Professional Documents
Culture Documents
M. Leighton - Rossz Fiúk 3. - Everything For Us - Kettőnkért Mindent
M. Leighton - Rossz Fiúk 3. - Everything For Us - Kettőnkért Mindent
LEIGHTON
Everything
FOR US
kettőnkért mindent
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
Irta: M. Leighton
A mű eredeti címe: Everything For Us (Bad Boys Series Book 3)
ISSN 2064–7174
ISBN 978 963 457 045 5
Minden oké?
Ez Nash.
Semmi nincs az üzenetben, amiből biztosan tudhatnám, hogy
ő az. De tudom. A lelkem mélyén tudom, ki az. Olyan, mintha
védelmező árnyékként mögöttem állna. A hatása elsöprő.
Talán azért, mert olyan, mintha nem lennék annyira egyedül,
mindegy, milyen gyakran érzem az ellenkezőjét. Talán azért, mert
van valaki, akinek fontos, hogy mi történik velem. Talán maga a
tény, hogy ez a valaki Nash. Talán azért, mert gondolt rám, és írt.
Talán azért, mert megkérdezte, mi van velem, mert számít neki.
Talán azért, mert mindig ott van, amikor szükségem van rá, még
akkor is, ha nem feltétlenül ez volt a szándéka.
Bármi is legyen az igazi ok, az összes, vagy egyik sem, esetleg
ezek kombinációja, a félelmemet elűzi. Nem teljesen, de legalább
képes vagyok logikusan gondolkodni.
Röviden válaszolok.
Igen.
Minden oké?
Igen.
Minden oké?
Igen.
De azóta eltelt egy kis idő. Biztos aludni fog, mire visszaérek.
Ügy talán kevésbé lesznek... zűrösek a dolgok.
Megkönnyebbülök, amikor az ismerős járdához érek, és meg-
nyugtat, hogy bent egyetlen lámpa sem ég. Az ajtóhoz megyek és
bedugom a kulcsot, amelyikről Cash azt mondta, ide való. Gondo-
lom, még nem volt idejük visszaadni egymásnak a cuccaikat. Hal-
kan Marissa hálószobájához surranok. Nyitva van, látom őt a
paplan alatt. Beszűrődik a holdfény a függönyök között.
Tudom, hogy tapintatosabb lenne a kanapén aludnom, de sze-
rencsére nem vagyok az a tapintatos típus, úgyhogy gondolom,
arra számít, hogy mellé fogok feküdni. Az ágyába. Legalábbis erre
kellene számítania.
Csendben leveszem a bakancsomat, és levetkőzöm. Az ágyra
ülök, aztán óvatosan bebújok a paplan alá. Marissa
összegömbölyödve, felém fordulva fekszik az oldalán. Figyelek,
hogy kinyitja–e a szemét, és megszólal–e, de nem teszi, úgyhogy
lehunyom a szemem, és megnyugodva a párnára hajtom a fejem.
Pár perccel később szólal meg, amikor már majdnem
elaludtam. Halk a hangja a sötétben, mégis összerezzenek tőle.
Puha ujjainak érintésétől végigfut rajtam a hideg.
– Ez mit jelent? — kérdi, végigsimítva a karomon lévő
tetoválást.
– Baromira megijesztettél! Azt hittem, alszol.
– Nem tudtam elaludni, amíg vissza nem értél.
Fogalmam sincs, hogy azért–e, mert fél egyedül, vagy mert
értem aggódott. Jólesik a gondolat, hogy aggódik értem, de
ugyanakkor idegesít is, mert jólesik.
– Itt vagyok, most már alhatsz.
– Még nem tudok. Nagyon fel vagyok pörögve. Beszélgessünk!
Mondd el, mi ez a tetoválás.
– Nem szoktam beszélni róla. Soha.
– De ma este tegyél kivételt, jó? Kérlek.
Van valami a hangjában, a szeme villanásában, amit a sötétben
is látok. Megérint, áthatol a páncélomon.
