M.

LEIGHTON

Everything
FOR US
kettőnkért mindent

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Irta: M. Leighton
A mű eredeti címe: Everything For Us (Bad Boys Series Book 3)

A művet eredetileg kiadta:

The Berkley Publishing Group

Copyright © 2013 by M. Leighton

Excerpt of Some Like It Wild copyright © 2013 by M. Leighton

Fordította: Goitein Veronika

A szöveget gondozta: Balogh Eszter
A borítót tervezte: Zsibrita László

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064–7174
ISBN 978 963 457 045 5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019–ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551–132, Fax: (62) 551–139
E–mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Istennek, aki nélkül nem lenne ihlet,
és nem lennének Davenport fiúk sem.
 1.
Nash

MINDIG UGYANAZ. Az álom úgy kezdődik, hogy valami súly

emelkedik fel a kezemből. Onnan tudom, mi következik, hogy
lenézek a lábam elé, és a kezem lerakja a dobozt, amit cipeltem.
Tele van cuc– cokkal, amiket épp az imént vettem, és most a
kikötő kopott pallójára teszek le.
Felegyenesedem, előveszem a zsebemből a telefonomat, és
megnyomok rajta egy gombot, hogy életet leheljek a kijelzőbe.
Fényképező re állítom, és felemelem, hogy tökéletesen keretbe
illesszem a lányt.
Egy yacht fedélzetén fekszik átellenben. A hullámokon
ringatózik a kikötőben. Remek hajó, de nem ez érdekel. Van jobb
szemlélnivalóm. A lány. Fiatal, szőke, és topless napozik.
Napolajtól csillog a bőre, a fény megcsillan a szép kerek
cickóin. Micsoda cicik! De megnyomkodnám őket! Feltámad a
szél, csak egy langyos fuvallat, de megkeményednek tőle a
bimbói. Rózsaszínek, és a látványuktól lüktetni kezd a farkam.
Imádom a kikötőt!
 Valaki meglöki a vállamat, és a lány eltűnik a keresőből.
Megfordulok, és dühösen nézek az öregemberre, aki lefelé
cammog a stégen. Legszívesebben beszólnék neki, de persze nem
teszem. Cash bezzeg nem tartaná vissza magát. Ő ugyan be nem
fogja a száját senki kedvéért. De én nem Cash vagyok.
Nem foglalkozom az öreggel, visszafordulok a yacht felé, meg
a csodacickós, topless csaj felé. De mielőtt megint kukkolhatnám,
valami másra leszek figyelmes.
Egy férfi áll a móló végén a partnál. Egy kis bódénak
támaszkodik, ahol kaját lehet kapni, meg a kikötőben fellelhető
mindenféle vízi járműhöz üzemanyagot.
A pasi lazának tűnik, de valahogy nem stimmel vele valami, az
öltözéke valahogy nem passzol ide. Hosszú nadrág van rajta.
Mármint alkalmi öltönynadrág. És a zsebéből valami téglalap
alakú kis tárgyat vesz ki. Mobiltelefonnak látszik, de nem az. A
fényképezőmmel ráközelítek, és látom, hogy csak egy sima fekete
doboz, egy kis piros gombbal a tetején.
Látom, ahogy a hüvelykujja a gombhoz ér, aztán valami nekem
vágódik, de annyira, hogy lever a lábamról, hátrafelé a vízbe.
Aztán semmi.
Nem tudom, hány perc, óra, vagy nap telik el, mire magamhoz
térek a vízben. Arccal felfelé lebegek, és újra meg újra nekikoccan
a fejem a hínáros, érdes stégnek.
Fáj, de megerőltetem magamat, és hasra fordulok. Merev
tagjaimmal lassan úszni kezdek a kikötő egyik létrája felé. Víztől
csepegve a partra mászom, és körülnézek, mi okozhatta a hangos
robbanást, amit akkor hallottam, amikor a vízbe zuhantam.
A családom kis hajója felé pillantva egy csomó embert látok.
Egy fél percbe is beletelik, mire felfogom a látványt: égő
fadarabok
tarkítják a kikötőt, bútordarabok hevernek szanaszét a vízben. És
füst. Rengeteg füst, meg szörnyülködő suttogás. A távolban,
egyre közeledve, szirénák hangja.
Összerezzenek, és felébredek a rémálomból. Mint mindig.
Izzadok és zihálok, mint mindig. Könnyek csorognak végig az
arcomon, mint mindig. Már nagyon rég volt, hogy utoljára
kísértett ez az álom. Szinte elfelejtettem, mennyi kétségbeesést,
ürességet és haragot szít bennem.
De most már emlékszem. Világosan, tisztán. És ez ma olyan,
mint olaj a tűzvészre.
Felülök az ágyban, hogy levegőhöz jussak. Az oldalam sajog,
emlékeztetve az elmúlt éjszakára. Visszatér az emlékezetem, és a
düh majd’ szétvet.
Ekkor megérinti a vállamat egy kicsi, hűvös kéz.
Megfordulok. Marissa felül mögöttem, a könyökére
támaszkodik, és álmos, szexis kék szemekkel néz rám. Mielőtt
még végig gondolhatnám, mit teszek, a keserűség, a harag, az
elfojtott indulat valahogy vággyá alakul. Fel kell falnom valamit,
el kell vesztenem magam valamiben, semmi mást nem érzek, csak
ezt a vágyat, és rávetem magamat.
Ráfekszem Marissara, meleg testét a matracra nyomom.
Hallom, hogy halkan nyög, ahogy a számat a szájára tapasztom.
Lenyelem a hangját, a félelmét, a hezitáló vágyát, és felébred
bennem a vadállat.
A nyelvem könnyedén csúszik az ajkai közé. Édes, mint a méz.
A térdemet a combjai közé tolom, mire szétnyílnak, hogy a
csípőmet a csípőjéhez engedjék.
A kezemet a szoknyája széle alá tolom... És ekkor érzem meg,
hogy le van dermedve. Felemelem a fejem és ránézek. Tágra nyílt,
meglepett, kissé rémült szemekkel bámul rám.
 2.
Marissa

NASH FÉLBESZAKÍTJA A CSÓKOT, pont, amikor kezdtem volna

belefeledkezni. Az katasztrofális lett volna.
Ugye?
Visszafojtom a lélegzetemet, ő pedig meredten néz. Még a ho-
mályban is látszik, ahogy fekete szemébe visszatér a józanság.
Valami más lett úrrá rajta, és nekem a lelkem legmélyén ez még
tetszett is, pedig az ilyesmi igazán nem vall rám. De hát semmi
nem maradt a régiben, amióta elraboltak. Miért is várnám, hogy
pont ez ne változott volna?
Végigfut az agyamon, hogy talán már sosem térhet vissza a régi
kerékvágásba az életem. És hogy akarnám–e egyáltalán, hogy
visszatérjen.
Kicsit bánt, hogy Nash lekászálódik rólam, és az ágyra
huppanva a két karjával eltakarja a szemét.
– Szerintem jobb lenne, ha távol tartanád magad tőlem –
dörmögi a csendes sötétségbe.
–Tudom – mondom ki bátran és nyíltan. Tényleg tudom.
 Igaza van. Távol kellene tartanom tőle magamat. De a lelkem
valami újonnan előbukkant része tudja, hogy nem fogom. Hogy
nem tudom. Úgy vonz, mint a víz vagy a levegő. Nem értem,
miért, és nem is igazán vagyok nyugodt miatta, de van annyi
eszem és annyi józanságom, hogy elismerjem, hogy felismerjem,
és hogy tudjam, tennem kell valamit. Csak az a kérdés, hogyan.
Néhány másodpercnyi hallgatás után Nash elrántja a kezét az
arca elől, felém fordítja a fejét és rám bámul.
– Akkor mi a fenét keresel még itt?
Belenézek a szeme tüzes, haragos mélységébe, és hiába tudom,
hogy veszélyes ez a tekintet, hogy veszélyes ez a férfi, mégsem
tudom csak úgy faképnél hagyni. Nem tudok eltávolodni tőle.
Nem megy. Még nem.
– Szükségem van rád – mondom egyszerűen. És valóban így
van. Hogy védelmezzen, hogy biztonságban érezzem magam.
Nash válaszra nyitja a száját, de nem szól semmit. Csak figyel,
belém lát azzal az egyszerre jeges és forró pillantásával. Egészen
olyan a szeme, mint Cashé, azaz Nashé, akiről azt hittem,
ismerem, de mégis egészen más. Még sosem láttam ilyen
tekintetet.
Sosem láttam, sosem éreztem ilyet.
Hosszú hallgatás után végül megszólal:
– Én csak bajt hozok.
– Tudom.
Újra csend.
– Biztosan fájdalmat fogok okozni neked.
Nyelek egyet. Tudom, hogy így van, de egészen más hallani,
felfogni a kimondott szavakat.
– Tudom – vallom be.
– Akkor ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
 – Tudom – ismétlem megint, és azon tűnődöm, hogy az eszem
mellett a szókincsemet is elveszítettem–e.
Nash még néhány másodpercig rám bámul, aztán óvatosan az
ép oldalára fordul.
– Fordulj meg – morogja.
Nem is tudom, miért, de kérdés nélkül engedelmeskedem.
Most már biztos vagyok benne, hogy valóban elment az eszem.
Oldalra fekve hátat fordítok neki, és az arcomat a kezemre
fektetem. Kavarognak bennem a kérdések és a képek, kísértenek
a sötétben. Már kezd úrrá lenni rajtam a pánik, elszorul a szívem
és a torkom, amikor Nash átöleli a derekamat, magához húz, és
én odabújok hozzá. Durva, szinte ellenséges a mozdulata. Nem az
az érzésem, hogy vigasztal, hanem sokkal inkább az, hogy
kelletlenül megadja magát, és legalább ő is vigasztalódik egy
kicsit. Szinte olyan, mintha kerülné, hogy bárki segítsen neki,
hogy bárkivel érzelmi kapcsolatot alakítson ki. Magányos
hajótörött a harag és a keserűség szigetén. Arra van szüksége,
hogy valaki megmentse, csak még ő maga sem tud róla.
Mindegy, mi a szándéka, a hatás ugyanaz. Sőt, csak erősíti a
gondolat, hogy talán neki ugyanannyira szüksége van rám, mint
nekem rá. Azonnal megnyugszom, a pánik elillan. És ez az a
pillanat, amikor ráébredek, hogy igen, ez a férfi tényleg veszélyes.
És nem, ez nem fog tőle távol tartani. Semmi sem fog.
És nem értem, miért.
Amikor újra kinyitom a szemem, már beszűrődik a napfény a
függöny alatt. Hallgatom a hangokat, amik körül vesznek.
Nash mélyen, nyugodtan lélegzik, érzem a lélegzetét a
nyakamon. Beleborzongok, ahogy kemény teste a hátamhoz
simul.
Nem tudom, mi ütött belém. Sosem reagáltam még így senkire.
Még csak hasonlóan sem. Az isten szerelmére, hiszen az
ikertestvérével jártam! De az nem volt ilyen. Ez most valami több,
valami vadság. Valami... Más.
Hallom, hogy becsukódik egy ajtó. Mintha Olivia szobája
lenne. Biztosan felébredt az egyikük.
Olivia.
Ha csak rágondolok, bűntudat önt el. Hogy lehet ennyire
kedves hozzám, hogy kockáztathat ilyen sokat értem, amikor
annyira undok voltam hozzá? Fel nem foghatom. De nagyon
szeretnék méltó lenni erre a nagylelkűségre és őszinteségre, bár
nem hiszem, hogy valaha is sikerülhet.
Eszembe jut valami, ezért lassan felkelek Nash mellől, kibújok
az ágyból, és a konyhába osonok. Örömmel látom, hogy Olivia
telepakolta a hűtőt a távollétemben. Előveszem a tojásokat az
ajtón lévő polcocskáról, aztán kinyitom a fagyasztót, virslit és
rösztit veszek ki belőle, és mindezt kirakom a konyhapultra.
Találok egy tálat és három különböző méretű serpenyőt a
szekrényben. A tűzhelyre teszem Őket, elégedetten végignézek az
előkészületeken, aztán felgyűröm a felsőm ujját, és nekiállok,
hogy pompás reggelit készítsek mindenkinek. Riadtan felugróm,
amikor mögöttem valaki megköszörüli a torkát.
Megfordulok; széles mosoly ül az arcomon, mert Oliviára szá-
mítok. Enyhén szólva lehervad a lelkesedésem, amikor látom,
hogy Cash áll az ajtóban.
– Hát te mit csinálsz?
– Reggelit – felelem, és megpróbálom kiebrudalni a hangomból
a szarkazmust. Visszafordulok a pulthoz. – Nem látszik?
– De te nem szoktál főzni – mondja Cash tompán.
 – Sosem késő elkezdeni. – Nem is nézek rá; a tojásokra figyelek,
ahogy egyenként a tálba töröm őket.
– Nem kell tettetned magad, Marissa. Csak mi vagyunk itt.
Miattam ne csináld. Vagy elfelejtetted, hogy ismerlek?
– Talán régebben tényleg ismertél, mármint annyira, amennyire
két olyan ember, mint mi, ismerheti egymást egyáltalán. De az
már a múlté. Megváltoztak a dolgok.
– Komolyan? – Nem kétlem, hogy ezt lehetetlennek tartja. És ez
bosszant.
Megpördülök, és ráfogom a habverőt, mint valami fegyvert.
– Ne tégy úgy, mintha te különb lettél volna! Mindenkinek
hazudtál, minden barátodnak, minden munkatársadnak. Engem
is kihasználtál, hogy közel kerülhess apámhoz, és hogy állásod
legyen a cégnél. Igenis kész voltál mindent megtenni, hogy elérd
a célodat. Ne merészelj itt prédikálni nekem! Vagy elfelejted, hogy
én is ismerlek téged?
Csak még jobban feldühít, hogy nyugodt marad.
– Ez igaz. De az valójában nem én voltam. Az igazi énemet
sosem ismerted. Csak azt, amit mutattam neked, a szerepet, amit
eljátszottam a világ kedvéért.
– Ítélkezz csak, ha jólesik. Igazold csak a saját tetteidet, ha az
megnyugtat. Nem igazán érdekel a véleményed, és semmit sem
kell bizonyítanom neked. Oliviának viszont tartozom. Ha neki
bizonyítani tudok, akkor cseppet sem érdekel, hogy te mit
gondolsz.
Azzal vissza is fordulok a feltört tojásokhoz, és elkezdem vehe-
mensen felverni őket.
Legjobban az dühít, hogy Cashnek igaza van. Nem érdemiek
második esélyt. Nem érdemlem meg senki bizalmát. Mindenki
látta már, milyen vagyok. Olyan benyomást keltettem, amit talán
sosem fogok tudni megváltoztatni.
De ez nem azt jelenti, hogy meg sem próbálom. Jelenleg nagyon
kevesek véleménye érdekel. Rájuk kell koncentrálnom, mindenki
mást pedig jobb lesz kiverni a fejemből.
Hallom Cash mezítlábas lépteit, ahogy kimegy a konyhából.
Az utolsó pillanatban megáll, én pedig abbahagyom a tojások
felverését, és hallgatom.
– Sajnálom, ami történt, Marissa. Senki nem érdemelte azt,
hogy belerángassam a sok szarba, ami felbolydult az életemben.
Még te sem.
Nem felelek, csak hallgatom a csendet, mialatt válaszra vár.
Válasz híján végül kimegy.
Megpróbálok tudomást sem venni róla, mennyire fáj, hogy
ilyen ellenszenvet érez irántam. Nem igazán érdekel, mit gondol,
de azért zavar, hogy bárki is így érez velem kapcsolatban. Tényleg
ilyen rémes voltam?
Mielőtt még elindulhatnék az öngyűlölet gyászos útján, újabb
hangot hallok.
– Ne is törődj vele, Marissa – Ez most tényleg Olivia, ott áll az
ajtóban, amikor megfordulok. Álmosnak látszik, aranyos, kócos,
és kissé zavarba hoz, hogy hallotta, amit Cash mondott. – Nem
tudom, mi a baja ma reggel, de olyan, mint egy medve, akinek
tüske ment a talpába. – Kedvesen elmosolyodik. Tudom, hogy
kifogást keres Cash viselkedésére, de ettől valahogy csak még
rosszabb. Mindig így a védelmemre sietett? És én mindig ilyen
méltatlan voltam rá?
Görcsbe rándul a gyomrom. Erre a kérdésre tudom a választ.
Igen.
 – Nem kell kifogásokat keresned neki, Liv. El tudom képzelni,
mennyire nehéz lehet elhinni, hogy valaki csak úgy, egy éjszaka
leforgása alatt megváltozik.
Olivia beoson a konyhába, és feltelepszik az egyik bárszékre a
konyhasziget mellett.
– Ez igaz is lehetne, ha nem történt volna semmi... Drasztikus.
De téged elraboltak, Marissa. Úgy értem, tényleg fogalmad sem
volt róla, hogy mi folyik, vagy hogy egyáltalán veszélyben vagy.
Egyikünk sem tudta. Senki nem gondolta volna, hogy bajod eshet.
Vagy hogy elrabolhatnak. Ez bárkinek megváltoztathatja a
személyiségét.
Rámosolygok, aztán visszafordulok a tojásokhoz. Kicsit még
kavarom őket, aztán beleöntöm a forró, kivajazott serpenyőbe.
– De ez talán olyasmi, amihez idő kell, hogy bizonyítsam.
Először csak hallgat, aztán mellém lép, és a tűzhely fölé hajol,
amíg a szemébe nem nézek.
– Senkinek nem kell bizonyítanod semmit. Sok mindenen
mentél keresztül. Arra kellene koncentrálnod, hogy helyre rázd
az életed.
– Nem is billent ki.
– Hamarabb hazajöttél az utazásból, és aztán pár napra
eltűntél. Na igen. Tuti, hogy lesz pár kérdés, amire válaszolnod
kell majd.
Vállat vonok.
– Lehet. De senkinek sem tartozom válasszal. Senkinek, aki az
életem része, nem számítok igazán. Senkinek. – Amikor ezt
kimondom, úgy érzem, mintha tüzes billogot sütnék a bőrömre.
Mert így igaz. – Egyébként is, elvileg még nem értem haza,
szóval...
– Marissa, nekem igenis számítasz. Remélem, ezt tudod. És
édesapádnak is. Meg anyukádnak. Biztos a barátaidnak is számít,
mi történik veled. Talán most nem úgy tűnik, de...
 – Liv, tényleg nagyon kedves vagy, hogy próbálsz felvidítani,
de láttad, miféle emberek között mozgok. Ott voltál annak a
kiállításnak a megnyitóján. A többséggel, akik ott voltak, együtt
dolgozom, ismerem őket, összejárok velük. Borzalmasak, Liv.
Rémesek! Te is láttad.
Látom, hogy mondana valamit, hogy mondani akar valamit, de
erre nincs mit mondani. Tudja, hogy igazam van.
– Nézd, Marissa, most abban a kiváltságos helyzetben vagy,
hogy kaptál egy második esélyt, új döntéseket hozhatsz, és
másként élheted az életedet. Jobban. Mindenkinek az életében
vannak... Kellemetlen emberek, de nem bújhatsz el előlük. Muszáj
valahogy elviselned őket, ahogy tudod.
– Tudom, hogy nem bújhatok el. Örökre legalábbis nem. De
nem hinném, hogy készen állnék, hogy újra visszamenjek. Még
nem. Talán pár nap múlva...
– Akkor ma nem mész dolgozni?
– Nem. Azt hiszem, betelefonálok, és szólok, hogy kivennék
pár hetet. Mondom, nem muszáj még visszamennem, és úgyis
munka nélkül vagyok. Apuci „nevelése” – mondom, idézőjeleket
formázva az ujjaimmal, és közben forgatom a szemem.
– Azt hittem, bírtad.
Összevonom a szemöldökömet, és a tojásokat kavargatom.
– Igen. De nem vagyok benne biztos, hogy továbbra is ezt
akarom.
Ez nem egészen igaz. Van valami, amit igenis akarok, valami
foglalkoztat, amióta elkábítottak, bántalmaztak, és akaratom
ellenére fogva tartottak. De ez a valami az egész életemet
felforgatná, és mindenkinél kiverné a biztosítékot, akit csak
ismerek. Mindenkinél, Liv kivételével. Meg valószínűleg Nash
kivételével. De nem vagyok benne biztos, hogy megvan hozzá a
bátorságom. Viszont abban sem vagyok biztos, hogy van más út.
Igazából nem érzem úgy, hogy volna más választásom.
 3.
Nash

SÜLŐ HÚS ILLATÁRA ÉBREDEK. Előtör belőlem a kiéhezett

ragadozó.
Kinyitom a szememet; üres az ágy. Talán jobb is így. Bár nem
bánnám, ha egy kicsit belefeledkezhetnék Marissaba, de ennek
nem most van itt az ideje. Előző éjjel megvigasztalt a
gyengédsége, és ez veszélyes a számomra. Nem akarok viszonyba
keveredni egyetlen nővel sem. Senkivel. Ezért is örülök neki, hogy
most nincs mellettem.
A hátamra fordulok, és fájdalom hasít az oldalamba. Nem
olyan éles, mint amilyen lehetne, de egyáltalán nem tetszik, hogy
még mindig fáj. A doki gyógyszerei biztos segítettek, de amúgy is
nagyon gyorsan gyógyulok, úgyhogy még ez a kis fájdalom is
meglepetés. Kellemetlen meglepetés.
Tudomást sem veszek az oldalamon tátongó sebről, felülök, és
lelógatom a lábamat az ágy széléről. Kicsit kóvályog a fejem,
úgyhogy nyugton maradok, amíg el nem múlik.
Mi a franc volt annak a seggfejnek a késén? Pont elég méreg, hogy
felbosszantson, de ne öljön meg? Felállok, és a fürdőszoba felé
imbolygók, hogy pisálni menjek, mielőtt találkozom a többiekkel,
akikben cseppet sem bízom.
A legjobb arcomat kellene mutatnom, és rohadtul dühít, hogy
még mindig fájdalmaim vannak és szédülök. Ez gyengeség, és én
semmiféle gyengeséget nem viselek el. Soha.
Vizet fröcskölök az arcomra, és kicsit máris jobban érzem
magam, a testem pedig lassan hozzászokik a függőleges
helyzethez. A tükörképem szemébe nézek, és próbálom
összeszedni magamat. Nincs időm betegeskedni, gyengélkedni,
nyűglődni. Úgyhogy nem is teszem. De az oldalamban a tompa
sajgástól igencsak morózus hangulatban követem az orromat a
konyhába.
Majdnem felmordulok, amikor meglátom Marissat, amint a
tűzhely mellett áll, és virsliket tesz egy papírtörlőre, hogy leitassa
róluk a zsírt. Szexi még ebben a hétköznapi helyzetben is, ahogy
főz. De nem ez zavar. Hanem az, hogy tetszik, ahogy ilyen
hétköznapi, gondoskodó tevékenység közben figyelhetem.
Hosszú ideig voltam távol – távol a civilizációtól, távol az
otthonomtól, a szerelemtől, a korábbi életemtől. Megtanultam,
hogy ne hiányozzon mindez.
Mostanáig sikerült is.
Megacélozom magam, elűzök minden érzelmet azon kívül,
hogy le akarom tépni a bugyiját, fel akarom ültetni a
konyhapultra és öt akarom megenni reggelire, mielőtt kész a
pirítós. Emlékeztetem magam, hogy igazán semmi baj Marissa
irántam való érdeklődésével, amíg megmarad a testiség szintjén.
Részemről legalábbis. Az nem érdekel, hogy vele mi lesz. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy érdekeljen.
És velem mi lesz? Oda kell figyelnem, hogy mibe keveredem.
És amint bármiféle mélyebb érzéseim támadnának, már itt sem
vagyok. Évek óta nem volt szükségem nőre az életemben. Már
persze a testiségen kívül. És nem tervezem, hogy hagyom magam
belerángatni bármiféle érzésbe a puszta vágyon kívül.
 Marissa a válla fölött hátranéz és valamin nevet. Észreveszem,
hogy a konyhapult mellett egy bárszéken ott ül Olivia. Marissa
visszafordul a tűzhelyhez, és rám vetődik a pillantása. Még
szélesebben mosolyog, és rám köszön.
– Jó reggelt!
Morgok valamit, és a hűtőhöz sétálok. Kinyitom, hosszasan bá-
mészkodom benne, majd becsukom. Ahogy az elmúlt hét évben
mindig, most is a dac irányít; a csípőmet a konyhapultnak
döntöm, és Marissahoz fordulok.
– Mi ez a nagy seggnyalás?
A mosolya kissé elhalványul, és inkább a virslikkel
foglalatoskodik. Olyan csend lesz a konyhában, hogy hallom,
amint az utolsó néhány virsli szinte fülsiketítőén sistereg a
serpenyőben.
– Nash, ez nagyon igazságtalan. Te...
Marissa félbeszakítja Oliviát.
– Olivia, hagyd csak!
Olivia egy kis ideig hallgat, nyilván lenyel még néhány kevéssé
hízelgő megjegyzést, amit a fejemhez készült vágni. Megköszörüli
a torkát.
– Nos, akkor én megyek is, átöltözöm, és szólok Cashnek, aztán
jövök teríteni, oké?
Nem is várja meg a választ, csak felpattan és megy. Úgy vonul
el mellettem, hogy az az érzésem, szikrákat szórna a szeme, ha
rám nézne.
Tüzes a kicsike.
A tüzes irracionális és instabil is tud lenni, amit cseppet sem
kedvelek egy nőben. Azt hiszem, ez egy azon kevés dolog közül,
amit megtartottam a régi énemből. Nagyra értékelem az
intelligens, céltudatos nőket. Kivéve az ágyban. Ott kedvemre
való a tüzes. Tüzes és odaadó. Nincs jobb, mint egy mindenre
kapható nő.
 A fakanál csörömpölése újra Marissara tereli a figyelmemet.
Ajkát egészen összepréseli, gondolom, mondani akar valamit.
És tényleg.
– Nem tudod, milyen voltam régebben – közli halkan. – Nem
tudod, mit vártak el tőlem, mit várt el tőlem az apám, milyennek
kellett lennem.
– Fel sem tételezed, hogy szemmel tartottam az öcsémet,
amikor a városba hozott a szél? Pontosan tudom, milyen voltál.
Felnéz rám, és az érzelmek sorban ülnek ki az arcára; legutoljá-
ra a szégyen.
– Akkor tudod. Hogy sok mindent kell jóvátennem.
– És ez szerinted seggnyalással menni fog?
– Nem, csak… Én… Azt hiszem, egyszerűen csak tényleg
fontos nekem, hogy jóvátegyem a dolgokat, főleg Oliviával.
– És akkor minden jó lesz? Nem fog számítani, hogy hogyan
bántál vele? Meg mindenki mással?
Marissa felkapja a fejét, és haragosan rám villantja kék szemét.
– Dehogyis! Viszont ártani nem fogok azzal, ha folyamatosan
kimutatom, hogy törődöm vele.
Bólintok. Talán igaza van.
– De minek ez a sok erőfeszítés? Kit érdekel, mit gondol Olivia?
Vagy akárki más?
A szemembe néz, és felszegi a fejét.
– Engem! Méghozzá nagyon.
– Na igen, de téged mindig is mások véleménye érdekelt, ugye?
Vagy nem ez a gyenge pontod? A látszat? Fenn kell tartani a
látszatot mások előtt?
Kinyitja a száját, mintha vitára készülne, de nem szólal meg.
Nem tud vitázni, mert igazam van.
 Ebben a pillanatban jelenik meg Olivia és Cash, túlságosan ha-
mar.
– Majd meglátjuk, meddig bírod, amikor visszatérsz a
valóságba – suttogom Marissanak.
– De jó illata van! Majd éhen halok, biztos éhes ez a két nagy
ősember is – mondja Olivia egy kicsit erőltetett vidámsággal.
Figyelem, ahogy Marissa összeszedi magát, és viszonozza Olivia
túlságosan vidám mosolyát. Úgy néz ki, mindenki tetteti magát.
Aztán a tekintetem találkozik Cash pillantásával. Aggodalmat
látok a szemében, és jó okkal. Amíg ilyen Duffy–féle, erőszakos
gyilkosok szaladgálnak szabadlábon, egyikünk sincs
biztonságban. Minél előbb felismeri ezt Cash is, annál hamarabb
fog egyetérteni velem, hogy intézkednünk kell.
Mégpedig az én módszeremmel.
Csendesen farkasszemet nézünk, amíg a nők terítenek. Amikor
leülünk, mindenki asztalkendőt terít az ölébe, és senki nem
könyököl. Teljesen civilizálatlannak érzem magam. Rég nem
ettem együtt olyasvalakikkel, akik nem kalózok és bűnözők. Nem
felejtettem el a jó modort, csak épp kínosan emlékeztet arra, mit
veszítettem az életemből.
Az életemből, amit Cash élt helyettem.
– Nash, mik a terveid most, hogy visszatértél az élők sorába? –
kérdi Olivia barátságosan csevegő stílusban.
– Úgy tudom, szép kis lakásom van a belvárosban. Arra
gondoltam, visszaköltözöm – jelentem ki határozottan, mintegy
kihívásként Cash felé.
– Tényleg? Azt hittem, itt maradsz egy kicsit. Legalább addig,
amíg ez az ügy megoldódik. Úgy értem, Marissa talán még
mindig veszélyben van. Arra gondoltam...
 – Arra gondoltál, hogy ha Marissa elég hülye volt ahhoz, hogy
az öcsémmel randizgasson, aki úgy tett, mintha én lennék, és ezért
bajba keveredett, akkor maradjak itt, és hozzam helyre a dolgot?
Tudom, hogy senkinek sem tetszik, amit mondtam, de igazam
van, és ez nem vita tárgya. Ez biztosan jobban irritálja őket, mint
bármi más. Én nem hazudozok, nem tettetek, és nem
udvariaskodom. Kimondom a frankót. Nem tehetek róla, ha nekik
nem tetszik. De jobb lesz, ha megszokják, mert én ilyen vagyok.
Ugyanis éveken át együtt kellett élnem azzal a rongyos kurvával,
a való élettel. És szar volt. De még milyen szar! Viszont legalább
sosem ért készületlenül. Semmi jó nem származik abból, ha
elbújok az igazság elől. Semmi. Soha.
– Megleszek egyedül – csicsereg Marissa, mielőtt pattanásig fe-
szülne a hangulat.
Felnézek a gyönyörű arcára, nyugtalan vonásaira, ahogy süt
róla az aggodalom, és elönt a lelkifurdalás, amiért ilyen…
Szókimondó voltam, amikor ő ennyire tapintatos próbál lenni.
– Azért pár napot maradhatok. Sose lehet tudni. Ha mégis le
akarnak csapni rád, akkor legalább kapok egy esélyt, hogy
rendezzek pár adósságot a Drága Öcsikém engedélye nélkül is.
Önelégülten Cashre vigyorgok. Tudom, hogy nem örülne, ha a
saját kezembe venném a dolgokat, ahogy én meg annak nem örü-
lök, hogy muszáj életben hagynom azokat a pszichopatákat. De
attól függetlenül, hogy ki minek örülne, majd meglátjuk, kinek
kell kompromisszumot kötnie. Még nem patkoltak el, és én is itt
vagyok, mégis Cash szabályai szerint játszom. Fogalmam sincs,
miért. Talán maradt bennem valami abból a kedves srácból, aki
régen voltam; valami apró rész, ami visszatart. De ez nem lesz
mindig így.
 Egy kicsit még betartom a játékszabályokat, de Cash ostoba, ha
azt hiszi, lemondok a bosszúmról. Azt már nem. Duffy, meg a
faszfejek, akik megbízták, hogy felrobbantsa a családom hajóját,
drágán megfizetnek majd a veszteségemért. Csak idő kérdése.
– Remélem, hogy előbb beszélni tudunk apával, kapunk némi
információt, és kitalálunk valami jó tervet.
– Az oldalamban tátongó sebről azért jusson eszedbe, hogy
még nem végeztek, és a türelmük is elfogyott, úgyhogy jó lesz
sietni – emlékeztetem, és végigsimítom sajgó oldalamat.
– Akkor gyorsan el kell mennünk apához.
– Egyetértek. Mire várunk? Menjünk még ma, vessük el a
kockát.
– Van ma reggel egy kis dolgom, de kora délután ráérek. Csak
időben kell visszaérnem, hogy Olivia elé menjek a főiskolára.
– Mondtam, hogy… – Olivia vitázni kezd, de Cash közbevág.
– Igen, tudom, hogy mondtad, de én meg azt mondtam, hogy
semmi sem fontosabb a biztonságodnál. Örülj, hogy az órákra
nem fogok bejárni veled.
Odahajol, belecsókol a nyakába, mire Olivia elvigyorodik.
– Semmit nem tanulnék, ha egy csoportba járnánk.
– Kárpótolnálak érte később. Biztos tudnék neked tanítani ezt–
azt.
Olivia felnevet, Cash játékosan a fülcimpájába harap. Megint
belém mar a gondolat, hogy az öcsém milyen csodás életet él,
miközben én száműzetésben voltam. Az én életemből kimaradt...
Minden.
Lenyelem az epés megjegyzéseket, megköszörülöm a
torkomat, és úgy teszek, mintha nem tűnne fel, hogy gondolatban
most is falják egymást.
 – Persze én is teljesen ráérek, úgyhogy... – Marissa felé villan a
szemem, és látom, hogy eléggé feszeng. Nem tudom, hogy azért–
e, mert az expasija az unokatestvérével turbékol, vagy valami más
oka van. – Hacsak nincs valami dolgod ma, Marissa. De akkor is
veled mehetek, hogy szemmel tartsalak.
– Ne fáradj vele – mondja udvariasan. De az arckifejezése
továbbra is... Aggodalmas. – Nem tudom, mit fogok ma csinálni.
– Hogyhogy? Nem mész dolgozni?
– Apámon kívül mindenki azt hiszi, hogy még nem érkeztem
visz– sza, úgyhogy van néhány szabadnapom.
– És mihez kezdesz velük?
Sosem szerettem a tétlenséget.
Megvonja a vállát.
– Talán végzek egy kis kutatást.
– Arról, hogy... ? – faggatnám.
Marissa megköszörüli a torkát. Valahogy az az érzésem,
kényelmetlenül érinti, hogy kérdezősködöm.
– Büntetőjog.
– Oóóó – mondom, és hátradőlök a székben. – Tehát nem csak
én vágyom bosszúra.
Marissa felnéz rám.
– Azt nem mondtam.
– Nem is kellett kimondanod.
– Én is úgy gondolom, ahogy Cash. Megvan a törvényes módja,
hogy elérjük minden célunkat.
– A mi minden célunkat?
Halványan elpirul az arca.
– Akár tetszik, akár nem, ebben az ügyben mind együtt
vagyunk benne.
 – Pontosan! – kiált fel Olivia. – És ezért kell együttműködnünk.
Ha hiszitek, ha nem, Nash a család esze. Biztosan sokat segíthetne
a kutatásban. De persze ezt el kellene magyaráznod a többieknek
apád ügyvédi irodájában.
– Én arra gondoltam, hogy a megyei könyvtárba mennék.
Hogy... Hogy még véletlenül se fussak össze senkivel.
Na igen, Marissa tuti, hogy bujkál valami elől. Vagy valaki elől.
És valami rejtélyes oknál fogva ez kíváncsivá tesz. Nem tűnik
olyannak, aki megfutamodik vagy elbújdosik. Amennyire
megismertem az öcsém mellett, abból úgy tűnt, mindig ura a
helyzetnek, úgyhogy meglep, hogy ilyen elveszett most.
Na persze, nemrég elrabolták. És otthagyták. Mindezt pár nap
leforgása alatt.
Anyám, ez aztán a szar hét!
– Még jobb – mondja Cash. – Akkor mindenki azt fogja
gondolni, hogy Nash valami bűnöző, aki a saját ügyéhez kutat.
Már nem azért mondom, haver, de tényleg úgy nézel ki.
Megborzong, én meg elnevetem magam.
– Szerencsére nem óhajtok senki előtt tetszelegni, és nem
akarok hazudni senkinek arról, hogy kiféle–miféle vagyok,
szóval...
Cash pillanatok alatt kijózanodik, amikor arra célzok, milyen
életet élt. Tudom, hogy ez övön aluli ütés volt, de pattanásig
feszültek az idegeim. Az utóbbi hét évben mindig így volt.
A legutóbbi pár napban pedig még a szokásosnál is sötétebb
volt a hangulatom. Talán csak le kéne vezetnem a feszültséget.
Azaz kéne egy kis szex.
Erről azonnal Marissa jut eszembe, rá is pillantok gyorsan. Mie-
lőtt az ügy lezárul, megszerzem. És könyörögni fog a repetáért.
Csak remélem, hogy képes lesz kizárólag testi kapcsolatban
gondolkodni.
 Elég baja volt mostanában, tényleg nem akarom összetörni a
szívét. Viszont ez nem az én problémám.
Cashnak igaza van. Tényleg egy seggfej vagyok.
Csak épp tényleg nem érdekel.
 4.
Marissa

TIZEDSZERRE IS VÉGIGMÉREM MAGAM A TÜKÖRBEN, és tizedszerre

is elgondolkozom, miért érdekel, hogy hogy nézek ki ma. A
megyei jogi könyvtárba készülök. Nem nagy dolog. Viszont
tizedszerre is csak egyetlen kép jut eszembe válaszként.
Nash.
Teljesen lefoglalja a gondolataimat, és nem értem, miért. Azt
sem értem, miért hagyom a dolgot folytatódni. Egyáltalán nem
jellemző rám, hogy megengedném magamnak, hogy bármilyen
helyzetben elbizonytalanodjak. Most mégis fejest ugróm ebbe a...
ebbe a... vonzalomba, vagy akármibe.
Sóhajtva elkezdek hosszú hajammal foglalkozni, és hajkefével
csillogó, platinaszőke hullámba állítom. Mélykék szememet
fustösszürkére sminkeltem, telt ajkamon sötét rózsaszínű szájfény
csillog. Szerintem jobban nézek ki, mint hónapok óta bármikor.
Talán évek óta. Fogalmam sincs, mi az oka. Jelen pillanatban csak
annyit tudok, hogy jó érzés, bármi is ez, ami történik velem.
Jólesik Nashre figyelnem, és olyan dolgokra, amik ismeretlenek
számomra.
Jólesik elrejtőzni az életem elől, és az emberek elől, akik évek óta
a részei. Szinte szeretnék eldobni mindent, ami régi, és megtalálni
valami újat. Talán ez a legbizarrabb az egészben.
Ha valaki annyira tárgyilagos, mint én, annak nehéz ilyen elha-
markodottan belevágni bármibe. De talán épp ez a legvonzóbb
benne – hogy egyáltalán nem illik a régi énemhez, ahhoz az
énemhez, akit eddig ismertem. Talán ez az új énem. És talán
egészen el akarom fogadni, hogy a régit magam mögött
hagyhassam.
Túl sok „talán”, de úgy érzem, most nincs válaszom semmire.
És válaszok híján egyelőre megfelel a „talán” is. Az is jobb, mint a
teljes tanácstalanság.
Meghúzkodom lezser, fekete szoknyám szélét, és megigazítom
áttetsző, vörös blúzom dekoltázsát. Fekete magas sarkúba bújok,
és a nappaliba indulok.
– Én kész vagyok, ha te is, mehetünk – mondom, és megállók
az ajtó melletti kis asztalkánál, ahová a táskámat szoktam lerakni.
– A mindenki – szólal meg mögöttem Nash. Megfordulok. Ott
áll a kanapé előtt, és keresztbe fonja a karját, mintha kissé
türelmetlenül várt volna. – így szoktál felöltözni, ha csak elugrasz
a könyvtárba?
Végigpillantok a nagy keservesen összeválogatott
öltözékemen.
– Mi a baj vele?
Nash lassan felém lépked. Valamiért egy oroszlán jut eszembe,
aki a prédáját cserkészi. Végigszalad a hideg a hátamon.
Nincs vele semmi baj. Csak nem értem, hogy várhatod el, hogy
bárki is a könyvekre figyeljen. – Pár centire tőlem megáll. Elég kö-
zel van, hogy érezzem a teste melegét, de elég távol, hogy azért
még nyugodtan tudjak lélegezni. Ez talán annak is köszönhető,
hogy nem a szemembe néz a lenyűgöző, fekete szemével, hanem
újra meg újra végigmér. – A blúzodon keresztül épphogy látni a
mellbimbód körvonalát. Incselkedő ez az anyag. Legszívesebben
lehámoznám rólad. A szoknya meg úgy tapad a fenekedre, ahogy
a kezem szeretne. Jól belemarkolnék, és meg is harapnám
rendesen. A cipő meg... Elképesztően hosszú benne a lábad. – A
hangja suttogássá halkul, a tekintete visszatér az arcomra, a
szemembe. – Legszívesebben a derekam köré fonnám, és
megmutatnám neked, mit tudok adni, hogy jól érezd magad.
Most már akadozik a lélegzetem, és olyan szorosan markolom
a táskám fogantyúját, hogy megfájdul a kezem. Kiszáradt a szám,
és nem tudom eldönteni, odahajoljak–e hozzá, vagy
mozdulatlanul várjak.
Nem tudatosan döntöttem így, de a várakozástól dermedten
állok, és dúl bennem a harc. Egyik fülembe egy angyal sugdos, a
másikba az ördög. Csak az a kérdés, melyik melyik.
Nagy hiba engedned, hogy így beszéljen veled. Ezt csak valami ri–
banc tűrné el.
Ha a kezedbe veszed az irányítást, egyszerűen megmutathatod neki,
hogy olyan nö vagy, aki tudja, mit akar. Es nem fél megszerezni.
Vagy hogy ribanc vagy, egy kis rüfke, akit nem zavar, ha használják,
amíg kielégül a vágya.
Na de azzal mi a baj? Mindenkinek vannak szükségletei. Nem lehetne,
hogy mindketten megkapjátok, amit akartok, és nem vitáztok a
részleteken?
Legyen már önbecsülésed!
Legyen már benned tűz!
Így csatároznak bennem az érvek és az ellenérvek. Lefoglalja
az agyam, amíg elmúlik a pillanat, és már nem aktuális a
döntéshelyzet.
– Engedni akarsz, de a neveltetésed azt sugallja, hogy tisztes
hölgy ilyet nem tesz, ugye? – Nash időt sem hagy, hogy
válaszoljak. – És ahhoz mit szólnál, ha hagynék időt neked, hogy
megbeszéld magaddal a dolgot, és utána élvezhetnéd, amit
teszünk? Csak ne várass túl soká!
Azzal hozzám hajol, és mögém nyúl az asztal felé, hogy
elvegye a kocsikulcsomat. A lélegzetem is elakad, amikor az ajka
egy centire áll meg az enyémtől. Ilyen közelről a szeme még
sötétebbnek tűnik, mint a fivéréé. Annyira sötét, hogy nem is
látom a pupillája határát az íriszében. Éjfekete szemek. Mély
tekintet. Felemészt. Olyan könnyű lenne elveszni a
pillantásában... És megfeledkezni mindenről, mindenkiről. Nagy
a kísértés, hogy ezt tegyem.
– Menjünk – mondja halkan, jelentőségteljesen, majd
elhúzódik, kinyitja az ajtót, és előreenged.
Nagyon is tudatában vagyok, hogy remeg a lábam, amikor
elindulok.

Teljesen meglep, mennyire nyugodtnak érzem magam, amikor

Nash leparkol a kocsimmal a bíróság épülete előtt. Odabent van a
Fulton megyei jogi könyvtár. Az ideút egyszerre volt izgató és
informatív. Nash okos pasas. Nagyon vág az esze.
Azt hiszem, tévedtem, amikor arra számítottam, hogy nem fog-
ható az öccséhez intelligencia tekintetében. Sőt, majdhogynem azt
mondanám, Nash az okosabb kettejük közül, és ez már valami,
mert Cash mindig lenyűgözően intelligens volt. Apám is így
gondolja, ezért is volt magától értetődő, hogy felvegye Casht (akit
akkor Nash– nek hittünk) a céghez.
Nash a távollétében is jól informált maradt a civilizált világ
dolgairól, főleg a déli államokat és Atlantát illetően. Gondolom,
nem esett nehezére, hiszen figyelte az öccsét. Meg engem.
 Megborzongok.
Felizgat a gondolat, hogy a távolból figyel a tudtom nélkül. Bár
nem perverz kukkolásról beszélünk, mégis eléggé tolakodó. De a
lelkem mélyén nem bánom ezt a tolakodást. Sőt, még vágyom is
rá. Mindenre vágyom, amit Nash megtestesít. A lázadást és a
szabadságot. Valamiféle megváltást. Csak épp eddig fogalmam
sem volt, hogy megmentőre van szükségem.
Úgy van, ahogy sejtettem: a könyvtár előtti parkolóban nem áll
ismerős autó. Cégünk olyanfajta vállalati joggal foglalkozik,
amihez ritkán kell a helyi bíróságra jönni. Emellett a kollégáimnak
semmi szüksége a megyei könyvtárra, hiszen a belvárosi irodánk
könyvtára kitűnő. Kivéve persze, ha hozzám hasonlóan valami
rejtegetni valójuk van.
Csendben egy üres asztalhoz sétálunk a hatalmas
könyvkupacok között. Csak néhányszor jártam itt korábban, és
akkor sem foglalkoztatott a büntetőjog, így ezen a területen szinte
semmiféle tapasztalattal nem rendelkezem. Ezen viszont most
változtatni fogok.
Leteszem a holmimat az asztalra, és megpróbálok hasznos
emlékeket felidézni a jogi egyetemről, például a precedensekről,
meg arról, hogyan is kell felépíteni egy büntetőjogi eljárást.
Gondolkodom, de nem sok eredménnyel. Nemigen értek az
ilyesmihez.
– Talán először nézzünk utána a szervezett bűnözésnek, hiszen
Cash azon dolgozott, hogy ezt rájuk bizonyítsa. Lehet, hogy meg
tudnánk tenni – veti fel Nash.
Igen, ostobaság lenne alulbecsülni Nasht csupán azért, mert
úgy néz ki, mint egy bűnöző. Vonzón csiszolatlan külseje mögött
hihetetlenül éles és pallérozott elme lapul. Lefegyverző párosítás.
– Igen, ez kezdetnek pont jó lesz.
 Rám mosolyog. Ez most valódi mosoly; nem hiszem, hogy
korábban is láttam ilyet az arcán. így sokkal kisfiúsabb, és kevésbé
ijesztő De jól tudom, hogy ez a látszat csal.
– Sejtettem, hogy az elején kell kezdenünk. Nem ez a
szakterületed, ugye?
Kínomban felnevetek, és viszonzom a mosolyát. Eléggé
kihúzza; lábam alól a talajt azzal, hogy folyton a vesémbe lát.
– Nem, valóban nem.
– Akkor ugorjunk neki!
Ragyog a szeme, ahogy rám néz. Tudom, hogy nem csak a
kutatásról beszél, és ráadásul most már azt is tudom, hogy egyéb,
végzetes tulajdonságai mellett még elbűvölő is.
 5.
Nash

AZ ELSŐ KUPACNYI KÖNYVVEL VISSZAMEGYEK AZ ASZTALUNKHOZ.

Néhányban közvetlenül említik a Gambino maffiacsalád ügyét.
Marissa szerint ez kapóra jön, mert részletesen leírja a RICO,
vagyis a szervezett bűnözés elleni törvény alapján megvádolt és
bebörtönzött családi bűnszervezet esetét.
Nem is baj, hogy bűnügyi kutatással kötöm le magam egy kis
időre, de ez korántsem foglalkoztat annyira, amennyire Marissa
elvonja a figyelmemet a dolgokról.
A próbálkozás, hogy megszerezzem őt, ad valamit, amire
összpontosíthatom az energiáimat, amíg ez az egész zavaros ügy
lecseng. Pontosan ilyen levezetésre van szükségem.
Persze elintézhetném az egészet a magam módján, pokolba a
fivéremmel. De hiába neheztelek rá, amiért az én életemet élte,
attól még sokat jelent nekem. Hiszen ikertestvérek vagyunk, a
fenébe is! És tudom, hogy félrevezették, hogy apa nem árulta el
neki, hogy életben vagyok. Ezzel mindkettőnket védeni próbált.
És azt hiszem, mindketten a legjobbat próbáltuk kihozni egy rossz
helyzetből.
 Mindenesetre nehéz tétlenül ücsörögni. Ezért jön olyan jól,
hogy itt van Marissa. Legalább van valami tennivalóm. Kihívás
lesz. Hozzá van szokva egy bizonyos férfitípushoz, aki egyáltalán
nem olyan, mint én, úgyhogy ismeretlen terepen jár. Én pedig
vagyok annyira szemét, hogy ezt alaposan ki is használjam,
mielőtt meggondolja magát, és visszaszalad a régi életéhez,
amikor még nem ismerte a Daven– port ikreket.
Ott találom a könyvkupacok közt, négy sorral lejjebb, a terem
végében. Három újabb könyv van nála. És nincs egyedül.
Egy kifogástalanul öltözött, szőke fickó tartja fel. Majdnem
olyan magas, mint én, csak nem olyan izmos. Sötétkék öltönyt
visel. Tuti, hogy méretre szabott. Marissara mosolyog, ő pedig
viszonozza a mosolyt.
Pár lépéssel mögöttük megállók, és megköszörülöm a
torkomat.
Marissa rám pillant.
– Ó, Jensen, ő itt... Ő...
A Jensen nevezetű pasas felém fordul, és udvariasan
elmosolyodik. Látom, milyen ragyogó kék a szeme, és milyen
napbarnított a bőre. De nem túl napbarnított, és nem túl
egyenletes. Nem úgy néz ki, mintha szoláriumban bárnult volna.
A szolárium szerintem amúgy is puhányoknak való. Ez a fickó
valószínűleg sok időt tölt a szabadban.
És biztos valami puccos sportnak hódol, mondjuk, lovaspólózik.
Marissa tovább dadog, úgyhogy hozzájuk lépek, és kezet
nyújtok Jensennek.
– Cash Davenport. – Jobb így, mivel a „köreikben” már van egy
Nash Davenport. Én leszek a lázadó fivér.
Meglep, hogy simán kimondtam a nevet. Sőt, talán kicsit túl si-
mán. Talán Cash ugyanígy érezte magát, amikor először úgy tett,
mintha én lennék.
 Marissa azonnal helyesel.
– Igen, emlékszel Nash Davenportra, ugye? Ő az ikertestvére,
Cash. Van egy jó kis klubja a belvárosban.
Jensen kezet fog velem.
– Jensen Strong. A kerületi ügyészségen dolgozom. Egyszer–
kétszer találkoztam a fivérével, ha jól emlékszem, néhány fogadás
alkalmával. Tehát szórakozóhely–tulajdonos? – Elismerően
biccent. – Az már valami.
– Nem rossz bevétel – felelem egyszerűen.
Pár másodperc csend után ismét megszólal:
– Nos, indulnom kell. Ma tárgyalásom lesz. Egy váratlanul fel-
bukkant tanú adott egy ötletet, és úgy gondoltam, a szünetben
ideugrom, hogy utánanézzek. – Biccent felém, aztán minden
figyelmét Marissara irányítja. – Nagyon örülök, hogy újra láttalak.
Ha segíthetek az ügyben, amin dolgozol, csak szólj. Bőven van
tapasztalatom vádemelésben – teszi hozzá elbűvölően. Marissa
mosolyog, Jensen pedig folytatja: – Talán együtt vacsorázhatnánk
valamikor. Beszélgethetnénk egy jót.
Én is férfi vagyok, úgyhogy tudom, miről beszél valójában. Mi-
nél hamarabb ágyba akarja vinni. Marissa reakciójából pedig
látom, hogy nem igazán ellenkezik.
– Az jó lenne – felel, és még szélesebben mosolyog. Örül Jensen
figyelmének, talán kicsit érdekli is a pasas, ami viszont engem
idegesít. Nem akarom, hogy megossza a figyelmét, amíg
jómagam nem végeztem vele. Abszolút nem vagyok féltékeny, és
nem érdekel, kivel fekszik le, vagy ki érdekli. Csak azt akarom,
hogy várjon vele pár napot. Addig, ameddig tovább nem állok.
Most arra van szükségem, hogy rám figyeljen, hogy ne őrüljek
meg, amíg várom, hogy végre szétrúghassak pár arra érdemes
segget.
 Nem kétlem, hogy le tudnám foglalni Marissa elméjét, és
persze a testét is, de egy másik pasi csak bonyolítaná a dolgokat.
Bonyodalmakból pedig már épp elég van így is. Semmi szüksé-
gem arra, hogy a leghatékonyabb stresszoldóm is szart zúdítson
a nyakamba.
– Majd hívlak az irodában.
– Rendben. Akkor majd találkozunk.
Jensen biccent felém, ahogy elmegy mellettem és kifelé indul a
könyvtárból. Megvárom, hogy bekanyarodjon a könyvsorok
között, és csak akkor szólalok meg, amikor már nem hallhatja.
– Úgy látom, máris körülrajzanak téged.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem volt titok, hogy te és „Nash” együtt jártatok, ugye? És
gondolom, az sem titok, hogy otthagyott. Már úgy értem, hogy az
ilyen pletyka villámgyorsan terjed. Egy titkárnő megtudja, és
máris mindenki értesül róla.
– És szerinted most majd mindenki engem akar vigasztalni? –
Szárazon felnevet. – Nem hinném. Biztos vagyok benne, hogy
akik tudnak a dologról, azok azt is tudják, hogy nem búslakodom.
Nem tör össze, hogy véget ért valami, ami tulajdonképpen sosem
létezett.
Kétkedve fürkészem. Lehetséges volna, hogy tényleg ennyire...
Ennyire férfias lenne a hozzáállása?
– Szóval tulajdonképpen sosem érdekelt igazán az öcsém?
Marissa vállat von. Bizonytalanság ül az arcán, de szerintem
inkább arról van szó, hogy nem tudja, mit válaszoljon.
– Nem azt mondom, hogy rosszat kívánok neki, vagy ilyesmi.
Nem vagyok szörnyeteg. Nem akarok neki rosszat. Azt hiszem,
inkább... Inkább közömbös ez az egész. A szakítás után csak any–
nyit éreztem, hogy sérült a büszkeségem. Az ilyesmi pedig hamar
elmúlik. A lényeg: Cash és én jól jöttünk egymásnak. Hasznosak
voltunk egymás számára, és ennyi.
Nem tehetek róla, felnevetek. Kíváncsi lennék, mit szólna Cash,
ha tudná, hogy amíg Marissaval volt, pont ugyanannyira
kihasználta őt a lány, mint fordítva. Tuti, hogy az ő büszkesége is
sérült volna egy kicsit. De mindegy, hiszen úgy bele van zúgva
Olíviába, hogy úgysem érdekelné.
– Te jó ég, benned minden jó megvan, ami egy nőben kell, és
semmi, ami csak idegesítő.
Marissa könnyedén felnevet.
– Most köszönjem meg a bókot?
– Tényleg bóknak szántam. Most már még inkább szeretnék
részletekbe menően megismerkedni veled.
Közelebb lépek. Nem húzódik el, hanem a helyén marad, és ez
alaposan felizgat. Tetszik, hogy nyíltan kimutatja az érdeklődését.
Tetszik, hogy nem színlelget, mint a többi nő szokott. Szerintem
az gyerekes és unalmas. És hamis. A legtöbb nő azt akarja, hogy
rábeszéljék, győzködjék, szinte már kényszerítsék. Azt hiszem, az
könnyít a lelkiismeretükön. Mert ugye isten ments, hogy a
kezükbe vegyék az irányítást, és még jól is érezzék magukat. De
szerintem Marissa pontosan ezt fogja tenni. Be fogja adni a
derekát, és élvezni fogja. És szerintem van annyira jó nő, hogy
nem fog kifogásokat keresni magának.
– A részleteim semmiben nem különböznek más nők
részleteitől – felel lazán, és megpróbál lezsernek tűnni.
– Fogadni mernék, hogy lenyűgözőek a részleteid. Sőt, jobb
lesz, ha már most figyelmeztetlek, hogy ha még egyszer eljövünk
a könyvtárba, magam fogok meggyőződni róla. Pont itt, ahol
állunk. Neki döntlek a sarokban álló könyvkupacnak, és
kezelésbe veszlek.
És mindenfélét csinálok veled, csendben. Egy hangocskát sem
adhatsz. Semmi nyögdécselés, semmi sóhajtozás. Az ajkadba kell
harapnod, hogy kibírd. És tudod, mi lesz? – kérdem, miközben a
mutatóujjammal végigsimítom telt, remegő alsó ajkát.
– Mi lesz? – kérdez vissza. A pupillája tágra nyílik a
várakozástól.
– Imádni fogod.
Gonosz kis mosollyal elveszem a kezéből a könyveket,
megfordulok, és elsétálok.
 6.
Marissa

NÉZEM, AHOGY CASH KOCSIJA ELINDUL. Nash az anyósülésen ül,

és nem tehetek róla, de elakad a lélegzetem, amikor az ablakon át
találkozik a tekintetünk. Nem mosolyog. Nem is kacsint. Nem
flörtöl. Csak elmerülten néz. Úgy érzem, valami forró, ragacsos
varázslatból szabadultam, amikor Olivia megszólal mögöttem.
– Na, hogy ment a kutatás?
Megfordulok és rápillantok. Mezítláb van, és mindkettőnknek
töltött egy pohár kólát, amint hazaért a főiskoláról. Most
összegömbölyödik a kanapén, és engem figyel; a szája sarkában
kis mosoly bujkál.
– Tényleg nagyon jól – válaszolom, és a kanapé másik végébe
ülök.
És valóban jól ment. Az egyre erősödő szexuális feszültség
ellenére Nash sokat segített. Elképesztően okos és gyors felfogású,
azon gondolkodtam, nem olvasott–e már korábban is jogi
könyveket, amíg... Ott volt, ahol volt.
– Mit találtatok?
 – Bár az eredeti könyvelési anyagot át kellett adnunk, talán
mégis felépíthető ellenük egy RICO–vád. Ezzel meg lehetne fogni
őket, és akkor nem kell azon aggódnunk, hogy hogyan tudna
Duffy segíteni visszaszerezni a főkönyvet. Persze szükség lesz
arra, hogy valaki, aki nálam sokkal jobban ismeri az ilyen jellegű
ügyeket, megvizsgálja az egészet, mielőtt lépünk.
– Ismersz valakit, akire ezt rá mernéd bízni?
Elmosolyodom, amikor eszembe jut, mennyire kapóra jött,
hogy összefutottunk a könyvtárban Jensennel. Pont ilyesvalakire
volna szükségünk.
– Igen, ismerek bizony.
– Óóóó, de kajánul mosolyogsz! Hallhatom a részleteket?
Legyintek egyet.
– Semmi olyasmiről szó sincs. Csak összefutottam a
könyvtárban egy ismerősömmel. A kerületi ügyészségen
dolgozik. Valami randifélét kért tőlem. Micsoda remek egybeesés,
nem?
– Az hát — bólint Olivia, aztán néhány pillanatig hallgat.
Megköszörüli a torkát. – Na és... Izé... Nash is összefutott ezzel a
pasassal?
– Igen.
– És?
– És micsoda? Megpróbáltam bemutatni, de már épp bolondot
csináltam volna magamból, úgyhogy közbelépett. Cashként
mutatkozott be. Muszáj volt, mert nem tudta, nem ismerte–e
Jensen Casht Nashként. Okos húzás volt a részéről.
– És részéről minden oké?
Vállat vonok.
– Nem tudom. Csak most gondoltam bele. De miért ne lenne?
Most Olivia is vállat von.
 – Csak van egy olyan érzésem, hogy... érdeklődik irántad. Nem
tudom, hogyan fogadná a konkurenciát.
Izgatottan megbizsergek a gondolatra, hogy még Oliviának is
feltűnt. Én persze tudom, hogy mi a helyzet, de valami okból
tetszik, hogy Nash sem tudja egészen elrejteni mindenki elől.
Tudom, hogy próbálja. És emiatt úgy érzem, mégsem annyira ura
a helyzetnek, mint ahogy mutatja. Azt hiszem, minden nő álma,
hogy egy férfi gyengéje legyen. De ez csak önző álom, mert
kétlem, hogy bármiféle nő valaha is a gyengéje lehetne egy olyan
pasinak, amilyen Nash. Az ilyeneknek, mint ő, többnyire valami
teljesen másfajta, belső gyengéje van.
– Nem hiszem, hogy Nash bárkire konkurenciaként tekint.
Olivia felnevet.
– Ez valószínűleg így van. Rengeteg az önbizalma, és eléggé...
Kemény fickó.
– Igen, tényleg bőven van önbizalma... És igen, tényleg
kemény.
Én pedig elég örült vagyok ahhoz, hogy végzetesen vonzzon ez a
kombináció.
– Az évek során Cash is kénytelen volt hatalmas veszteségekkel
szembenézni, de nagyon is megértem, miért keseredett meg Nash,
és miért kellett így megkeményednie. Elvégre száműzetésben
volt. Tizenévesként. Miután tanúja volt annak, hogy az édesanyját
meggyilkolták.
– Ez nekem annyira furcsa!
– Micsoda?
– Az, hogy az édesapjuk csak úgy elküldte Nasht, és közben
hagyta, hogy Cash úgy tegyen, mintha ő lenne az. Vajon mire volt
jó ez? Kifejezetten kegyetlenségnek hangzik.
– Hát, amikor elküldte Nasht, még nem volt tervben, hogy Cash
játssza mindkettőjük szerepét. Azért küldte el, hogy megvédje.
Meg a bizonyítékok miatt. Nash volt az egyetlen szemtanú,
ráadásul a telefonján értékes bizonyíték rejtőzött. Szerintem az
édesapjuk megpróbált megtenni minden tőle telhetőt, hogy
biztonságban tudja őket, amíg kitalálja, hogy mit lépjen. De aztán
lecsukták. És Cash elkezdte játszani mindkettőjük szerepét, hogy
az apját ne kettős gyilkosságért dugják rács mögé, Cash anyjának
és bátyjának megöléséért. Amikor Cash elkezdte a szerepjátékot,
nem tudta megbeszélni a dolgot az apjával, mert minden
beszélgetésüket figyelték.
– Szerinted Cash tényleg veszélyben volt?
Olivia vállat von.
– Nem tudom, de úgy tűnik, ezek az... emberek nem tudták, hogy
Nash tanúja volt a bűnténynek, és a videóról sem tudtak, szóval
szerintem nem. De lehetett volna, ha valahogy rájönnek.
Megértem, hogy így kisiklottak a dolgok. Annyi minden történt
egyszerre, annyi kérdés volt. Szerintem az édesapjuk egyszerűen
csak mindent megpróbált megtenni a családjáért, aztán pedig
mindannyiuknak viselnie kellett a következményeket. Nehéz
megmondani, mit tenne bármelyikünk egy ilyen helyzetben. Cash
megtudta, hogy az anyját és az ikerbátyját megölték, az apja pedig
rács mögé került a két gyilkosság vádlottjaként. Nasht majdnem
felrobbantották, és közben ő volt az egyetlen tanúja az édesanyja
meggyilkolásának. Mindezek után száműzetésbe kényszerül,
távol addigi életétől és mindenkitől, akit ismer. Édesapjuk pedig
elveszti a feleségét, rákenik a gyilkosságot, és el kell küldenie
egyik fiát, hogy biztonságban tudja őt. Legalábbis akkor úgy
gondolta. Tévedések vígjátéka, csak éppen rohadtul nem vígjáték.
 Felsóhajtok. Nash annyira összetett ember. Minél többet tudok
meg róla és a múltjáról, annál több kérdésem van.
– Tehát úgy tűnik, Nashnek jó oka van a haragra. Az édesapja
nyugodtan engedhette volna már korábban visszatérni, amikor
rájött, hogy nem fenyegeti veszély.
– Szerintem megpróbált minél több kártyát a kezében tartani,
amíg le nem zajlik a játszma.
Kezd belefájdulni a fejem a gondolkodásba.
– Talán segít rajta, hogy végre a saját életét élheti, hogy
visszatérhetett a családjához. Talán ettől kicsit kisimul majd.
– Talán – tűnődik Olivia, de azt hiszem, csak annyira hisz
ebben, amennyire én. Azaz egyáltalán semennyire. Szerintem Nash
olyan, amilyen, és ezt nem sok dolog változtatná meg.
 7.
Nash

