Mongol Eredetmondak Es Mitoszok

Miért jön a nyárra tél?
- Mongol eredetmondák és mítoszok

Forrás: http://www.doksi.hu

Mongol eredetmondák és mítoszok
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
Tartalom
A mongol eredetmondák és mítoszok
A világ keletkezése, a föld és az ember

teremtése...
Asztrális mítoszok
Állat- és növényvilág
Nemzetségek, törzsek, népek eredete
Sámánok, ongonok, edzenek, démonok,
buddhák
Hagyományos mûveltség
A mongol és más idegen eredetû kifejezések

mutatója
A kötet forrásai
A témára vonatkozó magyar nyelvû mûvek
Válogatta, és a bevezetõket írta: Halha mongol nyelvbõl fordította:
Birtalan Ágnes Apatóczky Ákos Bertalan

Barta Fürjes Zsolt
Béres Attila
Birtalan Ágnes
Bognár Bálint
Szerkesztette: Bolya Gergely
Bors Orsolya
Apatóczky Ákos Bertalan Csornai-Kovács Tamás
Gáspár Csaba Fekete Marietta
Rákos Attila Gáspár Csaba
Szilágyi Zsolt Hajnal László
Iván Andrea
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/ (1 of 2)2004.09.04. 20:49:06

Miért jön a nyárra tél? - Mongol eredetmondák és mítoszok
Kara György
Kempf Béla
A mutatót készítette: Kertész-Farkas Anita
Kovács Attila
Iván Andrea Kun Péter
Rákos Attila Mátyus László
Móricz Eszter
Szilágyi Zsolt
Muzsi Ferenc
Vinkovics Judit
Nagy Kornél
Rákos Attila
Ruttai Márta
Sárközi Alice
A fordításokat az eredetivel Seres István
összevetette: Solnay Dénes
Somfai Kara Dávid
Szelenge Judit
Dzs. Szelenge
Szilágyi Zsolt
Tóth Attila
Varga Tamás
Vinkovics Judit
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/ (2 of 2)2004.09.04. 20:49:06

TARTALOM
A MONGOL EREDETMONDÁK, MÍTOSZOK
● Hogyan keletkezett a mese a mongolok között? (Vinkovics Judit)
A VILÁG KELETKEZÉSE, A FÖLD ÉS AZ EMBER TEREMTÉSE, A VILÁGALKOTÓ

ELEMEK
● Hogyan keletkezett a Föld? (Birtalan Ágnes)

● A világ teremtése és pusztulása (Birtalan Ágnes)
● A Világ és az ember keletkezése (Birtalan Ágnes)
● A hegyek és a folyók keletkezése (Vinkovics Judit)
● Miért van földrengés? (Vinkovics Judit)
● Hogyan keletkezett az ember? (Birtalan Ágnes)
● Miért szõrtelen, csupasz az ember és miért szõrös a kutya? (Vinkovics Judit)
● Miért szõrtelen az ember? (Bognár Bálint)
● Miért van két keze az embernek? (Bognár Bálint)
● A hangya varrása (Hajnal László)
● Az ember lelke (Hajnal László)
● Miért kezdett el az ember háziállatokat tartani, azok húsát enni? (Vinkovics Judit)
● Hogyan ismerte meg az ember a tüzet? (Barta Fürjes Zsolt)
● A tûzisten (Barta Fürjes Zsolt)
ASZTRÁLIS MÍTOSZOK
● Erhí mergen, Hüvelyk, a mesteríjász (Vinkovics Judit)

● Miért van négy ujja a tarbagánnak? (Birtalan Ágnes)
● A Nap és az ember (Vinkovics Judit)
● A Holdról 1. (Vinkovics Judit)
● A Holdról 2. (Vinkovics Judit)
● Ráhuról (Vinkovics Judit)
● Kökedej mergen, az Égkék Íjász (1.) (Rákos Attila)
● Kökedej mergen, az Égkék Íjász (2.) (Rákos Attila)
● Hühedej mergen, az Égkék Íjász (3.) (Rákos Attila)
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/tart.htm (1 of 4)2004.09.04. 20:49:15

● Am Cagán Bjarú, a Fehérszájú Borjú (Kara György)

● A Dolón Burhan (Hét Buddha), vagyis a Göncölszekér eredetérõl (Apatócky Ákos
Bertalan)
● Ûrín Colmon, a Hajnalcsillag és Dolón Burhan, a Hét Buddha (Muzsi Ferenc)
● Tengrín Dzam, a Tejút és Dolón Burhan, a Göncölszekér (Apatócky Ákos Bertalan)
● Gurvan Maral, a Három Maralszarvas csillagkép (Seres István)
● Micsid, a Hat Majom (Ruttai Márta)
● Micsid, a "Fiastyúk" és Laszar (Hajnal László)
● Ûrín Colmon, a "Hajnalcsillag" és Micsid, a "Fiastyúk" eredete (Muzsi Ferenc)
● Ûrín Colmon, a Hajnalcsillag (Ruttai Márta)
● Miért jön a nyárra tél? (Birtalan Ágnes)
● Hogyan keletkezett a villám? (Vinkovics Judit)
ÁLLAT- ÉS NÖVÉNYVILÁG
● A ló (Kun Péter)
● Hogyan lett a ló az ember hátasa? (Kun Péter)
● Miért hempereg a teve a hamuban? (Vinkovics Judit)
● A teve és a szarvas (Vinkovics Judit)
● Miért hosszú a szamár füle? (Béres Attila)
● A medve (1.) (Nagy Kornél)
● A medve (2.) (Rákos Attila)
● A medve (3.) (Tóth Attila)
● A farkas (Béres Attila)
● A róka (Rákos Attila)
● A kutya (Rákos Attila)
● Miért hasadt a nyúl szája? (Rákos Attila)
● Miért csíkos a tigris? (Tóth Attila)
● A Mí macska öt fia (Gáspár Csaba)
● Csengettyû a macska nyakán, avagy a macskaláma (Birtalan Ágnes)
● A denevér (Móricz Eszter)
● A sas (Kertész-Farkas Anita)
● A kánya és a hantmadár (Hajnal László)
● Tódoj vadász (Bognár Bálint)
● Miért sárga a bagoly szeme? (Kara György)
● A kuvik éneke (Rákos Attila)
● A holló (Szilágyi Zsolt)
● A varjú (Szilágyi Zsolt)

● A fecske és a dongó (Kempf Béla)

● Miért rövid a fürj farka? (Iván Andrea)
● Az ásólúd (Bolya Gergely)
● A pelikán (Solnay Dénes)
● Miért mondja azt a kacsa, hogy háp-háp? (Kertész-Farkas Anita)
● Miért kesereg búgva a galamb, és miért csiripel a veréb? (Vinkovics Judit)
● A béka (Iván Andrea)
● Enhamgalan kán (Birtalan Ágnes)
● Az örök élet vize (Csornai-Kovács Tamás)
● Hogyan lett a boróka örökzöld? (Kovács Attila)
● A fenyõ (Kempf Béla)
● Tízezer fekete juhú Testes fekete öreg (Hajnal László)
NEMZETSÉGEK, TÖRZSEK, NÉPEK EREDETE
● A négy ojrát és az õlötök eredete (Bors Orsolya)

● A dörbötök eredete (Bors Orsolya)
● Horiodoj mergen (Fekete Marietta)
● A múminganok, avagy a Rossz Ezrek (Apatócky Ákos Bertalan)
● Az egyszeri legény (Kun Péter)
● A mandzsuk eredete (Fekete Marietta)
● Aszen családjának eredete (Bors Orsolya)
● A kazakok eredete (Somfai-Kara Dávid)
● Az oroszok eredete (Ruttai Márta)
SÁMÁNOK, ONGONOK, EDZENEK, DÉMONOK, BUDDHÁK
● Az elsõ sámánasszony (Birtalan Ágnes)

● Dajin Dérh (1.) (Birtalan Ágnes)
● Dajin Dérh (2.) (Birtalan Ágnes)
● Szohor nojon, a Vak nemesúr (Seres István)
● A Fekete Védõszellem Ongod eredete (Sárközi Alice)
● Aliban (Birtalan Ágnes)
● A Vad Fekete Lúsz-sárkány (Birtalan Ágnes)
● A Lúsz sárkány (Gáspár Csaba)
● A Matar dzögí, a krokodil-szörny (Gáspár Csaba)
● A kilenc Szülde istenség (Birtalan Ágnes)

● Hogyan lett Ocsirváni kék színû? (Sárközi Alice)

● Lham istenasszony (Sárközi Alice)
● Honnan ered a boldog idõk Ezer Buddhája? (Sárközi Alice)
HAGYOMÁNYOS MÛVELTSÉG
● Hogyan kerültek a juh- és kecskerajzok a sziklára? (Varga Tamás)

● Hogyan keletkezett az emberi nyelv? (Vinkovics Judit)
● Hogyan keletkezett a mongol írás? (Vinkovics Judit)
● Mióta használnak az emberek puskát? (Szelenge Judit)
● A pálinka keletkezésérõl (Vinkovics Judit)
● A tarag (joghurt) eredetérõl (Szelenge Judit)
● A liszt (Szelenge Judit)
● A dohány eredete (Szelenge Judit)
● A jósló lapockacsont mondája (Gáspár Csaba)
● Höhõ Namdzsil - Kakukk Namdzsil legendája (Birtalan Ágnes)
● Miért ólmozzák a dombra fejét? (Varga Tamás)
● Az ehel dallam eredete (Varga Tamás)
A MONGOL ÉS MÁS IDEGEN EREDETÛ KIFEJEZÉSEK MUTATÓJA
A KÖTET FORRÁSAI
A TÉMÁRA VONATKOZÓ MAGYAR NYELVÛ MÛVEK

A mongol eredetmondák, mítoszok

Miért jön a nyárra tél? Miért van négy ujja a tarbagánnak? Honnan származnak a mongolok?
Miért alkotta meg Kakukk Namdzsil a lófejes hegedût, a morín húrt? - számos hasonló kérdést
fogalmaztak meg a nomád és az erdõlakó mongolok az évszázadok során. Keresték, mint minden
más nép, a magyarázatot az õket körülvevõ világ jelenségeire, s a kételyekre, kihívásokra õsi
bölcsességüket tükrözõ mondáikban, legendáikban adták meg a választ. Domog - így hívják a
halha mongolok az eredetmondákat, eredetlegendákat, mítoszokat, ülger - így hívják a meséiket. A
mondáknak, meséknek az alapmotívuma a belsõ-ázsiai vadászok és nomádok öröksége, de gyakran
az õsi rétegtõl szinte elválaszthatatlanul beépült a mongol hagyományba az idegen mesekincs is. A
magyar népmesék egyik talán legrégibb hõse - a Fehérlófia - megtalálható számos mongol
népmesében is, õ a tehéntõl lett vitéz, kinek teste félig állat, félig ember, õ Borjúfejû Maszang, vagy
a Fehérszájú borjú. Alakja jól ismert a tibeti mesékbõl is, s mikor a buddhista vallás terjedésével a
mongolok megismerkedtek az indiai-tibeti mûveltséggel, az írott és a szájhagyomány óhatatlanul
hatott egymásra, s ma már nehéz pontosan megmondani egy-egy mesemotívum eredetét. A
totemisztikus elképzeléseket tükrözõ Fehérszájú borjú típusú történet mindenesetre az alapját
képezi a mongol meséknek, eredetmondáknak. A mongol mondák, mesék motívumainak õsi rétegét
kínai, majd buddhista indiai-tibeti elemekkel gazdagították. Az indiai-tibeti szüzsék legtöbbször a
tanító célzatú, példabeszéd gyûjteményekbõl kerültek át a szájhagyományba, s a bennük szereplõ, a
mongol pusztáktól, erdõktõl idegen lények (elefánt, majom, makara-krokodil stb.) alapján könnyen
azonosítható idegen eredetük. A buddhista világnézet általánossá válása után gyakran
kicserélõdtek az eredeti istenségnevek Sákjamuni Buddha, Vadzsrapáni bódhiszattva, az indiai
Eszrua Isten vagy az iráni Ahuramazda mongolosan formált nevére. Az új nevû istenségek új
szüzséket is hoztak a mongol mesekincsbe, elsõsorban a világ keletkezésével, teremtésével, az
asztrális jelenségek eredetével szerepével foglalkozó mondákban mítoszokba.
Bár a mongol népek legrégibb mítosz- és mondakincsének lejegyzése csak a XVIII. sz. végén
kezdõdött, mikor az elsõ utazók, mint P. S. Pallas, a tudós érdeklõdésével, aprólékosan
összegyûjtöttek minden adatot az általuk felkeresett népekrõl, a Nagy Mongol Birodalom
kialakulásának idejébõl származó írott források is tartalmaznak mitológiai, eredetmagyarázó
történeteket. A XIX. században G. N. Potanin, A. M. Pozdneev mûködésével egyre több mongol
mítoszt ismerhetett meg a nyugati világ, az õ feljegyzéseik páratlanul értékesek, számos olyan
mondát közöltek, melyeknek nem is ismert azóta sem újabb változatuk. A jeles magyar kutató,
Bálint Gábor máig kiadatlan kalmük gyûjtéseiben is elõfordulnak mitológiai témák.
A XX. század elsõ felében is az orosz tudósok jártak elõl a folklórgyûjtésben, így pl. B. Ja.
Vladimircov, Rudnev stb. A legrészletesebben adatolt mitológiai kiadvány a burját M. N.
Hangalovtól, majd pedig a nyomdokain járó N. O. Saraksinovától származik, de megjelent több
tanulmány a kínai fennhatóság alatt élõ, s a hagyományos életmódjukat földmûvelésre felváltó
monguorokról is (D. Schröder). Az utóbbi évtizedekben ugrásszerûen megnõtt a mongóliai, belsõ-
mongóliai kutatók gyûjtéseinek kiadása valamint a különbözõ nemzetközi együttmûködésekben
zajló kutatóexpedíciók anyagainak a közzététele.
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/eredet.htm (1 of 11)2004.09.04. 20:49:24

Jelen kötet anyagának alapját, egy Mongóliában kiadott mítosz és mondagyûjtemény: a Mongol
ardiin domog ülger "Mongol mítoszok, mondák" (l. bibliográfia) képezi, mely az eleven
szájhagyomány, valamint a fent említett utazók által közzétett mítoszkincsre épül. Ezt kiegészítettük
még más gyûjtésekbõl néhány olyan, általunk fontosnak tartott mítosszal, melyek nem kerültek be a
fent említett gyûjtemény anyagai közé.
Bár a kötetben elõfordul néhány burját, ojrát stb. szüzsé, valamennyi mondát, mítoszt halha
nyelvbõl, a Mongol Köztársaság hivatalos és irodalmi nyelvébõl fordítottuk.
A fordításban és a szerkesztésben részt vettek az ELTE Belsõ-ázsiai Tanszékének oktatói, jelenlegi

és már végzett hallgatói. Ezúton köszönet szeretetteli, odaadó munkájukért.
Reméljük, hogy a magyar olvasó olyan kötetet tart a kezében, melyben átfogó képet kaphat a
mongol gondolkodásmódról, s felfedezhet a mongol mítoszok világában számos, jól ismert magyar
népmesei motívumot.
Bevezetõnek választottunk egy aitiologikus mítoszt, mely a mesék eredetét magyarázza. A

mesélõket, énekeseket, eposzmondókat nagy becsben tartották a mongolok, s tudásukat túlvilági
eredetûnek vélték. A történet hõse Tarvá, mint a jósok és a mitikus énekesek, elveszti látását, hogy
mindennél tisztább belsõ hangjára és érzékeire támaszkodva tovább tudja adni az embereknek az
alsó világ urának, Erlig kánnak ajándékát, a mesét.
A mongol és az egyéb idegen eredetû kifejezéseket a Keleti nevek magyar helyesírása címû mû
rendszere alapján írtuk át, de tudományos átírásuk, valamint szanszkrit, tibeti stb. eredetijük
megtalálható a kötet végén levõ Mutatóban.
A mítoszok szövegét, motívumait nem "csiszoltuk", nem egészítettük ki, ezért lehet hogy a tisztelt
olvasó számára néha "darabosnak" vagy következetlennek fog tûnni a történet vagy a meseszövés,
de úgy gondoltuk, hogy ily módon sokkal jobban vissza tudjuk adni a mongolok
gondolkodásmódját, s megõrizzük a legrégibb gyûjtések hangulatát is.
Hogyan keletkezett a mese a mongolok között?
Sok évvel ezelõtt a mongolok között elterjedt a félelmetes fekete himlõ járvány és az emberek
százával, ezrével, tömegesen pusztultak tõle. Aki egészséges maradt, fejvesztve menekült, mivel
mindenki jósorsa szerint betegedett meg vagy sem.
A menekülõk így magára hagytak egy tizenötéves fiatal legényt, az eszméletét vesztett vak Tarvát.
A legényt még a lelke is elhagyta, elment a pokolba Erlig kánhoz. Erlig kán a lélek láttán nagyon
elcsodálkozott:
- Miért jöttél el, hagytad el testedet, amikor az élet még nem távozott el egészen belõle?

A lélek így válaszolt:
- Úgy tartottam, hogy testem hirtelen meghal, hát, otthagytam, s eljöttem anélkül, hogy megvártam
volna, míg végleg elpusztul.
A lélek ilyetén engedelmessége és igyekezete megtetszett Erlig kánnak, ezért így szólt:
- Még nem jött el az idõd. Menj vissza gazdádhoz és bújj vissza bele. De mielõtt elmész, kérhetsz
tõlem valamit - mondta és végigkísérte a Poklok Birodalmában. Ott aztán volt minden, ami csak
elõfordulhat az ember életében: gazdagság, kincs, bõség, jósors, boldogság, étel-ital, jókedv,
szomorúság, búbánat, könny, szórakozás, játék, nevetés, ének, zene, mese, legenda, tánc. A vak
Tarvá lelke végignézett mindent, s végül a mesét választotta. Erlig kán neki adta a mesét és
visszaküldte a földre.
Mire a lélek visszatért az élettelenné vált testhez, a hollók már kivájták a szemét. Amikor meglátta,
milyen lett teste, nagyon megbánta, hogy vissza kell bújnia belé, de félt volna megszegni Erlig
kánnak adott szavát. Mit volt mit tenni, visszabújt a testbe.
A vak Tarvá ezután még sokáig élt, s az emberek meséjét, jövendõjét soha nem tévesztette el. Vak
létére a jövendõ dolgait elõre tudta. Bejárta Mongólia földjét, meséket mesélt, azokkal nevelte-
tanította az embereket. Ettõl az idõtõl kezdtek a mongolok között mesét mesélni.
A világ keletkezése, a Föld és az

ember teremtése, a világalkotó elemek
A világ keletkezését magyarázó mítoszokban, mondákban feltáruló õsi tudás elemei ma is ámulatba
ejthetik az olvasót.
A mongolok szájhagyománya egy igen összetett világszemléletet mutató mítosz- és mondakincset

õrzött meg, melyben megtaláljuk az õsvallás, a sámánizmus, a buddhizmus (elsõsorban a Cong-kha-
pa által alapított Sárga süveges rend), nyomokban Máni vallásának, a régi keleti
(nesztorianizmus), sõt az újabb keletû (XVIII-XIX századtól az ortodoxia) kereszténység hatását is.
A sokféle mûveltség és vallás hatása legjobban a világ és az ember keletkezését, teremtését
magyarázó mítoszokon érezhetõ. Gyakori motívum a Földet és az embert teremtõ buddhista
istenség Sákjamuni, a történeti Buddha, Majdar az eljövendõ korszak Buddhája, Ocsirváni
bódhiszattva stb.).
A mitológia õsi rétegéhez tartozik a mítoszokban még nyomokban meglévõ hármas világtagolás
(alsó és fölsõ világ, ahol a szellemlények, istenségek élnek, és a középsõ világ, mely az emberek a
gazdaszellemek és az embereket gyötrõ, ártó erõk világa). Késõbb, a tételes vallások hatására

alakult ki az alsó világ büntetõ pokolként való felfogása. A kínai és a buddhista világszemlélettel
mutat hasonlóságot a világot alkotóelemeibõl kialakító nézet (föld, víz, levegõ, tûz, fém).
Az emberteremtés-mítoszokban az istenség földbõl, porból alkotja az embert, s megjelenik a

csötgör, a gonosz, akinek célja a teremtés eredményeinek tönkretétele, s csalárdsága miatt lesz az
ember halandó. Az emberteremtés-történetek gyakran összekapcsolódnak a kutya és a macska
teremtésével, illetve e kettõ szõrõssé és az ember csupasszá válásának aitiologikus
magyarázatával.
A földrengés keletkezésérõl szóló történet a hagyományos indiai világképet idézi, a föld mozgásait
a világ "hátasának", a teknõsnek a mozgásával magyarázva.
Szinte tudományos pontosságú az ember felegyenesedésének, kézhasználatának a magyarázata.
A természet jelenségeit értelmezõ további mítoszokat az Asztrális mítoszok ill. az Állat- és

növényvilág c. fejezetekben találhatja meg a tisztelt olvasó.
Hogyan keletkezett a Föld?
A mi Földünk valaha nem ilyen volt mint most, csak víz borította és nyoma sem volt a földnek.
Akkor Hurmaszt isten leküldte a Földre a Galbinga madarat. Az a madár háromszor tízezer évig
élt. Tízezer év elteltével egy tojást akart tojni. Szállt, szállt a vízgömb fölött, s mivel nem volt
szárazföld, ahová lerakhatta volna a tojását, saját tollait kitépve készített fészket magának és arra
rakta tojását.
A fészkéhez lassan-lassan homok és por tapadt, s kezdett kialakulni a föld.
A harmadik tízezer évben mindenféle lény kelt ki a tojásból, legeslegutoljára az ember. Így
keletkezett a szilárd föld.
A világ teremtése és pusztulása
Úgy mondják, a világot Sagdzsitüv Buddha alkotta. Egykor nem volt szilárd föld, csak víz, Buddha
hozott az Égbõl egy csipetnyi port, s azt szétszórván keletkezett a világunk. Azon pedig létrejöttek
a növények, állatok és az ember. Az elsõ ember egész testét szõr borította, ám ez nem tetszett
Buddhának és a haján, szemöldökén, szakállán kívül mindet kitépte. De még maradt egy kis szõr az
ember hónaljában és ágyékán. Aztán Sagdzsitüv valahonnan hozott egy asszonyt gyermekkel és
ezzel jött létre az emberiség. Kezdetben az ember nem hallgatott Buddhára és sokat vétkezett, ezért

alkotta Buddha a cért, a tilalmakat. Kezdetben az ember lába elõre hajlott, s így minden élõlénynél
gyorsabban tudott futni, de végül is a lába hátra kezdett hajlani és így lett lassú mozgású.
Az elsõ ember hihetetlen magas kort ért meg, de ahogy a leszármazottai egyre satnyultak,
kisebbedett a testük és rövidült az életük. Egyszer majd, ha az ember már csak hét esztendeig fog
élni, tegnap megszületett, holnap férfikorba érik, akkor a hátasa már csak nyúlnyi, maga pedig
könyöknyi lesz csak. Akkor három nap lesz az égen, s a hõségben csak a hegygerincek maradnak
meg. A pusztító tûzvész után ólom esõ fog esni, a hegygerincek is elkopnak, csak a homokhordalék
marad utánuk, melyet a szél szertefúj. Akkor a Földet tartó két teknõs közül az egyik elmozdul és
csak az üresség marad a Föld helyén. Hogy az az idõszak milyen hosszú lesz, azt senki sem tudja.
Annak az idõszaknak a végén eljõ Majdar Buddha, s újra alkotja a Földet, s a Földünket tartó
teknõsök egyikén újra formálódik a világ.
A Világ és az ember keletkezése
Réges régen az arany világon nem volt ember, csak hosszúkás, lapos, fényes valamik léteztek.
Abban az idõben élt két testvér, a Nap és a Hold. A Nap egyszer így szólt a Holdhoz:
- Napközben járj te, én meg éjjel járok. - Ám a Holdnak ez nem tetszett:
- Nem, nappal akár sok ember is megfordulhat. Szégyen lenne számomra nappal járni.
- Jó, akkor én nappal járok, te pedig járj éjszaka - mondta a Nap.
A Föld teljesen üres volt, nem volt rajta folyóvíz, zöldellõ fa vagy halom, domb sem, ezért a járás
nagyon unalmas volt számukra. Létre kellett tehát hozni az embereket. Sagdzsitüv Buddha ekkor
készített egy férfit és egy nõt.
A nõbõl világra jött egy bendõhöz hasonló valami. Sagdzsitüv Buddha azt a bendõt részekre vágta,
osztotta, a részeket sok-sok kisgyermekké változtatta és elküldte õket a világ minden irányába.
- Te erre menj, te meg arra - mutatott a különbözõ tájakra Buddha, s kijelölte a gyermekek
lakhelyét. Azután Sagdzsitüv Buddha és Majdar fogadtak, hogy melyikük csészéjében fog elõbb
kinyílni a virág. Amikor Majdar észrevette, hogy Sagdzsitüv csészéjében a virág kivirágzott,
gyorsan áttette a saját csészéjébe és így szólt:
- Ó, Sagdzsitüv, nézd! Csak az én csészémben virágzott ki a virág!
Sagdzsitüv nagyon békés, nyugodt természetû Buddha volt és úgy tett, mintha semmirõl sem tudna:
- Jó, rendben van. A következõ világkorszak legyen a tiéd! A te világkorszakodban azonban az

emberek hazugok és tolvajok lesznek - mondta.

A hegyek és a folyók keletkezése
Valamikor régen egy istennõ elvesztette fiát, s amikor õt gyászolva sírva-ríva, kedvét vesztve
üldögélt, könnyei folyókká-folyamokká változva ömlöttek, hömpölyögtek. Ugyanakkor egy másik
isten elhatározta, hogy körüljárja a világot, de a folyókká változott áradó könnyek
megakadályozták õt ebben, ezért az istennõt ültében elvarázsolta, heggyé változtatta. A hegyen
növõ növények és fák eredetileg az istennõ hajszálai, a folyók pedig az õ könnyei voltak.
Miért van földrengés?
Mandzsusír teknõssé változott és hátán tartja a világot, karját májához szorítja és hason fekszik.
Amikor ez a teknõs ide-oda mozgatja a hátát, akkor ezen a világon megmozdul a föld, földrengés
van.
Hogyan keletkezett az ember?
Valaha rég nem létezett még a világ, csak víz és levegõ volt. Abban az idõben Ocsirváni Buddha az
égben volt. Egyszer letekintett a magasból és így gondolkodott. "Ennek a nagy víznek a helyén
megteremtem a világot." Tudta, hogy egyedül nem boldogul ezért elindult társat keresni, s rátalált
Cagán sühertre. Ahogy közeledtek a vízhez, megláttak a közepén egy nagy teknõst. Ocsirváni így
szólt:
- Merülj le a víz alá és hozd föl azt a teknõst a felszínre és fordítsd a hátára. Én ráülök a hasára.
Aztán merülj le megint és hozz föl homokot a víz mélyérõl, közben gondolj rám és amit akarsz
valóra válik annak rendje módja szerint. - Leküldte Cagán sühertet a víz mélyére. Cagán sühert
lemerült a víz aljára és fel akarta hozni a homokot, de az rendkívül súlyosnak és keménynek
bizonyult. "Nem én, hanem Ocsirváni akarja ezt felhozni" - gondolta és abban a pillanatban tele lett
a marka homokkal és fel is tudta hozni. Ahogy a felhozott homokot szétterítették a teknõs hasán, a
teknõs lassan eltûnt a szemük elõl, formálódni kezdett a Föld, s ketten üldögéltek rajta. Mindketten
befejezték a dolgukat és elaludtak. Ezelõtt nem volt ismeretes az alvás és a pihenés. Közben a
sulmasz-démon meglátta kettejüket aludni, akkor még nem volt több föld, csak amennyin õk ketten
elfértek. "Ezt a kettõt alvás közben a földjükkel együtt bedobom a vízbe" - gondolta. Aztán
megragadta a földet, hogy a vízbe vesse, de hirtelen eltûnt a szeme elõl a víz. Akkor megfogta a két
Buddhát és õket akarta a vízbe vetni, szaladt velük, hogy a víz széléhez vigye õket. De a sulam-
démon hiába rohant, a víznek színe sem látszott. Addig futott, míg ereje fogytával nem bírta tovább
vinni a két Buddhát, ledobta õket a pusztán és elszelelt. Miután eltûnt a sulmasz, Ocsirváni
fölébredt és fölkeltette társát is:

- A csötgör-ördög mindkettõnket vízbe akart ölni, de a mi Földünk megmentett minket. - Aztán

sétálgattak a megelevenedõ Földön, s arról kezdtek beszélgetni, hogy élõlényeket teremtenek.
Akkor agyagból embert alkottak, de abba még életet kellett lehelni. Ocsirváni tartott attól, hogy a
csötgör-ördög visszajön és megmérgezi a teremtményüket, ezért egy éber õrt kellett készíteni, ami
senkit sem enged a közelébe. Akkor Cagán sühert megteremtette a kutyát õrzõnek. De a kutyának
nem volt szõre, teljesen mezítelen volt. Amint a két Buddha eltávozott, hogy az embernek elmét, a
kutyának szõrt hozzanak, odasettenkedett a csötgör-ördög. A kutya ugatott, nem engedte a csötgört
az ember közelébe, de az így szólt:
- Ne akadályozz engem az ugatásoddal. Adok neked szõrt, eledelt, innivalót. - adott is szõrt a
kutyának, de amikor az az ételt is kérte, így szólt a csötgör:
- Ez az ember lesz a gazdád és õ ad majd neked enni. - Aztán az ember közelébe osont, elégetett
egy zsinórdarabot, s amint annak füstjét befújta az ember orrába, az ember azonnal lábra állt, s
járni kezdett. Akkor a csötgör eltûnt. Mikor Ocsirváni és a társa visszajött, s látták, hogy az ember
megelevenedett és jár, Ocsirváni így szólt:
- Mi teremtettünk téged, s elmentünk, hogy elmét, okosságot hozzunk neked, de íme élsz és jársz.
Ki élesztett föl téged?
- Nem tudom - válaszolta az ember. - Azután jószágot is teremtettek az emberen kívül.
- Most szükség lenne valakire, aki irányítja, vezeti az embert, de te semmit sem ötlesz ki magad,
így te alkalmatlan vagy. - Cagán sühert megbántódott erre a szóra:
- Ha én nem lennék, te semmit sem tehettél volna - mondta. Azok ketten összekaptak, már
majdnem verekedni kezdtek, amikor Ocsirváni így szólt.
- Most mindketten öntsünk egy-egy szilkébe vizet, üljünk egymással szembe és figyeljük egymást.
Akinek a szilkéjébõl virág hajt ki, az legyen a világ ura. - Kettejüket a csötgör veszítette össze
ilyen csúnyán. Amint ott üldögéltek, Ocsirváni szilkéjébõl virág hajtott ki. Cagán sühert kinyitotta
fél szemét, meglátta a virágot és áttette a saját szilkéjébe.
Ocsirváni akkor azt mondta, hogy az emberek a Földön álnokok, hazugok lesznek, megcsalják,
becsapják egymást, s fölszállt az égbe.
Miért szõrtelen, csupasz az ember és miért szõrös a kutya?
Valamikor réges régen,

Amikor éppen csak kialakult a föld belseje,
Amikor éppen csak felizzott a tûz fia,
S a Tejtenger kis pocsolya volt,

A Szümber hegy kis halom volt,

Amikor éppen csak felkelt a Nap,
Amikor éppen kirügyeztek a fák,
Amikor éppen felkelt a Hold,
Amikor éppen elnyerte kék színét az írisz,
hogy embereket alkosson, Buddha sárból készített egy férfi és egy nõi figurát, majd hogy életet
adjon nekik, elindult az Örök Élet vizének forrásához. Mivel attól tartott, hogy távozása után az
ördög esetleg megrontja õket, a két sárfigurát a kutya és a macska õrizetére bízta:
- Jól vigyázzatok erre a két emberre! Amíg el nem hozom az Örök Élet vizét, semmilyen élõlényt
se engedjetek a közelükbe! Õk lesznek majd a gazdáitok, védelmezni fognak benneteket, ezért
igyekezzetek, hogy jól õrizzétek õket!
Miután Buddha elment, megjelent az ördög, hogy megrontsa Buddha alkotásait, de a kutya meg a
macska még a közelükbe sem engedte õt. Ekkor a csötgör-ördög a macskának tejet, a kutyának
húst hozott, s amíg azok ettek, rávizelt a két sárfigurára, s bepiszkítván õket, elment.
Amikor Buddha meghozta az Örök Élet vizét és életet akart adni a két embernek, észrevette, hogy
szõrüket valaki összepiszkította. Nagyon megharagudott és azt mondta a macskának, hogy nyalja le
az emberek csúnya szõrét. Lenyalatta és letisztíttatta a macskával az emberek szõrét. A fejükön
lévõ szõrzetet nem érte az ördög vizelete, ezért ezt meghagyatta, a hónaljban és a lágyékban pedig,
ott, ahová a macska nyelve nem ért el, maradt egy kevés piszkos szõrzet.
Büntetésképpen Buddha az ördög által levizelt mocskos szõrt a kutyára rakta. Így lett szõrtelen-
csupasz az ember és szõrös a kutya. Ezen okból mondják azt is, hogy mocskos a macska nyelve és
hogy mocskos a kutya szõre. Hiába cseppentett az ember szájába Buddha az Örök Élet vizébõl, az
ördög rontása miatt nem lett örök életû az ember, s élete végén mindig meghal.
Miért szõrtelen az ember?
Buddha az embereket szõrössé akarta tenni, ezért kénytelen volt Ráhut üldözõbe venni, akinél az a
szõr volt, amelyet az embereknek szánt. Buddha a Holdtól kérdezte meg, hogy Ráhu merre
menekült, majd tovább követte, hogy elvegye tõle a szõrt. Mikor utolérte, kettéhasította, de Ráhu
olyan hatalmas és erõs testû volt, hogy testének felsõ része a Holdra, az alsó része pedig a Napra
esett, ezért a szõrt Buddha nem tudta megszerezni. Azóta szõrtelenek az emberek.
Miért van két keze az embernek?
Miután Buddha tanítómester megteremtette az élõlényeket, a kancát csikójával, a tehenet borjával,

a tevét borjával és az asszonyt gyermekével, mind a négyüket egy szakadék mellé telepítette. Az
asszony a többi állathoz hasonlóan négy lábon járt.
Másnap, amikor Buddha újra arra ment, látta, hogy az egész sziklahasadékot gyönyörû zöld
növényzet borítja, és az állatok boldogan legelésznek. Csak az asszony arca volt szomorú. Buddha
tanítómester ezt látva arra gondolt, hogy az asszony biztos éhes, ezért, hogy éhen ne haljon,
olyanná tette, hogy a vadállatokat is elfoghassa, és megehesse: a mellsõ két lábát kézzé változtatta.
A hangya varrása
Úgy mondják, régen a férfinak és a nõnek egyaránt egy hasadék volt a nemi szerve.
Buddha mester hogy különbözõvé tegye a férfit és a nõt, a hangyával a férfinak felvarratta a nemi
szervét. A hangya igen aprólékosan, erõsen megvarrta, de senki meg sem dicsérte munkájáért.
Ezért aztán megsértõdött és az emberek hónalján, ölén mászkál, hogy a varrását felfejtse. Ha egy
gyerek testén hangya fut, az emberek idegesek lesznek, hogy a varrást felfejti, s ezért leseprik a
hangyát.
Az ember lelke
Egyszer régen két isten arról beszélgetett, hogy az embert és annak lelkét milyennek teremtsék. Azt
mondta az egyik: "Olyan fehér legyen, mint a hattyú". A másik pedig: "Olyan fekete legyen, mint a
varjú". Ekkor így szólt az elsõ isten:
- Ha olyan feketévé tesszük, mint a varjú, akkor az ember olyan gonosz lesz, mint az ördög.
A másik isten szerint:
- Ha olyan fehérré tesszük, mint a hattyú, akkor az ételét és italát elosztja az állatok közt, maga
pedig éhen hal. Így aztán megegyeztek, hogy az ember lelkét olyan tarkává teszik, mint a szarka.
Ezért van az ember lelkében együtt a fekete és a fehér.
Miért kezdett el az ember háziállatokat tartani, azok húsát enni?
Eredetileg Buddha létrehozta az embereket és az állatokat, és füvet meg növényeket is teremtett

számukra, hogy ki-ki táplálkozzék a magáéval. Ám az ember megkötötte az állatok lábát és
felbéklyózva a legelõn hagyta õket, majd a legfinomabbakat, legszebbeket, legkövérebbeket
kiválasztotta magának és megette. Így alakult ki az a megosztás, hogy a háziállatok füvet ettek, az

emberek pedig háziállatokat fogyasztottak. Ezután az emberek elkezdtek a háziállatok húsával

táplálkozni. A farkas azonban késve érkezett és megkérdezte Buddhát:
- Hát, én mit fogok enni-inni, min fogok élni?
Mivel Buddha már minden enni-innivalót elosztott, így válaszolt a farkasnak:
- Neked az Ember semmit sem fog csak úgy odaadni, ezért legjobb küzdõ képességeddel magad
szerezd meg táplálékodat!
Hogyan ismerte meg az ember a tüzet?
Az emberek szerint Geszer kán tûzbõl keletkezett. Geszer egy reggel, miután messzi útjáról
megérkezett, így szólt feleségéhez, Anu mergen nagyasszonyhoz:
- Felkeltél-e már vagy még nem? - kérdezte.
- Nem keltem még fel, fekszem - válaszolta az asszony.
Geszer kán erre így szólt:
- Szégyen gyalázat, már a szopós szarvasgida is elkezdett legelni, de te még nem keltél fel!
Ezüstödet kívülre tedd, aranyadat rejtsd el! - mondta.
Ez azt jelentette, hogy rakjon tüzet. Azóta használják az emberek a tüzet.
A tûzisten
A tûzistent a mongolok On-gal kánnak nevezik. Õ a tûz lángja fölött lakik, kovakõ az anyja,
kemény vas az apja. Ezért a tûzáldozat szövege így hangzik:
"Amikor Hangáj kán még kis domb volt,

Kánasszony tenger csak pocsolya volt,
a rezgõnyárfa még csak növekedett,
a kánya madár fióka volt,
a tarka vadkecskebak rókarõt gida volt,
Kán urunk csiholta,
Kánasszonyunk élesztette,
kovakõ az anyja,
kemény vas az apja,

csiszolt kõ az anyja,
csengõ vas az apja,
felhõn áthatoló könnyû párájú,
Földanyán áthatoló hevû,
selyem arcú,
sárga vaj arcú,
tüzes tûz anyának,
tiszta faggyút és zsírt áldozunk..."
Így szokták mondani.

