Professional Documents
Culture Documents
A Magyar Nyelv Kis Torteneti Nyelvtana
A Magyar Nyelv Kis Torteneti Nyelvtana
EGYETEMI JEGYZETEK
6
FAZAKAS EMESE
7
A jegyzet elkészítését az Apáczai Közalapítvány 706/39. nyilvántartási számú
programja támogatta.
Lektorálta:
dr. Mátai Mária, habilitált egyetemi docens (Budapest)
dr. Máthé Dénes, egyetemi adjunktus (Kolozsvár)
ISBN 978-973-88620-3-6
FAZAKAS EMESE
A magyar nyelv kis történeti nyelvtana / Fazakas
Emese. – Cluj-Napoca : Egyetemi műhely kiadó, 2008
ISBN 978-973-88620-3-6
811.511.141
8
TARTALOM
Előszó ........................................................................................................ 11
I. Hangtörténet........................................................................................... 13
1. A hangtörténet vizsgálatakor felmerülő általános fogalmak, jelenségek
................................................................................................................... 14
2. A hangváltozások típusai....................................................................... 17
3. A hangváltozások okai .......................................................................... 18
4. A mássalhangzók története.................................................................... 20
4.1. A mássalhangzók rendszere az ősmagyar kor végén, vagyis az
ómagyar kor elején................................................................................ 20
4.2. A mássalhangzórendszer változásai az ómagyar korban ............... 21
4.3. A középmagyar korban bekövetkező változások........................... 26
4.4. Az asszociációs hangváltozások .................................................... 26
4.5. A mássalhangzó-torlódás feloldása................................................ 27
4.6. Összefoglalás ................................................................................. 28
5. A magánhangzók története.................................................................... 30
5.1. A rövid magánhangzók rendszere.................................................. 30
5.2. A diftongusok................................................................................. 38
5.3. A hosszú magánhangzók rendszere ............................................... 42
6. Összefoglalás......................................................................................... 43
II. Történeti alaktan és mondattan............................................................. 47
1. A tövek .................................................................................................. 49
1.1. A szótövek szinkrón és diakrón megközelítése ............................. 49
1.2. A tőtípusok..................................................................................... 50
1.3. A kötőhangzó, előhangzó és tővéghangzó ..................................... 51
1.4. A mai tőtípusok kialakulásának okai és a tőtípusok megjelenése.. 52
1.5. A tövek alakulása az ómagyar kor után ......................................... 57
1.6. Összefoglalás ................................................................................. 59
2. A toldalékok története ........................................................................... 62
2.1. A toldalékok változásainak okai .................................................... 63
3. A jelek ................................................................................................... 64
3.1. A névszójelek................................................................................. 64
3.2. Az igejelek ..................................................................................... 71
4. A ragok.................................................................................................. 79
4.1. A ragok kialakulásának az oka....................................................... 79
4.2. A névszóragok ............................................................................... 80
4.3. Személyt jelölő ragok..................................................................... 95
3. A szófajok történeti alak- és mondattana ............................................ 113
3.1. A ige-névszók vagy nomenverbumok .............................................. 116
3.2. Az igék ............................................................................................. 119
3.3. Az igenevek...................................................................................... 122
9
3.4. A főnevek, melléknevek és számnevek........................................133
3.5. A névelők .....................................................................................141
3.6. A névmások..................................................................................147
3.7. A határozószók, névutók és igekötők...........................................172
3.8. A kötőszók, módosítószók és partikulák......................................201
III. Összefoglaló ......................................................................................216
1. A hangváltozások és ezek hatása más részrendszerekre......................216
2. A történeti alaktan kérdései .................................................................216
3. A szófajok keletkezésének módjai ......................................................217
4. A funkcióbeli differenciálódás és a mondat szintjén bekövetkező
változások................................................................................................219
Általános szakirodalom ...........................................................................221
Idézett irodalom.......................................................................................227
Rezumat...................................................................................................230
Abstract ...................................................................................................231
10
Előszó
11
A jegyzetben az érdeklődők állandóan utalásokat találhatnak Kádár
Editnek szintén 2007-ben megjelent Alaktan és szófajtan jegyzetére,
hiszen ez az írás elsősorban a bölcsészkari magyar szakos hallgatóknak
készül, és egyáltalán nem tekinthetünk el attól sem, amit ők a mai magyar
rendszerről tanulnak.
Az egyes fejezetek és alfejezetek kulcsszavakat tartalmaznak, amelyek
remélhetőleg segítenek az olvasóknak eligazodni. Az egyes fejezetek és
alfejezetek végén feladatok, kutatási témák találhatók, ezek célja az egyes
jelenségek továbbgondolása, esetleg jobb megértése és a témákban való
elmélyülés. Az érdeklődők kíváncsiságát megpróbálom bő szakirodalom
felsorakoztatásával kielégíteni. A jegyzet végén felsorolom mindazokat a
szakkönyveket, tanulmányokat, amelyek hozzásegíthetnek az
elmélyüléshez, illetve külön vezetem fel az idézett szakirodalmat.
Fazakas Emese
12
I. HANGTÖRTÉNET
Kulcsszavak:
fonémarendszer; hangváltozás; fonologizálódás; defonologizálódás;
fonéma- v. hanghelyettesítés; fonotaktikai szabályok; szabályos,
tendenciaszerű változások; hangtörvény; asszociációs hangváltozások,
hasonulás v. asszimiláció, elhasonulás v. disszimiláció; független, spontán
hangváltozások; mássalhangzó-torlódás; labializáció v. labializálódás;
nyíltabbá válás; magánhangzó-redukció v. félhangúsodás; kétnyíltszótagos
tendencia; magánhangzónyúlás; pótlónyúlás; hiátus keletkezése és
megszüntetése; diftongus v. kettőshangzó; diftongizáció; monoftongizáció
v. egyhangúsodás
14
Ebből a rövid felvezetőből is láthattuk, hogy bizonyos hangok
megjelenhetnek, illetve eltűnhetnek vagy átalakulhatnak egy nyelv
története során. Új fonéma keletkezéséről, vagyis fonologizálódásról
beszélhetünk pl. az ómagyar korban megjelenő zs hang esetében. A
legtöbb esetben az új fonéma megjelenését megelőzik az allofónok, vagyis
bizonyos helyzetekben a hangkapcsolatoknak köszönhetően már
allofónként ejtjük a hangot, de nincs neki teljes fonetikai értéke, tehát nem
beszélhetünk róla mint fonémáról. Pl. a HB. korában több mint valószínű a
t és az j találkozásakor már ty-t ejtettek a magyar beszélők (pl. HB.:
Latiatuc [láttyátuk]), de teljes értékű fonémaként a ty csak később jelent
meg.
A hangváltozások során egy régi fonéma eltűnhet, vagyis
defonologizálódás következhet be. Ez történt az ómagyar kor elején még
meglévő veláris (mély hangrendű) Ç-vel. Természetesen különbséget
kellene tennünk aközött, hogy teljesen, nyomtalanul eltűnik-e egy hang a
hangrendszerből, és aközött, hogy átalakul-e. A könnyebb megközelítés
érdekében a hangtörténet során akkor is fonémakiesésről,
fonémaeltűnésről beszélünk, ha az adott hang valami mássá alakul, hiszen
a mai magyar beszélők már nem ejtik az eredeti hangot. Ezért mondjuk
azt, hogy az ómagyar kor folyamán eltűnt a magyar fonémarendszerből a
veláris Ç.
A hangváltozások során megtörténhet az is, hogy egy fonéma nem
tűnik el, azonban a változások következtében a fonéma gyakorisága
megnő vagy éppen csökken. Gondoljunk csak arra, hogy régi, pl.
középmagyar vagy újmagyar kori szövegeket olvasva mennyire kevés
azon szavaknak a száma, amelyekben a dzs hang előfordul. Ma már
azonban jóval több esetben halljuk, jóval több szó részét képezi e hang. Az
ómagyar korban kitapintható labializációs folyamat következtében sok
szavunkban az i hang ü-vé változott (pl. bikk > bükk, fist > füst, innep >
ünnep), az i gyakorisága csökkent, de természetesen az i hangunk nem tűnt
el. Tehát a fonémaváltozások során beszélhetünk olyan esetekről, amikor
egy szóban más fonémát ejtünk, mint korábban, de ez nem jár a rendszer
változásával, hiszen mindkét fonéma tagja marad a csoportnak.
A történeti fonetika tárgyalásakor és tanulmányozásakor arra is
tekintettel kell lennünk, hogy egy adott hang egy bizonyos helyzetben
átváltozik-e, vagy átadja a helyét egy másik hangnak. Hang- vagy
fonémaváltozásról, -átalakulásról akkor beszélhetünk, amikor egy hang
vagy a képzés helye szerint vagy a képzés módja szerint változik meg. Ez
történt pl. az ómagyar kori i > ü változás esetében. Mindkét magánhangzó
magas, felső nyelvállású, csupán az i ajakréses, míg az ü ajakkerekítéses.
Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy a közvetlen hangváltozások esetében
a hangok úgy változnak, hogy egyetlen jellemzőjük változik csak meg.
15
Természetesen pl. ë > ü változásról is beszélhetünk, azonban ez csak
közvetetten jöhet létre, ekkor többlépcsős változással állunk szemben.
Először a magas, középső nyelvállású, ajakréses ë hang ö-vé, vagyis
magas, középső nyelvállású, ajakkerekítéses hanggá változik, és ez az ö
hang alakul majd magas, ajakkerekítéses felső nyelvállású ü-vé.
Emellett azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az egyes részrendszerek
között nincs átjárás, vagy nagyon kicsi az esély arra, hogy ez
bekövetkezzen. A magánhangzók esetében a mély és a magas
magánhangzók külön részrendszert alkotnak, és a magyar nyelv története
során nem találunk példát arra, hogy e két részrendszer között átjárás
lenne. Ugyan a hangtörténeti írások beszélnek palatalizációról a veláris Ç
esetében, vagyis a mély hangrendű Ç-nek magas hangrendűvé alakulásáról,
véleményem szerint itt nem hangváltozás, hanem hanghelyettesítés történt:
a veláris Ç-t felváltotta a palatális i.
Hang- vagy fonémahelyettesítésről akkor beszélünk, amikor a két
hang több mozzanatban tér el egymástól, és olyannyira távol állnak
egymástól a rendszerben, hogy az egyik nem változhat át a másikká. (Pl. a
mássalhangzók körében a b nem változhat ny-nyé, hiszen a képzés módja
és a képzés helye szerint is nagyon távol állnak egymástól, illetve a p nem
változhat t-vé vagy k-vá annak ellenére, hogy mindhárom zárhang, de a
képzés helye szerint távol esnek egymástól. Vagy ha – az előbbi példával
élve – az egyik magánhangzó magas, a másik mély hangrendű.)
Hanghelyettesítésre legtöbbször akkor kerül sor, amikor idegen szót
veszünk át, és a magyar hangrendszertől idegen hangot helyettesítjük egy
másikkal, mint fennebb is láttuk. Tulajdonképpen az elhasonulás esetében
is hanghelyettesítésről beszélhetünk: a R. hornyó szó hernyó-vá alakulása
során nem az o hang változik e-vé (gondoljuk végig a két hang
jellemzőit!), hanem az o hangot felváltja az e.
A rendszerbeli összefüggéseken kívül minden nyelv esetében
beszélhetünk fonotaktikai szabályokról, vagyis olyan szabályokról,
amelyek meghatározzák, hogy a szavakban milyen hangkörnyezetben
jelenhetnek meg az egyes hangok, ezek hogyan kombinálódhatnak
egymással. A mai magyarban pl. akármilyen mássalhangzóval kezdődhet
szó, azonban az ősmagyar korban feltételezhetően bizonyos
mássalhangzók nem állhattak szó kezdetén, csupán mássalhangzó-
kapcsolatokban vagy két magánhangzó között jelenhettek meg. Ugyancsak
a fonotaktikai szabályok határozták meg azt, hogy a beszélők az ómagyar
korban a szóeleji mássalhangzó-torlódást feloldották (pl. skola > iskola,
brát > barát stb.).
16
2. A hangváltozások típusai
3. A hangváltozások okai
4. A mássalhangzók története
21
• Szóközépen, hangzóközi helyzetben a β vokalizálódhat: ősm.
*kiβe > kiβi > kiβ > kiÝ > kű ~ kő; tör. *käβrić > TA.: keuriſ
[keβris] > keÝris > kőris.
• Szintén intervokalikus helyzetben a β ki is eshet: 1222: Baluanus
[bálβányus] ~ 1211: Balanus ’Bálványos’; *ősm. kiβes > TA.:
kueſ [kües].
• A szóvégen álló β minden esetben vokalizálódik, vagy u-vá, vagy
ü-vé változik. Pl. HB.: uolov [βaloβ] > βalo² > való; HB.: tiv [tiβ]
> tiÝ > tí > ti.
Tehát a bilabiális β a szóban elfoglalt helye szerint háromféleképpen
alakulhat.
(a) Szókezdő helyzetben v-vé alakult az esetek nagy részében, és
ezáltal létrejött az eddig hiányzó v hangunk. Ez a folyamat a 12–
13. század táján indulhatott meg, és néhány nyelvjárás kivételével
a nyelvterület túlnyomó részén a v vált általánossá. „A román
nyelv sok magyar jövevényszava viszont azt bizonyítja, hogy a
keleti magyar nyelvjárástípusokban nagyon sokáig élt a β-es
ejtésmód, hiszen még viszonylag új (16–17. századi átvételekben
is) β-s magyar alakoknak felelnek meg a román kölcsönzések. A
románban ugyanis mindig volt dentilabiális v, tehát a magyar
eredetű szavak mai magyar v-je helyett mégis hanghelyettesítést
találunk (mégpedig olyat, amely bilabiális hangra mutat), ez azt
bizonyítja, hogy a magyar hang még nem volt v az átvétel idején:
város > rom. oraş; Várad > rom. Oradea. A keleti magyar
nyelvterületen még ma is több nyelvjárásban β-t ejtenek (csángó
βarosz, βarju, szilβa). Mindezek alapján az a feltevésünk, hogy a β
> v változás valamikor a 12–13. század táján indulhatott meg a
nyugati részeken, és lassan haladt kelet felé” (E. Abaffy 2003:
303).
(b) Szókezdő helyzetben és szóvégen a β u-vá vagy ü-vé
vokalizálódik, illetve
(c) szóközépen, intervokális helyzetben kieshetett, akárcsak ritkán
szókezdeten is.
Mindhárom változás kihatással van a mai magyar nyelvre is: hiszen
ennek köszönhetően is ejtünk ma v hangot; a szóvégi vokalizáció
eredményeként olyan diftongusok keletkeznek, amelyekből később
kialakulnak a hosszú magánhangzóink; illetve a kiesés és a hangzóközi v
megjelenése a mai váltakozó tövek egy rétegét hozza létre.
23
fertő); tör. *jïsnaγ > TA.: gisnav [dźsiszna²] (= disznó). A szóvégi β és γ
vokalizálódása általános, minden egyes esetre kiterjedő tendencia volt.
Idejét a 10–13. századra tehetjük” (E. Abaffy 2003: 302).
24
399: vvedzed vala magadot ... eģeb vvedz teged [övedzëd vala
magadat ... ëgyéb övedz tégëd].
25
(a) hátraható hasonulással d és b hangok előtt (l. a mai vasban szó
ejtését); valamint szó eleji s > zs zöngésüléssel (pl. ném. Schindel
> m. zsindely); és
(b) idegen, szláv, latin és olasz eredetű szavak is felerősítették ezt a
folyamatot: pl. rozsda, uzsonna, zsír; rózsa, uzsora; mázsa, pajzs
stb.
26
a. előreható teljes hasonulás (MargL. 46: gevrek chazar >
görög);
b. előreható részleges hasonulás (1519 k.: mait [majt] > majd; R.
hajtó > hajdú);
c. hátraható teljes hasonulás (HB.: achſin [aχszin] > asszony;
HB.: Hadlaua [χadlaβa] ’hallá’ > hallá; szl. vidla > m. villa;
JókK. 37: kazdag > gazdag);
d. hátraható részleges hasonulás (JókK. 67: el romta > elront;
HB.: uromc > urunk; R. sem + ki > BécsiK. 5: ſenki);
e. előreható elhasonulás (ném. erker > 1412: erkel ’erkély’;
1393: Barber > 1464: Borbel ’borbély’);
f. hátraható elhasonulás (ném. purger > 1229: Pulgar);
g. hangátvetés (lat. lectio > m. lekce > lecke).
4.6. Összefoglalás
Feladatok
1. Keressen az ÉrtSz.-ból olyan szavakat, amelyekben mássalhangzó-
torlódások észlelhetők! Keresse ki ezeket a szavakat a SzT.-ból, és
vizsgálja meg, történtek-e kísérletek a mássalhangzó-torlódás
feloldására! Ha igen, állapítsa meg az adalékok alapján, hogy ezek
melyik területen és mikor voltak jellemzőek!
2. Keressen a TESz. alapján olyan szavakat, amelyekben, ill. amelyek
végén n > ny változás mutatható ki! Vesse össze ezeket az egyes mai
nyelvjárásokban élő változatokkal!
28
3. Vizsgálja meg Heltai Gáspár írásaiban, milyen helyzetben keletkeztek
hosszú mássalhangzók, és ez a nyúlás milyen mássalhangzókat érint!
A vizsgálat eredményét vesse össze a mai köznyelvi megfelelő
szavakkal!
29
5. A magánhangzók története
Veláris/Mély Palatális/Magas
Illabiális Labiális Labiális Illabiális
Ç u ü i
o ë
a e
31
asszony); HB.: paradiſumut [paradicsumut] > paradicsom; TA.:
balatin ~ bolatin > Balaton. Ez utóbbi írásmód is mutatja, hogy elég
nehéz meghatározni azt, hogy pontosan mikor következett be a
változás. Ha arra gondolunk, hogy a kezdeti illabiális a-t a-val jelölték
írásban, és az ebből alakult a hangot az ómagyar kor második felétől
már mindenhol a-val jelölik, arra a következtetésre juthatunk, hogy
bizonyos szavakban (mint a fenti Balatonban is) a mai a hangnak nem
az illabiális hang, hanem az o volt az előzménye. Azonban tudjuk,
hogy a helyesírás sokáig nem jelölte egyértelműen az egymáshoz
hangzásban közel álló hangokat, és azt is tudjuk, hogy a nem magyar
anyanyelvűek, ha arra szánják magukat, hogy megtanulják a magyar
nyelvet, kezdetben o-t ejtenek a mi a hangunk helyett. Így a kezdeti o-
s, illetve a-s írásmód ingadozása azért jelentkezik, mert az újonnan
keletkezett a hangot a hozzá legközelebb álló hang írásképével
jelölték. „Mindezek alapján azt mondhatjuk: amikor először fordul elő,
hogy eredeti a helyén o betűt találunk, már számolhatunk az a > a
labializációval (...). A tendencia a 11. században indulhatott, s a 14.
századra már feltehetően az a betűvel írt adatok is labiális a-nak
olvasandók: 1305: Baromlak (< tör. *barïm); ilyenek még a bakó,
csalán, gyapjú stb.” (E. Abaffy 2003: 325).
• Az illabiális a az l + dentális mássalhangzók előtt o-vá labializálódik.
Pl. HB.: halal ~ choltat, holz [holtát, holsz]; vö. még vala ~ volt,
volna; fal ~ folt ’falat, darab’.
• Az első szótagban bizonyos szavakban az illabiális a á-vá változik. Ez
azonban összefügg a tővégi rövid magánhangzók eltűnésével, a
pótlónyúlással, így ezt a jelenséget ott tárgyalom, hiszen itt sok
mindent el kellene mondani előre, amit ott csak megismételnénk, mert
a két jelenség nem csak ennek a hangnak a változását érintette.
Az illabiális a hang eltűnéséhez hozzájárult az a labializációs
folyamat, amelynek következtében e hangunk a-vá, illetve o-vá változott,
valamint az, hogy hangsúlyos szótagokban pótlónyúlással á-vá alakult a
nyelvterület egészén (kivételt képez a palóc nyelvjárás, ahol mindmáig
őrzik az illabiális a-t). Fontos azt is megjegyeznünk, hogy e hang
változásának következtében is új hang jelent meg a magyarban, a labiális
a.
33
hangsúlyviszonyokkal függ össze, a szóvégi nyílt szótagban álló hangok
hangsúlytalan helyzete vezet ezek teljes eltűnéséhez.
Az ómagyar kor elején a szóvégi rövid hangok meglétét az is
bizonyítja, hogy a mássalhangzóra végződő idegen eredetű szavak végére
is tővéghangzót illesztenek a magyar beszélők. Pl. iráni *var > TA.:
feheruuaru > vár; tör. *türk > TA.: turku [türkü] (> türk > török). Amikor
megindul a változási tendencia, akkor azokból a jövevényszavakból is
eltűnik a szóvégi hangzó, amelyek az átadó nyelvben is magánhangzóra
végződtek. Pl. tör. *aγačï > m. ács; szl. vlasi > m. olasz. Vö. még: TA.:
kereku [kerekü] > kerek; TA.: hodu > hod (> had); TA.: utu > út.
Ez a változás a 10–11. században kezdődik (vö. a TA.-beli
tőingadozásokat: pl. licu ’lyuk’, de fuk ’fok’, luazu ’lovász’, de ruouz
’ravasz’), és fokozatosan megy végbe a különböző hangkörnyezettől
függően. Legkésőbb a mássalhangzó-torlódás után marad fenn, hiszen –
amint a mássalhangzóknál is láttuk – a magyar beszélők nemcsak a
szóeleji, hanem a szóvégi mássalhangzó-torlódást sem tűrték meg minden
esetben. Pl. harmu > hárm (> három); szerelmü > szerelm (> szerelem);
siralmu > ÓMS.: ſyrolm (> siralom).
A tővégi rövid magánhangzók eltűnése ugyan nem érinti a magyar
hangrendszert, ezáltal nem vesznek ki, illetve nem keletkeznek új hangok,
e mindenhol érvényesülő hangváltozás csupán a tövek rendszerében hoz
változást, mégsem a tövek tárgyalásakor került sor a bemutatására, hiszen
– amint a továbbiakban meglátjuk – ez maga után vonja a pótlónyúlást,
amely bizonyos hosszú magánhangzók kialakulását segíti elő.
35
• ha összetétel kialakulásakor az első összetételi tag magánhangzóra
végződik, és a második magánhangzóval kezdődik (pl. leány < le
+ any(a) ’kis anya’);
• illetve idegen eredetű szavakban fordulhat elő (pl. lat. petrosilium;
lat. Georgius; ol. pallio).
Ennek megszüntetését három módon oldhatjuk meg. Elsősorban
(a) hiátustöltő hanggal élünk. A magyarban a leggyakrabban használt
hiátustöltő mássalhangzók a j, v és a h. Pl. R. szénáá > szénája;
TA.: bagat mezee > mezeje; reá > rejá; tea > teja (Soha ne
feledjük, hogy a hangváltozások tárgyalásakor a beszédben
elhangzó formákat kell tekintetbe vennünk, és nem a helyesírást!);
TA.: kueſ > köves; TA.: aruk tue ’árok töve’ > töve; HB.:
kegilmehel ’kegyelmével’; GyS.: ſcemehel ’szemével’.
(b) Az egymás mellett álló két magánhangzó egyetlen hosszúvá olvad
össze. Pl. tör. *aγačï > aacs > ács; tör. *baγatur > baatur > bátor.
Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy ez miért nem ment
végbe a fentebb látott mezee esetében. Azért, mert ha az egyik
magánhangzónak funkciójelölő szerepe van, akkor éppen a
grammatikai funkció jelölésének megőrzése érdekében hiátustöltő
mássalhangzó betoldásával élnek a beszélők.
(c) A hiátust úgy is megszüntethetjük, akárcsak a mássalhangzó-
torlódás esetében, hogy az egyik hangzót kiejtjük a szóból. Pl.
leány > lány; reá > rá; lat. Georgius > m. György; lat. Andreas >
m. András; R. né + ember > némber; gazda + asszony >
gazdasszony; tinó + orrú > tinóru stb.
36
zumtuchel ’szemetekkel’; 1248: kyrist vt ’keresztút’ > 1272: kuruzt wt; fist
> füst; mivel > müvel stb.).
A nyíltabbá válás majdnem minden első szótagban előforduló hangot
érintett. Így a tárgyalt o > a és ü > ö változáson kívül ide sorolhatjuk a
következőket:
• i >ë (pl. HB.: lilki ert ’lelkéért’ ~ HB.: lelic ert ’lélekért’; HB.:
gimilſben > 1316: gemelche; 1337: Roazdyak ’ravasz diák’ > deák;
csinál > csenál);
• ë > e (pl. kërëszt > kereszt; kezé > kezë > keze);
• u > o (pl. KT.: chudaltus > csodálatos; HB.: pucul > pokol; HB.:
uruzag > ország).
A hasonulások körében minden típusú hasonulásra találunk példát az
ómagyar korból:
• előreható hasonulás (pl. HB.: achſin > asszun > asszony; id + nap
> innep > ünnep; toldalékokban is: HB.: halalnec > halálnak
stb.);
• hátraható hasonulás (pl. HB.: miloſtben > malaszt; stb.);
• és előreható elhasonulás (pl. DömAd.: Aianduk > ajándék stb.);
• valamint hátraható elhasonulás (pl. R. tahát > tehát; hornyó >
hernyó).
Veláris/Mély Palatális/Magas
Illabiális Labiális Labiális Illabiális
u ü i
o ö ë
a e
37
A középmagyar korban tovább folytatódik a labializáció, de ennek
köre szűkül (csak az i > ü, ë > ö változást tudjuk kimutatni); a nyíltabbá
válás is csak bizonyos hangokat érint már (ë > e, nem első szótagbeli o >
a), és ennek következtében bizonyos nyelvjárások nyílt e-zővé, illetve a-
zóvá váltak. Az ë hang is csak bizonyos nyelvjárásokban jelenik már csak
meg. A köznyelv szempontjából az ómagyart követő korszakokban nem
beszélhetünk jelentős változásokról a rövid magánhangzók rendszerén
belül.
5.2. A diftongusok
39
• o²² > ó Pl. (szamta² >) számto² > szántó; (asza² >) aszo² > aszó; (tör.
*jïsnaγ > dźsiszna² >) gyiszno² > disznó stb.
• o²² > ú Pl. 1267: Aranlabov > aranylábú; 1513: Haydow > hajdú stb.
• „Néhány szavunkban (borjú, varjú, hattyú, hosszú stb.) sajátosan
alakul az o² diftongus. Két szokatlan változás megy végbe. Először
elhasonulás: o² > ë² (a mindkét tagjában veláris és mindkét tagjában
labiális o² kettőshangzó u-ja elhasonítja magától az o-t: palatális
illabiálissá, azaz ë-vé teszi); majd az ë a felső nyelvállású u hatására
záródik i-vé: i²; itt pedig nyomatékcsere történik, s az i félhangzóvá
válik: Çu (ju), a rövid u pedig a korszakban keletkezett számos szóvégi
ú analógiájára megnyúlik: jú. Például a tör. *buraγu a
következőképpen változik: buraγ > bura² > buro² > borë² > bori² >
borÇu > borjú. Adatai: 1211: Bureuohul [burëuoγul] (= borjúól) >
1355: Boryw. Példák a hosszú adataira: 1086: huzeu brazda [huszëu
brázda] (= hosszú barázda) > 1274: Huscywtou [husziutou] (= hosszú
tó) (OklSz.) > 1339: Hozyuaruk [hoszjúárok] (= hosszú árok) (OklSz.)
> 1454: Huzzufalu (= hosszú falu) (OklSz.)” (E. Abaffy 2003: 343).
40
uβ > o² > ó (luβ > lo² > ló)
a² > o² > ó (dźsiszna² > gyiszno² > disznó)
A hosszú ő keletkezhet iÝ vagy ëÝ diftongusból, de csak közvetetten:
az iÝ-ből az ëÝ-n és az öÝ-n; míg az ëÝ-ből szintén öÝ-n keresztül:
iÝ > ëÝ > öÝ > ő (kiÝ > këÝ > köÝ > kő)
ëÝ > öÝ > ő (szüleγ > szüleÝ > szülëÝ > szülöÝ > szülő)
Hosszú ú-t nyertünk az uβ, uγ szóvégeknek közvetlenül, vagy az a²-
nak az o²-n keresztül történő módosulásával:
uβ > ú (hamuβ > hamú /> hamu/)
uγ > ú (*tör. qapug > *kapuγ > kapú /> kapu/)
a² > o² > ú (laba² > labo² > lábú)
A hosszú ű kétféle diftongus monoftongizálódásából keletkezik: az iÝ-
ből közvetlenül, az eÝ-nek pedig az öÝ-n keresztül történő változásával.
iÝ > ű (tiÝ > nyj. tű ’tő’)
eÝ > öÝ > ű (kesereÝ > keseröÝ > keserű)
Két sajátos esetet is láttunk, amelynek eredményeként jú, illetve jű
keletkezik: sajátos, hiszen az első esetben elhasonulás és nyomatékcsere
következtében lesz az o²-ból ë²-n, i²-n és Çu-n keresztül jú; a második
esetben pedig szintén a nyomatékcsere játszik közre abban, hogy az ëÝ
diftongusból iÝ-n és Çü-n keresztül jű keletkezzék.
ë² > iÝ > iÝ > Çű ~ jű (kösöntëγ > kösöntëÝ > kösöntiÝ > kösöntÇü >
kösöntyű)
o² >ë² > i² > Çu > jú (buraγ > bura² > buro² > burë² > bori² > borÇu >
borjú)
42
megyë > megye. Hasonló módon a jelenség érinti a birtokos személyragos
névszókat is: házá > háza, kezé > keze ~ kezí > kezi.
Az elbeszélő múlt idejű, illetve a feltételes módban álló igék esetében
azonban nem beszélhetünk teljes körű rövidülésről. A rövidülés
végbemegy, de a hosszú magánhangzóra végződő alakok is megőrződnek
azért, mert a két alak két különböző funkció betöltésére válik alkalmassá: a
fennmaradó látá, kéré, látná, kérné alakok a határozott ragozásra, az
újonnan keletkező láta, kére, látna, kérne igeformák pedig az általános
ragozásra foglalódnak le. (Vö. a szinkrón variációk diakróniabeli
viselkedésével Fazakas 2007: 56.)
Az í > i változás minden esetben végbement szó végén, és ez kiterjedt
a teljes paradigmára: kezi, kezit, keziben; kéri, kéritek, kérik stb. (Csak az í-
ző nyelvjárásokban maradt meg szóvégen a hosszú í.)