HAGYOM ELURALKODNI A KÍNOS CSENDET A KOCSIBAN, amíg azt

nem érzem, hogy Cash kezd feszengeni. Akkor lépek. Ki akarom
zökkenteni, azt akarom, hogy ösztönösen, zsigerből reagáljon.
Őszinteséget akarok. Nem érem be kevesebbel, még akkor sem,
ha harapófogóval kell kihúznom belőle.
– Kivel beszéltél reggel telefonon?
Legalább annyi esze van, hogy nem tagadja le, és nem próbál
magyarázkodni.
– Duffyval.
– És elmondtad volna, vagy megtartottad volna magadnak ezt
a kis apróságot?
Érzem, hogy már az említésétől is elönt a düh, ahogy
visszagondolok a beszélgetésre, aminek fültanúja voltam.
– Ez a te műved?! – kérdezte Cash, nyilván attól, aki a motoros
balesetemet okozta. De nem ezen háborodtam fel; sokkal inkább
azon, hogy azonnal tervezgetni kezdett, a saját kezébe vette a
dolgokat. És nekem nem is említette.
 – Most akkor mi a francot csinálunk? Intézkednem kell, hogy
megvédjem a szeretteimet!
– Nincs miről beszélnem. Tudni akartam, hogy van–e valami
köze a téged ért támadáshoz. Azt mondta, hogy nincs.
Most sem mond teljesen igazat.
– És?
– És semmi. Ennyi. Elhiheted.
– Komolyan? – kérdezem szárazon, és összefonom a karomat a
mellkasom előtt, hogy ne fojtsam meg az öcsémet. Már nem
emlékszem, hogy mindig ennyire idegesített–e. Ha igen, kész
csoda, hogy nem öltem meg még kiskorunkban. – Hiszel a
pasasnak, aki megölte az anyánkat? Csak így?
– Nem, nem „csak így”. De azt gondolom, az a valószínűbb,
hogy nem volt köze hozzá. Nyilván még mindig apa mellett áll.
Máskülönben miért válaszolt volna a hirdetésre? És ha apa nem
bízik benne, akkor miért hozta volna ide hozzánk? Duffy totál
nagy barom lett volna, ha felel a hirdetésre, találkozik velünk,
bevallja az összes szart, amit elkövetett, hogy aztán ellenünk
forduljon. Nem tűnik annyira ostobának.
Azt hiszem, igaza van. Ez elég nagy baromság lenne. De ettől
még nem érzem magam jobban Duffyt illetően.
– Még ha nincs is köze a dologhoz, akkor is ravasz pöcs, és
szerintem jobban járnánk nélküle.
Cash felsóhajt.
– Nézd, tulajdonképpen egyetértünk. A pasas megölte anyát,
és Oliviát is elrabolta és megölte volna. Nem kérdés, hogy
gazember. De ha bármiben segíteni tud nekünk, hogy
megszabaduljunk az egész problémától, vagy legalábbis a
nagyjától, akkor inkább megtartanám, amíg le nem zártuk az
ügyet.
 Cashre pillantok. Tudom, hogy kiül az arcomra a meglepetés.
– Micsoda egy furfangos pasas vagy! Felhasználod, hogy
segítsen nekünk, és utána elteszed láb alól.
– Én senkit nem teszek el láb alól – feleli. Nekem ez úgy
hangzik, mintha azt tervezné, hogy majd valaki más teszi meg.
Talán az a haverja, a szörnyeteg Gavin, aki azokra a csempészekre
emlékeztet, akikkel az utóbbi éveket töltöttem. Az ilyenekkel jobb
nem ujjat húzni. Néhányuktól még én is tartok, ami nem semmi.
Ijesztő fickók.
Be kell vallanom, megörvendeztet és le is nyűgöz, hogy egy
kicsit elővillan Cash régi énje. Végre! Valahogy úgy érzem, szinte
helyet cseréltünk, és jólesik látni, hogy visszatér a vakmerő fivér,
amilyennek ismertem. Vakmerő és forrófejű. Fogadni mernék,
hogy a baleset után Cash olyan volt, mint egy vadállat.
– Milyen volt anya halála után?
Azt hiszem, megint sikerült kihúznom Cash lába alól a talajt a
témaváltással és az új témával. Fel is dühítettem.
– Mit gondolsz, milyen volt?! Borzalmas!
– Azt tudom – mondtam, türelmet erőltetve magamra. – Ügy
értem, milyen volt neked. Mert amúgy is elég vad voltál. Nem
tudom elképzelni, hogy nyugodtan fogadtad volna. Mit csináltál?
Nekimentél valami szerencsétlennek egy bárban?
Látom, hogy megfeszül az állkapcsa, ahogy elgondolkodik.
– Meglepő, de nem. Apa körül hatalmas cirkusz volt egy
darabig. Olyan volt, mintha egy szülő halála után a másik lassú
haldoklását kellene végignéznem. Aztán ott voltak a könyvelési
anyagok is. Az első pár hétben úgy éreztem magam, mint aki
plutóniumot szorongat. Meg ott volt a te állítólagos halálod is. Azt
hiszem, talán jót tett nekem, hogy játszanom kellett a szerepedet.
Lefoglalt... Mialatt lecsengett a tárgyalás, meg amikor apát
lecsukták. Addigra kitaláltam, mit kell tennem, és a
tanulmányaimra koncentráltam. És kutattam. Rengeteget
kutattam. Ha valaha is robbanni készültem volna, az... Elmúlt. –
Elcsendesedik, ahogy én is. Megpróbálom elképzelni, min ment
keresztül, milyen lehetett, amikor majdnem mindent elveszített.
A helyébe képzelem magam. Nem nehéz. Ha úgy vesszük, én még
nála is többet veszítettem.
– Tudod, Nash, sosem élveztem, hogy a te szerepedet játszom,
hogy az a fivér vagyok, akinek a nyomába sem értem soha, aki
mindig jobb volt nálam... Aki... Aki annyira hiányzott, mintha a
kicseszett karomat vágták volna le. Annak ellenére, amit sikerült
elérnem, soha nem éreztem örömet vagy békét abban, hogy a te
életedet élem. Soha.
– Nem is csodálom. Mindig te voltál kettőnk közül a menő
csávó, neked jutott a szórakozás. Olyan lehetett számodra az én
bőrömbe bújni, mintha börtönbe kerültél volna.
– Azért ezt nem mondtam – csattan fel Cash. — Nem úgy
értettem. Nézd, csak annyit akarok mondani, hogy nem volt ez
annyira egyszerű és nagyszerű, amennyire te elképzeled.
– Nem vonom kétségbe – felelem higgadtan. Cash hirtelen
felém kapja a fejét, mintha cinizmust vagy keserűséget keresne az
arcomon. Készen áll rá. De azt kell látnia, hogy komolyan
mondtam, hogy őszinte vagyok. Kicsit zavartnak, aztán
csalódottnak tűnik.
Pár mérföldön át csendben maradunk, mindkettőnknek van
ideje elgondolkodni, lenyugodni, összeszedni magunkat; aztán
felteszi nekem ugyanezt a kérdést. Biztos vagyok benne, hogy
kíváncsi a történetemre, és már meg akarta kérdezni, de ha
belegondolok, milyen indulatos voltam eleinte, megértem, miért
nem akart még jobban beletenyerelni a szarba.
 – Na és te? Neked milyen volt a baleset után?
– Azt hiszem, eléggé olyan, mint neked. Amikor magamhoz
tértem, a móló alatt lebegtem, a fejem egy cölöpnek ütközött.
Szerintem senki nem vett észre. A cirkusz még nem kezdődött el,
mire kikecmeregtem a vízből. Fogalmam sem volt, mi történt,
úgyhogy felhívtam apát. Pár percbe beletelt, hogy megtaláljam a
telefont. Biztos kirepült a kezemből, amikor felrobbant a bomba,
és a vízbe estem. A kikötőben találtam meg, pár méterre onnan,
ahol álltam. Szerencsére nem esett bele a vízbe velem együtt,
különben most cseszhetnénk a bizonyítékot. A könyvelési anyag
nélkül csak a videó van a kezünkben, hogy apát kiszabadítsuk a
börtönből.
Cash egyetértőén bólint.
– Az biztos.
– Szóval felhívtam apát. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy
közölhessem vele anya halálhírét. – Most már nem tudom
visszatartani a hangomban érezhető keserűséget. – A jó oldala az
volt, hogy nyert egy kis gondolkodási időt, és fel tudott készülni
egy kicsit. Elmondtam neki a videót. Akkor azt mondta, hogy el
kell mennem, hogy már egyikünk sincs biztonságban, én főleg
nem, mivel a videó nálam van. Túl sok volt a rejtély. És én voltam
az egyetlen tanú. Szóval érted. Apa elmondta, hol tartja a cuccát
arra az esetre, ha... Ha menekülni kell. Odaküldött a pénzért meg
az útlevelekért, és azt mondta, el kell tünnöm.
– De hogy kerültél a csempészek hajójára?
– Már mondtam, hogy apa egy bizonyos ismerőséhez küldött.
Befejezhetem a történetet?
Cash szótlanul bólint. Szarul érzem magam, amiért ilyen
indulatos vagyok, de nem tehetek róla. Ilyen hosszú idő után
nehéz törődni bármivel. Nem tudom, akarok–e egyáltalán. A
törődés csak bajt hoz. Eddig is csak így sikerült életben
maradnom; csak azzal törődtem, hogy eljöjjön a nap, amikor
végre bosszút állhatok.
– Bocs. Mondjad – feleli.
Felsóhajtok.
– A pénz és az útlevelek mellett volt egy telefon is, pár szám el
volt mentve rajta. És volt néhány levél. Az egyik anyához szólt.
Azt hiszem, ez volt apa B terve arra az esetre, ha valami történne
vele. Csak annyit írt anyának, hogy szereti, bocsánatot kért, és azt
mondta, hogy anyának most azt kell tennie, amiről beszéltek.
Gondolom, anya tudta, mi a teendő, kit hívjon. De volt egy másik
levél is. Az nekünk szólt, arra az esetre, ha valami történik
mindkettőjükkel. Csak annyi állt benne, hogy hívjuk Dimitrijt, ő
tudni fogja, mi legyen most. Fel is hívtam. Dimitrij azt mondta,
menjek azonnal Savannah–ba, és ott szálljak meg egy motelben.
Sehová ne menjek a következő szombat éjfélig. Adott egy címet a
rakpart közelében, azt mondta, ott találkozzak vele, és hogy fel
fog ismerni. Tényleg felismert. Azt mondta, hasonlítok apára.
– Vele... dolgoztál?
Elröhögöm magam a próbálkozásán, hogy ilyen udvariasan
próbál kertelni róla, hogy fegyvercsempész voltam. Tényleg
ironikus, hogy kettőnk közül végül a jófiúból lett bűnöző, akinek
remek esélye volt egy értelmiségi karrierre. Ez máig keserűséget
okoz nekem.
– Nem, ő csak megszervezte. Mint kiderült, ha apával valami
történik, akkor a terv az volt, hogy elmenekül az országból, de
csak anya tudta, hogy utána hogyan tovább. Hogy hová kell
menni, mi van a pénzzel, meg ilyenek. Nekem semmim nem volt,
csak az a pénz, amit a táskában találtam, meg a ruha, amit
viseltem. Dimitrij azt tette, amit tehetett: munkát szerzett nekem.
 Tudom, hogy Cash meg akarja kérdezni, mit kellett csinálnom,
de jelentősen pallérozottabb lett az utóbbi időben, így aztán
sikerül befognia a száját. Ami nem is baj. Nem akarok beszélni
róla. Sem vele, sem mással. Nem mondhatnám, hogy büszke
vagyok arra, ahogyan az elmúlt hét évet töltöttem.
– Azt tetted, amit tenned kellett, haver. Senki nem hibáztat.
Gyerek voltál.
Keserűen felnevetek.
– Nicsak, hogy vigasztalod a bátyust, amiért rá szállt a családi
átok.
– Négy perccel vagy nálam idősebb, úgyhogy hagyjuk a
„bátyus” dolgot. Különben is, miről beszélsz? Miféle családi átok?
– A bűnözővér. Mindig azt gondoltam, ez döntés kérdése, de
most már nem hiszem. Szerintem ez a sorsunk. A családunk sorsa.
– Én nem vagyok bűnöző. És nem is tervezem, hogy az legyek.
– Tényleg? – Nem tehetek róla, de a hangomból süt a
szarkazmus. – Na és amit Gavinnel műveltetek, hogy
megmentsétek Oliviát? Az ugye tök legális volt? – Látom, hogy
szorosabban markolja a kormányt. – Erről az apróságról
megfeledkeztél, nem?
Cash nem válaszol, hiszen nincs mit felelnie. Igazam van, és ezt
ő is jól tudja.
Több mérföldön át hallgatunk, aztán újra megszólal.
– Legyünk túl ezen, és aztán rendes életet élhetünk.
Mindketten. Mindannyian.
– Ha még lehet egyáltalán – mondom borúsan. De a lelkem
mélyén, minden valószínűség ellenére érzem, hogy megcsillan a
remény. Talán mégis megtörténhet, hogy úgy lesz.
 8.
Marissa

ÉPP A RUHÁIMAT SZEDEM ÖSSZE, hogy levigyem őket a tisztítóba,

amikor csengetnek. Fényes nappal van, és Olivia is itt van a
lakásban, mégis összerándul a gyomrom.
Az ajtóhoz sétálva dorgálom magam a gyávaságomért;
odahajolok, és kinézek a kukucskálón. A gyomrom megint
összerándul, de most más oka van.
Odakint, szokásához híven türelmetlenül, David Townsend
várakozik. Az apám. Oliviára és Olivia édesapjára hasonlít, sötét
a haja, zöldesbarna a szeme. De a tartása elegáns (sőt, arrogáns),
és ez az elegancia átszövi a megjelenését.
Bár az apám, mégis az egyik legfélelmetesebb ember, akit
ismerek. Miatta tudok szinte bárkivel szembenézni a vállalatok,
jogi ügyek és bíróságok világában. Akit David Townsend tanít
harapni, annak élesek a fogai. Nagyon élesek.
Mély levegőt veszek, elhúzom a reteszt, és tettetett mosollyal
kitárom az ajtót.
– Apu! Hát téged mi szél hozott?
 Apám szó nélkül elvonul mellettem ezerdolláros öltönyében,
hasonlóan drága kölnijének illatát vonva maga után.
A nappali szélén megáll, és felém fordul. Szemöldökét
szigorúan összevonja, szája kemény vonallá keskenyedik.
– Mégis mit képzelsz, kisasszony, mit csinálsz?
– Nem értem, mire célzol – mondom nyugodtan, és becsukom
mögötte az ajtót. Réges–rég megtanultam mindent nyugodt külső
mögé rejteni. Az én világomban ez a legélesebb fegyver. Vagyis
abban a világban, amit eddig a sajátomnak tekintettem, de most
már inkább csak apáménak érzem.
– Először is, korábban jöttél haza, és kénytelen voltam utánad
jönni.
– De apu, neked nem kellett volna megszakítanod az
utazásodat.
– Az mégis hogy nézett volna ki? A lányom valami
vészhelyzetre hivatkozva visszatér az Egyesült Államokba,
miközben én nyugodtan dolgozom tovább?
Hát persze hogy a látszat a lényeg. Mindig így van. Mindig a
látszat körül forgott az életem, a családom, az egész világom.
– Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak.
– Nem sajnálod. Senkire nem gondoltál, csak magadra. Aztán
pedig megjelentél a házamban valami... valami... bűnözővel.
Mégis mit képzelsz?
Nem mondtam el apámnak, mi történt, amikor Nash
hazahozott. Azt mondtam, személyes ügy, és nem részleteztem.
Úgy látszik, ez valahogy hatott rá, mert azonnal leállt, csak előbb
még kioktatott, hogy mennyire fontos a makulátlan magánélet,
hacsak nem tudom az egyéb ügyeimet diszkréten, és a
nyilvánosság elől teljesen rejtve
kezelni. Fogalmam sincs, mit gondol, mibe keveredtem, de
gyanítom, hogy valami deviáns dolgot sejt a háttérben.
– Ne haragudj, apu! Legközelebb tapintatosabb leszek.
Egész életemben ezt csináltam. Apu kívánságai szerint
viselkedtem, apuhoz alkalmazkodtam, azt tettem, amit apu
parancsolt. Természetes volt, hogy így élek. Apám olyan ember,
aki ezt meg is követeli, de sosem kell kifejezetten kérnie. Ma
viszont, emlékeim szerint először, kicsit fullasztóak voltak a
szavak.
– Marissa, te a Townsend családhoz tartozol. Az ilyen hibákat
nem engedheted meg magadnak. Egyetlen botlás maradandó
következményekkel járhat a karrieredet és a hírnevedet illetően.
Minden körülmények között vigyáznod kell erre. Azt hittem,
megtanítottalak rá. – Engedelmesen bólintok, és lesütöm a
szemem, hogy ne lássa bennem a változást, a küzdelmet. – Most
viszont híre ment a korai visszatértednek. Ma este egy
jótékonysági bál lesz, amit ott a helyed. És véleményem szerint
fontos lenne, hogy Nash kísérjen. Azzal szétoszlatnánk a keringő
szóbeszédeket.
– Apu, Nash és én szakítottunk.
– Gondolod, nem tudtam?
Eddig sosem aggasztott, hogy minden lépésemről tud.
Tulajdonképpen most sem aggaszt, csak nagyon kínosnak érzem.
A fejembe fészkeli magát egy fura gondolat, mielőtt apám
folytatja. Arra gondolok, hogy talán tudta, hogy arra a
harmincvalahány órára nyomom veszett. De nincs időm ezen
alaposabban eltűnődni, mert újra megszólal.
Akkor tedd, amit tenned kell, hogy rendbe hozd. Nashre fényes
jövő vár, és ezt te is tudod. Nem pazarolnám az időmet
kevesebbre. Neked is, a családnak is és a vállalatnak is jó, ha vele
vagy.
 – Akkor is, ha az apja gyilkosságért ül?
– Ettől csak közelibbnek érzik magukhoz a választópolgárok.
Emberibbnek tűnik. Az utcakölyök, aki magasra emelkedett a
semmiből. Egy közülük.
Választópolgárok?!
– De miért számít ez? Nem mintha Nash...
Hirtelen elhallgatok. Most döbbentem rá életemben először,
milyen utat szán nekem az apám. Azt hittem, arra treníroz, hogy
egy nap majd partner legyek az ügyvédi irodájában, de nem így
van. Sosem erre gondolt. Sosem ilyesmit tervezett számomra.
Csakis arra nevelt, hogy valami nagy hatalmú ember felesége
legyek. Egy befolyásos emberé. Például egy politikusé.
Politikai pályára szánja Nasht.
– Te jó ég! Hogyhogy ezt eddig nem vettem észre?
Apám összepréseli az ajkát. Gyanúm beigazolódik, még csak
nem is próbálja tagadni. Pontosan tudja, miről beszélek.
– Tudtam, hogy egy nap rájössz majd, és látni fogod, milyen jó
lesz mindez. – Felém lép, és résnyire szűkül a szeme. – Hacsak el
nem rontod.
Nem tehetek róla, leesik az állam. Mindig úgy bánt velem,
mintha csak egy bábu lennék, és még csak fel sem tűnt nekem?
Lehetséges volna, hogy annyira beburkolóztam saját
személyiségembe, hogy közben észre sem vettem, mennyire
kifacsart, nárcisztikus és hamis világban élek?
Úgy látszik, lehetséges.
– Ne tátsd a szád! És ne tégy úgy, mintha távol állna tőled ez
az egész. Eddig boldogan benne voltál minden tervemben. –
Odalép hozzám, és megfogja a karomat. Kicsit közelebb hajol, és
a szemembe néz. Ilyen nála az atyai gyengédség. Ismerem, csak
eddig még sosem tűnt fel, mennyire rideg, számító és mesterkélt.
– Csak a legjobbat akarom neked, kicsim.
Becsukom a számat, de csak azért, hogy ki ne mondjam, ami a
nyelvemen van. Gépiesen bólintok, és erőltetetten apámra
mosolygok. Fenn kell tartanom a látszatot, amíg át nem
gondoltam a helyzetet. Terveznem kell. Ki kell találnom, hogyan
éljek, hogyan teremtsem meg a saját életemet, mindentől és
mindenkitől függetlenül, akit és amit valaha ismertem.
Egy olyan városban, ami szinte teljes egészében apámé.
Nem tűnik túl ígéretesnek a helyzetem.
 9.
Nash

A VALÓSÁG POFON ÜT, amikor meglátogatom apámat a

börtönben. Biztonsági ellenőrzések, vastag rácsok, egyenruhás
őrök és erőszakos képű bűnözők vesznek körül. Most először
érzek valamiféle együttérzést Cash iránt, belegondolva, milyen
lehetett, amikor annyi évvel ezelőtt először jött be meglátogatni
apát. És még csak egy elveszett kölyök volt. Biztosan letaglózta a
dolog.
– Itt írja alá – mondja automatikusan az őr. Ez már a második.
Elgondolkozom, miféle inkompetens seggfej vezeti a
nyilvántartást, ha két aláírás kell ugyanazon a napon ugyanannak
a rabnak a látogatójától.
Te jó ég, emberek, azért ennyire nem bonyolult!
Bevallom, nyűgös vagyok. Semmi sem úgy alakult, ahogy
elképzeltem. Semmi, onnantól kezdve, hogy viszontláttam Casht,
odáig, hogy végre megtaláltam anya gyilkosát, az első néhány
nap, miután „visszatértem az élők sorába”, hogy úgy mondjam.
Azon tűnődöm, vajon az egész életem ilyen csalódás lesz–e. Talán
tényleg minden ilyen szarul fog alakulni.
 Azt már nem! – gondolom lázadozva. Nem hagyom, hogy
olyan események tegyék tönkre az életemet, amikre nincs
hatásom, és amiket mások okoztak.
Csak ezen a részen kell túljutnom, meg kell találnom a
megoldást, és tovább kell lépnem.
Úgy ráncolom a homlokomat, hogy még a fejem is megfájdul
tőle. Hét éve pontosan ugyanilyen az arckifejezésem, jól ismerem
már az érzést.
Mivel ketten vagyunk, egy kis szobába kísérnek minket, hogy
ott várjunk apára. Vallatószobára emlékeztet, amilyeneket a
giccses jogi drámákban lehet látni a tévében. Már csak az asztal
fölött himbálózó, vakító fényű lámpa hiányzik.
Leülök egy hideg, műanyag székre, és összefonom a karomat a
mellkasom előtt. Türelmetlen vagyok. Nyugtalanság vesz erőt
rajtam. A bennem kavargó rengeteg negatív érzésen tűnődöm,
amikor egy őr bekíséri megbilincselt, megbéklyózott apámat a
szobába.
Azonnal elmúlik a fejfájásom és minden fájó gondolatom,
ahogy egymásra nézünk. Ezer érzelem tornyosul bennem, akár a
tenger hullámai; szinte elsöpörnek. Egy szempillantás alatt
egyszerre élem át az életem többtucatnyi eseményét és szakaszát.
Most egyszerre vagyok a rémült kölyök, aki hét évvel ezelőtt
száműzetésbe vonult; az önbizalommal teli kamasz, aki anyám
halála előtt voltam; a haragos fiú, aki serdülőként az apjával
viaskodik; a kisgyerek, aki sütkérezik szülei szeretetének
biztonságában; és én vagyok a száműzött férfi, aki most visszatér
ahhoz, ami a családjából megmaradt.
Látom, hogy apám szeme könnybe lábad, és mielőtt az őr
megfoghatna, odarohanok, és átölelem. Felemeli megbilincselt
kezét, hogy a vállamra tegye. Nem tud magához ölelni, pedig
megtenné, ha tudná.
 Az a néhány másodperc megéri a pár perc kellemetlenséget,
amikor két újabb őr ront be a szobába, lefejtenek apámról, és
visszakényszerítenek a székre, ahonnan felpattantam. Apa és én
közben le sem vesszük egymásról a szemünket.
Amikor az őrök végre meg vannak győződve az
együttműködésemről, hátra hagyják az Egyes Számú Ügyetlen
Őrt, hogy felügyeljen ránk. Bűntudatot kellene éreznem, amiért
kínos helyzetbe hoztam a pasast, de nem érzek semmit.
Kinyalhatja a seggemet. Hiszen hét éve nem láttam apámat!
Apa megtöri a csendet.
– Hét évig imádkoztam, hogy mindkét fiamat egészségben
viszontlássam. – Elcsuklik a hangja, nekem pedig elszorul a
szívem. Egy percbe is beletelik, hogy összeszedje magát, aztán
folytatja: – Mi van veled, fiam?
Most elkezdhetném kurvára sajnáltatni magam, de eszembe se
jut.
– Jól vagyok. Élek, itt vagyok. És készen állok, hogy megoldást
találjak.
Bólint, és úgy fürkészi az arcomat, mintha az emlékezetébe
akarná vésni a vonásaimat. Bár Cash az ikertestvérem, apa és anya
mindig meg tudtak minket különböztetni. És most, hogy a
„megjelenésem” szinte teljesen az ellentéte annak, amilyennek
utoljára látott apa, a különbség nyilván még sokkal
szembetűnőbb.
– Olyan, mintha helyet cseréltetek volna az öcséddel – mondja
lazán.
Érzem, hogy belém hasít a neheztelés, mintha sót dörzsölnének
egy nyílt sebbe, ami sosem gyógyulhat be.
– Nagyjából igen. Cash lett minden, amit tőlem reméltél. Én
pedig az lettem, amitől őt féltetted.
Apa szomorúan mosolyog.
 – Ez nem így van. Mindkettőtökre végtelenül büszke vagyok.
Olyan erősek voltatok, amilyen én csak szerettem volna lenni.
Mindketten anyátokra hasonlítotok.
Fájdalmasan elszorul a szívem.
– Azt hiszem, ennél nagyobb bókot nem kaphattam volna.
Képek villannak be, mindegyiken anyámat látom. Az ágyam
szélén ül; sötétkék szeme rám nevet, ahogy odébb simítja a
hajamat; kacag, ahogy Cash és én gyerekesen mutogatjuk neki,
milyen izmosak vagyunk; a fejét ingatja, amikor rendetlenséget
hagyok a konyhában; elsírja magát, amikor nekiadom a
technikaórán készített táblácskát; hangosan szurkol nekem a
lelátón; elmondja, milyen büszke rám, amiért nem ittam, és én
vittem haza a haverjaimat kocsival.
Anya tartotta össze a családot. Amikor meghalt,
széthullottunk. Külön utakra tévedtünk. Olyanná váltunk,
aminek ő nem örülne, olyan dolgokat tettünk, amikért
szégyenkezne.
A harag ismerős, szinte baráti érzésként támad fel bennem.
Szinte fuldoklom a vágytól, hogy ártsak azoknak, akik ártottak
nekem. Hét éve érzem ezt. De arra gondolok, mit mondana anya,
hogy megdorgálna, amiért az ő szintjükre süllyedek, és ez
valahogy ütközik ezekkel az érzésekkel. Elveszettnek,
összetörtnek érzem magam, elillan a cél tudatosság, ami eddig
hajtott.
Gondolatban megrázom a fejem, és elűzöm a késztetést.
Később úgyis eleget emésztem majd magam miattuk. Most
azonban apámmal tölthetek egy kis időt.
És sok kérdésem van. Sok száz kérdésem.
De apa megelőz.
– Sosem fogom megbocsátani magamnak, amit veletek tettem,
a fiaimmal, a családommal. Örökké bennem lesz ez a bűntudat.
Ez, és még ezer más is. Fiatal voltam, és ostoba. Ti viszont nem
vagytok azok. És ti nem fogjátok elrontani a dolgokat, ahogy én
tettem. Ebben biztos vagyok. Bízom benne, hogy helyesen fogtok
cselekedni. Mindig.
Kicsit elhallgat, majd folytatja. Arcára kiül a fájdalom; tudom,
hogy marcangolja magát a döntéseiért. Biztosan sok éve gyötri
magát miattuk.
– Remélem, egy nap meg tudtok majd bocsátani nekem. Azt
tettem, amiről azt hittem, a legjobb a számotokra. A családunk
számára. Cash – fordul az öcsémhez, aki eddig csendesen figyelve
ült mellettem –, tudom, hogy igazságtalanságnak tűnik, hogy nem
beszéltem neked a bátyádról, de nagyon forrófejű voltál. Tudtam,
mit fogsz tenni. Úgy tűnt, jót tesz neked, hogy a bőrébe bújtál,
megtanultál uralkodni magadon, és egészséges utat találtál, hogy
kiadd a haragodat. Ez segített, hogy jobb irányba tereld az
életedet. Sosem akartam neked fájdalmat okozni. Remélem, ezt
tudod.
Cash nem felel. Az arca semmit sem árul el. Még én, az
ikertestvére sem látok az álarc mögé.
Apa most hozzám fordul.
– Nash, tudtam, hogy neked menni fog ez. Még sosem
találkoztam nálad céltudatosabb, sikerorientáltabb emberrel. Te
már születésedtől fogva motivált vagy, és mindig jó gyerek voltál.
Tudtam, hogy kérdés nélkül megteszed, amit kérek tőled. – Az
asztalt figyeli lesütött szemmel, mintha nem tudna a szemembe
nézni. Látom, ahogy nyel egy nagyot, aztán újra felemeli a
tekintetét. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlítasz az
öcsédre. Pedig sejtenem kellett volna. Tudnom kellett volna, hogy
dühös leszel, és nem tudod majd elengedni. Azzal, hogy
elküldtelek, olyasvalakit faragtam belőled, akit gyűlölsz. De sose
hidd, hogy rád nem vagyok büszke! Túlélted. Képes voltál
megmaradni... Minden és mindenki nélkül.
Erre felnőttként sem sokan képesek, te meg még szinte gyerek
voltál. Sokkal jobban támaszkodtam rád, mint ahogy egy
szülőnek joga van a gyerekére támaszkodni. Remélem, egy nap
megérted majd, mit jelent ez. Hogy mit jelentett ez nekem és az
öcsédnek, és mit jelentett volna édesanyádnak. Hogy mit jelenthet
ez neked most, felnőtt férfiként. És remélem, hogy túl tudsz majd
lépni ezeken az éveken. Bocsáss meg magadnak! Találd meg újra
az életet, amit fel kellett adnod. Az lenne a legnagyobb tragédia,
ha azt elveszítenéd. Ha édesanyád élne, összetörné, ha azt látná,
hogy feladod.
Bűntudatos pillantása rólam Cashre vándorol, majd vissza.
– Ti ketten születésetektől fogva egy egésznek voltatok a két
fele. Mint az éj és a nappal, az észak és a dél. Fent és lent. Mindig
reméltem, hogy mindkettőtök talál magában egy kicsit a
másikból. Csak egy pici részre volt szükségetek egymás
személyiségéből... De ezt sosem kívántam volna így egyikőtöknek
sem. És végig büszke voltam mindkettőtökre. Sosem akartam,
hogy ilyen fájdalomban, ilyen nehéz sorsban, ilyen bánatban és
haragban legyen részetek. Mindig csak a legjobbat akartam
nektek. Mindent megtettem, ami tőlem telt. Talán nem úgy tűnik,
de végig ti voltatok számomra az elsők. Csak túl sok rossz döntést
hoztam az életben.
– De ezeket most készülünk helyrehozni. Legalább néhányat.
Nálunk van...
Apa a fejét csóválva félbeszakítja Cash mondatát.
– Engedd el, fiam! Megbűnhődöm a vétkeimért. Talán nem
pont azért, amiért „hivatalosan” bűnhődöm, de bűnhődöm. Én
már leéltem az életemet, előttetek viszont még ott áll a jövő. Ne
hagyjátok, hogy a múlt rávesse az árnyékát. Lépjetek tovább!
Találjatok olyan munkát, amit szívesen végeztek, olyan feleséget,
akivel boldogok vagytok, olyan életet, amit érdemes élni. Ne
kövessetek el olyan hibát, ami korlátoz titeket. Cselekedjetek
helyesen! Engedjétek el a múltat, és lépjetek tovább!
– Mégis hogyan? Felejtsük el, hogy apánkat igazságtalanul
dugták rács mögé? Hogy egy szörnyű bűncselekménnyel
vádolták meg, amit nem követett el?
– Nem azt várom tőletek, hogy elfelejtsétek. Csak azt, hogy
engedjétek el. Anyátok is ezt akarná. Összetörné a szívét, ha azt
látná, hogy ti feladjátok az életeteket és kockára teszitek a
jövőtöket az én hibáimért. Olyan lenne, mintha újabb holtakat
temetnétek a sírjába, Isten nyugosztalja szegényt.
Bűntudat. Érzem, ahogy elönt a bűntudat, szinte látom a sírt,
amiről apám beszélt.
Cash nem szól semmit, így egy kicsit kevésbé érzem kínosnak
a saját hallgatásomat. Nem tudom, mit is mondhatnék. Tudom,
hogy apa magát okolja, és ez részben jogos is. És tudom, hogy
szeretné, ha megértenénk őt. De úgy érzem, azt akarja elvenni
tőlem, ami az utóbbi időben éltetett: a haragomat és a
bosszúvágyamat, ami ebben a hét évben olyan volt számomra,
akár a levegő. Csakis ezért nem adtam fel a reményt, amikor olyan
helyzetekben találtam magam, amik annyira elborzasztottak,
hogy még aludni sem tudtam éjszakánként. Olyan dolgokat
tettem... Olyan szörnyűségeket követtem el, amik
felemésztenének, ha nem éltetne a düh, ami áthatolhatatlan
páncélként vesz körül, és nem engedi, hogy a valóság fájdalmas
ítélete elérjen. Ha hallgatok apámra, ha feladom mindazt, ami ez
alatt a hét kemény, borzalmas, könyörtelen év alatt hajtott, akkor
mi marad nekem?
Egyetlen szó visszhangzik a fejemben, akár a kísérteties
üresség, amit most érzek.
Semmi. Semmi. Semmi.
 Megszólal valami riasztó, és a szirénázástól mindannyian
befogjuk a fülünket. Azaz nem mindannyian, mert az őr azonnal
akcióba lendül. Talán mégsem olyan ügyetlen.
Durván felrántja a székből apát, és az ajtóhoz tereli. Ott átadja
egy másik őrnek, aki már várja. Eltűnnek a folyosó végén, de
bejön egy másik őr, és az elsővel együtt ránk parancsol, hogy
induljunk kifelé.
Azonnal.
– Mégis mi a franc folyik itt? – kérem számon.
– Uram, a börtönben a riasztójelzés a rabok biztonságát éppúgy
szolgálja, mint a látogatókét. Kérem, mozogjon!
Az őrök kituszkolnak minket, ugyanarra, amerről jöttünk egy
fél órával korábban. Egy szót sem árulnak el arról, hogy mi
történt.
Ahogy haladunk, látjuk, hogy más látogatókat is a kijárat felé
terelnek velünk együtt. A villanó fények és a fülsüketítő
szirénahang mellett azt is látom, hogy őrök sietnek keresztül a
lezárt ajtókon. Jó néhányan teljes bevetési védőruhát és sisakot
viselnek. Parancsokat kiáltoznak, valamit mondanak a
cellakörletekről, lezárásról és fegyverekről. Egyetlen szó üti meg
a fülemet, és az, hogy többször is hallom, elárulja, mi történhetett.
Lázadás. Börtönlázadás tört ki. És most az előírásoknak
megfelelően zajlik minden. A jelenlétünk pedig csak akadályt
jelent. Úgyhogy most azonnal kiraknak minket.
Néhány tucat morgolódó, döbbent látogatóval együtt
visszaérünk oda, ahol beléptettek minket a főkapun.
Kitessékelnek minket az utolsó biztonsági ajtón, és hallom, ahogy
kattan mögöttünk a zár.
Az őr, aki az üveg mögött ült, amikor megérkeztünk, most is
ugyanott ül. Még mindig öregnek és közönyösnek tűnik.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezem ismét, de nem számítok több
válaszra tőle, mint az első őrtől.
 Megvonja nyeszlett vállát.
– Börtönlázadás. Biztos a D körletben kezdődött. Azok a
szarháziak már egy éve csak bajt csinálnak. – Felvihog, mintha
valami vicceset mondott volna. Pedig nem. A vigyorában alig pár
fog árválkodik, egy kézen megszámlálhatom őket. Törékeny
alkatát és kissé elmebeteg tekintetét látva kikövetkeztetem, hogy
nyilván ez az egyetlen állás itt, amit egy ilyen szerencsétlen vén
trotty betölthet. Biztosan a börtönfelügyelő rokona, különben rég
nyugdíjazták volna.
Biccentek felé, ő pedig rám villant egy újabb fogatlan vigyort.
Cashhez fordulok, de a vénség még utánunk szól:
– A mielőbbi viszontlátásra. – És felvihog.
Megcsóválom a fejem, és ellépek Cash mellett, ki az üvegajtón,
amin túl ott a szabad világ. Nem nézek hátra, hogy követ–e az
öcsém. Levegőre van szükségem. El kell húznom innen.
Kilépek a napsütésbe, és mélyeket lélegzem. Még a börtön
előtti tágas téren, a parkoló és az út mellett is csapdában érzem
magamat. Mintha az élet ejtett volna foglyul.
Apám szavai visszhangzanak a fejemben. Arra kér minket, arra
kér engem, hogy engedjük el, ami történt. Azt akarja, felejtsük el
azokat, akik tönkretették a családunkat, az életemet, a jövőt, amit
reméltem. Néhai anyám kedvéért kéri.
A hajamba túrok. Érzem, hogy néhány tincs kiszabadul a
gumiból, amivel összefogtam a tarkómon a hajam, de nem
érdekel. Legszívesebben a hajamat tépve üvöltenék a világgal,
amiért ilyen igazságtalan.
Még hogy engedjem el, ami történt!
Folyton ide lyukadok ki. És oda, hogy igaza van; anya is ezt
akarná. Ráadásul, látva, ahogy apa sorvad a börtönben,
kirajzolódik előttem egy kép, ami még a jelen helyzetnél is
rosszabb: az, hogy börtönben tölthetem az életemet.
Most akkor hogyan tovább?
Fel–le járkálok a kis járdaszigeten. Újra meg újra ökölbe
szorítom a kezem. Nem is figyelek a körülöttem lévőkre, nem
érdekel, mit gondolnak, pont leszarom. Hét éve mindent és
mindenkit leszarok, miért pont most ne tenném?
A gondolat, hogy minden tervem, minden, amiről azt
gondoltam, hogy tudom, elveszhet, tehetetlenséget vált ki
belőlem, csalódottságot, haragot és... Elveszettnek érzem magam.
Csapdába kerültem. Úgy összeszorítom a fogamat, hogy
megfájdul az állkapcsom, és amikor Cash megragadja a karomat,
épphogy nem húzok be neki egyet reflexből.
– Mehetünk? Vagy itt fogsz állni egész nap, és úgy viselkedsz,
mint valami elmebeteg?
Tényleg be akarom verni az önelégült pofáját. Laposra akarom
verni, és nem is értem igazán, hogy miért. Csak érzem, hogy
akarom. Mindenkinek legszívesebben nekimennék.
De a lelkem mélyén valami összezuhant, mintha elvették volna
a motivációmat. Ez jobban foglalkoztat, mint az, hogy fájdalmat
akarok okozni. Egyelőre legalábbis.
– Nem hagyhatjuk, hogy apa leállítson minket az ügyről.
Igazából nem számít, mit tesz Cash. Én a magam útját fogom
járni. Talán csak szeretném, hogy ő se fogadja meg apa tanácsát.
Akkor jobban el tudnám fogadni az évek óta bennem fortyogó
haragot és bosszúszomjat.
– Kurvára nem! Szerintem apát bántja a lelkiismeret, amiért
úgy alakult az életed, ahogy. Jobban viselné, ha mártír lehetne. De
túl fogja tenni magát rajta. Végig kell csinálnunk. Anya
gyilkosainak azt kell kapniuk, amit megérdemelnek.
– Akkor jó – mondom, és erősebb a megkönnyebbülés, mint
amit hajlandó lennék bevallani. – Örülök, hogy nem szartál be.
– Nézd, Nash, az, hogy a kezdet nehéz volt, és hogy két
különböző nézőpontból látjuk a dolgokat, még nem jelenti azt,
hogy nem ugyanaz a célunk. Pontosan ugyanaz. Ugyanúgy le
akarom tépni a fejüket, ahogy te. De nem teszem, mert az csak
ront a helyzeten. Egy pillanatig csodás érzés lenne, aztán vagy
menekülni kényszerülnék egész életemben, vagy olyan országba
kellene költöznöm, ahonnan nincs kiadatási egyezmény, vagy
lecsuknának. Vagy megölnének. Úgyhogy az okos bosszút
választom. Azt, amit régen te választottál volna.
Kihívóan felszegi a fejét, és érzem, hogy fogy a türelmem.
– Talán azóta megváltoztam.
– Ennyire nem. Látom rajtad a régi énedet. Csak le kell ráznod
a múltadat. Hidd el, hogy ha nem teszed, azzal az egész életedet
elrontod.
– Az életem már el van rontva.
– Nem. Most kaptad vissza az életed. De hogy mit kezdesz vele,
az már rajtad múlik. Ha elrontod, csakis magadat okolhatod érte.
Megint összeszorítom a fogamat. Főleg azért, mert tudom,
hogy igaza van. Ezt be kell ismernem. De csak magamban. A
dühöm mögött.
Abból pedig rengeteg van... Mármint a dühből.
 10.
Marissa

– BIZTOSAN MEGTESZI, HA NEKED FONTOS. Nem utál téged,

Marissa.
– Olivia győzködni próbál, hogy kérjem meg Casht, jöjjön el
velem a jótékonysági estre.
Tudom, hogy a tekintetemen jól látszanak a kétségeim.
– Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod, de mindketten
tudjuk, hogy nem így van.
– Pedig nem utál – ismétli Olivia nyomatékosan.
– Jól van, az utál talán túlzás. Mondjuk úgy, hogy nehezen tud
elviselni. így jobb a megfogalmazás?
Olivia félrehajtja a fejét.
– Nem a megfogalmazással volt a probléma. Egyszerűen nem
hiszem, hogy utál téged. Nektek... nehéz kapcsolatotok volt. És
akkoriban egészen más voltál. Sok tekintetben ő is más volt. Csak
felül kell emelkednetek rajta, hogy tovább tudjatok lépni. Hogy
barátok lehessetek. Vagy legalább jó ismerősök.
Belebámulok unokatestvérem smaragdzöld szemébe. Nagyon
szeretné, hogy Cash és én jóban legyünk, de vajon miért?
 – Tudom, hogy ezt talán nem illik említenem, de zavar a
gondolat, hogy esetleg téged zavar. Nem akarom, hogy így legyen.
– Mármint, hogy engem mi zavar?
Habozok, mielőtt folytatnám. Most még van esélyem elterelni
a témát, nehogy olyat mondjak, ami megváltoztatná Olivia
érzéseit irántam. De tiszta vizet kell öntenem a pohárba. Nem
lehetek többé önző. Ha ez a személy akarok lenni, akkor vállalnom
kell a nehézségeket is, amik azzal járnak, ha elszakadok a
múltamtól. Ideje felnőni és szembenézni a következményekkel,
satöbbi.
– Hát az, hogy Cash és én... együtt jártunk.
Olivia megvonja a vállát. Nem hinném, hogy annyira lazán
veszi a dolgot, mint ahogy mutatja, de azért valódi stresszt sem
látok az arcán, és ez a lényeg.
– Hát nem túl szívesen gondolok rá, de attól még nem is
emésztem magam miatta. Tudom, hogy Cash szeret engem. És
tudom, hogy mindkettőtöknek megvolt az oka a kapcsolatotokra.
Ha szerelmesek lettetek volna egymásba, az megint más, de nem
így volt. Mindkettőtöknek célja volt, amire felhasználta a másikat.
Ezzel együtt tudok élni. Hiszen vége van.
Mindkettőtöknek célja volt, amire felhasználta a másikat.
Borzalmasan hangzik, de sajnos bizony igaz. Használtuk
egymást. Mocskos kurvának érzem magam miatta. És a legtöbb
definíció szerint az is voltam. Ténylegesen. Szexeltem valakivel,
aki alig jelentett számomra valamit, csak kihasználtam. Attól még,
hogy pénz nem volt a dologban, ugyanúgy hasznot húztam
belőle: apám kedvében jártam.
Ez beteges. Igen, az! Beteges!
Egy halvány mosolyt is alig sikerül magamra erőltetnem. Nem
igazán megy, de azért próbálkozom.
 – Ennek tényleg nagyon örülök. Nem akarom, hogy közénk
álljon, hogy ez bánt téged. Szerettem volna, hogy tudd, nem
jelentett semmit. És különben is, már vége.
Olivia mosolya szívből jön.
– Tudom. És köszönöm, hogy törődsz ezzel.
Most én vonok vállat. Kicsit zavarban vagyok. Nem érdemlem
meg, hogy ilyen könnyen megbocsásson. Szükségét érzem, hogy
bizonyítsam, nem vész kárba a bizalma, a belém vetett hite.
– Akkor most már tudhatod, hogy tényleg őszintén mondom,
nincs semmi bajom azzal, ha elkísér téged – mondja.
Megrázom a fejem. Nagyon határozottan törekszem arra, hogy
semmi olyat ne tegyek véletlenül sem, amivel megbánthatnám
Oliviát. Elég bajt okoztam már neki.
– Nem. El tudok menni egyedül.
– Hová?
Libabőrös lesz a karom, amikor meghallom Nash hangját. Fura,
de azonnal tudom, hogy ő az, nem is kell az ajtó felé fordulnom.
Bár szinte egyforma a két ikertestvér hangja, meg tudom
különböztetni őket. Nash hangja egy kicsit érdesebb, rekedtebb.
Nem nagy különbség, de én zsigerből felismerem. És azonnal
reagálok rá.
Megfordulok. Ott áll a lakásom ajtajában. És a szokásos,
morcos ábrázatát mutatja, de én megpillantok valamit a felszín
alatt, a harag és a keserűség alatt. Remélem, hogy nem csupán
elképzelem, hanem tényleg ott van, hogy tényleg van benne
valami, amit érdemes megmenteni, amiért érdemes kockázatot
vállalni.
Elfintorodom, és egy legyintéssel jelzem, mennyire lényegtelen
eseményről van szó.
– Semmi, csak egy jótékonysági est, és apám meg van róla
győződve, hogy muszáj részt vennem rajta.
 – Nash kíséretében — csiripeli Olivia. — Mármint az a Nash,
akit ők ismernek.
– Apa majd túlteszi magát rajta. El kell fogadnia, hogy Nash,
akit ismert, már nem... Már nincs velünk. Azaz velem.
Kerülöm Cash tekintetét, ahogy ellép Nash mellett és Oliviához
siet. Lesütött szemmel a körmeimet bámulom, mintha rendkívül
érdekes lenne a látvány. A szemem sarkából látom, hogy a
tenyerébe fogja unokatestvérem arcát, és megcsókolja. Mintha
kitörölné a gondolataiból a kettőnk kapcsolatát. Amikor felnézek,
Nash pillantása az enyémbe fúródik.
– Nos, ha ennyire fontos bizonyítanod apád előtt, vigyél engem
kísérőnek. Már ha mersz. – Kihívás villan a szemében. Nem hiszi,
hogy megteszem. Hogy meg merem tenni. Miért is hinné? Én is
elgondolkodtam a dolgon. Van hozzá erőm, hogy
szembeforduljak mindennel és mindenkivel az eddigi életemből?
Hogy magam mögött hagyjak mindent? Hogy magamra
haragítsam Georgia állam jogásztársadalmának krémjét?
– Remek ötlet! – mondom hirtelen ötlettől vezérelve, miközben
összerándul a gyomrom a gondolatra, hogy mit vállalok be. Ha
nem azzal a Davenporttal érkezem, akire számítanak, azzal
három dolgot is bizonyítok: Oliviának azt, hogy saját
kényelmemnél előbbre helyezem az övét (bár azt mondta, nem
zavarja a dolog); apámnak és minden ismerősömnek azt, hogy
már nem helyezem apám és a társadalom elvárásait magam fölé;
magamnak pedig azt, hogy igenis elég erős vagyok. Erősebb, mint
eddig. Elég erős ahhoz, hogy a saját utamat járjam.
– Gondolom, a régi Nash tartogat valamit az igazi Nash
számára, amit egy ilyen alkalomra felvehetne, ugye? — kérdi
Nash. Továbbra is engem néz, pedig az öccséhez beszél. Balról
Cash hangját hallom.
 – Persze, de nem hívhatod magad Nashnek. Egy darabig még
titokban kell tartanunk a fejleményeket, amíg el nem intézünk
mindent, és le nem csukatjuk azokat a faszfejeket.
– De akkor mi legyen? Mondjam azt, hogy Cash vagyok? A
nemtörődöm, vakmerő szórakozóhely–tulajdonos? Eltöltők egy
estét a rendes népekkel, mint szegény rokon, a díjnyertes cicababa
karján? Hát az marha jó lesz.
Tudom, hogy a haragja mögött az áll, hogy nem tud túllépni
azon az érzésén, hogy az öccse az ő életét lopta el, mégis fájnak a
szavai. Tényleg azt hiszi, üresfejű cicababa vagyok? Valami
agyatlan kis cafka?
– Nehogy azt hidd, hogy akkor most lejárathatsz engem.
Normálisan kell viselkedned, legalábbis amennyire tudsz. Ha
nyilvánosan jelenetet csinálsz, azzal nem teszel szívességet az
ügyünknek.
– Nem vagyok idióta, bátyus. Képzeld, szobatiszta vagyok ám!
Nem fogom elbasz... elszúrni – javítja ki magát, mielőtt befejezné
a mondatot. Ezt korábban is észrevettem; kezdi visszafogni a
trágár beszédét. Nem tudom, minek köszönhető ez, de szinte azt
gondolhatnám, hogy a nők jelenlétére van tekintettel. Úriember–
gesztus. Nagyon furcsa ez a szinte gyengéd figyelmesség
olyasvalakitől, aki egyáltalán nem tűnik figyelmesnek és
tapintatosnak. Akaratom ellenére újra feltámad bennem a
remény. Kétségkívül veszélyes vizekre eveztem, de most már
nem tudok kiszállni. Nem tudok. – Nem fogom elszúrni. Ne
felejtsd el, hogy régen én voltam a józan, felelősségteljes fivér.
Csak azért, mert te...
– Igen, tudom — vág közbe Cash idegesen. – Nem mondtam,
hogy nem így van. Csak emlékeztettelek. Ennyi.
Az ikrek között érezhető feszültség nyugtalanít. Úgy érzem,
mintha bármelyik pillanatban egymásnak eshetnének. És akkor
nem tehetnék semmit. Mindketten hatalmas termetűek. Nem
véletlen, hogy Cash klubjában sosem volt szolgálatban
kidobóember, amikor Cash épp dolgozott. Úgysem lett volna
senki, akivel nem boldogul saját kezűleg. Akár többel is egyszerre.
Ezt ő maga mesélte, természetesen mint Nash, de akkor is...
Megnyugszom, és furamód fel is bátorodom, amikor Nash
lenyeli a választ Cash éles kirohanására.
– Hánykor lesz az est? – kérdezi tőlem.
– Még meg kell kérdeznem a részleteket, de tavaly is volt egy
ugyanilyen fogadás, ami úgy zajlott, mint egy aukció. Amolyan
könnyed, szórakoztató parti. Az elején előételekre lehetett
licitálni, aztán székekre azoknál az asztaloknál, ahol helyi
hírességek ültek. Ha jól emlékszem, fél nyolckor kezdődött, és
szerintem idén is valami ilyesmi a terv.
Nash előveszi a mobilját, és a kijelzőre pillant. Gondolom, azt
nézi, mennyi az idő. Bólint, és újra rám néz.
– Az pont jó. Addig van egy kis dolgom. Hétre jöhetek érted?
– Igen. Ha megadod a számodat, tudok üzenetet küldeni, ha
netán mégsem akkor kezdődne.
Bepötyög néhány számot, és pár másodperccel később rezeg a
telefonom. Nem néz rám, amikor a mobilért nyúlok, hanem Cash–
hez fordul.
– Kölcsönvehetem megint a kocsidat?
– Vissza tudsz vinni minket a klubba?
– Persze.
– Te rendben leszel ma délután? – kérdi tőlem Olivia.
– Hogyne. Átkutatom a szekrényemet, keresek valami
megfelelő ruhát, aztán kényeztető fürdőt veszek. Tudod, relaxálni
szeretnék, mielőtt apával és a köreivel kell szembenéznem.
 Oliviát nem sikerül meggyőznöm.
– Csak ha biztos vagy benne...
– Biztos vagyok benne. Menjetek nyugodtan! Szép napot!
– Estére visszajövök, itt alszom.
– Olivia – szól figyelmeztetően Cash.
Unokatestvérem éles pillantást vet rá. Cash sóhajtva elfordul,
és a fejét rázza.
– Este visszajövünk. Nem szeretném, hogy egyedül legyél,
amíg nincs lezárva ez az ügy.
– Mondtam már, hogy maradok – mordul fel Nash az ajtó
mellől. Nem is jött be a szobába. – Egyáltalán nem figyeltek?
– Na látod – mondja Cash Oliviának.
Olivia kétkedve rám pillant.
– Ez Marissatól függ.
Remegés fut végig a hasamban, amikor visszagondolok arra,
hogyan ébredt reggel Nash. Persze valószínűbb, hogy Olivia
ágyában fog aludni, már ha Oliviáék nem fekszenek benne.
Valószínűbb...
– Részemről rendben van. Minden rendben lesz. Úgysem
merne betörni senki, ha Nash itt van.
Ezt ugyan viccből mondom, de feltehetőleg kilencven
százalékban igaz is. Csak a legkeményebb bűnözők
próbálkoznának bármivel Nash jelenlétében. Ugyanakkor mi
pontosan ilyen bűnözőkkel állunk szemben.
– Úgy ám! – mormogja Nash a helyéről.
Oliviára vigyorgok, ő pedig elfintorodik.
– Ugye?
– Na jó, akkor majd még beszélünk később. Ma nem dolgozom.
Sokat kell tanulnom, úgyhogy...
 – Kérlek szépen, ne aggódj miattam – kérlelem. Minél
kedvesebb és együttérzőbb velem Olivia, annál erősebb a
lelkifurdalásom, amiért eddig annyira rossz voltam hozzá.
Egyenesen egy rakás szarnak tartom magam. – Neked is megvan
a magad gondja, és a magad boldogsága is, amiben sütkérezhetsz.
Tényleg nem lesz semmi bajom. Megígérem.
Tétován elmosolyodik. Ettől kicsit jobban érzem magam. Jó
ilyennek lenni, jó érzés, hogy kedves és tapintatos vagyok, nem
pedig egy kötözködő ribanc, amilyen voltam. Senki nem akart a
társaságomban lenni, hacsak nem járt ez valami előnnyel a
számukra.
– Igen, megyünk sütkérezni – ismétli Cash rekedten, és a
karjába veszi Oliviát. A nyakához fúrja az orrát, Olivia pedig
felnevet, és átöleli.
– Jól van, jól van.
– Jól bizony. Akkor minden rendben. Menjünk! – mondja Cash,
és kézen fogva az ajtó felé húzza Oliviát. Ahogy elmegy
mellettem, az unokatesóm lehajol, átkarolja a vállamat, és
magához húz.
– Örülök, hogy visszatértél – súgja a fülembe, és kicsit
megszorít. Én is átölelem, és minden eddiginél erősebben érzem,
milyen melegszívű.
Ha belegondolok, hogy egész életemben nem lett volna
mellettem a csodálatos Liv, ha nem vagyok rosszkor rossz
helyen... Az igazán tragikus lett volna.
– Én is örülök – suttogom. A kanapén ülve nézem, ahogy
hármasban elindulnak. Nash még hátrapillant, fekete szemének
pillantása a szemembe mélyed, amikor becsukja az ajtót.
Már rég elment, de még mindig érzem a forróságát.
 11.
Nash

Azt hittem, hogy amikor végre vége a rejtőzködésnek, amikor

végre élhetek, már sosem lesz okom visszamenni. Soha nem fogok
visszatérni ahhoz az élethez, amit az elmúlt hét évben éltem.
De tévedtem.
Persze sosem gondoltam volna, hogy apa azt akarja, adjuk fel
a harcot. Hogy hagyná magát a börtönben megrohadni, anya
gyilkosát pedig szabadon járkálni. De hát végig tudta, ki a gyilkos.
Összerándul a gyomrom, amikor Duffyra gondolok. Az ujjaim
is belesajdulnak, annyira meg akarom szorongatni a torkát. A
szemébe akarok nézni, ahogy megfojtom.
De Duffy csak egy közülük. Bár ő az, aki a gyilkosságot
végrehajtotta a bombával, akár szándékosan, akár nem, mégis
csak egy azok közül, akik anya halálában és az azt követő pokoli
eseményekben vétkesek. Bosszúszomjam csak akkor fog
csillapodni, amikor már mindegyikük vagy halott, vagy rács
mögött van. Apa ezt talán tudja. Talán épp ezért akarja, hogy
feladjuk. Talán egy életen át tartó küzdelem lenne felgöngyölíteni
ezt az ügyet.
 De nem számít. Nem adom fel! Soha! Nem tudnám megtenni.
Túl sokat kellene feladnom hozzá önmagámból, abból, aki
voltam, és abból, akivé lettem. Úgyhogy véghez fogom vinni.
Nem számít, mibe kerül, vagy meddig tart, véghez fogom vinni,
és kész.
Miután kitettem Casht és Oliviát a Dualnál, gyorsan áthajtok a
városon a vasútállomáshoz. Amikor megjelentem a városban,
béreltem ott magamnak egy zárható szekrényt. Ha nincsenek
gyökereim, kicsit nehézkes biztonságban tartani a fontosabb
dolgokat. Még olyanok is, akiknek vannak gyökerei, gyakran
választanak ilyen helyeket értékeik megőrzésére. Apa is ezt tette.
Ugyanezen a vasútállomáson tartotta a rejtegetett holmiját.
Szárazon, szinte haragosan elmosolyodom a gondolatra, hogy
micsoda szerencse, hogy legalább az egyikünk ilyen szorosan apa
nyomdokaiba lépett. Csak hát valahogy mindig azt feltételeztem,
hogy ha valamelyikünk bűnöző lesz, vagy afelé tendál, az Cash
lesz. Szerintem mindenki így gondolta. Azt hiszem, Nash
bizonyos értelemben tényleg meghalt a robbanás napján. Aki
akkor voltam, és akivé lehettem volna, meghalt. Mindketten
halottak. Örökre végük. Csak az a kérdés, ki vagyok én. Ki lett
belőlük?
Elvetem ezeket az aggasztó gondolatokat, és leparkolok a
vasútállomás előtt. Hátrapillantok a vállam fölött; ez már örökre
szokásom marad. Bemegyek az épületbe, balra állnak a zárható
szekrénykék. Olyan számot választottam, amire könnyen
emlékszem. Négytizenhárom. Anya születésnapja. Április
tizenhárom.
Mint mindig, most is a halála jut eszembe a születésnapjáról.
Állandóan az eszemben jár. De néha erősebben. Elönt a bűntudat,
amiért élek, pedig meg kellett volna halnom; amiért kukkoltam és
filmeztem azt a félmeztelen csajt a mólón, ahelyett, hogy a hajón
lettem volna, pedig ott volt a helyem. Anyának nem lett volna
szabad egyedül lennie. Nem lett volna szabad egyedül meghalnia.
Vele kellett volna lennem, de nem voltam. Én megmenekültem.
És tessék, mi lett belőlem.
Jobb hely lenne a világ, ha anya maradt volna életben, és én
robbanok fel helyette.
Mégsem így történt. Úgyhogy legalább annyit tehetek, hogy
igazságot szolgáltatok. Bárhogy is.
A bakancsomból egy narancssárga tetejű kis kulcsot veszek elő.
Elég jellegtelen. Ha valaki megtalálja, sosem fog rájönni, hová
tartozik, és ha mégis, akkor sem tudnák, melyik szekrénybe illik
bele.
A zár könnyen nyílik, amikor elforgatom a kulcsot, máris
kitárul az ajtó. Odabent egy fekete táska van, némi vésztartalékkal
és pár telefonnal. Az egyik nagyon fontos. Akárcsak a
készülékben, amit apa ránk hagyott, ebben is sok szám van
elmentve, amikre egyszer majd szükségem lehet. Reméltem, hogy
sosem jön el az alkalom, de jó okom volt, hogy megtartsam őket.
Mert a dolgok ritkán alakulnak terv szerint. A francba.
Van még a telefonon egy másik példány is a felvételből, amit a
mólón készítettem. Meg pár egyéb apróság. Olyasmik, amik miatt
engem akár meg is ölhetnek. Fegyverekről,
csempészútvonalakról, csempészekről; ezekről nem lenne szabad
tudnom. De tudok róluk. És még sokszor menthetik meg az
életemet. Vagy épp az életembe kerülhetnek. Attól függően, kinél
van a telefon, és ki tudja, mi van rajta. Egyelőre csak én, és úgy
tervezem, hogy ez így is marad. Senkiben sem bízom, ezért
sikerült eddig életben maradnom. Ez tartott biztonságban.
Felteszem a telefont a töltőre, és átböngészem a névlistát, amíg
megtalálom Dimitrij számát. Ezt elküldöm egy másik telefonra,
egy eldobható készülékre, amit szintén a szekrényben tartok.
 Számos ilyen készülékem van. A munkám és a családi hátterem
is megköveteli, hogy mindig rendelkezésemre álljon egy rakás
eldobható telefon, GPS és minden egyéb kacifántos dolog nélkül.
Használat után eldobom őket, és semmi nyom nem vezet vissza
hozzám.
Miután gyorsan felmértem a környezetemet, bezárom a
szekrényt, és visszateszem a kulcsot a bakancsomba. Az
eldobható telefonnal egy üres padhoz megyek, és telefonálok.
Többször is kicseng, aztán egy ismerős, érdes hang szól bele
kurtán, erős akcentussal.
– Hagyjon üzenetet! – Utána sípszó.
– Nikolaj vagyok – mondom. Dimitrij ezt a nevet adta nekem,
amikor először találkoztunk. Valaki másnak kellett lennem, aki
nem Greg Davenport fia, Nash. Személyazonosságot kellett
váltanom. – Izé... beszélnünk kell. De olyasmiről, amit
személyesen akarok elmondani. Nagyon jó lenne, ha el tudnál
jönni oda, ahol először találkoztunk, nagyjából ugyanabban az
időben, két nap múlva. Köszönöm, Dimitrij.
Leteszem. Tudom, hogy pontosan érteni fogja az üzenetet. És
tudom, hogy ha lehetséges, két nap múlva ott lesz. A hajó még
körülbelül egy hétig nem indul útnak, úgyhogy elvileg nem jelent
problémát eljönnie.
Pötyögök egy kicsit, hogy töröljem az üzenetet és a hívást,
aztán felállók, és a kijárathoz megyek. Közben lazán a kukába
dobom a telefont.
Cash kocsijához visszafelé menet arra gondolok, mi mindenről
beszéltem Dimitrijjel az utóbbi hét évben. Rengeteget mesélt
apáról. Semmi botrányosat, csak apróságokat, amikbe régen
belekeveredtek. Ezek szerint nagyjából egyszerre kezdték.
 Egyre feljebb emelkedtek a rangsorban, apa végül
pénzmosással kezdett foglalkozni, Dimitrij csempész lett.
Bizalmas barátok maradtak, ezért vonta be apa a vészhelyzetbe
Dimitrijt. Nem a biztonságunkat akarta kockára tenni egy
csempésszel, hanem mindenkinél jobban bízott benne.
És most én is bízni fogok benne. Segítséget készülök kérni tőle.
Nagy szívességet, amit talán nem akar megtenni, de azért
legalább megkérdezem. Lehet, hogy már olyan rossz a helyzet,
hogy ő maradt az egyik a három vagy négy esély közül, hogy
helyrehozzuk a dolgokat. Ezt még nem tudhatom, de valahol el
kell kezdenem. Tennem kell valamit. Kell egy A és egy B terv.
Nem tudom elengedni a bosszút, és bár Cash azt mondta, hogy ő
sem, én nem bízom benne, hogy számára ugyanolyan fontos, mint
számomra. Nem igazán bízom senkiben. Családtagokban sem.
Túl sokáig voltam egyedül ahhoz, hogy ez változzon. Talán egy
nap megváltozik majd, de kétlem.
Tiltakozik a lelkiismeretem. Még hogy én nem bízom senkiben,
amikor mások épp engem tartanának érdemtelennek a bizalomra.
Annyira elszánt lettem, hogy aligha engedek bármit az utamba
állni, ha valamit akarok; főleg nem olyasmit, hogy mi a „helyes”.
Olyan életbe kényszerültem bele, ahol az erősebb marad életben,
és aki gyenge, annak vége. Nehéz lerázni az ilyesmit és visszatérni
a civilizált világba.
A lelkem mélyéről egy ragyogó kék szempár figyel. A
lelkiismeretem újra belém hasít. Vajon mit gondolna rólam, ha
mindent tudna? Mindent, amit tettem...
Főleg azt, ami vele kapcsolatos...
Kinyitom a kocsit, beülök, és elűzöm a fejemből a mély, zavaró
gondolatokat. Van, amin jobb nem elmélkedni. Ez is egy olyan
dolog.
 Indítom Cash BMW–jét, kiállók a parkolóból, és visszaindulok
a lakásához.
Két tervet kell a legapróbb részletekig kidolgoznom. Nem érhet
meglepetés. Az egyik tervnek muszáj működnie.

Néhány órán át kutatok a számítógépen, és utána már nagyon

rám fér egy kis pihenés, még akkor is, ha ahhoz szmokingba kell
bújnom és gazdag seggfejekkel kell bájolognom. Leszarom őket;
azt viszont várom, hogy eltölthessek egy kis időt Marissaval. És
nem fogok úgy tenni, mintha nem lennének önző hátsó
szándékaim.
Édes női testre vágyom, menekülésképp a valóságból, hogy
eltemethessem a gondjaimat. Ha csak időlegesen is. És bár
valószínűleg rengeteg bevállalós nőt találhatnék, őt akarom. Sok
okból, és biztos vagyok benne, hogy többek között azért, mert
elkényeztetett, gazdag lány.
Tudom, hogy valószínűleg akár most is felmehetnék hozzá
szexelni, de élvezem ezt a kis játékot előtte. Leköti a figyelmemet,
ami most jólesik. Nem bánom, ha ki kell öltöznöm és játszanom
kell, ha Marissa ettől nem kezd el többet várni. Figyelmeztettem
már, hogy milyen vagyok. Remélem, van annyi esze, hogy nem
hagyja figyelmen kívül, amit mondtam.
Megigazgatom a frissen vasalt fehér ing szoros gallérját.
Egyetlen alkalommal viseltem frakkot: az első iskolabálomon.
Nem is emlékszem, hogy ilyen kényelmetlen lett volna.
Megvonom a vállamat a tökéletesen szabott felsőben, és rájövök,
hogy nem is a szmoking szorít, hanem az élet.
Nem sikerül úgy beilleszkednem, ahogy elképzeltem. Azt
gondoltam, úgy fogok visszalépni a való életbe, mintha mi sem
történt volna, mintha semennyi idő nem telt volna el, mintha
ugyanaz a fickó lennék, aki akkor voltam, amikor elmentem. De
nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Hölgyeim és uraim, ezt hívják tagadásnak. Kurva szar!
Pár perccel a megbeszéltnél korábban érek oda Marissahoz.
Benyitok, de az ajtó zárva.
Legalább ennyi esze van.
Használhatnám Cash kulcsát, de nem teszem. Inkább
becsöngetek.
Csak néhány perc múlva nyit ajtót. Gondolom, a szépség
időigényes. De, amikor elhúzza a reteszt és megjelenik az ajtóban,
megértem, miért.
A francba, de gyönyörű!
Magas, vékony alakját testhez simuló ruha emeli ki. Csak az
egyik vállán pántos, és térdig egészen szűk, onnan lágy
hullámban omlik a földig. Minden formás porcikája tökéletesen
kirajzolódik, és a pántos, magas sarkú cipellőben még
hosszabbnak tűnik a lába.
Szőke haja platina zuhatagban omlik csupasz vállára, bőre
aranylóan ragyog. De a szeme az, ami igazán kikészít. Ragyogó
kék szempár, egyszerre ártatlan és csábító. És állandóan engem
néz. Kíváncsian. Elmélyülten. Nem tehetek róla, de kíváncsi
vagyok, mire gondol, mi jár a fejében. Hogy emlékszik–e...
Persze tudom, hogy megint csak a lelkiismeretem játszik
velem. Azok után, amit tettem. Biztosan nem tud róla. De azért
kíváncsi lennék.
– Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy – mondom őszintén.
Erre még lélegzetelállítóbban mosolyog.
– Köszönöm. Te is igazán jól nézel ki. Mint mindig.
Bevallom, kicsit rendbe szedtem magam. De nem vittem
túlzásba. Levágathattam volna a hajam, és teljesen
megborotválkozhattam
volna, de nem tettem. És nem is fogom. Ahhoz túl vad vagyok,
hogy ilyen drasztikus változást erőltessek magamra, csak hogy
Cash bőrébe bújhassak (miközben ő az én bőrömbe bújik).
Ennyire senki nem fontos. Még Marissa sem. De azért a fülem
mögé fésültem a hajam, és fazonra igazítottam a szakállamat is.
Tuti, hogy még így sem nézek ki úgy, mint akit be lehetne engedni
a felső tízezer estélyére; még szmokingban sem. De kinyalhatják
a seggemet. Akkor is elmegyek.
Talán nem teljesen önző a motivációm. Ha elkísérem Marissat,
azzal segítek neki bizonyítani, mennyire erős. Vagy nem. Ha
velem jelenik meg egy ilyen társasági eseményen, az biztosan
befolyásolja majd valamelyik irányba. Csak nehéz megmondani,
melyikbe.
Nem akarok más okokra gondolni, más, mélyebben rejtőző
motivációra, ami miatt vele akartam menni. De nem engedhetem
meg, hogy érzéseket tápláljak valami nőszemély iránt. Nem, és
kész.
Legalábbis ezzel győzködöm magam.
 12.
Marissa

NEM IS ÉRTEM, HOGY LEHET EGY IKERPÁR ENNYIRE EGYFORMA ,

mégis ennyire különböző. Talán csak a személyisége miatt látom
így, de szerintem Nash egyáltalán nem hasonlít Cashre. Kicsit
sem. Mindig is úgy gondoltam, hogy Cash (mármint amikor azt
hittem, hogy ő Nash) jóképű, de az igazi Nashnek nyomába sem
ér. Nash lélegzetelállító. Nem hiszem, hogy valaha láttam volna
nála szexisebb férfit. Még szmokingban is látszik rajta, hogy
inkább egy fekete bőrdzseki és egy motor illik hozzá. Ő ízig–vérig
ilyen.
Veszélyes.
– Összeszedem a holmimat, és mehetünk – mondom gyorsan,
és visszamegyek a szobámba. Reszkető kézzel egy fekete, flitteres
kistáskába dobálom a rúzsomat, a kulcsomat, a púderemet és a
bankkártyámat.
A tükör előtt mély levegőt veszek. Miért érzem úgy, mintha a
pokolba készülnék? Mintha pillangó lennék, amit végzetesen
vonz a láng, ami elemészti?
Nincsenek illúzióim Nashsel kapcsolatban. Nem mondhatom,
hogy nem hallottam a figyelmeztetést. Tudom, milyen ő. Brutális.
Mégsem tudom magam távol tartani tőle. És a veszély ellenére
nem is akarom. Esztelenség, és nem is akarom racionalizálni.
Sodortatom magam. Életemben először fejest ugrom.
Lehunyom a szemem a nyugtalanító gondolatoktól, és
visszamegyek Nashhez. Vissza a lánghoz.

