogy Sasha szörnyen levert.
Netán valamiféle drogokat ad neki?

Ramanov láthatóan elsápadt, mire Harry nyugtatólag a magasba emelte a kezét.

– Kérem! Ez aztán egyikünknek sem segít. – Közvetlenül Ramanovhoz fordult. – Semmi vész,
professzor úr, Gerrit bizonyára megtalálja.

– Azt remélem is – felelte Ramanov, miközben először Ben édesanyját, majd Bent fürkészte
színtiszta vérszomjjal a szemében.

– De ha már a témánál vagyunk – folytatta a fiú anyja. – Az előbb éppen azt kérdezte, hol
voltunk. Egy kicsit körülnéztem itt. A férjem volt olyan kedves és beavatott az állomás néhány
igencsak érdekes részletébe.

Ramanov figyelmesen oldalra billentette a fejét.

– Úgy gondolom, kicsit eltúlzott az unokájáért való aggodalom, professzor. Nem hiszem, hogy
képes lenne elhagyni az állomást. Legalábbis nem így, amikor minden egyes ajtó ennyire
biztosított – ahogy azt az előbb is láttuk.

Harry a szemét forgatta, de hallgatott, ahogy Ramanov is, bár arca egyre jobban elkomorult.

– Gondolom, nem árulja el, mi rejlik e mögött az ajtó mögött? – szólt Jennifer, miután jó ideig
feleslegesen várt Ramanov reakciójára. – Tudja, melyikről beszélek, nem igaz? De akár
megkérdezhetem Bent is.

Ben egészen biztos volt abban, hogy Ramanov most végérvényesen felrobban, sőt egy pillanatig
úgy is tűnt, majd valami egész más történt: Ramanov néhány másodpercig rezzenéstelen arccal
bámult rá, majd egyre jobban magába roskadt. Ben jól látta, ahogy az erő lassan elszállt belőle.
Vonásai elernyedtek, válla hirtelen annyira előreesett, hogy már szinte nevetségesen festett. Egy
pillanatig mozdulatlanul állt egy helyben, majd szép lassan lerogyott az egyik székbe, könyökével
rátámaszkodva az asztalra, fejét a kezébe temette. Ujjai közül különös hang távozott, Ben nem
tudta biztosan, hogy csupán sóhajtásról volt-e szó.

Kérdőn apjához fordult, de ő csak tehetetlenül megvonta a vállát.

– Minden rendben, professzor? – kérdezte Harry. Ramanov öt-hat másodpercig még várt, majd
mire újra leeresztette a kezét, teljesen nyugodtnak tűnt.

– Igen. Bocsássanak meg. Úgy tűnik... egy kicsit elveszítettem az önuralmamat. Sajnálom.

– Nem kell bocsánatot kérnie, professzor – mondta Jennifer Berger hirtelen lágy hangon.

– De, kell! Sőt a fiától is. Ilyen nem fordulhat elő. Elvégre nemcsak az állomásért, hanem több
mint harminc itt élő és itt dolgozó emberért is felelek. – Majd megint sóhajtva egyet az egyik
civilhez fordult. – Pjotr, kérem, szóljon mindenkinek, hogy keressék meg Alexandrát. Komolyan
aggódom érte.

A férfi egy szó nélkül elhagyta a szobát, mire Ramanov kérdőn Harryhez fordult.

– Tehát?

A zsoldos kissé bizonytalanul vizsgálgatta a másik két tudóst.

– Talán jobb volna, ha...

– Ők a helyetteseim – felelte Ramanov. – Irina Walkor doktornő Stockholmból és Stephen Baxter

doktor Washingtonból. Walkor doktor vezette előttem az állomást, két hónap múlva pedig
Baxter professzor lép a helyemre. Ugye tudja, hogy forgásos rendszerben dolgozunk?

Harry bólintott, mire Ramanov így folytatta.

– Amihez nekem közöm van, ahhoz nekik is. Az előbb kiszaladt fiatalember pedig Pjotr, az
egykori tanítványom és a személyes asszisztensem. Ami az én fülembe jut, arról ő is tudni fog –
felszólító mozdulatot tett. – Mondani akart valamit, nem?

Harry nem tűnt meglepetten, ennek ellenére értetlenül nézett a két tudósra.

– Folytathatnánk németül a beszélgetést? Könnyebb dolgom lenne.

– Sure – mondta Baxter.

– Semmi probléma – fűzte hozzá Walkor akcentus nélküli némettel. – De meg kell bocsátaniuk
nekem. Sürgős elintéznivalóm van az állomás másik részén. – És ezzel ki is ment a szobából.

Harry röviden mosolygott, majd újra Ramanovhoz fordult.

– Ahogy akarja, professzor. Tehát – mi folyik itt?

Ramanov hatalmasra nyitott szemmel nézett rá.

– Ezt tőlem kérdezi? Azt reméltem, maga fog nekem válaszolni erre a kérdésre.
– Kérem, professzor! Fáradt vagyok. Halálosan kimerültem, félig megfagytam, és borzasztóan be
vagyok tojva. Amihez pedig végképp nincs kedvem, az a játszadozás. Tehát mondja már meg
végre, hogy mi a túró ez a meteorológiai állomás, vagy kénytelen leszek magam kideríteni. És
nehogy azt higgye, hogy nem fog sikerülni – csakhogy az idő alatt még több ember megsérülhet.
Ezt szeretné?

– Ez igencsak olcsó trükk, nem gondolja?

– De úgy mellékesen a színtiszta igazság is – avatkozott közbe Robert Berger. – Mondja el végre,
ember, mi folyik itt?

Ez valószínűleg helytelen hangnem volt. Ben látta, ahogy a Ramanovot ellepő szelídség
ugyanolyan hamar elillant, ahogy jött, és megint átvette helyét a már jól ismert kedvetlenség.

– Rendben van – morogta végül Harry. – Ha játszadozni szeretne, akkor csak tessék. Majd én
elmondom, mi folyik itt – legalábbis, amennyit felfogtam belőle.

– Az nem lehet túl sok – zsörtölődött Ramanov.

Harry nem vett tudomást csipkelődéséről.

– Ez itt, egy egyáltalán nem átlagos meteorológiai állomás, professzor úr. Bevallom, nem igazán
értek hozzá, de az itt látott technikai felszerelés szemétre való. Legalább tizenöt évesek, és talán
már akkor is roncsok voltak. Maga pedig nem tegnap látta először ezeket a... lényeket, igazam
van?

Ramanov elutasító hangot adott.

– Micsoda ostobaság!

– Gerrit mesélte, hogy Ben egész véletlenül fedezte fel a titkos labort. Lenne olyan kedves és
elmondaná, hogy mi a fenét kutatnak odalent?

– Nem. Nem akarom. És csak úgy mellékesen, nem is szabad. Emlékszik a szerződésében egykor
aláírt titoktartási kötelességére, százados? Nos, az én munkaszerződésemben – ahogy minden
egyes dolgozóéban – van egy igencsak hasonló kikötés. Kívülállókkal szemben semmilyen
információt nem áll jogunkban kiszivárogtatni.

– Milyen információt? – kérdezte Harry.

Ramanov megrázta a fejét.

– Sajnálom. Biztosíthatom róla, hogy az odalent folytatott munkánknak semmi köze sincs
ezekhez a szörnyűséges incidensekhez.

– Incidensek? – ismételte meg Harry. – Igen érdekes szó ebben az összefüggésben. Itt kétszáz
ember haláláról beszélünk, professzor. Legalább. Közülük hét az én emberem volt. Lehet, hogy
ez magát hidegen hagyja, de én nagyon is komolyan veszem a csapatomat illető felelősséget,
arról nem beszélve, hogy a legtöbben a barátaim voltak. – Hirtelen... megváltozott valami.
Arckifejezése ugyanolyan maradt, sőt hangja is, de testbeszéde mintha teljesen megváltozott
volna. Ben nem tudta szavakba foglalni az érzést, de a zsoldos valami olyasmit sugárzott, amitől
nem csak ő rémült meg.

– Elmondom én, hogy látom a dolgot, professzor! Nyugodtan javítson ki, ha nincs igazam!
Maguk kísérleteket végeznek a laborban, amelyekről senki sem tudhat. Fogalmam sincs,
milyeneket, de valószínűleg veszélyesek és feltehetően tiltottak is. Ez nem különösebben
érdekel, mivel nem vagyok egy erkölcscsősz, hanem csak azt teszem, amiért fizetnek.

– Akkor jobb lenne, ha lassan hozzálátna, és befejezné, hogy mindenféle beteges

fantáziaábrándokkal rabolja mindkettőnk idejét – vágta rá Ramanov.

– Maguk valami nagyon elbaltázott dolgot főztek ki odalent – folytatta Harry közömbösen. –
Ezért vagyunk mi itt, nem pedig holmi kalózok miatt, akik talán sosem léteztek. Valami szépen
megszökött a kis boszorkánykonyhájából odalent, engem és a fiúkat pedig azért küldték ide,
hogy gyorsan rendbe tegyük a dolgokat, mielőtt még az egész világ tudomást szerezne róla.
Tudja, sokkal kedvesebb lett volna, ha már elejétől fogva nem kerülgették volna a forró kását.
Akkor talán még élnének néhányan a barátaim közül.

– Magának teljesen elment az esze! – hördült fel Ramanov.

Ekkor az amerikai halkan megszólalt.

– Nem így volt, West százados.

Ramanov olyan dühösen mocorgott a székén, hogy a törékeny bútordarab már gyanúsan
fenyegető hangot adott. Az orosz felháborodva nézett Harryre, de Baxter egy megnyugtató
mozdulattal leintette. –

– Mondd el nekik, Iljics!

– Nagyon jól tudod, hogy... – kezdett bele Ramanov, de Harry azonnal ráförmedt.

– Mit mondjon el nekem?

Ramanov továbbra is hallgatásába temetkezett, de Baxter még várt jó öt másodpercet, majd egy
csalódott sóhajjal Harryhez fordult.

– Igaza van, Mr. West. És egyúttal nem is. – Fejével a monitor felé bólintott, amelyen a hangtalan
vihar időközben igencsak felerősödött. – Valóban láttuk már ezt a... jelenséget. De biztosíthatom
róla, hogy semmi köze a munkánkhoz.

– Miféle munka az? – kérdezte Jennifer Berger.

Harry egy elhallgattató mozdulat kíséretében közbevágott.

– Mikor?

– Úgy három hónapja – válaszolta az amerikai. – Az elején csak... nyomok voltak. Lábnyomok a
hóban, kint a zsilip előtt, noha a legénység közül senki sem hagyta el a bázist.

– És mi olyan különleges ebben? – kérdezte Robert Berger.

– Csak annyi, hogy a világ végén vagyunk, és odakint mínusz negyven fok van – mondta
Ramanov lekicsinylőn. – Viszonylag kevesen sétálgatnak errefelé, tudja?

Bár Harry rosszalló pillantást vetett rá, mégis inkább Baxterre nézve folytatásra ösztönözte a
férfit.

– Valamikor aztán megláttunk egy képet az egyik megfigyelő-képernyőn.

– Egyet azok közül a ...valamik közül – gyanakodott Harry.

Baxter bólintott.

– Gondolom, el tudja képzelni, mi folyt itt, amikor először láttuk meg ezeket a lényeket.

– Azt hitték, felfedezték a jetit – szólt Harry komolyan.

– Semmit sem hittünk – válaszolta Baxter kissé haragosan. – Tudósok vagyunk, nem holmi
varázsvesszős szélhámosok. Abban azonban biztosak voltunk, hogy valami különlegesre
bukkantunk.

– És akkor megpróbálták befogni az egyik ilyen lényt – találgatott Harry.

Baxter némán bólintott. Egy pillanatra, mintha egy árnyék húzódott volna az arcára.

– Hány embert veszítettek el? – kérdezte Harry.

– Kettőt – válaszolta Ramanov komoran. – A rákövetkező héten pedig még egyet.

– Megtámadták az állomást? – tudakolta Harry.

– Nem közvetlenül – magyarázta Ramanov. – De egyre gyakrabban bukkantak fel. Néhányszor

láttuk őket a monitorokon, és egyre több lábnyomot is találtunk. Végül a kutatásainkat
finanszírozó... vállalathoz fordultunk segítségért.

– Ők pedig nem tartották fontosnak, hogy felvilágosítsanak minket arról, mi vár ránk majd itt? –
kérdezte Harry csípősen.

– Honnan tudtuk volna? – kérdezte Baxter. – Kérem, Mr. West, nagyon is megértem magát, de
higgyen nekünk, mi nem tudtunk semmiről. Újra és újra láttuk ezeket a lényeket a monitorokon,
de ez minden. Maga volt az első a Princessről, aki szemtől szemben állt velük és mégis túlélte a
találkozást. Természetesen rögtön elmondtuk volna az igazságot, miután megérkezett, de arra
már nem volt lehetőség.

Harryn nem látszott, hogy elhitte-e a szavait vagy sem. Csak némán bámult a monitorra, majd
megkérdezte.

– És mégis mi köze ennek a titkos laborban folytatott kísérletekhez?

– Semmi – felelte Baxter. – Higgye el, Mr. West, semmi köze hozzá.

Harry sóhajtott. Még mindig a képernyőre meredt.

– Nézze, professzor! Pontosan ezt nem hiszem el magának. Legalábbis addig nem, míg nem
mondja el, mit csinálnak odalent.

– Ahhoz semmi köze – mondta Ramanov.

– Meglehet – válaszolta Harry nyugodtan. – Csak azon töröm a fejem, hogy mit szól majd a sajtó
mindehhez? Gondolja, hogy hagyják majd magukat lerázni egy egyszerű semmi közük hozzá
kijelentéssel?

– Ezt úgysem meri – lihegte Ramanov.

– Próbálja csak ki! – szólt Harry vigyorogva. – Feltéve, ha túléljük ezt az egészet.

– Klónok. Igazam van? – kérdezte Jennifer Berger váratlanul. – Génkutatást végeznek odalent.

Senki, sem válaszolt, de hallgatásuk olyannyira különös volt, hogy már önmagában is felért egy
válasszal.

– Ez igaz? – kérdezte végül Harry.

– Igen – felelte Baxter. – De a munkánk teljességgel veszélytelen.

– Valóban? Akkor minek akarják annyira eltitkolni az emberiség többi része elől?

– Ezt pont maga kérdezi, kollegina? – fújtatott Ramanov. – Magának kellene a legjobban tudnia,
hogyan reagál az emberiség többi része, ha meghallja a génmanipuláció szót.

– Mi? – kérdezte Harry. Valahogy uralkodott magán, és nem emelte fel a hangját, mégis
majdnem üvöltött.

– Rendben van – sóhajtott Baxter. – Látom, nem hisznek nekünk. A legjobb lesz, ha
megmutatjuk.
22

AMIKOR UTOLJÁRA járt itt, az ajtó tárva-nyitva állt, ami már önmagában is lélegzetelállító
látványt nyújtott. Így bezárva és egy sötétvörös, hüvelykujjkörömnyi nagyságú piros fénnyel
megvilágítva igencsak rémisztőnek tűnt. Szürkére volt festve, sőt majdnem ugyanabban a
színárnyalatban tündökölt, mint a körös-körül lévő szürke műanyag falak, de csak majdnem;
színárnyalata leheletnyivel sötétebbnek és valahogy... porosabbnak tűnt, ezért ha túl sokáig
nézte az ember, már a puszta látványtól is hirtelen levegő után kapkodott.
– Lenyűgöző – mondta Jennifer Berger, amikor Ramanov bepötyögött egy kilencjegyű
számkombinációt az ajtó melletti billentyűzetbe, majd széttárt ujjakkal rányomta jobb kezét egy
erőtlenül világító üveglapra. – Mindez csak néhány ártalmatlan kutatás védelme érdekében?

Ramanov mérges pillantást vetett rá, mire Baxter megszólalt.

– Azért mert a munkánk nem veszélyes, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy nem forog
kockán egy csomó pénz, kedvesem. Nem beszélve az egész felszerelésünkről. Odalent több
millió értékű hardver van.

– Na, arra aztán kíváncsi vagyok – válaszolta Jennifer ugyanabban a gúnyos hangsúlyban.

Ramanov rá sem hederített, majd megnyomott egy gombot, mire felhangzott egy tompa
kattanás, és a lábuk alatt lévő erőteljes elektromos motor zümmögve beindult. Amikor az ajtó
kísértetiesen magától kitárult, Ben jól láthatta milyen vastag is valójában.

– Lenyűgöző – mondta édesanyja megint; ez alkalommal azonban úgy hangzott, mintha tényleg
meghökkent volna. Harry összeráncolta a homlokát.

– Már akkor itt volt, amikor átvettük az épületet – magyarázta Ramanov, miközben hátralépve
helyet csinált a kilendülő ajtónak. – A hidegháború idején ez egy amerikai radarbázis volt. Úgy
tudom, stratégiailag igencsak fontos bázisnak számított. Az ott lent egy atombiztos bunker. Csak
kicsit modernizáltuk az épületet. – Hívogató mozdulattal így szólt. – Kérem.

Ben legszívesebben azonnal nekilódult volna, majd erőt véve magán megvárta, míg Ramanov
elsőként lépett be az ajtón. A szemközti oldalon lévő lámpa automatikusan felkapcsolódott.
Ekkor az orosz után indult.

Legyalogoltak a meredek csigalépcsőn, majd felsorakoztak egy másik, ugyancsak zárt páncélajtó
előtt. Ben kérdőn nézett Ramanovra, de az orosz némán megvárta míg Harry is megérkezett.
Majd odafordult a fenti kapcsolótábla ikertestvéréhez, és megismételte az eljárást. Semmi sem
történt, de néhány szempillantás múlva egy tompa és nehéz hang hallatszott odaföntről.

– Ez egy igen komoly biztonsági intézkedés – magyarázta Baxter. – Hangából kihallatszott a

tulajdonosi büszkeség. – A lenti ajtó csakis akkor nyílik ki, ha a fenti már becsukódott. Ezenkívül
enyhe vákuum van idelent, ezért nem kerülhet fel levegő az állomás fenti részébe.

– Mindez valóban csak az állítólag teljesen ártalmatlan kutatások miatt van? – kérdezte Robert
Berger hitetlenkedve. – Kicsit túl nagy felhajtásnak tűnik, nem gondolja?

– Nem lehetünk elég óvatosak, doktor úr – felelte Baxter, majd nevetett. – Őszintén szólva, ez az
egész felhajtás csupán arra a valószínűtlen esetre készült, ha a nyilvánosság netán egyszer mégis
tudomást szerezne erről a létesítményről. Elvégre nem szeretnénk magunknak szemrehányást
tenni.
– Ahhoz képest pedig elég könnyelmű – mondta Ben. – Amikor legutóbb erre jártam, tárva-
nyitva állt az ajtó. Sőt mindkettő.

Baxter borús képet vágott.

– Igen, tudom. Feltehetően szoftverhiba lehetett. Már dolgozunk rajta.

A második ajtó is egy zümmögő elektromos hang kíséretében nyílt ki, Ramanov azonban ezúttal
egy szó nélkül elindult befelé.

Nyilvánvaló rosszkedv sugárzott belőle. Ittlétük egyáltalán nem tetszett neki, de ettől függetlenül
egyszer sem próbált meg ellentmondani Baxternek.

Ramanov rohamléptekkel igyekezett előre, és belépett egy üvegfallal rendelkező terembe,

amelybe Ben már első látogatása alkalmával is bekukkantott egyszer. Most jóval nagyobbnak
tűnt számára, mint akkor, ma viszont egyszerre három ember is tartózkodott benne: a nő, akit
akkor is látott, és két különböző korú férfi. Mindhárman fehér köpenyt és vékony gumikesztyűt
viseltek, és igen meglepett arcot vágtak, amikor nemcsak Ramanov és Baxter, hanem Ben, a
szülei és a zsoldos lépett be az ajtón.

A nő oroszul szólt Ramanovhoz, de a férfi csak megrázta a fejét, és a magasba emelte a kezét.

– Beszéljünk csak németül, Vatec doktor. Persze ha nincs ellenére a dolog.

– Természetesen nem, professzor – válaszolta a kutatónő.

– Minden rendben – vágott a szavába Ramanov. – Berger doktornőben és férjében teljes

mértékben megbízom. A fiukat pedig már ismerik.

Vatec idegesen végigfürkészte először Bent, majd a szüleit (Bent jóval hosszabb ideig, ahogy azt
a fiú észrevette), de nem szólt egy szót sem, miközben a tudósok is csak zavartan összenéztek.

Ramanov a terem túloldalán lévő légzsilipre mutatott.

– Momentán steril a helyiség?

– Nem – válaszolta az idősebb férfi. – Hiszen maga rendelte el, hogy..

– Jó – szakította félbe Ramanov. – Akkor kérem, nyissa ki! Egyébként pedig hiányoltam az utolsó
tesztszéria zárójelentését. Nem arról volt szó, hogy ma reggelre elkészül?

– Egy óra múlva az íróasztalán lesz, professzor.

– Remélem is – Ramanov türelmetlenül kalimpált a kezével. – Az ajtó.

A férfi odasietve az egyik kapcsolótáblához megnyomott egy igencsak feltűnő piros gombot,
mire az üvegből lévő zsilipajtó és a túloldalon lévő ellendarabja egy időben résnyire tárult.
– Nem veszélyes ez így? – kérdezte Ben már-már riadtan. – Úgy értem, nem kellene
védőruházatban lennünk vagy valami ilyesmi?

– Ahogy az a férfi, akit az előbb láttál? – kérdezte Baxter mosolyogva, majd megrázta a fejét. –
Nem. A labort éppen nem használják. Egyébként pedig azért hordunk odabent védőruházatot,
hogy ne vigyünk be semmiféle szennyeződést, nem azért, hogy magunkat óvjuk.

– Megérkeztünk – mondta Ramanov rosszkedvűen. – Jöjjenek! – Ezúttal nem ment előre, hanem
Ben szüleit engedte be elsőként. A fiú nem volt benne biztos, de úgy látta, mintha az állomás
vezetője kárörvendő mosollyal nézett volna az előtte elsétáló édesanyjára.

Ben szíve kissé gyorsabban vert, amikor követte szüleit a zsilipkamra melletti helyiségbe. A
kamra körülbelül egy ember számára készült, az ajtókon dupla gumicsĺkok voltak, az üvegek
pedig dróttal megerősített páncélüvegekből álltak. Egy kicsit túl nagy a felhajtás ahhoz, gondolta
Ben magában, hogy csak a kórokozókat tartsák kívül.

Az elé táruló terem egészen meglepte. Zümmögő számítógépekre, serényen dolgozó

monitorokra és mindenféle krómozott készülékekre számított, ehelyett mikroszkópok,
kémcsövek és titkos folyadékokkal teli üvegek hada sorakozott egymás mellett, miközben a labor
teljes hátsó falát egy slamposan összetákolt fapolcban álló, legalább tíz hatalmas terrárium
alkotta. Igen különös illat terjengett a levegőben, egyfajta kémiai szag, mintha egy hüllőüzletben
jártak volna. A terráriumok gondosan fényezett ablakai mögött árnyak mozgolódtak. Nagyon
meleg volt odabent.

– Nos, íme a sötét titok, kedves kollegina – mondta Ramanov. Gyors léptekkel elviharzott
Jennifer Berger előtt, majd egy invitáló gesztust tett. – Jöjjön csak, kedvesem! Tekintse meg az itt
tenyésztett borzalmas szörnyetegeinket.

Ben édesanyja – és édesapja is – követte Ramanovot, és szófogadón egy, a terráriumokat tartó

polchoz léptek. Ben is utánuk ment, de a látványtól alig tudta elnyomni kiáltását.

A terráriumok telis-tele voltak különböző fajtájú és méretű pókokkal. Több tucat volt, ha nem
több száz; legtöbbjük csak mozdulatlanul állt egy helyben, és várt a talán soha fel nem bukkanó
zsákmányra, a többiek pedig ide-oda szaladgáltak a kis vitrinükben.

Bennek már a puszta látványtól is elállt a szava – majd egyszer-kétszer összerezzenve

édesanyjához fordult.

És alapos meglepetésben volt része.

Anyja teljesen nyugodtan állva vizsgálgatta a pókokat. Az arcára kiülő kifejezés érdeklődőnek, de
talán kissé unottnak is tűnt. Félelemnek nyoma sem volt. Ben pedig szinte biztos volt benne,
hogy ideg-összeroppanást kapva sikítva kimenekül a helyiségből.
Minimum. Valószínűleg édesapja is így gondolta, mivel fiához hasonlóan ő is meredten bámult
feleségére. Időközben arca krétafehérré változott.

– Génmanipuláció? – kérdezte Jennifer egy idő után.

– Ezek itt..., ööö..., nem – válaszolta Ramanov. Kissé csalódottnak tűnt.

– Ez itt, úgymond, a nyersanyagunk – magyarázta Baxter. – Nagyobbrészt teljesen normális házi

pókok, de van köztük néhány roppant különleges példány. Itt, nézze csak! – elsétált Ramanov és
Ben előtt, majd az egyik terráriumra bökött, amelyben egy rendkívül nagy és rendkívül csúf pók
ücsörgött.

– Ő az én kedvencem, Tarantula. Tudom, hogy mulatságosan hangzik, de én így neveztem el a

kislányt.

Ben kelletlenül közelebb húzódott, de nem csak ő tette ezt. Legnagyobb döbbenetére édesanyja
is közelebb lépett, így arca és a pók között már csak néhány centiméter és egy milliméter
vékonyságú üvegablak volt.

– Micsoda förtelmes szörnyeteg!

És milyen igaza volt. A pók majdnem akkora volt, mint egy gyerekkéz, és úgy festett, mintha
öntöttvasból kovácsolták volna. Dús, bozontos bundája ellenére valahogy sarkosnak és
keménynek tűnt.

Ben úgy érezte, mintha az állat gombostű nagyságú szemével ugyanúgy fürkészné édesanyját,
ahogy ő azt.

– Igen, ez igaz – mondta Baxter. – De ugyanakkor igen lenyűgöző teremtmény. Ez egy dél-
amerikai zugpók. A világ legnagyobb hálóépítője – és úgy mellesleg, elég mérgező is.

– Hát ez igazán érdekfeszítő – mondta Ben apja. Hangja kissé vontatottnak tűnt, és láthatóan
nehezére esett levenni tekintetét feleségéről; mintha nem fogta volna fel, amit látott. Ben
ugyanígy érzett.

– És ezt minek mutogatja nekünk? Talán itt tenyészti ezeket a dögöket?

Baxter épp válaszolni készült, de Jennifer megelőzte.

– Nem. Így akarják leleplezni a fonómirigyeik titkát, nem igaz?

A kérdés Baxterhez szólt, aki máris egy elismerő bólintással reagált.

– Ügyes tipp! Látszik, hogy nem jogtalan a hírneve.

– Ugyan, nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy rájöjjünk – mondta a doktornő kissé megvetőn. –
Már évek óta kutatják szerte a világon... mit használnak? Kecskéket?
– Kezdetben igen – válaszolta Baxter. – De ez nem tűnt túl praktikusnak, főleg egy ilyen helyen –
nevetett. – Elég nehéz lenne errefelé legeltetni őket, és egyébként is, ki akar egy kecskenyájjal
élni az állomáson?

– Egy pillanat – avatkozott közbe Ben. – Azt akarja... azt akarja mondani, hogy a pókokat...
kecskékkel akarta keresztezni? – lelki szemei előtt máris megjelent egy pókarcú és nyolclábú
kecske, mely az egyik folyosó plafonján csüngve leselkedett zsákmánya után.

– Természetesen nem – felelte az amerikai kuncogva. – Ez nem így működik. Az ötlet szerint
egyesítjük a pók fonómirigyeit egy kecske vagy egy tehén tejmirigyeivel – röviden ennyi.

– Úgy érti, hogy tejtermelés helyett pókhálót szőjenek? – kérdezte Ben. Ez az elképzelés sem
tűnt sokkal kevésbé ijesztőbbnek.

Baxter továbbra is csak mosolygott, bár kissé meggyötörtnek Iátszott.

– Ó, még mindig adnának tejet, legalábbis valamilyen tejet. Bár lehet, hogy azt javasolnám, ne
próbáld meg. Olyasféle folyadék lenne, melyből nagy mennyiségű pókselymet lehetne készíteni.

– De végül is nem működött – találgatott Ben.

– De igen. Ráadásul kitűnően. Vannak olyan cégek a világon, amelyek hatalmas előrelépéseket
tettek már ezen a területen.

– És mindezt miért? – kérdezte Harry. Ben észre sem vette, hogy már ő is a szobában volt, sőt
közvetlenül mögötte állva, undorodva vizsgálgatta Tarantulát.

– Pókselyem, közérthetően szólva – válaszolta Baxter.

– Pókselyem? – ismételte meg Harry értetlenül.

– A pókselyem egy valódi csodaszer. Tízszer olyan erős, mint az acél, de ugyanakkor hajlítható és
praktikusan könnyű. Egy körülbelül ujjnyi vastagságú pókselyemből készült kötélre, akár egy
egész tehergépkocsit is felfüggeszthetne anélkül, hogy elszakadna. Egy pókselyemből készült
háló még egy tengeralattjárót is feltartóztathatna. Az emeletes házak acélból készült
tartószerkezete is selyemből épülhetne, mely lényegesen olcsóbb, sőt még a földrengésekkel
szemben is ellenállóbb lenne. – Kezével intett egyet. – Persze még számos területen használható
lenne. Maga például mit szólna egy pehelykönnyű védőmellényhez, amely még a puska golyóját
is felfogná?

– Elég jól hangzik – mondta Harry. – És bizonyára elég sok pénzt is lehet keresni vele.

– Többet, mint amennyit el bír képzelni. Az egész világon ezt a témát kutatják. Az a cég, amelyik
először tör át ezen a területen, az mondhatni aranybánya-tulajdonos lesz.
– Pókok – szólalt meg megint Harry. Még közelebb lépett, majd egészen közel hajolt, hogy
jobban megvizsgálhassa Tarantulát. Arcán még mindig ott volt az a kissé undorodó kifejezés, de
tekintete ennek ellenére érdeklődőnek tűnt. – Pókok – mondta ismét.

– Valóban – válaszolta Ramanov. – Pókok nélkül nincs pókselyem, nem igaz?

Harry még arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Továbbra is a pókot fürkészte,
miközben Ben már száz százalékig biztos volt benne, hogy a miniszörnyeteg apró és alattomos
szemével viszonozza Harry tekintetét.

– Már láttam valahol ilyet – mondta Harry végül.

– Valóban, ezek szerint járt már a dél-amerikai dzsungelben? – érdeklődött Baxter.

– Nem. Tahia kezén. Le is fotózta az egyik halott pókot, amit Gerrit és Ben talált odakint.

Baxter csak hallgatott egy másodpercig, majd egy futó vállvonással így folytatta.

– Nemrégiben valóban megszökött innen néhány állat. Volt egy kisebb földrengés, mire az egyik
labor komoly kárt szenvedett.

– Ennyit arról, hogy milyen biztonságos ez a hely – jegyezte meg Robert Berger.

– Korábban még sohasem volt errefelé földrengés – morogta Ramanov. – És egyébként is, mit
akar? A halott pókok pontosan a jól működő biztonsági rendszerünkről tanúskodnak.
Megszöktek, ez tény, és igen szomorú, na, és? Meddig jutottak? Egy vagy két centiméterre?

– Ez lényegtelen! – tiltakozott Ben apja. – Puszta szerencse volt! Ha nem lett volna ilyen hideg...

– Itt mindig ilyen hideg van, doktor úr – vágott a szavába Ramanov. – Pontosan ebből az okból
rendeztük be itt a labort.

A fiú apja ismét tiltakozni akart, de Ben megelőzte egy Baxterhez forduló kérdéssel.

– Ha nem kecskéket használ a kísérleteihez, Baxter professzor, akkor milyen állatot? – Nem
mintha annyira érdekelte volna a dolog, de Ramanov és apja egyik újabb hajba kapására még
kevésbé volt kíváncsi.

– Semelyiket sem – felelte az amerikai. – Véleményünk szerint nagy hátralépés lenne, főként ha
azt nézzük, hogy a konkurencia már évek óta kutatásokat végez ezen a területen, és feltehetően
olyan előnyre tett szert, amelyet nemigen tudunk behozni – mondta, majd közvetlenül Ben
édesanyjához fordult. – Maga bizonyára jobban tudja nálam, hogy milyen problémák léphetnek
fel, ha két ennyire különböző genotípust próbálunk egyesíteni. Éppen ezért úgy döntöttünk,
egészen más úton haladunk.
– Érdekes – válaszolta Jennifer Berger. Annyira előrehajolt, hogy arca majdnem megérintette a
terráriumot, majd ujjával megkocogtatta az üveget. A pók nem reagált, de Ben igencsak zavart
pillantást vetett édesapjára. – És melyik másik úton haladnak, Baxter professzor?

– Az egyenesen – felelte Baxter hallhatóan büszkén. – És a legkövetkezetesebben. Pókselymet

szeretnénk előállítani. Nagyon sok pókselymet. Tehát pókmirigyekre van szükségünk. Méghozzá
nagyon sokra, és lehetőleg nagyon nagyra is.

Harry levéve szemét a terráriumról megkérdezte.

– És ezért tenyészt különlegesen nagy pókokat?

– Igen – válaszolta Baxter kuncogva. – Óriás dögöket, amelyeken akár lovagolni is lehetne.
Tarantula igazából csak egy újszülött, még kétnapos sincs. – Halkan nevetett. – Nem,
természetesen nem. Elvégre maga sem épít komplett lőszergyárakat, ha új lőszerekre van
szüksége, nem igaz? – majd megrázva a fejét, válaszolt saját kérdésére. – Pókmirigyekre van
szükségünk, nem pókokra.

– Aha – szólt Harry értetlenül.

– Úgy érti, csak a pókmirigyeket próbálják meg... – kezdett bele Ben meglepetten.

– Klónozni – erősítette meg Baxter büszkén. – Nyugodtan kimondhatod a szót. Igen. Célunk a
megfelelő szerv reprodukálása, bár jóval nagyobbra és hatásosabbra törekszünk.

Harry csak bámult rá.

– Ez undorító!

– Ez következetes – szólt Jennifer Berger nyugodtan. – Magának is problémája van a

tojásevéssel? Úgy értem: undorítónak tartja?

– Nem – válaszolta Harry. – De ennek mi köze...

– Komolyan azt gondolja, hogy a tyúkok természetükből kifolyólag raknak mindennap egy
tojást? Egészen biztosan nem. Így tenyésztették őket, Harry. Még több évezreddel ezelőtt.
Elődeink kiválasztották a megfelelő génhordozókat, majd addig-addig keresztezték őket, míg el
nem érték a kívánt eredményt. Mi ugyanezt tesszük. Csak kicsit gyorsabban.

Harry úgy nézett rá, mintha eszében kételkedne, majd újra Baxterhez fordult.

– Igencsak nagyra törő terv. Megkérdezhetem meddig jutottak el?

– Elég messzire. Habár újabb és újabb akadályokba és problémákba ütközünk. De ennek ellenére
haladunk. Ha továbbra is ilyen jól megy, akkor két-három év múlva célba érünk.

– Két-három év múlva? – nyögte Ben.

Baxter mosolygott.

– Ismerek olyan kollégákat, akik már húsz éve ugyanezen a projekten munkálkodnak, és mégsem
jutottak említésre méltó eredményre. A tudományos munka nagyobb részt türelemből áll,
tudod?

– Megmutatná nekem az eddigi eredményeket? – kérdezte Ben anyja. – Ne izguljon, nem a

titkos részletekre vagyok kíváncsi, bár nem tagadom, kétségkívül érdekelnének. És, ha itt
körülnézek...

– Akkor hiányol egyet s mást – tette hozzá Baxter. – Igen, ez érthető. De ez csak az egyik labor a
sok közül. Mindenünk megvan, ami kell. Higgye el, nem egy nagy egyetem irigykedne a technikai
felszerelésünkre. – Majd kérdőn Ramanovhoz fordult. – Professzor?

Az orosz majdnem gyűlölködően nézett rá.

– Nem gondolja, hogy már elég titkot fecsegett ki?

Ben egy hangtalan sóhajjal sarkon fordult, és elment. Pontosan tudta, mi fog történni: vagy
egymásnak esik Ramanov és az amerikai, vagy édesanyja szakmai beszélgetésbe mélyed
Baxterrel; sőt valószínűleg ilyen sorrendben, amihez már végképp semmi kedve sem volt.

Ráadásul már ahhoz sem volt kedve, hogy egy pókokkal teli szobában ácsorogjon.
23

EL AKARTA HAGYNI A LABORT, de megtorpant a küszöbön. Vatec és a két másik tudós

tekintetétől azonban olyan kellemetlenül érezte magát, hogy inkább mégis kilépett a folyosóra.
Legelső pillanatban úgy érezte, mintha bal oldalról mozgást észlelt volna, de amikor megfordult
nem volt sehol semmi. A folyosó egy tucat lépés múlva egy szürke fallal szegélyezett elágazásnál
ért véget. Valószínűleg csak beképzelte magának.

De az irány, amelybe nézett, ugyanaz volt, mint amerre tegnap kereste Sashát, és volt arra
valami nagyon... fontos.

Úgy érezte, mintha volna valami ott elöl, amiről feltétlenül tudnia kellene.

Egy teljességgel alaptalan érzés, de ha már a Princessen sem hallgatott volna többször a
megérzéseire, mint az eszére, akkor valószínűleg már nem lenne életben, ahogy szülei és Sasha
sem.

Úgy döntött, elindul arrafelé, de egy hang megszólalt mögötte.

– Inkább ne tedd!

Ben észre sem vette, hogy apja követte. Ezek szerint neki sem volt sok kedve Ramanov kedvenc
elfoglaltságát bámulni; azaz egy másik emberrel való civakodást.

– És miért ne?
– Csak azért, mert nem hiszem, hogy I. Nagy Péter cár örülne neki, ha itt csavarognál.

– Ja, valószínűleg azonnali halálra ítélne. Amúgy pedig I. Iljics cárnak hívják, nem Nagy Péternek.

Apja kérdőn félrebillentette a fejét, mire Ben magyarázóan hozzáfűzte.

– Az emberek itt Iljics cárnak becézik – persze csak ha nem hallja.

– Valóban? – Apja csalódott arcot vágott. – Én meg azt hittem, már én találtam ki. Kár.

Fejét csóválva közelebb lépett Benhez, és szintén megvizsgálta a műanyag falat.

– Azt hiszem, nem volt helyes idejönni – sóhajtotta.

– Miért?

– Neked nem tűnt fel, ahogy anyád reagált arra az amerikaira? – válaszolta édesapja
savanykásan mosolyogva.

– Nem.

– Baxter személyében egyenrangú beszélgetőpartnerre talált. Mostantól egészen biztos, hogy

jövő tavaszig szakmai dolgokról fog vele cseverészni.

Ben ugyan mosolygott egyet, de tekintete komoly maradt.

– Nekem főleg az tűnt fel, ahogy Ramanov nézett rá, amikor azokat a kis dögöket mutatta neki.
Gondolod, tudott róla?

– Jennifer arachnophobiájáról? – Apja bólintott egyet. – Egészen biztosan. Feltehetően csakis

arra várt, hogy hisztérikus rohamot kapjon. De anyád szépen keresztbe tett neki.

– Úgy érted, összeszedte magát? – kérdezte Ben kételkedve.

– Hacsak nem tűnt el egy éjszaka alatt az arachnophobiája – válaszolta édesapja fejét csóválva. –
A spontán öngyógyítás elég ritka a pszichológiában, tudod? – Kétségtelen, hogy viccelődni
próbált, de hiába. – Bocsáss meg.

– Semmi vész – mondta Ben, majd a labor felé bólintott. – Szerinted meddig fog ez még tartani?

– Ha senki sem állítja meg kettőjüket? – Apja úgy tett, mintha egy percre erősen gondolkodnia
kellett volna. – Három hónapłg?

Ben ezúttal nevetett egyet, de csak röviden.

– Csak azért mondom, mert elvégre egészen más okból jöttünk ide, és nem azért, hogy Baxter
öntömjénezését hallgassuk.
– Talán a kettőnek van némi köze egymáshoz? Fogalmam sincs, mi zajlik itt, Benjamin. De azt
tudom, hogy Ramanov titkol előlünk valamit.

– És honnan tudod?

– Mert felismerem, ha valaki hazudik nekem. Ezt tanultam, tudod? – Édesapja gyorsan a
magasba emelte a kezét, mielőtt még Ben megszólalt volna. – Nem, komolyan mondom.
Ramanov biztosan hazudik vagy eltitkol előlünk valamit. West századosnak pedig egyébként is
igaza van: az én ízlésemnek ez már túl sok véletlen. De akkor is kiderítem, hogy mi zajlik itt, és
akkor... – Mondat közepén elnémulva döbbent arcot vágott, majd összeráncolt homlokkal nézett
el Ben mellett. – Hé!

Ben hátrafordult, és meglepetten kinyitotta a szemét. Néhány másodperce még teljesen üres
volt a folyosó. Most pedig ott állt egy karcsú, fehérbe öltözött, hátig érő hófehér hajú alak, és
csak bámult rájuk.

– Sasha? – kérdezte a fiú.

Édesapja közelebb akart lépni hozzá, de Ben szinte rémült mozdulattal feltartóztatta.

– Ne! – kiáltotta, majd Sashához fordulva, nyugodta hangon így folytatta. – Te meg hogy kerülsz
ide? Tudod, hogy már mindannyian betegre aggódtuk magunkat miattad?

Sasha hatalmas szemmel nézett rá, majd tétovázva felé lépkedett – aztán hirtelen megfordult, és
elrohant. Ben automatikusan utánaindult volna, de mégis inkább hátranézett.

Édesapja és ő immár nem voltak egyedül. Harry és anyja éppen kiértek a folyosóra, és igencsak
csodálkoztak.

– Ez nem Sasha volt? – kérdezte Jennifer.

Mielőtt még Ben válaszolhatott volna, Ramanov már előretolakodott.

– Alexandra? Mi van vele?

– Itt van – felelte Harry, és a folyosó végére mutatott. – Én is láttam. Ott, hátul állt. Nem azt
mondta, hogy ide csak az képes lejönni, akinek van jogosultsága?

– Kit érdekel ez most! – dühöngött Ramanov. – Rohanjon már utána, a pokolba is! Tudja, mi
minden történhet idelent vele?

– Nem – válaszolta Harry. – Honnan tudnám? – Ennek ellenére szófogadóan elindult, bár nem
olyan gyorsan, mint azt Ramanov elvárta. Komor arccal Benhez fordult. – Biztos vagy benne,
hogy Alexandra volt az?
– Nem. Végül is nem tudom, hány fehér hajú lány flangál még errefelé. – Apja figyelmeztető
pillantását látva, és mielőtt még Ramanov dühöngeni kezdett volna, gyorsan kiegészítette
mondandóját. – Persze hogy Sasha volt.

– Akkor miért nem tartóztattad fel? – sziszegte Ramanov.

– Mert nem volt rá szükség. Éppen felénk tartott. Csak akkor rohant el, amikor... – Ben nem
fejezte be mondandóját, csak ránézett anyjára. Amikor ő és Harry kilépett a folyosóra. Mintha
félt volna tőlük. Vagy csak egyiküktől...

– Talán jobb lenne, ha utánamennénk – mondta, befejezetlenül hagyva mondatát.

Ramanov igen különös tekintetet vetett rá, de nem szólt semmit, csak megfordult és Harry után
sietett. A többiek követték példájukat. Mielőtt elérték volna az elágazást, Baxter is csatlakozott
hozzájuk.

Legalább Harryt nem kellett sokáig keresgélniük. A zsoldos csak néhány lépésre állt ugyanattól a
szürke műanyag faltól, ahol Ben első ide tartó kiruccanása ért véget, és döbbenten bámult maga
elé.

Egyedül volt.

– Alexandra! – kiabálta Ramanov. – Hol van?

– Nem tudom – válaszolta Harry. – Itt kellene lennie valahol. De nincs sehol!

Ben szótlanul odalépett a folyosó bal oldalán lévő egyik ajtóhoz, megrázta a kilincset, de az ajtó
nem mozdult.

– Már megnéztem – mondta Harry. – Mindegyik zárva van.

Ben ennek ellenére végigpróbálta az összes ajtót, de Harrynek igaza volt. Mindegyik zárva volt.

– Nem lehet, hogy van kulcsa? – fordult oda Harry az oroszhoz.

– Lehetetlen.

– Ugyanolyan lehetetlen, mint ahogy ide lejött? – csipkelődött Harry.

Ramanov szikrázó szemmel nézett rá, majd a zsebébe nyúlva előrántott egy kulcscsomót.
Egymás után kinyitotta a három ajtót, Harry pedig belépett mindegyikbe, hogy átvizsgálja a
szobákat.

Ben egyáltalán nem volt meglepve, amikor a harmadik szobából kilépve, fejét csóválva így szólt.

– Semmi.

– Ki van zárva – mondta Ben apja. – Biztos, hogy nem sétált el mellettünk! Láttuk volna!
– Akkor sincs itt – ismételte meg Harry tulajdonképpen feleslegesen.

Ben fejét törve odalépett a fal elé, ahol éppen Harry ácsorgott; ugyanaz a fal, ahol már egyszer
elvesztette Sasha nyomát. A fal, amely mögött...

– Azt mondta, ez régen egy öreg bunker volt? – fordult oda Ramanovhoz.

Az orosz bólintott.

– Maga a labirintus.

– És maga újíttatta fel? – kérdezte Harry. Valószínűleg megértette, hogy mit akart Ben. Ramanov
ismét bólintott.

– Akkor ezek a kedves kis műanyag panelek a maga ötletei voltak? – szólt a zsoldos.

– Igen, a fenébe is – morogta Ramanov. – De mégis mi köze...

– Mi van e mögött a fal mögött? – vágott a szavába Ben.

– Mi lenne mögötte? Egy sziklafal, gondolom én. Mit jelentsen ez?

– Nem – mondta Ben. – Ez nem sziklafal. Emögött egy barlang van.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Ramanov gúnyosan. – Úgy értem, nem lehet, hogy egy földön
kívüli bázis, ahol titokban a Föld invázióját tervezik?

Senki sem nevetett.

– Ez egy barlang, mégpedig egy óriási barlang tele... valamikkel.

– Mondd fiacskám, most már teljesen elment az eszed? – fújtatott Ramanov.

– Ez egy barlang. Pontosan e mögött a fal mögött.

– És ebben teljesen biztos vagy? – kérdezte Harry. Ben bólintott, mire Harry Ramanovhoz
fordult. – Vannak valahol szerszámaik?

– Természetesen nincsenek – felelte Ramanov döbbenten. – És...

– Mindjárt gondoltam – sóhajtott Harry, majd jobb lábával majdnem fejmagasságban belerúgott
egy hatalmasat a falba. A vékony műanyag üvegként összeroppant. Ramanov úgy felkiáltott,
mintha legalábbis őt találta volna el a rúgás, és két-három másodpercig éles műanyagszilánkok
hullottak szerteszéjjel.

– Maga teljesen megbolondult? – lihegte Ramanov.

Harry egy nem túl elegáns mozdulattal visszanyerte egyensúlyát – valószínűleg jóval nagyobb
ellenállásra számított, ezért kissé elméretezte a rúgást –, majd kabátzsebéből elővarázsolt egy
túlméretezett zseblámpaszerűséget.

– Mondjuk úgy: valaki tényleg megbolondult errefelé, én pedig ki fogom deríteni, kicsoda. –
Bekapcsolta a lámpát, és éles fényét a fal nyílásába irányította. A fény egy milliónyi apró kristályt
tartalmazó, csillogó fekete sziklát világított meg.

– Egy barlang, mi? – fújtatott Ramanov.

Harry tudomást sem vett róla, helyette bal kezével további műanyag részeket tört le a falból.
Először csak egyre több fekete sziklát leplezett le, majd egy alig egy méter magas, a sziklafalba
vezető, szabálytalan formájú alagút elejébe bukott.

– Tehát mégis – dörmögte Robert Berger.

– Erről én nem tudtam – tiltakozott Ramanov. – Idelent egy egész csapat munkás dolgozott!
Vagy talán úgy gondolja, hogy egymagam szereltem fel az egész falborítást?

Senki sem figyelt rá. Harry letérdelt, és elkezdett négykézláb befelé mászni az alagútba.

– Hé! – kiáltott utána Baxter. – Mit akar csinálni?

– Nem látja, professzor? Megnézem, milyen kis titkokat rejtenek még idelent. Maradjatok
mindannyian ott, világos?

Még szép, hogy világos, ahogy az is, hogy Ben elsőként ereszkedett térdre, hogy kövesse.

