NNCL1552-534v1.

A fordítás az alábbi
kiadás alapján készült:

Ed Greenwood
Elminster: The Making of a Mage
Copyright © 2000 by Wizards of the Coast, Inc.
Licensing by 3D Licensing Ltd.
All Right Reserved

Fordította: Sziklai Péter

Borító: Daren Bader

Kiadja: a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
ISBN: 963-86207-1-4-Ö
ISBN: 963-86207-2-2

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053
TeleforrlFa.r: (36-1) 216-7054
www.carnelot.co.hu
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
Alföldi Nyomda Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2691.49.01
Ed Greenwood

DELTA VISION KIADÓ

BUDAPEST
 Csupán két becses dolog létezik a földön:
az első a szeretet; a második, egy hosszú út, mely elvezet a szeretethez, az
intelligencia.
- Gaston Berger

Az életnek csak annyi jelentősége van, amennyit adunk neki. Bárcsak egy
kicsivel többen adnátok neki egy kis jelentést.
- Árnyasvölgyi Elminster

verba volant, scripta manent

Előjáték
- Természetesen., Lord Mourngrym. - válaszolt Lhaeo a szósztól
csepegő merőkanállal mutatva fel a lépcsőkre. - A tanulmányaiba mélyedt.
- Tudja az utat.
Mourngrym bólintva köszönte meg a választ Elminster írnokának és a
poros lépcsőfokokat kettesével véve rohant fel a homályba. A Vén Mágus
meglehetősen pontos utasításokat. adott...
Egy pihenőhöz ért, a por gúnyolódva örvénylett körülötte. A barátságos
kis szobában csak a szokásos, tömött polcok, elnyűtt szőnyeg és egy
kényelmes szék állt... és Elminster pipája lebegett a kisasztal felett
megtömve. Maga a Vén Mágus azonban sehol sem volt.
Mourngrym megvonta a vállát és nekivágott a következő lépcsősornak,
melyek a varázskamrába vezettek. A kis, körkörös szoba üres volt, csupán
egy csillogó kör lüktetett magányosan a padlón, hidegen és fehéren.
Árnyasvölgy ura tétovázott egy pillanatig, azután elindult felfelé az
utolsó lépcsőkön. Azelőtt sohasem merészelte a hálókamrájában zavarni a
Vén Mágust, de...
Az ajtó félig nyitva állt. Mourngrym óvatosan benézett, miközben keze
megszokásból kardja markolata felé indult. A csillagok csendesen és
végtelenül sziporkáztak a sötét, kupolás mennyezeten az egész szobát
betöltő, kör alakú ágy felett - a nyughelyen senki sem hajtotta álomra fejét,
mióta a por megtelepedett. A szoba ugyanúgy mentes volt minden élőtől,
mint a többi. Hacsak nem vált láthatatlanná vagy vette fel egy könyv,
esetleg valami hasonló dolog formáját, Elminster nem volt a tornyában.
 Mourngrym harciasan nézett körbe, kézfején meredezni kezdtek a
szőrszálak. A Vén Mágus bárhol lehetett, világokon és síkokon, melyeket
csak ő és az istenek ismernek. Mourngrym összeráncolta a szemöldökét -
majd megvonta a vállát. Végtére is ki tudhat a Birodalmakban - kivéve
talán a Hét Nővért - bármi biztosat Elminster terveiről vagy múltjáról?
- Érdekelne, - elmélkedett hangosan Árnyasvölgy ura ahogyan elindult
vissza Lhaeo felé a hosszú, levezető úton - hogy honnan jöhetett
Elminster. Volt ő valaha is fiatal? Hol...? És milyen lehetett akkoriban a
világ?
Biztosan jó szórakozás leltetett hatalmas varázslóként felnőni...

7
 Prológus
A Köpeny Felkötésének órája volt, amikor Shar istennő átdobja lila
sötétségből és szikrázó csillagokból szőtt, mérhetetlen nagy köpenyét az
égen. A nappal hűvös volt, az éj tisztának és hidegnek ígérkezett. A
napfény utolsó, rózsás parazsai megcsillantak a nyugatról jövő, magányos
lovas hosszú haján, ahogyan a nyújtózkodó árnyékok fölélopakodtak.
A nő körülnézett a gyülekező éjszakában lovaglás közben. Nagy,
folyékony-fekete szemeit ívelt szemöldökök keretezték - hideg szépséggel
párosult férfias erő és éles elme. De legyen bár az erő vagy a szépség, a
legtöbb férfi szeme megakad a mézbarna tincsekkel keretezett, hetyke és
fehér arcon, melynek szépsége után még a királynők is vágyakoztak - egy
királynő legalábbis biztosan. Most továbbhaladván, a nagy szemekben
semmi büszkeség, csak szomorúság csillant. Tavasszal erdőtüzek
dühöngtek ezeken a földeken és elszenesedett, csupasz ágakat: hagytak
maguk után a buja, zöld szépség helyett, amely az emlékeiben élt. Csak
ezek a naiv emlékek maradtak a Halangorn Erdőből.
Ahogy az alkony végigsétált a poros úton, egy farkas vonítása hangzott
fel valahol északon. A hívásra a közelből érkezett válasz, de a magányos
lovas nem mutatott félelmet. Nyugalma láttán megemelkedhetett volna
szemöldöke az edzett lovagoknak is, akik csak nagy, állig felfegyverzett
őrjáratokkal mernek ezen az úton járni - és meglepetésük itt még nem érne
véget. A hölgy kényelmesen galoppozott, hosszú köpeny örvénylett és
csapkodott körülötte, időről-időre megakasztva kardforgató kezét. Csak
egy bolond hagyná ezt - de ez a magas, vékony hölgy még csak kardot
sem kötött derekára a kockázatos úton. A járőröző lovagok ítélhetnék őt
őrültnek, vagy egy varázslónőnek és ennek megfelelően kardjukhoz
kapnának. Nem tévednének nagyot.
A hölgy “Sötétszentű" Myrjala volt, ahogyan a köpenyén lévő ezüstös
pecsét hirdette. Ugyanannyira félték vad útjait, mint hatalmas mágiáját és
bár mindenki tartott tőle, sok falusi és városi népség szerette. Nem így a
büszke urak kastélyaikban; ismert volt arról, hogy bosszúszomjas
forgószélként csap le a kegyetlenkedő bárókra és a rablólovagokra, csupán
lángoló testeket hagyva maga mögött sötét figyelmeztetésként a
többieknek. Néhány helyen kifejezetten nem szívesen látott vendég.
 Ahogyan az éj elborította az utat, Myrjala elfordult a nyeregben és
levette köpenyét. Egy egyszerű, halk szó és a ruhadarab táncolni kezdett
kezében, szokásos sötétzöld színét rőt vörösre változtatva. Az ezüst
mágus-pecsét csúszkált és vonaglott, mint egy haragos kígyó, majd egy
pár összefonódott aranytrombitává változott.
Az átalakulás nem ért véget a köpennyel. Myrjala hosszú tincsei
elsötétedtek és összehúzódtak vállai körül - a vállak hirtelen életre keltek
és erőtől duzzadó izmoktól szélesedtek ki. A kezek, melyek újból
felhúzták a köpönyeget szőrössé és tömpe ujjúvá lettek. Kihúzott egy
hüvelyébe rejtett kardot a nyereg mögötti csomagból és felkötötte. Így
felfegyverkezve a nyeregben ülő férfi elrendezte maga körül köpenyét és
az újonnan formált hírnöki jelvény tisztán láthatóvá vált. Újból
meghallotta a farkasvonyítást - ezúttal közelebbről - és nyugodtan
ügetésbe sarkallta lovát, át az utolsó dombon. Szemben egy kastély
terpeszkedett, ahol ma egy kém vacsorázott - egy kéme a gonosz
varázslóknak, akik hajlamosak Athalantar Szarvas Trónjára törni, amely
birodalom nem messze, keletre fekszik. A nyeregben ülő férfi
végigsimított elegáns szakállán és megsarkantyúzta lovát. Ahol ezen
földek legfélelmesebb varázslónője nyilakkal és kihúzott pengékkel
találkozhat, ott egy hírnököt szívesebb fogadtatásban részesítenek. A
mágia a legjobb fegyver egy varázsló kéme ellen.
Az őrök meggyújtották a lámpákat a kapu felett, ahogy a hírnök lova
megjelent a fa felvonóhídon. Felismervén a jelet köpenyén és lovagi
köntösén a kapuőrök csendes udvariassággal üdvözölték. Megkondult egy
harang valahol bent és a kapu lovagja. behívta az esti lakomára.
- Légy Üdvözölve a Morlin Kastélyban, ha békével jöttél.
A hírnök a szokásos csendes válaszként bólintott fejével.
- Hosszú az út Tavaray-ből, Hírnök Úr, bizonyára megéheztél. - tette
hozzá a lovag kevésbé formálisan miközben lesegítette a lóról. A merev
nyeregtől kelletlenül a hírnök tett néhány lassú lépést, majd halványan
elmosolyodott.
Riasztóan sötét szemek emelkedtek, hogy találkozzanak a lovagéval:
- Oh, annál jóval messzebbről jöttem. - mondta a hírnök lágyan.
Szótlanul búcsút biccentett és hosszú léptekkel indult a kastélyhoz. Úgy
járt, mint az az ember, aki jól ismeri az utat - és a fogadtatást.
A lovag kifejezéstelen arccal nézett utána. Egy közelben támaszkodó
fegyveres magában mormogott:

9
 - Sem sietség... sem felderítők vagy fegyveresek. Miféle hírnök lehet az
ilyen?
- Ha elvesztette őket út közben, - vonta meg vállát a kapu lovagja -vagy
más érdekes dolog történt, akkor azt hamarosan megtudjuk. Lássuk a
lovat. - Megfordult, majd meglepetésében megmerevedett. A hírnök lova a
közelben állt és őt figyelte, a francba, mintha értette volna, amit az imént
mondott. A ló bólintott és fél lépéssel közelebb jött, gyeplőjét finoman a
fegyveres kezébe igazítva. A két férfi harcias pillantást váltott mielőtt a
fegyveres elvezette volna a lovat.
A lovag még nézte őket egy pillanatig mielőtt megvonta a vállát és
visszalépett a kapunyílásba. Sokat lehet még beszélni a látottakról később,
bármi történjék is. Kint, az éjszakában, újra felvonított a közelben egy
farkas. A lovak egyike felhorkantott és idegesen topogott.
Azután a kastély egyik ablakában hirtelen fény villant - egy harci
varázslat mágikus fénye és kitört a harc. Szörnyű zűrzavar volt benn;
szétszórt tányérok, felforgatott asztalok, a szolgálólányok sikolyai és a tűz
üvöltő lobogása. A következő pillanatban a zajokhoz csatlakoztak alant a
lovagok kiáltásai.
Nem hírnök volt és a hangokból, zajokból ítélve mások is voltak a
kastélyban, akik eddig elrejtették mivoltukat. A lovag fogai
megcsikordultak egymáson ahogy kardot ragadva az erőd felé indult. Ha
Morlin elesik az őrült varázsdobálók rohama alatt, akkor a Szarvas Király
lesz a következő? S ha egész Athalantar elbukik, akkor hosszú évek
mágikus zsarnoksága következik. Igen, csak romok és bánat van
előttünk... És ki tudna szembeszállni ezekkel a mágus-urakkal?
 Első rész

Briganti
 Egy

SÁRKÁNYTŰZ - ÉS VÉGZET
Sárkányok? Nagyszerű teremtmények, fiú - egészen addig, amíg csak a
faliszőnyegeken vagy az ünnepi maszkokon látod őket, vagy esetleg a
három birodalom valamelyikéből...
- Astragarl Hornwood, Elembar Mágusa
mondotta egy tanoncnak
Az Agyar Évében

A nap szikrázó forrósággal sütött le a magaslati legelőt megkoronázó

kőhalomra. Messze lent, a fákba burkolózó falu egy zöldeskék ködfelhő
alatt terült el - mágikus köd, mondják néhányan, a Tündérnép ködmágusai
idézték meg, kiknek varázslatai lehetnek jók és rosszak egyaránt. A
rosszakról természetesen több szó esik és Heldon népei nem kedvelik az
elfeket.
Elminster nem tartozott közéjük. Remélte, hogy egyszer majd
találkozik az elfekkel - szemtől-szembe -, megérintheti lágy bőrüket és
hegyes fülüket, beszélgethet velük. Ezek az erdők valaha hozzájuk
tartoztak és ők még ismerhetik a titkos helyeket ahol bestiák rejtőzködnek
és egyebeket is. Szerette volna mindezt megismerni egy napon, amikor
felnő és szabadon járhat amerre csak kedve tartja.
El sóhajtott, kényelmesebb helyzetbe csusszant kedvenc köve előtt és
megszokásból végignézett a lejtős réten, hogy juhai biztonságban vannak-
e. Biztonságban voltak.
Nem először, a csontos, hegyes orrú ifjú dél felé nézett hunyorítva.
Egyik vékony kezével félresöpörte rendezetlen, szénfekete haját az arcából
és ujjait otthagyta, hogy beárnyékolja velük csillogó, kékesszürke szemeit,
hiábavalóan próbálva meglátni a távoli, nagyszerű Athalgard tornyait a
folyó mellett, Hastarl szívében. Mint mindig, most is látta a halvány,
kékes ködöt, amely a Delimbiyr legközelebbi kanyarulatát fedi, de semmi
többet. Apja gyakran mondta neki, hogy a kastély túl messze van, - és
időnként hozzátette, hogy ez a kellemes távolság a falu és a kastély között
jó dolog.
 Elminster szerette volna tudni, hogy ez mit jelent, de ez is azok közé a
dolgok közé tartozott, amelyekről apja nem beszélt. Amikor rákérdezett,
akkor apja gyakran mosolygó ajkai keskeny vonallá vékonyodtak és
szürke szemei élesen villantak... de szó nem esett több. El gyűlölte a
titkokat - legalábbis azokat, melyeket nem ismert. Műiden titkot meg fog
tanulni. Valamikor, valahol. És egy napon látni fogja a kastélyt is, mely a
vándorzenészek szerint oly nagyszerű... talán még a falakon is
végigsétálhat... igen...
Lágy szellő kélt nemesen a rét felett, körbefolyva a gyapjas fejeket. A
Lángoló Erdők Éve volt, Eleasias hónapja, Eleint előtt néhány nappal és
az éjjelek már igazán hidegek voltak. Miután hat szezon óta legeltetett
birkákat a hegyoldalban elterülő réten, El tudta, hogy a fák leveleit
hamarosan lefújja a szél és elkezdődik a Fakulás ideje.
A juhászfiú sóhajtott és összébb húzta magán viseletes, csupafolt
bőrzekéjét. Valaha egy erdőjáróé volt és a hátán az egyik folt alatt még
mindig ott volt a tépett szélű, sötét foltokkal körített lyuk, ahol egy
nyílvessző - egyesek szerint elf vessző volt - kioltotta a férfi életét.
Elminster szerette az öreg kabátot - homályos csatok, darabkák egy rég
letűnt lord címeréből és elmúlt kalandoktól kopottas szélek - mindazért,
amit felidézett benne. Néha azonban azt kívánta, bárcsak kicsit jobban
illenék rá.
Egy árnyék zuhant a rétre és El felnézett. Mögötte a szél olyan élesen
üvöltött fel, ahogyan még sohasem hallotta. Megfordult és vállát a
sziklának vetve felemelkedett, hogy jobban lásson. Nem kellett volna. A
legelő feletti eget két hatalmas, denevérszerű szárny töltötte be - közöttük
egy háznál is nagyobb, vöröspikkelyes test. Méretes karmokkal ékesített
mancsok függeszkedtek a mellkas két oldalán, mely egy hosszú-hosszú
nyakban folytatódott. A nyakon két kegyetlen szemnek és egy széles
szájnak otthont adó fej ült, fogai egyenként akkorák, mint Elminster maga.
Messze hátul az egészet egy tekergőző és csapkodó farok követte valahol a
domb felett...
Egy sárkány! Elminster nyelni is elfelejtett, csak bámulni tudott.
Vadul és szörnyűségesen söpört El felé kitárva szárnyait, hogy elkapja
a levegőt, lassan és nehézkesen emelkedett a kék északi égre. S a hátán ült
valaki!
- Sárkány a kapuknál - suttogta Elminster a káromkodást öntudatlanul
amikor a gigantikus fej kicsit megbillent és ő belebámult a hatalmas féreg
öreg, bölcs és kegyetlen szemeibe.
 Mélyek voltak és rezzenéstelenek; a sötét gonoszság tavai, melybe
belezuhant és csak merült, merült...
A szétroppanó szikla sikolyától és szerteszóródó szilánkoktól kísérve
sárkánykarmok martak bele mélyen a kőhalomba. Kétszer olyan magas
volt, mint a falu legnagyobb tornya és óriási szárnyaival csapott még
egyet. Fülsüketítő dörrenésüktől kísérve Elminster menthetetlenül zuhant
hátra és gurult le a lejtőn, körülötte a juhok világgá bégették rémületüket.
Keményen ért földet, fájdalmasan átgurulva egyik vállán. Futnia kellett
volna, futnia...
- Kardok! - köpte a legdurvább káromkodást amit csak ismert, amikor
érezte, hogy eszeveszett futásában meggátolja valami láthatatlan. Egy
doboló, reszkető forrás az ereiben - mágia! Érezte, ahogyan valami lassan
szembefordítja a sárkánnyal. Elminster mindig is remélte, hogy egyszer
majd közelről láthatja a mágiát működés közben, de a várt vad izgalom
helyett úgy találta, hogy nem szereti érezni azt. Düh és félelem keveredett
benne, amikor felemelte fejét. Nem, semmiképpen sem kedvelte ezt az
érzést.
A sárkány összehúzta szárnyait és úgy ült a kőhalmon, mint egy
keselyű - egy toronymagas keselyű, hosszú farokkal, ami tekeregve
borította be a legelő nyugati lejtőjét. Elminster nyelt egyet; szája hirtelen
kiszáradt. A férfi leszállt és megállt egy lankás kövön a sárkány mellett.
Egy parancsoló kéz emelkedett és mutatott a fiúra.
Megragadta Elminster tekintetét - újra az a szörnyű, tehetetlen érzés a
testében, amikor egy idegen akarat mozgatta lábait -, hogy a fiú a szemébe
nézzen. A sárkány szemeibe bámulni ijesztő, ugyanakkor valahogy
nagyszerű érzés volt. Ezek a szemek hidegek voltak, fájdalmat és halált
ígértek... talán többet. El megízlelte a növekvő félelem hideg szorítását.
Kegyetlen vidámság volt a férfi mandulavágású szemeiben. El
kényszerítette magát, hogy lentebb nézzen és látra a halálos szemek körüli
barna bőrt, rézszín tincseket és egy kacsintó medált a férfi szőrtelen
mellkasán. Alatta jelek borították bőrét, félig elrejtőzve legsötétebb zöld
talárja alatt. Gyűrűket is hordott, aranyból és valami csillogó kék fémből,
és puha, finomabb csizmákat, mint amilyeneket El valaha is látott. A
mágia halványkék csillogása - valami, amit Apa szerint csak El látott és
soha ne beszéljen róla - vette körbe a medált, a gyűrűket, a talárt és a férfi
mellkasán lévő jeleket ugyanúgy, mint azokat a sima fapálcikák végeinek
látszó dolgokat, melyek a férfi csizmájának mély hasítékából álltak ki. A
ritka csillogás jóval fényesebben vette körbe a férfi kinyújtott kezét... de a
fiúnak már nem volt szüksége több titokzatos jelre, hogy tudja; a férfi egy
varázsló.
- Mi a neve a falunak ott lent? - a kérdés hideg volt és gyors.
- Heldon. - a név előbb hagyta el Elminster ajkait, minthogy rágondolt
volna. Érezte, hogy a nyál összegyűlik a szájában és vele egy kevés vér is.
- Ott tartózkodik most a falu ura?
Elminster küzdött, de ismét válaszolt - I-Igen.
A varázsló szemei összeszűkültek - Nevezd meg! - Felemelte karját és
a kék ragyogás fellángolt.
Elminster hirtelen kényszert érzett, hogy elmondjon ennek a durva
idegennek mindent - mindent. Hideg félelem vonaglott bensőjében. -
Elthryn, Uram. - Érezte ajkai remegését.
- Hogy néz ki?
- Magas, Uram, és vékony. Gyakran mosolyog és mindig kedves min...
- Milyen színű a haja? - csattant fel a varázsló.
- B-Barna, Uram, oldalt és a szakállában már szürkül. Ő...
A varázsló éles mozdulatot tett és Elminster úgy érezte, újra képes
mozgatni végtagjait. Nyögve próbált küzdeni ellenük, de már meg is
fordult és futott. Keményen vágódott a fűbe, tehetetlenül a vezérlő
mágiával szemben, sietségében botladozva törtetett lefelé a füves lejtőn,
amerre a rét véget ért - egy meredek falú szakadékban.
Ahogy keresztülcsörtetett a csalánon és a magas füvön, El apró
győzelmébe kapaszkodott; legalább azt nem árulta el, hogy Elthryn az
apja.
Apró győzelem, csakugyan. A szikla széle mintha átugrott volna
felette, lélegzet nélküli futásának szele üvöltve zúgott el füle mellett. Alant
Athalantar forgó vidéke gyönyörűnek tetszett a ködben.
Fejjel előre, Elminster átrohant a szakadék szélén - és érezte, hogy a
remegő kényszer magára hagyja. Ahogy a sziklák rohantak, hogy
találkozzanak vele, küzdeni kezdett félelme és dühe ellen, hogy mentse
életét.
Néha sikerült tárgyakat mozgatnia elméjével. Néha - istenek, kérlek,
csak sikerüljön!
A szűk szakadék falai közel voltak. Múlt hónapban leesett egy bárány
és az élet előbb szakadt ki belőle, minthogy az összezúzott, lógólábú test
elérte volna az alját. Elminster beharapta ajkát. Azután a fehér csillogás,
amit keresett felemelkedett és elfátyolozva a sziklákat ellopta látását.
Karjaival kétségbeesetten csapott a levegőbe és oldalra táncolt, mintha
szárnyakat növesztett volna egy pillanatra.
Becsapódott egy tüskebokorba, bőre égett, mintha százszor hasították
volna fel. Földet és követ ért, azután valami rugalmasat - szőlő talán? -
elrepült és újra zuhant.
- Uhhh! - neki a köveknek, keményen. A világ forgott. Lélegzetért
kapott, de nem talált és a fehér köd megvakította.
Istenek és istennők, megmentettetek...
A fehér köd ismét felemelkedett, majd visszavonult - azután föntről
szörnyű reccsenés hangzott.
Valami sötét és nedves zuhant el mellette, láthatatlanul veszett bele a
lenti csillogásba. El megrázta fejét, hogy kitisztítsa és körülnézett. Friss
vér festette meg a sziklákat közvetlenül mellette. A napfény elhalványult,
Elminster megmerevedett és próbált halottnak látszani. Karjai, bordái és
csípője dobolva sajgott... de legalább képes volt mozgatni őket. Lejön
vajon a varázsló vagy a sárkány, hogy megnézze, biztosan meghalt-e?
A sárkány a legelő felett körözött, egy birka lábával szájában kirepült
látóteréből. A következő kényelmes kör visszahozta a szakadék fölé,
agyarai között két juh küzdött életéért. Újra a roppanó hang és ismét
továbbállt.
Elminster megborzongott, betegnek és üresnek érezte magát. Úgy
bámult a sziklára maga mellett, mintha annak szilárd keménysége meg
tudná mondani, hogy mit tegyen. A sárkányszárnyak szaggató zaja újra
közeledett. El olyan mereven feküdt, amennyire csak tudott. A fej még
mindig kényelmetlenül félretekerve, száj nyitva, nyugodtan bámult a
felhőtlen égre.
A varázsló magas nyergéből élesen lepillantott az összetört fiúra ahogy
a sárkány átsüvöltött felette, s előredőlve kiáltott valamit, amit Elminster
nem értett. Valamit, ami sziszegve visszhangzott a szakadék szájából. A
sárkány hatalmas vállai válaszul megmozdultak és lassan emelkedni
kezdett - csak hogy ismét kizuhanjon a látótérből egy siklással, melynek
lágyságától a szárnyak csapta szél üvöltése éles sikollyá vált. Heldon felé.
El megtalálta lábait, össze-összerándulva és minden fájdalmas
mozdulattól felszisszenve botladozott a szakadék vége felé. Volt egy hely,
ahol azelőtt sokat mászott... ujjai véreztek, ahogy felsebezték őket az éles
sziklák. Szörnyű félelem fojtogatta.

*****
 Odakint felsikoltott egy nő. Egy pillanattal később a kovács felől jövő
monoton kalapálás hirtelen és dühösen elhallgatott. Elthryn Aumar
szemöldökráncolva emelkedett fel a farm könyvelése mellől, sietségében
összetörve néhány agyagtáblát. Sóhajtva tért napirendre saját ügyetlensége
felett és a falról lekapva kardját kirontott az utcára, menet közben
szabadítva ki az acélt hüvelyéből. Könyvelés, ami minden reggel el van
számolva és most még ez is... mi van most?
Az Oroszlánkard, Athalantar legöregebb kincse megvillantotta büszke
fényét, ahogy kiért vele a napra. Erős mágiát kovácsoltak a pengébe és
mint mindig, most is szilárdan és vérre éhesen simult Elthryn kezébe.
Szinte villámlott egyet, amikor rápillantott. A falusiak sikoltozva futottak
délnek az utcán, a puszta rémülettől fehér arccal. Elthryn kénytelen volt
kitérni egy nő útjából, ki oly kövér volt, hogy elcsodálkozott, hogyan
képes futni egyáltalán - Tesla varrónőinek egyike -, és északnak fordult,
hogy vessen egy pillantást a Nemes Erdő sötét tömegére. Az utca tele volt
dél felé rohanó szomszédaival, néhányan sírtak. Valami köd - fist - volt a
levegőben, amerről jöttek.
Rablók? Orkok? Valami az erdőből?
Futni kezdett az utcán, legbecsesebb tulajdonának tartott bűvös penge
meztelen a kezében. Lángok éles ropogását hallotta. Beteges félelem
kúszott fel a torkába, amikor megkerülte a hentesboltot és megtalálta
mögötte a tüzet.
Az ugráló lángok pokla elborította kunyhóját. Talán ő kijutott - de
nem... nem...
- Amrythale - suttogta, könnyeit ujjasával törölte ki szeméből. Valahol
a ropogásban ott hevertek az ő csontjai.
Tudott kósza szóbeszédekről, melyek szerint egy hétköznapi
erdőkerülő lányának biztosan boszorkányságot kellett használnia, hogy
hitvesi ágyra találjon Athalantar egyik legtiszteletreméltóbb hercegénél -
de Elthryn szerette őt. És ő is Elthrynt. Belebámult az iszonytató halotti
máglyába és emlékeiben látta a mosolygós arcot. Ahogy könnyei
legördültek arcán, fekete haragot érzett magában felgyülemleni.
- Ki tette ezt? - üvöltötte. Kiáltása visszhangot vert, Heldon most üres
boltjainak és házainak falán, de csak a tűz ropogása válaszolt... majd egy
üvöltés, oly hangosan és mélyen, hogy a környékbeli kunyhók
megremegtek és talpa alatt az utcakövek kifordultak a helyükből. A
felszálló poron keresztül a herceg felnézett és meglátta, amint gőgös
lazasággal köröz a fák felett: egy nagyobbfajta, idősebb vörös sárkány,
pikkelyei sötétek, mint a száradt vér. Egy férfi lovagolta meg, egy taláros
férfi bottal a kezében, egy férfi akit Elthryn nem ismert, de kétségkívül
varázsló volt. Mindez csak egy dolgot jelenthetett: bátyja, Belaur
kegyetlen keze végül elérte.
Elthryn volt apjuk kedvence és Belaur gyűlölte ezért. A király adta neki
az Oroszlánkardot - mára már csak ez maradt apjától. Gyakran és jól
szolgálta őt... de ez örökség volt, és nem egy csoda-varázslat. Hallotta a
varázsló nevetését amint éppen villámmal sújt le néhány falusira, kik a
hátsó mezők felé menekültek. Elthryn Herceg felnézett az égre és büszke
szárnyakon körözve a saját halálát látta.
Ajkaihoz emelte az Oroszlánkardot, csókot lehelt rá és elméjébe idézte
fia hosszú, komoly arcát csőrszerű orrával és rendezetlen, szénfekete
boglya hajával Elminster az ő magányával, komolyságával és
egyszerűségével, titkával, az elméje hatalmával, melyet az istenek csak
keveseknek adtak meg Faerunban. Talán az isteneknek külön tervük van
vele. Ebbe az utolsó reménybe kapaszkodva Elthryn megszorította a
kardot és megszólalt könnyein át.
- Élj fiam. - suttogta - Élj, hogy megbosszuld édesanyád... és visszaadd
a Szarvas Trón becsületét. Hallj engem!

*****

A falu felé botladozva, még mindig messze, egy fák borította lejtőn
Elminster lihegve kapkodott levegő után és merev tagokkal egy fatörzsnek
dőlt, szemei kápráztak. Apja hangjának szellemszerű suttogása tisztán
zengett füleiben. Bűvös kardjának egy olyan hatalmát használta, amit El
még csak egyszer látott működés közben, amikor anyja eltévedt egy
hóviharban. Tudta mit jelentenek a szavak. Apja a halálán volt.
- Jövök Apám! - kiáltotta a süket fáknak - Jövök! - És botladozott
tovább, ügyetlenül ugrálva át a kidőlt törzseket és áttörve a sűrű bozóton,
lélegzet után kapkodva és tudva, hogy elkésett...

*****

Elthryn Aumar keményen megvetette lábát az úton, felemelte kardját és

vicsorogva felkészült rá, hogy úgy haljon meg, ahogy csak egy herceg tud.
A sárkány elrepült felette, s szinte figyelmen kívül hagyta a magányos
férfit a karddal. Lovasa két botjával célzott és nyugodtan lecsapott Heldon
menekülő népére villámmal és mágikus halál-csapásaival. Ahogy elsöpört
a herceg felett, a varázsló egyik borjával óvatlanul a kardforgatóra célzott.
Fehér fény villant és az egész világ táncolni és vonaglani látszott. A
villám lecsapott és körülfutotta Elthrynt, de ő nem érzett fájdalmat. A
kezei között tartott penge fehér tűz vonagló íveinek formájában szívta
magába a mágiát, amíg az teljesen el nem tűnt.
A herceg látta, hogy a varázsló visszafordul nyergében és rámered.
Magasra tartotta az Oroszlánkardot, hogy a mágus láthassa azt, és remélte,
hogy ezzel lecsalogathatja - halvány remény, jól tudta ezt -, Elthryn átokra
mozdította ajkait. Kimondta a lassú és nehéz szavakat, melyeket hosszú
idővel ezelőtt tanult.
A varázsló tett egy mozdulatot és szája meglepetésében kinyílt; az átok
megtörik, bármilyen varázst használjon Elthryn ellen. Ahogy sárkánya
tovasiklott, másik botjával is a hercegre célzott. Anyagiasult erő csapott ki
belőle - és tűnt el a haragjában csillogó és éneklő bűvös pengében. A
varázslatokat megállítja... de nem a sárkánytüzet. A herceg tudta, hogy
csupán néhány lélegzetvételnyi ideje maradt az életből.
- Ó Mystra, hagyd hogy a fiú megmeneküljön - imádkozott, ahogy a
sárkány lassan megfordult a levegőben és felé indult. - és mondd meg
neki, hogy messzire szökjön - nem maradt több ideje az imádságra.
Fényes sárkánytűz vette körül Elthryn Aumart és ahogy dacosan
felmordulva a dühöngő lángok közé csapott kardjával, azok elborították és
elsöpörték...

*****

Elminster kicsörtetett az utcára a molnár háza mellett, ami most csak

törött fa és szétszórt kövek füstölgő halma volt. Halálos lehelet tüzétől
elfeketedett kéz meredt ki az összedőlt kémény alól, reménytelenül
szorítva a semmit,
Elminster lenézett rá, majd sietve megkerülte a romhalmazt. Néhány
lépés után azonban a futás lelassult és bámulva állt meg. Nem volt szükség
sietségre; Heldon minden épülete összeomlott vagy lángolt. Sűrű füst
rejtette el előle a falu alsó végét és itt is, ott is tűz villant, ahogy a fa
részek lángra kaptak. Otthonát csupán egy megfeketedett terület és
szállongó hamu jelölte. A hentesbolt rádőlt az utcára, csak összetört
berendezés és félig megégett fadarabok maradtak belőle. A sárkány
elment; Elminster egyedül volt a halottakkal.
Összeszorított fogakkal kutatta át a falut. Talált összetört vagy
otthonaik falai között megégett holttesteket, de sehol egy élő lélek.
Édesanyjának és apjának semmi nyoma... de tudta, hogy ők sem
menekültek meg. Amikor fájó szívvel a legelő felé fordult - hová is
mehetne? - rálépett valamire, ami az utat vastagon fedő hamu alatt feküdt.
Az Oroszlánkard félig megolvadt markolata volt az.
Megremegett, amikor kezébe vette. Elégett az is, csupán néhány ujjnyi
penge és a büszke arany egy része maradt meg belőle; a maradványok már
nem sugároztak magukból kékes mágiát. Ismerte a viseletes markolatot.
Mellkasához szorította és a világ hirtelen megindult vele.
Sokáig hullottak könnyei az utat borító hamuban térdelve és a türelmes
nap lassan mozdult tovább az égen. Néha érzéketlenségbe zuhant, de a
hideg kirángatta belőle és fogait ropogó kavicsoknak érezte.
Felülve az alkonyt találta Heldon romjai között és az éj már jött a
Nemes Erdő felől. Érzéketlen kezei zsibbadni kezdtek, ahogy a
kardmarkolatot tapogatta. Lassan felállt és végignézett otthona
maradványain. Valahol a közelben felhangzott egy farkas hívása és választ
is kapott rá. Lenézett a kezében tartott használhatatlan fegyverre és
megborzongott. Ideje volt itt fagyni ezt a helyet, mielőtt a farkasok
lejönnek zabálni.
Lassan az ég felé emelte a megolvadt Oroszlánkardot. Az egy pillanatra
elkapta a naplemente halványodó fényét, Elminster keményen a
visszatükröződő fénybe nézett és motyogni kezdett - Elpusztítom a
varázslót és megbosszulom mindőtöket vagy belehalok. Halljatok engem...
Anyám, Apám! Esküszöm.
Farkasüvöltés jött válaszul. Elminster kivillantotta fogát a hang
irányába és megrázta a markolatot, azután futni kezdett a rét felé.
Ahogy futott, Selune csendesen Heldon kihunyó lángjai fölé
emelkedett és ragyogó, csontfehér holdfényben fürösztötte meg a romokat,
Elminster nem nézett vissza.

*****

Riadva ébredt egy barlang sötétjében, ahol egyszer elrejtőzött társai

elől, mikor keresd-az-ogrét játszottak. Az Oroszlánkard markolata hidegen
és terméketlenül feküdt mellette. Elminster fekve maradt, hallgatózott.
valaki mondott valamit a közelben.
- Nincs jele rablásnak... sehol egy fegyveres. - jöttek a súlyos szavak,
hangosan és közelről. Elminster megfeszült, csendben feküdt tovább a
sötétbe bámulva.
- Szerintem a kunyhók maguktól kaptak lángra. - ezt egy másik,
mélyebb hang mondta gunyorosan - És a többi összedőlt, mert elfáradtak a
sok állásban, mi?
- Elég legyen, Bellard. Mindenki meghalt, igen - de nincs nyoma
kardnak, még csak egy nyilat sem találtunk. A farkasok elprédáltak néhány
testet, de senkit sem raboltak ki. Találtam egy aranygyűrűt, ami ott
csillogott az utca közepén egy nő kezén.
- Akkor mi az, ami tűzzel öl... és utána lerombolja a házakat?
- Sárkányok. - szólt egy újabb hang, csendesebb és ijesztőbb.
- Sárkányok? És mi nem is láttuk őket? - a gúnyolódó hang szinte
tréfálkozva szólalt meg.
- Több dolog vagyon a Delimbiyr mentén innen s túl, amit még nem
láttál, Bellard. Mi más lehetett volna? Egy mágus, igen... de melyik
mágusnak van elég varázslata, hogy fáklyát csináljon a kunyhókból és a
szénaboglyákból és a legelőből ugyanúgy, ahogy a kőből épült házakból
is? - rövid hallgatás után a hang folytatta - Ha bármi jobb válaszod van,
csak mondd. Addig is, ha nem jelent problémát, hajnalban, amikor még
nem láthatnak minket a levegőből kimegyünk - és ne kószáljatok messzire
az erdőtől, maradjatok takarásban.
- Na ne! Nem fogok itt ülni, mint valami anyámasszony katonája, amíg
más összeszedi az összes érmét és egyebeket. Aztán meg verekedhetek
farkasokkal a maradékért.
- Menj hát, Bellard, én maradok.
- Ja, a birkákkal.
- Csakugyan. Legalább lesz mit enned... a sült falusiakon kívül, amikor
kimész... vagy inkább letereled őket és vigyázol rájuk, amíg a szemétben
kotorászol?
Undorodó horkanás hangzott, majd valaki felnevetett. - Helmnek
megint igaza van, Bel. Na gyerünk. Talán szerez nekünk valami sütnivalót
éjszakára, ha a felvágott nyelveddel inkább mint egy szerető szólalsz
meg... Mi a véleményed, Helm?
- Nem ígérek semmit. - az első hang válaszolt - Ha arra gondolok, hogy
egy tollászkodó füstös ólálkodik odakint, akkor a hús hideg marad. Ha
valamelyikőtök talál egy jókora üstöt, akkor hozza ide és talán legalább
egy étkezésre elegendőt tudok benne főzni.
- És a sisakod egy ideig nem lesz babszagú, mi?
- Úgy van. Felejtsd el.
- Nem vesztegetem az időmet üstökre, - mondta Bellard mogorván - ha
van pénz vagy néhány jó penge.
- Hát persze, sisakfejű - beleteszed a zsákmányt az üstbe, mi? Aztán
még többet hozol, ugye?
Kuncogás - Igaza van, Bel.
- Mint mindig.
- Na menjünk. - Azután mintha dulakodás zaja lenne, kövek gurultak
valahová a barlang szájánál, hogy csendes ülőhelyet találjanak maguknak.
Csend zuhant az üregre.
Elminster sokáig várt, de csak a szelet hallotta. Biztosan mind
elmentek. Óvatosan felkelt, kinyújtotta merev végtagjait és előremászott a
sötétségben, megkerülve egy sarkot - és majdnem bele egy elétartott kard
hegyébe. A kard másik végén álló fickó nyugodt hangon szólalt meg - Te
meg kiféle vagy, fiú? A faluból futottál ide? - Foltokból összevarrt
bőrvértet viselt, kopott kesztyűket, karcos sisakot és nehéz, szúrós
szakállat. Így, közelről Elminster érezte a mosdatlan férfi szagát, amint
olaj és fafüst bűzével keveredik.
- Azok az én juhaim, Helm. - mondta nyugodtan - Ne bántsd őket.
- A tiéd? Oszt kinek fogod őket legeltetni, ha odalent mindenki halott?
Elminster találkozott a hideg tekintettel és elszégyellte magát, amikor
könnyek bukkantak fel szemei sarkában. Hátralépett, megtörölte szemét és
előhúzta az Oroszlánkardot zekéje alól.
- Tedd azt el, fiú. - a férfi hangjában volt valami, ami akár sajnálat is
lehetett - Nem akarnék pengét váltani veled még akkor sem, ha jobb acél
lenne a kezedben. Odalent volt a néped, - fejével oldalra mutatott, de
szemét nem vette le Elminsterről - Heldonban?
- Ja. - Elnek sikerült megszólalnia, hangja csak egy kicsit remegett.
- Hová mégy most?
Elminster megvonta a vállát. - Itt akartam maradui. - mondta keserűen -
És birkát enni.
Helm nyugodt szemei találkoztak az ifjú, haragos tekintettel. - Időnként
meg kell változtatni a terveket. Segítsek elkapni egyet, hogy elkezd?
Hirtelen harag ébredt erre Elminster szívében. - Tolvaj! - kiáltott
hátrálva - Tolvaj!
 A férfi megvonta vállát. - Neveztek már rosszabbnak is.
Elminster kezei remegtek, visszadugta őket zekéje alá a romos karddal
együtt. Helm elállta az egyetlen kijáratot. Ha találna egy elég nagy követ...
- Nem lennél ilyen nyugodt, ha Athalantar lovagjai a közelben
lennének! Megölik a magadfajta rablókat, tudod jól. - mondta Elminster,
szavait elharapta, ahogy apjától hallotta amikor az haragos tekintélyt vitt
hangjába.
A válasz meglepte. A kövek hirtelen megcsikordultak a csizmák alatt
és a férfi megragadta, zekéjének elejét az orráig húzta fel. - Én is
Athalantar egyik lovagja vagyok, fiú - esküszöm magára a Szarvas
Királyra, az istenek óvják. Ha nem lett volna az a sok átkozott varázsló
Hastarlban, akik fölénk kerekedtek a “hűséges fegyvereseknek" nevezett
bérelt banditáikkal, akkor most én is békében lovagolgatnék a
birodalomban - és nem kétlem, hogy neked is lenne otthonod, családod és
szomszédaid!
Az öreg, szürke szemek legalább akkora haragtól lángoltak, mint
amekkorát Elminster érzett. Nyelt egyet, de nyugodtan állta Helm
tekintetét.
- Ha igazi lovag vagy, - mondta, - akkor hagysz elmenni.
Hirtelen, egy kis lökéssel, mely elválasztotta őket, a fickó elengedte. -
Talán, fiú. Miért?
Elminster ismét előhúzta a kardmarkolatot és feltartotta. - Felismered?
- kérdezte elhalkuló hangon.
Helm hunyorogva nézett, megrázta fejét - majd megdermedt. - Az
Oroszlánkard! - kiáltott fel - Uthgrael sírjában kellene lennie. Hogy került
hozzád, fiú? - kinyúlt érte.
Elminster megrázta fejét és visszatette zekéje alá a megtört pengét. - Az
enyém. Apámé volt és... - leküzdötte a torkát szorongató könnyeket és
folytatta - ...és azt hiszem, hogy múlt éjjel ezzel a kezében halt meg.
Egymás szemeibe bámultak egy hosszú pillanatig, majd Elminster
összeszedte bátorságát. - Ki ez az Uthgrael? Miért kellett volna eltemetni
vele az apám kardját?
Helm úgy nézett rá, mintha három feje lett volna és mindegyiken egy-
egy korona. - Válaszolok, fiú, ha elébb elárulod nekem apád nevét. -
előredőlt, szemei hirtelen elsötétedtek.
Elminster büszkén kihúzta magát. - Apám Elthryn Aumar... volt.
Mindenki úgy nevezte; Heldon koronázatlan királya.
 Helm dühös rohammal engedte ki lélegzetét. - Nem... nem mondta
senki, fiú. - mondta hirtelen - Hol hallottad?
- Miért? - kérdezte Elminster, szemei összeszűkültek. - Tudom, hogy
apám fontos ember volt és... - hangja elcsuklott, de egy sóhajjal leküzdötte
gyengeségét és folytatta - és egy varázsló ölte meg, aki két pálcát tartott
kezében és egy sárkányon lovagolt. Egy sötétvörös sárkányon. - Szemei
elfátyolosodtak. - Sohasem fogom elfelejteni, hogy néztek ki. - Ismét
elővette ami az Oroszlánkardból maradt, és előredöfve vele dühösen
hozzátette - Egy napon majd...
A koszos lovag vigyorogni kezdett - nem gúnyosan, inkább vidáman.
- Mi? - El hirtelen összezavarodott. Eltette a pengét - Mi tetszik
annyira?
Fiú, fiú, - kezdte a fickó nagyvonalúan - ülj csak le. - Visszadugta
kardját hüvelyébe és egy közeli kőre mutatott. Elminster harciasan
szemezett vele, mire a férfi sóhajtva leült és leakasztott egy bedugaszolt,
vésetekkel díszített fémflaskát az övéről. Előrenyújtotta - Iszol?
El ránézett. Hirtelen eszébe jutott, hogy nagyon szomjas és előrelépett.
- Ha válaszolsz - mondta - és megígéred, hogy nem ölsz meg.
Helm szinte tisztelettel nézett rá - Szavamat adom - Helm Stoneblade, a
Szarvas Király lovagjának szavát. - Megköszörülte torkát és folytatta - És
válaszolok is, ha te is válaszolsz még valamire. - Előredőlt - Mi a neved?
- Elminster Aumar, Elthryn fia.
- Egyke?
- Elég. - mondta Elminster elvéve a flaskát - Megkaptad a választ, most
te jössz.
A férfi ismét elvigyorodott - Kérlek, Herceg Uram...? Csak még egy
apróság.
Elminster rábámult - Gúnyolódsz velem? “Herceg Uram"?
Helm megrázta fejét - Nem, fiú... Elminster Herceg. Esküszöm neked,
én már csak tudom. Van testvéred? Nővéred?
Elminsteren volt a fejrázás sora - Sem élő, sem holt.
- Édesanyád?
El széttárta karjait. - Találtál egyetlen élőt is odalent? - kérdezte
hirtelen haragra gerjedve - Szeretném megkapni a válaszaimat, Lovag Úr. -
Hosszan nyelt a flaskából.
Orrában és torkában tüzes buborékok robbantak. Fuldoklott és
köhögött. Térdre esett, fájón a köves talajon; könnyein keresztül látta,
hogy Helm finoman előrehajol és megtámasztja, kivéve kezéből a flaskát,
mielőtt elejtette volna. Az erős kezek segítettek felülni és finoman
megrázták.
- Nem kedvenced a pálinka, fiú? Jobban vagy már?
Sikerült bólintania. Helm megveregette karját - Jól van. Úgy tűnik, a
szüleid biztonságosabbnak gondolták, ha nem mondanak semmit.
Szerintem jól tették.
Elminster dühösen kapta fel a fejét, de könnyein keresztül látta, ahogy
Helm feltartott kézzel megálljt int.
- Szavamat adtam... és te Athalantar egyik hercege vagy. Egy lovag
megtartja szavát, még ha mégoly sietve adta is.
- Hát mondd. - mondta El.
- Mit tudsz a szüleidről? A születésed előttről?
El megvonta vállait. - Semmit, - kezdte keserűen - a nevükön kívül.
Anyám Amrythale Goldsheaf, egy erdőkerülő lánya volt. Apám büszke
volt erre a kardra - mágikus volt - és örült, hogy Heldonból nem lehet látni
Athalgardot. Ennyi.
Helm sóhajtott és a szemét forgatta - Hát akkor ülj le és tanulj. Ha élni
akarsz, akkor megtartod magadnak, amit most mondok. Manapság a
varázslók vadásszák a fajtádat Athalantarban.
- Ja, - mondta Elminster keserűen - tudom.
Helm sóhajtott. - Én... bocsáss meg, Herceg, elfeledkeztem róla. -
széttárta kesztyűs kezeit, mintha valamilyen bokor ágait hajtaná félre maga
elől - Ezen birodalom, Athalantar, úgy is ismert, mint a Szarvas Királyság,
egy férfi, Uthgrael Aumar, a Szarvas Király után. Hatalmas harcos volt -
és a te nagyapád.
Elminster bólintott - Ez több, mint amit “herceges" beszédedből
megsejtettem. De akkor miért nincs rajtam gazdag talár Athalgard egyik
termében?
Helm újra rávigyorgott és felkuncogott. - Olyan gyors vagy és
acélidegzetű, mint ő volt, fiú. - Maga mögé nyúlva előhúzott egy foltos
vászoncsomagot és belekotort, ahogy folytatta - Erre az a legjobb válasz,
ha elmondom a dolgokat úgy, ahogyan történtek. Uthgrael volt az uram,
fiú, és a legnagyobb kardforgató, akit valaha is láttam. - Hangja suttogássá
halkult és mosolyának minden nyoma eltűnt. - A Fagy Évében halt meg
orkok ellen küzdve Jander közelében. Sokan ottvesztek abban a
farkasordító télben - és Athalantar feje is velük.
 Helm megtalálta, amit keresett: egy szürke, kemény kenyér felét.
Szótlanul nyújtotta oda. Elminster elvette, köszönetet bólintott, és intett a
lovagnak, hogy folytassa, halvány mosolyt csalva Helm ajkaira.
- Uthgrael idős volt már és készen állt meghalni; miután Syndrel
Királynő sírba szállt mogorva lett és várta a lehetőséget, hogy harcban
essen el. Láttam a szemeiben. Az ork törzsfő, aki levágta, hét fiának
kezében hagyta el a birodalmat. Lánya nem volt.
Helm a barlang mélyébe bámult olyan időket, helyeket és arcokat látva,
melyeket Elminster nem ismert. - Az öt herceg vezérelte a birodalmat,
ambícióik, mind durva és kegyetlen, Egyikük, Felodar, mindenekelőtt az
aranyat szerette és messzire utazott érte - Calimshan forró vidékére és azon
is túl, ahol legjobb tudomáson szerint ott is maradt -, de a többiek mind
Athalantarban maradtak.
A lovag megakadt egy pillanatra, még mindig távolra nézve hozzátette
- Volt még két fiú. Egyikük túl fiatal és félénk volt, hogy bárkit is
veszélyeztessen. A másik - apád, Elthryn - nyugodt volt és igazságos, a
szántóverők életét többre becsülte, mint az udvar intrikáit. Letelepedett és
feleségül vett egy asszonyt a köznépből. Úgy hittük, hogy ezzel lemondott
a koronáról és attól tartok, hogy így is történt.
Helm sóhajtott, tekintete találkozott Elminster figyelő szemeivel és
folytatta. - A többi herceg harcba kezdett a birodalom irányításáért. A
népek oly messzire innen, mint Elembar, “Athalantar Háborgó
Hercegeinek" nevezték őket. Arrafelé még dalok is szólnak róluk. Végül a
legidősebb fiú, Belaur győzedelmeskedett.
A lovag hirtelen előredőlt és megragadta Elminster karját. -Jól figyelj! -
mondta - Belaur legyőzte testvéreit, de megfizetett érte, ahogy mi is és az
egész birodalom. Faerun mágusainak segítségét kérte, hogy elnyerje a
Szarvas Trónt. Most is rajta ül, de elméjét ital és mágia ködösíti el. Csak
felnyüszít, ha belerúgnak. Athalantar igazi urai az ő mágusai. Ezt még
Hastarl koldusai is tudják.
- Mennyi varázsló van? Mi a nevük? - kérdezte csendesen Elminster.
Helm elengedte és fejét rázva visszaült. - Nem tudom. És kétlem, hogy
bárki is tudná Athalantarban a Szarvas főkapitányai alatt, kivéve talán
Athalgard szolgálóit és inasait. - élesen Elminsterre nézett - Megesküdtél,
hogy bosszút állsz, Herceg?
Elminster bólintott.
- Várj. - mondta a lovag tompán. - Várj, amíg idősebb leszel és
elegendő pénzt szedsz össze, hogy saját mágusaid legyenek. Szükséged
lesz rájuk, hacsak nem szeretnéd a hátralévő életedet lila békaként tölteni
valamelyik palota parfümös tálkájában úszkálva, hogy elszórakoztasd az
egyik máguslord tanoncait. Bár mindegyikük kellett hozzá és kőről kőre
bontották le a Féregtornyot, de elpusztították az öreg Shandrathot - a
leghatalmasabb főmágus volt, akit csak találhatsz ezeken a földeken - két
nyárral ezelőtt. - Sóhajtott. - És akit nem voltak képesek varázslattal
legyőzni, azt kardokkal vagy méreggel állították félre. Theskyn, az udvari
mágus volt ilyen például. Uthgrael legidősebb és legmegbízhatóbb barátja
volt.
- Megbosszulom őket. - mondta Elminster csendesen - Mielőtt
meghalok, Athalantar megszabadul ezektől a mágusoktól, még ha puszta
kézzel kell is széttépnem őket. Ez az esküm.
Helm megrázta fejét - Nem, Herceg, ne tedd le a nagyesküt. Akik
felesküdtek ellenük, azokat elpusztították. Egy dolog vadászni rájuk - csak
elvesztegették életüket.
Elminster tekintete elsötétedett - Egy varázsló ölte meg anyám és
apám, barátaimat és a többieket is. Az én életem és én döntöm el, hogy
mivel töltöm.
Helm arcát szinte kettészelte a vidám vigyor. Ismét fejét rázta - Bolond
vagy, Hercegem. Egy okos ember kisétál Athalantar földjeiről és vissza se
néz. Egy szót sem veszteget többé a múltjára vagy az Oroszlánkardra...
talán hosszú és boldog élete lehet valahol máshol. - Előredőlt és
megpaskolta Elminster karját - De neked nem kell ezt tenned, csak légy
Athalantar egyik hercege. Akkor biztosan halálodat leled majd. - fejét
rázta ismét - Akkor legalább hallgass meg és várj, amíg esélyed lesz,
mielőtt Faerunban bárki is megtudja, hogy élsz... vagy nem fogsz többet
jelenteni, mint néhány perces kegyetlen sport, az egyik máguslordnak.
- Tudnak rólam?
Helm sajnálkozva nézett rá - Szúrod az udvar szemét, csakugyan. A
varázsló, akit Heldon felett láttál kétségtelenül azt a parancsot kapta, hogy
intézze el Elthryn Herceget minden vérével együtt, mielőtt fia - akiről
tudtak - elég idős lesz, hogy a trónra törjön.
Helm csendben figyelte egy darabig Elminster elsápadó arcát. Amikor
a fiú újra megszólalt, meglepte a lovagot.
- Sir Hehn, - szólt nyugodtan Elminster - sorold fel a máguslordok
neveit és viheted a juhaimat.
 Helm felröhögött. - Hitemre, fiú, nem ismerem őket - és a társaim
elkapják a birkáidat, bármi történjék is. Elmondhatom neked nagybátyáid
nevét, szükséged lehet rá.
Elminster szemei megvillantak - Mondd hát!
- A legidősebb - legfőbb ellenséged - Belaur, egy nagydarab, üvöltöző
és erőszakos fickó, alig huszonkilencnek néz ki. Kegyetlen vadász és
harcos, de a hercegek között ő ismeri legjobban a fegyvereket. Kevesebb
esze van, mint ő gondolja és Uthgrael kedvence volt egészen addig, míg ki
nem mutatta kegyetlenségét és hirtelen haragját. Hat nyárral ezelőtt
kiáltotta ki magát királynak, de sokan a Delimbiyr mentén nem ismerik el
címét. Tudják, hogy mi történt.
Elminster bólintott - És a második fiú?

- Halottnak hiszik. Elthaun egy nyájas csábító, akinek minden

harmadik szava hazugság volt. A birodalomban az intrikák mestereként
ismerték és alig egy lépéssel Belaur fegyveresei előtt járva sikerült
elmenekülnie Hastarlból. A szóbeszéd szerint az egyik máguslord
rátalált Calimshanban több, mint egy éve. Valamelyik város egyik
pincéjében bujkált és halála hosszan elnyúlt a varázslatoktól.
- A harmadik? - Elminster ujjain számolta őket, ami újabb vigyorra
késztette a lovagot.
- Caulnt megölték, még mielőtt Belaur trónra került. Gyanakvó fajta
volt és mindig szerette figyelni, ahogy a varázslók tüzet és hasonlókat
idéznek. Varázslónak képzelte magát és párbajra kényszerült egy
mágussal, akit a szóbeszédek szerint Elthaun bérelt fel ellene. A mágus
kígyóvá változtatta, azután belülről égette szét egy varázslattal, amiről
még sohasem hallottam. Ezután a Belaur által idehozott első máguslordok
lecsapták, “a birodalom biztonsága érdekében".
- Azután ott volt apád. Mindig csendes volt, hitt a nemesek és a köznép
közötti egyenlőségben. Az emberek szerették, de az udvarban ezért nem
volt tekintélye. Korán letelepedett Heldonban és Hastarl lakói elfelejtették.
Nem tudtam, hogy Uthgrael nemesként gondolt-e még rá, de a kard ezt
bizonyítja.
- Ez idáig négy herceg. - mondta Elminster bólogatva, mintha fejben
számolná őket tovább. - És a többiek?
Helm is elkezdett koszos ujjain számolni. - Othglas volt a következő,
kövér fickó bolondos tréfákkal, aki hacsak tehette, lakomával fejezte be a
napot. Szélesebb volt, mint egy hordó és nehezen vette a levegőt, ha két
lábon állt. Általában megmérgezte azokat, akik ellenére tettek és csendes
befolyása volt az udvar minden rangjában. Elnyomta ellenfeleit és azokat
is, akik egy rossz szót szóltak róla, mellettük pedig lassan felemelte
támogatóit.
Elminster mereven nézett - Úgy beszélsz nagybátyáimról, mint egy
csapat parasztról.
Helm nyugodtan állta tekintetét - Ez volt a hétköznapi felfogás a
Delimbiyr mentén. Én csak elmondom, hogy mit tettek és ha te ugyanarra
jutsz, amire a köznép, akkor az istenek is biztosan így gondolják.
Újból megállt, húzott egyet flaskájából és hozzátette - Amikor Belaur
trónra került, mágusai tisztázták, hogy tudnak Othglas törekvéseiről és
módszereiről. Halálba kényszerítették volna, mielőtt az egész udvar teszi
meg helyettük. Dalniirba menekült és Malar istenség Vadászai közé állt.
Nem hiszem, hogy a Vadúrnak lett volna ilyen kövér szolgája azelőtt vagy
azóta.
- Még é1?
Helm megrázta fejét. - Athalantarban a legtöbben tudják, hogy mi
történt, a mágusok azt akarták, hogy halljunk a dologról. Egy vadászat
során vaddisznóvá változtatták és saját alárendelt papjai ölték meg.
Elminster megborzongott, de csak annyit kérdezett - A következő
herceg?
- Felodar, aki Calimshanba ment és csak az aranyat és az ékszereket
szereti. Ezeket kereste és még Uthgrael halála előtt elhagyta a birodalmat.
Bárhová is ment, a kereskedelmet szorgalmazta a birodalmak között és
ezzel a király kedvére tett - ő szerezte meg Athalantarnak azt a nevet és
vagyont, amit ma is elismernek Faerunban a Delimbiyr völgyén túl. Azt
hiszem, a királynak kevésbé tetszett volna a dolog, ha tudja, hogy Felodar
megrontott minden egyes aranyérmét, amint rájuk tette a kezét...
rabszolgákkal, drogokkal és sötét mágiával kereskedett. Amennyire én
tudom, ma is ezzel foglalkozik nyakig merülve Calimshan intrikáiba. -
Helm hirtelen felnevetett - Lehet, hogy ő is bérel mágusokat és ideküldi
őket Belaur barátai ellen.
- Senkinek sem sikerült megállítania őket legalább egy lélegzetvételnyi
időre? - kérdezte Elminster savanyú képpel. Helm vigyorogva bólintott.
- Végül ott van Nrymm, a legfiatalabb. Egy szégyenlős, gyenge,
makacs kis kölyök, ahogy én emlékszem rá. A királynő halála után az
udvarban az egyik nő nevelte fel és életében nem lépett ki Athalgard falai
közül. Négy nyárral ezelőtt tűnt el.
 - Halott?
Helm megvonta vállát - Az. Vagy rabságban tartják valahol a mágusok,
hogy hatalmukban legyen Uthgrael egy leszármazottja, ha Belaurral
történne valami.
Elminster a flaskáért nyúlt, Helm odaadta. A fiú óvatosan ivott belőle,
tüsszentett egyet, majd visszaadta. Megnyalta ajkait és azt mondta - Nem
úgy mondod, hogy nemes dolognak hangozzon Athalantar egyik
hercegének lenni.
Helm megvonta vállát - A hercegnek kell nemessé tennie ezt és úgy
tűnik, hogy a hercegek mostanában elfeledkeztek ezen feladatukról.
Elminster lenézett az Oroszlánkardra, ami valahogy ismét megtalálta
útját a kezei közé. - Mit kellene most tennem?
Helm megvonta vállát - Indulj nyugatnak, a Szarv Dombok közé és
csatlakozz az ottani törvényen kívüliekhez. Tanulj meg keményen élni és
fegyvert forgatni - és ölni. A bosszúd, fiú, nem fog elkapni egy mágust
sem, hogy titokban a háta mögé lopakodjon és beleszúrjon egy kardot - az
istenek ehhez túl sok herceggel, varázslóval és talpnyaló fegyveres
bérenccel állítottak szembe. Még ha mind sorba állnának és lehajtanák
fejüket, akkor is elfáradna a karod, mire dolgod végére érsz.
Sóhajtott és hozzátette - Igazat szóltál, amikor azt mondtad, hogy ez
lesz életed fő műve, de előbb felejtsd el az álmodozó fiút és légy lovag.
Tartsd távol magad a máguslordoktól, amíg meg nem tanulod, hogyan élj
túl egynél több harcot, amikor Athalantar fegyveresei jönnek, hogy
megöljenek. Legtöbbjük nem túl jó harcos, de az igazat megvallva még te
sem vagy az. Menj a dombok közé és ajánld fel kardodat a rablóknak
legalább két télre. A városokban minden a varázslók kezében van és tőlük
fertőzött. A gonosz uralkodik és a jók törvényen kívüliek - vagy hullák -
lesznek, ha jók akarnak maradni. Legyél törvényen kívüli és tanulj meg
jónak lenni. - Mosolytalanul folytatta - Ha túléled, akkor utazz Faerunba
és találj egy pengét, amely elég éles, hogy megöld Neldrynt, azután gyere
vissza és tedd meg.
- Megöljek kit?
- Neldryn Hawklyn - talán a leghatalmasabb a máguslordok között.
Elminster kékesszürke szemeiben hirtelen harag lobbant. - Azt
mondtad, nem ismered a mágusok nevét! Ezt nevezi Athalantar egyik
lovagja “igazságnak"?
Helm oldalra köpött, a sötétségbe. - Igazság? - előredőlt - Mi az, hogy
“igazság", fiú?
 Elminster megmerevedett - Az, amit jelent. - mondta jeges hangon. -
Nem ismerek rejtett jelentését ennek a szónak.
- Az igazság - mondta Helm - egy fegyver. Emlékezz erre.
Csend lógott a levegőben egy hosszú pillanatig, majd Elminster szólalt
meg - Igaz, tanultam tőled valamit, de mondd meg nekem, ó bölcs lovag,
mennyire bízhatom meg ezek után mindabban, amit apámról és
nagybátyáimról mondtál?
Helm elrejtett egy mosolyt. Amikor a fiú hangja elhalkult, veszélyt
sejtetett. Semmi hetvenkedés nem volt benne. Megfelelő választ kívánt. -
Teljes mértékben, amennyire én tudom. Ha még mindig nevekre éhezel,
hogy bosszút állj, akkor írd fel ezeket a listádra; Seldinor Stormcloak és
Kadeln Olothstar - de akkor sem ismerném fel őket az arcukról, ha orra
buknék bennük egy fürdőben.
Elminster nyugodtan mérte végig a borotválatlan, szagló férfit. - Nem
úgy nézel ki, ahogy Athalantar egy lovagját elképzelem.
Helm szilárdan állta a tekintetet. - Csillogó páncélt vártál, Herceg?
Hatalmas, fehér lovon? Udvari modorral? Nem ezen a földön, fiú, nem -
mióta a Vadászat Királynője meghalt.
- Ki?
Helm sóhajtott és félrenézett. -Elfelejtettem, hogy semmit sem tudsz a
birodalomról. Syndrel Hornweather Királynő, nagyanyád, Uthgrael hitvese
és a szarvasvadászatok úrnője volt. - A sötétségbe bámulva halkan
hozzátette - A legszebb hölgy volt, akit valaha is láttam.
Elminster hirtelen felugrott - Köszönetem mindenért, Helm Stoneblade.
Útra kelek, mielőtt falkatársaid visszatérnek Heldon fosztogatásából. Ha
az istenek is úgy akarják, akkor még találkozunk.
Helm felnézett rá - Remélem, fiú. Remélem, és azt is, hogy amikor
Athalantar felszabadul a máguslordok uralma alól, akkor én és
“falkatársaim", Athalantar igaz lovagjai újra szabadon járhatunk.
Kinyújtotta kezeit egyikben a flaskával, másikban a kenyérrel.
- Menj nyugatnak a Szarvas Dombok közé - mondta hirtelen - és
vigyázz, hogy ne lássanak meg. Alkonytól pirkadatig járj, maradj az
erdőkben és a mezőkön. Éber fegyveresek járnak odakint. Előbb lecsapnak
és csak a holttestedtől kérdezik meg, hogy mi dolgod arrafelé. Ne feledd,
hogy a varázslók bérencei nem lovagok; Athalantar mai fegyvereseinek
nincs becsülete. - Jelentőségteljesen kiköpött és hozzátette - Ha törvényen
kívüliekkel találkozol, akkor mondd nekik, hogy Helm küldött és akkor
bízni fognak benned.
 Elminster elvette a kenyeret és a flaskát. Tekintetük találkozott és El
köszönetet bólintott.
- Emlékezz, - mondta Helm - senkinek ne mondd meg az igazi neved és
ne kérdezz ostobaságokat a hercegekről és a máguslordokról. Légy valaki
más, amíg el nem jön a te időd.
Elminster bólintott - Bízz bennem, Lovag Uram, és köszönöm. -
Tizenkét telének minden lendületével fordult meg és indult el a barlang
szája felé.
A lovag vigyorogva utána lépett - Várj, fiú! Vidd a kardomat,
szükséged lesz rá. Jobb, ha a nálad lévő markolatot senki sem látja meg.
A fiú megállt és megfordult, próbálva nem kimutatni izgatottságát. A
saját kardja! - Mit fogsz használni? - kérdezte, miközben elvette a lovagtól
nehéz, egyszerű pengét. Csatok csattantak, bőr surrogott és a hüvely
követte a kardot.
Helm megvonta vállait - Majd zsákmányolok egyet magamnak.
Felesküdtem, hogy kardommal szolgálom a birodalom hercegeit...
Elminster hirtelen elmosolyodott és a levegőbe csapott a karddal, két
kézzel fogva azt. Tényleg halálosnak érezte; a karddal a kezében erős volt.
Egy képzelt ellenség felé szúrt és a kard hegye megemelkedett kicsit.
Helm megajándékozta egy széles vigyorral. - Fogd és menj!
Elminster tett néhány lépést a legelő felé... megpördült és
visszavigyorgott a lovagra. Ismét a napfényes rét felé fordulva, a hüvelybe
rejtett karddal a kezében futásnak eredt.
Helm előhúzott egy tőrt az övéből és felvett egy követ a földről; fejét
rázva elindult birkát ölni. Kíváncsi volt, hogy mikor hallja majd a fiú
halálhírét. Végeredményben a lovagok egyik elsődleges feladata
ragyogóvá tenni a birodalmat a kisfiúk álmaiban... különben hol máshol
emelkedhetnének fel a holnap lovagjai és mi lenne a birodalomból?
Ettől a gondolattól elhalványult mosolya. Mivé válik Athalantar végül?
 Kettő

FARKASOK A TÉLBEN
Tudd, hogy a család célja, legalábbis a Hajnalúr szemében, hogy
minden generációt egy kicsivel jobbá tegyen, mint az előző: erősebbé,
talán, vagy bölcsebbé, gazdagabbá vagy szívósabbá. Néhányaknak sikerül
elérni ezen célok egyikét, a legjobbaknak és legszerencsésebbeknek pedig
többet is. Ez a szülők feladata. Az uralkodó feladata, hogy teremtsen vagy
megtartson egy birodalmat, amely megadja alattvalóinak a lehetőséget,
hogy generációkon át tartó törekvéseikben lássák a fejlődést.
- Thorndar Erlin, Lathander Főpapja
A Hajnal Dicsőségének Tanításai
A Bukott Düh Éve

Eltévedt egy örvénylő hóvihar jeges, fehér szívében a Tél Kalapácsa, e

kegyetlen hónap idejében. Ilyenkor az emberek és a juhok egyformán
keményre fagynak és a szél sikoltva és üvöltve vágtat a Szarv Dombok
között nappal és éjjel egyaránt, vakító felhőkben fújva a havat keresztül a
terméketlen felvidéken. A Tudósok Éve volt, de Elminstert ez nem
érdekelte. Csak azzal törődött, hogy ez már a negyedik hideg évszaka itt,
mióta Heldon felégett és kezdett hozzászokni.
Egy kéz telepedett vastag ruhája vállára, ő válaszul megpaskolta.
Sargethnek volt közöttük a legélesebb szeme; érintése azt jelentette, hogy
kiszúrt egy őrjáratot a kavargó hófüggönyön keresztül. El őt figyelte, hogy
elkapja a második figyelmeztetést. A hat törvényen kívüli - lopott és
hullákról lerángatott ruhákba bugyolálták magukat, réteget a rétegre, amíg
úgy nem néztek ki, mint a rém-mesék kövér rongygólemei - otthagyta
menedéke melegét, vastag rongyokba bugyolált kezeikkel kardjuk után
tapogatózva lekacsázott a domboldalon.
A szél keményen csapott le rájuk, amint a sziklák közti szűk
hasadékban jöttek lefelé, süvítve, hullámokban szórta rájuk a havat. Engarl
a talpon maradásért küzdött, amikor a szél belekapaszkodott hosszú
dárdájába. Egy fegyverestől vette el, akinek már többé nem volt rá
szüksége - Engarl egy parittyakővel altatta el még mielőtt a levelek
lehullottak.

