PHILIP K.

DICK
ÛRLOTTÓ
 1

Voltak előjelek. 2203 májusának elején a hírgépek izgatottan jelentették,

hogy fehér varjúcsapat repült át Svédország felett. Megmagyarázhatatlan,
sorozatos tüzek pusztították el a rendszer egyik fontos ipari központja, az
Oiseau-Lyre Telep felét. A Marson több munkatábor közelében kis kerek
kövek potyogtak az égből. Batáviában, ahol a kilenc bolygót tömörítő
Föderáció Vezetősége székelt, kétfejű tehén született: biztos jele annak,
hogy felfoghatatlan nagyságrendű esemény van készülőben.
Ezeket a jeleket mindenki a saját elképzelései szerint értelmezte; az
emberek kedvenc időtöltése volt arról spekulálni, hogy vajon mi a szán-
déka a természet szeszélyes erőinek. Mindenki azt találgatta, arról tana-
kodott és vitatkozott, hogy mit fog kipörgetni az üveg, a véletlennek ez a
társadalommozgató eszköze. A Vezetőség jövendőmondóihoz hetekkel
korábban be kellett jelentkezni.
Csakhogy ami az egyik embernek előjel, a másiknak esemény.
Az Oiseau-Lyre Telep úgy reagált a korlátozott katasztrófára, hogy az
a képesített alkalmazottai ötven százalékának totális katasztrófát jelen-
tett. Hűségesküket bontottak fel, képzett kutatótechnikusokat dobtak ki.
Ezek a kitaszított elemek újabb szimptómái lettek a rendszer közelgő
kritikus pillanatának. A legtöbb kipenderített technikus kapálódzott egy
ideig, aztán elsüllyedt és elveszett a képesítetlenek tömegében. De nem
mind.

5
 PHILIP K. DICK

Ted Benteley lekapta az elbocsátólevelét a hirdetőtábláról, amint meg-

látta, aztán ahogy a folyosón az irodája felé tartott, apró darabokra tépte,
majd a darabkákat beledobta egy emésztőnyílásba. Az elbocsátás intenzív,
elsöprő és azonnali reakciót váltott ki nála, ami egy fontos tekintetben
eltért a körülötte lévők reakciójától: ő örült, hogy felszabadult az eskü alól.
Tizenhárom éve próbálkozott már minden törvényes megoldással, hogy
felbontsa az Oiseau-Lyre Telepnek tett hűségesküjét.
Az irodájába visszaérve bezárta az ajtót, kikapcsolta az Interplane-
táris Vizuális Iparvállalat hálózat képernyőjét, az ipvivet, és elkezdte
törni a fejét. Egy óra alatt kifundált egy akciótervet, méghozzá üdítően
egyszerűt.
Délben az Oiseau-Lyre munkaerőosztályától visszakapta a sorskártyá-
ját; ez kötelező, ha egy esküt fentről bontanak fel. Furcsa érzés volt ennyi év
után ismét látni a kártyát. Egy pillanatig tétován tartotta a kezében, majd
gondosan eltette a tárcájába. A kártya testesítette meg egyetlen esélyét
a hatmilliárdból a nagy lottón, azt a csekélynél is csekélyebb lehetősé-
get, hogy az üveg véletlen pörgetése őt repíti az Egyes osztálypozícióba.
Politikai szempontból harminchárom évet ugrott most vissza, hiszen a
sorskártyát az ember születésének pillanatában kódolják.
2:30-kor felbontotta a többi hűségköteléket, amely még az Oiseau-
Lyre-hez fűzte; ezek már apróságok voltak, és többnyire ő volt az oltal­
mazó, és másvalaki a hűbéres. 4:00-re összeszedte az értéktárgyait,
vészhelyzetalapon pénzzé tette őket (a gyors átváltás miatt magas vesz-
teséggel), majd vett egy első osztályú jegyet egy utasszállítóra. Még le sem
szállt az este, már úton volt Európából egyenesen az Indonéz Birodalom
és annak fővárosa felé.
Batáviában egy szállóban kivett egy olcsó szobát, és kicsomagolta a
bőrönd­jét. A többi holmija Franciaországban maradt; ha sikerrel jár,
később­is elmehet értük, és ha nem, akkor úgysem számít. A véletlen úgy