Az újonnan keletkező ú és ű is bizonyos esetekben megrövidül
szóvégen, szintén a hangsúlytalanság következtében. „Azokról a szóvégi
ú, ű hangokról van szó, amelyeknek közvetlen előzménye -uβ vagy -uγ,
illetve -üβ vagy -üγ kapcsolat volt. Az ilyen szavakban a spiránsok
vokalizálódása után azonnal, tehát igen korán megjelenhetett az ú, ű, s
ezek részt vettek a szóvégi rövidülésben: hamuβ > hamú > hamu; kapuγ >
kapú > kapu (majd a rövid u, ü a teljes paradigmába behatolt). Ilyenek a
nyelvterület nagy részén a hamu, kapu, falu, ürü-féle szavak” (E. Abaffy
2003: 346).
A hosszú ó és az ő a tendencia lezajlása után vagy ezzel egyidőben
keletkezhetett, hiszen a szóvégen álló ó-kat és ő-ket nem érinti a változás.
(Ezért nemcsak hosszú ó-t, ő-t írunk, hanem hosszat is ejtünk a
szóvégeken.)
Ebből is látszik, hogy a szóvégi hosszú magánhangzók rövidülése az
ómagyar kor első felében végbement, ez azonban szintén nem érinti az
állományt, csak a gyakoriság változását idézi elő, illetve a szótövekben,
toldalékokban hoz változásokat.
A hosszú magánhangzók rendszerében más változás nem lép fel az
ómagyar kort követően, a középmagyar és az újmagyar korban csupán az
egyes hangzók gyakorisága növekszik vagy csökken, illetve – különösen a
középmagyar kor második felétől – a gyakoriságot érintő változások is
nyelvjárási szinten mennek végbe; a kialakult köznyelvet már nem érintik.
6. Összefoglalás
Veláris Palatális
Illabiális Labiális Labiális Illabiális
Rövid Hosszú Rövid Hosszú Rövid Hosszú Rövid Hosszú
u ú ü ű i í
o ó ö ő (ë) é
(aa) á a e (ē)
Feladatok
1. Gyűjtsön olyan román eredetű szavakat, amelyeket a mai erdélyi
beszélők használnak! Állapítsa meg: ezek hangalakja illeszkedik-e a
magyar fonotaktikai szabályokhoz!
2. Gyűjtsön olyan angol jövevényszavakat, amelyek a magyar nyelvbe az
utóbbi évszázad során kerültek be! (Kb. 20 angol jövevényszót.)
Állapítsa meg, hogyan illeszkedtek be e szavak a hangalak
szempontjából a magyar nyelvbe!
44
3. Válasszon ki egy szócsaládot, és vizsgálja meg a SzT. adatai alapján:
milyen hangtani jellegzetességeket mutatnak a különböző
korszakokban és területeken használatos hangalakok!
4. Válasszon ki egy mondatot a HB.-ből (pl. Horoguvec iſten. eſ veteve wt
ez muncaſ vilagbele. es levn halalnec eſ puculnec feze. eſ mend w
nemenec), és vizsgálja meg, milyen hangváltozásokon mentek
keresztül a mondat szavai napjainkig!
Kiegészítő szakirodalom
E. Abaffy Erzsébet 1995 A hangváltozások hatása fonémarendszerünkre.
In: Laczkó Krisztina (szerk.): Emlékkönyv Szathmári István
hetvenedik születésnapjára. Budapest, ELTE Mai Magyar Nyelvi
Tanszék, 15–9.
E. Abaffy Erzsébet 2003 Hangtörténet. In: Kiss J.–Pusztai F. (szerk.):
Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Bp., 106–28; 301–51; 596–609;
710–8; 789–99.
Bakró-Nagy Adrienne 1995 Hangtörténeti változások percepciós vonásai.
In: Gósy Mária (szerk.): Beszédkutatás ’95. Budapest, az MTA
Nyelvtudományi Intézete, 62–70.
Bakró-Nagy Adrienne 1998 Hangváltozás – artikuláció – percepció. In:
Gósy Mária (szerk.): Beszédkutatás ’97. Szófonetikai vizsgálatok.
Budapest, az MTA Nyelvtudományi Intézete, 231–40.
Bakró-Nagy Adrienne 1999 Fonémakölcsönzés és jelöltségelmélet. MNy,
282–9.
Bárczi Géza 1949 Egy kezdődő magyar hangváltozás. MNy, 324–35.
Bárczi Géza 1953 A szóvégi á, é, í megrövidülésének kérdéséhez. MNy,
324–35.
Bárczi Géza 1958 Magyar hangtörténet. 2., bőv. kiadás. Egyetemi
Magyar Nyelvészeti Füzetek. Budapest, Tankönyvkiadó.
Bárczi Géza 1967 Hangtörténet. In: Bárczi G.–Benkő L.–Berrár J.: A
magyar nyelv története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 95–180.
D. Bartha Katalin 1964 Tővégi magánhangzóink története a XVI. század
közepéig. Nyelvtudományi Értekezések, 42. sz., Bp.
Benkő Loránd 1953 A magyar ly hang története. Nyelvtudományi
Értekezések 1. sz., Bp.
Benkő Loránd 1993 Adalékok a magyar zs idegen nyelvű előzményeihez.
NyK, 305–10.
Fónagy Iván 1967 Hangváltakozás és hangváltozás. ÁNyT. V, 123–53.
Gósy Mária 1998 Hangtörténeti változások lehetséges beszédpercepciós
magyarázata. MNy, 276–83.
45
Kálmán Béla 1965 A magyar mássalhangzó-rendszer kialakulása. MNy,
385–98.
Keszler Borbála 1969 A szókezdő mássalhangzó-torlódások feloldása
korai jövevényszavainkban. NytudÉrt. 63. sz., Bp.
Kniezsa István 1962 A t, d hangok ősmagyar és ómagyar palatalizációi.
MNy, 305–12.
Lakó György 1965 A magyar hangállomány finnugor előzményei.
NytudÉrt. 47. sz., Bp.
B. Lőrinczy Éva 1979 A magyar mássalhangzó-kapcsolódások rendszere
és törvényszerűségei. Bp., Akadémiai Kiadó.
Pap István 1963 Voltak-e sorvadó magánhangzók nyelvünkben? In:
NytudÉrt., 40. sz., 288–95.
Siptár Péter 1998 A H-féle hangokról. In: Hajdú M.– Keszler B. (szerk.):
Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. ELTE BTK, Magyar
Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, Bp., 174–9.
Szende Tamás 1994 Do historical changes repeat themselves? (On
historical „Two-Open-Syllable shortening” and present-day „Fast-
Speech syllable Elision” in Hungarian). Acta Linguistica Hungarica,
Bp., 63–74.
Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, vagy a módszer buktatói.
http://tkis.extra.hu/sl/mokus.doc
Tamás Lajos 1947 Tudatosak-e a hangváltozások. MNy, 92–102, 161–72.
Vértes Edit 1995 Adalékok a magyar nyelv hangtani szerkezetéhez. NyK,
215–70.
46
II. Történeti alaktan és mondattan
47
bizonyos tőtípusok szófajtól függetlenül ugyanúgy alakultak ki, és
természetesen ugyanúgy viselkednek a mai nyelvben is.)
Ezt követően a jelek, illetve a ragok kialakulását és funkcióik
változásait mutatom be (2. A toldalékok története), és ott, ahol történetileg
indokolt, egyszerre tárgyalom a névszói és az igei ragokat. (A képzőkkel
itt nem foglalkozom, hiszen a Bevezetés a magyar nyelvtörténetbe című
jegyzetnek (Fazakas 2007) A magyar szókincs története címet viselő
fejezetében a belső keletkezésű szavak tárgyalása során már
végigkövettem a képzők történetét.) Mivel a jelek egy része és a ragok az
egyes szavak mondatbeli viszonyainak világossá tételére hivatottak,
közvetlen – a hagyományosan az alaktan körében tárgyalt jelek és ragok
után – az igemódok és -idők, a ragozási paradigmák (határozott,
határozatlan, ikes) valamint a többes szám, a birtokos viszony használatára
térek ki, habár ezeket a klasszikus grammatikai felosztásban vagy a
szófajtan, vagy a szintagmatan, mondattan tárgyalja.
Ezután a szófajtan elméleti kérdéseinek bemutatására kerül sor (3. A
szófajok történeti alak- és mondattana), a szófaji felosztásra, a
többszófajúságra és a szófajváltásra; majd a szófajok történetét mutatom
be a következő sorrendben: 3.1. Az ige-névszók vagy nomenverbumok; 3.2.
Az igék; 3.3. Az igenevek; 3.4. A főnevek, melléknevek és számnevek; 3.5. A
névelők; 3.6. A névmások; 3.7. A határozószók, névutók és igekötők; 3.8. A
kötőszók, módosítószók és partikulák. A fenti felsorolás történeti és mai
magyar nyelvi szempontokat követ, ugyanis a számnévből és mutató
névmásból kialakuló névelő megelőzi a névutók, határozószók és igekötők
osztályát, hiszen a névelők a névszókhoz kapcsolódnak. Ez utóbbiakat
egyszerre tárgyalom, hiszen történetileg összetartoznak. (Tulajdonképpen
bizonyos fokig egyes ragokkal is összefüggnek, nemcsak alakilag, hanem
a mondatban betöltött bizonyos funkciójukat tekintve is, azonban mégis a
szófajok között a helyük, mivel viselkedésüket tekintve nem a toldalékok,
hanem az önálló jelentéssel bíró, szófajváltásra alkalmas szófaji osztályok
közé tartoznak.) A módhatározószók és a kötőszók zárják a sort. (Az
indulatszavakról a Bevezetés a magyar nyelvtörténetbe című jegyzetnek A
szóteremtéssel létrejött szavak alfejezetében már volt szó (Fazakas 2007:
123–4), így ezekre most nem térek ki.) Az egyes szófajok, valamint a
toldalékok történetének bemutatása során folyamatosan utalok a
mondattani szerepükre, a szintagmákban való megjelenésükre,
funkcióikra, és a fejezetet összefoglalással zárom.
Az egyes alfejezetek végén továbbvezető irodalomjegyzéket és
továbbgondolásra sarkalló, gyakorlati szempontú feladatokat talál az
érdeklődő.
48
1. A tövek
Kulcsszavak
tőszó, származékszó; egyalakú tövek, többalakú tövek; viszonylagos tő,
abszolút tő; passzív tő, fiktív tő; hangzóhiányos változatú tő, hangátvetéses
tő, tőbelseji időtartamot váltakoztató tő, tővégi magánhangzótartamot
váltakoztató tő, véghangzóhiányos tő, v-s tő, keverék tő; kötőhangzó,
előhangzó, tővéghangzó; csonka tő, teljes tő, lappangó teljes tő, igető,
névszótő
49
tanárként tisztában vagyunk azzal, miért tűnik ilyen bonyolultnak
tőrendszerünk.
1.2. A tőtípusok
50
• keverékekről és egyediekről (pl. anya – anyát, anyja, anyám; atya
– atyát, atyja; három – harmadik, hármas; szép – szépet, szebb;
jó – jók, jól, jobban).
Az igetövek között is találunk
(a) egyalakú (pl. vár, ír) és
(b) többalakú töveket; a többalakúakon belül pedig a következőkkel
számolhatunk:
• hangzóhiányos változatúak (pl. ugrik – ugorj, zörög – zörget);
• sz-es és z-s változatúak (pl. emlékszik – emlékezik);
• sz-et d-vel váltakoztatók (pl. telepszik – telepedik);
• n-es változatúak (pl. megy – mennek, menés, mehet);
• v-s változatú tövek, amelyekben lehet több altípusa:
o sz-es és v-s változatú (pl. tesz, lesz, vesz stb.);
o sz-es, v-s és d-s változatú (pl. alszik, fekszik stb.);
o csak v-s változat (pl. fő, nő stb.);
• és a t végű igék külön csoportot alkotnak (pl. fut, fest, tanít, bont
stb.). (Vö. Kádár 2007: 56–67.)
A felsorolásból is kiderül, hogy a többalakú névszótövek és az
igetövek között vannak olyan típusúak, amelyek hasonlóan, vagy majdnem
hasonlóan viselkednek. Ezek a hangzóhiányosak és a v-s változatúak; így a
későbbiekben ezeket együtt tárgyalom (még akkor is, ha szófajonként
bizonyos esetekben másként alakulnak az egyes altípusoknak
megfelelően).
51
1.4. A mai tőtípusok kialakulásának okai és a tőtípusok
megjelenése
54
E tövek esetében az analógia annyira erősen hat, hogy a mai napig,
amennyiben a-ra vagy e-re végződő szót veszünk át idegen nyelvekből,
toldalék előtt megnyújtjuk a véghangzót: pl. orgona – orgonál, orgonán;
torta – torták, tortához; taktika – taktikával, taktikázik; ipse – ipsével,
ipsét; kóla – kólát; pizza – pizzás, pizzázó; maffia – maffiával.
55
alkotnak, és ez a kettőshangzó monoftongizálógik az ómagyar kor
folyamán (l. ló, mű, tó, nő, kő, hí, keserű, hamu stb.).
Annak azonban, hogy e tövek v-s tövekké alakultak a toldalékos
alakok a kiváltói: az eredetibb β-t vagy γ-t tartalmazó tőhöz járuló toldalék
esetében a spiráns két magánhangzó közé került, így természetesen kiesett.
A hiányt egy v hang betoldásával oldották fel a beszélők. A tőbeli
időtartam- vagy hangszínváltakozás pedig annak eredménye, hogy milyen
hang állt a később kieső β vagy γ előtt.
Pl. az időtartamot váltakoztató ló tő esetében a következő változást
látjuk: a *luβ-ból az egyik nyelvjárásban lú, a másikban lo²-n keresztül ló
keletkezett; azonban az ősibb toldalékok még a *luβ tőhöz járultak (vö.
*luβak > luak > luvak > és nyíltabbá válással lovak; l. még lovat, lovas).
A hangszínt és időtartamot váltakoztatók közül a jó – javak szavunk a
jaβ tő toldaléktalan, ill. toldalékos alakjainak a különböző irányú
változásából keletkezett: alanyesetben az a²-nak o²-n keresztül történő
monoftongizációja adja a tő ó-ját; ősi toldalékok előtt azonban megmarad
a régi tőbeli hangszín, és a hiátustöltő v betoldódásakor sem változik (vö.
még javul, javas, javít).
A hangzóhiányos v-s tövek a következőképpen keletkeztek: a
többtagú szavakban a v előtti magánhangzó a kétnyíltszótagos tendencia
hatására kiesik (l. *hamuβas > hamvas), és alanyesetben bekövetkezik a
monoftongizáció (*hamuβ > hamú > hamu). (Vö. Berrár 1967: 225–6;
Sárosi 1992: 258–60 és 2003: 353–5).
„A v-s tövű igék egy része a névszókéhoz hasonló tőváltakozást
mutat: lő : lövök, hí : hívom, nő : nevel. Más részében a v nem, vagy
nemcsak magánhangzóval, hanem mássalhangzóval (is) váltakozik:
például sz-szel hét igénél (tesz, vesz, lesz, hisz, visz, eszik, iszik). Az sz
eredetileg valószínűleg gyakorító képző volt, és funkcióváltás
eredményeként lett egy tőalak része. Más igéknek van v-s, sz-es és d-s
tövük is: alvó ~ alszom ~ aludni. A d eredetét nem sikerült megnyugtatóan
tisztázni. Szórványosan előfordulnak másféle igető-váltakozások is:
például fú : fúvok ~ fújok. Ez úgy alakult ki, hogy a hangzóközi β kiesése
nyomán keletkezett hiátust nemcsak a (visszatöltődő β >) v, hanem
időnként a j is betölthette: fúok > fúvok ~ fújok. Ez az alak olyan
életképesnek bizonyult, hogy egyre inkább kiszorítja az eredeti v-st, és
egyúttal a teljes egyalakúságot igyekszik, sikerrel, megvalósítani: fúj :
fújok, fújnak stb.” (Sárosi 2003: 354; l. még Zelliger 1992: 17–47).
56
Ezek közül az első kettő, a három és a lélek részben a hatalom,
szerelem típusú tövekkel mutat rokonságot, vagyis a harmu, lelki (vö. TA.:
harmu hig; HB.: harmul; lilki ert ~ lelic ert) tőnek a tővéghangzó lekopása
után megmarad a harm, lelk alakja, ehhez járultak a primer toldalékok
(hármas, hármat; lelkes, lelket). Emellett kialakult a nominatívuszban és a
testes toldalékok előtt használt, hangzóbetoldással keletkezett változata, a
három, lélek. A tőben jelentkező hosszú magánhangzó nem annyira a
pótlónyúlásnak köszönhető (hiszen akkor több mint valószínű, hogy a
szerelem, hatalom szavainkban is lenne hosszú magánhangzó), hanem az
első szótagi hangsúly az oka. „A tőbelseji időtartam-váltakozás
kialakulását ezekben a tövekben valószínűleg a levél : levelet-féle
tőváltakozás analogikus hatása is segíthette. Fontos megjegyezni, hogy a
tőbelseji magánhangzó megnyúlása sok esetben jóval később, és már nem
a tővéghangzó lekopásának, hanem inkább az analogikus hatásnak az
eredményeképpen következett be, illetőleg gyakran meg sem történt: l. pl.
az egy szótagúaknál a vak, had stb. szavakat, és a több szótagúaknál a mai
magyar nyelvjárások némelyikét, pl. az erdélyi level, madar, tehen-féle
alakokat” (Sárosi 1992: 256).
A rokonságot jelölő anya, apa, atya, néne, bátya szavakban már eleve
benne van az E/3. birtokos személyrag. Azonban ezt a beszélők
közvetlenül a tőhöz tartozónak kezdték érezni az ómagyar kor folyamán,
és ezért alakult ki az anyja, apja, atyja, bátyja alakváltozat, amely a mai
tőtípusok felől nézve hangzóvesztő tőként viselkedik. Azonban bizonyos
toldalékok előtt tővégi időtartamot váltakoztató tőként jelenik meg: pl.
anyát, apák, atyjának; nénjéhez, bátyjától. Ez pedig azért van, mert –
amint fennebb is említettem – az analógia hatására minden a, e végű szó
tővégi időtartamot váltakoztató, attól függetlenül, hogy mikor vált a
magyar szókincs tagjává.
58
átterjed-e a hagyományos, régebbi jövevény, illetve belső keletkezésű
szavakra is” (Sárosi 2003: 800–1).
1.6. Összefoglalás
59
Feladatok:
1. Vizsgálja meg, hogy a 20. század második felében a magyarba beáramló
jövevényszavak milyen típusú tövekkel mutatnak hasonlóságot!
Magyarázza meg, miért!
2. Gyűjtse ki a SzT.-ból a lesz és a hisz adalékait, és a szakirodalom
segítségével magyarázza meg a tő alakulását a középmagyar és az
újmagyar korban!
3. Ugyanaz a feladat a megy igére vonatkozóan.
4. Keressen a SzT.-ból többalakú tövet felmutató szavakat (minden típusra
egyet), és vizsgálja meg, hogyan alakulnak ezek az 1500-as évek
végétől a 19. század végéig! (Figyeljen az esetleges nyelvjárási
alakokra is!)
5. Gyűjtsön szóhasadással létrejött szópárokat! A SzT., NySz. és a TESz.
alapján állapítsa meg, mikor keletkeztek, hogyan és hol terjedtek el, és
milyen változásokon mentek keresztül!
6. Nézzen utána, mikor jelennek meg a magyar nyelvben a bútor, motor és
sátor szavak! Próbálja megmagyarázni, miért alakult ki a tőnek
kétféle változata: bútrot ~ bútort, motrot ~ motort, sátrat ~ sátort!
(Van-e esetleg jelentéskülönbség az egyes változatok között?)
Kiegészítő szakirodalom
E. Abaffy Erzsébet 1974 Szóvégrendszerünk az ős- és ómagyar korban.
MNy, 430–40.
Bárczi Géza 1985 A szótövek (Magyar történeti szóalaktan 1.) Egyetemi
Magyar Nyelvészeti Füzetek. Tankönyvkiadó, Bp.
Honti László 1985 Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez. NyK,
49–87.
Keszler Borbála 1974 Az igető-váltakozásból származó párhuzamos alak-
és jelentésmegoszlás. In: Imre S.–Szathmári I.–Szűts L. (szerk.):
Jelentéstan és stilisztika. NytudÉrt. 104. sz. Magyar Nyelvtudományi
Társaság, Bp., 281–2.
Kiss Gábor 2002 Egy meglepő irányú nyelvi változás: sátort helyett ma
már sátrat. In: Balázs G.–A. Jászó A.–Koltói Á. (szerk.): Éltető
anyanyelvünk. Mai nyelvművelésünk elmélete és gyakorlata. Osiris
Kiadó, Bp., 287–91.
Lőrinczi Réka 1992 Megjegyzések az igei tőismétlések (figura
etimologikák) kérdéseihez. In: Kozocsa S.–Laczkó K. (szerk.):
Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. ELTE BTK, Bp.,
166–70.
Sárosi Zsófia 1991 A névszótövek. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 160–87.
60
Sárosi Zsófia 1992 A névszótövek. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 239–67.
Szilágyi N. Sándor 1980 Magyar nyelvtan. Tankönyv a pedagógiai
líceumok IX–X. osztálya és a filológia–történelem szakprofilú
líceumok XI. osztálya számára. Editura didactică şi pedagogică,
Bucureşti.
Zelliger Erzsébet 1991 Az igetövek. Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 41–59.
Zelliger Erzsébet 1992 Az igetövek. Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 17 – 54.
61
2. A toldalékok története
Kulcsszavak:
képző, jel, rag; névszójelek, általános többesjel, a középfok jele,
birtoktöbbesítő jel, birtokjel, kiemelőjel; igejelek, módjelek, időjelek;
elbeszélő múlt, folyamatos múlt, régmúlt, összetett múlt, -nd jeles jövő,
összetett jövő; névszóragok; tárgyrag, határozórag; személyrag; igei
személyrag; birtokos személyrag; agglutinálódás/agglutináció,
grammatikalizálódás; raghasadás, raghalmozás, toldalékhalmozás,
tőújraalkotás, funkcióváltás; primer rag, testes rag; határozott ragozás,
általános ragozás, ikes ragozás
62
• a kiemelőjelet.
A személyre utaló toldalékokat – akár igéhez, akár névszóhoz
kapcsolódnak – ragként kezelem, hiszen kialakulásuk, történetiségük és
viselkedésük alapján ebbe a típusba sorolhatók.
Ezen kívül a névszóragok körébe tartoznak még:
• a tárgyrag és
• a határozóragok.
Feladat:
1. Vizsgálja meg a mai magyar nyelv képzőit, jeleit, ragjait, és – akár a
helyesírási tájékoztatóból kiindulva – próbálja feltérképezni azokat a
toldalékszerű elemeket, amelyek toldalékká válása éppen folyamatban
van! Mi lehet ennek a magyarázata? (Ehhez nézze meg, milyen
körülmények között, és milyen funkcióban megy végbe a változás!)
63
3. A jelek
3.1. A névszójelek
64
1300: Ketvelgykuz ’két völgy köze’; 1325: Menzenth ’Mindszent’
stb.
A kései ómagyar korban a számhasználatot „többféle, egymásnak
sokszor ellentmondó tendencia érvényesülése jellemzi. Egyfelől továbbra
is alapvető sajátosság, hogy az egyes szám : többes szám szembenállás
nem mindig valósul meg élesen: bizonyos, jól körülhatárolható
helyzetekben formailag egyes számú alak jelentkezik olyankor is, amikor a
többség mozzanata kétségtelen, s amikor az indoeurópai nyelvek általában
többes számot használnak; másfelől az erős latin hatás azzal a
következménnyel jár, hogy a -k többesjel egyre jobban terjed a fönti
helyzetekben is, s ilyen módon váltakozás indul meg a kétféle –
hagyományos magyar és latinos – szerkesztésmód között” (Korompay
1992a: 322).
Ingadozást figyelhetünk meg
• az egyetlennek ismert dolgok neve, az anyagnevek, a gyűjtőnevek
és az elvont főnevek esetében: pl. FestK. 382: Te en neekem
mennyett ... teremteed, Napott, ees holdat ~ JordK. 386: ký kedeg
kýſſeb menýeknek orzagaban [in regno caelorum], stb.; KazK. 81.:
kyt egez romaſag [tota civitas] keres uala ~ JókK. De germekek es
neppek kezdenek mewuettnÿ, stb.; ÉrdyK. 510: hol ott ſemy banat
ſemy ſyralom es zomorwſaagh nynchen ~ AporK. 117: Es atta
azokat irgalmassagokba; KulcsK. 257: Erezte ſetetſegeketh, stb.;
• a meghatározatlan mennyiségre utalás esetében: DomK. 13: az
taneytvanyok nem chak dímevlchevt hozzanak ~ JókK. 92: kÿben
valanak . ÿo ennÿ valo yewlewk, stb.;
• páros testrészek nevei esetében: ÉrdyK. 511: kyt zom nem latot
ſem ffyl nem hallot ~ JókK. 4: fel emelet kezekuel es zemekuel,
(vö. a korai ómagyar kori egyetlen többes számú adattal: HB.:
Latiuatuc feleym zumtuchel);
• a mennyiségjelzős szerkezetekben: Gaury K. 32: v feen vinne
harom tekenv teztat; SzékK. 3: el yndola, o es mynd az o ſok
ſerege; ÉrdyK.: hat vyder vyzet valtoztata el yo borraa; stb. ~
PéldK. 43: Valanak keet doctorok; GyöngyK. 4: ſok orzagokath
the byral; 1527 k.: ez nolcz napokban, stb; ÉrdyK. 63: Az harom
zent keeralyok, stb., vö. még: PéldK. 75: Laſſadza houa megyen
mynden yelen valo elew ember ~ SzékK. 8: Mynden varoſokbol,
stb.
Ennek az ingadozásnak a maradványa mai nyelvünkben a
mind(en)szentek, háromkirályok kifejezések. (A mind, minden, ill. az
összes szavakat tartalmazó szerkezetek ma is ingadozást mutatnak; vö.
Vörösmarty összes művei.) A kódexek körében megfigyelhető, hogy a
65
többes számú alakok nagyobb számban vannak jelen az ismertetett
esetekben azon kódexekben, amelyekben latin szövegeket fordítanak, mint
azokban, amelyeket a meglévő latin szövegek alapján írnak ugyan, de nem
fordítanak.
A középmagyar és az újmagyar korban ez az ingadozás tovább tart
attól függetlenül, hogy hivatalos szövegről, levélről vagy szóbeli vallomás
útján lejegyzett szövegről van-e szó. Pl. 1540: imar thyz penzemnel theb
nynchen [Kv; LevT I, 9 Petrus Literatus Nic. Thelegdyhez]; 1596: tiz
nyalab vezzet vitettunk [Kv; Szám. 7/II. 37]; 1627: el menenk az Somosdi
hataron leueo Bene neuw erdŏre tiz Taligaual [Nagyernye MT; BálLt 82];
1663: az elmult szeredán volt az tizenhárom vármegyének ... consultatiojok
[TML II, 649 Teleki Mihály a fej.-hez] ~ 1671: Vadnak némelly Nemes
Atyánkfiainak illyen meg-bántodások, hogy némelly Falukban edgy vagy
két ház hellyeket birván, az nagyobb Patronusok, kik tiz tizenhat vagy tŏbb
jobbágyokat, avagy Fundusokat birnak-is, csak egyenlŏképpen akarják
jobbágyokkal a’ biróságot viseltetni [CC 36]; 1746: Vettem volt fel
kőlcsen ... tizen három magyar forintakat [Mv; Told. 17. 3]; 1779: Ezenn
Erdőt tiz Esztendőktől fógva, mind magam őrzőttem [Kosztesd H; BK
306]; 1800: Ezen Atyánk fiai oda jártak tiz napokig [Torockó; TLev. 5/3];
stb.
Azonban amennyiben megfigyeljük a korabeli adatokat, láthatjuk,
hogy a többes szám használata a felsorolt helyzetekben visszaszorulóban
van a középmagyar kor végén és az újmagyar kor elején. A mai
nyelvhasználatban már a mennyiségjelzős szerkezetekben egyes számot
találunk, illetve a páros testrésznevek esetében csak nyomatékosításkor
tesszük többes számba a főnevet.
66
Az ómagyar kor elején az újabb keletű -ai/-ei „Használata
meglehetősen szűk körű: csak a teljes tő : csonka tő szembenállást mutató
tövek körében jelentkezik; azon belül is az egész ómagyar kor folyamán
jórészt az egy szótagú tövekhez kapcsolódik: HB.: feleym; 1456 k.: hazaÿd
(Gl.); NádK. 332: byneink; stb. Arra nézve, hogy terjeszkedése a két
szótagú tövek mellett is korán megindulhatott, a HBK. unuttei adata jelent
bizonyítékot; ez a tendencia azonban még a XVI. században sem erősödött
fel számottevően” (Korompay 1991a: 271).
A jel -jai/-jei alakváltozatainak a csírái már az ómagyar kor elején
megvannak, de csak az ómagyar kor második felére tehető fel a teljeskörű
elterjedése (pl. MargL. 7: nenÿeÿ; ÉrdyK.: napyayt; stb.). A fővariáns a
korban még mindig az -i, a későbbi korokban azonban ez kiegyenlítődik,
és párhuzamosan alakul a birtokos személyragokkal.
67
A leg + -b, -bb felsőfok jele csupán az ómagyar korban alakul ki, nagy
valószínűséggel egy leg nyomatékosító elemből. A határozószók körében
kezd először terjedni, innen megy át a melléknevekre. JókK. 67: legottan;
GauryK. 78: legioncab ’leginkább’.
A kései ómagyar kor előtt a felsőfokot különféle körülírásokkal
fejezték ki (legtöbbször ezekben megjelenik a minden szó): ÉrdyK. 537: O
mynden chodalatus teremtet allatok kozot chodalatoſb; BécsiK. 89:
menden èmberectYl bvnYſb. Ez a szerkezettípus később is megmarad, de
már ritkábban használatos. Pl. 1637: menteöl nagyob szorgalmatossaggal
lehet [Thor. 18/5 fej-i rend.]; 1736: (A bornak) ejtele egy egy pólturán
árultassék, vévén hordostŏl Borbirák Atyánkfiai úgy mentűl jutalmasabb
lehet [Dés; Jk 460]; 1838: A’ Kolosvárra Szóllo leveleket kűldje bé mentől
elébb [Hadad Sz; Borb. II]; stb.
Ugyan az ómagyar korban is használatosak szórványosan (Guary K.:
legioncab; 1524: legh elewzer), a mai ismert alakváltozatok a
középmagyar kor folyamán terjednek el.
Az idézett példákban látható minden emberektől bűnösb, illetve a
mentől nagyobb, minnél nagyobb kifejezések mutatják azt a kettősséget,
amely a mai nyelvjárásokban is megvan az összehasonlító szerkezetekben:
vkinél/vminél nagyobb ~ vkitől/vmitől nagyobb.
68
A középmagyar korban azonban már általánossá válik az -ik
kiemelőjel használata mind a névmásokban, mind a -d sorszámnévképző
után, valamint a középfokban álló melléknevek esetében.