Felsóhajtok, és lehunyom a szememet. Olyan időkbe, olyan he-
lyekre megyek vissza, ahová nem akarok, mert legszívesebben
elfelejteném. De nem megy. Sosem fogom tudni elfelejteni.
– Amikor először a hajóra kerültem, fogalmam sem volt, miféle
üzlettel foglalkoznak. Azt hittem, csak áruszállítás. Azt hittem,
rakományt viszünk A–ból B–be, és vissza. Nem voltam elég erős,
hogy nagyobb ládákat rakodjak, és amiket nekem kellett
pakolnom, azok autógumikkal voltak tele. Semmi okom nem volt,
hogy arra gondoljak, valami bűzlik.
Elhallgatok, és visszagondolok a napra, amikor először jutott
tudomásomra olyan üzlet, ahol szó sem volt autógumikról.
– Akkor az Indiai–óceán és az Arab–tenger térségében
hajóztunk.
Marissa közelebb húzódik, hozzám bújik, és a vállamra hajtja a
fejét. Folyamatosan simogatja a kanyargós mintát a bicepszemen.
– Az első alkalommal inkább csak megfigyelő voltam. A hajón
maradtam, mialatt a legénység tagjai ládákat pakoltak, amik az
autógumik mögött voltak elrejtve. Egy kisebb hajóra rakták őket,
és kivitték a partra. Mindent láttunk, ami ott történt, hiszen fényes
nappal volt. Furának találtam, hogy egy szinte lakatlan szigeten
veszik át az árut. Aztán lövéseket hallottam, és a hajónkon két
fickó összeesett. Akkor már tudtam, hogy valami illegális dolog
zajlik.
Aznap este Dimitrij, akivel apám által összeköttetésbe
kerültem, bejött a kabinomba, és azt mondta, nem fog tudni
megvédeni, és nincs a világon olyan hely, ahová elrejtőzhetnék,
ha nem tartom a számat. Halál nyugodtan közölte, és tudtam,
hogy komolyan mondja.
Nem kérdezősködtem, de megpróbáltam észrevétlenül háttérben
maradni, amikor csak lehetett. Pár hónappal később hallottam,
hogy Dimitrij veszekszik Alexandroffal, a hajónk kapitányával,
akiről már beszéltem.
Szóval mondtam már, hogy Yusuftól tanultam egy kicsit
oroszul, úgyhogy össze tudtam rakni, miről beszélnek, főleg,
hogy többször is hallottam, hogy Nikolaj. Engem hívott így
Dimitrij, és senki másnak nem volt ez a neve a hajón.
Később faggattam Dimitrijt, aki elmondta, hogy Alexadroff
gyanakszik rám, és ezért részt kell vennem a következő üzletben,
vagy kitesz a hajóról, azaz főbe lő és a tengerbe hajít.
Marissa halkan felszisszen. Nem nyitom ki a szemem, de el
tudom képzelni a szörnyülködést szép arcán. Talán jobb is így.
Talán ráébred, micsoda szörnyeteggel akadt össze. Talán elzavar,
és rám parancsol, hogy tartsam távol magam tőle.
Nem tudom, hajlandó lennék–e rá... hogy képes lennék–e rá.
De megpróbálhatja.
– Mit tettél? – kérdi halkan.
– Nem volt más választásom, bele kellett egyeznem, úgyhogy
Dimitrij megszervezte, hogy a következő lerakodásnál vele
menjek a partra. Azt mondta, megtesz mindent, hogy megvédjen,
és minél távolabb tartson a bajtól. De mennem kellett, hogy
megmutassam, nem vagyok áruló.
Egy másik csapat szemét fickóval mentünk, akikről Dimitrij
tudta, hogy kicsit kevésbé őrültek, és úgy gondolta, így
biztonságosan bizonyítani tudok Alexandroffnak. Adott egy
pisztolyt, két nappal az áru átadása előtt megmutatta, hogyan
használjam, és aztán partra szálltam vele, hogy fegyvereket
adjunk el terroristáknak.