6
 ÛRLOTTÓ

hozta, hogy a szobája a Vezetőség főépületére nézett. A számos bejáraton

úgy áramlottak ki-be az emberek, akár a buzgó trópusi legyek. Minden
út és minden űrröppálya Batáviába vezetett.
Benteley tudta, hogy a pénze nem sokáig tart ki; valameddig még
húzhatja az időt, de aztán kénytelen lesz cselekedni. Az Információs
Közkönyvtárból elhozott egy ölnyi szalagot és egy lebutított leolvasót.
Ahogy teltek a napok, egész információarzenált halmozott fel a bioké-
mia minden területéről, hiszen eredetileg erre a témára nyert képesítést.
Miköz­ben szorgosan olvasott és jegyzetelt, egyetlen komor gondolat
forgott a fejében: aki a Játékmesternek akar pozíciós hűségesküt tenni,
csak egyszer jelentkezhet; ha elsőre nem jár sikerrel, akkor annyi.
Ebbe az egy próbálkozásba mindent bele fog adni. Végre megszabadult
a Teleptől – többet nem megy vissza.
A következő öt napban megszámlálhatatlanul sok cigarettát elszívott,
rengetegszer körbejárta a szobáját, végül pedig az ipviv üzleti nyilvántartó-
jából kikereste a helyi ágyasközvetítő ügynökségeket. Örömmel látta, hogy
a kedvenc ügynökségének van egy irodája a közelben; hálásan telefonált,
és a pszichológiai problémái zömét egy órán belül letudta. Az ügynök-
ségtől jött karcsú szőkeség és a pár saroknyira üzemelő menő koktélbár
segítségével kibírja még huszonnégy óráig. De ennél tovább nem húzhatja.
Elérkezett a cselekvés ideje; most vagy soha.
Amikor a nagy nap reggelén felkelt az ágyból, egész testében megbor-
zongott. Verrick játékmester a Minimax alapelve szerint döntött az új
alkalmazottak felvételéről: a jelek szerint a pozíciós esküre jelentkezőket
véletlenszerűen választották ki. Benteley hat nap alatt semmilyen sémát
nem tudott beazonosítani. Képtelen volt kikövetkeztetni, hogy milyen
faktor dönti el a sikeres jelentkezést, vagy hogy van-e ilyen egyáltalán.
Kiverte a verejték, lezuhanyozott, de aztán megint leizzadt. Hiába ma-
golt napokon keresztül, semmi nem maradt meg a fejében. Vakon megy

7
 PHILIP K. DICK

neki. Megborotválkozott, felöltözött, kifizette Lorit, majd visszaküldte

az ügynökségre.
Akkor rázuhant a magány és a félelem. Kijelentkezett a szobából, meg-
őrzőbe tette a bőröndjét, és a biztonság kedvéért vett magának még egy
szerencsetalizmánt. Egy nyilvános vécében az inge alá dugta, majd bedo-
bott egy negyeddollárost a fenolbarbautomatába. A nyugtató valamennyire
hatott; kiment a mosdóból, és leintett egy robottaxit.
– Vezetőségi Főépület – mondta a sofőrnek. – Nem kell sietni.
– Értem, uram vagy asszonyom – felelte a MacMillan robot, majd
hozzátette: – Ahogy óhajtja. – A MacMillenek képtelenek voltak finom
distinkciókra.
Meleg tavaszi levegő áramlott be a taxiba, ahogy a háztetők felett ciká­
zott. Benteleyt nem érdekelte: le sem vette a szemét az egyre növekvő
épületegyüttesről. Írott papírjai elvileg előző éjjel megérkeztek. Megfelelő
ideig várt, ott kell lenniük annak az asztalán, aki az első ellenőr a Vezetőség
tisztviselőinek végtelen láncában.
– Megérkeztünk, uram vagy asszonyom. – A robottaxi leereszkedett
és a karmantyúival megkapaszkodott. Benteley kifizette, és kilépett a
nyitott ajtón.
Mindenfelé emberek siettek fel-alá. A levegő az izgatottság szakadatlan
morajától zümmögött. Az elmúlt pár hét feszültsége a csúcsra hágott.
Rámpakufárok ajánlgattak „tuti módszereket”, olcsó, csalhatatlan stra-
tégiákat, amikkel garantáltan megjósolható az üvegpörgetés eredménye
és megnyerhető az egész Minimax-játék. A törtető embertömeg rá sem
hederített a kufárokra; ha valakinek valóban lenne működő módszere, az
használná, és nem árulná.
Az egyik gyalogjárdán Benteley megállt és cigarettára gyújtott. Nem
remegett a keze. Vagyis alig. Az aktatáskát a hóna alá vágta, a kezét zsebre
dugta: így indult tovább kimért léptekkel a fogadóterem felé. Áthaladt

