Romantika elemzések

Berlioz-Fantasztikus szimfónia

A Fantasztikus szimfónia (Symphonie fantastique), alcíme szerint Epizódok egy művész

életéből (Épisodes de la vie d'un artiste) Hector Berlioz Op. 14-es, öttételes zenekari
műve. Programzenei alkotás, a mű különlegessége az „idée fixe”, a rögeszmésen vissza-visszatérő
vezérmotívum, ami mindig új hangulatot, érzelmet kelt a hallgatókban. A darabhoz Berlioz
részletes mesét (programot) írt, ami szerint a zenemű egy szerelmes fiatal művész álomszerű
látomásairól, képzeletbéli kalandjairól szól. Ezzel a művel született meg a „romantikus szimfónia”,
a szimfonikus költemények előfutára. A szimfóniát 1830-ban mutatták be Párizsban, azóta a
hangversenyek népszerű darabja világszerte, hangfelvételek sora jelent meg róla a
legnevesebb karmesterek és szimfonikus zenekarok közreműködésével.

A mű születése
Berlioz 1826-tól – rövid orvosi tanulmányok után – a párizsi Conservatoire hallgatója volt.
Barátai, a romantikus ifjú művész generáció – Eugène Delacroix, Victor Hugo, Alexandre
Dumas, Alfred de Vigny és mások – társaságában rendszeresen látogatta az operaházat, a
színházakat. 1827. szeptember 11-én az Odéon Színházban látta Shakespeare Hamletjét, amelyet
William Abbot angol társulata játszott. Az előadáson Hamletet Charles Kemble, Ophéliát pedig
egy bizonyos Harriet Smithson (1800–1854) alakította. A zeneszerzőt azonnal elbűvölte a szép
színésznő, lángoló szerelemre gyulladt iránta. Természetes ezek után, hogy 15-én megnézte
a Rómeó és Júliát is, plátói szerelmével a címszerepben, majd 18-án az Othellót, melyben
Desdemonát alakította a hölgy. Többször is megpróbált a nála négy évvel idősebb színésznővel
kapcsolatba kerülni, de leveleire nem kapott választ. Ettől függetlenül betegesen féltékeny volt rá,
például akkor is, amikor az Párizson kívül vállalt szerepet. Két évig nem is találkoztak
személyesen, de addig is – mintegy rögeszmeszerűen – őrizte magában a viszonzatlan szerelmet,
bár ez a szerelem időről időre haraggá, sőt gyűlöletté változott. Közben – D’Aubré asszony
leánynevelő intézetében, ahol gitárórákat adott – megismert egy Marie Moke (1811–1875) nevű
szép és kiválóan zongorázó lányt, akit Arielének nevezett, és neki szánta a Vihar zongoraszólamát.
A lány a pletykáival mindent megtett, hogy elfeledtesse a komponistával az ír színésznőt. Berlioz
el is jegyezte Marie-t, de 1832-ben, amikor visszatért Rómából, a lány már rég férjhez ment
Camille Pleyel zongoragyároshoz (Marie Moke Pleyel később világhíres zongorista lett). Berlioz
bosszút forralt és az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. Amikor azonban megtudta, hogy
Miss Smithson Párizsban tartózkodik, jegyet küldött neki, és a nő el is ment a hangversenyre, az
átdolgozott Fantasztikus szimfónia előadására. Berlioz szerelme újra fellobbant iránta, és 1833
októberében feleségül vette az akkorra már népszerűségéből jócskán vesztett színésznőt.

A Fantasztikus szimfónia megírásának gondolata, annak túlságosan is romantikus

programja, már korábban is foglalkoztatta Berliozt. A szerelmen kívüli másik, és zenei
szempontból kétségkívül fontosabb indítéka, Beethoven iránti bámulata volt. Berlioz csodálta
Beethoven 6., Pastorale szimfóniáját, amely szintén – ugyan szűkszavú – programmal rendelkezett
(Beethoven csak rövid megjegyzéseket fűzött az egyes tételekhez. Sorra: Vidám érzések ébredése
a falura érkezéskor. Patakparti jelenet. Vidám paraszti mulatság. Vihar. Pásztorének). Berlioz
ennél sokkal hosszabban írta meg saját szöveges programját, ami szerint egy ifjú művész
reménytelen szerelmében öngyilkosságot követ el, de az ópiumtól csak látomásai – hol
örömteliek, hol szomorúak – lesznek. Azután egy báli forgatagba képzeli bele magát és a lányt.
Álombeli csapongásai közben egy mezei jelenetet lát, pásztorok énekelnek, idilli a hangulat.
Közben kedvese is feltűnik, majd távoli égzengés után csend lesz. Most azt álmodja, hogy a
vesztőhelyre viszik és kivégzik. Utolsó pillanataiban is a szeretett lányra gondol. Aztán a saját
temetésén van jelen, sötét árnyak táncolnak féktelenül a Dies irae témájára, de ő mindig csak a
lányt látja.

Berlioz a Fantasztikus szimfóniát 1830 februárjában kezdte írni, de néhány tétele, részlete
már korábban kész volt. A 4. tétel indulója például a soha be nem
mutatott Vérbírák című operája része volt (ott a Gárdainduló nevet viselte, és a kéziratos
partitúrán olvasható ilyen értelmű beírás). A finálé valószínűleg egy Goethe nyomán
készült Faust-darab részeként született (erre a programleírás első kéziratából lehet következtetni).
Az első tétel kezdő témáját egy gyermekkori dalból vette, az egész szimfónián átívelő „idée fixe”
alaptémája pedig saját Herminie című kantátájából származik. Mindemellett felhasználta még a
zárótételben a Dies irae gregorián dallamát is. Ezek után nem csoda, hogy februárra már végzett
is a komponálással. Végzett, de nem fejezte be, 1833-ig állandóan javítgatta, még a
programszövegnek is tizennégy változata ismert.
 A bemutatót 1830. május 20-ára tervezte a Théâtre de Nouveautés-ba, de a harminchárom
fős zenekart, amit barátja, Nathan Bloc vezényelt, nem sikerült a kétszeresére bővíteni. A
bemutatóra végül december 5-én került sor a Conservatoire-ban. A műsor első részében
a Vérbírák nyitánya, részletek a Neuf Mélodies-ból és a Sardanapale hangzott el, ezt követte
a Fantasztikus szimfónia. A kilátások nem voltak túl kedvezőek, mert a francia közvéleményt
akkor éppen aktuálpolitikai kérdések foglalták le. A júliusi forradalom győzelme után ugyanis az
előző király, X. Károly minisztereinek nagy visszhangot kiváltó perére készültek, amire a tervezett
hangverseny utáni napokban, december 15-én került sor. Berlioz a bemutatóra meghívta Lajos
Fülöp királyt is, aki nem vett részt ugyan a hangversenyen, de 300 frankos honoráriumot küldött a
komponistának.

A közönség elismeréssel fogadta a Fantasztikus szimfóniát, különösen a Menet a

vesztőhelyre című tételnek volt sikere. A kritika visszafogott dicsérettel fogadta, kifogásokat
említettek, Berlioz – akkori füllel hallgatva – újszerű formái és szokatlan hangzása meglepetést
keltett, pedig ezek az újítások végső soron „a zene fejlődésében logikus és szükséges
újítások” voltak. Csupán egy fiatal német kritikus, Ludwig Börne ismerte fel, hogy jelentős művet
hallott. Egy 1830. december 8-án keltezett levélben a következőt írta: „Vasárnap a Conservatoire-
ban koncertet hallgattam. Egy Berlioz nevű fiatal zeneszerző … adatta elő a szerzeményét.
Romantikus. E franciában egy egész Beethoven rejtőzik, de azért kötnivaló bolond. Nekem nagyon
tetszett minden. Érdekes szimfónia ez, öt drámai felvonásban, természetesen csupán hangszeres
zene; de hogy az emberek meg is értsék, mint egy operához, cselekményt magyarázó szöveget is
nyomatott hozzá. A legkicsapongóbb irónia ez, amilyet soha költő szavakban ki nem fejezett. És
istentelen. A zeneszerző saját ifjúsága történetét mondja el. Ópiummal megmérgezi magát, és azt
álmodja, hogy megölte szerelmesét, s ezért halálra ítélték. Ott van a saját kivégzésénél. Egy
felejthetetlen indulót hall az ember, amilyet még sohasem hallottam. Az utolsó részben a
Boszorkányok hegyét ábrázolja, pontosan úgy, mint a Faustban, az egész szinte kézzel tapintható.
Szerelmese, aki hozzá méltatlannak bizonyult, szintén megjelenik a Walpurgis-éjszakán, de nem
úgy, mint Margit a Faustban, hanem szemtelenül, boszorkányszerűen… A művészetben és
irodalomban, éppen úgy, mint a politikában, a szemtelenségnek nagyobb súlya van, mint a
szabadságnak. Ezt kell tudni méltányolni, hogy igazságtalanul el ne ítéljük a francia
romantikusokat. Sokszor tisztára bolondok és olyan dolgokat írnak, amelyeket a romantikus
Németországban sohasem olvasnának el. Majd kialakul ez is. Vissza fognak bukfencezni. Még
egyetlen francia sem esett bele a Napba.”