3.1.5. Összegzés
Feladatok:
1. Különböző korokból válasszon egy-egy 10 oldalas szövegrészt, és
vizsgálja meg a magyar számhasználat jellegzetes vonásait!
2. Vizsgálja meg a középfok jelének a használatát a MargL.-ban (vagy
bármely más kódexben), és ezt vesse össze a mai nyelvhasználattal
(erre keressen szövegrészeket a magyar szövegtárból)!
3. Gyűjtse ki a SzT.-ból legalább három, gyakran használt melléknév
adatait, és vizsgálja meg ezek középfokú, illetve felsőfokú
használatát!
4. Válasszon ki Lencsés György Orvosi könyvéből egy 20 oldalas
szövegrészt és egy olyan mai szöveget, amelyben elég gyakran
előfordulnak a testrésznevek (pl. egy orvosi tanácsokat tartalmazó
69
tudománynépszerűsítő cikket)! Vizsgálja meg, hogyan, mikor és mire
használják az egyes és a többes számú alakokat!
5. Nézze meg a SzT. minden és összes címszavát! Figyelje meg, hogyan,
milyen körülmények közt jelennek meg ezek a szövegekben, és a
jelzős szerkezetekben mellettük álló főnevek milyen számban állnak!
70
3.2. Az igejelek
71
• -szt + módjel > (a t kiesésével) -sz + módjel > ssz: HB.: ilezie
’élessze’.
Az ss és a cs változatot nem könnyű átlátni, hiszen a többi
mássalhangzóhoz hasonlóan azt várnánk el, hogy a t + j módjel ty-nek
hangozzék ejtésben. Ez azért nem következett be, mert az ősmagyarban,
illetve az ómagyar kor elején még nem volt ty hangunk. (Vö. a
mássalhangzók történetével; ill. l. még D. Mátai 1994: 59–60.)
Mivel már ekkor a magyar igék közül nagyon sok -t igeképzőben
végződött, a felszólító alakokban jelentkező ss és cs modellként szolgált,
és ez analógiásan átterjedt az ómagyar kor második felében, illetve később
keletkező igékre is. (Az analógiának akkora a hatása, hogy az -ít végű igék
felszólító módja is, kivétel nélkül, a középmagyar korra ugyanabban a
hangalakban jelenik meg. Vö. az ingadozást mutató ómagyar kori adatokat
HB.: zoboducha; WinklK. 153: Bathorohadmeg, 157: zabadohad; CzehK.:
26: zabadoh; 34: batoroh; 51: keſervhed ~ WeszprK. 118: taneÿchon;
CzehK.: 9: wÿlagoſoÿchad; 1527: kÿssebeÿch; a mai nyelvjárási alakokkal:
taníjjad, szabadíjj meg stb., valamint a köznyelviekkel. Az -ít képzős igék
felszólító módjának alakulására l. E. Abaffy 1992b: 140–2.) Az analógia
alapján terjedő ss-es és cs-s változatok előretörését az is erősítette, hogy az
ómagyar korban létrejövő j-s változatú igei személyragok alapján
megteremtődhetett és felerősödhetett a kijelentő és a felszólító mód közötti
különbség. Így ennek nyomán – legalábbis a -t végű igék esetében –
világosabbá, érthetőbbé vált a mondanivaló, és nem kellett arra törekedni,
hogy a mondatszerkesztés során a szövegkörnyezet egyértelművé tegye.
Ma egy olyan, a nyelvjárásokból kiinduló tendenciával állunk
szemben, amely során a -t végű igék felszólító módú alakjai egybeesnek a
kijelentő módú, határozott ragozású alakokkal, és ez is az analógiának
tudható be (ez a suksükölés, ill. szukszükölés jelensége).
75
elbeszélésben. Hogy ez oda vezet-e, hogy visszakerül a folyamatos múlt a
magyar nyelvhasználatba, azt a jövő fogja eldönteni.
76
3.2.5. Összefoglalás
Feladatok:
1. Vizsgálja meg Sylvester János nyelvtanában az igeidők jeleit, alakjait,
és vesse össze ezeket egy, a Sylvester János bibliafordításából
kiválasztott 30 oldalas résszel!
2. Figyelje meg, környezetében használják-e a régi múlt idejű alakokat!
Amennyiben igen, hol, milyen helyzetben és milyen funkcióban?
3. Vizsgálja meg a SzT. alapján, milyen funkciói vannak a lesz igének a
különböző módokban és időkben!
77
4. Magyarázza meg a suksükölés/szukszükölés jelenségét! Vizsgálja meg
mondatokban, hogy valóban értelemmegkülönböztető szerepe van-e a
kijelentő és a felszólító módú t, szt-végű igéknek!
5. Gyűjtsön a SzT.-ból különböző típusú szövegrészleteket; pl.
vallomásokat (pl. TanJk; TJk jelzetűeket, illetve ahol fel van tüntetve
a zárójelben a valló neve); törvényszövegeket (AC, CC jelzetűeket) és
magánleveleket (pl. TML jelzetűeket)! Vesse össze az ezekben
használatos különböző igeidőket! Fel tud-e fedezni valamilyen
következetességet ezekben?
6. Mit gondol, miért lett volna alkalmas a kezd ige is a jövő idő
kifejezésére?
78
4. A ragok
4.2. A névszóragok
4.2.1. A tárgyrag
Ugyan kérdéses, hogy a tárgy jelölt volt-e vagy sem az ősmagyar kor
elején, hiszen a jelöletlen tárgynak olyan nyomai vannak a magyar
nyelvben, amelyek arra engednek utalni, hogy a magyar nyelv külön
életében volt egy szakasz, amikor még a tárgy jelöletlen volt, vagy ritkán
jelölték (l. a jelöletlen tárgyas összetételeket: mindentudó, szófogadó,
karöltve stb.).
Alakjára nézve azt tudjuk, hogy az alapnyelvben volt egy *-m
tárgyrag, azonban ebből – fonetikai tulajdonságainál fogva – nem
keletkezhetett a ma is használatos -t toldalékunk. A feltételezések szerint
vagy az alapnyelvi t kezdetű mutató névmásból (amely a határozottság
szempontjából is fontos), vagy az E/2. *te személyes névmásból alakult.
Tulajdonképpen ebben az esetben elemcsere történt, az alapnyelvi
tárgyragot a -t váltotta fel. „Ahhoz hogy a determináló -t a tárgyat
határozott és határozatlan vonatkozásában egyaránt jelölő raggá váljon,
több tényező együttes hatására volt szükség: 1) az igeragozásban egyre
markánsabban rajzolódik ki a határozott és az általános ragozás kettőssége,
amely lehetővé tette, hogy maguk az igealakok utaljanak a tárgy határozott
vagy határozatlan voltára. 2) Mivel így felszabadult a határozott tárgy
jelölésének kizárólagos kötelezettsége alól, a -t elem determináló funkciója
is egyre inkább háttérbe szorult, és ezzel párhuzamosan a határozatlan
tárgyat is elkezdte jelölni. 3) Valószínű, hogy mindezeket a folyamatokat a
szórend változásai is erősítették: mivel a tárgy a mondatban nem mindig
ugyanazt a helyet foglalta el, az egyértelműség érdekében föltétlenül
szükséges volt, hogy megfelelő szuffixummal jelöljék” (Sárosi 2003: 170).
Mindez megmagyarázza azt, hogy miért is tesszük ki a tárgyragot akár
határozott, akár határozatlan szerkezetben. Azonban nem ad választ arra,
80
hogy – a mai napig – vannak olyan birtokos személyragos alakok, illetve
az engem, téged névmások, amelyek tárgyrag nélkül is tökéletesen
kifejezik azt, amire vagy akire a cselekvés irányul. (Az más kérdés, hogy
ezekhez akár járulhat is tárgyrag: pl. Láttad a házam/házamat?; vagy a
nyelvjárásokban: meghívott engemet stb.) A magyarázat abban áll, hogy a
birtokos személyrag (mint több más nyelvben) önmagában is alkalmas
arra, hogy határozottságot is kifejezzen. (L. erre még E. Abaffy 1991b:
286–7.) (Érdekes jelenségként említhetjük, hogy a nyelvjárásokban ma is
hallható eztet, aztat, őtet kettőzött tárgyragú névmásokkal már a XVI.
század folyamán találkozunk. Ezek létrejöttét az magyarázza, hogy az
adott közösség már nem érzi jelöltnek az ezt, azt, őt alakokat, és ezért
ezeket megtoldja még egy raggal.)
4.2.2. A határozóragok
84
• a hangsúlyviszonyok következtében a ragos névszó hangalakja
rövidülésen megy keresztül, és ezzel egyidőben mindinkább
elveszti önálló jelentését a szerkezeten belül;
• e folyamat eredményeként a kezdeti ragos névszó névutóként kezd
viselkedni (l. a mai a ház mellett, az eresz alatt, vacsora után stb.
kifejezéseket),
• és ez a névutó – szintén esetleges további alakrövidüléssel –
hozzávonódik a nyomatékosabb toldaléktalan névszóhoz.
Akkor beszélhetünk igazi toldalékokról, ragokról, amikor már illeszkedik a
tőhöz, egybeírják a tővel (hiszen egyetlen szóként érzékelik a tövet és a
toldalékot), illetve amikor kialakul a magánhangzó-harmóniának
megfelelően az alakváltozata (természetesen ez alól még a mai nyelvben is
van egy pár kivétel). Vö. TA. hodu utu rea; HB.: Num heon muga nec;
uimaggomuc ez ſcegin ember lilki ert – ahol a reá, nek és ért még
ragelőzményként, névutóként viselkedik; de a HB.: miloſtben,
paradiſumben, ildetuitvl szavakban már raggal számolhatunk annak
ellenére, hogy az első két ragos főnévben nincsen még hangrendi
illeszkedés. (De vö. GyS.: Koorſagbon, tanoſagaban.)
85
A három belső helyviszonyra utaló rag az irányhármasság jelölése
mellett már az ómagyar kor végére ugyanolyan komplex szerepkörrel
rendelkezik, mint a mai nyelvben. Pl. -ban/-ben: 1507: valakÿ az hazban
marad meg aze legyen; AporK. 118: A ſetetſegben es a halal arnekaban
vlvket; 1504: ez levelet ÿrtam ... ezer vt zaz nÿg eztendevben; FestK. 390:
Een eeyeym zomoroſaagban el mwlnak; CzehK. 11: sem egÿ te zent
tagÿdban helen marada ’egy sem marada a helyén a te szent tagjaid közül’;
CornK. 53r: Az angyaltvl valo feltekben ... ez evryzevk ... meg rettenenek;
1525: Ez eneket ... Zabatkay Míhaly zerze egy nagy jo kedveben; FestK.
393: te írgalaſſagodban remenkedem; – ezek közül a partitívuszi határozót
(CzehK. 11) ma csak a nyelvjárásokban használják; -ba/-be: JókK. 43: bel
megyenuala az hazba; 1490 e.: kewetſegen el Bel kewldeek therek
orzagba; GauryK. 25: halalt ne veģetvk ti lelkvtvgbe; AporK. 120: Es
allaptatta v fergetegeket zellóbe; DöbrK. 381: Es lata oth eģ embert. nem
oltoztet menegzoi ruhaba; -ból/-ből: 1532: de en az warbol chatara
kÿne(m) yartha(m); AporK. 119: Es kiuitte azokat a ſetetſegbvl es halalnak
arńekabol; MargL. 2: zent margit azzonnak adnak vala kentest capat job
poztobol az tarsinal; 1507: [Che]h Janost en meg Elÿgÿtetem mÿnden
Barmombol e[s m]ÿden hazÿ ezkozbol ... touaba Az meneſbol Agyanak
nekÿ eg germek louath; BorkK. 4b: Eſmeg ſenki ne vadolion hallamaſbol;
1516: az Thewb zok kedÿg herthelenſſegbewl haragbol es Bozwſagbol ...
mondatthanak; stb.
A -ban/-ben és a -ba/-be ragok használatában ingadozást figyelhetünk
meg amennyiben ezek helyviszonyra utalnak: pl. JordK. 382: Bel menwen
kedýg az hazban; GuaryK. 22: az v zaiaba es fogaiba mervg vaģon; stb.
Ez a jelenség már az ómagyar kor végén is tapasztalható, és végigvonul az
egész nyelvtörténeten. A két toldalékpárt azért is cserélhetik fel a beszélők,
mert a kommunikációban nem okoz, vagy nagyon ritkán okoz zavart a
toldalékok egybemosódása (de vö. (az) iskolában jár ~ iskolába jár). Ez a
tendencia napjainkig folytatódik. A szövegek egy részéből az is kitetszik,
hogy többször a hiperkorrekció, a túlhelyesbítés az oka ennek. A használat
körüli bizonytalanság ma egyre erősödik.
Az -ért rag szintén ragos névszóból jött létre (l. érette, éretted stb. ~
érte, érted stb. sorokat), azonban a hajdani ragos névszóból csak a
lokatívuszrag elemezhető világosan. A HB. korában még nem biztos, hogy
teljes értékű ragként érzékelik-e a beszélők, azonban már az ok- és
88
célhatározói funkciója jelen van. Pl.: HBK.: uimaggomuc ez ſcegin ember
lilki ert ’imádkozzunk e szegény ember lelkéért’; JókK. 150–1: lelkeſek
kewzybe yſtentewl bewnert boczattatnak ylyen halalok ’lelkesek/élőlények
körébe istentől bocsáttatnak ilyen halálok/halálnemek’. Érdekes, hogy a
viszonylag korán létrejövő -ért ragnak nincs a mai napig mély
magánhangzójú párja.
89
diczerik es zeretik. Szintén kései kialakulása akadályozza meg abban, hogy
magánhangzója részt vegyen a hangzóilleszkedésben.
Az -nként disztributívuszi ragnak a hangalakjára hatással volt a -ként
toldalék kialakulása. „Valószínű, hogy az ómagyar korban -n2 ragos
időhatározókhoz (napon, koron) csatlakozott a régi nyelvben még meglévő
finnugor eredetű kéd ~ kégy ’kör, pálya, távolság, idő’ jelentésű főnév. Az
így létrejött értelmezőszerű *napon kéd, *koron kéd szerkezetekből
vonódhatott el a -nként rag. A 15. századtól adatolható toldalék eleinte
időhatározó funkcióban fordult elő, csak fokozatosan alakult ki
osztóhatározói (disztributívuszi) szerepköre. Mai hangalakja az első
adatokban a -nkéd és -nkét változatokkal párhuzamosan jelentkezett, az
egyidőben keletkezett kódexekben különböző alakok fordulnak elő, de
esetenként ugyanabban a nyelvemlékben is található váltakozás. A -nként
kialakulására hatással volt az ugyanekkor raggá váló -ként hangalakja”
(Zaicz 2006: 570). Pl.: 1456 k.: eztende kenth, naponked; DöbrK. 511: Es
teznek vala hazonked vendegſeget; SzékK. 248: hyzy vala a ſzent
anaſtaſius martyr: hog ... yzenked meteltetnec ’hogy ízenként/tagonként
metéltetnek/vágatnak’; stb.
91
mentem wala valamÿ dolgomert dacho geórgyny; 1589: de Akkor Anna
Matyas deaknith volt; 1583: haza Ieowe gergely Kowachni az leany es
monda ... ennekem eo miatta kelle ky veznem Zabo Isthwannul ... en Ilona
Zabo Isthwannít lakom vala; stb.
4.2.3. Összefoglalás
93
Önálló szavakból agglutinálódással alakult a -ban/-ben, -hoz/-hez
/-höz, -nál/-nél, -ra/-re, -ról/-ről, -tól/-től, -val/-vel, -ért, -szor/-szer/-ször,
-kor, -ként, -nként határozói, -nak/-nek részeshatározói és nak-nek birtokos
jelzői rag.
Toldalék-összevonás, toldalékhalmozás következményei az -ig, -st,
-stul/-stül, valamint a -lag/leg, és a kimondottan csak nyelvjárási -lan/-len,
-nott, -nól, -ni ragok.
A felsorolásból is látszik, hogy míg bizonyos toldalékok esetében
nemcsak a veláris–palatális illeszkedéssel, hanem a palatálison belül
labiális–illabiálissal is találkozunk, az ősmagyar kori -ig, az ómagyar kor
eleji -ért és az ómagyar kor második felében kialakuló -kor, -ként, -nként
toldalékok nem illeszkednek. Az illeszkedés az ómagyar kor végére, a
középmagyar kor elejére lezajlik, azonban nincs egyértelmű magyarázat
arra, hogy az egyalakú ragjaink esetében ez miért nem jött létre.
A ragok fő funkciói szintén már az ómagyar végére kialakulnak, és a
rövid bemutatás, illetve a mai nyelvi adatok nyomán is levonható az a
következtetés, hogy a névszóragok körében ugyan nem sikerült
kiküszöbölni a poliszémiát, valamint a ragok szinonim használatát, a
nyelvtörténet első szakaszaiban kialakuló testes ragok a szöveg árnyalását,
a jobb megértést és az alakviszonyok elkülönítését szolgálták.
Az irányhármasság már a primer ragokban megvan, és ez a magyar
sajátosság mutatkozik meg a később kialakuló, testesebb, helyviszonyra
utaló ragok esetében is.
Feladatok:
1. Az ősmagyar korbeli primer határozóragok hajdani sokféle funkciójának
a mai magyar nyelvben is megvannak a nyomai. Milyen tő- és
toldalékmorfémákban találkozunk velük? Érződik-e a hajdani ragok
funkciója ezekben a toldalékokban?
2. A -ba/-be és a -ban/-ben használatában ma újra elég nagy a
bizonytalanság. Minek tulajdonítható ez? (Keressen erre vonatkozó
szociolingvisztikai, illetve nyelvművelő írásokat!)
3. Válasszon ki egy kódexből egy 20 oldalas szöveget, és vizsgálja meg a
helyviszonyokra vonatkozó ragok alakját és funkcióit!
4. Ugyanaz a feladat a részeshatározói és a birtokos jelzői ragra!
5. Válasszon ki egy kódexből egy 20 oldalas szöveget, és vizsgálja meg az
irányhármasság érvényesülését!
6. Válasszon ki egy 16. századi szöveget és egy hasonló tematikájú mai
magyar szöveget! Vizsgálja meg az ezekben fellelhető különböző
tárgyas és határozós szerkezeteket! Észlel-e különbségeket? Ha igen,
miben van eltérés a két szöveg között?
94
4.3. Személyt jelölő ragok
98
4.3.3. Az igei személyragok
99
jele magánhangzóra végződik, de múlt időben a létige feltételes módú
alakja kap jelet, és az igék ragozása megegyezik a többi ige ragozásával.)
A három ragozási sor – az általános, a határozott és az ikes –
elkülönülése hosszú folyamat eredménye, és a különböző eredetű
személyragok sem egyidőben alakultak ki.
Akárcsak a birtokos személyragok, az igei személyragok egy
csoportja is névmási eredetű; a többi pedig funkcióváltással, illetve a
grammatikai szerkezet átértékelődésével válik egyik vagy másik személy
jelölőjévé.
A névmási eredetű ragok közé soroljuk az -m; -d; -i; -nk; -tok/-tek
/-tök toldalékokat. Ezek a birtokos személyragokhoz hasonlóan alakulnak
ki. Több mint valószínű, kezdetben az egyes számra utaló ragok többes
számot is jelölhettek, de – a birtokos személyragokhoz hasonlóan – a
többes számra utalás igénye itt is megjelenhetett, és így alakulhatott ki a
többes számú paradigma is. (A T/3. személyű -k tulajdonképpen kezdetben
az általános többesjel, akárcsak a birtokos személyragoknál.)
Az E/3. személyű toldalék úgy alakul ki, hogy a magánhangzóra
végződő tőhöz kapcsolódik az -i-vé vált személyes névmás, ez a diftongus
pedig monoftongizálódik (í), majd megrövidül. (A birtokos személyragok
esetében a monoftongizáció más irányba történik meg, és ezért van az,
hogy ott ma -a/-e található.) Ezek a toldalékok az ősmagyar korban
alakulnak ki. „Mindamellett már ekkor megvolt a 3. személyben a
szembenállás, amely utat mutatott a kétféle paradigma későbbi
szétválásának: feltételes módban és a kijelentő mód elbeszélő múlt
idejében ugyanis a ø személyragos, jelöletlen igealak szerepelt ebben a
személyben” (Sárosi 2003: 161).
A többi személyragok funkcióváltással lesznek igeragokká:
• az E/1. -k valószínűleg ősmagyar kori mozzanatos képzőből
minősül át raggá (vö. kap-kod; nyúl-kál; stb.);
• az E/1. -lak/-lek egyedisége abban áll, hogy nemcsak a
cselekvőre utal, hanem a cselekvés tárgyának személyére és
számára (E/2. és T/2.) is; valamint más személyben nem fordul
elő. Eredetét egy -l gyakorító képzőben és az előbb bemutatott
-k E/1. személyű toldalékban kell keresnünk. (Alakulására l.
pl. kérel ’kérlel’ + ek > kérelek, majd a kétnyíltszótagos
tendencia hatására > kérlek.)
• az E/2. -l az előbb említett gyakorító képző átértékelődésének
eredménye;
• az E/2. -sz szintén gyakorító képző volt eredetileg (vö. a tesz,
vesz, lesz, hisz, visz, eszik, iszik igékkel);
100
• az E/3. -n toldalékkal is kell számolnunk, amely kezdetben a
felszólító módban tűnik fel (és ma szintén csak ott van meg),
majd áthúzódik a kijelentő módba is (vö. teszen, veszen, leszen
stb.). Ugyancsak képzői eredetű; l. a moccan, zörren stb.
igékben található mozzanatos képzőt.
• a T/3. -nak/-nek az E/3. személyű -n ragnak és a -k
többesjelnek a kapcsolatából jön létre.
A grammatikai szerkezet átértékelődésével lesz a T/3. személyű -ik
ragból E/3. személyű ikes személyrag.
101
szerkezet átértékelődésével, más szóval a jelöletlen tárgynak alannyá
történő átértékelődésével jöttek létre. Ez a következőképpen történhetett:
Emberek fa törik (= emberek fát törik). Ha ebből a korai, jelöletlen tárgyú,
cselekvő igés, »szabályos« SOV szórendű mondatból elmarad az alany
(emberek), mert mondjuk az előző mondatban már említették stb., akkor
egy Fa törik (OV szórendű) mondat marad. Egy idő után a beszélők (más,
nem cselekvő igés mondatok mintájára, mint például Víz fagy; Hó hull) a
mondat fa (= tárgy) részét a mondat alanyának kezdik érezni: Fa törik (SV
szórend)” (Sárosi 2003: 161–2). Ez a változás nagyon korai lehetett, hiszen
itt még jelöletlen a tárgy. Így az ikes ragozás azelőtt kezdett kialakulni,
mielőtt a tárgyrag teljes körű elterjedésével megteremtődött volna az igény
arra, hogy a tárgy határozottságát, illetve határozatlanságát jelöljék. A
teljes ikes paradigma pedig éppen azért nem alakul ki, mert időközben
minden tárgy jelöltté válik, és megindul a határozott és az általános
ragozás szétválása.
Az ikes ragozás személyragjai:
• jelen és -nd jeles jövőben:
o E/1. -m: JókK. 108: byzom, 62: emlekezem;
o E/2. -l: HB.: emdul; ÓMS.: kynzathul, werethul;
o E/3. -ik: ÓMS.: therthetyk ’törtetik’.
• -á/-é jeles múltban, feltételes és felszólító módban:
o E/1. -m: JókK. 153: ymadkozom; SzékK. 229: ehezém;
BécsiK. 157: imadkoznā; SzékK. 147: zabadytaſſam
megh; ThewrK. 62: eſſem;
o E/2. -l: KTSz.: ſzarmazal, ielunel ’jelenél’ (vö.
jelenik); VitkK. 80: tarſalkodnal; PeerK. 312:
dychekednel; ÓMS.: kynzaſſal;
o E/3 -ék: HB.: evec, Horoguvec; HB.: eneyc ’ennék’;
1456 k.: peldaztattnekh; KTSz.: hiteſſec; JókK. 23:
aldaſſek.
Többes számban az ikes igék ragozása teljes mértékben azonos a nem
ikesek általános ragozásával.
A határozott és az általános ragozás szétválásának megkezdődésével
és természetesen ennek megteremtődésével az ikes igék kezdték elveszteni
kezdeti funkciójukat, és a félbenmaradt ragozás is lassan kezdett
átalakulni. Az átalakulás első jeleit a középmagyar korban látjuk, amikor
ugyan az írók következetesen használják az ikes igéket, de a beszélt
nyelvben az általános ragozás ragjai már kezdenek megjelenni ikes igék
társaságában is.
Ezzel egyidőben érdekes változásnak vagyunk tanúi, bizonyos igéink
iktelenné, mások ikessé lesznek: „analógiás hatásra az ikes igék egyre
gyakrabban elkezdtek iktelenként viselkedni (vö. például a búvik ~ búv,
102
rohanik ~ rohan; pökik ~ pök stb. ingadozást), illetőleg egyes iktelen igék
ikessé lettek (szök > szökik, fekszen > fekszik, fesel > feslik stb.). Ez (az
ikes vagy iktelen jelleggel összefüggő) bizonytalanság, funkciócsere a
személyragozásban is tükröződik – az ikes személyragoknak az iktelen
paradigmába való beszüremkedésével. Már a 17. században, de később
még inkább, az -s, -sz, -z végű igéket kijelentő mód jelen idő E/2.-ben a
szerzők a hagyományos és »szabályos« -sz rag helyett az ikes ragozásból
átvett -l-lel használják: nézesz helyett nézel, olvassz helyett olvasol, sőt
analogikusan hívsz, látsz helyett hívol, látol stb.” (Sárosi 2003: 616).
Az újmagyar kor elején Révai Miklós és a nyelvújító írók, költők – az
esztétikum megőrzésére – meg akarták akadályozni az ikes ragozás
pusztulását, így minden olyan igét, amelynek E/3. személyében -ik
toldalékja volt, az ikes paradigma szerint kellett ragozni, még akkor is, ha
ún. álikes-igékről volt szó. Ennek eredményeként nemcsak visszatért a
„szabályos” ikes ragozás, hanem bizonyos igéket kétféleképpen ragoztak.
Révaiék törekvése nyomán az ikes ragozás a mai napig él, annak ellenére,
hogy már a reformkor után újabb ingadozás mutatkozott a ragozásban. A
beszélt nyelvben megjelentek a határozott és általános ragozás szerint
szétváló alakok: pl. eszem – eszek; iszom – iszok; valamint gyökeres
változás kezd beállni a felszólító módú alakokban is: pl. folyjon a folyjék
helyett, igyon az igyék helyett, gondolkodjak a gondolkodjam helyett; vagy
a feltételes módban gondolkodnék a gondolkodnám helyett. Ennek
eredményeként nagy a valószínűsége annak, hogy az iktelen ragozási
paradigmák mindinkább átterjednek az ikes igéinkre.
105
• múlt idő általános ragozás: HBK.: mente KTSz.: ſcola; KTSz.:
ſcuz lean fiot ſ[c]ilut. myben chudat mutut;
• múlt idő határozott ragozás (az ómagyar kor elején még
egybeesnek az igealakok elbeszélő múltban): HB.: tilutoa,
mundoa, Hadlaua;
• de -t jeles múltban: HB.: odutta; JókK. 22: yhlette; 1490:
ereztette;
• feltételes mód általános ragozás: 1456 k.: alana, lenne; JókK.
79 adna;
• feltételes mód határozott ragozásban azonban ingadozás van:
JókK. 27: le haÿtana; 68: meg boczatna; 1470: megnerneÿe;
1456 k.: Ingerleneÿe; stb.
A felszólító módban álló általános ragozású igék – mivel E/2.-ben van
a ø morféma – E/3.-ban kapnak ragot, a mozzanatos képzőből raggá vált
-n-et: HB.: oggun ’adjon’; iorgoſſun ’irgalmazzon’; KT.: maradhaſſun;
ÓMS.: maraggun; stb. – és határozott ragozásban már korán megjelenik az
-á/-é rag: HB.: bulſcaſſa ’bocsássa’; zoboducha ’szabadítsa’; vezesse; stb.
Ugyancsak -n rag van hét igénk végén: hiszen, viszen, teszen, leszen,
veszen, megyen, vagyon E/3. személyben. „Az -n eredetét sokféleképpen
magyarázták és magyarázzák. A legvalószínűbb, hogy a verbum finitum
megalkotására egy olyan igevégződés vonódott át az egyébként (kijelentő
mód jelen időben) ragtalan igealakokról, mely a korszakban [az ősmagyar
korban] elég gyakran szerepelhetett E/3. igék végén: a mozzanatos -n
képző (cseppen, moccan). Hogy az -n éppen a felszólító módban vált
általánossá, mindmáig kötelezővé, szintén a mozzanatos képzős eredet
mellett szavaz: ebben a képzőben ugyanis a cselekvés elkezdésének és
nyomatékos voltának a képzete is szorosan bennfoglaltatik, ez a funkció
pedig nagyon alkalmas a felszólítás kifejezésére. (...) az ősmagyar kor egy
kései szakaszában a tëźën felszólító és a tëÝn ~ tëÇn múlt idejű E/3. alakok
közös analógiája ezen igék egy harmadik paradigmájába, a kijelentő mód
jelen időbe is átterjeszti az -n ragot: tëszën, vëszën. Hogy ez az átterjedés
elég kései lehet, mutatja egy ómagyar korból feljegyzett személynevünk:
VárReg. 13. Numhiz. Ez valószínűleg E/3. igealak volt eredetileg. Azért
őrizhette meg archaikus -n rag nélküli formáját, mert a névvé válás során
elvesztette verbum finitum jellegét. A (tëszë)-n és a névmási (tësz)-i ragok
az előbbiekhez hasonló módon osztoztak az általános és a határozott
ragozás szerepkörén. Végül, utolsó fázisként ez az -n rag, mely kizárólag
határozatlan tárgyú vagy tárgyatlan paradigmában szerepelt, átkerült
néhány mindig intranzitív igére: vagyon, mëgyën. Az E/3. vagy ~ vagyon
közötti ingadozást, tehát az -n rag kései jelentkezését, ismét személynevek
mutatják. Régies, rag nélküli változatok találhatók a DömAd.: Mauog,
106
Mawag óvóneveiben, amennyiben ezek E/3. alakok.” (E. Abaffy 1991a:
128–9).
Az E/3. személyű -n rag csak a jelzett igéinkben jelenik meg, ezekben
azonban nagyon sokáig fennmarad (akár a 19. század végéig; l. a SzT.
megfelelő címszavait). E rag – ha egyes számban nem is jelenik meg
mindenhol – többes számban az általános ragozás disztinktív formánsává
alakul természetesen úgy, hogy ehhez kapcsolódik az általános többesjel:
-nak/-nek.
108
A bemutatott ragozási sorok és igeragok nagyrészt már a ómagyar kor
elejére kialakulnak.