33
 A törvényen kívüliek elérték céljukat, térdre rogytak és beásták
magukat. Hó áramlott körülöttük és ahogy csendben letelepedtek fehér
kabáttal takarta be őket, amíg nem maradt más belőlük, csak néhány
hóbucka a viharban.
- Az istenek átkozzanak el minden varázslót! - a szélfútta hang
közeledni tűnt.
Hasonlóképp a válasz - Nem fogják. Jobban teszed, ha nem mondasz
ilyesmit.
- Én mondhatom. A fagyott lábaim viszont nem és jobban szeretnének
egy ropogó tűzhely mellett pihenni.
- Mindegyikünk lábai szívesebben vennék ezt. És meg is kapják, ha az
istenek is úgy akarják, hamarosan. A banditák leverése majd felmelegít, ha
elég jó szemed van hozzá, hogy egyet is találj. Munkára fel!
- Talán, - mondta Elminster nyugodtan, tudván, hogy a szél messzire
elfújja szavait a fegyveresektől - az isteneknek más terveik vannak.
Válaszul kuncogást hallott balról; Sargeth. Még egy pillanat... Azután
egy éles hangot hallott, megroppanó havat és egy meglepett ló nyihogását.
A testvérek támadtak. Arghel csapott le elsőként, aztán Baerold
próbálkozott - hátulról, ha időben odaér.
Egy üvöltés, mint egy farkas diadaléneke, ahogy Baerold sikerrel járt.
A lovak hátráltak, nyihogtak és botladozva próbáltak félrehúzódni minden
irányba. Az őrjárat velük együtt.
Elminster bosszúszomjas szellemként ugrott ki a hóból, kihúzott
karddal. Ha nyugodtan fekszel, akkor könnyen megtaposhatnak. Fény
csillanását látta az örvénylő havon át , ahogy a legközelebbi fegyveres
kivonta kardját.
Egy pillanattal később Engarl kelletlenül felbukkanó dárdája döfte át
torkát. Fuldoklott, vére záporozva tört elő, ahogy lova kiugrott alóla és ő
lezuhant, magával rántva a dárdát is. Elminster nem vesztegette idejét a
haldoklóra, jobbról egy fegyveres megsarkantyúzta lovát, hogy Elt a
szakadékba kényszerítse.
El olyan gyorsan futott át a síkos havon, amilyen gyorsan csak tudott,
ahogy a törvényen kívüliek mutatták neki, nevetségesen dülöngélve, hogy
ne csússzon el a buckákon. A mély hóban futva a rablók részeges
medvéknek látszottak. Bármilyen lassú volt is, a ló lassabb volt nála; patái
megcsúsztak a hó alatt rejtőző, befagyott tócsákon és táncolva próbált
talpon maradni, majdnem levetve lovasát.
 A fegyveres Elminstert látva előredőlt, hogy levágja a törvényen
kívülit. Elminster kitért, hagyta hogy a penge elsuhanjon mellette és a férfi
lábaira támadott, oldalra csapva akasztotta meg a fegyveres visszarántott
pengéjét.
Üvöltve növekvő kétségbeesésében, az egyensúlyát vesztett férfi
szabad kezével vadul csapkodott, próbálva kapaszkodót találni a
levegőben, majd kiesett a nyeregből, a hóba csapódva Elminster lábainál.
A felcsapó hó még eltakarta a fickó arcát, amikor El a nyakára vágott
kardjával, majd botladozva hátralépett. Négy évvel ezelőtt rájött, hogy
nem szeret ölni... és ez azóta sem változott.
Ölj vagy megülnek, ez volt a törvény a rablók kísértette dombok
között. Elminster elhúzódott a hullától, belebámulva az örvénylő hóba és a
tompán puffogó paták kavalkádjába.
Balról mély, kínterhes üvöltés hangzott és egy elzuhanó test nehéz
dobbanása, a vértezet-csapta hókabátos föld döngésével keveredve, az
egészet hirtelen félbeszakadó sírás követte. Elminster megvonta vállát, de
pengéjét harciasan felfelé tartotta. Előfordult, hogy egy törvényen kívüli
ráunt valamelyik társára és úgy döntött, hogy hibát követve el a kavargó
hó leple alatt levág valakit, aki nem Athalantar egyik bérence.
El nem feltételezett ilyesmit társairól... de csak az istenek ismerhetik az
emberi szív útjait. Mint a legtöbben a Szarv Dombok között - legalábbis
azok, akik tisztelték Helm Stoneblade nevét és gyűlölték a máguslordokat
- ez a banda sem háborúzott a köznéppel. Nem akarták a varázslók
haragját hozni a falusiakra - akiknek istállóbeli szalmája olykor meleg
derékaljként szolgált és azokra, kiknek elfeledett és megfagyott
édesgyökereit az éhhalál szélén állók kiássák -, ezért a törvényen kívüliek
elkerülték szomszédaikat itt, a dombok között. Mi több, megtanulták,
hogy nem bízhatnak bennük. Athalantar fegyveresei fejenként ötven
aranyat fizettek annak, aki a rablók nyomára vezeti őket. Több, mint amit
egy törvényen kívüli a bizalomért adni tud.
A hideg lecke szerint ne bízz meg semmi élőben, kezdve a madarakról
és a rókáktól, kiknek riadt mozgása elárulja a törvényen kívüli hollétét. A
vándor házalók pedig az arany után lihegve beszélnek rejtett tábortüzekről
és arcokról, melyeket a banditákat rejtő dombok erdeiben láttak.
Sargeth áttört a végtelen hófüggönyön, amely most csendesen hullt,
ahogy a vad szél hirtelen alábbhagyott. Vigyorgott szája körül lélegzete
göndörödő ködén át. - Halottak, El; egy csomó fegyveres... és az egyikük
egy tele zsák ételt cipelt.

35
 Elminstert, Eladar néven ismerték a rablók között, grimaszolt. -
Mágusok sehol?
Sargeth kuncogva tette kezét El karjára. Véres nyomot Hagyott rajta
valamelyik halott fegyveres alvadt vére lehetett. -Türelem, - mondta - ha
varázslókat akarsz ölni, akkor hagyd, hogy előbb elegendő fegyverest
vágjunk le... és az istenekre mondom, a varázslók jönni fognak.
Elminster bólintott - Bármi más? - Körülöttük a szél új erővel sikoltott
fel és alig lehetett keresztüllátni a száguldó havon.
- Az egyik ló megsebesült. Levágjuk és becsomagoljuk a fegyveresek
kabátaiba, Siessünk, a farkasok legalább annyira éhesek, mint mi. Engarl
talált egy csomó tőrt és legkevesebb egy jó sisakot. Baerold a csizmákat
szedte össze, mint mindig. Menj és segíts Nindnek darabolni.
Elminster elfintorodott - Már megint a hentesmunka.
Sargeth nevetett és megveregette a hátát. - Mindannyian csináltuk már,
hogy életben maradjunk. Nézd úgy a dolgot, mintha egy lakomára
készülnél és próbálj meg a szokásosnál kevesebb színhúst otthagyni...
hacsak nem szereted lefagyasztani a hátad a hóban és olyan gyengén
feküdni, mint egy macskakölyök.
Elminster grimaszolva indult el a hóban gázolva arra, amerre Sargeth
mutatott. Vidám kiáltás táncolt bele füleibe. Baerold kiáltott, kantáron
vezetve egy horkantgató lovat. Jó, legalább húzza majd a dolgaikat egy
darabon, mielőtt kénytelenek lesznek megölni, hogy patái ne hagyjanak
több nyomot.
A szél elhalt körülöttük és vele együtt mintha a hóesés is
elbizonytalanodott volna. Felhangzott néhány káromkodás, a banditák
tudták, hogy gyorsan kell dolgozniuk. A hideg és tisztuló időben még egy
gyengébb varázsló hatalma is elegendő, hogy bármilyen messziről
megtalálja őket.
Az istenek kegyéből újabb szélroham jött, rögtön miután elhagyták a
szakadékot, ha valaki meg is találja nyomaikat, képtelen lesz követni őket.
A törvényen kívüliek küzdöttek az előrejutásért, Sargeth és Baerold ment
elöl, a dombok minden lejtőjét jól ismerték. Egy mély, soha be nem fagyó
forráshoz értek, amit - tudták jól - varázslók figyeltek messziről mágiával.
Baerold néhány megnyugtató szót suttogott a lónak, aztán fogta
favágófejszéjét és hatalmas erővel lesújtott. Félreugrott a kiszenvedő állat
rugdosó patái elől.
A banditák otthagyták a hátas gőzölgő maradványait a farkasoknak,
aztán a mély forrás felé fordultak, hogy lemossák magukról a vért és
folytatták útjukat. Északnak a tomboló viharba, szűk és sötét szorosokon
át a Szélbarlangba, ahol jeges fuvallatok sóhajtoznak vég nélkül egy
fénytelen szakadékban. Egyesével bújtak át a szűk nyíláson, emlékeik közt
kutatva és a következő átjáró szájában találva meg az utat jelző halvány
csillámkövet. Átsétáltak az üregen és sötétség burkolta be őket, amíg meg
nem látták a következő csillámkő halvány ragyogását. Sargeth
megkopogtatta az átjáró falát hatszor, reménykedve szünetet tartott, majd
még egyet koppantott. Válasz jött, Sargeth lépett kettőt és egy láthatatlan
átjáró felé fordult. A törvényen kívüliek követték a keskeny alagúton át,
föld és nedves kő illata kísérte őket, amint leereszkedtek a Szarv Dombok
mélyére.
Fény csillant előttük, egy egész barlangot betöltő, foszforeszkáló
gombák tompa világa. Ahogy beléptek, Sargeth kimondta nevét és a
túlnani sötétségben álló férfi leeresztette számszeríját. - Mindenki
épségben visszatért?
- Mindenki épen és sütnivaló hússal. - mondta Sargeth diadalmasan.
- Lovak - kérdezte a második hang mogorván - vagy levágott
fegyveresek?
Egymásra vigyorogtak, mielőtt leereszkedtek a következő átjáróba egy
vörös fényben ragyogó akna felé. A barlangban, melyen áthaladtak, éles
kő-tőrök meredtek ki a padlóból és a mennyezetből egyaránt, mint valami
hatalmas szörnyeteg fogai. Vaskos létra vezetett le a gödrön keresztül egy
hatalmas barlangba, mely mindig ködbe burkolózott. A fény és a pára a
barlang túlsó vége felől jött, ahol emberek ültek csoportokban vagy
feküdtek pillenőt tartva. A nedves levegő minden lépéssel egyre melegebb
lett és a fáradt harcosok hamarosan elérték a melegforrás körüli
tavacskákat és az őket üdvözlő kezeket. Hazaértek a helyre, melyet
büszkén neveztek a Törvénytelen Kastélynak.
Jó hely volt, halomba rakott takarókkal és öreg kabátokkal berendezve.
Törpék mutatták meg Helm Stoneblade-nek hosszú idővel ezelőtt és a
törvényen kívüliek időről időre otthagyott tűzifát, fáklyákat és ládákat
találtak a mélyebben fekvő átjárókban. Mauri, egy csaparánc nő mondta
Elnek egyszer, hogy még sohasem látták a törpéket. - De azt akarják, hogy
itt legyünk. A Zömök Népség mindent kedvel, ami gyengíti a varázslókat,
mert a végzetüket látják az emberek erősödésében... Elszaporodunk, mint
a nyulak és ha egyszer felülmúljuk az elf mágiát, akkor ők már áshatják is
a sírjaikat...

37
 Bibircsókjai közül felnézve fogatlan vigyorral fogadta az érkezőket. -
Élelem, nemes harcosok?
- Ja - viccelődött Engarl - és ha belaktunk, akkor te is kaphatsz egy
kicsit belőle. - Kuncogott az élcen, de körös-körül csak mogorva
horkantások jöttek válaszul. Nem maradt már élelem, csak négy fonnyadt
krumpli, amit Mauri őrzött ijesztő rongyai között két napja és kénytelenek
voltak a keserű fénylő gombákon rágódni arra várva, hogy valamelyik
banda sikerrel jár és hússal tér vissza.
Most sietve raktak tüzet a sütőrácsként egymásra fektetett, rozsdás
kardok alatt. A banda lesöprögette csizmáiról a hó utolsó maradványait és
levetette véres ruháját. Mauri előredőlt és félrelökött néhány kezet, hogy
lássa, mit hoztak az asztalára.
Sargeth bandája volt a legjobb, mindenki tudta ezt. El, a legrosszabb
harcos, de a leggyorsabb láb, örült, hogy hozzájuk tartozik és csendben
maradt, amikor társai verekedtek vagy hetvenkedtek. A tél nagy részében
túlságosan fáztak és kimerültek voltak ahhoz, hogy beszélgessenek.
Egyszer egy varázsló rátalált a Szélbarlangra és számszeríjak vesszőinek
zuhatagában halt meg - egyébiránt nem látott túl sok mágust az elmúlt
években. A törvényen kívüliek olyan gyakran csaptak le a fegyveres
őrjáratokra, hogy a mágusfélék inkább nem lovagoltak velük.
Egy mosolygó, vörös szakállú rabló, akit mindenki csak Javal néven
ismert, elégedetten fújta meg a tüzet. - Elkaptunk még kettőt, Daerából
jöttek kora este.
- Ez elég is lesz egy időre. - Mordult fel Sargeth válaszul, miközben a
banda levetette a kesztyűit, sapkáit és a nehéz bőröket. -A végén még
rájönnek, hogy a lányok segítenek nekünk és kifüstölik őket vagy
letelepednek a közelben egy mágussal és a saját csapdánkba csalnak.
Javal mosolya elszállt. Grimaszolva bólintott - Jól látod, mint mindig,
Sar.
Sargeth válaszul csak felmordult és kezeit az életre kelő tűz fölé
tartotta. Athalantar legtávolabbi erődjében, Heldreth Szarvában a
fegyveresek azóta vásárolják a falusi lányok kegyeit, mióta az erőd áll.
Néhány nyárral ezelőtt néhány lány az örömök házává alakított egy öreg
tanyaházat, erős bort is árulva. Sok fegyverest ért már a végzete, amikor
egyedül és ittasan lovagolt hazafelé. - Az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk
őket egy ideig és csak tavasszal csapunk le újra.

*****
 - Mi? És hagyjuk, őket tavaszig ölni és fosztogatni? Mennyi embert
akar még elveszíteni?
A varázsló hangja hideg volt - hidegebb, mint a fagyos bástya, melyben
álltak, kitekintve az Unikornis Sík jég takarta vizeire. Sarn Torel
kardmestere tehetetlenül széttárta erős, szőrös kezeit - Egyet sem, Mágus
Uram. Ezért nem mertem többet kiküldeni. Bárki, aki nyugatnak indul, az
a halálába lovagol és az emberek tudják ezt. Nagyon közel állnak a nyílt
lázadáshoz... és nekem törvényt kell tartanom az utcákon is. Ha a
vándorkereskedők és a karavánok elég bolondok, hogy birodalomról
birodalomra járjanak a hóban, azt mondom, keressenek maguknak
rejtekhelyet ők és ne mi. Hagyjuk a rablókat megfagyni a Dombok közt és
ne szórakoztassuk őket a fegyvereinkkel.
A varázsló tekintete hidegebb lett, mint hangja volt az imént.
A kardmester meghunyászkodott és keményen megragadta a párkányt
maga mögött, hogy ne kelljen hátralépnie és kimutatnia félelmét. Ő maga
a tenyérnyi fürtökben kapaszkodó, fagyott mohát nézegette és valahol
máshol szeretett volna lenni. Valahol, ahol melegebb van és soha nem hall
varázslókról.
- Sohasem hallottam, hogy a király kikérte volna a véleményed a
feladataidról - bár nem kétlem, hogy érdekeltté mennyire... épületesen...
tér el az ő véleményétől. - a mágus hangja most lágy volt, mint a selyem.
A kardmester kényszerítette magát, hogy belenézzen a rosszindulatúan
csillogó, sötét szemekbe. - Nem az ön kívánsága volt, Mágus Uram, -
válaszolta úgy nyomva meg a szót, hogy éreztesse, bölcsebb harcosnak
gondolja a királyt, mint az összes fennhéjázó máguslordot együtt, akinek
nem kell kétségbe vonnia kardmesterének eszét - hogy több fegyveres
járőrt küldjek a Szarvhoz?
A varázsló habozott, majd ugyanolyan lágy hangon, mint az imént
megszólalt - Hallhatnám a te kívánságod, Kardmester? Talán
megegyezhetünk.
A kardmester mélyet lélegzett és tekintetét nem vette le a halálosan
sötét szemekről. - Küldjön a Szarvhoz egy szekeret tele varázslókkal,
esetleg tanoncokat egy tapasztaltabb mágus irányítása alatt. Húsz
fegyveres - ennyit még fel merek áldozni - lovagol velük és ott már a
szükséges eszközökkel levadászhatják a rablókat mágiával, ha kell.
Egy hosszú és fagyos pillanatig egymást méregették, majd Kadeln
Olothstar Máguslord elmosolyodott - halványan csak, de a kardmester így

39
is elcsodálkozott, hogy hogyan képes rá egyáltalán. - Okos terv csakugyan,
Kardmester. Tudtam, hogy megegyezünk valahogy még a mai napon. - A
hótakarta farmok és a folyó felett északra nézett, majd hozzátette -
Remélem, hogy gyorsan találsz egy megfelelő szánt és nem akarsz
építtetni egyet, hogy mégiscsak itt találjon ránk a tavasz.
A kardmester egyik kesztyűs kezével lemutatott a bástyáról – Látja
azokat a fahasábokat a malom mellett? Azok alól az egyik szekeret ki lehet
szabadítani estére és a kutak letakarására használt sátrakból reggelre
ponyvát húzunk rá.
A varázsló tovább mosolygott, mint a kígyó, melynek zsákmánya már
képtelen elmenekülni. - Akkor reggel el is indul. Lesz rajta tizenkét
mágus, Kardmester - egyikük Landorl Valadarm Máguslord.
A harcos bólintott és magában szívesen megkérdezte volna, hogy ez a
Landorl ennyire ostoba, vagy csak egyszerűen elnyerte valamivel Kadeln
ellenszenvét? Reménykedett az utóbbiban. Akkor legalább használható
lesz, amikor az átkozott törvényen kívüliek megtámadják a szekeret.
A két férfi pengevékonyan egymásra mosolygott és hátat fordítottak
egymásnak, hogy megmutassák, mindketten meg merik ezt tenni. Lassan
elindultak két irányba kölcsönös ellenszenvvel. Lépteik azt mutatta a
világnak, hogy mindketten bátor férfiak, akik mentesek minden félelemtől.
Saras Torel bástyái ugyanazon csendes nyugalommal álltak tovább,
amivel akkor fognak állni, amikor a két ember már rég elporladt sírjában.
Kicsit több kell ahhoz, hogy felizgass egy kastélyfalat.

*****

Elminster boldogan lehelt rá maszatos ujjaira, lenyalogatva róluk a

lóhús maradványait, amikor az egyik figyelő kiáltozva berontott a
barlangba - Őrjárat! Megtalálták a bejáratot és megölték Aghelynt és talán
másokat is. Néhányuk elindult visszafelé, hogy elmondja hol rejtőzünk.
Az egész barlangban esküdözve és átkozódva ugrottak fel az emberek.
Sargeth kiáltása dörögve szelte át a zajt - Számszeríjakat és pengéket
mindenkinek, kivéve Maurit. A fiatalok és a sebesültek álljanak őrt a
csillámbarlangban, a többiek velem jönnek, most azonnal!
Ahogy futottak a sötétben, neki-nekiütve kardjaikat a láthatatlan
köveknek, Sargeth hozzátette - Brerest, Eladar! Próbáljatok meg kijutni és
utána iramodni azoknak, akik visszafutnak a varázslókhoz, ti vagytok a
leggyorsabbak azok közül, akik elég idősek a kardforgatáshoz. Holtan
akarom látni mind, vagy mi halunk meg.
- Megyünk. - mondták egyszerre és egy forduló után kiléptek a
Szélbarlang száján. Egy élet után kutató nyílvessző suhant el mellettük és
csapódott a szikláknak Sargeth feje mellett. A második teljesen elhibázta -
de Elminster még időben állt meg egy hófödte szikla mögött, hogy lássa a
harmadikat amint Sargeth szemébe áll és hátraveti, mint egy csontokkal
teli zsákot.
Elminster maga mellé ejtette tőrét a hóba és felkapta az öreg
számszeríjat Sargeth elernyedt keze mellől. A hangosan zúgó
szélrohamokon törvényen kívüliek rohantak át és nyilaztak saját íjaikkal.
A kiáltásokból ítélve nem egy célba is talált.
Végül sikerült megtölteni. - Tempus segítsen meg. - mormogta
Elminster, megsebezve ujját tőre hegyével, hogy megpecsételje a háború
istenéhez szóló imát. Letette a felhúzott íjat és lekapta sisakját, hogy
meglengesse a szikla egyik oldalán.
Egy vessző suhant el mellette. Elminster egy pillanat alatt felkapta az
íjat és a szikla mellett termett. Ahogy sejtette, a fegyveres felállt, hogy
megnézze eltalálta-e - így Elnek tiszta célpontot nyújtott a fegyveres arca a
csapkodó banditák és a hidegvérrel gyilkoló fegyveresek között.
Gondosan célzott - és elhibázta. Átkozódva hátraugrott - de ekkor
Brerest futott el mellette saját nyílpuskájával és féltérdre ereszkedve
célzott.
A fegyveres elfordult, hogy fedezéket keressen, amikor a vessző az
arcán találva eltekerte fejét és a fickó elesett.
Elminster eldobva az íjat tőréért nyúlt kitérve a harcolók elől
keresztülfutott a havon. Kiszemelt egy követ, mely elég nagy volt, hogy
fedezéket nyújtson és már csak néhány lépésnyire volt tőle, amikor egy
fegyveres emelkedett ki egy hasonló szikla mögül. Felhúzott nyílpuska a
kézben és a barlang forgatagába céloz. Meglátva Elminstert megperdült.
Esélye sem volt elhibázni.
El hirtelen lefékezett, majd irányt váltva belevetődött az első
hóbuckába. Keményen megütötte magát a vékony hó alatt rejtőzködő
sziklán és félregurult, várva az oldalába fúródó nyílvessző halálos
érintését.
Nem jött. El kitörölte arcából a havat és felnézett.
Brerest vagy egy másik törvényen kívüli volt a szerencsés, akinek nyila
átjárta a fegyveres vállát. A férfi a sziklája tetején feküdt eszméletlenül.

41
 - Kösz, Tempus. - mondta Elminster szívből jövően, újból futásnak
eredt, majd átugrott az imént kiszemelt sziklán. Talppal előre, arra az
esetre, ha bárki ott rejtőzködne.
A fegyveres térdelve küzdött nyílpuskájának törött csörlőjével,
Elminster érkezése úgy vágta földhöz, akár egy rongybabát és egy
leheletnyi idővel később El pengéjének éle végigszaladt a torkán. -
Elthrynért, Athalantar hercegéért! - suttogta, s azon kapta magát, hogy egy
könnycseppet töröl ki szeméből, ahogy apja arca felderengett előtte.
Ne most, mondta magában kétségbeesve és továbbfutott a következő
szikla felé. A sebesült férfi meglátta és nyögve próbált kitérni előle.
Elminster újabb mozdulatot tett tőrével és felsóhajtott – Amrythale-ért, a
hercegnőért! - Lebukott, felkapta a férfi felajzott nyilát és pont időben
nézett fel, hogy rálőjön egy másik fegyveresre, aki éppen most emelkedett
ki fedezékéből, egy gerellyel a kezében. Szemben egy másik fegyveres
kapott egy nyílvesszőt a kezébe és sikoltva bukott le rejtekhelyére.
Hátul a barlangban a fegyvercsörgés abbamaradt. El megkockáztatott
egy pillantást maga mögé és csak halottakat látott. Véres halmokban
feküdtek a barlang előtt... néhány lépéssel arrébb ott hevert Brerest,
mindkét kezével a szívéből kiálló nyílvesszőt szorítva.
Istenek! Sargeth, és Brerest is... és mindenki, ha azok a fegyveresek
elviszik a hírt a varázslóknak. Hányan lehettek? Négy halott, az biztos,
gondolta Elminster, ahogy összegörnyedve futott előre, és azok is, akik
bejöttek a barlangba. A rövidre vágott vesszők sziszegése abbamaradt.
Mindenki meghalt volna?
Nem, a sebesült fegyveres és talán két másik is ott rejtőzködik valahol
a sziklák között. Legalább két őrjárat volt itt és mindkettőből hármat-
hármat küldhettek vissza - talán összesen hármat - a varázslókhoz. Hogy
bármi reménye legyen elkapni őket, találnia kell egy lovat... hát persze!
Néhány hiányzó fegyveres, legalább kettő valószínűleg a lovakat őrzi
odalent.
Lopakodva megkerülte a sziklákat és a két halottól elvett összesen négy
tőrt és egy gerelyt. Egy törvényen kívüli nyílvesszője suhant át a
barlangon és majdnem a hátába állt. El sóhajtott és gyorsan arrébb
húzódott a havon.
Majdnem elérte a sebesült fegyverest, amikor egy másik emelkedett ki
az egyik szikla mögül és célzott gondosan a barlangszájba. Elminster a
gerely mellett döntött és az már repült is, mielőtt a férfi meglátta volna őt.
 A fegyveresnek nem volt ideje, hogy megváltoztassa a célpontját.
Íjából a vessző sietve ugrott ki és csapódott a földbe amikor a gerely a
mellkasán érve eltaszította a férfit. Az megperdült és oldalára esve
görcsösen vonaglott a kíntól.
Elminster a roham lendületével a sebesült fegyveresre érkezett meg és
torkához szorította véres pengéjét. - Elthrynért, Athalantar hercegéért! -
suttogta, mintha csak halállal kereskedne és a fegyveres még megpróbált
felnézni rá, mielőtt minden fény megszűnt létezni szemei számára.
Elminster oldalra vetődött, a barlang mindkét végéből vesszők és
gerelyek hasították fel a levegőt ott, ahol az előbb térdelt a sebesült
fegyveresen. A hóban előremászva megölte a harcost, aki még mindig
vérző kezét szorongatta - Amrythale-ért, anyámért!
Sietve felkapta a férfi íját és lebukott a szikla mögé, hogy vegyen egy
mély lélegzetet és felajzza a számszeríjat. Csizmáiban elrejtette tőreit és
hamarosan sikerült megtöltenie a fegyvert. Lehúzódva maradt és a
ravaszon tartva az ujját kinézett a szikla mögül.
Senki sem volt ott. Elminster megdermedve állt egy pillanatig, majd
letérdelt. Egy újabb törvényen kívüli nyílvessző vágta fel az üres havat a
barlang mélyén. El figyelte röptét, azután felnézett. Kimászott a barlang
szájához, hogy lássa merre mehettek a fegyveresek. A szél a hóeséssel
együtt elhalt, selymes, hideg és fehér takaróval borította be a dombokat.
Bárki láthatja, ahogy lemászik, na persze - de Tyche bárkinek az
életébe hozhat veszélyt.
Elminster sóhajtva húzott ki egy vesszőt tartójából és becsúsztatta
egyik csizmájába. Az íjat a szíjánál fogva a hátára vetette és nekivágott a
lejtőnek.
Alig annyit mászott, mint saját magassága, amikor a fejétől egy
tenyérnyire vessző fúródott a hóba. El ránézett majd elrúgta magát a
fagyott kőtől és fűtől, hogy élettelen tárgyként csússzon le a havon. Arccal
lefelé próbált maradni, hogy ne törje össze hátán az íjat. Az előbbi vessző
is vele csúszott.
Könnyek vakították el egy pillanatra, de orra nem tört el. Kipislogta
őket és leverte magáról a havat, közben kiszabadította az íjat is. Nem tört
el. Betöltötte és közben medveszerű morgást hallatott, hogy elrejtse a zajt,
amit csapott.
Egy fegyveres nézett ki az egyik havas bozót mögül, hogy megkeresse
a fickót, akit az imént eltalált, kezében felhúzott számszeríj. Ugyanabban a
pillanatban látták meg egymást Ellel és mindketten lőttek. És mindketten

43
elhibázták. Ahogy a vessző énekelve hagyta maga mögött, Elminster lábra
kapott - örökké a barlang körül fog futni le-lebukva és csúszkálva? -, tőrt
rántott és a bozót felé futott, mindkét kezében penge villant. Tartott tőle,
hogy a fegyveresnek van egy harmadik íja is felhúzva és készenlétben...
Jól gondolta. A fegyveres diadalmas mosollyal a képén emelte fel a
harmadik íjat. - Elminster útjára eresztette egyik tőrét. A férfi vigyora a
félelem maszkjává változott és sietve húzta meg a ravaszt.
A vessző El felé ugrott és ő hátra-oldalra tért ki. Eleresztett pengéje
hangosat csendülve és szikrázva csókolózott össze a vesszővel félúton. A
tőr vadul pörögve szállt el, a vessző pedig égető fájdalommal nyitott sebet,
Elminster arcát találva el.
El felkiáltott fájdalmában és térdre esett. Hallotta, ahogy a felé induló
fegyveres csizmái alatt megroppan a hó. Elminster odafordult, megrázta
fejét, hogy kitisztítsa és felmordult fájdalmában. A férfi csapásra emelt
kardjával már egy lépésnyire sem volt. El az arcába vágott második
tőrével.
Pengéje ártalmatlanul csendült le a férfi sisakjának orrvédőjéről, de a
fegyveres is elvétette a csapást és csak a fagyott földet találta el. A harcos
felkiáltott és keményen rátérdelt Elminster bal kezére.
El felsikoltott. Istenek, ez a kín! A férfi forgolódott egyet a kezén, a
hóba rúgott, ahogy lábával támasztékot keresett. Elminster zokogott és a
világ körülötte zöld és sárga színekben vibrált. Övéhez kapott szabad
kezével; semmi. A fegyveres elvigyorodott, Elminster érezte arcában a
meleg leheletet és a lefelé induló pengét. A fickó súlya El mellkasába
nyomta az Oroszlánkard hideg tömegét.
Hirtelen El feltépte zekéje nyakát és ujjai rátaláltak a kard markolatára.
A dombok között töltött első telének hosszú éjszakáin kiélezte a
pengecsonkot és kihegyezte az acélt - de a keresztvas felett a penge még
kezének hosszát sem érte el. Ez a rövidség mentette meg most. Ahogy a
fegyveres arca néhány ujjnyira vigyorgott az övétől és El felrántotta a
pengét. Az Oroszlánkard csonkja a férfi szemébe fúródott.
- Elthrynért, Athalantar hercegéért! - sziszegte. Ahogy a forró vérözön
elérte, mély, vörös és nedves sötétségbe zuhant...

*****

Valami sötét és nyugodt hely felé lebegett. Suttogások hangosodtak fel

és halkultak el újra körülötte, egy lassú, ritmusos doboláson keresztül...
Elminster érezte a fájdalmat a kezében és valami fájdalom-visszhangot
körös körül. A fejében? Igen, és az ismert fehér csillogás lüktetve kezdte
elborítani - az egyetlen dologgá vált, amit képes volt érzékelni. Ahogy
összeszedte akaratát a csillogás kifényesedett és a fájdalom csökkent.
Vagyis valahogy így! Elminster félretolta elméjével és a fehér ragyogás
elhalványult. Gyengébbnek érezte magát, de múlóban voltak kínjai is.
Kicsit fáradtnak érezte magát, de a fájdalom visszahúzódott... lökött rajta
még egyet és kimerült, de a fájdalom szinte teljesen eltűnt.
Szóval. Félre tudja tolni a fájdalmat. Vajon meg is tudja gyógyítani
magát? Elminster összeszedte akaratát... és hirtelen minden fájdalom
visszatért és érezte válla alatt a hideg, kemény földet és a ragacsos
nedvességet mindenhol. Felúszott a suttogások otthonából és kirobbant a
fényre...
Az ég kék volt fölötte és felhőtlen. Elminster a hátán feküdt a havas
sziklákon hidegen, mereven és fájó tagokkal. Megtörten egyik oldalára
fordult és körülnézett. Sehol senki, mozgásnak sincs jele - jobb is, mert
feje elnehezült és vissza kellett feküdnie, hogy levegőt kapjon. A sötétség
újfent karjait nyújtogatta, hogy magához ölelje... és ez olyan jó volt, mert
a feje olyan nehéz volt...

*****

Egy kicsivel később sikerült felülnie. Havasi keselyűk köröztek

kényelmes szárnycsapásokkal a barlang szája felett és néha panaszt tettek
valamiért.
Az utolsó fegyveres holtan feküdt mellette, arcából az Oroszlánkard
markolata állt ki. Elminster megragadta a fegyvert, elfordította a fejét és
kirántotta. A hóra fektette és felnézett a halványodó égre - acélszürke volt
most, a felhőtakaró mögött a múló napfény utolsó sugaraival -, majd
hirtelen felállt. Feladata van, amit el kell végeznie, ha élni akar.
Gyengének és egy kicsit tompának érezte magát. A Szélbarlang előtti
nyílt téren nyolc körüli fegyveres és talán kétszer annyi törvényen kívüli
feküdt holtan, legtöbbjükkel nyílvessző végzett. A keselyűk már fent
köröztek és hamarosan megérkeznek a farkasok is. Remélte, hogy
elegendő élelmet találnak kint és nem mennek be a barlangokba, ahol már
csak a gyengék maradtak, hogy őrködjenek, amíg a fegyveresek és a
varázslók visszatérnek és legyilkolják őket. Le kell csapnia még néhány
fegyverest, hogy ezt megakadályozza... és kezdett belebetegedni a

45
gyilkolásba. Gyengén grimaszolt, ahogy levette szemét a halottról, aki
mellett éppen elment. Micsoda bátran harcoló törvényen kívüli volt!
A barlang előtti meredek sziklák alatt talált egy letaposott területet,
melybe jövő és menő patanyomok egyaránt csatlakoztak. A fegyveresek
valószínűleg elmenekültek és hagyták meghalni társaikat. Elminster válla
szaggatott. Nem képes lovak után futni a mély hóban. Ő és a többi túlélő
halálra vannak ítélve... hacsak össze nem szedi az összes íjat és pengét,
hogy odaadja a bent várakozó túlélőknek és halálos csapdát állít a sötét
barlangokban a visszatérőknek. Ha sikerül, akkor biztosan maradnak
annyian, hogy fenntartsák a rejteket az utánuk jövőknek. Emellett persze
ott van az is, ha egyszerűen csak kapnak néhány tűzvarázslatot a szűk
barlangokba irányítva. Na nem.
Elminster letelepedett egy sziklára gondolkodni. Hirtelen mozdulata
mentette meg életét; egy nyílvessző zümmögött el a feje felett, hogy
eltűnjön egy közeli hóhalomban. Athalantar legfiatalabb - talán az utolsó -
hercege sietve bukott le sziklája mögé a hóba, arccal előre és összehúzta
magát a hideg közegben, hogy a kő teljesen eltakarja. Felnézett, hogy
merről jöhetett a lövés.
Bizonyos volt benne, hogy a gerinc mögött, a barlang felett még egy
fegyverest látott. Hátrahagyták, hogy rejtekükben tartsa a banditákat -
vagy kövesse őket, ha nagyobb számban törnek ki. Hát persze - ezért
pusztítottak a kintiek között a vesszők.
Elminster sóhajtott. Mégiscsak okos harcos volt ő. A fegyveres lovának
ott kellett lennie alatta, valahol a gerinc túloldalán. Ha fel tudna kapni rá
és időben lőtávolon kívülre lovagolni...
Na persze, és a békák is tudnak repülni... Elminster mozdulatlan maradt
és próbált visszaemlékezni, hogy hová lettek a számszeríjak. Az utolsó
fegyveres, aki majdnem megölte.., igen! Három fegyvere volt és eldobálta
őket miután lőtt velük - ott, annál a bozótnál. Vett egy mély lélegzetet és
elindult hason csúszva a hóban. Újabb vessző szisszent el mellette - túl
közel, és csak reménykedni tudott, hogy nem lesz idő még egy lövésre.
- Tempus és Tyche segítsen meg, mindkettőre szükségem van. -
mormogta Elminster sietve kúszva előre a hideg porhóban. És már a
bozótosban volt, amikor a harmadik lövedék felcsapta körülötte a havat,
belecsapódva egy facsemetébe és törötten esve le valahol baloldalt.
Mennyire különbözött ez a harc a vándor mesemondók énekeitől!
Ezzel a gondolattal húzta magához az első és a második nyílpuskát, a
mély hóban feküdve. Átnedvesedtek - de ha az istenek lemosolyognak rá,
akkor így is lehet velük lőni; azután kétségtelenül elvetemednek majd.
Egy övdoboz hevert az íjak közelében néhány vesszővel.
Elminster nyugodtan felhúzta a halott fegyvereit. A gerinc felől halk
kattogást hallott, ahogy az ottani fegyveres is hasonlóképp cselekedett. A
harmadik számszeríj a bozót közelében feküdt; Elminster nem mert
kimenni érte. Amikor mindkét fegyvert készenlétbe helyezte, elkezdett a
bozót széle felé kúszni.
Egy vessző havat vert le egy fa ágairól ott, ahol az előbb feküdt. El
grimaszolt egyet és előrébb lépett, hogy jobban kilásson. A fegyveres
éppen lehajolt, hogy felvegye második íját. El letette maga mellé egyik
fegyverét és a másikkal oda célzott, ahol a fickó éppen eltűnt.
Amint mozgást látott, abban a pillanatban meghúzta a ravaszt.
Tyche vele volt. A fegyveres egyenesen a vessző útjába állt; Elminster
hallotta meglepett kiáltását és a felemelkedő kezeket. Az íj kiesett belőlük
és legurult a hófödte lejtőn a meredélyre. Egy pillanattal később keményen
dobbanva követte a férfi teste.
Elminster kivette a vesszőt másik íjából és üresen meghúzta a ravaszt,
hogy a nedves ív el ne vetemedjen. Felkapta mindhárom íjat és a nyíltartó
övdobozt, azután elindult a gerinc másik oldalára.
A ló ott állt egyedül, őrizetlenül az isteneknek hála. Néhány
lélegzetvételnyi idő alatt Elminster felkötötte dolgait a látszólag vég
nélküli nyeregszíjakra és lovon termett, a fegyveresek nyomai felé
sarkantyúzva a hátast. Kicsit gyorsabban ment, mint az ügetés, egy
kicsivel lassabban, mint a galopp és a ló minden akarata ellenére is meg-
megcsúszott hóban. A nyomok tisztán látszottak a hóban és könnyű volt
követni őket. El kell érnie Heldreth Szarvát mielőtt egy mágus meglátja
valamilyen távolba néző varázslattal és halált hoz rá egy másikkal.
Hamarosan már vágtatott, a számszeríjaktól tele lett a háta
zúzódásokkal és leheletének köde gőzölögve tört a sötétedő égre. Az
éjszaka gyorsan szállt alá a dombok között. Sikerrel kellett járnia, a
Törvénytelen Kastélyban rekedtek élete függött ettől.
Lovaglás közben megmosolyogtatta egy váratlan emlék; apja gondos
tanításai minden férfi és nő feladatáról a birodalomban, a királytól a
szántóvetőig. Ha Elthryn hosszabban elidőzött volna a király és a herceg
feladatain, mint a többiekén, akkor Elminster is biztosan másképp
gondolta volna - a felelősség és a hatalom nagyobb. Eszébe sem jutott,
hogy ő egy herceg vagy azzá vált apja halálával. Csak a szavakat idézte
fel: - Egy király első feladata gondoskodni alattvalóiról. Életük a kezében

47
van és mindig az ő jövőjüket kell szem előtt tartania, bármit tesz.
Mindenki tőle függ - és mindenki elveszett, ha a király elhanyagolja
feladatait vagy igaztalanul uralkodik. A hatalom a kezében van, de
hűséges követőket kell találnia. Néhány király sohasem tanulja ezt meg.
És mit kell megtanulniuk a fiatal hercegeknek, hogy király lehessen
belőlük?
- Mit, apám? - kérdezte Elminster a széltől, ahogy a Szarv Dombok
között lovagolt. A szél nem kívánt válaszolni.
 Három

TÚL SOK A HALÁL A HAVASON

Ha a télben jársz
Amikor a hó mély
Vigyázz, mit kiabálsz,
Mert a távolban visszhang kél.
- Ősi Kardparti Hó-rúna

Tyche legalább meghallgatta imáját. Ahogy Elminster maga mögött

hagyott egy sötét völgyet, a fegyveresek nyomait követve hirtelen
meglátta őket amint összegyűltek és tábort vertek. Nyomaik világosan
mutatták, hogy találkoztak egy másik őrjárattal és csatlakoztak hozzájuk
ahelyett, hogy lóhalálában vágtattak volna az erőd felé... ami még jó
messze volt. Az éjszaka rájuk talált a dombok között és inkább a
letáborozás mellett döntöttek.
- Kösz, Tyche. - mondta El a szélnek miközben megállította fáradt
hátasát. Minden ellensége összeggyűlt és hamarosan karnyújtásnyira
lesznek tőle.
Mint a Szerencse Úrnő minden ajándéka, ez is kétélű fegyver volt.
Csak annyit kellett tennie, hogy megöli azt az öt fegyverest, akit a
Törvénytelen Kastélytól idáig üldözött - és mindenkit, aki találkozott
velük. Egy hosszan lebegő pillanatig azt kívánta, bárcsak valami hatalmas
mágus lenne és lágyan sikoltó halált küldhetne le a domboldalon a
táborozók felé - vagy egy sárkányon lovagolva gyilkolhatna, égethetne
halálra mindenkit.
Elminster elkomorodva érintette meg az Oroszlánkard markolatát,
amikor Heldon felbukkant emlékei közül. - Elminster herceg egy harcos. -
mondta a szélnek és elmosolyodott. Kicsivel higgadtabban tette hozzá -
Megöl valakit, hogy felmelegedjen, segít feldarabolni a lovát és megeszi,
azután kimegy a csatatérre és megöl még nyolcat. És mintha ez még nem
lenne elég, most éppen azon van, hogy egyedül szálljon szembe egy csapat
jól felfegyverzett ellenféllel. Mi más lehetne, ha nem harcos?
 - Egy bolond, valószínűleg. - válaszolt egy hűvös hang nagyon
közelről. Egy sötétcsuhás férfi állt ott Elt nézve - a levegőben állt, csizmái
alatt a hó töretlen volt.
El övéhez kapott, és kirántotta egyik zsákmányolt tőrét és kiengedte
kezéből. Az pörögve villant egyet, ahogy elkapta a lenti tábortűz fényét
egy pillanatra, majd áthatolva a fickón mélyen a hóba temetkezett.
A férfi megengedett magának egy félmosolyt. - Ez csak egy varázskép,
ostoba. - mondta hűvösen - Vágtatva jöttél és a nyomokat követted. Ki
vagy és miért jöttél?
Elminster megdermedt, nemtörődömséget színlelt, miközben
gondolatai versengve követték egymást. - Már elértem volna Athalantart? -
a mágus szemébe nézve hozzátette - Egy máguslordot keresek egy
üzenettel. Ön az egyikük esetleg?
- Balszerencsédre, igen, az vagyok. - válaszolt a férfi - Elminster
Herceg. Ó igen, hallottam büszke kis beszéded. Elthryn fia lehetsz hát,
akit régóta keresünk.
Elminster nyugodtan ült, gondolkodott. Átküldhet a mágus egy
varázslatot ezen a képen? Egy hideg belső hang válaszolt: Miért ne?
Jobb mozgásban maradni, talán... Térdeivel ügetésbe kényszerítette
lovát és széles ívben megfordult. - Ezt a nevet vettem fel, hogy végezzek
egy bizonyos máguslorddal. - mondta maga mögött hagyva a képet. Az
megfordult a levegőben és nyugodt csendben nézett utána.
Hmmm...
- A többi máguslordnak is - tette hozzá Elminster sötéten - megvannak
a maga tervei.
A figyelő varázsló felnevetett. - Nos, ez csak természetes, ahogy
mindig is az volt. Azt hitted, hogy megijedek a sötét szavaktól? Szeretnél
egy kicsit táncolni és kockázni?
Elminster érezte, hogy elönti a harag. Csak azért vágtatott idáig, hogy
felfedezze egy varázsló valahonnan a távolból és szóval tartsa amíg a
fegyveresek, semmi kétség, körbelovagolnak, bekerítik és kényelmesen
leviszik... Elugratott a varázs-képtől csupán nyugodt válaszát hagyva
hátra. - Természetesen. - mondta, válla felett hátradobva szót.
Visszavágtatott az úton, melyen idáig jött, de az első lankásabb lejtőnél
oldalra fordult, fogy visszanézzen. A varázsló képe nem mozdult, de
ahogy figyelte elhalványodott és eltűnt - csupán a letaposott havat hagyva
ott, ahol El állt lovával. Igen, ott, lentebb - két csapatnyi fegyveres kapott
lóra és indult el különböző irányba, hogy elébe kerülve kardokkal és
nyilakkal kényszerítsék vissza.
Teljesen besötétedett, de a csillagok már fényesen ragyogtak és Selune
is hamarosan felemelkedik. Milyen messziről képes őt érzékelni a
varázsló?
Két terv is kialakult fejében: valahogy széles körben megkerüli a
fegyvereseket és bevágtat a táborba. Remélhetőleg megtalálja a varázslót
és lekapja egy nyílvesszővel, mielőtt az elereszthetne egy varázslatot. Egy
bárd vagy egy mesemondó ezt feltételezné róla, ebben biztos volt. Egy
óvatlan bolond tervének hangzott, még a saját füleinek is.
A másik terv szerint felhúzott íjakkal beássa magát a hóba az egyik
csapat útvonalán és szabadjára ereszti lovát. Ha az egyik csapat követi -
akkor talán nyer egy kis időt és leszedheti a másik csapatot nyilaival,
felkap az egyik hátasra és csak ezután megy be a táborba. Valahogy
legyőzi a varázslót, azután a másik csapat fegyverest is az elsőhöz hasonló
módon győzi le... ez is hasonlóan vadul hangzott.
Eszébe jutott egy valaha hallott ballada egyik sora. - Hercegek futnak,
félrelökik a bolondokat és dicsőségre találnak - ezzel megfordította lovát
és elindult a fegyveresek azon csoportja elé, amelyiket jobban látta.
Kilencre emlékezett és nem tudta volna megmondani, hogy mennyien
voltak a másik bandában.
Fáradt lova kétszer is megbotlott és majdnem elesett, amikor gödörbe
lépett a laza hó alatt.
- Nyugalom. - mormolta neki El, hirtelen megérezve saját fájdalmát és
fáradtságát. Dolga feledtette vele kínjait egy időre és - óvatosan
megérintette arcát - a vérzés is elállt. Nem volt rettenthetetlen harcos.
Valóban? Ez a támadás is inkább egy bolondra vall, nem egy
rettenthetetlen harcosra... de másrészről, elmenekülni hasonlóan ostoba
dolog lenne. Ráadásul ha elfutna, akkor többé nem tudna megállni apja és
anyja emléke előtt a napon, amikor már nem varázslók uralkodnak
Athalantar felett és a lovagok újra szabadon járhatnak...
- A lovagok újra szabadon járhatnak. - mondta ismét a szélnek. Az
továbbgörgette szavalt a domboldalon, ahogy elérte a pontot, ahol
beáshatja magát. Egy szűk átjárót talált az egyik hósöpörte lejtőn és
megállította lovát.
Mereven szállt le a nyeregből - nem sokat ült lovon, mióta Heldon
felégett és éles fájdalom figyelmeztette erre. - El lekötötte az íjakat és
magához vette mindazt, amire szüksége lesz. - Hozz nekem szerencsét -
mondta a szélnek, de most sem kapott választ. Mélyet lélegzett a
pengeéles levegőből, rácsapott a ló tomporára és kiáltott egyet. Az állat
megugrott, megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen, majd elügetett a
hóban. Elminster egyedül maradt az éjszakában.
Nem sokáig, az isteneknek hála. Kilenc fegyveres lovagolt arra teljes
vértezetben. Elminster lehúzódott az emelkedő szélére és őrülten dolgozni
kezdett a csörlőkkel.
Mire mindhárom íjat felhúzta és megtöltötte levegőért kapkodott és a
szél elhozta hozzá a bőr surrogását és a fém vértezetek csattogását. A
fegyveresek közeledtek. A hóban fekve válla alá fújta leheletét és sorban
letette az íjakat. Tőreit a hóba szúrta, hogy kéznél legyenek és várakozott.
Élete csak a reményen függött, hogy a fegyvereseknek nincsenek
felajzott íjaik - és nem látják meg idő előtt. Elminster megrázta fejét saját
óvatlansága miatt és érezte, ahogy hirtelen kiszárad a szája. Nos, bárhogy
legyen is, most már nem tarthat sokáig.
Hirtelen paták klappogása, kiáltások és fegyvercsattogás hallatszott. Mi
történhetett? Elnek nem volt ideje gondolkodni, mert egy fegyveres
robbant látóterébe gyors ügetésben, lova nyakára hajolva. Athalantar
hercege felemelte íját, célra tartotta és lőtt.
A ló felágaskodott, hátrált és élesen felnyerített, amikor meglátta maga
előtt a meredek lejtőt. Érezte, hogy a hátán lévő ember oldalra csúszik és
magával rántja a kantárt. Hátrálni kezdett és a fejét eltekerő kantár ellen
küzdött. Patái megakadtak a hóban és lovasára zuhant, együtt csúsztak le a
lejtőn. A ló felugrott és elügetett, fejét rázta, hogy kitisztítsa. A férfi
csendesen feküdt a letaposott hóban.
Többen nem lovagoltak át a gerincen és mögüle csatazaj hallatszott.
Elminster meglepetésében ledermedt, azután felkapta tőreit és övébe szúrta
őket. Második íját készenlétben tartva óvatosan indult előre, hogy
átnézzen a gerincen.
Lovasok köröztek egymás körül és harcoltak a domb tetejét borító
holdfényben. Az egyik csapat ruhái úgy néztek ki, mintha mindegyiket
félszáz vértezet darabból rakták volna össze, a másik oldalon a
fegyveresek voltak. Honnan a fenéből jöhettek? Minden fegyveresre
legalább kettő jutott a másik csapatból és igencsak vesztésre álltak. Ahogy
Elminster látta, Athalantar egyik katonája kiszabadította lovát a
forgótagból és a dombtető felé ügetett kétségbeesetten.
Athalantar hercege kitámasztotta lábát a hóban és felemelte íját. A
vessző elsuhant a fegyveres válla felett és az tovább menekült. El
átkozódott és visszafutott a harmadik nyílpuskáért. Felkapva azt
végigfutott a dombon. A távolodó fegyveres kisebb volt, mint az előbb, de
tiszta célpontot nyújtott, ahogy lova kapaszkodni kezdett egy szikrázóan
fehér emelkedőn. Elminster gondosan célzott, meghúzta a ravaszt - és
látta, hogy vesszeje jó irányba megy.
A fegyveres felemelte karjait, próbálta megragadni a hátából kiálló
nyílvesszőt és kizuhant a nyeregből. a ló nélküle ment tovább.
- Azt hiszem, hogy ma éjszaka nem hoztunk magunkkal íjászokat!
Elminster megfordult és vidámság költözött lelkébe, ahogy felismerte a
kedves hangot. - Helm!
A lovag ugyanazt a rongyos bőrvértet, koszos kesztyűt, karcos sisakot
és vastag szakállat viselte, amire El emlékezett - és talán, legalábbis a
szagáról ítélve, azóta sem vette le vagy mosta ki bármely darabját
öltözetének. Egy tekintélyt parancsoló, fekete ménen ült, ami legalább
olyan kopottasnak tűnt, mint lovasa, a kezében tartott, kicsorbult és a friss
vértől sötéten csillogó karddal együtt.
- Hogy kerültél ide? - kérdezte Elminster vigyorogva a hirtelen támadt
reménytől, hogy mégsem hal meg ezen az éjszakán.
Athalantar lovagja előredőlt nyergében. - Éppen a Törvénytelen
Kastélyból jövünk. - mondta megemelt szemöldökkel. - Sok jó ember
fekszik ott holtan, de Mauri nem talált közöttük Eladar nevűt.
- Amikor kifogytam a gyilkolnivaló fegyveresekből, akkor ide jöttem. -
válaszolt El vidáman. Megtalálták a kastélyt és el kell intézni a maradékot,
mielőtt szólnak a többieknek. Egy táborban vannak - azoknál a tüzeknél,
ott lent - és van még egy nagyobb csapat fegyveres is, valahol arra. -
mutatott az éjszakába. - Éppen engem akarnak bekeríteni.
Helm elbődült - Onthrar! Hozzám! - kiáltott át a válla felett, majd azt
mondta - Csatlakozz hozzánk és együtt lerohanjuk őket. Van elég üres
nyereg a környéken.
Elminster megrázta a fejét. - Ott van dolgom. - mutatott egy bólintással
a tábor felé. - Varázslókkal.
Helm boldog vigyora elhalványult. - Készen állsz rá? - kérdezte
csendesen - Biztos, fiú?
Elminster széttárta kezeit, egyikben nyílpuska. - Egy biztos, hogy van
odalent, aki ismeri a nevem és kinézetem.
Helm mereven bólintott, előbbre ösztökélte lovát és kezét Elminster
vállára tette. - Remélem, hogy még látlak élve, Herceg. Esetleg egy vad
rablótámadás a táborban segítene? - kérdezte miközben megfordította
lovát.
El a fejét rázta. - Nem, Helm. Csak rohanjátok le azokat a
fegyvereseket. Ha az utolsó szálig elkapjátok őket, a Törvénytelen Kastély
biztonságos hely lesz még egy télen át - vagy kettőn át is, ha a törvényen
kívülieknek lesz elég eszük, hogy még ezen a nyáron otthagyják. Amint a
hó elolvad a varázslók át fogják kutatni ezeket a dombokat minden
lehetséges varázslattal és annyi fegyveressel, amennyit csak össze tudnak
szedni.
Helm bólintott. - Bölcs beszéd. Adja az élet, hogy újra találkozzunk. -
Megemelte pengéjét tisztelgésképpen - Elminster az íjjal válaszolt - és
ellovagolt. Közben a hó újra esni kezdett.
A puha pelyhek vég nélkül hullottak. Elminster bekapott egy maroknyi
havat, hogy csillapítsa szomját, megkereste és felajzotta íjait és elindult a
tábor felé. Nagy kerülővel ment jobbra, remélve, hogy nem arról
számítanak rá... habár kérdés, hogy lát-e minden irányban a mágus
varázslattal?
Nem kétséges, hogy kifogynak a mágiából ugyanúgy, ahogy a
fegyveresek fogynak ki a nyílvesszőkből. Arra számolt, hogy talán nem
ölnek meg azonnal egy a havason magányosan gyalogló fiút. Ha tudná mit
hoz az éjszaka, gondolta magában, sokkal tartozna az isteneknek...

*****

Gúlába rakott alabárdok tartották magasan a hajladozó lángú

viharlámpákat. Hó kavargott az általuk bezárt fénykörben a tábor szíve
felé, ahol Caladar Thearyn varázsló meredt egy fényes gömbbe, ami előtte
lebegett a levegőben. Bár az éjszaka hideg volt, izzadság ütött át csuháján
a varázslat fenntartásához szükséges erőfeszítéstől - és egy vagy két
lélegzetnyi ideig még tartania kell, amíg idéz bele egy másik varázslatot...
sok ugráló villám varázsát ami, ha sikerül a varázslat, lepusztít egy kisebb
területet a másik gömb környékén, amely ehhez csatlakozik. A másik nem
messze innen lebeg sápadt szellemként egy hófödte dombhát felett, éppen
egy vágtató törvényen kívüli banda előtt.
A máguslord halkan mormogta a két varázslatot összekötő idézés
szövegét, és érezte, ahogy a hatalom átjárja testét. Széttárta karjait a testét
átjáró kéjes érzéstől és oda sem nézve nyugtázta rémült arcú testőreinek
villámgyors visszavonulását.
 Majdnem elvigyorodott, amikor a villámokat kezdte megidézni. Két
kisebb és egy széles mozdulat egy egyszerű szóval párosítva. Előbb
felvette a szögeket, majd megdörzsölte a pálca végébe foglalt kristályt egy
szőrmével és végül a mindent megkoronázó szavak... Kezei leereszkedtek.
A szívének szánt nyílvessző a vállát ütötte át és körbeforgatta. A gömb
egy villámlás zajával omlott össze, ami túlharsogta a mágus sikolyát is. A
varázsló sérült vállát markolászva rogyott a földre és egy újabb vessző
sziszegett el mellette. Egy fegyveres fejjel előre a ledöngölt hóra vetette
magát, hogy elkerülje a vesszőt és társai kihúzott pengékkel rohantak a
nyilak forrása felé.
Elminster hideged nézte közeledtüket, felemelte utolsó íját. Ott, ahol
gyanította... az egyik sátorból egy újabb csuhás fickó jött elő. Nem volt
sokkal idősebb a másiknál, de egy pálcát tartott a kezében és éppen
körülnézett, hogy megtalálja a zűrzavar forrását. Elminster gondosan a
férfi torkába helyezte utolsó nyilát. Eldobta íját, lecsatolta a nehézkes
övdobozt a vesszőkkel és előhúzta pengéit.
Dühös fegyveresek rohantak felé. Elminster megtámadta őket karddal
az egyik kezében, tőrrel a másikban. Az első fickó megindított egy vágást
oldalról, de Elminster megakasztotta a pengét és közelebb lépett. A két
acél sikoltva csúszott el egymáson és El beledöfte tőrét a férfi szemébe.
A vonagló testet félrelökve a herceg következő ellenfele felé futott. -
Athalantarért! - kiáltotta. A fegyveres kilépett balra és társának mutatta,
hogy jobbra menjen. El egy tőrt dobott a második fegyveres arcába.
Helmnek igaza volt; ezen harcosok többsége valóban nem túl jó
fegyverforgató. Ez például mindkét kezét felkapta, hogy védje arcát és
Elminster alulról indított szúrása halálra sebezte. Mire kiszabadította a
pengét, már a következő fegyveres is odaért. Elminster megindult, közben
kihúzott egy tőrt a haldokló férfi övéből és kitért oldalra. Életben maradt
ellenfele még jobbra tartott, amikor El már újra a tábor felé futott.
Egy csillogó vértezetű alabárdossal futott össze közvetlenül a fénykör
szélénél. Elminster nekirohadt a pengének, félrecsapta azt sajátjával és
szúrt. Fegyverének hegye elcsúszott a vérten és a lendülettől
továbbhaladva összedöntött egy lámpástartó alabárdhalmot. Azok
szétszóródtak, a lámpás pediglen eltörött és a lángok hangos robajjal
kaptak bele az egyik sátorba.
Kiáltozás. Az ugráló lángok éles fényében El meglátta a máguslordot,
amint félrekúszik a nyílvesszővel a vállában. Kettejük között férfiak
futottak felé csillámló kardokkal.
 Elminster horkantott egyet és élesen jobbra fordult a sátrak között,
kitérve a fény elől. Belefutott valakibe, aki éppen kilépett az egyik
sátorból. Őrjöngve előredöfött. A meglepett fegyveres hang nélkül zuhant
vissza a vászon alatti sötétségbe. Elminster fáradtan tört ki az éjszakába.
Ha vissza tudna menni az íjakért és... de az őt üldöző fegyveresek már
közel jártak és gyorsan futottak. Nos, legalább íjász nincs a táborban,
különben már halott lenne.
Elminster átrohant egy dombtetőn és a másik oldalra érve elmaradt
mögötte a táborban dühöngő lángok fénye. Visszanézve látta, hogy ketten
követik. Sétatempóra lassított és elindult körbe. Hagyd, hogy közelebb
jöjjenek, te addig sem fogysz ki a levegőből. Felhágott egy másik gerincre
és látta, hogy a domb alján emberek és lovak gyülekeznek. Néhányan
felnéztek, és meglátva őt kihúzott karddal indultak felé, de Helm is
meglátta és intett. - Eladar! Hát végeztél?
- Egy varázsló halott, de a másik csak megsebesült. - Elnek sikerült
levegőt vennie, de lihegve folytatta - A tábor... fele... utánam jött.
Helm vigyorgott - Éppen a lovainkat pihentetjük és kirabolunk néhány
fegyverest. Néhányuk olyan páncélt viselt, ami túl jó volt nekik. Nem
gondoltad meg magad a támadást illetően?
El fáradtan bólintott. - Most már... jobb... ötletnek tűnik. - mondta
lihegve.
Helm elvigyorodott, elfordult Elminstertől és kiadott néhány gyors
parancsot, majd egy lóra mutatott - Ülj fel arra, Eladar, és kövess.
Hátrahagyva négy törvényen kívülit a felesleges lovakkal és a
zsákmánnyal, Athalantar rongyos lovagjai megindultak visszafelé az úton,
melyen Elminster érkezett. Egyikük egy rövid lovas íjat tartott kezében. A
dombtetőre érve egy gyors mozdulattal kihúzta, majd eleresztette az inat
és az Elt követő fegyveresek egyike átlőtt torokkal rogyott a hóra.
A másik megfordult és menekülni kezdett. Az egyik lovag egy ugrással
galoppba kezdett, közben kivonta kardját. A fegyvereshez érve lecsapott, a
férfi összeesett és többé már nem kelt fel.
- Ügy tűnik, szerencsét hozol nekünk. - kiáltotta Helm. - Gondoltál már
arra, hogy Hastarl falainak vezetsz minket?
Elminster megrázta a fejét. - Belefáradtam a halálba, Helm - kiáltotta
vissza - És attól tartok te is tudod, hogy tavasszal jóval több varázsló fog
erre jönni. Néhány halott kereskedő az egy dolog, a lemészárolt
járőrcsapatok pedig egy másik. Nem fogják megtorlás nélkül hagyni,
különben a nép tudomására jut a dolog és akkor sajátos elképzelések
születhetnek az uralkodó és mágusai gyengeségéről.
Helm bólintott. - Hasonlóképp gondolom én is. Jó érzés ütni egyet
ezeken a farkasokon. Jó munkát végeztél, - vidáman mutatott az alant
lángoló sátrakra. - de remélem, azt a sátrat meghagytad, amelyikben az
élelmet tartják!
Elminsternek már csak egy kuncogásra futotta idejéből és beügettek a
futkosó, kiáltozó védők közé. A lovagok irtották a fegyvereseket, hátasaik
megtaposták a sérülteket és a menekülőket. A tábor hamarosan
elcsendesedett.
Helm parancsokat kiáltott. - Figyelőket oda, oda és oda. Párban és
nyeregben, a fényen kívül. A többiek: hatan egy sátorba és elmondjátok,
hogy mit találtatok. Emlékezzetek, nem pusztítani. Ha egy élő varázslót
vagy bárki mást találtok, akkor ne öljétek meg, hanem csaljátok ki!
A lovagok azonnal dologhoz láttak. Boldog kiáltások jelezték a
konyhasátor felfedezését, és hogy több fém edényt találtak tele hússal,
burgonyával és kis söröshordókat. Zord arcú lovagok hoztak Helm elé
varázskönyveket és tekercseket, de a sebesült varázslónak nem találták
nyomát és mást sem találtak életben, aki valaha a máguslordokat szolgálta.
- Jó... itt maradunk éjszakára. - mondta Helm. - Fogjátok be az összes
lovat, amit csak találtok és csapjunk egy lakomát. Mindent elviszünk, amit
csak tudunk és visszatérünk a kastélyba. A sátrakat kifeszítjük a
Szélbarlang szájánál és a lovakat is bevisszük. Azután már csak Aurilhoz
és Taloshoz kell imádkoznotok, hogy a hó elfödje nyomainkat.
Általános kiabálás volt a válasz és Helm közelebb léptetett
Elminsterhez. - Itt akarod hagyni a dombokat, fiú és nem tehetek róla, de
azt hiszem, igazad van a varázslókkal kapcsolatban. El kell rejtenem
ezeket a könyveket és varázs-dolgokat és a Heldon fölötti kis barlangra
gondoltam. Ott éppen elég laza kő van, hogy befalazzuk ezeket - tudod
hol..- és vadászhatsz szarvasra, amíg nyáron újra eljövök érted. Ha a
fegyveresek megszimatolnak valamit, akkor beveszed magad a Nemes
Erdőbe. Valamiért nem mernek mélyebben bemenni oda.
Megvakargatta állát. - Sohasem leszel elég izmos, hogy lovon harcolj,
fiú, és szerintem jobb lenne neked, mint lövöldözni és kardozni törvényen
kívüliként rejtőzködve egy barlangban... Tán még Hastarl szövetségesei és
népe is jobb fedezéket nyújthat - és közelebb lehetsz a máguslordokhoz,
hogy kitanuld őket mielőtt lecsapsz rájuk. - A lovag élesen nézett
Elminsterre - Mi a véleményed?
 Elminster lassan bólintott. - Ja... jó terv. - mormolta.
Helm elvigyorodott és megpaskolta a vállát, majd elkapta, ahogy El
kezdett kiesni a nyeregből. Elminster úgy érezte, hogy a világ körbefordul
és zöldessárga köd emelkedik... A végső kimerültség sötétsége rohant felé,
hogy megragadja és El úgy érezte, hogy elsöpri amikor odaér...