Asztrális mítoszok
A Nap és a Hold, a csillagos ég jelenségeinek, változásainak ismerete elengedhetetlenül fontos
nemcsak a földmûves kultúrák, hanem a nomádok és a vadászok számára is. Az égbolt, a
mongolság általában három világréteget elképzelõ szemlélete szerint, a felsõvilág része, illetve
maga a felsõvilág. A felsõ világ ártó és jóakaró istenségek, szellemlények lakhelye. Az asztrális
mítoszok legtöbbje azt meséli el, hogyan kerültek fel a csillagok, bolygók az égre, vagy azt, hogy
miért annyi a számuk, amennyit jelenleg látunk.
Az egyik legközismertebb aitiologikus, eredetmagyarázó mongol mítosz több mitológiai réteget is

magába foglal, összekapcsolva az asztrális- és vadászmitológiát. Erhí mergen, a mesteríjász, a
vadász megesküszik, hogy lelövi az embereket gyötrõ napokat az égrõl, s mivel a kilõtt nyila elé
röppenõ fecske miatt nem tudja beváltani fogadalmát, esküjéhez híven lemetszi íjfeszítõ
hüvelykujját (erhí), s átváltozik négyujjú mormotává (tarbagán), hogy ezentúl a föld alatt éljen. A
napokra nyilazó vadász története számos változatban ismert és több természeti jelenségre is
igyekszik magyarázattal szolgálni (miért van négy ujja a tarbagánnak, miért él a föld alatt, miért
villás a fecske farka stb.). A mongolok ma is úgy tartják, hogy a mormota egykori emberi mivoltát
õrzi még egy darabka testrész a hátán, s ezt nem is szabad elfogyasztani, mert az "emberhús".
A mesteríjász történetének más motívumokat tartalmazó mítosza Hühedej (Kökedej) mergen

története. Hõse, mivel tiltott totemállatokra, szarvasra vadászott, fölkerült a mennyboltra, a
zsákmányul kiszemelt szarvasokkal, azok gidáival, vadászkutyájával és madarával együtt (az Orion
csillagkép eredete). Talán ellentmondásosnak tûnhet, hogy a vadász ahelyett, hogy bûnhõdött volna
a tilalmas vadászatért, az égre emelkedik és csillaggá válik. A történet hátterében a mesteríjásznak,
vadásznak, a zsákmányállatból élõ közösségek létfenntartójának feltétlen tisztelte rejlik.
A Göncölszekérnek több különbözõ elnevezése, kialakulásának számos változata ismert a mongol

népek körében: "Hét kovács, Hét öreg, Hét Buddha", akik (bár van rá ellenpélda is)
jócselekedeteik, érdemeik jutalmául jutottak a mennyboltra. A mítosz egyik változata az európai
mesekincsbõl is jól ismert hét vándorló testvér történetét idézi. A hét, csodás tulajdonságú vagy
mesterséget ismerõ anda "fogadalmas testvér" megszabadít egy kánkisasszonyt (tündérlányt), majd
összevész, hogy melyikük érdeme a legnagyobb. Mivel vitájukban nem tudnak dûlõre jutni,
felemelkednek az égre, s belõlük lesz a "Hét Buddha" csillagkép. A Göncölszekér kialakulásának
egyik története a félig ember, félig állat lény, a Borjúfiú mítosza. A totemisztikus motívumokat
tartalmazó történet a magyar Fehérlófia típusú meséknek belsõ-ázsiai változata, s bár jól ismert a
tibeti mesegyûjteményekben is, valószínûnek látszik, hogy eredendõen a mongol hagyományban
gyökeredzik, s a buddhista megtérést követõen bizonyos motívumai átalakultak a tibeti mese
hatására.
A mongol nomádok is pontosan ismerték az asztrális jelenségek, az idõjárás összefüggéseit. A

Fiastyúk helyzetét figyelve következtettek a hideg és a kánikula eljövetelére. A Fiastyúkot
Micsidnek "Majmoknak" nevezik, bár lehet, hogy a szó gyökere egy régebbi, csillag jelentésû szó.
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/asztral.htm (1 of 26)2004.09.04. 20:49:52

A buddhista irodalomban elõforduló, majom szó ejtése közel állt az õsi, ma már többnyire
feledésbe merült tõhöz (a burját nyelvben még elõfordul). Égrejutásával magyarázzák a pusztai
idõjárási viszonyok kialakulását.
Az Esthajnalcsillag a pásztorok istene és hadisten, de nõi hiposztázisa is van. Õ az égi nyájak

õrzõje, megjelenése a Földön közeli háború elõjele. Eredetmondáiban hol férfi, hol nõi alakban
jelenik meg, s e mögött talán egy õsi androgin istenség képzete húzódhat meg. Mítoszai más
asztrális jelenségek kialakulásával is összefüggnek (pl. Hét Buddha, Micsid).
Az indiai-tibeti világmodellt tükrözik a Ráhu történetek, a Szümerü világhegyrõl alkotott

elképzelések. Ráhu a kozmikus szörny felelõs a nap- és a holdfogyatkozásért. A Szümerü hegy
világtengely, mely a buddhizmus elterjedésével a világfáról alkotott elképzelés helyébe lép.
Erhí mergen, Hüvelyk, a mesteríjász
Az öregek azt beszélik, hogy valamikor réges-régen hét nap gördült fel a kerek égre, hét nap tüze
sütött erre a világra. A pusztító aszályban a föld felizzott, a vizek felforrtak, a növények, fák
kiszáradtak, a jószág éhen-szomjan veszett. Az emberek is szörnyen szenvedtek az égetõ melegtõl.
Már-már létezni sem lehetett a tikkasztó hõségben.
Éppen ez idõ tájt élt azon a vidéken Erhí mergen, Hüvelyk, a híres mesteríjász, aki mindenre rálõtt,
amit csak meglátott, s mindent el is talált, amit csak megcélzott.
A szárazságtól szenvedõ élõlények felkeresték hát, és így kérlelték:
- Lõdd le, pusztítsd el azokat az égre tolakodott napokat!
A férfiak díszének született Hüvelyk, a mesteríjász hüvelykjében erõ, szívében bátorság, májában
elszántság lakozott, s forróvérû fiatalember lévén, lövésztudományával hetykén büszkélkedve,
imigyen esküdött:
- Ha a hét napot hét nyílvesszõvel lelõni nem tudnám, levágom hüvelykemet szégyenemben, s
többé nem maradok férfiember, hanem tiszta vizet nem ivó, tavalyi füvet nem evõ állattá változom,
és sötét üregekben fogok élni.
Azzal kilépett jurtájából, hogy lelõje az égen keletrõl nyugatra sorakozó hét napot. Balról kezdte, s
hat nyílvesszejével hat napot hamarosan el is pusztított. Ám amikor megfeszítette íját, hogy a
hetediket is lelõje, hirtelen egy fecske repült a szeme elé, s eltakarta a napot. A mesteríjász lõtt, de
nyila csupán a fecske farkát találta el (azt mondják, azóta villás a fecske farka), az utolsó nap pedig

félelmében gyorsan elbújt a nyugati hegyek mögé.
Amikor Hüvelyk, a mesteríjász látta, hogy tervét a fecske meghiúsította, héjabarna foltos lován
ûzõbe vette a madarat, hogy megölje. Lova ekkor így fogadkozott:
- Ha alkonytól pirkadatig nem érném utol ezt a fecskét, vágja le gazdám gyors léptû lábamat, s
hagyjon engem kinn a pusztán. Nem maradok többé felnyergelt hátasló, ugrándozva fogok élni a
hepehupás tájon.
Ûzte a paripa a fecskét, ûzte, s már majdnem utolérte, amikor a madár egyszer csak huss, eltûnt az
egyik bokor mögött. S ebben a pillanatban felpirkadt a hajnal. Hüvelyk, a mesteríjász
megdühödött, haragjában levágta héjabarna foltos lovának két mellsõ lábát, s a pusztában magára
hagyta.
A ló ugróegérré változott. Azt mondják, ezért rövidebb az ugróegér két mellsõ lába. S a fecske
állítólag azóta repked a hajnali félhomályban a lovasok körül, s azt csiviteli:
- Utolérsz-e? Utolérsz-e? Utolérsz-e? Utolérsz-e?
A mesteríjász, esküje szerint, levágta a hüvelykujját, nem maradt többé férfiember, hanem tiszta
vizet nem ivó, tavalyi füvet nem evõ mormotává változott, s azóta is sötét lyukakban, üregekben él.
Azt mesélik, ez a magyarázata annak, hogy csak négy ujj van a mormota mancsán. Hüvelyk, a
mesteríjász azonban mindig elfelejti, hogy már nem ember, az esteli és a hajnali fény elõcsalogatja
vackából, s ilyenkor le akarja lõni a napot.
A kéklõ égen megmaradt egyetlen nap azóta is tart Hüvelyk mesteríjásztól, s ha jön az alkony, a
hegyek mögé bújik elõle. Ezért változnak a nappalok és az éjszakák.
Miért van négy ujja a tarbagánnak?
Ködbe veszõ régi idõkben élt egy kán, s egyetlen fia. Ez a kán rejtegette a fiát az emberek szeme
elõl, soha senkinek nem mutatta meg. Az országban a szolgáló aratok gyermekeit sorban elhívatta a
kán a fiához, de senki sem tért többé haza azok közül, akik láthatták õt. Mindenki nagyon félt,
szörnyülködött, aki e különös történetet hallotta.
Élt abban az országban egy öregasszony egyetlen leányával, s a kánfiú gondozásának sora éppen a
leányra esett. Az anya, amikor a palotához kísérte leányát, így szólt:
- Amikor a kán fiánál leszel, egyél ebbõl - s ezzel átadott leányának egy kis árúlt - szárított túrót -,
melyet saját tejébõl készített. A lány éjt nappallá téve gondozta a kánfiút, s bár nagyon félt,
engedett éhsége követelésének, s eszegetni kezdte az árúlt. A kán fia nézte egy darabig, majd
megszólalt:

- Mit eszel? Adj nekem is belõle! - mondta, s a lány adott is elemózsiájából. A fiú megkóstolta az
árúlt:
- Hol terem ilyen ízes, finom étek? Keríts még belõle! - kérte a lányt.
- Anyám készít ilyet - felelte a leány.
- Menj haza és hozz még! - parancsolta a kán fia. - De rólam senkinek se beszélj! Ha titkodat nem
tudod magadban tartani, hát kiáltsd bele egy mormotalyukba.
A leány hazament. Földijei nagyon csodálkoztak azon, hogy hazajutott, s minden úton-módon
próbálták kivallatni, de semmit sem tudtak kiszedni belõle. Végül is a lány már nem bírta tovább a
hallgatást, elment egy mormotalyukhoz, s abba kiáltotta bele:
- A kán fia szörnyen csúf. Szarva van, mint az ökörnek, s agyara, mint a vaddisznónak.
Az úton arra járó emberek meghallották, mit kiáltott a leány. Attól fogva a szolgák soha sem
küldték el gyermekeiket, hogy gondozzák a kán fiát. A kán haragra gerjedt, s kerestetni kezdte, ki
beszélt a fiáról, de csak azt tudta kideríteni, hogy a hírt a mormota mesélte. A kán erre elfogatta a
mormotát, s öt ujja közül egyet lecsapatott. Úgy tartják, azóta van négy ujja a mormotának.
A Nap és az ember
A régi idõkben minden embernek fénye volt és amikor egy ember született, nõtt egy gyümölcsfa is.
Mindenegyes embernek megvolt a maga fénye, s megvolt a saját gyümölcsfája is, amelynek
termésével táplálkozott. Egyszer az egyik lopott a másik gyümölcsfájáról, így keletkeztek a tolvaj
nevezetû tisztátalan lények. Ennek következtében a különbözõ fák nem hoztak termést és eltûnt az
emberekbõl a fény is, amelyet Buddha összegyûjtött és létrehozta belõle a Napot meg a Holdat. A
Nap minden egyes ember fényét magába olvasztotta, ezért egyenletesen süt az élõlényekre és az
emberekre. S talán amiatt, mert az ember a Napnak adta a fényét, a fény áldásában él és dolgozik.
A Holdról (1.)
Azt beszélik, hogy a Holdon van egy nyúl. Ez a nyúl volt régen az egyetlen baknyúl, s a Földön
ekkor nem volt egyetlen baknyúl sem. Azt hallottam, hogy minden év tavaszának középsõ
hónapjában, annak is a tizenötödik napján, a Földön lévõ nyulak vágyakozva nézik a Holdat. Azt
mondják, hogy a Holdon lévõ nyúl gyógyszereket tör porrá. Ezért a régi orvosok, akik a mi
vidékünkön éltek, gyógyszertörõ mozsarukat a nyúl mellsõ lábával szokták kitörölgetni,
kitisztogatni. A tibeti gyógyszereket a Nyúl napján készítik és a Kakas napján kezdik el szedni.

A Holdról (2.)
Azt mondják, Buddhának harminckét megtestesülése létezett. Ezek egyike a nyúl volt. Az
élõlények megsegítésének érdekében az élõlények táplálékává akart lenni, ezért hegynyi hatalmas
testû nyúllá vált. Azt a hatalmas nyulat a ragadozó állatok megették, bõrét pedig Mangirbe buddha
felvitte a Holdra és ott letette. Ezért tûnik nekünk úgy, mintha a Holdon egy folt lenne.
Ráhuról
Régi idõben Buddháé volt az ember életét végtelen hosszúvá tevõ Örök Élet vize. Ezt Ráhu ellopta,
megitta és menekülni kezdett. Menekülés közben elment a Nap és a Hold mellett. Buddha
megparancsolta Ocsirváninak, hogy fogja el Ráhut és vigye elé. Amikor Ocsirváni Ráhu keresésére
indult, találkozott a Nappal és megkérdezte:
- Ráhu hová ment?
- Arra ment - hangzott a válasz.
Amikor tovább ment, találkozott a Holddal és megkérdezte:
- Merre ment Ráhu?
A Hold azt felelte:
- Erre ment - Ráhu késõbb megtudta, hogyan válaszolt a Nap és a Hold, ezért a Napot három
évente egyszer, a Holdat pedig három havonta egyszer lenyeli. Bár Ráhu lenyeli a Napot és a
Holdat, nincs feneke, ezért a Nap és a Hold bántódás nélkül ki tud jönni Ráhu gyomrából. Hogy
miért nincs Ráhunak feneke? Azért, mert Ocsirváni kereste Ráhut és amikor megtalálta, a
derekánál ketté vágta és így elválasztotta a mellkasát a fenekétõl. Annak ellenére, hogy Ráhunak
nincs feneke, nem hal meg, mivel korábban megitta az Örök Élet vizét és így örökké fog élni.
Amikor Ocsirváni Ráhut kettévágta, az általa megivott Örök Élet vize a földre hullott, a borókára, a
gyalogfenyõre és az erdei fenyõre cseppent, így ez a három növény az év mind a négy évszakában
zöldellik, örökzöld növényekké változott.
Kökedej mergen, az Égkék Íjász (1.)
Kökedej-mergen három maralszarvast ûzve lovastul, kutyástul, sasostul felkerült az égre. A

középen levõ három szarvast sebesültnek tartják. Úgy mondják, a Három maralszarvas közelében

látszó csillag a sasmadár, a felette levõ a ló, a ferde vonal mentén álló három a nyílvesszõ, s a
közelükben van a vadász.
Kökedej mergen, az Égkék Íjász (2.)
A hovog-szairi torgutok mesélik, hogy a Három maralszarvasnak nevezett három szarvast Dogolon-
mergen, a Sánta Íjász lõtte le. Az õ nyila látszik a bal és a jobb oldalon is. Mivel Dogolon-mergen
imát mondott, mikor nyilazott, csillaggá változtak.
Hühedej mergen, az Égkék Íjász (3.)
Azt mesélik, hogy a Gurvan maralt, vagyis Három maralszarvast és az azt körülvevõ néhány
csillagot Hühedej mergen vette célba, s juttatta fel az égre. A Három maralszarvas vagy Három
szarvas nevû csillagkép alatt ferdén álló három csillag Hühedej mergen három kutyája. Ugyanígy
csillag lett Hühedej mergen lova is. Az elõbbi csillagoktól jobbra levõ vörös színû csillag Hühedej
mergen kilõtt nyila. Ez a nyílvesszõ azért lett vérvörös, mert keresztüldöfte a középsõ
maralszarvast. Hühedej mergen tulajdonképpen a Hühe Münhe Tengri az Örök Kék Ég fia, s az Ég
azért eresztette le õt a földre, hogy megmentse az emberiséget a gonosztól. Abban az idõben
ugyanis a gonosz az összes élõlényt felfalta, s csak hét öregember maradt meg, akik felmentek egy
magas hegy tetejére, és ott sírva imádkoztak az Éghez. Eszege Malán isten, a Kopasz Atyácska
leküldte Hühedej mergent, s hála neki, ettõl a hét öregtõl származnak a mai emberek.
Egy kudai burját sámán énekében így szólt Hühedej mergenrõl és hitvesérõl, Hültej
nagyasszonyról:
Hühedej mergen atya!

Hültej nemes anya!
Ezek a rossz fiaitok,
Ezek a vásott lányaitok
Vég nélkül mókáznak,
Fekete követ dobálnak,
Kék követ hajítanak!
Isigen, burját sámán magyarázata szerint akkor mennydörög és villámlik az ég, mikor Hühedej
mergen atya és Hültej nagyasszony kilenc vásott fia és kilenc neveletlen lánya saját kedvére
játszadozik egymással.

Am Cagán Bjarú, a Fehérszájú Borjú
A Dolón Burhan, a Hét Buddha csillagzat valaha a Fehérszájú Borjú volt. Réges-rég élt egy apó
meg egy anyó, s volt egy szem tehenük. S szólt az apó az anyóhoz:
- Mindjárt itt a nyár. Bika kellene az ünõnek. - Ám hogy hiába keresett s nem lelt bikát, maga hágta
meg az ünõt. Ellett is az kisborjút, de annak fölsõ teste emberforma, fara meg hosszú farkú volt,
mint a marháé. Megrettent láttára apó, s döbbenetében nyilat fogott a kisborjúra. De az megszólalt:
- Ne ölj meg! Hasznodra válok, ha megnövök.
S kérdezte apó:
- Miféle szerzet vagy?
- A Fehérszájú Borjú - volt a felelet.
Eztán a borjú legelni indult az erdõ felé. Ott ült egy ember. Kérdezte a borjú:
- Te ki vagy?
- Az Erdõszülte Szélesvállú (Oj Töröltej Delger) - felelte az.
- Jól van, most tudom a neved, megismerkedtünk, hát gyere velem, menjünk együtt - szólt a borjú.
Ahogy mentek, találkoztak egy másik emberrel. Az volt Fákszülte Szélesvállú (Modon Töröltej
Delger). Ahogy hárman mentek tovább, egy kék arcú emberrel akadtak össze, ki egy kék kövön ült.
Azt mondta, õt Teknõszülte Szélesvállúnak (Tevsin Töröltej Delger) hívják. Az a kék arcú átkelt
hegyen, háton, s ott jártában-keltében rábukkant egy gazdátlan házra, tele volt mindenféle kinccsel.
Mondta erre a három társnak Fehérszájú Borjú:
- Bizony ezt a házat isten adta nekünk. Lakjunk hát benne mindahányan. - Belé is költöztek, éltek
benne szépen.
Egy nap így szólt a borjú:
- Ezen az istenadta sokminden jón vígan élünk most, de mielõtt vége szakadna, menjünk vadászni,
és gyûjtsünk, ami kell. Egyikünk õrizze a házat, a többi menjen vadászni.
Erdõszülte maradt a házban, a többiek elmentek vadászni. Egyszer csak odaért egy öregasszony a
házhoz, hátán valami hatalmas batyuval, és így szólt:
- Micsoda dolog, hogy csak úgy, egy szó nélkül beköltöznek az ember házába? Legalább ennem,
innom adjatok!
Amint Erdõszülte fölemelte a jókora üst fedelét, amely alatt társainak fõzött estebédet, a

vénasszony egyszeriben mind fölfalta, s azzal eltûnt. Erdõszülte szégyellette, hogy oly oktalanul
megijedt az öregasszonytól, s úgy határozott, eltitkolja a dolgot a társai elõtt. Egy lópatával
nyomokat hagyott a földön, nyílvesszõket is lebökött, s mikor a társai megjöttek, hogy egyenek, azt
mondta nekik, hogy nagy sereg járt arra, s megette az ételüket.
- Az utolsó nyilam is kilõttem, míg elûztem a katonákat. Ha nem hiszitek, nézzétek ott a
patanyomokat és a kilõtt nyilakat - mondta, és társai hittek neki.
Mikor másnap a többiek vadászni mentek, Fákszülte maradt otthon. Egyszer csak ott termett egy
öregasszony, s mind fölfalta, ami az üstben volt. Fákszülte is szégyellette a dolgot. Talált egy
öszvérpatát, s azzal hagyott nyomokat. Mikor a többiek megjöttek, s az üstöt üresen találták, õ is
azt mondta, hogy katonák ették meg, ami benne fõtt. Elhitték neki. Harmadnap Teknõszültén volt a
sor. Megint úgy lett, mint elõbb. Teknõszülte jakcsülökkel hagyott nyomot.
Negyednap Fehérszájú õrizte a házat. Ahogy fõzte a teli üst eledelt, jött egy öregasszony a hátán
hatalmas batyuval.
- Csak nem ezt az öregasszonyt nevezték a társaim hadseregnek? - gondolta Fehérszájú. Az már
mondta is, hogy adjon ennie.
- A társaimnak fõzök ételt és teát. Hozzon vizet, s akkor fõzök magának is - szólt Fehérszájú, s egy
lyukas vödröt adott neki. Míg amaz odavolt vízért, Fehérszájú kibontotta az öregasszony batyuját,
és vaspányvát, vaspörölyt meg vasfogót talált benne. Kivette, s helyükbe szíjpányvát, fakalapácsot,
fából való fogót rakott. Az öregasszony visszaért a lyukas vödörrel, s így szólt:
- Ravasz fickó vagy. Lyukas vödröt adtál. Most hát játsszunk egyet! - Fehérszájú beleegyezett.
- Akkor - mondta a vénség -, most kötéllel megkötözlek, s megütlek. Aztán te kötözöl és versz meg
engem. - Megfogta Fehérszájút a fa fogóval, és ütötte a fakalapáccsal. Mikor a vénasszony sora
következett, Fehérszájú elõvette a vaspányvát, a vasfogót meg a vaspörölyt, azzal megkötözte,
megfogta és megütötte. A második ütésre az öregasszony eltépte a vaspányvát, és vérét csorgatva
menekült. Mikor a társak megjöttek, így szólt a borjú:
- Hát így csaltuk egymást! Azt a vénasszonyt, akit ti seregnek mondtatok, ma megsebesítettem.
Most gyerünk a nyomába! - Azzal fogta íját és nyilát, és társai élén követte a vércsöppek mutatta
utat. Elértek egy meredek szirt csúcsára. Mikor onnan a mélybe tekintettek, ott látták a vénasszony
holttestét mindenféle kincsek között.
- Le kell menni ezekért a kincsekért - mondta Fehérszájú. A társai féltek és szótlan vártak. Erre a
borjú így szólt:
- Pányvát kötök magamra s leereszkedem. Összeszedem a kincseket, s ha kiáltok, húzzatok fel.
Akkor lebocsátották a mély szakadékba. Mikor mindent összeszedett, meghúzta a kötelet, és

kiáltott nekik. Azok hárman azonban így gondolkoztak:

- Ez a borjú erõsebb és okosabb nálunk, s egyszer majd megöl minket, s mindent elvesz. Jobb, ha
ott hagyjuk a szakadék fenekén, s magunk élünk békében a házban. - Azzal jó cimborájukat
magára hagyták a mélységben, és elmentek.
A szakadék mélyén nem maradt más, mint három marha állkapcsa. Azokat összemorzsolta,
húggyal egybegyúrta, s mintázott három istenszobrot, sima helyre állította, elõttük meghajolt, és
így fohászkodott:
- Ha életben maradok, adjátok meg, hogy nõjön a szakadék mélyén három fa. - Aztán párna híján a
vénasszony tetemére hajtotta a fejét, és három esztendeig aludt. Mire fölébredt, három szép fa nõtt
volt. A faágakba kapaszkodva kijutott a szakadékból, s futott a házhoz. Hazaért, hát három
asszonyt talált benne. Kérdezte:
- Ti meg kik, mik vagytok?
- Erdõszülte, Fákszülte és Teknõszülte feleségei - felelték.
- Õk maguk hol járnak?
- Vadászni mentek.
A borjú ment elibük, hogy megölje õket. Ahogy íját feszítve nyilát rájuk szegezte, így könyörögtek:
- Bizony nagy bûnt követtünk el ellened. Legyen tiéd a ház, a vagyon, az asszony mind, csak hadd
menjünk innen. Csak az életünket hagyd meg nekünk!
A borjú ekkor meglátott egy lábnyomot. Olyan lányé volt az, kinek lépte nyomán aranyvirág fakad.
Akkor így beszélt egykori társaihoz:
- Jól van, no. Nem kell többé félnetek tõlem. Térjetek haza az asszonyaitokhoz! Én ezt a nyomot
követem.
Így is tett. Azon a nyomon feljutott az égbe. Betért az Égi Fehér Császár palotasátrába. Meghajolt a
császár elõtt, aki így szólt:
- Az ég császára vagyok, és ismerlek téged. Jó vitéz vagy, ki segítesz másokon. De az emberek

rosszul bántak veled. Én naponta viaskodom az ördögök császárával. Most bika alakjában
verekszem meg vele. Fehér szõrû bika gyanánt. Delelõ elõtt én gyõzök, dél múltával õ. Akkor
segíts nekem, s lõdd meg a homloka fehér foltját. Ha segítesz, nem bánod meg. Ha nem,
megkeserülöd.
A borjú dél múltával meg is lõtte a fekete bika homloka holdját. Akkor az égi császár a
Fehérszájúnak ezt mondta:
- Nagy jót tettél nekem. Maradj itt mellettem, igyál az istenek italából!

- Nem maradhatok itt - felelte a borjú. - Mindenképp meg kell látogatnom öreg apámat.
- Jó, ha így van, menj. Ha bajba jutsz, segítek neked. Mikor innen elmégy, menj az ördögcsászár
kapujához. Van ott egy öregasszony. Annak mondd, hogy orvos vagy. Akkor bevezet az
ördögcsászár palotájába. Aztán a háromszoros vaskaput bezárja, de én téged a felsõ résén át
vasláncon kihúzlak - mondta az égi császár.
Útjavesztett, megfáradt ember képében ment a borjú az ördögcsászár palotája kapujához. Egy
vénasszony el akarta kergetni onnan, de azt mondta, hogy orvos. Akkor tüstént beeresztették. Az
ördögcsászár elhitte, hogy orvos, és így szólt hozzá:
- Több éve harcolok az Ég Fehér Császárával. Eddig sosem tudott legyõzni. De most egy vitéz
segített neki, és megsebesített. Meg tudsz-e gyógyítani?
Most a borjú úgy tett, mintha meg akarná nézni a sebet, s ahogy az ördögcsászár fejénél állt,
észrevétlen elõkapott egy nyílvesszõt, és beledöfte a halántékába. Mikor azonban ki akart jutni
onnan, minden kapu be volt zárva. Ekkor az égbõl vaslánc ereszkedett alá, a borjú megragadta, s
azon igyekezett az égbe. Ahogy ezt az ördög-vénasszony meglátta, vas kaparórúdjával hét részre
szaggatta õt. Az Ég Fehér Császára egyetlen részt sem hagyott lehullni, mindet felvitte az
mennybe, s abból tett az égre hét csillagot, az a Hét Buddha csillaga.
A Dolón Burhan (Hét Buddha), vagyis a Göncölszekér eredetérõl
Réges-régen két testvér vadászni ment, s egy hegytetõre érve megláttak egy embert, aki kezében
íjat és nyilat tartva töprengett. Odamentek, s így szóltak hozzá:
- Hát Te mit csinálsz itt?
- Az égen innen, a sötétségen túl szállt egy madár. Kilõttem rá egy nyílvesszõt, de még mindig nem
esett le. Most is azt várom - felelte az ember.
Nem sokkal dél elmúltával lehullott a madár a nyílvesszõvel együtt. Ezt látva a két testvér
tanakodni kezdett:
- Mi jó céllövõk hírében állunk, de ez az ember még nálunk is tehetségesebb. Fogadjuk

testvérünkké! - Úgy is lett, s a férfi elfogadta kettejük ajánlatát, attól fogva hármasban vadásztak
tovább.
Ahogy így mendegéltek, egy hegy tetején rábukkantak egy emberre, aki úgy feküdt a földön, hogy
teste félig be volt temetve a földbe, félig pedig kilátszott. Mikor mindhárman megnézték, azt
kérdezték tõle:

- Mit csinálsz itt, a földön fekve?
- Én olyan ember vagyok, hogy, ha fülemet a földre tapasztom, még az ég és a föld hangjait is
meghallom - felelte.
- És mit tudtál meg hallgatózás közben?
- Tudom, hogy a három világ lényei mit csinálnak és mirõl beszélnek egymás közt.
- Lennél-e testvérünk? - kérdezték azok hárman.
- Az leszek - válaszolta, s így már négyen voltak.
Tovább menve megláttak egy embert, aki két hegy között állt, s a nyugati hegyet felkapva rátette a
keleti hegyre, majd a keleti hegyet a nyugati helyére tette. A négy testvér mellé érve megszólította:
- Mit csinálsz te itt?
- A köszvényt igyekszem kiûzni a karomból - mondta.
- Á! Micsoda óriási erõd van neked! Leszel-e a testvérünk?
- Leszek - felelte õ, és már öten voltak.
Jártukban-keltükben észrevettek egy fiút, aki egy csapat gazellát ûzött és föl-fölkapta hol az egyik,
hol a másik gazellát. Az fivérek odamentek hozzá és megkérdezték:
- Te mit csinálsz itt?
- Csak játszom a gazellákkal.
- Milyen szélsebesen tudsz futni! - álmélkodott az öt testvér. - Nem lennél a testvérünk?
- Leszek hát - válaszolt. Vele együtt már hatan mentek tovább. Épp miközben azon tanakodtak,
hogy mitévõk legyenek, megszólalt közülük az a testvér, aki a földön fekve szokott hallgatózni, s
most is épp hallgatózott:
- Azt beszélik, hogy északkeletre, a Külsõ Tengeren túl egy Sádzgaj "Szarka" nevû kán meg akarja
hódítani országunkat. Menjünk hát és gyõzzük le! - mondta, s azzal elindultak a mondott irányba.
A Külsõ Tengerhez érve egy emberre lettek figyelmesek, aki a parton ült. Odamentek hozzá, s az
ember megszólította õket:
- Mi járatban vagytok?
- A tengeren túl uralkodó Sádzgaj kán városába készülünk, hogy megmérkõzzünk harcosaival, és
nem tudjuk, hogyan kelhetnénk át ezen a tengeren.

- Majd én átjuttatlak benneteket - mondta, azzal egyet kortyolt a vízbõl és a tenger kiszáradt. - Így,
most már mehettek.
- Lennél-e a testvérünk?
- Leszek.
- Jó, és mivel mindõnk közül te vagy a legidõsebb, öccseid leszünk.
Nagyon megörült az, hogy õ lett a legidõsebb báty, és most már heten keltek át a tengeren, majd
visszaengedték a vizet. Tovább menve egy íjat-nyilat viselõ szépséges ifjúval találkoztak. Meg is
kérdezték:
- Messze van még Sádzgaj kán városa?
- Miért érdeklõdtök Ti a mi városunk felõl?
- Szeretnénk a kánotok harcosai lenni, és fölajánlani neki szolgálatunkat - válaszolták a testvérek.
- Akkor jó, ugyanis én vagyok a kán fia. Induljunk hát! - szólt, majd mindannyian a város felé
vették útjukat.
A káni város kapujának szomszédságában egy gyönyörû palotába tértek, ahol a fiú leültette õket:
- Megyek, köszöntöm atyámat. Ti maradjatok itt, holnap hajnalhasadtakor hírt hozok - szólt és
elment.
Apjához érve elmesélte a történteket:
- Ma a hegyi ligetekben vadászva találkoztam hét szép szál legénnyel. Kérdésemre, hogy mi
járatban vannak, apám nevét említették, mert szolgálatukat akarják apámnak fölajánlani. Ezt
meghallva idevezettem, és leültettem õket a déli kapun kívüli palotában. Kán apám, Te mondd
meg, most mi legyen!
- Vajon tényleg olyan nagy a tehetségük, mit nékem ajánlottak? - kérdezte Sádzgaj kán. - Holnap
mindenesetre versenyt rendezünk, és megmérjük erejüket. Ha tényleg nagy tehetségûek,
befogadom õket - folytatta, azután lefeküdt aludni.
Közben a hét testvér is beszélgetett:
- Bátya, hallgatózz csak egy kicsit! Ugyan mit akarhat tõlünk a kán?
Fülelt is és hamarosan megtudta a választ:
- Azt mondja, holnap íjászversenyt rendez nekünk, s a hegyeket kell célba venni. Ki közületek a

legjobb íjász? Az lõjön!
Öt testvér így felelt:
- Itt van közöttünk az égbe lövõ! Legyen õ a második!
Miután ezt megbeszélték, addig vártak, míg hír nem érkezett a kántól:
- A kán felkelt és megérkezett hozzátok. Íjászversenyen akarja megmérni tudásotokat. Készüljetek!

- A kán ezután felsorakoztatta seregeit, majd a legjobb harcosoktól követve visszatért palotájába.
Ott a hét testvér illendõ köszöntõje után megkérdezte, hogy a távolról jött vendégek, vagy saját
harcosa lõjön-e elõbb. A hét testvér azt felelte:
- Lõjön elõbb a kán harcosa!
- Lõj! - hangzott a káni parancs, s a nyílvesszõ egy hegyet átrepülve a második hegyre szállt. Ekkor
a hét testvér közül a második báty lõtte ki nyilát, ami öt hegyen túlrepülve a hatodikra hullott. Az
elsõ próbát elveszítette a kán.
Palotájába visszaérve elhatározta, hogy másnap birkózást rendez. A saját birkózójának oldalára
sekélyen fákat tûzetett, a testvérek birkózóterületét pedig fákkal sûrûn benõtt területen jelölte ki.
Így elõkészülve elment aludni. A földön hallgatózó testvér most is figyelt:
- Holnap birkózni akar veletek. Ki a legjobb birkózó köztetek?
A hegyeket emelõ testvér azt válaszolta, hogy õ jó birkózó, és neki is készülõdött, mígnem hír jött
a kántól:
- Jöjjetek a birkózás helyére!
Odamentek és meglátták a sok fával beültetett területet. Ott azt mondta nekik a kán:
- Az erdõ déli szegletétõl induljon a ti birkózótok, az északi szeglethez állítjuk a miénket.
A testvérek látták, hogy a kán harcosa elindult, kitépte a frissen ültetett fákat és jobbra-balra
hajigálta azokat. Ekkor a testvérek közül is elindult a birkózó, kitépte az élõ fákat és a keleti és
nyugati hegyre dobálta õket, míg a két birkózó szembekerült egymással. Akkor aztán birokra
keltek. A birkózó testvér Sádzgaj kán birkózóját egybõl leterítette, földhöz ragasztotta, majd a fákat
szaggatva visszaszaladt arra a helyre, ahonnan elindult. A kán, látva hogy a második próbát is
elvesztette, dühbe gurult. Hazatérve azt találta ki, hogy másnap futóversenyt tart. Hívatta is a Kurta
Fehér Anyót, aki jól futó öregasszony volt. Ez alkalommal is hallgatózott a jó fülû testvér, és
elmondta a többieknek, a kán tervét:
- Holnap a kán futóversenyt akar tartani. Van köztetek jó futó?
Az a testvér válaszolt, aki korábban az gazellákat kapkodta fel:

- Nincs baj, itt vagyok én, semmi félnivalónk, meg tudom nyerni a versenyt - mondta a többieknek,
azzal lefeküdtek. Reggel hír jött a kántól:
- Ma a kánunk futóversenyt akar veletek tartani. - szólt a hírnök, a kán pedig nagy
hivatalnokkíséretével együtt elhozta a jól futó öregasszonyt, majd elindították a két futót. Futás
közben az anyóka kifulladt és elesett, a fiú pedig befutott a célba.
- Hát a mi futó anyónkkal mi van? - kérdezte a kán, mikor odaért a fiú.
- E mögött a hegy mögött loholt, megbotlott és elesett. Küldjétek az embereiteket és vegyétek az

anyót gondozásotokba! - E szavak hallatán a kán éktelen haragra gerjedt, ártó gondolatok fogantak
benne miközben hazatért. Akkor összehívatta hivatalnokait és így szólt hozzájuk:
- Mitévõk legyünk ezzel a délrõl jött hét emberrel?
Szaran, a tudós miniszter azt válaszolta:
- Ezeket versenyben, erõpróbán nem tudjuk legyõzni. Cselhez kell folyamodnunk, akkor
tönkretehetjük õket.
- Eszelj hát ki cselt! - parancsolta a kán.
- Kán urunk kincstárában van egy vasjurta. Hívjuk meg abba a hét testvért lakomára, s miután
becsaltuk õket, kívül gyújtsunk tüzet a felhalmozott szénnel és fûvel. Õk aztán nem tudván kijönni
a jurtából, bennégnek.
A tervvel a kán és mind a hivatalnokok egyetértettek:
- Jó lesz, ez a legjobb csel - mondogatták, aztán szenet hordtak és a jurta köré halmozták.
A hét testvér is tanácskozott:
- A kán a harmadik próbát is elveszítette. Most mit akar velünk tenni? - kérdezgették. Hallgatózó
testvérük most is megtudta a választ:
- Holnap fogadni akarnak minket a kán vasjurtájában, ahol - azt mondják - nagy lakomát fognak
rendezni. Így becsalva minket, ránk akarják gyújtani a jurtát, már hordják is hozzá a szenet.
- Nincs semmi baj, itt vagyok én, nem kell félnetek - szólalt meg erre a legidõsebb báty, aki
korábban kiitta a tengert, és elindult most is a tengerhez, amit felhörpintett és visszajött. Akkor
érkezett a kán palotájából is két hivatalnok, és annak rendje és módja szerint meghívták a
testvéreket. Azok a küldöncöket követve megérkeztek a kán palotájába, ahol betessékelték õket egy
arany ajtajú vasjurtába. Odabent leültek, de hamarosan már nem bírták elviselni az jurta izzásba
jött falának hõségét. Itt volt az idõ, hogy a legidõsebb testvér kiengedje a tenger vizét, ami aztán a
kán egész városát udvarostul mindenestül elmosta, semmi sem maradt utána. Õk heten a jurtában

maradtak.
- Most aztán befellegzett Sádzgaj kánnak, de mi hogyan jutunk ki? - morfondíroztak. A legidõsebb
testvér ismét felszívta a vizet, így hát ki tudtak menni a jurtából. Pont a Külsõ Tenger déli partjára
érkezek. Ott aztán mind a heten Buddhává váltak, és együtt, boldogan éltek tovább.
Ûrín Colmon, a Hajnalcsillag és Dolón Burhan, a Hét Buddha
Élt egyszer egy Höh Höhöl nevû, ételt kéregetõ nincstelen ember. Nem messze tõle volt egy
nagyon gazdag pásztorszállás is. Egyszer Majdar, a Fényességes két fehér tevéjén a gazdag
szállásra érkezett, de nem kapott ételt, s italt, ezért üres kézzel távozott onnan. Betért Höh
Höhölhöz, aki viszont ellátta étellel, és mély tisztelettel viseltetett iránta. Mikor Majdar, a
Fényességes indulni készült, így szólt:
- Én a Szentség (Dzú) nevû helyen lakom. Jöjj el hozzám és találkozzunk!
Késõbb, amint Höh Höhöl Majdarhoz tartott a Szentség nevû helyre, összeakadt az úton egy
szerzetessel, aki azt kérdezte tõle:
- Hová, s milyen céllal tartasz?
- Én a Szentség nevû helyre igyekszem, ahol Majdarral találkozom - mondta. Ekkor a szerzetes
ismét megszólalt:
- Ó, hát akkor tudakold meg tõle egyik kérdésemre a választ! Én egészen eddig elmélkedéssel
töltöttem az idõmet. Ha majd befejezem, mihez fogok kezdeni? Kérlek, kérdezd meg ezt és jöjj
vissza!
Höh Höhöl továbbindult, és ismét találkozott egy elmélkedõ szerzetessel, aki szintén így fordult
hozzá:
- Hová s milyen céllal tartasz?
- Én a Szentség nevû helyre igyekszem, ahol Majdarral találkozom.
- Ó, hát akkor tudakold meg tõle egyik kérdésemre a választ! Ha majd befejezem mostani
elmélkedésemet, mihez kezdjek utána? - kérdezte.
Höh Höhöl továbbindult, és egyszer csak megérkezett Majdarhoz, a Fényességeshez, aki a

következõ szavakkal fogadta:
- Ó, hát eljöttél. Mire volna szükséged?