4.3.5. Összegzés
109
legalábbis egyelőre – nem lehet számítani. A toldalékok alaki változásai is
folytatódtak az ómagyar korban, sőt, bizonyos esetekben a
középmagyarban is.
Feladatok:
1. Vizsgálja meg, környezetében hogyan használják az ikes igéket a
különböző módokban és időkben! A vizsgálat eredményét vesse össze
a nyelvtörténeti tanulmányai során megszerzett ismereteivel, és
állapítsa meg, hogyan és miért változott az ikes ragozás az utóbbi
évtizedekben!
2. Keressen olyan köznyelvi ikes igéket, amelyek az erdélyi
nyelvjárásokban nem ikesek, illetve olyanokat, amelyek a
nyelvjárásokban ikesekként jelentkeznek, és a köznyelvben iktelenek!
Próbálja megmagyarázni, miért van meg ez a különbség?
3. Válasszon ki egy E/3. személyben -n ragot viselő igét (pl. a hisz, hiszen-
t) és kövesse végig a SzT. adatai alapján, hogyan alakulnak a
különböző módokban és időkben az igealakok az idők folyamán!
4. Mi az oka annak, hogy megváltozott a 20. század második felében a
korábban egyértelműen presztízsváltozatnak tartott igeidők, igemódok
és igeragozási módozatok (pl. ikes igék, látnók-típusú alakok)
használatának társadalmi megítélése? Nézzen utána a nyelvművelő és
a szociolingvisztikai írásokban!
5. Nézzen utána a szakirodalomban, hogyan és mikor alakultak ki a létige
tagadó alakjai: a nincs, sincs, nincsenek, sincsenek!
Kiegészítő szakirodalom
E. Abaffy Erzsébet 1991a. Az igei személyragozás. In: Benkő L.
(főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó,
Bp., 122–59.
E. Abaffy Erzsébet 1991b Az igemód- és igeidőrendszer. In: Benkő L.
(főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó,
Bp., 104–21.
E. Abaffy Erzsébet 1991c Igei személyragjaink eredetéről: vitás kérdések.
MNy, 385–93.
E. Abaffy Erzsébet 1992a Az igei személyragozás. In: Benkő L.
(főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó,
Bp., 184–238.
110
E. Abaffy Erzsébet 1992b Az igemód- és igeidőrendszer. In: Benkő L.
(főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó,
Bp., 120–83.
Balázs János 1956 A leg- felsőfok eredete. In: Bárczi G.–Benkő L.
(szerk.): Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára.
Akadémiai Kiadó, Bp., 127–33.
Bárczi Géza 1958 A tárgyas igeragozás használatának történetéből. MNy,
257–70.
Bárczi Géza 1980 A felszólító mód jelének kérdéséhez. In: Bárczi Géza:
A magyar nyelv múltja és jelene. Gondolat Kiadó, Bp., 83–6.
Bárczi Géza 1980 A magyar fölszólító mód kérdéséhez In: Bárczi Géza: A
magyar nyelv múltja és jelene. Gondolat Kiadó, Bp., 86–101.
Bárczi Géza 1980 A magyar föltételes mód jelének kérdéséhez. In: Bárczi
Géza: A magyar nyelv múltja és jelene. Gondolat Kiadó, Bp., 109–
13.
Bárczi Géza 1980 A tárgyas igeragozás használatának történetéből In:
Bárczi Géza: A magyar nyelv múltja és jelene. Gondolat Kiadó, Bp.,
131–51.
Bereczki 2001 A -val/-vel rag eredete. MNy, 206–9.
B. Gergely Piroska 2001 Az általános és határozott igeragozás keveredése
a XVI–XIX. századi Erdély beszélt nyelvében. In: Büky L.–Forgács
T. (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. Magyar és
finnugor mondattörténet. JATE, Szeged, 19 – 28.
Hegedűs Attila 2001 A 3. személyű tárgyas igerag kérdéséhez. In: Büky
L.–Forgács T. (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I.
Magyar és finnugor mondattörténet. JATE, Szeged, 49–54.
Horváth László 2001 A felszólító módú igealakok kettősségének
történetéhez. In: Büky L.–Forgács T. (szerk.): A nyelvtörténeti
kutatások újabb eredményei I. Magyar és finnugor mondattörténet.
JATE, Szeged, 55–65.
Horváth László 2003 Hibák és furcsaságok a határozottságbeli
egyeztetésben. MNy, 25–33.
R. Hutás Magdolna 1972 Az ikes ragozás állapota Révai Miklós korában.
NytudÉrt. 78. sz., Bp.
Juhász Dezső 2001 A magyar feltételes mód paradigmáinak történetéhez a
nyelvföldrajz szemszögéből. In: Büky L.–Forgács T. (szerk.): A
nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. Magyar és finnugor
mondattörténet. JATE, Szeged, 67–74.
Korompay Klára 1991a A névszójelezés. In: Benkő L. (főszerk.): A
magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 259–83.
Korompay Klára 1991b A névszóragozás. In: Benkő L. (főszerk.): A
magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 284–318.
111
Korompay Klára 1992a A névszójelezés. In: Benkő L. (főszerk.): A
magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 321–54.
Korompay Klára 1992b A névszóragozás. In: Benkő L. (főszerk.): A
magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 355–
410.
Laczkó Krisztina 1991 Gondolatok személyjeles számneveinkről és
névmásainkról. In: Hajdú M.–Kiss J. (szerk.): Emlékkönyv Benkő
Loránd hetvenedik születésnapjára. ELTE, BTK, Magyar
Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszék, Bp., 399–403.
A. Molnár Ferenc 2000 A felszólító mód jelének történetéhez. MNyj, 25–
30.
Németh Renáta 2001 Múlt idejű igerendszerünk a korai középmagyar
korban. In: Büky L.–Forgács T. (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások
újabb eredményei I. Magyar és finnugor mondattörténet. JATE,
Szeged, 131–8.
Papp Ferenc 1975 A magyar főnév paradigmatikus rendszere. Akadémiai
Kiadó, Bp.
Pete István 1998 A magyar igeragozás típusai. In: Büky L.–Maleczki M.
(szerk.): A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei 3. Szeged,
133–49.
Szilágyi N. Sándor 2003 Honnan ered a j a -ja, -je toldalékban? MNyj
XLI: 581–92.
Velcsov Mártonné 1957 Az -n igei személyrag eredetéhez. NNy, 105–10.
Wacha Balázs 2001 Időbeliség és aspektualitás a magyarban. NytudÉrt,
149. sz., Bp.
112
3. A szófajok történeti alak- és mondattana
Kulcsszavak:
lexikális szófajiság, kettős szófajúság, többszófajúság, átmeneti szófaj,
szófajváltás, alkalmi szófajváltás, agglutinálódás; ige-névszók v.
nomenverbumok, ige-főnév, ige-főnév-melléknév, ige-melléknév;
igésülés, főnevesülés, melléknevesülés; főnévi igenév, folyamatos
melléknévi igenév, befejezett melléknévi igenév, beálló cselekvésű
melléknévi igenév, határozói igenév; főnév, melléknév, tőszámnév,
sorszámnév, törtszámnév, határozatlan számnév; határozatlan névelő,
határozott névelő; főnévi értékű személyes névmás, nominatívuszi sor,
akkuzatívuszi sor, határozószói személyes névmások, nyomatékos szerepű
-n toldalékos személyes névmások, birtokos névmás, visszaható névmás,
kölcsönös névmás; főnévi, melléknévi és számnévi értékű névmások;
mutató névmás, kérdő névmás, vonatkozó névmás, határozatlan névmás,
általános névmás; egyirányú határozószó, többirányú határozószó, névmási
alapszavú határozószó, névszói alapszavú határozószó; névutó, többirányú
névutó, egyirányú névutó; igekötő; kötőszó; módosítószó; partikula
114
Feladatok:
1. Keressen a mai magyar nyelvben olyan szavakat, amelyek
többszófajúak, és a történeti szótárak alapján állapítsa meg, mikor és
hogyan következett be a többszófajúság!
2. Keressen a mai magyar nyelvben átmeneti szófajokat, és a
szakirodalomban nézzen utána, miért nem lehet egyértelműen
valamely szófaji csoportba besorolni ezeket!
3. A szakirodalomban többször szó esik/esett a kereszteződő szófajokról.
Nézzen utána, mit jelent ez a kifejezés, és miért nem használjuk ma
már ezt a megnevezést a szófajtani felosztásban!
Kiegészítő szakirodalom:
Balogh Judit 2000 Kereszteződő vagy átmeneti szófajú-e a
névutómelléknév? In: Földi É.– Gadányi K. (szerk.): Vox humana.
Bolla Kálmán professzor hetvenedik születésnapjára. ELTE, BTK
Fonetikai Tanszék, Bp., 51–5.
Berrár Jolán 1967 A szófajok története. In: Benkő L. (szerk.): A magyar
nyelv története. Tankönyvkiadó, Bp., 193–212, 390–400.
Fabó Kinga 1983 A szófajváltás. Nyr, 360–9.
S. Hámori Antónia 1983 Az eredeti és a másodlagos szófaji kettősség
néhány kérdése. MNy, 429–45.
Lengyel Klára 1996 A szófajok és a mondatrészek összefügései. In:
Keszler B. (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv.
Tankönyvkiadó, Bp., 43–52.
A. Molnár Ferenc 1991 A két- és többszófajúság: a szófajváltás. In:
Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai
Kiadó, Bp., 553–83.
A. Molnár Ferenc 1992 A két- és többszófajúság: a szófajváltás. In:
Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1.
Akadémiai Kiadó, Bp., 911–28.
Varga Györgyi 1987 Néhány nem tiszta szófaji kategória vizsgálati
módjáról. In: Rácz E.–Szathmári I. (szerk.): Tanulmányok a mai
magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyvkiadó, Bp.,
59–73.
115
3.1. A ige-névszók vagy nomenverbumok
116
(> nevet) ige -t deverbális nomenképzővel és -t mozzanatos
igeképzővel;
• szófajváltással: pl. az ősmagyarban az es ’esik’ ige
főnevesülésével jön létre az es ’eső’ főnév.
Az ősmagyart követő korokban nagyon kevés új taggal bővül az
állomány, hiszen a szófajspecifikus képzők megjelenésével, illetve a
régebbiek produktivitásának növekedésével mindinkább elkülönültek a
szópárok. Időnként az idegen nyelvekből beáramló szavak közül egy pár
időlegesen kettős szófajúságot mutat: pl. az ómagyar korban a szlávból
érkező ábráz elsősorban főnévként szerepel a magyar szövegekben is ’kép,
alak’ jelentésben, majd éppen az igeképzőnek érzett -z végződés miatt
kezdetben igeként is, főnévként is, később pedig már csak ’ábrázol,
megjelenít’ jelentésű igeként használatos.
Szintén az ómagyar kor vége felé kezd a szabad melléknév igeként is
viselkedni, több mint valószínű a hasonló végződésű igék hatására (pl.
akad, apad stb.), valamint azért, mert nagyon sokszor jelenhetett meg a
mondatban állítmányként.
Habár az állomány a középmagyar korban inkább apad, mint nő,
létrejön egy pár új ige-névszó: a sodor, zavar, fürkész ’vizsgál’ –
’fürkésző’ – ’fürkészdarázs’; az újmagyarban a hajhász ige mellé létrejön a
’hajtó’ jelentésű azonos alakú főnév (több mint valószínű a vadász
’vadászember’ – ’vadászik’, halász analógiájára). A nyelvújítóknak
köszönhetjük a csavar ige-névszónkat, amely azelőtt csak igei szerepet
töltött be.
117
• a pár egyik, vagy mindkét tagja képzővel bővült: pl. lep ’takaró’ –
’takar’ → lepel – lep; eső – esik; kész – készt; zaj – zajong; stb.;
• a szópár névszói tagja visszaszorul és csak igeként él tovább: pl.
fen; gyak;
• az ige ikessé válik, vagy igekötőt kap és az eredeti nomenverbum
csak névszóként él tovább: pl. elvész – vész.
A csökkenés a további korokban is folytatódik szintén grammatikai
változás következtében: a középmagyar korban válik szét pl. a villám –
villámik (majd később villámlik); agg – aggik; ágy – ágyaz, ágyal; íz – ízel
(majd ízlel); az újmagyarban, a 19. század végére az -ász/-ész képzős
szópárok közül ikessé válik az ige: halászik, vadászik (bizonyos
nyelvjárásokban megmarad a halász, vadász igei használata).
Feladatok:
1. A mai magyar nyelv szótárai alapján keressen olyan szavakat, amelyek a
korai ige-névszói kettősségre mutatnak! Hogyan függenek ezek össze?
(Vizsgálja meg etimológiájukat!)
2. Milyen szerepet játszhat a homonímia az ige-névszók történetében?
3. A TESz., NySz. és SzT. alapján vizsgálja meg, hogyan illeszkedik be a
szláv ábráz szó a magyar nyelvbe! (Ehhez természetesen vizsgálja
meg a továbbképzett és az igekötős alakokat is!)
Kiegészítő irodalom
A. Molnár Ferenc 1988 Szótörténeti és jelentéstani megjegyzések néhány
finnugor eredetű szavunk igei és névszói kettős szófajúságához. In:
Domokos P.–Pusztay J. (szerk.): Urálisztikai tanulmányok. 2.
(Bereczki Gábor születésnapjára), 289–93.
A. Molnár Ferenc 1985 Ige-névszói kettős (hármas) szófajúság az
ősmagyar korban. NyK, 37–47.
118
3.2. Az igék
Feladatok:
1. A nyelvtörténeti szótárakban keressen olyan szavakat, amelyek igék
különböző toldalékos alakjaiból főnevesültek! Kövesse végig, hogyan,
milyen körülmények között jött létre ez a változás!
2. Vizsgálja meg a SzT. adatai alapján a jelen szó előfordulásait, szófaji
értékeit és jelentéseit a középmagyar és az újmagyar korban!
3. Vajon miért történhetett meg, hogy a co indulatszó alkalmilag igésült a
15. században? (Pl. 1497/: de dicta Ecclesia expulissent, hÿs verbis ad
eas dicendo in wulgari Czoÿathokkÿ az Eghhazbol /MNy. 11: 320/.)
Kiegészítő irodalom
R. Hutás Magdolna 1991 Az igei szerkezetek. In: Benkő L. (főszerk.): A
magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 649–72.
R. Hutás Magdolna 1995 Az igei szerkezetek. In: Benkő L. (főszerk.): A
magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 247–
317.
H. Molnár Ilona 1969 Az igei csoport különös tekintettel a vonzatokra.
ÁNyT, VI: 229–70.
121
3.3. Az igenevek
122
ketnie ’kinek adott/adatott hatalom oldani(a) és kötni(e)’;
JókK. 43: lata egÿ ... tewzeſlangot ... le zallanÿa;
• tárgyi szerep: MünchK. 85vb: akara ki mènni galileaba;
.
• alanyi szerep: MünchK. 87rb: Annac kel fel nvni ènnèkem ke
meg kuſſèbednem;
• birtokos jelzői szerep: MargL. 14: jdeye veternyet
harangoznya.
A példákból kitetszik, hogy már a legkorábbi nyelvemlékeinkben az
igenév már személyragos, és ezek az alakok a későbbiekben is nagyon
gyakoriak.
A főnévi igenév sajátossága, hogy – akárcsak ma – felvehet tárgyi
vagy határozói bővítményt; illetve szerepelhet egy sajátos -nak/-nek ragos
határozós szerkezetben: KTSz.: fugadotianoc l[enni]; SzékK. 110: az tvzes
vas, mondatyk lenny tvznek. (Vö. a mai vmilyennek/vminek lát/tart vkit
szerkezettel!)
Az ómagyar kor folyamán kialakul az állítmányi funkciója is olyan
kihagyásos szerkezetekben, ahonnan hiányzik a kell, illik ige. Pl. Lányik.
276: Mynd zentek napiarol twdnye hog ...; stb. „Nyelvünkben a főnévi
igenév állítmányi funkciójának a kialakulására megvan az analógiás alap, a
névszói állítmány ugyanis nyelvünk sajátossága. A kell, illik stb. melletti
alanyi funkciójú főnévi igenévben a névszói sajátosságok erősen
kidomborodnak; az igei állítmány elhagyásával pedig átveszik az
állítmányi funkciót. Hasonló mondatszerkezetek ma gyakoriak
nyelvünkben: Innen messze látni, Azt mondhatni, hogy ... stb.” (A. Jászó
1992: 415). Azonban ma ezek tulajdonképpen tagolatlan mondatok, és
ennek a tagolatlan mondatnak a főtagja a főnévi igenév, és nem a mondat
állítmánya.
Szintén az ómagyar kor második felében alakul ki a fog segédige és a
főnévi igenév kapcsolatából a jövő idő: JókK. 49: mÿnd ez vilag czudalnÿ
fogÿa; 1527: fok ... lathny, fok allanÿ; stb. Mára már ez a -ni végű szó
szófajváltással infinitívuszban álló igévé alakult. (Vö. A. Jászó 1992: 422;
Kádár 2007: 268.)
Az ómagyar kort követően az igeneves szerkezetek visszaszorulóban
vannak, hiszen mind többször és többször használtak helyette
mellékmondatot. Pl. 1631 (PázmányPred. 866): Tartoznak a birák, hogy
megitéllyék a gonosz-tevőket; 1656/1657 (Zrínyi 597): mindenik elnyelni
gondolta országostul; stb.
Ennek ellenére a középmagyarban feltűnik, és a 19. század végére az
írott nyelvben is gyökeret ver a vanni van, látni láttam típusú szerkezet is.
Szintén késői (19. század végi) a főnévi igenévnek felszólító módú igei
állítmány helyett való használata (pl. Felállni!).
123
Habár az igeneves szerkezetek a középmagyar kortól ritkábban
jelentkeznek, máig megőrződtek a főnévi igenévnek az ómagyar korban
kialakuló funkciói (kivéve az állítmányit).
124
változásainak következtében több formájú lehetett az ősmagyarban és az
ómagyar kor elején:
• a ma is ismert -ó/-ő végződésűek (pl. serkentő, ülő, síró; VárReg.
52: Serkenteu; DömAd. vleu; ÓMS.: ſyrou) mellett;
• elvétve megjelennek az -é-s végződésűek (HB.: terumteve iſtentwl:
teremté > teremtő);
• -ú/-ű végződésűek (pl. keserű, szomorú; DömAd.: Keſeru);
• és az -ó képzős formának az -á képzős változata: DömAd. vza
(’úszó’); Tuda (’tudó’); 1171: Zuga (’zúgó’) stb. Ennek az
elszigetelődött csoportjába tartozik a vala is. (Erre l. bővebben A.
Jászó 1991: 324.);
• illetve elhomályosult igenevekként tartjuk számon a -tyú/-tyű
képzős sarkantyú, kösöntyű típusú szavakat.
Az -á/-é > -a/-e, illetve az -ú/-ű toldalékos igenevek a középmagyar
korra általában főnévvé, melléknévvé váltak, ezért nincs a mai nyelvben
ilyen végződésű melléknévi igenevünk.
A folyamatos melléknévi igenév funkciói közé tartozik kezdetben:
• a folyamatos akcióminőség és az időviszonyítás szempontjából az
egyidejűség és nagyon ritkán az előidejűség vagy utóidejűség
jelölése: pl. DöbrK. 355: es lata ket allo haioth az to mellet; stb.
• kifejezi a cselekvőt, a cselekvés helyét, idejét, illetve az
eredményét is: ÓMS.: ſyrou aniath thekunched; 1214:
Farkashalowhely; JókK. 26: huſſhagÿo nappba; FestK. 392: een
magamnak megh bantoya wagyok;
Mondatbeli szerepei:
• állítmány vagy névszói-igei állítmány része: HB.: wl keſeruv uola
vize; FestK. 373: een neekem ĕletem megh marado; DöbrK. 17:
Vram te kedeg engem fogado vaģ ... es en feiemet fel magaztato;
stb.
• legtipikusabb funkciója a mai napig a (minőség)jelzői: KTSz.: en
ſzeretev ... ſulgam; PéldK. 75: Laſſadza houa megyen mynden
yelen valo elew ember; stb.
• az ómagyar kor második felében megjelenik a ma is igen ritka
értelmezői szerep: JókK. 47: lewlek egÿ aranpenzt oly nagÿott es
olÿ fenlewt Es zeppett; 1575: Ez leuel adassek ... Imre deaknak,
Kassan lakozonak; stb.
Az, hogy ma lehetnek állapothatározók, illetve ragtalan célhatározók,
szintén az ómagyarban már meglévő funkcióiknak köszönhető (pl. a
cselekvés eredményének kifejezése), de ez csak a középmagyar kor végén,
az újmagyar kor elején jelenik meg.
125
Az -ó/-ő képzős folyamatos melléknévi igenevek funkcióik és
mondatbeli szerepük révén igencsak hajlamosak és hajlamosak voltak már
az ómagyar korban a szófajváltásra: állandó szófajváltással főnevekké,
melléknevekké, határozószókká, módosítószókká és kötőszókká válhattak.
A főnevesülés tapadással vagy ráértéssel mehetett végbe jelzős
szerkezetekből elsősorban foglalkozásnevek, élőlények, eszköznevek
jelölésére: pl. szabó, kenyérsütő; teremtő, üdvözítő, uralkodó; verő
’kalapács’, fedő; vö. még folyó, kerengő, menyegző, kösöntyű, sarkantyú
stb.
Ugyancsak jelzős szerkezetekben alakul át melléknévvé számos
melléknévi igenevünk: keserű, nyomorú, ingó, hadakozó, istenfélő stb.
A létige igeneve kettős szófajúvá válik szófajváltással már az ómagyar
korban: a való ma melléknévként és főnévként egyaránt használatos. Pl.
GauryK. 30–1: Te vaģ, ki claſtromba ualocat meg haboreÿtaz; 1514:
attingisseta quandam seruitam vulgo Zylasayfelethwalo ewswen [Tóhát
BN; TelO II, 327. – aA méta]; 1570: Egy forintos zoknyat megh Erdemlet
volna Eztendeigh valo zolgalatyara [Kv; TJk III/2. 99]; stb. És éppen a
főnevesülésnek köszönhetően sok összetett szó utótagja ma is: ennivaló,
alattvaló, mondanivaló, valamirevaló, jóravaló, hiábavaló, csapnivaló,
idevaló stb. A való gyakorisága a középmagyar korban csökken, hiszen
mellette mindinkább teret nyer a levő igenév. „A középmagyar korra
nyúlik vissza a való és a levő közti funkcionális különbség kialakulása is:
ha hol? kérdésre felelő konkrét helyjelölésről vagy állapothatározásról van
szó, egyre inkább a levőt, egyébként a valót használták; például: 1585:
»absens – Tauul léuo«; 1576: »lacrymabundus – Konyuezendo, siro felbe
leuo« (Cal. 10)” (D. Mátai 2003: 633). A való mai gyakoriságát, vagyis
gyakoriságának a hiányát nemcsak annak köszönheti, hogy a középmagyar
kor óta a való és a levő között kialakul és elmélyül a funkcionális
különbség, hanem
• annak is, hogy „a való a magyar nyelvbe nem való!” jelmondatot
hangoztató pedagógusok, nyelvészek nyomán régiesnek és
kerülendőnek érzik a beszélők;
• illetve annak is, hogy azokat a szerkezeteket, amelyekben a
korábbi századokban megjelent, mindinkább -i képzős (névutó)-
melléknevekkel, vagy jelzői szerepben álló, mennyiségre utaló
főnevekkel helyettesítjük (pl. nátha ellen való orvosság → nátha
elleni orvosság; egy hétre való eleség → egy heti eleség; egy
kosárra való alma → egy kosár alma, az Árpádok idejéből való
templom → Árpád-kori/az Árpádok korabeli/ az Árpádok idejéből
származó templom stb.).
126
3.3.3. A -t képzős befejezett melléknévi igenevek
127
• a melléknévi igenév szerepű (isten) adta típus; vö. DöbrK. 15:
Dauid ... zerzette zoltar; SzékK. 181: az o totte dologban; 1333:
Istenwetthe; 1616: kondor ferench hozta bornak egÿke; stb. Ez a
típusú melléknévi igenév a reformkorban is igen kedvelt volt.
1833 (Vörösmarty): S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal; sőt,
a „kor írói kedvelték a befejezett melléknévi igenév
személyjelölős használatát: 1838: »az említettem missionariusok«
(Gegő 57)” (D. Mátai 2003: 739). Napjainkra ennek a melléknévi
igenévnek a használata lecsökkent, a legújabb leíró grammatikai
szakirodalom pedig igei igenévnek nevezi. „Ezek a -(V)t(t) képzős
melléknévi igenevek személyragozott alapjai (a nagymama sütötte
rétes, az árvíz okozta kár), tehát jelentésük azokkal analóg. Csak
cselekvő tárgyas igékből hozhatók létre; előidejűséget és befejezett
aspektust hordoznak (a? beígértem mese). A befejezett melléknévi
igenevektől elsősorban abban különböznek, hogy alanyi vonzatuk
van, mely 3. személyben nem maradhat implicit (az (én) olvastam
könyv, a te intézted papírok, a Rákóczi vezette szabadságharc).”
(Kádár 2007: 272);
• a lakatta/menette típus határozói igenév szerepű (jelentése
’amikor lakott, amikor ment’ ’laktában/mentében’); vö.: JókK. 97:
Az paraztrol ky zent fferenzet lewlteuala egÿhaz ſeprette ’a
parasztról, aki szent Ferencet az egyház seprése közben találta’;
stb. Ez a típus a középmagyar korban már nem jelenik meg, több
mint valószínű azért, mert a holta típusú igenevek határozóragos
alakjai helyettesítik;
• a holta típus főnévi szerepű személyragos igenév: pl. HB.:
Hadlaua choltat; MargL. 9: jelen voltokert; ÉrdyK. 510: Nem
banod meg en hozyaam yewtodet; vö. még veszte, este, lakta; stb.
Ennek a típusnak kialakult határozóragos alakja is Ezáltal
határozói szerepűvé vált, és átmenetet képez a névszók és a
határozói igenevek között: laktában, láttán, sírtában, jártában stb.
Az újmagyar korra a határozóragos alakok határozószóvá
szilárdultak, és ebben a szófaji szerepben használjuk ma is őket;
• a személyragot nem viselő jövet, menet típushoz tartozó igenevek
már korán határozószókká váltak: WinklK. 145: Im bemenett az
varosban leltvk egh embvrth; stb. E kevés lexémát tartalmazó típus
ma is használatos;
• hasonlóképpen a -t képzős melléknévi igenévből alakul a nőttön
(nő) figura etimologica az ómagyar korban; a középmagyar
korban egyre gyakoribbá válik, és nyelvemlékeinkből a mai napig
adatolható.
128
3.3.4. Az -andó/-endő képzős beálló melléknévi igenév
129
3.3.5. A -va/-ve, -ván/-vén képzős határozói igenév
131
Feladatok
1. Gyűjtsön példamondatokat a BécsiK.-ből a főnévi igenév használatára!
Milyen mondatrészi szerepet tölthettek ezek be? Miben tér el
viselkedésük a mai nyelvbeli viselkedésüktől?
2. Ma egyre terjedőben van a beálló cselekvésű melléknévi igenév
használata. Milyen helyzetben használjuk, és vajon miért kezdett el
újra terjedni?
3. A SzT. való címszava alapján vizsgálja meg, hogy az erdélyi régiségben
mikor fordult elő ez a szó, és vesse össze az ÉrtSz. alapján a mai
nyelvhasználattal!
4. Nézzen utána, hogyan vélekednek a különböző korok grammatikaírói az
egyes igenevek használatáról! (Pl. Geleji Katona István, a Debreceni
grammatikai írói, Szvorényi József, Simonyi Zsigmond, a Magyar
grammatika szerzői.)
Kiegészítő szakirodalom:
Horváth László 1992 A határozói igenevek mondatbeli szerepeiről. In:
Keszler Borbála (szerk.): Újabb fejezetek a magyar leíró nyelvtan
köréből. Tankönyvkiadó, Bp., 33–81.
R. Hutás Magdolna 1991 Az igenévi szerkezetek. In: Benkő L. (főszerk.):
A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 673–75.
R. Hutás Magdolna 1995 Az igenévi szerkezetek. In: Benkő L. (főszerk.):
A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. Akadémiai Kiadó, Bp., 318–
28.
A. Jászó Anna 1991 Az igenevek. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 319–53.
A. Jászó Anna 1992 Az igenevek. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 411–54.
A. Jászó Anna 1998 Megjegyzések az „igenevek”-hez. MNy, 469–74.
Károly Sándor 1956 Igenévrendszerünk a kódexirodalom első
szakaszában. NytudÉrt., 10. sz., Bp.
Lengyel Klára 2000 Az igenevek helye a szófaji rendszerben. NytudÉrt.,
146. sz., Bp.
Velcsov Mártonné 1981 A határozói igeneveknek egy sajátos szerepe
nyelvemlékeinkben. MNy, 308–15.
132
3.4. A főnevek, melléknevek és számnevek
3.4.1. A főnév
134
szempontból melléknév, alkalmi használatban azonban lehet főnévi értéke
is).
3.4.2. A melléknevek
3.4.3. A számnevek
A többes szám jelének tárgyalása során már szó esett arról, hogy a
jelzői szerepben álló számnevek után milyen ingadozásokat mutat a
számbeli egyeztetés, illetve ennek hiánya. A továbbiakban az alany és az
állítmány számbeli egyeztetését vizsgáljuk meg.
Az alany és az állítmány számbeli egyeztetése a korai századokban
nem minden esetben volt hasonló a maihoz. „A számbeli egyeztetés alaki
eszközeként az ősmagyar kori igeragozásban a -k többesjel feltehetőleg
mind a személyragos igealakokhoz (váru-n-k típus), mind a személyrag
nélküli tőhöz (váro-k ’várunk’ típus) csatlakozhatott.
A -k többesjel megjelenése a névszói állítmányon annak a
folyamatnak a része, melynek során a névszóit a névszói-igei állítmány
váltotta fel. Az állítmányi névszó alaki ingadozása az alany többes
számához nyilván a főneveken indult meg, és csak később terjedt át a
melléknévi természetű szófajokra, hiszen a (konkrét) dologfogalmakra
jellemzőbb a számlálhatóság, mint a tulajdonságokra.
Egyrészt rokon nyelvi, másrészt ómagyar kori adatok alapján
feltételezhetjük, hogy az ősmagyar hozzárendelő szerkezetekben az alaki
egyeztetés rovására olykor értelmi egyeztetés érvényesült, vagyis az
állítmány az alanynak nem a formájához, hanem a jelentéséhez igazodott.
Valószínű, hogy az alakilag egyeztetett szerkesztés mellett előfordult
például a »gyűjtőnévi (egyes számú) alany + többes számú állítmány«,
137
valamint a »több egyes számú (halmozott) alany + többes számú
állítmány« képlet.