A Fantasztikus szimfóniát a fiatal Liszt Ferenc is megismerte, amikor a bemutató előtti

napon meglátogatta Berliozt, majd 1833-ban elkészítette a zongorakivonatát is. Ezt a kivonatot
tanulmányozta át és játszotta végig Robert Schumann, ami alapján kis elemzést írt róla, védelmébe
véve Berliozt és művét a német közönség előtt. „Az új forma szokatlanságában, az új kifejezésben
van oka a szerencsétlen félreértésnek. Semmi sem kelti fel oly könnyen a bosszúságot és
ellenkezést, mint egy forma, amely régi nevet visel. Ha valakinek eszébe jutna például valamely
5/4-es ütemben írt darabot indulónak, vagy 12 egymás után következő apró tételt szimfóniának
nevezni, az bizonyára előzetes gyanakvást kelt maga ellen. Azonban vizsgáljuk meg mindig, mi
van a dolog mögött. Minél különösebb egy mű szemmel láthatólag, annál nagyobb
elővigyázatossággal ítélkezzünk fölötte.”

A zene

„Ott folytattam, ahol Beethoven abbahagyta” – jelentette ki Berlioz a műve kapcsán, és

ezzel arra utalt, hogy ő valóban a Beethoven kijelölte úton haladt, olyan szimfóniát írt, amely
egységes mű. Ezt az egységet szolgálja egyfelől a zenéhez írt szöveges program, másfelől a darab
egészén átívelő, minden tételén más és más formában visszatérő vezérmotívum, ami valóban
újdonságnak számít Berlioz művében. Programzenét már korábban is sokan
írtak, Vivalditól Beethovenig, de kétségtelen, hogy közvetlen mintaképe Beethoven Pastorale-ja.
Innen jött az, hogy a Fantasztikus szimfónia is öttételes lett, hogy a tételek programfeliratot kaptak
(noha ezek Beethovennél csak pár szavasak), és a Jelenet a mezőn tétel hangulatában is
a Pastorale második tételének (Patak mellett) természetképére ismerünk rá. Ugyanakkor
felfedezhető benne az ötödik szimfónia monotematikus szerkesztése is.

A szimfónia főtémája, a zenei értelemben vett rögeszme, a szeretett nő képe, valójában

csak egy rövidke zenei gondolat. Egy olyan zenei motívum, amely alkalmas arra, hogy a szimfónia
minden tételében visszatérjen, és minden alkalommal más és más hangulatot árasszon. Ez a mód
valóban újszerű volt, mert míg a klasszikus szimfóniaszerkesztési elvek szerint a téma mindig
változatlan formában tér vissza, addig a Fantasztikus szimfóniában nem. Ebben rejlik a mű
programzenei lényege: elsősorban nem attól programzene, hogy szöveges programmal
rendelkezik, „hanem mert az egész művet meghatározó karakterváltások világos zenei programot
rejtenek magukban.”

Az öt tétel szimmetrikus elrendezésű: az első (Álmok, szenvedélyek) és az ötödik

tétel (Boszorkányszombat) közötti középső tartópillér a természetfestő harmadik tétel (Jelenet a
mezőn). A közbülső, második és negyedik tételek egyetlen képet jelenítenek meg: a második egy
báljelenetet, a negyedik pedig a vesztőhelyre vonulást. Az első tételben (Álmok, szenvedélyek) a
19. század elejének divatos világfájdalom-érzése jelenik meg, és itt mutatkozik be az „idée fixe”,
a zenei rögeszme, az imádott nő dallama. A második tétel (Bál) egy keringő-tétel, amelybe szintén
beleszövődik az ifjú szerelmének dallama, ami majd még az egyre fokozódó ritmusú tánc végén
bukkan fel újra egy pillanatra. A harmadik tétel (Jelenet a mezőn) egy természeti képet fest le,
amiben kétségkívül felismerhető a Pastorale szimfónia hatása. A vonósok tremoló háttere
előtt angolkürt és oboa válaszolgat egymásnak (Berlioz előírása szerint az oboa a színfalak mögül,
a „távolból” szólal meg). Az „idée fixe” témája a középső részben tűnik fel, majd egy viharzene
következik, ami mennydörgéssel zárul. Az egyik pásztor még belekezd egy dallamba, de már nem
érkezik válasz. A negyedik tétel (Menet a vesztőhelyre) indulója kissé zaklatott dinamikával
operál: a sötét és fenyegető zene halkulásába hirtelen belevág egy hangos akkord, majd ismét
halkulni kezd, és ez ismétlődik a tétel folyamán. A költő szerelme csak a rész végén jut eszébe,
ekkor bukkan fel az őt jellemző zenei motívum, hogy ezt is egy hangos ütés (a lesújtó bárd) szakítsa
meg. Az ötödik tétel (Boszorkányszombat) a sötétség hangjaival indul, mintha egy baljós
hangulatú romantikus opera része lenne. Ebbe az utolsó tételbe szövi bele Berlioz a Dies
irae dallamát.

Berlioz zenéje, bár korában – elsősorban hazájában – nem volt nagyon népszerű,
zenetörténeti szempontból mégis felbecsülhetetlen fontosságú. Előkészítője volt a szimfonikus
költeménynek, a monumentális késő romantikus zenei alkotásoknak. Liszt és Wagner előfutára, és
hangszerelői művészete is előremutató. „Ezzel a művel a romantikus szimfónia született meg, a
műfaj a szimfonikus költemény felé, a zene a drámai cselekményű programábrázolás felé
közeledett. … [Berlioz] Egy csapásra az európai zene egyik legnagyobb forradalmárává lett.”

Tételek
 A tételek ismertetése a Berlioz által írt program szerint történik. A leírás szövegét Berlioz
ezzel a mondattal kezdte: „A zeneszerzőnek az volt a célja, hogy egy művész életének különböző
jeleneteit ábrázolja, amennyire ezeket zenében ki lehet fejezni.”

1. Álmok, szenvedélyek (Rêveries – Passions). Largo – Allegro e apassionato assai. c-moll/C-

dúr
A szerző feltételezi, hogy egy fiatal muzsikus, aki attól a lelki bajtól szenved, amit egy híres író
üres szenvedélyeknek nevezett, először pillant meg egy nőt, aki az ideális lénynek mindazt a báját
egyesíti magában, amelyről a fiatalember képzelegve álmodott, és eszeveszetten beleszeret.
Egyedülállóan különös, hogy a drága képmás soha nem jelenik meg másképp a művész
képzeletében, mint egy zenei gondolattal összekapcsolódva, amelynek a karaktere szenvedélyes,
de nemes és visszafogott, olyan, mint amilyennek szerelme tárgyát képzeli. Ez az emlékeztető
dallam modelljével együtt kettős rögeszmeként követi szüntelenül. Ez az oka, hogy az első
Allegrót kezdő dallam folytonosan, a szimfónia valamennyi tételében megjelenik. A szimfónia
első tételének „témája” az átmenet e melankolikus álmodozás lelkiállapotából, amelyet a céltalan
öröm rohamai szakítanak meg, az őrült szenvedélyig, dühkitörésekkel, féltékenységgel,
ellágyulásokkal, könnyekkel, vallásba menekülő vigaszokkal.

2. Bál (Un Bal). Valse. Allegro non troppo. A-dúr

A művészt az élet legkülönbözőbb körülményei között látjuk viszont: itt egy ünnepi forgatag
közepében, ahol szintén megjelenik előtte a kedves képmása, és felkavarja a lelkét.