- Amint feléd tartottam, hogy találkozhassunk, útközben ilyen és ilyen szerzetesekkel találkoztam,
akik a következõ kérdésekkel bíztak meg, hogy tudakoljam meg tõled.
Ekkor Majdar, a Fényességes arra kérte õt, nyissa fel a házban lévõ alsó ládát. A láda tele volt
férgekkel. Majd mondta neki, nyissa fel a középsõt. Alighogy felnyitotta, a ládából kiröppent egy
madár, és a szárnyaival verdesett. Majd végül felszólította Majdar, hogy nyissa fel a felsõ ládát is.
Amint felnyitotta, abban egy fehér követ és egy fehér övet talált.
- Vedd magadhoz ezeket, és egy éjszakát aludj úgy, hogy a fejed alá teszed õket! - mondta, majd
odaadta Höh Höhölnek a fehér követ és övet, és útjára bocsátotta. Amint így ment-mendegélt
hazafelé, ráakadt arra az elmélkedõ szerzetesre, akivel elõször találkozott.
- No, milyen üzenetet hoztál nekem? - kérdezte a szerzetes.
- Te a kapzsiság betegségében szenvedsz, ezért amikor elmélkedésedet befejezed, féreggé fogsz

válni - válaszolta neki Höh Höhöl. Ettõl a szerzetes úgy megdöbbent, hogy a tengerbe zuhant és
azonnal meghalt.
Höh Höhöl folytatta útját, és nemsokára ráakadt a másik szerzetesre is, akinek a következõ
szavakat szólta:
- Te madárhoz hasonlóan fogsz repülni. - Erre nagyon megörült a szerzetes.
Höh Höhöl, miután hazaért, a fehér követ és a fehér övet a feje alá tette, és olyan gyönyörûséges
szép, gazdag jurtapalotája lett, amilyen a környéken senkinek sem volt. Megtudta ezt a kán.
Sehogyan sem tetszett neki, hogy Höh Höhöl így meggazdagodott, ezért megparancsolta, hogy
fogják el, és vessék vastömlöcbe. Ekkor azonban, a madárhoz hasonlóan repülõ, varázserejû
szerzetes tudomást szerzett arról, hogy Höh Höhölt vastömlöcben tartják bezárva, és hozott
magával hat csodás képességû testvért, akikkel kiszabadították õt.
Ekkor a szerzetes így szólt:
- Ne éljünk tovább ezen a világon, hanem változzunk át!
Így Höh Höhöl az Ûrin Colmonná, a Hajnalcsillaggá, a többiek heten pedig a Hét Buddha
csillagképpé változtak.
Tengrín Dzam, a Tejút és Dolón Burhan, a Göncölszekér
Azt mesélik, hogy régen, amikor a nagy nyugati népvándorlás zajlott, töméntelen ember, sereg,
jószág kelt útra, s ezek egy része egyenesen a fenti világba vándorolt. Azóta annak a sok embernek
és állatnak az útja éjjelente világlik az égen. Ezzel a sereglettel együtt ment Kökedej mergen kán is,
aki éjt nappallá téve nyilazta lóhátról a vadat. Egyszer három szarvasünõt vett üldözõbe, a középsõt

átlõtte nyilával, ami még most is vöröslik az égen. A három szarvasünõ három gidája apjukat
követve ügetett, Kökedej mergen pedig hátulról Aszar és Baszar nevû kutyáival ûzte õket -
mondják az öregek. Úgy tartják, hogy így lettek a Kökedej mergen, a Három Szarvasünõ, és az
Aszar és Baszar kutyák nevû csillagképek.
Ahová Kökedej mergen kipányvázta két sárga lovát, azt Arany Cölöpnek nevezik. A két lovat Hét
Öregember (Dolón Övgön) vigyázza, esténként a két sárgát követve megkerülik az Arany Cölöpöt.
Más hagyomány szerint a hét öregembert Hét Buddhának nevezik. Bizony, a réges-rég égbe
emelkedett, fenti világba távozott öregeket a késõbbi emberek Buddhának hívják, ahogy az égbe
távozó emberrõl is azt mondják: Buddhává vált.
Gurvan Maral, a Három Maralszarvas csillagkép
Egyszer Sádzgaj alag, a Tarka Szarka kán vadászni küldte ezer emberét, de az egyik napon csupán
két fürj került terítékre. A kán a két fürjet két emberének adta és megparancsolta nekik, hogy
süssék meg az egyik szálláson, majd jöjjenek vissza. A két ember fogta a fürjeket és betértek egy
szállásra, ahol egy menyecskét találtak. Rajta kívül senki más nem volt otthon. A két ember bevitte
a fürjeket és így szóltak a menyecskéhez:
- Mi megsütjük nálad ezt a két fürjet és már megyünk is.
A menyecske így válaszolt:
- Jó, csak süssétek meg és utána menjetek el.
A két ember sütni kezdte a tûzhelyen a fürjeket, amikor észrevették, hogy a menyecske egy papír
madarat vág ki és röptetni kezdi. Sokáig ámuldoztak ezen, míg csak arra nem lettek figyelmesek,
hogy az éppen sülõ fürjeik lángot fognak és szénné égnek. Ezt látva keserûségükben sírni kezdtek.
- Miért sírtok? - kérdezte tõlük a menyecske, mire így válaszoltak:
- Mi Sádzgaj alag kán ezer vadásza közé tartozunk. Ma csupán ez a két fürj akadt és most a te
tûzhelyeden szénné égettük õket. Ha most visszamegyünk a kánhoz és elmondjuk mi történt, egész
biztosan megöl minket - felelték és tovább sírtak.
- Majd én kitalálok nektek valamit! - válaszolt erre a menyecske és tésztából két fürjet gyúrt, a
tûzhelyen megsütötte majd odaadta nekik. A két ember elvitte a fürjeket és átadták a kánnak. A kán
azonban nem tudta mind elfogyasztani, ezért a tisztviselõinek adta. Ám a tisztviselõk sem tudták
mind megenni és az ezer vadásznak adták tovább. Már mindenki jóllakott, mégis maradt az ételbõl.
Másnap Sádzgaj alag kán ismét vadászni küldte ezer emberét és azok sok vadat ejtettek el. Maga
elé hívatta a tegnapi két embert, s ismét két fürjet adott nekik:

- Ti ketten, ezeket a fürjeket süssétek meg és jöjjetek vissza!
A két ember megfogta a fürjeket, a szállásra mentek és megsütötték õket. Ezen a napon nagyon
odafigyeltek és úgy adták át a kánnak a fürjeket, hogy azok nem voltak megégve. A kán megette az
ételt, de nem lakott vele jól. Magához szólította tehát a két embert és így szólt hozzájuk:
- A tegnapi két fürjbõl mindenki evett, mégis maradt belõlük. A mai két fürjet egyedül ettem meg,
mégis éhes maradtam. Miért? Ennek biztosan komoly oka van!
Nem volt mit tenni, elmondták az igazságot:
- A tegnapi két fürjet bevittük a szállásra és miközben sütöttük, a szálláson levõ menyecske
kivágott egy papír madarat és röptetni kezdte. Amint ezen csodálkoztunk, elfeledkeztünk a sülõ
fürjekrõl és odaégettük õket. Nagyon elszomorodtunk, mire a menyecske két tésztafürjet gyúrt,
megsütötte azokat, és nekünk adta. Azután visszatértünk. A mai két fürjre már nagyon ügyeltünk és
nem égettük meg.
Mikor a kán ezt hallotta, így szólt:
- Biztosan nagy tudású menyecske lehet!
A két embernek pedig megparancsolta:
- Ti ketten, menjetek el és mondjátok meg annak a menyecskének, hogy készítsen ételt az ezer
vadászomnak és a lovaknak. Holnap elmegyek hozzá. Amikor ma odaértek, mondjátok meg a
menyecskének, hogy várjon!
A kán üzenetét hallva a menyecske felfogadott néhány embert és elkészítette az üstlábakat és a

fazekakat az embereknek, valamint a lovaknak való vályúkat a kikötõ cövekekkel. Miután
mindennel elkészült, másnap várta az érkezésüket. Sádzgaj alag kán meg is érkezett az ezer
vadásza kíséretében és látta, hogy minden elõ van készítve az emberek és a lovak táplálására.
Amikor a kán belépett a menyecske jurtájába, meglátta, hogy milyen szép arca van. Midõn pedig
elbeszélgetett vele, rájött, hogy bölcs és nagy tudású is. Rögtön elhatározta, hogy feleségül veszi.
- Ki ennek a jurtának a gazdája és merre jár most? - kérdezte, mire a menyecske így felelt:
- A férjemet Adzsindaj mergennek hívják. Innen három hónapi járóföldre ment vadászni, de
nemsokára visszatér.
Ezt hallva a kán elhatározta, hogy a környéken fog vadászni és Adzsindaj mergent elfogja és
megöli.
Nemsokára Adzsindaj mergen tényleg hazafelé közeledett és útjában Sádzgaj alag kán elfogta.
Amikor meg akarta ölni, Adzsindaj mergen így szólt:

- Miért akarsz te engem megölni?
- Azért öllek meg, mert el akarom venni a feleségedet!
- Ha ez így van, akkor nem kell engem megölnöd. Tégy engem egy ládába, szögezd rá a fedelét,
egy másik ládába pedig tegyél egy hozzám hasonló súlyú követ. Ezután tedd fel a ládákat a
lovamra! A lovam el fog vinni engem arra a helyre, ahol vadászni szoktam. Abban a ládában egész
biztosan meghalok.
E szóra a kán betette a ládába, majd lezárta a fedelét. Egy másik ládába pedig egy hozzá hasonló
súlyú követ rakott és a ládákat a ló hátára erõsítette. Ezután a ló elment oda, ahol Adzsindaj
mergen vadászni szokott. Útközben egy teve és két kutya szegõdött a nyomába s attól fogva együtt
vándoroltak.
Ezután a kán visszatért Adzsindaj mergen jurtájába és így szólt a menyecskéhez:
- Én most feleségül veszlek téged - mondta és a menyecske kénytelen volt engedelmeskedni neki
és asszonyává lett. Ekkor azonban már egy három hónapos gyermek növekedett a hasában és hét
hónapra rá meg is született a fia. Telt-múlt az idõ és a fiú születése óta már tíz év is eltelt. A fiú tíz
éves lett. Minden ember Adzsindaj mergen fiának nevezte. Oly sokszor hallotta ezt, hogy
megkérdezte az anyját:
- Én Sádzgaj alag kán fia vagyok, mégis mindenki Adzsindaj mergen fiának nevez. Anyám, mond
el nekem ennek az okát! - Addig-addig nyaggatta az anyját, hogy az, nem volt mit tenni, elárulta
neki:
- Te valóban Adzsindaj mergen fia vagy.
- Ha én Adzsindaj mergen fia vagyok, akkor hová lett az apám? - kérdezte a fiú, s anyja így
válaszolt:
- Sádzgaj alag kán az apádat elfogta, egy ládába zárva a hátas lovára tette. A ló azután elment az
apád vadászterületére.
- Adj nekem lovat és útravalót! Én apám után megyek! - kiáltott fel a fiú, de az anyja nem engedte:
- Nem mehetsz el. Apád már biztosan meghalt, nem segíthetsz rajta.
A fiút azonban nem lehetett visszatartani. Anyja Sádzgaj alag kán tudta nélkül elrejtett egy hátas
lovat és útravalót készített fiának, majd így szólt:
- Sádzgaj alag kánnak ezt nem szabad megtudnia. Ha ezt megtudja, megöl téged. Úgy menj el,
hogy az emberek ne szerezzenek tudomást róla! Apád három hónapi járóföldre innen, az Arhangáj
nevû vidéken szokott vadászni. Menet közben kérdezõsködj arról a földrõl!

A fiú meghallgatta anyja tanácsait, felmálházta lovát és útnak indult.
Három hónapi lovaglás után meg is érkezett apja vadászterületére. Néhány napon át hasztalanul
kereste a nyomát, de az egyik nap meglátott egy lovat két ládával a hátán, nyomában egy tevével és
két kutyával. Amikor közelebb ment, a két kutya acsarkodva támadt rá és nem engedték a lóhoz.
Mivel a két kutyát nem tudta megfékezni, visszament a pusztára, elejtett egy-két õzet és a húsukkal
elcsalta a õket. Miután így becsapta a kutyákat, közelebb akart menni, de ekkor a teve nem engedte
a lóhoz. Füvet tépett, amit a teve elé vetett s így fokozatosan szoktatva mellé ért amikor a ló
rúgkapálni kezdett és nem engedte magához. Ismét füvet tépkedett és nagyon óvatosan közelebb
ment s a ló ekkor már nem ártott neki. A ló testéhez érve leszedte a ládákat, kihúzgálta a szögeket
és az egyiket felnyitva egy követ talált benne. Ezután a másik ládát is felnyitotta s abban egy halott
emberre lelt. Amikor kivette, látta, hogy van még élet benne, ezért gyorsan lenyilazott egy fürjet, a
húsát megfõzte s a levest apránként apja szájába öntötte. Miután úgy tûnt, hogy lélegzik, ismét
lenyilazott néhány fürjet, megfõzte õket és a levest apja szájába csorgatta.
- Ki vagy te? - kérdezte az apja, mire a fiú így válaszolt:
- Én Adzsindaj mergen fia vagyok!
- Nekem egyáltalán nincs fiam. Mond hát el nekem, hogy is van ez? - mondta Adzsindaj mergen, a
fia pedig így válaszolt:
- Anyámtól hallottam, hogy Sádzgaj alag kán kendet ládába zárta és a hátas lovára téve elküldte az
Arhangáj földre, ahol kend vadászni szokott. Anyám elmondta, hogy amikor ez történt én a
hasában már három hónapos voltam. Alighogy meghallottam, hogy kend az apám, rögtön a
keresésére indultam.
- Rendben van, megértettelek - mondta erre az apja.
- Biztosan éhes még kend! - szólt a fia és gyorsan megetette fürjhússal. Az apa és a fiú
megismerkedtek egymással és a fiú néhány hónapon keresztül szépen gondját viselte az apjának.
Egyszer azonban így szólt a fiú:
- Apám, már semmi bajod sincs, menjünk haza!
Ám az apja így válaszolt:
- Mi ketten nem mehetünk haza. Ha hazamegyünk, Sádzgaj alag kán mindkettõnket elfog és megöl
- mondta és nem is mentek haza.
Bár a fiú nagyon vágyódott anyja után és szerette volna látni, apja mellett maradt és egy éven
keresztül együtt vadásztak. Közben azonban az anya is vágyódott a fia után s amikor már nem bírta
tovább, elhatározta, hogy utána megy. Amikor Sádzgaj alag kán ezer vadászával újra vadászni
indult, alighogy elment, az asszony útravalót készített, egy jó lovat kiválasztott a ménesbõl és a fia
keresésére indult. Három hónapig ment és megérkezett a férje vadászterületére, ahol meg is találta

férjét és a fiát. Miután mind a hárman köszöntötték egymást, néhány napot együtt töltöttek. Ekkor
így szólt Adzsindaj mergen:
- Asszony, te gyorsan menjél vissza. Különben Sádzgaj alag kán utánad jön és akkor minket veled
együtt elfog és mi kettõnket biztosan megöl. E helyett inkább menj vissza.
- Néhány hónapnyi járóföldnyire vagyunk, úgyhogy nem fog utánunk jönni - válaszolta erre az
asszony és tovább idõztek néhány hónapot.
Közben Sádzgaj alag kán megtudva az asszony elmenekülését, rögtön utána indult az ezer vadász
kíséretében. Néhány hónapon át vándoroltak, s közben az emberek egyre hullottak, mivel a sok
vadász számára nem volt elegendõ étel és ital. Mire az Arhangáj vidékére értek, már csak néhányan
maradtak. Rátaláltak a három bujkálóra, de Adzsindaj mergen is észrevette õket és menekülni
kezdett. A fiú az apja után menekült. Az anya pedig a fia után menekült. Hárman egymást
hajszolva menekültek s ezt látva Sádzgaj alag kán összeszedte a maradék seregét és utánuk ment.
Addig-addig ûzte õket, amíg azok hárman felszálltak az égbe. Erre Sádzgaj alag kán már nem
tudott mit tenni. Azok hárman pedig elõle az égbe menekültek és most is ott kergetõznek. Õk
alkotják a Gurvan Maralt, vagyis a Három Maralszarvas csillagképet.
Micsid, a Hat Majom
Valamikor régen hat árva fiú élt egy dombocska tetején. Napjaik játékkal teltek. Egy napon a
legidõsebb fiú így szólt:
- Fivéreim! Induljunk el világot látni, mesterséget tanulni! - Testvérei helyeseltek, s megbeszéltek

egy idõpontot, mikorra mindannyian visszatérnek. A dombocska tetején állítottak egy-egy fát, s
egyenként elindultak. A legkisebb fiú kelet felé szaladt, útközben megpillantott egy Arany Tündért,
egy aranyos ház mellett. Leült a közelben, s addig nézte a lányt gyönyörködve, míg el nem nyomta
az álom. Attól a naptól kezdve mindenhová elkísérte. Az Arany Tündér egyszer így szólt a fiúhoz:
- Apám az égbõl visszatérve a déli aranykútnál megitatja a lovát. Menj és köszöntsd, azután gyere
vissza!
A fiú elment, de hamarosan sietve visszatért.
- Elindultam apádhoz, de útközben eszembe jutottál, s visszajöttem, hogy láthassalak - mondta a

Tündérnek.
- Ha legközelebb eszedbe jutok, s látni szeretnél, vedd elõ ezt a képet - e szavakkal egy képet
nyújtott át, mely az õ arcát ábrázolta. - De vigyázz, nehogy elveszítsd!
A fiú boldogan hordozta magával a képet, de egyszer csak kétségbeesett zokogással szaladt a
Tündérhez.

- Mi történt? - kérdezte õ meglepetten.
- A képemet egy hatalmas forgószél elragadta, s Mangasz Kán birodalmába repítette.
A Kán eközben a gyönyörû képet nézegetve belészeretett, s a lány keresésére indult. Rátalálva
megölte a fiút, a Tündért pedig elvitte magával.
Az öt idõsebb testvér a megbeszélt idõre visszatért a dombocskára, s látták, hogy az öccsük fája
kiszáradt. Ezután elmesélték egymásnak, hogy merre jártak, mit tanultak. Az egyik a holtnak lelket,
a másik a némának nyelvet, a süketnek hallást tudott adni. A harmadik képes lett a láthatatlan
dolgokat is meglátni. A negyedik szobrászatot tanult, az ötödik pedig festészetet. Miután végére
értek a mesének, a mindent látó meglátta, hogy öccsük meghalt. Ekkor az öt testvér a testhez
sietett, s a legidõsebb lelket lehelt belé. Amint feltámadt, kérdezgetni kezdték a tanulmányairól.
- Én bizony semmit sem tanultam, - válaszolta a legkisebb - hanem egy gyönyörû Arany Tündérrel
találkoztam. Õ egy képet adott nekem, melyet a forgószél a Mangasz Kán földjére repített. A Kán
felkerekedett, hogy feleségül vegye a Tündért, engem pedig megölt. Menjünk gyorsan, s hozzuk
vissza a Tündért - sürgette a fiú bátyjait.
A negyedik fiú fából faragott egy madarat, az ötödik kifestette, végül a második a csalogány szép
hangját adta neki. Ekkor a madár hátára ültek, s a Mangasz kán birodalmába repültek. Az Arany
Tündér gyönyörködve nézte a közeledõ madarat, s felsóhajtott:
- Bárcsak az enyém lehetne az a madár, hogy játszhassak vele!
Meghallotta ezt a Kán, és parancsot adott a szolgáinak:
- Fogjátok meg azt a madarat!
Szaladt sok szolga, hogy teljesítse a parancsot, de nem sikerült elfogniuk. A madár közeledtükre
riadtan elrepült, amikor azonban a Tündér közelített hozzá, nem ijedt meg. Ezt meglátva így szólt a
kán:
- Talán te meg tudnád fogni, próbáld meg!
A Tündér a madárhoz ment, a fiúk pedig felkapták, s a madár hátára ülve hazarepültek.
Amikor hazaértek, összevesztek azon, hogy melyikük vegye feleségül a Tündért.
- Én találtam rá, én veszem feleségül!
- Én támasztottam fel az öcsénket, nekem jár!
- Én faragtam ki a madarat, én veszem feleségül a lányt! - így vitatkoztak. Az Arany Tündér

hallgatta a vitájukat, majd közbeszólt:

- Mind a hatan segítettetek nekem, így nem tudom eldönteni, hogy kivel éljek, s kivel ne. Ezért
minden hónapban csak egyszer találkozzunk! - szólt, s az égre szállt, ahol Holddá változott.
A hat fiú követte a Tündért az égre és a Micsidnek nevezett csillagképpé változtak. Ettõl az idõtõl a
Micsid havonta egyszer megközelíti a Holdat.
Micsid, a "Fiastyúk" és Laszar
Úgy mondják, hogy a téli idõjárás eljöttével elõtûnõ csillagkép, a Micsid, a csötgör-ördög jobb
keze. A csötgör-ördög bal kezének a Laszar csillagkép tartják. Tél utolsó havának 25. napján,
évente egyetlen alkalommal a Laszar csillagkép a hold fölött található, s helyzetébõl
megállapítható, hogy milyen lesz a jövõ év. Ha a Laszar csillagkép az ujjhegy és az ujj középsõ
részének felel meg, akkor azt mondják, havas, állatpusztulásos tél, dzud lesz és így meglehetõsen
szerencsétlen elõjelnek tekintik. Ha viszont a kéz csuklójának magasságában látható, úgy hívják:
"arany csukló" és ínség nélküli bõséges esztendõ elõjelének tartják.
Ûrín Colmon, a "Hajnalcsillag" és Micsid, a "Fiastyúk" eredete
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer hat fiatal fiútestvér. Egy napon megbeszélték, hogy
szétszélednek minden irányba, majd miután kitanulták a tudományokat és varázslatokat,
visszatérnek. Abban is megegyeztek, hogy három év múltán szülõföldjükön hol és mikor
találkoznak egymással újra, majd szétszéledtek hat irányba.
Meg is tanultak mindannyian egy-egy tudományt és mikor letelt a három év, visszatértek a
megbeszélt helyre, de a legkisebb fivér nem volt sehol. A testvérek elmondták egymásnak ki
milyen tudományt sajátított el.
A legidõsebb testvérbõl titoknyitó varázsló lett. A második fiú mindenrõl tudott, ami a világ
bármely táján történt. A harmadik annak lett a mestere, hogy ahová csak vágyott, egy szempillantás
alatt el tudott repülni. A negyedik az ellenségei számára láthatatlanná tudott válni. Az ötödik fiúból
pedig mindenfajta kívánságot teljesíteni tudó varázsló lett.
A legidõsebb testvér így szólt:
- Legfiatalabb testvéremre a külsõ tengeren túli szárazföldön akadtam rá, amint az ottani kán
gyönyörûségesen szép tündérleányával éldegélt együtt. Vajon hogyan szerezhetnénk vissza
öcsénket?
A második testvért, amint öccsüket vissza akarta magával hozni, útközben balszerencse érte.

Ekképpen mesélte el a történteket:
- A külsõ tenger közepén levõ szigeten él egy óriáskígyó, és mindenkit, aki a tenger felett elhalad,
magába szippant és elnyel. Szörnyen veszélyes. Ha át tudnánk kelni felette, visszaszerezhetnénk
öcsénket.
A harmadik fivér ekképp szólt:
- Ha ti képesek vagytok átjutni, anélkül, hogy elnyelne benneteket a mérges kígyó, akkor arra én is
képes vagyok. Fogjuk meg egymás köntösszegélyét, majd én repítelek benneteket, ti meg csak
kövessetek!
A negyedik fivér így szólt:
- Én meg majd a mérges kígyó fölébe kerekedem!
Az ötödik testvér ezt mondta:
- Én pedig, ha öcsém visszatér, teljesíteni tudom minden kívánságát.
Így hát elindult az öt testvér, hogy megkeressék az öccsüket. Amint a külsõ tenger felett repültek,
irtózatos nagy forgószél kerekedett és a mérges kígyó mohón magába akarta szippantani õket, de
hasztalanul, mert csupán levegõt szívott be és elszalasztotta a testvéreket. Így történt, hogy a
testvérek öccsüket a szépséges tündérleánnyal együtt hazavitték szülõföldjükre, ahol örömünnepet
ültek. Az ötödik fiú ruhát, jószágot és javakat, ételt, italt és sok más dolgot varázsolt elõ, amire
vágytak. Idõvel egybegyûlt a hat fivér és elkezdtek tanakodni, kinek is legyen a felesége a
tündérhercegnõ.
A legkisebb fiú így szólt:
- Én találtam rá, ezért az enyém legyen!
Az ötödik erre így:
- Amiért öcsémnek tökéletes otthont, jószágot, vagyont és mindenféle javakat teremtettem, az

enyém legyen!
A negyedik így szólt:
- Tudjátok, nélkülem ti a mérges kígyó eledelévé váltatok volna. Így mivel segítséget nyújtottam
nektek, engem illessen a hercegnõ!
A harmadik erre így:
- Ha én nem lettem volna, hogyan tudtatok volna átjutni a külsõ tengeren túli vidékre? Mivel
átvittelek és vissza is hoztalak benneteket, enyém legyen a tündérleány!

- De én fürkésztem ki, hogy hol milyen esemény történik - mondta a második.
- Viszont én mondtam meg, hol találhatunk rá! - vágta rá az elsõszülött fiú.
Így vitatkozott egymással a hat testvér, amikor megszólalt a tündérleány:
- Tudjátok mit, akkor mindannyian az égbe jutva, váljunk csillagokká! Én leszek az Ûrín Colmon,
a Hajnalcsillag. Ti pedig váljatok a Micsid nevû csillagokká! Évente csupán egy alkalommal
pillantsanak egymásra a csillagképeink! - szólt a tündérleány és a Hajnalcsillaggá változott. A hat
fivér pedig a tündérleány szavai szerint a Micsid csillagképpé változott. Ettõl fogva a tündérleány
és a hat testvér csak akkor látja egymást, ha a Hajnalcsillag és a Micsid csillagképek találkoznak.
Így mesélik.
Ûrín Colmon, a Hajnalcsillag
Valamikor régen egy szegény legény a húgával éldegélt. Néhány napon át kötelet fontak gidáknak,
bárányoknak, csikóknak, készítettek kantárt és nyerget. Este lett, mire készen lettek, s a jurta mellé
kifeszítették a kötelet, õk maguk pedig lefeküdtek. Reggelre kelve állatok sorakoztak a kötélen. A
lány ekkor elgondolkodott: a bátyám nekem hozományt nem ad, ha férjhez megyek. Elhatározta,
hogy megöli a bátyját. Egy napon, amikor a fiú vadászni ment, a lány a jurtájuk köré egy másik
jurtát emeltetett. A két jurta közötti nyílásba embereket állított, testvére elveszejtésére így készült.
Amikor a fiú hazaért, lova a két jurtát felrúgva, hátán urával elvágtatott. A fiú a ló hátán ülve
megragadta a húgát, s e szavakkal az égre hajította:
Vétked miatt bûnhõdésül,

Változz Hajnalcsillaggá!
Ekkor a lány Hajnalcsillaggá változott, s azóta hajnalban kelve a többi csillagot követi, de soha utol
nem éri.
Mikor a Tejtenger még csak tócsa volt, mikor a Szümber-hegy még csak halom volt, akkor
mérkõzött meg egymással Hideg apó és Meleg apó. Így szólt Hideg apó:
- Kilenc napon át fagyasztom a világot. Hadd látom, föl tudod-e olvasztani utána?
- Én pedig nyolc nap alatt megolvasztom a havat, jeget, s víztengert teremtek belõlük. Biztos nem
tudod kivédeni az én forróságomat - mondta Meleg apó. A fogadás tétje az volt, hogy a gyõztes

hatalmába kerítheti a vesztest.
Hideg apó kilenc napon át támasztott hóvihart és sosem volt hideggel, jégpáncéllal vonta be a
földet. Majd alkotott egy óriási bikát, hogy az védje meg a jegét. Meleg apó nyolc nap alatt
létrehozta a napot, s a nyolc világtáj felõl sütötte a földet, amely a nyolcadik napra víztengerré
változott.
Mikor megnézte, hol maradt még jég, hát, az óriás bika tömör patái alatt talált még belõle: két
mellsõ lába alatt alakult ki a jeges Déli Sark. Meleg apó megdühödött, s a bika tömör patáját
kettéhasította. Azóta van páros ujjú patája a marhaféléknek.
Mivel a két apó ereje egyenlõ volt, fölosztották maguk közt az esztendõt, azóta váltja egymást a
nyár és a tél.
Hogyan keletkezett a villám?
Egy nagy vízben élt két hal, amelyek egymás farkába harapva gyûrût alkottak. A két hal között
összegyûlt homokból, földbõl nõtt ki a Szümber hegy. Mi a két hal törzsébõl keletkezett négy
világsziget külsõ részén élünk. A Szümber hegyen nõtt egy hatalmas fa, amely a lejtõtõl a csúcsig
magasodik. A Szümber hegy felsõ részén ülnek hármasával az istenek és ennek a fának a
magvaival, gyümölcsével táplálkoznak. Amikor az istenek ide-oda mozognak, valahányszor
gyümölcsöt szakítanak arról a fáról, az égen felvillan egy-egy villám.

Állat- és növényvilág
Az állat- és növényvilág eredetérõl szóló mítoszok egy része más témájú eredetmítoszok
motívumaként is elõfordul, mint például az Erhí mergenrõl szóló asztrális mítoszban: a tarbagán
eredete, a fecskefarok villás formájának kialakulása, vagy a hori burjátok eredetmítoszában: a
magyarázat arra, hogy lett a hattyú lába fekete. Ebben a fejezetben egy-egy állat vagy növény
eredetérõl több változatot is szeretnénk bemutatni. Az állatvilág mítoszai között számos olyan van,
mely színtisztán idegen eredetû, ezt bizonyítja pl. hogy a kérdéses állat nem õshonos a mongolok
földjén, vagy legyen bár ismert, nem része a mongolok mindennapi életének. Ilyen a Macskaláma,
gyermekmeseként is igen kedvelt története. A mesének tulajdonképpen csak a befejezõ gondolata
tartalmaz eredetmítoszra utaló motívumot, mely arról szól, hogy az egerek által leleplezett macska
attól fogva földbe ássa ürülékét, nehogy még egyszer meglássák, mit evett. A mesének buddhista
alaptörténete van, a kegyes megtérést színlelõ macska lámacsengõjében nem nehéz felismernünk a
báránybõrt, melyet Aiszóposz farkasa magára öltött.
Figyelemre méltó tény, hogy arányaiban jóval kevesebb eredetmítosz foglalkozik a jószágokkal,
mint a vadállatokkal, vagy a mitikus lényekkel. A ló az ember hátasa, és a legjellegzetesebb nomád
ital, az airag "kumisz" is erjesztett kancatejbõl származik (a tevetejbõl is erjesztenek airagot).
A történet arról, hogyan lett a ló az ember hátasa azt sugallja, hogy a ló és a szarvas között
ellenségeskedés van, de ismertek olyan hõsmesék, hõseposzok, melyekben a vitéz táltoslova
szarvaspajtásaitól kér segítséget.
A teremtésmítoszokkal mutatnak rokonságot a juhról, szarvasmarháról, tevérõl szóló

eredetmítoszok. A mongol pásztorok tisztelik a tevét, s az egyik legszívhezszólóbb mongol mese Az
árva fehér teveborjú története is tevérõl szól. Mégis a mítoszokban mintha mindig õ "húzná a
rövidebbet". Elveszti a lehetõséget, hogy elsõ legyen a tizenkettes ciklus állatai között, elveszti
gyönyörû agancsát, míg a szamár hosszú füleket kap, önteltsége miatt aprócska füleket vihet csak
haza. Alulmaradása a patkánnyal szemben jellegzetesen belsõ-ázsiai nomád magyarázat a távol-
keleti tizenkettes állat ciklusról.
A medve az egyik legtiszteltebb a vadállatok között, tabuneve "öreg" vagy "embervad", s legtöbb
eredetmítosza arról szól, hogy valaha ember (gyakran vadász) volt és valamilyen súlyos bûnt
követett el (pl. ki akarta vágatni a szent fát, el akarta ragadni Erlignek, az alsóvilág urának a
kalpagját), amiért megfosztották emberi lététõl. Az asszonyból lett medve történetében a medvével
kötött totemisztikus házasság nyomai fedezhetõk fel. A mítoszokban nagyon sok utalás van arra,
hogy a medve az emberhez hasonlóan viselkedik, s vadászatánál ezt használják ki a vadászok. Az
észak-mongóliai darhatok, ha medvét ölnek, imádkozva kérik a medve lelkének bocsánatát,
mondván, hogy az véletlenül tévedt nyiluk útjába.
A farkas, mint Dzsingisz törzsének totemállata és mint a sámánok hátasa központi helyet foglal el a
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/allat.htm (1 of 29)2004.09.04. 20:50:29

mongol hiedelemvilágban. A pásztorok, akárcsak a medvétõl, tõle is tartanak és tisztelik, félik. A

róla szóló mítoszban nem tartotta meg Buddha rendelkezését, ezért lakolnia kellett és nem válhatott
belõle a leghatalmasabb élõlény. A róka, mint számos más nép mitológiájában, a mongoloknál is a
ravaszságával tûnik ki. A mongolok rókáról alkotott elképzeléseire hatottak a kínai rókadémon
történetek.
A rókadémon, mint azt a Múmingan eredetmítoszban is olvasható, ifjú lánnyá változva keseríti meg
a vadászokat. A róka központi mesehõs is, általában alantas szándékú, de elõfordul, hogy a hõs
segítségére van. A kutyáról szóló eredetmítosz egy fontos szokást õrzött meg, a kutyatemetést. A
buddhista mongolok azt tartják, hogy a kutya valaha (miként a medve is) ember volt és hogy újra
emberi alakban születhessen újjá, ahhoz le kell metszeni a farkát, s úgy eltemetni.
A tigris, bár a mongol pusztákhoz és erdõkhöz közeli Mandzsuriában gyakori vad volt, s a mongol
pusztákon nem õshonos, a mongol meséknek mégis gyakori szereplõje. Gyakran festik le e
félelmetes ellenfelet, mint olyan ostoba lényt, melynek még egy öregapó is túljárhat az eszén. A
mítoszok tigrise is kérkedik erejével, de az ember eszével legyõzi, mint a magyar népmesékbõl is
ismert Ki a legerõsebb állat? típusú mesékben: a tigris azért lett csíkos, mert az ember fához
kötözte és megégette. A fenséges tigris macskától születik egy-egy mítoszban, vagy éppen az
utódairól van szó, akik bár szintén erõsek, nem érnek a nyomába. A tigris mellett a macska és a
párduc is szerepel az eredetmítoszokban. A denevérrõl szóló egyik mongol mesében az állatok
kiközösítik a denevért, mert az hol az emlõsökhöz, hol a madarakhoz csatlakozik. A denevér,
akárcsak a bölcs sas, okos tanácsokat ad a madarak urának, az indiai mitológiából ismert
Garudának, azaz mongolul Hangaridnak.
A madarak uráról szóló történetek gyakran kapcsolódnak össze a buddhista erkölcstanító

mondásokkal, mesékkel. Közülük az egyik legnépszerûbb mese arról szól, hogy miért kezdett a
Garuda kígyókat enni. Az eredeti indiai történet magva az, hogy a Garuda elpusztítja a gonoszt
jelképezõ kígyót. Mítoszainkban Buddha, vagy az emberhez szíves fecske megakadályozza a
darazsat (dongót), hogy elárulja a madarak urának, az ember vére a legízesebb.
A bagoly, a sámánmadár és totemõs (l. Az ojrátok eredetmítosza), tollait fejükön viselik a sámánok
(l. A fekete védõszellem eredete). Az eredetmítoszokban azonban gyakran gúnyolják is rikoltó
hangjáért, nagy szeméért. A kuvik, mint sok más mitikus társa, ember volt, méghozzá egy
telhetetlen lány, akinek mohó lelke változott át a helyét nem lelõ madárrá. A holló és a varjú a
sámánok küldötte, a sámánok erejének jelképe. A varjú járását a hivatalnokéhoz hasonlítják.
Számos eredetmítosz hõse a fürj, az ásólúd, a pelikán, sõt a kacsa is. Az ásóludat lámamadárnak is
hívják a mongolok, lévén hasonló sárga árnyalatú, mint a szerzetesek viselete. Története a
helytelen céllal elmélkedõ szerzetesrõl szóló buddhista tanmese.
Tibeti tantörténet szól a galamb és a veréb hangjának kialakulásáról. A buddhista keretbe ágyazott
mítosz a galamb hangját a jajveszékelõ asszonyéhoz, a verébét az imát recitáló szerzetesekéhez
hasonlítja.
Földmûvelõ hagyományt idéz a békáról szóló mítosz. Az állatok vetélkedésébõl a béka került ki

gyõztesen, maga mögé utasítva a nála rangosabb búbosbankát és kakukkot, s az õ hangjára

kezdenek vetni a földmûvesek.
Csodaszép Enhamgalan kán mítosza. A kánt teljesíthetetlen feladatok (befedni a Szümber hegyet
arannyal, feltölteni a Külsõ tengert liszttel, beborítani a földet selyemmel) elé állító három gonosz
megbûnhõdik és a bölcs kán által kiszabott feltételt a mai napig sem tudták teljesíteni: "A három
gonosz azóta is csak méri, méri a földet, a hegyet, s a tengert. Amelyik a tengert méri, abból lett a
föl-le emelkedõ pióca. Aki a földet akarta megmérni, abból lett az elõre és hátra mászó, araszoló
hernyó, amelynek két vége két felé törekszik. Aki a Szümber hegy súlyát akarta megmérni, abból
csúf pók lett, amely hol felszalad, hol lecsúszik".
A növények eredetérõl szóló mítoszokban leggyakrabban arról esik szó, hogy miért lettek egyes
növények örökzölddé. Az örök élet vizét Buddha - más változatban a fecske vagy a holló - az
embereknek akarta megszerezni, de mivel az életvíz elcsepegett, nem az embert, hanem a lucfenyõt,
csikófarkat stb. tette örökzölddé. A borókáról szóló mítosz az eurázsiai kultúrkörben jól ismert
Nagy Sándor legenda részlete. A legendában Sándor (Szulharnaj) keresi az örök élet titkát, de
mikor megtalálja, kíséretének egy tagja megértteti vele, hogy mi végre az örök élet, ha szerettei
elhalnak mellõle. Ezért Sándor kiönti az élet vizét és az a borókára hullva örökzölddé teszi azt.
A ló
Réges régen, az ember egyetlen kancájával élt egy tóparton. Egy szép napon a kanca megellett, de
a kiscsikó nem tudott felállni. Ahogy próbálkozott, hirtelen megcsúszott, beleesett a vízbe és
megfulladt. A kanca tõgye begyulladt, így megfejték és összegyûjtötték a tejét. Élt a hegyekben
egy csoport elmélkedõ szerzetes, akiknek ezek a tóparti emberek rendszeresen juttattak
ételadományokat.
- Az egyetlen kancánk, egyetlen csikója így pusztult el. A tõgye begyulladt és amit lefejtünk,
különösen finom lett - szóltak a tóparti emberek.
- Hozd ide nekünk! Azt a valamit kumisznak hívják. Most pedig ti, kik erõsek és bátrak vagytok,
kössetek egy fához kötelet és árkányt - ahogyan így neki készülõdtek, nagy porvihar támadt, köd
lett és egyszer csak rengeteg mén ereszkedett alá az égbõl. Az ügyesebbeknek sikerült néhányat
befogni közülük. Így lett az embereknek ménesük.
Hogyan lett a ló az ember hátasa?
Annak idején, mikor az ember még nem fogadta társául a lovat, azok ménesekbe verõdve, vadon

éltek a hatalmas pusztákon. Történt egyszer, hogy egy szarvascsorda, a szilaj lovak földjének
határát többször áthágva, lelegelte az összes füvet, mire a lovak haragra lobbanva elkergették õket,
majd utánuk eredtek. Azonban hiába üldözték az agancsosokat, nem érték utol a menekülõket.
Ettõl aztán még nagyobb haragra gerjedtek és megkérdezték azt embert :
- Hogyan tudnánk bosszút állni?
Az emberek a következõ választ adták a kérdezõ paripának:
- Ha elviselnétek a zablát a szátokban, akkor egyikõtöket meglovagolva bosszút tudnánk állni.
- Az a legfontosabb, hogy elégtételt tudjunk venni, a többi meg nem számít! - tanakodtak a derék
négylábúak - és szó nélkül követve az ember szavát, tûrve a nyerget és a zablát, elindultak bosszút
állni. Útközben jöttek csak rá, hogy idõközben az ember hátasává váltak. Az ember - betartva a
lovaknak adott szavát - azóta is üldözi a szarvast, hogy bosszút álljon rajta.
Miért hempereg a teve a hamuban?
Régen, amikor Buddha állatneveket adott a hagyományos mongol kalendárium tizenkét évének,
tizenegy állat nevét egybõl kiosztotta, s amikor az utolsó (vagyis a tizenkettes ciklus legelsõ) évére
került sor, felvetõdött a teve és a patkány neve, s vita kerekedett belõle, melyik kerüljön be a
tizenkét év közé. Hogy egyikõjüket se bántsa meg, Buddha azt mondta, hogy a két állat maga
döntsön.
Azok ketten abban állapodtak meg, hogy az kerüljön a tizenkét éves ciklus elejére, aki másnap
reggel elõször pillantja meg a felkelõ nap sugarát. A teve kelet felé nézett, ahol a napnak fel kellett
bukkannia, állva várta a napfelkeltét. A patkány felmászott a teve púpjára és nyugat felé nézett,
mindig a hegy tetejét bámulta. Amikor eljött a napfelkelte ideje, a kelõ nap elsõ sugara elõször a
nyugati hegy csúcsán csillant meg, így a patkány vette elõször észre a nap fényét. A teve
megdühödött, hogy elvesztette a fogadást, felugrott, hogy széttapossa a patkányt, de az beszaladt
egy kupac hamu alá és elrejtõzött elõle.
Azóta valahányszor csak hamut lát a teve, gyûlöletes ellenségét, a patkányt elemésztendõ,
széttapossa a hamut, meghempereg benne.
Így került a patkány a tizenkét éves ciklusba és így maradt ki a teve belõle. Bár a teve nem jutott be
a tizenkét év közé, a tizenkét év között szereplõ minden egyes állat valamilyen tulajdonságát,
jellemzõjét viseli a testén. Ezek a következõk:
1. Olyan füle van, mint a patkánynak.