Minél beljebb értek, az alagút egyre szűkebb és alacsonyabb lett, ráadásul rettenetesen hideg
volt. Az alatta lévő kő már öt-hat méterrel odébb is olyan hideg volt, hogy azt hitte, leég az
ujjairól a bőr.

Az előtte kúszó Harry lassan egy alaktalan fekete árnnyá változott, eltakarva a lámpából kiáradó
fény nagy részét. Hangokat hallott maga mögött, amiből arra következtetett, nem ő volt az
egyetlen, aki nem követte Harry utasítását, de hátranézni nem mert. Az alagút még mindig egyre
szűkült, ezért időközben már nem négykézláb, hanem hason kúszva haladt előre. Ben egyelőre
gondolni sem akart arra, hogy mi lesz velük, ha az alagút váratlanul egy masszív falban végződne
vagy netán annyira összeszűkülne, hogy képtelenek lennének továbbmenni. Már a puszta
gondolattól is kirázta a hideg, hogy esetleg hátrafelé kellene kúsznia ebben a klausztrofóbiát
ébresztő csőben.

Az út nem akart véget érni. Utólag tudta, hogy maximum húsz méterről lehetett szó, sőt talán
még kevesebbről, de abban a pillanatban azt hitte, megállt az idő: egy egész örökkévalóság telt
el, mire Harry és ő végre felegyenesedhettek és elérték az alagút végét.
Először semmit sem látott – valahol balra tőle ficánkolt Harry zseblámpájának fénye, ami talán
még jobban megzavarta érzékelőképességét.

A kutató fénysugár hirtelen a feje fölé szökött, és ami utána következett... egyszerűen
grandiózus volt. Más szó eszébe sem jutott rá.

Olyan volt, mintha egyik szívdobbanásról a másikra, egyszer csak kinyílt volna fölötte a csillagos
ég.

Csakhogy ezek nem csillagok voltak. A fejük fölött feszülő végtelen égbolt ugyanabból a fekete
kőből volt, mint amelyiken az imént keresztülkúsztak. Ugyanúgy, ahogy ebben, abban is
számtalan kristály tündökölt, millió és millió csillogó csillag tükrözte vissza és erősítette fel a
lámpa fényét. Ebben a kísérteties és valószerűtlen fényben ébredt rá Ben arra, hogy tényleg egy
barlangban járnak, méghozzá egy olyan sziklakupolában, mint amilyet álmában látott.

Az alagút nem a hatalmas barlang földjén, hanem egy óriási törmelék- és kavicshalom középső
részén húzódott. A barlang lábától kezdődött...

...a város.

Ben természetesen tudta, hogy nem igazi városról volt szó. Lehetetlen lett volna. Errefelé nem
lehetett város, pont itt, a világ végén és a föld mélyében. Ha pedig mégis, akkor nem ilyen város,
mivel ilyen város nem is létezhetett.

De néhány másodperc erejéig mégis látta.

Egy hatalmas és homályos, a szem számára igencsak fájdalmas káosz, amelyben torz tornyokkal
és kupolákkal, gigantikus minaretekkel és eltolt szögekkel, egymásba fordított párhuzamokkal,
illetve borzalmat ébresztő... valamikkel, melyek leírására egyszerűen nem létezett megfelelő szó.
A látványtól valami felkiáltott benne, majd a kővé dermedt égen tündöklő kísérteties csillagfény
lassan elhalványult, és irgalmas sötétség ereszkedett a pokoli helyszín fölé.

Legalábbis egy lélegzetvételnyi pillanatra, majd Harry újra felfelé irányította lámpáját, és láss
csodát: megismétlődött a fenomén!

A barlang plafonja ismét felragyogott, akár az ezer és ezer csillagtól tündöklő ég. Az éjkék
sziklába ágyazódott apró kis kristályok a fény visszaverése helyett hirtelen felerősítették azt,
mintha a fakó fény egy, már ősidők óta bennük szunnyadó, sokkal világosabb és idősebb tüzet
keltett volna életre.

– Félelmetes – morogta Harry, mire a mögötte lévő lyukból kimászó Ben apja felegyenesedve így
szólt. – Mi olyan félelmetes?

Válasz helyett Harry felfelé mutatott, Ben édesapja pedig követte mozdulatát. Szeme hatalmasra
kerekedett.
– De hát ez...

– Ha már ezt elképesztőnek tartja, akkor nézzen csak oda.

Harry fénysugara az alattuk lévő valamik összevisszaságára mutatott, majd mintha a fekete kő
szabályosan magába szívta volna.

Ben apja döbbent ziháláshoz hasonló hangot hallatott.

– Ez meg rni a fészkes fene?

– Ez a ő városuk – válaszolta Ben halkan. Maga sem tudta, miért mondta. A szavak mintha
akaratán kívül hagyták volna el az ajkát, de már a következő pillanatban pontosan tudta, hogy
igazat mondott; és ugyanakkor olyan messze volt attól, amennyire csak lehetett.

– Mit mondtál? – kérdezte Harry élesen.

Bennek nem jutott ideje felelni, mivel apjával együtt az éppen előbújó Baxternek igyekeztek
helyet csinálni – őt követte Ramanov, majd utolsónak Ben édesanyja következett. Mindannyian
csodálkozva nézték a felettük lévő csodát és az alattuk elterülő hihetetlen képet. Harry kétszer
használta lámpáját a plafonon található kristályok megvilágítására, hogy mindenki biztonságban
odaérjen. Eközben Bennek feltűnt még egy rémisztő jelenség: az újra és újra megvilágított
kristályok egyre tovább, sőt egyre erősebben ragyogtak.

Ezt nem kellene, gondolta magában Ben. Nem tudta megmagyarázni az érzést, de érezte, hogy
igaza van. Valószínűleg megvolt az oka annak, hogy ezek a kristályok már az idők kezdetétől itt,
mélyen a föld alatt rejtőztek, ráadásul egy olyan helyen, amelyet még sohasem ért napsütés.
Talán Harry zseblámpája nem csak fényt ébresztett a kristályokban.

– Mindenki itt van, vagy várunk még valakire? – furakodott Harry hangja a gondolataiba. – Csak
úgy kérdezem. Véletlenül nem azt mondtam, hogy senki se jöjjön utánam?

– Valóban, tényleg ezt mondta – felelte Ramanov.

Harry dühös pillantást vetett rá, de elég intelligens volt ahhoz, hogy egy szót se szóljon, ezért
homlokát összeráncolva Benhez fordult. – Hogy értetted, hogy az ő városuk?

– Város? – ismételte meg az apja.

– Ez nem város – mondta Ramanov. – Ez csupán néhány kő. Úgy tűnik lávaképződmények.

– Ez igaz – válaszolta Ben, egyértelműen akarata ellenére, és még egyértelműbben minden

értelemmel ellentétben. De képtelen volt abbahagyni. – Ez igenis a városuk... vagy legalábbis
annak emléke. Az, ami a legközelebb áll hozzá, és amit képesek vagyunk felfogni belőle.

Harry homloka egyre ráncosabb lett.

– Hogy érted, hogy hozzá?

Ramanov lekicsinylő hangot hallatott.

– Miféle badarság ez már megint?

– Hagyja, professzor – szólt Harry, majd vigasztalón Harryre nézett. – Hogy értetted ezt?

– Nem tudom – felelte Ben. – Csak tudom, hogy így van.

– Most már végképp elment az esze – sziszegte Ramanov. – Meglehet, hogy tévedek, de nem
Alexandrát keressük?

– Nincs itt – válaszolta Harry.

– Ó, tényleg? – morogta Ramanov. – És ezt honnan veszi?

– Igen egyszerű. Mivel addig egy idevezető út sem volt, míg le nem bontottam a falat. Máris
kiment a fejéből?

– Hagyjátok abba! – förmedt rájuk Ben anyja. – Most nincs idő a nevetséges macsó játékaitokra!

Ramanov mérgesen nézett rá, de inkább nem folytatta, és szerencsére Harry sem ugrott
Ramanov csipkelődő megjegyzésére, helyette szótlanul megrázta a fejét. Ben nem volt benne
biztos, hogy ezt a férfi eszének vagy a kísérteties barlangnak köszönhették-e. Valahogy ezen a
helyen nem volt hely apró emberi civakodások számára.

Talán semmiféle emberi dologra.

– Ez igazán meglepő – mondta Baxter halkan. A többiekhez hasonlóan ő is a fekete sziklákból és

kővé dermedt félelemből álló labirintusra meredt, hangjában pedig volt egy bizonyos... zönge,
amelyet Ben képtelen volt megfejteni, mindenesetre látszott, hogy nem hagyja érintetlenül a
látvány. – Úgy értem, tényleg olyan, mint egy város.

– Most már maga is kezdi? – sziszegte Ramanov.

– Én csak azt mondtam, hogy... elég különös – védekezett Baxter. – Hátborzongató.

A fény lassan elaludt felettük, bár jóval később és sokkal lassabban, mint eddig.

Harry a magasba emelve lámpáját egy újabb fénysugarat irányított a bizarr csillagos égboltra. A
kristály olyan élénken ragyogott, hogy Ben kénytelen volt egy pillanatra becsukni a szemét.

– Azt kívánom, bárcsak ne tennéd meg – motyogta Harrynek.

A zsoldos a kristályokból álló plafonra kapta a fejét. Két-három másodpercig nem szólt egy szót
sem, majd bólintott.
– Igen. Azt hiszem, tudom, mire gondolsz.

Ramanov dúlt-fúlt, és Baxter is kissé idegesnek tűnt, miközben anyja hosszú és elgondolkodtató
pillantást vetett rá.

– Ebből elég – mondta Harry. – Tűnjünk el innen! Nem tetszik ez a hely nekem.

– Azért, mert emlékeztet valamire? – kérdezte Ben.

Harry üveges szemmel bámult rá, majd hirtelen megszólalt a fiú anyja.

– Bennek igaza van.

A zsoldos erre sem szólt semmit, mire Ben hozzáfűzte.

– Ezt a barlangot láttátok álmotokban, igazam van?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Harry, de elég bizonytalannak tűnt.

– Én is álmodtam róla. Pontosan erről a barlangról. A városukról.

– Ne kezdd már megint ezt a sületlenséget! – dörrent rá Ramanov, majd dühösen Harryhez
fordult. – Most mi a terve, ha megkérdezhetem? Vagy talán arra számít, hogy ha eleget
ácsorgunk itt, akkor Alexandra előbb-utóbb elsétál előttünk?

– Az unokája nincs itt, professzor – mondta Harry, miközben tekintetével a lávaképződmények

közötti árnyakat vizsgálgatta. – A tervemről pedig már felvilágosítottam, ha jól emlékszem.
Eltűnünk innen, mégpedig mindannyian.

Előhúzott egy adóvevőt a zsebéből, és a szájához emelte.

– Itt Harry beszél. Gerrit és Frank, azonnal gyertek le ide felfegyverkezve és hozzátok a Warp
hetest! – Ben nem értette a miniatűr készülékből kifelé áradó választ, de Harry egy másodperc
múlva így folytatta. – Keressétek a labort! Ha elértétek a folyosó végét, megtaláltok... és
hozzatok lámpákat és tartalék elemeket is! Walkor doktor nyissa ki nektek az ajtókat!

Ezzel helyére tette az adóvevőt, majd dühösen összeráncolt homIokkal Ramanovhoz és a

többiekhez fordult.

– Mit kell ahhoz tennem, hogy végre eltűnjenek innen? Talán lelőjem magukat?

– Mi ütött magába? – csodálkozott Baxter. – Talán tud olyasmiről, amiről mi nem?

– Nem. De ez itt... nagyon nem tetszik nekem. Lehet, hogy nagyon veszélyes.

– Badarság! – hördült fel Ramanov. Ritka pillanatok egyike közé tartozott – sőt talán a legelsőhöz
–, amikor Ben szívesen egyetértett volna vele. De nem tehette, mert Harrynek igaza volt.
Valami... volt itt. Valami láthatatlan és fenyegető, mely hangtalanul rejtőzött a lávahalmok
árnyai között és alattuk, akárcsak a feketeségben rejtőző, még mélyebb sötétség.

– Talán már el is felejtette, hogy mit meséltünk magának egy órával ezelőtt az állomásról?
Nemrég ez még egy katonai bázis volt, Pontosabban szólva, egy különösen fontos katonai bázis.
Komolyan gondolja, hogy még mindig létezne, ha olyan veszélyes volna?

– Ha egyáltalán tudott róla – felelte Harry.

És ha egyáltalán már akkor is ott volt, fűzte hozzá Ben gondolatban.

Ramanov grimaszt vágott.

– Ezt maga sem hiszi el!

– Ez az állomás szerfelett fontos volt az amerikai hadsereg számára – fűzte hozzá Baxter. –
Ramanov professzornak igaza van. Higgyen nekem, ha valaki, akkor én tudom, milyen
paranoiások a honfitársaim. – Egy futó mosollyal megrázta a fejét. – Ha bármi veszélyes lenne
itt, már régen elégették, felrobbantották, sterilizálták, sugarazták, összezúzták, illetve
bebetonozták volna.

Harry összeráncolt homlokkal nézett, mire Ben édesapja váratlanul megszólalt.

– Hé! Ott lent van Sasha!

Ben hirtelen megfordult, Harry pedig időben lefelé irányította zseblámpáját, így Ben még épp
hogy látott egy fehér alakot eltűnni a lávahalmok között.

Futásnak eredt.

– Hé! – üvöltötte Ramanov.

– Azonnal állj meg! – kiabálta Harry. – Meg akarsz halni?

Ben sem egyikre, sem másikra nem reagált, helyette egy óriási ugrással levetette magát a
hordalékhalom tetejéről, majd az egyenetlen talajon földet érve azonnal csúszni kezdett. Egyre
több kő gördült szanaszét a lába alatt, majd egy fülsiketítő lármától kísérve lezuhant a mélybe.
Karjával vadul kalimpálva sodródott lefelé az egyre nagyobbá váló kő- és kavicslavinával együtt,
majd végül kezére és térdére esve landolt. Ekkor azonban már elérte a halom lábát, így
szerencsére túl volt a nehezén. Itt-ott még lefelé bukdácsolt egy-egy kisebb kődarab, a levegő
pedig hirtelen olyannyira tele volt porral, hogy erősen köhögnie kellett. Lényeg, hogy életben
volt és talán valamennyire sértetlen. Amikor nehézkesen és köhécselve feltápászkodott, egy
hullámzó fehér kabátot látott eltűnni az árnyak között.

– Ben! – kiabálta Harry mögötte. – Maradj ott, ahol vagy! Lejövök érted!
Bennek eszébe sem jutott megfogadni a kedves tanácsot. Bár futólag válla fölött hátranézve jól
látta, amint Harry követte és ahogy édesapja is, bár jóval megfontoltabban, mint a zsoldos,
nehogy elveszítse egyensúlyát az egyenetlen talajon mégis megfordult, és Sasha után rohant.
Harry ordított még valamit, de a fiú nem figyelt rá, és máris elérte az első groteszk
kőképződményeket. Sasha eltűnt, de mivel úgy látta, balra szaladt, elindult utána, és közben
olyan hangosan kiabálta a nevét, ahogy csak tudta.

Csak a visszhang válaszát hallotta. Valami azonban nem stimmelt vele. Valahogy torznak és
különösnek hangzott. Nem csak a fekete kő által visszavert szófoszlányok voltak. Szavai valahogy
teljesen mássá váltak, amelyek a hallhatón kívül egy második üzenetet is hordoztak. Olyasmit,
amelytől igencsak visszariadt emberi mivolta. A testét körülvevő árnyékok mintha utánanyúltak
volna és elszívták volna lélegzetét, és valami... megmozdult a felszín alatt.

Valahol előtte egy fehér alak csillogott. Ben újra és újra Sasha nevét kiabálva teljes erőből
nekiiramodott, majd válaszként megint csak suttogást hallott lelke mélyéből. Újra felgyorsította
a lépteit, átküzdötte magát két furcsa sziklaképződmény között, majd utolsó pillanatban
ráébredt, hogy hatalmas hibát követett el: ugyanis ott, ahol masszív fekete követ várt, hirtelen
semmi sem volt előtte.

Még egy kiáltás kieresztésére sem maradt ideje, hiszen fejjel lefelé zuhant egy lyuk felé, majd
két méterrel lejjebb nekicsapódva egy acélkemény sziklának elvesztette az eszméletét.
24

AMIKOR KINYITOTTA A SZEMÉT, hanyatt fekve találta magát a barlang kemény és jéghideg
kövén, miközben pislogva próbálta kivenni az úgyszintén kőből lévő égbolton tündöklő millió és
millió kristályt.

Közben azon törte a fejét, hogyan úszhatta meg az egészet ép bőrrel – nem mintha teljes
bizonyossággal érezte volna, hogy sértetlen, csak egyszerűen nem fájt semmije. Még a homloka
sem, pedig akkora lendülettel csapódott a sziklának, hogy pillanatok alatt elvesztette az
eszméletét. Halványan eszébe jutott, ahogy Harry és édesapja rohant utána. Mivel egyikük sem
volt még a közelben sem, valószínűleg csupán néhány másodpercig lehetett eszméletlen.

A gondolat megnyugtatta. Ez a hely ugyanis nem volt az a hely, ahol hosszabb időre is tanácsos
lett volna eszméletlennek lenni.

Hirtelen mozgást észlelt maga mellett, majd fejét balra fordítva felfedezte az egyik fekete
szikladarabon laza testtartással ücsörgő Sashát. A lány megkönnyebbülve és egyben rejtett
türelmetlenséggel bámult rá. Mosolygott.

– Ó – motyogta Ben. Zavarodottan feltápászkodott a könyökére, majd hirtelen megtorpant,

amikor a Sasha arcára kiülő türelmetlenség helyét őszinte öröm vette át.

– Ébren vagy. Ez jó. Már éppen aggódni kezdtem érted. Nem jó, ha ezen a helyen túl sokáig
alszol, tudod?

– De hiszen még alszom – válaszolta Ben. Egy kis késéssel felegyenesedett, bár nem állt fel
teljesen, hanem egy félig ülő, félig guggoló pozíciót vett fel, miközben kíváncsian és vadul
kalapáló szívvel vizsgálta a lányt. Sasha beszélt hozzá, ez viszont csakis azt jelenthette, hogy
álmodik. Noha teljességgel tudatában volt a körülményeknek, mégsem játszott szerepet: arca
ugyanolyan törékeny és finom vonású volt, mint mindig, de még sohasem látta ennyire
elevennek.

Volt egyáltalán különbség aközött, hogy valóság vagy álom volt?

– Miből gondolod? – tudakolta Sasha.

– Azért, mert beszélsz hozzám. Ezt máskor sosem teszed. Kivéve az álmaimban.
– Vagy abban, amit az álmaidnak tartasz – felelte Sasha mosolyogva. Felállt, és kinyújtotta a
kezét, hogy felsegítse a fiút, és Ben semmi mást sem szeretett volna annyira, mint elfogadni
segítségét.

De büszkesége nem hagyta; még egy álomban sem. Szinte izgatottan felállt, mire Sasha két-
három lépést hátrébb lépett. Ben követni akarta, de a lány a magasba emelte a kezét, és fejével
jelezte, hogy nézzen körbe. Ben engedelmeskedett neki.

A barlang megváltozott. Immár nem barlang volt. A kővé dermedt égbolt valódi csillagfényes
éggé változott, és a masszív sziklafalak is eltűntek. Egy hatalmas, a végtelenségbe húzódó
síkságon álltak, amely valahol a látótávolság határánál összeolvadt a horizonttal.

De nem ez volt az egyetlen változás. A különös sziklaképződmények és tornyok végre azzá

váltak, amire első pillantásban emlékeztettek: egy rémisztő, rémálomszerű várossá, ami – ha
egyáltalán még kételkedett benne – a legjobb bizonyíték volt arra, hogy ez csak egy álom
lehetett.

– Te... hoztál ide engem? – kérdezte dadogva.

Sasha bólintott.

– Lejár az időtök. Veszélyes errefelé. Nem maradhatunk itt sokáig. Ha észrevesznek minket,
akkor mindkettőnkkel megtörténik. Hadd mutassam meg, hogy megértsd, és figyelmeztetni tudd
a többieket. Már nincs sok időtök.

– Idő? – Ben vadul kalapáló szívvel körbenézett. Az érzékeket eltorzító tornyok, épületek és
leírhatatlan... valamik nem voltak üresek. Valami mozgott bennük, de nem látta, mi. Talán nem
is akarta látni. – Mire?

– Arra, hogy feltartóztassuk őket. – A lány csalódottnak tűnt. – Annyira nehéz elmagyarázni!
Nehéz úgy elmondani, hogy elhigyjétek. Habár létezésének tudata mindannyiótokban benne
van, méghozzá egész mélyen. Csak azért ijedtek meg tőle, mert annyira féltek.

– Kitől? – kérdezte Ben. Mintha nem tudta volna a választ!

– Az Öregektől – válaszolta Sasha.

– Az Öregektől – ismételte meg Ben.

– Nincs nevük. Valamikor régen volt még nekik, amikor még nagyon fiatal nép voltak, de
gőgjükben eldobták maguktól. Elvégre minek nekik név, ha úgyis egyedülinek tartják magukat? –
Szomorúan és kissé tehetetlenül mosolygott. – Én sem tudok sokat róluk. Csak amire időközben
rájöttem.

Egy pillanatra ő is abba az irányba nézett, ahol Ben a mozgást észlelte, majd megfordult, és lassú
léptekkel elindult. Ben követte, de ösztönösen a kelleténél is nagyobb távolságot hagyott
kettejük között; mintha valami attól tartott volna benne, hogy tönkreteszi a varázslatot azzal,
hogy megérinti őt.

– De kik ők? – kérdezte végül, miután már jó ideje némán ballagtak egymás mellett, és Ben
rájött, hogy magától semmit sem fog elmondani. Talán ez is az abszurd álom még abszurdabb
szabályaihoz tartozott: ahhoz, hogy választ kapjon, mindenképpen fel kellett tennie egy kérdést.

– Ők, akik előttünk voltak ott. Mindenki előtt.

Ben igyekezett nem a lobogó körvonalakra tekinteni, de a Sasha szavai által okozott jéghideg
borzongást képtelen volt lerázni magáról. Úgy érezte, valami közeledik a sötétből. Valami
hatalmas, veszélyes és gonosz. – Úgy érted, ezek a... lények... már az emberek előtt léteztek?

– Jóval előttük. – Megállt, és kezével a magasba mutatott. Ben tekintete követte a gesztust, mire
újra döbbenten tapasztalta, hogy a felettük lévő égen számos csillag ragyogott. Végtelenül sok és
végtelenül fényes csillag. Jóval több, mint amennyinek szabadott volna lennie, és jóval közelebb.
Ráadásul a látvány egyáltalán nem tűnt bizalomgerjesztőnek a számára.

– Úgy érted... a dinoszauruszok korában vagy valami ilyesmi? – kérdezte, miközben úgy érezte,
meglehetősen nevetséges dolgot mondott.

Sasha azonnal elmosolyodott, de szemében nyomát sem látta gúnynak.

– A dinoszauruszok? Nem. Hát nem érted, már mindenki előtt itt voltak. Mielőtt az általunk
ismert élet létezett.

– Az általunk ismert élet?

– Nem a mi Földünk az első. Korábban már létezett egy Föld teli gondolkodó teremtményekkel
és élettel, még akkor is, ha teljesen más, mint amit egyáltalán el tudunk képzelni. Hosszú,
nagyon hosszú idővel ezelőtt. Akkoriban ők uralkodtak itt.

Bent még ez sem lepte meg. Hihetetlen volt, amit a lány állított, mégis úgy tűnt, mintha
pontosan azt mondta volna ki, ami már réges-rég ott lakozott a fiúban. De hiszen meg is mondta
Sasha, hogy valahol, a tudata mélyén minden ember tisztában van vele.

– Mi történt? – kérdezte a fiú.

– Nem tudom. Tényleg nem. Ahogy mondtam, még én is keveset tudok róluk. Csak annyit,
amennyit láttam, és amit. egyedül kiokoskodtam. Azt hiszem, kissé gőgössé váltak. A végén már
annyira hatalmasok voltak, akár az istenek, csakhogy ők kegyetlen és haragos istenek voltak,
akiknek nem számított mások élete és szabad akarata. Talán pont a rosszakat provokálták,
miután meghódították és leigázták a Nap összes világát. – Sasha hangja elhalkult. – Majd jött egy
háború, amely tovább tartott, mint ahogy valaha is gondoltuk, ráadásul elképzelhetetlenül
könyörtelen harc volt. Ellenségeik a végén eltérítettek egy bolygót a pályájáról, majd
nekirepítették az Öregek világának.
– A Halálhírnök? – suttogta Ben. Álmában már látta őt, egy gigantikus árny, amely csak egyre
nőtt és nőtt és nőtt, majd végül az egész égboltot kitöltötte.

– Igen. Még elképzelhetetlen hatalmuk sem volt elég ahhoz, hogy feltartóztassák. Egyszerűen
elpusztultak.

– Akkor ez itt minden nem más... – motyogta Ben borzongva.

– Mint egy emlék. A virágzás korának emléke. Az idő, amikor még uralták ezt a bolygót.

Megint elhallgatott, Ben pedig ismét úgy érezte, hogy egy bizonyos kérdésre vár. – De ha a
bolygó... halálhírnöke... eltalálta a világukat, akkor mégis hogyan élték túl?

– Sehogy – válaszolta Sasha komolyan. – Teljesen megsemmisültek. Semmi sem maradt belőlük.
A Föld azonban nem repedt szét, ahogy azt az ellenségeik tervezték, hanem keletkezéséhez
hasonlóan, újra egy folyékony magmából álló golyóvá változott. Egy élőlény sem élte túl a
katasztrófát. Csak kő és tűz. És mégis itt vannak.

– Itt? – suttogta Ben. – Úgy érted, az álmainkban?

Egyenes válasz helyett Sasha így szólt.

– Már mutattam neked, Ben. Nem emlékszel? Ott voltál az utolsó halálánál.

Még szép, hogy emlékezett rá! Még ha eddig álomnak is tartotta, sosem fogja elfeledni az
elvesztés végtelen mélységét, a tehetetlen dühöt és az életben maradás feltétel nélküli akaratát,
amelyet még az Öregek utolsó tagjával osztott meg a Halálhírnök és a haldokló világuk
egyesülésekor. A fiú csak bólintott.

– Ez volt egykor a világuk, Ben – folytatta Sasha. – Most pedig vissza akarják kapni.

– De hogy lehet ez? – kérdezte Ben, bár úgy érezte, már réges-rég ismeri a választ. – Hiszen te
magad mondtad: teljesen megsemmisültek, semmi sem maradt belőlük.

– Az emlékeiken kívül semmi. De iszonyú hatalmasak voltak, Ben. El sem tudod képzelni,
mennyire. Amikor az utolsó is meghalt közülük, az emléke a világ részévé vált. Még a nap tüze
sem volt képes végleg kitörölni az emlékeket. És azóta csak várnak.

– Mire? – kérdezte Ben.

Sasha szomorúan pillantott rá. Érezte, hogy a fiú minden kérdésre tudja a választ.

– A visszatérésük napjára.

– De ez lehetetlen! – tiltakozott Ben. Akarata ellenére mégis hátrafordult abba az irányba,

ahonnan jött. A sötét árnyak egyre közelebb kúsztak, és lassan kezdtek alakot ölteni. Egyesek
közülük határozottan ismerősek voltak a számára, mások pedig annyira ijesztők voltak, hogy
képtelen volt egy másodpercnél is tovább rájuk nézni.

Érezte, hogy Sashának igaza volt figyelmeztetésével: ahogy ő is megérezte az évmilliókkal

ezelőtti teremtményeket, úgy ők is megérezték a behatolókat. Már nem maradhattak itt sokáig.

Végül ismét Sashához fordult, majd dacosan megismételte.

– Ez teljességgel lehetetlen, Sasha! Hiszen magad mondtad: nem mások, mint emlékek! Ez a
világ itt valahogy... – feltűnően körbenézett – ...más. Ezek képtelenek lennének a mi világunkban
élni.

– Éppen ezért akarják átalakítani a miénket. Még várnak, Ben. Azóta várnak, mióta az élet több
ezer millió évvel ezelőtt visszatért erre a világra. Most azonban eljött a pillanat, amikor
felébrednek. Figyelmeztetned kell a többieket, Ben. Nem maradhattok itt. Ne adjatok
lehetőséget arra, hogy életre keltsék a szolgálóikat. Az embereknek nem lenne semmi esélyük
ellenük – hirtelen Ben mögé nézett, mire szemében ijedtség jelent meg. – Észrevettek minket!
Mennünk kell!

Ben is gyorsan hátrapillantott a válla felett. Az árnyak egyre közelebb értek, de a látszatnál
sokkal rosszabb volt az, amit érzett.

A sötétség mögött rejtőző, tapogatókkal ellátott teremtményeken kívül egy jóval mélyebb
feketeség közeledett, amely elérve célját, biztosan megsemmisíti őket; teljesen mindegy, hogy
álom volt vagy sem. Ennek ellenére hirtelen megszólalt.

– Várjál! Mit csináljak? Úgy értem, kell egy bizonyíték, hogy higgyenek nekem.

– Hinniük kell neked! Kérlek! Nem hagyhatod, hogy újra megalkossák a szolgálóikat! – Ezzel
Sasha kinyújtotta a kezét, megérintette a homlokát és...
25

ARCA HIRTELEN MEGVÁLTOZOTT, majd egy negyven év körüli, vállig érő sötét hajú, viszonylag
csinos nő nézett vele farkasszemet.

Egyszer csak olyan égő fájás nyilallt a jobb karhajlatába, hogy össze kellett szorítania a fogait,
nehogy felordítson.

– Remélem, ez nem válik rossz szokássá – mondta Van Staaten doktor.

– Mi? – kérdezte nyöszörögve. – Hogy fájdalmat okoz és még élvezi is?

– Hogy eszméletlenül cipelnek ide, és végignézhetem, ahogy felébredsz – válaszolta komolyan. –

Hogy érzed magad?

– Eltekintve attól, hogy éppen most préselt egy kis sósavat a vénámba, jól.

Van Staaten még mindig nem mosolygott.

– Ez csak egy ártalmatlan erősítő volt. A homlokodon lévő púpból ítélve irtózatos fejfájás
gyötörhet. – Kételkedve a magasba húzta a szemöldökét. – Tényleg nem érzel semmit?

– Nem – felelte Ben, és ujjbegyeivel kitapintotta a hatalmas púpot, amely azonnal belenyilallt,
ahogy megérintette. Ennek ellenére így szólt. – Nem. Semmit sem érzek.

– Ne izgulj, majd fogsz. Ha már elviselhetetlenné válik a fejfájás, szóljál és adok valamit.

Ben morgott egy válaszfélét, és felegyenesedett az ágyban. Valószínűleg kicsikét elsiette, mivel
azonnal szédülni kezdett, és halántéka mögött mintha egy nukleáris bomba robbant volna.

Amikor újra látott és hallott is valamit, Van Staaten már-már vidám hangon megkérdezte.

– Vagy talán már most kérsz egy tablettát?

– Mire? Tök jól vagyok.

– Kemény legény vagy, mi? Akkor nyugodtan foglalkozhatok a többi páciensemmel. Az ilyen
keményfejű betegért nem kell sokat aggódni. – Ennek ellenére viszonylag aggódva nézett a fiúra.
Bár nem szólt egy szót sem, amikor Ben nehézkesen – és jóval óvatosabban, mint első
alkalommal – újra felegyenesedett, majd lábát lelendítette a műanyag bevonatú kanapéról.

Ben csak most vette észre, hogy még mindig ugyanabban a ruhában volt, mint amiben odalent a
barlangban, beleértve a vastagon bélelt kabátot is. Van Staaten szerencsére elég figyelmes volt
ahhoz, hogy szétvágás helyett csak feltűrje kabátujját. Feltehetően nem régóta feküdt itt...

...és hirtelen megint visszazuhant az emlékeibe.

Olyan váratlanul történt, hogy újra szédülni kezdett, majd egy kicsit előrehajolva a kezébe
temette az arcát. Egy rövid és szörnyű pillanatig vad táncot jártak a gondolatok a fejében, majd
egy nem annyira rövid és szörnyű pillanat erejéig szinte nehezére esett megkülönböztetni az
emlékeket és az álomképeket.

– Minden rendben van? – kérdezte Van Staaten.

– Igen – Ben leeresztve a kezét igyekezett mosolyogni. Nem sikerült neki. – Ez most... valami más
volt. Nem éppen orvosi probléma.

Van Staaten arca még aggódóbbnak tűnt.

– Aha.

– Hogy kerültem ide? – kérdezte gyorsan.

– Nem saját erőből, ha erre vagy kíváncsi. Harry és az apád cipelt fel ide – és mielőtt még
megkérdeznéd, Sasha is itt van. Megtalálták.

– Sasha? Hogy van?

– Sokkal jobban, mint te. Túl sokat kérek, ha azt kérdezem, mi történt?

– Én... lezuhantam – válaszolta Ben hezitálva. – Ügyetlen voltam.

– Nem erre gondoltam – mondta Van Staaten kissé haragos hangon.

– Egy barlang van odalent. Egy nagy barlang. Sasha valahogy megtalálta az odavezető utat.
Sokkal többet én sem tudok. – Óvatosan felállt, majd egy ideig fürkészte saját testét. – Hol van?
Megnézhetem?

– Sasha? – kérdezte Van Staaten. – Ramanov professzor nem díjazná, ha megint körülötte
ólálkodnál.

– Ramanov? Ő is ott van?

– Elvégre a nagyapja – emlékeztette Van Staaten.

– De feltétlenül beszélnem kell vele!

Van Staaten halkan sóhajtott.

– Nem tud beszélni, Ben!

– De velem igen!

Amint észrevette Van Staaten ideges tekintetét, egy kissé szomorú mosollyal azonnal
hozzáfűzte.
– Valahogy.

– Valahogy... értem. Egy jó tanács: jobb, ha ezt nem mondod Ramanov előtt. Azt hiszem,
pillanatnyilag nincs túl jó véleménnyel rólad.

Ez kölcsönös, gondolta Ben, de inkább nem mondta ki hangosan. Elvégre minek?

Nem is lett volna lehetősége rá, hiszen abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és édesapja lépett be
rajta; természetesen eszébe sem jutott, hogy netán kopognia kellene. Még köszönésre sem
vesztegette az időt, helyette inkább megállt a küszöbön, és homlokát ráncolva fürkészte fiát. Egy
kis idő múlva Van Staatenhez fordult.

– Minden rendben van?

– Csak egy ártalmatlan púp, amennyire láttam.

Ben tüntetőleg masszírozni kezdte jobb karhajlatát, és így szólt.

– Hazudott nekünk, tudtál róla? – Apja kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire Ben így foIytatta. –
Azt mondta, szívesen vág, de ez nem igaz. Sokkal szívesebben élvezkedik a tűkkel.

– Ugyan már, alig van különbség a vágás és a szúrás között – felelte Van Staaten nyugodtan. –
Ugyanaz a hatás, de kevesebb nyom marad hátra.

Ben megsemmisítő pillantást vetett rá, miközben édesapja teljesen komoly maradt.

– Örülj neki, hogy nem vagy tíz évvel fiatalabb, fiam.

– Miért?

– Mert akkor roppant régimódian ugyan, de egészen biztosan a térdemre fektetnélek, és

alaposan elfenekelnélek. Mi a fenét gondoltál közben? Meg akartad ölni magad?

– Fel akartam hozni Sashát – védekezett Ben, de apja gyorsan visszaválaszolt.

– Erre tartjuk Harryt és az embereit! Ki is törhetted volna a nyakad! Vagy könnyen eltévedhettél
volna abban az átkozott barlangban! Egyáltalán van róla fogalmad, hogy mekkora?

– Szerencsére nem történt semmi – avatkozott közbe Van Staaten. – Csak egy pár karcolás. Hogy
van a lábad?

A lába? Ben nem hangosan kérdezte, főleg mivel édesapja egyből elhessegette a kérdést. Csak
most, ahogy behúzta maga mögött az ajtót és közelebb lépkedett, tűnt fel Bennek, hogy sántít.

– Mi történt?

– Semmi.
– Elesett és megrándította a bokáját – szólt Van Staaten –, miközben követett egy bizonyos
valakit, aki épp kőlavina-szörfözést gyakorolt. – Majd újra a fiú apjához fordult. – Vedd le a
cipődet!

– Csak egy apróság – morogta a férfi. – Már alig érzem.

– Akkor is meg akarom nézni – mondta, majd egy határozott gesztussal a díványra parancsolta,
amelyen nemrég még Ben tért magához. – Semmi feleselés!

Noha édesapja szófogadóan elindult, mégis megpróbált tiltakozni.

– Fogalmad sincs, mi vár rád! Utoljára egy héttel ezelőtt mostam lábat.

– Annál jobb. Csípem az izzadt és gyöngyöző férfilábakat, nem tudtad? Na, gyerünk, vagy
kénytelen leszek egy igen fájdalmas megelőző injekciót adni. Kérdezd csak meg a fiadat! Ő már
ismeri.

Ben apja végleg feladta a harcot, és levette a bal csizmáját. Amikor Van Staaten leguggolt, hogy
megvizsgálja bokáját (Ben igencsak rossz lelkiismerettel konstatálta, hogy láthatóan bedagadt és
bevörösödött; még hogy semmiség!), Ben az ajtóhoz fordulva így szólt.

– Akkor én...

– Te nem csinálsz semmit, hanem szépen itt maradsz – vágott a szavába az apja. Hirtelen
összeszorította a fogát, amint Van Staaten megragadta a bokáját – biztosan nagyon fájhatott –,
majd egy kis pihenő után reszkető hangon így folytatta. – Egy métert sem tehetsz meg nélkülem,
megértetted?

– Miért nem?

– Mert Ramanov világosan kifejtette azon szándékát, hogy mit fog veled tenni, ha megint
egyedül talál! Most aztán végleg megelégelte a kis kiruccanásaidat – rólam nem is beszélve!
Szépen megvárod, amíg végeztünk, és utána együtt meglátogatjuk az anyádat. Van némi
megbeszélnivalónk, ha nem tudnád.

Ez pont jól jött, hiszen Bennek is akadt némi megbeszélnivalója velük, ennek ellenére ingerülten
válaszolt.

– Muszáj úgy kezelned, mint egy pólyást?

– Csak addig, amíg úgy viselkedsz.

Ben lenyelte a nyelve hegyén lévő dühös válaszát, majd azzal nyugtatta magát, hogy nemsokára
elmagyarázhat mindent a szüleinek, és akkor biztosan megértik majd.

Feltéve, ha nem nézik teljesen bolondnak a hallottak után.

Türelmesen várakozott, míg Van Staaten felhelyezett apja bokájára egy elasztikus kötést, majd
kárörvendőn végignézte, ahogy nagy nehezen beleszenvedi lábát a hirtelen legalább két
számmal kisebb csizmájába. Egészen addig hallgatott, míg el nem hagyták Van Staaten szobáját,
és végig nem sétáltak az időközben teljesen elhagyatottá vált folyosón. Édesapja láthatóan
erősebben sántított.

– Sajnálom, ami a lábaddal történt – mondta neki Ben.

Apja csak legyintett egyet.

– Tényleg nem komoly. Egyébként meg én tehetek róla. Inkább arról mesélj, hogy mi történt
veled.

Ben kevés sikerrel ugyan, de megpróbálta a semmiről sem tudó szerepét játszani, amivel még
egy dühös pillantást zsebelt be édesapjától.

– Ne nézz hülyének, Ben! Tény, hogy mindannyian kimerültünk a furcsa történet óta, de veled
valahogy semmi sem stimmel.

– Például? – kérdezte Ben. Egyszer csak sarokba szorítva érezte magát, már szinte pánikba esett.
Sejtette, hogy nem lesz könnyű közölni a valóságot a szüleivel – arról nem is beszélve, hogy még
hinniük is kellene neki –, de arról álmodni sem mert, hogy ilyen könnyen kizökkenthetik a
kerékvágásból.

– Kik azok az Öregek? – kérdezte az apja.

Ben meredten bámult rá.

– Honnan..

– Mert végig róluk beszéltél.

– Beszéltem?

– Pontosabban mondva, dadogtál. Amikor Harry és én felcipeltünk ide. Jönnek – idézte

túlságosan is elváltoztatott hangon. – Az Öregek. Felébrednek. – Kérdő tekintettel oldalra
billentette a fejét. – Nem tudod véletlenül, mit jelent ez?

Természetesen tudta, ráadásul itt lett volna a remek alkalom arra, hogy előrukkoljon a történet
többi részével is, és bízni benne, hogy édesapja nem hívja azonnal a fehér kabátos fiúkat. Saját
megdöbbenésére így szólt.

– Fogalmam sincs. Talán még jobban bevertem a fejem, mint ahogy azt gondoltam.

– Aha, szóval így állunk – felelte az apja olyan hangsúllyal, ami nem kívánt különösebb
magyarázatot. Egy szavát sem hitte.
Időközben elérték céljukat, így édesapja kinyitotta az ajtót, és elsőként belépett rajta. Ben
szorosan követte – és óriási meglepetésben volt része.

Édesanyja az asztalnál ülve egy papírpohárban lévő kávét szürcsölgetett, ráadásul nem volt
egyedül. Harry karját melle előtt keresztezve támasztotta a falat, mintha valahogy nem bízott
volna az olcsó műanyag szék strapabírásában, és Bennek olyan érzése támadt, hogy apjával
megzavartak valamit.

– Helló, Ben! – szólt az anyja. Harry hallgatott.

Ben becsukta maga mögött az ajtót, és halvány mosolyt varázsolt az arcára. A nemkívánatos
személy érzése nemhogy eltűnt volna, hanem még intenzívebbé, sőt egyértelmű
figyelmeztetéssé vált. Itt vannak, Ben! Vajon miért nem kérdezte meg az előbb Sashát, hogy
kiket értett ezalatt?!

Édesapja hasonlóan érezhette magát, mivel néhány másodpercig Harryről a feleségére és újra
vissza kapkodta ideges tekintetét. Az időközben iszonyúan fullasztóvá vált hallgatást végül a
zsoldos törte meg, amikor fejével az asztal mellett álló szabad székre bólintott.

– Ülj le, Ben! Lenne néhány kérdésünk a számodra.

– Rendicsek – válaszolta Ben, de azért állva maradt. – Zúdíthatod.

Harry rosszallóan összeráncolta a homlokát, majd átugorva kisebb provokációját leeresztette

mindkét karját. Mielőtt még befejezhette volna a mozdulatot, Ben megkérdezte.

– Mi újság a barlanggal? Bezártátok a bejáratot?

– Gerrit és Frank odalent van. Semmi vész. Ők vigyáznak. Később majd én is lemegyek a csapat
többi tagjával, és kicsit jobban körülnézünk. – Bár láthatóan igyekezett barátságosnak tűnni,
mosolya kábé egy kiéhezett cápáéhoz hasonlított. – Előtte azért szeretném tudni, hogy mégis mi
vár ránk odalent.

Ben zavarodottan nézett rá.

– Tőled – fűzte hozzá Harry.

– Miért pont tőlem?

– Hagyd már abba ezt a nevetséges játékot, kölyök! – sóhajtott Harry. – Ehhez aztán tényleg
nincs se időnk, se kedvünk. Körülbelül tíz perc múlva lemegyünk a fiúkkal, és addig szeretném
megtudni, hogy mi vár ránk odalent. Természetesen csak akkor, ha nem kérek túl sokat.

– De hát fogalmam sincs...

– Hogy az egy város? – szakította félbe Harry. – Az ő városuk? Melyik? Az Öregeké?

– Ezt csak úgy mondtam – védekezett Ben. Esze azt súgta, hogy íme a megfelelő pillanat a teljes
igazság feltárására, de ugyanakkor volt ott egy sokkal erősebb hatalom, amely lehetetlenné
tette. Itt vannak, Ben!

– Ne hazudj nekem, kölyök! – szólt Harry élesen. – Rögtön kiszagolom, ha valaki fél, te pedig
féltél. Tehát, ki vele! Nem szeretnék még több embert azért elveszíteni, mert valaki titkokat
őrizget.

– Harrynek igaza van, Ben – szólt közbe az édesanyja, többé-kevésbé gyengéd hangon. – Valami
történik odalent. Nem tudom, mi az, de félek tőle. Mindannyian félünk tőle. Még Ramanov is,
higgy nekem!

– Csak... csak egy érzés volt – bizonygatta Ben. – Úgy... úgy éreztem, mintha már egyszer
megtörtént volna, de csak egy álom volt.

– És még nem is a tiéd – fűzte hozzá édesapja, majd feleségére kapta a fejét. – Emlékszel? Te is
meséltél az álmodról, amikor visszajöttél.

– És ennek mi köze...? – szólt Harry, de még azelőtt félbeszakították, mielőtt befejezhette volna a
kérdést.

– Van egy nagyon egyszerű magyarázata, még ha első hallásra bonyolultnak is hangzik.
Legtöbbször a legegyszerűbb magyarázatok a helyesek. A feleségemnek volt az a furcsa álma,
amikor odakint volt magával. Mesélt róla, Ben pedig tudat alatt a magáévá tette. Ez gyakran
előfordul. Teljesen normális jelenség.

Harry megvető arcot vágott.

– Pszichológusduma.

– Természetesen van más magyarázata is – folytatta az apja komolyan. – Az ott, lent a

marsemberkék titkos bázisa. Örök jégben hozták létre, hogy zavartalanul irányíthassák onnan a
Föld leigázását. Na, ez talán már jobban tetszik magának?

– Láttam a filmet, köszi. És azt is tudom, hogyan végződik. A végén a zsoldosok ott állnak akár az
idióták, és néhány gyerek megmenti a világot.

– Ahogy a valódi életben is – fűzte hozzá Ben.

Harry szikrázó szemmel nézett rá, de nem válaszolt azonnal, hanem dühösen elviharzott.

– Még beszélünk, kölyök! – morogta, miközben kinyitotta az ajtót. – Később és négyszemközt.

Ha összefutunk odalent néhány ádáz meglepetéssel, és kiderül, hogy tudtál róla, akkor
kegyelmezzen neked a hóhér!

– Persze, mert te úgysem tennéd, tudom jól – mondta Ben.

Harry úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az egész szoba beleremegett, majd apja így szólt.

– Ez felesleges volt.

– Mi?

– A provokálása. Ráadásul igaza van, tudod? Ha tényleg van odalent valami, amiről tudnia
kellene, akkor el kell mondanod.

Mostanra Ben már teljesen összezavarodott.

– De hát az előbb pont te mondtad...

– Hazudtam. És elég nagy hülyeséget hordtam össze. Szerencsére nem vette észre – mondta, és
a feleségére mutatott anélkül, hogy egy szemhunyásra is levette volna Benről a szemét. – Igaz,
hogy ő mesélt már az álomról, de az is igaz, hogy te már jóval előtte tudtál róla. Lehet, hogy idős
vagyok, de nem annyira, hogy elfelejtsem, amit néhány órája mondtál nekem.

– Hagyd őt, Robert! – avatkozott közbe a felesége. – Lehet, hogy igazad van, de ez már... egy
kicsit sok. Lassan már én sem tudom, mi az igazság. Sőt már abban sem vagyok biztos, hogy
tényleg álom volt.

– Nem – vágta rá Ben. – Nem volt az.

Szülei döbbenten meredtek rá, de Ben nem folytatta azonnal, hanem felengedett dacos
testtartásából, odasétált az asztalhoz, és leült. Anélkül, hogy szüleire pillantott volna, folytatta. –
Egészen biztosan nem volt álom. Sem a te, sem pedig az én esetemben.

Érdekes: végre egyedül voltak, és már semmi sem kényszerítette arra, hogy beszéljen, mégis úgy
érezte, muszáj mindent elmondania. Ennek az érzésnek semmi köze nem volt a félelemhez, hogy
szülei esetleg nem hisznek neki.

– Hanem? – kérdezte édesanyja.

Ben összeszedte minden erejét, és mégis ránézett.

– Te is ott voltál. Harryvel együtt. Nem volt rémálom. Odalent voltatok, pont ugyanebben a
barlangban. Ezért éltétek túl azt a közel két napot odakint.

– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte az apja.

– Mert én is ott voltam. Sashával együtt. Mi is eltűntünk pár órára, nem emlékszel?

Apja egy időre elgondolkodott, majd annál határozottabban rázta meg a fejét.

– Egy mélyedésben találtak rátok, nem messze az állomástól.

– És mégis hogyan éltünk volna túl odakint még egy órát is? – kérdezte Ben. – Hiszen te is ott
voltál! Mélyedés vagy sem, tökmindegy. Ha lefekszel, tizenöt perc múlva halott vagy!