A parkolóban az őr mintha konkrétan félne elfogadni Nashtől a

borravalót. Zavartan rám pillant, aztán Nashre, aztán gyorsan
félrenéz, mielőtt tétovázva a félbehajtott bankjegyért nyúlna.
Félénken biccentve zsebre vágja, aztán beül a kocsiba, hogy
nagyon lassan vezetve beálljon vele a parkolóba. Mosolyomat a
kezem mögé rejtem. Fogadni mernék, hogy úgy fog vigyázni az
autóra, mint a szeme világára, és tökéletes állapotban fogja
visszahozni.
Nash mellém lép, és a karját nyújtja. A gesztus elárulja, hogy
tud elegánsan viselkedni olyan társaságban, amilyenben most
elvegyülni készülünk. És hogy nem fog nagyon kilógni.
– Nos, hölgyem?
Gunyorosan felvonja a szemöldökét. Mosolyogva bólintok, és
belekarolok.
Idegesen összerándul a gyomrom. Részben Nash közelsége
miatt, de ez nem újdonság. Ha a közelemben van, szinte csak rá
tudok figyelni. A másik ok viszont nem Nash, és nem a rám
gyakorolt hatása.
Meglehetősen csalódottan nyugtázom, hogy bizony aggódom.
Aggódom, hogy valami olyat tesz vagy mond, amivel bolondot
csinál magából. Vagy belőlem. Vagy, ami még rosszabb, apuból.
Eszembe idézem, hogy új személyiségemnek nem kellene
törődnie ilyesmivel. Olivia biztosan nem akadna fenn ilyen
felszínes dolgokon. Nekem sem lenne szabad.
 De a régi szokások makacsok. Az enyémek pedig nem is olyan
régiek. De nem akarok visszatérni hozzájuk. El akarom temetni a
régi énemet.
Felveszem a legmeggyőzőbb mosolyomat, Nashre pillantok,
aki peckesen sétál mellettem, és az előtérbe lépünk, hogy
feliratkozzunk.
Az első, aki észreveszi az érkezésünket a teremben, Millicent
Strobe, aki talán az összes „barátnőm” közül a legüresfejűbb.
Láthatóan épp véget vetett egy csevejnek, hogy belekezdjen egy
másikba egy párral, akik a közelünkben álldogáltak.
Millicent udvariatlanul faképnél hagyja őket, és vajon kit vesz
célba? Hát ki mást, mint engem.
– Nocsak, kit fújt ide a szél? – kérdi édeskésen. Mosolya túl
széles, a szeme túl kíváncsi, ahogy Nasht fürkészi. Közelebb hajol,
és az arcom mellett a levegőbe cuppant. – A cica és a játéka –
mondja, majd hamisan csengő nevetést hallatva Nash karjára teszi
vörös körmű kezét. – Ó, csak viccelek ám!
De nem viccelt. Végtelenül lenézően tetőtől talpig végigméri
Nasht.
– Ki ez? Nash bűnöző ikertestvére? – Megint mesterkélten
felnevet, én pedig érzem, hogy elvörösödöm. Nem azon kellett
volna aggódnom, hogy Nash viselkedése lesz zavaró. Sokkal
inkább azon, miként viselkednek a többiek velünk.
– Úgy bizony... – szólal meg mellettem Nash halkan. Először
azt hiszem, rosszul hallottam, de amikor felpillantok rá, látom,
hogy az arckifejezése sztoikusan nyugodt és komoly.
Szándékosan provokálja Millicentet.
– Ugyan, Leese, csak tréfál – szólok közbe lazán, nevetve
bedobom a becenevet, amit csak közeli barátok használnak évek
óta. – Ő Cash, Nash testvére.
 A szívem dübörög a mellkasomban, szinte szétkalapálja a
bordámat. Nem beszéltük meg, mit fogunk mondani.
Feltételeztem, hogy azt, hogy Nash valójában Cash, de... nem így.
– Ó, igen. Nash. Emlékszem rá. A kérdés az, hogy vajon
emlékszel–e rá te is. Miért hagynád otthon egy ilyen estély
alkalmával? – A lényeg kimondatlanul marad: és miért hoztad
helyette ezt a fickót.
Apám sosem titkolta, hogy kedveli Nasht, és a Townsend
birodalomban részt szán neki. Bizonyos értelemben nagyon is a
nyilvánosság előtt zajlik az életünk, ami azt jelenti, hogy a
szakításról szinte mindenki tud már. Mégsem számított rá senki,
hogy figyelmen kívül hagyom apám kívánságát. Azt várták, hogy
bármi is történt, Nash kíséretében fogok megjelenni. Hiszen ki is
merne ellenkezni egy olyan befolyásos emberrel, mint az apám?
Senki.
Hallom Nash válaszának elejét. Millicentet figyelve nagyot
nyelek, mosolyt erőltetek az arcomra, és a körmömet Nash
karjába mélyesztem, hogy hangtalanul könyörögjek, nehogy
kimondja. Amire gondol. Hallom, hogy haragosan fúj egyet, de
nem fejezi be a mondatot. Egy szót sem szól. Szinte érzem a belőle
áradó fagyos hideget. Nem szereti a szájkosarat.
– Az utolsó pillanatban hallottam az estélyről, és úgy alakult,
hogy Nashnek már más tervei voltak. Tulajdonképpen elvileg
még vissza sem tértem volna az országba – mondom bizalmasan.
– De akkor hogyhogy mégis itt vagy?
– Bizonyos személyes ügyekkel kell foglalkoznom.
– Személyes ügyekkel? – kérdi, és ismerem ezt a pillantást. A
cápa szeme, amikor vért szagol a vízben.
A fenébe, miért nem találtál ki valamit, még mielőtt ideértél? –
dorgálom magam, bár máris késő.
 – Igen. Ugye emlékszel még, hogy mit jelent ez? Mielőtt még
hirtelen a nyilvánosság előtt kellett élnünk az életünket?
– Mikor is lehetett az? Kétéves korunkban talán?
– Pontosan – nevetek, és percről percre jobban feszengek.
Akárcsak én, Millicent is előkelő családban nőtt fel, bizonyos...
elvárásokkal. Pontosan tudja, miről beszélek. Csak az a baj, hogy
ő nem jött rá, mennyire pocsék élet ez. Főként azért, mert senki
nem mutatott rá, milyen rossz így élni, és miféle rémes emberekké
váltunk miatta. Én viszont tudom. Nekem már nincs mentségem,
ha továbbra is így élek, ha továbbra is úgy viselkedem, mint ő.
– Az államban a legbefolyásosabb férfiak és nők gyermekei
vagyunk. Vannak bizonyos kötelességeink, és... adnunk kell a
látszatra is. Vagy talán ezt is elfelejtetted?
Ezt most komolyan gondolja? Hogy is nevezhettem valaha a
barátomnak egy ilyen embert?
Rémiszt, hogy a dolgok még a vártnál is rosszabbul állnak.
– Én sosem hoznék szégyent a családomra – mondja élesen.
Nem tudom eldönteni, vajon arra utal–e, hogy szégyen a
családomra nézve, amiért ez a Nash, vagy hívjuk Cashnek, a
kísérőm; talán csak túlságosan érzékeny vagyok. Többet olvasok
ki a burkolt megjegyzésből, mint amit valójában jelent?
Millicentet szinte egész felnőtt életemben ismertem. Nem nézek
ki belőle ilyesmit. Talán csak képzeltem. Talán a rossz lelkiismeret
olyasmit láttat velem, ami valójában nincs is ott.
De ekkor egy belső hang is megszólal, és felteszi a kérdést,
hogy nem vagyok–e valóban tiszteletlen és tapintatlan a
családommal szemben, amiért csak úgy megjelentem „Cash”
kíséretében. Tudtam, hogy apu azt szerette volna, hogy Nash
legyen a kísérőm, de azt is tudtam, hogy még annak is jobban
örült volna, ha egyedül jövök,
mint ha olyasvalakivel, akinek a... kétes természete szégyenbe
hozhatja őt.
Nevetséges, hogy ezzel foglalkozom, de hát ilyen világban
élünk. Ugye?
A bűntudattól felgyorsul a szívverésem. De miért? Apu miatt?
Nash miatt? Vagy azért, mert egyáltalán gondolkoznom kell azon,
mi itt a helyes?
De akkor hirtelen erőt vesz rajtam valami. Valami új. És ijesztő.
De örülök is neki. Helyesnek érzem.
Bájosan Millicentre mosolygok.
– Nos, úgy vélem, nem fog álmatlan éjszakákat okozni
számomra, ha esetleg kínos helyzetbe hozok valakit, akitől még a
legalapvetőbb udvariasság sem telik ki. – A döbbenettől leesik az
álla. Mielőtt még magához térhetne, hogy válaszoljon, odahajolok
hozzá, és a fülébe suttogok. – Légy óvatos, Millicent, nehogy
lepottyanj a piedesztálról. Még összetörnéd magad.
Kihúzom magam, újabb bájmosolyt villantok rá, majd
egyszerűen hátat fordítok neki.
Régi énem felett ült víg halotti torom azonban megakad,
amikor a tekintetem találkozik apám szemével. A terem másik
végében állva engem néz, az arcáról elfojtott harag süt.
Dacosan felszegem az államat, amivel egyben meg is mondom
a véleményemet. Tudom, hogy apu pontosan érti.
Lassan ingatja a fejét. A gesztusa éppoly beszédes szavak
nélkül is, akár az enyém. Úgy érzem, mintha a lelkemben
földrengés kezdődne.
Néhány rémisztő pillanatig az összeomlás határán vagyok.
Összeomlanék annak a súlya alatt, aki voltam, amit elvárnak
tőlem, és amit ma este tettem. De Nash még időben közbelép, és
megment magamtól.
 Megérinti a könyökömet.
– Mit szólnál egy italhoz, hogy elűzd a keserűséget? – kérdi.
Erőt kell vennem magamon, hogy fel ne sóhajtsak a
megkönnyebbüléstől.
Amikor felnézek rá, hogy elfogadjam az ajánlatot, mintha
tiszteletet látnék megcsillanni a szemében. Jól látom? Vagy talán
csak képzelődöm? Talán csak látni szeretném? Nem is tudom.
Mindenesetre jó érzés. Jó érzés tiszteletet kapni, még ha csak kicsit
is, olyasvalakitől, aki eddig cseppet sem tartott sokra. Valakitől,
aki tudja, milyen voltam.
Voltam.
Talán ezért ment meg. Mert kétségkívül megment azzal, hogy
menekülő útvonalat kínál. Igen, megment. Bár nem tűnik
megmentős típusnak, de mégis. Immár másodszor.
Először persze akkor mentett meg, amikor Cashsel
kiszabadított az emberrablók karmaiból. Még mindig hallom a
hangját, ami egészen más, mint az öccséé. Parancsoló és
megnyugtató. Ismerős, de valahogy nem úgy, ahogy számítottam
rá. Védelmezve éreztem magam hazáig, pedig alig szólt hozzám.
És most, ma este, újra megment.
De miért? Miért épp most?
A válasz ugyanolyan gyorsan villan fel bennem, mint a kérdés.
Talán azért, mert most már úgy gondolja, érdemes vagyok rá.
Elűzöm a nyugtalanító gondolatokat, és inkább mosolygok.
– Köszönöm, nagyon jó lenne.
Nash odébb kísér, én pedig a vállam fölött hátrapillantok
Millicentre, aki visszalibben a vőlegényéhez, Richardson „Rick”
Pyle–hoz, akit faképnél hagyott, amikor megpillantott engem.
Biztos vagyok benne, hogy azonnal megosztja vele a pletykákat,
amint az illem engedi. Hamarosan mindenkihez eljut az előbb
lezajlott beszélgetés torzított változata. Na és ki lesz a rosszfiú?
Nash hangja belehasít az elmémben háborgó káoszba.
– Mégsem olyan egyszerű, mint gondoltad, ugye? – kérdi
csendesen. Megint felpillantok rá. Előrefelé néz, de mintha kicsit
önelégült képet vágna. Felkavar, hogy annak ellenére, ami az
imént történt, kételkedik benne, hogy van elég erőm megváltozni.
Hogy megváltoztam.
Ez a felismerés megrázza amúgy is törékeny önbizalmamat.
Nem szólok semmit, hiszen valahol én is ugyanezen
gondolkodom. Tényleg képes lennék a változásra? Tényleg ennyi
nehézségbe kell ütköznöm? Vagy valóban annyira
visszavonhatatlanul olyan lennék, mint ezek az emberek itt?
Megállunk az elegáns bárpultnál. Nash nem is kérdezi, mit
kérek, már rendel is: nekem egy vodka–martinit, magának egy
Heineken sört. Várok, amíg a pultos elmegy elkészíteni az italt,
aztán megszólalok:
– Ilyen jó emberismerő vagy? Vagy csak ennyire egyszerű
engem kiismerni?
Nash vállat von.
– Gondoltam, szereted a martinit. – A szeme sarkából rám
pillant, a tekintete sötét és buja. – És amikor épp nem segget
nyalsz, illik is hozzád egy ilyen mocsok kis koktél.
A beszólás elejével inkább nem törődöm, a végével annál
inkább. Elvörösödöm, az arcom után még a mellkasom is
átforrósodik, és kiver a veríték. Legszívesebben legyezném
magam, de nem teszem.
Nem tudom, miként feleljek erre a kétértelmű megállapításra,
úgyhogy meg sem próbálom.
– De te nem tűnsz sörivónak. Valami keményebbre
számítottam.
 Még szinte ki sem mondtam, máris tudom, hogy a válaszom
pont ugyanolyan kétértelmű volt, mint Nash megjegyzése.
Úristen!
– Sokkal keményebb is tudok ám lenni – mondja bársonyos
hangon. – De ma este, azt hiszem, a sörivás megerősíti a rossz
benyomást, amit keltek.
– Azt akarod, hogy lenézzenek?
– Nem. Gondoljanak csak, amit akarnak. Semmiképp nem
vagyok kevesebb náluk. Bármilyen is a hajam, és bármit is iszom.
Csak azért kértem sört, mert ízlik, és mert örömömre szolgál,
hogy felpiszkálhatom ezeket a lenéző seggfejeket azzal, hogy egy
magamfajta, hosszú hajú, tetkós pasas mászkál a puccos
estélyükön.
Látom a szája sarkára kiülő kis mosolyból, hogy jólesik neki a
kis lázadása. Szeretném, ha én is ilyen nemtörődömséggel tudnék
viszonyulni mások véleményéhez és ítélkezéséhez, de egyelőre
még nem megy. Minden lépésért meg kell küzdenem. Minden
aprócska lépésért.
Talán egy nap eljutok idáig. Talán.
Túl sok mostanában a talán, és csak egyre több lesz. Hirtelen
úgy érzem, fojtogató kézként nehezedik rám az egyensúly hiánya,
a bizonytalanság. Olyan, mint az a kéz, amit akkor éreztem,
amikor elájultam, és fogságban ébredtem néhány nappal ezelőtt.
Kezd eluralkodni rajtam a pánik, hideg verejték gyöngyözik a
homlokomon. Levegőre van szükségem, de azonnal. Tágas,
nyitott térre.
Szabadságra.
Kétségbeesetten kutatom, hol tudnék kijutni. Nash mögött, a
terem másik felén észreveszem az erkélyajtót. Odakint a végtelen,
sötét éj maga a mennyország.
 – Azt hiszem, levegőre van szükségem – mondom, mielőtt
kifelé indulok, Nash válaszára sem várva.
Szerencsére az erkély üres, amikor kilépek. A korláthoz sietek,
és csípővel nekidőlök. Kinyújtom a kezem, és a hűvös kovácsolt
vasra teszem a tenyeremet. A fém üdítő hidege nyugtató nyári
fuvallatként hűsíti a testemet.
Emlékeztetem magamat, hogy biztonságban vagyok, hogy itt
vagyok, a jelen pillanatban, nem pedig életem legrettenetesebb
perceit élem át újra.
Biztonságban vagyok. Biztonságban vagyok. Biztonságban vagyok.
– Jól vagy?
Nash hangja csupán halk dörmögés a holdfényben.
– Semmi bajom.
– De történt valami. Mondd el, mi az.
Pont olyan érzékeny és tapintatos, mint egy elefánt a
porcelánboltban. Kimondja azt, ami amúgy is nyilvánvaló, és még
magyarázatot is követel. De tudom, hogy ő már csak ilyen. Nem
vagyok biztos benne, hogy tudna másként viselkedni. Vagy hogy
valaha képes lesz rá. Nash kemény ember, érdesebb, mint bárki,
akit valaha ismertem. És azt hiszem, nagyon megtörte az élet.
De hát engem is.
Megfordulok, hátat fordítok a korlátnak. Valamit felelni
szeretnék neki, de elakad a szavam. Ott áll előttem, belekortyol a
sörébe, és fekete szeme fürkészve néz engem. Ez a jelenet... Az
erkély, a balzsamos levegő, a sör, Nash és én... Valahogy
ismerősnek tűnik. Szinte déjá vu érzésem van.
Átforrósodik a testem, eláll a lélegzetem. Nem tudom, honnan
jött ez az érzés, és miért, de annyira felizgulok, hogy egészen
kimelegszem. És átnedvesedem.
 – Mi az? – kérdi a homlokát ráncolva.
– Nem tudom. Csak valahogy te... És ez az erkély, meg ahogy
a sört iszod... Nem is tudom. Csak... Nem tudom. Szinte ismerős.
Fura – mondom lezseren. Megpróbálom lényegtelennek
feltüntetni, pedig egyáltalán nem érzem annak.
Ne tépd le a ruháját! Ne tépd le a ruháját!
Izzad a tenyerem a poharamon. A másik kezemmel a hátam
mögött megszorítom a kovácsoltvas korlátot, amikor Nash
közelebb lép.
Néhány centire tőlem megáll. Egy pillanatig az arcomra bámul,
eltűnődik, aztán felemeli a sörösüveget, az ajkamhoz érinti és
végig görgeti rajta.
–Az hát. Fura.
Néhány gyötrő percen át így maradunk. Csak arra tudok
gondolni, mennyire vágyom a csókjára, az érintésére, arra, hogy a
karjába vegyen és megszűnjön körülöttünk minden és mindenki.
De nem teszi. Szótlanul hátralép, kissé oldalt fordul, és megint
kortyol egyet.
Szinte úgy, mintha nem is érzett volna semmit.
 13.
Nash

– DE MIÉRT NEM KÉRDEZTÉL SOHA SEMMIT CASHRŐL ÉS RÓLAM?

Miért nem voltál meglepve, összezavarodva, amikor
visszavittelek apád házába, miután kiszabadítottunk az
emberrablók karmaiból? Ne mondd, hogy nem is voltál kíváncsi
rá, ki vagyok. – Kibámulok az éjszakába, ügyelek rá, hogy ne
nézzek Marissa szemébe.
Remélem, nem tartja gyanúsnak a hirtelen témaváltást. Nem
akartam, hogy az erkély dolgon tűnődjön. Túl közel jár. Túl közel
jár egy emlékhez, amire nem akarom, hogy rátaláljon. Túl közel
jár valamihez, amit én is el akarok felejteni. De nem tudom
elfelejteni.
Elhessegetem a gondolatot, nem engedem, hogy uralja az
elmémet. Már látom, hogy hiba volt kikísérnem ide Marissat.
Mégis kíváncsi vagyok, mennyit tud. Hogy vajon azért kapom–
e rajta olyan gyakran, hogy engem néz. Mit fog rólam gondolni,
ha összeáll valaha a kép?
– Bevallom, lesokkolt, amikor megláttalak, de inkább csak
sokkolt, nem zavart össze, mert már tudtam, hogy mi folyik.
 Kicsit elfordítom a fejem, hogy jobban lássam őt. Felvonom a
szemöldökömet.
– Most azt várod, hogy ezt el is higgyem? Hogy csak úgy
rájöttél?
Marissa a homlokát ráncolja.
– Á, dehogy! Nem úgy volt. Akkor tudtam meg, amikor
fogságban voltam. Hallottam, amit két férfi beszélt.
– Aha – mondom. így már hihetőbb. Marissa elég okos, hogy
rájöjjön a turpisságra, de biztos vagyok benne, hogy Cash óvatos
volt, és nem engedte, hogy bárki az ismerősei közül túl sok időt
töltsön Nash és Cash társaságában. Nem vállalt volna felesleges,
ostoba kockázatot. Marissanak nehéz lett volna rájönnie az
igazságra, főleg, mivel semmi oka nem volt feltételezni, hogy
mindkét fivért ugyanaz a személy játssza. De a válaszát továbbra
sem tudom értelmezni. Senkinek nem lett volna szabad tudnia az
igazságot, csak miután kiszabadítottuk Marissat. – Mit mondtak
pontosan?
– Csak annyit, hogy az egyik téglájuk jelentkezett előző este, és
elmondta, hogy egyikőtök mindkettőtök szerepét játssza, de a
másik, az igazi is visszatért.
– Egy „tégla”?
Marissa bólint.
– Ezt mondta. Legalábbis így hangzott. De nagyon erős
akcentusa volt.
– Orosz?
– Igen, úgy hangzott.
Érzem, hogy egyre jobban ráncolom a homlokomat, ahogy erőt
vesz rajtam az aggodalom.
– És a fickó azt mondta, hogy az előző este telefonált a tégla?
Ezt mikor hallottad?
 – Hm... Azt hiszem, aznap, amikor hazahoztál. Szinte végig
meg voltam kötözve, és a számat is betömték, úgyhogy az
időérzékem csalóka lehet. Amikor visszagondolok azokra az
órákra... Nem is... Nem tudom...
Megremeg, és egy pillanatra lehunyja a szemét. Láthatóan még
mindig megrázza a dolog. Biztos vagyok benne, hogy bárki mást
is megrázna a helyében. De Marissa olyan bátran viseli az egészet,
hogy könnyű elfelejteni, micsoda traumát élt át. Méghozzá nem is
régen. Úgy érzem, annyi minden zajlik egyszerre, hogy az idő hol
nagyon lassan, hol pedig nagyon gyorsan telik.
Szerintem mindnyájunk élete valahogy függőben van, amíg a
végére nem jutunk ennek az ügynek egyszer s mindenkorra. És
ha tetszik, ha nem, mind együtt vagyunk benne. Azok a seggfejek
mindnyájunk életébe beleártották magukat.
Megpróbálok időrendben gondolkodni. Ha Marissa jól
emlékszik, akkor valaki vasárnap szólt az oroszoknak.
Feltételezhetően az után, hogy megjelentem a városban. Ami azt
jelenti, hogy figyelik a klubot, és ez nem is lep meg. De vajon csak
egy törzsvendég a tégla? Vagy valaki... közelibb? Valaki, aki
Cashhez közel áll? Esetleg bizalmi ember?
Cash igen óvatos volt, úgyhogy inkább arra gondolok, hogy aki
figyeli őt és szemmel tartja az életét, az valami törzsvendég lehet.
Összeszorítom a fogam, és felmordulok.
– Mi baj? – kérdi Marissa.
– Cash egy kiba... – Elharapom a mondatot, amint észreveszem
magam. Azt hiszem, a régi énemből azért megmaradt valami.
Ösztönösen odafigyelek, hogy ne beszéljek trágárságokat hölgyek
jelenlétében. – Cash egy átkozott idióta, amiért bárkiben
megbízott közületek.
 – „Közületek” ugyebár – ismétli Marissa sértetten. –
Gondolom, ez alatt még véletlenül sem engem értesz.
– Már miért is ne? Talán te vagy a legrosszabb.
– Hogy mondhatsz ilyet? Semmivel nem szolgáltam rá a
bizalmatlanságodra.
Fújok egyet.
– Talán nem, de a bizalmamra sem.
– Szóval az, hogy nem mondom el senkinek, ki vagy valójában,
nem érdemel egy kis bizalmat?
– De még mennyire, hogy nem! Neked ez ugyanúgy érdeked,
ahogy nekem. El tudom képzelni, micsoda vihart kavarna a
puccos köreidben, ha mesélnél nekik a férfiról, akit Nashnek hittél
— nevetek fel keserűen. – Nehogy már úgy tegyél, mintha nekem
tennél valami hatalmas szívességet. Önző a motivációd, mint
mindnyájunknak.
– Nem élheted le az életedet úgy, hogy sosem bízol senkiben.
– A francokat nem – csattanok fel.
Marissan látszik, hogy megbántódott. Ez biztos valami női
játszma, hogy manipuláljon. De nálam ezek nem működnek. Nem
fogok belezúgni. Az persze nem titok, hogy kívánom, de csak
ennyit akarok tőle. Csak szexet. Semmi többet. És voltam olyan
nemes lélek, hogy erre figyelmeztettem is. Ha nem hallgat rám, az
már az ő baja.
– Azt hiszem, hiba volt – mondja. A hangja halkan cseng a
fülledt éjben.
– Hadd mondjak neked valamit az emberekről és az életről!
Mindenki akar valamit. Mindenki. Amint ezt megérted, máris
jobb helyzetben leszel.
Marissa a kezét nézi, ahogy a martinis pohárral babrál.
– És te mit akarsz?
 – Bosszút – vágom rá. – Igazságot. – Lassan bólint, de nem néz
rám. Megint arra gondolok, mennyire akarom, hogy érezzem a
testem köré fonódni azokat a hosszú lábakat. Rejtegetnem kellene
előle a szándékomat. Udvarolnom kellene neki. Nem kétséges,
hogy az ilyen előkelő nők ezt várják. De pont ezért nem teszem
meg. Le akarom sokkolni. Azt akarom, hogy tudja, én senkiért
nem változom meg. Senkinek nem adom be a derekamat. – Meg
néhány órát kettesben veled.
Azt akarom, hogy tudja, mik a szándékaim. Mert le fogunk
feküdni egymással, méghozzá nem is a távoli jövőben. A
magamfajta megszerzi, amit akar. Ezt Marissanak tudnia kell.
Nem fogok semmin változtatni. Felismerem, ha egy nő az
enyém. És ő az enyém.
Ami valószínűleg csak a kárára válik majd. De az már az ő baja.
Nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem.

Kifelé menet Marissa mindent megtesz, hogy a fal mellett lapulva,

szinte láthatatlanul surranjon ki, és mindenkit kikerüljön a
teremben. Megint arra gondolok, hogy ez nem lehet számára
egyszerű. Elengedni ezt az életet, ezt az énjét. És ez a mai még
csak az első éjszaka. Mit gondol vajon, mi fog történni, ha híre
megy? Vagy amikor visszamegy dolgozni? Amikor majd hátat
fordítanak neki? Talán figyelmeztetnem kellene, hogy ez nem fog
menni, hogy nem elég erős hozzá. De ez nem az én dolgom,
úgyhogy inkább befogom a számat.
Egy csinos, teltkarcsú lány megállítja Marissat az utolsó
pillanatban, amikor már majdnem sikerült kijutnunk. Félhosszú,
szőke haja van, jó csöcse és olyan csípője, amibe bele lehetne
kapaszkodni. Biztos vagyok benne, hogy Marissa barátnői
kövérnek tartják, de abban is biztos vagyok, hogy Marissa
barátnői mind anorexiás kis kurvák, szóval...
– Marissal Várj!
Marissa semmiképp sem tehet úgy, mintha nem hallotta volna,
tehát a lány felé fordul és elmosolyodik.
– Hogy vagy, Heather? – kérdi, és felveszi bájmosolyát.
– Úgy hallottam, korábban kellett hazajönnöd a Kajmán–
szigetekről.
Bár biztos vagyok benne, hogy Marissa nem díjazza az utalást
személyes ügyeire, amik miatt rövidre fogta az utat, a mosolya
rezzenéstelen marad. Nem hat rá a stressz.
– Ezt kitől hallottad?
– Mintha Tim említette volna.
– Egy pletykás férfi? Hát ez elég ritka.
Úgy tűnik, Heathert bántja a megjegyzés, de hamar összeszedi
magát.
– Nem vettem pletykának. Csak arról van szó, hogy te
annyira... Céltudatos vagy, és Tim azt gondolta, valami baj
történhetett. Csak szerettem volna beszélni veled, mielőtt elmégy.
Hogy tudjam, hogy rendben vagy.
Együttérzek a lánnyal. Úgy látom, valóban aggódik Marissaért,
szeretne a barátja lenni. Pedig bizony tudhatná, hogy jobban jár
nélküle.
Ha találgatnom kéne, azt mondanám, ez a Heather sokkal
kevésbé álságos, mint a többi fagyos kis kurva a teremben. És
talán épp azért nem tartotta őt túl sokra Marissa, mert rendes csaj.
Nyilvánvaló, hogy alig váltanak pár szót.
Látom Marissa arcán a megkönnyebbülést, amiért „Nash”
témája nem kerül elő.
 – Nos, jól vagyok. Ezt nyugodtan megmondhatod Timnek is.
– Ennek örülök – mondja Heather kedvesen, de nem tágít.
Biztos mazochista. – Tudod, ha esetleg beszélgetni szeretnél
valakivel, bármikor felhívhatsz. Mindig otthon vagyok. Egyedül
a nagy házban – nevet fel kínosan, mintha túl sokat árult volna el,
vagy zavarban lenne, amiért nem él túl élénk társasági életet. Azt
hiszem, ezekben a körökben az ilyesmi szégyennek számít.
Nyavalyás viperák!
– Nem felejtem el – mondja Marissa udvariasan, mielőtt
elfordul. Szerintem nincs hozzászokva az efféle őszinte
kedvességhez. De aztán, mintha hirtelen eszébe jutna valami,
ellágyul az arca, és Heather karjára teszi a kezét. – És köszönöm,
hogy mondod, Heather. Tényleg sokat jelent nekem.
Látom, hogy Heather szeme egészen kikerekedik. Ha most
ráfújnék, eldőlne, annyira le van sokkolva. Én is meglepődtem,
pedig nem szokásom. De Marissa megcsinálta! És ezzel nagyot
nőtt a szememben. Talán mégis alulbecsültem a jellemét. Talán,
de csak talán, több ez a gyönyörű nő, mint egy számító,
elkényeztetett sznob.
Nyilvánvaló, hogy összetettebb, mint amilyennek gondoltam.
Nem tudom eldönteni, hogy tényleg alapból ennyire gonosz
némber, vagy pedig ez csak egy álarc, amivel a gyengeségét,
jószívűségét palástolja. Idővel majd kiderül.
– Szép estét – mondja Heather egyszerűen, aztán hátralép,
hogy Marissa kimehessen.
– Neked is, Heather. És mondd meg Timnek, hogy... üdvözlöm,
jó?
A lány szélesen mosolyogva bólint. Egy pillanatig attól tartok,
mindjárt lelkendezve könyörög Marissa autogramjáért, de aztán
összeszedi magát, és visszamegy a terembe.
 Várok, amíg az előtérbe érünk, távolabb a tömegtől, aztán
megszólalok:
– Bravó! – mondom szarkasztikusán. – Erre nem számítottam
tőled.
Marissa megpördül, és haragosan villan a szeme. Erre sem
számítottam tőle.
– A világért sem szállnál le rólam, ugye? – csattan fel.
– Pontosan attól lettél olyan, amilyen, hogy mindig mindenki
figyelmen kívül hagyta a hibáidat. Arra van szükséged, hogy
valaki őszinte legyen veled. És arra, hogy néha elfenekeljenek. Az
jót tenne.
– És persze te vállalnád – mondja, majd megfordul és elindul.
– Hát lenne, amit vállalnék – felelem, de nem hinném, hogy
hallja.
Utána indulok kifelé. Megáll a járdaszegélynél, és várja, hogy a
parkolóőr kihozza a kocsit. De, amikor válaszol, tudom, hogy
hallotta, amit mondtam.
– Nekem te csak ne vállalj semmit. Semmire sincs szükségem
tőled.
– Talán szükséged valóban nincs rá, de akarsz valamit tőlem.
Tagadhatod, ahogy akarod, de mindketten tudjuk, hogy így van.
Marissa pillantása végigcikázik az arcomon, és hebeg, mint aki
zavarban van.
– Te... képzelődsz, és nem vagy magadnál – feleli. Kihúztam a
lába alól a talajt. Nincs hozzászokva, hogy így bánjanak vele.
Szerintem ahhoz sincs szokva, hogy őszinte véleményt kap.
– Majd meglátjuk.
A parkolóőr meghozza a kocsit, amivel csak nemrég állt be.
Borravalót adok neki, és kinyitom az ajtót a karót nyelt
Marissanak. Legszívesebben kinevetném a duzzogását. Ez is fura
ma este. Nem szokásom nevetgélni.
 Beülök a sofőrülésre, és becsukom az ajtót. Marissa nyilván
visszafogta magát, amíg nem voltunk négyszemközt.
– Ha azt képzeled, hogy lefekszem veled, hát csak képzelődj!
Inkább kerülnék megint az emberrablók kezére.
Most tényleg felnevetek drámai válasza hallatán.
– Majd meglátjuk – ismétlem, sebességet váltok, és nekiindulok
az útnak.
Már vagy öt perce kocsikázunk, mire végre kizökken a
sértettségből annyira, hogy rájöjjön, nem a lakása felé megyünk.
– Hová mész?
– Jól jönne egy ital. És szerintem neked is.
 14.
Marissa

BÁR VITATKOZNI AKAROK NASHSEL, hogy könnyítsék a

frusztrációmon, mégsem teszem. Igaza van. Jól jönne egy ital.
Vagy kettő.
A támlának döntöm a fejem, lehunyom a szemem, és
megpróbálok megfeledkezni az utóbbi egy óráról. És a
csalódásról, amit átéltem. Nem is nézek fel, amíg Nash le nem
parkol, és el nem hallgat a motor zaja. Amikor kinyitom a
szememet és felé fordulok, üres arckifejezéssel néz rám. Nagyon
furdal a kíváncsiság, mi járhat a fejében.
Vagy jobb nem tudni?
Azt hiszem, jobb. Szerintem arra gondol, milyen rémes vagyok.
És most úgy érzem, bizony igaza is van.
Elszégyellem magam, félrenézek, kibámulok a szélvédőn, hogy
lássam, hol vagyunk. Félig–meddig a Dualra számítottam, nem
tudom, miért. De annak nem lenne értelme. Nash egész biztos
nem akarna oda menni, ha lazítani akar. De ha végig gondolom,
milyen hely jött volna még számításba, amit választhatott volna,
ez akkor is váratlanul ért.
Egy zongorás bár előtt parkoltunk le. Mielőtt kérdezősködni
kezdenék, Nash megszólal, mintha a gondolataimban olvasna.
 – Anyám zongorázott. Mindig megnyugtat, ha zongorát
hallgathatok. – Kiszáll, és átjön a másik oldalra, hogy kinyissa
nekem az ajtót. Meglep, amikor kézen fog. Úriemberhez méltó
gesztus, márpedig ő nem úriember. Viszont képes engem
állandóan kizökkenteni, az már biztos. – Meg aztán itt nem
lógunk ki annyira így, kiöltözve. – Erre nem is gondoltam. Még
szerencse, hogy ő igen.
– Mi ez a nyugodt udvariasság? Ez nem jellemző rád, ugye?
Rám néz, és felvonja a szemöldökét.
– Talán nekem sincs ellenemre, hogy eljátsszak egy szerepet,
ami nem én vagyok.
– Valóban? Most szerepet játszol?
– Talán van valami probléma?
– Nem. Csak...
– Csak micsoda? Gyanakszol?
Elmosolyodom.
– Talán.
– Akkor jó.
Nash hamarabb engedi el a kezem, mint szeretném. Rászólok
magamra, hogy jobb is. Minél távolabb tudok maradni tőle
érzelmileg, annál jobb nekem.
De máris vitatkozom magammal, hogy nem akarok távolságot
tartani. Közelebb akarok kerülni, sokkal közelebb, hogy érezzem
a forróságot. Csak az a baj, hogy úgy esélyes, hogy alaposan
megégek.
A hátamra teszi a kezét, és libabőrös lesz tőle a karom.
Szégyenlősen össze akarom fonni a karomat a mellkasomon, mert
tudom, hogy kemény a mellbimbóm. De nem teszem, inkább
élvezem az érintését.
A bár homályos, kivéve a zongora körül, ahová színpadi fény
világít. Drága szivarok füstje ül a levegőben, és ködként takarja a
félhold alakú kis fülkéket a fal mellett. Nash egy sarokban
megbúvó üres fülkéhez vezet.
Becsúszom az asztal mögé. Nash nem ül velem szembe, hanem
mellém siklik. Odébb kényszerülök, egészen rejtve vagyok a
teremtől, de pont a zongorára látok.
Amikor elhelyezkedem, Nash is elhelyezkedik. Nem néz rám,
de a karját a támlára teszi; a zongoristát figyeli, akinek hosszú ujjai
csodálatos dallamokat varázsolnak. Én azonban nem tudok rá
figyelni; csakis Nashre tudok koncentrálni.
Kicsit balra sandítok, hogy ránézzek. Ha oldalt hajtanám a
fejem és közelebb húzódnék, pont a gallérja fölött lüktető érre
tapaszthatnám az ajkamat.
Mintha megérezné a tekintetemet, szabad kezével meglazítja
csokornyakkendőjét, és ügyesen kigombolja inge legfelső
gombját. A nyakkendő féloldalra csúszik, és szexisen lóg.
Arra gondolok, milyen lenne levetkőztetni, és kiszárad a szám
a gondolattól.
A pincérnő tökéletesen időzítve megjelenik.
– Vodkát kérnék jéggel, és egy Grey Goose martinit
olívabogyóval.
Ismét megfelel, amit rendel nekem. Nem mintha számítana.
Úgyis azt rendel, amit akar.
Azon gondolkodom, hogy azért csinálja ezt, mert ennyire
tapintatlan, vagy azért, mert szereti teljességgel uralni a helyzetet.
Talán egy kicsit mindkettő. De egy dolog biztos; ha arra gondolok,
hogy teljesen rábízom magam, hogy átveheti a gyeplőt, hogy
odaadom magam neki... Úgy felvillanyoz, mint még soha semmi.
Nash csendben marad, és nem is foglalkozik velem, amíg az
italok meg nem érkeznek. A sajátját két korttyal kiissza, és máris
int a pincérnőnek, hogy hozza a következőt. Elém csúsztatja az
italomat, és úgy helyezkedik a fülkében, hogy kissé felém dől. A
testével szinte elszigetel a helyiség többi részétől.
Szinte kisajátít. Rám nehezedik. Lassan felemészt.
– Igyál! – mondja halkan, és magára vonja a tekintetemet a
szeme. Mélységes pillantásában legszívesebben elvesznék,
elbújnék a világ elől. – Mondd el! Mondd el, mi történt.
Nem kell magyaráznia, pontosan tudom, miről beszél. Arról,
amíg fogva tartottak. Megborzongok, mint mindig, amikor
eszembe jut. Pedig próbálok szándékosan nem gondolni rá.
– Előbb beszéljünk rólad! Szívesen adok, ha kapok is cserébe.
– Ha én válaszolok először, az nem „cserébe” van. Az zsarolás.
Mi az, Marissa? – kérdi halkan, és kihívó a tekintete. – Nem bízol
benne, hogy megadom neked, amire vágysz?
– Nem.
Kinyújtja a kezét, hogy a vállam mögé simítsa a hajamat. Az
ujja hegye a nyakamhoz ér.
– Megígérem, hogy tökéletesen elégedett leszel.
Próbálom kivonni magam sima szavainak és mágneses
tekintetének varázsa alól.
– Tudod, hogy értem, Nash – mondom olyan szigorúan, ahogy
csak tudom. Nem hallom, inkább csak érzem a sóhaját. Olyan közel
van hozzám, hogy a mellkasa a karomhoz ér, amikor levegőt vesz.
– Mit szeretnél tudni? Mármint amit még nem mondtam.
Most viccelsz!! Szinte semmit nem mondtál!
Mindent tudni akarok, mindent, ami ehhez a pillanathoz
vezetett, ami azzá tette őt, aki mostanra lett. Mindent, ami egy
ígéretes fiatal fiúból kemény, keserű férfit faragott. Kegyetlenség
lenne
felhánytorgatni annak a napnak az emlékét, amikor meghalt Nash
édesanyja, úgyhogy ezt nem firtatom; abban reménykedem, hogy
egy nap magától elmondja majd.
– Mesélj a tengeren töltött évekről! Azt mondtad,
csempészhajón dolgoztál, nem?
– De igen. Mi mást mondhatnék? Rengeteg illegális és etikátlan
szarságba keveredtem bele. Ennél többet nem kell tudnod.
Lehűt ez a hozzáállás. Nyilván kényes témát feszegetek, és
egyértelmű, hogy semmi kedve erről beszélni velem. De jogász
vagyok; nem szokásom abbahagyni a kérdezősködést csak azért,
mert valaki nem óhajt válaszolni.
– Biztosan voltak jó napok is. Mesélj egy jó napról!
Nem tudom, miért akarom ennyire megismerni Nasht, hogy
miért akarom látni énjének azt a részét, amit titkolni akar. De
akarom. Tudom, hogy veszélyes, mégsem tágítok.
Nash ismét felsóhajt, és a plafonra pillant. Csendben van,
frusztráltnak tűnik, és úgy látom, nem fog válaszolni.
De aztán mégis felel.
Talán egy idő után megtanulom mellette, hogy számítsak
váratlan dolgokra.
– A hajón az első év maga volt a pokol. Iszonyatos honvágyam
volt, bánat gyötört, és gyűlöltem, hogy bűncselekményekhez van
közöm. De tudtam, hogy életben kell maradnom. Apáért. Cashért.
Tudtam, hogy egy nap talán megmenthetem mindnyájunkat
azzal, amit itt látok. És a hajón kívül nem volt más lehetőség, egy
ideig legalábbis. Apa megígérte, hogy értem küld, és én sokáig
reménykedtem ebben. Aztán megtanultam, hogy a gyűlölet is
éltető. Hogy megmenti az életemet.
 Nash elhallgat egy kicsit, elmerül valami pokol emlékében,
amit én el sem tudok képzelni. Aztán megköszörüli a torkát, és
lerázza magáról a sötétséget, hogy felidézzen valami
kellemesebbet.
– Szóval pár hónap után hoztak egy Szomáliai fickót. Be akart
jutni az Egyesült Államokba a családjával együtt, és az oroszok
megígérték, hogy becsempészik őket, ha előbb két évet dolgozik
nekik. Yusufnak hívták, és nagyon emlékeztetett apámra.
Fiatalabb volt, de láttam, hogy bármit megtenne a családjáért,
hogy biztonságban tudja őket, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy
két évig távol kell lennie tőlük. Az első perctől fogva jóban
voltunk. Egész jól tudott angolul és oroszul, úgyhogy amíg
köztünk volt, tanítgatott engem arabul, az anyanyelvén, meg egy
kicsit oroszul is. – Nash elmosolyodik, ahogy visszagondol
Yusufra, és beszél róla. – Esténként sokszor kártyáztunk. Szarul
pókerezett. – Nash arcán megjelenik valami, amit talán tényleg
gyengéd mosolynak nevezhetnék. De ahogy jött, úgy el is illan. –
Szóval egyszer a Bajuni–szigeten volt dolgunk, kikötöttünk ott
némi... csereüzlet miatt, és észrevettem, hogy Yusuf átoson az
egyik kisebb hajóra éjjel. Először nem akarta megmondani, minek,
de amikor megfenyegettem, hogy riasztom a többieket, elárulta.
Ugyanis az történt, hogy amikor Yusuf beleegyezett, hogy az
oroszoknak dolgozik, Alexandroff, a... kapitányunk megígérte
neki, hogy amikor errefelé járunk, néha találkozhat a feleségével,
és pénzt is küldhet neki. Csakhogy sosem engedték, ezért aztán
odaszökött hozzá, hogy vihessen némi pénzt, nehogy éhezzen az
asszony és a kislányuk. Nem hagytam, hogy nélkülem menjen.
Úgyhogy együtt eveztünk át Szomália partjára, és egy kis öbölbe
mentünk, ahonnan a falujába, Beernasiba utaztunk. Csak pár órát
maradtunk, de megismerkedtem Yusuf feleségével és a
kislányával. Felkeltek, amikor jöttünk, pedig az éj közepe volt.
Sharifa, a feleség, ételt készített nekünk, a kislány pedig le nem
vette rólunk a szemét. – Nash szomorkásán elmosolyodik, ahogy
a gyerekről beszél. – Jamilanak hívták. Azt jelenti a neve, hogy
„szépséges”. Tényleg szép kislány volt.
Újra elhallgat, én pedig próbálom beszéltetni, mert hallani
szeretném a történetet.
– Na és aztán mi történt?
Nash felpillant rám. A tekintete fagyos, a hangja jeges.
– Alexandroff rajtakapott minket. Besétált, pisztolyt szegezett
Yusuf fejéhez, és meghúzta a ravaszt. A családja szeme láttára ölte
meg. Két embere, akiket az első perctől fogva gyűlöltem, lefogott
és végignézették velem, aztán beverték a fejemet a puskáikkal.
Elájultam, és két nappal később a hajón tértem magamhoz a
párnámon, vérbe fagyva. Az ágyamhoz voltam kötözve, a számat
betömték.
Nem találok szavakat. Megszakad a szívem. Fáj, hogy min
ment keresztül Nash, és hogy mit érez még mindig. És ezt mesélte
el boldog emlékként, az isten szerelmére! Elszorul a torkom és ég
a szemem, közel állok a síráshoz.
– Te jó ég, Nash... annyira sajnálom!
Minek kellett faggatózni, Marissa? Minek?! Miért kellett emlékez-
tetned rá?
– Azon a hajón sosem történt semmi jó. Soha. Egyáltalán semmi
jó. Aznap éjjel megtanultam a leckét, amit sosem fogok elfelejteni.
Szinte félve kérdezem:
– Mit?
– Megtanultam gyűlölni. Szívből gyűlölni.
– Megértem. Természetes, hogy így érzel... Egy darabig. De
nem egészséges hosszú időn át dédelgetni az ilyen érzelmeket.
 – De igen, ha a másik lehetőség még nagyobb önpusztítással
jár. Akkor igenis egészséges. Egészséges ragaszkodni a
gyűlölethez, ha belehalnál az elengedésébe.
A másodperc törtrészére lehull az állandó, haragos álarc, és
látom Nash sebeit a kemény felszín alatt. Rápillanthatok arra, aki
valaha volt, és aki talán újra lehet.
Gondolkodás nélkül kinyújtom a kezem, és az ujjam hegyével
megérintem az arcát.
– Egy nap talán találsz valamit a haragon és a gyűlöleten kívül,
amiért érdemes élni – mondom halkan, szinte szórakozottan.
Mintha az érintésem álomból rázta volna fel, mintha tudná,
hogy most közelebb enged magához, mint szeretné, Nash
félrenéz. A vodkájáért nyúl, és hosszan, lassan kortyol, aztán
finoman leteszi a poharat. Amikor újra a szemembe néz, furcsán
üres a tekintete. Nincs benne fájdalom, sem düh, sem... semmi.
Akár egy fal, egy évek alatt felépített torlasz.
– Tessék, megkaptad a szívmelengető kis sztoridat. Most én
jövök. Mondd el, mi történt szombat éjjel.
Összeszorul a gyomrom és a pulzusom felgyorsul, ahogy
visszagondolok, mi történt, miután leparkoltam. A gondolataim
kavarogtak, „Nash” és a szakítás megviselt, és persze fogalmam
sem volt, kivel is jártam valójában. Vagy ki volt az, aki szakított
velem. Ezt még mindig nem bírom felfogni. Még mindig dühít, és
ha túl sokat töprengek rajta, teljesen hülyének érzem magam.
Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és előreugrom a további
eseményekhez, melyek még mindig elborzasztanak,
valahányszor előtör az emlékük.
– A szakításon járt az eszem. Nagyon megrázta az egomat
eleinte. Na... Cash csak annyit mondott, hogy valaki más érdekli,
és nem lenne igazságos, ha továbbra is velem maradna. Nagyon
titkolózott, nem felelt egyetlen kérdésemre sem. így aztán
nemigen figyeltem semmire, amikor kinyitottam az ajtót.
A táskámat az asztalra tettem, bementem a hálószobámba
átöltözni, és töltöttem egy pohár bort. Felvettem a pizsamámat,
aztán eszembe jutott, hogy a kocsiban hagytam a telefonomat,
úgyhogy kimentem érte. Amikor visszajöttem, már kicsit jobban
magamhoz tértem, és láttam, hogy a tévé be van kapcsolva.
Nagyon hangos volt, és ezt furcsálltam, hiszen Olivia éppen
dolgozott a bárban. Amikor a Dualba mentem, még ott volt, a
zárás körüli teendőivel volt elfoglalva. Amúgy sem szokta soha
bekapcsolva hagyni a tévét. Ehhez ő túlságosan precíz.
Szóval ott álltam az ajtóban, és ezen tűnődtem, amikor láttam,
hogy egy férfi oson a nappali felé. Mintha az árnyékból bukkant
volna elő, és ott termett volna. Egy sziluett. Fekete alak a tévé
fénye előtt. Azonnal tudtam, hogy nem ismerem.
Ez az egész úgy húsz, harminc másodpercet vehetett igénybe.
Mintha az agyam valami késéssel működött volna. Ez akár az
életembe is kerülhetett volna, most már tudom.
Ahogy összeállt a kép, hogy egy vadidegen férfi van a
lakásomban az éjszaka közepén, felsikoltottam volna, de ő nekem
ugrott, és felborított. Nekilökött az asztalnak, ahová a retikülömet
tettem. Emlékszem, hogy a lámpa csörömpölve összetört, a falnak
zuhantam, aztán a nappaliba botorkáltam, próbálva elkerülni a
betolakodót. Csak arra gondoltam, hogy menekülnöm kell,
nehogy a karmai közé kerüljek. Elkapta a lábamat, és elestem.
Rúgkapáltam, hogy ne foghasson le, de ő volt az erősebb. Hason
fekve nemigen tudtam küzdeni. A kulcsommal elvágtam a kezét,
ő pedig a hajamat húzta. A kulcs még a kezemben volt, mert az
előbb mentem ki a telefonomért.
Utána azonban betömte valamivel a számat, alig kaptam levegőt.
Erős vegyszerszagot éreztem, majd nem emlékszem semmire
addig, amíg magamhoz nem tértem ott, ahol fogva tartottak. A
szemem be volt kötve, a szám még mindig be volt tömve.
Még soha életemben nem rettegtem ennyire. Valami
pincehelyiség lehetett – mondom, és ahogy Nashnek felidézem a
történteket, előjön minden hang, szag, a hideg kő, ahogy fekszem.
Ismét tehetetlennek érzem magam, és a félelem átjár, ahogy az
emlékek megrohannak. – A padló jéghideg beton volt, és
penészes, fémes szagot árasztott, lehet, hogy vér szagát. Valami
csöpögött, és valakinek a lélegzését hallottam. – Felpillantok.
Nash figyelmesen néz. – Nem tudom, ki volt még ott rajtam kívül,
és mi történt vele. A lélegzés egy idő után... abbamaradt.
Megremegek, ahogy felidézem az emlékeket. Amíg ott
hevertem, arra gondoltam, hogy mellettem egy nő van, rémült és
magányos, mint én. Ő sem tud mozogni, beszélni. Mint én. De ő
meg is sebesült. Súlyosan. Talán eszméletlenre verték. Nem adott
egy hangot sem, a lélegzése ritmusa nem változott, amíg én
küszködtem, hogy szabadulni próbáljak. Aztán a lélegzés
abbamaradt, már nem törte meg a helyiség néma csendjét.
Oldalt feküdtem, a testem minden porcikája zsibbadt, és
sírtam. Sirattam a mellettem némán heverő ismeretlent, aki
egyetlen hang, egyetlen ismerős nélkül hunyt el. Valahol valaki
biztosan gyászolja, talán keresi is. Hacsak nem tudják, mibe
keveredett. És kivel.
Lehet, hogy nem is nő volt. Talán jobb, ha nem tudom.
Észre sem veszem, hogy patakzik a könnyem, amíg Nash meg
nem cirógat, és vissza nem hoz a jelenbe, az élők közé.
– Nem lett volna szabad kérdezősködnöm.
Halványan elmosolyodom.
 – Akkor döntetlen.
A szemembe néz, egyikünk sem szól, Nash még mindig fogja
könnyes arcomat. A háttérben a zongora elhalkul, megszűnik a
világ, megszűnik minden fájdalom.
Csak rá figyelek, minden idegszálammal, Nash mellett
elhagynak az aggodalmak, elhagy a múltam, a rettegés. Ez a férfi
letaglóz, és nekem pontosan erre van szükségem. Irányíthatatlan,
és nekem arra van szükségem, hogy elveszítsem az irányítást.
ígéretes... és nekem ígéret kell a változásra.
– Vannak olyan élethelyzetek, amikor el kell merülni
valamiben, hogy elűzd a fájdalmat, az érzéseket, mindent. Kell
valami, ami zsibbaszt, ha csak ideig–óráig is. – Nash halkan,
pontosan megfogalmazza mindazt, amit gondoltam, amit
éreztem. És tesz nekem egy ellenállhatatlan ajánlatot. Közelebb
hajol, ajka a fülemhez ér. – Én lehetek az a valami. Elmerülhetünk
egymásban. – Végigbizsereg a karom.
Nash végigsimítja a hajamat, és úgy fordítja a fejemet, hogy
megharapdálhassa a fülcimpámat. Lehunyom a szememet.
– Mindent elfeledtetek veled. Semmit nem érzel majd, csak a
gyönyört, semmire nem gondolsz, csak arra, ahogy megérintem a
testedet. – Keze a hajamról a vállamra, a csípőmre kalandozik. –
Ahogy hozzád ér a kezem, az ajkam... a nyelvem. – Suttogásától
megborzongok, nyelve finoman az ajkamhoz ér. – ígérem,
csodálatos lesz. – Könnyedén beleharap az ajkamba, mintha csak
hangsúlyozná az ígéretét.
Mentát és vodkát érzek a nyelvén. Koktél íze van. És éppoly
részegítő is.
A kezem önkéntelenül Nash nyakára téved, ujjaim a selymes
tincseivel játszanak. Félrehajtja a fejét, és szenvedélyesebben
csókol.
A nyelvünk táncot jár, egymásba gabalyodik. Az asztal alatt a
keze a csípőmről a combomra csúszik, egyre feljebb. Magasan
sliccelt ruhámban szinte egészen hozzám fér. Vágyom rá. Kicsit
szétnyitom a lábamat, hívogatom. Nem érdekel, hogy nyilvános
helyen vagyunk. Nem érdekel, hogy apám kitagadna egy ilyen
botrányért. Semmi nem érdekel, csak ez a férfi, ez az érzés.
Akarom az érintését. Szükségem van rá. És a zsúfolt bár most
csupán háttér, miközben szikrák pattannak köztünk.
A keze szinte a combjaim közé siklik, majd megáll. Csak a
hüvelykujja mozog, köröz a combom belső oldalának érzékeny
bőrén.
Csók közben pihegek, és Nash ajka hirtelen eltávolodik a
számtól. Kinyitom a szemem, és látom, hogy lángoló tekintettel
figyel.
– Fogadni mernék, hogy nedves vagy – suttogja, de a keze csak
egy milliméterrel mozdul feljebb. A szívem hevesen ver,
miközben fészkelődöm. Sajgó vágy éget a lábam között. – És
biztosan kemény a mellbimbód – suttogja a nyakamba. – Kemény,
és lüktet. Könyörög az egész tested. Nyalogatásért, harapdálásért,
dugá... – Elhallgat, de felnyög.
És igaza van. Akarom, és úgy érzem, addig nem szűnhet meg
a világ, amíg meg nem kaptam, amíg nem érezhettem magamban.
Érzem az illatát, összeér a testünk, lélegzete a bőrömet
csiklandozza, keze megőrjít, és hirtelen valami az eszembe villan.
Valami... nagyon ismerős.
Kigyulladnak a fények, taps hallatszik. Nash frusztrált sóhajjal
hátradől, elhúzza a kezét. Az előadás úgy lenyűgözte a
közönséget, hogy állva tapsolnak. Engem szintúgy lenyűgözött ez
a kis diszkrét epizód.
És el tudom képzelni, milyen varázslatos lenne a folytatás.
A gondolatra lüktetést érzek a hasamban. A folytatás
elkerülhetetlen.
 Akarom, hogy az legyen.
– Gyere! – Nash feláll, és a karját nyújtja. – Szerintem ideje
indulnunk. – Hamiskás félmosolya elbűvöl, még vonzóbb tőle.
Pedig nem gondoltam volna, hogy még lehet fokozni.
 15.
Nash

NEM TUDOM, HOGY MIT GONDOL MARISSA, és nem az a fajta ember

vagyok, akit igazán érdekel, vagy úgy gondolja, fontos megtudni,
hogy mi jár a másik fejében. Nem szól semmit, de úgy vélem, ha
bántja valami, vagy mondanivalója van, majd szól. Felnőtt ember.
Nem nekem kell kiszednem belőle. Ha meg igen, leszarom. Egész
biztosan tudja, mi a helyzet. Szerintem elég világosan a tudtára
adtam, hogy ma éjjel az ágyában akarok aludni. Na, nem mintha
bármelyikünk is sokat aludna majd. Csak az számít, amiben
biztos vagyok. Benne van. Tudom. Ő is annyira akar engem, mint
én őt. Csak az állíthatna meg, ha nemet mondana. Nem vagyok
erőszaktevő. De ez nem lesz probléma. Nem fog nemet mondani.
Az életemet teszem rá.
Jobban odalépek a gázpedálra. Már néhány hete nem voltam
nővel, és robbanásig feszült vagyok. Ehhez jön Marissa válasza,
és azért imádkozom, hogy ne találjak egy üres parkolót. Az
ölembe húznám, letépném róla a nedves bugyiját, és nézném,
ahogy addig lovagol rajtam, amíg el nem megy. Lüktetek, ahogy
rágondolok.
 Fészkelődöm az ülésben, hogy így próbáljam enyhíteni a
merev farkam okozta nyomást. Folyamatosan azon
gondolkodom, mit tenne Marissa, ha ezt javasolnám neki. Vagy,
ami még jobb, egyszerűen csak csinálnám. Tudom, hogy soha
nem volt még dolga olyan férfival, mint én, és tudom, hogy
érdeklem. Biztos vagyok benne, hogy valahol a lelke mélyén tud
rólunk, és emlékszik. Lehet, hogy így van. Akárhogy is, hajlandó
belemenni. Velem. Nagyon durva, hogy ez olyan dolog, ami nem
jellemző rá, és vadnak, vakmerőnek érezheti magát. Olyat akarok
mutatni neki, amit még soha nem látott. Vagy csinált. Vagy érzett.
Ja, Marissa különleges. Még soha nem találkoztam olyan nővel,
aki egyszerre ízléses, visszafogott, de készen áll szabadon engedni
a tigrist, amikor velem van. Alig várom, hogy élvezhessek minden
vele töltött pillanatot. Biztos vagyok benne, hogy nem tart sokáig,
és ez nekem így tökéletes. Tépjük egymást, amíg ki nem elégítjük
az éhségünket. Aztán amikor mindketten elmentünk, vége.
Mindenki megy a maga dolgára. Szépen, rendezetten. Dráma,
könnyek, elvárások nélkül. Pont, ahogy szeretem.
A járdánál parkolok, és leállítom a motort. Marissara pillantok.
Engem néz azokkal az igéző kék szemeivel. Néhány másodpercig
semmit sem szólok. Ő sem.
– Ma este veled alszom – mondom végül tárgyilagosan.
– Igen – feleli egyszerűen, megerősítve, amit már tudtam.
Egy szó nélkül kiszállok a volán mögül, és átsétálok az ő
oldalára. Kinyitom a kocsiajtót, kiszáll, a kezemet a derekára
teszem, és így lépünk a járdára. Legszívesebben belemarkolnék
abba a tökéletes, kerek seggébe.
A bejáratnál előveszi a kulcsokat. Kiveszem a kezéből, és
kinyitom az ajtót. Előttem megy be, és megáll a bejáratnál. Kulcsra
zárom magam mögött az ajtót, és megfordulok. Egy szó nélkül
kiveszem a kezéből a táskáját és az ajtó melletti asztalra teszem.
Most semmi nincs rajta, amíg Marissa nem kap egy új lámpát.
Lehajolok, a karjaimba zárom, és beviszem a szobájába. Az ágy
végénél leteszem. Végig engem néz, ahogy hanyatt dőlök a
matracon és felkönyökölök.
Némán bámulok rá. Mozdulatlanul áll, miközben végignézek
rajta a szőke hajától a szexi, pántos cipőbe bújtatott lábujjáig.
Élvezettel fogom előcsalogatni belőle a vadmacskát. Meg akar
szabadulni a múltjától, attól, aki volt, de először a kontrolltól kell
megszabadulnia. Ezért elveszem tőle.
 16.
Marissa