2. Olyan gyomra van, mint az ökörnek.
3. Olyan mancsa van, mint a tigrisnek.

4. Olyan orra van, mint a nyúlnak.

5. Olyan törzse van, mint a sárkánynak.
6. Olyan szeme van, mint a kígyónak.
7. Olyan sörénye van, mint a lónak.
8. Olyan gyapja van, mint a juhnak.
9. Olyan púpja van, mint a majomnak.
10. Olyan taréj alakú fejszõrzete van, mint a kakasnak.
11. Olyan combja van, mint a kutyának.
12. Olyan farka van, mint a disznónak.
A teve és a szarvas
Valamikor réges régen a tevének olyan szép, tizenkétágú agancsa volt, mint mostanság a
szarvasnak. Ezen kívül volt neki dússzõrû, hosszú farka is. Abban az idõben a szarvas szarvatlan,
kopasz homlokú volt, a lónak pedig alig volt valami kis kurta farka. A teve nagyon büszke volt
hatalmas, szép szarvára, és az arra járókkal mindig megcsodáltatta azt.
Egy szép napon a teve lement a tó partjára vizet inni. Ám az ivásnál sokkal jobban törõdött a
víztükörben látszó képmásával, s azt nézegetve, hatalmasságával büszkélkedve álldogált a tó
partján.
Éppen ekkor jött ki az erdõbõl a szarvas, s fejét lehajtva szomorúan így szólt:
- Ma este meg kell jelennem az erdei állatgyûlésen. Hogy is mehetnék el oda ilyen csúnya, kopasz
fejjel?! Bárcsak, még ha egy órácskára is, ilyen szép szarvakkal mehetnék! Könyörülj meg rajtam,
teve, add kölcsön a szarvadat. Holnap, amikor ismét idejössz vizet inni, feltétlenül visszaadom -
kérlelte a tevét a szarvas.
Megnézte a teve a szarvast, s valóban szánalomra méltónak, minden fenséget nélkülözõnek,

kopasznak találta, ezért levette a szarvát és odaadta neki azzal, hogy másnap feltétlenül
visszahozza. A fenséges, szépséges díszt jelentõ agancsot a szarvas felöltötte és egy szempillantás
alatt eltûnt vele az erdõben.
Útközben a szarvas találkozott a lóval, s amikor az megkérdezte, honnan vette szarvát, a szarvas
elmondta neki a történteket. A ló is szeretett volna valami szép díszt szerezni, ezért odament a
tevéhez és elkérte tõle a farkát. A jólelkû teve kötélnek állt, s farkat cserélt a lóval.
Múltak a napok, egy év is eltelt, a szegény teve mégsem tudta visszaszerezni sem a szarvát, sem a
farkát. Ha az említett állatokkal találkozik, a teve mindig eszükbe juttatja, hogy megígérték,
visszaadják a szarvát és a farkát, de azok csak nevetnek rajta, sõt, a szarvas még hozzá is teszi:
- Majd akkor adjuk vissza õket, ha a vadkecske szarva az eget éri és a teve új farka a földet verdesi.

Azóta minden egyes iváskor, amikor a teve meglátja a vízben kopasz ábrázatát, szégyenében
elkapja a fejét. Továbbá, néhány korty után mindig ennek vagy amannak a hegynek a csúcsát
nézegetve álldogál. Ez állítólag azért van, mert reménykedve várja a szarvast, hátha elhozza a
szarvát. A szarvas agancsa minden évben egyszer lehullik. Ez azért van így, mert azt eredetileg
nem a szarvasnak adták, hanem a tevétõl ravaszkodta el.
Miért hosszú a szamár füle?
Egyszer régen Buddha elhatározta, hogy számos állatnak fület ad. A szamár hallotta ezt meg
leghamarabb, és így, mivel õ ért oda legelébb, a legnagyobb fület õ kapta. A teve büszke állat lévén
másokkal csodáltatta testét és így beszélt:
- Buddha tudja, hogy én milyen nagytestû vagyok. Biztosan nekem hagyja meg a legnagyobbat.
Hogy az állatok csodálhassák nagyságát sietség nélkül lépkedett oda, ahol azok összegyûltek és
olyan fület kaptak, amilyent elképzeltek a maguk számára. Ám mire a teve odaért, számára már
csak egy pár szamárhoz illõ hitvány fül maradt.
A teve ezt látva, megvetõen így szólt:
- Ó Buddha, nekem csak ilyet hagytál, ezzel engem az állatok szégyenévé teszel - mondta és
elfordult.
Így szólt erre Buddha:
- Ha elveszed, elveszed - ha nem, nem - és ledobta a füleket. Mivel a teve éppen elfordult, a fülek
fordítva ragadtak a fejéhez. Így a teve füle egészen más, mint a többi állaté.
A medve (1.)
A medve réges régen egy Karabti nevû halandó kán volt. Egyszer ez a kán ezt parancsolta egy árva
fiúnak:
- Keresd meg és hozd el Erlig kán rókaprém kalpagját!
- De hogy találom meg? - kérdezte a fiú Karabti kánt.
- Menj oda és küzdj meg csatában azért a kalpagért, majd pedig ragadd el! - mondotta a kán. Így az
árva legény elment, hogy elragadja Erlig kán rókaprém kalpagját, s amikor odaért, fennhangon
kiabálni kezdett. Rivalló hangja száz ember hangjaként, s száz ló patájának dobogásaként szólott.

Az fiú tudta, hogy Erlig kán ettõl megriadt, így gyorsan elragadta a süveget és már menekült is.
- Miért ragadtad el a kalpagom? - kérdezte Erlig kán.
- Karabti kán parancsolta, hogy raboljam el - válaszolta a fiú. Erlig kán pedig imigyen szólt:
- Karabti váljék medvévé, s asszonya disznóvá!
Így vált medvévé Karabti kán.
A medve (2.)
Egyszer réges-régen élt egy nagyon erõs vadász. Mivel senki sem tudta õt legyõzni, Buddha elvette
a hüvelykujját, s így erejét vesztve medvévé változott. Minthogy a medve tulajdonképpen ember,
az emberhez hasonlóan a hátsó két lábán jár, ismeri az emberi nyelvet, s a vadászok szerint
furfangos állat. A medve magzatát medvebocsnak hívják. A vadászok nem ejtenek el olyan
medvét, melynek bocsai vannak. Ha ilyen medvével találkozik a vadász, a medve vacka fölé kerül,
s egy villás bottal böködi:
- Ha van bocsod, hozd elõ! Ha nincs bocsod, magad gyere ki! - kiabálja. A medve az ember
szavára kijön, s elõhozza a bocsát.
A medve alapvetõen könnyen szülõ állat. Mivel könnyen szül, a vadászok levágják, s elviszik a
nõsténymedve mancsát, hogy segítsen, mikor szülnek az asszonyok.
Ha egy vadász medvére akad és még nem sikerült megtöltenie kovás puskáját, így szól hozzá:
- Vitéz készülj!
Karjával verdesõ mozdulatokat tesz és miközben a medve utánozza, megtölti puskáját.
Az ember és a medve hasonlóságának még egy jele, hogy a nõsténymedve ágyéka és az asszony
ágyéka nagyon hasonló. Ezért van az, hogy mikor megölnek egy nõsténymedvét, nem engedik a
fiatalokat odamenni és megnyúzni. Azt tartják ugyanis, hogy ha egy legény meglátja a
nõsténymedve ágyékát, kitör belõle a nevetés, s addig nevet, míg a mája le nem szakad, s meg nem
hal. Ezt nevezik Dzsigmid betegségének. Emiatt van a mi vidékünkön az a mondás, hogy "a láz,
súlyos betegség - a nevetés, Dzsigmid betegsége".
A medve (3.)
Egy szegény kádár egy edényhez abroncsot akart készíteni, ezért elment a nagy tó egyik szigetére

és ott megpillantott egy abroncsnak való vörös fûzt. Amint a kádár odaért, hogy kivágja, az
megszólalt:
- Ne vágj ki engem! Minden kívánságodat teljesítem.
Erre így szólt a kádár:
- Jól van, nem váglak ki. Tegyél engem gazdag kereskedõvé! - mondta és tüstént gazdag is lett.
Azután kis idõ elteltével újra eljött a vörös fûzhöz: azt kívánta, hogy tegye õt kánná. Kérése szerint
kánná lett. A kánná lett kádár kánasszonyával egy ekhós szekéren ülve, katonák kíséretében jött a
vörös fûzhöz kivágatni azt. A katonák kánjuk parancsa szerint készültek kivágni a fûzt, amikor az
megszólalt:
- Nézzétek a kánt és a kánasszonyt! - mondta. A katonák hátranézve látták, hogy a kán és felesége
medvévé válva az erdõbe menekül. A katonák ettõl megrémülve nem vágták ki a vörös fûzt és
szétszéledtek. Ezért beszélték azt egykor a burjátok, hogy a medve kán volt. Ha egy ember a
pusztában medvével találkozik s azt mondja:
- Kán, engedj utamra! - akkor a medve visszafordul.
A farkas
Egyszer régen Buddha mester felosztotta az állatok eledelét és italát, de a farkast valahogy
kifelejtette. Amikor Buddha ezt észrevette, a következõ eledelt rendelte neki:
- Minden száz juhból egyet megehetsz, most pedig menj!
A farkas miközben elment, ezt gondolta: "Hogyan, százból egyet hagyhatok csak meg?" Ezért a
farkas, ha bárányok közé megy, akkor is sokat széttép közülük, ha nem eszi meg azokat. Egy
éjszaka annyit fut élelemkeresés közben, mint öt mén. Mikor a vadász farkast ejt el, bõrét lenyúzza,
nyolc inát elvágja. Ha nem vágná el ezt a nyolc inat, akkor olyan félelmetes élõlényként kelne
életre, amelyet nem fog a puskagolyó sem.
A róka
Egyszer régen Buddha mester hatvanegy ravaszságot alkotott. A róka nagyon igyekezett ezt a sok
ravaszságot mind megszerezni, de Buddha elhatározta, hogy a hatvanegy fortélyt a kétlábúnak
adja. A rókának az ember után csak hatvan ravaszság jutott. Az embernek így egy fortéllyal több
van, mint a rókának, ezért vadászik rá és öli meg. Mivel a róka alulmaradt ravaszságban az
emberrel szemben, halálakor átkot mond rá. Azóta az ember - félve az átoktól - mikor megöli a

rókát, fél szemét behunyja, hogy az ne ismerje fel.
A kutya
Réges-régen Buddha mester agyagból két embert készített. Miközben kis idõre elment, az ökör
szarvával a kulcscsont mentén kihasított egy darab agyagot, s az leesett. Ebbõl a lehullott agyagból
lett a kutya. "Drágakõ emberi testbe születve jó sorsom lett volna, de az ökör attól elválasztott, s
kutyává tett!" - gondolta a kutya és megharagudott az ökörre. A mongolok azt mondják:
"igazmondó embernek ember az ellensége, ökrön lovagló embernek kutya az ellensége", s ez
pontosan így is van. A kutyát emberi születésûnek tartják, ezért mikor elpusztul, levágják a farkát,
s a szájába egy darab juhhúst, a farkát vagy vajat tesznek, hogy találja meg a régi születését. Mivel
a kutya, ha elpusztul, emberként születik újjá, a férfiak nem is bánkódnak a halálán.
Az öregek azt mondják: "Nekünk mongoloknak agyagból való a testünk. A kutya az emberbõl
leszakadt darabból jött létre, így az emberi nemzetség és a kutya nemzetsége hasonló." Ezért tartják
azt, hogy az ember törött csontjára kutyacsont a jó.
Miért hasadt a nyúl szája?
Réges-régen a legidõsebb nyúl összes társát összehívta:
- A világ többi állata meg tudja félemlíteni valamely másikat vagy fortéllyal védi meg életét. Nincs
hozzánk hasonló szánalmas állat e világon. A fák lombját mikor szellõ fújja, mintha tüdõnk-
szívünk köpnénk ki, eszünk vesztve úgy félünk. Mi a többi állatnál gyengébbnek születtünk. A
legutolsó féreg sem fél tõlünk! Testvéreim, ennél a rettegõ, gyötrelmes életnél az is jobb, ha kútba
öljük magunkat! - mondta, majd a többiekkel együtt szomorúan elindult. Ekkor egy szarka tévedt
arra, s igencsak elámult:
- Csör-csör, nyulaim, mi történt? - kérdezte, de azok semmit sem szóltak. A szarka újra
próbálkozott:
- Csör-csör, miért vagytok ilyen szomorúak? Mondjátok el nekem! - kérte õket. Az egyik idõs nyúl
elmondta az igazat:
- Mi a többi állattól rettegve élünk a világon. Olyan állat, aki tõlünk félne, egy sincsen! Épp arról
beszéltünk, hogy inkább kútba öljük magunk, minthogy így éljünk!
- Hogy gondolhattok ilyen ostobaságot?
- Miféle ostobaságot? Ilyen a mi valódi életünk.

- Ha így áll a dolog, lapuljatok most meg! A juhász idetereli a juhait, hogy megitassa õket a kútból.
Mikor a juhnyáj mellettetek megy el, pattanjatok fel, s ugráljatok szerteszét, majd nézzétek meg mi
lesz! Ha így tesztek, megláthatjátok az igazságot! - mondta a szarka, s elrepült.
A nyulak a szarka szavai szerint elrejtõztek a bokrok alatt, s ahogy a juhnyáj melléjük ért, hirtelen
felugrottak. Mikor visszanéztek, látták, hogy a juhok megbokrosodva egymást tapossák, s a juhász
ostorát lóbálva, ordítva fut, hogy megállítsa õket. A nyulak ezalatt bámulva álltak:
- Hogy megijesztettük ezt a sok juhot a gazdájukkal együtt! Milyen érdekes! - mondták, s hátsó két
lábukra ülve harsányan nevettek, és nevettek és csak nevettek. Addig nevettek, míg fel nem repedt
mindegyikük felsõ ajka. Azóta van a nyúlnak hasított szája.
Miért csíkos a tigris?
Egyszer a régi idõkben egy megöregedett, megvénült tigris így szólt a fiához:
- Fiam, az erõddel büszkélkedve, embernek nevezett állatot meg ne közelítsd! - ezek után kilehelte
a lelkét. Ám az a fiatal tigris magában azt gondolta:
- Milyen állat lehet, hogy ilyen megközelíthetetlen? Csak egyszer próbáljam az erejét! - s azzal
elindult megkeresni az embert. Jártában egy bikával találkozott.
- Te vagy az embernek nevezett állat? - kérdezte.
- Én nem ember, bika vagyok.
- Akkor legalább ismered-e az ember nevû állatot?
- Ismerem-e? Nemcsak, hogy ismerem, én bizony az ember szolgája vagyok! Láthatod, az

orromban karika van! Ezzel az orrkarikával vezet engemet, és szekeret húzat velem, rajtam ülve jár-
kel.
- Akkor hát igen csak nagy erejû állat, ugye? - kérdezte a tigris.
- Á, dehogy! Ha a fejemen lévõ szarvakkal erre-arra bökdösök, elszalad.
- Akkor meg miféle furcsa dolog ez? Ezt a hajlott szarvú, széles szügyû, nagy testû állatot hogyan
képes szolgájává tenni? - gondolkodott a tigris, miközben tovább ment. Majd találkozott egy
tevebikával.
- Te vagy az ember nevezetû állat? - kérdezte.

- Én nem ember, teve vagyok. Te mit akarsz az embertõl? - kérdezte.
- Az ember erejét szeretném kipróbálni.
- Ó tigrisem, az ember bizony a legerõsebb a világon.
- Akkor biztos szerfölött nagy állat?
- Nem, kicsi lény az ember, hiszen mikor felül rám, letérdelek.
- Te is szolgája vagy az embernek?
- Természetesen. Nézd az orromban a pecket! Az orrkötélnél fogva vezet.
- Ilyen különös dolgot még sohasem hallottam - csodálkozott a tigris.
- Az ember ereje az értelem. Az ilyen értelmes lény bizony ritka - mondta a teve.
- Az embernek nincs testi ereje, termete kicsiny, nem lehet félelmetes állat. Mi lehet az az
értelemnek nevezett dolog? Azt elragadom tõle - gondolta és tovább ment.
Az erdõben jártában kifáradva egy favágóhoz érkezett.
- Hol van az ember nevezetû állat? - kérdezte.
- Én vagyok az, mért keresel? - válaszolta ijedten, de magabiztosan az ember.
- Mi!? Ennyi az egész ember? Se bõre, se szõre, tehetetlen élõlény. Egyetlen léptemmel
széttaposhatom. Mutasd meg nekem az erõdet! - mondta leereszkedõn.
- Tigris uraságom, az én erõm az eszem - mondta a tigrisnek, az pedig arra gondolt, hogy
megszerzi az értelmet az embertõl.
- Na melyik az, mutasd csak nekem! - mondta.
- Tigris uraságom tulajdonképpen az értelmet itt nem tudom megmutatni önnek, otthon felejtettem,
amikor elindultam.
- Akkor menjünk, nézzük meg! - mondta a tigris, s megindultak.
- Tigris uraság, nem követhet engem egész hazáig. Ha a házõrzõ kutyáim meglátják, csapatostul
jönnek, s az élete veszélybe kerülhet. Jobb lenne ha itt várna. - A tigris elmaradt, a favágó pedig
néhány lépés után tépelõdve megállt.
- Félek - mondta.

- Mitõl félsz? - kérdezte a tigris.
- Attól, hogy hátulról megragad engem - válaszolta félve.
- Az ember ilyen félénk, hát miféle ereje lehet? - gondolta a tigris és azt mondta: - Na jó! Kötözz
ehhez a fához!
A favágó az övével jól odakötözte a tigrist a fához.
- Tigris úr! Elmegyek és a bölcs értelemmel jövök vissza, csak egy kicsit várjon kérem!
Kisvártatva egy ölnyi száraz faággal tért vissza, amit a tigris mellett halomba rakott.
- Meghoztam az értelmemet. Nézze meg! - és a tûzcsiholóval meggyújtotta a farakást, majd elment.

A tigris amikor minden oldalról égni kezdett, rettenetesen megijedt. A szorosan megkötött öv
meggyulladt, ettõl kilazult, és a tigris a lángok közül kiugorva, életét mentve elfutott.
A tigris bundája megégett, és a tûztõl fekete csíkos mintájú lett, ez lett az ára annak, hogy
megláthatta az ember bölcs értelmét.
A Mí macska öt fia
Mí, a macskák õse elõször megszülte a macskát. De mivel az mást, mint egeret nem tudott enni, Mí
lenézõen azt gondolta: micsoda erõtlen, gyenge állat ez, s megszülte a vadmacskát. Õ sem tetszett
azonban neki, s megszülte a párducot. Bár a párduc már valamivel erõsebb volt, õrá is megvetõen
nézett, még erõsebb fiat szeretett volna magának, s ezután megszülte a tigrist. A tigris, bár valóban
nagyon erõs volt, s minden vadállatot le tudott gyõzni, a vadállatok királyától, az oroszlántól õ is
félt, ezért õ sem nyerte el Mí tetszését. Nála is erõsebb fiút akart, s megszülte legkisebbik fiát,
Fekete fülût. Fekete fülû félelmetes állat volt, homloka közepén egy nagy szemmel, mellyel óriási
távolságra látott el, s olyan erõs volt, hogy mikor farkát játékosan meglengette, fákat döntött ki.
Hanem születésekor, amint kidugta fejét anyjából, megfordult, s fel akarta falni szülõjét. (Egyes
legendákban, ill. mesékben miután Fekete fülû megszületik, fel is falja anyját, de mivel ezzel
egyedül marad életben, nem tud tovább szaporodni - a ford. megj.) Mí alig tudott elmenekülni, de
tanult a leckébõl, s ezután csak macskákat szült.
Csengettyû a macska nyakán, avagy a macskaláma
Valaha rég élt egy láma, aki a meditációnak szentelte magát. Élt vele egy macska is. Egy nap a
macska ellopta a láma dohányszelencéjét, de a láma utána eredt és visszavette tõle. Másszor a
macska elcsente a láma olvasóját és bebújt vele egy lyukba. A láma kilógó farkánál fogva

megfogta a macskát, és egy csapással levágta a farkát.
Akkor az elûzött macska vándorútra indult. Ment-mendegélt, míg egy olyan helyre nem ért, ahol
sok egér és patkány lakott. Ott szépen elhelyezkedett és az olvasót a nyakába akasztotta. Egy nap
sok egér jött arra, de a macskához nem mertek közeledni, kikerülték.
- Ne féljetek tõlem, mert én gelüng macska vagyok. Megtanítalak titeket a legtisztább Tanra, arra,
hogy az élõlények hogyan kerüljék el az új életet, az újjászületést. Gyertek csak, gyertek! -
szónokolt a macska. Akkor az egerek közelebb jöttek és hallgatták a tanítást. Eltelt jó pár nap,
amikor az egerek és patkányok kánja, Hücsin Tuszt, azaz Segítõ Erõ így szólt:
- Hej, ez a mi mesterünk bizonyára felfalt közülünk néhányat. Az ürülékében szõrt és csontokat

találtunk. Hozzatok otthonról egy csengettyût.
Kerítettek is otthonról egy csengettyût. "Mesterünknek ékszert adományozunk" mondták, s a

csengettyût a macska nyakába akasztották. Hücsin Tuszt pedig így szólt egereihez, patkányaihoz:
- A mai tanítás végeztével libasorban indulunk haza. De ha a csengettyû megszólal, mindenkinek

"Hátra arc!"
Mikor a tanítás befejezõdött, az egerek és patkányok elindultak szépen sorban egymás után.
Hirtelen megszólalt a csengõ, valamennyien megfordultak, s mit láttak? A macska elkapott egy
egeret, s éppen föl akarta falni.
- Ez a mi álnok mesterünk farkashoz hasonló. Mivel hittünk hazug szavának, megfogyatkoztak

szegény egereink és patkányaink sorai. Bizony, nagy kárt szenvedtünk - szólt Hücsin Tuszt, s az
egerek, patkányok mind más vidékre költöztek onnan.
"Mindez nem történt volna meg, ha az ürülékemet a föld alá rejtem" - morfondírozott szomorúan a
macska. Úgy mondják, azóta el is dugja ürülékét, beássa a földbe.
A denevér
Amikor Hangardi még nem volt a madarak kánja, a madarak elhatározták, hogy az lesz a kán, aki a
legmagasabbra tud felrepülni, s onnan a leggyorsabban tud leszállni a földre. A denevér melléhez
ölelt egy követ, s Hangardi hátára telepedett. Hangardi ezt észre sem vette és a többi madár sem
fogott gyanút, hanem csak egymást túlszárnyalva repültek egyre magasabbra. Hangardi az összes
madár fölé ért:
- Van nálam magasabban valaki? - kiáltotta el magát.
- Én vagyok! De most éppen alábukom - mondta a denevér, és a kövét szorosan magához ölelve
felugrott Hangardi hátáról és sebesen leszállt a földre.

Ezután a denevérnek soha többé nem kellett dolgoznia és kiváltságokat is kapott. A madarak
fészket készítettek és odaadták neki. Így a madarak fészkét ma "Denevér fészek"-nek nevezik.
Azután sok év telt el, és Hangardi megöregedett. Azt akarta, hogy utódja legyen és feleséget vett
magához.
Éhínség idején minden étel ízlik

Élemedett korban minden asszony tetszik
- mondja a mondás és bizony Hangardi úgy is szerette és csodálta a feleségét, mintha a világ
legszebb asszonya volna. Amit a feleség szólott, a madár kán pontosan követte.
A királynõ egy csöppnyi gyermeket hozott világra.
- Most pedig mit tegyek? - kérdezte Hangardi.
- Egyszem gyermekemnek készíttess egy olyan bölcsõt, amelynek nincs párja a földön! - mondta a
királynõ.
- Milyen legyen? - kérdezte a madarak kánja.
Csináljam korallból, igazgyöngybõl,

Csináljam az egészet tiszta aranyból,
Készüljön színezüstbõl,
Kemény szantálfából?
- A Földön már van arany és ezüst bölcsõ is - mondta a királynõ. - A bölcsõ olyan dologból
készüljön, amely a gyermek káni származásához illõ.
- Akkor a madár mely részébõl készüljön? Tollából, mellébõl, csontjából, bõrébõl, mondd meg
nekem kedvesem! Ha madárcsõrbõl készül, hatalmas méretû és valóban erõs, szépséges bölcsõ lesz
- mondta Hangardi, és parancsával, hogy az összes madarat hívatja, széltébe-hosszába követeket
küldött. Miután megjöttek, a csõrüket kilyukasztotta, és az összest sorban felfûzte. A megjelent
madarakat számbavette, és látta, hogy az összes madár eljött, de a denevér nincs jelen. Hangardi
dühében fortyogva külön futárt küldött, hogy a denevért gyorsan megfogja és eléhozza. Amikor
Hangardi követe odaért, a denevér meghallgatta a kán parancsát, majd tisztelettel így szólt:
- Én ezen a három napon három nagy kérdésen gondolkoztam, de az idõ nem volt elég. Magamban
azt gondoltam, hogy holnapra befejezem a gondolkodást és majd akkor odamegyek. Így
visszafordultam.
- Három teljes napon át törtem a fejem a három nagy kérdésen, s most, hogy úgy-ahogy a végére
jártam eljöttem - mondta a denevér feldúlt arccal, amikor megérkezett.

- Mondjad gyorsan mi az a három kérdés! - kérte Hangardi.
- Elõször azt számoltam, hogy a világban az éjszaka vagy a nappal több-e?
- Aztán melyik a több?
- Ha a hajnali sötétséget és a borús nappalokat is a sötéthez számolom, akkor éjszaka jóval több
van.
- Á, szóval ez így van! Na, és min gondolkoztál másodjára?
- A Földön döglött madár vagy élõ van-e több? Ezen töprengtem. Ha az alvó madarakat a
döglöttekhez számolom, akkor döglött van több.
- Ez is így van! Harmadjára min gondolkoztál?
- A világon hím vagy nõstény madárból van-e több? Ezen gondolkoztam. Ha a nõstényük által
irányított hímeket a nõstényekhez számolom, akkor nõstény madárból jóval több van.
Hangardi a denevér szavait hallván elszégyellte magát, hogy kilyukasztotta és felfûzte a csõröket,
és az összes madarat szabadon engedte és elküldte. Így a madarak fészket raknak a fiókáik részére
és nem készítenek nekik bölcsõt. De mivel Hangardi az összes madarat felfûzte, a madarak csõre
lyukas lett, s mivel a denevér orrát nem kötötte a többiekéhez, az õ orra teljesen ép maradt. Így
emlékszem.
A sas
Nagyon régen a sas ember volt. Egy fiatal, szép sámán sassá változott, és nyugatra repült, aztán
visszatérve szállására újra felvette eredeti ember alakját. Késõbb ismét sassá változott, és keletre
repült. Ott sok baj érte, majd onnan a szállása felé repült. Mivel megéhezve tisztátalan dögöt evett,
hazatérve nem tudott visszaváltozni emberré és sas maradt. A sas a burjátok védõszelleme lett,
nagyon tisztelik, ezért nem lehet rá lõni. Ha egy ember két sas közül az egyiket elejti, akkor az
életben maradt sas, egész éjszaka repülve, Olihon szigetére megy. Ott társát megtalálja majd
másnap, s az emberek láthatják, hogy újra kettesben repülnek.
A kánya és a hantmadár
Réges régi idõkben a kánya és a hantmadár elmentek, hogy mindenféle szép dalt tanuljanak.
Szálltak, szálltak, s a széles síkság közepére értek, egy kõre ültek. Sokféle érdekes szép dalt

hallottak, a hantmadár csúfolódva utánozta ezeket, s jó sokat meg is tanult. Hanem a kánya
eközben szundikálva üldögélt, s végül elaludt. Amikor az alvásból felébredt, egy anyjától akkor
született csikó nyerítése hallatszott. Így aztán a kánya csak a csikó nyerítését tanulta meg. Ezért
van az, hogy a hantmadár úgy füttyöget a csikónak, mint az ember, úgy csilingelteti a hangját, mint
a furulya, sokféleképpen szépen csipog, míg a kánya csak a nyerítõ csikóhoz hasonló hangot tud
kiadni.
Tódoj vadász
Réges-régen egy Tódoj nevû vadász fogadást kötött Geszer vitézzel, hogy melyikük tud
pontosabban lõni az íjjal. Tódoj vadász megcélzott egy arra repülõ vak kányát, de nem tudta
elejteni, csak a farkát találta el. Ezután a vak kánya farka villás alakú lett. Elvesztett tehát a
fogadást Tódoj vadász, szényenében levágta hüvelykujját, s így szólt:
Fekete verejtéked hullató,

Kemény csontod puhító
ételed leszek!
Majd egy lyukba bújt.
Miért sárga a bagoly szeme?
Régen Buddha nem fedte be éjszakára a kereksátra tetõablakát, és a mécsesébõl minden éjszaka
eltûnt a vaj.
- Vajon miféle élõlény kapott rá? Biztosan egy szárnyas állat, aki beröpül a tetõkeréken át, és
megeszi a vajat a mécsesembõl - mondta, és összehívta a szárnyas élõlényeket.
- Ki az közületek, aki lopja s megeszi a mécsesem vaját? - kérdezte.
Így szólt ekkor a denevér:
- Én nem ettem belõle. De tudom, ki az, aki megette.
Ekkor a bagoly, akit sárga madárnak hívnak, rádüllesztette a szemét a denevérre, hogy megijessze,
és gúnyosan nevetve így kiáltott: Húha! Ah-hah-hah-ha! Uh-huh-huh-hu!
A bagoly dülledt szeme láttán megszólalt a varjú:
- Nézzétek csak, nézzétek! Sárga legyen a szeme annak, ki a sárga vajból lopott.

És azóta sárga a bagoly szeme, és azóta engesztelhetetlen ellenségek a varjúval.
A kuvik éneke
Réges régen egy gazdag családban élt egy irigy leány. Mikor ez a leány tizenöt éves lett és férjhez
ment, a lakodalomra rengeteg ember érkezett, s az összes húst megették, az összes pálinkát
megitták, egyszóval mindent elpusztítottak. Az irigy leány erre haragra gerjedt, s az éjszaka
elfutott, bebújt egy folyóparti fa odvába, majd sírva énekelni kezdett. Így szólt keserves dala:
Szakajtónyi húsomat,
Szagos-ízes ételem,
Kövér birkám szegycsontját
Közel húzva én eszem!
hu-hu-hu
Tarka selyem kelmémet,

Tavaszi szép köpenyem,
Anyám egyszem lányaként
Azt is csak én viselem!
hu-hu-hu
Foszlott irha takaróm,

Formás, büszke udvarlóm,
Puha, fehér hajlékom
Pusztán élve megtartom!
hu-hu-hu
- így dalolt sírdogálva, míg meg nem halt.
A saját haragjába fulladt leány lelke kuvikká változott, s éjjelente sírdogálva énekel a szállás
mellett egy faodúban. Egy nap észrevette a szállásról egy kisgyerek és gúnyolni kezdte:
Deres kuvik, szíve bús,

Derekánál tollatlan,
Sima képe foltos, csúf,
Sírdogálva álmatlan!
- mondta, s a kuvikot egy fa odvába kergette, majd otthagyta és hazament. Attól kezdve a kuvik
éjszakánként sírdogál, nappal pedig elrejtõzve alszik. Mikor a kuvik fázik a hideg éjszakákon,
meleg helyért esedezve hívogatja a hegyek-vizek gazdáit és így énekel:

Mokány, irigy kuvikként,

Mohó vágyam átkozom,
Kopasz szürke kuvikként,
Komor éjen fázlódom.
hu-hu-hu
Megvirradó hajnalkor
Meleg fészket építek!
Gonosz hideg múltakor
Gondtalanul élhetek!
hu-hu-hu
Virradat után azonban a napsütésben melegedve elfelejti a fészekrakást és egész nap csak alszik.
Mikor felébred, újra fázik és éhesen dalol egy meleg vacokról.
A holló
Ha délelõtt látni ilyen madarat, azt szerencsés elõjelnek tartják. Méghozzá azért, mert a holló
délelõtt Buddha, délután a sulmasz-démon küldetésében jár. Ilyen kettõs természetû élõlény. Ezért,
ha az ember délelõtt találkozik vele, az jót jelent. Az emberek mégsem becsülik eléggé.
Mostanában a holló és a bagoly egymás esküdt ellenségei, nappal a holló békétlenkedik a
bagollyal, éjjel pedig a bagoly zaklatja a hollót, egymás tollát tépdesik.
A varjú
A szárnyasok királya, Hangarid megparancsolta minden madárnak, hogy neki adót fizessen. Bár
néhányan teljesítették a parancsot, a legtöbb madár nem fizetett. Közöttük volt a varjú is. A
szárnyasok királya megharagudott és megparancsolta, hogy az ellenszegülõket vigyék elébe. Ezek
között a varjú volt az elsõ.
- Téged már régóta ismerlek. Te utolsó, semmitõl vissza nem riadó, piszkos tolvaj vagy! -
fenyegette.
- Miért, miért? - kérdezte nyeglén a varjú. Ha én nem lettem volna, minden madár teljesen vak
lenne. Vak állatoktól te hogyan tudnál bármilyen dolgot is elvenni - szólt és a madarak csapatából
kiválva elment. Mivel a varjú a madarak szemét gyógyító orvos volt, mostanáig õ él a legtovább és
õ lát a legmesszebbre.
Már régóta úgy tartják, hogy a varjú szemének könnye a vak és a rossz szemû embereken segít.

A fecske és a dongó
Egyszer régen, a szárnyasok kánja, Hangardi, hogy megtudja, melyik állat húsa legfinomabb a
földön, hivatta a fecskét és a dongót.
- Ti ketten körberepülvén ezt a világot, tudjátok meg, hogy melyik állat húsa a legfinomabb, s
gyertek vissza - mondta.
A fecske és a dongó a parancs szerint elindultak. Mivel aznap derült volt az ég, sütött a nap, és
meleg volt, a fecskemadár, kán urának parancsát feledvén, szálldosott a kék égen, jókedvûen
énekelt és csiripelt, a napon sütkérezve röpködött. A gonosz dongó azonban minden állatot
megcsípett, amellyel csak útján találkozott, s megízlelte meleg vérüket. Így aztán a nap
lenyugodott, s õk ketten visszaindultak. A megbeszélt helyen találkoztak, s a Hangardihoz vivõ
úton kérdezi a fecske a dongótól:
- Mit tapasztaltál, melyik állat húsa a legfinomabb?
- Úgy találtam, hogy az ember húsa a legízletesebb. A mi tisztelt kán urunk most emberhússal fog
táplálkozni - felelte a dongó.
Sajnálkozott, kesergett a fecskemadár, s azon gondolkodott, hogy hogyan tudná megmenteni ezt a
szegény emberiséget, majd rájött a megoldásra.
- Hogyan tudtad te megízlelni az ember vérét? - kérdezte.
- Ugyan, az semmiség. A fullánkommal megszúrtam, nyelvemmel pedig megízleltem a vérét -

felelte a dongó.
- Melyik az a te nagyszerû ízlelõ nyelved? - kérdezte a fecske.
Amikor a dongó száját kitátva nyelvét megmutatta, a fecske a dongó nyelvét kitépte. Azóta a
dongó nem tud beszélni, csak zümmögni.
Így aztán a madarak kánjához érve a dongó el akarta mondani sérelmét, zümmögött, ahogy csak
tudott, de semmit sem tudott mondani.
- Mit zümmög ez itt? Semmit sem értek! - mondta haragosan a madarak kánja. - Fecske, te mondd!
Kinek a húsa a legízletesebb?
- Legízletesebb a kígyó húsa - mondta a fecske.
A madarak kánja, a fecske szavát igaznak vélvén kígyóhús-evõvé vált. Mára Hangardi

leszármazottai közül csak a kánya maradt, aki kánjához hasonlóan a kígyó húsát szereti enni.
Mivel a fecskemadár szívességet tett az embernek, azóta közel mehet hozzá, s fészkét kereksátor
alakúra építi.
Miért rövid a fürj farka?
Egyszer régen a csíkos-tarka szarka egy ágas-bogas fán ült fészkén békén-boldogan és három tojást
tojt. Egy nap a furfangos róka érkezett nagy trappolással a szarka fájához és így szólt a csíkos-tarka
szarkához:
- Hé! Sádzgaj! Sádzgaj! Adj nekem egyet a tojásaidból!
A szarka elgondolkodott, majd így válaszolt:
- Nemrég tojtam három gyönyörû tojásomat, miért adnék belõle?
A róka erre megharagudott, és magas hangon ezt kiabálta:
- Ha nem adsz a tojásaidból, akkor én:
Bozótosból porvihart kavarva érkezem

Fûzfádat tövestül kiöklelem
Rissz-rossz, töredezett tojásaidat megeszem
A szikla felõl vágtatva jövök
Szilfádat kettétöröm
Töredezett, rissz-rossz tojásaidat megeszem.
A szarka ezt meghallotta, elgondolkodott, nagyon megijedt, de mit volt mit tenni, odaadott egyet a
tojásokból. Két tojását álomba ringatta, õ pedig erõtlenül, sírva feküdt fészkén. Másnap ismét jött a
róka:
- Hé! Sádzgaj! Sádzgaj! Add nekem az egyik tojásodat! - kiabálta.
- Már csak két kis tojásom maradt, hogyan adhatnék neked belõle? - mondta a szarka, mire a róka
ismét nagy hanggal így kiabált:
Bozótosból porvihart kavarva érkezem

Fûzfádat tövestül kiöklelem
Rissz-rossz, töredezett tojásaidat megeszem
A sziklától vágtatva jövök
Szilfádat kettétöröm

Töredezett, rissz-rossz tojásaidat megeszem.
A szarka szenvedett nagyon, de nem tudott mit tenni, odaadta egyikét a rókának a két megmaradt
tojásából. Egyetlen egy tojása maradt már csak, búsulva-bánkódva sírt, mi lesz akkor, ha még
egyszer eljön a róka, amikor egyszer csak a fürj röppent oda és azt kérdezte:
- Sádzgaj anyó! Sádzgaj anyó! Miért sírsz?
- A rossz, tolvaj róka eljött és megette két tojásomat, holnap újra eljön és attól félek, hogy megeszi
magnak maradt utolsó tojásomat is! - sírta a szarka.
- Sádzgaj anyó! Sádzgaj anyó! Emiatt ne szenvedj! Ha újra eljön a róka ezt kérdezd tõle:
Bozótosból porvihart kavarva érkezel,

Szürke lovad hol van?
Fûzfát tövestül kiöklelõ,
Szarvad hol van?
Szikla felõl vágtatva jössz,
Fekete farkú fakó lovad hol van?
Szilfát kettétörõ
Szarvad hol van?
Azt, hogy ki tanított erre, ne mondd el neki! - mondta a fürj és elrepült.
Másnap jött is sietve a róka és kiabált felfelé a fára:
- Hé, szarka, szarka! Adj egyet a tojásaidból!
A szarka így válaszolt:
A tojásaimból nem adok!

Bozótosból porvihart kavarva érkezel,
Szürke lovad hol van?
Fûzfát tövestül kiöklelõ,
Szarvad hol van?
Szikla felõl vágtatva jössz
Fekete farkú fakó lovad hol van?
Szilfát kettétörõ
Szarvad hol van?
Azt nem mondta el, hogy ki tanította így ki. Másnap a róka visszatért a fához és azt kérdezte a
szarkától:
- Ki tanított arra, hogy így válaszolj nekem?

- A fürj - válaszolta a szarka.
A róka, szimatolva, keresve szaladgált sok-sok napon át a füzesben, hogy megfogja és megegye a
fürjet, míg egyszer csak a bokorban elkapta. Amíg a szájában tartotta, a fürj így szólt:
- Róka úr! Róka úr! Ha meg akarsz enni, hát egyél! De azt tudnod kell, hogy az erényes állatok úgy
esznek, hogy szép, nagyra nyitott szájjal hamm-hamm rágnak, az erény nélküli, rossz állatok pedig
csak nyimmegve-nyammogva csámcsognak.
A róka, miközben a fürj a szájában vergõdött, elgondolkodott a hallottakon és megörült, hogy õ az

erényes állatok közé tartozik. Nagyra nyitotta a száját, hogy jó nagyot harapjon a fürjbõl, de a fürj
huss kirepült a róka pofájából. A róka a madár után kapott, de csak a farka végét tudta leharapni.
Így lett a bölcs és bátor fürjnek rövid a farka.
Az ásólúd
Egy aszkéta láma élt a sziklák közt. Egyszer egy bûnös, halandó vadász arrafelé járván hegyi juhra
vadászott. Ahogy meglõtt egy vemhes anyajuhot, az megugrott, és hirtelen kiesett belõle a báránya,
és mindkettõ meghalt. Ezen a vadász nagyon-nagyon bánkódott. Hosszú, fekete puskáját kettétörte
egy sziklán, és egy sziklacsúcsra hágott, hogy onnan magát levetve meghaljon. Ám nem esett le,
hanem szépen emelkedett egyre feljebb s feljebb az ég felé. Az aszkéta láma is látta a gyarló
vadász égberagadását, és így gondolkodott:
- Ha ez a gyarló az égbe ragadtatott, velem miért ne történhetne meg? - Ezzel õ is leugrott a szikla
tetejérõl. Azonban nem emelkedett sehova, hanem beleesett az alant hullámzó tóba, és ásólúddá
változott.
Az ásólúd sárgás-pirosas színét azért kapta, mert elõzõ életében lámaként is ilyen színû ruhát
kapott.
A pelikán
Garuda kán egyszer egy kegyetlen, veszett démonasszonnyal élt együtt. Egy alkalommal az
asszonya így szólt a kánhoz:
- Emeljünk tornyot a madarak csõrébõl.
A kánnak tetszett a dolog, ezért megparancsolta, hogy gyûjtsenek össze minden madarat. Amikor
ezt így megcselekedték, átszurkálták a csõrüket, és készültek levágni, de a pelikánnak hiába

üzentek háromszor is, az csak nem akart eljönni. Végül aztán, az utolsó nap késve megérkezett. Az
asszonya mikor meglátta, mérgében megparancsolta, hogy a nap járásával ellentétes irányba
háromszor tekerjék meg a pelikán nyakát. De végül is csak egyszer csavarták meg, ezért van a
pelikánnak olyan furcsán lehajló nyaka.
Miért mondja azt a kacsa, hogy háp-háp?
Nagyon régen Buddha, az élõlényeknek szerveket osztott szét. A kacsának egy hatalmas
nemiszervet adott. A kacsa ezt meglátva azt mondta: háp-háp, s eltelve büszke örömmel, szerette
ezt a nagy nemiszervet. Ez idõtõl kezdve a kacsa büszkén mondja háp-háp, és a nagy nemiszerv
miatt jár így, totyogva.
Miért kesereg búgva a galamb, és miért csiripel a veréb?
A galamb és a veréb Tibet felé repültek. Tibet határán leültek egy jurta tetejére, hogy
megpihenjenek. Egy kicsit üldögéltek, pihentek, s már készültek volna továbbrepülni, amikor a
jurtában felhangzott egy jajgató-kesergõ nõi hang.
A galamb így szólt:
- Ezt az embert istápolni kéne.
Mire a veréb:
- Nincs rá idõm. Sietek, hogy megnézzem, hogy élnek, imádkoznak a tibeti lámák.
S huss, a veréb továbbrepült. A galamb pedig ott maradt a beteg asszonyt vigyázni.
A veréb megérkezett Tibetbe. Egy kolostor tetején építette fel ideiglenes fészkét és figyelte,
hogyan imádkoznak a lámák.
Egy hónap múltán a galamb és a veréb ismét találkoztak: kinyitották a szájukat, beszéltek
egymáshoz, de nem értették egymás szavát. Hogy miért? Azért, mert a galamb, amikor megszólalt,
mindig azt búgta, hogy "uhú, uhú", míg a veréb állandóan csiripelt. A galamb nem tudta elfelejteni
a beteg asszony keseregve jajgató hangját, míg a veréb fülében a reggeltõl estig érthetetlen imákat
zsolozsmázó lámák "dzsir, dzsir" szava visszhangzott.
Ezért van az, hogy a galamb és a veréb mind a mai napig nem értik egymást.