8
 ÛRLOTTÓ

a súlyos biztonsági boltíven, és bejutott. Talán a következő hónapban

ilyenkor már a Vezetőséghez köti hűségeskü… Reménykedve felnézett a
boltívre, és megérintette az egyik talizmánt az inge alatt.
– Ted, várj! – hallott egy erőtlen, sürgető hangot.
Megtorpant. Ugráló melleivel Lori szlalomozott a sűrű tömegben.
Gyorsan utolérte.
– Hoztam neked valamit – mondta a lány kifulladva. – Tudtam, hogy
itt elcsíplek.
– Mi az? – kérdezte Benteley feszülten. Tisztában volt vele, hogy a
Vezetőség tépécsapata a közelben lehet, és nem különösebben szerette
volna, ha nyolcvan unott telepata kotorászna az intim gondolatai között.
– Tessék. – Lori átkarolta a nyakát, és valamit ráakasztott. A járókelők
megértő derűvel mosolyogtak; egy újabb szerencsetalizmán.
Benteley megvizsgálta. Drága holminak tűnt.
– Szerinted ér valamit? – kérdezte. Nem szerepelt a terveiben, hogy
látja még Lorit.
– Bízom benne. – A lány futólag megérintette a karját. – Köszönöm,
hogy kedves voltál velem. Csak ezt akartam még elmondani. – Nyugtalanul
húzta az időt. – Mit gondolsz, van esélyed? Ha felvesznek, itt maradsz
Batáviában.
– Leolvassák a gondolataidat, miközben itt állsz, tudsz róla? – kérdezte
bosszúsan Benteley. – Verrick mindenhová állított tépéket.
– Engem nem zavar – felelte Lori szomorkásan. – Egy ágyasnak nincs
mit rejtegetni.
Benteley nem enyhült meg.
– Nekem viszont nem tetszik. Életemben nem olvastak még le. – Vállat
vont. – Persze, ha itt akarok dolgozni, akkor hozzá kell szoknom.
A központi asztal felé indult, előkészítve az igazolványát és a sors-
kártyáját. A sor gyorsan haladt. Pár pillanat múlva a MacMillan robot

9
 PHILIP K. DICK

átvette és beolvasta a kártyákat, majd mogorván azt mondta: – Jól van,

Ted Benteley. Most már bemehet.
– Akkor majd látjuk egymást – búcsúzott Lori bizonytalanul. – Ha fel-
vesznek…?
Benteley elnyomta a cigarettát, és a belső iroda ajtaja felé fordult.
– Majd megkereslek – mormolta, oda sem figyelve a lányra. Az aktatás-
kát magához szorítva elnyomakodott a várakozók sorai mellett, és fürgén
belépett az ajtón. Azonnal becsapódott mögötte.
Bejutott. Elkezdődött a játszma.

Az ajtó mellett egy alacsony, középkorú férfi állt, aki apró, viaszos bajuszt
viselt. Acélkeretes szemüvegén át fürkészőn nézett rá.
– Maga Benteley, ugye?
– Igen – felelte Benteley. – Verrick játékmesterrel szeretnék beszélni.
– Miért?
– Egy 8-8 osztályú pozíciót szeretnék.
Váratlanul egy lány nyitott be az irodába. Benteleyre rá sem hederítve
hadarta a férfinak:
– Hát, kész, vége. – Megérintette a halántékát. – Látod? Most elégedett
vagy?
– Ne engem hibáztass – mondta neki az alacsony férfi. – Ez a törvény.
– A törvény?! – A lány felült az íróasztalra, és hátrarázta szeméből
karmazsinvörös haját. Az íróasztalból kivett egy csomag cigarettát, és
reszkető, ideges ujjakkal rágyújtott. – Húzzunk innen a fenébe, Peter.
Nem maradt itt semmi fontos.
– Tudod, hogy én maradok – mondta a kisember.
– Akkor bolond vagy. – A lány most figyelt fel Benteleyre, és félig feléje
fordult. Zöld szemében meglepetés és érdeklődés csillant. – Maga ki?