3. Jelenet a mezőn (Scène aux Champs). Adagio. F-dúr

Egy este vidéken találja magát, a távolban két pásztor a „ranz des vaches” (svájci népdal)
dallamával beszélget egymással. Ez a pasztorális kettős, a jelenet helyszíne, a fák gyengéd
susogása az enyhe szélben és néhány reményteli gondolat, amelyet nem oly régen dédelget, együtt
szokatlan nyugalmat ad a szívének, és derűsebb színezetet a gondolatainak. Fellélegzik
magányában, azt reméli, csakhamar nem lesz már egyedül… De ha csalódna!… A reménynek és
a félelemnek ez a keveréke, ezek a boldogságról szőtt gondolatok, amelyeket néhány sötét sejtelem
zavar meg – ezek az Adagio témái. A végén az egyik pásztor újra belekezd a ranz des vaches-ba,
de a másik nem felel többé… Távoli mennydörgés… Magány… Csönd…

4. Menet a vesztőhelyre (Marche au Supplice). Allegretto non troppo. g-moll

A művész, miután megbizonyosodott, hogy szerelme viszonzatlan, ópiummal megmérgezi magát.
A narkotikum dózisa kevés ahhoz, hogy halált okozzon, de mély álomba süllyed tőle, amit a
legrettenetesebb látomások kísérnek. Azt álmodja, hogy megölte azt, akit szeretett, hogy elítélték,
a vesztőhelyre vezették, ahol részt vesz a saját kivégzésén. A menetoszlop néha komor és szilaj,
máskor meg ragyogó és ünnepélyes induló hangjai mellett közeledik, a súlyos léptek tompa
hangját minden átmenet nélkül a legzajosabb kiáltások követik. Az induló végén ismét megjelenik
az idée fixe első négy hangja, ezúttal, mint a szerelem utolsó gondolata, amelyet a végzetes csapás
félbeszakít. Majd dobpergés, komor gyász, a kivégzést lefújják.

5. Boszorkányszombat (Songe d’une Nuit du Sabbat). Larghetto – Allegro. c-moll/C-dúr

A művész egy boszorkányéjen látja magát, árnyak, boszorkák, mindenfajta szörnyek rettentő
csapatának közepette, akik mind az ő temetésére gyűltek össze. Furcsa zajok, sóhajtások,
kacagások, távoli kiáltások, amelyekre mintha más kiáltások felelnének. A szeretett dallam újból
megjelenik, de elvesztette nemes és félénk jellegét; most már csupán táncnóta, aljas, triviális és
groteszk. Íme a szerelem, seprűnyélen táncol. Ő is eljött a boszorkányszombatra… Örömteli
ordítozás fogadja érkeztét… A diabolikus orgiába veti magát… Megszólal a lélekharang, majd
a Dies irae (a gyászmise utolsó ítéletről szóló szekvenciája gregorián dallama) burleszk-paródiája
hangzik föl. Ezután vad erővel tör ki a boszorkányéj táncforgataga. Végül együtt hangzik a
boszorkánytánc és a Dies irae.

Liszt-Les Preludes

A Les Préludes (Prelúdiumok, Előjátékok) Liszt Ferenc legismertebb szimfonikus

költeménye (S.97), sorrendben a harmadik ebben a műfajban. A darabot 1854-ben mutatták
be Weimarban, és 1856-ban jelent meg nyomtatásban, Lipcsében.

A mű születése

Liszt 1830-ban ismerte meg Berlioz Fantasztikus szimfóniáját (1833-ban zongoraátiratot

is készített belőle), és ettől kezdve maga is a szimfonikus költemény, a programzene újszerű
kifejezési formái mellett kötelezte el magát. Az Amit a hegyen hallani és a Tasso című
szimfonikus költeményei után került elő a Les Préludes témája. A szimfonikus költemény teljes
címe Les préludes (d’après Lamartine), ami arra utal, hogy Alphonse de Lamartine Méditations
poétiques (Költői elmélkedések) című műve ihlette, bár valószínűbb, hogy Liszt utólag rendelte
művéhez Lamartine költeményét.

A történet – a zenetörténészek szerint – mégsem ennyire egyértelmű. A mű eredetileg egy

férfikórusra és két zongorára írott darab nyitányaként keletkezett 1844-ben, amikor Liszt a nyár
folyamán Marseille-ben koncertezett. Itt megismerkedett Joseph Antoine Autran költővel, akinek
az egyik neki ajándékozott versét, a Les Aquilons-t (Az északi szél; szárnyaló himnusz a
szabadsághoz, tizenegy strófában) megzenésítette. A helyi dalárda néhány nap múlva, augusztus
6-án, egy jótékony célú hangversenyen el is énekelte a kórusművet. A következő évben Liszt újabb
kórusokat írt Autran másik három költeményére: Les Flots (A hullámok), Les Astres (A
csillagok), La Terre (A föld) címmel, hogy a négy kórusból Les Quatre Éléments (A négy
elem) címmel ciklust állítson össze, és zenekari nyitányt írjon hozzá. A mű hangszerelését Liszt
segédei végezték (August Conradi, majd Joachim Raff), de Liszt 1852–1854 körül teljesen
újrahangszerelte a szimfonikus költeményt. A címe ekkorra megváltozott, eltűnt az Autranra való
hivatkozás, helyette Lamartine költeményének címét kapta: Les Préludes.

Az 1856-ban, a lipcsei Breitkopf und Härtel által kiadott mű előszavát – tulajdonképpen a

mű programját – Liszt írta: „Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az
ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg? A szív fénylő
hajnala a szerelem. Melyikünk sorsát nem zavarja azonban meg a boldogság első áradata után a
vihar ereje, amely durva leheletével széttépi a gyengéd illúziókat, villámával lesújtja annak oltárát?
És melyik mélyen sebzett lélek nem keres ilyen megrázkódtatások után nyugalmat a természet
idilli csendjében és saját emlékeiben? A férfi azonban nem sokáig képes ilyen nyugalomban élni,
és mikor a trombita felharsan, elsőnek rohan a csatába, a legveszélyesebb posztra, hogy a
küzdelemben ismét visszanyerje önmagát és belső erejét.”

A darabot 1854. február 23-án Liszt Ferenc mutatta be a weimari udvari színházban, és
azonnal a hangversenytermek standard repertoárdarabjává vált. Ez a népszerűség már szinte
zavarta a komponistát, aki később – némi szarkazmussal – Gartenmusiknak, kerti muzsikának
nevezte művét.

A zene
 Liszt szimfonikus költeménye egytételes darab, de valójában egy tételbe összefogott
négytételes mű. A zeneszerző kiválóan alkalmazza benne a tematikus transzformációt. Vett egy
egyszerű dallamot, pár hangból álló motívumot, amit újra és újra felhasznált, megváltoztatva a
ritmust, a tempót, pár hangjegyet vagy a játékmódot, és minden témát ebből az alapmotívumból
épített fel. A zene egyértelműen követi a szavakban leírt programot, és öt, egymást szünet nélkül
(attaca) követő részre tagolódik. A bevezetés a halandó embert mutatja meg, a második a felhőtlen
szerelmi boldogságot ábrázolja, a harmadik az élet viharainak bemutatása, a negyedik a
természethez való menekülés hangulatát szemlélteti, végül az utolsó rész a harc képével és az
epilógussal zárul.

Az alapmotívum (a jellegzetes c–h–e hangok) először a bevezetésben – két

halk pizzicato C hangot követően – a hegedűkön szólal meg, amit majd a fafúvósok ismételnek
meg. A hangok egyre emelkednek, végül a halálra, mint az örök emberi sorsra utaló zenei gondolat
12/8-os ritmusban szólal meg. A következő részben a várt szerelem képe jelenik meg, amit
azonban a mélyvonósok heves futamai által jelzett sors témája hasogat meg, végül mégiscsak
diadalmaskodik a kürtökön és a brácsákon felhangzó boldog szerelem gondolata. Az idillt azonban
rövidesen – a vezértéma módosított alakjának bevezetője után – a rézfúvósok harci témája szakítja
félbe, mintegy érzékeltetve az élet küzdelmes oldalát. A vihar lassan elcsendesedik, a meghitt
hangulatú idill a megfáradt ember természetben való feltöltődéséről, erőgyűjtéséről szól, egyszerre
szólal meg a szerelmi és a természeti téma. Innentől a tempó egyre gyorsul, a rézfúvós hangszerek
csatára hívnak, ez ismét a vezérmotívum egyik megjelenése. Már minden a harcról, a küzdelemről
szól, hogy a darab végén a győzelmet ünnepeljük a szerelmi téma induló-változatával.