– OLYAT ADOK NEKED, AMIT EDDIG MÉG SOHA NEM KAPTÁL . És te

meg fogod adni nekem, amit akarok – mondja. Olyan, mintha
semmi beleszólásom nem lenne az ügybe.
Megborzongok. Eddig még mindig én irányítottam. És
korábban nem hagytam volna, hogy egy férfi így beszéljen velem.
De Nashsel más. Ő más. Vad. Veszélyes. És én készen állok rá.
Mindenre. Szükségem van rá, vágyom rá. Tudom, hogy ennél
több soha nem lehet, de egy rövid időre az enyém lesz. Én pedig
az övé.
– Engedd le a hajadat! – parancsolja. Kérdés nélkül veszem ki a
csatokat a hajamból. Van valami izgató és kicsit mocskos abban,
hogy szexuális értelemben ki vagyok neki szolgáltatva. Érzem,
ahogy a hasam alsó része kezd felforrósodni.
A hajam egy része a hátamra hullik. Megrázom a fejemet, hogy
a többi is rendben legyen.
– Vedd le a ruhádat!
Még soha nem sztriptízeltem. Azt sem tudom, hogyan kell
szexin csinálni, úgyhogy inkább meg sem próbálom.
 Egy másodpercre elveszettnek érzem magam. Még talán
félénknek is, ami új számomra.
Oldalra fordulok, hogy le tudjam húzni a ruhám cipzárját. A
ruhám válla lecsúszik, én pedig magamhoz szorítom.
Az ágyon fekvő Nashre pillantok, engem néz. A szemei szinte
égetnek, a bőrömön érzem a forróságot. És ez tetszik.
– Engedd el!
Leengedem remegő karjaimat, mire a ruhám a derekamig
hullik. Felül már semmi nincs rajtam, csak a pánt nélküli, csipkés
melltartóm.
– A melltartót is.
Kikapcsolom a melltartómat, és felsóhajtok, ahogy a levegő
hozzáér a meredező mellbimbóim érzékeny bőréhez. Nash le sem
veszi róluk a szemét. Olyan érzés, mintha megérintené őket.
– Most a többit.
A kezemet végigcsúsztatom a csípőmön, és a ruhám a
bokámhoz hullik. A szempilláim alól megint Nashre pillantok. A
fenekemet nézi.
– A bugyit.
A szívem vadul dörömböl, ahogy megfogom a pántját és
lehúzom. A ruhámra esik. Lehajolva maradok, hogy a
szandálomat is levegyem, de Nash megállít.
– Ne. Maradjanak. – Felállok, de még mindig oldalt vagyok
felé. – Most fordulj felém – morogja, a hangja halk és mély. Veszek
egy mély levegőt, és visszatartom, miközben felé fordulok. Semmi
nincs rajtam, csak az ötszáz dolláros tűsarkúm.
A tekintete nem engedi el az enyémet, majd lassan végig
vándorol a testemen. Le és fel. Még soha nem voltam jobban
zavarban attól, hogy milyen vékony vagyok és milyen kicsik a
melleim. Ettől függetlenül magabiztosan állok előtte, hagyom,
hogy a szeme beigya a látványt, bár belül reszketek.
Amikor újra rám pillant, még melegebb lesz.
– Tökéletes vagy – mondja egyszerűen. Érzem, ahogy elönt a
megkönnyebbülés, majd rögtön forróság áraszt el. – A rózsaszín
mellbimbók azért könyörögnek, hogy szopogassák őket – suttogja
–, a lapos has azért, hogy csókolgassák, a hosszú lábak pedig
azért, hogy szétnyílhassanak.
A szavai úgy simogatnak, mintha gyengéd ujjak lennének.
Borzongás fut végig a mellkasomon és a hasamon. Érzem, hogy a
mellbimbóim bizseregnek, mintha valóban csinálná, amit mond.
Mintha forró, ragacsos méz folyna a combjaim között.
– Tudni akarom, hogy mit szeretsz, hogyan szereted, ha
megérintenek. És meg fogod nekem mutatni. Fogd meg a
melleidet! És érintsd meg őket!
Már nem vagyok zavarban. Mindent vagy semmit. Itt vagyok,
és mindent meg akarok kapni.
Megfogom a melleimet, a szeme követi a kezemet.
– Szorítsd meg őket – parancsolja, én pedig lassú, szelíd
mozdulatokkal masszírozom őket. – Most a mellbimbókat –
mondja. – Csípd meg őket, hogy kemények legyenek. – A
hüvelyk– és mutatóujjam közé fogom őket, és addig simogatom,
amíg meg nem keményednek. – Nagyon jó, bébi. Most az egyik
kezedet csúsztasd a lábaid közé.
Az arcom ég, de csak homályosan vagyok ennek tudatában.
Megbabonáz Nash forró tekintete. A szeme fekete, mint a bűn, és
engem figyel. A tekintete követi a kezemet, ahogyan lassan a
combjaim közé csúsztatom. A nyelvét végigfuttatja az ajkain,
amikor a tenyeremet a nedves ölemre teszem. A pulzusom
felgyorsul.
 – Mmm, szeretem nézni, ahogyan kényezteted magadat.
Hihetetlenül érzéki hallgatni a szavait, magamat érinteni,
miközben néz, és tudni, hogy élvezi.
– Gyere, feküdj le velem az ágyra!
Annyira vágyom, hogy érezzem az érintését, hogy semmit nem
kérdezek. Odamegyek az ágyhoz, és leülök mellé.
– Feküdj hanyatt! – parancsolja lágyan, miközben végig engem
néz. A szemei sötétek; tiltott gyümölcsök. Mint maga Nash.
Megközelíthetetlen, elérhetetlen. Ő minden, amit nem kéne
akarnom, mégis akarom. Ezért elveszem, amit nekem akar adni.
Hátradőlök, ő pedig végignéz az egész testemen.
– Hajlítsd be a térdedet, és tedd a talpadat az ágyra!
Megteszem.
A bőröm nedves és párás a vágytól, alig várom, hogy olyan
helyekre vigyen, ahol még soha nem jártam. Legszívesebben
könyörögnék neki, hogy érintsen meg. De nem teszi. Ehelyett
feláll, az ágy lábához lép, a szeme a térdem felett találkozik az
enyémmel.
– Nyisd szét a lábaidat – suttogja. Megteszem. – Még jobban. –
Széjjelebb nyitom. – Mmm, tökéletes. Most mutasd meg, hogy
akarod, hogy megérintselek.
Kissé ideges vagyok és ellenállnék, de ha ez idehozza őt
hozzám, ha ettől gyorsabban bennem lesz, akkor hajlandó vagyok
megadni neki, amit akar.
Becsukom a szemem, és azt képzelem, hogy Nash ér hozzám.
A kezemet lassan lecsúsztatom a hasamon, egészen a lábam
közötti fazonírozott szőrzetig. Itt megállok, egy pillanatra eláraszt
a bizonytalanság. Kinyitom a szememet, és látom, hogy Nash a
kezemet nézi. Nem mozdulok, rám néz. A tekintete tüzes és éget,
szó nélkül arra ösztönöz, hogy folytassam.
 Az egyik ujjamat lassan magamba csúsztatom. Nash újra a
kezemet nézi. Kihúzom az ujjamat, és a csiklómat simogatom.
Belefeszülök a mozdulatba. Annyira vágyom Nashre, hogy ha
nem siet, még azelőtt befejezem, hogy valójában elkezdtük volna.
Kétségbeesés lesz úrrá rajtam. Az ujjaim öntudatlan ritmusban
visznek a kéj felé, a másik kezem pedig újra a feszes
mellbimbómra csúszik. Ez, és az, hogy Nash folyamatosan engem
néz, túlvisz minden határon. A tehetetlenségtől felnyögök. Látom,
ahogy az izom megfeszül az állkapcsán. Ekkor veszem észre,
hogy a kis játékában a győztes lett az áldozat. Saját magát kínozza.
Bátrabb leszek. A lábamat még nagyobb terpeszbe nyitom, és
úgy dörzsölöm magamat. A testem vonaglik az érintésemtől és a
tekintetétől. A másik ujjamat is magamba csúsztatom, és
egyszerre mozgatom őket ki és be. Nash ajkai kissé szétnyílnak,
és hallom, hogy a légzése elnehezül. Ugyanolyan izgatott, mint
én. Ez a vágy elektromos hullámát küldi szét a testemben.
Nash hirtelen megragadja a csuklómat, és acélbilincsként
szorítja. A tekintete nem engedi el az enyémet, miközben kiveszi
az ujjaimat a testemből, és a szájához emeli. Végig húzza őket az
alsó ajkán, egy nedves csíkot hagyva rajta. Visszatartom a
lélegzetem, amikor a nyelvével megízleli a száját.
– Istenem, milyen finom vagy – nyögi, mielőtt újra a szájába
veszi az ujjaimat.
Érzem, ahogy nyelvének síkos melege érzékeny ujjaimon át a
testembe vándorol. Az érzés végigfut a gerincemen; Felnyögök a
meglepetéstől, amikor finoman megharapja az ujjaimat. Az izmok
a lábaim között összeszorulnak a buja vágyakozástól.
Ettől csak még többet akarok – suttogja. – És valami azt súgja,
hogy te is azt akarod, többet vegyek el. – Ahogy beszél, az egyik
térdét az ágyra teszi, a csípője a lábaim között van. Még mindig
fogja a csuklómat, és érzem, hogy a szabad keze a belső
combomon pihen, közel a tomboló hőség központjához.
Nem kapok levegőt, amikor az egyik hosszú ujját belém
csúsztatja. Ahogy a csípőjét előrébb tolja, az ujját is beljebb
nyomja.
– Húzd le a nadrágom cipzárját! – parancsolja nyersen, és
elengedi a csuklómat. Még egy ujját is belém tolja, és mindkettőt
behajlítja, amikor kihúzza őket. – Most. – Az agyam lassan forog,
a szavai alig hatolnak át azon az érzéki hálón, amit az ujjai szőnek
körém.
Kicsit felemelkedek, és a cipzárjához nyúlok. A gombot már
kigombolta, és érzem, ahogy a keménység nekifeszül az
ujjaimnak, ahogyan húzom lefelé a cipzárt.
Az anyag lassan felfedi hosszú, vastag hímvesszőjét.
Gondolkodás nélkül odanyúlok, és köré fonom az ujjaimat. Finom
bőr a meleg acélon. Hallom, ahogy a fogai között kifújja a levegőt,
miközben a harmadik ujjat is belém tolja. Keményen és mélyen,
ahogyan rászorítok a hosszú farkára.
– Nincs óvszerem, de rendben vagyok. Gondolom, te... szedsz
fogamzásgátlót?
Csak bólintani tudok, miközben a hüvelykujjam a hímvesszője
nedves hegyére csúszik.
Felnyög.
– El fogsz élvezni, úgy, ahogyan korábban még soha. Utána
pedig addig nyallak, amíg újra el nem élvezel. A nyelvemmel
leszek benned.
Kiveszi az ujjait belőlem, mindkét kezét a csípőm alá teszi, és
feljebb emel. A lábaim közé igazítja magát, rám néz, durván
magához húz, és a testem nedvesen csúszik az övéhez. A lábam a
derekára fonódik, és a hátam ívben megfeszül. Újra és újra elmerül
bennem, míg érzem, hogy átszakad a gát.
Felsikítok, soha nem éltem még át ilyen gyönyört. Teljesen
eláraszt, magával ragad. Egy olyan világban vagyok, ahol csak
Nash és én létezünk, csak az, ami köztünk van. Csak az a
szenvedély, amin osztozunk.
Nash lassítja a ritmust, és még mélyebben hatol belém. Minden
egyes lökés hullámként sodor az orgazmus felé. Mielőtt a kéj
elárasztaná minden porcikámat, Nash visszatesz az ágyra,
kihúzza magát belőlem, és letérdel. Arcát beletemeti a lábam
közötti puhaságba.
Testem összerándul a nyelve forró érintésétől. Óvatosan
nyalogat, míg az orgazmusomnak majdnem vége, aztán egyre
követelőzőbb lesz.
Átkarolja a lábaimat, a karját a hasamra teszi, és ujjaival
szétnyitja nőiességemet. A nyelve hegyével ingerli, szívja a
csiklómat, és újra érzem, hogy nő bennem a feszültség. Az egyik
öklömmel a paplanba ütök, a másikkal Nash hosszú hajába
kapaszkodom, hogy minél közelebb tartsam őt magamhoz.
– Úristen, Nash! Ez nagyon jó.
– Engedd, bébi! Még egyszer. Érezni akarom az ízét.
Szavai a gyönyör újabb hullámait sodorják felém, érzem,
ahogyan az ujjai újra bennem vannak.
Két kezét a térdem mögé teszi, egészen magasra emeli a
csípőmet, a combjaimat olyan szélesre tárja, amilyenre csak lehet.
Teljesen kitárulkozva fekszem előtte, és ki vagyok szolgáltatva a
buja szájának. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgatja az ujjait
és a nyelvét.
Lassú, lélegzetelállító hullámokkal olvadok a második
orgazmusba. Érzem, ahogyan a testem szorítja az ujjait.
 – Ó, igen, ez az. Gyere! – Nash a hüvelykujjával dörzsöli a
csiklómat, nyelve pedig mohón issza testem minden csepp
nedvességét, mely az érintése nyomán fakad. A puszta gondolata,
hogy mit csinál velem, hogy így akar ízlelni, a gyönyör újabb
hullámait indítja el bennem.
Amikor a testem elernyedt, és szinte bénult a kéjtől, Nash a
lábam közé helyezkedik. Félig leeresztett szemhéjam mögül
látom, ahogyan ágaskodó férfiasságát belém vezeti. Nem kapok
levegőt, amikor megérzem, hogy bennem van.
Szinte szétfeszít, ezért egy pillanatra megáll, hogy a testem
hozzászokjon az érzéshez. Visszahúzódik, majd előrelendül.
Nedvesen megint visszahúzódik, majd újra előretör.
Ajkai megtalálják az enyémet, és belenyög a számba. Hangját
elnyelem a sajátommal. Testem sós édességét érzem a nyelvén.
Megborzongok az izgalomtól, hogy ez volt az, amit annyira akart
tőlem... Az esszenciámat, a gyönyöröm bizonyítékát.
Az ajka durván tapad az enyémre. Éhes. Keze mohón markolja
a mellemet. Sürget. A teste az enyémbe olvad. Kétségbeesett.
Az egész világom lángokban áll. Nem tudom megmondani,
hogy a harmadik orgazmus felé közeledem, vagy csak
felélesztette az utolsó parazsait, de érzem, hogy a testem
nedvesen szorítja az övét, és megváltásért könyörög.
Elszakítja a száját tőlem, és a fülembe suttog.
– Mondd, hogy beléd élvezhetek. Azt akarom, hogy érezd.
Szavai nyomán a testem még jobban szorítja az övét. Semmi
mást nem akarok jobban, mint hogy belém élvezzen.
– Igen – zihálom.
Felmordul, érzem, ahogyan megmerevedik, miközben elönt az
orgazmusa első kilövellése. Két újabb lökés, majd Nash lassítja a
ritmust, csípőjével belül és kívül is egyaránt izgat, folyékony hő
ömlik egyszerre rám és belőlem. Az érzés intenzitásában
erőszakos. Körmeimet a hátába mélyesztem, hogy ne zuhanjak a
szakadékba.
– Hmmm, bébi ez jó. Érezd!
Szavai olaj a lángoló tűzre. A csúcson tartanak.
 17.
Nash

TUDTAM, HOGY EZZEL A NŐVEL NAGYON KIELÉGÍTŐ LESZ A SZEX. A

mély kielégültség, amit érzek, rajta feküdve, még benne,
miközben a mellkasunk összeér, annak a bizonyítéka, hogy
mennyire szükségem volt erre az érzésre.
Nagyon.
Kimondhatatlanul.
Most majd csökken a vágyam iránta. Ahogyan az lenni szokott.
Egy nő sem tud igazán hosszan lekötni, és minden csak a szexről
szól. Ráadásul úgy gondolom, Marissa emlékezni fog. És ha rájön,
mi történt, gyűlölni fog. Joggal. Eléggé szemét dolgot műveltem.
Gondolom, jó jel, hogy kezdem rosszul érezni magam miatta.
A bűntudat kellemetlen dolog, de talán azt jelzi, kezdek
emlékezni, mit is jelent embernek lenni. Ez már régen elveszett
számomra, amikor az állatok között éltem. A bűnözők között. A
legrosszabb fajták között.
De meglennék a bűntudat nélkül. Ez az első érzés, ami átszúrja
a vastag páncélomat. Az első, ami képes behatolni az érzelmi
száműzetésembe.
 Marissa fészkelődik alattam, hozzám bújik. A mozdulattól vér
áramlik a puha farkamba, és érzem, ahogy keményebb lesz. Újra
készen állok, bár ez tőlem nem szokatlan. Nagyon egészséges
szexuális étvágyam van, és rövid idő alatt újra képes vagyok
szexelni.
Nem ezt, hanem valami mást találok furcsának és zavarónak.
Az izmok a karomban megrándulnak, és majdnem közelebb
húzom Marissat magamhoz.
Ez nagyon szokatlan.
Talán csak amiatt lehet, hogy pár hétig nem voltam nővel. Igen, ez az.
Egyszerűen csak a nők hiányoztak. Akármilyen nő.
Ettől azonban nem érzem magam jobban. Egyáltalán nem.
Kihámozom magamat a karjaink és lábaink fonódásából, az
ágy végébe gördülök, kiszállok, és felveszem a nadrágomat.
– Szomjas vagyok – mondom mellékesen. – Kérsz valamit?
Marissa felül, a karjait összefonja maga előtt. Nem
megbántottnak látszik, inkább értetlennek. Ez oké. Halálosan
utálom, ha valaki megbántott. Gyűlölöm, amikor a nők azért
siránkoznak, mert nem vagyok az az összebújós, kedveskedős
típus. Azt gondolnád, hogy a beszélgetés első tíz percében
levágják ezt rólam, de ez nem így van. Azt hiszik, majd
megváltoztatnak. De ez nem fog megtörténni.
– Hát... nem. Majd, izé, kimegyek a fürdőszobába, aztán azt
hiszem, lefekszem.
Bólintok, és elindulok a konyhába, hagyom, hogy csinálhassa a
csajos dolgait.
Kiveszek egy sört a hűtőből, leülök a kanapéra, hogy
átgondoljam, mi legyen, ha a Dimitrij–helyzet nem úgy alakul,
ahogyan remélem. Persze, ha minden jól megy, akkor is
stimmelnie kell minden részletnek. És ez nem túl gyakran
történik. Ezért minden lehetséges forgatókönyvre gondolnom
kell.
 Az agyam a nagy egész apró részletein jár, amikor az alattam
nyögő Marissa képe eltereli a figyelmemet. Igyekszem kiűzni a
gondolataimból, és az orosz maffiatagok arcaira gondolni. Két
percen belül megint rá gondolok, a puha bőrére és a nyaka
illatára.
Nagyot kortyolok a sörből, közelről is megvizsgálom az
üveget, és megint bűntudatom van. Amiatt, amit régen tettem.
A fenébe, nagyon dühös lesz.
Talán nem fog emlékezni. Talán soha nem jön rá. Nem értem,
miért érdekel, de remélem, hogy nem jön rá. Nem akarom, hogy
gyűlöljön.
Nem tudok gondolkodni a farkam feszülése miatt, ezért
megiszom a sörömet, az üveget a mosogatóba teszem, és
elindulok a hálószoba felé.
Nézzük meg, mennyire akar most játszadozni.
Éppen a takarót emeli fel, amikor az ajtóhoz érek. Legalább két
teljes percig bámulunk egymásra, mielőtt ledobja a takarót és
felém fordul.
Lassan átvágok a szobán, megállók előtte, és adok neki még
egy utolsó lehetőséget, hogy meggondolja magát. A halántékánál
beletúrok a hajába, és egy pillanatra elveszem a gyönyörű kék
szemeiben. Amikor nem hezitál, nem áll ellen, mohó étvággyal
megcsókolom. A probléma az, hogy pár másodperc múlva nem
tudom, melyikünknek nagyobb az éhsége.

A vastag, puha törülközővel végig dörzsölöm a mellkasomat és a

karjaimat, felitatom a vízcseppeket, és azon gondolkodom,
milyen ellazult vagyok. Hónapok óta nem aludtam ilyen jól. Sőt,
talán évek óta.
Ezt teszi a jó szex.
 Megtörlöm a hasamat, megnézem a piros vonalat, ahol
megszúrtak. Ma reggel egyáltalán nem zavart, és úgy tűnik,
szépen gyógyul.
Az izmok megfeszülnek a karomon, felhívják a figyelmemet a
tetoválásra, ami a jobb könyökömtől a vállamig kanyarog. Nézem
a kanyargó íveket, és arra gondolok, talán eljön az a nap is, amikor
végre nem lesz bizonytalan, hogy megérem–e a következő
reggelt. Talán nem csináltatok újabb tetoválásokat a karomra.
Valamiért Marissa ugrik be. Annyira más, mint bárki, akivel az
elmúlt hét évben dolgom volt. Olyan, mint egy emlékeztető, hogy
milyen lehetne az élet. Jó érzés egy kicsit megtapasztalni, még
akkor is, ha már túl késő, és csak egy illúzió. Az életem már soha
nem lehet olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. A jövőm
bizonyos mértékig el van döntve. Megkérdőjelezhetetlen.
Elkerülhetetlen. Megváltoztathatatlan.
Utálom a gondolataimat, azt, hogy csapdában érzem magamat.
Nem szeretem a megkérdőjelezhetetlent. Semmit nem szeretek,
amit nem tudok irányítani.
Kicsit megkönnyebbülök, amikor hangokat hallok. Egyrészt jó
figyelemelterelés. Másrészt azonban nyugtalan leszek, amikor
ismeretlen férfihangot hallok.
Gyorsan felöltözöm, és kimegyek a nappaliba. Egyáltalán nem
tetszik, hogy Cash barátja, Gavin ül a kanapén, szemközt
Marissaval, és olyan nyugodtan beszélgetnek, mintha
odatartozna.
Amikor megállok a dohányzóasztalnál, keresztbe teszem a
karjaimat a mellkasomon, Marissa felpillant rám, és Gavin is
felnéz.
– Jó reggelt, haver. Úgy néz ki, a Doki rendbe tett – mondja
Gavin. A fürdőszobából nem hallottam az akcentusát, de most
már igen. Nem durva, de van.
 A viselkedése barátságos. De még mindig nem tetszik.
Félvállról vetem oda:
– Mi a fenét csinálsz itt ilyen korán?
– A klubba mentem. Gondoltam, beugrom és megnézem
Marissat.
Végtelenül idegesít, hogy nem tart tőlem. Majdnem akkora,
mint én, úgyhogy nem gondolom, hogy a méretem elriasztja, de
sokkal durvább vagyok, mint Cash, és azt gondolom, hogy egy
ilyen pasi megérzi a veszélyt. És kikerüli. Vékony jégen táncol.
Nem tudom, hogy miért bosszant a jelenléte, de bosszant, és elég
okosnak kéne lennie ahhoz, hogy ezt érezze és elhúzza innen a
csíkot.
– Nos, megtetted. És mint látható, jól van. Vele voltam.
Mellettem biztonságban van. Nincs okod az aggodalomra.
Gavin szúrós kék szeme összeszűkül. Nem válaszol, de nem is
kezd el készülődni, ez pedig még jobban felidegesít.
Marissa megköszörüli a torkát, ezzel pedig magára irányítja a
figyelmet. Ragyogó mosollyal kérdezi:
– Ki akar reggelizni? – és feláll.
– Nem akarok gondot okozni. Később eszem valamit. Gavin
után megyek a klubba. Amúgy beszélnem kell Cashsel is.
Gavin vigyora flegma, mintha szórakoztatónak találná, hogy
éppen megakadályoztam, hogy a lényegre térjen Marissaval. Én
egyáltalán nem találom viccesnek.
Seggfej.
Marissa Gavinre néz, majd rám. Senki nem szól semmit, amíg
Gavin fel nem áll.
– Nem kell, hogy elmenj, Gavin. Semeddig nem tart összedobni
valamit, Nash – mondja Marissa kedvesen.
 – Nincs több bajra szükséged, Marissa. És azt kell hogy
mondjam, ez a fickó bajt hoz a fejedre. Ha egy kicsit is számítasz
neki, távol marad tőled. – Gavinhez fordulok, vajon ellent mer–e
nekem mondani. – Igaz, Gavin?
Soha nem köntörfalazok. Gavin újra elmosolyodik.
– Vicces, ugyanezt gondoltam rólad.
– Azért vagyok itt, hogy megvédjem, nem azért, hogy még több
szart hozzak az életébe.
– Azt mondod, hogy a puszta jelenléted nem sodorja még
nagyobb veszélybe?
– Azt mondom, meg tudom őt védeni.
Ha őszinte vagyok, nem tudom azt mondani, hogy nem hozok
rá veszélyt, mert valószínűleg igen. De ez más.
– Én is. Valószínűleg még jobban, mint te. Talán hagyjuk, hogy
Marissa döntse el.
Csikorgatom a fogaimat. El kéne látni ennek a fickónak a baját.
– Ez jó ötlet, különösen rám nézve. Már mondta, hogy velem
akar maradni.
Annak ellenére, hogy ez nem pontosan így történt, kétlem,
hogy Marissa megcáfolná.
Gavin Marissara néz.
– Igaz ez?
– Igen, azt mondtam neki, hogy itt maradhat.
Gavin nevet és felém bólint.
– Nem egészen ezt mondta, de értem. Egy olyan kedves lány,
mint te, mindig udvarias. Megvan a számom, ha bármire
szükséged van. Csak hívj!
Már meg is adta neki a számát? Mi a f...
 Felém fordul, arrogáns és nagyképű.
– Jobb, ha most megyek, ugye, haver?
Megveregeti a vállamat, ahogy elmegy mellettem. A kelleténél
kicsit erősebben. Legszívesebben letépném a karját és a szart is
kiverném belőle.
Osszeszorítom az állkapcsomat. Nem válaszolok Gavinnek,
csak odamegyek Marissahoz. Ránézek, a tenyerembe fogom az
arcát, és lehajolok hozzá.
Nem akartam egy sima, hétköznapi búcsúcsókot adni... de azt
sem akartam, hogy érzéki legyen. Mégis olyan, mintha egymás
közelében lángra gyúlnánk.
Az ajkai puszta látványa felizgat. A legbosszantóbb, hogy
semmit nem tehetek ellene. Ahelyett, hogy visszavinném Marissat
a hálószobába és erkölcstelen dolgokat művelnék vele, el kell
kísérnem ezt a kakaskodó idiótát a Dualhoz.
Amikor felemelem a fejem, meglepetésemre Marissa haragos,
nem pedig felizgult, mint én. A szemei szikrákat szórnak néhány
másodpercig, mielőtt a vállamra teszi a kezét, lábujjhegyre
emelkedik, és a fülembe suttog. Szavai nem hagynak kétséget
afelől, hogy miért is olyan mérges.
– Ha valaha is még egyszer megcsókolsz, csak azért, hogy így
adj nyomatékot a szavaidnak, felpofozlak. Nem érdekel, ki lát
minket.
Mikor hátralép, már udvariasan mosolyog, de a szemei
villámokat szórnak. Ettől még jobban beindulok.
Nem tehetek róla, vigyorognom kell.
Az eszem megáll. Harcias is tud lenni.
– Rendben – mondom, mielőtt visszafordulok Gavinhez.
Hidegen rávigyorgok.
Remélem, hogy az önelégült pöcs belül vinnyog.
 18.
Marissa

RENDBE RAKTAM A KONYHÁT, ELMOSOGATTAM, kitakarítottam a

fürdőszobát, lezuhanyoztam és pedikűröztem is. Ahogy az
ágyam szélén ülök és körbenézek a hálószobámban, rájövök, hogy
semmi nincs, ami elterelhetné a gondolataimat Nashről. Tudtam,
hogy be fog férkőzni a bőröm alá, szinte azonnal megtörtént. Van
benne valami nagyon ismerős, azon túl, hogy az ikertestvére a
pasinak, akivel jártam. Mágnesként vonz magához.
Segít, hogy eleve vonz az olyan típus, mint ő. El akartam veszni
valami olyanban, ami teljesen eltér a normálistól, ami teljesen
más, mint amit az életemtől vártam. Szükségem volt rá,
szükségem volt Nashre. Még mindig szükségem van rá. De arra
nem számítottam, hogy ilyen... elsöprő lesz.
A gondolataim folyamatosan a múlt éjjelen járnak, a kezein, a
száján, a testén és a szavain. Másodpercek alatt kimelegszem, de
nem a takarítástól, hanem ezektől a gondolatoktól.
Nem az a baj, hogy vonzódom hozzá. Az érzelmi
távolságtartása zavar. Sejtettem, hogy amilyen villámgyorsan
érkezett az életembe, úgy is fog távozni, nyom nélkül... De egy
bizonyos mértékig azt vártam, hogy kicsit nyitottabb lesz... Egy
kicsit több érzést mutat majd. De csak a testemet érzi. És
természetesen a haragot. Mérhetetlen haragot. Ez mindig ott lebeg
a felszín alatt. Mintha semmi nem lenne erősebb ennél, egyetlen
ember vagy érzés sem.
Azt hiszem, ő ugyanúgy elvész bennem, mint én őbenne, csak
ő átmenetileg és sokkal rövidebb ideig. Amint elszakad a fizikai
kapcsolódásunktól és a vágyától, azonnal a nyomorúságos
múltjában és a legalább annyira nyomorúságos jelenében van.
A legjobban az zavar, hogy kezdek rájönni, semmit nem
tehetek ellene. Sehogyan nem tudom megváltoztatni, nem tudok
úgy beférkőzni az életébe és a szívébe, ahogyan ő az enyémbe.
A szívek nem egyformán törnek össze. Általában az egyik fél
jobban sérül, míg a másik inkább megkönnyebbül. De ebben az
esetben teljes összeomlás lenne az egyik oldalon. Az én
oldalamon. Most mégis itt vagyok, rá gondolok, és alig várom,
hogy újra lássam vagy halljak felőle.
Olyan vagy, mint egy diáklány, aki beleesett egy rettenetes alakba.
Ezer ok van, amiért távol kéne tartanom magamat tőle, és csak
egy, amiért nem. Az az egy azonban elég erős ahhoz, hogy itt
tartson.
Ő tiltott gyümölcs. És nem tudok neki ellenállni.
Tehetetlenségemben felnyögök, a ruhásszekrényhez megyek,
hogy felvegyek valami szalonképes ruhát dolgozni. El kell
mennem itthonról. De nem akarok dolgozni menni. Talán
elterelné a gondolataimat, ha a könyvtárba mennék, és még
hasznos is lenne. Akkor tovább dolgozhatnék az ügyön... Az
ügyön, amiről szinte semmit nem tudok, olyan emberekkel
szemben, akikről szintén alig tudok valamit.
Három és fél idegőrlő óra után hazafelé vezetek, és azon
gondolkodom, hogy felhívom az egyik jogi professzoromat
segítségért. Csak az állít meg, hogy végtelenül megalázó lenne
beismerni, hogy csak azért tudtam, merre tart a karrierem, mert
egy elkényeztetett gazdag kislány voltam, akinek a jövője kőbe
volt vésve, és tudtam, hogy a büntetőjoghoz semmi közöm nem
lesz. Bizonyos órákon semmi szükségét nem éreztem, hogy
emlékezzem a tananyagra.
De most szükségem van az ott tanultakra. És a számomra
fontos embereknek is. Nem csak magamnak akarok igazságot,
hanem Nash–nek és Olivianak is. És azt hiszem, egy kicsit
Cashnek is. Nagy szerepet játszott a megmentésemben.
Még mindig vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban. Amit a
legkevésbé kedvelek benne, az az, hogy emlékeztet valakire, aki
már nem akarok lenni, valakire, akire már gondolni sem akarok
újra. Erre emlékeztet, amikor látom. És ezt nem szeretem.
Minden gondolat az agyam egy hátsó szegletébe kerül,
ahogyan közeledem a lakás ajtajához. Azóta nem mentem be
egyedül a bejárati ajtón, hogy azon az éjszakán valaki várt a másik
oldalán. És bár az eszem azt mondja, nevetséges vagyok, nem is
én voltam a célpontjuk, ráadásul semmi okuk még egyszer
elkapni azután, hogy elengedtek, az izmaim megfeszülnek. A
járdán állok, és rémülten bámulom a bejárati ajtót. Senki nincs, aki
segítene.
A táskám mélyén tompán jelez a telefonom. Kényszerítem
magamat, hogy remegő kézzel a táskámba nyúljak a telefonomért.
Reszkető ujjal feloldom a képernyőt.
Egy SMS. Pár betű. Két szó. Egy érzés. Semmi különös. Mégis
mindent megváltoztat.

Minden oké?
 Ez Nash.
Semmi nincs az üzenetben, amiből biztosan tudhatnám, hogy
ő az. De tudom. A lelkem mélyén tudom, ki az. Olyan, mintha
védelmező árnyékként mögöttem állna. A hatása elsöprő.
Talán azért, mert olyan, mintha nem lennék annyira egyedül,
mindegy, milyen gyakran érzem az ellenkezőjét. Talán azért, mert
van valaki, akinek fontos, hogy mi történik velem. Talán maga a
tény, hogy ez a valaki Nash. Talán azért, mert gondolt rám, és írt.
Talán azért, mert megkérdezte, mi van velem, mert számít neki.
Talán azért, mert mindig ott van, amikor szükségem van rá, még
akkor is, ha nem feltétlenül ez volt a szándéka.
Bármi is legyen az igazi ok, az összes, vagy egyik sem, esetleg
ezek kombinációja, a félelmemet elűzi. Nem teljesen, de legalább
képes vagyok logikusan gondolkodni.
Röviden válaszolok.

Igen.

Visszateszem a táskámba a telefonomat. Tudom, hogy nem

kapok választ, de ez nem számít. Bár tisztában vagyok vele, hogy
ez egy tévedés, hogy valószínűleg semmi jóra nem vezet, mégis
mosolyogva és a szívemben reménnyel sétálok az ajtó felé.

Sokkal nyugodtabb vagyok, amikor már bent vagyok, és az ajtó

biztonságosan kulcsra van zárva mögöttem. Nem fogok hazudni.
Benéztem minden szekrénybe és mindkét ágy alá, de csak a
biztonság kedvéért...
Ugye? Igen.
 Leveszem a blézeremet és beakasztom a szekrénybe. Felkapok
egy hajgumit, ahogy áthaladok a fürdőszobán, és egy rendetlen
kontyba teszem a hajamat, mielőtt átöltöznék.
Éppen a makrancos szőke hajtincseimet próbálom egy halomba
rendezni, amikor megszólal a csengő. A kezem megáll a
levegőben. A pulzusom felgyorsul. Végigpörgetem magamban
azoknak az embereknek a nevét és arcát, akik ebben a furcsa
időpontban meglátogathatnak.
Tudom, hogy nem lehet Nash; ő nem ilyen udvarias. Először a
kilinccsel próbálkozna, és ha zárva lenne az ajtó, akkor kopogna.
Hangosan, ebben biztos vagyok. Hacsak nem tudja, hogy Cash
BMW kulcscsomóján melyik az én bejárati ajtóm kulcsa. Nem
mondtam meg neki. Úgy értem, nálam száll meg, de nem adtam
neki ekkora szabadságot. Ahhoz túl sok bizalom kéne.
Emlékeztetem magamat, hogy azt a kulcsot vissza kell kérnem
Cashtől.
Újra a látogatón tűnődöm. Nem lehet az apám. Vagy valaki az
irodából. Apa dolgozik, és a többiek először hívnának.
Ki más lehet?
Azzal nyugtatom magamat, hogy fényes nappal van, és nulla
annak a valószínűsége, hogy valaki aljas szándékkal jöjjön ide.
Mégis kinézek a kémlelőnyíláson, mielőtt kinyitom az ajtót.
Összezavar, amit látok. Vállig érő szőke haj, szép arc, szűk
miniszoknya és laza póló, mintha egy Christina Applegate
hasonmást látnék. Ez Olivia barátnője, Ginger. És dühösnek
látszik. A kérdés: miért van itt?
Valószínűleg Oliviát keresi.
Kinyitom a zárat, és eltekerem a gombot.
 – Szia – mondom erőltetetten. Nyugtalan vagyok. Amikor
Ginger megszólal, azonnal tudom, hogy az ösztöneim nem
tévedtek. A beszélgetés nem indul jól.
– Azt hiszem, mindketten egyetértünk abban, hogy egész
életében szarul bántál Oliviaval, de – mondja határozottan – adok
egy utolsó esélyt, hogy ezt jóvátedd, mielőtt kénytelen vagyok
seggbe rúgni téged és ellopni a pasidat.
Meg vagyok döbbenve, és csak annyit tudok mondani:
– Nincs pasim.
– Hát persze – mondja vigyorogva. – Láttam, hogyan nézel a
másik testvérre. Nem tudom, hogy ugyanabból az anyaméhből
hogy a fenébe tud három ilyen különböző ember születni, de
mindennap hálát adok Istennek egy ilyen jelenségért.
Ezalatt a rövid bevezető alatt pár dolgot megtudok Gingerről.
Egy, fogalma sincs arról, hogy mi a helyzet Cashsel és Nashsel.
Nyilvánvaló, hogy azt feltételezi, Nash valójában egy harmadik
testvér.
A második dolog, amire rájövök, hogy kedvelem Gingert. Már
értem, hogy Olivia miért szeret annyira vele lenni.
– Nos, nem tudod ellopni azt, amim nincs.
– Kérlek – mondja szemét forgatva, és legyint egyet. – Akkor is
megkapnám, ha a tiéd lenne. A férfiak nem tudnak ellenállni, ha
el akarom őket csábítani. – A vigyora egyszerre ördögi és vicces.
Nyilvánvalóan viccel.
Legalábbis úgy gondolom.
– A lényeg, hogy te egy gyönyörű lány vagy, és megkaphatod,
ha úgy akarod. De – és a tekintete fenyegetővé válik – eltiporlak,
ha bántod Oliviát. Ilyen egyszerű. Érthető?
Nevetnem kell, de nem teszem. Van egy olyan érzésem, hogy
Ginger elég harcias lenne, ha úgy érezné, nem veszem komolyan.
 – Rendben – mondom nyugodtan. – Szóval, mi szél hozott ide?
Azon kívül, hogy fenyegesd a testi épségemet.
A szeme felcsillan.
– Egy meglepetésbuli. Érdekel?
A kiváltságos életem ellenére még soha nem vettem részt
meglepetésbulin. Soha nem akartam. Mostanáig. Úgy hangzik,
mint valami könnyű szórakozás. És kell egy kis könnyű
szórakozás. A fenébe is, szükségem van egy kis könnyed
semmiségre. Annak ellenére, hogy olyan változásokat iktattam az
életembe, amelyeknek pont az ellenkező hatást kellett volna
kiváltaniuk, úgy tűnik, az életem még intenzívebb és
bonyolultabb lett, mint volt. Mégis ezt választanám a korábbi
életem vak nyomorúsága helyett, ami csapdába ejtett. Bármikor
ezt választanám.
Bármikor.
Tényleg.
– Biztos vagyok benne, hogy többet kéne tudnom, mielőtt igent
mondok, de most fenébe az óvatossággal, és rögtön igent
mondok. Mire gondoltál?
– Bejöhetek? Vagy kint kell állnom egész nap?
– Ó! Sajnálom – mondom, és arrébb állok az ajtóból. Ginger
besétál a nappaliba, én pedig becsukom az ajtót. Megáll a
dohányzóasztalnál, és felém fordul. A szemei összeszűkülnek,
ahogyan rám néz.
Megállók és körbenézek.
– Mi van?
– Tudod, megváltoztál. Nem tűnsz pálcikákon billegő gonosz
ribancnak.
Elvigyorodok, nem igazán tudom, mit reagáljak erre.
– Um... Koszi?
Ginger mosolyog, és ledobja magát a kanapé egyik végére.
 – Szívesen. De a lábaid elég vékonyak.
Ahhhh, szóval ezt jelentette a pálcikákon billegő gonosz ribi.
Lenézek a lábaimra a szoknyám alatt, majd Gingerre pillantok,
aki keresztbe tett lábakkal ül előttem.
– Nem sokkal vékonyabbak, mint a tieid.
– Nem mondtam, hogy ez rossz. Jobban körbe tudják fonni a
zsákmányt, nem gondolod?
Megint elvigyorodom. Igen, ez a nő egy karakter.
– Erre még soha nem gondoltam, de azt hiszem, igazad van.
– Persze hogy igazam van. Ez olyan dolog, amihez jobb, ha
hozzászoksz. Nincs értelme vitatkozni. Csak kérdezd meg Oliviát.
Ő megmondja. Tele vagyok tomboló hormonokkal és
bölcsességgel. Hétvégén pedig vodkával – teszi hozzá kacsintva.
– Nem dolgozol a hétvégén?
Úgy emlékszem, Olivia azt mondta, hogy bárpultosként
dolgozik.
Ginger üres tekintettel néz rám.
– Mire gondolsz? – Elkezd nevetni, ahogy dadogva próbálok
valamit mondani. – Viccelek. Milyen alkalmazott lennék, ha
hétvégente piásan jelennék meg?
– Rossz?
– Átkozott rossz. És én egy jó alkalmazott vagyok. Ezt
nyugodtan elmondhatod Cashnek, mert nagyon komolyan
fontolgatom, hogy beköltözöm a városba, és szükségem lesz
munkára. És tudod, minden munkahely szóba jöhet, ahol szexi
pasikkal találkozhatok.
– Mindenképpen megemlítem neki.
– Szuper. Most térjünk vissza a lényegre! Holnap van Olivia
születésnapja, és szeretnék egy meglepetésbulit szervezni neki.
– Holnap van Olivia születésnapja? – Magamban azt
gondolom, hogy tényleg szörnyű ember vagyok. Nemcsak
rokonok vagyunk,
de együtt is élünk, és fogalmam sem volt, hogy holnap lesz a
születésnapja. És persze ő sosem említette. Mert visszafogott. És a
visszafogott emberek így viselkednek. – Ó, istenem, tényleg
pálcikákon járó gonosz ribanc vagyok, ugye?
– Mondjuk inkább azt, hogy expálcikákon járó gonosz ribanc.
És az ex kifejezés nem szar, igaz? Mint exbarát. Ki a fene
foglalkozik velük? A múlt elmúlt. Hadd menjen, és kész. A lényeg
az, hogy tanuljunk a hibáinkból, és a következő alkalommal
jobban csináljuk. És most itt az alkalom. Benne vagy?
Úgy érzem, Ginger kezd megkedvelni.
– A fenébe is, igen! – Lelkesen egyetértek, és nevetve mondom,
mert ez a szóhasználat nem jellemző rám.
– Ezt már szeretem – mondja izgatottan, és cinkosan felém
hajol. – Rendben, Tad is belement, lehetünk nála. Olivia apja is
benne van, és én az összes régi barátjának is szóltam. A probléma
az, hogy nincsenek meg az atlantai emberek telefonszámai, ezért
kellett eljönnöm hozzád. – Ginger benyúl a fényes piros táskájába,
és kiveszi a mobiltelefonját. – Most azonban ezt is elintézem.
Tessék! – nyújtja felém az iPhone–ját. – írd be a számodat! És
Cashét is, ha tudod. Mi mind egy nagy, boldog család vagyunk –
mondja mosolyogva. Az arckifejezése egy kicsit elkomorul. –
Bárcsak mindent megosztanánk egymással! A fenébe, ezek az
ikrek nagyon szexik! És a harmadik testvér is. És még a külföldi
is. Te jó isten! – A kezével legyezi az arcát, és keresztbe rakja a
lábát. – Imádom az akcentussal beszélő férfiakat.
– Biztosan Gavinre gondolsz. Nem hiszem, hogy randizna
valakivel. Legalábbis nem tudok róla.
– Tééényleg? – mondja, és érdeklődve felemeli az ívelt
szemöldökét. – Mindig is úgy gondoltam, illik gondoskodni róla,
hogy a legjobb barátnőnket megdöntsék a szülinapunkon. Talán
ez egy déli dolog, és Oliviát is eszerint nevelték.
Felnevetek.
– Vagy talán ez egy Ginger–dolog.
– Még jobb – mondja, és ide–oda mozgatja a szemöldökét. – A
Ginger–dolgok mindig jó ötletek.
– Kezdem érteni, hogy gondolod.
Bólint, és rám kacsint.
– Kedvellek. És okos is vagy. Ezt a két dolgot keresem egy
barátban. Jól ki fogunk jönni egymással.
– Örömmel hallom.
Ginger közelebb hajol hozzám a kanapén, mintha egy nagy
titkot készülne elmondani.
– Nem tudom, Olivia mondta–e neked, de nagyszerű
szextanácsokat adok, tehát ha megkaparintod magadnak azt a
szexi segget, és nem tudod, mihez kezdj vele, csak hívj fel
nyugodtan. Mindig van néhány ötletem. – Bólint, mintha megtette
volna a napi jócselekedetét.
Ginger közszolgálati üzenete.
– Ha gondot okoz, mindenképpen hívlak.
– Csajszi, ha nem okoz gondot, akkor feleannyira sem férfi,
mint amilyennek kinéz. A kemény kinézetű iker olyan, mint aki
csupán egy pillantásával darabokra tudna tépni egy nőt. Nagyon
csalódott lennék, ha nem fordítaná ki a bugyidat, és nem állítaná
feje tetejére a világodat.
Egy másodpercig hezitálok, hogy elmondjam–e neki, már
mindkettőt megtette, de ügydöntők, jobb, ha hallgatok. Mindegy,
milyen vicces, és nem számít, hogy kezdem megkedvelni, Ginger
attól még egy idegen. És kellő diszkrécióval születtem ahhoz,
hogy befogjam a számat. Úgyhogy így teszek.
– Majd beszámolok. Ez hogy hangzik?
– Rendben, de figyelmeztetlek, hogy szeretem a részleteket, így
ha hívsz, készülj fel, hogy mindent el kell mondanod. Emellett
jobban tudok segíteni, ha pontosan tudom, mi történik. És egy
hatalmas perverz vagyok. Ezt nem szabad elfelejteni. – Újra rám
kacsint.
– Kétlem, hogy hamarosan el tudnám felejteni.
– Jó kislány – mondja, és megsimogatja a térdemet.
Ja, kedvelem ezt a nőt. Hogyan is ne tudnám kedvelni?
 19.
Nash

REMÉLTEM, HOGY A FRUSZTRÁLÓ REGGEL UTÁN jobban alakul a

napom. Nem így lett. Ugyanolyan frusztráltan indulok vissza
Marissahoz, mint ahogy reggel eljöttem.
Gavin után mentem a klubba, leginkább azért, hogy biztos
legyek benne, nem látogat vissza Marissahoz. Nem mintha
féltékeny lennék. Az nem én vagyok. Nem szoktam nők miatt
féltékenykedni. Ha megkapom őket, jó, ha nem, hát nem. Mindig
van másik. Semmi értelme leragadni egynél. Szóval nem erről van
szó. Leginkább az van, hogy elrontotta a reggelemet. Meg hát nem
tetszik, ahogy az az ausztrál seggfej ráhajt Marissara. Kiakaszt.
Nem bírom a pasast, nem akarom, hogy a közelünkben legyen.
Ennyi.
Cash elvitte Oliviát a főiskolára, és amikor visszajött, Gavinnel
a klubba mentek elintézni pár dolgot. Semmi különös. Amikor
már biztos voltam benne, hogy Gavinnek van mit csinálnia,
eljöttem.
Legszívesebben visszamentem volna Marissahoz. Pont ezért
nem tettem. Túl hamar lett volna. Nem kéne még visszavágynom.
Szexért sem. Szóval nem mentem.
 De attól még állandóan ő járt a fejemben. Egész nap.
Ugyanezért nem mentem este sem. Küldtem neki pár SMS–t,
csak hogy tudjam, hogy minden rendben vele. Mindig ugyanazt
írtam.

Minden oké?

És ő mindig ugyanazt válaszolta.

Igen.

Ez csak felelős viselkedés részemről, ha már az én családom

miatt került bajba. Legalább annyit illik megtennem, hogy
vigyázok, ne nyírják ki.
De attól még nem kell minden percben mellette lennem.
Tényleg pont azért nem mentem vissza, mert vissza akartam
menni.
Nem szeretem gyengének érezni magam, de Marissaban van
valami, amitől bizony kezdem. Túl gyakran jut eszembe, még
akkor is, amikor próbálok nem gondolni rá. Olyan, mintha nem
uralnám teljesen a helyzetet. És ez nem elfogadható a számomra.
Úgyhogy inkább kerültem őt.
A délután és az este nagy részét Cash „Nash” lakásában
töltöttem, jogi könyveket bújva. Nem végeztem jogot, de van
annyi szürkeállományom, hogy elboldogulok a jogi szövegekkel
és felfogom őket, főleg úgy, hogy van internetem, és hozzáférek
minden anyaghoz, amire szükségem van, hogy tisztán lássak.
Annyit sikerült kihámoznom, amennyit már Cash és Marissa is
megfejtett: egy RICO ügy nagyon összetett. Biztosan meg lehet
csinálni, amit akarunk, de többek együttműködését is meg kellene
szereznünk. És amit a múltbeli tapasztalataimból tudok, az az,
hogy ritkán lehet készpénznek venni, hogy mások helyesen
cselekednek.
Ezért van szükségem egy B tervre. Meg egy C tervre. És egy D–
re. Annyi tervre, ahányat csak össze tudok hozni.
Az A tervem továbbra is az, hogy lelövöm Duffyt meg a
többieket, akiknek köze volt a dologhoz. Kinyírom mindegyiket,
ahányat csak megtalálok. Már így is bőven tapad vér és halál a
kezemhez, úgyhogy a lelkiismeretemnek mindegy. Bár, ha
belegondolok a következményekbe, ha elkapnak gyilkosságokért
itt, Amerikában... Szóval nem lenne rossz, ha törvényesen
tudnánk az ügy végére járni. Nem szeretnék életem végéig
börtönben ülni.
Visszatér a haragom, amiért egyáltalán ebben a helyzetben
vagyok. Frusztráltnak érzem magam. És jó lenne egy kicsit leállni
az agyalással is.
Erősen a gázra lépek. Emlékeztetem magam, hogy nem azért
húzok bele, mert Marissahoz igyekszem, hanem csak azért, mert
várom, hogy elvonja végre valami a figyelmemet. Semmi több.
A várakozástól görcsbe rándul a gyomrom és tolul a vérem,
amikor arra gondolok, hogy belesüppedhetek a lágy, meleg
testébe. Na igen, a szex az csak szex, bár be kell vallanom, kurva
jó szex. Kurva jó!
Érzem, hogy máris ráncolom a homlokom, amikor megállok a
ház előtt, és egy Mercedes mögé kell beparkolnom. Bárkié lehet,
de nem tetszik, hogy itt van, akárki is legyen a tulaj. A
legvalószínűbb, hogy Marissa valamelyik régi ismerőséé, akit utál
és le akar rázni, úgyhogy én sem bírom az illetőt.
A kocsi egy E osztályos Merci. Áramvonalas, fekete járgány,
sötétített ablaküveggel. El tudom képzelni, hogy valami puccos,
seggfej ügyvédé.
Pocsék hangulatom támad.
 Azaz még pocsékabb.
Leállítom a motort, és rápillantok az órára a műszerfalon.
Mi a francot keres itt bárki ilyen későn? Mindjárt kilenc!
Gyorsan átvágok a járdán az ajtóhoz. Nem kopogok, csak
lenyomom a kilincset, és hívatlanul belépek. Ha Marissanak nem
tetszik, kinyalhatja a seggem. Ha a látogatójának nem tetszik, ő is
kinyalhatja. Ha pedig verekedni akar, hát annál jobb.
Megnyugtatna, ha ősszetörhetnék pár csontot. Mindjárt jobban
érezném magam.
Morcosságom haraggá fajul, amikor megpillantom az
ügyvédet, akivel a könyvtárban összefutottunk. Ott ül Marissaval
szemben a kanapén. Jensen mittudomén hogy hívják. Ami még
rosszabb, hogy Marissa gyönyörű, mint mindig. Valami csipkés
felső van rajta, ami tökéletesen kiemeli a mellét, és egy szoknya,
amiben jól látszik hosszú, karcsú lába. A haját feltűzte, csak
néhány fürt hullik a vállára. Úgy néz ki, mint akit jól
megdöngetett az imént valami szerencsés fickó. És repetát is kér.
Ki a fasznak akar tetszeni?
Elmosolyodik, amikor meglát a nappali sarkában.
– Cash – mondja hangsúlyosan –, emlékszel Jensenre a
könyvtárból?
Csak mordulok egyet válaszul.
– Találtam némi információt, ami hasznos lehet Marissa
számára – magyarázkodik Jensen udvariasan.
– Sejtettem mindjárt – felelem csípősen. – És nyilván nem
várhatott reggelig...
Jensen kínjában vigyorog, és Marissara pillant.
– Nos, reggel korán lesz tárgyalásom, már hajnalban ott a
helyem, jelentős ügy, és nem tudtam, mikor máskor lenne
lehetőségem megkeresni Marissat.
 – Milyen kedves – mondom szarkasztikusán. – Tehát
megbeszéltetek mindent, úgyhogy gondolom, ideje is indulni,
Jensen. Kell egy kis pihenés a fontos tárgyalás előtt.
Jensen megköszörüli a torkát, és feláll.
– Valóban ideje indulnom – néz Marissara. – Köszönöm a
kávét. Remélem, segítségedre lesz, amit találtam.
Marissa is feláll.
– Nagyon köszönöm, Jensen. Tényleg hasznos az információ,
és hálás vagyok, amiért időt szakítottál, hogy utánajárj és
elmondd.
– Ugyan, nincs mit. Örömmel tettem.
Nézem, ahogy Marissa vigyorog a puccos pasasra. Szeretném
kitekerni Jensen vézna nyakát.
– Ha bármikor felmerül olyan céges ügy, amiben segíthetek,
csak szólj. Tartozom neked egy szívességgel.
– Talán igénybe is venném – feleli Jensen ragadozó mosollyal.
Mindjárt felrobbanok.
Megfordul, és elmegy mellettem. Marissa követi, és amikor
mellém ér, szúrósan rám néz.
Mielőtt Jensen távozna, megszólal a zsebemben a telefonom.
Előveszem, és a kijelzőre pillantok. Amikor felismerem a számot,
hevesebben kezd verni a szívem. Nemrég hívtam.
Dimitrij.
Ennél rosszabbkor nem is kereshetne. Nem beszélhetek vele ez
előtt a pasas előtt, meg Marissa előtt sem, de addig ki nem teszem
a lábam a házból, amíg Jensen el nem kotródott. Látni akarom,
ahogy beül a kocsijába, és elhajt.
Visszacsúsztatom a zsebembe a telefont, és az ajtóhoz kísérem
Puccos Seggfejet.
 – Kikísérem, ha nem bánja. El kell intéznem egy telefont, és
nem akarom zavarni Marissat, amint lefekvéshez készülődik.
Tudom, hogy a megjegyzés nagyon bensőségesnek, intimnek
mutatja a kapcsolatunkat. Talán kissé célzásnak is vehető. De
annyira nem, hogy Marissa kikérje magának. Az már nem az én
bajom, ha Puccos Seggfej azt szűri le belőle, hogy Marissa és én
szexelünk. így viszont talán nem kell a közeljövőben bevernem a
pofáját.
– Rendben – felel élesen. – Marissa, hívj nyugodtan, ha
szükséged van valamire. A titkárnőm akkor is elér, ha tárgyaláson
vagyok, és visszahívlak.
Ó, milyen segítőkész! – gondolom cinikusan.
– Nem akarlak túl sokat zavarni – mondja Marissa kedvesen.
– Sosem zavarsz – válaszol Jensen sármosan. Vágyakozva
végigméri, majd rám néz. A tekintete kihívó. Összeszorítom a
fogam. – Ha készen áll... – Nem vagyok benne biztos, hogy úgy
érti, ahogy én, de nagyon úgy hangzik, mintha küzdeni akarna
Marissaért. Nem számít, úgyis veszíteni fog. Én nyerésre játszom.
Mindig.
– Csak ön után – intek az ajtó felé.
Jensen kinyitja és kilép. Hagyom előremenni, és megfordulok,
hogy Marissa szemébe nézzek. Egyikünk sem szól semmit. A
szeme nem villog haragosan, de van benne valami... Csak nem
tudom, mi.
Szó nélkül kimegyek, és becsukom magam mögött az ajtót.
Megvárom, hogy Puccos Seggfej beszálljon a kocsijába és
elhajtson, aztán bepattanok a BMW–be, és indítok.
Egy pillanatra megállók, hogy visszahívjam a számot, aztán
villámsebesen elhúzok Marissa házának a közeléből. Dimitrij nem
veszi fel; a hangposta fogad. Újra tárcsázok. Ugyanaz. Megállok a
stoptáblánál, és megnézem a telefonomat, Igen, hagyott egy
üzenetet.
 – Nikolaj – szól a rekedt hang erős akcentussal. – Ezen a
számon nem fogsz elérni. Már nem biztonságos. Hamarosan
hívlak.
Az üzenet végét hangos kattanás jelzi. Már nem biztonságos.
Történt valami. De mi? És miért? Miért most? Van ennek valami
köze ahhoz, hogy Dimitrij ismer engem? Talán rájöttek, hogy
rejtegeti az áruló fiát?
Elönt a harag. A tehetetlen düh. Vért akarok ontani! Az ő
vérüket. Oltani akarom a bosszúszomjamat! De úgy tűnik, hogy
akárhányat lépek előre, ők mindig előttem járnak. Megkötik a
kezemet.
Majd’ elemészt a frusztráció, le kell vezetnem valahogy, ki kell
adnom magamból. Eszembe jut egy arc. Túl dühös vagyok azon
agyalni, hogy miért, és az sem érdekel, bölcs dolog–e visszamenni
hozzá. Cselekszem.
Megragadom a kormányt, és visszafordulok. Csikorognak a
gumik, ahogy végig száguldok az úton. Vissza a lakáshoz.
Marissahoz.
Hangos fékcsikorgással állok meg az útpadkánál. Kiszállok, és
bevágom magam mögött az ajtót. Eszemben sincs kopogni.
Lenyomom a kilincset, és már bent is vagyok; szerencsére nyitva
hagyta. Ezen még jobban felbosszantom magam, mert nagy
felelőtlenség volt a részéről.
Végigdübörgök a hallon, Marissa hálószobája felé. A
fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva áll, látom őt a tükörben. A
mosdó előtt áll, egyik kezében fogkrém, másikban fogkefe.
Már átöltözött. Csak egy aprócska hálóing van rajta. Nem
közönséges vagy kihívó, mégis őrülten szexi.
Olyasmi, mint amit egy kislány adna egy játék babára.
Rózsaszín, kislányos, combközépig érő, egyenes szabású,
vállpántos szatén ruhácska. Az anyaga azonban egyáltalán nem
olyan, amilyet egy kislány játéka viselne. Ugyanis egészen
áttetsző. Átsejlik a mellbimbója, a köldöke és a bugyija vonala.
Egyszerre ártatlan és kihívó; le akarom tépni róla.
Kinyitom az ajtót, ami nekiütközik a falon a csapódásgátlónak.
Marissa keze megáll a levegőben. A tükörben a szemembe néz.
Tágra nyílt szemmel mered rám, de nem szól egy szót sem.
Odalépek, és megállók mögötte. A szemébe nézve átnyúlok, és
megfogom a mellét. Megszorítom, talán erősebben is, mint szeret-
tem volna. Összerezzen. Nem érdekel! Most durva akarok lenni.
És arra van szükségem, hogy ezt elfogadja.
Válaszként érzem, ahogy a bimbója megkeményedik a
tenyeremben. Talán mégsem voltam durva. Vagy szereti a
durvaságot.
Érzem, hogy szorít a farmer. Szabad kezemmel kikapom
Marissa kezéből a fogkrémet meg a fogkefét, és a mosdókagylóba
hajítom mindkettőt.
A csípőjére siklik a kezem, és az ujjaim a hálóinge selymébe
kapaszkodnak. Feljebb húzom, és amikor nem ellenkezik,
leveszem róla, és magam mögé dobom a földre.
A bimbói kemények, vágynak az érintésemre. A melle zihál,
ahogy kapkodja a levegőt, és az ajka megremeg a várakozástól.
Akár bevallja, akár nem, tetszik neki a dolog.
Mindkét mellét a tenyerembe fogom, és magamhoz húzom
Marissat. A mellkasomnak dől, hátrahajtja a fejét, de a pillái alól
engem figyel.
– Kiba... átkozottul szexi vagy – nyögök fel, még idejében
szalonképes szót keresve.
A mellbimbóit dörzsölöm az ujjaim hegyével, és
megcsipkedem őket. Elnyílik az ajka, és hallom, hogy halkan
felsóhajt. Hozzá dörgölőzöm, hogy érezze az erekciómat. ívben
megfeszül a háta, és kerek, feszes seggét odatolva hozzám
dörgölőzik. Teljes erőmmel összeszorítom a fogamat.
A csípőjére csúsztatom a kezem, egyenesen tartom, és csak én
mozgok. A nyakához hajolok, és finoman megharapom illatos
bőrét. Megrebben a pillája, és lehunyja a szemét.
A hasa alá nyúlva a bugyija szélébe akasztom az ujjam, és
megfogom a meleg bőrét.
Egészen elnyílik az ajka, és nagyobb terpeszbe áll. Csak
épphogy, csak annyira, hogy jobban hozzáférjek.
Igen, tetszik neki. Akarja. De látni akarom a szemében a kiéhe-
zett vágyat.
A kezemhez dörzsöli magát. Tudom, mire vágyik, hol akarja
érezni az ujjaimat. De meg akarom váratni.
Nem húzom szét a szeméremajkait, csak megsimogatom,
incselkedem vele. A tenyeremen érzem a nedvességét. Lüktetek a
vágytól, hogy benne lehessek.
De most mindennél jobban kívánom a pillantását. A szabad
kezemet a csípőjére teszem, és egyetlen mozdulattal letépem a
bugyiját. A vékony kis szalagok könnyen elszakadnak. Marissa
lélegzete elakad a meglepetéstől, de nem nyitja ki a szemét. Pedig
én azt akarom, hogy kinyissa. Látni akarom. Figyelni akarom a
reakcióját. Azt akarom, hogy tudja, dühös vagyok, és elveszem,
ami kell nekem, nem könyörgök érte. Ő pedig megadja nekem.
Látnom kell, hogy így is elfogad.
Rácsapok a seggére, és felmordulok.
– Nézd! – Kinyitja a szemét, és a szemembe néz. A tekintete
elsötétül a szenvedélytől. Elfogadó. És izgatott. – Jó kislány –
mondom, és megjutalmazom: a duzzadt szeméremajkai közé
csúsztatom az ujjam. Síkos a vágytól. A kemény kis csomócskát
dörzsölöm, ő pedig újra lehunyja a szemét. Kicsit belecsípek, ő
pedig felnyög. – Nézd! – követelőzöm.
Engedelmesen kinyitja a szemét, és figyel. Álmatag a
pillantása. Megbabonáztam. A mellbimbóját ingerlem, és a
füléhez hajolok.
– Tudni akarod, mi jár a fejemben? Hát ez: düh! – suttogom
érdesen, és két ujjamat a teste nedves forróságába mélyesztem.
Kicsit kihúzom, majd újra be, mélyen, keményen. Durván. Érzem,
hogy megbicsaklik a térde, de erősen tartóm, és az ujjaimon
lovagoltatom.
– De ezt szereted, ugye? Így tetszem neked. Azt akarod, hogy
elvegyem, amit akarok. Szabad akarsz lenni velem, ugye?
Egyre gyorsabban, keményebben ujjazom, ő pedig egyre
szaporábban piheg. Amikor érzem, hogy lüktetni kezd az ujjaim
körül, és megszorítja őket, a hüvelykujjamat a csiklójára teszem,
és egyre gyorsabban körözök rajta. Érzem, hogy megfeszül a teste,
és nem hagyom abba, amíg lélegzet–visszafojtva,
várakozásteljesen el nem jut az orgazmus közelébe.
Akkor leállók.
A melléről a farmeromra mozdul a kezem. Kicipzárazom,
aztán Marissa hátára támasztom a tenyerem, és előredöntöm.
Megtámaszkodik a márvány mosdópulton, én pedig a
térdemet a lábai közé tolom, hogy nagyobb terpeszbe álljon.
– Azt akarom, hogy könyörögj – sziszegem összeszorított
foggal.
– Könyörögj, hogy beléd dugjam a farkam, és elélvezzek a
nedvességedben. Könyörögj, vagy egyszerűen itt hagylak.
Most már nem fogom vissza magam. Ilyen vagyok. Ennyi.
Harag. Őrjöngés. És gyilkos forróság.
– Kérlek... magamban akarlak érezni. Kérlek... – sóhajt.
– Mondd, hogy a farkamat akarod.
– Magamban akarom érezni a farkadat! Kérlek!
 Megragadom a csípőjét, és mélyen, durván beléhatolok. Olyan
nedves, hogy három lökés, és robbanok. Hangos, dühös morgást
hallok. A saját hangom az, ami felszakad belőlem, ahogy erőtelje-
sen döfök.
Forróságot lövellek Marissaba, és érzem, ahogy az izmai egyre
erőteljesebben lüktetnek. Szaggatottan lélegzik, nyögdécsel, és
szétárad benne az orgazmus mámora.
– Ez tetszik, ugye? Tetszik, ahogy elélvezek benned, ugye,
bébi?
Erősen magamhoz szorítom, és tovább mozgok benne.
Lenézek, és látom, ahogy a hüvelykujjam a tökéletes, gömbölyű
seggébe váj. Összefut a nyál a számban. Bele akarom mélyeszteni
a fogamat. Látni akarom a harapásom nyomát, aztán az
ajkammal, a nyelvemmel akarom nyugtatni kipirult bőrét.
Mindennél erősebb a vágy, hogy elvesszek Marissaban.
Elvesznék a testében, az ízében, az illatában. Impulzívan
elhúzódom és letérdelek, muszáj a seggébe harapnom. Hallom,
hogy felkiált, és megnyalom, megsimogatom a fenekét.
Megfogom a csípőjét, és magam felé fordítom. Belül végigsimí-
tom a combját és széjjelebb tárom a lábát. Megnyalom a combjai
között, és az ujjamat a nedvességébe csúsztatom. Még mindig
lüktet, ahogy csitul az orgazmusa, és csúszós mindkettőnk
nedvességétől.
Felegyenesedem, és nedves ujjamat a döbbenettől elnyílt
ajkához érintem.
– A kettőnk íze. Kóstold meg!
Engedelmesen bekapja az ujjamat, és szopogatja, közben
lángoló pillantása a szemembe fúródik.
Amikor már tiszta az ujjam, a háta mögé nyúlok, és a kezébe
nyomom a fogkefét és a fogkrémet. Automatikusan elveszi.
Szó nélkül begombolom a farmeromat, és kisétálok.
 Megdörzsölöm égő szememet. Egy pillanatra elhomályosul az
autópálya a fényszóróm előtt, aztán újra élesen látok. Az órára
pillantok a műszerfalon. Mindjárt hajnali kettő. Nem tudom,
hánykor jöttem el Marissatól, de azt tudom, hogy órák óta
vezetek. Akkor ébredtem rá, hogy ideje visszafordulni, amikor
Tennessee határához értem.
Miután Marissat a fürdőszobában hagytam, kimentem a kocsi-
hoz. Már amikor elfordítottam a slusszkulcsot, akkor vissza
akartam menni hozzá. Pontosan ezért nem tettem; mert annyira
akartam. És az nem jó jel.
Eleve bűntudatom volt, amiért ilyen dühösen tettem a
magamévá, és ez keserű szájízt adott. Nehezen viselem a
bűntudatot, nők miatt meg aztán végképp. Pontosan ezért
kerülöm az érzelmes kapcsolatokat. Az elmúlt pár évben sosem
voltam egy helyen annyit, hogy ez felmerülhetett volna, de a
száműzetés előtti életemből emlékszem, milyen volt egy
komolyabb kapcsolat. Kösz, nem kell.
Bosszant, hogy alig várom, hogy visszaérjek a lakására. Azt
mondogatom magamnak, hogy csak mert fáradt vagyok. De nem
az ágy jár az eszemben. Legalábbis nem az üres ágy.
Tizenegy után pár perccel írtam neki egy üzenetet, csak hogy
tudjam, minden rendben. Nem hinném, hogy veszélyben van, de
idióta lennék, ha nem ügyelnék az óvatosságra. Ugyanazt
kérdeztem, mint mindig.

Minden oké?

A válasza is ugyanaz az egy szó, mint mindig.