– Inkább tíz – tette hozzá anyja halkan.

Ben apja tudomást sem vett a megjegyzésről.

– És mégis hogyan jutottatok el odáig? – kérdezte.

– Fogalmam sincs – válaszolta Ben idegesen. – Csak azt tudom, hogy voltunk odalent,
ugyanebben a barlangban. És azt is tudom, hogy az egy város. Az ő városuk.

Végre kimondta, de érdekes módon nem érzett megkönnyebbülést, hanem mintha egy szörnyű
hibát követett volna el.

– Kinek a városa? – kérdezett vissza édesapja.

Ben hezitált. Sokáig. Érzése szerint végtelenül sokáig, majd hirtelen belelendült, és halk, de egyre
elcsukló hangon folytatta. Egy dologról nem beszélt, mégpedig Sasha hangjáról az mp3-as
lejátszón; nem is azért, mert attól félt, hogy esetleg kinevetteti magát (ami több mint valószínű),
hanem mert egyszerűen képtelen volt rá. Minden egyes hajszála tiltakozott azért, hogy elmondja
ezt az utolsó titkot. Végül így fejezte be.

– Kérlek, ne kérdezzétek, hogy tudom-e, hogy hangzik ez az egész. Ugyanis tudom.

– Ez elég ijesztően hangzik – mondta az édesanyja. Apja egy szót sem szólt, de ez talán még
rosszabb volt így.

– Ez az igazság – győzködte őket Ben.

– Vagy amit annak tartasz – fűzte hozzá édesapja, majd gyorsan és csitítóan a magasba emelte a
kezét, amint Ben tiltakozni készült. – Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy megőrültél
vagy valami ilyesmi. De komolyan át kell gondolnunk a... történeted értelmét.

Ben hallgatott.

– Hiszen te magad mondtad – folytatta az apja. – A legtöbb részét csak álmodtad.

– Naná – morogta Ben. – Ahogy a Princess megtámadását is.

– Azt mondtam, a legtöbb részét, nem az egészet. Egy kicsit külön kellene választanunk a
dolgokat ahhoz, hogy végre tisztán lássunk.

– Úgy érted, mi az igazság és mit hordok én össze?

Édesapja csak sóhajtott.

– Miért vagy ilyen ellenséges? Csak tisztán akarok látni, ennyi az egész.
Talán azért, mert még mindig, sőt egyre jobban úgy érezte hatalmas hibát követ el; olyasmit,
amit sohasem tehet jóvá.

– Bocsánat – mondta.

– Rendben van. – Apja elmosolyodott, majd hirtelen ismét komollyá vált. – A szakmai
tanácsomra vagy a magánvéleményemre vagy kíváncsi?

– Van valami különbség köztük?

– Méghozzá hatalmas. Pszichiáterként öt mondatban összefoglalhatom, hogy... a te szavaiddal

élve: miért hordtad össze mindezt. Majd szükség lesz még körülbelül ötven mondatra ahhoz,
hogy el is hidd nekem. Legjobb esetben.

– És apaként? – kérdezte a felesége. Igen komolynak tűnt.

– Tudom, hogy igencsak komplikált a tényállás. Ráadásul nem csak azért, mert ez a sok remek
teória képtelen alátámasztani ezeknek a... jégszörnyetegeknek vagy annak az óriáspolipnak a
létezését, amelyik megtámadta a légpárnás hajót.

– Az nem óriáspolip volt – felelte Ben határozottan. – Az közülük való volt.

– Az egyik Öreg? – kuncogott az apja finoman. – Kicsit tekintsünk el attól, amit az előbb mondtál,
mégpedig hogy nem testileg, hanem csak az emlékekben léteznek. Azt javaslom, maradjunk a
tényeknél, azaz amit saját szemünkkel láttunk. Én egy óriáspolipot láttam, ráadásul akkorát,
amekkorát eddig még elképzelni sem tudtam. Szerintem ez már a régmúltból való mitikus
istenségek nélkül is elég ijesztő.

– De Bennek igaza van – kapcsolódott be ismét a társalgásba a felesége. – Van valami odakint.
Egy gondolkodó és támadó hatalom.

– Ezt nem is firtatom. De amit Ben mond, az tiszta őrültség, Jennifer! Istenszerű lények népe,
amely egymillió évvel ezelőtt uralta a Földet, és most vissza akar jönni!

– Két és fél – szólt Ben anyja. – Két és fél milliárd év. Legalább.

– Honnan tudod? Talán neked is voltak efféle... álmaid?

– Körülbelül két és fél milliárd évvel ezelőtt keletkezett a Hold – válaszolta, miközben a magasba
mutatott. – A legelején, a Föld keletkezésénél még nem létezett a Hold.

– Tényleg? – szólt az apja. – És ebben miért vagy ilyen biztos?

– Én egyáltalán nem tudom – felelte a felesége hűvösen. – Ez a Hold keletkezésének egyik

elfogadott teóriája. A Hold minden valószínűség szerint – folytatta gúnyos arckifejezéssel – a
korábbi Föld és az egyik bolygó összeütközéséből keletkezett. A Földnek elvileg darabokra kellett
volna hullania, de valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem tette. Noha az összeütközés során
annyi anyag lökődött ki, hogy elég lett volna egy egész Hold kialakulásához. A mi Holdunkéhoz.

– Ó tényleg, és ekkor semmisültek meg az Öregek – szólt Ben apja cinikusan.

– Fogalmam sincs. Nem voltam ott, tudod?

Ben édesapja csak hallgatott. Megpróbált ugyan mosolyogni, de csak egy bizonytalan grimaszt
volt képes vágni.

– És... ez most tényleg igaz? – kérdezte végül.

– Ahogy mondtam: egy teória. De egyre több szakember támasztja alá. Én biológus vagyok, nem
asztrofizikus, de számomra elég logikusan hangzik. Ráadásul van egy csomó bizonyíték is, ami
alátámasztja.

– És akkor... már létezett élet az... első számú Földön? – kérdezte Ben apja habozva.

– Ezt senki sem tudja. De lehetséges. Az élet olykor igen gyorsan, és a legkedvezőtlenebb
körülmények között fejlődik ki. De ahogy már mondtam, ez csupán spekuláció. Ha valaha volt itt
élet, akkor semmi sem maradt belőle, úgy értem tényleg semmi. Az összeütközés után a Föld
valószínűleg a magjáig leolvadt. Az élet azonban elég keményfejű, és néha igencsak nehezen
elpusztítható, de a folyékony magmában nem sok sejt képes a túlélésre – büszkén kacsintott. –
Ilyesmit is tudok ám!

– Roppant... lenyűgöző teória – mondta a férje néhány másodpercnyi emésztés után, majd
kérdőn Benhez fordult. – Te ismerted őt? Úgy értem, korábban.

– Igen – vallotta be Ben. – Tudom, mire akarsz kilyukadni. De én...

– Semmire sem akarok kilyukadni – szakította félbe az édesapja. – De hallottad az édesanyádat:

még ha így is volt, és valóban léteztek az Öregek, akkor sem maradhatott belőlük semmi.
Teljesen megsemmisültek.

– Kivéve az emlékeiket – tette hozzá Ben.

– És mégis hogyan befolyásolnák a világot két és fél milliárd évvel később? Ráadásul a mi anyagi
világunkat?

– Ezt megint csak neked kellene megválaszolnod – mondta a felesége, mielőtt még Ben
válaszolhatott volna. – Mik azok az emlékek? Illetve pontosabban: mi a tudat?

– Elektromos áram, ha tudni akarod. – A fiú apja hirtelen iszonyúan dühösnek tűnt.

– Tehát energia. Igazam van?

– Ha így nevezed.
– Igen, így nevezem. Ugye ismered az egyik cáfolhatatlan természeti törvényt, ami alapján az
egész univerzumunk működik?

– Van belőlük több is – mondta Ben édesapja. – Melyikre gondolsz pontosan?

– Az energia, Robert, sosem vész el.

26

BÁR BENNEK NEM TŰNT OLYAN HOSSZÚNAK, mégis egy jó fél órát ücsörgött és beszélgetett
szülei szobájában. A beszélgetés egyre szűkszavúbbá vált; édesapja ugyan morgott még valamit
a kivételes esetekről, a szerelmesek hormonháztartásáról és az emberi tudatról, majd mélyen
hallgatott. Édesanyja sem hitt neki fenntartás nélkül, ezért rögtön tisztázta, hogy csak bizonyos
lehetőségekre kívánt rámutatni.

Ben nem igazán értette, ráadásul bizonytalanabb volt, mint valaha, amiért beavatta szüleit a
titkába. Igencsak megkönnyebbült, amikor Gerrit kopogott, és bekukucskált az ajtón, majd
közölte velük, hogy Harry és Ramanov professzor a központban várja őket.

Ő hagyta el elsőként a szobát, majd néhány lépéssel szülei előtt igyekezett; elég messze tőlük
ahhoz, hogy véletlenül is megszólítsák.

Amint elhagyták az utolsó folyosókanyart, jól láthatták, hogy a központ előtti dupla őrségnek
immár nyoma sem volt. Sőt még az ajtó is tárva-nyitva állt. Ben már messziről hallotta a bentről
kiszűrődő hangokat, majd közelebb érve döbbenten tapasztalta, hogy a teremben hemzsegtek
az emberek: Ramanov, Baxter, Van Staaten doktor és legalább tíz másik kutató, illetve Harry,
Gerrit, Frank, Tahia, Tooth, valamint a másik két zsoldos, Sonja és Gerd azonban sehol sem volt,
ahogy Sasha sem. Ben csalódott volt, bár elvégre sejtette, hogy Ramanov nem hívja meg a lányt
erre a rögtönzött találkozóra. Főleg nem akkor, ha tudja, hogy ő is ott lesz.

– Mi olyan fontos, hogy mindannyiunknak azonnal meg kellett jelenni? – kérdezte az utolsónak
belépő Jennifer. Bár nem beszélt különösebben hangosan, a hangok összevisszasága hirtelen
teljesen elhallgatott, és mindenki tekintete rájuk irányult.

Természetesen Ramanové is, aki nem látszott kifejezetten lelkesnek, és egyben nem is igyekezett
arcáról eltüntetni rosszkedvű kifejezését.

Mielőtt válaszolt volna, röviden odabólintott Harrynek, aki máris jelzett az ajtónál álló Gerritnek,
hogy csukja be az ajtót.

Ramanov csak ekkor válaszolt.

– Attól félek, rossz hírem van.

– Ó, végre valami változatosság! – mondta Robert Berger ironikusan. Már attól féltem, hogy
iszonyú unalmas lesz itt.

Ramanov arca még komorabbá vált, de Harry gyorsan megelőzte várhatóan dühös válaszát.

– Milyen szép, hogy még ilyenkor is kedve támad viccelődni, Berger doktor. Lehet, hogy furcsán
hangzik, de bizonyára szüksége is lesz rá.

– Miért? – kérdezte Ben ijedten.

– Mert problémáink adódtak. Méghozzá jó nagyok.

– Milyen problémák? – kérdezte Ben édesanyja.

Egyenes válasz helyett, Harry Ramanovhoz fordult, mire az orosz megnyomott egy gombot az
előtte lévő számítógépen. Harry fél lépést visszalépett, majd a fal mögötti, hatalmas képernyőre
mutatott. Először semmi sem látszott. Harry összeráncolta a homlokát, Ramanov arcán pedig
ideges mosoly jelent meg. Mindkét mutatóujjával vadul pötyögni kezdett a klaviatúrán, mire
végre megjelent valami a monitoron – mégpedig a Windows kezdőemblémája. Ben mögött
valaki kuncogott egyet, mire a fiú arcán is kárörvendő mosolygás terült szét. Harry dühös
pillantást vetett az oroszra, mire Ramanov ujja még vadabbul verte a billentyűzetet.

Egyelőre nem történt semmi – kivéve, hogy a képernyő villogni kezdett, Ben úgy vélte,
nemsokára kékké változik és fehér betűkkel feltűnik rajta a hibajelentés –, majd hirtelen
elmosódott vonalak és árnyak jelentek meg rajta.

Ezúttal nem kuncogott senki. Valahol Ben mellett az egyik kutató ijedten szívta be a levegőt fogai
között.

A felvétel Bent egy rossz műholdfelvétel rossz másolatának még rosszabb másolatára
emlékeztette, Harry következő szavai pedig alátámasztották feltevését.

– Ez egy negyedórával ezelőtti műholdfelvétel.

– Ezek szerint megint van rádió-összeköttetés? – kérdezte Ben apja reménykedve.

– Attól félek, nem. Tahia úgy alakította ki az egyik antennát, hogy egy vagy két műholdról azért
kapjunk jelet, de ez minden. Küldeni sajnos még mindig nem tudunk.

– És mit jelent ez a felvétel? – kérdezte Jennifer Berger.

Harry arca aggódó kifejezést mutatott.

– Számomra nem mond semmit, ahogy valószínűleg maguknak sem. Ramanov professzornak
azonban annál többet.

– Egy vihar? – találgatott Ben anyja Ramanovhoz fordulva.

– Egy sarki vihar, igen – válaszolta az orosz. – Ráadásul a legrosszabb, amit valaha láttam.
Minden jel szerint nem messze a parttól, a tenger felett készülődik. Attól félek, pont a mi
irányunkba tart.

A fiú édesanyja nem szólt egy szót sem, miközben Ben is zavarodottan és egyre növekvő
nyugtalansággal bámulta a monitort. Az elmosódott vonalak és homályos árnyak semmit sem
mondtak a számára, de természetesen hitt Ramanovnak, majd ahogy körbenézett, minden
kutató arcán óriási rémületet fedezett fel.

– Veszélyben vagyunk? – kérdezte ijedten.

Ramanov úgy nézett rá, mintha azon törné a fejét, vajon valóban őt is meghívta-e a találkozóra,
majd végül mégis Harry válaszolt.
– Nem. Legalábbis nem a vihar által.

– Akkor sem, ha ennyire erős? – tudakolta Ben anyja.

– Ramanov professzor biztosított róla, hogy az állomás még a legerősebb vihar esetén is helytáll
– magyarázta Harry, mire Ben hozzátette.

– És még az elképzelhetetlenül erős esetén is?

Ramanov láthatóan robbanni készült, de Harry csillapítón a magasba emelte a kezét.

– Most nem ez a legnagyobb problémánk, azt hiszem.

Jelt adott Ramanovnak, aki ismét pötyögni kezdett a klaviatúrán, és ezúttal a képernyő is azonnal
reagált. Az elmosódott műholdfelvétel a sátortető alatti és a zsilip előtti közvetlen részt mutatta,
bár a rossz minőség ezúttal nem a technikának, hanem a kint tomboló sűrű hóviharnak volt
köszönhető.

Ennek ellenére felismerhető volt a körülbelül egy tucat idomtalan alak, amely a sátortető alatti
romok között bukdácsolt.

– Megint itt vannak – morogta Robert Berger.

Harry komolyan bólintott.

– Egyelőre még csak kint rohangálnak, csak nem tudom, meddig marad ez még így.

– Talán attól fél, hogy megtámadnak minket? – kérdezte Baxter, miközben kacagott egyet, de
nem tűnt túl meggyőzőn. – De... miért tennék?

– Amiért az előzőket tették? – tippelt Harry.

Baxter összeráncolta a homlokát.

– És mégis miért?

– Halvány fogalmam sincs. De valami azt súgja nekem, hogy naplementekor újra támadni
fognak.

Legalább egy fél percig síri csend uralkodott az apró és túlzsúfolt szobában, majd hirtelen
megszólalt Baxter.

– De maguk... maguk vissza tudják verni őket, nem?

Harry továbbra is szótlanul bámult a monitorra. Az egyik lény időközben elég közel került a
kamerához, így napvilágra került néhány részlet is. Természetesen nem úgy igazán –
voltaképpen inkább kitalálni, mint látni lehetett –, de a fekete fény és a tomboló hó ellenére
elég éles volt a kép ahhoz, hogy Ben felismerje, mennyire különbözött ez az alak a Princessen
lévő jégszörnyetegektől. Valahogy az arányuk is teljesen más volt, és csak kicsit tűnt emberinek,
de mégis inkább emberibb alakra hasonlított, mint egy jégből lévő groteszk karikatúrára.

Egy, immár második örökkévalóság után Harry halkan így szólt.

– Az állomás falai igen stabilak. Ha ellenállnak egy kifejlett sarki viharnak, akkor ezeknek a
lényeknek sem lesz könnyű dolguk.

– Ez nem válasz a kérdésemre – mondta Baxter idegesen. – Veszélyesek lehetnek ránk?

– Az egyik emberem kint őrködik a zsilip előtt. Ahogy már mondtam: amíg nem jutnak be, addig
nincs veszély.

– És... ha bejutnak? – kérdezte egyik a másik után.

Harry megvonva a vállát kelletlenül fordult el a képernyőről.

– Gondolom, mindannyian tudják, mit fedeztünk fel ma reggel.

Erre senki sem válaszolt, de itt-ott felcsendült egy-egy halk és nyugtalanító morranás, és ez elég
is volt Harrynek.

– Nem vagyok kutató, ahogy maguk, csak egy egyszerű katona. Ezért kérem, ne várjanak tőlem
magyarázatot. Csak azt mondhatom, amit láttam. Egészen eddig csak ezekkel a...
jégszörnyetegekkel volt dolgunk. De ez itt – a monitorra bökött – valami egészen más.

– Miért? – kérdezte Baxter. Hangja kissé remegett.

– Mert ezek emberek. Meg ne kérdezze, miért. Ugyanúgy nem tudom a választ, ahogy maga
sem. Abból indultunk ki, hogy a Princess legénységét és utasait megölték ezek a...
jégszörnyetegek. De ez nem igaz. Valahogy... átváltoztatták őket. Magukhoz hasonlóvá formálták
őket. Saját szememmel láttam. És nem csak én. Csak egyszerűen nem akartunk hinni a
szemünknek.

– És mégis mit jelent ez? – kérdezte Baxter.

– Azt, hogy odakint nemcsak szörnyetegek rohangálnak, akiket kedvünkre lepuffanthatunk –

válaszolta Harry halkan –, hanem emberek.

– Ez... ez azt jelenti – lihegte Baxter –, hogy nem védekeznek ellenük, ha behatolnak ide?

Harry farkasszemet nézett vele, de ez igencsak nehezére esett.

– Eddig nem úgy néz ki, mintha sikerülne nekik. Ha pedig mégis, akkor megnyugtathatom,
professzor úr. Ha kell, természetesen megvédem a maguk és a saját életemet is. De csak akkor.

– Ez nevetséges! – szólalt meg az egyik tört némettel. – Ezek... ezek nem is emberek már!
Harry néhány másodpercig nem szólt egy szót sem. Majd egyszerűen megvonta a vállát.
Mozdulata végtelenül fáradtnak tűnt.

– Valószínűleg nem. És ha mégis? Mi van, ha mélyen legbelül még mindig van egy picinyke
ember? Nem fogok úgy tüzet nyitni az ártalmatlan emberekre, mint az agyaggalambokra.

– És akkor mégis, mit fog tenni? – kérdezte Baxter.

– Azt, amire felkértek. Azt, amiért fizetnek. Megvédem az állomást. Minden egyes ember életét
és a sajátomat.

– Akkor meg mi a problémája? – tudakolta Baxter.

Harry megrázta a fejét.

– A probléma csupán az, Baxter professzor, hogy normális esetben már a következő
naplementekor kimennék az embereimmel és szétlőném a seggüket! Elég jól fel vagyunk
szerelve az ilyen és hasonló mókákhoz. Csakhogy ez már nem megy.

– És most mi lesz? – kérdezte a férfi.

– Az lesz, hogy türelmesen várunk, amíg nincs rádió-összeköttetés a szárazfölddel, és

reménykedünk abban, hogy egyikük sem találja meg az idevezető utat – mondta, majd kérdőn
Ramanovhoz fordult. – Meddig tarthat még?

– Ennél a viharnál? – Ramanov szinte megvető grimaszt vágott. – Napok..., sőt hetek.

– Hetek?! – fújtatott Ben apja.

Ramanov kárörvendő tekintettel mustrálta a férfit.

– Én már majdnem öt éve itt vagyok, Berger doktor. A leghosszabb sarki vihar, amit valaha is
láttam, majdnem két hónapig tartott.

Ezúttal ismét síri csend lett a szobában, és nem csak édesapja arca változott falfehérré.

– Ez még nem jelenti azt, hogy ez is addig fog tartani – mondta végül Harry. – Talán egy-két óráig
vagy egy napig tombol a vihar, és vége a kísértésnek. És vihar ide vagy oda, egy kis szerencsével
utána rögtön lesz összeköttetés.

– És ha nem? – kérdezte Ben édesapja.

Harry grimaszt vágott.

– Nem azt mondtam, hogy problémánk van?

– De, minden alkalommal. – Baxter megrázta a fejét. – Nem értem magát, Mr. West. Azért
küldték ide, hogy megvédjen minket a kalózoktól és a rablóktól, nem igaz?
Harry némán bólintott.

– Az előbb pedig maga mondta, hogy igen komolyan veszi a feladatát. Ha azok ott, kint kalózok
lennének, akkor ezek szerint minden gátlás nélkül tüzet nyitna rájuk. Elvégre a kalózok is hús-vér
emberek, teljesen mindegy, hogy mit gondolunk róluk.

– És? – kérdezte Harry.

Ben – és nem csak ő – kissé sokkolva nézett az amerikaira, de Baxter egy győzedelmesnek tűnő
mosollyal így folytatta.

– Tehát ha hús-vér kalózokkal lenne dolgunk, Mr. West, akkor gondolkodás nélkül lepuffantaná
őket, jól látom a dolgot? Ugyanakkor ezeknél a... lényeknél habozik, mivel maga szerint egykor
még emberek voltak?

Harry lehunyta a szemét, Ben pedig jól látta, ahogy gondolatban lassan elszámol háromig,
mielőtt összeszorított szájjal válaszolt volna.

– Ha azok odakint hús-vér kalózok volnának, Mr. Baxter – mondta, miközben a Mr. megszólítást
úgy kihangsúlyozta, hogy már-már sértőn hangzott –, akkor ugyanúgy agyonlőném őket, ha
bejönnének ide és megpróbálnának maguk közül valakit vagy engem megölni. De természetesen
nem mennék ki csak úgy, hogy nyulakhoz hasonlóan egyszerűen lepuffantsam őket. Ugyanígy
ezeknél a... lényeknél sem teszem ezt, ahogy maga nevezte őket. Megértette?

Baxter dühösen fújtatott, és egy megfelelő válaszra készült, de Ben édesanyja megelőzte.

– Miért hívatott ide minket, Harry?

Harry gyors és egyértelműen hálás pillantást vetett rá.

– Mert szükségem van a segítségükre. Mindannyiuk segítségére. Ramanov professzor azt

mesélte, hogy maguk egyfajta osztályvezetők itt. Szeretném, ha informálnák az embereiket
arról, amit itt láttak és hallottak. Amíg nincs rádióösszeköttetés a szárazfölddel, és így erősítésre
sem számíthatunk, mindenkinek résen kell lennie. Szeretném, ha csoportokat állítanának össze,
akik éjjel-nappal őrködnek az állomáson, főleg a külső területek és a szellőzőaknák környékén...
minden idevezető utat őrizni kell. Sokkal jobban ismerik az állomást, mint én, és pontosan
tudják, hol vannak a gyenge pontjai. Később majd mindenkivel egyesével beszélek, és kérem,
hogy mutassák meg nekem ezeket a gyenge pontokat. Sőt ezeken kívül is őröket kell állítani. Már
a legkisebb szabálytalanságról is azonnal értesíteniük kell engem vagy a csapatomat.

– Mondja, ez nem a maga feladata lenne? – tiltakozott Baxter.

Ben egyre kevésbé értette. Egészen eddig egy értelmes, sőt szimpatikus férfinak tartotta, de
időközben úgy látszott, mindenképpen el akarja venni Ramanovtól a Világ ezen részének
legnagyobb idiótája címet.
– Már csak hat emberem van. Az állomás ehhez a számhoz képest óriási. Nem tudunk mindenhol
ott lenni.

– Nevetséges – fújtatott Baxter, és Ben hirtelen egy másik meglepetés részese lett.

– Rendben van, Baxter professzor – szólt Ramanov szinte megadó hangnemben, amely talán
éppen ezért volt hatásosabb. – West századosnak igaza van. Arra végképp nem számíthatott,
ami itt történt. Ha valahogy túl akarjuk élni ezt a... krízist, akkor nagyon úgy tűnik, hogy így vagy
úgy, de össze kell tartanunk. – Kissé felemelte a hangját. – Ezért, hölgyeim és uraim, azt fogják
tenni, amit a százados kér maguktól. Míg nem csökken a feszültség, addig tekintsék őt a bázis
katonai parancsnokának.

Ezúttal nem csak Baxter arcára ült ki a rosszkedv. Itt-ott morgások hallatszottak, többen rázták a
fejüket, de Ramanov nem hagyta eluralkodni a nyüzsgést, ezért magasba tartott kézzel, még
hangosabban folytatta.

– Pillanatnyilag ennyi lenne. West százados vagy az egyik embere nemsokára meglátogatja
mindannyiukat, hogy megbeszéljék a szükséges dolgokat. Addig is, kérem, fáradjanak vissza a
munkájukhoz. És készítsenek elő mindent ahhoz, hogy összeállíthassák a megfelelő csoportokat.

Megint csak eltelt tíz-tizenöt másodperc úgy, hogy senki sem szólt egy szót sem vagy tett bármit
is, hogy kövesse utasításait, majd hirtelen megfordult az első, és kelletlenül odasétált az ajtóhoz.
Gerrit előzékenyen kinyitotta az ajtót, Harry pedig összeráncolt homlokkal és felkérőn újra
Ramanovra bólintott.

– Baxter professzor, Vatec doktor – szólalt meg Ramanov. – Kérem, maradjanak még itt egy
pillanatra.

Baxter és a kutatónő, akit Ben már jól ismert a titkos laborból, szófogadón megtorpant, de
reakciójuk láthatóan különbözött. Baxter makacs, dacos és harcias képet vágott, míg Vatec
inkább rémültnek tűnt. Ben egyszer csak kisebbnek és sokkal idősebbnek látta, mint eddig.

Ramanov megvárta, míg mindenki elhagyta a szobát, majd odabiccentett Gerritnek, hogy csukja
be az ajtót, és így folytatta.

– Van még valami.

– Ó? – szólt Baxter.

– Meg kell kérnem magukat – kezdett bele Ramanov láthatóan nehézkesen –, hogy ürítsék ki és
zárják be a laborjaikat.

Vatec hatalmasra nyitotta a szemét, Baxter pedig hitetlenkedve lihegett.

– Hogyan, kérem?

– Csak amíg nem rendeződnek a dolgok – magyarázta Ramanov gyorsan.

– De minek? – motyogta Vatec.

– Csupán biztonsági intézkedés – mondta Harry, miután Ramanov láthatóan válaszolni készült. –
Két emberem éppen átvizsgálja az általunk felfedezett barlangot. Csakhogy igencsak hatalmas,
ahogy azt maga is látta, Baxter. Valószínűleg akár húsz ember is szaladgálhatna ott hetekig
anélkül, hogy teljesen átvizsgálnák.

– És ennek mi köze a munkánkhoz? – csodálkozott Baxter.

– A barlangnak legalább egy összeköttetése van a laborral. Túl nagy a rizikó. – Harry egy
határozott gesztussal végleg elvetette Baxter tiltakozását. – Ott könnyen behatolhatnak,
professzor.

– Úgy van, főleg miután oly kedvesen kinyitották számukra az ajtót – dühöngött Baxter.

Harry tudomást sem vett a megjegyzésről. Feltehetően túl bugyuta volt ahhoz, hogy választ
érdemeljen.

– Nem vállalhatom a felelősséget – mondta a képernyőre bökve, ahol még mindig eszeveszetten
tombolt a hóvihar, és számtalan ijesztő alak bolyongott. – Vagy talán szemben akarja találni
magát az egyik ilyen lénnyel?

– Nevetséges – morogta Baxter. – Azért hívtuk ide magát, hogy megvédjen minket, és
gondoskodjon arról, hogy végezhessük a munkánkat – nem pedig azért, hogy szabotálja!

– Hallotta őt, Baxter professzor – szólt közbe Ramanov. – Kérem, tegye amit mond.

– Csak a tiltakozásom mellett!

– Értettem – válaszolta Ramanov fáradtan, de ilyen hamar nem hagyta magát legyőzni az
amerikai.

– Egyszer majd vége lesz mindennek, professzor, és akkor gondoskodni fogok róla, hogy
értesüljenek a viselkedéséről!

– Mennyi időre van szüksége a helyiség kiürítéséhez? – kérdezte Harry.

Baxter szikrázó pillantást vetett rá.

– Két napra. Legalább. És így is hónapok munkáját veszítjük el!

Harry az órájára nézett.

– Van húsz perce. Azután visszaérnek az embereim, és mi ürítjük ki a helyet!

Baxter egy nevetségesnek tűnő nyekergést hallatott.

– Magának elment az esze? Az ott, lent nem egy újságosbódé, amit csak úgy össze lehet pakolni!
A laborokat le kell zárni és sterilizálni kell. Számos kísérlet éppen kritikus stádiumban van!
Biztonságba kell helyeznünk az eredményeket, és egyedül a kísérleti állatok...

– Már csak tizenkilenc perce maradt – vágott a szavába Harry nyugodtan. – Folytassa csak
nyugodtan, professzor! Az embereim biztosan remekül teszik majd a dolgukat. Azt persze nem
tudom, hogy milyen károkat csinálnak majd... – megvonta a vállát. – A maga döntése.

Baxter iszonyú utálattal tekintett rá, majd hirtelen sarkon fordult, és úgy kiviharzott a szobából,
hogy Gerrit alig bírta még időben kinyitni az ajtót.

– Menjen csak vele, Vatec doktor! – fordult Ramanov a kutatónőhöz. – Próbáljon meg minél
többet megmenteni!

Vatec hezitált.

– Teljesen biztos benne, professzor, hogy..

– Igen, teljesen. Kérem.

Vatec ismét habozott egy pillanatig, majd ő is elhagyta a helyiséget.

Harry jelzett Gerritnek.

– Menj utána! Figyelj oda, nehogy valami hülyeséget csináljon az az amerikai!

Gerrit máris utánament, mire Benen és családján kívül már csak Ramanov, Van Staaten és a
zsoldosok maradtak a központban; igencsak furcsa egy szituáció, amelyben Ben egyre
kényelmetlenebbül érezte magát. Valami... mégis hiányzott. Azon törte a fejét, hogy Ramanov
vajon miért hívta meg őt is a találkozóra?

– Most már mi is mehetünk? – kérdezte Ben apja, mintha belelátott volna a gondolatába . – Vagy
van valami különleges feladata a számunkra?

Ramanov nem azonnal válaszolt, hanem hosszú és rejtélyes pillantást vetett Harryre, ami
egyáltalán nem tetszett Bennek. Az orosz Van Staaten doktorhoz fordult és némán rábólintott.
Az orvosnő megfordult – közben olyan pillantást vetett Benre, ami még kevésbé tetszett a fiúnak
–, majd egy keskeny ajtón keresztül, ami eddig mintha ott sem lett volna, elhagyta a szobát.

– Mit jelentsen ez, professzor? – kérdezte Ben édesanyja. Kissé riadtnak tűnt.

– Egy pillanat türelmet még – kérte Ramanov.

És valóban egy pillanat volt. Alig fejezte be az orosz a mondandóját, Van Staaten máris
megjelent, csakhogy nem volt egyedül.

Sasha is vele volt.

Ben automatikusan futásnak eredt volna, de Ramanov olyan határozottan megrázta a fejét, hogy
egy lépést sem mert tenni.

Helyette egyre növekvő nyugtalansággal figyelte, ahogy Ramanov Sasha vállára téve kezét egy
babához hasonlóan odakalauzolja az egyik székhez, majd lágy erőszakkal leülteti. Valami nem
volt rendben Sashával. Arca és szeme olyan üres volt, mint mindig, de nem csak ez tűnt fel neki.
Mintha egyszerre teljesen tehetetlen lenne, sőt: mintha képtelen lenne önállóan mozogni. Olyan
volt...

És abban a pillanatban bevillant a fiú fejébe. Dühösen Van Staatenhez fordult.

– Már megint megtette! – mondta reszkető hangon. – Maga..

– Alexandra jól van, Benjamin – vágott a szavába Ramanov. – Van Staaten doktor beadott neki
egy kis nyugtatót, ennyi az egész. És egyébként is az én utasításomra tette.

– Egy nyugtatót? – kérdezte Ben édesanyja.

Ramanov tudomást sem vett róla, hanem egy sző nélkül a számítógépéhez fordulva megnyomott
egy gombot. A monitorról eltűnt a hóvihar képe.

– Ó – szólalt meg az apja.

Ben egy hangot sem bírt kinyögni. Túlságosan sokkolta amit látott. Pedig a látvány alapjában
véve teljesen ártalmatlan volt. A kamera a szülei szobáját mutatta egy fenti szögből. Ben
felismerte az apját, az anyját és saját magát, és Ramanov második gombnyomása – amellyel a
hangot kapcsolta be – nélkül is rájött volna, hogy a felvétel még fél órája sem készült.

– Megtudhatom, mit jelent ez? – kérdezte Jennifer hűvösen. Arcáról egyszerre eltűnt minden
szín. A képernyőn virító elektronikus ikertestvére éppen a Hold keletkezésének teóriáját firtatta.

Ramanov még néhány percig járatta a felvételt, majd hirtelen megállítva Benhez fordult; nem
Jennifer Bergerhez.

– Nagyon örültem volna, ha ezt korábban tudom meg tőled.

Ben fejében teljesen összekuszálódtak a gondolatok. Egyszerre megértette, miért volt benne az
a gyötrő érzés, miszerint hatalmas hibát követ el. Csak kicsit későn jött ez a felismerés.

– Talán... hitt volna nekem? – kérdezte nyugodtan.

Ramanovnak láthatóan nehezére esett nyugton maradni, de valahogy mégis sikerült neki.

– Én egy kicsit jobban figyeltem volna Alexandrára.

– De egyáltalán... minek hallgat le minket? – motyogta Ben anyja értetlenül. Tekintete még
mindig a megállított képre meredt, mintha nem hinne a szemének; vagy nem akarna hinni neki.
– Mert ez az egész lebuj be van drótozva! – kiáltotta Ben dühösen. – Itt még a vécére sem
mehetsz ki anélkül, hogy ne tudnának róla!

– Ez igaz? – kérdezte az anyja.

– A vécére gondol? – Ramanov döbbenten megrázta a fejét. – Minek tart engem egyáltalán?

– Annak, amit Ben mondott! Hogy ezen az egész állomáson lehallgatják az embert!

– Nem állandóan – tiltakozott Ramanov. – De tény, hogy mindenütt vannak ellenőrző

berendezések. Igencsak fontos kutatómunkákat végzünk itt, éppen ezért a biztonság a
legfontosabb.

– Csúf Testvér figyel minket – mondta Ben.

Édesanyja még egy pillantás erejéig szikrákat vetett Ramanovra, majd fiához fordulva így szólt.

– És te tudtál erről?

Ben csak egy kelletlen vállvonással válaszolt. Akármilyen hihetetlennek tűnt még magának is –
egyszerűen elfelejtette a kamerákat!

– Ne vegye ezt rossz néven tőle, Jennifer – mondta Harry. – Így van ez a megfigyelőkamerákkal.
Néhányan iszonyú munkát fektetnek abba, hogy elrejtsék, de a legjobbak még mindig a teljesen
nyíltan elhelyezettek. Egy idő után annyira megszokja őket az ember, hogy el is felejti, hogy ott
vannak. És ez elég gyorsan megy.

– És teljesen normális – fűzte hozzá Tahia. – Mindenkinél így van.

– Ez... felháborító! – motyogta Ben édesanyja. Dühtől reszketve visszafordult Ramanovhoz. –

Erről még tárgyalunk, professzor!

Ramanov megvetőn felvonta bal szemöldökét, majd újra pötyögni kezdett a számítógépén, mire
váratlanul elindult a megállított felvétel.

Körülbelül egy perc múlva édesanyja így szólt.

– Ebből elég volt, professzor. Még tisztán emlékszünk arra, amiről beszélgettünk.

Ramanov még több másodpercig járatta a felvételt, majd egy gombnyomással megállította. A
képernyő újra a sátortető alatti területet sugározta. A hófúvás még jobban felerősödött, sőt
mintha a kamera előtt tántorgó alakok is megsokszorozódtak volna. Még a kép is sokkal
sötétebbnek tűnt, de azt nem tudta, hogy a szürkület vagy az erősebbé vált hóvihar takarja-e el
azt a maradék fényt is. Így vagy úgy – már úgysem tartott sokáig a nap, ha pedig Harrynek igaza
volt (ilyen dolgokban pedig általában igaza volt), akkor a szörnyetegek nemsokára újabb csapást
mérnek a bázisra.
Ben elhessegette a gondolatot, és újra Sashára pillantott. Hiába próbálta elkapni a tekintetét. Ha
volt is valami, ami megpróbált áttörni azon a bizonyos falon, amely mögé a valódi Sasha egy
életen át be volt zárva, akkor Van Staaten csodaszere biztosan kioltotta.

Talán örökre.

– R.endben, professzor – szólt hirtelen édesanyja, immár nyugodtabb, de ugyanakkor szinte

félelmet keltő hűvös hangon. – Remélem, kiszórakozta magát. Most akkor lenne olyan kedves és
elmondaná, hogy mire jó ez?

– Szerintem maga is tisztán hallotta – válaszolta Ramanov a monitorra mutatva. – Nem gondolja,
hogy ezt korábban illett volna megtudnom? Elvégre az unokámról van szó.

Ben édesanyja elítélő arcot vágott. Ben látta rajta, hogy komolyan elgondolkodott azon, hogy
egyáltalán megéri-e válaszolni neki.

Végül egykedvűen megrántotta a vállát.

– Először is fel kellett volna tűnnie magának, hogy ugyanúgy meglepődtünk azon, amit Ben
mondott, mint maga. Másodszor pedig... – félbeszakítva saját magát, elnézést kérő pillantást
vetett fiára –, ...ne vegye a szívére, professzor, de... csak nem hiszi el ezt az ostobaságot?

Ben egy kicsit valóban megsértődött, de valamilyen oknál fogva Ramanov még haragosabbnak
tűnt.

– Melyiket? – vágta rá. – Azt, hogy a fia szerelmes az unokámba?

– És mi olyan borzasztó ezen? – tudakolta Ben édesapja. – Úgy hallottam, ez másokkal is

megesik. Vagy talán azok közé a nagypapák közé tartozik, akik szerint senki sem elég jó az
unokájuknak? Erről van szó? Vagy talán arról, hogy Sasha olyan, amilyen?

Ramanov szeme egyre szűkebbé vált.

– Mit akar ezzel mondani?

– Feltehetően bolondnak tartja Bent.

– És? – kérdezte Ramanov.

– Talán egy bolond bőven elég magának a családban. Vagy talán attól fél, hogy még egy
problémát és felelősséget kell a nyakába vennie most, hogy Sasha édesapja meghalt? Úgy
értem... nem kell, ha nem akarja. Mi mindketten nagyon szívesen törődünk vele.

Ramanov kidülledő szemmel bámulta a férfit, majd egy pillanatig egy partra vetődött haIhoz
hasonlóan kapkodta a levegőt. Még Ben is teljesen összezavarodott. Ilyennek még sohasem látta
az édesapját. Pszichológus volt, tehát pontosan tudta, mivel bánthat meg másokat, de eddig
még sosem használta ki ezen képességét, sőt gyakran azokon a kollégáin dühöngött, akik ezt
megtették. Arról nem beszélve, hogy nem pont ő mondta mindig hogy jobb, ha feleslegesen
nem hozzák ki a sodrából az oroszt?

Ezúttal Harry oszlatta el a viharfelhőket (legalábbis a szobában lévőket) azáltal, hogy gyorsan a
két harci kakas közé lépve kissé felemelt hangon így szólt.

– Ha megbocsát, Berger doktor, engem most kevésbé érdekel a fia hormonháztartása. Sőt sokkal
érdekesebbnek tartom azt, amit a barlangról mesélt. – Tüntetően összeráncolva a homlokát
közvetlenül Benhez fordult. – Ez igaz? Tényleg odalent jártatok, Sasha és te?

– Igen – mondta Ben, majd rövid hezitálás után vállát vonogatva hozzátette. – Mindenesetre...
elég biztos vagyok benne.

– Most akkor melyik? – kérdezősködött Harry. – Biztos vagy benne, vagy csak elég biztos?

– Ti is ott voltatok – dobta vissza a labdát Ben, majd az anyjára bökött. – Ő és te. Vagy talán nincs
igazam?

Harry egy pillanatra elbizonytalanodott, de nemsokára újra összeszedte magát.

– Azt hiszem, az csak egy... – kezdett bele, de Ben félbeszakította.

– Egy álom? – kérdezte, majd egy gyors bólintással meg is válaszolta a saját kérdését. – Igen,
talán. Ugyanúgy, ahogy Sashánál és nálam is. Hol itt a különbség?

– A valóság és az álom között? Ha nem tudod, akkor már fel sem teszem a neked szánt
kérdéseket.

– Neked nem tűnik fel semmi? – folytatta Ben. Harry értetlen arcot vágott. – Úgy értem, nem
furcsa, hogy mindannyian egymástól függetlenül, de ugyanazt álmodtuk?

– Na, és? – szólt Harry legyintve egyet.

– Engem nyugtalanít ez a kérdés. Nem is tudom, mi lenne a rosszabb: ha tényleg lent lettünk
volna vagy az, hogy mindannyian ugyanazt a bizarr álmot éltük át.

Harry csak részben bizonytalanodott el, de Ramanov azonnal közbeszólt.

– Ebből elég! – Majd egy durva mozdulattal arrébb lökve a zsoldost Ben édesapjához fordult. –
Tartsa távol a fiát az unokámtól, megértette?

Ben ösztönösen visszatartotta a lélegzetét, de úgy tűnt apja már megnyugodott közben, hiszen
nem borult ki, hanem hűvösen válaszolt.

– Attól félek, ezt vele kell megbeszélnie, professzor! Ben nem kisgyerek már, akinek csak úgy
megmondhatom, hogy mit csináljon és mit nem. Majdnem felnőtt! Csak úgy mellékesen, pont,
ahogy az unokája is.
– A legjobb, ha most mindannyian megnyugszunk – avatkozott közbe Van Staaten. – Lehet, hogy
tévedek, de nem hagy az az érzés nyugodni, miszerint sokkal fontosabb problémáink is vannak. –
Hirtelen cukormázas mosoly jelent meg az arcán. – Ha pedig gondjaik vannak, uraim, szívesen
felírok maguknak néhány tesztoszteron-csökkentő pirulát.

Ben édesanyja láthatóan nehezen tartotta vissza gúnyos vigyorát, sőt még Harry is kissé
döbbentnek, ugyanakkor jókedvűnek tűnt.

Ben abszurd módon úgy érezte, mintha édesapja cserbenhagyta volna, habár szavai kétségkívül
az ellenkezőjét jelentették. Ha jobban utánaszámolt, akkor apja most nevezte először más előtt
felnőttnek.

Bár még jobban érezte volna magát, ha újra gyerekszerepbe bújva, apja megvédte volna.

– Heidinek igaza van – szólt végül az anyja. – Azt javaslom, ezt később és nyugodt körülmények
között beszéljük meg.

Egyenesen Ramanovhoz fordult.

– Ha nincs ellenére, professzor úr, akkor lemegyek a laborba, és megpróbálok Baxter doktornak
segíteni valamit. Gondolom, bármilyen segítséget szívesen fogad.

Ramanov talán most még ellenségesebben bámult rá, mint eddig, mire Van Staaten szinte félve
megrázta a fejét.

– Nehogy megerőltesd magad, Jennifer! Nemrég még sokkal inkább halottnak, mint élőnek
tűntél a műtőasztalomon.

– Remekül érzem magam – mondta a fiú édesanyja, és külsejét tekintve tényleg igazat mondott.
Sőt Bennek megint feltűnt, hogy milyen friss és kialudt volt; ha arca nem lett volna olyan
szokatlanul sápadt, akkor még azt is gondolhatta volna az ember, hogy éppen most tért vissza
egy hosszú és üdítő nyaralásból.

Van Staaten vadul rázta a fejét.

– Ez csak az erősítő hatása, amit beadtam neked. De már nem fog sokáig tartani... sőt
csodálkozom, hogy még egyáltalán tart. Amint elmúlik, meglesz a következménye. Gondolom,
ezt neked, mint orvosnak, nem kell magyaráznom.

– Persze hogy nem. Vigyázok én magamra, kedves kolléga, biztos lehet benne! Ismerem a
határaimat! És egyébként sem tart sokáig.

És ezzel kiment a szobából.

27

ALIG EGY PERCCEL KÉSŐBB Ramanov is elhagyta a szobát, mindenesetre előtte még vetett egy
megsemmisítő pillantást Benre, majd magával vitte a szófogadóan lépkedő Sashát, aki olyan
szorosan sétált el a fiú mellett, hogy Ben még hajának elektromos sercegését is érezte az arcán.

Ez volt minden, amit érzett; eltekintve a hátán végigszaladó röpke és jéghideg borzongástól, ami
olyan volt, mintha egy pók futott volna végig rajta. Semmi reakció. Minden, amit valaha is Sasha
közelében érzett, a kettőjüket már az első pillanattól kezdve összekötő láthatatlan kötelék
eltűnt.

Megvárta, míg kimentek, majd Van Staaten doktorhoz fordult.

– Mit csinált vele?

Igazság szerint kiabálni akart, de torkából csupán egy alig hallható krákogás távozott, mintha
benne is meghalt volna valami.

– Csináltam? – Van Staaten megpróbált úgy tenni, mintha nem értené a kérdést, de sikertelenül.
Amikor végre belátta, hogy semmi értelme a színészkedésnek, kelletlenül megvonta a vállát. –
Semmit. Ahogy már mondtam, csak egy ártalmatlan nyugtatót kapott.

– Nem – vágta rá Ben. – Az nem lehet.

– És azt te csak így megállapítod? – kérdezte gúnyosan.

– Ebben az esetben, igen. Szóval, mi volt az?

Egy pillanatig a doktornő nem volt képes szóhoz jutni, Ben már azt hitte végképp lezárja a témát.
Majd mégis dacosan lebiggyesztette az ajkát.

– Nem értem, miért kellene nekem egyáltalán magyarázkodni?

– Neki talán nem is kellene. – Ben éppen válaszolni készült, de Tahia megelőzte, majd egy gyors
mozdulattal a doktornő mögé lépve bal kezével lefogta, jobb kezével pedig a köpenyzsebébe
nyúlt.

– Hé! – tiltakozott Van Staaten. – Mit képzel maga?

Megpróbált kiszabadulni, de a filigrán zsoldosnő tudomást sem véve róla, továbbra is fogva
tartotta egyik kezével, másikkal pedig a köpenyzsebében turkált.

Miután nem talált semmit, megpróbálkozott a másik zsebbel, és láss csodát, elővarázsolt egy
narancssárga feliratú, keskeny fehér kartondobozt.

– A fenébe is, azonnal adja vissza! – veszekedett vele Van Staaten. – Hogy képzeli ezt?

Tahia nem foglalkozott sem felesleges szavaival, sem szabadulni akarásával, helyette
összeráncolt homlokkal vizsgálta az apró csomagot, majd egy fürge mozdulattal odadobta Ben
édesapjának. Ekkor elengedte Van Staaten vállát is, majd abszolút komoly arccal hátralépett.

– Nevezze csak nők közötti szolidaritásnak.

Ben apja nehézkesen elkapta a csomagot, és elolvasva a rajta lévő feliratot, meglepve a magasba
vonta a szemöldökét.

– Ezt adtad be a kislánynak?

– Mi az? – kérdezte Ben riadtan.

– Mondtam már... egy teljesen ártalmatlan nyugtató – állította Van Staaten, miközben dühös
pillantást vetve Tahiára masszírozta sajgó vállát.

– Doktor úr? – kérdezte Harry a fiú édesapjától.

– Valóban nyugtatószer. Hogy ártalmatlan-e? Kötve hiszem.

– Ezt hogy érted? – kiáltott fel Ben.

– Ismerem ezt a szert – válaszolta az apja. – Pontosabban mondva: ezt a drogot. Általában a
különösen agresszív páciensek esetén használjuk a pszichiátriában. Ezzel a szerrel még Dzsingisz
kánt is rá tudnád venni arra, hogy rózsaszínű hacukában eltáncolja a hattyú halálát a piac
közepén.