A zenekar hangszerei: két fuvola, egy piccolo, két oboa, két klarinét, két fagott, négy kürt,
két trombita, három harsona, egy tuba, üstdob, nagydob, pergődob, cintányér, hárfa és a vonósok.

A Les Préludes-nek a leggyakrabban játszott zenekari változatán kívül

készült zongoraverseny-szerű átdolgozása (S.511a), kétzongorás verziója (S.638) és négykezes
változata is (S.591).

Liszt-Szenterzsébet legendája
 A Szent Erzsébet legendája (német címe Die Legende von der heiligen Elisabeth) Liszt
Ferenc S.2 jegyzékszámú oratóriuma. Szövegét Otto Roquette írta, bemutatója – Ábrányi
Kornél magyar fordításában – a Pesti Vigadóban volt 1865-ben, Liszt vezényletével.

A mű születése

Wartburg várának restaurálásakor Moritz von Schwind (1804–1871) osztrák festő hat
képből álló freskósorozatot festett a templomba 1854–55-ben, amelyeken Árpád-házi Szent
Erzsébet életének főbb eseményeit örökítette meg. Liszt igen fogékony volt a képzőművészeti
alkotások iránt, több művét is inspirálták. Ezek a freskók is felkeltették az érdeklődését, és
elhatározta egy oratórium megírását a témára (addig még nem próbálkozott a műfajjal, így ez lett
első oratóriuma). Liszt érdeklődött ugyan az opera műfaja iránt is, de a fiatalkori Don
Sanchén kívül soha nem írt operát, valószínűleg elismerve barátja, Wagner eredményeit a
műfajban. Az oratórium cselekményének vázlatát Wittgenstein hercegnő írta meg, és ennek
nyomán készítette a szövegkönyvet Otto Roquette (1824–1896) német költő 1856-ban. A szöveg
nem sikeredett túl jóra, túl hosszú volt, erős operalibrettó jellege volt, a jellemek és a drámai hatás
kidolgozatlan volt stb., ez azonban Lisztnek nem tűnt fel, sőt igencsak tetszett neki. 1857-
ben Weimarban neki is látott a komponálásnak, a munka azonban alaposan elhúzódott, csak 1862-
re lett kész vele. „A Szent Erzsébet legenda partitúrája az utolsó hangig kész…” – írta,
immár Rómából Franz Brendelnek, a Neue Zeitschrift für Musik szerkesztőjének 1862. augusztus
10-én. Nyilván magyarországi bemutatóra gondolt, mert egy november 10-ei keltezésű, Mosonyi
Mihálynak írt levelében ezt írta: „Ha óhajom valósággá válik, ez a mű az új magyar zeneirodalmat
gyarapítja majd integráns módon.” Szokásához híven azonban ezután is sokat csiszolt még a
művén, és csak 1869-ben engedte nyomtatásban megjelentetni. Zongorakivonatát már ezt
megelőzően, 1867-ben kiadták.

Liszt Ferenc az oratóriumot II. Lajos bajor királynak ajánlotta.

Liszt eredetileg Wartburgban akarta bemutatni az oratóriumot, de ez nem jött létre, és

Weimar sem érdeklődött iránta. A Szent Erzsébet legendájának ősbemutatója a Pesti
Vigadóban volt, a Liszt által alapított Pestbudai Zenede negyedszázados jubileuma alkalmából. A
hivatalos bemutató 1865. augusztus 15-én volt, de már előtte egy nappal, a nyilvános főpróbán is
elhangzott a darab. Ezt követően még augusztus 23-án is megismételték az előadást. Mindhárom
alkalommal Liszt vezényelt. Hatalmas volt a siker, a lelkesedés minden várakozást felülmúlt.
Ábrányi Kornél e szavakkal áradozott Liszt művéről a Zenészeti Lapok augusztus 17-i
számában: „A fentebbi nap Magyarország műtörténetében a legfényesebb, a legdicsőbb s a
legmesszebbre kiható lapot fogja képezni. […] A magyar főváros alig látott még hasonló
nagyszerű lelkesülési pillanatot…” Liszt egész életében meleg szívvel gondolt vissza a siker
napjaira, amiket úgy emlegetett, mint a Szent Erzsébet legenda „nagy napját”. „…Valamiféle
nyilvános esemény lettem” – mondta Wittgenstein hercegnének a bemutató utáni reggelen.

A Szent Erzsébet legendáját ezt követően 1866-ban Münchenben (Bülow vezényletével)

és Prágában (itt Smetana vezényelt) mutatták be. A következő évben, 1867. augusztus 28-án
Weimarban is elhangzott az oratórium.

Történet

Az oratórium két részből áll, mindkettő három-három képből. Liszt így mutatta be a műve
felépítését a Mosonyinak írott levelében: „Ami magát a művet illeti, csak azt mondhatom Önnek,
hogy kórusokra és szólókra oszlik; 6 zárt, de összefüggő számból áll; ezek a következők: 1.
Erzsébet Wartburgba érkezése (nb. kísérője, a magyar mágnás, mindjárt kezdetben színre lép). –
2. A rózsacsoda. – 3. A keresztes lovagok. – 4. Zsófia őrgrófné. – Erzsébet kiűzése a Wartburgból.
– 5. Erzsébet imája. – A szegények kórusa. – Erzsébet halála. – 6. Hohenstaufen Frigyes
ünnepélyesen, eltemeti a szentet. Ezekhez járul még a zenekari bevezető (az E-dúr főmotívummal
[…]) súlytalanul, dallamosan, imitációsan szőve, és néhány betoldott zenekari tétel, mint a
Keresztesek indulója, és egy Interludium (az 5. szám után).”

I. rész
1. kép – Erzsébet Wartburgba érkezése: Magyar küldöttség hozza a türingiai Wartburgba
a gyermek Erzsébetet, II. András lányát, a szintén gyermek Lajos herceg jegyesét. Egy
magyar nemes adja át a királylányt az idegen udvarnak, szavait Hermann őrgróf
viszonozza. A két gyermek találkozik, gyerektársaik és a nép is üdvözli őket.
2. kép – Lajos őrgróf: A már felnőtt Lajos vadászat közben összetalálkozik az erdőben
feleségével, Erzsébettel, aki – férje tiltása ellenére – ismét élelmet vitt a szegényeknek.
Vádló kérdésére Erzsébet tagad: csak rózsát szedett a kötényébe. Csoda történik, a
köténybe rejtett élelem valóban rózsává változik. Lajos bocsánatot kér feleségétől, majd a
pár hálaimával fordul Istenhez, imájukhoz a kórus is csatlakozik.
 3. kép – A keresztes lovagok: A keresztesek a Szentföldre indulnak, velük tart Erzsébet
férje, Lajos is. A pár fájdalmas búcsút vesz egymástól, majd a sereg hatásos induló
kíséretében eltávozik.
II. rész
4. kép – Zsófia őrgrófnő: Lajos meghalt a háborúban. Anyja, Zsófia, magához ragadja a
hatalmat, és kiűzi a várból a dúló viharba Erzsébetet, még gyermekeit is elszakítja tőle.
Kegyetlenségéért meg is bűnhődik: palotája kigyullad és összeomlik.
5. kép – Erzsébet: Az elűzött, magányosan, ütött-kopott viskóban élő Erzsébet imádkozik:
megemlékezik távoli hazájáról, áldást kér gyermekeire. Csak a szegények gondoskodnak
róla. Amikor közeledni érzi halálát, minden megmaradt értéket szétosztja a szegények
között, s halála után angyalok búcsúztatják.
6. kép – Erzsébet ünnepélyes eltemettetése: II. (Hohenstaufen) Frigyes német-római
császár ünnepélyesen eltemeti Szent Erzsébetet. A szegények, a visszatért keresztesek, a
papok és az egész nép gyászolja.

A zene

A Szent Erzsébet legendája hatalmas zenemű, mintegy háromórás. Az oratóriumot Liszt

néhány, szám szerint öt jellegzetes motívumra építette fel. Ez az első eset, hogy a vezérmotívum-
technika megjelenik oratóriumban, de Liszt szinte minden megjelenésekor változtatja, módosítja
a témát (metamorfózis-módszer), így ahány megjelenésük van, annyi színnel, hangulattal térnek
vissza.