A többes számú alany mellett aligha került sor az állítmány névszói
részének alaki (számbeli) egyeztetésére, ha annak képviselője gyűjtőnév,
anyagnév vagy elvont jelentésű főnév volt; az is kérdéses, megjelent-e már
az ősmagyarban a többesjel az állítmányi szerepű melléknéven. A
segédigei rész viszont – a paradigma kialakulása után – igazodott az alany
többes számához (és személyéhez)” (Horváth 2003: 237).
Az ómagyar korban ingadozást különösen ott figyelhetünk meg:
• ahol az egyes számú alany jelentésében benne volt a többesség
jegye; ekkor az értelmi egyeztetés során az állítmány sokszor
többes számba került: pl. MünchK. 38rb: a gvlèkèzèt egbè
gvlèkezenèc; DöbrK. 285: valanak kedeg ot hat kv veder le
teven; stb.; ez részben a fordítások hatását mutatja;
• ahol a névszói vagy névszói-igei állítmány anyagnevet,
gyűjtőnevet tartalmazott; pl. HB.: ýſa pur eſ chomuv uogmuc;
AporK. 76: ne leģenek mikent v att’ok: gonoz nemzet; stb.
• ahol az alanyhoz egy társhatározó járult; pl. JókK. 95:
mÿkoron ew bodog fferenczel yſtennek kezederewl valamenyet
bezelletec uolna; stb.
• ha különböző számú alanyok állnak egymás mellett
mellérendelői viszonyban, akkor általában az állítmányhoz
közelebb eső alannyal történik egyeztetés: pl. SzékK. 372:
mikoron Ivuend Embernek fÿa w fulseegeben es ev angelÿ
mind ev vele; ÉrdyK. 508: mynd attya annya es yo baraty azt
tanacholtaak volna; JókK. 134: Te es mend teged kewuetewk
leznek yſtentewl aldottak; stb.
A középmagyar korban fennmaradt az ingadozás akkor, amikor
jelentésében a többség jegyét hordozó alany egyes számú; amikor
egymással mellérendelői viszonyban álló, különböző számú alanyok
jelennek meg a mondatban; illetve akkor, amikor az alanyhoz egy
társhatározó járult. Pl. 1651: Zrini Deli Viddal igy beſzélnek vala; 1709–
1712: a fejedelem a tanácscsal együtt mindenfelé parancsolának; stb.
Az újmagyar korban is megmarad az ingadozás az említett két
esetben, azonban mind ritkább az értelmi egyeztetés, a beszélők inkább a
grammatikai egyeztetésre törekednek.
„A formailag egyes számú, de jelentésében a többség jegyét hordozó
alany mellett az újabb magyar korban a szintagmák legtöbbjében az
értelmi egyeztetés már sértette a köznyelvi változatot. (...) A többes
számú alany mellett nem szűnt meg az állítmány egyeztetésének
ingadozása. A 20. századi írott szövegeken végzett vizsgálatok az alaki
138
(egyes számú) egyeztetés nagy fölényéről tanúskodtak, de egyben azt is
feltárták, hogy az arányokat többféle tényező befolyásolta: a névszói
állítmány kissé jobban kedvezett az igeinél az értelmi egyeztetésnek; ha az
alanyok élőlények (különösen akkor, ha személynevek) voltak, a többes
számú egyeztetés előfordulása meghaladta az átlagot; az igei állítmánynak
az alanyok előtti elhelyezkedése viszont jelentősen növelte az alaki
egyeztetés esélyét. Az egyeztetési mód kiválasztására hatott még például
az állítmány jelentéstípusa és az alanyok közötti kötőszó is. Természetesen
a szöveg műfaja sem volt lényegtelen.
Az alany + társhatározó pár mellett a 20. században a köz- és a
szépirodalmi nyelvben az állítmány egyes száma majdnem kizárólagossá
vált, kivéve az E/1. személyű implicit alanynak és a társhatározónak az
együtteséhez kapcsolódó viszonylag gyakori értelmi egyeztetést: 1937/:
»Ebéd után Cinivel lődörgünk a Grabenen« (Rácz, 1991, 88).
A különböző számú alanyok mellett továbbra is erőteljes maradt az
egyeztetés ingadozása akkor, ha az állítmány az egyes számú alanyhoz
került közelebb: 1972: »az igazi veszélyt Széchenyi eszméi és
szervezkedése jelenti« (Rácz, 1991, 141) : 1934/: »A stég emberei meg a
hajó néhány matróza már készenlétben állnak« (uo.)” (Horváth 2003:
832).
Feladatok:
1. Válasszon ki az ÉrtSz.-ból 3–3 olyan kettős szófajú szót, amely lehet
főnév és melléknév; főnév és melléknévi igenév; főnév és
határozószó; főnév és számnév! A NySz. és a SzT. adatai alapján írja
le, hogyan jöttek létre ezek a kettős szófajú szavak!
2. Válasszon egyet az alany és az állítmány egyeztetésének ingadozó
típusaiból, és vizsgálja meg két kiválasztott kódexben, hogyan, és
milyen körülmények között beszélhetünk ingadozásról!
3. Gyűjtsön olyan főneveket, amelyek szófajváltással keletkeztek, de
eredeti szófaji értékük nem maradt meg!
4. Gyűjtsön az ÉrtSz.-ból legalább 10 foglalkozásnevet (újakat is), és
vizsgálja meg, melyek keletkezhettek szófajváltással! (Használja a
nyelvtörténeti szótárakat és az újabban alakult foglalkozásnevek
esetében figyelje meg a korabeli szövegeket!)
5. A NySz. és a SzT. adatai alapján állapítsa meg, mikor kezdődött és
mikor zárult le a -talan/-telen képzős alakoknak a kettős szófajúsága!
139
Kiegészítő irodalom
Ágoston Mihály 1993 A magyar halmaznevek (Kategóriájuk. Helyük a
melléknevek osztályában a szófaji rendszerben. Belső rendszerük).
Forum Könyvkiadó, Újvidék.
S. Hámori Antónia 1991 A főnévi szerkezetek. In: Benkő L. (főszerk.): A
magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 676–715.
S. Hámori Antónia 1991 A melléknévi, számnévi és határozószói
szerkezetek. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv történeti
nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 716–23.
Károly Sándor 1969 A melléknévi csoport. ÁNyT, VI: 159–227.
140
3.5. A névelők
141
kihangsúlyozására (pl. Te sem vagy egy Adonis; vö. Simonyi 1883).
Tulajdonnevek előtt ma is csak ebben a típusú kijelentésben használatos.
142
ÿdwvzlegÿ mariat olwastam tenekvd; 56: Oh melÿ edvs ez zent ÿllath;
LobkK. 164–5: O mind ty kyk iartoc ez vton ... laſſatock; VirgK. 45: atyam
it ez helben niczen bor; KeszthK. 410: ez ymadſagoth kel mondany; stb.
„A palatális formát anaforikus szerepben tehát csak bizonyos esetekben
alkalmazták, mégpedig a velárisnál szűkebb körben, és sokszorta kisebb
gyakorisággal. E névmásnak deiktikus használata pedig – az eredeti és
megtartott közelre mutató funkció miatt – nem ment át névelőibe.
Prezentálásra szintén nem volt alkalmas: nem is találunk példákat arra
korszakunkban sem [a kései ómagyar korban, kieg. tőlem, F. E.], hogy
igazi névelőként funkcionálna a palatális forma. Ezt az alakot ugyanis nem
alkalmazták akkor, amikor a tulajdonképpeni, specifikus névelői funkció
betöltésére, a prezentálásra volt szükség, azaz nem a közvetlen
rámutatásból vagy a szövegbeli azonosításból adódó, hanem az általános
ismertségből fakadó határozottság jelzését igényelte a szöveg. – A
prezentálás eszköze csakis a veláris alak, a névelővé áló az, a” (I. Gallasy
1992: 742). (A palatális alak részletesebb bemutatására l. I. Gallasy 1991:
467–9; 1992: 741–56.)
A veláris változat mai kettős alakja, az az és az a formáknak a
fonetikai helyzettől függő váltakozása szintén a kései ómagyar korban
kezd kialakulni és terjedni, vagyis a névelővé válással egyidőben.
Természetesen kezdetben a mássalhangzóra végződő forma volt a sokkal
gyakoribb, az elterjedtebb, de már az első kódexeinkben találkozunk a
rövidebb a alakkal mássalhangzóval kezdődő főnév előtt. Pl. JókK. 42: Es
hogÿ a cellaba mentuolna; stb. Az az formából az a felé való átmenetet
képezik azok az esetek, amelyek a főnév kezdő mássalhangzójának a
kettőzésére utalnak: Pl. BirkK. 4a: aldomaſt veuen ahheteſtol; NagyszK.
114: atteli; 115: ammeńńei; stb. A hosszú mássalhangzót tartalmazó
írásmódokat kétféleképpen magyarázza a szakirodalom: egyrészt az az z-je
hasonulhatott a rákövetkező szó első mássalhangzójához; illetve az a és a
rákövetkező szó második hangja közé, azaz két magánhangzó közé
kerülvén a szókezdő mássalhangzó, geminálódott. Bárhogyan is történt,
tudnunk kell, hogy a magánhangzó és a mássalhangzó előtt használatos
alakok majdnem egyidőben jelennek meg. Az igaz, hogy az az alakváltozat
nagyon sokáig sokkal gyakoribb mássalhangzóra kezdődő szó előtt, és az a
viszonylag későn, a középmagyar korban válik általánossá. (Az átmeneti
esetek nem is élnek sokáig, Geleji Katona István 1645-ben ezt írja: „... a’ z,
még ha az utánna kovetkezo ſzó conſonanſon kezdetik-is, elidaltatik, mint:
A’ fold, a’ tenger, a’ ko etc., de azért ugyan nem iratik igy: Affold,
attenger, akko etc.” – CorpGr. 300).
143
A határozott névelő már megjelenésekor a következő funkciókban
állhatott:
• prezentáló szerep: JókK. 103: mykoron ewlne az aztalnal bodog
.
ferencz; BirkK. 4a: az oluaſo, mōd a el az leccet; 1526: hÿzem az
wr ÿstenth hogy; 1538: az thy orzagtok; stb.;
• prezentáló szerep hasonlatokban: CornK. 83r: Ha latonk ...
bevlcheſſegevt. mykeppen az kegyoban, az kakaſban es az
galamba; ÉrdyK. 511: zeepok valanak mynt az feenes nap ...
otozettyok mynt az zykrazo Cyllagok; stb.;
• generikus, általánosító szerep: CornK. 118r: Ha ember laat
zepſeget az viragban; PeerK. 341: ſok lyka vagyon erdvn az
rawaſnak; SzabV.: Mÿt twn nekÿk es az kewelſeg; stb.;
• deiktikus funkció (ahol a konkrét rámutatás szerepe meggyengült):
JordK. 390: ſem eth ez výlagon, sem az maſ výlagon; stb.;
• anaforikus funkció: JókK. 38: vagÿon tuſciaban egÿ hegÿem ... ha
... kell az hegÿ; stb.
A középmagyar korban tovább terjed, illetve megerősödik a
használata
• pl. olyan esetekben, amikor az ismertséget kellett kihangsúlyozni;
• vagy olyan főnevek, főnévi szerkezetek elé kerül határozott
névelő, amelyek csak a névelőhasználat által lesznek határozottá
(1545: En az en atyam ffyanak ... meg bochatam; 1532: az warbol;
stb.);
• olyan eleve határozott főnevek előtt is gyakorivá válik a
használata, amelyek egyetlen dolgot neveznek meg: az Isten, a
császár, a király, stb;
• valamint birtokos szerkezetekbe hatol be, ahol eleve a
birtokviszony miatt megtalálható a határozottság: pl. 1532: az wra
akarattÿabol; stb.
Ez a tendencia továbbél az újmagyar korban is, nevezetesen: olyan
szerkezetekbe is behatol a határozott névelő, amelyek eleve határozottak,
és ezáltal e szerkezetekben a névelő csak kísérője, kihangsúlyozója a
határozottságnak.
A megszólításokban, a régebbi nyelvet tükröző, megkövült
kifejezésekben, közmondásokban, valamint tulajdonnevek előtt nincs
névelő: pl. szegény embert (még az) ág is húzza; szükség törvényt bont. A
19. századi jogi szövegekben kezd terjedni a névelőtlenség ott, ahol a
mindennapi beszédben a határozottságot a névelővel fejezik ki (pl.
alulírott személy kijelenti ... ~ az alulírott személy stb.). Ez a fajta
névelőhiány a 20. század folyamán behatol a hivatali nyelvbe és a sajtó
nyelvébe is.
144
Míg a tulajdonnevek, különösen a személynevek előtt a nyelv
története során csak elvétve használtak határozott névelőt, ma már a
magyarországi nyelvhasználatban gyakran találkozunk az a Péter, a Sanyi,
a Kovács típusú szerkezetekkel. Ez azzal függ össze, hogy a beszélők
rendszerint egy bizonyos, egy ismert személyre utalnak a határozott
névelővel.
Feladatok:
1. Vizsgálja meg, hogy a mai nyelvhasználatban a tulajdonnevek (nem
csak személynevek) előtt milyen esetben van, illetve mikor nincs
határozott és határozatlan névelő! Ki lehet-e mutatni valamilyen
szabályszerűséget?
2. Ugyanaz a feladat középmagyar kori szövegen.
3. Ma egyre gyakrabban születnek olyan szövegek, amelyekből hiányzik a
határozott névelő ott, ahol korábban használatos volt. Ilyenek pl. a
jogi szövegek, illetve az újságcikkek. Próbálja megmagyarázni, miért
tűnik el, és milyen helyzetben a határozott névelő!
4. Figyelje meg, hogy az erdélyiek beszédében hol találkozunk
határozatlan névelővel, és a mondatokat vesse össze magyarországi
beszélők hasonló mondataival! Észlel-e különbséget? Ha igen, ez
minek tudható be?
Kiegészítő szakirodalom:
Balázs János 1956 A magyar határozott névelő kialakulása. NyK., 204–
25.
K. Fábián Ilona 1986 A határozott névelő használata Pázmány-
levelekben. MNy, 329–33.
Gallasy Magdolna 1980 Névelőhasználati kérdések. NytudÉrt., 104. sz.,
339–44.
Gallasy Magdolna 1991 A névelők. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 461–75.
Gallasy Magdolna 1992 A névelők. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 716–71.
Kovács István 1971 A határozott névelők használata „Az Landorfejírvár
elveszésének oka ...” nyelvemlékben. MNyj, 87–108.
Pusztai István 1957 A határozott névelő használata a Birk-kódexben.
MNy, 109–17.
Rácz Endre 1976 A névelőről. In: Grétsy L. (szerk.): Mai magyar
nyelvünk. Akadémiai Kiadó, Bp., 62–5.
145
Szabó Géza 1975 A palatális hangrendű határozott névelő történetéhez.
MNyj, 33–44.
Wacha Balázs 1991 Névelőhasználat, határozottság. Nyr, 80–92.
146
3.6. A névmások
149
A személyes névmások mellé a középmagyar kor folyamán olyan
újabb, speciális szerepű elemek is beépülnek, amelyek a magázást
szolgálják. (Ennek előtte mindenki mindenkit tegezett, a tiszteletet más
nyelvi elemekkel fejezték ki.) Ilyen a latin tua gratia hatására kialakuló
kegyelmed (> kelmed > kend ~ ked, kéd): pl. 1531: kerlek az isten erth
hogh kegÿelmed tegýen elegeth fogadassodnak; 1619: Én azt hallottam ...
hogy Kegyelmedék országul reáment volna [BTN2 225]; 1777: Tudhattyák
kigyelmetek miképpen ... Transigáltak vala [Dés; Borb.]; 1825: azon Telket
... kelmedtől Itélet mellett ki nyerték [Msz; BalLev.]; 1585: ertem hogy ked
iktat [UszT]; 1843: Mikor a’ Szekerénél kend az idegen Utazot meg találta,
ott hellybe meg támadták, és vertéké kedet vagy nem? [Bágyon TA; KLev.
vk]; stb. A rövidült alakok nem kevéssel a kegyelmed megjelenése után
kezdenek terjedni (több mint valószínű az írásbeli rövidítések hatására; vö
a nagyon gyakori klmd írásmóddal). Kezdetben tiszteletteljes
megszólításban, rangban magasabb személyre való utalásban használták a
kegyelmed, kend formát, azonban lassan, az újmagyar kor végére a nem
nemesi rangúakat is hasonló megszólítással illették, és ezért, illetve a
megrövidült formája miatt is kezdett pejoratívvá válni a jelentése. „A te
kegyelmed vagy csak kegyelmed eredetileg nagyon megtisztelő megszólítás
volt, ő kegyelme ugyancsak megtisztelő cím. Idők folyamán fokozatosan
rövidülve lett kelmed, kend, kēd sőt ke’. Jelentése is természetesen
megváltozott. A kend megszólítás végül már sértés számba ment: »...
meghagyatott az egyik hajdúnak, hogy verje fel a kocsmárost, és beszéljen
vele per kend. Akik ismerik a magyar nyelvet, tudni fogják, hogy ez a
’kend’ szó nem fejez ki valami hízelgő megszólítást, és hogy azt
nemesembernek mondani, még ha kocsmáros is, valóságos injúria« (Jókai
regények 5:11)” (Hadrovics 1992: 88).
Szintén a magázás igénye hozta létre a maga kegyelmed ~ kegyelmed
maga ’kegyelmed saját maga’ szerkezetből a maga személyes névmási
használatát ugyancsak a középmagyar korban. Általánosan a 17. század
vége fele kezd használatossá válni. 1668: Édes uram, Kd engem ne
fenyegessen, mert énbizony olyan embertől, mint maga meg nem ijedek
(LevT. II, 321); stb.
Az ön, önök a 19. században jelenik meg, az önmaga, önként-féle
összetételekből önállósodva. „Eredeti jelentésében (1806: ’ő’) voltaképpen
az -n toldalékos ön ’ő, ő maga’ személyes névmás felújítása. Új ’maga’
(1828) jelentésében Széchenyi István terjesztette el, aki a német sie ’ők’ :
Sie ’ön’, a francia vous ’ti, ön’ használata alapján ajánlotta. Az udvarias
megszólítás szava lett” (D. Mátai 2003: 740).
Ezáltal a tegezés mellett megjelenik a középmagyar korban a
magázás, majd a 19. század elején az önözés is az udvarias
megszólításokban (ezzel egyidőben a kegyelmed ~ kend fokozatosan
150
pejoratívvá válik). A mai nyelvben használatukat tekintve területi
megoszlásokat észlelhetünk. (Pl. a Székelyföldön, a keleti nyelvjárások
egy részében a magázás számít udvariasnak, míg az önözés az urizálás
jele.)
153
Az ómagyar kor óta tulajdonképpen csak hangalakjukban észlelünk
változást, illetve használati gyakoriságukban.
154
szerkezetekből rövidültek pl. az önmegismerés, önszeretet, öntudat,
önvédelem, önképző, önerő stb. főnevek az újmagyar korban.)
155
nyelvre jellemző, általában is igaz, hogy a reflexív névmási funkció a
nyelveknek nem ősi sajátsága. A magam, magad, maga stb. névmásoknak
a legközelebbi rokon nyelvekben nincs alaki megfelelőjük, helyettük
személyes névmások fordulnak elő reflexív használatban. A magyar nyelv
esetében az új funkció kifejezésére a nyelv nem a már létező ősi elemeket
használta fel, pl. én, engëm, ën : ënën stb., hanem új alakkal gazdagította a
személyes névmási rendszert. A reflexív funkció lényege annak kifejezése,
hogy a cselekvő alany és a cselekvés tárgya azonos. Elméletileg az
ősmagyar korra már meglevő eredeti személyes névmási eszközkészlet
elegendő lenne ennek jelölésére, például (én) látom engëm s
hasonlóképpen (te) látod tégëd stb., hiszen a cselekvő alanyt a
nominativusi, a cselekvés tárgyát az accusativusi névmás kifejezhetné.
Hogy ez mégsem így történik, annak oka valószínűleg az ősmagyar kor
során kialakuló határozott–általános igeragozási paradigmákban rejlik. (...)
az általános ragozású igei paradigma elemeihez csak az alannyal nem
azonos számú és személyű 1. és 2. személyű (egyes vagy többes számú)
accusativusi névmások járulhatnak, viszonylag szigorú rendszert alkotva,
míg a határozott paradigmához csak 3. személyű (egyes vagy többes
számú) tárgyesetben álló névmás kapcsolható. Kiderül tehát az, hogy a
határozott viszonyt csak 3. személyű tárgy fejezheti ki, erre az 1. és 2.
személyű névmások alkalmatlanok, és az is, hogy a (ő) látja őt és (ők)
látják őket esetben sem jön bizonyosan létre a reflexív viszony alapvető
követelménye, az azonosság” (Sipos 1991: 377–8). Éppen ezért szükség
volt egy új névmási alakra, amely egyértelműen kifejezhesse a
reflexivitást.
Ez a főnévi eredetű névmás egy ’test’ jelentésű mag szóból származik,
amelyhez személyragok járulnak. Már az ősmagyar korban kialakulhatott,
hiszen korai nyelvemlékeinkben határozóragos alakjai is megjelennek. Pl.
HB.: Num heon muga nec; ÓMS.: ne leg kegulm mogomnoc. A példákból
is kitetszik, hogy az ómagyar kor elején milyen hangalakja lehetett annak a
névmásnak, amely az ómagyar kor második felétől már kizárólag a ma
ismert maga alakban jelentkezik. (Csak a többes számú alakok
toldalékolásában van eltérés, illetve ingadozás még sokáig: magonk ~
magunk, magok ~ maguk.)
Azon kívül, hogy a visszaható névmás mindig személyragos alakban
jelentkezik, akárcsak egy főnév, felveheti az összes, főnévhez járuló ragot:
pl. MargL. 43: ev magaua kevnyerevletevsben mÿelkevdneek; 66: es
evnen maga vezen vala magan disciplinat; ÉrdyK. 464: es monda ennen
magaban; predicallatateek az fewrol az az enen magarol; JókK. 45: magat
terdre le haÿttuan; stb. Sőt, birtokjellel is ellátható: 1524: kynek egeſſegeth
wgÿ kewannom mÿken en magameth; stb.
156
A korai ómagyarból nincs rá adatunk, de a kései ómagyar kori számos
adat arra enged következtetni, hogy már a kor elején kialakulhatott az a
szerkezet, amelyben a visszaható névmás elé sokszor egy személyes
névmás vagy annak -n nyomatékosító elemmel ellátott alakja kerül,
akárcsak a határozószói személyes névmás elé: JókK. 19: Bodog ferenc ew
tarſy es ewn maga; MargL. 49: gakorta ez zent zvz · evnen maga vizet
mereht; stb. Ez a szerkezet a későbbi korokban sem tűnik el, mindig
nyomatékosításra használják. Pl. a későbbi korokból: 1658: az Eöczem
reszet az en magam sajat keresmenjembűl tőtte(m) enyem(m)e [Mv; Nagy
Szabó Ferenc végr.]; 1772: az előbbeni kérdésekben mi magunk itéletit
bŏvségesen ki tettűk [Ádámos KK; JHb LXVII/2. 383]; 1826: fel hányad
azt a’ mit te magad adtál [Kv; Pk 6]; stb. A nyomatékosító elemek közül
az -n elemmel ellátott személyes névmás a 20. századra eltűnik a maga
névmás mellől, illetve alkalmi használatúvá válik; azonban a személyes
névmás mindmáig betölthet hasonló szerepet.
A maga érdekessége, hogy nemcsak a visszaható névmáshoz
kapcsolódhat személyes névmás nyomatékosító elemeként, hanem a
középmagyar kortól a maga is betölthet nyomatékosító szerepet akár
kettőzéssel (magamaga, pl.: 1671: Az mi az élés dolgából Husztot illeti ...
keres az maga-magának [TML V, 523 Bornemisza Anna Teleki
Mihályhoz]; 1745: ki jozonodásáig maga magába bele verte volna késit
[Kersec H; Ks 112 Vegyes ir.]), akár más szavak társaságában (pl. tulajdon
maga, maga személye, ill. fn + maga szerkezetben; pl.: 1614: az
gazdasszonnak magának küldtem egy kék sólyát [BTN2 76]; 1658: ha
szemelye szerent ithon maga Comparial [Mv; Szabó Nagy Ferenc végr.];
1662: Azhová maga is személye szerént udvari fizetett hadaival ... sátor alá
kiszállott vala [SKr 337]; 1779: magam tulajdon fel-mentem a’
Collegiumba [Kv; SLt XXXIX Lázár István nyil.]; 1806: énnékem égy
alkalmatossággal tulajdon maga Juhász István ... beszéllette [Dés; DLt
250/1808 Szabó Erzsébet (34) korcsmárosné vall.].) A kettőzött forma, ill.
a maga főnevek melletti nyomatékosító szerepe a mai napig él.
Funkcióit tekintve:
• elsősorban reflexív szerepe van a visszaható névmásnak (l. az
előbbi példákat is); a középmagyar korban megjelenik olyan igék
mellett, amelyeknek nincs visszaható szerepe, és éppen a névmás
az, ami a szókapcsolatnak visszaható jelentést kölcsönöz: pl.
beleavatja magát vmibe ’beleavatkozik’; viseli magát ’viselkedik’;
vonogatja magát ’vonakodik’; megköti magát ’makacskodik’. Ez a
szerkezettípus a 17. és a 18. század folyamán lassan visszaható
igével cserélődik fel, azonban megmarad ott, ahol az igének nem
alakul ki, vagy nem alakulhat ki a visszaható formája, vagy a
157
visszaható alaknak más a jelentése: pl. bátorítja magát (vö. a
bátorkodik jelentésével); bírja magát ’vmilyen erőben van’; tartja
magát vmihez; elkacagja magát; stb.;
• emellett alanyként is állhatott már az ómagyar korban. Ekkor
természetesen nem visszaható szerepű, hanem személyes névmási
funkcióban áll, jelentése ’saját személye’: JókK. 48: az penzeket ...
kÿket ewnenmaga tewtuala kebelembe; MünchK. 87rb:
tunmagatoc vallotoc ènnèkem tanoſagot; 1589 k.: hozad ele te
magad az penzt [Szu; UszT]; 1667: Azon Reven en voltam magam
harom egész esztendeigh Révesz [Komána F; Ks 67. 46. 24a]; l.
még a fenti példákat. Figyeljük meg, hogy alanyként mindig
nyomatékosító elemmel együtt jelenik meg, és ma is csak így lehet
a mondat alanya;
• illetve birtokos jelzőként is megjelent a középmagyar kor
folyamán: maga fülével hall; maga kezével; maga nevében; maga
szemével lát; stb. (Vö. a SzT.-beli adalékokkal.) Ma hasonló
helyzetben inkább a saját szót használjuk (ritkán a magát is),
illetve a saját maga nyomatékosító szerepű kifejezést.
A kései ómagyarban az alanyi szerepből szófajváltással
• alakul a névmás ’egyedül’ jelentése, és ezzel határozószóvá
válása. Pl.: JókK. 27: ewnnewn maga marada; Későbbi pl.: 1667:
Azt a lovat csak magát ha eladtam volna hatszáz tallérért [TML
115 Bornemisza Anna Teleki Mihályhoz]; 1850 k.: A kuthoz való
gabonákat ’s egyébb aproságokat mind magam állottam ki
[Szucság K; RKAk 97]; stb.
• szintén az ómagyar kor második felében alakul ki az ellentétes
kötőszói szerepe ’noha, holott’ (1566: Azt ys kegyelmes Vrunk
recusalyak, meg adny, Maga egenleokeppen meg rotattak azokat
az felseged adayara orzag zwksegere [SzO II, 183 a székely
főemberek és lófők a fej-hez]; 1747: Esmérem én, semmi
tolvajságkot (!) nem láttam, nem tapasztaltam, maga nálunk eleget
forgottak [Sszgy; HSzjP Szabó Judit (28) vall.]; stb.), illetve ’de,
azonban’ (1568: monda fa penzwne, maga hyszem nem halok meg
[Kv; TJk III/1. 229]; 1631: nem vaga megh maga megh vaghatta
volna [Mv; MvLt 290. 233a]; stb.) jelentésben. A kötőszói szerep
azonban az újmagyar korra megszűnik.
159
3.6.2.1. A mutató névmások
160
A melléknévi mutató névmások – ily, oly – az ősi névmástövekhez
kapcsolódó -l ablatívuszragból jöttek létre. Ezek kezdetben
módhatározószók voltak, és a határozószók melléknevesülésével
egyidőben melléknévi névmássá alakultak. Az ily, oly alakokhoz később
(az ősmagyar kor folyamán) -n névmásképző járult: ilyen, olyan. (HB.: wl
keſeruv; JókK. 131: yly tyzta kutban; 132: oly meltoſagos es oly yſtenÿ;
stb.)
Az ómagyar korban a melléknévi mutató névmások sora is
gyarapodott képzéssel, összetétellel, illetve képzőszerű utótag
segítségével.
• A -tán/-tén képzőbokornak a mutató névmáshoz való tapadása
adja a tulajdonságra, fajtára mutató: ilyetén, olyatán névmásokat;
ezek az újmagyar kor folyamán azonban visszahúzódnak a
nyelvjárásokba. (JókK. 112: ezek olyatanok leznek; BécsiK. 111:
illètènec azoknac iſtènec; stb.)
• A főnévi mutató névmásokhoz is hozzájáruló im-, valamint az ez
nyomatékosító szerepű névmás, az ugyan, mind szavak a
melléknévi mutató névmások nyomatékosított alakváltozatát
adják: imilyen, amolyan, ezily(en), ezilyetén, ugyanilyen,
mindilyen stb. Míg az ugyan és az im-, am- előtagú névmások a
mai napig fennmaradtak és használatosak, az ez, valamint a mind
előtagúak a középmagyar kor folyamán eltűnnek. Pl. 1594: Az
ozlasnak penigh imillyen moggia legien [Szászerked K; LLt]; stb.
• A -féle utótaggal alakulnak az ilyenféle, ezilyenféle stb.
változatok, amelyekben szintén a hasonlóság hangsúlyozódik ki.
• Az ómagyar kor végén jelennek meg a -nemű utótagú mutató
névmások előzményei: ilyennemű stb.
Képzéssel a középmagyar korban alakul a fentiek mellé az olyas,
amelynek inkább becsmérlő jelentése van: 1757: Vonyát nem láttam
Senkivel is hogj paráználkodott volna ... valamely ollyas személlyel Soha
nem láttam [Galac BN; WLt]; stb. A már meglévők funkciója, stílusértéke
vagy gyakorisága változik meg:
• az amolyan, imilyen, emilyen, ezilyen inkább becsmérlő
stílusértékűvé válik;
• az ugyanolyan, ugyanilyen azonosító szerepű mutató névmás
gyakorisága nő;
• illetve gyarapodik a rendszer a -forma, -szerű, -kora képzőszerű
utótaggal alkotott összetett névmásokkal: olyanforma, olyanszerű,
akkora stb.
