Deirdre Riordan Hall

Első kiadas
Konyvmolykepző Kiado, Szeged, 2016
 írta: Deirdre Riordan Hall
A mű eredeti címe: Sugar
Copyright © 2015 by Deirdre Riordan Hall
This edition made possible under a license arrangemcnt
originatíng with Amazon Publishing, www.apub.com.

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

A szöveget gondozta: Egyed Erika

A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Éva

A művet eredetileg kiadta: Amazon Publishing

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 399 803 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bő-
vített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli
engedélye nélkül sem: teljes mű, sem annak része semmilyen
formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleért-
ve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszoro-
sítható.
Mindazoknak, akik már kiléptek önmaguk árnyékából.
És azoknak, akik még nem: vár titeket a fény!
 1. FEJEZET

- TŰNÉS! KOTRÓDJ AZ UTAMBÓL, Sugar! - kiáltja a bá-

tyám, Görény.
A kezében tartott műanyag Big Gulp-pohárból kilöttyen a
narancsízű szénsavas üdítőital. Nem vagyok elég fürge ah-
hoz, hogy kitérjek előle, mivel épp a nappalin vánszorgok
keresztül a szennyeskosarat cipelve.
Görény letarol. Várhatott volna egy kicsit, vagy kikerülhe-
tett volna, de ő buldózerként szeret közlekedni. A vastag ra-
gasztószalaggal megfoltozott kosár a magas könyvespolc felé
billen, amin mama porcelánbaba-gyűjteménye kapott helyet.
A polc meginog. Lelki szemeim előtt lepereg, ahogy a babák
a földre zuhannak, és szilánkosra tört, merev, gúnyos mosoly-
lyal merednek rám. Hála istennek a polc visszanyeri
az egyensúlyát, csupán a nedves ruhák terülnek szét a sző-
nyegen, a méltóságom maradékával együtt. Megkapaszkodók
a kanapé háttámlájában, négykézlábra ereszkedek, és össze-
szedem a nedves ruhákat.
Görény lehuppan a kanapéra, a kis vackára, és elindítja a
videojátékot.
- A fene essen beléd, folyton útban vagy! - morogja, mi-
közben egy repesz átszáguld a képernyőn.
- Sajnálom - felelem halkan, inkább magamnak, mint neki.
Az igazságtól elnehezülve az ajtókeretnek dőlök. Folyton
útban vagyok. Így van ez, mióta az eszemet tudom. Én va-
gyok az a kövér, félig Puerto Ricó-i, félig lengyel lány, aki
nem találja a helyét sem a saját bőrében, sem sehol máshol.
Mindig is túl sok voltam, mégsem elég,
A csokoládé utáni vágy szokatlan pontokat szólít meg a
testemben - az ujjaim között feszülő vékony bőrt, a nyelvem
alatti részt, a térdem és a combom közötti területet -, és a
konyha felé terel. Elvonja a figyelmemet a teregetésről és az
egyéb tennivalóimról. A nappaliban hagyom a kosarat.
Pontosan követem a piros doboz hátulján lévő utasításokat,
ahogy mérek és keverek. Nyers tésztát lapátolok a számba, a
maradékot pedig kimérem a formákba. Beállítom a sütőn az
időzítőt a dupla csokis cupcake számára, majd sietve bevi-
szem mamának az ebedet, aki rám parancsol, hogy hozzam
be a sószórót és a szénsavas üdítőjét,valamint kerítsek új
elemeket a távirányítóba. Végül keresztülcipelem a
szennyeskosarat a nappalin, de ez alkalommal messzire elke-
rülöm Görényt.
Küszködve próbálom elhúzni a hátsó tolóajtót a rozsdaette
sínen. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ki tudjam
nyitni. Kilépek a hívogató napfényre. Kiteregetem a ruhákat a
kötélre. Ma szombat van, mosásnap. Miután kiteregetem a
ruhákat az első madzagra, kifújom magam.
Annyira nem vagyok formában! Leszidom magam. Nem
volt ez mindig így. Nem, ez így nem egészen igaz, mert a kü-
lönbség csupán annyi, hogy korábban nem az én feladatom
volt a mosás. Egy apa nélküli kövér lány vagyok egy kövér
családban. Papát homályos körvonalként látom magam előtt,
halovány, üres és sötét, mintha a ragyogó napnak háttal állna,
és nem tudnám kivenni a részleteket. Kövér Henry - a másik
bátyám, aki négyünk közül a legvékonyabbnak mondható,
bár egyáltalán nem az - szerint mindannyian szégyent hoz-
tunk a papára, amikor nem fért be mellénk a templomi padba,
mert annyi helyet foglaltunk el. Talán azért hagyott el minket,
mert elege lett belőlünk, vagy kitoloncolták, vagy börtönbe
került, mert valami szörnyűséget tett. Elhagyott minket, de
vajon miért? Sosem fogom megtudni.
 A festékfoltos fémoszlopnak dőlök, amik között a szárító-
kötelek feszülnek. Izzadság csorog a homlokomról a sze-
membe. Ettől függetlenül örülök a fénynek, mert érzem, hogy
beszivárog a bőröm alá, pontosan oda, ahol az igazi énem
rejtőzik. A barátnőm, Brittany szerint én egy kövér lány tes-
tébe zárt sovány lány vagyok. Én csak azt tudom, hogy tere-
bélyes vagyok, és ezzel mindenki tisztában van a városban.
Veszek egy mély levegőt, és a zsebembe nyúlok. Egy aprócs-
ka, karamellel és csokival töltött cukorkát tapintok ki. Befa-
lom, és várom a megkönnyebbülést.
Nem titok, hogy imádom az édességet, viszont akárhány-
szor valami édeset eszek, vattacsomóként érzem a bűntudat
és a szégyen ízét is. Tudom, hogy minden feleslegesen bevitt
kalória egy lépéssel közelebb visz a kettes típusú cukorbeteg-
séghez és az elhízáshoz, ami mama életét is veszélyezteti, de
nem tudok leállni.
A csokoládé lágy és krémes ízét érzem a nyelvemen.
Ahogy szétolvad a számban, enyhül a fejemben tomboló zűr-
zavar. A tejes-kakaós édesség úgy terjed szét az ereimben,
mint amikor egy gát átszakad, és a kizúduló víz elönti a ki-
száradt területet. Az édesség hatására úgy érzem, hogy sze-
retnek és törődnek velem. De aztán egy szempillantás allat
visszazuhanok a valóságba. Az izzadt ujjaim között morzsol-
gatott csomagolás arra emlékeztet, hogy senki és semmi nem
kér belőlem. Befejezem a teregetést.
Elönt a bűntudat, amikor mamára gondolok, aki ágyban
fekszik, mert nem tud mozogni. Nem szabadna panaszkod-
nom - még magamnak sem - amiatt, hogy az én nyakamba
szakadt a rengeteg házimunka, a mosás, a takarítás, a főzés és
a vásárlás. Egy hét múlva kezdődik az új tanév, én pedig
amiatt aggódom, hogy képes leszek-e megbirkózni ennyi
mindennel. Mama ellátásához egy tábornokra éj egy hadse-
regre lenne szükség. Görény nem segít. Sőt, legutóbb, amikor
épp felmostam, sáros csizmával végigtrappolt a házon, és ir-
tózatos disznóólát hagyva maga után vagy fél tucat hot dogot
készített magának a konyhában. Nekem egy sem jutott.
A tekintetem a ház mögé kalandozik, az ott húzódó, erdő
által határolt területre. A távolból krosszmotorok hangja ér el
hozzám. Görény várhatóan bármelyik percben feltápászkodik
a kanapéról, és csatlakozik a haverjaihoz a pályán. A motoro-
zás az egyetlen dolog, ami képes elszakítani a tévéképernyő
elől.
- Sugar! - kiabálja mama a házból.
Ideiglenes nyugalmam elillan. Felkapom a kosarat, és visz-
szavánszorgok a házba.
Görény mereven, zombiként bámulja az élethű tűzharcot.
Egy pillanatra sem szakítja el a tekintetét a képernyőről, mi-
közben az ujjai villámsebességgel járnak a konzolon. A rob-
banások hangja elnyomja a krosszmotorok hangját.
- Töltsd újra a poharamat! - reccsen rám.
- Töltsd újra magadnak! Miért nem nézel be inkább mamá-
hoz, hogy mit szeretne? - kérdezem, megtartva a három lépés
biztonságos távolságot.
Az izzadástól feszült leszek.
Görény felkap egy porcelánelefántot a dohányzóasztalról,
és hozzám vágja.
Ügyetlen vagyok, nem tudom elkapni. Amikor becsapódik
a padlóba, letörik az ormánya. Lehajolok érte. A farmerom
derékrésze a hasamba vág, ahogy felkapom.
- Most nézd meg, mit csináltál! - mondom.
- Most nézd meg, mit csináltál, te hájpacni! - vág vissza
Görény, le nem véve a szemét a játékról.
- Bagoly mondja verébnek - motyogom, ahogy végigme-
gyek a folyosón.
 Tudom, hogy gyerekesen viselkedek, de Görény akkora
seggfej! Próbálok nem veszekedni vele, próbálom tartani a
számat, de néha... néha legszívesebben üvöltenék vele. Azt
kívánom, bár kimenne a többi idiótával motorozni és
quadozni. Kergessék csak egymást az erdőben, addig is nyug-
tom van tőle!
Kiveszem a sütiket a sütőből, hogy kihűljenek. Habkönnyű
tetejük arra csábít, hogy beléjük harapjak. Nem érdekel, hogy
megégetem a nyelvem. Újabb csokihullám önti el a testemet.
Mama megint a nevemet kiáltja.
A folyosó fala mentén szeméthalmok sorakoznak. Az ajtó-
hoz közeledve csak az egyik oldalról tudok belépni mama
szobájába.
- Hívtál? - kérdezem, és lenyalok egy morzsát a számról.
- Leejtettem a távirányítót - mondja, és egyik hatalmas kar-
jával bosszúsan a padlóra mutat.
A tévében ugyan épp reklám megy, de délután kettőre jár,
és ilyenkor adják a kedvenc műsorait, amikről nem maradhat
le. Évek óta egy évadot sem mulasztott el, még az ismétlést
sem.
- Semmi gond - nyugtatgatom. - Jól érzed magad?
Lehajolok, hogy felvegyem a távirányítót. Mama nehézkes,
sípoló légzését hallgatom. A farmerom gombja ismét fájdal-
masan beleszúródik a hasamba. Odaadom mamának a távirá-
nyítót.
- Kapcsold be a klímát! És tedd a hátam mögé azt a párnát!
- utasít.
Megteszem, amire kér, de ahhoz át kell bukdácsolnom egy
halom ruhán, egy papírokkal teli műanyag rekeszen és egy
ventilátoron, aminek hiányzik az egyik lapátja.
- Tehetek érted még valamit? - kérdezem.
 Köhögés tör fel a torkából. Az erős, száraz köhögés pont
akkor marad abba, amikor elindul a szappanopera főcímzené-
je. Mamát egész nyáron kínozta a köhögés, de azt állítja,
hogy semmiség, és azt hajtogatja, hogy nincs szüksége orvos-
ra. Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy vinném el őt a
rendelőbe ilyen állapotban. Nem hiszem, hogy képes lenne
beszállni a régi Honda Accordba, amivel a boltba járok, és
reményeim szerint majd az iskolába is. Tavaly busszal jártam,
és el kellett tűrnöm, hogy mályvacukorral dobálják a fejemet
a hátul ülő suhancok, akik felajánlották, hogy szívesen meg-
etetnek, és olyanokat kiabáltak, hogy: „Ugyan már, Sugar,
tudjuk, hogy szereted az édességet!” és „Kapj el egyet a
száddal!” Mintha valami hazán majom lennék.
Aggodalommal tölt el az is, hogy vajon mit mondana az
orvos. Legutóbbi információim szerint mama több mint 226
kilogrammot nyom, de ezt majdnem négy hónappal ezelőtt
mérték, és biztos vagyok benne, hogy azóta hízott. A térde
idén tavasszal megadta magát, amikor az elülső verandán rá-
lépett egy korhadt lépcsőfokra. Egyáltalán nem mozdult ki
itthonról azon kívül, hogy párszor elment az orvosi rendelő-
be. A legutóbbi alkalommal az orvos megállapította, hogy
cukorbeteg, és a lelkére kötötte, hogy fogynia kell, de ma-
ma makacs, mint az öszvér, úgyhogy figyelmen kívül hagyta
a figyelmeztetést. Meg aztán, hogyan fogjon neki? Nem az a
„futópados” típus, edzőterem nincs ebben a porfészekben, a
diétázást pedig kínzásnak tekinti. Amivel maximálisan egyet
kell értenem.
Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy fogynia kellene,
de a Zsírégetők versenyzőivel ellentétben mamát nem segíti
egy profi csapat abban, hogy megszabaduljon a feleslegtől.
Mama mélyet szippant a cigarettából, mire elakad a léleg-
zete. Magamban számolom, hogy eltelik majdnem egy perc,
mire a köhögése abbamarad. Érzem, ahogy a testemet átjárja
az aggodalom.
- Maradt még csipsz? - kérdezi. - Megenném azzal a szósz-
szal, amit vettél.
- Mindjárt megnézem. Bár esélyes, hogy Görény megette -
motyogom.
Feltúrom a spájzot és a hűtőt. Csodák csodájára van még
egy zacskó csipsz, és megtalálom az üveg savanyúság és tej-
föl mögött rejtőzködő szószt is. Beledugom az ujjam, meg-
kóstolom, majd beviszem mamának.
A konyhába visszatérve a pulton sorakozó cupcake-ek von-
ják magukra a figyelmemet. Mamának is van kedvence, és
nekem is: az övé sós, az enyém édes. Szerencsésnek mondha-
tom magam, mert vele ellentétben én nem vagyok ágyhoz
kötve.
Pár perccel később meghallom a postás határozott lépteit
az elülső verandán. A postaláda tetején lévő apró
bedobónyílás ajtaja nyikorogva nyílik és csukódik. Várok az
ajtónyitással, mert nincs kedvem sem csevegni a postással,
sem a kérdéseire válaszolni azzal kapcsolatban, hogy mama
hogy van. Mr. Sheridan és mama egy iskolába jártak, és a
férfi mindig érdeklődik mama hogyléte felől, de mégis, mit
mondhatnék?
A postásunk sportos és fitt. Ha velem egyidős lenne, bizto-
san azok közé tartozna, akik gúnyt űznek belőlem. Azonban
mama nem volt kövér, amikor annyi idős volt, mint én, és ezt
igyekszik is folyton kihangsúlyozni. Mondjuk, amúgy sem
tudom elképzelni, hogy valaki cikizni merte volna mamát.
Még azelőtt széttépte volna az illetőt, hogy egy hang elhagyta
volna a száját.
A nagymamám által készített családi fotómontázson álla-
podik a tekintetem, ami ferdén lóg egy poros, barna keretben.
Pár évre rá meghalt, és visszaköltöztünk ide, abba a házba,
ahol mama felnőtt A fekete-fehér képen látszik, hogy akkori-
ban a ház rendezett és gondozott volt. Talán a súlyunk gyö-
törte meg ennyire.
Látom az egykori mamát, ahogy a pomponcsapatába tarto-
zó lányokkal körbevéve mosolyog. Rövid, zöld-fehér szok-
nyát visel, a mellkasán aranyszínű Blazers felirat. Nagyon
hasonlít ahhoz az egyenruhához, amit manapság hordanak a
lányok. Annyira nem izgat a dolog, de azért igazi áldás lenne
beleférni egy szoknyába. Persze tudom, hogy úgysem fogok
soha ezek közé a lányok közé tartozni.
Amikor mama várandós volt Kövér Henryvel, harminc ki-
lót szedett fel, amitől azóta sem tudott megszabadulni. Gö-
rénnyel a dupláját szedte fel, velem pedig már nem volt visz-
szaút. Mama azt állítja, hogy az én születésem volt a legnehe-
zebb, és azért nevezett el Mercynek - azaz kegyelemnek -,
mert a Jóistenhez imádkozott, hogy könyörüljön rajta, és jöj-
jön már ki az a gyerek, lehetőleg gyorsan. Valószínűleg
komplikációk léphettek fel, mert az orvosa megkérdezte, sze-
retné-e eltávolíttatni a méhét, mire mama azt felelte:
- Még szép! Mégis, mi hasznom származott belőle?
Mama nem akart több gyereket, igaz, már a meglévőket
sem akarta, és sosem sikerült megszabadulnia a terhesség so-
rán felszedett kilóktól.
Engem Sugarként ismer mindenki.
Kiszedem a leveleket a postaládából. Szellő rezegted a ház
előtt álló nyírfa ezüstzöld leveleit és hűsíti a karomat. Jó pár
csekket kaptunk. A paksaméta alján lévő két borítékon az én
nevem áll. Az elsőn nyomtatott címke szerepel: Mercy Bella
Legowski-Gracia szüleinek. A feladó címeként az iskolakör-
zetem iskolafelügyelőjének irodája van feltüntetve, amiből
arra következtetek, hogy a levélben arról van szó, hogy idén
elkezdem a tizenegyedik osztályt.
Bella. A jelentése - gyönyörű, tökéletes - egyáltalán nem il-
lik rám. Papa adta nekem ezt a nevet a második vezetékne-
vemmel, a Gráciávál együtt. Egyáltalán nem vagyok olyan
gyönyörű, mint az emberből vámpírrá lett közismert szereplő,
és pont annyira vagyok tökéletes, mint a csorba porcelánele-
fánt. Nos, a Bella idén elég népszerű kutyanév, ami sokkal
jobban jellemez engem. A levélkupac tetejére helyezem a
másik levelet, amit szintén nekem címeztek, és hagyom, hogy
a szellő belekapjon hosszú, sötét fürtjeimbe.
- Hé, Sugar! - kiáltja valaki az útról.
Felnézek.
Brandon Thorne karikázik el, a bicikliülése majdnem telje-
sen le van engedve. Fekete baseballsapkát visel. Buggyos
nadrágja éppen csak bele nem akad a láncba, ahogy végigte-
ker az utcán.
Időm sincs elmenekülni az elkerülhetetlen elől, mert olyan
hangerővel zendít rá, hogy az egész szomszédság hallja.
- Kérsz kolbászt?
Bevágom az ajtót. A falon, a mama fotói melletti megsár-
gult fényképről a nagyapám tekint le rám. Egykor csemege-
boltot üzemeltetett a városban, és a különleges kolbászáról
vált ismertté. A „csemegebolt” feliratból mára csak a „bolt”
maradt. Kismillió egyéb dolog - a hírességek botrányai vagy
a közösségi média - köti le a helyi kamaszok figyelmét, de
úgy tűnik, ezt a lényegtelen információt semmi sem tudja fe-
ledtetni. „Kolbászos” családom történetét végigkísérték a
szexuális töltetű célozgatások, és manapság sem tudják meg-
állni, hogy ne ékelődjenek rajtam, a kövér lányon, a kolbá-
szos fészer unokáján.
 Természetesen a bátyáim nem tesznek ez ellen semmit.
Habár mindketten legalább annyira testesek, mint én, nem
kell mindennap elviselniük a piszkálódást, a taszigálást vagy
a megaláztatást. Az esetek felében nem ők a szenvedő fél.
A ház nyújtotta biztonságban az ajtónak dőlök. Szemügyre
veszem a második borítékot, ami rózsaszín. Ismerős, lendüle-
tes kézírással szerepel rajta a nevem: Sugar Legowski-
Gracia. Egy cupcake-es matricával van leragasztva a boríték
nyelve. Mielőtt kinyitom, bemasírozok a konyhába, és bedo-
bok két dupla csokis cupcake-et a számba. Kinyitom a hűtőt,
és kiveszek a csomagból egy pudingot. Letépem a tetejét. Há-
rom kanál után már a műanyag pohár alját kapargatom. Az-
tán befalom a következőt, majd még egyet. Mire észbe kapok,
kivégzem a bostoni krémtorta ízű hatos csomag pudingot. A
szoba túloldalán megrezzen a telefonom.
Van egy barátnőm. Vagy valami olyasmi. Brittanynek hív-
ják, az ő üzenete jelenik meg a kijelzőmön: Úristen! Meghív-
tak...
Csak akkor tudom elolvasni az üzenet többi részét, ha
megnyomom a telefonom alján lévő gombot. Nem foglalko-
zom vele, mert senkivel sem akarok beszélni. Bevonom cu-
kormázzal a sütiket, és óvatosan, de határozottan lenyaloga-
tom a kést. A nyelvem még mindig bizsereg ott, ahol koráb-
ban megégettem. A szám viszket az édes pudingtól és a cu-
kormáztól. Kutakodni kezdek a konyhaszekrényben, és talá-
lok egy bontatlan csomag sajtos pufit. Én rejtettem oda ko-
rábban egy kancsó és néhány tálka mögé. Szeretem az édes-
séget, de ha túl sokat eszem belőle, gyakran kell valami sós,
hogy ellensúlyozza a bőröm alatti bizsergést és csiklandozást.
Addig dobálom a számba az extrudált puffancsokat, amíg az
ujjaim narancssárgára színeződnek és megszomjazom.
 Elönt a bűntudat, ahogy körbenézek a konyhában. A pulton
üres műanyag kosárkák és az összegyűrt celofán hever. A
szétszórt csomagolóanyagok és a díszítéshez használt üres
eszközök romjai fölött állok. Úgy merülök alá a megbánásba,
mint az iszapba.
A halántékomra szorítom a tenyeremet. El akarok innen
tűnni: el ebből a testből, el ebből a városból, el, el, el innen!
De nincs menekvés.
Úgy tűnik, a bátyám végre elhagyta a vackát. Magamhoz
veszem a telefonomat és a levelet, és lezöttyenek velük a ka-
napéra. Feltépem a rózsaszín borítékot. Egy meghívót találok
benne, amit élénk színű csíkok és azokkal kontrasztos polka-
pöttyök díszítenek. Középen ez a mondat áll: Ezennel meghí-
vunk Hillary hiperszuper tizenhetedik születésnapi bulijára!
A hátulján a buli tudnivalói állnak: a dátum - két hét múlva -,
a téma, ami az édesség, és hogy a vendégek hozzanak fürdő-
ruhát.
A telefonomért nyúlok, miközben eszeveszetten vágyom
még egy pohár pudingra, annak ellenére, hogy a hasam undo-
rítóan hullámzik, amikor csak megmozdulok. Vagy amikor
levegőt veszek. Vagy egyáltalán létezés közben. A kanapé
kispárnájára hajtom a fejem, és eltűnődöm, hogy vajon
Hillary akart-e kedves lenni velem - mert az elmúlt öt évben
nem ilyennek ismertem -, vagy a szülei beszélték rá, hogy
hívja meg a teljes tizenegyedik évfolyamot. Ha ez a helyzet,
akkor valószínűleg az összes végzőst is meghívta, mivel
Hillary pasija, Will Archibald, a focicsapat kapitánya is az.
Épp elég nehéz lesz, hogy egy hét múlva el kell viselnem a
teljes iskolai közösség cseszegetéseit. Nem tetszik ez nekem.
Egyáltalán nem.
Valamikor réges-régen a legjobb barátok voltunk
Hillaryvel. Sok-sok évvel ezelőtt együtt játszottunk, még
mielőtt a menő lányok, a szűk szoknyák és a szájfény berob-
bantak az életünkbe, vagy jobban mondva, az ő életébe. Ami-
kor rádöbbent arra, hogy kövér vagyok, és nem fogok meg-
változni, sőt, ami még rosszabb, hogy egyes körökben nem
elfogadott hájasokkal barátkozni, elsodródott tőlem. Eleinte
nem értettem, de amikor a környék általános iskolájából átke-
rültünk felső tagozatba, a helyzetem olyan kristálytisztává
vált, mint a házunk mellett futó folyó. Ami amúgy egyáltalán
nem tiszta. Érthetetlen módon a méretem miatt nemkívánatos
személlyé váltam, nyűg lettem a többiek számára, és körülbe-
lül annyira vágytak a társaságomra, mint belenyúlni az asztal-
lap aljára ragasztott, agyonrágott rágógumiba.
Hillary a legfájdalmasabb ütést hetedik osztály elején mér-
te rám, ebédnél. Megkérdeztem tőle, hogy csinálunk-e együtt
valamit suli után. Úgy meredt rám, mintha nem három fejem,
hanem három rendkívül dagadt fejem lett volna. A lány, aki-
vel üldögélt, láthatóan próbálta a nevetését a diétás üdítőjébe
fojtani. Így aztán otthagytam őket, de még hallottam, ahogy
Hillary azt suttogja:
- Ostoba hájfej! Fogalmam sincs, miért szólított meg. –
Aztán nevetésben törtek ki, és ez azóta is így megy.
Hillary papája, Walter Prescott mamával együtt nőtt fel.
barátok voltak, de a férfi elhagyta a várost, hogy főiskolán
folytassa a tanulmányait. Később üzleti diplomát szerzett,
majd átvette a családi vállalkozásként működő dobozgyár
vezetését, ami jóformán a város egyetlen munkahelye. Walter
és mama nagyjából tíz éve nem látták egymást, de a férfi
mindig meglehetősen kedves velem, amikor ősz-
szetalálkozunk, habár süt róla, hogy csak szánalomból az.
Prescotték nem gazdagok, felénk senki sem az, de több
pénzük van, mint bárki másnak. Amikor a hiperszuper tizen-
hatodik születésnapi buli helyett autót vettek Hillarynek, a
csaj teljesen kiakadt. Az iskolában mindenki arról panaszko-
dott, hogy tizedikben elmaradt az egyetlen valamirevaló buli.
Gondolom, ezért adták be a szülei a derekukat, és rendeznek
neki egy „hiperszuper tizenhetedik” születésnapi partit.
Életre keltem a telefonom, és elolvasom Brittany üzenetét:
Úristen! Meghívtak Hillary szülinapi bulijára!
Engem is, gondolom gyanakodva. Brittany nem érzi úgy,
hogy hozzám hasonlóan kiközösítenék, de csak azért, mert
nem kövér. Sót, ami azt illeti, sovány, valóságos gebe. Na-
gyon ritkán látom őt enni, bár leginkább csak a suliban ló-
gunk együtt, és én sem ebédelnék ott, ha nem járna az ingye-
nes ebéd mama állami segélye miatt. Azt még valamennyire
meg tudom érteni, hogy Brittanyt meghívták, de hogy en-
gem? Talán Hillary és a barátai a buszon történtekhez hason-
ló módon szeretnének megalázni úgy, hogy cukorkával és
mályvacukorral dobálnak meg. Megírom a választ. Engem is.
Habozok, hogy elküldjem-e az üzenetet. Ha ez csak valami
vicc, nem akarok lelkesnek és tudatlannak tűnni, mint egy
vágóhídra készülő disznó. Kiegészítem az üzenetet: Ez túl
szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Kezembe veszem a távirányítót, és kényelmesen váltoga-
tok a csatornák között. Nem igazán köti le semmi a figyel-
memet, amíg rá nem találok a Tortacsata című műsorra.
Pontban a reklámblokk kezdetekor megcsörren a telefonom.
- Alig hiszem el! Tudtam, hogy Hillary egyszer rájön, hogy
menynyire menő vagyok. Csak azt nem értem, mi tartott neki
ilyen sokáig - hadarja Brittany egy szuszra, naivan.
Brittany nem érzi, hogy különc. Én legalább tudom, hol a
helyem.
- Jó, jó, de hol van az apró betűs rész? Szerinted a szülei
mindenkit meghívtak, hogy helyrehozzák a tavalyi hatalmas
hibájukat? - kérdezem.
 - Ha az én anyám ilyet tenne, kinyírnám. És Hillary is -
közli Brittany. - Nem, talán megváltozott a nyáron.
Brittany mamája rég lelépett. Az egyetlen közös bennünk
az, hogy a mamáink biztosan nem szerveznének nekünk bulit.
- Egész életemben ismertem Hillaryt. Kétlem - felelem.
Brittany a szomszéd városon túl lakik, de mivel a középis-
kolánk regionális, ezért ő is ide jár. Akkor ismerkedtünk meg,
amikor létrejöttek a menők, a sportolók, a kockák, a csoda-
bogarak és a kiközösítettek klikkjei. De igazán akkor kerül-
tünk közel egymáshoz, amikor a tesitanár mindkettőnket „ki-
emelt” - bizonyára szívességet téve ezzel az évfolyamkönyvet
összeállító bizottságnak -, mondván, úgysem lenne esélyünk
bekerülni a focicsapatba. Brittanynek nincs egyensúlyérzéke
és hidegen hagyja a sport, rólam meg ne is beszéljünk, szerin-
tem egyértelmű.
- Király lesz! Ugye, te is jössz? - kérdezi Brit.
- Még gondolkodom rajta.
- Ugyan már, Sugar! - kérlel. - Te is tudod, hogy ez az
egyetlen esélyünk!
Én azt tudom, hogy egy partimeghívó nem változtat azon,
ahogyan a többiek látnak. Sugar vagyok. A kövér lány. És
pont.
- Amúgy mit csinálsz a hétvégén? - kérdezi Brittany.
Gyakran teszi fel ezt a kérdést, de csakis távolságtartón, a
telefon vagy az SMS mögé bújva, így egyikünk részéről sem
merül fel az, hogy közös programot találjunk ki. Nekem kö-
zel kell maradnom az otthonomhoz, mert mamának szüksége
van rám, és a házimunkát is el kell végeznem. Brittany pár-
szor járt nálunk, de folyton az volt az érzésem, hogy attól tart,
elkaphatja a kövérséget a Legowski-Gracia család tagjaitól,
vagy összeomlik a ház, és maga alá temeti a csupa csont és
bőr testét. Nem veszem a fáradságot, hogy válaszoljak a hét-
végés kérdésére, mert tudom, hogy úgysem számít. Elköszö-
nünk, én pedig megígérem, hogy fontolóra veszem, elmen-
jek-e a buliba. Na, persze.
A nagyszüleim háza most azt a hálátlan feladatot látja el,
hogy a Legowskik harmadik generációjának szolgál otthoná-
ul, de égető szüksége volna egy felújításra. A tető ereszt, a
veranda fele leomlott tavaly télen, és amikor esik, Kövér
Henry folyton azzal riogat, hogy: „Lehet, most a folyóba csú-
szik a ház.” Nem igazán törődik velünk. Ritkán látjuk, mióta
barátnője és teljes állású munkája van a dobozgyárban. Leg-
többször a lány lakásán tartózkodik, kivéve, ha összevesznek.
De legalább most már ő mos saját magára.
Végignézem a Tortacsata döntőjét. Egy óceán ihlette torta
nyeri a versenyt. A torta első rétege a sellők pikkelyeire ha-
sonlít, szinte foszforeszkál a zöldeskék árnyalat. A második
rétegen úgy kanyarognak a motívumok, mintha egy polip
lenne, a harmadik réteget pedig ehető gyöngyök díszítik mű-
vészi elrendezésben. Egy cukormázas tengeri kagyló koro-
názza a tortát. Jeleneteket vágnak be a cukrász tengerpar-
ti otthonáról. Végigfut az agyamon, hogy még sosem láttam
az óceánt, és sosem hagytam el New Hampshire-nek ezt az
isten háta mögötti szegletét.
A győztes cukrásznő szeme könnyel telik meg, és boldo-
gan ugrál fel-le. Édességre vágyom. Valamire, ami elfeledteti
velem a tényt, hogy a mellettem lévő párnán heverő rózsaszín
meghívó nem őszinte baráti felkérés. Ami enyhítheti a szo-
morú tényt, hogy teljességgel mellékes vagyok Brittany éle-
tében, csak arra kellek neki, hogy használhassa az SMS-
küldést a telefonján, és hogy egy ormótlan, dagadt roncs va-
gyok, csokikrémmel a körmöm alatt és narancssárga sajtcsík-
kal a pólómon.
 A zsebembe nyúlok egy újabb csokiért, de nem fér be a
kezem. Kicsit lejjebb csúszom a kanapén, és tovább tapoga-
tózom, de rá kell jönnöm, hogy üres a zsebem. Feltúrom a
bátyám által a dohányzóasztalon hagyott disznóólát morzsá-
kért, de szokásához híven mindent befalt. Miközben a tévé-
ben mindenki boldogan, túláradó örömmel gratulál a győz-
tesnek, mama a nevemet kiáltja. Még lejjebb csúszom a ka-
napén. Soha életemben nem éreztem semmi olyat, aminek
egy fikarcnyi köze lenne a büszkeséghez, ahhoz, amit a tevé-
ben ujjongó győztes érez. Én leginkább csak a szégyent isme-
rem.
 2. FEJEZET

VASÁRNAP REGGEL FELHŐK SORAKOZNAK AZ ÉGEN. Eső-

re áll. Kivánszorgok az ágyból, majd belapátolom a maradék
Lucky Charms gabona-pelyhet. Sietek, hogy időben odaérjek
a misére. Mama már régóta nem jár templomba, de én min-
den héten elmegyek a tornyos, fehér épületbe - amiről pattog-
zik a festék -, és a remény nyújtotta cérnaszálba kapaszko-
dók.
Görény sem jár misére, de nem bánom. Minél kevesebb fi-
gyelmet vonnak magukra méretes családtagjaim, annál jobb.
Időnként látom a templomban Kövér Henryt, de nem jár
minden héten. Az egyik hátsó padban ülök le, onnan figyelem
Prescottékat, akik egy egész padot elfoglalnak elöl. Kihúzott
vállal, felszegett állal ülnek. Magamba roskadok, és hirtelen
rám tör az éhség. Naivan azon tűnődök, próbáljak-e szemkon-
taktust felvenni Hillaryvel, hogy kiderítsem, vajon tényleg ő
akart-e meghívni a bulira, vagy csupán kellemetlen közjáték
eredményeként végezte a nevem egy rózsaszín borítékon.
Amikor Hillary hátraveti a haját, rájövök, hogy pont annyira
valószínű, hogy megbánta eddigi tetteit, mint az, hogy a Szűz
Mária kerámiaszobor szeméből könnyek indulnak meg és
hullanak alá a vörösbegy tojásának kék árnyalatában játszó
ruhájára.
A prédikáció után felkészülünk az áldozásra. Lábujjhegyre
kell állnom, hogy ki tudjam préselni magam a szűk pádból a
padsorok között húzódó folyosóra. Észreveszek pár srácot a
suliból, és elönt az aggodalom: mi van, ha mind engem néz-
nek?
Amint az ostya elolvad a nyelvemen, megkívánom a ke-
nyeret. Elképzelem, ahogy a hosszú főhajó helyén fehér,
krumplis és fahéjasmazsolás kenyérszeletek sorakoznak.
Eszembe jut a tegnapi torta a tévében, és összefut a nyál a
számban. Megkívánom a csokoládét: vízesésként zúdul alá a
gondolataimban, majd lágy hullámokat vet, és végül habzó,
buborékos formát ölt. Majdnem elmosolyodok, amikor arra
gondolok, mi lenne, ha azt javasolnám, hogy az íztelen os-
tya helyett kicsi, kerek cukorkákat osztogassanak.
Az áldozás után visszamegyek a helyemre, széthajtogatom
a kis térdeplőpárnát, és térdre ereszkedek. Először a nagy-
mamáért, Busiáért imádkozom - akit Boonak szólítottam - és
a nagypapámért. Aztán elmondok egy imát mamáért és a csa-
ládomért, beleértve papát is, végül magamért. Nem tudom
pontosan, mit kellene mondanom. Minden héten azon tűnő-
dök, hogyan fogalmazzam meg a kérésemet, de végül mindig
megálljt parancsolok a gondolataimnak, amikor úgy érzem,
túl messzire mentem, miközben változásért esedezem.
Ahogy kifelé igyekszem a templomból, megpillantom
Prescottékat. Az ajtóban állnak és Caplin atyával beszélget-
nek. A hátuk mögött felbukkan a nap. Végre kegyeskedett
előbújni a felhők mögül, ragyogó fénnyel borítva be az eget
és kiemelve Prescotték tökéletes fehér amerikai mivoltát.
Hillary kissé oldalt áll, szőke haja rendezett. Karcsú alakján
kékeszöld szoknya és fekete blúz. Nyakában aranyke-
reszt lóg. Eddig észre sem vettem, mennyire hasonlít az
anyukájára. Ez a megfelelő alkalom arra, hogy érdeklődjek a
bulival kapcsolatban de egy hang sem jön ki a számon, csak
félszegen mosolygok.
Hillary ajka keskeny vonallá préselődik.
Amikor próbálok elnyomakodni mellettük, ki az ajtón,
Mrs. Prescott utánam szól:
- Ugye, megtisztelsz minket a jelenléteddel a partin,
Mercy?
 A vállam fölött visszanézek rá.
Hillary pillantása félreérthetetlen. Finoman nemet int a fe-
jével, jelezve, hogy csakis a holttestén keresztül.
Megbotlok az utolsó lépcsőfokon, de szerencsére meg tu-
dok kapaszkodni, így nem landolok a földön.
- Még nem tudom biztosan - hadarom, a vállam fölött hát-
rapillantva.
Szeretnék minél előbb véget vetni ennek a kellemetlen be-
szélgetésnek.
- Majd értesíts minket! Ezer éve nem láttunk. Remek len-
ne, ha velünk ünnepelnél! - mondja Mrs. Prescott, bátorítón
mosolyogva Hillaryre.
Nem valószínű, gondolom magamban, majd sután intek, és
azt kívánom, bár ezzel a mozdulattal letörölhetném Hillary
arcáról a fenyegető kifejezést.
Kimasírozok a parkolóba, és beülök a Hondába. Most,
hogy tudom, valójában Mrs. Prescott és nem Hillary hívott
meg a buliba, tuti, hogy nem megyek el a hiperszuper tizen-
hetedik szülinapi partijára. Kissé szégyenkezem amiatt, hogy
egyáltalán megfordult a fejemben annak a lehetősége, hogy
Hillary őszintén szeretné, ha elmennék a bulijára. Miközben
megdorgálom magamat az újabb csalódásért, két harapással
eltüntetek egy csokidarabos és mályvacukros granolaszeletet.
Végighajtok a Fő utcán a vegyesboltig, a Jatanyáig. A pi-
ros betűk valaha a Kajatanya szót adták ki, amíg az egyik
végzős osztály - az utolsó évesek szokásos diákcsínyeként -
pár évvel ezelőtt szét nem törte az első két betűt formázó mű-
anyag burkolatot, benne az égőkkel. Kíváncsi vagyok, idén
mit eszelnek ki a végzősök. Görény is utolsó éves, úgy-
hogy valami szörnyűségesre számítok.
Nagyjából harminc kilométerre innen van ugyan egy ren-
des szupermarket, de a magas benzinárak miatt ragaszkodók
a Jatanyához. A legtöbb termék akciós, és akadnak lejárt sza-
vatosságú, de még ehető termékek is. Szerencsére a tejtermé-
kek, az egyéb friss áruk és a hús minősége elmegy, az áruk
megfizethető. Habár még így sem termel annyi bevételt a
bolt, hogy megjavíttassák a felirat első két betűjét.
Brandon teker el a biciklijén. Az ellentétes irányba fordí-
tom a fejem, és reménykedek, hogy nem vesz észre. Addig
várok, amíg el nem tűnik szem elől, aztán kiszállok a kocsi-
ból. A karom ragad az izzadságtól, úgy kell lehámoznom a
linóleummal bevont ülésről. A vasárnapi bevásárlás is az én
feladatom. Azt, hogy ilyenkor ne fussak össze olyannal, aki
nem rest lekicsinylő módon emlékeztetni arra, hogy mennyire
terebélyes vagyok, könnyebb mondani, mint megtenni
egy kisvárosban. Egy porfészekben. Egy tanyán. Magamban
kuncogok azon, mennyire találó a bolt neve, miközben elha-
ladok a bejáratnál álló fém ventilátor mellett. A tőlünk észak-
ra fekvő New Hampshire-i Weare tényleg kisváros. Ez sokkal
inkább egy koszfészek.
Röfögést hallok a hátam mögül. Észreveszem, hogy a ven-
tilátor lebegteti, pontosabban, kissé megemeli a ruhám alját.
Brandon és egy Zeke nevű srác rajtam nevet, és disznóra em-
lékeztető hangokat, hallatnak. Az arcom elvörösödik, az áll-
kapcsom remegni kezd - Hé, Tonna Donna, van kolbászod?
Mert nekem van! – Mondja Brandon, és megragadja a sliccét.
Rázza őket a nevetés.
Elhúzok egy bevásárlókocsit a faltól. A kerekek szörnyen
csikorognak és lötyögnek, ezért a kocsi nem gördül finoman
a viharvert linóleumpadlón.
Brandon és Zeke közeledik, a röhögés hangosodik.
Megpróbálok nem törődni velük. Visszatartom feltörni ké-
szülő könnyeimet. Előretaszítom a kocsit, és végigmegyek a
hozzám legközelebb eső soron. El akarok menekülni a fiúk
elől, de még inkább saját magam elől.
A nevetés elhal, mert a fiúk - akiknek legalább annyi ideig
lehet lekötni a figyelmét, mint egy szúnyognak - elveszítik az
érdeklődésüket, és a hűtött italokhoz mennek.
Elgyengül a karom. Le akarok ülni. Szipogva a kocsi rúd-
jának dőlök. Figyelem, ahogy egy kövér könnycsepp a szan-
dálba bújtatott lábamra hullik, majd még egy, amit nagyjából
száz további követ. A könnytengeren át homályosan látom,
hogy a bokám dagadt és rózsaszín. Nem csoda, hogy a múlt-
kor kinevettek. A tornatermi öltözőben Hillary egyik barátnő-
je, Alexis „dongalábnak” nevezte, bármit is jelentsen. Az vi-
szont biztos, hogy gusztustalanul hangzik.
Egyedül vagyok a soron. Könnyektől homályos, kifejezés-
telen tekintettel meredek a polcon sorakozó dobozos kajákra,
amik elkészítéséhez csak vaj és forrásban lévő víz kell. A ko-
csiba hajítok pár „Új íz, még több sajt” feliratú dobozt. A kí-
váncsiság felszárítja a könnyeimet.
A sarkon befordulva látom, hogy az egyik alkalmazott -
akinek hosszú, vékony hajfonata a háta közepéig ér - éppen
az egyik polcot tölti fel áruval. A srác elkapja a pillantásomat,
és felemel egy műanyag zacskót.
- Twinkiest? Addig vegyél, amíg a készlet tart! - javasolja.
- Nemrég eltűnt a piacról. Vagy valami ilyesmi. Pedig ezek a
cuccok egy atomtámadást is túlélnének. Nem árt feltankolni
belőlük. Sosem lehetet tudni, vágod?
Halványan elmosolyodok, és remélem, hogy normálisnak
tűnök, nem pedig olyannak, mint aki az imént sírta ki mind-
két szemét
- Aha, vágom - félelem, - Bár meg sosem kóstoltam.
Az ingén lévő kitűzőn a Dalé név áll, mellette egy aprócs-
ka, neon zöld űrlényfejt ábrázoló matrica.
 Végigmer.
- Te meg tényleg sosem ettél Twinkiest?
Megrázom a fejem.
- Hallod, Stubby - szólít meg egy másik dolgozót, aki a sor
végén rendezgeti az árut. – Ez, a csaj még sosem evett
Twinkiest.
Mindketten végigmérnek.
Megrázom a fejem, és őszinte mosolyt villantok rájuk.
- Ugyan már, most csak szívatsz! - mondja hitetlenkedve-
Soha nem ettél ilyen krémmel túllőtt piskótát?
Vállat vonok.
- Soha.
- Akkor vegyél kettőt! - javasolja, és egy bizarr mosoly kí-
séretében átnyújtja őket, majd Stubbyra pillant.
Továbbmegyek a soron, és miután beleteszek a kocsiba
egy töltelékes kekszet és ranch öntetes kukoricacsipszet, rá-
döbbenek, mi állt a srác viselkedése mögött. Azért nem hitte
el hogy még sosem ettem Twinkiest, mert abból indult ki,
hogy egy kövér lány imádja a Twinkiest. Elengedem a kocsit,
feltépem a csomagolást és betömöm az első piskótát a szám-
ba. A puha piskótát majszolva azonnal ellazulok, az édes töl-
teléktől pedig bizseregni kezd a nyelvem. Olyan hely-
re repülök, ahol a méret nem számú, a fiúk nem cikiznek, a
Twinkies egészséges, és úgy nő mint a bolondgomba, és
mindenki imádja az édességet meg engem. Betolom a máso-
dikat is, a csomagolást pedig a kocsiba hajítom. Ekkor megje-
lenik a vigyorgó Dalé, és egy hátba-vágással visszahoz a
földre.
- Azokat is kifizeted, ugye? - kérdezi.
Felkapom az üres csomagolást, és a kezébe nyomom. A
Brandon és Zeke beszólásai miatt érzett megaláztatás könnyei
már rég felszáradtak.
 - Azt hittem, ingyenes termékminta jár az olyan kövér lá-
nyoknak, mint én - felelem. Hatalmas lelkierőre van szüksé-
gem ahhoz, hogy megtoljam a kocsit és folytassam a vásár-
lást. A vállam fölött még hátrasziszegem: - Vigyázz, mert
farkaséhes vagyok!
Dalé csak áll ott dermedten.
A következő tizenöt perc azzal telik, hogy győzködöm ma-
gam, ne sírjak, és ne toljam be a kocsimban lévő maradék
Twinkiest. A pénztárhoz közeledve nem látom Dale-t, úgy-
hogy felkapok még egy csomagot. Egyrészt, mert ízlik, más-
részt kárpótlásul azokért, amiket megettem.
Otthon minden ugyanolyan, és mégsem: úgy tűnik, Görény
négyfogásos kaját csinált magának, legalábbis erre következ-
tetek a mosogatóban és a körülötte tornyosuló edényekből és
lábasokból. Elpakolom a bevásárolt holmikat, és összetakarí-
tok. Megnézem, hogy van mama, és beviszem neki az ebédet.
Aztán, mielőtt észbe kapnék, behabzsolom az összes
Twinkiest, de olyan gyorsan, hogy szinte nem is emlékszem
az ízükre. Tele a hasam, de a szívem kong az ürességtől. A
tartósítószerekkel teletömött piskótarudak nem hoz-
nak enyhülést.
A Twinkies-csomagolások szétszórva hevernek a nappali-
ban lévő dohányzóasztalon. Habár Dalé azt állította, hogy egy
atomrobbanást is kibírnának, rajtam nem fogtak ki. Ez van,
édesszájú vagyok. Vagy inkább rettentően édesszájú. Meg-
ígérem magamnak, hogy amikor legközelebb a boltban járok,
veszek még. Vagy nem. A testembe szétáradó édes krémtől
szédülés tör rám. Egyszerre akarok enni és nem enni, sírni és
sikoltozni, aludni és messzire futni.
A pillantásom Hillary meghívójára téved. Félbetépem. Azt
lesheti, hogy válaszoljak! Bekapcsolom a tévét, és hagyom,
hogy álomba ringasson egy főzőműsor, ahol egy kedves nő
azt magyarázza, hogyan kell valami bulgur nevű dolgot elké-
szíteni.
- Sugar! Sugar! Sugar! - Valaki a nevemet kiabálja, mire
felriadok Mama az. A szememet dörzsölgetve talpra ugróm.
- Jövök! - kiáltom vissza.
Próbálok átverekedni a folyosón lévő rendetlenségen. Azt
hinné az ember, hogy mama szobalánya vagyok. Füstöt ér-
zek, de nem cigarettaszagot. Amikor kinyitom az ajtót, sár-
gás-narancssárgás lángnyelvet pillantok meg a földön, az ágy
mellett. Mama arca egyszerre tükröz félelmet és haragot, mi-
közben igyekszik átvonszolni magát a matrac másik oldalára.
Felkapok egy takarót, és eloltom vele az aprócska láng-
nyelvet, majd a konyhába sietek és vizet hozok. Egy örökké-
valóságnak tűnik, mire a kancsó megtelik. Azon tűnődöm,
mennyire súlyos a helyzet, hívjam-e a tűzoltókat. Attól tartok,
ha kijönnek, bontásra ítélnék az otthonunkat. Akkor aztán
hova mennénk?
- Jövök, mama! Ne aggódj, máris jövök! - Folyamatosan
beszélek hozzá, hogy lecsillapítsam indulatos kiabálását.
A Brandon és Zeke által kiadott röfögő hangokra emlékez-
tet a visongása. A padlóra öntöm a vizet, majd visszaszaladok
a konyhába A harmadik kancsó vízzel sikerül teljesen elolta-
nom a tüzet Görény ront be a tolóajtón.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezi levegő után kapkodva. Té-
pett ujjú pólója alól kilöttyen méretes hasa. - A motordübör-
gés ellenére is hallottalak benneteket az erdőnél. Mi a szart
csináltok?
Mamára nézek. Ritka pillanat, de megilletődöttnek tűnik.
Végül így szól:
- Azt hiszem, valami gond van azzal az öngyújtóval, amit
Sugar vett nekem. Elromlott, vagy tudom is én.
 - Ez van, ha a Jatanyában vásárolsz, te idióta! - förmed rám
Görény villámló szemekkel, és kikapja mama kezéből az ön-
gyújtót.
Tiltakozni akarok, de tudom, hogy semmi értelme. Mama
ugyan ágyhoz kötött, de néha igazán vállalhatná a felelőssé-
get a tetteiért! Annyira makacs, mint egy... Nem tudom foly-
tatni, mert a saját szemtelenségem hallatán hangosan feljajdu-
lok. Gyorsan elhessegetem a sértést, miközben bűntudat mar-
dos. Az a dolgom, hogy gondoskodjak mamáról, és nem az,
hogy gondolatban sértegessem.
- Kinyitom az ablakot, hogy kimenjen a füst - mondom
mamának.
- Még csak az hiányzik! Akkor meg dögmeleg lesz itt bent.
Inkább dugd be azt a ventilátort! - utasít.
Ugyan a ventilátornak hiányzik az egyik lapátja, mégis te-
szem, amit mama parancsol. Nincs értelme vitába szállni ve-
le. Tény, hogy már nem képes utánam iramodni és jól elfene-
kelni, de precízen számon tartja minden engedetlenségemet,
és mindig akkor dörgöli az orrom alá, amikor a legkevésbé
számítok rá.
- És hozz nekem valami rágcsálnivalót is, jó? Meg üdítőt.
Ajánlom, hogy legyen itthon!
A fenyegetőzésével arra utal, hogy a múlt héten elfelejtet-
tem neki Pepsit venni. Görény a „színezett” italokat kedveli,
például az Orange Crusht és a Mountain Dew-t. Vele ellen-
tétben mama csakis a Pepsit issza meg. Én hülye elfelejtettem
venni, és azóta is felemlegeti.
Kiszolgálom mamát, majd bemegyek a fürdőbe, és lemo-
som a kezemről és az arcomról a csípős hamuréteget.
Miközben pufók arcomat törölgetem, szemügyre veszem
magam a törött fürdőszobatükörben. Pár évvel ezelőtt tört el,
amikor Görény és Kövér Henry egymásnak estek, de azóta
sem cseréltük ki. Az a jó benne, hogy ha a megfelelő szögből
nézem magam, karcsúnál mutat. Hosszú ideig bámulom a
sovány tükörképemet, és elképzelem, milyen lenne így az
élet. De nem vagyok vékony, és soha nem is leszek.
Másnap délután ellenőrzőm, hogy minden rendben van-e
mamával, aztán elindulok a munkahelyemre, a Scoop and
Sprinkle-be, a tó melletti szezonális fagyis standhoz. Még egy
hét van hátra a tanév kezdetéig, ami azt jelenti, hogy még egy
hétig el kell viselnem a gondolatot, hogy miután átnyújtom a
tölcsér fagyit a vendégeknek, távozóban azon nevetgélnek,
hogy: „Az a kiscsaj bizony túl sok Rocky Road fagyit eszik!”
Nem állítom, hogy nincs igazuk, de azért rosszulesik, hogy
kinevetnek, és amilyen pillantásokkal méregetnek. Ismét el-
tűnődök, milyen lehet megtalálni az arany középutat. Nem is
soványnak, de nem is kövérnek lenni.
Amikor a poros parkolóban kiszállok a Hondából, Brandon
kerekezik el, és odakiált nekem:
- Na, vajon ki lopta el a kolbászt?
Megrázom a fejem, aztán bemegyek a munkahelyemre,
ahol a következő hat órában könyékig ragacsos leszek.
Három gombócot kanalazok egy tölcsérbe, majd öntetet is
teszek rá egy elképesztően vézna kislánynak. Szeretném fi-
gyelmeztetni, hogy ne egye meg. Felhívni a figyelmét a ve-
szélyére, hogy először csak három gombóc fagyi, aztán fél
liter, aztán két liter lesz belőle, de tartom a szám.
Amikor átnyújtom a fagyit, nyafogni kezd:
- Anya, én tejcsokit kértem, és nem csokis kekszet!
Nem, tévedtem. Valószínűleg ő is azon szerencsések egyi-
ke, aki bármit megehet, mert úgysem látszik meg rajta, ráadá-
sul bármit megkap, amit kiejt a száján.
Az anyuka esdekelve néz rám.
- Sajnálom! Az én hibám - mondja.
 Visszaadja a tölcsért a kis ablakon keresztül. Habár biztos
vagyok benne, hogy csokis kekszet kért a kislány, félrete-
szem a tölcsér fagyit, hogy később megehessem, miután ki-
szolgáltam azt a pár vevőt. Tejcsokit merek egy új tölcsérbe.
A munkatársam, egy szemöldökpiercinges lány, gúnyosan
mosolyogva felkapja a másik tölcsért, és a kukába hajítja,
közben le nem véve rólam a szemét. A szemöldökében lé-
vő karika hülyén mutat, de amúgy nem rosszindulatú lány.
Átlát rajtam, és a szégyen úgy csíp, mint a parkolóban szálló
por, amikor kihajolok, hogy átadjam a kislánynak a tölcsér
fagyit.
Később, mikor a borravalót számolom, betolom azt a kis
tölcsér ingyen fagyit, amit a tulajdonos engedélyez nekünk
minden egyes műszakban. Az egyetlen jó ebben a munkában
- az ingyen fagyin kívül - az az, hogy tudok pénzt spórolni. A
keresetem közel fele a háztartással kapcsolatos kiadásokra
megy el. Muszáj beszállnom a költségekbe, mivel mamának
nincs bevétele, és az állami segély, amit kap, csupán a rezsit
fedezi, de azért még így is tudok félretenni.
Záráshoz készülődünk, amikor a munkatársam, Gina - aki-
vel kapcsolatban erős a gyanúm, hogy bulimiás - belém ütkö-
zik. Csípőre tett kézzel rám szól:
- Figyi, ne haragudj, de útban vagy!
Igaza van. Lehajoltam, hogy visszategyem a partvist és a
szemeteslapátot a helyére, eltorlaszolva az utat a hatalmas
hátsómmal. Mondjuk, ettől még nem kéne bunkónak lennie.
- Sajnálom - mondom halkan, és az italos hűtőnek prése-
lem magam, hogy elférjen. - Majd én bezárok! - mosolygok
bocsánatkérőm
Pufogva távozik a lemenő nap fényében.
 Visszalopózom, felkapok két adag Fudge Sundae Special
brownie-t és a táskámba teszem őket. Holnapra úgyis meg-
romlanak, és a holnapi műszak kidobná őket.
Miután bezárok, és beszállok a Hondába, pár percig ülök,
és figyelem, ahogy a nap a fák mögé ereszkedik. A fénye át-
szűrődik a fák levelei között. Befalom a brownie-kat és le-
nyalogatom a műanyag csomagolásról a morzsákat. Hiányoz-
ni fog a nyár. Ez nem egy álommeló, de itt legalább nem kell
folyton eltűrnöm sem az iskolai megaláztatásokat, sem az
otthoni zaklatást. A szürkületben alig látom a kezemet. Az
ujjaimat tördelve eltűnődök, hogy miért nem szeret engem
senki itt... vagy bárhol máshol. Mi lehet a baj velem? Mi hi-
ányzik belőlem? Arrafelé nézek, ahol a nap jó éjszakát kíván-
va utoljára megcsillant. Leszáll az este.
 3. FEJEZET

VANNAK NAPOK, AMIK KEVÉSBÉ elviselhetők a többinél.

Megint mosásnap van. Miután a konyha és mama szobája
között oda-vissza futkosva teljesítem mama minden kívánsá-
gát, kimegyek a hátsó ajtón. A nap éget, miközben kiterege-
tem a ruhákat. Mint mindig, most is hallom a motorok dübör-
gését a távolból. Hálát érzek, hogy Görény ma kint van, és
nem itthon.
Teregetés után nem megyek vissza a házba, hanem a hátsó
verandán hagyom az üres kosarat, és elsétálok a telekhatárig,
ahol a várost körbeölelő, szeméttel teli Henniken-folyó - pon-
tosabban egy erecske - csordogál. Túl sekély és kavicsos az
alja ahhoz, hogy úszni lehessen benne, mégis leereszkedek a
folyóparton a facsemetékbe kapaszkodva, nehogy elessek.
Lerúgom a papucsomat, és a vízbe gázolok. A partot rozsdás,
ezeréves biciklivázak, egypár traktorgumi és szemét borítja.
Tavasszal, amikor a hó elolvad, a vízszint megemelkedik.
Akkor a folyó elég mély ahhoz, hogy úszni lehessen benne,
de hidegebb, mint egy boszorkány csöcse... Legalábbis Jerry,
az unokatesóm ezt állítja. Utálja ezt a folyót. Idejét sem tu-
dom, mikor úsztam utoljára, de miközben a teregetés okozta
izzadságot törölgetem magamról, kedvem támad hozzá. A
megyében van úszómedence és egy tó is,de nem merek fürdő-
ruhát felvenni.
Hillary partijára gondolok. Ne felejtsd otthon a fürdőruhá-
dat! Nincs az az isten! Amikor legutóbb beszéltem
Brittanyvel, még mindig kitartott amellett, hogy elmegy a
buliba. Én biztosan nem. Szó sem lehet róla!
A madarak károgását hallgatva beljebb gázolok a vízben,
és igyekszem elhallgattatni a fejemben zakatoló hangot, a fo-
lyamatos suttogást, ami arról próbál meggyőzni, hogy éhes
vagyok, éhen halók, tömjem tele magam. Jerry unokatesómra
gondolok, aki a vízi mokaszinkígyóval ijesztgetett, amikor
még elég kicsi voltam ahhoz, hogy rám hozza vele a frászt.
Eddig még nem láttam egyet sem, de a pikkelyes élőlények
közül a kígyókat csípem a legkevésbé, ezért óvatos vagyok.
Jerry intése cseng a fülembe, ami nagyjából egy ilyen napon,
egy évtizeddel ezelőtt hangzott el egy grillparti közben: „Es-
küszöm a jobb kezemre, hogy van ott egy kígyófészek, és
csak arra várnak a dögök, hogy belemélyesszék a fogukat a
bokánkba vagy a karunkba vagy a lábunkba vagy a kezünkbe.
Én aztán nem mentek meg senkit! Tutira nem kockáztatok.
Senkiért sem.” Azt hiszem, a legtöbben hittünk neki, mert
nem akartunk szemtanúi lenni annak, ahogy elveszti az egyet-
len megmaradt kézfejét. A másikat Vermontban vesztette el,
egy malombalesetben.
Most annyi a különbség, hogy egyedül vagyok, és senki
sem sietne a megmentésemre. Kockáztatok: lecsúszom a szik-
láról, amin üldögéltem, és a vízbe toccsanok. A víz körbeöleli
löttyedt hasamat. Talán egy kígyómarás mégsem lenne annyi-
ra rossz. Legalább véget vetne ennek az elviselhetetlen bol-
dogtalanságnak. Hátradőlök.
A folyóparton túl, a fejem fölött lévő ágakon és leveleken
keresztül feldereng a szörnyű állapotban lévő házunk körvo-
nala. Az eddig látott fényképek alapján a ház valaha szilárd és
erős volt, mint a nagyapám fiatalkorában, de a halála után az
épület megereszkedett és viharvert lett. Eltűnődöm, vajon mi
lesz a ház sorsa... És az enyém.
A hűs víz úgy csobog és csilingel, mint a harangszó. Be-
lemerítem a fejem a vízbe, és érzem, hogy a folyó fenekén
heverő sziklák a nyakamnak és a hátamnak nyomódnak. Ki-
nyitom a szemem, és a ház helyett az eget pillantom meg a
fákon túl. Hatalmas és kék. A napfény csillog a zöld levele-
ken. Azt kívánom, hogy süssön rám, és égesse ki belőlem a
rettentő jelentéktelenség érzését.
Feljövök levegőért. Motorok dübörgése töri meg a vi-
szonylagos csendet. Álló helyzetbe evickélek. Átverekszem
magam a sziklákon, fel a folyóparton. A peremhez közeledve
megcsúszom, a mellkasom és a hasam a sáros földnek csapó-
dik. Koszcsíkot hagy nedves ruhámon, mellkastól lefelé sár
borít.
Sietek, hogy át tudjak öltözni, de már késő. Görényt és két
haverját a hátsó tornácon találom, üdítőket bontogatva.
Azonnal felröhögnek.
- Veled meg mi a fene történt? - kérdezi Görény. - Az oké,
hogy kövér vagy, de azt nem gondoltam volna, hogy egy da-
gonyázó disznó is.
A másik kettő vele nevet.
Nem vagyok a riposztok mestere. Mindig túl későn jutnak
eszembe a frappáns visszavágások, de most kivételesen beug-
rik valami.
- Én legalább nem izzadok úgy, mint egy disznó.
- Sugar, hiszen úgy nézel ki, mint egy disznó, olyan a sza-
god, mint egy disznónak, és olyan hangokat is adsz ki, mint
egy disznó - mondja Görény, és olyan röfögésbe és sivításba
kezd, mint a fiúk, akikkel a Jatanyánál futottam össze. -
Skacok, amit itt láttok, az egy nagy, dagadt disznó. - Ostobán
felnevet.
Féktelen jókedvüknek egy motor hangos berregése vet vé-
get. A három fiú metsző pillantást vet az erdő felé.
-A fenébe! Ez meg ki? - kérdezi Görény hangosan gondol-
kozva.
- Kizárt, hogy Caleb vagy Ford - mondja az egyik srác, aki
a tornác korlátjának támaszkodik.
 - Gyertek, ez a mi pályánk! Ha Dougie az, istenemre mon-
dom, szétrúgom a seggét!
Görény olyan határozottan kecmereg talpra, mintha tényleg
el akarná kapni a srácot, aki már hallótávolságon kívül jár.
A szememet forgatom, amikor látom, hogy fut... pontosab-
ban sokkal inkább kacsázik soványabb barátai után. Magam-
ban nevetek, ám aztán elönt a szomorúság, mert rádöbbenek,
hogy biztosan én is így néznék ki, ha futnék. Szerencsére so-
ha nem vetemedek ilyenre.
Bemegyek a házba, hogy lemossam magamról a sarat és a
szégyent. Vetek egy pillantást a telefonomra, Brittany üzent.
Hol vagy? Még van egy nap a nyári szünetből. Van kedved
átugrani Keene-be vásárolni.
A meghívása őszintén meglep. Miközben szárítkozom, el-
döntőm, hogy megyek, aztán feltúrom a ruhásszekrényemet,
hogy találjak valamit, amit felvehetek. Szükségem lenne új
ruhákra, de a Walmart XXL-méretű osztályán kívül nagyon
nehéz máshol ruhát kapni a méretemben. Szó sem lehet róla,
hogy Brittany vagy akárki más meglásson és meggyőződjön
róla, hogy a ruháimat tényleg a Walmartban veszem. Épp
elég rossz már a feltételezés is. Amúgy meg, a normális lá-
nyok nem szoktak „tanévkezdő” bevásárlókörútra menni?
Nem próbálhatnék meg normális lány lenni, legalább egy este
erejéig? Visszaírok neki: Elugorjak érted?
Felmerül bennem, hogy csak azért hívott, hogy szerezzen
egy ingyen fuvart, de elfojtom magamban az érzést. A ruhás-
szekrényem felé fordulok, és kinyitom az ajtaját. Félretolok
pár vállfára akasztott cuccot, és meglátom a ruhákat, amiket
én varrtam. Az egyik egy vintage stílusú koktélruha piszkos
rózsaszín csipkével. Elöl, a derekánál ráncba szalad, a szok-
nyarésze épp térd fölé ér. A háta nyitott: két öt centi vastag
pánt indul két oldalról, és egy masniban fonódnak össze kö-
zépen. Mindig elámulok, hogy mennyire gyönyörű. Végigfut-
tatom a kezem a ruha elején, és emlékeztetem magamat, hogy
sosem fogom felvenni. Egy részem titokban abban remény-
kedik, hogy a hájam varázslatos módon eltűnik, én pedig fel-
vehetem ezt a ruhát a végzős bálra. De valakinek el is kellene
hívnia, amit kizártnak tartok.
Visszaakasztom, és megnézek egy másikat. Vintage stílusú
ruhácska, a felsőrészén pöttyökkel. Középen széles, piros öv
díszíti. A térdig érő szoknyarész bolondos mintáját kávéscsé-
szék és fánkok alkotják, amik távolról hatalmas köröknek
tűnnek, ezért illenek a felsőrész pöttyeihez. Vidám, flörtölős
ruha. De ezt sem fogom tudni soha felvenni, hiá-
ba készítettem a két kezemmel.
Amikor a nagymamám, Boo még élt, megtanított varrni.
Ez az egyeden dolog, amihez igazán értek. Ha lehetne szu-
pererőm, a varrást választanám, bár fogalmam sincs, hogyan
menthetném meg vele a világot. Varrhatnék köpenyeket és
álruhákat... Azért egy részem abban reménykedik, hogy a
varrás egy nap majd a megmentőm lesz.
Tovább keresgélek a vállfák között, és kihúzok egy arany-
színű, szintén vintage stílusú ruhát. A felsőrésze zárt, a szok-
nyarész pedig szintekbe rendeződő tüllrétegekből áll, amiket
egy-egy strassz díszít. Audrey Hepburn jelent volna meg
ilyen ruhában, akire legalább annyira hasonlítok, mint egér a
gorillára, a haját kivéve. Oldalra fésült, sötét, vastag frufrum
olyan, mint amilyet ő viselt körülbelül a nyolcvanas évek ele-
jén, habár az én hajam hosszú. Egyedül a hajamat szeretem.
Amikor azonban eszembe jut, hogy mit nem szeretek maga-
mon, visszaakasztom a ruhákat a szekrényem mélyére.
A telefonom megrezzen, Brittany válaszolt. Szuper!Akkor
egy óra múlva.
 Nagy körültekintéssel belövöm a hajamat, majd felveszek
egy pólót és egy trapéz szabású farmert, amiről azt olvastam,
hogy előnyösen formálja azokat a lányokat, akik fent kicsit
tettebbek. Én simán csak telt vagyok, cukkol egy hang a fe-
jemben. Felveszem a szandálomat, és lemegyek mama szobá-
jába, hogy megkérdezzem, szüksége van-e valamire, mielőtt
elmegyek.
- Hozd ide a cigimet! - mondja a kartondobozra mutatva,
amit a bátyám hoz neki minden héten.
A korábbi „tűz” szaga még a szobában terjeng. Szeretném
figyelmeztetni, hogy legyen óvatos, de attól félek, rám för-
medne.
- Mikor jössz haza? - kérdezi.
Nem tudom pontosan.
- Pár óra múlva - felelem. - Brittanyvel megyek, veszünk
pár cuccot a suliba.
Mama gúnyosan elmosolyodik Brittany nevének hallatán.
- Sok szerencsét! Valószínűleg úgysem találsz magadra
semmit. Nem kellene folyton az orrom alá dörgölnie.
- Mielőtt elmész, melegíts nekem egy kis raviolit! - utasít, -
És hozz valamit a McDonalds’ból! Görény is megígérte, de
állítólag elfelejtette.
Na, persze. Sokkal valószínűbb, hogy megette.
- Rendben - felelem, és a konyhába sietek.
Felmelegítem a raviolit a mikrobán, és automatikusan ki-
töltők egy jó nagy pohár Pepsit. Befalok pár szelet vajas ke-
nyeret a maradék csirkével. Amikor a mikro csipog, teletö-
möm a szám M&M’sszel, a többit pedig a táskámba gyömö-
szölöm, hogy útközben megegyem. Beviszem mamának a
vacsorát, és reménykedek, hogy nincs több kívánsága.
Leparkolok Brittanyék háza előtt, és dudálok.
 Tűsarkúban egyensúlyozva érkezik - még sosem láttam raj-
ta és olyan rövidnadrágot visel, amiből szó szerint kilátszik a
segge, már ha lenne neki. Becsusszan az anyósülésre.
Óvatos pillantást vetek rá. Nem értem, miért vett fel ilyen
ruhát.
A rágóján csámcsogva rám szól:
- Mi van?
Megrázom a fejem.
- Semmi. - Nem az én dolgom. - Hova menjünk?
- Fogalmam sincs. Bárcsak lenne a közelben egy pláza! A
legközelebbi másfél órára van - mondja. - Elmehetnénk oda,
mit szólsz? Mit is mondtál, mikorra kell hazaérned?
- Nem mondtam semmit. Nem is tudom. Az a pláza elég
messze van.
- Beszállok a benzinköltségbe.
Nem vagyok nyugodt, hogy mamát egyedül kell hagynom,
de nem szabta meg, mikorra érjek haza. Na, nem mintha
megtehetné. Nem akarom, hogy aggódjon miattam, bár úgy-
sem fog. Csak megéhezik, amitől dühös lesz. Nem igazán
vonatkoznak rám szabályok, csak amiket felállítottam ma-
gamnak. Ezek olyanok, amiket - sejtésem szerint - a szigorú
vagy törődő szülők állítanak fel a gyerekükkel szemben.
De sem nekem, sem Brittanynek nem ilyenek a szülei. Az
anyja elhagyta valami pasiért, és elköltözött egy másik város-
ba, egy másik lakókocsiparkba, az apját pedig ritkán látja.
Eltűnődök, hogy a pasasnak vajon feltűnt-e, hogy a felesége
lelépett, a lánya pedig fénysebességgel száguld az anyja
nyomdokaiban.
Ha belegondolok, úgysincs jobb dolgom.
- Na, jó, miért ne? - mondom.
Biztos vagyok benne, hogy még a másik államban is hall-
ják, ahogy Brittany felkiált örömében. Kikanyarodok az útra.
 Brittany egész úton a rádiót csavargatja, aztán mikor meg-
érkezünk, kipattan az autóból, és a bejárat felé indul. Én utá-
na kacsázok.
- Ezer éve nem jártam itt - mondja, és újabb rágót tesz a
szájába.
A régit a főbejárat melletti szemetes oldalára ragasztja.
- Én sem - mondom. - Jobban mondva egyszer voltam itt.
Hillary-vel.
- Akkor vegyünk neked valamit, amiben eljöhetsz a bulira!
- ajánlja Brittany lelkesen.
- Ja, igen, nem tudok menni - mondom.
Brittany megtorpan, és két rágás között végigmér.
- Miért nem? - kérdezi.
Mint már említettem, éles helyzetben nem tudok frappán-
san visszavágni, és hazudni sem. Habozok a válasszal.
- Ugyan már! - mondja Brittany. - Biztos vagyok benne,
hogy annyi ember lesz ott, hogy fel sem fogsz tűnni senkinek.
Úgy értem... - Elhallgat. - Figyelj, tudom, hogy nem szereted
magadra vonni a figyelmet, mert... - Dadogni kezd.
Ingerülten kifújom a levegőt.
- Tudod, hogy nem úgy értettem - folytatja Brittany. - Csak
arról van szó, hogy... - Ismét elhallgat.
- Figyelj, Brit, azt hittem, a barátom vagy. Mármint a te-
kintetben, hogy a szépség belülről fakad, meg ilyenek. Hogy
annak látsz, aki vagyok - kezdek bele, de aztán elhallgatok.
Az igazat megvallva nem vagyok meggyőződve arról, hogy a
szépség belülről fakad. Szeretném látni az elmélet bizonyítá-
sát. - Hagyjuk! - mondom. - Tudom, hogy értetted. Menjünk
be!
Ha léteznek is olyan emberek, akiknek a belső szépség a
fontos, az fix, hogy nem errefelé laknak.
 Elsőnek egy olyan boltba térünk be, ami divatos butiknak
akar tűnni. Követem Brittanyt, és elmerülök a vállfákra agga-
tott ruhák nézegetésében. Üvöltő techno zene és fluoreszkáló
fények gondoskodnak arról, hogy a bolt alkalmazottai a mi-
nimálbéres fizetésük mellé hasogató migrént is kapjanak.
Szemügyre veszek egy ruhát, aminek a hátát ízléses gyön-
gyök díszítik. Eltűnődök, vajon a gyöngyöket tudnám-e he-
lyettesíteni gombokkal.
Az egyik eladó pattan elém. Hosszú, lila körme van, a bőre
narancssárgás a sok önbarnítótól.
- Segíthetek? - kérdezi.
- Nekem? - kérdezek vissza. - Csak nézelődök, köszönöm!
- Attól tartok, mi nem árulunk ruhát a méretedben, de pró-
báld meg a Searst... Van nagyméretű ruha osztályuk. Vagy
nézz be a Motherhoodba... Manapság nagyon cuki kismama-
ruhákat árulnak.
Szó szerint leesik az állam. A levegő kiszorul a tüdőmből,
az arcom elvörösödik. Nem tudok megszólalni. Talán a ruhá-
val kapcsolatos álmodozásom elfeledtette velem, hogy ki va-
gyok, mert váratlanul érnek a nyers szavak. Arcul csap a va-
lóság. Brittany felé veszem az irányt, aki az egyik szőke el-
adófiúval flörtöl.
- Kint megvárlak - mondom halkan.
- Hol kint? Odakint, vagy az ajtón kívül? - kérdezi.
Kifújom a levegőt, és arra gondolok, vajon nem sárkány-
füstöt eregetek-e az orromból.
- Egész pontosan ott kint - mutatok a bolt bejáratára és a
mellette lévő padokra.
Kifelé menet érzem, hogy tekintetek tapadnak rám, de nem
merek megfordulni. Behúzódok egy üres pad sarkába, és ki-
veszek egy marék M&M’set a táskámból. Édesen ropognak a
fogam alatt. A cukor eltelíti azt a részemet, amelyik azt kán-
tálja, hogy csúnya... kövér.., haszontalan. Ismét kifújom a
levegőt, és a könnyeim - amiknek pár perccel ezelőtt szabad
folyást akartam engedni - visszatérnek a szomorúság mély
kútjába, ami minden egyes nappal egyre mélyebb lesz.
Miután Brittany távozik a boltból egy hatalmas szatyorral
és a srác telefonszámával, lemegyünk a mozgólépcsőn, és
teszünk egy kört a földszinten. Brittany a hidegre panaszko-
dik, és magára húz egy túlméretezett pulóvert. Több olyan
boltba is betér, amik nem árulnak ruhát a méretemben. Min-
den egyes alkalommal megvárom a pádon, és az elhaladó vá-
sárlókat figyelem. Leárazásokról, a divatról meg az új iskola-
évről beszélgetnek. Később, amikor elhaladunk a kismama-
ruhabolt mellett, felszisszenek.
A kirakatokat nézegetve be kell vallanom, hogy egyik ruha
sem nyeri el a tetszésemet. Egytől egyig tömegtermékek.
Ugyan jobban néznek ki, mint a bő pólók, a sztreccsfarmerek
és a rengeteg fekete holmi, amit hordok, de közel sem olyan
szépek, mint amiket én készítek. De nem vagyok hajlandó
magamnak varrni. Ha felvennék egy fodros koktélruhát, úgy
néznék ki, mint egy bohóc. Nem, amíg nem vagyok sovány,
vagy legalább nem fogyok egy kicsit, addig szó sem lehet
arról, hogy felvegyek egy ruhácskát. Ugyanakkor sajog
a szívem, mert szeretném a bőrömön érezni a szatén és a
csipke érintését, és minden vágyam, hogy a tükörbe nézve
szépnek lássam magamat. Bedobok még egy marék cukorkát
a számba Britre várva.
Itt a „vadonban”, távol a szülővárosomtól - ahol az ismerős
utcákon már hozzászoktam a megaláztatás ezernyi formájá-
hoz-közszemlére vagyok téve. Úgy érzem magam, mintha
egy bizarr műsorban szerepelnék, ahogy tucatnyi szempár
tapad rám, és csendesen azon tűnődnek, hogyan hagyhatja el
magát valaki ennyire. Nem akarom lesütni a szemem, mert
nem akarom látni, hogy milyen terebélyes vagyok, de ha el
akarom kerülni a helytelenítő pillantásokat, akkor nincs más
választásom. Mamára gondolok, hogy vajon jól van-e. A tele-
fonomon megnézem az időt. A pláza nemsokára zár. Éhen
halok. Brittany buldózer üzemmódba kapcsol, és egyre több
cuccot gyömöszöl hatalmas, kapucnis pulcsija alá. Tudom,
hogy a bolti lopás bűncselekmény, de úgy teszek, mintha nem
látnám.
- Figyelj, ott egy Taco Bell. Nem vagy éhes? - kérdezem.
- Nem, majd eszek később. Nem akarom kajára költeni a
pénzem, mert a kaját nem tudom felvenni - mondja.
Én igen, és meg is teszem, gondolom, és érzem, ahogy a
hátsóm és a hasam minden egyes lépésnél megrezzen.
Amúgy Brittany nem is fizet a ruhákért!
- Még beugróm egy boltba, és végeztünk. Ha szeretnél va-
lamit enni, akkor találkozzunk az autónál, úgy fél óra múlva!
Helyeslem az ötletet, mert belefáradtam abba, hogy a gir-
hességével felhívja az elhaladók, az eladók és a kis bódék
árusainak figyelmét a kövérségemre.
Épp eltüntetem a Gordita Supreme utolsó morzsáját, ami-
kor megrezzen a telefonom. Remélem, hogy nem mama az.
Brittany neve jelenik meg az üzenet felett. Rákattintok. Mi-
csoda szerencse! Összefutottam Cashsel a műszakja után. A
sráccal, aki megadta a számát. Felugrok hozzá.. Hétfőn ta-
lálkozunk!
Aggódva azon tűnődök, mit írjak vissza. Biztosan jó ötlet
ez? Felmenni egy idegen lakására, akit az első útjába kerülő
boltban ismert meg? Kibeszéli vajon a lila körmű lány
Brittany dagadt barátnőjét? Hogyan fog Brit hazajutni? Mi
van, ha az apja kiakad? Ezek a kérdések kergetik egymást a
fejemben, aztán emlékeztetem magam arra, hogy Brittany
tizenhat éves, és ez a normális viselkedés a kortársa-
ink körében. Srácokkal randiznak. Flörtölnek. Csókolóznak...
És még egyebeket is csinálnak. De én nem tartozom közéjük.
És nem én vagyok Brittany anyja.
Biztos vagy benne?, írom vissza.
Egy másodperccel később egy kacsintós mosolyfej érkezik
válaszul. A pláza egyik dolgozója sepreget, a fények halvá-
nyulnak, és a zajokból arra következtetek, hogy ideje indul-
nom, mert mindjárt zárnak.
Amikor Keene-nél járok, eszembe jut, hogy mama azt kér-
te, vigyek neki ennivalót a McDonald’sból. Az autós kiadó-
ablakhoz gurulok, és rendelek két adagot. A saját részemet a
sötét autó magányában majszolom el.
Miután odaadom mamának a hamburgereket, bemegyek a
szobámba, és nyugtalanul forgolódok az ágyamon. A gyom-
rom morog és háborog, mintha tiltakozna a rengeteg zsíros
kaja ellen, amit megettem, A hasamra teszem a kezem, re-
mélve, hogy megnyugszik, de ahogy megérzem a löttyedt
bőrt, undorodva elrántom á kezem. Azt kívánom, bár tűnne el
a hájam! Gyűlölöm a testem. Felkapcsolom a lámpát,
és bemegyek a gardróbba. Előveszem a dobozban tárolt szö-
vetanyagokat és a többi varrókelléket.
Levágok egy csíkot a vakítóan fehér, tengerkék és fekete
virágmintás szövetanyagból. Izgalom lesz úrrá rajtam, ahogy
az olló végigsiklik a ropogós pamuton. Befűzöm a cérnát a
tűbe, és az ágytámlám farészéhez rögzítem a tépőzáras tűpár-
nát, mert a csuklómra nem fér rá. Magam elé képzelek egy
klasszikus estélyit, hosszú szoknyával és V kivágású vállken-
dővel. Gyöngyökkel díszítem a hátán végigfutó rejtett cipzárt.
Izgatott várakozás tölt el.
Teljesen elmerülök a varrásban, amíg Görény éjfél után be
nem csörtet a házba. A konyhában hangoskodik. Biztos, hogy
vagy részeg, vagy be van tépve, és rágcsálnivalót keres. Az-
tán meghallom a tévé hangját. Görény nemsokára úgyis elal-
szik.
Szűknek érzem a szobámat, ezért kitárom az ablakot. A
tücskök és a békák éjjeli szerenádot adnak. Hagyom, hogy a
hűvös levegő átjárja a tüdőmet. Ahogy kifújom a levegőt,
visszapörgetek minden egyes tegnapi pillanatot, amikor úgy
teletömtem a hasam, hogy azt hittem, kidurranok, aztán bün-
tetésként emlékeztetem magam a plázabeli eladólány durva
szavaira és a vásárlók pillantásaira. Kényelmetlenül fész-
kelődök.
Addig folytatom a varrást, amíg a fejemben lévő szidalma-
zó hang el nem csendesedik. A tű egyenletes mozgása és a
szellő susogása azt ígéri, hogy nem tart örökké ez a helyzet.
 4. FEJEZET