10
 ÛRLOTTÓ

– Talán jobb, ha máskor visszajön – mondta az alacsony férfi Benteley­

nek. – Ez nem éppen a legjobb…
– Nem azért jöttem el idáig, hogy visszaforduljak – méltatlankodott
Benteley rekedten. – Verrick hol van?
A lány kíváncsian méregette.
– Reese-t akarja látni? Mit árul?
– Biokémikus vagyok – felelte Benteley nyersen. – 8-8 osztályú pozíciót
szeretnék.
A lány vörös ajka derűsen megrezzent.
– Valóban? Érdekes… – Megvonta csupasz vállát. – Eskesd fel, Peter.
Az alacsony férfi tétovázott, majd vonakodva kezet nyújtott.
– Peter Wakeman vagyok – mutatkozott be Benteleynek. – Ő pedig
Eleanor Stevens, Verrick magántitkárnője.
Benteley nem erre számított. Csend állt be, ahogy hárman egymást
méregették.
– A MacMillan küldte be – mondta aztán Wakeman a lánynak. – Jelent­
kezést hirdettek a 8-8-asokhoz. De szerintem Verricknek nem kell több
biokémikus, így is van már elég.
– Mit tudsz te erről? – torkollta le Eleanor Stevens. – Nem a te dolgod,
nem te vagy a személyzetis.
– Ez csak józan ész. – Wakeman szándékosan a lány és Benteley közé­
állt. – Sajnálom – mondta Benteleynek –, csak az idejét pocsékolja. Menjen
a Telep bármelyik felvételi irodájába, ott mindig adnak-vesznek bioké-
mikusokat.
– Tudom, tizenhat éves korom óta dolgozom a Telepnek – válaszolta
Benteley.
– Akkor mit keres itt? – kérdezett rá Eleanor.
– Az Oiseau-Lyre kidobott.
– Menjen át a Soonghoz.

11
 PHILIP K. DICK

– Nem akarok már egyik Telepnek sem dolgozni! – csattant fel Benteley.
– Elegem van a Telepekből.
– Miért? – érdeklődött Wakeman.
Benteley mérgesen mordult egyet.
– A Telepek mind korruptak. Az egész rendszer velejéig romlott. Azé,
aki a legtöbbet ígéri, és már nagyban megy a licit.
Wakeman eltűnődött.
– Nem értem, hogy magát ez miért zavarja. Van állása, csak erre kéne
gondolnia.
– Pénzt kapok az időmért, képességemért és hűségemért – bólintott
Benteley. – Van tiszta fehér köpenyem, és használhatok olyan eszközöket,
amiknek az árát egy élet alatt sem keresném meg. Van státusbiztosításom,
és teljes oltalmat élvezek. De én szeretném tudni, hogy mi a munkám
végeredménye. Szeretném tudni, hogy a végén mire használják. Szeretném
tudni, hogy mi lesz vele.
– És mit gondol, mi lesz vele? – kérdezte Eleanor.
– Lehúzzák a vécén! Nem segít senkin.
– Kin kéne, hogy segítsen?
– Nem tudom. Valakin, valahol – felelte bizonytalanul Benteley. – Maga­
nem akarja, hogy a munkáját jóra használják? Tűrtem az Oiseau-Lyre-ben
uralkodó bűzt, amíg csak bírtam. A Telepek elvileg különálló, független
gazdasági egységek, de valójában sutyiban szállítmányozást bonyolíta-
nak, kozmetikázzák a könyvelést, és jogtalan adó-visszatérítést igényel-
nek. Isme­rik a Telepek szlogenjét: „A SZOLGÁLTATÁS JÓ, A JOBB
SZOLGÁLTATÁS A LEGJOBB”. Röhej! Azt hiszik, a Telepeket érdekli,
hogy szolgálnak-e valakit? Nem a közjóért léteznek, hanem pont a köz-
embereken élősködnek.
– Én soha nem is gondoltam a Telepekről, hogy filantróp szervezetek
lennének – jegyezte meg szárazon Wakeman.

