„EMLÉKEZTETLEK BENNETEKET…” (1,12-15)

12. vers: „Ezért az a szándékom, hogy mindenkor emlékeztesselek

benneteket ezekre, noha ismeritek, és erősek vagytok a nektek adott
igazságban. 13. vers: Helyesnek tartott ugyanis, hogy emlékeztetés
által ébresszelek föl benneteket, amíg ebben a „sátorban” vagyok, 14.
vers: mert tudom, hogy gyorsan elhagyom az én „sátramat”, amint azt
a mi Urunk, Jézus Krisztus tudtul adta nékem. 15. vers: De azon leszek,
hogy mindenkor emlékezhessetek ezekre, az én halálom után is.” Az
apostol eddig arról szólt, hogy Isten milyen gazdagon
megajándékozott bennünket az Ő kegyelmével (1.-4. v.), majd meg arra
mutatott rá, hogy ez nem maradhat következmények nélkül: a
hívőknek, akik Isten ajándékát elfogadják, kötelességeik vannak (5.-7.
v.), s ha teljesítik ezeket, akkor bejutnak a Krisztus királyságába (8.-
11. v.)

A 12.-15. versekben saját magáról szól az apostol, azt mondja el, hogy
mi az ő feladata, az ő kötelessége. Ez a rész egészen személyes jellegű.
Péter apostol érzi, hogy közel van már az a nap, amelyet Krisztus
megjövendölt. Ránehezedik lelkére gyülekezeteinek sok-sok gondja,
mégis reménységgel néz a jövő felé, mert tudja, hogy a mű megmarad,
ha alkotója sírba száll is.
A 12. vers első szava („ezért”) az előző szakasz csodálatos ígéretét, a
Krisztus királyságát tartja szem előtt. Hogy azt el ne veszítsék az
olvasók, azért írja nekik: „az a szándékom, hogy emlékeztetlek
benneteket”. Mintha csak azt írná: gondot kell viselnem rólatok, hiszen
pásztorotokká tett engem az Úr, és az én szemem már látja a
tornyosuló viharfelhőket: hamis tanítók támadnak, akik nem Krisztus
evangéliumát hirdetik. Ezek ellen védekezni kell. De hogyan? Nem
törvényekkel, nem karhatalommal, hanem emlékeztetés által: jusson
eszetekbe Isten határtalan jósága, Krisztus önfeláldozó szeretete és
az, hogy milyen erőfeszítéseket tettetek eddig az Isten országa
„érdekében!” S ha ez eszetekbe jut, ha szavam szíven talál,
benneteket, akkor tudom, nem lesztek az ellenség prédájává.
Így szólongatja, így hívogatja az apostol azokat, akikhez levelét írja.
Mint atya a fiának, úgy ír nekik. S mivel az emlékeztetést állandó
tisztének tartja, valószínű, hogy arra gondolt: a Kísértő mindenkor
támadásra készen áll, s olvasói mindig rászorulnak az ő szelíd
figyelmeztető szavára. Annál feltűnőbb ez, mivelhogy olvasóit úgy
jellemzi, mint akik ismerik és már erősek a nekik adott igazságban.
Arra céloz ezzel, hogy az evangéliumot nemcsak hallották, hanem be is
fogadták, sőt annak igazságai már gyökeret is vertek bennük: nemcsak
ismerik a keresztyén tant, hanem az életük is Krisztus uralma alatt áll.