Az ISKOLA ELSŐ NAPJA A VÁRAKOZÁSAIMNAK

megfelelően katasztrofális. Bár legalább azt elmondhatom,
hogy a hajam jól áll. Ezt leszámítva az egész nap egy nagy
szívás. Görényt is én fuvarozom, aki ragaszkodik hozzá, hogy
megálljunk egy Big Gulp-üdítőért. Vitatkozni kezd az eladó-
val, ezért elkésünk.
Épp elég rossz, hogy folyton mindenki engem bámul, de
csak tetézi a dolgot, hogy rögtön az első napon késve kell be-
sétálnom a diákokkal teli osztályterembe, és átpasszíroznom
magam az asztalok közötti keskeny folyosón az egyeden üres
hátsó asztalig, miközben a tanár ismerteti az elvárásait. A di-
ákok mocorognak a széken, és megpróbálják visszafojtani a
nevetésüket a küszködésem láttán.
A tanár megszólít.
- Köszönjük, hogy megtisztel minket a jelenlétével! Ms.
Legawskee-Gracias, ha nem tévedek.
Rosszul ejti ki a vezetéknevemet.
Amikor leülök, a cipőm megcsikordul. Mindenki azt hiszi,
hogy fingottam. Most már hallhatóan kuncognak.
A díjnyertes bemutatkozás után alig várom már a nap, nem
is beszélve a hét végét.
Csütörtök este Brittany üzenetet küld. Mit csinálsz holnap
este! Elugrunk a plázába? Vagy bulizni!
Legutóbb annál a srácnál töltötte az éjszakát, és azt állítja,
hogy lefeküdtek egymással. Hála istennek az ezzel való di-
csekvés annyira leköti, hogy nem szekál Hillary partija miatt,
ami az egész iskolát lázban tartja.
Nem megy..(, írom vissza.
 Kegyes hazugság. Na, jó, mégsem, de nincs kedvem annyit
vezetni csak azért, hogy sört vedeljen és összefeküdjön vala-
mi langaléta, pacsuliszagot árasztó eladósráccal. Más dolgom
van holnap estére. Csak még nem tudom, mi.
Péntek reggel mama miatt kések el, mert segítségre szorul
a fürdőszobában. Rohanok az osztályterembe, és becsöngetés
előtt esem be. Úgy zihálok, mint egy kutya, és ahogy lezöty-
tyenek a székre, érzem, hogy megint nézőközönségem van.
Az óra után Mr. Hammons, az osztályfőnök félrevon.
- Mercy, ez már a harmadik éved itt. Elvárom, hogy tudd,
mikor kezdődik a tanítás - figyelmeztet, felvonva ősz szem-
öldökét.
- Elnézést kérek - felelem. - Többet nem fordul elő.
El akarom magyarázni, hogy Görény és mama miatt kés-
tem, de valami visszatart. Nem vagyok kiemelkedően okos,
de a jegyeim mindig rendben voltak. Nem akarom, hogy egy
olyan ostoba hiba miatt, mint a késés, rossz kép alakuljon ki
rólam, mert épp elég kárt tesz a kinézetem.
A tanárok tonnányi házit adnak a hosszú hétvége - a mun-
ka ünnepe - miatt. Mire elérkezik az ebédidő, korog a gyom-
rom az éhségtől. Egy végzős lány, divatos konttyal a fején,
távolabb húzódik tőlem a sorban. Megpakolom a tányérom
spagettivel, húsgombóccal és fokhagymás kenyérrel, desz-
szertnek pedig almás pitét és egy tálka zselét választok, rajta
tejszínhabbal. Szó szerint érzem a kocsonyás állagú édességet
a nyelvemen.
Ahogy az étkezőt pásztázom üres asztalt keresve, valaki
nekem ütközik, mire nekiesek valaki másnak, és térdre zuha-
nok. A tálca a földön csattan. Az ebédem egy végzős diák
elrontott tudományos kísérletére hasonlít, és a fehér pólómon
pedig piros paradicsomszósz csordogál. Úgy nézek ki, mint
egy véres bűntény áldozata.
 Még mindig négykézláb vagyok, amikor észreveszem,
hogy egy viseltes bakancs közelít remegő ujjaimhoz. Kérlek,
ne lépj rám! Felpillantok a farmernadrágra. A térdénél meg-
lehetősen kopott. Egyre feljebb emelem a tekintetem. A sze-
mem egy magas, rövid barna hajú fiún állapodik meg. A haja
a feje tetején kócos.
Bocsánatkérőn lehajol hozzám. Nem tűnik ismerősnek.
- Nagyon sajn... - kezdi.
A bocsánatkérését a környező asztaloknál felharsanó neve-
tés szakítja félbe, miközben egy darab húsgombóc a mellka-
somról a padlora toccsan.
A srác újra nekifut.
- Figyelj, nem vettelek észre. Én nem... - Feldúltan körbe-
pillant. - Gyere, segítek rendbe szedni magad!
Neki bezzeg nincs paradicsomszósz a fehér pólóján.
Az arcom úgy tüzel, mint a nyári napsütés. El kell tűnnöm
innen!
- Ne is törődj vele! - motyogom, és kirohanok az étkező-
ből. Koszos bakancsában a folyosón ér utol.
- Nézd, tényleg nagyon sajnálom! - szól utánam.
Faképnél hagyom. Becsapódik mögöttem a női mosdó ajta-
ja. Megtámasztok a mosdókagylón, potyognak a könnyeim.
Nincs mit felvennem a pólómra, úgyhogy miután sikerül le-
takarítanom a szósz nagy részét, kiosonok az autómhoz. Sötét
felhők gyülekeznek, esőre áll, én pedig annyira zokogok,
hogy attól tartok, az egész földet képes lennék eláztatni.
Ahogy belépek a házba, mama felkiált:
- Sugar, te vagy az?
- Igen, mama. Mit szeretnél?
Bedugom a fejem az ajtaján. Az ágy mellett, a sötétkék
padlószőnyegen apró, ezüstszínű alumínium csomagolópapí-
rok hevernek szanaszét, csak ezek alatt nem csodák rejtőznek,
hanem foltok és cigarettanyomok.
- Mit keresel itthon ebédidőben? Megéheztél? Azt hittem,
kapsz ingyenebédet. - Fülhasogató köhögés tör fel a tüdejé-
ből.
- Leöntöttem szósszal a pólómat - felelem. - Hazaugrottam
átöltözni.
- Te aztán igazi kismalac vagy! Megint behabzsoltad az
ételt, mi? - Cicceg, és ismét köhögéssel fenyeget. - Nem kel-
lene annyit enned!
A fülemben visszhangzanak Zeke és Brandon beszólásai,
meg Görény ostobaságai, de egyik sem fáj annyira, mint ma-
ma sértegetései. Folyton ezt csinálja. Tulajdonképpen ő neve-
zett el Sugarnek, amikor hároméves koromban rajtakapott,
hogy a pufók lábaim között heverő kétkilós zacskóból kanál-
lal habzsolom a cukrot. Azóta is folyton sérteget, meg nyo-
masztó és ellentmondó beszólásokkal adja tudtomra, hogy
kövér vagyok, de azért egyek többet, hogy ne legyek ge-
be. Mielőtt ágyba kényszerült, úgy tömött, mint egy kacsát.
Dühös és megalázott vagyok egyszerre, és ismét elönt a szo-
kásos érzés: szárnyakat akarok növeszteni, és elrepülni innen,
de nincs hova.
Gyorsan lecserélem a pólóm, és visszamegyek a suliba.
Reménykedek, hogy beérek az órára csengetés előtt.
A nap végén Brittany megállít a parkolóban.
- Lehetne róla szó, hogy elvigyél a plázába? Kérlek! Cash
ötkor végez. Beszállok a benzinbe! Kérlek! Eljöhetsz a buliba
is, ha akarsz. Kérlek! - hajtogatja.
Legalább hozzátette, hogy kérlek. Nem hangzik túl csábító
ajánlatnak, de nem találok megfelelő kifogást, amivel kibúj-
hatnék az alól, hogy elvigyem Brittanyt a plázába. Cash
SMS-ben a házához navigálja Brittanyt, és nem a plázába.
Hangos technó zene üvölt egy kétlakásos ház egyik ajtaja
mögül, miközben elbúcsúzom Brittanytől, és visszamegyek a
kocsimhoz.
Aznap este a csendes házban folytatom a varrást. Minden
egyes öltéssel távolabb kerülök a durva szavaktól, a nevetés-
től és a megalázó és megszégyenítő tekintetektől.

Mosásnap. Hosszú hétvége. Semmittevés. Ezek a szavak

kergetik egymást a fejemben, mintha az lenne a homlokomra
ragasztva, hogy „kiadó”. Kellemes és hétköznapi gondolatok
kerestetnek. Lehetőség szerint ismétlésre állítva. Bonusz:
Nem jár semmi, de semmi, hogy a hosszabb napokat még
hosszabbnak érezze. A ház majdnem túlságosán csendes. Fel-
tételezem, Görény kiütötte magát valaki kanapéján tegnap
éjszaka. Örülök, hogy nincs itthon. A szennyest válogatom.
Amikor belépek mama szobájába, avas tej és cigaretta füst
szaga üti meg az orromat. Azt akarja, hogy adjak neki egy
bontatlan csomagot a polcról.
- Tegnap este elkerültétek egymást Kövér Henryvel.
Amúgy meg merre kóricáltál? - kérdezi.
- A plázában voltam Brittanyvel - felelem.
Mama olyan pillantást vet rám, hogy attól a festék magától
leválna a falról.
- Mégis, mi a jó istent kerestél te a plázában?
- Brittanynek van egy ismerőse, aki ott dolgozik. Be akart
köszönni neki - magyarázom.
- Na, persze. Az a lány egy csöves, ha engem kérdezel.
Egy lakókocsipatkány - jelenti ki fennhéjázva.
Ha egy trónon ülne, és másra is képes lenne a sértegetésen
kívül, akkor talán illene hozzá ez a tekintet. Ám ő itt ül az
összegyűrt ágynemű között, és szánalmasan fest. A karomba
csípek az utálatos gondolat miatt, és eltűnődök, hogy mi van
velem mostanában. Szegény mama nem tehet róla, kelek a
védelmére csendesen.
Miközben a pólóját keresem az utasításainak megfelelően,
a szekrénye legalján megtalálom az egyik kötényt, amit én
varrtam neki. Az volt az egyik első alkotásom. Zöld és piros
almák váltják egymást táncolva a szegés alján, a pántokon
pedig apró magok díszelegnek. Végigfuttatom az ujjam a fod-
ros csipkeanyagon és a tetején lévő zseben. Elmosolyodok,
mert eszembe jut Boo erős keze, fürge ujjai, meg az, hogy
mama akkor még képes volt ellátni magát, és akkor még
nem állt a feje tetejére minden.
Miután lefürdetem mamát egy szivaccsal, megkönnyebbül-
ten lélegzem fel a kinti friss levegőn, habár a szokásosnál na-
gyobb kosár ruhát viszek kiteregetni. Az ebédre gondolok,
amikor egy motor hangját hallom a távolból. Eltűnődök, va-
jon Dougie-e az, vagy ki a csoda, aki miatt Görény dühön-
gött, hogy az ő pályájukat használja.
- Hajrá! - suttogom.
Ha nem tartozik Görény bandájába, akkor remélem, hogy
boldogan süvít végig a fák alatt, a szabadság szárnyán. A pá-
lya nem tartozik sem Görényhez, sem a barátaihoz, bár erről a
bátyám máshogy vélekedik. Ha jól tudom, egy farmeré az a
nagyjából nyolcvanhektáros terület, és valószínűleg nem is
sejti, hogy kölykök randalíroznak rajta a motorjukkal.
Szünetet tartok a teregetésben, és bemegyek, hogy harap-
jak valamit. Pár percre bekapcsolom a tévét, de mire észbe
kapok, elszunnyadok.
Pár órával később arra ébredek, hogy valaki van az ajtónál.
Félálomban nyitok ajtót. A postás, Mr. Sheridan egy csoma-
got tart a kezében.
 - Szia, Mercy! - köszönt. - Hogy vagy? És hogy van anyu-
kád? Gyönyörű napunk van ma. Többször kellene kimozdul-
nia. Nem láttam mostanában. Nem tart sokáig a nyár. Mind-
járt itt az ősz meg a tél. Állítólag az idei télen kemény hava-
zásra lehet számítani.
Udvariasan bólintok, mert nem jut eszembe semmi.
Amúgy sem számít, mit válaszolok. Erőlködök, hogy meg-
tartsam a dobozt, mi közben elhátrálok, hogy becsukjam az
ajtót, a postás pedig ragaszkodik hozzá, hogy adjam át ma-
mának az üdvözletét.
A csomag Görénynek jött a Bandit Bikestól. Tálán valami
alkatrészt rendelt. Beteszem a konyhába, hogy észrevegye.
Benézek mamához, de alszik, úgyhogy visszatérek a terege-
téshez.
A ruhák még nyirkosak, de már szárított rajtuk a nap. Fel-
kapom mama egyik hatalmas bugyogóját, és az egyik végét
felcsíptetem a drótra. Leejtem a csipeszt, ezért lehajolok,
hogy felvegyem, amikor egy pár bakancs jelenik meg a szél-
ben csattogó lepedő alatt. Levegőért kapkodok. Az alsónemű
a fejemre pottyan, miközben a srác arca - aki tegnap ebédnél
belém ütközött - úgy tűnik elő a lepedő mögül, mint egy szel-
lem.
- Megijesztettelek? Ne haragudj! - szólal meg hirtelen.
- Túl sűrűn kérsz elnézést, nem gondolod? - mondom a
kelleténél élesebben.
Eszembe jut, hányszor kért bocsánatot tegnap. Ekkor jut el
a tudatomig, hogy mit mondott, miután elejtettem a tálcát.
Azt, hogy nem vett észre. De az meg hogy lehet? Hiszen ha-
talmas vagyok! Halván remény éled bennem, pedig lehet,
hogy csak túl lényegtelen vagyok ahhoz, hogy figyelemre
méltasson. Van különbség.
 - Nahát, te vagy az a lány, akivel összeütköztem tegnap az
ebédlőben! - mondja.
Vékony, fehér heg húzódik az alsó ajka sarkánál, és a mo-
solya napsütésként ragyog rám.
- Személyesen - felelem barátságosabb hangnemben, mert
a mosolyával eloszlatja a gyanakvásomat azzal kapcsolatban,
hogy csak azért jött, hogy megnézze, milyen jól áll rajtam a
mustár vagy a csokis jégkrém.
Könnyedén elneveti magát, a napfény megcsillan kék sze-
mén, de a sűrű szemöldök alól előtűnő pillantása bánattal ter-
hes.
- Nem figyeltem, hova lépek. Nagyon sajnálom.
- Igen, már mondtad - felelem.
Ennek ellenére nem tudom elfojtani az ajkamra kiülő mo-
solyt.
- Ne haragudj, hogy megzavarlak. Görény itt lakik?
Úgy ejti ki a bátyám nevét, mintha nem tudná biztosan,
hogy ez a neve, vagy csak a barátai szólítják így.
Bólintok.
- Igen, ő a bátyám.
- Sokat motorozik ezen a területen, igaz?
- Szerinte az az ö területe - felelem.
A srác alig észrevehető módon a szemét forgatja.
- Az igazat megvallva az a föld a nagyapámé, de ez most
lényegtelen. Tegnap elvesztettem itt kint a tárcámat. Nem
tudod, esetleg megtalálta-e?
Megrázom a fejem.
- Nem láttam a bátyám... csütörtök óta - felelem.
- Gondoltam, megkérdezem, mielőtt bejárom a területet -
mondja, és a válla, csalódottan megereszkedik.
- Várj egy picit! Bemegyek, és körbenézek a házban, hátha
ott van. - ajánlom segítőkészen.
 Ha volt valami értékes a pénztárcában, akkor ez a tény -
Görényt ismerve - megmagyarázza, miért tűnt el mostanában.
Mindent felforgatok a tárca után, de hiába.
Amikor visszatérek a kertbe, látom, hogy a fiú lazán neki-
dől a hátsó tornác korlátjának, a lábát kinyújtja maga elé, a
bokája keresztbe téve, keze a zsebében. Látszik, hogy tökéle-
tesen érzi magát a bőrében. Szabad, és bármekkora súly ne-
hezedjen is a vállára, nem inog meg tőle, és kövér sem lesz
miatta. Megrázom a fejem, de nem tudóm pontosan, azért-e,
hogy elhessegessem a gondolatot, vagy azért, hogy jelezzem,
nem találtam meg a pénztárcát.
- Igazán kár - mondja.
Vállat vonok, majd a kosárhoz lépek, hogy befejezzem a
teregetést. Megpróbálok a lehető legtermészetesebben visel-
kedni a szélben lobogó nagymamabugyik társaságában. Az-
tán megszidom magam, amiért emiatt aggódom. Hillarynek,
de tuti, hogy még Brittanynek is lenne annyi esze, hogy flör-
töljön egy ilyen sráccal.
- Sugar, ugye? - kérdezi bizonytalankodva, hogy vajon jó
nevet használ-e.
- Igen - félelem.
A délutáni napsütésben izzadva felcsíptetem az utolsó ru-
hadarabot is, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen úgy nézek
ki, mint egy disznó. Megfordítom a kosarat, de aztán úgy
döntök, hogy inkább nem ülök rá, nehogy összetörjem, mint
az aranyhajú lány a három medve egyik székét. Mindegy, mit
teszek, biztos, hogy megint kellemetlen helyzetbe fogom
hozni magam.
- Örülök, hogy hivatalosan is megismerhetlek, Sugar. Even
vagyok - mondja.
 Nem tudom eldönteni, hogy Event vagy Evant mondott-e.
Biztos, hogy sokszor felteszik neki ezt a kérdést, mert az ajka
elnéző mosolyra húzódik.
- Even, e-vel - teszi hozzá, és a mosolya eltűnik. - Anyu-
kám belehalt a szülésbe, de előtte úgy rendelkezett, hogy a
gyerek az Evan nevet kapja. Apám alig tud írni-olvasni, így
lettem Even. Vagy Evan. Tök mindegy. Ez talán több is, mint
amit tudni akartál.
Távolságtartón beszél arról, melyik verziót szered jobban,
megadva nekem ezzel a választás lehetőségét.
- Tehát Even. Tetszik - mondom. - Szinte táncot jár a nyel-
vemen. Annyira meglep, hogy ezt hangosan kimondtam,
hogy szeretnék berohanni a házba, vagy belefojtani magam
egy folyóba... lehetőleg csokifolyóba, hogy soha többé ne
kerüljek szem elé. De akkor el kellene mennem mellette, és
biztos, hogy a lépteim egy elefántcsorda vonulására emlékez-
tetnék. Mondhattam volna ennél idétlenebbet?
Ismét rám mosolyog. Ragyogó kék szeme kellemes figye-
lemelterelés. Fogalmam sincs, mit keres még mindig itt, de
úgy támaszkodik a korlátnak, mintha nem lenne jobb dolga.
- Őszinte részvétem anyukád miatt - mondom.
Nem válaszol, de ellágyuló arckifejezése elárulja, hogy
hallotta, amit mondtam. Sok mindent le tudok olvasni az ar-
cáról, például, hogy szeretné beszélgetni, bátorít, hogy tegyek
fel kérdéseket, de nem tudom biztosan, hogy akarom-e halla-
ni a válaszokat.
- Nos, nekem meg kell keresnem a tárcámat. - Elhallgat. -
Van kedved átfésülni velem a terepet, és segíteni?
Felegyenesedik, és a kert hátsó része felé indul. Nem va-
gyok elég gyors ahhoz, hogy igent vagy nemet mondjak.
Nem akarom megkérdezni, miért akar velem sétálni, vagy
szemtanúja lenni annak, ahogy levegő után kapkodok még
egy olyan egyszerű cselekvés során is, mint amikor egymás
elé rakom a lábaimat.
- Gyere! - mondja, és megáll, hogy felvehessem ruganyos,
hosszú léptei ritmusát.
A teste karcsú, mégis izmos.
A combjaim egymáshoz dörzsölődnek. Fájdalmasan tuda-
tában vagyok a testemben lévő összes zsírsejt létezésének. Az
egyenletes talajra érve észreveszem, hogy a srác legalább
száznyolcvan centi magas,
- Na és, te motorozol? - kérdezi a távolban berregő
krosszmotor hangját hallgatva.
- Hogy én? - kérdezem, miközben végigült az agyamon,
hogy vajon viccnek szánta, vagy gúnyolódik.
- Igen. Mivel a bátyád motorozik, ezért gondoltam, hogy te
is.
- Szó sem lehet róla! Vagyis, nem hiszem, hogy biztonsá-
gos lenne - felelem.
- Dehogynem, csak vegyél bukósisakot! Ne legyél olyan
felelőtlen idióta, mint a többi srác a terepen! A lányok is mo-
torozhatnak. Jó móka - közli széles vigyorral.
Nem javítom ki, hogy azért nem tartom biztonságosnak a
motorozást, mert valószínűleg összetörne alattam a járgány.
Görény ugyan nehezebb és testesebb nálam, de megerősítette
a lengéscsillapítót vagy mit, hogy bírja a terhelést. Meglep,
hogy tudok róla, de akkor sem merném kipróbálni.
Elérünk a földterület távolabbi részéhez, ahol valaha egy
fából készült kerítés állt. A fa itt-ott elkorhadt, és vastag föl-
diszederindák kúsznak fel a lécekre, egy szövevényes máso-
dik kerítést alkotva, ami távol tart mindent, ami nagyobb egy
nyúlnál. Megállók, és azon gondolkozom, hogyan fogok ke-
resztüljutni rajta, vagy átjutni fölött
 Mintha Even tudná, min töröm a fejem, próbálgatni kezdi
az egyik falécet, előre-hátra rángatja a kezével.
- Elég masszívnak tűnik - mondja.
Nem merem elhinni, hogy esetleg arra értette, hogy általá-
nosságban elég erös a kerítés, és nem arra, hogy elbírja a sú-
lyomat, de a tekintete kedves és ártatlan.
Pont az hiányzik még, hogy összetörjön alattam a kerítés.
Más átjutási lehetőség után kutatok.
- Majd én átsegítelek - ajánlkozik Even.
Megdermedek.
Kinyújtja a kezét.
- Ne aggódj, nem engedem, hogy leess!
A szemem hatalmasra tágul, képtelen vagyok normális mé-
retűre zsugorítani. Biztosan viccel.
- Nem arról van szó... - kezdek bele, de aztán elhallgatok.
Ha ciki vagy tabu témára van szükség, akkor jövök én a
képbe. Nyíltan senki sem beszél arról, milyen terebélyes va-
gyok, csak sértegetés formájában. De nem lehet könnyen el-
siklani a méretem felett. A testalkatom nyilvánvaló akadályt
jelent, de ez tesz azzá, aki vagyok.
- Ne aggódj! - hangsúlyozza Even, és ismét kinyújtja felém
a kezét. Én is kinyújtom az enyémet. Az ujjaink találkoznak.
Melegség. Bizsergés. A kézfogása érdes és markáns, míg az
én tenyerem puha és hájas. Remegek. Lehajtom a fejem,
mintha az előttem lévő akadályt tanulmányoznám. Most vagy
soha. Nincs értelme késleltetni az elkerülhetetlent. A hajam
vízesésként omlik alá, elrejti vörös, rettenetesen izzadt arco-
mat. Felemelem az egyik lábamat, és arra számítok,
hogy mindjárt hallom a reccsenő fa hangját a kabócák zizegé-
sén túl. De nem történik semmi. Megkapaszkodók, aztán egy
gyakorlatból kijött olimpiai tornász kecsességével átemelem
a másik lábam a kerítés fölött, mintha lovon ülnék A másik
oldalon megbotlok, a magas fűben, de szerencsére nem esem
el. Even olyan könnyedén és kecsesen siklik át a kerítés fö-
lött, mintha tényleg tornász lenne.
- Tegnap este itt voltam kint. Na, lássuk csak ha erre indu-
lunk akkor ott lyukadunk ki, ahonnan indultam, aztán vissza-
érünk ide - mondja, és a pálya bal oldalára mutat.
- Hogy néz ki a tárcád? - kérdezem.
- Barna - válaszol pókerarccal.
Elnevetem magam.
- Itt minden barna: a föld, az aljnövényzet, a lehullott leve-
lek.
- Tudom - mondja.
Nevetés közben megáll. Felém fordul, es úgy tanulmányoz,
mintha a semmiből termettem volna ott, mintha akkor látna
életében először. A pillantásunk találkozik. Ó, édes istenem,
erre nem számítottam. Miközben az egyik elszabadult, izzadt
arcomra tapadt hajtincsemet visszatűri a fülem mögé, így
szól:
- A barna gyönyörű, e világi...
Egy madár csiripel. Even határozott léptekkel megindul
előttem.
Ezt vajon a környezetre vagy a hajamra értette? Egy pilla-
natba beletelik, hogy ismét tudjak járni... és lélegezni.
- A nagyapám tárcája volt - meséli. - Egy sast égettek bele
a bőrtárca egyik oldalába, ha ez segít.
A földet pásztázom abban a reményben, hogy gyorsan
megtalálom, aztán hazamehetek, és eltűnődhetek a hirtelen
támadt érzéseimen.
Ahogy egyre beljebb jutunk, a természet megteszi a maga
csodás hatását. Megnyugtat, ahogy a folyó is. Napfény csillan
a fölöttünk lévő leveleken, amik megszűrik a földre érkező
sugarakat. A levegő friss, mégis erdőillatú, hűs és megnyug-
tató. Am a legfeltűnőbb az, hogy egy rendkívül jóképű srác
társaságában vagyok. Fú, ha Brittany most látna!
Földre szegezett tekintettel fürkésszük a terepet, hogy
megleljük a tárcát, miközben semmiségekről beszélgetünk.
Szóba kerül a motorozás és az iskola, majd Even olyan témá-
ra vált, amit szerettem volna a kiteregetett ruhákkal együtt
magam mögött hagyni.
- Te is jössz Hillary bulijára? - kérdezi.
Vajon honnan tudja, hogy meghívtak? Elönt az aggodalom,
hogy talán Hillary vette rá erre: csapdát állít nekem egy cuki
sráccal, aki barátságosan elbeszélget velem, hogy aztán ké-
sőbb megalázhassanak.
-Á, nem hiszem. És te? - kérdezem lazán, mintha közben
nem folytatnék félelemmel és kétségbeeséssel teli belső mo-
nológot.
- Még nem döntöttem el - feleli. - Will-lel unokatestvérek
vagyunk, ezért is költöztünk ide, és feltehetőleg ezért hívtak
meg. Will anyukája a nagynéném, de az apja és az apám ki
nem állhatják egymást. Mondjuk, apámat nem nehéz utálni.
Viszont nem akarok udvariatlannak sem tűnni amiatt, hogy
nem megyek el. Az igazat megvallva, nem ismerek sok em-
bert errefelé. Csak a nagynénémet, a nagybátyámat, Willt
meg a nagyapámat, de neki meg nincs ki a négy kereke, nem
hajlandó szóba állni velünk.
Én azt hittem, ha valaki olyan jóképű, mint Even, akkor
nem jelent neki gondot az ismerkedés.
- Mikor költöztél ide? - kérdezem, mert nem tudom bizto-
san, hogyan reagáljak az elhangzottakra.
- Nyár elején hagytuk magunk mögött a tengerpartot.
Apám nem tudta többé fizetni a részleteket, ezért most Will
apjától bérlünk egy lakást a Birch Roadon. Kaptam munkát is
Vin műhelyében a High Streeten. Egész nyáron dolgoztam,
megállás nélkül. Leginkább azért, hogy kiszabaduljak a ház-
ból, meg hogy pénzt gyűjtsék.
- Ismerem az érzést - tör ki belőlem.
Ismét elmosolyodik, én pedig viszonzom, de azért gyorsan
folytatom a beszélgetést.
- Szóval, New Hampshire-ből jöttél, a partról?
- Aha. Annyira gyönyörű! Sajnáltam, hogy el kellett jön-
nünk.
- Elhiszem. Én még sosem láttám az óceánt - jegyzem meg
mellékesen, tekintetemet továbbra is a földre szegezve, a
pénztárcát keresve.
- Komolyan? - kérdezi Even döbbenten, és megtorpan az
ösvényen.
Én is megállók, és bólintok.
- Menjünk el valamikor! - ajánlja. - Mielőtt beköszönt a
hideg. Amúgy is régóta keresek valami indokot, hogy visz-
szamehessek, imádni fogod! Van egy szuper halászbódé, ahol
isteni kajákat készítenek! Na és a limonádéjuk... Mennyei!
Meg a hullámok! Bolondozhatnánk a vízben. - A szeme csil-
log a kalandvágytól és a merészségtől.
A lelkesedése olyan ragadós, mint a Milk Duds cukorka.
Gyermeki öröme átragad rám is, de a gyanakvásomat nem
tudja elaltatni. Mégis , miért akar elvinni engem az óceán-
partra?
- Nos, szerintem ahhoz először is szükséged lesz a tárcádra
- mondom.
Tovább keresgélünk, és amikor visszaindulunk, a távolból
motorzúgás üti meg a fülemet.
- Ajjaj! - Nem akartam hangosan kimondani.
- Hm? - kérdezi Even.
- Görény az - suttogom.
- De miért „ajjaj”? Ő a bátyád, nem?
 - De, de nem valami kedves. Siessünk! - mondom pánikba
esve. Ha meglát itt kint, akkor jó ideig az orrom alá fogja
dörgölni. Ráadásul, ha egy sráccal lát itt kint, aki feltehetőleg
Görény „pályáját” használja, akkor aztán tényleg megkapom
a magamét.
- De meg nem találtam meg a tárcámat - tiltakozik Even
- Tudom, nekem viszont tényleg muszáj visszamennem-
felelem.
- Jó, rendben - mondja, szemével még mindig a talajt pász-
tázva, miközben meggyorsítjuk a lépteinket.
A motor közeledik.
A kerítés másik oldalán akarok lenni, mielőtt a motoros
észrevesz.
Pillanatokkal később a motor hangja fülsértőén hangossá
válik. Nem vagyok elég gyors. Már késő. Csak abban re-
ménykedek, hogy nem Görény az. Amikor a motor feltűnik a
kanyarban, Evennel a bokorba vetődünk, és egymásra esünk,
mert nem úgy tűnik, hogy a motorosnak szándékában állna
lassítani. Az Evennel való közelségünk miatt érzett pillanat-
nyi izgalom azonnal szertefoszlik. A motoros sisakját díszítő
neonmatricákról tudom, hogy Görény az. Elsüvít mellet-
tünk, majd megáll, egyik lábát leteszi, és megpörgeti a hátsó
kereket, mire földdarabok repülnek a levegőbe. Tömzsi ujjai-
val letépi a sisakot a fejéről.
- Mi a francot keresel itt kint? - kérdezi.
Nem tudom biztosan, hogy hozzám vagy Evenhez beszél-
e, esetleg mindkettőnkhöz. Hallgatok, mint a sír.
- Csak a tárcámat keresem. Sugar segít - feleli Even.
Görény arcára aljas mosoly ül ki.
Azonnal tudom, hogy nála van, vagy volt a tárca.
- Láttad esetleg? - kérdezem Even magabiztosságától vagy
naivitásától felbátorodva.
 A legtöbb ember nagy ívben elkerüli Görényt, mert tudják,
ha ujjat húznak vele, ellátja a bajukat. Mivel Even még új a
városban, talán jobb is, ha nem tud róla. Úgy tűnik, kezeli a
helyzetet, de nem akarom, hogy verekedésig fajuljon a hely-
zet.
- Nem, nem láttam. Sugar, most jobb, ha hazamész. Ma-
mának szüksége van rád.
Számomra szokatlan módon haragot érzek, de szinte azon-
nal elvörösödők zavaromban. Ha Görény szerint mamának
szükségen, rám, az azt jelend, hogy volt otthon. Akkor ő mi-
ért nem segített neki? Nem teszem szóvá, mert eddig még
könnyen megúsztuk.
Görény berúgja a motort.
- Amúgy meg miért itt keresed a tárcád? - kérdezi.
- Kiesett, amikor tegnap erre motoroztam - feleli Even
könnyedén.
- Igazán? És ha megkérdezhetem, mit kerestél itt érdeklő-
dik Görény tettetett udvariassággal, amiből érzésem szerint
süt a gyűlölet, de Even nem riad meg tőle.
- Itt hátul? Motoroztam, mint te - feleli.
- De ez az én területem! Én alakítottam ki. Én tartom rend-
ben - mondja Görény, miközben az arca elvörösödik a dühtől.
Leszáll a motorról, és közelebb jön hozzánk. - Azt javaslom,
tartsd magad távol a pályámtól, megértetted?
Olyan közel van, hogy szinte sérti Even személyes terét.
Csak egyvalami lenne még annál is nagyobb szégyen, hogy
a visszaúton eltöröm a kerítést és leesek: az, ha Görény elve-
szítené a türelmét, és verekedni kezdene Evennel, az egyetlen
sráccal, aki életem során kedves volt hozzám.
- Görény, az igazat megvallva ez a terület Even nagypapá-
jáé, úgyhogy joga van itt lenni - szólalok meg.
 Bárcsak visszaszívhatnám a szavakat! Túl messzire men-
tem.
Görény tekintete porrá éget. Aztán a mellettem álló magas
és jóképű fiúra vándorol a pillantása.
- Even, ugye? Erre majd visszatérünk. Sugar, mi pedig ké-
sőbb találkozunk - mondja gyűlölettel telve, majd felül a mo-
torra, beindítja és elviharzik.
- Sajnálom - fordulok Evenhez.
Megrázza a fejét.
- Semmi baj!
- Visszaszerzem a tárcádat - folytatom.
- Nála van? - kérdezi.
Bólintok. Even kedvességével szembeállítva Görény egy
vadállat. Megköszörülöm a torkom, nehogy mondjak valamit
a bátyámra. Nem igazán vagyok népszerű az iskolában, úgy-
hogy bármennyire bosszantó is a családom, csak ők vannak
nekem.
Even átsegít a kerítésen. Amikor visszaérünk a ruhaszárító
elé, a ruhák már majdnem megszáradtak.
- Segítsek? - kérdezi.
- Nem, inkább menj, nehogy Görény itt találjon! - fele-
lem. Habozik, jól szemügyre vesz, aztán bólint. Vonakodva
elindul, majd megtorpan, és felém fordul.
- Figyelj csak, ha mégis megtalálnád a tárcám... Szóval, ar-
ra az esetre megadnám a számom - mondja félszegen, és a
kezével végigszánt a haján.
- Persze, természetesen. - A zsebembe nyúlok, hogy előve-
gyem a telefonomat.
Lediktálja a számot, én pedig bepötyögöm.
- Én is elkérhetem a tiédet? - kérdezi.
 Dadogva ejtem ki az első három számjegyet, mert képtelen
vagyok elhinni, hogy tényleg telefonszámot cserélek egy fiú-
val.
 5. FEJEZET

MIUTÁNN VISSZAMEGYEK A HÁZBA, ellátom mamát, az-

tán beosonok Görény szobájába. Egy év, vagy talán hosszabb
idő is eltelt azóta, hogy legutóbb betettem ide a lábam. Vide-
ojátékok, cukorkás papírok, képregények, magazinok és CD-
halmok között keresgélek. A padlón szerteszét heverő koszos
ruhákat látva csodálom, hogy van még mit felvennie.
A falát rongyos és ízléstelen női poszterek borítják. A
disznóólra emlékeztető padlót kémlelem. Két ujjammal hat
törülközőt csippentek fel, és kihajítom őket a folyosóra, hogy
majd kimossam őket. Görény szekrényéhez lépek, és feltú-
rom: férfimagazinok, félbehagyott házi feladatok és rengeteg
ételmaradék. De nem látok barna bőrtárcát. Kihúzom a leg-
felső fiókot. Egy páratlan zokni alatt vastag borítékot találok.
Kinyitom. Egy régi, összegyűrt fényképen apánk egy moto-
ron ül, a kamerába mosolyog, fahéjszínű bőre ragyog a nap-
fényben. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára láttam róla
pár képet, már szinte el is felejtettem, hogy néz ki. Sokáig
tanulmányozom a képet, próbálok magamra ismerni a voná-
saiban.
Csörtetést hallok a lépcső felől. A hátsó zsebembe csúszta-
tom a fényképet, és csendesen visszatolom a fiókot. A legfel-
ső lépcsőfokon állva Görény egyenesen rám mered. A pillan-
tásával egy dinamitot is képes lenne meggyújtani.
- Nocsak, nocsak! - mondja. - Mi akadt horogra? Csak nem
a pasid pénztárcáját keresed?
- Ő nem a pasim...
- Persze hogy nem. Ugyan ki akarna veled járni, te
zsírpacni? Az azonban nagyon érdekelne, hogy mégis mi a
fenét keresel a szobámban?
 Átlép a törülközőkön.
Ez egyszer gyorsan vág az eszem.
- Csak a szennyest válogatom - mutatok a lábánál heverő
törülközőkre. - És ha nálad van a tárca, akkor azt is elvinném.
Összeszűkült szemmel néz rám, mintha azt mérlegelné,
higgyen-e nekem, vagy megüssön.
A számba harapok.
- Nézd, ha visszaadod Even tárcáját, valószínűleg megen-
gedi, hogy továbbra is használd a nagyapja földjét. De ha
nem...
- És ugyan mit tehetne? - kérdezi. - Beperel, hogy kidobjon
onnan? Évek óta használom azt a pályát! Honnan tudjam,
hogy tényleg a nagyapja földje? Amúgy is, hova valósi ez az
Evvveeennn?
Nem tetszik, ahogy Even nevét kiejti, mert olyan hangsúly-
lyal mondja, ami azt sugallja, hogy aki velem barátkozik, az
csakis vesztes lehet. Görény a zsebében matat. Kétség sem
férhet hozzá, hogy a tárca nála van. A kérdés csak az, hogy
hajlandó-e átadni.
- Ha visszaadod, nem lesz gond. Gondolom, az összes
pénzt elköltötted. Even csak a tárcát szeretné visszakapni -
mondom.
Görény a nyelvét harapdálja, amit akkor csinál, ha nagyon
gondolkozik. Szinte látom magam előtt, ahogy a lehetősége-
ket pörgeti az agyában, ami valószínűleg éppolyan dohos és
nyirkos, mint a szennyese.
- Nos, van még koszos törülköződ? - kérdezem hogy
felgyositsam az eseményeket.
- Nincs.
- Na és, nálad van a tárca? - kérdezem, magamat is meg-
lepve magabiztosságommal.
 Teszek egy lépést az ajtó felé, amit még mindig eltorlaszol
előlem.
- Nincs - feleli.
Vállával az ajtókeretnek taszít, aztán kipenderít a szobából.
A vékony ajtó remeg a zsanérokon, ahogy becsapja. Megbot-
lok a törülközőkben, és fejjel előre a lépcső felé repülök. A
lábam elakad a fal sarkában. Kitérülvé fekszem a lépcsőn, és
érzem, hogy friss horzsolásokat szereztem. A vállam megre-
meg, felkiáltok a fájdalomtól.
- Sugar? Te vagy az? - szólít mama. - Mit csináltok, ebadta
kölykei?
Az oldalamra gördülök, és a korlátért nyúlok, hogy felhúz-
zam magam. A mozdulat közben még pár lépcsőfokot lejjebb
csúszok, és a zsírpárnáim sajnos nem sokat tompítanak.
- Jól vagyok, mama - füllentem, miközben könnyes szem-
mel a konyhába megyek.
Remegve megkeresem a zacskó krékert, hozzá egy tubusos
sajtot.
A ropogós krékereket a számba tömöm, eltüntetem őket
mind egy szálig. Fulladozom a könnyektől és a morzsáktól.
Desszertnek kibontok egy doboz csokis-vaníliás teasütit. Sze-
retem a végére hagyni a legfinomabbat. A fogammal lesze-
dem a csokis keksz tetejéről a krémet, ám amikor nekikezde-
nék megenni a kekszeket, Even mosolya villan fel előttem.
Elképzelem magunkat az erdőben, ahogy körülölelnek minket
a fák és a remény.
Azon morfondírozom, tényleg éhes vagyok-e Nem, nem
igazán.
Á csokis kekszekből emelt torony arra csábít, hogy egyem
meg őket, hogy érezhessem a krémes lágyságot a nyelvemen,
miközben elmajszolom őket. Aztán jön majd a megbánás ke-
serédes íze, és az, hogy hiába faltam fel őket, még többet aka-
rok.
Eszembe jut, milyen nehézkesen mozogtam a kerítésnél, és
felmerül bennem, hogy mennyivel könnyebben mozognék
egy másik testben. De ez lehetetlen. Ebbe a kövér testbe ra-
gadtam. Ez mindig is így volt. És így is lesz. Talán annyira
nem rossz a helyzet. Talán megtanulhatom szeretni magamat,
bárhogy nézzek is ki. De aztán arra terelődnek a gondolataim,
hogy mindez túl nehéz. Végül mama hangját hallom a fejem-
ben, ahogy azt suttogja, hogy „csúnya”, „ostoba” és „da-
gadt”. Hagyom elillanni a reménykedést. A kupac tetejéről
elveszem a legfelső kekszet. Majd még egyet és még egyet.
Félúton vízzubogást hallok fentről. Görény tusol, tehát egy
ideig elfoglalt lesz. Minden egyes lépésnél érzem az esés kö-
vetkeztében szerzett horzsolásokat és dudorokat.
Beosonok Görény szobájába. Izzadságtól nedves nadrágja
a földön hever. Átkutatom a zsebeit. Megvan! A kezem meg-
érinti a finom bőrt, és végigfuttatom az ujjamat a sas mintá-
ján.
Pontosan tudom, hogy Görény imád sokáig zuhanyozni, de
nem akarom kísérteni a szerencsémet. Ha most rajtakapna,
akkor ismerve őt a lépcső alján állnék meg. Bár a hálószobája
állapotát elnézve pár napig biztosan nem nyúl a nadrágjához.
A szobámba megyek, tiszta pólót húzok, megfésülöm a ha-
jam és magamhoz veszem a táskám. Benézek mamához, és
azt mondom neki, hogy Hillary születésnapi bulijába megyek,
ami hazugság ugyan, de kegyes hazugság.
Zakatoló szívvel ülök be a Hondába. Even számát tárcsá-
zom. A csengést hallgatom, majd a telefon hangpostára vált.
Épp készülök üzenetet hagyni Evennek, amikor valaki feltépi
a kocsiajtót. Felkiáltok.
 Görény áll ott bokszerben, és úgy fest, mint aki ölni is ké-
pes
- Add vissza! - süvölti.
- Nem, te add vissza! - szólok vissza.
Egy másodpercre megakad, de aztán benyúl az autóba a
táskám után. Én a kocsikulccsal babrálok. Ahogy megpróbá-
lom ráadni a gyújtást, Görény ökle az arcomon és az ajkam
puha húsán csattan. Felnyögök. Azonnal könny szökik a
szemembe, de nem kell látnom ahhoz, hogy elindítsam a ko-
csit. Ismét a kulcsért nyúlok, és beindítom.
Mindketten túl méretesek vagyunk ahhoz, hogy hozzáfér-
jen az anyósülésen fekvő táskámhoz, ami a tárcát rejti. Mi-
közben Görény azon igyekszik, hogy megkerülje az autót,
kihasználom az alkalmat, és hátramenetbe kapcsolok. A len-
dülettől az ajtó becsapódik, én pedig alig látok a könnyektől,
a számon és az államon vér csordogál. Otthagyom a porfel-
hőben üvöltöző bátyámat, aki úgy fest, mintegy alsónadrágot
viselő hájas rozmár.
Repesztek az úton, bár fogalmam sincs, hova tartok. Az aj-
kamból vér szivárog. Rendbe kell szednem magam. A ben-
zinkúthoz hajtok, és reménykedek, hogy az épület oldalánál
lévő mosdó nincs zárva.
Rázom az ajtógombot, de nem enged. A tárca megtalálása
felett érzett izgatottság kezd alábbhagyni Görény támadása
miatt. Gyenge vagyok és elesett, a lépteim bizonytalanok.
Az ajtócsengő csilingelve jelzi az érkezésemet, amikor
bemegyek a benzinkútra. A pénztáros, akivel Görény az idei
első tanítási napon összeveszett, közömbösen néz rám. Talán
az arcomon lévő sérülés mégsem annyira súlyos, mint hittem.
A szám azonban lüktet.
- Elkérhetném a mosdó kulcsát? - kérdezem.
Olyan tekintettel mér végig, mintha undorodna tőlem.
 - Használaton kívül van - mondja.
- Kérem!
A fejét rázza, rám se néz.
Nem vitatkozom. Felkapok pár szalvétát. Visszamegyek a
kocsihoz, és úgy állítom a visszapillantó tükröt, hogy lássam
magamat benne. A vérzés ugyan elállt, de a maszatos arcom
szörnyen fest. Akkor is vissza akarom adni Evennek a tárcát.
Jobb, ha nála van, mint nálam, nehogy Görény később újra
megpróbálja visszaszerezni tőlem. Óvatosan lenyalom a vért
az ajkamról és a szám sarkáról, majd megtörlöm az állam,
felteszek egy kis szájfényt, és tárcsázom Even számát. Meg-
köszörülöm a torkom. Az első csöngésnél le akarom tenni a
telefont, de túl késő: már úgyis megjelent a számom a hívás-
listájában. Mostanra alábbhagyott a lelkesedésem. Vagy egy
tucatszor csörög ki a telefon, aztán hangpostára kapcsol.
„Helló, itt Even. Kérlek, hagyj üzenetet!”
A neve hallatán eddig ismeretlen érzés söpör végig rajtam.
Bizsergést érzek a gyomrom tájékán, de ez más, mint amikor
az éhségtől és az önutálattól bizsergek.
- Szia, Even, itt Sugar. - Úgy ejtem ki a nevem, mintha egy
ismeretlené lenne. Úgy érzem, nem tartozik ahhoz a szemé-
lyiségemhez, amit szeretnék Evennel megismertetni. - Ööö...
megszereztem. A pénztárcád. Tudnánk találkozni, hogy visz-
szaadhassam? Hívj fel!
Miután leteszem a telefont, a szavak ismétlésre állítva
visszhangzanak a fejemben. Minden egyes szavamat kielem-
zem, ahogy a nap lebukik a töltőállomás mögött. Vajon jól
válogattam meg őket? Lazának tűntem? Esetleg túl sokszor
„ö”-ztem?
Leparkol mellém egy kocsi. Átnézek, és az iskolámba járó
végzősöket pillantok meg. Felismerem a baseballsapkás srá-
cot, aki kiszáll, és odamegy egy fiúhoz, aki, ha jól emlék-
szem, Kövér Henryvel együtt végzett. A mosdónál álldogál-
nak, és pénz cserél gazdát. Az idősebbik srác beslattyog a
boltba. A másik visszaül a kocsiba, és még jobban felcsavarja
a már amúgy is üvöltő zene hangerejét.
Remélem, nem vesznek észre. Pillanatokkal később a má-
sik srác visszatér, és rácsap a csomagtartóra, mire az felnyí-
lik, és a srác egy rekesz Pabst sört tesz be. Meghallom a „bu-
li” és az „Oak Hill Ave” szavakat, és azonnal tudom, hogy
Hillary partijára mennek, amiről rögtön beugrik Even, aki
valószínűleg ott van.
A fejtámlának döntöm a fejem, miután a srácok elhúznak.
Viaskodok, hogy oda menjek-e, elvigyem-e Evennek a tárcát.
Ha Görény bosszút akar állni, akkor a továbbiakban nem sze-
retném magamnál tudni a tárcát. Ha akarja, Evennel leren-
dezheti. Bar kötve hiszem hogy akár a pálya miatt összetű-
zésbe keveredne Evennel. És ne feledkezzünk meg a felha-
sadt számról! Tuti, hogy Hillary nem hívta meg Görényt,
úgyhogy ott biztonságban lennek. Valamennyire. Mert per-
sze az isten sem ment meg a különböző beszólásoktól, példá-
ul, hogy hatalmas seggem van, vagy hogy véres a szám. De a
pénztárca... Even.
A lemenő nap fényénél vetek egy utolsó pillantást a szám-
ra. Annyira nem vészes. Vagy csak próbálom magamat meg-
győzni, mert valahányszor Evenre gondolok, valami lángra
lobban bennem. Elindulók Hillaryék felé, reménykedve, hogy
nem az oroszlán barlangjába tartok.
Az Oak Hill Avenue-ra ráfordulva látom, hogy az utca
mindkét oldalán kocsik sorakoznak. Úgy tűnik, hogy a teljes
végzős évfolyam képviselteti magát Hillary buliján. Most
mihez kezdjek? Lassítok, abban a reményben, hátha megpil-
lantom Event, átadom neki a tárcát és mehetek a dolgomra.
Az utca végén találok egy parkolóhelyet pont ott, ahol az út
eltűnik az erdőben. Veszek egy mély levegőt, és leparko-
lok. Ismét szemügyre veszem a szám. Most vagy soha.
A ház elé érve zene, hangos beszélgetés és nevetés egyve-
lege fogad, és hiába van körülöttem ez a sok ember, egyedül
érzem magam Amikor legutóbb itt jártam, mama hozott el
pancsolni de ez meg azelőtt történt, hogy rádöbbentem volna,
hogy az ember mérete és fürdőruhás kinézete dönti el, hogy
lehet-e belőle barát, vagy sem. Egy érzés perzsel belülről,
aminek semmi köze Evenhez. Csobbanást hallok, amit neve-
tés és ujjongás követ, ezekből tudom, hogy valaki seggest
ugrott a medencébe. Épp megnyomnám a csengőt, amikor
eszembe jut, hogy megspórolhatom magamnak a felhajtást,
ha egyszerűen csak hátramegyek a kertbe.
Óvatosan kinyitom a fakaput. Amint belépek, nyílt céltábla
vagyok. Muszáj körbenéznem, bár a szemkontaktust mellőzni
szeretném mindenkivel.
Messzire elkerülöm a medencés hancúrozást, de a vállam-
mal nekiütközöm Allie-nek, Hillary legjobb barátnőjének.
Olyan pillantást vet rám, mintha meztelen csiga lennék, amit
legszívesebben eltaposna, és arrébb megy. Örülök, hogy nem
Hillary volt az. Fogadok, hogy bármit is igyon Allie abból a
piros pohárból, azt azért teszi, hogy kitörölje még az emlékét
is annak, hogy látott a bulin.
Egy bő fürdőnadrágos srác két bikinis lányt kerget, akik
boldogan sikítoznak, majd beugranak a medencébe. Vízcsep-
pek záporoznak a pólómra, ami még jobban kihangsúlyozza a
tényt, hogy semmi keresnivalóm sincs itt. El kell tűnnöm in-
nen. De gyorsan.
Mivel a kertben nem látom Event, a hátsó ajtón bemegyek
a házba. Átalakították a konyhát, mióta utoljára itt jártam.
Minden tisztának és békésnek tűnik, a kikészített rágcsálniva-
lók ellenére. Mindig is jóleső érzéssel töltött el a Hillaryéknél
tapasztalható finom precizitás. De egyszerre voltam elégedet-
len és féltékeny is a virágok és a citrom tiszta illata miatt, mi-
vel nálunk örökké állott cigaretta és konzerves, főtt ravioli
szag terjeng.
A nappaliba belépve megpillantom a Will-lel beszélgető
Event. Hála az égnek, Hillary nincs a közelben. Ahogy köze-
ledek, Will észrevesz.
Az arca ráncba szalad. Megkocogtatom Even vállát. Meg-
fordul, és melég mosollyal üdvözöl.
- Nahát, eljöttél! - közli vidáman.
- Megkaptad az üzenetem? - kérdezem.
Megrázza a fejét.
Látom, hogy Will valahol az unalom és a kíváncsiság hatá-
rán libeg azzal kapcsolatban, hogy vajon miért hagytam én
üzenetet az unoka-tesója telefonján.
- Visszaszereztem a tárcádat - mondom, majd a táskámba
nyúlok, és átadom neki. - Görénynek nem lesznek álmatlan
éjszakái amiatt, hogy kicsivel vékonyabb, mint mielőtt elej-
tetted.
Even pillantása a számra siklik. Elpirulok, ahogy a „sérülé-
semre” gondolok.
- Azt látom - mondja komolyan. - Sétáljunk egyet! Később
még beszélünk, Will.
Meg sem várja, hogy tiltakozzak vagy ellenkezzek, hanem
megfordul. Gyengéden megfogja a könyökömet, és a bejárati
ajtó felé terel. Érzem magunkon a pillantásokat, beleértve
Allie-ét és még pár, magas lófarokba fogott hajú lányét, akik-
ből olyan szintű magabiztosság süt, ami - bevallom töredel-
mesen - irigységet vált ki belőlem. Even becsukja mögöttünk
az ajtót.
- Mi történt? - kérdezi.
Veszek egy mély levegőt és leengedem a vállam.
 - Semmi. A lényeg, hogy visszaszereztem a tárcád - fele-
lem.
- Igen, de tudod, hogy nem kellett volna ekkora bajba ke-
verned magad. Úgy értem... Ugye, nem ütött meg? - kérdezi
Even elborzadva, és a hangjába harag is vegyül, meg talán
valami más is, de azt nem tudom értelmezni.
- Biztosíthatlak, hogy nem ez volt az első alkalom és nem
is az utolsó - felelem, újfent elképedve az őszinteségemen. -
Mármint, nem úgy értettem... Görény rendes srác. Elvégre ő a
bátyám, meg minden. Csupán dühkezelési problémái vannak.
- Ismerős helyzet - mondja, majd hozzáteszi: - Mármint
nem nekem vannak ilyen problémáim. Na, mindegy.
A bakancsára néz.
- Milyen a buli? - kérdezem.
Even vállat von.
- Amilyennek egy bulinak lennie kell, gondolom. Mit szól-
nál hozzá, ha csinálnánk valamit a száddal? Hol parkolsz?
Egy pillanatra fellobban bennem valami. Mit szeretne csi-
nálni a számmal? Tizenhét éves vagyok, és még sosem csó-
kolóztam. Aztán megszidom magam. Even a véres és felda-
gadt számról beszélt. Pff.
- Az remek lenne, köszönöm. Próbálkoztam a benzinkút-
nál, de a pénztáros nem engedte, hogy használjam a mosdót -
mondom.
Amint elhagyják a szavak a számat, rájövök, hogy szánal-
masan hangzik, de Even ennek ellenére követ a palával kira-
kott kocsifelhajtón, ki az utcára.
 6. FEJEZET

AMIKOR A KOCSIMHOZ ÉRÜNK, megkérdezem Event, mi-

vel jött Hillary partijára.
- Gyalog. Ez az egyik legjobb módja annak - a motorozást
leszámítva hogy feltérképezz egy új helyet.
Eszembe jut az apámról készült kép, amit még mindig a
zsebemben őrzök.
- Neked van motorod? - kérdezem.
- Igen is meg nem is - feleli.
Értetlenkedve oldalra billentem a fejem. Az autóban ural-
kodó félhomály és az árnyékok kiemelik Even arccsontját. A
térde a műszerfalat súrolja. Miután beköti magát, az a naiv
gondolat suhan át a fejemen, hogy bárhová elmehetünk, de
aztán rádöbbenek, hogy valószínűleg nincs elég benzin a ko-
csiban.
- Újraépítek egyet - mondja, és cinkosan felvonja a szem-
öldökét. - Menjünk, megmutatom!
Even a Birch Road felé navigál, habár pontosan tudom,
merre van, hiszen egész életemben e kisváros utcáit jártam.
Megmutatja, hova parkoljak, és mintha megkönnyebbülne
annak láttán, hogy az én autóm az egyetlen a feljárón. Külső
lépcsőn megyünk fel egy második emeleti lakáshoz. Even
erőteljesen meglöki az ajtót, hogy kinyíljon.
- Helyezd magad kényelembe, én hozok egy törülközőt! -
mondja. Leülök egy hokedlire a szegényes, feltűnően aggle-
gény módon berendezett konyhában. Pár edényt és serpenyőt
látok a tűzhelyen, néhány megbontott konzerv kandikál ki a
kukából, a mosogató pedig tele van koszos tányérokkal.
Amikor Even visszajön, észreveszi a rendetlenséget.
 -A francba! Na, jó, először téged szedünk rendbe, aztán el-
takarítom ezt - mondja a felfordulásra mutatva. - Utána be-
avatlak, hogy min ügyködöm jelenleg.
Even óvatosan a számra nyomja a törülközőt, és letörli a
rászáradt vért. Amikor a törülköző lengedező része finoman
megérinti a kulcscsontomat, elkuncogom magam.
- Bocs, csikis - magyarázkodok.
Teljesen elámulok azon, hogy ez a srác - aki egyértelműen
megérdemli a város új dögös pasija címet, és akinek lányok
loholnak a nyomában - velem van, a konyhájában, és a szá-
mat törölgeti.
- Sokkal jobb - mondja, miután antibiotikus hatású kenő-
csöt ken rá, amire én szájfényt teszek abban a pillanatban,
amint Even a mosogató felé fordul. - Nem bánod, hogy szó-
rakoztatnod kell, amíg elmosogatok, és kiviszem a szemetet?
- Nem, dehogy. Rohantál itthonról?
- Nem - mondja, és hangosan kifújja a levegőt. - Az
apám... Leszállók a hokedliről, és a szemetesbe kaparom a
koszos edényekre és serpenyőkre száradt ételmaradékot, majd
odaviszem neki.
- Köszönöm, de nem kell segítened. Ülj csak le!
- Szívesen teszem - mondom, mert örülök, hogy hasznos-
nak érezhetem magam.
Még ha Even csupán udvariasságból hárítja is el a segítsé-
gemet akkor is életemben először érzem, hogy valaki figyel
rám. Hallgatok amíg Even mosogat. Én törölgetek.
- Miért hívják a bátyádat Görénynek? - kérdezi – És kérlek
mondd, hogy ez megmagyarázza azt, hogy miért ennyire al-
jas!
Felnevetek.
- Amikor gyerek volt... Lássuk csak, én még nem jártam
oviba, szóval, hat- vagy hétéves lehetett... és lespriccelte
egy... Szerintem, erre magadtól is rájöttél már... egy. Akkori-
ban utált tusolni, ezért ügy ahogy volt, büdösen ment aludni.
Mama délután háromtól este tizenegyig dolgozott, és melles-
leg láncdohányos. Szóval aznap este, a munkából hazaérve,
hullafáradtan és a nikotinszag miatt nem erezte a Görényből
áradó bűzt. Próbáltam ébren maradni, hogy elmondjam ne-
ki, mi történt, de nyilván elszunnyadtam. Másnap reggel nem
tudtam felkelteni mamát - amikor alszik, olyan, mint akit fej-
be vettek-,ezért Ernesto, alias Görény, borzszagot árasztva
ment iskolába. Szerintem el tudod képzelni, micsoda alapot
adott a buszon lévő gyerekeknek meg az osztálytársainak a
viccelődésre. Végül az iskolaorvos hazaküldte, és mamának
kellett megfürdetnie valami borzasztó löttyel, peroxid és pa-
radicsomlé keverékével, vagy mi volt az. Görény azóta sem
heverte ki a szégyent, és szerintem ettől lett ilyen aljas.
Elhallgatok, mert eltűnődök, mennyire válogassam meg a
szavaimat.
Even a számra pillant, jelezve, hogy Görény mennyire al-
jas tud lenni.
- Azelőtt sem volt túl kedves. Emlékszem, hogy egyszer
elvette a biciklimet. Tipikus kislányos bicikli volt, bojtokkal
és rózsaszín üléssel Görény mountain bike-nak használta a
folyó melletti vízmosásban. A széttört bicikli a mai napig ott
hever és rozsdásodik - mondom és felsóhajtok, mert eszembe
jut, hogy mennyire boldog voltam, amikor megkaptam
Hillary használt biciklijét, és mennyire magamba zuhantam,
amikor Görény összetörte. - És mi a helyzet a te családod-
dal, anyukádat leszámítva? - Óvatosan puhatolózom, de min-
denképpen szeretnék témát váltani.
- Igazából nincs sok mesélnivalóm. Van az apám, meg én.
Meg a nagynénim, a nagybácsim és Will...
 Even kiveszi a kukászsákot a szemetesből, és int, hogy kö-
vessem. Lemegyünk a lépcsőn. Miután kidobja a zsákot a
nagy szeméttárolóba, követem a házuk mellett álló garázs
mögötti fészerbe.
Even felkapcsolja a villanyt. A fényt a plafonról lógó csu-
pasz villanykörte szolgáltatja. Az egyik sarkot egy motoros
szán foglalja el, pár kerti szerszámmal együtt. A fészer köze-
pén Even leránt egy ponyvát valamiről, ami úgy néz ki, mint
egy nagy fémtömb.
- Tá-dám! - kiáltja, és szerintem látja rajtam, hogy nincs
nagy hatással rám egy darabjaira szedett motorkerékpár fi-
nommechanikája. - Pár alkatrésznek még meg kell jönnie,
aztán lehet vele repeszteni. Ez egy Harley. Hidd el nekem,
hogy csak úgy repül!
Feléje fordulok, nem tudom elfojtani a mosolyom.
- Elhiszem. Na és, hova mész, amikor elkészül? - kérde-
zem.
Even nem válaszol azonnal. Rám mered, én pedig azon ag-
gódom, hogy biztosan figyelmen kívül hagyja a kérdésemet,
hogy átnéz rajtam... De nem, inkább mintha belém akarna
látni, mintha azon vívódna, megkockáztassa-e a választ.
Dadogva szólal meg:
- Bárhova. Akárhova. - Vesz egy mély levegőt. - Gyönyörű
a mosolyod, Sugar - mondja kedvesen. - És a hajad...
Kinyúl, az ujjai finoman remegnek, ahogy végigsimít a
tincseimen. Rózsás pír önti el az arcát.
Én is elpirulok, de én legalább el tudok rejtőzni a hajzuha-
tag mögé.
- Fogszabályozót hordtam nagyjából négy évig. Amikor
megkaptam, még volt fogászati biztosításunk, amit később
megvontak, úgy. hogy eltartott egy ideig, mire összespórol-
tunk annyi pénzt, hogy le tudjuk vetetni. A legidősebb bá-
tyám, Kövér Henry felajánlotta, hogy lerántja a fogsoromról,
de inkább nem éltem a lehetőséggel. A dolog jó oldala, hogy
a fogaim annyira tökéletesen állnak, hogy soha többé nem
kell fogszabályozót viselnem.
Dadogok, és fogalmam sincs, miért fecsegek neki ilyen
semmiségekről. A fogszabályozó másik előnye az volt, hogy
leadtam pár kilót, mert nem tudtam olyan sok ragadós édes-
séget enni, de ezt nem kötöm az orrára. Azóta felszedtem,
amit akkor leadtam, sőt még többet is. Art kívánom, bárcsak
látott volna akkoriban. Egy ideig csendben vagyunk, aztán
kintről egy kisteherautó hangos dübörgése üti meg a fülünket
- A francba, az apám! - Even kirohan a fészerből, de ahe-
lyett hogy befordulna a sarkon, megáll, én pedig nekiütkö-
zöm. –Ne haragudj! - mondja.
Felém fordul, és rám néz.
- Miért megyünk folyton egymásnak? - kérdezem szórako-
zottan.
- Azt nem bánom, ha te belém ütközöl, de apámmal nem
akarok összefutni. Tudom, hogy furán viselkedek, de apám
valószínűleg jó alaposan a pohár fenekére nézett, és nem aka-
rom, hogy ilyen állapotban találkozz vele - suttogja Even.
- És mi lesz a kocsimmal... Mögém parkolt, elállta az
utat?- kérdezem.
- Valószínűleg, de várj egy picit, megyek, hozom a teher-
autó kulcsát, és arrébb állok vele. - Habozik, mintha még
mondani akarna valamit, de aztán így folytatja: - Rögtön jö-
vök!
A garázs mellett álldogálok, a sötétben. Elönt a bizonyta-
lanság. Félek, hogy Even szégyell bemutatni az apjának, ne-
hogy olyan tipikus „kövér asszony-sovány gazda” benyomá-
sát keltsük, mint akiket a Walmartban láttam vásárolni a mi-
nap. Tárva marad a szám. Hiszen mi nem is vagyunk egy pár!
Akkor meg minek jártatom az agyam ilyeneken?
Eszembe jut a mosolyomra tett megjegyzése. Soha senki,
egyetlen ember sem bókolt nekem életemben. Egyszerre ér-
zek izgatottságot és megalázottságot. Vajon tényleg tetszik
neki a mosolyom? Keresem az okát, hogy Even miért kedves
hozzám. Valószínűtlennek tartom, hogy Görény előtt szeretne
jó színben feltűnni. Talán tetszik neki Brittany. De ő mosta-
nában annyira rámenős, főleg a falatnyi ruhácskáiban, hogy a
srácoknak nem okoz nehézséget megkörnyékezni őt. Mielőtt
túl mélyre zuhannék az önutálat és a kétely nyúlüregé-
ben, lépteket hallok a falépcső felől.
Even jelenik meg, ujját az ajkára szorítva. Ismét elönt az
aggodalom, hogy vajon miért annyira fontos neki, hogy rej-
tőzködjünk.
- Örülök, hogy ma este együtt tudtunk tölteni egy kis időt -
mondja. - És köszönöm a tárcát! Jövök neked eggyel. Ha be-
látható időn belül elkészülök a motorral, elviszlek az óceán-
partra. Megígérem. - Azzal beül a kisteherautóba, és eláll az
útból.
Kitolatok a feljáróról.
Megittasulva vezetek haza, úgy érzem, mintha varázssző-
nyegen repülnék. Gondolom, ez normális akkor, ha egy lány-
nak tetszik valaki, és ez az érzés kölcsönös. Na, várjunk csak,
nagyon előreszaladtam! Túlságosan is. Evennel még csak ba-
rátkozunk. Talán tényleg barátok lehetünk. És semmi több.
Az, hogy Hillary buliján elkerültem a megaláztatást,
Evennel töltöttem az estét, és hazaérve Görényt nem találom
otthon, mama pedig alszik, olyan érzés, mintha megütöttem
volna a főnyereményt. Miközben álomba szenderülök, felidé-
zem Even gyengéd érintését, meg ahogy a számat törölgette,
az aggodalmát, a nevetését és a hajamra meg a mosolyomra
tett bókját.
Másnap reggel elmegyek a templomba, és hálás szívvel
mondok köszönetét Istennek azért, hogy az előző éjszaka
olyan jól sikerűje A vártnál sokkal jobban. Imádkozom a
nagyszüleim lelki üdvéért és azért, hogy javuljon mama
egészségi állapota. Egy röpke gondolat erejéig ugyanezt kí-
vánom magamnak is, de ahogy mama szokta mondogatni,
kövérnek születtem, és örökre az is maradok Mert ilyen va-
gyok. Imádkozom apámért is - bárhol legyen is és azt kérem,
hogy egy nap térjen vissza hozzánk, ha úgy látja jónak.
Aztán elmegyek a Jatanyába, és bevásárolok a következő
hétre. Csalódottan állapítom meg, hogy a Twinkies eltűnt,
viszont a zacskós sütemény - amit ínycsiklandozó módon kis
kosárkákba csomagolnak - darabja most csak egy dollár. Le-
járt ugyan a szavatossága, de kétlem, hogy állott lenne. Egy
normális boltban nem kelnének el. Tíz csomaggal veszek,
ötöt mamának, ötöt magomnak. Ha Görény is akar, vegyen
magának.
Amikor hazaérek, beviszem a meglepetést mamának. Jó
sokáig rázza a köhögés, mire ki tudja nyitni a zacskót.
- Ne hívjam az orvost? - kérdezem.
Mama makacsul kitart amellett, hogy kutya baja.
Később beviszek neki egy adag sütőben sült krumplit és a
„TV dinner” nevű készételt, ami szintén le volt árazva a bolt-
ban. Elégedettnek tűnik, úgyhogy kimentem magam azzal,
hogy meg kell csinálnom a leckém. A második csomag sutit
tüntetem el spanyol igékét ragozva, amikor Görény ront be a
házba.
Mamát szólítja, mintha arra várna, hogy csodával határos
módon lábra áll, és személyesen üdvözli. Görény elhallgat, de
én kihasználom a szobám nyújtotta védelmet, és reményke-
dek, hogy elég idő telt el a tegnapi összezörrenésünk óta ah-
hoz, hogy lehiggadjon.
Vacsora környékén leosonok, hogy egyek valamit. Görény
videojátékának jól ismert, robbantásokkal teli hangjai fogad-
nak. Igyekszem olyan nesztelenül surranni, mint egy kisegér,
de leejtek egy fémtálkát a földre. A játék hangja elhal. Má-
sodpercekkel később Görény toppan be a konyhába.
- Üdv, drága húgom! Hogy telik az estéd? Látom, vacsorát
készítesz- mondja mézesmázos, mesterkélt hangon, ami sok-
kal ijesztőbb, mint ha dühös lenne.
- Aha - felelem.
- Megterítsem esetleg az asztalt? Vagy hajtogassak szalvé-
tát? Elővegyem a legfinomabb porcelánkészletet? Kifényez-
zem az ezüstneműt?
Késztetést érzek, hogy a szememet forgassam, de meggon-
dolom magam, mert nem akarom, hogy kihozzon a sodrom-
ból.
- Nem, ne fáradj, de köszönöm - felelem könnyedén.
- Ha tehetek érted bármit, csak szólj, jó? - ajánlja.
Amikor hátat fordítok neki, a frufrum rejtekében forgatom
a szememet, miközben tovább kavargatom a tűzhelyen a fel-
forrt vízben készülő makarónit.
Görény meglök, a hasam nekiütődik az edénynek.
- Aú! - kiáltok fel.
- Hoppá! Kétbalkezes vagyok, húgocskám, az fix. Nem,
nem Twix van nálam, ha esetleg félreértetted volna. Ne cso-
rogjon a nyálad, dagadék!
Tudhattam volna, hogy nem szabad hátat fordítanom neki.
Felkapok egy konyharuhát, a hideg víz alá tartom, aztán fel-
emelem pólóm alját, és a hasamra szorítom, hogy hűtse az
égés helyét. Tudóm hogy Görény szórakozik velem. Még
nem ért véget a bosszúhadjárata. Résen kell lennem.
 Mire végzek a főzéssel, Görény lelép otthonról. Leülök a
kanapéra, és megeszem a sajtos makarónit, majd édességet
tömök magamba, többek között a kedvencemet, a
csokidarabos kekszet. Erről eszembe jut egy part menti kis
sziget Massachusettsnél, ahova Hillary látogatott el egyik
nyáron. Kagylókkal és élete első csókjának a történetével tért
vissza. Megállás nélkül Even ajka jár a fejemben, és az ígére-
té, hogy elmegyünk az óceánpartra.
Másnap iskolaszünet van a munka ünnepe miatt. A házban
ténfergek, hol tévét nézek, hol házit csinálok, vagy mamának
készítek ennivalót. A tévében a Gyűjtögetök című műsorba
botlok, ami teljesen beszippant. Elérzékenyülök a műsor vége
felé, amikor a nő bevallja, hogy nem tud leállni a gyűjtéssel,
főleg azokat a furcsa, tüskés hajú, műanyag trollbabákat
imádja. Kikapcsolom a tevét, es végighordozom a tekintetem
mama porcelánbaba-gyűjteményen, a figurák finom, tökélete-
sen szimmetrikus arcán és apró ujjain. Egy pillanattal később
eszembe jut, hogy kislánykoromban úgy éreztem, folyton en-
gem bámulnak az üvegszemükkel, provokáló tekintetükkel
azt üzenve, hogy mama jobban szereti őket, mint engem.
Rádöbbenek, hogy a házunk tökéletesen illene a műsorba.
Annyi itt a kacat! Halmok, rakások és szeméthegyek lépten-
nyomon és minden sarokban. Amikor beköltöztünk, mama
nem vette a fáradságot arra, hogy szanálja Boo és nagypapa
dolgait, úgyhogy ezek képezik a berendezési és használati
tárgyaink alapját. Mielőtt mama ágyba kényszerült, imádott a
százforintos boltba járni. A felesleges holmikat nézegetve
szorító érzéssel és légszomjjal tör rám a klausztrofóbia.
Nekiveselkedek, eltolom a hátsó ajtót és friss levegőt en-
gedek be. Kiülök a napozóágyra, és a csillagokat figyelem,
azon tűnődve, hogy vajon nekem is van-e ott fent, messze-
messze egy őrangyalom, aki valami úton-módon javít a hely-
zetemen. Sajog a hasamon lévő égési sérülés. Éhes vagyok,
de most először nem édesre vagy keserűre vágyom. Nem is
sósra vagy krémesre. Nem tudom pontosan, mit akarok, de
azt hiszem, nem ennivalót.
Kedden korán készülök el, hogy tizenöt perccel korábban
tudjak indulni, mert úgy elkerülhetem Görényt, aki a múltkor
is alig bírt kivánszorogni az ágyból, aztán addig kuncsorgott,
míg beadtam a derekam, hogy elviszem autóval, de persze
csúnyán elkéstünk. Ma időben akarok beérni az iskolába. Bár
nem öltözhetek úgy, ahogy szeretnék, azért alaposan szem-
ügyre veszem a hajam, elsimítom a frufrum és végigszántok
az ujjaimmal hosszú, selymes fürtjeimen, majd hátradobom a
vállam fölött, és az ajtó felé sprintelek.
Amikor a Hondához érek, ferdének tűnik. Oldalra döntött
fejjel tanulmányozom. Megkerülöm a kocsit. Mindkét első
kereke lapos. Végigfuttatom rajtuk a kezem: egy-egy hatal-
mas vágás éktelenkedik a gumikon.
Olyan naivan nézek körbe, mintha a tettes a bokorban rej-
tőzködne. Az utca vége felé tekintve megpillantom a távolo-
dó busz hátsó lámpáját. Magamba roskadok. Ez is csak velem
történhet meg. Senkit sem tudok felhívni, hogy vigyen el a
suliba. A vállamra kanyarítom a hátizsákom, és elindulok. A
nadrág varrása mentén durván egymásnak dörzsölődnek a
combjaim. Valami okból kifolyólag tudom, hogy a suli nagy-
jából öt kilométerre van tőlünk. El fogok késni, pedig meg-
ígértem Mr. Hammonsnak, hogy pontos leszek. Olyat teszek,
amit „egyedik osztályos kosomban, tesiórán tettem utoljára,
mielőtt hetente olyan kifogásokkal kezdtem előállni,
hogy lesérültem... és végül összevesztem a tesitanárral.
Egyik lábamat a másik elé téve futni kezdek. Vagy valami
olyasmi. Jobban mondva, inkább botladozom. De nem is gya-
logolok. Ez annál gyorsabb. A szél kisöpri a hajamat a nya-
kamból. Ügy érzem, a levegő megakad valahol a torkom és a
mellkasom között, de nagyot nyelek, és teleszívom magam
levegővel, mint egy lufi. Talán ellebeghetek az iskoláig. El-
haladok Natty Gimbal mellett. Cserepes krizantémot helyez a
verandájára. Az előkertből egy botra tűzött madárijesztő bá-
mul rám. Az arcába nevetek, ahogy csörtetek, ahogy versenyt
futok a megaláztatással és a ketyegő órával. Tuti, hogy
úgy nézek ki, mint egy bolond. Remek alap lennék egy kövér
lányról szóló vicchez. De mi van, ha nem érdekel?
Lekésem a becsöngetést, de azért sikerül teljesen kifullad-
va beesnem az első órára. A bőröm csatakos az izzadságtól,
az arcom pedig olyan vörös, mint a közlekedési lámpa, amin
Hillary a szemem láttára áthajtott.
Két óra között kimegyek a vízcsaphoz, és nagy kortyokban
nyelem a gumicsőből csordogáló vizet. Felfrissülök. Már el is
felejtettem, milyen kellemes íze van a víznek.
Spanyolórán Hillary engem bámul. Nem törődök vele egé-
szen addig, amíg Senora Whitaker csoportba nem oszt minket
egy beszélgetős feladathoz. Hillary és a barátai sutyorognak,
felém tekingetnek, és próbálják elfojtani a nevetésüket. Leg-
szívesebben a szememet forgatnám, de a csengő megszólal,
mielőtt megtehetném.
Ebédkor óvatosan lavírozok a tálcámmal az ebédlő hátsó
része felé Mielőtt beleharaphatnék a pizzába, Even jelenik
meg mellettem
- Szia! Van kedved csatlakozni hozzám kint az asztalnál? –
kérdezi.
Körbenézek, de nem látok senkit, aki szájtátva várna arra,
hogy valami vicces dolog süljön ki a helyzetből.
- Persze - felelem, amint meggyőződöm róla, hogy a kérése
ártalmatlan.
 Követem a friss levegőre. Kicsivel magasabbnak érzem
magam, ahogy mögötte lépkedek, és nem érzem, hogy a ha-
sam vagy a hátsóm olyan hatalmas lenne, mint egy gőzmoz-
dony vagy a gyerekmesékben látható vonat fékezőkocsija.
- Na és, hogy telt a hétvégéd további része? - kérdezi,
amint leülünk.
- Megírtam a házit, bevásároltam. Ja, és azt hiszem, Gö-
rény széthasította a kocsim kerekeit - felelem.
- Képes rá?
- Ugye, emlékszel, mit meséltem a biciklimről? - kérdezek
vissza. Legszívesebben megemlíteném, hogy Görény miatt
sérült meg a szám, de inkább ejtem a témát. - Szóval, igen,
képes rá. Mondjuk, most csak sejtem, hogy ő tette, de...
Elhallgatok, mert gondolom, Even nyilván nem akarja hal-
lani, hogy Görény meglökött, én pedig leforráztam a hasamat.
Nem kell a kelleténél jobban felhívni a figyelmet a gyomrom-
ra.
Even várja, hogy befejezzem a mondatot, de megrázom a
fejem, és a tálcámra nézek.
- Ha el tudom vinni a kocsidat a műhelyig, akkor kicseré-
lem a kerekeket. Találkozzunk suli után, és nézzük meg! Ne-
ked belefér? - kérdezi.
- Ne fáradj!
- Ugyan már, miért ne? Szükséged van a kocsidra, nem
igaz? Ráadásul addig is lóghatunk együtt. Mit szólsz? - kér-
dezi Even.
Boldogan konstatálom, hogy normális esetben ilyen lenne
az életem.
Bólintok, és megeszem az ebédem felét. A zselés édesség
maradékát is a tálcán hagyom, mert ma nem érzem úgy, hogy
mindent fel kell falnom.
 Event várom az iskola előtt, amikor belém hasít a rettegés
hogy mi van, ha másik motorral jár suliba addig, amíg elké-
szül a Harley-val. Nagyon kedves volt tőle, hogy felajánlotta,
hogy elvisz az óceánhoz a motorján, amint elkészül, de sem-
mi sem mutat röhejesebben annál, mint egy dagadt csaj a mo-
tor hátulján. Összerezzenek, attól tartva, hogy meghallom a
motor berregését, de nem történik semmi.
Even felém tart, hátizsákja az egyik vállára vetve. Mivel
a parton nőtt fel, a napsütés meleg, barna árnyalatúra festette
a bőrét. Nem olyan savóképű és hullafehér, mint én.
- Amúgy mivel jöttél reggel? - kérdezi.
- Futottam, vagy inkább gyorsgyalogoltam - felelem.
- Akkor mehetünk - mondja.
Épp elcsípjük az egyik menetrend szerinti buszt, amikor
bevillan, hogy a suliban felejtettem a törikönyvemet.
- Briósozza meg! - kiáltok fel.
Even szeme elkerekedik. Attól tartok, azt hiszi, hogy brióst
akarok enni. Elmagyarázom neki, hogy az iskolában felejtet-
tem a könyvemet, majd hozzáteszem:
- Felállítom azt a szabályt magamnak, hogy nem mondom
ki a „b” betűs szót. Ha kifogyok az alternatívákból, vagy
amikor muszáj használnom, akkor talán kiejtem a számon, de
addig nem.
- És most a briós jutott eszedbe? - kérdezi.
- Igen, de lehet még barackozza, burgonyázza, birsalmáz-
za, brokkolizza meg...
Even felnevet.
Elmosolyodok.
- Ez az! Ezt szeretem látni! - mondja.
- Micsodát? - kérdezem.
- A mosolyodat.
 Amikor odaérünk a házunkhoz, hálát adok Istennek, hogy
meghallgatta az imáimat, mert Görény nincs otthon. Éven
gyors pillantást vet a kocsira, megrázza a fejét, majd nekidől
a motorháztetőnek. Ügy érzem, illene behívnom egy pohár
limonádéra, de a gondolattól görcsbe rándul a gyomrom.
- Na és, mit csinálsz ma délután? Házit? Vagy dolgozol?
Esetleg isten háta mögötti falvakban veszed fel a harcot az
éhezéssel és a háborúval? - kérdezi.
Két héttel ezelőtt a megjegyzése pírt vont volna az arcom-
ra, de most nem jövök zavarba a szavaitól. Vállat vonok.
- Egy ruhán dolgozom. Arra gondoltam, talán kiegészí-
tem... - Elhallgatok.
Még sosem beszéltem senkinek arról, hogy varrók. Azóta
nem, hogy mama kinevetett, és közölte velem a lehető legutá-
latosabb hangján, hogy: „Sugar, ne nevettesd ki magad: a ru-
háid közül egy sem állna jól rajtad.”
- Te tudsz varrni? - kérdezi Even, és őszintén érdeklődőnek
tűnik.
- Aha - felelem.
Úgy érzem, elfogyott a levegőm, de izgatott is vagyok,
mintha arra vártam volna, hogy végre megoszthassam valaki-
vel ezt a nyílt titkot. Nem titkolom, hogy varrók, de nem is
verem nagydobra.
Jelzem Evennek, hogy távolodjunk el a háztól. Nem érde-
kel, hová megyünk, de a varrás iránti szenvedélyem az én
dolgom, és nem akarom, hogy mama hallótávolságon belül
legyen.
Meleg takaróként borít be egy emlék, ami miatt megered a
nyelvem a nyílt titokként kezelt hobbimmal kapcsolatban.
- A nagymamám, Boo nemrég hunyt el. Ő tanított meg ar-
ra, hogyan lehet rongydarabokból és cérnából valami gyö-
nyörűt alkotni. Egyszerű dolgokkal kezdtem: szívecskét hí-
meztem egy edényfogóra, textil könyvjelzőt és babzsákokat
készítettem. Aztán ruhákat a babáimnak, majd díszeket a ka-
rácsonyfára, ezeket követték a táskák és pénztárcák... Alig
bírtam leállni. De komolyan, minden félét varrtam: párnahu-
zatot, hajba való kiegészítőket, még egy indián sátrat, egy
tipit is, csak Görény tönkretette. És egy kötényt az anyukám-
nak...
Eltűnődök, vajon jelent-e valamit az, hogy mama megtar-
totta. Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hogy átjárjon a
melegség, miközben felidézem, hogyan üldögéltünk Booval a
napsütötte varrószobájában. Lengyelül káromkodott a bajsza
alatt, amikor időnként véletlenül összecsomózott egy öltést.
Megpaskolta a fejemet, és azt mondta, őstehetség vagyok, és
hagyta, hogy a varródobozából kiválasszam a kedvenc cér-
námat. Azokban a pillanatokban nem Sugar voltam, nem vol-
tam kövér és nem féltem semmitől.
- Aztán Boo meghalt és... - Azt akarom mondani, hogy mar
attól könnyekre fakadtam, ha a tűre néztem, de ez rövid ideig
tartott, mert végül meg kellett békélnem a halálával. Aztán
visszatértem a ruhavarráshoz, és életnagyságú holmikat kezd-
tem készíteni. A varrószobában találtam vintage anyagokat és
mintákat, és magamhoz vettem Boo varródobozát. Csak a
ruhák túl kicsik rám. Ha olyan nagy ruhákat készítenék, mint
amilyen én vagyok, azzal véglegesíteném a jelenlegi alkato-
mat. Kifújom a levegőt, és így szólok: -...és nem tudtam nem
varrni. - Akaratom ellenére elmosolyodok.
- Talán varrhatnál nekem valamit.
Nem jut eszembe semmi, amitől Even még ennél is jobban
nézhetne ki.
Befordulunk Evenék utcájába.
- Mint például? - kérdezem bizonytalanul, mert nem tu-
dom eldönteni, hogy csak ugrat-e.
 Even megáll, megvakarja a fejét, majd megfordul, és így
szól:
- Kezdésnek megtenné egy láthatatlanná tévő köpeny.
Követem a tekintetét, és megpillantom a feljárón parkoló
kisteherautót.
A külsőnket leszámítva nem különbözünk annyira egymás-
tól Even-nel. Mindketten itt ragadtunk, és nincs hová men-
nünk, de ha lenne sem tudnánk eljutni oda.
 7. FEJEZET