*****

- Átkozottul gyengék voltak ezek a fegyveresek. - tette hozzá Helm,

ahogy reggel füstült húst ettek fokhagymás vajjal csepegtetett kenyérrel.
Mormogás és elégedett böffentések jelezték, hogy a sokáig éhező lovagok
végre jóllaktak. A hordócskák közül jövő horkolás elárulta, hogy
némelyek mivel töltötték az éjszakai órákat.
Elminster bólintott.
Helm élesen ránézett. - Mi jár a fejedben, fiú?
- Hogy bárcsak ne kellene többet ölnöm és hogy ez az idő talán
hamarosan eljön. - mondta Elminster csendesen, miközben végignézett a
letaposott havat színező, fagyott vérfolyamokon.
A lovag bólintott. - Láttam a szemeden múlt éjjel. - Hirtelen
elvigyorodott és hozzátette - Bár több gyakorlott harcost vezettél csatába
tegnap, mint amennyire sokaknak csak hosszú katonáskodás után van
lehetősége.
Elminster legyintett egyet - Próbálom elfelejteni.
- Bocsáss meg, fiú. Gyalog akarsz útra kelni vagy inkább lovagolnál?
Az egyik könnyebb - egészen addig, amíg elegendő élelmet találsz a lónak
és hidd el, kövér disznók módjára falnak. Ugyanakkor könnyebben
magukra vonják a figyelő szemeket, főként, ha keresztezed az Upshyn
Síkot is. Ha még néhány csomag is van nálad, akkor hamarosan körülvesz
egy banda, bármerre menj. Ha bárki meglátja nálad a varázskönyveket és a
tekercseket, az a halálodat jelentheti. - A lovag megvakarta szakállát és
folytatta - A másik esetben az út hosszú és kemény, még ha melegen
maradsz is - és emlékezz; ebben az időben a nedves ruha halált jelent...
- Gyalog megyek. - mondta Elminster - Viszek egy íjat és annyi
élelmet, amennyit elbírok... vértezet nélkül, ha találok egy pár kesztyűt és
egy jobb kabátot.
Helm elvigyorodott. - Halott fegyveresek egész serege boldogan kínálja
fel a sajátját.
 Elminsternek nem sikerült viszonoznia a vigyort. Nem keveset ölt meg
közülük, férfiakat, akik a varázslók uralmától mentesen kellene Athalantar
büszkén lobogó zászlaja alatt lovagolni. Minden a máguslordok miatt van.
- Meg kellett halniuk, - suttogta magának - hogy Athalantar élhessen.
Helm bólintott. - Szépen mondtad: “Meg kell halniuk, hogy Athalantar
élhessen." Jó csatakiáltás, azt hiszem, használni fogom.
Elminster mosolygott. - Csak légy biztos benne, hogy amikor a nép
meghallja, akkor tudja, hogy kik azok az “ők".
Helm torz mosollyal válaszolt - Sokak problémája volt ez az évek
során.

*****

A róka, amelyik az utóbbi mérföldeken át követte, még utoljára

Elminsterre nézett, majd elügetett a fagyott bokrok közé. El hallgatta
visszavonulásának hangjait elgondolkozva, hogy a róka esetleg a
máguslordok kéme volt, de valahogy tudta, hogy mégsem. Amikor a zajok
elhaltak, olyan csendesen folytatta útját a fogadó hátsó udvara mögötti fák
között, amilyen csendesen csak tudta.
Az etetőnyílást kereste a szénaboglya mellett, amiről Helm beszélt, és
meg is találta az istálló hátsó falánál. Az épület, ami nem volt több, mint
egy oszlopokon álló tető, a hó nagy részét kívül tartotta. Minden úgy volt,
ahogy Helm leírta neki; megtalálta a Faszánhoz címzett fogadó hátsó
bejáratát.
Elminster közelebb ment, remélve, hogy nem talál éber kutyákat. Nem
voltak ott. Elminster köszönetet mondott az isteneknek, közben átmászott
a hátsó udvar kis kapuján, beosont a szénaboglya mögé és megkereste a
nyílást. Csak saját súlya tartotta zárva; nem kellett kardjával felfeszítenie.
Behúzta maga mögött a csapóajtót. Az istálló csendes volt és
melegebb, mint a kinti levegő. Egy ló sóhajtva karámja oldalába rúgott. El
szétnézett az istállóban és felfedezett egy karámot amiben lapátokat,
ásókat, kosarakat és felakasztott lószerszámokat tartottak, egy másikban
pedig szalmát. Eltette kardját és felkapott egy hosszú villát, óvatosan
beletolta a szalmába. Nem talált szilárd dolgot vagy bármit, ami ott
feküdne, úgyhogy megemelte a fa kaput és belépett.
Alig néhány lélegzetvételnyi idő alatt befúrta magát a szalmába.
Elkényelmesedett és így rejtve volt a nem várt látogatók szemei és a hideg
elől egyaránt a vastag szalmában. Megnyugodva Elminster kényszerítette
magát, hogy lemerüljön a suttogásokkal telt lebegésbe... hamarosan
körülvette a halvány, fehér fény és álomba merült...

*****

Szalma szóródott szét és karmolta össze kezeit, ahogy kivágódott a

rakásból. Elminster kinyitotta szemeit. Felemelték a szalmán keresztül -
repült! Feje keményen ütődött neki az egyik gerendának.
- Bocsáss meg, Herceg. - jött egy ismerős, hideg hang - Attól tartok,
felébresztettem. - Elminster érezte, ahogy megfordítják a levegőben és
szembekerült a varázslóval, aki sötéten mosolyogva állt a karámok közötti
rácsnál. A mágia kék csillogása lüktetett kezei és a nyakában lógó medál
körül.
Harag ébredt Elminsterben, amikor megpróbálta megragadni az
Oroszlánkardot, de kezei nem mozdultak. A máguslord kegyelmére volt
bízva. Beszélni azért még tudott. - Ki vagy te? - kérdezte lassan.
A mágus tett egy legyintő mozdulatot és udvariasan válaszolt - Caladar
Thearyn, szolgálatára. - Elminster érezte, hogy előretaszítják a levegőben
és ezzel egy időben az egyik falhoz támasztott villa felemelkedett, egyik
hegyével El bal szeme felé közeledett lassan.
Elminster a varázsló felé nézett és leküzdötte torkán a szájában
összegyűlt nyálat. - Nem sok becsületet látok a harci szokásaidban,
varázsló. - mondta hűvösen.
A varázsló felnevetett. - Mennyi idős vagy, Herceg - tizenhat telet láttál
talán? És még mindig becsületes helynek találod a világot? Egy tökfej
vagy. - vigyorgott gúnyosan. - Harcosnak képzeled magad és kiélezett
fémdarabokkal csapkodsz... nos, én pedig egy mágus vagyok, és
varázslatokkal harcolok. Hol van ebben a becstelenség?
A mágus kezeit beburkoló kék fény villant egyet és a villa közelebb
jött. Elminster torka elviselhetetlenül kiszáradt és akaratlanul is nyelt
egyet.
A varázsló nevetett. - Nem vagyunk már olyan bátrak, ugye? Mondd
meg nekem, Athalantar Hercege, mit érsz nekem, ha életben hagylak?
- Életben? Miért ne ölnél meg, varázsló? Tudom, hogy ezt akarod. -
mondta Elminster jóval vakmerőbben, mint akarta.
- A többi máguslordnak is - ismételte gúnyosan a varázsló El szavait -
megvannak a maguk tervei. - Hidegen felnevetett. - Mint Athalantar
hercege, értékes vagy. Ha bármi történne Belaurral - vagy valaminek
történnie kell vele - nagyon is jól jön egy hercegféle házikedvenc elrejtve,
hogy használjam a... kialakuló kellemetlen helyzetben. - A villa egy
kicsivel közelebb lebegett - természetesen a vakság nem fog zavarni,
amikor átváltoztatlak... egy teknőssé talán, vagy egy hernyóvá. Vagy
inkább egy bogárrá. Jóllakhatsz majd a törvényen kívüli barátaid tetveivel,
amikor halomra gyilkoljuk őket. Ha egyet sem kapunk el, akkor persze
éhes maradsz...
A mágus rosszindulattal telt hangja hideg nevetésbe csapott át. El
átizzadta ruháját, ahogy a hideg félelem hirtelen elkezdett felkúszni a
torkán. Remegve és tehetetlenül lógott a levegőben, lehunyta szemét.
Egy pillanattal később érezte a kényszert, hogy nyissa ki őket - és
elfordultak üregükben, hogy tehetetlenül bámuljanak a varázslóra. Már
beszélni sem tudott vagy bármilyen hangot kiadni lélegzete sziszegésén
kívül.
- Ne sikoltozz. - mondta a varázsló kedvesen - Nem akarjuk, hogy
megijeszd a jónépet a fogadóban - de látni akarom az arcod, amikor a villa
bemegy. - Elminster rémülten bámult a fém hegyre, ahogy lassan egyre
közelebb jön...
A varázsló mögött egy oldalajtó nyílt ki halkan és egy nagydarab, sűrű
bajszú férfi lépett be rajta. Nehéz balta emelkedett a levegőbe és csapott le
keményen. A varázsló feje félrecsuklott, fér fröccsent és Elminster a
villával együtt leesett.
Egy pillanat alatt talpra ugrott az Oroszlánkarddal a kezében.
- Vissza, hercegem! - kiáltott a férfi feltartva egyik hatalmas kezét -
Lehetnek varázslatai, amiket a halálához kötött!
A férfi hátrébb lépett és összehúzott szemekkel nézte a testet, véres
fejszéjét készenlétben tartotta. Elminster is figyelni kezdett és látta, hogy a
kékes csillogás elhalványul, kivéve a medál körül. Azután lassan kilépett a
karámból. - A medál mágikus, de nem látok semmi egyebet. Köszönöm.
A férfi meghajolt. - Enyém a megtiszteltetés, ha az vagy, akinek a
máguslord nevezett.
- Az vagyok. - válaszolt El - A nevem Elminster, fia Elthrynnek, aki
meghalt. Helm Stoneblade szerint megbízhatom benned... ha te vagy
Broarn.
A férfi másodszor is meghajolt. - Ez a nevem. Üdvözöllek a
fogadómban, uram, bár figyelmeztetlek, hogy hat fegyveres alszik nálam
ma éjjel és legalább egy kereskedő, aki mindent elmond a mágusféléknek,
amit csak lát.
 - Ez az istálló megfelel kastélynak. - mondta Elminster mosolyogva. -
Varázslók és fegyveresek elől futottam a Szarv Domboktól idáig... és
éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan szabadulhatnék meg tőlük.
- Nincs hely, ahová hatalmas mágiájuk elől elrejtőzhetnél. - mondta
Broarn keserűen. - Ezért laknak most emberek ezen a vidéken és nem a
Tündérnép.
- Azt hittem, hogy az elf mágia erősebb, mint az embereké. - mondta
Elminster.
- Ha az elf mágusok összefognának, akkor az lenne - csakhogy az elfek
nem szeretnek háborúzni és idejük nagy részét egymás közti
torzsalkodással töltik. Legtöbbjük... mondjuk úgy; henyél és ideje
nagyobb részét szórakozással tölti inkább, semmint tenne valami
hasznosat. - A fogadós benyúlt a nyílásba, melyen át érkezett, előhúzott
egy takarót és az egyik karám oldalára terítette.
- Az emberek varázslói kevesebbet tudnak, - folytatta, belépve a,
láthatatlan átjáróba egy letakart tállal és egy akkora butykossal tért vissza,
mint Elminster feje. - de mindig ősi varázslatok után kutatnak vagy újakat
alkotnak. Az elf mágus ezen csak mosolyog és azt mondja rá, hogy ő már
mindent tud, amire szüksége lehet - vagy elutasítóan azt mondja, hogy
mindent tud, amit tudni lehet - és nem tesz semmit.
Elminster meglátott egy széket a közelben és leült. - Mondj többet, -
mondta - kérlek. Amit a mágus mondott egyszerű módszereimről, az igaz.
Szeretnék többet is tudni a világról körülöttünk.
Broarn elmosolyodott és odanyújtotta a tálat a butykossal együtt.
Mosolya kiszélesedett, ahogy Elminster levéve a fedőt hideg,
szárnyassültet talált és beletemetkezett. - Van neked elég eszed, uram,
hogy felismerd azt is, amit mások nem. Itt, Athalantarban nincs mit
mondani. A máguslordok torkon ragadták a birodalmat és nem akarnak
enyhíteni szorításukon. Bár minden erőfeszítésük ellenére sem képesek
fenntartani egy tanonciskolát délen.
Elminster tele szájjal kapta fel fejét és szemöldöke megemelkedett. A
fogadós bólintott. - Igen, a földek ott még mindig gazdagok és sűrűn
lakottak. A legnagyobb birodalom Calimshan; azoknak a koszos
kereskedőknek a földje, akik minden tavasszal és ősszel szőrmékkel
megrakodva jönnek erre.
- Sohasem láttam őket. - mondta Elminster csendesen.
A fogadós megsimogatta bajszát. - El voltál rejtőzve, fiú. Hogy rövidre
fogjam, van egy nagy, törvénytelen föld Calimshan északi részén. Csupa
erdő és folyó, ahol az ottani nemesek vadászgatnak - vagyis vadászgattak.
Egy főmágus - egy varázsló, aki messze hatalmasabb ezeknél a
máguslordoknál - Broarn szünetet tartott, hogy egy jelentőségteljest
köpjön a varázsló hullájára - telepedett le és uralkodik most. Calishar
földjének hívják és nem tudom, hogy átnevezte-e, de állítólag minden
mást megváltoztatott. Az Őrült Mágus, így nevezik, mert őrülten üldözi
ellenfeleit és nem foglalkozik azzal, hogy közben mit pusztít el. A neve
Ilhundyl. Mióta birtokba vette azt a földet mindenki, aki nem akar békává
vagy madárrá változni oda költözik - a legtöbben északról.
Elminster sóhajtott. - Úgy hangzik, mint egy hely, ahol az ember
biztonságban lehet a mágusoktól.
Broan mosolygott. - Igen, uram, úgy hangzik. Ha el kell bújnod előlük,
akkor menj fel az Unikornis Síkra és vedd be magad a Nemes Erdőbe.
Attól tartanak, hogy a Tündérnép új erőre kap ott és talán igazuk van... az
elfek félnek, hogy még több földet veszítenek Athalantar baltái miatt és
minden fáért harcolni fognak. Ha csak a fegyveresek elől akarsz elrejtőzni,
akkor a Féregerdőt javaslom itt, mögöttünk - ugyanis félnek a
sárkányoktól. A mágusok jobban tudják; ők ölték meg az utolsó sárkányt
és hordták el a kincseit, de nem hagyják, hogy mi, az egyszerű pórnép is
tudjon erről.
Elminster is elmosolyodott. - És ha itt akarok maradni és harcolni?
Hogyan győzhetek le egy varázslót?
Broarn széttárta hatalmas, szőrös kezeit - Tanulj - vagy bérelj -
hatalmasabb mágiát.
El megrázta fejét. - Hogyan bízhatsz meg bárkiben is, aki hatalmasabb
a máguslordoknál? Mi fogja megakadályozni, hogy magukhoz ragadja a
trónt miután elpusztította a mágusokat?
A fogadós együttértően bólintott. - Igazad van. A másik út viszont
lassabb és bizonytalanabb.
Elminster előredőlt a széken és kezével megengedően intett - Mondd
csak!
- Dolgozz belülről, ahogy a patkány vájja ki a ház falát.
- Hogyan válhat az ember patkánnyá?
- Lopj. Légy tolvaj Hastarl sikátoraiban, lezüllött kocsmáiban és
piacain. Közel a varázslók hátához, várakozz, figyelj és tanulj. A harcosok
kiállnak és pengét ragadnak... látja és megölheti bármely mágusféle,
amelyik egy bottal rámutat és a banditáknak időnként ki kell jönniük
barlangjaikból élelemért. Eleget láttál már a birodalom vadonjából, hogy
kielégítsd kíváncsiságod. Most tanuld ki a várost és a tolvajlást. Ez
egyesek szerint felkészít az uralkodásra. - Szája egyik sarka
megemelkedett saját élcelődésétől. - Mindemellett a harcos útja sem
inkább vagy kevésbé biztonságos, mint a tolvajé; bárki legyőzhető, ha
egyedül van, amikor elkapják - amint azt magad is tapasztalhattad - és ha
elég sokáig vársz...
El farkasmódra vigyorgott a vacsora felett, felkelt és megfogta a
máguslord lábát. - Van egy ásód?
Broarn viszonozta a tekintetét. - Ja és van egy rakás meleg trágyám is,
hogy elásd vele, Herceg. - Kezet fogtak, ahogy a harcosok között szokás.

*****

- Legalább egyél valamit, mielőtt továbbállsz. - morogta Broarn és egy

tálcát tett le a hátsó karám földjére.
Elminster felvette, a tálca tartalma fűszeres illatot árasztott. - Igen, -
mondta - kellene. - Gyomra olyan hangosan kordult meg, hogy mindketten
felnevettek.
- Ne feledd magaddal vinni a medált és elrejteni valahol út közben. -
mondta Broarn nyugodtan. - Nem akarom, hogy a máguslordok itt
keresgéljenek és kiássák bármilyen okos rejtekhelyet is találtál neki.
Feltennének néhány kellemetlen "kérdést" a varázslataik segítségével.
- Velem jön majd. - ígérte Elminster. - Most egy kő alatt van az úton,
ahol egy útszéli bandita hagyta volna.
- Az jó. - mondta Broarn. - Én csak... - Mondandóját félbehagyva
felemelt kézzel intette csendre Elminstert.
A fogadós hallgatózva az istálló végénél lévő nyílás felé fordult. Egy
rövid idő után benyúlt az oldalajtó mögé és felemelte az öreg baltát.
Elminster előhúzta a törött Oroszlánkardot és a karám végébe húzódott.
Felkapott egy ölnyi szalmát, hogy elfedje magát, de a tálcáról felszálló gőz
tovább árulkodott.
A csapóajtó olajozott csendben nyílt fel. Broarn nyugodtan állt a belső
oldalon, majd elmosolyodott, amikor egy ismerős hang szólalt meg. - Rám
vársz, legkedvesebb barátom? Tudtad, hogy jövök?
- Fáradj be, Helm, amíg még marad egy kis meleg az istállómban. -
mondta üdvözlésképpen a fogadós és hátrébb lépett.
 - Barátokat hoztam. - mondta a lovag, ahogy a szobába lépett.
Koszosabb volt, mint valaha. Felvonta szemöldökét, amikor Elminster
felemelkedett a hátsó karámban szalmával a hajában és karddal a kezében.
- Csak idáig jutottál? Azt hittem, hogy már rég túl vagy a folyón.
Elminster megrázta a fejét, vigyora elhalványodott. - A máguslord, aki
elszökött előlünk a táborban, itt talált rám. Valószínűleg a varázskönyvét
követte - és majdnem elintézett. Broarn levágta egy baltával.
Helm valamivel nagyobb tisztelettel nézett a fogadósra. - Mágusirtó,
mi? - körbejárta a fogadóst és úgy nézegette, mint egy új ruhába öltözött
úrinőt, majd együttértően bólintott. - Tudod, ez a legkülönlegesebb
társaság... a fiún és rajtam kívül minden tagja halott és még van néhány
élő máguslord. Miért...
- Helm! - vágott közbe durván Broarn. - Mit keresel itt? Tudod, hogy
fegyveresek vannak a házban.
Miközben beszélgettek, a törvényen kívüli lovagok egymás után léptek
át a csapóajtón és gyűltek össze a hátsó karámban. Sokuk az Athalantar
katonáiról lehúzott vérteket viselték és úgy tűnt, mintha egy csapat
rosszarcú fegyveres ácsorogna az istállóban.
- Volt egy kis kényszerítő erő, - mondta Helm keserűen - ami miatt
Mauri és húsz másik bátor bajtárs is kint ül egy szánon.
- Bevették a Törvénytelen kastélyt? - a fogadós elfehéredett.
- Na igen. Elmenekültünk, mielőtt még csapdába ejthettek volna bent.
A máguslordok egy nagy csapat fegyverest küldtek Sarn Torelből, hogy
védelmezzenek az úton egy adag mágust. Legyilkoltak legalább húsz
jóbarátot és egyet varázslatokkal kínoztak meg. Most már tudják, hogy hol
a kastély és egyenesen afelé tartanak.
- Így hát idehoztad őket. Köszönetem neked. - mondta Broarn keserűen
és udvarias meghajlást mímelt.
- Nem fognak többet tudni, csak azt, hogy elloptunk egy-két lovat.
-mondta Helm keményen. - Hamar továbbállunk, te is és a fiú is - egy
Eladar nevű falusi fiú, ha nem mondta volna - ismeritek a kötöttségeket. -
A két férfi jelentőségteljes pillantást váltott. - Eladarnak igaza volt, túl jók
vagyunk a fegyveresek legyilkolásában és most úgy határoztak, hogy
kiirtanak minket. A varázslók nem engedhetnek maguknak ilyesféle
ellenállást, különben az egész birodalom fellázad hamarosan. Futnunk
kell. Bármi javaslat, ó bölcs fogadós?
Broarn bosszúsan horkantott. - Calishar felé fussatok és vegyétek rá
Ilhundylt, hogy tanítson meg varázsolni. Akkor visszajöhettek és
harcolhattok a máguslordok ellen... találjatok egy barátságos mágust, aki
békává változtat és így segít elrejtezni, mielőtt még a máguslordok
találnak rátok és teszik ezt... menjetek a Nemes Erdőbe és vegyétek rá az
elfeket, hogy rejtsenek el valahogy... imádkozzatok az istenekhez
csodáért... azt hiszem, nincs több ötletem.
- Van még egy hely. - mondta Elminster csendesen.
A meglepetés csendje zuhant a két emberre. Egyként fordultak a kopott
bőrzekét viselő fiú felé, aki egyedül állt a karámban. Az eltette kardját és
felvette a tálcáról a pulykaleveses tálat és egy kanálnyit kivéve belőle
megfújta, hogy hűtsön rajta.
- Meg foglak ölni, fiú, ha a bolondját járatod velünk. - morgott Helm
egy lépést téve felé.
- Többé kevésbé a máguslord is ezt mondta - válaszolt Elminster
nyugodtan. - és nézd meg mi történt vele.
Helm tehetetlenségében nevetni kezdett és ettől a többiek is hangos
röhögésben törtek ki. Elminster ártatlan arccal kanalazott tovább attól
tartva, hogy később nem igazán lesz erre esélye.
- Rendben, fiú, - szólt Broarn, miután sikerült egy nyugodt lélegzetet
vennie. - mondd. Hová bújhatnának?
- Azok közé, akiket a varázslók nem mernek legyilkolni, mert túl sokan
megharagudnának érte és nem maradna uralnivaló birodalmuk. Hastarl
falai közé.
Helm - és mögötte a lovagok többsége - tátva maradt szájjal, meredten
bámult az ifjúra.
- Meg fogod támadni az első varázslót, akit meglátsz és akkor
mindannyiunkat kiirtanak. - ellenkezett a meglepett lovag.
Elminster megrázta fejét. - A juhok terelgetése türelemre tanított... a
varázslóvadászat pedig ravaszságra.
- Megőrültél. - mormogta az egyik törvényen kívüli.
- Ja. - értett egyet egy másik.
- Várj egy kicsit. - ellenkezett egy újabb. - Minél többet gondolkozom
rajta, annál jobb ötletnek tűnik.
- A halált keresed minden nap, amikor kimozdulsz rejtekhelyedről.
- Ez már most is így van... és ha Hastarlba megyek, akkor találhatok
magamnak egy meleg lakot, ahol elalhatok télen.
Azután már mindenki beszélt, hevesen vitázva, majd Broarn
felszisszent - Legyetek csendben! - Nyomatékképpen megrázta baltáját a
lovagok előtt. Amikor elcsendesedtek, a kövér fogadós folytatta. - Ha
ekkora zajjal vagytok, akkor a benti fegyveresek felugranak ágyaikból és
megnézik, hogy miféle mulatságot hagytak ki eddig. Ezt akarjátok?
Hatásszünetet tartott egy-két pillanatra, majd halkan folytatta -
Néhányan a dombok között maradnátok és tovább menekülnétek, de van
aki a fiúval menne Hastarlba. Bárhogy is döntsetek, menjetek vissza az
erdőbe. Azt akarom, hogy hajnalban már ne legyetek itt. Helm, hozd be
Maorit és a dolgait a hátsó ajtón. Ő itt marad. Ne fogadjatok el segítséget
attól, aki nem tud csendesen mozogni. Most pedig mindenki kifelé - az
istenek hozzanak nektek szerencsét.

*****

A gyülekezők szétszéledtek; eljött a cselekvés ideje. Ezzel a tettével

biztosan rangot kap a máguslordok között! Nem lesz többé tanonc az öreg
és kövér Harskur keze alatt... és végre valódi hatalmat kap!
Saphardin Olen felemelkedett a domboldalon, hagyta az őt elrejtő
varázslatot szétfoszlani. Pálcájával a nyílásra célzott - most kell lecsapni,
mielőtt még elhagyják a helyet.
- Haljatok meg, bolondok! - mondta mosolyogva és eldőlt, mint egy
kivágott fa, ahogy egy sisaknyi méretű kő vágódott a tarkójának.
Ahogy a vérfestette kő lágyan a hóba süppedt, a két elejtett pálca
magától felemelkedett és halvány fényburokkal körülvéve óvatos ívben
repült be a fák közé a következő dombig, ahol egy magas, sötét szemű nő
állt és figyelte jövetelüket.
Arca csontfehér volt, haja mézbarnán göndörödött. Ránézésre egy
szántóvető azonnal meghajolt volna az úrhölgy előtt. Egyik kezével
kinyúlt a két pálcáért és sötétzöld köpenye kavarogni kezdett körülötte,
mintha láthatatlan kezek mozgatnák. A vállán lévő ezüstös varrások egy
összekapcsolódó körökből álló mágus-pecsétté változtak.
A varázslónő figyelte, ahogy a törvényen kívüliek beveszik magukat az
erdőbe és intett egyet. Teste elhalványodott és egyike lett az árnyékoknak
a tél-fehérítette fák között - köpenye láthatatlanságából csak nagy, sötét
szemeit maradtak ki.
Szemei felvillantak, amikor látta Elminstert egy öleléssel elköszönni
Helmtől és egyedül indulni dél felé.
- Erős a lelked, Athalantar Hercege. - mondta a hölgy csendesen. - Élj
hát és lássam, miként cselekedsz.
Második rész

Betörő
 Négy

ÉJJEL JÖNNEK ELŐ

Tolvajok? Ah, mily csúf e szó... gondolj rájuk inkább, mint
gyakorlatozó királyokra. Dühösnek látszol, vitáznál tatán? Nos hát, akkor
nézz rájuk úgy, mint a legbecsületesebb kereskedőkre.
- A Tolvajvezér Oglar karaktere
egy névtelen szerző Cserepek és Kardok című művében
A Visító Rágcsáló Éve

Ez is csak egy volt a korai nyár végtelen, forró és tompa napjaiból a

Fekete Láng Évében. Naplemente után Hastarl népe többé-kevésbé
felöltözve feküdt a lapos tetőkön és az erkélyeken. Reménykedtek a
megváltó szellőben, mely ráfúj felmelegedett bőrükre és kellemes
hűvössel ajándékozza meg őket.
Jó idő volt ez szórakozáshoz és üzlethez egyaránt - az előrelátható
szórakozáshoz és a biztos üzlethez.
- Ah! - mondta Fart halkan. Előredőlt, hogy kinézzen a keskeny
ablakon - Megint elkezdődött a húsbemutató.
- Ha befejezted a nézelődést, - szólalt meg mögötte a sovány, csőrszerű
orrú ifjú szárazon - megfognád a kötelet?
- Szerintem ez hajnalig így marad. - jött a válasz.
- Ja. De most fogd a kötelet és később bámészkodj! - Elminster átnézett
társa feje felett és szakértő módjára hunyorított. - Igen, mintha lenne ott
egy tetoválás... bár ha az ember jobban megnézi azt az ívet a hasán és
hogy honnan indul, akkor isten tudja...
Farl kuncogott. - Gondolj arra, hogy minek kellene látszania és azzá
válik. - Eltúlzott mozdulatokkal hadonászva hátrébb lépett és hozzátette -
De azt hittem, hogy a szüzeket bámulod, El, és nem a fickókat!
- Azt hiszem, ideje lenne megtanulnom a különbséget. Sok problémát
okozott már ez. - válaszolt Elminster derűsen. Azután eljött, amire várt;
egy nagy felhő lebegett a hold elé. Egyik kezében a kötélszerszámmal szó
nélkül kisiklott a szűk ablakon.
Farl biztonságosan az ablakpárkányra tette a lágybőr kötélcsúsztatót és
meglepő erővel lassította le vele a kötél siklását pontos, folyamatos
mozdulatokkal, amíg egy éles rántás nem jelezte; állj. Beledöfött egy tőrt a
kötéldobon kialakított lyukba és kinézett az ablakon.
Közvetlenül alatta Elminster nyugodtan lógott a kötélen a torony egy
lentebb lévő szobájának ablaka előtt. Egyik keze - gondosan betekerve egy
méztől ragacsos ronggyal - a torony falán; óvatosan az ablak egyik oldalán
tartotta magát, kívül a szoba lakóinak látóterén. Hosszúnak tűnő percekig
bámult befelé, majd másik kezével egy jelet intett anélkül, hogy felnézett
volna.
Farl leengedte a nyújtókat saját köteleiken.
Az erősödő éjszakai szellőben függve El kinyúlt értük. Két hosszú,
vastag fapálca csuklóhurokkal az egyik és enyvtől ragadós gömbökkel a
másik végén. Egy párnázott végű oldalág meredt ki az egyikből.
El óvatosan kitárta mindkét spalettát az oldalág segítségével, azután
türelmesen várakozott. Nem jött hang bentről és több, hosszú
lélegzetvételnyi idő után újból előrenyúlt. Az egyik pálcával elérte az
ablakpárkányt. Egyensúlyozott egy darabig, utána kinyúlt a másikkal
óvatosan a szoba belsejébe. Amikor visszahúzta, egy drágakő csillant a
pálca ragadós végén. Magához húzta, amíg el nem érte a követ és
beleejtette azt a vászon szütyőbe, amit a nyakában viselt. Azután újra
benyúlt a szobába, lassan... óvatosan... csendesen.
A pálca még háromszor jelent meg, lett megfosztva értékes
rakományától és tűnt el újra a szobában. Farl nézte az ifjút, amint megtörli
izzadó kezeit sötét, poros bőrnadrágjában és újra előredől. Visszatartotta
lélegzetét, tudván, hogy ez mit jelent: Sötét Eladar éppen valami
különösen óvatlan dologba kezd. Csendesen imádkozni kezdett, remélte,
hogy Mask, Minden Tolvajok Ura meghallgatja.
Elminster újra benyúlt a hálókamrába. Pálcái csupán néhány ujjnyival
lebegtek el a fiatal kereskedő meztelen testének lágy ívei felett - és a
toroknál megálltak. Egy sötét szalagot viselt ott... alatta egy smaragdok
láncolatából álló diadémot, melyet sötét drótpók koronázott rubin testtel.
Elminster figyelte, ahogy az ékszer a nő lélegzetvételétől lassan
emelkedik és süllyed. Ha ez is olyan, mint amilyet már látott, akkor a pók
lekapcsolható és melltűként is viselhető. Ha... csak egy érintés - egy
tekerés, hogy biztosan megfogta-e... igen, sikerült (Sikerülnie kellett,
máskülönben egy kétembernyi hosszú pálcát kell egy ruhátlan nő
mellkasához ragasztva otthagynia, aki így nem valószínű, hogy még
sokáig aludna)... egy kis mozdulat, fel és hátra, így. Ne töröld vele végig
az orrát, most... végtelen gondossággal és türelemmel húzta vissza a
nyújtókat.
Miután bedobta az ékszert a szütyőbe és jelzett Farlnak, hogy húzza fel,
érezte, hogy a pók még mindig meleg a nő lélegzetétől. Elminster
beszippantotta az ékszerből áradó pézsmaillatot, hangtalanul sóhajtott és
szerette volna tudni, hogy vajon miféle lények a nők...

*****

- Ezekkel legalább ötször tíz napig gazdagokként lustálkodhatunk. -

mondta Farl, szemei megcsillantak a rejtekükre beszűrődő halvány
fényben.
- Na igen, - mondta Elminster - és három éjszaka múlva felfedeznek.
Mit gondolsz, kinek adhatnánk el a pókot ebben a városban. Várnunk kell
egy tapintatos kereskedőre - akinek van valami rejtegetnivalója és mi
tudunk róla - kimegyünk a városból és eladjuk neki. Viszont eladhatjuk a
smaragdos gyűrűt még ma éjszaka, mielőtt a hírek szárnyra kapnak.
Semmi sem jelzi, hogy az övé lett volna. Azután csendben maradunk -
visszamegyünk a Fekete Csizma környékére és újra dokkmunkásnak vagy
futárnak állunk.
Farl rábámult egy hosszú percig, száját ellenkezésre nyitotta, de végül
elmosolyodott és bólintott. - Igazad van, mint mindig, Eladar. Ravasz
vagy, mint egy kóbor macska.
Elminster megvonta vállát. - Még élek, ha erre gondolsz. Keressünk
egy helyet, ahol italt szolgálnak fel a kiszáradt torkú ifjaknak és
könnyítsünk az erszényünkön.
Farl nevetve csusszant be a szütyővel a romos kéménybe, felmászott a
töredezett köveken és benyúlt egy sötét üregbe. Kicserélte a szütyővel a
bent lógó, döglött és félig megevett patkányt, amit arra használtak, hogy
elrettentsék a kutakodókat, majd visszajött.
Körülöttük a foltozóvarga boltja alatti sötét szoba bűzlött eredeti
rendeltetésétől, minthogy a környék macskái, kutyái, részegei és
utcagyerekei mellékhelységnek használták. A varga feketenyelv-lázban
halt meg kora tavasszal és a józan népek nem kívánják zargatni a helyet
legalább a következő évszak végéig. Azután megfüstölik, hogy kitisztítsák
a betegségtől és lerombolják. Addigra a tervek szerint Elminster és Farl
átköltözik Hastarl északi fala mellé, az egyik büszke ház tetődíszei alá.
Már ki is néztek egy magas épületet, melynek tetején vicsorgó vízköpők
bámulnak. Ha el tudják kerülni a háznépet és nem fedezik fel őket, akkor
jó helyük lesz. Igen, “ha".
A két ifjú bólintott egymásnak, tudván, hogy gondolataik ugyanazon
irányba terelődtek. Farl egy hosszú pillanatig nézett kifelé egy
figyelőlyukon, majd intett Elminsternek. Ő közönyösen kilépett a keskeny,
sötét sikátorba és arrébb csusszant. Farl követte, előhúzott tőrrel - szükség
esetére. Egy mély sóhajtásnyi idő telhetett el, mielőtt a patkányok
előmerészkedtek és rávetették magukat a sajtra, amit a két tolvaj hagyott
ott gondosan.

*****

A Csókos Leányka hangos és zsúfolt volt a jónéptől - káromkodás,

csattanások, csörömpölés, egy éjszaka vágyainak kergetése, ócska viccek
és eldobált érmék, a boráztatta feledés keresése. Farl és Eladar kedvenc
sötét sarkukba vitték kancsóikat, ahonnan láthatták a bejövőket, de őket
csak azok szúrták ki, akik éjjel is láttak vagy arra voltak hivatottak.
Céljukat már előre meghatározták, természetes, azon hölgyek
személyében, kiknek nevét jól ismerték az intimebb együttléthez
szükséges érmemennyiség általános hiányának ellenére is. Gyerek volt
még az idő az üzlethez, így a lányok inkább poharaikkal foglalkoztak és
illatos cseppeket kentek hajlataikba. Még sok hely volt üres a padokon.
- Korai csókra és ölelésre játszotok? - kérdezte Ashanda érdektelenül
nézegetve körmeit. Előre ismerte a választ. Semmi a fekete hajú, csőr-orrú
fiútól és Farltól...
- Dehogy, csak nézelődünk. - kacsintott rá az asztal felett.
Kacéran rebegtetve szempilláit és két illatos ujjacskájával ajkaihoz
kapva Ashanda tettetett ijedtséggel válaszolt - És most kitörő lelkesedést
vártok, ha jól gondolom. Csak tűnjetek el, amikor szükségünk lesz a
helyetekre, különben megérzitek a pengém hegyét.
Látták már, amint Ashanda néhány ember lágyékába mélyesztette
tőrszerű orrú csizmáját és egyszer egy tengerész, aki lebecsülte erejét, az
ivó padlójára omló belekkel végezte. Mindketten gyorsan bólintottak és
hallották a többi lány kuncogását.
Farl rákacsintott egyikükre és az előredőlt, hogy megcirógassa a fiú
térdét. A mozdulattól mélyen kivágott selyemruhája hidegen és lágyan
végigsimított Elminster karján. Ő gyorsan elhúzta kancsóját az útból,
közben mélyről támadt izgalmat érzett.
 Budaera látván mozdulatát rámosolygott. Illata - valami rózsaféle, de
nem olyan erős, mint amit a legtöbb lány használt - megcsiklandozta
Elminster orrát. Megborzongott.
- Bármikor, ha lesz rá pénzed. - lehelte a szavakat a lány. Elminsternek
sikerült időben az orra elé kapnia kezét, majd akkorát tüsszentett, hogy
söre az asztalra fröccsent és a lányt is majdnem lelökte.
Hangos nevetés töltötte be a sarkot. Budaera rámosolygott, majd El
feszengését látva sajnálkozva nézett. Megcirógatta a fiú combját - Ugyan,
ugyan. Minden csak a technikád fejlesztésén múlik - és én is adhatok
leckéket.
- Hacsak nem te akarod tanítani őt. - szólt közbe egy másik lány és
csilingelő kuncogás támadt. El megtörölte könnyező szemeit és köszönetet
mondott volna Budaerának, de az már egy másik lányhoz fordult és annak
rézszín arcfestékéről kérdezett, hogy honnan szerezte és mennyibe került.
Farl végigfuttatta ujjait haján, majd úgy bámult a kezében tartott
ezüstre, mintha sohasem látott volna még ilyet azelőtt. - Idenézz! - mondta
Elnek. - Talán van még ott másik is!
Volt. Győzedelmesen mutatta fel őket - Kész vagyok tanulni, Budaera,
és amint látom, most éppen nincs ven...
- Két ezüstdarabért - jött a hideg válasz - legfeljebb itt maradok,
“szerelmem". A lányok nevetése körbetáncolta őket; a közelben ácsorgók
odakapták fejüket, hogy megnézzék miféle szórakozás van kialakulóban.
Farl megtörtnek tűnt. - Nem hiszem, hogy lenne még ott ezekből, bár
ma reggel nem fésülködtem... - hirtelen reményteljesen felderült arca és
újra végigfuttatta ujjait haján, majd megrázta fejét.
- Nem, nincs. - Az egyik lány sajnálkozva felsóhajtott, de Farl
feltartotta kezét. - Várjatok egy kicsit, várjatok egy kicsit - még nem
néztem át magam teljesen. - Kacsintott és benyúlt sötét inge alá, hogy
megvakarja hónalját. Ujjai kényelmesen mozogtak, majd Farl hirtelen
megdermedt és kihúzott egy képzelt - legalábbis Elminster ebben
reménykedett - tetűt. Kritikus szemmel nézegette, majd bekapta,
megnyalogatta ujjait és újra benyúlt inge alá, ezúttal a másik oldalon.
Szemei szinte azonnal elkerekedtek. Lassan előhúzott inge alól - egy
aranyérmét! Megszaglászta, majd tettetett undorral tartotta el magától és
diadalmasan felnevetett. - Látjátok?
- Nos, - dorombolt Budaera előredőlve - ez több, mint egy tüsszentés.
Van még?
 Farl megbántottan nézett. - Mit gondolsz te rólam, mennyire mocskos a
hónom alja?
Kacagó nevetés szikrázott a levegőben, a hölgyek el voltak kápráztatva.
El rezzenéstelenül nézett, csak a szája egyik sarka emelkedett meg egy
kicsit, amikor Budaera előrehajolt. - Csak még két ezüstöt, - lehelte,
hegyes nyelve majdnem hozzáért Farl füléhez. - és kivételt teszek... most
az egyszer...
- Csak még két ezüstöt. - ismételte Farl műméltósággal. - Hajlom rá,
hogy elfogadjam nagylelkű ajánlatát, hölgyem. Most pedig, ha valaki
lenne oly jó ezen felemelő társaságban, hogy megszán egy kisebb
összeggel - csupán két ezüstről lenne szó.
Néhány keresetlen szó és mozdulat jött válaszképpen a közeli padokról.
El kinyújtotta egyik kezét tenyérrel lefelé. Amikor felfordította, két
ezüstérme volt az ujjai között.
Farl kicsit bizonytalanul vette el őket, egyiket a másik után. Elminster
egy-egy pötty ragadós gumit használt mindkettőn és mire Farl egy széles
mozdulattal Budaera elé tartotta őket, már teljesen tiszták voltak.
Budaera először az aranyért nyúlt, majd elrejtette azt saját hóna alatt, a
kis illatosított szütyőben, amit a legtöbb lány ott hordott. Azután
egyenként eltüntette az ezüstöket is. Az utolsót feldobta a levegőbe,
elkapta és tekintetét Farl szemeibe mélyesztve halvány csókot lehelt rá. -
Megegyeztünk végül, szerelmetes nagyuram.
Előredőlt, szemeit hirtelen titokzatos köd fátyolozta el. Elminster, mint
egy csendesen figyelő kígyó csúszott arrébb a padon Farl mellől, hogy
helyet adjon. Budaera szótlanul köszönetet dorombolt és könnyű testét a
felkínált helyre csúsztatva dolgozni kezdett.
Elminster félrelépett és megrázta kancsóját egy kis, körkörös
mozdulattal, hogy megnézze maradt-e még az alján valami iható - és
megdermedt. Egy vékony ujj simogatta meg hihetetlenül lágyan. Lenézett
és visszatartotta lélegzetét.
Shandathe, “az Árny" nevét arról kapta, hogy oly csendesen jött és
ment mindig. El és Farl többször is megbeszélték már, hogy Shandathe
tolvaj lehet vagy olyan képességei vannak, mint a legjobb tolvajoknak.
Nagy, sötét szemei Elminster övcsatja alól néztek fel rá. Hirtelen nyelnie
kellett; torka kiszáradt.
- Van mit kölcsönadnod, Sötét Eladar? Akkor van elköltenivalód is? -
hangja vágyakkal telt, szemei éhesek...
 Elminster torkát valami mélyről jövő, segélykiáltásszerű hangocska
hagyta el, majd kezét ujjasának zsebébe süllyesztette, amely aranyakkal
volt kitömve. - Egy, vagy kettő. - sikerült megszólalnia, hangjában nem
éppen nyugalom bujkált.
Shandathe szemeit forgatta. - Egy vagy kettő, nagyuram? Biztos
vagyok benne, hogy hármat vagy négyet hallottam... igen, négyet. Egyet
minden örömért, amit adhatok. - Megnyalta Elminster kezét, a
legselymesebb érintés, amit valaha is érzett. El megremegett.
Azután durván megfordították. Hirtelen egy nagydarab, egyenruhás
testőr hideg vigyorával találta szembe magát. A fickó
figyelmeztetésképpen felemelte tüskés kesztyűjét és Elminster látta, hogy
mögötte egy másik testőr áll. Közöttük egy megviselt szolga tartotta kis
olajlámpás fényében egy alacsony, duzzogni látszó, tüzes narancssárga
selymekbe öltözött férfi állt. Vöröses haja vastagon olajozott tincsekben
borította be elöl nyitott ingének selymes vállait. Szőrtelen mellkasán
aranymedál függött, akkora, mint egy ember ökle; egy végtelen és csendes
üvöltésbe fagyott oroszlánfej nehéz aranyláncon. Ékkövektől díszes
gyűrűk csillogtak-villogtak ujjain, kettő vagy három jutott mindegyikre -
jegyezte meg magában El undorral, és mindegyik valódi.
Farlra nézett Budaera rémült arca felett, majd a férfi félrelökte tört
elefántcsonttal és arannyal díszített palástját, ami olyan volt, mint egy
nagyon dekadens Calishite kéjhajó vitorlája.
- Túl elfoglalt vagy, kicsi leány? - kérdezte és csettintett ujjaival. A
lámpástartó szolga egy erszényt nyújtott neki és a férfi könnyedén kiszórt
belőle egy maréknyi aranyat Shandathe elé. - Vagy van időd egy igazi
férfira... aki igazi aranyakkal fizet?
- Mit szeretnél, nagyuram, hány évet töltsek veled? - lehelte Shandathe
válaszul, üdvözlésre emelte kezét. A férfi keskenyen elvigyorodott és
intett testőreinek. Azok gonosz tüskékkel borított kezeikkel kinyúltak,
hogy megtisztítsák a sarkot, nem törődve a többi lány ellenkezésével.
Egyikük megragadta Budaera bokáját és lelökte őt a padlóra Farl
mellől. Fájdalmában felszisszent és Farl arcát elöntötte a düh, ahogy
felemelkedett a padról.
- Mit gondolsz, ki a fene vagy te itt, Hastarlban? - kérdezte a
parfümillatot árasztó férfitől. Az egyik testőr felé nyúlt rosszindulatú
kezeivel, mire Farl csettintett ujjaival és mintha varázsolt volna, egy tőr
csillant meg kezében. Figyelmeztetően lengette meg a testőr szeme előtt és
az habozott.
 - A nevem Jansibal. - jött a válasz olyasféle arrogáns fennhanggal, ami
azt feltételezte, hogy mindenki azonnal behódol neki, amint nevét
meghallja. - Jansibal Otharr.
Farl megvonta vállát. - Hallottál már ilyen nevű emberről, aki olcsó
parfümöket próbál ki, El? - kérdezte. Elminster meglengette saját tőrét az
őt megragadó testőr orra előtt és kicsusszant a kesztyűs kéz lazuló
szorításából.
- Nem, - mondta nyugodtan - de egyik patkány olyan, mint a másik.
Szavai kisebb morgást és benntartott levegő szisszenéseit váltotta ki a
közönségből, azután csend zuhant az ivóra. A piperkőc arca elsötétedett a
méregtől és ujjai belemarkoltak Shandathe hajába, aki még mindig előtte
térdeit. Hirtelen beteg, gúnyosan féloldalas mosoly jelent meg Jansibal
arcán és Elminster jeges hideget érzett belül. A férfi itt és most halálra
ítélte őket. A testőrök közelebb léptek.
- Ez úgy hangzott, mintha valakinek a becsületét sértegetnék. - egy új,
erőteljes hang szólalt meg mögöttük, kicsiny idézőjeleket hagyva az utolsó
előtti szó körül és Jansibal elsápadt a felismeréstől és az újonnan jött
haragtól. - És csak egy tisztességes párbajjal lehet rá válaszolni, nem egy
idegesítő kocsmai verekedéssel, ami legalább két testőr életét követelné.
Jansibal és emberei megfordultak - hogy egy másik piperkőcöt lássanak
meg, aki legalább olyan jólöltözött volt, mint az első, kinek csodálkozás
csillant szemében. Ő is selymeket viselt, ujjasa telehímezve kaparászó
sárkányokkal. Kezében egy flaskát tartott, két oldalán teljesen egyforma
egyenruhában két férfi állt, kezükben keskeny kardok. A szögszerű
pengéket Jansibal testőreinek mellkasához tartották. Mormogás áradt szét
a sötét ivóban és az emberek a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban
lássanak.
- Így tisztességes, Jansibal. - mondta az újonnan érkezett nyugodtan és
megvakargatta keskeny bajuszának végét a kezében tartott flaskával. -
Laryssa megint kidobott? Dlaedra nem hatódott meg eléggé a te... hmmm,
meredező dicsőségedtől?
Jansibal horkantott. - Menj el, Thelorn! Nem rejtőzhetsz örökké urad
biztonságos árnyékába!
- Az ő árnyéka messzebbre nyúlik, mint apádé, Janz. Az embereim és
én csak betértünk egy italra... de a szag ebbe a sarokba hozott minket,
hogy megnézzük mi döglött itt meg. Igazán nem kellene ezt a szagosítót
használnod, Janz. Még a végén valami szobalány rádönt egy éjjeliedényt,
hogy megpróbálja lemosni rólad a szagot.
 - A felvágott nyelved csak a sírodhoz visz közelebb, Selemban! -
Jansibal kiköpött, - Tűnj el vagy az egyik emberem elkényezteti a csinos
arcodat néhány üvegszilánkkal.
- Én is szeretlek, Jansibal. Melyik két embereddel jöttél? Tudok hatot,
akik nagyon szeretnének megismerkedni velük. - A háta mögül két másik
egyenruhás lépett elő, előhúzott kardjaik megcsillantak a remegő
lámpástartó szolga eszközének fényében.
- Nem fogok párbajozni az összes testőröddel. - mondta Jansibal
kihúzva magát. - Tudom, hogy szereted a véletlen “baleseteket".
- S közben te nagyvonalúan csapkodsz az altatóméreggel bekent
kardoddal? Nem fáradtál még bele az alattomos eszközökbe, Janz? Amikor
használod őket, akkor nem emlékeztetnek rá minden alkalommal, hogy
mekkora féreg vagy? Vagy ez már oly nagy része kedves természetednek,
hogy észre sem veszed?
- Fogd be a hazug pofád, - vicsorogta Jansibal - különben...
- Különben elintézel a kis trükköddel? Azután megdarabolod itt az
összes férfit és nőt, hogy kiéld kicsinyes haragod? És mit fogsz velük
csinálni, amikor már mindenki alszik? Kirabolod őket, természetesen -
ilyesféle drága szokásaid vannak, Janz - vagy talán egy kis mészárlás
levezetésképpen... talán valami rosszabb? Úgy vettem észre, hogy a
lányok felemelték az áraikat az utcádban, Janz...
Jansibal szótlanul vicsorogva előrerontott. Fény villant és
szikrazuhatag tört elő, ahogy a két testőr pengéi találkoztak a rohamozó
piperkőc mágikus pajzsával. És Jansibal hirtelen megállásra kényszerült,
mert Thelorn Selemban láthatólag minden sietség nélkül előhúzta saját
pengéjét és megcélozta vele Jansibal orrát. Kicsiny, fehér villám tekeredett
körbe az acélon, ahogy annak saját bűbája átvágta Jansibal pajzsát. A két
nemes körül a testőrök is előreléptek, kardjaik kihúzva, készen.
- Állj, Otharr és Selemban férfiai, a király nevében! - a mély hangú
kiáltás a nemesek mögül, a pult felől jött. Az egyenruhás testőrök azonnal
megálltak, amint uraik megdermedtek mozdulataik közepette és a tömeg
úgy vált ketté, mintha karddal vágták volna el.
Egy rövidre nyírt, őszülő szakállú férfi lépett előre, kezében egy
korsóval. - Adarbron Kardmester. - mutatkozott be röviden. - Be kell
számolnom a máguslordoknak minden vérontásról és halálról, amit ma
éjszaka itt látok... És azt is tudatom velük, hogy melyikősök nem
engedelmeskedik szavamnak, urak. Most pedig parancsoljátok ki innen
embereiteket és magatok is térjetek meg házaitokba!
 Mereven nézett és a két piperkőc látta, ahogy emberek állnak fel
lócáikról mögötte. Szolgálaton kívüli fegyveresek, nem túl vidám arccal.
Ha a piperkőcök ellenkeznek a kardmesterrel, akkor a katonák megtalálják
a módját, hogy “véletlenül" megvágják mindkettőjüket - és a testőreik
biztosan nem hagyják el élve a kocsmát.
- Az embereim már eleget ittak. - mondta Thelorn könnyed hangon, de
közben állkapcsán kidagadt egy ér. Nem nézett Otharr felé és szinte
nagyvonalúan szólt testőreihez - Mehettek. Magam is követlek miután
ittam egyet ennek a kiváló tisztnek az egészségére - kinek szavai,
feltételezem, Athalantar becsületéért szóltak.
- Athalantar becsületéért. - mormolta félszáz ember válaszul félszegen
megemelve poharaikat és korsóikat. A kardmester rezzenetlen arccal
figyelte a testőrök elvonulását, majd figyelmen kívül hagyva Thelorn
Selemban mosolyát hidegen Jansibalra nézett - S te, uram?
Az válasz nélkül csak mogorván intett embereinek, majd visszafordult
az Árnyhoz, aki még mindig félelemtől remegve térdelt. - Uraim, - szólalt
meg hűvösen - volt egy befejezetlen ügyem, mielőtt Selemban arra
vetemedett, hogy félbeszakítson. Ha megbocsátanak...?
- Ott - szólalt meg Elminster a elfüggönyözött kéjkamrára mutatva -
tágasabb. Biztos vagyok benne, hogy akik itt ültek mielőtt az ön kellemes
ismerősei félretaszigálták őket, szívesen folytatnák amit elkezdtek már
azelőtt, hogy ön félbeszakította volna őket, uram.
A piperkőc felmordult és szemei ismét halált jósoltak, de a kardmester
keményen közbevágott. - Fogadd meg a fiatalember tanácsát Otharr. Ő
csak próbálja megmenteni családod jó nevét... és emlékeztetett az
udvariasság néhány elemi szabályára.
Otharr nem nézett körül, csak vállai emelkedtek meg kicsit, majd egy
hirtelen mozdulattal megragadta Shandathe haját. A lány felsikkantott a
fájdalomtól és előrébb csúszott térdein, hogy elkerülje a rángatást.
Elminster előrébb tépett, de a nemes már szélesre nyitotta a
függönyöket. - Fényt ide! - parancsolta kurtán. Az egyik fiatal lány elővett
egy letakart lámpást és gyorsan meggyújtotta a kanócot mielőtt
félrecsusszant az útból.
A függönyös kéjkamra használata normális esetben hat aranysólyomba
került - de a nemes haragvó arca láttán és a kardmester figyelő tekintete
előtt a lány meg sem próbálta elkérni az árat... és a kamrát védelmező
testőrök a falhoz húzódtak csendesen. Meglátva a szobát majdnem teljesen
betöltő párnázott, drapériás ágyat Jansibal elégedetten bólintott és kurtán
intett Shandathének. Mögöttük a függönyök haragos suhogással zárultak
össze ismét.
Farl lassú, lopakodó kézzel előrenyúlt és elcsípve a lámpa kanócát
félhomályba borította az ivó egy részét. Elkapta egy lány tekintetét, aki
bólintott, majd ugyanezt tette egy másik lámpással.
A kardmester Thelorn Selembant figyelmesen maga mellett tartva
elfordult. Együtt mentek vissza a pulthoz.
Farl és El váltott egy pillantást. Farl a függöny felé fordulva egy
képzelt kebel domborulatát mutatta egyik kezével, majd hüvelykujjával
magára bökött. El lassan kacsintott egyet, az árnyékszékek felé mutatott,
majd megérintette saját mellkasát. Farl bólintott és El megindult a termen
keresztül arra, ahol könnyíthet magán. Ha lopakodni vagy harcolni kell,
akkor legalább ezzel ne legyen gondja.
Vajon így mentek a dolgok azelőtt is, hogy a máguslordok megszállták
a birodalmat? Lökdösődve és tolakodva tört utat magának az iszogatók
között a halványan megvilágított, magányos hely felé. Szerette volna
tudni, hogy milyen lehetett a Lányka, mikor még nagyapja ült a Szarvas
Trónon. Minden hatalmon lévő olyan kegyetlen volt, mint ez a két nemes,
akik majdnem egymásnak estek itt? És mennyivel lehettek
becsületesebbek - vagy becstelenebbek -, mint Farl és Sötét Eladar, a két
fiatal betörő?
Vajon ki áll jobban az istenek szeme előtt - egy máguslord, egy
kényesen öltözködő nemes vagy egy tolvaj? Hogyan választanak ebből a
sokból? Az első kettő elég befolyásos ahhoz, hogy gonosz legyen, míg a
tolvaj legalább felvállalja tetteit... hmmm... talán ezek a kérdések nem elég
biztonságosak, ha Hastarl egyik papjának vagy bölcsének teszik fel őket.
Mindenesetre az előtte lévő büdös trónnak nem volt egyetlen válasza sem
és neki is az lesz a legjobb, ha visszamegy, mielőtt Farl valami
ostobaságot művel. Ha arra készülnek, hogy a város minden fegyverese
megismerje őket, akkor legalább előre tudni szeretne a dologról...
Amikor visszament a hosszabbik fal mentén, Farl a függöny mellett ült.
Elkapta El tekintetét és csendesen, guggolva besurrant. El elfoglalta a
helyét, megbizonyosodott róla, hogy a közelben ülő pár gondosan
szemmel tartja, ami az ivóban történik, majd követte társát.
A két barát csendben, láthatatlanul feküdt egymás mellett a sötét
szőnyeggel borított padlón, közben a halványan megvilágított ágyról jövő
zihálás egyre hangosabb lett. Farl lassan előremászott és csendesen
felnyúlt a borospohárért - együtt járt a kamra kibérlésével és vastag por
fedte a folyadék felszínét - és leemelte megszokott helyéről. Egy gyors
mozdulattal a lámpakanócra borította a pohár tartalmát.
A kamrát hirtelen szisszenő sötétség borította el. Elminster egy
bosszúszomjas, támadó kígyó gyorsaságával ugrott fel a szőnyegről, egyik
kezével hátulról befogta a piperkőc száját, közben a másikkal kinyúlt,
hogy szendergésbe fojtsa a férfit.
Farl keze már az Árnyék száján volt. Az vergődött és rángatózott, hogy
elegendő levegőt vegyen egy sikolyhoz, de amikor megismerte a fölé
hajoló fiút, abbahagyta a küszködést. Elminster látta, ahogy Shandathe
egyik keze felemelkedik és karmokká görbült ujjakkal megragadja Farl
vállát. Azután már nem maradt ideje arra, hogy az alatta vergődő nemesen
kívül másra is figyeljen.
Jansibal illatos olajjal bekent teste csúszós volt Elminster kezei között.
Valószínűleg nem ismerte azokat a zűrzavaros csatákat, melyeket a
Heldonból jött fiú már átélt - de alacsonyabb és zömökebb volt nála,
haragja erőt adott neki. Oldalra dobta magát Elminsterrel együtt és
megpróbált beleharapni a szájára tapadó ujjakba.
Elminster visszahúzta egyik karját és tőrmarkolat csúszott kezébe.
Keményen lecsapott a nemes állkapcsára vele, vér és nyál együtt fröccsent.
A piperkőc még nyögött egyet és kiütve oldalra gurult az ágyon,
elködösödő szemei Elminsterre bámultak. Ő elégedetten megfordult és
csendben figyelt egy darabig, hogy nem vette-e észre valaki a függöny
mögött felvillanó fényt, vagy a dulakodás zaját. A kinti embertömeg
zavartalanul iszogatott tovább és mellette a lágy hangok tudatták vele,
hogy Farl kihasználta a nemes nagylelkű fizetségét. Az aranyak a padlón
feküdtek, szétszóródtak, amikor Otharr feltépte a lány ruháját. El nem
foglalkozott velük, csak közelebb lépett az összefonódó párhoz és
óvatosan kiszabadította Shandathe egyik fülbevalóját annak tincsei közül.
Shandathe egy suttogás erejéig elszabadította ajkait Farltól - Mit...?
Elminster ajkához emelte egyik ujját - Csalétek a másiknak;
visszakapod, megígérem.
Óvatosan markába fogva az ékszert kicsusszant a függöny mögül és
sietség nélkül indult el az ivón keresztül. Ahogy sejtette; a kardmester és
Thelorn egymás mellett álltak a pultnál.
- Elfogadhatod, - mondta a tiszt fáradtan - hogy a máguslordok fiainak
jó példát kell mutatniuk, hogy a nép maguk közül valónak érezze őket,
nem pedig idegennek. A mágia és akik használják épp eléggé
félelmetesek; még ha a királyság elég erős is, nek...
 Félbehagyta mondandóját, amikor Elminster közéjük lépett és
felmutatta a fülbevalót. - Bocsánatukért esedezem, mert félbeszakítottam a
beszélgetésüket, uraim, de maga a szerelem bízott rám egy feladatot. A
hölgy, aki oly sietve próbálta Lord Otharr igényeit kielégíteni, valahogyan
csalódott az ő... ah, rövid bemutatójában és reménykedik, hogy egy másik
fontos ember - akárcsak ön, nagyuram - talán kellemesebb időtöltéssel
szolgálhat. Lelkemre kötötte, hogy tudassam, az ön beszéde és külseje
különösen nagy benyomást tett rá és szeretné mindkettőt közelebbről
megismerni.
Thelorn Elminsterre nézett és hirtelen elvigyorodott; a kardmester
szemeit forgatta és a fejét rázta, majd elfordult. A fiatal nemes tekintete
átsiklott a termen, majd megállt a függönyön. Elminster bólintott és
elindult, Thelorn követte az úton, amit a fiú tört neki az emberek között.
Amikor elérték a függönyt El laposan körbenézett, majd felemelte a
szélét. Thelorn belesett.
Ruhakupac és ágytakaró feküdt a padlón. Rajtuk túl egy táncoló lángú
gyertyacsonk fényében egy nő feküdt ruhátlan az ágyon. Arcát selyem
félmaszk takarta és elmosolyodott hajfürtjein keresztül, melyek
körbefonták állát amikor kezeit a feje fölött összekulcsolva kinyújtotta. -
Lépj be és tégy kedvedre, - dorombolta - nagyuram.
Thelorn mosolya kiszélesedett, ahogy előrelépett. Amikor a függöny
leereszkedett mögöttük, Elminster a nemessel együtt lépve felemelte tőrét
és lesújtott a markolattal, kicsit fel is ugrott, hogy súlyát is belevigye az
ütésbe.
Thelorn kivágott fatörzsként dőlt az ágy végére; Farl szinte kirobbant
rejtekéből - a ruhák közül -, hogy elrántsa Shandathe lábait, mielőtt a
piperkőc rájuk esik.
Farl és El egymásra vigyorgott, majd gyorsan dolgozni kezdtek. A
gyűrűket, melyek talán varázslatokat tartalmaztak nem merték elvenni, de
Shandathe is megkapta fizetségét. Átnyújtották neki, miután gyorsan
felöltözött és mindkettőjüket megjutalmazta egy-egy csókkal. Olyan szép
volt, amilyen csak leltetett El gondolataiban; nos, talán egy másik
éjszaka...
Gyorsan lerángatták Selemban ruháit, kihúzták a másik piperkőcöt a
rádobált takarók alól és ölelésben összefonódó pózba rendezték a két pucér
nemesfélét az ágyon, hogy mások így találjanak rájuk. Támogatva maguk
közt az Árnyat - kezek a vállán, mintha ájuldozna - átvágtak az ivón és az
árnyékszékek melletti kisajtón át kiléptek a sikátorba.
 Egy reményteljes üsd-és-vidd mozdult a fal sötét sarkában, de Farl
figyelmeztető vicsorára és El tőrének csillanására visszahúzódott. A
hármas szó nélkül észak felé fordult és elindult a vén Hannibur felé.
Az öreg, őszülő pék egyedül élt boltja felett. Megviselt arca, falába,
csípős nyelve és szurkálódó természete miatt Hastarl fehérnépe nem
kereste a társaságát. Szinte minden nap kitett a bolt hátsó ajtaja elé néhány
száradó, eladatlan kenyérvéget és néha egész cipókat az ott játszadozó,
éhes utcakölyköknek. Ma éjszaka ájult horkolása kihallatszott a sikátorba
hálókamrája csukott spalettáin keresztül.
- Hová tartunk, 'raim? - Shandathe még mindig a csúfos vicc és a plusz
fizetség hatása alatt állt, de hangját óvatosan lehalkította. Hallott már ezt-
azt két ifjú pártfogójáról.
- El kell, hogy rejtsünk, mielőtt az a két vadállat felébred és kiküldi a
testőreit, hogy begyűjtsék nekik a gyümölcseidet. - súgta Farl egy ölelés
kíséretében.
- Igen, de hová? - kérdezte az Árny, köréfonva karjait. Fart felmutatott
az ablakra, ahonnan a hangos horkolás zengett.
Shandathe rábámult. - Megőrültetek? - dühében szinte sziszegett - Ha
azt hiszitek, hogy én...
Farl kezei simogatva indultak a megfelelő helyek felé, közben ajkát a
lány ajkához szorította. Az dühösen küzdött néhány pillanatig és kiadott
még valami haragos mormogást... azután elernyedt. Farl hirtelen Elminster
felé tolta. - Ide. - mondta vidáman.
Elfordult és néhány ládát használva a pék szemetéből sietve piramist
épített. Elminster bámulta egy darabig, majd lenézett a karjában tartott
lányra. Puha volt és szépséges - ha nehéz is - és izgató; hamarosan
felébred... és ha El bármit is tudott volna az Árnyról, az most nagyon
feldühödött volna. Elminster körülnézett, hogy hová fektethetné le.
- Ez Hannibur szerencsés éjszakája. - mondta Farl mosolyogva, ahogy
hátralépett a sietve épített ládapiramistól. Fent a spaletták már kinyitva
lógtak sarokvasaikról és a horkolás betöltötte a sikátort. Elminsterre
mutatott, azután a lányra, majd fel az ablakra.
- Biztosan. - mormogta El válaszul és elkezdett felmászni a ládákon az
ernyedt Árnnyal a vállán. A lány illata betöltötte orrát és hozzátette -
Szerencsésebb, mint az enyém, az már szentigaz.
Átmászott az ablakon, Farl Shandathe lábait fogta, hogy azok ne
essenek le vagy üssenek zajt. A lány ernyedten lógott, amikor a csupasz
fapadlón Hannibur ágyához léptek.
 Felhajtották a foltozott gyapjútakarót és óvatosan lefektették a lányt az
alvó pék mellé. Azután mindketten elfordultak a felszálló illattól: az idős
férfi egy kellemes szabású, női hálóruhát viselt. A bozontos mellkas és a
csontos térdek kilógtak a lágy selyem alól.
El beharapta ajkait és az ablak felé fordult, vállai csendesen rázkódtak.
Farl előbb vett erőt magán és óvatosan megigazgatta a két ruházatot;
tulajdonosaik mocorogtak. Lágyan betakargatta őket és macskaléptekkel
az ablak felé indult. El odakint már félúton volt lefelé.
A két tolvaj egymásra vigyorgott és kirántották az alsó ládákat.
Felettük minden megremegett és lezuhant, zajuk átütött a fentről jövő,
hangos horkoláson. Futva érték el a legközelebbi sarkot.
Fél városnyival arrébb megpihentek néhány lélegzetvétel erejéig. - Hú!
Jó kis esti meló. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam kiüríteni a
kancsómat, mielőtt az a vízilóseggű neked esett.
Elminster elvigyorodott és átnyújtotta neki Shandathe fülbevalóját. Farl
lemosolygott rá. - Legalább kaptunk némi fizetséget a gondos munkáért.
El vigyora még szélesebb lett és három összekapcsolt, nehéz
aranyláncot tett Fart másik kezébe. - Szedd szét és vedd rövidebbre egy
kicsit. - mondta ártatlanul. - Túl alacsonyan hordta azt az oroszlánfejet
ahhoz, hogy jól mutasson.
Farl boldog nevetésben tört ki és egymásba kapaszkodva kuncogtak
tovább, amíg Farl meg nem látott egy táblát. - Gyerünk és vegyünk
gondjainkba egy-egy flaskát. - puffogta.
- Mi? - Elminster kékesszürke szemei veszélyesen forogtak. - Megint?