A béka
Egyszer, réges-régen, amikor eljött a tavasz, a Világszellem a Középsõ Világra érkezett, ahol egy
tó partján a hal, a sündisznó, a kakukk, a búbosbanka, a holló és a gerle sok más élõlénnyel együtt
beszélgettek, amikor egyszer csak a béka kiugrott a tóból a hal mellé.
- Ó, béka uram! Tavasz lett, minden élõlény örvendezik, te miért csak ilyen késõn bújtál elõ a
vackodból? - kérdezte a hal, de a béka lassan lehunyta szemeit és nem szólt egy szót sem. A
Világszellem ezt kérdezte:
- Földnek gazdái! A tavaszi meleg beköszöntét ki tudatja veletek? Ki mondja el a kétlábúaknak,

hogy itt a meleg tavasz? - Erre a búbosbanka pettyes bóbitáját illegetve-billegetve így szólt:
- Ki lenne más, mint én! Én jelzem a tavasz eljöttét! Az én hangomra a szállások gyermekei a fûzfa
rügyeit összegyûjtve játszanak, a növények kizöldülnek.
A búbosbankára irigykedõ kakukk felháborodásában hirtelen kitárta szárnyait, és így kiabált:
- Ki az, aki meghallja ezt a csúf hangot? Az én, lágyan búgó hangomra hiszik el a kétlábúak, hogy
itt a tavasz, amikor én megszólalok, a világ egy pillanat alatt virágba borul. Amikor a Világszellem
körülnézett, mindenhol zajongtak az élõlények: - Igen, igen, ez így van! - Meghallotta ezt a kör
szélén üldögélõ béka, haragosan felállt, lassan, méltóságteljesen lépkedve elõre ment és így verte a
mellét:
A búbosbanka hiába búg

A hó nem tûnik ám el!
A kakukk hiába kakukkol
A fagy nem enged fel!
Mi, a tó urai
Mikor fennhangon mondjuk, hogy brekeke-brekeke
A föld megpezsdül,
A kecses virágok színétõl csillog a világ.
- mondta a béka és hipp-hopp, visszaugrott a tóba. Az összegyûlt élõlények helyeslõen bólogattak.

Ettõl kezdve, ha a földmûvesek meghallják a béka hangját, tudják, hogy itt az ideje, hogy a vetés
szárba szökkenjen.
Enhamgalan kán
Valaha rég élt egy kán, Enhamgalan, Nyugodt Békesség Ura volt a neve. Ez a kán nem engedte,

hogy koldus vagy akár kóbor kutya is legyen az országában. Bárki bármit kért tõle, sosem mondott
nemet. Megesküdött rá, hogy a "nem" szó sosem hagyja el a száját.
Lakott a szomszédos birodalomban három gonosz ember. Az a három elhatározta, hogy

gonoszságával lebírja az egész világot. Járták a világot, s gonoszságokat mûveltek az emberekkel.
Megbeszélték, hogy mindig újra találkoznak egy bizonyos helyen, s elmesélik egymásnak, mit
végeztek.
Egyszer éppen nyáron találkozott a három gonosz, s így szólt az egyik:
- Itt délre van egy birodalom, annak a kánja Enhamgalan gazdag, bõkezû uralkodó. Ez a kán
teljesíti, bármit kívánjanak is tõle, sosem mond nemet. Menjünk és bírjuk rá a kánt, hogy mondjon
nemet.
Ebben aztán meg is egyeztek.
- De vajon hogyan tudjuk rávenni, hogy nemet mondjon?
- Ó, nem is olyan nehéz az. Csak olyat kell kérnünk, amit ember fel sem tud fogni ésszel, hát még
teljesíteni - mondta az elsõ gonosz.
- Akkor mit kérjünk tõle? - kérdezte a harmadik gonosz.
- Én azt fogom kérni, hogy adjon annyi selymet, amennyivel be tudom borítani a földet. Erre
bizonyosan nemet mond - mondta az elsõ gonosz.
- Én meg azt mondom neki: "A Külsõ tenger bizony nagy akadály az utazók számára. Elkeverem
liszttel, s így kiszárítom. Adj hozzá lisztet, nagy kán!" - mondta a második.
- Én pedig így szólok hozzá: "A Szümber hegyet csúf kõ és föld borítja. Ezt a rút hegyet bevonom
arannyal. Adna hozzá felséged elegendõ aranyat?" - így a harmadik.
- Így majd mind a hárman túlteszünk rajta.
El is indultak a kán birodalmába, s kihallgatást kértek tõle.
- Azért jöttünk, mert mindhárman szeretnénk valami nagyot alkotni a világban.
- Mondjátok el, mirõl van szó - mondta a kán.
- Én be akarom borítani a földet selyemmel. Adjon felséged ehhez elegendõ selymet - mondta az
elsõ gonosz.
- Én a Külsõ tengert színültig tele akarom tölteni liszttel. Adjon felséged hozzá elegendõ lisztet -
kérte a második gonosz.

- Én be akarom fedni a Szümber hegyet arannyal. Adna hozzá felséged elegendõ aranyat? - szólt a
harmadik.
A kán tudta, hogy esküjéhez híven nemet nem mondhat, de tudta azt is, hogy amit kérnek,
teljesíthetetlen. Ültében töprengett egy kicsit, majd így szólt:
- Jöjjetek vissza huszonegy nap múlva. Nagy dolgot kértetek, de teljesítem.
Amint azok hárman elmentek, a kán összehivatta valahány bölcs csak volt az országban, s
elmondta nekik a történteket.
- Három koldus érkezett birodalmunkba, hogy minket lebírjon. A kérésüket nemhogy teljesíteni, de
ésszel felérni sem lehet. Mit ígérjek nekik? Mit tegyek? - kérdezte a kán.
A bölcsek hét napon keresztül tanácskoztak. Volt köztük egy tisztviselõ, akinek közelben állt a
palotája. Ez kis szabadságot kért, hogy hazamehessen. Volt neki egy fia, akit nyolc éve leltek egy
tarbagánlyuknál. A nyolcesztendõs fiúcska apjához szaladt:
- Apám, mit csinálnak kegyelmetek éjt-nappallá téve étlen-szomjan?
- Nincs még itt az ideje annak, hogy országos dolgokba üsd az orrodat! - szólt dühösen az apja, s
úgy pofon ütötte, hogy a gyermek hanyatt esett. Amikor kifelé indult, a fiú abbahagyta a sírást:
Apám!
Eloszlatni a sötétséget
Elegendõ egy fénysugár.
Lerontani a sziklát
Lehet, ha jó a szerszám.
A tisztviselõ egész úton tépelõdött, töprengett: "Megütöttem, mert országos dolgokba avatkozott.
Legalábbis én így gondoltam. Hanem igazán nagyszerû szavakat mondott az imént! Vajon nem
saját magát gondolta annak a bizonyos szerszámnak?" A gyûlésben aztán elmondta ezt egy másik
tisztviselõnek. "No, ugyancsak okos beszédû gyermek ez!" - mondta a másik tisztviselõ is. Közben
a kán így szólt:
- Hét napon át tanácskoztunk, hét nap után most befejezzük. Mondjon mindenki egy tanácsot,
legyen öreg, vagy fiatal. Mindenkinek másként forog az elméje, hallgassunk meg hát mindenkit.
Akkor az a tisztviselõ, akinek a társa elmesélte, hogy s mint történt a dolog a fiacskájával, felállt, s
elmondta, amit a nyolcesztendõs kisfiú tanácsolt. Akkor az apát hazaküldték, s az el is mesélte
fiának a három gonosz kérését.
- Ilyen kicsinységért gyötrik magukat kegyelmetek?! Könnyû lesz azt a hármat lebírni! Apám csak
menjen vissza, s mikor a kán egyedül van, mondja el a kánnak azt, amit most mondani fogok: "A
három gonosz nem vár huszonegy napig, már tizennégy nap után vissza fognak jönni. Akkor a kán

mondja nekik, hogy elõbb oldják meg a következõ három nehéz kérdést. Hozzák el a világ három,
öröktõl fogva létezõ mértékét. Aki azt mondta, hogy beborítja selyemmel a földet, az mérje le
rõffel, aztán mondja meg pontosan, mennyi kell neki, másként hogy adhatna elegendõ selymet a
kán. S nyomjon a kezébe egy mérõrudat. Aki azt mondta, hogy befedi arannyal a Szümber hegyet,
mérje le az aljától a tetejéig, hogy tudni lehessen, hány dzsin aranyat adjon a kán. Másként honnan
tudja, mennyi aranyat kell adnia. Aki azt mondta, hogy kiszárítja a tengert, annak pedig mérleget
kell adni. Mérje meg, mennyit nyom a Külsõ tenger vize, a benne lévõ halakkal, növényekkel,
iszappal együtt. Másként honnan lehetne tudni, mennyi liszt szükséges. Ha a kán így tesz, a három
gonosz soha többé nem tér vissza - mondta a fiú.
Az apja így is tett. Amikor a kánt egyedül találta, rendre elmondott neki mindent, amit
nyolcesztendõs fiacskájától hallott. Tizennégy nap múlva megérkezett a három gonosz.
- Oldjátok meg a világ három nehéz kérdését - szólt a kán, s a három mérõszerszámmal útra
bocsátotta õket.
A három gonosz azóta is csak méri, méri a földet, a hegyet, s a tengert. Amelyik a tengert méri,
abból lett a föl-le emelkedõ pióca. Aki a földet akarta megmérni, abból lett az elõre és hátra mászó,
araszoló hernyó, amelynek két vége két felé törekszik. Aki a Szümber hegy súlyát akarta
megmérni, abból csúf pók lett, amely hol felszalad, hol lecsúszik.
Az örök élet vize
Buddha mester a felsõ világban élve azon gondolkodott, hogy jó volna megtudni, hogyan is élnek a
középsõ világ teremtményei. Ezért két tanítványát, Hajdant és Dzsavszalt feltarisznyázta és
szerzetesekként útnak indította õket ezekkel a szavakkal:
- Hozzatok hírt nekem arról, hogy a középsõ világ embereinek mi nehezíti meg az életét, mitõl
szenvednek.
A két tanítvány dermesztõ hideg idõben érkezett meg és elgondolkoztak, hogy-hogy nem fagynak
meg ezek a teremtmények. Buddha mester egy szem gabonát tûzött egy tû hegyére, majd felmutatta
és így szólt:
- Oly nehéz az emberek élete, mint amilyen nehezen marad meg a tûn a szem. Éppen ezért örökké
boldoggá kell tenni õket! - Ezzel hozzálátott, hogy elkészítse az örök élet vizet, s elküldje nekik.
Miután elkészült, egy kis idõre megpihent. Ezalatt arra járt egy Ráhu nevû lény, aki felhörpintette a
vizet és odébbállt. Buddha mester látva, mi történt, megkérdezte a napot:
- Ki itta meg a vizet, amit készítettem?
- Ráhu - felelte a Nap.

- S most hol van?
- Nagyon-nagyon messze. Jó ha tudod, mivel megitta a vizet halhatatlanná vált és ezért a te életed
is veszélyben van.
Buddha mester Ráhut tovább keresve találkozott a holddal.
- Láttad Ráhut? - kérdezte tõle.
- Láttam. Épp az imént futott el mellettem. - mondta és mutatta az utat, hogy merre ment. Buddha
mester utolérte Ráhut és az öve táján rásuhintott ocsir-jogarjával, amitõl az ketté szakadt, az alfele
a földre esett, felsõteste az égbe repült. A félbevágott testbõl vizelet szivárgott, amit Buddha egy
szilkében fogott fel, s így elmélkedett: "Ha a földre csöppen, minden elpusztul a méregtõl, az égbe
kerülve pedig ott tesz kárt." Így aztán maga itta meg. Ettõl lett kék színû Buddha arca. Ezért
ábrázolják így a Mestert. Bár Ráhu alfelét elválasztotta a felsõtesttõl, de az örök élet vize által
életben maradt. Amiért a Hold igazat mondott, s elárulta Buddhának, hogy merre járt, büntetésbõl
Ráhu azzal kínozza, hogy idõrõl-idõre lenyeli. Ez az oka a holdfogyatkozásnak. Amiért a Nap nem
adott pontos felvilágosítást azt csak ritkán szorongatja meg. Ilyenkor van napfogyatkozás. A
történtek után Buddha mester újra elkészítette a vizet, s a hollót bízta meg, hogy vigye azt a
középsõ világba és csöpögtesse az emberek fejére. A holló egy esõs napon érkezett a földre, s hogy
ne ázzon egy lucfenyõre telepedett. Úgy gondolta, az emberek majd úgy is elhaladnak alatta, talál
majd alkalmat, hogy a vizet a fejükre csöppentse. Váratlanul egy közeli bagoly elhuhogta magát. A
hangtól a holló megijedt, s a víz a csõrébõl a lucfenyõre csurrant. A lucfenyõ örökzöld lett. Ágairól
a fenyõtûk sohasem hullanak le.
Buddha az örök élet vizével akarta megajándékozni az embereket, de mindkét kísérlete kudarcot
vallott. Ezért nem lettek az emberek örök életûek.
Hogyan lett a boróka örökzöld?
Réges régen a Miszir nevû városban élt egy ezeréves ember, akit Szulharnajnak hívtak Ez az ember
az éghez imádkozva az örök élet vizét kereste, s addig ment-mendegélt, míg egy sötét lyuk
bejáratához nem ért. Ott egy láthatatlan ember vízzel teli csészét adott Szulharnajnak, s ezt mondta:
- Te az Ég kegyelmébõl 3000 évet éltél. Ha ezt a vizet megiszod, míg világ a világ, nem halsz meg,
örökéletû leszel. Vidd ki a barátaidhoz és mutasd meg nekik is! - Szulharnaj a vízzel teli csészét
kivitte és kérdezte a barátait: - Megigyam ezt a vizet? - A barátainak egy része azt mondta: - Az ég
kegyelmébõl kapott vizet helyes meginni. - A többiek kételkedtek ebben. Egyszer csak egy bölcs
ember szólalt meg közülük: - Ha ezt a vizet megiszod, míg világ a világ, nem halsz meg, nagyon
hosszú életet élhetsz meg, de ha rokonságod meghal, ha magod elpusztul, egyedüli élõlényként mi
hasznod ebbõl? Ha ezt a vizet most megiszod, eljön az idõ, hogy megbánod. - Szulharnaj ezt hallva

a csészét kezében fogta, s a vizet hátraöntötte. A víz a boróka levelére esett és ettõl kezdve a
boróka télen és nyáron nem változik, örökké zöld marad.
A fenyõ
Azt mondják, a holló az "ezer feketeség" vizétõl nagyon hosszú életûvé vált. Buddha ezt a vizet
elküldte a hollóval, hogy az emberrel megitassa. Miközben a holló az úton, egy fenyõfán pihent, a
fán lévõ fülesbagoly elkezdett huhogni. A holló a félelemtõl megrettent, csõre kinyílott, a víz a
fenyõre cseppent, így a fenyõ, akárcsak manapság, télen sem változtatja a színét. A holló korán
reggel visszarepülve, ivott a nyírfa gyógyvizébõl. Így félelmetesen erõs lett.
Tízezer fekete juhú Testes fekete öreg
Testes fekete öreg egy nap tízezer fekete juhát terelgette. Összetalálkozott az egyszemû, Lalar nevû
óriással. Az óriás vaskorbácsával Testes fekete öreget és a juhait a sziklabarlangjába kergette, majd
a nyílást egy kõszikladarabbal elzárta. A barlangban már a félelmetes Lalar jó néhány szerencsétlen
foglya volt. Lalar ezek közül a többiek szeme láttára kettõt megragadott, nyársra húzta, tûzön
megsütötte és megette õket. A foglyok egyikénél Testes öreg facsöbörben pálinkát talált, ezt
Lalarnak adta. Az óriás megitta a pálinkát és lecsillapodott, a többi fogolynak pedig
megparancsolta, hogy hegyes vasát izzítsák meg a tûzben, majd elnyújtózott a földön, s mély
álomba merült. Ekkor Testes öreg a többi fogollyal a vaskorbácsot izzásig hevítette és Lalar
egyetlen szemét kiszúrta. Az fájdalmában talpra ugrott, de minthogy semmit sem látott, hiába is
tapogatózott. Testes öreg a barátaival együtt a gyapjas juhok hasához tapadva jutott ki és menekült
el. Ugyanis Lalar a barlang száját elzáró nagy követ eltávolította, akkora helyet hagyva, hogy a
juhok egyenként kifértek rajta, majd az összes juhot végigtapogatva kiengedte õket.
Amikor aztán Lalar megtudta, hogy a foglyai kimenekültek a barlangból, elkeseredésében egy
kõvel agyonütötte magát, így pusztult el.

Nemzetségek, törzsek, népek eredete

Az egyes mongol nemzetségek, törzsek eredetét gyakran magyarázzák etimológiai alapon, s a
nevükkel összecsengõ szavakból próbálják meg levezetni, hogyan is keletkezhetett a népcsoport. A
nyugat-mongóliai ojrátok különbözõ nemzetségei közül az õlötök égi istenség és vízi lény nászából
származnak. Õsüket születése után bagoly (totemmadár), majd gyermektelen, idõs házaspár
nevelte. A mítosz szerint azért kapta az õlöt nevet, mert a gyermeket bölcsõjével akasztották egy
fára. Egy további ojrát nemzetség, a dörböt nevét a mongol "kiszakad, elszakad" igébõl értelmezik,
a mítosz buddhista elemeket tartalmaz és a dörbötök eredetét a szerzetesi közösségek
kialakulásával, kolostoralapítással köti össze. A dörbötök nevének a történeti forrásokban
elõforduló értelmezése a "a négyek, a négy törzs".
A burjátok eredetérõl számos totemisztikus eredetmítosz szól. A legáltalánosabban ismertek azok a

történetek, melyek bika, illetve a hattyúõstõl származtatják a burjátokat. Kötetünkben Horidoj
mergenrõl, a hori burjátok õsérõl szóló mítosz három különbözõ változata található, alapmotívuma
az égbõl alászálló madárból leánnyá változó tündér és a földi ember házassága. A hattyúruhát
elrejtõ Horidoj vitéz feleségül veszi a szárnyas ruhájától megfosztott, s így a földi világban rekedõ
égilányt, aki gyermekeket szül és asszonya marad mindaddig, míg a férjétõl kicsalt hattyúruhában
visszaszáll az Égbe. A mítoszban gyakran magyarázatot találunk arra is, hogy azóta fekete a hattyú
lába, mióta a hattyúlány egyik, a tûz körül serénykedõ gyermeke utána kapott a füstnyíláson át
kiröppenõ madárnak. A történet tartalmazza a burját nemzetségek neveit is.
A. Mostaert, a tudós misszionárius atya ordoszi gyûjtésébõl származik a múminganokról szóló

történet, melyben a mongol alapmotívumokat a kínai mûveltség elemei egészítik ki. Dzsingisz
hatalmas körvadászatát meggátolja Manakan, a vadászat szelleme. A nagyúr eszén és ügyességén
egy rókadémon akar túljárni (kínai motívum). A múminganok népének elnevezése Dzsingisz
körvadászatának emlékét õrzi.
A mongolok legközelebbi rokonnépei az altaji nyelvközösséghez tartozó madzsu-tunguz és török

népek. A mandzsu Csin birodalomba betagosított mongol népek mongol fordításokon keresztül
megismerkedtek a mandzsuk eredetmítoszával, mely a hattyúlány-történet változata, de a földön
maradó leány egy ráhulló gyümölcstõl válik viselõssé. Aszen családjának eredete, a türk népek
Asina nemzetségérõl szól, akiknek származását a farkassal hozzák kapcsolatba. A mongolokkal az
egyik legközvetlenebb kapcsolatban élõ kipcsak-török népesség a kazak, akik mind Kelet-
Turkesztánban, mind pedig a mai Mongólia Bajin Ölgí megyéjében napjainkig állandó
kölcsönhatásban vannak a mongol, elsõsorban az ojrát népekkel. A kazakok õsét Dzsingisz kántól
származtatják, a kán legkisebb fia szerelmi kapcsolatba keveredik a kán egyik asszonyával és ezért
büntetésbõl számûzik, A két mítosz magyarázatot ad a kazakok mongolokétól eltérõ viseletének, a
kepes nevû fejfedõnek és a csapan nevû köntösnek eredetére is.
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/nepek.htm (1 of 13)2004.09.04. 20:50:43

Bár az oroszokkal való érintkezés a Nagy mongol birodalom idején egészen a XIII. századig
vezethetõ vissza, az oroszok eredetét magyarázó rövid mítosz valószínûleg késõbbi, inkább az orosz
telepesek, kereskedõk tömeges megjelenésének idejére tehetõ. Ahogy a kazakokról szóló
történetben, itt is magyarázatot kívánnak az eltérõ külsõ jegyek. A világos hajú oroszokat a nád
fakó színû virágzatához hasonlítják, s belõle eredeztetik.
A négy ojrát és az õlötök eredete
Ami a négy ojrát dörböt nemzetségének eredetét illeti, õk egy Hurmaszt isten leányától született
fiúgyermektõl származnak. A fiú a Dzambativ kontinensen növõ Agar dzandan fa tövében született
és anyja bölcsõbe téve a fa ágaira akasztotta. A fa leveleirõl lecsurgó esõvíz a fa tövében levõ
szilkében gyûlt össze, s az táplálta õt. A fa tetején egy kuvik kuvikkolt a gyermeknek. A fiút egy
gyermektelen idõs házaspár táplálta és nevelte fel. A szantálfából bölcsõt készítettek neki. A régi és
új torgutok is ettõl a fiútól származnak. A szantálfa tövében született és a levelekrõl lecsurgó vízzel
táplált fiút a hotogojt nembeli Dogsin Har Noyonnak, Szilaj Fekete Úrnak nevezték. Tõle
származnak az õlötök is. Mivel a fiú bölcsõjét a fára felakasztották, s az akasztani szó mongolul
ölgöh, ezért nevezték õket elõször ölgöhnek, s késõbb õlötnek. Ekként ered a négy ojrát õlöt
nemzetsége.
A dörbötök eredete
Düger dzajszan egyszer így szólt Szohor huntajdzsi herceghez:
- A hegycsúcsi magányos fát ne vágd ki! A bojtos farkú fehér ökröt ne öld meg! Az Emél dzajr
hágón ne kelj át!
Szohor huntajdzsi nem hajtotta végre a parancsot. Amikor Düger dzajszan haldoklott, a Szohor
huntajdzsi elküldött egy embert, hogy kérje három jótanácsát.
- Te, aki életemben nem fogadtad meg, bizony halálomban sem veszed három jótanácsom!
Gazdátlan helyen jó szarni, homokos helyen jó vizelni.
Szohor huntajdzsi kivágatta a hegycsúcsi magányos fát és egy szentélyt építtetett. Megölte a bojtos
farkú fehér ökrét, s keresztcsontját az ünnepi asztalra tette. A keresztcsont oly nagy volt, hogy egy
tízfalú jurta ajtajáig ért. Mivel Szohor huntajdzsi egy vadjuh szarvával ékesítette, a szentélyt
Ugaldz Xajnagín Szümnek, vagyis Vadjuh-Jakmarha szentélynek nevezték, ami az Emél dzajr
hágón túl van.
Amikor Szohor huntajdzsi befejezte a szentély építését, nagy lakomát csapott. Két fiú faszenet

málházott egy tarka másodfû csikóra, mikor a félig elégett faszén lángra lobbant, a felszálló füsttõl
a csikó megijedt és amikor vágtatni kezdett, a lakomázók azt kiáltották alag "tarka", és azt értették
alah "öld meg", azután azt kiáltották dág "csikó", és úgy értették dájh "ellenség". Rosszul hallották,
megijedve menekülni kezdtek az Emél dzajr hágón áthágva a hegy innensõ oldalára. Mivel
szülõföldjükrõl kiszakadtak, mongolul dürveh, dörbötöknek nevezik õket.
Horiodoj mergen
Réges-régen az Altaj-hegység északi oldalán, a Höhí-hegy mögött élt egy Barga Bátar nevû ember.
Három fia volt, Ilüder Türgen, Burjadar mergen meg Horiodoj mergen.
A három fiú az Altaj-hegység északi oldalára, a Höhí-hegy mentére járt vadászni cobolyra, vidrára,
szarvasra, szarvasünõre.
Egyszer háború tört ki vidékükön, ezért Barga Bátar kocsira rakta holmijukat, és családját az
Olihon szigetére költöztette. Halála után Ilüdernek és testvéreinek a sorsa rosszabbra fordult, így
nyugatnak indultak. Ilüder az Altaj déli részén leszakadt tõlük, és a dörböt, hojt tümed népek
országában letelepedett. Burjadaj mergen a tenger északi, Horiodoj mergen pedig a déli oldalán
állapodott meg.
Horiodoj mergen tavasztól õszig a tengerre járt madarakra vadászni. Egyszer, amikor éppen így
vadászgatott, meglátta, hogy az égbõl három madár ereszkedik le, tollruhájukat a parton levetik,
emberlányokká változnak, és bemerülnek a vízbe.
Horiodoj mergen ahogy a lányokat meglátta, egyikük nagyon megtetszett neki. Egyet gondolván
odalopakodott, a kiválasztott lány ruháját ellopta, és egy borsófa mögé rejtette, majd õ maga is
elbújt. A lányok nemsokára abbahagyták a lubickolást, és kijöttek felöltözni. Kettõ fel is vette a
ruháját, és gyorsan elrepült, de a harmadik nem találta, és sírva könyörögni kezdett:
- Add vissza a ruhámat! Én Bisnu isten lánya vagyok. - Horiodoj mergen addigra már nagyon
megszerette, de csak feküdt tovább rejtekhelyén. A lány azonban egyre sírt tovább:
- Kérlek, ne kínozz tovább! Nézz a szemembe! Ha idõs ember vagy, fogadj lányoddá, ha fiatal,
sógorom legyél!
Horiodoj mergen erre már nem bírta tovább, elõjött, és hazavitte a lányt magával. Otthon a
madárruhát eldugta, és helyette asszonyruhát adott neki. A lány, amikor a ruhát meglátta, nagyon
elcsüggedt, de azután beletörõdött a sorsába, és Horiodoj mergennel élt. Gyerekeik is születtek.
A hatodik gyerek után a felesége kérlelni kezdte a ruha miatt. Horiodojnak már elege lett a
siránkozásból, fogta a ruhát, és odaadta. Azt gondolta magában:

- Hat gyereke mellõl hova is mehetne?
Az asszony, amikor meglátta a ruháját, sírt-rítt örömében. Magára öltötte, kitárta a szárnyait, és a
burját jurta tartóoszlopának a tetejére kiült. Ránézett a gyerekeire, rá a férjére, majd a tetõgyûrûn
keresztül kirepült.
Horiodoj mergen nagyot ugrott, elkapta a lábát, de azután csak kicsúszott a kezébõl. Azóta fekete a
ludak lába. Horiodoj mergen várta-várta a feleségét egy ideig, de azután még két asszonyt vett
magához.
Horiodoj gyerekei a következõk voltak:
Galzót, Batnaj, Hargan, Hoacaj, Hövdúd, Halbin, Gosad, Hodaj, Bodongúd, Sarajd és Cagán.
Ettõl a tizenegy gyerektõl származik a burjátság, a Hori, a Dzsidzsgin, a Jarú, a Muharsivé, a

Dzacsraj és a Bicsur nemzetségek, Hori ágú burjátok Csita tartományban, Aga tartományban az
Aga, Mogojt és Doldirgín, Irhú tartományban a Nühedej, Kacsutaj, Ehirit-Bulagat nemzetségek
élnek.
A múminganok, avagy a Rossz Ezrek
Egyszer régen Dzsingisz kán úr ezer hajtót hívva, ezer nyilat felkötve, ezer sárga agárral
körvadászatra indult,
Vadászva messzi tájat

Vadcoboly után vágnak;
Havas földön ezer hajt:
Hópárducra hozva bajt,
És rókára.
Ha elöl hiúz oson,

Hajtják, ûzik laposon.
Sárga halmon beérve
Sár-csíkú tigris vére
Tér tócsába.
Ahogy így mendegéltek egy nap sûrû ködbe keveredtek, emberre sehol sem akadtak. Az ezer
agarat kikötötték, az ezer ember pedig nekiállt szarvas és gazellahúst fõzni és rizst vacsoráztak
hozzá. Hirtelen keselyû-fekete arcú, ölnyi hosszú szakállú öreg lépett a vadászok vezetõjéhez,
Dzsingiszhez:
- Több oka is van annak, hogy köszöntelek téged, Dzsingisz. Engem Bajan han Maninak "Gazdag

Máni úrnak" hívnak, százhuszonhárom esztendõs vagyok, a feleségem száztizenhét. Én vagyok a

Földön élõ összes vad gazdája és vigyázója. Hozzám tartozik az összes gazella, nyúl, szarvas, róka,
tigris, hópárduc és minden más állat. Ezek közül néhányat felajánlok neked, néhányuk életének
viszont kegyelmezz meg! És további kegyet is gyakorolj, azzal, hogy ezeknek az állatoknak legyen
élõhelye, legelõje, ezt kérem tõled, Dzsingisz.
- Állataid szabadon járhatnak területemen. Sõt, ezentúl ha a jó és rossz népeknek a nyári ennivaló
hús, és a télire eltett szárított hús meglesz, azon túl nem fogjuk az állataidat megölni. De ha nem
adsz, mint ígérted, akkor minden egyes állatodat összetereljük, megöljük, míg tetemeik elborítják a
földet, s veled is számolunk.
- Ha pedig te bárhol bajba kerülnél, állataim húsának legjavát ajánlom föl neked, a veled lévõ
embereknek meg az állatok bõrét adom. Jó lesz-e így?
- Rendben. A saját állataidat pedig ne add! Aki vadászaink közül ügyes, az saját magának ejtsen
vadat, annak húsát egye, bõrét ruhaként viselje, vagy kereskedjen vele! - felelte Dzsingisz, és ezzel
be is fejezõdött a beszélgetés.
Másnap reggel korán fölkelve Dzsingisz hívta barnás rõt lovát, embereit felébresztette, megitta
teáját és megette ételét, majd ezer vadászát útnak indította.
Közben valamennyi rókadémon, szilaj vadállat, hegyi vadember, gonosz szellem, féllábú gonosz
démon, ami csak volt, mind mind elpusztult.
Dzsingisz kán elõször ezer íját felkötötte, ezer vadászebét szabadon eresztette és a dél már a Két
Szent hegy déli oldalán kóborolva találta. Hirtelen egy fehér rókadémon futott el elõtte. Dzsingisz
ezer sárga vadászebét odahagyva egy álló napig üldözte, de nem érte be. Amikor a Túl folyó
partjához értek, a rókadémon egyet fordult és elszökött. Dzsingisz ekkor a Muna úl hegyén az
északi oldalig kergette, ott a rókadémon egy mély lyukba ugrott és eltûnt. Hiába próbálta Dzsingisz
kiásni, aztán kifüstölni a lyukból, a rókadémon nem jött ki. Már mindent megpróbált, erre-arra
kerülgette, nézte a lyukat, amikor háromszáz ölnél is távolabb a rókadémon egy másik lyukból
kiugrott és elmenekült.
A nyomokat követve Dzsingisz összetalálkozott egy bozontos fejû sárga öregemberrel, akitõl
megkérdezte, hogy jártában-keltében sokfajta állatot, rókát, madarat, fecskét látott-e. Az öreg
csípõre tette a kezét, s így szólt:
- Hogy hívnak téged, vadász? Miért van veled ennyi kutya, ellepitek az egész mezõt. Ahogy én
elnézem, meggondolatlanul gyilkoljátok a mezõ összes vadját. Ugyan minek kéritek tõlem, hogy
megmutassam a róka nyomát? Az uralmam alatt álló vadak életének ártani nem fogok.
Szavaira Dzsingiszt elöntötte a méreg:
- Nemcsak hogy a mezõ rókáját ûzhetem kedvemre, de egész birodalmamban, országomban

kedvem szerint uralkodom. Nem az vagyok, akit egy tekergõ-csavargó fakó öregember kioktathat.

Ezer vadászebemmel bár vadásztam, de tehetetlen, kóbor öreg, a te földedre nem mentem.
- Az nem számít, hogy engem, utamat járó öreg vadászt átkozol, de tudod-e, hogy mekkora kár volt
elszalasztani a fehér rókadémont? - kérdezte erre az öreg.
Dzsingisz dobbantott egyet a lábával és összehúzta szemöldökét:
- Szikár, horpadt sárga mellkasú öreg, nem ismered az illemet! Mindenfélét összehordasz, s
magadat velem egyenrangúnak tartod, micsoda dolog, hogy beszélgetés közben kérdõre vonsz
engem? - kérdezte, és vékony fehér dzsidáját elõrántva épp azon volt, hogy átdöfi vele az öreg
szívét, amikor az egyik sárga agár odafutott hozzá, és behajlított lábakkal, szinte leborulva
Dzsingisz elõtt kérlelõen csaholt. Dzsingisz ezt látva megrettent, és amikor lenézett, egy fuvallat
kerekedett, annak belsejében pedig néhány betû látszott: "Kíméld meg a szikár Sárga Hünhé életét.
Bár kinézetre sárga csavargó, késõbb az õ három fia segít neked elejteni a rókadémont" - olvasta ki
a szöveget, és már megnyugodva folytatta:
- Kóbor öreg, ma úgy volt, hogy nekem adod az életed! Ám ez a sárga kutya könyörgött érted, és
mivel módfelett jó eb, megkegyelmezek neked! - mondta, és oldalba bökte az öreget.
- Ezer vadászod közül ez az egy kutya nálad is különb. Ha még a beszédet nem ismerõ kutya is
szentnek tartja az életet, én hogy ne tartanám tilosnak megöletni a rókát azáltal, hogy megmutatom
neked. Bár a kutya közbenjárt az életemért, én mégis befejezem veled a társalgást! - azzal megrázta
magát és elbotorkált.
Dzsingisz elõször elcsodálkozott, aztán fogait összeszorítva megszólalt:
- Ez egyszer még megkegyelmezek neked! Ha legközelebb találkozunk, te csavargó, lenyúzom a

sárga bõrödet, és víztömlõt készítek belõle.
Ezután ezer vadászával útnak indult. Sokáig ment-mendegélt, a nap is eltelt már. Leszállt lováról,
hogy megaludjon. Álmában folyvást azt gondolta:
- Bárhogy is, de kieszelem, miként kaphatom el a fehér rókadémont!
Másnap korán reggel fölkelt, vadászait is felverte és útnak indult. A Muna hegyhez ért, s a völgyi
ösvényeken vándorolt, aztán felért a legmagasabb hegy tetejére. Ott leült, elõvette pipáját, dohányt
merített, nekiállt csiholni tûzszerszámát, majd pöfékelni kezdett. Egyszer csak a távolban a hegy
nyiladékában feltûnt egy mélyzöld kaftános (dél), széparcú asszony és énekelve közeledett.
Dzsingisz szeretõ sóvárgással nézte a lány arcának színét, és úgy találta, tizenhét-tizennyolc éves
lehet. Miután megnézte, odaintette magához. Akkor látta csak: olyan szép lány volt, hogy az
országban nem volt párja. Dzsingiszt egy pillanat alatt elöntötte a vágyakozás.
- Ahogy elnézlek, leány, úgy tûnik csendes, nyugodt, szelíd természetû vagy. Ha tetszem neked,
menjünk a szálláshelyünkre, és övemet megoldva egyesítsük szívünket.

- Arcom nem szép, természetem rossz féle! Sorsom nem az, hogy veled, nemes vadász, szívemet
egyesítsem. Ilyen rosszat nem cselekedhetek.
- Ennek mi köze van szívünk egyesítéséhez? Idõs létemre, természeted és arcod színe megindította
lelkem. Induljunk - kérte, és a lányt kézen fogva elvezette a szálláshelyére, ott aztán megháltak.
Éjjel, mikor Dzsingisz már majdnem elaludt, hirtelen három kisgyermek érkezett hozzá futva, és
közvetlenül elõtte álltak meg. Szemükkel kacsintva, ujjukkal mutatva jeleztek neki. Dzsingisz
megkérdezte õket:
- Hol laktok ti hárman, kinek a gyerekei vagytok?
- A hegy nyugati, középsõ és keleti oldalán van az otthonunk. Apánkat kóborló Hünhének hívják. -
Ekkor Dzsingisznek eszébe jutott az elõzõ napi kutyabõr kapcás ember és az írás, ami szerint ez a
három fiú segíteni fogja. Adott a fiúknak egy kis süteményt (borcog), azután mindannyian
kimentek, és a fiúk elõadták jövetelük okát:
- Vadász Úr, az oldaladon lévõ fiatal lány három éve démonná változott itt, a hegyünkön. Van,
mikor fehér rókává változik, máskor szép leány képében rabolja el az élõlények lelkét, néha pedig
ördögként ijesztgeti az embereket. Senki sem tudja erõvel legyõzni - figyelmeztették, aztán
elmentek.
Dzsingisz e szavak hallatán a nála lévõ vékony, fehér kardját kivonta, nyárfa sípját sokszor
megfújva jelt adott embereinek. Amíg azok lovaikat nyergelték és felverték a kutyákat, addig
Dzsingisz a kezében tartott karddal berontott sátrába. Hiába csapott azonban a lány fejének
irányába, az éktelen hangot kiadva eltûnt. Dzsingisz maga vette üldözõbe. Ûzte, ûzte, amíg a Két
Szent hegy déli oldalához ért, s ott elordította magát:
- Ugyan minek menekülnél, hova is juthatnál? Ütött az órád! Megállj!
Ekkor az égen néhány felhõ közül egy morgó és villámokat szóró sárkány ereszkedett alá, amitõl a
rókadémon megijedt és menekülni kezdett. Amikor futtában visszatévedt Dzsingiszhez, õ fehér
kardjával homlokon csapta. Amint bõrének egy darabját megragadta, s letépte, abban a pillanatban
mindenütt világosság támadt, Dzsingisz pedig kétségbeesetten egy tarni-ráolvasást kezdett
mormolni, ettõl aztán a fény kialudt és csak egy hosszú sárgászöld szõrcsomó maradt hátra. Azt
megfogta, tûzbe hajította, a fehér rókadémon teste pedig puszta csontvázzá változott. Azon a
helyen kardját a földbe szúrta:
- Rókadémon, ki velem harcba keveredtél és menekülõre fogtad a dolgot: megbüntettelek és

kivégeztelek. - Ám ahogy ezt kimondta Dzsingisz, egy démon támadt rá. Azzal három nap, három
éjjel küzdött. Addigra nagyon kimerült, és már nem tudott mit tenni, fogai közt egy tarni-ráolvasást
mondott és rábízta magát az égiekre. Akkor három arany gyûrû szállt alá az égbõl Dzsingisz
kezébe, aki megfogta azokat:
- Ennek az démonnak zúzd szét a fejét, s égesd el! - szólt és megpendítette a gyûrût. A gyûrû

kettéhasította, majd lángra lobbantotta és elégette a gonoszt. Miután így végzett vele, egy tarni-
ráolvasással visszahívta varázserejû gyûrûit, és az démon területén is leszúrta kardját.
Dzsingisz ismét útnak indította ezer vadászát, s mivel országa minden ellenséges démonát
legyõzte, hazatért. Otthon magához hívatta az öreg Hünhé három fiát, és azokat a gyõzelmében
való nagy segítségük elismeréseképpen a nyugati, keleti, és középsõ területek hercegeinek nevezte
ki. Ezek a vidékek három hosúnt, azaz tartományt alkottak. Amiért a csavargó Sárga Öreg az ezer
sárga agárról rosszakat mondott, õt a múmjangan, a "Rossz Ezrek" nevû új tartomány élére tette
úrnak. A kóborló Sárga Öreg és három fia egymás tartományait is vigyázva, boldogan és békében
éltek tovább.
Az egyszeri legény
Ügyes, okos szavú

Rövid fehér kaftánú
Csökönyös, fürge beszédû
Holló szárnyas süvegû
legény élt valamikor régen, fûbõl készült kunyhójában. Élt éldegélt, mikor egy szép napon három
vadréce szállt le a közelben, hogy szomjukat oltsák. Igen ám, de a három vadréce, három tündérré
változott, s játszadozni kezdtek. A legény a középsõ tündér köntösét megfogta és titkon a
fûkunyhóba vitte. Este aztán, mikor a tündérek indulóban voltak, megkérdezték az ifjút:
- Nem láttad a köntöst?
- Nálam van, gyertek és vegyétek el! - válaszolta.
Így szólt erre a középsõ tündér:
- Én földi halandóvá váltam. Menjetek nélkülem kedveseim! - s ahogyan ezt kimondta, sírva
ottmaradt. Mikor másnap reggel fölkelt a legény, egy gyönyörû, hófehér sátorpalotában találta
magát, mely oly tökéletes volt, hogy feszítõ kötelek nélkül is könnyedén ellenállt a legerõsebb
szélnek. És ekkor így szólt hozzá a tündér:
Ügyes és okos szavaid hajítsd el!