MAJDNEM KEREK EGY HÓNAPBA TELIK, mire a Hondához

megérkezni az új gumik. Even azt állítja, azért, mert ingyen
jutón hozzájuk,de nekem van egy olyan érzésem, hogy szeret
rám várni a sarkon, félúton az ő lakása meg a mi házunk kö-
zött, aztán együtt sétálni az iskóláig. Délután, hazafelé is
megtesszük ezt a távot. Vagy lehet, hogy csak én szeretném
ezt hinni.
Az órára pillantok. Késésben vagyok. Vetek egy pillantást
a fogsoromra: valóban fehérebbnek tűnik. Nehéz volt lemon-
dani a cukros üdítőkről az elmúlt pár hétben, de örülök, hogy
megtettem. Egyik reggel épp suliba készülődtem, a nap besü-
tött a fürdőszobába, én pedig észrevettem, hogy a fogaim
kezdenek elszíneződni. Beugrott, hogy általános iskolában
elvégeztünk egy kísérletet különböző italokkal, azt vizsgálva,
hogy milyen mértékű elszíneződést tudnak okozni. Arra a
következtetésre jutottam, hogy ha Evennek tetszik a moso-
lyom - az egy dolog, hogy nekem tetszik-e a sajátom -, akkor
nem lehetnek rondák a fogaim. Úgyhogy vettem fehérítő fog-
krémet a boltban, és lemondtam az üdítőkről. Elkezdtem fog-
selymet használni. A volt fogorvosom büszke lenne rám.
Megpróbáltam rávenni mamát, hogy ő is használja azt a fog-
krémet, amit én, mert észrevettem, hogy az ő fogsora is sár-
gul. Azt felelte, túl erős az íze, és kiköpte, de célt tévesztett,
és a mosdókagyló helyett engem talált telibe.
A kelleténél egy perccel több figyelmet szentelek a hajam-
nak, aztán úgy döntök, hogy a fonatom tökéletesen megfelel.
Megyek, és feltúrom a ruhásszekrényem környékét a trapéz-
nadrágomat keresve, de nem találom sehol. Miután átkutatom
az egész szobát, észreveszem, hogy a szennyesben van. A
koszos ruhák állott szaga könyörtelen bizonyítéka annak,
hogy nem mostam a hétvégén, mert Evennel lógtam.
Kiválasztok egy másik nadrágot. Amikor lehajolok, hogy
beletuszkoljam a könyveimet a hátizsákomba, a nadrág lecsú-
szik. Felráncigálom, és ekkor tudatosul bennem, hogy szük-
ségem lesz egy övre. Egy övre!
Tárva marad a szám. Nem merek lenézni, csak végigfutta-
tom az ujjam a derékrészen, és megállapítom, hogy tényleg
bő a nadrág. Nincs övem, úgyhogy keresek egy harmadik
nadrágot. Egy olyanra esik a választásom, amit még sosem
viseltem, mert túl kicsi, ami relatív az én esetemben. De hihe-
tetlen módon a nadrág úgy áll rajtam, mintha rám öntötték
volna.
Ahogy elindulok a találkozási pontunk felé, kihúzom ma-
gam. A talpam alatt ropognak a falevelek, amik nemrég kezd-
tek zöldből az ősz színére váltani. Even a távolban vár rám. A
körvonala olyan, mint egy fametszet, biztos és szilárd, de va-
lami azt súgja, hogy könnyedén el tudna repülni is. Az ar-
comra mosoly ül ki. Fogalmam sincs, mit lát bennem Even -
a nyilvánvaló testméretemet leszámítva -, aki édesebb még a
méznél is. A gondolattól megtorpanok.
Even tesz egy lépést felém, és elkiáltja magát:
- Elfelejtettél valamit?
Feléje sietek. Felidézem az elmúlt pár hetet, és rádöbbe-
nek, hogy az édesség utáni sóvárgásomat és az étkezéseimet
nem töltötte ki az az erőszakos érzés, hogy mindenáron telt-
ségérzetem legyen... Nem tudom biztosan, mitől szeretném
teljesnek érezni magam. Csak azt tudom, hogy jelenleg töké-
letesen elégedett vagyok. Még az is elképzelhető, hogy éppen
szökdécselek.
- Nem, nem - felelem, amikor odaérek hozzá. - Hogy ha-
ladsz a motorral?
 Ez a bejáratott kérdésem minden egyes hét elején, közepén
és végén. A szája széles mosolyra húzódik, kék szeme csil-
log. Általában beavat a műszaki részletekbe is, én pedig oda-
adóan hallgatom, mert annyira lelkesen beszél róla.
- A következő hétvégén kettesben elmegyünk az óceán-
hoz!- jelenti ki.
Ugyan hivatalosan még nem egyeztem ebbe bele, de nem
akarom lelombozni. Az utazás motiválta arra, hogy annyit
ügyködjön a motoron, amennyit csak tud. Egyértelmű, hogy
imádja bütykölni, én pedig nem akarom elrontani az örömét
azzal, hogy nemet mondok Én realistán állok a témához.
- Ez igen, ezt nevezem gyorsaságnak! - dicsérem meg, mi-
közben elhessegetem magamtól a képet, hogy Even milyen
csalódott arcot fog vágni, amikor megmondom neki, hogy
nem vagyok hajlandó felülni a motorra.
A szó egy angolórára készítendő projektre terelődik, majd
egy zenekarra, amit Even ismertetett meg velem, majd a ked-
venc évszakunkra, ünnepünkre, és hogy milyen munkaszüneti
napot vezetnénk be, ha lehetne. Én egy „legyél boldog na-
pot”. Mindenki helytől függetlenül mosolyogjon, nevessen és
érezze magát gyereknek egy nap erejéig. Even ezt azzal fo-
kozza, hogy minden résztvevő mosolygós fejjel ellátott pólót
kapna ajándékba. Ő amúgy a béke napját vezetné be, ami -
jövök rá - annyira hasonlít az enyémhez, hogy akár össze is
olvaszthatnánk a kettőt, de nem szólok többet, mert valószí-
nűleg már így is úgy hangzóm, mint egy dilis.
- Szép vagy ma, főleg a hajad - mondja Even.
Mielőtt megköszönhetném a bókot, elvegyül az órára
igyekvő diákok tömegében.
Így telik el a hét. Az egyetlen problémát mama egyre sú-
lyosbodó, hurutos köhögése jelenti. Este is hallom, ahogy foj-
togatja a köhögés, de hiába ajánlom fel neki, hogy tegyünk
ellene valamit, hallani sem akar semmiféle segítségről.
Evennel péntek reggel találkozom a szokásos időben és he-
lyen, ahová fáradtan érkezem, mert egész este mama köhögé-
sét kellett hallgatnom és aggódnom miatta.
- Készen állsz a holnapi nagy útra? - kérdezi Even.
Habogni kezdek.
- Nem is tudom. Holnap mosásnap van. Segítenem kell
mamának. És Görény nem volt iskolában egy hónapja. Attól
tartok, hogy kimarad vagy megbukik. Nem tartom jó ötletnek
a kirándulást - felelem.
- Pedig Sugar, ezek kiváló érvek arra, hogy elhúzzunk in-
nen a francba - mondja Even.
Természetesen igaza van. Akkor jártam utoljára a városon
kívül, amikor legutóbb elvittem Brittanyt a plázába. Azóta
összejött valami sráccal, aki abba a lakókocsiparkba költö-
zött, ahol Brittany él, ezért ritkán látjuk egymást. Úgy tűnik,
Even akar még valamit mondani, de becsöngetnek az első
órára, ezért besietünk az épületbe.
Az idő ólomlábakon vánszorog. Meg kell csípnem magam,
hogy ébren maradjak a hosszú, álmosító történelemórán.
Végre elérkezik a fél három, én pedig a téglából épült, ala-
csony falnál várom Event egy juharfa alatt, hogy együtt in-
duljunk haza. Ahogy közeledik, látom, hogy a tekintete ko-
mor.
- Mi a gond? - kérdezem.
Even kifújja a levegőt.
Allie és Hillary robog el mellettünk, csúnya pillantásokat
vetve rám.
- Apám tegnap este nem jött haza. Szokott ilyet csinálni.
Néha, kisteherautóban tölti az éjszakát, mielőtt hazajönne...
Érted, hogy kialudja magát... De nemrég megtudtam Aaron
Ironstól, akinek az apja rendőr, hogy letartóztatták. Ittas veze-
tésért.
- Borsózza meg! - vágom rá, és eszembe jut a saját apám.
Eltűnődök, hogy ő miért nem jött soha haza. De nincs értel-
me ezen gondolkozni. Lelépett és kész. Most Evenre kell
összpontosítanom.
- Úgy bizony. De nem ez az első alkalom. Le kell tennem
érte az óvadékot. - Even kimerültnek tűnik. - De először mu-
tatni akarok neked valamit. Pontosabban egy valamit most,
és, ha rá tudlak beszélni, akkor holnap a másikat.
Nem a mi házunkhoz megyünk, hanem végig a Birch
Roadon Even lakásáig. Hallgat, miközben ledobja a hátizsák-
ját a szobájában, és mindkettőnknek tölt egy pohár vizet.
Most vagyok itt második alkalommal. Általában a fészerben
lógunk, hogy bütykölhesse a motorját, én pedig a motoros
szánon ülök, és beszélgetünk. Soha nem hívtam meg hoz-
zánk, főleg Görény miatt, de azért is, mert a házunk komoly
kivetnivalót hagy maga után: mocskos, és tele van szeméttel,
bármennyit is takarítok. Mostanában a legtöbb időt a szo-
bámban töltöm.
- Ma békésnek tűnik itt bent - jegyzem meg szórakozottan
az üres mosogatóra pillantva, miközben a nap sugarai a linó-
leum négyzetein táncolnak.
- Ja - ért egyet Even. - Ritka pillanat.
Érzem, hogy Even és az apja nem jönnek ki egymással, de
sosem beszél erről. Csak annyit tudok, hogy Nash Anderson
is a dobozgyárban dolgozik, mint Kövér Henry, de a bá-
tyámmal ellentétben Nash takonyrészegre issza magát a mű-
szakja után.
- Menjünk ki a fészerbe! - javasolja Even.
Hatalmas viaszosvászonnal takarta le a tekintélyes méretű
motort. Habozik, mielőtt lerántaná róla a leplet, mintha ő ma-
ga is akkor látná első alkalommal. A vászon suhogó hangot
ad, ahogy felemeli. Konfettiesőként porfelhő száll a levegő-
ben.
Tökéletes látvány tárul a szemem elé. A fényezett króm
úgy vonzza a tekintetemet, mint szarkát a csillogó kincs. A
benzintartály ragyogó fekete. A motor vonalvezetése karcsú,
és olyan James Dean-esen laza.
- A Switchback ismét régi fényében ragyog - jelenti ki
Even, a vintage Harley-modellre mutatva.
Azért tudom a motor márkáját, meg még körülbelül száz,
számomra felesleges, motorral kapcsolatos információt, mert
Even rajong értük. Elképzelem, hogy gyerekkorában ki volt
ragasztva a szobája falára egy kép egy pont ugyanilyen mo-
torról.
Büszkeség és a szabadság ígérete csillog Even szemében.
- Elképesztő - mondom, és végigfuttatom a kezem a for-
más ülésen.
A motorról rám pillant. Úgy tűnik, megtalálta azt, amiben
kiteljesedhet: vegyél egy viharvert, öreg motort, és adj neki új
célt. Nagyjából én is ezt teszem, csak tűvel és cérnával.
A kipufogócsövön látható torz tükörképem elfeledteti ve-
lem, hogy nézek ki a bő ruhák alatt.
- Figyelj csak, van egy olyan érzésem, hogy azért nem sze-
retnél felülni rá, mert... - kezdi Even, de nem hagyom, hogy
befejezze.
Könnyek lepik el a szemem, de nem fordítom el a tekinte-
tem Even-ről. Egész életemben az igazságra vágytam, de nem
mama, a bátyám, az iskolatársak vagy tök idegenek szájából,
kegyeden és megalázó módon, Az igazat akarom hallani ar-
ról, ki vagyok, bátran és kertelés nélkül, Nem hazugságra vá-
gyom mázba csomagolva, hogy csak erős csontozat vagy,
meg hogy majd kinövöd. Tisztában vagyok vele, hogy kövér
vagyok. Akkor békélj meg vele!, suttogja egy hang a fejem-
ben. Nem tudom elrejteni a hájamat, és nem tudok elbújni a
mindennapos vizslató tekintetek elől, de ami még rosszabb,
magam elől sem. Nincs értelme azt tettetni, hogy nem vagyok
kövér.
- Mert dagadt vagyok - tör ki belőlem.
Even tesz egy lépést felém. Egy szerszámosláda hever ket-
tőnk között a földön. A lábával arrébb tolja. Csikorog a ko-
szos padlón.
Könny patakzik az arcomon. Nem érdekel, hogy Even ki-
szolgáltatottnak lát. Nem lehet őszinte a barátságunk, ha nem
mondom ki nyíltan, hogy túlsúlyos vagyok. Túl nagy a nyo-
más rajtam.
Even felém nyújtja a karját. Szabad folyást engedek a
könnyeimnek, mintha az ölelése egy zsilipet nyitott volna ki.
Magához ölel. Zokogok, a könnyeimmel eláztatom a pólóját.
Úgy tűnik, mintha éveket töltenék a karjában. Hagyom, hogy
magához szorítson, miközben kiöntöm neki a bánatomat.
Even türelmes és határozott. Fel sem merül benne, hogy ne
támogasson, miközben ejtek egy könnycseppet minden egyes
alkalomért, amikor valaki kövérnek nevezett.
Sötét gondolatok fészkelik be magukat a fejembe. Látom
mamát, amikor még képes volt ellátni magát: sült csirkével és
krumplipürével töm, amiben egy fél vaj, szósz és majonéz
van elkeverve. Egy liter üdítővel öblítem le. Ragaszkodik
hozzá, hogy egyek: „Egyél rendesen! Nem akarom, hogy a
lányom piszkafa legyen.” Aztán hagyja, hogy betoljak egy
egész tálca brownie-t. Addig tömöm magamba az édességet,
amíg úgy érzem, hánynom kell. Mama engem figyel, miköz-
ben a saját adagját kanalazza. Látom magamat az évek során,
ahogy ész nélkül tömöm a hasam, és addig eszek, amíg meg
nem fájdul a gyomrom. Egyszerre undorodok magamtól, és
meg is könnyebbülök attól, hogy engedtem felszínre törni
ezeket a gondolatokat, miközben valaki más szorít biztonsá-
got jelentő ölelésébe.
Kis idő elteltével Even megkérdezi:
- Jól vagy?
Bólintok.
- Igen.
A homloka ráncba szalad.
Biztos, hogy az arcom pufibbnak néz ki, mint általában,
úgyhogy ismét a mellkasába temetkezem. Érzem Even szív-
verését. A hajamat simogatja, az ujjai időnként a tarkómra
tévednek.
- Tudom, hogy nehéz lehet neked, Sugar - mondja lágyan. -
Hallom, hogy miket mondanak a többiek, de tudod mit? Te
jobb vagy ennél! Te...
A bennem lévő undok hang - ami arra szokott emlékeztet-
ni, menynyire haszontalan vagyok - nem feltételezi, hogy
Even képes bármi szépet mondani rólam. Aztán belenézek a
tiszta, kék szemébe, érzem a teste melegét, a hús-vér, bátor
Event, magamhoz közel. Ez a valóság.
-A barátom vagy, Sugar. Neked van a legnagyobb szíved
és a legszebb nevetésed. Na és a mosolyod... attól teljesen
elolvadok - mondja.
Bennem reked a levegő. Csak sírni tudok. Nem akarok, de
olyan, mintha a könnyek olajoznák meg annak a rozsdás
láncnak a szemeit, ami éppen csak hogy ehhez az élethez köt.
Even szavai tovább zsírozzák a láncszemeket, és hirtelen
megkönnyebbülök, mintha hatalmas súly gördült volna le ró-
lam, és habár az undok hang nem akarja elhinni, amit hallot-
tam, a szívem igen, és a másodperc töredékéig szabadnak ér-
zem magam.
 - Te is biztosan láttál már motorosokat. Tudod, ők azok a
hatalmas bajszú behemót fickók, kivillanó kőművesdekol-
tázzsal - mondja.
Szipogva felnevetek.
- Hozzájuk képest te egy kisegér vagy, ők pedig, hát, nem
is tudom, hatalmas, ronda ogrék. Ha ők tudnak motorozni,
akkor te is. Megtisztelnél vele, ha csatlakoznál hozzám a Har-
ley-m hátsó ülésén - mosolyog rám Even.
Ez alkalommal a szavai átszakítják a bennem élő hazugsá-
gok hálóját, ami több év sértegetése nyomán kocsonyásodott
csúf igazsággá
- Rendben, legyen! - mondom.
Káprázatos mosollyal ajándékoz meg. Mint aki most bon-
totta ki a karácsonyi ajándékát.
- Hétkor érted megyek - mondja.
Elgondolkozom.
- Szerintem jobb lenne, ha máshol találkoznánk. Görény
miatt - javaslom.
- Na, igen. Van egy olyan érzésem, hogy nem kedvel.
- Nem azért, csak jobb az elővigyázatosság - mondom hal-
kan.
- Most pedig ki kell agyalnom, hogyan hozzam ki apámat a
sittről - mondja Even.
Vágok egy fintort, és elfordulok tőle.
- Hé, nem azt mondtad, hogy mutatni akarsz nekem még
valamit?
- Majd holnap - feleli, és ismét elmosolyodik.
Amikor hazaérek, Görényt a konyhában találom. Miután
betesz négy Hot Pockets gyorsfagyasztott pizzát a mikroba,
felemel egy Pringlest, a szájába borítja, majd csámcsogva így
szól:
- Mama ki van akadva. Jobb, ha benézel hozzá.
 A buborék szétpukkad. Ha létezik hetedik mennyország,
onnan zuhanok épp alá. Keresztülverekszem magam a kaca-
tokkal teli folyosón, és bekopogok mama ajtaján.
Köhög, mielőtt válaszol.
Óvatosan belépek.
- Hol a fészkes fenében voltál? - rivall rám. - Megmond-
tam, hogy iskola után rögtön gyere haza! Venned kell nekem
valamit. Láttam a tévében, az majd segít fogynom. Valami
vitamin. - Köhögés szakítja félbe. - Nem voltam mindig eny-
nyire kövér. Én legalább bele tudtam préselni magam egy
szoknyába. Te is láttad a képeket, Sugar. Miután megszülte-
lek benneteket, nem tudtam megszabadulni a felesleg-
től. Apátoktól sajnos igen. - Cifra káromkodás hagyja el a
száját. - De jól jegyezd meg, amit mondok: fogok én még
szoknyát hordani!
Örömmel hallom, hogy fogyni akar, de aggódom amiatt,
hogy újabb gyógyszert akar szedni. Emlékszem, kilencedik-
ben Lydia Monroe is szedett valamilyen bogyót, és a sürgős-
ségin kötött ki, mert ráment a szívére.
- Nos? - kérdezi.
Nem mondhatok nemet mamának.
- Persze, természetesen - mondom. - Mi a neve?
Mama közli a szükséges információkat.
- Van egy kis gond: a kocsim épp szervizben van.
- Mármint az én kocsim. Mi történt vele? - kérdezi.
- Defektem volt.
- Egy gumicsere nem tart ennyi ideig.
Én is elgondolkozom, vajon miért tart ilyen sokáig, de nem
érdekel, mert ingyen van. És ami még fontosabb, így több
időt tölthetek Evennel. De ezt nem kötöm mama orrára.
- Henry nemsokára itt lesz, mert hozza a cigimet. Mondd
meg neki, hogy vigyen el a boltba! Vagy menj gyalog, te
lány! A jó isten a megmondhatója, hogy neked is jót tenne, ha
fogynál - közli megvető hangon.
A frufrum alól figyelem mamát, aki az ágyon szétfolyva
zihál. Nem, én nem vagyok olyan, mint te, mondom magam-
nak, de az undok hang a fejemben közli, hogy egy nap ilyen
leszek. Távozóban mama megkér, hogy hozzak neki enni.
Görény meghagyott egy darab Hot Pockets pizzát, azt
megeszem én. Közben felmelegítek mamának egy doboz
Hamburger Helper makarónit, és beviszem neki a kedvenc
Cool Ranch ízesítésű Doritos csipszét.
- Hozz egy kis tejfölt és Pepsit is! - kiáltja.
Föl-alá rohangászom, hogy teljesítsem a kívánságait, így
nem hallom, amikor Kövér Henry belép. Beviszem mamának
az újabb pohár innivalót, akkor látom meg a bátyámat, aki
mama szobájának ajtajában áll. A csík cigi a polcon hever.
Mama azonnal rágyújt, aztán elfogja a köhögés.
- Henry, vidd el Sugart a boltba! Vennie kell nekem vala-
mit. És ugorjatok be a Mekibe is! Hozzátok a szokásost! -
parancsolja mama.
Kövér Henry kevésbé tűnik kövérnek, mint amikor utoljára
láttam. Ráadásul új a cipője. Játékosan belém bokszol. Ritka,
hogy mosolyogni látom.
- Akkor gyerünk! - közli a bátyám.
Nem sokszor találkoztam vele, mióta elköltözött itthonról,
de előtte is kerültem a társaságát, mert éppolyan rossz a ter-
mészete, mint Görénynek. Ma este azonban úgy tűnik, hogy
kezd kedvesebb lenni. Talán a barátnője hatása.
A bolt felé menet elhaladunk a templom mellett. Lágyan
ragyog a nappali világosságban, mint egy jelzőfény. Henryvel
tisztelettudóan hallgatunk, amíg a templom el nem tűnik a
szemünk elől, majd barátságos hangon csevegni kezd velem.
 - Mesélj a suliról! Mr. Hammons az osztályfőnököd, igaz?
Na és, pont olyan unalmas, mint volt?
- Nagyjából, de Mrs. Nelson a legrosszabb. Szerintem em-
lékszik rád meg Görényre. Nem őriz róla szép emlékeket -
mondom, mert eszembe jut, hogy Görény egy döglött egeret
tett a tanárnő széke alá. - És ezért rajtam áll bosszút.
- Sajnálom. Láttam a konyhában az értesítést. Úgy tűnik,
Görény nem jár iskolába. Micsoda lógós!
- Olyan helyre tettem a levelet, hogy Görény is lássa, de
bármit mondok neki, elengedi a füle mellett. Szerintem egész
nap valaki más garázsában lóg, és a motorját bütyköli. - Erről
eszembe jut Even és a motorja. - Na és, hogy van Stacy? -
kérdezem a barátnőjéről, akivel eddig csak egyszer találkoz-
tam.
Kezdem azt hinni, hogy ugyanazon okok miatt nem vi-
szünk barátot, barátnőt vagy bárki mást a házunk közelébe.
- Remek lány - mondja. - Nemrég fejezte be a harmadik
évet a főiskolán. Nagyon élvezi. Ápolónak tanul, a minor
szakja pedig a spanyol nyelv és az egészséges táplálkozás.
Engem is rávett, hogy jobban figyeljek oda arra, mit eszek.
- Meg is látszik. Jól nézel ki.
- Koszi! Jól érzem magam a bőrömben. És mama? ő hogy
van? - kérdezi, bár úgyis tudja a választ.
-A szokásos. ,,Ádázabb, mint egy csörgőkígyó” - felelem
nagyapát idézve.
Kövér Henry elneveti magát.
- Akkor jó. Nem is mama lenne, ha nem gonoszkodna.
Ez a megjegyzése úgy mar belém, mint egy méregfog.
Mert mama valóban gonosz. Tényleg gonosz.
- Stacy folyton azzal nyaggat, hogy ne vigyek mamának
több cigarettát. Csúnyán köhög - mondja Kövér Henry.
 - Tudom. Próbáltam vele beszélni erről, de azt hajtogatja,
jól van. De engem is aggaszt a köhögése.
Leparkolunk a gyógyszertárnál. A kék betűkből álló felirat
vibrál, mintha nem tudná eldönteni, hogy inkább ki- vagy be-
kapcsolva szeretne lenni ezen a borongós estén. Megkeresem
a vitamint, ami azzal kecsegtet, hogy csökkenti az étvágyat,
és segít fogyni. Elolvasóm a címkét. Talán nekem is szednem
kellene.
Megállunk a McDonald’snál, és Kövér Henry mindket-
tőnknek vesz egy-egy szalonnás, öntetes salátát. Mamának
két Big Macet és sült krumplit rendel.
- Tudod, szerintem egyáltalán nem kellene ilyet ennie-
mondja, amikor elveszi az olajtól átázott zacskót az autós ki-
szolgáló ablakából, majd leparkol, hogy megegyük a részün-
ket.
- Igen, de tuti, hogy jelenetet rendezne, ha nem vinnél neki.
- Ez igaz - feleli.
Mama valószínűleg hozzám vágná az első, keze ügyébe
akadó dolgot, de ami még valószínűbb, kivárná a megfelelő
alkalmat a bosszúra, amikor már rég elfeledkeztem a dolog-
ról, és teljesen gyanútlan vagyok. Mama van ennyire ravasz.
Soha nem felejti el, ha visszabeszélek neki, vagy elrontok
valamit. Sebhelyekkel tudom bizonyítani.
Amint visszaérünk, Kövér Henry kitesz a ház előtt, nem
jön be.
- Remélem, mihamarabb látjuk egymást, hugi - mondja, és
meglepő módon gyengédség van a hangjában.
Az ajkam sarkában játszadozó mosoly azonnal lehervad,
amikor becsukom magam mögött a bejárati ajtót.
- Suuuuuuuugar! - hallom a folyosón. Aztán köhögés. Be-
megyek mama szobájába. - Görény azt állítja, hogy Henry
hagyott itt fánkot. Hozz nekem kettőt! - utasít.
 Nem tudom felfogni, hogy e miatt miért kell így üvöltenie,
de körbenézek, és meglátom a dobozt, félig belesüppedve a
nappaliban álló kanapéba. Kövér Henry mesélte, hogy bevál-
lalt pár reggeli műszakot a Dunkin Donutsban, miután nappa-
li műszakról éjszakaira állt át a dobozgyárban. Azt is mesélte,
hogy mivel amúgy is fent van egész éjszaka, akár folytathatja
is a munkát. Azok alapján, ahogy Stacyről beszél, úgy sejtem,
eljegyzési gyűrűre spórol. Hat darab fánk maradt. Teljesítem
mama kívánságát: beviszek neki két fánkot meg az olaj-
tól tocsogó gyorskajás zacskót.
- Jó kislány - mondja érzelemmentes hangon. - Most pedig
hozz inni, hogy valamivel elfojtsam a köhögést!
Nem hiszem, hogy az üdítőital orvosolná a problémát, de
beviszem neki.
Ahogy kifelé tartok a szobából, így szól:
- Mostanában másmilyennek tűnsz. Csak nem boldog
vagy? Ne szokj nagyon hozzá! Az élet egy nagy szopás, aztán
úgyis meghalunk. - Finomabban folytatja: - Én is azt hittem,
hogy az élet csupán rózsaszín köd. De aztán összejössz egy
pasival, gyerekeitek lesznek, és az emberek többé rád se ba-
góznak, vagy ha mégis, akkor meg úgy bámulnak rád, mintha
megfagyott volna a szemgolyójuk. Amikor megöregszel, a
világ elrohan melletted, és megkeseredsz, ha nem tartod a
tempót. Higgy nekem: az életnek nevezett szopás tett engem
rosszindulatúvá, Sugar. Meg talán még az a pár ember, akik
azt állították magukról, hogy a barátaim, de hátat fordítottak
nekem. Szerintem jobban teszed, ha te is nyitva tartod a sze-
med!
Kegyetlen szavai követnek a folyosón, a konyhába, bele-
égnek az agyamba, a bőrömet perzselik. Látom, hogy Görény
szinte teljesen kifosztotta a konyhaszekrényt. Letelepedek a
kanapéra a maradék fánkkal. Bekapcsolom a tévét, kivégzem
a fánkokat a dobozból, végül lenyalogatom a fahéjas cukrot
az ujjaimról.
Jóval később csapkodásra, káromkodásra és vakító fényre
ébredek. Görény botladozik be a nappaliba. A sör malátasza-
ga és az izzadság csípi az orromat.
- Tűnés! - kiált rám.
Álmosan a kanapé oldalára húzódok, mert amúgy is fel
kell mennem a saját ágyamba, hiszen reggel korán kelek. A
tévé fölötti órára pillantok. Hajnali egyet mutat.
Görény lezöttyen a kanapéra, a karjával a lábamra csap.
- Húzd el innen a beled!
Talpra kecmergek.
Rám mered.
- Mi a fene bajod van? Lusta tehén. Lomha dög! Hol van a
maradék fánk?
Megköszörülöm a torkom.
- Mama és én megettük - felelem.
Motyog valamit a bajsza alatt, és megpróbál felkelni, de
olyan, mintha láthatatlan, sűrű ragasztó tartaná vissza. A feje
úgy hajladozik ide-oda, mint nárcisz a szélben. Egy pillanat-
ra megsajnálom. Aztán a karját a kanapé háta mögé lendíti,
hogy megüssön. Hátraugrok, de megbotlok egy ócska forgó-
székben, amin halomban állnak a könyvek és a régi magazi-
nok. A szék elmozdul, én hátradőlök, mire egy csomó ezer-
éves sportfelszerelés nyomódik fájdalmasan a hátamba. Fel-
kiáltok.
- Így is jó, dagadék - mondja Görény.
Talpra kecmergek, és felmegyek az emeletre. Amint belé-
pek a fürdőszobába, a pólómon lévő sötét foltból arra követ-
keztetek, hogy valami - feltehetőleg egy régi korcsolya -
megvágta az oldalamat. Meztelen felsőtestemet bámulom.
Hurkákat látok a testem közepe táján a törött tükörben. Nem
vesződök azzal, hogy olyan szögben álljak, ahonnan sová-
nyabbnak látszom, hiába fogytam pár kilót. Fontoló-
ra veszem, hogy leosonok, és elcsenek pár szemet mama
gyógyszeréből, de amikor a McDonald’s parkolójában vacso-
ráztunk, elolvastam az ismertetőjét. És Lydia Monroe jut
eszembe. Sose heverném ki, ha a fogyasztótabletta miatt vé-
gül a rohammentő vinne el. És ami még rosszabb, vajon fel
tudnának emelni? Na, nem mintha számítana, gondolom le-
mondóan.
A szobámba megyek, és az ágyamra dőlök. Remélem,
hogy a holnapi, Evennel töltött idő elfeledteti velem a re-
ménytelenséget, amit akkor érzek, amikor minden egyes nap
végtelennek tűnő órákat kell mama és Görény társaságában
töltenem.
 8. FEJEZET

HAT HARMINCKOR MÁR A FÖLDSZINTEN VAGYOK, letusol-

va és felöltözve. Görény a kanapén alszik. Viaskodom, hogy
elmondjam-e mamának, hova megyek, de végül úgy döntök,
jobb, ha nem tudja. Hangosan horkol, amikor beviszem neki
tálcán a reggelit, és az ágya mellé teszem, aztán kiosonok a
bejárati ajtón. Most az egyszer Görénynél kell gondoskodnia
róla. Könnyedén lépkedek a járdán a kora reggeli csendben.
Ahogy közeledek az előre megbeszélt találkozóhelyhez, a
távolból motor dübörgése üti meg a fülemet. A zaj egyre erő-
södik, aztán megpillantom Event a Harley-n. Végigfuttatom
rajta a tekintetem. Az arcára kiülő mosolya éppolyan ragyo-
gó, mint tegnap. Nincs rajta bukósisak, mert New Hampshire-
ben nem kötelező. Az állammá szlogenje az, hogy: „Élj sza-
badon, vagy halj meg!” Egyértelmű, hogy ez a motoros védő-
felszerelésre is vonatkozik. Lepereg a szemem előtt, hogy a
motor nem bír el kettőnket, mi pedig Evennel a földön kötünk
ki, és az agyunk szétloccsan a betonon. Riadtnak tűnhe-
tek, amikor Even közel ér. Meglátja az arckifejezésemet.
- Jól vagy, Shoog? - kérdezi.
Eddig mindig Sugarnek szólított, sosem becézett. Az előb-
bi arckifejezésem helyét mosoly veszi át.
- Ne aggódj! Masszív járgány ez. És gyönyörű napnak né-
zünk elébe. Nyeregbe! - mondja.
A motorra felülni egyáltalán nem kecses mutatvány. Fel-
jebb kell húznom a farmeromat - az anyag összeráncolódik és
a combomat csipkedi hogy fel és át tudjam emelni a lábamat
a másik oldalra. Amikor fent ülök, erősen átölelem Event. A
tökéletességhez hasonló érzés kerít hatalmába. Várok, hogy
az undok hang megkérdőjelezze ezt, hogy elűzze az érzést, de
a motor dübörgése minden gondolatot kitöröl a fejemből.
Even felgyorsít. Ahogy elhaladunk a templom mellett, el-
mormolok egy imát. Nem tudom biztosan, mit kérjek, hogy
biztonságban odaérjünk, vagy hogy senki ne röhögjön rajtam,
de aztán megdorgálom magamat az önzőségem miatt, és va-
lami komolyabbat kérek, például világbékét vagy... mielőtt
döntésre jutnék, elhúzunk az ismerős házak mellett, és a he-
lyüket erdők és mezők veszik át. Annyi időm van csak, hogy
elbúcsúzzak.
Even az autópálya előtt lehúzódik az út szélére.
- Hogy érzed magad ott hátul? - kérdezi.
- Fantasztikusan! - felelem, és a hátába temetem az arcom,
ahogy kilő az autópálya irányába.
A szél a hajamba kap, a szemem könnyezik, de nem érde-
kel. A szél szárnyán lebegő madárnak érzem magam. Nem,
inkább sasnak. És szabadnak. A nap magasan ragyog, átsüt a
felhőkön. A mellkasom és a hasam Even hátának nyomódik,
és soha nem tapasztalt melegség járja át a testemet. Megtelek
élettel.
Félúton megállunk egy pihenőhelynél.
- Jólesne egy kávé - mondja. - Te is kérsz?
- Naná! Jöhet.
A motor mellett maradok, ő pedig két kávéval és egy fánk-
kal tér vissza, amit meg akar velem felezni. Elönt a bűntudat
a tegnap éjszakai habzsolásom miatt.
- Nem kérek, koszi! - utasítom vissza.
- Biztos? - kérdezi.
Bólintok. Az üdítőitalhoz hasonlóan - ami egykor a reggeli
koffeinadagomat jelentette - egy fánkkal is csak még több
figyelmet vonzanék magamra és a hatalmas hátsómra. Ha le-
het, akkor ilyen korra reggel inkább kihagynám ezt. Felülünk
egy piknikasztal tetejére, és amikor Even leveszi a napszem-
üvegét, észreveszem, hogy egy apró vágás és egy lila horzso-
lás éktelenkedik a jobb szeme alatt. Elmondja, hogy kihozta
az apját a börtönből.
- Mi történt a szemeddel? - kérdezem.
Egy hosszú pillanatig rám mered, aztán megrázza a fejét.
- Semmi - feleli halkan. - Menjünk!
Ismét útnak indulunk. A délelőtt derekára a levegő illata
megváltozik. Sós és hűvösebb.
- Már majdnem ott vagyunk - kiabálja túl Even a motor
dübörgését és a haját borzoló szél süvítését.
Egy gyér forgalmú utcán hajtunk végig, ahol gyorsétkez-
dék, éttermek, gyorsszervizek és benzinkutak sorakoznak.
Even vigyázva rákanyarodik egy külvárosi utcára. Egy ranch
stílusú házra mutat, előtte két platánfa áll. Krizantémok és
tökök díszítik az utcafront felőli bejáratot.
- Itt nőttem fel - mondja. - Úgy tűnik, most más lakik itt,
Mi csak azért nem vesztettük el a fejünk fölül a házat, mert
a nagyszüleim még jóval azelőtt törlesztették a jelzálogot,
hogy megszülettem- Mondjuk, az állapotából ítélve meg van-
nak számlálva a napjai. De akkor hova megyünk majd?
Eszembe jut mama, ahogy az ágyban fekszik, és remélem,
hogy nélkülem is boldogul. Biztos vagyok benne, hogy mos-
tanra már Görény is felébredt, és benézett hozzá.
Egy másik utcán gurulunk végig, majd még egyen, aztán
egy elágazáshoz érünk. Ekkor pontosan középen megpillan-
tom az óceánt. Hatalmas és kék, pontosan olyan a színe, mint
Even szeme. Meglepett hangot hallatok.
Even felém fordítja a fejét, a szája sarka mosolyra húzódik.
- Na, mit szólsz? - kérdezi.
Alig bírom befogadni az óceán látványát. A látóhatáron
kordbársonyhoz hasonló hosszú csíkok formálódnak, amik
egyre közelebb érnek, majd feltornyosulnak, és habos, fehér
szoknyaként omlanak alá. Ahogy közeledünk, egyre nagyob-
bak és hangosabbak lesznek. A sós levegő a bőrömre tapad,
egy ideig biztosan nem tudom majd lemosni.
- Ez elképesztő! - mondom. - És olyan nagy! Hatalmas!
Nem is látom a végét.
Nincsenek szavaim arra, amit érzek, úgyhogy csak állok
ott, és élvezem a végtelenség látványát. Kicsinek érzem ma-
gam, de egyben olyannak is, akinek bármi lehetséges.
- Ha egyenesen továbbmész, eléred Európát - mondja
Even. - Állítólag.
Árapály van, ezért láthatóvá válnak a csiszolt sziklák és a
hínárok hosszúkás „csápjai”. A homokban bukdácsolunk. A
szél a hajamba kap, én pedig úgy érzem, lehetőségek végtelen
tárháza áll előttem. Megborzongok.
- Csípős, mi? - kérdezi Even.
Bólintok.
- Az óceánparton mindig hűvösebb van a szél miatt - ma-
gyarázza. - Szerintem frissítő. Olyan, mintha maga a levegő
is életre kelne.
Egyik kezét a vállamra teszi, és közel húz magához. Azon-
nal elönt a melegség. Elmegyünk a víz széléig. Amikor beér-
kezik egy hullám a habba teszem a kezem. Dermesztőén hi-
deg a víz. Even leül a homokba. Miután kigyönyörködtem
magam abban, hogy hogyan gördülnek be a lábamat csiklan-
dozó hullámok, csatlakozom hozzá.
Even a hullámokat figyeli, így én is azt teszem. Kis idő
múlva felsóhajt, a kezem után nyúl és megszorítja. Elpirulok.
- Mondtam, hogy szeretnék neked mutatni még valamit -
mondja, A kezében egy kék zsebkönyvet tart. - Ez az. Az éle-
temmel kapcsolatos terveim.
Kíváncsi pillantást vetek rá.
 - Amikor anyukám várandós volt velem, naplót vezetett. -
az ujjai között pörgeti a lapokat, amiken megpillantom egy
nő dőlt betűs kézírását a karcsú, kék vonalak között. Even a
hüvelykujjával a belső borítót ütögeti, ahol ugyanolyan be-
tűkkel a Tansy név áll.- Írt az álmairól és a reményeiről. És a
jövőjéről. Gondolom, ez tipikus a terhes nőknél. Magukba
néznek. Írt magáról, de arról is, hogy milyen reményeket táp-
lált velünk kapcsolatban. - Even nyel egyet, mielőtt folytatja:
- Volt egy ikertestvére, aki kisbabakorában meghalt. Anyám
itt nőtt fel, az Atlanti-óceán partján, és arról álmodozott, hogy
meglátogatja annak ikertestvérét, a Csendes-óceánt, és ta-
lán így megtalálhatja a saját elveszett felét. Rólunk is írt,
hogy mennyire szerette volna, hogy a fiai - mert nekem is
volt egy ikertestvérem - is eljussanak oda egyszer.
Even a vizet nézi, próbálja összeszedni magát. Rájövök,
hogy ezt még sosem mondta el senkinek.
- Miután beindult a szülés, a másik baba, az ikertestvérem,
meghalt. És anyukám is. Komplikációk merültek fel, és ami-
kor az orvos közölte, hogy az egyik kisbaba életét vesztette,
akkor, azt hiszem, anya feladta. - Even elhalkul, de ahogy
folytatja, fokozatosan visszanyeri a szokásos hangerejét. - De
én nem fogom! Én eljutok a Csendes-óceánhoz! Én őrzöm a
hamvait. - Even hangja megbicsaklik.
A hullámokat és az Atlanti-óceánon táncoló napsugarakat
figyeljük.
- Annyira sajnálom! Ez szomorú, de egyben gyönyörű is.
El fogsz jutni oda!
Miközben beszélek, Even lassan összeszedi magát.
- Rettenetesen dühös voltam, amikor elköltöztünk, és itt
kellett hagynom ezt a helyet. Habár sosem ismerhettem anyát,
számomra ő volt az óceán, nem, még mindig az: az óceán je-
lenti anyát. És a Csendes-óceán számomra is a veszteséget
jelképezi. Apámat is akkor vesztettem el, amikor anyát. Tu-
dom, hogy nehéz volt számára. Akik ismerték, azt mondják,
hogy a gyász megváltoztatta. Nem vett erőt magán, még ér-
tem sem. Fura módon azt remélem, ha eljutok a Csendes-
óceánhoz, akkor képes leszek összeszedni magam. Vagy va-
lami ilyesmi.
Pontosan tudom, miről beszél, de annyira meg vagyok ha-
tódva, és annyira meglep, hogy milyen mélyen átérzem Even
érzéseit, hogy hagyom, hogy inkább az óceán beszéljen he-
lyettem: a víz feltornyosul, alázúdul, aztán csilingelve vissza-
húzódik, kavicsokat és kagylókat fedve fel. Apámra és ma-
mára gondolok. Arra, hogy én is azt éreztem egész életem-
ben, hogy valami hiányzik belőlem, vagy eltört bennem.
Minden csendes, csak a hullámok susognak. Ébernek ér-
zem magam a ragyogó napsütés és a szél miatt, de egyben
fáradtnak is, mintha az apály és a víz áramlása altatódal len-
ne.
- Szerintem jó ötlet - jegyzem meg.
- Csak ez az egy ötletem van. - Aztán elmosolyodik. - Gye-
re közelebb, hadd mutassam meg! - Átlapozza anyukája be-
jegyzéseit, majd utánuk megpillantom Even fekete tintával
írt, szögletes kézírását - Az első állomás New York lesz.
Mindig is el akartam menni oda, egy napra, turistaként. Te
jártál már ott?
Megrázom a fejem.
- Nem. Egyszer jártam Vermontban és Massachusettsben.
Ennyit az utazási élményeimről.
Even vidáman felnevet.
- Ez nagyjából rám is igaz - mondja. - Tehát New York,
aztán pedig Washington, D.C. Lerovom a tiszteletem a hon-
atyák előtt, integetek az elnöknek, aztán elzúzok Karolinába.
Állítólag gyönyörű az óceánpart arrafelé. Utána végigrobo-
gok a Smoky-hegységen, le Gracelandhez.
Even akkurátusán lejegyzett mindent az adott úti célra vo-
natkozó oldalra: az irányt, a kilométereket, a becsült benzin-
fogyasztást, a pihenőket és a látnivalókat.
- Te aztán alaposan utánajártál mindennek - jegyzem meg.
- Erről álmodozom, mióta az eszemet tudom. Anya miatt
úgy érzem, hiányzik egy részem, mintha haza szólítana vala-
mi. Mintha lenne egy előző otthonom, vagy valami hasonló.
Talán egy olyan hely hív... - megköszörüli a torkát -, ahol tá-
vol lehetek Nash haragjától. Amikor elköltöztünk, elhatároz-
tam, hogy ha a fene fenét esik is, elmegyek oda. Na de, hol is
tartottam, Gracelandnél? - kérdezi megdönthetetlen meggyő-
ződéssel.
- És mi is pontosan ez a Graceland? - érdeklődök, és ma-
gam elé képzelek egy vidámparkot, aminek a mennyország-
hoz vagy az isten-tisztelethez van köze. Ami biztonságos.
Even lapoz egyet. Elvis Presley beragasztott képe néz rám
az oldalról.
- Gracelandben élt a rock and roll egyetlen királya.
- Értem.
- Elvis birtoka volt. Ő volt anyukám kedvenc énekese. És
gondolom, az ő anyukájáé is. Állítólag a nagymamám talál-
kozott a királlyal az egyik koncertje után, vagy mi. Aztán to-
vábbmegyek délre, „az ereszd el a hajam” városába, New Or-
leansba. Nézd! - A könyv legvégére lapoz, és kihajtogat egy
harmonikaszerű térképet, amit a könyv egyik utolsó oldalára
ragasztott. Ujjával a New Hampshire-t jelölő csillagra mutat,
mellette a felirat: Te nem itt vagy, majd az ujjával végigköveti
az útvonalat egészen a Mexikói-öbölig. - Aztán meglátoga-
tom a nagynénémet Texasban. Majd Új-Mexikó követke-
zik. Látni akarom a pueblo indiánokat. Végül pedig elmegyek
Kaliforniába, terveim szerint egyenesen az óceánhoz. Keresz-
tülhajtok LA-n, de nagyon szeretnék végigmenni a part men-
tén is. Big Sur tűnik a legideálisabbnak ahhoz, hogy...
Tudom, hogy arra gondol, hogy szétszórja az anyukája
hamvait.
- Ez igazán grandiózus utazásnak hangzik - mondom.
Bólint.
- Mikor indulsz?
Even elneveti magát.
- Amint leérettségiztem, elhúzok a városból.
Szúró érzés hasít belém. Mi lesz velünk? A barátságunk-
kal? Aztán rájövök, hogy ez az ő álma, valami, amit sokkal
régebb óta tervezget, mint amióta mi ismerjük egymást, és
valószínűleg ez segítette át a hosszú teleken, a hosszú éjsza-
kákon és az óceánpartról való elköltözés során.
- Hát, hiányozni fogsz - mondom, de nem hiszem, hogy
hallja, mert egy csapat sirály köröz fölöttünk visítva, még a
hullámok hangját is elnyomják.
- Apám repülő patkányoknak hívja őket.
- És apukád mit gondol a tervedről? - kérdezem.
- Ugyan mit számít? - A fejét rázza, miközben ezt mondja.
- Nem örülök, hogy így van, de tényleg nem érdekli. Azóta
várja, hogy lelépjek, mióta hazahozott a kórházból a felesége
nélkül. Amikor kicsi voltam, a nagyszüleim vigyáztak rám.
Felváltva. Apám le se szart.
- Sajnálom, Even. - Pontosan tudom, milyen érzés. A hátsó
zsebembe nyúlok, és előhúzom az apámról készült meggyű-
rődött és összehajtogatott régi fényképet. - Ő itt az apám, so-
sem ismertem. Gondolom, valahol máshol tengeti a napjait.
Az óceán felé nézek. A világ messzebbre nyúlik, mint a
Johnson Regionális Középiskola, a Jatanya és az otthonom
falai közötti keserűség.
 - Te és én pont úgy illünk egymáshoz, mint a borsó meg a
héja, nem? - kérdezi Even könnyedebb témára terelve a
beszélgetést. - Mit szólnál egy ebédhez?
Visszamegyünk a sétányra. Even ránéz a motorjára, aztán
elvisz egy helyre - amiről annyit áradozott -, ahol halat és sült
krumplit árulnak, és ahonnan tökéletes kilátás nyílik az óce-
ánra.
- A kaja majdnem olyan jó, mint a látvány - mondja, ami-
kor leülünk egy piknikasztalhoz.
Even fizeti az ebédemet. Most először nem a menzán
eszünk együtt, és ahelyett, hogy behabzsolnám az ételt, in-
kább megrágok és kiélvezek minden egyes falatot. Evennel
enni teljesen más élmény, mint a normális étkezések. Na,
nem mintha lennének normális étkezéseim. Néha úgy tűnik,
megállás nélkül eszem, de ha Evennel vagyok, valami átveszi
a végtelen éhség helyét, egyfajta teltségérzet, amit nem tudok
szavakba önteni. Melegség, talán? Társaság? Talán nem is az
a fontos, amit érzek, hanem az, amit nem érzek: a szégyent, a
bűntudatot, a megalázottságot, nem hallom mama szavait,
ahogy bátorít, hogy tömjem magam, de közben azt hajtogatja,
hogy milyen kövér és haszontalan vagyok. Veszek egy mély
levegőt. Nem merem kimondani hangosan, nehogy balsze-
rencsét hozzak magamra, de valami olyasmit érzek, ami kö-
zelít a jóhoz.
Föl-alá sétálunk a járdán. A kirakatokat nézegetve olyan
fürdőruhát látok, ami sosem lesz jó rám, és észreveszem,
hogy sok bolt bezárt a szezon elmúltával. Egy pár megy el
mellettünk, kart karba öltve. Szerelmesen bolondoznak, in-
cselkednek egymással. Ahogy lépegetek, elképzelem magam
a jövőben, Even oldalán, miközben szerelmes pillantásokat
vetünk egymásra, és halkan nevetve sugdolózunk, amikor
látjuk, hogy az emberek ismét azon az unalomig ismételt kér-
désen törik a fejüket, hogy Miért van az, hogy a magas, cson-
tos pasik mindiga dagadt nők mellett kötnek ki? Nem akarok
ilyen nő lenni, a megalázás tárgya, de azt hiszem - és nem a
pár miatt -, hogy szinte zavarban vagyok.
Even ránt ki ezekből a borongós gondolatokból.
- Gyere! - mondja, és a part felé terel. - Bár az évnek ebben
a szakában nincs túl sok belőle - teszi hozzá a földet kémlel-
ve.
- Micsoda? Miből?
- Várj egy pillanatot! Keresek neked egyet.
Épp meg akarom megint kérdezni, hogy mit, amikor a ho-
mokban egy olyan ponthoz rohan, ahova az érkező hullámok
egy halom törmeléket sodortak, köztük rengeteg hínárt. Kö-
zelebb megyek, miközben Even köveket és kagylókat vizs-
gálgat.
- Hmmm - mondja. - Menjünk kicsit lejjebb!
Egy hullámtörő gáthoz közeledünk, de mielőtt túl közel ér-
nénk, Even felkiált:
- Megvan!
A hátunkat melegítő nap még a fák fölött függ, nyugaton,
mintha képtelen lenne nyugovóra térni. Even ismét leül a
homokba, és lehúz maga mellé. Még mindig nem szoktam
hozzá az érintéséhez. Minden egyes alkalommal, amikor
megérzem meleg kezét az enyémen, a körmei alatt a gépzsír-
ral, eddig soha nem tapasztalt izgatottság fog el. Olyan, ami-
lyet a tévében mutogatnak, vagy amilyen a Hillary típusú lá-
nyok kiváltsága.
- Látod ezt? - Even feltartja a kagylóhéjat, amit a tomboló
tenger csiszolt szív alakúra. - A tiéd. Egy ilyen kagyló gyö-
nyörű, és ugyan keletkeznek rajta repedések és sérülések, na
meg aztán a hullámok, és talán a szél is dobálja és görgeti, de
végül valami új lesz belőle, saját maga tökéletes változata.
 A kezembe nyomja a kagylót. Nagyon is tudatában vagyok
a bizsergésnek, amikor az ujjaink összeérnek. Tudom, hogy a
vigyora csak nekem szól.
- Megérdemled. A mosolyod miatt, meg mert figyelmesen
végighallgatsz, és mert bátor vagy. - Elmosolyodik, ahogy a
szél borzolta hajamat kisöpri az arcomból. Az ujjai elidőznek
a hajam végénél, a vállamnál. - Gyönyörű lelked van, Shoog.
Ne engedd, hogy mások, még azok sem, akikben úgy érzed,
meg kellene bíznod, mást mondjanak rólad!
Reménykedve kapaszkodók a szavaiba, és igyekszem me-
morizálni őket, hogy vigyenek biztonságos partra, akár egy
hajó. Even a tenyerembe helyezi a kagylót, és tudom, hogy
sohasem fogom elfeledni ezt a napot. Legalábbis nem telje-
sen.
Kicsit még elidőzünk a parton, miközben a lemenő nap fé-
nye a hullámokon táncol. Hirtelen keserédes érzés tör be a
boldogságomba, mert ráeszmélek, hogy ez a pillanat nem tart
örökké. Mama kemény szavai visszhangzanak a fejemben: Az
élet egy szopás, aztán meghalunk. Nem akarom elhinni, hogy
igaza van.
- Szerinted mi történik velünk a halál után? - kérdezem hir-
telen, magamat is meglepve.
- Nem tudom. Azt hiszem, a testünk meghal, de biztos va-
gyok benne, hogy anyukám még velem van - feleli Even. -
Állandóan.
- Létezik mennyország? - kérdezem.
- Talán.
- Na és, angyalok?
- Biztosan - mondja, aztán rám kacsint és magához húz.
Egymás vállát átölelve ülünk. - De ez most lényegtelen, mert
mi nagyon is élünk.
 Lábra áll, és engem is felhúz. Hangosan ujjongva kacérko-
dik a beérkező hullámokkal, hogy borítsák be. Even után sza-
ladok, a szél messzire viszi a nevetésünket.
 9. FEJEZET

VASÁRNAP MAMA IRGALMATLANUL LETEREMT azért, mert

előző nap nem voltam otthon. Tuti, hogy a szomszédok is
hallják. Mama magából kikelve üvölt velem, amikor beviszek
neki egy zacskó csipszet a templomból hazatérve, ahol csen-
desen végigültem a misét Kövér Henry mellett, aztán elmen-
tem a szokásos bevásárlásra a Jatanyába. Nem figyelek elég-
gé, és olyan közel megyek mamához, hogy sike-
rül belecsimpaszkodnia a hajamba, miközben a fülembe ordít.
- Ne merészelj még egyszer magamra hagyni, hallod, te kis
kurva? - süvölti, és akkorát taszít rajtam, hogy a szoba másik
végébe repülök.
Egy polcnak esem, amin valaha ritkaságok és családi fotók
sorakoztak, manapság pedig tele van zsúfolva kacattal, üres
üvegekkel, cigarettás dobozokkal és régi könyvekkel. Lüktet
a fejemnek az az oldala, amelyiket bevertem a polcba, a má-
sik fele pedig zsibbad ott, ahol mama meghúzta a hajamat.
- Sajnálom, mama - motyogom.
- Hát ajánlom is! Úgy hallom, valami kölyökkel lógsz.
Senki sem szeret téged, Sugar. Túl csúnya, túl kövér és túl
ostoba vagy. Nehogy még egyszer vele legyél! Megértetted?
Igen, de az Evennel való barátságom túlságosan értékes
ahhoz, hogy lemondjak róla. Mama ki sem tud kelni az ágy-
ból, úgyhogy nem fogja elvenni az egyetlen jó dolgot az éle-
temben. Nem is tudná. Kibotladozom mama szobájából a fo-
lyosóra. A zsebembe nyúlok a szív alakú kagylóért. Végigfut-
tatom az ujjam sima felszínén.
Görény trappol le a lépcsőn, arcán olyan vigyorral, amit
nagypapa „kárörvendőnek” nevezett.
 - Hallom, mama jól kiosztott! - közli nevetve. - Tudom,
hogy azzal az Elven gyerekkel voltál, vagy mi a neve annak a
szarjankónak. Fogalmam sincs, miért lóg veled. Valószínűleg
fel akar csinálni, mert kell neki egy ifjabb Eleven. Elég för-
telmes ízlése van.
Szeretnék visszavágni, de megálljt parancsolok magamnak.
Görény elégedetten néz rám, mintha megnyert volna egy vi-
tát, de engem egyszerűen hidegen hagy, mert nem akarok ve-
le szócsatába bonyolódni.
Visszavonulok a szobámba, és csak varrók és varrók. Elve-
szek a kék pamut és a finom fonalból készült fűzőlyukak ten-
gerében, a helyes öltés feladja a leckét. A szoknyának ráncolt
elülső részt készítek, a hátsó része pedig egy sellő uszonyá-
hoz hasonlóan lejt hátrafelé. A ruha háta a legjobb: nyitott,
középen egy csúcsos-ovális kivágással, ami épp csak egy ki-
csit fedne fel a bőrömből. Pánt fut keresztül a has részén, és
a fenékrész fölött ér véget. Igazán csodás, ráadásul a tenger-
parton töltött előző délutánra emlékeztet.