*****

Selune már háromszor emelkedett Hastarl magas tornyai fölé azóta az

éjszaka óta, a két ifjúról és a máguslordok barátkozó fiairól szóló
szóbeszédek bejárták a várost. A két nemes testőrei bejártak minden
tavernát és olcsó kifőzdét Hastarl szegényebb részein, gondosan kutattak a
sasorrú, feketehajú ifjú és szóforgató barátja után... így Eladar és Farl úgy
ítélte, hogy okosabb egy kis pihenőt tartani. Csak addig, amíg a kutatók
elfáradnak és óvatlanná válnak, azután történhet velük néhány baleset.
Vagy esetleg amíg valami csóró utcai zsebes ki nem pakolja őket és így új
célpontot nyújt számukra.
Az Athalgard bástyáin megtelepedett, unott őrök tekintete és íjai elől
való bujkálás kellemetlen volt, így az ifjak csak pihentek, beszélgettek és
tervezgettek az öreg temető falának takarásában a város másik végén. A
hely gazzal benőve és kihasználatlanul őrizte a vagyonos családok törött
sírköveit és omladozó kriptáit a göcsörtös fák között, melyek némelyike
keresztülnőtt az épületeken és ágakat növesztett minden irányba.
A büszke nevek és a tolvajok sikeresek csak eléggé, hogy vagyont és
megállapodást szerezzenek itt... de minden tettük és aranyuk sem volt
elég, hogy többet jelentsenek kopott sírköveknél, melyekre hazugságokat
véstek nagyságukról. Szűkös kényelem, gondolta El, málladozó
csontoknak.
A sír-fák kellemes árnyékában a két barát Ansildabar Végső
Nyughelyének lejtős tetején feküdt, tudván róla, de nem törődve azzal,
hogy a valahavolt híres felfedező csontjai alattuk fekszenek feldúlva. Egy
borostömlőt adogattak egymásnak miközben figyelték az alkony
előhírnökeiként lassan előrekúszó árnyakat a lemenő nap fényében.
- Gondolkodtam. - szólalt meg Farl hirtelen, kezét kinyújtotta a
tömlőért.
- Általában rossz előjel. - mondta Elminster oda sem nézve és átadta a
tömlőt.
- Ha-ha, - válaszolt erre Farl - úgy értettem, hogy a vad orgiák között.
- Ah, már nem tudtam mire vélni azokat a pillanatnyi szüneteket. -
most Elminster nyúlt a tömlőért. Farl, aki még nem ivott, sértődötten
nézett és intett; “várj", majd hosszan ivott. Elégedetten sóhajtva
megtörölte száját és visszaadta a bort.
- Emlékszel mennyit kért tőlem Budaera, hogy együtt legyünk?
Elminster elvigyorodott. - Ja. Alacsony árat, csak neked.
Farl bólintott. - Pontosan. Aranyak, amiket ezek a lányok szereznek...
könnyűnek tűnik. Arra gondoltam, hogy ki kellene találni hol rejtegetik a
zsákmányukat - és segíteni magunkon, amíg alszanak vagy dolgoznak
valamelyik gazdag kereskedőnél.
- Na nem, - mondta El keményen - ne számíts rám, ha ilyesmit
tervezgetsz. Ezeket a bárányokat nélkülem kell megnyúznod.
Farl ránézett. - Jó. Vegyük úgy, hogy a tervet hanyagolom. Mond meg,
hogy miért.
El megmozgatta állkapcsát. - Nem lopok azoktól, akiknek éppen csak
jut ételre abból, amit az adók után megtakarít.
- Elvek? - Farl megmentette a majdnem üres borostömlőt.
- Mindig is voltak. Tudod. - El a tömlő után nyúlt, de Farl kiürítette.
- Azt hittem, meg akarod ölni Athalantar összes varázslóját.
 Elminster bólintott. - Minden máguslordot. Igen, megesküdtem - lassan
és biztosan közeledem ahhoz, hogy véghezvigyem. - válaszolta a folyó
felé bámulva, ahol egy nagy uszály éppen beúszott látóterébe és az
áramlattal együtt a dokkok felé tartott. - És néha azt kérdem magamtól,
hogy mi mást tehetnék - kell ennél több az élethez?
- Vaddisznósült lakoma minden este. - mondta Farl. - Annyi érme,
hogy ne kelljen attól tartanom, hogy belém harap egy penge vagy rothadó
gané közt rejtőzködnöm, miközben fegyveres szurkálják bele az
alabárdjaikat.
- Semmi több? kérdezte El. - Semmi... nemesebb?
- Mi kellene még? - kérdezte Farl elutasítóan. - Van elég pap Faerun
vidékén, hogy az ilyesmi miatt aggódjon. Az üres gyomromnak nem
fáradtság megmondani, hogy mivel foglalkozzam. - Elégedetten
legördítette torkán a bor utolsó cseppjeit és övére akasztotta a tömlőt.
Ránézett barátjára.
Eladar a Sötét rámeredt. - Miféle isteneket kellene követnem?
Farl megvonta vállát, visszadőlt a kőre és széttárta kezeit. - Az
embernek magának kell ezt kitalálnia. Csak a bolondok hódolnak be az
első szembejövő papnak.
Elképedés csillant a kékesszürke szemekben. - Mit csinálnak a papok,
egyébiránt?
Farl ismét megvonta vállát. -Sokat kántálnak, kiabálnak és
kardhüvelynek használják azokat, akik más istenekben hisznek.
Ugyanazon a csendes, komoly hangon El megkérdezte - Akkor mire
való a hitük?
Farl vadul vállat vont, ami lehetett egy eltúlzott “Ki tudhatja?"
kifejezés, de El komoly szemeit látva rövid szünet után Farl megszólalt -
Az embereknek mindig hinni kell valamiben, hogy van egy jobb hely,
mint ahol éppen most vannak - és hogy elérhetik azt a helyet. És szeretnek
összetartozni, egy csoport részévé válni és többnek érzik magukat a
kívülállóknál. Ezért jönnek létre a szövetségek és társaságok.
Eladar ránézett. - És kimennek egy sikátorba, hogy kardot döfjenek
egymásba, és felsőbbrendűnek érzik magukat ettől?
Farl elvigyorodott. - Pontosan. - Figyelte, ahogy az uszály megáll egy
távoli dokknál, majd hirtelen hozzátette - Ha majd egyszer együtt kerülünk
szembe a halállal, akkor jó ha ismerem a te kis kódexedet. Tudom, hogy
jobban kedveled a boltok őrzését, a kikötői munkát és a futárkodást a
tolvajlásnál, de ki nem?
 - Az izgalmakat hajszoló őrültek. - mondta El szárazon.
Farl nevetett. - Felejts el egy kicsit és mondd.
Elminster gondolkozott egy darabig. - Nem ölök ártatlant... és senki
mástól nem szeretek lopni, csak a gazdag kereskedőktől, a modortalan és
kellemetlen nemesektől és a becstelenektől. Ja és természetesen a
varázslóktól.
- Igazán gyűlölöd őket, ugye?
El megvonta vállát. - Megvetem azokat, akik a mágia mögé rejtőznek
és azzal uralkodnak felettünk csak mert valaki megtanította vagy az
istenek megadták nekik a lehetőséget erre. Arra kellene használniuk a
Művészetet, hogy segítsenek rajtunk és nem arra, hogy elnyomjanak.
- Ha te lennél Belaur - kezdte Farl halkan - mi mást tehetnél, mint
behódolni a varázslóknak?
El megvonta vállát. - A király csapdába eshet vagy mégsem. Sohasem
állt még ki elénk - tudod, az alattvalói elé, akiket állítólag szolgál -, hogy
megismerjük, hát mi alapján válaszoljak erre?
- Egyszer azt mondtad, hogy a szüleidet egy sárkányon lovagló
varázsló ölte meg.
Elminster élesen ránézett. - Valóban?
- Részeg voltál. Nem sokkal azután, hogy találkoztunk tudnom kellett,
hogy bízhatom benned és leitattalak. Azon az éjszakán a Pengék
Gyűrűjében nem mondtál egyebet ezen kívül csak annyit, hogy “törvényen
kívüli" és “megölni a máguslordokat". Csak ezt ismételgetted.
Elminster nyugodtan nézte az egyik közeli sírbolt romos kőkoronáját. -
Mindenkinek van valamilyen szenvedélye. - mondta és elfordította fejét -
És mi a tiéd?
Farl megint egy vállvonással válaszolt. - Izgalom. Ha nem vagyok
veszélyben vagy nem kell nagy és fontos döntéseket hoznom, akkor nem
érzem, hogy élek.
Elminster emlékezve bólintott.
Hideg, szélfútta nap volt bokamély sárral Hastarl utcáin. Az újonnan
érkezett El csodálkozástól tágra nyílt szemekkel járva véletlenül befordult
egy zsákutcába és amikor megfordult, egy vigyorgó, keskeny szemű fickó
állta útját. Egy kopaszodó, koszos óriás állt mellette, egyik kezében szöges
bunkóval, a másikban pedig egy vászonzsákkal - elég nagy, hogy
Elminster fejére húzzák. Óvatosan indultak felé a sikátorban.
 El az Oroszlánkardért nyúlva hátrálni kezdett és azon gondolkodott,
hogy hogyan harcolhatna ezekkel szemben egy ilyen helyen a győzelem
reményével..
A pengével a kezében megállt a sarkon, de azok nem hagyták abba a
lassú, nyugodt közeledést. A kopasz felemelte botját, egyértelműen azt
tervezte, hogy félrecsapja vele a fiú fegyverét és így a másik ráugorhat.
Mielőtt megtehette volna, egy hűvös hang szakította félbe a támadást.
- A helyedben nem tenném, Shildo. Hawklyn húsa, megjelölte és már
jön érte; látod milyen kábult már most is? És tudod mit tesz Hawklyn
azokkal, akik keresztezik az útját.
A kopasz felnézett, arcán csúf grimasz. - És ki fogja neki elmondani,
hogy mi voltunk?
Az ablakpárkányon ülő vékony ifjú meghajolt, kezében széles
mozdulatokkal egy számszeríjat lóbált és mosolyogva válaszolt - Már
megtörtént, kopasz. Antaerl két lélegzettel ezelőtt indult, hogy
beszámoljon. Itt hagyott, hogy lebeszéljelek szándékaitokról, mert eszébe
jutott egy régi tartozása felétek és ami legutóbb történt, mikor egy koszos
banda rossz embert választott zsákmányul. Kedves ügy volt, ugye, Shildo?
Emlékszel mit mondott Undarl, mit fog tenni veletek, ha még egyszer
ilyen szerencsétlen hibát követtek el? Én emlékszem.
A nagydarab férfi morgolódva fordult meg és intett társainak, hogy
kövessék.
Amikor a sikátor kiürült Elminster felnézett - Köszönöm, hogy
megmentett. Az életem a kezében van, Uram...?
- A nevem Farl és nem vagyok úr. Erre büszke vagyok. - Farl
elmagyarázta, hogy a “hús" nevet azokra a szerencsétlenekre és
rabszolgákra használják, akiket a máguslordok a kísérleteikhez
használnak, melyek során eltorzítják, átváltoztatják őket vagy elrabolják
elméjüket. A csodálkozó és ijedt Elminster úgy nézett, mint egy féreg-
jelöli vagy elméje vesztett szolga. - Erről próbáltam meggyőzni őket. -
tette hozzá Farl.
- Köszönöm, azt hiszem. - mondta El savanyúan - Miért jelent ez
különbséget?
- Elhitettem velük, hogy a leghatalmasabb máguslord tulajdona vagy.
Shildo az egyik rivális varázslónak dolgozik, akinek még nincs elegendő
hatalma a nyílt kihíváshoz. Nagyon szigorúan megparancsolták neki, hogy
ne provokáljon ilyesmit. - Arrébb csusszant a havas párkányon és
hozzátette - Nem akarod eltenni azt a pengét? Elmehetnénk valahová, ahol
melegebb van és megkínálnak minket némi forró teknőclevessel és pirított
kenyérrel... feltéve, hogy fizeted.
- Örömmel, - mondta Elminster - ha elmondod, hogy hol találok egy
ágyat éjszakára és megmondod, mit ne tegyek.
- Megegyeztünk. - a fiú felnevetett és könnyedén leugrott. - Tanulnod
kell és én szeretek beszélni. Vagy még jobb ötletem van; úgy nézel ki,
mint akinek egy barátra van szüksége és most én is éppen kifogytam az
efféle ismeretségekből... he?
- Vezess. - mondta Elminster.
Sokat tudott meg azon a napon és azóta is, de nem arról, hogy honnan
jött Farl. A vidám tolvaj olyan volt, mintha Hastarl része lenne, mintha
mindig is itt lett volna és a város visszhangzaná hangulatait és modorát.
Megkedvelték egymást és a saját súlyuknál is többet loptak aranyból és
drágakőből az eljövendő lassú tavasz során. És még többet az utána
következő, forró és hosszú nyár folyamán.
A máguslordok lehangoló városán mélázva Elminster ismét a kripta
lejtős tetején találta magát, egy hosszú, könnyed nyári nap izzasztó
forróságában. Barátja arcára nézett. - Többször is mondtad már, tudod,
hogy Heldonból jöttem.
Farl bólintott. - Ahogy beszélsz: felvidéki, biztos vagyok benne, és
keleti. És... azon a télen, amikor Undarl csatlakozott a máguslordokhoz
egy szóbeszéd járta körbe a várost, miszerint azzal vette rá a többi
varázslót, hogy befogadják, hogy egy sárkányon lovagolt, aminek képes
parancsolni. Lord Hawklyn rávette, hogy menjen el Heldon falujába és ott
öljön meg egy férfit és a feleségét - és hogy megmutassa mit tud, kőről
kőre lerombolta és felégette a helyet, talán csak a kutyák tudtak
elmenekülni.
- Undarl. - ismételte Elminster halkan.
Farl látta, amint barátja kezei ökölbe szorulva elfehérednek és
megremegnek. Bólintott - Ha ettől jobban érzed magad, akkor tudom mit
érzel.
Elminster ránézett, szemei a kék acél lángjával lobogtak, de hangja
iszonytatóan lágy volt - Ó? Valóban?
- A máguslordok megölték anyámat. - mondta Farl nyugodtan.
Elminster még mindig őt nézte, a tűz kihunyt. - És mi történt apáddal?
Farl megvonta vállát. - Ő még ma is jól van.
Elminster szemében csendes kérdés villant és Farl szomorúan
elmosolyodott. - Az igazság az, hogy talán ott van, abban a toronyban és
ha Tyche megharagszik ránk, akkor van egy varázslata, amivel hallhat
minket ha kimondom a nevét.
Elminster felnézett a toronyra. - Lecsaphat ránk onnan egy varázslattal?
Farl megvonta a vállát. - Ki tudja mit tanulnak a varázslók? De kétlőn,
máskülönben már többen is orra buktak volna a városban. Emellett a
máguslordok, akiket ismerek, nem tudnak ellenállni a késztetésnek, hogy
ne félemlítsék meg ellenfeleiket szemtől-szemben mielőtt megölik őket.
- Akkor mondd ki a nevét - mondta Elminster megfontoltan. - és akkor lejön ide
és én elkaphatom.
- Csak utánam. - mondta Farl halkan. - Csak miután kitéptem a nyelvét
és eltörtem minden ujját, hogy ne tudjon varázsolni. Utána elszórakozhatsz
vele. Nem szabad gyorsan meghalnia.
- Hát akkor ki vele.
Fart szomorú mosolyra emelte szája sarkát. - Lord Hawklyn, máguslord
mester, Számodra Athalantar Máguskirálya. - Elfordította tejét, hogy
megbámuljon egy apró forgószelet, ami sírról-sírra járva kavarta a port. -
Törvénytelen gyermek voltam és Hawklyn megölte anyámat - egy
udvarhölgyet, akit állítólag sokan szerettek - amikor születésemről
tudomást szerzett.
- Miért élsz még - a tornyon kívül?
Farl a távolba bámult, keresztülnézett az előtte lévő sírköveken. - Az
emberei megöltek egy csecsemőt, de nem engem. Elrabolt egy nő, akivel
anyám jó barátságban volt... az éjszaka egy hölgye.
Elminster szemöldöke megemelkedett. - És te tőlük akarsz lopni?
Farl megvonta a vállát. - Egyikük megfojtotta nevelőanyámat néhány
érméért. Még nem tudom melyikük volt, de biztos vagyok benne, hogy a
Lánykából valamelyik. - hangja gúnyossá vált, felvette azt a színt, amit
egy tanmesét magyarázó oktató használ - Akkor is ott volt, amikor a
máguslordok két fiacskája bebizonyította szerelmét egész Hastarlnak.
- Ó, istenek! - sóhajtott Elminster csendesen. -És én még magamat
sajnálom. Farl, te...
- Megmondhatom neked, hogy fogd be és ne mondd ki, bármilyen
könnyes baromságot akarsz is. - vágott közbe Farl vidáman. - Ha majd
valamelyik része az életemnek együttérzést kíván tőled, Mágusölő Eladar,
akkor majd tudatom mielőtt elmondom.
A nagystílű hangnemtől Elminster elnevette magát. - És akkor hogyan
tovább? - kérdezte.
Farl elvigyorodott és egy könnyed mozdulattal talpra ugrott. - Vége a
pihenőnek, vissza a csatatérre. Te meg ne hagyd, hogy hölgyeknek vagy
ártatlanoknak menjek neki éjszaka... végül is, nem egy komoly kitétel. Az
utóbbiból nem lehet több kettőnél vagy háromnál Hastarl falai között. És
akkor még nem számoltam bele a varázslókat és a nemesi családokat. Ha
sokat rostokolunk ugyanott, akkor csapdák fognak ránk várni és nem
arannyal bélelt párnák. Így csak két célpontunk maradt; templomok...
- Na nem. - vágott közbe Elminster keményen. - Nem akarok az istenek
dolgaiba kontárkodni. Nem kívánom egy rövid és boldogtalan élet
hátralévő részét úgy tölteni, hogy Azok, Akik Mindent Hallanak dühösek
rám és akkor még nem is beszéltünk a papokról.
Farl elvigyorodott. - Rögtön gondoltam. Akkor hát egyetlen szabad
terület maradt; gazdag kereskedők.
Felemelte egyik kezét, hogy megelőzze Elminster ellenkezését a
keményen dolgozó kereskedők kirablásával kapcsolatban és gyorsan
hozzátette - Azokra gondolok, akik pénzt adnak kölcsön és sajátos
beruházásokba kezdenek a biztonságos ajtók mögötti sötét szobákban, és
titkos csoportokat szerveznek, hogy magasan tartsák az árakat és balesetek
történjenek ellenfeleikkel... észrevetted már, hogy milyen kevés társaság
hajója jár erre? És a raktárak? Hmmm? Ki kell tanulnunk, hogyan
dolgoznak, ha fel akarunk hagyni a kicsik zsebeinek átkutatásával - és
tudod, hogy senkinek sem maradnak könnyedek az ujjai egész életében -
közéjük kell állnunk és hagyni, hogy az érméik nekik dolgozzanak még
egy ideig.
Elminster elgondolkozva ült tovább. - Egy rejtett világ az utcák
maszkja mögött.
- Csak annyira rejtett, mint a mi világunk - a tolvajok birodalma.
- Rendben. - mondta Elminster lelkesedve. - Akkor ez lesz a csatatér.
Hogyan kezdjünk hozzá?
- Még ma éjjel - mondta Farl - kedvesen elbeszélgetünk egy emberrel,
aki tartozik nekem. Tervem szerint megvacsorázom egy olyan helyen, ahol
ezt nem engednék meg nekem. A férfi bort szolgál fel, de át akarom venni
a helyét, hogy kihallgassam, amit nem lenne szabad hallanom. Ha sikerrel
járok, akkor megtudom az összes kereskedelmi tervet és megegyezést az
évszak hátralévő részére. - Elgondolkodott. - Van egy probléma. Te nem
jöhetsz. Nem tudok rá módot, hogy közelebb kerülj és elcsípj néhány szót
anélkül, hogy elkapnának; ezek körül mindenhol őrök állnak. Még arra
sincs ötletem, hogy hogyan vinnélek be.
Elminster bólintott. - Akkor másfelé megyek. Egy éjszaka semmittevés
vagy van jobb ötleted?
 Farl lassan bólintott. - Igen, de veszélyes. Van egy ház, amit már négy
nyár óta figyelek; három ingyenélő kereskedő lakik benne, akik árukat
cserélnek és kölcsönöket adnak, de ujjukat sem mozdítják, hogy rendesen
dolgozzanak. Talán ők is beletartoznak a beruházási láncba. Át tudnád
nézni a helyet anélkül, hogy felfedeznének? Jó lenne ismerni a ház
elrendezését, a fontosabb szobák és az átjárók, ajtók helyeit... és persze ha
hallasz valami érdekeset, amíg vacsoráznak...
El bólintott. - Vezess oda. De csak akkor, ha nem számítasz semmilyen
nagy mesére, amikor holnap találkozunk. Azt hiszem, csak a vándor
mesemondók történeteiben fordulhat elő, hogy az emberek leülnek és
érthetően elmagyarázzák a hallgatózónak azt, amit ők már régen
megbeszéltek egymás között.
Farl is bólintott. - Csak surranj be és nézd meg, hogy mi hol van,
próbáld meg kitudni, hogy akarnak-e bármit is behozni mostanában -
azután tűnj el olyan csendesen, ahogy csak tudsz. Nem akarok halott
hősöket a társaságunkban; túl nehéz megbízható munkatársat találni.
- Jobban szereted a gyáva élőket, mi? - kérdezte Elminster, ahogy
könnyedén leugrottak a kripta tetejéről és elindultak a gazon át arra,
amerről bejöttek.
Farl megállította. - De most komolyan, El! Sohasem láttam még ennyi
bátorságot és becsületességet együtt senkiben. Ráadásul találni valakit,
akiben a kitartás és az ügyesség is megvan... csak egyet sajnálok.
- Mit is? - kérdezte Elminster.
- Hogy nem vagy egy csinos lányka.
Elminster válaszul felhúzta orrát, majd mindketten elnevették magukat
és felmásztak a fára, ami beengedte őket és most kijáraton nyújtott.
- Csak egyetlen problémát látok magunk előtt. - tette hozzá Farl. -
Hastarl meggazdagodik a varázslók uralma alatt és ez idehoz más
tolvajokat is. Bandákban. Ahogy egyre nagyobbra növekednek, nekünk is
társakat kell találnunk, hogy túléljük őket. Emellett ahhoz is több kézre
lesz szükségünk ennél a négynél, hogy kicselezzük a kereskedőket.
- És mi a probléma?
- Árulás.
A szó komor csöndben lógott közöttük, amikor leugrottak az omladozó
falról a szemét borította sikátorba és figyelték az elfutó patkányokat.
Elminster halkan megszólalt. - Találtam benned valami értékeset, Farl.
- Egy nálad jóképűbb barátot?
 - Egy barátot, igen. De hűséget és bizalmat is - jóval értékesebb
dolgok, mit az összes arany, amit eddig loptunk.
- Kedves szavak. Eszembe jutott még valami, amit sajnálok. - tette
hozzá Farl vidáman. - Az, hogy nem lehettem ott, amikor Shandathe és az
öreg Hannibur felébredt és meglátta egymást!
Mindketten felnevettek. - Észrevetted, - kérdezte Elminster, majd
amikor újra lélegzethez jutott, folytatta - hogy annak a találkozónak nem
ment híre Hastarlban?
- Csakugyan sajnálatos dolog. - válaszolt Farl. Egymás vállát átkarolva,
az utcát borító szeméten csúszkálva mentek tovább, hogy meghódítsák
egész Hastarlt.
 Öt

LELÁNCOLNI EGY MÁGUST

Leláncolni egy mágust? Miért? Talán hatalma és tudása miatt
(“mágia", ha így akarod), a kapzsiság és a szeretet miatt - ami minden
férfit leláncol... és néhány ostoba nőt is.
- Evermeeti Athaeal
Egy Száműzött Boszorkánykirálynő Tűnődései,
A Fekete Láng Éve

Az illat, ami a magas ablakon kilebegett, csodálatos volt. Elminster

gyomra akarata ellenére is megkordult. A kő párkányról lógott
kényelmetlen fejjel-lefelé pózba merevedve és remélte, hogy senki sem
hallotta meg.
Vidám lakoma folyt alant; poharak koccantak össze és férfiak nevettek
fel, a vidámság rövid fellángolásai törtek át a beszélgetés általános
mormogását. El még túl messze volt, hogy hallja mit mondanak. Befejezte
a csomót és megrántotta; tartott. Akkor már csak az isteneken múlik...
Megvárta, míg felhangzik valamerről egy hangos nevetés és lesiklott a
vékony kötélen az alatta lévő erkélyre. Az egész túra során most volt a
leginkább látható, és ha valaki veszi a fáradtságot, hogy felnézzen...
megizzadt, mikor csizmái az erkély padlóját érték és gyorsan leült a
könyöklő mögé, hogy kikerüljön a lentiek látóteréből. Nem jött
figyelmeztető kiáltás lentről. Egy hosszú pillanat elteltével úgy érezte,
eleget pihent és körülnézett. A sötét erkélyt nem használták és El próbálta
nem felverni a port, hogy ne hagyjon nyomokat vagy tüsszentse el magát.
Ezután a lent beszélgetőkre fordította figyelmét - és néhány szó után
félelemtől és növekvő izgalmában megdermedve ült tovább. Keze
akaratlanul is az elrejtett Oroszlánkardért nyúlt.
- Néhányan titokban azt suttogják, Havilyn, hogy kételkedsz a
hatalmunkban. - egy hűvös és büszke hang szólt, a szavak csendben lógtak
a levegőben egy ideig - Mert csupán megfélemlítjük a köznépet, hogy
hódoljon a Szarvas Trónnak és nem vagyunk igazi varázslók, csak ki
mertük tenni a lábunkat a saját birodalmunkból... és hogy varázslataink
látványosak, de semmit sem érnek a tolvajok és az éjszaka dolgozó
konkurenciával szemben, így közös befektetéseink védelem nélkül
maradnak.
- Semmi ilyesmit nem mondtam.
- Talán nem mondtad, de a hangod elárulja, hogy így hiszed. Na, tedd
el azt a pengét. Ma éjszaka nem akarlak bántani. Modortalanság lenne egy
embert a saját házában megölni - és ostobaság elpusztítani egy jó
szövetségest és vagyonos támogatót. Csak azt szeretném, hogy végignézz
egy kis bemutatót.
- Miféle mágiát akarsz szőni, Hawklyn? - Havilyn hangja óvatosságot
sugallt - Figyelmeztetlek, hogy itt néhányan nem viselnek annyi
védelmező amulettet és pajzsot, mint én - és kevesebb okuk van, hogy
szeressenek téged, mint nekem. Nem lenne bölcs dolog, ha valaki ennél az
asztalnál fegyvert rántana.
- Nem gondoltam erőszakra. Csupán be szeretném mutatni mágiánk
hatékonyságát azzal, hogy létrehozok egy varázslatot, amit nemrégen
tökéletesítettem. Idehoz elénk bármely halandót, akinek ismerem nevét és
kinézetét.
- Bármely halandót?
- Bármely élő halandót. De mielőtt megneveznéd néhány régi
ellenfeledet, szeretném, ha ideadnád a kezeidet. Meg szeretném neked
mutatni a mágiánk valódi hatalmát... amit lekicsinylettél, mint trükkök és
néhány tűzgolyó, amivel meg lehet rémíteni a köznépet.
Különös, élesen csilingelő és csengő hang jött. - Fogd ezt a láncot, -
jött Neldryn Hawklyn, Athalantar Máguskirályának hűvös hangja. - Tedd
le és állj félre; köszönöm. - Üvegszerű csilingelés jött, majd sietős, puha
talpak surrogása.
Újra a csilingelés, és a táncoló tűz fényének tükörképe jelent meg
Elminster felett a falon. Hunyorítva bámult rájuk és látta, hogy a padlóról
egy átlátszó lánc emelkedik fel, felemelkedett és lassan spirálba tekeredett.
Hawklyn hideg hangja szólalt meg újra. - Ez a Kötés Kristálylánca,
Netherilben készült, korokkal ezelőtt. Elfek, törpék és emberek egyaránt
kutattak utána, de elbuktak és azt hitték, örökre elveszett. Én megtaláltam;
birtoklom a láncot, mely képes megkötni bármely mágust és
megakadályozni őt a mágia használatában. Szép, nem?
Mormolás jött válaszképpen és a máguslordok leghatalmasabbika
folytatta. - Ki a legnagyobb mágus Faerun egész vidékén, Havilyn?
 - Azt akarod, hogy én mondjam meg... az igazság szerint fogalmam
sincs... te vagy a szakértő mágikus dolgokban, nem én... talán az Őrült
Mágus, akiről hallottunk...
-Nem, hatalmasabbra gondolj. Semmire sem emlékszel Mystra
tanításaiból?
- Őt? Le akarsz láncolni egy istennőt?
- Nem, egy halandót mondtam és egy halandóra gondolok.
- Hagyd abba a kérdezősködést és mondd meg. - mondta egy savanyú
hang. - Ideje van az okoskodásnak és ideje az egyszerű beszédnek - és úgy
érzem, gyorsan elértük az utóbbit.
- Kételkedsz a hatalmamban?
- Nem, Máguslord, elhiszem, hogy van elég hatalmad. Csak azt
mondtam, hogy ne idegesítő szójátékokkal próbáld ezt bebizonyítani és
inkább viselkedj nagy mágusként, mint egy kisfiúként, aki megpróbál
elkápráztatni minket az eszével.
A szavakat hirtelen az undorodás felkiáltása követte és mormogás.
Elminster megkockáztatott egy gyors pillantást a könyöklő felett és
ugyanolyan gyorsan le is bukott újra. Egy férfit látott az asztal mellett ülni
és a tányérjáról üres szemekkel rábámuló emberfejet nézte meredten.
- Legyen tiéd a legutóbbi tolvaj feje, aki megpróbálta kirabolni a
raktáradat és én egy megidézett varázspengével levágtam azt. Folytasd a
vacsorádat nyugodtan, Nalith; ez csak egy illúzió volt.
- Azt hiszem, hogy egyszerűbben is el tudod mondani, Hawklyn. - jött
most egy idősebb hang. - Elég a játszadozásból.
- Igen, elég. - válaszolt a máguslord. - Figyeljetek hát és maradjatok
csendben.
Rövid mormolás után éles fényvillanás jött, majd hirtelen mintha sok
apró kristályszilánkot vagy apró harangocskát ütöttek volna össze.
- Mondd meg mindenki előtt, hogy ki vagy! - hűvös diadal szólt
Hawklyn hangjából.
- Úgy neveznek, a Magiszter. - jött egy újabb hang, nyugodt, de kortól
reszkető. Taps jött az asztal felől és Elminster nem tudta visszatartani
magát. Ez az a varázsló volt, aki Mystra hatalmának köpenyét viselte.
Minden mágusok legnagyobbika. Látnia kellett. Lassan és óvatosan
felemelte fejét, hogy kinézzen a könyöklő mögül és megdermedt egy
hirtelenjött gondolattól; ha a máguslordok uralják Faerun legnagyobb
mágiáját, akkor hogyan is lenne esélye elpusztítani őket?
 Alant nyújtózkodott a hosszú, gyertyafényes lakomaasztal. Mindenki
körülötte ült és egy vékony, szakállas-csuhás férfit bámult, aki kicsivel
lentebb, a hall bejáratánál állt egy fénykörben. A mindezidáig üres
kristályspirál most körülötte forgott lassan. Ahogy megmozdultak, apró
villámok cikáztak át a láncszernek között a Magiszter körüli fényből
táplálkozva.
- Tudod, hogy hol vagy? - kérdezte a máguskirály hidegen.
- Ezt a szobát nem ismerem... valami nagy házban van, biztosan.
Hastarlban, a Szarvas Birodalmában.
- És mi az, ami megköt? - Hawklyn Máguslord előredőlt, ahogy a
kegyetlen kérdést feltette. Lámpafény csillant meg a sötét köpenyén
ékkövekből kirakott őrzőrúnákon, villogásuk rávonta a szemeket.
Hatalmasnak és veszélyesnek látszott, ahogy széttárt ujjú kezeivel az
asztalon támaszkodva félig felemelkedett ültéből.
A Magiszter úgy nézett a láncra, mint egy ember, aki belép egy boltba
és kifejezéstelen arccal felméri az árakat. Kinyúlt, hogy megérintse és nem
törődött a vakítóan fehér villámokkal, amelyek most ráncos keze körül
ugrándoztak, óvatosan megtapogatta, majd megszólalt - úgy tűnik, a
Megkötés Kristálylánca, amit korokkal ezelőtt Netherilben kovácsoltak és
elveszettnek hittek. Ez az, vagy valami új láncot találtál ki?
- Én kérdezek - mondta Hawklyn parancsolóan - és te válaszolsz,
máskülönben használni fogom ezt a nyílpuskát és Faerunnak új Magisztere
lesz. - Miközben beszélt egy felhúzott és megtöltött számszeríj lebegett elő
egy lefüggönyözött ajtó mögül. Meglepett pillantások futottak körbe az
asztalnál ülő kereskedők között.
- Ó, - mondta az öreg nyugodtan - akkor ez egy kihívás?
- Nem, amíg nem ellenkezel. Vedd úgy, hogy ez egy fenyegetés, ami a
fejed felett lóg. Hódolj be vagy halj meg... ezt a választási lehetőséget
adják a királyok alattvalóiknak.
- Sokkal barbárabb földeken élhetsz, mint jómagam. - mondta a
Magiszter szárazon - Lehetséges volna, Neldryn Hawklyn, hogy mágusok
zsarnokoskodásává változtattad Athalantart? Hallottam rólad és
követőidről dolgokat... és nem jó dolgokat.
- Nem kétlem. - válaszolt Hawklyn. - Most pedig hallgass, amíg azt
nem mondom, beszélj - vagy egy új Magiszter fog beszélni helyetted.
- Szóval meg akarod határozni, hogy egy Magiszter mikor és hogyan
beszéljen? - az öreg hangja szinte szomorú volt.
 - Ezt teszem. - A számszeríj közelebb lebegett az asztal felett és az öreg
arcára célozva megállt.
- Mystra ezt nem engedi - mondta a Magiszter csendesen - és nekem
nincs más választásom, minthogy válaszoljak a kihívásra.
Teste hirtelen szikrázó köddé vált és elhalványult. A lánc egy pillanatig
még a levegőben lógott, majd a padlóra zuhant.
Az íj hangosan pendülve lőtte ki a vesszőt - az csak keresztülsuhant a
szoba ürességén és egy falra akasztott pajzson félrecsapódott. A kőfalnak
repült az egyik sarokban és törötten esett a padlóra.
- Legyen minden mi rejtett, látható! - dörögte Hawklyn Máguskirály
felemelt kezekkel állva. Azután visszahőkölt; az öreg Magiszter pont
előtte jelent meg a semmiben ülve az asztal felett.
Fél tucat varázslat szabadult el, ahogy a felkészült mágusok esélyt
láttak a cselekvésre. Az ugráló mágiát akarván elkerülni, az elszörnyedt
kereskedők székeiket felborítva spricceltek szét az asztaltól. Étel fröcskölt
a magasba, ahogy dühöngő lángok, sistergő fagysugarak és villámok
egyszerre érték el az asztalt, sziszegő káoszban találkozva ott, ahol az öreg
- volt. Pillanatokkal azelőtt tűnt el, hogy a halálos mágia lecsapott... ha
egyáltalán ott volt valaha is.
- Azok, akik gyilkos varázslatokkal élnek, - mondta a Magiszter
nyugodtan az erkélyről - Elminster rémülten fordult oda, amikor az öreg
megjelent mellette - gyanítom, végül azoktól halnak meg.
Felemelte ráncos kezeit és minden ujjából egy-egy rubinszín fénysugár
indult el az asztal felé. Ami szilárd dolog útjukba került, azt csendesen
elolvasztották. El nyelt egyet, amikor álló lábakat látott, de nem volt
felettük test - és azon túl egy zokogó varázsló zuhant a padlóra, ahogy
eltűntek a lábai. A sikolyoktól és recsegéstől kísérve a sugarak
elhalványodtak és csak apró lángokat hagytak maguk után ott, ahol fát
vagy szövetet értek.
A sugarak még el sem tűntek teljesen, amikor a teremben lévő összes
ember felemelkedett a levegőbe - voltak bár egészek vagy csak
maradványok - és lassan lebegtek felfelé hiábavalóan küzdve vagy
varázsolva. Üveg csörrent, ahogy hirtelen a lánc is emelkedni kezdett,
hatalmas kígyóként siklott a levegőben.
Valahol a közelben Hawklyn magas, rémült hangon egy varázslatot
kántált. Az öreg nem foglalkozott vele.
Az emelkedő emberek lágyan megálltak az erkély magasságában és a
lánc közéjük kúszott, csillogva a lenti tüzek fényében.
 Üvöltő hangtól kísért villanás jött, Elminster lebukott, hogy mentse az
életét. Hawklyn varázslata apró szilánkokra és kődarabokra zúzta szét az
erkély felét. A fiatal tolvaj rossz utat választott és a kőpadló leomlott alatta
és mögötte.
Megremegve, majd iszonytató robajjal az erkélyről a járólapok
lecsúsztak és porfelhőt hagyva maguk után a darabokra törtek
lakomaterem padlóján. A törmelék kupacba gyűlt az erkély egyik
magányosan álldogáló támoszlopának aljánál. Visszakapaszkodva az
erkély túlélő maradványaira Elminster felnézett és látta, amint az öreg
Magiszter a levegőben áll és körülötte tehetetlen, rémült emberek gyűrűje
lebeg.
- Ennyit tudsz, Hawklyn? - az öreg megrázta fejét. - Nem volt más
dolgod, csak azon tűnődni, hogy hogyan nőhetsz elég nagyra ahhoz, hogy
kihívj engem. Ilyen nevetséges hatalommal... amit egy tompa elme ural. -
Sóhajtott. Elminster látta, ahogy a kristálylánc az egyik lebegő ember
nyakára fonódik.
A férfi fejét valami szörnyű, láthatatlan erő fordította el, amíg
kénytelen volt az öreg szemeibe nézni. - Szóval egy máguslord vagy,
Maulygh... régóta már, látom, és te képzeled magad túl ravasznak ahhoz,
hogy nyíltan törekvő légy. Az alkalomra vársz, amikor lecsaphatod a
többieket és akkor te fogsz uralkodni. És terveid is vannak; uralkodásod
nem lenne nemesi.
A Magiszter egyik kezével elutasítóan intett és a varázsló nyaka körül a
kristálylánc csilingelő szilánkokká robbant szét és Maulygh fejetlen teste
néhány rándulás után ernyedten tovalebegett. A megrövidült lánc a
következő férfi felé indult.
- Csak egy kereskedő, ugye? Othyl Naerimmin, a kerítő, a rabló, illatok
és sör kereskedője. - a reszkető hang majdnem reményteli volt, de amikor
újból megszólalt, valami mély és keserű színt vett fel. - Mérgezéssel
vádollak. - A lánc egy része az előbbihez hasonlóan felrobbant és újabb
fejetlen testet hagyott maga után.
Valaki felsírt rémületében, majdnem hangosabban, mint a több felől
jövő varázsszavak mormogása szólt. A Magiszter nem foglalkozott velük,
csak nézte, ahogy a lánc folytatja halálos útját a termen át. Egy férfit, egy
rémületében hangtalanul tátogó kövér kereskedőt elkerült. Az lágyan
lelebegve a padlóig térdre esett, ahogy a varázslat eleresztette, majd
felugrott és kimenekült a teremből.
 A következő egy mágus volt, aki megvetően köpött egyet és dühöngve
halt meg. Amikor feje elvált testétől, lila fény kezdett teste körül lüktetni.
A Magiszter figyelte egy darabig. - Egy érdekes hálója a lehetőségeknek,
nem gondolod, Hawklyn?
A máguskirály egy szót köpött, ami visszhangzott a falakon és
körbejárta a termet, majd elhalt egy hirtelen tűzkitörésben. Elminster
hátraugrott a sarokba és elrejtette arcát, egy hirtelen hőhullámot érezve
csak. Miután hűlő kövek ropogása és a megkínzott levegő harsogása
elhalt, meghallotta az öreg sóhaját.
- Tűzgolyók... mindig csak tűzgolyók. Hát már semmi mást nem
tudnak varázsolni az ifjak?
A Magiszter sértetlenül állt a levegőben, a most már jócskán lerövidült
és a tűztől megrepedezett, megfeketedett láncot nézve, amint a következő
férfi felé tart. Már halottnak tűnt a rémülettől, egy varázslattól vagy egy
elrepült szilánktól, és a lánc tovalebegett.
Még kétszer robbant fel és egy kereskedő kiszabadult. Zokogva
menekült el, már csak Athalantar máguskirálya lebegett élve a Magiszter
előtt. Hawklyn előbb jobbra, majd balra nézett a körülötte lebegő fejetlen
emberekre és megremegett félelmében.
- Úgy érzem, elégedettséggel töltene el, ha megölnélek. - mondta az
öreg. - De jobban örülnék, ha itt és most lemondanál minden
követelésedről ebben a birodalomban és beleegyeznél, hogy ezentúl
Mystra szolgálatába állsz az irányításom alatt.
Hawklyn átkozódott és remegő kézzel egy utolsó varázslat formálásába
kezdett. A Magiszter türelmesen hallgatta, majd megrázta fejét, nem
törődve az árnyékszerű, karmos bestiával, ami előtte jelent meg a
levegőben.
Kegyetlen karmai keresztülhatoltak az öregen és elhalványodtak, amint
a Megkötés Kristályláncának utolsó szemei is szilánkokra robbantak
Hawklyn nyaka körül. Ismét vér festette be a terem padlóját odalent.
A tetemeket széles körben lebegni hagyva a Magiszter az erkély
mindent túlélő sarkában kuporgó és rémülten figyelő fiúhoz fordult.
Tekintetében veszély csillant. - Egy máguslord vagy, fiú, vagy a ház egyik
szolgája?
- Egyik sem. - Egy erőfeszítéssel Elminster elszakította tekintetét az
öregétől és leugrott az erkélyről, keményen érkezve a véres padlóra. Az
öreg szemei elkeskenyedtek és felemelte egyik ujját. Tűzfal gyűrűje
emelkedett az ifjú köré, aki körbefordult kezében egy öreg kard kiélesített
csonkja.
A félelem haragot kölcsönzött Elminsternek; hangja egyszerre remegett
mindkettőtől ahogy szemben állt a felette lebegő Magiszterrel. - Nem látja,
hogy nem vagyok egy varázslatdobáló mágus? Vagy maga sem jobb
ezeknél a kegyetleneknél, akik Athalantart uralják? - megrázta pengéjét a
körülötte harsogó lángok felé. - Vagy aki mágiát használ, azt mind
eltorzítja és zsarnokká teszi hatalma és élvezetet talál a becsületes népek
megrémítésében és elpusztításában?
- Te nem... ezekkel vagy? - kérdezte a Magiszter széttárva kezeit és a
körülötte lebegő testekre mutatva.
- Velük? - Elminster kiköpött. - Harcolok ellenük, amikor csak merek...
és remélem, hogy egy napon mindet elpusztítom, hogy Athalantar népe
újra szabadon és boldogan járhasson. - Grimaszolt egy hirtelenjött
gondolattól. - Úgy beszélek, mint egy nagy mesemondó, ugye? - tette
hozzá jóval csendesebben.
A Magiszter elgondolkodva méregette. - Nem a legrosszabb
gondolkodás. - mondta csendesen - Feltéve, hogy túléled az ilyesféle
beszéd veszélyeit. - Hirtelen mosoly áradt szét arcán és Elminster
akaratlanul is elmosolyodott.
Mindkettejük elől elrejtőzve, a terem végében egy szempár jelent meg,
gondosan elkerülve a tüzek fényét, csendesen figyelte a fiút és az öreg
mágust.
- Tényleg látod, hogy kik az emberek és mit gondolnak? - kérdezte
Elminster esetlenül formálva meg a kérdést.
- Nem. - válaszolt a Magiszter egyszerűen. Öreg, barna szemei lenéztek
a fiú kékesszürke tekintetére és közben a ropogó tűzfal semmivé foszlott.
Elminster gyorsan körülnézett, hogy lássa mi történt, de nem kezdett
menekülni. A törmelékes, vérfestette padlón állva visszanézett az öreg
varázslóra. - Szétzúzol vagy hagysz elmenni?
- Nem érdekel a becsületes népek elpusztítása... és hasonlóképp állok
azoknak az ügyeivel, akik nem bírnak mágikus erőkkel. Látom, hogy van
mágus-látásod, fiú... miért nem próbálkozol a varázslósággal?
Elminster tekintete elsötétedett. Hangja gúnnyal telve szólalt meg -
Nem érdeklődöm efféle dolgok iránt, vagy hogy azok közé tartozzam, akik
bármilyen mágiát is birtokolnak. Bármikor, ha mágusokra nézek, csak
kígyókat látok, akik varázslataikat megfélemlítésre használják - mint egy
korbácsot, amivel behódoltatnak mindenkit. Nehéz és idegesítő emberek,
akik elvehetnek egy életet vagy... - végignézett a pusztításon maga körül -
lerombolhatnak egy egész termet néhány lélegzetvételnyi idő alatt és amíg
szeszélyeiket kielégítik, addig nem törődnek azzal, hogy mit tesznek
tönkre. Hagyjon ki engem a varázslók soraiból, uram.
Azután felbámulva az öreg nyugodt arcára, Elminstert hirtelen elöntötte
a félsz. Szavai túl harsányan szóltak és a Magiszter is egy mágus volt. Bár
az öreg szemek... egyetértést tükröztek?
- Azokból lesznek a legjobb mágusok, akik nem szeretik a pusztító
hatalmakat. - válaszolta a Magiszter. Szemei mintha hirtelen mélyen
Elminster lelkébe fúródtak volna és hangjában szomorúság zengett,
amikor újra megszólalt. - És akik lopásból élnek, azok szinte mindig a
saját életüket rabolják el utoljára.
- A lopás nem okoz nekem élvezetet, - ellenkezett Elminster - Azért
csinálom, hogy legyen mit ennem... és hogy visszaüssek a
máguslordoknak, ahol csak tudok.
A Magiszter bólintott. - Ezért kellene meghallgatnod. - mondta. -
Máskülönben nem vesztegetném rád a levegőt.
Elminster elgondolkozva nézett rá - majd hirtelen megpördült, ahogy
meghallotta a futó, csizmás lábak dobogását az egyik közeli átjáróból
visszhangzani. A hang nem jelenthetett mást, csak Athalantar fegyvereseit.
- Mentse magát! - vetette oda anélkül, hogy egy pillanatra is eszébe
jutott volna, milyen nevetséges dolog ilyesmire figyelmeztetni a világ
leghatalmasabb főmágusát, és futva indult a legközelebbi kijárat felé,
ahonnan nem hallotta a futó őröket.
Még három lépésnyire volt az átjárótól, amikor alabárdosok és
nyílpuskások robbantak be a terembe, de a dagadt kereskedő felmutatott a
lebegő mágusra és elkiáltotta magát - Ott!
Mire a vesszőzápor és a sietve idézett lángok elborították az üres
levegőt, addigra a fiú is és a sötétben figyelő szempár is eltűnt. Egy
pillanattal később a lebegő tetemek nehéz puffanásokkal lezuhantak. A
sápadt fegyveresek hátráltak, hangosan kérték Tempust, hogy védelmezze
és Tychét, hogy segítse őket.
Elminster a konyhába vezető ajtón lépett ki és hirtelen edények
zsákutcájában találta magát. Rémülten indult el a konyhából kivezető,
kisebb ajtó felé, hasonlóképp, de jóval csendesebben imádkozva Tyche
segítségéért, hirtelen meghallotta Havilyn haragos kiáltását -Találjátok
meg a fiút! Nem tartozik a háztartásomhoz!
 Elminster hangosan átkozódva tárta szélesre a kisajtót. Igen, erre
menekültek a rémült szakácsok. Elminster kettesével vette a lépcsőket
egészen addig, amíg előtte néhány alabárd szikrákat szórva hirtelen
lecsapott. A hangosan szitkozódó fegyveresek erőlködve próbálták
kirángatni pengéiket a lépcsőfokok szorításából, és El látta, hogy egy
harmadik fegyveres egy számszeríjat tartva megjelenik a másik kettő
mögött. Hátraugrott a lépcsőkön egy gyors mozdulattal, keményen
érkezett a csípőjére, majd oldalra vetette magát egy gonosz szagú
kamrába.
Alig egy fél lélegzetvétellel később a vessző lepattant a falról a
közelében és tovaszállt a konyha felé. Egy második követte, mélyen
belefúródva a lépcsőn éppen felfelé futó fegyveres torkába.
Elminster nem pocsékolta idejét arra, hogy végignézze amint a férfi
gurgulázva elesik, inkább a kivezető ajtót kutatta tekintetével. Ott!
Feltépve az ajtót átvágott az undorító szobán, keresztül a lejtős deszkák
útvesztőjén, ahol a húst mossák és kosarakba dobálják a mócsingos
részeket, reménykedett benne, hogy a ház elég öreg... igen!
El megragadta a vaskarikát és felnyitotta a csatorna csapóajtaját.
Hallotta lent a Folyam vizének csobogását és lábbal előre leugrott a
sötétségbe, hogy csatlakozzon a hullámokhoz.
A zuhanás hosszabb volt, mint remélte és a víz bénítóan hideg. El
sarkai egy pillanatra érintették a saras feneket és ő elfordult, hogy a fenti
ajtó felé az oldalát mutassa.
Próbálván figyelmen kívül hagyni a nyálkás csomókat, melyek
láthatatlanul úsztak vele együtt a vízben, feljött levegőért épp időben
ahhoz, hogy hallja amint egy nyílvessző hangosan vágódik a csapóajtóba
valahol a feje felett és egy kiáltás követte - A csatornában! Elszökik
odalent!
Elminster együtt úszott a rohanó folyóval, próbálva nem túl nagy zajt
csapni. Nem bízott benne, hogy a bátrabb fegyveresek nem jönnek utána
vagy eresztenek le fáklyákat és próbálgatják íjásztudományukat az egyenes
csatornában. A hullámok hidege belemart testébe, ahogy túlsodorták egy
sarkon és tovább.
Úgy tűnt, hosszú ideje először van lehetősége összeszedni a
gondolatait. A máguskirály és legalább három másik mágus eltűnt
egyetlen éjszaka alatt - de Elminster keze nem tett semmit ellenükben.
Nincs egy harapásnyi étel vagy legalább pár érme a házból, hogy
küszködésének bármi eredménye lenne.
 - Elminster köszönetet mond neked, Tyche. - mormogta a rohanó
sötétségnek. Sikerült megtartania a fejét abban a halálkamrában;
gyanította, hogy ez is valami... valami, ami még hatalmas varázslóknak
sem sikerült! Hirtelen feltörő büszkeségétől ujjongva felkiáltott - és ez
felmelegítette egy kicsit, ahogy a hullámok kivitték a sötétségből a dokkok
melletti este kék, lámpafényes homályába. Vetett egy pillantást Athalgard
legsötétebb tornyaira és elvigyorodott azon, ahogyan dacol velük.
Az érzés lassan elmaradt, ahogy kimászott a vízből egy használaton
kívüli dokknál és elkezdte hosszú és hideg sétáját hazafelé. Ha ő most Farl
lenne, akkor tudását latba vetve végiggondolná, hogy ki halt meg abban a
teremben és besöpörné házaikból a gazdag jutalmat még ezen az éjszakán,
mielőtt a hozzátartozók és a kisebb keselyűk rájönnek, hogy a ház
tulajdonosa és vagyona hiányzik. Azután biztonságosan elrejtőzne az
éjszakában.
- De én nem Farl vagyok - mondta az éjszakának - és nem is olyan jó
tolvaj, csak egy jó futó.
Hogy ezt be is bizonyítsa, gyorsan lefutotta a fegyvereseket, akik
alabárdjaikkal együtt éppen akkor fordultak ki az egyik sarok mögül és
meglepetten kiabáltak, mikor rádöbbentek, hogy a fiú, akit Havilyn
házának hátsó lépcsőin üldöztek, nem egészen húsz lépésnyire jutott csak.
Nehézkes üldözésük bevezette őket egy szeles utcába, melynek két oldalán
a vagyonosabbak kőkerítéssel körülvett kertjei hevertek. Ahogy az út fölé
lógó faágak alatt futottak, egy hosszú árny nyúlt le az egyikről és kemény
pontossággal találta arcon a fegyvereseket egy nagyobb kockakővel az
útból.
A férfi hangos koppanással terült el és Farl könnyedén leugrott a
faágról - Eladar! - szólt.
Elminster megfordult az utca végén és visszanézett. Barátja csípőre tett
kézzel, fejét rázva állt az út közepén.
- Nem hagyhatlak magadra egy éjszakára sem, látom. - mondta Farl,
miközben Elminster visszatocsogott hozzá.
Amikor odaért, barátja már az egyik őr nyakán térdelt, szakértően
kutatva erszény, medálok, tőrök és egyéb érdekes tárgyak után. - Valami
fontos történt. - mondta Farl fel sem nézve. - Havilyn jött rohanva, teljesen
kifogyott a levegőből és valamit mondott Fentarnnak - és mindenkit
kiparancsoltak a házból, utánunk a fegyvereseket is, hogy
meggyőződjenek arról, hogy kimentünk az utcára - és sokuk elfutott
valamerre. Futottak, El, én mondom neked... nem tudtam, hogy a nemes-
és-hatalmas kereskedők még emlékeznek arra, hogyan kell futni...
- Onnan jövök, ahol a fontos dolog történt. - mondta El csendesen. -
Ezért üldözött ez a kettő.
Farl fénylő szemekkel nézett fel rá és csak annyit szólt - Mondd!
- Később. - válaszolt Elminster. - először hadd mondjam el, hogy
hogyan néztek ki azok, akik meghaltak. És ha te meg tudod nevezni őket,
akkor meglátogathatjuk a gyanútlan és üres házaikat, hogy
megajándékozzuk magunkat a legnehezebb zsákmánnyal, amit csak egy
éjszaka alatt el lehet venni.
Farl veszélyesen vigyorgott. - feltételezem, hogy ezt fogjuk tenni, ó
tolvajok hercege. - Izgalmában és abbéli erőlködésében, hogy az őrök
testét a falak alatti sötétségbe rejtse nem hallotta mit mormogott Elminster
a “herceg" szóra.

*****

- Rendesen kifogytunk a helyből. - jegyezte meg Farl elégedetten,

amikor már biztonságos távolságban voltak a legutóbb feltört kipakolt
bolttól. - Most pedig keressünk egy helyet, ahol beszélgethetünk és nem
látnak meg minket.
- Megint a temető?
- Jó lesz... csak előbb győződjünk meg róla, hogy nincs tele
szerelmesekkel.
Ekképpen tettek és Elminster elmesélte Farlnak történetét. Az megrázta
a fejét, amikor el leírta neki a Magiszter külsejét. - Azt hittem, hogy csak
legenda. - ellenkezett.
-Nem. - mondta El csendesen. - Rémisztő volt... és csodálatos, ahogy a
legerősebb varázslatokkal sem törődve egyenként ítélkezett és végzett. Az
a hatalom!
Farl a szeme sarkából nézett barátjára. Elminster csillogó szemekkel
bámult fel a holdra. - Bár lenne akkora hatalmam egy nap - mormolta
mintegy magának - és soha többé nem kellene elfutnom a fegyveresek
elől.
- Azt hittem, hogy gyűlölöd a varázslókat.
- I-igen... legalábbis a máguslordokat. Van abban valami, amikor látod
életre kelni a varázslatokat...
 - Elbűvölő, ugye? Én is éreztem már ezt. - bólintott Farl a holdfényben.
- Lemondasz róla, amint megpróbálsz lőni egy pálcával vagy kimondani
egy varázslatot és semmi sem történik. Megtanulod egy bizonyos
távolságból szemlélni a dolgot és tisztának maradni... vagy gyorsan
lecsapnak. Istenátka varázslók. - Ásított. - Nos, egy jó kis éjszakai meló...
Gyerünk és raboljunk ki valakit Selune alatt... vagy horkoljunk egy jót
valahol, amíg felkel a nap.
- Itt?
- Nem. Legalább annak a két halottnak ott családi sírhelye van és mi
van, ha a szolgák erre tévednek, hogy leporolják a köveket. Eléggé félsz a
sétáló halottaktól, hogy megkockáztass egy csapat fegyverest? Na
találjunk egy tetőt valamerre.
Egy hirtelenjött gondolat vigyort csalt Elminster arcára. - Hannibur
szobája?
Farl visszavigyorgott. - A horkolása felébresztene egy hullát is.
- Pontosan. - Nevettek fel egyszerre és utána végigsiettek a város sötét
utcáin és sikátorain, kerülgetve a fegyveresek megszaporodott csapatait,
akik céltalanul trappoltak az éjszakában, egy sötét bőrökbe öltözött fiút és
egy repülő, öreg mágust keresve - és kétségtelenül abban reménykedve,
hogy egyiket sem találják meg.
Ahogy a félhomály a hajnal előhírnökeként belopakodott Hastarl falai
közé, El és Farl elhelyezkedett Hannibur házának tetején, csodálkozva a
lentről jövő csenden. - Mi lett a horkolásával? - suttogta El és Farl
tanácstalanul megvonta vállait.
Azután hallották a halk surranást, ami azt jelentette, hogy Hannibur
félrehúzta hátsó ajtaján a kukucskálót fedő kis lécet. Felhúzott
szemöldökökkel néztek össze majd le a sikátorba - éppen időbe, hogy
lássák, ahogy Shandathe Llaerin, “az Árny" csendes léptei után kapott
nevén, és talán Hastarl legszebb nője könnyedén Hannibur hátsó ajtajához
lép. Hallották, ahogy halkan megszólal - Itt vagyok végre, szerelmem.
- Végre. - morgott a pék, ahogy szélesre tárta az ajtót. - Azt hitten hogy
már sohasem jössz. Irány az ágy, ahová tartozol.
Elminster és Farl vidáman összenézett és vidáman összecsapták
tenyerüket. Azután, mivel alvásról már szó sem eshetett, letelepedtek és
hallgatták, hogy mi történik alattuk a szobában.
És alig hét lélegzetvételnyi idő alatt mindketten elaludtak.