Igen.
 De azóta eltelt egy kis idő. Biztos aludni fog, mire visszaérek.
Ügy talán kevésbé lesznek... zűrösek a dolgok.
Megkönnyebbülök, amikor az ismerős járdához érek, és meg-
nyugtat, hogy bent egyetlen lámpa sem ég. Az ajtóhoz megyek és
bedugom a kulcsot, amelyikről Cash azt mondta, ide való. Gondo-
lom, még nem volt idejük visszaadni egymásnak a cuccaikat. Hal-
kan Marissa hálószobájához surranok. Nyitva van, látom őt a
paplan alatt. Beszűrődik a holdfény a függönyök között.
Tudom, hogy tapintatosabb lenne a kanapén aludnom, de sze-
rencsére nem vagyok az a tapintatos típus, úgyhogy gondolom,
arra számít, hogy mellé fogok feküdni. Az ágyába. Legalábbis erre
kellene számítania.
Csendben leveszem a bakancsomat, és levetkőzöm. Az ágyra
ülök, aztán óvatosan bebújok a paplan alá. Marissa
összegömbölyödve, felém fordulva fekszik az oldalán. Figyelek,
hogy kinyitja–e a szemét, és megszólal–e, de nem teszi, úgyhogy
lehunyom a szemem, és megnyugodva a párnára hajtom a fejem.
Pár perccel később szólal meg, amikor már majdnem
elaludtam. Halk a hangja a sötétben, mégis összerezzenek tőle.
Puha ujjainak érintésétől végigfut rajtam a hideg.
– Ez mit jelent? — kérdi, végigsimítva a karomon lévő
tetoválást.
– Baromira megijesztettél! Azt hittem, alszol.
– Nem tudtam elaludni, amíg vissza nem értél.
Fogalmam sincs, hogy azért–e, mert fél egyedül, vagy mert
értem aggódott. Jólesik a gondolat, hogy aggódik értem, de
ugyanakkor idegesít is, mert jólesik.
– Itt vagyok, most már alhatsz.
– Még nem tudok. Nagyon fel vagyok pörögve. Beszélgessünk!
Mondd el, mi ez a tetoválás.
 – Nem szoktam beszélni róla. Soha.
– De ma este tegyél kivételt, jó? Kérlek.
Van valami a hangjában, a szeme villanásában, amit a sötétben
is látok. Megérint, áthatol a páncélomon.
Felsóhajtok, és lehunyom a szememet. Olyan időkbe, olyan he-
lyekre megyek vissza, ahová nem akarok, mert legszívesebben
elfelejteném. De nem megy. Sosem fogom tudni elfelejteni.
– Amikor először a hajóra kerültem, fogalmam sem volt, miféle
üzlettel foglalkoznak. Azt hittem, csak áruszállítás. Azt hittem,
rakományt viszünk A–ból B–be, és vissza. Nem voltam elég erős,
hogy nagyobb ládákat rakodjak, és amiket nekem kellett
pakolnom, azok autógumikkal voltak tele. Semmi okom nem volt,
hogy arra gondoljak, valami bűzlik.
Elhallgatok, és visszagondolok a napra, amikor először jutott
tudomásomra olyan üzlet, ahol szó sem volt autógumikról.
– Akkor az Indiai–óceán és az Arab–tenger térségében
hajóztunk.
Marissa közelebb húzódik, hozzám bújik, és a vállamra hajtja a
fejét. Folyamatosan simogatja a kanyargós mintát a bicepszemen.
– Az első alkalommal inkább csak megfigyelő voltam. A hajón
maradtam, mialatt a legénység tagjai ládákat pakoltak, amik az
autógumik mögött voltak elrejtve. Egy kisebb hajóra rakták őket,
és kivitték a partra. Mindent láttunk, ami ott történt, hiszen fényes
nappal volt. Furának találtam, hogy egy szinte lakatlan szigeten
veszik át az árut. Aztán lövéseket hallottam, és a hajónkon két
fickó összeesett. Akkor már tudtam, hogy valami illegális dolog
zajlik.
Aznap este Dimitrij, akivel apám által összeköttetésbe
kerültem, bejött a kabinomba, és azt mondta, nem fog tudni
megvédeni, és nincs a világon olyan hely, ahová elrejtőzhetnék,
ha nem tartom a számat. Halál nyugodtan közölte, és tudtam,
hogy komolyan mondja.
Nem kérdezősködtem, de megpróbáltam észrevétlenül háttérben
maradni, amikor csak lehetett. Pár hónappal később hallottam,
hogy Dimitrij veszekszik Alexandroffal, a hajónk kapitányával,
akiről már beszéltem.
Szóval mondtam már, hogy Yusuftól tanultam egy kicsit
oroszul, úgyhogy össze tudtam rakni, miről beszélnek, főleg,
hogy többször is hallottam, hogy Nikolaj. Engem hívott így
Dimitrij, és senki másnak nem volt ez a neve a hajón.
Később faggattam Dimitrijt, aki elmondta, hogy Alexadroff
gyanakszik rám, és ezért részt kell vennem a következő üzletben,
vagy kitesz a hajóról, azaz főbe lő és a tengerbe hajít.
Marissa halkan felszisszen. Nem nyitom ki a szemem, de el
tudom képzelni a szörnyülködést szép arcán. Talán jobb is így.
Talán ráébred, micsoda szörnyeteggel akadt össze. Talán elzavar,
és rám parancsol, hogy tartsam távol magam tőle.
Nem tudom, hajlandó lennék–e rá... hogy képes lennék–e rá.
De megpróbálhatja.
– Mit tettél? – kérdi halkan.
– Nem volt más választásom, bele kellett egyeznem, úgyhogy
Dimitrij megszervezte, hogy a következő lerakodásnál vele
menjek a partra. Azt mondta, megtesz mindent, hogy megvédjen,
és minél távolabb tartson a bajtól. De mennem kellett, hogy
megmutassam, nem vagyok áruló.
Egy másik csapat szemét fickóval mentünk, akikről Dimitrij
tudta, hogy kicsit kevésbé őrültek, és úgy gondolta, így
biztonságosan bizonyítani tudok Alexandroffnak. Adott egy
pisztolyt, két nappal az áru átadása előtt megmutatta, hogyan
használjam, és aztán partra szálltam vele, hogy fegyvereket
adjunk el terroristáknak.
 Marissa néhány percen keresztül csak hallgat. Azon gondolko-
dom, vajon szökési terven agyal–e, ahogy itt fekszik mellettem,
hozzám bújva.
A kérdése meglep. Jó a megérzése.
– Használnod kellett a pisztolyt?
Tudom, hogy a válaszom csak megerősíti benne a pislákoló
elhatározást, de tudnia kell. Tudnia kell, hogy méreg vagyok.
Mindkettőnknek jobb lesz így.
– Igen.
– És... Emiatt van a tetoválás? Azok miatt az emberek miatt,
akiket... Azért, amikor használnod kellett a fegyvert?
– Nem – felelem. – Egy–egy kör jelképez minden üzletet, amit
túléltem. Néha nem volt szükség a fegyveremre. – Hallgatok, de
aztán hozzáteszem: – De nagyon gyakran volt.
Érzem, hogy fészkelődik mellettem. Eltűnik a melege. A
reakciója, a döntése jobban fáj, mint gondoltam volna, mint ahogy
beváltanám. De talán jobb most, mint később. Nem kötődhetek
senkihez. És neki is jobb, ha nem kötődik hozzám.
Csukva tartom a szemem, készen arra, hogy hűvös közönnyel
forduljak felé. Ez sosem szokott nehezemre esni. Ha elhagy, nem
fogja tudni, hogy nem szarom le. Nem engedem, hogy megtudja.
De Marissa meglep. Először azt érzem, hogy a haja a
mellkasomat csiklandozza. Aztán az ajkát, ahogy az arcomat
csókolja gyengéden.
– Sajnálom, hogy ilyen életet kellett élned. Nagyon fiatal voltál
– mondja, és a hangja megremeg az érzelmektől. – Nem ezt érde-
melted.
A tenyerét a mellkasomra támasztja, és csókokkal borítja az
arcomat és a nyakamat. Valami meleg nedvességet is érzek, de
nem jövök rá, hogy könnyek, amíg egy csepp a számra nem
hullik, és meg nem érzem a sós ízt.
Marissa csókjai lefelé igyekeznek a hasamon, a jobb lábamon,
aztán vissza. A nyelve, az ajka a combom belső oldalán jár.
Nagyon ritkán látom a jót az emberekben. Ritkán lepnek meg
az együttérzésükkel. De Marissa pontosan ezt teszi. Épp most
vallottam be neki, hogy bűnöző vagyok és gyilkos, de ő nem fut
el, hanem megsirat.
Valami szorítja a mellkasomat. Nincs időm agyalni rajta, vagy
tagadni, vagy tervezgetni, hogyan vessek véget ennek. Marissa
ajkai ugyanis kezelésbe veszik ágaskodó férfiasságomat. Tesz
róla, hogy csakis rá tudjak gondolni. Minden más gondolatot
elsöpör a nyelve játéka. És én boldog vagyok, hogy elengedhetem
azokat a gondolatokat.
 20.
Marissa

ÓRÁKIG TUDNÁM NÉZNI, AHOGY NASH ALSZIK. Most, hogy pihen,

lágyabb az ajka vonala, és a szemében örökké lángoló harag is
mintha elcsitulna. Most csak egyszerűen hihetetlenül vonzó. És
cseppet sem bonyolult.
Le sem tagadhatná az ikertestvérét. Szinte egyformák,
úgyhogy a vonásai nem ismeretlenek számomra. Valahogy
azonban mégis. Vannak apróságok, amik mások rajta, mint a
fivérén. Például egy kis sebhely, ami megszakítja a jobb
szemöldöke vonalát, a hajában a világosabb tincsek, ahol kiszívta
a nap a tengeren, és a napbarnított bőre. Szerintem tízszer olyan
jóképű, mint Cash, és sokkal keményebb. Sokkal veszélyesebb.
Rajtakapom magam, hogy bámulom.
Ne bámuld! Olyan vagy, mint valami mániás barátnő, aki még
álmában is a pasiján tartja a szemét.
Elgördülök mellőle, és felkelek. Olyan csendben, ahogy csak
tudok. Nash annyira erős, hogy könnyű elfelejteni, micsoda sebet
szerzett pár nappal ezelőtt, amikor megszúrták. A testének
biztosan szüksége van a pihenésre.
 A fürdőszobába megyek, és végre lezuhanyozom.
Felhabosítom a hajamon a sampont, közben pedig a
beszélgetésünk jár az eszemben, és mindaz, amit Nash megosztott
velem. Elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, mi mindenen
ment keresztül, hogy mi mindent kellett látnia és tennie valaki
másnak a hibái miatt. Nem is csoda, hogy ilyen haragos és keserű.
Ráadásul elvesztette az édesanyját, sőt, tulajdonképpen az egész
családját. Úgy gondolom, csak erős jellemét bizonyítja, hogy
sikerült életben maradnia.
De azt hiszem, valahol végérvényesen összetört, már ha
egyáltalán túlélte a lelke ezt a rengeteg megpróbáltatást.
Lerázom a lehangoló gondolatokat. Nem akarok arra a nagyon
is valós lehetőségre gondolni, hogy Nash sosem fog többet érezni
annál, amennyit most érez. Hogy sosem lesz képes ennél
bensőségesebb kapcsolatra.
De ezt már az elején tudtam. Ő maga mondta, hogy fájdalmat
fog okozni nekem. Talán ostoba voltam vagy arrogáns, amikor azt
képzeltem, hogy én más vagyok, hogy értem majd megváltozik.
Végigcsurog a testemen a víz, és közben ráébredek a rideg,
zavaró gondolatra, hogy ha valaki valaha tényleg segíthet
Nashnek újra megtalálni az érzéseit, az a valaki nálam biztosan
sokkal kedvesebb nő lesz. Olyasvalaki, mint Olivia. Valaki, akinek
nincs ennyi érzelmi terhe, aki nem ugyanolyan megtört, mint
Nash. Törött darabkáinkból összeillesztve talán kijön egy egész,
de kétlem.
Morcos gondolataim csak még keserűbbre fordulnak, amikor
kijövök a fürdőszobából, és nem csak az ágyat találom üresen,
hanem a lakást is. Nem hagyott üzenetet, nem írta meg, hová
ment és mikor jön vissza. Semmi. Csak a korábbi aggodalmam
visszhangzik bennem, és ez a visszhang azt súgja, hogy Nash
azért ilyen tapintatlan, mert nem törődik velem. És nem is fog.
 Fájdalom nyilallását érzem a szívem tájékán. Életemben
először úgy táplálok érzéseket egy férfi iránt, hogy ennek semmi
köze az egómhoz.
Pedig bárcsak lenne. A sértett büszkeséget sokkal könnyebb
orvosolni, mint ezt a növekvő reménytelenséget.
Visszamegyek a hálószobába, és hallom, hogy pittyen a
telefonom. Odasietek az ajtó melletti asztalkához, ahol a táskám
és a telefonom hagytam. Este feltettem a telefont a töltőre, és nem
mentem vissza érte. Nash elvonta a figyelmemet.
De még hogy!
Meleg bizsergést érzek a hasamban, ahogy arra gondolok,
amikor a tükör előtt mögém állt. Biztos vagyok benne, hogy nem
lett volna szabad élveznem a durva, haragos közeledést.
Tiltakoznom kellett volna, a női önbecsülésem és a puszta emberi
értékrendem miatt is. De nem bánom, hogy engedtem neki.
Valamiért az az érzésem, hogy ez volt köztünk eddig a
legőszintébb megnyilvánulás. Ő nem fogta vissza magát, nem tett
úgy, mintha más lenne. Önmagát adta. Nash. Nyers, dühös,
érzéki Nash. Aki elveszi, ami kell neki. Elvette tőlem, amire
szüksége volt.
Tudom, hogy nem kellene nagy jelentőséget tulajdonítanom
annak, hogy hozzám jött el, hogy tőlem vette el, ami kellett neki,
de nem tehetek róla... Amilyen gyorsan elöntött a reménytelenség
érzése, most olyan gyorsan virágzik ki egy kis remény.
Biztos vagyok benne, hogy néhány perc, legfeljebb néhány óra
múlva megint az ellenkezőjét fogom érezni. Amióta Nasht
ismerem, mintha érzelmileg bipolárissá váltam volna.
A telefonomért nyúlva korholom magam, amiért képzelődöm
és egyenesen belesétálok egy hatalmas csalódásba. De, amit
találok, az csak újabb reményt ad az ostoba kis szívemnek.
 Cashhez mentem. Hívj, ha kellek. Pár perc alatt hazaérek.

A szokásos egyszavas választ küldöm, de szélesen mosolygok.

Oké.

Hazaér?
Optimizmusom megtízszereződik. Egy pillanatig semmi másra
nem gondolok, csak arra, hogy Nash törődik velem, figyel rám...
Érzéseket táplál irántam. És hogy a lakásomra azt mondta, hazaér.
Eltölt a reménykedés, ugyanakkor az elmém mélyén megszólal
a racionalitás, és vitába száll velem. Rám szól, hogy bizony
alaposan kezdek belehabarodni Nashbe. És ami azt illeti, van
annyi eszem, hogy tudjam, ez akár darabokra is törheti a
szívemet.
Örökre.
A kijelzőn felvillanó név láttán nagyot sóhajtok. Delaine Pruitt
az. A titkárnőm. Ő a negyedik az utóbbi két órában, aki a
munkahelyemről keres.
Mi folyik itt ma reggel? Elkezdődött a pletykaáradat?
– Jó reggelt, Del. Hogy van? – kérdem udvariasan.
– Jó reggelt. Nem hívom rosszkor?
– Dehogy.
– Akkor jó. Hallottam, hogy visszatért külföldről, és sorban
kapom a hívásokat tárgyalásokkal, ebédmeghívásokkal,
jótékonysági gyűjtésekkel kapcsolatban. Bejön ma az irodába?
Irritál a kérdés, és az is, hogy mindenki feltételezi, hogy már
dolgozom, ha egyszer hazajöttem. Persze tudom, hogy régen is ez
volt a helyzet. Mindig igent szoktam mondani ezekre az
eseményekre.
 Az ebédek és a jótékonysági események inkább csak
szórakoztatnak, ami pedig a „tárgyalásokat” illeti, azok is inkább
csak alkalmak, hogy jó társaságban megigyak valamit egy elegáns
étteremben.
Eszembe jut valami, amitől néhány pillanatra még a hangom is
elmegy.
– Marissa? – Del hangja hoz vissza a valóságba.
– Tessék? Ó, elnézést... Nem, még ne írjon semmit a
naptáramba. Nem tudom, mikor térek vissza az irodába, sőt, azt
sem, mikor kezdek el újra dolgozni. Akadt némi elintéznivalóm.
Rövid hallgatás után felteszek Delnek egy kérdést, ami az
előbbi gondolatomhoz kapcsolódik. Bár nem vagyok biztos
benne, hogy tudni akarom a választ.
– Del... Telefonált esetleg valaki a Peachburg céggel
kapcsolatban? Lassan ideje lenne, hogy visszajelezzenek.
A Peachburg cég miatt utaztam apuval a Kajmán–szigetekre.
Akkor nem gondoltam, hogy bármi rossz lenne abban, hogy vitt
magával egy „csapatot”, hogy segítsenek, és megismerjék az
anyagot, de ez most egészen más fényben tűnik fel. Sokkal
érthetőbb.
– Nem, asszonyom. Azt hiszem, Garrett Dickinson foglalkozik
ezzel jelenleg.
Összetör a hír. A valóság akkora csalódásként nehezedik rám,
mintha egy kétmázsás gorilla ülne az ölemben.
– Rendben, köszönöm. Jelezni fogom, amint újra elérhető
vagyok.
– Igen, asszonyom. – Már majdnem leteszem, amikor Del még
beleszól. – Marissa?
– Igen?
– Minden rendben? Úgy értem... Ha szüksége van arra, hogy
valaki meghallgassa, itt vagyok.
 Érzem, hogy őszintén mondja. És a kedvessége tulajdonképpen
fáj. Bár sosem voltam vele undok, de sosem tekintettem többnek
egyszerű alkalmazottnál. Egy senkinél. Sosem gondoltam rá
másként, mint ügyintézőként, aki szorgosan szervezi a dolgaimat.
Akár robot is lehetett volna, annyira nem foglalkoztam vele.
De most tisztán látom, hogy igenis valós személy, és jobb
ember, mint én. Segítséget, vigaszt szeretne nyújtani valakinek,
aki soha nem volt vele kedves, pusztán hűvösen udvarias.
Olyasvalakinek siet a segítségére, aki cseppet sem érdemli meg.
– Köszönöm, Del. Még meggondolom – felelem, bár tudom,
hogy nem fogom. Azért nem, mert nem akarom őt terhelni a
gondjaimmal.
– Tudja a mobilszámomat. Hívjon bátran!
– Nagyon kedves magától, Del. Jelentkezni fogok.
A hívás után a lábam elé ejtem a telefonomat a szőnyegre.
Visszagondolok az évekre, amióta elvégeztem a jogot, és
csatlakoztam az ügyvédi kamarához. Végig gondolom, hány
céges ügyről mondta apám, hogy engem is bevon, vagy hogy
kitanít, hogy átvehessem. Mégis minden egyes ügy ezért vagy
azért, de máshoz került, apám meg újabb feladatot adott nekem.
Ha megkért, hogy jöjjek el egy tárgyalásra, az mindig inkább
udvarias csevegés volt, mint valódi üzlet, ahol tényleges, komoly
tárgyalás zajlik. Apa valójában arra készített fel, hogy valami
befolyásos ember felesége legyek. Kioktatott, hogyan viselkedjek
a világ leggazdagabb, legfontosabb embereinek a társaságában.
Megmutatta, hogyan szervezzek jótékonysági gyűjtéseket, ahol
rengeteg pénz jön össze nemes célokra, öregbítve a családunk
hírnevét, és megtanított partikat szervezni a társadalmi elit
krémjének. De soha, egyszer sem bízott rám semmit, ami valóban
fontos lett volna, amihez szükség lett volna a tudásra, amire az
egyetemen szert tettem.
Soha. Egyszer sem.
Végig azt tartotta szem előtt, hogy politikusfeleség legyen
belőlem, akit majd magával vihet mindenhová, ahol szívességre,
befolyásra van szüksége. Csak bábnak nevelt, semmi magasabb
célja nem volt velem. És letaglóz, hogy erre most ráébredtem.
Emlékek egész sora tör rám. Amikor kislány koromban apám
megkért, hogy énekeljek egy ázsiai diplomatának; amikor nem
engedett másokkal randizni, csakis befolyásos barátainak fiaival;
amikor beíratott a jogi karra, pedig én még nem voltam biztos
benne, hogy pont jogot szeretnék tanulni. Az egyetemen
bemutatott a „megfelelő barátoknak”. Egyszer arra kért, hogy
vegyek fel egy szinte áttetsző ruhát, fehérnemű nélkül, amikor
egy olajmágnás yachtjára voltunk hivatalosak vacsorára, és még
csak tizenhét éves voltam. Nem ellenkeztem, boldog voltam, hogy
apu figyelmet szentel nekem, és nem érdekelt, mire kér meg.
Egész életemben ez volt a célom. Apu helyeslését akartam
elnyerni, bármit megtettem egy mosolyért, vagy hogy
megsimogassa a fejem búbját. Emlékszem, milyen régóta csak
azzal törődtem, hogy magamra vonjam a figyelmét, hogy a
szeretetéért könyörögjek, hogy megtegyek érte mindent. És sosem
tűnt fel, milyen beteges az egész, hogy miféle szörnyeteggé válok
közben. Akárcsak apám, én sem törődtem senkivel, csakis
magammal, és mindent és mindenkit csak eszköznek láttam
céljaim eléréséhez. A céljaim... Apám céljai eléréséhez.
Amióta csak elég idős voltam hozzá, én voltam a társasági adu
ász. Kis szajha. Persze nem mindig pénzért, és nem mindig
szexszel, de attól még szajha.
 Mintha egész életemet kábulatban éltem volna, döbbent
vagyok és sebzett. Megsebzett a realitás éles fénye.
Mióta elraboltak, idegennek érzem magam a világban. Most
már tudom, miért. Mert hazugság volt. Az egész hazugság volt.
Egy óriási hazugság.
Bezárva érzem magam. Gyorsan magamra kapok egy
nadrágot, egy tűsarkút, és kézbe veszem a táskámat. Valami
valóságos dologgal akarok foglalkozni. Ha nem teszem, össze
fogok törni, mint egy kristálykehely. Ezer, gyémántként tündöklő
darabra hullok, és eltünök a semmiben.
Könnyek peregnek az arcomon, ahogy beszállok a kocsimba, és
végigszáguldok az utcán, messzire mindentől, amit ismerek. A
telefonom üzenetet jelez. Odapillantok, és a szívem még jobban
összeszorul.
Két szó. Valakitől, akinek sosem leszek elég jó.

Minden rendben?

Nem reagálok rá. Hangosan zokogok a kocsiban, és

szándékosan inkább Oliviára gondolok. Neki köszönhetem, ha
egy kicsit is kihajt bennem a jóság magva. Tartozom neki azzal,
hogy a párja családjának veszélyes ismerőseit rács mögé küldöm,
és hogy Olivia biztonságáról gondoskodom, ha tehetem.
Az ékszerészhez hajtok, akinél a családom és a legtöbb
üzletfelünk sziporkázó ékköveket és ékszereket szokott vásárolni.
Kesernyésen felnevetek, ahogy beparkolok a kicsi, jelentéktelen
külsejű bolt elé.
Mindig is azt gondoltam, hogy ügyvédként az igazság
szolgálatában állunk, még ha csak céges dolgokban is. De ez nem
így van, most már biztos vagyok benne. Azt hiszem, a lelkem
mélyén mindig is gyanítottam, hogy apám kihasználta befolyásos
kapcsolatait bizonyos előnyök érdekében, bár sosem akartam
erről tudomást venni. Sosem akartam benézni a felszínen csillogó
hazugság mögé. Én is részt vállaltam benne. Hagytam, hogy
apám engem is felhasználjon mások manipulálására. Mert gyenge
voltam.
Olyan voltam, mint az ékszerek, amiket itt vásárolt apám: egy
csinos csecsebecse, amit a megfelelő emberek előtt megvillantott.
Nem is tudtam, hogy az a dolgom, hogy levegyem az embereket
a lábukról. És a legjobbaktól tanultam meg, miként használjam a
csillogást figyelemelterelésre. Csak egy gyémánttal kirakott, üres
héj vagyok. Belül semmi. Csak az üresség.
Megtörlöm a szememet, és kényszerítem magam, hogy
kiszálljak a kocsiból. Amikor benyitok a boltba, diszkrét
csengőszó csilingel. Egy eladó üdvözöl az előtérben. Még a
nevemet is tudja.
– Ms. Townsend, örülök, hogy újra látom. Mivel
szolgálhatunk?
– Valami smaragdköveset szeretnék. Egy barátnőmnek.
A bolt úgy van elrendezve, hogy különböző részekben
különböző fajta ékszerek találhatóak. Végig lehet sétálni az
egymásból nyíló helyiségeken, de ha valaki pontosan tudja, mit
akar, akkor az eladó máris abba a helyiségbe kíséri, ahol a
kívánalmainak megfelelő ékszerek vannak. Eddigi
látogatásaimról emlékszem, hogy a smaragdok, rubintok és
gyöngyök balról a harmadik szobában vannak, így hát követem a
lányt a széles folyosón, és bepillantok minden fényűző helyiségbe,
ami mellett elhaladunk.
Hirtelen ismerős profilt pillantok meg, és földbe gyökerezik a
lábam. Bárhol felismerném, főleg itt, ahol a lófarok és a szakáll
egyáltalán nem szokványos.
Nash az. De mégis mit keres itt? Azt mondta, Cashsel van.
Tehát hazudott.
 Egyedül van a szobában, csak egy férfi áll mellette, aki a bolt
alkalmazottja. Karkötőket nézeget, abban a részlegben
gyémántok vannak. De minek neki gyémánt karkötő? Kinek?
Biztosan megkérdezte Casht, hová érdemes ékszerért menni.
Ez a bolt nem igazán közismert. De miért hazudna? Hacsak nem
azért, mert nem akarta, hogy tudjak erről, nem akarta, hogy
faggatózzak.
Úgy érzem, elárult, és könnybe lábad a szemem.
Összerezzenek, amikor hozzám szól az eladó.
– Talán inkább a gyémántos karkötők érdekelnék?
– Izé... nem. Smaragdot szeretnék.
Gyorsan odébb sietek, nehogy abba a megalázó helyzetbe
kerüljek, hogy meglát. Ólomsúlyú léptekkel követem a lányt a
bolt hátulja felé. Már szinte nem is értem, mit keresek itt
egyáltalán. Oliviának akartam valami csodás ajándékot
választani, de még az életkedvem is elment.
Csak pár percbe telik megtalálnom a tökéletes ajándékot, de
sokkal tovább nézelődöm. Nem akarok összefutni Nashsel.
Közel háromnegyed óra telik el, mire megveszem az ajándékot,
és végre kifelé indulok. Ahogy végigmegyek a folyosón az ajtóig,
minden szobába bekukkantok. Megkönnyebbülök, hogy
Nashnek színét sem látom.
Amikor a kocsiba szállók, újra megszólal a telefonom. Üzenet.
És megfájdítja a szívemet. Már megint.

Minden oké?
 Nem vagyok hajlandó sírni, visszatartom a szemembe toluló
könnyeket. Halkan korholom magam, hogy inkább azzal
foglalkozzak, amivel kell. Hazamegyek, bepakolok néhány holmit egy
kis táskába, és elmegyek Salt Springsbe. Megnézem, mit tudok segíteni
Gingernek, hogy megszervezzük Olivia születésnapját. Gingernek
megadtam Cash számát. Ha ő nem szólt, hogy hívják meg Nasht, és Cash
sem gondolt rá, hát nem az én hibám. Nash szépen elücsöröghet
Atlantában, és gondolkodhat rajta, hová tűnt mindenki.
Ez a gondolat némi kis megelégedéssel tölt el. Örülök, hogy rá
fog jönni, ennyire nem tart a markában. Ami eddig történt, azt
engedtem. Szándékosan hagytam. De abban a pillanatban, amikor
úgy döntök, hogy elég, vége lesz. Azonnal.
Egy idegesítő belső hangocska szólal meg. Kinevet, és azt kérdi,
vajon tényleg elhiszem, hogy ilyen könnyű lesz elszakadnom
Nashtől.
A hangocskát is figyelmen kívül hagyom, akárcsak Nash
üzenetét.
Olyan elszántan szorítom össze a fogamat, hogy megfájdul az
állkapcsom, de egy óra múlva igen jó érzéssel tölt el, hogy
összepakoltam az ottalvós holmimat. Most el sem tudok képzelni
semmi kellemesebbet, mint elhagyni a lakást, sőt, Atlantát is.
Hallom, hogy becsapódik a bejárati ajtó, és a szívem majd
kiugrik a helyéből. Azon gondolkodom, vajon mindig ilyen
irracionálisán fogok–e reagálni. Aztán elindul az agyam, és
emlékeztet, hogy Olivia is lehet, nem csak Nash. Sőt, akár Cash is,
bár az nem valószínű. Az ajtót bezártam, és csak nekik van hozzá
kulcsuk rajtam kívül.
Elakad a lélegzetem, ahogy várom, hogy meghalljam a
közeledő lépteket. Amikor Nash hatalmas termete áll meg az
ajtóban, megint kalapálni kezd a szívem. Elképesztően jó pasi. És
elképesztően haragos.
– Mi a fasz... mi a bánatért nem válaszoltál az üzeneteimre?
 – Nem tudtam, hogy kötelező!
Összeszorítja a fogát, szinte hallom, ahogy csikorog.
Felszisszen.
– Nem, nem kötelező! Csak puszta udvariasság. Azt hittem, az
ilyen gazdag sznob picsák mindig ügyelnek a jó modorra meg a
látszatra.
Bár gondolom, általánosságban érti, de akkor is fáj, hogy sznob
picsákkal emleget egy lapon.
– Talán a gazdag, sznob picsák nem mindig tartják be a
szabályokat!
Látom, ahogy csitul a szemében a harag.
– Nem úgy értettem.
Szerintem tényleg nem, de nem könnyítek a lelkiismeretén
azzal, hogy jelzem, hogy tudom.
– Talán ideje megtanulnod előbb gondolkodni, aztán beszélni.
– Hidd el, a felét sem mondom ki annak, ami melletted a
fejemben jár!
– Akkor ideje megtanulnod azt mondani, amit gondolsz.
Nash átcsörtet a szobán, és pár centire tőlem megáll. Majdnem
százhetvenöt centi vagyok, ami nőknél magasnak számít, de Nash
fölém tornyosul. Ellenállok a késztetésnek, hogy hátralépjek.
Inkább felszegem a fejem, és dacosan ránézek.
– Hidd el, nem akarnád hallani.
– Lehet, hogy nem, de mégis hallanom kell.
Az ujjai acélbilincsként fogják meg a karomat, és a mellkasához
húz. Azt hiszem, legszívesebben megrázna.
– Nem adtam még elég okot, hogy gyűlölj? Hogy távol tartsd
magad tőlem?
– Talán most már igen – sziszegem összeszorított ajkakkal. Nem
csak ő tud ám haragudni.
– Mi bajod van?
 – Semmi, amihez neked bármi közöd lenne.
Farkasszemet nézünk. Egyikünk sem tágít, egyikünk sem akar
hátat fordítani. Most először látok a nagy gonddal megformált
álarca mögé. Nem akar engem akarni, nem akar érzéseket táplálni
irántam, de azt hiszem, mégis pontosan ez történik vele, annak
ellenére, hogy ezer oka lenne rá, hogy ne tegye.
Egy örökkévalóság telik el, mire elengedi a karomat és
hátralép. A haját igazgatja, pedig egyetlen tincs sem szabadult ki
a lófarokból. A szeme az ágyra villan.
– Mész valahová?
– Igen, megyek. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.
Összeszűkül a szeme, ahogy rám néz.
– Azért szóltál volna?
Én is összehúzom a szememet.
– Arra gondoltam, majd küldök egy üzenetet.
Ha már te is üzenetben szeretsz hazugságokkal traktálni.
– Majd?!
Látom, hogy szikrát szór a szeme.
– Te sem osztod meg velem az életed minden részletét, a napod
minden percét.
Jólesik egy kicsit piszkálni, főleg, hogy ott láttam az
ékszerésznél, és hazudott róla, hogy hová megy. De, amikor
látom, hogy megrándul az ajka, rá kell jönnöm, hogy a fullánkom
nem fáj. Sőt, szórakoztatónak találja!
Hogy pont most kell rátörnie a humorérzéknek...
Idegesít a dolog. Idegesít a pasas!
– Nocsak, micsoda temperamentum! – mondja kajánul.
Legszívesebben toporzékolnék, de nem akarok neki még
nagyobb elégtételt adni.
 Nash megint közelebb lép, de ezúttal nem haragosan. Valami
más van a szemében. És elgyengül tőle a térdem.
Felém nyúl, és megbirizgálja egy hajfürtömet, majd addig
húzza, amíg az orrunk majdnem összeér. A hangja alig hallható
suttogás.
– Nagyon... jó terápiás hatásfokot tudok nyújtani, ha esetleg ki
szeretnéd adni a dühöt. Megmutassam?
Megbűvöl a tekintete és a bársonyos hangja. Elbűvöl.
Hipnotizál. Ha nem lett volna a kis titkos kitérője az ékszerboltba,
most a szájára tapasztanám a számat, és hagynám, hogy egészen
elterelje a figyelmemet.
De nem tudok ilyen könnyen felülemelkedni a hazugságán.
Sok mindent el tudok viselni tőle, sok mindennel megbirkózom,
de a hazugság nem ilyen. Most döbbentem rá, hogy az egész
életem hazugságra épült, és őszinteségre, valódiságra van
szükségem. Azt hittem, Nashben megtaláltam.
Tévedtem.
A szemébe nézve lassan hátralépek. Fagyos hangon válaszolok.
– Majd észben tartom.
Nash felvonja sötét szemöldökét. Nem tudom, meglepetés–e,
vagy kihívás, amit az arcán látok, de kicsit beleborzongok.
– Hát jó. – Lassan megfordul, és az ajtóhoz sétál. Az utolsó
pillanatban visszanéz, és még mindig mosolyog. – Akkor hagylak
is csomagolni.
Nem mozdulok, amíg nem hallom, ahogy nyílik, majd
csukódik a bejárati ajtó. Akkor a nappaliba viszem a táskámat, és
valamiért úgy érzem, megnyertem egy csatát.
 21.
Nash

CASH EMLÍTETTE OLIVIA SZÜLETÉSNAPJÁT. Vele mentem ma, hogy

ajándékot válasszunk neki. De igazából azért kért meg, hogy men-
jek vele, mert meg akarta kérdezni, lennék–e az esküvői tanúja.
Meg akarja kérni Olivia kezét.
– Tudom, hogy elhamarkodottnak tűnik, és nem is most fogom
megtenni. Legalábbis nem a születésnapján. De a gyűrűt meg
akarom venni, hogy amikor eljön az ideje, nálam legyen – mondta
Cash reggel, amikor az ékszerboltba indultunk.
– De rám minek van szükséged? Nem értek a gyémántokhoz.
Cash vállat volt.
– Leginkább azért, mert szeretnélek felkérni tanúnak.
A döbbenetem úgy visszhangzott a kocsiban, mint egy üstdob.
– Nem azért, de... Miért pont én?
– Való igaz, hogy Gavint jobban ismerem. Ő lenne a logikus
választás. És jobban is kedvelem – nézett rám vigyorogva.
Szerintem tuti igazat mondott; biztosan jobban kedveli Gavint, de
én mégiscsak a fivére vagyok. Vérrokon. És ez tagadhatatlan,
kitörölhetetlen, bármennyire is eltávolodtunk egymástól.
 Megértem az érzéseit. Én ugyanígy érzek.
– Igen, értem. Mégiscsak én vagyok a bátyád.
Felnézett az útról, hogy rám pillantson, és bólintott. Tudtam,
hogy ugyanaz jár a fejünkben.
– Akkor benne vagy?
Beletelt egy–két percbe, hogy átgondoljam, amit kért tőlem, és
hogy elkötelezzem magam. Mégsem mondhatok igent, ha nem
vagyok biztos benne, hogy betartom a szavamat.
– Aha, benne.
Cash ismét bólintott. Tudta, hogy mit takar az ígéretem: azt,
hogy ha még életben vagyok, amikor nősül, akkor tűzön–vízen át
ott leszek, és én leszek a tanúja.
Utána kényelmes csendben folytattuk az utat. A legfurább
ékszerboltba vitt, amit valaha láttam. Olyan volt, mint valami régi
ház, amiben puccos üzletet alakítottak ki. Különféle
helyiségekben voltak kitéve a különféle típusú ékszerek. Még
sosem jártam hasonló helyen. Cash azt mondta, a jogász cég
szívesen vásárol innen. Biztos vett itt csecsebecséket Marissanak,
bár nem említettem a dolgot. Nem Cash iránti tapintatból, hanem
inkább azért, mert nem akartam tudni.
Kiválasztott egy szép karkötőt Olivia születésnapjára, aztán
elkísérte őt egy eladó abba a szobába, ahol a foglalat nélküli
gyémántköveket tartják. Úgy tűnik, Cash tényleg kitesz magáért,
és egyedi ékszert csináltat.
Szerencsétlen papucs!
Pocsék hangulatom lett attól, hogy nézegettem az ékszereket,
és arra gondoltam, hogy nekem is lehetett volna barátnőm, akinek
vásárolhatnék valami ilyesmit. Aztán Marissa nem válaszolt az
üzeneteimre... Szóval eléggé fel voltam húzva, mire a lakásához
értem.
 Ott meg kiderült, hogy ő sincs valami jó kedvében... A francba!
Elég forró helyzet volt. Jó lett volna, ha hajlandó velem kicsit
kiengedni a gőzt...
Önkéntelenül is összevonom a szemöldököm, amikor
visszagondolok a viselkedésére. Mintha valami hibát követtem
volna el. Tényleg elkövettem egy megbocsáthatatlan bűnt, de
szerintem nem tudja, mi az. Ha tudná, már biztos kihajított volna
a picsába, és megesküdött volna, hogy soha többet nem szól
hozzám. De nem tette. Úgyhogy szerintem arról nem tud. De mi
más lehet a baj? Hiszen bevallottam neki, miféle alak vagyok.
Tudja, hogy nem egy magamfajtával kellene kezdenie. De hát a
fenébe is, amikor elmondtam neki, hogy embert kellett ölnöm,
leszopott!
Talán mostanra rátört a lelkifurdalás. Talán. De nem valószínű.
Nők…
Pontosan ezért kerülöm velük a bensőségesebb kapcsolatot. A
legtöbbjük totál hisztérika, és nem éri meg bajlódni velük.
Ezt a nőt is faképnél kellene hagynom. De...
Ököllel a kormányra csapok mérgemben. Nem tudom, mi jön
a de után.
Arra megyek, amerre Cash mondta. Nem tudom, meg akart–e
hívni Olivia szülinapjára, de miután Marissaval beszéltem,
meghívtam magam. Gondolom, ő is ott lesz. Cash pedig kedvesen
elmondta, merre menjek.
Megpillantom a bárt, és balra kanyarodom, a parkolóba.
Salt Springs totál jelentéktelen kisváros, mérföldekre nincs
másik ivó. Vagy az is lehet, hogy Oliviának kurva sok barátja van.
Mindenesetre tele a parkoló kocsikkal és kisfurgonokkal.
Nem ritka, hogy besétálok egy ilyen bárba. Tudom, mire
számítsak, és sosem csalódom. Az emberek nagy ívben
kikerülnek.
 A férfiak versenytársként néznek rám, a nők olyan szemeket
meresztenek, mintha én lennék a desszert. Leszarom, mit
gondolnak. Általában csak egy dolog jár a fejemben. Vagy be
akarok rúgni, vagy szexet akarok.
Ez a bár és ez az este csak ennyiben különbözik a többitől: ma
nem szexért jöttem, és berúgni se akarok, bár, ha mindkettő
sikerül, nem fogok reklamálni. Tulajdonképpen nem igazán
tudom, mit keresek itt, de azt igen, hogy köze van Marissahoz.
Azt ígértem neki, hogy vigyázok rá, hogy megvédem. De az nem
fog menni, ha többórányira vagyok tőle. Meg az is foglalkoztat,
hogy mi a fene baja volt. Arra kíváncsi vagyok. Nem is lenne rossz
kicsit közelebbről megismerni a temperamentumát. Ezen kívül
nem érdekel, mi a problémája. Nincs miért mentegetőznöm.
Legalábbis nem tud róla.
A tekintetem azonnal megtalálja. Nem mintha annyira könnyű
lenne őt észrevenni a tömegben. Annyi szőke nő van itt, hogy
bódít a peroxid. De Marissa természetes szőke, amivel kirí a
sárguló, festett hajkoronák közül. Meg amúgy is van benne
valami, ami vonzza a szemem, akármekkora a tömeg.
Meg aztán egymagában üldögél. Valószínűleg még sosem tette
be a lábát egy ilyen helyre. A Dual talán a legközelebbi élménye
ehhez, de az más, mert az kevésbé kocsma, inkább nívós
szórakozóhely.
Úgy néz ki, mint flamingó a verebek között, bár megpróbált az
eseményhez illően öltözni. Farmer rövidnadrágja újnak tűnik,
pólója tuti designer cucc. Szerintem többe került, mint amennyit
itt páran megkeresnek egy hónapban. A mosolya mesterkélt,
látszik, hogy nem érzi túl jól magát. De kijár neki a tisztelet, hogy
egyáltalán eljött. Azért van itt, mert kedves akar lenni az
unokatestvéréhez; mert bizonyítani akar. Még akkor is, ha ehhez
az ellenség táborába kell belépnie.
 Tökös csaj!
Amikor megpillant, a szeme fagyos kék ponttá dermed
tökéletes, ovális arcában. Félrenéz, a táncparkett felé, az
ügyetlenül hullámzó tömegre.
Nem megyek oda hozzá, inkább a bárpulthoz lépek, és
rendelek egy sört. Amikor a pultos elém tolja a zöld üveget,
rögtön megbánom a választást. A farkam megrándul válaszként.
Őt akartad kínozni, meg Casht, mégis a saját fejedre borítottad a
szart! – gondolom magamban, és megpróbálom elfelejteni azt az
éjszakát.
Kényszerítem magam, hogy másra gondoljak, mielőtt
elveszítem az uralmat a testem felett. New Orleans egyike
azoknak a dolgoknak, amiket jobb eltemetni. Bár olyan szerencsés
lehetnék, mint Marissa, és egyáltalán nem emlékeznék rá...
Puha mellek dörgölőznek finoman a karomhoz. Balra nézek, és
egy bögyös szőkét látok, aki egészen hozzám hajol. A másik
oldalán üres a szék, szóval helye lenne bőven máshol is. Csak épp
ide akart ülni. A figyelmemre pályázik.
Margaritát rendel, aztán erősen sminkelt szemével rám pillant.
– Szerintem még sosem láttalak errefelé.
– Eltaláltad – válaszolom.
– Gondoltam mindjárt. Egy ilyen pasasra emlékeznék.
Elmosolyodom kendőzetlen taktikáján.
– Igen, ebben biztos vagyok. – Ajkamhoz emelem a hűvös
üveget, és kortyolok. Azonnal Marissa jut eszembe. A sörtől és a
gondolattól megszomjazom, de nem arra, ami előttem kelleti
magát.
Összevonom a szemöldököm, és lenyelem a kortyot. Általában
nem vagyok válogatós, ha pináról van szó. Ha a csaj tiszta, kíván,
és jó az illata, benne vagyok. Erre való a koton.
 De ma éjjel nem akarom. Most először... Évek óta nagyon is tu-
dom, kire éhezem. Csakis egy dologra, csakis egy nőre. Nem erre
a szőkére itt mellettem, hanem arra a szőkére, aki egyedül üldögél
a terem túlsó végében.
Gondolataimat a pillantásom is követi, és Marissara villan a
szemem. Összenézünk. Mielőtt bűntudatosan elfordul, még
látom, hogy harag süt a szeméből. Féltékeny düh.
Általában nem kérnék az ilyesmiből, de most izgalmasnak talá-
lom. Úgy tűnik, nem jellemző rá; mintha egy rejtett hibája kerülne
napvilágra. Fel akarom fedezni, akárcsak korábban a haragját.
Bármi is a kiváltó ok, a haraggal együtt tudok érezni, jól
ismerem. De valami olyan vonzalmat, kapcsolódást is érzek
kettőnk közt, amit nem akarok.
Én magányos típus vagyok. Nincs szükségem gyökerekre,
kötelékekre, kapcsolatokra. Marissa az ellentétem. Neki minderre
szüksége van.
Én az a típus vagyok, aki elhagy mindenkit. Neki olyan kell,
aki vele marad.
Talán jó lesz erre emlékeztetni magunkat.
Erre gondolva kézen fogom a szőkét a kibuggyanó
dekoltázzsal, és a táncparkettre viszem.
 22.
Marissa

A SZÍVEM DARABOKRA TÖRIK, amikor Nash elvezeti azt a lányt a

táncoló tömegbe. Nem kellene bámulnom. De nem bírom ki. Nem
bírom ki, hogy ne nézzem, nem bírom magam távol tartani tőle,
pedig az egészet megúszhattam volna.
Tudtam, milyen alak volt, vagyis, hogy milyen alak most is. Egy
értelmes nő egyetlen pillantással fel tudja mérni, hogy miféle. Az
a fajta, aki összetöri a nők szívét. Vissza sem néz, egyetlen
gondolat nélkül kisétál mások életéből.
És nem mintha nem figyelmeztetett volna.
Ettől csak rosszabbul érzem magam. Minden egyéb mellett
még ostoba is vagyok.
Nézem, ahogy Nash a kurvás szőkével táncol; és meg kell
mondanom, nagyon jól táncol. Én pedig hatalmas csalódást érzek.
Őrültségnek hangzik, de valahogy az új énem talán abban
reménykedett, hogy váratlan helyen bukkan szerelemre, valami
váratlan módon. Nash pont ilyen.
Csodálatos kezdete lett volna az új életemnek, ha meg tudom
gyógyítani, ha újra képessé válik mellettem a szerelemre, ha
belém szeret. De talán ennek mégsem így kell lennie. Talán
minden köteléket el kell vágnom, és teljesen új útra kell lépnem.
Egészen egyedül. Eddig még sosem voltam egészen egyedül.
Talán itt az ideje.
Az egész egy kicsit Antigone stílusban pörög a fejemben, de a
szívemben nincs más, csak magány. Üresség.
Hirtelen fojtogatóvá válik a hely és az ünnepi mulatozás.
Lecsusszanok a bárszékről, hogy elmeneküljek a nyomás elől, de
valaki erősen megmarkolja a vállamat. Ginger az. Megrázza a
fejét, mintha arra kérne, ne menjek el. Rám kacsint, aztán
megszólítja az ünneplőket.
– Na ki akarja, hogy az ünnepelt kibontsa az ajándékokat? – A
hangja simán túlharsogja a hangos zenét. Ez nem kis előny egy
pultoslánynak. Mintegy vezényszóra elhalkul a zene, és tengernyi
arc fordul Ginger felé.
Visszaülök. Itt ragadtam. Most már nem távozhatok, mert ak-
kor nagyon tapintatlannak tűnnék. Mosolyt erőltetek az arcomra,
és amikor megfordulok, a tekintetem Oliviát keresi. Szándékosan
nem nézek Nashre és arra a... nőre.
Először Casht pillantom meg. Kimagaslik a tömegből, mint
mindig. Mosolyogva nyugtatja az állát Olivia csillogó, fekete
fürtjein. Kicsit balra hajolok, és látom, hogy Olivia odabújik
hozzá, elvész a karjaiban, úgy figyeli a barátait. Mosolyog. Igazi
boldogság ragyog az arcán.
Elfacsarodik a szívem és könnybe lábad a szemem. Nem mint-
ha irigyelném Oliviától a boldogságot. Tényleg nem. Csak
szeretnék jobban hasonlítani rá. Mindenben.
Megremeg az ajkam, uralkodnom kell magamon, nehogy sírva
fakadjak. Régebben sosem voltam ilyen... érzelgős, ábrándos, bir-
tokló, különösen gondoskodó, talaj vesztett... De azt hiszem, hogy
muszáj fájdalommal járnia, ha jobb ember akarok lenni. Együtt–
érzőbb, tapintatosabb.
Oliviára nézve már látom az előnyöket. Itt áll, rengeteg igaz
barát veszi körül, akik olyannak szeretik, amilyen, nem pedig
azért vannak mellette, mert jó körökben mozog, vagy mert azt
remélik, hogy magasabbra emelkedhetnek általa a ranglétrán.
Megtalálta élete szerelmét, és az ujja köré csavarta. És minden este
azzal a tudattal alhat el, hogy igazán szeretik őt, és hogy
mindennap fényt visz mások sötétségébe. Nincs szüksége
vagyonra, gazdagságra. Nincs szüksége befolyásos apára, rangos
családra. Nincs szüksége puccos (és hasznavehetetlen) diplomára.
Egyszerűen jó ember. A lelke mélyéig tisztességes.
– Először az enyémet! Az enyémet! – integet valakinek Cash a
tömegben. Végigfut az arcokon a tekintetem, és látom, hogy Nash
lép elő. Egy hosszú, egyszerű, de luxuskivitelű vörös
bársonydobozt ad át az öccsének. Azonnal felismerem, honnan
van az a doboz. És majdnem megáll a szívem. Kezdek nagyon
tartani attól, hogy rosszul ítéltem meg Nasht.
Nézem, ahogy Cash átveszi a dobozt, amit biztosan Nashnél
rejtegetett. Odaadja Oliviának. Unokatestvérem még mindig
mosolyogva bontja ki a vörös bársonyszalagot, és leveszi a
dobozról. Cash odanyúl, és leemeli a fedelét. Olivia szeme
elkerekedik.
– Ó, Cash! Ez gyönyörű!
Egy karkötőt vesz elő. Még ilyen messziről is látom, hogy
háromsoros: középen smaragd, mellette mindkét oldalon
gyémánt. Csodaszép, és tökéletesen illik a smaragd fülbevalóhoz,
amit én vettem neki.
Az bizony, de korántsem olyan gyönyörű, mint te – mondja
Cash, és rámosolyog Oliviára, aki megfordul a karjában. Olivia
odanyújtja Cashnek a karkötőt, aztán a kezét. Cash rácsatolja az
ajándékot, és az ajkához emeli az ujját. Halkan szólal meg, hogy
csak Olivia hallja, de annyira elcsendesedik mindenki, annyira
magával ragadó kettejük pillanata, hogy nem nehéz meghallani.
– Szeretlek, szülinapos! – Olivia átöleli Cash nyakát, és valamit
a fülébe súg. Cash nevet, aztán megcsókolja. – Szavadon foglak.
Aztán a barátok és a kedves ismerősök egyenként Oliviához
lépnek, és átadják az ajándékaikat. Vannak szépek, vannak
viccesek, vannak olyanok, amik valami jelentőséggel bírnak; de
mindegyiket nagy gonddal választották, hogy kimutassák a
szeretetüket Oliviának. Ez fájdalmasan, szívmelengetően
nyilvánvaló. Nagyon szeretik. Szívből, csakis azért, amilyen. És ez
így van rendjén. Csak épp nekem eddigi életemben nem sikerült
felismernem.
Amikor elfogytak az ajándékozók, a táskámba nyúlok, és
kiveszek egy kis, szögletes dobozt, ami szintén vörös bársonyba
van csomagolva. Ha csak ránézek, máris bűntudatom támad.
Nem azért, ami benne van, hanem azért, hogy a legrosszabbat
feltételeztem Nashről, hogy rögtön azt gondoltam, hazudott
nekem. Elítéltem, mintha ő is olyan lenne, akár a legtöbb ember,
akit ismerek: olyasvalaki, aki hazudik, elárul, félrevezet, és egy
csepp lelkifurdalása sincs. Nem vagyok hozzászokva az ilyen
emberekhez, mint ezek itt. Ők őszinték, és törődnek másokkal.
Nash is ilyen.
Nem tudom, velem törődik–e, de az édesanyjához mély
érzelmek fűzték, és akár bevallja, akár nem, tudom, hogy az öccsét
és az apját is szereti. És szerintem elég egyenes jellem. Nash az a
típus, aki megmondja az igazat akkor is, ha fáj. Ezt már
megmutatta, hiszen figyelmeztetett, hogy ne keveredjek
viszonyba vele. Csakhogy nem hallgattam rá. Ő kezdettől fogva
őszinte volt. És igazat mondott ma is, amikor elmondta, hol volt.
Tényleg Cashsel volt. Az ékszerésznél. De én nem hittem neki, és
ezért csak magamat hibáztathatom.
Lecsusszanok a bárszékről, és odaviszem az ajándékomat
Oliviának. Mosolyog, amikor a kezéért nyúlok. Megfogom, és
beleteszem a dobozt a tenyerébe. Megvárom, hogy rám nézzen,
csak aztán szólalok meg. Azt akarom, hogy tudja, szívből
beszélek. Azt akarom, hogy lássa az arcomon, a szememben.
– Ha választhatnék, kire hasonlíthatok, téged választanálak –
mondom, és kicsit lehajolok, hogy megpusziljam. – Boldog
születésnapot! Megérdemled a boldogságot.
Könnybe lábad a szeme. Átöleli a nyakamat, és megszorongat.
– Szeretlek, uncsitesó – súgja, és tudom, hogy komolyan is
gondolja.
– Én is téged.
Amikör visszasétálok a székemhez, látom, hogy egy másik
magas pasas vág keresztül a tömegen. Ezúttal Nash indul kifelé.
És kézen fogva viszi magával a szőkeséget. Nézem, amíg el nem
tűnik. Becsukódik mögötte az ajtó. Egyszer sem fordult vissza.
Egyszer sem!
Alig várom, hogy Olivia kibontsa az ajándékomat, és hogy
folytatódjon a parti. Akkor végre megszökhetek anélkül, hogy
észrevennék. Nagyon ideje lenne. Tényleg. Alig kapok levegőt,
mintha kiszívták volna a teremből az oxigént. Vagy a tüdőmből.
A lelkemből.
Amikor újra feldübörög a zene, és az ünneplés folytatódik,
végig osonok a terem szélén, és kimegyek.
A hűvös, csendes éj arcul csap, amint kilépek a szabadba.
Jólesik a sokk. Valahogy elevenebbnek érzem magam, pedig a
lelkem mélyén nihil és reménytelenség uralkodik. Csak arra
tudok gondolni, hogy amint a kocsihoz érek, sírva fogok fakadni.
 Összerezzenek, amikor mögöttem megszólal valaki.
– Segítenél egy öregembernek hazajutni?
Megfordulok, a kezemet még mindig hevesen dobogó
szívemre szorítva. A nagybátyám az, Olivia apja, Darrin. Rám
mosolyog a tolószékből, begipszelt lába előremered. Ginger
elhozta a bárba, és azt hittem, haza is viszi.
– Bocsánat... megijesztettél.
– Nem volt szándékos. Láttam, hogy kiosonsz, és utánad
jöttem. Tulajdonképpen Gingert akartam megkérni, hogy vigyen
haza, amikor Olivia kibontotta az ajándékait. Öreg vagyok már,
rég ágyban lenne a helyem – mondja Darrin bácsikám huncutul.
– Persze, segítek. Ott áll a kocsim – mutatok a parkolóba.
Lassan megyek, hogy Darrin lépést tudjon tartani velem.
Szerencsére le van aszfaltozva a parkoló, így nem okoz
nehézséget, hogy irányítsa a kerekesszéket.
– Kinyitnám neked az ajtót, de ez itt útban van – pillant törött
lábára. Milyen kedves, hogy egyáltalán eszébe jut egy ilyen
udvarias gesztus. Már el is felejtettem, mennyire kedves, vidéki
fickó a bácsikám. Biztos vagyok benne, hogy sosem viselkedik
mesterkélten. Nem sok ilyen embert ismerek. És még kevesebbet,
aki a rokonom is.
– Akkor mi lenne, ha most az egyszer én nyitnám ki neked?
Darrin nagyot sóhajt.
– Hát, ha ragaszkodsz hozzá... – mondja pajkosan.
Megnyomom a gombot a kulcstartón, hallom, hogy kattan a zár,
aztán kinyitom az anyósülésnél az ajtót, és tartom, hogy
beszállhasson. Figyelem, ahogy feláll ép lábára, ügyesen elfordul,
és a kerekesszékből a kocsiba huppan.
 – Profi vagyok, ugye? – kérdi, és összehajtja a tolószéket. – A
doki még nem engedi, hogy mankózzak. – Bólintok, mert pont
erre gondoltam. – Ezt be tudnád tenni a csomagtartóba vagy a
hátsó ülésre? Nem nehéz.
– Hát persze.
Beteszem a tolószéket hátra, beülök a vezetőülésbe, és indítok.
A házához vezető rövid út feléig csendben vagyunk. De,
amikor Darrin megszólal, meglep, mert nem csupán udvariasan
cseveg.
– Marissa, valami megváltozott rajtad. Nem az az
elkényeztetett, gazdag kislány vagy, amilyennek ismerlek.
Ezen akár meg is sértődhetnék, de nem fogok. Inkább bóknak
veszem.
– Tényleg nem. És soha többet nem is akarok olyan lenni.
A bácsikámra pillantok, aki elgondolkozva bólint.
– Nem gondoltam, hogy van esélyed a nyavalyás bátyám ellen.
De jó látni, hogy erősebb vagy nála, erősebb vagy a hatásánál.
Ismét rápillantok. Figyel engem, mintha most látna először. És
mintha helyeselné, hogy ilyen vagyok.
Kimondom, amit érzek.
– Köszönöm.
– Oliviának sem volt mindig könnyű. Az édesanyja folyton
szekálja amiatt, hogy olyan, amilyen, meg a döntései miatt. Neked
is elmondom, amit neki mondtam. Járd a saját utad az életben.
Hozd meg a saját döntéseidet, és tanulj a saját hibáidból. Csak így
fogod megtalálni a boldogságodat, ami a tiéd, nem pedig valaki
másé.
Nem felelek, csak bólintok. A szavai sokatmondóak, és mélyen
megérintenek. Nem is tudom, mit válaszolhatnék. Úgy érzem,
egész életemben arra vártam, hogy valaki kimondja ezt nekem,
hogy elmondja, igenis hibázhatok, hogy lehetek önmagam, hogy
vállalhatom magamat. De eddig ezt soha nem engedte nekem
senki. És nem is fogják. Ha az a Marissa leszek, aki lenni akarok,
akkor el kell szakadnom a családomtól, a barátaimtól, attól az
élettől, amit eddig ismertem. Ha a saját utamat járom, ahhoz fel
kell égetnem magam mögött mindent.
És nem tudom, lesz–e elég erőm, hogy megtegyem.
De azt tudom, hogy meg fogom próbálni.
Amikor Darrin házához érünk, leparkolok, de nem állítom le a
motort. Kiszállok, és kiveszem a tolószéket. Sikerül kinyitnom,
aztán odatolom a már nyitott ajtóhoz. Darrin nem hiába mondta,
hogy profi, most is fürgén ép lábára pattan, megfordul, és a toló-
székbe huppan.
Odaállok mögé, és megfogom a széket, hogy feltoljam a
kocsibeállón.
– Egész éjjel járatni fogod a motort?
– Nem alszom itt. Hazamegyek... Sok dolgom van... Elkezdem
járni azt az utat.
A bácsikám bólint. Tudom, hogy megért. Nem szólal meg, csak
amikor már az ajtóhoz értünk. Megfordítja a széket, hogy a
szemembe nézzen, és elégedetten mosolyog.
– Jól is teszed – mondja, és a szemében büszkeség csillan. Ilyet
még sosem láttam, még apám szemében sem a diplomaosztómon.
Szárnyakat ad.
Darrin előhalássza a kulcsát, és kinyitja az ajtót. Még mielőtt
megkérdezhetném, nincs–e szüksége segítségre, megszólal.
– Vezess óvatosan! – mondja szeretettel. – És ne feledd,
bármikor szívesen látunk itt. Hiszen családtag vagy.
 Bólintok, rámosolygok, aztán megfordulok, és a kocsimhoz in-
dulok. Úgy elérzékenyültem, hogy gombóc van a torkomban.
Aligha tudnék kinyögni egyetlen szót is. Amikor az üresen járó
kocsihoz érek és beülök, felnézek. Darrin bácsikám ott ül a
tolószékében az ajtóban, és újra integet. Visszaintegetek, és
hátramenetbe teszem a kocsit. Ki tolatok a kocsibeállóról az útra.
Ahogy elhajtok, még belekukkantok a visszapillantó tükörbe.
Darrin még mindig ott ül, és nézi, ahogy távolodom.
 23.
Nash

A SZÁM ÚGY KI VAN SZÁRADVA, MINT A SIVATAG. Innom kéne vala-

mit, de a szőke csaj a bárból itt fekszik a karomon, és a fekete lepe-
dőre szorít.
Villámgyorsan kihúzom a feje alól a karomat, mint ahogy a bű-
vész rántja ki a térítőt az étkészlet alól. Az ágy szélére gurulok, és
vissza se nézek rá. Ha felébred, hát felébred. Ha elég hülye ahhoz,
hogy beszóljon, hát megérdemli, hogy rá se hederítsek.
Azért szedtem fel tegnap éjjel, hogy bizonyítsak. Magamnak és
Marissanak. De csak azt sikerült bebizonyítanom, hogy Marissa
befészkelte magát a bőröm alá is.
A szőke, valami Brittni, észre sem vette, mennyire máshol jár
az agyam, és hogy le kellett innom magam ahhoz, hogy egy
csóknál többre legyek képes. De még amikor a vodka és a tequila
már elkábított, akkor is csak az járt a fejemben, mennyire más az
íze, az illata. Egy másik nő.
Mindegy volt, mennyit ittam, akkor sem tudtam elfelejteni,
hogy ő nem Marissa. Szerencsére Brittni is sokat ivott, és kidőlt,
mielőtt megmondhattam volna neki, hogy nem érdekel, és az
iváson kívül más közös program nem áll szándékomban vele az
éjjel.
Elhúzok, mielőtt magához tér. De előbb kéne egy kis víz.
Felkapom az ingemet, és kibotorkálok a hálószobából. Elég
könnyen megtalálom a konyhát. Akkora a csaj lakása, mint egy
doboz.
Kinyitom a hűtőt, hátha van ásványvíz, de csak diétás kólát
találok. Nyitva hagyom a hűtő ajtaját, és elveszek egy poharat a
mosogató mellől. A fény felé tartom. Szerencsére tisztának tűnik.
Megtöltöm csapvízzel, és mohón iszom. Aztán még egy pohárral.
Másnaposság ellen legjobb a csapvíz.
Még mindig szédülök egy kicsit, úgyhogy lehuppanok a
kanapéra, hogy kijózanodjak, mielőtt kocsiba ülök. Isten őrizz,
hogy ittas vezetésen kapjanak. Úgy kerülöm az
igazságszolgáltatást, mint egy vérbeli bűnöző, hiszen az is
vagyok. A rendes emberek közlekedési bírságok miatt aggódnak.
Én viszont amiatt, hogy nehogy valaki leleplezzen, nehogy
kiderüljön, ki vagyok és mit tettem, mert akkor börtönben fogok
megrohadni.
Elterpeszkedem a kanapén, a párnára hajtom a fejem, és kicsit
elmélázom. Visszatérnek a gondolataim ahhoz az éjszakához, ami
máig kísért, és amit nagyon megbántam. Azon az éjjelen a saját
játszmám vesztese lettem, magammal szúrtam ki, pedig az
öcsémet akartam megkínozni.
Egy vagy két éve New Orleansban jártam. Még most is tisztán
emlékszem a levegő illatára. Beszívom, mint azon az éjszakán, és
visszaemlékszem...