Even új gumikkal és egy alapos szerviz után hozza vissza a

Hondát. Épp időben, a csípős hideg beköszönte előtt, de most
már inkább gyalog járok iskolába. Így az a veszély sem fe-
nyeget, hogy plusz időt kelljen Görénnyel töltenem, aki -
szembesülve azzal a lehetőséggel, hogy valószínűleg nem
érettségizhet le - a délelőttöket ugyan az iskolában tölti, de
dél felé eltűnik az épületből. Úgy tűnik, mamát ez nem érdek-
li, vagy lehet, hogy nem is tud róla. Görénynek nincs jogosít-
ványa, szóval nem aggódom amiatt, hogy elviszi és összetöri
a Hondát. Vagy legalábbis reménykedek, hogy nem tenne
ilyet.
 Evennel továbbra is találkozunk. Felajánlja, hogy a csípős
reggeleken elvisz motoron, de mama fenyegetése miatt visz-
szautasítom az ajánlatát, és elmondom neki, hogy inkább
gyalog mennék, mire csatlakozik hozzám. Már csak pár nap
van hátra halloween és a verandákat díszítő töklámpások ün-
nepéig, amik úgy tátják a szájukat, mintha fagyos levegőt
fújnának a földre. Amikor az iskola elé érünk, Will és Hillary
megindul felénk. Even nem veszi észre őket.
- Van terved halloweenre? - fordul hozzám Even.
- Nincs - felelem.
- Ügy hallottam, lesz tökfesztivál. Sosem jártam még ott,
de a műhelyben dolgozó srácok szerint remek móka - közli
könnyedén.
- Gyerekkoromban voltam utoljára. Biztos jó móka még
mindig - mondom. - Bár szerintem már túl öregek vagyunk a
„csokit vagy csalunk”- hoz.
Ahogy elhagyja ez a mondat a számat, észreveszem, hogy
Will és Hillary közvetlenül mellettem áll. Olyan, mintha egy
hatalmas nyíl villogna a fejem fölött, alatta a neonfelirattal:
Dagadt disznó. Halloween estéjét általában otthon töltöm az-
zal az ürüggyel, hogy cukorkát osztogatok. De igazság szerint
magamba tömöm az édesség nagy részét, és filmeket nézek.
Will és Hillary biztosan nem tud erről, de a vigyorukból arra
következtetek, hogy tutira erre gondolnak
- Biztos vagyok benne, hogy Sugar még mindig rengeteg
édességet eszik - közli Hillary Evennel és Will-lel. - Emlék-
szem, amikor második osztályosok voltunk, rajtakaptam a
konyhában, hogy az én halloweeni cukorkáimat tömi a szájá-
ba. Azt mondta, a mosdóba megy, ehelyett beosont a konyhá-
ba, és felfalta a kedvencemet, a Sour Patch Kids gumicukrot.
Soha nem felejtem el. Olyan szomorú voltam!
Éppolyan vörösre váltok, mint az elképzelt neonfény.
 - Lehet, de ez régen volt - mondja Even.
- Szép, hogy véded a kis barátnő... - kezdi Hillary, de Will
félbeszakítja.
- Bulit rendezünk a szüleim tóparti házában, mielőtt bezár-
juk télre - mondja. - Ha van kedved jönni, téged nagyon szí-
vesen látunk.
A jelmez nem kötelező.
- Így van, Even, ha szeretnél jönni, akkor nagyon örülnénk
neked... és Allie is szeretne látni téged - teszi hozzá Hillary.
Egy pillanatra rettegés fog el, hogy mi van, ha Even igent
mond, mert olyan csendben van.
- Az igazat megvallva Sugarrel van programom - feleli.
Egyikükre sem merek ránézni.
- Jobb, ha én most megyek - közlöm. - Mr. Hammons... -
De nem tudom befejezni, mert az iskolába áramló diákok tö-
mege elsodor.
Nem akarom felhívni magamra sem Hillary, sem Allie,
sem senki más figyelmét. Miért nem tud Hillary békén hagy-
ni? De aztán eszembe jut, hogy „békén hagyott”, amikor rá-
eszmélt, hogy egy kövér lány a barátnője. Most meg úgy lát-
szik, nehezen viseli a nyilvánvaló tényt, hogy nem vagyok
magányos. Vagy mivel Allie-nek bejön Even, Hillary meg-
próbálja őket összeboronálni.
Evennel úgy döntünk, jelmezben megyünk a tökfesztiválra.
Motoros kalóznak fogunk öltözni, az országút banditáinak.
Megígérem, hogy készítek két szuper jelmezt. Vasárnapra
tolom a házi feladat elkészítését, ezért az egész péntek estét
és szombatot azzal töltöm, hogy vágok, varrók, és úgy rongá-
lom meg a textileket, hogy igazi kalózoknak nézzünk ki az-
nap estére.
A padláson lévő dobozokban kotorászok, ahol rábukkanok
egy régi szemkötőre és egy övre, ami úgy néz ki, mintha
egyenesen egy hajóról került volna ide az 1700-as évekből.
Annyira elmerülök a keresgélésben, hogy nem hallom meg,
amikor mama szólít. Csak azt hallom, hogy hosszasan köhög,
és úgy zihál, mintha sosem tudná abbahagyni. Lerohanok a
lépcsőn.
- Jól érzed magad, mama?
Az arcát lila foltok tarkítják.
- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezi választ követelve.
- Sajnálom - motyogom.
A köhögése alábbhagy, habár a mellkasa még mindig hul-
lámzik.
A tüdeje zörgő hangot ad ki, ennek ellenére makacsul rá-
gyújt, és rám parancsol, hogy hozzak neki valamit enni.
Amikor visszatérek, azt mondja:
- Ne legyenek terveid, Sugar! Idén halloweenkor sem mész
el itthonról. Édességet fogsz osztogatni, mint mindig.
Tavaly nem tiltakoztam volna, mert nem voltak terveim.
- Az igazság az, hogy meghívtak a tökfesztiválra - mon-
dom. - Kalóznak öltözöm.
- Édesem, kövér kalóz nem létezik. Mit gondolsz, mégis
mitól híznának el? Az állott kenyértől meg a sós víztől?
Jobbnak látom, ha inkább nem válaszolok. Nem tudom,
mitévő legyek. Mama ünneprontó, ez az igazság. Vagy talán
csak féltékeny, mert ő képtelen bármit is csinálni.
- Bocsánat - mondom.
- Hm?
Rájövök, hogy hangosan kértem elnézést az utálatos gon-
dolataimért.
- Izé... semmi. Nem tudom, miért mondtam.
- Te hígagyú! Inkább hozz nekem egy zacskó cukorkát, te
pedig vedd fel azt a bohócparókát, és készülj a látogatók fo-
gadására! - utasít.
 Lövésem sincs, honnan tudta, hogy azt tervezem, hogy ma
kimozdulok nyomasztó otthonom négy fala közül. Talán Gö-
rénynek járt el a szája, bár őt nem láttam tegnap óta. Fontoló-
ra veszem, hogy kimászok az ablakon, de nemsokára betöl-
tőm a tizennyolcat, és akkor mama tényleg nem mondhatja
meg, hogy elmehetek-e a tökfesztiválra. Végül is nem egy
féktelen partira megyek vagy berúgni, ami Görény életcélja.
Beviszem mamának az édességet, de előtte elcsenek egy
Tootsie Roll karamellát a zacskóból, és felteszem a bohócpa-
rókát.
- Boldog halloweent! - préselem ki magamból tettetett lel-
kesedéssel.
Mama bedob egy karamellt a szájába, és felmordul. Ezt
úgy veszem, hogy távozhatok.
Visszavonulok a szobámba egy felmelegített fagyasztott
pizzával és egy hatalmas bődön tejkaramellás fagyival. Mi-
közben az utolsó simításokat végzem a jelmezen, azon gon-
dolkodom, hogyan jussak ki a házból. Na, nem mintha mama
megállíthatna, de ha rájön, hogy elmentem, leszedi a fejem.
Arra a következtetésre jutok, hogy segítségre van szükségem.
- Szia, Brittany! - szólok bele, amikor felveszi.
- Ezer éve nem beszéltünk - mondja.
- Csak spanyolon és angolon, és majdnem mindennap - fe-
lelem, de feltételezem, hogy ő arra utalt, hogy egy ideje nem
hívtam fel, és nem SMS-eztem neki.
- Mi a helyzet?
- Mit csinálsz ma este? - kérdezem puhatolózva.
- Bulizni megyek Masonnel - válaszol a barátjára utalva,
akinek rohadnak a fogai és zavarodott a tekintete, ezért holt-
biztos vagyok benne, hogy metamfetamint szed. - Na és te?
- Mama... - „egy seggfej”, akarom mondani, de aztán más-
hogy folytatom a mondatot. - Szóval, nehéz vele dűlőre jut-
ni... és hát, terveim vannak. Azt akarom kérdezni, hogy fa-
laznál-e nekem.
- Terveid vannak? Miről beszélsz?
Felvázolom neki a tervet. Nem jellemző rám az ilyenek ki-
ötlése,
- Elfelejtettem, hogy van egy gigantikus beadandónk an-
golra, és mivel kettőnket osztottak be párnak, ma este be kell
fejeznünk - mondom. - Holnap te túl elfoglalt vagy, szóval ha
ma nem végzünk vele, bukás lesz a vége.
Brittany döcögve nevet a furcsa ötletemen.
- Rendben, értem - feleli. - És hogy segíthetek? I
Soha nem volt az az érzésem, hogy Brittanynek gyakran
kell hazudnia, leginkább azért, mert nem tartozik senkinek
beszámolóval, mivel az apját nem igazán érdekli, mit csinál.
Habár, amikor hazudik, sem izzadás, sem kivörösödött arc,
sem ideges kézremegés nem árulkodik arról, hogy nem mond
igazat, ezért az ő lódításai kevésbé hangzanak annak.
- Hívj vissza két perc múlva! Bemegyek mama szobájába,
te pedig felhívsz - magyarázom. - Ragaszkodj hozzá, hogy de
igenis, ezt most kell megcsinálnunk, és menjek át hozzád.
Nem bukhatsz meg még egyszer, ahogy én sem. Csak légy
meggyőző, okés?
Tudom, hogy mama nem kedveli Brittanyt, leginkább
azért, mert mama senkit sem kedvel, de Brittany az egyeden,
akivel kivitelezni tudom a tervet.
Két perccel később mama szobájában vagyok egy tálka
tejkaramellás fagyival, azt állítva, hogy meghagytam neki a
maradékot, nehogy Görény megegye előle.
- Jó kislány! - dicsér. - Tudod, hogy mire fáj a mami foga.
A telefon megcsörren a zsebemben. A hívóra nézek.
- Szia, Brittany! - szólok bele.
 Oscar-díjas szónoklatba kezd arról, hogy mennyire fontos,
hogy az angol beadandónk időben elkészüljön. Elég közel
állok mamához ahhoz, hogy ő is hallhassa Brittany élete leg-
jobb alakítását.
- Rögtön megkérdezem. Tartsd!
Vázolom mamának a helyzetet, feleslegesen, mert mindent
hallott. Almosnak tűnik, ráadásul a figyelmét leköti a jég-
krém és egy éppen kezdődő műsor. Úgy tűnik, beveszi.
- Rendben. De ne maradj el sokáig! - figyelmeztet.
Felrobogok az emeletre, begyömöszölöm a jelmezeket a
hátizsákomba, majd kirohanok az autóhoz. A Birch Roadra
hajtok, és leparkolok az utcán. Egy pillanatra aggodalom fog
el, hogy mi van, ha Görény meglátja, hogy itt parkol a Hon-
da, de nem szokott ebben a városrészben mászkálni.
Veszek egy mély levegőt, és felmegyek a falépcsőkön a
második emeleti lakásba. Az Evennel való találkozást - kivé-
ve az iskola előttieket és utániakat - még szoknom kell. Köté-
len táncolnak az idegeim minden alkalommal, amikor talál-
kozunk, és ez duplán igaz a ma estére, mert együtt megyünk
el szórakozni. Remélem, tetszeni fog neki a jelmez.
Kopogok.
Egy ráncos, szakállas arc jelenik meg az ajtó üvegrésze
mögött. Nash az, Even apja. Evenért kiált, majd kinyitja az
ajtót. Köszönés nélkül visszamegy a nappaliba. Becsukom
magam mögött az ajtót, de azért lehető legközelebb maradok
hozzá.
Even megjelenik, és bocsánatkérő mosolyt villant rám.
- Nem éppen Mr. Úriember - suttogja.
- Rá se ránts! - felelem.
Előhúzom a két jelmezt a táskámból, az enyémet a karom
alá gyűröm, Evenét pedig a magasba emelem.
- Ez király! Azta! Hol szerezted őket?
 - Én varrtam.
- Ez komoly? - kérdezi.
Bólintok.
- Annyira lelkes voltál a beöltözés miatt, hogy azt hittem,
beugrottál az egyik halloweenes üzletbe a plázában, vagy
ilyesmi - mondja. - Fú! Ezek aztán élethűek, mintha egy mo-
zifilmből szalajtották volna őket!
Olyan ruhát vettem, amire rá tudom húzni a jelmezt, így
melegen tart. Even kimenti magát, bemegy a szobájába, hogy
átöltözzön, én addig kimegyek a mosdóba. Gyorsan felöltö-
zöm, és sminket teszel fel, hogy úgy tűnjön, mintha skorbu-
tom lenne, de csak akkor jövök elő, amikor hallom, hogy
Even elcsörtet az ajtó élőn a csizmájában. El akarom kerülni
Nasht.
- Fantasztikusan festesz a magad kalózos módján - mondja
nekem.
Kalózhoz méltó morgással válaszolok a bókra.
Motorral megyünk a tökfesztiválra, így a legtöbb - kisbu-
szokkal és terepjárókkal érkező - látogatóval ellentétben ne-
künk nem okoz gondot parkolóhelyet találni. Rengeteg ember
van kint, és még több tök, állványokon kiállítva, ameddig a
szem ellát. Mindegyik világít, ezért egyszerre tűnnek varázs-
latosnak és hátborzongatónak. ,
Evennel a városon végigparádézó jelmezes tömeget figyel-
jük, és megjegyzéseket teszünk rájuk. A tökök fenséges lát-
ványt nyújtanak. A kedvenceinket méltatjuk: az enyém egy
repülő malac, Evené pedig egy aprólékosan kifaragott motor-
bicikli, ami inkább hasonlít egy disznóra. Even elneveti ma-
gát a megfigyelésem hallatán. Egy idő után betérünk egy ká-
vézóba, szendvicseket rendelünk, köretnek pedig hatalmas
adag házi készítésű kapros uborkát.
 - Will SMS-t írt, könyörgött, hogy menjek el a buliba.
Megígértem neki, hogy később még benézek. De csak azután,
hogy annyi töklámpást láttunk, hogy pár évre elegünk lesz
belőlük. Mit szólsz hozzá? - kérdezi.
Hogy mit szólok hozzá? Úgy érzem, mintha ezernyi lángo-
ló tök záporozna rám és forrázná le az arcomat. Azt hittem,
Even az én csapatomban játszik, nem az undok csajok és
azok pasijainak a csapatában.
- De ha úgy érzed, hogy anyukád nem venné jó néven,
vagy nincs kedved jönni, akkor visszaviszlek a kocsidhoz -
ajánlja fel.
- Jó. Amúgy is haza kell mennem. Reggel templomba me-
gyek, meg van még egy-két elintéznivalóm.
Az est hátralévő részében hallgatásba burkolózom. Azon
merengek, vajon lefekszik-e Allie-vel.
Amikor beülök a Honda kormánya mögé, nem vágyok ha-
za. Nem akarom látni sem mamát, sem Görényt, sem az édes-
séget, ami azt illeti. Csak Evennel akarok lenni. De a büdös
nagy igazság az, hogy mi kerten bármit műveljünk is lassan
két hónapja, az túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Even ma
este látni fogja Allie-t, a karcsú testét és a hatalmas melleit.
Allie vihog majd Even viccein, végül egy üres szobában
egymásba gabalyodnak, és én leszek a Johnson Regionális
Középiskola ügyeletes témája, akin jókat lehet csámcsogni.
Ja, nem. Már most is az vagyok.
Végighajtok az utcákon, és a kormány mögül figyelem a
szellemeket, tehenészlányokat, hercegnőket és Luké
Skywalkereket, ahogy házról házra járnak édességet kéreget-
ve. Kerülő úton megyek haza.
Otthon gyorsan lehámozom magamról a jelmezt, és lemo-
som az arcomról a festéket. Mama elaludt. Talán nem kellett
volna annyira zseniális tervvel előállnom. Bűnösnek érzem
magam amiatt, hogy hazudtam neki.
Becsukom a szobám ajtaját, hanyatt fekszem az ágyamon,
a rugók nyikorognak a súlyom alatt. Bekapcsolom a telefo-
nom, és megnézem a képet, amit rólam és Evenről készítet-
tem. Jelmezben vagyunk, az arcunk összeér, a tökök fénye
megvilágít minket. Végignézek még pár képet, amikor egy
hasonlóra bukkanok, csak ez a tengerparton készült, jelmez
nélkül, és az óceán a háttér. Van még egy kép: Even van rajta
egyedül, a motorján ül. A mellkasomra teszem a telefont, és
álomba szenderülök.
Később a telefon megrezzen a mellkasomon. A kijelző fé-
nye fájdalmasan éles. Elolvasom az Eventől kapott üzenetet:
Szar volt a buli Hazajöttem. Jól éreztem magam, barinőm.
Hétfőn tali? Elmosolyodok. Tíz óra múlt két perccel. Ilyen
rövid idő alatt nem mehetett el a búkba, feküdhetett le Allie-
vel és érhetett haza.
- Alig várom! - suttogom.
 10. FEJEZET

A HALLOWEENNEL KEZDETÉT VESZI a nagy zabálások idő-

szaka, ami furcsa módon nyugtalanít. Habár nincs mérlegünk
- Görény tönkretette, amikor „holdköveket” méricskélt, hogy
eladja őket az eBayen -, biztos vagyok benne, hogy további
kilóktól szabadultam meg. Nem iszom cukros üdítőt, sokat
gyalogolok, és amikor Evennel vagyok, az éhségérzetem is
kisebb, ezért könnyebbnek érzem magam. Ugyanakkor mind-
járt itt van a hálaadás, aztán a karácsony, az újév, na meg
a Super Bowl, amit csakis a kaja miatt nézek végig, ezért biz-
tos vagyok benne, hogy visszajönnek a leadott kilók. Kap-
kodva készülődök az iskolába; felpróbálok három inget, majd
egy skót kockás, elöl végig gombos ing mellett döntök sötét
farmerral.
Sietek a találkozási ponthoz, ahol Even szokott rám várni.
A reggel szokatlanul meleg ahhoz képest, hogy november
közepe van. A hónap elején tomboló hóvihar söpört végig a
városon, és pár napig mindent elzárta tetemes mennyiségű hó
és jég, aztán délről megérkezett a melegebb légáramlat.
Even nincs a szokásos helyén. Remélem, hogy csak késik.
Mindig ő szokott várni rám. De amikor negyedkor sem tűnik
fel, rohannom kell az iskolába, ha nem akarom magamra ha-
ragítani Mr. Hammonst. Úgy tűnik, az ünnepek közeledtével
ő is feszültebb. Múlt héten elfeledkeztem egy beadandóról -
amiért csakis magamat okolhatom -, így aztán főleg szeretnék
visszakerülni a kegyeibe.
Dél van, de még mindig se híre, sem hamva Evennek. Írok
neki egy SMS-t ebéd közben. Mielőtt belépnék angol iroda-
lomra, a telefonom megrezzen, üzenetem érkezik. Jól vagyok.
Rendkívüli szabadnapot vettem ki.
 Rendkívüli szabadnapot? Azt hittem, hogy ilyen típusú
szabadnap az irodai dolgozóknak jár, akikre három ember
hálátlan munkáját zúdítja a zsarnok főnökük, továbbá kataszt-
rofális a családi életük. Bár ennek egy része Éven re is igaz.
Iskola után hazasietek, és felmelegítem a sütőt. Halloween
előtt sütöttem utoljára. Izgatott várakozás fut végig rajtam,
ahogy a ropogós, rágós, ragadós és lágy vanília és csoki
kombinációján gondolok, összefut a nyál a számban a recep-
teket lapozgatva: aprósütemények, mazsolás zabszelet, ünne-
pi süti, mogyoróvajkrémes süti... A hagyományos.
csokidarabos keksz mellett döntök.
Összekeverem a száraz hozzávalókat. Egy külön tálkában
kikeverem a cukrot és a vajat. Beledugom az ujjam, és meg-
nyalom. Lehunyom a szemem, ahogy a ropogós cukor az íz-
lelőbimbóimat bizsergeti. Aztán feltörök két tojást, es a
masszához adom. Ezt követi a vanília, végül összeöntöm a
száraz és nedves hozzávalókat. Csokidarabot szórok bele:
tökéletes kényeztetés bárkinek, aki rendkívüli szabadnapot
vett ki.
Miután az édesség kihűlt, és megettem vagy fél tucatot be-
lőle, majd lenyalogattam a megolvadt csokit az ujjaimról, fel-
túrom a konyhaszekrényt. Találok egy tárolódobozt. benne
húsvéti tojások. Csak ennek van teteje. Kiveszem a tojásokat,
és beleteszem a kekszeket.
Egy kistányéron kekszet és tejet viszek be mamának.
Miután eloltja a cigarettát, köhög, aztán beleharap.
- Legközelebb adj hozzá még egy kis sót! - morogja.
Nekem ízlik, de mamának nehéz megfelelni. Beülök a ko-
csiba. Ekkor rádöbbenek, hogy én sütöttem a kekszet, és nem
mama. Hogy én takarítom a házat, és nem ő, hogy nekem kell
törődnöm mindennel, és nincs senki, aki velem törődne.
Könnyek csípik a szemem, de letörlöm őket. Megborzongok,
aztán veszek egy mély levegőt. Reménykedek, hogy Event
otthon találom, és nem bánja, hogy hívatlanul állítok be hoz-
zá. Most nagy szükségem lenne rá.
Szerencsére Nash autója nincs a kocsifeljárón. A motor a
fészerben áll, az ajtó nyitva.
- Even? - szólítom meg.
Fém pendül, mint amikor egy csavarkulcs nekiütődik va-
laminek, aztán mozgolódást hallok. Pillanatokkal később
Even feje kikandikál a motor mögül, majd éppolyan gyorsan
el is tűnik.
- Szia! - köszönt a motor alól.
- Szia! Én, izé, hoztam neked valamit - mondom.
Várakozón állok a fészer ajtajában. Van egy olyan érzé-
sem, hogy nem lát szívesen.
- Oké, koszi! Az a helyzet, hogy meg kellett javítanom ezt-
azt a motoron. Most, hogy sokat használom, rájöttem, hol
vannak a gyenge pontjai. Történt ma valami érdekes?
Még mindig a Harley mögött rejtőzködik, a hangja pedig
feszült, de nem tudom, hogy azért, mert összpontosít, vagy
mert kényelmetlen pózban fekszik a földön, vagy valami más
miatt.
Amit nagyon szeretek - nem, inkább imádok - Evenben, az
az, hogy teljes odaadással tud figyelni. Nem olyan, mint ma-
ma, aki a tévét nézve beszél hozzám, vagy Brittany, aki foly-
ton magáról beszél. Görényt meg ne is említsük. Mostanában
úgy vélem, hogy akkor lenne teljes és boldog az életem, ha
soha többé nem kellene beszélnem a bátyámmal Ami a többi-
eket illeti, azt vettem észre, hogy nem szeretnek sem rám,
sem a szemembe nézni, és nem akarnak közel kerülni hozzám
sem érzelmileg, sem testileg. De Evennel más a helyzet. Azt
hiszem, ő nem fél olyannak látni, amilyen vagyok.
 - Sütöttem a rendkívüli szabadnapodra pár csokis kekszet.
Nekem mindig jobb kedvem lesz tőle. Ezért arra gondoltam...
- Elhallgatok.
Csend van, csak egy elhaladó autó hangja szűrődik be tá-
volról. A közelben álló csupasz fák lágyan ringatóznak, és
karomszerű ágaikkal a szürkésfehér felhők felé nyújtóznak.
- Ja, és elhoztam a házidat is. Remélem, nem gond. Szó-
val... gondolom, valószínűleg nem házi feladatra vágysz egy
rendkívüli szabadnapon, de úgy gondoltam, hasznos lenne... -
Elhallgatok, mert ledöbbenek attól, hogy Even a motorja mö-
gött rejtőzködik. Megköszörülöm a torkom, és így szólok: -
Hát, azt hiszem, ennyi. További szép estét neked!
Leteszem a kekszekkel teli műanyag dobozt a sarokban ál-
ló szerszámosláda tetejére, és megfordulok, hogy távozzak.
Even bakancsa megcsikordul a fészer koszos padlóján,
ahogy talpra áll. Én rendületlenül megyek tovább a Honda
felé, és száműzöttnek érzem magam, amíg meg nem hallom a
nevem.
- Sugar, várj! - Even egy magas, de csenevész sövény taka-
rásában áll. A baseballsapka árnyékában - sosem láttam, hogy
ilyet viselt volna - egy zúzódás éktelenkedik a szeme körül.
Gondolkodás nélkül odasietek hozzá.
- Mi történt?
Even megrázza a fejét.
- Kérlek, ne kérdezz semmit! - Nyel egyet. - Itt maradnál
velem egy kicsit? Jó hallgatóság vagyok, Shoog.
Visszamegyünk a fészerbe. Even elfoglalja a helyét a mo-
tor mögött. Én a sarokban álló motoros szán hátuljára ülök.
Szeretnék valami értelmeset mondani, de a zúzódás látványa
minden gondolatot kisöpört a fejemből, mint a sivatagban a
homokszemeket görgető szél.
 - Nem történt semmi érdekes ma a suliban. Bejelentették,
hogy hétvégén lesz az öregdiákok találkozója. Kíváncsi vol-
tam, bepótolják-e, mert a pár héttel ezelőtti őrületes hóvihar
miatt minden füstbe ment, beleértve a találkozót is. Ja, és
Allie meg Hillary hozta a szokásos formáját, amikor megkér-
dezték tőlem, hogy hol lesz a piknik, jelezve, hogy viccesnek
találják az ingemet - mondom, és a piros, barna, fehér és na-
rancs mintára pillantok. - Érted, még ha piros és fehér kockás
lenne, de így... - Azt akarom, hogy Even megtudja, menynyi-
re gonosz tud lenni a csaj, aki tetszik neki. Allie-től tudom -
mert tett róla, hogy halljam -, és nem Eventől, hogy a csaj
küldött neki magáról egy nyáron készült, szexi bikinis fotót.
Láttam már Allie-t bikiniben. Bármelyik srác megőrülne érte,
de a személyisége - már ha van neki egyáltalán - csökkenti az
esélyeit Evennél, mert úgy tűnik, Evennek sokkal fontosabb a
belső szépség a külsőnél. Legalábbis remélem.
Próbálnék mást is szemügyre venni Evenből a könyökén
vagy a lábfején kívül, de továbbra is a motorja mögé bújva
ügyködik.
- Van terved hálaadásra? - kérdezem.
Hallgat, de mintha egy vállrándítást láttam volna a hátsó
kerék küllői között. Ha élvezi a társaságomat, akkor feltétele-
zem, azt szeretné, hogy meséljek, de talán ő nem akar vála-
szolni.
- Én még nem tudom biztosan, mit csinálunk idén. A bá-
tyám, Kövér Henry, vagy most már inkább Henry, mióta rá-
nézésre ledobott vagy húsz kilót, a barátnője, Stacy családjá-
val tölti az ünnepeket. Görényt nem sűrűn látom mostanában,
de ha dúskálni lehet az ingyen kajában, akkor tuti, hogy elő-
kerül, és ami mamát illeti, nos... - Elhallgatok. Nem tervez-
tem, hogy akár most vagy később szóba hoznám a témát
Even előtt, de úgy tűnik, kikívánkozik belőlem az igazság.
Megköszörülöm a torkom. Akár nyelvbotlásnak is lehet te-
kinteni az előző félmondatot. - Általában a nagynéném és a
nagybácsim házába megyünk - folytatom. - Rengeteg unoka-
tesóm van, és ott jövünk össze a nagy családi lakomára. Ko-
rábban, amikor a nagyszüleim még éltek, abban a házban tar-
tottuk az ünnepet, ahol most élünk. De idén... nem tudom. Az
a helyzet, hogy mama mozgásképtelen. Amúgy is nagyon
kövér volt, de mostanra teljesen eldurvult a helyzet. Azt hi-
szem, a testében lévő ízületek, vagy mi tart minket össze,
nem bírták el többé a súlyát. Egyik nap rosszul lépett, és
megsérült a térde. A műtét után fizikoterápia helyett befeküdt
az ágyba, ahonnan azóta sem kelt fel. Nem tud mozogni.
Eszik, dohányzik, üdítőt vedel, néha sört, de azt csak Görény-
től kap. Sok gyógyszert szed, és nekem kell takarítanom utá-
na. Olyan... nem is tudom, olyan, mintha halálba zabálná ma-
gát idejekorán.
Ezután kifogyok a mondanivalóból. Even hallgat. Lehu-
nyom a szemem. A vallomásom közben visszatartott könnyek
előtörnek, és kupak nagyságú foltokat hagynak a koszos pad-
lón. Erős karok ölelnek át. Ahogy szipogássá csendesedik a
zokogásom, Even lazít a szorításán, majd eltol magától, és
rám néz.
- Azt hiszem, nem csak nekem vannak titkaim - mondja lá-
gyan.
Majdnem sötét van a fészerben, és a fölöttünk árválkodó
körte halvány fényében szörnyen fest a szeme. De ahogy kér-
te, nem kérdezősködöm.
- Szerintem mindkettőnkre ráférne egy menet - vigyorog. -
Azt hiszem, sikerült megjavítanom a fényszórót. Menjünk!
Kiveszem a kabátom a Hondából, és felülök a motorra.
Halloween óta csak kétszer ültem Even mögött a motoron,
aki úgy simul a járműre, mintha ráöntötték volna. Vele biz-
tonságban érzem magam.
Kimegyünk a városból. Egy gyér forgalmú, hosszan elnyú-
ló úton - ami túraösvénybe torkollik - felgyorsít. Elérjük a
pontot, ahonnan rálátás nyílik az egész völgyre. Even megáll,
és leállítja a motort. Figyeljük, ahogy a távolban a nap utolsó
narancssárga sugara eltűnik a látóhatáron. Olyan csönd vesz
körbe minket, amilyet a templomban szoktam érezni.
Visszaindulunk a városba. Érzem, hogy Even izmaiban
enyhül a feszültség, ahogy megragadom a vállát. Hátradön-
töm a fejem. A szél belekap a hajamba. Egy csillag tűnik fel
az égen, mintha valaki villanyt gyújtott volna. Kívánok vala-
mit.
Even elhúz a házuk mellett, és továbbmegy. Nem tudom
biztosan, hova tart. Talán megvacsorázunk egy bisztróban,
gondolom, mivel a megszokott vacsoraidőm már elmúlt. Re-
mélem, mama jól van. Néha eszembe jut, fel tudnánk-e bérel-
ni egy ápolót, hogy ne kelljen aggódnom miatta, amíg nem
vagyok otthon. De elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki
képes legyen elviselni mamát.
Even befordul a középiskola parkolójába, és leparkol a tá-
volabbi végében, a lámpák ragyogó fénykörében. A motor
zúgását felváltja a focipályán gyakorló rezesbanda lármája.
Olyan világos van, hogy ha nem láttam volna a naplementét,
azt hinném, még fényes nappal van.
Even úgy fordul, hogy oldalt helyezkedjen el az ülésen. A
térdünk összeér, a kezébe veszi a kezemet. Megpróbálok nem
a szemére és a zúzódásra összpontosítani, de nem tudom, ho-
va nézhetnék. Titokban reménykedek, hogy bárki tette is ezt
vele, rosszabbul fest.
- Sugar, nem szoktam tanácsokat adni senki magánéletével
kapcsolatban, sem rosszat mondani a családjáról, de már is-
merjük egymást pár hónapja. Néha úgy érzem, egy örökkéva-
lóság óta ismerlek. Legalábbis remélem, hogy így van.
Úgy hullik rám a megjegyzése, mint a csillagpor.
- Szóval, azt akarom mondani, és attól tartok, ezt nem lesz
könnyű hallanod, de úgy vélem, hogy a mamáddal való kap-
csolatod nem egészséges. Nem te vagy az anyja. Hanem ő a
tiéd. Ugyan reményt adhat, hogy a családtagok mindig átsegí-
tik egymást a nehéz időkben, de amit a halálba evésről mond-
tál, abból nekem úgy tűnik, hogy feladta. És ha magával nem
törődik, akkor veled sem foglalkozik eleget. Ezzel nem azt
mondom, hogy nem szeret téged a maga módján, de szüksége
van segítségre. Méghozzá szakszerű segítségre. Ápolóra, or-
vosra, talán egy pszichiáterre is. Kihasznál téged, és nem en-
gedi, hogy a saját életedet éld. Bármilyen problémája van,
azzal téged terhel. Napról napra látom, hogy súlyos terhek
nehezednek a válladra. A mamádnak egészségesnek kell len-
nie, de azt nem érheti el úgy, ha mindent te csinálsz helyette.
Le akarok ugrani a motorról, és elrohanni, de Even eltorla-
szolja előlem az utat, meg az a tény is visszatart, hogy egy
háromszáz kilós motort egyensúlyozunk magunk alatt. És
talán az elmondottak igazságának a súlya is megdermesztett.
De nem akarom hallani. Nem bírok Evenre nézni.
- Remélem, nem bántottalak meg. Ha mégis, nem ez volt a
szándékom.
Hallgatok, próbálom rendezni a gondolataimat.
- Az a baj, hogy mamának senkije sincs rajtam kívül.
Szüksége van rám, hogy ellássam őt, és gondoskodjak a ház-
ról. Ki csinálja meg, ha nem én? Nem hagyhatom, hogy ott
rohadjon meg! - mondom elkeseredve.
- Nem, de aztán hogyan tovább? Te leszel a következő?
Anyukád halálra eszi magát, és aztán te a gyász miatt ugyan-
ezt teszed? Vagy a ház majd ráomlik kettőtökre, és élve felfal
benneteket? Vagy ha Görény állít haza egyik éjjel részegen,
teljesen kivetkőzve önmagából? Akkor mi lesz, Sugar? -
Most már kiabál velem.
Ezzel túl messzire ment.
Nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek.
- Nem tudom. Fogalmam sincs, mi mást tehetnék - mon-
dom, végre visszanyerve a hangom.
Even vesz egy mély levegőt, a hangja ellágyul.
- Olyan sok lehetőség rejlik benned, Shoog! Komolyan, te
vagy a legklasszabb ember, akit valaha ismertem. És fáj lát-
nom, hogy ez a porfészek, az anyukád és a problémái, meg
ennek a szarfészeknek a zaklatói megfosztanak téged ettől -
mondja az iskolára mutatva.
Annyi igazság van abban, amit mond, hogy a könnyáradat
nem akar elapadni, és attól félek, hogy nem tudom abbahagy-
ni, de Even szorosan tart, és támogat a könnyzápor során.
Nem mondja, hogy hagyjam abba a sírást. Hagyja, hadd ad-
jam ki magamból. Amikor elcsendesedek, folytatja:
- Nem tudok sokat az anyukáddal való kapcsolatodról, de
felismerem a bántalmazást.
A szemére pillantok, a lilásfekete foltra, amiről üvölt, hogy
az apja tette.
Felsóhajt.
- Ahogy idősebb lettem, javult a helyzet. Tudja, hogy most
már valószínűleg vissza fogok ütni, de tegnap éjszaka a szo-
kásosnál is részegebben állított haza, ilyen még nem volt, mi-
óta ideköltöztünk. Fogalmam sincs, hogyan volt képes haza-
vezetni úgy, hogy ne tartóztassák le ismét, vagy öljön meg
valakit vagy saját magát. Nekem támadt, behúzott egyet, és
engem hibáztatott, mert elvettem tőle a feleségét. - Even nem
sírja el magát. - Régebben sokszor elég csúnyán megvert, és
miután kiadta a dühét, szűkölő és siránkozó pöccsé változott,
és az anyámat, Tansyt szólongatva könyörgött neki, hogy jöj-
jön vissza. Viszont létezik másfajta bántalmazás is, Sugar.
Amiről azokon a gyűlölt, de jó szándékkal tartott előadáso-
kon hallunk: az iskolai bántalmazás. Lehet testi erőszak, ér-
zelmi bántalmazás, de azt hiszem, a te esetedben... - Habozik,
vesz egy mély levegőt. - Szóval, anyukád terrorizál téged, és
nem tudom, hogy megütött-e valaha, de azt hiszem... - Ismét
elhallgat, mintha félne kimondani a szavakat. - Azt hiszem, a
te esetedben az érzelmi bántalmazás fizikai bántalmazás for-
májában nyilvánul meg, mégpedig abban, ahogy..,- Már az-
előtt tudom, mit fog mondani, hogy elhangzana. - ...eszel.
A számnak hirtelen állott kenyér íze lesz. Szédülök. A tes-
tem lüktet a szégyentől és a haragtól. Mégis, hogy merészel
Even így beszélni velem? Rettenetes dühöt érzek.
- Nem kértelek rá, hogy kielemezd az életemet, Even An-
derson. Azt hittem, barátok vagyunk, bármit művelünk is mi
ketten. De a barátok nem mondanak egymásnak ilyeneket. -
Nem tudom mozdítani a lábamat Even elhelyezkedése miatt.
- Kérlek, segíts le! Haza akarok menni.
- Épp ellenkezőleg: a barátok őszinték egymással. Sajná-
lom! Figyelj, visszaviszlek... - Elhallgat. - Visszaviszlek a
kocsidhoz.
- Nem, inkább gyalogolnék. Egyedül akarok lenni.
Lassan és óvatosan leszáll a motorról.
Én is ezt teszem, majd végigcsörtetek az üres parkolón.
Even beindítja a motort. Hátra akarok nézni a vállam fölött,
és Evenre meredni, azt remélve, hogy hirtelen fantasztikus
szupererőm lesz, és lézersugarakat tudok kilőni a szememből.
Miután legalább tizenkét parkolóhelyet hagytam magam mö-
gött, megérzem a motor dübörgését a betonon keresztül, mi-
közben kelletlenül lépkedek tovább. Even közeledik. Akarom
őt, de rá is akarok kiáltani, hogy takarodjon a közelemből.
Azokat a kekszeket akarom, amiket korábban sütöt-
tem, méghozzá sokat. El akarok bújni a párnám alá. Sikítani
akarok teli tüdőből. Azt akarom, hogy valaki a karjában tart-
son. Le akarom szidni mamát, és azt akarom, hogy átöleljen.
Vagy inkább Even.
Even jelenik meg mellettem a Harley-n ülve.
- Tudom, hogy egyedül akarsz lenni, de kérlek, hallgass
meg, mondani akarok még valamit!
Egyenesen a szemébe nézek, nem hagyom udvariasan fi-
gyelmen kívül a bántalmazás rajta is látható jelét. Barna sze-
mem határozottan fogva tartja kék szemét. A mélység, amit
ott látok, ráébreszt arra, hogy azért mondta, amit mondott,
mert megért engem. De a bennem lévő undok hang vissza-
vág: Akkor sem kellett volna ilyeneket mondania! Na, nem
mintha nem lennék tisztában a dolgokkal, csak ha lehet, sze-
retném megkímélni magam attól a fájdalomtól, hogy hango-
san kimondva is halljam őket.
Even kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán be-
csukja. Az sem érdekel, ha bocsánatot akar kérni.
Füstölögve állok ott. A motor zúgását és Even kérlelését
elnyomják mama fülembe csengő szavai, miszerint az élet
szopás. Valami olyasmit mondott, hogy ha nem vigyázok, az
élet megkeserít. De hirtelen ráébredek, hogy rosszul tudja,
legalábbis ami engem illet. Ha nem kockáztatom meg, hogy
önmagam lehessek, és nem hagyom, hogy olyasvalaki, mint
Even, meglássa ezt az oldalamat - bármennyire félelmetes is
ezt megtennem -, akkor tényleg megkeseredett és gonosz
és ágyhoz kötött leszek.
Hátradöntöm a fejem, és felnézek a csillagokkal pöttyözött
égboltra. Biztos vagyok benne, hogy Isten és társai fentről
figyelnek. Most rajtam a sor. Eltűnődöm, vajon mivel érde-
meltem ki, hogy Even ilyen őszinte és kedves hozzám. De
ami még rosszabb: mivel érdemeltem ki mindazt, ami Even
előtt történt velem? Ám mindez már nem számit, mert a szám
sarkában bujkáló mosoly egyértelmű jelzés. Hálát ér-
zek. Megkönnyebbülést. Örömöt. Vigaszt lelek Even megér-
tésében, bár nehéz tudomásul venni, hogy azzal együtt jár a
csúnya igazság is. Talán valaki fentről segített, hogy az imá-
im meghallgatásra találjanak.
- Ezt már szeretem! - mondja, és viszonozza az arcomra
kiülő mosolyt. - És azt hiszem, tudok valamit, amitől még
szélesebben fogsz mosolyogni.
 11. FEJEZET

EVEN LEÁLLÍTJA A MOTORT, és a bakancsa orrával kirúgja

az oldaltámaszt. Leszáll, és a karomra teszi a kezét. A tekin-
tetünk összefonódik. Az idő megáll.
- Shoog, azt hiszem, itt az ideje megtanulnod motorozni.
Azért, hogy ennek az életnek nevezett valamiben te lehess a
saját sofőröd.
Csalódottság önt el. Azt hittem, ez lesz a nagy pillanat,
amikor csókolózunk a holdfényben. Vagy a parkoló lámpái-
nak fényében, tök mindegy, az is elég romantikus. Annyira
beleéltem magam abba, hogy eljött életem első csókja, hogy
meg sem fordult a fejemben, hogy ezt fogja mondani. Csaló-
dott arckifejezésemet aggodalomként értelmezi, ezért gyorsan
folytatja:
- Ne félj! Tudsz biciklizni, ugye? - érdeklődik, mert csak
annyit tud, hogy egyszer volt egy biciklim, de rövid ideig él-
vezhettem, mert Görény tönkretette. Biztosan letörtnek nézek
ki. - Jó, nem teljesen olyan, mintha bicikliznél, de majdnem.
Azt hiszem, nem jól magyarázom. Nézzük csak: először is,
ülj fel rá, és helyezd magad kényelembe az ülésen! A, meg-
van! Lovagoltál már?
- Even, nem ülhetek fel a motorodra. Ez a mindened. Ha
összetörik alattam, vagy valami...
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem fog összetörni
alattad. Bízz bennem!
- És ha nekimegyek valaminek? - kérdezem. - Mi van, ha
nem tudóm beindítani? Mi van, ha a kisállatoknak és a gyere-
keknek fejvesztve kell menekülniük előlem, mert nem tudok
megállni?
 - Na és, mi van, ha motoros csajszinak születtél? Itt a lehe-
tőség, Csak meg kell ragadnod. - Tiszta szívből felnevet.
- Even, tényleg nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Egy kicsit húzni akarom az agyát, meg arról szó sem lehet,
hogy vezessem a Harley-t.
- Nincs ehhez fogható érzés. Maga a szabadság, Shoog.
Rád fémé.
- Megtapasztaltam, amikor hátul ültem.
Even megrázza a fejét.
- Nem úgy, mint amikor a te kezed van a kormányon, te
irányítod, merre menjen, hol állj meg.
Az életről alkotott véleménye könnyedén gördül ki az aj-
kán, ismerős dalként mászik a fülembe.
- Igen, de mi van, ha...
- Nincs több mi van, ha. Beszéljünk inkább arról, ami van.
- Nem kell hozzá jogosítvány?
- Most még nem. Ahhoz nem, hogy megtanítsalak. Az
menni fog jogsi nélkül is. De ha saját motort szeretnél, és ve-
lem akarsz tartani a nyári körutamra, akkor ahhoz motorra is
le kell tenned a vizsgát, - Az arca felderül, mintha valami ha-
talmas felfedezést tett volna.
- Azt akarod, hogy veled tartsak a nyáron? - kérdezem.
- Senki mással nem mennék szívesebben.
Annyira meglepődök ezen a kijelentésen, hogy remegni
kezd a térdem. A nyakamon izzadság gyöngyözik.
- Azt hiszem, jót tenne neked, ha kiszabadulnál ebből a vá-
rosból. Elevenen falja fel az embereket, vagy belülről ro-
hasztja el őket, vagy ízlés szerint helyettesítsd be valami
olyan kifejezéssel, ami szerint szívás az élet.
Soha nem fordult meg a fejemben, hogy elmenjek innen.
És mi lesz mamával? A házzal? Görénnyel? Rengeteg okom
van arra, hogy miért ne tegyem ki a lábam innen, és ezek
most egyszerre szakadnak rám.
- Egyelőre hagyjuk! De azért gondolkozz rajta! És ehhez
meg kell tenned az első lépést, igazam van?
Az ülésre mutat, és határozottan tartja nekem a motort.
Gondolkodás nélkül felülök rá. El kell hallgattatnom a fe-
jemben lévő zűrzavart, hogy egyedül maradhassak a testem-
ben. A negyvenöt kiló sokszorosát nyomó testemben. Le-
szoktam arról, hogy a mérleggel kínozzam magam, mivel at-
tól féltem, hogy összetörik alattam. De minden egyes zsírsej-
tem, minden egyes narancsbőrös testrészem hullámzik. Tuda-
tában vagyok ennek, de ettől meg bűntudatom lesz, ahogy
Even motorján ülök.
- Lélegezz! - tanácsolja Even. - Ne aggódj! Nem engedlek
el, amíg nem vagy magabiztos.
- Szerintem az sosem fog bekövetkezni.
Erőt veszek magamon, és ránézek. Even arckifejezése
gyengéd, elmondhatatlanul gyengéd.
- Tedd ide a kezed, és szorítsd meghatározottan, de mégis
könnyedén! Ne fehéredjenek el az ujjperceid! - mondja a
kormányra mutatva. - Ez az, remek. Most pedig az egyik lá-
badat hagyd a földön, a másikat pedig tedd fel a...
Ösztönösen felhelyezem a talpam a megfelelő helyre.
- Úgy van, az a lábtartó. Hasonlít a biciklin lévő pedálhoz,
bár ezzel nem tudod hajtani magad. Most pedig mély levegő!
Jól csinálod.
Jól csinálom. Meg fogom csinálni, mert egy vékonyka
hang belül azt suttogja, hogy talán az életem múlik ezen.
Even pontról pontra átveszi velem az alapokat. A motor be-
indul. A hájam remegni kezd. Utálom a hájam. Utálom a tes-
tem. Utálom ezt az egészet. Nem bírom. Képtelen vagyok rá,
szólal meg az undok hang a fejemben. Hallgass!, kiáltom
vissza gondolatban.
- Lélegezz! Mindjárt megvagyunk. Á, várj csak! - Benyúl a
csomagtartóba, oda, ahol ülni szoktam. - Tessék, a biztonság
kedvéért vedd ezt fel!
- Nem szavazol nekem túl sok bizalmat - közlöm, miköz-
ben a fejembe nyomom a bukósisakot.
Even elmondja, hogyan gyorsítsak és fékezzek. A sisak
miatt olyan a hangja, mintha a Marson lennék. Akár ott is le-
hetnék, tekintve, hogy milyen fura fordulatot vett ez az este.
Egy részem biztosan tudomásul vette Even szavait, mert elin-
dulok. Az izgalomtól bizsereg a gyomrom. A szél cirógatja az
arcomat. Elmegyek a parkoló bejáratáig, és széles ívben visz-
szafordulok. Mindeközben Even mellettem kocog.
Amikor megállók, ujjongás tör ki belőlem.
- Megcsináltad! - mondja Even.
- Igen, megcsináltam - ismétlem meg. - Nem hiszem el! -
Le vagyok döbbenve.
- Pedig elhiheted! Hidd el, hogy meg tudod csinálni! Én hi-
szek benned. - Elhallgat, a motor tovább duruzsol. - Szeretnél
menni még egy kört? - kérdezi, és legalább olyan izgatott,
mint én.
Bólintok.
Körbe-körbe keringek a parkolóban, míg végül Even így
szól:
- Ki ne fogyjon a benzin! Még haza is kell jutnunk.
Amikor leparkolunk a kocsifeljárón, Even mozdulatlanná
merevedik, mert meglátja az apja teherautóját.
Miután begurítja a motort a fészerbe, átnyújtom neki a do-
boz kekszet, amit hoztam. Mivel még mindig a motorozás
hatása alatt állok, a szavak gondolkodás nélkül buknak ki a
számon.
 - Eljöhetsz hozzánk. Nem nagy szám. Vagyis eléggé gázos,
de szívesen látlak, csak, izé, ne akarj felmenni az emeletre.
- Koszi, Shoog! Most jobb, ha megyek. Jó éjt! - Lógó orral
távozik.
A kocsimhoz megyek, de nem szállók be, hanem feszülten
figyelek, nem hallom-e kiabálás, dulakodás hangjait... Na,
nem mintha bármit is tehetnék, de azért várok. Semmi. Even
szobájában felgyullad a villany. Én is hazaindulok, ahol a sa-
ját problémáim várnak.
A következő pár napban kiosonok a házból, miután meg-
győződtem róla, hogy mama elaludt. Az iskola parkolójában
találkozom Evennel a műhelyben ledolgozott műszakja után.
Folytatjuk a motoros leckéket. Megtanulom, melyik kapcsoló
mire való, hogyan gyorsítsak, hogyan forduljak, és hogyan
álljak meg anélkül, hogy megcsúsznék vagy elesnék, vagy ha
ez bekövetkezik, akkor hogyan tompítsam az esést.
Even türelmes tanár. Minden egyes megtett kilométerrel azt
képzelem, hogy kicsivel távolabb kerülök a várostól. Egy új
élet képe kezd kibontakozni előttem, egy olyané, amiről so-
sem hittem volna, hogy számomra létezik.
Egy kis házat képzelek el egy messzi tenger mellett, talán
egy másik galaxisban. Even hazarobog a munka után, én var-
rók, konfekcióruhákat készítek egy helyi üzlet számára.
Együtt vacsorázunk. Elképzelem magunkat, nevetve és moso-
lyogva. Ha hunyorítok, akkor magamat is látom lelki szeme-
im előtt, talán kevésbé kövéren. De talán ez nem is számít.
Szerda este van. Másnap hálaadás. A jelent és a jövőt egy
szakadék választja el egymástól.
- …szóval, most már csak a jogosítvány hiányzik - mondja
Evan visszarántva a valóságba.
- Meg egy motor.
 - Igen, az is. De rengeteg időnk van. Az érettségi júniusban
lesz.
Even elmosolyodik, és bár majdnem sötét van, a mosolya
mégis ragyog, melegséget és őszinteséget sugároz. Nem aka-
rok arra gondolni, hogy milyen szörnyű lesz számomra a kö-
vetkező év, miután Even végez, nekem pedig nélküle kell vé-
gigcsinálnom az utolsó évet
- Na és, holnap? - kérdezem, de nem a motorozással, ha-
nem a terveivel kapcsolatban.
- Willékhez megyek. És őszintén remélem, hogy apám
visszafogja magát.
- Jó hálaadást! - mondom.
- Neked is.
Mamának általában nincs túl sok látogatója, ezért a roko-
nok megszervezik, hogy nálunk legyen az ünnepség, hogy
mama is láthassa a rokonokat. Ez nem mama fejéből, és nem
is az enyémből pattant ki. Viszont ez azt jelenti, hogy az én
nyakamba szakad az összes tennivaló. A nagynéném összeüt
pár kaját, az unokatesóm pedig - aki valaha karcsú és gyö-
nyörű volt, de három gyerek után most olyan kövér, mint én -
azt ígérte, hogy hoz desszertet. Nyugtalanság fog el, mert a
házban katasztrofális állapotok uralkodnak. Mondhatnám úgy
is, hogy az egész egy disznóól.
Görény hatalmas rumlit hagyott maga után az éjszaka, és
nem adta jelét annak, hogy eltakarítana maga után, szóval
lesz mit csinálnom az előttem álló tizenöt és valahány órában.
Még mindig fel vagyok dobva a motorozástól, ezért csinálok
egy jó nagy adag kávét, hogy felpörgessen, és ébren marad-
jak, ameddig csak bírok, és takarítsak. Hajnalban pedig felke-
lek majd, hogy nekilássak a főzésnek. Mama altatót vett be,
aminek örülök, mert nem kell hallgatnom, hogy parancsokat
osztogat a másik szobából. Tegnap egész délután ugráltatott,
mielőtt leléptem, hogy Evennel találkozzak.
A konyhában kezdem: kisikálom az edényeket, lesikálom a
pultot és felmosom a padlót, majd határozottan kihajítok két
zsákot, dugig szeméttel. A takarítás meghozza az étvágyamat.
Rávetem magam egy csomag alacsony zsírtartalmú Devil’s
Food kekszre. Egy kicsit állottak, mert a Jatanyában vettem
őket, de erőt adnak. A takarítást az étkezőben folytatom. Pon-
tosan tudom, hogy a nappaliban fogjuk tölteni a legtöbb időt,
a futballmeccset nézve, holott én normális hálaadást képzelek
el, amikor mindenki az étkezőasztal körül ül, legalábbis ezt
látom a tévében, és erre emlékszem abból az időből, amikor
Boo még élt. Mindig is fontosnak tartotta az ünnepeket.
Egy újabb zsák telik meg, benne régi újságok, magazinok,
egy tönkrement videojáték-konzol, jó pár ezer éve elszáradt
szobanövény, macskaeledel - nem emlékszem, hogy valaha is
lett volna macskánk - és sok egyéb kacat. Görény morogva
ront be a bejárati ajtón, és teljes erőből bevágja maga után.
A konyhaszekrény ajtaja nyílik és csukódik, amit zörgés
követ, aztán becsörtet a nappaliba, és lezöttyen a kanapéra. A
hasát polcként használja a sós kekszhez és a dobozos üdítő-
höz. Mellette egy doboz kékáfonyás Pop-Tarts keksz. Hajnali
kettő van. Alkoholtól bűzlik.
- Mi a fenét csinálsz, te lusta disznó? - kérdezi, üveges te-
kintetével alig tud rám fókuszálni.
- Ezt én is kérdezhetném - felelem.
Bekapcsolja a tévét, és gondolkodás nélkül tömi magába a
rágcsálnivalót, majd leöblíti egy jó nagy adag neonzöld
Mountain Dew-val.
Undorodva figyelem.
 - Mi a büdös francot bámulsz? - motyogja, a szavai össze-
folynak. Válaszra sem várva megismétli: - Azt kérdeztem, mi
a büdös francot bámulsz?
Lehajol, és hozzám vágja a csizmáját. Kitérek előle, de
nem sokon múlik. A mögöttem lévő fal behorpad, a csizma
sáros talpa barna foltot hagy rajta.
- Nézd meg, mit csináltál! - dörrenek rá.
- Nézd meg, mit csináltál! - ismétli meg.
- Ne ébreszd fel mamát!
- Fogd be a k-u-r-v-a szád! - mondja, kibetűzve a károm-
kodást, aztán ismét a tévéképernyőre mered.
A nappali következett volna, de inkább várok reggelig.
Lemosom a foltot a falról, amire már tíz évvel ezelőtt ráfért
volna egy festés, majd bátran bevonulok a földszinti fürdő-
szobába, hogy valamennyire szalonképessé varázsoljam.
Három harminckor mászok be az ágyba, és azonnal álomba
merülök.
Másnap reggel felébredek, és valamilyen beteges okból
örülök az előttem álló feladatoknak. Leginkább arra vágyom,
hogy ez a hálaadás kellemes és emlékezetes legyen, mert idén
van miért hálásnak lennem: Evenért.
Amikor reggel átfutom a listámon szereplő teendőket,
eszembe jut Even, hogy vajon mit csinálhat. Remélem, hogy
nem került összetűzésbe az apjával. Akaratlanul is a mama és
Görény által okozott horzsolásaimra és sérüléseimre gondo-
lok. Ezek sokkal inkább a lelkemben fájnak, mint a felszínen,
de Even tekintetéből azt olvastam ki, hogy őt nem csak ér-
zelmileg viseli meg a sérülése.
A pulyka a sütőben, nemsokára a jénais zöldbab is követi.
Mama kedvence, a mályvacukros-zselés ambrózia hűl, én pe-
dig éppen az instant krumplipürét készülök beleönteni egy
tálba, amikor Görény lép be a konyhába. Nekem jön, a por a
földre ömlik.
- Hülye vagy? Ezt meg miért csináltad? - kérdezem.
- Mert útban voltál.
- Már hogy lettem volna útban? - kérdezem.
- Te folyton útban vagy. Olyan vagy, mint egy levakarha-
tatlan fika.
Mama a nevünket kiáltja.
- Van sör? - kérdezi Görény.
Megrázom a fejem, és így szólok:
- Természetesen nincs.
Kimegyek a konyhából, hogy megnézzem mamát.
Pillanatokkal később visszatérek a konyhába, és feltakarí-
tom a földre ömlött port. Reménykedek, hogy találok még
egy dobozzal, aztán a sütő füstölni kezd.
Pánikba esem, mert tudom, hogy egy órán belül mindenki
itt lesz, én pedig még nem is zuhanyoztam. Szerencsére kide-
rül, hogy a füstöt az okozza, hogy egy kis szaft csöppent a
sütő fűtőtestére. Reméltem, hogy meg tudom csinálni a tévé-
ben látott cuki pulykákat kekszből, mogyoróvajas kosárkák-
ból és kukorica alakú cukorkából, de attól tartok, nem lesz rá
időm. A tusoló gurgulázó hangot ad felettem.
- Bémeg, Görény! - morgom a bajszom alatt.
Mivel elfoglalta a fürdőszobát, van időm befejezni a teen-
dőimet, viszont hideg vízben kell fürödnöm, mert biztosan
elhasználja az összes meleg vizet.
Felöltözöm. A nappali még mindig úgy néz ki, mint egy
disznóól. Fontolóra veszem, hogy megkérem Görényt, rakjon
rendet, de felteszi a lábát a dohányzóasztalra, és a meccs előt-
ti műsorra kapcsol a tévében.
Dél van. A vendégek bármelyik percben betoppanhatnak.
Keresek valami rágcsálnivalót, amivel majd megkínálhatom
őket, miközben a konyha még mindig egy csatatér. Ki va-
gyok merülve, nem tudom, mihez fogjak hozzá. Inkább meg-
nézem a pulykát a sütőben, aztán mamát. Még mindig se híre,
se hamva a vendégeknek.
A telefonomra pillantva észreveszem, hogy Even üzent:
Boldog h-napot! Boldogat! Boldogat! Boldogat!
Szarkazmust érzek a szavai mögött. Rémisztő gondolat su-
han át a fejemen. Aggódom, hogy Hillary Will házában tölti
az ünnepet, aki, felek, hogy magával cipeli Allie-t is, ha rá-
jön, hogy Even is ott lesz. A hangulatom tovább romlik.
Miután kitakarítottam a konyhát, megcsináltam édességből
a pulykákat, és kitettem az asztalra a fogásokat, végre kopog-
nak az ajtón. Sandy nagynéni és Bruce nagybácsi érkeznek a
három gyerekükkel, hideg fuvallattal a hátuk mögött. Nem
sokkal utánuk megjön az unokatesóm, Amanda. A gyerekei
nem jöttek vele, ők idén az apjukkal töltik a hálaadást. A má-
sik unokatesóm, Jerry, a barátnőjével érkezik, aki nem beszél
jól angolul. Jerry elmeséli, hogy a lány menekültként érkezett
egy olyan országból, aminek a nevét az unokatesóm ki sem
tudja ejteni helyesen.
Görény senkinek sem köszön, csak morog. Végigterelem a
rokonokat a folyosón, be mama szobájába. A három gyerek
négy és kilenc év közötti. Folyik az orruk, és rátüsszögnek a
zöldbabos fogásra.
Amanda fordul párat a kocsija meg a ház között, és hat da-
rab pitével tér vissza.
- Miért legyen három, ha lehet hat is? Van itt tökös, almás,
kékáfonyás, hikoridiós, banánkrémes, és a kedvencem, a
csetöalos - közli.
- Hogy micsodás?
Habár imádom az édességet, beleértve a pitét is, erről még
sosem hallottam.
 - Ó, nagyon finom! - mondja Amanda. - Cseresznyés, tö-
kös és almás pite van belesütve egy nagy tortába. Majd meg-
látod.
Nem tudom eldönteni, hogy ínycsiklandónak vagy undorí-
tónak találom-e.
- A cseresznyés pitét belesütöm egy fehér tortába, az almá-
sat egy fűszeres tortába, a tököst pedig egy vaníliás tortába.
Érted? - kérdezi Amanda.
Ohó, naná!
- Aztán összerakom őket, csokit kenek rá... Látod ezt itt a
tetején? Leheletnyi pulykaöntet. Jól hangzik, nem? összefut a
nyál a számban. Mennyeien hangzik!
- Csak ügyelj rá, hogy maradjon elég hely a pici pocidban
egy jó nagy szeletnek! - mondja vidáman, és vagy vak, vagy
csak kedves, hogy nem vesz tudomást arról, hogy a hasam
nem is olyan pici, de ha úgy vesszük, az övé sem.
Mielőtt kettőig számolnék, mindenki ráveti magát a főétel-
re, Görényt is beleértve, aki mindenkivel bunkó, még Jerryvel
is. Az unokatesóm amúgy is a csontsovány barátnőjével van
elfoglalva, aki mélyen kivágott topot visel, aminek láttán
felmerülhet az emberben a kérdés, hogyan bírja el a saját
melleit.
Viszek mamának egy tányér ételt, majd visszatérek a szo-
bájába a saját tányérommal.
- Hogy ízlett az ambrózia, mama? - kérdezem az ágya vé-
gén ülve. Megpróbál olyan pózba helyezkedni, hogy lássa a
tévét, miközben beleharap a jamgyökérbe, amit Sandy nagy-
néni hozott.
- Hm?
- Csak azt kérdeztem, hogy ízlett az ambrózia.
- Ja, elment. Én talán egy kicsivel több színes mályvacuk-
rot tettem volna bele.
 - Olyan pont nem volt a Jatanyában - felelem csalódot-
tan. Szeretném felvilágosítani arról, hogy a fehéreknek és a
szivárvány szinüeknek ugyanolyan az ízük.
- Sugar, hozd ide a sót, ez így ehetetlen! - közli, és az
ágyára ejti a tányérját.
Az Evennel folytatott beszélgetések miatt ez a megjegyzés
a szokásosnál jobban fáj. Aztán arra gondolok, milyen pocsék
lehet ágyhoz kötöttnek lenni, az, hogy nem tudsz főzni ma-
gadra, hogy nem tudod ellátni magad, és ez kijózanít.
Bemegyek a konyhába, és ott találom Görényt, aki közvet-
lenül a krumplipürés fazékból eszik, és épp szószt önt az
egészre.
- Te meg mit csinálsz? - kérdezem.
- Kuss legyen! - dörren rám olyan hangosan, hogy min-
denki hallja.
- Mama imádja a krumplipürét. És mi van, ha valaki repe-
tázni szeretne? - vonom kérdőre.
- Na és, ha én is?
Meghúzza a dobozos Pabst sört, amit Bruce nagybácsi ho-
zott neki, és az arcomba köpi. A fejemtől a mellkasomig be-
borít a sörös krumplipüré.
- És ez hogy tetszik? - kérdezi.
Felém fordítja a pipettát, amivel a pulykát öntözgettem, a
következő pillanatban pedig már a karomon csorog lefelé a
szaftos lé. Képtelen vagyok megmozdulni.
- Most már mehetsz! Biztos vagyok benne, hogy eleget et-
tél-közli tele szájjal.
Elegem van abból, hogy az étellel játszik, hogy erőszakos
és éretlen. De mielőtt kimehetnék a konyhából, felém hajítja
a szeletelőkést. Egy kiáltással félreugrok, remélve, hogy célt
téveszt. A penge a vakolt falba fúródik. A másik szobában
lévők közül senki sem figyel fel a jelenetre.
 A dühtől és a feszültségtől remegve viszem be mamának a
sót. Rágyújt egy cigarettára, a füst lehangolóan lebeg a leve-
gőben.
- Épp ideje volt már - közli, és bőségesen hint belőle az
ételre.
Felrohanok, gyors kitérőt teszek a szobámban, és magam-
hoz veszem a csomag York Peppermint Patties kekszet, amire
halloween után tettem szert leárazáskor egy egész csomag
cukorkával együtt. Ez alkalommal meleg vízben zuhanyo-
zom. A zuhanyfüggöny rejtekében arra gondolok, mit csinál-
hat vajon Even, miközben egymás után tolom be a mentás
ostyákat. A csokoládé megnyugtat. A menta lehűti for-
ró haragomat.
Amikor visszatérek a földszintre, Amanda izgatottan ké-
szülődik, hogy felszolgálja a csetöalt. Hatalmas csinnadrattá-
val leplezi le, és elkezdi felszeletelni, közben elmagyarázza,
milyen hozzávalókat rejt a rövidítés.
- Inkább CSEmege Tömzsi ALkatúaknak - jegyzi meg
Jerry a női rokonokra nézve, karcsú, de nagy mellű barátnőjét
kivéve.
Ettől függetlenül Jerry is vesz egy méretes szeletet, és
amíg rágunk, végre mindenki csendben van.
Amandával viszünk mamának is egy szeletet.
- Jó tudni, hogy nem feledkeztetek meg rólam - közli gú-
nyosan.
Az ágya mellett három üres Pabst sörösdoboz. Biztosan
Görény hozta be neki.
Mintegy végszóra Bruce nagybácsi felkiált:
- Hova a fenébe tűnt a sör?
- Hoztam neked egy különleges desszertet. Mint látod, van
benne... - kezdi Amanda, hogy felsorolja a benne lévő pitéket,
de mama félbeszakítja.
 - Amanda, azt én is látom, hogy különleges, és azt is látom,
hogy te bőségesen belaktál belőle. Akkora vagy, mint egy
ház. És most áruld el nekem, hogy mi a jóisten ez? - kérdezi
mama a csetöalra mutatva.
Amanda vigyorogva magyaráz, remélve, hogy ezzel mama
kedvére tesz.
- Furán hangzik - mondja mama, de ettől függetlenül betol-
ja az egészet.
Amikor Amandával beviszünk neki egy kékáfonyás szele-
tet, mamát alva találjuk.
- Mostanában fáradt és nyűgös, az ágyhoz kötöttség teszi -
magyarázom Amandának, mentegetőzve mama viselkedése
miatt, bár legszívesebben sértegetések hagynák el a számat
mamával kapcsolatban.
Ahogy kilépünk a szobából, Amanda azt motyogja:
- Mindig is tudtam, hogy az unokatestvéremnek egy porci-
kájában sincs kedvesség, de igazad van, biztosan szörnyű le-
het ágyhoz kötve tengődni.
A következő egy órában a vendégek elpárolognak, de még
csak köszönetet sem mondanak a vendéglátásért, Amandát
kivéve, aki maga az éltető napfény. Közepes méretű rendet-
lenséget és egy részeg Görényt hagynak hátra. Görény kibo-
torkál a házból, de nem érdekel, hova megy, csak el itthonról.
Lezöttyenek egy székre az étkezőben, ahonnan félig rálá-
tok a konyhára és a nappali nagy részére. A csetöal maradéka
ott árválkodik mellettem: a finom, kiadós és bőséges cukor-
bomba nem hagy magamra. Felkapok egy tiszta műanyag vil-
lát, a süteménybe szúrom, és felfalom a maradékot.
Huzat csal libabőrt a karomra. Az üveg tolóajtó félig nyit-
va van. Görény betolat a motorral a nappaliba, és elindítja. A
válla fölött hátrasandít, jól megnéz magának, majd végigszá-
guld a nappalin mint egy kifutón, rá a tornácra, és végig egy
rámpán, amit ő tett oda
- Görény, nem használhatod a házat ugratásokhoz! - kiabá-
lom.
De nem hall engem, és tuti biztos vagyok benne, hogy nem
is érdekli. Nem tudom, mitévő legyek. Ez az eddigi legelbo-
rultabb ötlete, főleg azért, mert még mindig részeg, vagy még
annál is részegebb.
Bemegyek a konyhába, ahol kicsivel melegebb van, és
megpróbálom kitalálni, mihez kezdjek. Megírom Evennek,
mi zajlik éppen.
Visszaír. Elég jó a hangulat, máskülönben átmennék. Hívd
a rendőrséget!
Fontolóra veszem a javaslatát. Tényleg, mi lenne, ha hív-
nám a rendőrséget? Mi a legrosszabb, ami történhet? Letar-
tóztatják Görényt. De soha nem emelhetnék ellene vádat. Te-
hetnék bejelentést névtelenként. Hmm... És mi van, ha be-
azonosítják a hívót? Even azt írta, átjönne, de elég jó a han-
gulat. Ez meg mit jelent, talán részeg? Reményeim szerint
nem éppen Allie-vel hentereg. Miért pont velem történik ez?
A bútor csikorog a padlón. Feltételezem, hogy Görény
hosszabb kifutópályát akar. Elkezdem bepötyögni a rendőr-
ség számát, de aztán meggondolom magam, mert ő mégis-
csak a bátyám. Ám eszembe jut, hogy kést hajított nekem.
Hirtelen elfog a rettegés és az aggodalom, mert ha bemártom
Görényt, akkor sokkal durvábbra számíthatok, mint egy célt
tévesztett késdobás. Melyik helyzettől félek jobban? Próbálok
tisztán gondolkodni a motor dübörgése ellenére.
A lépcső alján megtorpanok, felmarkolom az ambrózia
maradékát és nyugovóra térek.
 12. FEJEZET

A HÁLAADÁS UTÁN A FEJÉ TETEJÉRE ÁLL A HÁZ. Görény -

miután eltaknyolt és kificamította a csuklóját - felhagyott a
„motorozzunk végig a nappalin, és úgy ugrassunk fel a rám-
pára” mutatványával. Azt állítja, hogy nem emlékszik rá, de
én nem hiszek neki. Hála az égnek, mama nem látja az ágy-
ból, hogy a motor milyen karcolásokat ejtett a padlón, és mi-
lyen csúnyán helybenhagyta a nappalit. A hálaadást követő
hosszú hétvégén minden erőmmel azon vagyok, hogy ren-
det rakjak, mielőtt találkozom Evennel vasárnap este.
Beszámolok neki a hálaadásról, de nem teszek említést a
mentás kekszről, a csetöalról és az ambróziáról. Cserébe el-
meséli a Willéknél töltött sokkal visszafogottabb és tűrhetőbb
délutánját.
- Hillary is ott volt - forgatja a szemét Even.
- És Allie-t is elcipelte magával?
Even megborzong.
- Aha. Este érkeztek meg.
- Amikor már elég jó volt a hangulat? - Az ujjammal idé-
zőjelet rajzolok a levegőbe, amikor kimondom a mondatot.
- Nem én pörögtem a motorral és durrogtattam a kipufogót
a nappaliban, ha erre gondolsz - védekezik.
- Persze, tudom. Csak eltűnődtem azon, hogy... - Elhallga-
tok. Even szokatlanul zaklatottnak tűnik.
- Nem történt semmi. Csak Allie megpróbált... Hagyjuk!
Mindent tudni akarok. Az összes részletet. Ami tulajdon-
képpen azt jelentené, hogy önként vetem alá magam a kín-
zásnak. Evennel barátok vagyunk. Csak barátok. Elfordulok,
mert nem akarom, hogy lássa kipirult arcomat, mivel én egy-
re inkább arra vágyom, hogy ne csak barátok legyünk.
 - Figyelj, ülj fel a motorra, és felejtsük el a hálaadást! - ta-
nácsolja Even.
- Oké.
Az iskola parkolója felé vesszük az irányt, de az dugig van,
mert a rezesbanda főpróbát tart. Elmagyarázom Evennek, ho-
gyan jutunk el a templom parkolójába, és remélem, hogy Is-
ten megbocsát, ha esetlég szentségtörésnek tartja, amit műve-
lünk.
A parkolóban átemelem a lábam az ülésen, és felnézek a
ragyogó templomtoronyra. A nadrágom a húsomba vág, a
szövet feszül a combomon. Egyeden dolog képes csökkenteni
az elutasítás megsemmisítő érzését, méghozzá az édesség. De
mivel most nincs kéznél semmi, be kell érnem a motorozás-
sal. Lehajtom a fejem, és keresztet rajzolok a szívemre.
Eszembe jut apám és a kép, ahogy a motorján ül, és akaratla-
nul is úgy érzem, hogy Istennek van humorérzéke.
Amikor nagyjából húsz méterre eltávolodom a kiindulási
ponttól, két dolog üt szöget a fejembe. Az egyik, hogy Even
nem kocog motor mellett, mint általában, nem tesz segítő
megjegyzéseket és ad tippeket, ahogy haladok. A másik pe-
dig, ami sokkal fontosabb, hogy egyedül motorozom, a sza-
badság határán egyensúlyozva. Továbbmegyek, nem állok
meg, hogy megnézzem, Even utolér-e, mert akkor lehet, hogy
elveszik ez az érzés.
Úristen, úristen, úristen!, gondolom. Megcsináltam! A
légzésem szaggatottá válik. Képtelen vagyok leállítani a mo-
tort. Nem azért, mert nem tudom, hanem mert nem akarom.
Ha megállók, akkor nem látóm majd, hogyan tovább. Csak a
motor duruzsolására koncentrálok, miközben egy láthatatlan
iránytűt követve haladok egyenesen előre.
Teszek egy kört, de még nem állok készen arra, hogy
Evenre nézzek, miközben valami hatalmas dolog történik ve-
lem. Az egész testemet felszabadító érzés a motoron ülni,
olyan, mint nyílt vízen vitorlázni, madárszárnyon szállni, mi-
közben a szél belekap a hajamba. Elhaladok a templom háta
mögött sorakozó üres parkolóhelyek mellett, és ráfordulok az
útra. Még nem szereztem meg a jogosítványomat. Lassan cir-
kálok a motorral. Nem hiszem, hogy a városban szolgáló ke-
vés rendőr közül bármelyik megállítana.
Alig érzékelem az ismerős helyeket, ahogy elsuhanok mel-
lettük, miközben hangosan ujjongok, a levegőbe öklözve.
Nem pislogok, nehogy elszalasszak akár egy pillanatot is.
Elhaladok a dobozgyár melletti bár mellett, amikor a kavi-
csos úton csikorgó kerék hangja üti meg a fülemet. A valóság
arcul csap. Előttem egy Ford túl gyorsan vette be a kanyart,
és nekicsapódott az út másik oldalán lévő telefonpóznának.
Amikor közelebb érek, lassítok, és benézek a vezetőfülkébe.
Nash ül a furgonban. Előveszem a telefonom, és próbálom a
motort is irányítani, meg tárcsázni. Érzem, hogy nem lesz jó
vége, és mivel nem akarok kettős balesetet, óvatosan lehúzó-
dok az út szélére. Hívom a 911-et, majd visszaindulok, olyan
gyorsan, ahogy csak tudok, remélve, hogy Even még a parko-
lóban van.
Even zsebre dugott kézzel dől az autómnak. Nem kerüli el
a figyelmem, hogy mennyire nyugodt, lezser és vonzó a hal-
vány fényben, de most nincs idő ezen gondolkodni.
- Even, siess, ülj fel! Apádról van szó.
Nem kérdez semmit. Azt hiszem, tudja, mi történt, hiszen
jól ismeri az apját.
Amikor visszaérünk, egy rendőrségi autó állja el az utat, és
kék fény villózik a sötétben, ami megnehezíti számomra a
tájékozódást.
A rendőr megpróbálja visszatartani Event, aki közli, hogy
az ő apja ül az autóban. Én az út szélére kormányozom a Har-
ley-t, és amikor leszállók róla, eszembe jut, hogy nem is sza-
badna vezetnem. Remélem, nem hívtam fel magamra a rend-
őr figyelmét.
Szirénák hangzanak fel a távolból. Elvonulok imádkozni.
Végül Even tűnik fel a mentősök gyűrűjében. Mogorvának
látszik.
- Hogy van? - érdeklődök.
Even mereven vállat von.
- Volt már rosszabbul is. Hogy a hozzá hasonló emberek-
nek miért engedik meg, hogy ittasan vezessenek, az nekem
magas.
Egyfajta undorral a hangjában beszél, de elkapom a pillan-
tását, mielőtt felülne a motorra. Könnyes a szeme.
- Visszaviszlek a kocsidhoz - mondja.
- Felhívtalak volna, hogy gyere az autómmal, és találkoz-
zunk itt, de a kulcs a zsebemben volt. Sajnálom, hogy lelép-
tem. Csak ki kellett szellőztetnem a fejem - magyarázom.
Bénának tűnik a történtek fényében.
- Semmi gond. Jól tetted. Máskülönben lehet, hogy még
mindig itt feküdne - mondja Even, azzal beindítja a motort, és
már ott sem vagyunk
Érzem, hogy szeretne gyorsabban menni, hogy arra vágyik,
hadd meneküljön el a gondolatai elől, de türtőzteti magát.
Amikor visszaérünk a kocsimhoz, megkérdezem, hogy a kór-
házba megy-e. Bólint.
- Veled mehetek?
Csend, aztán alig észrevehetően bólint. A Hondával köve-
tem.
A sürgősségi osztály vakító fényében lesimítom szélfutta
hajamat, és igyekszem Even kedvéért erős maradni. Azt hi-
szem, utoljára akkor voltam itt, amikor Görény rávett, hogy
ugorjak le egy gumiasztalról egy ócska kanapé párnáiból ké-
szített szivacshalomra, és eltörtem a kulcscsontomat. Aztán
egy frissebb emlék veszi át a helyét. Eszembe jut, ahogy
mama szinte lefolyt a hordágyról, miután megsérült a térde.
Megborzongok.
- Jól vagy? - kérdezi Even.
- Én is kérdezhetném ugyanezt - felelem.
Egy nővérke szólítja Event, én pedig várok. Ideges és fe-
szült vagyok, és rosszul érzem magam amiatt, hogy én talál-
tam meg Nasht. Kétségbeesetten vágyom egy Snickersre a
folyosón lévő automatából,
Miért?
Mert jó íze van.
És még?
Mert éhes vagyok.
Nem, nem vagy az.
De akkor mégis miért?
Mert most rettenetesen nehéz nekem.
Mert az ittlétem a fájdalomra emlékeztet.
Sajog a bensőm magam, mama és Even miatt is.
Mert az édesség tompítja a fájdalmamat.
Bingó.
Olyan kristálytisztán látom ezt magam előtt, mintha orvos
diagnosztizálta volna. Egyszerre ráébredek, hogy amikor
rosszul érzem magam, szomorú vagyok, vagy dühös, szóval
amikor bármit is érzek az evéshez menekülök. Visszaidézem
a legutóbbi alkalmakat, amikor így tettem. Korábban befal-
tam néhány forró fahéjas csigát, rá jégkrémet, amikor érez-
tem, hogy elönt a düh és az undor a hatalmas mocsok láttán,
amit mama után kellett feltakarítanom a fürdőszobában. És
tegnap reggel, amikor bementem a fürdőszobába, megláttam,
hogy Görény - valószínűleg matarészegen - teljesen elvétette
a vécécsészét, és a furdőszobaszekrénybe vizelt, rá a törülkö-
zőkre. Azokra, amiket kimostam, megszárítottam, összehaj-
togattam és eltettem. Akkor egy doboz fagyasztott édes os-
tyába menekültem, és ráöntöttem majdnem egy egész üveg
Aunt Jemima szirupot.
Amikor csak zaklatott voltam, a konyhába menekültem
ételt keresve. Felidézem az elmúlt napokat és a csetöalt. Egy-
szerre remegek a megvilágosodástól, a zavarodottságtól és a
kétségbeeséstől, ahogy az ételhez való viszonyom lényege a
felszínre kerül.
Even jelenik meg, és ez visszaránt a fényárban úszó folyo-
sóra, ahol a kezem az automatán pihen. Úgy rántom el, mint-
ha lángokban állna a plexiüveg.
- Rendbe fog jönni. Eltört a karja. És lesz rajta néhány öl-
tés. Éjszakára bent tartják. Menjünk!
Tudom, hogy Even nem szívtelen, de azt is tudom, hogy ti-
zennyolc évnyi fájdalom és bántalmazás után mennyire dühös
az apjára. Bizonytalan léptekkel hagyom el a kórházat. A
sürgősségi fényárja után még mindig annak a megrázkódta-
tásnak a hatása alatt állok, hogy menynyire törékeny és sérü-
lékeny vagyok. Hogy mindannyian mennyire esendők va-
gyunk, legyen szó az evésről, az ittas vezetésről, az életről. A
parkolóban megkérdezem Event, hogy vele minden rendben
van-e.
- Velem? Persze. - Lehajtja a fejét. - Most megyek, és a
nagy utammal fogok álmodni. És veled... Kora reggel talál-
kozunk.
Ahogy hazafelé tartok, Even szavai visszhangzanak a fe-
jemben: „.. .a nagy utammal fogok álmodni. És veled...” Ezt
kérdésként értette, hogy velem minden rendben van-e? Vagy
úgy, hogy velem fog álmodni? Vagy esetleg úgy, hogy reggel
találkozik velem? Hallom a hangját a fejemben, de nem tu-
dom biztosan, hogyan hangsúlyozott, hol tartott szünetet, fel-
vitte-e a hangsúlyt a szó végén, kérdésnek szánta-e...
Mire hazaérek, minden összemosódik, de nem tudok nem
Evenre gondolni. Eddig még nem nagyon tetszett egy fiú
sem. Az általános iskolában bejött James McCarthy, de neki
egy Sasha nevű lány után csörgött a nyála, meg aztán nyolca-
dikra tele lett pattanással. Számos szívdobbanást okozott ne-
kem a tévé, és kilencedikes koromban nagyon rövid ideig tet-
szett egy srác, aki a rezesbandában trombitázott, de amikor
tudatosult bennem, hogy mennyire kövér vagyok, lemondtam
róla. Nem érte meg epekedni, mert úgysem lett volna belőle
semmi. Ugyanakkor ezekben a srácokban van valami kö-
zös: az, hogy a velük való kapcsolatom csak a fejemben léte-
zett, csak fantáziáltam róluk. Soha nem beszéltem egyikükkel
sem, és kétlem, hogy - a tévésztárokhoz hasonlóan - tudtak
volna a létezésemről.
De ez most a jelen, és Even a barátom. Megöleltük egy-
mást, kedves és bájos dolgokat mondott nekem. Annyira fi-
gyelmes, ráadásul vitathatatlanul ő a legjóképűbb srác a suli-
ban, és ráadásul nem is tud róla, nem úgy érte el ezt a címet,
hogy focizik, vagy valami egyéb tudományos dolgot művel,
amivel kivívhatná a lányok elismerését és figyelmét
És ne feledkezzünk meg Allie-ről! Most már biztos, hogy
szemet vetett Evenre. Hogy is fogalmazott Even a hálaadással
kapcsolatban? Hagyjuk. Even részeg volt. Nyugtalanul a pár-
námba temetem az arcom. Mi van, ha ők ketten... Nem enge-
dem meg magamnak, hogy végiggondoljam. Even a barátom.
Legyen ennyi elég!
Mielőtt elnyom az álom, hallom, hogy Görény a szokottnál
hangosabban ront be a házba. Valami puffan, aztán megindul
a lépcsőn, a szokásosnál lassabban. A lépcső tetejére érve
felnyög. Amikor kinyitja az ajtót, úgy hangzik, mintha valami
súlyos tárgyat tenne le. Aztán az ajtó becsukódik, én pedig
álomba szenderülök.
 13. FEJEZET