12
 ÛRLOTTÓ

Benteley nyugtalanul arrébb lépett; azok ketten úgy fürkészték, mintha

egy előadást néznének. Miért húzta fel magát a Telepek miatt? Kifizetődő
életpálya volt képesített hűbéresnek lenni az egyik Telepen; eddig még senki
nem panaszkodott. Ő viszont panaszkodik. Talán hiányzik belőle a realista
látásmód, talán a pályaképző gyerekklinika nem tudott kiirtani belőle vala­
miféle anakronisztikus túlélési ösztönt. Mindenesetre nem bírja tovább.
– És miből gondolja, hogy a Vezetőség jobb? – kérdezte Wakeman. –
Szerintem maga illúziókat dédelget.
– Eskesd fel – ismételte közömbösen Eleanor. – Ha ezt akarja, tedd
meg neki.
Wakeman azonban a fejét rázta:
– Nem esketem fel.
– Akkor majd én – mondta a lány.
– Elnézést. – Wakeman elővett egy üveg whiskyt az íróasztalból, és
töltött magának. – Kér valaki?
– Nem, kösz – felelte Eleanor.
Benteley bosszúsan hátat fordított:
– Mi a fene ez az egész? Hát így irányítják a Vezetőséget?
Wakeman elmosolyodott.
– Látja? Máris ripityára törnek az illúziói. Maradjon csak ott, ahol van,
Benteley. Nem is tudja, milyen jó dolga van.
Ekkor Eleanor lecsusszant az asztalról és kisietett a szobából. Pár pil-
lanat múlva már vissza is tért a Játékmester megszokott jelképével.
– Jöjjön ide, Benteley. Én elfogadom az esküjét. – Az íróasztal közepére
állította Reese Verrick kicsi, hússzínű műanyag mellszobrát, majd élén-
ken Benteley felé fordult. – Jöjjön. – Benteley lassan odament. Eleanor
megérintette a férfi nyakában zsinegen lógó vászonzacskót, amit Lori
akasztott oda. – Ez milyen talizmán? – kérdezte, ahogy maga mellé állí-
totta a férfit. – Meséljen róla.

13
 PHILIP K. DICK

Benteley megmutatta neki a mágneses acélt és a fehér port.

– Szűztej – magyarázta kurtán.
– Csak ez van magánál? – Eleanor a saját csupasz mellei között lógó
talizmánseregletre mutatott. – Fel nem foghatom, hogy emberek hogyan
boldogulnak egyetlen talizmánnal. – Zöld szeme szinte táncolt. – Persze,
talán nem is boldogul. Talán pont ezért van balszerencséje.
– Magasan állok a pozitív skálán – felelte Benteley bosszúsan. – És van
két másik talizmánom. Ezt úgy kaptam.
– Igen? – A lány közel hajolt és alaposan megvizsgálta. – Ilyen talizmánt
nők vesznek. Drágának drága, csak túlságosan is flancos.
– Igaz, hogy Verrick egyáltalán nem visel talizmánt? – kérdezte Benteley.
– Igaz bizony – szólt közbe Wakeman. – Nincs rá szüksége. Amikor
az üvegpörgetés révén Egyes lett, már 6-3 osztályú volt. Ha valaki, hát
az az ember szerencsés. Eljutott egész a csúcsra, pont ahogy az iskolai
tanszalagokon látni. A pórusaiból is árad a szerencse.
– Láttam, hogy emberek érintették meg, hátha átragad rájuk is – mesélte
Eleanor félénk büszkeséggel. – Nem hibáztatom őket. Én is megérintet-
tem, sokszor.
– És szerencsét hozott? – kérdezte Wakeman halkan a lány elszínező-
dött halántékára mutatva.
– Nem akkor és ott születtem, ahol Reese – felelte Eleanor kurtán.
– Én nem hiszek az asztro-kozmológiában – jelentette ki nyugodtan
Wakeman. – Szerintem a szerencsét el lehet nyerni és el lehet veszíteni. Jön
és megy. – Lassan és buzgón folytatta, Benteleynek címezve: – Verricknek
most szerencséje van, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy mindig is lesz. Sze-
retik az egyensúlyt odafent – intett felfelé, majd gyorsan hozzátette: – Tudja,
én nem vagyok keresztény vagy ilyesmi. Pontosan tudom, hogy minden csak
véletlen. – Borsmentás-hagymás lehelete elérte Benteley arcát. – De egyszer
mindenki kap esélyt. És a hatalmasok mindig elbuknak.

14
 ÛRLOTTÓ

– Óvatosan – nézett rá figyelmeztetőn Eleanor.