Rövid fehér kaftánod égesd el!
Csökönyös, engedetlen beszédedet hajítsd el!
Holló szárnnyal díszített föveged égesd el!
Ezek után õk ketten egybekötötték sorsukat. A fiút annyira csodálatba ejtette a lány szépsége, hogy
még dolgozni is elfelejtett. A tündér látva ezt a helyzetet lerajzolta magát és a képet odaadva a
legénynek, így szólt hozzá: - No, most már menjél, gondozd az állataidat és vess gabonát!

A legény fogta a képet és kiment a mezõre a jószágokhoz. Miközben ment mendegélt, a szél
egyszer csak kikapta a kezébõl a képet és elvitte, mire a fiú ziláltan hazatért. A kán borjúit legeltetõ
gulyáslegény találta meg a képet és igen elcsodálkozott a ráfestett szépség láttán. Ahogy elámult, a
gulya tejesen szétszóródott.
- Hát te meg mit csinálsz - kérdezte a kán mérgesen.
- Ezt a szép képet találtam - válaszolta a gulyásbojtár - és megmutatta a kánnak. Ahogy

megpillantotta a leány képét, igen elámult annak szépsége láttán. Hátra fordulva a hivatalnokaihoz,
azonnal parancsot adott a lány felkutatására és hamarosan meg is lelték annak lakhelyét.
- Hol van ez a gyönyörû, szép leány? - kérdezte a kán és úgy határozott, hogy õ maga keresi fel a
szépséget. Ahogy elért az egyszeri legény szállásához, a tündérleány megkötötte a kutyákat, de a
kán lováról le sem szállva megállt a lány elõtt.
- Egy kán nem szokott leszállni a lováról szállásra érve? - szólt a leány, mire amaz lelépett a
nyeregbõl.
- Egy kán nem szokott bejönni a jurtába? - szólt a leány, mire a kán bement, de nem ült le.
- Egy kán nem szokott leülni? - szólt a leány, mire a kán leült, de hiába adott neki teát a tündérlány,
nem itta meg.
- Egy kánt nem szoktak megkínálni? - szólt a leány, mire a kán kihörpintette a teát a csészébõl.
- Kán uram, most már késõre jár, nem akar hazatérni? - kérdezte a lány, s a kán elment.
Másnap reggel hivatta az egyszeri legényt, s az ifjú hamarosan meg is jelent a színe elõtt.
- El akarom venni a feleségedet! Kössünk fogadást, hogy háromszor elbújsz te is, én is és meg kell
találnunk egymást! Ha nyerek, enyém lesz az asszonyod.
- Hogyan tudnék én ebben fogadni? - riadt meg a fiú, de végül is kénytelen volt beletörõdni. - Na,
most pedig hova tudnék én elrejtõzni? - kesergett a legény és hazatért.
A kán felkereste a fiú lakhelyét, hogy megtudja merre bújt. A tündér viszont elbújtatta a
gyûszûjébe, s úgy varrogatott.
- A legény a "gyûszûs forrásnál" keresi a ménesét - szólalt meg a lány -, de a kán hiába kereste,
nem lelte meg.
Végül megszólalt a fiú:
- Az elsõ fogadást én nyertem meg, ugye?!

- Hát legyen - törõdött bele a kán kelletlenül, de most õ volt soron és elbújt.
- Hol vagy? - kérdezte a fiú, mire a tündér segített neki:
- A fal mellett van három piros láda és a középsõben levõ süteményt törd ketté, s mond, hogy
"milyen finom ez a sütemény"!
- Ó jaj, ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípõm! - kiáltozott a kán és elõbújt.
Most újra a fiú bújt el.
- Hová bújtál? - kérdezte a kán, de a tündér elbújtatta a polcon, miközben pálinkát fõzött.
- A "polcos forrásnál" vadászik - mondta a lány, de a kán megint nem lelt nyomára.
- Nos, a második fogadást is én nyertem - örvendezett a legény.
- Igen te nyerted - törõdött bele a kán, s újra õ bújt el.
- Hová tûntél kán uram? - kérdezte a fiú, de a tündér újra segített:
- Három zabla van a jurta tetõrúdjaihoz téve. Vedd a középsõt, és mondd, hogy "Jé, milyen kemény
ez a zabla!" és törd el!
Mikor a fiú megpróbálta eltörni, hirtelen felkiáltott:
- Ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípõm! - kiáltozott fájdalmában és így másodjára is meglett a kán.
Ezután, a legény bújt el újra. A tündér, most egy edény fogójába rejtette el, s a kán megint nem
találta meg. Most a kán következett, így ismét elrejtõzködött. Mikor a legény megkérdezte, hogy
"Hová tûntél kán uram?", a tündérleány megint segítségére volt.
- Az ajtó szemöldökfájánál van három fûzfavesszõ. Törd el azokat, s meg fogod találni!
A legény követte a lány utasításait, s hamarosan újra a kán kiáltozását lehetett hallani:
- Ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípõm - így a kán harmadjára is meglett, habár ebbe a kán már igen
nehezen nyugodott bele és így szólott:
- Akkor is elveszem tõled a csodálatos tündérlányt!
A Boldzótín Bor hegyet ötszínû selyemmel takarjuk be! Amelyikünknek sikerül, azé legyen!
- De hát honnét tudnék én selymet szerezni?! - futott el aggódva a fiú.
- Mondd azt, hogy "legyél több, mint a kán selyme!" - és egy kis darab selymet adott oda neki a

tündér. Ahogy rátette a fiú a darabot és tekerte, az egyre nagyobb lett, s a végén sikerült az egészet
befednie. De a kán ismét megszólalt:
- Elveszem. Háborút indítok - szólt a kán és háta mögött állók mindegyike csatarendbe állott.
- Mi lesz most velünk? - aggodalmaskodott az egyszeri legény, de a tündérleány egy dobozt

nyújtott át neki.
- Nyisd ki ezt azonnal! - szólt erélyesen.
Bár a kán hadserege roppant nagy volt, a dobozból elõbukkanó katonák megsemmisítették azt, a
kánt megölték és az egyszeri legény ült a trónra.
A mandzsuk eredete
Egyszer régen egy fehér hegybõl egy másik hosszú fehér hegy keletkezett, amely kétszázszor
ötszáz méter magas volt, s a csúcsán a Tamun nevû tó állt. Amikor az ég három lánya itt fürdõzött,
egy szarka egy piros almát tett a tó partjára. Miután a három lány megette az almát, átváltozott s
nem tudott az égbe visszarepülni. Az Északi Tajdzu kán születésekor is a tó mellett éltek. Tajdzut
születése után, nem tudni meddig szoptatta a tigris, de miután hatéves lett, égi anyja bölcsõbe téve
a fekete folyón úsztatta, majd az égbe távozott.
Mikor a három család földjére ért Tajdzu kán, a folyó partján fûzfából derékaljat készített. Az ott
élõ három család vezetõi egymással harcoltak. Valakit vízért küldött a kán, akihez Tajdzu így szólt:
- Ne küzdjetek! Az Ég engem küldött, hogy az ellenségeiteket legyõzzem. - s mind abbahagyták a

harcot, leborultak elõtte, szentként tisztelték, s a Bejl rangjára emelték. A három törzs nem
vetekedett többé a vezérségért, Tadzu kánban hittek, õt követték. Sok települést alapítottak, köztük
Mukdent. A tó körül nyolcvan föld, a hegybõl Dzalu, Huadun, Anihü nevezetû három folyó ered. A
Fehér Hegy napkeleti oldalán az Omogoj puszta városában élt népet, akik a viszálynak véget
vetettek mandzsunak nevezték el.
Aszen családjának eredete
Valaha régen, mikor a szomszédos népek háborúban elpusztították az Aszen nemzetséget, egyedül
egy tízéves fiúcska maradt életben. Bár az ellenség meg akarta ölni a fiút, zsenge kora miatt csak
kezét-lábát törték, s a mocsárba vetették. Egy nõstényfarkas megtalálta, s tejével táplálva
felnevelte. A fiú pedig felnõve a nõstényfarkassal összeházasodott. Meghallotta ezt annak a
vidéknek a kánja, s sok emberét elküldte, hogy öljék meg a fiút és a farkast. Amikor e sok ember

megérkezett, hogy végezzenek velük, egy csodás élõlény szállt alá, s a fiút megragadva a Nyugati
tenger keleti partján lévõ magas hegyre vitte. A hegyek között egy nagy tó terült el, melyet fûben
gazdag, széles puszta övezett. Itt a farkastól tíz gyermek született. A tíz fiú elvándorolván tíz
feleséget szerzett és tíz családot alapított. Aszen családja és a türkök is a tíz farkas kölyök
egyikétõl származnak.
A kazakok eredete
A hajdani Dzsingisz kánnak száz felesége volt. Mindegyik feleségét egy-egy eunuch õrizte. A
kánon kívül férfi embert egyáltalán nem engedtek a közelükbe. Minden éjjel a legifjabb
feleségéhez egy ember lopózott be, de nem tudtak rájönni, hogy ki az. Ezt tudatták a kánnal, és
amikor a kán meghallotta, megparancsolta legifjabb feleségének, hogy amikor éjjel eljön a férfi,
tegyen egy jelet a hátára és úgy engedje el. Másnap reggel az összes férfit összehivatta és
megvizsgálta õket, kiderült, a saját fia volt az. A saját fiát nem tudta halálra ítélni, így egy lakatlan
pusztaságba számûzte. A fiú a pusztában aludt, és amikor felébredt, egy szép lány állt mellette. A
lány így szólt:
- Te miért vagy itt egyedül, ebben a kietlen pusztaságban?
A fiú így válaszolt:
- Ó, én az apám ellen vétettem és számûztek. De te miféle hercegnõ vagy itt ezen a lakatlan
vidéken?
- Én az ég leánya vagyok. Amikor láttalak téged szenvedni, elhatároztam, a társad leszek.
Õk ketten összeházasodtak és gyermekeik születtek.
Ekkor jött létre a kazak nemzet. A kazakok, hogy fejüket ne lássa az ég, kepes fejfedõt hordanak
Ez annak jele, hogy az égtõl származnak.
Az oroszok eredete
Egyszer régen egy fiatal legény bambusz íjával pocokra vadászva éldegélt.
Egy napon, amikor ismét vadászni ment, meglátott egy madarat, és rálõtt. Ekkor a madár kedves
lánnyá változott. Ezt látva a fiú megijedt, hogy megsebesítette, s gyorsan szegényes jurtájába vitte.
Pocok húsából készült levessel etette, így gyógyítgatta. A lány érkezése óta a pocok húsa a
birkáéhoz hasonlóan bõséges és ízletes lett. A lány egyik napon így szólt a fiúhoz:

- Menj az égi palotába, és apám jurtájából hozz egy vasládikát! De vigyázz, nehogy belenézz!
A fiú a lány szava szerint bement az égi palotába, felkapta a kán ládikáját, és szaladni kezdett
visszafelé. Útközben azonban az a gondolata támadt, hogy belenéz. Türelmetlenségében máris
kinyitotta, s egy vaskalapácsot látott benne. Amikor megfogta, vaskatonák jöttek ki a dobozból. A
fiútól, mint parancsnokuktól kérdezték:
- Hová menjünk, kivel küzdjünk? - s parancsra készen várakoztak.
A fiú a félelmétõl megzavarodva alig tudott a feleségéhez hazaszaladni. Amikor elmesélte neki,
hogy mi történt, felesége ezt válaszolta:
- Menj gyorsan a tóhoz, vágjál nádfejet, majd hozd ide!
A fiú a mondottak szerint kiment a tóhoz, vágott nádfejet, és visszatért.
A feleség ekkor szétszórta a nádat és a következõket mondta:
- A nád feje vaskatonákkal megküzdõ katona legyen! - Ekkor sok sok szõke hajú katona támadt,
akik elmentek és legyõzték a vaskatonákat.
- Most mit tegyünk? - kérdezték visszatérve.
- Menjetek észak felé, és vizes, nádas földön telepedjetek le! - mondta és elküldte õket a feleség.
A vízköldökû nádból származók orosz emberek lettek. Ez az oka annak, hogy az oroszok szeretik a
vizet.

Sámánok, ongonok, edzenek, démonok, buddhák

A mongol hitvilág, az õsvallás, a sámánizmus és a sámánizmussal keveredõ buddhizmus jellegzetes
szereplõirõl szól ez a fejezet. A sámánok (halha böö), sámánasszonyok (halha udgan) a közvetítõk
az emberi és szellemi világ közt.
A szellemi világ segítségével képesek megszüntetni a közösségüket fenyegetõ bajokat, veszélyeket,

betegségeket, jósolnak múltról és jövõrõl, elvégzik az áldozati szertartásokat, legyen szó a
gazdaszellemeknek bemutatott áldozatról, a halott lelkének démonoktól való megóvásáról, vagy
akár a vadászszerencse biztosításáról. Számos eredetmítosz szól arról, hogy ki lett az elsõ sámán
(sámánasszony) az egyes mongol népcsoportoknál. Sosolok sámánasszony egy ragadozó madártól
nyerte el a sámántudományt, a történet totemisztikus elképzelések és a sámánság eredetének
összefüggésére utal. Az elsõ sámánasszony elsõ tevékenysége a gyógyítás, melynek két fontos
jelképes kelléke is megjelenik a történetben: a fehér nemez a fehér, mint szakrális szín szertartási
fontosságra utal, a jurta tartóoszlop pedig a világokat összekötõ világfa szimbóluma. Annak
ellenére, hogy õsvallási mítoszról van szó, a kezdõkép beleszövi a buddhizmussal megismert
teremtéstörténetek egyikét.
Mélyen átitatták a buddhista motívumok a nevezetes mongol sámán Dajin Dérh mítoszait. Dajin
Dérhet többnyire Dzsingisz kán kortársának tartják a legendák, ám anakronisztikus módon a dalai
lámát is szerepeltetik velük egy idõben. Az egyik történetben a sámán és a buddhista egyház feje
vetekedik egymással, összemérik erejüket úgy a kártyázásban, mint a lelkek megszabadításban. A
mítoszok azt sugallják, hogy a sámán az erõsebb, Dzsingisz kán kardja mégis megsebzi, és
kõbálvánnyá változik. Az asszonyszöktetés motívuma, valamint a Hövszgöl megyei kegyhelyéhez
fûzõdõ termékenységvarázsló rituálék alapján Dajin Dérh nemcsak sámán volt, hanem eredendõen
termékenységistenség is.
Sámánok vetekedésérõl szól Szohor Nojon a Vak nemesúr története. A mítoszban a mongol
hitvilágból ismert számos motívum jelenik meg, mint pl. a burját bika-õsrõl szóló (Buha nojon)
totemisztikus mítoszok vándorlásai, a sámánok átváltozóképessége, mágikus tevékenységek (pl. a
fehér színû nemezzel való varázslás).
A déli mongol csahar nép eredetmítosza szintén az elsõ sámánok megjelenését meséli el, szorosan
összekapcsolva a sámánság eredetét az õsök tiszteletével. Az embereknek kezdetben ártó, majd õket
segítõ szellemeket a megfelelõen végzett áldozatok, halotti szertartások idézték meg.
A történetbõl arra is választ kapunk, hogyan készült a sámándob és milyen volt az elsõ sámánok
fejéke. A sámánokat megszálló két segítõszellem a férfi és a nõi princípium megtestesítõje.
Aliban, az apró termetû szellemlény gyakori szereplõje a népi hiedelemvilágnak. Az itt közölt
mítoszban inkább egy ártalmatlan pusztai manó tulajdonságait mutatja, szerepe azonban nagyon
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/saman.htm (1 of 18)2004.09.04. 20:51:06

fontos, hiszen õ a szellemi világ küldötte az emberi világban. A mitológiában és a népi

gyógyászatban mint veszedelmes betegségokozó, bajhozó ismert. A burját elképzelések szerint a
Keleti Égbolt gonosz istenei által a Földre küldött aliban ok miatt terjedt el minden kórság és
viszály az emberek között.
Bár a vizek gazdaszellemei szerves részét alkották mindig is a mongol mitológiai elképzeléseknek, a
jelenleg ismert adatok (mítoszok, népvallási szövegek) azt mutatják, hogy a mongol hagyományt
nagyban befolyásolták a kínai, majd a buddhizmussal érkezõ indiai és tibeti jelenségek. Így lett a
vizek gazdájából a lúsz, a "sárkány" formájú lény. Alakja, mint számos más mitikus jelenségé
kettõs, jószándékú az emberekhez, biztosítja a vizek bõségét, de lehet rettenetes pusztító,
betegségokozó is, akárcsak eleme a víz. A Fekete Lúsz sárkány címû mese jellegzetes mongol
népmesének tekinthetõ, megjelenik benne az ellenfelét eszével legyõzõ groteszk külsejû "kétarasznyi
embereke", a mongol mesék gyakori szereplõje Aszar és Baszar, a két földöntúli erejû kutya stb. A
többi sárkány és krokodiltörténet erõsen magán viseli a buddhizmus és az õsi indiai hitvilág
hatását. Az Ocsivániról (skr. Vajrapáói) szóló mítosz tulajdonképpen a világkígyó, világsárkány
megszelídítését mutatja be, a legyõzött sárkány helye a vizek birodalma lett. A krokodilról szóló
elsõ történet a Mahábháratából is jól ismert mítosz mongol földre jutott változata: a világóceán
köpülése a világ tengelye és a világkígyó segítségével, mely létrehozta a Napot, a Holdat és az õket
elnyelõ szörnyet Ráhut, s ez utóbbi elpusztított testébõl lett a csillapíthatatlan étvágyú szörny,
Matar (skr. makara).
A szülde a harcos mongol birodalom legfontosabb jelképe, a szülde fogalmában együtt van a harci
szellemrõl, a harcosok férfierejérõl, lelkérõl, a törzsek összetartásáról és késõbb a birodalmat
összefogó vezetõrõl alkotott elképzelés. A szülde elvont fogalma mikor testet öltött totemmadárként,
zászlóként, vagy a buddhizmus és õsvallás pantheonjának kialakulása idején - hadistenként
ábrázolták. A Kilenc Szülde istenrõl szóló mítosz a hadistenrõl alkotott elképzeléseket tükrözi,
kerettörténete a "Jó és Rossz testvér" meséje, mely számos nép mesekincsében megtalálható. A
mítosznak egy buddhista tanmese változata is ismert a mongol írott hagyományban.
Ocsirváni és Lham istenasszony a buddhista mitológia jellegzetes alakjai. Ocsiváni kék színét a
gonosz mérgezõ vérének lenyelésével nyerte, megmentve ezzel az élõlényeket. Lham istenasszony a
buddhista tanvédõ jelkép-istenségek közt az egyetlen nõnemû. Könyörtelen a tan ellenségeivel
szemben, így férjét és fiát sem kímélte, közismert ikonográfiai ábrázolása szerint a fia bõrébõl
készült nyeregtakaró fedi öszvérének hátát. A mongol szájhagyományból ismert mítoszban férje
Geszer kán, a mitológiai és epikus hõs.
Az Ezer Buddha története jellegzetes indiai mese a Világbíró, a Tan kerekét megforgató
uralkodóról, akinek - és ez ismét egy gyakori mese- és mitológiai motívum - öregségére sincs
gyermeke. Majd legifjabb asszonya fiút szült, s az Égbõl lehulló ládika varázslata hatására a többi
kilencszázkilencvenkilenc asszonya is anyává lett. Az égbõl aláhulló tárgyak profetikus
tulajdonságúak a mongol buddhista hagyományban, s a mítoszban nincs közelebbrõl
meghatározva, és a történet szempontjából lényegtelen is, hogy milyen istenség adománya a
mágikus erejû tárgy.

Az elsõ sámánasszony
Amikor az égi ezer Buddha az embert teremtette, megalkotta a kányamadarat is, hogy óvja meg az
embert a csötgör-ördög mesterkedésétõl. Ha közeledne bármilyen ártó erõ, a kányának jelentenie
kell a Buddháknak. A kánya, a Buddhák parancsa szerint ült a kerítésen és figyelte az embereket.
De az emberek gyermekei nyilazni kezdtek a kányára, nem hagytak békét neki, aki erre a
Buddhákhoz ment:
- Én nem tudom ezeket az embereket õrizni, mert lõnek rám és meg akarnak ölni.
Erre a Buddhák így feleltek:
- Akkor menj az emberekhez és add nekik a varázserõdet! - A kánya visszarepült és meglátott egy
juhterelés közben messzire tévedt lányt, leszállt mellé egy tuskóra és átadta neki a varázserejét. A
lány fölébredt, körülnézett és gondolataiban minden tisztán, világosan tükrözõdött. Amikor hazaért,
a bátyja kötekedve így szólt:
- Te hová tûntél el három napra a nyájjal együtt? Most téged megöllek, elpusztítalak. - A lány
megbántódott a bátyja ok nélküli kötekedésétõl, s a báty abban a pillanatban ájultan esett össze,
megbetegedett, s a vizeletét nem tudta kiüríteni. Akkor a lány így szólt:
- Meggyógyítlak téged.
Behívta a jurtába, egy fehér nemezre villásvégû jurta-tartóoszlopot (actai bagan) rakott, hassal arra
fektette, majd így szólt:
- Ami rád ragadt, gyorsan múljon el!
Attól kezdve az a kislány sámánasszony lett. Õ volt Sosolok, az elsõ sámánasszony.
Dajin Dérh (1.)
Egykor régen Har mergen, a Fekete Bölcs sámán alászállt az égbõl és Lhaszába ment. Éppen akkor
érkezett meg Dzsingisz kán száznyolc asszonyával és száznyolc lányával, hogy áldozzon
Lhaszában. Dzsingisz száznyolc lánya közül, az utolsóként haladó, legkisebb lányt Har mergen
elragadta és megszökött vele. Mikor Dzsingisz kán hátranézett, látta, hogy Har mergen a lányát a
hóna alá szorítva éppen menekülni készül. A Fekete sámán háromszor megkerülte Lhaszát és észak-
nyugati irányba akart távozni, de Dzsingisz kán üldözõbe vette. Átkeltek a Négy kán országán és

közben Dzsingisz csak messzirõl látta a menekülõt. Mas mangirt "Vadhagymás" Höh "Kék"
tavánál elvesztette szem elõl, de a nyomát újra megtalálta. Üldözte az Altaj tizenhárom hegyén át,
majd az Oron-Tagna hegység Ûrín hajrhan "Hajnali szenthegye" közelében ismét közelrõl látta a
Fekete sámánt. Már majdnem elérte egy hágón, melyen egy nagy vizû tó és sok-sok hegy látszott, s
ahol találkozott egy férfival és annak a gyermekével. Megkérdezte annak a vidéknek a nevét;
Unagan har "Csikó fekete" hegy hangzott a válasz. Dzsingisz kán úgy vélte, hogy ez szerencsés jel,
bizonyára itt találkozik elrabolt lányával. Megkötözte a Fekete sámán lábát, s mikor az igyekezett
elszabadulni, megcsúszott és elengedte a lányt. Azután a délnyugati irányban lévõ barlangba repült.
A barlangon, melybe a Fekete sámán elrejtezett, még ma is láthatók Dzsingisz kardjának a nyomai.
Ez a sámán volt Dajin Dérh.
Dajin Dérh (2.)
A legelsõ sámánt Dajin Dérhnek hívták. A Sár "Sárga" folyó forrásánál, Nacsin Bumbarajban
lakott. Olyan erõs sámán volt, hogy az edzenek az Ég és a Föld jó- és rosszszándékú gazdái, mind
mind a segítségére voltak.
Egyszer kártyázott a dalai lámával. Fogadásos játszmájuk három évig tartott, de végül
összekülönböztek azon, hogy melyikük nyert többször. Végül megegyeztek abban, hogy
összemérik az erejüket. Abban maradtak, hogy a nagyobb erejûnek fizeti a másik az elveszetett
játszmák nyereségét. Másnap a dalai láma 1000 embert mentett meg, de Dajin Dérh 1300-at. Akkor
a dalai láma így szólt Dajin Dérhhez:
- Megismertem az erõdet. Eredj a mongolok földjére. Most nagy szükség van ott a hozzád fogható
emberre. - A sámán nem ellenkezett. Összeszedte a sámáneszközeit és elindult. Útközben megállt
Alag Tégnél és megpihent. Mivel a Nap hétágra sütött, kettévágta sámándobját, felét felakasztotta a
levegõbe és alatta hûsölt, de amikor tovább indult elfelejtette magával vinni. Azóta használnak a
sámánok szögletes féldobot.
Amikor Dajin Dérh megérkezett a mongolok földjére, Dzsingisz kán épp kiházasítani készült az
egyik lányát Hentij kánnal. Ahogy a kán hírét vette, hogy a híres sámán megérkezett, meghívta a
palotájába. Bár Dajin Dérh nem akart elmenni, miután többször is hívták, nem tehetett mást, mint
kénytelen-kelletlen elment a kánhoz. Bár csak épp a teát és az ételt akarta megízlelni, de Dzsingisz
kán nem engedte el utána sem. Akkor a sámán észrevétlenül, titokban hívta a lovát és el akart
lovagolni. Távoztában beleütközött az új menyecskébe, s mivel nagyon megtetszett neki a lány,
fölkapta, a nyergébe emelte és elvágtatott. Mivel ezt sokan látták, a hír hamar a kán fülébe jutott,
aki üldözni kezdte õket. Mikor arra a hágóra értek, ahol majdnem utolérte õket a kán, akkor Dajin
Dérh elõször a szilkéjét, azután az olvasóját, majd pedig a jurtáját hagyta maga mögött. Azokat a
helyeket ma úgy hívják: Ajag harúl, Erh harúl, Ger harúl, azaz a Szilke õrhely, az Olvasó õrhely, a
Jurta õrhely. Aztán még átkeltek néhány hegyen és az altajbeli Urmogojt halmon Dajin Dérh

kõszoborrá változott, a kánkisasszony pedig a közeli barlangba menekült, s kõsziklává lett. A

kánkisasszony arca és felsõteste még ma is tükrözõdik a Cagán "Fehér" tó vizében.
Dzsingisz kán megpróbálta többször is lefejezni a kõvé vált sámánt, de akárhányszor is csapott rá
kardjával, annak az éle kicsorbult. Akkor úgy döntött, hogy felakasztatja a kõszobrot, s a nyakára
kötelet vetett, de Dajin Dérh kérlelni kezdte:
- Ne öljön meg engem kán uram. Örökké a segítségére leszek.
- A kán eleget tett a kérésének és megkegyelmezett neki. S nem csak maga Dajin Dérh segített,
hanem a tíz nagy erejû Doksitot, a Tanvédõ istenségeket is magával hozta a mongolok földjének
védelmére.
Így Dajin Dérh lett az elsõ sámán. Az a kõszobor, Dajin Dérh ma is látható a Cagán tó környékén.
Az elsõ sámánhoz, Dajin Dérhhez minden vidékrõl érkeznek a sámánok, hogy tisztelegjenek elõtte.
És hisznek a sámánok Dzsingisz lányában is, aki segít a víz okozta betegségek gyógyításában,
valamint a gyermektelen párokon.
Úgy mondják, Dajin Dérhet követõen Dzsingisz kán idején élt egy másik hatalmas sámán is,
akinek tíz fehér lova volt az Altajban, és tíz fehér köntöst viselt.
Szohor Nojon, a Vak nemesúr
Nagy erejû sámán volt Szohor Nojon, de hogy milyen ember volt és mikor is élt valójában, azt
senki sem tudja. Ez a mongol nemesúr folyton harcban állt a szomszédos burját nemzetséggel. Egy
alkalommal, a burjátokra támadva számos lábasjószágot zsákmányolt és egy gyönyörû szép
fiatalasszonyt ejtett rabságába. Ez a fiatalasszony két fiával, Bajimával és Szidejjel élt együtt.
Bajima, akárcsak Szohor Nojon, varázserejû kubilgán volt. A két fiú anyjuk elrablásakor öt-hat
éves lehetett, de telt-múlt az idõ és felnövekedtek. Egy nap Bajima így szólt:
- Öcsém, õrizd a jurtát és az állatokat, én anyánk keresésére indulok.
Idegen földön vándorolva Bajima éppen egy nagy, homokkal borított helyen kelt át, amikor a
homokban egy juhnyáj rengeteg nyomára és a pásztor mezítlábas nyomaira bukkant. Megvizsgálva
a nyomokat észrevette, hogy a pásztor jobb lábán a hüvelykujjnak nincs lenyomata. Emlékezve
arra, hogy anyjuknak hiányzik a jobb lábán a hüvelykujja, úgy döntött, hogy itt fog várakozni.
Másnap a nyájat terelgetve meg is érkezett az anyja.
- Kié ez a nyáj? - kérdezte Bajima, mire az asszony így válaszolt:
- Szohor Nojoné.

Bajima ekkor tisztelettel teával ás húslevessel kínálta.
- Kend mióta él ezen a szálláson? - kérdezte és az asszony részletesen elbeszélte neki, hogyan
hagyta el otthonát, hogyan tette õt az asszonyává Szohor Nojon, és hogyan kényszerítette arra,
hogy a birka nyáját terelgetve szolgálja õt. Mindent elmondott a fiúnak, még egy szó sem sok,
annyit sem felejtett ki.
- Kendnek voltak-e gyermekei? - érdeklõdött Bajima, és az asszony elmondta, hogy két fia volt:
Bajima és Szidej, de õk a szülõföldjén maradtak. Ezt hallva Bajima felkiáltott:
- Én vagyok a fiad! -, ám az asszony nem hitt neki:
- Holnap eljövök hozzád, és ha tej buzog a mellemben akkor valóban a fiam vagy. - Midõn az
asszony másnap visszatért Bajimához valóban tej buzogott a mellében.
- Amikor Szohor Nojon elrabolt engem, megjelöltem a hónaljatokat. Ha a jel rajtad van, akkor a
fiam vagy - szólt az asszony, mire Bajima levetette ruháját és megmutatta a jelet. Anyja rögtön
ráismert:
- Valóban az én fiam vagy - kiáltotta és sírva magához ölelte. Ezután megbeszélték, hogyan
menekülhetnek meg a szörnyû ellenség, Szohor Nojon elõl, mivel Szohor Nojon az ellenség
közeledtét száz mérföldnyi távolságból és tíz nappal hamarább megérzi.
- Fiam, öreg vagyok én már, kinek is kellhetnék? Hogyan is tudnád te legyõzni Szohor Nojont?
Fordulj vissza fiam! - kérlelte az anyja, de Bajima nem hallgatott rá. Ekkor az anya így szólott:
- Rendben van, Szohor Nojonnak van két gyors hátasa, amit két csikós õriz. Ha el tudod lopni õket,
megmenekülünk, ha nem, akkor már semmi mód nincs a menekülésre.
Bajima megkérte anyját, hogy másnap ugyanezen a helyen legeltesse a nyájat, õ pedig az éj
folyamán Szohor Nojon méneséhez ment, odalopózott a gyors hátasokhoz és elkötötte õket. Ezek a
paripák még a szélnél is gyorsabbak voltak. Amikor a csikósok a méneshez érkeztek, észrevették a
két paripa eltûnését és rögtön a keresésükre indultak.
Bajima anyja nagyon megörült, amikor fia megérkezett a két gyors hátassal. Megvárták az éjszakát,
Bajima egy kövér ürüt vágott maguknak az útra, majd lóra ültek, és az éj leple alatt Szohor Nojon
ménesét maguk elõtt terelve útnak indultak. Közben a csikósok visszaérkezve a sikertelen
keresésbõl, hûlt helyét találták a ménesnek is.
Nem csaptak nagy lármát, hanem három napon keresztül nyomoztak, és csak a negyedik napon
közölték Szohor Nojonnal a ménes eltûnését. Szohor Nojon varázserejével rögtön rájött Bajima
tettére, összeszedte harcosait, és az üldözésükre indult. Bajima azonban kitalálta, hogy üldözik és
midõn egy Hamar Davá nevû helyen egy rozoga kunyhóra lelt, a kunyhóban egy másodfû csikót
hagyott hátra. Amikor Szohor Nojon megérkezett, a kunyhóból szûnni nem akaró csengõ-bongó

hangot hallott. Rögtön arra gondolt, hogy Bajima kárt akar benne tenni, és azt hitte, valamilyen
varázserejû dolgot hagyott a kunyhóban. Egy álló napig tépelõdött, mire bemerészkedett, és
meglátta az otthagyott csengõs másodfû csikót. A csengõ mellett egy levelet vett észre, amiben ez
állt: "Elhajtottam a ménesedet, és a Dajrag hetvenhét dombján át a Bajkál-tengerbe ömlõ hetvenhét
folyó torkolatához tartok vele."
Szohor Nojon Bajima cselszövését látva szörnyû haragra gerjedt és tovább folytatva az üldözést a
Göltög tengiszhez érkezett. A Bajkál-tengerbe ömlõ számtalan folyóág torkolatát meglátva
azonban kétségbe esett.
Eközben Bajimának sikerült átjuttatnia a lovát a Göltüsnek nevezett hegyen. Szohor Nojon egy álló
napon át kereste a nyomait, de mire rábukkant Bajima már a Hürtej vörös nyárfájának nevezett
csalitosnál járt. Szohor Nojon vágtatva közeledett a csalitos felé, ám Bajima a varázserejével egy
vastag hótakarót bocsátott rá. Szohor Nojon eltévedt és az Irkutszktól húsz mérföldnyi helyre lévõ
Angarához lyukadt ki, ahol letelepedett, és evéshez látott. Éppen arra gondolt, hogy tovább megy,
amikor a vízen lebegve egy forgácsot vett észre a folyó hullámain. "Vajon milyen emberek
lehetnek erre" - tûnõdött el, és harcosaival elindult az Angara torkolatának a keresésére. Az
Irkutszk-folyóhoz érkezve átkelt a gázlón a túloldalra, felmászott Hajsz-hegyére, és amikor
lenézett, az Irkutszk közelében embereket vett észre. Szohor Nojon leereszkedett a hegyrõl és
hozzájuk fordulva odakiáltott:
- Juttassatok át a túlpartra!
A burját Anhlan dzárinnak nevezett sámán azonban így válaszolt:
- Barátom, távozz innen az Angara forrásától és menj vissza oda, ahonnan jöttél!
Erre Szohor Nojon megharagudott Anhlan sámánra, és olyan hideget támasztott, hogy még az
ökörszarv is kettérepedt! Befagyasztotta az Angarát, átment a túlsó partra, és a burjátokat teljesen
kirabolta, és leöldöste. Anhlan sámánt azonban sem a kard, sem az nyíl nem fogta. Így szólt Szohor
Nojonhoz:
- Az Angara folyó torkolatától nem messze két nappal ezelõtt született egy leánygyermek. Ha azzal
a nemezzel, amivel be van burkolva, a fejemet körbetekerik, meghalok.
Szohor Nojon megfogadta a szavát és Anhlan sámán egy vörös pöttyös fejû, vörös színû galóca
hallá változott. Bement az Angara vizébe és eltûnt.
Ezután Szohor Nojon hazafelé indult. Útközben átkelt a Göltögön és a Kantáros-pusztában elfogott
három embert, majd megette õket. Az õ csontjaikból azután három sinsz fa nõtt ki. Tovább menve
Szohor Nojon egy sík vidékre érkezett, s éppen letáborozott, amikor két sárgalovú ember
szélsebesen elvágtatott mellette, és az egyik a másik fejét levágva a nyeregszíjára akasztotta.
- Hej, gyerekek! Ez gonosz dolog. Bizony, az én fejem az, amit levágtak. Ez csak Anhlan sámán
mûve lehet - szólt Szohor Nojon és meghalt. A kísérõi felemelték a testét és haza felé indultak.

A Fekete Védõszellem Ongod eredete

Csahar sámán-krónika
A messzi északon, a Hangáj hegyei között élt egyszer egy Ingdakaj nevû ember. Apja nagy
jártasságra tett szert a sötét, baljós praktikák elsajátításában, de tudását nem használta. A fia
egyszer így szólt hozzá:
- Jó lenne, ha könyörületes szívvel fordulnál az élõlények felé, hisz oly nagy tudásra tettél szert.
Szavaira apja ekképpen válaszolt:
- Akármilyen hatalmas tudásra is tettem szert, nagy fájdalom így megöregedni. Életem végének
közeledtével, gondoskodnom kell a jövõdrõl. Ha eljön életem fogytának ideje, amikor észrevétlen
utolsó leheletem is kilehelem, keress megfelelõ nyughelyet számomra, oda temess és ott áldozz
nekem. Ha így teszel, akkor én is a javadat szolgálom.
Fia, Ingdakaj figyelmesen hallgatta.
Hónap sem telt, öreg apja hirtelen nehéz betegségbe esett. A kór egyre súlyosabb és súlyosabb lett.
Az öreg magához szólította fiát, s megkérdezte tõle:
- Ugye nem feledted, mit parancsoltam neked? - A fiú azt felelte, hogy nem, nem felejtette el.
- Akkor jó - válaszolta az apa, arca hamuszínûvé vált, ujját a szájához emelte, tudata
megzavarodott, az utolsót sóhajtotta, s azzal megszûnt lélegezni.
A fiú pontosan követte az apja megszabta utat, s órát, a megszabott rend szerint egészen egyedül
kivitte a holttestet, s lefektette a magányosan emelkedõ Vörös Szikla laposán egy délkeleti
horpaszban. Áldozatot mutatott be, s imádkozott. Imájában a holtat az "Õsök Véd-Szellemé"-nek
nevezte. Dolga végeztével hazatért.
Ezután Ingdakaj rendszeresen áldozatokat mutatott be: egy fakupában teát, egy facsészében vizet
és egy másik facsészében tejborpálinkát ajánlott fel minden újhold elsõ, hetedik és kilencedik
napján. Tisztelettel meghajolt és imádkozott. Három év telt el így az áldozatokkal. A Vörös Szikla
felett felhõk gyülekeztek, köd emelkedett, majd szétoszlott. Amikor a felhõk megjelentek, a fiú
akkor áldozott. Mécseseket, füstölõket gyújtott és imádkozott, hogy elûzze a gonoszt.
Mindeközben az elhunyt atya szelleme szövetséget kötött a hely gazdaszellemeivel. Ahogy múltak
az évek, egyre erõsebb lett, megtanulta a szent ráolvasásokat. Rálelt Ataga Tengri imájára, s oly
tudásra és hatalomra tett szert, hogy képes volt jégesõt elõidézni, villámokkal lesújtani, s rettenetes
gonoszságokat végrehajtani. Elkészítette fejdíszét bagoly tollából, s dobját keresztfára feszítette.