A FÉLÉVES VIZSGÁKRA KÉSZÜLÉSTŐL felbolydul az isko-

la. Na, nem mintha bárki - akár tanár, akár diák - tényleg iz-
gatná magát miattuk. Év elején mindig fogadásokat szoktam
kötni magammal, hogy vajon kik jutnak el az érettségiig: egy
maréknyian kimaradnak, néhányan teherbe esnek, mások el-
költöznek. A felbolydulás igazi oka az, hogy muszáj levizs-
gáznunk.
Az iskolámba igazi lázadók járnak. Azért lázadoznak, mert
általánosságban nem érdekel senkit a továbbtanulás, és mert
New Hampshire-iek vagyunk, akik az „Élj szabadon, vagy
halj meg!” mottó szerint élik az életüket. A szőr feláll a há-
tunkon a vizsgák miatt, vagy ha meghalljuk azt a szót, hogy
„kötelező”. Továbbá annyira unjuk a saját életünket, hogy
amikor a megszokottól eltérő dolog történik, akkor foggal-
körömmel küzdünk ellene, csak azért, hogy tovább unatkoz-
hassunk.
Ezért nem vagyok meglepve, amikor valaki második óra
közben beindítja a tűzjelzőt. Arra a napra gyakorlatilag véget
is ér a tanítás.
A tűzoltóknak át kell vizsgálniuk az egész iskolát, hacsak a
tettes színt nem vall. De senki sem vállalja a felelősséget.
Szállingóznak a hópelyhek, didergek a hidegben, és a hatal-
mas novemberi vihar óta most ismét fagyos a föld. Remélem,
fehér karácsonyunk lesz. Csak erre az egy ajándékra vágyom.
Mr. Hammons leszidja néhány osztálytársamat, amiért a
tizedikes barátnőiket ölelgetik, hogy melegen tartsák őket.
Nem keresem meg Event, mert az osztályunkkal
kell maradnunk.
 Egy idő múlva engedélyt kapunk arra, hogy bemenjünk az
étkezőbe és a tornaterembe, amíg átvizsgálják az iskola többi
részét. Se híre, se hamva Evennek. Ez rosszabb, mint a tanu-
lószoba, az ebéd, vagy csak ülni az asztalnál és firkálgatni,
miközben a tanár a polgárháborúról magyaráz. Leülök egy
üres asztalhoz az étkezőben, és áldom az eszem, hogy felkap-
tam a hátizsákomat, amikor a tűzjelző megszólít. Előhúzok
egy könyvet és olvasni kezdem, remélve, hogy haszno-
san üthetem el az időt, amikor lányos vihogás üti meg a fü-
lemet. Nem az ártalmatlan tréfálkozásra jellemző vihogás,
hanem az a fajta, ami úgy hangzik, mintha én lennék a gú-
nyolódás céltáblája.
Kifújom a levegőt, és kényszerítem magam, hogy ne adjam
meg az illetőnek - bárki legyen is az - azt az örömet, hogy
megfordulok, és tudomást veszek róla. A vihogás folytatódik.
Újra és újra nekifutok ugyanannak a mondatnak, miközben
majd megöl a kíváncsiság, De nem fogom megadni a gúnyo-
lódóknak ezt az elégtételt.
Valami a fejemnek csapódik. Nem fáj, de azért megdörzsö-
löm a helyét. Bekukkantok az asztal alá. Egy papírrepülő fek-
szik a földön fejjel lefelé. Rálépek, és karnyújtásnyi távolság-
ra magam alá húzom, de nem veszem fel. Fogalmam sincs,
mi állhat benne, de fő az elővigyázatosság.
Eltelik öt perc. Sikerül lapoznom egy oldalt, amikor valami
ismét a fejemnek csapódik. Aztán még egy. Három papírre-
pülő van a cipőm alatt. A vihogás közepette valaki felröfög,
mint egy malac. Tuti, hogy Brandon az. Megfordulok, készen
arra, hogy bemutassak neki, de Hillary, Allie, Will és Alexis -
akik egy asztalnál ülnek - pókerarcot vesznek fel, és úgy
tesznek, mintha a hajuk vagy a körmük kötné le a figyelmü-
ket.
 Elvörösödök. Even nem tudta volna megkérni az unokate-
sóját, hogy szálljon le rólam? Elfordulok. Nevetés harsan. A
szemem megtelik könnyel, a betűk összefolynak a szemem
előtt, hiába igyekszem figyelmen kívül hagyni éretlen visel-
kedésüket.
Hirtelen egy árny vetül a könyvemre. Virágillatú sampon
leng körbe, és kiegyenesített hajzuhatag söpör végig a válla-
mon. Allie a fülembe sziszeg.
- Figyelj, hájfej, nekem tényleg nagyon bejön Even, és há-
laadáskor az volt az érzésem, hogy én is neki, de te problémát
jelentesz. Úgy tűnik, a ragaszkodásoddal túl sok idejét lekö-
töd. De az is lehet, hogy egyszerűen nem tudja megkerülni a
terebélyes testedet, hogy elmenekülhessen. Úgyhogy azt aján-
lom, hogy vegyél vissza! Megértetted?
A következő pillanatban már ott sincs. Fejemet a könyvre
hajtom, és a hajzuhatagom nyújtotta menedékben szabad fo-
lyást engedek a könnyeimnek. Könnycseppek pöttyözik az
asztalt és a puha kötésű könyv oldalait. Próbálok nem ráz-
kódni a sírástól, mert tudom, hogy valószínűleg mindannyian
engem figyelnek.
Az igazgató a figyelmünket kéri, és így szól:
- Figyelem, mindenki! A veszély elmúlt, visszatérhettek az
osztályterembe. Akárki húzta is meg a tűzjelzőt, annak mele-
gen ajánlom, hogy legközelebb ne tegye! Kérlek benneteket,
hogy menjetek vissza a termekbe! Vége.
Nem hiányzik, hogy megfeddjenek, de nem biztonságos
bemennem órára. Spanyolom lenne Allie-vel és Hillaryvel.
Lehajolok a hátizsákomért, és felmarkolom a repülőket. Sötét
tintával írt sorok kígyóznak a vékony fehér papíron. Kinyi-
tom, és egy skiccet látok magamról, hátulról, ahogy az ebéd-
lőasztalnál ülök. Aki rajzolta, úgy ábrázolt, hogy teljesen ki-
töltőm a teret, hullámzik a háj az oldalamon, kilátszik a
„kőművesdekoltázsom”, és pontosan középen egy malacfarok
kunkorodik. Még füleket is rajzolt a fejemre.
Mindhárom repülőt összegyűröm, és kifelé menet kihají-
tom őket a szemétbe. A rajzok végképp meggyőznek arról,
hogy ne menjek be spanyolra, úgyhogy kijövök az iskolából,
és hazasietek. Nem érdekel Even. Nem érdekel Allie. Egyi-
kük sem érdekel. Egyedül akarok lenni. Vagyis majdnem.
Csendben beosonok a házba, remélve, hogy mama nem
hall meg, Átkutatom a konyhaszekrényeket, és találok egy
doboz lejárt szavatosságú Ho Hos csokis tekercset és
Funyuns kukoricasnacket, és felviszek magammal a szobám-
ba egy kétliteres Orange Crush üdítőt is. Nem érdekel Görény
sem.
Az ágyamra zöttyenek, és felfalom a sós ropogtatnivalót.
Megteszek bármit, hogy ne visszhangozzon a fejemben a ne-
vetésük, hogy kiűzzem Allie samponjának illatát az orromból
és a malacként ábrázolt énem képét a fejemből, ami szinte
beleégett az agyamba. Kifelé, kifelé, kifelé! Hagyom, hogy az
evés, az édes és a sós messzire repítsen a testemtől. Nem ér-
dekel. Még saját magam sem érdekel.
Valószínű, hogy Görény is eljött a suliból a riadó után, már
ha egyáltalán volt iskolában. Hallom, hogy a házban motosz-
kál, szaladgál, káromkodik. Aztán mama felkiált. Ez felráz a
zsibbadtságomból. Lerohanok a lépcsőn. Görény meglepve
néz rám.
- Te mi a francért nem vagy iskolában?
- Nem éreztem jól magam. - Ami félig igaz. Ha jobban be-
legondolok, tényleg nem érzem jól magam. A gyomrom bün-
tet, amién fél liter üdítővel öblítettem le a behabzsolt rágcsál-
nivalót. - Na és te, miért nem vagy iskolában? - szegezem
neki a kérdést.
Rám sem hederít.
 - Akkor tartsd távol tőlem a bacilusos mancsodat!
Őrömmel.
- Mama miért kiabál?
- Azt hiszi, hogy egeret látott a házban - feleli Görény, ösz-
szevonom a szemöldököm.
- Azt hiszi, vagy tényleg látta? Nem mindegy.
- Dehogynem. Elég sok szart szed, úgyhogy simán lehet,
hogy képzelte.
A szememet forgatom. Mama nem szívbajos, de a rágcsá-
lókat ki nem állhatja. Amikor másodikos voltam, könyörög-
tem egy hörcsögért. Persze esélyem sem volt. Egyszer egy
egérnek sikerült besurrannia - ami nem meglepő a házunk
állapotát tekintve -, és mama a konyha közepén állt egy szé-
ken kerek négy órán át, amíg Kövér Henry haza nem ért, és el
nem fogta az egeret. Csoda, hogy a szék nem tört ösz-
sze. Bemegyek mama szobájába. Olyan fehér, mint a fal.
- Mi a baj, mama?
A szóba másik felébe mutat. Annyira remeg, hogy az
integetőhája reszket, mint a kocsonya. Rendületlenül a taka-
rókból, törülközőkből és egyéb ruhákból álló kupacra muto-
gat a földön, ami tényleg úgy néz ki, mint egy takaros fészek.
- E-e-e-egér - mondja remegő hangon, reszkető testtel.
- Görény mondta, hogy elkapja?
Mama megrázza a fejét.
Felhorkanok. Én sem vagyok oda az egerekért, de nem
hagyhatom, hogy mama még ennél is jobban felzaklassa ma-
gát. Nem tesz jót az egyébként is magas vérnyomásának.
Körbekémlelek a szobában, de nem látom az egeret. Jó fél
órán keresztül húzkodom ide-oda a bútorokat és a kacatokat,
amikor hallom, hogy az emeleten, a fejem fölött, leesik vala-
mi, amit további szöszmötölés követ. Görény dübörög le a
lépcsőn. Kimegyek, hogy megnézzem, mi a gond, de már
csak azt látom, hogy kirohan az ajtón. Visszamegyek mama
szobájába. Mostanra már elszívott fél doboz cigarettát, hogy
megnyugtassa az idegeit.
- Figyelj, mama, Görény elment egércsapdát venni. - Leg-
alábbis remélem. - Nem hiszem, hogy az egér itt lenne bent.
Megyek, és körbenézek a ház többi részében is, jó?
Mama szórakozottan bólint, mert már a délutáni szappan-
operák kötik le a figyelmét. Hamarosan úgyis elszundít, és
elfeledkezik erről a felfordulásról.
Átkutatom a többi helyiséget, de sehol sem látok egeret.
Felkapok egy doboz mézben forgatott pirított mogyorót, és
visszamegyek a szobámba. A mogyorón kívül csak arra tudok
gondolni, hogy mi van a ruhásszekrényemben: tű, fonal és a
még érintetlen textil.
Leülök az ágyra, elképzelem, mit szeretnék alkotni, amikor
észreveszem, hogy Even üzent. Hol vagy?
Nem akarok válaszolni. Eszembe jut, mi történt ma a men-
zán. Vajon mire gondolt Allie a hálaadással kapcsolatban?
Mit nem mondott el Even nekem, és mit mondott Allie-nek?
Tényleg csak púp vagyok a hátán? Szánalomból lóg velem?
Nem vagyok hajlandó elhinni ezt, pedig ha valaki, akkor
Even könnyedén be tudna illeszkedni a menő arcok közé,
mert jóképű, sármos és motorozik. Eltűnődök, vajon miért
tölti az idejét velem, aki dagadt, semmirekellő és ostoba va-
gyok?
Egy maréknyi mogyorót öntök a számba, és addig rágom,
amíg olyan lágy nem lesz, mint a mogyoróvajkrém. A telefo-
nomat szorongatva azon merengek, megírjam-e Evennek, mit
gondolok. Inkább nem, mert ha valami hülye játékot játszik
velem, és aztán jelenti Allie-nek, Hillarynek és Willnek meg
a többieknek, akkor én ebből nem kérek.
 Decemberben korán sötétedik, de addigra én már megvarr-
tam egy napsárga színű szoknyát krepdesin anyagból. Láb-
szárközépig ér, ahol sötétebb a sárga, hogy kiemelje a Bitte-
reket, amiket a derékrésznél kezdve úgy helyezek el, hogy
napsugárként terjedjenek szét. A telefonom ismét megrezzen,
Even üzen. Sajnálom, hogy nem tudtam veled találkozni isko-
la után. Őrült napom volt. Veled minden okés?
- Nem, semmi nem okés - mondom hangosan, és megbö-
köm magam a tűvel.
Boo egyik lengyel káromkodását mormogom, miközben
gondolatban azt üzenem Evennek, hogy ha még nem tűnt
volna fel, ormótlan, kövér és ronda vagyok. A Johnson Regi-
onális Középiskolában és a Legowski-Gracia családban ez
kiváló táptalaj a viccelődésre, a nevetésre és a piszkálódásra.
Ismét megbököm magam, amikor megpróbálom felhúzni a
gyűszűt tömzsi ujjamra. És ekkor meglátom. Egy fehér egér
rohan keresztül a szobámon, egyenesen a komódom alá. Fel-
hördülök.
Nem rettegek az egerektől, de egyet sem látok szívesen a
szobámban. Görényt szólongatva lerohanok a földszintre.
Nincs ott. Feltúrom az alagsort, ahol rendetlenség uralkodik,
hátha találok egércsapdát. Győzedelmesen trappolok felfelé
kettővel: rozsdásak, de megteszik.
Vágok pár szelet Velveeta sajtot, és kihelyezem az első
csapdát.
Mama a Szerencsekereket nézi, és a tévének kiabál. Ami-
kor észrevesz, elbődül:
- Mi tartott ennyi ideig?
- Sajnálom.
Leteszem a csapdát az ágya másik végébe, ahol nem látja.
- Nyert már valaki valami jelentősebb összeget? - kérde-
zem, hogy enyhítsem a feszültségét.
 - Ezek mind hülyék! Pedig ez visszatérő feladvány. Törté-
nés. Három n az utolsó szóban: Elcsúszni egy banánhéjon.
Ugye, megmondtam? - jelenti ki, ahogy a betűk felvillannak.
Ha mamának lenne életcélja, akkor az az lenne, hogy sze-
repeljen a Szerencsekerékben. Bejutna a bónuszkörbe, és
megnyerné a millió dolláros fődíjat. Gazdagok lennénk. Ma-
ma társaságában végignézem az epizód hátralévő részét, és
már azelőtt tudom a választ, hogy mama kimondaná. Talán
mégsem volt felesleges időtöltés, hogy régebben együtt néz-
tük ezt a műsort... Vagy igen? Ugyanis mama észre sem ve-
szi, amikor kimegyek a szobából.
Még egy üzenetet kapok Eventől. Találkozunk reggel? Jó
éjt!
Másnap kissé kótyagosan - mert sokáig fennmaradtam, és
varrtam - indulok el otthonról, hogy találkozzak Evennel.
Amikor meglátom, ahogy hatalmas mosollyal vár rám, meg-
rohannak az előző nap történtek. Elfintorodok, mert nem aka-
rom, hogy elégedetten azt higgye, minden rendben.
- Mizujs? - kérdezi aggódva.
- Semmi.
Elviharzok mellette az iskola irányába.
- Történt valami? - szól utánam, és felveszi a tempómat.
Megállók, megpördülök és felemelem a hangom.
- Igen, történt valami. Méghozzá Allie-vel. Mondd meg te,
mi történt!
A tekintete kifejezéstelen, de nyugtalanság suhan át az ar-
cán. Nem akarom elhinni, hogy esetleg valami hülye fogadást
kötött. Nem akarom elhinni, hogy Allie-vel jár. Abban az
Evenben akarok hinni, akit ismerek. Kettőnkben akarok hin-
ni.
A mosolya felolvasztja a jégpáncélomat.
 A dühöm kezd elpárologni. Az iskola épülete dereng fel a
távolban, miközben tovább lépdelünk.
- Figyelj, tegnap... - kezdem, de egy dudáló autó szakít fél-
be.
Egy fekete Toyota Corolla húzódik mellénk. Hillary ül a
kormánynál, Allie pedig az anyósülésen. Allie leengedi az
ablakot. A hideg ellenére széthúzza a kabátját, úgy hajol ki az
ablakon, a dekoltázsa majd’ kiszúrja a szemünket.
- Hé, szépfiú! Emlékszel még rájuk? - érdeklődik nevetve.
- Elvigyünk? - búgja.
- Nem, kösz! Boldogulok - feleli Even.
Ügy néz ki, mint aki citromba harapott, méghozzá egy
egészbe, és ecetes uborkával kísérte le.
Allie dühösnek tűnik.
- Oké. Te pedig ne feledd, amit mondtam, hájfej! - veti oda
nekem, ahogy Hillary felgyorsít.
Even állkapcsa megfeszül.
- Bémeg! - kiált utánuk Even. Rám néz, harag villan a
szemében.
A csípős levegő és a szavai megálljt parancsolnak a köny-
nyeimnek. - Mit mondott neked?
- Nekem? A hájfejnek? Ugyan mit mondott volna?
- Komolyan kérdezem. Tudni akarom! Ez kész őrület. Mi-
csoda picsa! - dühöng Even.
- Elmondom, ha cserébe elárulod, mi történt hálaadáskor -
alkudozom.
Zavartnak tűnik, aztán elkerekedik a szeme. Felnevet.
Ettől a pillanattól rettegtem. A lányok mindjárt visszatér-
nek, ő pedig a fölük hallatára közli velem, hogy a barátsá-
gunk kész átverés volt.
- Sugar - kezdi, és átöleli a váltamat. - Allie megmutatta
nekem a melleit.
 Feléje fordítom az arcom, a szám tátva marad. Az arcunk
olyan közel van egymáshoz, hogy látom a nyári napfény által
előcsalogatott szeplőket és a szájánál húzódó sebhelyet.
- Tizennyolc vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
nem volt, tudod... - Megrázza a fejét. - Allie makacs. A szőr
feláll tőle a hátamon, és hányni tudnék a tömény parfümillat-
tól, ami körbelengi. Olyan a szaga, mint egy plázának. Volt
egy olyan érzésem, hogy tisztára zakkant, és igazam lett.
Semmi esélye nálam. Becsszó!
A testem minden porcikája ellazul, meleg járja át az ujjai-
mat és a lábujjaimat.
- Ne is törődj Allie-vel! Őszintén sajnálom, hogy seggfej-
ként viselkedik veled, de az emberek gázosak. Ezt mindketten
tudjuk. Seggfejek a rokonaink és az iskolatársaink is. Egyszer
majd rátalálunk azokra, akik hasonlóak hozzánk.
Ahogy közeledünk a suli bejárata felé, Even leveszi a kar-
ját a vállámról, hogy kinyissa nekem az ajtót, majd ismét kö-
zel húz magához. Olyan érzésem van, mintha mi lennénk
Edward és Bella, amikor a parkolóban egy párként parádéz-
tak. Bár tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy szép-
ség.
Semmi, de tényleg semmi sem pukkasztja ki ezt a buboré-
kot, amíg haza nem érek. Görény kiütve fekszik a nappaliban
a kanapén, zsíros csomagolópapírok hevernek a padlón szer-
teszét, miközben valami bugyuta film stáblistája fut a tévé-
ben. Felmegyek a szobámba, hogy nekikezdjek a házi fel-
adatnak, de előtte felmarkolok egy zacskó krékert, egy zöld-
séges szószt és egy nagy pohár vizet, mert elhatároztam,
hogy visszatérek a helyes útra, mivel mostanában túl sok
egészségtelen dolgot ettem. A lépcsőn félúton rothadáshoz
hasonló szag üti meg az orromat. Fintorogva megszagolom a
szószt. Semmi baja.
 A lépcső tetejére érve látom, hogy Görény ajtaja tárva-
nyitva. Ez szokatlan, mert a pénztárcás eset óta zárva tartja.
Bekukkantok, hogy lássam, nem valami gonosz tudományos
kísérletet folytat-e éppen, vagy hogy van-e ott egy halom bü-
dös zokni. És ekkor meglátom, honnan ered a bűz.
A pohár víz kiesik a kezemből, az üveg csörömpölve szét-
törik a padlón, a folyadék pedig átáztatja a sportcipőmet. Fel-
sikoltok. Mama rettegése a rágcsálóktól semmi ahhoz képest,
amennyire én félek a kígyóktól.
Lebotorkálok a lépcsőn.
- Görény, ébredj! Ébredj, ébredj, ébredj! Most! - sikítom
teljes pánikban. Berohanok a konyhába, és magamra zárom a
spájzajtót. Aztán eszembe jut, hogy pont Görény szobája alatt
vagyok. Berohanok mamához, aki álmából ébredve, kótyago-
san néz rám. - Görénynek... van egy kígyója... a szobájában.
Mama pontosan tudja, mennyire rettegek a kígyóktól. A
padlón álló egércsapdára sandítok, és most már tudom, hon-
nan kerültek elő az egerek. Görény nyilván a dögöt akarta
megetetni, az egér meg elszaladhatott. Bepánikolok. Mi van,
ha a kígyó is elszabadul? Görény sem nem okos, sem nem
elővigyázatos.
- Mama, a kígyó egereket eszik. Ezért vannak egerek a
házban! Mama füstfelhő mögül bámul rám. Nem tudom,
hogy hallott-e, vagy egyszerűen csak nem érdeklem.
- Gőőőőőőőőőőőőréééény! - bődül el végül a rá jellemző
stílusban. Pillanatokkal később a bátyám megjelenik az ajtó-
ban, vigyázzba vágva magát.
- Mi van?
- Gyere ide, fiam! Sugar azt állítja, hogy kígyót tartasz a
szobádban
Görény tesz egy lépést befelé, én pedig megragadom az al-
kalma és kirohanok az ajtón. Mama szeme tüzet okád. Ha
lenne nála sokkoló, biztos, hogy használná. Felrohanok az
emeletre, és megállók Görény szobájának ajtajában. A meg-
felelő szögbe tartom a telefonom, és készítek egy képet a
pikkelyes, tekergőző dögről. Ide-oda siklik a mocskos terrári-
umban. Lerohanok a lépcsőn, vissza mama szobájába.
- Tessék, látod? - dugom mama orra alá a fotót, miközben
Görény hümmög és hápog.
Mama olyan hangot ad ki, ami valahol a sziszegés és a
morgás között van félúton.
- Most azonnal távolítsd el a házamból ezt a patkányevő
undormányt!
Szeretném azt hinni, hogy mama az én kedvemért paran-
csolt rá Görényre, hogy szabaduljon meg a dögtől, mivel tisz-
tában van azzal, mennyire félek a kígyóktól, de ismerem már
annyira, hogy tudjam, az egerektől való rettegése mondatja
ezt vele, talán azért, mert már nem tud a székre menekülni
előlük.
- És mégis mit csináljak vele? Nem engedhetem el csak
úgy.
- Nem érdekel. Vidd vissza, ahonnan hoztad! - parancsolja
mama dühösen.
- Nem lehet. Ez csak egy piton. Figyu, nem nő nagyobbra
másfél méternél.
Mama csúnya pillantást vet rá.
- És hány egeret eszik egy másfél méteres piton? - sziszegi
mama.
- Az egyik sráctól kaptam, hogy adjam oda a barátnőmnek,
de neki nem kellett. Petúnia a neve.
Erre mama nevetésben tör ki, ami köhögésbe fullad.
Én magamba fojtom a mosolyomat.
- És ki az a Petúnia, a barátnőd vagy a kígyó? - Mama
hangosan felnevet, de még időben észbe kap, nehogy rátörjön
az újabb köhögőroham. - Neked tényleg van barátnőd? Min-
dig meg tudsz lepni. Mégis milyen cafkát vettél rá arra, hogy
összejöjjön veled?
- Hát, tulajdonképpen már szakítottunk. Csak... - kezdi Gö-
rény, de mama elhallgattatja.
- Ezek szerint vele voltál? Ezért nem jártál iskolába? Tu-
dod, hogy idetelefonáltak? Mondtam nekik, hogy nem, az én
fiam nem tenne ilyet. Nekem rendes gyerekeim vannak. Jól
nevelem őket. Jól tanulnak, eljárnak iskolába. Én nem tűröm
el, hogy az iskola mellé járjanak. De miattad most hazug let-
tem. - Mama szavai köhögésbe fulladnak, és jó egy percig
abba sem bírja hagyni. Amikor ismét kap levegőt, így szól: -
Görény, lehet, hogy ágyhoz vagyok kötve, de ha megtu-
dom, hogy az a dög még holnap reggel is itt van, nagyon
megjárod! Megértetted? Komolyan beszélek!
Mindhármunknak - Kövér Henrynek, Görénynek és nekem
- volt szerencséje elégszer mama tenyeréhez, hogy tudjuk,
valóban el tudja látni a bajunkat. Végre fellélegezhetek.
 14. FEJEZET

A VÁROS A KARÁCSONYI DÍSZKIVILÁGÍTÁS fényárjában

úszik, és latyak borít mindent. Ennek ellenére még mindig
erősen reménykedek benne, hogy karácsony reggelén friss
hótakaróra ébredek. Ahogy hálaadáskor, most sem tudom,
mit hoz idén az ünnep. Talán ismét eljönnek hozzánk a roko-
nok, bár ezt kétlem. Nem voltunk éppen ideális házigazdák.
Görény megszabadult a kígyótól, de rám osztotta a bűnbak
szerepét, ezért gonoszabb velem, mint valaha. Találkozom
Evennel órák után a téli szünetet megelőző, utolsó előtti taní-
tási napon.
- Van valami terved? - kérdezi.
- Semmi. És neked?
- Dettó. Apám karja gyógyulófélben van, és teljesen kiütöt-
te magát a bogyókkal. Szerintem marihuánát szív, hogy eny-
hítse a fájdalmat
- Ez csak egy kar. Nekem is eltört egyszer a karom. Kelle-
metlen, de nem... úgy értem...
Hirtelen attól tartok, valami rosszat mondok, de aztán rájö-
vök, hogy Even valószínűleg másfajta fájdalomra gondolt.
Két évtizednyi gyászra, amivel ő és az apja a maguk módján
próbálnak megbirkózni.
Hallgatásba burkolózom, miközben az utcán lépdelünk,
hogy aztán ki-ki hazatérjen a saját otthonába. A nadrágom
hátsó részét majdnem a lábszáramig átáztatta a latyak.
Ugyanakkor az, hogy ez a nadrág is lötyögni kezdett, azt
bizonyítja, hogy a kitartó gyaloglás, a cukros üdítők kerülése
és a tudatos étkezés valóban segít. Holnapután el kell men-
nem Keene-be, hogy vegyek pár karácsonyi ajándékot, ma-
gamnak pedig egy új mérleget. Aztán eszembe jut valami.
 - Lenne kedved eljönni velem Keene-be elintézni a kará-
csonyi bevásárlást? - kérdezem Event.
- Lenne, de sajnos nem érek rá. Plusz műszakot vállaltam a
műhelyben. A családos srácok helyett ugrok be. Meg persze
spórolnom kell az utazásra. Most már nincs sok hátra. Túl-
élem a telet, a tavaszt, aztán az érettségit. Erről jut eszembe,
te mikor töltőd be a tizennyolcat? Meg kell szerezned a jogo-
sítványodat motorra!
Even tudja, hogy megismételtem a kilencedik osztályt,
ezért a tizenegyedikesek között én vagyok a legidősebb és a
legkövérebb lány, de eddig még nem került szóba a születés-
napom. Görény kétszer bukott, úgyhogy nem érzem kellemet-
lenül magam a saját bukásom miatt. Ami Kövér Henryt illeti,
neki ugyan semmi gondja nem akadt a tanulással, viszont né-
hány tanár neki köszönheti jó pár ősz hajszálát.
- Január elsején - felelem. - Akkor jön el a nagy egyes és
nyolcas.
- Ne már, újév napján? Akkor ez jó szerencsét kell jelent-
sen, vagy valami ilyesmi. Király! Megünnepeljük! Hmm...
Azt már kitaláltam, mit adjak neked karácsonyra, de akkor
mostantól a szülinapi ajándékodon töröm a fejem. Nagy a
nyomás.
Úgy mosolyog, mintha valami fantasztikus dolog történt
volna vele, én pedig viszonzom a mosolyát. Erre a szája még
szélesebb vigyorra húzódik, aztán kacsint, és a Birch Road
felé veszi az irányt.
Amikor hazaérek, írok Brittanynek egy SMS-t, hogy van-e
kedve velem tartani a karácsonyi bevásárlásra. Tény, hogy
ebben a tanévben túlságosan lefoglaltak minket a fiúk, ezért
nem töltöttünk annyi időt együtt, amennyit szoktunk, de
Masonnel úgy össze vannak nőve mintha sziámi ikrek lenné-
nek. Feltűnt, hogy Brittany nem volt sulibán az elmúlt pár
hétben, de nem aggódtam különösebben. Hosszú percekkel
később válaszol, és egyeztetjük a holnaputáni haditervet.
Kinyitom a történelemkönyvet, hogy tanuljak a másnapi
témazár dolgozatra, de erőt vesz rajtam az álmosság. Ál-
momban a kígyóhajú Allie engem ócsárol, miközben Brittany
föl-alá futkos. Aztán elhomályosul a kép. Megjelenik Even.
Csapdába esett egy hegyen, ahova valószínűleg a gonosz
Allie/Medúza száműzte. Event szólongatom, ő is a nevemet
mondogatja, mire izzadton, levegő után kapkodva ébredek
fel.
Másnap délután érzem, hogy az agyam nagyon megsínylet-
te a dolgozatokat és a kevés alvást. Epekedve várom a hosszú
tanítási szünetet, de amikor hazaérek, Görény villámgyorsan
emlékeztet arra, hogy miért töltöm az időmet inkább az isko-
lában, mint otthon.
Kinyitom az ajtót, és orrfacsaró bűz csapja meg az orro-
mat. Füst van, könnyeket csal a szemembe. Bemegyek a
konyhába, és a tűzhelyen egy tökéletesen kerek, odaégett húst
találok egy tepsiben.
- Görény?
Lekapcsolom a főzőlapot, és bekapcsolom a szagelszívót,
de az hörögve erőlködik, és nem hajlandó elindulni.
- Görény! - szólongatom.
Bemegyek mama szobájába, de alva találom. Aggodalom-
mal tölt el, hogy nem ébredt fel sem a füstre, sem a füstjelző
hangjára. Felmegyek Görény szobájába, de a fürdőszobaajtót
zárva találom. Megrángatom a kilincset, mire Görény elküld
melegebb éghajlatra.
- Mi a nyavalyát sikerült szénné égetned?
Gonosz nevetés harsan a faajtó mögül.
- Szerinted?
 Fogalmam sincs, de rettentően büdös. A fürdőszobaajtó ki-
nyílik.
A földszinten terjengő bűzhöz hasonló, gyomorforgató
szag lengi körbe.
- Kígyóhús. Grillezett Petúnia lesz a karácsonyi menü.
Olyan sátáni kacajt hallat, hogy simán el tudom képzelni, ő
nyírta ki a dögöt. Ki nem állhatom a kígyókat, de nem kíván-
tam a halálát, megenni meg aztán végképp nem fogom. Elönt
az undor. Ha így állunk, nem töltöm itthon a karácsonyt.
Lemegyek a konyhába, hogy eltakarítsak, és egyek vala-
mit. A döglött kígyót nem találom sem a hűtőben, sem a fa-
gyasztószekrényben, de elképzelhető, hogy a pincében lévő
fagyasztóládában hever. Tudom, Görény egy segfej, de nem
akarom elhinni, hogy ennyire kegyetlen. Azért a biztonság
kedvéért leosonok, hogy a saját szememmel győződjek meg
róla. Mivel leginkább én vagyok a felelős azért, hogy legyen
itthon mit enni, pontosan tudom, mi van a fagyasztóban,
és nem látok gyanús húscsomagot. Istenhez fohászkodok,
hogy ne engedje, hogy Görény annyira ostoba legyen, hogy a
szobájában tartsa. Elve vagy döglötten, nem akarok kígyót a
házban.
Felmegyek az emeletre. Az ablakon kitekintve Kövér
Henryt látom, éppen kiszáll a kocsiból. A bejárati ajtóhoz sé-
tál, de én előtte odaérek. Hatalmas, fölig érő vigyorral kö-
szönt.
- Úgy tűnik, fogytál - jegyzi meg. - Ugye, nem szeded azo-
kat a bogyókat, amiket mama? Láttam róluk egy ismeretter-
jesztő műsort. Veszélyesek. Mondtam mamának is, de nem
hallgat rám. Ugye, nem szedi?
- Nem, nem hiszem. Gondoskodom róla, hogy mielőtt el-
megyek az iskolába, reggel biztosan bevegye az összes
gyógyszerét, és miután megvetette velem azokat a bogyókat,
egy hét múlva már nem szedte őket. Azt mondta, hogy puffad
tőlük.
Konstatálom, hogy Kövér Henry nem hozta el a szokásos
doboz fánkot.
- Gondoltam, beköszönök, és megnézem, mit csináltok ka-
rácsonykor. Stacy nagymamájához tartok. Kilencvenéves,
ezért, tudod, talán ez lesz az utolsó karácsonya.
Elszomorodok. Mostanában párszor összefutottam a bá-
tyámmal, leginkább a templomban, és azt reméltem, hogy
velünk tölti a karácsonyt, mert ő az egyeden elviselhető csa-
ládtagom. Újabb ajándék számomra. Vállat vonok.
- Csak a szokásos lesz karácsonykor. És természetesen
templomba is megyek. Remélem, esni fog a hó. Talán meg-
nézek egy filmet.
- Mindig is imádtad karácsonykor a havat. Emlékszel,
amikor mindannyian szánkót kaptunk ajándékba? Az vicces
volt, nem?
- Amíg el nem törtem a karom. Emlékszel, hogy Görény
átgázolt rajtam, mert előttem akart odaérni az ugratóhoz?
- Na, igen. Sajnálom. Erről megfeledkeztem.
- Mint általában mindenki - motyogom.
- Ha már szóba jött Görény, merre van?
Beszámolok neki Görény legfrissebb „húzásairól”, beleért-
ve a különös, odaégetett húst.
- Valószínűleg az emeleten találod. Szerintem kérdezd ki! -
viccelődök.
Kövér Henry - akit most már tényleg nem lehet kövérnek
titulálni, és azt hiszem, csak megszokásból hívom így - meg-
böködi a tepsi tartalmát.
- Ne izgasd magad emiatt! Ez csak bolognai. Hagyta oda-
égni. Szerintem hülyét akart csinálni belőled. Vagy egyszerű-
en megfeledkezett róla. Benézek mamához. Továbbra is kö-
hög?
- Igen, változatlanul. Komolyan úgy gondolom, hogy or-
vosra van szüksége, de nem tudom, hogyan cipeljem el a ren-
delőbe. Kár, hogy, manapság már nem jönnek házhoz, mint
régebben.
Kövér Henry hozzám hajol, és suttogva folytatja:
- Sugar, jól megy a tanulás, és úgy tűnik, jobban odafi-
gyelsz magadra. Ne aggódj mama miatt! Megígérem, hogy
mostantól hetente kétszer eljövök. Te csak légy tinédzser!
Amikor én annyi idős voltam, mint te, csak bajt kevertem, de
jól szórakoztam.
Ő könnyen beszél, de nekem nehezemre esik megtenni. Et-
től függetlenül elámulok, hogy mennyire kedves ember vált
belőle. Gondolatban feljegyzem, hogy köszönjem meg
Stacynek, amikor legközelebb találkozunk, mert tudom, hogy
ez valószínűleg az ő hatása. A bátyám megölel - talán életé-
ben először-, aztán eltűnik a félhomályos folyosón.
Másnap elmegyek Brittanyért, de mivel nem vár kint,
ahogy megígérte, kinyitom a koszos üvegajtót, majd bekopo-
gok a másikon. Reszketve összedörzsölöm a tenyeremet. Két
nap van karácsonyig. Legyen hó, legyen hó, legyen hó! Kér-
lek, Istenem! Ugrálok, és keresztbe teszem az ujjaimat.
Pillanatokkal később Brittany kikiabál:
- Jövök már! - Az elkenődött szájfestékéről tudom, hogy
Masonnel éppen csókolóztak. - Nemsokára itt vagyok! - kiált
vissza valakinek, akit nem látok - Ott van hátul. Na, mindegy,
menjünk! - mondja nekem.
A szokásos túlméretezett, ne is törődjetek velem, csupán
bolti lopáshoz öltöztem kapucnis pulcsija van rajta.
A legutóbbi találkozásunkkor észrevettem, hogy nagyon
durván ragyásodik, de úgy tűnik, valamivel enyhíteni tudta a
pattanások özönét, és mintha pár kilót is felszedett volna.
Amikor együtt mutatkozunk, gyakran úgy érzem, hogy a mé-
retbeli különbségeink felhívják ránk a figyelmet. Én magas és
kövér vagyok, ő pedig alacsony és törékeny. De jó újra látni.
Legalábbis azt hiszem.
- Hogy alakulnak a dolgok Masonnel? - kérdezem.
- Ó, hát tudod, mocskos jó az ágyban. És képtelen betelni
velem.
Egy nap háromszor vagy négyszer is csináljuk. Mivel ott-
hagyta az iskolát, egész nap itthon unatkozik, amíg iskolában
vagyok, és pornót néz, aztán meg nem tudja levenni rólam a
kezét.
- Ez a kelleténél több információ volt. Nem azt mondtad,
hogy van munkája?
- Ja, de. Csak mivel nem jár suliba, túl sok a szabadideje.
De most komolyan! Van, hogy egymás után kétszer is csinál-
juk, de akkor is sok a szabadideje, érted? Mase-szel a nap hu-
szonnégy órájában és a hét minden napján együtt vagyunk.
Néha besokallok tőle, de tudja, hogyan tegyen boldoggá, szó-
val minden zsír.
Miután mindezt elmeséli, már biztosan tudom, hogy
metamfetamint tolnak. Ez megmagyarázza, hogy miért ma-
radnak ébren, miért maradoznak ki a suliból, meg a bőrprob-
lémákat és minden mást. Pár évvel ezelőtt egy csoport
drogprevenciós előadást tartott a suliban. Azt hiszem, épp az
ellenkező hatást sikerült elérniük, és a fél iskolát arra ösztö-
nözték, hogy próbálja ki a cuccot, köztük Masont is.
- Na és te, még mindig azzal az Even gyerekkel lógsz? -
kérdezi. Nem tetszik, ahogy kimondja a nevét. Be akartam
számolni neki a motorozásról meg a túráról, de úgy döntök,
inkább megtartom magamnak.
Leállók a Walmart parkolójában.
 - Igen, még mindig. Amúgy te kinek veszel ajándékot? -
kérdezem, hogy témát váltsak.
- Hmmm. Apucinak. Tök jól viseli, hogy Mase-szel va-
gyok. Az sem érdekli, hogy otthon vagyok-e, vagy a pasim-
nál. Úgyhogy meg akarom lepni valamivel. És Mase-t is, per-
sze. Ja, és az unokatesómat meg a lányát. A pasija nemrég
hagyta ott, úgyhogy lehet, hogy átjön hozzánk, ezért vennem
kéne neki valamit.
Bemegyünk a ragyogóan kivilágított üzletbe. Arra számí-
tok, hogy karácsonyi dalok szólnak majd, vagy legalább ün-
nepi lesz a hangulat, de az egymásnak ütköző bevásárlóko-
csik szinte leterítenek a lábamról, ahogy az emberek közel-
harcot folytatnak az utolsó szabad kocsikért. Én nem akarok
sok mindent venni, ezért elmegyek mellettük, és felkapok egy
kosarat.
Brittanyvel az áruházban bóklászunk, és megállunk az
elektronikai részlegnél. Veszek Görénynek egy videojátékot.
Mamának nem lesz egyszerű kitalálni, mit vegyek. Kövér
Henryt és Stacyt egy fahéj illatú gyertyával fogom meglepni.
Az utolsó pillanatban úgy döntök, nem veszek magamnak új
mérleget. Nem érdekel, hogy Brittany látja, ahogy bemegyek
a sorba. Korábban az ilyesmit megtartottam volna magam-
nak, de önbizalmat ad, hogy jó pár kilót leadtam.
Úgy döntök, nem fontos tudnom a súlyomat, és a polcon ha-
gyom a dobozt. Talán azért nem érdekel, hogy mit gondol
Brittany, mert egyértelmű, hogy már azt sem tudja, magáról
mit gondoljon.
De mit vegyek Evennek?
Mikor a kasszák felé vesszük az irányt, Brittany így szól:
- Várj csak, innen kell valami!
Lehajol az egyik sorban, az egészségügyi és szépségápolá-
si termékeknél. Szórakozottan követem. Meglátok egy vicces,
UFO-alakú párásítót, és eszembe jut, hogy ez talán enyhítené
mama köhögését. Láttam erről valamit a tévédoki műsorában.
Hirtelen beugrik, mit adjak Evennek. Épp el akarom mondani
Brittanynek, hogy visszamegyek a fényképrészlegre, amikor
meglátom, hogy a sarkon nézegeti a terhességi teszteket.
- Csak nem...?
Felemelt szemöldökkel néz rám.
- Megesik, ha négyszer-ötször csinálod egy nap - feleli
könnyedén,
- De nem...
- Védekezünk? Dehogy! Minek? Tablettát szedek. Már
amikor nem felejtem el bevenni.
Régóta meggyőződésem, hogy nem vagyok egy észkom-
bájn. Mióta az eszemet tudom, mama mindig azt mondogatta
nekem, hogy annyi eszem van, mint egy marék lepkének, de
most rádöbbenek, hogy az ostobaságért járó díjat nem nekem
ítélnék oda. Hanem Brittanynek.
- De a gyerekvállalás...
- Tudom. Figyu, Mase és én szeretjük egymást. Ő az igazi.
Van munkája, jól keres. Jól elleszünk. Nyugi már, te leszel
Sugar néni. Szerinted nem hangzik jól?
Amíg ő a téglalap alakú dobozok között válogat - amik
egyike nagy valószínűséggel megjósolja a jövőjét -, én visz-
szamegyek a fotórészlegre. Próbálok nem arra gondolni, hogy
Brittany feltehetően nem fog fizetni a cuccaiért.
Az este hátralévő részében hallgatok. Brittany azt állítja,
nem éhes, még azután is, hogy felajánlom neki, hogy meghí-
vom a Burger King-be, mivel megegyeztünk, hogy idén nem
ajándékozzuk meg egymást. A sült krumplival, a kedvencével
sem tudom elcsábítani. Nem állok le vitatkozni vele azzal
kapcsolatban, hogy ha tényleg terhes, akkor abba kell hagynia
a drogozást, mert reménykedek, hogy téved, és nem várható
egy ifjabb Mason a közeljövőben.
Otthon előhúzom Even ajándékát a borítékból. A fotómon-
tázsra nézek, rajta ő és én a tengerparton, hálaadáskor és pár
másik alkalommal, amikor én fotóztam a telefonommal. A
legfrissebb képen az arcom keskenyebbnek tűnik, a tekinte-
tem fényesebbnek. Talán Evennek igaza van, és tényleg szép
a mosolyom. Mintegy végszóra, a telefonom rezegni kezd.
SMS érkezik tőle. Szia! Az utak nem túl jók a motorozáshoz,
de remélem, hogy karácsony után eljössz velem valahova.
Van egy meglepetésem a számodra, de egy kicsit még várnod
kell. El tudsz szabadulni?
Elönt a lelkesedés és a remény. Röviden válaszolok: Igen.
Gondolatban pedig azt kiáltozom, hogy igen, igen, igen!
Az üzenete rövid és titokzatos, és a rejtély okozta izgalom
teljesen magával sodor.
A karácsony sokkal kiábrándítóbb, mint amire számítot-
tam. A mise után segítek becsomagolni pár ajándékot a ten-
gerentúlon szolgáló katonáknak, aztán hazamegyek Görény
már délben részeg, mert még mindig Petúniát siratja. Három
üres sörösüveget vág hozzám, de szerencsére minden egyes
alkalommal elvéti, az utolsó épp csak súrolja a karomat,
ahogy bemenekülők a konyhába. Vajon honnan szerzi a sört?
Az iskolában hallottam, hogy van pár illegális italbolt, ahol
huszonegy év alattiakat is kiszolgálnak alkohollal, ráadásul
vannak srácok, akik még mindig a középiskolásokkal buliz-
nak együtt.
Mama gyűlöli a párásítót, és azt mondja, vigyem vissza a
boltba. Reménykedek, hátha Kövér Henry és Stacy beugrik
hozzánk, de a bátyám csak idetelefonál délután, és boldog
karácsonyt kíván nekünk.
 Felmelegítek egy „TV dinner” gyorskaját magamnak, a
másikat pedig beviszem mamának.
- Boldog karácsonyt! - mondom vidáman.
- Ühüm - feleli, le sem véve a szemét a tévéről.
Kimegyek a szobájából. Könnyek homályosítják el a látá-
som. Görény elmegy otthonról, valószínűleg azért, hogy visz-
szakönyörögje magát a barátnőjéhez, én pedig lezöttyenek a
kanapéra, és megnézem a Csoda a 34. utcában című filmet,
miközben pattogatott kukoricát majszolok, és reménykedek,
hogy velem is megtörténik a csoda.
 15. FEJEZET

EVEN NEM HAJLANDÓ ELÁRULNI, mi a karácsonyi ajándé-

kom. Küld egy SMS-t, amiben arra kér, hogy öltözzek mele-
gen. Aztán pontosít, hogy tényleg jó melegen öltözzek fel, de
vigyek fürdőruhát is. Ezt nem igazán értem, de mindegy. Kö-
zel két éve nem volt rajtam fürdőruha, de örömmel látom,
hogy mivel leadtam jó pár kilót, ezért elfogadható módon áll
rajtam. Pont a legrosszabb helyeken buggyan ki a hájam, de
az igazság az, hogy Evennek keményen meg kell dolgoznia
azért, ha azt akarja, hogy felvegyem a fürdőruhát, és még
vízbe is mártózzak az évnek ebben a szakaszában.
Délután autóba pattanok, és a lakásához hajtok a friss hó-
val borított utcákon. Megkönnyebbülve látom, hogy az apja
nincs otthon. Even nem hozza szóba Nasht, miközben bepa-
kol néhány dolgot a hátizsákjába, majd zsonglőrködik pár
almával, mielőtt bedobná őket a táskába egy termosz társasá-
gában. Felnevetek.
- Az egyik titkos adottságom - mondja egy kacsintás kísé-
retében.
Kötött sapkát visel, ami szívdöglesztően áll rajta.
- Jaj, majdnem elfelejtettem! - szólalok meg. Előveszem a
táskámból a fotómontázst, és átadom neki. - Kisebb méretű
papírra is elkészíttettem, hogy magaddal vihesd, amikor ke-
resztülmotorozol az országon.
- Amikor keresztülmotorozunk - javít ki.
Ideges leszek, ha a motoros vizsgára gondolok. Tanfolyam
akad, de szülői engedély kell hozzá, mivel még mindig tizen-
nyolc év alatti vagyok. Van egy olyan érzésem, hogy mama
nem adná rá áldását, tekintve, hogy valószínűleg a volt férjé-
re, az apámra és az ő motorozás iránti szenvedélyére emlé-
keztetném. Even azzal érvel, hogy ő megtanít nekem min-
dent, amit tudnom kell, és jobb, ha várok, amíg betöltőm a
tizennyolcat, aztán futok neki a vizsgának, úgyhogy a visz-
szaszámlálás elkezdődött. Alig egy hét múlva betöltőm a ti-
zennyolcat, és jelentkezhetek a vizsgára, de egy majdnem
ötezer kilométeres motoros túra egyelőre lehetetlen küldetés-
nek tűnik számomra.
- Nagyon tetszik! Köszönöm! - mondja Even. Egyik karjá-
val magához ölel, miközben a másik kezében tartott montázs
minden egyes fényképét alaposan megszemléli. A fejemnek
támasztja a fejét. - Én azt hittem, a Facebook-oldaladra rakod
fel őket.
- Nincs Facebook-profilom. Tavaly megszüntettem, miu-
tán... Mindegy, nem fontos.
Nem akarok beszámolni neki arról, hogy egy csapat suhanc
- akik még mindig nem vallották be, hogy ők voltak azok -
feltörte a fiókomat, és jelmezbe öltöztetett disznókról tettek
fel képeket, alatta a nevemmel, és ezzel a képaláírással:
„Sugar, a díjnyertes hízó.” Egyértelműen látszott, hogy
Photoshoppal csinálták, de attól még gusztustalan volt. És
fájt. Aztán eszembe jutnak a papírrepülők, amik a tűzriadó-
kor landoltak a lábamnál. Valószínűleg vagy Hillary, vagy
Brandon bandájának a fejéből pattant ki az ötlet. Even beviszi
a képet a szobájába. Amikor visszatér, kulcsot pörget az ujja
körül.
- Mit tervezel? Nagyon titokzatos vagy! - kérdezem, szinte
flörtölve.
Rám kacsint, kék szeme olyan tisztán csillog, mint a kinti
friss hótakaró.
- Ugye, szeretnéd tudni?
Leviharzunk a lépcsőn, és átgázolunk a mély hóban a gará-
zsig. Amikor kihozza a motoros szánt, ráébredek, micsoda
szerencse, hogy egy hatalmas viharnak köszönhetően folya-
matosan havazott az elmúlt huszonnégy órában. Megkésve
bár, de megkaptam az ajándékomat.
- Meglepetés! - kiáltja, és észbontó mosolyt villant rám.
Ideadja a bukósisakot, majd így szól: - Ülj fel, és kapaszkodj
erősen!
Néha, amikor a Harley-n ülök Even mögött, úgy érzem,
gyorsan hajt. De gondolom, mivel a rendőrség nem írt elő
sebességkorlátozást motoros szánra, ezért nem várható, hogy
megbüntetnek. Teljesen más érzés szinte a földön ülve, a ha-
vas ösvényen suhanni, mint az aszfalton robogni. Közelebb
érzem magam a természethez, a világhoz és Evenhez.
Ugratunk párat, mire Even ujjongásban tör ki. Nem láttam
ilyen boldognak azóta, hogy az óceánnál jártunk, habár abba
az utazásba bánat is vegyült, mert akkor mesélte el, hogyan
vesztette el az anyukáját, és hogy el kellett költöznie onnan,
amit az otthonának hívott.
Lelassít, amikor elhaladunk pár ház mellett. Fogalmam
sincs, hol vagyunk. Körülbelül húsz percig egy fákkal szegé-
lyezett ösvényen haladunk, aztán nyílt terepre érünk. Egy je-
ges, fehér tó nyúlik el előttünk. Even elengedi a gázkart, és
megállunk.
- Jól érzed magad? - kérdezi.
Bólintok, a sisakom fel-alá ugrál. Bebugyoláltam magam
kesztyűbe, síkabátba és Görény motoros szános, kantáros
nadrágjába, ami ugyan hatalmas rám, de legalább melegen
tart. Miután leveszem a sisakot, felteszem a sapkámat.
- Cuki vagy azzal a bojttal a fejed tetején. Gyere! - Meg-
pöcköli a bojtot, aztán kézen fog.
A tóhoz vezet.
A jégre lépek a csizmámban. Egy pillanatig attól tartok,
hogy betörik alattam, pedig sokan korcsolyáznak a tavon. Ez
ráébreszt, hogy nem kellett volna elhinnem a méretemre vo-
natkozó vicceket, kegyetlen beszólásokat és váratlan meg-
jegyzéseket.
A tó felszíne csúszik. Sose korcsolyáztam még, de csizmá-
ban, és nem korcsolyával a lábamon meglepően könnyű. Az
erdőhöz közeli részen siklunk, nyaralók mellett haladunk el,
amik alig látszanak ki a hó alól. A tónak ezen a részén - azzal
az oldallal szemben, ahol a motoros szánt hagytuk - ismeret-
len arcok gyűlnek a parton gyújtott tűz köré, hogy felmele-
gedjenek. A gyerekek mályvacukrot sütnek, és egymást ker-
getik hógolyókat dobálva. Ezek között a kapucnis, té-
li kezeslábasokba bugyolált ismeretlenek között sokkal ma-
gabiztosabbnak és kevésbé szerencsétlennek érzem magam.
Színes jegesmedvékre hasonlítunk a több réteg ruhában. Even
előhúzza a termoszt a hátizsákjából, és megkínál kakaóval.
- Én csináltam.
Elmosolyodok. Még mama sem csinált nekem soha kakaót.
Csak szólt, hogy melegítsem fel a csokis tejet a mikrobán.
Nagyot kortyolok a gőzölgő italból, aztán átadom Evennek.
Megmelegszünk a tűznél, majd visszacsúszkálunk a csiz-
mánkban a motoros szánig.
- Hogy bukkantál rá erre a helyre? - kérdezem.
- Internet és Google. És a kakaó receptjére is.
- Á, egy trendi srác! - mondom nevetve. - És figyelmes! Jól
érzem magam.
- Ugye? Imádok a szabadban lenni. Azt hiszem, ezért sze-
retem annyira a motoromat, a motoros szánt és a kempinge-
zést. Megfogadtam, hogy kipróbálom a szörfözést is, amikor
a nyugati parton leszünk. Érdekes, de sosem csináltam, ami-
kor még az óceán mellett laktam.
Rájövök, hogy Even miatt én is szeretek a szabadban lenni.
Eddig még nem gondoltam bele jobban, de az erdőben tett
első séta óta a legtöbb időnket a szabadban töltjük. Azelőtt az
időm kilencvenkilenc százalékát a házban töltöttem.
- Következő állomás. Pattanj fel! - mondja Even.
Elindulunk. Tisztásokon és bájos völgyeken keresztül visz
az út, ami mentén fagyott hóval borított fenyőfák és más
örökzöldek sorakoznak. Átsuhan az agyamon, hogy sokkal
szívesebben vagyok a szabadban, és sokkal nagyobb élvezetet
okoz, mint a cukormáz, a karamell vagy a többi édesség maj-
szolása.
A távolban a téli nap a fák teteje felé araszol, és a lemenő
nap fényében a hó ékszerként csillog. Gazdagnak érzem ma-
gam Even barátsága és a szabadság miatt. Ahogy a nap lebu-
kik a fák mögött, Even felkapcsolja a fényszórókat, amikor
egy jól kitaposott ösvényhez érünk. Kicsivel később megér-
kezünk egy faházhoz. Even leparkol a tucatnyi motoros szán
közé. A bentről kiszűrődő fény melegnek és hívogatónak tű-
nik.
- Megkérdezhetem, hogy mit csináltál volna, ha nem hava-
zik?
Even elmosolyodik.
- Te kérted a havat. Nem volt kétségem afelől, hogy ha-
vazni fog. De ha mégsem úgy lett volna, akkor gyalog jöttünk
volna el ide.
Kétkedő pillantást vetek rá, mert nekem úgy tűnik, mintha
több millió kilométerre lennénk a várostól.
Felmegyünk a lépcsőn egy meleg helyiségbe.
- Asztalfoglalásom van Anderson névre, két fő részére -
mondja Even választékosán, holott a vadászházakat idéző
épület és a téli felszerelést viselő emberek nem tűnnek kifi-
nomultnak.
- Erre! - feleli a lófarkas, barna hajú, szőrös csizmát és
kézzel kötött pulóvert viselő nő.
 Két főre terített asztalhoz vezet minket, ami egy hatalmas,
kőből készült kandalló mellett áll.
Even kimenti magát, és kimegy a mosdóba. Hirtelen elfog
a rettegés, hogy mindjárt megjelenik Allie-vel, kezükben egy
fényképezőgéppel, malachangokat hallatva, és halálra nevetik
magukat rajtam.
Forró tea kerül az asztalra, amíg az étlapot tanulmányo-
zom. Even visszajön. Megkönnyebbülten elmosolyodok, mert
a felharsanó nevetés forrása a bárnál ülő két mackós favágó.
- Szerintem az lesz a legjobb, ha te rendelsz nekem vala-
mit. Ha nem műanyagba vagy dobozba van csomagolva a
kaja, akkor nem értek hozzá - mondom, és rosszul érzem ma-
gam a tudatlanságom miatt.
- Ez egy vadászlak, amit a hétvégére étteremmé alakítottak
át a hóesésben kirándulók miatt. A tulajdonos bátyjával dol-
gozom együtt. Ők vadásszák az összes vadat, amit felszolgál-
nak. Azt állítja, hogy a zöldséget a saját konyhakertjükben
termesztik, aztán nyáron jó pénzért eladják. Jó, mi? - magya-
rázza Even.
Boo nagyinak is volt kertje, de mára benőtte a gaz, amiben
egy csorba vödör, egy törött kerti szék és egyéb szemét bújik
meg.
A pincérnő odajön hozzánk, és Wayne unokahúgaként mu-
tatkozik be. Megtudom, hogy a sráccal dolgozik együtt Even
Vinnél. Kicsit csevegnek, majd a lány kedvesen ajánl valamit
az étlapról.
Mielőtt Even leadja a rendelést, közlöm vele, hogy olyan
kaja szóba sem jöhet, aminek bármilyen köze van a hüllők-
höz, mire a kígyós történetre terelődik a beszélgetés. Seperc
múlva felmelegszünk, nevetgélünk és a ház ajándékaként
frissen sütött zsömléket majszolunk, míg a főételre várunk.
 Miután elfogyasztottuk a finoman szólva is hatalmas adag
zöldség-köretből, krumpliból és egy kis vadhúsból - amit fél-
retolok - álló fogást, Even hátradől, összefonja a kezét a tar-
kóján, és kinyújtja hosszú lábát. Úgy néz ki, mintha az idő
várna őrá: Even nem siet sehova. Elégedettnek és álmosnak
tűnik.
- Finom volt. Tudnék egyet szundítani - mondja, miközben
a lágy fény táncol és csillog a szemében. - Nem vagyok
ügyes a kézzel fogható ajándékokban, úgy értem, amit be kell
csomagolni. Sose tudom, mit vegyek. Gondolom, ez is egy
mellékterméke annak, hogy apám fia vagyok. Régebben vet-
tem neki a karácsonyi vásárban apróságokat, de ő csak bólin-
tott, elmotyogott egy köszönömöt és félrehajította. Ezért
megfogadtam, hogy ha egyszer valakit arra érdemes-
nek találok, hogy ajándékot kapjon tőlem, akkor annak emlé-
kezetesnek kell lennie. Igazi élménynek.
Kimondom az első dolgot, ami az eszembe jut.
- Even Anderson, te magad vagy az élmény.
Az ajka mosolyra görbül.
- Ezek szerint jól érzed magad? - kérdezi.
- Remekül.
Even fizet, és borravalót is hagy. Felkelünk az asztaltól, és
Wayne unokahúga a faberakású folyosón a mosdók felé kala-
uzol minket.
- Kövessetek! - mondja.
Egy ajtóhoz vezet, amire egy csobogó szökőkút képét éget-
ték. Even kinyitja. Van bent egy franciaágy, rajta lila és sárga
steppelt paplan. Vadászfelszerelések és bekeretezett gobeli-
nek díszítik a falat. Harmonikaajtós paraván áll a sarokban. A
szoba másik végéből teraszajtó nyílik a tornácra, ahol forró,
bugyborékoló jakuzzi vár minket.
 - Arra gondoltam, hogy ki kell szakadnunk a saját életünk-
ből, mondjuk, olyan tizenöt órára. Jobban örülnék a huszon-
négynek,de tudom, hogy a mamádnak szüksége van a segít-
ségedre. Remélem, boldogul nélküled reggelig.
Sírni szeretnék. Egyszerre vagyok rémült és mélységesen
meghatódott. Utoljára akkor aludtam távol az otthonomtól,
amikor még barátnők voltunk Hillaryvel. És mi van, ha mama
dühös lesz, vagy aggódik, mert kimaradok éjszakára? Na és
Görény? Mi van, ha... Ám az aggodalmam azonnal elillan,
amikor Even leveszi a pulóverét és elkezdi kigombolni az
ingét. Már elképzeltem, milyen lehet a ruhái alatt: mint egy
görög isten, izmos és napbarnított. Majdnem elájulok a gon-
dolattól, de gondolom, ő inkább az aggodalmat látja az arco-
mon. Az ing alatt pólót visel és farmert, amiről eszembe
jut az első találkozásunk.
- Ugye, hoztál fürdőruhát? - kérdezi, mielőtt eltűnik a pa-
raván mögött, hogy befejezze az átöltözést.
Édes istenem! Most mit tegyek? Elindulok a fürdőszobába.
Belül találok egy faburkolatú jakuzzit. A falakat is fával
borították, én pedig fafejűnek érzem magam. Hiszen itt csak
Even ismer engem. Azt mondogatom magamnak, hogy nem
hozott volna erre a biztonságos, isten háta mögötti helyre, ha
nem kedvelne. Talán nem a barátnőjeként hívott el ide, de a
szoba közepén terpeszkedő magányos franciaágy mást sugall.
Leveszem a pulcsim, a pólóm, aztán a melltartóm. Jaj,
Sugar, te kövér, szerencsétlen... Megállítom a fejemben szóló
felvételt, ami azóta forog, mióta az eszemet tudom. Eszembe
jut az otthoni fürdőszobában lévő törött tükör.
Jobban kihúzom magam, a vállamat hátrafeszítem. Fel-
emelem az állam.
 - Nem vagy kövér és szerencsétlen. Jó ember vagy és... -
suttogom magamnak, de aztán elhallgatok, mert fennáll a ve-
szély, hogy mindjárt könnyekben török ki.
Hallom, hogy Even az ajtó másik oldalán motoszkál.
- Kész vagy? Kint találkozunk!
- Rögtön megyek! - felelem, és remélem, hogy nem cseng
úgy a hangom, mintha sírnék.
Itt az esély. Megkaptam a választ az imáimra, hogy csak
egy éjszaka erejéig normális lehessek. Hogy valami normális
dolgot csináljak, amit a fiúk és a lányok szoktak. Persze Even
nem csak egy fiú a sok közül. De amikor magamra nézek,
olyan lányt látok, aki nem méltó arra, ami épp történik vele.
A vállam elernyed. A fürdőszobaajtó aljánál besurranó huzat
lehűti a talpamat. Even biztosan kiment. Sosem voltam még
jakuzziban. Legalább ezer ellentmondó gondolat kergeti
egymást a fejemben, miközben gépiesen utasításokat adok
magamnak azzal kapcsolatban, hogyan vegyem fel a fürdőru-
hát: először a talpam, aztán a lábam, majd a másik, karokat a
pántokba. Ha nem utasítgatom magam, akkor attól tartok,
örökre itt maradnék, és tönkretenném az estét.
Kinyitom az ajtót, és magam elé terítem a fürdőlepedőt,
mert nem ér körbe. Majd, mint egy robot, egyik lábamat te-
szem a másik elé. Végigmegyek a fapadlón az ajtóig. Even a
válláig merülve ül a bugyborékoló vízben.
- Vigyázz, lépcső! - figyelmeztet, egyik vizes karját fel-
emelve, és odamutat.
A dermesztőén hideg levegő sokként ér, és valamennyire
eltereli a figyelmemet arról, hogy szinte meztelen vagyok, és
nemsokára megmutatom a fürdőruhába bújtatott habtestemet
Evennek. Felmegyek a lépcsőn, aztán nagyon óvatosan bele-
ereszkedek a vízbe, miközben elhúzom magam elől a törül-
közőt. Túléltem. A meleg, pezsgő víz körbeölel. Tulajdon-
képpen isteni érzés. Elmerülök a nyakamig.
Even hatalmas vigyorral néz rám.
- Király, nem?
Nem felelek, csak hátradöntött fejjel mosolygok. Fölöttem
pislákolnak a csillagok, és most az egyszer nem kívánok
semmit.
Lazítunk a jakuzziban, mindenféléről beszélgetünk. Mesé-
lek neki Brittanyről, és hogy mivel gyanúsítom Masont. Me-
sélek Kövér Henry-ről és Stacyről, és arról, hogy úgy gondo-
lom, már nem dolgozik másodállásban a Dunkin’ Donutsban,
mert sikerült elég pénzt összespórolnia egy jegygyűrűre, és
hogy szerintem újévkor fogja feltenni a nagy kérdést. Amikor
úgy érzem, kifogytam a mondanivalóból, Even is hallgat egy
pillanatig.
- Eddig csak olyan emberekről beszéltél, akik megfordul-
tak az életedben. Mi lenne, ha most magadról is mesélnél?
- Mit mondhatnék?
Sokatmondó pillantást vet rám.
- Már túl vagy a tizenegyedik felén. Vannak terveid az
érettségi után, jövőre? Mit csinálsz akkor, amikor nem va-
gyunk együtt? Tudom, hogy varrsz. Mesélj arról! Vagy arról,
hogy mik az álmaid, vagy milyen könyvet olvasol épp, nem
tudom. A lényeg, hogy rólad akarok hallani.
Lemerülök a víz alá. Eddig nem tudtam, de most már bizo-
nyítani tudom, hogy lehet a víz alatt sírni. Even szavai az ele-
venembe vágná, oda, ahol a megtépázott önbizalmam rejtő-
zik, és megszólítják a kislányt, aki mindig arra vágyott, hogy
végre valaki érdeklődést mutasson iránta. Azt a lányt, aki sze-
rette volna, ha a mamája kiteszi a rajzait a hűtőre, függetlenül
attól, hogy csak firkálmányok. És a lányt, aki szerette volna,
ha van apukája, aki leporolja a térdét, ha elesik, és talpra segí-
ti. Ugyanazt a lányt, aki a törődés, az aggodalom és a kedves-
ség hiánya miatt fánkokból, sütikből és tortákból épített maga
köré pajzsot, hogy elrejtőzzön a mellőzöttség okozta fájda-
lom és az elől, ahogy a fejéhez vágják, hogy kevésbé értékes,
és képtelenség szeretni őt.
Feljövök a felszínre.
Úgy tűnik, Even tisztában van vele, milyen érzelmi hul-
lámvasúton ülök. A kezem után kutat a vízben, és véletlenül
súrolja a mellemet. Elkuncogom magam két hüppögés között.
- Sugar, én egy gyönyörű, kreatív és okos lányt látok. Igen,
azt is látom, hogyan festesz kívülről. Nem úgy nézel ki, mint
amit a kislányok látnak a magazinokban, a filmekben, nem is
úgy, mint a Hillaryhez és Allie-hez hasonló lányok, de ha
mindannyian ugyanúgy néznénk ki, vagy ami még rosszabb,
ugyanúgy viselkednénk, akkor a világ unalmas lenne. Neked
vannak domborulataid. Ezek tesznek téged azzá, aki vagy, és
én kedvelem ezt a lányt. Tulajdonképpen te vagy számomra a
világon a legkedvesebb. Mélyen, legbelül van önbizalmad,
csak hagynod kellene, hogy a felszínre törjön.
Sokáig fogja a kezemet. Remélem, sosem engedi el.
Egy bagoly huhog valahol a sötétben, én pedig annyira
megkönnyebbülök, hogy úgy érzem, mintha szárnyakat nö-
vesztettem volna.
- Kösz, Ev - mondom, és komolyan is gondolom.
Ezután órákon keresztül beszélgetünk, lazítunk a jakuzzi-
ban, amíg ki nem pirosodik az arcunk, az ujjaink pedig ma-
zsolaszerűre zsugorodnak. Diszkréten úgy alakítom a helyze-
tet, hogy Even szálljon ki a kádból elsőnek, én pedig meg-
próbálom magamat legalább elölről eltakarni a törülközővel,
és követem vissza a szobába. Letusolok, aztán felveszem a
ruhám, és az ágy végébe ülök. Miután Even is végez a fürdő-
ben, kijön.
 - Hát, ott nem tudsz aludni - mutat az ágy végébe. - Remé-
lem, nem találod furcsának a helyzetet - mondja, és felhajtja a
takarót.
Bemászom az egyik oldalon. Even bokszért és pólót visel.
Szeretném megállítani az időt, hogy az eszembe véssem a
részleteket. A vizes haját, a kis vigyort, ami egész éjszaka az
arcán volt, azt, ahogy a csont a jobb csuklóján kiáll, és azt,
hogy mennyire férfias, nem túlságosan izmos, de erős. Oda-
megy a villanykapcsolóhoz, és lekattintja. A sötétben kibújok
a farmeromból, és érzem, hogy az ágy megmozdul, amikor
becsúszik mellém. Meleg karjával átölel, csupasz lábunk
egymáshoz ér.
- Jó éjt, Sugar! Szép álmokat!
Arcon csókol, és hozzám bújik, arcát a hajamba temeti.
Megolvadt lávához hasonló érzés cikázik rajtam végig attól
a ponttól, ahol az ajka megérintett, a mellkasomon keresztül,
le egészen a köldökömig. Even elhelyezkedik, majd a légzése
nemsokára egyenletessé válik.
Életemben nem éreztem ekkora elégedettséget, mégis
emésztem magamat. Nem azért, mert kihagytam a szokásos
éjféli nasimat, és nem is a szokatlan helyzet miatt, hogy egy
ágyon osztozom egy sráccal. Hanem amiatt, amit a jakuzzi-
ban mondott. Mindenben igaza volt, egyvalamit kivéve: a
kinézetemet. Szerintem nem a kövérségem határozza meg, ki
vagyok. A zsírréteg rejti el az igazi énemet a külvilág és még
magam elől is. Elrejti az érzelmeimet és az igazságot. Ez a
gondolat - összemosódva az óceán szeles, októberi napról
őrzött emlékével - lassan álomba ringat.
 16. FEJEZET