Wakeman lassan folytatta, a tekintetét le nem véve Benteleyről:
– Emlékezzen majd erre. Felszabadult a hűségeskü alól, használja ki.
Ne esküdjön fel Verricknek. Hozzá lesz láncolva, a szolgája lesz. És nem
fog tetszeni.
Benteley elhűlt.
– Úgy érti, közvetlenül Verricknek kell felesküdnöm? Nem pedig pozí­
ciós esküt tennem a Játékmesternek?
– Bizony – bólintott Eleanor.
– Miért?
– Most elég bizonytalan a helyzet. Ennél többet nem mondhatok.
Később kap az osztálybesorolásának megfelelő feladatot, ezt garantálom.
Benteley fogta az aktatáskáját, és határozatlanul elindult. A stratégiája,
a terve csődöt mondott. Teljesen másra számított, mint amivel itt szembesült.
– Akkor felvesznek? – kérdezte szinte mérgesen. – Elfogadható vagyok?
– Persze – felelte Wakeman közömbösen. – Verrick annyi 8-8-ast akar,
amennyit csak lehet. Ki sem eshet.
Benteley elhúzódott ettől a két embertől. Valami nem stimmelt.
– Várjunk – mondta összezavarodva és bizonytalanul. – Ezt át kell
gondolnom. Adjanak időt eldönteni.
– Csak tessék – felelte Eleanor szenvtelenül.
– Kösz. – Benteley magába merült, hogy átgondolja a helyzetet.
Eleanor zsebre tett kézzel járkált a szobában.
– Van valami hír arról a pasasról? – kérdezte Wakemant. – Arra várok.
– Csak az első figyelmeztetés, amit kaptam. Leon Cartwrightnak hívják.
Valamilyen szekta tagja, egy eszelős szakadárszervezeté. Őszintén szólva,
kíváncsi lettem a fickóra.
– Én nem. – Eleanor megállt az ablaknál, komoran nézte a lenti utcá­kat
és rámpákat. – Nemsokára kitör a patália. Most már bármelyik pillanatban­

15
 PHILIP K. DICK

megtörténhet. – Felemelte a kezét, és vékony ujjaival görcsösen masszí-

rozta a halántékát. – Jézusom, talán hibáztam. De most már nem tehetek
semmit.
– Hiba volt – értett egyet Wakeman. – Ha kicsit idősebb leszel, majd
azt is megérted, hogy mekkora nagy hiba.
Félelem suhant át a lány arcán.
– Soha nem hagyom el Verricket. Vele maradok!
– Miért?
– Vele biztonságban leszek. Gondoskodik rólam, ahogy mindig is tette.
– A Gárda majd megvéd.
– Nem kérek a Gárdából. – A lány elfintorodott, vörös ajkai alól kivillant
egyenletes fehér fogsora. – A családomból. Peter bácsikám is ugyanolyan
készségesen eladja magát, mint az ő Telepe – bökött Benteleyre. – És azt
hiszi, itt nem találják meg.
– Nem az a lényeg, ki adja el magát – vitatkozott Wakeman. – Ez elvi
kérdés. A Gárda az ember felett áll.
– A Gárda csak egy tartozék, mint ez az íróasztal. – Eleanor végighúzta
körmét az asztal felületén. – Megveszed az összes bútort, az asztalt, a lám-
pákat, az ipvivet, a Gárdát. – Undor izzott a szemében. – Ez a Cartwright
egy prestonita, ugye?
– Az.
– Nem csoda, hogy látni akarod. Talán morbid, de én is kíváncsi vagyok.
Mintha bizarr állat lenne valamelyik gyarmatbolygóról.
Az íróasztalnál Benteley felserkent a gondolataiból.
– Jól van, döntöttem.
– Jó. – Eleanor az asztal mögé csusszant, egyik kezét felemelte, a másikat
a mellszoborra tette.
Benteley kívülről tudta a hűségesküt, de mivel kétségek gyötörték,
most csak dadogott. Wakeman a körmét nézve ácsorgott, képe unott volt,