Liszt hiteles, régi egyházi dallamokat szeretett volna felhasználni művéhez, ezért
különböző helyekről, emberektől várt segítséget. Vejét, Émile Ollivier francia politikust is
megkérte, hogy segítsen: „Ahhoz, hogy munkámnak nagyon feltűnő, katolikus zamatot adjak,
szeretném benne feldolgozni valamelyik liturgikus intonációt, hisz ezekkel mai modern zenénkben
semmi sem ér fel” – írta. Segítséget azonban innen hiába várt, jószerivel csak a magyaroktól, főleg
Mosonyitól kapott jól használható anyagot. A partitúra végén Liszt felsorolta ezeket a dallamokat,
és köszönetet mondott a segítőknek.

Az első dallamot, amely átszövi az egész oratóriumot, Mosonyi Mihály másolta ki számára
a régi magyarországi egyházi énekeskönyvek Erzsébet-dallamai közül (5. antifóna: Quasi Stella
matutina). Ez ugyan a portugáliai Erzsébetre vonatkozik, de ezt Liszt nem tudhatta. A második
motívum Náray György (1645–1699) 1695-ben, Nagyszombatban megjelent Lyra coelestis című
gyűjteményéből származik, ezt Mátray Gábor (1797–1875) jegyezte le Liszt számára („Szent
Erzsébet asszony életirül”). Ez adja az alapját a szegények kórusának, ami az utolsó képben is
visszatér. A harmadik téma Liszt magyaros motívuma, amely a magyar mágnás dalában jelenik
meg először, majd később még többször. A negyedik dallam egy középkori német
zarándokének („Schönster Herr Jesu”), amely Alexander Wilhelm Gottschalg tiefurti kántortól
származott, és a keresztesek indulójának alapját adja, de visszatér az utolsó képben is. Az ötödik
motívum egy gregorián dallamból származó témamag, amely a rózsacsoda jelentben jelenik meg
először, de később a keresztesek indulózenéjénél is feltűnik.

Az alábbiakban az egyes képekben feltűnő főmotívumok láthatók, amiből jól kiderül, hogy
miképpen alakította Liszt e hatalmas művét formailag szervesen egységes szerkezetűvé.

Zenekari bevezető: 1. motívum

1. kép: 1., 3. motívum
2. kép: 1., 5. motívum
3. kép: 5., 1., 4. motívum
4. kép: 1., 3. motívum
5. kép: 1., 2., 3. motívum
6. kép: 1., 2., 3., 4., 5. motívum

A zenekari hangszerelés: három fuvola (egyik esetenként piccolo), két oboa, angolkürt,
két klarinét, két fagott, négy kürt, három trombita, három harsona, basszustuba,
három üstdob, cintányér, nagydob, kisdob, mély harang, hárfa, harmónium vagy orgona, vonósok.

Az oratóriumból – a már említett zongorakivonaton kívül – Liszt zongoranégykezest is

készített a Keresztesek indulója, a Vihar és az interludium dallamaiból.

Brahms-Akadémiai nyitány
 Az op. 80-as Akadémiai ünnepi nyitány (eredeti német címén Akademische
Festouvertüre) Johannes Brahms 1880-ban írt zenekari darabja.

A mű születése

Brahms, az elismert zeneszerző abban a kitüntetésben részesült, hogy

a Wrocławi (Boroszlói) Egyetem bölcsészkara díszdoktorává avatta. Az ünnepségre 1879. március
11-én került sor. Brahms, aki gyűlölte a nagy „felhajtást” a személye körül, előbb levélben
köszönte meg az elismerést, de Bernard Scholz karmester, aki tulajdonképpen jelölte őt a címre,
meggyőzte, hogy fajsúlyosabb köszönettel tartozik az intézménynek. A komponista egy
diákdalokból építkező zenekari nyitány mellett döntött, amit 1880 augusztusában írt meg.

A darab bemutatója 1881. január 4-én volt az egyetemen. Első kiadása Nicolaus Simrock
berlini kiadó nevéhez fűződik (1881).

A zene

Brahms vidám darabot írt, művében egyetemi diákdalokat dolgozott fel. Kompozíciójával
éppen ezért a bemutatón nem kis megütközést keltett a hallgatóságban, az iskola méltóságokban,
akik egy ünnepélyes, méltóságteljes darabot vártak, ehelyett mulatós, duhajkodó, sőt „ivós”
dalokat hallottak a diákság életéből. Meg kell jegyezni, hogy művét maga Brahms is csak
„Janicsár-nyitány” néven emlegette, a túlzott „csinnadratta”, a nagydob, a cintányér és
a triangulum erőteljes alkalmazása miatt. Ráadásul az egyik dalt még 1871-ben be is tiltották
„felforgató” tartalma miatt, amit több helyen már feloldottak ugyan, de a tiltás Bécsben még az
1880-as években is érvényes volt. Emiatt a hatóságok két héttel késleltették a nyitány bécsi
bemutatóját, tartva a diákság esetleges nem kívánt reakciójától.

A kompozícióban idézett első dallam – a trombiták bevezetésével – éppen a betiltott

dal (Wir Hatten gebauet ein stattliches Haus) ami eredetileg egy türingiai népi dallam volt, innen
került az 1819-ben feloszlatott, a szellemi és társadalmi megújulásért küzdő jénai diáktestvériség
kapcsán – Daniel August von Binzer szövegével – a főiskolai diákság dalai közé. A magyar
egyetemi diákhagyományokban a kohász himnusz őrizte meg kezdő dallamát. Érdekesség, hogy
ez a dallam lett később Mikronézia himnusza. Azután sorra következnek az újabb dallamok: Der
Landesvater, Was kommt dort von der Höh (a selmeci örökség Balekkeresztelő dala) , de a nagy
ötlet a Gaudeamus igitur megjelenése, amely diadalmasan bontakozik ki az addigi dallamok
anyagából, és végül az egész zenekar előadásában ezzel fejeződik be kompozíció.

Az Akadémiai ünnepi nyitány népszerű zenedarab, szimfonikus hangversenyeken gyakran

adják elő, de részletei egyetemi, főiskolai ünnepségeken is gyakran felhangzanak. Dallamait
a selmeci diákhagyományokat ápoló felsőoktatási intézmények hallgatói is jól ismerik, mint
közismert diákdalokat.

Csajkovszkij-A diótörő

A diótörő Csajkovszkij egyik legnépszerűbb darabja. A darab zenéje a romantikus

korszakhoz köthető és számos olyan fülbemászó dallamot tartalmaz, melyeket a mai napig
szívesen használnak filmekben és a televízióban egyaránt (pl. a karácsonyi időszakban számos
reklám használja A diótörő dallamait).

A Trepak vagy orosz tánc a darab egyik leglátványosabb része, mely méltán világhírű a
híres Rózsakeringővel egyetemben. A diótörő zenéjét többek között az tette a mai napig
felülmúlhatatlanná, hogy Csajkovszkij számos meglepő, korát megelőző harmóniát, dallam ívet is
beépített a műbe. Mindazonáltal, a műben érezhető a zeneszerző tisztelete rokokó és a 18. század
végi zene iránt, melyeket a nyitányban, és az első kép részeiben (pl. a szülők belépőjében)
különösen tetten érhetünk.

Közvetlenül a Rózsakeringő után csendül fel az adagio variáció, melyet Csajkovszkij egyik
barátja inspirált. A szerző elmondása alapján egy barátja felrótta neki, hogy nem képes olyan
dallamot írni, mely az oktávok sorozatára építene. Csajkovszkij ezt kihívásnak érezte és ebben a
szellemben alkotta meg az adagio variációkat. Valószínűleg azonban az is közrejátszott ennek
a melankolikus dallamnak a megírásában, hogy a mű megírása előtt röviddel elhunyt a szerző
lánytestvére.

Csajkovszkij A diótörőben használta először a cselesztát is, melyet Párizsban fedezett fel.
Mária hercegnő szerepét emelte ki a cseleszta bársonyos hangjával, melyet nem csak a hercegnő
táncában, hanem a második színben történő megjelenéseiben is megszólaltat. A karácsonyi parti
során a szerző számos játékot is beemelt a hangszerelésbe. Csajkovszkij annyira büszke volt a
cselesztára írt részekre, hogy minél előbb megakarta azt mutatni közönségének, mellyel végül
valóban el is kápráztatta a publikumot.