Marissa néhány percen keresztül csak hallgat. Azon gondolko-
dom, vajon szökési terven agyal–e, ahogy itt fekszik mellettem,
hozzám bújva.
A kérdése meglep. Jó a megérzése.
– Használnod kellett a pisztolyt?
Tudom, hogy a válaszom csak megerősíti benne a pislákoló
elhatározást, de tudnia kell. Tudnia kell, hogy méreg vagyok.
Mindkettőnknek jobb lesz így.
– Igen.
– És... Emiatt van a tetoválás? Azok miatt az emberek miatt,
akiket... Azért, amikor használnod kellett a fegyvert?
– Nem – felelem. – Egy–egy kör jelképez minden üzletet, amit
túléltem. Néha nem volt szükség a fegyveremre. – Hallgatok, de
aztán hozzáteszem: – De nagyon gyakran volt.
Érzem, hogy fészkelődik mellettem. Eltűnik a melege. A
reakciója, a döntése jobban fáj, mint gondoltam volna, mint ahogy
beváltanám. De talán jobb most, mint később. Nem kötődhetek
senkihez. És neki is jobb, ha nem kötődik hozzám.
Csukva tartom a szemem, készen arra, hogy hűvös közönnyel
forduljak felé. Ez sosem szokott nehezemre esni. Ha elhagy, nem
fogja tudni, hogy nem szarom le. Nem engedem, hogy megtudja.
De Marissa meglep. Először azt érzem, hogy a haja a
mellkasomat csiklandozza. Aztán az ajkát, ahogy az arcomat
csókolja gyengéden.
– Sajnálom, hogy ilyen életet kellett élned. Nagyon fiatal voltál
– mondja, és a hangja megremeg az érzelmektől. – Nem ezt érde-
melted.
A tenyerét a mellkasomra támasztja, és csókokkal borítja az
arcomat és a nyakamat. Valami meleg nedvességet is érzek, de
nem jövök rá, hogy könnyek, amíg egy csepp a számra nem
hullik, és meg nem érzem a sós ízt.
Marissa csókjai lefelé igyekeznek a hasamon, a jobb lábamon,
aztán vissza. A nyelve, az ajka a combom belső oldalán jár.
Nagyon ritkán látom a jót az emberekben. Ritkán lepnek meg
az együttérzésükkel. De Marissa pontosan ezt teszi. Épp most
vallottam be neki, hogy bűnöző vagyok és gyilkos, de ő nem fut
el, hanem megsirat.
Valami szorítja a mellkasomat. Nincs időm agyalni rajta, vagy
tagadni, vagy tervezgetni, hogyan vessek véget ennek. Marissa
ajkai ugyanis kezelésbe veszik ágaskodó férfiasságomat. Tesz
róla, hogy csakis rá tudjak gondolni. Minden más gondolatot
elsöpör a nyelve játéka. És én boldog vagyok, hogy elengedhetem
azokat a gondolatokat.
20.
Marissa
Oké.
Hazaér?
Optimizmusom megtízszereződik. Egy pillanatig semmi másra
nem gondolok, csak arra, hogy Nash törődik velem, figyel rám...
Érzéseket táplál irántam. És hogy a lakásomra azt mondta, hazaér.
Eltölt a reménykedés, ugyanakkor az elmém mélyén megszólal
a racionalitás, és vitába száll velem. Rám szól, hogy bizony
alaposan kezdek belehabarodni Nashbe. És ami azt illeti, van
annyi eszem, hogy tudjam, ez akár darabokra is törheti a
szívemet.
Örökre.
A kijelzőn felvillanó név láttán nagyot sóhajtok. Delaine Pruitt
az. A titkárnőm. Ő a negyedik az utóbbi két órában, aki a
munkahelyemről keres.
Mi folyik itt ma reggel? Elkezdődött a pletykaáradat?
– Jó reggelt, Del. Hogy van? – kérdem udvariasan.
– Jó reggelt. Nem hívom rosszkor?
– Dehogy.