Az Õsök Védõszelleme hamarosan messze földön híressé vált. Amikor Ingdakaj anyja meghalt, fia
a régi szokások szerint a Vörös Szikla déli oldalán temette el, s áldozatokat mutatott be neki.
A korábbi õsök szellemei nem hagyták el a helyet, hanem összegyûltek, s különféle dolgokban
testet öltöttek.
Az öregasszony szelleme lassanként szintén igen nagy erõre tett szert, s szövetkezett a természet
szellemeivel. Így formálódott Emegeldzsi édzsi, "az Öreg Nagyanyó" Sámánasszony tanítása.
Mikor a gonosz erõsen terjedt, ez az öregasszony Emegeldzsi édzsi néven jól ismert
védõszellemmé vált.
Eleinte tárgyakban jelent meg, s ahogy múltak az évek, fokozatosan oly erõre lelt, hogy fel tudott
emelkedni a levegõbe, s képes volt repülni is. Hatalmában állt a felhõket összegyûjteni, esõt
varázsolni, villámlást és égzengést kavarni, a villámokkal lesújtani és jégesõt hozni. E katasztrófák
elõidézésén túl sok egyéb gonoszt is tett az emberekben, s az állatokban: megmérgezte vérüket. A
környéken lakó családok rettegtek haragjától, s más vidékre menekültek. Reménykedve messzi,
elhagyott tájra értek, azonban a démonasszony sírhelyérõl náluk termett egy szempillantás alatt.
Összeültek a népek, hogy megtanácskozzák, mit lehetne tenni, hisz oly nagy lett a fenyegetettség.
A halha és az urjanhaj tartomány összefogott. Elvonultak a Vörös Sziklához, áldozatot mutattak be.
Felidézték a jó szellemeket, s kiûzték a rosszakat. A tea, a pálinka és a víz javát áldozatul
ajánlották. Könyörgésük sikerre vezetett, gyógyírt találtak a bajokra. Elérték, hogy még ha meg is
jelennek a gonosz szellemek, megértõek lesznek, és nem bántják a gyerekeket, a csecsemõket, csak
a férfiak jó lovait, marháit szállják meg, s okoznak remegést férfinak, nõnek. Így is történt, egyszer
egy szellem megszállt egy Bürgeü nevû embert, hogy az csak úgy reszketett. Sokan látták, s a
szellemet "Fekete Bálvány"-nak nevezték el. Késõbb "Fekete Védõszellem"-ként kezdték tisztelni,
s ettõl kezdve tilos volt a fekete szót kiejteni, ezért õt magát is csak "A Sötét"-ként emlegették.
Élt még ott egy bizonyos lány, akit az "Utolsóként született"-nek neveztek. Emegeldzsi édzsi ezt a
lányt szállta meg, s hozta rá a reszketést. Sokan voltak ennek tanúi, s döbbenten figyelték, hogy mi
lehet ez?
Egy nap aztán végre a Fekete Ongot és Emegeldzsi édzsi sámánasszony révülésbe esett, sótlan teát
és tejbor pálinkát hintett a levegõbe, s elûzte a gonoszt. Majd a levegõbe emelkedtek, elrepültek a
Vörös Sziklához. A Fekete Ongot és a Sámán lány leereszkedtek a Vörös Szikla csúcsára,
megtalálták a keresztrúdra kifeszített dobjaikat, s magukkal vitték õket. Mindegyikük a saját dobját
verte, fejükbe nyomták a bagolytollból készült fejdíszüket, majd ismét a levegõbe emelkedtek, s
visszatértek. Jurtáról jurtára jártak, s dobjukat verve így kántáltak:
Minden élõt megsegítõ

Arany dobunkat hozzuk
Minden világbélit mentõ
Ataga Tengritõl alászállunk.

Sokan hallották éneküket, s mondogatták egymásnak: ezek csodás erõt bíró védõszellemek ám!
Ongot és Edzsi kikérdezte az embereket bajaikról, fájdalmukról, majd így szóltak: Ha kegyes
szívvel áldozatok, tea javát, tej színét, pálinka tetejét, víz tisztáját nekünk adjátok, hatalmunkban
áll minden bajotoktól megmenteni benneteket. Az emberek, mikor ezt hallották, arra a sok rosszra
gondoltak, ami korábban osztályrészük volt, s megrettentek. Sámánnak és sámánasszonynak
szólították õket, teát, tejpálinkát és vizet áldoztak nekik, hogy védelmükbe vegyék õket.
Majd elkészítették képmásukat, testüket egyéves fekete bárány szõrébõl, szemüket fekete szederbõl
formálták, s Édzsi védõszellemnek, és a Sötét Védõszellemnek nevezték el õket, majd áldozatokat
mutattak be nekik.
Aliban
Hurmaszt istennek volt egy gonosz megtestesülése is, aki folytonosan pusztította, gyötörte az
élõlényeket, rombolta a teremtést, eloltotta a meggyújtott tüzet, kiszárította a folyóvizeket, szétdúlt
mindent. Látva Hurmaszt isten, hogy bármennyire is csak együttérzõ, segítõkész lényeket akart
alkotni, született egy kérlelhetetlen ellensége is, nagyon elõvigyázatos lett. Volt Hurmaszt istennek
egy aranyos dagina-tündérasszonya, aki mikor átváltozott aranybegyû, ezüsthátú madárrá, a gonosz
megtestesülése lelõtte. Akkor Hurmaszt haragra lobbant és megalkotta alibant, a csötgör-ördög
küldöncét, s leküldte az alsó világba, hogy a gonosz megtestesülésével is megismertesse a
szenvedést. Aliban gyermeknyi testû, fakó hajú teremtmény. Ha a hajszálai összekeverednek,
csengõ-bongó hangot hallatnak, mint a vas. Aliban étele a szél és a levegõben vándorol. Mikor a
csötgör-ördög el akar pusztítani egy embert, elõször a követét, alibant küldi, hogy szerezze meg az
ember lelkét.
Egyszer egy vadász a pusztában aludt vadászat közben és észrevette, hogy valami a talpa alá akar
férkõzni. Felkelt, hát látja, hogy egy világos hajú, a feje tetején egyetlen szemû kicsi lény. A feje
tetején lévõ egyetlen szemmel folytonosan az eget kémleli, hogy mikor jön érte Hurmaszt isten
követe, hogy teremtõjéhez visszavigye.
A Vad fekete Lúsz-sárkány
Egykor régen a Vad fekete Lúsz-sárkány nem a vízben, hanem a földön élt. Férfi erejében önhitt,
az élõlényeket pusztító, gyötrõ kegyetlen ellenség volt. Ez idõ tájt élt a világon egy emberke, egy
arasznyi testtel, két arasznyi szakállal. Volt neki egy vadkecskeszarv kanala, egy tevenyak
bõrzsákja, egy viharnál gyorsabb világos tarka pej lova, és egy szélnél sebesebb sárga foltos
paripája. Az a kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke megfogadta, hogy elpusztítja az embereket
kínzó veszedelmes Vad Lúsz-sárkányt, felpattant viharnál gyorsabb világos tarka pejparipájára,

övébe tûzte vadkecskeszarv kanalát, vérszíjára fûzte tevenyak zsákját. Az úton találkozott egy
rókával:
- Kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke hová tartasz?
- Megyek, hogy legyõzzem az élõlényeket gyötrõ Vad fekete Lúsz-sárkányt.
- Aki sokat markol, keveset fog! - mondta a róka.
- Ha keveset, hát keveset, mi közöd vele? - válaszolta az öreg, s vadkecskeszarv kanalával

megfogta a rókát, a tevenyak bõrzsákba tette és ment tovább. Az úton találkozott egy farkassal:
- Kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke hová tartasz?
- Megyek, hogy legyõzzem az élõlényeket gyötrõ Vad fekete Lúsz-sárkányt.
- Aki sokat markol, keveset fog! - mondta a farkas.
- Ha keveset, hát keveset, mi közöd vele? - válaszolta az öreg, s vadkecskeszarv kanalával

megfogta a farkast, a tevenyak bõrzsákba tette és ment tovább. Az úton egy tenger került elébe,
fogta, s a kecskeszarv kanalával azt is belemerte tevenyak zsákjába. Mikor odaért a Vad fekete
Lúsz-sárkányhoz, felment a Hetven domb tetejére és elkiáltotta magát, hogy hangja az égre és
földre is hangzott:
- Vad fekete Lúsz-sárkány, eljöttem, hogy megküzdjek veled!
- Ó, te semmi kétarasznyi szakállú, arasznyi testû. Vágtató tízezer juhom felveri a port, s abba
fojtalak - mondta, de akkor az arasznyi testû kiengedte a farkast és a juhok ijedtükben mind
szétszaladtak.
- Akkor Aszar, Baszar két kutyámmal tépetlek szét - mondta, de amikor a kutyákat ráeresztette, az
arasznyi testû kiengedte a rókát, s a kutyák az után vetették magukat. Akkor a Vad fekete Lúsz-
sárkány tízezer harcosával jött, hogy megküzdjön az arasznyi testûvel, de az kiengedte a vizet a
zsákjából, s a sok katona mind elsüllyedt a tenger vizében.
Attól kezdve él a Vad fekete Lúsz-sárkány a föld felszíne helyett a tenger vizében.
A Lúsz sárkány
Ocsirváninak nagy volt a testi ereje, az alakja pedig így nézett ki: jobb lába térdben behajlítva, jobb
kezével jogart markolva int, bal keze mellkasán, szája szóra nyitva.
Réges-régen egy óriási vízikígyó, a lúsz, a világ minden táján sok bajt és kárt okozott az

élõlényeknek, ezért az istenek Ocsirvánit küldték a földre, hogy megszelídítse. Ocsirváni ereje
közben azonban meggyengült, így nem volt képes megbirkózni a Lússzal. Ekkor a földrõl
felemelkedett az óriási Szümber-hegy tetejére, itt hét napon keresztül áldozatokat mutatott be, és
imádkozott az istenekhez.
A hetedik napra ereje óriásivá növekedett, teste Hangarid alakját vette fel, majd megragadta a Lúsz
fejét, háromszor körbehúzta a Szümber-hegy körül, végül kövekkel leszorította. Így a Lúsz teste
háromszor körbetekeredett a Szümber-hegy körül, a feje le volt szögezve a csúcshoz, míg a farka,
mint régen, a vízben maradt. Ekkor a Lúsz azt kérdezte:
- Ki vagy te?
- Én Ocsirváni vagyok.
- Hogy lettél ilyen soha nem látott erõs?
- Hét napig imádkoztam az istenekhez, s ilyen hatalmassá lettem - válaszolta, mire a Lúsz behódolt,
s Ocsirvánihoz imádkozott. Ezután a Lúsz a vizek ura lett, Hangarid pedig a hegyen élt tovább.
A Matar dzögí, a krokodil-szörny
A tengerekben élõ Matar dzögí nevû szörnynek csupán a háta látszott ki a vízbõl, s olyan óriási
volt, hogy ha lapockájából és bordáiból hidat vernének, húsz napig tartana, mire az ember lóval az
egyik végébõl a másikba átérne.
Egyszer réges-rég, mikor a világon még nem volt más, csak víz, Ocsirváni Buddha azt a parancsot
adta tanítványainak, hogy keverjék fel az óceánt. A felkavart vízbõl elõször a nap kezdett el
sugaraival mindent bevilágítva felemelkedni, ekkor, hogy a nappal világos legyen, Ocsirváni
megfogta a napot, és az égre helyezte. Ezután ismét megparancsolta tanítványainak, hogy keverjék
fel az óceánt, ekkor egy másik világító test, a hold bukkant fel. Mikor Ocsirváni harmadszorra is
felkavartatta a vizeket, az örök élet forrásvize buzogott elõ. Ezzel elég, szólt Ocsirváni, de egy
tanítványa túlzott kíváncsiságában ismét felkavarta az óceánt, mire egy óriási testû, szörnyûséges
élõlény jött fel. Ocsirváni ahogy megpillantotta a szörnyet, jogarával rácsapott, és kettévágta testét.
A szörny testének felsõ része felszállt az égbe, ebbõl lett a Ráhu nevû démon, alsó része visszaesett
a vízbe, belõle lett Matar dzögí. Matar dzögí pedig ha enni és inni akart, hat hónapon keresztül
nyolc folyó vizét szippantotta be, egész városokat nyelt el emberestül, állatostul, majd tizenkét
hónapig folyamatosan aludt.
A kilenc Szülde istenség

Egykor régen élt egy Janvaj nevû férfi, akinek volt ezer fekete-szürke lova. Született egy fia,
akinek a Berh nevet adta. Aztán született még egy fia, annak az Erh nevet adta. Amikor Berh
férfikorba érett, az apja asszonyt szerzett neki, leválasztott számára megfelelõ örökrészt a
jószágából. Hamarosan Erh is férfikorba lépett, s így szólt az apjához:
- Berhnek fölöslegesen vett apám asszonyt.
- Miért fölöslegesen?
- Ha meg akar házasodni keressen magának kedvére való asszonyt - mondta Erh, mert meg akarta
szerezni a bátyja asszonyát, hogy vele éljen.
- Ilyen dolgokat nem szokás mondani. Egy férfinak lehet akárhány asszonya, de egy asszonynak
csak egy férje lehet - válaszolta az apja.
- Ha elûzöd itthonról Berhet, akkor elvehetem az asszonyát, s akkor csak egy férje lesz.
- Berh jól bánik a jószággal, ugyan hogyan ûzhetném el itthonról? - és az apa egyáltalán nem
hallgatott Erh szavára.
Attól kezdve Erh nem ment ki többé a ménessel, apjától azt követelte, hogy az mindig Berhet
küldje. Teltek-múltak a napok, s a ménes fogytán fogyott. Akkor Erh így szólt ismét apjához:
- Minek tartja kend még mindig ezt a Berhet, hát így kell vigyázni a ménesre, jószágra? Hamarosan
mindenébõl kiforgatja kendet. - Ám Janvaj a maradék ménesét is Berhre bízta, vele hajtatta ki.
- Merre menjek? - kérdezte Berh.
- Menj az Altaj és a Hangáj irányába. Menj oda és ott élj. - Berh kifogott egy lovat hátasnak és
hajtotta a ménest, azt sem tudva, merre van az Altaj és a Hangáj. Berh útközben hallgatta a
madarak dallamos csiripelését, énekét, s a szülõföldjére gondolt. Úgy érezte, hogy ez a föld szép és
alkalmas arra, hogy itt éljen. A lova egyetlen szökelléssel 1500 linyi földet hagyott maga mögött, s
mikor fölért az egyik hegy tetejére meglátta, hogy az ég és a föld határán füst gomolyog. Követte a
füst irányát, s mikor a szálláshoz odaért, százesztendõs öregasszony jött eléje. Az öregasszony
mindent apróra kikérdezett tõle attól kezdve, hogy hogy talált ide, egészen addig, hogy hol a
szállása, hogy van az apja, a testvéröccse, milyen a jószága állapota. Akkor Berh nagyon
elcsodálkozott, s magában így morfondírozott "Hát ez vajon ördög-e vagy isten-e?".
- Én itt egyedül élek a lányommal - mondta az öregasszony. - Ha mindent megteszel, amire kérlek,
megkapod a lányomat. A lányom most megveti neked az ágyadat, s miután aludtál, reggel kelj föl,
s egyetlen szó nélkül indulj el. Menj fel a dombokra, tereld össze a ménest, itasd meg, s érj vissza
még mielõtt a tea elkészülne. Ha ezt képes vagy megtenni, akkor viheted a lányomat és
hazahajthatod a ménest. Ha nem vagy képes megtenni, akkor itt maradsz. - A fiú úgy tett, ahogy az
öregasszony mondta, reggel fölkelt, egy szót sem ejtve felült a lovára, s felment a dombokra, ahol
fehér-szürke és fekete-szürke lovakat látott. A kút felé terelte, hogy megitassa õket, hát látja, hogy

a kútnak arany a vödre, ezüst a vályúja. Berh valamennyit megitatta, s visszaért, éppen mielõtt a
lány befejezte volna a teakészítést. Akkor az öregasszony azt mondta, vidd a lányt és hajtsd haza a
ménesedet.
Amikor hazaért, az apja örömmel, vigalommal fogadta, de Erh betegeskedett. Akkor azt kezdte
követelni az apjától, hogy a lányt, akit Berh hozott haza, elvehesse második asszonyul. Az apja
nem engedte meg. Mikor Berh hazatért, éppen akkor veszett el Janvajnak egy ikerborjas tehene.
Erh követelte apjától, hogy küldje el Berhet az elveszett jószágot felkutatni, s apja elküldte az
ikerborjas tehén után. Berh felpattant a szempillantás alatt 1500 linyi földet átugró lovára és elment
az idõs asszonyhoz. Úgy tûnt, hogy az már régóta tudja, hogy Berhet Erh unszolására elküldte az
apja. Az öregasszony így szólt a fiúhoz:
- Ma éjjel aludj itt, reggel kelj föl és anélkül, hogy egyetlen szót is ejtenél menj föl a dombokra, s
ott majd meglátod az elbitangolt jószágot. A borjú elõször majd menekülni próbál. Fogd el, s ha
magadhoz szoktatod, akkor követni fog téged. Akkor a borjas tehenet erre felénk hajtsd. - Berh úgy
tett, ahogy az öregasszony mondta, s odahajtotta a borjas tehenet az öregasszonyhoz. Az
öregasszony adott neki kilenc kutyát, kilenc fekete madarat, kilenc nyílvesszõt, s jószágával együtt
útjára bocsátotta.
Amint ment mendegélt, útjába került egy róka. Berh megpróbálta utolérni a rókát, kilenc kutya és
kilenc madár is mind azt ûzte. Mivel a kutyák és a madarak nem érték utol, Berh kilõtte az
öregasszonytól kapott kilenc nyíl egyikét, de a róka nem pusztult el. Aztán sorban kilõtte a
második, harmadik, negyedik nyilát egészen a nyolcadikig, de a róka csak nem pusztult el. Mikor
az utolsó, kilencedik nyilát is kilõtte, akkor már megdöglött a róka. Mikor a tehenet hajtva hazaért,
ott találta Erhet meghalva. Akkor Berh visszavette két asszonyát és boldogan élt apjával.
Janvaj Namszraj Buddha megtestesülése, a két asszony a Fehér és a Zöld Tára istenanya, Erh
csötgör-sulam démon, maga Berh pedig a Kilenc Szülde istenség újjászületése volt.
Hogyan lett Ocsirváni kék színû?
A darhatok úgy vélik, hogy azért van holdfogyatkozás, mert a hetvenfejû Gonosz lenyelte a holdat.
Amikor a Gonosz megitta Buddha nektárját, a mester Ocsirvánit küldte, hogy gyõzze le. Buddha
követe, Ocsirváni így szomorkodott:
- Én már sohasem lehetek kék színû. Az a sorsom hogy fehér legyek. - Fogta Buddha gyémánt-
villámát, a Gonosz után eredt, utolérte és széthasította. Mérges vizelet folyt ki belõle,
végigcsöpögött mindenhol. Ocsirváni ijedten gondolta: ez még másokra is bajt hozhat, s
felhörpintette az egészet. Az italtól egész teste kék színûvé vált.

Lham istenasszony
Valamikor réges régen Lham istenasszony Geszer kán felesége volt. Egyszer, ahogy Geszer
vadászni ment, összeakadt egy sulmasz démonnal, aki neki ajándékozta a feledés ételét. Evett is
belõle minden nap egy kicsit, nem is talált többet haza. Így telt néhány év. Egy nap, reggel, még
mielõtt belekóstolt volna a sulmasz démon feledés-ételébe, kiment a mezõre. Összetalálkozott a
varjúval, aki ezt mondta neki:
- Te nem vagy a honát feledõ Geszer, hanem a hazatérõ Geszer! - szólt, majd elrepült. Ezután
találkozott a rókával, aki így szólt hozzá:
- Te nem vagy az otthonát feledõ Geszer, hanem a hazatérõ Geszer! - mondta, majd elszaladt.
Amikor tovább ment összeakadt egy farkassal.
- Te nem vagy az otthonát feledõ Geszer, hanem a hazatérõ Geszer! - mondta a farkas is és
eliramodott. Geszer elgondolkodott rajta, hogy mi a csudát beszélnek így hozzá a vadállatok, s a
szárnyasok.
- Úgy látszik nem mentem haza, biz ez nincs rendjén - gondolta, s egyenesen hazafelé vette az
útját, s elvágatott. Amikor megérkezett, egy három év körüli fiúcska szaladt elé.
- Apa, apa! - kiáltotta.
Geszer így szólt:
- Hát anyád mit csinál?
- Szilaj sárga íját feszíti, s apámat akarja megölni, ha megjön.
- Ha kérdezi, mondd, hogy apád megjött, és észak felé átkelt a hegyen - mondta, s dél felé
elügetett.
Mikor a fiú bement a jurtába, kérdezi az anyja:
- Ki jött, mit mondott, mit csinált?
- Apám jött meg, de megijedt anyámasszonytól, s el is ügetett északnak - mondta. Lham

istenasszony gyorsan felkapaszkodott az északi hegy tetejére, s körülnézett. Onnan látszott, hogy a
déli hegyen éppen átkel valaki, akinek kalpagján az arany gomb megcsillant a napsugárban.
Hosszan célzott, s az arany gombot nyilával ketté hasította. Lham istenasszony fogta a fiát, s
derékban ketté harapta.
Nálunk Bajdrag hürében a Majdar tiszteletére rendezett maszkos táncban szereplõ Lham
istenasszonyt szájában egy kettéharapott gyerekkel ábrázolják. Ilyen álarccal jelenítik meg az

elõadásokon. Az bizony Geszer felesége, Lham Buddha.
Honnan ered a boldog idõk Ezer Buddhája?
A Tankereket Megforgató Kánnak kilencszázkilencvenkilenc felesége volt. A

kilencszázkilencvenkilenc feleségétõl azonban egyetlen egy szem gyereke sem született. Ahogy
öregedett gyakran gondolta keserves szívvel: egész életemben megforgattam a tan kerekét, s mégis
azt rendelte sorsom, hogy egyetlen fiam se szülessen. Ezen néha elbúsulok.
Összehívta kilencszázkilencvenkilenc feleségét és alattvalóit, s így szólt: még mielõtt meghalok

szeretném megérni, hogy egy fiam születik. Megforgatta a tan kerekét, s elindult vándorútra. Ment
mendegélt, mígnem egyszer egy nagy hegy barlangjához ért. Kijött egy remete, s el akarta zavarni.
A remete mellett egy asszony ült. A Tankereket Megforgató Kán odament a remetéhez, s így szólt
hozzá:
- Tiszteletreméltó, öreg láma, ki egész életedben remeteéletet éltél! Csupán egy kisgyerekért
rimánkodom: szánj meg engem egy gyermekkel!
Akkor a láma mellett ülõ asszony így szólt:
- Elhagytam anyámat, s eljöttem remetének. Anyám közben meghalt. Szegény árva vagyok, csak
ez az egyetlen húgom van. A környéken termõ gyümölcsöket összegyûjtjük, s azon élünk. Vedd el
ezt az én húgomat. Ha feleségül veszed, akkor õ, Nomin Hû lesz az ezredik feleséged.
Így hát, Tankereket Megforgató Kán elvette feleségül, s ezredik asszonyával haza indult. Már
három hosszú év telt el azóta, mióta kilovagolt otthonról, így hát, amikor megnõsült, azonnal haza
indult. Több, mint egy éven keresztül lovagoltak hazafelé. Útközben az új feleség teherbe esett.
Egész éven keresztül mentek, mentek, míg végre megérkeztek. A kán így szólt korábbi
kilencszázkilencvenkilenc feleségéhez:
- Amíg oda leszek, a legkisebb feleségem, Nomin Hû minden parancsát teljesítsétek! Akármit
mond is, mindenben engedelmeskedjetek neki! Egy év elteltével ismét itt leszek. Legifjabb
asszonyomnak fiút rendelt a sors - mondta, felpattant lovára, s elügetett. Eltelt egy év, a kán
azonban nem érkezett haza. A kilencszázkilencvenkilenc asszony éjjel-nappal õrizte Nomin Hût,
várták, hogy mikor fog megszületni a fia. Két nappal a kán megérkezése elõtt a nagyasszony
megszülte gyermekét, s nagyon kimerült volt. Miközben a kilencszázkilencvenkilenc feleség ott ült
és vigyázta a várandós asszonyt, egy világoskék borítású kerek doboz esett le az égbõl. Nomin Hû
nagyasszony így szólt:
- Nehogy kinyissátok ezt a kék dobozt! Van a Tankereket Megforgató Kánnak két hóhéra. Õket
hívjátok ide. - Elküldte a követeket értük, s megjött a két hóhér. A kánasszony így szólt hozzájuk:

- Ti ketten, hallgassatok ide! A dobozt senki nem érintheti. Ha valaki kinyitja, fejével fizet érte.
Kivégzitek!
A Tankereket Megforgató Kán országának északkeleti végén, az elsõ lények háborújának idején
oda telepített hét kiszáradt nyárfa van. Ezt a kék dobozt vigyétek oda, s tegyétek le elé. Azután
jelentsétek nekem. Erre kettõtöknek egy hónapotok van - mondta. Mivel Tankereket Megforgató
Kán erõsen megparancsolta a kilencszázkilencvenkilenc feleségének, hogy ne merjenek
ellenszegülni legkisebb feleségnek, nagyon féltek, s megparancsolták a két hóhérnak, hogy a
világoskék dobozt vigyék oda. Útközben a dobozt a földre ne tegyék le, hanem egymást váltogatva
vigyék, magukhoz ölelve. Mi majd hátulról figyelünk benneteket - mondták. Életetekkel feleltek,
parancsolták. Akkor a két hóhér, ahogy azt a nagyasszony meghagyta, ketten egymást váltva
szorították magukhoz a kék dobozt, s fél hónapon keresztül mentek, mentek, mígnem elértek a
birodalom végéhez, ahol már messzirõl látszott a hét kiszáradt nyárfa. Az elsõ nyárfa alá letették a
kék borítójú dobozokat és visszafordultak. Éppen egy hónap telt el, mire hazaértek. Amikor
megérkeztek, így szóltak:
- Parancsod szerint egész idõ alatt nem hallgattunk senkire, nem láttunk semmit, a kék borítós
dobozban lévõ holmit elvittük és ott hagytuk. Kánunk utasítását követve a vadállatokat megöltük, a
hóhér nevet így elnyertük, s visszajöttünk - jelentették a nagyasszonynak. Akkor a kánasszony
megparancsolta, hogy attól a naptól kezdve a két küldönc szabaduljon meg a hóhér névtõl, s
hivatalnoki címet adományozott nekik. Eltelt két hónap, a kán visszatért a vadászatról, s három
napon keresztül aludt a saját házában, amikor is megtudta, hogy a kánasszony megszülte a fiúcskát.
- Öregségemig fiú nélkül éltem, most megnézem a kis trónörököst - mondta, s ment asszonya
szobájába. A kilencszázkilencvenkilenc feleség a kán kedvét kereste, s amikor felesége szobájához
ért, mondták neki, hogy megszületett a fiú. A kán belépett a szobába:
- Öregségemre teljesült kívánságom, utódom született, mutassátok meg a fiamat - mondta.
Erre a kánasszony így válaszolt:
- Jól van, jól, megmutatom. Néhány napot azonban várnod kell. Akkor megmutatom - mondta.
Erre a kán így válaszolt:
- Hol van a fiad? Kánasszonyom, légy jó, mutasd már meg!
A nagyasszony így válaszolt:
- Óh, kán! Hívd össze valamennyi fõemberedet! Hét nap alatt minden megye tisztségviselõjét
gyûjtsd össze, s készítsd fel õket egy nagy útra! - A kán így is tett, hét nap alatt összehívta
fõembereit, s felkészítette õket a nagy útra.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte a kán.

Erre a nagyasszony így válaszolt:
- Óh kán, még mielõtt te megszülettél volna, az élõlények között nagy háborúság dúlt. Amikor
kitört az élõlények háborúsága, birodalmad hét nyárfája menedékbe vonult, az ország északkeleti
szélére húzódott, ahol kiszáradtak, s a hét zöld nyárfából hét száraz nyár lett, egész a tövükig
teljesen megfonnyadtak. Most elmegyünk azokhoz a nyárfákhoz - mondta.
A kán megöregedvén Tankerékforgató lett, ezért a királynõ szavait követve cselekedett. Elindult,
felment a magas hegy tetejére, s körülnézett. Hûségesen követték a megyék hivatalnokai, s az ezer
kánasszony. A kán, meg a többiek teljes álló hónapig vonultak, s amikor odaértek, hét nagy zöld
lombos fa magasodott elõttük. Sokféle madár csicsergett, cserregett az ágaik között.
- Hát ez hogy történt? - kérdezte a kánasszonyt.
- Ez a te hét kiszáradt nyárfád - mondta. A hét száraz nyárfa hét zöld, lombos fává lett.
Ennek láttán ellágyult a kán szíve. Akkor most mi legyen? - kérdezte a kán.
A kánasszony így szólt:
- A hét lombos zöld nyárfa köré ültesd le a hivatalnokokat kilenc-kilenc sorba. Középre a
kilencszázkilencvenkilenc asszony üljön. A legelsõ nyárfa alatt lévõ világoskék borítójú dobozzal
szemben magam ülök.
A kán mindent Nomin Hû kánasszony kívánsága szerint rendezett. Akkor Nomin Hû kánasszony
így szólt:
- Anyácska kicsi fia, jöjj anyád mellére! - s jobb mellét háromszor odakínálta.
- Ti is, mindannyian mondjátok, hogy anyácska kicsi fia, jöjj anyád mellére, s jobb melleteket
háromszor kínáljátok oda! - mondta. A kilencszáz-kilencvenkilenc feleség követte Nomin Hû
parancsát, elõvették jobb mellüket, s a kánasszony mondotta szavakat elismételve jobb mellüket
háromszor odanyújtva felajánlották. Erre a világoskék doboz felett kilencszínû szivárvány tûnt fel,
hirtelen kinyílt a doboz szája, s ezer fiúcska jött ki belõle. Az ezer anyácskához siettek, a keblükre
borultak és sírva fakadtak. Akkor az ezer anyácska magához ölelte az ezer fiút. Attól a naptól
kezdve ezen a mi földünkön, a Dzambútiv kontinensen, ebben a világkorszakban ezer Buddha
született az anyák méhébõl. Innen lett a boldog idõ ezer Buddhája.

Hagyományos mûveltség
A mongolok hagyományos anyagi és szellemi mûveltsége napjainkig megõrzött számos õsi elemet.
A hagyományok továbbvitelének legfontosabb kerete a nomádok anyagi kultúrája, melyre
szervesen ráépült az írásbeliség. Az alábbi válogatás a hagyományos mûveltség néhány jellegzetes
anyagi és szellemi tényezõjét kívánja bemutatni.
A kõbálványok, õsi temetkezési helyek, szarvasos kövek, sziklarajzok éppoly részei a mongol tájnak,
mint a jurták vagy a nyájak. A sziklákon gyakran nemzetségi tulajdonjegyek (tamag), állat és
emberalakok, szakrális jelenetek, sõt feliratok láthatók. A kecske és juh formájú jól ismert
sziklarajz keletkezését egy nyugat-mongóliai, ojrát Geszer eposzból való részlet úgy magyarázza,
hogy Geszer örök ellenfelétõl, a Mangasz démontól menekülõ nyájak változtak sziklarajzzá, s ezzel
örökkévalóvá, miként az asztrális jelenségek is (l. Hét Buddha, Gurvan maral).
Az emberi nyelv keletkezésérõl szóló történet az ószövetség bábeli jelenetét idézi motívumaiban. Az
emberek túlzott hatalmát megakadályozandó Buddha összekeverte a nyelvüket. E, valószínûleg
kései mítosz mongolos eleme a szalonka hangjáról, viselkedésérõl szóló rész, mely a mongol
vadászok megfigyeléseit, bölcsességét idézi.
A Nagy Mongol Birodalom kialakulásakor a törzsek állammá szervezõdtek, s állami létük egyik
fontos feltétele az írásbeliség megteremtése volt. Bár a mongolok nyolcszáz éves, írott források
által is rögzített történetük során többféle írást is használtak, a legmaradandóbbnak az ujgur-
mongol írás bizonyult, amely Belsõ-Mongóliában még ma is a hivatalos írás, de használják a
hszincsiangi mongolok is, és újra bevezették az elemi oktatásba a Mongol Köztársaságban. Az
ujgur-mongol írás betûírás, függõleges sorokban halad balról jobbra, s bár átvételének
körülményeirõl nincsenek pontos adataink, egyik ismert eredetmítosza az írás képe és a nomádok
mindennapi életében használt tárgy, a fûrészhez hasonló bõrkikészítõ "gyalu" hasonlóságán
alapul. A történet jól ismert a buddhista hagyományból is, mely az írás eredetét a neves mesternek
Sza-szkja panditának (1182-1251; Kun-dga' rgyal-mchan dpal bzang-po) tulajdonítja. A buddhista
hagyomány szerint a mester elmélkedése közben meglátott egy mongol asszonyt bõrgyaluval a
kezében, s ekkor alkotta meg az írást. A mítoszban említett ojrát írás az ujgur-mongol írás
változata (1648), mely kiküszöbölte elõdje olvasati nehézségeit, egyértelmûvé téve a jeleket. Ezért
is hívják "világos írásnak" (tod bicsig).
Érdekes adattal szolgál a puska használatáról szóló mítosz; a hangos és félelmetes süvítéssel szálló
nyílvesszõ hangja olyan elrémítõ volt, hogy ahhoz képest a tûzfegyver hangja is szelídnek tûnik.
A tejpálinka a fehér ételek közé tartozik; mint a neve is mutatja tejbõl, tejtermékekbõl párolják,
fontos étkezési és szakrális szerepe van. Étkezések alkalmával a vendégváró ünnepi asztal része,
áldozatbemutatáskor pedig a tej mellett a szóróáldozathoz szükséges. Az eredetmítosz
csodatevõként mutatja be a tejpálinkát, de figyelmeztet arra is, hogy Buddha 9 méregbõl alkotta. A
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/hagyom.htm (1 of 10)2004.09.04. 20:51:19

pálinkaivásnak kötött szabályai voltak régen, akárki, s akármikor nem élvezhette. Egy mongol
mondás így rendelkezik a pálinkaivásról, tabuvá téve a fiatalok számára: "Mikor negyven vagy épp
hogy kóstold, mikor ötven vagy nyugodtan kortyold, mikor hatvan vagy boldogan vedd magadhoz.".
A tarag, a "joghurt" a mongolok egyik legfontosabb nyári fehérétele, eredetét a szent Onon folyó
vizének és az anyatejnek a keveredésébõl magyarázza a legenda.
A lány testébõl kisarjadó dohány - mítosza szerint - vigasztalólag, megnyugtatón hat a

férfiemberre. A fiatal lány sírjában talált tubák, dohánylevél használatára, élvezetére végül is a
szerettei elvesztése felett érzett fájdalom vitte rá az embereket. Az eredetmítosz egyben egy
buddhista reinkarnációs történet is.
A mongolok számos jóslási módot ismernek és gyakorolnak ma is, így az ég változásaiból, a

madarak, állatok vonulásából, a jószág (kecske, juh, teve) trágyájából (41 darabkából, melyet
kõvel is helyettesíthetnek), a juh vagy kecske lapockacsontjából. Természetesen a sámánok és más
hozzáértõk jósolnak sámántükörrel, dobbal, olvasóval stb. A lapockacsontjóslás a kínaiak és a
környezõ belsõ-ázsiai népek által is gyakorolt õsi jóslási módszer, a csont megperzselésével vagy
anélkül is jósolnak belõle. Kötetünk egyik története arra keresi a választ, mitõl lett olyan bölcs a
juhlapockacsont, hogy jósolni lehet vele.
A mongol pásztorok életében kitüntetett helyet kap a dal és a zene. Talán az egyik legismertebb
eredetmítosz, a mongolok kedvelt hangszerének a morín húrnak a "lófejes hegedûnek" a történetét
mondja el. Érdekes módon nem az õsi hagyományba helyezve, hanem a jelenhez eléggé közeli
idõben játszódik a cselekmény, a motívumok alapján legkorábban a XIX. században. A mandzsu
birodalom katonapolitikája tükrözõdik abban, ahogy a fõhõst Höhõ Namdzsilt egyik határvégrõl a
másikra helyezik katonáskodni. A tündérlány és a katonáskodó pásztorifjú szerelmének vége szakad
a kettejüket összekötõ szárnyas táltos paripa pusztulásával. A fiú lovának testébõl kéthúrú
hangszert alkot, s azt megszólaltatva dalolja el a világnak búját.
A zenérõl szól a dombra és az ehel mítosza. A nyugati mongolság és a törökség körében igen
kedvelt kéthúrú pengetõs hangszer a dombra. Története azt beszéli el, hogyan mentette meg a
hangszer az igazat éneklõ ifjút a kán haragjától, s hogy ennek az eseménynek a hatására ma is
ólmozzák a dombra fejét. Az ehel kezdõdallam a zenészek dalrendjében.
Hogyan kerültek a juh- és kecskerajzok a sziklára?
Réges-régi idõkben szent Geszer kán hónapokon át távoli hegyeken vadállatokra vadászott.
Váratlanul egy napon egy gonosz Fekete Mangasz-démon, tudva Geszer kán távollétérõl, ezt
gondolta: "most van a bosszúállás ideje".

Vékony fû nem rezdült

Vastag ág nem hajlott
A démon titokban lopakodott és amikor Geszer kán otthona elé érkezett, a juhok és a kecskék
riadtan a hegyre menekültek. A gonosz Fekete Mangasz-démon ekkor háromölnyi kékesszürke
farkassá változott. Csorgó nyállal, habzó szájjal már-már utolérte a jószágokat a hágón, amikor a
juhok vadjuhvá, a kecskék pedig vadkecskévé változva beleolvadtak a sziklába. Ettõl fogva
láthatóak juh- és kecskerajzok a sziklán.
Hogyan keletkezett az emberi nyelv?
A régi idõkben a Buddha által megalkotott valamennyi élõlény között a leggyengébb, a

legcsököttebb az ember volt. Az állatok sorában a legutolsóként sokat szenvedett, fáradt. A
szenvedések hatására hosszú útra indult, a hosszúnál is hosszabb utat megjárván megjelent Buddha
elõtt és erõt kért tõle. Ekkor Buddha így szólt:
- Mit is kezdenél a puszta testi erõvel?! Inkább az ész erejét adom neked - mondta és eszessé tette
az embert. Bár az embernek már volt esze, nem tudott teljesen megszabadulni a félelmeitõl,
gyötrelmeitõl. Így azután megint megjelent Buddha színe elõtt és nyelvet kért tõle, így már nyelve
is volt. Ezután az ember nevû élõlény teste, szellemi ereje egyre nagyobb lett, mindent meg tudott
csinálni, amit csak akart, nem ismert maga fölött feljebbvalót, magához hasonlót és gõgös,
lehetetlen élõlény vált belõle. Ezt látván Buddha elgondolkodott: "Feltétlenül meg kell osztani az
ember hatalmát, erejét! Mit is tegyek?" - imádkozott, forgatta az imamalmot és meditációba
merülve ült, ameddig rá nem lelt egy bölcs megoldásra: megosztotta az emberek nyelvét,
mindegyik más-más nyelven kezdett beszélni és ezért az emberek többé nem értették egymás
szavát, erejük szétágazott és így mostanra már büszkeségük, gõgjük eltûnt, a jó cselekedetekre
gondolnak, követik a szokásokat és gyengéd lelkû lényekké változnak. Az erdei szalonka azonban
megtudta, hogy az ember ereje, hatalma a nyelvében van és idõrõl idõre gyûlölködve elment
Buddhához és nyelvet kért tõle, amit mindig meg is kapott. Az erdei szalonkának már hetven
nyelve van, az esze azonban olyan kicsi, hogy az emberhez hasonlóan erõs, hatalmas lény soha
nem lesz belõle.
Hogyan keletkezett a mongol írás?
A mongolok mindig keresték, kutatták, hogyan lehetne saját írásuk, Egyszer találkoztak egy
birkabõrt kaparó öregemberrel. A lekapart birkabõr a fehér papírhoz, a rá tett kaparó pedig az
íráshoz hasonlónak tûnt. Késõbb ennek mintájára alkották meg a mongol írást. Az ojrát írás is a
fentebbi írásból átvett betûírás lett.

Mióta használnak az emberek puskát?
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy nagyon erõs, hõs férfi. Ez a férfi olyan erõs volt, és olyan
hatalmas, hogy a lapockacsontjai között egy hajszálnyi rés nem sok, annyi sem volt. A hõst kilenc
fiatal, erõs férfiú sárga csíkos íjjal le akarta nyilazni, de a nyíl olyan hangosat szólt, hogy
mindenkinek, aki csak a közelben volt, kiugrott a szemgolyója. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy
más fegyvert kell használniuk, s attól kezdve használnak puskát az emberek.
A pálinka keletkezésérõl
A pálinka - amit elõször Buddha mester készített - kilenc méregbõl készült mérgezõ ital. Amikor
Buddha elõször elkészítette, ki akarta próbálni eme ital erejét, és lábnélküli, karnélküli, vak
emberekkel itatta meg, aztán figyelt. Azt mondják, hogy a vak ember látni kezdett, a lábnélküli
embernek lába lett.
Ez idõ után a pálinka nevû valami az embereket oroszlánná átváltoztató félelmetes itallá lett. Mivel
kilenc méregbõl készítik és mérgezõ ital, ezért nõ ki a lábnélküli ember lába, a karnélküli ember
karja. Mivel a tevemén tajtékját is beleöntik, a részeg ember így a tevéhez hasonlóan csikorgatja a
fogát. Mivel a veszett farkas pupilláját is beleteszik, a részeg ember szeme kivörösödik. Mivel a
veszett kutya nyálát is beleöntik, a részeg ember mindig köpködi a nyálát.
A tarag (joghurt) eredetérõl
Valamikor réges-régen az Onon folyó mentén élt egy öregember meg a felesége. Volt egy csorba
szarvú sárga tehénkéjük, amelyet rendszerint az Ononhoz hajtottak le itatni.
Egy napon a tehénkét megfejték, s hát a tejbõl valami finom, krémszerû, jóízû dolog lett.
Kérdezték a csorba szarvú sárga tehénkét, hogy történt, s az ezt mondta:
- Az Onon szent vizébõl ittam, amelybe belecsöppent Baldzsin úrnõ mellének a teje.
Attól kezdve készítenek az emberek taragot, az Onon folyam szent vizébõl készített élesztõvel
erjesztve.