– Túlzol – mondta Van Staaten. Igyekezett mosolyogni, de igencsak siralmasan sikerült.

– Úgy érted, ez egyféle... kémiai döngölő? – kérdezte Ben hitetlenkedve.

– Nem – felelte édesapja anélkül, hogy egy másodpercre is levette volna a szemét Van
Staatenről. Elég megrendültnek festett. – Én inkább ráverő kalapácsnak nevezném. Tudod, hogy
mire képes ez a szer?
– Semmire! Ha ennyire kiismered magad a témában, akkor remélem, azt is tudod, hogy szinte
semmilyen mellékhatása sincs.

– Ha eltekintünk attól, hogy függővé teszi az embert.

– Micsoda? – lihegte Ben.

– Csak akkor, ha hosszabb ideig szedi valaki, erről pedig szó sincs. Ahogy lesz újra rádió-
összeköttetésünk a szárazfölddel, beszüntetjük.

– Most nem ez a lényeg! Egyáltalán hogy tehettél ilyet?! – Robert fenyegetően rázta a
gyógyszeres dobozt. – Ez itt egy nagyon erős pszichofarmakon, te pedig beadtad egy teljesen
egészséges kislánynak! És mindezt csak azért, mert a nagyapja megkért rá? Úristen, és én még
azt hittem, orvos vagy!

Van Staaten szomorúan nézett rá.

– Talán pontosan azért tettem, mert orvos vagyok, Robert.

– Hülyeség! – hördült fel Ben. – Iljics cár attól félt, hogy túl közel merészkedem a kis unokájához,
nem igaz?

Egy pillanatra mintha düh jelent volna meg Van Staaten szemében, majd együtt érzően
mosolygott.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne, Ben. De sajnos nem így van. Hidd el, azt tettem, amit jónak
tartottam. Sasha érdekében. Mivel én igen komolyan veszem az orvosi eskümet.

– Érdekes – Ben még mindig dühös volt, de ugyanakkor érezte Van Staaten őszinteségét is. Vagy
legalábbis érezte volna, ha nem nyomja el magában azt az érzést.

– Elmagyarázná nekünk, hogy ez pontosan mire volt jó, doktornő? – kérdezte Harry.

– Nem. Attól félek, azt nem lehet.

– Nahát, micsoda meglepetés – szólt Tahia ironikusan.

– Az egész történet sokkal komplikáltabb, minthogy el tudjam mesélni. Sőt nem is szabad
elmesélnem.

Fájdalommal teli tekintettel nézett Ben apjára.

– Csak annyit kérek, hogy higgy nekem! Ez itt mind azért történik, hogy megvédjük Sashát.

– Ja – szólt Tahia gúnyosan. – Elvégre logikusan hangzik.

Van Staaten nem vett róla tudomást.

– Az igazat mondom. Hiszel nekem?

Robert Berger addig hezitált a válaszon, hogy már szinte feleslegessé is vált.

– Szívesen tenném. De őszintén szólva, elég nehezemre esik. Elhiszem, hogy felelősségteljes
orvos vagy. Éppen ezért nem értem, mi történik itt.

– Talán Ramanovot még az esküjénél is jobban tiszteli – mondta Ben rosszindulatúan.

És sikerült. Van Staaten eddigi magabiztosságának nyoma sem volt, egy csapásra összeesett és
megadta magát.

– Nem mondhatom el – suttogta. – Csak annyit, hogy Sasha védelméért történik.

– Védelméért? – kérdezte Tahia. – Kitől? – odabólintott Benre. – Tőle?

Van Staaten megrázta a fejét.

– Ramanov akarta, hogy azt higgye. De ez nem az igazság.

– Hát mi? – tudakolta Ben. – Ki elől kell Sashát megvédeni, ha nem tőlem?

– Saját maga elől, Ben.

– Saját maga... – kezdett bele Ben, mire Van Staaten azonnal félbeszakította.

– Azt hiszed, ismered, igaz? Attól félek, tévedsz. Elhiszem, hogy őszinték az érzéseid. Valóban
kedveled és sosem bántanád – de ő sokkal érzékenyebb és sérülékenyebb, mint gondolnád.

– És ezért kell megvédeni? – ismételte meg Ben dühösen. – Talán saját maga elől, nem igaz?

Van Staaten megint csak megrázta a fejét. Továbbra is a fiúra nézett, de tekintete mintha
áthatolt volna rajta; hirtelen a Sasha szemében feltűnő szörnyű ürességre emlékeztette. Kirázta
a hideg.

– Ettől a helytől – mondta ki végül.

Két-három másodpercig néma csend volt a szobában. Harry szinte ijedten nézett rá. Tahia
megpróbált továbbra is becsmérlő és gúnyos pillantást vetni, de nem igazán sikerült neki. Ben is
hiába igyekezett viccesen felfogni szavait, nem lehetett, mivel nem voltak azok. Olyasmit
mondott ki, amit már mindannyian régóta éreztek mélyen magukban.

– Hogy érted ezt? – motyogta édesapja.

Megint csak eltelt néhány másodperc, mielőtt az orvosnő válaszolt.

– Te még mindig nem vetted észre? Az állomás az oka. Ez a hely. Egyszerűen megváltoztatja az
embereket.
– Ja, mindenki jól megfagy benne – szólalt meg Tahia. Megjegyzésének viccesen vagy talán
sértőn kellett volna hangoznia, de egyik sem volt. Sőt inkább alátámasztották Van Staaten
szavait.

– Amióta itt vagytok, alig telt el úgy egy óra, hogy ne veszekedtetek volna valakivel. Állandók a
viták, a mérgelődések és az összetűzések. Rajtam kívül ez senkinek sem tűnt fel?

– Mindannyian kicsit idegesek vagyunk, doktornő – válaszolta Harry, miközben igyekezett

vidámnak tűnni. – Ez bizony előfordul, ha egy szörnyetegek által megszállt erődítményben
csücsül az ember.

– Nem az. Higgye el! Elég régóta vagyok már itt. Ráadásul jól ismerem Ramanov professzort és a
többieket is. – Röpke mosoly hagyta el ajkát, majd újra komollyá vált. – Valószínűleg sohasem
akarnám az apósomnak, a házigazdámnak vagy a szomszédomnak. De ő nem is olyan. Valami
történik itt. Magam is érzem. Valami, ami keményebbé tesz minket, és megmérgezi a lelkünket.

– Ó, mily melodramatikus – mondta Tahia. Hangjában most egyáltalán nem volt gúny, és bár újra
vigyorogni próbált, bizonyára nem csak Bent rázta ki a hideg a doktornő szavaitól.

– Minden télen megtörténik – folytatta Van Staaten teljesen közömbösen. – Minél rövidebbek
lesznek a napok és hosszabbak az éjszakák, annál ingerültebbé válik az egész környezet. Először
azt hittem, hogy kizárólag az évszakon, az idegeket kikészítő örökös sötétségen és az olykor
hónapokig tartó viharon múlik. De nem ez az oka.

– Tábori hisztéria – avatkozott bele Frank. Egészen idáig némán ácsorgott, de most közelebb
húzódott, és ugyanolyan riadt tekintettel nézett a doktornőre, mint a többiek.

Van Staaten megint megrázta a fejét.

– Én is azt hittem, az elején. Bizonyos mértékben még igaz is. De egyre rosszabb lesz. Előző télen
addig fajult, hogy egyesek már tettlegességre is vetemedtek. Két férfit be kellett zárnunk addig,
míg a szárazföldre nem értünk.

– Mondom én: tábori hisztéria – ismételte meg Frank. – Saját magamon is tapasztaltam már.
Verekedés? – rövid kuncogást hallatott. – Megesik az ilyesmi, ha az emberek túl sokáig vannak
összezárva szűk helyen.

– Egy laktanyában, talán – válaszolta Van Staaten. – De nem itt.

– Maguk talán jobbak? – vágta rá Tahia.

– Nem így értettem. De még ha nem is szívesen hallja, van különbség. Maguk, katonák hozzá
vannak szokva ahhoz, hogy egyenes úton oldják meg a problémáikat. Ezt a csoportot magasan
kvalifikált tudósok alkotják. Még a gondnokunk is kétdiplomás villamosmérnök. Az ilyen
emberek nem esnek egymásnak egy franciakulccsal, ha nem tudnak megegyezni abban, hogy
melyik DVD-t tegyék be.
– Nyilvánvalóan mégis – mondta Frank.

Van Staaten egy pillanat erejéig mélyen elgondolkodott azon, reagáljon-e, majd ellene döntött.

– És ennél csak rosszabb lett. Sőt minden évben rosszabb lesz. Saját magamon is érzem. Ha
pedig nem hisztek nekem, akkor kérdezzétek meg a többieket. Erről híres az állomás. Nem
tudom, miért, Talán tényleg csak a magány, az állandó vihar vagy a sötét az oka. Bármi is az,
létezik és irtózatos befolyása van az emberekre. Ezért kért meg Ramanov arra, hogy nyugtatót
adjak a lányának.

– Igen – mondta Ben dühösen. – Ez aztán logikus!

– Tényleg az, fiacskám. Sasha nem egy átlagos lány. És ezzel nem az autizmusára gondolok.
Hihetetlenül érzékeny. Nem tudja úgy kifejezni, hogy mindenki értse, de úgy reagál a
hangulatokra, mint egy szeizmográf. Szerinted egy ilyen hely mit művelne vele? – nekikészülve
legyintett egyet. – Nézz csak körül. Csupán néhány napja vagy itt, de hány összetűzést és
veszekedést néztél már végig? Igen higgadt fiatalembernek tartalak, de úgy látom, neked is
egyre nehezebben megy nyugodtnak maradni, nincs igazam?

Igen, legalábbis ebben a pillanatban, gondolta magában Ben. És csak magánál, de ezt a
megjegyzést inkább gyorsan lenyelte.

Talán nem eléggé, mivel Van Staaten máris bólintott egyet, mintha igennel válaszolt volna
kérdésére.

– Most pedig próbáld elképzelni, hogyan reagálna egy ilyen lány, mint Sasha erre?

– Őrültség! – morogta az apja. – Elvégre nem egy kísértethistória közepén vagyunk!

– De – ellenkezett Harry.

– Egészen bizonyosan – szólt Tahia.

– Egyértelműen – mondta Frank.

– Ezek szerint mindannyian roppant humorosnak tartják. Én viszont nem.

– Senki sem nevet, Berger doktor – mondta Harry. – Másfelől meg, szerintem minden megvan
ebben a történetben, ami egy valamirevaló horrorsztorihoz kell. Egy-két kedves szörnyeteg,
rémálmok, egy őrült professzor – pontosabban egy egész rakás belőlük –, ó, igen, és az életünkre
törő, zombivá változó emberek. – Mosolygott ugyan, de szeme olyan hideg maradt, mint az
állomást bevonó jég. – Lassan már azon töröm a fejem, hogy ennél még Ben őrült meséje is jobb
lenne. Ahhoz képest, amit az utóbbi órákban tapasztaltam, teljesen normálisnak hangzik.

– Nem is őrült! – tiltakozott Ben.

– Ezt mondom én is! – sóhajtott Harry. – Csak sajnos ez nem segít rajtunk. Valahogy ki kell
tartanunk addig, míg nem működik újra a rádióösszeköttetés.

Szinte könyörgő pillantást vetve Van Staatenre megszólalt.

– Az előbb igazat mondott Ramanov?

– Mivel kapcsolatban?

– A viharral, amiről mesélt, tényleg két hónapig tartott?

– Nem – válaszolta Van Staaten. Harry fellélegzett, majd Van Staaten hozzáfűzte. – A
leghosszabb, amit láttam majdnem öt hónapig tartott. – A doktornő három vagy négy
másodpercig csak élvezte a zsoldos arcára kiülő döbbent arckifejezést, és csak utána tette hozzá.
– Mindenesetre még sosem maradtunk két-három napnál tovább rádióösszeköttetés nélkül.

– Legalább valami – szólt Harry komoran. – Idő van, Frank, menj a zsiliphez és szórakoztasd egy
kicsit Toothot! – odafordult Tahiához. – Itt maradsz a képernyő előtt, és szemmel tartod a
környéket! Azonnal szólj, ha történik valami gyanús!

A zsoldosnő röviden bólintott.

– És te?

– Lemegyek és kicsit meghajtom az amerikai barátunkat. A végén még megfeledkezik az időről a

kedvenc kis pókhölgye miatt.

Tahia hangosan nevetett, Ben pedig érezte, hogy ajka lassan mosolyra nyúlik – majd hirtelen egy
hatalmas ütés csattant a padlón, amit fél másodperccel később egy tompa robbanás követett,
amelyet aztán szinte azonnal elnyomott a tűzriadó csörömpölése. Van Staaten hangosan
felkiáltott, miközben vadul kalimpáló karral próbálta visszanyerni egyensúlyát. Ben is azzal volt
elfoglalva, hogy valahogy lábon maradjon, ezért ideje sem maradt megijedni. Az egész szoba
remegett. A padló még mindig reszketett, szikrák és üvegszilánkok repdestek a levegőben, a
mennyezet alatti izzók szép sorban szétdurrantak. Néhány másodpercig mindenki össze-vissza
kiabált, a riasztók hangja pedig mintha még erősebben szólt volna. A levegőben csípős szag
terjengett, valahol vörös lángok lobogtak.

– Mi történt? – igyekezett édesapja túlkiabálni a káoszt. – Mit jelentsen ez?

Természetesen nem kapott választ. Van Staaten elveszítve a padlóval vívott harcát térdre
rogyott, Harry pedig egy ugrással a számítógépnél termett, amely előtt nemrég még Ramanov
ácsorgott, és gyorsan bepötyögött valamit a gépbe. Tahia elővarázsolt egy adóvevőt, és
megpróbálta túlkiabálni a riasztó hangját, miközben Frank nyomtalanul eltűnt.

Míg a fiú apja Van Staatenhez sietve igyekezett valahogy lábra állítani, Ben azonnal Harry mellé
szegődött. A tűzriasztó kegyetlen csörömpölése lehetetlenné tett bármiféle kommunikációt, a
monitoron lévő képek pedig már majdnem olyan gyorsan váltogatták egymást, ahogy Harry ujjai
siklottak a billentyűzeten. A monitor legalább öt különböző szögből mutatta a sátortető alatt
lévő részt. A nap időközben végleg nyugovóra tért, a hófúvás és az állomás körül lézengő
jégharcosok száma pedig egyre növekedett. A kép szánalmas minősége ellenére tisztán látszott
mozdulatlanságuk; egy hadseregnyi néma, és arc nélküli harcos bolyongott az állomás körül, de
egyetlen ujját sem mozdította egy tényleges támadásra.

A kép megint váltott, és hirtelen a zsilip előtti folyosó vált láthatóvá, ahol Tooth fegyverével
hadonászva le-fel szaladgált, akárcsak egy megbolondult tyúk; a riasztó kétségkívül nemcsak a
központban, hanem az egész állomáson szólt, a zsoldos pedig feltehetően nem tudta, minek
köszönhető a nagy felhajtás. Harry szitkozódva még durvábban püfölte a billentyűzetet, mire a
képek olyan gyorsan váltakoztak, hogy a számítógép alig érte utol magát, a megjelenítések pedig
egyre torzabbak lettek. Mindenütt ugyanaz a látvány tárult eléjük: össze-vissza rohangáló
emberek, akiknek fogalmuk sem volt, mi történt valójában, és akik a sziréna őrült
csörömpölésétől csak egyre nagyobb pánikba estek.

És aztán, egyszer csak megszűnt: Harry végre megtalálta a megfelelő billentyűt, és a riasztó egy
utolsó, már-már panaszkodó vinnyogással elnémult. A zsoldos azonnal megfordult, és egy éles
„Mi?!” kiáltással Tahiára meredt, aki még mindig adóvevőjébe beszélve, vadul nyomkodta az
apró készülék gombjait.

– Semmi. Senki sem jelentkezik.

– Ki nem jelentkezik? – kérdezte Ben ijedten, mintha csak nem tudná.

Harry nem vesztegette az idejét arra, hogy válaszoljon, helyette újra a billentyűzet felé fordult,
majd további fél tucat hiábavaló próbálkozás után végre rátalált a helyes kamerára. A monitor a
pincében lévő labor főfolyosóját mutatta. A kép alig különbözött az állomás többi részétől: fehér
köpenybe bújt, pánikba esett emberek rohangáltak fel-le a folyosókon, sőt néhányan még fel is
taszították egymást.

Az egyetlen igazi különbség a folyosó plafonja alá gyűlt koromfekete füstfelhő, és egy géppuska
összetéveszthetetlen kattogása volt, amely egy következő billentyű megnyomásával vált
hallhatóvá.

– A fenébe! – szitkozódott Harry. – Mi történik ott?

– Még mindig nem válaszolnak – szólt Tahia aggódva, de mielőtt még Harry reagálhatott volna
rá, kinyílt az ajtó, és Ramanov botladozott be rajta – szó szerint. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy az
ajtó nem volt teljesen földszintes, mert jókora küszöbbel rendelkezett. Lába szerencsétlenül
beleakadt, majd egyik térdére rogyva szerencsére sikerült kissé felfognia a becsapódást.

– Mi történt? – lihegte, miközben igyekezett feltápászkodni.

Harry némán a képernyőre bökött, mire Ramanov arcáról még az az icike-picike szín is eltűnt,
amint követte a férfi kezét.

– Te jó ég! Mi...?

Harry egy gyors mozdulattal Franknél termett, aki épp abban a pillanatban toppant be egy
hatalmas tűzoltó készülékkel a kezében. A tűzfény immár nem lobogott, de ezzel szemben az
égett szag egyre erősebb lett. Ráadásul most már valami csípős, kémiai fuvallat is csatlakozott
hozzá.

– Hozd a fegyvereket – utasította Harry. – Találkozunk az ajtó előtt!

Frank azonnal futásnak eredt, Harry pedig Ramanovhoz fordulva vadul kalimpált a képernyő
felé.

– Be tudja zárni innen az állomást?

Ramanov bólintott.

– Igen, de...

– Akkor tegye meg! És maradjon a monitor előtt! Ha a bestiák megpróbálnak betörni vagy
legkésőbb tíz perc múlva nem vagyunk itt, zárja be a labort!

– De odalent még vannak... – kezdett bele Ramanov; mire Harry rögtön leintette egy hektikus
gesztussal.

– Tíz perc, teljesen mindegy, hogy ki van még odalent! Akkor is, ha én magam leszek az, érthető?

Ramanov krétafehér arccal bámult rá, Harry pedig Tahiához fordult.

– Te itt maradsz! Ha nem engedelmeskedik, akkor addig törögesd a csontjait, míg meg nem teszi,
rendben? Tíz perc múlva... – gyorsan ránézett az órájára – ...mostantól.

Meg sem várta Tahia reakcióját, hanem kiviharzott a szobából, Ben pedig hitetlenkedve figyelte
őt, majd a monitort. Tíz perc? Legalább öt perc mire lejut, és...

Ben homloka mögött tisztán kattant valami egyet, majd hirtelen eszébe jutott, hogy nemcsak
Baxter és az összes kutató van odalent, hanem az édesanyja is!

Azonnal futásnak eredt.

28

BÁR KÉSŐBB INDULT FUTÁSNAK, mégis előbb érte el a laborszakaszhoz vezető biztonsági ajtót,
mint a két zsoldos; amiből sajnos semmilyen előnye nem származott. Még mielőtt befordult
volna a lépcsőaknához levezető páncélajtó folyosójára, lobogó fehér köpenybe bújt férfiak és
nők futottak vele szembe. Az ajtó mögötti meredek csigalépcső teljesen bedugult – úgy hallotta,
hogy odalent maximum huszonöt-harminc ember tartózkodhatott, de érzése alapján legalább
százan, ha nem többen ostromolták a lépcsőt (természetesen mindenki felfelé igyekezett, nem
pedig lefelé). A lépcsőakna mélyéről kiabáló hangok és izgatott felkiáltások világossá tették
számára, hogy odalent bizony nagyon sok ember tolakodott.

Már az ajtón átjutni is lehetetlen volt. Amikor mégis sikerült, mintha valaki a nevét kiáltotta
volna. A kétségbeesett tolakodás és tülekedés közepette hátranézett a válla fölött. A folyosó
végén a vadul integető Harryt és Franket pillantotta meg.

– Ben! Teljesen megőrültél? Azonnal gyere vissza!

Ben gondolni sem akart erre, ezért kétszer olyan erősen igyekezett átpréselni magát az ajtón.
Még egyszer visszanézve édesapját és Van Staatent pillantotta meg a folyosó kanyarulatába
beszorulva. Esélyük sem volt a kétségbeesetten furakodó emberekkel szemben.

A két zsoldos megpróbált felzárkózni, de a pániktól vezérelt embertömeg egyre jobban

visszaszorította őket, akárcsak az árhullám a hordalék fát. Harry végül a magasba tartotta
fegyverét, és beleeresztett egy lövést a plafonba, ami éles műanyagszilánkokból álló jégesőt
zúdított rájuk. Ez talán megteszi a hatását, de az is lehet, hogy nem – Ben időközben átharcolta
magát az ajtón, majd kiverekedett magának egy helyet a legfelső lépcsőfokon. Ha Harry és Frank
szó szerint utat nem lő magának, akkor biztosan nem érték volna utol, mielőtt eléri a labort. Sőt
valószínűleg akkor sem.

Ennek ellenére igyekezett még gyorsabb lenni, tolakodott, lökdösődött és furakodott, amiért
számos oldalba lökést, ökölcsapást, és legalább háromszor annyi kékre taposott lábujjat sikerült
bezsebelnie, mint amennyi valójában volt neki.

Egyszer csak úgy tűnt, végleg beszorul, ezért majd két métert a korláton csúszva tett meg.

A második páncélajtó előtti apró terem úgy tele volt, ahogy azt sejtette, ezért az ajtóig tartó
úton további oldalba vágásokra tett szert.

Valaki úgy az arcába nyomta könyökét, hogy még orra reccsenését is hallotta, majd meleg vér
csörgedezett végig a száján és az állán; és ha ez még mindig nem lett volna elég, egy idősebb
férfi megmarkolva a vállát megpróbálta újra a lépcső felé rángatni.

Ben számos értékes másodpercet – majdnem egy egész percet! – veszített, mielőtt sikerült
leráznia az egyben jóindulatú és erőszakos merényletet, és az ajtóhoz sietett. Pontosan tudta,
hogy jóval túllépte idejének több mint a felét, ezért nem is fecsérelte az időt arra, hogy órájára
pillantson. Mindazonáltal kissé jobban érezte magát, miután becsukta maga mögött az ajtót.
Hirtelen teljesen egyedül volt – bár jelenleg ezzel ki is merültek a jó hírek. A levegő telis-tele volt
fekete, olajos füsttel, ami már jó ideje nemcsak a plafon alatt gyűlt, hanem minden egyes
levegővételét megkeserítette. Villogó vörös tűzfény lepte el a levegőt, noha lángoknak nyoma
sem volt. A padló érdekes módon valahogy balra lejtett. Mindenhol romok és üvegszilánkok
hevertek, valahonnan messziről pedig mintha lövéseket hallott volna; még talán sikolyokat is.

Vajon merre lehetett az édesanyja? A lefelé tartó úton sem vele, sem pedig Baxterrel nem
találkozott, de valami mégis azt súgta neki, hogy együtt talál majd rájuk.

Vakon tovább-botladozva vett egy mély levegőt, mire irtózatos köhögés támadt rá. Azonnal
szédülni kezdett, majd egyszerre olvadt műanyag ízét érezte a szájában. A füst valószínűleg több
volt az egyszerű ártalmatlan füstnél – mintha még nem lett volna elég problémája!

Bennek eszébe jutott egy tévéműsor, amelyben a tűzesetben való helyes viselkedést taglalták,
ezért igyekezett lehetőleg előredőlve haladni és óvatosan lélegezni. Ettől azonban nem lett
sokkal jobb, de rosszabb sem, majd öt-hat dülöngélő lépés után végre elérte az első laborajtót.

Mögötte egy nagy, majdnem teljesen üres terem volt, amelynek plafonján hol bekapcsoltak, hol
kikapcsoltak a neoncsövek. Sem édesanyja, sem más nem volt ott.

Ben gyorsan (és teljesen feleslegesen) becsapta maga mögött az ajtót, majd tovább-botorkált a
folyosón a következő helyiségig. Ez jóval kisebb, de emiatt jóval zsúfoltabb is volt az előzőnél,
ezért további értékes időt fecsérelt el az átkutatásával. Végül sikerült megállapítania, hogy ott
szintén nem találja, akit keres.

Amikor kilépett a folyosóra, valami akkorát robbant, hogy még a föld is beleremegett.
Ugyanakkor újabb lövések dörrentek, és ezúttal egészen biztosan egy női sikoltást is hallott.

Egy másodpercig elég tanácstalan volt. Az odalent ordibáló nők választéka nem volt túl nagy, a
hang pedig nem igazán hasonlított anyjáéhoz. Ha pedig tényleg nem ő volt, és rossz irányba
haladt, akkor lehet, hogy végleg elhibázza utolsó esélyét is, Tahia pedig bezárja a páncélajtót, és
mindannyian ott maradnak.

Beviharzott az egyik legközelebbi ajtón, mire egy hátfal helyetti páncélüveggel határolt
előtérben találta magát. A helyiség az egyik biztonsági zsilip mögött helyezkedett el; hasonlított
ahhoz, amelyben még Baxter tartotta a klónozott pókkecskékről szóló előadását.

Ebben sem volt senki, de a legtöbb számítógép be volt kapcsolva, mindenütt papírok és iratok
hevertek szanaszét, az ajtó és a zsilip között pedig egy kávétócsa gőzölgött. Ezek szerint
mindenki a szó szoros értelmében viharos gyorsasággal hagyta el a szobát.

Ben máris menni készült, majd inkább úgy döntött, megnézi a zsilipet. Nem sokkal korábban járt
egy ilyen laborban, ezért pontosan tudta, milyen biztonságos, sőt talán hangszigetelt is a
mögötte lévő terem. Nem valószínű, de mégis lehetséges, hogy Baxter és anyja ott tartózkodtak,
és esetleg nem is hallottak semmit az egész káoszból.

Óriási megkönnyebbülésére a zsilip páncélból lévő üvegajtaja magától kinyílt, ahogy közelített
felé, mire a mögötte lévő, második akadály is követte példáját.
A tágas, krómozott bútorokkal és futurista készülékekkel telezsúfolt labor szintén teljesen üres
volt. Pontosabban nem volt teljesen üres, inkább elhagyatott, de ez is csak az emberi lakókra
értendő. Itt is volt egy terráriumok hadával telepakolt fal, amelyekben több száz, ha nem több
ezer pók nyüzsgött. Egyikük sem volt lefagyasztva vagy elkábítva, nagyon is élénkek és izgágák
voltak. Ben hirtelen hatalmas gombócot érzett a torkában, legszívesebben rögtön elfordult
volna, de ekkor tekintete valami igen érdekesre tévedt. Időzavar ide vagy oda, közelebb lépett az
aktuális terráriumhoz. Mindenesetre csupán néhány lépéssel, mert ha még időmilliomos is lett
volna, akkor sem vette volna rá magát, hogy öt vagy hat méternél közelebb merészkedjen ahhoz
a...

...valamihez.

Egy része még mindig pontosan megérezte minden egyes másodperc múlását, de egy fél percre
mégis megmerevedve bámulta a steril börtönében csücsülő förtelmes szörnyeteget, amely
kisköröm nagyságú alattomos szemekkel bámult rá vissza.

Egy pók volt, és érdekes módon nagyon hasonlított Tarantulához, akit még Baxter mutogatott
oly büszkén nekik. Mindenesetre ez a szörnyeteg sokkal jobban kiérdemelte volna az elnevezést.
A közönséges pókokhoz való hasonlósága ki is merült a nyolc lábban, az ugyanannyi szemben és
egy darázsderék által kettéosztott, zömök testben. Pontosabban mondva, ez sem volt teljesen
igaz, mert Ben jobban megvizsgálva összesen tíz lábacskát számolt. Közülük mindegyik körülbelül
olyan vastag volt, mint Harry mutatóujja, és emellett legalább negyven-ötven centiméter
hosszúak voltak. Duzzadt bőre majdnem akkora volt, mint egy yorkshire-i terrieré, metszőfogai
pedig úgy festettek, mintha egy felnőtt ember hüvelykujját is gond nélkül leharapták volna.

Ennyit Baxter állításáról, miszerint itt csupán pókmirigyekkel és nem egész állatokkal
kísérleteznek.

Fülébe megint egy tompa csattanás hatolt. Valahol nem messze tőle üveg tört darabokra, hangja
pedig végképp kizökkentette Bent ámulatából – pontosabban a hangot követő esemény. A két-
vagy háromszáz terráriumból néhány szilánkokra tört, így élő tartalmuk azonnal szanaszét
kúszott a padlón.

Ben eszeveszett gyorsasággal kiviharzott a helyiségből, majd gondosan becsukva a zsilipajtót,

még a zárat is rázárta. Majd csak ezután futott ki a folyosóra.

Bár csupán néhány másodpercet töltött odabent, a füst mintha jóval sűrűbbé vált volna. A föld
szünet nélkül reszketett, a szemben lévő faIon pedig egy hatalmas, egészen a padlótól a plafonig
húzódó repedés tátongott. Ben szörnyen köhögött, kezével pedig vadul legyezett arca előtt, hogy
legalább a füst nagyját elhessegesse. A könnyből és füsből álló fátyolon keresztül egy nagyra nőtt
alakot vélt felfedezni, amely lehajtott fejjel közeledett felé.

Harry nem húzta az időt holmi szemrehányással, ezért rögtön a tárgyra tért.

– Megtaláltad?
Mielőtt Ben válaszolhatott volna, egy géppisztoly rövid, de velős hangja csendült fel, majd valami
szilánkokra tört.

– Nem – nyögte ki keservesen, miközben torka tűzként lángolt.

– A fenébe! – sziszegte Harry, majd kezével a válla mögé mutatott. – Te menj arra! Mi ott elöl
keresgélünk. De siess! Még van kemény három percünk!

Ez több volt, mint amire Ben számított – ugyanakkor vészesen kevés egy valamirevaló és reális
esélyhez, hogy elérjék a lépcső tetején lévő ajtót; vagy hogy megtalálják édesanyját és Baxtert.
Ennek ellenére elszántan botorkált előre, miközben a háta mögött felbukkanó Harry és a
koromfekete füstfelhőből előlépő Frank pont a másik irányba szaladt.

Ben végigvizsgálta az összes folyosót, majd balra fordulva lenyomta az egyik legközelebb eső
kilincset – az ajtó nem nyílt ki, ezért nem maradt más választása, mint remélni, hogy édesanyja
és az amerikai nem pont abba a szobába zárkózott be és továbbtámolyogva a folyosón
megcélozta a következő ajtót. Mögötte egyfajta raktárhelyiség helyezkedett el, amelyben
(szerencsére) többnyire üres terráriumok és néhány kisebb műanyag konténer volt. Ezzel már
csak egyetlenegy terem maradt a folyosón – az aznap reggel látogatott laboré.

A fiú félig megvakulva igyekezett az ajtóhoz, majd feltépve azt legszívesebben hangosan
felsikított volna, amikor meglátta a páncélüveg mögött ácsorgó két alakot. A levegő időközben
odabent is megtelt füsttel, szeme immár szüntelenül könnyezett, de a két alak csakis Baxter és
édesanyja lehetett!

Megpróbálta nevüket kiabálni, de torkából csak valamiféle krákogás tört elő, ezért egyre beljebb
ügyetlenkedett. Az utolsó lépések alatt megbotlott, mire előrenyújtott karral nekiesett a zsilip
üvegajtajának. Zuhanás közben azon imádkozott, hogy az anyag ugyanolyan stabil legyen, mint
aminek kinéz, és ne hasítsa fel egyből az ütőerét vagy a torkát. Imája meghallgattatott. Az
üvegajtó állta a becsapódást, de a csattanást, amellyel homloka csapódott az üvegnek,
valószínűleg még fent az állomásban is hallani lehetett. Néhány másodpercig csak csillagokat
látott.

Valahogy mégiscsak sikerült megnyernie az ájulás elleni harcot, és nagy nehezen

feltápászkodott. Majdnem vakon kitapogatta a kapcsolót, amivel még Baxter nyitotta ki az ajtót,
bár két-három próbálkozásra biztosan szüksége volt, mielőtt sikerült megtalálnia és lenyomnia.
Még ki sem nyílt teljesen az ajtó, amikor átbotorkált rajta.

Első pillanatban majdnem pánikba esett, mert se édesanyját, se Baxtert nem látta sehol; mintha
csak az idegei űztek volna vele egy igencsak csúf tréfát. A labor tökéletesen ugyanúgy festett.
Semmi sem sérült meg vagy borult fel, de ugyanakkor senki sem volt ott!

Hirtelen hallott valamit: egyfajta vonszolást, talán egy nyögést is, majd amikor nagy nehezen
elindult a hang felé, egy összegörnyedt hátú alakot pillantott meg a nagy laborasztal mögött
térdelve. Valamit csinált, de Ben nem látta, mit.
Bal kezével az asztalra támaszkodva, összeszorított fogakkal, szédüléstől, hányingertől és iszonyú
fejfájástól kísérve, elszántan támolygott előre. Bal keze nekiütközött az asztalon álló
üvegballonnak, és lerepítette a földre.

A darabokra törő üveg hangos csörömpölésére az alak váratlanul felpattant, mire Ben
megkönnyebbülve észlelte, hogy édesanyja az. Ösztönösen magasba emelt keze és arca csupa
vér volt, arcán pedig puszta döbbenet virított, majd közelebb lépve Ben is alaposan megrendült.

Baxter. A kutató hanyatt feküdt. Arcát és nyakát elöntötte a vér, valamint mindig hófehér
köpenye is világospiros színt vett fel.

– Te jó ég! Mi..

– Ben! – vágott a szavába anyja. – Te meg mit csinálsz itt? – Egy másodpercig teljesen zavartan,
riadtan és... még ha Ben szégyellte is a gondolatot, valahogy... tetten érve állt ott. Nem sokkal
később már összeszedve magát hadonászott vérrel bevont kezével.

– Segíts! Gyorsan!

Ben gondolkodás nélkül szót fogadott. Letelt az idejük. Talán még egy percük maradt. Semmi
esélyük nem volt kijutni innen, suttogta egy vékony és kárörvendő hang a fejében, de ő
elhessegette, és gyorsan odasietett édesanyjához.

– Mi történt? – dadogta, miközben anélkül, hogy tudta volna miért – letérdelt Baxter mellé.

– Elesett. Eltört az egyik terrárium, ő pedig beleesett az üvegszilánkokba! Vérzik! Be kell

kötöznünk!

Sietve lehámozta magáról a köpenyét, miközben Ben hamar keresett valami vágóeszközt. Baxter
arca mellett talált is egy recézett üvegdarabot (valószínűleg ezzel sértette fel magát, de
pillanatnyilag nem akart tudomást venni erről). Kinyújtotta a kezét... immár képtelen volt
elnyomni kétségbeesett kiáltását.

Néhány centiméterrel az eszméletlen kutató mellett egy pók ücsörgött. Nem is akármilyen pók.
Tarantula, a dél-amerikai zugpók volt az, akit nem is olyan régen még Baxter mutatott be nekik.

Talán csak a nemrég látott szörnyeteg miatt, vagy az immár nem létező oltalmazó üveg miatt, de
Ben majdnem teljesen biztos volt abban, hogy jóval nagyobb lett, a szemében feltűnő csillogás
pedig jóval alattomosabbá változott.

Mintha csak belelátott volna a gondolataiba, apró lábacskáin hirtelen futásnak eredve
odasurrant Baxterhez, és felmászott az arcára. Az icipici méregfogacskák mintha
mikroszkopikusan kicsi és halálos késekként csillantak volna meg a fényben. Bennek azonnal
eszébe jutott, amit az amerikai mesélt a lények mérgezéséről.
Anyja keze hangtalanul és villámgyorsan megrándult. JóI hallható reccsenéssel eltalálta a pókot,
amely hangosan koppanva az egyik terráriumnak csapódott; Ben anélkül, hogy tudta volna, mit
csinál, felpattant és agyontaposta a halálos rovart. Hátrahőkölve cipőtalpát undorodva és
folyamatosan a padlóba törölte, de valahogy nem szabadult attól a förtelmes és szörnyű
érzéstől, miszerint talpa alatt még mindig ott mocorgott valami.

Édesanyja csak meredten bámult rá. Mi van a szemében?, gondolta magában borzongva. Talán
düh?

– Te! Te... – motyogta Jennifer zavartan. A fiú fel sem fogta amit látott.

– Ne most! – vágott édesanyja szavába. Miközben ő Tarantulát egy ragacsos folttá (és
cipőtalpának szüntelenül csiklandozó részévé) változtatta a földön, addig anyja végzett a
mutatvánnyal, azaz sikerült letépnie egy csíkot az anyagból, amelyet gyorsan és két kézzel Baxter
hevesen vérző nyakára szorított. – Segíts!

Ben odasietett, mindkét karját becsúsztatva a tudós hónalja alá megemelte a felsőtestét,
miközben anyja ugyanezt tette a lábával; láthatóan játszi könnyedséggel. Baxter nagy és erős
férfi volt, legalább száz kilót nyomott a mérlegen, de úgy tűnt, édesanyjának meg sem kottyan a
súlya. Inkább Ben számára volt nehéz lépést tartani vele, amikor kezükben a remélhetőleg csak
eszméletlen amerikaival visszasiettek a zsiliphez. Feltehetően a félelemtől emberfeletti erőre
tett szert.

Nemsokára újabb akadályba ütköztek (ami természetesen megint csak értékes időt rabolt el
tőlük), mégpedig amikor egyszerre próbálták meg magukat átpréselni az üvegből lévő zsilip két
ajtaján, amelyek természetesen nem akartak egyszerre kinyílni. Valahogy mégis sikerült
átjutniuk, de ehhez lábra kellett állítaniuk és át kellett karolniuk a vérben tocsogó Baxtert. De ez
nem számított. Lényeg, hogy átjutottak, és nemsokára a folyosón találták magukat, ahol Harry és
Frank futott oda hozzájuk.

Csak ketten voltak, futott át Ben fején. Harry barátai sehol sem voltak. Ráadásul a lövöldözés is
elnémult.

Harry nem húzta az időt holmi magyarázkodással és kérdésekkel, csak egyszerűen megragadta
és a vállára hajította Baxter mozdulatlan testét. Hirtelen felkiáltott.

– Nyomás! Már csak negyven másodpercünk maradt!

Szinte esélyük sem volt időben elérni a lépcső tetején lévő ajtót.

Mit sem törődve ezzel nekiiramodtak, majd egy tucat hatalmas lépés múlva elérve a
folyosóelágazáshoz megcélozták az első páncélajtót. Mielőtt odaértek volna, Ben vetett egy
pillantást a háta mögé, amitől aztán még gyorsabban szedte a lábát. A mögötte lévő folyosó
telis-tele volt koromfekete füsttel; noha elképzelhetetlenül sűrű füstfelhők voltak, mégsem
tudták elrejteni a feléjük botladozó, részegnek tűnő hófehér alakokat.
– Gyorsabban! – üvöltötte Harry. – Meg tudjuk csinálni!

Naná, gondolta magában Ben. Már csak öt-hat lépés az ajtóig, utána jó tizenöt vagy húsz lépcső
felfelé a meredek csigalépcsőn, majd jön egy másik ajtó, és mindezt csupán tíz másodperc alatt...
hol itt a probléma?

Ő lépett át utolsóként a hatalmas trezorajtón, és valószínűleg ő volt az utolsó, aki valaha is átlépi
azt. Ugyanis miután keresztüllépett rajta, a kapcsolótáblán lévő fény zöldről pirosra váltott, és a
több tonna nehéz ajtó halk zümmögéssel, de ugyanakkor ijesztő gyorsasággal besiklott a
helyére.

Talán nem elég gyorsan, mert amikor Ben egy kétségbeesett ugrással átvetődött rajta, még
érzett egy mozgást maga mögött, majd egy fehér és csillogó valami hatalmas robajjal
nekicsapódott az acélból lévő ajtófélfának, és darabokra tört. Ben felsikított a félelemtől, Frank
pedig futás közben kissé hátrafordulva szinte célzás nélkül leadott egy lövést. A golyó olyannyira
közel suhant el az arca mellett, hogy nem csak hallotta, de érezte is, majd ugyanabban a
pillanatban hangos csörömpölés és pukkanás hallatszott. Ben porzó fehér szilánkokból álló
felhőtől kísérve támolygott be a folyosóra, majd elveszítve egyensúlyát összeesett. Zuhanás
közben még sikerült megfordulnia, és látta, ahogy egy másik arc nélküli szörnyeteg kukucskált be
a nyíláson.

Pont időben, a becsukódó ajtó ugyanis azonnal eltalálta és félbevágta.

Az ajtó egy másodperc múlva a helyére suhant, és Ben hallotta, ahogy be is záródott.

Nem sokkal később egy másik, alig halkabb csattanás hallatszott a csigalépcső tetejéről.

Lejárt az idejük. A ajtó is bezárult.

Foglyul estek.

Mellettük még hallatszott, ahogy a maradék jégharcosok nekiütődve az ajtónak darabokra

törtek. Ez azonban nem érdekelte.

Foglyul estek. Soha többé nem szabadulnak innen.

– Tovább! – kiabálta Harry. Bár nyakában cipelte az eszméletlen tudóst, nemcsak elsőként érte
el a lépcsőt, hanem felsietve annak feléig még arra is volt ideje, hogy futás közben megforduljon
és türelmetlenül a fiú felé ordítson.

– Mire vársz még, a fenébe is!

Ben nagy nehezen feltápászkodott a könyökére, és a csukott ajtóra meredt. Ebből a szögből
nézve már nem esett nehezére elhinni Baxter állítását, miszerint egy ősrégi bunkerben
tartózkodnak. Az ajtó még egy kisebb atombomba-robbanást is játszva kibírna... hát még a
jégszörnyetegek támadását.
Ennek meg kellett volna nyugtatnia?

– Mire vársz még? – kiabálta Harry. – Olyan jól érzed magad odalent?

Ben megspórolva a választ felegyenesedett, és lógó vállal Harry és a többiek után slattyogott.
Harry elérte a lépcső tetején lévő lépcsőpihenőt, és letette Baxtert a zárt páncélajtó előtt.
Időközben már ő is igencsak félelmetes látványt nyújtott. Az anyja által felerősített rögtönzött
kötés nem sokat használt már. Harry már mindenütt csupa vér volt, ahogy Ben és édesanyja is. A
zsoldos hátrafordult, majd még türelmetlenebbül gesztikulált.

– Ne adjak egy piknikkosarat is?

Ben kicsit felgyorsította lépteit, még ha nem is látta értelmét. Elvégre tökéletesen mindegy, hogy
melyik zárt ajtó előtt ácsorgott, nem?

– Itt már úgysem jutunk át – motyogta. Harry összeráncolt homlokkal nézett rá, majd kezével
legyintve egyet előrántott egy adóvevőt a zsebéből.

– Tahia? Itt állunk a felső ajtó előtt! Kinyitnád nekünk?

Az adóvevőből nem jött válasz, de nem sokkal később felcsendült egy hangos reccsenés, majd
Tahia hangja szólalt meg kissé hangosan a plafon alatti egyik hangszóróból.

– Látunk titeket. És hallunk is. Nincs szükség az adóvevőre.

– Nemsokára rád sem – válaszolta Harry grimaszt vágva. – Halkítsd már le, és nyisd ki azt az
átkozott ajtót!

Tahia hangja – néhány másodperc múlva – valóban halkabban szólalt meg, a benne lévő gúny
azonban mégis igen tisztán hallatszott.

– Ahogy akarod, főnök! Csak egy másodperc. Nem tudom, melyik idióta programozta ezt a
rendszert, mert elég komplikált. De ne izgulj – fűzte hozzá –, mindjárt meglesz!

Harry dühös pillantással, mégis némán pásztázta a plafont, mire váratlanul zizegés és csörgés
hallatszott, majd Tahia halk hangja szólt a hangszóróból, feltehetően Ramanovhoz beszélt. Az
ajtó melletti ellenőrző lámpa továbbra is ragaszkodott a piros színhez, ráadásul egy millimétert
sem mozdult.

Harry kihúzta magát a keskeny lépcsőpihenőn, majd undorodva vizsgálgatta és törölgette

kabátjába a Baxter vérétől bepiszkított kezét; természetesen ettől csak rosszabb lett.

Mire Ben leküzdötte az utolsó lépcsőfokot is, Harry odafordult a Baxter mellé letérdelt
édesanyjához.

– Él még?
– Még épphogy – mondta reszkető hanggal. – De ha nem kerül azonnal Heidi kezelőasztalára,
akkor... – egy alig látható vállvonással fejezte be a mondatot, Harry pedig bólintott.

– Tahia! Mi újság? Nemsokára elfogy az időnk!

– Még egy perc – válaszolta a test nélküli hang, mire Harry dühösen megrázta a fejét.

– Nincs egy percünk. Igyekezz!

A zsoldosnő nem válaszolt, helyette hirtelen vad kopogás hallatszott, ahogy ujjaival a
billentyűzetet verte. Ben halkan és alig érthetően Ramanov hangját hallotta a háttérben, mely
minden másnak, csak nem bizalomgerjesztőnek hangzott.

– Ez a rohadt program! – szitkozódott Tahia. – Melyik paranoiás őrült írta ezt?

A kérdés nem a lépcsőpihenőn állókhoz szólt, de Ben édesanyja mégis felkapta a fejét.

– Ez a biztonsági előírás. Baxter mesélt még róla, mielőtt... ez történt. A számítógép

automatikusan lezárja az összes szakaszt, ahogy veszélyt sejt. Ha azonban nem történik sürgősen
valami, Baxter elvérzik.

És történt is valami – habár nem pontosan az, amire gondoltak. Ben tekintetével folyamatosan a
plafont és a szürke műanyaggal bevont falakat fürkészte – majd a zárt, alsó páncélajtó egyik
szegletében hirtelen megakadt a szeme. Az első pillanatban maga sem tudta, miért. Valami
mintha... megváltozott volna odalent. A műanyag színe egyszerre kifakult, mintha egy vékony,
mattfehér, fényt elnyelő felülettel lett volna bevonva, a félelmet keltő jelenség pedig
hangtalanul és egyre gyorsabban terjedt.

– Ez meg mi? – kérdezte riadtan. Harry és a másik zsoldos is ugyanabba az irányba meredt. Harry
szintén zavarodottnak és aggódónak tűnt, miközben Frank teljesen feleslegesen a magasba
emelte és a foltra szegezte a fegyverét. Időközben a folt már nem fehér volt.

A továbbra is gyorsan terjedő, és közben már az ajtót is elérő valami még mindig tompa és volt,
de a közepén váratlanul csillogni kezdett, majd megjelent benne egy hajszálvékony és
aszimmetrikus pókháló.

Ben ekkor jött rá, mit lát.

Úgy tűnt, Harry is ugyanakkor ismerte fel, mert ijedten ezt suttogta.

– Jég!

Tényleg jég volt – pontosabban egy vékony zúzmarás réteg, amely jól hallható reccsenéssel
terjedt szét a falon és az ajtón. Nem sokkal később már a padlót is elérte, és egymásba futó
repedésekkel vonta be azt. A hőmérséklet hirtelen borzasztóan lecsökkent.
Ben arca és keze lassan bizseregni kezdett, lélegzetük pedig szürke gőzként terjengett az arcuk
előtt.

– Tahia? – kérdezte Harry nyugtalanul. – Látjátok ezt?

– Igen. Igyekszem!

– Hát nem lenne rossz ötlet – Harry hangja reszketni kezdett.

Ben próbálta bemagyarázni magának, hogy ez csakis a hidegnek köszönhető, de tudta, hogy
nincs igaza. Ő sem érezte jobban magát. Időközben már nem csak az oly hirtelen és félelmetesen
zuhanó hőmérséklet, illetve az ezüstszínű pókháló lepte be az ajtó és lépcső közötti területet.
Volt ott valami más is. Valami... közeledett feléjük. Valami nagyon-nagyon gonosz.

– A fenébe is, siess már! – kiabálta immár Frank is. Kezével annyira szorította a géppisztoly
markolatát, mintha csak darabokra akarta volna törni, majd célzóját jobbra-balra rángatva
keresett egy nem létező célt.

Váratlanul fémes kattanás hallatszott. Az ajtó melletti fény röviden pirosról zöldre váltott, majd
újra visszaváltott a fenyegető színére, és Tahia megszólalt.