AMIKOR FELÉBREDEK, Even a szoba másik végében ül egy

bőrfotelben, és kifelé néz az ablakon. Simogatja a halvány
napfény. Annyira mozdulatlan, hogy egy pillanatig olyan ér-
zésem van, nem is valós. Aztán iszik egy korty kávét egy fe-
hér bögréből, engem pedig elárasztanak a tegnap este emlé-
kei.
- Jó reggelt, álomszuszék!
Az éjjeliszekrényen lévő digitális órára nézek. 7:22 van.
- Fel akartalak ébreszteni, hogy megnézhesd a napfelkeltét,
de olyan békésen aludtál.
- Sajnálom, hogy lemaradtam róla.
- A parton lévő házunkban minden reggel besütött a nap a
szobámba. Ragyogón, ígéretekkel telve. Azóta egyszer sem
hagytam ki a napfelkeltét.
Az ágy szélére araszolok, és a takaró jótékony rejtekében
felveszem a farmeromat.
Miután végzünk a reggeli mosakodással, összeszedelőzkö-
dünk, és ott reggelizünk, ahol vacsoráztunk. Even tojást és
pirítóst halmoz a tányérjára. Követem a példáját, csak én né-
hány szelet sárgadinnyével egészítem ki.
Nehezemre esik lélegezni, ahogy a tűz mellett ülünk
ugyanannál az asztalnál, ahol tegnap este. Nem akarom, hogy
a szabadság, a barátság és a törődés, ezek az érzések, amik-
nek a létezéséről eddig nem is tudtam, elillanjanak. Cseve-
günk, egymásra mosolygunk, majd a kávé után távozunk, és a
motoros szánon tesszük meg a visszafelé vezető utat. Even
másik útvonalat választ, most nem a tó mellett haladunk el,
hanem egy ösvényen siklünk, amíg el nem érünk egy keresz-
teződéshez, ahol megpillantok egy farmot a város szélén. A
varázslatos és csodálatos éjszaka emléke lassan elhalványul,
amikor visszatérünk a latyakkal borított utcák és az ismerős
épületek közé. Addig megyünk, míg el nem érünk Evenék
lakásáig.
Hallgatunk, miközben igyekszünk megbékélni a gondolat-
tal, hogy vissza kell térnünk a megszokott kerékvágásba,
bármennyire is nem szeretnénk. Even betolja a motoros szánt
a fészerbe a motor mellé. Megfordulok, hogy induljak, de
Even elkap a csuklómnál fogva, és magához ölel. Viszonzom,
egy olyan „soha többé nem akarlak elengedni” típusúval. Az-
tán autóba ülök, és hazamegyek. A házunk rosszabbul fest a
komor felhőkkel és a koszos utcákkal a háttérben, mint vala-
ha.
Miután kipakolok a táskámból, benézek mamához. Elsza-
kítja a tekintetét a tévéről, és rám mered az ágyból.
- Te meg merre jártál? Görény azt állítja, hogy tegnap este
nem jöttél haza. Tudni akarom, milyen szarházival hentereg-
tél, te kurva!
Gyakorlatilag leköp, ahogy kiabál, az arca ellilul. Aztán rá-
tör a köhögés.
- Mama, elég! Ne idegesítsd fel magad! Én csak... - De
nem vallom be az igazat. Attól tartok, ha megosztom vele az
elmúlt varázslatos éjszakát, akkor valahogy beszennyezem az
emlékét. - Brittanyvel j voltam bulizni. Későre járt, fáradtan
nem akartam vezetni, úgyhogy ott maradtunk. Sajnálom,
hogy aggódnod kellett miattam.
Mióta tudok ilyen simán hazudni? Istenem, kérlek, bocsáss
meg nekem! Úgy tűnik, mama megbékélt a válaszommal, de
csak egy pillanatig.
- Hallottam, hogy az a lány felcsináltatta magát. Nem aka-
rom, hogy vele mászkálj! És azt sem akarom, hogy kövesd a
példáját, aztán itt guruljanak nekem fel-alá a hájas kölykeid.
 Az arcom tűzben ég. Meglep, hogy Brittany tényleg terhes,
de az még jobban, hogy mama tud róla. Ám ami igazán pad-
lóra küld, az az, hogy mama mit képzel rólam. Ennél azért
több eszem van. Templomba járok. Jó keresztény vagyok.
Ismerem a dörgést, és terveim vannak az életemmel. Még-
hozzá nagy terveim. Pontosan még nem tudom, mik ezek, ám
az már lassan, de biztosan körvonalazódik bennem, hogy nem
ebben az összeomlófélben lévő házban és ebben a porfészek-
ben fogom őket megvalósítani.
- Nincs semmi mondanivalód? Sejtettem. Menj, és hozz
valamit ennem! Éhen halok.
Szó nélkül kimegyek a szobából. Nem azért, mert nincs
mit mondanom, hanem mert tombol bennem a harag. Mielőtt
felfognám, mit teszek, már a kezemben tartok egy keverőtá-
lat, benne egy torta masszává kevert alapjával, és a számba
kanalazom. Lenézek a tálra. Úgy érzem, belefulladok. Bár
mama szobájában határozott voltam, most mégis olyan, mint-
ha alulmaradtam volna. Azt terveztem, hogy később elkészí-
tem neki a tortát, kárpótlásul azért, mert tegnap nem vol-
tam mellette, és hogy ennyire magamra haragítottam, de most
csak egy gyámoltalan kislánynak érzem magam, aki az érzé-
seit édességbe, még több édességbe és még annál is több
édességbe fojtja. A gondolataimat mama kiabálása szakítja
félbe.
- Máris megyek!
Egy tányéron mikrózott csirkecsíkokat és burgonyagolyó-
kat viszek neki, majd visszamegyek a konyhába, hogy meg-
süssem a tortát. Miközben a máz hozzávalóit keverem össze,
arra gondolok, hogyan siklottunk Evennel a hóban. Aztán
felidézem, ahogy a jakuzziban ültünk a csillagok alatt. Miu-
tán beállítom az időzítőt, bemegyek a szobámba, és előve-
szem a szöveteket tartalmazó dobozomat. Addig kutatok,
amíg rá nem akadok egy négyzet alakú, fehér poliészter
anyagra. Találok egy hasonló árnyalatú vásznat is, amit alá
tehetek. Egy ötlet körvonalazódik a fejemben: hó, csillagok,
varázslat és rétegek.
Reménykedek és álmodozom, aztán megérzem a torta illa-
tát. Lerohanok a lépcsőn, hogy kivegyem a sütőből, mielőtt
túlságosan megbámul. Hagyom, hogy kihűljön, addig visz-
szamegyek a szobámba, hogy felvágjam és összetűzzem a
szövetdarabokat.
Hallom, hogy becsapódik a bejárati ajtó. Görény hazajött.
Lesietek a konyhába, nehogy megegye a tortát, mielőtt be-
vinném mamának.
A nappalihoz közeledve hallom, hogy Görény és pár másik
srác vihog. Amikor elhaladok a nappali mellett, látom, hogy
sörrel a kezükben tömörülnek a tévé körül. Még hangosabb
nevetés harsan, majd Görény felkiált:
- Hé, Sugar, hozz nekünk valami rágcsát!
Átfut az agyamon, hogy közlöm vele, hozzon magának, de
mivel tegnap este nem jöttem haza, nem akarom tovább feszí-
teni a húrt. Felkapok egy cheddaros-tejfölös ízesítésű csipszet
és egy doboz Cheez-It krékert. Beviszem őket a nappaliba.
Egy alsóneműt viselő nőt látok a képernyőn, aki az ajkát nya-
logatva, négykézláb kúszik előre. Döbbenten állok meg fél-
úton. Mivel nem merek közelebb menni, odahajítom Görény-
nek a rágcsálnivalókat, és visszamenekülök a konyhába.
A bátyám utánam kiált:
- Ugyan már, Sugar, ez csak egy meztelen csaj! - Aztán
hozzáteszi;
- De biztos nehéz lehet elviselni a látványát, mert ő dögös,
te meg nem.
A srácok felnevetnek.
 Rossz érzés lesz úrrá rajtam, amit gyomorgörcs követ.
Amikor beviszem a tortát mamának, cigaretta lóg a szájából,
de mintha a teste nem tudná eldönteni, hogy köhögjön-e,
vagy megszívja, úgyhogy egyszerre teszi mindkettőt.
- Ez mi? - kérdezi.
- Mivel eléggé gyászos az idő odakint, gondoltam, sütök
neked tortát.
- Ja, nyilván kapóra jön neked, mert így te is ehetsz belőle.
Olyan sokat fogytál, hogy szerintem nyúlkaján élsz.
- Mama... - kezdem.
- Hozd ide! Milyen?
- Csokitorta vaníliamázzal. A kedvenced. - Odaviszem
hozzá, és kihúzom alóla a papírtányért és a villát. Mama pon-
tosan a torta közepében nyomja el a cigarettáját. - Na, de
mama!
Rám mered, aztán, mielőtt felfognám, mi történik, megra-
gad a tarkómnál fogva, és az arcomat a tortába nyomja. Küz-
dők, hogy kikerüljek a szorításából, de a hajamat markolva
fogva tart. Oldalra fordítom a fejem, és felkiáltok, mikor vég-
re ki tudom szabadítani magam.
- Te kis kurva - közli.
A konyhába rohanok a szememet törölgetve, és a tortát,
amit egész végig a kezemben tartottam, a szemetesbe hají-
tom. Ahhoz, hogy felmenjek az emeletre, keresztül kell vág-
nom a nappalin. Nehezen látok, de annyit ki tudok venni,
hogy a nő még mindig a képernyőn feszít, és egy másik csat-
lakozott hozzá, mindketten meztelenül vonaglanak és csóko-
lóznak. Lépteimre a fiák megfordulnak, és felnevetnek.
- Na, mi az, Sugar, nem tudtad elég gyorsan befalni a tor-
tát? Bele kellett nyomnod az egész fejedet?
További gonosz megjegyzéseket tesznek, de nem hallom
őket, mert bemenekülők az emeleti fürdőszobába.
 Felkapok egy dohos törülközőt, és megtorlóm az arcom.
Nem segít, úgyhogy beállók a zuhany alá, és hagyom, hogy a
víz lemossa a cukormázat és a megaláztatást. Amikor elzá-
rom a csapot, és megszárítkozom, nem érzek mást, csak hara-
got. Elhúzom a zuhanyfüggönyt. Nyílik a fürdőszoba ajtaja.
Ijedten felkiáltok.
- Hé, hát itt vagy! Azt hittem, már végeztél. - Caleb, Gö-
rény egyik haverja áll az ajtóban. Pattanások éktelenkednek a
szája fölött, a haja zsíros. Keresztbe tett lábbal és karral dől
az ajtófélfának. - Mindig is bejöttél nekem, Sugar. Szerintem
nem vagy annyira gáz, mint ahogy a bratyód állítja - Ő nem
ért meg téged. Amúgy én szeretem, ha van mit fogni egy csa-
jon.
Szorosan a testem köré tekerve tartom a törülközőt, és
visszahúzom a függönyt, hogy még jobban takarjam maga-
mat. Csak a fejemet dugom ki.
- Aha, jó. Magamra hagynál? - kérdezem.
- Ugyan miért? Gondoltam, bejövök, hogy esetleg jobban
megismerjük egymást.
A gondolataim őrült tempóban száguldanak. Valószínűleg
a pornófilm tüzelte fel. De engem nem érdekel Caleb. Egyál-
talán nem.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Tesz egy lépést felém.
Megmerevedek.
Ködös a tekintete, nyilván a sörtől és a marihuánától. Erez-
tem rajtuk, amikor bejöttek.
- Jaj, ugyan már! Csak szórakozunk kicsit - mondja.
- Menj ki innen most azonnal! - Körbenézek, hogy mivel
tartsam távol, ha közelebb merészkedik. De ezen a szemét-
dombon nincs más, csak magazinok, fogkrém, üres poharak
és samponos flakonok karnyújtásnyira. - Komolyan mondom.
Nem érdekelsz.
- Állítólag a barátnőd, Brittany, belevaló csaj. Állandóan a
pasijával kefél. Ugyan már! Élvezni fogod.
Izzadság csorog végig nedves bőrömön, ahogy Caleb köze-
lebb lép.
- Azt akarom, hogy leszopj! - jelenti ki ellentmondást nem
tűrő hangon, és elkezdi kicsatolni az övét.
- Nem. Figyelj, Caleb, most jobb, ha mész! Komolyan
mondom. Menj innen! Takarodj!
- Nem. Nekem nem tetszik ez a verzió - feleli. - Fogadok,
sose volt még dolgod pasival. Olyan jó lesz, hogy többet
akarsz majd.
Alig kapok levegőt, a végtagjaim mintha folyékony gránit-
ból lennének.
- Figyelmeztetlek! Azt mondtam, nem. Menj innen!
Kéjenc pillantást vet rám, keze még mindig az övén.
- Göööörénnyí - sikítom, és legjobb tudásom szerint utáno-
zom mama hanghordozását.
- Ezt nem kellett volna.
A srác az ajtó felé fordul.
Meglepő módon Görény botladozik fel a lépcsőn, de való-
színűleg csak reflexből, mint mindig, amikor meghallja ma-
ma hangját. Vicces, hogy el sem jut az agyáig, hogy mama
régóta nem járt itt fent.
Amikor Görény az ajtóhoz ér, Caleb a folyosón áll, a für-
dőszobaajtó tárva-nyitva, én pedig a zuhanyfüggöny mögött
rejtőzködöm. Görény rájön, hogy bekapta a horgot.
- Mi baja van? - kérdezi Calebtől.
Nem érkezik válasz. Caleb az undorító, nyálas nyelvével
megnyalja íz ajkát, és olyan arcot vág, ami minden, csak nem
bizalomgerjesztő.
 - Mondd meg a hülye barátaidnak, hogy tartsák magukat
távol tőlem! - kiáltom.
- Micsoda? Rámozdultál a húgomra? Te pöcs!
- Dehogyis, haver! Ocsmányabb, mint egy koszos prosti -
feleli Caleb.
Nevetés harsan, aztán lebotorkálnak a lépcsőn.
Óvatosan kilépek a fürdőszobából. Meggyőződök róla,
hogy tiszta a terep, és a szobámba sietek. Magamra zárom az
ajtót, nekidőlök és lassan a földre csúszom. Nem érdekel,
hogy sosem voltam még fiúval. Baromira nem érdekelnek
Görény meg a barátai. De az aggaszt, hogy mostanában ret-
tegve hagyom el a szobámat, sőt, félek a házban tartózkodni,
de nincs hová mennem. Mégsem alhatok az autóban.
Újabb nevetés és huhogás hallatszik a földszintről, ami túl-
harsogja a szipogásom hangját. Felveszek egy melegítőnad-
rágot és egy pólót.
El akarok menni innen, de nem tudom, hova. Sem
Brittanyhez, sem Evenhez nem mehetek, más pedig nincs.
Egyedül vagyok.
Felkapom a ruhát, amin korábban dolgozni kezdtem.
Könnycseppek hullanak a vékony anyagra. Egy pillanatra
csillogó hónak tűnik.
A következő pár nap egyhangúságát az töri meg - miköz-
ben próbálok a lehető legkevesebbet érintkezni mamával és
Görénnyel a düledező házunkban -, hogy kapok Eventől egy
SMS-t. Hiányzol. Tervezel valamit a szülinapodon?
Válaszolok. Te is nekem. Nem.
Nem érkezik válasz. Miközben mama ebédjét készítem,
hallom, hogy hangosan veszekednek Görénnyel. Elbizonyta-
lanodok, hogy bevigyem-e neki a sült csirkét és a pirogot,
amit felmelegítettem, meg a desszertet, de ha nem kap ebédet,
attól még jobban begurul. Miközben végigmegyek a tálcával
a folyosón, Görény megpróbálja becsapni mama hálószobá-
jának ajtaját, de az suhogó hangot adva elakad. Biztosan ösz-
szezörrentek valami miatt. Görény valószínűleg pénzt kért,
mostanában elég sokszor voltam ennek fültanúja. Ahogy el-
megy mellettem, megtaszít a vállával. Az étel a tálcáról a
földre csúszik. Az öt másodperces szabályt alkalmazva min-
dent visszalapátolok a tányérra, közben leszedek egy hajszá-
lat a pirogról.
Beviszem mamának az ételt, aki azonnal nekem támad.
Úgy köhög, mintha egy kutya ugatna.
- Mostantól ne sündörögj Görény barátai körül! Rendes
gyerekek. Nem akarom, hogy elrontsd őket!
Az arcomra döbbenet ül ki.
- Nem viccelek, Sugar! Egyáltalán nem bízom benned, ha
fiúkról van szó. Főleg azok után, amit Brittanyről hallottam.
Tartsd magad távol tőlük, hallod?
Tiltakozni akarok, de ekkor nyílik a bejárati ajtó, és hangos
kiabálás tölti meg a folyosót. Bólintok, és mama ajtaja előtt
megvárom, amíg Görény és a haverjai bevonulnak a nappali-
ba. Akkor is el kell mennem mellettük, hogy feljussak a szo-
bámba, de halkan osonok, hogy ne vegyenek észre.
Lassan csukom be a szobám ajtaját, hogy ne nyikorogjon.
Visszatérek a ruhakészítés magányába. Pontosan megvan a
fejemben a kép, hogyan fog kinézni a ruha. A lépcsőzetesen
elhelyezkedő fodrokon dolgozom, amik ízléses rétegekben
ereszkednek alá a felsőrészen. A szoknya térd alá ér, a sima,
rakott anyag lágyan omlik le. A fodrok vége cakkozott, ami
egy havas förgetegre emlékeztet. Vagy egy cukormázzal be-
vont torta szélére.
A földszintről felhallatszó kéjenc vihogás és huhogás za-
varja meg a békémet. Pislogok, próbálom kiűzni az elmémből
Caleb képét, ahogy gusztustalanul bámult, ahogy megnyalta a
száraz ajkát, ahogy parancsolgatott. Nagyot nyelek, és elfoj-
tom a gyomromban feltámadó émelygést.
Félek, hogy Caleb ismét feljön, és zaklatni fog.
Egy autó halad el, a kerekei csikorgó hangot adnak a latya-
kos utcán. A fényszóró bevilágít az ablakomon. Felállók, és
bezárom a hálószobám ajtaját. Elteszem a textilt, és úgy dön-
tök, hogy majd másnap befejezem a ruhát. Szépen összehaj-
togatom, és mindent beteszek a ruhásszekrénybe.
Megragadom a telefonom, mintha az, hogy a kezemben
tartom, segítene rájönni, hogy kit hívjak, vagy hova menjek.
A telefonom megrezzen, SMS érkezik Eventől. Kész a szüli-
napi meglepid. Eszméletlenül jó lesz! Ez is ottalvós. Remé-
lem, nem gond. Akkor holnap!
Even üzenetének ígérete megnyugtat. Szülinapi meglepi.
Vajon mi lehet az? Alig várom a holnapot. Ismét disznó rö-
högés harsan a földszinten. Minden eshetőségre felkészülve a
párnám alá teszem, és erősen megmarkolom Boo éles varró-
ollóját.
 17. FEJEZET

ÖLTÖZKÖDÉS KÖZBEN FELTŰNIK, hogy a póló, ami hála-

adáskor még feszült rajtam, most, egy hónappal később, töké-
letesen áll. Talán nincs nagy jelentősége, de azért örülök neki.
Ha így haladok, akkor nemsokára elérem a kilencedikes sú-
lyom. Ugyan kinek van szüksége étvágycsökkentő bogyókra?
Ezt az eredményt a jól bevált recepttel értem el, a testmoz-
gással - leginkább gyaloglással - és a többé-kevésbé tudatos
táplálkozással. Eszembe jut a torta, mire elönt a szégyen, de
elhessegetem a gondolatot. Új napra virradtunk, mondom
magamnak. Ma jó leszek, és remélem, egészséges ételekkel
kényeztethetem a testemet.
Azonnal jobban érzem magam a bőrömben, amikor elkez-
dek az Evennel töltött időre készülődni. A büszkeség széles
vigyora azonban rögtön lehervad az arcomról, amikor a nap-
paliban Görénybe és a haverjaiba - köztük Calebbe - botlok,
akik kiütve fekszenek. Két csomag sörösdoboz hever a szo-
bában szanaszét, különböző méretűre lapítva.
A hátizsákomba ezúttal ottalváshoz szükséges dolgokat is
pakoltam. Kiveszek egy granolaszeletet a konyhaszekrény-
ből. Görény botladozik be a konyhába, a golyóit vakargatva.
- Mit csinálsz fent ilyen korán, te ostoba? - kérdezi.
- Tizenegy óra van.
- Ja.
Kinyitja a hűtőt, és narancslevet nyeldekel az üvegből.
Közeledő motor hangja üti meg a fülemet. Gombócot érzek
a torkomban. Súlyos, csizmás lépteket hallok a nappali felől.
Remélem, nem Caleb az. Körbe sem nézek, úgy sprintelek az
ajtó felé. Ezúttal nem érdekel, hogy Görény vagy bárki más
szemtanúja lesz annak, hogy Even társaságában távozom.
 Felülök a Harley hátsó ülésére, és átölelem Event. Halkan
elrebegem a kérést, hogy vigyen innen nagyon-nagyon mesz-
szire.
Déli irányban hagyjuk el a várost, felhajtunk a dombokra,
és máris az autópályán találjuk magunkat. Mielőtt elhagy-
nánk New Hampshire-t, lehúzódunk, hogy felvegyük a bukó-
sisakot.
- Hogy vagy? - kérdezi Even.
Most már őszintén válaszolhatom, hogy remekül, de órák-
kal korábban azt mondtam volna, hogy rettentő pocsékul. Ezt
nem akarom elárulni neki, nehogy elrontsam a pillanatot.
- Remekül. És te?
- Szintén. Örülök, hogy kiszabadultunk abból a porfészek-
ből. Úgy érzem, hogy amint kellő távolságra kerülök onnan,
ismét önmagam vagyok. Esküszöm, van abban a városban
valami negatív rezgés, ami miatt folyamatosan szarul érzi
magát az ember.
Evennek igaza van, bár én csak akkor érzem ezt a különb-
séget, amikor az ő társaságában hagyom el a várost.
- És ez alkalommal hova viszel? - kérdezem.
- Nem szeretnéd, ha meglepetés lenne?
Elgondolkozom.
- Hm. Ha elmondod, akkor meg túlságosan izgatott leszek.
- Hát, mivel ez a szülinapi ajándékod, választhatsz.
Erősen gondolkodom, de az út szélén állva fázni kezdek,
mert nem melegít a teste.
- Rendben. Áruld el! - mondom.
Dobpergést imitál a hangjával.
- New York! - jelenti ki mosolyogva.
Tárva marad a szám.
- De hiszen szilveszter van! - mondom.
 - Pontosan. Lehet, hogy az idei tavasz után sosem térek
vissza a keleti partra. Ezért arra gondoltam, ez a kirándulás
életre szóló élmény lenne. És ami azt illeti, nem tudok elkép-
zelni ennél jobb helyet az újév és a születésnapod megünnep-
lésére. New York, az édes álmok városa, a nagy alma, ahol a
kultúrák találkoznak. Arról nem is beszélve, hogy amennyire
te kívántad a havat karácsonyra, én annyira kívántam enyhü-
lést a mai napra. És a kívánságaink teljesültek... Ugye, nem
baj? - kérdezi.
Hirtelen aggodalom felhőzi a homlokát.
- Dehogy! Csak sosem gondoltam volna, hogy egyszer el-
jutok oda. New York olyan hatalmas! Rengeteg ember van
ott. Főleg este. Hol fogunk megszállni? Mit fogunk enni? Mi
lesz a Harley-val? Azt hittem, a természet a kedvenced. - El-
bizonytalanodok. Aggódok, hogy mit fognak gondolni a
nagyvárosi emberek a kövér, vidéki lányról, de aztán igyek-
szem a dolog jó oldalát nézni. Even velem szemben áll, az
izgatottsága kézzelfogható. - Jaj, hát persze, hogy szu-
per lesz! - mondom. - Tiszta hülye vagyok.
Ismét elmosolyodik, a szeme felragyog a megkönnyebbü-
léstől. Van egy olyan érzésem, hogy ő legalább olyan gyorsan
el akar pucolni a városból, mint én. Csak persze mindketten
más-más okból.
Amikor felérünk az autópályára, egyik karomat ujjongva
az ég felé nyújtom. Even hangosan felnevet.
Dél felé változik a táj: a kopár fák és földek helyét az au-
tópálya két oldalán emelkedő épületek veszik át. Elolvasom a
vállalkozások neveit, nézem a hirdetőtáblákat, aztán az egyre
sűrűsödő forgalom miatt aggodalom fog el, mivel kifejezetten
védtelennek érzem magam egy motoron, miközben hatalmas
kamionok mellett haladunk el. De a nap magasan ragyog az
égen, a levegő pedig fokozatosan melegszik, minél távolabb
jutunk New Hampshire-től.
Átmegyünk a fizetőkapun, majd a legnagyobb hídon, amit
életemben láttam. Nem szeretem a magaslatot, és ahogy lené-
zek az alattam elterülő, palaszínű vízre, megborzongok a
gondolattól, hogy mindez valóság.
New York hívogatóan terül el előttünk. Először a „föld-
szintet” veszem szemügyre, majd feljebb emelem a tekinte-
tem az épületekre, egyikről a másikra ugrik a pillantásom,
alig bírom befogadni a látványt. Even lassít. Minden érzék-
szervemet megmozgatja a kipufogógáz, a pörkölt dió és a hi-
deg téli levegő egyvelege.
Tömérdek ember kel át az úton, a táblák, a közlekedési
lámpák és a kirakatok vakító fényben tündökölnek. Even le-
húzódik az út szélére, előhúz a zsebéből egy cetlit, aztán visz-
szaaraszol a forgalomba. Keresztül-kasul haladunk olyan ut-
cákon, amiknek a nevét csak a tévés műsorokból és a köny-
vekből ismerem. Ám egy dolog New Yorkot a tévében látni,
vagy elképzelni, ahogy egy szerző életre kelti a papíron, de
teljesen más dolog átélni a pezsgést és a nyüzsgést. A jár-
da minden szeglete, a jelzőtáblák és a bevakolt téglafalak is
lüktetnek az energiától. Úgy tűnik, mintha mindenki, aki va-
laha megfordult itt, hátrahagyott volna magából egy részt,
ami beépülve élő-lélegző organizmussá tette a várost.
Végül lehúzódunk egy hotel elé. Even lemegy a föld alatti
parkolóba. Gyalog feljövünk az utcára. Sisak nélkül sokkal
közelebb érzem magamhoz a várost. Szó szerint érzem a bő-
römön a lüktetést, a kutyák csaholását, a folyamatos dudálást,
a vásárlók tömegét.
Bemegyünk a hotelbe, és Even elintézi a bejelentkezést.
Az előtér szebb, mint bármely épület, ahol eddig megfordul-
tam. Hatalmasabb, mint bármi, amit eddig elképzeltem. Egy
tündérmesébe csöppentem. A csillárok ragyognak, hatalmas,
buján zöldellő cserepes növények állnak a sarokban, a divatos
bútor pedig vadiújnak tűnik.
- Kész vagyok. Menjünk, és dobjuk le a cuccainkat a szo-
bában! Egy tucat emelet mellett suhanunk el a lifttel. Ahogy
kilépünk a folyosóra, új szőnyeg illata csapja meg az orromat.
Aztán Even végighúzza a kártyát az ajtón lévő leolvasón, mi-
re az ajtó kitárul, én pedig gyakorlatilag belibbenek a szobá-
ba, megpördülök, és lezöttyenek a nagyméretű franciaágyra.
Even mosolyogva az ablakhoz lép. A válla fölött átkukucs-
kálva több épületet látok az ablakon keresztül: valamelyikben
ég a villany, valahol sötét van. Határtalanul boldog vagyok.
- Mit szólsz? Várj, ne mondj semmit! Azt hiszem, tudom -
mondja Even.
Gondolkodás nélkül átölelem a karommal.
- Köszönöm! Ez csodálatos!
- Boldog születésnapot! Azaz nemsokára. Lássuk csak!
Mindjárt négy óra. Van kedved várost nézni, mielőtt a töme-
gek megindulná éjfél környékén?
Vidáman bólintok.
- Ez aztán a mosoly! - jegyzi meg Even.
Sietve megigazítom a hajam és felfrissítem magam a hosz-
szú utazás után.
Azt hittem, Even is éppolyan elveszett vidéki, mint én, de
amint kilépünk a hotelből, olyan határozottan indul meg,
mintha pontosan tudná, mit csinál és merre tart. Én egyre
csak felfelé nézek.
- Az első megálló az Empire State Building.
Elsétálunk az Ötödik sugárútig, ahol egy hatalmas felhő-
karcolót pillantunk meg. Miközben a lifttel az épület legtete-
jére tartunk, Even olyan félénk mosollyal néz rám, mintha
idegenek lennénk, akik véletlenül ugyanazon az emeleten
szállnak ki, aztán találkoznak a vacsoránál, a nap végén pedig
a hotelszobában.
Amikor kiszállunk a legfelső emeleten, minden irányban
ellátok a város fölött. Az épületek egymás mellé dobált
legókra hasonlítanak, amiket pocsolyák vesznek körbe. Habár
mindegyik épület egy mérnöki csoda, az inspirációra és a já-
tékosságra is emlékeztetnek, arra, hogy az egyszerű emberek
is képesek megvalósítani a lehetetlent. És ebben a pillanat-
ban, Evennel a világ tetején, rádöbbenek, hogy bármi lehet-
séges. A nap sötét narancssárga színt ölt a távolban, ahogy
ereszkedni kezd. Hidegen hagy, hogy magasan vagyunk: biz-
tonságban érzem magam, főleg Evennel az oldalamon.
- Szerettem volna megmutatni neked az egész várost, de
egy este csak ennyire elég. Mit szólsz? - kérdezi, éppannyira
elképedve, mint én.
- Ez hihetetlen! - mondom. - De tényleg. Szóhoz sem ju-
tok. Életem legnagyobb részében ugyanazokat a romhalmaz-
nak beillő épületeket bámultam, és fogalmam sem volt, hogy
ilyen hatalmas a világ a kisvárosunkon túl. Úgy érzem, új le-
hetőségek nyíltak meg előttem.
Furcsa kimondani ezeket a szavakat, pedig igazak: mintha
egy párhuzamos világba csöppentem volna.
- Pontosan tudom, mire gondolsz.
Miután végignézzük a naplementét és már vacogunk a ma-
gasban süvítő széltől, lemegyünk a lifttel, és nemsokára ismét
az utcán találjuk magunkat.
- Szeretném, ha ez a te napod lenne. Van valami, egy prog-
ram vagy hely, amit mindig is meg akartál nézni vagy kipró-
bálni Manhattanben?
Elöntenek az érzelmek. Megállók, majd forogni kezdek,
közben megpillantom egy utcai művész frakkszárnyát, látok
egy öt- vagy inkább hatgyerekes anyát és egy hajléktalant, aki
szatyrokkal felpúpozott bevásárlókocsit tol.
- Az is elég, hogy itt vagyok, de emlékszel, hogy múlt hé-
ten csizmában korcsolyáztunk? Mindig is ki akartam próbálni
a jégkorit. Tudod, kicsit tartok tőle, mert mi van, ha az embe-
rek kinevetnek, meg azon élcelődnek, hogy betörik alattam a
jég, de itt nem ismer senki, úgyhogy...
Even arcán bánat suhan át, de aztán olyan mosolyra fakad,
amitől a szeme is felragyog.
- Tudok egy helyet!
Most a Hatodik sugárúton megyünk végig. Alig győzzük
befogadni a szagokat, a hangokat és a látványt, amikor feldí-
szített kirakatok előtt haladunk el. Cukros-fahéjas mogyorót
és kesudiót kínáló utcai árusok és a legújabb divat szerint öl-
tözött városiak mellett haladunk el. Lenyűgöz a tény, hogy
bár ezt a különleges estét Even szervezte kettőnknek, de ez a
város mindennap így pezseg. A hét minden napján, éjjel-
nappal. Gyakran érzem úgy, hogy a saját életem megre-
kedt, miközben New York megállás nélkül ontja magából a
történeteket.
Amikor odaérünk a Rockefeller Centerhez, a tévében látott
hatalmas, kivilágított karácsonyfa még mindig áll, és élőben
még nagyobb.
- Egek! - mondom, ahogy végigmérem a fát lentről felfelé.
- Ez kárpótol a karácsony miatt. Szomorú voltam, mert pár
éve felhagytunk a karácsonyfa-állítással.
Pár percig gyönyörködünk benne. Gyermeki rácsodálko-
zással fogadok be mindent, ami körülöttem történik.
Evennel korcsolyákat bérlünk, aztán a kiscsikókhoz hason-
ló bizonytalan mozdulatokkal a jégre küzdőm magam. Even a
karját nyújtja, de attól tartok, ha elesek, magammal rántom,
és megsérül. A pálya falába kapaszkodók, de mivel Even úri-
emberhez illő módon ragaszkodik hozzá, végül elfogadom a
karját. Megteszünk együtt egy kört, majd még egyet. Az ötö-
dik körnél már elég bátornak érzem magam ahhoz, hogy akár
egyedül is korcsolyázzak, de inkább Even karjába kapaszko-
dók, mert kellemes érzés, mintha egy párt alkotnánk. Herceg-
nős tündérmesém folytatódik, ahogy a ragyogó fények alatt
siklunk.
Amikor kimerülünk, Even a vacsorára tereli a szót.
- Amit csak szeretnél. Ebben a városban a világon bármi-
lyen kaja megtalálható. Ehetünk thai kaját, olasz kaját, ööö...
- Körbenéz. - Odaát van hamburgeres és kínai. Francia vagy
mexikói. Ehetünk desszertet vacsorára és vacsorát desszert-
nek. Vagy beülhetünk egy kávéházba, ahol élő zene van,
vagy karaokézhatunk is. Mit szólnál a szusihoz? Kóstoltad
már?
Szeretném, ha kicsit visszavenne a tempóból. A tévében a
főzőcsatornákon rengeteg New York-i éttermet láttam már,
de most, hogy itt vagyok, lefagy az agyam.
Visszavisszük a korcsolyákat, és egy-egy bögre kávéval
melegítjük fél magunkat, míg eldöntőm, mit szeretnék enni.
Épp elég volt feldolgozni azt, hogy Manhattanben vagyok,
nemhogy még éttermet is válasszak.
- Azt pontosan tudom, hogy mit nem akarok enni. Semmi
olyat, ami a Jatanyában is kapható.
Even felnevet.
- Na, ja, az aztán gusztustalan egy bolt... - Even körbenéz,
amikor bejárjuk a teret. - Színházi esttel egybekötött vacsora?
Vagy egy utcai hot dog? Pizza? Marokkói? Görög? Indiai?
Ettél már valaha spanyol tapast?
- Szerintem felsoroltad a létező összes kaját. - Elbizonyta-
lanodok. - Mit szólsz hozzá, ha csak sétálgatunk, és ha valami
megtetszik, oda beülünk?
 - Ó, ezt már szeretem!
A nyüzsgő Rockefeller Centert magunk mögött hagyva egy
csendes mellékutcába jutunk. A kezünk továbbra is összekul-
csolódik.
- Ez szuper volt - szólalok meg, hogy kissé eltereljem a fi-
gyelmemet arról, ahogy a tenyerünk egymásba simul.
- Bizony. Ügyes voltál, nem estél el.
- Erősen koncentráltam.
- Amikor először próbáltam korcsolyázni, egy grapefruit
nagyságú lila zúzódás díszelgett a hátsómon kicsivel több,
mint egy hónapig - meséli Even.
A horzsolásokkal és a sérülésekkel viccelődünk - gondosan
ügyelve rá, hogy kerüljük a keletkezésük körülményeit -,
amikor fokhagyma és bazsalikom illata szakítja félbe a neve-
tésünket, és hívogat, hogy térjünk be az út túloldalán található
piros ponyvatetős kis étterembe. Bent hangulatos világítás
fogad. A pincérnő egy kétszemélyes bokszba vezet, ahonnan
kilátás nyílik az utcára.
Citromos vizet kapunk, és fokhagymás olajba áztatott ke-
nyeret. Az étlapot tanulmányozom, mert még életemben nem
hallottam ennyi összetett és ínycsiklandó hangzású ételről.
Van itt antipasto, caprese, saláta, téli tökös penne, bazsali-
kommal meghintett sült paradicsom. A szemem végigsuhan a
carbonara, a gnocchi és a pasta e faglioli leírásain, amitől ösz-
szeszalad a nyál a számban.
- Bármit választhatsz, ez a szülinapi vacsorád - mondja
Even, mintha olvasna a gondolataimban.
Bizonytalanul olvasgatom az étlapot, a szemem az árakra
téved. Ez bizony nem a Jatanya.
Végül az Alfredo fetuccinit választom csirkével és aszpa-
rágusszal. Even gorgonzolás-fokhagymás kenyeret rendel és
garnélát linguinivel. Egy gyertya ég közöttünk az asztalon. A
salátákat parmezános-borsos öntettel szolgálják fel, és a pin-
cér a biztonság kedvéért hoz még a frissen őrölt borsból és
parmezánsajtból. Minden nagyon finom. Hercegnőnek érzem
magam. Nem is, inkább felnőttnek, vagy egy felnőtt herceg-
nőnek.
- Ez fantasztikus! - mondom, mert nem tudom, hogyan fe-
jezhetném ki máshogyan azt, amit érzek, anélkül, hogy ne
hangoznék érzelgősnek
- És ez csak a kezdet!
Elkomorulok, amikor arra gondolok, hogy másnap elme-
gyünk innen, és vissza kell térnem a házunkba mamához és
Görényhez. Szégyen, düh és szomorúság kavarog bennem, de
amint betolok még egy sajtos kenyeret a számba, az ízek
táncra perdülnek a nyelvemen, és elfeledkezem a gondokról.
Vacsora után visszamegyünk az utcára, és a Times Square
felé vesszük az irányt, hogy legyen időnk jó helyet találni,
ahonnan megnézhetjük éjfélkor a „nagy labda” leesését.
Ahogy egyre nő a tömeg körülöttünk, Even a vállamra teszi
meleg karját.
Szerencsénkre sikerül állóhelyet találnunk, ahonnan jó a
kilátás, bár innen épp csak rálátunk a színpadra, ahol híres
művészek fognak fellépni. Az emberek örömükben kiabál-
nak, habszivacs ujjakat és pomponokat lengetnek. Even rám
néz, az arcunk szinte összeér a hullámzó tömeg miatt. Ten-
gernyi ember vesz minket körbe. Sosem éreztem magam eny-
nyire boldognak.
- Szeretem nézni, amikor így mosolyogsz.
Even közelebb lép hozzám, az ajkunk alig pár centire
egymástól.
Aztán felharsan egy gitár. Felnézünk, és látjuk, hogy egy
zenekar foglalta el a színpadot. Színes fények villódznak, és
mi együtt énekelünk a tömeggel, az otthoni aggodalmainkról
és félelmeinkről megfeledkezve. Ebben a pillanatban szaba-
dok vagyunk.
Az este további része gyorsított felvételként pereg. Min-
denki visszavesz a tempóból, amikor Ryan Seacrest hangja
csendül fel a hangosbemondóban, hogy érdemes a figyel-
münket a labdára fordítani. Körbepillantok a tömegen. Szám-
talan gyönyörű arc nyújtogatja a nyakát, hogy lássák a ragyo-
gó gömböt, és ez teljesen lenyűgöz. Sosem gondoltam volna,
hogy az emberek ennyire szépek tudnak lenni.
És nem a klasszikus New York-i értelemben véve azok,
mint amit a magazinokban vagy a tévében látni, hanem az
együtt ünneplő, boldog arcok szépsége tükrében gyönyörűek.
Én is csatlakozom a visszaszámláláshoz.
- Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy!
Tülkölés és ünneplés hangja robban, aztán Even ajka az
enyémre tapad. Lágyan, mégis mohón, teljes lelkünket bele-
adva csókolózunk. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő
után elhúzódunk egymástól. Konfetti hullik az égből, és bete-
rít minket, mint a hóesés.
- Boldog új évet! - mondjuk egyszerre.
- Boldog születésnapot! - teszi hozzá Even.
Végtelennek tűnő idő után sikerül kikeverednünk az őrül-
ten ünneplő tömegből. Nem sietek sehova. Azt kívánom, bár
sose érne véget ez az éjszaka. De túl hamar visszaérünk a ho-
telbe, és ruhástul az ágyra zuhanunk. Even az oldalára gördül,
én is, így egymással szemben fekszünk. Even megfogja a ke-
zemet, elmosolyodik, aztán lehunyja a szemét. Az óra világító
számlapja szerint hajnali három van, és ez az utolsó, amire
emlékszem.
Amikor felébredek, arra számítok, hogy Event az ablaknál
találom, ahogy a várost köszöntő napfelkeltét figyeli, de ehe-
lyett mellettem van, hasra fordulva fekszik. Egyik karja lelóg
az ágyról, a másikat a mellkasa aláhúzta. Sosem láttam nála
tökéletesebbet. És tegnap éjszaka a Times Square-en rájöt-
tem, hogy nem a „hű, de dögös” módon tökéletes. Ártatlan-
nak és békésnek tűnik. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy
rácsodálkozom arra, milyen keserédes és múlandó az élet.
Igazából mindig csak az adott pillanat a miénk. Letörlöm a
könnyeimet, amikor Even kinyitja kék szemét. Nem akarom,
hogy azt higgye, szomorú vagyok.
- És most ki az álomszuszék? - kérdezem játékosan, és
megütögetem a párnával.
- Boldog születésnapot! - mondja.
- Nyuszi, nyuszi!
- Tessék?
- Aki elsőnek kimondja ezt a hónap elején, az...
Even közbevág.
- Díjat nyer?
- Nem hiszem. Szerintem csak simán nyersz, mert te
mondtad ki elsőnek-felelem.
Alaposan elagyabugyál a párnájával. Az ágyban hancúro-
zunk, a hajam kész szénakazal, de Evené is. Végül kéz a kéz-
ben visszadőlünk az ágyra, és miközben a ki- és belégzésün-
ket számolom, Even az oldalára gurul, és szembefordul ve-
lem.
- Mi a mai program? - Az előző éjszaka minden részlete
fénysebességgel tör be az agyamba, és ismét képtelen vagyok
dönteni. - A Central Park? Vagy egy múzeum? Esetleg mind-
kettő?
- Tökéletesen hangzik! - felelem, megkönnyebbülve attól,
hogy Even előre gondolkozott.
Döntésképtelennek érzem magam, annyira sok az inger.
Egy fantasztikus New York-i bisztróban reggelizünk, aztán
taxival elmegyünk az Upper West Side-ra. A tegnap éjszaka
bizonyítékaként még minden tiszta káosz, és szemét borítja
az utcákat. A taxi a Természettudományi Múzeum előtt tesz
ki minket. Sosem láttam még ezt a hatalmas, oszlopos, kőből
emelt klasszikus épületet, ami előtt Theodore Roosevelt lovas
szobra köszönt minket, ahogy felfelé lépkedünk a lépcsőkön.
Le vagyok nyűgözve.
- Ismerős az Éjszaka a múzeumban című filmből, igaz? -
kérdezi Even az épületre mutatva.
- A miből?
- Tudod, amiben Ben Stiller játszik. Amikor minden életre
kel a múzeumban. Van benne egy idegesítő majom. Meg a
szobor, ami azt mondja, hogy zümm-zümm meg hamm-
hamm.
Értetlenül nézek rá, miközben megvesszük a jegyeket.
- Nem rémlik.
- Nos, akkor azt hiszem, egyszer meg kell néznünk azt a
filmet. Egyszerűen fantasztikus! Nem hiszem el, hogy még
nem láttad. Gyerekként ez volt a kedvencem. Ha jól emlék-
szem, folytatás is készült hozzá, de az kimaradt az életemből.
Majd megnézzük egyszerre az összes részt - mondja Even.
Azon gondolkodom, vajon hol néznénk meg. Úgy tűnik,
hogy Görény és a haverjai átvették az uralmat a nappali és a
tévé felett a felnőtt videóikkal. És Nash? Tőle meg inkább
távol maradnék.
Céltalanul bolyongok, aztán hirtelen egy elefánt magasodik
fölém, ormányát dicsőségesen a magasba emelve áll a meg-
fagyott időben. Mintha elfújták volna borongós gondolatai-
mat. Az elefánt hatalmas. És gyönyörű. Szerelem első látásra.
Persze nem élő, de attól még tudok azonosulni a gyönyörű
pofájával és a túlméretezett testével. Halvány mosolyt fede-
zek fel ráncos szája sarkában. Ösztönösen tudom, hogy egy-
szer élőben is látni fogok elefántot anélkül, hogy valaki dur-
ván hozzá hasonlítana. Megkérjük az egyik múzeumi dolgo-
zót, hogy készítsen Evenről és rólam közös képet az elefánt
előtt.
Kényelmes tempóban barangolunk a múzeumban, a nap
pedig elrepül. Már a délután derekán járunk. Sajnos hamaro-
san indulnunk kell. Teljes szívemből, kétségbeesetten vá-
gyom arra, hogy azt mondhassam Evennek, maradjunk itt, és
sose menjünk vissza. Senkinek sem hiányoznánk. Keresünk
munkát és szállást. Előttünk az egész élet. Aztán eszembe jut
mama. Hogyan látná el magát nélkülem?
Amikor kilépünk a múzeumból, a Central Park szürkés-
zöld, erdős édenkertje tárul a szemünk elé. Nem vettem észre
korábban, mert figyelmemet a múzeum impozáns épülete kö-
tötte le.
Átvágunk a parkon, és nyugodt tempóban sétálgatunk. Ve-
szünk egy zacskó sült gesztenyét az egyik árustól, figyeljük a
korcsolyázókat, végül a szökőkútnál kötünk ki.
Even aprót vesz elő a zsebéből.
- Kívánsz valamit?
- Most csak annyit kívánok, hogy sose érjen véget a mai
nap. De szívesen kívánnék valamit a jövőre nézve is.
A tenyerembe szorítom az érmét, aztán eldobom.
Visszamegyünk a mélygarázsba, ahol Even a Harley-t
hagyta. Felvesszük a sisakot. Miután elhelyezkedtem hátul,
búcsút mondok a városnak. Könnyek lepik el a szemem,
ahogy a nap lassan eltűnik a láthatáron.
 18. FEJEZET

A NEW HAMPSHIRE FELÉ VEZETŐ ÚTON nem említjük az

újévi csókunkat. És nem is csókoljuk meg egymást újra, ami
nekem nem gond, mert az első csókunk fantasztikus volt.
Még mindig a hatása alatt állok. Kövér, vesztes lányból át-
alakultam azzá, aki a világ legkedvesebb és legcukibb srácá-
tól kapta meg élete első csókját. Alig tudok tisztán gondol-
kodni.
Even a házunk előtt tesz le. Miközben ő elhajt, én beindu-
lok, de a verandán megállók. Figyelem, ahogy a motorjával
együtt eltűnik a kivilágított utcán. Nem akarom, hogy elmen-
jen, és a házba sem akarom betenni a lábam.
Odabent csend fogad. Félig arra számítottam, hogy Görény
miatt leégett az egész, vagy sörétes puskával vár rám a bejá-
rati ajtóban, de talán nem érzi akkora szükségét annak, hogy
terrorizáljon, mint ahogy gondoltam.
A szobámba érve lehunyom a szemem. Szinte érzem Even
ajkát az enyémen tegnap éjszakáról. Fa- és mentaíze volt, de
sót és kávét is éreztem. Finom volt. Én aggódtam a teljesít-
ményem miatt, de Even elégedettnek tűnt. Remélem, hama-
rosan megismételjük. A szám mosolyra görbül a gondolatra
Lecaplatok a földszintre, hogy igyák valamit. Valószínűleg
mama meghallja a lépteimet, mert mozgolódni kezd, és a ne-
vemen szólít egy köhögésroham közepén. Banánozza meg!
Reménykedek, hogy Görény még másnapos volt tegnap reg-
gel, amikor látta, hogy elmegyek itthonról, és bízom benne,
hogy nem járt el a szája. Most nincs erőm elviselni mama be-
szólásait.
- Szia, mama! Boldog új évet! - mondom, ahogy bedugom
a fejem az ajtaján.
 - Mégis, mi a fenét képzelsz? Merre kódorogtál? Tudom,
hogy tegnap éjszaka nem jöttél haza. Fogadok, hogy
Brittanyvel és azokkal a szarháziakkal buliztál a lakókocsi-
parkban. Azok aztán a gusztustalan pöcsök. Maradj távol tő-
lük, hallod? Még a végén te is rászoksz valamire, és tönkrete-
szed magad. Használják azt a szart, és csonttá soványodnak.
Nem szép látvány, Sugar. Hallod? Jogom van ahhoz,
hogy szobafogságra ítéljelek!
Nincs mit mondanom erre. Igaz, engedély nélkül mentem
el itthonról, viszont sosem tisztáztuk, hogy mit szabad és mit
nem. Mama néha az események sodrásában állít fel szabályo-
kat, vagy azért, hogy megfeleljen a céljainak. Íratlan és ki-
mondatlan szabály, hogy nekem kell gondját viselnem, gon-
doskodnom arról, hogy egyen, tisztába lennem, miután vécé-
zett, és biztosítanom az általános jólétét. Van elképzelésem
arra nézve, hogy mama mit vár el tőlem, és mit nem, de mivel
Görénnyel kapcsolatban nem állított fel szabályokat, ezért ízt
hiszem, ez rám is érvényes.
Ismét köhögni kezd, ahogy rágyújt. A kifújt füst egy pilla-
natra beborítja, én pedig azt kívánom, bár eltűnhetnék innen.
Gondolatban elképzelem, ahogy kirepülök a zsúfolt, füstös
és szeméttel teleszórt szobából. Evennel végigszáguldunk a
havas tájon, aztán korcsolyázunk, és elmerengek azon, hogy
milyen jól kiegészítjük egymást a motoron, mintha egy kira-
kós tökéletesen összeillő darabjai lennénk.
- Látom, hogy vigyorogsz, ifjú hölgy! Ne merészelj... - Is-
mét köhögőroham fogja el, és minden ízében rázkódik.
Rájövök, hogy még mindig tart a születésnapom. Ma va-
gyok tizennyolc. Lehet, hogy „ifjú hölgy”, ahogy mama
mondja, de a mai nap a szabadságomat is jelenti: hivatalosan
is felnőtt lettem. Tulajdonképpen ebben a házban senki nem
kötelezhet semmire. Mama ismét megszólal, amint alábbhagy
a köhögése.
- Nézd, Sugar, szükségem van a segítségedre. Nehezemre
esik bevallani, de Görény semmi mást nem csinál, csak egyre
több fejfájást okoz. Nélküled nem boldogulok. Szükségem
van rád, Sugar, és a segítségedre, mert anélkül én talán... -
Elhalkul. - Elvesztettem az apádat és a fiaimat. Csak te ma-
radtál nekem. Nem vagy valami sok, de szükségem van rád.
Szó szerint nyafog és kiskutyaszemekkel néz rám.
Igyekszem felfedezni az arcában a szépséget, ahogy tegnap
éjszaka a tömegben, akik az új év beköszöntékor reményked-
ve és új lehetőségekkel telve kémlelték az égboltot. Keresem
mamában a szeretetet és a megbízhatóságot.
Nem kényszeríthet semmire, de nem lenne méltó hozzám,
hanem segítenék.
- Mi kellene, mama?
Elrobogok a gyógyszertárba, és hozok neki köhögéscsilla-
pítót, mert még mindig nem hajlandó orvoshoz menni. Ami-
kor hazaérek, bemegyek a konyhába, hogy előkészítsek egy
doboz corndogot és sült krumplit. Sütök egy kis szalonnát is.
A ház megtelik csábító illatokkal. Összefut a nyál a számban,
amikor a spájzból előveszek egy dobozos „gyors süteményt”,
és elkezdem hozzáadni az összetevőket, szépen sorban, a
csomókat elsimítva. A számba lapátolok belőle. Ha ki kell
bírnom mamával az életet, akkor muszáj valamivel csökken-
jem az élét. Cukor, édes cukor!
Belekanalazom a tésztát a muffinsütő kosárkáiba, és ösz-
szekeverem a máz hozzávalóit. Bekapok egy szelet szalonnát.
Elvegyül a vaníliás cupcake maradékával. Meglepő módon jó
íze van a kettőnek együtt. Belemartok egy szelet szalonnát a
mázba, aztán kitátom a számat, mint egy kukacra váró kis-
madár, és beledobom. Ízrobbanás. Édes és sós mennyei egy-
velege.
Amíg fő az étel, bemegyek mama szobájába, és kicsit ösz-
szetakarítok. Egy szemeteszsákba dobálom a csomagolópapí-
rokat, a magazinokat és a többi szemetet. Elképesztő, mekko-
ra disznóólát tud csinálni pár nap alatt, ahhoz képest, hogy
ágyhoz van kötve.
A mikro csilingelésére visszatérek a konyhába. Fontolóra
veszem, hogy a szalonnát szép vékonyra szelve hozzáadom a
cupcake cukor-mázához. Eltűnődök, vajon Evennek ízlene-e.
Szalonnát reggelizett. Erre megtorpanok. Ma reggel még
New Yorkban voltunk. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt
lett volna. Lehet, hogy az a mágneses vonzás teszi, ami arra
sarkallja az embert, hogy visszatérjen ebbe a szomorú város-
ba és a még szomorúbb otthonába.
Mama szokásához híven ugráltat, hozzak neki ketchupöt és
innivalót. Aztán majonézt. Végül elkészülök a cupcake-kel,
és a bacont kísérletképpen félig belenyomom a mázba. Gyer-
tyát szúrok az egyik cupcake-be, amelyiknek kellően feljött a
teteje. Meggyújtom, és halkan eléneklem magamnak, hogy
boldog születésnapot. Kívánok is, amikor elfújom a magá-
nyos lángocskát.
Mama egy szóval sem említi a születésnapomat, de Even
rendkívül figyelmes ajándéka a szívem minden szegletét át-
melegíti. Megeszem a szalonnás-cukormázas cupcake-ket,
majd még egyet, és mivel nem tudok ellenállni, egy harmadi-
kat is. Annyira finom! Találok egy kis dobozt, amibe belete-
szem a maradékot, és elhatározom, hogy másnap elviszem
Evennek a suliba.
Evennel együtt ebédelünk hétfőn. Felmutatja a hüvelykuj-
ját, ahogy beleharap a cupcake-be. Amikor leesik egy morzsa
az ajkáról, azt kérdezi:
 - Szalonnás?
Bólintok, ő pedig megrázza a fejét, jelezve, hogy meglepő-
en jó párosítás.
Egy projekten dolgozik fizikaórára, ezért úgy dönt, hogy
kihagyja az ebédet a hét további részében, mert használnia
kell a laboratóriumot, délután pedig nem tud maradni, mert
több munkát vállalt a műhelyben.
Amikor visszatérek a szekrényemhez, egy ráragasztott cetli
fogad: ,,Az anorexiát próbáltad már?” Széttépem, miközben a
szemem megtelik könnyel, aztán bevágom a szekrényem ajta-
ját. Megfordul a fejemben, hogy nekem itt ért véget mára a
nap. De ha hazamegyek, az egyenlő a vereséggel. Meg tudom
csinálni, mondogatom magamnak. Csak az év hátralévő ré-
szét kell kibírnom, és még egy évet. Képes vagyok rá. Aztán a
gonosz hang megszólal a fejemben: Na és utána?
Kedden viszek Evennek még egy cupcake-et, csak ez most
karamellás és szalonnás. De mivel kiment a fejemből, hogy
nem lesz itt ebédkor, és én már eleget ettem belőle, kidobom
a szemétbe a menzakoszt maradékával együtt. Egyedül ebé-
delek, és közben úgy teszek, mintha nagyon lekötne a telefo-
nom, mintha e-mailekre, SMS-ekre válaszolnék, és napraké-
szen tartanám a közösségi médiás dolgaimat, mert annyira
népszerű vagyok. Na, persze.
Szerdán Allie felnevet, ahogy elhalad az asztalom mellett.
Elkövetem azt a hibát, hogy nem gondolkodom, hanem fel-
emelem a fejem, és ránézek.
- Látom, Even elhagyott téged. Mit tettél, elloptad a kajá-
ját? Éhezik miattad? Többet akar, mint amit egy ilyen lány
adni tud neki?
Szeretnék visszavágni valami szellemessel vagy csípőssel,
de Allie hátraveti hosszú haját, és leül az ablaknál lévő asz-
talhoz, ahol komolynak tűnő vitába bocsátkozik arról, hogyan
szüntessék meg a világban dúló igazságtalanságot. Dehogyis.
Vagy rajtam nevetnek, vagy valami jelentéktelen dolgon.
A hét vége felé alig látok ki a házi feladatokból, ráadásul
mamának is segítenem kell. A szürkülő égbolttal együtt én is
egyre komorabb leszek. Miután beviszem mamának a vacso-
rát, magamnak egy Lean Cuisine alacsony kalóriatartalmú
ételt választok. Elhatározom, hogy nem leszek többé a John-
son Regionális Középiskola diákjainak céltáblája. Csörög a
telefonom. Nem ismerem a számot, de látom, hogy helyi,
ezért felveszem.
Hangos lélegzés hallatszik.
- Halló? - szólok bele.
Éppen letenném, amikor spricceléshez vagy szürcsöléshez
hasonló hangot hallok - nem tudom pontosan megmondani,
melyiket -, a légzés pedig zihálássá erősödik. Aztán nevetés
harsan. A hívó bontja a vonalat. Hát, ez igazán csodálatos
volt. A telefonbetyárok annyira viccesek! Dehogyis.
Letiltom a számot, és bekapcsolom a tévét. Azt a doboz
mentás süteményt eszegetem, amit tegnap vettem a
Jatanyában. A csütörtöki vígjátéksorozatok este kilencig szó-
rakoztatnak, aztán nekiállok a házinak, holott egyáltalán nem
vagyok motivált. Tízkor felvonszolom magam az emeletre, és
a cukortól bódultan mély álomba zuhanok az ágyamon.
A péntek gyorsan eltelik, mivel beadandóim vannak. Even
ugyan nem tud hazakísérni, de megígéri, hogy hétfőn iskola
után elmegyünk, és letesszük a motoros vizsgát. Ez a gondo-
lat elég erőt ad ahhoz, hogy kibírjam a mosással, takarítással
és mama ellátásával töltött hétvégét. Elmegyek templomba,
ahol összefutok Kövér Henryvel, aztán megcsinálom a szoká-
sos bevásárlókörutat a Jatanyában.
Vasárnap este épp egy főzőműsort nézek, miközben a mini
csokis-mogyoróvajas jégkrémet kanalazom a számba, amikor
hirtelen elmegy az áram. Mama pánikba esik. Barackozza
meg!
- Sugar! Segíts! Nem látok! Ki kapcsolta le a villanyt?
- Átkozott legyek, ha tudom - felelem, de nem hall engem.
Átverekszem magam a nappaliban lévő szeméthegyen. A
konyha felé menet beverem a lábujjam. Feltúrom a fiókot
zseblámpa után. Találok egyet, de lemerült benne az elem. A
telefonom segítségével keresek új elemet, aztán elindulok
mamához.
- Hol találom az elosztódobozt, vagy mit? - kérdezem.
- Az alagsorban. Menj!
Kikapja a kezemből a zseblámpát.
- Arra szükségem van! - tiltakozom.
- Szó sem lehet róla! Csak nem képzeled, hogy itt hagysz a
sötétben?
- Akkor én mégis mivel világítsak?
- Keress magadnak másikat!
Felsóhajtok. Feloldom a telefonom, és Görényt tárcsázom.
Nem veszi fel. SMS-t írok. Még mindig semmi.
Kutatok egy másik zseblámpa után, de hiába, aztán beme-
gyek mama szobájába, hogy megnézzem, nem rejteget-e
egyet az ilyen esetekre. Miután itt sem járok sikerrel, ismét
Görényt hívom, miközben mama panaszkodik.
Görény dühösen szól bele a telefonba.
- Mi van?
- Elment az áram. Mit csináljak?
- Honnan a fenéből tudjam? Kérdezd meg mamát! - mond-
ja mogorván.
- Fogalma sincs, mit tegyünk. Van zseblámpa a szobád-
ban? - Habár úgysem merek bemenni a szobájába világítás
nélkül.
 Mama beszélni kezd, miközben én próbálom megérteni,
amit Görény mond. Rám tör a fejfájás. Görény biztosan hallja
mama sipítozását a háttérben.
-A fenébe is, Sugar! Muszáj hazamennem? - kérdezi.
- Azt hiszem, igen.
- Jössz nekem eggyel, ugye, tudod? - Azzal leteszi.
Az égvilágon semmivel sem jövök Görénynek. Inkább ő
nekem, tekintve, hogy kilenc hónapja, mióta mama ágyba
kényszerült, rendben tartom a házat, és bevásárolok, hogy
legyen mit enniük. Megmondom mamának, hogy Görény
úton van.
- Az a semmirekellő? És szerinted mihez kezd? Majd itt ül,
és várja, hogy visszajöjjön az áram? Fázom. Ugye, tudod,
hogy villany nélkül nem megy a fűtés sem?
Magára hagyom mamát, hadd panaszkodjon, mert jelenleg
tehetetlen vagyok. A konyhába megyek, és tárcsázom Event.
- Szia, ne haragudj a zavarásért, de van egy kis gondom.
Elment az áram. Nem tudom, mit csináljak.
-A környéken is elment? Nézz ki az ablakon!
Kinézek a reluxa rácsai között, és látom, hogy máshol ég-
nek a fények. Elmondom neki.
- Befizetted a számlákat?
Felhördülök.
- Muszáj volt megkérdeznem. Mint amikor a kenyérpirító
nem működik, és megnézed, hogy be van-e dugva egyáltalán.
Hol van az elosztó?
- Az alagsorban. Görény azt ígérte, hazajön, de ő nagyjából
annyira konyít hozzá, mint én. Mama kezd kiborulni, mert
fázik. Bárcsak jobban figyeltem volna, amikor még élt a
nagyapám! Ő mindig tudta, hogyan kell megoldani az ilyen
problémákat.
- Sugar, nem a te hibád! Öt perc, és ott vagyok.
 Hallom, hogy becsapódik az ajtaja, majd ahogy távozik a
lakásból. A léptei csattognak a falépcsőkön, a lélegzete szag-
gatottan étel hozzám a hangszórón keresztül.
- Nem muszáj idejönnöd. - Elindítja a Harley-t. - Esik a hó.
És mi lesz Görénnyel?
- Három perc, és ott vagyok.
- De most komolyan, nem kell jönnöd! Majd megoldom.
Hívok villanyszerelőt.
- Késő van. Biztos vagyok benne, hogy az egyik kapcsoló-
val van a gond.
- Ez egy biztosítékszekrény.
- Akkor kiment a biztosíték. Két perc, és ott vagyok.
- Nem akarok neked kellemetlenséget okozni.
- Látom a sötét házatokat.
- Hoztál magaddal zseblámpát?
- Naná!
Aztán kopog a bejárati ajtón.
- Görény, te vagy az? - kiáltja mama.
A hangja magas, mégis reszelős, talán a sok dohányzástól.
Zavarba jövök, és hálás vagyok a sötétségért, mivel így Even
nem látja, menynyire ocsmány a házunk.
A zseblámpa fénye fel-le ugrál, árnyakat vetít a dobozok-
ban tárolt szemétre és az alagsorban szétszórt kacatokra.
- Mutasd az utat! - mondja Even.
Tudom, hogy láttam már a biztosítékszekrényt, de sosem
szenteltem neki túl nagy figyelmet. Pár pillanatig gondolko-
zom, merre is lehet. Az óra ketyeg. Nem akarom, hogy Even
itt legyen, amikor Görény hazaér, Annak csúnya vége lehet.
Odamegyünk a fagyasztóládához, aztán a mosógéphez. A
jobb oldalán, a sarokban ott a nagyapám régi munkapadja,
pontosan úgy, ahogy hagyta. Katonás sorrendben sorakoz-
nak rajta a bébiételes üvegekben tárolt szögek és csavarok.
Ha látná a házat, forogna a sírjában. Kényesen ügyelt a rend-
re. Imádta a felújítási munkákat, mintha a ház maga lett volna
a fiú, aki sosem adatott meg neki.
Even előbb észreveszi a szekrényt a falon, mint én, és ki-
nyitja az ajtaját.
- Hmm - mondja, majd a munkapad polcain kezd kotorász-
ni. - Aha! - kiált fel egy pillanattal később.
Nem látom pontosan, mit csinál, mivel annyira belemerül a
munkába, hogy a zseblámpája fénye közvetlenül a szekrény-
be világít. Néhány kattintás, aztán életre kel a fagyasztó, majd
a fenti eszközök is elindulnak
Even megfordul. Arca győzedelmesen ragyog a zseblámpa
halvány fényében. Köréje fonom a karomat.
- Köszönöm, hogy kihúztál a csávából!
- Nem szerettelek volna holnap reggelre jégcsappá fagyva
találni. De azt hiszem, ideje mennem. Nem akarom, hogy Gö-
rénynek kisebbségi komplexusa legyen, vagy valami.
- Köszönöm! Te vagy a legjobb! - mondom, és azt hajtoga-
tom, hogy „köszönöm”, és szóval tartom, hogy elvonjam a
figyelmét a rendetlenségről és a düledező házról, miközben
végigmegyünk a folyosón és a konyhán.
Even kisurran a bejárati ajtón, majd pillanatokkal később a
hátsó üvegajtó félrecsúszik, és Görény nyomakodik be rajta.
- Mi a szar? - förmed rám. - Azt hittem, elment az áram.
Ezért hívtál ide ebben az ítéletidőben, holott egyértelmű,
hogy van áram? - Közelebb dülöngél hozzám, és majdnem
átesik egy régi iratszekrényen, amit pár évvel ezelőtt vonszolt
le a padlásról. - Sugar, te szórakozol velem?
Sörtől és izzadságtól bűzlik.
- Nem. Tényleg elment az áram. Te is hallottad mamát.
Mintegy végszóra, mama elkiáltja magát:
 - Görény, te vagy az? Szóval megoldottad a problémát?
Ajánlom is, mert tudod, hogy nem maradhatok le a sorozata-
imról. Sugar, hozz nekem még üdítőt, jó?
Görény lehalkítja a hangját.
- Idehívtad a helyes kis barátodat, hogy segítsen? Minek?
Azt hitted, én nem értek a férfimunkához?
Megragad a vállamnál fogva, és olyan távolságra tart,
mintha arra készülne, hogy megüssön.
Próbálok kiszabadulni.
Az arca vörös, a légzése nehéz. A száját összepréseli.
- Most jobb, ha beviszem mamának az üdítőt - mondom
halkan.
- Pontosan, te kövér disznó. Ja, és nem hívtak téged koráb-
ban?
A kérdése meglep.
- Fogadást kötöttünk Calebbel, hogy fel mer-e hívni, és ki-
verni a farkát a telefonban. - Úgy vihog, mintha ez lenne a
világ legviccesebb dolga. - Tetszett, te mocskos kurva? Vagy
szaladsz a kis barátodhoz, és elsírod neki, hogy a bátyád meg
a barátai gonoszkodnak veled?
- Fogd be, Görény!
- Ó! Sugar azt mondja, fogjam be. Most aztán megijedtem-
gúnyolódik.
- Úgy viselkedsz, mint egy hatéves.
- Suuuugaaarrr!- kiáltja ismét mama.
Az utakon hókotrók járnak, az ég egy merő szürkeség, és
az egyetlen dolog, ami megkönnyebbülést hoz az álmatlan
éjszaka okozta fáradságomra és a Görénnyel folytatott vitám-
ra az az, hogy Even másnap reggel a szokásos helyen vár
rám. Újfent megköszönöm a segítségét, aztán visszatérünk a
régi kerékvágásba: elsétálunk az iskolába, és haza a nap vé-
gén.
 Felülünk a Harley-ra, és délután elmegyünk, hogy lete-
gyem a forgalmi vizsgát. Even megkért valakit, hogy ugorjon
be helyette Vin műhelyében. Nagy, nyomtatott betűkkel fel-
írom a nevem az űrlapra, besatírozom a megfelelő kis körö-
ket, és befizetem a jelentkezési díjat. Készen állok arra, hogy
letegyem a vizsgát, de izzadó tenyerem idegességről árulko-
dik. Az egy dolog, hogy Even segítségével róttam a köröket a
parkolóban, az viszont egy másik, hogy a vizsgáztató vizsla-
tó tekintete előtt teszem ugyanezt, aki khakinadrágjában és
kardigánjában úgy néz ki, mint aki életében nem vezetett mo-
tort. Mondjuk, ha jobban belegondolok, én sem tűnök éppen
ideális jelöltnek. A vizsgabiztos dönti el, hogy átmegyek
vagy megbukok. A tenyerem folyamatosan izzad.
Even megfogja a kezem, a fülem mögé simítja a hajamat,
és azt mondja:
- Meg tudjuk csinálni! Látom a célt. Motorozz, mint a szél!
Finoman szájon csókol.
A vizsga első része abból áll, hogy azonosítani kell a motor
különböző részeit. Simán megcsinálom. Even mosolyog, de a
java még hátravan.
A vizsgáztató azt mondja, hogy menjek végig a narancs-
sárga bójákkal kijelölt pályán, forduljak és álljak meg. Ez
könnyű. Aztán kimegyünk a forgalomba, mögöttem az oktató
autóval. Dudálással jelzi, ha be kell fordulnom egy utcába.
Bepánikolok. Mi van, ha elrontom?
Mi van, ha megbukok? Ráfordulunk a város főutcájára, és
habár jól ismerem a környéket, elönt a kétely. Vajon elsőbb-
séget kellett volna adnom annak a kocsinak? Fordulhatok
jobbra, ha piros a lámpa? Miért felejtettem el a KRESZ-t tel-
jesen? A KRESZ-vizsga nem volt ennyire stresszes. Meglá-
tok magam előtt egy Toyota Corollát. Eltűnődök, vajon nem
Allie és Hillary ül-e benne. Elképzelem, hogy elesek, és ösz-
szetöröm magam, a motor kigyullad, és fuccs, annyi a
dagadéknak. Ez tetszene mi, lányok?
De Even a pályán vár rám, és bízik bennem. Habár kétlem,
hogy motoron keresztülszelem vele az országot - úgy hang-
zik, mintha valami filmből szedtem volna -, nem hagyhatom
cserben. Veszek egy mély levegőt és majdnem elnevetem
magam, ahogy a Corolla mellé sorolok. Arra összpontosítok,
ami előttem van, de elképzelem az arcukat, ahogy elsuhanok
mellettük a motoron. Igenis, a kövér csajok is motorozhat-
nak!
Nem tudom levenni a szemem az útról. Könnyedén balra
fordulok a zöld jelzésnél. A Corolla a zöldre vár, ő egyenesen
megy. Pár megállás és fordulás után győzedelmesen térek
vissza a narancs bójákkal teli parkolóba.
Even kirohan az épületből, és átölel. A vizsgabiztosra né-
zünk. Gyorsan bólint.
- Juhú! Megcsináltad! - Even alig bírja türtőztetni magát. -
Remek, most már csak vennünk kell neked egy motort. Van
már elképzelésed?
Elsiet a munkahelyére, de aznap este legalább egy tucat
SMS-ben firtatja, hogy milyen motort szeretnék. Természete-
sen olcsót, amit Even kipofoz, mire ő fényképeket küld pél-
daként. Tetszik a motorja, a Harley, de csak azért, mert hoz-
zászoktam. Végül megmondom neki, hogy bízom az ízlésé-
ben, és biztos vagyok abban, hogy tökéletes motort fog szá-
momra választani.

Hála istennek Görény ritkán bukkan fel az elkövetkezendő

pár napban,. Mindjárt itt van a hétvége, és se pornó nem volt
a nappaliban, se telefonbetyárkodás, se a seggét nem meresz-
tette a kanapén, ezért eltűnődöm, vajon ismét összejött-e a
barátnőjével.
Az idő ólomlábakon vánszorog, mire végre elérkezik a
hétvége. Hogy ne unatkozzak a szokásos módon otthon,
programot szervezek Evennek és nekem szombat estére, mert
pár hét óta ez az első szabad hétvégéje. Megcsapolom a spó-
rolt pénzemet, és veszek két jegyet egy motorkiállításra, amit
Massachusetts belvárosában rendeznek. Nem nagyon érdekel
az esemény, de mivel most már jogosítvánnyal rendelkező
motoros vagyok, és Evennek egyértelműen a motorozás
a kedvenc hobbija, ezért remélem, hogy jól fogunk szórakoz-
ni.
Az autómmal megyünk, mert havas eső és eső váltja egy-
mást.
- Nos, hová viszel? - kérdezi Even, amint útra kelünk.
- Most én leplek meg. Bár nem egy elvarázsolt, erdei szál-
lásra viszlek, és nem is New Yorkba, ahogy te engem újév-
kor.
- Biztos, hogy remek lesz - mondja izgatottan. - És remé-
lem, havazni fog. Nem akarom, hogy a bejáratott utak tönk-
remenjenek a tél vége előtt. Holnap motoros szánkózom, ta-
lálkozom pár sráccal a munkahelyről. Hallom, hogy a bátyád
is kint volt, és nagy felfordulást okozott.
- Görény egy motoros szánon? Azt hittem, eladta. Na,
mindegy. Egy ideje nem láttam. Hála istennek!
Akkor mostanában valószínűleg ez töltötte ki az idejét.
Motoros szánra cserélte a krosszmotort.
Amikor megállunk a parkolóban, Even szinte felugrik az
ülésről.
- Ez most komoly? Ez hihetetlen! Nem tudtam, hogy ezen
a hétvégén lesz. Koszi, Sugar! - mondja, és átölel.
 Kéz a kézben sétálunk. Életemben nem láttam ennyi kró-
mot és bőrt. Ez a motorőrültek paradicsoma, és Even olyan,
mint egy gyerek az édességboltban. Megmutatja álmai motor-
ját és néhány kiegészítő felszerelést, amire vágyik, és füle-
lünk, ahogy a nagy öregek a régi szép időkről elmélkednek.
Amikor visszaülünk a kocsiba, Even folyamatosan a nyu-
gati motorozás tervéről beszél. Lassan, de biztosan én is
megbarátkozom az ötlettel. Ahogy északnak tartunk, a sötét-
ben a kezem után nyúl. Bárhova sodorjon is minket az élet,
nem akarom elengedni.
Későn érünk haza. Az utak kezdenek jégpáncélt növeszte-
ni, amikor leparkolok Evenék lakása előtt. Hozzám hajol, és
megcsókol. Így maradunk, az ajkunk összetapad, a percek
peregnek, és megtörténik az a csoda, hogy elfelejtem, mennyi
az idő, hol vagyok, sőt, még a nevemet is.
- Ez szép volt. Koszi! - mondja lágyan.
Mindketten fázunk a kocsiban.
- Igazán nincs mit - felelem, mert boldog vagyok, hogy
végre én tettem érte valamit.
- Tudod, tényleg nincs nálad tökéletesebb. Szerencsés va-
gyok, Sugar. - Azt gondolom, nem, én vagyok szerencsés, de
folytatja: - Vezess óvatosan, rendben?
Bólintok, ő pedig felmegy a lépcsőn a jeges esőben. Utána
akarok menni, beosonni a szobájába, zenét hallgatni, álomba
szenderülni a karjában, de az ajtó nyílik és csukódik, és Even
eltűnik mögötte.
 19. FEJEZET

A JANUÁR A LEGDURVÁBB HÓNAP. Eltekintve az állandó

szürkeségtől - és az olyan napoktól, amikor még egy napsu-
gár sem tűnik fel az eső, a havas eső és a hó is elég ahhoz,
hogy borongóssá tegye az ember hangulatát.
Vasárnap este úgy térek nyugovóra, hogy nem hallok Even
felől. Ami rendben van, végtére is nem vagyunk házasok,
vagy ilyesmi. Nem kell bejelentkeznie, de szoktunk legalább
pár SMS-t váltani a nap folyamán. A kiállítás után arra szá-
mítottam, hogy teljesen rápörög a témára, és SMS-ekkel
bombáz a jövőbeni motorommal kapcsolatban. De semmi.
Aggódhatnék, hogy talán Allie-nek sikerült behálóznia, de
nem teszem, hiszen megmondta, hogy motoros szánoznak a
munkatársaival, a józan ész ellenére. A jeges eső és a fagy-
pont alatti hőmérséklet miatt mindent csúszós, fagyos réteg
borít. Az aggodalom miatt nem tudok rendesen aludni.
Másnap reggel a szokásos helyen várom. És csak várok.
Fagyott lábujjaim arra biztatnak, hogy induljak meg az iskola
felé, de a szívem azt mondja, várjak még... csak egy percet.
Jönni fog, ebben biztos vagyok. Késik. Tíz elsuhanó autót
számolok össze. Mivel nem akarok elkésni és meghallgatni
Mr. Hammons hegyi beszédét, végül útnak indulok.
Amikor leülök a helyemre, észreveszem, hogy furcsa mó-
don már mindenki a helyén van. Nyoma sincs a csengő meg-
szólalásáig szokásos hangzavarnak, csend van, a hangulat
komor. Becsengetnek. Mr. Hammons lehajtja a fejét. Az
igazgató orrhangja hangzik fel recsegve a hangosbemondó-
ból.
 - Tanárok és diákok - kezdi. - Fájó szívvel kell tudatnom
veletek a rossz hírt, hogy a hétvége folyamán az egyik diá-
kunk itt hagyott minket.
Szünetet tart, és tudom, mi fog következni. Jeges félelem
szorítja össze a szívemet.
- Even Anderson tegnap életét vesztette egy motorosszán-
balesetben. Idén került az iskolánkba...
Az igazgató további tapintatos szavait már nem hallom.
Felkiáltok. A látásomat könnyek homályosítják, de azt ér-
zékelem, hogy húsz arc bámul rám, Mr. Hammonsot is bele-
értve. Valami megakad a torkomon. Nem tudok lélegezni,
csak a könnyeim záporoznak. Az igazgató mindenkit arra kér,
hogy egyperces néma csönddel emlékezzünk. Nem tudok
csöndben maradni. Kirohanok a teremből, az sem érdekel,
hogy közben átesek valakinek a hátizsákján. Nem tudóm, ho-
va megyek, de el kell innen tűnnöm. Ez nem lehet igaz. Itt
valami félreértés van.
Kimegyek az iskolából. Csak megyek és megyek. Nem
akarok gyalogolni, gépiesen teszem egyik lábamat a másik
elé. A házunk előtt találom magam. Bemegyek. Mama szólít.
Nem érdekel. Bekapcsolom a tévét. A hírek mennek. Egy
bemondót mutatnak, aki tegnap sötétedéskor készített ripor-
tot. Télikabátban a havas erdő mellett, az út szélén áll. Egy
mentő fényei villódznak, hátborzongató kékes-szürkés fényt
vetve a jeges útra. Aztán kapcsolják az élő hírműsort, a be-
mondó tragédiát és veszteséget emleget, egy fiatalembert...
aztán kimondja Even Anderson nevét. Nem akarom elhinni.
- Hazudsz!- kiáltom.
Ez nem lehet igaz.
Mama ismét szólít, de olyan, mintha több ezer kilométerről
szólna, túl messze van ahhoz, hogy válaszoljak.
 A tévéhez vágom a távirányítót. Ahol becsapódik, a képer-
nyő enyhén kékre vált. Felvágtatok a szobámba, és az ágyam-
ra vetem magam. Sírok és levegő után kapkodok.
Hogy történhetett volna ilyen Evennel? Hiszen ő erős!
Tudja, hogyan kell motoros szánt vezetni. Óvatos. És okos.
És gyönyörű. És az enyém! Nem létezik, hogy elvették tőlem.
- Nem, nem és nem! - hajtogatom könnyek között.
A takaróm átnedvesedik.
Magam elé képzelem magas, erős alakját, kék szemét,
mindig mosolygós arcát. A barátom. Az én Evenem. Nem,
nem, nem, felidézem a közös pillanatainkat, nem, nem, nem,
és ezt addig ismételgetem, amíg ki nem fogyok az emlékek-
ből, és ki nem ürül a fejem.