*****
 A forró napsütés ébresztette fel a két kimerült tolvajt kora délelőtt... és
miután felébredtek, a Hannibur boltjából felszálló friss kenyérillat
gondoskodott róla, hogy ébren is maradjanak.
A két tolvaj korgó gyomorral kukkantott be az alattuk lévő
hálószobába, de csak Shandathe könyökét látták kivillanni a takaró alól,
ahogy békésen aludta át a napot.
- Nem tűnik helyénvalónak, hogy ő aludhat, mikor mi nem tudunk. -
panaszkodott Farl ködös szemekkel.
- Hagyd aludni. - válaszolt Elminster. - Biztosan rászolgált. Gyere. -
Óvatosan lemásztak a bolt szomszédságának hátsó ablakpárkányain és
megindultak az ezüstös fürdők felé, csak hogy sorba álljanak a többi
emberrel együtt.
- Honnan ez a kényszer hirtelen a tisztálkodásra, jóuram? - kérdezett
Farl egy kolbászárust, akit látásból ismert.
Az rájuk bámult. -Nem hallották? A máguskirályt és még néhány
mágust megöltek az éjszaka! A gyászmenet delelőkor indul.
- Megölték? Kinek sikerülhetett megölni a máguskirályt?
- Ah! - a kolbászárus bizalmasan közelebb hajolt, színlelve, hogy nem
vette észre azt a legalább nyolc másik embert, akik a nyakukat nyújtogatva
próbáltak elcsípni valamit a beszélgetésből. - Egyesek szerint egy mágus
volt, akit nemrég ébresztettek fel Netheril óta tartó szendergéséből azzal,
hogy feldúlták a sírját!
- Dehogy, - vágott közbe egy nő - Egy...
- És mások szerint - emelte fel hangját a kolbászárus, hogy elnyomja a
közbeszólót - valami szegény szerencsétlen koldus volt, akit elkaptak,
hogy élve megegyék és valami ostoba mágia folytán, legalábbis a
szóbeszéd szerint, hirtelen sárkánnyá változott és felégette az egész
társaságot. És van aki azt mondja, hogy egy beholder, egy agyszívó vagy
valami más idézett borzalom tette!
- Ugyan-ugyan, - szólalt meg megint a nő közelebb tolakodva. - nem ez
történt...
- De véleményem szerint, - folytatta a kolbászárus félrekönyökölve a
nőt és még jobban felemelve a hangját úgy, hogy az már visszhangot vert
a falakról - az első történet az igaz, amit hallottam: gonoszságuk miatt
maga Mystra látogatta meg őket és torolta meg tetteiket!
- Igen! Ez történt, én megmondhatom nektek! - a nő fel-le ugrált
izgalmában, hatalmas mellei mintha gurultak volna, mint a dokkoknál
kikötött batyuk nagyobb szél idején. - A máguskirály azt hitte, hogy van
egy varázslata, amivel megidézheti és uralhatja őt, mint egy ölebet és az ő
hatalma segítségével elpusztíthat minden mágust, hogy ő uralkodjon innen
egészen a Nagy Tengerig Elembar mögött! De nagyot tévedett és Mystra...
- Ő pedig mindannyiukat vaddisznókká változtatta, dárdákra tűzte és
megsütötte a kandalló tüzénél! - a vidámsággal telt hang a közelből, egy
halszagú fickótól jött.
- Dehogyis! Én azt hallottam, hogy letépte a fejüket és megette! - szólt
közbe egy idősebb nő olyan büszkén, mintha maga Belaur Király mondta
volna neki.
- Á, a fenébe veled! Mér' csinált volna ilyet? - a mellette álló férfi
keményen a nő lábára lépett.
Az hátraugrott a fájdalomtól és ujját a férfi orra előtt rázva kiáltotta -
Várjcsak, okoska! Várj csak és figyelj! Ha fából faragott fejük lesz vagy
letakarják a fejüket a lepellel, amikor elviszik őket előttünk, akkor majd
meglátod, hogy nekem van igazam! És vannak emberek Hastarlban, akik
megmondhatják neked, hogy Berdeece Hettir sohasem téved! Várj csak!
Fari és Elminster meglepetten pislogott, de Farl hirtelen elmosolyodott
és megszólalt, szája sarkából motyogva elváltoztatta hangját, így az
tompának és távolinak hatott. - Szerintem még fogadnának is rá, nem?
Néhány pillanat telt csak el és a rövid utca megtelt Hastarl vörös arccal
kiabáló népével, akik felemelt ujjakkal mutatták tétjeiket.
- Várjanak, várjanak! - mondta Elminster - és súlyos csend ereszkedett
közéjük: Eladar a Sötét még sohasem beszélt. - Mindig elszomorít ha azt
látom, hogy eldobálják a pénzüket. - mondta és határozottan körülnézett -
Főként miután sok komoly beszédet hallgattunk meg és az emberek
dühösek arra, aki nem fizet. Ha már pénzt tesznek fel - és tudják, hogy én
nem dobom ki ilyesmire az érméimet -, akkor összeírom követeléseiket és
azután minden tisztességesen mehet tovább.
Beszélgetés... és egyre többen egyeztek meg abban, hogy ez így egy jó
ötlet. Elminster leszakította koszos ingének ujját, vett tintát egy utcai
írnoktól cserébe egy írótollért, amit egy nyitott ablakból emelt el úgy tíz'
napja és azóta is csizmájában hordta, és elkezdte felírni az összegeket egy
durva hegyű szöggel.
A sietségben senki sem vette észre, hogy Farl több komoly összeggel is
találkozott, mindig a fejetlen oldalon maradva. Elminster végigment a
soron és teljesen felöltözve lépett be a fürdőként szolgáló régi
borospincébe, hogy folytassa az összeírást, a tépett rongydarabot egy nagy
szögre akasztotta. A víz már szürke volt a piszoktól és Elminster sietve
lépett ki a haragos tulajtól üldözve. Megkerülték az öblítőszivattyút és Farl
a pumpakart kezelve elborította tisztább vízzel mindkettejüket. Elminster
négy ezüstöt nyomott a fickó kezébe, beugrott a ruhaujjért és megint
kisietett.
- Az istenek verjenek meg titeket! Ma fejenként egy aranyba kerül! -
kiabált utánuk a férfi.
El megfordult és grimaszolva egy marék ezüstöt dobott a férfi felé.
Rosszabb tolvaj, mint mi valaha is voltunk. - morogta Farlnak, ahogy
elindultak egy jó rejtekhelyet keresni a teleírt rongynak. Úgy tűnt, hogy
Hastarl népe jóféle aranyakkal hajlandó fizetni, hogy örökre hátat
fordíthasson a máguskirálynak és vele együtt néhány máguslordnak is.
- Vagy jobb. - tette hozzá Farl. Szóbeszéd bolydította fel a várost a
történtekről; ahogy végigmentek az utcákon, az emberek körülöttük semmi
másról nem beszéltek - és valami ünnepi hangulat is kerekedett közben. El
megrázta a fejét, amikor egy fegyveres őrjárat felől nevetést is hallott. -
Természetesen ők is örülnek. - magyarázta Farl csodálkozó társának. -
Nem minden éjjel történik meg, hogy valami tehetséges fiatal tolvaj - még
ha több hitelt is adnak valami misztikus mágusnak, aki megjelenik a
semmiből, utána ugyanúgy el is tűnik - lecsapja Athalantar legrettegettebb
emberét és vele együtt még néhány követőjét is... nem beszélve egy rakás
emberről, akinek a város kereskedői egy csomó érmével tartoztak. Te nem
lennél vidám a helyükben?
- Nem gondolnak arra, hogy miféle kegyetlen máguslord lép a helyébe
és szór el még több rettegést, mint elődje. - válaszolta Elminster sötéten.
A gyászmenet útvonalának széles utcái már tele voltak;
kicicomázkodott emberek (és fürdőtulajdonosok, akik hamarabb rendbe
vágták magukat) lökdösődtek a jobb helyekért - nem törődve a kevésbé
udvarias vagy szegényebb szomszédaik áradatával, akiket gyorsan
letámadtak, hogy elérjék a kívánt pontokat, egyszerűen arrébb tolva a már
ott állókat. Ettől sokan a szekerek kerekei alatt végezték, ahogy a kiabáló
tömeg kitolta őket a középen viszonylag üresen maradt sávba.
- Gondoltál már arra, hogy miféle házak állnak üresen ezen a szép
napon, kicsalt érméktől roskadozván, amíg Hastarl népe kicsődül az utcára
holttesteket bámulni? - kérdezte Farl könnyedén.
- Nem. - mondta Elminster. - Azon gondolkozom, hogy hogyan kellene
megközelíteni a fürdős kosarát, amit mostanra már telerakott csilingelő
érmékkel és kicserélni egy másikra tele...
 - Trágyával? - vigyorgott Farl. - Túl kockázatos, gondolom, mivel a
sorban állók fele látott minket.
- Azt hiszed, hogy nem tudják, miből élünk, Farl? Még te sem lehetsz
ennyire idióta! - válaszolt Elminster.
Farl sértett méltósággal húzta fel orrát. - Nem úgy ám, jóuram! Van
egy hírnevünk, amit fenn kell tartanunk! Mindenki tudhatja, hogy lopunk,
de senki sem látta még. Ez valamiféle mágia lehet, nem gondolja? Mint a
varázslók, akiket ön annyira megvet!
El jelentőségteljesen nézett rá. - Gyerünk lopni. - mondta és a két
jóbarát elindult, hogy szembenézzen egy dolgos nappal.

*****

Az egyik ház vezette a listát és ők sietve tartottak arra egyenruhát

viselve, ami nem az övéké volt, de kiválóan szolgált, hogy ne legyen
gyanús a hátukra vetett zsák és elrejtette tőreiket is.
Átugrottak a hátsó falon egy kellemes kertbe, átvágtak rajta, mint két
éhes árny és felmásztak a borostyánnal borított erkélyre. Az erkély
mögötti szobában egy szolga aludt a napfényben, elfeledvén dolgát, amfg
ura távol van.
- Ez túl könnyű. - mondta Farl, ahogy felsiettek a lépcsőkön egy
aranyveretes ajtóhoz. Tőrét a vésett, üvöltő oroszlánfejbe döfte és
megvárták, amíg a gondosan elhelyezett dárdák elsuhantak a lépcsők
irányába. - Ezek az emberek még nem vették észre, hogy a boltokat, ahol
ezeket a tolvajcsapdákat veszik maguk a tolvajok nyitották?
Pengéjével kifeszítette az oroszlán egyik metszett üvegszemét és az
kiugrott foglalatából, hogy egy szövetszalag egyik végében álljon meg.
Megtalálván a drótot a szem mögött Fart kettévágta és szélesre nyitotta az
ajtót. El visszanézett a lépcsőkre ahogy beléptek, de a ház csendes volt.
A hálószoba vörös és mélyrózsaszín kárpit, párnák és takarók látomása
volt. - Úgy érzem magam, mintha valakinek a gyomrában lennék. -
suttogta Farl, ahogy keresztülvágtak a vörös tengeren.
- Vagy egy vágott seb körül sétálnánk. - értett egyet El, megindulva
egy ezüstözött ékszerdoboz felé.
Ahogy érte nyúlt, egy eldobott dárdácska villant el ujjai között. Farl
tőrrel a kezében megpördült - hogy két nő és egy férfi tekintetébe
bámuljon, akik éppen az ablakon másztak be. Egymáshoz illő, fekete
ruhákba öltöztek és mellkasukon egy jelet viseltek; egy átvágott holdat
egy tőrrel.
- Ez a zsákmány a Holdkaromé. - mondta az egyik nő acélos, suttogó
hangon.
- Ó nem! - válaszolt Farl és undorodva intett tőrével. - Bandák!
Pengéje pörögve szelte át a levegőt, hogy belefúródjon az egyik nő
kezébe, a kézbe, ami már lendítette is a következő dárdát. A nő felsikoltott
és térdre esett.
Elminster markolattal előre egy tőrt dobott a férfi arcába és hirtelen
elöntötte a düh. Előreugrott, hogy gyomron rúgja és hangosan felmordult,
ahogy lábujjai egy lemezvértet értek - de a férfi sikoltva esett ki az
ablakon a kertbe, kezében egy fojtóhurkot lengetett.
- Zajosak... és szakszerűtlenek. - mormolta Farl felkapva az
ékszerdobozt. A sebesült nő zokogva és a vörös szőnyeget összevérezve
nyúlt a kötélért, amivel felmásztak. - Hé! Az az egyik legjobb pengém! -
ellenkezett Farl, amint a másik nő felé ugrott eldobva egy tőrt és már
emelve a következőt.
Farl lebukott és felemelte a dobozt; a nő pengéje megcsúszott rajta és
továbbszállt a plafon felé, ahol becsapódott egy gerendába és remegve
megállt. A nő megpróbált átnyúlni a doboz felett és arcon csapni a fiút, de
az egyszerűen csak ellépett mellette, fejét karnyújtásnyi távolságon kívül
és a dobozt ínég mindig maguk között tartva ellökte a nőt annak sarkával.
Az a szőnyegre zuhant és Farl keményen a fejére sújtott a dobozzal. A nő
hangtalanul összeesett és Elminster mellé fektette eszméletlen társnőjét,
átnyújtva tőrét Farlnak.
Farl ránézett a véres pengére és a nőre mutatott vele. - Halott?
Elminster megrázta a fejét. - Csak alszik; túlságosan megsérült, hogy
megvédje magát. - Együtt letérdeltek az ékszerdoboz mellé és sietve
próbálták felnyitni, amíg Farl közbe nem vágott - Elég ebből. Használjuk a
kötelüket és menjünk.
Megálltak egy pillanatra, hogy leellenőrizzék a banda csomóit a kötélen
és sietve mászni kezdtek, Farl elöl. A tolvajfickó a pázsiton hevert ájultan
és egy kábult kinézetű szolga bámult le rá. Látván a kötelet táncolni és
rángatózni, felnézett rájuk. Azután felkiáltott és futott, majd a két tolvaj
fentről hallotta újra:
- Átkozott istenek! Remélem nincsenek nyilaik! - mormogta Farl és
lecsúszott a kötélen, az megégette kezeit.
 Azután hirtelen a kötél már nem kapaszkodott semmibe és ők zuhanni
kezdtek. Tompa puffanás és egy mordulás jelezte lentről, hogy Farl földet:
ért. El fejében megfordult a gondolat, hogy talán barátja hátára érkezik, de
Farl már felugrott és futva indult a kerítés felé. Elminster próbált
megnyugodni, miközben a gyep hevesen rohant felé.
Keményen ért földet. Talpra ugrott és felszisszent; jobb lába sajgott és
mellette feküdt a férfi, akit kirúgott az ablakon, szája tátva és arca fehér.
Rossz érzése volt, de amikor elindult, látta a fickót, ahogy tétova kézzel
egy nem létező ablakpárkány után nyúl. Elminster és Farl együtt futott a
kertben és mászott át a falon. A túloldalon leugrottak és kényelmesen
indultak a legközelebbi útkereszteződés felé, amikor egy súlyos nyílvessző
zúgott át a fal felett és állt bele a szemben lévő ház magas fakapujába.
Farl rábámult. - Az istenekre, egy íjász! Tűnjünk el innen!
Így hát minden méltóságot feledve futni kezdtek a bedeszkázott bolt
felé, ahol a zsákmányt és a felszerelést tartották. Egyszer csak Farl a
homlokára csapott. - Bandák! - sziszegte - Mindig van valaki, akit
kihagyhatnak. Kellett lennie ott egy figyelőnek! - Megfordulva futni
kezdett visszafelé, mutatva Elnek, hogy siessen tovább.
Elminster folytatta a menekülést, céltudatosan mozgott, de nem futott
és időnként harciasan körülnézett. Alig két utcával jutott távolabb, amikor
Farl leugrott mellé az egyik alacsonyabb háztetőről. - Ez rendben volna...
felejtsük el ezt az egészet és vegyünk néhányat Hannibur friss
vajaszsömléiből! Ideje egy kora esti lakomának.
- A figyelő? - kérdezte Elminster.
- Dobtam felé egy pengét és legalább másfél mérfölddel elvétettem.
Annyira meglepődött, hogy leesett a tetőről és betörte a fejét egy kocsin
odalent. Most már semmit sem fog többé figyelni. - Elminster
megborzongott.
Farl megrázta fejét és ránézett. - Mire figyelmeztettelek? Bandák!
Hastarl híre szárnyra kelt!
 Hat

NYOMORGÓ TOLVAJOK
Van, amikor egy város még annál is rosszabb, ha tolvajok uralkodnak
éjszaka az utcákon; az, amikor tolvajok alkotják a kormányt és
uralkodnak éjjel és nappal egyaránt.
- Calimporti Urkitbaeran
A Fekete Áramlatok Könyve
A Törött Koponya Éve

A legjobb Calisithe selymek ritkán mennek fel a Nagy Tenger menti

hosszú és kalózfertőzte útra elegendő mennyiségben ahhoz, hogy Elembar,
Uthtower és Yarlith ne eméssze fel mindet a Delimbiyr mentén. Még
ritkább volt, hogy a kereskedők megállítsák uszályaikat a kicsiny és
tartományi Hastarl dokkjainál, ahol a durva szőttes a legkedveltebb viselet
és egy jó kardhüvelyt többre értékelnek, mint egy kényelmes szabású
ujjast. Még ennél is ritkábban történt meg, hogy a még távolabbi
délvidéken lévő mesés Tengerszellő Városaiból származó cikornyás, lila
és smaragdszín Tashtan szövetek is a selymek mellett legyenek. Hatalmas
tömeg gyűlt össze a dokkoknál. A kövér, díszes ruhájú kereskedők
némelyike még azzal sem törődött, hogy áruikkal felmásszon az utcákon a
boltokig, hanem csak kirakodtak a dokkoknál és már árultak is.
Farl és Elminster egyáltalán nem zavartatta magát, amikor az első ilyen
szállítmány befutott. Amikor a második is megérkezett, azt is békén
hagyták és távolról figyelték, ahogy egy szerencsétlen Holdkarom
csenőművészt selyemlopáson kaptak és bőrétől megfosztva kilógatták a
városfalra.
A mesterszabók nem társultak, mert a máguslordok nem foglalkoztak
az iparszövetségekkel. Találkoztak azonban időnként némi bor és
vaddisznósült mellett a Táncoló Driádhoz címzett lakomateremben és
természetesen egyezségek is köttettek ezen alkalmakkor. Egy
szolgálólány, aki az asztal körül sürgölődött, sokszor túl sok apróságnak
jutott birtokába és (csupán négy aranyért) Farl és Elminster is megismerte
a legfrissebb döntéseket. Farl szerint ezt a pénzt megérte elkölteni.
Elminster, szokása szerint, semmit sem mondott.
 Így hát egy Holdtalan éjszaka az egyik raktár tetején találta őket, amint
egy bizonyos dokkot figyelnek várva a deszkák recsegésére és az
elhalványított lámpások fényére, ami egy titkos hajórakomány
megérkeztét kíséri, melyben (a szóbeszéd szerint) arany és borostyán
gombokkal díszített ruhák érkeznek a mesterszabók részére.
Ropogós, szellős éjszaka volt, a levélhullás és az utána jövő hideg,
tompa tél első hírhozói közül való. Megtört azonban a tolvajok sötét
kabátján, minthogy nem akarták érezni a hideget a sötét víz felett
megjelenő lámpásfényekre várva.
A két tolvaj türelmes csendben várt leendő áldozataira, hogy azok,
megtöltsék a kocsikat, négyet összesen, mindben egy halom rakomány.
Azután csendesen lecsusszantak megfigyelőhelyükről, elkerülve a
körbejáró bérelt őrséget a kocsik közelébe jutottak. Csupán a pillanat
műve volt egy követ dobni egy rozsdás fémkupacra a szabász boltja
mögötti sikátorban és amíg a fejek és a pengék a zaj irányába fordultak, ők
bemásztak a negyedik kocsiba az utcácska másik oldalán. Ezután maradt
úgy hat lélegzetvételnyi idejük, ami után szükségessé válik majd még egy
hasonló próbálkozás, hogy elrejtsék távozásukat is.
Még csupán a negyedik lélegzetnél tarthattak, amikor meglepett
átkozódást, egy sebzett hátas nyerítését és acél csengését hallották a
közelből, - Verseny? - suttogta El barátja fülébe, Farl bólintott.
- Kedvenc időtöltésünk, - mormolta - a Holdkarom által biztosítva,
nem kétlem. Várj még, most! A ló hangja azt jelenti, hogy van legalább
egy íjuk. hagyjuk őket harcolni és kifáradni egy kicsit, mielőtt lelépünk.
A harc folytatódott és a két tolvaj sietve gyűjtötte be zsákmányát.
Amikor elkészültek, kihúzták tőreiket és résnyire nyitották a hátsó ajtót,
hogy óvatosan kinézzenek az éjszakába.
Egy arc és mellette egy kard bámult rájuk. Fart magasra ugrott, hogy
elkerülje a férfi szúrását, a kardpengére érkezett, de azonnal tovább is
lépett a fegyvert tartó kézre és tőrét mélyen az arcba temette, mielőtt a
férfi felkiálthatott volna.
El kiugrott melléjük az utcakőre. Farl csizmájával lenyomta áldozata
fejét, hogy ki tudja húzni belőle tőrét és már dobta is el a sötétségbe, ami
úgy tűnt, mintha rohanó emberekből és kihúzott pengékből állt volna. Az a
homlokán ütött meg egy őrt, aki átkozódva és vérezve futott tovább.
Farl felkapta a hosszúkardot, ami áldozata törött kezéből esett ki. -
Gyerünk innen! - sziszegte.
 Jobbra futottak egy emelkedő mellékutca felé, ahol a népek túl
tiszteletreméltóak voltak ahhoz, hogy a szegénynegyedben lakjanak, de
nem elég gazdagok, hogy fallal vegyék körül otthonaikat. Tőrök röpködtek
és pörögtek az éjszakában mindenfelé, de a Holdkarmoknak nem voltak
igazán jó dobóik. Úgy tűnik, az őrök ostobák, gyengék vagy alulfizetettek
voltak: a harc véget ért. Az utcában csak a Holdkarmok maradtak talpon.
A két tolvaj nem vesztegette a levegőt átkozódásra. Cikkcakkban, hogy
nehezebb célpontot nyújtsanak az íjásznak és levegő után kapkodva
futottak le az utcán. Egy nyílvessző suhogása vágott fülükbe és hátulról
árkozódás jött. A vessző furcsa ívben zúgott el közöttük; Farl meglátta és
visszapillantott. Egy Holdkarom állt mögöttük - eddig őket üldözte -
döbbenten markolászva a vállát.
- Még mernek... lőni? - csodálkozott El. - A saját... embereikkel
mögöttünk...
- Még nem hagyták abba. - lihegte Farl. - Térj ki!
A következő vessző akkor jött, amikor elérték az utca végét és
bevetődtek egy sikátorba. A suhogás hangosabb lett és mindketten lebukva
maradtak. A vessző alacsonyan szállt el felettük és egy kapualjba
csapódott épp amikor egy fegyveres őrjárat bukkant ki a mellékutcából
magasra tartott alabárdokkal. Az őrkapitány lebámult a félhomályban az
előtte lévő két emberre és felkiáltott. - Fényt ide! Helyzet van! Kardokat
el...
Úgy tűnt, a Holdkarmoknak volt egy második íjászuk. A vessző szilárd
puffanással talált célba - és a kapitány gurgulázva esett össze a hosszú,
sötét nyílvesszővel a torkában.
Farl és Elminster gurulva ugrott talpra, közben a meglepett fegyveresek
alabárdjaikkal birkóztak. Végigfutva a sikátoron maguk mögött hagyták az
őrjáratot, felbuktatva az egyetlen fegyverest, aki megpróbálta feltartóztatni
őket.
Ahogy a katona keményen csattant az utcakövön, Farl Elminsterrel
maga mögött felugrott egy szövetárus külső falépcsőjére. A tető csupán
egy könnyed ugrásra volt a korlátról, de csúszósan csillogott a harmattól.
Lélegzetért kapkodva álltak meg végül a szomszédos nádtetőn.
Zihálva egymásra néztek a sötétben. - Késztetést érzek rá, - mondta
Farl, de csak néhány kapkodó lélegzet után folytatta - hogy saját bandát
indítsunk.
- Tyche megsegít. - mormolta Elminster.
Farl ránézett. - Nem azt akartad mondani, hogy Mask, a Tolvajok Ura?
 - Nem. - válaszolt El. - Azért imádkoztam, hogy ez a ,,banda" ne vegye
el a barátságunkat.. vagy az életünket.
Farl csendben maradt egy ideig, majd Elminster mormolást hallott. - Ó,
Tyche úrnő, segíts meg...

*****

- Á, Naneetha! Azok a bársonyos kezek... - nevetett Farl, majd hirtelen

abbahagyta. - Ez az! “Bársonyos Kezeknek" fogjuk magunkat hívni.!
Morgolódás és nevetés futotta körbe a kicsiny szobát. Poros volt és
büdös, évtizedekig sózott halat raktároztak itt. Azonban a hely tulajdonosa
már rég meghalt és két lerobbant szekerét a sikátor szájánál a tolvajok
gondosan összeakasztották, így a fegyveres őrjáratoknak nem akaródzott
közelebb jönni és emiatt nem is hallották meg a gyülekezőket. Több, mint
egy tucat ember gyűlt össze a szobában, kisebb távolságot tartva és
kezeiket fegyvereiken pihentetve méregették egymást.
Farl végignézett rajtuk és sóhajtort. - Tudom, hogy egyikőtöket sem
vidította fel az ötlet... de itt mindenki tudja, hogy vagy összefogunk, vagy
megölnek minket... vagy elhagyjuk a várost és máshol próbálunk
szerencsét... egyéb városokban, ahol gyanús idegeneknek bélyegeznek
majd és a helyi tolvajbandák csak arra fognak várni, hogy kést
döfhessenek belénk.
- Miért ne csatlakozhatnánk a Holdkarmokhoz? - vetette közbe Klaern.
Egyike volt a Blaenbar testvéreknek, akik az egyik ablak mellett
ácsorogtak, ahonnan könnyedén jelet adhatnak bárkinek odakint.
- Mi módon? - kérdezte Farl nyugodtan. - Bármikor, amikor Eladar
vagy én kereszteztük az útjaikat, azonnal belénk akarták mártani a
pengéiket anélkül, hogy egyetlen szót is váltottunk volna. Mi mindannyian
alulról kezdtük, bizalom nélkül és feláldozhatóként.
- Nem csak ez a baj. - tette hozzá Elminster, a szobában minden
tekintet meglepetten fordult félé. - Elgondolkodtam azokon a bőrruhákon
és egyforma címereken, amiket viselnek. Drága... és megvolt nekik,
mielőtt egyetlen érmét is elvettek volna. És emellett jó fegyvereik vannak.
Nem emlékeztet ez mindenkit valamire? Nem olyan, mint egy
magántestőrség? Egy csapat Hastarl utcáin, amely azonnal megtámadja a
tolvajokat, minket, amint meglátja. Ez teljesen úgy hangzik, mintha a
máguslordok, a király vagy valaki más fontos és gazdag ember bérencei
lennének. Mi lehetne jobb módszer, hogy megtisztítsd a várost a
tolvajoktól és balesetek történjenek ellenfeleiddel, minthogy a saját
bandádat dobod ki az utcákra?
Egyetértő bólintások jöttek a szoba minden sarkából. - Hát ez az! - a
kövér és idős Chaslarla szólalt meg - Ez jobban ráillik a mocskokra, mint
bármi, amit hallottam, mióta először megláttam őket. És ez
megmagyarázza, hogy a fegyveresek miért választanak más utakat, amikor
ők kitámadnak... parancsra, természetesen.
- Ja. - értett egyet a fiatal Rhegaer, kényelmesen forgatva ujjai között
egy apró tőrt egy nála nagyobb hordón ülve. Szokás szerint nagyon
piszkos volt... de a hordó is és a figyelő szemek könnyen elsiklottak
mellette, a villanó és forgó pengén állapodva meg.
- Nos, szerintem sok okos hazugság és képzelgés van ebben a
beszédben - morgott Klaern. - és én nem vagyok kíváncsi a folytatásra.
Mind bolondok vagytok, ha erre a két álmodozóra hallgattok. Mi mást
tudnak ők adni, mint okos szavakat? - Kilépett a sarokból és körülnézett,
két testvére, mint egy csendes hullám követte és szilárd, ijesztd húsfalként
álltak meg mögötte. - Ha lesz egy banda a Holdkarmokkal szemben, akkor
azt ért fogom vezetni. “Bársonyos Kezek", na persze! Amíg ez a két illatos
kisfiú itt parádézik és károg, addig a testvéreim s én gazdaggá tehetünk
titeket... garantálom.
- Ó? - gördült elő az egyik sötét sarokból egy nagyon mély hang. - És
hogyan vesztek rá, Blaenbar, hogy bízzam bennetek? Azután, hogy az
utóbbi három nyáron láttalak titeket a sikátorokban dolgozni, csak annyit
tudtam meg, hogy sohase fordítsak nektek hátat,.. különben egy pengét
találok benne hamarosan.
- Klaern felhorkantott. - Jhardin, Hastarlban mindenki tudja, hogy erős
vagy, mint egy ökör, de bárki felvehetné veled a versenyt ész dolgában.
Mit tudsz a tervezésről vagy...
- Többet, mint sokan. - mordult fel Jhardin. - Ahonnan én jöttem, ott a
“tervezés" mindig azt jelentette, hogy valaki megpróbál kiszúrni velem.
- Akkor miért nem mész vissza oda?
- Elég volt, Klaern. - vágott közbe Farl hűvösen. - A bizalom olyan
dolog, ami kevesekben van meg, amíg a közelben vagy. Jobb, ha most
elmész.
A vörös sörényű férfi felé fordult. - Attól félsz, hogy elveszíted az
irányítást a Tapizó Kezek kicsiny bandája felett? Lássuk csak... ki áll itt
melléd?
Elminster csendesen előrébb lépett.
 - Igen, igen, a csinos barátodról ezt tudtuk... most is melletted van,
mint mindig.
Nem törődve a rosszindulatú villogással, Jhardin merev tekintettel
lépett elő a sarokból. Rhegaer könnyedén leugrott a hordóról és Chaslarla
is közelebb mozdult.
Klaern körülnézett. - Tassabra?
Egy halvány alak az egyik legsötétebb árnyék mélyén halkan sóhajtott
és lágy, éneklő hangon válaszolt - Bocsáss meg, Klaern, én is Farl mellé
állok.
- Á! Az istenek meresszenek meg mindőtöket, bolondok! - Klaern a
padlóra köpött és sértett büszkeséggel indult ki a teremből. Két testvére,
Korlar és Othkyn óvatosan hátrált utána, hogy őrizzék kivonulását.
- Azt hittem, hogy a szeretőd. - szólalt meg halkan egy újabb hang az
árnyak közül.
- Ne törődj vele, Larrin! - Tassabra hangjában harag csendült - Ez a
disznó a szeretőm? Nem, csak játszottan vele.
Jhardin Farl félé nézett, az bólintott. A hatalmas ember meglepően
csendesen és könnyedén kisétált a szobából. Klaern életéből kevesebb
maradt, mint amennyit ő gondolt. Farl előrelépett. - Akkor hát
megegyeztünk? A Bársonyos Kezek megszületnek ma éjjel Hastarlban?
- Ja, - jött az egyszemű Tarth nyers hangja. - Követem a parancsaidat.
- És én is, - Mondta Chaslarla újból előbbre lépve. - egészen addig, míg
nem képzeled magad a város urának és nem azért küldesz ki minket, hogy
fegyvereseket és máguslordokat öljünk egész éjszaka.
A szavai az általános egyetértés moraját keltették. Farl vigyorogva
hajolt meg. - Akkor hát megegyeztünk. Első közös munkánk pedig az lesz,
hogy kitörünk erről a helyről... mert ahogy gyanítom, a Holdkarmok
valószínűleg felajzott íjakkal várnak ránk vagy elmondták néhány
őrjáratnak, hogy hol keressenek minket.
- Lehet enyém az első vér? - kérdezte Rhegaer mohón.
Mögötte Felcsilingelt Tassabra nevetése. - Csak vigyázz, hogy ne a tiéd
legyen az. - mondta. A félhomály elrejtette a tekintetet, amit ezért kapott...
de mindenki érezte a súlyát. Többen is elkuncogták magukat, ahogy együtt
lementek a lépcsőkön.

*****
 Egész Hastarl tudta, hogy Athalantar két nemes családja, a Glarmeir és
a Trumpettower ugyanazon az éjszakán vált eggyé igaz szerelem által.
Peeryst Trumpettower egy tollas kalpagot és az eseményre külön varratott
aranyozott mellényt viselt, a megszokott harangocskás nadrággal és
felkunkorodó orrú cipővel. Apja legkönnyebb kardjával az oldalán
büszkén parádézott hölgyével Sune, Lathander, Helm és Tyche oltárai felé,
mielőtt a kézfogó szentté válik Tyr kardja alatt.
A menyasszony apja megajándékozta az ifjú párt egy szoborral, mely
Athalantar hátráló Szarvasát (nem a királyt, az állatot) ábrázolta és
egyetlen hatalmas gyémántból faragták, ami többet ért néhány nagyobb
kastélynál is. A szolga, aki egész nap körbe-körbe vitte egy üvegkupolás
tálcán arra gondolt, hogy nehezebb is, mint néhány nagyobb kastély.
Komoly őrizet mellett ezt a különösen gyakorlatias ajándékot a
menyasszony hálószobájában helyezték el, az ágy végénél, ahol, mint az
öreg Darrigo Trumpettower meg is jegyezte egy hunyorítás kíséretében -
Jó helyen van, hogy nézegessék.
Nanue Glarmeir egy igen finom mívű, égkék köntöst viselt, mely a
távoli Shantel Othreier elfjeinek kezei közül került ki; anyja büszkén
hirdette, hogy ezer aranytallérba került. Úgy terült szét a padlón, mint sok
eldobott rongycsomó - ami megegyezett az izgatott Peeryst gondolataival
-, ahogy az ifjú pár felköszöntötte egymást pezsgő holdbuborékborral és
Selune felé fordulva is megemelték poharaikat, aki kedvesen mosolygott
le a hitvesi ágyra.
Sem férj, sem feleség nem fedezte fel a pár fekete kesztyűs kezet,
amely halkan nyúlt ki az ágy alól és vette el a hajtűket, melyeket Nanue
épp csak most húzott ki, hogy haja nemes ívű vállaira és hátára omoljon
(Peeryst lélegzete elakadt örömében). Mindketten észrevették azonban a
hirtelen megjelenő két csizmás lábat, amely kioltotta a holdfényt és betörte
a hálószoba íves ablakai közül a legnagyobb finom üvegét. Tulajdonosuk
követte a lábakat: szák, fekete bőrruhába öltözött nő egy erszénnyel a
mellkasán és félmaszkkal az arcán.
A tetszetős behatoló kedvesen az ifjú párra mosolyogva előhúzott egy
keskeny pengét és a szarvashoz lépett. Izgatottságukban egyikük sem
hallotta a bosszankodó sóhajt az ágy alól.
- Sikoltsatok csak - mondta a nő lágyan - és belétek mártom ezt a
pengét.
Megragadhatta az ötlet, mert Nanue felsikoltott. Túl élesen; törött
üvegcserepek estek ki csilingelve az ablakkeretből.
 A nő elsötétedett arccal lépett keresztül a szobán, hogy beváltsa
ígéretét, de mintha csak magától tenné, egy zsámoly az ágy mellől a fejére
ugrott. Megtántorodott, elvesztette tőrét és súlyos dobbanással esett
oldalra az egyik ruhásszekrénynek - ami szinte azonnal megingott, lassan
és nemesen dőlni kezdett felette.
Nanue és Peeryst szinte azonnal magához ragadta a kezdeményezést és
összhangban sikoltani kezdett.

*****

Odalent a szőrmékbe és ékszerekbe öltözött felmenők hallották

csörömpölést és a sikolyokat. Mindentudó szemeket emeltek vigyorogva a
plafonra, majd megemelték poharaikat is.
- Ó, igen. - mondta Darrigo Trumpettower. Pohara felett egy Glarmeir
lányra bámult, aki alig fele olyan idős volt, mint ő, és gyakorlottan kifújta
bajuszát borából. - Emlékszem saját nászéjszakámra... legalábbis az elsőre;
kijózanító volt. A Gorgonhold Évében történt, ha jól emlékszem...

*****

Egy sötét alak emelkedett fel az ágy mellől és osont át a szobán, hogy
végül lebukjon egy karszék mögé, melyre Peeryst tette le gondosan
csizmáit nem túl rég. Már biztonságosan látótávolságon kívül volt, mire a
következő két bőrruhás tolvaj berobbant másik két ablakon és friss
üvegszilánkokkal szórta tele a vastag szőnyeget. Peeryst és Nanue
rémülten nézett egymásra és sikoltott fel újra, egymás pőre hátát
karmolászták vágyukban, hogy valahol máshol legyenek - bárhol máshol!
A két újonnan érkező ugyanolyan maszkot és szűk bőrruhát viselt, mint
az iménti behatoló. Egyikük nő volt, de a másik egy férfi és mindketten
vadul néztek körbe a szobában.
- Hová mehetett?
- Halkabban, Minter! Felvered az egész házat.
- Ne használd a nevem, az istenek verjenek meg!
Tőröket húztak elő csizmáikból és a rettegő pár felé fordultak. Azok
újból felsikoltottak és megpróbáltak a szőrmedíszítésű selyemtakarók alá
rejtőzni.
- Maradj már, átok beléd! - nyúlt ki Minter egy menekülő láb után és
elkapva a bokát. Megrántotta. Egy gyengén küzdő Peeryst jött vele és
próbált megkapaszkodni a takarókban, de csak annyit ért el, hogy
lerántotta azokat feleségéről és az sikoltva felült. Egy kis üvegszobrocska
szilánkokra hasadt és a karszék mögül érte nyúló feketekesztyűs kéz sietve
tért vissza búvóhelyére.
Peeryst Trumpettower ki lett rángatva az ágyból és le a szőnyegre
Minter lábai elé, félelmében reszketett.
Minter még egyet rántott rajta és halványan tükrözve, hogy milyen
nevetséges egy ember meztelenül, felmordult - Hová ment? - Tőrét
meglengette a férfi orra előtt a hatás kedvéért.
- K-ki? - cincogta Peeryst.
Minter forgószélszerű társnőjére mutatott tőre hegyével, aki éppen a
szobában fellelhető ékszerdobozokat és selyem alsókat gyűjtötte össze,
egy a padlón középen kiterített takaróra dobálva zsákmányát. Amikor
ránéztek, éppen felemelte a szarvast, meglepődve súlyán felmordult,
elvesztette egyensúlyát és könyökeire esett a felhalmozott javak tetején.
Kínjában felsikkantott és a szarvas oldalra csúszott kezéből. Ismét
felmordult, ezúttal hangosabban.
- Olyan, mint ő és előttünk jött! - vicsorogta Minter még mindig társára
mutatva.
- A-a ruhásszekrény alatt. - remegte Peeryst a előremutatva. - Ráesett.
Minter odafordult és sötét vérpatakot látott szivárogni a felborult
ruhásszekrény alól, ami olyan nagy - és talán olyan nehéz - volt, mint egy
telerakott kocsi. Megvonta a vállát. Még akkor is vonogatta, amikor egy
alak mászott ki az ágy alól, kezében egy parfümös üveg darabjával.,
Isparla - Minter társnője - talpra kecmergett és amikor meglátta az
üvegszilánkot tartó figurát megvetően kiköpött. - Bársony! Már megint! -
és eldobta tőrét. Az alak lebukott az ágy mögé és a tőr ártalmatlanul villant
át a szobán. Hatalmas tüsszentés jött az ágy mögül.
Nanue újra felsikoltott - a feketeruhás nő kézfejjel arcul ütötte
miközben átugrott az ágyon a tüsszögő figurához. Sietségében megbotlott
a szarvasban és felszisszent fájdalmában. A szobor átfordult a másik
oldalára és egy gyémántszilánk letört belőle.
A misztikus alak a folyamatos tüsszögéstől rázkódva emelkedett fel az
ágy mögül, de azért még sikerült az üvegdarabot a Holdkaron nő arcába
vágnia és ezzel hátrálásra kényszerítenie. Isparla visszalépett az ágyon és
Nanue összeszedve magát keményen a hátára csapott.
 Maszkos arcát elfordítva felmordult és előredőlt, hogy húsos
csattanással találkozzon a sárgaréz ágytállal, amit Peeryst remegő kézzel
éppen felemelt.
Isparla csendesen esett össze az ágyon. Nanue mellette térdelt és nézte,
ahogy a vér szivárogni kezd a maszkos nő felhasadt ajkaiból a
selyemtakarókra és tehetségesen ismét felsikoltott.
Peeryst bámulta egy darabig, amit tett, majd rémülten ledobta az
ágytálat - az éles reccsenéssel találta el a szarvast és üres kondulással állt
meg a szoba másik végében - és üvöltve menekült ki a szobából. Egy sötét
sziluett ugrott ki az egyik karszék mögül és indult utána futva.
Peeryst alig két tépésnyire volt a hálószoba biztonságot jelentő
ajtajától, amikor az alak elkapta. Együtt zuhantak az ajtónak; az dörrenve
vágódott ki az ütközéstől, majd csapódott be újra.

*****

Odalent mindkét család szőrökbe és ékszerekbe öltözött idősebbjei

hallották a dörrenést, szemöldökeik megemelkedtek, majd ismét
kiürítették poharaikat.
- Nos, - mondta Janatha Glarmeir fénylő szemekkel és kipirosodó
orcával körbenézve - úgy tűnik... ütik a vasat, ugye?
- Az efféle zajok helyénvalónak tűnnek. - nézett rá Darrigo
Trumpettower vigyorogva - Emlékszem, hogy a második feleségem olyan
volt...

*****

Elminster felkelt az eszméletlen Peeryst mellől, megbizonyosodott

róla, hogy az ajtó ezúttal zárva van és az ágytól ellépő, parfümtől
könnyező szenű Farlhoz sietett.
- Ideje eltűnnünk. - mormolta megrázva Farlt.
- Átkozott Holdkarmok! - morogta Farl. - Vegyünk el valamit, ami
megéri ezt.
- Megvan. - mondta El. - Tűnés.
Szavai izgatott kiáltásba csaptak át, amint két újabb bőrruhás alak
ugrott be a törött ablakokon, némileg könnyebb utat választva.
 Futva értek földet, előhúzott pengékkel. Elminster felkapott egy
kicsiny, üvegezett asztalkát, a rajtavolt szobrocskák szétszóródtak, ahogy
eldobta.
Célpontja lebukott és az asztalka kisiklott az egyik ablakon - és az
egyik szobrocska keményen landolt a lábán.
Elminster a hirtelen fájdalomtól üvöltve ugrott fel. Az egyik vigyorgó
Holdkarom csillogó pengéjét felemelve lépett közelebb, miközben a másik
az ágyon sikoltozó, meztelen nő felé nyúlt.

*****

Az asztalka átrepült az éjszakán, hogy szikrázó üvegszilánkokra

robbanva végezze az utca kövén. Néhány szilánk bekopogtatott a
lakomaterem és a társalgó ablakain. Mindkét család szőrmékbe és
ékszerekbe öltözött idősebbjei az ablak felé fordultak és még több
szemöldök emelkedett meg.
- Valószínűleg nem verekednek, ugye? - kérdezte Janatha Glarmeir
idegesen legyezgetve magát, hogy elrejtse kivörösödő arcát. - Biztosan
nagyon élénkek.
- Dehogy! - szólt rá Darrigo Trumpettower. - Ez csak... amit ők most...
áh, “előjáték", tudja, a vidám játszadozás mielőtt... van ott fent egy nagy
szoba, ahol körbekergethetik egymást... - sóhajtva nézett fel a
mennyezetre. Az váratlanul megrázkódott egy újabb éles dörrenéstől és
egy kis porfelhő lebegett alá belőle. - Bárcsak fiatalabb lennék és Peeryst
segítségül hívna...
Hirtelen halvány, kétségbeesett kiáltás jött - Segítség!
- Hát, - mondta Darrigo boldogan - az ifjú nem éppen a nagyapja
kiköpött mása! Hol vannak azok a lépcsők? Remélem emlékszem még
néhány dologra ennyi év után is...

*****

Elminster összeszorított fogakkal táncolt hátrébb. A Holdkarom villanó

pengével lépett utána és felmordult meglepetésében, ahogy Farl kinyúlt és
elkapta a lábait. A Holdkaron kivágott fatörzsként dőlt el és Farl a torkára
vágott mielőtt még bármit is tehetett volna. A szarvas szobra hangos
reccsenéssel fordult ki a férfi alól és valahogy kisebbnek tűnt most.
 Elminster látva, hogy Farl már végzett, elfordította fejét és hirtelen a
Calimshan remekének számító kékkel hímzett szőnyegre ürítette
vacsoráját.
- Hát ez az a szőnyeg, amit nem fogunk elvinni. - mondta Farl vidáman
és átugrott a szobán az utolsó Holdkaromhoz, aki a zokogó
menyasszonnyal küzdött. Mire odaért, a feketeruhás nőnek éppen sikerült
Nanue arcára és torkára helyeznie kezeit és felnézett.
Farl nem lassított. Futtában öklével keményen a maszkra ütött.
A nő még nem ért földet, amikor Farl már kiugrott az ablakon, a
Holdkarmok egyik kötele sziszegett kesztyűs kezében, ahogy sietve
lecsúszott rajta.
Elminster felkapott egy kézbeillő ékszerdobozt, hogy kiegészítse a
csizmájába tűzött hajtűk jelentette zsákmányt, bedobta inge elejébe, hogy
szabaddá tegye kezeit a mászáshoz és Farl után indult. Nanue sikoltva
futott az ajtó felé, ahol ájult férje feküdt.
Elminster felbukott a szarvasban és átkozódva fejezte be röptét az
egyik ablakban, tehetetlenül forogva. A szobor a harc közben félrerúgott
szőnyeg alatt lévő síkos padlóköveken a falig csúszott, saját darabjait
köpködve minden irányban.
El ügyetlenül belekapaszkodott az ablakpárkányba - az ablakon éppen
nagy ívben belendülő Holdkarom nem látta meg és átlépett felette. A férfi
szemei a holdfényben megcsillanva álltak meg a szobron.
- Aha! Egy király váltságdíja az enyém! - kiáltotta a tolvaj csupán
megszokásból egy kést dobva a pucér nő felé, aki éppen az ajtó felé futott.
A megvillanó penge egy magasra aggatott tükröt talált el, amely megingott
és összetörve zuhant le Nanue fejére. Az sikoltva hátraugrott, de
tehetetlenül megcsúszott a szőnyegen. A tükör mellette ért földet,
szilánkjai szétszóródtak a köveken; Nanue vakon menekült előlük és
átesett egy parfümös üvegekkel megrakott asztalon. A csörömpölés
hihetetlen volt; a tolvaj, kinek keze már elérte a szobor maradványait,
elborzadva lépett hátra.
Ezen hirtelen mozdulat következtében megbotlott a szobor egyik
nagyobb szilánkjában és leült, leverve egy arcképet a falról. Roaruld
Trumpettower, Stirgék Ostora - egyik kezében egy pohár vért tart,
másikban egy kitekert nyakú, ernyedten lógó szárnyú stirgét - olyan erővel
ért földet, hogy beleremegett a szoba, előreugrott keretével együtt és
beterítette a tolvajt. A szarvas ismét arrébb csúszott, megint kisebbedve
valamennyit.
 Nanue egy mindent átütő szagfelhőben zokogott az üvegszilánkokon és
a kiömlött parfümben ülve; több, mint félszáz titkos olajkeverék ömlött rá
és a kövek is olyan csúszósak lettek, hogy képtelen volt talpra állni. Végül
csúszva-mászva elindult egy szőnyeg felé. Elminster pont azt dekorálta ki
nem sokkal ezelőtt, így Nanue visszahátrált egy másik célpontot választva,
új erőre kapva mászott arra.
Elminster a pusztítást látván megrázta fejét, elkapta az egyik kötelet és
kilendült az éjszakába. Mögötte éles, hasadó hang hallatszott, amint egy
kesztyűs kéz fogta tőr feltépte Roaruld Trumpettower szívét és az
akaratlanul mögötte rejtőzködő tolvaj a lyukon keresztül körülnézett azért
amiért - ott van!
A szarvas az ágy mellett hevert egy csendes holdfény-tócsában,
számtalan repedéssel díszítve. A tolvaj sietve kapta fel - Az enyém lett
végül!
- Nem! - ellenkezett egy hűvös hang az ablak felől, - Ez az enyém!
Egy tőr repült át a szobán, de célt tévesztett és egy tompa koppanással
remegve állt meg egy fafaragványban a falon.
Az első tolvaj kezében a szoborral vicsorgott - majd felismervén, hogy
a másik Holdkarom nem láthatja arckifejezését a maszk mögött egy
hirtelen mozdulatot tett a szoborral. A második tolvaj felmordult és egy
újabb tőrt engedett útjára, ami a földön mászó Nanue orra előtt suhant el.
A lány sietve irányt változtatott és becsusszant a biztonságos menedéket
nyújtó karszék mögé.
A tolvaj a szoborral az ablak felé indult. - Maradj ott! - figyelmeztette a
másikat egy tőrt lengetve kezében.
A második tolvaj felkapott egyet a szétszóródott ékszerdobozok közül
és nyugodtan az első felé dobta. Célt ért és kinyílt, csillogó ékkövek
sokasága ömlött belőle a padlóra. Az első tolvaj követte az ékszereket és a
szarvas felrepült a levegőbe.
Pörögve szállt át a légtéren - a legközelebbi ablak felé.
- Nem! - a második tolvaj kétségbeesetten ugrott utána rálépve az imént
szétszórt ékkövekre. Előrelökte kesztyűs kezeit és azok csak nyúltak,
nyúltak - és a szarvas kifeszített ujjai végére esett.
A tolvajt kéjes diadal töltötte el ahogy továbbhaladt futása lendületével.
- Hah! Megvan! Drágaságom! Ó, én drága szarvasom!
Azután a csizmája talpa alatt elguruló ékszerek az alacsony
ablakpárkányig vitték, ahol átfordulva azon a tolvaj egy sikollyal kizuhant
az éjszakába.
 Nanue látta a tolvajt eltűnni, összerázkódott és óvatosan talpra állt, az
ajtó felé fordult. Ki kell jutnia...
Egy újabb pár feketeruhás tolvaj ugrott be az ablakon. - Ó, a
ganéhalmok! - átkozódott Nanue és újabb kétségbeesett kísérletet tett az
ajtó megközelítésére.
A tolvajok végignéztek a romboláson és pusztításon, ami szobát
jellemezte és elszörnyedtek. Egyikük az ágyhoz lépett és az eszméletlen
Holdkarom nőt a vállára dobva visszafordult az ablakhoz. A másik Nanue
után futott, hogy elkapja némi váltságdíj reményében.
A lány felsikoltott és elcsúszott egy szőnyeggel maga alatt, és azon
sietségében, hogy ne vágódjon neki az ajtónak az alélt Peeryst hátára
zuhant. Valami súlyos találta el az ajtót a másik oldalon. A zár elhajlott és
eltört; Nanue tehetetlenül a falhoz csúszott. Sebtében elmorgott átkozódás
visszhangzott az ajtón túli átjáróból, azután még egy mennydörgésszerű
csapás sújtott le a fára. Nanue oldalára fordult és rásikoltott a tolvajra, aki
a bokájánál fogva próbálta elrángatni.
Az ajtó ekkor vágódott be és lökte el a tolvajt egy jó távolságra a szoba
közepe felé. Az egy bukfenccel talpra ugrott és csillogó pengéket húzott
elő. A Holdkarom tolvaj tisztelgett velük a ruhátlan lány felé és
előreugrott. Nanue megint felsikoltott.
Darrigo Trumpettower vadul nézett végig a romos hálószobán.
Unokaöccse lábainál feküdt és jobbra egy kicsivel arrébb az elszörnyedt
feleség térdelt, hirtelen sikoltva Darrigo felé kezdett mászni.
Darrigo felnézett és bajusza felborzolódott. Egy fekete bőrruhába
öltözött idegen futott felé tőrrel mindkét kezében. Nem volt idő újra
lenézni, pedig Nanue - akit nem tudott nem észrevenni - most ugyancsak
tetszetős feleségnek tűnt. Így hát a felé rohanó tolvajt nézve mély
lélegzetet vett. - Ideje megerősíteni a Trumpettower becsületet!
Egy üvöltéssel Darrigo Trumpettower átvágott a szobán. A tolvaj
felkapta egyik tőrét, hogy döfjön, de Darrigo egyetlen fájdalmas grimasz
nélkül elkapta a pengét egyik kezével és a másikat ökölbe szorítva
csonttörő ütést mért a tolvaj állkapcsára. Még mindig üvöltve elkapta a
megtántorodó ember torkát mielőtt az eleshetett volna, felkapta a tolvajt,
mint valami vásári pulykát a nyakánál fogva és vércsíkokat hagyva maguk
mögött továbblépett.
Egyenesen a törött ablakokhoz lépett, felemelte a tolvajt és kidobta az
üres sötétségbe. Még kivárta, amíg meghallja a tompa puffanást a lenti
kövek felől, elégedetten bólintott és visszafordult a szoba felé egy másik
tolvajért.
Nanue úgy döntött, hogy most már biztonságban elájulhat. Ahogy a
második tolvaj is kisiklott az éjszakába, a megviselt menyasszony Peeryst
mellkasára hajtotta fejét és jótékony homályba merült...

*****

Hajnalra már bejárta a várost a szóbeszéd, hogy a kiszolgált harcos

Darrigo Trumpettower hogyan bánt el egy tucat tolvajjal a nászszobában
miközben unokaöccse és annak újdonsült felesége saját dolgaikkal voltak
elfoglalva az ágyon. És persze azt sem hagyták ki, hogy ledobálta
(mármint Darrigo) a Holdkarmokat a puccos egyenruháikkal együtt a
magas ablakból, hogy a Trumpettower Ház kövezett udvarán leljék
halálukat.
Farl és El felvonta szemöldökét és megemelték erős sörrel telt
flaskáikat a hírek hallatán. - Úgy hangzik, mintha egyikük megmentette
volna Isparla életét, azután visszament volna. - mondta Farl hosszan
kortyolva a szavak után.
- Mennyien maradtak ott? - kérdezte Elminster csendesen.
Farl vállat vont. - Ki tudja? Csak az istenek és a Holdkarmok, de
biztosan meghalt Waera, Minter, Annathe, Obaerig és talán Irtil is.
Mondjuk úgy, hogy mi többen maradtunk a múlt éjszaka után... bár
tönkretettek egy teljesen jó kis melót és nem maradt semmink néhány
apróságon kívül.
- Az egyik hajtű is eltört. - emlékeztette Elminster.
- Igen, de megvan mindkét darabja; kis veszteség. - mondta Farl. - Ha
mi most...
Félbehagyta és mereven figyelt egy izgatott suttogásra az egyik közeli
asztalnál, kezét Elminster karjára tette, hogy csendre bírja. Elminsternek,
aki ugyanolyan nyugodt volt, mint az imént beszélgetés közben, ez nem
esett nehezére.
- Igen, mágia! Kétségtelenül még Uthgrael Király rejtette el! - egy férfi
beszélt előredőlve, közel barátja arcához, hogy mások ne hallják. - Egy
titkos kamrában valahol a kastély falai között, azt mondják!
Fart és Elminster előrehajolva figyeltek. Egy kis idővel később erre
már nem volt szükségük: mivel egy mesemondó jött be, telepedett le a
legközelebbi asztalnál és fiatal hangján elsírta az egész történetet.
 Az igazság szerint a mese egyenes ági leszármazottja volt a
vándorzenészek által életben tartott legendák egyikének: egy láda mágikus
iounkövet rejtettek el a kastélyban évekkel ezelőtt, talán maga Uthgrael
Király (vagy legalábbis az ő parancsára). A máguslordok pediglen hevesen
vitáznak azon, hogy kinek kellene birtokolnia a köveket és hogyan
használhatóak egyáltalán. Belaur Király saját kinyilatkoztatása szerint a
köveket - melyek teljesen maguktól fénylenek és lebegnek, időről-időre
halovány csilingelést vagy zenei hangokat adnak ki magukból -
közszemlére kell tenni és tisztek által őriztetni bizonyos meghallgatási
termekben, ahová a varázslók nem léphetnek be, amíg döntés nem
születik. Amikor elhagyták az ivót, az izgatott mesemondó még hozzátette
csengő hangon, hogy ő maga is látta a köveket és ez mind igaz!
Farl elmosolyodott. - Tudod, hogy oda kell mentiünk azokért a
kövekért.
Elminster megrázta fejét. - Nem tudsz nekik hátat fordítani és Farl
maradni, a Bársonyos Kezek Mestere. - mondta szárazon.
Farl kuncogott a szavakon.
- Ezúttal - mondta Elminster keményen - várnod kellene, hagyni, hogy
a Holdkarmok előkészítsék a csapdát és csak akkor belefognod, ha már
látod a biztonságos módokat a munka elvégzésére és a menekülésre is.
- Csapdát?
- Nem érzed néhány számító varázsló kezét a csodálatos mesében? Én
igen.
- És miért beszélsz úgy, “te"? kérdezte Farl csendesen.
- Abbahagyom a tolvajkodást. -mondta lassan Elminster. -Ha azok után
a csodálatos kövek után akarsz menni, akkor azt egyedül kell megtenned.
Még szeretnék valamit megtenni, utána elhagyom Hastarl utcáit.
Farl dermedten, elsötétedő szemekkel nézett barátjára. - Miért?
- A rablás és a gyilkolászás olyan embereket is sért, akikkel nincs
dolgom és nem visz közelebb a bosszúm beteljesítéséhez. Láttad a szarvas
szobrát; a tolvaj keze csak elveszi, ami drága és értéktelenné teszi, eltöri
azt. Megtanultam, amit az utca taníthatott nekem és elegen van belőle, -
Elminster Farl meglepett szemeibe nézve hozzátette - Szállnak az
évszakok és a dolgok, amelyeket nem tettem meg, rágnak belülről.
Mennem kell.
- Tudtam, hogy egyszer ez is eljön. - ismerte el Farl elvörösödő arccal.
- És kétségeim bebizonyosodtak. Csak még valami... nem árulsz el, ugye?
 Elminster megrázta fejét, lassan és megfontoltan szólalt meg - Nem
volt még egyetlen annyira közeli és igaz barátom sem, mint Farl, Hawklyn
fia.
Karjaikat hirtelen egymás köré fonták egy szoros ölelésben. Egy
sikátorban álltak és egymás hátát lapogatták.
Egy idő után Farl megszólalt. - Áh, El... mit fogok csinálni nélküled?
- Ott van Tassabra. - mondta El és szenében különös fénnyel hozzátette
- Sokkalta kielégítőbb módon bizonyosodhatsz meg az ügyességéről, mint
az enyémről.
Elléptek egymástól, majd lassan mindketten elvigyorodtak.
- Hát különválunk. - szólalt meg Farl fejét rázva. - A vagyonunk fele a
tiéd.
Elminster megvonta a vállát. - Csak annyit viszek el, amennyi az útra
kell.
Farl sóhajtott. - Akkor hát nekem marad a zsákmány... és neked a
máguslordok irtása.
- Talán. - mondta halkan Elminster. - Ha az istenek kedvesek lesznek
hozzánk.
Harmadik rész

Pap
 Hét

AZ EGY IGAZ VARÁZSLAT

Az ősi napokban a varázslóknak meg kellett volna tanulniuk Az Egy
Igaz Varázslatot, mely hatalmat adhatott nekik az egész világ felett és
megérthettek általa minden mágiát. Egyesek állítólag megtalálták ezt, de
az ilyesmit beszélő emberre oda sem figyeltek és bolondnak tartották.
Láttam az egyik ilyen “bolondot" magam is. Nem kellett foglalkoznia a
varázslatokkal, melyeket ellene használtak és bármely mágiát létre tudott
hozni pusztán az akaratával. Nem hiszem, hogy őrült lett volna, inkább
csak azt, hogy nem vezérelték többé kényszerek és szokások. Azt mondta
nekem, hogy Az Egy Igaz Varázslat egy nő és hogy a neve Mystra - és azt
is, hogy a csókja csodálatos.
- Halivon Tharnstar, Mystra Híve
Egy Vak Varázstónak Mondott Mesék
A Wyvern Évében

Az éjszaka meleg volt és csendes. Elminster mély lélegzetet vett és

megszámlálta, hogy Farl mennyit szánt neki az útra. Volt egy tartozása...
és amellett, hogy talán nem éli túl az éjszakát, nem lesz többé ideje
megadni semmilyen tartozást.
Amikor végzett, lenézett az érmék halmára - egyszáz fejedelmi arany
csillogott a holdfényben. Nappal majd igaz aranyszínben lángolnak... de ő
már talán nem lesz itt, hogy lássa.
Elminster megvonta vállát. Legalább az élete a sajátja ismét és
megszabadult bizonyos vágyaitól. És természetesen itt van még, gondolta
fintorogva, hogy elkövessen egy utolsó tolvajtettet. Besöpörte az érméket
egy zsákba - szorosan, hogy ne tudjanak összecsendülni - és a háztetőkön
át elindult egy bizonyos hálószoba felé.
A spaletták nyitva álltak, hogy beengedjenek minden szellőt, ami csak
lehűtheti a levegőt az alvó ifjú házasok körül, kiknek bútorai meg sem
közelítették a Trumpettower-féle berendezést. Elminster vidáman hallgatta
egy kicsit szuszogásukat, mintha ez érné a legtöbb érmét, amit csak
összeszedett. Céltudatos árnyként ereszkedett le az ablakpárkányra és
rávigyorgott az alvókra.
 A menyasszony harisnyakötője különleges volt, selyemszalagok és
csipke keveréke. Elminster mint egy kobold nyúlt le és ragadta meg.
Elvigye, mint trófeát? Nem, nem tolvaj többé.
Shandathe megmozdult álmában, amikor érezte combján a könnyű
érintést. Mély álomba merülve kinyújtotta egyik kezét az ismerős meleg
felé, amit Hannibur szőrös mellkasa jelentett, aki úgy horkolt, ahogy csak
egy kocsmapatkány képes egy végigivott éjszaka után. Ahogy Elminster
óvatosan visszatette a harisnyakötőt a csípőre, melyre Hannibur kötötte fel
este, a lány elmosolyodott, de nem ébredt fel.
Elminster egyéb ajándékokat is felfedezett; egy nagydarab bunkósbot
és egy új kötény hevert a szőnyegen a Hannibur felőli oldalon és egy
tőrmarkolat kacsintott ki Shandathe párnája alól.
Elminster óvatosan közéjük fektette nászajándékát. Volt egy szűk hely
a szépséges és a szőrös test között, ahová - a csendüléseket és zörrenéseket
próbálva elkerülni - minden tolvajképességét bevetve egy aranyfolyamot
rakott ki az érmékből. Annikor már annyi aranyat odatett, amennyit csak
mert, még több, mint egy tucat maradt. Finoman Shandathe melleire tette
a maradékot és sietve távozott, amikor a hideg fém érintésétől a lány
mocorogni kezdett.