A diótörő eredeti formájában mindössze 85 perces mű, ha eltekintünk a darabot megszakító

tapsoktól és szünetektől, azaz lényegesen rövidebb, mint a Hattyúk tava vagy az Alvó szépség. A
diótörő számos modern feldolgozása azonban lényegesen hosszabb az eredeti műnél, ami abból
adódik, hogy sok esetben a zenei részeket átvariáltál és újabb részeket szúrtak be a darabba. Az is
tény, hogy a leghíresebb bemutatókon eltértek a színek eredeti sorrendjétől, de általában nem
változtattak az eredeti hangzáson és hangszerelésen. Jó példa erre az 1954-s New York City Ballet
által bemutatott változat, ahol például a darabot kiegészítették az Alvó szépség második színében
található résszel, amit mintegy átvezetésül használtak a darabban a vendégek érkezése és az
egerekkel történő harc között.

Csajkovszkij egyébként sokkal kevésbé volt elégedett A diótörő-vel, mint az Alvó

szépséggel. Elfogadta az ezért járó díjazást, de nagyon nehezen lényegült át a darabbal annak írása
közben.

Verdi-Aida

Az Aida Giuseppe Verdi négyfelvonásos operája. Szövegét Auguste Mariette régész

története alapján Antonio Ghislanzoni írta. 1871. december 24-én mutatták be
a kairói operaházban.

A széles körben elterjedt nézettel szemben az Aida nem a Szuezi-csatorna megnyitójára

készült. Egyiptom uralkodója, Iszmáil alkirály az új kairói operaház megnyitójára rendelt egy
darabot Verditől, de ő ezt visszautasította, így a nyitóelőadás 1869 novemberében a Rigoletto volt.
Később a szervezők újra megkeresték Verdit, most már kifejezetten operát kérve, de a mester
megint nemet mondott. Figyelmeztették, hogy akkor Charles Gounod-t kérik fel, majd mikor végül
azzal fenyegették, hogy Richard Wagnert bízzák meg, Verdi aláírta a 150 000 frankos szerződést.
Az opera bemutatóját a porosz–francia háború is késleltette.

Cselekmény

I. felvonás

1. kép

A királyi palota terme, a kapun keresztül a piramisok látszanak.

Aida, az etióp király, Amonasro lánya Memphisben él rabszolgaként, de fogvatartói nem ismerik
származását. Beleszeret Radamesbe, a fiatal katonatisztbe, aki viszontszereti őt, de Amneris, az
egyiptomi király lánya is a délceg férfiba szerelmes. Aida apja, Amonasro közben megtámadja
Egyiptomot, hogy kiszabadítsa lányát. Amneris nyomására Ramphis főpap kinyilatkoztatja,
hogy Ízisz istennő a fiatal tisztet óhajtja az egyiptomi sereg vezéréül. Aida olyan választás elé
kerül, hogy apja vagy szerelme győzelméért imádkozzon-e.

2. kép

Phtá temploma. A középen álló oltárt titokzatos fény világítja meg felülről.

Nagy ünnepség zajlik, papnők táncolnak. Ramphis átadja a megszentelt kardot Radamesnek és
ezzel hadvezérré avatja.

II. felvonás

1. kép

Amneris hálószobája.

Amneris azt füllenti Aidának, hogy Radames meghalt a csatában, de amikor látja a rabszolgalány
szomorúságát, elmondja neki az igazat: a dalia él. Aida boldog ujjongásával elárulja érzelmeit. A
felharsanó trombiták jelzik, hogy a győztes hadvezér visszatért, Amneris pedig elindul, hogy a
fáraó lányaként üdvözölje őt.

2. kép

A városfalon kívül, a nagy kapunál.

Radames győzelmi menetben érkezik. Fogolyként hozzák az etióp királyt, Amonasrót is. Az
egyiptomiak nem tudják, hogy ki ő, mert azt mondja, hogy a király elesett az ütközetben. Aida
apjához siet, de az leinti őt, hogy megőrizze inkognitóját. A fáraó felajánlja, hogy a siker
jutalmaként Radames bármit kívánhat. A hadvezér az etióp hadifoglyok szabadon bocsátását kéri,
amit az uralkodó teljesít is. Ramphis azonban közbelép, és Aida az apjával együtt egyiptomi fogoly
marad. A fáraó utódjául választja Radamest és a trón mellé adja lánya kezét is.

III. felvonás

A Nílus partján, közel Ízisz templomához.

Miután Amonasro megtudja, hogy lányát Radameshez gyengéd szálak fűzik, felszólítja Aidát,
hogy derítse ki Radames seregeinek helyzetét. Az etióp sereg ugyanis újraszerveződött és
felkészült, hogy kiszabadítsa királyát, ezért Aidának meg kell tudnia, melyik utat nem szállták meg
az egyiptomiak. Aida először tiltakozik, de aztán elvállalja a feladatot. Radames szerelme és hazája
között őrlődik, de végül elmondja a hadititkot. Amint megtudja a titkot, Amonasro szökni akar
lányával és Radamesszel együtt. Radames azonban marad, önként adja fel magát. Amneris és
Ramphis pedig a szökevények után küldi az őröket.

IV. felvonás

1. kép

Az Igazság Templomának csarnoka. Az egyik ajtó Radames börtöncellájába vezet.

Amonasro szökés közben meghal, Aida eltűnik. Az áruló Radamesre halál vár. Amneris még
mindig szereti és meg akarja menteni. Ha Radames lemondana Aidáról, ő az apjánál kegyelmet
kérne neki. A hadvezér azonban úgy érzi, nincs már értelme életének, meg akar halni. A főpapok
így kihirdetik a halálos ítéletet: Radamest élve falazzák be az Ízisz-oltár alatti sziklasírba. Amneris
megátkozza a papokat.

2. kép

A színpad alsó része a templom alatti sír, a felső része maga a templom.

Aida elrejtőzött a kriptában, hogy együtt haljon meg szerelmével. Mindketten elfogadták sorsukat,
elbúcsúznak a földi élettől és várják az elmúlást. Amneris felettük sír és imádkozik, körülötte a
papok táncolnak.

Liszt-Esz dúr zongoraverseny

 Liszt Ferenc 1., Esz-dúr zongoraversenye (S.124) az egyik leggyakrabban
játszott zongorára írt versenymű, népszerű az előadók és a közönség körében is. A mű 1830-tól
1856-ig íródott, összesen öt változata létezik. Bemutatója 1855-ben volt Weimarban, a
zongoraszólót Liszt játszotta, a zenekart Hector Berlioz dirigálta. A mű 1857-ben jelent meg
nyomtatásban.

A mű születése

Liszt abban az időben írta a zongoraversenyt, amikor tulajdonképpen már visszavonult a

nyilvános koncertezéstől, a komponálásnak és a vezénylésnek szentelte idejét. Bár már az 1830-
as évektől foglalkoztatta zongorakoncert gondolata, már csak azért is, hogy saját művén keresztül
mutathassa be bámulatos zongoratudását, a versenyműhöz azonban zenekar is szükséges, ő pedig
ekkor még nem volt birtokában a zenekar megfelelő ismeretének. Zongoraversenyeket
természetesen, addig is játszott, főleg Beethoven versenyműveit adta elő szívesen, nagy sikerek
közepette. Amikor 1848-ban Weimarba került az udvari zenekar élére, lehetősége adódott a
zenekari hangzással, az egyes hangszerek és hangszercsoportok sajátosságaival megismerkednie.
Ekkor születtek első fontos zenekari művei, tizenkét szimfonikus költeménye, a Faust- és a Dante-
szimfónia stb. Ezért születhettek meg itt első fontos zongoraversenyei is.

1830-ban vetette papírra Malédiction (Átok) című versenyművének vázlatát, amit

vonósegyüttes kíséretével tervezett, és amit csak egy évtized múlva fejezett be. Ma is nagyon
ritkán, kuriózumként adják elő, jelentősége abban van, hogy több későbbi Liszt-kompozíció
témája található meg benne. Ugyanekkor születtek az Esz-dúr zongoraverseny első vázlatai is, a
kezdő- és a zárótétel főtémáját írta meg. Ezeket a részeket felhasználva Weimarban fejezte be a
zongoraversenyt, a hangszerelésben famulusa, Joachim Raff volt a segítségére, de ezt a változatot
Liszt még kétszer is (1853 és 1856) átdolgozta. A bemutató a weimari nagyhercegi palotában volt
1855. február 17-én, a Liszt által szervezett ünnepi Berlioz-hét keretén belül. Annak ellenére, hogy
a zeneszerző már 1847-ben visszavonult a nyilvános zongorázástól, a bemutatón ő volt a szólista,
karmesterként pedig barátja, a kiváló dirigens Hector Berlioz működött közre.