A levegő balzsamos, és sós tengervízillata van. Hagyom, hogy ma-

gával ragadjon a hangos zene és az ünneplés zaja, és minden más
gondolatomat elűzze. Egy kis időre el akarom felejteni, ki vagyok,
mit tettem, és milyen út áll előttem. El akarok veszni a pillanatban, és
ennél nincs jobb alkalom, mint a Marai Gras.
Itt névtelen vagyok. Ilyenkor a Francia Negyedben mindenki az. Nem
vettem fel álarcot és jelmezt, mint a legtöbb karneválozó, de minden más
szempontból én is rejtőzködöm. Senki nem ismer itt. És ez pont jó.
Az utcát szegélyező erkélyeken lányok mutogatják a csöcseiket, és
jutalmul gyöngysorokat gyűjtenek be. Mindenki be van rúgva, a zene
hangos, ez az éjszaka a hedonizmusról szól. Ugyanez igaz a luxusházakra
is, amik előtt elsétálok.
Ez a ház is ilyen.
Az összes kétszárnyú ajtó nyitva áll, zeneszó és fény szűrődik ki az
utcára. Nevetés hallatszik, és egy parti minden zaja.
Hirtelen megtöri valami az éjszaka monotonitását. Megragadja a
figyelmemet és visszaránt a jelenbe, a gondjaimhoz. Letaglóz.
Valaki a nevemen szólít. Egy női hang.
De ki a franc ismerhet itt engem?
Körülnézek, de sehol egy ismerős arc. Ismét hallom a nevem. Ezúttal
betájolom, honnan szólít a hang.
És megpillantom a nőt.
A ház erkélyén áll, és a díszes kovácsoltvas korlátnak dől.
A szemébe nézek, és tudom, hogy engem hív.
– Nash! Úristen, hogy kerülsz ide? Gyere fel!
Lemosolyog rám. Széles a mosolya, szinte már túlzás. Szerintem
részeg. Csak párszor láttam, de annyit tudok, hogy egy szemét
jégkirálynő. Ma azonban nem fagyos. Marissa, az öcsém barátnője ma
éjjel nagyon is forró. Engem pedig melenget az édes kis bosszú gondolata.
Mielőtt belegondolnék, bölcs dolog–e, amire készülök, már indulok is
a kivilágított járdán a ház felé. Az ajtó nyitva, csak lenyomom a kilincset,
és már bent is vagyok.
Az előtérben rám néznek páran, de senki nem szólít meg, és senki nem
akar megállítani, amikor elindulok jobbra, a lépcsőhöz. Azon
gondolkodom, hogy vajon azért–e, mert páran azt hiszik, felismernek, és
összekevernek Cashsel, az öcsémmel. Az imposztorral. Az öcsémmel, aki
az én életemet éli.
 Az ismerős keserűség savként marja a torkomat. Most élvezem, ahogy
éget. Hagyom, hogy táplálja bennem a várakozást, hogy legalább egy
kicsit megfizessek neki ezért.
Forr a vérem, ahogy felfelé megyek a lépcsőn. Tudom, hogy ostobaság
megkockáztatni, hogy elárulom magam. Remélem, mindenki túl részeg
ahhoz, hogy emlékezzenek arra, hogy itt jártam. Vagy legalább ahhoz túl
részegek, hogy kérdéseket tegyenek fel, ha később valaki megemlíti a
történteket. Mindegy, könnyű lesz letagadni. Főleg, hogy Cash halottnak
hisz engem. Biztos azt fogja gondolni, hogy mindenki seggrészeg volt, és
összevissza beszélnek.
Amikor felérek az emeletre, egy nagy előtérben találom magam. Balra
és jobbra is indulhatok, akár egy keresztúton. Úgy is érzem magam, mint
aki keresztúthoz ért. Távozhatnék, és akkor sem teszek semmi kárt, nem
ártok. Igaz, hogy úgy érezném, elszalasztottam a lehetőséget egy kis
bosszúra, de legalább nem tenném kockára, hogy lebukom.
Vagy meg is tehetem, amit akarok. Megragadhatom ezt az éjszakát,
ezt a lehetőséget, és legalább néhány percig élvezhetem az örömet, hogy
az öcsém rovására mulatok.
Nyilvánvaló, melyik utat választom. Nem méltatom figyelemre a
hangot, ami azt súgja, hogy baromságra készülök. Elindulok jobbra.
Ahogy az utcáról láttam, Marissa biztos arra van, kint az erkélyen,
úgyhogy felé indulok.
Az utca felöli oldalon három ajtó nyílik. Az első csukva van, nem
nyitok be. A második nyitva, sokan vannak odabent. Valamiféle fenti
nappali ez, és látom, hogy a másik végén ajtó nyílik egy erkélyre. Ez lesz
az!
Atpréselődöm a tömegen, hogy az erkélyhez jussak. Páran úgy szólnak
hozzám, mintha ismernének. Udvariasan rájuk mosolygok, de nem
felelek. Nem akarok beszélgetésbe bonyolódni. Egyetlen célom van, ő
pedig ott áll az erkélyen. Marissa.
Csillogó, királykék, egészen szorosan a testéhez simuló ruhát visel. A
felsőrész kívánatos dombokká halmozva megemeli a mellét, a szoknyarész
középen egészen a combjáig fel van sliccelve. Kétfelé hajlik, és úgy omlik
a földig, mint egy sellő uszonya. Marissa szőke haja dús hullámokban
omlik a vállára, itt–ott be van fonva egy tincs, és kagylók ékesítik. Nem
nehéz kitalálni, hogy sellőnek öltözött.
Megállok, és figyelem őt. Hagyom, hogy felgyűljön bennem a harag.
Micsoda mázlista pöcs az öcsém! Micsoda életet élhet! Az én életemet.
Elvégezte a jogi egyetemet, és egy neves atlantai cégnél kapott állást.
Máris szakmai hírnévre tett szert, és a főnöke lányát döngeti (nyilván a
főnök beleegyezésével). És hogy mi a legrosszabb? A csaj gyönyörű.
Jéghideg, de gyönyörű.
Ma viszont kicsit megmelengetem. Aztán megalázom, hogy szépen
lehűljön megint. Jól felhúzom, méghozzá úgy, hogy közben az öcsémnek
adom ki magam, aztán az öcskös majd magyarázkodhat, hogy mégis hogy
lehetett ekkora seggfej. És belekóstolok az előkelő életükbe is. Szóval csak
jól járok.
Átvágok a termen, és kilépek az erkélyre, ahol úgy tűnik, valami vicces
dolog zajlik éppen. Marissa pukkadozik a nevetéstől, és úgy kapaszkodik
egy kis barna nőbe, mintha csak rá támaszkodva tudna talpon maradni.
Biztos így is van. Marissa tökrészeg.
A szmokingos pincér elhalad mellettem, hogy bemenjen az erkélyről,
én meg gyorsan leveszek egy sört az ezüsttálcáról. Már nyitva van az
üveg. Milyen kedves!
Megállok a kétszárnyú ajtóban, és kortyolom a sört. Várom, hogy
Marissa észrevegyen. Amikor végre meglát, felsikít örömében, és a
nyakamba ugrik, átölel és egészen rám tapad.
Kicsit hátradől, hogy szemügyre vegyen. Az arca közel van az
enyémhez, a karja még mindig a vállamon.
– Fogalmam sem volt! De tényleg. Milyen csodálatos meglepetés! Azt
hittem, tényleg olyan elfoglalt vagy, hogy nem tudsz eljönni.
Vállat vonok, és elfordítom a fejem, hogy ismét nagyot húzzak a
sörből. Megmoccan a farkam, amikor érzem, hogy Marissa megnyalja a
nyakamat. Ezek szerint jól felmelegíti őt egy kis itóka.
– Úgy örülök, hogy meggondoltad magad – dorombolja, és a
mellkasomhoz nyomja a mellét. – Imádom a parókádat. Jól áll a hosszú
haj.
A hajam ki van engedve, oldalt állig érnek a tincseim. Kész csoda,
hogy egyáltalán megismert... Vagyis azt hiszi, hogy megismert.
Hirtelen ötlettől vezérelve átkarolom a derekát, és felemelem, amíg
már nem ér le a lába. Lassan hátrálok vele, amíg az erkély korlátja meg
nem állít. Leteszem, a hátát a korlátnak támasztom.
– Mitől vagy ilyen vidám? – kérdezem. Nem akarok sokat beszélni,
nehogy lelepleződjek.
– Mert csókolózni akarok, de csak lányok vannak itt. – Elhallgat és
körülnéz. Már csak mi ketten maradtunk az erkélyen. – Azaz csak voltak
– vihorászik. Úgy veszem észre, mindenki bement. Kettesben vagyok
Marissaval, meg azzal a félmillió emberrel, akik az utcán karneváloznak
odalent, és biztosan fel–felpillantanak ránk néha.
– Nos, itt vagyok – mondom, és belenézek mandulavágású szemébe.
Lehet, hogy többnyire frigid kis ribi, de van benne fantázia. Látom a
hívogató, füstös tekintetében és a szája szexi ívében.
– Igen, itt vagy — bújik hozzám, és az ajkát a számra tapasztja.
Melegség van a csókjában, mint aki jól ismeri azt, akit megcsókol, de
nincs benne igazi... tűz. Vajon tényleg csak ennyi van Cash és Marissa
között? Felszínes, kimért kémia csupán?
Emlékeztetem magam, hogy nem érdekel a kapcsolatuk, sem ők
maguk. Egyetlen okból jöttem ide. Az csak hab a tortán, hogy
bosszúszomjamat ilyen ajkakkal, ilyen nővel csillapíthatom. Marissa
egészen más, mint azok a nők, akiket fel szoktam keresni, ha partra
szállók.
Végigsimítom a hátát, a hajába túrok, és hátrafelé, kicsit oldalt húzom
a fejét, elmélyítve a csókot. A nyelvem a nyelvét simogatja, és érzem,
ahogy felnyög. Eleinte kicsit bizonytalan, de nem tart sokáig, hogy
reagálni kezdjen rám.
 A hajammal babrál, és magához húz. Élvezi a dolgot, és ettől én is még
jobban élvezem.
A hajáról csupasz hátára siklik a tenyerem. Odanyúlok mögé, az
erkély korlátjához, és megmarkolom a seggét. A csípőjét az enyémhez
húzom, hadd érezze, mi van a lábam között. Jólesik, ahogy belemarkol a
hajamba válaszul.
– Tetszik? — suttogom a szájába.
Érzem az arcomon a kapkodó lélegzetét.
– Igen.
– Na és ez? – kérdem, és egészen odanyomulok hozzá.
Elakad a lélegzete, egyszerre nyög és sóhajt, hátradől, és rám néz.
Kérdést olvasok ki a szeméből. Egy pillanatra azt hiszem, lebuktam, és
rájött, hogy nem Cash vagyok. Vagyis, ahogy ő tudja, nem Nash.
De nem teszi fel a kérdést. Hogy azért–e, mert kételkedik magában,
vagy azért, mert nem akarja tudni, arról fogalmam sincs. De hallgat, és
enged.
– Ez még jobban tetszik.
Magához húzza a fejemet és felemeli a lábát, a vádlijával kívül
végigsimítja a combomat, és kicsit jobban megnyílik nekem.
A kezem végigsiklik a csípőjén, aztán a lába meztelen bőrén. A ruhája
alá csúsztatom a tenyeremet, a bugyija széléig. Egyetlen mozdulattal
letépem róla a csipkét. Érzem, hogy az ujjai erősebben markolják a
hajamat, és ez folytatásra sarkall.
Csak annyi volt a szándékom, hogy megalázom Marissat és ezáltal az
öcsémet, de ez a szándék most semmivé lesz, ahogy fellángol bennem a
vágy ez iránt a tüzes kicsike iránt a karjaimban. A bosszúszomj azonban
erős, és nem illan el egészen. El akarom juttatni odáig, ameddig magától
sosem menne. Azt akarom, hogy kibillenjen a komfortzónájából. Még ha
nem is fog rá emlékezni, és Cash sem tudja meg soha, én akkor is tudni
fogom. És csak ez számít. Hogy én tudom.
 Kissé oldalt fordulok, és a lába közé nyúlok. Becsúsztatom az ujjamat.
Olyan nedves, hogy szinte csepeg. Vér tolul a farkamba, és a szájába
nyögök, amikor mozogni kezd a csípője a kezemen.
Kihúzom nedves ujjamat, és csak annyira döntöm hátra a fejemet,
hogy láthassam Marissa arcát. Tágra nyílt szemmel figyel, a pupillája
kitágult az izgalomtól.
– Nyisd ki – mondom egyszerűen, és a szájára nézek.
Szétnyílik az ajka, és én a szájába csúsztatom az ujjamat. Összeszorul
a gyomrom, amikor szopni kezdi. Fogadni mernék, hogy ilyet még sosem
csinált, de talán tévedek. Úgyhogy tovább feszegetem a határait.
Kihúzom az ujjamat, átnyúlok Marissa háta mögött, és a jobb kezembe
fogom a sörösüveget. Átemelem köztünk, és a hűvös üveget a combja
belső oldalához érintem. Csillogó ajka elnyílik, ahogy elakad a lélegzete.
Egyre nagyobb lánggal égek.
Marissa felizgult. De meddig hajlandó elmenni vajon?
Végighúzom a combján az üveget, egészen a lába közül áradó
forróságig. Megérintem az üveg hűvös szájával, és ő megremeg. De nem
állít le. Csak figyel, zihál, szorosan markolja a hajamat, az arca csak
centikre van az enyémtől.
– Elélvezel nekem úgy, hogy közben megláthatnak?
Hallom, hogy elakad a lélegzete. Visszafojtott lélegzettel hallgat, a
tekintete mögém siklik, mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg
nem vagyunk egyedül. Azt hiszem, annyira elveszett a pillanatban, hogy
megfeledkezett a nyilvánosságról, hogy az erkélyen állunk.
Nem felel, de nem is húzódik el. Úgyhogy belé csúsztatom az üveg
legtetejét. Érzem, hogy összecsuklik a térde, és átkarolom, hogy
megtartsam, miközben beljebb csúsztatom az üveg nyakát. Végtelenül
lassan... kihúzom. Megremeg az ajka.
Lehunyja a szemét. És pihegve kapkodja a levegőt. Közel jár. Szinte
érzem.
– Nézz rám! Látni akarom.
Amikor kinyitja a szemét, ismét bedugom az üveget, ezúttal
mélyebben. Az ajkába harap, hogy fel ne kiáltson. Ki–be járatom az üveg
nyakát. Kicsit forgatom is benne, és minden apró mozdulat egyre fokozza
a gyönyörét. Egyre gyorsabban mozgatom, ki, be, ki, be, újra meg újra.
Érzem, ahogy a keze a hajamban ökölbe szorul, majd ellazul, újra meg
újra, aztán lehunyja a szemét. Elnyílik az ajka, érzem a lélegzetét az
arcomon. Tudom, hogy most megy el. Elélvez nekem, és azt hiszi, én
vagyok a pasi, akivel jár. Elélvez nekem, miközben vadidegenek ezrei
figyelhetnek minket. A szájára tapasztom a számat, nyalogatom a
nyelvét, miközben ö meglovagolja az üveget, amit a lába között tartok.
Amikor megnyugszik a zihálása, beleharapok az alsó ajkába, aztán
elhúzódom, hogy lássam az arcát. Álmos szeme résnyire nyílik, és engem
figyel. Nem mosolyog, nem is vonja össze a szemöldökét, csak figyel.
Kíváncsian. Talán kicsit zavartan.
Kihúzom az üveget, és hátralépek. A szemébe nézve emelem az
ajkamhoz, és szándékosan nagyon lassan kortyolok belőle. Marissa íze
édesen vegyül el a hideg itallal. Lenyelem.
– Sosem ittam még ilyen jó sört – mondom.
Elengedem Marissat, és egyetlen szó nélkül megfordulok. Kisétálok,
és hátra se nézek, amíg le nem értem a lépcsőn.
Amikor megfordulok, látom, hogy Marissa utánam bámul. Néhány
pillanatig farkasszemet nézünk.
Önelégült mosollyal megfordulok, és kisétálok az ajtón. Hátra se nézek
a házra, sem Marissara, csak elvegyülök a tömegben.
Végigmegyek az utca forgatagában, megpróbálom magam mögött
hagyni, ami történt. De sem a fények, sem a zene, sem az emberek, sem
az éj zsongása nem tudja kiverni Marissat a fejemből. Minél távolabb
érek, annál inkább csak rá gondolok. Az arcára, az ajka izére, a felszín
alatt rejtőző tüzes szenvedélyre. Lüktet tőle a testem. És a legrosszabb,
hogy tudom, hiába is akarnék másik nővel vigasztalódni. Csak ő
elégíthetne ki. Mégsem kaphatom meg.
Marissa talán sosem fogja megtudni, de ő nyert aznap éjjel. A saját
játszmám áldozata lettem.
 – Mit csinálsz?
Brittni zavaró hangja ránt vissza a valóságba.
– Megyek – felelem közönyösen. – Kösz a piát.
Még a sötétben is látom, hogy leesik az álla, és sértett képet vág.
Baromira leszarom. Csak egyvalaki van a világon, akinek egyre
jobban adok a véleményére... De nem tudom, mit kezdjek vele.
 24.
Marissa

A RETESZ KATTANÁSÁRA ÉBREDEK. Fülelek, hogy vajon tényleg

hallottam–e, vagy csak álmodtam. Becsukódik az ajtó. Ezek
szerint nem álmodtam. Nagyon is valóságos.
Hevesen ver a szívem, ahogy végig gondolom a lehetőségeket.
Arra készülök, hogy felkeljek, és gyorsan a fürdőszobába zárjam
magam, de ekkor hallom, hogy kulcscsomó csörren az előszobai
asztal lapján. Mindig oda teszem a kulcsomat. Máris kevésbé
érzem magam veszélyben. Ha rossz szándékú betörőt hallottam
volna, az valószínűleg nem rakná le a kulcsát az asztalra.
Egy név, egy arc jut máris az eszembe.
Nash.
Amikor megáll a hálószoba ajtajában, azonnal felismerem.
Valahogy ismerősek a mozdulatai, bárhol felismerném, ha csak a
körvonalait látnám.
Nem szól egy szót sem, csak odajön az ágyhoz. Izgatott is
vagyok, és bosszant is, hiszen múlt éjjel a szőke ribivel távozott a
bárból. Rögtön a nő jut eszembe, meg az, hogy mit éreztem,
amikor láttam, hogy együtt mennek kifelé.
 – Hol hagytad a barátnődet? – kérdem zabosan.
Először nem felel. Látom a mozdulatait és hallom a ruhája
suhogását, ahogy vetkőzik. Hiába haragszom, szétárad bennem a
vágy. Elakad tőle a lélegzetem és sajogni kezdek.
Nash az ágy széléhez sétál, és a sötétben néz engem. Látom az
arckifejezését még a homályban is. Komoly. Elszánt. Feltüzelt.
– Ma éjjel rájöttem valamire.
Benyomódik a matrac, ahogy rátérdel. Érzem a cirógató
érintését a bőrömön, aztán a paplannal babrál a vállamnál.
Elhallgat, mintha választ várna.
– Mire?
Forróságot érzek a hasamban. Végigárad a testemben, le a lába-
mig, ahogy Nash lassan lefelé húzza a paplant.
– Rájöttem, hogy akármilyen szorosan csuktam be a szemem,
akármennyire is próbáltam nem törődni vele, akármennyire is azt
kívántam, bárcsak az a csaj... – Úgy elhalkul a hangja, hogy még
az éjszaka csendjében is alig hallom. – Nem kellett, mert nem te
voltál.
Hevesen dobogó szívem majd kiugrik a helyéből.
Nash keze megáll a csípőmnél. Az engedélyemre vár. Arra,
hogy elfogadjam. Hogy jelezzek.
A kezéért nyúlok, és megszorítom. Most mindketten
mozdulatlanul várakozunk, csendesen, lélegzetvisszafojtva,
mintha most dőlne el valami fontos. Mintha most mondanánk ki
valami fontosat.
Aztán magabiztosan a hátamra fordulok, és a mellemhez
húzom a kezét. Hallom, hogy elakad a lélegzete.
– Mutasd meg – kérem egyszerűen. Tudom, mit akarok tőle.
Tudom, miben reménykedem; hogy mit értett az alatt, hogy azt
kívánta, bárcsak én lettem volna. De nem tudom, megteszi–e, amit
akarok. Nem tudom, megmutatja–e, hogy ő is érez valamit.
Akárcsak én.
Nem felel, legalábbis szóban nem, de a válasza mégis
egyértelmű. Az ágyra fekszik, és kinyújtózik mellettem. Lepillant
az arcomra, a szeme ragyogó fekete gyémánt a függöny rései közt
beszűrődő holdfényben. Feszülten figyel, hüvelykujja
szórakozottan cirógatja a mellbimbómat.
Végre hozzám hajol, az ajka finoman, puhán ér az enyémhez.
– Nem tudom, mit kezdjek veled – suttogja.
– Szeress – válaszolom, és megfogom a fejét, hogy erősebben
összeérjen a szánk. Nem akarom, hogy most olyasmit mondjon,
ami elrontaná a pillanatot. Csak azt akarom, hogy szeressen, úgy,
mintha nem megtört emberek lennénk, lehetetlen jövővel.
Legalább ennyit megkaphatunk... Ezt a pillanatot, ezt az érzést,
ezt az egyetlen, tökéletes éjszakát.
A szívem, a lelkem, a testem zsong az érintésétől. Nash keze,
ujjai, ajka, nyelve úgy kalandozik rajtam, mintha más célja nem is
lenne az életben. Sajgó testemet a végletekig izgatja, mielőtt végre
a combjaim közé térdel.
Úgy érzem, megállt a világ, és lélegzetvisszafojtva várja, hogy
Nash belém hatoljon és könnyítsen a kínzó vágyon, amit
felébresztett bennem.
Lehunyom a szemem, és minden porcikám arra a pontra
koncentrál, ahol a testünk találkozik. Meglep a hangja.
– Nézz rám!
Kinyitom a szemem, és a szemébe nézek. Hosszú, különös
pillanatokig csak bámul, aztán végre megfeszül a csípője, és
lassan, végtelenül lassan belém hatol. Amikor egészen bent van,
és kitölt, nemcsak testileg, hanem annál sokkal mélyebben, akkor
úgy csókol meg, hogy az ajkai elérik a lényem legmeghittebb,
legvédtelenebb részét.
Érzem a nyelvét, ahogy a gyengédség szenvedéllyé válik, és a
testem a testére tapad. Mozogni kezd bennem, olyan gyönyörök
felé száguldók, amilyet csak az ő karjaiban éltem át. Csak az ő
érintésétől.
Úgy élvezek el, ahogy még soha. Olyan a gyönyör, mint a
langyos méz, lassú és édes.
– Imádom érezni, milyen nedves vagy, és milyen szorosan
tartasz – mordul fel Nash, és lassít, hogy az édes kínzás elnyújtsa
a kéjt.
Nem hagyja abba, amíg magamhoz nem térek. Aztán a hasam-
ra fordít, de olyan gyengéden, hogy meglep, mert ezt még nem
tapasztaltam tőle.
Elolvadok, nem tudok és nem is akarok ellenállni. Egy párnát
támaszt a csípőm alá. Úgy érzem, végem, nem tudok többet adni,
amikor az ajka a bőrömhöz ér.
– Imádom a seggedet – mondja halkan, beleharap, aztán puszit
nyom rá. Simogatja a fenekemet, aztán a keze lejjebb siklik a com-
bomon, és óvatosan széjjelebb nyitja. Belém dugja az ujját, és
legnagyobb meglepetésemre forróság önt el. Már megint.
– Legalább egyet még – mondja Nash. Érzem, ahogy a
fenekemnek dől, úgy suttog a fülembe. – Kapok még egyet?
Elélvezel nekem újra?
Nem válaszolok, hiszen fogalmam sincs. De amikor az ujja kör-
körösen elindul a csiklómon, érzem, hogy bizony semmi sem
lehetetlen.
A lábával széjjelebb tárja a lábaimat, és érzem, ahogy széles
makkja a nyílásomhoz ér, aztán egészen belém siklik. Olyan
csodálatosan kitölt, hogy felnyögök, és a testem azonnal életre kel.
Ő is nyögdécselve mozog bennem.
 – Mindjárt gondoltam.
Feltámaszkodom a könyökömre, hogy mélyebben hozzám
férjen.
– Ó, igen... – suttogja, megmarkolja a csípőmet, és erősen
magához húz.
Előrenyúl, és újra érzem az ujját a csiklómon, ritmusosan
köröz, tökéletes összhangban a lökéseivel. Nemsokára megint
érzem, ahogy egyre nő bennem a várakozásteljes feszültség.
Hevesen mozgok, Nash ritmusát követve. Zihál, és tudom,
hogy ő is mindjárt a csúcsra ér, ami csak még jobban felizgat.
Amikor hirtelen megdermed mögöttem, érzem a kilövellést, és ez
engem is a csúcsra repít. Együtt élvezünk el, a testem szorosan
tartja őt, ahogy lüktet bennem.
Szinte szórakozottan simogatja a hátamat, lágyan, körkörösen.
Mielőtt kicsúszik belőlem, mielőtt mellém omlik, érzem az ajkát a
lapockámon. Mintha suttogna valamit... de a hangja elenyészik a
sötétben, és nem hallom, amit mondott.
 25.
Nash

A TELEFONOM CSÖRGÉSÉRE ÉBREDEK. Kábultan átfordulok a másik

oldalamra. Álmosan a zajongó kütyü után nyúlok, és a kijelzőre
pillantok. Nincs név, csak egy szám. Egy pillanat alatt éberen
ülök. Ha nincs is név, pontosan tudom, kié a szám.
Dimitrij az.
– Tessék!
– Nikolaj? Két óra múlva találkozzunk – mondja erős
akcentussal. Megadja a motel címét, Atlantától egyórányira egy
kisvárosban. – Tizenegyes szoba. Egyedül gyere! Beszélünk, ha itt
leszel.
Hallom, hogy leteszi a telefont. Én is leteszem, és csak
bámulok, azon tűnődve, milyen is az életem.
Ilyen szarságok csak filmekben szoktak történni.
Nagyon halkan kelek fel, és csendesen zuhanyozom, nehogy
felkeltsem Marissat. Dimitrijjel szemben nincsenek fenntartásaim.
Ő egyike azon keveseknek, akikben szinte megbízom. Még ha
ilyen homályos, zavaros kérése van, akkor is megteszem, amit
akar. Persze óvatos leszek. És lesz nálam fegyver. Nem oda fogok
menni. Szinte mindenkinél jobban tudja, mi a célom. És az az
érzésem, hogy valami olyat tartogat, ami ezt a célt szolgálja.
Még kilenc óra sincs, de máris forrónak és párásnak ígérkezik
a nap. Az ingem máris rám tapad, pedig csak öt perce ülök Cash
kocsijában.
Ha most indulok, akkor fél órával a megbeszélt idő előtt oda-
érek, ami sokkal okosabb, mint késni. Meglapulhatok a közelben,
és szemmel tarthatom a helyet pár percig, mielőtt megjelennék.
Vezetés közben a gondolataim furcsa egyvelegében ott
kavarog Marissa és a sok kéretlen érzelem, amit felhoz bennem,
meg a düh és a keserűség, ami mintha öröktől fogva emésztene.
Nagyon furcsa, de a gondolataim gyakran maguktól terelődnek
Marissara a bosszúról és a halálról. Újra meg újra. Újra meg újra.
Lehet, hogy mégsincs igazam? Talán mégis lenne közös
jövőnk? Talán mégis végre azt az életet élhetném, amit eddig
kellett volna? Vagy már késő egy ilyen fickónak, mint én?
Működhetne egyáltalán a kapcsolatom egy olyan nővel, mint
Marissa? Van esély arra, hogy elég jó lehetek neki?
Micsoda kiba... szerencsétlen idióta vagy, hogy egyáltalán eszedbe
jutnak ilyen baromságok!
Szidom magam, de közben a fejemet ingatom, hogy mennyire
mások még a gondolataim is. Marissa nincs is itt, mégis
cenzúrázom a trágárságot, pedig nem hallja. Csak miatta. Csak
mert tisztelem őt.
Nem érzem magam okosabbnak, amikor odaérek a motellel
szemben lévő útkereszteződéshez. Az egész egy sorozatgyilkos
dédelgetett álmának tűnik, mállik a vakolat, rozsdásak az ajtók, a
neon felirat csak pislákol. Akár azt is kiírhatták volna, hogy „Bates
Motel”.
Lassan jobbra fordulok ahelyett, hogy a kereszteződésnél a mo-
tel felé hajtanék. Egy elhagyatott benzinkútnál leparkolok, és
hátul meghúzódom néhány fa takarásában. Innen azt hiszem,
rálátok a tizenegyes szobára.
Úgy is van. Leállítom a motort, és figyelek. Várok.
Párszor látom, hogy megmozdul a függöny a nagy, kétszárnyú
ablak előtt. Dimitrij nem áll olyan közel az ablakhoz, hogy lássam.
Csak egy árnyékot látok mozogni a szoba homályában.
Lassan múlnak a percek, mire úgy döntök, hogy ideje
indulnom. Visszamegyek a kereszteződéshez, megint jobbra
fordulok, és máris a motel bejáratához érek.
Megkerülöm a recepciót, ahol egy zsíros hajú, vastag
szemüveges pasas tévézik a pult mögött. Inkább oldalt megyek el,
a motel ajtaja előtti parkolóhelyek mellett. A legvégéhez hajtok, és
a húszas helyre parkolok. A szemem sarkából alaposan
megfigyelek minden járgányt és minden ablakot, ami mellett
elhaladok. Minden részletre odafigyelek. Semmi gyanúsat nem
látok, de az nem jelenti azt, hogy minden rendben.
Bekopogok a tizenegyes szoba ajtaján. Amikor harmadszorra
koppan az öklöm a hideg fémen, az egyik 1–es a 11–esből kilazul,
és fejjel lefelé lóg az alsó csavaron.
Gyönyörű.
Az ablaknál újra szétnyílik a függöny. Most már látom, hogy
Dimitrij az. Egy kicsit ellazulok.
Nyílik az ajtó, de csak annyira, hogy épp beférjek. Dimitrij ott
áll mögötte, úgyhogy látom az üres szobát. Enyhül bennem a
feszültség.
Becsukja az ajtót, és megölel. Megveregeti a vállamar, aztán
orosz módra megmarkolja az arcomat, és puszit ad, majd az
arcomat is megpaskolja.
 – Jól nézel ki, Nikolaj – mondja, és a minibárnak használt ko-
módhoz lép. Tölt két vodkát, és az egyiket már nyújtja is nekem.
Egy kortyra kiiszom.
– Miért dekkolsz itt, Dimitrij? Mi történt?
Dimitrij a poharába sóhajt, és úgy mered az aljára, mintha ott
remélne választ. Aztán kortyol. Az ágyhoz lép, leroskad a szélére,
és csak aztán szólal meg. A függönyök közti kis résen beszűrődő
fényben jobban látom, és bizony nem fest túl jól.
Az orosz átlaghoz képest magas, de hozzám képest korántsem.
Inkább zömöknek mondanám. Állkapcsát mindig elszántan
összeszorítja, és hideg kék szemével a legtöbb embert simán
megfélemlíti. Ma azonban nem tűnik ijesztőnek. Kócos, őszülő
sötétszőke haján látszik, hogy talán napok óta nem tusolt, és
legalább háromnapos borosta éktelenkedik az arcán.
Legfőképpen pedig a szája árulkodik arról, hogy gondban van.
Fáradt és bánatos.
– Te jó ég, Dimitrij, úgy nézel ki, mint aki azóta nem aludt, hogy
utoljára találkoztunk. Mi a franc történt veled?
– Tudom, ki ölte meg az édesanyádat.
Összevonom a szemöldökömet.
– Én is tudom. Ezért hívtál ide? Hogy elmondd, ki követte el?
– Nem. Nem csak ezért. – Kicsit elhallgat. Akár szándékos, akár
nem, elég drámai. Amíg újra meg nem szólal, óriásira nő bennem
a feszültség. – Azért hívtalak ide, mert itt van a pasas.
Megkötözve. És rád vár.
A szívem dübörög. Megszűnik a világ, csak én és Dimitrij
számítunk, meg az, hogy hét év sóvárgás után talán végre itt a
lehetőség.
Dimitrij olyan ajándékot hozott nekem, amit a hozzánk
hasonlók mindennél jobban értékelnek. A bosszú örömét.
Igazságot.
 Úgy cseng a fülem, hogy alig hallom a saját hangomat.
– Hol van?
– A másik szobában – felel Dimitrij, és az ajtó felé biccent,
ahonnan a másik szoba nyílik.
Szinte kábultan indulok. Belököm az ajtót. Szürreális az egész,
fel sem tudom fogni. Amikor belépek, ott találom Duffyt egy
székhez kötözve a szoba közepén. A szája be van tömve, az orra
alatt megszáradt vércsík.
Rám emeli a tekintetét. Az egyik szeme teljesen fel van
dagadva, a másik azonban tiszta. Lemondást látok benne. Egy
pillanatig sem kétlem, hogy egy hozzá hasonló fickó tudja,
mekkora az esélye a korai, erőszakos halálra. Nagy. Kevesen
látják előre a halálukat, de ő most látja. Amint beléptem, tudta,
hogy vége a játéknak. Cash nincs itt, hogy leállítson, és végre eljött
a bosszú pillanata, amire hét éve várok.
Hideg fém ér a jobb tenyeremhez. Hátranézek, Dimitrij áll mö-
göttem. Hangtompítót nyom a kezembe. Régóta ismer, tudja, mi-
lyen fegyver van nálam, és milyen hangtompító kell hozzá.
Elveszem, de ledobom.
– Nem. Úgy fogom csinálni, ahogy elterveztem. – Lehajolok, és
a bakancsom szárából hosszú, hajlított pengéjű kést húzok elő.
Mindig nálam van. Felemelem, és kicsit elfordítom, hogy a
borotvaéles pengén megcsillanjon a napfény. – Beszúrom a bordái
közé, egyenesen az áruló szívébe, és végignézem, ahogy elvérzik
és megdöglik végre. Azt akarom, hogy átélje legalább a töredékét
annak a fájdalomnak, amit én éreztem, amikor a kikötőben
felrobbantotta a hajót anyámmal.
Lassan odasétálok Duffyhoz, végigmérem, élvezek minden
édes pillanatot, ami elvezet az évek óta hőn áhított bosszúhoz.
 Már azt hittem, sosem jön el az ideje. De ma mégis itt van. Ma
végre megszabadulok a gyűlölettől.
Megállók Duffy előtt, és olyan erősen markolom a kést, hogy
elfehéredik az öklöm. Belenézek az ép szemébe, és összezavar,
amit látok.
Békesség van benne. Ez az ember elszámolt az életével. És a
halálával. Készen áll rá. Talán várja is.
És akkor megpillantom őt...
Marissat.
Nincs itt, mégis olyan, mintha a szobában lenne velem. Kézzel-
fogható a jelenléte. Úgy érzem, mintha itt állna előttem, és
megérintené az arcomat. Látom a gyönyörű kék szempárt. És a
könnyeket, ahogy sír.
Érzem, ahogy az ujjai érintése kihűl, ahogy elhalványul a kép.
És már el is tűnt. Elillant.
Újra keresztúton találom magam, akárcsak New Orleansban.
Az egyik oldalon Marissa áll. A másikon... Minden más.
Ha ezt most megteszem, nincs többé visszaút. Az elmúlt hét
évben kizárólag önvédelemből öltem. Soha nem követtem el
hidegvérrel gyilkosságot.
Van annyi eszem, hogy tudjam, ez meg fog változtatni. Olyan
útra lépek, ha megteszem, amivel talán együtt tudok majd élni,
talán nem. Megváltoztathatatlanul bebetonozza a jövőmet, és
örökre el kell hagynom az országot. Életem végéig körözött
bűnöző leszek. És Marissat sosem kérhetem arra, hogy ezt
felvállalja velem.
Az a Nash, aki most itt áll, még választhat néhány lehetőség
közül. De az a Nash, aki leszúrja anyja gyilkosát, már nem teheti.
Előtte nem maradnak lehetőségek. Csak egy. Menekülni.
– Nikolaj?
 Dimitrij nem érti, miért habozom. Ezüsttálcán tette elém azt,
amire úgy vágytam. És mégis teketóriázom.
Hevesen dobogó szívvel felismerem, hogy már nem akarom
ezt. Élni akarok. Valódi életet élni. Normális életet, amihez az
utóbbi közel egy évtizedben nem volt szerencsém. Talán meg is
oszthatnám ezt az életet valakivel... Talán...
Nem akarom túlbonyolítani. De elhamarkodottan cselekedni
sem akarok. Tisztán kell gondolkodnom. Elfordulok Duffytól, és
visszamegyek a másik szobába.
– Neked meg mi bajod? Hát nem ezt akartad? Amióta csak
ismerlek, másról sem beszéltél.
Belenézek Dimitrij gondterhelt szemébe. Ez bántaná? Attól fél,
hogy nem merem megtenni? Vagy inkább attól, hogy megteszem?
Az utóbbi években szinte apám helyett apám volt. Amennyire
lehetett, megvédett, ha már belekényszerültem abba az életbe, és
azt hiszem, ő is kicsit úgy tekintett rám, mint a családra, amije
sosem volt. Ha most ezt az utat választom, húsz év múlva
pontosan olyan leszek, mint ő. De tényleg ezt akarom? Tényleg
ilyen életet akarok? Megéri ekkora árat fizetni azért, hogy
kinyírhassam Duffyt? Megéri nekem magamnak is gyilkossá
válnom?
Adrenalin száguld a fejembe. Kiélesedik az elmém, akár a
késem pengéje, és hirtelen ötletem támad.
– Megkímélem az életét, de van egy feltételem – mondom
Dimitrij nek.
– Mégpedig?
– Hogy tanúskodjon az ellen, aki kiadta a parancsot a
robbantásra. Igazságot akarok anyámnak, még akkor is, ha nem
úgy, ahogy szívem szerint tenném.
 – Ezzel csak egy részproblémát oldasz meg. Már ha
beleegyezik egyáltalán.
– Igen, a tanúvallomása csak egy gondot old meg a sok közül.
De mi van, ha többet is el tudok érni? Apám is tanúskodna, ha
meg tudnám győzni, hogy működni fog a terv, és mindnyájan
biztonságban leszünk.
Egyre inkább alakot ölt egy terv. Egyre mélyebben gyökerezik,
egyre szilárdabb az alapja. Ilyen optimistának rég nem éreztem
magam.
– Valahogy el kellene érni Slaváig, és a jobbkezéig, Anatolijig
legalább. De nem hinném, hogy bármelyikünk biztonságban
lenne, hacsak nem intézed el Ivánt. Csak az a kettő van, aki
tényleg hű Slavához. Szerintem Konstantin még örülne is a
lehetőségnek, hogy feljebb léphet a ranglétrán. Őt régről ismerem,
és most a negyedik a sorban. De mindig nagy ambíciói voltak. Ha
lehet mondani, ő talán a barátunk lenne a szervezetben. Talán
elérnénk valamiféle fegyverszünetet.
Látom, ahogy a kimerültség és reménytelenség fátyla
felemelkedik Dimitrij arcáról. Látja, hogy van jobb út a
gyilkosságnál.
Sosem akart megfosztani a bosszú lehetőségétől, de most már
nyilvánvaló, hogy szerette volna elkerülni, ha lehet. Túlságosan
kedvel engem. Mintha a fia lennék.
– Duffy segítségével lecsukathatjuk Anatolijt. Ő rendelte el a
robbantást, ugye?
– Tudtommal igen. Ő szokta lerendezni az ilyesmit.
Apám tanúvallomásával pedig elintézhetjük Slavát. Tudom,
hogy apa benne volt Slava pénzmosási és hamis könyvelési
ügyeiben. És akkor már csak azt kell kitalálni, hogyan kapjuk el
Ivánt. Ha sikerül elég bizonyítékot gyűjtenünk arról, hogy
szervezett bűnözésről van szó, ahogy az öcsém tervezte...
Dimitrij az ablakhoz lép, és kissé széthúzza a függönyt, hogy
kikémleljen a parkolóba és a környékre. Mindenki másnak talán
fel sem tűnt volna ez az apróság, de én látom belőle, mennyire
gondterhelt.
– Mi aggaszt, Dimitrij?
– Tudod, mindig is többre vágytam az élettől. Sosem
gondoltam volna, hogy vénségemre még mindig csempészni
fogok, és bűnözőként fogok élni. Hamarabb ki kellett volna
szállnom. Kockáztatnom kellett volna, mint apádnak.
– Dimitrij, ha ennek az ügynek vége, segíteni fogok, hogy
kiszállhass, ha akarsz. Van pénzem. Méghozzá nem is kevés.
Szinte mindent félretettem, amit az elmúlt hét évben kerestem.
Egy offshore számlán van, és szépen kamatozik. Ha letudjuk ezt,
akkor újrakezdheted az életed.
Még így oldalról is látom, hogy szomorú a mosolya.
– Ezt nem várhatom el tőled. Még fiatal vagy. Élvezheted az
egész életedet. Van jövőd. De nekem? Nekem már nincs sok hátra.
Most már csak az számít, hogyan élem le, ami még maradt.
– Ezt hogy érted?
– Ivánt onnan ismerem, hogy évekkel ezelőtt együtt dolgoztam
vele. Még mielőtt apádat megismertem. így keveredtem ebbe az
egészbe. Iván a csempészügyek irányítója.
Hű, a picsába! Na ne!
Hirtelen összeáll a kép. Tudom, mit jelent ez. Vagyis tudom,
mit jelenthet.
Nem akarok túl izgatottá válni. Ha Dimitrij nem vállalja, hogy
tanúskodik, vagy ha megfeledkeztem valamiről, akkor talán az
egész hiábavaló. De van rá esély, hogy nagy durranás legyen a
dologból. Akkora, hogy mindannyiunkat kihúz ebből a
slamasztikából, egyszer s mindenkorra. Bérgyilkosság,
pénzmosás, fegyverek eladása terroristáknak... Ez elég egy RICO
vádhoz. Már ha jól értelmezem. És ha sikeres az ügyészség, akkor
életfogytiglanit kapnak.
Hogy mi a váratlan fordulat? Amitől még édesebb az egész?
Az, hogy Duffy vallomása kiszabadíthatja apámat, és ennek az
egésznek vége lehet. Örökre. Végre újra család lehetnénk, lehetne
életünk, jövőnk. Szinte rendbe jöhetnénk.
– Dimitrij, tudom, hogy ez számodra óriási kockázat, és...
– Itt az ideje, Nikolaj. Az évek során belefáradtam ebbe. Te
voltál az egyetlen jó az életemben. Most, hogy elmentél, olyan...
Üres minden. Nem; itt az ideje, hogy véget vessünk ennek az
ügynek.
– De amit a pénzről mondtam, azt komolyan gondoltam.
Lehetne...
Dimitrij a vállamra teszi a kezét, és félbeszakít.
– Szerinted én mire költöttem? Kinek vehettem valaha
ajándékot? Mégis mire kellett volna nekem a pénz az eddigi
életem során? Nekem is vannak megtakarításaim.
Ez igaz. Tényleg így van. Ismerem az életét. Évek óta ismerem.
És nem rendes embernek való az ilyen élet. Márpedig minden
hibája, hiányossága és rossz döntése ellenére Dimitrij rendes
ember.
– Tehát megteszed?
Visszafojtott lélegzettel várom a válaszát, de nem kell sokáig
várnom. És egyszerre minden megváltozik.
– Igen. Megteszem.
– Akkor menjünk, beszéljünk Duffyval!
 26.
Marissa
ÉPP VÉGZEK A ZUHANNYAL, AMIKOR CSÖRÖG A MOBILOM. A
gyomrom összeszorul, és a szívem nagyot dobban, mert
reménykedem, hogy Nash lesz az. A józan eszemmel azonban azt
kívánom, ne ő legyen. Muszáj lenne reálisabban látnom őt.
Reálisabban látnom kettőnket.
Amikor felébredtem, már nem volt mellettem. Nem kellett vol-
na meglepődnöm, de az elmúlt éjjel után kezdtem nagy reménye-
ket táplálni. Reggel pedig teljesen összetört, hogy Nash egyetlen
szó nélkül távozott.
Hányszor kell újra és újra figyelmeztetnem magam, hogy mi
mindketten túl sérültek vagyunk ahhoz, hogy ez működőképes
legyen? Csak még jobban összetörnénk egymást, de annyira, hogy
már lehetetlen lenne a gyógyulás. És bármennyire is tartok attól,
ami előttünk áll, még jobban aggaszt a gondolat, hogy talán én
hátráltatom Nasht abban, hogy megtalálja a békéjét, hogy úgy
élhessen, ahogy neki jó... Hogy együtt tudjon élni a múltjával, a
jövőjével, önmagával.
A legjobb, amit tehetünk, hogy távol tartjuk magunkat egy-
mástól. Tudom, hogy így van. De ellen tudok állni a vonzásnak?
El tudom nyomni a szívemet, hogy az eszem uralkodhasson?
Nem tudom, tehát csak abban reménykedhetek, hogy ő fogja
magát távol tartani tőlem. Hogy nem az én kezemben lesz a
döntés.
Ostoba módon igen csalódott vagyok, amikor látom, hogy
ismeretlen számról hívnak. Helyi szám. Nash száma nem helyi.
– Halló!
– Marissa?
– Igen.
– Jensen vagyok, Jensen Strong.
– Ó, szia, Jensen! – Próbálok némi lelkesedést, örömet erőltetni
a hangomra, hogy ne hallja, mennyire reméltem, hogy valaki más
hív.
– Remélem, nem bánod, de kikértem a számodat a törvényszéki
dolgozók nyilvántartásából. Maradjon a kettőnk titka, de meg
kellett vesztegetnem az egyik irodistát, hogy odaadja.
Gondoltam, felajánlom érte az elsőszülöttemet.
Felnevetek.
– Legalább nem a lelkedet kellett eladnod. És igazán
megtisztelő.
– Tényleg az. Jólesik, hogy valaki annyira érdeklődik irántam,
hogy külön erőfeszítéseket tesz, hogy megszerezze a számomat.
Legalábbis remélem, hogy irántam érdeklődik, nem pedig a
státuszom, a családi hátterem motiválja.
– Remélem, a „megtisztelő” egyben azt is jelenti, hogy talán
meghívhatlak vacsorázni.
– Talán. Mik a terveid?
– Ma este ráérsz? Fél nyolckor? Valami elegáns helyen, ahol a
gyertyafény kihangsúlyozza a szépségedet.
Hát ez nem érdekel. Kicsit sem. Pedig illene. Jensen jóképű,
okos, sikeres, köztiszteletben álló férfi, aki ráadásul kedves, és
érdeklődik irántam. Ostoba lennék, ha el sem játszanék a
gondolattal.
Hát... Ostoba vagyok.
 Mert nem érdekel.
Hiába szól mellette annyi érv, van egy nagy hiányosság: Jensen
nem Nash.
Ebben semmi szerepe a külsejének, az állásának vagy a
személyiségének. Egyszerűen másba vagyok szerelmes. Nem
belé.
De Nash nem lehet az enyém. Nash elérhetetlen. Magányos
farkas. Vad fickó, akinek én csak valami figyelemelterelés vagyok,
valami átmeneti öröm. Talán a maga módján törődik velem, de ez
számomra nem egészséges, és nem tudok együtt élni vele. És nem
sóvároghatok utána örökké, márpedig pontosan ez történne, ha
várnék rá.
Mindig csak elhagyna.
Én meg mindig csak várnék.
De Nash ilyen. Neki ilyen a személyisége, és ezt mindig is
tudtam. Kemény, nemtörődöm és lelkileg sérült. Nem
szándékosan ilyen. Csak ilyen. És ezt nem tudom orvosolni. Nem
tudom őt meggyógyítani.
– Lehetne inkább ebéd? – kérdem Jensentől hirtelen ötlettől ve-
zérelve. Egy ebéd sokkal kevésbé meghitt, ami előny, és legalább
kidugom az orromat, nem pedig itt üldögélek és Nashre gondolok
egész nap, ami szintén előny.
Mert úgyis csak ezt csinálnám. Végiggondolnék minden egyes
szót, minden apróságot az előző éjszakáról, és várnám, hogy
jöjjön, hívjon vagy írjon... valamit.
Mindig csak várnék.
De ez jó lesz, és egyébként is, munkáról van szó. Segítene
nekem Jensen tudása, és megpróbálnám kiokoskodni, hogyan
lépjek előre az üggyel. Meg az életemmel.
Nem lehetek örökké „szabadságon”. És ha nem megyek vissza
mindahhoz, amit korábban ismertem, akkor másik útra kell
lépnem.
És semmi okom rá, hogy az első lépést ne ma tegyem meg. Az
pedig nem baj, hogy az ebédmeghívóm pont egy ügyész. A vele
töltött idő sokban a segítségemre lesz, és egy ártatlan ebéd nem
lesz félreérthető a számára.
Remélem.
– Nos, ez nem az a hely, ahol szívem szerint elbűvölnélek a
jazzfuvolámmal, de jó lesz – incselkedik Jensen. Bár nem vagyok
nagy filmszakértő, de A híres Ron Burgundy legendája azért nekem
is ismerős. Többször is megnéztem. És imádtam. A kis idézettől
máris több kedvem lett az ebéd–randihoz. Talán jól fogom magam
érezni, és egy kicsit még Nashről is megfeledkezem.
Talán.
– Te jó ég, imádom azt a filmet.
Jensen felnevet.
– Tudtam, hogy van benned valami különleges.
Bárcsak én is ezt gondolnám róla! De úgy érzem, ez egy remek
barátság kezdete lesz. Semmi több.
Sikerül visszatartanom egy csalódott sóhajt. Tudom, hogy jó
irányba indulok. Csak annyit tehetek, hogy naponta egy kicsit
lépek előre. Talán pont ezzel az ebéddel.
– Hol vagy most?
Az ajkamba harapok, mert kicsit kínos kimondanom.
– Hát, még otthon.
– Egy óra múlva érted jövök, rendben?
– Mi lenne, ha inkább ott találkoznánk? Lesz utána egy kis
dolgom.
Tudom, hogy Jensen nem igazán így tervezte, de beleegyezik,
és megmondja, mikor, hol találkozunk.
– Rendben. Akkor hamarosan.
 Még mindig a kezemben a telefon, és sokáig csak tűnődve ülök,
miután Jensen letette. Amikor megint megcsörren, összerezzenek
és ugrok egyet. Rögtön fel is veszem.
– Miért mentél el? Hatalmas reggelit csináltam, és lemaradtál
róla!
Olivia az. Elmosolyodom.
– Jó reggelt, vénasszony! Milyen érzés huszonkét évesnek
lenni?
– Ki van száradva a szám, és zúg a fejem – nevet.
– Akkor méltó bulit csaptál.
– Hát, ha ebben mérik, hogy méltó buli volt–e, akkor nagyot
alakítottam. Jaj!
– Ne haragudj, hogy tegnap korán hazamentem, de... Nem
éreztem magam túl jól, úgyhogy inkább eljöttem. Nem akartam
mindenki hangulatát elrontani.
Olivia csendben elgondolkodik.
– És most már... Jobban vagy?
– Hát, egy kicsit.
– Van ennek esetleg valami köze egy bizonyos seggfejhez, aki
zavaróan hasonlít a pasimra?
– Hát... Lehetséges.
– Aha, mindjárt gondoltam. Nagy baj, hogy nem hasonlít job-
ban Cashre a viselkedése. Szerintem az agyára ment a sok idő,
amit a tengeren töltött.
Tudom, hogy Olivia megpróbál mentséget találni Nash
viselkedésére, és talán igaza van. De szerintem nem. Szerintem
egyszerűen vannak emberek, akik képtelenek az igazán mély
érzésekre. Nash valószínűleg ilyen. Csak harag van benne. Talán
sosem fog mást érezni.
– Lehet... – mondom egyszerűen.
– Mik a terveid mára? Nincs kedved vásárolni menni?
 – Szerintem, ha már lógsz a főiskoláról, biztos nem azért teszed,
hogy az uncsitesóddal shoppingolj.
– Nem terveztem előre, hogy ma lógok a suliból, de olyan
másnaposan ébredtem, hogy szétmegy a fejem.
– Akkor viszont gondolom, még annyira sincs kedved órákon
át plázázni és ruhákat próbálgatni.
– A kedvedért szívesen.
– Miért vagy ennyire kedves hozzám?
– Hát mert családtag vagy, meg mert szeretlek. Egyértelmű –
felel Olivia könnyedén.
– De hiába vagyok családtag, nem érdemlem meg.
– Marissa, hagyd ezt abba! Mikor jössz rá végre, hogy nem vagy
olyan szörnyeteg, amilyennek hiszed magadat? Talán régen
tényleg ilyen voltál. De történnek dolgok, amik megváltoztatják
az embert. Teljesen. Néha ez valami jó, például, ha megtalálod a
lelki társadat. Néha pedig valami rossz. Például, ha elrabolnak, és
halálos veszélybe kerülsz. Ne rágd magad a múlt miatt! Előre
nézz! Igenis megérdemled a boldogságot, és azt, hogy jól
bánjanak veled. Mindenkinek jár egy második esély. Neked is!
– De mi van, ha elrontom? Mi van, ha mégsem tudok jó lenni?
– Már jó vagy. Erre a legjobb bizonyíték, hogy
aggodalmaskodsz miatta. Marissa, egy hónappal ezelőtt le se
szartad volna ezt a kérdést. Eszedbe sem jutott, hogy valami gond
van veled. És főleg az nem, hogy esetleg valami nem sikerül
neked. Akár hiszed, akár nem, a régi éned eltűnt. Örökre. Csak
meg kell találnod magadban az erőt, hogy elengedd, és az legyél,
aki most vagy.
– De mi lesz, ha nem sikerül?
– Nem tudom, mert az ki van zárva. Menni fog. Sikerülni fog.
– Bárcsak én is így tudnék bízni magamban!
 – Olyan emberekkel vedd körül magad, akik bíznak benned.
Hagyd a fenébe az álságos régi „barátaidat”, és szerezz újakat,
igazi barátokat. Jó barátokat.
Jensen jut eszembe. Ő tényleg nem az a típus, akire régebben
időt szakítottam volna. Az én köreimben a büntetőjogot lenézik.
Talán ez nem is baj.
– Igazad van. És meg is teszem ma az első lépést. A Petite
Aubergeben fogok ebédelni valakivel, akivel régebben biztosan
nem barátkoztam volna.
– Nagyon helyes!
Örülök, hogy nem faggat. Bár tudom, hogy csak jót akarna, de
azért nem szeretném az orrára kötni, hogy Jensennel találkozom.
Beszélgetünk még egy picit, de aztán ideje kicsit kicsípnem ma-
gam az ebédhez. Bár nem nagyon lelkesedem, azért megpróbálok
valami egyensúlyra törekedni egy baráti ebéd és egy munkaebéd
között. Nem akarok Jensenben téves gondolatokat ébreszteni ar-
ról, hogy hogyan látom „kettőnket”. Végül egy szűk szabású,
hosszú szoknya mellett döntök, vékony, puffos ujjú, népies
blúzzal és pántos szandállal. Ez pont megfelelő lesz.
Pár perccel a megbeszélt idő előtt érek az étterembe. Jensen már
ott van, persze a munkahelyi öltönyében. Lopva végigmér, és
világos szeme felcsillan. Tetszem neki. Ez jólesik. Csak úgy,
kedvességként esik jól, nem izgatóan. Nem úgy, ahogy akkor
érezném magam, ha Nash figyelne.
A fenébe! Nem akarok rágondolni!
Amint ez jár a fejemben, szívélyesen Jensenre mosolygok, ő
pedig kihúz nekem egy széket.
– Csodásán festesz, mint mindig.
– Köszönöm.
 Jensen máris szórakoztatni próbál, és meglepően jól sikerül
neki. Eszes, szellemes, és remek humora van. Gyakran
megnevettet a kötetlen, baráti ebéd alatt.
Aztán felnézek, és hirtelen megpillantom Nasht. Ott áll az ajtó
mellett, és engem néz.
A szívem hatalmasat dobban, aztán hevesen ugrálni kezd.
Kimelegszem. És tudom, hogy sosem láttam még senkit, aki ilyen
vonzó, és senkit, akinek jobban örültem volna.
Nash nem mozdul. Nem mosolyog, nem biccent, nem int, hogy
menjek oda az ajtóhoz. Csak bámul a kifürkészhetetlen, fekete
szemével.
– Nash fivére az, ugye? Akinek segítesz – mondja Jensen,
visszaterelve magára a tekintetemet és a figyelmemet.
– Izé... igen. Elnézést. Megbocsátasz egy pillanatra?
– Hát persze – mondja, és feláll, amikor felállok. Úriember.
Olyan, amilyet választanom kéne. Mégsem ilyenre vágyom.
Remegő lábakon indulok Nash felé. Minél közelebb érek, annál
inkább kipirulok és kimelegszem. Van Nashben ma valami,
amitől a szokásosnál is jobban felforrósodom. Valahogy... Ingerel.
Felfalnám.
Valami motoszkál az elmém mélyén. Mintha csontokat
akarnék kiásni egy mélységesen mély sírból. Addig küszködöm,
amíg végre rátalálok, mi az.
– A hajad... – mondom kábultan, amikor megállok előtte.
Nash odanyúl, és beletúr a hajába. Ki van engedve, oldalt az
álláig érnek a tincsei. Eddig csak úgy láttam, ha össze volt fogva a
haja, vagy a füle mögé fésülte. Sosem volt így kiengedve.
Annyira ismerős.
– Még vizes volt, amikor eljöttem – magyarázza kimérten.
 – Mit keresel itt?
– Téged. Nem voltál otthon, a telefonodat sem vetted fel,
úgyhogy felhívtam Oliviát, hátha tudja, hol vagy. Azt mondta, itt.
Ebédelsz. Csak azt nem mondta, hogy nem egyedül.
Az állkapcsán megrándul egy izom, ahogy a vállam fölött
Jensenre pillant. Na erre most alig figyelek. A csontokat próbálom
előásni. Csontokat, amik eddig sosem kerültek napvilágra.
Mostanáig.
A mai napig.
De ma előkerültek, és ezernyi késként szúrnak belém,
szétszaggatják a szívemet, a lelkemet.
Elakad a lélegzetem. A pulzusom az egekben. Nem kapok leve-
gőt.
– Te voltál... Te voltál az New Orleansban... – suttogom
összetörve.
Nash a homlokát ráncolja, de semmit nem kérdez. És nem
tagad. Csak csendben vár. Várja, hogy végre összerakjam a képet.
Minden apró részlet egyszerre zuhan rám. Már eltemettem ma-
gamban azt az éjszakát, mint részeg képzeletem szüleményét,
főleg, mivel Nash (azaz Cash) azt mondta, nem járt azon a
hétvégén New Orleansban. Azt gondoltam, biztosan egy részeg,
erotikus álom vagy hallucináció volt.
De mégsem.
Ahogy itt állok és Nashre bámulok, és úgy érzek iránta, ahogy,
és érzem a tagadhatatlan kötődést, amit akkor is éreztem,
felismerem, hogy ez a Nash volt az, azon a régi Mardi Gras éjjelen.
Ez a Nash volt, aki feljött az erkélyre, és fenekestül felforgatta a
testemet, a világomat. Ez a Nash volt, aki miatt a fivérével minden
nap és minden csók valahogy... kevesebbnek tűnt.
 Az után az éjszaka után mindig úgy éreztem, valami hiányzik,
amikor az általam ismert Nashsel voltam. Mintha mindig valami
többet kerestem volna benne. De sosem találtam meg. Sosem
passzoltunk össze igazán.
Ennyire nem.
És most már tudom, miért.
Sosem ő volt az, akivel össze kellett passzolnom. Nem őt keres-
tem. Nem ő korbácsolta fel bennem az önfeledt szenvedélyt.
Hanem a bátyja.
És amikor megpillantottam az igazi Nasht, abban a pillanatban,
amikor levette a szememről a kendőt a kocsiban, amikor megmen-
tett... Azóta vonzódom hozzá. Nem igazán tudtam, miért, már
azon kívül, hogy ő mentett meg, de akkor is.
Megmagyarázhatatlanul vonzódtam hozzá. És most már értem.
Ahogy most a haja keretezi elgyötört arcát, előkerül az emlék, ami
eddig rejtőzött.
Emlékszem rá.
Azon az éjjelen lettem szerelmes. Majdnem két éve történt.
New Orleansban. Az erkélyen. Alattunk nyüzsgött a tömeg. Egy
vadidegenbe szerettem bele... Egy kísértetbe.
Ahogy összeáll a kép, akár egy kirakós darabjai,
megfogalmazódik bennem az elkerülhetetlen kérdés.
Miért?
– De miért? Miért csináltad? – Nash legalább láthatóan
szégyelli magát. Nagyon is. De nem érdekel. Meg akarom forgatni
a kést a szívében. Fájdalmat akarok okozni neki. Ahogy ő is
fájdalmat akart okozni nekem. És meg is tette. Még most is fáj. –
Ennyire gyűlöltél?
Kétségbeesetten próbálom titkolni, hogy könnybe lábadt a sze-
mem. Eddig is azt hittem, összetörte a szívemet, de a mostani fáj-
dalom mellett eltörpül minden eddigi. Kihasznált engem,
akárcsak az apám. Semmit nem jelentettem a számára, csak egy
bábu voltam. Talán az egyik szemét pasas befolyása alól csak egy
másik szemét pasas befolyása alá kerültem.
– Ennek hozzád semmi köze sem volt – mondja Nash halkan,
egyszerűen.
– De igen. Te... Hozzám nyúltál. Megcsókoltál. És... –
Elhallgatok, és mélyen belepirulok, amikor eszembe jut, mit
engedtem meg neki. Hogy mit élveztem vele. – Te jó ég! Te
voltál... Te...
Körülnézek, hová menekülhetnék, hová rejtőzhetnék. Soha éle-
temben nem éreztem magam ennyire megalázva, megbántva.
Nash figyelmes; belém karol, mielőtt tényleg elszaladok, és
kikísér az étterem elé, az utcára. Az épület széle felé indul, de
kirántom a karom a kezéből.
– Ne érj hozzám!
Látom, hogy megbántottam, és kis elégtétellel tölt el, hogy
igenis sikerült áthatolni a páncélján, hogy azért neki is lehet
fájdalmat okozni. De az, hogy van egy kis bűntudata miattam,
semmi ahhoz a fájdalomtengerhez képest, amit ő zúdított rám.
Összeszorul a gyomrom, és kicsit előrehajolok. Majdhogynem
összecsuklom, összegömbölyödve védeném magam az
elviselhetetlen kíntól.
– Úristen... Nem... Nem hiszem el... És én hagytam, hogy olyan
dolgokat tegyél velem.
Hánynom kell.
– Hadd magyarázzam meg...
– Mégis hogyan?! Értem én! Gyűlölted az öcsédet. Fájdalmat
akartál neki okozni, és arra gondoltál, hogy ennek a legjobb
módja, ha a barátnőjét bántod. Senkivel nem törődsz, csak a
kicsinyes bosszúddal! Mégis mi mást mondhatnál? Hogy lehet ezt
megmagyarázni?
 – Tulajdonképpen nagyjából igazad van. Amikor azon az
éjszakán megláttalak az erkélyen, csak arra tudtam gondolni,
hogy az öcsém barátnője vagy, hogy ennek a gyönyörű nőnek
velem kellene lennie, de mégsem az enyém vagy. Hanem az övé.
Azért mentem fel, hogy bosszút álljak rajta. Hogy
megalázzalak mindkettőtöket. Ezt nem tagadom. De attól kezdve,
hogy megcsókoltál, már nem gondoltam az öcsémre. Sem a
bosszúra. Sem bármi másra. Csak rád. Aljas vagyok, amiért
kihasználtalak, ez igaz. Aljasság volt megtennem. De végül nagy
árat fizettem érte.
– Valóban? És mégis hogyan?
– A harag és a keserűség állandó társaim, de van még valami,
ami azóta örökké az eszemben van. Az egyetlen dolog, amit nem
tudok feledni, hiába is próbálom. Az az éjszaka. Veled. Soha nem
tudtalak elfelejteni.
Túl erős a fájdalom, túl mély a seb, egy szavát sem akarom
hallani. Hiába őszinte a tekintete, a szívem romokban hever.
Megrázom a fejem, és inkább lehunyom a szemem, hogy ne is
lássam őt. Hogy ne lássam, ne halljam, és ne érezzem a szerelmet,
ami nem hajlandó szűnni, még most, az árulás kardja alatt sem.
– Nem bírom. Ez nekem túl sok. Figyelmeztettél, és én nem
hallgattam rád. Ez a saját hibám. Most már csak egyet tehetek:
nem követem el újra.
– Marissa, kérlek...
Szavai a szívembe hasítanak. Alig kapok levegőt, annyira
biztos vagyok benne, hogy szerelmes vagyok Nashbe. És annyira
helyénvalónak tűnik az érzés, valójában mégis annyira, de
annyira helytelen.
Hátra sem fordulok, ahogy kimondom életem legnehezebb
szavait:
– Hagyj engem békén, Nash! Menj el, és hagyj békén!
 Kihúzom magam, felszegem az állam, lenyelem a
kétségbeesésemet, és visszamegyek az étterembe. És úgy teszek,
mintha ugyanaz az alig sérült valaki lennék, mint aki pár perce
voltam, mielőtt Nash porrá zúzott.
De ez csak látszat.
A lelkem mélyén tudom, hogy már sosem leszek a régi.
 27.
Nash

HÉT ÉVE MOST ELŐSZÖR KELL MÉLYRE ÁSNOM, hogy megtaláljam a

haragot, ami eddig állandó társam volt. Elveszett a Marissa iránti
érzéseim alatt, és az iszonyatos bűntudat és fájdalom alatt, amit a
New Orleansban történtek miatt érzek.
Tudom, hogy megbántottam. Hogy hatalmas fájdalmat
okoztam neki. Érzem minden porcikámban, érzem a
csontjaimban. Mélységes, szaggató fájdalom. Mintha maga a kín
ütött volna ki, csupasz ököllel. Marissa a szart is kitaposta belőlem
azzal a néhány szóval, és a kétségbeeséssel, ami sugárzott belőle.
És közben valahogy ellopta azt, ami mostanáig az egyetlen fontos
dolog volt számomra, ami éltetett: a haragot. Aznap lopta el,
amikor a tükör előtt állva figyelte, ahogy hátulról döngetem.
Ellopta, és én észre sem vettem.
Mostanáig.
Bár elég haragot és eltökéltséget találok magamban, hogy ezt
véghez vigyem, de tudom, hogy életem mozgatórugója eltűnt. És
fogalmam sincs, mi a francot keressek helyette. Gondolom, bőven
lesz nyomorult időm, hogy kitaláljam.
 Először azonban van némi elintéznivalóm. Legelsőnek néhány
elvarratlan szálat kell elvarrnom.
A főúton száguldók kifelé Atlantából, és Casht hívom. Egyet
cseng, és máris felveszi.
– Hol vagy?
– A benzinkúton állunk. Épp visszaindultunk a klubba. Miért?
– Ott találkozunk. Van pár hír, amit el akarok mondani. Egyszer s
mindenkorra véget vetek ennek az ügynek.
Cash nem faggat, bár biztos vagyok benne, hogy szívesen
tenné. De telefonon, pláne mobilon, nem tanácsos a részletekről
tárgyalni.
– Oké. Úgy fél óra múlva odaérünk.
– Nekem kicsit több idő kell. Még el kell mennem valahova.
– Várni foglak – feleli.
Most először akarom megölelni az öcsémet, amióta
viszontláttam. A szemébe akarok nézni, hogy tudja, tényleg
hiányzott, és egyáltalán nem gyűlölöm.
Talán ennek is eljön az ideje, mielőtt elmegyek.
Leteszem a telefont, és a börtönhöz vezető ismerős útra
kanyarodom. Hogy apámmal még egyszer beszéljek. Utána
elmegyek.