*****

Selune magasan lovagolta meg a mélykék eget Hastarl felett, ahogy

Elminster a tetőn állva végignézett az üres és csendes utcán Mystra
használaton kívüli templomárnak leromlott homlokzata előtt.
A hely sötét volt és romos, ahol Elminster állt, onnan jól látta az ajtón
lógó hatalmas lakatot. Úgy tűnik, a máguslordok nem szeretnék, ha
Hastarl falai között rajtuk kívül bárki is hódolna A Minden Mágia Hölgye
előtt - és ők megtehetik ezt a saját tornyukban, biztonságos magányban.
Ugyanakkor nem merték feltörni sem Mystra templomát.
Talán hatalmuk mégiscsak itt gyökeredzik és az épület megtámadása
megrengetné varázserejüket és szorításukat a birodalmon. Talán képes
vezetni Mystra kezét, ahogyan ő vezette Elminsterét, amikor faluját
lerombolta a sárkányon ülő varázsló. Vagy talán, vallotta be magának
Elminster a templomot bámulva, egyszerűen csak belefáradt abba, hogy
mást sem tesz álló nap, mint háztetőkön vesztegetve idejét arra vár, hogy
elemelhessen valamit. A varázslók nem merik feltörni Mystra templomát,
de Elminster igen. Ma éjjel. A világ - vagy legalábbis Athalantar - egy
jobb hely lesz mindenféle mágia nélkül.
Elpusztít egy templomot, bár nem remélte, hogy képes lesz rá. De talán
ez lehozhatja Mystra átkát a városra és a varázslók többé nem lesznek
képesek mágiát használni e falak között. Vagy talán a templomban van
valamilyen mágikus tárgy, amit használhat ellenük. Vagy talán csak a
halálát leli odabent. Bármelyik megoldást szívesen fogadná.
Elminster végignézett a málladozó, foltos festésen és a homlokzat
sarkairól lelógó, denevérszerű kőszobrokon. A templom előtti oszlopokat
szorították számtalan karommal, állkapcsaik éhesen tátongnak. Nem
csillogtak mágus-látása alatt, de talán a mesemondók által megénekelt
mágikus vízköpők nem csillognak... Az egyetlen mágikus dolog, amit
talált lentebb volt és mindenki láthatta. Az ajtó felett halványan fénylő
betűk szóltak - Én Vagyok Az Egy Igaz Varázslat.
Elminster megrázta fejét, sóhajtott és lemászott a tetőről. A bosszú, úgy
tűnik, egy hosszú befektetést jelent.
Nem látott varázslatokat a záron és az könnyen megadta magát
Elminster fémdrótjainak; Farl jó tanító volt. Elminster felnézett, azután
utoljára végig a csendes utcán, majd szélesre tárta az ajtót. Megállt az
árnyékban, hogy szeme hozzászokjon a benti sötétséghez, majd
készenlétben tartott tőrrel besiklott a templomba.
Por és üres sötétség. Elminster körülnézett, de Mystra templomában
semmilyen berendezést nem talált, csak kőoszlopokat. Óvatosan oldalra
lépett, míg jó távolságra nem került a bejárattól - a csapdák általában
közvetlenül az ajtó előtt vannak - és előre.
Valami nem volt rendben ezzel a hellyel. Igen, azt sejtette, hogy úgy
fogja érezni, mintha figyelnék és bőrét megborzongatják a várakozó
halálvarázslatok hangtalan éneke... és ezt érezte is. De volt még valami,
val...
Hát persze: egy ilyen nagy és üres helyen visszhangot kellene vernie
minden mozdulatával. Itt nem voltak visszhangok. Elminster kinyitotta az
övén lógó erszények egyikét, elővett belőle egy szárított babszemet, amit
minden tolvaj magánál hord, és bedobta az előtte elterülő sötétségbe.
Nem hallotta leesni. El nyelt egyet és egy óvatos lépést tett előre. Egy
üres szobában volt, amit egy nagy, nyitott kamrától egy sor kemény
kőoszlop választ el... faragatlan hengerek, amennyire ő tudja. Semmi sem
mozgott a vastag porszőnyegben. El még utoljára hátranézett az ajtóra,
amit gondosan behúzott maga után, majd besétált a sötétségbe.
 A nagy, körkörös terem láthatatlan magasságokba nyúlt - valószínűleg
csak az a tető van felette, amit Elminster kívülről látott. A terem közepén
egy szintén körkörös kőoltár állt és körben erkélyek, három sor székkel
mindegyiken. A terem sötét, üres és csendes volt.
És ez volt az! Semmi, amit meg lehetne szentségteleníteni. Még csak
egy beavatott sem őrzi a helyet.
Mögötte az ajtó hirtelen kinyílt, és ahogy egy férfi lépett be rajta
fáklyával a kezében, Elminster a templom hátsó része felé futott,
oszlopokat keresve rejtekül. Sok ember: fegyveresek. Legalább két őrjárat
dárdákkal a kézben.
- Szóródjatok szét - mondta egy hűvös hang. - és keressétek meg!
Senki sem lép be Mystra templomába puszta szeszélyből.
A beszélő előrelépett és egyik kezét felemelve valamilyen tisztelgésféle
mozdulatokat tett az oltár felé. Azután halkan megszólalt. - Fényre van
szükségünk. - és bár nem varázsolt, szavai hatására az oszlopok halvány
fényt kezdtek árasztani magukból Elminster körül.
A templom minden köve halványan ragyogni kezdett, mígnem
gyöngyfehér félhomály lengte be a termet, láthatóvá téve a fiatal tolvajt
mindenki előtt. Ez esetben a “mindenki" több, mint egy tucat fegyveres
volt, akik előretartott dárdákkal és grimaszoló arccal tartottak felé. A férfi
aki az imént beszélt, most közöttük állt és visszafogta őket - Csak egy
tolvaj. Le a fegyverekkel.
- És mi van, ha elfut, nagyuram?
A taláros férfi elmosolyodott. - A mágián majd kényszeríti, hogy csak
arra menjen, amerre én akarom és ne máshová.
Mutatott valamit és Elminster hirtelen egy rántást érzett a lábaiban...
ugyanazt a remegő és tompa érzést, amit azon az iszonyatos napon,
Heldon felett egy legelőn. Testét már nem ő irányította; megfordult és a
férfi felé indult.
Nem. Az oltár felé. Egy csupasz, körkörös kőtömb, még csak egy
rúnával sem tisztelték meg. A fegyveresek felemelték dárdáikat és
körbevették.
- A törvény szerint a templomgyalázók halálra ítéltetnek és
kivégeztetnek - mormogta egy idős fegyveres - helyben.
- Csakugyan. - szólt a taláros férfi és újra elmosolyodott. - Azonban én
ki szeretném választani azt a pontot. Amikor ez a bolond az oltárra lép,
eldobhatod a dárdádat. A friss vér Mystra oltárán olyan mágiát ad nekem,
amit már régóta szeretnék kipróbálni.
 Elminster nyugodtan lépdelt az oltár felé, csak belül dühöngött. Bolond
volt, hogy idejött. Így végzi hát. Meghal és véget ér a máguslordok elleni
reménytelen harca. Bocsáss meg, Apám... Anyám... Elminster futni
kezdett és megrohamozta az oltárt, reménykedve, hogy talán kitörhet
valahogy a mágia szorításából és tudván, hogy semmi mást nem tehet.
Legalább megpróbált tenni valamit, mielőtt meghal.
A varázsló csak mosolygott és pattintott egyik ujjával. Elminster
rohanása kényelmes sietséggé változott, s az oltár előtt megállt. A mágus
megfordította, így szembekerült vele.
A varázsló meghajolt. - Üdvözöllek, tolvaj. Lord Ildru vagyok
Athalantar máguslordja. Beszélni tudsz. Ki vagy?
Elminster érezte, hogy képes mozgatni az állkapcsát. - Ahogy
mondottad, Máguslord, - válaszolt hűvösen - egy tolvaj.
A varázsló megemelte egyik szemöldökét. - Miért jöttél ide ma éj
szaka?
- Hogy beszéljek Mystrával. - mondta Elminster saját magát is meg
lepve.
Ildru szemei elkeskenyedtek. - Miért? Mágus vagy?
- Nem, - köpött ki Elminster - és erre büszke vagyok. Azért jöttem,
hogy Mystra segítségét kérjem az olyan máguslordok ellen, mint te vagy...
vagy megátkozzam, ha nem segít.
A varázsló szemöldökei ismét megemelkedtek. - És mi vett rá, hogy azt
hidd, Mystra megsegít?
Elminster nyelt egyet és meg akarta vonni a vállát, de nem sikerült,
csak a száját volt képes mozgatni. - Az istenek léteznek - mondta lassan -
és a hatalmuk is valós. Szükségem van arra a hatalomra.
Oh? A hagyományos módszer - mondta a varázsló kedvesen - a tanulás
- hosszan és keményen, szinte egy életen át - és a tanoncsággal kezdődik.
És az életed kockáztatásával folytatódik, amikor meg nem értett
varázslatokkal kísérletezel vagy újabbakat eszelsz ki. Micsoda hihetetlen
nagyképűség azt hinni, hogy Mystra ad valamit amikor csak kéred!
- Athalantarban a hihetetlen nagyképűség - mondta Elminster halkan - a
máguslordoké. Annyira szorosan tartjátok kézben ezt a földet, hogy
rajtatok kívül senki sem dicsekedhet hihetetlen nagyképűséggel.
Mormogás jött valahonnan a fegyveresek gyűrűjéből. Ildru körbenézett
és hirtelen visszatért az iménti csend. Azután a varázsló színpadiasan
sóhajtott. - Fárasztanak a keserű szavaid. Maradj csendben, hacsak nem
akarsz könyörögni.
 Elminster érezte, hogy hátrakényszerítik, míg végül az oltáron állt.
- Még ne a dárdákkal! - parancsolta a máguslord. - Előbb egy
varázslattal megtudom, hogy eme ifjú csupán okos szavakkal és
elérhetetlen álmokkal bír... vagy valami titkot is rejteget.
A mágus tett néhány mozdulatot, varázsolt, majd megdermedve
végigmérte Elminstert.
- Nincs mágia - mondta csak úgy, magának - és bár van valamilyen
kapcsolatod vele, valami kisebb képesség, hogy formázd... ezt nem láttam
ezelőtt. - Előrelépett. - Miben áll hatalmad?
- Nincs mágiám. - köpött ki Elminster. - Gyűlölöm és mindent, ami
hozzá kapcsolódik.
- Ha elengedlek és tanulmányozom, hogy miben rejlenek képességeid,
akkor hűséges maradnál a Szarvas Trónhoz?
- Örökre!
A mágus szemei elkeskenyedtek a gyors, büszke válaszon és hozzátette
- És Athalantar máguslordjaihoz?
- Soha! - Elminster kiáltása visszhangként verődött vissza a falakról és
a mágus ismét felsóhajtott, figyelte ahogy a dühöngő ifjú próbál leugrani
az oltárról. - Elég volt. - mondta unott hangon - Öljétek meg!
A mágus elfordult és Elminster egy tucat fegyverest látott, akik - és
talán még többen mögötte, akiket nem látott - dobásra emelték dárdáikat
és hátrébb léptek a jó dobáshoz.
- Bocsáss meg, Anyám... Apám - mondta Elminster remegő ajkakkal -
É-én próbáltam valódi herceg lenni!
A máguslord megpördült. - Mi?
És a dárdák elindultak, Elminster a varázsló szemeibe nézve sziszegte -
Megátkozlak, máguslord Ildru, halálommal és véremmel pecsé...
Zavarában abbahagyta. Nem gondolta volna, hogy idáig is eljut az
átokban és látta, amint a mágus felemelt kezekkel valami varázslatot sző
és kiabál - Várjatok! Állj! Ne!
Ugyanakkor látta, hogy a fegyveresek úgy bámulnak rá, mintha
sárkánnyá változott volna - egy lila sárkánnyá három fejjel és egy
szűzleány testével.
És a dárdák... mozdulatlanul lógtak a levegőben, gyöngyszín fénnyel
körülvéve. Elminster észrevette, hogy újra tud mozogni és körbefordult.
Dárdák vették körül, hegyük halálos gyűrűje az oltárra szegezte őt, de
mind mozdulatlanul lebegett a levegőben és a varázsló tekintetéből látta,
hogy ez nem az ő műve.
 Elminster hasra vágta magát, mielőtt az erős mágia szétoszlott volna.
Mozdulata következtében arccal az oltáron feküdt és látta, amint két
lebegő szem elhalványodik és tűz ugrik elő a csupasz kőből alatta.
Fegyveresek üvöltöztek és ugrottak hátra, Elminster hallotta, hogy a
máguslord felkiált meglepetésében.
A tűz ropogva emelkedett és lángnyelvek csaptak ki belőle a lebegő
dárdák felé. Azok tűznyalábokká változtak, majd nyomtalanul
elfüstölögtek.
Elminster tátott szájjal bámult. Aranyszín fény lopakodott elő az
oltárról és mosta körbe. Fegyveresek kiabáltak és rohangáltak
félelmükben. Elminster látta őket megfordulni, pengéikért nyúlni és futni,
de nagyon lassan mozogtak, mintha csak színes illúziók lennének egy
álomban. Lassan, még lassabban a fegyveresek körül is lángnyelvek
csaptak a magasba, melyek körülvették, de nem égették meg őket: Azután
nyugodtan és csendesen megálltak, érzéketlenül állva megfagytak...
lángokba fagytak.
El megfordult, hogy a máguslordra nézzen. A varázsló a többiekhez
hasonlóan állt, aranyszín lángok lobogtak bámuló szemei előtt. Szája
nyitva volt és kezei egy varázslat jeleit mutatták... de nem mozdult.
Mi történt?
A lángok lüktettek és eltorzultak. Elminster megfordult, hogy lássa
lobogó változásukat és valaki formálódni kezdett belőlük... magas és sötét
köpenyt visel és jó alakja van, valaki, aki nyugodtan sétál át a lángokon,
hogy megálljon előtte. Egy nő... egy varázslónő?
Az olvadt arany színében játszó szemek ránéztek, kis lángocskák
táncoltak bennük. - Üdvözöllek, Elminster Aumar, Athalantar hercege.
Elminster ijedten hátrált egy lépésnyit. Nem, biztosan nem látta még
ezt a nemes hölgyet azelőtt - és senkit, aki ilyen szépséges lett volna.
Nyelt egyet - Ki vagy te?
- Valaki, aki évek óta figyel téged, remélve, hogy nagy dolgokat láthat.
- jött a válasz.
Elminster megint nyelt egyet.
A hölgy szemeiben misztikus mélységek lakoztak és hangja mint egy
dal, olyan volt. Mosolyogva felemelte egyik üres kezét - és hirtelen egy
fém jogar jelent meg benne. Villámok ugráltak rajta teljes hosszában.
Elminster sohasem látott még ilyesmit azelőtt, de szeme előtt kékes
mágia-fényben izzott és egy apró pillantás is elég volt, hogy megmondja;
hatalma volt.
 - Ezzel - mondta a hölgy csendesen - elpusztíthatod itt minden
ellenségedet. Csak akarnod kell és kimondanod a szót, ami a markolatába
van vésve.
Elengedte a jogart és az könnyedén Elminster felé lebegett a levegőben.
Ő összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy közeledik, majd kinyúlt érte.
Csendes hatalom áradt szét kezében. Elminster érezte, hogy
körbenyaldossa az erő és arca felderült. Felemelte és szembefordult az
egyik mozdulatlan fegyveressel és heves kényszert érzett, hogy használja
is, amit kapott. A nő őt nézte. Elminster nyugodtan állt egy darabig, majd
lehajolt és a jogart óvatosan letette a földre.
- Nem, - mondta szemeit a nőre emelve. - nem lenne helyes mágiát
használni tehetetlen emberekkel szemben. Magam is ez ellen harcolok,
Nemes Hölgy.
- Oh? - a nő tekintetében kihívás villant. - Félsz tőle?
Elminster vállat vont. - Egy kicsit. - Nyugodtan nézte a nőt. - De
jobban tartok attól, hogy valamit rosszul csinálok. A jogarod lángol a
hatalomtól; az ilyen mágia több rosszat okozhat mint jót, ha óvatlanul
használják. Inkább nem szeretném látni, hogy a Birodalom a saját
kezemtől megy tönkre. - Megrázta fejét. - Egy kicsiny hatalom... kellemes
lenne. Senki sem szeretne túl sokat.
- Mennyi az a “túl sok"?
- Nekem, Hölgyem, bármennyi. Gyűlölöm a mágiát. Egy mágus
gyilkolta le a szüleimet parancsra, úgy tűnik, vagy puszta délutáni
időtöltésként. Kevesebb idő alatt pusztította el a falut, mint ameddig
elmondani tartana. Ember nem képes erre.
- Akkor hát, a mágia gonosz?
- Igen. - csapott le Elminster a szóra, majd végignézett a nő szépségén.
- Vagy talán mégsem... de hatalma eltorzítja az embereket és gonosszá
teszi őket.
- Ah. - szólt a nő értőn. - És egy kard gonosz?
- Nem, Hölgyen, de veszélyes. Nem mindenkinek kellene kézbe
vennie.
- Oh? És akkor ki fogja megállítani a zsarnokokat... és a
máguslordokat?
Elminster dühösen nézett. - Mindenáron okos szavakkal akarsz
felülkerekedni rajtam, Hölgyem?
 - Nem, - jött a nyugodt válasz. - csak szeretném, ha elgondolkodnál,
mielőtt beszélsz és kimondod ítéleteidet. Újra megkérdezem: egy kard
gonosz?
- Nem. - mondta Elminster. - Egy kard nem gondolkodik.
A hölgy bólintott. - Lehet gonosz egy eke?
- Nem. - válaszolta Elminster, egyik szemöldöke megemelkedett. -
Mire gondol?
- Ha egy penge nem gonosz, de használható gonosz célokra, akkor ez a
jogar nem ugyanolyan?
Elminster bizonytalanul megrázta a fejét, de nem válaszolt.
A fénylő szemek nyugodtan mélyedtek tekintetébe. - Mi van, ha
felajánlom ezt a jogart egy varázslónak, egy ártatlan tanoncnak egy másik
birodalomban és nem egy máguslordnak? Erre mit mondanál?
Elminster haragot érzett. Hát aki csak varázslósággal foglalkozik, az
mind mellébeszélhet? Miért játszanak vele mindig, mint egy gyerekkel
vagy néznek rá úgy, mint egy vadállatra, akit gondolkodás nélkül meg kell
ölni vagy át kell változtatni? - Ellenezném, Hölgyem. Senki sem tud
használni ilyesmit anélkül, hogy előbb megtudná hogyan kell használni...
és ismerné a működését eléggé ahhoz, hogy tudja milyen változásokat fog
okozni vele.
- Bölcs szavak egy ilyen ifjú embertől. A legtöbb fiatal és mágus
olyannyira telve van szeszéllyel és büszkeséggel, hogy bármit meg mernek
tenni.
Szavai egy kicsit megnyugtatták Elminstert. A nő legalább
meghallgatta és nem bánt vele lekezelően. Ki lehet ő? Talán Mystra
varázslókat köt magához, hogy őrizzék a templomait?
Elminster megint megrázta fejét. - Egy tolvaj vagyok, Hölgyem, egy
olyan városban, amit kegyetlen varázslók uralnak. A szeszélyt és a
büszkeséget csupán bolondok engedhetik meg maguknak. Ha kedvem
akarom lelni ezekben a dolgokban, akkor azt éjszaka a hálókamrákban
vagy a háztetőkön tehetem meg. - Vékonyan elmosolyodott. - A tolvajnak
- és ugyanúgy a szántóvetőnek, a koldusnak, a kicsiny boltjában ücsörgő
kereskedőnek is - meg kell húznia magát nappal, vagy hamarosan
elpusztul.
- Mit tennél, - kérdezte a varázslónő hirtelen felfénylő szemekkel -ha
lenne mágiád és olyan erős varázsló lennél, mint azok, akik megtelepedtek
itt?
 - Arra használnám a varázslataimat, hogy kiűzöm Athalantarból a
varázslókat, hogy az emberek szabadok leltessenek. Kijavítanék néhány
dolgot, majd örökre elfelejteném a mágiát.
- Merthogy gyűlölöd a mágiát. - mondta a nő lágyan. - De mit tennél,
ha valaki hatalmat adna és azt mondaná, hogy használnod kell, hogy
varázslónak kell lenned? Akkor mit tennél?
- Megpróbálnék jó varázsló lenni. - válaszolta Elminster újra megvonva
a vállát. A templomok varázslói átbeszélgetik az egész éjszakát minden
betörővel? Habár jó érzés nyíltan beszélni olyasvalaki előtt, aki
végighallgat és talán meg is ért anélkül, hogy ítélkezne feletted.
- Királlyá kiáltanád ki magad?
Elminster megrázta a fejét. - Nem lennék jó király. - mondta - Nincs
hozzá türelmem. - Hirtelen elmosolyodva tette hozzá - Bár ha találnék
valakit, aki jól hordaná a koronát, akkor mögé állnék. Azt hiszem, ez a
varázsló igazi feladata - hogy megadja a jó élet lehetőségét azoknak akik a
földjén megtelepedtek.
A nő mosolya elkápráztatta és Elminster hirtelen hatalmat érzett maga
körül a levegőben. Haja felmeredt, bőrén hideg futott végig. - Letérdelsz
előttem? - kérdezte a varázslónő közelebb lépve.
Elminster nyelt egyet, szája hirtelen kiszáradt. A nő gyönyörű volt és
valahogy iszonytató is; haja és szemei hatalomtól lángoltak, mint tűztől,
ami csak arra vár, hogy előretörjön. Elminster remegve maradt a helyén és
kérdezte meg - H-hölgyem, kicsoda ön? Hogy hívják?
- A nevem Mystra. - szólt a nő és hangja dörgött El körül, mint a
szikláknak csapódó, hatalmas hullám. Visszhangja körbejárta a termet. -
Én vagyok a Hatalom és a Mágia úrnője! Én vagyok a Hatalom
Megtestesülése! Bárhol is működjön mágia, én ott vagyok, Toril hideg
sarkköreitől a legforróbb dzsungelekig mindenhol, ahol csak kéz, karom
vagy akarat mágiát használ! Ölelj magadhoz és félj tőlem! Vagy ölelj
magadhoz és szeress, ahogy mindenki, aki becsületesen foglalkozik
varázslósággal. Ez a világ az én birodalmam. Én vagyok a mágia, a
leghatalmasabb azok között, akiket az emberek követnek. Én vagyok Az
Egy Igaz Varázslat minden más varázslat szívében, melyből nincs több.
A visszhangok elhaltak. Elminster úgy érezte, hogy a templom összes
oszlopa rázkódik körülötte. Kétségeivel küzdött, mint vándor a hatalmas
széllel, de állva maradt, csend zuhant rájuk és tekintetük találkozott.
 Aranyszín lángok lobogtak az istennő szemeiben. Elminster úgy érezte,
mintha bennük égne ő is és a kín haragos, vörös áradatként öntötte el
testét.
- Ember, - szólt az istennő szörnyű suttogása - megtagadsz engem?
Elminster megrázta fejét. - Azért jöttem ide, hogy megátkozzalak,
megszentségtelenítsem oltárodat vagy segítséget kapjak tőled, de most
már... nem akarom egyiket sem. Csak azt kívánom, bárcsak ne hagytad
volna a máguslordoknak, hogy elpusztítsák szüleimet és otthonomat és
szeretném... tudni, hogy miért. De nem kívánlak megtagadni.
- Akkor mit érzel most?
Elminster sóhajtott. Már az első szavak óta és most is úgy érezte, hogy
az igazat kell mondania. - Félek tőled és... - egy ideig nem szólt, majd
valami, ami akár egy mosoly is lehetett volna, megérintette ajkait és
folytatta - azt hiszem meg tudnálak szeretni.
Mystra nagyon közel volt, szemei mint titkok sötét tavai.
Elmosolyodott és Elminster hirtelen frissnek és nyugodtnak érezte magát.
- Hagyom a mágusoknak, hogy szabadon varázsoljanak, így minden
mágiahasználó lény képes kitörni a zsarnokság szorításából, de ez a
szabadság vonatkozik a máguslordokra ezen birodalomban is. - mondta -
Ha le akarod győzni őket, akkor miért nem válsz magad is mágussá? Ez
csak egy eszköz a kezedben... és úgy tűnik, hogy jobban illik a te kezedbe,
mint sok olyan kézbe, mely már megragadta és most is szorítja.
Elminster egy lépést hátrálva akaratlanul védekezően maga elé emelte
kezeit.
Mystra megállt, tekintete megkeményedett. - Újból megkérdezem:
Letérdelsz előttem?
Tekintetük egymáséba fonódva Elminster lassan letérdelt. - Hölgyem,
azt hiszem, félek tőled. - mondta lassan. - De ha már szolgálni foglak...
szívesebben tenném nyitott szemmel.
Mystra csillogó szemekkel felnevetett. - Ah, milyen rég találkoztam
már olyannal, mint te vagy!
Azután arca ismét elkomolyodott és hangja elmélyült. -Nyújtsd ki
kezed szabadon és bizalommal vagy távozz sértetlenül; válassz!
Elminster habozás nélkül kinyújtotta kezeit. Mystra elmosolyodott és
megérintette. Tűz vette körül, elsüllyesztette a semmiben és még annál is
tovább, arany mélységek felé vitte, mint egy örvény... mintha ezer villám
csapott volna szívébe majd ugrott volna ki belőle üvöltő láng
nyelvekként...
 Elminster felsikoltott, vagy csak megpróbált sikoltani, ahogy a
sokszínű őrület felé repült. Egy hely felé, ami vakító fényből és égető
kínból állt. Felüvöltött és amikor a sötétség jött, hogy magához ölelje,
akkor ő fejjel előre ugrott bele, megtámadva, mintha egy kőfal lenne.
Újból kibukkant belőle, és már... elment...

*****

A hideg ébresztette fel. Elminster felült és félig-meddig azt várta, hogy

már a sírgödrét temetik körülötte, de a templom belsejét találni körös-
körül, csendesett és sötéten. Habár most hatalom áramlott benne
mindenhol, mint egy csendes és láthatatlan, mindent körbefonó pókháló az
oltártól kiindulva és még a mozdulatlanul álló fegyvereseket és
máguslordot is magába kötve.
Most úgy érezte a mágiát, ahogy eddig csak látta!
Félelemmel telve körülnézett. Meztelen volt; minden leégett róla és
most hamuként feküdt körülötte, kivéve az Oroszlánkardot, mely
változatlan formában hevert mellette. Mosolyogva vette fel - a Mágia
Úrnője is ismeri feladatát, úgy tűnik - és felállt. A mágia kék csillogása
betöltötte a termet, de a legfényesebben mögötte világított. Megfordult és
meglátta az oltárt.
Mystra elment a jogarával együtt, de miközben nézte lángoló szavak
jelentek meg az oltáron. Sietve előrébb lépett, hogy elolvassa az üzenetet.
- Tanítsd magad mágiára és nézz szét a Birodalmakban. Tudni fogod, ha
eljön az ideje, hogy visszatérj Athalantarba. Szolgálj engem éles elméddel
és szerénységeddel, és akkor kedvemre teszel. Szolgálj először azzal, hogy
megérinted az oltárt.
Amint befejezte az olvasást, a szavak elhalványodtak. Amikor az oltár
újra sötét és csupasz volt, kísérletképpen előrenyúlt - hirtelen, remegő
félelmében megállt - és egyik kezét keményen a hideg kőre helyezte.
Mintha halk nevetést hallott volna valahol a közelben... azután újra
elborította a sötétség.
 Nyolc

MYSTRA SZOLGÁLATÁBAN
Meséltem már, hogy hogyan álltam Mystra szolgálatába? Nem? Egy
szavamat sem fogjátok fenntartások nélkül fogadni. Az Úrnő útjai
különösnek tűnnek a legtöbb ember számára - de a legtöbb ember józanul
gondolkodók. Nos, többé-kevésbé.
- Sundral Morthyn
Egy Varázsló útja
Az Éneklő Cserép Éve

A világ fehér ködökbe burkolózott. Elminster megrázta fejét, hogy

kiűzze belőle a ködöt és madárhangot hallott. Egy madár? Egy sötét és
üres templom mélyén? Megint megrázta fejét és meglepve vette észre,
hogy csupasz lába mohán és földön tapos, nem a hideg kövön. Hol lehet?
Most már küzdött, hogy megszabaduljon a ködtől... a felhőktől az
elméjében és nem körülötte. Fejét rázva újra meghallotta a madarat és egy
lágyan zizegő hangot, amire még Heldonból emlékezett: szellő fúj a
levelek között.
Egy erdőben volt valahol. Ahogy a köd utolsó foszlányai is elszálltak,
El körülnézett és hirtelen visszatartotta lélegzetét. Egy mély erdő közepén
állt, alkonyfák, árnytetők és kéklevelű fák vették körül zsúfolt
összevisszaságban. Alattuk a föld homályba burkolódzott és gombák
növekedtek mindenütt, kinyújtózkodva a kis fénytócsák felé.
Napfényben állt egy kis dombon, amit több öreg faóriás vett körbe egy
kis, napsütötte tisztást hagyva maguk között. Csak egy napsütötte
mohafolt választotta el egy nagy, lapos kőtől és mögötte egy kicsiny,
kristálytiszta tavacskától. Az Oroszlánkard a kövön feküdt. Mystra
varázslata idehozta vele együtt.
Elminster megindult, hogy felvegye. A mozdulattól ismeretlen,
himbálózó érzés kelt a mellkasán. Lenézett, s egy nő melleinek és testének
lágy íveit látta. Elminster meglepetten nézett le magára és csodálkozva
futtatta végig ujjait testén. Szilárd volt és valóságos... vadul körülnézett,
de egyedül volt. Mystra nővé változtatta!
 Megszorítva az Oroszlánkard ismerősen bátorító markolatát Elminster
előrébb kúszott és lenézett a tavacska vizére. Tükörképén saját, éles orrát
és fekete haját látta, de sokkal lágyabb arccal, pimasz ajkakkal - most
eltátva a megdöbbenéstől -, hosszú nyak és alatta egy vékony, kicsit
csontos nő. Már nem Elminster volt többé.
Ahogy bámult lefelé, valami növekedni kezdett a tavacskában... valami
kékesfehér és ugró - egy láng.
El leült. Egy láng égett a tó fenekén. Egy láng, amit semmi sem táplál!
Egy láng, ami növekszik és aranyszínre vált... Mystra!
Tétován előrenyúlt, hogy megérintse a lángot, ahogy az áttört a
felszínen, nem is gondolva arra, hogy a láng elpusztíthatja egyetlen
szempillantás alatt, és sovány ujjai - hideget éreztek! Egy hang szálalt meg
a fejében. - Elminsterből Elmara lett, hogy egy nő szemein keresztül lássa
a világot. Tanuld meg, hogy a mágia része mindennek és önmagában is
egy élő erő és imádkozz hozzám a táncoló lángokon keresztül. Találsz
majd egy tanítót ebben az erdőben. - A láng elhalványult és Elminster
megrázkódott. Ismerte ezt a hangot.
Ismét rácsodálkozott tükörképére. Ő most... - Elmara - mondta
hangosan és megismételte, hangja dallamosabb volt, mint azelőtt.
Megrázta fejét, hirtelen eszébe jutott egy éjszaka Hastarlban, amit
lopott aranyakon vásárolt Farl kényszerítésére. Forró csókokra és lágy,
hűvös vállakra emlékezett, amint próbálgató félelemmel vándorló ujjai
alatt ívelnek finoman.
Ha most belépne egy olyan szobába, akkor ő - mint nő - hirtelen a
szeretkezés másik oldalán találná magát. Hmmm.
Szóval ez lenne Mystra első trükkje. Elmara fintorogva búzta el száját,
megrázkódott és egy mély lélegzetet vett. Elminster, a felkapaszkodott
herceg, aki legalább két máguslorddal tudatta létezését, eltűnt... legalábbis
most, vagy mindörökre. Célja azonban, fogadta meg, sohasem hal meg, de
be fog teljesedni. Ez persze csak évek múlva jön el és most...
- Most hogyan tovább? - mormolta Elmara. Egy szellő válaszul
megrázta a leveleket.
Vállat vonva felkelt és átsétált a mohafolton - felfedezve, hogy járása is
megváltozott -, de nem látott mást maga körül, csak mohát és avart.
Egyedül volt, s ruhátlan, ébresztette rá egy gally élesen végigkarcolva
csupasz karját. Mi tegyen?
Étel nem volt ott, sem menedék. A napfény melegét érezte fején és
vállain... legjobb, ha bevonul az árnyékba. Mystra szavai szerint talál egy
tanítót az erdőben, de habozott elhagyni a tavacskát, tatán egyetlen
kapcsolatát az istennővel... de nem. Mystra azt mondta, imádkozhat hozzá
táncoló lángok mellett, de a közelben nem volt elegendő fa vagy levél,
hogy ezt megtegye. Mystra azt mondta, találnia kell egy tanítót és ez azt
jelentette, hogy keresnie kell egyet.
Elmara sóhajtott, óvatosan kezébe vette az Oroszlánkardot és felnézett
a napra. Ez az erdő úgy néz ki, mint a Nemes Erdő Heldon felett, akkor
dél felé találja a szélét és talán élelmet, ha nem talál ennivalót a fák között
és valami jelet, hogy hol is lehet most. A fák alatt a föld sötét volt és
omlós, éles lejtőkkel és kis dombokkal mindenütt.. Ha elhagyja ezt a
helyet, nem biztos, hogy még egyszer rátalál. Ez a gondolat eszébe juttatta
a tavacskát és letérdelve ivott, nem tudván mikor talál vizet legközelebb.
Jobban érezte magát. Az idő nem vár az emberre - vagy a nőre,
emlékeztette magát elfintorodva és arra gondolva, hogy vajon mennyi
ideig tart, míg hozzászokik. Ahogy bevette magát a fák közé, nem nézett
vissza és így nem látta a tavacska felett lebegő szempárt, amely figyelte
lépteit és mintha a hozzájuk tartozó, láthatatlan fej bólintott volna.

*****

Egész nap ment és lábán felhasadt a bőr. Minden lépésnél felszisszent

és apró vérfoltokat hagyott maga után. Fel kell másznia egy fára még
sötétedés előtt, különben a nyomait követve rátalálhat valami éjszaka
portyázó vad. Ha elharapja a torkát, akkor meghal, mielőtt felébredhetne.
Elmara fáradtan körülnézett. A végtelen erdő sötéten és rosszindulatúan
vette körül most, hogy a napfény kis tócsái elvörösödtek és előmászott az
alkony... vajon gyújthat tüzet? Igen, bár ezzel felkeltheti valami vad
figyelmét. Csak egy kicsit és kioltja, mielőtt elalszik. Egy láng, hogy
Mystrához imádkozzon. Ezt fogja tenni minden éjjel, fogadta meg, és ma
kezdi.
Száraz avart gyűjtött a levelek alól és egy nagy kövön felhalmozta.
Azután zavarában megállt. Hogyan gyújtsa meg? Kovával, igen. Csakhogy
nincs nála kova, sem acél.
Néhány pillanattal később homlokára csapott és vágott egy grimaszt.
Hát persze, hogy van: az Oroszlánkard! Fejét ingatva lassú elméje miatt
felemelte és lesújtott vele a kőre.
Egy szikra ugrott fel. Igen! Ez lesz az. A penge legtompább részével, a
markolat feletti vastagabb éllel nekiesett a szikla szélének és száraz avart
halmozott fel körülötte, hogy elkapja vele a szikrákat. A koppanások
hosszan visszhangoztak a fák alatt... és szikrák ugrottak szét pislogva a
levelekre, csak nem oda, ahová akarta.
Letörtség és harag áradt szét benne... hát semmit sem képes jól
csinálni? - Próbálkozom, Mystra, - morogta - de...
Hirtelen abbahagyta, ahogy a fehér csillogás megjelent az elméje hátsó
részében. Idézhet tüzet az akaratával? Nem jutott még többre, minthogy
apróságokat lökött arrább, vagy lelassította a zuhanását, vagy vérzést
állított el... képes rá?
Nos, miért ne próbálhatná meg? A kardra nézett és felidézte a fehér
tüzet elméjében. Haragjával növelte, míg fellángolt és betöltötte elméjét.
Újra lecsapott a pengével a kőre. Egy szikra ugrott elő és kezdett
növekedni, kis fénygömbbé változott, majd összeesett és elhalt.
El szemei elkerekedtek. Lebámult a szikra helyére, megvonta vállát és
újra nekikezdett a lassú folyamatnak, amivel felidézte elméjében a fehér
tüzet. Ezúttal a szikra fehéren felfénylett és növekedni kezdett - és Elmara
fogát összeszorítva akarta, hogy az oldalra lebegjen és fellángoljon... és az
leereszkedett az avarra.
Füst göndörödött fel. El figyelte és elégedettségében elvigyorodott.
Lelkesen megfújta az avart és gyorsan még több száraz levelet és néhány
gallyat söpört rá, mintha az istenek is elmosolyodtak volna - igen! Kicsiny
láng ébredt, halvány borostyánszín nyelvecske nyalogatta a leveleket és
barnította meg, ahogy növekedve táplálkozni kezdett belőlük.
El hirtelen tudatára ébredve, hogy valami doboló fájdalom jelent meg
fejében megremegett, megnyalta ajkait és a lángok felett megszólalt. -
Köszönetem, nagy Mystra. Megpróbálok tanulni és jól szolgálni téged.
A lángok majdnem megégetve orrát hirtelen ugrottak egyet, majd
kialudtak, mintha sohasem léteztek volna. Elmara a helyüket bámulva
leült, felemelte hirtelen oldalra bicsakló fejét. Hétköznapi láng nem
viselkedik így; Mystra biztosan meghallotta.
Még egy kis ideig ott maradt, remélve valami jelet vagy szót az
istennőtől, de a fák alatti sörétségen és egy kis füstön kívül semmi sem
volt ott. Végülis, miért kellene többet kapnia? Az elmúlt éjszakáig nem
találkozott Mystrával... és voltak más népek és más tennivalók is
Faerunban Athalantar Elminsterén kívül.
Elmara, javította ki magát gyorsan. Egyébként mivel tölthetik a
napjaikat az istenek?
 És akkor csizmás lábak jelentek meg a földön ott, ahová éppen bámult,
keményen rátaposva az Oroszlánkardra. El felnézett. Büszke szemek - elf
szemek - néztek le rá és nem voltak barátságosak. Egy kéz nyúlt felé és
hirtelen fény villant tenyerében. A csillogó fény növekedni kezdett, felé
nyúlt és végül Elmara egy fényből szőtt kard hegyét nézte az arca előtt.
- Mondd meg, - szólt egy könnyed, magas hang nyugodtan - hogy
miért hagyjalak életben.

*****

Delsaran hirtelen felkapva a fejét a levegőbe szimatolt. - Tűz! - A

fadarab, amit éppen formázott kiesett kezei közül, ahogy mágiája
megszűnt. Hirtelen haragjától füleinek hegyéig elvörösödött. - Itt, az öreg
fák kellős közepén!
- Igen. - bólintott rá Baerithryn, de barátja karjára tette kezét, hogy
visszatartsa. - De csak egy kicsi, várj! - Felemelte másik kezét és két ujjal
egy kört rajzolt a levegőbe, közben halk szavakat mormolt.
Egy pillanattal később egy halvány arc jelent meg előttük a levegőben,
egy ember nő arca. Delsaran felszisszent, de nem mondott semmit, mert a
nő megszólalt: - Köszönetem, nagy Mystra. Megpróbálok tanulni és jól
szolgálni téged.
A tűz kialudt és varázs-képük kicsiny és csillogó kék szikrák esőjévé
változott. Delsaran állkapcsa leesett. - Az istennő meghallgatta. - mondta
neheztelő hangon hitetlenségében.
Baerithryn bólintott. - Ez lehet az, akit az úrnő mondott, hogy jönni
fog. - Felemelkedett, egy csendes árny a gyülekező éjszakában. -
Vezetnem kell, ahogy megígértem. Hagyj minket... ahogyan megígérted.
Delsaran lassan bólintott. - Az Úrnő sikerre visz - ajkait fintorogva
húzta el - mindhármunkat. - Baerithryn csendesen a vállára tette a kezét,
majd elindult.
Delsaran kifejezéstelenül bámult a fadarabra, amit az imént formázott
és megrázta a fejét. Az emberek ölték meg szüleit és baltáikkal kivágták az
első fákat, melyeknek ágai között gyermekként játszott... miért kellett az
Úrnőnek egy embert küldenie? Nem azt akarja, hogy a Nép vezérelve
legyen a tanulás és az igaz mágia útján?
- Szerintem azt gondolja, hogy az elfek elég bölcsek, hogy önmagukat
vezéreljék. - mondta hangosan és szomorkásan elmosolyodva talpra állt.
Mystra sohasem szólította meg őt. Megvonta vállát, egy pillanatra
bizakodva a fadarab fölé tette kezét, majd eltűnt az éjszakában.

*****

Elmara a kardra nézett. - Nincs különösebb oka. - mondta végül. -

Mystra hozott ide és - lenézett magára és hirtelen elvörösödött -
változtatott át. Nem akarok itt bajt okozni.
Az elf méregette egy darabig, majd megszólalt - Benned van a szándék,
hogy nagy bajt okozz sokaknak.
El az elf szemébe nézett és torka kiszáradt. Nyelt egyet. - Csak azért
élek, hogy megbosszuljam legyilkolt szüleimet. Az ellenségeim Athalantar
máguslordjai.
Az elf csendesen állt ott, olyan nyugodtan és sötéten, mint a fák körös-
körül. A fényből szőtt kard meg sem rezzent. Úgy tűnt, a folytatásra vár.
Elmara megvonta vállait. - Hogy elpusztítsam őket, a mágia mesterévé
kell válnom... vagy valami módot találni rá, hogy megszüntessem az ő
mágiájukat. Én... találkoztam Mystrával. Azt mondta, hogy találok egy
tanítót itt... Ismer egy varázslót vagy egy Mystra papot ebben az erdőben?
A kard eltűnt. A hirtelen alászálló sötétségben El újra hallotta a
könnyed hangot. - Igen. - Azután újra csak csend.
Attól tartva, hogy egyedül marad éjszakára ebben a végtelen erdőben,
El gyorsan megkérdezte - Elvinne hozzá? - Legnagyobb meglepetésére
azonnal jött a válasz.
- Már megtaláltad. - a hang olyan tónussal bírt, ami lehetett
elégedettség vagy csendes csodálkozás is. - Hogy hívnak?
- El-Elmara. - válaszolta és valami arra késztette, hogy hozzátegye -
Elminster voltam egészen ma reggelig.
Az elf bólintott. - Baerithryn. - válaszolta. - Braer voltam az utolsó
embernek, aki ismert.
- Ki volt az? - kérdezte El hirtelen felbátorodva.
A komoly szelnek villantak egyet. - Egy mágusnő... háromszáz nyárral
ezelőtt halt meg.
El lenézett. - Oh.
- Nem kedvelem túlságosan a kérdéseket, amint azt látni fogod. - tette
hozzá az elf. - Figyelj, hallgass és tanulj. Ez az elfek útja. Nektek
embereknek kevesebb időtök van és mindig kérdéseket tesztek fel és
azután elrohantok, hogy csináljatok valamit, mielőtt még megvárnátok
vagy megértenétek a választ. Remélem megzabolázhatlak ezen a téren...
legalább egy kicsit. - Előredőlve még hozzátette - Most pedig feküdj le.
El felnézett rá és lefeküdt azon gondolkodva, hogy most mi következik.
Karjaival öntudatlanul eltakarta melleit és ágyékát.
Az elf mosolyogni látszott. - Láttam már nőket... és téged is. -
Csendesen leguggolt - Add a lábad.
El csodálkozva nézett rá, de felemelte a bal lábát. Az elf megfogta -
érintése pehely puhaságú volt - és a fájdalom lassan elhalványodott. El
csodálkozva nézett rá.
- A másikat. -mondta az elf egyszerűen. El leejtette meggyógyult lábát
és kinyújtotta a másikat. A fájdalom abból is elmenekült. - Erdei véred
van, - mondta az elf - kiváló egy rituáléhoz, ami mások számára
kellemetlen lenne. - Kicsit megszorította El sarkát, meglepett hangot
hallatott, majd elengedte.
Egy pillanattal később - úgy mozgott, mint valami folyadék vagy
lágyan suhanó árny - az elf már a fejénél térdelt. - Ha megengeded. -
mondta, majd hozzátette - Feküdj nyugodtan. - Elmara érezte, ahogy puha
ujjak érintik meg könnyedén mindkét szemét és köröznek körülöttük... a
fájdalom a fejében Lassan, nagyon lassan elhalványodott, mintha ellopták
volna.
Vele együtt minden fáradtsága is eloszlott, hirtelen ébernek és
kipihentnek érezte magát. - Mit - köszönetem érte, uram - mit csinált?
- Több dolgot is. Egyszerűbb mágiát használtam, amit neked is
elsőként kell megtanulnod. Azután megborzongtam, mert “uramnak"
szólítottál és türelmesen vártam, hogy “Braer" néven nevezz és ne úgy
nézz rám, mint valami mágiahasználó szörnyetegre. - A szavakat
könnyedén ejtette ki a füle mellett, de Elmara érezte, hogy válaszától
sokmindes függhet.
El lassan felemelte fejét és látta, hogy az elf arca alig ujjnyi távolságra
van az övétől. - Kérlek bocsáss meg, Braer. Leszel... a barátom? - Egy
hirtelen ötlettől vezérelve előrehajolt és egy csókot nyomott a homályba
burkolózó arcra. Az elf szemei felvillantak, amikor El ajkai megérintették
- csontos orrát.
Braer nem húzódott el. Ajkai meg sem próbáltak közeledni, de egy
pillanattal később Elmara puha ujjakat érzett az arcán. - Ez már jobb egy
herceg lányától. Most aludj.
El zuhant. Meleg sötétség vette körül olyan hirtelen, hogy nem maradt
ideje megkérdezni, honnan tudja Braer, hogy apja egy herceg volt... talán,
gondolta utoljára, mielőtt a suttogó sötétség elborította elméjét, egész
Faerun tudja.,.

*****

Úgy kezdted, mint minden fiatal: megijedtél a mágiától. Azután

megtanultál félni tőle és gyűlölted azokat, akik uralják. Egy idő után
úgy láttad, használhatatlan, mint fegyver, de túl erős ahhoz, hogy ne törődj
vele. Mesterévé válni vagy valami védekezést találni ellene szükségessé
vált.
Braer elcsendesedett és előredőlt, feszülten figyelte, ahogy a kékes
mágustűz lángocskái körbetáncoltak Elmara ujjai hegyén. Intett egyet és
El akaratára a lángocskák egymással versenyezve futkározni kezdtek ujjain
le és fel, megbizsergetve bőrét.
- Most azt kérded, miért pazarolok időt rövid életedből egy mágikus
gyermekjátékra. - mondta Braer kifejezéstelenül. - Nem azért, hogy
megismerd. Már ismered. Azért van így, hogy megszeresd, önmagáért és
ne azért, amit tehetsz vele.
- Miért - kérdezte Elvara az elf modorában, a lángok tánca vissza,
tükröződött tekintetében. - kellene szeretni a mágiát?
Tanítója nem szólt, csendben maradt, ahogyan azt oly sokszor tette.
Egymás szemeibe néztek, míg végül El hozzátette - Azt kell hinnem, hogy
ez az amitől az emberek bezárkóznak egy kis szobába, megőrülnek és
valami különleges varázslat hajszolásával pazarolják el életüket.
- Néhányan valóban így tesznek, - értett egyet Braer. - de a mágia
szeretete sokkal szükségesebb azok számára, akik Mystrát követik - az
istennő papjainak, ha úgy tetszik, bár sokan nem látnak különbséget
közöttük és a mágusok között -, mint a varázslók számára. Szeretned kell a
mágiát ahhoz, hogy tiszteld.
Elmara meglepődött egy kicsit. Hajában néhány szürke szál jelent meg
az alatt a két tél alatt, mióta Braer mellett mágiát tanult és minden éjjel
Mystrához imádkozott... válasz nélkül. Hastarl és tolvajként töltött napjai
szinte álomnak tűntek most, de még tisztán emlékezett a máguslordok
arcára, akiket már látott.
- Néhányan félelem nélkül követik őt. A tiszteletük a legkevesebb?
Az elf bólintott. - Az, még ha nem is tudnak róla. -Felkelt, csendben és
lágyan, mint mindig. - Most pedig tüntesd el azt a tüzet és gyere velem
estebédre.
 Tudván, hogy El követi, bevette magát a fák közé. Elmara is felállt,
halványan elmosolyodott és utána indult. Így töltötték napjaikat,
beszélgettek, miközben az elf irányítása mellett a mágiát gyakorolta,
azután elindultak az erdőbe élelemért. Egyszer az elf megmutatta neki,
hogyan veheti fel egy farkas alakját, majd elejtett egy szarvast, miközben
ő mögötte botladozott. Együtt töltött napjaik alatt El nem látta az elfet
semmi mást tenni, mint őt irányítani, bár éjjel mindig eltűnt és csak
hajnalban tért vissza. Az elf mindig megmutatta, hol aludjon és
máguslátásával észrevette, hogy valami varázskört rajzol köré.
Braer sohasem látszott fáradtnak, piszkosnak vagy türelmetlennek.
Öltözéke mindig ugyanaz volt és mindennap eljött hozzá. Másik elffel
nem találkozott, ahogyan senkivel sem... bár Braer egyszer utalt rá, hogy
valahol a Nemes Erdőben vannak, feltételezhetően a legnagyobb elf
királyságban egész Faerun területén.
Az első reggelen, ami az erdőben találta, Braer hozott neki valami
szőrméből varrt ruhát, hihetetlen minőségű csizmákat, egy szíjat, amivel a
nyakába köthette az Oroszlánkardot (lágy bőrtokban hordta, hogy meg ne
sértse vele magát) és egy kis lapátot, amivel kiáshatta magánüregét. Hogy
tisztántartsa magát, levelekkel és mohával súrolta le testét és azokban az
apró tavacskákban mosakodott, melyek úgy tűnt, az erdőben mindenhol
ott vannak. Amikor megjegyezte, hogy minden harmadik vagy negyedik
horpadásban váratlanul vizet találnak, akármerre mennek is, Braer csak
bólintott és hozzátette - Mint a mágia.
Ez az emlék hirtelen szállta meg. Előrenézett, ahol az elf csendes
árnyként suhant a fák között és hirtelen kényszert érzett, hogy felvegye
vele a versenyt. Mint mindig, amikor sietett, most is gallyak roppantak el
és levelek zizegtek talpa alatt. Braer megfordult és ránézett.
El viszonozta tekintetét és megkérdezte azt, ami váratlanul felötlött
benne. - Braer... miért szeretik az elfek a mágiát?
Egy elillanó pillanatra elégedett mosoly villant fel Braer arcán. A
pillanat elmúlt és az elf arcán újra a megszokott, nyugodt és nyíltan
érdeklődő kifejezés jelent meg. El úgy érezte, hogy látta az öröm
pillanatnyi felvillanását és szíve dobolni kezdett. Az elf következő szavai
nem cáfoltak rá izgatottságára. - Ah... elkezdtél gondolkodni és a
megfelelő kérdésekkel foglalkozni. Akkor én is elkezdhetlek tanítani. -
Megfordult és folytatta útját.
- Elkezdhetsz tanítani? - kérdezte Elmara hitetlenül az elf hátától. - És
mit csináltál az elmúlt két évben?
 - Elpocsékoltam egy csomó időt. - mondta Braer a fáknak maga előtt
nyugodtan és El szíve elkezdett meghasadni.
Könnyek törtek elő szemeiből és kezdtek patakzani arcán. Elmara
térdre esett és felsírt. Sokáig maradt így, magányosnak, elveszettnek és
értéktelennek érezve magát. Amikor könnyei elfogytak fáradtan ült fel és
nézett körül. Egyedül volt.
- Braer! - kiáltotta. - Braer! Hol vagy? - kiáltása visszhangzott a fák
között, de nem jött válasz. - Mystra, segíts meg. - suttogta - Mystra...
segíts!
Kezdett sötétedni. Elmara vadul nézett minden irányba. Az erdő olyan
részén volt, ahol azelőtt sohasem jártak még. Hirtelen kényszertől
vezérelve előhívta a mágus-tüzet és mint egy lámpást, feltartotta kezét. A
fák körülötte mintha megmozdultak volna egy pillanatra - de azután
megint visszazökkentek a megszokott, csendesen figyelő állapotukba.
- Braer. - mondta a sötétségnek. - Kérlek... gyere vissza!
Az egyik közeli fa összerázkódott és meghajolt - azután előrébb lépett.
Baerithryn volt az, tekintetében szomorúság. - Megbocsátasz nekem,
Elmara?
Két futó lépéssel később Elmara előtte állt és zokogva fonta köré
karjait. - Hová mentél? Oh, Braer, mit tettem.
- B-bocsáss meg, Elmara. Nem ítéletnek szántam szavaimat. - Az elf
egy lágy, de erős mozdulattal megölelte, óvatosan, mintha egy
megvigasztalandó gyermek lett volna. Végtelen kedvességgel
végigsimított hosszú haján.
Elmara hátrarántotta fejét, arcán könnyek csillogtak. - De te elmentél!
- Úgy láttam, időre van szükséged, hogy szomorkodj... hogy
megkönnyebbülj. - mondta az elf lágyan. - Jónak tűnt nem észrevenni,
hogy mit érzel. Vagy inkább: vannak dolgok, melyekkel egyedül kell
szembenézned és felvenned a küzdelmet.
Megfogta vállait és óvatosan eltolta magától, mígnem egymással
szemben álltak. Braer elmosolyodott és felemelte egyik kezét - benne egy
gőzölgő tállal. Főtt szárnyas mennyei illata lengte körbe őket. - Érdekel
még a vacsora?
Elmara gyengén elnevette magát és bólintott. Braer meglengette másik
kezét és a semmiből egy serleg jelent meg benne. Széles mozdulattal
nyújtotta oda. Amikor El elvette, akkor újra meglengette kezeit és most
két míves villa és kés jelent meg bennük. Intett a lánynak, hogy üljön le.
 Elmara rájött, hogy éhesebb, mint valaha. Az erdei túzok ízletes
gombaszószban főtt meg - és a serlegben a legfinomabb mentabor volt,
hihetetlenül tiszta és illatos. Mindent kiürített; Braer csak mosolygott és
ahogy figyelte, közben többször is fejét ingatta.
Mire Elmara befejezte, az elf kezében egy újabb széles intéssel egy tál
langyos ecetes víz jelent meg és egy finom szövettörölköző a másikban,
hogy megmossa és megtörölje vele arcát és kezét. Amikor mindez meg-
történt, El látta, hogy Braer komoly arckifejezése visszatér.
- Ismét megkérdem, Elmara: megbocsátasz nekem? Tévedtem.
- Megbocsátok... persze. - El kinyújtotta egyik kezét, hogy megfogja az
elfét.
Braer lenézett összekulcsolt kezeikre, majd vissza a lányra. - Olyat
tettem veled, amit mi itt, az erdőben nagyon rossz dolognak tartunk:
rosszul ítéltelek meg. Nem akartalak megharagítani... vagy rosszabbá tenni
a dolgot azzal, hogy magadra hagylak a bánatoddal. Emlékszel még, hogy
mit mondtunk?
Elmara rábámult. - Azt mondtad, hogy túl sok időt pazaroltál el az
elmúlt két évben és csak most kezdesz el tanítani.
Braer bólintott. - Mit kérdeztél, amire ezt mondtam?
El összeráncolta szemöldökét. - Azt kérdeztem tőled, - kezdte lassan -
hogy miért szeretik az elfek a mágiát.
Braer ismét bólintott. - Igen. - Intett egyik kezével. A vacsorából
visszamaradt eszközök és edények eltűntek és kék mágus-tűz indult, hogy
körülvegye őket. Az elf keresztbetett lábakkal leült. - Képesnek érzed rá
magad, hogy átbeszélgessük az éjszakát?
El rábámult. - Persze... miért?
- Van néhány dolog, amit tudnod kell... és most már készen állsz, hogy
meghallgass.
Elmara a komoly szemekbe nézve előredőlt. -Akkor beszélj. -- suttogta
nyugodtam.
Braer elmosolyodott. - Hogy rögtön választ adjak kérdésedre: mi, a
Nép, szeretjük a mágiát, mert szeretjük az életet. A mágia Faerun életereje,
nyers formájában gyűlik itt össze és különleges hatások elérésére
használják mindazok, akik értenek hozzá. Az Elfek - és az Erősek Népe is
mélyen alattunk, a kövekben - közel vannak a természethez... részük
annak, hozzákapcsolódtak - és egyensúlyban vannak vele. Nem vagyunk
többen, mint amennyit a föld elláthat és olyan formában élünk, amit a
vidék elfogad. Bocsáss meg, de az emberek mások.
 Elmara bólintott és intett, hogy folytassa.
Braer a lány szemébe nézett és nyugodt hangon folytatta. - Akár, csak
az orkok, az emberek is csupán négy dologhoz értenek: túl gyorsan
szaporodnak; mindent birtokolni akarnak maguk körül; mindent
elpusztítanak, ami vágyaik útjában áll; és uralkodni akarnak azon, amit
nem képesek vagy nem akarnak elpusztítani.
Elmara ránézett. Arca elfehéredett, de lassan ismét bólintott és intett,
hogy folytassa.
- Kemény szavak, tudom. - mondta az elf nagyvonalúan. - De ezt
jelenti nekünk a te fajtád. Az emberek szeretnék, ha Faerun is olyanná
változna, amilyennek ők akarják. Amikor mi - vagy bárki más - az útjukba
állunk, akkor levágnak. Az emberek gyorsak és okosak - ezt elismerem -
és úgy tűnik, hogy átvesznek minden új ötletet sokkal gyakrabban és
sokkal gyorsabban, mint bármely más nép... de nekünk, így az erdőnek is,
csak veszélyt jelentenek. Terjedő fekélyt, ami felzabálja a vidéket és
minden más érintetlen részét a birodalomnak... és vele együtt minket is.
Hosszú idő óta te vagy az első a fajodból, akit megtűrünk itt, az erdő
mélyén - és vannak néhányan népemből, akik jobban szeretnék, ha már
régen a fák gyökereit táplálná a holttested.
Elmara csendesen nézte az elfet. Arca fehér, szemei sötétek.
Braer halványan elmosolyodott és hozzátette - A Halál egy olyan cél,
melyre kevesen törekednek a fajtádból, de magasztosabb lenne számukra,
mint sok más céljuk.
Elmara egy hosszan visszatartott lélegzetet eresztett ki és megkérdezte -
Akkor miért... tűrtök meg itt?
Az elf lassan és nyugodtan kinyúlt egyik kezével, hogy megfogja az
Elmaráét, ahogyan ő tette ezt nem sokkal azelőtt. - Egyszerűen az Úrnő
iránt való tiszteletemből megígértem, hogy vezérelni foglak - mondja - és
olyan utak felé vezetlek, melyek a legkisebb sérülést okozzák nekünk az
évek során, ha az istenek is úgy akarják, hogy élj.
Mosolya kiszélesedett. - Megismertelek... és tisztellek. Ismerem az
életed történetét, Elminster Aumar, Athalantar hercege. Tudom, hogy mit
szeretnél tenni - és pusztán a józan számítás is azt mondja, hogy segítsek
valakinek, aki legnagyobb ellenségeink, a máguslordok ellen küzd.
Tulajdonságaid - főként az akaraterőd, mellyel képes voltál annyira
félretolni a mágia iránti gyűlöleted, hogy az úrnő szolgálatába állj és
józanul fogadd azt is, hogy figyelmeztetés nélkül átváltoztatott - miatt
feladatom több, mint kiszámított kötelesség; élvezetessé teszed azt.
 Elmara nyelt egy nagyot és érezte, hogy újabb könnyek indulnak el
arcán lefelé. - T-te vagy a legkedvesebb és legtürelmesebb, akit valaha is
ismertem. - suttogta. - Kérlek bocsáss meg korábbi könnyeimért.
Braer megpaskolta a kezét. - Az én hibám volt. Hogy megválaszoljam a
kérdést, ami most téged foglalkoztat: Mystra azért változtatott át, hogy
elrejtsen a máguslordok elől és azért is, hogy érezd a kapcsolatot a mágia,
a föld és az élet között; a nők jobban érzik, mint a férfiak. Az
elkövetkezendő napokban meg fogom mutatni, hogy hogyan érezd és
használd ki ezt a kapcsolatot.
- Te olvasol a gondolataimban? - kiáltott fel Elmara hirtelen elhátrálva
az elftől. - Akkor, az istenekre is, miért nem mondod el, amit tudnom
kellene?
Braer megrázta a fejét. - Csak akkor tudom olvasni a gondolatokat, ha
azok erősen telítve vannak érzelmekkel és én nagyon közel vagyok. Vagy
inkább úgy mondanám: néhány nép képes megtanulni, hogy azonnal
választ adjon a felszínre törő kérdésekre. Őket nem zavarja ez abban, hogy
bármire is gondoljanak vagy emlékezzenek, csupáncsak ennek
következtében megbíznak abban, aki a választ adja.
Elmara elgondolkodva, nagyon lassan bólintott. - Ja. - mondta halkan. -
Igazad van.
Braer bólintott. - Tudom. Ez a fajom átka.
Elmara nézett rá egy darabig, majd kitört belőle a nevetés. Azonban
alig néhány pillanat múltán abbahagyta egy hang miatt, amit még sohasem
hallott: egy mély, száraz hang... Baerithryn a Népből elkuncogta magát.

*****

A hajnal már belopakodott a fák közé, amikor Braer megkérdezte Túl

fáradt vagy a folytatáshoz?
Elmara mocorgott egyet ültében és fáradtan intett, de suttogás, élénk
volt - Nem! Tanulni akarok! Folytasd!
Braer tisztelegve biccentett fejével. - Tudd hát: - mondta - a Nemes
Erdő haldoklik. Apródonként, évről-évre az emberek baltáitól és a
máguslordok varázslataitól. Ismerik a hatalmunkat - a sajátjukban pedig
megbíznak - és úgy érzik, hogy csak akkor lehet a birodalmuk
biztonságban, ha elpusztítanak minket.
Lassan körbemutatott kezeivel a körülöttük álló csendes fákra. -
Hatalmunk az évszakok változásában gyökeredzik. A vidék életerejéből és
kitartásából táplálkozik - és nem afféle villogó harci varázslatokból és
pusztításból áll. A máguslordok tudják ezt és azt is, hogy hogyan
kényszeríthetnek minket harcra olyan helyeken, ahol legyőzhetnek, ezért
gyakran nem is merünk nyíltan küzdeni ellenük... és ezt ők is tudják. Sok
olyan barátot veszítettem már el, akik nem ismerték el, hogy a
máguslordok hatalma képes felülemelkedni a miénken.
Braer sóhajtva folytatta - Neked és a hozzád hasonlóknak segíthetünk
saját, ellenük való küzdelmetekben... és segítünk is. Egészen addig, míg
tiszteled a földet és együtt élsz vele, addig útjaink is egy irányba vezetnek,
ahogyan harcunk is ugyanaz a harc. Amikor segítségre lesz szükséged a
máguslordok ellen, akkor hívj és mi jövünk. Ez az eskünk.
Egy pillanattal később körös-körül fél tucat fa torzult el és lépett előre,
Braer szavai vad kórushangként visszhangzottak. - Ez az eskünk.
Elmara körbebámulva nézett bele a komoly elf szemekbe, nyelt egy
nagyot és bólintott. - És én cserében megígérem, hogy nem teszek
ellenetek vagy a föld ellenében. Mutassátok meg, hogyan tarthatom ezt be,
kérlek.
Az elfek válaszképpen meghajoltak és újra beleolvadtak az erdőbe.
El nyelt egyet. - Végig itt voltak körülöttünk?
Braer elmosolyodott. - Nem. Úgy történt, hogy egy különleges helyen
álltál meg sírni.
El tüzes tekintettel nézett rá, de azután elmosolyodott és fáradtan
ingatta a fejét. - Most már eléggé tisztelem... és értem a népedet ahhoz,
hogy ne lépjek a rossz ösvényekre. - Menthetetlenül ásítania kellett és
hozzátette - Azt hiszem eléggé álmos vagyok már. Ígérd meg, hogy
mutatsz - végre valahára - valami földrengető varázslatot az
elkövetkezendő napokban.
Baerithryn mosolygott. - Megígérem. - Előrenyúlt és megsimogatta a
lány arcát. Ahogy az varázslatától azonnal álomba zuhant, elkapta a vállait
és kedvesen a mohaszőnyegre fektette.
Azután letelepedett mellé és ismét megsimogatta arcát. Abban a kevés
időben, amit El az erdőben tölt még, neki gondosan oda kell figyelnie erre
a fegyverre, amit a máguslordok ellen bevethetnek. Vagy inkább:
gondosan oda kell figyelnie erre az értékes barátra.
 Kilenc

A MÁGUS ÚTJA
A mágus útja sötét és magányos. Ezért van az, hogy sok varázsló korán
megtér sírjába - vagy később inkább az élőhalott lét végtelen alkonyába. A
fényes lehetőségek miatt azonban a mágiahasználó mesterré válás útja
mindig túlzsúfolt.
- Jhalivar Thrunn
Az Északi Ösvények Meséi
A Kettévágott Pajzsok Éve

Tűz táncolt egy szikla felett a levegőben, ami egy pillanattal ezelőtt
még üres volt. Elmara visszatartotta lélegzetét. - Mystra? - kérdezte és a
láng mintha felfénylett volna egy pillanatra válaszul - de azután
elhalványodva semmivé foszlott minden további válasz nélkül.
Elmara sóhajtott és letérdelt a tavacskához. - Valamivel többet
reméltem.
- Kicsit kevesebb büszkeséggel, te lány. - mormolta Braer megérintve
El könyökét - Már ez is több, mint amennyit a népemből legtöbben kapnak
az Úrnőtói.
El felbátorodva nézett rá. - Hányan követik Mystrát a Népből?
- Nem sokan... megvannak a saját isteneink és a legtöbben hajlamosak
vagyunk hátat fordítani a világ többi részének és kellemetlenségeinek,
csak hogy megmaradjunk a régi utakon. A probléma az, hogy a világ többi
része kinyúl és tőrt döf a hátsónkba, amikor csak egy kicsit is nem
törődünk vele.
El elvigyorodott a szavakon, még ha jelentésük eléggé tragikus is volt.
- “Hátsó"? Sohasem hallottam még egy elfet így beszélni.
Braer elfintorodott. - Én pedig sohasem gondoltam volna, hogy egy,
ember fogja hallgatni, hogy egy elf így beszél amikor eljön az ideje. Még
mindig úgy gondolsz ránk, mint természetellenesen magas és sovány, de
nemes lényekre, akik körbe-körbe futkároznak itt?
- I-igen, azt hiszem, igen.
Az elf megrázta fejét. - Akkor nagyon megtéveszthettünk. Ugyanolyan
közönségesek és rendetlenek vagyunk, mint az erdő. Mi vagyunk az erdő.
Próbáld meg nem elfelejteni ezt, amikor majd visszasétálsz az, emberek
világába.
- Visszasétálok? - Elmara rámeredt. - Miért mondod ezt?
- Attól tartok, hogy a gondolataid között olvastam, hölgyem.
Boldogabb voltál itt, mint bárhol azelőtt eddigi rövidke életedben - de
tudod, hogy már mindent megtanultál itt, ami jobb fegyverré tesz a
máguslordok ellen... és már itt az ideje, hogy továbbállj.
Feltartotta egyik kezét, amikor El megpróbált ellenkezni és folytatta. -
Nem, El; látom és hallom ezt benned és igazad is van. Sohasem lehetsz
szabad és nem lehetsz önmagad, amíg meg nem bosszulod szüleidet és
Athalantart újra azzá nem teszed, amivé szerinted lennie kell. Ez vezérel és
ezt Faerunban senki sem érzi át annyira, mint te és képes eléggé odaadóan
küzdeni ezért a célért. - Szomorúan elmosolyodott. - Nem akartad
otthagyni Farlt és most nem akarsz itt hagyni engem sem. Biztos vagy
benne, hogy nem akarsz nő maradni a hátralévő életedben?
Elmara vágott egy grimaszt és halkan válaszolt. - Nem tudtam, hogy
van választásom.
- Még nincs, talán, de majd... amikor egy birodalom-zúzó főmágus lesz
belőled. Már összebarátkoztál a mágiával és Mystra kegyeiben képes vagy
azzá formálni, amit csak a föld itt megenged. Valóban azt gondolod, hogy
az iménti imádságod és a többi, ezelőtt minden éjjel felesleges volt?
- Én...
- Félni kezdtél, igen. Máshogy is elmondhatom. - mondta az elf szinte
idegesen és lazán előrébb lépett. Egyik kezét odanyújtotta, hogy segítsen a
lánynak felkelni és hozzátette - Hiányozni fogsz, de nem leszek szomorú
vagy haragos: itt az idő, hogy továbbállj. Vissza fogsz térni, amikor kell.
Nem az volt a feladatom, hogy olyan varázslatokat tanítsak neked,
melyekkel szétzúzhatod a máguslordokat és lesöpörheted az égről a
sárkányaikat, hanem az, hogy megismertessem veled a mágiát és
bölcsességet adjak a használatához. Mystra papja vagyok, igen. De van
egy papnője, aki sokkal nagyobb nálam. El kell menned és meglátogatnod
őr, az erdőn kívül. Temploma a Nőszirom Vízesésnél van és ő többet tud
az emberek útjairól... és arról, hogy merre kell menned az elkövetkező
napokban.
Elmara rámeredt. - I-igen, igazad van. Nincs nyugtom, de nem akarok
elmenni.
 Az elf mosolygott. - De megteszed. - Azután mosolya eltűnt és
hozzátette - És mielőtt elindulsz még szeretném látni azt a felfedő
varázslaton.
Elmara sóhajtott. - Ez csak egy varázslat és nem igazán van vele
problémán. Egy azok közül... mi is?... tizenkettő egy tucat?
Braer egyszerre emelte meg kezeit és szemöldökét. - Csak egy
varázslat? Lány, lány. Semmi se legyen soha “csak egy varázslat". Tiszteld
a mágiát, emlékszel? Máskülönben csak egy gyorsabb kard vagy egy
hosszabb dárda lesz belőle - csak valami, amivel több erőt szerezhetsz
amellett, amihez más módokon jutsz hozzá.
- Nem ezt jelenti számomra! - ellenkezett Elmara dühösen Braer felé
fordulva. - Talán még mielőtt idejöttem. Azt gondolod, hogy semmit sem
tanultam tőled?
- Nyugalom, nyugalom. Én nem az egyik máguslord vagyok,
emlékszel?
El bámult egy rövid pillanatig, majd kitört belőle a nevetés. - Jobban
vissza tudtam fogni magam, amikor még tolvaj voltam, ugye?
Braer megvonta vállát. - Férfi voltál egy emberek lakta városban - egy
közeli baráttal, akivel ugrathattátok egymást - és minden pillanatban
tudatában voltál, hogy kemény önuralom híján meghalhatsz. Most egy nő
vagy, aki az erdőben él és érzi annak hangulatait, változásait és energiáit.
A kis dolgok sokkal jelentősebbnek tűnnek a városon kívül, nyersebbnek,
dühítőbbnek. - Elmosolyodott. -Nem hiszem, hogy túl sokat gügyögtem
volna - mint valami ember-bölcs! - mióta itt vagy.
Elmara nevetett. - Akkor legalább valamit jól csináltam.
Braer előre-hátra hajlítgatta egyik ujjával a füle hegyét, ami enyhe
gúnyolódást jelentett az elfek között. - Azt hiszem, talán említettem
valami felfedő varázslatot, nem?
- Csak nem gondolod, - forgatta szemeit El - hogy el akartam feledtetni
veled...
Braer olyan mozdulata azt jelentette: “hát akkor mutasd" és összefonta
karjait a mellkasa előtt. Elmara felvillantott egy kislányos bocsánatkérő
mosolyt, azután a tavacska felé fordult. Karjait szélesre tárva lehunyta
szemét és suttogva imádkozott Mystrához, érezte, ahogy az erő áramlik
benne, át a karjain, kiterjed... Kinyitotta szemeit azt várva, hogy amikor
körbemutat meglátja az ismerős, kékes csillogást a tavacskán, egy kövön
vagy ott, ahol az imént Mystra lángja táncolt, és Braer testén itt is és ott is,
ahol mágikus apróságait hordja.
 - Ahhh! - Szédült. Karjait maga mellé ejtve hátralépett. Minden fényes
volt és vakítóan kék amerre csak nézett... az egész világ a mágiától él?
- Igen. - válaszolt Braer nyugodtan, olvasva gondolataiban. - Végre
képes vagy látni ezt. - Élénken folytatta - Volt egy kis gondod néhány
varázslattal, ugye?
El dühösen nézett rá, de gyorsan erőt vett magán. A magas, nemes elf
őt figyelte. A különleges látás, melyet a varázslat adott neki, azt mutatta,
hogy az elf körüli kékesfehér csillogás átváltozik egy sárkány sötét
árnyékává. - T-te egy sárkány vagy?
- Néha - vonta meg a vállát Braer - felveszem azt az alakot, de
valójában egy elf vagyok, aki megtanulta felvenni egy sárkány alakját... és
nem más. Én vagyok az utolsó oka annak, hogy a máguslordok annyi időt
töltöttek Athalantarban sárkányvadászattal.
- Az utolsó oka?
- A többiek - válaszolt az elf halkan - már halottak. Elég hatásosnak
találták ezt a formát és túl sokszor alkalmazták.
- Oh! - mondta Elmara csendesen. - Bocsáss meg, Braer.
- Miért? - kérdezte az könnyedén. - Nem te tetted... a máguslordoknak
kellene bocsánatot kérniük... és én és a fajtám úgy nézünk rád, mint aki
egy nap majd ráveszi őket erre.
Elmara kihúzta magát. - Megteszem. Hamarosan.
Az elf megrázta fejét. - Nem, te lány, még nem. Még nem állsz készen
rá... és egy egyszerű főmágus, mindegy milyen hatalmas, nem járhat
sikerrel az összes máguslorddal és szolgáikkal szemben, ha rád küldik
őket. - Elmosolyodott és hozzátette - És még nem tanultál annyit, hogy
főmágus legyen belőled. Tedd félre a bosszút egy időre. A legjobb mindig
az, amire sokat kell várni.
Elmara sóhajtott. - Megöregedem és meghalok, mikor a máguslordok
még mindig uralni fogják Athalantart.
- Gyakran olvastam ki ezt a félelmedet a gondolataid közül, mióta
először találkoztunk - válaszolta Braer - és tudom, hogy ez elkísér
halálodig... vagy az ő halálukig, ezért kell elhagynod a Nemes erdőt, még
mielőtt úgy éreznéd, hogy ketreccé válik körülötted.
Elmara mély lélegzetet vett és bólintott. - Mikor kell indulnom?
Braer elmosolyodott. - Amint idéztem néhány zsebkendőt magunknak.
Az elfek sokáig gyűlölnek és szomorúbban búcsúzkodnak, mint az
emberek.
El nevetni próbált, de hirtelen könnyek szöktek a szemébe.
 - Látod? - mondta Braer kedvesen, előrelépett, hogy megölelje. Elmara
könnyeket látott megcsillanni az ő szemeiben is.