Az Esz-dúr zongoraversenyt Liszt első zongoraversenyeként tartják nyilván, noha a

másodikként sorszámozott A-dúr zongoraversenyt tulajdonképpen már hamarabb megírta, de
az Esz-dúrt hamarabb mutatta be, ezért lett ez az első zongoraverseny.
 A darab 1857-ben jelent meg Haslingernél, az ajánlása pedig Henry Litolff (1819–1891)
zongoraművész, karmester, zeneszerző, zeneműkiadónak szólt.

A zene

Liszt Esz-dúr zongoraversenye – a klasszikus, háromtételes zongoraversenyekkel

ellentétben – négytételes, bár hallható szünettel csak az első válik el a másodiktól, a többi
megszakítás nélkül követi egymást (a két szélső gyors tétel között van a lassú és a scherzó). Így a
hallgató kvázi egytételesnek hallhatja a koncertet. Az egybeépítettség mellett az egységességet
szolgálja még a liszti tématranszformációs szerkesztési elv is, ami azt jelenti, hogy a komponista
viszonylag kevés témával operál. Az egész művet egy, az induláskor hallható főtéma uralja, bár
szerepe az I. tételben igazán meghatározó, a második tételben nem jelenik meg, viszont az övé a
teljes mű lezárásának funkciója – mindenütt átalakulva, megváltozott funkcióval. A második tétel
főtémája is fontos elem, a scherzóban is visszatér. A scherzo két saját témája közül az első is
visszatér a fináléban, aminek saját témája nincs is, az első három tétel témáiból építkezik.

Bartók Béla, aki fiatal korában általában véve nehezen barátkozott meg Liszt műveivel, de
később felismerte művészetének előremutató jelentőségét, és ezt írta: „[…] nála található a
ciklikus szonátaformának közös témákkal, variációs alapon történő legelső tökéletes megalakítása,
többek közt Esz-dúr zongorakoncertjében. Ez a formai megoldás a Liszt utáni korban egyre
nagyobb jelentőségre tesz szert.”

A zenekar hangszer-összeállítása: piccolo, két fuvola, két oboa, két klarinét, két fagott,
két kürt, két trombita, három harsona, üstdob, cintányér, triangulum, vonósok. Rövid versenymű,
általában 16 perc körül adják elő.

Liszt a zongoraversenyből kétzongorás átiratot is készített (S.650, 1853).

1. tétel: Allegro maestoso. Tempo giusto

A vonóskaron szólal meg a hangsúlyozott főtéma, amire határozott fúvós akkordok

felelnek. A főtémát ezután – Liszthez méltóan nehéz oktávpasszázsokban – a zongora veszi át,
amiből szárnyaló kadenciát bont ki. Ez a megoldás rendkívül meglepő lehetett a bemutató idején,
mert a kadencia a tételek végén szokott lenni. Ezután a vissza-visszatérő főtéma megszólalások
között a zongora szabad dallamot játszik (ilyen tempójelzésekkel: a piacere – tetszés
szerint, rubato – szabadon). A zongora második kadenciája széles, díszes, olaszos dallamú. Az
tétel második, a főtémával kontrasztálló témája viszonylag rövid, a koncertben többször nem
jelenik meg. A tétel további része a főtémából épül, s igen finoman, légiesen elhalkulva zárul,
mintegy várakozást kiváltva készíti elő a folytatást a második tételben.

2. tétel: Quasi Adagio

A lassú tételben a mélyvonósok szólaltatják meg a tétel főtémáját, majd a zongora adja elő
a teljes dallamot. Ennek a dallamnak a három szakasza aztán önállósul, és mind más karaktert ölt.
A középrészben megszólal egy második téma is, amely először a fuvolán szólal meg, finom
zongoratrillák felett (a téma majd a harmadik tételben még visszatér). Ez a tétel sincs lezárva, és
erősen elhalkulva, szinte a semmibe veszve ér véget, s a harmadik tétel szünet nélkül következik.

3. tétel: Allegretto vivace – Allegro animato

Scherzo jellegű, variációs felépítésű, 3/4-es lüktetésű tétel. Indításakor, illetve a tétel első
részében fontos szerepet kap a triangulum (ami miatt támadások is érték Lisztet). Két új témája is
van: az első az induláskor, triangulum kíséretes vonóspizzicatón szólal meg, a másik játékos
jellegű témát a zongora mutatja be. A zongorakadenciában ismét a jellegzetes főtéma tűnik fel,
miközben a páratlan lejtésű ritmika párosba vált. Visszatér még ezen kívül a második tétel második
témája is – oboán, klarinéton. A tétel zongorapasszázzsal ér véget, egy f-moll szűkített
szeptimakkorddal.

4. tétel: Allegro marziale animato – Alla breve. Più mosso (ma non troppo)

A negyedik tétel, a finálé, már nem hoz új témákat, az előző tételek témáiból épül. A témák
erőteljes, 4/4-es induló formába egyesülve térnek vissza, először a basszusokon, aztán a fafúvókon,
majd a harsonákon és a nekik felelgető zongorán. A scherzo-téma a spiritoso előírású
zongoraszólamban tér vissza, valóban a csillogóan és szellemesen. A zongoraverseny fokozatosan
gyorsulva, hatásos befejezéssel ér véget.

Liszt-h moll szonáta

A h-moll szonáta Liszt Ferenc 1852–53-ban zongorára írt nagyszabású darabja (S.178),
amit addigi zongorista és zeneszerzői tapasztalatainak és eredményeinek összegzéseként lehet
értelmezni. 1857-ben Hans von Bülow mutatta be Berlinben, nyomtatásban 1854-ben jelent meg.
A darab eleinte értetlenséggel találkozott, csak a 20. század elején ismerték fel igazi értékeit,
forradalmian új szerkesztési elveit, de értelmezési viták néha még napjainkban is előfordulnak.

A darab születése

Liszt Ferenc az 1850-es évek elején Weimarban élt, már felhagyott a zongoravirtuózi
vándorévekkel. Szimfonikus korszakát tervezte, de előtte meg akart írni egy olyan monumentális
zongoraművet – erről egy levelében szólt is –, amelyben összegezheti addigi tapasztalatait.
Szintézisét akarta adni zongoratechnikai, témavariációs, a romantikus hangvétel és szín
tekintetében elért újításainak. Olyan korszaklezáró művet tervezett, mint amilyen Schumann C-
dúr fantáziája, Schubert Wanderer-fantáziája[2] és mint Beethoven Hammerklavier szonátája. A
darab rendkívül összetett, bonyolult és nagyszabású. Liszt a kompozíciójához – Somfai
László szavaival – „…mindenből a legszélsőségesebbet, a legkockázatosabb karakterűt kereste: a
heroikusan lázadó témaritmus, a grandiózusan dübörgő akkordkalapálás, az édes és kecses
éneklés, az érzésteli, érzelmes, sőt szentimentális sóhajtozás, a szeszélyesen felcsattanó és
csörömpölő kadenciázás, a gyorsuló száguldás-élmény, a szenvedélyes recitálás, a tompa
magábaroskadás, mind-mind végletes alakjába kerülhetett bele ebbe a partitúrába – mert Liszt
nagyon bízott a különleges dramaturgiai terv, a formamodell szervező erejében.”

Liszt a komponáláshoz 1852-ben fogott hozzá (bár találtak 1851-es, Eilsenben keltezett
vázlatokat is), és a következő év elején fejezte be, a kéziraton 1853. február 3-ai dátum szerepel.
Először zárt körben játszotta el néhányszor 1853 májusában, és bizony döbbenetet keltett új
művével. Ekkor történt meg az a nevezetes (állítólagos?) eset, amikor egy ilyen „házimuzsikálás”
alkalmával a fiatal Brahms elaludt Liszt zongorázása közben; innen (is) eredhetett további
barátságtalan kapcsolatuk. A szonáta 1854-ben jelent meg nyomtatásban a lipcsei Breitkopf und
Härtelnél, és Liszt – viszonzásul a C-dúr fantázia neki szóló dedikációjáéért – Robert Schumannak
ajánlotta. A Schumann házaspár értetlenül lapozgatta a kottát. Egyedül Wagner értette meg rögtön
Liszt szándékát, és levélben üdvözölte barátja új zongoraművét. Wagner
akkor Londonban tartózkodott, és Liszt tanítványa, Karl Klindworth játszotta el neki a
darabot. „Klindworth az imént játszotta el nekem a nagy szonátádat! […] A szonáta minden
képzeletet felülmúlóan szép; nagy, szeretetreméltó, mély és nemes – fenséges, amilyen Te vagy” –
írta a levelében. A szonáta 1857. január 27-én került először pódiumra Berlinben, Liszt tanítványa
és veje, Hans von Bülow – a darabbal szembeni ellenérzéseit félretéve – mutatta be. Az előadást
megtapsolták, de ez a taps Bülownak szólt, magát a darabot ridegen, ellenségesen fogadták,
csakúgy, mint Bécsben és Londonban is az 1880-as évek elején, ahol szintén Bülow játszotta.