Az újmagyar kor is hoz újabb elemeket:
161
• megjelenik a szint- előtagú azonosító szerepű névmás: szintilyen,
szintolyan (a szinte határozószó rövidült alakjából);
• valamint az azonosító szerepű csakolyan ’ugyanolyan’;
• képzőszerű utótagként pedig a -fajta hoz újabb változatokat:
ilyfajta, olyfajta.
„Bizonyos jelentésmegoszlás mutatkozik egyfelől az ily, oly, ilyen, olyan,
másfelől az ilyes, olyas; ilyetén, olyatán; efféle, afféle; ily(en)féle,
oly(an)féle; ilynemű, olynemű között: az utóbbiak fejezik ki, hogy a jelzett
szó valamilyen típusba, illetőleg fajtához tartozik, valamihez hasonló:
»ilyes dolgot soha sem láttunk« (Simonyi 1883, 49)” (D. Mátai 2003: 742).
Pl. a különböző melléknévi névmásokra különböző korokból: 1758:
olj kőltséges Faratságos utazást illj kemény időb(en) Causalt légjen
[Szetdemeter U; LLt]; 1597: mit lakol Illye(n) ven kedúetlen embereknel
[Kv; TJk V/1. 128]; 1561: a’ hun semmy ceh nynchen ollyan helyen ket
hetnel toab ne leg’en zabad myelni [Kv; ÖCArt.]; 1632: Mostan immar ez
illieten gabonabéli szemwl ualo Exactiok ... le tetettek [Grid F; UC 14/8.
4]; 1679/1681: eŏ kglme az ollyaten áll korczoma tartokat az Articulus
szerint megh Zabolazza [Vh; VhU 672]; 1799: Hijába mondgyák hát, azon
Tanúk a’ Panaszlót, ilyen, s amolyan ki-kapó Személynek [Dés; DLt];
1679: gyermek(ne)k valo kis szekerke no. 1. Ugian illyen ... regi szekerke
... no. 1 [Uzdisztpéter K; TL. Bajomi János inv. 6]; 1692/1737: az Fején
ugyan ollyan Fejedelmi Kalpagotis [Szilágycseh/Nsz; EMLt Simeon
Furenda (!) Literati lev.]; 1758: (A fiúk) nem oljan féle emberek voltanak
hogj az Atjak keresmenjit vesztegettek volna [Asz; Borb. II]; 1840: hajtsák
bírókézre az ilyes marhát gazdástól [Taploca Cs; RSzF 175]; 1616: illyen
forma Transactionak ... bizonysagára [Hari AF; DobLev. I/90]; 1651:
vagyon Ismet más ollyan forma kűs arany láncz [WassLt Vass Judit kel.];
1840: az illyen szerŭ esetekbe [Fejér m.; DobLev. IV/916]; 1758: kelletvén
az öccsének ... olyanszerű szolga mint én [Héderfája KK; IB]; 1847:
Tőkszőlőnek .... szeme ámbár szintoly apró és gyéres [KCsl 13]; stb.
162
Pl. különböző korokból a számnévi mutató névmásra: 1632: en ream
anni adot uet kegltek holot nekem semj eóreóksege(m) [Mv; MvLt 290.
105a]; 1570: ennye Idew alat mynt be hozzak [Kv; TJk III/2. 49]; 1813: A
mesternek ősz gabona 62 kalongya s ugyanannyi tavasz [Kőrös Hsz;
Csetri, Kőrösi Csoma 37]; stb.
164
3.6.2.3. A vonatkozó névmások
165
Az aki, ami, amely mintájára más kérdő névmásokhoz is hozzátapad a
mutató névmás a középmagyar korral kezdődően, és így alakulnak ki a ma
használatos melléknévi, valamint határozószói vonatkozó névmások:
amennyi, ahány, amekkora, ahányadik, ahol, ahová, ahonnan, amerre,
ameddig, amerről, amióta, ahogyan stb. Természetesen, akárcsak az ami –
mi, aki – ki esetében is, ezek körében sem tűnik el a kettősség: amennyi –
mennyi, ahonnan – honnan stb. Pl. 1569: a myolta hogj Madarasrol kj
mentemis vagion hwzoneót Eztendeyenel teob [Mezőbánd MT; VLt
7/692]; 1584: Marhaiokba A menyt Akart ell veotte [Kv; TJk 4/1. 286];
1735: az minemŭ és hány testisek, mi elŏnkb(e) Citaltatanak fassiojokat
azoknak ... le irtuk [BSz; TKl]; stb.
A mai vonatkozó névmások között nem találjuk, de már az ómagyar
korban a vala- előtagú határozatlan és általános névmásoknak vonatkozó
névmási szerepe is van. Pl. 1565: walakynek en ados lezek, wagy walamyt
ellene wetettem, tahat Jewyen Jde hozzam, En kyez wagyok meg
eleghytenem myndent, walaky Ide Jew hozzam [Kv; BesztLt 5 Konth
Janos a lekenceiekhez]; 1844: valakik még Polgárnak fel eskűve nintsenek,
leg fellyebb 8. napok alatt fel eskűdgyenek [Kv; ACSzám. 148]; 1597:
hozza halgassanak mind addig valameddig az zaz forintot meg aggyak
[Vessződ NK; JHb XXIII/3]; 1592: hatalma legjen Bathorj Elekne
Azzonio(m)nak ... negj haz Jobbagiomot ell foglalnj, valamellieket eó
keme zeret [Perecsen Sz; WLt]; 1816: Valamellyeket Finta Anna ...
férjével Tovissi Gergellyel szereztenek .... ezekhez Senki jussát ne
formálhassa [Asz; Borb. I]; stb. A középmagyar korban a vala- előtagú
vonatkozó névmások használata lecsökken, azonban csak az újmagyar kor
vége fele vesztik el vonatkozó névmási szerepüket.
166
• a kérdő névmásokhoz kapcsolódó né- és vala- előtagokból a
némi, némely, néhány, valami, valamely, valaki stb.
határozatlan névmás. „A né- és a vala- előtagú névmások
funkcionális elkülönülése is megindulhatott vagy
megtörténhetett: a né- előtagúak az általuk pontosan meg nem
nevezett személyek, dolgok stb. kis számára, kis mennyiségére
utalhattak (például: némely barátok mondták), a vala-
előtagúak pedig inkább a meg nem határozottságot, az
ismeretlenséget jelölhették (például: valamely barátok adtak jó
példát)” (D. Mátai 2003: 219). (Példák a későbbi korokból:
JókK. 1: nemÿ yraſok; 40: es nemelyek zalnakuala feÿere ·/
nemelÿek terdere / nemelyek vallara; 47: mÿkoron valamÿtt
neked adonk; SzékK. 22: valahanzer ... adatanak predaba; stb.)
A középmagyar korban tovább gazdagodik a határozatlan névmások
sora:
• összetételek révén; újabb vala- előtagúak keletkeznek:
valamily(en), valamekkora;
• a né- előtagúak az egy ’egyik’ határozatlan névmással egészülnek
ki: egynéhány, egynémi, egynéki ’némely ember’, egynémely(ik);
az egynémi és az egynéki az újmagyar kor folyamán eltűnik a
nyelvből, mára csak az egynémely marad meg; pl. 1585: Ados eg’
Nehannak [Kv; TJk IV/1. 466]; 1573: egi Nemy Ideotwl fogwa
esmere(m) [Kv; TJk III/3. 107]; 1650: Sar kozj Janos Uramnakis
dulatta volt megh ... egj nimely ... Jobbagitt [Gyulatelke K; Ks 41.
B. 20]; stb.
• új összetétel a hol határozószóból és a mi névmásból keletkező
holmi; 1681: a’ ki holmit akar meg latni a’ Corpusban hamarab
Positiojara talalhasso(n) [ÁLt Urb. 2]; 1710: irtam volt az furesz
irant is holmiket [Szentkirály Cs; BCs]; 1844: el vagyok vádolva,
hogy holmi Tőrvénytelenségeket követtem [Sófva U; DLt 1441];
stb.
• a más határozatlan névmáshoz kapcsolódnak a -féle, -forma
képzőszerű utótagok: másféle, másforma; 1574/1687: más féle
tintával, és kéz irással [Futásfva Hsz; HSzjP]; 1750: inditték ...
más féli jo bórt égj darabban [Gagy U; Ks 83]; 1823: több
Gyümölcs Fák u. m. alma, kőrtvély, szilva, megy és másfélék
voltanak benne [Marossztkirály AF; EHA]; 1669: nem kellene
nekem magamat másforma szolgálatokban avatnom [TML IV,
578]; 1879: egészen másforma ember kell legyen az [PLev. 40];
stb.
167
• az olyik mutató névmás határozatlan névmásként is szerepel a
korban, különösen páros használatban: olyik-olyik.
Az újmagyar korban a mi- előtaggal kiegészülő egymás: miegymás
jelenik meg.
A ma használatos határozatlan névmások – az egyik, másik, egyéb és
olykort leszámítva – tipikusan összetettek: valaki, valami, némely(ik),
valamilyen, valahány, valamelyes, valamekkora, valamelyik, valamiféle,
valamennyi, némely(ik), némi, néminemű, néhány, valahol, valahova,
valamerre, valahonnan, stb.
168
3.6.3. Összefoglalás
Feladatok:
1. Mi lehet a magyarázata annak, hogy a 3. személyű személyes névmással
kifejezett tárgyat tartalmazó mondatokban határozott ragozású, az 1.
és 2. személyű személyes névmással kifejezett tárgy pedig
határozatlan ragozású igék mellett jelenik meg?
2. Középmagyar kori szövegeken vizsgálja meg az aki, ki, ami, mi
használatát!
3. Ma bizonyos intézménynevekre, csapatokra, csoportokra vonatkoztatva
egyre többet halljuk az aki, ki vonatkozó névmásokat. Mi ennek a
magyarázata?
4. Vizsgálja meg az ön és a maga területi megoszlását a SzT. adatai
alapján, majd vesse össze ezt a mai nyelvhasználattal!
5. Gyűjtsön a SzT.-ból bár- előtagú névmásokat, és vizsgálja meg, milyen
szerepük lehetett az egyes korokban! Ezeket vesse össze a mai
szóhasználattal!
6. Vizsgálja meg, hogy az egyes névmások határozóragos alakjai mikor
maradnak meg a névmási kategórián belül, és mikor, miért válnak
169
határozószóvá? Milyen problémák jelentkeznek a szófajiság
megállapítása során?
7. Vizsgálja meg a nyelvtörténeti szótárak adatai alapján, hogy milyen
névmási szerepben állhattak, illetve állnak a következő névmások:
bárki, milyen, egymás, valamelyik, semmilyen!
8. Állapítsa meg, mely névmások és milyen körülmények között tölthetnek
be utalószói szerepet! (Természetesen vizsgálja meg ezek
történetiségét!) Milyen hasonlóságokat tud felfedezni?
Kiegészítő irodalom:
Antal László 1976 Gondolatok a magyar névmásokról. MNy, 90–94.
Ferenczi Rita 1991 A maga visszaható névmás történetéből. NyIrK, 75–
86.
Ferenczi Rita 1993 A maga névmás a birtokos szerkezetben. NyIrK, 141–
51.
Gallasy Magdolna 1999 the kegye egednek. A személyes névmási jelzők
ómagyar kori gyakoriságának okairól. In: Kugler N.–Lengyel K.
(szerk.): Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére.
ELTE BTK, Bp., 117–21.
Haader Lea 1997 Mozaikok névmásokról és ómagyar kori használóikról.
In: Kiss G.–Zaicz G. (szerk.): Szavak – nevek – szótárak. Írások Kiss
Lajos 75. születésnapjára. MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 118–
24.
Kenesei István 1980 Mivel egyeztetjük a vonatkozó névmásokat?
NytudÉrt, 104. sz., Bp., 467–74.
Kertész Manó 1911 Maga. MNy, 5–10.
M. Korchmáros Valéria 1975–1976 A mutató névmás tartalmi
feltöltődésének forrásai. NNy, 331–60.
Kugler Nóra–Laczkó Krisztina 2000 A névmások. In: Keszler Borbála
(főszerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 152–
74.
Laczkó Krisztina 1992 Hány személyes névmásunk van? In: Keszler
Borbála (szerk.): Újabb fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből.
Tankönyvkiadó, Bp., 108–26.
Laczkó Krisztina 2002 Névmás és helyettesítés. Nyr, 470–81.
Martinkó András 1963 A visszaható névmás eredete. Milyen „mag”-ból
fejlődött a maga? NytudÉrt, 38. sz., 40–7.
Pete István 1981 A névmások osztályozása. MNy, 33–5.
Rédei Károly 1963 Az én személyes névmás eredetéhez. NyK., 166–9.
Sipos Pál 1991 A névmások. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 353–400.
170
Szabó T. Attila 1967 Az aki vonatkozó névmás erdélyi régiségbeli
életéhez. NyIrK, 201 – 12.
Szathmári István 1997 A vonatkozó névmások használatáról. Nyr, 1–8.
Temesi Mihály 1967 A személyes névmás kiegészült alakjairól.
NytudÉrt., 58. sz., 319–23.
Varga Györgyi 1992 A névmások. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 455–569.
171
3.7. A határozószók, névutók és igekötők
3.7.1. A határozószók
174
gondom lévén arra én nem limitaltam s mostis hozzávetöleg vagy
aránzolog meg határozni nem tudom [Záh TA; Mk V. VII61. 8–9]; stb.
A újmagyarban a -lag/-leg toldalékos alakok csoportja bővül, hiszen a
nyelvújítók kedvelik e toldaléktípust: átlag, elvileg, némileg, színleg,
utólag, végleg, tettleg. Ugyancsak ekkor szilárdulnak meg a sokszorta,
rögvest határozószók is. Pl. 1842: ha néműleg kezével ellent nem tart
szemei is ki égtek volna [Dés; DLt 1452]; stb.
(1c) A szekunder ragoknak az ómagyar korban való kialakulásával új
típus jelenik meg a határozószók körében: a névszói tövet + primer ragot +
szekunder ragot tartalmazók. Pl. alattomba(n), ellenbe(n), utolszor. A
következő korokban már ezen a módon nem keletkeznek újabb
határozószók. Pl. JordK. 348: alattomba el meeneenec; MünchK. 53ra: ki
èllenbe aluala stb.
(1d) Ugyancsak az ómagyar korban alakulnak ki először a névszói
tőből + szekunder ragból álló határozószók: éjjel, holval ~ hollal, reggel,
hamarsággal, nyomba, kezdetben, félre, kordéra ’könyv nélkül’, végre,
egyszer, először ’kezdetben, egykor, régen’. PéldK. 70: eyyel es nappal;
KazK. 76: uegre megh eſmere; 1486: tugÿad Bÿzonnÿal hogh; KulcsK.
260: Hamarſaggal tewek; 1527 k.: elwesthed wegre magadoth; TihK. 305:
az zoloſmakat mind kordera el tanula; stb.
A középmagyar korban ez az egyik legvirágzóbb csoport, így jönnek
létre a suttyomban, szólóban, örökre, rendre, sokára, találomra, többnyire,
újra, apránként, lassanként, egyébként, másképpen, egyként ’egyformán’
határozószók. Pl. 1572: ezeket eo apronkent en tŭllem fel keregette [Kv;
TJk III/3. 262e]; 1577: eorökre walo hwseges szolgalotunkat Aianliuk
[UszT]; 1583: sokara lelek egy Mathias Neweo legent [Kv; TJk IV/1.
185]; 1661: hogy így lassanként mind jobbágyokká tegyen bennünket
[KemIr. 344]; 1843: suttomba abba introductiotis tétettek bizanyas fel
tételek alatt [Torda; HG]; stb.
Az újmagyarban jelennek meg az örökre, potyára, ripityára, stikában,
újból, valamint a gondolomra, hozomra megszilárdult szekunder ragos
határozószók. Pl. 1779: a’ hoszszu Vasnak az éllit, Uibol ki njutottam xr. 6
[Szászváros; BK. Kováts Mátyás kov. kezével]; 1785: a mint szokták
mondani Gondolomra mutatnak egy métát [BfN]; stb.
(1e) Az ómagyar korban születik szintén a birtokos személyragot
tartalmazó határozószók csoportja (névszói tő + birtokos személyrag +
határozórag): pl. elein, eleinten, korán, hejában (hiába), bizonyával,
egyetemében stb. Pl. XVI. sz. első harmada: en bines vagÿok ... az en
hitemnek hÿabaualo emleÿteseben; MünchK. 69va: Bizońaba tanoľľatoc;
ÉrdyK. 362: herodes yollehet eleyen yghen zegheń vala; stb.
A birtokos személyragot tartalmazó csoport – a szekunder ragot
tartalmazó mellett – a leginkább gazdagodó, bővülő csoport. „Esetükben
175
olyan ragos névszók, mondatbeli határozók válnak határozószóvá,
amelyek eredetileg birtokos szerkezetek (...) tagjai voltak, de bennük ez a
szerkesztettség elhomályosult, és a birtokos személyjelet, valamint a
szóalakzáró határozóragot tartalmazó birtokszó önállósult, lexikalizálódott:
hevenyében, javában, (azon) melegében, vaktában; utoljára ’végül’,
végtére stb. Az újabbak születéséhez (már a középmagyar korban is,
később pedig még inkább) nem kell feltétlenül előzményszerkezet, hanem
általában a régi határozószók analógiájára keletkeznek az újak:
hamarjában, hirtelenében, sebtében; hármasával; másodjára stb. Sok új
határozószó-egyed létrejöttével a középmagyar korban erősödött meg ez a
típus, melynek analogikus hatására a következő korszakokban –
napjainkban is – még több ilyen szerkezetű határozószó keletkezik,
miközben még tovább erősödik maga a típus” (D. Mátai 2003: 641–2). L.
még: hevenyében, módjával, jószerével, stb. Pl. 1582: az chapas miat el
esek hanyatta, ez penigh vgian azon harczban heveniebe(n) eset [Kv; TJk
IV/1. 3a]; 1583: halla(m) Az hoppanast de Nem lathata(m) Jo zerewel ha
az feoldeon eseke vagy az Mihal kowach karyan [Kv; TJk IV/1. 132];
1652: hamariaban utannok indulua(n) [Berz. 7. LXV/10]; 1664: az
hadakat ugyan úgy kell hoznod, el ne tikkadjanak, szép módjával hozzad
[RákCsLev. 258]; 1703: Akik estve sebtében kiindulván [Kv; KvE 277];
stb.
Az újmagyar korban keletkezik a hevenyéből, igazában, széltére,
tetejébe, futtában, múltkoriban, rögtönében, többnyire analogikusan;
valamint az újabb magyar korban a múltkorában ~ múltkorjában. Pl. 1879:
Nem te laksz ott, én – igazából [PLev. 59]; stb.
(1f) Külön érdekessége a határozószóknak az a csoportja, amely
fokjelet tartalmazó alakokból áll. Az ómagyar korban jelenik meg az
alább, közelb, hátrább, gyakortább, utolbszer, kevésbé, többé, hamarban,
gyakrabban, nyilvábban, beljebb, feljebb, kijjebb, hamarabb stb. A
felsorolt példákból kitetszik, hogy vagy a tő + rag + jel, vagy a tő + jel +
rag sorrendet követik a morfémák, illetve van közöttük tő + jel alakú is. Pl.
JókK. 8: Mÿkent alab ÿelenýk; 1515: teobbe nekÿ en nem hÿzek; WinklK,
319: kewesbe zereth; ÉrdyK. 3: hamareb es bewebben nyerhety; stb.
A középmagyar korban ez a csoport terebélyesedik, bizonyos
határozószók mindhárom fokban is megjelenhetnek: felül, feljebb,
legfeljebb; gyakran, gyakrabban, leggyakrabban; gyakorta, gyakortább,
leggyakortább; először, legelőször ~ legelőbbször, elsőben ’először’,
legelsőben; utolszor, legutolszor, utoljára, legutoljára; jobbára, jobbadán,
stb. 1585: vettem legh vtozor heazo zeget ezert [Kv; Szám. 3/XVII. 7–8];
1586: Amikor legh vtolba Az Iste(n) Beoyt keozepre Intet [Kv; TanJk I/1.
26]; 1588: seot gyakortab artalmas gondviselesek munkaiok [Kv; TanJk
I/1. 87]; 1710 k. az én feleim leggyakrabban minden veszedelembe ...
176
bétaszítanak vala [BIm. 992]; 1792: A kendert mind meg fontattam, s
jobbára megis vagyon szapulva [Bencenc H; BK]; 1811: leg-utóljára,
Mikor a’ Tatárok jöttek [ÁrÉ]; stb.
A középmagyar kort követően új, fokjelet tartalmazó határozószónk
nem jelenik meg.
(1g) Ragtalan határozószók már az ősmagyarban is voltak, az
ómagyar korban csak egy párra van példánk: még ’ismét’, hamar, bátor,
csupa, nyilván és a reg ’reggel’. Pl. KTSz. hiteſſec hamar; JókK. 91: ha az
frater holual reg eret zewlewtt ennek; SzabV.: Nagÿ bws yonhal meg
vyzza terenek; stb.
A középmagyar korban megjelenő ragtalan határozószók általában
szófajváltással lesznek határozószókká: melléknévből a ritka, szörnyű;
igenévből a szakasztott, kivált. Pl. 1571: feleo hogy az vristen zernyeo
vezedelmes ostorat ne bochassa orzagunkra [SzO II, 323]; 1584: Zakaztot
ollia(n) testw es Abrazatw Azony mint ez Lakatosne [Kv; TJk IV/1. 262];
1710 k.: az én istenfélő ritka jó mesterem [BÖn. 541]; stb.
Az újmagyar korban alakulnak határozószóvá az épp, pont, rém
’nagyon’, rengeteg ’nagyon, roppantul’, elvétve, roppant ’nagyon,
módfelett’, ugyancsak szófajváltással. Pl. 1804: roppant nagy fényvesítis
Toplitzának el foglalták [Abafája MT; Born. XVd]; 1823–1830:
Debrecenben ... bámultam ... a rengeteg nagy kollégiumon [FogE 165];
stb.
(1h) Habár viszonyjelölő szavakat nagyon ritkán vesznek át nyelvek
egymástól, a középmagyar korban megjelennek az idegen eredetű
határozószók. De a „ragtalan határozószók között találjuk (az ómagyar
korban még igen kevés idegen eredetű határozószóink egyikét) a kölcsön-t,
mely ősmagyar kori török átvétel lehet. A magyar határozószó-rendszerbe
való könnyed (és máig tartó) beilleszkedését -n végződése tette lehetővé;
vö. MünchK. 11vb: »kvlLvn veuvtvl«” (D. Mátai 1991: 412).
Latin származású az áperté ’nyíltan’, plusz ’hozzáadva’, abszolúte;
német a curukk ’vissza, hátra’, furt ’folyton, egyre’; szláv pedig a doszt,
dosztig ’untig’. Pl. 1617: mikor aparte az Teoruentűl bizonisagra
kiuankoznak ellenem [Kv; RDL I. 11]; 1732: én absolute a testamentom
melōl egy hajszálnit sem távozom [Kóród KK; Ks 99]; stb.
Az újmagyar korban inkább német eredetű határozószók kerülnek be a
nyelvbe: extra ’külön, csak neki’, feszt ’szilárdan’, richtig ’kellően,
megfelelően’, srég ’ferdén, átlósan’; emellett latin eredetűekkel is
számolhatunk: pláne, relatíve. Pl. 1879: Magyar ember s pláné poétaféle
itt boldog nem lehet [PLev. 45]; stb.
178
A középmagyar korban a hasonló morfológiai felépítésű névszói
alapszavú határozószók analógiájára születnek meg a hajdanában,
hajdaniban, akkorára, ekkorára, mikorára szók. Pl. 1571: en Bizony
mikorare ezembe wehetem, vgyan az wrak elŏth sokath feddem welle
[Mogyoró MT; BesztLt 3510]; 1753: mellyen is hajdonában lakott Szőcs
Gligor nevű sellér [Buza SzD; JHb IV/12]; 1760: meg dagadatt vala
Lukának az fél álla kapczája, akkorán mint egy fél Lud tojás [Kóród KK;
Ks 17. XXXI]; stb.
Ez a csoport az újmagyar korban a legjelentősebb csoportjává válik a
névmási alapszavú határozószóknak. Ekkor keletkeznek a mikorában,
mikoriban, mikorjában, akorában, akkoriban, akkorjában, ekkoráig,
akkoráig határozószók. Pl. 1768/1771: énis tsak halgattam ekkoraig
[Bukuresd H; Ks 114. 61]; 1845: A Curátorok számadásaikkal ekkorrá
készen legyenek [Nagykapus K; RAk 20]; stb.
182
lokatívuszrag; által ’keresztül’); pl. KTSz. ſ[ce]nt bulch aſſu[n]noc
vg[o]n ielunel ’Szent, bölcs asszonynak ugyan jelenél’; stb.
• Ennél gyakoribb jelenség a határozószó → főnév szófajváltás,
különösen a különböző időpontok és helyek megnevezését
illetően. Így alakul határozószóból főnévvé az ősmagyar korban a
holval ’korán’ → ’reggel’, reggel, rokon ’közel’ → ’családhoz
tartozó személy’, közel (vö. a közelben).
• A határozószó → melléknév változás sem volt ritka dolog az
ősmagyar korban: így lesznek a messze, rokon, illetve a -talan/
-telen képzős határozószók melléknevekké. Pl. Volek ſyrolm
thudothlon; stb.
• Nagyon ritka a határozószó → névmás szófajváltás, hiszen a
fordítottja a sokkal gyakoribb, névmási tőből ragszilárdulással
keletkezhetnek határozószók. De van példánk erre is az ősmagyar
korban: a mennyi, ennyi, ily, oly, mely határozószók átlépnek a
névmási kategóriába, miközben határozószói szerepük is
megőrződik.
3.7.2. A névutók
184
Természetesen már az ősmagyarban lehettek egyirányú névutók, mint
pl. az ellen ’szemben’ és a képpen is.
Az ősmagyar kor végén a következő, jelöletlen birtokos szerkezetből
alakult névutóink vannak: belől, benn, belé; alól, alatt, alá; elől, előtt, elé;
elvől ’túlról’, elvett ’túl’, elvé ’túlra’; felül, felett, felé; közül, között, közé;
mellől, mellett, mellé; mögül, mögött, mögé; felől, felé; ellen, képpen. Vö.
későbbi adatokkal: JókK. 66: hegÿek eluewl ’hegyeken túlról’; MünchK.
14va: tènger èlue ’tengeren túlra’; 1625: Az viz elue valo mezeoben [Uzon
Hsz; BLt]; 1566: mys az gonosz erkölchü emberek közi ne szamlaltassunk
[SzO II, 188]; 1568: v nem vezen az zvlv kvzvt parlagoth el [Kv; TJk III/1.
190]; stb.
Az ómagyar korban tovább gazdagodik ez a csoport a helyett ’vminek
a helyén’, viszett ’helyett, gyanánt’, iránt (aránt ~ iránt < arány ’irány’ +
-t lokatívuszrag), szeren, szert (szer ’sor’ + -n, ill. -t lokatívuszrag; vö. a
mai nyelvjárási határozószóval: szerre), koron, kort, közbe, közben
névutókkal. Pl. JordK. 164: Es onnan ky ſereghwlween zallanak megh ... az
arant hol Jeryko varaſa vagyon; BécsiK. 90: Vtolzeren ’utoljára’; CzechK.
48: halalom koron; WinklK. 115: neked vagÿok adwan fyw vÿzett; stb.
A középmagyar korban már csak analógiásan jönnek létre primer
ragokat tartalmazó névutók, hiszen ekkor a birtokos szerkezet már minden
helyzetben jelölt volt. Az irányhármasság jelölésére alakul a körül mellé a
körött, köré; megszületik a hegyől, hegyett, hegyé, de nem terjed el az
egész nyelvterületen, és az újmagyar korban ki is szorul a köznyevből. Az
egyirányúak körében ekkor jelenik meg a végett, hosszat (vö. naphosszat,
órák hosszat, utcahosszat) névutó. Vö. egy későbbi példával: 1879: Sétál
naphosszat fel és le a napfényes utcákon [PLev. 43]; stb.
A középmagyar kort követően jelöletlen szerkezetben már analógiásan
sem jönnek létre névutók.
(1b) Jelölt birtokos szerkezetből az ősmagyar korban csupán egy
névutónk keletkezik: az után (út + á birtokos személyrag + -n
lokatívuszrag).
Az ómagyar kortól – a birtokos szerkezeteken belül – mindinkább a
jelöltekből alakulnak névutók, és egyre nagyobb szerephez jutnak a testes,
szekunder ragok (l. a testes ragok keletkezésének idejét, a birtokos
személyragok elterjedését, illetve a határozószók kialakulását is). Így
jönnek létre ekkor a híján, híjával; gyanánt, gyanaján, gyanába; közibe,
köziben; feliben ~ fölében, felire; elibe ~ elébe ~ eleibe; fejében; táján,
tájt, számából, számába, számára; örvén ’ürügyén’ névutók. Pl. ÉrdyK.
312: eetel ytal gyanant; 545: oltaranak feelyben; JókK. 147: farkaſnak
eleybe; 1507: valamy labas Barmon lezen h<azam> tayan [NyIrK VI,
187]; stb.
185
A középmagyarban ezekhez csatlakozik az esetében, fejében,
következtében, ellenére, javára, módjára, részére, útján, truccára
’ellenére’. Ez utóbbit a 19. században kiszorítja a dacára névutó. Pl. 1573:
penzt kert pecine zeole mywre Must feiebe [Kv; TJk III/3. 206]; 1711: az
eo részere valo vendegeketis ... tartsa fel [Kissolymos U; BLev.]; 1748:
Melly maga-feledett bolondság az isten jó-voltának trútzára belé-
keveredni minden-féle gonoszságban; 1765: vonakodás esetében vgy ki
nem állás következtében megbűntetődjék [M.bikal K; RAk 256]; 1814:
Timár Mihály eő kglm(ne)k a közönséges kotyavetye uttyán két égymas
után következett esztendőkre ki adott szamos és Nádas vizének halászattya
ideje ki tölt volna [Km; KmULev. 3]; stb.