– Akkor jó. Hallottam, hogy visszatért külföldről, és sorban
kapom a hívásokat tárgyalásokkal, ebédmeghívásokkal,
jótékonysági gyűjtésekkel kapcsolatban. Bejön ma az irodába?
Irritál a kérdés, és az is, hogy mindenki feltételezi, hogy már
dolgozom, ha egyszer hazajöttem. Persze tudom, hogy régen is ez
volt a helyzet. Mindig igent szoktam mondani ezekre az
eseményekre.
Az ebédek és a jótékonysági események inkább csak
szórakoztatnak, ami pedig a „tárgyalásokat” illeti, azok is inkább
csak alkalmak, hogy jó társaságban megigyak valamit egy elegáns
étteremben.
Eszembe jut valami, amitől néhány pillanatra még a hangom is
elmegy.
– Marissa? – Del hangja hoz vissza a valóságba.
– Tessék? Ó, elnézést... Nem, még ne írjon semmit a
naptáramba. Nem tudom, mikor térek vissza az irodába, sőt, azt
sem, mikor kezdek el újra dolgozni. Akadt némi elintéznivalóm.
Rövid hallgatás után felteszek Delnek egy kérdést, ami az
előbbi gondolatomhoz kapcsolódik. Bár nem vagyok biztos
benne, hogy tudni akarom a választ.
– Del... Telefonált esetleg valaki a Peachburg céggel
kapcsolatban? Lassan ideje lenne, hogy visszajelezzenek.
A Peachburg cég miatt utaztam apuval a Kajmán–szigetekre.
Akkor nem gondoltam, hogy bármi rossz lenne abban, hogy vitt
magával egy „csapatot”, hogy segítsenek, és megismerjék az
anyagot, de ez most egészen más fényben tűnik fel. Sokkal
érthetőbb.
– Nem, asszonyom. Azt hiszem, Garrett Dickinson foglalkozik
ezzel jelenleg.
Összetör a hír. A valóság akkora csalódásként nehezedik rám,
mintha egy kétmázsás gorilla ülne az ölemben.
– Rendben, köszönöm. Jelezni fogom, amint újra elérhető
vagyok.
– Igen, asszonyom. – Már majdnem leteszem, amikor Del még
beleszól. – Marissa?
– Igen?
– Minden rendben? Úgy értem... Ha szüksége van arra, hogy
valaki meghallgassa, itt vagyok.
Érzem, hogy őszintén mondja. És a kedvessége tulajdonképpen
fáj. Bár sosem voltam vele undok, de sosem tekintettem többnek
egyszerű alkalmazottnál. Egy senkinél. Sosem gondoltam rá
másként, mint ügyintézőként, aki szorgosan szervezi a dolgaimat.
Akár robot is lehetett volna, annyira nem foglalkoztam vele.
De most tisztán látom, hogy igenis valós személy, és jobb
ember, mint én. Segítséget, vigaszt szeretne nyújtani valakinek,
aki soha nem volt vele kedves, pusztán hűvösen udvarias.
Olyasvalakinek siet a segítségére, aki cseppet sem érdemli meg.
– Köszönöm, Del. Még meggondolom – felelem, bár tudom,
hogy nem fogom. Azért nem, mert nem akarom őt terhelni a
gondjaimmal.
– Tudja a mobilszámomat. Hívjon bátran!
– Nagyon kedves magától, Del. Jelentkezni fogok.
A hívás után a lábam elé ejtem a telefonomat a szőnyegre.
Visszagondolok az évekre, amióta elvégeztem a jogot, és
csatlakoztam az ügyvédi kamarához. Végig gondolom, hány
céges ügyről mondta apám, hogy engem is bevon, vagy hogy
kitanít, hogy átvehessem. Mégis minden egyes ügy ezért vagy
azért, de máshoz került, apám meg újabb feladatot adott nekem.