– Bocsánat. Mindjárt megvan.

Ben nem volt benne biztos, hogy a mindjárt elég gyors lesz-e.

A sercegés élvonala időközben elérte a lépcsőfokot, amelyen Frank állt, majd szélsebesen felfelé
szökött. A zsoldos úgy összerezzent, mintha egy elektromos csapás érte volna, amikor a zúzmara
röviden a csizmájára is felszökött, majd hirtelen visszahúzódott; mint egy zsákmányáért kapó
állat, amely az utolsó pillanatban mégis rájön, hogy veszélyes. Egyre hidegebb lett. A levegőben
finom, szürke pára terjengett, a közeledés érzete pedig egyre hatalmasabb lett. Bármit is
éreztek, már nem az ajtón kívül volt, hanem odabent; egyelőre láthatatlanul, de egyértelműen
ott volt.

És akkor megpillantotta. A lépcső alján, félúton az utolsó lépcsőfok és az ajtó között, egyszer
csak egyre magasabbra tornyosult a jég. Kellemetlen csörömpöléstől és csengéstől kísérve, a
vékony zúzmararétegből egy alaktalan valami fejlődött, egyre jobban kitágult és alakot formált.
Ben szíve kétségbeesetten felszökött egészen a torkáig, amint felfogta, mit lát maga előtt.

– Tahia! – szólt Harry élesen.

– Azonnal! – válaszolta a zsoldosnő hangja. Talán tévedett Ben, vagy tényleg volt a hangjában
némi pánik?

A lépcső lábánál lévő jéghalomból szép lassan egy tömzsi, arc nélküli, fejjel és háromujjú
karmokkal rendelkező alak formálódott, és bizonytalanul elindult feléjük. Frank felemelve a
fegyverét egyenesen belélőtt.
A keskeny lépcsőaknában eldördülő lövés majd szétrobbantotta a dobhártyájukat. Már az első
golyó darabokra törte a jégharcost, a sorozat többi része pedig füstölgő lyukakat fúrt a fal
műanyag bevonatába, vagy egyszerűen lepattant róla. A Franktől alig kéznyújtásnyira lévő
krómozott fém szikrákat hányt, mire Harry ordítva volt kénytelen leállítani lövöldözését.

– Most! – kiáltott fel Tahia. Ebben a pillanatban újra fémes kattanás hallatszott, majd a piros
fény ismét zöldre váltott. A többtonnás nehéz ajtó zümmögve és erőtlenül elindult.

Egy résnyire.

Majd megállt, és egy fél másodperc küszködés után egy halk puffanással újra becsusszant a
zárba. A fény megint pirosra váltott, és mielőtt még Ben felfoghatta volna, mi történik, a
hangszóróból Tahia hangja helyett egy éles, hol erősödő, hol pedig csökkenő sípolás zengett.

– Figyelem! – recsegett egy kellemetlen számítógéphang. – Fertőzésveszély! Biztonsági előírás!

Alfa-egy bekapcsolva!

– Mit jelentsen ez? – kiabálta Harry. Alattuk egy második jégharcos kezdett felemelkedni,
mellette egy harmadik, és talán már egy negyedik is. Frank egyetlen jól célzott lövéssel
leterítette az elsőt, még mielőtt feltápászkodhatott volna. Tahia hangja hirtelen megszólalt:

– Fogalmam sincs! Minden teljesen megőrült! Ramanov, mi történik itt?!

Frank újra tüzelt. A jégharcosok ismét millió és millió darabra hullottak, részeik halálos
fegyverként repdestek szanaszét a lépcsőaknában, majd remegve vagy belefúródtak a falba vagy
egyszerűen lepattantak a lépcső fémrészéről. A hangszóróból a puszta káoszon kívül
másodpercekig semmi sem hallatszott; összevissza kiabáló hangok, zaj és a számítógéphang
visszhangja, amely több mint valószínű, hogy fent az állomáson is bömbölt.

– Tahia! A pokolba! – üvöltötte Harry. – Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót!

Frank elintézte a harmadik jégszörnyeteget is, majd gyorsan beleeresztett egy golyót a mögötte
felegyenesedő, következő halálos ellenségbe is. A hangszóróban egyszer csak nem Tahia, hanem
Ramanov hangja szólalt meg.

– Hall engem, West?

– Igen! Ramanov, nyissa már ki ezt a rohadt ajtót vagy...

– Nem tudom – szakította félbe Ramanov. – Bekapcsolt a fertőzésveszély riasztója. A számítógép

már semmilyen parancsot nem fogad el. Senkitől!

– Hülyeség! – sziszegte Harry. – Mindig van egy vészkapcsoló vagy valami! Nyissa már ki ezt az
átkozott ajtót, vagy esküszöm, hogy ahogy kikerülök innen úgy seggbe rúgom, hogy egész
Moszkváig elrepül!
– Nem lehet. A számítógép úgy van beprogramozva, hogy automatikusan cselekszik, ahogy azt
érzékeli, hogy valami megpróbál kitörni a laborból. Semmit sem tudok csinálni!

– És ez mit jelent? – kérdezte Harry.

Két-három másodpercig nem érkezett válasz. Amikor Ramanov végre megszólalt, egészen
másképp csengett a hangja. Most már csupán mélységes rémület volt benne.

– Sajnálom. Az egész épület... sterilizálásra kerül.

Ben a plafon és a láthatatlan hang irányába bámult.

– Sterilizálásra? – suttogta. – Mit... mit jelentsen ez?

Megint számtalan másodperc telt el, mire Ramanov reagált.

– Az akna megtelik gázzal, amely utána több mint kétezer fokon elég. Gyorsan... gyorsan vége
lesz. Nagyon sajnálom.

Érdekes – Ben ebben a pillanatban semmit sem érzett. Félelmet vagy kétségbeesést érezhetett
volna, mégis egyiket sem érezte.

Az egész szituáció iszonyatosan bizarr volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Amióta lejött ide, nem telt el egy másodperc úgy, hogy ne érezte volna életveszélyben magát, de
egy hang mégis azt súgta neki, hogy Ramanov állítása egyszerűen nevetséges.

Majd... meghallott valamit. Nem Ramanov, és nem is az előrehaladó jég hangja volt az, hanem
egy halk, egyenletes sziszegés. Majd egy különös kémiai szag áradt az orrába. Még mindig nem
félt.

– Nagyon sajnálom! – szólalt meg Ramanov újra. – Kérem, higgyék el!

– Ben, én... nem akartam ezt – suttogta édesanyja. – Kérlek, bocsáss meg nekem!

Ben éppen oda akart fordulni hozzá, hogy még utoljára ránézzen, de anyjának lejárt az ideje, és
ami utána történt egyszerűen túl gyorsan zajlott.

Ugyanaz történt, mint a kint látott látomásban, csakhogy ez nem látomás, hanem valóság volt,
amely minden rémálmot felülmúlt. A lépcső lábánál, ott, ahol a jég megszülte a
teremtményeket; az univerzum egyszerűen kettészakadt. Egy hatalmas megkoronázott alak
lépett elő az őrület dimenziójából oda, amit eddig valóságnak tartott; az álmából való
jégkirálynő, egy három méter magas monstrum, csattogó állkapoccsal és undorító póklábakkal.
Fülsiketítő bömböléssel felegyenesedett, és feléjük repítette utálatát.

Ben Sashára gondolt.

A jégkirálynő ugrott egyet, majd abban a pillanatban, amikor félelmetes végtagjai halálos
öleléssé alakultak, a világ hirtelen egy vakító és elviselhetetlenül forró fényű tengerré változott,
Ben utolsó és visszavonhatatlan gondolata pedig az volt: vajon mi éri előbb utol?

A mindent elpusztító vagy a jégkirálynő gyilkos ölelése?

És vajon fájni fog-e?

De nem fájt.
29

TEMÉSZETESEN MEGINT CSAK EGY RÉMÁLOM VOLT és természetesen megint csak Van Staaten
kezelőszobájának műanyaggal bevont kínvallató padján tért magához, és – ugyanolyan
természetesen – mindene, ami csak fájhatott, őrülten sajgott; főleg bal karhajlata, amely úgy
égett, mintha Van Staaten – már megint – hatalmas élvezettel kotorászott volna benne egy
vörös izzásig hevített tűvel. Ráadásul gyűjteményének legnagyobbjával, amelyet direkt erre az
alkalomra választott.

Ezzel véget is ért a már-megint-ek sorozata, és máris következhettek a különbségek.

Az első az volt, hogy ez alkalommal egy valódi rémálomra emlékezett, nem pedig valami...
másra, amely csak rémálomnak vagy lázálomnak álcázva magát igyekszik eltitkolni, hogy
valójában valami sokkal rosszabb. A második az volt, hogy feltehetően még mindig álmodott,
mert amikor kinyitotta a szemét, nem Van Staaten kárörvendő vigyorát látta meg, hanem egy
hófehér hajjal szegélyezett angyalarcot, azaz Sasha arcát. Úgyhogy biztosan álom volt, még ha
pont a rémálom ellenkezőjének is tűnt.

A harmadik és egyben legfontosabb az volt, hogy sem álom, sem valóság nem lehetett, hiszen
meghalt, és ebben az állapotban sem egyiknek, sem másiknak nincs jelentősége.

Talán a paradicsomban volt, gondolta magában, és Sasha arca valójában egy angyalé volt. De
akkor miért fájt annyira? Ugyanakkor a pokol sem lehetett, mert akkor biztosan nem lett volna
ott az angyal – vagy Sasha? –, az ég pedig biztosan nem tartogat ennyi gyötrelmet a számára.

Szóval talán valami a kettő között, mondjuk a tisztítótűz vagy valami ilyesmi?

– Minden rendben, Ben – szólalt meg Van Staaten hangja mögötte. – Nem kell tettetned az
alvást.

Ben kelletlenül elkapta tekintetét Sasha arcáról, és az ágy másik felén álló és szemrehányón
néző Van Staatenre nézett.

– Orvos vagyok, tudod? Észreveszem az ilyesmit.

– Mi van? – motyogta Ben együgyűen.

– Ezenkívül van itt egy apró elektromos besúgó, amely kegyetlenül elbánik veled, és még élvezi is
– mutatóujjával egy fehér készülék billentyűzetén kezdett pötyögni, ami ágya mellett állva sípolt
szüntelen. Ben ösztönösen a magasba emelte a kezét, majd mindenféle kábelek és drótok után
tapogatózott, mire Van Staaten mosolyogva megrázta a fejét, és így szólt.

– Kábel nélküli, de roppant megbízható.

– Aha – mondta Ben. Ennél okosabb egyelőre nem jutott az eszébe.

A doktornő igyekezett igencsak dühös arcot vágni, de tekintetéből nem sikerült kiűznie az
aggodalom és a megkönnyebbülés jeleit. Volt ott valami más is, amit a fiú nemigen tudott
besorolni. Bármi is történt vele, komoly dolog volt. Még szép, hogy komoly!

– Miért? – kérdezte, majd maga is meglepődött a kérdésén.

– Hogy miért hagyd abba a színészkedést? Mert már eleget szunyókáltál. Az ilyen sok alvás sem
egészséges. Legalábbis nem egy ilyen fiatalembernek, mint te vagy.

– Hogyhogy élek egyáltalán? – kérdezte Ben még jobban csodálkozva. Elvégre csak egy álomra
emlékezett. Érdekes módon arra nem emlékezett, hogyan jutott ide.

– Te leszel az első, aki megtudja, ha kiderítettem – ígérte meg Van Staaten. – De csak azután,
hogy átvettem a felismerésért járó Nobel-díjat. – Futólag mosolygott egyet, majd szeme újra
ugyanolyan komollyá vált, mint előtte volt. – Hogy érzed magad? Vannak fájdalmaid vagy más
panaszaid?

Micsoda kérdés! Igen, persze hogy voltak fájdalmai, főleg a karjában, amelyben bizonyára egy
izzó hústűt forgatott meg. Automatikusan odakapta tekintetét, majd csodálkozva észlelte, hogy
karhajlata abszolút sértetlen volt. Még egy icipici tű sem volt a vénájában.

Sőt még egy ragtapaszt sem talált. Valami azt súgta neki, hogy Van Staaten kedvenc
kínzószerszámát tesztelte le rajta, a többit pedig egész meggyőzőn kiszínezte.

Pszichoszomatikus vagy sem – még mindig nagyon fájt.

– Nem – válaszolta, majd elfordítva fejét látta, hogy Sasha még mindig mellette állva fürkészte
őt, ami roppant szokatlan volt.

– Körülbelül négy órája áll ott – felelte Van Staaten még mielőtt feltehette kérdését. –
Egyszerűen nem tágított onnan, bármivel próbálkoztam is – halkan kuncogott egyet –, még a
nagyapja sem tudta elcipelni innen.

– És mióta vagyok itt? – kérdezte dadogva és anélkül, hogy levette volna a szemét Sasháról.
Egyből hitt Van Staatennek. Még ha Sasha nem is tűnt olyannak, már ő is észrevette, hogy nem
könnyű eltántorítani attól, amit egyszer elhatározott.

– És mióta vagyok itt? – kérdezte újból.

– Körülbelül négy órája. Rögtön utánad jött. Fogalmam sincs, honnan tudta.

Ezt még Ben sem tudta. Főleg azt nem, hogy mit honnan tudott.

Egy ideig még mozdulatlanul bámulta Sashát, majd kicsit elgondolkodva arra az eredményre
jutott, hogy megkockáztathatja. Óvatosan feltápászkodott, lelendítette lábát az ágyról – és nem
történt semmi.

Van Staaten elektromos besúgója sípolva tiltakozott, de ennyi volt; nem szédült, és nem lett
rosszul, sőt még a föld sem nyílt ki, hogy elnyelje. Épp ellenkezőleg: érdekes módon kipihentnek
és majdnem frissnek érezte magát.

Hirtelen megmerevedett, majd öt teljes másodpercig ülve maradt, és előredőlve a nadrágjára

bámult. Szét volt szakadva és tiszta kosz volt, Iába pedig majdnem a térdéig megpörkölődött és
elszenesedett.

– Ben? – kérdezte Van Staaten. – Minden rendben?

Képtelen volt válaszolni. Homloka mögött... valami mozgolódott. Szinte érezte, ahogy az
erőszakkal leállított, komplikált gépezet nyikorogva és nyekeregve lassan magához tér, majd egy
ajtóban hirtelen kinyílt az emlékezete, melybe egészen biztosan nem kellett volna
bekukkantania.

– Ben? – kérdezte Van Staaten még egyszer.

Ben nagy nehezen levette tekintetét a szétégett nadrágjáról, és a szemébe nézett.

– Ez... ez nem álom volt – motyogta maga elé. Körülötte minden forogni kezdett.

Van Staaten egyszerre riadtnak és feszültnek tűnt, majd azonnal ugrásra készen állt.

– Egy álom? – zavartan csóválta a fejét. – Nem, hogy... ó, már értem! – Most tűnt csak igazán
döbbentnek. – Nem, nem volt álom.

– Te jó ég! – kiáltott fel Ben. Szíve vadul dübörgött, keze és Iába reszketett. – Mi történt...

– Minden rendben van. Ne aggódj! Édesanyád jól van. Nem esett baja. És Harrynek sem.

– De... mi történt? – lihegte Ben kétségbeesetten. Az emlékei egyszerre visszatértek, ráadásul

minden félelmetes részlettel együtt. Pontosabban szólva egész végig ott voltak, de csak most
fogta fel igazán, hogy valóban emlékek, és nem egy őrült álomkép darabjai voltak. Minden
valóban megtörtént!

– Hogyhogy még élek?

– Én... sajnálom.

– Mit? Hogy nem haltam meg?

– Azt hittem, azért kérdezted, mert tudod – válaszolta a doktornő.

– Hogyhogy még élek? – kérdezte Ben még egyszer, de most már majdnem ordított. – És mi
történt?

Dr. Van Staaten immár annyira zavarodottnak és bizonytalannak tűnt, hogy egy lépést hátrébb
lépett, mintha attól félt volna, hogy a kiabáláson kívül mást is tesz.

– Azt nem tudom. – Majd rövid hezitálás után hozzáfűzte. – De Ramanov professzor
mindannyiunkat látni akar. Azt akartam, hogy kicsit megerősödj, de ha elég erősnek érzed
magad...

Erősnek, mégis mihez?, gondolta Ben. És hogy hogyan érezte magát, arra egyelőre inkább
gondolni sem mert. Elvileg egyáltalán nem kellene éreznie magát. Halottnak kellene lennie, el
kellett volna égnie a kétezer fokos szúrólángban, vagy szét kellett volna tépjék a Jégkirálynő
kegyetlen karmai, vagy akár fordítva.

– És az édesanyám is...

– Sértetlen – vágott közbe Van Staaten. – Ugyanúgy, ahogy Harry, igen. Mondtam már, hogy ne
aggódj! – Visszanyerte önuralmát, és ismét a szokásos, tulajdonképpen barátságos tekintettel
vizslatta. Egyidejűleg leplezetlen kíváncsisággal pásztázta alakját különösen sérülékeny vagy a
fájdalmakra különösen érzékeny pontok után kutatva.

– Azt hiszem, rendben vagy. Szólok Ramanovnak, hogy hívja össze a nagy találkozót. Itt szeretnél
várni vagy... – Egy bólintással meg is válaszolta saját, és teljesen ki nem mondott válaszát, majd
először rá, aztán Sashára pillantott sajátságos pillantásával.

– Most magatokra hagylak titeket. Ne tégy olyat, amit én se tennék, sőt: azt se csináld! Mindjárt
jövök.

És ezzel ki is ment a szobából.

Ben gondolni sem mert arra, hogy tényleg megteszi, de az is biztos, hogy Ramanov leszedi ezért
a fejét, ha megtudja.

Meg sem várta, míg becsukódik az ajtó, hanem azonnal Sashához fordult, és megfogta a kezét.
Bőre ugyanolyan jéghideg és sima volt, mint mindig, de mélyen alatta kellemes meleg rejlett,
amelyet most különösen erősen érzett. Mit nem adott volna azért, ha egyetlenegyszer láthatta
volna ezt a meleget a szemében!

– Te tudod, mi történt, nem igaz? – kérdezte. – Úgy értem, tudod, miért vagyunk még mindig
életben, ugye?

Szeme, mint mindig, most is csak átnézett a fiún, Ben pedig most is úgy érezte, mintha nem
csupán a semmibe meredne, hanem a semmi egy bizonyos pontját fürkészné.
Ben éppen egy másik kérdéshez készülődött, amire valószínűleg megint nem kapna választ, de
akkor történt valami... igen különös. Sasha láthatóan erőlködve húzta ki kezét szorításából, ami
elég szokatlan volt. Bár nem volt egy teljesen közönyös és akarat nélküli személy – sőt
ellenkezőleg –, ha valamit eldöntött, azt véghez is vitte.

De még mindig nem ez volt a legszörnyűbb.

A lány őt nézte, és a mások számára valószínűleg teljesen kifejezéstelen arcban volt valami, ami
mélyen nyugtalanította. Majd feltűnt neki, hogy nem is pontosan őt bámulja. Azaz,
természetesen őt nézte, de tekintete nem arcára, hanem valahová a szíjára irányult. Ben
automatikusan lenézett, de csak egy lestrapált és néhány helyen igencsak szétégett nadrágot
látott. Bizonyára nem volt túl előnyös, de normális esetben Sasha nem foglalkozott ilyesmivel;
mivel az ilyen dolgok abszolút lényegtelenek voltak a saját kis univerzumában.

Még egyszer felnézett. Sasha továbbra is a szíját nézte, mire a szemében lévő kifejezés még
erősebb, már szinte könyörgő lett. Ben el sem tudta képzelni, micsoda erőfeszítésbe került neki
ez az egyszerű tekintet, hiszen azt várta tőle, hogy áttörje a láthatatlan falakat, amelyek közte és
a többiek világa között léteztek. Keze akaratlanul a nadrágzsebébe nyúlt, mire ujjai valami kicsi
és kemény dolgot fogtak meg. Automatikusan előhúzta, majd alaposan megijedt, amikor
hirtelen megpillantotta az mp3-as lejátszó darabjait.

Szinte kétségbeesetten nézett Sashára. Úgy reszketett, akár egy nyárfalevél, a szemében lévő
kifejezés pedig mély kimerültségbe váltott.

Ben teljesen tehetetlenül bámult a tenyerén lévő lejátszó maradványaira. Az apró készülék nem
úszta meg úgy a tüzet, ahogy ő; még annyira sem, mint a nadrágszára. Félig elolvadt, és az a
kevés, ami az eredeti formájára emlékeztette, úgy festett akár egy háromdimenziós puzzle. A
készülék egészen biztosan nem működött már.

Ennek ellenére belehelyezte jobb fülébe az apró fülhallgatót, körmével pedig lenyomta a még
kisebb többfunkciós gombot. A masina szánalmasan nyikorgott és recsegett, majd váratlanul
csoda történt: az mp3-as lejátszó kijelzője kék fénnyel világítva, hirtelen életre kelt.

– Kétszáznegyvenegy, Ben – suttogta Sasha hangja a fülébe.

– Kétszáznegyvenegy? – ismételte meg Ben értetlenül. – De mit jelentsen ez?

Természetesen nem kapott választ, majd másodszorra és harmadszorra is lejátszotta az

üzenetet. Összesen két szóból állt, de egyiküknek sem volt értelme. Kétszáznegyvenegy? Ezek
szerint mégiscsak elromlott a masina.

Még egyszer lejátszotta az üzenetet – ugyanazzal az eredménnyel, méghozzá semmilyennel – ,

mire az apró kijelző kék fénye fenyegetően villogni kezdett, majd az utolsó hangoknál már kissé
torzított a felvétel. Gyorsan kivette a fülhallgatót a füléből, mielőtt még teljesen megadta volna
magát. Majd később megpróbálja megszerelni.
– Bárcsak tudnál beszélni! – motyogta maga elé, és kinyújtotta felé a kezét. Mintha nem lepte
volna meg már így is eléggé, a lány hagyta, hogy újra megfogja a kezét. – Te mentettél meg
minket?

– Ez azért túlzás! – Van Staaten jóval halkabban és hamarabb tért vissza, mint ahogy sejtette. –
Úgy értem, még ha igaz is lenne, amit róla meséltél, ez már biztosan átlépné a képességeit.

– Akkor meg árulja már el, mi történt – szólt Ben élesebb hangon, mint ahogy tervezte.

Van Staaten tekintete egy fél levegővétel erejéig a Sasha kezét markoló kezét bámulta.
Összeráncolta a homlokát, de nem szólt egy szót sem, és természetesen a kérdésére sem
válaszolt.

– Talán jobb, ha máris odaviszlek benneteket – szólt helyette. – Ramanov éppen ide tart, és
valószínűleg nem lesz elragadtatva, ha meglátja ezt.

Ben azon törte a fejét, hogy mit ért az ezt szó alatt – keze Sasha ujjain pihent, sehol máshol! –,
majd dacosan lebiggyesztette az ajkát.

– És ki mondta, hogy érdekel?

Van Staaten mélyen sóhajtott.

– Senki. És normális esetben igazat is adnék neked. Minden, ami gutaütésbe hajszolja
Ramanovot, biztos tetszést arat errefelé. Csak tudod, én vagyok itt az egyetlen orvos, és őszintén
szólva nincs túl sok kedvem ahhoz, hogy hetekig pelenkázzam és etessem, míg erre nem jön egy
repülő, ami elszállítja.

Ben akarata ellenére mosolygott, még ha röviden is. Ettől függetlenül nem engedte el Sasha
kezét.

– Gyertek! – mondta Van Staaten elpakolva. – Elkísérlek benneteket.

Ben kelletlenül felállt és bólintott egyet. Nem lett volna ellenére egy nyáladzó Ramanov, aki
ráadásul inkontinens volt és etetni kellett, de Van Staatennek igaza volt – bármennyire is
csábítónak tűnt, ez nem volt megfelelő pillanat a bosszúra. Szorosan belekapaszkodott Sasha
ujjába, miközben követte Van Staatent a folyosóra.

Most is ugyanolyan üres volt, mint mindig, de Bennek már az első lépések után feltűnt valami. A
vihar zümmögése hirtelen elnémult, helyét pedig egy másik, sokkal félelmetesebb hang vette át.

Mintha egy sarki farkas lett volna, de annál ezerszer is hatalmasabb és félelmetesebb.

– Ramanov vihara? – kérdezte.

– Már egy órája elkezdődött. De ez még csak a kezdet. Szerintem három-négy óra múlva
igencsak kellemetlen lesz itt.
– Veszélyben vagyunk? – kérdezte riadtan.

– A vihar miatt? Nem, ne izgulj. A cár csak a berendezést vette Kínában egy leértékelésen. A
többi stabil. Olyan vihar, amely árthat ennek az állomásnak, még nem létezett.

– És ezt honnan tudja? – kérdezte Ben.

– Mert még mindig egyben van. – Van Staaten rákacsintott, majd arca rögtön utána elkomorult.
Amikor Ben ezzel kapcsolatban készült kérdezni valamit, csak megrázta a fejét és összeesküvő
pillantást vetett Sashára.

– Ő tud róla – mondta Ben. Valószínűleg mindenről jóval többet tudott a többieknél.

– Meglehet, de ettől függetlenül maradjunk inkább csendben.

Ben legszívesebben rákérdezett volna erre az új elutasításra, de inkább visszanyelte a nyelve

hegyén lévő kérdést. Ujjai még erősebben átfonták Sasha kezét, majd kissé engedett a
szorításon, nehogy véletlenül is fájdalmat okozzon a lánynak. Ramanov első látásra ugyanolyan
rosszkedvűnek és idegesnek tűnt, mint máskor, de amint közelebb lépett, Ben rögtön rájött az
okára. Ramanov nem volt rosszkedvű, csupán fáradt. Természetesen annak sem örült, hogy Ben
és unokája kéz a kézben sétálgatnak, de a szemében rejlő kimerültség egyszerűen túl nagy volt
ahhoz, hogy szóvá tegye. Az egyik rettegett prédikációja helyett most csak összeráncolta
homlokát – ez már inkább reflexnek tűnt, mint valódi érzelemnek –, és a doktornőhöz fordult.

– Doktornő. Én átveszem őket. Legyen olyan kedves, és menjen el a zsiliphez a zsoldosért. Addig
váltsa le az egyik technikus.

Van Staaten nem kifejezetten örült a feladatnak, de Ramanov másodszorra is meglepte Bent
azzal, hogy megmagyarázta utasítását.

– Harry ugyanis szeretné, ha minden embere jelen lenne. Szóljon neki... kérem!

Van Staaten immár teljesen összezavarodott, ami valószínűleg Ramanov utolsó szaván
múlhatott. Úgy látszik nem csak Ben gondolta azt, hogy ez a bizonyos szó valahogy hiányzik a
repertoárjából.

Végül szó nélkül sarkon fordult, és elsietett.

– Gyertek velem – mondta Ramanov. Többet nem szólt. Nem hívott kivégzőosztagot, nem
ragaszkodott a nemzetközi krízis kihirdetéséhez, és Ben ujjait sem akarta eltörni, amiért féltett
unokájához ért. Valakinek szólnia kéne Van Staatennek, Ramanov biztosan beteg. Ráadásul
nagyon beteg.

– Hol van az anyám? – kérdezte Ramanov után igyekezve, aki közben irányt váltva arra sietett,
ahonnan jött.
– Semmi vész, minden rendben van. – Az orosz gyorsított léptein, mintha csak attól félt volna,
hogy a fiú további kérdéseket szegez neki.

A vihar bömbölése csillapodni látszott, amint a központhoz értek, de valószínűleg csak a helyiség
elhelyezkedése miatt érezte így, olyan messze volt a bázis külső falaitól, amennyire csak lehetett.
Ben most már biztosan tudta, hogy nem csak beképzeli a padló enyhe remegését, de volt ott
még valami más is: egy vibrálás. Csak remélte, hogy Van Staaten nem tévedett azal
kapcsolatban, amit az épület biztonságáról mondott.

30

BENT MÁRIS ÚJABB MEGLEPETÉS ÉRTE, amint befordultak az utolsó kanyarban. A központ
bejáratát ismét két marcona és állig felfegyverkezett férfi őrizte, de érdekes módon ők nem
Harry csapatához tartoztak. Fehér köpenyt viseltek, és nyilvánvalóan kutatók voltak. A nehéz
fegyverek egyáltalán nem illettek a képbe, ráadásul egyikük alaposan leégette magát, amikor
szalutálni próbált a mellette elhaladó Ramanovnak.

Az orosz anélkül, hogy hátranézett volna, kinyitotta az ajtót és egy nagy lépéssel átlépte a
küszöböt (tulajdonképpen elég tanulékony volt). Ben megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a
központ kivételesen fényárban úszott, és nem egy fémszerű kripta alkonyati benyomását
keltette. A teremben már számos szernély várakozott; közöttük édesanyja és édesapja is, aki
éppen egy heves gesztusokkal kísért beszélgetést folytatott az egyik fehér szerelésben lévő
alakkal. Az illető háttal állt Bennek, így a fiú nem láthatta az arcát.

Közelebb lépve észlelte, hogy a tudósok csoportját leszámítva, a központ szinte ugyanúgy tele
volt, mint legutóbbi látogatásakor; az előtt a bizonyos katasztrófa előtt. Ott volt még Tahia,
Gerrit és Harry, szülei, dr. Vatec és Ramanov fiatal asszisztense is. Ha majd Van Staaten is odaér
Frankkel, akkor úgymond, teljes lesz a létszám. Már csak Baxter hiányzott. Ben első pillanatban
nem tudta volna megmondani miért, de egy fejében sündörgő gondolat rendkívüli módon
nyugtalanította.

Szándékosan eltúIzott lépéssel átszökkent a magasított küszöbön, és egy pillanatra majdnem

elvesztette egyensúlyát, amikor Sasha hirtelen megtorpanva megrántotta a fiú kezét. Ben
riadtan hátrafordult.

– Sasha, mi...? – Ben félbeszakította kérdését. Arca immár nem volt üres, hanem óriási, már-már
pánikszerű félelem jelent meg rajta. Keze úgy szorította ujjait, hogy az már szinte fájt.

Tekintetét követve nem is volt annyira meglepve, amikor rájött, hogy a szoba másik végében
anyjával társalgó Harryre mered.

Sasha igyekezett szabadulni kézfogásából, de Ben előre számítva erre nem engedte.

– Nincs semmi baj. Nem fog senki bántani. Nem történhet semmi, amíg velem vagy.

A néhány órával ezelőtti eseményeket nézve ez kissé viccesen hangzott, de szavai megtették
hatásukat. Sasha újra megnyugodva ellazította kezét.

– Ben! – Édesanyja felfedezte, és máris kitárt karral sietett fiához. Ugyanakkor Harry is elindult,
de ez már sok volt Sashának. Mielőtt még odaértek volna, végleg kiszabadította magát, de
legalább nem szaladt el. Helyette nagyapjához sietett, majd kisgyerekhez hasonlóan a háta mögé
bújt. Harry összeráncolt homlokkal nézte az eseményt, miközben Ben anyja semmit sem észlelve
a történtekből azonnal fia nyakába ugrott.

– Ben! Úgy örülök, hogy nincs semmi bajod! Hogy vagy? Nem sérültél meg?

Viharos ölelésétől nem is tudott volna válaszolni, ráadásul iszonyúan kínosnak érezte a jelenetet.
Ettől függetlenül néhány másodpercig eltűrte édesanyja kirobbanó örömét, majd lágy erőszakkal
lefejtette kezét a nyakáról. Óvatosan arrébb tolta, majd így szólt.
– JóI vagyok. És te?

A kérdés valójában felesleges volt, mivel édesanyja igencsak kimerültnek tűnt. Szeme alatt sötét
karikák meredeztek, amelyek vagy fáradtságról vagy félelemről – vagy talán mindkettőről –
árulkodtak, de nagyjából ugyanolyan sértetlen volt, mint ő; kivéve egy csúnya piros foltot a bal
halántékán, ahol még a haja is mintha kissé túlfőtt volna.

– Rendbe jövök – szólt fia tekintetét látva, majd kezét a halántékára tette. – Heidi megígérte,
hogy nem marad hege.

– Ha pedig mégis, ismerek néhány remek sebészt, akik rendbe hozzák – fűzte hozzá édesapja,
miközben közelebb lépve vállára tette a karját. Röviden és eltúlzott összeesküvéssel
odakacsintott Bennek. – És ha már úgyis témánál vagyunk, akkor azt a néhány apróságot is
megigazíthatják, nem igaz, drágám?

– Ha úgy gondolod, szükséges, drágám – válaszolta felesége mézesmázosan, majd könyökével

úgy mellkason vágta, hogy férje hirtelen nem kapott levegőt.

Ben mosolygott egyet, majd tekintetét rögtön Sashára és nagyapjára kapta. Ramanov rosszallón
nézett feléjük, mintha csakis őt hibáztatná azért, ami kezdetektől történt – ja, és az azelőtt
történtekért is. Sasha pedig még mindig ijedten bujkált a háta mögött.

Újra édesanyjához fordult.

– Mi történt? Hogyhogy...?

– ...még életben vagyunk? – vonta meg a vállát. – Fogalmam sincs.

Kérdőn Harryre nézett, de a zsoldos szintén egy vállvonással válaszolva újra Sasha és nagyapja
felé fordult.

– Ramanov tudja – szólt édesapja halkan és komolyan.

– Ramanov tudja, mi történt? – ismételte meg Ben hitetlenkedve. Apja bólintott, Harry pedig, aki
láthatóan nemigen kívánt részt venni a beszélgetésben, némán a monitorra bólintott. A
képernyő ugyan be volt kapcsolva, mégis kusza fehér vonalak káoszát és tomboló elektronikus
hóvihart sugárzott.

– Ő talán látta? – motyogta Ben. A kérdést követő mély hallgatás elegendő válasz volt számára.
Egy pillanat erejéig meredten bámult a monitorra, majd Ramanovra és végül Tahiára. Ramanov
hűvös pillantással válaszolt. Tahia reakciója jóval érthetőbb volt – még ha nem is annyira tetszett
Bennek. A nő igyekezett uralkodni magán, és majdnem sikerült is neki; de csak majdnem.
Szemének mélyén bizonytalanság lapult, amely az olykor Sasha szemében feltűnő félelemre
emlékeztette.
Feltűnt neki, hogy nem ő volt az egyedüli – hanem anyja és Harry is –, aki ilyen furcsán nézett rá.
Gerrit is úgy fürkészte, mintha csak szellem volna, sőt Vatec és a fiatal orosz is nézett, de rajtuk
látszott, hogy legszívesebben nagyon messze lennének onnan.

– Mi van? – kérdezte.

– Ne most! – válaszolta Ramanov. – Egyszerűbb, ha... ha

mindenki itt van.

Ben kutatva körbenézett.

– Baxter és Frank – morogta.

– Baxter meghalt – szólalt meg édesanyja.

– És Frank is – fűzte hozzá Harry. Ezek voltak az első szavai, mióta Ben belépett. Hangja halk és
majdnem kifejezéstelen volt.

– Frank? – isrnételte meg Ben ijedten. – De hogyhogy? Úgy értem, nem is volt... – Zavarodottan
félbeszakította saját magát, majd először anyját, aztán a zsoldost vizsgálgatta. Édesanyja
átöltözött, így a megégett hajtincsén és halántékán kívül már semmi sem emlékeztette az esetre.
Harry még mindig ugyanabban a ruhában volt, és Ben csak most vette észre, hogy ő sem úszta
meg sértetlenül a dolgot. Kabátja és jobb nadrágszára telis-tele volt apró fekete pöttyökkel; mint
a koromfekete égen tündöklő csillagok.

– Mi történt? – kérdezte még egyszer. Harry csupán megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy
tényleg nem tud semmit.

Ben mégis közelebb lépett a zsoldoshoz, és így szólt.

– Harry!

Nem is számított rá, de Harry végül mégis levette tekintetét Ramanovról, és egy másodpercig
hűvösen és ugyanakkor majdnem ijedten vizsgálgatta a fiút. Hirtelen sarkon fordult, és gyorsan a
monitorhoz lépett. Ben azon törte a fejét, vajon mit lát benne Harry?

Valószínűleg semmit.

Követni akarta, de anyja gyorsan a vállára téve a kezét visszatartotta.

– Hagyd őt! Kérlek!

– Mert neki nem kellene itt lennie – válaszolta apja helyette. Szemében még mindig végtelen
megkönnyebbülés lebegett, már szinte boldognak tűnt. Ben mégis érezte szavai komolyságát. –
Szemrehányást tesz magának, érted?

– Nem – szólt Ben. – Miért?

– Amiért elvesztette két emberét – mondta végül édesanyja, apja pedig hozzátette. – Nem is
olyan kemény, mint ahogy azt mutatja. Mindenképpen ki akarta őket hozni onnan, de nem
sikerült neki.

Néhány másodpercbe beletelt, mire Ben felfogta. Bár nem kellett volna ennyire csodálkoznia,
mégis megint megijedt.

– Szonja és... a másik... Gerd is meghalt?

– Attól félek, igen – mondta édesanyja. – És ő küldte le oda.

Még szép, hogy meghaltak – gondolta Ben keserűen. Nem is volt kétség. Elvégre mindannyian
hallották a kiáltásokat, majd a lövések és a robbanások utáni hirtelen csendet. A helyzet, hogy itt
állhat, és cseveghet szüleivel azt mutatja, hogy az átkozott számítógép alattomos támadása
mégis csődöt mondott, de bármi is történt odalent a két zsoldossal, nem élték túl a találkozást.

– És mi van Frankkal? – kérdezte édesapjára nézve. Baxter feltehetően belehalt a laborban

szerzett komoly sérüléseibe – sőt lehet, hogy az a kis bestia mégis beleharapott, mielőtt még
anyja likvidálta –, de Frank még mindig előtte van, ahogy a lépcsőn ücsörögve tüzel a
jégharcosokra.

Apja csak megrázta a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal elfordult.

Percek teltek el, és közben senki sem szólalt meg. A hangulat eddig sem volt kimondottan víg
kedélyű, most viszont olyannyira lecsökkent, hogy szinte egyre hűvösebb lett odabent – ami
természetesen csakis a felerősödő viharon múlhatott. Ben már odabent is jól hallotta a távoli
farkasüvöltést, és megint határozottan érezte a padló lágy rezgését.

Végül nem bírta tovább a hallgatást, ezért odalépett Tahiához és Gerrithez. A fiatal zsoldosnő
demonstratívan elfordult, amint közeledett, miközben szemében egy meg-se-próbáld című
kifejezés szikrázott.

Ben nem is akarta. Helyette Gerrithez lépett, és megkérdezte.

– Te hogy szabadultál ki?

Gerrit összenézett Tahiával mielőtt válaszolt volna.

– Sehogy – mondta elutasító hangon. – Én nem is voltam lent. Nem Sikerült lejutnom.

– Örülj neki! – szólalt meg Tahia anélkül, hogy ránézett volna.

Gerrit szinte ellenséges pillantást vetett rá, Tahia pedig hátrébb lépett néhány lépést.

Bennek hirtelen szörnyű lelkiismeret-furdalása támadt. Ő aztán igazán nem akarta, hogy miatta
veszekedjenek, de hiába próbálta esze meggyőzni arról, hogy nem az ő hibája. Szinte segítségért
esedezve Sashára pillantott, de ő természetesen rá sem nézett.
Valószínű nem ő volt az egyetlen, aki megelégelte a tehetetlen várakozást.

– Hol marad már Van Staaten doktor? – kérdezte Ramanov kelletlenül. – West, szólna már az
emberének, hogy csipkedje egy kicsit magát? Annyi időnk azért nincs.

Harry meg sem mozdult, csak ránézett Tahiára, aki rögtön előkapta kabátzsebéből az
adóvevőjét, és beleszólt. Egyszer. Kétszer. És harmadszor is. Végül csalódott fejcsóválással
visszatette a készüléket a zsebébe.

– Nem jelentkezik.

Harry dühösen előrántotta saját adóvevőjét, és lenyomta a hívógombot. Tahiával ellentétben ő

igencsak hangosan szólt bele.

– Tooth, jelentkezz!

Nem kapott választ, ezért megpróbálta még egyszer, majd dühösen visszatette a készüléket a
helyére. Kezével mérgesen a monitorra bökött.

– Innen látni a zsilip környékét?

A kérdés Ramanovhoz szólt, aki szó nélkül felállt, és a számítógépéhez lépett. A nagy képernyő
elektromos hóvihara egy életlen fekete-fehér felvételre változott, amely a zsilip előtti folyosót
mutatta.

Sem Tooth, sem pedig az érte ment doktornő nem volt sehol. De legalább a hatalmas acélajtó
zárva volt, és a felette lévő ellenőrző lámpa megnyugtatóan zölden világított.

Ramanov pötyögni kezdett a billentyűzetén, mire a monitor egymás után vetítette a különböző
folyosók képét, de mindegyik teljesen üres volt. Ben pedig úgy látta, hogy ezen az útvonalon
kellett volna Van Staatennek és Toothnak haladnia. Az orosz egyidejűleg előrehajolt, és beleszólt
a mikrofonjába.

– Van Staaten doktor, kérem, azonnal jelentkezzen a központban!

Szavai – amelyeket már feltehetően az egész állomáson hallottak – ugyan végigvisszhangoztak a

vékony műanyag falakon, de más reakciót nem váltottak ki.

– Valami nem stimmel – mondta Tahia halkan.

Ramanov dühös pillantást vetve rá egyre idegesebben verte a számítógép billentyűzetét, mire a
képernyőn egyre gyorsabban és gyorsabban váltakoztak a képek, de mindegyik kivétel nélkül
ugyanazt mutatta: egyforma folyosók, amelyekben még egy légy sem zümmögött.

Azaz: annyira egyformák azért mégsem voltak...

– Várjon csak! – szólt Ben hirtelen.

Ramanov azonnal ránézett, a fiú pedig izgatottan a képernyőre mutatott.

– Az ajtók. Meg vannak számozva.

– Na, és? – kérdezte Ramanov. – Erre most végképp nincs..

Kétszáznegyvenegy, Ben.

– Kétszáznegyvenegy – vágott a szavába Ben. – Meg tudja mutatni nekünk?

– Mondtam már, hogy...

– Csinálja, amit mond! – szakította félbe Harry.

Ramanov természetesen nem fogadott szót anélkül, hogy szikrázó pillantást ne vetett volna rá,
majd néhány másodperc hezitálás után eleget tett kívánságának. Az LCD-monitor képe
kicserélődött, de első pillanatban nem látszott túl nagy változás: a képernyő még mindig üres,
szürke falú és ajtajú folyosók hadát mutogatta; mindenesetre egyikük sokkal nagyobb és
szélesebb volt, valamint feltűnően nagy kilinccsel rendelkezett.

– Rá tud közelíteni? – kérdezte Harry.

Ramanov megnyomott egy gombot, és az ajtó máris betöltötte az egész képernyőt.

– Látják? – mondta becsmérlőn. – Nincs benne semmi...

– Közelebb! – vágott a szavába Harry. – És egy kicsit lejjebb! – Hangja igen feszültnek tűnt.

Ramanov gyorsan megérintett egy billentyűt, de valószínűleg mellényúlt, mert az ajtó hirtelen
egészen kicsire változott, majd gyorsan helyrehozta hibáját.

– Nem megy még közelebb? – kérdezte Harry.

Ramanov megrázta a fejét, majd Harry olyan közel lépett a képernyőhöz, amennyire csak tudott
– sőt közelebb is hajolt, mintha attól jobban látott volna. Hirtelen úgy összerezzen t, mintha
áramütés érte volna.

– A pokolba! Gerrit! Tahia! Gyertek utánam! – azonnal sarkon fordult, és az ajtóhoz viharzott. –
Mindenki más itt marad!

Hárman már rég kint voltak a teremből, mire a többiek egyáltalán felfogták, mi történt. Bennel
egyetemben. Harryhez hasonlóan egészen közel hajolva a monitorhoz vizsgálgatta a szürke
acélajtót, de semmi különöset nem látott.

– Mi van az ajtó mögött?

– Semmi – válaszolta Ramanov. – A hűtőkamra, semmi több. Honnan veszed, hogy ott vannak? –
Egy kicsit mintha izgatottnak, sőt talán idegesnek tűnt, ezért Ben egy viszonylag hihető kifogáson
törte a fejét.

Ramanov abban a pillanatban újra felnagyította a képet, mire Harry és a két másik zsoldos tűnt
fel a folyosó végén. Mindhárman fegyverünket szorongatták a kezükben.

Bennek fogalma sem volt, hol van a 241-es szoba, de feltehetően a sarkon túl helyezkedett el.
Bár ezen a bázison – amely csak akkor tűnt nagynak, ha hozzá hasonló épületekkel hasonlították
össze – végül is minden szinte a sarkon túl volt.

– Mit csinál? – motyogta az apja.

Ahogy mindenki más is, ő is közelebb lépett, és meredten bámulta a képernyőt. Pontosabban
szólva, ahogy majdnem mindenki.

Ben hirtelen úgy érezte, mindenki őt bámulja, majd hátrapillantva beigazolódott feltevése.

Édesanyja is mögötte állt. A monitoron zajló drámai események ellenére őt bámulta.

Ben egy ideig értetlenül nézett rá, majd újra a képernyőhöz fordult. Időközben a három zsoldos
elérte a hűtőkamrát, Tahia és Gerrit pedig már beállt a bejárat jobb és bal oldalára. Harry a
folyosó szemközti oldalán letérdelve becélozta az ajtót. Tahia egy jelre kinyújtotta kezét,
lenyomta a túlméretezett kilincset, mire az ajtó egy mozdulattal kitárult. A kamera beállítása
miatt nem látszott, hogy mi van az ajtó mögött, de Ben jól látta és szinte érezte a folyosóra
kiszökő szürke pára hűvösét.

Harry lőtt egyet. A hang ugyanolyan rossz minőségű volt, mint a kép, ezért csak egy egyszerű és
tompa plopp hallatszott. Mögötte valaki hangosan beszívta a levegőt fogai között, és valaki –
nem Ramanov – ijedten megszólalt oroszul. Harry még kétszer-háromszor egymás után
lenyomta a ravaszt.

Ramanov gyorsan a mikrofonhoz hajolt.

– West! – kiáltotta. – Mi történik ott?

Harry természetesen nem reagált Ramanov szavaira, helyette inkább leadott még két lövést,
majd hirtelen felpattanva egyetlen ugrással a teremben termett. Egy fél másodperc múlva a
többiek is követték, mire hangos lövöldözés és csörömpölés zengett kifelé a helyiségből.

– Mi a fene van ott? – suttogta Robert Berger ijedten. Ramanov hozzáfűzött valamit oroszul,
majd az ajtó mögött felcsendült egy utolsó lövés, aztán csönd lett. Három-négy végtelen
másodpercig síri csend uralkodott, majd Tahia mindkét kezével a gépfegyverét szorongatva
hirtelen hátrálni kezdett. Egy pillanattal később Gerrit és Harry is követte. Fegyverüket a vállukra
akasztva mindketten egy-egy alakot tartottak a karjukban. Az egyik egy fehér sarki felszerelést, a
másik egy ugyancsak fehér köpenyt és vállig érő hajat viselt.
– Van Staaten! – szólalt meg Ramanov.

Harry oldalra fordítva a fejét kereste a kamerát – mintha csak hallotta volna az oroszt. Nem
találta meg, mivel nem nézett egyenesen bele.

– Ramanov! Kísérje a doktornőt a betegszobába! Azonnal! A többiek ott maradnak, ahol vannak!

De hát az egyetlen orvost a kezében tartotta, aki vagy elájult, vagy meghalt, gondolta magában
Ben zavartan. Csak utána jött rá, hogy Harry édesanyjáról beszél.

Amint hátrafordult, anyja már futólépésben elindult kifelé.

Ramanov követni készült, majd hirtelen megtorpanva bizonytalanul a monitorra kapta a fejét.

Harry és Gerrit már rég kiléptek a kamera látószögéből, Tahia pedig éppen egy hatalmas rúgással
csapat be az ajtót. Ahelyett, hogy követte volna a két férfit, lövésre kész fegyverrel megállt az
ajtóval szemben.

– Mi van abban az átkozott hűtőkamrában? – kérdezte Ben édesapja.

Ramanov válasz helyett megint csak a billentyűzet fölé hajolt, és képet váltott. Ben először csak
egy fehér összevisszaságot látott, majd az orosz kissé élesített a képernyőn. A monitor most
pontosan azt mutatta, amit Ramanov szavai sejtettek: egy hűtőkamrát, amelynek egyetlen
különlegessége a nagysága volt. A levegőt teljesen belepte a levegő szürke füstje. Félbevágott
disznók vagy szarvasmarhák lógtak láncra aggatva félig átlátszó, keményre fagyott műanyag
fóliákba csavarva.