Az újmagyar korban is folytatódik ennek a csoportnak a bővülése,
hiszen napjainkig ez a legtermékenyebb módja a névutóvá válásnak. A
kimondottan névutói szerepben álló szavak mellett (pl. alapján, céljából,
dacára, érdekében, értelmében, esetén, folyamán, folytán, kapcsán, létére,
mentén, múltán, nyomán, részéről, révén, során, terén, területén stb.)
ekkor sok névutószerűen viselkedő ragos névszó is megjelenik, amelyek
nagy része az újabb magyar korban válik teljes értékű névutóvá:
alkalmából, céljára, címén, dolgában, esetére, irányában, keretében,
következményeként, közelében, múltával, okán, segítségével, tekintetében,
ürügyén stb. Ezek névutóvá válásához és elterjedéséhez az is hozzájárult,
hogy az újságírói stílus kedvelt szerkezeteiben jelennek meg: ugyanis a 19.
század végén az újságírók szóhasználata révén kezd elterjedni bizonyos
ragos névszóknak a névutós szerkezetekkel való helyettesítése. (Ez nem
jelenti azt, hogy minden névutós szerkezetet ragos névszóval lehetne
helyettesíteni, hiszen akkor nem lenne szükségünk névutókra.) Pl. 1800: el
őregedet és tehetetlen létire azokott nem praestalhatta [Seprőd MT;
BalLev.]; 1819/1831: F. K. Fő I. Tanátsnak két rendbéli Rendelése
nyomán [Aranyosrákos TA; Borb. II]; 1843: a’ Contractust ... Balás
Annátol kívánhattya az erről szollo osztálylevél értelmébe [Mv; Tolvaly
lev.]; 1847: Sebje van a’ jobb lábán, a’ szárhus közelében [DLt 806]; 1847:
nemes Alsó-Fejér vármegye tisztei irányában ... illetlen ... szókkal élt
[VKp 210]; 1859: Nagy Albert czébeállás taxa czimen fizetett 10 Rf 50 xr
[Kv; AsztCSzám. 55]; stb.
Az újabb magyar korban szilárdul névutóvá a mentén, területén,
szempontjából, vonatkozásában, magasságában. „Sok köztük a még csak
lazán megszilárdult, névutóvá válóban lévő alakulat. Jó néhány névutónk
egyszerre formálódik birtokos- és minőségjelzős szerkezetben: terén –
téren, alapján – alapon, címén – címen, szempontjából – szempontból stb.
A birtokos szerkezetben keletkezettek könnyebben, gyorsabban
beilleszkednek a névutórendszerbe” (D. Mátai 2003: 826).
186
(2) Értelmezős szerkezetből is keletkezhetnek névutók. Így válik
névutóvá az úton által, fiúval össze típusú szerkezetekben az ősmagyar
korban az össze, egyenbelű névutó (vö. ÓMS.). Az így keletkezett
névutóink ragvonzóak, hiszen egy olyan szerkezetből alakulnak, ahol az
alapszó ragos főnév, a később névutóvá váló szó pedig még értelmezői,
magyarázó szerepű határozószó.
Az ómagyar korban hasonló szerkezetekből alakulnak a felől, kívül,
belül, együtt, egyembe, egyetembe határozószók névutókká, illetve
szóhatár-eltolódással egy rag és egy határozószó kapcsolatából a nélkül
(vminél kül ’kívül’ > vmi nélkül; vö. JordK. 384: egÿk nem eſÿk az feldre
tÿ atýatoknal kÿl; JókK. 5: kÿ nelkewl; 44: nalanalkewl; FestK. 391:
akaratom nekwl). További példák a korban keletkező névutókra: 1524:
germekÿmvel egyembe; JordK. 54: kyk te kapwdon belwl laknak; stb.
A középmagyarban alakulnak határozószókból a felül, alul, innen, túl,
keresztül, ill. szemközt, szemben, szembe ragvonzó névutók. Pl. 1573: tot
falun alol [Szilkerek SzD; JHbK XLIV/11]; 1599: Az vy kosaron inne(n)
[UszT 14/13]; 1600: Veottem Egy Eoregh fat az Silipen kereztewl alal
keoteo fanak [Kv; Szám. 9/VIII. 11]; 1653: regi Szolgalom imar fizetesen
feliúl hagiok egi boriuzo tehenet es egi diznot [JHbK XLII/3]; 1653: egyik
rendbe jancsárt állatott, a másik rendbe szemben véllek német gyalogot
[ETA I, 100]; 1838: tŏbb esztendŏken keresztŭl [Dés; DLt 187/1842]; stb.
A (vmivel) átellenben, (vmitől) távol az újmagyarban csatlakozik e
ragvonzó csoporthoz. Mint láthatjuk, ekkorra már erősen legyengült az a
keletkezési mód.
(3) Minőségjelzős szerkezetből is alakulhat szintén ragszilárdulással
névutó. Így keletkezik az ómagyar korban a móddal, módra. Pl. ÉrdyK.
562: eedes kezeyt meellyen kerezt modra el teryetween; stb.
A középmagyar kor folyamán a minőségjelzős szerkezetből alakuló
névutóink megszületését nagyban elősegítik a szerkezetbe belépő
névmások (pl. ez esetben, oly módon, vmi okán stb.), és így e csoport
jelentősen kibővül: pl. tájban, formában, formán, módon, esetben,
számban, számra, okon, okkal, okból, októl, okért, ízben, végre, céllal. Pl.
1582: a’ poharokat es kalanokot ... Bekesi Janosnak Adtha Gira zamra
eóreók Arron [Kv; TJk IV/1. 25]; 1600: vgy verte taglotta az Anniath,
hogy holt Zamban hatta [Kv; TJk VI/1. 416]; 1750: hány izben szidalmazta
bestelenítette Nzts Kővendi Nagy Joseph Urot [Vadad MT; VK]; 1764:
Voltanak Istállok is valami romlandó formába(n) [Udvarfva MT; Told.
44/26]; stb.
A ragtalan alapszóhoz járuló névutók, illetve névutószerű szavak
csoportját az újmagyarban a következők gyarapítják: alapon, alkalommal,
áron, célból, célra, címen, mértékben, néven, részről, révén, téren, végről,
végre, vonalon stb. Pl. 1854: ennyi nemes tüznek, ennyi genialitásnak mért
187
kelletik a katona szolgai teren mecsevészni [ÚjfE 74]; 1896: akinél most
két elbeszélésem van ... a Gyulai bácsi révén ismét [PLev. 177]; stb.
(4) Határozós szerkezetből alakuló névutóink tulajdonképpen
határozói igenevek szófajváltásával jönnek létre. Pl. vmitől fogva ~ fogván,
megválva az ősmagyarban alakul névutóvá határozós szerkezetből.
A határozós szerkezetekben kialakuló ragvonzós névutók számát az
ómagyar korban a (vmire) nézve, (vmihez) képest szaporítja. Pl. JókK. 69:
hozyaÿa keppeſt; stb.
A középmagyar korban sem gyarapodik jelentősen ez a típus, csupán a
fogvást, kelve, kelvén, jutva, jutván, nézvén igenevek szófajváltásáról van
tudomásunk. Pl. 1619: nem az országra, sem az uramra nézve mondom
[BTN2 278]; 1670: Radnától fogvást le Havaselföldéig [Bodola Hsz; SzO
VI, 328]; stb.
Az újmagyarban megerősödni látszik ez a csoport az ellentétben,
eltekintve, kapcsolatban, kifolyólag, megfelelően, mérten, tekintettel,
viszonyítva, vonatkozóan stb. névutókkal. Pl. 1840: fel ügyelői kŏrŏböl (!)
ki folyolag [Dés; DLt 848a]; stb.
(5) Alanyos szerkezet is alapot szolgáltathat a névutó létrejöttének. E
típusba tartozik az ómagyarban az eredeti határozói igenévből
szófajváltással névutóvá váló múlva, múlván. Pl. 1525/1640: esztendő
múlván az mesterek közzé be esküttessék; stb.
A múlva, múlván mellé a középmagyarban jön létre a nem hosszú
életű múlvánt. Pl. 1569: Annak wthana nem sok nap mwlwa [Kv; KvLt
II/19]; 1573: Annak vtanna egy harmad Nap Mulwant, esmet meg
go(n)dolya [Kv; TJk III/3. 198b]; 1584: fel ora Mulwan az laba meg veszet
[Kv; TJk IV/1. 259]; stb.
A felsoroltakat leszámítva, alanyos szerkezetből nem alakul több
névutónk.
(6) A középmagyar kor során tárgyas szerkezetekben is megindul a
névutóvá válás. „A tárgyas szerkezetben létrejött vmit kivéve ~ kivévén
fokozatosan kiszorította az addig ilyen jelentésű vmitől megválva ~
megválván névutót: 1584: »Semmy idegen ... semmy marhaiat ell ne
Adhassa idegen ... embernek, ky Wewen az sokadalom Napiath«: ’valamit
nem számítva’ (SzT.). Ha a névutó alapszava ragos névszó, akkor a névutó
meg is előzheti azt, illetőleg el is szakadhat tőle” (D. Mátai 2003: 651).
A tárgyas szerkezet az újmagyar korban sem ad sok névutót; ekkor
nyer névutói szerepet az illetően, illetőleg, tekintve. Pl. 1843: A Varga
Katalin dicsekedésit illetőleg csak annyit hallottam ... [VKp 81]; 1896:
olyan nehéz lesz neked elolvasni, az én betűimet tekintve [PLev. 184]; stb.
3.7.3. A névutó-melléknevek
3.7.4. Az igekötők
190
Az igekötők nem ősi örökségei nyelvünknek, hanem a magyar nyelv
önálló életében jöttek létre, viszonylag későn, és csoportjuk ma is
bővülőben van.
Az igekötők elsősorban szófajváltással jöttek létre határozószókból,
illetve ragszilárdulással ragos névszókból.
A legkorábbi réteg latívuszragos határozószók szófajváltásából jött
létre. Ezek közé tartozik a le (< lé), fel (< felé), ki (< kí), be (< belé > bel),
el (< elé), meg (< megé ’vissza’). Korai példák: HB.: mige zocoztia vola
’megszakasztja vala’; KTSz.: nazaret [v]araſat mege lel[he]ſſe ’Názáret
városát meglelhesse’; ele menuen bethle[hembele] ’elmegy Bethlehembe’;
JókK. 44: bel megyenuala az hazba ’bemegy vala a házba’; ÉrsK. 83: bee
ment wolna; 215: fogagyatok beeh; ÓMS.: buabeleul kyniuhhad ’bújából
kihúzzad’; ÉrdyK. 8: kywe hanyatnak belole ’kihányatnak belőle’. A
példákból kitetszik, hogy kezdetben egy lazább határozós kapcsolatban
jelenik meg az irányjelölő szó kimondottan mozgásjelölő igékkel. A
határozós kapcsolatban az erős irányjelentés egy idő után háttérbe szorul,
vagy meggyengül, és elsősorban a befejezettség az, ami előtérbe kerül. Ez
az új jelentésmozzanat oda vezet, hogy a határozószóból igekötő lesz. Az
irányjelentés háttérbe szorulásával egyidőben megkezdődik az alaki
rövidülés is. Ezt az alaki rövidülést jelzik az ÉrsK.-beli és az ÓMS.-beli
adatok. Természetesen az irányjelölés ezután is egyik fő funkciója lesz az
igekötők nagy részének, de ehhez társul az új funkció. Ez az új funkció
többféle lehet: elsősorban az aspektusképzés (perfektiválás, a cselekvés
akcióminőségének megváltoztatása, az ismétlődés kifejezése, a cselekvés
tartósságának vagy huzamosságának kifejezése) jellemző az igekötőkre (a
határozószókkal szemben), illetve a jelentésspecifikáló szerep (el egészen
a pregnáns igék létrehozásáig). Emellett az igekötő megváltoztathatja az
ige szintaktikai viszonyait is úgy, hogy az igekötős ige, szemben az
igekötő nélküli igével, másfajta határozót kíván, leszűkíti az alapige kötött
bővítményeinek körét, új vonzattal bővítheti az igét, vagy az intranzitív
igéket tranzitívakká teszi.
De vegyük sorra ezeket! Az igekötő jelentésmódosító szerepe a
következőkben áll:
• a legrégibb és máig megmaradó funkciója a cselekvés irányának a
megjelölése; a korábbi rétegekhez tartozó igekötők mind
megőrizték irányjelentésüket, kivéve a meg-et: pl. 1456 k.:
odamegek; 1470: tengeren altal mene; KazK. 75: az uaraſbol ki
futa; ÉrdyK. 510 le zvkvlleek lova hatarol; 1543: az leweleketh eg
folkayath Polany Ferenc kylte fel ... inen vramtul el
zabadulhathnek, enes fel mennek, feles megek; stb. A megnek mára
csak bizonyos igékkel maradt meg a ’vissza’ irányjelentése:
megtér vhonnan, megtérít vmit; meghoz ’visszahoz’.
191
• az aspektusképzés, és ezen belül
o a perfektiváló funkció; az igekötő általában befejezetté,
perfektívvé teszi az igét. Ez a funkció mozgásjelölő igéken
alakulhatott ki, és innen terjedhetett át a nem mozgásjelölő
igékre is. Az egyes igekötőknek különböző perfektiváló
képessége van; az erre legalkalmasabb a mai napig a
nagyon korán igekötővé vált meg, amely szintén nagyon
korán elvesztette irányjelölő funkcióját. Talán éppen
ennek köszönheti ezt a rá annyira jellemző funkciót. Pl.
PeerK. 339: megh chalnak zawokkal; KazK. 78: az papa:
az leuelet ... el oluaſtata; 1516: wra dolgaÿth el wegezwen;
stb.
o a cselekvés kezdő-momentán jellegét fejezi ki; különösen
akkor fontos ez, amikor az igének nincs mozzanatosságot
kifejező képzője; pl. KazK. 78: eufemianus ... el
keſſervdek; 1488: azt megh lata bodogh aſſon; VirgK. 56:
fel aluan ez zent atya; stb. Amikor pedig az igén van
mozzanatos képző, az igekötő felerősíti ezt a minőséget:
pl. MargL. 6: meg gyladuan; 1502: myg en innen el
indulok; stb.
o az ismétlődő cselekvés lezárulását fejezi ki, ami
tulajdonképpen szintén a perfektiváló funkció miatt
jelentkezik: pl. KulcsK. 264: kyk megh fogdoſtaak vala
wketh; XVI. sz. eleje: el zakadoza vala mÿnden ketheliÿ;
stb.
o a cselekvés tartósságának, folytonosságának
nyomatékosítása az el igekötőnk sajátja, és ez már az
ómagyar korban jelentkezik: pl. KazK. 80: es mind
bekeſſeggel el zenuedy uala; MargL. 2: el viſelny az ruhat;
stb.
• jelentésspecializáló szerepe van:
o speciális jelentésárnyalatot hoz; ez azt jelenti, hogy az
igekötő általában leszűkíti az alapige jelentését; pl. JókK.
80: fewldre leteryeztuen magat; MargL. 12: meg tevrly
vala ev feÿenek fedeleuel; 16: az ev kenveet ... el tevrlÿ
vala; JordK. 889: nem twrlwm ký ew neveeth az eelew
kenýbwl; stb.
o olyan jelentésűvé teszi az igét, amely nem függ össze az
alapige jelentésével; ez az oka annak, hogy a nyelvészek
egy része (elő)képzőként kezeli az igekötőket; pl. TihK. 9:
kapuia be tetetik; 1517–1535: hogh az ty myweteghez
192
Zerywel hozza lattock; ÉrdyK. 190: Ez bezeedre mynd
reea haylanak az ſydo doctorok; stb.
o pregnáns igéket hoz létre, vagyis olyan igekötős igéket,
amelyben két jelentés vagy jelentésmozzanat vonódik
össze; ilyenkor jelentéssűrítésről, jelentésösszevonásról
beszélünk: pl. a ’feltesz’ és ’megcsináltat’ jelentés tömörül
a TihK. 313-ba: fel cinaltattad az cigakat; a ’hirtelen
kimegy’ jelentés van meg a VirgK. 22-ben: zent ferencz,
es mind w tariſi accellabol ky hertelenkedenek; stb.
o túlzó vagy pejoratív funkció kialakítása; elsősorban az el
igekötőnk képes e funkció betöltésére, azonban a le és kis
mértékben a régiségben a fel is hasonló jelentésárnyalattal
gazdagíthatta az igét; pl. elkártyázza a vagyonát, elneveli
a gyerekét, elszabja a ruhát, elpuskáz vmit, elfuserál vmit;
BécsiK. 30: Essėc le ŏ ereiėc; SzékK. 30r: es vessed leh az
ọ erọÿọkọt az teh hatalmadval; 1582–1629: Úgy le
chŏpŭlli a nagy szent doctort (EsztM. 16); 1691: En Dees
varossanak hütős Assessorit es Executorit kőzönségesen le
hamisoltam volna [Dés; Jk] 1765: egymást le hamisgaták
és Czigánygaták [Tarcsafva U; Pf] 1618: Mindennap jól
lakást ŭznec és mindent feldŏsŏlnec (MA: Scult. 797);
1783: jutna elég, ha fel nem dorbézolnák, a’ Verŏk
epittésére [Torockó; Thor. XX/5. 43]; stb.
Az igekötő hatása az igei szintaktikai viszonyaira:
• az igekötős ige mellett másfajta határozó áll; pl. JókK. 66: ewlne
az aztalnal : BécsiK. 5: le vlv Ruth az aratoc oldalahoz : ÉrdyK.
509: ffel yle lowa hathara; stb.
• az igekötő leszűkíti az alapige bővítményeit; ez azt jelenti, hogy
míg igekötő nélkül az alapigének több határozótípusa lehet, addig
az igekötős igének csak egy vagy kettő: pl. ÉrdyK. 517: lewele
akadot volna kezeeben; DöbrK. 369: akada tolvaiokra; vö.
KeszthK. 14: Az twrbe ... wnen labok bele akadoth; ill. ÉrdyK.
191: gyakorta meg akad vala az kewekben laba; stb.
• új vonzattal bővíti az igét; pl. a tölt ige vonzatai közé tartozik a
tárgy és a helyhatározó, ha pedig pl. a be vagy a meg igekötő járul
hozzá, -val/-vel toldalékos határozóval bővül: pl. PeerK. 15:
wyzeth feyre tholthyk vala; DomK. 283: paranchola az edenbevl
az kvtban tevlteny az vyzet; vö. BécsiK. 78: hamuual es ganeual
tvlte bè v fèiet; KulcsK. 266: ehezw lelketh megh telthe yowal;
JordK. 403: az morſalekokbol, heet tellÿes koſarokat tvlteenek
meg; stb.
193
• az intranzitív igét tranzitívvá teszi; pl. 1536: a wÿzet altal kelwē;
JókK. 146: felelm ... meghata ewkewt; BécsiK. 15: remvlèt
meghata v èrtèlmekèt; stb.
Természetesen nem minden igekötőnek van meg a fentebbi felsorolt
tulajdonsága, illetve ezek a tulajdonságok idővel megjelenhetnek olyan
igekötők esetében is, amelyek esetében kialakulásukkor ezek nem voltak
meg. Ugyanakkor pedig bizonyos igekötők jelentésmódosító, illetve
szintaktikai szerepkört megváltoztató hatása is módosulhat, erősödhet vagy
gyengülhet idővel. Pl. az ’elpazarol’ jelentéskörbe tartozó igekötős igék a
középmagyar korban és az újmagyar kor elején inkább fel igekötősek
voltak, az étkezéssel kapcsolatos igéket a mai napig fel igekötővel
használjuk (feleszik, feliszik, felzabál, felemészt stb.), a nem étkezéssel
kapcsolatosakhoz idővel az el igekötő járult (illetve felváltotta a fel
igekötőt; pl. elpazarol, eljátszik, elkótyavetyél, eldorbézol stb.).
Azt is meg kell említenem, hogy bizonyos korokban bizonyos
igekötők felerősödnek, azaz használatuk megnő, és ekkor az is
megtörténhet, hogy a már létező igekötős igék felváltják igekötőjüket
azért, mert a beszélők az új, vagy a felerősödő igekötőt „találóbbnak” vélik
az adott helyzetben. Pl. napjainkban a be és a le igekötő használata
erősödött fel (pl. bebiztosít, beütemez, beinstallál, beszabályoz, begyullad,
bemelegszik, bemosakszik; leigazoltat, lefelel, lereagál, stb.), és néha még
olyan igék mellett is megjelenik hasonló jelentéssel, ahol régebb pl. a meg
vagy más igekötő volt használatos: megtart – betart, megijed – beijed,
megszüntet – beszüntet; stb.
Az ómagyar kor elején már meglévő meg, el, ki, be, fel, le igekötők
mellé hasonló módon, határozószó szófajváltásával lesz igekötővé vagy
igekötő-előzménnyé az alá, össze, egybe, által, hátra, haza, vissza, reá,
oda, ide. E csoport érdekessége, hogy nem következik be alaki redukció,
csupán funkcióváltás, vagy csak megindul a funkcióváltás. A korabeli
adatok alapján elég nehéz eldönteni sokszor, hogy már igekötőként
kezelhetők-e az egyes igekötőszerűen viselkedő elemek. Amennyiben a
„határozószók gyakran járultak bizonyos (kezdetben csak mozgást jelentő)
igékhez, majd egyre több igéhez, akkor veszíthettek nyomatékukból,
jelentésük általánosabbá válhatott, ezzel egyidejűleg fölerősödhetett
perfektiváló funkciójuk. Azaz: e határozószók igekötőszerűen kezdtek el
viselkedni. Egyes határozószók igekötővé válásában szerepet játszhattak
az olyan szerkezetek is, melyekben ragos főnévvel kifejezett határozót
értelmezőszerűen követte a határozószó, majd az ige: TelK. 250: »az
gonozokal e twz pokolra ala vetetik«. A ragos főnévvel kifejezett határozó
194
jelentését nyomatékosító határozószó (alá) az igéhez vonódhatott, és
annak igekötőjévé válhatott” (D. Mátai 2003: 412).
A középmagyar korban tovább gazdagodik igekötőink sora; ekkor
alakul ki igekötői funkciója a következő határozószóknak, illetve
igekötőként is megjelennek már a neki, széjjel, szembe, szerte, szét, tele,
túl, félre, keresztül, mellé, félre határozószók. Alakrövidülés itt sem
következett be, a mai napig így jelennek meg igekötőként és
határozószóként is a felsorolt szavak. Pl. 1592/1593: az Kvs zamos mikor
megh aradot valamenyre azon folt zijjel [Szásznyíres SzD; Ks]; 1794:
Veres Győrgy ... meg vert és Ingemet széjjel szaggatta [Déva; Ks 79.
XXVI. 10]; 1618: az lengyel táborral szembeszállván harmadnapig voltak
egymással ellenben [BTN2 151]; 1694: kergessétek szét, párkák, a sűrű
fellegeket [KvE 227]; 1680: altal menvén az Csűres kert mellet valo
kaposztás kertre, ezen kertet kaposztával tele ültetve talaltuk [A.porumbák
F; KvLt 31]; stb.
A középmagyarban új módon is létrejöttek igekötő-előzmények: az
agyon, a tönkre, végbe, végben, végig ragos főnevek kapnak igekötői
szerepet, illetve kezdenek el igekötőszerűen viselkedni bizonyos
helyzetekben. Ezek az újmagyar, illetve az újabb magyar korban válnak
teljes értékű igekötőkké. E szerepük kialakulását az is elősegítette, hogy
ezek a ragos főnevek határozóként vannak jelen a mondatban. Pl. 1597: az
megh holt embert is agion suita az chiakannyal [Kv; TJk VI/1. 29]; 1848:
tsak nem merőben tőnkre tétetett ... igen is nagyon el pusztult Erdŏ
[Gyalakuta MT; EHA]; stb.
Az újmagyar korban szófajváltással lesznek igekötőkké a már
korábban igekötőszerűen viselkedő határozószók: elő, alább, együtt, felül,
rajta, szemben, széjjel, teli ~ tele; és igekötőszerűen viselkednek az előre,
tovább, túl, tova határozószók is. Pl. 1669: Ha ugyan tovább terjed az az
betsületes hír [TML IV, 434]. 1817: a tűz ugy folyt, és vgy làttatott a Nagy
Szél miatt, mint a viz mikor tovább tovább Sebessen Harapodzik [Torda;
RvAkKt 363]; 1694: ha az nagy mérgedb(en) aláb hagynál [Torockó;
Pk7]; 1756: az Uraság Economiaja aláb szallott az eő kegyelme incuriája
miatt [Remete Szt; TKl]; stb.
Az újabb magyar korban szófajváltással lesznek igekötők az újra,
viszont; illetve ragszilárdulással az agyon, tönkre stb. mellett a korábban
már igekötőszerű abba, helyre, közbe, félbe. Pl. 1683: Ezen Inventálas ...
veghez menven ... abba hagjodott Aszsz(onyun)k akarattjábol [UtI]; 1789:
azután eo Noga abba hagytaa [Abosfva KK; GyL. – aA malomépítést]; stb.
3.7.5. A vonzatok
Feladatok:
1. A Székelyföld bizonyos részeiben még használják a -nott, -nól, -ni ún.
családi helyragokat. Nézze utána a szakirodalomban, hogy hol és
milyen helyzetekben használják ezeket ma is? (Illetve van-e még egy
nyelvjárása a magyar nyelvnek, ahol ezek még élő toldalékok?)
2. Melyek azok a határozószók, amelyek a mai nyelvben fokozhatóak?
Milyen jelentéstani vagy morfológiai csoportokba sorolhatók ezek?
3. Vizsgálja meg a SzT. táján, tájt címszavait! Talál-e eltérést az egyes
alakváltozatok használati körében?
4. Vizsgálja meg a SzT. alapján a tovább határozószó és igekötő funkcióit!
Milyen használati hasonlóságokat, illetve különbségeket észlel? Ezek
minek tulajdoníthatók?
5. A SzT. adatai alapján vizsgálja meg, mikor válhatott igekötővé az össze
szavunk! Milyen igékhez tapadt először? Majd hogyan tágult ki
használati köre?
6. Vizsgálja meg a SzT. címszavai alapján, hogy a részére és a számára
között volt-e funkcionális különbség?
7. Keressen régi nyelvi adatokat és mai nyelvieket két, szemantikai
szembenállást mutató igekötős igére! (pl. felás – leás) Milyen
különbségeket észlel az igekötő jelentésében?
8. Újságcikkekből, sajtóból gyűjtsön olyan, névutós terpeszkedő
kifejezéseket, amelyek helyettesíthetők ragos névszókkal! Állapítsa
198
meg van-e valamilyen jelentésbeli különbség a névutós és a ragos
névszók között?
9. Válasszon ki 5 igét, amely már az ómagyar korban is megvolt! Vizsgálja
meg (pl. a SzT. adatai alapján), milyen vonzatai voltak az egyes
igéknek, ezek a vonzatok változtak-e idővel, és ha igen, mi okozta a
változásokat!
10. Válasszon ki olyan mai szövegeket, amelyekben az egyes vonzatokat
névutós szerkezetekkel fejezik ki a szerzők! Vizsgálja meg, melyek
esetében helyettesíthetjük ezeket a szerkezeteket ragos névszókkal, és
van-e jelentésbeli különbség közöttük!
11. Tanulmányozza a Magyar Nyelvőrnek a 19. századi évfolyamait!
Miféle szintagmákat tartottak germanizmusnak, és mennyire volt
megalapozva ez a vélemény?
12. Vizsgálja meg a mentén, magasságában névutók mai nyelvbeli
használatát! Mit gondol, mi az alapja annak, hogy újabban ezek
terjedőben vannak?
Kiegészítő irodalom:
Bachát László 2002 A névutós formák előretörése. In: Balázs G.–A. Jászó
A.–Koltói Á. (szerk.): Éltető anyanyelvünk. Mai nyelvművelésünk
elmélete és gyakorlata. Tinta Kiadó, Bp., 46–9.
Balázs János 1954 Az el mint fokozó határozószó. MNy, 447–51.
B. Gergely Piroska 1980 Az által ~ át igekötő, illetve névutó
történetéhez. NytudÉrt., 104, 351–6.
Fazakas Emese 2007 A fel, le és alá igekötők használati köre a kései
ómagyar kortól napjainkig. Erdélyi Tudományos Füzetek 260. sz.,
Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár.
S. Hámori Antónia 1995a A határozói és határozószói szerkezetek. In:
Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2.
Akadémiai Kiadó, Bp., 462–73.
S. Hámori Antónia 1995b A melléknévi, számnévi, határozói és
határozószói szerkezetek. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 426–73.
Honti László 2001 A magyar igekötő: nyelvünk kései jövevénye? In:
Bakró-Nagy M.–Bánréti Z.–É. Kiss K. (szerk.): Újabb tanulmányok a
strukturális magyar nyelvtan és nyelvtörténet köréből. Osiris Kiadó,
Bp., 357–67.
199
Honti László 2002 Milyen korú az igekötő? In: Keresztes L.–Maticsák S.
(szerk.): A magyar nyelv idegenben. Debrecen – Jyväskylä, 237–49.
R. Hutás Magdolna 1983 Az igekötős igék kötött bővítményei a kései
ómagyar korban. MNy, 291–9.
Károly Sándor 1957 Elkülönítő-kiemelő szerepű névutóink történetéhez.
MNy, 103–8.
Ladányi Mária 1993 Az igekötővé válás tényezői. In: Horváth K.–
Ladányi M. (szerk.): Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia –
viszonya a nyelvben. ELTE BTK Általános és Alkalmazott
Nyelvészeti Tanszéke, Bp., 129–36.
Ladányi Mária 1994–1995. Az igekötők kapcsolhatóságáról. NyK, 45–85.
D. Mátai Mária 1988 A határozószók helye a szófaji rendszerben. MNy,
31–44.
D. Mátai Mária 1991a A határozószók. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 401–32.
D. Mátai Mária 1991b Az igekötők. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 433–41.
D. Mátai Mária 1992a A határozószók. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 570–661.
D. Mátai Mária 1992b Az igekötők. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 662–95.
Sebestyén Árpád 1965 A magyar nyelv névutórendszere. Akadémiai
Kiadó, Bp.
Sebestyén Árpád 1980 Önálló szók névutóvá fejlődése a magyar
nyelvben. CIFU 5. Pars VI. Turku, 460–6.
J. Soltész Katalin 1959 Az ősi magyar igekötők (meg, el, ki, be, fel, le).
Akadémiai Kiadó, Bp.
Zsilinszky Éva 1991 A névutók. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 442–60.
Zsilinszky Éva 1992 A névutók. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 696–715.
200
3.8. A kötőszók, módosítószók és partikulák
3.8.1. A kötőszók
202
bennűnket ő klmek szomoritani ... nem altallották [Kv; SRE 14–
5]; stb.
• szintagmatikus viszonyban nem levő elemekből a mintha, hogyha,
csakhogy ’azonban’, merthogy, miérthogy, hogymivel, úgyhogy,
úgymint, olymely, olymint, olyha, csakhogy, demaga, hogynem,
mégsem, mintegy, noha; hogyhamint, olymintha, olymelyha,
minthogyha, hogynemmintha, hogyhana; stb. Pl. JókK. 34: Attyaÿ
yſten kynek vegezetlen yrgalmaſſaga nagob hodnem te ...bÿned;
VirgK. 34: vig orchaual elmegien vala, hogiha ingen nem
hallanaya; JókK. 149: teneked menden el mult vetkedett meg
boczatyak vgyhogÿ ſem ebek ſem emberek tuaba nem ewznek; stb.