Ha megkért, hogy jöjjek el egy tárgyalásra, az mindig inkább
udvarias csevegés volt, mint valódi üzlet, ahol tényleges, komoly
tárgyalás zajlik. Apa valójában arra készített fel, hogy valami
befolyásos ember felesége legyek. Kioktatott, hogyan viselkedjek
a világ leggazdagabb, legfontosabb embereinek a társaságában.
Megmutatta, hogyan szervezzek jótékonysági gyűjtéseket, ahol
rengeteg pénz jön össze nemes célokra, öregbítve a családunk
hírnevét, és megtanított partikat szervezni a társadalmi elit
krémjének. De soha, egyszer sem bízott rám semmit, ami valóban
fontos lett volna, amihez szükség lett volna a tudásra, amire az
egyetemen szert tettem.
Soha. Egyszer sem.
Végig azt tartotta szem előtt, hogy politikusfeleség legyen
belőlem, akit majd magával vihet mindenhová, ahol szívességre,
befolyásra van szüksége. Csak bábnak nevelt, semmi magasabb
célja nem volt velem. És letaglóz, hogy erre most ráébredtem.
Emlékek egész sora tör rám. Amikor kislány koromban apám
megkért, hogy énekeljek egy ázsiai diplomatának; amikor nem
engedett másokkal randizni, csakis befolyásos barátainak fiaival;
amikor beíratott a jogi karra, pedig én még nem voltam biztos
benne, hogy pont jogot szeretnék tanulni. Az egyetemen
bemutatott a „megfelelő barátoknak”. Egyszer arra kért, hogy
vegyek fel egy szinte áttetsző ruhát, fehérnemű nélkül, amikor
egy olajmágnás yachtjára voltunk hivatalosak vacsorára, és még
csak tizenhét éves voltam. Nem ellenkeztem, boldog voltam, hogy
apu figyelmet szentel nekem, és nem érdekelt, mire kér meg.
Egész életemben ez volt a célom. Apu helyeslését akartam
elnyerni, bármit megtettem egy mosolyért, vagy hogy
megsimogassa a fejem búbját. Emlékszem, milyen régóta csak
azzal törődtem, hogy magamra vonjam a figyelmét, hogy a
szeretetéért könyörögjek, hogy megtegyek érte mindent. És sosem
tűnt fel, milyen beteges az egész, hogy miféle szörnyeteggé válok
közben. Akárcsak apám, én sem törődtem senkivel, csakis
magammal, és mindent és mindenkit csak eszköznek láttam
céljaim eléréséhez. A céljaim... Apám céljai eléréséhez.
Amióta csak elég idős voltam hozzá, én voltam a társasági adu
ász. Kis szajha. Persze nem mindig pénzért, és nem mindig
szexszel, de attól még szajha.
Mintha egész életemet kábulatban éltem volna, döbbent
vagyok és sebzett. Megsebzett a realitás éles fénye.
Mióta elraboltak, idegennek érzem magam a világban. Most
már tudom, miért. Mert hazugság volt. Az egész hazugság volt.
Egy óriási hazugság.
Bezárva érzem magam. Gyorsan magamra kapok egy
nadrágot, egy tűsarkút, és kézbe veszem a táskámat. Valami
valóságos dologgal akarok foglalkozni. Ha nem teszem, össze
fogok törni, mint egy kristálykehely. Ezer, gyémántként tündöklő
darabra hullok, és eltünök a semmiben.
Könnyek peregnek az arcomon, ahogy beszállok a kocsimba, és
végigszáguldok az utcán, messzire mindentől, amit ismerek. A
telefonom üzenetet jelez. Odapillantok, és a szívem még jobban
összeszorul.
Két szó. Valakitől, akinek sosem leszek elég jó.
Minden rendben?
Minden oké?
Nem vagyok hajlandó sírni, visszatartom a szemembe toluló
könnyeket. Halkan korholom magam, hogy inkább azzal
foglalkozzak, amivel kell. Hazamegyek, bepakolok néhány holmit egy
kis táskába, és elmegyek Salt Springsbe. Megnézem, mit tudok segíteni
Gingernek, hogy megszervezzük Olivia születésnapját. Gingernek
megadtam Cash számát. Ha ő nem szólt, hogy hívják meg Nasht, és Cash
sem gondolt rá, hát nem az én hibám. Nash szépen elücsöröghet
Atlantában, és gondolkodhat rajta, hová tűnt mindenki.