16
 ÛRLOTTÓ

és sugárzott belőle a rosszallás. Eleanor Stevens feszülten figyelt, arcán

pillanatról pillanatra változtak az érzelmek. Benteley elkezdte felmondani
a hűségesküt a kis műanyag mellszobornak, noha egyre erősödött az érzése,
hogy valami nem stimmel.
Az eskü felénél járt, amikor az iroda ajtaja félresiklott, és egy csoport
férfi lépett be hangosan. Egyikük a többiek fölé tornyosult; hatalmas ember
volt, nehézkes és széles vállú, az arca szürke és kiélt, a haja sűrű, ezüstcsíkos.
Ő volt Reese Verrick, akit a személyesen neki felesküdött emberei vettek
körül; megtorpant, amikor meglátta az íróasztalnál zajló eljárást.
Wakeman felnézett, és elkapta Verrick tekintetét. Halványan elmoso-
lyodott, és noha nem szólt semmit, az arcára világosan kiült, hogy mit
gondol. Eleanor Stevens szabályosan kővé merevedett. Elpirulva, feszül-
ten várta végig Benteley nyugtalan szavait, aztán amint a férfi befejezte,
rögtön megelevenedett. Először vigyázva, de sietve kivitte a mellszobrot
az irodából, majd visszatért, és a tenyerét nyújtotta:
– A sorskártyáját, Mr. Benteley. Szükségünk van rá.
Benteley zsibbadtan odaadta a kártyát. Volt, nincs.
– Ki ez? – kérdezte Verrick dörgő hangon Benteley felé intve.
– Most esküdött fel. 8-8-as. – Eleanor idegesen felkapta a cuccait az
íróasztalról; a szerencsetalizmánok izgatottan lengtek-csörögtek a mellei
között. – Hozom a kabátomat.
– 8-8-as? Biokémikus? – fürkészte Benteleyt érdeklődve Verrick. – És
hasznát veszem?
– Minden bizonnyal – felelte Wakeman. – Amit eddig letapogattam,
az alapján első osztályú.
Eleanor kitárta a szekrényajtót, a kabátját csupasz vállára terítette, és a
cuccait a zsebekbe dugta.
– Most jött az Oiseau-Lyre-ből. – Sietve csatlakozott a Verrick körül
csoportosulókhoz. – Még nem tudja.

17
 PHILIP K. DICK

Verrick súlyos arcát kimerültség és aggodalom ráncolta, de most a derű

halvány szikrája lobbant fel mélyen ülő szemében, azokban a kemény,
szürke gömbökben a széles homlokcsont alatt.
– Az utolsó morzsák. Legalábbis egy darabig. A többi Cartwrightnak
megy, annak a prestonitának. – Benteleyre nézett. – Hogy hívják?
Kezet fogtak, és Benteley elmotyogta a nevét. Verrick hatalmas marka
szinte összeroppantotta a csontjait. Benteley félénken megkérdezte:
– Hová megyünk? Azt hittem…
– A Farben Telepre. – Verrick és a csoport a kijárórámpa felé indult,
Wakemant kivéve, aki hátramaradt, hogy megvárja az új Játékmestert.
Verrick röviden elmagyarázta Eleanor Stevensnek: – Ott lesz a főhadiszál-
lásunk. Tavaly a Farben személyesen velem paktált le. Ott még hűségesek
hozzám, ennek ellenére is.
– Minek ellenére? – rémült meg hirtelen Benteley. A külső ajtó nyitva
állt; éles napfény zúdult rájuk az utca robajával egyetemben. A hírgépek
kiáltásait most először túl hangosnak érezte. Ahogy a rámpán a felszálló-
hely és a várakozó interkon szállítók felé tartottak, rekedten megkérdezte:
– Mi történt?
– Jöjjön csak – mordult rá Verrick. – Hamarosan mindent megtud. Sok
munka vár ránk, nem ácsoroghatunk.
Benteley lassan követte a társaságot. Száját szinte teljesen elöntötte
a félelem rezes íze. Már tudta. Minden oldalról ezt hallotta, a hírgépek
izgatott hangja közhírré tette.
– Verrick megbukott! – kiáltozták a gépek az emberek között. – Egy
prestonita lett az Egyes! Az üveg batáviai idő szerint délelőtt fél tízkor
pörgette ki! Verrrrricknek vééééége!
Megtörtént a véletlen hatalomváltás, az esemény, amelyet az előjelek
beharangoztak. Verrick kikerült az Egyes pozícióból, már nem volt Játék-
mester. Lezuhant a létra aljára, kiesett még a Vezetőségből is.

18
 ÛRLOTTÓ

És Benteley neki esküdött fel.

Csakhogy már késő volt visszakozni. Úton volt a Farben Telepre. Mind
együtt kerültek az események sodrásába, ami úgy zúgott végig a kilenc-
bolygós rendszeren, akár egy tomboló téli vihar.

19