*****

Az éjszaka lágy és csendes mélykékje terült el előtte, ahogy elhagyta az

erdő ismerős árnyait és a Nőszirom Vízesés távoli dombjai felé indult.
Hirtelen meztelennek érezte magát a menedéket adó fáktól távol de
leküzdötte a késztetést, hogy sietősre fogja léptét. A túlságosan is siető
emberek kiváló célpontot nyújtanak a törvényen kívüli íjászoknak... és
mivel ellenség nem volt a láthatáron, vállán pedig kolbásszal, sült
szárnyassal, sajttal, borral tele zsákot vitt, így igazán nem kellett sietnie.
Hastarl útjára lépett és szinte azonnal maga mögött hagyta az utolsó
jelzőköveket. Csodálatos érzés volt életében először kilépni a Szarvas
Királyságból.
Elmara mélyet lélegzett a közeledő levélhullás hűvös levegőjéből és a
tájat nézte séta közben. Derékmagas bokrokon gázolt át ott, ahol tíz éven
át tartó agóniát hozva a földnek a Nagy Tüzek felébredtek és elűzték az
elfeket, hogy átadják a területet az embereknek. De az emberek Delimbiyr-
menti túlzsúfolt városaikban maradtak és az erdő nyárról-nyárra
visszamászott a dombokra. Hamarosan - nyilaikat sokkal gyorsabban és
keserűbben repítve - az elfek is vissza fognak térni.
Az árnyékok úgy nyúltak előre, mint alabárdok csúcsai, amott két
sólyom körözött a tiszta levegőégben. El vidám léptekkel ment tovább és
csak akkor állt meg, amikor már túl sötét volt és a farkasok vonítani
kezdtek.

*****

Néhány kopott kőkunyhót és egy lerobbant istállóra számított - de csak

az út futott tovább a fák között víz robaja felé tartva; valószínűleg a
Nőszirom Vízeséshez.
Az út mély szekérnyommá keskenyedett és keletnek fordult. Egy kis
ösvény vezetett be a fák közé, amerről a víz robaja jött. Elmara elindult
rajta és egy tisztásra ért, melyen egy hatalmas, tűzkormozta szikla állt. A
folyó a közelben rohant és egy csúcsos épület állt vele szemben.
A gaz vastagon futotta körbe az öreg köveket és bejárata sötét volt, bár
mágus-látásával kéken lángolónak látta, középpontjában állt egy csillogó
szálakból szőtt hálónak, ami szétfutott a tisztáson és le az ösvényen, amin
keresztül idejött. Az egyik szál felvillant talpa alatt és ő sietve oldalra
lépett, majd a puha mohaszőnyegen folytatta útját.
Majdnem felbukott az idős nőben, aki sötét talárba öltözve térdelt a
porban és mélyen betemetve valami sárgászöld izéket palántált.
- Csodálkoztam volna, végigsétálsz az ágyásomon anélkül, hogy
meglátnál. - mondta a nő anélkül, hogy felnézett volna, hangja éles, de
csilingelő.
Elmara rábámult és nyelt egyet, elszégyellte magát. - Elnézést,
Hölgyem, valóban nem láttalak. Én... keresem...
- Mystra kegyeit, tudom. - a ráncos kezek újabb növényt helyeztek el a
földben - mint sok pöttöm sírhant, gondolta El - és a fehér hajú fej felé
fordult. Elmara hirtelen azon kapta magát, hogy két zöld lánghoz hasonlító
szemekbe bánul, melyek szinte átdöfték, mintha smaragd pengék lettek
volna. - Miért?
El hirtelen kifogyott a szavakból, kétszer is kinyitotta száját, de csak
harmadszorra sikerült válaszolnia - Én... Mystra beszélt hozzám. Azt
mondta, hogy régóta nem találkozott olyannal, mint én. Megkért, hogy
térdeljek le előtte és én letérdeltem. - Képtelenül a fénylő tekintetbe
bámulni, El félrenézett.
- Igen, mindig így csinálja. Feltételezem elmondta, hogyan imádkozz
hozzá.
- Írta, igen. Én...
- Mire tanított eddig az élet, fiatal leány?
Elmara nyugodtan felemelte tekintetét, hogy újra azokba a fénylő
szemekbe nézzen. Az idős nő szemei még csillogóbbnak látszottak, mint
azelőtt, de most elhatározta, hogy nem veszi el a tekintetét.
- Megtanultam gyűlölni, lopni, ölni és sírni. - mondta. - Remélem
ennél többet jelent Mystra papnőjének lenni.
A ráncos, öreg ajkak legörbültek. - Sokaknak nem jelent sokkal többet.
Lássuk csak, mit is csináljunk veled. - Lenézett maga elé az ágyásra és
gondosan meglapogatta a laza földet.
- Mit tegyek, hogy elkezdjem? - kérdezte Elmara lenézve a porra.
Semmi érdekeset nem látott ott, de a papnő talán úgy értette, hogy segítsen
palántálni, ahogy Braer is meg akarta tanítani neki a fák ismeretét.
Körülnézett... nem volt a közelben egy ásó a földbe szúrva?
Mintha az idős nő olvasott volna a gondolataiban (és miért ne olvasott
volna, gondolta El keserűen), megrázta a fejét. - Az évek során - mondta -
megtanultam, hogyan kell ezt csinálni, lányom. Az utolsó dolog, amire
szükségem van az az, fogy valami óvatlan kéz közbenyúljon vagy egy ifjú
és türelmetlen nyelv kérdéseket tegyen fel reggeltől estig. Na! Most menj.
- Menjek?
- Menj és nézz szét a világban, leányom; Mystra nem akar fogatlan,
kántáló öregeket gyűjteni a nevével televésett kövek előtt térdelve. Tanulj
mágusoktól anélkül, hogy magad is felvennéd a rangot vagy a
varázslatdobálók szokásait. Terjeszd a mágia hatalmának szavát,
misztikumát és ismeretét. Az emberek, akikkel találkozol éhezzenek a
mágia használatára, adj azoknak, akik legjobban sóvárognak, csupán
élelemért, italért és alvóhelyért cserében. Tedd mágusokká a férfiakat és a
nőket.
El kételkedve meredt rá. - Honnan fogom tudni, hogy jól csinálom?
Van valami, amit ne tegyek?
A papnő megrázta a fejét. - A saját szíved vezessen... de tudd, hogy
Mystra nem tilt meg semmit. Menj és tapasztalj meg mindent, ami csak
férfival és nővel Faerunban történhet. Mindent.
El még mindig csak bámult. Lassan elfordult.
Újra megszólalt az éles hang. - Ülj le előbb és egyél, bolond.
Keserűség ad szárnyat a gyengének... mindig próbálj megállni és enni,
hogy legyen időd gondolkodni és akkor többet fogsz gondolkodni egyetlen
év fordultával, mint sokan egész életükben.
Elmara halványan elmosolyodott, hátralendítette köpenyét és leült.
Hátranyúlt a Braer adta zsákért.
Az idős papnő ismét megrázta a fejét és csettintett ujjaival. A
semmiből egy fatányérnyi gőzölgő zöldség jelent meg Elmara előtt.
Azután egy ezüst villa kacsintott rá a tányér felett és lógott mozdulattanul
a levegőben.
El bizonytalanul nyúlt értük.
Az idős nő felhorkant. - Megijedtél egy kis mágiától? Szép kis jelöltje
lehetsz te Mystrának!
- A mágiát még csak arra láttam használni, hogy öljenek, romboljanak
és félelem által uralkodjanak vele. - mondta Elmara lassan. Ahonnan én
jöttem, ott ez van. -Keményen megszorította a villát. Nem én kerestem
Mystrát, hanem ő jött el hozzám.
- Akkor légy hálásabb; sok varázsló egész életében arról álmodik, hogy
egyszer majd megláthatja és csalódottan halnak meg. - A fehérhajú fej
ismét a földre irányította figyelmét. - Ha olyannyira gyűlölöd vagy féled a
mágiát, akkor miért jöttél ide?
Nyúlós csend ereszkedett közéjük. - Hogy megtegyek valamit, amire
megesküdtem. - mondta végül Elmara. - erős mágiára van szükségem... és
hogy megértsem, amit vele teszek.
- Akkor hát... egyél és menj. Próbáld meg a gondolkodást, ahogy
javasoltam.
- Gondolkodni? Miről?
- Ezt rád bízom. Emlékezz, Mystra nem tilt meg semmit.
- Gondolkodjak... mindenről? - Az kellemes változást hozna.

*****

Az idős nő figyelt, amíg az ifjú leány belépett a fák közé. Azután

tovább figyelt; néhány fa csak nem okozhat gondot.
Végül megfordult és a templom felé indult. Séta közben
megnövekedett és megváltozott, mígnem a templomba már egy suhogó,
szivárványos talárba öltözött magas, tetszetős nő lépett be. Még egyszer
arra fordult, amerre Elmara eltűnt. Szemei sötét aranyszínben ragyogtak a
bennük táncoló kis lángoktól.
- Eleget láttál? - A hang a benti sötétségből olyan volt, mint valami
mélyről jövő dörgés.
Mystra bólintott; hosszú, egyenes haja táncra kélt feje körül. - Ő lesz
az. Elméje széles és szíve mély.
A templom meghasadt, rengett és falai hullámzottak, átalakult, majd
eltűnt. Helyén egy bronz sárkány emelkedett a magasba egy kis kőház
mellől.
A sárkány egy sóhajjal kitárta gigantikus szárnyait és lehajtotta fejét,
hogy egyik bölcs szemével az istennőre nézzen. Hangja doromboló volt,
de oly mély, hogy a kis kőkunyhó falai megremegtek. - Ahogyan a
többieknél is így volt... annál a sok-sok többinél. A képesség megléte még
nem jelenti azt, hogy birtokosa jól fogja vagy akarja egyáltalán használni
azt és a helyes ösvényre lép.
- Igaz. - válaszolt Mystra némi keserűséggel a hangjában, azután
elmosolyodva egyik kezét a pikkelyekre tette. - Köszönetem, hűséges
barátom. Amíg újra együtt szárnyalunk.
Oly finoman, mintha egy tollpihével tenné, a sárkány végigsimított
egyik hatalmas karmával az istennő arcán. Azután behúzta szárnyait és
elolvadt, átváltozott egy fehér hajú, időtől ráncos, csillogó zöld szemű
nővé. Anélkül, hogy visszanézett volna, a nő besétált a templomba
öregségének lassú görnyedtségével. Mystra sóhajtva fordult el
szemkápráztatóan fénylő hálóvá változott, mely pörögni kezdett, majd
elenyészett.

*****

A Braer adta zsák alján még húsz ezüst is csörgött, elrejtve egy kis
belső zsebben. Ez nem volt valami sok és El úgy döntött, hogy ha egy jó
meleg ágyra fogja őket elkölteni, nem fognak kitartani, míg a mély hó
ismét betakarja a világot. Most még a bozótos volt hálószobája, de
esténként többnyire fogadókban melegítette magát forró étellel és azzal,
hogy olyan közel ült a tűzhelyhez, amennyire csak tudott. A magányosan
vándorló fiatal nők ritkák voltak errefelé, de egy kis mágus-tűz és egy
rejtelmes tekintet általában elegendő volt, hogy távol tartsa a hősszerelmes
helyi férfiakat.
Ez az este valahol a Mlembryn vidéken, az utolsó kocsmák egyikében
talált rá. Hallgatóságának a mágia dicsőségéről szóló történeteket mesélte,
melyekre Braer, Hetin és Hastarl utcái tanították. Néha ezek a mesék
hoztak neki némi italt és amikor az istenek rámosolyogtak, akkor valaki
hasonló mesékkel állt elő a varázslóságról, hogy túlbeszélje őt, ezzel azt is
elmondva, hogy mit gondolnak a népek a mágiáról általában... és újabb
csodákat is kapott, melyeket elbeszélhet majd egy másik éjszakán, egy
másik helyen.
Remélte, hogy valami történni fog ezen az éjszakán; legalábbis két
ember nagyon nyugtalanul mozgolódott székében, türelmetlenül várták az
alkalmat, hogy megszabaduljanak valamitől. El már belemelegedett egyik
legnagyszerűbb meséjébe. - ...És végül a király és egész udvartartása
meglátta a kilenc Királyi Varázslót, amint körben álltak a levegőben
lebegve, már magasabban, mint a kastély legmagasabb tornya és még
tovább emelkedve! - Elmara drámaian levegőt vett, végignézett elbűvölt
hallgatóságán és folytatta.
Villámok táncoltak egyre gyorsabban kezeik között oly fényes hálót
szőve, hogy bántotta a szemét annak, ki felnézett rá - de az utolsó y dolog,
amit a király látott, mielőtt a varázslók látóhatár fölé emelkedtek volna,
egy sárkány volt, amint a villámokból szőtt hálóban megjelenik, előtűnt,
mondta ő...
 A terem hátsó részében egy kis kamrát takaró függöny kettévált és
Elmara tudta, hogy bajba került. Az emberek elfordultak tőle és az ivó
megtelt feszültséggel, melynek középpontjában egy nemesi öltözetű,
göndörödő szakállú férfi volt, aki éppen El felé tartott. Ujjain gyűrűk
csillantak, szemében harag fénylett.
- Te! Idegen!
Elmara halványan megemelte egyik szemöldökét. - Jóember?
- Neked, Uram! Lord Mágus Dunsteen vagyok és utasítalak, hogy
figyelmezz rám, paraszt! - A férfi felsőbbrendűen kihúzta magát és Elmara
tudta, hogy bár csak rá néz, mindenkinek tudatában van a teremben. - A
dolgok, melyekről olyan könnyedén szólsz, nem a képzelet szüleményei,
hanem varázslatok. - A lord kevélyen előrébb lépett és élesen felcsattant -
A mágia mindenkinek felkelti érdeklődését hatalmával - de nem más, és ez
így helyes, mint egy titkos művészet - és a titkait csak azok tanulhatják
meg, akiknek szabad ismerniük őket. Ha elég bölcs vagy, akkor
abbahagyod a mesélést egyszer és mindenkorra.
Szavai végére az ivót csend borította be és Elmara halkan kérdezte meg
- Azt mondták, hogy beszéljek a mágiáról, amerre csak járok.
- Ki mondta?
- Mystra egyik papnője.
- És miért - kérdezte Lord Mágus Dunsteen selymes gúnnyal hangjában
- vesztegetne rád Mystra egyik papnője akárcsak három szót is?
Elmara arca elvörösödött, de ugyanolyan halkan válaszolt, mint az
imént. - Megbízott ezzel.
- Oh? Ki küldött téged Faerunba, hogy látogasd meg a Rejtélyek Szent
Úrnőjének papnőit?
- Mystra. - mondta Elmara csendesen.
- Oh, Mystra. Hát persze. - csúfolta nyíltan a varázsló. - Gondolom
beszélt hozzád.
- Igen, beszélt.
- Oh? És hogy nézett ki?
- Tüzes szemű, magas nő; sötét köpenyt viselt és haja sötét volt.
Lord Mágus Dunsteen a plafont vizsgálgatta. - Faerunban sok őrült él,
sokuk elvész saját képzeletében. Azt hallottam, hogy még saját magukat is
képesek megtéveszteni.
Elmara letette korsóját. - Sok büszke és ingerlő szót használtál, Lord
Mágus, és ezen szavak azt mondják nekem, hogy varázslónak hiszed
magad, vagy valami más... helyi előkelőségnek.
 A varázsló felvillanó szemekkel mordult egyet.
Elmara várakozásra intette. - Életem során sokszor hallottain már, hogy
a varázslók az igazságot kutatják. Akkor pedig egy ilyen előkelő varázsló,
mint te, biztosan ismer olyan varázslatot, mellyel megbizonyosodhat az
igazamról. - Székében hátradőlve folytatta - Utasítottál, hogy ne beszéljek
többet a mágiáról. Akkor hát én is utasítalak: varázsolj, lásd igazam és ne
beszélj őrületről és hazugságokról.
A lord mágus megvonta vállait. - Nem vesztegetek egyetlen varázslatot
sem egy őrült nőre.
Válaszképpen Elmara is megvonta a vállát és elfordult a varázslótól.
Amint azt mondottam, végül a király látta, hogy Királyi Varázslói egy
sárkányt idéztek meg és láncoltak le villámokkal, az pedig tüzet köpött
rájuk...
A Lord mágus a fiatal nőre bámult, de Elmara nem foglalkozott vele. A
varázsló haragosan nézett körül, de az emberek gondosan elkerülték
tekintetét és ahová éppen nem nézett, ott kuncogás hangzott fel.
Egy pillanattal később Lord Mágus Dunsteen libbenő köpönyegében
megfordult és visszament privát kamrájába. Elmara ismét megvonta a
vállát és folytatta.

*****

A hold fényesen ragyogott, magasan lovagolva meg azt a néhány

felhőfoszlányt, melyek a fák felett másztak. Elmara szorosabbra fogta
maga körül köpenyét - az ilyen tiszta éjszakák már fagyot hoztak - és
sietve folytatta útját. Mielőtt benézett a fogadóba, keresett egy páfrányok
fojtogatta üreget, melyben leheveredhet majd.
Messze mögötte ágak reccsentek. Már nem először hallotta a zajt.
Megállt, hogy hallgatózzon egy darabig, majd egy kicsit gyorsabban indult
tovább.
Megtalálta a mélyedést és annak szélén felmászva bevette magát a
bokrok közé. Levette zsákját és köpenyébe burkolózva várakozott. Ahogy
azt sejtette, nem egy izgatott ifjú követte, aki többet akar hallani a
mágiáról, hanem egy bizonyos lord mágus, most bizonytalanul közeledve
a sötétben.
Elmara úgy döntött, hogy ideje túllenni ezen. - Minden rendben, Lord
Mágus? - kérdezte nyugodtan, de lebukva maradt a páfrányok között.
A varázsló megállt, hátrébb lépett és sziszegett valamit.
 Egy lélegzetvételnyi idővel később az éjszaka lángnyelvektől robbant
szét. Elmara oldalra vetődött, ahogy a perzselő hőség átcsapott felette.
Amikor újra maga alatt érezte a lábait és levegőt is kapott, kényszerítette
magát, hogy megszólaljon. - Egy tábortűz éppen elegendő lenne. - mondta
tömören.
Egy követ dobott oldalra és ahogy az becsapódott a bokrok közé, talpra
ugorva az ellenkező irányba futott a mélyedés szélén.
A mágus következő tűzlabdája tőle jó messzire csapódott be. - Halj
meg, veszélyes bolond!
Elmara a holdfényben álló varázslóra mutatott és mormolva Mystrához
imádkozott. Legyintett kezével és a varázsló hátraesett, be a bokrok közé.
- Az istenek köpjenek le, idegen! - átkozódott a varázsló kínjában,
amikor talpra állt. Elmara ruha szakadó hangját hallotta, majd újabb
sziszegő átkozódást.
- Én nem dobok tüzet nőkre, akiknek az egyetlen bűne, hogy nem
térdelnek le előttem. - mondta Elmara hűvösen. - Te miért teszed ezt?
A lord mágus ismét kilépett a holdfénybe. Elmara felemelte kezeit és
várta, hogy védekezni kell majd a mágia ellen - de nem jött varázslat.
Dunsteen morgott haragjában. El sóhajtott és elsuttogott egy
varázslatot. Kékesfehér fény ragyogott fel a mágus feje körül és torzult el,
ahogy az küzdött az igazmondás ellen.
Félelmetes átkok szalagja tört elő, mielőtt válaszolt volna. - Nem
akartam, hogy fél Faerun elkezdjen mágiát használni! Akkor ki fizetné
meg a hatalmam? - Dunsteen szavai a félelem hangtalan sikolyává
változtak.
- Csupán kegyességem miatt élsz még, varázsló. - mondta neki Elmara,
színlelve az ide illő hangnemet, amit egyáltalán nem érzett magáénak.
Hátha a félelem visszatartja egy újabb tűzlabda idézésétől...
Saját félelmét lenyelve Elmara újabb imádságot intézett Mystrához. A
bizsergés a lábaiban tudatta vele, hogy varázslata létrejött és a levegőben
sétálva elindult a varázsló felé. Lemutatott, remegve az erőfeszítéstől,
hogy a levegőben tartsa magát. - Nem akarlak megölni, Lord Mágus.
Mystra utasított, hogy hozzak több mágiát Faerunba és nem azzal, hogy
elraboljam a Birodalom életeit vagy a varázslók tudását.
A Lord Mágus nyelt egyet és gyorsan hátrébb lépett. Valószínűleg
sokkal kisebb hatalmat gondolt magának, mint amennyit az ivóban
színlelt. - És akkor?
 - Menj haza és ne okozz több bajt. - mondta Elmara a végzet hangján. -
És akkor én sem hozom rád Mystra átkát.
Ez jól hangzott - és a papnő is azt mondta, hogy próbáljon ki mindent.
Ha Mystra ostobaságnak tartja tetteit, akkor azt biztos hamarosan közli is.
Az éj nyugodt és csendes maradt - eltekintve a Lord Mágus Dunsteen
keltette zajoktól, ahogy sietve vágott át árkon-bokron.
- Állj! - Elmara próbált parancsoló hangot megütni. Érezte, hogy lassan
süllyedni kezd, ahogy akaratát ismét az igazság-keltő varázslatra
összpontosította.
Dunsteen megdermedt, mintha valaki egy kötelet dobott volna a
nyakára.
Elmara a holdfényes hátnak mondta - Azt mondták, tanuljak a
mágusoktól, akikkel találkozom. Szerinted merre menjek, hogy tanuljak és
magam is mágus legyek?
Az igazmondó mágia felfénylett a Lord Mágus körül, de az nem fordult
meg, így Elmara nem látta torz mosolyát. - Látogasd meg: Ilhundylt,
Calishar uralkodóját és kérdezd őt... és akkor a legjobb választ kapod, amit
csak élő ember adhat neked.

*****

A legtöbb behatoló csak mászkál körbe-körbe a labirintusban és

tehetetlenül kiabál, míg Ilhundyl megunja és egy kihallgató szobába viszi
őket, vagy megeteti velük az oroszlánokat. Ez a fiatal. lány azonban
egyenesen átsétált az illúziófalak között és kikerülte a csapdákat, mintha
látná őket.
Ilhundyl előredőlve nézett ki az ablakon hirtelen ébredt érdeklődésével,
ahogy Elmara kisétált a Nagy Kapu előtti széles térre, hunyorogva
felnézett és habozás nélkül indult el a rejtett ajtó felé, kikerülve a
gólemeket és szobrokat, melyeknek üdvözlésre emelt kezei villámokat
köpnek az óvatlanra, ki közéjük lép.
Az Őrült Mágus értékelte magányát és életét... és nem sok nap telt el
anélkül, hogy valamelyiket ne próbálták volna megszakítani. Ezért volt,
hogy a Varázslóság Kastélyát mechanikus és mágikus csapdák vették
körül. Egyik hosszú ujjú kezével nyugtalanul dobolt az asztalon. Elővett
egy kis rézkalapácsot, felemelte és megkongatott vele egy harangocskát.
Jelére láthatatlan emberek kezdtek izzadni a föld alatt és az utat burkoló
kövek közül kettő megnyílt Elmara alatt, aki hirtelen eltűnt a lyukban.
Ilhundyl keskenyen elmosolyodott és a magas, jóképű szolga felé fordult,
aki türelmesen állva várta a parancsait. Garadic értően előrébb lépett. -
Uram?
- Menj le és nézd meg a testét. - mondta. - És hozd...
- Uram. - a szolga sűrgetőleg vágott közbe; Ilhundyl követte tekintetét,
még mielőtt az kimutatott volna az ablakon. A varázsló körbefordult
székében.
A fiatal behatoló a levegőben sétált, nyugodtan lépegetve a semmiben
és emelkedve ki az ásító gödörből. Ilhundyl felemelt szemöldökkel
előredőlt. - Garadic, - szólt batározottan - menj le és hozd elébem. Élve, ha
képes életben maradni, amíg ideérsz vele.

*****

- Mystra egy papnője mondta, hogy tanuljak varázslóságot

mágusoktól... és egy mágus azt mondta, hogy ön képes erre a legjobban.
Ilhundyl szélesen mosolygott. - Miért akarsz mágiát tanulni, ha nem
akarsz mágus lenni?
- Szolgálnom kell Mystrát, ahogy csak tudom. - válaszolt Elmara
nyugodtan. - Ahogyan parancsolta.
Ilhundyl bólintott. - Így hát, Elmara, mágusokat keresel, hogy
beszéljenek neked a varázslóságról, mert így jobban szolgálhatod Mystrát.
Elmara bólintott.
Ilhundyl felemelte karjait és sötétség árasztotta el a szobát, kivéve két
fénygömböt a lány és a mágus felett. Egymásra néztek és amikor az Őrült
Mágus újra megszólalt, szavai a végzet hangjaként visszhangoztak.
- Tudd hát, O Elmara, hogy önmagadat kell mágusként tanítanod, és ha
már megtanultál tüzet és villámokat dobni, akkor tűnj el szó nélkül, utazz
messzire és csatlakozz egy kalandozó bandához. Azután látogasd meg a
Birodalmat újra, nézz szembe veszélyekkel és használd varázslataidat
pénzért.
Calishar ura előredőlt, hangjában valami kényszerű szabatosság
bujkált. - Amikor már képes leszel varázsharcban legyőzni egy lich-et,
akkor keresd meg Ondil varázslatainak Könyvét és vidd el Mystra oltárára
a szigeten, melynek neve Mystra Tánca. Ajánld fel az istennőnek.
Hangja ismét megváltozott, mennydörgővé vált. - Ha már bizonyos
vagy benne, hogy Ondil tekercseit tartod a kezedben, akkor többet ne nézz
lapjaira vagy próbáld megtanulni a varázslatokat belőle, mert Mystra ezt
az áldozatot követeli! Menj most és tégy így.
Az Őrült Mágus magas széke fölötti fénygömb kihunyt és Elmara már
csak a sötétségbe bámult. - Köszönetem. - mondta és elfordult. Ahogy a
nagy teremből kifelé tartott, a fény vele együtt mozgott egészen a nagy
bronzajtókig, melyek szokásos dörrenésükkel csukódtak be. Amikor a
visszhangok is elhaltak, Ilhundyl csendesen hozzátette még - És ha
elhoztad nekem azt a könyvet, akkor menj és ölesd meg magad valahol.
Garadic kellemes vonásai hangtalanul alakultak át valódi arca
pikkelyes és agyaras iszonyatává. A szörnyű szolgáló bátran előrelépett és
feltett egy kérdést - Miért, mester?
Az Őrült Mágus rámeredt. - Még soha senkivel sem találkoztam,
akinek ekkora lappangó hatalma lett volna. Ha él, akkor uralhatja a
Birodalmakat. - Megvonta vállát. - De úgyis meghal.
Garadic hosszú farkával a padlót söpörve még egy lépést tett előre.
És ha mégsem, mester?
Ilhundyl mosolyogva válaszolt. - Láthatod majd, hogy hamarosan
mégis ez fog történni.
Negyedik rész

Mágus
 Tíz

A LIBEGŐ TORONYBAN
Nagy kaland? Hah! Rettegés és lopakodás egy kriptában vagy valami
rosszabb helyen, vérontás vagy próbálkozás arra, hogy leüss dolgokat,
melyek nem véreznek már. Ha mágus vagy, akkor az egész csak addig tart,
míg egy másik varázsló gyorsabb nem lesz nálad. Ne beszélj nekem “nagy
kalandról"
- Theldaun “Tűzdobó" Ieirson
Egy Dühös, Öreg Mágus Tanításai
A Griff Évében

Hideg, tiszta nap volt még Marpenoth kezdetén, a Több Sör Évében.
Körös-körül a fák leveleit már megérintették az arany és tűz-narancs
színek, amikor a Bátor Pengék elérték a helyet, mit oly sokáig kerestek.
Céljuk sötéten és csendesen függött felettük: a Lebegő Torony, a rég
halott Ondil élettelen erődje egy szakadék mélyén rejtőzve, valahol
nyugatra a Szarv Domboktól.
Szóval itt állt a magányos, romos torony felettük, a fényes levegőégbe
nyúlva... de amint a mesék mondták, alapja összedobált kövek legalább
húsz embernyi magas, üres levegő tátongott a földszint és a hatodik
emeletet jelző sötét tömeg között. Ondil tornya türelmesen lebegett, ahogy
tette ezt már századok óta egy rettegett varázsló védelmében.
A Pengék felnéztek, azután el, a távolba - kivéve az egyetlen nő
közöttük, aki egy harciasan felemelt bottal a kezében állt és a csendesen
várakozó tornyot méregette sasorra mellől.
A Pengék egy hosszú és nehéz úton jöttek idáig. Az elveszett Thaeravel
vidékén, melyből egyesek szerint a mágusok földje, Netheril született, egy
varázsló pókhálós sírjában találtak rá az írásra, mely a hatalmas
fővarázslóról, Ondilról szólt és hogy későbbi napjaiban visszavonult egy
varázslatok őrizte toronyba, ahol még sok új és hatalmas varázslatot
dolgozott ki.
Akkoriban történt, hogy az öreg Lhangaem készített egy varázsitalt,
mellyel megfiatalíthatja lábait. Megitta - és sikoltva zuhant a porba
szemük láttára... így a Pengék mágus nélkül maradtak. A Bátor Pengék
nem mertek útra kelni anélkül, hogy legalább egy fényidéző varázslat ne
segítené őket. Így, amikor a fiatal nő betért a fogadójukba és a mágia
csodáiról beszélt - és bebizonyította, hogy varázsolni is tud valamennyire -
gyakorlatilag berángatták maguk közé ezt az Elmarát.
Nem volt különleges szépség. Dühös sasorra és sötét, komoly tekintete
miatt a legtöbb férfi és nő elhúzódott a közeléből. Ráadásul harcosként
öltözködve, ujjasban és csizmában lovagolt, nem pedig a legtöbb mágusra
oly jellemző talárban és szandálban. A Pengék egyike sem érzett
késztetést, hogy ágyba vigye, mintha erős védelmező varázslatok lennének
körülötte. Az első kérése az volt, hogy hagyjanak neki időt Lhangaem
varázskönyveinek tanulmányozására... másodszor pedig lehetőséget kért a
varázslatok használatára.
A Pengék megadták neki. Kilovagoltak és véres háborút indítottak a
környékbeli banditák ellen. A banditák lakhelyeként szolgáló romos, öreg
erődben Elmara pálcákat talált, melyeket azok nem tudtak használni és
varázskönyveket, melyeket nem tudtak elolvasni, diadalmasan hozta ki
őket.
Az elkövetkezendő tél során, amíg az üvöltő szél odakint hópelyhekkel
fedte be a tájat, a Pengék kardjaikat élesítve üldögéltek a tűzhely mellett és
nyughatatlanul mesélték addigi dicső tetteiket és hogy mi még dicsőbb
tetteket fognak végrehajtani, ha majd újra eljő a nyár. A fiatal varázslónő
tőlük félrevonulva tanult.
Szemei mélyebben ültek most és boltozatosak lettek, teste ösztövérebb.
Sokat hunyorgott és csak néhány szóban beszélt, gondolatai távoliak és
zavarosak - a fenébe is, mintha a varázslatai eluralkodtak volna rajta.
Habár képes volt tüzet idézni a hideg téli éjszakákon és fényt anélkül,
hogy bárkinek is favágással kellett volna törődnie vagy a füst megrekedt
volna odabent.
A Pengék megtanulták, hogy félreálljanak az útjából, tekintve, hogy
minden tervük egy tucatnyi morális kérdést hozott elő belőle: - Biztosan
meg kell ölnünk egy ilyen embert? Helyes ez? - vagy - De mi rosszat tett a
sárkány nekünk? Nem lenne nemesebb cselekedet békén hagyni?
Elmúlt a tél és a Pengék újra a nyakukba vették az utat - és
belebotlottak a Fényes Pajzsokba, egy törvényt nem tisztelő, közismerten
erőszakos kalandozóbandába. Baerlith utcáin harcoltak és sok Penge álma
halt ott meg. Elmara megkérte a Fényes Pajzsok két mágusát, hogy harc
helyett cseréljenek varázslatokat “megmutatva a mágia dicsőségét
mindenki előtt".
 A két mágus gúnyosan felnevetett és elkezdtek gyilkos varázslatokat
dobálni - de a Pengék varázslója már nem volt ott. Ehelyett mögöttük
megjelenve leütötte őket egyik tőre markolatával. Azután még sírva is
fakadt, amikor két Penge nem törődve az ellenkezésével elvágta a
torkukat, amíg azok ájultan feküdtek. - de olyan sokat taníthattak volna
nekem! - hüppögte - És hol a becsület abban, hogy megöljük az alvókat?
Annak a napnak a végére a Fényes Pajzsok megszűntek létezni és a
Pengék elvitték magukkal lovaikat, érméiket és minden mást.
Varázslónőjük azon kapta magát, hogy hirtelen a bűbáj kékjétől csillogó
csizmák, gyűrűk, övek és pálcák tulajdonosa lett. Nehezen várta ki, hogy
használhassa őket, de nem merte mindet kipróbálni - még nem. A Pengék
azt hitték, hogy ő egy varázslónő, de valójában Mystra papnője volt alig
több hatalommal, mint ami egy tehetséges, de mester nélkül nevelkedett
tanoncnak van... és látva hirtelen természetüket, még nem merte ezt
elmondani nekik.
Lassacskán eltelt egy hosszú és forró nyár. A Pengék diadalt diadalra
halmoztak és ami értéket nem tudtak magukkal vinni, az előbb-utóbb
bizonyos hölgyek kezébe vándorolt, amerre csak jártak - kivéve sötét és
komoly varázslónőjüket, aki félrehúzódva inkább varázslatokkal birkózott
éjszakánként párnacsaták helyett.
Azután eljött a napja, hogy Tarthe megtalálta egy kereskedő leírását
utazásáról az Ong Erdőtől északra fekvő magas hegyek között, és azt a
völgyszorost is, ahol egy magányos erődből griffek repültek ki és terelték
más útra az egész csapatot. Idomított griffek voltak, mellkasukon viselt
pajzsokon a kereskedő látta a Számos Varázs Ondiljának jelét.
Az az izgatott pillanat, amikor eldöntötték, hogy kipakolják a Lebegő
Tornyot, már nagyon messze volt most, amikor megállították lovaikat az
erőd zömök és csendes árnyékában.
Tarthe a pálcát tartó, tüzes szemű nőhöz fordult, A napfény csillogva
verődött vissza a harcos széles, vértezett vállairól és hullámos, vörös haján
és szakállán táncolt. Az emberek között oroszlánnak tűnt, egy híres
kalandozócsapat minden porcikájában büszke vezetője.
- Nos, mágus? - Tarthe egyik vaskesztyűs kezével a felettük lebegő
épület felé intett.
Elmara bólintott válaszképpen, előrelépett és köröző mozdulatot tett,
ami azt jelentette, hogy adjanak neki helyet a varázslathoz. Egy hosszú,
nehéz tekercs kötelet dobott lábai elé.
 Egyik kezével kidugaszolta az övén lógó egyik üvegcsét és a másikkal
belecsippentve némi port vett ki belőle, majd gondosan visszazárta.
Néhány mozdulat, egy hosszan mormolt varázsszöveg és a por a levegőbe
szórva, egy villámgyors mozdulat egy pergamenszalaggal - a még mindig
hulló poron át - és a kötéltekercs megmozdult. Ahogy a fiatal mágus
hátrébb lépett a kötél felemelkedett a földről, mint egy kígyó, ingadozott
egy kicsit, majd elkezdett egyenesen felfelé emelkedni a vége.
Elmara nyugodtan figyelte. Amikor a kötél megállt és mozdulatlanul
lógott a levegőben, akkor tett egy “maradjatok" mozdulatot és visszament
a lovakhoz, hogy az egyik nyeregről leakasszon egy második kötelet.
Vállára vetve a tekercset felmászott a megbűvölt kötélen, lassan és
esetlenül, mire több Penge is fejét rázta vagy vigyorgott meglepetésében.
Végül felért a kötél végéig, beszorította egyik könyökhajlatába és csizmás
lábai közé, majd nyugodtan kinyitott egy másik kis üvegcsét, kivett belőle
valami port és a levegőbe fújta, közben másik kezével is mutogatott
valamit.
Semmi változás nem látszott - de amikor a varázslónő ellépett a
kötéltől bele a puszta levegőbe, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy egy
láthatatlan pihenő lebeg a kötél mellett. Egy kicsit megsüllyedt a talpa
alatt, de Elmara nyugodtan letette a tekercs kötelet és újra belekezdett az
iménti varázslatába.
Amikor befejezte, egy második kötél is nyújtózkodott a levegőben,
bele a lebegő erőd sötét, romos és padló nélküli sötétjébe. A varázslónő
nem pazarolta szavakra a levegőt és egyszerűen egy széles kört írva le,
kezeivel mutatta a lentieknek a pihenő körvonalait. Azután megfordult és
anélkül, hogy visszanézett volna lassan és ügyetlenül újra mászni kezdett.
Hirtelen villámok csaptak szét a mágus körül, mire ő sietve csúszott le
a kötélen, fájdalmában felszisszenve. Hosszú ideig mozdulatlanul lógott
ott és közben az ideges Pengék felkiabáltak neki. Bár egyáltalán nem
válaszolt, teljesen sértetlennek tűnt, amikor lassan kinyújtotta az egyik
kezét és varázsolt valamit, amitől a villámok újra felfénylettek, majd
megtörtek és elhaltak.
Újra mászni kezdett, be a legalsó kamra sötétjébe. Mielőtt eltűnt volna
az ásító üregben visszafordult és intett egyet.
- Gyerünk, Pengék! - Tarthe már gyorsan mászott felfelé, mire
kiáltásának visszhangja elhalt körülöttük.
A kötél mellett álló ösztövér harcos megvonta a vállát és követte.
Tempus kemény tekintetű papja könyökölve tört utat magának a többiek
között, hogy ő lehessen a következő. A harcosok és tolvajok vállukat
vonogatva adtak neki utat és vártak a sorukra. Így tett Tyche ösztövér
papja is, buzogánya övére akasztva harangozott, ahogy felerőszakolta
magát a kötélen.
A legfiatalabb harcos újra leellenőrizte felhúzott és betöltött
számszeríjait és leült a kipányvázott lovak közé. Figyelte, ahogy azok
letépnek minden apró fűcsomót, amit csak találnak és gondos ívben
kiköpött a sötét üregek felé odalent, ahonnan rohanó víz zúgása jött
halványan. Többször is felbámult a vasrudakként álló kötelekre, de tiszta
parancsot kapott. Ami így is jobb, mint amit a fegyveresek általában
kapnak, gondolta és letelepedett a hosszú várakozáshoz.

*****

- Nézzétek! - a suttogásban egyszerre volt ijedelem és csodálat; még a

veterán Pengék sem láttak ilyesmit eddigi kalandjaik során. Az idő
megérintette ugyan a tornyot, de a bűbáj mintha a falai között tartotta
volna a szürkeséget, a szelet és a hideget. Egy beomlott mennyezetű átjáró
végén a Pengék a dicsőségbe léphettek át a mágikus csillogás függönyén.
Az egyik szoba vörös bársonnyal volt kárpitozva: egy tánc-tér finom
drótokra fűzött szikrázó ékkövekből szőtt függönyökkel körülvéve. Egy
másikban lágy, fehérkő szobrok álltak, mind részleteikben mind pedig
méreteikben teljesen életszerűen ábrázolva fiatal nőket, kiknek szárnyak
növekedtek ki vállaikból. Volt néhány beszélő szobor is, melyek lágy,
sóhajtó hangon köszöntötték a behatolókat egy évezredek óta halott
költeményt szavalva.
“ Az lenne egyetlen örömöm, ha ölelhetnélek, és bár szemeim látják a
napot s holdat, mást nem tehetek, mint összehasonlítom veled őket... és te
vagy a legnemesebben ragyogó csillag a szememben..."
“Keress, hogy rám ne találj többé ott, hol csendes tornyok néznek le a
csillagokra, sötét vizeknek apró tavaiban csapdába esve..."
“Mi ez, ha nem kopasz tündérek köd-álma, melyben semmi sem az,
aminek látszik és mit megérinthetsz, megcsókolhatsz, mind csupán álom??
A Pengék a csodálattól kábán sétáltak közöttük vigyázva, hogy semmit
se érintsenek meg. Az érzelemtelenül elsóhajtott szavak végtelenül
visszhangzottak körülöttük. - Istenek, - még a rendíthetetlen Tarthe is
beleborzongott. - látjuk ezt a szépséget...
 - És nem vagyunk képesek magunkkal vinni. - mormolta a tolvajok
egyike, hangja veszteség feletti mély sajnálkozást tükrözött. Ekkor még a
papok is ezt érezték, legalábbis bólintásaik és ijesztő esetlenségük ezt
mondta, még ha ajkaik nem is mozdultak.
A beszélő szobrok terme mögötti szoba sötét volt, csak csillogó fények
pöttöm szivárványa világította meg - számtalan sziporkázó színszikra járta
végtelen táncát a szobában, örvénylő smaragd, arany és rubint őrjáratot
tartva, mely sohasem lépett ki az ajtón.
Villám, gondolták mind és visszahőköltek. Végül Tarthe szólalt meg -
Gralkyn... a te dolgod, attól tartok.
Az egyik tolvaj sokatmondó sóhajjal kezdte megfosztani magát
mindentől, ami fém. Kezdve apró drótokból álló álkulcsaival a füle
mögött, folytatva a pengék apró erdejével a csizmájában és minden egyes
üreget és zsebet kiürítve nem kevéssé bonyolult szabású ruháján. Mire
befejezte, majdnem meztelen volt. Nyelt egyet. - Sokkal tartozol nekem
ezért. - mondta Tarthe felé címezve és macskaszerű mozdulatokkal
előrelépett, be a fények ködébe.
A szikrák azonnal megmozdultak, szétugrottak, mint riadt halraj, majd
körözni kezdtek, egyre gyorsabban, míg már minden hol rémisztő
sebességgel rohantak, összekapaszkodtak - A figyelő Pengék látták, amint
Gralkyn rángatózni kezd, mintha láthatatlan kezek csiklandoznák, - és
csillogó fényköpennyel borították be a tolvajt.
Úgy nézett ki, mint egy császár drágakövekből szőtt köpenyébe
burkolózva. Gralkyn csodálkozva bámult le magára egy darabig mielőtt
újra felnézett volna. - Ezzel is meglennénk... ki a következő?
Ithym, a másik tolvaj lépett habozva a szobába, de a fények nem
mozdultak Gralkyn körül és úgy tűnt, semmi sem történik. Sóhajtva fújva
ki az egy ideje már benntartott levegőt Ithym közelebb lépett és egyik
kezét társa felé nyújtotta, de vissza is húzta. Gralkyn bólintva értett egyet
vele.
Ithym eltűnt a szoba hátsó részének félhomályában és egy ideig csak a
csend függött a levegőben, mielőtt visszatért és kezeivel egy négyzetet
mutatva közölte, hogy ajtót talált.
Tarthe levette köpenyét, beleszórta Gralkyn fémtárgyait és a vállára
vette. Kihúzott karddal belépett a szobába. A fények némelyike azonnal
elvált a tolvajtól, egy vizsgálódó áramlatként közelítve a teljes vértezetbe
öltözött harcos felé. Az idegesen figyelő Pengék hirtelen izzadtságot láttak
gyöngyözni vezérük homlokán, ahogy folytatta útját a második tolvaj felé.
A fények úgy örvénylettek Tarthe körül, mint valami zümmögő legyek...
azután lassan visszatértek Gralkyn köré.
A harcos megkönnyebbülten rázta meg fejét, azután a többiek hallották
suttogását - Ithym, hol az az ajtó?
Néhány dulakodásszerű hang után visszakiáltott a homályból – Ide
mindenki! Az út tisztának látszik!
Óvatosan, egyenként sietett el a többi Penge Gralkyn mellett, míg
végül csak a fénykabátos tolvaj maradt a szobában. Nyugodtan elindult ő
is az ajtó felé, a túloldalon ideges társai egy szűk átjáróban várták, ami egy
homályos nyílt terembe vezetett. - Álljatok hátrébb! - mondta Gralkyn. -
Húzódjatok félre! Átmegyek!
A többiek szófogadóan elmentek egészen a terem végéig és feszülten
figyeltek. Gralkyn az ajtó felé futott, átvetődött rajta és keményen ért
földet a kőpadlón. Ahogy átrepült az ajtón, a fények mintha láthatatlan
falba ütköztek volna, megszabadult tőlük. Egy pillanat alatt feltérdelt és
már talpon is volt, olyan gyorsan húzódott el az átjárótól, amilyen gyorsan
csak tudott. Csak ezután nézett vissza a sziporkázó fények lágy falára, ami
szilárdnak tűnve töltötte be az ajtó helyét.
- Rendben... vagy? - Elmara szólt, még mielőtt a kérdés értelmén
elgondolkodott volna.
Gralkyn leporolta a vállait. - Nem... nem tudom. Minden jónak tűnik...
már az a bizsergés is megszűnt. - Begörbítette néhány ujját, amikor Ithym
vállat vonva övéhez nyúlt és kihúzott belőle egy apró tőrt és a fénnyel teli
ajtó felé röpítette. Hirtelen apró villámok csaptak ki a fénytömegből, oly
fényesek, hogy mindenki félrekapta a fejét és felszisszent fájdalmában, a
fegyver eltűnt, még apró szilánkok sem maradtak belőle, hogy a földre
eshetnének. Amikor újra képesek voltak tisztán látni, akkor újra a lágy, de
áttörhetetlen fényfalat látták az ajtó helyén.
Tarthe savanyú képpel nézett. - Hát - szólalt meg - nem maradt olyan
visszaút, amit szívesen próbálnék meg. Akkor... előre.
Mind megfordultak és körülnéztek. Egy lágyan ívelő erkélyen álltak,
mintha az egy hatalmas kör belsejében lenne. A derékmagas kőkorlát
mögött a semmit látták csak. Hatalmas, nyílt sötétség. Végignéztek a
falakon és homályosan még több erkélyt láttak, némelyik magasabban,
némelyik alacsonyabban, de mind üresen.
Tartlie megvonta a vállát. - Nos, mágus?
Elmara felemelte egyik szemöldökét. - A tanácsomat vagy egy
varázslatomat kéred?
 - Tudsz idézni nekünk egy fénygömböt és mozgatni a levegőben? -
mutatott Tarthe az előttük lévő sötétségbe, de vigyázott rá, hogy ne
nyúljon túl a korláton.
Elmara bólintott. - Tudok, - mondta csendesen - de miért kellene?
Olyan érzésem van... mintha valami várakozna. Egy csapdához hasonlít,
ami csak arra vár, hogy varázsoljak.
Tarthe felsóhajtott. - Egy varázslótoronyban vagyunk! Csak
természetes, hogy lógnak a levegőben varázslatok és csapdák is vannak...
és természetesen veszélyes dolog mágiát használni itt! Azt hiszed, hogy
egyikünk sincs ezzel tisztában?
Elmara vállat vont. - Én... erős mágia hálóz be mindent körülöttünk.
Nem tudom mi történhet, ha megbontom a szálakat. Csak azt szeretném,
ha ennek mind tudatában lennétek és készen állnátok, hogy félreugorjatok,
ha... a legrosszabb jön ránk. úgyhogy még egyszer megkérdem: kellene?
Tarthe szinte felrobbant dühében. - Mire fel ez a végtelen
kérdezősködés arról, hogy mi helyes és kellene-e ezt vagy azt csinálnod?
Van hozzá hatalmad - hát használd! Mikor hallottál már más mágusokat
kérdezősködni ha arról volt szó, hogy varázsolni kellene valamit?
- Nem elég gyakran. - mormolta az egyik harcos és Tarthe megfordult,
hogy laposan ránézzen.
A harcos vállat vont és széttárta karjait. - Eh, Tarthe, - ellenkezett - én
csak a saját világnézetemről beszélek.
- Hmmm. - morgott Tarthe. - Vigyázz, nehogy valaki erőteljesen
megváltoztassa a világnézeted... arra hatva, amivel nézel és nem arra, amit
látsz.
- Elég volt. - szólt közbe Elmara felemelve kezeit. - Idézek fényt.
Tartsd fejben, Tarthe, hogy az eredmény nem feltétlenül lesz kellemes.
Álljatok hátrébb.
Valami kicsit és fényeset vett elő az övén lógó erszények egyikéből,
feltartotta és valamit mormolt. Az növekedni látszott a kezében és Elmara
elengedte, hogy az felemelkedhessen és az arca előtt lebegjen, forogva
változott át lüktető fénygömbbé. Fénye tűnődő arckifejezést kölcsönzött a
mágusnak.
Mire a gömb már akkora volt, mint El feje, addigra megállt és
nyugodtan függött előtte a levegőben. A varázsló belenézett. A gömb
engedelmesen, hangtalan siklással a levegőben elindult és átlebegett a
korlát felett, ki a sötétségbe. A homály függönyként vált szét előtte,
megmutatván a hatalmas terem valódi méreteit. Mielőtt még elérte volna a
nagy, gömbszerű szoba távolabbi falát, fények jelentek meg itt is és ott is,
melyeket nem Elmara alkotott. A Pengék lassan meglátták egész
környezetüket. Az övékéhez hasonló erkélyek függtek a falon mindenfelé,
ahol azelőtt a sötétség rejtegette őket alattuk és felettük. Belül a
gömbszerű tér hatalmas volt - jóval nagyobb, mint amekkora Ondil tornya
kívül.
- Nagy istenek! - csodálkozott az egyik harcos.
A mellette álló pap mormolt valamit. - Szent Tyche, légy velünk.
Négy ezidáig sötét, de lassan kivilágosodó fény lebegett a hatalmas
kamra közepén. Hármuk akkora volt, mint két ember, a negyedik - kisebb
- közöttük függött.
A legközelebbi gömb egy mozdulatlan sárkányt tartott. Teste
összetekeredett, hogy beleférjen a fénygömbbe, vörös pikkelyei tisztán
látszottak. Úgy tűnt alszik, bár szemei nyitva voltak. Erősnek,
egészségesnek, büszkének látszott - és mintha várakozna. A legtávolabbi
gömbben egy olyan lény volt, amit csak mesékből ismertek: egy csuhás,
emberszerű figura csillogó, lila bőrrel és kifejezéstelen, fehér
gömbszemekkel, szája helyén rövid csápok erdeje. Mozdulatlanul állt a
semmiben lebegő fényben, üres kezein egyel kevesebb ujj, mint amennyi
az embereknek van. Egy agyszívó! A harmadik gömböt részben elrejtette a
sárkány összetekeredett teste... de a Pengék éppen eleget láttak, hogy az a
bizonyos fémes ízű félelem hidegen végigkússzon rajtuk. A gömb sötét
lakójának gömbszerű testét egy hatalmas szem és agyaras száj foglalta el,
melyek körül számtalan kis szemkocsány állt ki belőle: egy beholder.
Elátkozott fajtája állítólag számos kis birodalmat ural Calimshantól
keletre. A Zsarnoki Szemlélők mindenkit rabszolgává tesznek, aki
területükön él vagy belép oda.
Elmara figyelmét azonban a negyedik, kisebb gömb foglalta le. Mélyén
egy nagy könyv lebegett, melyet két testetlen, emberi csontkéz tartott
nyitva. Amikor Elmara a fényes kék csillogásba bámulva hunyorított - itt
minden mágikus volt, mágus-látása szinte használhatatlanná vált -, látta a
vékony hálót, melynek szálai összekötötték a gömböket és teljesen
átszőtték a két kezet a könyvvel. Biztosan újjáélesztett őrzők azok a
csontok... ahogyan a szörnyetegek is.
- Szóval elfordulunk az eddigi legnagyobb kihívástól és életben
maradunk vagy elmegyünk azért a könyvért és dicsőséges halált halunk? -
kérdezte fintorogva Ithym.
 - Mi haszna egy könyvnek? - kérdezett vissza egy harcos félelemmel
teli hangon.
- Ja. - értett egyet egy másik. - Faerunban nincs is másra szükség, csak
még több halálos varázslatra, amivel a mágusok eljátszadozhatnak.
- Ugyan. - vetette közbe Gralkyn. - Az a könyv lehet tele imádságokkal
valamelyik istenhez vagy egy kincshez vezető út van leírva benne vagy...
A harcos Dlartarnan savanyúan nézett rá. - Csak megismerek egy
varázskönyvet, ha látok egyet. - morogta.
- Nem azért jöttem idáig, - mondta Tarthe recsegő hangon - hogy most
meghátráljak. Már ha van egyáltalán olyan visszavezető út, ami nem öl
meg mindannyiunkat. Ráadásul nincs kedvem üres kézzel visszalovagolni
az utolsó fogadóba, hogy minden flaskahuszár gyávának nézzen, aki csak
kilovagol, levadászik néhány nyulat a vadonban és hazamegy úgy, hogy
kipróbálatlan pengéje a hüvelyében rozsdásodik.
- Na ez a harci szellem... - értett egyet Ithym, majd suttogva fűzte
hozzá - ...ami mindannyiunkat megöl.
- Elég! - vágott közbe Elmara. - Itt és most két választásunk van:
megpróbálunk találni egy kivezető utat vagy harcolunk ezek ellen a dolgok
ellen. Hogy ne legyenek kétségeitek: azok a gömbök varázslattal vannak a
könyvhöz és a kezekhez csatolva.
- Az egyik halál már közel van. - a harcos Tharp szólt mély, ritkán
hallott hangján. - A másikat később is megkereshetjük.
Az egyik pap megmarkolta szent szimbólumát. - Tyche bátorságot és
igazságot szolgáltat a dicsőséghez. - mondta Tyche Keze élesen.
- Tempus szerint egy kalandozó felemelt fejjel harcol és nem áll félre,
amikor erős ellenféllel találkozik. - értett egyet Tempus Kardja. A papok
egymásra néztek és torz vigyorral húzták elő fegyvereiket.
A tolvaj Gralkyn sóhajtott. - Sejtettem, hogy ha két harcimádó pappal
mászkálok, az hamar bajba fog sodorni.
- És nem is csalódtál, - mondta Tarthe - amiért sokat köszönhetsz.
Szóval most még nyugalom van és megbeszélhetünk valami stratégiát
ezek ellen a bebábozódott bestiák ellen és nem akarok több szót hallani
arról, hogyan próbáljunk meg elbújni előlük!
Volt egy kis csend miközben a Pengék kedvetlenül egymásra
vigyorogtak vagy tétova tekintettel bámultak, mind próbálva - hiábavalóan
- elrejteni szemeikben csillogó félelmüket.
Elmara csendes nyugalommal szólalt meg. - Egy mágus házában
vagyunk és mint Mystra követője, én vagyok közülünk a legközelebb a
varázslósághoz. Úgy helyes, hogy enyém legyen az első támadás, - nyelt
egyet és a többiek látták amint megremeg izgalmában és félelmében. -
minthogy én kívánom a leginkább a győzelmet az ellen... amivel most
szembenézünk.
- Mi vagy te Elmara? A Magiszter egy bolond képében vagy talán
Calimshan Legfensőbb Varázslónője egy kiránduláson? Vagy egyszerűen
csak az a gyengeelméjű idióta, akinek a szavaid alapján néznélek? -
kérdezte Dlartarnan savanyú képpel.
- Tartsd a szád! - figyelmeztette Tarthe. - Ez most nem a vita ideje!
- Amikor már meghaltam, - beszélt vissza a harcos sötéten - akkor már
egy szúrásnyi idővel elkéstem, hogy élvezzem az utolsó vitámat... és én
szeretném kiélvezni, még most.
- Lehetek gyengeelméjű idióta, - mondta Elmara nyugodtan - de eleget
ültetek a félelmeiteken, hogy legyen időm gondolkodni... és nem tehetsz
róla, hogy elismered az erőfeszítésem ostoba voltát, de akkor is ez a
legjobb út, amire ráléphetünk.
Többen is ellenkeztek egyszerre - és azután egyként hallgattak el.
Eltorzult arccal néztek ki a gömbökre, a fiatal mágusra és utána vissza a
gömbökre.
- Ez őrültség... - mondta végül Tarthe - de ugyanennyire biztos vagyok
benne, hogy csak ebben reménykedhetünk.
Zavart csend válaszolt; kicsit megemelte hangját és megkérdezte - Van
valakinek ellenvetése? Vagy beszéljünk még róla?
A szavak mögött lógva maradt csendben Ithym kicsit megrázta a fejét.
Mintha csak ez lett volna a jel, a két pap is fejrázással válaszolt, majd
egyenként mindenki - Dlartarnan utolsóként.
Elmara körülnézett. - Akkor hát megegyeztünk? - A Pengék csendesen
bámultak rá, mire hozzátette - Hát jó; akkor itt van szükségem mindenkire,
aki eldobható fegyverekkel bír - de ne tegyelek semmit, amíg jelet nem
adok, bármi történjék is.
Egy intéssel az erkély egyik végébe terelte őket, míg maga a másik
végbe állt. - Előbb még idéznem kell néhány varázslatot. - mondta. -
Valaki tartsa szemmel azokat a fényeket és szóljon, ha a munkám
megváltoztatna valamit.
Egy ideig mutogatott és mormolt, miközben furcsa porokat szórt a
levegőbe és kis tárgyakat húzott elő öltözékéből, erszénykéiből és
természetesen viseletes csizmáiból is.
 A várakozás csendjében a Pengék figyelték fiatal mágusukat, amint
újabb jeleket rajzol a levegőbe; mind röviden felvillant majd
elhalványodott, amint belekezdett a következőbe. Fények söpörtek át rajta
és tűntek el. Bár feszülten koncentráló arckifejezése egy pillanatra sem
változott meg, társaival együtt ő is észrevette, hogy a négy gonoszan
figyelő gömb minden varázslata befejeztével mintha fényesebben
ragyogna. Az ajtóban maguk mögött hagyott fényfal szikrái felbolydultak
és egyre gyorsabban mozogva örvénylettek, de nem mutattak
hajlandóságot arra, hogy kilépjenek az átjáróba.
Végül El csizmáihoz lehajolva hat egyenes, alkarhosszú pálcát vett elő.
Kettőt a végüknél egymáshoz illesztett, azok elcsavarodtak és
összeakaszkodva egyé váltak. Ugyanígy hozzáillesztve a többit, Elmara
kezében hamarosan egy hosszú, vele egyforma magas bot volt.
Megrázta próbaképpen, hogy nem esik-e darabokra, de az illesztések
erősen tartottak. Azután egy képzelt ellenfél felé döfött vele. Dlartarnan
felhorkant; játéknak látszott.
Elmara a kő korlátnak támasztotta a játékbotot és elindult a többiek
felé, közben a kezeit törölgette. - Én kész lennék. - mondta éles
pillantásokkal szemlélve a várakozó gömböket. Kezei kicsit remegtek.
- Hasonlóképpen. - válaszolt Ithym.
Tarthe keskenyen mosolyogva tette hozzá - Nem szeretnéd elmondani,
hogy miféle varázslatokat idéztél... még mielőtt a vérontás elkezdődne?
- Nincs annyi időn beszélgetni; a mágia nem tart örökké. - válaszolta
Elmara. - De hogy tudjátok: tudok repülni, a lángok nem sebeznek meg -
még a sárkánytűz sem, bár kétlem, hogy a mágus, aki leírta a varázslatot
szembenézett egyel is mielőtt ezt kijelentette - és a varázslatokat, melyeket
rám irányítanak, vissza tudom küldeni a használójukra.
- Ezt mindet meg tudod csinálni? - Tharp hangja hirtelen óvatossá vált.
- Nem minden nap. - válaszolta Elmara. - A varázslatokat egy
dwaeodembe szőttem bele.
- Micsoda öröm! - mondta Gralkyn könnyed, gunyoros hangon. - Ez
mindent megmagyaráz... most már sokkal okosabban fogok meghalni.
- A varázslatokat egy körülöttem lévő pajzs kapcsolja össze. -
válaszolta Elmara csendesen. - Ehhez egy bűvös tárgyat fel kellett
áldoznom - és ez elszívja az életemet is, lassan, de menthetetlenül, minél
tovább tartom fenn.
- Akkor elég az ostoba beszédből. - vágott közbe élesen Tarthe. -
vezess minket harcba, mágus.
 Elmara bólintott, nyelt egyet és egy mozdulattal eltakarta arcát, mintha
egy harcos lenne, aki éppen lecsukja sisakja rostélyát - a harcosok
sokatmondó mosollyal néztek össze - felkapta botját és fellépett a korlátra.
Kiugrott a nyílt térbe - és eltűnt szem elől.
A Pengék ijedten néztek össze, majd egyként hajoltak át a kőkorláton.
Messze lent Elmara kitárt karokkal siklott a semmiben, testével kicsit
billegve, mintha madárként próbálgatná a levegőt. Röpte élesen felfelé
kanyarodott alig egy karnyújtásnyira egy erkélytől és elindult vissza, a
Pengék felé. Arca fehér volt és feszült; látták, hogy nyel egy nagyot és
mintha kicsit elzöldült volna, amikor botját elengedve karjait és ujjait
bonyolult mozdulatokra bírta. A bot mellette repült, követve a lágy
kanyarokat és a finom siklást, ahogy Elmara megfordult és felfelé, majd a
terem messzebb lévő fala felé tartott, egy varázslatba kezdve bele. Mintha
kétszer is varázsolt volna... és végül megállt a Pengékkel szembefordulva,
karjai a feje felett, kezei körül két szellemszerű fénykör táncolt. Azután az
erkélyen állók látták, de nem hallották, amint egy szót kiált. Az egész
terem megreszketett és a fények elugorva kezétől eltűntek.
A középen lebegő gömbök mozogni kezdtek. A Pengék harciasan
feltartott fegyverekkel a kezükben figyelték, ahogy a fénygömbök
körbesiklanak a termen - és bennük a lények mozgolódni kezdenek.
Mintha csak egy hosszú álomból ébredtek volna fel, körülnéztek. A
Pengék egyike szívből jövő átkot suttogott. A tolvajok lebuktak a korlát
mögé és onnan nézték őrült társukat, aki a levegőben állva újabb varázsba
kezdett.
Hangtalan villanás jött. Az agyszívó elsütötte egy varázslatát azt
kutatva, hogyan szabadulhatna ki a fénygömbből, de az ellenállt neki. A
csápos lény összegörnyedt fájdalmában. Elmara megdermedt, majd
rámutatott és az agyszívó börtöne pörögve indult el a termen keresztül a
sárkányt magába záró gömb felé. A hatalmas féreg farkával csapkodott,
vállait rázta és csendesen üvöltött, próbálva összetörni maga körül a fényt.
Állkapcsai közül tűz csapott ki, ahogy elkapta az erkélyről figyelő
emberek tekintetét. Gyűlölet csillant szemeiben és valószínűleg morgott is.
Azután a két gömb egymásnak ütközött és a világ meghasadt.
A Pengék felüvöltöttek, amikor a valaha is látott legélesebb fény a
szemeikbe villant. Hátratántorodtak, amikor az erkély megrázkódott
alattuk és úgy érezték, hogy belevakulnak a két gömb robbanásába.
Egyedül Asglyn, Tempus Kardja számított valamiféle varázsviharra és
hunyta le szemeit időben, hogy utána lássa az agyszívót a sárkány agyarai
között küszködni, varázslatokat köpködve mígnem az állkapcsok
összezárultak.
A lila test maradványai sötét esőként zuhogtak ki kitátott állkapcsok
közül, ahogy a sárkány felüvöltött dühében. A harmadik gömb már a
sárkány felé száguldott, a beholder szemkocsányai izgatottan rezegtek,
ahogy felkészült a harcra.
Asglyn Elmarára pillantott és arca helyén egy izzadó maszkot látott,
szája összeszorítva az erőlködéstől, ahogy a beholder gömbjét vezérli
keresztül a légen. Azután sietve újra lehunyta szemeit, pont mielőtt a két
fénygömb egymásnak csapódása okozta robbanás megvakította volna. A
villanás azonnal jött és hője megcsapta a pap arcát. Amikor újra kimerte
nyitni szemeit, látta a lángok koszorúzta beholdert, ahogy a sárkány
szárnyaival a levegőben tartva magát feléje nyúl hatalmas karmaival. A
beholder számtalan szeméből fényes sugarak indultak a féreg felé. A
sárkány válaszüvöltése jelezte, hogy haragjába növekvő félelem vegyül.
Asglyn körülnézett. Gralkyn szinte közvetlenül előtte térdeit lebukva a
korlát mögé és kezeivel fedte el szemeit. Tarthe fejét rázva próbálta
kitisztítani a látását.
- Fel, Pengék! - sziszegte a pap sürgetőleg és hirtelen elhallgatott, mert
Elmara hangja szólalt meg a fejében.
- Dobjatok mindent, ami szúr vagy vág a Zsarnok szemeibe, olyan
gyorsan, ahogy csak az istenek megengedik nektek!
Asglyn meglendítette nehéz kalapácsát - kedvenc fegyverét, mely már
több, mint száz harcon át szolgálta őt - és minden erejét latba vetve
eldobta. Az pörögve szállt célja felé, hogy gondosan kiszámított ívben
csapódjon be a beholder középső, nagy szemébe, de a pap már nem nézte,
hogy célba talál-e; pofozgatva, rázogatva próbálta magukhoz téríteni
morgó társait és reménykedett, hogy valahogyan meg fognak menekülni.
Elmara következő varázslata pengék örvényét idézte elő a semmiből.
Azok pörögve-forogva villantak át a légen a beholder lengő
szemkocsányai felé, mint számtalan tűzlégy. El látta, amint több szem is
leválik vagy tejes folyadékká változva elsötétedik mielőtt a Zsarnoki
Szemlélő megpördült és füstté változtatta a többi pengét egy sugárral, ami
egy bizonyos ifjú mágus felé indult.
Félreugrott - és visszapattant a sárkányszárnyak, pikkelyes vállak,
karmok lebegő szemkocsányok forgatagába. A sárkány felüvöltött
kínjában, de El nem látta mitől.
 A sárkány ismét tüzet köpött. Ahogy az imént, a hatalmas lángnyelvek
félrecsapódtak egy láthatatlan pajzsról a Zsarnok körül. Azonban a pajzs
nem jelentett akadályt a karmoknak és a faroknak. Egy hatalmas
farkcsapástól a küszködő beholder átrepült a termen, nem messzire az
erkélytől, melyen a Pengék álltak, s pörgő-forgó-suhogó fegyvereik
útjukra indultak, így a szörnyeteg örvénylő acélba csapódott. Fájdalmában
és haragjában felvisítva a beholder megállt és baloldalán minden szeme az
erkély felé fordult.
Csillogó és szikrázó sugarak villantak fel és a Pengék rémülten
kiabálva rohantak az erkély másik vége felé. Az megrázkódott alattuk és a
korlát nagy része semmivé foszlott, elolvasztotta a Zsarnoki Szemlélő
dühe.
Bár egyetlen varázslat sem tépett bele az emberekbe, a villanások és a
sárkányláng fénye szinte megvakította őket. Mágia ugrott előre és mászott
végig az erkélyen mielőtt visszaugrott volna a gömbszerű szörnyetegre;
Elmara utolsó varázslata dolgát végezte.
Azok a Pengék, akik még elég jól láttak, még több acélt dobtak a
Szemlélőre, de az erkély körül pattogó mágiában nagy részük szikrákká és
szilánkokká vált vagy egyszerűen semmivé foszlott. A pengék ködén
keresztül a dühében őrjöngő sárkány csapott egyet szárnyaival és
megrohanta a beholdert, el akarván pusztítani a dolgot, ami annyi
szenvedést okozott neki. Ahogy közeledett, újra lángot lehelt maga elé. Az
elfeketedő lény megpördült saját tengelye körül és megmaradt
szemkocsányai a hatalmas féregre mutattak. Mágikus sugarak döftek előre
és a sárkány felsikoltott. A belolder kicsit fentebb emelkedett, hogy a
lendületétől tehetetlenül tovaszáguldó sárkányt kikerülje. Az óriásgyík
olyan erővel csapódott a falnak, hogy a Pengéket a rázkódás leverte
lábukról A Zsarnok halálsugarai könyörtelenül csaptak le ismét a
sárkányra.
A bestia valamivel kisebbnek tűnt, amikor végre sikerült egy
szárnycsapással elszakadnia a faltól, testéből füst szállt fel. Leszakadt
erkély maradványok zuhanta le, ahogy a sárkány továbblendült, sikolya a
szörnyű és nyers agónia hangja volt. Azután sírása elhalkult. A félelemtőt
dermedt Pengék látták, ahogy a sárkány testének darabjai eltűnnek, mintha
csak egy kandallóba dobott jégszobor lenne. Gyorsan kimúlt, vére lüktetve
forrt el semmivé válva, ahogy a kegyetlen erők lecsaptak a
maradványokra. A villogó mágia mögött a Pengék homályosan látták
Elmara lebegő alakját, amint karjait lengetve sietve varázsol.
 Amikor a sárkány az elforró vér és a megfeketedő pikkelyek utolsó
fellángolásában végleg eltűnt, a beholder gonosz lassúsággal fordult a
mágus felé, hogy középső szemének széles sugarával befogja - a sugárral,
ami minden mágiát elszív.
Ahogy a varázsrabló sugár elérte, Elmara karjaival csapkodva zuhanni
kezdett. A férfiak hallották, ahogy felzokog félelmében. A beholder utána
fordult, hogy egyszer és mindenkorra végezzen vele, mint ahogy azt a
sárkánnyal tette. Miközben a Pengék utolsó fegyvereiket, pajzsaikat és
még néhány csizmát is dobtak rá, felhangzott a szörnyeteg kegyetlen
nevetésének mennydörgése.
Sugarak csaptak le újra. A haragos fényeken keresztül a Pengék
meglátták Elmarát, amint egyik kezével a beholder felé csap, mintha egy
korbácsot fogna. Botja hirtelen önálló életre kelt.
A szörny megrázkódott a támadástól és sebesen körbefordult. A Pengék
kétségbeesetten buktak le az erkély felé tartó sugarak elől, de Elmara
varázslata kitartott és visszatükrözte a halálos fényeket azok küldőjére.
Tarthe és Asglyn vállt vállnak vetve állt a korlát maradványain,
nyugodtan és tehetetlenül, már minden fegyverüket eldobták. Hunyorogva
nézték, ahogy Elmara egy tőrt húz elő övéből és üvöltve ront a Zsarnokra,
mint valami bosszúszomjas nyílvessző. Szemek mozdultak és felrobbanó
fénynyalábok törtek előre. A repülő mágust oldalra vetette a velük járó erő
és kezében a tőr hirtelen fellángolt.
Kínjában kezét rázva dobta el, de még szinte ugyanazzal a mozdulattal
nyúlt felöltője elejéhez. Megjelent egy újabb tőr - nem, csak egy öreg kard
törött csonkja - Elmara kezében. Kikerülve a levegőben tekergő és
csapkodó sugarakat újra a beholder felé száguldott.
Várakozó varázslatok keltek hirtelen életre a penge körül kinyújtott
kezében, tekeregve és fellángolva, ahogy Elvara lecsapott vele - és kicsiny
acélfoga úgy mélyedt bele az egyik kemény test-lemezbe, mintha csak
forró gőzbe vágott volna vele.
A belolder felsikoltott, mint egy rémült kurtizán és elugrott a
varázslónőtől. El egyedül maradt a semmi közepén állva, ahogy a Zsarnok
vakon nekiszáguldott a legközelebbi falnak, kínjában morogva.
Elmara egy pálcát rántott elő övéből és utánaszáguldott. A pálcával
egyenesen bedöfve a szervkocsányok közé megérintette a gömbszerű restet
épp csak a sziszegő, csapkodó állkapcsok felett. Azután elrúgta magát és
szabadon lebegett. Mögötte a beholder elkezdte előbbi cselekedetét
visszafelé, hátrébb lebegett és újra előreszáguldva ismét a falnak
csapódott. Azután visszadobódott oda, ahol Elmara az imént megérintette
pálcájával.
Lebegett ott egy pillanatig - azután ismét nekivágódott a falnak, majd
szinte mozdulatra pontosan megismételte ugyanazt. A figyelő Pengék
csodálkozva nézték, hogy a szörnyeteg újra és újra a falnak száguld.
- Meddig fogja folytatni? - kérdezte Tarthe csodálkozva.
- A beholder arra ítéltetett, hogy újra és újra a terem falának zúzódjon,
amíg teste darabokra nem esik. - mondta Asglyn görcsösen. - Nem sok
mágus meri használni ezt a varázslatot.
- Ezt nem kétlem. - vágott közbe Ithym mellettük. Azután felnyögött és
a hatalmas terem közepére mutatott.
Elmara visszaszerezte botját és belebegett az utolsó, kisebb fénygömb
közepébe. Az egyik csontkéz a szemei felé ugrott, de ő félrecsapta. A
másik már repült felé hátulról; látták, ahogy csontos ujjak mélyednek a
nyakába miközben késve megpördül.
Elmara félredobta botját és egy varázslat szavait köpte, egyik kezével a
szükséges mozdulatokat hadonászta. A csontkéz kényelmesen folytatta
útját, miközben a lány a varázslatot szőtte - és az imént félreütött kéz már
ismét az arca felé száguldott, két csontos ujj összezúzva, használhatatlanul
lógott rajta.
Tarthe feszülten sóhajtott. Elmara küzdött, egy kéz a torkán és fejét
rángatja, hogy kikerülje a másik kéz szeme felé kaparászó ujjait. Arca
elsötétedett, de a Pengék úgy látták, mintha fényes porszemek csapnának
ki testéből és vennék körbe lassan, egyre csillogóbban.
Azután minden hang nélkül mindkét csontkéz aláhullott a semmibe és a
fénylő gömb körülöttük elhalványodott, majd teljesen eltűnt. Ahogy a
mágia megszűnt, a Pengék hallották Elmarát levegőért kapkodni a hirtelen
csendben - és az első szín-szikrák a mögöttük lévő szobából elrepültek a
vállaik felett.
A Pengék meglepetten vetődte félre. A sokszínű áradat, ami elborította
Gralkyn testét, most kiömlött a mögöttük lévő szobából, át az átjárón és
nyugodt szalagként kígyózva haladt tovább a terem közepén lebegő
varázslónő felé.
- Elmara! Vigyázz! - Tarthe kiáltott, hangja szétterjedt és megtört a
falakon.
Elmara ránézett, meglátta a fényeket és nézte őket egy darabig. Azután
intett egyet és visszafordult a lebegő könyvköz.
 A terem másik részén a csapdába ejtett beholder újra és újra a falnak
indult, nedves puffanások jelezték, hogy még végzi dolgát, miközben
Elmara belenézett a könyvbe.
Amint ujjai megérintették a lapokat, a fényszikrák hangos sóhajjal
törtek előre. Elmara felszisszent, amikor körbevették.
A Pengék látták, ahogy a könyv kicsusszan mozdulatlan kezéből és
lassan becsukódik. Egy csillogó fémszalag nyúlt ki a fedőlapok
valamelyikéből és vette körbe a könyvet. Egy villanás, s a könyv lezárult.
A lebegő varázslónő körüli fények kezdte kialudni, egyesével, míg
mind eltűnt. Elmara a magasban lebegve megrázta magát és
elmosolyodott. Frissnek, vidámnak és minden kíntól mentesnek tűnt
ahogy végigfuttatta egyik ujját a vaspántokon, követve a rúnaírást, mely a
fémet borította. A Pengék hallották izgatott kiáltásait. - Ez az! Ez az!
Végre!
Hasára kötötte a könyvet a kötéllel, amit a dereka körül viselt és
összeszedett lentről annyi fegyvert, amennyit csak tudott, mielőtt
visszarepült volna az erkélyre. Társai ijedten és valami újonnan támadt
tisztelettel néztek rá egy hosszú pillanatig, mielőtt előreléptek,
visszavették pengéiket, majd hirtelen vadul megölelték vékony testét
izzadtság áztatta ruhájában.
- Remélem, hogy megérte mindezt. - mondta röviden Dlartarnan a
könyvre nézve és közben kardjának ismerős súlyát próbálgatva. Azután
fintorogva elfordult és elindult asz átjárón keresztül, melyen át kiléptek az
erkélyre. - Remélem, hogy én is találok valami hasonló értéket - mondjuk
egy maréknyi drágakövet vagy...
Hangja elcsuklott és zavartan leengedte kardját. Az ajtó másik oldalán
nem az először látott kis, sötét szoba várta, hanem egy nagy, fényes terem,
amit még sohasem látott.
- Még több bűvésztrükk! - mordult fel megpördülve. - Most mit fogunk
csinálni?
Tarthe megvonta vállait. - Talán keresünk egy másik erkélyt. Ithym,
nézz be abba a terembe - anélkül, hogy betennéd oda a lábad vagy bármi
mást - és mondd el, hogy mit látsz.
A tolvaj bebámult egy ideig, majd vállat vonva fordult vissza. - Egy
kripta, azt hiszem. Az a hosszú kőtömb egy szarkofág, vagy én vagyok
sárkány. Van ott még legalább két másik ajtó és azok mögött a paravánok
mögött ablakok... annak kell lenniük: a fény úgy változik, mintha felhők
úsznának el a nap előtt és nem mozdulatlan, mit az idézett fény.
 Egy darabig mindannyian az ovális álfalakra bámultak és a mögöttük
lévő függönyökre, melyek hátsó megvilágításban fénylettek. A szoba
csendesen és üresen, életjelek nélkül várakozott.
- Ondil sírja. - jegyezte meg Tharp a végzet hangján.
- Igen, de egy kivezető út is egyben, ha más nem marad. - válaszolt
Tarthe nyugodt hangon, szemei körbejártak. Tekintete Elmarára esett, aki
csendesen állt közöttük és látszólag hitetlenkedve megrázta fejét. Látta a
történteket, de még nem volt biztos benne, hogy el is hiszi azokat. Tatán a
kiöregedett kalandozók ijesztően hihetetlen kocsmameséi mégis igazak...
- Gyerünk és próbáljunk ki egy másik erkélyt. - javasolta Gralkyn. -
Legalább négyet elérek - vagy még többet, ha El kötelet röpít a
korlátjaikhoz.
- Ja, valahogy ki kellene jutnunk, - mondta Ithym. - vagy máskülönben
az ivókban senki sem fogja megtudni, hogy a varázslónőnk elpusztított
egy beholdert, egy agyszívót és egy sárkányt - csak hogy némi
olvasnivalót szerezzen magának!
Ahogy Gralkyn átugrott a korlát maradványain és könnyedén talpra
érkezett az alattuk lévő erkélyen, mögötte a nevetés már kicsit kezdett
elvadulni.
 Tizenegy