Amikor felébredek, sötét van. Nyirkos az ágyam. A lüktető

szemem eszembe juttatja, miért sírtam. Megnézem a telefo-
nomat. Két hangpostaüzenetem van, az egyik az iskolából, a
másik Brittanytől jött. Nem akarom meghallgatni őket, de
kapaszkodom abba a hajszálvékony reménybe, hogy félreér-
tés történt. Megnyomom a lejátszás gombot.
- Mercy, itt Ms. Barrows, az iskolapszichológus. Úgy érte-
sültem, hogy barátok voltatok Even Andersonnal. A tragédia
fényében szeretném, ha holnap bejönnél az irodámba. Köszö-
nöm!
Elképzelhetetlennek tartom, hogy visszamenjek az iskolá-
ba. Soha többé! Meghallgatom Brittany üzenetét.
- Szia, Sugar! Hallottam. Sajnálom. Hívj fel!
Senkivel sem akarok beszélni, csak Evennel. Event aka-
rom! Korog a gyomrom. Kihagytam az ebédet és a vacsorát.
Lent a kanapén találom Görényt, videojátékozik.
- Hé, dagi! Hallottam a pasidról. Gáz. Tök szomorú.
 Egy szemernyi együttérzés sincs benne, úgyhogy nem tö-
rődök vele. Gyűlölöm őt. Bemegyek a konyhába, és feltúrom
a spájzt. Nem találok semmit, ami segítene rajtam ebben a
helyzetben.
Kabát nélkül megyek ki a házból. A hideg autó vonakodva
életre kel. Transzba esve elhajtok a Jatanyába. Amikor belé-
pek, a fények elvakítanak.
A pénztáros odaszól nekem:
- Ötkor zárunk. Siess!
Alvajáróként megyek végig az édességes soron. Skittlest,
Twizzlerst és Swedish Fisht markolok fel. Aztán átmegyek
egy másik pulthoz, és három különböző süteményt teszek a
kosaramba. Végigmegyek a tejtermékes részlegen, és veszek
egy-egy doboz kekszet, minden ízesítésben, és egy doboz
jégkrémet.
Fizetek és távozom. Amikor hazaérek, Görény beszélni
kezd hozzám, de a hangja távoli, csakúgy, mint mamáé. Fel-
viszem a két műanyag szatyrot a szobámba. Kinyitom a
kekszesdobozt és belemarkolok. A csokidarabok a tésztával
együtt olvadnak szét a számban. Aztán benyomok két
Twizzlerst. Nem tudom eldönteni, melyik süteményt egyem
meg, úgyhogy mindegyiket kinyitom, és egyenként beléjük
harapok. Várom, hogy jöjjön a megnyugvás, amit az édes-
ség szokott okozni, de ezúttal elmarad.
Lemegyek a földszintre kanálért.
Mama szólít:
- Sugar, te vagy az? - Köhög. - Szomjas vagyok. Hozz ne-
kem üdítőt!
Kinyitom a hűtőt, a kezem a műanyag dobozon. Kortyolok
belőle.
A maradékot kitöltőm egy pohárba és beviszem mamának,
közben magamhoz veszek egy kanalat is.
 - Mi a fene ütött beléd? Miért nem reagálsz, ha hívlak?
- Sajnálom, ma...
A tévéképernyőn kibontakozó jelenet félbeszakít. Even ké-
pe jelenik meg a képernyő jobb felső sarkában. Kék, begom-
bolt inget visel.
A riporter valami olyasmiről hadovál, hogy egyre gyak-
rabban fordulnak elő motorosszán-balesetek. Aztán egy szak-
értőt kérdez a havas sportok biztonságáról. Összeomlók.
- Ezek az ostoba kölykök lerészegednek, aztán mennek,
mint az őrültek. Megmondtam Görénynek, hogy szabaduljon
meg attól a szartól. Szerinted hallgatott rám? Nem. Tegnap
este is kint volt.
Hirtelen megvilágosodok. Kimegyek a szobából, be a nap-
paliba.
A tévé elé állok, Görény még mindig játszik.
- Tűnj az útból, dagadt szardarab!
Rámeredek, az arcát kutatom valami jel után.
- Azt mondtam, takarodj az útból, Sugar!
- Görény, tegnap este te is ott voltál? Láttad Event?
Hátradől a kanapén. Undorító kifejezés ül az arcán: a sze-
me mint két fekete gyöngy ül dagadt arcában.
- Rengeteg ember volt tegnap a Cripple Canyonnál. Van
ott egy ugrató, ami a szurdok körül húzódik.
- Láttad Event?
A tekintete megkeményedik.
- Válaszolj! - Ökölbe szorítom a kezem, az egyikben a ka-
nalat szorongatom. - Görény, láttad Event?
- Aha, igen. És tudod mit? Az a srác egy seggfej! - mondja.
- Egy kibaszott idióta! Megmondtam neki, hogy tartsa magát
távol a pályámtól, de nem hallgatott rám. Megmutattam
Calebnek is. Mondtam neki, hogy Even bejön neked. Csak
szórakoztunk kicsit. Macska-egér játék volt. Figyelj, ha tud-
ná, hogyan kell rendesen vezetni egy motoros szánt, akkor
nem történt volna ilyesmi, de mivel a csávó egy rakás szeren-
csétlenség, ezért...
Felüvöltök. Görényre vetem magam, de ő oldalra lök, én
pedig a földre esek. Könnyek lepik el a szemem.
- És most halott, Görény. Halott! - Nem hiszem el, hogy ő
a bátyám. Tényleg köze van Even halálához? - Elmondtad a
rendőrségnek?
- Basszus, dehogy! Miért mondtam volna? Tiszta őrültek
háza volt ott tegnap este. Szó sem lehet róla, hogy belekeve-
redjek.
- De most mondtad, hogy üldöztétek Event!
- Ja, de nem miattam ment neki a fának. Nem kellett volna
olyan gyorsan mennie.
- Üldözted, vagy sem?
- Csak hülyéskedtünk! Mondom, hogy nem miattunk ment
olyan gyorsan, meg neki a fának. Az az anyaszomorító csakis
magának köszönheti. Valószínűleg szívességet tettem neked.
Fogadok, már azon agyaltál, hogy engeded magad megfek-
tetni, te büdös kurva.
Rosszul vagyok. Le akarom szúrni Görényt a kanállal, egy
villával, késsel, bármivel. Azt akarom, hogy eltűnjön. Egy-
szerre érzek émelygést és undort. Annyira brutális az előttem
megjelenő jelenet, hogy inkább el sem akarom képzelni a vé-
gét. Lehajolok, és dühömben felborítom a dohányzóasztalt.
Felsikoltok, és a szobámba rohanok.
- Később összetakarítod, dagadék! - kiált utánam Görény.
Belevágom a kanalat az olvadt jégkrémbe. Belapátolom a
számba, reménykedve, hogy elönt a megkönnyebbülés, hogy
lecsillapítja az idegeimet, hogy enyhíti azt a kétségbeesést és
az őrült tettekre sarkalló érzéseket, amiket Even elvesztése
miatt érzek. Feltépem a cukros zacskót, és a számba öntöm.
Addig rágok, amíg az állkapcsom fájni kezd. Visszatérek a
jégkrémhez, gyakorlatilag könyörgök az édességnek, hogy
érzéstelenítsen.
Túlságosan szomorú vagyok Even miatt. Túlságosan ha-
ragszom Görényre. Nem akarok ennyi mindent érezni. Ömle-
nek a könnyeim.
Csuklók és böfögök. A kezemben egy cukorral meghintett
sütemény maradékát tartom, a műanyag csomagolás letépve
róla. Az ágyamon uralkodó disznóólra nézek. Úgy néz ki,
mintha egy éhező állat tévedt volna be, és széttépte volna a
csomagolópapírokat és a dobozokat abban a reményben,
hogy az ételen kívül talál még mást is. Török a kekszből, és a
számhoz emelem. Reménykedek, hogy a cukor feledést hoz,
de nem így történik. Elhúzom az ujjam a számtól. Teleettem
magam, mégis éhezem valamire. Event akarom!
Ellépek az ágyamtól, és végignézek rajta. A Skittles cu-
korka szétszórva, mindenhol morzsa, a jégkrém ráolvadt a
paplanra. Undorodok magamtól. A padlóra rogyok, mint egy
hegyomlás. Nagyon is tudatában vagyok a testemben lévő
minden egyes zsírsejtnek. Zokogok. Csak sírok és sírok. Ha-
ragszom magamra, amiért megettem ezt a sok szemetet. Da-
rabokra hullok, mert Event elvették tőlem. Dühös vagyok
Görényre, mert szívtelen, és valószínűleg köze volt
Even halálához. Zokogva csak ezen kattog az agyam, ezeken
az egyszerű tényeken. Képtelen vagyok kibogozni a szálakat.
Még mindig a padlón ülve a telefonom után tapogatózom
az ágyon, kezem a ragacsos jégkrémet súrolja, mielőtt meg-
érintem a műanyag telefontokot. Feloldom a telefonom, és
képet keresek kettőnkről, egy közelit... a tengerparton készült.
A fotót bámulva kényszerítem magam, hogy ne sírjak, mert a
könnyek elhomályosítják a látásom. Aztán ismét elnyom az
álom.
 20. FEJEZET

- NYUSZI, NYUSZI! - SUTTOGOM.

Minden erőmmel azt kívánom, hogy Even jelenjen meg az
ágyam mellett, pontosan úgy, mint az előző hónap első nap-
ján. Az iskolában olyan vagyok, mint egy zombi. Átverek-
szem magam a tömegen, akik megjegyzéseket tesznek beda-
gadt szememre, felpüffedt arcomra, elfogadhatatlan kinéze-
temre és természetesen Evennel kapcsolatban.
Nem titok, hogy Evennel barátok voltunk, együtt ebédel-
tünk, együtt mutatkoztunk az iskolában, és együtt mentünk
haza. Amikor még élt, az sem vetett véget a beszólongatá-
soknak, hogy ő vonzó volt. Tulajdonképpen attól, hogy valaki
olyannal barátkozol, mint ő, még nem kerülsz feljebb a nép-
szerűségi ranglétrán. A halála semmin sem változtat. Hillary
Allie-t ölelgeti a folyosón, és igyekszik nagyon komolynak
tűnni. Allie válla drámai könnyhullatásával összhang-
ban rázkódik. A tekintete tőrként hasít belém, de az én tekin-
tetem rosszabb. Izzó kés. Még mindig lökdösnek ebédkor a
sorban, és hallom, hogy valaki azt suttogja, hogy én veszem
át a konyhás néni, Mrs. Nichols helyét, amikor nyugdíjba vo-
nul.
Páran azért próbálnak vigasztalni. Az iskolatévénél dolgo-
zó egyik matekos srác vállon vereget, sok ismerős arc moso-
lyog rám, ahogy elmegyünk egymás mellett a folyosón. Reg-
gel Mr. Hammons megkér, hogy maradjak bent délután, mert
beszélni akar velem. Pontosan a várakozásaimnak megfelelő-
en zajlik: őszinte részvétét fejezi ki, és megkérdezi, jól va-
gyok-e. Bólintok és vállat vonok. Valószínűleg aggódik, mert
egy árva szót sem szóltam az igazgató bejelentése óta. Most
pótolom be azt az egyperces néma csöndet, amit félbeszakí-
tottam, amikor kirohantam a teremből.
Kijövök az iskolából, megszokásból a téglafalhoz megyek,
hogy bevárjam Event, de aztán rádöbbenek, hogy nem fog
jönni. Egymás után gördülnek végig az arcomon a könny-
cseppek, és a földre pottyannak Vonakodva indulok haza,
nem sietek. Autóval is jöhettem volna, de még nem állok ké-
szen arra, hogy felhagyjak azzal a szokással, ami Evenhez
köt. Kétségbeesetten vágyom arra, hogy megjelenjen.
Amint befordulok az utcánkba, koszos latyak terít be. Ki-
pislogom a koszt a szememből. Hideg futkároz a bőrömön.
Megtorlóm az arcom, és látom, hogy egy fekete Corolla hátsó
fényszórója tűnik el a következő sarkon. Hillarynek és Allie-
nek semmi oka, hogy ennyire utáljanak. Biztosan véletlen
volt. Ha nem állnék itt, akkor a szomszéd Natty Gimbal
aranycserjéjét terítette volna be a latyak.
Amint hazaérek, első dolgom, hogy viszek mamának enni
és inni, majd letusolok. Miközben a meleg víz felmelegíti hi-
deg bőrömet, mamára gondolok, ahogy hatalmas teste elterül
az ágyon, hogy mozgásképtelen és segítségre szorul, majd
eszembe jut a tegnap esti féktelen zabálásom. Ráébredek arra,
hogy az evéssel próbáltam elfojtani az érzéseimet, és hogy
egész életemben ezt tettem. De ezúttal az érzéseim nem hagy-
ják elnyomni magukat. Even túl fontos volt ahhoz, hogy a
cukorkák és az édesség feledtessék velem.
Mivel lassan folyik le a víz a lefolyón, ezért a víz kis tócsát
képez a bokám körül a könnyeimmel együtt, amik nem akar-
nak elapadni. Sírok, miközben felöltözöm. Sírok, ahogy le-
zöttyenek az ágyamra.
Sírok, miközben kérlelem a testem, hogy hozzon meg-
nyugvást, még ha csak alvás formájában is. De a szívem ki-
tartó. Nem enged felejteni.
 De mégis, mit felejtsek el? Event? Azt, hogy ő volt ebben a
városban az egyetlen ember, aki kedves volt hozzám, maga-
mat leszámítva? Vagy azt, hogy reményt adott nekem, és le-
hetővé tette, hogy álmodozzak? Esetleg azt, hogy kedvelt,
szerette a mosolyomat és elfogadta a külsőmet? Ezt még én
sem tudom megadni magamnak. Csúnya vagyok, egy haszon-
talan bőgőmasina.
Hallom a beszólásokat az iskolában... és a fejemben. Nagy
a zsúfoltság, túlharsogják egymást a fejemben a legkegyetle-
nebb sértések, és nyilvánvalóvá válik a keserű igazság, hogy
nem érdemeltem meg egy olyan embert, mint Even. Órákig
hallgatom ezeket a sértéseket. Közben a nap lenyugszik. Nem
csinálom meg a házim, Görény és mama veszekszik. A ne-
vemet olyan szavak kíséretében emlegetik, mint „ostoba”
meg „szardarab”. Mama szólít. Görény dühöng. Az agyam-
ban tomboló hiány és szomorúság megbénít. Nem reagálok,
nem mozdulok.
Az igazgató bejelenti, hogy megemlékezést tartanak Even
tiszteletére a következő héten. Egész nap úgy érzem, mintha a
saját, többkilós súlyomat cipelném a karomban. Amikor a
szekrényemnél kicipzározom a táskámat, Ms. Barrows lecsap
rám a folyosón, és megkér, hogy kövessem az irodájába.
Hellyel kínál, az asztalával szemben lévő borszékre mutat.
Leülök. Egy cicás poszter lóg mögötte, rajta felirat: Kitartás!
Egész életemben kitartottam, és amikor végre jött valaki, aki
miatt többre is képes voltam, mint csupán kitartani, meghal.
Legszívesebben feladnám, és nem tartanék ki tovább, bármi
jöjjön is utána.
Ezt persze nem kötöm Ms. Barrows orrára, mert valószínű-
leg elítélne miatta.
- Tudom, hogy most nehéz időszakon mész keresztül,
Mercy - mondja. - Elveszíteni valakit sosem könnyű.
 Eltűnődök, vajon saját tapasztalatból beszél-e, vagy csak a
falát díszítő egyik bölcsességet idézi.
Aztán megkérdezi:
- Hogy érzed magad?
Valamiért a kérdés megálljt parancsol az utálatos monda-
toknak, amiket a fejéhez akartam vágni. Kinyitom a szám,
hogy válaszoljak, de egy hang sem jön ki. Hogy hogy érzem
magam? Nyelek egyet. Válaszolni akarok. Az arca kedvesnek
tűnik, a szája határozottan nem húzódik mosolyra, bár azt
sem állíthatom, hogy nem mosolyog.
- Tudom, hogy egyes diákok Sugarnek hívnak. Szereted,
ha így szólítanak? Vagy maradjunk a Mercynél?
Kinyitom a szám, de továbbra sem jön ki hang rajta. Ms.
Barrows türelmes, és nem úgy tűnik, mintha lenne fontosabb
dolga. Bájos az arca és a szája, a tekintete kedves, mintha vá-
laszra biztatna. Arra gondolok, hogyan kaptam a nevemet, és
hogy mennyi édességet faltam fel eddigi életem során.
Eszembe jut az is, ahogy Even kimondta a nevemet. Úgy ej-
tette a g-t, mintha egy pálcát suhogtatna, vagy mintha csillag-
szóró sisteregne, és hogy néha Shoognak szólított. Bizonyos
asszociációk miatt egyrészt nem akarom a Sugar nevet, más-
részt pedig ragaszkodom hozzá, mert ő az a lány, akit
Even ismert.
- Jó lesz a Sugar? - terel vissza Ms. Barrows az előző kér-
déshez. Vagy most arra kíváncsi, hogy általánosságban he-
lyes-e, ha a többiek Sugarnek szólítanak? Összezavarodok.
Úgy érzem magam, mint egy gyerek. Nem azért, mert félek,
hogy Ms. Barrows esetleg leszid - természetesen nem tesz
ilyet -, de olyan érzésem van, mintha mindent a legelejéről
kellene kezdenem, mintha darabjaimra hullanék szét, és azt
kéne kideríteni, hogyan illenek össze a darabok. Továbbra is
nyíltan, kedvesen néz rám.
 - Tudok úszni, de most úgy érzem, megfulladok.
Végre kimondtam. Megkönnyebbülés söpör rajtam végig,
amikor Ms. Barrows felkel, odajön hozzám, megfogja a ke-
zemet és átölel. A könnyeim hullámos, vörös hajára hullanak.
Az ölelése meleg és lágy, mégis határozott, mintha semmi,
még egy szeizmikus mozgás sem tudná eltántorítani. Pont,
mint Even.
- Addig leszek a mentőmellényed, amíg szükséged van rám
- mondja, de a fejemben Even hangját hallom.
Visszaül a székébe. A központi irodában kialszanak a fé-
nyek.
- Én egész este ráérek. Ha szeretnéd, kezdhetjük a legele-
jén.
Nem tudom biztosan, hogy az ajánlata beletartozik-e az is-
kolapszichológus munkaköri leírásába, de élek vele. Mesélek
neki a családomról, a bántalmazásokról, de kihagyok néhány
durvább részt, mert nem akarok bajba kerülni. Apámról kér-
dez, de róla nincs mit mondanom. Mesélek neki az evési szo-
kásaimról, majd Evenről, és arról, hogy olyan volt, mint a
napfény, vagy mint egy igazán kellemes álom.
Végig figyel, időnként feltesz egy-egy kérdést.
Amikor érdessé válik a hangom, megkérdezi:
- Holnap is eljössz tanítás után?
Bólintok. Ahogy hazafelé tartok a dermesztő sötétségben,
legalább száz kilóval érzem könnyebbnek magam, amíg be
nem lépek a házba.
Mama hangja hasít végig a házon, a nevemet kiáltja, és
közben rázza a köhögés. Úgy akarok tenni, mintha nem hal-
lanám. Kiderül, hogy maga alá piszkított és éhes. Teszem a
kötelességemet, adok neki a köhögéscsillapító gyógyszerből,
aztán elvonulok a szobámba. Alomba sírom magam.
 Másnap délután folytatjuk a beszélgetést Ms. Barrowsszal.
Olyan, mintha egy éjszaka alatt az életem kirakósának szá-
mos darabját a helyére tette volna. Mamáról kérdez, és nagy-
jából elmondom az igazat.
A bántalmazásokról kérdez, mire neveket említek. Rákér-
dez az étrendemre, én pedig mesélek neki az édességről, a
zabálásról, és arról, hogy többé már nem hoznak nekem meg-
nyugvást.
Ismét sötétben távozom. Hazafelé tartva aggódom, hogy
túl sokat mondtam, hogy elárultam mamát, és kiadtam az is-
kolatársaimat. Nehéz érzés üli meg a gyomromat: talán bűn-
tudat vagy árulás.
Beosonok mama szobájába. Megy a tévé, de mama horkol.
Amikor közelebb megyek az ágyhoz, megmoccan, de bódult
a köhögéscsillapító gyógyszertől, amit végre hajlandó be-
szedni.
- John? Te vagy az? - kérdezi reszelős hangon.
- Nem, mama, én vagyok.
- John - ismétli meg.
Vagy talán azt mondta, Juan. Nem tudom biztosan. A hom-
lokára szorítom a tenyerem, de nincs láza. Biztosan álmodik.
- Nem akartam, hogy széthulljon minden... - A szokásos
köhögés szakítja félbe. - Nem tudom... visszacsinálni.
Csendesen hozok neki egy pohár vizet a fürdőszobából, az
éjjeli-szekrényén hagyom, és lekapcsolom a tévét.
A másnap egy hosszú éjszakának tűnik, úgy érzem, mintha
céltábla lenne a hátam közepén. Attól tartok, hogy bármelyik
pillanatban odajön hozzám valaki, és ököllel az arcomba vág,
így állva bosszút, amiért bemártottam.
A harmadik napon is visszatérek Ms. Barrows irodájába.
Ez lesz az utolsó, ígérem magamnak idegesen. Ismét bátorító
mosollyal üdvözöl.
 - Sugar, sokat gondolkodtam rólad az elmúlt pár napban -
mondja. - Megtisztelve érzem magam, hogy ilyen sok min-
dent megosztottál velem az életeddel kapcsolatban. Volt egy
olyan érzésem, hogy nagy szükséged volt arra, hogy meg-
könnyebbülj, de szerintem sokkal hatékonyabb lenne, ha va-
laki mással beszélnél. Tudod, én csak egy iskolapszichológus
vagyok, és örömmel segítek neked vagy bárkinek itt az isko-
lában, de azt hiszem, neked több mondanivalód van, és talán
még több mindent kellene hallanod. Van is egy ötletem, kihez
fordulhatsz, ha készen állsz rá. Juliana Collinsnak hívják.
Keene-ben lakik. Már beszéltem vele, és alig várja, hogy ta-
lálkozzatok.
Egyszerre érzem magam zavartnak és becsapottnak.
- Egy agyturkász? Azt hittem, maga tud nekem segíteni!
- Nem azt teszem?
Dühös akarok lenni, de tudom, hogy ezt nem anyáskodó
módon értette. Azt akarom, hogy ő segítsen nekem. Ürügyet
keresek arra, hogy utáljam, hogy helyettesítsem valamivel a
csalódottságot, amit érzek.
- Kérlek, jelentkezz be hozzá, Sugar! - mondja. - Biztos
vagyok benne, hogy tud neked segíteni.
Sosem tekintettem úgy magamra, mint aki segítségre szo-
rul. Mindig én voltam az, aki segített másokon. Ezt Ms.
Barrows mondja, majdnem szó szerint. Elveszem tőle Juliana
Collins névjegykártyáját. A nevet középen dombornyomással
szedték, alatta az elérhetősége.
- Megígéred, hogy felhívod?
Eszembe jut, hogy céltáblának éreztem magam egész nap.
Elfog a félelem.
Amikor hazaérek, forgatom a kezemben a kártyát. Arra
gondolok, mennyire jó érzés volt elmondani Ms. Barrowsnak
mindent. Nagyon csábítóan hangzott, amikor arról beszélt,
hogy nekem mennyi mondanivalóm van, és hogy még meny-
nyi mindent kellene hallanom. Memorizálom a kártyán lévő
telefonszámot és e-mail-címet.
A könyvtárba hajtok. Van e-mail-fiókom, de általában a te-
lefonomon lépek be, mivel nincs otthon számítógépünk, és
nagyon ritkán használom, mert embert próbáló feladat telefo-
non bepötyögni egy hosszú e-mailt. Na meg aztán kinek ír-
nék?
Bejelentkezem, és begépelem Julianna Collins e-mail-
címét a „Címzett” sorba. Aztán a „Tárgy” mezőbe azt írom,
hogy „Ms. Barrowstól kaptam meg az elérhetőségét”. Folyta-
tom, és egy elképesztően hosszú levelet fogalmazok, mindent
leírok, amit Ms. Barrowsnak is elmondtam. Azzal zárom a
levelet, hogy „Azt mondta, segítségre van szükségem”, majd
aláírom. Kijelentkezem, de a megkönnyebbülést ismét féle-
lem követi, mint korábban. Beszélhetek ezekről a dolgok-
ról másoknak? Tartok tőle, hogy ez az egész újabb megaláz-
tatásokhoz és sérülésekhez vezet.
Mama azt szokta mondogatni, hogy „ne teregesd ki a
szennyest”, de aztán tönkrement a szárítógépünk. És ha a
szennyest kimosod, tiszta lesz, folytatja a hang a fejemben.
Oké, de mielőtt kitetted száradni, koszos volt,ezt mindenki
tudja. Egészen hazáig vitázom magammal.
Másnap az egész iskola összegyűlik. Gondolom, Even mi-
att. Remegek, küzdők a könnyek ellen. Az egyik sor szélére
ülök arra az esetre, ha gyorsan le kellene lépnem. A csípőm
lelóg a kemény, összehajtogatható székről, és rálóg a szom-
szédos ülőhelyre. Ne most! Most nincs szükségem a „gyűlö-
löm a testem” szövegre.
Az igazgató fellép a pódiumra, és ellenőrzi a mikrofont.
Felolvassa az iskola bántalmazásellenes irányelvét, majd el-
indít egy „prevenciós” videót. Amikor vége van, legnagyobb
rémületemre Ms. Barrows jelenik meg a pódiumon. Imádko-
zom, hogy ne hívja fel rám a figyelmet, és ne említsen sem-
mit abból, amit elmondtam neki. Megmerevedek. Nem pislo-
gok, nem nyelek. Nem vagyok biztos abban, hogy lélegzem-e
egyáltalán.
Ms. Barrows bejelenti, hogy bántalmazásellenes hét van az
országban, majd ösztönző beszédbe kezd arról, hogy amikor
fiatal volt, szemüveget és fogszabályzót viselt, és a vörös ha-
jával igencsak kitűnt a tömegből. Azzal folytatja, hogy mivel
más volt, cikizések céltáblája lett, és ecseteli, ez hogy esett
neki. A tanári kar legtöbb tagjánál fiatalabb és csinosabb,
ezért vonzóbb is, és talán hitelesebb az előadás célközönsége
számára. Fura gondolat férkőzik be az agyamba, aztán gyor-
san tovasuhan. Talán ö úgy szereti magát, ahogy van. Na, eh-
hez mit szóltok?
Hallgatom a történetét, ami bizonyos pontokon egyezik az
enyémmel. Elkapja a pillantásomat. Ismét remélem, hogy
senki sem veszi észre. Arra buzdít minket, hogy tartsunk ösz-
sze, hogy tegyük ezt a közösséget biztonságossá, és emlékez-
tet minket arra, hogy az iskolánk nem tűri a bántalmazást. A
beszédét udvarias taps követi.
Kiosonok az előadóteremből, és azon gondolkozom, hova
bújjak. Úgy döntök, hazamegyek, ezért a szekrényem felé
veszem az irányt. Örülök, hogy nem rohantak le a többiek, de
attól tartok, tudják, hogy nekem járt el a szám, pont úgy,
amikor általános iskola harmadik osztályában is tudtam, hogy
ki tette tönkre az osztályban a számítógépet, és elmondtam a
tanárnak, miután azzal fenyegetőzött, hogy nem tart pizsama-
napot, ami tömérdek ínycsiklandozó édességgel kecsegtetett.
Ms. Barrows a folyosón kap el, éppen a kijárat felé tartok.
Megkérdezi, felvettem-e a kapcsolatot Julianával. A cipőmet
bámulom, és elönt a szégyen, amiért felfedtem előtte a gyen-
geségeimet, azt, hogy segítségre szorulok, mire ő bántalma-
zásellenes gyűlést hívott össze, és beajánlott egy agyturkász -
hoz.
- Sugar, felhívtad Julianát?
- Küldtem neki e-mailt.
- Remek! Bejönnél az irodámba, kérlek?
Megrázom a fejem. Figyelem, ahogy a válla minden egyes
lélegzetednél megemelkedik. Kerülöm a tekintetét.
- Ha meggondolod magad, itt leszek a következő pár órá-
ban.
Megfordul, cipője hangja visszhangzik a folyosón.
Kirontok az iskola ajtaján. Lecövekelek a fel mellett, mint-
ha Even jönne. Aztán emlékeztetem magam, hogy még nincs
vége a tanításnak, és Even nem fog jönni, sem most, sem
máskor, és ez úgy tombol a fejemben, mint a gyülekező vi-
harfelhők.
A latyakos utcákon caplatok haza, de mielőtt belépnék,
megfordulok, és a templom felé veszem az irányt. Nem va-
sárnap van. Megállók a kőlépcsőkön, mert képtelen vagyok
bemenni. Hátat fordítok, és az égre nézek. Olyan a színe,
mint a megsavanyodott tejnek, összeteszem a kezemet, majd
térdre rogyok.
- Miért? - kiáltom. Potyognak a könnyeim. - Miért? - nyö-
gök fel.
Addig sírok, amíg már nem látok tisztán a könnyektől. Le-
hunyom a szemem, és kérdőre vonom Istent, miért vette el
tőlem Event. Miért vette el a napfényt? Miért rontott el min-
dent? Miért volt kegyetlen? Gondolatban sikítok, hisztériázok
és a kivörösödött és fagyos kezemet imára kulcsolva kérle-
lem. Összeomlók, nem tudom tartani magamat. Rettentő dü-
hös vagyok, de nem bírok megmozdulni. Addig maradok ott,
amíg a könnyek az arcomra nem fagynak.
 Hazatérve a szobámba felmelegedek, és folyamatosan po-
tyognak a könnyeim. Így megy ez a hét végéig: tanulás,
könnyek és még több tanulás. Legalább annyira feltűnő az,
hogy a következő pár napban elmaradnak a velem kapcsola-
tos vihogások, megjegyzések és viccek, mint Even hiánya.
Talán hatott Ms. Barrows előadása.
Aznap este, amikor beviszem mamának a vacsorát, a hí-
rekben egy alabamai lányról hallok, aki öngyilkos lett, mert
cikizték a beszédhibája miatt. Én sosem vettem igazán számí-
tásba ezt a lehetőséget, kivéve talán tavaly nyáron a folyó hús
vizében, amikor a kígyómarásban reménykedtem... de inkább
el akartam menekülni, mint meghalni. Nem, nekem nem az
öngyilkosság a végzetem.
Miközben a jókedvű hírolvasó igyekszik komornak tűnni,
mama pedig köhögőrohamokkal tarkítva megjegyzéseket tesz
a történtekre, tudatosul bennem, hogy Even mit várna tőlem.
Csendben, tűnődve felmegyek a szobámba, alig érzékelem,
hogy Görény és néhány haverja a nappaliban csirkeszárnyat
eszik.
Even azt akarta, hogy motorozzam körbe vele az országot.
Azt akarta, hogy nevessek, mosolyogjak és hozzam ki az éle-
temből a legtöbbet. A sírás ismét legyűr.
Másnap kivánszorgok az ágyból, és összekaparom magam
a megemlékezésre. Csipás szemmel túrok a ruháim között,
ahol rengeteg a fekete, de egy sem felel meg az alkalomnak.
Talán álmomban jutott eszembe az ötlet, vagy egyszerűen
csak baj van a fejemmel, és meghasonlottam, de nem akarok
klasszikus gyászruhát viselni. Elképzelek magamon valami
merészet és gyönyörűt, esetleg krómszínűt. Nem tudom meg-
állni nevetés nélkül ezt a nevetséges gondolatot, ahogy kitá-
rom a ruhásszekrényem ajtaját. Kiválasztok egy ruhát, ami-
nek a karjánál és a mellkasánál csipke fűt végig, testhez si-
mul, és harangszoknyában végződik. A színe a rózsaszín és
korall között helyezkedik el, olyan, mint a pirkadó ég.
Letusolok, megfésülöm a hajam, és hirtelen átjár a gyász.
A ruha a vállfán marad. Most csakis a legsötétebb szín jöhet
szóba, a csillagtalan, legsötétebb éjszaka színe, pont, ahogy
érzek.
Majdnem a teljes felső évfolyam és tanári ott van a meg-
emlékezésen. A körmük alatti gépzsírból ítélve Even munka-
társai is. És természetesen Even apja meg a családja. Caplin
atya elmondja a gyászbeszédet, majd az igazgató szól pár
szót. Amikor végez, a pap megkérdezi, szeretne-e valaki
mondani valamit. Teljes a csend.
Még sem próbálom visszatartani a könnyeimet, úgy me-
gyek a mikrofonhoz. Ahogy szembefordulok a tömeggel, azt
kívánom, bár válnék láthatatlanná. Megpillantom Allie-t és
Hillaryt, Willt és Nasht. Megköszörülöm a torkom. Nem
gondoltam végig, mit fogok mondani. - Talán nem ismerem
Event olyan régóta, mint ti néhányan, de ő jobban ismert en-
gem, mint ti valaha is. Űrt hagyott maga után az életemben és
a szívemben. Ő volt a legkedvesebb ember, akit ismertem.
Olyan volt, mint egy tükör: megmutatta az előnyös tulajdon-
ságaimat, amiket én magam nem láttam, és biztos vagyok
benne, hogy ti sem. Sosem szűkölködött a nagylelkűségével
sem szavakban, sem gesztusokban. Nem tudom elképzelni
nélküle az életemet. Nem akarom... - Szünetet tartok, az ösz-
szeomlás szélén állok, de erőt gyűjtök a folytatáshoz. - De
Even azt akarná, hogy szedjem össze magam. Úgyhogy az
első napra gondolok, amikor Evennel találkoztam, és az azt
követő napokra, és örömmel fogadom be Event a szívem mé-
lyébe, helyet biztosítok neki, hogy békében pihenjen, és re-
mélem, hogy ti is így tesztek. - A hangom megremeg, köny-
nyek törnek fel, de még hozzáteszem: - Hiányzol, Even.
 21. FEJEZET

A MEGEMLÉKEZÉS UTÁN MEREV LÁBBAL és könnytől ma-

szatos arccal, céltalanul kódorgók. Egyszerre vagyok zsibbadt
és érzek mindent, miközben megteszem azt az utat, amit
Evennel rendszeresen végigjártunk.
A Birch Roadon találom magam. A lábujjaim elfagytak. A
kocsibeálló üres. Megcsúszok, mivel túl gyorsan megyek fel
a jégbordás lépcsőn Evenék lakásába. Kopogok, egyre csak
kopogok, a nevén szólongatom. Minden egyes „Even? Itthon
vagy? Bent vagy?”- kérdés után kétségbeesett reménnyel teli
kis fehér felhő szökik ki a számon.
Elfordítom az ajtógombot. Enged. Az ajtó nehezen nyílik.
Átlépem a küszöböt. Koszos edényekkel teli konyha képe
fogad. Végigfuttatom a kezem a pulton, és rájövök, hogy
Even nem volt itt, hogy kitakarítson. Even elment. Megnyi-
tom a meleg vizet, és addig tartom a csap alatt a kezemet,
amíg megfelelő nem lesz a hőmérséklet és az ujjaim ki nem
olvadnak. Aztán elmosom az összes edényt, kanalat, tálkát és
lábast. A szivaccsal lesikálom a pultot, és felsöprök.
Kitakarítom a nappalit. Megállók egy poros családi fotó
előtt. A fiatal Nash van rajta, és egy nő, aki biztosan Tansy,
Even édesanyja. A haja éppolyan színű, mint Evené, és egy
kicsit kócos. Amikor letörlöm a port a kabátom ujjával, ész-
reveszem, hogy egy kisbaba - Even – képe van az üveg mögé
dugva, hogy teljes legyen a fotó. Akár egy rendes családi fo-
tó, a kisbabával együtt. Tansy soha nem foghatta a karjába a
gyermekeit, sem Event, sem az ikertestvérét. Visszateszem a
képet a helyére. Potyognak a könnyeim.
Even szobáját hagyom utoljára. Amikor belépek, megér-
zem ismerős illatát, és a térdeim elgyengülnek. Leereszkedek
az ágyra, és a párnájára hajtom a fejem. Addig sírok, amíg
csuromvíz lesz a párna. A téli, korai sötétedés miatt fel kell
kapcsolnom az éjjeliszekrényen álló lámpát. Ahogy kinyúj-
tom a kezem, hozzáérek egy könyvhöz. Even naplója az. A
mellkasomhoz szorítom.
Miközben végigpörgetem a lapokat, eszembe jut Even
nagy kalandja, az álma, hogy elvigye az édesanyja hamvait a
tengerhez. Aztán az is eszembe jut, hogy milyen viharos volt
a kapcsolata az apjával. Nem hiszem, hogy Nash jó néven
venné, ha itt találna az elhunyt fia szobájában kutakodva.
Épp lekapcsolnám a villanyt, amikor észreveszek egy fa-
dobozt Even komódján. A tetején lévő opálfényű kagylón a
„Tansy Andersen” név áll, a születési és halálozási dátummal
együtt. Magammal viszem Even párnahuzatát és a naplóját.
Óvatosan megyek le a jeges lépcsőn. Már a kocsibeállónál
járok, és feltett szándékom, hogy hazamenjek, amikor jobb
ötletem támad. Bemegyek a fészerbe, és legurítom Even mo-
torját a rámpán. Felülök rá, beindítom és hazarobogok.
Leparkolok a Honda mellé, és görcs áll a gyomromba.
Nincs hova rejtenem a Harley-t. Ha Görény meglátja, hogy itt
áll a feljárón, valószínűleg kárt tesz benne. Leállítom a mo-
tort, és töprengve ülök rajta. A hűs fém ismerős vonalai és a
masszív kormány arra emlékeztet, hogy mennyire tökéletesen
illettünk egymáshoz Evennel.
Megpillantom a tükörképemet a garázsajtó üvegében, ami
mögött kacatok rejtőznek. Kinyitom a garázsajtót. Áthelyezek
pár dobozt, egy régi műanyag úszómedencét és néhány dol-
got. Ide befér a motor, csak el kell takarnom. Folytatom a
munkát, imádkozva, nehogy Görény megjelenjen, vagy ha
már itthon van, nehogy meghalljon. Miután végzek, a házban
mama kiabálása fogad.
 Beviszem neki a vacsorát és a köhögéscsillapítót. Megkér-
dezi, miért vagyok csuromvizes. Nem merem bevallani neki,
hogy leizzadtam. Egy autó húz el a latyakos utcán.
- Egy autó terített be, amikor belement egy tócsába - hazu-
dom, közben Isten bocsánatát kérem, amiért ismét füllentek.
- Te szerencsétlen! Miért nem ugrottál el az útból? Folyton
útban vagy, Sugar! Emlékszem, kislány korodban is folyton
láb alatt voltál...
Nem hallgatom végig, mi jön még ezután.
A szobámba érve megnézem a telefonomon az e-
mailjeimet, és látom, hogy a pszichológus biztató szavakkal
válaszolt, és megírta az elérhetőségét. Visszaírok neki, hogy
megfelel a hétfői időpont. Aztán bebújok a takaró alá, és fel-
csapom Even naplóját az első oldalon.
Egy pillanatra elbizonytalanodok. Vajon ezzel nem sértem
meg a személyes terét? Even szeretné, hogy elolvassam? Ki-
esik egy papír. Amikor megfordítom, látom, hogy egy kép az,
kettőnkről, de nem a kollázs, amit karácsonyra adtam neki,
hanem egy másik. Azt hiszem, azon az estén készült, amikor
pizzázni mentünk, és a kedvenc dalainkat játszottuk felváltva
a zenegépen. Biztosan előhívatta a képet. Az anyukája napló-
bejegyzéseit olvasgatom. A végére érve elszundítok.
Reggel arra ébredek, hogy a nyitott napló a mellkasomon
pihen. Kettőnk fényképét használom könyvjelzőként, Tansy
és Even bejegyzései között tartok félúton.
A mise után a templomban maradok, élvezem az elfújt
gyertyák ismerős illatát, és hagyom, hogy a Szentlélek térdre
kényszerítsen és imádkozzak. Tansyre gondolok. A reménye-
iről és az álmairól írt, és arról, hogy anya lesz. A szavaiban
éreztem a családja iránti szeretetet, amit az időn átnyúlva a
fiának hagyott örökül. Összekulcsolom a kezem. Nagyapára
és Boora gondolok. Néha, amikor imádkozom, úgy érzem,
Isten lehetővé teszi, hogy közvetlenül szólhassak hozzájuk.
Az imáimban bevallom, hogy elrejtettem a motort a ga-
rázsban, és megígérem Boonak, hogy ismét varrni fogok. Be-
szélek nekik mamáról és Görényről, és arról, hogy mennyire
félek attól, hogy csalódást okozok nekik, de amint ez a gon-
dolat átszáguld az agyamon, előnt az érzés, hogy sokkal in-
kább magamnak okozok csalódást, mint másnak. Visszaülök
a padra, és addig maradok ott töprengve, amíg a lenyugvó
nap meg nem csillan Jézus lábán a színes üvegablakon.
Másnap iskola után beülök a Hondába, és átmegyek
Keene-be Juliana Collinshoz. Egy lazacrózsaszínre festett,
zöld szegélyes, viktoriánus stílust idéző házban lakik. Belé-
pek a rendelőbe, citrom és zsálya illata fogad. Csak azért tu-
dom, mert Boo imádta a kettő keverékét. Juliana kikukkant az
egyik szobából, és amint meglát, elmosolyodik.
- Szia, Mercy! Örülök, hogy megismerhetlek - mondja,
majd leteszi a mappát, és kinyújtja a kezét.
A kézfogása határozott. Akár az anyám is lehetne. A lába
és az állkapcsa erősnek és izmosnak tűnik. A haja rövid.
Nincs úgy feltupírozva, mint egyes nőknek egy bizonyos
életkor után. Határozottan mozog, a hangja eltökélt.
- Mivel az e-mailben olvastam a hátteredről, és Rebeccától,
azaz Ms. Barrowstól is értesültem néhány dologról, azt hi-
szem, az lesz a legjobb, ha belevágunk a közepébe, és elkezd-
jük kibogozni a szálakat. Mit szólsz?
A következő két órában kihasználom a lehetőséget: ő kér-
dez, én válaszolok. Együtt bontjuk ki a történetem gubancait
események, gondolatok, tettek és következmények egyenes
fonalává, hogy tisztán lássam őket magam előtt. Aztán
Juliana segít ismét felgombolyítani ezt a fonalat értelmes és
rendezett sorrendben.
 Távozáskor ugyanolyan megkönnyebbülést érzek, mint a
Ms. Barrowsszal való első estém után. Mégis úgy érzem,
hogy most több történt, mint amikor kiöntöttem a szívemet az
iskolapszichológusnak.
Juliana helyesli, hogy gyalog járok iskolába és haza, és
egyáltalán nem lekezelő a stílusa. Azt javasolja, hogy amikor
stresszes vagy dühös vagyok, édesség helyett inkább sétáljak.
Reménykedőnek és nem ítélkezőnek tűnik a testemmel meg a
helyzetemmel kapcsolatban, de összefüggést lát a kettő kö-
zött. Sürget, hogy összpontosítsak a szellemi és a testi egész-
ségemre. Ez pontosan úgy hangzik, mintha engedélyt kapnék
arra, hogy végre magammal is törődjek, ne mindig mással,
beleértve mamát és Görényt. És mond valami rendkívülit
is: Azért, mert megérdemled.
Amikor hazaérek, mama így szól:
- Vidámnak tűnsz.
Nem akarom elárulni neki az igazat, de túlságosan lelkes
vagyok.
- Mama, segítséget kértem.
- Miről beszélsz? - Gyanakvón méreget. - Ugye, nem dro-
gozol?
- Nem, dehogy! Az étkezési szokásaim és a... szóval, a
helyzetem miatt.
A tekintete lángol.
- Micsoda? Ez talán nem elég jó neked? Valami bajod van?
Azok után, amit érted tettem, ez a hála? És azzal jössz, hogy
neked vannak problémáid? Nem, Sugar, nekem vannak prob-
lémáim, név szerint te és a bátyád.
Folytatja, de én kihátrálok a szobából, mert tudom, hogy
nem kell ezt eltűrnöm, és pontosan tudom, hogy mama úgy-
sem hallgatna meg.
 Kiveszek a fagyasztóból valamit, felmelegítem vacsorára
és visszavonulok a szobámba. Az ujjaim között forgatom a
szív alakú kagyló majd kinyitom Even naplóját ott, ahol fél-
behagytam. Mintegy az anyukája bejegyzéseire válaszolva
Even a nyugatra tervezett útjáról ír a saját bejegyzéseiben.
Elképzelem, hogy ott van mellettem, pont úgy, mint amikor
azon a napon a strandon megmutatta nekem a naplót. Szinte
érzem a belőle áradó meleget. Becsukom a naplót, és meg-
siratom Event, azt, hogy elvesztettem, és azt, hogy már sosem
lesz lehetőbe elmenni erre a fantasztikus utazásra és megta-
pasztalni a szabadságot.
A következő hónapban iskolába járok, és próbálok eleget
tenni a kötelezettségeimnek a könnyekkel tarkított délutáno-
kon. A bánatom csak hétfőnként és szerdánként enyhül, ami-
kor délutánonként meglátogatom Julianát. Segít felépíteni az
önképemet és erősíti az önbizalmamat. Nem tehetek róla, de
mindezt hatalmas fájdalommal csinálom végig. Ráadásul
Juliana annyira lelkes és annyira hisz bennem, hogy nem áru-
lom el neki, igazából mennyire fáj Even elvesztése.
Március után beköszönt az április, és a havas esőt szemer-
kélő és zuhogó eső váltja fel. Tavasz érződik a levegőben.
Azokon a délutánokon, amikor a nap előmerészkedik, érzem,
ahogy felenged a föld. Só és homok pöttyözi az utat a felszá-
radt latyak helyén. Halvány remény költözik a szívembe az
esti sétáim során. Amikor elindulok, észreveszem, hogy
Natty Gimbal aranycserjéje nemsokára virágba borul. Apró,
arany rügyek jelennek meg a karcsú ágakon. Róbert Frost
egyik versét juttatják eszembe.
A szemem megtelik könnyel. Lesújt a szépség és az elmú-
lás közötti ellentét. Olyan rövid ideig lehettem Evennel!
Arany. Most pedig elment. Örökre. Akárhova megyek, min-
denről ő jut eszembe, de ha azokat az emlékeket elfojtom,
mások törnek fel: sötét emlékek arról, hogyan aláztak meg és
bántalmaztak nyilvánosan, amikor mama még nem kénysze-
rült ágyba. Egyedül hordozom a szégyent, kísért az utcán és a
boltokban, és alattomos módon belopózik a város min-
den szegletébe.
Már majdnem sötét van, amikor befordulok a kisbolthoz
közeli sarkon. Huhogás és hangos zene üti meg a fülemet a
hátam mögött közeledő autóból. A kocsi felgyorsít. Úgy vé-
lem, a városból idetévedt fiatalok hülyéskednek, a tavaszi
zsongás miatt bolondultak meg, úgyhogy nem törődöm velük.
Amikor azonban hazaérek, ugyanaz az autó parkol a Honda
mellett a felhajtón, amelyik elhúzott mellettem. Megtorpa-
nok, hogy bemenjek-e a házba, de meg kell győződnöm ar-
ról, hogy mamával minden rendben van-e. Juliana biztatott,
hogy béreljek fel egy ápolót, de amikor felvetettem mamának
az ötletet - legfőképpen azért, hogy szakszerű orvosi ellátás-
ban részesüljön a köhögése miatt teljesen kiakadt.
Beosonok a bejárati ajtón, és ellátom mamát. A falhoz la-
pulva, szellemként osonok a lépcső felé. Elsettenkedek Gö-
rény és a barátai mellett, akik a nappaliban valami hülye fil-
met néznek. Megkönnyebbülve becsukom a szobám ajtaját.
Előveszem a varródobozomat, mert elhatároztam, hogy befe-
jezek pár ruhát, amiken már csak az utolsó simítások vannak
hátra, mielőtt újabba fognék. Elveszek a tű járásának ritmu-
sában: beszúr, húz, felemel, beszúr, húz, felemel.
Továbbra is hetente kétszer járok Julianához. Fejlődést ér-
tem el, és a sírással még több kilótól megszabadultam.
Juliana segítségével kezdek pozitív képet kialakítani magam-
ról, ami olyan érzés, mintha egy szorosan zárt bimbó úgy
döntene, hogy szeretne végre kinyílni.
A közepes méretű nadrág lötyög a derekamnál. Most már
látom, hogy mi lehet a jövőben a testképpel kapcsolatos cé-
lom. Még mindig hiányzik az édesség, vagy inkább Even.
Folyton rajta jár az eszem. Amikor érzem, hogy fahéjas csigát
és pitét akarok magamba tömni, arra gondolok, mit várna
Even tőlem, és én mit adhatnék neki: egy egészséges lányt,
aki készen áll arra, hogy elmotorozzon a Csendes-
óceán partjára. Habár ez már nem fog megtörténni, én azért
még álmodozom róla. Even és Juliana megtanított arra, ho-
gyan legyek erős és bátor.
Az iskolában legalább annyi gúnyos megjegyzést kapok a
fogyással kapcsolatban, mint amikor kövér voltam. Brandon
az egyik diétás program, a „Jenny Craig” nevét aggatja rám,
és zselébabbal és csokival kínálgat. Hillary egyik barátja be-
szól, és közli, hogy mama biztosan megeszi előlem az összes
kaját. A lányok azonnal anorexiával és bulimiával vádolnak,
holott ők azok, akik meghánytatják magukat ebéd közben
vagy után a mosdóban.
Májusban hazalátogat Kövér Henry, aki szintén sová-
nyabbnak néz ki. Észreveszi, hogy fogytam, szerinte egészsé-
gesebbnek tűnök.
- Fantasztikus hírt kell közölnöm veled és mamával és...
Görénnyel is - jelenti be.
Állítólag Görény kimaradt az iskolából, úgyhogy kétlem,
hogy bármivel is törődne, főleg nem azzal, hogy Henrynek
bejelentenivalója van. A bátyám szeme ragyog. Bekísérem
mama szobájába. Valami irtózatosan büdös, de mindketten
udvariasan úgy teszünk, mintha nem éreznénk.
- Mama, mondanom kell neked valamit - mondja Henry,
szinte ugrálva.
Mama rágyújt. Slukkol egyet a cigarettából, a füstöt az or-
rán át fújja ki.
- Csak gyorsan! Úgy nézel ki, mint akit éheztetnek. Ha
még mindig azzal a nőcskével vagy együtt, akkor üzenem
neki, hogy jobb, ha azonnal megtanul főzni, különben nem
marad rajtad hús.
Henry szemöldöke összeszalad.
- Mama, tulajdonképpen rólam és Stacyről van szó - mond-
ja.
- Nem hiszem, hogy tudnám kedvelni. Nem annak a
Brittanynek az unokatestvére? Azé, aki felcsináltatta magát?
Közbe akarok vágni, hogy valami csoda folytán a városban
szinte mindenkit rokoni szálak fűznek Brittanyhez, de hallga-
tok, mert szeretném, ha Henry elmondhatná a jó hírt.
- Látod, Sugar is olyan gebe akar lenni, mint Brittany. Nem
így van, Sugar? Egy ideig azt hittem, hogy éheztetni akarsz,
vagy fel akarod falni előlem az összes ételt, de most már tu-
dom, hogy tévedtem. Te és Kövér Henry... Alig ismerek rá-
tok.
Henry elszomorodik.
- Mama, azért jöttem, hogy jó hírt közöljek. Miért csinálod
ezt?
- Hogyan? Azelőtt nem zavart, hogy ilyen vagyok. Mi tör-
tént? Az a Stacy talán átvette a helyemet? Többé már nem
szereted anyádat?
- Mama, nem erről van szó. Csak hagyd, hogy Henry el-
mondhassa, amit szeretne - szólok közbe, hogy megkönnyít-
sem a bátyám helyzetét.
Én hozzá vagyok szokva mama fröcsögéséhez, de Henry
talán már elfelejtette, hogyan védje meg magát.
- Fogd be, Sugar! Azt sem tudod, mit beszélsz. Ostoba
dagadék! Mindig is mondtam, hogy csak púp vagy a háta-
mon. Miért nem teszed magad hasznossá, és hozol nekem
inni? - kérdezi mama.
Lehajtom a fejem.
- Hogyne.
 Kimegyek a konyhába. Pillanatokkal később hallom, hogy
mama kiabál, Henry pedig vörös arccal viharzik ki a szobá-
ból.
- Sugar... Mercy. Mercynek akarlak hívni! Hiszen ez a ne-
ved. Vagy Bellának, hogy emlékeztesselek arra, hogy gyö-
nyörű vagy. Anyánk gonosz, és egy percig se hidd el, amiket
mond neked! - Henry szemében könnyek csillognak. Még
sosem láttam ilyennek. - Azért jöttem, hogy elmondjam,
megnősülök. Szeretem Stacyt, és ő is engem. Amit a hárpia
művel ott bent, az minden, csak nem szeretet - mondja a fo-
lyosót és mama szobáját elválasztó falra mutatva. - Sosem
szeretett minket, és mióta elköltöztem, tisztán látom, mennyi-
re elcseszett.
Azt akarja, hogy egyikünk se, se te, se én, se Görény ne
vigyük többre, mint ő. Fogadok, hogy azt szeretné, ha te is
úgy végeznéd, mint ő, az ágyhoz kötve, aztán jöhet Görény,
majd én. Abban reménykedik, hogy te is ott fekszel majd
magatehetetlenül, arra várva, hogy a ház és a boldogtalanság
súlya halálra zúzzon. Ne feledd, hogy te jó ember vagy! Ne
hagyd, hogy az ellenkezőjét hitesse el veled! - Leengedi a
vállát, ismét egyenletesen lélegzik.
- Sajnálom, Henry, hogy nem úgy alakult, ahogy tervezted.
Próbálok segíteni mamának, de...
- Nem a te felelősséged.
- Csak ő van nekem...
Henry megrázza a fejét. Megragad a felkaromnál fogva.
- Nem te vagy az anyja! És ha nem tudnám biztosan, akkor
azt mondanám, hogy nem is a te anyád. Nem a te dolgod
gondoskodni róla. Te még szinte gyerek vagy. Légy szabad! -
Magához ölel.
Juliana szerint csak magamért tartozom felelősséggel.
Henry megjegyzése megerősíti ezt.
 - Nem hiszem, hogy valaha még visszatérek ide. Ha egy-
szer úgy döntesz, hogy el szeretnél menni innen, az ajtóm
mindig nyitva áll előtted - mondja búcsúzóul.
Figyelem, ahogy végigmegy a feljárón, és beül a kocsijába.
Habozik mielőtt indít. Nem merek addig bemenni mama szo-
bájába amíg le nem nyugszik.

A hónap közepén egyik este a krosszmotorpályán sétálok,

és eszembe jut, hogy Even itt gyakorolt, mielőtt elkészült a
saját motorja javításával. Eszembe jut az a napsütéses dél-
után, amikor együtt kerestük a tárcáját. Teljesen elveszek az
Evenre való emlékezésben, amikor észreveszem, hogy egy
krosszmotor tart felém. Elugrok az útból. A motoros nem áll
meg, de elkapom sötét pillantását. Caleb az. Páran követik
az általa vert porfelhőben. Az erdőben a következő lehető-
ségnél letérek az ösvényről, és visszasietek a főutcára. Addig
gyalogolok, amíg be nem esteledik, és a szúnyogok csípni
nem kezdenek.
Amikor hazaérek, Görény, Caleb és néhány haverjuk a hát-
só teraszon van, sört vedelnek, és az üres dobozokra lövöl-
döznek egy légpuskával. Észrevétlenül felosonok az emeletre
a szobámba, hogy befejezzem a házimat.
Miután végzek a spanyollal és a törivel, a telefonomra né-
zek, rákattintok Even fotójára, majd lekapcsolom a villanyt,
és az arca emlékével ringatom magam álomba. Kis idő eltel-
tével érzem, hogy valaki az arcomhoz közel lélegzik. Az is-
meretlen felhajtja a takarót, hideg csiklandozza a karomat és
a lábamat. Az illető becsúszik mellém.
- Szia, Shoog! - motyogja részegen.
- Mi? Tessék? Ne hívj így! - kezdem félálomban, de gyor-
san kijózanodok.
 Az ágy másik végébe húzódom. A srác vasmarokkal szorít-
ja a karomat. Briósozza meg!
- Hé, tudom, hogy magányos vagy a pasid halála óta.
Az arcom lángba borul.
- Caleb? Eressz el!
- Ugyan már, jó móka lesz!
A bátorságom tócsaként folyik szét a földön. Erőt veszek
magamon, hogy egyenletesen lélegezzek, és határozott ma-
radjak.
- Sugar, úgy megbaszlak, hogy eldobod az agyad - jelenti
ki.
Epét érzek a számban.
- Szó sem lehet róla. Takarodj innen!
Maga felé húz. Az orromat megcsapja az állott sör hányin-
gerkeltő, ragacsos szaga.
- Na, persze. Szerintem akarsz engem. Láttalak a pályán.
Csak nem engem kerestél? - Megragadja a nadrágomat. Rosz-
szul vagyok. Lábra kecmergek, arrébb vergődök. - Most,
hogy ennyit fogytál, még inkább meg akarlak baszni. Gyere
már ide, Shoog!
- Megmondtam, hogy ne hívj így! Tűnj el innen!
Az utcáról beszűrődő lámpafényben látom, hogy homályos
a tekintete. Remegve állok az ágy végében, odamászik hoz-
zám.
- Gyere vissza az ágyba! Hacsak nem a földön szeretnéd, te
kis szuka. - A szája láthatatlan vonal.
- Fogd be! - sikítom teli tüdőből. Nem értem, miért re-
ménykedek abban, hogy valaki a segítségemre sietne. - Ha
nem tűnsz el most rögtön, hívom a rendőrséget!
- Az unokatestvérem rendőr. Nem fognak hinni neked. Mi
a francért dugnék meg egy dagadt tyúkot? Gyere vissza az
ágyba! Ha nem, majd én visszateszlek.
 Fájdalmasan lassan eloldalazok a szobának arra a részére,
ahol a ruhásszekrényem áll, benne a varrókészletemmel.
Tegnap nem tettem vissza a helyére, az olló a varródobozom
tetején pihen. Caleb árgus szemekkel figyeli a mozdulatai-
mat. A közelsége miatt lüktet bennem a rettegés.
Értem nyúl, a keze súrolja a mellemet. Elhúzódok, de
Caleb gyors, és megragadja a karomat. Amikor elég közel
nyomakodik hozzám ahhoz, hogy a számra szorítsa a száját,
megragadom az ollót, hogy távol tartsam magamtól. A fél-
homályban kegyetlenül csillan á fém.
- Azt mondtam, távozz, azonnal!- mondom csikorgó fo-
gakkal.
Elhúzódik, megadóan felteszi a kezét.
- Úgyse mernéd, Sugar.
A beszűrődő fényben az arca egyszerre tükröz félelmet és
haragot. Aztán egy szempillantás alatt eltűnik. Az ajtóm nyí-
lik, beszűrődik a folyosóról a fény, majd csukódik, és egye-
dül maradok a félhomályos szobában.
Caleb ledübörög a lépcsőn.
Remegve ereszkedek le az ágy szélére. Nem tudom, mité-
vő legyek. Többet nem alhatok itt, ollóval a párnám alatt.
Nem biztonságos. A digitális kijelzőn peregnek a percek.
Senki sem siet a segítségemre.
Visszateszem a varrókészletemet a dobozba, a tetejére pe-
dig a szépen összehajtogatott kész ruhák kerülnek, de az ollót
karnyújtásnyira tartom. Az összes tankönyvemet beteszem a
táskámba, egy szatyorba ruhákat pakolok. Az ujjaim remeg-
nek, ahogy beteszem Even naplóját és a párnahuzatát a váll-
táskámba. Magamhoz veszem a kulcsom és a telefonom.
A fülemet az ajtóra tapasztva hallgatózom. Huhogást hal-
lok a ház hátulja felől, jelezve, hogy Görény és a haverjai
még mindig kint vannak. Fa és füst illata érződik a levegő-
ben, biztosan máglyát raktak. Petárda robban, majd egy kutya
felugat a távolban. Eltűnődök, van-e valaki a házban. Le mer-
jek menni? Vagy várjak reggelig? És mi lesz mamával? A
padlóra süllyedek. Körbenézek a szobámban. Olyan sok em-
léket őriz ez a négy fal, a málladozó festék, a rojtos szőnyeg.
Veszek egy mély levegőt. Muszáj elmennem innen. Kockáz-
tatnom kell.
Nem maradhatok itt így, hogy Caleb körülöttem ólálkodik,
és Görény meg az ocsmány haverjai majdnem minden este
bulit tartanak. Na és mama? Mi lesz mamával?
Bele kell nyugodnia, hogy egy ápoló fogja gondját viselni.
Muszáj neki. Felállók, elfordítom az ajtógombot, és a táskák-
kal a kezemben kilépek a folyosóra. Leosonok a lépcsőn a
nappaliba. A szívem a mellkasomban dörömböl. A tolóajtó
koszos üvegén keresztül sötét fejek körvonalát látom a lobo-
gó tűz fényénél. Szapora pulzusom a fülemben lüktet. Vé-
gigmegyek a folyosón, és megállók mama szobája
előtt. Csend van.
Nem, Sugar, egyik lábat a másik elé!
Végigmegyek a konyhán. Becsukom magam mögött a be-
járati ajtót. Fellélegzem. Hagyom, hogy a hideg levegő átjárja
a tüdőmet. A kocsihoz rohanok, bedobom a cuccomat hátra
és elmenekülök az éjszakába.
 22. FEJEZET

ÚGY HAJTOK EL A HÁZTÓL, HOGY VISSZA SE NÉZEK. Fo-

galmam sincs, hova mehetnék. A gyomrom görcsbe rándul a
gondolattól, hogy magára hagytam mamát. Egy nonstop
Dunkin’ Donuts előtt találom magam, amit a város szélén
lévő benzinkúttal építettek egybe. Rendelek egy vegyes me-
nüt és egy Coolattát, bármi jöhet, csak enyhítse a rettegést,
ami mindannyiszor belém hasít, ahányszor eszembe jut, mit
csinálok éppen.
A szinte kihalt parkolóban elmajszolok egy lekváros fán-
kot. Aggódok, hogy talán helytelenül cselekszem. Lenyaloga-
tom az ujjamról a Boston Krémé maradványait. Vajon Gö-
rény mit fog tenni a házzal? Hagyom, hogy a csokis fánk má-
za elolvadjon a számban. Na és Caleb? A legrosszabb jut
eszembe, ha arra gondolok, mit csinálna a következő alka-
lommal. Kinyalogatom egy eklerből a lekvárt. Hol szálljak
meg? Nem alhatok a kocsiban. Miközben egy porcukros fán-
kot majszolgatok, az iskola miatt kezdek aggódni.
Egy flanelinges pasas a Dodge-át tankolja a benzinkút hal-
ványsárga fényében. Az italomat szürcsölöm. A motorra
gondolok. Valamikor vissza kell mennem érte, de legszíve-
sebben sosem térnék vissza abba a házba. Egy részem úgy
érzi, a Harley-n ülök, a szél a hajamba kap, és majdnem sza-
bad vagyok.
Nyílik az üzlet ajtaja, és egy csapat fiatál jön ki éjféli nasit
majszolva. Ismerem őket a suliból. Lejjebb csúszom az ülé-
sen, hogy észre ne vegyenek. Még mindig remegek, de nem a
menekülés izgalma miatt: a fankok és a Coolatta felvitték a
cukorszintemet. Lezárom a dobozt, és a hátsó ülésre teszem.
Mégis mihez kezdjek? Hova menjek? Alig egy hónap van
hátra az iskolából a nyári szünetig. Tizennyolc vagyok, szó-
val lehet saját lakásom, és befejezhetem az iskolát. De hol?
És miből? Hogyan fogom eltartani magam? Tettem félre
pénzt az elmúlt három nyáron, de abból nem húznám sokáig.
Beindítom a Hondát, és elindulok, remélve, hogy az autó-
kázás kitisztítja a fejemet. A városba visszaérve elhaladok a
templom mellett. Megfordulok, és leállók a parkolóban. A
fejemet a fejtámlának döntöm, és felnézek az épületre. Vajon
zárva van?
A templom oldalsó ajtaja könnyedén nyílik. Koromsötét
van, ezért a telefonomat használom, hogy megvilágítsam az
előttem lévő területet, mielőtt beülök a megszokott padba.
Letérdelek. Nem tudom, hogy a sűrű sötétségben hol kezdő-
dik és végződik a főhajó. Ez egy kicsit zavar a tájékozódás-
ban. De nem számít, mert amikor lehunyom a szemem és
összeteszem a kezem, akár a szívem legmélyén is lehetnék.
Imádkozom.
Istent szólítom, Boot és nagyapát. Megkérdezem tőlük, mit
tegyek. Aztán fülelek. Even felnevet, melegen, mint a keze-
met melengető lehelet, mint egy suttogó emlék, mint a sirá-
lyok rikoltása és a motor dübörgése. Olyan, mint a napfény és
a lábujjamat nyaldosó víz, Aztán minden egyre világosabb
lesz: a bennem lévő fény betölti a sötét sarkokat és az eldu-
gott helyeket. Látom magamat, ahogy ebben a fényben mo-
solygok. Békét érzek.
Visszaülök a padra. Veszek egy mély levegőt, és eszembe
jut, hogy Henry azt mondta, ha valaha le akarok lépni otthon-
ról, az ő ajtaja mindig nyitva áll előttem. Még sosem jártam a
lakásán, de halványan rémlik, merre van Keene-ben, valahol
az egyetem közelében.
Holnap iskola. Utána felhívom Henryt, és beszélek vele,
hogy biztosan nem zavarnék-e. Ez hosszú ingázást jelent
majd reggelente, de csak a tanév végéig, és utána talán örökre
elmegyek innen. A padra dőlök. Az oldalamon fekszem, szo-
rosan magam köré tekerem a pulóveremet, és álomba merü-
lök.
Amikor felébredek, Jézussal találom szembe magam. De
nem Isten fiával, hanem Jesússzal, a templom takarítójával és
gondnokával,
- Buenos días! - üdvözöl.
- Helló! - felelem az alvástól rekedtes hangon.
- Espanol?
- Un poco - felelem. Egy kicsit.
Jók a jegyeim spanyolból, de az tuti, hogy nem beszélek
folyékonyan. Reménykedek, hogy legalább un poco ő is be-
szél angolul. Felsóhajt, és így szól:
- Qué pena.
Azon gondolkodom, vajon miért vélekedik úgy, hogy ez
szégyen.
- Éhes vagy? - kérdezi angolra váltva, erős akcentussal.
Eszembe jut, hogy befaltam a fánkokat, mire elönt a bűn-
tudat. Int, hogy kövessem.
Fájdalmas volt a keskeny pádon aludni, ezért kinyújtózta-
tom a tagjaimat, mielőtt követem Jesúst.
A lépcsőn lemegyünk a közösségi térbe, majd végig a fo-
lyosón egy garzonszerű lakásba. Vajon akad még itt ilyen
lakás? Ezek szerint Caplin atya szobákat ad ki a rászorulók-
nak, talán nekem is jutna egy?
- Gyere be! Siéntese, por favor.
Jesús int, hogy üljek le a fal mellett álló kerek asztalhoz, ő
pedig a konyhapulthoz megy. Nekem háttal ügyködik. Pilla-
natokkal később pörkölt kávé illatát érzem. Hoz nekem egy
csurig töltött bögrét, a másik kezében egy tányéron babbal és
sajttal töltött tortillát egyensúlyoz.
 - Reggeli - mondja. - Szereted?
Bólintok.
Jesús ágya a sarokban áll, szépen bevetve. Fölötte fake-
reszt lóg. A szegényesen berendezett szobában gyertyák so-
rakoznak a komódon, és van ott egy kép Szűz Máriáról. Egy
pár fekete cipő és egy pár csizma pihen a komód mellett.
Feltekerem a tortillát, és beleharapok. Egyszerű, de az íze
sokkal boldogabbá teszi az ízlelőbimbóimat, mint a tegnap
esti fánkok. A férfi hallgat, míg eszem. Kerüljük egymás te-
kintetét, vagyis inkább én az övét, mert ő szerintem izgatottan
figyel engem. Próbálok nem törődni vele. Megtörlöm a szám,
és iszom egy korty kávét.
- Por favor, miért aludtál fent?
A tekintetünk találkozik. Az övé valahogy ismerős. Ugyan
eddigi életem során minden héten láttam őt a templomban, de
most egy pillanatra felismerés villan bennem, ami azonnal
tovatűnik. Pislogok. Fogalmam sincs, mit feleljek, és azt sem
tudom, kell-e válaszolnom. Talán ha őszinte leszek, nem ke-
rülök bajba. Gondolom, nem veszik jó néven, ha valaki a
templomban alszik.
- El kellett jönnöm otthonról - felelem a szalvétámmal bab-
rálva.
- Miért? Baj van?
Kell pár másodperc, hogy felfogjam, mit kérdez, mert any-
nyira elharapja a szavakat. Aztán bólintok.
Együtt érzőnek tűnik.
- Mindannyian átéljük ezt időről időre. Minden héten látlak
itt. Tudom, hogy rendes lány vagy. - Hallgatunk egy percig.
Biztosan sejti, hogy nem én voltam az otthoni probléma for-
rása. - A megfelelő helyre jöttél, de most hova fogsz menni?
- Kezdetnek az iskolába. Aztán a bátyámhoz költözöm.
- Enríque-hez? - kérdezi felvillanyozódva.
 - Henryhez - javítom ki.
Sosem használja az igazi nevét, az angol verziót szereti.
- Néha őt is látom itt.
Meglep, hogy ismeri a bátyámat.
- Keene-ben lakik, leginkább ott jár templomba.
- Remek. Ő jól van?
Bólintok.
- Jegyben jár, és meg fog nősülni.
Jesús arca felragyog.
- Bueno.
- Igen, bueno.
- Van egy másik bátyád. Ő hogy van?
Nem tudom, mit válaszoljak erre, és nem értem, Jesúst mi-
ért érdekli. Talán csak a csendet akarja megtörni. Vállat vo-
nok.
- Csak a szokásos. Tipikus Görény.
- Görény? Nem ismerem ezt a szót. - Jesús zavartnak tű-
nik. Görény utoljára kilencéves kora környékén volt temp-
lomban.
- Ernesto. A Görény a beceneve. Ő... nehéz eset.
- Értem.
Kétlem, hogy érti.
- Azt hiszem, talán... indulnom kellene az iskolába - mon-
dom.
- Szeretnél tisztálkodni? Tusolni?
Szeretnék, bár kissé fura lenne itt.
- Semmi gond. Megyek és felmosok fent. Te tusolhatsz itt.
- Az ajtóra mutat.
- Köszönöm!
- De nada. - Azzal kimegy.
Megtalálom Jesús aprócska fürdőszobáját, ahol gyorsan
lemosom magamról a tegnap este szégyenét, majd visszave-
szem a ruháimat. Amúgy is céltábla vagyok, ha kövér va-
gyok, ha sovány, úgyhogy teljesen mindegy, hogy olyan ru-
hában megyek-e, amiben aludtam, habár át tudok öltözni az
iskolában, mert a táskám a kocsimban van. Az ujjammal átfé-
sülöm a hajamat. Szeretnék fogat mosni, de valahogy fu-
ra lenne Jesús fogkrémjét használni. Fölöttem nyikorog a
padló a lépések súlya alatt. Gyorsan nyomok egy kicsit a fog-
krémből az ujjamra, és végigfuttatom a fogsoromon.
Vetek egy utolsó pillantást a tükörbe. A szemem tisztán
csillog. Egy másodpercre úgy tűnik, mintha Jesús tekintetét
látnám: a szélén kávébarna, a belseje felé sötétebb. Megbor-
zongok, és kinyitom a fürdőszoba ajtaját. A fürdőből kilépve
az idegesen toporgó Jesús torlaszolja el előlem a kijáratot,
úgy kulcsolja össze a kezét, mintha imádkozna.
- Köszönöm! Sokkal jobban érzem magam - motyogom.
- Igen. Jó. - Hevesen bólogat.
Megköszönöm neki a reggelit, és az ajtó felé indulok.
- SÍ, Mercy Bella. Van valami, amit el akarok neked mon-
dani.
Vesz egy mély levegőt, és a komódja felé indul.
Hirtelen idegesség fog el, és fontolóra veszem, hogy kiro-
hanok. Mi van, ha őrült, és olyasmivel próbálkozik, mint
Caleb? Senki sem tudja, hol vagyok. Kétlem, hogy bárki
meghallaná a sikoltozásomat. Aztán a tegnap éjszakára gon-
dolok, és arra, hogy amúgy sem sietne a segítségemre senki.
Senkit sem érdeklek. Kiver a hideg veríték.
Jesús felém fordul, a kezében egy borítékot tart.
- Kérlek, ülj le! Csak egy perc. - Engem tanulmányoz. - A
hajad. Gyönyörű.
Szerintem lelapult és kócos, mert csak az ujjaimmal tudtam
kifésülni, ráadásul még kicsit nedves. A kezem a hajamhoz
rebben, és azonnal eszembe jut Even. Szerette a hajamat, a
mosolyomat...
- Hát, koszi!
Jesús engem bámul. A gyomrom görcsbe rándul. Mennem
kellene. Ez kezd fura lenni.
- Ezt oda kell adnom neked. Por favor, lo abres!- mondja,
és sürgetőn átnyújtja a borítékot, hogy nyissam ki.
Elveszem, és habozva felnyitom. Kiveszek belőle egy ki-
sebb csomag fényképet és egy levelet. A képeket nézegetem.
Látok egy férfit, kisbabát tart a kezében, és olyan széles mo-
soly ül az arcán, amilyet még életemben nem láttam. Gyakor-
latilag meg tudom számolni a fogait. A rakás aljára teszem a
képet. A következő fotó egy sötét hajú, tágra nyílt szemű kis-
babáról készült. A következőn egy kislány van, még bizony-
talanul áll a lábán, az utolsó képen pedig ugyanez a kislány ül
a motor elején, a férfi határozottan tartja a kicsit, és a lány-
ka válla fölött rámosolyog. Könnyek lepik el a szemem.
Felismerem a motoros férfit. Előveszem a fényképet a zse-
bemből, és a kezemben tartott kép mellé emelem.
- Comprendes? - kérdezi Jesús.
- Igen, azt hiszem, igen.
 23. FEJEZET

FELGYORSUL AZ IDŐ, ahogy egyre közeledik az első óra

ideje, de kérdéseim vannak, és sok a homályos részlet. Jesús
meleg mosollyal figyel, ahogy tovább nézegetem a képeket.
- Igen, ő a pápád, Juan. Én a testvére vagyok. Jesús.
Majdnem megfulladok a második csésze kávétól, amikor
kimondja ezt. Egy dolog az életedet alapjaiban megváltoztató
gondolatokon jártatni az eszed, de másik dolog kimondva
hallani őket.
- A testvére.
- Igen - mondja vigyorogva. - Amikor annyi idősek vol-
tunk, mint te, először Mexikóból Puerto Ricóba mentünk
dolgozni. Aztán ide jöttünk. Utána találkozott anyukáddal.
Tüzes szenvedéllyel szerették egymást.
Megborzongok.
- Összeházasodtak, mielőtt a baba megszületett. Aztán jöt-
tek a bajok. De megszülettetek, és Juan úgy gondolta, minden
rendben. Ám Silvia, tu Mamá, nem akarta őt többé. Nagyon
dühösen elküldte őt.
Eltűnődöm, vajon mamára vagy apámra érti-e, hogy dühös
volt. Szeretnék mondani valamit, hogy Jesús lássa, mama bo-
nyolult asszony, nem mentegetőzésként, hanem azért, hogy
megértse a helyzetet, de még abban sem vagyok biztos, hogy
én értem őt.
- Mama...
Megrázza a fejét.
- Nagyon sajnálom, mi sobrina. Ella es una perra.
Azt hiszem, arra gondol, hogy mama egy dög, de ahogy
kiejti, abból rosszabbra következtetek.
 - Lo siento. Nem jó asszony. Feljelentette apádat a rendőr-
ségen olyanért, amit nem követett el, és hazaküldték. Meg-
próbált visszajönni az Államokba hozzád és a bátyáidhoz.
Minden héten levelet írt, de nem tudott jönni. Mexikóban ma-
radt anyánkkal, aki beteg volt. Pont olyan a hajad, mint a
nagymamádé. - Egy pillanatig hallgat. - De a mama meghalt,
a bátyám ott maradt, és reménykedik, hogy egyszer visszatér-
het - mondja Jesús. Szomorúnak tűnik. Nem tudom, mihez
kezdjek ezzel. - A te papád nagyon jól beszél angolul, job-
ban, mint én. De a levelet en espanol írta. - A kezemben lévő
levélre mutat. - Megpróbálod elolvasni? Vissza akart jönni,
de amikor nem tudott, és biztos volt, hogy tu mamá nem en-
gedi, akkor írta ezt. Régóta oda akarom adni neked, de nem
merem. Attól félek, hogy la perra megharap.
- Én is - suttogom könnyekkel küszködve. A kezemben
forgatom a levelet. - Gracias, Jesús - mondom, amikor össze-
szedem magam.
Melegszívű mosolya van. Rájövök, hogy nemcsak a sze-
me, hanem a mosolya is hasonlít az enyémre: nagylelkű, nyílt
és kedves. Amikor ismét a kezemben tartott képekre nézek,
látom, hogy ezeket a vonásaimat a papától örököltem. Bizo-
nyára ezekre figyelt fel Even.
- Mennem kell. Mindjárt kezdődik a tanítás.
- Gyere vissza! Meglátogatsz? Mesélek neked a papád-
ról. Bólintok.
- És olvasd el a levelet, sí?
- Igen, úgy lesz. Elolvasom.
Kint vagyok az ajtón.
- Mercy! - szolit meg, és utánam üget, hogy utolérjen. –
Por favor, no dices nada a la perra.
Nem szándékozom többé sem hazamenni, sem mamával
beszélni, legalábbis egy ideig biztosan nem.
 - Megígérem.
Rohanok az iskolába, és pont akkor ülök le a helyemre,
amikor becsöngetnek. Mr. Hammons kivételesen nem a szo-
kásos megrovó pillantásával néz rám. Megkönnyebbülten ki-
fújom a levegőt.
Nehezen koncentrálok, mivel a boríték égeti a zsebemet.
Érzem, hogy a melegsége egészen a szívem közepéig átjár.
Szünetben előveszem, de aztán elteszem. Nem akarok sírni az
iskolában, ezzel újabb okot adva a cikizéseknek, de majd
meghalok a kíváncsiságtól, hogy tudjam, mi áll benne.
Úgy tűnik, hogy a nagy, kerek falióra megállt, mert fáj-
dalmasan lassan haladnak előre a mutatók, mire végre meg-
szólal a nap végét jelző csengő. A szekrényemhez sietek, ma-
gamhoz veszek mindent, amire szükségem van a házi fel-
adatként kapott beadandóhoz, beleértve a spanyol szótáramat
is, majd kimegyek az épületből. Elhaladok az alacsony fal
mellett, ahol valaha Evenre vártam. Az állkapcsom megre-
meg. Összeszorítom a szám, hogy megállítsam a könnyeket,
aztán a parkoló felé veszem az irányt. Amikor odaérek a ko-
csimhoz, tátva marad a szám.
Fánkok borítják. A motorháztetőn csokoládé és máz olva-
dozik, egy porcukorral meghintett csokis fánk lassan csúszik
lefelé a szélvédőn. További porcukor és különböző ízű fán-
kok - sima, kékáfonyás, lekváros - díszelegnek a kocsi tetején
és a motorháztetőn. Krémes, csavart és felfújt tészta,
fánkrudacskák és - golyók borítják a Hondát. Bekukkantok az
ablakon. A tegnap esti Dunkin’ Donuts dobozom a hátsó ülé-
sen pihen. Előveszem a telefonom, és különböző szögek-
ből fényképeket készítek a kocsiról.
Leszedegetem a fánkokat a szélvédőről, aztán beszállok.
Úgy szaglik a Honda belseje, mint egy pékség, de nem jó ér-
telemben. Undort érzek, és inkább dühös vagyok, mint szo-
morú. Valaki biztosan meglátott tegnap este zabálás közben,
aztán ment, és kisebb vagyont költött fánkokra, majd rászánta
az időt a kocsim összemázolására. Miért? Csak hogy neves-
sen egyet? Vajon most is figyel? Talán Görény és Caleb volt
az? Vagy az a csapat, akiket tegnap éjszaka láttam nassolni?
Amikor kiállók a parkolóból, lehúzódok a buszöbölbe, mi-
közben tömeg gyűlik az iskola elé, köztük Will, Hillary, Allie
és pár barátjuk. Ekkor megvilágosodok. Én vagyok az idei
végzősök „csínye”. Ismerős arcok, mind utolsó évesek, uj-
jonganak és huhognak. Olyan dolgokat kiabálnak, hogy:
„Éhes vagy még?” és „Vigyázz, nehogy egy is leessen, lehet,
hogy később még megennéd!”
El akarok hajtani, de aztán inkább üresbe teszem a Hondát.
Elhallgatnak. Ahogy veszek egy mély levegőt, távolabbról
hallom a hangjukat. Kinyitom az ajtót. Valaki odaszól:
- Tudtam, hogy nem fog tudni ellenállni. Ne feledd, hogy
illik másokat megkínálni, Sugar!
Valaki hozzáteszi:
- De miért kellett kifosztanod a Dunkin Donutsot? Legkö-
zelebb nekünk is hagyj valamit!
Nem számít, mit mondanak.
Megkerülöm a kocsit, és az anyósülés felőli oldalra me-
gyek, hogy szembekerüljek a csoporttal. Azt teszem, amit
mamával is: próbálom meglátni a szépséget az arcukon. Pró-
bálkozom. Megköszörülöm a torkom.
- Őszintén sajnállak benneteket, ha számotokra poént jelent
az, hogy inzultáltok valakit a kinézete miatt. Igen, talán kü-
lönbözőek vagyunk, de nemcsak szánlak benneteket, hanem
hálával is tartozom nektek. Remek munkát végeztetek az el-
múlt négy évben, ráébresztettetek arra, hogy ki vagyok. És
nem az, akinek gondoltok. Jó ember vagyok, és remek dolgo-
kat fogok véghezvinni. - Elhallgatok, úgy döntők, ennyi elég
lesz. - Szóval, még látjuk egymást, és... - Gyönyörű mosolyt
villantok rájuk, és győzedelmesen felemelem a karom. A
csoportra meredve hangosan azt mondom: - Baszódjatok
meg!
A szavaim célba találnak. Ha valaki leejtene egy gombos-
tűt, azt is meg lehetne hallani. Valami megmozdul bennem,
és elönt a megkönnyebbülés. Beszállok a Hondába, és elhaj-
tok, el a Johnson Regionális Középiskolától, el mamától, el
ebből a fellengzős városból. Komolyan gondoltam, amit
mondtam nekik. Furcsa módon az a rengeteg aljas pillanat
megmutatta az utat a belső boldogságom felé. Biztosan job-
ban esett volna, ha kedvesek lettek volna hozzám, és
lett volna pár barátom, akikkel lóghatok a hétvégén, vagy egy
srác, aki elhív a bálra, vagy egyetlenegy nap, amikor nem
zaklatnak. Az igazán remek lett volna. De nem így történt, és
semmit sem tudtam tenni annak érdekében, hogy megváltoz-
zak, vagy hogy ők változtassanak a viselkedésükön. Ezt
Juliana mondta nekem. A legjobb, amit tehetek, hogy elfoga-
dom magam, és továbblépek.
Abban sem vagyok biztos, hogy visszamegyek a pszicho-
lógushoz, bárha Keene-ben fogok élni Henryvel és Stacyvel,
akkor közelebb leszek a rendelőjéhez. Mindent magam mö-
gött akarok hagyni, kivéve magamat. Adióst akarok mondani
mama sértegetéseinek - ez az ötlet is Julianától származik -,
és Görénytől is meg akarok szabadulni örökre. Juliana elma-
gyarázta, hogy van a fizikai bántalmazás, amikor megütnek
vagy fellöknek, és van az érzelmi bántalmazás, ami majd-
nem ugyanannyi kárt okoz. Even ugyanerről beszélt az őszin-
te tanácsaiban.
Most már tisztán látom mama gyengeségét. És sajnos a sa-
ját problémáit áthárította Görényre is. Nem szereti magát. És
engem is erre tanított, de én leszámolok vele. Megtaláltam
ehhez a bennem rejlő erőt. És első lépésként egyszerűen ma-
gam mögött hagyom a múltat. Itt az ideje lerázni magamról
az iskolai bántalmazást. Nem érdemlem meg, és nem kell el-
tűrnöm. Látom, hogy a világ nagyobb, mint a Jatanya. Úgy
éreztem, hogy itt ragadtam, olyan erősen, mint amilyen raga-
dós a cukor és a gyorskaja, amivel tömtem magam.
Amikor elhagyom a szülővárosom, az út szélére húzódok,
és felhívom Kövér Henryt. Nem tudom, miért hívom még
mindig így... nem szemtől szembe, csak gondolatban. Talán
olyan ez, mint a becenevem, a Sugar. Része annak, aki va-
gyok. Nem vagyok rá büszke, de hozzájárult ahhoz, hogy az
legyek, aki vagyok. Ha letagadnám, akkor egy részemet ta-
gadnám meg, és az nem tűnik helyesnek.
Henry még dolgozik, de elintézi, hogy korábban el tudjon
jönni, hogy találkozzon velem a lakásán. Elmondja, merre
kell mennem. Még egy óra van addig, míg hazaér, úgyhogy
leparkolok, és sétálok egyet. Az elmúlt huszonnégy órára
gondolok, arra, hogy milyen rosszul alakult minden, de aztán
mélyen beszívom a késő tavaszi levegőt, és rájövök, hogy
tulajdonképpen pont jól alakult.
Találkoztam Jesússzal, és megtudtam valamit apámról.
Nem az vagyok, akinek gondoltam magam, hanem sokkal
több. Kiálltam magamért majdnem az egész iskola előtt. Sza-
badabbnak érzem magam, mint valaha, ami sokat elmond,
mivel egészen mostanáig mama és a kényszeres evés fogsá-
gában éltem. Mintha minden, amiről Julianával beszélgettem,
a helyére került volna. Vagy én nyíltam meg.
Megállók egy padnál, és előveszem Even naplóját a tás-
kámból. A mosolygó arcát nézem a kettőnkről készült képen.
Könny csordogál az arcomon.
- És te hogy illessz bele a képbe? - kérdezem.
 Milyen irányt vett az életem? Amikor azon a bizonyos na-
pon megjelent a hátsó kertben, elindult valami. Akkor még
nem tudtam, de a hónapokkal ezelőtti első találkozásunk óta
lassan elkezdtem kimászni a saját személyes poklomból.
Vagy előbújni a kagylóhéjból, gondolom, ahogy végigfutta-
tom az ujjam a szív alakú kagylón, amit Even aznap találta
tengerparton. És most hogyan tovább? Egy madár repül
fent magasan, fölöttem köröz. Egy sas. Elhúz a fák fölött,
majd eltűnik a szemem elől.
Even naplóját a térdemen egyensúlyozva végigkövetem az
ujjammal az útvonalat nyugati irányba. Most már ömlenek a
könnyeim, egész testemben rázkódok. A napló a földre csú-
szik. Lehajolok a járdára, hogy felvegyem, és látom, hogy a
hátsó borító lecsúszott róla. Megpróbálom pontosan visszail-
leszteni, és észreveszem, hogy a belső bélés felpöndörödött a
kötésnél. Teljesen kinyitom a könyvet, és rájövök, hogy a
bélés tulajdonképpen egy fül. Hátrahajtom, és a naplóból ki-
tépett pár oldalt találok összehajtogatva. Hogy nem vettem
ezt észre korábban?
Óvatosan kiveszem, és kisimítom az elsőt. Ez áll a tetején
Even kézírásával:

Kedves Sugar!