A liszt
Régen télen ezen a földön bizony nem hó, hanem fehér liszt hullott az égbõl. Hanem egyszer egy
asszony egyetlen fia bemocskolta azt. Az asszony ugyan megtisztította, de attól kezdve mégis liszt
helyett hó hull az égbõl.
A dohány eredete
Valamikor sok-sok esztendõvel ezelõtt egy kolostorban élt egy igás ökör meg egy tejelõ kecske. A
szerzetesek az ökröt dolgoztatták, a kecske tejébõl pedig teát fõztek maguknak.
Egyszer aztán elpusztult a kecske. A szerzetesek imádkoztak érte, és Buddha jó újjászületést adott
neki. Hanem mikor az ökör megdöglött, senkinek sem jutott eszébe, hogy imádkozzon érte. Az
ökör lelke ezen igencsak feldühödött, s azt kérte Buddhától, hogy ugyanott születhessen újjá, ahol
elõzõ életét élte.
Az ökör szerzetesként ugyanabban a kolostorban született újjá. Elõzõ életében elszenvedett

sérelmét úgy bosszulta meg, hogy rendkívül durva és vad volt szerzetestársaihoz, azokat
ijesztgette, rettegésben tartotta, sõt meg is gyilkolta. Aztán ez a kegyetlen láma is meghalt. Társai
imádkoztak érte, hogy bûneit eltöröljék, de bizony akármennyit imádkoztak, nem tudták eltörölni
azt a tengernyi bûnt.
A következõ életében magas rangú katonatisztként született újjá az ökör, s egész életében abban
lelte kedvét, hogy a szerzeteseket üldözte, kínozta, gyötörte, gyilkolta. Így bosszúvágya kielégült, s
kegyetlenkedésének vége szakadt.
Ezután az ökör lelke egy gazdag család leányaként született újjá. Mikor tizennégy éves lett a leány,
olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, ráadásul igen szelíd természetû teremtés
volt, és még nem ment férjhez. Gazdaggal, szegénnyel, széppel, csúffal, magas rangúval,
nyomorulttal egyformán bánt, egyformán gyengéd szóval, kedves tekintettel, szíves mosollyal
fordult mindenki felé. Nem is csoda, hogy öreg, fiatal, kegyetlen, vad, pletykás, fukar vagy
bármilyen ember, aki csak ismerte, mindenki boldogságot, szépet és jót kívánt neki.
Ez a csodálatos leány tizenhét éves lett, és úgy döntött, elindul világot látni, hogy még több
emberrel megismerkedhessen. Hanem ekkor hirtelen megbetegedett, jártányi ereje sem volt, egy év
múlva pedig már az ágyából sem tudott fölkelni. Magához hívta hát közeli rokonait és barátait:
- Én bizony nemsokára meghalok. Ne sírjatok, hiszen senki sem él örökké, én sem lehetek mindig
veletek. De hagyok nektek valamit, az én jelképemet. Miután meghaltam, a sírhalmom mellett
kilenc napon át égessetek füstölõt. Amit a sírban találtok, az nehéz idõkben segíteni fog az
embereknek. Most pedig menjetek el! - így szólt, és meghalt. Az emberek eltemették a szeretett

szépséges leányt, és kilenc napon át füstölõt égettek a sírhalmán. A tizedik napon, úgy, ahogy az
meghagyta nekik, széttúrták a sírdombot, és találtak valami porszerû dolgot. Valamennyien
megszagolták, és lám, mindenkinek megkönnyebbült a lelke tõle. Ez lett a tubák. Találtak még egy
levelet is. Ebbõl lett a dohány. Akik ezt meggyújtották és elszívták, megnyugodtak tõle. Végül a
szép leány testén valami sûrû, kenõcsszerû dolog volt. Nézegették, hogy ugyan mit csináljanak
vele. Meggyújtották és elszívták. Ez kábítószer volt. Ettõl kezdve, ha az embernek valamilyen
bánata, gyásza, szenvedése van, dohányt és kábítószert szív.
A jósló lapockacsont mondája
Egyszer régen egy ember azon tûnõdött, hogy hogyan szerezhetné meg Altan királylányt, a császár
lányát. Ahogy ezen morfondírozott, eszébe jutott, hogy a dörbötök zászlójában él egy bölcs jós,
Teven, aki meg tudná szerezni a lányt, elment hát hozzá.
- El tudnád-e rabolni a császár lányát, Altan királylányt? - kérdezte, s Teven, a bölcs jós így
válaszolt:
- El tudom - s elindult, hogy megszerezze a lányt.
A császár lányát minden égtájról idesereglett férfiak sokasága akarta feleségül, de mivel az
nyolcvan, egyforma ruhájú, méregzöld selyemdélbe öltözött leány közé rejtõzött, felismerni nem
lehetett.
Jós Teven valamilyen fortélyon törte az eszét, s elment hogy megkeresse Altan királylány
nevelõanyját. Mikor megtalálta, azt kérdezte:
- Van-e Altan királylánynak valamilyen jegye, amirõl megismerhetem?
- Altan királylányról szólni nem szabad. Aki mégis így tesz, azt azonnal elfogják. Ha a császár
szent, sárga írásos könyvét megnézik, megtudhatják, ki árulta el. Én bizony nem mondhatom el -
hangzott a válasz.
- Én tudom a módját, hogy tudhatom meg, mi áll a császár parancsában, anélkül, hogy nyomot
hagynék - szólt, s lyukat ásott a földbe, az anyót a lyukba dugta, a tetején pedig tüzet rakott. A
tûzre egy üstöt tett, tele vízzel, s egy vasrudat dugott a gödörbe, aminek egyik végét
gyapotszállakkal körbetekerte, s ezen keresztül szólt az anyóhoz:
- Mirõl ismerem fel a császár leányát, Altan királylányt? - mire az anyó:
- Ha megnevetteted a leányt, fogai közül arany fénysugár tör elõ.
Miután ezt megtudta, elment a császár palotájába, bement a lányok lakhelyére, s különbözõ

furfangokkal, cselekkel, vidám mókázással és mulatozással próbálta megnevettetni õket, és egyszer

nevetés közben az egyik szájából csakugyan arany fénysugár tört elõ. Ahogy ezt meglátta, titokban
jelet hagyott a lányon, majd elment.
Másnap elment a császári kihallgatásra, s azt mondta:
- A császár lányáért, Altan királylányért jöttem.
Ekkor elévezették a nyolcvan teljesen egyforma öltözetû és kinézetû leányt, s a császár így szólt:
- Ha ki tudod választani közülük, akkor a tiéd lehet.
Jós Teven pedig a megjelölt lányhoz lépett, s kézen fogta:
- Õ Altan királylány, a császár leánya - a császár és szolgálói pedig rendkívül csodálkoztak:
- Hogyan tudtad ilyen könnyedén kitalálni? Valaki elmondta talán? - s mikor felolvastatták a
császár szent sárga írásos könyvét, az ezt a választ adta:
- Olyan ember árulta el, akinek fara földbõl, teste tûzbõl, mellkasa vízbõl, gerince vasból, feje
gyapjúból van.
A császár erre összegyûjtötte a bölcseket és szolgálóit, és azt kérdezte:
- Mit jelentsenek ezek a szavak? - mire a szolgálók csak annyit tudtak mondani:
- Hogyan is lehetne ilyen ember!
Erre a császár rettenetesen megharagudott:
- Ez a hitvány dolog nem is tud már semmit! - kiáltotta, s a tûzbe hajította a könyvet.
A könyv hamuját pedig egy birka nyalogatta fel, ezért lett a birkalapocka nagy tudású és jóslásra
alkalmas.
Höhõ Namdzsil - Kakukk Namdzsil legendája
Valaha rég, a keleti mongol vidékeken élt egy gyönyörûséges férfi, akit Kakukk Namdzsilnak
hívtak. Járásszerte híre ment páratlan szépségének. Mikor katonai szolgálatát töltötte, elkerült a
nyugati végekig. Parancsnoka hamar észrevette, hogy Kakukk Namdzsil gyönyörûen énekel, s attól
fogva a három éves szolgálat alatt egyszer sem dolgoztatta, nem küldte háborúba, nem kellett neki
semmi mást tennie, csak dalolnia.

- Mióta itt vagyok, egyszer sem ültem lovon, nem nyargaltattam a pusztán. Bár boldogan élek itt,
mégis szomorúság ez nekem. Kérem kegyelmeteket, hogy engedjenek el, akárcsak néhány napra is,
hadd vágtázzam lovamon - kérte alázatosan elöljáróit, parancsnokait.
- Bár közeledik szolgálatod vége, s mi azt szeretnénk, hogy még daloljál nekünk, legyen kedved
szerint: nyergeld föl paripádat, s nyargaltasd öt napon át - egyeztek bele kérésébe a parancsnokok.
Kakukk Namdzsil paripájára pattant, s elhajtotta a sereg ménesét. Mikor a lovak elfáradtak,
megálltak egy tónál pihenni, s ott meg is itatta ménesét. Közben õ maga letelepedett a tóparton, s
dalolni kezdett. Dalára fekete lován kiemelkedett a tóból egy zöld selyem délt viselõ leány.
- Apám, anyám azért küldött, hogy magammal vigyelek hozzájuk - szólt a leány.
- Hogy juthatok el hozzátok? - kérdezte Kakukk Namdzsil.
- Ülj mögém a lovamra, s hunyd be a szemed - szólt a lány. Kakukk Namdzsil úgy is tett, s mikor
kinyitotta a szemét, már meg is érkeztek a leány családjának sátrához, egy igen gazdag családhoz,
akiknek csak ez az egyetlen leányuk volt. A lány szülei megvendégelték az ifjút, ahogy illik, majd
kérték, hogy daloljon nekik.
- Engem csak öt napra eresztettek el, ezért nem énekelhetek sok szép nótát.
- Ne gondolj efelõl. A lovaidra pedig vigyáz majd az egyik szolgám. Addig is, amíg nálunk vagy,
helyezd magad kényelembe, s énekelj nekünk csengõ, szép dalokat.
Így történt, hogy Kakukk Namdzsil, míg ott volt a jurtában, beleszerelmesedett a szépséges lányba,
s megállapodtak, hogy férj-feleség lesznek.
- Itt csak öt napot lehettem, de szolgálatom egy hónap múltán letelik, s akkor visszatérek hozzád -
fogadta Kakukk Namdzsil a leánynak.
- Ha jössz, fekete paripámmal elébed megyek - szólt a lány. Kakukk Namdzsil öt nap múlva
visszatért seregéhez a ménessel.
- Látszik a ménesen, hogy ügyes ember keze alatt volt. A hozzá nem értõ, bizony egy hónapig is
terelgeti a jószágot, s meg sem látszik rajta - dicsérték parancsnokai, s bár az ideje a végéhez
közeledett, úgy döntöttek, nem bocsátják el. Kakukk Namdzsil azonban könyörgõre fogta a dolgot,
s parancsnokai nem tehettek mást, nehéz szívvel beleegyeztek távozásába. Kakukk Namdzsil, hogy
letelt a szolgálata, azonnal szépséges mátkájához igyekezett a tópartra. Ott leült, s dalolva hívta a
leányt, amíg az meg nem jelent fekete lován, s együtt alászálltak a víz alatti sátorba.
Boldogan élt Kakukk Namdzsil a leánnyal, de egy idõ után gyötörni kezdte a honvágy hazája,
szülei, s otthon hagyott felesége után.
- Adok neked egy jó lovat, mellyel egy nap alatt megjárhatod az utat hazáig. Nappal otthon
végezheted munkádat, s éjjel eljöhetsz hozzám. Vigyázz azonban, más lóra nem ülhetsz, s mielõtt

visszatérnél, mindig pihentesd a lovadat a veletek szomszédos szállásnál, hogy kifújhassa magát -
mondta a leány, mikor látta, hogy kedvese vigasztalhatatlanul búsul, s azzal egy szép szürke lovat
ajándékozott neki.
Kakukk Namdzsil hazavágtatott szépséges hátasán. Földijei nagy csodálkozással fogadták

visszatértét. Még jobban furcsállották, hogy a legény mindig csak egyetlen lovon lovagol. Felesége
is nagyon megbántódott, hogy Kakukk Namdzsil éjjelente sosem tér haza, hanem mindig a
ménesnél tölti az éjszakát.
Kakukk Namdzsil pedig minden sötétedéskor felpattant szürke paripájára, elrepült a nyugati
végekre, s zöld selyem déles asszonyánál töltötte az éjszakát. Hajnalhasadáskor visszaröpült
lovával, s a szomszédos szálláson mindig pihentek egy cseppet. Nappal aztán terelgette ménesét.
Így telt el három év. A régi feleség az egészrõl mit sem tudott. Ám egy napon Kakukk Namdzsil
hosszabban idõzött kedvesénél, s elfeledte megpihentetni lovát. Egyenesen a méneséhez nyargalt, s
féltékeny felesége épp akkor lépett ki a jurtából, mikor szárnyas táltosa épp a szárnyait csukta. Az
asszony meglátva ezt, gyorsan befordult a sátorba egy ollóért, s levágta a szürke ló szárnytollait.
Abban a pillanatban a ló kimúlt.
Kakukk Namdzsil megsiratta, meggyászolta kedves lovát, három hónapig nem vett magához ételt,
italt, csak feküdt mozdulatlanul. Végül fölkelt helyérõl, s készített egy lófejes hegedût, melyre
kedves lovának fejét faragta rá, s melyen szürke lovának járását utánzó dallamokat játszott. Ez a
története a morín húrnak - lófejes hegedûnek.
Miért ólmozzák a dombra fejét?
Egyszer régen élt egy kegyetlen, gonosz kán. A kán ezekkel a szavakkal tartotta rettegésben a
népét: "Ha bárki rólam mer beszélni, ólmot öntetek a szájába, és így végzek vele." Ennek a kánnak
volt egy fiatal szolgája, aki a dombráján nagyon szépen tudott játszani. A környékbeli emberek
szerették ennek a fiúnak a dalait hallgatni. A fiú eldalolta az igazságot kánjuk összes
gonoszságáról, kegyetlenségérõl. Az emberek pedig egymás között elkezdtek sugdolózni errõl. Ezt
a gonosz kán megtudta, és így parancsolt a szolgáinak: "Azt, aki rólam beszél, találjátok meg, és
hozzátok elém!" A szolgák nyomról-nyomra haladva a dombrás fiút elfogták, és a kán elé vitték.
- Hm. Te terjeszted a rossz híremet? - förmedt rá a fiúra.
- Nem én, a dombrám a vétkes - válaszolt a fiú.
A kán felbõszülve dühében a dombra fejére ólmot öntött.
Ettõl fogva ólmozzák a dombra fejét.

Az ehel dallam eredete
Mikor a mongolok morín húron játszanak, a "Béklyózott sárga" címû dalt adják elõ, s egy távoli
vidékrõl vágtató szilaj ló patáinak hangját idézik. Ez az otthonából távoli vidékre eladott gyors
sárga ló feszes béklyója ellenére visszatért gazdájához, oda ahova régen ki volt kötözve. A ló
gazdája megbánta, hogy eladta a lovát. Ekkor egy dalt játszott, és csodálatosan szép dallam
kíséretével dicsérte a lovát:
Hajtsd a méneshez
Magasztald ékes szóval
A mongolok ezt a dallamot késõbb "ih hel"-nek nevezték, amit úgy értelmeznek, hogy "ékes szóval
magasztal". Ebbõl lett az ehel szó.

A mongol és más idegen eredetû kifejezések mutatója

● actaj bagan / a jurta füstkarikájának villás végû tartóoszlopa.
● aga burját / a Bajkál tótól keletre élõ burját népcsoport.
● Ajsin gioró / a XVII. századtól a XX. század elejéig Kínában uralkodó, Mongóliát is
kormányzó mandzsuk uralkodó nemzetsége.
● Aliban / ártó szellem, a csötgör küldönce.
● Altan / "arany" - a mongol hitvilág és folklór gazdagságot, hatalmat kifejezõ színe, jelzõje,
így a mongol uralkodó nemzetséget, Dzsingisz kán leszármazottait is "arany nemzetség"-
nek nevezték.
● Altaj / hegység Nyugat-Mongóliában, az ún. altaji népek (mongol, mandzsu-tunguz, török

népek) õshazája.
● Amikor a vadkecske szarva az eget éri és a teve új farka a földet verdesi / vagyis soha.
● Angara / a Bajkál tóból eredõ szibériai folyó.
● Arany cövek / az Északi Sarkcsillag neve.
● arát / "emberek, nép" - a mongol közemberek, így a pásztorság összefoglaló neve.
● Aszar, Baszar / a mongol népmesékben szereplõ két félelmetes kutya, amelyek a

hõsénekekben csodálatos képességekkel rendelkezve segítik gazdájukat.
● Aszen / Asina, a türkök uralkodó nemzetségének neve, a mitológiai õsükrõl több

eredetlegenda is szól.
● Ataga tengri / a keleti ártó istenek vezetõje a burját mitológiában; védõistenség.
● árúl / a mongol fehér, vagyis tejes ételek egyike, a jurta tetején szárított kemény túróféle.
Egész évben, de elsõsorban nyáron fogyasztják.
● Bajdrag hüré / "kolostor" - valóságos helynév.
● balagani burját / nyugati, vagyis a Bajkál tótól nyugatra élõ burját népcsoport, melynek
késõközépkori története során fontos szerepet játszott a lamaista buddhizmus.
● Barga bátor / a barga burját nép mondai hõse.
http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/mutato.htm (1 of 10)2004.09.04. 20:51:32

● Bisnu / az indiai mitológia Visnu istenének mongolban elterjedt alakja.
● Boldzótín bor (tolgoj) / "Találkozók Szürke Dombja", a mongol mesehõsök szokásos

találkozóhelye, az ellenfelek mérkõzéseinek színtere.
● Bogdín erén havirga / "a Szentséges csíkos tarka bordája" kelet-turkesztáni hegy, mely
fontos szerepet játszik az ojrát mese- és mondavilágban.
● bódhiszattva / szanszkrit bodhisattva "megvilágosodott lényegû" - azok a megvilágosodott

lények, akiket már csak egy lépcsõfok választ el a buddhává válástól, de õk önként e
világon maradnak, hogy a többi élõlényt a megvilágosodáshoz segítsék.
● Buddha / "a felébredt, megvilágosodott", a szanszkrit buddh - "felébredni, megvilágosodni"

- szóból. A mongol mitológiában Sákjamuni történeti buddha mellett az istenségeket is
ezzel a szóval (halha burhan) jelölik.
● burját / a mongolság északi ága, Észak-Mongóliában és a Bajkál-tó környékén, Dél-

Szibériában nagyobb csoportokban, Belsõ-Mongóliában pedig elszórt kis csoportban élnek.
Életmódjuk, nyelvük és kultúrájuk különbözik a halha mongolokétól. A burjátságon belül a
Bajkáltól keletre élõ nemzetségek az erõs orosz hatás ellenére is megõrizték samanista
hitüket, míg a Bajkáltól nyugatra élõ nemzetségek között az erõs orosz hatás mellett a XVII.
századtól érvényesült a lamaista buddhizmus is.
● Büküri jonsoi / mandzsu Büküri - hegynév, jonsoi "hõs" - Fekülen fia, a mondák szerint a
mandzsu Csin dinasztia alapítója.
● cagán / "fehér" - szakrális szín, a mongol hiedelemvilágban a világalkotó öt szín egyike.
● Cagán sühert / tib. gDugs-dkar, szanszkrit Sitátapatrá "Fehér Ernyõs" - bódhiszattvai rangú
buddhista védõistenség, jelvénye, a fehér ernyõ mind Indiában, mind Kínában hatalmi
jelkép volt.
● cér / tilalom, tabu.
● Colmon / az Esthajnalcsillag, vagyis a Vénusz bolygó, melynek a mongol szövegekben

külön jelenítik meg esti és hajnali megjelenését.
● csahar / déli-mongol nyelvjárás és népcsoport Belsõ-Mongóliában.
● csötgör / "ördög, démon" - összefoglaló név, az Alvilág egyik alakja, betegségdémon,

esetleg a nem természetes halált halt emberek menedéket nem találó szelleme.
● dág / másodfû csikó.
● Dajin dérh / mongol sámánistenség. A sámánok beavató szertartásának védõszelleme.

● dagina / tibeti mKha'-'gro-ma, szanszkrit dákiní "istennõ, tündér" - a hindu mitológia vad,
kegyetlen asszonyi lényei Káli istennõ kíséretében. Innen kerültek át a tibeti és a mongol
buddhista mitológiába, ahol haragvó ábrázolásuk ellenére pozitív eszméket fejeznek ki.
● dél / mongol nemzeti viselet. Hosszú, oldalt gombokkal, a deréknál övvel záródó köntös.
● Divangar / szanszkrit Dípankara - a múlt egyik jelentõs buddhája a lámaista mitológiában.
● Dogsit / a tibeti és mongol buddhizmus haragvó tanvédõ istenei. Az ún. nagy tanvédõ
istenek a buddhista pantheonban egy nyolcas csoportot alkotnak, ugyanakkor az ún. kis
tanvédõ istenek megszámlálhatatlanul sokan vannak.
● Dolón burhan / Vö. Hét Buddha.
● dombra / kéthúros hangszer, a magyar koboz rokona.
● dörböt / "a négyek" - nyugati mongol nyelvjárás és népcsoport, melynek képviselõi Nyugat-
Mongóliában, Kínában és a Kalmük Köztársaságban élnek.
● dürveh / "kitör, kirobban".
● Düger dzajszan / kínai eredetû szó, mandzsu kori tisztség. Düger dzajszant tigrist vezetve
ábrázolják a buddhista festményeken.
● Dzambutiv / szanszkrit Jambudvípa - az emberek lakta világsziget az indiai és a buddhista

mitológiában.
● Dzandan / szantálfa. Agar dzandan - egyfajta szantálfa, gyakran az életfát jelenti.
● dzud / állatvész, a jószág tömeges pusztulása a nagy hideg (fekete dzud), a túl vastag
hótakaró (fehér dzud) vagy a járványok, esetleg aszály miatt.
● dzsin / kínai eredetû szó a mongolban. Súlymérték, kb. 0,6 kg.
● Eceg malian / a nyugati jóindulatú istenek vezetõje.
● edzen / "úr, gazda" - gazdaszellemek, helyszellemek, föld, víz, jószág, egyes emberi
tevékenységek urai, pártfogói.
● ehel / kezdet, kezdõ dallam.
● Enhamgalan / "Béke és Nyugalom" - mitológiai és történeti uralkodó.
● Emegeldzsi édzsi / "Védõszellem Anyácska" - istenanya jellegû háziisten, az õsasszonyok

ongonjait is így nevezik (vö. ongon).

● Erhí mergen / "Hüvelyk Íjász", szoláris hõs a mongol mitológiában.
● erike / buddhista olvasó, rózsafüzér, 108 szembõl áll, (v.ö. misztikus számok), mind a laikus
hívõ, mind a szerzetes napi imáinak fontos kelléke.
● Erlig kán / tib. chos-rgyal, szanszkrit Yama - a Poklok ura a mongol buddhista mitológiában.
● Etügen / Földanya a mongol mitológiában.
● Égi Ezer Buddha /a mongol népi hiedelemvilágba a buddhizmusból átkerült

"istenségcsoport".
● Égi Fehér Császár / a kínai mitológiában a Felsõ Világ ura.
● Égi Út / Tejút
● fehér nemez / a belõle készült szõnyeget szakrális célokra (pl. kánválasztás, menyasszony
fogadása, stb.) használják.
● Fehérszájú Borjú / a mongol és tibeti mesevilágban a magyar Fehérlófiának megfelelõ

mesehõs. Társai Teknõszülte Szélesvállú, Erdõszülte Szélesvállú és Fákszülte Szélesvállú.
● Fehér Tára / a buddhista mitológiában szereplõ egyik legfontosabb nõi bódhiszattva, a

néphit szerint a Halál megtévesztésére is képes, ezért a Hosszú Élet Három Istensége között
is helyet kapott (vö. Tára).
● Fekete Védõszellem / elsõsorban a sámánok védõszelleme (vö. ongon).
● Gadá dalaj / "Külsõ tenger", a mongol mese és mondavilág "Óperenciás tengere".
● Galbinga / tib. ka-la-pin-ka, szanszkrit kalavinka - az indiai kakukkmadár, amely a

világteremtés mítoszokban szerepel.
● Garuda / Vö. Hangardi.
● gelüng / tib. dge-slong - szerzetesi fokozat.
● Geszer / tib. Ge-sar - mitológiai hõs, az Égisten fia, kultúrhérosz.
● halha / keleti mongol népcsoport. Önálló népként a XVI. századtól ismertek. A mai Mongol
Köztársaság legnagyobb népességszámú csoportja. A halha nyelv a Mongol Köztársaság
állami és irodalmi nyelve is.
● Hangáj / mongóliai hegység és tájtípus, erdõs, ligetes puszta.

● Hangarid / Vö. Hangardi.
● Hangardi / szanszkrit Garuda - a jót jelképezõ mitikus madár, a Madarak Királya, a gonoszt
jelképezõ kígyó legyõzõje.
● hargan / lat. Caragana caragana Linnae - a karagana bokor szárazságtûrõ növény.
● Haszar / történeti és mitológiai hõs, Dzsingisz kán testvére.
● Hét Buddha / "Hét buddha, Hét isten", a Göncölszekér. Egyéb nevei: "Hét öreg"; "Hét
kovács". A Nagy Medve csillagkép, Ursa Maior.
● Hét Öregember Vö. Hét Buddha.
● hori burját / keleti burját népcsoport, nyelvük a Burját Köztársaságban állami és irodalmi
nyelv (vö. burját).
● Horiodoj mergen / "Horiodoj, a mesteríjász", a hori burjátok mitikus õsatyja.
● Hormasz / Vö. Hurmaszt.
● Hovog szair / torgutok által lakott kelet-turkesztáni terület.
● Höhí / hegység az Altajtól keletre.
● Höhõ Namdzsil / "Kakukk Namdzsil", az õ nevéhez fûzõdik az elsõ "lófejes hegedû" (morín
húr) elkészítése (vö. morín húr).
● Huntajdzsi / kínaiul hong tai zi, "koronaherceg, trónörökös".
● Hurmaszt / a burját és a mongol mitológiában a Felsõ Világ ura, alakja iráni eredetû (ir.
Ahuram-masda).
● Hühedej mergen / burj. Xüxedei mergen - szoláris hõs (vö. Kökedej mergen). Az Orion
csillagkép, a magyar Kaszás.
● jak / lat. Bos mutus és Bos mutus grumiens - a szarvasmarhák családjába tartozó, hosszú
szõrû állat, a Himálaja és Mongólia északi részének jellegzetes állata. Létezik vad és
háziasított jak is.
● jurta / mong. ger, halha ger - kerek alapú, nemezbõl készült sátor.
● kepes / kazak férfiak hímzéssel díszített, kerek fejfedõje.
● kerej / mong. kereid - török-mongol vegyes népességû törzs a XIII. században. A kazakok
közt napjainkban nemzetségnévként ismert.

● kilenc fekete madár / a sámánok erejének jelképe (vö. Kilenc Szülde istenség).
● Kilenc Szülde istenség / a szülde eredetileg a mongolok harci szelleme, késõbb

megszemélyesítették és istenségként tisztelték.
● Köke núr / a Kukunór tó Észak-Kínában.
● Kökedej mergen / Vö. Hühedej mergen.
● kubilgan / "átváltozó, újjászületett", magas egyházi méltóság a lamaizmusban. Viselõje

valamely meghatározott istenség reinkarnációja.
● Külsõ Tenger / Vö. Gadá dalaj.
● láma / tib. bla-ma "méltóságos, tisztelt", halha lam - buddhista szerzetes.
● Lham / tib. lha-mo "istennõ", mong. Ökin tngri, halha Oxin tenger, szanszkrit Srídeví - a
lamaista pantheon egyetlen nõi tanvédõ istensége.
● li / hosszmérték, kínai mérföld.
● lúsz / kín. lung, tib. klu, halha luus - az Alsó Világ kígyó vagy sárkány alakú lakói.
● maralszarvas / a mongolok eredetlegendájának egyik szereplõje, nõi totemõs.
● Majdar / Vö. Maitréja.
● Maitréja / szanszkrit Maitreya, mong. Maidari, halha Maidar - az Eljövendõ Világkorszak

emberbuddhája, jelenleg bódhiszattvaként várja a mennyben a Ötödik Kalpa beköszöntét.
● mandzsu / az altaji nyelvcsalád mandzsu-tunguz ágához tartozó nép. Birodalmuk, mely

Kína és a környezõ területek meghódításával jött létre, 1644 és 1911 között állt fenn a Csing
dinasztia uralkodása alatt. 1636-tól Belsõ-Mongólia, 1696-tól Külsõ-Mongólia, majd 1755-
tõl az ojrát területek is uralmuk alá tartoztak. Jelenleg Mandzsúriában és Turkesztánban
(xibo) élnek kisebb létszámú, mandzsu nyelvet beszélõ népcsoportok.
● Mandzsúria / eredetileg mandzsuk lakta terület a mai Északkelet-Kínában.
● Mandzsusír / szanszkrit Manjusrí "gyönyörû sugárzás", a buddhisták ún.

Szentháromságának jobboldalon ábrázolt tagja, a három bódhiszattva egyike, a Tudás
megtestesítõje.
● mangasz / sokfejû (15, 25, 35 ..., 95) szörnyeteg, démon, a mongol mesék és eposzok
gyakori alakja (vö. solam, solmasz).

● Mangasz kán / a népmesékben és eposzokban megjelenõ mangaszok királya.
● Matar / szanszkrit makara - "krokodil, viziszörny".
● Matar dzögi / Vö. matar.
● mergen / "bölcs, elõrelátó, mesteríjász" - a folklóralkotásokban gyakran elõforduló jelzõ,

név.
● Mí / kínai eredetû, ritkán használt szó a mongolban: "macska"
● Micsid / "Majmok", a Fiastyúk csillagkép mongol elnevezése (Pleiades); lehetséges, hogy

eredendõen a müsed "csillag" szóból ered az elnevezése, s csak késõbb forrott össze a
hangzásban hasonlító "majom"-mal, melyet a mongolok az indiai-tibeti mesékbõl ismertek
meg.
● misztikus számok / mint minden kultúrában, így a mongolban is nagy jelentõséget

tulajdonítanak egyes számoknak. A 108 valószínûleg a buddhizmussal került be, lásd az
olvasó (vö. erike) 108 szemét vagy a buddhista szent iratok gyûjteményének, a
Kandzsurnak 108 kötetét. A 33, 55, 77, 99 a Felsõ Világ királyságainak számait jelentheti
(vö. Tengri).
● morín húr / kéthúros hangszer, az ún. "lófejes hegedû".
● múmingan / Belsõ-Mongóliában élõ mongol népcsoport.
● Muna hegy / mitikus és valós hely, Dzsingisz kán egyik vélt temetkezési helye.
● Mügden / ma Mukden városa Mandzsúriában.
● najman / elmongolosodott török eredetû nép a XIII. században. Miután Dzsingisz kán
meghódította õket, fejlett kultúrájuk okán valószínûleg jelentõs szerepet játszottak a korai
mongol írásbeliség és kultúra kialakulásában.
● Namszraj Buddha / tib. rNam-thos-sras, szanszkrit Vaisravana - a buddhizmusban a

gazdagság és az északi irány védõbuddhája.
● Miszir / Egyiptom mongol elnevezése.
● Nyugati Szentség / halha Baruun Juu - Lhásza, Tibet fõvárosa, a legfontosabb lamaista
zarándokhely.
● Ocsirváni Buddha / szanszkrit Vajrapáni, a buddhista tanvédõ istenek egyike, a szútrák

egyik legnépszerûbb alakja.
● ojrát / a nyugat-mongol népcsoportok összefoglaló neve. Lakhelyük Nyugat-Mongólia és

Kelet-Turkesztán.
● ongon / "szent, tiszta, eredendõ, szûz" - az elõdök vagy sámánok szellemei és azok
ábrázolása.
● õlöt / nyugat-mongóliai ojrát népcsoport (vö. ojrát).
● Örök Kék Ég / mong. Köke Möngke Tngri, halha Xöx Mönx Tenger - a mongol uralkodó
nemzetség, a bordzsigidok, akik közül Dzsingisz kán is származott, az Örök Kék Égre
vezette vissza uralkodói hatalmát.
● Ráhu / mong. raqu, ra-a-hu, burját arxan, halha arax - az ind mitológia alakja, csillagisten,
az indiai hét egyik napját uraló bolygó megszemélyesítése. Kormuszta (vö. Hurmaszt) nem
ad neki a halhatatlanság vizébõl, ezért bosszúból idõnként elnyeli a Napot és a Holdat.
● sar / "sárga" - az öt misztikus szín egyike.
● Sagdzsitüv / tib. Šákya thub-pa - Sákjamuni buddha.
● Szolharnaj / mong. Sulqarnai, halha Solharnai - a makedón Nagy Sándor nevének változata,
mely a Koránban elõforduló Sul Qarnai "Kétszarvú" alakon alapul. Nagy Sándor történelmi
alakja Kis-Ázsiától Mongóliáig megjelent a mondák világában.
● sulam / Vö. sulmasz.
● sulmasz /mong. simnus, burját šolmos - az embert megkísértõ gonosz démonok.
● Szaran / "Hold".
● Szülde / mong. sülde, halha süld - lélek, életerõ. A mongol népek hitvilágában az ember
egyik lelke, életerejét, szellemi erejét hordozza. Lakóhelye a férfiak öve, illetve egyes
zászlók.
● Szümber / szanszkrit Meru - "Világhegy".
● Tan /Buddha alaptanításai, melyek megmutatják a helyes magatartás, gondolkodás, stb. útját.
● Tankerék / szanszkrit cakra - a buddhizmus és Buddha tanításainak jelképe.
● Tankereket Megforgató / szanszkrit cakravarti - a Buddha nélküli korszakokban a Tant

védelmezõ földi uralkodó elnevezése.
● Tára szanszkrit Tárá "megmentõ" - a buddhista mitológia legnépszerûbb nõalakja, a

végtelen könyörületesség megtestesítõje. Zöld és Fehér alakja békés, Vörös és Sárga
megtestesülései haragvók.

● tarbagán / halha tarwag, lat. Marmota sibirica Radde - "mormota".
● Tejtenger / mong. sün dalai, halha süün dalai - Világtenger. Az ind mitológiából átkerült
elképzelés szerint a Tejtenger köpülésével keletkezett a föld.
● Tengri / a sámánista hitvilág istene, a buddhista pantheonban is az emberekhez hasonlóan

halálnak és újjászületésnek alávetett isten.
● tizenkét éves ciklus / a kelet-ázsiai eredetû idõszámítás alapegysége, a tizenkét állatról

elnevezett évek sora.
● torgut / nyugat-mongol népcsoport.
● urjanhaj / nyugat-mongóliai népcsoport.
● Vadzsrapáni / Vö. Ocsirváni.
● vérszíj / halha ganjag - a zsákmány nyereghez kötözésére szolgáló bõrbõl készült szíj.
● Zöld Tára / halha nogoon dari ex - a Könyörületesség bódhiszattvájának, Avalókitésvarának

könnyeibõl keletkezett tóból kiemelkedõ lótuszbimbóból született, maga is a
könyörületesség eszméjét képviseli, a Huszonegy Tára istennõ csoportjának alapalakja.
A kötet forrásai
● Mongol ardiin domog ülger. Szerk.: D. Cerensodnom. Šinjlex Uxaanii Akademiin Xel
Joxioliin Hüreelen, Ulsiin Xewleliin Gajar, Ulaanbaatar 1989. [Mongol mítoszok és
mondák]
● Mongol ardiin aman joxioliin deej bicig. Szerk.: Š Gaadamba - D. Cerensodnom. BNMAU-
iin Šinjlex Uxaanii Akademiin Xel Joxioliin Hüreelen, Ulsiin Xewleliin Gajar, Ulaanbaatar
1978.
[A mongol népköltészet java]
● Mongol ardiin ülger. Szerk.: D. Cerensodnom - A. Luwsandendew. BNMAU-iin Šinjlex

Uxaanii Akademiin Xel Joxioliin Hüreelen, Ulsiin Xewleliin Gajar, Ulaanbaatar 1982.
[Mongol népmesék]
A témára vonatkozó magyar nyelvû mûvek:

● Mongol mesék: A sárkánykirály palotája (Népek meséi IV., szerk.: Ortutay Gyula).Ford.:

Bese Lajos. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1959. pp. 207-250.
● A mongol irodalom kistükre. Szerk.: Kara György. Európa Könyvkiadó, Budapest 1971 pp.
126-196.
● Lõrincz László; Mongol mesetípusok. ELTE Bölcsészettudományi Kar, Tankönyvkiadó,

Budapest 1977.
● Lõrincz László: A mongol népköltészet (Kõrösi Csoma Kiskönyvtár 6.) Akadémiai Kiadó,
Budapest 1969.
● Apagyilkos sámánfiak. Burját mesék és mondák. Szerk.: Mándoki László. Európa

Könyvkiadó, Budapest 1973.
● Az arany kantár. Mongol mesék. Ford. Kun Edit. Mladé Letá, Bratislava - Móra Ferenc
Könyvkiadó, Budapest 1985.

Mongol Eredetmondak Es Mitoszok

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Mongol Eredetmondak Es Mitoszok

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Mongol Eredetmondak Es Mitoszok

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Miért jön a nyárra tél?

- Mongol eredetmondák és mítoszok

Miért jön a nyárra tél?

A világ keletkezése, a föld és az ember

A mongol és más idegen eredetû kifejezések

Válogatta, és a bevezetõket írta: Halha mongol nyelvbõl fordította:

Birtalan Ágnes Apatóczky Ákos Bertalan

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/ (1 of 2)2004.09.04. 20:49:06

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/ (2 of 2)2004.09.04. 20:49:06

A MONGOL EREDETMONDÁK, MÍTOSZOK

● Hogyan keletkezett a mese a mongolok között? (Vinkovics Judit)

A VILÁG KELETKEZÉSE, A FÖLD ÉS AZ EMBER TEREMTÉSE, A VILÁGALKOTÓ

● Hogyan keletkezett a Föld? (Birtalan Ágnes)

● Erhí mergen, Hüvelyk, a mesteríjász (Vinkovics Judit)

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/tart.htm (1 of 4)2004.09.04. 20:49:15

● Am Cagán Bjarú, a Fehérszájú Borjú (Kara György)

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/tart.htm (2 of 4)2004.09.04. 20:49:15

● A fecske és a dongó (Kempf Béla)

NEMZETSÉGEK, TÖRZSEK, NÉPEK EREDETE

● A négy ojrát és az õlötök eredete (Bors Orsolya)

SÁMÁNOK, ONGONOK, EDZENEK, DÉMONOK, BUDDHÁK

● Az elsõ sámánasszony (Birtalan Ágnes)

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/tart.htm (3 of 4)2004.09.04. 20:49:15

● Hogyan lett Ocsirváni kék színû? (Sárközi Alice)

● Hogyan kerültek a juh- és kecskerajzok a sziklára? (Varga Tamás)

A MONGOL ÉS MÁS IDEGEN EREDETÛ KIFEJEZÉSEK MUTATÓJA

A TÉMÁRA VONATKOZÓ MAGYAR NYELVÛ MÛVEK

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/tart.htm (4 of 4)2004.09.04. 20:49:15

A mongol eredetmondák, mítoszok

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/eredet.htm (1 of 11)2004.09.04. 20:49:24

A fordításban és a szerkesztésben részt vettek az ELTE Belsõ-ázsiai Tanszékének oktatói, jelenlegi

Bevezetõnek választottunk egy aitiologikus mítoszt, mely a mesék eredetét magyarázza. A

Hogyan keletkezett a mese a mongolok között?

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/eredet.htm (2 of 11)2004.09.04. 20:49:24

A lélek így válaszolt:

A világ keletkezése, a Föld és az

A mongolok szájhagyománya egy igen összetett világszemléletet mutató mítosz- és mondakincset

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/eredet.htm (3 of 11)2004.09.04. 20:49:24

Az emberteremtés-mítoszokban az istenség földbõl, porból alkotja az embert, s megjelenik a

Szinte tudományos pontosságú az ember felegyenesedésének, kézhasználatának a magyarázata.

A természet jelenségeit értelmezõ további mítoszokat az Asztrális mítoszok ill. az Állat- és

Hogyan keletkezett a Föld?

A fészkéhez lassan-lassan homok és por tapadt, s kezdett kialakulni a föld.

A világ teremtése és pusztulása

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/eredet.htm (4 of 11)2004.09.04. 20:49:24

A Világ és az ember keletkezése

- Napközben járj te, én meg éjjel járok. - Ám a Holdnak ez nem tetszett:

- Jó, akkor én nappal járok, te pedig járj éjszaka - mondta a Nap.

- Ó, Sagdzsitüv, nézd! Csak az én csészémben virágzott ki a virág!

- Jó, rendben van. A következõ világkorszak legyen a tiéd! A te világkorszakodban azonban az

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/eredet.htm (5 of 11)2004.09.04. 20:49:24

A hegyek és a folyók keletkezése

Miért van földrengés?

Hogyan keletkezett az ember?

http://mek2.niif.hu/00200/00226/html/eredet.htm (6 of 11)2004.09.04. 20:49:24

- A csötgör-ördög mindkettõnket vízbe akart ölni, de a mi Földünk megmentett minket. - Aztán

- Nem tudom - válaszolta az ember. - Azután jószágot is teremtettek az emberen kívül.

Miért szõrtelen, csupasz az ember és miért szõrös a kutya?

Valamikor réges régen,