Most kicsit más a környezet. Olyan, mint amilyet a filmekben

szoktak mutatni: két hosszú sorban fülkék, köztük üvegfal, és a
falon koszos, fekete telefonok. Ha az első látogatásom a dutyiba
nem mutatott volna rá világosan a bűnözői életforma
következményeire, hát ez most megteszi.
Apát béklyóban, bilincsben hozzák ki, mint egy erőszakos bű-
nözőt. Hiszen annak vélik. Apa öregebbnek tűnik, mint pár nap-
pal ezelőtt. Tudom, hogy ez kizárt dolog, mégis így látom. Azon
gondolkodom, vajon attól van–e, hogy megkért minket, ne keres-
sük számára az igazságot, és ne akarjuk kiszabadítani
mindenáron.
Nem ismer engem valami jól, gondolom magamban. Különben
tudná, hogy sosem adom fel. A halálomig sem. Tudná, hogy
teszek róla, hogy megfizessenek a gazemberek, akik tönkretették
az életünket. Akkor is, ha az életembe kerül.
Még most, hogy életem legfontosabb küldetésére gondolok,
most is érzem, hogy a tűz kevésbé lángol, mint eddig. Azt hiszem,
végre valami más is kitölti az űrt, ami anya után maradt, nem csak
a gyűlölet és a bosszú.
Apa leül velem szemben, és felemeli a kagylót. Én is felemelem.
Végre elmosolyodik.
– Jó látni téged. Szinte fel sem foghatom, mennyire
megváltoztál.
– Nem csak előnyömre, apa.
Bár az üvegen át nem hallom, mégis tudom, hogy sóhajt. Szinte
érzem a fájdalmas lélegzetét.
– Erős vagy, fiam. Mindig is az voltál. Erősebb vagy, mint
hinnéd. Túl leszel ezen is, hidd el!
Bólintok.
– Hosszú idő óta először gondolom úgy, hogy tényleg. Talán
végre felismertem, hogy van a bosszúnál fontosabb dolog is. Még
egy olyannak is, mint én.
– Ne beszélj úgy, mintha szörnyeteg lennél. A lelked mélyén
ugyanaz a jó gyerek vagy. Eszes, jószívű, motivált. Azt hiszem,
egyszerűen több volt benned az öcsédből, mint gondoltuk. Benne
pedig több volt belőled, mint remélni mertem. A szememben ettől
mindketten még tökéletesebbek vagytok. Az a fontos, hogy
megtanuljatok kiegyensúlyozottan élni az adottságaitokkal.
 – Á, nem ez a neheze. Hanem az, hogy sikerül–e találni valaki
mást is, aki együtt tud élni az adottságaimmal.
Apa a homlokát ráncolja.
– Ezt meg hogy érted?
Megrázom a fejem, és egy pillanatra azt kívánom, bárcsak ki
tudnám verni a fejemből Marissat, de tudom, hogy ha sikerülne,
azzal csak kevesebb lennék.
– Sehogy. – Apa átható pillantásától feszengeni kezdek. Inkább
félrenézek. – Figyelj, azért jöttem most...
– Hadd mondjam el, ami eszembe jutott, mielőtt folytatod.
Fiam, bármi is az, amit a hibádnak érzel, egy neked való nő
szerelme kigyógyít belőle. És ha az a nő jó és erős, és megérdemli,
hogy szeresd, akkor kitart melletted. Szarul alakult az életed
eddig. Miattam alakult szarul. És ezt sosem bocsátom meg
magamnak. De ne éld nyomorultul, egyedül, a múlton rágódva az
egész életedet. Mert úgy csak elpazarolod a szép jövőt, ami rád
várna.
Csak azért, mert már nem az vár rád, amit középiskolában ter-
veztél, még nem dobhatod el a jövőt. Nem igaz, hogy nem
érdemes megbecsülnöd. Legyenek új álmaid! Új céljaid. Nem
fontos a diploma, az öltönyös, nyakkendős állás, bár ha még
mindig erre vágysz, akkor meg tudod csinálni. Fiatal vagy, okos
és értelmes. Bármi lehetsz, amit csak akarsz. És ehhez egyetlen
dolgot kell tenned: meg kell békélned a múlttal. És önmagaddal.
Engedd el, lépj tovább! Még mindig ez a legjobb tanács, amit
adhatok. A múlt csak fútóhomok. Beszippant, és ott halsz meg, ha
nem vagy elég óvatos.
– De mi van, ha nem tudom, hogyan léphetnék tovább? Mi van,
ha most nincs irányom?
Vagy ha az irány, amerre indulnék, nem kér belőlem? Ha nem vagyok
elég jó neki?
 – Keresd meg! Ott lesz. Csak keresned kell.
Nem akarok a továbblépésről beszélgetni, sem a lehetetlen
jövőn tűnődni. Okkal jöttem ide: keresztül akarom vinni ezt az
ügyet, aztán elkotródom. Elhúzok Atlantából. El a szárazföldről.
Mélyet sóhajtok, mielőtt kimondom, amit mondani akarok. Tu-
dom, hogy apának nem fog tetszeni a taktika; a Davenport család
nem szereti a zsarolást, márpedig én arra készülök. Már ha mások
bűntudatával való visszaélés zsarolásnak minősülhet.
– Apa, mindnyájan hoztunk áldozatokat, ezzel biztosan
egyetértesz. – Apám bólint. Mélységes bánat látszik az arcán.
Pocsékul érzem magam. – Talán azzal is egyetértesz, hogy elég
extrém dolgokat kellett tennem. – Ismét bólint. Nem néz a
szemembe. – Most kérni szeretnék valamit cserébe. – Felpillant, és
összehúzott szemmel figyel. – Hamarosan lesz még látogatód.
ígérd meg, hogy pontosan azt teszed, amire kérnek. Hogy meg
tudsz bennem bízni, hogy hajlandó vagy bennem megbízni
annyira, hogy kérdés nélkül megtedd. A fiaid felnőttek. Hadd
tegyük a dolgunkat!
Hosszan a szemébe nézek. Ha most telepatikus üzenetet
tudnék küldeni, azt tenném. De nem tudok. Csak abban
reménykedhetek, hogy idebent életben marad, amíg Cash
elintézi, amit kell, és előkészíti a fellebbezést és a maffia perét.
Minden tőlem telhetőt megtettem. Megszerveztem, hogy
legyen két tanúvallomás, ami alapján életfogytiglant kapnak ezek
a bűnözők. Dimitrij gondoskodik róla, hogy a Bratva új vezéreket
kapjon, akik szavatolják apa és az egész család biztonságát,
cserébe, amiért Slavát rács mögé juttattuk. A többi Cash dolga. És
talán Marissaé. Meg persze apáé. Neki is tanúskodnia kell, vagy a
RICO vád nem fog működni.
Apa még mindig nem felel. Gondolkodik. Tűnődik.
 Így hát folytatom.
– Nem kell értened még semmit. Csak azt kell megígérned,
hogy megteszed, amire szükség van. Értem. Értünk.
Mindnyájunkért. – Nem tudok többet mondani. Nem akarok
semmit elárulni, hátha meghallja valaki. Nem akarom apát
veszélybe sodorni. Azaz még több veszélybe. – Bizonyítsd be, hogy
tényleg olyan vagyok, amilyennek gondolsz. Mutasd meg, hogy
még mindig bízol bennem. És akkor talán majd elhiszem.
Ez övön aluli volt, de szükséges.
És működik.
Látom apa arcán.
Bólint.
– Rendben. – Felsóhajt, és kis hallgatás után megismétli. –
Rendben.
A gyomromban szorító ürességet érzek, ami szokatlan. Talán
azért, mert apával lehettem egy kicsit, és aztán megint ott kellett
hagynom. Talán azért, mert újra láthattam az öcsémet, és most
elmegyek, és el kell engednem. Talán csak azért, mert elmegyek.
Hiszen évekig itt volt az otthonom.
Elmegyek. Hátrahagyom a családtagjaimat. Már megint.
Elhagyom a várost. Már megint.
Akár maradhatnék is.
De mégsem. Ez az élet nem nekem való. Nincs itt hely a
számomra. Még nincs. Talán majd egyszer. Valamikor. De nem
most.
Egy kis, belső hang azt súgja, kihagytam valakit, aki ezt az üres-
ségérzést okozhatja. Egy bizonyos személyt.
Marissat. Talán azért vagyok ilyen nyomorult, mert őt is hátra-
hagyom.
 Összeszorítom a fogamat.
Ha így van, akkor jó nyomon járok. Akkor az a legjobb az ő
számára is, ha elhagyom. Ha elmegyek, és békén hagyom. Már
nem tehetek többet apáért, nem tudok többet segíteni Cashnek
abban, amit végig kell csinálniuk. Mindent megtettem, amit
tehettem. Véghezvittem, amit akartam. Igazságot szerzek
anyának. Most örvendeznem kéne. Mégsem olyan édes a
győzelem, mint gondoltam. Nem olyan, amilyen azelőtt lett
volna, hogy megismertem őt.
Marissa.
Ezredszerre is megpróbálok nem gondolni rá. Beparkolok Cash
garázsába. Ez az utolsó állomás, aztán irány a partvidék.
Megígértem Dimitrijnek, hogy elmegyek, és elintézek ott vala-
mit neki, cserébe a tanúvallomásáért. Nem nagy ár azért, hogy
végre igazságot szolgáltatunk anyámnak és kiszabadítjuk
apámat, úgyhogy beleegyeztem. De előbb végre jó híreket
közölhetek az öcsémmel. Ideje volt már.
Bár szerintem Cash hallotta a garázs ajtaját, azért kopogok,
mielőtt belépek. Nem akarok kínosan indítani, ha esetleg a
barátnőjével éppen kompromittáló helyzetben találom őket.
Cash gyorsan ajtót nyit. Fel van öltözve.
Először is visszaadom a kocsikulcsot. Összevonja a
szemöldökét, ahogy átveszi.
– Kösz a kölcsönjárgányt. Most már nem lesz szükségem rá.
– Veszel magadnak egyet?
– Nem. Elmegyek.
Bár furán hangzik, de valahogy jólesik, hogy csalódást látok az
arcán.
– Hogyhogy? Egyszerűen lelépsz?
– Pontosan – bólintok.
 – Akkor mégsem szolgáltatunk igazságot anyának? Csak duma
volt? Csak egyszerűen visszamész, és folytatod azt a szar életet?
– Meglesz az igazságszolgáltatás, de én már megtettem, ami
tőlem telt. A többi a te dolgod.
– Ezt hogy érted?
Tudom, hogy önelégült a vigyorom.
– Összeraktam az esetet, mehet a szervezett bűnözés vádja.
Szép kis csomag, már csak át kell kötni szalaggal.
Cash arcára olyan kifejezés ül ki, mintha még a lélegzetét is
visszafojtaná izgalmában.
– Micsoda?
Még szélesebben vigyorgok, amikor meghallom a kérdést, ami
alig több mint tiszteletteljes suttogás.
– Duffy az életéért cserébe beleegyezett, hogy tanúskodik.
Cash mondani akar valamit, és szerintem tudom is, mit,
úgyhogy megállítom.
– Sokkal jobb kedvre derült, amikor megtudta, hogy a Bratva
sejtben a három vezér ki lesz iktatva, és az új főnök... mellettünk
áll. – Látom, hogy Cash picit megnyugszik. – Tanúskodni fog a
bérgyilkosságról. Persze vádalkuval. Tanúvédelmet fog kapni, ha
esetleg Slava megpróbálna valahogy utánanyúlni a börtönből. De
szerintem az új főnök nem fog neki befolyást adni. És ott van
Dimitrij, akit hét éve ismerek, és aki ismeri apát; ő tanúskodni fog
a csempészek vezetője ellen. A csempészek terroristának
számítanak, mert a Bratva az USA ellenségeinek szállít
fegyvereket. Emellett Dimitrij ismeri a negyedik embert, aki vezér
lesz, ha az első hármat lesittelik. És úgy gondolja, meg tudja
szerezni a közreműködését az ügy érdekében. Dimitrij nagyon
meggyőző tud lenni.
– Hogy a fenébe...
 – A részleteket nem kell tudnod. Hagyd rám a csúf részleteket!
– Nash, én...
– Tudom. Tudom.
– Nem, szerintem nem tudod. Sosem akartam a te életedet élni.
Sosem akartam ezt. Tudva, hogy min kellett keresztülmenned,
hogy hogyan kellett élned...
Látom az arcán a fájdalmat és a megbánást. És hiszem, hogy
őszinte. Mindketten akaratunk ellenére kerültünk bele ebbe.
Megtettünk mindent, ami tőlünk telt, apánk minimális irányítása
mellett. Már látom, milyen bölcs volt apa tanácsa. Mindenkinek
jobb lesz elengedni végre ezt az egészet. És meg is tesszük. Ha
lezártuk.
– A múlt már a múlté. Hagyjuk is ott, és lépjünk tovább!
Látom rajta, hogy mondana még valamit, hogy szeretné, ha
megérteném. Megveregetem a vállát. A szemébe nézek, és
bólintok.
A családunknak az utóbbi években leginkább szavak nélkül
kellett kommunikálnia. Hinnünk kellett egymásban, bíznunk,
még akkor is, ha ez rossz ötletnek tűnt. Hinnünk kellett abban,
amit nem láttunk, és reménykednünk abban, ami valószínűtlen
volt.
Most, ahogy itt állunk egymással szemben, már látom, hogy
Cash tudja, hogy megértem, és hogy mindez már a múlté.
Végre bólint. Igen... megérti.
– Csak annyit kell tenned, hogy összeszeded, ami az ügyhöz
kell, és vigyázol apa biztonságára, amíg tanúskodik. Slava és a
bandája tuti rács mögé kerül, a pénzmosás és a könyvelés
meghamisítása lesz a hab a tortán. Mindhárman más–más
dolgokban vettek részt, de mindhárman tudtak mindenről. És ez
minden tanú vallomásából nyilvánvaló is lesz.
Cash pár másodpercig emészti, amit mondtam, aztán felnevet.
Könnyed, elégedett, szinte boldog a nevetése.
 – A franc! Hát megcsináltad!
Az az érzésem, legszívesebben ujjongana. És ezen megint
mosolyognom kell.
– Csak tettem, ami a dolgom. A többi már azok dolga, akik még
részt vesznek benne, hogy minden flottul menjen. Te vagy a
jogász, ezt már rád hagyom.
– Marissa tudja? Vannak kapcsolatai, amik nagyon jól
jönnének.
– Nem. Nem szóltam neki. De te szólhatsz, és együtt el tudjátok
tervezni, mi legyen. Nekem adódott némi dolgom.
Most, hogy a dolgok végre jól alakulnak, és el kell mennem,
még inkább száműzetésnek tűnik, mint hét évvel ezelőtt. Úgy
érzem, hátrahagyom a boldogságot ahelyett, hogy harcolnék a
jövőmért.
– Jó lenne, ha maradnál.
– Igen, de... nem tudok.
Cash bólint.
– Visszajössz valaha?
– Igen, remélem, egyszer majd visszajövök.
– Legalább azt ígérd meg, hogy visszajössz, amikor apát
kiengedik. Az csodás nap lesz.
El tudom képzelni. Tudom, hogy az lesz.
– Talán ennyit megtehetek.
Megkönnyebbülök a gondolatra, hogy visszatérek majd.
Reményt ad.
– És ne feledd, mit ígértél – emlékeztet Cash.
Elmosolyodom.
Az esküvő.
– Sosem felejteném el.
– Hogy jutsz el oda, ahol dolgod van? Elvihetnélek.
 – Nem, kösz, megoldom. Megyek, ahogy jöttem. Jó drága
taxizás lesz.
Cash a fejét ingatva mosolyog.
– Miféle taxis hajlandó téged fuvarozni?
– Az elszánt fajta.
– Hát, azt gondoltam.
– De jó pénzt adok neki.
– Néha megéri elszántnak lenni.
Néha pedig nem.
Marissa képe libben elém, mint egy felhő. Örökre az emlékeze-
tembe égett a fájdalom az arcán, amikor visszaemlékezett New
Orleansra.
– Elköszönsz Oliviától? – kérdi Cash.
Bólintok. Mégiscsak illene. Valószínűleg ő lesz a sógornőm,
úgyhogy jobb lesz udvariasnak lenni.
– Megadok majd egy számot, amin elérsz. Hallani akarom,
hogyan cseszted el a leánykérést.
– Shh! – Cash csendre int, és maga mögé pillant. – Mindent
meghall! Vigyázz, el ne áruld!
– Kicsoda hall meg mindent? – kérdi Olivia ebben a
pillanatban. Cash és én felnevetünk. – Mi van? – kérdezi Olivia az
ajtóból zavartan.
– Semmi, kicsim – mondja Cash, és magához húzza. Kicsit
belém szúr az irigység, de nem vagyok hajlandó keseregni. Ideje
leküzdenem a féltékenységemet. Ideje megtalálnom a saját
boldogságomat, bárhol is legyen.
 28.
Marissa

DÖBBENTEN ÜLÖK, A TELEFONNAL AZ ÖLEMBEN. Mostanában ez

elég gyakran fordul elő.
Nem tudom, mitől érzem úgy, hogy alig kapok levegőt... Attól–
e, amit Cash mondott arról, mi mindent tett Nash, hogy
előkészítse a RICO vádat, vagy attól, hogy a közeljövőben nagyon
kemény döntéseket kell hoznom a karrieremmel és az életemmel
kapcsolatban, vagy... Vagy attól, hogy Nash elment.
Elment.
El sem köszönt.
Egy szót sem szólt.
Csak elment.
És úgy hagyott mindent, ahogy volt.
Pont úgy, ahogy kértem tőle.
Nem tudom, mit akartam volna, hogy mit mondjon, vagy hogy
lett volna–e mit mondania egyáltalán. De bárcsak próbálta volna!
Bárcsak küzdött volna! Értem. Kettőnkért.
De nem küzdött. Tiszteletben tartotta a kérésemet, és távozott.
Elment. Örökre. Sosem lesz már része az életemnek. Soha.
Sehogyan.
 Nem számítottam arra, hogy így fog végződni. Azaz... Nem va-
gyok ostoba. Az utóbbi napokban történtek után ráeszméltem,
hogy előbb vagy utóbb vége lesz, hogy nincs sok esélyünk. Még
az után a szürreálisán gyönyörű éjszaka után is tudtam, hogy kicsi
a valószínűsége kettőnknek. De azt hiszem, arra számítottam,
hogy még van idő, van mit mondanunk, van még... Valami.
Mégsem volt semmi.
És most itt vagyok. Itt. Most. A semmivel.
Nash pedig elment.
Lehunyom a szemem. Könnyek gördülnek le a pilláimon, az
arcomon. Meg sem próbálom visszatartani a sírást. Minek? Nem
hiszem, hogy csak ennyi könnyet fogok hullatni.
Biztos vagyok benne, hogy jóval bonyolultabb lesz az életem,
mint eddig volt. Rögös út áll előttem, ezt nem is kétlem. Egészen
máshogy fogom élni a mindennapjaimat, és másokkal fogom
körülvenni magam, mint eddig. De ezért nem ejtek könnyeket.
Nem érzem veszteségnek, csak félek és aggódom.
Tulajdonképpen egyedül fogom végigcsinálni. Olivia persze
mellettem áll, és Cash is, már amennyire. Talán még egy vagy két
ember megmarad mellettem, de lényegében egyedül leszek.
Amikor elül a csatazaj, és elzavartam az életemből minden rémes
alakot, és kiléptem az egyetlen állásból, amiben valaha voltam, és
amit mindig akartam, akkor csakis magamra számíthatok majd.
Talán egy nap megismerek majd egy remek férfit, de akkor is
egyedül leszek. Mert ő nem Nash lesz... és én már sosem fogom
kevesebbel beérni. Mindig lesz bennem egy üresség, amit senki
más nem tud betölteni.
Ez a hideg, keserű igazság. A kegyetlen valóság, amiért olyan
férfiba szerettem bele, aki senkit nem akar közel engedni, akit
nem lehet megszelídíteni vagy megfogni.
 Tulajdonképpen sosem akartam őt megszelídíteni vagy
megfogni. Csak részese akartam lenni a szabadságának,
szárnyalni akartam vele. Én akartam rá hasonlítani, nem őt
akartam magamhoz hasonlóvá formálni. Meg akarok szabadulni
a régi önmagamtól, nem pedig magammal rántani másokat a
poklomba.
De lehet, hogy mégis ezt tettem, mert belekevertem abba, hogy
menekülök önmagam elől. Belerángattam a küzdelmembe.
Talán azt vártam, hogy megmentsen. Tudom, hogy ezt akartam.
De ő csak egyszer mentett meg, aznap, amikor kiszabadított az
orosz maffia karmaiból, és hazahozott. Minden másnak szívből
kellene jönnie, saját magától. Magától kellene eljutnia odáig.
Nasht nem lehet semmire rávenni, meggyőzni, erőltetni. Ő a maga
ura. Száz százalékban.
Talán egy nap én is a magam úrnője leszek. Száz százalékban.
Talán ma meg is teszem az első lépést.
Cash nem akar benne lenni a vád csapatában, mert akkor újra
fel kell vennie Nash identitását, és erre most valamiért nem
hajlandó; persze az is közrejátszik, hogy az édesapjáról van szó.
De azért mindenről tudni akar, így hát megkért, hogy kérjem
magam külsős ügyésznek, hogy a főügyész segítőjeként végig
részt vegyek minden lépésben.
Szerintem jól tudja, mit kér. Ismeri apámat, és azt, hogy milyen
életem volt. Tudja, hogy ha büntetőjogi ügyet vállalok, azzal úgy
elszigetelem magam, mintha putriba költöznék. Sosem fognak
megbocsátani nekem, sosem felejtik el, és visszavonhatatlanul
megváltozik az életem.
De pontosan erre van szükségem.
És azt hiszem, ezt akarom.
 Már semmi sem köt a régi életemhez. Nem is vagyok benne
biztos, hogy jogászként akarom folytatni. De tudom, hogy ez most
fontos, és hogy ez lesz a legbátrabb dolog, amit valaha tettem.
Márpedig bátorságra szükségem van. Fel kell vállalnom az új
énemet. Teljességgel. Nyilvánosan. Büszkén. Ha nem vagyok rá
képes, akkor az új énem el fog halványulni és elnyomja majd a
régi. Csak ez lenne a másik lehetőség: visszamenni a régi
életemhez, amit oly jól ismerek.
De ezt nem akarom.
Nashre gondolok. Piszkált, mintha nem hinné el, hogy meg tu-
dom tenni. Vagy hogy meg akarom tenni. De azt hiszem, valahol
ösztökélt is a változásra, mintha azt akarta volna, hogy sikerüljön,
hogy más lehessek, olyan, amilyen lenni akarok. És ha Nash itt
lenne, akkor talán egy kicsit büszke is lenne rám, hogy
megteszem, hogy erős vagyok. Talán erősebb, mint gondolta.
Felgyorsul a szívverésem.
Tényleg meg fogom csinálni! Tényleg az leszek, akit a tükörben látni
akarok; az a nő, akire büszke lehetek, akivel együtt tudok élni.
Életem nagy lehetősége ez az ügy. Rács mögé juttathatom egy
Georgia államban működő orosz bűnszervezet három fejesét. És
ráadásul megbűnhődnek, akik elraboltak. Legalábbis remélem,
hogy őket is elkapjuk. Nem tudom, kik voltak, de talán egy
lépéssel közelebb állok ahhoz, hogy megtudjam. Legalábbis azt az
illetőt bíróság elé visszük, aki parancsot adott rá. Cash biztosított
róla, hogy a vádlottak között lesz.
Ez azért igencsak elégtétel.
Amikor arra gondolok, mi áll előttem, mármint jogilag, meg-
könnyebbülök, amiért valami fontos dologra koncentrálhatok.
Valamire, ami nem Nash. Vagy Nash hiánya. Kicsit azért
aggódom is.
 Van annyi eszem, hogy tudjam, mikor haraptam túl nagy
falatba. Ez most pont az az eset.
Végig gondolom, milyen lépéseket kell tennem, és átnézem a
híváslistámat. Megállok Jensen Strong számánál. Az ujjam a neve
fölött billeg. Jensen a megyei bíróságon ügyész, tehát tökéletes
kezdet.
Tárcsázom, és a fülemhez emelem a telefont. Hallom, hogy ki-
cseng. Félelem árnyéka vetül elszánt lendületemre. Tudom, hogy
miután Jensennel beszéltem, valaki mást is fel kell hívnom.
Aput.
 29.
Nash

NEM SOKAT ALUDTAM TEGNAP ÉJJEL. Kicsit kótyagosan számolom

ki a viteldíjat a taxisnak, aki a moteltől a kikötőig hozott. Közel
sem volt olyan drága az út, mint a tegnapi, amikor Atlantából
Savannahba taxiztam. Na, az hosszú volt.
A taxi elmegy, én pedig a kezemben tartott borítékra pillantok,
és keresgélni kezdek. Csak annyi információm van, amit Dimitrij
a borítékra firkált. Egy hajó neve: Buduseje Mudroszt. Nem tudok
túl jól oroszul, de ez valami olyasmit jelent, hogy „Eljövendő
bölcsesség”.
Dimitrij azt mondta, itt lesz a hajó a savannah–i kikötőben. Egy
levelet küldött velem a kapitánynak, valami Drago nevű fickónak.
Arra kért, személyesen adjam át. Ennyi. Semmi mást nem kért tő-
lem. Rengeteget kockáztat azzal, hogy segít apámnak és a
családomnak, no meg nekem. És cserébe mindössze annyit kért,
hogy ezt a levelet kézbesítsem.
Természetesen beleegyeztem.
Ő nem tudja elhozni. Csak annyi időre hagyja el a motelt, hogy
találkozzon Konstantinnal, aki remélhetőleg a Bratva következő
helyi vezére lesz. Amúgy a motelban bujkál Duffyval, amíg Cash
és Marissa el nem indítja az ügyet. El kell készíteniük a vádiratot
meg mindenféle jogi szarságot. Szerintem utána Dimitrijt és
Duffyt is tanúvédelem alá fogják helyezni. Legalábbis azt hiszem,
így működik. De nem tudom biztosan. Nem ez a Nash járt jogra.
Majdnem egy órába telik, hogy megtaláljam a hajót.
Teherszállítóra számítottam, valami olyasmire, amin Dimitrijjel
együtt dolgoztunk, de ehelyett egy jacht áll ott. Mégpedig egy
luxusjacht.
Egy férfi járkál a fedélzeten. Odakiabálok. Engedélyt kérek,
hogy a hajóra lépjek. Nem mosolyog, nem is felel barátságosan,
csak odamordul, hogy „jöjjön”.
Felmegyek, és várok. Egy perc múlva a pasas ott áll előttem.
Összevont szemöldökkel méreget, mintha haragudna, hogy
megzavarom. Eléggé úgy néz ki, mint Dimitrij jelentéktelenebb,
fáradtabb hasonmása.
– Egy Drago nevű illetőt keresek.
– Én vagyok – mondja kurtán. Erős akcentusa van, és enyhén
szólva morcos képe.
– Dimitrijtől hoztam levelet – mondom, és felmutatom a
borítékot.
Még jobban ráncolja a homlokát, ahogy kikapja a kezemből.
Nézem, ahogy az ujját végighúzza a leragasztott rész alatt, és
kiveszi a borítékból a papírt. Kihajtogatja, és még egy papírt talál
benne. A második papírt a másik kezébe veszi, és nekiáll elolvasni
az elsőt.
Közben jó párszor felnéz rám. Nem tudom, mit jelentsen ez, de
sejtem, hogy Dimitrij elmagyarázza neki, ki vagyok, és miért
velem küldte a levelet. Vagy valami olyanról ír, ami nem tetszik
ennek az orosznak.
 Remélem, nem rossz hír, nem akarom, hogy ez a seggfej szitává lőjön,
mintha csak a „Testvérbosszú” című filmben lennénk.
Amikor Drago befejezi az olvasást, összehúzza a szemét, úgy
vizsgálgat. A jó ég tudja, meddig bámul, mintha valamin
tűnődne, aztán a kezembe nyomja a második papírt, ami az elsőbe
volt belehajtogatva.
Kicsit meglep, hogy nekem szól. Ha Dimitrijnek mondandója
van, hát azt hittem, megmondja a szemembe, hiszen tegnap ott
voltam nála. De, amikor jobban megnézem a papírt, látom, hogy
gyűrött és kopottas, biztosan rég írta.
Kinyitom, és olvasni kezdem Dimitrij szép, szabályos írását.

Nikolaj.

Sok–sok évvel ezelőtt megismertem egy tizenéves fiút. Egy barátom

fia volt, és az egyik legerősebb fiatalember, akivel valaha találkoztam.
Feladta az életét, a jövőjét, a családját, hogy segítsen az apjának, és hogy
egy nap igazságot szolgáltasson anyja haláláért.
Megkedveltem ezt a fiút. Megszerettem, mintha a saját fiam lett
volna. Az idők során tanúja voltam a küzdelmeinek, és az egyik
legbizalmasabb barátom lett. Olyan férfivá cseperedett, akire bármelyik
apa büszke lenne.
Ügy érzem, nekem is részem volt a nehézségeidben, Nikolaj, bár csak
közvetve. Mindennél fontosabb nekem, hogy megtaláld a boldogságot és
a lelki békét. Imádkozom, hogy eljöjjön a nap, amikor magad mögött
hagyod ezt az életmódot. Ha ezt a levelet olvasod, akkor eljött a nap.
Legvalószínűbb, hogy Drago adja át a levelet. Eddig ott rejtőzött az
útmutatásban, amit ma neki írtam. Nem tudom, hány év után olvasod,
de tudd, hogy ezt az ajándékot nagyon régóta szánom neked.
 Ezt a hajót azért vettem, hogy egy nap nyugdíjba vonulhassak,
valahol messze, de előtte azt akarom, hogy egy évig élvezd rajta a
szabadságot. A szabadságot, hogy magadra találj, hogy megtaláld a
helyed az életben, hogy megtaláld a boldogságot. És a lelki békét.
Istenemre, a legnagyobb reményem, hogy megtalálod a lelki békét,
barátom.
A személyzet és a kapitány bére évente kerül kifizetésre.
Egy számlán utalom a bérüket, ezt a számlát kifejezetten erre tartom
fenn. Némi import–export üzletet bonyolítanak számomra, de teljesen
legálisat. Erre az évre, a te évedre, nincs más dolguk, mint az, hogy te
mondd meg, hová, merre akarsz utazni. Gyanítom, hogy az első úti
célodat ismerem, és már el is mondtam Drágónak a levelében. Ha oda
mégy, add át üdvözletemet Yusuf özvegyének! Mondd meg neki, hogy
őszinte részvétem.
Menj, Nikolaj! Fogadd el ezt az ajándékot, és változtasd meg az
életedet! Megérdemelsz egy második esélyt. Jobban megérdemled, mint
bárki más, akit ismerek.

Szemja,
Dimitrij

Döbbenten pillantok Dragóra. Gyanakodva figyel, de ettől füg-

getlenül tiszteletben tartja Dimitrij levelét. Nem lep meg. Aki
ismeri Dimitrijt, az valahogy mindig kitart mellette.
– Két nap múlva indulunk. Holnap reggel adja meg az első úti
célt, mert készleteket kell szereznem – mondja, majd megfordul,
és távozik.
 Pár másodpercig csak állok és nézem, még mindig
mozdulatlanul a döbbenettől. Aztán magamhoz térek, és
utánamegyek.
– Ha megmutatná, melyik a kabinom... – szólok utána, mielőtt
hallótávolságon kívülre ér.
Drago megáll, és csak annyira fordítja el a fejét, hogy tudjam,
hallotta, amit mondtam. Felmordul, és a másik irányba indul.
Követem. Áthaladunk egy pazar nappalin, ahonnan egy lépcső
vezet az alsó szintre. Balra fordul, végigmegy egy kis hallon, és
megáll egy zárt ajtó előtt. Kinyitja, és odébb lép.
– Tiszta – morogja, majd faképnél hagy.
Hát azért nem kell aggódnom, hogy csengeni fog a fülem,
annyit beszél majd az utazás során.
Az utazás.
Bevallom, megkönnyebbülök, hogy adódott ez a lehetőség.
Amikor tegnap eljöttem az étteremből, csak azt tudtam, hogy
Marissat el kell hagynom, mert nálam jobbat érdemelne. De azon
nem gondolkodtam, hová is mennék. Mármint önként sosem
állnék újra csempésznek. De Atlantában sem akartam maradni.
Túlságosan csábító lenne Marissa közelsége. Most legalább van
egy hely számomra... Legalábbis egy évre.
Nem egészen erről álmodoztam. Azt gondoltam, hogy ha egy-
szer sikerül magunk mögött hagynunk a sok szart, ami a
családunkat érte, akkor Atlantában fogok élni. Nem tűnődtem
azon, hogy mivel fogok foglalkozni. Talán szórakozóhelyet
nyitnék, mint Cash, vagy... vagy...
A francba, hát fingom sincs. Idáig valahogy sosem jutottam
még gondolatban sem. Csak a haragot, a sóvárgást ismertem hét
éven át. Nem is tudom, hogy fogok élni nélküle. Annyi ideig volt
célom, hogy szinte elveszve érzem most magam.
 De itt ez a lehetőség. Dimitrij ajándéka. Csak annyi a dolgom,
hogy két nap múlva itt legyek, és elhajózhatok a problémáim elől.
De elhajózom Marissa elől is.
A francba! Hogy a picsába habarodhattam így bele?!
Pár perc tűnődés után visszamegyek arra, amerről Drago idekí-
sért. Kicsit kutatnom kell, hogy megtaláljam. A hajókonyhán van
két másik férfival.
– Visszajövök. Mielőtt indulunk, van némi elintéznivalóm.
Nem várok választ. Nem tartozom nekik ennél több
magyarázattal. Dimitrij leveléből tudom, hogy fizetett
alkalmazottak, úgyhogy nincs más dolguk, mint
engedelmeskedni.
A jachtról Savannah belvárosába indulok. Mivel itt szálltam
partra leggyakrabban üzletelni, egy itteni bankot használtam,
hogy az offshore befektetéseimhez hozzáférjek. Pénzre lesz
szükségem, mielőtt elindulok.
Ha elindulok...
Ezt a gondolatot kiverem a fejemből. Nincs más reális választá-
som, mint elmenni. Minden más aljas önzés lenne. És azt hiszem,
ideje kevésbé önző seggfejnek lennem, ha vissza akarok
illeszkedni a civilizált társadalomba.
Van remény, hogy egy nap sikerülni fog.
Egy nap... Talán egy év múlva.
 30.
Marissa

Talán van esély, hogy apu nem túlságosan elfoglalt, és lesz ideje
pár percet beszélni velem. Szeretném az egyszerűbb utat válasz-
tani, és csak felhívni. És ha az üzenet nem lett volna, biztosan így
is teszek.
Amikor becsukódik a liftajtó az irodaépületben, megnyomom
a gombot, hogy apám irodájába menjek, és századszor is
előveszem a telefonomat. A képernyő világít, elolvasom az
üzenetet. Szerintem jó ideig ez lesz állandóan az utoljára
megtekintett üzenetem.
Nem ismerem a számot, amiről küldték, de azonnal tudtam, ki
küldte. Nash.

Talán volt idő, amikor gyűlöltelek, de csak azért, mert az

öcsémmel jártál, aki felvette az én személyazonosságomat.
Ez megváltozott azon az éjszakán, amikor a karjaimban
tartottalak az erkélyen. Tudtam, hogy több vagy, mint
aminek mások látnak. Erről most is meg vagyok győződve.
Bátor vagy, és erős, annyira, amennyire csak nagyon
kevesen. Történjen
 bármi, tudnod kell, hogy van legalább egy ember a világon,
aki hisz benned. Csak ennyit akartam mondani, meg még egy
dolgot: elintézhettem volna Duffyt. Kinyírhattam volna,
megkaptam a lehetőséget. Csakis te tartottál vissza attól,
hogy megtegyem.

Valahányszor csak elolvasom, egyszerre érzem, hogy enyém a

világ, és hogy belehalok a bánatba. Amikor beszéltem Cashsel,
megtudtam, hogy Nash elment. Ez önmagában is borzalmas volt,
de hogy aztán még üzent... És ilyet... Miután nyoma veszett...
Válaszoltam az üzenetére, reméltem, hogy lesz még egy
esélyem, hogy beszélhetek vele, de csak egy hibaüzenet jelezte,
hogy a szám már nem kapcsolható. Biztos eldobható telefon volt;
Cash figyelmeztetett, hogy ez esélyes. Nash mondta neki, hogy
meg fog szabadulni a telefonjától, de azért hallat majd magáról.
Úgy is tett. És tényleg megszabadult a telefonjától. Túl gyorsan.
Csak így, egyszerűen.
Ugyanúgy, ahogy első találkozásunkkor, Nash most is
fenekestül felforgatott mindent, majd faképnél hagyott.
De legalább maradt valami, ami kedves nekem... A támogatása.
Ismerem annyira, hogy tudjam, nem könnyen áll senki mellé, és
nem szokása bókolni, dicsérni. Ezért is érnek olyan sokat a szavai.
Ha behunyom a szemem, akkor is látom őket, mintha az elmémre
írta volna, nem a telefon kijelzőjére. Valahol a lelkem mélyén ott
maradnak ezek a szavak, mint valami tetoválás, ami örökre
megmarad, és örökre megváltoztatja a világomat.
A liftajtó halk csengéssel kinyílik.
Nash miatt vagyok most itt, hogy szembenézzek a
félelmemmel. Úgy, ahogy nekem megfelel. Ideje leválnom apuról,
akár tetszik neki, akár nem. Azért jöttem, hogy most a szemébe
nézzek, és ezt kimondjam.
Megigazítom a blézeremet, és megállók a titkárnője asztala
előtt. Rámosolygok, amikor felnéz.
– Bent van? – kérdem.
– Konferenciahívást bonyolít, de utána bizonyára ráér, ha ön
meg tudja várni. Hozhatok egy kávét? Vagy inkább szóljak le az
irodájába, amikor az édesapja befejezi a hívást?
Nem igazán akarok kérdésekre válaszolni, vagy beszélgetni a
kollégákkal, mielőtt apával beszéltem, úgyhogy jobbnak látom, ha
megvárom.
– Kérek szépen egy kávét. Megvárom, hogy befejezze a hívást,
gondolom, nem lesz túl hosszú.
A titkárnő mosolyogva bólint.
– Tejszínt és cukrot?
– Nem, köszönöm.
Ismét bólint, és az asztala mögötti kis teakonyhába megy. Két
perc, és már hoz is egy forró, illatos, drága őrleményből készült
feketét. Összefut a nyál a számban, mielőtt belekortyolok.
– Köszönöm, Juliette.
– Nagyon szívesen.
Visszaül az asztalához, és folytatja a gépelést. Én pedig
próbálok megnyugodni. Azt hiszem, máris a javamra vált a
változás bennem, mert nem próbálok kihátrálni ebből a
helyzetből. Korábban sosem jutott volna eszembe szembemenni
apu akaratával, vagy olyasmit tenni, ami neki nem tetszik.
Boldogan vállaltam az ostoba, idomított majmocska szerepét, aki
minden parancsnak engedelmeskedik. Amikor belegondolok,
hogy az egész életemet így élhettem volna, apa bábjaként, sosem
lépve a saját utamra, kiráz a hideg.
 Úgy elmerülök a gondolataimban, hogy összerezzenek, amikor
Juliette megszólal.
– Vége a hívásnak. Szólok az édesapjának, hogy itt van.
Feláll, a nagy, kétszárnyú mahagóniajtóhoz megy, és belép
rajta. Pár pillanattal később már jön is, és int, hogy mehetek.
Nyitva tartja nekem az ajtót, aztán csendben becsukja mögöttem.
Apu felpillant rám, aztán újra az asztalán néz valamit.
– Örülök, hogy látom, végre visszatértél a munkába. Kezdtem
már aggódni miattad.
A francokat, szólal meg a fejemben Nash hangja szárazon. Elmo-
solyodom. Igaza van.
Megköszörülöm a torkomat. Semmi okom arra, hogy
bájcsevegjek. Szükségtelen, és egyáltalán nem őszinte. Ismerem
már ezt. Nem több az ilyen kedvesség, mint udvarias semmit
mondás, úgyhogy inkább a lényegre térek.
– Apu, szeretnék a kerületi bíróságon Jensen Stronggal együtt
dolgozni egy ügyön.
Na, erre azonnal felfigyel. Rám néz, lekapja az
olvasószemüvegét, és összehúzza a szemét.
– Ugye most viccelsz? – Amikor nem válaszolok, folytatja: –
Miért?
Ennél azért rosszabb reakcióra számítottam.
– Nash apjához van köze – mondom egyszerűen. Nem akarok
magyarázkodni a Davenportok színjátékáról, és semmi esetre sem
fogok beszámolni arról, hogy elraboltak.
– Mintha azt mondtad volna, annak már vége.
– A kapcsolatomnak igen, de segíteni akarok. Tartozom neki
ennyivel.
– A karriereddel tartozol neki?
 – Nem ezt mondtam.
– De igen. Azt mondtad, a kerületi bíróságon akarsz dolgozni,
egy bűnügyön. De te nem ilyesmivel foglalkozol, tehát nyilván fel
akarod adni az állásodat itt.
– Nem állandóra akarok váltani, apu, csak addig dolgoznék ott,
amíg vége az ügynek.
– Nem az idő hosszával van a gond, Marissa. Te is ugyanolyan
jól tudod, mint én, hogy akiket mi képviselünk, azok elvárják,
hogy a jó hírünk makulátlan legyen. Sajnálatos, de bizony így van.
Francokat, súgja megint a hang. Nem tartja sajnálatosnak. Egy
pillanatig sem hiszek neki. Megint csak manipulálni akar, csak
azért mondja, hogy egy bizonyos reakciót hozzon ki belőlem.
– Sajnálatos, mert eltökéltem, hogy részt veszek az ügyben.
– Marissa, kicsikém, ne beszélj ostobaságot! Hadd
foglalkozzanak az üggyel a szakemberek! Elvégre valakinek az
életéről van szó.
– Apu, én is szakember vagyok. Vagy talán elfelejtetted, hogy
summa cum laude diplomáztam a jogi karon?
– Tudod, hogy nem úgy értettem. Ezt semmiképp sem
engedhetem meg.
Kihúzom magam, felszegem az államat, és örülök, hogy nem
ültem le, amikor bejöttem. Azt akarom, hogy erősnek, nagynak
lásson. A saját lábamon állok, szó szerint is, és átvitt értelemben
is.
– Nem az engedélyedet kérni jöttem, hanem azért, hogy az
irántad való tiszteletből jelezzem, mit fogok tenni.
Apám az asztalra csap, és elvörösödik haragjában.
– Ezt nevezed te tiszteletnek?! Hogy mindent eldobsz, amit
kaptál tőlem, és amiért keményen megdolgoztam a családunk
számára?!
Mély levegőt veszek, hogy nyugodt maradjak a dühével szem-
ben is.
 – Apu, hálás vagyok mindenért, amit értem tettél, és minden
lehetőségért, amit tőled kaptam. De ezt meg kell tennem. Talán
csak azért, hogy a saját életemet éljem, hogy kilépjek az
árnyékodból.
Apám felpattan.
– Azért teszed, mert „tartozol Nashnek”? Nem tartozol neki
semmivel! De nekem annál inkább!
– Apu, mindig megtettem mindent, amit csak kértél. Sosem
vontam kétségbe az igazadat, és habozás nélkül
engedelmeskedtem. Nem hagynád rám most ezt, csak egyszer?
Már tudom a választ, mielőtt kimondja. Személyes sértésnek is
veszi a dolgot, nemcsak szakmai ballépésnek. Ez az ügy örökre
megváltoztatja kettőnk kapcsolatát.
– A vezetők feleségei nem avatkoznak bűnügyi jogba, és nem
forognak a közemberek, pláne nem a bűnözők között. Mindent
eldobsz, amit neked szántam.
Hát tessék! Az igazság.
– Politikusfeleség... Ezt szántad nekem, ugye, apu? – Nem felel.
– A jogi egyetem csak formaság volt, társadalmi kísérlet. Sosem
állt szándékodban semmi komolyat rám bízni itt. Csak a
„megfelelő” férjet akartad megtalálni számomra, hogy mellé adj
szárnysegédnek, ugye? – Továbbra is hallgat, ami majdnem
annyira dühít, mint amennyire fáj. – Nos, apu, sajnálom, hogy
csalódást kell okoznom, de ezt most meg kell tennem. Saját
magamért. A barátaimért. Azokért, akik szeretnek, és akiknek
fontos vagyok. Ez az igazi énem, nem pedig az, amit te csináltál
belőlem. Nagyon remélem, egyszer majd megismerheted te is ezt
az énemet, és büszke lehetsz rá. De ha nem, azt is megértem. Mert
életemben először most belátok a függöny mögé, túl a saját
önzésemen. Mindig azt gondoltam, hogy ami a családunkon és az
életvitelünkön kívül esik, az rossz, és mi tökéletes életet élünk. –
Lassan apám íróasztalához sétálok, és leteszem a csészémet a
szélére, aztán felnézek jóképű, ám haragos arcába. – Tévedtem.
Belül remegek, ahogy megfordulok, és az ajtó felé indulok.
Apám hangja megállít, de nem nézek vissza.
– Ha most kilépsz azon az ajtón, és véghez viszed, amiről
beszéltél, akkor ebben a cégben többé nincs helyed. – A csend
most fájdalmas szavakat rejt, mintha ki nem mondott gondolata
lenne az is, hogy többé nincs helyem a családban sem. Megszakad
a szívem, hogy így reagált, de nem lep meg. Ezért nem mondtam
ellent neki soha. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez lenne belőle.
Vagy engedelmeskedem, vagy látni sem akar, és ez a magánéletre
ugyanúgy vonatkozik, mint a munkára. Ha tehát a saját utamon
akarok járni, akkor egyedül kell járnom.
Mintha ki akarná hangsúlyozni, hogy mennyire komolyan
beszél, még hozzáteszi:
– Ami az irodádban marad a nap végén, azt a szemétbe fogom
dobatni.
Csendesen bólintok, és a kilincsre teszem a kezem.
Engem is a szemétbe dob.
Kinyitom az ajtót, és kilépek. Kilépek az eddigi életemből, min-
dennel és mindenkivel együtt. És hátra se nézek.
 31.
Nash

A HAJÓ TATJÁN ÁLLVA FIGYELEM, ahogy Savannah kivilágított

éjszakai látképe eltűnik a horizonton. Azóta nem volt ilyen
honvágyam, hogy először hajóra szálltam hét évvel ezelőtt.
Ezúttal nem a bőrömet mentem, és nem bujkálok. Nem az isme-
retlen áll előttem. Legalábbis nem igazán. Nem; most pontosan
tudom, mennyi ideig leszek távol, és tudom, hogy ezen a
luxusjachton teljes biztonságban vagyok. Milliomos nyaralás lesz,
egy álomutazás.
Csak épp üres és magányos. Nem sok változott az életemben,
úgyhogy nem kell hozzá zseninek lenni, hogy rájöjjek, mi miatt
bánkódom ennyire. Azaz ki miatt.
Marissa miatt.
Gyűlölöm, hogy el kell hagynom, pláne most, amikor ilyen po-
csékul állnak köztünk a dolgok. Gyűlölöm a gondolatot, hogy
rossz embernek tart, hogy ilyen benyomást tettem rá, épp mielőtt
elmentem. Oké, jó ember sem vagyok, de nem vagyok olyan
szörnyeteg, amilyennek az étteremben látott a minap. Azóta nem
vagyok olyan, amióta megismertem őt. Megváltoztatott.
 Apránként felébresztette halottnak hitt érzéseimet, márpedig a
szörnyetegeknek nincsenek érzéseik. Csak pusztítanak, ártanak és
bajt okoznak. Ezért mentem el. Hogy ne ártsak, ne pusztítsak, ne
okozzak több bajt. Ennél ő többet, jobbat érdemel.
De mégis szar érzés, ahogy nézem a szárazföldet, és a
visszatérés lehetőségét egyre távolodni látom.
Lenyelem az érzéseimet, amik úgy nyomják a bensőmet,
mintha köveket nyeltem volna. Megfordulok, és ellépek a
korláttól, a látképtől.
Marissatól.
 32.
Marissa
Két héttel később

– AKKOR MINDEN KÉSZEN ÁLL, és a tanúvallomások idejét

kijelölték? – kérdi Cash.
– Igen. Utána Dimitrij és Duffy biztonságos helyre költözik a
tanúvédelmi program keretében, míg a tárgyalás megkezdődik.
Szerencsére Jensennek sikerült megsürgetnie a dolgokat a
főügyész segítségével, tekintettel az ügy súlyosságára. Attól
tartottunk, hogy az FBI át fogja venni, mert a törvények
értelmében terrorizmus vádja is fennforog, de a főügyész
beleegyezett, hogy képviselhessük a vádat. Különös tekintettel
arra, hogy van „bennfentes ismeretem” – válaszolom.
– Reméltem, hogy nem fognak összeférhetetlenséget látni
benne.
– Ha tanúskodnom kellene, az már problémát jelentene, de
mivel Duffy tanúvallomása elég lesz az elrablásom elkövetői
ellen, részt vehetek a vád képviseletében.
 Amikor kimondom a szavakat, még mindig elönt a harag és a
keserű csalódottság.
– Nézd, tudom, hogy mi bánt téged. Engem is borzasztóan
zavar, hogy Duffy megússza börtön nélkül. Hidd el,
mindkettőnknek elég bajt okozott. Sőt, mindnyájunknak. De ezzel
vége is az életének, csak nem úgy. Nem csukják le, és nem végzik
ki a bűncselekményeiért, de sosem lesz már igazán szabad. Egész
életében üldözni fogják, mint árulót. Még a tanúvédelmi
programmal is, bárhová rejtik, egész életében attól fog rettegni,
mikor kapják el, hogy bosszút álljanak rajta.
– De a fejesek mind rács mögé kerülnek.
– Igen, de Duffy akkor is aggódhat, nem sikerült–e a börtönből
valahogy felbérelniük egy bérgyilkost ellene, vagy nem
vesztegettek–e meg egy rendőrt, hogy elárulja a hollétét.
Az utóbbi hetekben egyre növekvő aggodalmam most előtör.
– Nekünk is pontosan emiatt kell aggódnunk.
– Nem, mert a Bratva új vezérei a védelmük alá vettek minket.
Még Slava és az emberei sem annyira hülyék, hogy kikezdjenek
az egész orosz maffiával. Vannak összeköttetéseik, de a hatalmuk
elenyésző a nagyfőnökéhez képest.
– Istenem... Remélem, igazad van.
Érzem, hogy izzad a tenyerem.
– Meg aztán a bátyám is elég nagy hírnevet szerzett a tengeren
töltött évei során. Ha jól tudom, szétkürtölte, hogy ha bárki egy
ujjal is bántani merészel téged, az pontosan abban a pillanatban
biztosra is veheti a halálát.
Pár másodpercbe telik, hogy felfogjam. Felnevetek. De
valahogy gépies a reakcióm. Azon zakatol az agyam, hogy Nash
figyelmeztette a köreit, ne merjenek bántani engem.
 Aztán előkerül a józan eszem.
– Gondolom, vigyázni akar azokra, akik végre megadják a
várva várt elégtételt, és igazságot szolgáltatnak az ügyben. – Nem
tudom elrejteni a hangomban csengő fájdalmat és csalódottságot.
– Biztos ez is igaz, de nem erről van szó. – Cash elhallgat, aztán
megköszörüli a torkát. – Nézd, Marissa... Én félreismertelek. Jó
időbe telt, míg sikerült meglátnom, ki vagy. Nash azonban... Nos,
ő azonnal felismerte.
– Köszi, Cash – nyögöm ki nagy nehezen. Remeg a hangom.
És sajog a szívem. Hinni akarom, hogy Nash érzett valamit
irántam, ahogy én is iránta, még most is. De ha így lenne, akkor
itt lenne. Velem. Ahol lennie kellene.
Mégsincs itt. Elhajózott. Kilépett az életemből. És valamikor
muszáj lesz végre elengednem.
 33.
Nash
Két hónappal később

A BALZSAMOS KARIB–TENGERI SZÉL A HAJAMAT BORZOLJA, ahogy

a végtelen tengert bámulom. Sehol semmi, ameddig a szem ellát.
Nyugodtnak és elégedettnek kellene lennem a hírek miatt, amiket
Cashtől kaptam. Minden a tervek szerint halad. Marissa tarol, hul-
lanak a fejek. Persze az a faszfej Jensen is segít neki.
Elvicsorodom a gondolatra, hogy Jensen valami jogi könyv
felett udvarolgat Marissanak. Ahányszor csak arra gondolok,
hogy valaki más közeledik hozzá, elfog a düh. Egy pillanatra
lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy Jensent a tárgyalóterem
padlójára kenem és szarrá verem; addig ütöm, amíg
felismerhetetlen lesz az arca, és szétmegy az öklöm.
Kinyitom a szemem és jobbra pillantok, a műholdas telefonra,
amit a nyugágyam melletti kis üvegasztalra tettem. Csak
vészhelyzetben használom, kikötőkből szoktam gyors telefonokat
intézni, de úgy érzem, minden egyes nap vészhelyzet, amíg el
nem mondom Marissanak, hogy visszajövök, és az élete része
leszek, ha tetszik neki, ha nem. Olyan, mintha iránytű és élelem
nélkül elvesztem volna a nyílt tengeren.
Marissa olyan nekem, mint egy horgony vagy a Sarkcsillag. Az
én Sarkcsillagom. Ahogy telnek a hetek, érzem, hogy... Rossz
irányba haladok. Mintha rossz felé mennék. Mintha elhajóznék
ahelyett, hogy visszahajózom.
Marissahoz.
 34.
Marissa

KÉTSÉG SEM FÉR HOZZÁ, HOGY A FÉRFI, akit bekísértek, Greg

Davenport. Most látom őt először, amióta elkezdődtek a
tárgyalások. Jensen négyszemközt beszélt vele a börtönben az
elején.
Szerintem akkor is megismerném, ha az utcán mennénk el egy-
más mellett. Nagyon hasonlítanak rá a fiai, csak ő jóval
idősebbnek és sápadtabbnak tűnik. Döbbenetes a hasonlóság. Bár
a szeme világosabb barna, és a haja szőkébb, meg persze a kora is
meglátszik, de Greg Davenport inkább Nash bátyjának tűnik,
mint az édesapjának.
Rám pillant, és elmosolyodik. Kedves a mosolya, de fáradt és
aggódó. Vajon tudott aludni? Én a helyében biztos nem tudtam
volna.
Minden óvintézkedést megtettünk, hogy ne legyen hírverése
az ügynek, amíg Slava és a másik két bűntárs őrizetbe nem kerül.
Ez sem garantálja Greg biztonságát, de azért csak ér valamit.
Első kérdéséből azonnal tudom, hogy ha vannak is álmatlan
éjszakái, az nem a saját biztonsága feletti aggodalom miatt van.
– Hogy vannak a fiaim?
 Jensen rám pillant válaszért. Ő nem tartja rendszeresen a
kapcsolatot Cashsel, mint én. Nyilvánvaló okokból.
Megköszörülöm a torkomat, és kedvesen rámosolygok Mr.
Davenportra.
– Mindketten jól vannak, uram.
Felnevet, és bevillan, milyen lehetett Nash, amikor még
gondtalan életet élt. Bizonyára lélegzetelállító! De most csak
keserűség és harag maradt. Mégis ő a legvonzóbb férfi, akivel
valaha találkoztam.
Valaha...
– És ön kicsoda?
– Ó, elnézést! Marissa Townsend vagyok. Jensennel dolgozom,
ügyészként.
Ingatja a fejét, látszik, hogy lenyűgöztem. Sem Greg, sem
Jensen nem tud róla, hogy érintett vagyok az ügyben. Bizonyára
azt hiszik, hogy gazdag apámnak köszönhetem a jelölésemet. De
egyáltalán nem erről van szó. Ahhoz, hogy a főügyész
engedélyezze a részvételemet, el kellett mondanom neki, mi
történt velem. Meg kellett győznöm, hogy nagyot lendítene előre
a vád munkáján, hogy én személyesen kapcsolatba kerültem a
szervezettel, és bennfentes tudásom van az eseményekkel
kapcsolatban. Elmagyaráztam, hogy engem elraboltak, és a
gyanúsítottakkal töltöttem bizonyos időt, ezalatt pedig hallottam
a beszélgetéseiket, és információhoz jutottam. Szerencsére
részleteket nem kért a főügyész. Ha kért volna, hamar rájött volna,
hogy korántsem vagyok olyan fontos, mint amilyennek beállítom
magam. Inkább csak a szívem miatt kapcsolódom az ügyhöz. De
a főügyésznek fogalma sincs róla, hogy az a legfontosabb.
Greg hangja visszaránt a jelenbe.
– Akkor biztosan ön Nash ismerőse.
– Igen, ismerem Nasht.
 Bólint, és elmosolyodik.
– Szóval akkor maga az...
Összeráncolom a homlokomat, és a szívem nagyot dobban
attól, amit a szemében, a mosolyában látok.
– Nem igazán értem...
– Minden férfi életében eljön a pillanat, amikor megismerkedik
azzal a nővel, aki megváltoztatja a játékszabályokat. Aki
megváltoztatja őt. Maga az.
Érzem, hogy elvörösödöm. Idegesen pillantok összekulcsolt
kezemre az asztalon. Jól tudom, hogy Jensen kíváncsian figyel.
Megpróbálok tudomást sem venni róla. Jensen nem tudja, hogy
nem arról a Nashről beszélünk, akire ő gondol. Azt viszont tudja,
hogy szakítottam Nashsel. Ez tényleg igaz. De azt kívánom,
bárcsak ne lenne.
– Azt hiszem, téved.
– Ugyan már, dehogy tévedek. Nem is lep meg, hogy egy ilyen
hölgy az, mint ön. Lizzie–re emlékeztet mindenben, ami számít.
Elkomorodik az arca.
– Gondolom, nagyon hiányzik önnek. Visszahozni nem tudjuk,
de talán az igazságszolgáltatás, és az, hogy végre a fiai mellett
lehet, enyhíti a fájdalmat.
– Semmi nem enyhíti a lelki társ elvesztésének fájdalmát. Ha ön
nem így gondolja, akkor mégsem annyira eszes.
Nem sértegetni akar, ezt látom rajta. Mondani próbál valamit.
Valamit, amit már tudok.
Azt, hogy Nash nélkül sosem leszek kerek egész. Soha.
De ezt már tudtam.
 35.
Nash

Három hónappal később

UTOLJÁRA MÉG KÖRÜLNÉZEK AZ APRÓ LAKÁSBAN, mielőtt

elköszönök Sharifától és Jamilától. Tényleg apró az otthonuk, de
Beernasiban egy összetákolt kalyibában laktak, ahhoz képest
pedig ez olyan, mint a Ritz Szálló.
A falakat vidám sárga színre festették, az ülőgarnitúra
halványzöld és szép állapotú, bár nem új. A konyhában minden
fehér és patyolattiszta. Már mikrohullámú sütőjük is van, ami
Sharifa szemében hatalmas luxus.
Jamila szerint viszont a mikro semmi a szobájához képest.
A gyerekszobában egy jókora műanyag játék konyha áll,
rózsaszín székekkel és asztalkával. A négy széken plüssállatok
ülnek. Jamila épp eteti őket, miután megfőzte az ebédjüket a kis
műanyag serpenyőjében. A nap besüt az ablakon, és megcsillan a
kislány ragyogó, selymes, fekete fürtjein.
 Három hete hoztam el őket ide, Savannah–ba, és máris
meglátszik rajta az étrendváltozás. Egészséges a bőre, fénylik a
haja, és a köhögése szinte teljesen elmúlt.
Az is meglátszik, hogy már nem kell aggódniuk, hogy
bármelyik pillanatban gyilkosok törhetnek rájuk, vagy hogy nem
lesz pénzük ételre. Sharifa nyugodtabb, és a nyugalma átsugárzik
a kislányára, aki mosolyog, sőt, nevet. Talán egy nap az apja
halálának emléke is elhalványul majd.
Nem hiszem, hogy Sharifa valaha is egészen túl fog lépni Yusuf
elvesztésén, de ez a költözés a lehető legnagyobb segítség. Amikor
Jamila felnevet, Sharifa is elmosolyodik. Én pedig arra gondolok,
mégis van remény a világban.
Barátom emlékének tiszteletére sikerült megajándékoznom a
családját a szabadsággal, amiről mindig is álmodtak. Végre
állandóság költözik az életükbe, és sosem fognak többé
nélkülözni. Nyitottam nekik egy számlát, amire a pénz a
folyamatosan kamatozó, jelentős megtakarításaimból jut. Az
összeg java Sharifa részére kerül egy lakossági számlára, de egy
kisebb részt lekötök, hogy Jamila a jövőben egyetemre járhasson,
és egy még kisebb rész egy megtakarítási számlára kerül,
vészhelyzetekre. Fogadtam egy ügyvédet is, hogy intézze nekik
az állampolgárságot, hogy Sharifa munkát vállalhasson. Gon-
doskodtam tehát róluk és a jövőjükről.
– Megérkezett a taxi. Ideje mennem. Ugye megvan a telefonszá-
mom?
Vettem egy telefont. Ezúttal nem eldobhatót. Sharifának és
Jamilának bármikor szüksége lehet rá, hogy fel tudjanak hívni. És
ahhoz nem változtathatom naponta vagy havonta a számomat. Ez
az első lépésem afelé, hogy gyökeret eresszek végre. Azt hiszem,
ideje már.
 – Igen. De csak vészhelyzet telefonálni – feleli Sharifa tört
angolsággal.
– Mondom, hogy bármikor hívhattok. Nem biztos, hogy a
közelben leszek, de az biztos, hogy megoldom, hogy valaki
segítsen nektek, ha valami gond adódik.
Megrázza a fejét.
– Így is nagyon sokat tettél. Nem köszönöm eléggé.
– Nem kell hálálkodni. Yusuf így akarta volna. Sosem zavartok,
hívjatok nyugodtan!
Sharifa közelebb lép, és az arcomra teszi a kezét.
– Isten áldjon, Nikolaj! Legyen áldás a feleségeden és a
gyermekeiden. Béke kísérjen.
Elszorul a szívem a szavaitól. Nincs feleségem. Sem gyerekeim.
Talán sosem lesz családom. És ha igen, vajon azzal a nővel, akit
szeretek? Vagy talán beérem majd... kevesebbel?
– Köszönöm, Sharifa. Én is minden jót kívánok neked.
Elköszönök Jamilától, megpaskolom a vállát. Hozzám bújik és
átölel, jókora, cuppanós puszit nyom az arcomra, aztán hátrébb
húzódik, és figyel. Szélesen mosolyog.
Nehéz szívvel hagyom hátra őket. Azon gondolkodom,
bárcsak Yusuf láthatná a családja boldogságát, bárcsak láthatná a
mosolyukat, bárcsak tudná, hogy végre itt vannak az Egyesült
Államokban, biztonságban.
Egészen a gondolataimba merülök, amíg a taxi a hotelbe visz.
Amikor reggel kávézni mentem, láttam a hírekben, hogy az Atlan-
tában tevékenykedő orosz maffiózók ellen már nagyban folyik az
eljárás. Mivel nagy a hírverés, a bíró elrendelte, hogy zárt ajtók
mögött tárgyalják az ügyet. Nincsenek fotók vagy friss hírek, a
médiának időről időre megadják azokat az információkat, amiket
már nyilvánosságra hozhatnak. Elég homályos minden, csak
említik, hogy korábbi alkalmazottak nyilatkoztak, de ez minden.
Viszont láttam egy rövid sajtótájékoztatót, ahol a jogászokkal
készült riport. A Bratva kopaszodó ügyvédje rövid beszédében
kijelentette, hogy a héten lezajlott tárgyalások fényében biztos
abban, hogy védenceit ártatlannak fogják nyilvánítani. Utána
következett a vád képviselőinek nyilatkozata.
Marissa nyilatkozott.
Csak úgy ragyogott a sötétkék kosztümben és halvány
rózsaszín blúzban. A hangja magabiztosan csengett.
– Kétségbevonhatatlan bizonyítékokat sorakoztatott fel a vád,
és szemtanúk is megcáfolhatatlan tényekről tettek tanúvallomást,
tehát biztosak vagyunk benne, hogy eljött az igazság pillanata.
Marissa okosan válaszolgatott a riporterek kérdéseire, mintha
egész életében ez lett volna a dolga. Látszott, hogy erre született.
És hogy élvezi a munkáját. Van annyi gerincem, hogy bevallom,
ez bizony keserédes.
Nagyon jól megtalálta a helyét. Boldog és motivált, meglelte az
egyensúlyt és a békét. Ennek persze örülök.
De azt kívánom, bárcsak együtt találtuk volna meg.
Beletelt pár hónapba, mire felfogtam, hogy szerelmes vagyok
belé. Azaz nem akkor fogtam fel, inkább akkor vallottam be
magamnak. De amikor végre megtettem, megértettem, hogy épp
ezért hagytam el. Szeretem, és azt akarom, hogy boldog legyen,
hogy biztonságban legyen, hogy sikeres legyen, meg hasonló
szarságok. Azt akarom, hogy az élet mindent megadjon neki,
amire csak vágyik.
Ez pedig nem lehetséges, ha én is a képben vagyok. Bűnöző va-
gyok. Legalábbis az voltam. Mindenesetre nem vagyok méltó
Marissahoz, és valószínűleg a karrierjét is tönkre tenném. Ezek
után főleg.
 A tárgyalás végére sztárügyész lesz belőle. Minden lehetőség
nyitva áll majd előtte.
Én pedig örökké csak a távolból figyelhetem majd.
Ez van.
Lehunyom a szemem, hogy jobban magam előtt láthassam őt.
Először úgy képzelem el, ahogy ma reggel láttam, kosztümben és
rózsaszín blúzban. Mosolyogva. Magabiztosan. Boldogan.
Aztán lekerül róla a ruha, és úgy idézem fel, ahogy egy éjszaká-
val a távozásom előtt láttam. A válla fölött néz rám, telt ajkai
elnyílnak, ahogy felnyög, miközben én mozgok benne, és
körülölel a teste.
A francba, miért kellett ennek így végződnie? Miért nem alakulhatott
másként? Miért nem tudtam megváltozni?
Mire a szobámhoz érek, már pocsék hangulatban vagyok.
Egyedül érzem magam, mindenkitől távol, aki számít nekem, és
ez megvisel. Feldühít.
Megnyomom a gombot új telefonomon, felvillan a kijelző, és
bepötyögöm Cash számát. Az érintős kijelzőt szinte simogatni
kell, de semmi kedvem finomkodni. Legszívesebben
összezúznám a telefont, és úgy összeszorítom a fogamat, hogy
megfájdul az állkapcsom.
– Tessék – szól bele kurtán Cash.
– Én vagyok – mondom egyszerűen.
– Merre vagy? – kérdi. Már ebből a két szóból is hallom a
hangján a változást. Ha nem lenne több eszem, azt mondanám,
örül, hogy hívom.
– Savannah–ban. Holnap kihajózom.
Ahogy kimondom, összeszorítom a fogamat megint. Pedig
élvezhetném is, hogy körbehajózom a világot. De nem élvezem.
Csak egy hely van, ami vonz. És pont oda nem mehetek. Pont oda
nem szabad mennem.
 – Még mindig Dimitrij ladikjában evezgetsz? – kérdi Cash
gunyorosan. Felhívtam néhány héttel az indulásom után, és
elmondtam neki, hol vagyok, mit csinálok. Meséltem neki a
jachtról; tudja, hogy szebb, mint sok lakás.
– Aha.
– Tudtad követni a tárgyalásokat?
– Néha. Jól halad az ügy?
– Tök jól! Te, figyelj, szerintem sikerülni fog!
Egyértelműen be van sózva. És ettől én csak rosszabbul érzem
magam valamiért.
– Belegondolva, hogy mennyien vállaltak hatalmas kockázatot,
nagyon remélem, hogy sikerülni fog!
Cash egy pillanatra elhallgat.
– Ugye... Tudod, hogy visszajöhetsz? Senki nem akarja, hogy
távol maradj.
– Gondolod, nem tudom? – csattanok fel. Azonnal meg is
bánom. Nagyot sóhajtva megdörzsölöm az orrnyergemet,
remélve, hogy ezzel elcsitítom a semmiből előtörő, lüktető
fejfájást. – Bocs, öcsi, csak kicsit ideges vagyok ma.
– Semmi gond. Csak azt akartam, hogy tudd, visszavárunk.
Mindannyian. Apa biztosan nagyon boldog lenne.
– Apa? Tényleg?
– Nem csak apa, de persze ő is.
– Hmmm... – dünnyögöm, és nem akarok rákérdezni
Marissara.
– Szerintem Marissa is örülne. Pocsékul érzi magát nélküled.
– Hát, azt kétlem. Láttam a sajtókonferencián. Nagyon is
sikeresnek tűnt.
– Az is. Mármint a tárgyalások kitűnően haladnak. De...
Marissa... Nem is tudom. Talán nincs igazam. Mit tudok én a
nőkről?
 – Na igen – cukkolom.
– Nem mintha te többet tudnál.
– Többet tudok a nőkről, mint te valaha is tudni fogsz!
– Azt te csak szeretnéd – szúr vissza. – De ha már a nőknél
tartunk, még mindig vállalod, hogy az esküvői tanúm leszel?
– Persze. Megkérted már a kezét?
– Még nem, de hamarosan. Egy hónapon belül vége lesz a
pernek, és utána megkérem. Amikor már letudtuk ezt az ügyet.
Olivia örülni fog egy új kezdetnek. Mindnyájunkra ráfér majd.
– Csak szólj!
– Meddig lesz ez a telefonszámod?
– Úgy tervezem, hogy megtartom.
– Tényleg?
– Aha. Szerintem jól fog alakulni az ügy, és többé senkinek nem
kell bujkálnia. Soha többé.
– Hát azt én is nagyon remélem.
– Szólj majd, hogy mi a helyzet. Műholdas telefon, úgyhogy
szinte bármikor elérsz, még akkor is, ha hajózom.
– Most merre indulsz?
Vállat vonok. Nem is tudom, miért, hiszen Cash nem lát. Nyű-
gös vagyok.
– Azt hiszem, Európába. Már jártam a Karib–szigeteken, meg
Közép– és Dél–Amerikában. És persze Afrikában is. Ideje
elkölteni pár eurót.
– Ó, micsoda nehéz életed van! – mondja Cash szárazon.
– Ne versengj velem, ha jót akarsz magadnak – mondom, de
felnevetek, hogy mégse legyen olyan éles, amit mondtam.
Tényleg nem akarok seggfej lenni.
– Tudom, haver... nem lehet könnyű.
 Felmordulok. Nem tudom, mit mondhatnék. Ha elkezdem,
úgy fogok nyavalyogni, mint valami szerelmes nebáncsvirág.
– Egyszer minden jóra fordul, nem?
– De. Ne felejtsd el, hogy itt mindig örülünk neked. És az
esküvőre is várlak. Meg az előtte és utána zajló marhaságokra. Ha
már belevágok, hát az a minimum, hogy szenvedj velem.
– Ne mondd, hogy nem vagy oda meg vissza az örömtől, hogy
feleségül veheted a nőt, akiről egész életedben álmodtál.
Cash felnevet.
– Na igen, le sem tagadhatom. Életem legszebb napja, vagy
hete, vagy hónapja lesz. Aztán a nászút. És utána minden egyes
nap.
– Jól van, elég az ömlengésből – élcelődöm, és tudom, hogy
nem is veszi komolyan.
– Hívj, amikor csak tudsz – mondja könnyedén.
– Hívni foglak.
– Izé... Hiányzol ám! Rég volt, hogy mellettem volt a bátyám.
Hirtelen mosolyoghatnékom támad, márpedig ez nem
szokásom.
– Igen, te is hiányzol.
Miután letettük a telefont, pár percig arról fantáziálok, milyen
lenne, ha én lehetnék Cash helyében, ha előttem állna egy ilyen
ragyogó élet. Pár pillanat után leteszek az egészről. Semmit nem
ér, ha nem tarthatom a karjaimban azt a bizonyos nőt.
 36.
Marissa

AMENNYIRE A BIZTONSÁGI ÖV ENGEDI, megmozgatom a vállamat.