A fémpolcokon jéggé fagyott dobozok, kartonok és számos konzervdoboz hevert. A padlót, a

falat és a plafont vastag jégpáncél fedte.

Ramanov kicsit oldalra irányította a kamerát, amikor mégiscsak feltűnt valami érdekes: az egyik
becsomagolt, még mindig ide-oda imbolygó szarvasmarhában legalább fél tucat gusztustalan
lövésnyom virított. A falban szintén nem kevés kis kerek fekete lyukacska díszelgett, az óriás
marha alatt pedig egy jégből lévő, darabokra tört alak hevert.

A kamera tovább kalandozott, mire egyre több jégharcos került a képbe. Legalább egy tucat
lehetett, ha nem több... egyiküknek sem volt arca, kezükön pedig a már megszokott három
darab ujjacska meredezett. Ez is valami.

– Honnan a fészkes fenéből jönnek ezek a bestiák? – morogta Ramanov. – És hogyan jutottak
be?

– Ezt most nem kérdezi komolyan, ugye? – kérdezte Ben. – Azt kérdi, hogy kerülnek ezek a
jégszörnyetegek... egy hűtőkamrába? – A kérdés nem is volt olyan felesleges, de Ben inkább
azon törte a fejét, minek egy ilyen helyre egyáltalán hűtőkamra?

Ramanov gyanakvón nézett rá.

– Inkább azt áruld el, hogy honnan tudtad?

– Mi? – kérdezte Ben, igazából csak időnyerés céljából.

Ramanov a monitorra bökött.

– Kétszáznegyvenegyes szoba. Honnan tudtad, hogy ott vannak?

– Sehonnan – állította Ben. Hirtelen mindenki felé kapta a fejét; az apját beleértve.

– Kétszáznegyvenegy – ismételte meg Ramanov még egyszer és igen különös hangsúllyal. –

Honnan tudtad?

– Sehonnan – felelte Ben. – Ez csak... csak egy megérzés volt. – Szavai még saját magának is
nevetségesnek tűntek, de Ramanov még arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon rá.
Helyette lebiggyesztette az ajkát, majd újra a monitorhoz fordult. Ben szinte hátában érezte
Vatec és a fiatal orosz tekintetét. Sőt apjáét is.

Ramanov még néhányszor ide-oda mozgatta a kamerát, de a képen csak csupa jég látszott. Végül
kikapcsolta a kamerát.

– Rendben. A megbeszélés elnapolva. Kérem, fáradjanak vissza a szállásukra. Egy óra múlva
megint találkozunk itt. Pontosan, ha kérhetem.

31

TERMÉSZETESEN AZONNAL A BETEGSZOBÁHOZ SIETETT – édesapjával együtt –, de Ramanov

megelőzte őket: már a folyosó kanyarulatánál elállta két embere az útjukat, bár egyiküknél sem
volt fegyver, és kicsit se tűntek olyan befolyásosnak, mint Harry emberei, de legalább annyira
makacsak voltak. Apja először szép szóval, majd fenyegetéssel, végül pedig könyörgéssel
próbálkozott, de egyik sem hatotta meg annyira a férfiakat, hogy továbbengedték volna őket –
bár lehet, hogy csak azért, mert egyikük sem értett németül; sőt a másik három nyelven sem,
amellyel apja próbálkozott.

Végül feladták a harcot, és kissé hátrébb húzódtak.

– Ezért letépem Ramanov fejét, az biztos! – dühöngött édesapja. – Mit képzel ez az ember? Csak
mehetek a feleségem után?

– Biztos... megvan rá az oka – mondta Ben, majd azon tűnődött, vajon miért épp ő védi
Ramanovot?

– Igen, valószínűleg. De úgy tűnik, nem ő az egyetlen, aki titkolózik, nem igaz?
Ben mostanra teljesen összezavarodott. Miért pont őt kérdezgette az apja egyszerre? Csak azért,
mert nem volt ott más?

– De én azt sem tudom, mi történt ott... – kezdett bele.

– Nem arról beszélek, ami a laborban történt – szakította félbe édesapja. – Kétszáznegyvenegyes
szoba. És ne gyere nekem azzal, hogy csak holmi megérzés volt. Az igazságot, ha kérhetem.
Honnan tudtad, hogy a hűtőkamrában vannak?

– Csak tudtam, és kész! – válaszolta Ben hevesen, majd meglátva apja még komorabbá váló
arcát, halkan hozzátette. – Sashától.

– Ja, tényleg, gondolom, álmodban súgta meg neked – felelte apja gúnyosan.

A szavaiban lévő gúnyos hangsúly igencsak rosszulesett a fiúnak. Főleg hogy elárulta szüleinek az
ő és Sasha között lévő különös kommunikációt, többet várt volna apjától.

– Igen – mondta egyszerűen.

– És akkor miért nem figyelmeztetted a többieket?

– Mert ez nem ilyen egyszerű. Azt hittem, te már megértetted a múltkor! Ez nem egy videofilm,
amit addig bámulhatok, amíg meg nem értem, kapiskálod? Ezek csak... képek. Képek,
amelyeknek néha van, néha pedig nincs értelmük. – Apja egy pillanat erejéig úgy tűnt, mintha
szétrobbanna a dühtől, majd pont az ellenkezője történt. Nem csak megnyugodott, de szinte
már kínosan szégyellte magát.

– Bocsáss meg! Azt hiszem, kicsit...

– Igen – vágott a szavába Ben. – Ezzel mindannyian így vagyunk.

Kellemetlen csend telepedett kettejük közé, Ben pedig szinte megkönnyebbült, amikor zajt
hallva maga mögött Gerritet látta kisétálni a kezelőszobából. Igen komoly arcot vágott, még ha
nem is olyan aggódót, mint azt Ben várta. Csalódottan nézte, hogy Harry nem követte, de Gerrit
határozott léptekkel feléjük menetelt, miközben aggódó arckifejezése fokozatosan haragossá
változott.

A két rögtönzött őr, valamint Ben és édesapja ösztönösen kitért az útjából, de Ben ettől
függetlenül kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa, majd mégsem tette.

– Hová mész?

– Kifüstölöm a szemét bandát! Miért, mit gondoltál? – morogta Gerrit. Továbbment, mire Ben és
rövid hezitálás után apja is csatlakozott hozzá.

– Mi a túró történt egyáltalán? – kérdezte Ben, miközben a zsoldos mellett a hűtőkamra felé
tartott.
Gerrit úgy nézett rá, mintha ezt pont neki kellett volna tőle kérdeznie, de végül mégis válaszolt a
kérdésre.

– Majdnem elkapták őket, az történt. Sőt lehet, hogy el is kapták. Remélem, még időben
érkeztünk.

Megint furcsán nézett Benre, mire a fiú látta, hogy azt a kérdést készül feltenni, amire Ben
úgysem válaszolna, de ekkor apja a segítségére sietett.

– És mit mondtak?

– Mondtak? – Gerrit szinte lekicsinylő pillantást vetett rá. – Odabent harminc fok mínusz van, a
szentségit! Maga szerint mit mond az ember az után a röpke öt perc után?

– De még élnek, nem? – kérdezte Ben ijedten.

– Épp hogy megúszták. Pár perccel később és...

– Megsérültek? – kérdezte az édesapja.

– Megsérültek? – ismételte meg Gerrit miközben tárat cserélt a fegyverében. – Úgy érti, hogy
megharapták vagy megszurkálták-e őket a bestiák? Gőzöm sincs! De szerintem nem. A felesége
épp vizsgálja őket. A fenébe is, mit akarnak tőlünk ezek az átkozott dögök?

Pontosan azt, gondolta Ben. Minket. És még most sem tudta a választ, hogy miért.

Mivel Gerrit egyre gyorsabban szedte a lábát, sőt az utolsó métereket már futva tette meg, nem
volt ideje feltenni a kérdést, melytől Ben annyira félt. De egészen biztos volt benne, hogy fel
fogja tenni, ha pedig nem ő, akkor Ramanov vagy az apja vagy az anyja.

Kettőjüknek még talán elmondhatta az igazságot (még akkor is, ha valamiért rettegett tőle), de
mit mondjon Harrynek, Gerritnek vagy Ramanovnak? Az igazságot, amelyet Sasha időközben
már nemcsak az álmában, hanem egy (defektes) mp3-as lejátszón is közölt vele?

Ja, persze. Ezt aztán biztosan rögtön elhinnék neki. Egészen biztosan.

A hűtőkamrához vezető úton csupán néhány emberrel futottak össze, akik még kevésbé tűntek
ismerősnek Ben számára, de akik legalább gyorsan és tiszteletteljesen (vagy csak félelemből)
kitértek az útjukból. Néhányan közülük szinte háttal felpréselődtek a falra, míg el nem haladtak
mellettük, és Ben egyszer mintha még valódi félelmet is látott volna az egyik szemében.

Megpróbálta bebeszélni magának, hogy ez bizonyára csak a zsoldos miatt van; marcona külseje
és a kezében virító fegyver látványa. Mindenesetre azt hitte, több emberrel fognak találkozni
most, hogy a laborok és az egész alsó szint le van zárva.
Legalább Tahia még ott volt, ahol utoljára látta, sőt úgy tűnt, még a testtartását sem változtatva
őrizte a 241-es számú szobát. Amint meglátta Gerritet és kíséretét, leeresztve a fegyvert feléjük
lépett.

– Mi van Toothtal?

– Minden rendben – mondta Gerrit. Ez kicsit másképp hangzott, mint amit néhány perce mesélt
nekik, gondolta Ben, de inkább visszanyelte a nyelvén lévő megjegyzést. Gerrit így folytatta.

– Biztosan lábra áll megint. Talán lesz egy két fagydaganata, ha nagyon peches, de ennyi az
egész.

Fejével a zárt ajtóra bólintott.

– Volt valami különleges?

Tahia megrázta a fejét.

– Jó. Akkor menj a körletbe, és hozd ide a kabátjainkat! És hozzál elég lőszert is! Végleg
kifüstöljük a bandát!

Tahia egyetlen szó nélkül távozott, Gerrit pedig kibiztosítva fegyverét, elfoglalta az ajtóval
szemközti helyet. Ben gyanakodva összenézett apjával, majd a zsoldoshoz fordult.

– Megkérdezhetem, hogy mire készülsz?

– Már egyszer elmondtam – válaszolta Gerrit durván. – Kifüstölöm ezt az átkozott bandát! Ez
még egyszer nem fog előfordulni, azt garantálom!

– Úgy gondolja, hogy még vannak bent? – kérdezte Ben édesapja ijedten.

Gerrit megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. De ha mégis, akkor már nem sokáig.

– Valóban jó ötletnek tartja? – tudakolta Robert bizonytalanul vigyorogva. – Úgy értem,

gondolja, hogy Ramanov professzor boldog lesz majd, ha mindent szétlő odabent?

Gerrit hűvös pillantást vetve rá hallgatott.

– És teljesen egyedül akarsz bemenni? – kérdezte Ben. – Talán meg kéne várni, amíg...

– Mi? – vágott a szavába Gerrit dühösen. – Elég idős leszel, hogy velünk tarts? Csigavér, valahogy
megbirkózunk vele.

Ben szó szerint hátrahőkölt tőle. Gerrit eddig csupán kissé nyugtalannak tűnt számára, amit az
idegességnek és a bajtársaiért való aggódásnak tudott be, de ez valahogy nem stimmelt. Ez nem
idegesség volt. Amit érzett, az színtiszta ellenségeskedés volt.
– Mi a fene van veled? – kérdezte szándékosan provokálva. – Talán bántottalak?

– Engem? – Gerrit vadul rázta a fejét. – Nem. És mégis, mi lenne velem? Csak nekem is
megvannak a kis titkaim. Ismerős az érzés, ha?

Ben az első pillanatban annyira elképedt, hogy képtelen volt válaszolni. Majd egyszerre kérdő és
ijedt pillantást vetett apjára, aki majdnem teljesen hasonlóan reagált. Édesapját még valahogy
megértette, akkor is, ha megbántotta a reakciója. De Gerrit? Mi a fenét tett, hogy így viselkedik
vele?

– Egyébként én is ezt kérdezem magamtól – szólalt meg a fiú apja, és csak akkor döbbent rá,
hogy hangosan tette fel a kérdést. – A fiam nem tehet arról, hogy ő él, a barátja pedig nem.

– Ez lenne az oka? – motyogta Ben zavarodottan. – Frank miatt van?

Gerrit szikrázó szemmel nézett rá.

– De nem is az én hibám volt! – tiltakozott Ben. – Tényleg azt hiszed...

– ...hogy Frank még vígan élhetne, ha előre tudtuk volna mivel van dolgunk? – vágott közbe
Gerrit hevesen bólogatva. – Igen, azt hiszem. És néhányan a többiek közül is. Még szép, hogy ezt
hiszem!

Ben továbbra is értetlenül és teljesen sokkolva bámult rá, majd apja egy kisebb szünet után
halkan megszólalt.

– Ez nem igazán igazságos, tudja? A fiam már elejétől fogva próbálja megértetni mindenkivel,
hogy mivel is van dolgunk. Inkább úgy volt, hogy senki sem hitt neki – még én sem, ha őszinte
akarok lenni.

– Azt nem mondta nekünk – erősködött Gerrit.

Apja válaszolni készült, de Ben megelőzte. Maga sem tudta miért, hiszen édesapja jobban értett
Gerrit elhallgattatásához, de most már valahogy nem akarta. Csupán néhány napja ismerte meg
a fiatal zsoldost, mégis iszonyúan fontos volt neki, hogy megértse.

Talán mert Gerrit még egészen biztosan nem tartozott a barátai közé, de megvolt rá az esélye,
hogy az legyen.

– Borzasztóan sajnálom Franket – mondta. – Én is bírtam őt, de hát nem a mi hibánk volt. Úgy
értem, talán jobban örültél volna annak, ha ez az átkozott égetőberendezés nem romlik el?

Gerrit nagy szemmel bámult rá.

– Ki mondta, hogy elromlott? Frank elégett, öcskös, méghozzá élve. Talán örülni kéne miatta?
– Hogy... hogy érted ezt? – És abban a pillanatban megértette, majd hatalmasra nyílt szemmel
nézett Gerritre. – Te tudod, mi történt! Láttad! Vagy Tahia mesélte el, nem igaz?

– Ez igaz? – kérdezte az édesapja. – Tényleg tudja, hogy mi történt? Akkor mondja el!

– Igen, igaz, és nem, nem fogja elmondani maguknak – szólalt meg egy hang mögöttük. Tahia
visszaért. Egészen biztosan futott, hogy ilyen gyorsan megtette a távolságot, ráadásul a levegőt
is szaporábban vette. Rajta volt vastag pufikabátja, a másik ugyanolyan pedig a bal karján lógott.
Jobb kezében géppisztolyát szorongatta, a hátán pedig valami olyasmi lógott, ami Ben szerint
inkább egy lángszóróhoz hasonlított.

– Hogyhogy nem fogja elmondani?

– Azért, mert én meséltem neki, de már százszor megbántam. – Odadobta a kabátot Gerritnek. –
Ha tudni akarnak valamit, akkor kérdezzék Ramanovot. Most pedig tűnjenek innen! Nemsokára
kellemetlen lesz errefelé.

– Azt nem hiszem – szólalt meg egy hang felettük a semmiből. Kissé torz volt és nagyon halk, de
Ben ettől függetlenül felismerte, hogy Ramanové. – Bármit is terveztek, szépen befejezik,
megértették? Zárják be az ajtót, és jöjjenek a központba! Odaküldök egy őrt.

– Igenis – mondta Gerrit gúnyosan. – Naná – majd fegyverét lerakva a földre felvette a kabátját,
és belelőtt a plafonban. Ben nem látta, hogy a kamerát vagy a hangszórót vagy talán mindkettőt
– vagy akár semmit – eltalálta-e, de mindenesetre Ramanov test nélküli hangja nem jelentkezett
újra.

– Szóval – mondta higgadtan. – Most, hogy ezt is elintéztük... – Tahiához fordult, miközben
szinte unott tekintettel nézett végig Benen és apján. – Tűnjetek el inkább! Vagy tőlem
maradhattok, de csakis saját felelősségre.

– Ne nyissátok ki az ajtót! – szólt Ben riadtan.

Gerrit tudomást sem vett róla, de Tahia hirtelen megtorpant a mozdulat közepén.

– Miért?

Ben csak tehetetlenül megvonta a vállát. A szavak szinte akarata ellen szóltak, csak úgy
elhagyták az ajkát, de... ott... tényleg volt valami. Talán csak egy emlék, amelyet még nem fel
sem fogott igazábóI, de szörnyen nyugtalanította.

Nem. Inkább figyelmeztette.

A zsoldosnő töprengve nézte, majd hirtelen megfordult, és odalépett az ajtóhoz. Gerrit egy
bólintással jelezte készenlétét, és a szabad terület érdekében két lépést oldalra, egyet hátra
lépett. Tahia lenyomta a kissé túlméretezett hűtőszekrényajtóra emlékeztető kilincset, mire az
ajtó kitárult.
Ekkor Ben fejében is kinyílt egy emlék, majd hamar rádöbbent, hogy a reggel még rémálomnak
hitt esemény közül minden valódi és megtörtént.

– Neee! – kiáltotta ahogy csak bírta. – Ne nyissátok ki az ajtót!

Túl késő volt. Tahia csak résnyire nyitotta ki az ajtót, majd olyan hamar eltalálta egy
kalapácsszerű és hatalmas csapás, hogy még a villámgyors zsoldosnő reakciója is kevés volt
ahhoz, hogy elkerülje. Fejét a kőkemény ajtó szélébe vágva hátravetődve összeesett, de előtte
még magával rántotta Ben édesapját is. A fiú egy kétségbeesett ugrással még épp hogy
biztonságba helyezte magát, amikor a többmázsás ajtó egy tompa puffanás és Ben ijedt
kiáltásának kíséretében a vékony műanyag falnak ütközött, és darabokra törte azt.

A folyosó, mondhatni egy másodperc alatt teljes káosszá változott. Gerrit gépfegyvere nem az
ajtó mögötti terembe tüzelt, hanem szinte felrobbant a szobából kitörő hatalmas fehér massza
közepében. Jégszilánkok és lepattanó lövedékek terítették be a levegőt, majd újabb lyukakat
fúrtak a szürke műanyag falakba; tejszerű jégdarabokból álló eső zúdult az ajtó elé, majd Ben
csupa esetlen alakot és kapkodó mancsot látott előbújni az ajtó mögül, de a zsoldos fegyvere
hamar darabokra szaggatta őket.

Gerrit legalább öt-hat förtelmes támadóval végzett azonnal, de két-három már rögtön ott
támolygott kint, a folyosón. Körülbelül egy másodpercig tartotta volna még a frontot, amikor
Tahia fekvésből felkapta a fegyverét, és lövöldözni kezdett. A sortűz olyan közel repült el apja
hátától, hogy az üvöltve hozzápréselte magát a földhöz, és a két szörnyeteg darabokra robbant.
Az utolsót Tahia végül egyetlen lövéssel a falhoz vágta, majd egyesült tűzzel igyekeztek
visszaszorítani a támadókat.

A két szörnyű fegyver tömény tűzerejéhez még nem nőttek fel a szörnyetegek. Ben már semmit
sem ismert fel odabent a hűtőkamrában – senki sem lett volna rá képes, hiszen a villámló
fehérség és a repkedő roncsok egyvelegén kívül más nem volt odabent –, a jégszörnyetegek
visszaszorultak, így a lövések immár akadálytalanul száguldozhattak a láncok, a húskampók és a
fémpolcok között.

Gerrit fegyvere hirtelen kiürült. Vadul szitkozódva izgatottan kutatott zsebében egy másik tár
után. Tahia azonnal felpattant, és mostantól rövid, szaggatott lövéseket adott le a szeme elé
kerülő jégharcosokra. Megvárta, míg Gerritnek sikerült végre betöltenie az új tárat, majd
gyorsan melléhuppanva levette válláról a másik, jóval otrombább fegyverét. Mielőtt még
teljesen az ajtó felé irányította volna, megjelent egy picike kék láng csövének elején. Tehát
mégiscsak lángszóró, gondolta Ben borzongva. Ez teljesen megőrült?

Nyilvánvalóan igen, mivel egy másodpercet sem gondolkodott, mielőtt rohanni kezdett. Gerrit
egy fél lépéssel előtte szaladt, majd a tárva-nyitva álló ajtó előtt térdre rogyva, hatalmas
csörömpöléssel és robajjal végigcsúszott a földet körülbelül térdig ellepő jégdarabokon.
Elérve az ajtót kissé előrehajolt, és bal irányba leadott egy sortüzet, amelyet irdatlan
csörömpölés és törés követett. A zsoldosnő mögötte állva bedugta bizarr fegyverének csövét az
ajtón, és teljes erőből lenyomta a ravaszt. A puskából egy sziszegő, már-már elviselhetetlenül
világos lángnyelv távozott, amely eltalálva áldozatát azonnal lángra kapott. Ben hirtelen mintha
egy gyötrelmes kiáltást hallott volna, de valószínűleg csak a darabokra szakadó jég hangja volt.
Gerrit abbahagyta a lövöldözést, és úgy hozzápréselte magát a földhöz, hogy fejét és fegyverét
még épp hogy fel tudja emelni. Tahia szinte megfontolt mozdulattal rángatta jobbról balra
lángszóróját, mire egyszer csak Ben mögött felkiáltott egy éles hang.

– Abbahagyni! Azonnal abbahagyni!

Tahia vagy nem hallotta, vagy egyszerűen nem akarta meghallani a szavakat, mivel szakadatlanul
tovább tüzelt. Sőt Gerrit is újra csatlakozott hozzá, ő felkönyökölve lövöldözött egyesével. A
parancsot nem ismételték meg. Helyette a következő pillanatban egy szőke alak robogott el Ben
szeme előtt, majd elérve a két katonát egyszerűen kirúgta Gerrit kezéből a fegyvert. Harry szinte
ugyanabban a pillanatban megragadta és visszarántotta a zsoldosnő vállát, és a másik kezével
máris kitépte a lángszórót a markából.

Ben még sosem látta Harryt ennyire dühösnek. A férfi a földre hajítva a fegyvert ellökte Tahiát az
útból, aki kalimpáló karral nekiesett a szemközti falnak. Egyetlen mozdulattal elhúzta Gerritet az
útból, majd megragadva az ajtót visszahelyezte a zárba. Persze nem sikerült neki első
próbálkozásra, mivel számtalan szétvert és félig elolvadt jégdarab eltorlaszolta a helyét.
Hangosan szitkozódva igyekezett lábával megtisztítani a terepet, majd néhány kísérlet után csak
sikerült betennie a helyére. A kilincs nemigen akart a helyére menni, talán az egész keret
eldeformálódott kicsit a hatalmas hőségnek köszönhetően, de Harry megoldotta a problémát –
még ha a maga módján is. Teljes erőből nekiugrott az ajtónak, és ezzel sikeresen le is törte a
kilincset.

– Teljesen megőrültetek? – üvöltötte. – Mégis, mit akartok? Fel akarjátok gyújtani az egész
kócerájt?

Gerrit megpróbált válaszolni, de Harry azonnal félbeszakította, és teljes torokból kiabálni

kezdett.

– Tűnjetek el! Most azonnal! Találkozunk tíz perc múlva!

Gerritnek hirtelen nagyon sietős dolga akadt, felkapta a fegyverét és már ott sem volt. Tahia vele
ellentétben még néhány másodperc erejéig döbbenten bámulta Harryt és a hűtőkamra ajtaját.
Kicsit dacos arcot vágott, bár sokkal inkább zavarodott és majdnem döbbent volt – mintha csak
most fogta volna fel, hogy mit is tett valójában. Végül ő is lehajolt a lángszóróért, a vállára
akasztotta, és eltűnt ugyanabba az irányba, amerre Gerrit is.

– Ez tényleg az utolsó pillanatban volt – mondta az időközben szintén feltápászkodott Ben apja.
Kissé kimerültnek és nem kevésbé ijedtnek tűnt. – Ha maga nem...
– Fogja be a száját! – förmedt rá Harry. – Én... – majd hirtelen félbeszakítva saját magát
összeszorította a fogát – Ben még a csikorgásukat is hallotta, majd láthatóan ellazult. Vagy
legalábbis megpróbálta.

– Bocsásson meg – sóhajtott nagyot. – De az idegeim lassan kezdik felmondani a szolgálatot.

Egyszerűen fel nem foghatom, hogy mi esett ezekbe.

– Ez azt jelenti, hogy nem engedelmeskedtek a parancsának? – kérdezte Ben édesapja

döbbenten.

– Az én parancsomnak? – Harry vadul megrázta a fejét. – Nem értem. Normális esetben

mindketten higgadt emberek... vagy legalábbis Tahia az – az órájára pillantott. – Jó lenne, ha
időben meg tudnánk jelenni a cárnál tartott kihallgatáson. Szeretnék végre néhány választ kapni!

– Ezt hallottam – dörmögött Ramanov hangja a fejük felett.

32

ÖT PERCCEL AZ IDŐPONT ELŐTT, amelyre Ramanov a rögtönzött krízisülés második felvonását

tette, véletlenül összefutottak Harryvel.

Közösen mentek tehát a központ felé. Ben megkönnyebbülésére apja nem hozta fel újra a 241-
es szoba titkát, de az arcára kiülő bizalmatlanságot nem lehetett nem észrevenni. Valószínűleg
azért nem kérdezett rá, mivel Bennel együtt tudta, hogy Ramanov minden egyes szót hall. De a
fia biztos volt benne, hogy a téma csak jegelve lett.

Az orosz rozsdás tróntermében várt rájuk a papírokkal és iratokkal zsúfolásig megtelt asztala
mögött ülve. Most már biztos, hogy Gerrit nem a mikrofont találta el, ugyanis Ramanov nemcsak
szokásos rosszkedvű arckifejezésével, hanem szinte harcra készen állva fogadta őket. Ezúttal
még erősítésről is gondoskodott. Ben édesanyja és a zsoldos kivételével szinte ugyanaz a csapat
várt rájuk – dr. Vatec és Ramanov fiatal asszisztense a férfi jobb és bal oldalán ült, sőt Ben
legnagyobb meglepetésére Van Staaten is jelen volt. A doktornő betegnek és igen kimerültnek
látszott. Haja már-már tincsekbe ragadt, mintha hetek óta nem mosta volna, arcának pedig
különös szürke alapszíne volt. Amint meghallotta az ajtó nyílását, felnézett, és rögtön
mosolyogni próbált, bár őszintén szólva, arckifejezése csak rontott a helyzeten. Rajta kívül még
két fiatalember terpeszkedett az ajtó mellett, és olyannyira feltűnően igyekeztek nem feltűnni,
hogy az már nevetséges volt.

Ramanov nem engedte Harryt elsőként szóhoz jutni, hanem még mielőtt a zsoldos teljesen
belépett volna a központba, megkérdezte.

– Mondja csak, West, nem azt kértem magától és az embereitől, hogy gondoskodjanak a
munkatársaim és az állomás biztonságáról? Vagy talán csak csúf tréfát űz velem az
emlékezetem?
Egy fél másodpercet várt a zsoldos válaszára, majd tüntetőleg a monitorhoz fordult. A
képernyőn a hűtőkamra egy része jelent meg – pontosabban mondva a valaha volt hűtőkamra
egyik része. Mostanra inkább romhalmazzá változott, és úgy festett, mintha bombatámadás érte
volna.

– Ha viszont tényleg így volt – folytatta az orosz –, akkor megtudhatnám, hogy mi a fenéért
igyekszik annyira szemétteleppé változtatni a bázist?

Ben azon törte a fejét, hogy vajon Ramanov az eset utáni percekben költötte-e ezt az utóbbi
mondatát, vagy már régóta rágódik rajta, és csak a megfelelő pillanatra várt.

Úgy tűnt, Harry nem tartja olyan viccesnek a dolgot, ezért két-három orosz mondattal válaszolt
is, amitől Ramanov arcáról még az az icipici szín is elillant, illetve asszisztense majdnem
hangosan felnyerített. Van Staaten dühösen összeráncolta a homlokát, de más reakciója már
nem volt.

Harry újra anyanyelvére váltva odaszólt az ajtó mellett ácsorgó két férfinak.

– Tűnjetek el!

– Nahát, azt hiszem ezzel egy kicsit... – kezdett bele Ramanov, majd Harry még erélyesebben
felkiáltott.

– Tűnjetek el!

A Harry hangjában, sőt tekintetében lévő jég igencsak meggyőzte a két férfit arról, hogy
egészségesebb lenne szót fogadni; bár előtte még kicsit hezitáltak, majd olyan gyorsan eltűntek,
ahogy csak tudtak. Harry ismét Ramanovhoz fordult, miután becsukódott az ajtó.

Arca megint teljesen nyugodtnak látszott, de nem csak Bennek tűnt fel a maszk alatti fortyogás.

– Most pedig szeretnék néhány választ kapni, Ramanov – mondta.

– Ramanov professzor. Vagy Iljics, ahogy magának jobban tetszik.

– Mi folyik itt, Ramanov? Az igazat akarom!

Ramanov most már jóval zabosabbnak tűnt, mint a belépésekor, de valahogy mégis sikerült
arcára erőltetnie a már jól ismert gőgös vigyort.

– Maga vagy sokkal jobb színész, mint ahogy gondoltam, vagy tényleg nem emlékszik. – Furcsa
módon mondandója közben kérdőn Benre nézett, majd újra a zsoldosra kapta a tekintetét.

– Mire?

– Hát ez döbbenetes – szólt Ramanov, természetesen figyelmen kívül hagyva Harry kérdését. –
Persze van még egy harmadik lehetőség is: maga meglehetősen naiv. – Megvonva a vállát szólt
néhány szót asszisztenséhez az anyanyelvén, majd hirtelen félbeszakította magát – sajnos túl
későn –, és Harry felé kapta a fejét. Ekkor jutott eszébe, hogy imént a zsoldos is ugyanezen a
nyelven beszélt hozzá. Harry csak hallgatott, de homlokán lassan megjelent egy új ráncocska. Ha
tovább maradnak itt, gondolta magában Ben, kénytelen lesz oroszul megtanulni.

– Lenne valaki olyan szíves és felvilágosítana, hogy mi folyik itt? – kérdezte a fiú apja, majd
hozzáfűzte. – Hol van a feleségem?

Most, hogy így mondta, valóban nem látta senki mostanában. Még a hűtőkamra drámai
eseménye után sem engedte az ajtó előtt ácsorgó két gorilla, hogy bemenjen Van Staaten
kezelőszobájába.

Ramanov csak most vette észre Robertet.

– Már úton van – szólt végül, majd felállt, és a számítógépéhez lépett. Némán megnyomott egy
gombot, mire a falon csüngő hatalmas monitor a hűtőkamra csatateréről az elektromos
hófúvásra váltott. Remélhetőleg csak valami hiba, gondolta Ben, majd rájött, hogy valójában a
sátortető alatti területet látja. Mindenesetre olyan rossz minőségben, hogy csak hosszabb
gondolkodás után lehetett kitalálni, mégis mi van a képen.

– Miért ilyen rossz az adás? – kérdezte Harry.

Ramanov megvonta a vállát, és megint pötyögni kezdett. A kép jobb lett, bár nem sokkal és csak
pár másodpercig, majd megint fekete alapon lévő ezüstös hóviharrá változott. A pár másodperc
azonban elég volt arra, hogy lássák, a szörnyűséges jégharcosok még mindig ott ólálkodnak a
bázis körül, ráadásul még többen voltak.

– Nem tudom – válaszolt Ramanov Harry kérdésére, kissé megkésve bár, és anélkül, hogy egy
pillanatra is levette volna szemét a képernyőről. Ujjai megint végigsiklottak a billentyűzeten,
ezúttal azonban elmaradt a siker. – Egy ideje már mindegyik külső kamera megbolondult.
Valószínűleg a vihar az oka. Az egyik technikus épp most próbálja megjavítani.

– Maga kiküldött valakit ebben az ítéletidőben? – csodálkozott Robert Berger. Teljesen

elszörnyedt.

– Nem. Odakint nem hagyományos kamerák vannak. Csupán fényérzékeny üvegszálas kábelek. A
hiba valahol itt, az elektronikában lehet. Mint mondtam, valaki már gondoskodik róla. Ezért nem
hívattam magát ide, West.

– West százados – mondta Harry hűvösen. – Vagy Harry, ahogy magának jobban tetszik,
professzor.

Ramanov tudomást sem vett a férfi megjegyzéséről, helyette megint a számítógép gombjaival
volt elfoglalva, és ezúttal a kép jóval hosszabb ideig maradt éles, majd újra összeesett.

– Egyre többen lesznek. Egész tisztán látni... amikor látni valamit.

– Mit csinálnak? – kérdezte Ben.

– Azt nem látni. Úgy tűnik, csak unottan ácsorognak. De az biztos, hogy egyre többen vannak.

– Mióta? – tudakolta Harry. – Úgy értem, mióta lesznek egyre többen? A vihar kezdete, a
naplemente vagy a hűtőkamrás incidens óta?

Ramanov tehetetlen képet vágva bámult rá, ami válasznak is bőven elég volt.

– Szóval? – kérdezte Ben apja megtörve a csendet.

– Ez nem lehet – kiabálta az orosz. – Ez teljességgel lehetetlen! – Jó párat bólintott még

állításának megerősítésére, ami Bent a repülőgépek vezető utaskísérőjére emlékeztette, aki akár
hússzor is megesküszik rá, hogy nincs ok pánikra, miközben igyekszik valahogy elállni az égő
szárnyra táruló ablakot. Ugyanígy az orosz is pontosan az ellenkezőjét érte el annak, amit akart,
de mégis így folytatta. – Még ha ez az épület nem is fest úgy, attól még egy igazi erődítmény,
higgyék el nekem.

A fiú édesapja láthatóan nem igazán hitt neki, Ben pedig tüntetőleg hátat fordítva ujjával a
szürke műanyag falat kopogtatta. Olyan hangja volt, mintha valaki kalapáccsal ütögetett volna
egy lágy műanyag dobozt, Ben pedig már attól félt, hogy esetleg bereped vagy legalábbis
behorpad. Van Staaten csak mosolygott.

Vele ellentétben Ramanov elég paprikás hangulatban volt. Egy mozdulattal visszafordult a
számítógépéhez, és vadul pötyögtetni kezdte a billentyűket. A monitoron lévő elektromos
hóvihar hirtelen egy kétdimenziós, éles színű grafikára váltott. Ben csak második pillantásra jött
rá, hogy az állomás alaprajzáról van szó. Bár már jó ideje itt tartózkodott, és nemegyszer
eltévedt a folyosók kiismerhetetlen labirintusában, mégis alaposan ledöbbent a számos terem és
folyosó láttán. Gyorsan meg is változtatta véleményét arról, hogy hány ember számára is épült
valójában ez a létesítmény.

– Ez a bázis – magyarázta Ramanov feleslegesen, majd belenyúlt a zsebébe és elővett egy

ezüstös tárgyat. Ben azt gondolta öngyújtó, de aztán hamar ráébredt, hogy egy lézerpontos
mutatóról volt szó. – Amint látják, csupán egy bejárat van. – A reszkető kis lézerpont olyan
gyorsan suhant át a rajzon, hogy alig tudták követni a szemükkel –, és néhány szellőző meg
csapóajtó a technikusok számára, amelyeken talán csak egy pingvin férne át. Ráadásul egy nem
különösebben jól táplált pingvin. Ezeken egészen biztosan nem jutnak be.

Harry kételkedve összeráncolta a homlokát, de nem szólt egy szót sem, hanem közelebb lépve a
monitorhoz megvizsgálta a rajzot.

– Hacsak nem törik át a falakat – mondta Ben.

Ramanov lekicsinylőn kuncogott.

– Igen, gondoltam, hogy bezzeg neked ez jut az eszedbe. Elvégre egy igazi kis rontó-bontó vagy,
nem igaz?

Láthatóan válaszra várt, de Ben csak hallgatott, hadd örüljön. Végül Ramanov kissé csalódottan
folytatta.

– A belső kialakításnál természetesen a könnyű építőanyagokra fektettük a hangsúlyt – fogalmad

sincs, mennyibe kerül minden egyes kilogramm ideszállítása –, de a külső falaknál egész más a
helyzet. – A lézermutató piros pontja egy zsákmánya után kutató apró katicabogárként járta
körbe a rajz körvonalát. – Könnyűek, de roppant stabilak.

– Fém vagy beton? – kérdezte Ben édesapja, és ezzel már be is zsebelte az orosz következő
megvető pillantását.

– Molekulárisan megerősített karbonrostok – mondta Ramanov. Tisztán látszott, mennyire élvezi

a két szó kiejtését, főleg mivel meg volt róla győződve, hogy rajta kívül senki sem ismeri.

– Extrém könnyű, hajlékony és gyakorlatilag tönkretehetetlen – bólintott Harry.

– Ühüm... igen – krákogott Ramanov. – Ez az anyag még a legerősebb viharnak is ellenáll.

– És egy elképzelhetetlenül erős viharnak? – kérdezte Ben.

Ramanov szikrázó szemmel nézett rá.

– Egy százezer tonnás meteornak vagy egy lábunk alatt kitörő vulkánnak meglehet, nem képesek
ellenállni. De ezek a valamik egészen biztosan nem jutnak be a falakon keresztül!

– Nem is lesz rá szükségük – motyogta Harry. Tekintetével ismét a számítógépes grafikát

pásztázva izgatottan keresett valamit. – Ugyanis már itt is vannak!

– Badarság! – szólt Ramanov, mire Harry kérdőn Van Staatenre kapta a fejét. – Mi történt a
hűtőkamrában? Még mindig nem mesélte el nekünk, doktornő.

– Mert nem is tudom igazán. Minden olyan gyorsan történt.

Tooth felfedezett valami gyanúsat az ajtónál. Kinyitotta, és csett... – csettintett egyet az ujjaival –
már el is kaptak minket. Ennyi történt.

– Semmi több? – kérdezte Ramanov hitetlenkedve.

– Megragadtak és berántottak minket, professzor, semmi több. E mögött az ajtó mögött mínusz
húsz vagy harminc fok van. Mit gondol, meddig éltük volna túl, ha Harry és a másik kettő nem
jön értünk?

– Elnézést – mondta Ramanov kissé megütközve. – Nem így értettem.

– Tudom – felelte Van Staaten, és behunyta a szemét. Majd sokkal halkabban, már-már suttogva
így folytatta. – Azt hittem, vége van mindennek.

– Van valami elképzelése, hogy mit akartak maguktól? – kérdezte Ramanov.

– És, hogy hogyan jutottak be – fűzte hozzá Ben apja. Van Staaten némán és lehunyt szemmel
rázta a fejét.

– Sehogy – felelte Ben halkan.

Már nem csak Ramanov figyelte összehúzott szemöldökkel, de a fiú csak az orosztól vette zokon,
mivel érthetetlenségét puszta színjátéknak tartotta. – Látta, hogy mi történt az előbb a laborban
– szólt a monitorra bökve anélkül, hogy egy percre is szem elől veszítette volna Ramanovot. –
Akkor azt is tudja, hogy jutottak be. Vagy taIán mégsem.

– Nem – válaszolta Ramanov, és ezúttal teljesen őszintének hangzott – pedig Ben határozottan
igyekezett küzdeni ellene.

– Akkor meg miért nem mutatja meg nekünk? – követelőzött Robert.

– Mindjárt – válaszolta Ramanov, miközben igen különös, majdnem ijedt pillantást vetett Van
Staatenre. – Már csak a feleségét várjuk, Berger doktor.

– Miért?

Ramanov ránézett az órájára, mielőtt válaszolt volna.

– Mert úgy sokkal egyszerűbb. Biztos vagyok benne, hogy meg fognak érteni.

– Ez nem válasz arra, amit Ben mondott – avatkozott közbe Harry. Erre azonban Ramanov inkább
nem mondott semmit.

Harry várt egy pillanatot, majd a monitorhoz fordulva legyintett egyet.

– Mutassa nekünk még egyszer a hűtőkamrát. – Ramanov engedelmeskedett. A számítógépes

rajz helyet cserélt a romokban heverő hűtőkamra képével, miközben az orosz a billentyűzeten
hagyva a kezét, lassan jobbról-balra forgatta a kamerát.

A terem úgy nézett ki, mintha egy egész hadsereg tombolt volna benne órákon át. A nem
fémből, üvegből vagy nem éghető műanyagból lévő dolgok mind egy szálig elégtek vagy bizarr
formákká alakultak. Az uralkodó szín immár nem csillámló fehér, hanem koromfekete volt.
Számos fémpolc összedőlt, miután lábaik mind elolvadtak vagy legalábbis annyira felhevültek,
hogy már nem voltak képesek tartani a súlyt. A vágóhidak húsaihoz hasonlóan felaggatott és
félbevágott marha- és disznóhúsok mind teljesen elégtek (az egyik láncon ráadásul még ott
lifegett egy félig megégett disznócsontváz), a műanyag falak nagy része pedig többnyire eltűnt.
A zúzmara és a jég itt-ott lassan megint elkezdett egy vékony réteget alkotni, mintha csak el
akarták volna rejteni a szörnyű káoszt.

Néhány helyen pára szálldogált fel a magasba; a levegőben óvatosan megbújó hideg.

A kamera hirtelen megtorpant, majd ellenkező irányba folytatta az útját.

– És a többi? – kérdezte Harry.

– Csak egy kamera maradt meg épen – válaszolta Ramanov mogorván. – A többit szétlőtték az
emberei.

Harry elhatározta, hogy nem szól semmit, Ben pedig azon törte a fejét, hogy vajon egy
hűtakamrába minek egyáltalán egynél több kamera.

– Csak úgy mellékesen – kezdett bele Ramanov –, az élelmiszer nagy részét elveszítettük. Nem
tudom, mi menthető meg belőle, de ha még néhány napig itt ragadunk, kénytelen-kelletlen,
diétázni fogunk.

Harry erre sem szólt semmit. Végül is minek?, gondolta magában Ben. Az élelmiszer valószínűleg
a legkisebb probléma. Ha pedig tovább maradnak itt, mint néhány nap, akkor meg úgysem lesz
már rá szükségük.

– Elfordítaná kicsit balra a kamerát? – kérte Harry.

Ramanov azonnal teljesítette kívánságát. A kamera elindult visszafelé.

– Állj! – mondta Harry. – Működik még a zoom?

Ramanov megpróbálta, de hiába. Nem működött. A képrészlet valamivel nagyobb lett, majd
olyan hirtelen megállt, hogy Ben szinte hallani vélte a sérült mechanika hangját; a kamera
valószínűleg soha többé nem mozdul meg. Harry megint hallgatott, majd egy lépéssel közelebb
hajolva alaposan vizsgálni kezdett valamit a képernyő bal sarkában. Erre már Ben is megmozdult,
és odalépett a zsoldos mellé, hogy kövesse példáját. Első pillanatban semmit sem látott, majd
hirtelen iszonyatos félelem futott át rajta.

A Harryt oly nyilvánvalóan érdeklő félig szétégett törmelékdarab nem is egy törmelékdarab volt,
sőt még félig szétégve sem volt.

Sőt ellenkezőleg. Egy korommal és hamuval teleszórt, koszos jégből lévő alaktalan csomó volt,
amely egyszerre... mozogni látszott. Csak igen finoman, de ha az ember figyelmesebben
megnézte, akkor fel lehetett ismerni.

Ráadásul növekedett.

Ben mély lélegzetet vett, és éppen mondani készült valamit, de Harry egy gyors, és szinte
összeesküvő pillantást vetve rá Ramanovhoz fordult.
– Működnek még egyáltalán a szobában a hűtőmotorok?

Az orosz zavartan nézett rá.

– Hűtőmotorok? – halkan kuncogott. – De kérem, hiszen a Déli-sarkon vagyunk. Éppenséggel

fűtjük a szobákat, hogy ne legyen túl hideg bennük.

– Akkor azt javaslom, adjon rá egy kis kakaót. És, ha már ott van, akkor nem ártana az egész
állomáson is.

– Miért? – tudakolta Ramanov. Hirtelen ő is roppant bizonytalannak tűnt. Kissé elfordította a

fejét, hogy Harry és Ben mellett egy pillantást vessen a képernyőre. A zsoldos meg sem moccant.

– Csak csinálja. Gondolom van kéznél hegesztőkészüléke, és valaki, aki kezelni tudja?

– Természetesen.

– Akkor hívja az embert a teljes felszerelésével a hűtőkamrához – szólt Harry. – Be fogja

hegeszteni az ajtót.

Ramanov kérdőn nézett rá, szemében némi félelem jelent meg, de Harry nem igyekezett
megmagyarázni a kérését. Még Ramanov is rájött arra, hogy a zsoldos valami olyasmit fedezett
fel a képen, ami nem is kissé megijesztette őt. Óvatosan fogalmazva. Harry rémült arca pedig
egészen biztosan valódi volt, gondolta a szintúgy megrémült Ben.

Lehet, hogy Harry tényleg nem emlékezett a laborban töltött utolsó másodpercekre? Igencsak
abszurdnak tűnt az elképzelés. Még neki is időre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön,
semmiképpen nem rémálomról volt szó. Ezek szerint végre visszatértek az emlékei, miért lenne
ez másképp Harryvel vagy édesanyjával?

Talán mert neki volt segítsége, súgta egy hang gondolataiban. Nem a valóságos Sasháé, de
valami az agyában a lány hangjává tette.

Elhessegette a gondolatot, ráadásul olyan vad fejrázással, hogy nemcsak Ramanov, hanem Harry
és Van Staaten is csodálkozva bámultak rá.

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és édesanyja lépett be rajta. Tahia és Gerrit is vele volt. A
zsoldosok nem csak Harry tekintetét kerülték, de alapjában véve úgy viselkedtek, mintha ott sem
lettek volna; mint két megtestesült lelkiismeret-furdalás.

Robert Berger rögtön feleségéhez lépve át akarta karolni, de ő egy durva mozdulattal kitért az
útjából, majd bocsánatkérőn mosolyogva férje második kísérletét is kikerülte, amikor becsukta
maga mögött az ajtót. Ben apja láthatóan idegesnek tűnt, de harmadszorra már nem
próbálkozott.

– Berger doktor – szólt Ramanov. – Jó, hogy látom. Akkor végre kezdhetünk is.
Ben minimum egy dühös pillantással akart reagálni, majd Ramanov szemébe nézve látta, hogy
megjegyzése semmiféle kétértelműséget nem tartalmazott. Egyszerűen örült, hogy végre
elkezdheti. Akármi is legyen az.

– Hogy van Tooth? – kérdezte Harry, mielőtt még Ramanov belekezdhetett volna.

Jennifer rá sem nézett, helyette helyet foglalt az asztalnál lévő egyik törékeny műanyag széken.
Ugyanolyan fáradtnak és kimerültnek tűnt, mint Van Staaten, még ha egész másképpen is.
Annak ellenére, hogy arcára kifejezéstelenséget erőltetett, valahogy mégis meglátszott rajta az
idegesség. De Ben ehhez időközben már lassan hozzászokott. Ha egyszer túlélik ezt az őrült
történetet, és végre-valahára hazajutnak, bárhol legyen is az, akkor lesz némi
megbeszélnivalójuk, az biztos, gondolta a fiú szomorúan.

– Megvan – válaszolt Jennifer végre Harry kérdésére, miközben legyintett egyet a kezével. – Van
egy helyes kis gyűjteménye kék foltokból és zúzódásokból. Úgy néz ki, hogy igencsak elszántan
védekezhetett.

– És? – kérdezte Harry riadtan.

Megint eltelt néhány másodperc, mire választ kapott, és valószínűleg ez alkalommal sem az volt,
mint amit hallani akart.

– Semmi baja, csak szüksége lesz jó pár óra alvásra, és a legnagyobb ágymelegítőre, amink csak
van. Viszont van egy sérülés a karján, ami nemigen tetszik nekem.

– Milyen sérülés? – kérdezte Ben aggódva.

Harryvel ellentétben, édesanyja a szemébe nézve válaszolt neki.

– Csak egy karcolás – mondta, majd rögtön meg is rázta a fejét. – Egy kicsi karcolás. A baj csak
az, hogy vérzik.

Ben borzasztóan megijedt, hiszen most értette meg, mire is akar anyja kilyukadni. Feltehetően
Harry is, hiszen gyorsan megkérdezte.

– Megfertőződött?