Ez a gondolat némi kis megelégedéssel tölt el. Örülök, hogy rá
fog jönni, ennyire nem tart a markában. Ami eddig történt, azt
engedtem. Szándékosan hagytam. De abban a pillanatban, amikor
úgy döntök, hogy elég, vége lesz. Azonnal.
Egy idegesítő belső hangocska szólal meg. Kinevet, és azt kérdi,
vajon tényleg elhiszem, hogy ilyen könnyű lesz elszakadnom
Nashtől.
A hangocskát is figyelmen kívül hagyom, akárcsak Nash
üzenetét.
Olyan elszántan szorítom össze a fogamat, hogy megfájdul az
állkapcsom, de egy óra múlva igen jó érzéssel tölt el, hogy
összepakoltam az ottalvós holmimat. Most el sem tudok képzelni
semmi kellemesebbet, mint elhagyni a lakást, sőt, Atlantát is.
Hallom, hogy becsapódik a bejárati ajtó, és a szívem majd
kiugrik a helyéből. Azon gondolkodom, vajon mindig ilyen
irracionálisán fogok–e reagálni. Aztán elindul az agyam, és
emlékeztet, hogy Olivia is lehet, nem csak Nash. Sőt, akár Cash is,
bár az nem valószínű. Az ajtót bezártam, és csak nekik van hozzá
kulcsuk rajtam kívül.
Elakad a lélegzetem, ahogy várom, hogy meghalljam a
közeledő lépteket. Amikor Nash hatalmas termete áll meg az
ajtóban, megint kalapálni kezd a szívem. Elképesztően jó pasi. És
elképesztően haragos.
– Mi a fasz... mi a bánatért nem válaszoltál az üzeneteimre?
– Nem tudtam, hogy kötelező!
Összeszorítja a fogát, szinte hallom, ahogy csikorog.
Felszisszen.
– Nem, nem kötelező! Csak puszta udvariasság. Azt hittem, az
ilyen gazdag sznob picsák mindig ügyelnek a jó modorra meg a
látszatra.
Bár gondolom, általánosságban érti, de akkor is fáj, hogy sznob
picsákkal emleget egy lapon.
– Talán a gazdag, sznob picsák nem mindig tartják be a
szabályokat!
Látom, ahogy csitul a szemében a harag.
– Nem úgy értettem.
Szerintem tényleg nem, de nem könnyítek a lelkiismeretén
azzal, hogy jelzem, hogy tudom.
– Talán ideje megtanulnod előbb gondolkodni, aztán beszélni.
– Hidd el, a felét sem mondom ki annak, ami melletted a
fejemben jár!
– Akkor ideje megtanulnod azt mondani, amit gondolsz.
Nash átcsörtet a szobán, és pár centire tőlem megáll. Majdnem
százhetvenöt centi vagyok, ami nőknél magasnak számít, de Nash
fölém tornyosul. Ellenállok a késztetésnek, hogy hátralépjek.
Inkább felszegem a fejem, és dacosan ránézek.
– Hidd el, nem akarnád hallani.
– Lehet, hogy nem, de mégis hallanom kell.
Az ujjai acélbilincsként fogják meg a karomat, és a mellkasához
húz. Azt hiszem, legszívesebben megrázna.
– Nem adtam még elég okot, hogy gyűlölj? Hogy távol tartsd
magad tőlem?
– Talán most már igen – sziszegem összeszorított ajkakkal. Nem
csak ő tud ám haragudni.
– Mi bajod van?
– Semmi, amihez neked bármi közöd lenne.