Még nem illant el a nap feszültsége. Néha csak akkor sikerül telje-
sen ellazulnom, ha már otthon vagyok pár órája. És néha ehhez
kell pár pohár bor is. Vagy egy forró fürdő, egy kis idő és egy kis
bor. Ez a három befutóm a stresszre. És ma lehet, hogy valami
komolyabbra lesz szükségem.
Az ügy jól alakul, de nagyon megterhelő az egész. Sokkal nehe-
zebb, mint vártam. Eleinte csak részletkérdésekkel foglalkoztunk,
egyáltalán nem úgy zajlott a tárgyalás, ahogy a tévében szokott.
De most, hogy elkezdődtek a tanúvallomások és a
keresztkérdések, nemcsak, hogy érdekesebbé vált a dolog, de
sokkal kifinomultabb stratégiát is kíván.
Mondanom sem kell, hogy Jensen foglalkozik a nagyjával.
És nagyon jó munkát végez. Nem nehéz észrevenni, milyen
gyorsan ível felfelé a pályája a megyei ügyészségen. Jensen
nagyon okos és intuitív, már ami a jogot illeti, és zseniálisan
ravaszul kérdezi ki a tanúkat. Lenyűgöző őt figyelni.
 Leparkolok, kiveszem az első ülésről az aktatáskámat, és az
ajtóhoz lépek. Becsúsztatom a kulcsot a zárba, és kinyitom. Egy
kicsit még mindig aggódva borzongok meg, amikor belépek, bár
már nem annyira, mint korábban. De azért még mindig. Vajon ez
már örökké így7 lesz?
Két dolog maradt velem makacsul azóta, hogy elraboltak. Az
egyik ez a félelem. A másik Nash. Fordított fontossági
sorrendben.
Amikor pár perce otthon vagyok, elmúlik a félelmem az ember-
rablóktól a csendes házban. De Nash egész éjjel hiányozni fog. Az
arca, a hangja, tiszta, férfias illata néha egész éjszaka az eszemben
jár. Amikor itt vagyok, ahol annyi intim pillanatot átéltünk együtt,
nem sok békés percem van. Szinte állandóan kínoz az emléke.
Talán ez az egyik ok, amiért nagy katarzisként éltem meg ezt az
ügyet. Bizonyos szempontból félek, mi lesz, miután lezárjuk. De
egyszer véget ér ez is, mint minden, ami jó.
Sóhajtva leveszem a ruháimat, és a hálószobába indulok. Épp
bebújok a selyem pizsamanadrágba, amikor megszólal a csengő.
Heveset dobban a szívem, felkapom a pizsamafelsőt, és egy
köntöst akasztok le a fürdőszoba ajtajáról. Az ajtóhoz sietek, hogy
lássam, ki akar meglátogatni ilyen későn.
A tárgyalás után a kollégákkal beültünk vacsorázni. Már
elmúlt kilenc, tehát elég szokatlan időt választott a látogatóm.
A kukucskálóhoz hajolok, és látom, hogy Jensen az. Az arca
mókás, mert eltorzítja az üveg.
Kiakasztom a biztonsági láncot, és ajtót nyitok.
– Mit keresel itt? Minden rendben?
Jensen szélesen mosolyog. Talán túlságosan is.
– Csak eszembe jutott valami. Bejöhetek?
Szorosabbra fogom a köntösömet.
 – Hát persze.
Hátralépek, hogy bejöhessen, aztán becsukom az ajtót. Nem
megy messzire, úgyhogy szinte beleütközöm, amikor felé
fordulok.
– Mi az? – kérdem, és az ajtónak dőlök, hogy kicsit több helyem
legyen.
– Ugye tudod, hogy nyerni fogunk? És hogy ez az egekbe repíti
a karrierünket? Hogy Georgia állam jogi körei... azaz fenét,
minden jogi kör versengeni fog értünk?
Elmosolyodom.
– Mennyit ittál vacsoránál?
– Nem rúgtam be – felel Jensen derűsen. – Jó, talán egy kicsit,
de nem túlságosan. – Felém lép, és a szemében meglátom a
változást, amit sajnos már jól ismerek.
A tekintete azt sugallja, hogy nem számít elutasításra.
– Jensen...
– Shhh – suttogja, és a számra teszi az ujját. – Hadd mutassam
meg, milyen jól összeillünk a tárgyalótermen kívül is. – Odébb
simít egy tincset az arcomból, és forró pillantással néz. – Tudom,
hogy te is érzed. Tombol köztünk a kémia.
– Szakmailag valóban.
– De nem csak szakmailag. Marissa, egyszerűen gyönyörű
vagy. Okos, humoros és annyira, de annyira szexi!
Hogy ezt alátámassza, végighúzza az ujját az államon, le
egészen a melleim közé.
– Hát... azt hiszem, Jensen, jobb lenne, ha hazamennél –
mondom, és megpróbálok nyugodt, de határozott lenni. Nem
kockáztathatom a tárgyalások kimenetelét azzal, hogy
összerúgom a port Jensennel. Igaza van. Tényleg összeillünk. És
ennek így is kell maradnia az ügy lezárásáig. Túl fontos ez ahhoz,
hogy most elcsesszem.
 – Csak egy csókot. Adj egy csókot, és ha utána azt mondod,
nem érzel semmit, már megyek is. – Ebbe egyáltalán nem akarok
belemenni. Félek, hogy csak még jobban beindulna. De ha
becsípve is olyan úriember, mint józanul, akkor tartani fogja a
szavát, és hazamegy. Sértődés nélkül.
Úgyhogy megkockáztatom.
Megéri.
Nashért.
Bólintok, és Jensen rám mosolyog. Lassan a hajamba túr, és kö-
zelebb hajol.
Ahogy lehunyom a szemem, Nash arca makacs kísértetként
rémlik fel. Bárcsak el tudnám felejteni őt! Bárcsak egy másik férfi
csókjától elfelejthetném...
Jensen ajka meleg és ruganyos. Nem csókol agresszíven, nem
is nyálas, nem is túl... Semmilyen. Igazából nagyon jól csókol.
Csak épp semmi szikra nincs köztünk. Semmi tűz. Azt csak
egyvalaki csókja hozza ki belőlem. És az nem Jensen.
Érzem, hogy a nyelve az ajkaim közé furakodna. Ellenállok, de
ő nagyon próbálkozik, így hát kinyitom a számat és egy percig
engedem, de aztán elfordítom a fejemet.
Ez már igazán sok!
– Jensen, azt hiszem, ezt megbeszéltük. Menj haza, kérlek,
aludd ki magad, és hétfőn majd úgy teszünk, mintha sosem
történt volna meg. Oké?
A szemem sarkából látom, hogy kissé elhúzza a fejét. Csak
annyira fordulok oda, hogy a szemébe nézzek. A tekintete
elsötétült a szenvedélytől, kék szeme pupillája kitágult.
Látom, hogy hadakozik magával. Legszívesebben nyomulna,
de valami visszatartja.
 – Jensen, ez egy csodás csók volt. Nem erről van szó. Nem veled
van a baj. Csak... Én... Van valaki más.
Erre azonnal felfigyel. Összevonja a szemöldökét, és hátrébb
lép.
– Kicsoda? Nash?
– Nem – hebegek, mert ő nem arra a Nashre gondol.
– Akkor ki?
Nem tudok kapásból kitalálni valami meggyőző hazugságot,
úgyhogy marad az igazság.
– A bátyja.
– Most ugye viccelsz? – Amikor nem felelek, kurtán, keserűen
felnevet. –Te jó ég! A pasas, aki úgy néz ki, mintha rács mögött ült
volna, akárcsak az apjuk? Az a pasas?
– Jensen, ne legyél gonosz!
– Talán nincs igazam? Megélhetési bűnözőnek látszik a fickó.
Most már tényleg haragszom. Odébb tolom Jensent, hogy
legyen végre egy kis helyem.
– Pedig nem az, úgyhogy tartsd meg magadnak a sekélyes
véleményedet.
Kilépek Jensen és az ajtó közül, és a nappaliba megyek,
ahonnan felé fordulok.
– Marissa, te annyival jobbat érdemelsz nála! Az ég szerelmére,
gondolj csak bele!
Most én nevetek fel.
– Tudod mit, Jensen? Nagyot tévedsz. Nash az ismerőseim
közül az egyik legjobb ember, még akkor is, ha hosszú a haja.
Mégis, mit hittél, miért küzdők ennyire az ügyében?
– Hallottam róla, hogy személyesen érdekelt vagy, nagyon
személyesen, de nem árulta el senki, miről van szó pontosan.
Gondoltam, előbb–utóbb elmondod.
 Most már különösen örülök, hogy nem tettem.
– Hát igen, valóban személyes az ügy – mondom, szándékosan
kicsit kétértelműen, remélve, hogy ezzel kiábrándítom. Talán, ha
azt hiszi, hogy szívesen „alacsonyodom le, akkor úgy gondolja
majd, hogy nem vagyok méltó hozzá, és leszáll rólam. – Tudod,
nekem tetszenek a tetkós, kemény fickók. Szerintem szexisek.
Na jó, ezt azért túlzásba vittem.
Kicsit bele is borzongok, és remélem, nem vetettem el a sulykot.
Jensen szánakozva ingatja a fejét, fura pillantást vet rám, és az
ajtó felé hátrál.
– Hát akkor igazad van. Köztünk a nagyszerű kémia tényleg
csak a tárgyalóteremben létezik.
Kissé felszegem az államat, de nem felelek.
– Jó éjt, Marissa!
– Jó éjt, Jensen! – mondom, és megvárom, hogy elinduljon a jár-
dán, csak aztán reteszelem be az ajtót. – Jó, hogy leráztalak, Jensen
– suttogom, leoltom a villanyt, és újra a hálószoba felé indulok.
Húsz perccel később, amikor ágyba bújok, hatalmasnak érzem
a fekhelyemet. És hidegnek. És üresnek.
Akárcsak a szívemet.
 37.
Nash

Ismét egy hónap telt el

NAGYON VONZÓ A CSAJ, AKI TÁNCOL NEKEM. És nyilván nagyon

vonzódik. Az olasz klubok nemigen különböznek a világ többi
táján lévőktől.
A lány szőke, ami errefelé elég ritka. Talán ezért nézem őt. Arra
emlékeztet, ami a legjobban hiányzik. Aki a legjobban hiányzik.
Bármit megadnék, hogy végre ne gondoljak Marissara. Már so–
kadszorra próbálom valaki mással elfojtani az emlékét. De eddig
nem sikerült. És a nadrágomban sem ágaskodik a lelkesedés,
szóval továbbra sem fog menni.
Persze az aktus menne, pasi vagyok, naná, hogy menne.
Mindig megy, hacsak nem vagyok tökrészeg. Nem testileg
vagyok rá képtelen, hanem érzelmileg. Mindenem tiltakozik. A
fejem, a szívem, meg az, hogy nem is akarom igazán.
Visszakényszerítem a figyelmemet a táncparkettre. A szőke,
akit figyelgetek, végigsimítja a barátnője karját, kicsit lassít is a
gömbölyű melleinél, hogy kihívóbb legyen. Közben engem néz,
és egyértelmű a szándéka. Rápillantok a másik lányra, a sötét
hajúra, és tudom, hogy mindkettőt megkaphatnám, ha akarnám.
Csak intenem kellene, és jönnének velem. Belesóhajtok a
poharamba.
Nem akarom. Nem fogom magammal invitálni őket, amikor tá-
vozom. És nem érdekel, ha valaki mással kezdenek ki. Nem, ma
este egyetlen társam lesz. Az ital.
 38.
Marissa

OLIVIA SZEME A MEGLEPETÉSTŐL TÁGRA NYÍLIK.

– Most viccelsz? De hát ez nagyszerű! Miért nem vagy sokkal
lelkesebb?
Megvonom a vállamat. A klubban ülünk szombat délben, ket-
tesben.
– Az vagyok, csak...
Amikor nem folytatom, a kezemért nyúl, és rákérdez.
– Csak micsoda?
Érzem, hogy sírásra görbül a szám.
– Csak nem tudom, mihez kezdjek most. Hamarosan vége.
– De ez jó hír. Végre mindannyian tovább léphetünk. Neked
pedig rengeteg lehetőség adódik a karrieredben, alig győzöd majd
latolgatni őket.
– Tudom. És örülök is, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt
akarom.
– Mit? Hatalmas ügyekben képviselni a vádat, és jobbá tenni a
világot? Vagy a joggal foglalkozni egyáltalán?
 Ismét vállat vonok. Nem direkt csinálom, szinte automatikusan
teszem, mintha a testemnek muszáj lenne kimutatnia a bennem
kavargó kételyeket.
– Talán mindkettő. De nem csak erről van szó.
– Hanem miről? Történt valami apukáddal?
Oliviának elmeséltem a családi drámát apámmal. Amikor
ugyanis apám megtudta, hogy valóban büntetőjogba keveredem,
tulajdonképpen kitagadott. De aztán, amikor az ügy jól alakult, és
a sajtó is nagy port kavart körülöttünk, híresztelve, milyen csodás,
hogy ezek a bűnözők végre rács mögé kerülnek, apám is
megváltoztatta a hozzáállását. Hirtelen mégis tudott rám időt
szakítani. Hirtelen ismét fényes politikai jövő lebegett a szeme
előtt, de ezúttal számomra.
Ettől kezdve nem vettem fel a telefont, ha keresett. Sosem
szeretne engem pusztán önmagamért. Mindig csak eszközt lát
bennem. Vagy valami projektet. Talán családi trófeát. Ki tudja?
Persze csak akkor, ha épp nem szégyent hozok a fejére.
– Nem, nem beszéltem vele mostanában. De... Csak...
Könnybe lábad a szemem. A kezemet nézem Olivia kezében, és
szaporán pislogok, hogy ne robbanjon ki belőlem a fájdalom.
– Mondd el! – kér halkan Olivia.
– Úgy érzem, hogy ez az ügy az utolsó dolog, ami Nash–hez
köt, és ha lezárul, akkor ő végleg kivonul az életemből. Örökre.
Azt hiszem, legfőképp miatta vállaltam ezt az egészet. Azt
akartam, hogy eltegye végre a haragot és a keserűséget. Azt
akartam, hogy tovább léphessen és boldog legyen.
Mielőtt folytatnám, Olivia átveszi a szót, mintha a
gondolataimban olvasna.
– És azt gondoltad, hogy veled lesz boldog, amikor tovább lép.
 Szinte elviselhetetlen hallani, amiben reménykedtem, és tudni,
hogy napról napra illan el. Annyira valósnak érzem, annyira
véglegesnek.
Önkéntelenül felszisszenek, és hirtelen letaglóz a fájdalom,
amit Nash miatt érzek. Kitör belőlem a zokogás.
– Azt... Azt hittem, vi–visszajön – dadogok. Olivia leszáll a bár-
székről, és átölel. A vállára borulva sírok tovább. És tovább. És
tovább. Addig sírok, amíg elfogynak a könnyeim.
Olivia meg sem moccan, csak a hajamat simogatja. Egy idő után
elhúzódom, és a táskámban kotorászom zsebkendőért.
– Ne haragudj! – szipogok, és kifújom az orrom. – Ez már
régóta kikívánkozott.
Olivia szomorúan visszaül.
– Őszintén szólva, én is azt hittem, hogy visszajön. Biztos
voltam benne. Hiszen egyértelmű, hogy érzéseket táplált irántad.
Azt hiszem, Nash egyszerűen túl zavaros ahhoz, hogy tudja, mit
kezdjen az érzéseivel.
– Nem volt elég időnk. És most már nem is lesz. Csak azt
hittem... Reméltem, hogy... – Elfojtom az újra kitörni készülő
sírást. Mára eleget sírtam Olivia vállán, szó szerint. – De nem
vagyok kis csitri – mondom, és kicsit kihúzom magam. – Össze
kell szednem magam, túl kell lépnem ezen. Kifelé legalábbis.
Érzelmi szinten azt hiszem, talán sosem leszek képes rá.
Legalábbis nem teljesen. Ideje kitalálnom, mit fogok kezdeni az
életemmel, és lépnem kell. Nem leszek fiatalabb.
Olivia a szemét forgatja.
– Mert a huszonhét az olyan vén ám!
– Huszonnyolc – vágom rá automatikusan.
 – Mi? Huszonnyolc? De azt hittem... – Összeráncolja a
homlokát, és átgondolja, ki hány éves pontosan. Aztán
kikerekedik a szeme, amikor rájön, hogy igazam van. – Úristen!
Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Megfeledkeztünk a szülinapodról!
Úgy kapja a szája elé a kezét, mintha egy lelkész előtt
káromkodta volna el magát. Önkéntelenül elmosolyodom.
Számomra nem nagy ügy, de Oliviának olyan, mintha felgyújtotta
volna a házamat.
– Nem probléma.
– Dehogynem probléma! Hogy felejthettem el? Hogy nem jutott
eszembe?
Már megint vállat vonok. Mostanában mintha mást sem
tennék. Csak a vállamat vonogatom közönyösen.
– Nem tudom, de tényleg nem nagy ügy. Egész életemben nagy
hűhó volt a szülinapomon, tudod, rongyrázásból. – Most én
forgatom a szememet. – Tulajdonképpen jólesett, hogy nem
kellett a középpontban lennem aznap. Nem volt kedvem
ünnepelni.
Tényleg nem. Nem akartam semmi mást, csak azt, hogy Nash
visszajöjjön. Vagy legalább felhívjon, hogy hiányzóm neki. De
nem hívott. És hiába is lett volna bármilyen buli, ajándékok és
ünneplés, nem vidított volna fel. Jobb volt így, hogy senkinek nem
jutott eszébe.
Olivia arcán látom, hogy megérti, amit mondtam, és azt is, amit
nem mondok ki. A vállamra teszi a kezét.
– Tudod, idővel jobb lesz – mondja biztatóan. És tényleg tudom.
Azt hiszem legalábbis. Csak éppen most úgy érzem, sosem marad
abba ez a sajgó érzés a mellkasomban.
 39.
Nash

Újabb három hét múlva

FURCSA A TULAJDONOM MIATT AGGÓDNI. Régóta nem volt semmi

értékes a birtokomban. Most viszont aggaszt, hogy a jachtot a sa–
vannah–i kikötőben kell hagynom, amíg Atlantába megyek.
Kurva szar lenne, ha baja esne. Rengeteg pénzt tettem bele a
megtakarításaimból.
Elmosolyodom, amikor visszaemlékszem, hogyan vásároltam.
Miután Nápolyban faképnél hagytam azokat a lányokat a klub-
ban, másnap reggel úgy döntöttem, összetrombitálom a
legénységet, és korábban hajózunk ki, mint terveztem. Nem is
volt olyan egyszerű megtalálni őket. Ott vártam rájuk a jachton a
kikötőben, amikor odajött egy férfi, és érdeklődött, hogy bérbe
vehetné–e a hajót, hogy a feleségével együtt kéthetes hajóútra
vigyem őket az évfordulójuk alkalmából. Elmagyaráztam neki,
hogy a hajó nem az enyém, de ő győzködött. Talán nem hitt
nekem, vagy talán azt hitte, több pénzt akarok kérni, de
mindenesetre nagyon szeretett volna rávenni.
Hatalmas pénzt ajánlott. Persze nem mentem bele, hogy kéthetes
hajóútra vigyem őket, hiszen nem tudtam volna tiszta
lelkiismerettel vállalni, amíg a per le nem zajlott, de
elgondolkodtatott a dolog.
És most, három hét után, máris megváltozott az életem.
Gyökeret eresztettem. Úgy nagyjából. Szakmám van. Úgy
nagyjából. És van valamiféle jövőm is.
Oké, gyerekként nem egészen erről álmodtam, de illik ahhoz,
amilyen most az életem, amilyen most vagyok. És talán elég lesz,
hogy betöltse a bennem tátongó űrt.
Talán.
Mint mindig, Marissa most is eszembe jut, és sokat gondolok
rá. Néha nagyon nehéz bármi másra gondolnom. Minél közelebb
érek hozzá, annál nehezebb. Pedig eleve sem volt könnyű.
Hamarosan véget ér a per. Cash felhívott, és elmondta, hogy
Marissa és a kollégái már a záró vallomásokat készítik. Utána
döntéshozatalra vonul az esküdtszék. Senki nem tudja, meddig
fog tartani. Úgyhogy Cash azt mondta, gyorsan húzzak haza az
Egyesült Államokba. Apával együtt azt akarják, hogy az
ítélethirdetésen jelen legyek. Úgyhogy jövök.
Épp időben. Ma reggel vonult vissza az esküdtszék. Talán le is
maradtam volna, de úgy döntöttek, vacsoraszünetet tartanak,
aztán tovább tanácskoznak.
Próbálom nem tekinteni rossz jelnek, hogy nem jutnak gyors
döntésre. Inkább hálás vagyok, hogy időben visszaérek Cashhez
és apához.
Szerencsére már úton voltam vissza az Államokba, mert fel
akartam ajánlani Cashnek és Oliviának, hogy ők lesznek az elsők,
akiket hajóútra viszek, hogy úgymond lássam, milyen vizekre
evezek.
Jaj, de vicces vagyok!
 Felnevetek, ahogy eszembe jut, hogyan forgatná a szemét Cash
egy ilyen poén hallatán. A taxisofőr rám néz, én pedig
rezzenéstelenül bámulok vissza, amíg félre nem kapja a tekintetét.
Akkor elmosolyodom. Már nem vagyok olyan haragos, mint
régen, de azért még tartanak tőlem. Néha ez jól is esik, mint
például most. A taxis talán azt hiszi, valami bérgyilkos vagyok,
vagy ilyesmi. Persze nem segítek eloszlatni a tévképzetet. A régi
szokásoktól nehéz megválni. A korábbi munkám során életmentő
tudott lenni, ha veszélyesnek tűntem. És aki elég sokáig él így, az
veszélyessé is válik. És azt hiszem, ez valamelyest örökre meg fog
látszani.
Márpedig ezen változtatni kell, ha ügyfeleket akarsz. Senki nem akar
sétahajókázni egy olyan pasassal, akiből kinézik, hogy álmukban elvágja
a torkukat és kifosztja őket.
És megint ő jár a fejemben.
Marissa.
Mint mindig, most is ő jut eszembe, amikor a jövőmre
gondolok. És tudom, hogy nem lesz a része. Miért is akarnám,
hogy a része legyen? Néha nem küzdők az emléke ellen. Csak
hagyom, és egy ideig csak rá gondolok. De nem sokszor, különben
vagy az édes kis teste után sóvárgok, vagy a lelke után, de valami
olyan mélyen, hogy magam sem értem.
Néha azért elcsábulok, és fantáziálok róla. Hogy milyen
lehetett volna az életem...
Bárcsak másként alakult volna!

A telefonom csörgésére ébredek. Elnyomott az álom a taxiban, és

Marissa úgy táncolt a fejemben, mint a reklámban a karácsonyi
édességek. Előbányászom a zajongó kütyüt, és a kijelzőre
pillantok. Cash az.
 – Már úton vagyok – mondom, amint felveszem.
– Az esküdtszék jelzett, hogy mindenki jöjjön vissza vacsora
után. Döntést hoztak.
– A picsába! – Felegyenesedem és kinézek az ablakon, hogy hol
lehetek. Egy kilométerkő mellett haladunk el. – Még vagy két óra,
mire odaérek, haver. Mennyi idő, mire visszamennek a
tárgyalóterembe?
– Már gyülekeznek.
Felsóhajtok.
A francba!
– Talán piszmogni fognak, és odaérek. Rohanok, ahogy csak
tudok. Hívj, ha van valami.
– Rendben.
A hívás után érzem, hogy elönt valami ideges energia.
Képtelen vagyok nyugton ülni. Úgy érzem, tennem kéne valamit,
hogy felgyorsítsam ezt az átkozott taxizást. De nem tehetek
semmit. Csak azt tudom, hogy kizárt dolog, hogy megint
elaludjak.
Egy órával és huszonhárom perccel később csörög a telefonom.
Megint Cash az.
– Mi a helyzet?
– Bűnösök. Minden vádpontban – lelkendezik Cash. Hallom az
izgalmat a hangján. Pár másodpercbe telik, mire felfogom, amit
mondott. Aztán ingadozni kezdek az öröm és a düh között, hiszen
nyertünk, de nem sikerült odaérnem az ítélethirdetésre.
– Hű, a picsá... a mindenit! Ez csodálatos! Hűha! Ez már igen!
Ejha!
Cash belerikolt a telefonba, és a lelkesedése engem is az öröm
felé tol a düh helyett. Lesz mit ünnepelni ma este. Nagyon is!
 Hallom, hogy Cash nevet. A háttérben női nevetést is hallok.
Máris ünnepelnek.
– Akkor most hogyan tovább?
Cash összeszedi magát, és válaszol.
– Kihirdetik az ítéletet. Még nem tudom, mi lesz, de Georgia
állam törvényei maximum 20 évet adnak szervezett bűnözésért.
Remélem, meg is kapják! Már beszéltünk polgári perekről is. És
utána apa fellebbez, hiszen Duffy bevallotta, hogy ő volt... hogy ő
tette. Szerzek Duffytól egy aláírt tanúvallomást, és elindítom az
ügyet, amilyen gyorsan csak lehet.
Tudom, mit érez most Cash. És tudom, miért. Ugyanazért, ami-
ért nehezen beszélünk anyáról. Ma ünnepelnünk kéne. Hatalmas
győzelem volt. Holnap bőven lesz idő... Minden másra.
– Később megbeszéljük. Most itt az idő, hogy ünnepeljünk. Hol
lesztek?
– Gyere a klubba! Ma este a miénk a VIP terem.
Ez tetszik.
– Jól hangzik, haver. Akkor úgy egy óra múlva ott leszek.
 40.
Marissa

BEVALLOM, MEGÉRTEM, MIÉRT VÁLNAK AZ ÜGYÉSZEK a munkájuk

megszállottjává. Az ügy minden percüket leköti, az ítélet pedig...
Te jó ég! Kevés szebb élményem volt életemben, mint az, hogy
elítélték őket. És egyik ilyen élmény sem kötődik
tárgyalótermekhez.
Éjsötét szempár jut eszembe, de gyorsan elterelem a
gondolataimat.
Nem most. Csak legalább ma hadd élvezzem a békét, a boldogságot!
Fájt, hogy Nash nem jött el az ítélethirdetésre. Olivia azt
mondta, el fog jönni, és hatalmasat csalódtam, hogy mégsem volt
ott. De túl vagyok rajta. Próbálom élvezni a diadalt. Tudom, hogy
nélküle nem lesz teljes az öröm, de ezt meg kell szoknom. Úgy
érzem, soha semmi nem lesz teljes az életemben Nash nélkül.
Remélem, nem így lesz. Tényleg nagyon remélem. De a lelkem
mélyén kétlem is.
Balra kanyarodom, egyre közelebb érek a Dualhoz. Nem
akartam munkahelyi kosztümben menni, inkább hazaszaladtam
átöltözni, és csak utána indultam a buliba. Gondolom, jó pár italt
megiszunk majd, és sokáig ünnepelünk, szóval kényelmesen
akartam öltözni.
Farmert vettem fel, és hosszú ujjú pólót, mert a kora tavaszi esték
még hűvösek. Máris lazábban érzem magam.
Besétálok a klubba, Gavin mellett megyek el.
– Te vagy ma a biztonsági?
– Aha. Kiderült, hogy fent lesz egy meglepetésbuli, és nem volt
elég ember. Talán szerencsém lesz, és valami kis tuskót meg kell
leckéztetni. Vagy talán hazakísérhetek egy gyönyörű jogásznőt.
Kék szemével rám kacsint, jelezve, hogy tréfált. Javíthatatlanul
flörtöl mindenkivel.
– Ha nyugi van, gyere fel hozzánk egy italra! Lesz mit
ünnepelnünk.
– Hallottam róla. És gondolom, neked jár a gratuláció. Biztosan
nagyot alakítottál a tárgyalóteremben.
Megvonom a vállam, de jólesik a bók.
– Nem csak én dolgoztam az ügyön. Sokakon múlt a siker.
– Nincs is menőbb, mint egy gyönyörű nő, aki szerény, ha
dicsérik.
Nevetek.
Javíthatatlan.
– Oké, akkor köszönöm. Már megyek is. Jó lesz így?
– Nem kell ám elrohannod.
– Cash megnyúz, ha elvonom a figyelmedet a munkától.
– Ugyan, galambocskám, Cash miatt ne fájjon a fejed. Majd én
elintézem.
Csúfondárosan elmosolyodik, és incselkedve felvonja a
szemöldökét.
Újból felnevetek, és megrázom a fejemet.
– Veszélyes vagy ám! – mondom, azzal megfordulok, és a
lépcsőhöz indulok.
 – De csak a legkellemesebb értelemben – szól utánam, aztán
elvesz a hangja a háttérzajban.
A lépcsősor tetején, az ajtó előtt állva elmosolyodom. Hallom,
hogy a VIP teremben már nagyban ünnepelnek, túlharsogják még
a lentről jövő zenét is. Márpedig az hangos.
Kinyitom az ajtót.
Káosz fogad. Gyorsan végigpillantok a jelenlévőkön. A pultos
kivételével mindenkit láttam már. Mindenkinek köze volt az
ügyhöz, vagy így, vagy úgy. Itt van például Cindy, az
ügyvédbojtár, aki többször is rendkívül fontos információt ásott
elő; itt van Steve, a tudósító is. Az utóbbi pár hónapban
mindnyájunknak sokszor volt hozzá szerencsénk.
Az ilyen nagy jelentőségű ügyeknél, mint az, amit most
megnyertünk, szoros kötődés alakul ki az együttműködők között,
szinte már családias érzés. Az én esetemben rám is fér, hogy
családpótléknak érezhessem őket. Mindent összevetve, ez volt
életem egyik legcsodálatosabb, legfelemelőbb élménye.
De most hogyan tovább?
Zavaró gondolat villan be, mielőtt megakadályozhatnám. Egy
pillanatra lehervad a mosolyom. De mielőtt még az élet nagy
kérdésein rágódhatnék, Jensen kiabál felém a bárpult mellől.
Felkap két felespoharat, és megindul felém. Mindenki engem
néz, és még a mosolyom is visszatér. Ma este nem vagyok
hajlandó semmi komolyabbra gondolni, mint hogy mit igyak
még.
Jensen megáll előttem, és a terem elcsendesedik. Mármint
annyira, amennyire egy tömött szórakozóhely feletti VIP terem el
tud csendesedni. Jensen megköszörüli a torkát.
– Az ünnepeltre, aki nélkül nem lett volna győzelem! –
Megemeli a poharát, és mindenki követi a példáját. – Marissa
egészségére!
 Belepirulok ebbe a szeretetteljes figyelembe, és gombóc szorítja
a torkomat. Felhajtom az italt, és egy pillanatra kétlem, hogy le
tudom nyelni a gombóctól. De sikerül. Éget az alkohol, könnybe
lábad a szemem.
– Marissara – kiabál mindenki.
Jensen átfogja a derekamat és megpörget. Érzem, hogy elragad
a vidámság, és felnevetek. Kacagok, és arra gondolok, hogy ez
nagyon hosszú ideje az első éjszaka, amikor egy kicsit is boldog
vagyok.
Jensen lerak, és akkor hirtelen meglátom Nasht.
 41.
Nash

HÁT MINDENRE SZÁMÍTOTTAM, AMIKOR BELÉPTEM, de erre a

faszságra nem. Jensen ott ölelgeti Marissat, Marissa pedig nevetve
kapaszkodik belé. A barátaik körülállják őket, és éljeneznek. Egy
csomó ember, akikhez semmi közöm.
Élesen belém hasít a tudat, hogy ez már nem az én világom. Jól
tettem, hogy megvettem a hajót, és úgy terveztem, hogy a
tengeren fogok élni. De talán azt hittem, hogy egyszer... Majd
valamikor...
Marissa arcáról lehervad a mosoly, amikor meglát. Jensen
leteszi, én pedig őt is végigmérem. Engem bámul a pasas.
Legszívesebben szarrá verném, de visszafogom magam.
Körülnézek a teremben. Kevés embert ismerek, nem mintha
számítana, ha mindenkit ismernék. Nem tartozom közéjük. Ez
nem az én világom. Ez Marissa világa, és örökké közénk fog állni.
Hatalmas szakadék tátong közöttünk. Végtelen óceán választ el
minket.
Elfordulok, és Casht keresem. Nagyon vigyorog. Erről eszembe
jut, hogy átgondoljam, hogy is állunk. Elvégre megkaptuk, amit
akartunk. A bűnözők, akik anya haláláért és apa bebörtönzéséért
felelősek, jó hosszú időre rács mögé kerülnek. Duffy pedig, aki
parancsra elkövette a gyilkosságot, kínhalált érdemel, de legalább
egész életében menekülnie kell majd. Ha nem vonul tanúvédelmi
programba, el kell hagynia az országot. Szóval az életének
tulajdonképpen vége. Ez még jobb büntetés. Megpróbálom így
látni, mert csak így tudom elengedni.
És el kell engednem. Örülnöm kell ennek a győzelemnek, és to-
vább kell lépnem.
De merre?
Szándékosan nem gondolok most erre, hiszen van tervem, és
kész. Nem veszek tudomást a gondolataimat kísértő kék
szempárról, melynek pillantása szinte lyukat éget belém.
Odalépek az öcsémhez. Kezet nyújtok, ő pedig megrázza, és
egymásra mosolygunk. Hirtelen magamhoz húzom egy ölelésre.
Megveregetjük egymás vállát.
Amikor hátrébb lépek, még mindig vigyorog.
– Vége, haver! Végre túl vagyunk rajta! – mondja megkönnyeb-
bülten.
Bólintok.
– Végre.
Életem legboldogabb napját kellene ünnepelnem, de pocsékul
érzem magam. Semmi kedvem most bulizni, de nem akarom,
hogy bárki lássa, hogy kínlódom.
– Egy kicsit használhatom a kéglidet? Rendbe kéne szednem
magam – mondom halkan.
Cash egy pillanatra összevonja a szemöldökét, aztán felel.
– Hát persze.
Bólintok, megfordulok, és kisétálok a teremből. Hátra se nézek.
 Mégis mire számítottál?
Szidom magam, miközben lesétálok a lépcsőn, és átfurakszom
a zsúfolt táncparketten. Egyértelmű, hogy a lelkem mélyén azt
gondoltam, Marissa örülni fog nekem, elmondja, mennyire
pocsékul érezte magát nélkülem, könyörög, hogy vigyem
magammal, és szépen elhajózunk a naplementébe. Röhejes, de
pontosan ezt képzeltem a lelkem legmélyén.
Micsoda kibaszó... micsoda idióta vagy!
Idegesít, hogy még mindig kerülöm miatta a trágárságot, mint-
ha nem szarná le. Mintha hallaná a gondolataimat. Mintha
érdekelném. Juszt is eleresztek egy kacifántos káromkodást,
bemasírozom Cash irodájába, és bevágom magam mögött az ajtót.
Átmegyek a lakáshoz, és ott is bevágom az ajtót. Kicsit jobban
érzem magam, most, hogy kiadtam a mérgem valamelyest. Persze
még sokkal jobban érezném magam, ha szétrúghatnám a puccos
seggét, aki Marissat ölelgette. De ettől nem kerülnék jobb
helyzetbe, és valószínűleg le is csuknának, szóval inkább
keresztülhajítom a szobán a táskámat, és elmegyek zuhanyozni.
Alig engedek hideg vizet. A forró zuhany éget, és időlegesen
eltompít minden mást. Mire végzek, lángol a bőröm, de hamar
megnyugszik. Én viszont annál kevésbé.
Mielőtt felöltözöm, elnyújtózom az ágyon, és megszárítkozom
a levegőn. A kintről beszűrődő zene tompa dübörgésére
koncentrálok, és arra, hogy elmúljon a haragom.
Szándékosan elterelem a gondolataimat olyan dolgok felé,
amik valamelyest megnyugtatnak. Például, hogy apa végre
szabadlábon van, meg hogy milyen gyönyörű látványt nyújtott a
vöröslő naplemente a Karib–tenger tiszta vize fölött.
 Nem tudom, meddig fekszem ott. A két ajtón át is beszűrődő
zene kezd halkulni, de fogalmam sincs, mennyi lehet az idő; nem
látok órát a szobában.
Felkelek, felöltözöm, és az irodai órára pillantok. Közel két
órán át heverésztem.
Ez meg hogy a francba történt?
Visszaindulok a klubba. Már jóval kevesebben vannak. Lassan
vége az éjszakának. Persze, hétköznap van...
Felnézek, előttem a VIP terem tükörüvege. Nem tudom, ott
vannak–e még, de azért illene legalább benéznem, mielőtt
kölcsönkérem Cash kocsiját, és elhúzok a fenébe. A lakásában
csend van, ott fogom tölteni az éjszakát. Csak innen minél
távolabb. Tőle minél távolabb.
Kettesével szedem a lépcsőket. Mielőtt felérnék, nyílik az ajtó,
és Jensen lép ki. Marissat kíséri, aki imbolyogva indul a lépcsőhöz.
– Mondtam, hogy tudok vezetni – motyog Marissa.
– Én pedig mondtam, hogy ilyen állapotban nem ülhetsz a
volán mögé.
– De te is berúgtál. Ki fog vezetni?
– Én kevésbé rúgtam be – érvel Jensen.
Megállok a lépcső közepén, és karba fonom a kezem.
– Mentek valahová?
– Igen. Haza akar menni, de túl sokat ivott.
– Na és maga? Maga talán nem?
– Annyira nem.
– Semennyire ne legyen berúgva, ha Marissat viszi haza. Majd
én elviszem.
– Ne aggódjon, Cash, megoldom.
 Megpróbálja mellettem odébb kísérni Marissat. Nem is tudom,
mi dühít fel jobban; az, hogy Cashnek szólít, vagy az, hogy már
megint Marissan van a keze.
Mi a francnak kérded, amikor pontosan tudod a választ?!
– Ragaszkodom hozzá – szűröm a fogaim között. Nem akarok
botrányt csinálni. Nem azért, mert nem esne jól seggbe rúgni a
pasast itt, a lépcsőn, hanem azért, mert ez kínos lenne Cashnek, és
valószínűleg Marissanak is. Miattuk nem teszem meg. Nem
magam miatt. És főleg nem emiatt a fellengzős pöcs miatt.
– Ragaszkodjon nyugodtan, de én viszem haza Marissat.
Kihívás villan világos szemében. Valahogy röhejesnek érzem.
Fogalma sincs, mit tehetnék vele, ha kihozná belőlem az
agressziót. Fogalma sincs!
– Ügyvédke, velem ne szórakozzon! Higgye el, pórul járna.
– Mi van, ha nem hiszem? – kérdi, mert az alkohol bátorságot
öntött belé.
– Ugyan már, fiúk! – kiált ránk Marissa. – Hagyjátok abba!
Tudok vezetni, hazamegyek egyedül, szóval ne tépjétek le
egymásról a gatyát. – Elneveti magát a saját szavain, és kihúzza a
karját Jensen kezéből.
Megpróbál elhaladni mellettem, megbotlik és nekem dől. Meg-
fogom és megtámasztom, ő pedig hozzám bújik. Felnéz, és
elmosolyodik.
– Bocsi.
– Hadd vigyelek haza – mondom halkan.
Mélyen a szemembe néz, mintha keresne... Valamit. Nem tu-
dom, mit, de úgy látszik, megtalálta. Bólint.
– Rendben.
 – Marissa, én... – kezdi Jensen, de félbeszakítom, és a
mellkasára tenyerelek. Megtorpan, nem lép közelebb Marissahoz.
Rá sem nézek, csak Marissa kék szemébe merülök.
– Utolsó figyelmeztetés – mordulok fel.
Marissa Jensenre néz.
– Ne aggódj, Jensen, minden rendben. Nagyon kedves, hogy
hazavinnél, de mindketten túl sokat ittunk, nem célszerű
vezetnünk.
Hallom, hogy Jensen felsóhajt, és gonoszul remélem, hogy
ellenkezni fog. Imádnám, ha megleckéztethetném ezt a pöcsöt.
Ugyanakkor értékelném, ha egyszerűen befogná a száját, és
lekopna. Szívesebben foglalkoznék most Marissaval, mint azzal,
hogy betöröm az ügyvédke fejét. Most csak Marissa számít. És az,
amit a gyönyörű kék szempárban látok.
A szemem sarkából látom, hogy Jensen megfordul és
visszavonulót fúj. Amikor végre lelép, már semmi nem vonja el a
figyelmemet. És néhány percre úgy érzem, kiteljesedik a lelkem.
– Le tudsz jönni a lépcsőn?
Marissa bólint, és tesz egy lépést lefelé. Meginog, én pedig
megtámasztom.
– Hűha – motyogja.
Nem kérdezek semmit, egyszerűen ölbe kapom és leviszem.
Tudom, hogy most már lerakhatnám, de nem teszem. A
karomban viszem ki a hűvös éjszakába.
– Hol parkoltál le?
– Ott – mondja, és jobbra mutat, aztán a vállamra hajtja a fejét.
Lazán átöleli a nyakamat, és hozzám bújik. Magamhoz szorítom.
Mintha mindig is itt lett volna a helye, a karjaimban.
Tökéletes.
Tejó ég, mit tett velem ez a nő?
 Amikor a kocsijához érünk, előkeresi a kulcsot a zsebéből, és a
kezembe nyomja. Megnyomom a gombot, és halk kattanással
kinyílik az ajtó. Leteszem Marissat, hogy kinyissam az anyósülés
felőli ajtót, aztán óvatosan beemelem, nehogy beüsse a fejét.
Szótlanul megyünk hazafelé. Néhányszor rápillantok, hogy el-
aludt–e. Nem alszik. Újra meg újra visszanéz rám, de nem szól
egy szót sem.
Szinte kézzel fogható a várakozás. A farmeromat feszegeti a
merevedésem.
Leparkolok Marissa házánál, és kinyitom neki a kocsi ajtaját.
Segítek kiszállni, ő pedig elindul a járdán, de megállítom, és újra
a karomba veszem.
– Tudok járni – mondja, de azért a nyakamhoz hajtja a fejét. Va-
lószínűleg tudna járni, de nem akar. Én pedig nem akarom letenni.
Nem felelek, csak az ajtóhoz viszem, átadom neki a kulcsot, és
úgy hajolok, hogy ki tudja nyitni a reteszt és a zárat.
Amikor belépünk, a lábammal csukom be mögöttünk az ajtót,
és leteszem Marissat. Nem akarok túl magabiztos lenni, úgyhogy
inkább kivárom, mit tesz, mit mond.
Az ajtó tetején az üvegen át beszűrődik némi fény. Csak nézzük
egymást. Csendben. Elgondolkodva.
Annyi mindent akarok mondani, de képtelen vagyok rá. Nem
szabad. Nem tehetem. Nincs miért. Úgysem változna semmi. Ha
ő nem viszonozza az érzéseimet, abba belehalnék. De ha igen, az
talán még rosszabb lenne.
Az arcához emelem a kezemet, és az ujjam hegyével
megsimogatom selymes bőrét. A kezemhez hajtja a fejét.
Odahajolok, és megcsókolom. A csókunk nem olyan lázas és
kétségbeesett, amilyennek képzeltem. Van benne valami szomorú
és... végleges. Nem tudom, melyikünk miatt érzem ezt, de
kifejezetten azt súgja a csók, hogy „vége”.
Életemben először szeretkezem egy nővel. Persze sok százszor
szexeltem már, több nővel, mint hogy meg tudnám számolni.
Mindenféle mocskos dolgot kipróbáltam velük. A fenébe, hiszen
Marissaval is. És vele szívesen folytatnám. De ez az éjszaka nem
arról szól. Még akkor sem, ha ezt akarnám. Ma éjszaka nála
hagyom a lelkem utolsó darabkáját is, amit eddig nem vett el.
Ahogy lassan vetkőztetem, most egészen elmerülök a parfümje
illatában, a bőre selymességében. Mintha különösen kiéleződtek
volna az érzékeim, hogy rá koncentrálhassak. Örökké megmarad
az emlékezetemben minden puhaság, minden édes sóhaj, minden
finom remegés. Nem tudom, jó–e, hogy így van, de nem számít.
Semmi nem állhat az utamba.
Attól kezdve, hogy beléhatolok, egészen az orgazmusa utolsó
remegéséig, végig tudatában vagyok, hogy ez egy keserédes, ki
nem mondott búcsú. Ezekben a percekben olyan boldog vagyok,
mint még soha. És szomorúbb, mint eddig bármikor. Örökre jobb
emberré váltam attól, hogy Marissat megismerhettem.
Begyógyította a sebeimet, melyekről azt hittem, halálomig
hurcolom majd őket. Miatta van most lehetőségem arra, hogy
valamiféle jobb életet éljek.
Lassan megnyugszik a zihálásom, amikor nedvességet érzek a
bőrömön. Marissa mellettem fekszik, egyik lábával átölel, a feje a
mellkasomon pihen. Sír. Minden egyes könnycseppet érzek. Csak
langyosak, mégis égetnek.
– Mire felébredek, már nem leszel itt, ugye? – suttogja, és a
hangja elakad a végén.
Nem felelek azonnal. Elgondolkozom. Nem igazán volt
tervem, de tudom, mit kell tennem.
 – Úgy van.
Érzem, hogy a sírás rázza a vállát. Megszakad a szívem.
Hirtelen megmozdul, odébb gördül, és felkel. Nem fordul meg,
hogy rám nézzen. Kihúzza magát, és önérzetesen elindul a fürdő-
szobába.
– Ég veled, Nash – suttogja lágyan. Aztán bemegy a mosdóba,
és magára zárja az ajtót. Döbbenten felülök. Hallom, hogy
zuhanyozik.
Felöltözöm, taxit hívok, és egyetlen mondatot ismételgetek ma-
gamban.
Mindkettőnknek jobb lesz így. Mindkettőnknek jobb lesz így. Mind-
kettőnknek jobb lesz így.
Marissa még mindig a fürdőszobában van, amikor megérkezik
a taxi. Tudom, hogy ezek voltak az utolsó szavai felém.
 42.
Marissa

NEM TUDOM, MIÉRT VAGYOK MÉG ÁGYBAN. Azt viszont tudom,

hogy ma éjjel nem fogok aludni. Annyira szeretném magam
mögött hagyni a valóságot, ha csak kis időre is, de túlságosan fáj,
hogy el kellett engednem Nasht. Képtelen vagyok megnyugodni.
Már vagy tizedszerre fúrom a párnámba a fejem, és mélyet
lélegzem. Beszívom Nash illatát. Férfi és szappan. A könnyeim
kezdik teljesen eláztatni a párnát.
A lelkem mélyén tudtam, hogy ez az éjszaka a búcsúzásról
szólt. Ha lett volna bennem egy szikrányi életösztön, távol
tartottam volna magam Nashtől. Mégsem tettem. És valahogy
nem is bánom. Iszonyúan fáj, hogy újra elveszítettem, de megérte,
hogy újra ölelhettem, még ha csak egy kis időre is.
Megint kitör belőlem a zokogás. Visszhangzik a szoba
ürességében, a szívem ürességében. Alig hallom meg a
dörömbölést az ajtón, annyira lefoglal a saját fájdalmam.
A szívem egy pillanatra megáll, aztán hevesen verni kezd.
Kicsit attól is tartok, hogy esetleg nem valami sötét alak
ólálkodik–e odakint, hogy elraboljon. De leginkább
reménykedem, kétségbeesetten reménykedem, hogy Nash az.
 Könyörgöm, istenem, könyörgöm! – hajtogatom, felveszem a
köntösömet, és az ajtóhoz megyek.
Kinézek a kukucskálón, és elakad a lélegzetem. Nash az.
Kinyitom az ajtót. Szinte haragosan fogja a kezébe az arcomat,
és a száját a számra tapasztja.
– Mi a fenét csináltál velem? – suttogja. Nem érdekel, mit
mond, nem is válaszolok. Csak az érdekel, hogy visszajött. Még
ha csak egy kis időre is, de visszajött.
Végigcsókolja az arcomat, és magához szorít.
– Nem tudlak megint elhagyni. Képtelen vagyok rá. Mondd,
hogy maradjak! – suttogja a hajamba. – Olyan leszek, amilyennek
akarsz, azzá válok, akit csak akarsz. Nem vagyok tökéletes, de
neked az leszek. Csak adj esélyt!
Megpróbálok hátralépni, de nem hagyja.
– Nash... – Megpróbálok kibontakozni a karjaiból.
Végre elenged annyira, hogy felnézhessek rá. Megszólalnék, de
az ajkamra teszi az ujját.
– Keresztülhajóztam a világon, hogy elmeneküljek előled, és az
érzések elől, amiket kiváltottál belőlem. De rá kellett jönnöm,
hogy még a hatalmas óceánba sem tudom belefojtani az
érzéseimet, és bárhová megyek, hozzád vágyódom. Ott vagy
velem. Mindig ott vagy velem. Amikor a tengeren kalandoztam,
ott voltál. Amikor elvesztem az életben, megtaláltál. Megtaláltál
és megmentettél. És tudom, hogy bárhová megyek, nem lehetek
boldog, ha tőled távol visz az utam. Te vagy a lényem
legnemesebb része. Csak az számít belőlem, amit neked adtam,
amit rád bíztam.
– Maradnál? Itt maradnál? Velem?
 – Bármit megtennék érted.
– És mi lesz a hajóddal? Cash mesélte, hogy vettél egy jachtot,
és hajóutakat szervezel rajta.
– Eladom. Nem kell. Mindent feladnék érted. Bármit.
Kettőnkért mindent. Ha te velem vagy, és boldog vagy, semmi
más nem számít. Bármit megtennék érted. Csak mondd, mit
tegyek.
Túlcsordul a szívem. Először nem is találom a szavakat. Szinte
zavarodottan gondolkodom, hogy vajon valóság–e, ami történik,
vagy csak álmodom. De azt tudom, hogy ha álmodom, hát nem
akarok felébredni. Soha.
– És ha én nem akarom?
Nash megdermed, és pár másodpercig nem szól semmit.
– Mit nem akarsz?
Tudom, mire gondol. Látom az arcán, hogy le van sújtva. Azt
hiszi, azt fogom mondani, hogy öt nem akarom.
– És ha én nem akarom, hogy eladd a hajódat?
Nem felel, csak néz. Végre elmosolyodom. Talán soha
életemben nem mosolyogtam ilyen boldogan, mint most, ahogy
átölelem a nyakát, és magamhoz húzom a fejét.
– És ha el akarok veled hajózni? – súgom a fülébe.
Hallom, hogy sóhajt, aztán olyan erősen szorít magához, hogy
szinte a szuszt is kiszorítja belőlem.
– A fenébe is... szeretlek! – suttogja. Ha úgy gondoltam, én
voltam a legboldogabb nő a világon pár másodperce, hát
tévedtem. Még soha nem hozott az életembe ilyen drámai
változást néhány szó. A bizonytalanságból és a kétkedésből
kilépve, ebben a pillanatban találtam meg a reményt, a szerelmet
és valami olyan békességet, amit eddig nem ismertem. Amit most
mond, az visszhangzik a lelkem legmélyén. – Te teszel teljessé.
 – Ugyanerre gondoltam én is – vallom be.
– Tényleg? – kérdi, és a hangjában mosoly bujkál.
– Erre, meg még valamire.
– Mire? – kérdi. Nem felelek azonnal. Felemeli a fejét, és rám
néz.
– Mire? – kérdezi újra.
Az ujjam hegyével megcirógatom borostás állát.
– Arra, hogy szeretlek. Szeretem a borostádat is. Meg az
ajkaidat – mondom, és végighúzom az ujjamat Nash telt száján. –
Meg az arcodat. A hajadat... – A füle mögé simítok néhány
rakoncátlan tincset. – És hogy igazad van. Te vagy az, aki nekem
tökéletes. így, ahogy vagy. Nem is tudtam, de pontosan rád volt
szükségem, pontosan téged akartalak.
Nash megfogja a kezemet, és a tenyerembe hajtja a fejét.
– Egész életemben csak arra törekszem majd, hogy boldoggá
tegyelek, és bebizonyítsam, hogy jól döntöttél. ígérem, sosem
fogod megbánni, hogy esélyt adsz nekem.
– Nem csupán arról van szó, hogy esélyt adok neked. Úgy
érzem, levegőt sem kapok, ha nem vagy mellettem. Csak azt
teszem, ami a túlélésemhez kell. Ennyire egyszerű.
– Akkor hadd legyek én a levegő! – mondja Nash halkan.
Amikor újra megcsókol és a karjába vesz, úgy érzem, elindultunk
a közös jövőnk, a boldogságunk, a teljesség felé. És beleborzongok
az izgalomba, hogy együtt indulunk útnak.
 43.
Nash

Négy hónappal később

A KABIN ABLAKÁN BESZŰRŐDŐ NAPSUGARAK FÉNYÉBEN Marissa

napbarnított bőre szinte aránylik. A hasán fekszik, arccal az ágy
széle felé, és nyugodtan szuszog. Sokáig tudnám még nézni,
ahogy alszik. De ez mégiscsak fura, meg aztán minél tovább
nézem, annál keményebben áll a farkam.
Óvatosan lefejtem róla a paplant. Meztelenül alszik. Itt, a
Fidzsi–szigeteken balzsamos a levegő, úgyhogy nemigen
hordunk pizsamát, aminek kifejezetten örülök. Marissa mocorog,
én pedig megcsókolom a háta közepét, aztán végignyalom a hátát,
le egészen a fenekéig. Bele is harapok egy kicsit. Megrezzen, és
hallom, hogy elakad a lélegzete. Megpuszilom ott, ahol
megharaptam.
– Imádom a seggedet – suttogom.
Marissa fészkelődik, de csak annyira, hogy elnyúljon az ágyon,
és kicsit széjjelebb tegye a lábát. Végigsimítom a combja hátulját,
aztán a belső oldalát, fel a forróságig, ami csak úgy árad belőle.
Amikor becsúsztatom az ujjamat, érzem, hogy máris nedves, és
készen áll.
– Nocsak! Rólam álmodtál?
Finoman mozgatni kezdem az ujjam, és kicsit ránehezedem
Marissara a mellkasommal.
– Mmmm – dorombol.
– Igen, biztosan rólam álmodtál – suttogom. – Elmeséled?
Boldogan valóra váltanám az álmodat. Nagyon boldogan –
mondom, és még egy ujjamat becsúsztatom.
– Inkább megmutatnám – mondja, és fészkelődik, hogy
kiszabaduljon alólam.
Imádom, amikor megmutatja, mi jár a fejében.
Mire kikötünk, már magasan jár a nap. Cash és Olivia a hotel
medencéje mellett sütkérezik Gavinnel és Gingerrel.
– Na mi van, lustaságok? – kérdem, amint hallótávolságba
érünk. – Azt hittem, ideje elmennetek szépítkezni, vagy mi a fene.
Olivia lecsusszan a nyugágyról, gyors puszit nyom Cash
szájára, aztán kézen fogja és talpra rángatja Gingert.
– Már itt sem vagyunk. Érezzétek jól magatokat, fiúk! Megyünk
szépítkezni.
– Aki tökéletes, annak nincs rá szüksége – mondom, és
megcsókolom Marissat, mielőtt Olivia őt is magával cipelné.
Marissa rám mosolyog.
– Csak mézesmázoskodj, és megismételhetjük a reggeli
programot.
– Abban nagyon jó vagyok – felelem, a mézesmázoskodásra
gondolva.
 Kacéran rám mosolyog.
– Tudom!
Megpaskolom az imádni való popóját, ő pedig Olivia és Ginger
után indul.
Nézem, amíg el nem tűnik, aztán odaülök a nyugágy szélére,
ahonnan most állt fel Olivia.
– Szóval most akkor a lelkedre kéne beszélnem, hogy nem kell
félned a nősüléstől, meg ilyesmi?
– Ha félnék tőle, akkor igen, de azt hiszem, jobban várom az
esküvőt, mint Olivia.
– Hát azt kétlem. Csak úgy lebeg a menyasszonyod. Le se szállt
a földre, mióta itt vagyunk.
Cash pár hónappal ezelőtt kérte meg Olivia kezét, nem sokkal
azután, hogy lesittelték a Bratva bűnözőket. Nagyszabású esküvőt
terveztek, és miután apát is kiengedték, Ginger könnyedén
rábeszélte Oliviát, hogy egzotikus környezetben tartsák a
menyegzőt. Főleg, hogy Ginger már azt is tudta, hogy Olivia apja
és az én apám is beleegyezett.
Olivia anyja meg... Kit érdekel? Az ő szavaival élve, nem
hajlandó részt venni „Olivia és Cash esküvői kabaréjában”.
Micsoda hülye picsa!
Aztán Ginger még azt is elárulta, hogy Marissa és én
megígértük, hogy a jachttal elhozunk mindenkit. Utána már csak
ki kellett választani az ideális helyszínt, és megszervezni a
részleteket.
Végül a Fidzsi–szigeteket választották. A szertartás a fidzsi és
a keresztény hagyományok elegye lesz. A násznép nem nagy.
Marissa és Ginger a koszorúslányok, én, Gavin és apa a tanúk,
Olivia apja pedig majd az oltárhoz kíséri a lányát. Este fél
kilenckor kezdődik, fidzsi idő szerint.
 Cash képéről le sem lehet törölni a vigyort. Szerintem az
enyémről sem. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy így
alakulhat az életünk, főleg anya halála és az azt követő események
után. Ebből is látszik, hogy egy jóravaló nő szerelme csodát tesz a
férfiakkal. Megjavítja, ami eltört, és begyógyítja a sebeket. Már
akkor, ha a sebhelyekkel együtt is szeretni tudja a párját.
Márpedig Marissa tud. És azt hiszem, Olivia is. Cash és én
szerencsés fickók vagyunk.
– Nos, akkor, ha nincs más dolgod, beszélnem kell veled.
Nagy levegőt veszek. Ez az első lépés.

A tengerparton állok Marissaval szemben, a naplemente

megcsillan a hullámokon, a langyos szél simogatja a hajunkat és
az ösvény mellett égő fáklyák lángját.
Bevallom, tökéletes esküvői helyszín. Oliviát illene várnom, de
nem tudom levenni a szememet Marissaról.
Gyönyörű a hagyományos fidzsi esküvői viseletben. A hosszú,
lenge fehér szoknya combközépig van hasítva, és megmutatja
formás lábait. Délután a lányokkal kicsit leégett, és azt hiszem,
nincs rajta melltartó a könnyű, fehér felső alatt. Amikor a szellő
kicsit megbirizgálja a kelmét, egy–egy pillanatra kirajzolódik a
mellbimbója, és teljesen megőrjít.
Mintha megérezné a pillantásomat, rám néz és elmosolyodik.
Eláll a lélegzetem.
Az arca kipirult, leginkább a naptól, a haja pedig egészen
platinaszőke a tengeren töltött hónapok miatt. Boldogan ragyog a
szeme, és valami azt súgja, hogy ma éjjel igencsak kemény szexre
vágyik majd. Az a kedvencem, amikor ilyen a hangulata.
Szexuálisan legalábbis.
Az ösvény felé biccent, amikor felhangzik a dobpergés.
Kényszerítem magam, hogy Marissa helyett végre a
menyasszonyt figyeljem.
Néhány kínos viseletbe öltözött fidzsi–szigeteki férfi cipeli Oliviát
valami... ágyszerűségen. Megállnak az apja mellett, és leteszik. Az
apja karon fogja, és Cash felé fordulnak.
Én is ránézek az öcsémre. Nem mosolyog, de nem tűnik
haragosnak vagy zavartnak. Inkább döbbenet ül az arcán. Tuti,
hogy ha puskával kényszerítenék, akkor sem tudna egyetlen szót
sem kinyögni. Apa a vállára teszi a kezét. Gondolom, rajta is úrrá
lesznek az érzelmek, hiszen azt hiszem, nem remélte, hogy
láthatja ezt a napot. Ma sok családi álom válik valóra.
Remélem, az enyém is köztük lesz.
Újból Marissara pillantok. Őt nézem, ahogy a szertartást vezető
férfi belekezd a beszédbe. Még akkor is őt nézem, amikor Olivia
és Cash végigmondják szívhez szóló esküvői fogadalmukat. Csak
pár foszlány jut el a tudatomig.
– Életet leheltél a lelkem olyan rejtett zugaiba, melyeknek a
létezéséről sem tudtam, amíg meg nem ismertelek – mondja Cash
ünnepélyesen. Miután befejezte, kis hallgatás következik, majd
Olivia is belekezd a fogadalmába.
– Pontosan ilyen férfiról, ilyen társról álmodtam. Te vagy
születendő gyermekeim apja, és veled együtt akarok
megöregedni – mondja elcsukló hangon.
Fél füllel hallgatom, és közben Marissat lesem, ahogy a megha-
tottság könnyeit törölgeti. Patakokban folynak végig az arcán.
Még a lelkész szavai sem vonják el egészen a figyelmemet róla.
– Csókolják meg egymást!
Látom, hogy Marissa is rám pillant. És engem néz, nem az ifjú
párt.
Vajon mi jár a fejében, ahogy most a homokos ösvényen át
engem figyel, miközben a földi Paradicsomban a szeretteink
kimondják a boldogító igent? Azt szeretné, hogy megkérjem a
kezét, és neki is álomesküvője legyen? Csalódást érez, amiért még
nem tettem meg? Összetörné, ha sosem kérném feleségül? Vagy
inkább megkönnyebbülne?
Nem látok választ a szemében, csak szerelmet. Tátog valamit,
és bár nem ad ki hangot, tudom, mit mond.
– Szeretlek.
Elmosolyodom, és visszatátogom a vallomást. Aztán megtörik
köztünk a bűvös pillanat, mert Cash és Olivia, az újdonsült Mr. és
Mrs. Davenport, elhalad köztünk.
Mindketten ragyognak a boldogságtól. És én is boldog vagyok,
hogy láthatom.
Azonnal elkezdődik az ünneplés. A szertartást a kis kápolna
helyett a tengerparton tartották, és a fogadást sem az üdülőhelyen
rendezik, hanem kint terítenek. Nem mintha nagy lakoma
készülne, hiszen kevesen vagyunk.
Jó pár órával később már tűkön ülök. Nincs rajtam óra, de
sejtem, hogy elmúlt éjfél, a többiek viszont még javában buliznak.
A fák felé nézek, és látom a kikötött lovat.
Felkelek, és Marissahoz lépek. Épp Gingerrel beszélget. Kézen
fogom, és szó nélkül felsegítem. Kérdőn néz rám, de nem
tiltakozik. Követ a homokon át a fákig, ahol vár ránk a ló.
Nyeregbe segítem, még mindig nem szólok egy szót sem. Mögé
ülök, és lassan végigléptetem a lovat az ösvényen, amit ma jó előre
az eszembe véstem.
Áthaladunk egy zöldellő ligeten, fel egy dombra, egy tisztásig.
A fűvön fehér takaró van kiterítve. A vörös rózsaszirmok még
akkor is látszanának rajta, ha nem ragyogna ilyen fényesen a hold.
Bevilágítja körben a tucatnyi gyertya.
 A lángok fellobbannak a könnyű fuvallattól. Leszállok a lóról,
és lesegítem Marissat. Kikötöm a lovat, és kézen fogva a takaróhoz
vezetem Marissat.
Sokáig csak állunk és nézzük egymást, aztán az óceán felé
fordítom őt. Mögé lépek, átölelem, magamhoz húzom, és élvezem
a válla fölött a kilátást és a haja illatát.
A hold tükörképe csillog a hullámokon, a partról nevetés
hangja szűrődik fel, és a távolban a nyugodt vízen ott ringatózik
a hajónk.
– Ez az éjszaka a tökéletes beteljesülése az utóbbi pár
hónapnak.
– Nem bántad meg? – kérdem, és próbálok nem lélegzet–
visszafojtva várni a válaszra.
– Ugyan már! Sosem voltam boldogabb!
– Nem hiányzik az állásod, a barátaid és a családod?
– Minden, amire vágyom, itt van – feleli halkan. Féloldalt hajtja
a fejét, és rám néz. Megpuszilom az orra hegyét.
Hatalmas megkönnyebbülést érzek. Sosem szokott a régi
életéről beszélni, és én sosem kérdeztem. Egészen mostanáig.
Második lépés rendben.
– Látod azt a hajót? – Ahol állunk, onnan nem látszik másik
jacht.
– Mármint a hajódat?
– Nem, a mi hajónkat.
– Hát attól még nem lesz az én hajóm, hogy időm nagy részét a
kapitány hálószobájában töltöm – incselkedik Marissa.
– Attól nem, de a tulajdoni laptól igen. – Marissa kicsit odébb
hajol, hogy a szemembe nézzen. – Pár héttel ezelőtt átírattam a
hajót mindkettőnk nevére. Azaz nagyjából...
– Hogyhogy nagyjából?
– Hát az van rajta, hogy Mr. és Mrs. Nash Davenport tulajdona.
 Hallom, hogy Marissa lélegzete elakad.
– De... De miért? – kérdi lélegzet–visszafojtva.
– Mert azt akarom, hogy a feleségem tudja, hogy az életem
része, és része mindennek, ami vagyok, és amim van. Most már
csak bele kell egyeznie, hogy hozzám jön.
A zsebembe nyúlok, és előveszem a gyűrűt, amit két hónapja
rejtegetek, a tökéletes pillanatra várva. Letérdelek, és a
tenyerembe fogom Marissa reszkető kezét.
Felnézek rá. Nézem az arcot, amiről még mindig álmodom, a
szempárt, ami meglágyítja a szívemet, és most már nem
aggódom. Tartottam tőle, hogy esetleg nemet mond. De amint
most ránézek, és látom, hogy a szerelme fénye úgy árad rám, akár
a holdsugár, már tudom, hogy Marissa az enyém. Én pedig az
övé. Azóta, hogy először megcsókoltam New Orleansban azon az
erkélyen. És az övé leszek egészen a halálom napjáig.
– Kérlek, gyere hozzám feleségül! Azt szeretném, hogy olyan
szorosan kössük össze az életünket, ahogy csak lehet. Nem tudok
élni nélküled, és nem is akarok. Legyen közös a hajó. És az
életünk. Ha a feleségem leszel, megígérem, hogy vigyázok rád és
boldoggá teszlek, amíg csak élek.
Nem mond igent, de gondolom, igent jelent, hogy az ujját bele-
csúsztatja a gyűrűbe. Aztán kitör belőle a zokogás, mellém térdel
és átölel.
– Szóval akkor igen?
– Igen! – feleli.
Tűzijáték. Nem az égbolton, nem szemmel láthatóan, de tűzijá-
ték. Bennem szikrázik, sziporkázik az öröm, a lelkemben, ahol
számít.
– Íme, a közös jövőnk, Mrs. Davenport.
– Szeretlek – suttogja a nyakamba Marissa.
– Én is téged, bébi.
Igen, szeretem. Mindennél jobban.

Vége
 Végezetül

NÉHA VANNAK OLYAN PILLANATOK AZ ÉLETBEN, amikor egy

egyszerű KÖSZÖNÖM nem fejezi ki eléggé a hálát. Például most,
amikor kedves olvasóimra gondolok. Ti váltottátok valóra életem
álmát, azt, hogy író lehessek. Tudtam, hogy örömteli és csodálatos
dolog lesz végre olyasmivel foglalkozni, amit szeretek, de sosem
gondoltam volna, hogy még ennél is többet fog jelenteni a
hihetetlen öröm, hogy szeretitek a munkámat, hogy
megérintettek titeket az írásaim, hogy az életetekbe egy kis
napsütést csempészett, hogy olvashattátok őket. Szívem–lelkem
legmélyéből köszönöm nektek, és a KÖSZÖNÖM most nem elég.
Minden könyvem végén megemlítem az alábbi blogot, és
remélem, lesz egy percetek, hogy elolvassátok. Itt mondok
mindnyájatoknak hálás köszönetet. Szeretettel gondolok rátok, és
talán nem is tudjátok, mennyire sokat jelentenek nekem a kedves
leveleitek, kommentjeitek és e–mailjeitek.

http://mleightonbooks. blogspot. com/2011/06/

when–thanks–is–not–enough. html
 A szerzőről

M. Leighton, a New York Times és USA Today

bestsellerlistás író Ohióban született. Később melegebb
éghajlatra költözött, hogy Délen egész nyáron a víz mellett
lehessen, és egész télen hiányolhassa a havat.
Kisgyermekkorától fogva nagyon kreatív volt a fantáziája,
így természetes volt, hogy rátalál az ösvényre, ahol
képzelete szabadon szárnyalhat: Michelle író lett. Több
mint egy tucat regényt alkotott. Történeteiben élvezi a
romantikus kalandokat, a szexis déli férfiak társaságát,
akik bizony a férjére hasonlítanak, és akikkel az olvasó is
megismerkedhet Michelle legújabb könyveinek lapjain.
Amikor nem rájuk gondol, akkor a szerző vadlovakon
vágtat, Aspen lejtőin síel, menő rocksztárokkal
búvárkodik, mindezt úgy, hogy el sem hagyja kényelmes
dolgozószobáját. Az olvasók meglátogathatják
Facebookon, Twitteren, Goodreads–en, és az
mleightonbooks.blogspot.com oldalon.