– Fogalmam sincs. Pontosabban mondva nem tudom, hogy tényleg fertőzésről van-e szó –
mondta, majd szinte bocsánatért könyörgő pillantást vetett Van Staatenre, amit a doktornő
láthatóan viszonzott. – Senki sem tudja. De látta, hogy mi történt a Princessen, igaz Harry?
Nagyon óvatosnak kell lennünk.

– Ez azt jelenti, hogy... ő is egy szörnyeteggé fog változni? – suttogta Tahia.

A kérdésre válaszolva öt-hat másodpercig teljes némaság uralkodott. Végül Jennifer Berger
megrázta a fejét.
– Nem feltétlenül. Könnyen lehet, hogy egészen másképp sérült meg. Egyelőre csak várni
tudunk.

– Meddig? – kérdezte Ramanov.

– Valószínűleg nem sokáig. A hajón igencsak gyorsan történt. Néhány óra, és... – nagyot sóhajtva
megrázta a fejét. – Adtam neki egy erős altatót, az egy időre kikapcsolja. Ha majd felébred,
kiderül, hogy ártalmatlan volt-e a sérülés vagy pedig kezdhetünk komolyan aggódni. –
Odafordult Ramanovhoz. – Addig is arra kértem az ajtó előtt álló férfiakat, hogy néha-néha
nézzenek be hozzá. Remélem, ezzel nem követtem el engedetlenséget.

– Hát dehogynem – sziszegte Gerrit, majd kérdőn Ramanovra nézett. – Itt a szeme előtt lőjem le,
vagy ragaszkodik hozzá, hogy kivigyem?

– Ezt biztosan roppant humorosnak tartja, nem igaz? – kérdezte Ramanov. – Hát akkor kívánom,
hogy akkor is sikerüljön megőrizni a humorát, ha ezzel itt fut össze. – Mutatóujjával akkorát
bökött a billentyűzetre, hogy a műanyag megrecsegett, a monitoron pedig egyszerre megjelent a
romokban heverő hűtőkamra, amelyben egy kisebb arc nélküli jéghadsereg ácsorgott
mozdulatlanul. Tahia hatalmasra nyitotta szemét, Gerrit pedig teljesen elsápadt.

Ramanov egy szempillantásra sem veszítette szem elől Gerritet. Szemmel láthatóan élvezte a
zsoldos arcára kiülő szörnyülködést.

– Nocsak, most már nem is nevet.

– Még mindig ott vannak. Mit akarnak ezek? Mintha csak egyhelyben álldogálnának – motyogta
Tahia.

– Eddig igen – válaszolta Harry. – De valószínűleg már nem sokáig.

– Talán mégis – mondta Robert Berger idegesen. – Ramanov megmondta, hogy nem tudnak
bejönni. Úgy értem... talán... talán csak várnunk kell...

– ...míg tavasz nem lesz, és végre elolvadnak? – vágott a szavába Harry. – Azt már nem. Nem.
Ezek valamire készülnek. Érzem.

– Ez azonban azt jelentené, hogy gondolkodó lények – tette hozzá Jennifer Berger. – Eddig pedig
nem úgy tűntek.

– Naná – duzzogott Gerrit. – Kivéve, hogy mindent megtámadnak, ami az útjukba esik.

– Ahogy a tűzhangyák és a piranhák is. Ettől máris intelligens lényeknek nevezné őket? – Vadul
megrázta a fejét. – Eddig még semmit sem tudunk ezekről teremtményekről. Kivéve azt, hogy itt
állomásoznak.

Gerrit válaszolni készült, de Ramanov megelőzte.

– És azért, hogy ezt megváltoztassuk hívtam össze ezt a találkozót – mondta kissé megemelt
hangon. – Gondolom, igazat ad nekem, Harry, ha azt mondom: akkor győzhetjük le
legkönnyebben ellenségünket, ha minél többet tudunk róla. Ha ismerjük a szándékait, a
lehetőségeit, az eszközeit...

– Mindenesetre segít – erősítette meg Harry. Kissé zavartnak, de ugyanakkor gyanakvónak is

tűnt. – Főleg ha tudjuk, hogy egyáltalán mivel állunk szemben. Ami sajnos jelen esetben nem
jellemző.

– Ezen változtathatunk – felelte Ramanov legalábbis részben. Most csak ezért vagyunk itt. –
Invitáló gesztust tett. – Foglaljanak helyet! Kérem!

Bár hezitálva, de először Harry engedelmeskedett, majd végül Ben és a két zsoldos is követte
példáját. A szobában síri csend uralkodott. Valami mégis megváltozott, gondolta magában Ben.
Mióta édesanyja betette a lábát a helyiségbe, a hallgatás igen... különös formát öltött. Méghozzá
olyat, ami egyáltalán nem tetszett neki.

– Ne csigázzon már minket, professzor! – törte meg a csendet Harry. – Vagy talán arra várunk,
hogy valaki pezsgőt és kaviárt szolgáljon fel?

– Ugye mondtam már, hogy mit gondolok a humoráról? – kérdezte Harry.

– Az enyémről? Nem.

Ben azon gondolkodott, mi szükség erre egyáltalán. Odakint, alig harminc méterre tőlük, és
valamilyen molekuláris izéből készült papírvékony falon túl az életükre és melegükre éhes egész
hadseregnyi szörny áll készenlétben. Ezek ketten pedig azt hiszik, gyerekzsúrba jöttek? Majd
rájött arra, hogy valójában az orosz húzódozik attól, hogy végre elmondja, mi a fenének hívatta
össze őket ide.

Harry hiába várta, hogy Ramanov visszadobja neki a labdát, ezért egy csapásra komollyá
változott.

– Szóval?

Ramanov lassan odafordult Benhez.

– Miért nem mondasz el te mindent, amit tudsz róluk? Ezekről a... hogy is nevezted őket?...
Öregek?

Ben pislogni kezdett.

– Én??

– Miért ne? – Ramanov a falon lévő monitorra mutatott, valószínűleg azért, hogy mindenkiben
pontosan felelevenítse az előző napon tett beismerését. – Úgy tűnik, te tudsz róluk a legtöbbet.
Ben hangulata egy csapásra sötétségbe burkolózott.

– Azért hívatott ide, hogy szórakozzon rajtam?

– Nem – biztosította Ramanov mosolyogva. – Kérlek, Ben... tudom, hogy nem zártál feltétlenül a
szívedbe. De én komolyan gondolom. Kérlek, mondj el nekünk mindent, amit róluk tudsz! Ugye
nem kell ecsetelnem, milyen fontos is ez?

Ben semmit sem értett, főleg azután, hogy Ramanov arcán nyomát sem látta alattomosságnak
vagy gúnynak.

– Egy pillanat – szólt Harry. – JóI értem magát? Ezek szerint azt akarja bemesélni nekünk, hogy
hirtelen hisz neki?

– Van más választásom?

– Néhány órája még legszívesebben kihajította volna a szobából – emlékeztette Ben apja.

– Néhány órája, igen – válaszolta Ramanov, majd háta mögé nyúlva levette a polcról a
számítógép billentyűzetét (Ben csak most vette észre, hogy kábel nélküli volt, és nem értette,
hogy eddig miért körülményeskedett annyira az orosz), és megnyomva rajta egy gombot
kijelentette. – De akkor még nem ismertem ezt.

A monitoron lévő néma jéghadsereg képe hirtelen eltűnt, majd olyasmi jelent meg, amelynek
látványától Ben legszívesebben felkiáltott volna. Saját magát, édesanyját és Harryt látta, aki
éppen egy vérben fürdő, fehér köpenyes élettelen alakot cipelve a hátán loholt felfelé a
krómozott csigalépcső keskeny lépcsőfokain. A felvétel a már megszokott felső szögből készült,
és csak a lépcső egy részét mutatta. Bennek ez is elég volt ahhoz, hogy teljesen és azonnal
visszatérjenek az emlékei. A film a laborból való kétségbeesett menekülésükről, illetve az idővel
és a számítógép önmegsemmisítő programjának versenyfutásáról – amelyet végül elvesztettek –
szólt.

A képek valamilyen oknál fogva hangtalanok voltak, de anélkül is pontosan tudta, hogy mikor
lettek rögzítve. Ha mégis lett volna hang, akkor éppen Ramanov magyarázatát hallhatták volna,
miért kell hamarosan meghalniuk.

33

– TÉNYLEG SZÜKSÉG VAN ERRE? – kérdezte Robert Berger.

– Attól félek, igen – felelte Ramanov. – Azt kérdezték, hogy miért hiszek most már Bennek.
Nézzék csak! Néhány másodperc múlva maguk is megtudják.
A kamera kissé oldalra fordult, így Frank feje és válla is felismerhetővé vált, sőt látszott, ahogy a
keskeny lépcsőn ücsörögve tüzel valamire – csak az nem látszott, hogy mire. Ben gondolatban
visszaszívta a Ramanovról gondoltak egy részét, hiszen valóban nem láthatta a jégharcosok
semmiből való felbukkanását. Hirtelen lágy pára jelent meg a levegőben, majd Ben látta saját
maga, anyja és Harry folyamatosan sápadó arcát. Valahol egyszer csak mozogni kezdett egy
csillogó fény.

– Még egyszer kérdezem: tényleg muszáj ezt? – ismételte meg a fiú apja.

Ramanovnak nem maradt ideje válaszolni, mert mielőtt még Robert befejezte volna
mondandóját, egy fehér alak suhant el a kamera előtt. A monitort olyan erős és elviselhetetlen
fény terítette be, hogy Ben kénytelen volt becsukni a szemét.

Mire kinyitotta, a képernyőt kikapcsolták és elsötétült. Szeme előtt még mindig zöld utóképek
cikáztak, amelyek igencsak megnehezítették, hogy Ramanovra nézhessen.

– Ez most mire volt jó? – kérdezte édesapja dühösen.

Ramanov nem vett róla tudomást, hanem továbbra is Bent fürkészte.

– Látod, Ben – mondta Gerrit felé bólintva –, valóban az igazságot mondta neked. A
sterilizálóberendezés működött.

– Ó, tényleg? – Ben szája annyira kiszáradt, hogy szinte nehezére esett beszélni. Bizonytalanul
újra a képernyőre pillantott. A többiek számára bizonyára túl gyorsan történt minden, ezért a
villámgyors suhanáson és az élénk lángokon kívül semmit sem láttak. A fiúnak azonban nem volt
szüksége a filmre. Most már emlékezett. Minden eszébe jutott. Ott volt a pokol legmélyebb
bugyrából előbújt Jégkirálynő is!

Valami benne egészen eddig megakadályozta, hogy emlékezzen erre a rettenetes részletre –
talán csak megvédte tőle –, de Ramanov filmje erről is lerántotta a leplet.

– És akkor hogyhogy élünk még? – kérdezte.

– Pontosan ezt kérdeztük mi is – szólt Van Staaten fáradtan.

– Aztán még egyszer megnéztük a felvételt – fűzte hozzá Ramanov. – Sokkal figyelmesebben. És
sokkal lassabban.

Ujjai megint végigsuhantak a billentyűzeten, majd a felvétel tízszer vagy akár harmincszor olyan
lassan elindult. Ben látta magát és a többieket, ahogy – nem pontosan lassításban, hanem
inkább egymás után következő képekben – éppen felsietnek a lépcsőn, majd Frank vadul tüzet
nyit valami felismerhetetlenre, és egy pillanattal később a kamerára is.

De egy végtelenül rövid pillanatban, mielőtt ez még megtörténhetett volna...

– Te jó ég! – kiáltott fel édesanyja. Harry hallgatott, de arcából minden csepp vér kiszökkent,
miközben a többiek is némán bámultak a monitorra.

Pontosabban szólva három darab kép volt, melyek néhány másodperc alatt villantak fel egymás
után a képernyőn. Az elsőn egy alulról felbukkanó fehér alak látszott, ami félig eltakarta Franket:
egy fogakkal rendelkező rémisztő fehér pókarc, csattogó metszőfogakkal és kidülledő szemekkel,
valamint egy koronához hasonló, hatalmas tüskekoszorú meredt a magasba a koponyájából.

A második kép ugyanezt a lényt mutatta, csak most majdnem teljes pompájában. Egy óriási
ugrással a négy lépcsőn álló tehetetlen ember felé vetődött, miközben jól láthatóan súlytalanul
lebegett a levegőben.

Majdnem három méter magas teste talán még tüskés koponyájánál is jóval groteszkebben
festett. Középtájon összeszűkült, akárcsak egy darázs, majd páncélozott és abszurd módon
felfújt hátsó része egy förtelmes és kampóval ellátott tüskében végződött. A valami olyan volt,
akár egy pók, és legalább hat, ha nem nyolc vagy inkább tíz darab karját is szélesen széttárta,
amikor zsákmánya felé nyúlt. Háromujjú, horgas mancsa olyan volt, mint egy ragadozó madáré.
Ezzel ellentétben a hátrafelé hajlított térdízületben és gigantikus karmokban végződő izmos Iába
inkább csak egy hatalmas madáréhoz hasonlított.

– Micsoda szörnyeteg! – motyogta maga elé Gerrit.

– A Jégkirálynő – suttogta Ben.

A harmadik és ezzel utolsó képen a bestia elérve áldozatait előredőlve és óriásira tátott
állkapoccsal gubbasztott Harry, Ben és édesanyja fölött. Frank nem volt sehol, de ez feltehetően
nem a megváltozott képrészlemek, hanem a minden oldalról terjeszkedő vakító fénynek volt
köszönhető. Nem csupán optikai jelenség volt.

Nagyobb részt igen, de Ben világosan látta, amint az elviselhetetlen fény szép lassan szétszedi az
iszonyatos teremtményt.

Ekkor hirtelen elsötétült a képernyő, és Ramanov megszólalt.

– Ez volt az utolsó kép. A robbanás tönkretette a kamerát. Nem tudjuk, mi történt utána.

– De hát ez... ez csak tévedés lehet – mondta Jennifer Berger. Hangja alig volt hangosabb egy
rekedtes suttogásnál, szeme pedig még mindig a fekete monitorra meredt. – Egy... egy optikai
csalódás csupán. Valamilyen... fantomkép, ami csak véletlenül került be oda. Hiszen maga
mondta: a kamerák tönkrementek! – Hangja az utolsó szavaknál már-már hisztérikusan csengett,
habár egyúttal halkabb is lett.

– Maga nem emlékszik? – kérdezte Ramanov. Ben anyja ijedten rázta meg a fejét, mire az orosz
kérdő pillantást vetett Harryre, azonban semmilyen reakciót nem kapott.
– És te? – fordult végül Benhez. Ez tulajdonképpen nem is volt kérdés, ezért már saját maga is
válaszolt rá egy bólintással. – Nos, ez valahogy nem lep meg. Hogy is nevezted ezt a
teremtményt? Jégkirálynő? Miért?

– Valahogy passzolt hozzá a név.

– Így igaz. Valóban passzol hozzá. Csakhogy ez nem válasz a kérdésemre. Mit tudsz erről a
lényről?

– Semmit. Tényleg, semmivel sem tudok többet róla vagy az Öregekről, mint maga. Csak annyit,
amennyit már elmeséltem.

– Hát ez szomorú – Ben legnagyobb döbbenetére az orosz eltekintett attól, hogy

kérdezősködjön, vagy hogy biztosítsa arról, egy szavát sem hiszi. – Attól félek, ez nem csökkenti
különösképpen a problémáinkat.

– De hát ez nevetséges! – tiltakozott Ben apja. – Maga csak szórakozik velünk!

Ramanov még mindig feltűnően nyugodt maradt.

– Biztosíthatom magát arról, hogy nem vagyok vicces kedvemben.

– Akkor... akkor a feleségemnek van igaza! Biztosan így történt! Igen! A forróság megártott az
elektronikának. Ez csak... ez csak egy kép volt a merevlemezéről. Talán egy idióta horrorfilm
részlete!

– Nem is rossz teória – szólt Ramanov. – Normális körülmények között én lennék a legelső, aki
máris bizonyítékok után kutatna. De hát sajnos... – Hirtelen Benre, majd az elsötétült monitorra
mutatott. – A kamerák tönkrementek, ezért nem tudom megmutatni, de biztosíthatom magukat
arról, hog a sterilizáció rendben lezajlott. Odalent tényleg úgy fest minden, mint egy több mint
kétezer fokkal kiégetett teremben.

Megérintett egy billentyűt, mire az utolsó kép megint megjelent a monitoron. Ezzel egy időben
bekapcsolta a lézerpontos mutatóját.

– Itt, látja? – A piros pontocska a Jégkirálynő pokoli arcán remegett, majd hirtelen leugrott és
megmerevedett a képernyő bal alsó sarkában. – A fém máris izzani kezd. Már a lépcső egy része,
a teljes falburkolat és a plafon is megolvadt. De a fia, a felesége és Harry is teljesen sértetlenül
ücsörögnek itt – egyszerre egy árnyék futott végig az arcán. – Sajnos Baxter professzornak és
annak a szegény katonának kevesebb szerencséje volt.

– Maga is pontosan tudja, hogy ez lehetetlen! – tiltakozott Robert Berger. Megpróbált elítélően
hallatszani, de egyelőre csak a próbánál maradt. – Úgy tudtam, maga tudós!

– Az utóbbi napokban rengeteg lehetetlen dolgot tapasztaltam.

– És akkor hogyhogy még életben vannak?! – kiáltotta apja majdnem kétségbeesetten.

– Talán mert egyszerűen szerencséjük volt, gondolom – Ramanov lézermutatója a Jégkirálynő
fejére ugrott. – Vagy mert ez a valami túl kapzsi volt. Feltehetően mindkettő. Nézze csak meg. A
feleségét és a többieket üldözte. Egy lélegzetvételnyi idővel később már mindennek vége lett
volna. Valószínűleg így mentette meg az életüket – még ha nem is szándékosan.

– Ez abszurd! – szólalt meg az apja. – Abszolút abszurd!

Bennek hasonló érzése támadt, bár alighanem egészen más okból. Megmentette? A Jégkirálynő
nem mentette meg őket! A Jégkirálynő viselkedésének határozott célja volt. És egy másodperc
töredékéig még ismerte is.

Ramanov szándékosan hangosan sóhajtott egyet. Sóhajtása elszakította azt a vékonyka fonalat,
amely talán elvezette volna emlékeinek azon bugyrába, ahol az igazság lakozott. Egy hely, ami
bizonyára létezett. Mielőtt a fátyol újra lefedte volna belső szemeit, rájött, hogy tudja, és mindig
is tudta. Mindent. Az elmúlt napokban átélt összezavaró és fenyegető dolgok szörnyű jelentését,
a valódi igazságot, amelyet egészen eddig még meg sem közelíthetett.

– Igen – válaszolta Ramanov. – Ez igaz. Az egész helyzet teljesen abszurd. De attól tartok,
valahogy mégis muszáj megbirkóznunk vele. Akár tetszik, akár nem. – Hol Benre, hol
édesanyjára, hol pedig Harryre nézett. Mintha valakitől választ várt volna, majd csalódottan
megrázta a fejét. Mielőtt folytatta volna, alaposan végigfürkészte Bent.

– Biztos vagy benne, hogy mindent elmondtál? Bármilyen apróság fontos lehet.

Ramanov szavai első hallásra elég értelmetlenek voltak; csupa jelentés nélküli hang. A tiltott
tudás elillant, bár már a puszta tudata is halálra rémisztette. Nagy nehezen mégis kinyögött
valami választ.

– Én... én mindent elmondtam, amit tudok.

Ramanov hallgatott, majd ezúttal a második képet hívta elő, amelyen a JégkiráIynő éppen ugrás
közben, és egyúttal a legjobban látható. Egy ideig koncentráltan vizsgálta, majd egy teljesen
megváltozott tekintettel először Harryre, aztán Benre és szüleire nézett.

– Láttak már ilyen... teremtményt a Princess fedélzetén, vagy az idefelé tartó úton is?

Ben és szülei egyszerre rázták meg a fejüket, amíg Harry továbbra is a képernyőn lévő
monstrumot bámulta. Világosan látszott a homIoka mögött zajló munkafolyamat.

– Ez sajnálatos – mondta Ramanov.

– Sajnálatos? – Ben édesapja csodálkozva összevonta a szemöldökét. – Nos, én inkább azt

találtam volna sajnálatosnak, ha már találkoztunk volna egy ilyen valamivel.

– Akkor maga már több mint valószínű, hogy nem ülne itt – fűzte hozzá Tahia.
– Én nem erre gondoltam. Csupán azt tartom sajnálatosnak, hogy nem tudunk többet a
teremtményről. Az eddig megismert lények is kétségkívül rettenetesek, de ez a valami... –
láthatóan kirázta a hideg, és félbehagyta a mondatot.

– Talán..., talán mégiscsak tudunk róla valamit – szólt Ben halkan. Valahol mélyen a
gondolataiban a képernyőn lévő alak egy történetet kezdett el mesélni, ami azonban túlságosan
borzasztó volt ahhoz, hogy szavakba foglalja azt. A legrosszabb azonban az az esztelen, mégis oly
szörnyűséges érzés volt, mely teljességgel a hatalmába kerítette; az érzés, miszerint még mindig
köztük volt a gonosz lény.

Az állomáson, a lábuk alatti koromsötét barlangok egyikében, kint a tomboló és jéghideg

pusztán, vagy akár ott, köztük, a teremben.

Szinte érezte a közelségét. Az érzés teljességgel abszurd és alaptalan volt, mégis mintha
megfojtotta volna.

– Hogy érted ezt pontosan? – tudakolta Ramanov összeráncolt homlokkal. – Most talán
mégiscsak emlékszel valamire?

– Nem – válaszolta Ben. – De talán maga igen.

– Én? – kérdezte döbbenten Ramanov. – Ez meg hogy jutott eszedbe?

– Az ott – felelte Ben, miközben a monitorra bökött – egy pók. Vagy valami, ami egykor még pók
volt.

Hirtelen síri csend lepte el a termet. Ben nem vette le a szemét az oroszról, mégis pontosan
érezte, hogy mindenki őt bámulja.

– Egy pók? – ismételte meg Ramanov, majd válla felett még egyszer ránézett a képernyőre.
Mintha csak ellenőrizni akarta volna, hogy mindketten ugyanarról a teremtményről beszélnek.
Megrázta a fejét, majd kipréselt egy ideges vigyort magából. – Igen, valóban. Ha nagyon akarjuk,
még egy pókot is beleképzelhetünk – szándékosan lassan, újra Benhez fordult, majd kissé
elváltoztatott, gúnyosan csengő hangon így folytatta. – Ahogy minden mást is. Hová akarsz
kilyukadni?

– A pókokkal kezdődött minden – tűnődött az apja, mielőtt még a fiú válaszolhatott volna.
Édesanyja összevont szemöldökkel nagyon törte a fejét valamin. Még Harry is végre levette
tekintetét a képernyőről, és hol őt, hol pedig Ramanovot vizsgálta.

– Maguk pedig pont pókokkal dolgoznak, nem igaz? – fejezte be Ben a mondatát. Szinte érezte,
ahogy homloka mögött lassan összeáll valami, ami egészen eddig szétszórva hevert előtte.

– De hát, ez lehetetlen – válaszolta Ramanov váratlanul higgadtan. – Értem, mire gondolsz. A

kutatásaink odalent...
– Láttam őket – vágott a szavába Ben. Szeme sarkából jól látta, ahogy Harry felegyenesedve a
székén nagyon figyelmesen hallgatta.

– Láttad? – kérdezte Ramanov élesen.

– A pók – válaszolta Ben. – A kis szörnyeteg, amit odalent barkácsoltak össze.

Ramanov vagy iszonyatos tehetséggel megáldott színész volt, vagy fogalma nem volt arról, miről
beszél Ben. Szinte már kétségbeesetten nézett. Hirtelen felragyogott az arca, és megjelent rajta
valami mosolyhoz hasonló kifejezés.

– Ó, most már értem! Tarantula! Baxter háziállatára gondolsz.

– Nem – felelte Ben. – A másikra gondolok, a nagyra.

– Miről beszél ez a fiú? – kérdezte Harry ingerülten. Ramanov már szinte automatikusan
megrázta a fejét, mintha sziklaszilárdan elhatározta volna, hogy egy szót sem szól arról, amiről
nem muszáj.

Harry kicsit még feljebb ült a székében, és noha eddig roppant nyugodtnak tűnt, most
valahogy... fenyegetőn ült ott.

– Fogalmam sincs... – kezdett bele Ramanov.

– Hagyja abba – szólt közbe Van Staaten. Hangja egyszerre fáradtan és lemondón hangzott.

– Mit képzel maga? – támadt rá Ramanov, de a doktornőt sem éles hangja, sem pedig dühös
tekintete nem ijesztette meg.

– Ennek így semmi értelme, professzor! Az előbb pont maga kérdezte Harrytől, hogy lehet a
legjobban védekezni ezek ellen a szörnyetegek ellen. Ha azt akarja, hogy megvédje, akkor
mondjon el neki mindent.

– Jobban teszi, ha most hallgat, doktornő! – válaszolta Ramanov hűvösen. – Ez nem tartozik ide!

– Talán majd én eldöntöm, hogy mi tartozik ide, és mi nem – mondta Harry határozottan.
Kezével először a képernyőre, majd dr. Van Staatenre mutatott. – A kollégájának igaza van,
tudja? Az ellenséget akkor tudjuk a leghatékonyabban legyőzni, ha minél többet tudunk róla. De
még ennél is fontosabb, hogy megtudjunk valamit a szövetségeseiről. Legalábbis, hogy valóban
szövetségesek-e.

Ramanov dühös gesztust tett.

– Maga azt sem tudja, miről beszél! A kutatásainknak semmi közük ahhoz ott!

– Igen, az látszik – szólt Tahia gúnyosan.

– Csak azért, mert ennek a valaminek nyolc karja van, és mert megspórolhatná a
szépségversenyekre kiadott pénzt? – vágta rá Ramanov. – Ez semmit sem jelent!

– Rendben – mondta Van Staaten anélkül, hogy rá vagy bárki másra nézett volna. – Akkor
elmondom maguknak. Nem véletlen, hogy pont itt dolgozunk.

– Fogja be a száját! – sziszegte Ramanov. Senki sem figyelt rá.

– Ahogy az sem véletlen, hogy ilyen olcsón átvehettük ezt az egész létesítményt – folytatta Van
Staaten. Nevetett, de humornak nyoma sem volt. – Az amerikaiak szinte odaajándékozták
nekünk. Rögtön gyanút kellett volna fognunk.

– Ebből elég! – szólt Ramanov élesen. – Van Staaten doktor, hadd emlékeztessem a titoktartási
kötelezettségére. Tudja jól, hogy milyen következményei vannak, ha...

– Nyugodtan beperelhet, professzor! – vágott a szavába Van Staaten. – Persze csak akkor, ha
ennek az egésznek egyszer vége lesz, és még mindig életben vagyunk.

– Hogy érti, hogy gyanút kellett volna fogniuk? – tudakolta Harry. Ramanov újra fel akart
hördülni, de a zsoldos jéghideg tekintete azonnal hallgatásra bírta.

– Ugyanazt, amit már tegnap is megpróbáltam elmagyarázni neked – válaszolta Van Staaten még
mindig ugyanolyan fáradtan, de most már egyenesen Benhez fordulva. – Ez a hely kifejezetten
rossz hatást gyakorol az emberekre. Azt hiszem, megrontja őket. Például ráveszi őket arra,
hogy... – mondta, miközben gyorsan vetett egy pillantást Ramanovra –, ne bízzanak egymásban,
és hazudjanak a barátaiknak.

Ramanov szikrázó tekintettel szemlélte a nőt, majd mély hallgatásba burkolózott.

– Ha ez tényleg igaz – kérdezte Harry –, akkor miért vannak még mindig itt?

– Mert olyan állati jól megfizetik? – javasolta Van Staaten nevetve. – Nem. Ez biztos nem, bár
kétségkívül vonzóbbá teszi a dolgot. Az igazi ok valami egészen más. Elég hamar rájöttünk,
miután már itt voltunk, és végeztük a munkánkat – elhallgatott, és Ben édesanyjához fordult. –
Baxter megmutatta neked hol tartunk, ugye?

– Igen – válaszolta, majd megvonva a vállát bizonytalan és kérdő pillantást vetett Benre, mielőtt
kijavította magát. – Talán. Néhány perce még én is azt hittem.

– Miért, mégis mit várt? – avatkozott közbe Ramanov. – Hogy az első jöttmentnek, aki bekopog
az ajtón egyből feltárjuk az összes titkunkat? – Sem Ben anyja, sem pedig Van Staaten nem tette
meg neki azt a szívességet, hogy egyáltalán válaszoljon rá.

– A fiad még nem látott mindent – folytatta Van Staaten. – Talán látott valami nagy hatású
dolgot, valamit, ami kétségkívül megrémisztette, de még régen nem látott mindent. Én csak egy
egyszerű orvos vagyok, Jennifer, és nem értek többet azokhoz a dolgokhoz odalent, mint
amennyit véletlenül megtanultam. De még nekem is feltűnt, hogy hol tartott Baxter és a
kollégái. Biztos vagyok benne, hogy legalább egy évtizeddel, ha nem többel, előrébb járnak
mindenkinél.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Harry.

– Semmit. Csak azt, hogy szerintem ez a hely tehet róla. Jómagam is tapasztaltam pár dolgot,
amelyek... – hirtelen elhallgatott. Mintha valami olyasmire kellett volna gondolnia, amire nem
akart. Lassan mégis sikerült összeszednie magát, és még egyszer nekifutott a dolgoknak. –
Bizonyítékom ugyan nincs rá, úgyhogy ne is kérdezzen felőle. De egyszerűen biztos vagyok
benne, hogy kizárólag ezen a helyen múlik. Ezen a bázison vagy azon a darab földön, amelyen
létrejött. Nem csak az embereket változtatja meg. Hanem a dolgokat is. Néhány dolog
egyszerűen annyira... – megint félbeszakította saját magát, majd két-három másodpercig csak
szavak után kutatott. – ...más.

– Nem veszi észre, mekkora hülyeséget hord itt össze? – szólt közbe Ramanov, majd egy
lekicsinylő mosollyal igyekezett jó benyomást tenni Harryre. – Nézzen csak rá! Teljesen ki van
készülve. Valószínűleg csak fantáziál.

– Jaj, fogja már be, Iljics! – szólt határozottan Harry, majd intett Van Staatennek, hogy folytassa.

– Beszéljen a technikusainkkal – szólt az orvosnő. – Kérdezze csak meg, hogy milyen

problémákkal küszködnek. Itt semmi sem működik. Legalábbis nem úgy, ahogy még az extrém
körülmények között is működnie kéne. Találtam régi feljegyzéseket az elődömtől; a katonákról
gondoskodó amerikai orvostól. Akkor is ugyanaz volt.

– Netán ők is óriáspókokat tenyésztettek? – kérdezte Gerrit idegesen.

– Alapjában ő is ugyanolyan felesleges volt, mint én – folytatta Van Staaten teljesen

közömbösen.

– Miért? – kérdezte Ben édesanyja.

– Mert itt senki sem betegszik meg. Úgy értem, valóban senki. Az egyetlen, amiket kezelnem
kell, azok megfázások vagy balesetek. Senki sem lesz beteg. Senkinek sincs migrénje, fejfájása,
hasmenése vagy akár fogfájása – megint azon az ijesztőnek tűnő módon nevetett. – Egy igazi
álommunka, nem igaz? Agyonkeresem magam, miközben a legnehezebb feladatom az, hogy
valahogy elüssem az időt anélkül, hogy túl sokat kellene unatkoznom. Az utóbbi napok
természetesen kivételt képeznek ez alól.

– Ez igaz? – fordult Harry Ramanovhoz. Az orosz csupán dacosan elfordult és hallgatott.

– Erről szólnia kellett volna nekünk, professzor! – mondta Jennifer Berger szemrehányón.
Ramanov természetesen erre sem szólt semmit.
Harry egy darabig még fortyogva bámult rá, majd visszafordulva a képernyőhöz azt kezdte
bámulni. Végül csak sikerült elszakadnia a szörnyű látványtól, és az oroszhoz fordulva kissé
előredőlt, hogy magához vegye a Ramanov előtt heverő billentyűzetet.

– Hé! – tiltakozott Ramanov. – Mit jelentsen ez?

Harry megforgatta kezében a billentyűzetet, majd olyan érdeklődőn fürkészte, mintha még
sosem látott volna hozzá hasonlót.

– Azt hiszem, ideje, hogy alaposabban bepillantsunk a valódi helyzetbe. Gondolom, erről a
számítógépről hozzáférhet az egész állomáshoz. Az adatokhoz, a feljegyzésekhez... valamint
minden egyes kamerához és mikrofonhoz, nem igaz?

– Na, és? – kérdezte Ramanov. Úgy tett, mintha a billentyűzetért nyúlna, majd Harry tekintetét
látva, nem merte véghezvinni. – Mi köze hozzá?

Válasz helyett Harry átadta Tahiának a billentyűzetet.

– Vizsgáld át töviről hegyire az egész kócerájt – szólt a zsoldosnőhöz anélkül, hogy levette volna
a szemét Ramanovról. – Semmi vész, ért hozzá egy kicsikét. Nem fog semmit kitörölni vagy
összekeverni, ráadásul még a kis titkai is nálunk vannak a legjobb helyen.

Ramanov szeme szinte lángolt.

– Ehhez nincs joga! Jól gondolja meg, mit tesz!

– Már megtettem, professzor, nyugalom! – biztosította Harry. – Ne féljen! Egészen biztosan

visszakapja a játékszerét, amint végeztünk. És akkor már azt is tudni fogom, hogy melyik oldalon
áll valójában!

34

BEN SZOKATLANUL KORÁN KELT másnap reggel. Az ágya melletti digitális ébresztő azt állította,
még nincs öt óra, tehát még órák vannak a következő napkeltéig. Bár ettől függetlenül akár
délután öt óra is lehetett volna. Ben igazából sosem értette az a. m. és p. m. – azaz az amerikai
pontos idő számítás – közötti különbséget. Miközben nyugodtan fekve kipislogta szeméből az
alvás maradványait, rájött, hogy belső órája – amely már a Princessen sem működött hibátlanul
– időközben megállt. Egyszerűen képtelenség volt megsaccolni az időt. A szobának nem volt
ablaka, bár kint amúgy is csak sötétséget látott volna. A következő napfelkeltéig még jó pár óra
volt hátra (sőt talán hónapok is, de ezen egyelőre nem törte a fejét), de ha nem lettek volna,
sem lett volna könnyebb dolga. A rövid déli-sarki világosságban nem sok mindent látni, főleg
mivel a vihar még javában tombolt, sőt talán még jobban felerősödött. Csak nem reszket az
alatta lévő ágy?

Nem, ezt biztosan csak beképzelte magának.

Ben egy ideig még lehunyt szemmel hallgatta ágyából a vihar rettenetes nyöszörgését és
jajgatását, majd egy mozdulattal felegyenesedve döbbenten észlelte, milyen frissnek és
kipihentnek érzi magát; mintha nem is csak néhány órát, hanem legalább egy egész napot aludt
volna.

Lehet, hogy tényleg így volt.

Még volt valami különleges: nem álmodott semmit.

Ez nyugtalanította. Ugyanis amióta a Princess elhagyta Kapstadtot és megkezdődött ez a pokoli

utazás, a ritka alkalmak egyikéhez tartozott, hogy végre nem borzasztó képek és félelmet keltő
látomások emlékével ébredt. Még tisztán emlékezett arra, hogy hányszor, de hányszor kívánta
ezt oly kétségbeesetten. De a dolgok jócskán megváltoztak azóta, ezért egyáltalán nem érzett
megkönnyebbülést, sőt inkább egy hatalmas űr tátongott benne.

Vajon miért nem jött el érte Sasha aznap éjjel az álmában, és vitte magával a saját világába?

Ennyi volt? Talán az utolsó titkát is elárulta azzal, hogy elvitte magával az Öregek elsüllyedt
városába, és immár semmi nem volt, amit megmutathatott volna? És talán sohasem látja
többet?

Erre még gondolni sem mert. Felállt, besétált a fürdőbe – amit azóta már rendbe hoztak –, és
bevizezte az arcát. Igazából nem lett volna rá szükség, hiszen nem csak feltűnően frissnek és
fürgének érezte magát, de úgy is nézett ki.

Szüntelenül az járt a fejében, mit mesélt Van Staaten – az előbb? tegnap? – erről a helyről, és
hogy milyen hatással van az ember lelkére és egészségére. Lehet, hogy már érezte is a hatását?
Dehogy.

Az utóbbi idők egyetlen első éjszakája volt, amikor végre kialudta magát.

De vajon Sasha miért nem jelentkezett?

Ben egy ideig még törte rajta a fejét, majd arra az elhatározásra jutott, hogy megkeresi és
egyszerűen megkérdezi tőle. Mindenki más számára nevetséges lenne ez a kérdés – hiszen
Sasha még soha az életében nem válaszolt egyetlen kérdésre sem –, de ő biztos volt benne, hogy
neki majd sikerül a lánnyal beszélni. Legalábbis valahogy.

De nem így, ahogy felkelt – zokniban és egy kopott bokszeralsóban... bár a hőmérsékletet nézve
még el is ment volna. Bizonyára Ramanov megszívlelte Harry tanácsát, és alaposan feltekerte a
fűtést. Természetesen hatalmas örömet jelentett neki, amikor elképzelte, mit szólna l. Iljics cár
ahhoz, ha alsógatyában sétálna be unokája hálószobájába. Igazán aranyos elképzelés, de semmi
több, és amúgy sajnos nevetséges is. De azért aranyos.

Visszament az ágyához, összeszedte a földön szanaszéjjel heverő ruhákat, hogy aztán újra
ledobja őket. Mióta megérkeztek a bázisra, összesen egyszer vett fel friss ruhát, ezért kissé
kellemetlen szaguk volt. Kivette a sérült mp3-as lejátszót a nadrágzsebéből, és a keskeny
beépített szekrényhez lépett. Pont ahogy remélte, telis-tele volt frissebbnél frissebb ruhákkal:
egyszerű vászonnadrágokkal, amilyent a betegápolók és az orvosok hordanak, és hozzá illő,
ugyancsak fehér, de legalább két számmal nagyobb kötött pulóverekkel. Az járt az eszében, hogy
vajon Ramanov szervezte-e így, hogy nevetségessé tegye magát a többiek előtt, amikor
végigsétál bennük az állomáson. Gyorsan elhessegette a gondolatot, most már kicsit túl messzire
ment a fantáziálás terén. Különben sem nézett ki Ramanovból ilyen kifinomult módszert.

Elvégre a ruhák tiszták és hibátlanok voltak – micsoda újszerű érzés –, és végül is nem
divatbemutatóra megy. Sashának pedig valószínűleg tetszeni fog, ha tetőtől talpig fehérben
jelenik meg.

Felöltözött, majd az ajtóban megtorpant, hogy bekapcsolja az mp3-as lejátszót. Végül is lehet,
hogy van rajta még egy üzenet tőle.

De nem volt. Bedugta a fülhallgatót a fülébe, majd lenyomva az apró gombot ugyanazokat a
szavakat hallotta, mint tegnap. Kétszáznegyvenegy, Ben. Mást nem.

Nem szabadott volna annak lennie, de mégis rettentő csalódott volt. Most már ideje lenne
beszélni Sashával.

Elhagyva hát a szobát balra fordult. A vihar monoton üvöltése egyre hangosabbá vált, amint
kilépett a folyosóra, a fény pedig sokkal tompábbnak tűnt, mint eddig. Talán mégiscsak éjszaka
volt, ha egyáltalán létezett különbség éjszaka és nappal között a bázison, és az emberek nem két
vagy három műszakban dolgoztak egyszerre.

Feltehetően Ramanov úgy döntött, spórol egy kicsit az árammal, elvégre nem tudták, meddig
kénytelenek ezen a helyen tartózkodni.

Sőt talán Van Staaten technikai eszközökről szóló előadása is eszébe jutott.

Mindenesetre rögtön tudta, merre kell menni. A monitoron látott térkép igencsak bonyolult
volt, de Ben mindig is jól memorizálta a képeket, ezért most már gond nélkül kiigazodott az
állomáson.

Néhány perc múlva elérte a Sasha szobáját rejtő folyosót. Senki sem tartóztatta fel, sőt még az
ajtó sem volt bezárva, végül is miért lett volna? A szoba üres volt. A keskeny ágyat lehúzták, az
apró szekrény fiókjai pedig mind üresek voltak. Sasha nemcsak kiment, hanem kiköltözött a
szobából.
Ben teljesen összezavarodott, és nyugtalanság fogta el, ráadásul kicsit dühös is volt magára. Mit
gondolt, mégis? Hogy majd Ramanov egyszerűen itt hagyja, ahol bármikor meglátogatja? Aligha.

Mérgesen sarkon fordult, és majdnem feltaszította az ajtóban álló Van Staatent.

– Tudtam, hogy itt talállak.

– Miért? – kérdezte Ben. Maga is megijedt a hangjában lévő szigorúságtól, ezért gondolatban
figyelmeztette magát. Legkésőbb tegnap óta Van Staaten kicsit közelebb húzódott a lehetséges
szövetségesek oldalához.

– Mert éppen nálad jártam, és nem találtalak – válaszolta Van Staaten anélkül, hogy reagált
volna agresszív hangjára. – És amikor nem találtalak, gondoltam, itt megnézlek. Igazán nem volt
nehéz kitalálni.

– Hol van Sasha? – kérdezte Ben az ágyára bökve. – Hova vitte őt?

– Én? – Van Staaten felhúzta bal szemöldökét. – Sehová. Semmi közöm ehhez. És egyébként is,
nem beteg, de még az ágyához sincs láncolva, tudod? A nagyapjánál van.

– Ja, tényleg, hol lenne máshol – morogta Ben. Miért is lepődött meg ezen?

– Van ott egy nagyobb szobája. Szerintem sokkal jobb, hogy szabadultan járkálhat a szobájában
anélkül, hogy lépten-nyomon a falba ütközne. És valószínűleg sokkal nagyobb biztonságban is
érzi ott magát.

– Előlem? – kérdezte Ben.

Van Staaten megforgatta a szemét, de különösebben nem foglalkozott az egyébként is teljesen

felesleges kérdésével. Helyette így szólt.

– Harry beszélni szeretne veled.

– Harry? Miért?

– Azt nem mondta – válaszolta csípősen, közben hátrafelé kisétált a folyosóra, intett a fiúnak,
hogy kövesse. – Én csak egy alulfoglalkoztatott és túlfizetett orvos vagyok, aki már annak is örül,
ha egyáltalán végrehajthat egy apró megbízást. Jössz velem, vagy mondjam azt neki, hogy nem
érsz rá?

Ben sietve követte a folyosóra – de előtte még vetett egy pillantást a kihalt ágyra. Van
Staatennek természetesen igaza volt, ami a szobát illette. Alig volt nagyobb egy lakható
cipődoboznál – de mégsem volt az. Az üres szobának hirtelen komor és szimbolikus jelentése
volt. Vajon miért nem jelentkezett?

– Meglátogathatom? – kérdezte, miközben Van Staaten oldalán végigsétált a folyosón. – Úgy

értem, Sashát.
– Miért ne? Elvégre semmi sem szól ellene, legalábbis orvosi szempontból. De ne most.

– Miért ne?

– Először is azért, mert hajnali öt óra van, és még valószínűleg alszik – felelte Van Staaten. Ben
fellélegzett. Legalább nem húsz órát aludt egyszerre, ahogy gondolta. – Másodszor pedig, mivel
pillanatnyilag... – egy másodpercre elhallgatott, majd újra kezdte a mondatot. – Talán jobb
lenne, ha most kicsit békén hagynád.

Bennek a földbe gyökerezett a lába.

– Miért?

– Bocsánat. Rosszul fogalmaztam. Természetesen nem csak rád értem. Most egyszerűen
nyugalomra van szüksége, ennyi az egész.

Ben visszatartotta az altatószerekről és felelőtlen orvosokról alkotott véleményét, de Van

Staaten valószínűleg beleláthatott a gondolataiba. Bár halvány mosolya az arcán maradt, mégis
arca egy csapásra hűvösebbre fordult. A nő folytatta útját, sőt gyorsabban, mint eddig, Ben
pedig legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Néhány lépés után az orvosnő mégiscsak
megtörte a csendet egy inkább elgondolkodó, mint sértődött hanggal.

– Feltehetek egy kérdést?

– Még egyet?

Van Staaten egy pillanatra kissé összezavarodott, majd hangosan felnevetett.

– Nem azt a kérdést, hogy feltehetek-e egy kérdést.

Az a gúnyos szikra, amit úgy szeretett benne – de semmi pénzért sem ismerte volna be – egy
másodpercre újra megjelent a szemében.

– Tegnap este meséltél valamit egy pókról. Mit akartál azzal mondani?

Ben azon törte a fejét, hogy vajon ő mit akart ezzel. Egy csomó pókról beszéltek. A Princess
fedélzetén lévőkről, a jégen találtakról és a Jégkirálynőről, aki megmentette az ő, az édesanyja
és az apja életét, bár fogalma sem volt, miért...

Úgy tűnt, Van Staaten megérezte bizonytalanságát, mert magyarázva hozzáfűzte.

– Lent a laborban. Láttál valamit. Ramanov professzor a jelek szerint nem örült neki.

– Azt az óriáspókot? – kérdezte Ben. Bólintott. – Igen, de én azt hittem, maga..

Van Staaten megrázta a fejét.

– Úgy érted, én tudtam róla? Ugyan már! Minden, ami odalent történik, szigorúan bizalmas. Már
öt éve itt dolgozom, de még csak egyetlenegyszer voltam a laborban. Azt is csak azért, mert volt
egy baleset, és egy sebesültről kellett gondoskodnom. Ne tudd meg, mekkora felhajtást
csináltak, nehogy meglássak valamit. Már az is csoda, hogy nem kötözték be a szemem és nem
cipeltek le inkább. – Oldalra billentette a fejét. – De természetesen hallottam egyet s mást.
Voltak híresztelések – idegesen nevetett. – Viszonylag őrült híresztelések.

– Viszonylag igaz híresztelések. Látta Tarantulát?

– Baxter kis plüssállatkáját? – kérdezett vissza Van Staaten, miközben kissé eltúlozva
megborzongott. – Igen. Kétszer-háromszor felhozta ide, mielőtt a fél társaság fel nem mászott a
torlaszokra, és Ramanov megtiltotta neki. Undorító egy dög.

– Akkor most képzelje el azt a plüssállatkát bullterrier méretben – mondta Ben, majd széttárt
karral ábrázolta a gigantikus teremtmény szélességét –, és máris tudja, miről beszélek.

Van Staaten egyértelműen sokkoltan nézett rá, majd Ben szájában is megjelent egy savanykás íz
a teremtmény emlékének felelevenítése után. Kirázta a hideg. Gyorsan elképzelte maga elé,
vajon édesanyja hogy reagálna a klónozott monstrumot látva. Az arachnophobiáját tekintve
hihetetlenül bátran viselkedett, amikor Baxter megmentésére sietve agyonütötte Tarantulát...
nővérének látványától azonban valószínűleg szívinfarktust kapott volna.

– Tehát mégis – suttogta Van Staaten. – Ahogy mondtam, voltak híresztelések. De én

természetesen nem hittem el őket. Sőt senki sem hitte el.

Bent mintha villámcsapás érte volna.

– De én azt hittem...

– ...hogy itt mindenki mindent tud, kivéve a buta vidéki orvosnőt és a házmestert? Rosszul
ismered Ramanovot. Baxtert pedig még rosszabbul. A legszentségesebbjéhez csakis egy
maréknyi ember férhetett... és lassan már értem is, miért. – Megint megborzongott, Ben már
nem tudta eldönteni, melyik volt az igazi. – Már a puszta gondolat, hogy ezek a dögök ott lent
szanaszét szaladgálnak...

– Nem hiszem, hogy ott még szaladgál valami is. – Ben igyekezett nyugodtnak hangzani. – Hiszen
odalent minden kiégett, nem?

Érdekes módon Van Staaten nem válaszolt erre, csak bizonytalanul fürkészte, de még mielőtt a
fiú feltehetett volna még egy kérdést, megérkeztek a céljukhoz. Ben kissé zavarodottan követte.
Lehet, hogy Van Staaten titokban már réges-rég megbánta, hogy feltette neki a pókokról szóló
kérdését?

Csak akkor ismerte meg a termet, amikor Van Staaten mögött belépve bezárta maga mögött az
ajtót. Az étkező volt, ahol először találkozott Harry csapatával, csak egy kicsit megváltozott
azóta. Valahogy rendetlenebbnek és kisebbnek tűnt, habár most jóval kevesebb ember
tartózkodott benne. Pontosabban mondva Tahia, Gerrit és – Ben nem kis meglepetésére és
megkönnyebbülésére – Tooth, aki háttal az ajtónak ücsörgött az asztalnál, és láthatóan egy
laptop koromsötét képernyőjére koncentrált. Nem reagált, noha egészen biztosan hallotta az
ajtó hangját, miközben Gerrit és Tahia rémülten hátrafordult. Gerrit arca kifejezéstelen maradt,
míg a zsoldosnő arcán egy kedves mosoly jelent meg, miután Bent megpillantotta.