A h-moll szonáta még sokáig nehezen befogadható, túl modern mű volt, Ferruccio
Busoni 1900-ban még a felháborodást vállalva tűzte műsorára, és még Dohnányi és Bartók is csak
nehezen tudott megbarátkozni a darabbal. Azóta az egyik legtöbbet játszott 19. századi
zongoradarab lett, amit a legnagyobb zongoraművészek (többek között André Watts, Szvjatoszlav
Richter, Vladimir Horowitz, Martha Argerich, Jevgenyij Kiszin, Marc-André Hamelin) tűztek
műsorukra, értelmezések – és félreértelmezések – sora született a darab kapcsán.

A zene

A klasszikus szonáta három tételből áll. A háromtételes gyors–lassú–gyors felosztású, a

négytételes rendbe még beékelődik egy scherzo tétel is. Liszt h-moll szonátája egyetlen
összefüggő, félórás zenefolyam, és az elemzők még abban sem egyeznek, hogy egyetlen,
megbonthatatlan egységként kell-e kezelni, vagy egy tömbbe összevont, többtételes darab-e.
Alapvetően három elképzelés létezik:

 A h-moll szonáta egyetlen szonátaformájú tétel, amelyben megkülönböztethető az expozíció,

a kidolgozás és visszatérés, valamint a kóda.
 A h-moll szonáta négytételes mű, amelyben a gyors–lassú–scherzo–gyors tételek szünet
nélkül (attaca) követik agymást.
 A h-moll szonáta egy olyan variációs formájú darab, amelyben minden egyetlen témából
fejtődik ki.

William Newman analízise szerint a mű kétfunkciós: van egy egytételes szonátaforma, és abba
beékelődik egy lassú tétel és scherzo. Eszerint a h-moll szonáta szerkezete:

Lassú bevezetés (Lento assai)

Főtéma (Allegro energico)
Kontraszttéma (Grandioso)

A főtéma két motívumából képzett öt további téma (variációlánc)

Recitativo és a kidolgozási rész kezdete, amelyet megszakít az
Andante sostenuto, új téma és a
Quasi adagio, a kidolgozási rész folytatása

(lassútétel jelleg)
Visszavezetés
Főtéma (élénk fugato)

(scherzo jelleg)
Kontraszttéma

A főtémából képzett variánsok rövidített visszatérése

Kóda: Prestissimo (kontraszttéma);

Andante sostenuto (az új téma), Allegro moderato (főtéma), Lento assai (bevezető
skálatéma).

Egy inkább a dallam alapján végzett elemzés, Holics

László munkája, újabb szempontokat vetett fel a h-moll
szonátával kapcsolatban. Eszerint a darab zenei anyagába Liszt
Ferenc az őt mindig is foglalkoztató Faust-témakör hőseit, illetve
az általuk megszemélyesített emberi tulajdonságokat fogalmazta
bele: Faust, az igazságot kereső, hősies jellem, Mephisto, a
tagadás és a gonoszság jelképe és Margit, az eszményi nő. Holics
szerint a zeneműben alapvetően a két első szereplőnek a
jellegzetes dallamai, motívumai, témái jelennek meg, „…s ezek
kölcsönhatásából kerekedik ki egy olyan dráma, mely, röviden
fogalmazva, a jónak és a rossznak a küzdelméről szól. […] A h-
moll szonáta összesen öt különböző, jól elkülöníthető témára épül,
melyeknek mind megvan a saját mondanivalója – olyan
jellegzetesen, hogy akár nevet is adhatnánk
mindegyiknek.” Liszt h-moll szonátája ennek megfelelően
valóban drámai hangulatú. A darabban öt témát lehet
megkülönböztetni, dallamok és hangulatok váltakoznak,
amelyből kiérezhető a küzdelem – tulajdonképpen az emberi
 életet végigkísérő, arra oly jellemző küzdelem –, hogy a mű vége
csendes megnyugvást hozzon.

A h-moll szonáta nemcsak formai, hanem hangnemi, harmóniai

újításokban is bővelkedik. A darabban először az expozícióban
megszólaló lassú bevezető többször felhangzó változatai, az
unisono, lefelé haladó dallamok többsége különböző modális
hangsorban hallhatók, a dór-fríg együttese a 2. ütemtől, a
„harmonikus fríg” a 83. ütemtől, de ezek egy-egy hang
megváltoztatásával a hétfokúság további különleges változatait
adják.

Érdekesség

A h-moll szonátából Weiner Leó nagyzenekari változatot írt, amely azonban csak kéziratos
formában maradt fenn. Az átirat meglepően hűen követi az eredeti zongoradarabot, de attól
„színesebb” hatású. A zenekari verziót a Miskolci Szimfonikus Zenekar CD-re játszotta
a Hungarotonnál (HCD 32634) Kovács László dirigálásával, és – a világon egyedüliként –
műsorán tartja. A Weiner Leó által 1955-ben írt átiratból a Weimari Zeneakadémia (Hochschule
für Musik Franz Liszt) zenekara is készített lemezfelvételt 2005-ben Nicolás Pasquet
vezényletével.

Csajkovszkij-Évszakok

Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet

alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális
kompozíciók mögött. Valószínűleg az a körülmény indokolja ezt, hogy legnagyobbrészt
megrendelésre készültek és nem mutatják ugyanazt az ihletett eredetiséget, mint például zenekari
művei. Ő maga nem is volt kiemelkedő zongorajátékos, ilyen módon nem érezte elsődleges
indíttatását e hangszeren való megnyilatkozásának.

Az évszakok, op. 37/b

 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy
rövid jellemdarabot. Az évszakok című sorozat nem próbál Vivaldi hegedűverseny-ciklusának
vagy Haydn oratóriumának folytatója lenni: példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű
rövid zongoradarabjai között található.
Január: A kandallónál (Moderato simplice ma espressivo). Könnyed hangú idill
meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal, amely a rögtönzés ötletszerűségéhez képest meglepően
szűkmarkúan bánik az ötletekkel.
Február: Karnevál (Allegro giusto). Ez a mozdulatokat és színeket felidéző zene
balettkomponistára vall: nem lehet véletlen, hogy ugyanez időben dolgozott Csajkovszkij első
balettjén, a Hattyúk taván.
Március: Csalogánydal (Andante espressivo). Csajkovszkij románcainak hangját eleveníti
fel.
Április: Hóvirág (Allegretto con moto e un poco rubato). Finom táncarab.
Május: Májusi éj (Andantino). Érdekes módon nem azt kapjuk ettől a darabtól, amit
várunk: Csajkovszkij legendásan gazdag dallamosságát. Sok a megtorpanás, tétova ismételgetés,
szaggatott ritmus.
Június: Barkarola (Andante cantabile). A sorozat legnépszerűbb darabja. Ezt a gondoladalt
ugyan inkább a Néván énekelhették, mint Velence lagúnáin, a zeneszerző jellegzetes románcainak
hangvételével.
Július: Kaszások dala (Allegro moderato con moto). Az eddigi darabok között a
legmarkánsabb, legegyénibb arcélű, a fiatal Csajkovszkij „klasszikus” korszakát reprezentálja.
Augusztus: Az aratás (Allegro vivace). Tetszetős muzsika, bár nem kelti a mezei munka
asszociációit. Középrésze triószerű, kevés dallami elmozdulással, nyugvó basszus-akkordokkal.
Szeptember: Vadászat (Allegro non troppo). A konvenciótól eltérő módon nem a 6/8-os
„chasse” típusú tematikát alkalmazza, hanem 4/4-es ütemekben szólaltatja meg a vadászok
kürtjeit. Ebből a jól sikerült természeti tablóból nem hiányzik a nagyvonalú zongoratechnika sem.
Október: Ősszel (Andante cantabile). Mintha az Anyegin színpadáról szólna hozzánk ez az
érzelmes románc.
November: A trojkában (Con spirito). Nem követi a többi darab háromszakaszos
szerkesztését: variált visszatérést alkalmaz.
December: Karácsony (Tempo di Valse). Látványos, színpadi tablót idéző keringő.