Úgy érzem, nem kapok levegőt.

Egy ideje el akarok neked mondani valamit, csak nem volt

hozzá bátorságom. Láttalak már azelőtt, hogy a pénztárcámat
kerestük. Egyszer kiszolgáltál fagyival a Scoop and Sprinkle-
ben. Talán te nem emlékszel, de én igen. Te egészpontosan ezt
kérdezted: „Kérsz rá öntetet? Ma jár ajándékba. ” Valamiért
úgy gondolom, azt vártad, hogy nemet mondok, és amikor azt
mondtam, hogy „Szivárványt kérek”, olyan ragyogó mosoly
ült ki az arcodra, amit sosem fogok elfelejteni. Valami meg-
mozdult bennem. Folyton rád gondoltam. Visszamentem még
párszor a fagyizóba, de te nem voltál ott.
Az iskolaév kezdetén Will és Hillary ismertette velem, mi-
lyen klikkek vannak a Johnsonban. Hillary pontosan az érté-
semre adta, hogy te nem tartozol a menők közé, de engem
nem érdekelt. Ez amúgy is annyira béna dolog. Néha azon
tűnődök, nem kellene-e iskolát váltanod. Akkor én is átirat-
koznék oda, és megszabadulnánk ettől az egésztől. De sosem
tudtam, hogyan hozzam elő neked a témát. Látom, hogy
Hillarynek és Willnek valamilyen szinten igaza van, mert nem
igazán vannak barátaid, te vagy a megaláztatások célpontja,
amit szó nélkül tűrsz. Beszélni akarok veled, és jobbá tenni a
dolgokat, de ez annyira faramuci helyzet. Olyan, mint-
ha azzal, hogy felhívom rá a figyelmedet... nem is tudom. Va-
lósággá válna? Igazat adnék azoknak az idiótáknak, akik nem
is ismernek téged? Nem tudom biztosan, mit tegyek, de ez ak-
kor sincs rendjén így. Azt sem tudom, mit beszélek. Azt sem
tudom, mit mondjak neked azon kívül, hogy nagyon kedvellek.
Talán ez megteszi.

-E.

Könnyek csorognak a szememből. Even, Even, Even. Űr

van a bensőmben, ami utána vágyik. Fájó ürességet érzek a
hiánya miatt. Azt akarom, hogy megjelenjen, hogy beszélget-
hessünk. Mesélnék neki a fánkokról és arról, hogy kiálltam
magamért. Azt kívánom, bár korábban beszélt volna erről
nekem. Talán akkor nem történt volna meg a tragédia, talán
még mindig ide járnánk iskolába, és egy párként mennénk a
bálra, vagy valahova máshova.
 Az egykor undok hang a fejemben állandóan lepisszeg.
Tudom, mit akar üzenni, de nem akarom hallani. Álmodozni
szeretnék. De egyre erősödik, úgyhogy figyelnem kell rá.
Nem örülök, hogy Even meghalt de mielőtt elolvastam ezt a
levelet, szabadabb és boldogabb voltam, mint valaha. A kö-
rülményektől függetlenül, ha a Johnsonban maradtam volna,
akkor sosem éreztem volna így. Nem, ha Even még velem
lenne, találtunk volna megoldást. De akkor is fáj.
Összetörtén ülök a pádon. Előhúzom a második levelet.
Kedves Sugar!
Megpróbálom újra. Már írtam neked egy levelet, de nem
igazán sikerült megfogalmaznom, amit szeretnék. Nem jól jött
ki. Sosem éreztem magam olyan jól senki társaságában, mint
veled. Különösen nem egy lány társaságában. Megnevettetsz,
gondolkodásra késztetsz és bár mindenki azt hiszi, hogy nem
szerintem gyönyörű vagy. Na, tessék, kimondtam. Azaz leír-
tam. Nem vágok benne biztos, hogy képes leszek kimondani
hangosan, mert akkor talán a fülem tövéig elpirulok, de azt
akarom, hogy hidd el mennyire csinos vagy. Imádom látni a
mosolyodat, ahogy felragyog a szemed. A hajad puha és lágy,
és napraforgóillata van. Különleges vagy, ne törődj azokkal,
akik mást mondanak!
Alig várom mára karácsonyt! A lehető legjobb ajándékot
eszeltem ki. Csak a hóesésre várok. Felejthetetlen lesz. Talán
varázslatos is. Remélem. Egy fiú is reménykedhet. Vagy leg-
alábbis lehet kitartó. Tudom, hogy nem mindig könnyű a dol-
god. De ez egyszer megváltozik. Biztos vagyok benne. És bár
nem adtam oda neked azt a másik levelet, összefoglalom ne-
ked. Kedvellek. Nagyon. És szép vagy. Bella a középső neved,
ugye? Látod, valaki okkal adta neked ezt a nevet, te csak ne
törődj a többiekkel!
- E.
 Alig érzem a testem. Csak a fejemet, a szívemet és a ke-
zemet, ami Evennek ezt a darabkáját tartja. Abban sem va-
gyok biztos, hogy lélegzem. Bármennyire boldoggá tesz a
tudat, hogy ismerem Even irántam való érzéseit, és hogy
ezekkel a levelekkel valamennyire kapcsolatban maradtam
vele, egyben fájón emlékeztetnek arra is, hogy nincs itt. Nem
tudom, képes vagyok-e megbirkózni a helyzettel. Vissza-
csúsztatom a helyére a második levelet, az utolsót elő sem
veszem. Becsukom a naplót. Lehunyom a szemem. Egymás-
nak ellentmondó érzelmek kavarognak bennem: szabadság-
vágy, boldogság, gyász, magány.
Even naplóját a táskámba teszem. Visszasétálok Kövér
Henry lakásához, miközben az olvasott mondatok visszhang-
zanak a fejemben Even hangján, amitől szinte megrészegít a
szerelem, ugyanakkor rettenetesen magányosnak érzem ma-
gam.
Kövér Henry autója akkor kanyarodik be, amikor vissza-
érek a parkolóba. A Honda mellé áll, és kipattan az autóból.
- Jézusom, mi történt? - kérdezi riadtan a kocsimat díszítő
tucatnyi fánk láttán.
Az én szám is tátva maradt, amikor először szembesültem
a látvánnyal, Kövér Henryé szintén. Kinyitom a hátsó ajtót,
és előveszem a tegnap esti dobozt.
- Kérsz? Vegyél nyugodtan!
Megrázza a fejét.
- Magyarázatot követelek!
- Hát nem egyértelmű, hogy idén én, Mercy Bella
Legowski-Gracia, azaz Sugar voltam a Johnson Regionális
Középiskolában a végzősök céltáblája? Amúgy elég látvá-
nyos, nem?
 24. FEJEZET

HENRY BEROHAN A LAKÁSBA EGY PAPÍRZACSKÓÉRT, hogy

legyen mibe dobálni a fánkokat, amik még mindig a Hondára
tapadnak. Amikor visszatér, egyesével leszedegetjük őket.
- Stacy ragaszkodik a komposztáláshoz, úgyhogy dobd
őket a tasakba!
Szerencsére nem tart sokáig, és amikor majdnem készen
vagyunk, Henry így szól:
- Annyira sajnálom! Micsoda seggfejek!
Megrázom a fejem.
- Valószínűleg múlt héten nem ezt mondtam volna, de nem
érdekel.
- Nem érdekel? Ugyan már! El akarsz menni az igazgató-
hoz vagy a rendőrségre...? Van baseballütőm is. A betört
szélvédők látványa teljes mértékben kárpótolna ezért a mo-
csokért.
- És mit szólsz egy kocsimosáshoz? - kérdezem.
Beül az anyósülésre, és mutatja az utat, én pedig elmesé-
lem neki, mi történt az elmúlt huszonnégy órában.
- Szóval Görény haverja zaklat téged. Mármint szexuáli-
san?
Bólintok, kissé zavarba jövök.
- Ez felháborító! Stacy talán kiölte belőlem a kövér srácot,
de nem ölte ki a harci szellemet. És te, Sugar, a húgom vagy.
És Görény húga is. Mi a fene baja van? Ha akarod, és most
teljesen komolyan beszélek, megyek, és a szart is kiverem
abból a suttyóból. Mit is mondtál, hogy hívják? Caleb?
Elmosolyodok. Ez az a Kövér Henry, akire emlékszem! A
bunyós.
 A harcos. Néha ő is beszólogatott, de biztos vagyok benne,
hogy Stacy miatt levedletté ezt a szokását.
- Tudom, hogy megtennéd - felelem. - De nem szándéko-
zom hazamenni. Hogy őszinte legyek, sok mindenen gondol-
koztam. Sőt, még nem tudsz mindent!
- Mindent?
- Aha. Kapaszkodj meg! - mondom.
Elmesélem neki, hogy jártam a templomban, és találkoz-
tam Jesús nagybácsinkkal.
A mosás után visszahajtunk Henry lakásához, és amikor
bemegyünk, előveszem a borítékot. Henry a kanapéra zöty-
tyen. Kínzó lassúsággal nézi végig a képeket. Az arcáról nem
tudok leolvasni semmit. Feltartja a mutatóujját, jelzi, hogy
egy perc, és bemegy a másik szobába.
A lakás tiszta és ízlésesen berendezett. Hatalmas könyves-
polc foglalja el a fal felét, rajta regények és egyetemi jegyze-
tek. Egy fekete-fehér kép lóg Párizsról a kanapé fölött, ahol
ülök, a kanapé két oldalán lévő lámpa lába pedig az Eiffel-
torony drótból készült utánzata. A dohányzóasztalon pár ma-
gazin, leginkább étkezéssel kapcsolatosak, az asztal két olda-
lán pedig egy-egy album képekkel. Felkapom az egyiket,
benne Henryről és Stacyről készült képek, mindketten moso-
lyognak. A rólam és Evenről készült kollázsra emlékeztet.
Amikor Henry visszatér a nappaliba, a szeme vörös. Át-
nyújt nekem egy képet. Apánk a régi házunk előtt áll, Henry
aprócska kezét fogja. Mindketten vigyorognak: ugyanaz a
mosoly. Henry vesz egy mély levegőt.
- Azt hittem, halott vagy börtönben van. Eszembe nem ju-
tott volna, hogy esetleg mama zavarta el. Miért tenne ilyet?
Vállat vonok.
- Fogalmam sincs. De írt egy levelet. Talán ebből többet
megtudunk. Viszont attól tartok, hogy az idén magamra sze-
dett spanyoltudásommal nem fogom tudni teljes egészében
lefordítani.
Henry vigyorog.
- Lehet, hogy gyerekkoromban egy istencsapása voltam, de
papa tanítgatott spanyolul, amit sosem felejtettem el. Csak ez
az egy tárgy ment jól a suliban. Így visszatekintve ragaszko-
dom hozzá. Tudtad, hogy Stacyvel egy spanyolos csoportban
találkoztam egy keene-i kávézóban, ahol hetente egyszer ösz-
szegyűlnek gyakorolni? Talán furán hangzik az én számból,
de ez jelentette az egyetlen köteléket apánkhoz. Ugye, érted?
Mama bepipult volna, ha kiejtek a számon csak egyetlen spa-
nyol szót is, de most már szabadon beszélhetek. Stacy minor
szakja a spanyol a Keene-i Állami Főiskolán, és folyamato-
san használjuk. Hogy egész pontos legyek, inkább a spangolt.
Henry arcán boldogság és szomorúság keveredik.
Sosem gondolkoztam azon, hogy apánk eltűnése hogyan
hatott a két bátyámra - főleg Henryre -, akik emlékeket őriz-
nek róla.
- Úgyhogy valószínűleg nem lesz gondom a levél megérté-
sével - mondja.
Átadom neki, de tartok attól, hogy mit fogok hallani, és
esetleg mit nem.
-A mis queridos hijos - olvassa elhaló hangon Henry. -
Drága gyermekeim!
- Csak nyugodtan!
Könnyek lepik el az én szememet is, mert sosem hittem
volna, hogy megérem ezt a pillanatot. Henry hangosan felol-
vassa a spanyol levelet. A lényeget megértem. Apánk tudatja
velünk, mennyire sajnálja, hogy el kell mennie, mennyire hi-
ányzunk neki, és hogy szeret minket. Pontosan azt hallom,
amire a szívem legmélyén számítottam. A végére potyognak
a könnyeim, de Henrynek is.
 - Most pedig elmondom angolul. Papa leírja, hogy harcolt
azért, hogy Amerikában maradhasson. Nem akart elmenni
innen, de valaki feljelentette, hogy drogot árul, amit könnyű
volt ráfogni, mert külföldi. Azt írja, sosem követte el azokat a
tetteket, amikkel megvádolták. Továbbá úgy tűnik, hogy
amikor mamát kikérdezték, ő minden tőle telhetőt megtett,
hogy bűnösnek állítsa be a papát. Papa mindent megpróbált,
hogy velünk maradhasson, de mivel szégyent hozott ránk,
úgy látta jónak, ha kiszáll az életünkből. Azt írja, hogy a test-
vére, Jesús szemmel tart minket, és tájékoztatja őt arról,
hogy mi, a gyerekei, hogyan boldogulunk. Azt írja, Jesús
megpróbálta jobb belátásra bírni mamát, hogy mondja el a
hatóságoknak, hogy ő találta ki az egészet, hogy papa vissza-
jöhessen. Amikor ez nem sikerült, papa összegyűjtött annyi
pénzt, hogy meglátogathassuk őt Mexikóban, de mama azt
mondta, ha Jesús még egyszer háborgatni merészeli, feljelenti
őt is.
- Ha papa csak egy kicsit is olyan, mint Jesús, akkor egy
fikarcnyit sem gonosz vagy törvényszegő - mondom, ledöb-
benve a hallottaktól.
- Azzal folytatja, hogy az édesanyja, a mi abuelánk, na-
gyon lebetegedett, és neki kellett gondját viselnie. Tulajdon-
képpen mexikói és lengyel vér csörgedezik az ereinkben, és
vannak Puerto Ricó-i unokatestvéreink - folytatja Henry nyu-
godtabban. - Mama mindig azt mondta, Puerto Ricó-iak va-
gyunk, de Juan és Jesús először Mexikóból Puerto Ricóba
utaztak, és onnan az Államokba. Amúgy papa folyamatosan
próbálkozott visszajutni ide a mexikói hatóságokon keresztül,
de a priusza miatt esélye sem volt. Most Mexikóban van, vá-
rakozik. Azt írja, reméli, hogy egyszer találkozunk, és hogy
szívesen lát minket látogatóban. Nagyon bánja a történteket,
és mindennap imádkozik értünk. Továbbá küld pénzt, ha
szükségünk van rá ahhoz, hogy el tudjunk utazni hozzá, és
hogy az életénél is jobban szeret minket.
Henry mellé húzódok a kanapén, és átölelem a nyakát. Zo-
kog, mint én. Sosem gondoltam volna, hogy osztozunk ezen a
pillanaton, ami egyszerre megnyugtató, nyers és valóságos.
- Ki gondolta volna? Nem számítottam erre - mondom,
amikor végre abbahagyom a sírást.
- Amit egyszerűen nem tudok felfogni, hogy mi a fene le-
het a gond mamával? Miért tett ilyet? - kérdezi Henry.
- Szerintem beteg, és ez már régóta így van. Egy ideje
pszichológushoz járok, aki sok mindent elmagyarázott. Segí-
tett abban, hogy egy kívülálló szemével lássam az életemet
abban a bolondokházában, és felvillantotta előttem, hogy mi-
lyen életem lehetne. Segített, hogy másképp tekintsek ma-
gamra. - Kiöntöm a szívem, Henry érdeklődve hallgat. - To-
vábbá az egyik barátom, egy kedves barátom, talán az egyet-
len barátom azt mondta nekem, hogy tele vagyok önbiza-
lommal, csak nem tud a felszínre törni. Kiderült, hogy igaza
volt. Mama tett róla, hogy jó mélyre eltemessem az önbizal-
mam. - Szünetet tartok, hogy Henry mindezt megemészthes-
se, mielőtt folytatom: - De mostanra ráébredtem pár dologra.
Figyelj, azt szeretném kérdezni, hogy itt maradhatnék-e ad-
dig, amíg kigondolom, hogyan tovább. Már csak pár hét van
vissza a tanévből. Megkérdezem, befejezhetem-e úgy az évet,
hogy nem járok be. Remélem. Aztán ott van még mama. Ed-
dig gondoskodtam róla, de többé már nem tudok. Csúnyán
köhög. Orvosra van szüksége. És szerintem másfajta segít-
ségre is, nem csak valakire, akivel ordibálhat, aki inni hoz
neki, aki feltakarít utána és akin kitölti a dühét. Juliana, a
pszichológusom azt mondja, hogy járhatna hozzá egy ápoló,
aki gondját viselné, mert ezt fedezi a biztosítása. Amikor fel-
vetettem mamának az ötletet, természetesen hallani sem akart
róla. De nem megyek vissza. Vagyis, van ott valami, amiért
vissza kell mennem.
Összeomlás nélkül mesélek Henrynek Evenről és a motor-
ról.
- Te motorozol? A kishúgom? A pofám leszakad! Még sze-
rencse, hogy jó pár kilótól megszabadultam, különben men-
ten szívrohamot kapnék. Komolyan?
Úgy kapaszkodik a kanapéba, mintha a rengeteg új infor-
máció elsodorhatná.
Előveszem a jogosítványom. Megnézi.
- Ejha! Szóval, te és ez a srác... Ő tanított meg motorozni?
Van saját motorod?
- Az igazat megvallva elloptam.
Rádöbbenek, hogy jelen időben beszéltem Evenről. Juliana
abból a kevés információból, amit a múltkor megosztottam
vele, arra következtetett, hogy még nem dolgoztam fel telje-
sen a gyászomat: ezért érzem magam éhesnek és üresnek.
Nem állok készen arra, hogy elengedjem Event. Eszembe jut-
nak a naplóbejegyzések, és Even szívmelengető vallomásai.
Henry feláll, aztán leül, majd hitetlenkedve megint feláll.
- Kérlek, ülj le! Van más is.
Könnyektől fulladozva elmondom neki, mi történt
Evennel. Azt is elmondom, hogy valószínűleg Görény is érin-
tett a halálában, bár mamától tudom, hogy a rendőrök kikér-
dezték és ártatlannak találták. Valószínűleg Caleb unokatesó-
ja sikálta el a dolgot.
Miután Henry megnyugtat, így szól:
- Beszélned kell Even apjával! Nem furikázhatsz olyan
motorral, ami nem a tiéd. Aztán ott van még a biztosítás, azt
is neked kell fizetned. Rendben? Ami a Hondát illeti, az ma-
ma nevén van. Tudom, hogy te fizeted a számlákat, de hivata-
losan az övé.
 Ez kezd bonyolulttá válni. Egy éles kanyarral vissza aka-
rok térni ahhoz a halvány reményhez, amit akkor éreztem,
amikor az apánkkal való esetleges találkozásról beszéltünk.
Az a súly, ami a régi életemhez köt, megnehezíti az elszaka-
dást. De kész vagyok az újra, arra, hogy tiszta lappal induljak.
Ám a múlt visszahúz, mint egy póráz, és arra kényszerit,
hogy varrjak el minden szálat, mielőtt elnyisszantom a köte-
léket.
Henryvel tervet kovácsolunk, de mielőtt meg is valósíthat-
nánk, Stacy hazaérkezik. Figyelem, ahogy a lány hosszú ideig
a karjában tartja Henryt, miután a bátyám beszámol neki
mindenről, amit tőlem megtudott. Stacy magunkra hagy min-
ket, hogy beszélgessünk, miközben ő nekilát a vacsora elké-
szítésének.
- Biztosíthatlak, hogy ez lesz életed legjobb vacsorája!
Stacy valódi konyhatündér- mondja Henry.
A lány kedvesen felnevet a megjegyzés hallatán. Pár perc
múlva edények és lábasok zörgését hallom, majd fűszeres,
mégis kellemes illat tölti meg a konyhát.
- Addig maradhatsz itt, amíg kell - mondja Henry.
- Köszönöm!
- Elintézek pár telefont reggel, te pedig menj be az iskolába
elrendezni a dolgokat, okés?
Egy óra múlva Henry, Stacy és én a kis, kerek juharfaasz-
tal körül ülünk. Evés előtt imádkozunk, aztán Stacy kiporcióz
egy-egy tányér migast, amiben hagyma, fokhagyma, chili,
tojás, paradicsom, avokádó és kukoricás tortilla van. Ráné-
zésre színkavalkád, és amikor megízlelem az első falatot, va-
lódi ízrobbanást érzek. Eltűnődöm, hogyan voltam képes va-
laha is megenni az összenyomott zacskóban lévő kaját vagy a
csomagolt édességet.
- Ilyeneket ettél, mégis fogytál? - kérdezem hitetlenkedve.
 Henry bólint.
- Nem eszünk műkaját. Minden alapanyag friss és termé-
szetes - mondja tele szájjal.
- Megtanítasz főzni? - kérdezem gondolkodás nélkül.
- Szívesen - feleli Stacy.
Együtt töltjük az estét, csevegünk, majd megnézünk egy
filmet, amíg Stacy megcsinálja a háziját.
Henry és Stacy kanapéján alszom, és az Evennel New
Yorkban töltött este óta ez a második alkalom, hogy mély,
pihentető alvásban van részem. Frissen és újult erővel ébre-
dek. Stacy muffinnal kínál reggel, amit ő sütött, kifejezetten
reggelinek.
- Kellő egyensúlyban van benne a fehérje, a rost és a nap
kezdetéhez szükséges egyéb tápanyagok - mondja.
Először elbizonytalanodok. A muffin barna színű, de nem
a csoki miatt. Megkóstolok egyet, hozzá egy pohár citromos
vizet és egy csésze kávét szürcsölök. Ekkor megértem, hogy
miért volt Henrynek könnyű egészséges életmódra váltania:
mert Stacy elkészíti neki ezt a tápláló ételt, nem is beszélve a
lány kedvességéről. Henry betelefonál a munkahelyére, hogy
késni fog, de a többi telefont későbbre halasztja, mivel még
korán van. Azt javasolja, hogy menjünk el futni. Felnevetek.
Láttál engem valaha futni?
- Oké, akkor kocogni. Vagy gyorsgyalogolni.
Mindketten elnevetjük magunkat, mert erről eszünkbe jut
az előző este látott vígjáték.
- Nem tudok sem kocogni, sem gyorsgyalogolni.
Aztán beugrik az a reggel, amikor felfedeztem, hogy Gö-
rény felhasította a Honda kerekeit. Felidézem azt a szokatlan
megkönnyebbülést, amit az iskola felé ügetve éreztem.
 - Fogadok, hogy de. - Henry bemegy a szobájába, keres
egy melegítőnadrágot, és idedobja nekem. - Mozgás, nem
érünk rá egész nap!
Felveszem a szürke gyapjú melegítőnadrágot, és meggyő-
ződöm arról, hogy a pólómat ráhúztam a fenekemre. Össze-
ráncolom a szemöldököm. Juliana érdeklődött a gondolata-
immal kapcsolatban, a gonosz kis hangról, ami a testemet
ócsárolja, és kérdezte, hogy mondanék-e valaha ilyet egy ba-
rátnak. Azt javasolta, hogy amikor ilyen gondolataim támad-
nak, mondjam ki őket hangosan.
- Húzd le a pólódat, hogy takarja a nagy valagadat!
- Tessék?
- Bocsi. A pszichológus javasolta, hogy ezt próbáljam ki.
Azt mondta, hogy amikor csúnya dolgokat hallok a fejemben
magammal kapcsolatban, akkor érdemes lenne őket hangosan
kimondanom. Ha valami olyasmi jut eszembe, amit szívesen
mondanék annak, akit a világon a legjobban szeretek, az
rendben van, de ha a megszólalás megkérdőjelezhető vagy
sértő, akkor át kell fogalmaznom. Például: „Hallottam, hogy
szerinted nagy valagam van, de szeretem és becsülöm a tes-
temet és mindent, amit ad nekem.” Fel kell vennem a harcot
a beszólogatások ellen, lehetőleg kedvesen.
- Értem. - Henry zavartan folytatja: - Egy pillanatra pont
úgy hangzottal, mint mama. Tudod, valaha az én fejemhez is
ocsmány dolgokat vágott a méretemmel kapcsolatban. Sosem
értettem, miért, mert ő mindig is terebélyesebb volt nálunk.
- Éppen ez az. Sosem szerette önmagát, ezért ránk vetíti az
önutálatát. Tulajdonképpen olyan messzire ment, hogy meg-
próbált minket rosszabb állapotba hozni, mint saját magát, de
látod, hova jutott ezzel.
A Julianával folytatott beszélgetéseim során a pszicholó-
gus sok mindent elmagyarázott, de csak most, Henry társasá-
gában - aki a múlt tanúja - tudom alkalmazni a tanácsait, mert
mostanra világosodtam meg velük kapcsolatban. Mosolygok
kettőnk miatt, mert mindketten az egészség és a sport útjára
léptünk, és itt állunk a napsütésben, futásra készen. Vagy ta-
lán csak gyaloglásra.
- Lassan kezdjük. Stacyvel minden második este vagy reg-
gel futunk, amikor be tudjuk iktatni a napirendbe. Fontos,
hogy kardióval megnöveljük a pulzusszámot.
- Ki vagy te és mit tettél a bátyámmal? - kérdezem nevet-
ve. Fokozatosan haladunk, először gyalogolunk. Henry gyor-
sabban is tudna menni, de miattam visszafogja magát. A jár-
dán haladunk, aztán átmegyünk az utcán egy lakóövezetbe.
Amikor elérjük az út végét, magam sem értem, miért, de
megnyújtom a lépteimet, felemelem a talpam, és futásnak
eredek, de ez alkalommal nem saját magam elől menekülök.
Henry rám vigyorog. Teszünk egy kört, és amikor vissza-
érünk a lakáshoz vezető járdához, örömkiáltás tör fel belő-
lem. Levegő után kapkodok, és vörös az arcom, de nem érde-
kel.
- Bajnok vagy, Sugar! Remekül csináltad. Van még re-
mény! - Felemeli a kezét, hogy adjak neki egy ötöst.
Én játékosan belebokszolok. Henrynek igaza van.
Amikor visszaérünk a lakásba, letusolok, míg Henry elin-
téz néhány telefont a biztosítóval mama miatt. Kiderül, hogy
Henry mama meghatalmazottja, vagy valami ilyesmi. Henry
bejelenti, hogy mama nem tud gondoskodni magáról, és nem
kér a családja segítségéből. Kicsit kutakodik az interneten, és
arra a következtetésre jut, hogy ilyen esetben a biztosítónak
tennie kell valamit, ha tetszik mamának, ha nem.
Miután felöltözöm, bedugom a fejem a kis „irodájukba”,
ami igazából csak egy vendég hálószoba.
- Hogy ment? - kérdezem.
 - Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elmagyarázzam a
helyzetet, és azt ígérték, holnap kiküldenek valakit.
- És jó szakembert küldenek? - Elbizonytalanodok.
- Meglátjuk. Elmondtam nekik, hogy mama valószínűleg
nem fogja tárt karokkal fogadni. Az illető a vonal végén csak
nevetett. Most rajtad a sor! Sok szerencsét! - mondja Henry.
Henry elmegy tusolni. Végiggondolom, hogy mit akarok
mondani. Először is felhívom Ms. Barrowst. Második csen-
gésre felveszi, élénknek hangzik. Boldogan számolok be neki
arról, hogy milyen sikereket értem el Julianáva, de aztán fel-
fedem előtte az otthoni gondokat, és hogy én lettem a végző-
sök céltáblája.
- Igen, hallottam hírét. Megtettük a szükséges intézkedése-
ket. - Nem szeretnék senkit bajba keverni. Csak azt akarom
mondani, hogy azt hiszem, képtelen lennék bejárni az utolsó
hetekben. Az igazat megvallva nem érzem magam biztonság-
ban a bátyám barátai és az iskolai zaklatások miatt.
A legrosszabb, ami történhet, hogy elutasítja a kérésemet,
de ez nem változtatja meg a döntésemet.
- Igen, teljesen megértem. Meglepsz. Annyira... - A má-
sodperc töredékéig habozik. Attól félek, valami kegyetlent
fog mondani. - Különleges, alkalmazkodó és - felnevet - egy
kicsit, a magad módján, lázadó is vagy. Felnézek rád. Sajná-
lom, hogy át kellett élned ezeket. Reménykedtem abban,
hogy a felvilágosítás jobb belátásra téríti a diákokat. Te igen-
is ki mersz állni magadért, Mercy, és ezt tisztelem benned.
Megnézem, mit tehetek annak érdekében, hogy be tudd fejez-
ni az iskolát. És mik a terveid a jövőre nézve?
- Még nem tudom biztosan.
Ez nem egészen igaz. Az elmúlt napokban egyre jobban
körvonalazódtak bennem a terveim, de még nem állok készen
arra, hogy nyíltan beszéljek róluk. Ms. Barrows elmondja,
hogy lehet, be kell mennem az iskolába a házi feladatokért és
kitölteni néhány papírt, de bizakodónak tűnik. Találni fog
valamilyen megoldást arra, hogy befejezzem ezt az évet.
Gondoskodtunk mamáról, beszéltem az iskolával: két elin-
téznivaló kilőve, még egy tennivaló vár rám.
 25. FEJEZET

MIUTÁN HENRY ELMEGY DOLGOZNI, a lakásban csend ho-

nol. Túlságosan nagy csend. Késztetést érzek, hogy feltúrjam
a szekrényeket valami édesség után, hogy lefoglaljam ma-
gam, de inkább a Julianától tanult legújabb gyakorlat mellett
döntök. Várok tizenöt percet. Először veszek pár mély leve-
gőt, aztán elrágok egy rágót. Körbemegyek a lakásban, hogy
mozogjak, de ez nem elég, úgyhogy kimegyek, és hamarosan
ugyanazon a pádon találom magam, ahol tegnap, amikor fel-
fedeztem Even naplójában a leveleket.
Előveszem az első kettőt, és újraolvasom őket. Könnyek
között kinyitom a harmadikat. A kézírás ezen is ugyanolyan:
határozott, lendületes és szögletes. Felfigyelek Even „meg-
jegyzésére”: az egyetlen különbség a többi levéllel szemben
az, hogy erre dátum is került. Even a halála napjának regge-
lén írta. Az arcom bizsereg, egyre több könnycsepp gördül
végig rajta.

Legdrágább Sugar vagy Mercy! (Néha szeretnélek így hív-

ni, vagy Sboognak vagy kedvesemnek vagy kicsimnek - lol)
Valamiért nem volt bátorságom ahhoz, hogy odaadjam ne-
ked az első mega második levelet. Most már tudom, miért.
Nem mondtam el mindent, amit akartam, vagy talán nem
mondtam eleget. Rá kellett jönnöm ezekben a hónapokban,
mialatt megismertük egymást - amikor elmentünk együtt az
erdei szállásra, aztán New Yorkba, az emlékezetes és kevésbé
emlékezetes együtt töltött pillanatok során -, hogy te és én
úgy illünk egymáshoz, mint egy kirakós két darabja, méghoz-
zá a két legfontosabb darabja. Talán nem ez a legérzéklete-
sebb példa. Inkább a borsó meg a héja? Nem, nem igazán
szeretem a borsót. De téged nagyon is.
Tudod, aznap este a házikóban folyton mosolyogtam, és
olyan érzés volt, mintha nemcsak az arcommal, hanem az
egész testemmel mosolyognék. Aztán amikor megcsókoltuk
egymást New Yorkban, azonnal tudtam. Tudtam, hogy szeret-
lek. Szerelmes vagyok beléd. Hányféleképpen lehet ezt el-
mondani? Vagy miért nem tudom kimondani? De kifogom.
Szóval most, hogy a levél végére értél, bátor leszek és kimon-
dom. Kérlek, nézz rám!

Ennyi. De Even nincs itt, hogy kimondja. Érzem, mennyire

szerette volna, hogy ez a pillanat megtörténjen - hogy ideadja
a levelet, én elolvasom, aztán... -, de elment. Remeg a szám.
- Én is szeretlek - szólalok meg.
A látószögem perifériáján érzékelem, hogy valami eltakar-
ja előlem a napot, és pontosan így érzek én is. Rettentően
boldog vagyok, de ugyanakkor rendkívül szomorú is. Felné-
zek, arra számítva, hogy a felhős eget fogom látni. Azt aka-
rom kiáltani, hogy miért? Megpillantom a sast. Tesz egy kört
egyszer, még egyszer, majd eltűnik.
- Jaj, Even, én is szeretlek téged!
Összehajtom a levelet, és visszateszem a naplóba. Hirtelen
kristálytisztán tudom, hogy mit fogok tenni. Visszamegyek a
lakásba, és felhívom Julianát. Szerencsére van ideje egy utol-
só beszélgetésre, mert a tizenegy órás betege lemondta az al-
kalmat.
Végigpörgetem Stacy néhány magazinját, hogy teljen az
idő, majd belépek a gépükre, és gyűjtök egy kis információt.
Háromnegyed tizenegykor végighajtok a városon a lazacszínű
rendelőhöz. A lehető leggyorsabban vázolom az eddigi ese-
ményeket, és hogy mit szeretnék tenni.
 - Kemény dió, de azt hiszem, ha finoman közelítesz hozzá,
lehetőleg reggel, mielőtt lehetősége lenne... hogy is fogal-
maztál?... felönteni a garatra, akkor talán meghallgat téged.
Jó esélyed van arra, hogy ha tapintatos vagy és tisztázod a
helyzetet, megértő lesz. Talán ez alkalommal nagylelkű is.
Néha a legridegebbnek tűnő emberek is tudná meglepetést
okozni - mondja Juliana.
- És ha nem?
- Természetesen máshogy is elsülhet. Látom, hogy igazán
szeretnéd, hogy jól alakuljon, de legyél türelmes, nyitott, és
bízz abban, hogy úgy fog menni, ahogy kell! Sok esetben ez
már meg is történt. Más ember vagy ahhoz képest, aki pár
hónappal ezelőtt betért ide. Most kész nő vagy. Egy gyógy-
ulófélben lévő, ragyogásra kész nő.
Megköszönöm, hogy annyi mindent tett értem.
- Lenyűgöztél, Mercy. Készen álltál a változásra. Ha bár-
mikor beszélgetni támad kedved, ne habozz felhívni! Az aj-
tóm mindig nyitva áll előtted.
A délutánt egy kávézóban töltöm. Befejezem azt a köny-
vet, amelyikről esszét kell írnom angolra, aztán találkozom
Henryvel. Amikor Stacy hazaér, megkér, hogy segítsek neki a
konyhában, és megmutatja, hogyan lehet igazán jókat főzni.
Remek móka, és örülök, hogy nővéremként tekinthetek rá...
Vagyis, amint összeházasodnak.
Evés után Henry azt kérdezi:
- Felkészültél?
- Naná!
Stacy elköszön tőlünk, mi pedig a Hondával elmegyünk
mamához. Tiszta ideg vagyok az odaút alatt, és szó szerint
remegek, amikor leállunk a ház elé. Bent majdnem az összes
villany ég. Kívülről ugyanolyannak tűnik, mint bármelyik
másik ház az utcában, viharvert és elhanyagolt, és a fény mi-
att olyan, mintha lenne benne élet. De én nagyon jól tudom,
hogy csak lassú és alattomos elmúlással van tele.
A támlának döntöm a fejem.
- Biztos vagy benne? - kérdezem.
- A te ötleted volt. Te biztos vagy benne? - kérdez vissza
Henry.
- Igen. Nem lesz könnyű, de megcsináljuk. Menjünk!
Természetesen a bejárati ajtó nincs bezárva. Amint belé-
pünk, ismét hétévesnek érzem magam. Gyámoltalannak. Fé-
lelem ragadja meg a bokámat. Reménytelennek érzem a hely-
zetet. Égett szag csípi az orromat. A konyhában katasztrofális
állapotok uralkodnak, a szemét a padlóra folyik.
- Bárki jöjjön holnap, nagy izgalmakban lesz része - jegy-
zem meg.
- Ezt nem fogom elárulni mamának, de küldenek egy szo-
ciális gondozót is. Ahogy te is említetted, mama nem csak
orvosi segítségre szorul - suttogja Henry.
Kinyitom a sütő ajtaját, ahonnan fekete füst kígyózik elő.
Elzárom a sütőt, és kinyitom az ablakot. Henry megrázza a
fejét, és elindul mama szobájába.
Gyorsan felmérem a konyhát, és meggyőződök róla, hogy
nem fog leégni velünk együtt.
Görény bukkan elő a félhomályos nappaliból.
- Nézzenek oda! Kit sodort erre a szél.
Nem tudom, hogy csak mi vagyunk a házban, vagy a bará-
tai is, csak a sötétben meghúzódva. Izzadság gyöngyözik a
homlokomon. A lábam remeg.
- Könnyű volt lelépni itthonról, mi? Te mosod kezeidet -
mondja, és megcsap az állott, sörös lehelete.
- Nem, Görény, nem volt könnyű - mondom határozottan,
és kényszerítem magam, hogy bátor legyek.
 Sötét szeme úgy jár rajtam, mintha a tekintetével darabokra
szeretne szaggatni.
De nem tud.
A bennem feltámadó harag legyőzi az izzadást és a félel-
met.
- Itthon voltam, gondoskodtam mamáról, próbáltam egy-
ben tartani ezt a szemétdombot. Tettem, amire te képtelen
voltál. Mer’ ez férfimunkát kíván. - Összeszűkült szemmel
néz rám, és bólint, mintha győztesként került volna ki a szó-
csatából, mintha övé lenne az utolsó szó, pedig nem, többé
már nem. Folytatja: - Többé nem látunk itt szívesen, dagadék.
Hamuvá porladok, majd lángokban kelek életre. Magamat
is meglepem a felháborodásommal. Egy vérző bütykös ököl
vasmarokkal szorongatja a belsőmet a szétesett családom mi-
att. Meg akarom rázni Görényt, vagy értelmet verni belé. El-
magyarázni neki, hogy az igazi bátorság az élethez kell, nem
ahhoz, amit az elmúlt tizenhét évben csináltunk. Ehelyett dü-
hös szavak áradata ömlik ki a számon, ahogy a hangom nor-
málisról ordítozásba csap át, végül már csak morgok.
- Haszontalan vagy, Görény! Nem értesz te semmit! Szán-
lak téged. - Megrázom a fejem, hogy ellensúlyozzam nagy-
képű bólintásit. - Töketlen vagy.
Úgy kapkodok levegő után, mintha az életemért küzdenék.
Faképnél hagyom Görényt, és dühösen mama szobájába sie-
tek.
Amint megjelenek az ajtóban, mama kifakad: morog, szi-
szeg és válogatott sértéseket vág a fejemhez.
- Hol a büdös francban mászkáltál, Sugar? Te kis szarházi,
megmondtam, hogy szükségem van a segítségedre! Az a
semmirekellő Görény próbált gondoskodni rólam, de látha-
tod, hogy szart sem ér.
 Vészek egy mély levegőt. Azt fogom mondani, amit
Julianával megbeszéltünk, és nem reagálok a sértéseire.
- Mama, elköltöztem itthonról. Most Henryvel és Stacyvel
lakom. Görény egyik barátja megkörnyékezett, ezért nem ér-
zem itt biztonságban magam. Továbbá szeretném elmondani,
hogy habár aggódom miattad, többé nem tudok gondoskodni
rólad. Ez már több szakértelmet kíván.
Rám bámul.
- Egy nagy lószart! Az a dolgod, hogy gondoskodj rólam!
Ha te nem, akkor mégis ki? Mi a fészkes fenének vannak
gyerekeim? Hogy összeesküdjenek ellenem és magamra
hagyjanak? Addig maradsz ebben a házban, amíg azt nem
mondom, hogy mehetsz. Megértetted? - Rázkódik a haragtól,
aztán rátör a köhögés.
- Eljött az ideje, hogy szakember segítsen neked, mama.
Gondoskodtam róla, hogy holnap reggel itt legyen valaki, ő
majd gondodat viseli, és odafigyel az egészségedre - mondja
Henry.
- Szó sem lehet róla! Még mit nem! - tiltakozik ma-
ma. Megpróbál felkelni. Lila a dühtől. Olyan arcot vág, amit
akkor szokott, mielőtt teljesen kifordul önmagából.
- Márpedig így lesz. Sajnáljuk, ha nem tetszik neked, de a
legfontosabb, hogy Sugar biztonságban legyen, és a te egész-
ségügyi problémáid megfelelő kezelésben részesüljenek - se-
gít ki Henry.
Mama közbevág.
- Kutya bajom. Csak túlhajszolt vagyok, ennyi az egész,
mert nyomon kell követnem, merre kódorog ez a hazudós kis
picsa, és gondoskodnom arról, hogy Görény ne égesse porig a
házat.
- Erről beszélek. De többé már nem teheted ezt. És mi sem
bírjuk tovább. Sajnálom, mama. Az lesz, amit elmondtunk
neked, és kész. Sugar velem marad, hozzád pedig egy ápoló
fog járni, hogy gondoskodjon rólad.
Mama káromkodások özönét zúdítja ránk, és úgy néz ki,
mint aki képes lenne leharapni a fejünket. Amikor kifogy a
levegőből és alábbhagy a köhögése, teszek felé egy lépést.
- Mama, szeretnék elbúcsúzni. Nem tudom, mikor látjuk
újra egymást. De szeretném, ha tudnád, hogy... - Tudom,
hogy mit kellene mondanom, de képtelen vagyok rá. Tudom,
hogy egy lánynak szeretnie kellene az anyját, de nem tudom
kiejteni a számon. Tudom, hogy egy részem szereti, de nem
érzem igaznak. Ehelyett azt mondom, amiről Juliana sokat
beszélt nekem, és ami ma reggel is eszembe jutott. - Mama,
megbocsátok neked. Isten veled!
Megveregetem az ágyat a lábánál, és elfordulok.
- Viszlát, mama! - mondja Henry, és kimegyünk az ajtón.
Mama káromkodik, ócsárol minket, miközben Henry be-
csukja maga mögött az ajtót. Kifújom a levegőt. Épp, amikor
azt hiszem, hogy vége van, Görény csörtet végig a folyosón.
- Miért idegesítettétek fel mamát?
- Csak beszélgettünk vele - feleli Henry.
- Azt hiszitek, hogy csak úgy bejöttök ide, és hipp-hopp
megoldotok mindent? Csak rontotok a helyzeten. Miért nem
húztok el innen a búsba?
- Boldogan - felelem füstölögve.
Dühít a pimaszsága.
Henry folytatja:
- Sugar mostantól velem él, és egy ápoló fog idejárni, hogy
ellássa mamát.
Görény úgy néz ránk, mint aki képes lenne golyót röpíteni
belénk.
- Túlságosan fenn hordjátok az orrotokat. Csak azért, mert
leléptetek innen, és leadtatok pár kilót. Henry, te gyakorlati-
lag elraboltad innen Sugart. Biztos voltam benne, hogy ter-
vezgetsz valamit. De csak hogy tudd, a húgunk egy kövér
ribanc, aki folyton rámászik a haverjaimra, bár ez már nem
számít most, hogy elmegy. Úgyis csak arra jó, hogy kitörölje
mama seggét.
Henry megmerevedik mellettem. Görény folytatja:
- Csak várd ki a végét: majd te magad is rájössz, mekkora
nulla. Ha engem kérdezel, jobb neki...
- Sugar, kimennél egy pillanatra? - sziszegi Henry össze-
szorított fogakkal.
Én már elmondtam Görénynek, amit akartam, és eleget
hallottam. A pulton hagyom a Honda kulcsát, és bemegyek a
garázsba. Kihámozom a motort a dobozok alól, és kitolom.
Elfog a késztetés, hogy gyengéden megpaskoljam, mint egy
lovat. Nevetés csiklandozza a bensőmet. Felülök a motorra,
és azonnal új erőre kapok. A házból kiabálást hallok, majd
egy hatalmas ütés csattan. Beindítom a motort, hogy ne kell-
jen hallanom. Itt végeztem. Nyugatra nézek, ahol a nap leme-
nőben van.
Pár idegtépő perc után Henry ront ki a bejárati ajtón. Ami-
kor közelebb ér, egy apró vágást fedezek fel az arcán. Zilált
és levegő után kapkod. Habozás nélkül felül a motor hátuljá-
ra, én pedig indítok. Ahogy egyre nő a távolság köztünk, az
öreg ház és az egykori életem között, a vállam ellazul, és las-
san eggyé válók a motorral.
Leparkolunk, és csendben tesszük meg az utat Henry laká-
sáig. Ha jól gondolom, még nem áll készen arra, hogy meg-
beszéljük a történteket. Amint belépünk, Stacy felpattan a
kanapéról a könyvei és a laptopja társaságából. Henryhez ro-
han, és átöleli. Amikor elhúzódik, megkérdezi, mi történt.
- Miután kimentél - mondja Henry rám pillantva -, volt egy
olyan érzésem, hogy el fog durvulni a helyzet, de először me-
sélni akartam Görénynek papáról. Elmondtam neki, hogy rá-
találtunk, de ő azt kiabálta, idézem: „Semmit sem akarok at-
tól a szemétládától.” Úgyhogy vehetjük úgy, hogy Görényt
hidegen hagyja papa. Fura, de egyben mókás is, hogy egyen-
lően őszlunk meg. Te, Sugar, és én örömmel fogadjuk a vál-
tozást, odafigyelünk az egészségünkre, és a gyógyulás útjá-
ra léptünk, míg Görény és mama megelégszik azzal, hogy a
saját nyomorúságukban dagonyáznak.
Henry olyan szomorú, amilyennek még sosem láttam.
Folytatja:
- Nem volt ínyemre, amiket Görény a fejemhez vágott, de
hajlandó lettem volna elengedni őket a fülem mellett. Aztán
bejött az egyik haverja, és elkezdett üvöltözni velem, valami
langaléta kölyök, akire halványan Calebként emlékszem. Mi-
előtt többet mondhatott volna, orrba vágtam. - Henry gálán-
sán meghajol.
Méltóságteljesen elnevetem magam.
- Fényes páncélzatú lovagod, szolgálatodra. Vagy inkább a
bátyád.
- Köszönöm! - felelem.
- Szóra sem érdemes! Nem tudom biztosan, megértette-e a
kölyök, miért vertem pofán, de megérdemelte. Természetesen
erre Görény kiakadt, és megütött, de nem volt elég ereje hoz-
zá. Pont, ahogy emlékszem. Sosem gondolkodott sokat, csak
cselekedett. Ennek ellenére nem hagyta abba, amíg le nem
fogtam.
- Az arcod - mondja Stacy, és gyengéden megérinti a seb-
helyet.
- Hidd el, Görény sokkal rosszabbul fest.
- Ti ketten folyton veszekedtetek - jegyzem meg.
- Kapóra jött, hogy tudtam, hol vannak a gyenge pontjai.
Nem akartam, hogy verekedésbe fulladjon a beszélgetés, de
úgy tűnik, Görény csak ebből ért. Nem az én módszerem,
vagyis többé már nem, de világosan értésére adtam, mit gon-
dolok.
- Én pedig elköszöntem - mondom, valamennyire meg-
könnyebbülve.
- Emlékezetes búcsú volt - teszi hozzá Henry.
Másnap kora reggel felülök a motorra. Befordulok a Birch
Roadra, és leparkolok a platós teherautó mellé. A motoron
ülve várok, remélve, hátha mozgást látok az emeleten, ami
alapján el tudom dönteni, hogy bemenjek, vagy megforduljak
és lelépjek. Egypercnyi bizonytalankodás után közlöm ma-
gammal, hogy most vagy soha, és amúgy is egy óra múlva
megbeszélésem van az iskolában.
Felmegyek a lépcsőn, és bekopogok. Nash nem számít
rám, ezért természetesnek veszem, hogy miután kikukkant a
reluxán, eltelik egy kis idő, mire ajtót nyit. Végigmér, aztán
szélesre tárja előttem az ajtót, és hátat fordít. Gondolom, ez
azt jelenti, hogy kövessem.
Becsukom magam mögött az ajtót. A konyhában rend
uralkodik. Vagy nem evett egy ideje, vagy kezd megváltozni.
Ha így van, az reményre ad okot.
- Mr. Anderson, Even egyik barátja vagyok. Azért jöttem,
mert szeretnék kérni valamit.
A reggeli fényben Nash fáradtnak tűnik, az arcán lévő rán-
cok mélyebbek, mint korábban.
- Igen, emlékszem rád. Te mondtál beszédet Even búcsúz-
tat... Elfogja a köhögés, de nem tudom biztosan, hogy azért,
mert fojtogatja, vagy mert túl nehéz kimondania a szót.
- Így van. Szeretnék mutatni magának valamit. Nem tu-
dom, látta-e valaha, de feltételezem, hogy Even szerette volna
megmutatni magának. Leülhetnénk?
 Leülünk az ebédlőasztalhoz. Megmutatom neki a naplót,
valamint Even tervét arról, hogy elmotorozik nyugatra, és
magával viszi Tansy hamvait. Mire a végére érek a történet-
nek, mindkettőnk szemében könnyek ülnek. Nash kinéz a
konyhaablakon, tekintete a távolba réved.
- Azt szeretném kérdezni, enyém lehet-e Even motorja. Ha
pénzt kér cserébe, adok, amennyit tudok. Even megmentette a
járgányt, újjáépítette, és megtanított motorozni. Ezzel a mo-
torral akart nyugatra menni, a Csendes-óceánhoz. Azt szerette
volna, ha a motor elrepíti oda, hogy szétszórhassa Tansy, az-
az Mrs. Anderson hamvait.
Nash a szája elé teszi a kezét. A karja remeg skót kockás
inge alatt. Egy pillanatig habozik, majd felkel, bemegy Even
hálószobájába, aztán a nappaliba. Én a padlót bámulom,
mintha megpillanthatnám Even lábnyomait. Nash visszajön,
kezében egy ív papírt és két fadobozt tart. Leteszi őket az asz-
talra. A doboz tetejére Even nevét, a születési és a halálozási
dátumát gravírozták. Majdnem ugyanolyan, mint Tansy urná-
ja.
Nash tollat vesz elő az inge zsebéből, és a papír tetejére
odafirkantja, hogy ,,Adásvételi szerződés”. Keltezi, és leírja,
hogy eladja nekem a motort egy dollárért. Aláíratja velem.
Majd felém tolja a dobozt, és bólint.
- Kérlek, vidd el mindkettőt!
Alig tudja kimondani, miközben az érzelmeivel küzd.
- Biztos benne, Mr. Anderson?
Bólint.
Nem tudom, végeztünk-e, de látom, hogy öt percem ma-
radt beérni az iskolába. Óvatosan felveszem a dobozokat, és a
táskámba teszem őket. A pultra helyezek egy egydollárost, de
ő megrázza a fejét.
- Köszönöm! - mondom.
 - Nem, én köszönöm. És még valami - szól utánam, amikor
már az ajtóban állok. - Megtennél nekem még valamit? Nap-
keltekor kerüljön rá sor. Az volt Tansy kedvenc napszaka. És
Evené is. Én inkább naplemente párti vagyok, ők a napfelkel-
tét szerették. Ha tudsz, fényképet is készíthetnél róla a víznél,
és elküldhetnéd nekem. Hálás lennék érte.
- Természetesen.
Körbenézek a szobában, ahol Éven élt, az emlékezetembe
vésem, hogy sose felejtsem el, aztán lesietek a lépcsőn. Az
iskola felé robogva a szél felszárítja sós könnyeimet. Akkor
érek be az iskolába, amikor a második jelzőcsengetés fel-
hangzik. Egy percet késtem. Amikor beérek a titkárságra, a
titkárnő rám néz és így szól:
- Már várnak téged.
Elnézést kérek a késésért, de az igazgató, az angol- és az
algebra II. tanárom és Ms. Barrows nem tűnnek nyugtalan-
nak.
A megbeszélés gyors és lényegre törő. Engedélyezik, hogy
a kampuszon kívül fejezzem be az idei tanévet. Sosem értet-
tem, miért emlegetik a középiskolát is kampuszként, holott
csak egy épületből áll. Naponta egyszer az interneten keresz-
tül jelentkeznem kell a tanáraimnál, és be kell jönnöm vizs-
gázni, de ezen kívül nem kötelező az iskolában tartózkod-
nom. Beleegyezem, és összeszedem a szükséges papírokat.
Kifelé menet Ms. Barrows utánam szól:
- Sok sikert!
Tudom, hogy komolyan gondolja.
A következő pár hétben Stacyvel együtt tanulunk és fő-
zünk. Tényleg egy konyhatündér. Az egészséges és tápláló
étkezés útjára léptem, és sose gondoltam volna, de élvezem.
Egyik este vacsoránál - a menü egy szelet sült laposhal cit-
romos, kakukkfüves, mandulás és áfonyás rizzsel - a boldog
pár bejelenti, hogy szeretnének mondani nekem valamit.
- Kapcsolatba léptem papával - mondja Henry.
- És? Válaszolt?
Bólint.
- És...?- kérdezem.
- Madarat lehetett volna vele fogatni. Nemrég beszéltünk
telefonon is. Te nem voltál itthon. Alig várja, hogy lásson
minket. Nem avattam be minden részletbe, mert úgy gondol-
tam, jobb lesz személyesen. Továbbá még nem tűztük ki az
esküvőnk időpontját, mert úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk
addig, amíg Stacy le nem diplomázik, és fontolgatjuk, hogy
augusztusban Mexikóba mennénk nászútra. Úgy tervezzük,
hogy megtartjuk itt a szertartást baráti és családi körben, és
ugyan papa sajnos nem tud eljönni, de mégsem kellene ki-
hagyni őt az eseményekből, ezért a legjobb az lenne, ha el-
mennénk hozzá. Nem töltjük vele az egész időt, mert végül is
nászúton leszünk, de szeretnénk, ha te is ott lennél.
Én is mosolygok, akárcsak Henry.
- Természetesen - felelem boldogan és meglepetten, mie-
lőtt végiggondolnám, hogyan is fogom ezt megvalósítani.
- Csak hívj fel és tudasd velünk, merre jársz a motoros tú-
rán, és megvesszük neked a repülőjegyet. Megfelel így? -
kérdezi Stacy.
Örülök, hogy az ő szájából hallom ezt, mert ez azt jelenti,
hogy ő is szeretné, hogy ott legyek, nem csak Henry ötlete
volt.
- Naná, még szép! - felelem.

A következő pár hetet sétával, főzéssel, varrással és tanu-

lással töltöm. Elérkeznek az évzáró vizsgák. Gond nélkül
megjárom az iskolát, és levizsgázom angolból, matekból, a
természettudományos tárgyakból és toriból. Az utolsó vizs-
gám a spanyol. Ideges vagyok, mert tudom, hogy Allie és
Hillary is ott lesz, Brandonról nem is beszélve.
Átverekszem magam a padok között, és hátul találok egy
üreset. Minden szem rám tapad, de nem nézek körbe. Leülök.
Allie és Hillary vihog. Egy részem azt súgja, hogy forduljak
meg, mérjem őket végig, és kérdezzem meg, hogy miért en-
gem pécéztek ki? Sutyorgás és mutogatás követi a vihogást.
A felügyelő tanár felhívja a figyelmünket, hogy már csak öt
percünk maradt kimenni a mosdóba. Felállók. Ahogy a női
mosdó felé igyekszem - leginkább azért, hogy összeszedjem
magam, és a spanyolra összpontosítsak, mert tudom, hogy
végig papán fog járni az eszem -, Allie penderül elém. Meg-
vetően végigmér.
- Tök mindegy, mennyit fogysz vagy hány napot hagysz ki
a suliból, sosem leszel csinos... - Szünetet tart. - Sem menő,
sem dögös.
- Az utolsó szót szexi, búgó hangon mondja ki. A tekintete
áthatol a bátorságból és magabiztosságból emelt falamon,
amit az elmúlt hetekben húztam fel. Egyenesen belém lát,
puha, lágy belsőmig. - Szóval, sosem leszel olyan, mint én.
A szavai úgy sisteregnek, mint a kanóc.
De én vagyok a dinamit.
Alaposan végigmérem festett, kiegyenesített haját, tökéle-
tesen metszett orrát, kifestett ajkát, keskeny csípőjét.
- Igazad van, Allie - felelem a szemébe nézve. A szavai
fájnak.
Nem akarom, hogy elfogadjon vagy szeressen, de attól
még rosszulesik, amit csinál. El akarom mondani neki, hogy
mennyire szánalmasan viselkedik, vagy felajánlani, hogy
kössünk fegyverszünetet. Ehelyett felszegett állal állom a te-
kintetét. - Sosem leszek olyan, mint te. De tudod mit? Szerin-
tem ez csodás, mert így önmagam lehetek.
A visszavágásomtól függetlenül a mosdóban a mosdókagy-
lóra támaszkodva igyekszem összeszedni magam, és hideg
vizet locsolok az arcomra. Visszagondolok arra a napra, ami-
kor a menzán Even belém ütközött, és ebben a mosdóban ke-
restem menedéket. Amikor felnézek, a tükörből visszanéző
lány ragyog. Az a lány én vagyok. A fal mellett, a mosdó-
kagylón egy rúzs árválkodik. Kicsavarom. Rikító rózsaszín.
A baktériumokkal mit sem törődve felkenem az ajkamra,
és cuppantok egyet. Aztán odahajolok a tükörhöz, és csókot
nyomok rá.
- Gyönyörű vagy - jelentem ki.
Az ajkam lenyomata mellé odaírom: Szeretettel, Sugar.
Rózsaszín rúzst viselve csinálom végig a vizsgát. Az idő
repül, már az utolsó feladatnál járok. Megszólal a csengő,
jelezve, hogy csukjuk be a feladatlapokat. Előreadjuk őket, a
felügyelő tanár pedig elenged minket. Sietve megindulok a
terem ajtaja felé. Kuncogást hallok. Csókot dobok a gúnyoló-
dóknak, vigyor terül szét az arcomon. Talán mégiscsak az
enyém volt az utolsó szó.
Kivágtatok az ajtón, remélve, hogy sosem kell visszatér-
nem a Johnson Regionális Középiskolába. Vetek egy utolsó
pillantást oda, ahol valaha Evennel egymásra vártunk, majd a
parkolóban felszállók a motorra, és a buszöblön keresztül a
főút felé veszem az irányt. Elmegyek a biciklijén tekerő
Brandon mellett, aki odakiált nekem:
-Vágtass, dagadék, vágtass!
Úgy lesz. Visszakiáltok neki:
- Csókold meg a hurkáimat!
Ugyan többé már nem vagyok túlsúlyos, de párnácskáim
vannak, és szeretem őket. Az új testem, a valódi testem, pont
a megfelelő helyeken domborodik. Nem vágyom arra, hogy
csontsovány legyek, de a túlsúly, amit magamon cipeltem,
nem én voltam. Az mamáé volt, és boldogan szabadultam
meg tőle.
Aznap este megünnepeljük, hogy befejeztem a tizenegye-
dik osztályt. Henry felemeli a poharát.
- Nem mondott valaki valami olyasmit, hogy „a jó időkre
meg a rossz időkre”?
Stacy bólint, és így szól:
- Ugyan nem angol szakra járok, de ezt a középiskolában
kívülről kellett fújnunk angol irodalomórára. Charles Dickens
írta. Egész pontosan „azok voltak a legszebb idők, és azok
voltak a legrútabb idők”...
Erre én is emlékszem angolóráról. Csatlakozom Stacyhez,
összhangban fejezzük be az idézetet.
- Az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok
voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a
Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tava-
sza, az volt a kilátástalanság tele, csak ránk várt minden, már
nem várt ránk semmi...
Egy pillanatig csendben ülünk, hagyjuk, hogy a szavak át-
járják minden porcikánkat. Életünk egy-egy pillanatára gon-
dolunk, úgy ragaszkodunk hozzájuk, mintha azok képvisel-
nék az igazságot, míg más emlékeket elengedünk. Elképze-
lem, hogy Even velem szemben ül az üres széken.
- Van még tovább, de kutya legyek, ha emlékszem rá - je-
lenti ki Stacy, megtörve a varázst.
- Dettó - mondom.
Jelentősége van annak, hogy Henry ezzel az idézettel akart
köszöntőt mondani, és ezzel Stacy és én is tisztában vagyunk.
Az idézet a közös tapasztalatokról szól, a jóról és a rosszról.
Nekilátunk a tíz zöldségből készült vacsorának, amit én ké-
szítettem Stacy segítségével. Mindketten dicsérik a főztömet.
Amikor végzünk, Stacy szerencsesütiket tálal fel.
- Egy kis bűnözés nem árt. Megvesztegettem az egyetem
melletti kínai étteremben dolgozó srácot, hogy adjon pár da-
rabot. Úgy gondoltam, elkél a szerencse Sugarnek az út előtt -
mondja.
Mindannyian feltörünk egy-egy sütit. Henry felolvassa a
sajátját.
- A jó társaság éppolyan kellemes, mint egy tál finom étel.
Nagyon igaz! - mondja.
Stacy folytatja.
- A legjobb barátod mellett ülsz - olvassa ragyogó arccal. -
Ez telitalálat. - Szájon puszilják egymást Henryvel. - Te
jössz! - mondja nekem.
Kihúzom az apró, téglalap alakú fecnit.
- Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.
- Ez is telitalálat! - nevet Stacy.
Együtt töltjük az este további részét, majd mielőtt aludni
térek, elbúcsúzom tőlük. Henry szorosan magához ölel, és így
szól:
- Vigyázz magadra, Mercy!
Hajnalban bemegyek a fürdőszobába, és felveszem a ke-
zeslábast, amit kifejezetten a motorozáshoz varrtam magam-
nak. Ez az első, általam készített darab, amit fel is veszek.
Remek a bőrömön érezni az anyagot. Ruhácskának tűnik, de
az alja rövidnadrágban végződik. Az eleje cipzáros. A nap-
felkelte ragyogó színeiben - mandarin, rózsa, barack és boros-
tyán - pompázik. Úgy fogok repülni a szélben, mintha szár-
nyaim lennének, mint egy madár. Felteszek egy csillo-
gó, vastag nyakláncot. A tükör előtt forgolódok, ragyogok és
gyönyörködöm magamban. Aztán jobban szemügyre veszem
magamat. Eldöntöttem, hogy a méret igenis nem számít. Nem
kell fogynom ahhoz, hogy emberszámba vegyenek, mert az
igazság az, hogy a lány, akit látok, dögösnek, teljesnek és nő-
iesnek érzi magát, a kinézetétől függetlenül.
Kimegyek a lakásból, és bepakolom a motor csomagtartó-
jába a szükséges holmikat. A két fadobozt óvatosan az uta-
záshoz vett nyeregtáskákba helyezem, a varrókészletemet a
tetejére. A ruháimat, a piperecuccaimat és a többi holmimat a
másikba teszem. Even naplóját a kabátomba dugom. Zsebre
vágom a kezemet, és a kagyló után tapogatózom, amit a ten-
gerparton adott nekem. Az ujjaim megérintik, valóságos és
szilárd. Egy kettőnkről készült képet a kormány közelébe tűz-
tem, és úgy rögzítettem, hogy ne fújja el a szél. Elmondok
egy imát, és útnak indulok.
Az államhatár közelébe érve egy közlekedési lámpánál fel-
teszem a bukósisakot. A nap a hátamat süti, kellemesen me-
legít. Nem nézek fel, de érzem, hogy egy sas köröz fölöttem.
Aztán a lámpa zöldre vált, én pedig gázt adok.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Kicsik és nagyok, köszönöm, hogy olyan fényesen tündö-

költök! Köszönet neked, apu, hogy karbantartottad a Word
szövegszerkesztőmet, és kösz a bátorítást. Teljes szívemből
szeretném megköszönni a családomnak és a barátaimnak a
támogatásukat. Christine-nek ((C)), aki elolvasta a korai vál-
tozatot, és Tamarnak a pomponos biztatásért. Hajrá! Rá! Rá!
Rá! Sok-sok szívecskét küldök a legbelevalóbb csajoknak,
amiért hittek bennem.
Köszönöm Istennek az áldásait és a leckéket, főleg a tü-
relmet! Hatalmas ölelés jár a Skyscape csapatának. Courtney-
nak, a szerkesztőmnek köszönöm, hogy megnyitotta azt a
fájlt, hogy merész volt, és élt a lehetőséggel. Szerintem nézd
meg jobban, biztosan nincsenek-e tündér- vagy angyalszár-
nyaid! Kelli, te nemcsak a szavaimat kelted életre, hanem en-
gem is. Jövök neked egy ebéddel a Locandában a kéziratba
fektetett rengeteg munkád miatt (na, meg azért is, hogy
együtt lógjunk).
Hálás vagyok a fantasztikus twitteres írói közösségnek. Pá-
ratlan írók és emberek vagytok, akik nemcsak az összpontosí-
tásban segítettetek, hanem ami még fontosabb, nevetéssel és
kedvességgel oldottátok meg a vészhelyzeteket.
És nem győzök elég hálás lenni az olvasóknak, amiért
hisznek az írott szó varázserejében. Köszönöm, köszönöm,
köszönöm!