Harry, aki állítólag már várt rá, sehol sem volt.

– Tessék, itt van – mondta Van Staaten, majd máris indulni készült. – Magatokra hagylak
benneteket, de egészen nyugodtan hívjatok, ha valamire szükségetek van. Úgy értem, ha
megszomjaznátok egy kávéra vagy újságot olvasnátok, vagy valami hasonló.

Ben értetlenül bámult rá, sőt még Tahia is alaposan megdöbbent, de az orvosnő már el is tűnt,
mielőtt még egyikük kérdezni vagy mondani akart volna valamit. Tahia arca újra felragyogott,
amint Benhez fordult, majd a mosoly hirtelen fagyos gúnnyá változott.

– Menő – szólalt meg, miközben a feje búbjától a lábáig végigvizsgálta. – Netán egy
divatbemutatóra készülsz?

Ben szintén mosollyal reagált, még ha kissé tehetetlennek is tűnt.

– Ez volt az egyetlen, amit találtam. – Van Staaten nem szólt egy szót sem, de Tahia arckifejezése
egyértelműen világossá tette, hogy nevetségesen fest. A ruhák túlságosan nagyok voltak,
ráadásul a szabásuk sem volt valami modern; vagy egyáltalán praktikus. – Talán ez is Ramanov
egyik rosszindulatú tréfája.

– Ezen segíthetünk – szólt Tahia. – Persze csak, ha akarod.

Anélkül, hogy megvárta volna Ben válaszát, máris sarkon fordult, a fiú pedig követte. Az asztal
mellé érve Tahia megtorpant, és a Tooth által azóta is mereven bámult monitorra nézett. Ben is
rápillantott, de most sem látott többet: a képernyő nem volt kikapcsolva, ahogy azt korábban
gondolta, hanem egy érdekes fekete mintát ábrázolt egy még feketébb alapon.

– Tooth, az ott egy infravörös felvétel – mondta Tahia már-már kedvesen.

– Tudom – válaszolta a zsoldos anélkül, hogy levette volna szemét a monitorról. – Kint is sötét
van.

– Kint főleg hideg van – válaszolta Tahia lágyan mosolyogva –, az ajtó előtt tébláboló barátaink
pedig nemigen szenvednek hőhullámtól, tudod?

Tooth értetlenül bámult rá, miközben szándékosan átnézett Benen.

Tahia halkan sóhajtott egyet, majd megrázva a fejét kinyújtotta a kezét, és lenyomott egy
gombot a laptop billentyűzetén. A kép remegni, majd mindenféle zöldes árnyalatban ragyogni
kezdett. A fekete hullám a zsilip előtti sátortető durva szemcséjű és egyszínű ábrájára váltott.

Ben finoman összerezzent, amikor meglátta a bejárat előtt ácsorgó rengeteg alakot.

– Tessék, így már látsz is valamit.

– Mit csinálnak ezek? – kérdezte Ben riadtan.

Tooth továbbra is ámézett rajta, majd újra a képernyőhöz fordult.

Tahia megvonta a vállát.

– Semmit. Csak úgy álldogálnak.

Ez igaz. A képen semmi az égvilágon nem mozdult. Ha nem látszott volna a sátortetőn túl lévő
vihar hangtalan tombolása, az ember még azt hihette volna, hogy állóképről van szó.

– Csak úgy álldogálnak – ismételte meg Tahia. – Elég rémisztő, mi?

Bennek még jó pár szó eszébe jutott volna róluk, de nem látta értelmét tovább fokozni a
többiekre is valószínűleg kiható izgalmat.

Tahia elindult, Ben pedig még utoljára megvizsgálva Tooth arcát követte őt. A zsoldos iszonyúan
sápadt volt, jobb arca kissé felpuffadt. Mintha valaki jól pofon vágta volna, de ettől eltekintve
igen elevennek tűnt, és szerencsére még sem az arca, sem a keze nem változott jéggé. Ha pedig
édesanyja és Van Staaten is teljesen rendben találta, akkor bizonyára igazuk van.

– Mit akar Harry tőlem? – kérdezte.

Tahia megvonta a vállát anélkül, hogy hátrafordult volna, majd leguggolva kinyitott egy fehér
műanyag konténert. Ben jól emlékezett ezekre: a Princess fedélzetén találkozott velük, amikor
titokban leszökött a rakodótérbe.

– Fogalmam sincs – állította. – De már úton van errefelé. Majd ő elmondja.

Vadul beletúrt a konténerbe, majd felegyenesedve átadott neki egy stósz rendesen
összehajtogatott, de viszonylag szokatlan ruhát; nadrágok, ingek és dzsekik – mind egy szálig
olívaszínben pompázott.

– Próbáld fel ezeket! Biztosan jók rád!

Ben automatikusan a ruhák után nyúlt, majd egy pillanatig tehetetlenül vizsgálgatta, végül pedig
letette őket az asztalra. Sohasem szerette a katonás stílust, de valószínűleg jobban festett
bennük, mint a mostani cuccokban.
Hamar kibújt a hófehér pulóverből (ami úgy mellékesen csiszolópapírhoz hasonlóan dörzsölte
megállás nélkül a bőrét), és felvette az inget. Kénytelen volt belátni, hogy úgy feküdt rajta,
mintha ráöntötték volna, és ugyanez vonatkozott a nadrágra és a dzsekire is.

– Na, így már jobb – szólt Tahia elégedetten.

Ben fejével a zsoldosnő oldalán lévő széles, számtalan zsebbel ellátott szíjra bökött;
pontosabban a jobb derekán díszelgő pisztolytartóra.

– Már csak az hiányzik.

– Az tetszene neked, mi? – vigyorgott Tahia.

– Szükségem is lenne rá.

Tahia arcáról nem tűnt el a vigyor, mégis komolyabbá vált.

– Igen, meglehet. De egyelőre nem.

– Meg se próbáltak bejönni? – kérdezte Ben. – Egyetlenegyszer sem? – Miközben kimondta, régi
ruháit hatalmas gombóccá formálva tekintetével egy szemetes után kutatott, majd hirtelen
megtorpant és kihúzta nadrágzsebéből az mp3-as lejátszót.

– Azzal meg mit akarsz csinálni? – csodálkozott Tahia.

Ben egy fél másodpercig úgy érezte, el kell mondania neki, majd inkább csak megvonta a vállát.

– Magam sem tudom. Egy emlék. Én is érzékeny vagyok ám, még ha nem is látszik.

Tahia komoly maradt, majd előredőlve megvizsgálta a félig elolvadt lejátszót.

– Ez nem néz ki jól. Igencsak érzékeny vénával kell rendelkezzél, ha ezt az izét tartogatod.

– Sasháé volt – válaszolta Ben, majd gyorsan kijavította magát. – Illetve most is az övé. Csak
sajnos már nem működik.

– Csodálkoztam volna, azok után, ahogy kinéz. Mi történt vele? Megpróbált füstjeleket adni?

Természetesen csak viccnek szánta, de Bennek alaposan össze kellett szednie magát, nehogy
szemtelen választ adjon, vagy akár valami rosszabbat tegyen. Egyszerűen fel nem foghatta, miért
kellett ilyen sértőn beszélnie – a saját magában felgyülemlő mérget azonban még kevésbé
értette.

– A zsebemben volt – válaszolta szorongva. – Lent, a laborban.

– Bocsáss meg – szólt Tahia, aki persze észrevette, csak kissé félreértelmezte reakcióját.
Idegesen mosolygott. – Megnézzem a masinát? Kicsikét értek az elektronikához.
– Nem – felelte Ben durván.

– Ahogy akarod. Visszatérve az előző kérdésedre: nem, nem csinálnak semmit. Mindenhol csak
ácsorognak, úgy értem, onnan, ahonnan nem kergeti el őket a vihar. Egy kis szerencsével
felerősödik, és akkor minden magától megoldódik.

– Mi készül egyáltalán? – kérdezte Ben. – A viharra gondoIok – fűzte hozzá. Tahia szavai
felébresztettek benne valamit, ezért igyekezett lehetőleg ártatlanul fogalmazni a kérdést. Bár
lehet, hogy eleve képtelenség volt.

– Mi vagyok én, időjós? – kérdezte Tahia döbbenten. – De a műholdfelvételből ítélve, elég nagy
falatnak tűnik. Szerintem jó ideig itt fogunk még ücsörögni.

– Ezek szerint megint van műhold-összeköttetésünk? – kérdezte Ben, miközben a kezében lévő
mp3-as lejátszót vizsgálgatta.

– Így is nevezhetjük – válaszolta savanykásan. – De sajnos csak fogadni tudunk. Küldeni nem.

– És, ha tudnánk se segítene rajtunk túl sokat – szólalt meg váratlanul az eddig háttérben
kuksoló Gerrit. Lassan feléjük ballagott, majd gyors és inkább érdektelen pillantást vetett a Ben
kezében pihenő roncshalomra.

– Miért?

– Mert nem használna semmit – mondta Tahia ismét. – Ebben az időben sem repülő, sem
helikopter nem képes landolni. Még egy hajó sem merészkedne ilyen körülmények között
errefelé – legyintett egyet. – Megpróbálhatnék okosabb lenni az iskolázott mérnököknél és
tojásfejeknél, és megnézhetném magamnak ezt a berendezést – de mi a túrónak? Egyébként is
pillanatnyilag sokkal fontosabb dolgom van.

– Legalább közölhetnénk a világ többi részével, hogy mi történt itt – mondta Ben.

Gerrit hangosan felnevetett.

– Naná. Mondjuk csak el mindenkinek, hogy egy elsüllyedt kultúra szörnyetegeire bukkantunk,
és hogy egy egész hadseregnyi zombi ostromoz minket. Jégzombik – elgondolkodó arcot vágott.
– Ki tudja, talán mégis küldenének egy mentőosztagot... a hónaljuk alatt pedig a világ
legnagyobb kényszerzubbonyát.

Ben hallgatott. Gerritnek igaza volt. Végighallgatva a történetet, elég hihetetlennek tűnt;
finoman fogalmazva. Közben pedig egy milliméterrel sem tért el az igazságtól.

A zsoldos szavaira nem reagálva a magasba emelte a lejátszót, és kérdőn Tahiához fordult.

– Azt mondtad, értesz hozzá?

– Egy kicsit – Tahia hirtelen gyanakvón fürkészte a Ben tenyerén heverő sérült masinát. – Miért?
– Ööö... csak úgy – nyögte ki Ben, ami persze hihetetlenül meggyőzőnek tűnhetett. – Már... már
egy jó ideje azt kérdezem magamtól...

Tahia izgatottan várta a folytatást, miközben szemöldöke szép lassan felszökött a homlokába,
ami egyértelművé tette Ben számára, biztos úton halad afelé, hogy abszolút bolondot csináljon
magából.

– Néha azt kérdezem magamtól, hogyan is működnek ezek a dolgok.

– Mi van? – kérdezte Tahia összezavarodva.

– Szóval, egyszer hallottam egy totál őrült történetet – rögtönözte Ben –, mégpedig azt, hogy
bizonyos körülmények között még egy tönkrement rádióval is lehet jeleket fogni.

– Erre egy hűtő is képes.

– Tessék? – kérdezte Ben csodálkozva.

– Vagy egy pirító, egy borotválkozó – ha pedig elég erős a rádióadó, akkor még egy fém kertkapu
is – mondta Tahia. – A legtöbben minden elektronikával kapcsolatos dolgot titokzatosnak vélnek.
Vagy a rádióval, a tévével vagy az adóvevővel. Pedig az egész tökegyszerű. Csak azért nem értjük
ezeket, mert mindegyik láthatatlan, érted?

– Igen – mondta Ben, majd vadul megrázta a fejét.

Tahia mosolygott egyet.

– Az emberek hisznek a mágiában vagy legalábbis olyasmiben, aminek köze van a mágiához, csak
mert nem látják. Mi, emberek vizuális lények vagyunk. A szemünk fénye az egyik legfontosabb
érzékünk. Megszoktuk, hogy először szemügyre vesszük a dolgokat, majd csak utána próbáljuk
megérteni, legalább is többségünk. Ha képesek lennénk látni a rádióhullárnokat, akkor
valószínűleg azonnal megértenénk a dolog egyszerűségét.

Ben bólintott ugyan, de rögtön meg is bánta kérdését. Egy egyszerű választ várt, nem pedig egy
olyan előadást, amit általában apjától kap, ha véletlenül elköveti azt a hibát, hogy feltesz neki
egy abszolút ártatlan kérdést.

– A rádióhullámok átvitele gyakorlatilag pofonegyszerű – folytatta Tahia. – Olyan hullámokat

bocsátasz ki, melyek egy bizonyos frekvencián vibrálásra bírják a vevőt. Ennyi az egész.
Természetesen leegyszerűsítve.

– Természetesen – szólt Ben kissé szomorkás mosollyal az arcán.

– Ez csakis a teljesítménytől függ – folytatta Tahia közömbösen. – Ha elegendő áramot adsz neki,
akkor gyakorlatilag bármi lehet vevő. Bármi, ami fémből van – halkan felnevetett. – Néhány éve
Bajorországban volt egy kis felkelés a nép között, mert egy amerikai katonai adó túlságosan
megemelte a teljesítményét. Az emberek mindenhol hallották a programot, akár akarták, akár
nem. A fűtésből, a hűtőszekrényekből... állítólag az egyik vénember a fogaiban lévő
amalgámtöméseken keresztül hallgatta a rádiót – vad hahotázásba kezdett, majd megrázva a
fejét ugyanolyan gyanakvó arcot vágott, mint eddig. – Miért kérded?

– Csak úgy – ismételte meg Ben még egyszer. – Egyébként...

– ...csak azt akartad tudni, hogy ezzel a masinával tudsz-e valamit fogni, nem igaz? – vágott a
szavába Tahia.

Ben álla szó szerint leesett. Talán képes volt olvasni a gondolataiban vagy pedig olyan éretlenül
tette fel a kérdését?

Ezt a rejtélyt sohasem fogja megtudni, de igazság szerint pillanatnyilag nem is érdekelte a dolog,
mivel Tahia villámgyorsan kikapta kezéből az mp3-as lejátszót.

– Hé! – tiltakozott Ben. – Mit képzelsz?

Éppen utána akart nyúlni, amikor Gerrit megrázva a fejét elállta az útját. Ben úgy döntött, inkább
nem fejezi be a mozdulatot.

Tahia néhány másodpercig csak forgatta a kis készüléket, majd bekapcsolva azt döbbenten
felvonta a szemöldökét.

– Hé! Ez működik!

– Hagyd békén! – szólt rá határozottan Ben, majd csak idegesen mosolyogva, kissé halkabban
hozzáfűzte. – Kérlek.

A zsoldosnő hezitált, Ben úgy látta, azon töri a fejét, hogy vajon helyesen tette-e, amit tett. Majd
megvonva a vállát fülébe helyezte az apró fülhallgatót, és lenyomta a lejátszás gombot.
Arckifejezése regéket mesélhetett volna. Kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is meghallgatta
egymás után a rövid felvételt, majd kivette füléből a fejhallgatót.

– Erről szólnod kellett volna.

– Ehhez nem volt jogod! – mondta Ben dühösen.

– Meglehet – válaszolta Tahia közömbösen –, de ettől függetlenül el kellett volna mondanod.

– Mit kellett volna elmondania? – kérdezte mögülük Harry hangja. Ben nem fordult hátra,
helyette mérgesen Tahiára és a kezében lévő lejátszóra mutatott.

– Az az enyém! – mondta felháborodva. – Azonnal add vissza! – Hangja még saját fülében is úgy
csengett, akár egy makacs gyereké.
Tahia valóban kinyújtotta a kezét – mindenesetre nem azért, hogy visszaadja neki tulajdonát,
hanem, hogy továbbadja Harrynek, aki szó nélkül fülébe helyezte és bekapcsolta. Ő is többször
egymás után meghallgatta a felvételt.

– Kétszáznegyvenegy. Szóval innen tudtad?

– Esetleg én is megtudhatnám, hogy mi folyik itt? — szájalt Gerrit. Ben hallotta, ahogy mögötte
Tooth is felpattan, és csatlakozik hozzájuk.

– Kétszáznegyvenegy — ismételte meg Harry Gerrithez fordulva anélkül, hogy levette volna
Benről a szemét. A zsoldos kérdő arcot vágott, mire Harry a lejátszót rázva hozzátette. — Ez a
szám áll a hűtőkamra ajtaján. Innen tudta, hogy valami nem stimmel ott. — Megint megrázta a
készüléket, de most Ben irányába. — Honnan szerezted?

Ben hallgatott.

Harry hiába várta a választ, helyette csak egy dacos pillantást kapott, ezért úgy döntött, még
egyszer meghallgatja a felvételt.

— Édes kis hang. Sasháé?

– Honnan tudod? — kérdezte Ben csodálkozva.

– Nem olyan nagy a választék — felelte Harry. Kivette füléből a fülhallgatót, és visszaadta
Tahiának a lejátszót. — Vizsgáld át a masinát! De csak óvatosan!

– Ne aggódj, vigyázok rá! — biztosította Tahia, mindenesetre inkább Ben felé fordulva. —
Megjavítom neked.

– Egy fenét javítod — szólt Harry. — Úgy hagyod ezt az izét, ahogy van. Felőlem feltöltheted az
aksiját, ha nagyon muszáj, de különben minden marad a régiben, világos? — figyelmeztetését
alátámasztotta egy határozott pillantással, majd ismét Benhez fordulva már-már szemrehányón
nézett rá. — Kaptál több ilyen... üzenetet is?

– Nem – válaszolta Ben, majd kijavítva magát így szólt. — Azaz de. Egyet vagy kettőt.

– És nem tartottad fontosnak, hogy közöld velünk?

– Na, persze! Te pedig simán hittél volna nekem! — válaszolta Ben szemtelenül, miközben
sóvárgó pillantást vetett a Tahia kezében lévő mp3-as lejátszóra. Ha Sasha a következő éjjel sem
keresi fel, akkor lehet, hogy csak ez a szánalmas tárgy köti majd össze őket.

– Ne aggódj, Ben! — mondta Harry. — Visszakapod. És tudod mit? Hittem volna neked.
Időközben ugyanis ott tartok, hogy már majdnem mindent elhiszek.

Egy kelletlen gesztussal visszahessegette Toothot a számítógépéhez, majd ugyanazzal a

mozdulattal ülésre utasította Bent. A fiú kelletlenül engedelmeskedett. Nem volt túl nagy kedve
Harryvel cseverészni, de úgy tűnt, a zsoldos nem örülne túlságosan egy nemnek. A férfi még
váltott két-három mondatot Tahiával és Gerrittel, majd csatlakozva Benhez leült Tooth mellé az
asztalhoz. Egy ideig csak közömbösen bámult a fiúra.

– Ez tiszta őrület! — sóhajtott végül. — A segítségedre van szükségem, Ben!

– Az enyémre? – kérdezte a fiú.

– Miért ne? – válaszolta Harry komolyan. – Úgy nézek ki, mintha módomban állna bármilyen
segítséget kizárni? Egyébként is – fűzte hozzá mosolyogva – időközben az egész csapatom eléggé
összeolvadt már. Jól jönne egy kis erősítés, te pedig amúgy is úgy festesz, mintha közénk
tartoznál. Nálunk mindent megkapsz, amire szükséged van – rossz fizetést, silány kaját,
szánalmas szállást és egy nagy adag életveszélyt. Nos, mit szólsz?

– Ne felejtsd az állandóan rosszkedvű főnököket — tette hozzá Tahia.

– Stimmel – mondta Harry közömbösen. – Szóval – érdekel a munka?

– És, ha nem? – kérdezte Ben, majd akarata ellenére mosolyognia kellett.

– Akkor erőszakkal elvisznek tengerésznek — mondta Tahia. — Velem is előfordult.

– És velem is — állította Gerrit.

Ben megint mosolygott, majd várakozón Toothra pillantott, de Harry gyorsan megrázta a fejét.

— Ezt senki sem akarta. Még mi sem.

– Akkor meg mit keres itt?

– Egyszer csak hozzánk szegődött — válaszolta Harry —, azóta nem bírjuk lekoptatni.

Ben most már hangosan nevetett. Bár Harry próbálkozása, miszerint valamivel oldja a
hangulatot, elég görcsösre sikerült, mégis megtette a hatását. Néhány trükk pont akkor hatásos,
ha könnyen átlátható.

– Szóval, mit akarsz tőlem? — kérdezte Ben.

– Azt, amit az előbb mondtam — felelte Harry. — A segítségedet.

– Nem probléma. Adj egy fegyvert vagy inkább egyet abból a sirály lángszóróból, amit Tahia
használt.

– Sajna, abból csak egy van — válaszolta Harry —, és már az is majdnem üres, bocsi. De én nem
pont ilyen típusú segítségre gondoltam. Pillanatnyilag biztonságban vagyunk, szerintem. Ha
pedig mégis bejutnak, nem sokra megyünk majd a fegyvereinkkel.

– Akkor mégis mit akarsz tőlem?

– Egy kis felvilágosítást — bökte ki Harry, miután néhány másodpercig elgondolkodva... vagy
inkább gyanakodva fürkészte a fiút. — Tegnapelőtt, amikor felhoztad Ramanovnak a pókos
témát. A másikat – idézte nem csak szavait, de még a hangsúlyát is —, a nagyot. Pontosan mire
gondoltál?

Ben azon törte a fejét, vajon tényleg csak véletlen, hogy Harry is pont ezzel a témával zaklatja,
vagy talán összefutott odakint Van Staatennel, és ezért kérdezi? Jobb, ha igyekszik mindent
pontosan ugyanúgy elmesélni.

– Ezek szerint, semmit se... — kezdett bele, majd csodálkozva nézett Harryre.

– Tegnapelőtt! — ez csakis tévedés lehet!

– Tegnapelőtt. Másfél napot átaludtál, kölyök!

Másfél napot? Nem csoda, hogy úgy érezte magát, mint Góliát.

— De miért nem ébresztett fel senki?

– Mihez? – kérdezte Harry. – Szükséged volt a pihenésre, és amúgy sem maradtál le semmiről.

– Nyugi, felkeltettünk volna, ha betörnek ide, és a segítségedre lett volna szükségünk – fűzte
hozzá Gerrit kárörvendőn vigyorogva.

Ben nem is figyelt szavaira. Másfél nap! És Sasha egész idő alatt még egyszer sem kereste fel?

– Nem válaszoltál a kérdésemre – emlékezett Harry. – A pók.

Bennek szüksége volt néhány másodpercre ahhoz, hogy túltegye magát meglepetésén, majd
amikor éppen válaszolni készült, automatikusan felnézett a plafonra.

– Semmi vész – Harry megrázta a fejét. — Senki sem hallja.

– Kikapcsoltátok a kamerát? — kérdezte Ben.

– Tahia kiiktatta az egész ellenőrző berendezést. Mondtam, hogy konyít valamit a

számítógépekhez. Egyikünk sem tartja viccesnek az állandó lehallgatást, gondolhatod. Ramanov
hazudott, tudtad? Még a vécéken is van kamera.

– Ez a fickó tiszta paranoiás – mondta Gerrit. Tahia csak hallgatott. Ben felé kapva a fejét látta,
ahogy az asztal végén ülve egy kis csavarhúzóval piszkálja az mp3-as lejátszót, amelynek még a
hegye is majdnem nagyobb volt, mint az egész készülék.

– Kérlek, légy óvatos! – mondta.

– Nyugi, tudom mit csinálok! Majd, ha kalapácsot vagy flexet látsz a kezemben, akkor kezdhetsz
aggódni!
Harry mosolygott egyet, majd komolyan és felszólítóan tekintett Benre.

– Szóval?

Valószínűleg, gondolta a fiú, éppen fordítva volt. Van Staaten azért tette fel neki a kérdést, mert
tudta, hogy miről akar vele Harry beszélni. Ben csak remélni merte, hogy nem árult el túl sokat a
doktornőnek. A fenébe, lassan már tényleg nem tudta, kiben lehetett megbízni!

Végül mégis belefogott, és elmesélte Harrynek ugyanazt, amit Van Staatennek; habár kissé
részletesebben, mivel Harry a doktornővel ellentétben nem bírta kérdezősködés nélkül
végighallgatni. Kérdések, melyek rádöbbentették Bent, milyen nehezére esett mindent elhinnie.

– És biztos vagy benne, hogy nem csak beképzelted magadnak? – kérdezte, miután Ben a végére
ért. – Úgy értem, elvégre elég izgalmas lehetett odalent. Minden olyan gyorsan ment, és
lefogadom, hogy őrülten féltél. Én mindenesetre igen.

– Úgy történt, ahogy meséltem. Hidd el, így is elég kellemetlen volt. Nincs szükség arra, hogy
bármit is kitaláljak hozzá.

– Pókok! — szólt Tahia borzongva anélkül, hogy felemelte volna a fejét a lejátszóról. — Utálom
ezeket a dögöket!

– Édesanyád is, nem igaz? — kérdezte Harry.

Ben riadtan nézett rá. A kérdés ugyan ártatlannak tűnt, mégsem volt az. A fiú csak bólintott
egyet, mire Harry folytatta.

— Úgy értem, attól az izétől szenved... hogyishívják még egyszer?

– Arachnophobia. — Harry nagyon is jól tudta, hogy hívják a szót!

– Arachnophobia — ismételte meg a zsoldos. — Igen, tényleg, ez az. Jól emlékszem, hogy reagált
a Princessen is egy ártalmatlan kis pók láttán. És valóban csupasz kézzel söpörte le Baxter arcáról
azt a dögöt?

– Igen. — Bent már a puszta emléktől is kirázta a hideg. Nem volt benne biztos, hogy ő maga
képes lett volna rá. — Valószínűleg egyszerű reakció volt, nem is gondolkodott a dolgon.

– Igen. Nagyon bátornak tartom olyasvalakitől, aki betegesen fél a pókoktól.

Ben szinte utálta Harryt ezért a megjegyzéséért. Habár ő is többször gondolt már erre; igazság
szerint minden alkalommal, amikor eszébe jutottak ezek a szörnyű pillanatok. Ennek ellenére így
szólt.

— Elvégre orvos. Valószínűleg csak az lebegett a szeme előtt, hogy Baxter életveszélyben van.

– Ja, értem — szólt Gerrit. — Az az orvosi eskü vagy valami ilyesmi — nagyon vicces.
– Igen, feltehetően – válaszolta Harry higgadtan, de olyan hangsúllyal, amely valahogy pont az
ellenkezőjét sugallta. Mégis, mire akart kilyukadni?

– Na, jó, rendben — mondta Harry néhány kellemetlenül csendes másodperc után. — Ez mind
igencsak érdekes, de valójában nem ezért akartam veled beszélni. Legalábbis nem csak ezért.
Később még előveszem a kedves kis Ramanov professzorunkat, és felteszek neki pár kérdést. De
most valami egészen mást akartam tőled.

– Mégpedig? — kérdezte Ben gyanakvón.

– A barlang — mondta, majd helyesbített. — A város.

– Mi van vele? – válaszolta Ben. Hirtelen iszonyú érzés kerítette hatalmába, egy még iszonyúbb,
mint eddig, noha ezt alig tartotta lehetségesnek.

Harry ide-oda forgatta a fejét.

– Ezt az... álmodból tudod? – kérdezte, miközben úgy kihangsúlyozta az álom szót, hogy Ben
elvörösödött.

– Már elmondtam egyszer – felelte a fiú a plafonra és a – remélhetőleg – kikapcsolt kamerákra

bólintva.

Harry hallgatott, miközben gyanakvón fürkészte a fiút. Végül Ben dühösen megkérdezte.

– Mit jelentsen ez? Pontosan mit akarsz tudni?

– Az anyád. Azt mesélte, ő is ott volt a barlangban.

– Ó? – ismételte meg Ben, majd megrázta a fejét. – Nem! Ti! Ti ketten. Ő pedig többnyire
eszméletlen volt!

– Akkor ezek szerint alvajáró is – mondta Harry. Hátradőlt a székében, majd magasba emelve
kezét figyelmesen vizsgálgatni kezdte őket. — Csak azért, mert én semmire sem emlékszem,
tudod?

Ben most már végképp nem értett semmit. Hová akar kilyukadni Harry?

– Tényleg? — szólt Ben. — És akkor mégis hogyan jutottatok ki?

Harry megvonta a vállát.

— Ezt én is szeretném tudni. Én nem emlékszem semmire. Legalábbis nem erre a... városra. Én
csak egy jégből lévő labirintusra emlékszem — leengedte kezét, majd olyan áthatóan bámulta
Bent, hogy a fiú kezdte rosszul érezni magát. — Sehol egyetlen kő. Se házak. Se földönkívüliek.

– Mert nem is azok! – kiáltott fel Ben dühödten, majd még mindig az mp3-as lejátszó fölött
görnyedő Tahia váratlanul megszólalt.
– A földönkívüliek szó szigorúan nézve csak idegeneket jelent, Ben. Eredetileg nem azt jelenti,
hogy a csillagokról vagy egy másik bolygóról jöttek. Ez csak Hollywood és az összes amerikai sci-fi
író agyszüleménye. Na, tessék! Megvan a gonosztevő! — fűzte hozzá megváltozott és jóval
hangosabb hangon.

Ben inkább nem firtatta, mire gondolt utóbbi szavaival, sőt még a félig szétszedett mp3-as
lejátszóra is csak egy futó pillantást vetett. Helyette inkább megint Harryhez fordult, bár most
már jóval kihívóbb hangnemben.

– Mégis mit akarsz ezzel mondani? Hogy az anyám hazudik?

– A kérdés megválaszolásához előbb meg kéne vitatnunk a hazugság szó értelmét. Amióta
idejöttem, egyre nehezebben tudom eldönteni, hogy ki mond igazat és ki nem — vagy, hogy
egyáltalán mi számít igazságnak.

– Rólam beszélsz? — vágta rá Ben. Rendben, ha Harry mindenképpen így kívánta folytatni a
beszélgetést, akkor hát legyen. — Úgy érted, hogy egyszerűen csak kitaláltam az egészet? Az
egész történetet az Öregekkel, a várossal és mindennel?

Harry most sem válaszolt rögtön, hanem összevont szemöldökkel a Tahia előtt heverő mp3-as
lejátszó irányába fordult. Ben ugyanezt tette, de rögtön meg is bánta. Nem tudja, hogy csinálta,
de időközben egy halom elektromos részecskét szedett ki a félig szétégett készülék házából;
többet, mint ami a fizika törvényei szerint egyáltalán beleférnek.

– Én hiszek neked, Ben – szólt Harry halkan. — Ahogy már mondtam, ott tartok, hogy most már
lassan mindent elhiszek. Habár soha az életben nem hallottam még ilyen hajmeresztő
történetet, mint a tiéd. De valami azt súgja nekem, hogy igaz. És... – fűzte hozzá kissé felemelt
hanggal, amikor Ben a szavába akart vágni – az édesanyádnak is hiszek. De én akkor sem
emlékszem a barlangra, ami azt jelenti, hogy valamelyikünkkel nem stimmel valami. Illetve az
emlékeinkkel.

Ben immár teljesen összezavarodott.

— Mi? — motyogta.

– Tegyük fel, hogy minden, amit mondtál, igaz. Hogy minden tényleg megtörtént, illetve hogy
egy kipusztult és az életünkre törő szörnyfaj városa felett ücsörgünk. Ha valóban olyan
hatalmasak, mint ahogy állítod – akkor honnan veszed, hogy képtelenek manipulálni az
emlékezetünket?

Sehonnan, gondolta Ben. De ez egyszerűen nem lehet, hiszen akkor végleg semmi esélyük.

– Ha ez mégis így van, akkor mit jelent ez... számunkra? – suttogta.

Harry éppen válaszolni készült, de nem jutott rá ideje. Egy tompa puffanás robbant be a vékony
műanyag falakon keresztül, majd egy pillanattal később hangos csörömpölés és dörömbölés
hallatszott.

Mintha odabent minden üvegből lett volna, majd egy láthatatlan nyomástól hirtelen minden
vibrálni kezdett. Harry úgy felpattant ijedtében, hogy széke felborult, és a következő pillanatban
egy éles, hosszan elhúzódó kiáltás zengett fel. Majd eldörrent egy lövés, amit még több, és még
hangosabb kiáltás követett.
35

NOHA BEN ÜLT LEGKÖZELEBB AZ AJTÓHOZ, mégis ő szaladt ki utolsónak a folyosóra – pedig nem
is emlékezett arra, hogy akár Harry vagy valaki más leelőzte volna. Érdekes módon a zsoldosok
már ott szorongatták kezükben az összes létező fegyverüket, habár Harrynél egészen biztos nem
volt, amikor belépett a szobába.

Lövések már nem dördültek, de a kiáltások és a lárma egyre hangosabbak lettek, sőt mintha
minden irányból egyszerre jöttek volna. Hirtelen Tahia is rossz irányba futott, majd olyan
gyorsan fordult meg, hogy majdnem feltaszította a fiút.

– Te itt maradsz! — lihegte a nő, miközben elviharzott mellette.

– Naná — morogta Ben, és már futásnak is eredt.

Úgy futott, ahogy csak tudott, ennek ellenére hamar lemaradt, de most már legalább jó irányba
tartott – a kiáltások és sikolyok kórusa egyre hangosabbá vált, és még mielőtt befordulhattak
volna a harmadik elágazáson, máris feltűntek az első menekülők. Férfiak és nők, többnyire
hosszú fehér köpenyben (Ben szerint feltűnően fiatalok; egyik sem volt régóta túl a harmincon),
de olyannyira pánikban, hogy Harry és a többiek alig győzték kikerülni őket. Gerritet tényleg
feltaszította egy fiatal nő, így egy-két másodpercig Ben mögött loholt, majd néhány hatalmas
lépéssel hamar behozta a lemaradását.

– Tűnj el innen, öcskös! — üvöltötte Bennek.

Ben igyekezett behozni lemaradását, és ezúttal sikerült is neki – mintha Harry és a többiek kicsit
lelassultak volna. Egyre több fehér köpenyes és riadt arcú alak jött velük szembe, így a keskeny
kis folyosó gyorsan bedugult. A hangok és sikolyok egyre csak erősödtek, Ben végül már szinte
semmit sem hallott. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint Harry és Frank a laborhoz vezető ajtó
előtt: az emberek árhullámként sodorták magukkal, majd valaki úgy nekilökte a falnak, hogy
hirtelen elsötétedett előtte minden. Koponyája iszonyúan zúgott, háta pedig úgy sajgott, mintha
eltört volna.

Amikor végre kitisztult a látása, a ricsaj központja a mögötte lévő folyosóba tolódott. A másik
oldalon még mindig vad mocorgás zajlott, hirtelen úgy érezte, mintha valami hatalmas és világos
töltené ki az előtte lévő folyosó egészét. Valami óriásit durrant – nem lövés volt, hanem egy
másik, sokkal élesebb hang –, és mindennek a tetejére még a vészriasztó is megszólalt.

Ben egy erőteljes lendülettel ellökte magát a faltól, tett két-három lépést, majd a következő
fordulót elhagyva egy csapásra megtorpant: utolérte a zsoldosokat, akik előtt öt vagy hat
jégharcos állt, ezek egy része támolyogva cammogott feléjük, a többi pedig mintha azon törte
volna a fejét, hogy miért is jött ide. Az egyik leggroteszkebb lény éppen egy ajtót igyekezett
kinyitni, mégpedig úgy, hogy mindkét kezével teljes erejéből lenyomta a kilincset, miközben
irdatlan erővel nyomta befelé az ajtót. Valamiért nem jött rá, hogy kifelé nyílik.

A fiú mellett álló Tooth hirtelen előrántotta fegyverét, és mindkét kézzel célozni kezdett. Ben
ösztönösen reagálva magasba emelt karral kiabált.

– Ne!

A lövés eldördült, majd óriási szilánkesővel kiszakadva a plafonból hatalmasat robbant a szűk
folyosón. Tooth dühösen megfordult.

– Mit képzelsz, te...?

– Hagyjad, Tooth! — szólt rá Harry határozottan. — Igaza van! – majd még hangosabban és a
többiekhez fordulva hozzáfűzte. – Ne lőjetek!

Valószínűleg Harry ugyanabban a pillanatban jött rá, amikor Ben is. Ezek nem ugyanazok a
háromujjú szörnyetegek voltak, ezeknek a lényeknek volt arcuk!

– A pokolba! — szitkozódott Harry, majd fegyverét a magasba emelve megcélzott egy zömök,
jéggel szegélyezett dizájner napszemüveget és egy divatos parókát viselő női alakot. A
teremtmény bizonytalan lépésekkel közeledett a férfi felé, aki leengedve fegyverét hátrafelé
lépkedett a mohón kapkodó kezek elől. A förtelmes emberi karikatúra még egy lépést közelebb
lépett, majd megállt, és leeresztette a karját. Annak ellenére, hogy jégarca merev és mindenféle
rezdülésre képtelen volt, mintha igencsak... tanácstalan arcot vágott volna; főleg, amikor
meredten bámult a kezére, mintha azon gondolkodna, mit is akart valójában kezdeni velük.

Harry mindenesetre ugyanolyan tanácstalanul festett, és ezzel Gerrit és Tahia sem volt másképp.
Tooth egyszerűen dühösnek tűnt. De egyelőre senki sem lövöldözött, és pillanatnyilag nem is
volt szükség rá. A groteszk teremtmények közül — Ben számítása szerint összesen heten voltak
— senki sem támadott. Az egyik kivételével, aki még mindig makacsul feszült az ajtónak,
mindegyik csak elanyátlanodott arcot vágva ácsorgott.

— Ezek meg mi a fenét csinálnak itt? — suttogta Tahia.

Ben megvonta a vállát, mire Tooth megszólalt.

– Jó kérdés. De nekem van egy még jobb: és mi mit csináljunk? Lepuffantsuk őket?

Harry mérges pillantást vetett rá, de ez nem változtatott Tooth igazán. Valamit tenniük kellett.

A jégharcos továbbra is a kilincset rázta, amelytől már végképp összezavarodott a programozása,

így képtelen volt lépést tartani esztelen viselkedésével. Az egyszerre nevetséges és szörnyű
látványról Bennek hirtelen eszébe jutott valami.
Tahia ijedt hangját figyelmen kívül hagyva, alig karnyújtásnyira suhant el a napszemüveges nő
mellett (szeme sarkából látta, ahogy a nő egyszerre a magasba kapva a fejét rögtön utánanyúl,
majd nem sokkal később elveszíti érdeklődését), valahogy átkígyózva a többiek között az ajtónál
lévő teremtményhez sietett.

— Ez teljesen bedilizett? — hallotta maga mögött Tooth suttogását.

Valószínűleg elég közel volt az igazsághoz, gondolta magában Ben – ami persze nem akadályozta
meg abban, hogy folytassa útját, és közvetlenül a lény mellé álljon. Alig ért a lény látóterébe, az
máris elengedte a kilincset, majd nehézkesen felé fordulva megpróbálta megkaparintani.

Csakhogy annyira lassú volt, hogy Ben egy-két lépést hátrálva meg is állt. A lény rögtön
elvesztette az érdeklődését. Ezek szerint a teremtmények azt vallották: ha nem látom, nincs is
itt. Gyorsan összenézett Harryvel és a többiekkel. A zsoldosok meg sem moccantak, csak
értetlenül és rémülten bámulták. Úgy tűnt, Harry megértette, mit akar (amivel egy lépéssel Ben
tudata előtt járt), mert ugyan célba vette a Ben előtt álló szörnyeteget, mégis úgy látszott, nem
akarja lelőni.

Ben még egy lépést hátralépett a jégteremtmény elől (még gondolatban is képtelen volt
emberként jellemezni), és ezzel végre elég távolság volt az ajtó és közötte. Ideje volt ötletét
áthelyezni a gyakorlatba is. Hamar hátraugrott, kinyitotta az ajtót, majd gyorsan visszalépett a
lény látószögébe, nehogy elveszítse az érdeklődését. A valami magasba emelt karral azonnal
megcélozta a fiút. A fejében visító hang, ami (joggal) állította, hogy most már végleg elveszítette
az eszét, kicsit elhallgatott, de nem teljesen. Ben szép lassan hátrált a nyitott ajtó felé. A
teremtmény szófogadón követte őt, ahogy a fiú azt remélte. Ben folyamatosan hátrált, majd
mindig megvárta, amíg rajongója utoléri őt, és már csak azért imádkozott, hogy a mögötte lévő
szoba ne cipődoboz nagyságú legyen.

Imája meghallgattatott. Egy villámgyors pillantással a válla fölött megállapította, hogy egy zsúfolt
irodába érkezett, ahol legalább egy fél tucat íróasztal állt szanaszét. Még mindig hátrálva és
szlalomozva kígyózott el közöttük, míg groteszk követője elég messze nem került az ajtótól
ahhoz, hogy biztosan ne érhesse el. Ekkor átvetődött az egyik íróasztalon, majd három-négy
lépés után megtorpant, hogy a lény szemébe nézhessen; azaz, amennyiben szükséges, azonnal
visszafordulhasson.

Sietsége egyáltalán nem volt szükségszerű. A valami megrökönyödve megállt. Ha képes lett
volna rá, gondolta Ben már-már viccesen, biztosan összeráncolta volna a homlokát vagy
megvakargatta volna a feje búbját. Mivel nem volt az, ezért csak meredten bámult a nagy
semmibe, és várt.

— Na, tessék — vigyorgott Ben. — Megy ez, mint a karikacsapás!

Majdnem vidám fütyörészésbe kezdve lépett ki a folyosóra. Szokatlan jókedve csupán addig
tartott, míg egy irdatlan fehér valami nem száguldott felé, az arca felé bökve.
Színtiszta szerencse volt. Ben teljesen ösztönösen reagálva hanyatt vágta magát, és oldalra
pördült. Ha akár tíz centiméterrel is arrébb állt volna, a jégmancs biztosan megkaparintotta
volna. Így hatalmas csörömpöléssel és zörejjel belefúródott a fal műanyag borításába. Ben újra
lábra pattanva olyan elismerő pillantásokat zsebelt be, amelyektől majdnem hangosan
felnevetett: az ütés valószínűleg kicsit túl erős volt, de nemcsak a falnak, hanem a támadónak is.
Egyik ujja azonnal letört, és bizarr nyílként állt ki a falból, a többi pedig mind szilánkokra
zúzódott. A valami csak állt, és (valóban nyitott szájjal) meredt jobb karjának csonkjára.

Talán egy fél percig. Majd hirtelen végigsuhant a folyosón egy villámgyors pisztolylövés, és a
fehér alak máris egy jégszilánkokból álló felhővé változott. Ben karjával a fejét védve, gyorsan a
földre vetette magát. Iszonyatos gyorsaságú, finom jégzápor súrolta a hátát, majd valami óriási
puffanással kipréselte tüdejéből a levegőt.

Nem vesztette el az emlékezetét, de egy percre alaposan elkábult. Csak akkor tért teljesen
magához, amikor egy erős kéz megmarkolta a karját, és durván kirántotta a jégszörnyeteg
maradványai alól.

Harry volt az, sőt utána is ő segítette messzebb kerülni az eseménytől. Ben igyekezett lábon
maradni, de amikor végre megérkeztek a többiekhez, Harry rátett még egy lapáttal. Nemcsak
elengedte, hanem durván a falnak préselte, amitől Ben megint nem kapott levegőt, ráadásul
térdéből is kiment az erő.

— Megőrültél? — üvöltött vele a férfi. — Meg akartad ölni magad, vagy mi a fenét akartál? –
Ben értetlenül pislogott a zsoldos dühösen szikrázó, de ugyanakkor riadt szemébe. – Ez nagyon
nagy hülyeség volt! Felfogtad?

— Én... én inkább... nagyon is eszes húzásnak tartottam – motyogta Ben dadogva.

— Ez volt a legnagyobb ökörség, amit valaha láttam! – tiltakozott Harry. Majd Ben legnagyobb
meglepetésére hozzáfűzte. – De ugyanakkor a legrafináltabb is. — Vadul gesztikulálva a
többiekhez fordult, majd éles és utasító hangon folytatta. – Láttátok! Nyomás, mire vártok még?

Tahia és Gerrit máris engedelmeskedett, miközben Tooth továbbra is csak bámult rá. Csak akkor
indult el, amikor Harry szinte fenyegető lépést tett felé.

Ben lassan visszatért a valóságba. Feje veszettül sajgott, sőt valószínűleg ráharaphatott a
nyelvére, mert szájában a vér keserű vasíze terjengett. Jobb csuklója pedig úgy lüktetett, mintha
valaki le akarta volna tépni. Ezekből egyiket sem a jégszörnyetegeknek köszönhette, gondolta
magában rosszallón. Harry mentőakciója sokkal fájdalmasabb volt, mint bármelyik támadójáé.

Nehézkesen kipislogta a szeme előtt lévő piros fátylakat, és megfordult. Gerrit, Tooth és Tahia
időközben kinyitogatta az ajtókat, és a mögöttük lévő szobákba megpróbálták becsalogatni a
groteszk jégteremtményeket. Harry nem vett részt az akcióban, hanem a folyosó közepén állva
igyekezett fegyverével szemmel tartani a három zsoldost és az őket követő jégharcosokat.
A helyzet nem tűnt vészesnek. Tahia és a többiek különösebb nehézség és veszély nélkül
csalogatták maguk után a lényeket. Néhány másodperc múlva már csak két csillogó fehér,
emberszerű lény ácsorgott a folyosón. Gerrit és Tahia nekiállt, hogy a két utolsó teremtményt is
eltüntesse egy üresen álló szobába, miközben Tooth lassan és hátrálva igyekezett feléjük.
Pisztolyát szünet nélkül balról jobbra lóbálta; egyértelműen csalódottnak tűnt, amiért semmi
lelőhető dolgot nem talált.

Ben vegyes érzelmekkel bámulta a bizarr szilánkhalmot, amely alól Harry halászta ki nemrég.
Természetesen megkönnyebbült, amiért élve megúszta a támadást, de az igazi győzelem
valahogy elmaradt.

— Tényleg szükség volt erre? — kérdezte. Hangja szemrehányóbban hangzott, mint ahogy azt
szerette volna, mire Harry arca láthatóan még jobban elkomorult.

— Nem. Éppen ezt szerettem volna elkerülni.

Ben kétségbeesetten nyeldekelt, hogy valahogy megszabaduljon a torkában lévő gombóctól.

Harry elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne folytassa, Ben pedig így is tudta, mit akar mondani. Ha
nem örvendezett volna olyan gyerekesen a sikerének és kissé óvatosabb lett volna, akkor
Harrynek sem kellett volna lelőnie a lényt, amely talán – csak talán, bár ez a talán is
egyértelműen túlzás volt! — valahol mélyen legbelül, még mindig ember volt.

Végre a két utolsó ajtó is becsukódott, mire Tahia és Gerrit is csadakozott hozzájuk. Tahia
szokatlanul boldognak tűnt, míg Gerrit és Tooth pisztollyal a kezükben gyorsan végigpásztázták a
környéket. Egyikük sem lelt célra, majd gyorsan elszaladva a folyosó végéig jobb és bal irányba is
leellenőrizték a terepet. Csak ezután nyugodtak meg egy kicsit.

— Ez elég húzós volt – mondta Tahia olyan arckifejezéssel, hogy Ben képtelen volt eldönteni,
mire gondol.

— Igen, de működött, vagy nem? – válaszolta idegesen vigyorogva.

— Köszönd a szerencsének! – tette hozzá Harry. — Most már csak abban bízhatunk, hogy
tényleg ennyien voltak. A végén még kifogyunk a szobákból.

Ben majdnem hangosan felnevetett, de Harryre vetett egyetlen pillantása is elég volt ahhoz,
hogy tudja, ez nem a megfelelő pillanat. Inkább egy szót sem szólt.

– Hogy a fenébe történhetett ez? – szólt Harry még mindig ingerülten és dühös tekintettel, bár
ezt sokkal inkább magától kérdezte, mint a többiektől.

Ennek ellenére Tooth válaszolt.

— Esküszöm neked, hogy semmi sem látszott! Egy másodpercre sem vettem le a szemem a
képernyőről! Egy tapodtat sem mozdultak! Esküszöm!
Ben ereiben meghűlt a vér. Nem tudta, miért: de úgy érezte, Tooth ezzel a kijelentésével aláírta
a halálos ítéletét.

Ben és Sasha halálos ítéletét. És talán mindenki másét is.