Az ómagyarban megjelenő számos kötőszó a középmagyar korban
visszaszorul, majd eltűnik: a tudnimélt helyét a tudni(a)hogy, tudni(a)mint
veszi át; lassan kivesz a hogymert, hogymivel, hogynem, olyha, olymely,
illetve kiszorul a demaga is.
Szóösszetétellel a középmagyar korban is létrejöttek kötőszók: pl.
mivelhogy, mégpedig(len), csakugyan, ugyancsak, akárcsak, mégis;
nehogy, nemhogy, hogysem, semhogy, mintsem, mígnem; hacsaknem,
hanemcsak, hanemha, hogysemmint. 1591 u.: diznaiat kereste akkor mivel
hogy el loptak; 1695: az olyantól mégis jobban elküldhetni, semhogy más
parasztember által; 1578: az bekesseget akarnak eo kegmek Incab
koewetny hogy sem mint az pórt wzny [Kv; TanJk V/3. 164a]; 1589: oka
talám nem is ő ... mert kegyes ő semmint kő; 1705: még a cigány is sáfránt
árult, mégpediglen olcsón [WIN I, 371]; stb.
Az újmagyar korban tovább bővül a szóösszetétellel keletkező
kötőszók csoportja: ámde, éspedig, háthiszen, bárha, hacsaknem,
alighogy, mármint, márpedig(len), mégsem, semhogy, úgysem. Pl. 1764:
Már pediglen ha Mlgos Ŏtsém Ur(am) ... Sz Márton napig le nem jŏn,
addig egyŭt nem is beszélhetŭnk [Borb. II]; 1831: mind azon által ...
szemmel látott Tanu ugy se találtatik [Dés; DLt 332]; stb.
E nagyon sok elemet tartalmazó csoport minden tagjára egy idő után
nincs szükségük a beszélőknek, hiszen több esetben majdnem teljeskörű
szinonimák alakulnak ki; így a középmagyar korban eltűnők, illetve
visszaszorulók mellett a nyelvjárásokba húzódnak vissza az újmagyar
korban a hahogy, hanemha, hogymivel, hogynem, hogysem, hogysemmint,
hogynemmint kötőszók.
3.8.2. A módosítószók
206
Nagyon ritkán vesz át valamely nyelv viszonyszavakat más
nyelvekből, azonban módosítószóink között van idegen nyelvi eredetű: a
középmagyar korban a per se ’egyedül, önállóan, magától’ latin
szerkezetből alakul a persze ’természetesen’ magyar módosítószó. Pl.
1593: Kis Leorintz per se eskedgjek [UszT 13/74]; 1837: Én per se
cselédestől talpon, egész éjszaka [Kv; Pk 7]; 1881: Persze azt te sem
veszed számba [PLev. 85]; stb.
Az újmagyar korban kezdik el használni a latin eredetű plánét és a
német eredetű ja, jaja és richtig ’csakugyan, valóban’ szavakat. E három
utóbbi azonban nagyon rövid életű, az újabb magyar kor közepére kivesz a
köznyelvből.
3.8.3. A partikulák
208
Ritkán indulatszók is szófajt válthatnak: ez történt a vaj indulatszóval
az ómagyar korban, ’bárcsak’ és ’vajon’ jelentésűvé vált, miközben
megőrizte indulatszói szerepét is; Pl. 1590: no gazda hanj kupa bort
hozattal minekeonk en mo(n)da(m) egy vider bort hordatta(m) monda eo
vaj teobbet hozattal en mo(n)dek vaj Nem hoztam en teobbet eo mo(n)da
hogy vaj egygiel hoztal teobbet [UszT]; stb.
209
3.8.4. Összegzés és modattani kitekintés
211
végbe mehetett: VirgK. 42: »Mert fel vala hogÿ ha az zentet
megbantanaÿa. az w malaztos es kedues tarsasagat el vezteneÿe«.
Valószínű azonban, hogy kialakulásuk színtere elsősorban a tárgyi
mondatok voltak. A befejeződött folyamatot mutatják azok a mondatok,
amelyekben a hogyha mondatkezdő pozícióban van: PozsK. 26: »Hogha
lehethſeghes volna mwlneyek el w zenthſeges kynya«” (Haader 2003:
510–1).
Az egyik legváltozatosabb kötőszókészlete a hasonlító határozói
mellékmondatnak van az ómagyar korban, amikor annak függvényében
változik a kötőszó, hogy tagadó vagy állító típusú-e a tagmondat vagy a
főmondat (pl. hogynem, hogynemmint, hogysemmint, mint, minthogy stb.).
Természetesen ez a gazdag kötőszóállomány később megcsappan, és a
középmagyar kor végétől hasonló helyzetekben már csak a ma használatos
kötőszavakat találjuk meg.
A meglévő kötőszavak mellett a kötőszói szerepben álló vonatkozó
névmások is megjelennek, különösen a jelzői mellékmondatok
kötőszavaként, illetve kötőszó a megfelelő vonatkozó vonatkozó
határozószó is lehet. Pl. ApMélt. 38: Vala mellÿtek nagÿob akar lennÿ
kvzvttetek: legÿen tẃ zolgatok; 1526: az mit akar az lezen; JordK. 384: ne
akarÿatok azokat felnÿ kÿk az teſtet megh wlýk; JókK. 22: ha valaky adna
nektek ekeſ helye holot ÿol zolgalnotok ÿſttennek; HorvK. 259–60: kykrevl
meg emlekezevl az jdevtevl fogua amykorban meg gyontal volt; stb.
Feladatok:
1. Vizsgálja meg a SzT. ha címszavát! Milyen változást lehet észlelni a
régi nyelvi adatokból kiszűrhető és a mai köznyelvi használati kör
között?
2. Gyűjtse ki a SzT.-ból azokat az összetétellel keletkezett módosítószókat
és kötőszókat, amelyek ma már nem lelhetők fel a köznyelvben!
Állapítsa meg: milyen szerepűek voltak ezek, mikor tűntek el!
Próbálja megmagyarázni eltűnésük okát!
3. Mai szövegekből gyűjtsön olyan segédszókat, amelyeknek
problematikus a szófaji besorolása! Nézze meg, honnan származnak,
és próbálja megmagyarázni, miért nehéz egyetlen szófajba besorolni
ezeket!
4. Gyűjtsön de, ám kötőszavas mondatokat a régi nyelvi anyagokból (a
NySz., SzT. segítségével), és vizsgálja meg ezek funkcióit!
5. Válasszon ki 5 mellérendelő kötőszót, és a SzT. adatainak segítségével
kövesse nyomon útjukat napjainkig!
6. Nézzen utána a szakirodalomban, hogy mi lehet az oka annak, hogy a
középmagyar korban nagyon sok – különösen – összetett kötőszavunk
alakul!
7. Gyűjtse össze a magyar nyelvtörténet során keletkezett és használt
kérdő partikulákat! Próbálja meg megállapítani kronológiájukat,
illetve használati szabályaikat!
8. Vizsgálja meg az utalószók hangrendjét pl. a GuaryK.-ben, és a NádK.-
ben! (Választhat bármely két más kódexet!)
9. Ha a középmagyar kori bibliafordításokat összevetjük a korábbiakkal,
megállapítható, hogy az igeneves szerkezeteket tartalmazó
mondatokat egyre inkább átváltották mellékmondatos
szerkesztésűekké. Vesse össze pl. a BécsiK. egyes részeit a Károlyi-
féle bibliafordítás megfelelő részeivel, és elemezze a párhuzamos
részeket mondattani szempontból!
213
10. Vizsgálja meg az utalószó használatát egy felvilágosodáskori műben!
11. Lapozza fel a 19. században írott leghíresebb nyelvtanokat, és vizsgálja
meg, hogyan tárgyalják az egyes kötőszavakat, utalószavakat,
módosítószavakat, partikulákat az adott művek!
Kiegészítő szakirodalom:
Balogh Judit 1999 A kötőszók néhány problémája. A Magyar
Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 212. sz., 305–311.
Bánréti Zoltán 1983 A megengedő kötőszók szintaxisáról és
szemantikájáról. NytudÉrt. 117. sz., Bp.
Berrár Jolán 1957 Hasonlító kötőszók a Huszita Bibliában. MNy, 396–
403.
Fábricz Károly 1985 Az is mint kötőszó és mint partikula. MNy, 79–87.
Juhász Dezső 1987 A módosítószók kései ómagyar kori
szófajtörténetéhez. MNy, 454–61.
Juhász Dezső 1990 Már és még. In: Havas F.–Horváth K.–Ladányi M.
(szerk.): Emlékkönyv Zsilka János professzor hatvanadik
születésnapjára. ELTE, Bp., 117–21.
Juhász Dezső 1991a A kötőszók. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 476–500.
Juhász Dezső 1991b A módosítószók. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Bp., 501–13.
Juhász Dezső 1992a A kötőszók. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 772–814.
Juhász Dezső 1992b A módosítószók. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 815–38.
Kugler Nóra 2002 A módosítószók a magyar nyelv szófaji rendszerében
(Doktori mestermunkák). Osiris Kiadó, Bp.
Kugler Nóra 2003 A módosítószók funkciói. NytudÉrt., 152. sz., Bp.
D. Mátai Mária 2000 A módosítószó-történet újragondolása. MNyj., 97–
109.
F. Mészáros Henrietta 1983 Vagy kötőszavunk eredetéről. In: Bereczki
G.–Domokos P. (szerk.): Urálisztikai Tanulmányok (Hajdú Péter 60.
születésnapja tiszteletére), 263–66.
H. Molnár Ilona 1968 Módosítószók és módosító mondatrészletek a mai
magyar nyelvben. NytudÉrt., 60. sz., Bp.
Velcsov Mártonné 1982 Módosítószók és kötőszók történeti
összefüggései. NNy, 143–59.
214
Velcsov Mártonné 1997 A nám kötőszó latin eredetéről. In: Büky L.
(szerk.): Nyíri Antal kilencvenéves. JATE Magyar Nyelvészeti
Tanszék, Szeged, 173–7.
215
III. Összefoglaló
216
névszóragok bemutatása után a személyragokat (legyenek azok névszóiak
vagy igéhez kapcsolódóak) egyszerre ismertettem, hiszen ezek
funkcióikban is, és kialakulásukban is sok rokonságot mutatnak
egymással.
A toldalékok funkcióinak bemutatása maga után vonta azoknak a
mondattani kérdéseknek a tárgyalását is, amelyek követlenül a jelekhez,
illetve a ragokhoz kapcsolódnak. A jelek körében a legfontosabbnak a
számbeli jelző és a jelzett szó egyeztetése, a többes szám használata
bizonyult; a ragok esetében pedig a birtokviszony kifejezése, az egyes
határozóragos névszók mondatbeli szerepe, illetve az igei paradigmák, a
ragozástípusok kialakulása és alakulása kapott helyet. Nem lehetett
eltekinteni a mondattani aspektusok tárgyalásától, hiszen ezek közvetlenül
hozzátartoznak a toldalékokhoz, és nélkülük csak a hangalakra és a
kapcsolódási lehetőségekre lehetett volna kitérni.
A mai magyar szófajok egy nagy része ősi örökség, másik része újabb.
Alapnyelvi eredetre megy vissza az ige, ige-névszó, igenév, főnév,
melléknév, számnév, a névmásfajták nagy része, a határozószók, a
névutók, módosítószók és a partikulák. A magyar nyelv külön életében
alakulnak a birtokos, a visszaható, a vonatkozó, a határozatlan és az
általános névmások, a névelők, az igekötők, a névutó-melléknevek és a
kötőszók egy része. Az egyes szófajokba besorolható szavak különböző
módokon keletkezhettek: a két leggyakoribb keletkezési mód a
szófajváltás és a ragszilárdulás. Ezen kívül természetesen az egyes
csoportok gyarapodásához nagyban hozzájárult a szóösszetétel is.
A magyar szófajok között találunk olyanokat, amelyek kevésbé,
illetve amelyek igenis alkalmasak a szófajváltásra. Az igekötők, a névutók,
a névelők, a főnévi igenevek és az indulatszók nem képesek szófajváltásra,
specifikus szerepüknél fogva.
Az ige ugyan nagyon ritkán lép ki saját szófaji kategóriájából, de
bizonyos körülmények közt megteheti, és ekkor kötőszó, partikula
szerepűvé válhat. Ige – éppen a rá jellemző morfológiai felépítettség miatt
– csupán igenévből keletkezhet, de ez is ritkán történik meg.
Ennél sokkal könnyebben mozognak a névszók, illetve a viszonyjelölő
szavak. De mindkét kategóriában szintén találhatunk olyanokat, amelyek
könnyebben átválthatnak más szófajúakká, illetve amelyek szófajváltás
útján gyakran keletkeznek; és vannak természetesen olyanok is, amelyek
inkább csak szófajt váltanak, de nem, vagy csak ritkán keletkeznek
szófajváltással. A névszók körében a melléknév és a főnév között nagy az
217
átjárhatóság; valamint a melléknévi igenevek is könnyen váltanak át
főnévvé vagy melléknévvé a mondatban betöltött szerepük miatt.
A számnevek ritkábban főnevesülnek, legtöbb esetben csak főnévi
használatról beszélhetünk, és nem szófajváltásról. A határozatlan névelő
azonban számnévi eredetű.
A főnevek amellett, hogy melléknevekké válhatnak, és határozószói
szerepet is kaphatnak.
Névmás is ritkán keletkezik más szófajú szóból szófajváltással,
azonban ennél könnyebben válik névelővé, illetve vesz részt (nem
szófajváltás során) a határozószók kialakításában.
Az igenevek köréből a határozói igenév határozószóvá, névutóvá,
esetleg kötőszóvá válhat, azonban szófajváltással szintén nem alakulhat ki.
Talán a határozószók a „legmozgékonyabbak”: belőlük lehetnek
névutók, igekötők, kötőszók, módosítószók, partikulák, főnevek,
melléknevek és, nagy ritkán, névmások. Határozószó pedig keletkezhet
főnévből, melléknévből, melléknévi igenévből és határozói igenévből is.
A szófajváltás során nemcsak új szófajok keletkeznek, vagy nemcsak
bizonyos szavak lépnek át egyik kategóriából a másikba, hanem ennek
nyomán kettős és hármas szófajú szavak is létrejönnek: pl. a mutató
névmás és a határozott névelő; bizonyos névutók, igekötők és
határozószók; főnevek és melléknevek; stb.
A ragszilárdulás a határozószók, névutók, igekötők, kötőszók,
módosítószók, partikulák létrehozásában játszott és játszik szerepet.
A szóösszetétel pedig minden szófaji kategória állományának
gyarapodásában szerepet játszott kisebb vagy nagyobb mértékben (kivéve
az igéket).
221
Bárczi Géza 1953 A szóvégi á, é, í megrövidülésének kérdéséhez. MNy,
324–35.
Bárczi Géza 1958a Magyar hangtörténet. 2., bőv. kiadás. Egyetemi
Magyar Nyelvészeti Füzetek. Budapest, Tankönyvkiadó.
Bárczi Géza 1958 A tárgyas igeragozás használatának történetéből. MNy,
257–70.
Bárczi Géza 1980 A magyar nyelv múltja és jelene. Gondolat Kiadó, Bp.
Bárczi Géza 1985 A szótövek (Magyar történeti szóalaktan 1.) Egyetemi
Magyar Nyelvészeti Füzetek. Budapest, Tankönyvkiadó.
Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán 1967 A magyar nyelv
története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.
D. Bartha Katalin 1964 Tővégi magánhangzóink története a XVI. század
közepéig. Nyelvtudományi Értekezések, 42. sz., Bp.
Benkő Loránd 1953 A magyar ly hang története. Nyelvtudományi
Értekezések 1. sz., Bp.
Benkő Loránd 1991 (főszerk.) A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A
korai ómagyar kor és előzményei. Akadémiai Kiadó, Bp.
Benkő Loránd 1992 (főszerk.) A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. A
kései ómagyar kor. Morfematika. Akadémiai Kiadó, Bp.
Benkő Loránd 1995 (főszerk.) A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. A
kései ómagyar kor. Szöveggrammatika. Akadémiai Kiadó, Bp.
Berrár Jolán 1957 Hasonlító kötőszók a Huszita Bibliában. MNy, 396–
403.
Bereczki 2001 A -val/-vel rag eredete. MNy, 206–9.
K. Fábián Ilona 1986 A határozott névelő használata Pázmány-
levelekben. MNy, 329–33.
Fabó Kinga 1983 A szófajváltás. Nyr, 360–9.
Fábricz Károly 1985 Az is mint kötőszó és mint partikula. MNy, 79–87.
Fazakas Emese 2007a Bevezetés a magyar nyelvtörténetbe. Egyetemi
Műhely Kiadó, Kolozsvár.
Fazakas Emese 2007b A fel, le és alá igekötők használati köre a kései
ómagyar kortól napjainkig. Erdélyi Tudományos Füzetek 260. sz.,
Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár.
Ferenczi Rita 1991 A maga visszaható névmás történetéből. NyIrK, 75–
86.
Ferenczi Rita 1993 A maga névmás a birtokos szerkezetben. NyIrK, 141–
51.
Fónagy Iván 1967 Hangváltakozás és hangváltozás. ÁNyT. V, 123–53.
Galaczi Árpád 1995 A RAJTA viszony jelentésszerkezete. Egyetemi
szakdolgozat (témavezető: Szilágyi N. Sándor). Kolozsvár.
http://mnytud.arts.klte.hu/szilagyi/galaczi.doc
222
Gallasy Magdolna 1980 Névelőhasználati kérdések. NytudÉrt., 104. sz.,
339–44.
Gallasy Magdolna 1999 the kegye egednek. A személyes névmási jelzők
ómagyar kori gyakoriságának okairól. In: Kugler N.–Lengyel K.
(szerk.): Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére.
ELTE BTK, Bp., 117–21.
B. Gergely Piroska 1980 Az által ~ át igekötő, illetve névutó
történetéhez. NytudÉrt., 104, 351–6.
B. Gergely Piroska 2001 Az általános és határozott igeragozás keveredése
a XVI–XIX. századi Erdély beszélt nyelvében. In: Büky L.–Forgács
T. (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. Magyar és
finnugor mondattörténet. JATE, Szeged, 19 – 28.
Gósy Mária 1998 Hangtörténeti változások lehetséges beszédpercepciós
magyarázata. MNy, 276–83.
Haader Lea 1997 Mozaikok névmásokról és ómagyar kori használóikról.
In: Kiss G.–Zaicz G. (szerk.): Szavak – nevek – szótárak. Írások Kiss
Lajos 75. születésnapjára. MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 118–
24.
S. Hámori Antónia 1983 Az eredeti és a másodlagos szófaji kettősség
néhány kérdése. MNy, 429–45.
Hegedűs Attila 2001 A 3. személyű tárgyas igerag kérdéséhez. In: Büky
L.–Forgács T. (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I.
Magyar és finnugor mondattörténet. JATE, Szeged, 49–54.
Honti László 1985 Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez. NyK,
49–87.
Honti László 2001 A magyar igekötő: nyelvünk kései jövevénye? In:
Bakró-Nagy M.–Bánréti Z.–É. Kiss K. (szerk.): Újabb tanulmányok a
strukturális magyar nyelvtan és nyelvtörténet köréből. Osiris Kiadó,
Bp., 357–67.
Honti László 2002 Milyen korú az igekötő? In: Keresztes L.–Maticsák S.
(szerk.): A magyar nyelv idegenben. Debrecen – Jyväskylä, 237–49.
Horváth László 1992 A határozói igenevek mondatbeli szerepeiről. In:
Keszler Borbála (szerk.): Újabb fejezetek a magyar leíró nyelvtan
köréből. Tankönyvkiadó, Bp., 33–81.
Horváth László 2001 A felszólító módú igealakok kettősségének
történetéhez. In: Büky L.–Forgács T. (szerk.): A nyelvtörténeti
kutatások újabb eredményei I. Magyar és finnugor mondattörténet.
JATE, Szeged, 55–65.
Horváth László 2003 Hibák és furcsaságok a határozottságbeli
egyeztetésben. MNy, 25–33.
R. Hutás Magdolna 1972 Az ikes ragozás állapota Révai Miklós korában.
NytudÉrt. 78. sz., Bp.
223
R. Hutás Magdolna 1983 Az igekötős igék kötött bővítményei a kései
ómagyar korban. MNy, 291–9.
A. Jászó Anna 1998 Megjegyzések az „igenevek”-hez. MNy, 469–74.
Juhász Dezső 1987 A módosítószók kései ómagyar kori
szófajtörténetéhez. MNy, 454–61.
Juhász Dezső 1990 Már és még. In: Havas F.–Horváth K.–Ladányi M.
(szerk.): Emlékkönyv Zsilka János professzor hatvanadik
születésnapjára. ELTE, Bp., 117–21.
Juhász Dezső 2001 A magyar feltételes mód paradigmáinak történetéhez a
nyelvföldrajz szemszögéből. In: Büky L.–Forgács T. (szerk.): A
nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. Magyar és finnugor
mondattörténet. JATE, Szeged, 67–74.
Károly Sándor 1956 Igenévrendszerünk a kódexirodalom első
szakaszában. NytudÉrt., 10. sz., Bp.
Károly Sándor 1957 Elkülönítő-kiemelő szerepű névutóink történetéhez.
MNy, 103–8.
Károly Sándor 1969 A melléknévi csoport. ÁNyT, VI: 159–227.
Kálmán Béla 1965 A magyar mássalhangzó-rendszer kialakulása. MNy,
385–98.
Kenesei István 1980 Mivel egyeztetjük a vonatkozó névmásokat?
NytudÉrt, 104. sz., Bp., 467–74.
Kertész Manó 1911 Maga. MNy, 5–10.
Keszler Borbála 1969 A szókezdő mássalhangzó-torlódások feloldása
korai jövevényszavainkban. NytudÉrt. 63. sz., Bp.
Keszler Borbála 1974 Az igető-váltakozásból származó párhuzamos alak-
és jelentésmegoszlás. In: Imre S.–Szathmári I.–Szűts L. (szerk.):
Jelentéstan és stilisztika. NytudÉrt. 104. sz. Magyar Nyelvtudományi
Társaság, Bp., 281–2.
Kiss Gábor 2002 Egy meglepő irányú nyelvi változás: sátort helyett ma
már sátrat. In: Balázs G.–A. Jászó A.–Koltói Á. (szerk.): Éltető
anyanyelvünk. Mai nyelvművelésünk elmélete és gyakorlata. Osiris
Kiadó, Bp., 287–91.
Kiss Jenő–Pusztai Ferenc 2003 (szerk.) Magyar nyelvtörténet. Osiris
Kiadó, Bp.
Kniezsa István 1962 A t, d hangok ősmagyar és ómagyar palatalizációi.
MNy, 305–12.
M. Korchmáros Valéria 1975–1976 A mutató névmás tartalmi
feltöltődésének forrásai. NNy, 331–60.
Kovács István 1971 A határozott névelők használata „Az Landorfejírvár
elveszésének oka ...” nyelvemlékben. MNyj, 87–108.
Kugler Nóra 2002 A módosítószók a magyar nyelv szófaji rendszerében
(Doktori mestermunkák). Osiris Kiadó, Bp.
224
Kugler Nóra 2003 A módosítószók funkciói. NytudÉrt., 152. sz., Bp.
Kugler Nóra–Laczkó Krisztina 2000 A névmások. In: Keszler Borbála
(főszerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 152–
74.
Laczkó Krisztina 1991 Gondolatok személyjeles számneveinkről és
névmásainkról. In: Hajdú M.– Kiss J. (szerk.): Emlékkönyv Benkő
Loránd hetvenedik születésnapjára. ELTE, BTK, Magyar
Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszék, Bp., 399–403.
Laczkó Krisztina 1992 Hány személyes névmásunk van? In: Keszler
Borbála (szerk.): Újabb fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből.
Tankönyvkiadó, Bp., 108–26.
Laczkó Krisztina 2002 Névmás és helyettesítés. Nyr, 470–81.
Ladányi Mária 1993 Az igekötővé válás tényezői. In: Horváth K.–
Ladányi M. (szerk.): Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia –
viszonya a ynelvben. ELTE BTK Általános és Alkalmazott
Nyelvészeti Tanszéke, Bp., 129–36.
Ladányi Mária 1994–1995. Az igekötők kapcsolhatóságáról. NyK, 45–85.
Lakó György 1965 A magyar hangállomány finnugor előzményei.
NytudÉrt. 47. sz., Bp.
Lengyel Klára 1996 A szófajok és a mondatrészek összefügései. In:
Keszler B. (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv.
Tankönyvkiadó, Bp., 43–52.
Lengyel Klára 2000 Az igenevek helye a szófaji rendszerben. NytudÉrt.,
146. sz., Bp.
B. Lőrinczy Éva 1979 A magyar mássalhangzó-kapcsolódások rendszere
és törvényszerűségei. Bp., Akadémiai Kiadó.
Lőrinczi Réka 1992 Megjegyzések az igei tőismétlések (figura
etimologikák) kérdéseihez. In: Kozocsa S.–Laczkó K. (szerk.):
Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. ELTE BTK, Bp.,
166–70.
Martinkó András 1963 A visszaható névmás eredete. Milyen „mag”-ból
fejlődött a maga? NytudÉrt, 38. sz., 40–7.
D. Mátai Mária 1988 A határozószók helye a szófaji rendszerben. MNy,
31–44.
D. Mátai Mária 1994 Nyelvünk élete. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.
D. Mátai Mária 2000 A módosítószó-történet újragondolása. MNyj., 97–
109.
F. Mészáros Henrietta 1983 Vagy kötőszavunk eredetéről. In: Bereczki
G.–Domokos P. (szerk.): Urálisztikai Tanulmányok (Hajdú Péter 60.
születésnapja tiszteletére), 263–66.
A. Molnár Ferenc 1985 Ige-névszói kettős (hármas) szófajúság az
ősmagyar korban. NyK, 37–47.
225
A. Molnár Ferenc 1988 Szótörténeti és jelentéstani megjegyzések néhány
finnugor eredetű szavunk igei és névszói kettős szófajúságához. In:
Domokos P.–Pusztay J. (szerk.): Urálisztikai tanulmányok. 2.
(Bereczki Gábor születésnapjára), 289–93.
A. Molnár Ferenc 2000 A felszólító mód jelének történetéhez. MNyj, 25–
30.
H. Molnár Ilona 1968 Módosítószók és módosító mondatrészletek a mai
magyar nyelvben. NytudÉrt., 60. sz., Bp.
H. Molnár Ilona 1969 Az igei csoport különös tekintettel a vonzatokra.
ÁNyT, VI: 229–70.
Németh Renáta 2001 Múlt idejű igerendszerünk a korai középmagyar
korban. In: Büky L.–Forgács T. (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások
újabb eredményei I. Magyar és finnugor mondattörténet. JATE,
Szeged, 131–8.
Páll László 1999 A BENNE viszony jelentésszerkezete a magyar nyelvben.
Magiszteri dolgozat (témavezető: Szilágyi N. Sándor). Kolozsvár.
Pap István 1963 Voltak-e sorvadó magánhangzók nyelvünkben? In:
NytudÉrt., 40. sz., 288–95.
Papp Ferenc 1975 A magyar főnév paradigmatikus rendszere. Akadémiai
Kiadó, Bp.
Pete István 1981 A névmások osztályozása. MNy, 33–5.
Pete István 1998 A magyar igeragozás típusai. In: Büky L.–Maleczki M.
(szerk.): A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei 3. Szeged,
133–49.
Pusztai István 1957 A határozott névelő használata a Birk-kódexben.
MNy, 109–17.
Rácz Endre 1976 A névelőről. In: Grétsy L. (szerk.): Mai magyar
nyelvünk. Akadémiai Kiadó, Bp., 62–5.
Rédei Károly 1963 Az én személyes névmás eredetéhez. NyK., 166–9.
Sebestyén Árpád 1965 A magyar nyelv névutórendszere. Akadémiai
Kiadó, Bp.
Sebestyén Árpád 1980 Önálló szók névutóvá fejlődése a magyar
nyelvben. CIFU 5. Pars VI. Turku, 460–6.
Siptár Péter 1998 A H-féle hangokról. In: Hajdú M.– Keszler B. (szerk.):
Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. ELTE BTK, Magyar
Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, Bp., 174–9.
J. Soltész Katalin 1959 Az ősi magyar igekötők (meg, el, ki, be, fel, le).
Akadémiai Kiadó, Bp.
Szabó Géza 1975 A palatális hangrendű határozott névelő történetéhez.
MNyj, 33–44.
Szabó T. Attila 1967 Az aki vonatkozó névmás erdélyi régiségbeli
életéhez. NyIrK, 201 – 12.
226
Szathmári István 1997 A vonatkozó névmások használatáról. Nyr, 1–8.
Szende Tamás 1994 Do historical changes repeat themselves? (On
historical „Two-Open-Syllable shortening” and present-day „Fast-
Speech syllable Elision” in Hungarian). Acta Linguistica Hungarica,
Bp., 63–74.
Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, vagy a módszer buktatói.
http://tkis.extra.hu/sl/mokus.doc
Szilágyi N. Sándor 1980 Magyar nyelvtan. Tankönyv a pedagógiai
líceumok IX–X. osztálya és a filológia–történelem szakprofilú
líceumok XI. osztálya számára. Editura didacică şi pedagogică,
Bucureşti.
Szilágyi N. Sándor 2003 Honnan ered a j a -ja, -je toldalékban? MNyj
XLI: 581–92.
Tamás Lajos 1947 Tudatosak-e a hangváltozások. MNy, 92–102, 161–72.
Temesi Mihály 1967 A személyes névmás kiegészült alakjairól.
NytudÉrt., 58. sz., 319–23.
Varga Györgyi 1987 Néhány nem tiszta szófaji kategória vizsgálati
módjáról. In: Rácz E.–Szathmári I. (szerk.): Tanulmányok a mai
magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyvkiadó, Bp.,
59–73.
Varga Györgyi 1992 A névmások. In: Benkő L. (főszerk.): A magyar
nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Bp., 455–569.
Velcsov Mártonné 1957 Az -n igei személyrag eredetéhez. NNy, 105–10.
Velcsov Mártonné 1981 A határozói igeneveknek egy sajátos szerepe
nyelvemlékeinkben. MNy, 308–15.
Velcsov Mártonné 1982 Módosítószók és kötőszók történeti
összefüggései. NNy, 143–59.
Velcsov Mártonné 1997 A nám kötőszó latin eredetéről. In: Büky L.
(szerk.): Nyíri Antal kilencvenéves. JATE Magyar Nyelvészeti
Tanszék, Szeged, 173–7.
Vértes Edit 1995 Adalékok a magyar nyelv hangtani szerkezetéhez. NyK,
215 – 70.
Wacha Balázs 1991 Névelőhasználat, határozottság. Nyr, 80–92.
Wacha Balázs 2001 Időbeliség és aspektualitás a magyarban. NytudÉrt,
149. sz., Bp.
Idézett irodalom
229
REZUMAT
230
ABSTRACT
231