Farkasszemet nézünk. Egyikünk sem tágít, egyikünk sem akar
hátat fordítani. Most először látok a nagy gonddal megformált
álarca mögé. Nem akar engem akarni, nem akar érzéseket táplálni
irántam, de azt hiszem, mégis pontosan ez történik vele, annak
ellenére, hogy ezer oka lenne rá, hogy ne tegye.
Egy örökkévalóság telik el, mire elengedi a karomat és
hátralép. A haját igazgatja, pedig egyetlen tincs sem szabadult ki
a lófarokból. A szeme az ágyra villan.
– Mész valahová?
– Igen, megyek. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.
Összeszűkül a szeme, ahogy rám néz.
– Azért szóltál volna?
Én is összehúzom a szememet.
– Arra gondoltam, majd küldök egy üzenetet.
Ha már te is üzenetben szeretsz hazugságokkal traktálni.
– Majd?!
Látom, hogy szikrát szór a szeme.
– Te sem osztod meg velem az életed minden részletét, a napod
minden percét.
Jólesik egy kicsit piszkálni, főleg, hogy ott láttam az
ékszerésznél, és hazudott róla, hogy hová megy. De, amikor
látom, hogy megrándul az ajka, rá kell jönnöm, hogy a fullánkom
nem fáj. Sőt, szórakoztatónak találja!
Hogy pont most kell rátörnie a humorérzéknek...
Idegesít a dolog. Idegesít a pasas!
– Nocsak, micsoda temperamentum! – mondja kajánul.
Legszívesebben toporzékolnék, de nem akarok neki még
nagyobb elégtételt adni.
Nash megint közelebb lép, de ezúttal nem haragosan. Valami
más van a szemében. És elgyengül tőle a térdem.
Felém nyúl, és megbirizgálja egy hajfürtömet, majd addig
húzza, amíg az orrunk majdnem összeér. A hangja alig hallható
suttogás.
– Nagyon... jó terápiás hatásfokot tudok nyújtani, ha esetleg ki
szeretnéd adni a dühöt. Megmutassam?
Megbűvöl a tekintete és a bársonyos hangja. Elbűvöl.
Hipnotizál. Ha nem lett volna a kis titkos kitérője az ékszerboltba,
most a szájára tapasztanám a számat, és hagynám, hogy egészen
elterelje a figyelmemet.
De nem tudok ilyen könnyen felülemelkedni a hazugságán.
Sok mindent el tudok viselni tőle, sok mindennel megbirkózom,
de a hazugság nem ilyen. Most döbbentem rá, hogy az egész
életem hazugságra épült, és őszinteségre, valódiságra van
szükségem. Azt hittem, Nashben megtaláltam.
Tévedtem.
A szemébe nézve lassan hátralépek. Fagyos hangon válaszolok.
– Majd észben tartom.
Nash felvonja sötét szemöldökét. Nem tudom, meglepetés–e,
vagy kihívás, amit az arcán látok, de kicsit beleborzongok.
– Hát jó. – Lassan megfordul, és az ajtóhoz sétál. Az utolsó
pillanatban visszanéz, és még mindig mosolyog. – Akkor hagylak
is csomagolni.
Nem mozdulok, amíg nem hallom, ahogy nyílik, majd
csukódik a bejárati ajtó. Akkor a nappaliba viszem a táskámat, és
valamiért úgy érzem, megnyertem egy csatát.
21.
Nash
Nikolaj.
Szemja,
Dimitrij
Talán van esély, hogy apu nem túlságosan elfoglalt, és lesz ideje
pár percet beszélni velem. Szeretném az egyszerűbb utat válasz-
tani, és csak felhívni. És ha az üzenet nem lett volna, biztosan így
is teszek.
Amikor becsukódik a liftajtó az irodaépületben, megnyomom
a gombot, hogy apám irodájába menjek, és századszor is
előveszem a telefonomat. A képernyő világít, elolvasom az
üzenetet. Szerintem jó ideig ez lesz állandóan az utoljára
megtekintett üzenetem.
Nem ismerem a számot, amiről küldték, de azonnal tudtam, ki
küldte. Nash.
Vége
Végezetül