EGY KÉK LÁNG

A legijesztőbb dolog amit egy varázsló életében láthat, miközben
tornyokat rombol le, ördögi lényeket idéz és folyókat terel új mederbe? A
kék láng, fiú. Ha valaha is láttad a kék lángot, akkor láttad a legijesztőbb
dolgot, amivel egy mágus találkozhat - és a legszebbet is.
- Aumshar Urtrar, Mágus Mester
mondta egy tanoncának Nyárközép idején
A Síró Hold Évében

A végzet hideg keze ismét kezdett összezáródni a bátor Pengék körül.

Mindannyian érezték ezt. Már kilenc erkélyt próbáltak meg és valahogy
minden ajtó ugyanabba a csendes sírboltba vezetett. Várakozó gödörként
feküdt az útjukban, türelmesen és elkerülhetetlenül.
- Mágia! - köpött Dlartarnan, letelepedve az egyik erkélyen és meztelen
kardjára támaszkodva. - Mindig mágia! Miért nem mosolyognak le
egyszer az istenek egy kardsuhintásra vagy egy egyszerű tervre?
- Emlékezz! - mondta Asglyn élesen. - Tempus mindennél többre
becsüli a kard becsületét, ahogy azt te is tudod, és feltételezem, hogy
bármely istennél jobban tudja, Darl, hogy ez egyben a legnagyobb ugrás a
sír felé!
- Igen. - értett egyet Tyche papja. - Szent Úrnőm kedveli azokat, akik
keveset panaszkodnak és előretörnek, bármi történjék is, ezzel kísértve jó
szerencséjüket.
- Elég volt. - mordalt fel a harcos. - Hogy örüljenek az isteneitek,
gondolom az lenne a legjobb, ha én mennék be elsőként a kriptába. Ez
biztosan boldoggá teszi mindkettőjüket.
Ezután egyetlen további szó nélkül felkelt és elindult a mögöttük lévő
terembe, az acél megcsillant kezében.
A többi Penge összenézve a vállát vonogatta, majd követték.
Dlartarnan már átvágott a sírbolton a közelebbi ajtóhoz és kardjával
feszítgette azt. - Ez zárva van, - morogta és súlyát a pengének vetve
tovább próbálkozott. - de ha...
 Hangos reccsenés jött az ajtó felől. Kék tűz tört elő mögüle, röviden fel
és le futkározva a kereten. Füst szállt fel a megfeketedett testből, ami
valaha még Dlartarnan of Belanchor volt és most elterült a padlón. A
harcos hamvai apró szürke örvényekkel ugrottak félre az összeszakadó
csontok elől. A koponya még gurult egy darabig, majd sokatmondó
vigyorral állt meg előttük. Kábultan bámultak le a maradványokra.
- Tyche vigyázza lelkét. - suttogta Tyche Keze remegő ajkakkal.
Mintha csak válaszolna, Dlartarnan eltorzult, félig megolvadt kardja
kiesett az ajtóból. Oly sikollyal, mintha egy zokogó fiatal szűz lenne,
nekicsapódott a padlót borító köveknek és szilánkokra tört.
Elmara megingott, majd sápadtan térdre esett. Ithym finom keze a
vállán megremegett.
- Talán egy varázslat, hogy megpróbáljuk kinyitni a másikat? -
javasolta Gralkyn vékony hangon.
Asglyn bólintott. - Van egy parancsszavam, amely szolgálhatja -
mondta csendesen - Tempus akaratát.
Lehajtotta fejét és imádkozni kezdett, majd előrenyújtott kézzel az
ajtóra mutatott és egy szót mormolt utoljára.
Hangos reccsenés hallatszott. Az ajtó megrázkódott, de nem tört be.
Por ereszkedett le a plafonról itt is és ott is, a padlón pediglen egy hosszú
repedés jelent meg fülsértően éles roppanástól kísérve. A Pengék hátrálni
kezdtek, végig azt figyelve, ahogyan a repedés a sírtól az ajtóig futott.
Asglyn futni kezdett, arca félelemtől fehér, amikor hirtelen tűz csapott ki a
lábaiból.
Neee! - kiáltotta rémülten keresztülrohanva a termen. Tempusss! -
Üvöltő lángok csaptak fel a kupolás mennyezetig és mire eltűntek,
Tempus papja is elment velük együtt.
A kábult csendet Tarthe törte meg. - Vissza... ki erről a helyről. Ez a
mágia a sírból jön!
Tharp volt a legközelebb az átjáróhoz, ami visszavezetett az erkélyre,
így alig egy lélegzetvételnyi idő kellett és már indult is kifelé az ajtón - de
félúton megdermedt, ajkai remegtek, ahogy valami láthatatlan erő
lecsapott rá. A Pengék elborzadva figyelték, ahogy a harcos csontjai
kiszakadnak testéből és véres szökőkutakat hagyva maguk után a
mennyezet közelében eltűnnek. A maradványok csonttalan kupacként;
estek össze és vér záporozott mindenfelé, miközben Tharp sisakja és vértje
csörögve padlót ért.
 Az öt életben maradt penge rémülten nézett egymásra. Elmara
felnyögött és lehunyta szemeit, arca sápadt - de nem kevésbé volt fehér
Tarthe sem, amikor segítő kezet nyújtva átkarolta a vállát. Othbar, Tyche
keze nagyot nyelt, mielőtt megszólalt. - Ondil elpusztít bennünket a
varázslataival. Élőhalott lét vagy bukott mágia fog végezni velünk, ha nem
a jó irányban indulunk tovább.
Tarthe bólintott, arca elkeskenyedett félelmében. - Mit tehetünk? Te és
Elmara többet tudtok a mágiáról, mint a többiek.
- Talán ássuk ki magunkat? - kérdezte Elmara gyengén. - Az ajtókat és
az ablakokat biztosan lefedte varázslatokkal, amik csak arra várnak, hogy
elpusztítsanak minket. Még ha nem is gyanította volna, hogy valaki
megpróbálja magát kiásni innen, akkor is fel tud kelni a sírjából, hogy
varázslatokat dobáljon ránk.
- És mi történik, ha felkel? - kérdezte Gralkyn félelemmel telve. Ithym
zordan bólintott és visszhangozta a kérdést.
- Megtámadjuk mindennel, amink csak van. - válaszolt erre Tarthe. -
Varázslattal és pengével egyaránt.
- Hagy varázsoljak előbb egyet. - mondta Otlibar. Arca szörnyen
elfehéredett és hangja remegett. - Ha működik, akkor Ondil a sírjához lesz
kötve egy ideig, képtelenül a mágia használatára... és akkor
megpróbálhatunk kimenni.
- Hogy egész hátralévő életünkben varázslatokat és fenevadakat
küldözgessen utánunk? - Ithym zord arckifejezése mit sem változott.
Tarthe megvonta vállát. - Legalább lesz esélyünk, hogy pengéket és
varázslatokat gyűjtsünk ellene és visszajöjjünk, ha ezt teszi. Elő a
fegyverekkel és én megpróbálkoznék ezekkel a kövekkel alattunk. Othbar,
szólj, ha készen vagy.
Tyche papja letérdelt az imádsághoz, kérlelve az Űrnőt, hogy
emlékezzen hosszú és hűséges szolgálatára. Azután egy apró késsel
megszúrta egyik tenyerét és a lehulló vércseppeket másik kezével fogta
fel, közben kántált valamit, amit a többiek nem értettek.
Egy pillanattal később lazán maga mellé ejtett kezekkel a padlóra
rogyott. Gralkyn önkéntelenül tett előre egy lépést - majd visszahátrált
amikor valami szellem-fehér emelkedett ki suttogva a pap testéből.
Csendben gomolyodott elő, egyre magasabb és vékonyabb lett - mígnem
Othbar szellemi mása állt előttük. Nyugodtan a négy túlélő Pengére
mutatott, majd az ablakokra. Azok rémülten figyelték, ahogy Otlibar árnya
a szarkofághoz sétál és annak fedélkövére helyezi tenyereit.
 - Mi? Ő...? - Ithym összerázkódott.
Tarthe a test fölé hajolt. - Igen. - Amikor felegyenesedett, a harcos arca
idősebbnek látszott. - Tudta, hogy a varázslat az életét követeli majd,
gondolom abból, amit mondott. - mondta Tarthe remegő hangon. -
Menjünk.
- Az ablakokon át? - kérdezte Ithym könnyekkel a szemében, ahogy a
sírnál álló szellemalakra nézett.
- Azt az utat mutatta. - mondta Tarthe komolyan. - Köteleket.
A két tolvaj levette bőrzekéjét és alóla letekerte a mellkasuk köré
csavart kötelet. Elmara megfogta a kötelek egyik végét és a két tolvaj
forogva távolodott tőle, mígnem a két hosszú eszköz a földre hullott.
Ithym felkapott két kötélvéget és gyorsan összekötötte őket.
A két tolvaj felélénkülve ugrott az egyik ablakhoz és kinéztek rajta,
hogy biztosan nincs-e ott valami látható, ami rájuk ugorhat. Ithym kezébe
vette a dupla kötéltekercset és Gralkyn megragadta az egyik kötélvéget.
A kötélvéget a kovácsoltvas álfalakhoz érintette, majd a függönyhöz.
Azután felbátorodva kesztyűs kezével is megérintette azokat. Semmi sem
történt.
A sötétítőként használt, ovális álfalak repülő sárkányokat, sziklákon
álló varázslókat és felnyerítő pegazusokat ábrázoltak. Gralkyn egy
vállvonással a legközelebbit, egy pegazust ábrázolót választott és széles
mozdulattal tárta ki azt sarokvasain. A többiek gyengén ellenkeztek, de
semmi sem történt. Egy pengével szétválasztotta a mögötte lévő
függönyöket - ezzel felfedve a kazettás ablakot és mögötte a tiszta eget az
alatta elterülő vadonnal. A tolvaj óvatosan próbálta pengéjével kinyitni az
ablakot, közben csapdát kutatva. - Ez nem nyitható. - mondta. - Az üveget
szilárdan berögzítették.
- Akkor törd be. - mondta erre Ithym.
Gralkyn vállat vont, hátralendítette pengéjét és keményen lecsapott. Az
üveg szilánkokra robbant, darabjai csilingelve hullottak a kőpadlóra.
Hirtelen fény jelent meg a levegőben az üveg helyén és örvényleni
kezdett, előbb lassan... azután gyorsabban...
- Hátra! - kiáltott Elmara riadtan. - Gyertek hátrébb!
Az életre kelt varázslat fénye fellángolt, mielőtt még szavait tett
követhette volna - és az ijesztő hatalom ereje kirántotta a tolvajokat
kötelestől, mindenestől az apró ablakon, végtagjaikat a falon zúzva össze,
mintha rongybabák lennének, melyeket valaki egy túl kis lyukon akar
keresztülszuszakolni. Ithym még utoljára kétségbeesetten felsikoltott -
hosszan, nyersen és távolodóan - mielőtt összezúzta magát a köveken.
Tarthe összerázkódva sóhajtott és fejét ingatva az ifjú mágushoz
fordult. - Csak ketten maradtunk. - A lány derekára kötött könyv felé
bólintott. - Nincs ott semmi, ami segíthetne?
- Ondil mágiája lepecsételte. Nem szívesen próbálnám meg feltörni a
varázslatokat itt, az erődjében... legalábbis amíg Othbar itt van. - Elmara a
csendes, mozdulatlan szellemalakra nézett, amely zárva tartotta a
szarkofágot - és felfedezte, hogy körvonalai halványodnak. Rámutatott. -
Főként, hogy a lich próbál kitörni a szarkofágból.
Tarthe ránézett a szellem szikrázó karjaira. - Mennyi időnk van még?
Elmara megvonta a vállát. - Ha tudnám, akkor én lennék Ondil.
Tarthe meglengette kardját. - Ne élcelődj ilyesmivel! Hogy értessem
meg veled, hogy nem akarok valami varázslat hatására Ondil
rabszolgájává válni?
Elmara rábámult és lassan bólintott. - Bölcs következtetés.
Tarthe szemei elkeskenyedtek és egy tőrt húzott elő, mereven nézett az
ifjú varázslónőre. Azután elfordult tőle és bedobta a fegyvert a Tharp
vesztét okozó ajtónyílásba. Az pörögve tűnt el szem elől - több száz
örvénylő és villogó penge között, melyek a semmiből bukkantak fel.
- A mágia még él. - mondta Tarthe nehézkesen. - Megpróbáljuk kiásni
magunkat?
Elmara elgondolkodott egy pillanatig, majd megrázta fejét. - Ondit túl
erős. Csak úgy törnek meg a varázslatok, ha elpusztul.
- Akkor harcolni fogunk. - mondta Tarthe zordan.
- Igen. - válaszolt Elmara - És előtte fel kell téged készítenem.
- Oh? - Tarthe egyik szemöldöke és kardja egyszerre emelkedett fel,
ahogy a varázslónő felé lépett.
Elmara sóhajtott és karnyújtásnyira tőle megállt. - Még tudok repülni. -
mondta. - Ha a tornyot Ondil mágiája tartja fent, akkor neked is képesnek
kell lenned rá, ha sikerül elpusztítanunk... máskülönben lezuhansz a
toronnyal együtt és összezúznak a romok.
Tarthe nyelt egyet, azután bólintott és vállára támasztotta kardját. -
Akkor varázsolj.
Elmara éppen végzett, amikor hirtelen fény villant mögötte.
Körbefordult - éppen időben, hogy még lássa Othbar szellemét
semmivé foszlani az addig lenn tartott szarkofágfedő mellett. Újra
felsóhajtott. - Ondil megtalálta a kivezető utat. - mormolta. Hirtelen
bólintott egyet, mintha egy kérdésre válaszolna, amit csak ő hallott és
kezei ijesztő sietséggel mozdultak egy varázslatra.
Tarthe bizonytalanul nézett rá és kardját felemelve megkockáztatott egy
lépést előre. A kőszarkofágban egy egyszerű, fekete fakoporsó hevert,
látszólag új - és rajta három kicsi, vaskos könyv.
- Ne érj hozzájuk, - szólt rá Elmara élesen. - csak ha kész vagy
megcsókolni egy lichet!
A harcos visszalépett, pengéje még mindig készenlétben. - Kétlem,
hogy bármikor felkészülnék valami ilyesmire. - mondta szárazon. - . Mert
te nem?
- Legyen, aminek lennie kell. - válaszolt a varázslónő kurtán. - Állj
vissza a fal mellé, olyan messzire, amennyire csak tudsz.
Meg sem nézve, hogy a harcos engedelmeskedett-e szavainak Elmara a
koporsóhoz lépett és egyik kezét határozottan az egyik könyvre tette.
A fekete fakoporsó teteje eltűnt. Emberfeletti sebességgel valami
magas, vékony és csuklyás talárba öltözött dolog ugrott ki nyughelyéről, a
varázskönyvek szétszóródtak körülötte.
Jeges kezek nyúltak Elmara felé és ha elérték, az élő hús elfonnyadt
érintésüktől.
Ahelyett, hogy elhúzódott volna, Elmara előredőlt és keskeny
mosollyal Ondit foszladozó arcába nézve kimondta varázslatának utolsó
szavát. A lich azon kapta magát, hogy a semmit szorongatja - addig a
rövid pillanatig, amíg a mennyezet egy része a koporsóval együtt őt is
maga alá temetve le nem zuhant.
A varázslónő Tarthe mellett jelent meg újra, válla a falnak vetve,
szemeit a koporsón tartva. Por és visszhang forgott körülöttük, Elmara
megtapogatta összeszáradt csatklóját és a lehullott köveket figyelte, amint
azok lassan visszaemelkednek a helyükre, a mennyezetbe. Tarthe ránézett,
azután a szarkofágra, majd vissza a mágusra. Arcán ijedelem tükröződött -
de mellette, egy ideje először, remény is.
Valami poros és összezúzott dolog emelkedett ki a szarkofágból amikor
a kövek elfogytak és kicsit ingadozva szentbefordult velük. Lassan
felemelte egyik ezüstössé vált csontú karját. Koponyája nagyrészt
hiányzott, de állkapcsa még megvolt és valamit motyogott, ahogy próbált
törött csontú karjával feléjük mutatni. Hideg fény lángolt fel az egyik
szemüregben, ami még egészben volt. A törött koponya kicsit elmozdult,
ahogy a lich Tarthéra nézett - és Elmara elsuttogott egy szót, amitől a
mennyezet ismét leomlott.
 Ezúttal semmi sem emelkedett fel és Elmara óvatosan előrelépett, hogy
belenézzen a nyitott koporsóba.
Az alját vastag por borította, összetört csontok hevertek egy valaha
finom mívű talárt és a három varázskönyvet fogva közre. Néhány csont
megpróbált megmozdulni. Egy tönkrezúzott kar emelkedett fel
nyugtalanul, hogy Elmarára mutasson - aki hidegvérrel odanyúlva
megragadta és meghúzta.
Amikor kivette a koporsóból a kaparászó és markolászó kezet, a
földhöz vágva rátaposott. Addig ugrált rajta, míg a csontok teljesen szét
nem törtek. Azután egyéb nyugtalan maradványokat keresve újra
belenézett a koporsóba. Még kétszer rántott ki és taposott meg csontokat -
és táncát figyelve Tarthe harsogó nevetésben tört ki.
Elmara megrázta fejét és benyúlt a koporsóba. Megérintette a
varázskönyveket és egy utolsó varázslat szavait mormolta. A könyvek
csendesen eltűntek.
Mögötte Tarthe nevetése hirtelen félbeszakadt. El megpördült sarkán és
egy mosolygó, taláros férfit látott árnyékként megjelenni és fokozatosan
szilárddá válni egy eltorzult fémtárgy... Tharp sisakja felett.
Kegyetlen mosoly volt és tulajdonosa Elmara felé fordult. Az
felhorkant egy örökre hamuvá vált arc emlékétől. A máguslord volt, aki
egy sárkányon lovagolva felégette Heldont!
- Ó igen, Elmara... vagy inkább Elminster Aumar, Athalantar Hercege?
Tharp a kémem volt a Bátor Pengék között, már a kezdetektől fogva.
Nagyon hasznos voltál te is, megtaláltál minden rejtett mágiát és aranyat.
Igen, a máguslordok köszönnek mindent, főként az aranyat... van, akinek
semmi sem elég, tudod. - Elmosolyodott, amikor Tarthe egy felé dobott
tőre csattanva érte a falat mögötte.
Egy pillanattal később lángok üvöltöttek fel a teremben és Tarthe
Maermir, a Bátor Pengék vezére a falnak vágódott, Elmara hallotta, ahogy
nyaka hangos reccsenéssel eltörik. A máguslord lenézett a lángoló
holttestre és gúnyosan elmosolyodott. - Nem lehettél annyira ostoba, hogy
azt hidd, ott jelenek meg, ahol állok. Vagy mégis? Nos hát...
Elmara szeme elkeskenyedett és egy egyszerű szót mondott. Egy falnak
csapódó test hangját hallotta és a máguslord varázs-képe eltűnt.
Egy pillanattal később egy férfi jelent meg az egyik fal tövében
összeesve. Hűvösen nézett fel Elmarára, aki már belekezdett egy erősebb
varázslatba. - Köszönöm, hogy elpusztítottad Ondilt. Élvezni fogom, hogy
kiegészítem a mágiámat az övével. Tartozom neked, máguska... így aztán
az én feladatom és örömöm, hogy megszabadíthatom magunkat az
idegesítő támadásaidtól egyszer s mindörökre! - Egyik ujján felvillant egy
gyűrű és a világ lángba borult.
Kezei még mindig a haszontalan, törött varázslat mozdulatait próbálta
mutatni, amikor Elmara az ablakon kívül találta magát, melyen korábban a
két tolvaj kiesett, lángnyelvek tekeregtek körülötte, felkiáltott fájdalmában
és a lángok körbenyaldosták, miközben zuhant lefelé és tehetetlen volt
ellenük, míg fel nem idézte még élő repülés-varázsát. Ondil könyve a
gyomrának nyomódott és úgy tűnt, a lángok nem érhetik, de fülében
hallotta égő hajának ropogását.
Alant hevert a két tolvaj összezúzódott teste és egy nagy, megfeketedett
terület, ahol a göröngyök még mindig füstölögtek - ennyi maradt Briost, a
legfiatalabb Penge testéből és a lovakból, amiket őrzött. Lihegés jött
fentről és Elmara akaratát megfeszítve előrevágódott a levegőben,
közvetlenül a föld felett repült, megfeketedett ruhájából füst szállt utána.
Repülés közben felsírt, de nem égett sebei fájdalmától.

*****

A kis, nyitott hajóban egy férfi és egy nő utazott. A vén, őszülő férfi a
tatban állt és nyugodtan kormányozott a vastag alkonyi ködben.
Végignézett a sasorrú nőn, aki a hajócska elejében állt és csendesen
megkérdezte - A templomba, ifjú hölgy?
Elmara bólintott. Fényszemcsék szikráztak és folytak át folyamatosan a
nagy csomagon - felfedve annak tartalmát -, amit mindkét kezével
mellkasához szorítva tartott. Az öreg azt is jól megnézte magának, majd
elfordult és jelentőségteljesen a vízbe köpött.
- Hallgass meg, lányom. - mondta elengedve a kormányrudat, a kis
hajó megingott egy pillanatra. - Nem sokan mennek oda, de még kevesebb
az, aki vissza is jön a kikötőhöz. Néhányan örökre eltűnnek. Másokra
rálelünk olvadt csontok és egy kupac hamu formájában, a szerencsésebbek
megvakulnak vagy eszüket vesztve motyognak a semmibe reggeltől
napestig.
A fiatal, sasorrú lány megfordult és egy darabig kifejezéstelen arccal
bámult rá. Azután lassan megvonta vállait. - Ez egy olyan dolog, amit meg
kell tennem. Kötve vagyok. - Előrenézett a ködbe és csendesen hozzátette
- Ahogy mindannyian, úgy tűnik.
 Az öreg vállat vont válaszul, ahogy Mystra Táncának szigete kibukkant
a nyúlós ködből előttük, nagy, sötét tömeg a víz felett.
Figyelték, ahogy közeledik és egyre csak növekszik. Az öreg
könnyedén fordult a hajóval. Kicsivel később lágyan megálltak az öreg
kikötőben és az idős férfi megszólalt. - Mystra Tánca, ifjú hölgy. Oltára
egy domb tetején van, ami ott rejtőzik a másik mögött - mutatott előre. -
Jövök, ahogy megbeszéltük. Mystra mosolyogjon rád.
Elmara meghajolt felé és kilépett a hajóból, négy aranyat hagyva az
öreg kezében. A révész csendesen letelepedett hajóján és figyelte, ahogy a
lány határozott léptekkel elindul a dombon felfelé. A lemenő nap fénye
már halványodott és a lilás alkony gyorsan közeledett Faerun egén.
Csak amikor Elmara eltűnt a gerinc mögött, akkor fordította meg
hajóját. Erősen nekidőlt a kormányrúdnak. A hajó lassan eltávolodott a
kikötőtől és tulajdonosa hírtelen elvigyorodva köpött egyet a vízbe.
A vigyor rémisztően kiszélesedett, ahogy az öreg arc romlott
zabkásaként elfolyósodott és növekvő agyarak döfték át a bőrt. A hús
szétszakadt az alóla előbukkanó túl éles arccsontoktól és az arc halk
csattanással esett a hajó padlatára és az előtűnő pikkelyes, vigyorgó pofa
halkan megszólalt - Kész, mester, - Garadic tudta, hogy Ilhundyl figyeli.

*****

Elmara az oltár előtt állt meg: egy sima, sötét kőtömb a domb tetején.
A szél sóhajtozott körülötte. Szívből jövő imába kezdett és a szél elállni
tűnt néhány lélegzetvételnyi időre. Amikor befejezte kicsomagolta Ondil
varázslatainak Könyvét - a fémszalag még mindig fénylett rajta - és
óvatosan a hideg kőre fektette.
- Minden Rejtélyek Szent Hölgye, kérlek fogadd ajándékom. -
mormolta Elmara bizonytalanul, nem tudván mit is kellene mondania.
Állva figyelt és várakozott, felkészülve rá, hogy akár egész éjszaka így
maradjon, ha kell.
Alig néhány pillanat telt el és hideg futott rajta végig. Két
szellemszerű, nőies kéz emelkedett ki a kőből. Megragadták a könyvet és
visszasüllyedtek. Hirtelen fény támadt a könyvből és magas, éneklő hang
csendült.
Elmara felnyögött és eltakarta szemeit. Amikor újra látott, a kezek és a
könyv eltűntek, csak a szellő érintette az oltárt, mint amikor rátalált.
 A fiatal papnő sokáig állt még az oltár előtt, különös ürességet és
fáradtságot érezve - bár békét is. Lassan eljön az ideje, hogy válasszon egy
ösvényt visszafelé... de most csak arra volt képes, hogy ott álljon. És
emlékezzen.
Heldon lakói, a törvényen kívüliek a Kastély előtti meredélyen, a
Bársonyos Kezek egy sikátorban fekve és a Bátor Pengék... oly sok halott.
Elmentek, hogy találkozzanak isteneikkel és ő ismét egyedül maradt...
Emlékeiben elveszve Elmara csak véletlenül vette észre a fényes
csillogást az oltár mögött, a domb alján.
Előrelépett:. A csillogás egy vékony nőalakból áradt, mely kétszer
olyan magas volt, mint ő. Megjelenése uralkodói volt köpenyében, ahogy
ott állt a tiszta levegőben lebegve. Szemei sötét tavak, elmosolyodott,
ahogy felemelte karját és intett egyet. Azután megfordult és elindult az
ellenkező irányba, a levegőben lépkedve a domboldal felett. Elmara
követte a szélfútta lejtőn, azután körbe egy másik dombon és tovább. A
kikötővel ellentétes oldalon jutottak ki a kavicsos partra, de a csillogó alak
megállás nélkül tovább sétált - nem! - a hullámzó víz felett folytatva útját.
Elmara a víz szélét nézve lelassított. Szürke hullámok mosták vég
nélkül a kavicsokat, majd vonultak vissza. A víz csillogott, ahol Mystra
elsétált felette. A hullámoktól érintetlenül egy fényes ösvény feküdt előtte
a vízen. Az istennő messze járt már, megállás nélkül haladva a hullámok
felett.
Elmara hirtelen felbátorodva rálépett az ösvényre és csizmái szárazak
maradtak. Finom köd vette körül, de lábai nem érintették a vizet... a
hullámokon sétált! Bátran sietett tovább.
Mélyen begyalogoltak a tenger fölé, messze maguk mögött hagyva a
szigetet. A szél hűvös nyugalommal vezette a part felé a hullámokat.
Elmara annyira sietett, hogy hamarosan már nehezen vette a levegőt, de
futni nem mert a mozgó hullámokon... bár még nem sikerült közelebb
jutnia a csillogó alakhoz.
El éppen kezdett csodálkozni azon, hogy vajon hová tartanak, amikor
egy hűvös, tiszta hang szólalt meg előtte. - Bedőltél nekem.
A csillogó figura elhomályosodott és gyorsan halványodott a sötét víz
felett. Elmara rohanni kezdett, de a fényes ösvény előtte egyre sötétebb és
sötétebb lett, majd az alakkal együtt eltűnt - El már nem a vízen járt,
hanem jeges mélységbe merült.
 Küszködve felbukkant, a hideg víz torkára és orrába mászott, ahogy
felköhögött... és egy hullám csapott az arcába. Kiköpte a vizet és próbált
fennmaradni, így a következő rohan felkapta és vitte egy darabon.
Mögötte a sziget csupán egy sötét folt volt a rohanó, szürke tengeren.
Egyedül volt a jeges vízben, éjszaka, távol minden parttól...

*****

Ahogy a szellő susogva járta útját a dombtető felett, hirtelen örvénylő,

szikrázó fény jelent meg a semmiből és pislogón világító köddé
növekedett. Közepéből egy magas, sötét köpenyes alak vált ki.
Odament a csupasz kőoltárhoz, lenézett rá, majd hűvösen megszólalt. -
Emelkedj!
Egy sóhaj és zizegés jött a kőből előtte, majd gyöngyszín fénykötegek
szivárogtak ki belőle a gyorsuló szél által lengetve kicsit. A fény
örvénylett, megvastagodott és egy áttetsző alak lett meg belőle - egy nő, a
kezében egy könyvvel. Odanyújtotta a könyvet a köpenyes férfinak, aki
gyors mozdulattal kapta azt ki kezei közül. Apró villámok játszottak a
könyv körül, majd elhaltak. A férfi elégedetten ölelte magához.
A szellemszerű arc közelebb hajolt. Ijesztő suttogása szinte zokogás
volt. - Most már hagysz pihenni, Mágusok Leghatalmasabbika?
Ilhundyl bólintott. - Egy időre. - mondta kurtán. - Menj!
A szellem árnyalakja hullámzott a kőtömb felett, mintha a szél
csapkodná és újra megszólalt halovány hangján. - Ki volt ez a fiatal mágus
és mi az ő sorsa?
- Halál a sorsa és természetesen egy senki volt. - mondta Ilhundyl és
hangjából tisztán kivillant a haragos él. - Menj!
A lich felnyögött és visszasüllyedt a kőbe; utoljára két esdeklően
feltartott karja tűnt el.
Ilhundyl nem törődött velük, a súlyos könyvet méregette kezében és
mosolygott a szeles éjszakában a harmadik dombtetőn, ahol csupán
nyomai maradtak Mystra összetört Igaz Oltárának. Ha bármit is megtanult
varázslói éveinek törtetése alatt az az volt, hogy a Mágia Úrnője
legnagyobbra a mágikus hatalmat értékeli. Ilhundyl büszkén viselte az
“Örült Mágus" nevet, amit az emberek a háta mögött suttogtak.
Hamarosan azonban ő lesz a leghatalmasabb, a Magiszter Faerunban - és
akkor túl elfoglaltak lesznek a sikoltozással ahhoz, hogy suttogjanak vagy
ellene tegyenek.
 A éjszakába bámulva felsóhajtott. Kék láng emelkedett fel a másik
dombtetőn heverő törött kövek közül, pislákolva, de egyre fényesebbre
növekedve... és nagyobbra is.
Ilhundyl ajkai hirtelen kiszáradtak. Egy nő, kétszer olyan magas, mint
ő maga, állt ott és nézett rá. A kék láng magas, fejedelmi úrnője, szemei
sötétek és semmi jót nem tükröztek, ahogy beléjük nézett.
Hirtelenjött félelem fojtogatta. Ilhundyl egy sietős szót mormolva egy
jelet rajzolt a levegőbe és a szikrázó fény újra körbevette, elvitte őt...

*****

Elmara felnyögött, gyengén köhögött és kinyitotta szemét. A hajnal

újra rátalált Faerunra... és úgy tűnt, hogy benne őrá is. Félig a vízben, félig
a homokon feküdt, a hullámverés végtelennek ható robajával maga körül.
A víz habos ujjai felfutottak a partra körülötte. El figyelte egy darabig,
betegnek és gyengének érezte magát. Megpróbált felkelni. A homok
mintha magához ragasztotta volna, de sikerült térdére és karjaira
támaszkodnia... egészben és sértetlenül, úgy tűnt, csak kicsit kótyagosan.
A part elhagyatott volt, hideg, sós szagú szél futott végig rajta és El
megborzongott. Nem volt rajta semmi, kivéve az Oroszlánkardot, ami még
mindig a nyakában lógott egy szíjon. Elmara sóhajtott és talpra küzdötte
magát. Nem volt jele házaknak, kikötőnek vagy akár csak egy sövénynek a
környéken... csak megdőlt fák, halovány fűcsomók és bokrok voltak ott,
ahol a homok véget ért és az élő világ kezdődött.
Lépett egyet előre, majd hirtelen megdermedt. A homokba előtte valaki
egy szót vésett: “Athalantar".
El lenézett a szóra a homokban, majd csupasz lábaira és ismét
megborzongott. Köhögött, megrázta fejét és felemelt fejjel elindult a
felkelő nap felé, el a víztől.

*****

Egy helyen, ahol éjjel-nappal védelmező varázslatok csillogtak, mélyen

a Varázslóság Kastélyában egy férfi leült olvasni.
- Garadic! - szólt hűvösen és felhajtotta italát.
A pikkelyes szolga vonakodva lépett ki az árnyékokból és hirtelen
felbátorodva kinyitotta Ondil Varázslatainak Könyvét, mely egy kis
olvasóasztalon hevert a mestere székétől messzebb lévő falnál. Az
állandóan ugráló védővarázslatok ott forgolódtak a könyv és az
olvasóasztalka körül egyaránt, de sem villám, sem más halálvarázs nem
jött ki belőle. A felütött oldal üres volt.
- Hozd ide! - jött a következő hideg parancs.
Amikor az asztalka már magas, párnázott széke előtt állt, Ilhundyl
letette a smaragdboros kupát és félreintette a pikkelyes lényt. Ő maga
lapozott a következő oldalra.
Az üres volt és krémfehér, mint a légypapír használat előtt. Tovább
lapozott. A következő is ugyanolyan volt... és a következő... és a
következő... minden oldal üres volt! Ilhundyl megdermedt, arca fagyott
maszk.
Egy szót mondott halkan, mire a teremben az összes fény elhalványult.
A padló egy kis ideig csillogott, majd súrlódó hang jött, ahogy az egyik kő
kiemelkedett belőle, felfedve egy lyukat. Oly gyorsan, mintha csak erre
várt volna, egy kíváncsiskodó csáp emelkedett ki a láthatatlan mélységből.
Óvatosan, szinte finoman megérintette a könyvet, majd megragadta - csak
hogy csalódottan visszaejtse és újra lemerüljön a lyukba. Ez azt jelentette,
hogy a könyvön nem volt rejtett írás, kapuvarázs vagy más kapcsolódó
mágia, amely rejtett helyekre vagy tekercsekhez vezetne el. A könyv üres
volt.
Hirtelen harag támadt Ilhundylban. Fekete dühében felemelkedett
székéről és kirohant a teremből a közeledtére maguktól félrecsúszó
kapukon és szétváló függönyökön keresztül. Dühös menete fél
kastélynyival arrébb fejeződött be, egy nagy, szikrázóan tiszta
kristálygömb előtt. Az egy fekete tartón állt, egyedül a számos lámpással
megvilágított szobácskában.
Belenézett a kristályba. Lángok tekeregtek és szikrák pattogtak benne,
az ő dühéből táplálkozva. Ilhundyl a kristályba bámult, ahogy a benne
lévő lángok egyre nagyobbra növekedtek, végül már karmokként
kapargatták a gömb külsejét, amikor a varázsló felkiáltott. - Kicsontozom!
Ha ő csinálta, akkor felemelem a levegőbe és összezúzom a csontjait, mint
egy tojáshéjat, de úgy, hogy könyörögjön a halálért! Senki nem trükközhet
velem! Senki!
Egy idéző szót köpött és félúton a Kastély másik vége felé, ahol
elrejtőzött az árnyékok közé, a szárnyas és pikkelyes Garadic sietve indult
el a leggyorsabb úton mestere felé.
Ilhundyl a kristályba bámulva felidézte elméjében a fiatal, sasorrú
arcot. A lángok örvényleni kezdtek, átalakultak és kitisztultak. A mágus
összeszedte akaratát, hogy egy pengét küldjön, ami térdből levágja majd a
lábakat és a kis féreg majd sikoltozhat, amíg Ilhundyl odaér - és valódi
okot ad neki a sikoltozásra!
De amikor a kristálygömb kitisztult, a rá nyugodtan néző arc nem azé
volt, akit Ilhundyl keresett. Meglepetésében levegő után kapkodott.
A ráncos, szakállas arc a szokásos finom merészséget tükröző,
nagyvonalú mosolyával nézett rá, üdvözlésképpen bólintott és megszólalt.
- Jó napot, Ilhundyl. Látom szereztél egy új varázskönyvet.
Ilhundyl a Magiszter felé köpött. Nyála sziszegve vált köddé, ahogy
elérte a kristálygömb felszínét. - Az oldalak üresek... és te tudod ezt!
A Magiszter mintha kicsivel szélesebben mosolygott volna. - Igen... de
az ifjú mágus, aki Mystrának felajánlotta, nem tudja. Azt mondtad neki,
hogy ne nézzen bele és ő szót fogadott. Szomorú, hogy az ilyen becsület
és bizalom lassan kihal a világból... ugye, Ilhundyl?
Calishar Őrült Mágusa felhorkant és egy varázslatot idézett a
kristályba. A gömb belsejében a világ felfénylett és táncolni kezdett,
fényesen visszatükröződve Ilhundyl arcáról, de a Magiszter csak még
szélesebben mosolygott - azután az Őrült Mágus varázslata visszacsapott
rá és dühöngeni kezdett a teremben. Garadic félreugorva kerülte el, hogy a
tomboló hatalom teljes erejével nekiszáguldjon, ettől a falnak csapódott és
visítozva próbálta magát fenntartani szárnyaival.
- A hirtelenkedés, Ilhundyl, már sok ostoba fiatal mágustanonc életét
követelte. - mondta a Magiszter nyugodtan.
Ilhundyl kétségbeesett, dühös sikolya visszaverődött a kamra falairól -
azután gyilkos fényekkel szemeiben megfordult és tüzet idézett.
Garadicnak annyi ideje sem maradt, hogy előbbi visítását befejezze.

*****

A mesemondó az Unikornis Szarvának halványan megvilágított

ivójában énekelt, amikor a fiatal, sasorrú nő fáradtan belépett. Az útszéli
fogadó birkatenyésztő gazdák legelői között állt Athalantar nyugati szélén;
hogy elérje egész nap gyalogolt, inni csak patakvizet talált, enni semmit.
A fogadós, hallotta, ahogy az utazó gyomra hangosan megkondul és
előzékenyen köszöntve indult felé. - Egy asztal és valami pörkölt
megfelelő lesz, fiatalasszony? Vagy inkább némi sült és bor...?
A fiatal nő bólintott, szinte mosoly jelent meg zord ajkain. - E-egy
csendes sarokasztal jó lenne, ha van. Sötét és magányos.
 A fogadós is bólintott. - Van ilyenem... erre, hátul...
Az utazó ezúttal elmosolyodott és hagyta magát egy asztalhoz vezetni.
Sötét öltözete kopott volt, viseltes, de modora azt mutatta, hogy ismeri a
könyveket és a nemesi társadalmat, így a fogadós nem kért tőle érméket
előre a szolgáltatásért, még meg is lepődött, amikor a sovány nő egy
elégedett sóhajjal lerúgta csizmáit és egy aranyat gurított felé az asztalon.
- Csak szólj, ha ennek társaságra lenne szüksége. - mormolta a
fogadósnak és az biztosította, hogy minden úgy lesz, ahogyan ő kívánja.

*****

A bor - rubinvörös törpe-itóka, ami végigégeti útját lefelé - jó volt, a

sült kiváló és az énekszó kellemes. A kövezett padló hideg volt, így
Elmara felvette imént lerúgott csizmáit, maga köré kanyarította köpenyét
és nekidőlt a falnak. Az egyetlen kis mécsest az asztalon elfújta.
A sötétségbe burkolózva megpihent, hallgatta a mesemondó énekét
nőstény sárkányokról és bátor lovaghölgyekről, akik áldozatképpen
kiláncolt fiatal férfiakat mentettek meg. Jó volt újra melegen és tele
gyomorral, még ha a holnap biztosan csak veszélyt és halált hoz
(remélhetőleg valaki másnak és nem neki), amikor eléri Athalantar határát.
Igen, folytatnia kell. Mystra ezt kéri.
A mesemondó lágy hangján El olyan szavakat hallott, melyek miatt
nem tudott tovább gondolkodni azon, hogy vajon Mystra mennyire
csalódott benne, s előredőlve feszülten figyelni kezdett. A balladát Elmara
még nem hallotta azelőtt; reményteli dal, mely Uthgrael, Athalantar
Királyának bátorságát hirdette. Hallgatván a nagyúrhoz intézett,
tiszteletteljes szavakat El azon kapta magát, hogy hirtelen könnyek öntik
el szemeit. Majd a lágy hang megváltozott, hirtelen megvastagodott,
mígnem krákogás lett belőle, Elmara megpróbált keresztülnézni
könnyeinek fátylán és felhorkant.
A dalnok saját torkát szorongatta és szemeiben félelem szikrázott,
ahogy székén ülve vonaglott. Egy férfire nézett, aki egy közeli asztalnál
állt fel székéről - fennhéjázó és gazdagon öltözködő férfiak asztalától, akik
a dalnok sorsán nevettek. Közöttük asztalt üres üvegek, serlegek és tömlők
erdeje borította. Elmara pálcákat és tőröket látott öveikbe szúrva...
varázslók.
- Mit csinálsz? - a kérdés egy másik asztalnál ülő, kövér kereskedőtől
jött.
 A mágus, aki az előző asztal mellett állt kinyújtott karral, most lassan
ökölbe szorította kezét és tovább préselte a szuszt a dalnokból mielőtt
odafordult volna a kérdezőhöz. - Nem engedhetjük meg annak a halottnak,
hogy Athalantarban kimondják a nevét.
- Nem vagy Athalantarban. - ellenkezett egy férfi egy másik asztalnál,
közben a dalnok tovább szenvedett tehetetlenül.
A varázsló megvonta a vállát és hűvösen körülnézett. - Athalantar
máguslordjai vagyunk és hamarosan ez a vidék is a birodalmunkhoz fog
tartozni. - mondta kifejezéstelenül.
Elmara látta a fogadóst kijönni a konyhaajtón egy gőzölgő tállal és
megdermedni a máguslord szavai hallatán.
A varázsló mosolyogva nézett végig a közönségen. - Elég ostoba itt
bárki is, hogy megpróbáljon megállítani?
- Igen. - szólt ki Elmara csendesen a sarokból, s közben megtörte a
fojtogató varázst. Kezei már másra mozdultak, mikor oldalra húzódott, a
mélyebb árnyak közé. A máguslordok asztaltársasága - El gyanította, hogy
valójában kicsiny hatalmú tanoncok és azért vannak itt, hogy egy karavánt
biztosítsanak vagy más kisebb munkát végezzenek - a sötétségbe bámult
és próbált a szemébe nézni. Befejezte varázslatát. Előrelépett és szavait az
álló varázslóhoz címezte. - Akik hatalmas mágikus erőknek parancsolnak,
azoknak sohasem kellene olyanok ellen használniuk azt, kik nem bírnak
ilyesmivel. Egyetértesz?
Tévedsz. - vigyorodott el a máguslord és varázslatra emelte kezeit.
Elmara felsóhajtva rámutatott. A varázsló felhorkantott, ahogy
varázslata szavai félbeszakadtak és a torkához kapott.
- A saját varázslatod. - közölte Elmara a fuldokló varázslóval. - Nagyon
hatásosnak tűnik... talán mégiscsak én tévedtem?
Szavai hatására a hat torokból szinte egyszerre szólt haragos kiáltás,
ahogy a nagyképű és meglepett máguslordok székeikről felugrálva
pálcáikhoz kaptak, leverve ezzel számos flaskát és poharat. Elmara
figyelte a guruló üvegeket és kimondta a szót, ami egy várakozó
varázslatot hívott életre.
Pálcák emelkedtek és haragos kezek formáztak jeleket a levegőben.
Szavakat köpött, színes porokat és apró tárgyakat vett elő a hat mágus,
hogy leteperjék magányos ellenfelüket.
És nem történt semmi.
Elmara az egész ivóhoz intézte szavait. - Megakadályoztam ezeken az
embereket abban, hogy mágiát használjanak... legalábbis egy időre.
Élveznék egy jó varázsharcot, de nem szeretném lerombolni vele ezt a
fogadót. Ha kedvetek lenne foglalkozni velük...?
Kábult csend ereszkedett le. Azután székek tolódtak hátra, emberek
nyúltak tőreikért - és a máguslordok menekültek. Vagy legalábbis
megpróbálták. Csizmáik vitték őket, melyek sohasem nézték, hogy hová
lépnek velük és puha öklöket emeltek a tanoncok, melyeket sohasem
használtak még verekedésre. Az egyik varázsló tőre egy kereskedő arcába
villant, a sebesült férfi üvöltve rántotta elő saját fegyverét és jó hasznát
vette.
A mágus teste felborított székek közé rogyott és ismét csend
ereszkedett a teremre, csak egy máguslord halt meg; a többi ájultan feküdt
a padlón.
Először a fogadós mondta ki a szavakat, amire a többiek is gondoltak. -
Ez túl egyszerű volt, de ki marad életben közülünk, amikor a többi mágus
idejön és bosszút áll?
- Igen... csigákká változtatnak és eltaposnak a csizmáikkal!
- Tűzgolyókkal robbantják szét a fogadót és minket is benne.
- Talán, - mondta Elmara - de csak akkor, ha eljár néhány nyelv. -
Felemelt kezekkel nyugodtan egy varázslatot idézett, majd odalépve a
varázslókhoz megérintette azokat. Az emberek sietve kotródtak félre
útjából; látszott, hogy gyors és halálos problémának tekintik a varázslókat.
Amikor befejezte egy szót mormolt el és hirtelen hét kő jelent meg ott,
ahol az imént még testek feküdtek. Még egy mozdulat és a kövek is
eltűntek, csupán kis vértócsákat hagyva maguk mögött.
Egy közelben álló kereskedő Elmarához fordult. - Kövekké változtattad
őket?
- Igen. - mondta és hirtelen elmosolyodott. - Láttad... és a kövekből is
lehet vért fakasztani. - Néhány bizonytalan kuncogás jött és El a
mesemondóhoz fordult. - Tudsz már lélegezni annyira, hogy énekelj?
A férfi bizonytalanul bólintott. - Miért?
- Ha megtennéd, szeretném hallani a történet folytatását Uthgrael
Királyról.
A dalnok bólintott. - Szívesen... Hölgyem?
- Elmara. - mondta ki nevét. - Elmara Aumar, a heldoni Elthryn
leszármazottja.
A dalnok úgy nézett rá, mintha három feje lenne, mindegyiken egy-egy
koronával. - Heldon kilenc téllel ezelőtt hamuvá vált. - El nem válaszolt,
de egy pillanattal később a dalnok felbátorodott. - De mondd; hová
küldted azokat a köveket?
Elmara vállat vont. - Jó messzire, a tengerbe, Mystra Táncának
közelébe, ahol a víz mély. Amikor a varázslatom megszűnik és
visszanyerik eredeti alakjukat, akkor fel kell úszniuk a felszínre, hogy
életben maradjanak. Remélem nagy és erős tüdejük van.
Csend ereszkedett közéjük ezekre a szavakra. A dalnok próbálta ezt
megtörni azzal, hogy újra belekezdett a Szarvas Balladájába, de hangja
rekedt volt. Félbehagyta hát másodszor is és széttárta karjait. -Tudnál
vámi, Elmara Úrnő, holnapig?
- Természetesen. - válaszolt Elmara leülve az éppen felállított
asztalhoz, amelynél azelőtt a varázslók telepedtek le. - Hogy vagy?
- Élek, hála neked. - mondta csendesen a dalnok. - Fizethetem a
vacsorádat?
- Csak ha megengeded, hogy én fizessem az innivalót. - válaszolta
Elmara. Egy lélegzetvételnyi idő múlva összekuncogtak.

*****

Elmara az első kettő mellé tette a harmadik üveget is, üresen.

Sajnálkozva ránézett és megkérdezte - Maradt még életben herceg?
A dalnok vállat vont. - Belaur, természetesen, bár őt mostanában
“királyként" emlegetik. Nem tudok többről, de felteszem, lehetséges. A
legnagyobb probléma mostanában, hogy a máguslordok nyíltan
uralkodnak, úgy parancsolgatva, mintha mind királyok lennének. Az
egyetlen szórakozásunk, hogy figyeljük őket és próbálunk túljárni az
eszükön. Nem megyek vissza túl gyakran.
- Miért? - kérdezte Elmara a pohara aljában lötyögő utolsó kortyokra
bámulva. Csalóka egy ital.
- Nem egy biztonságos vidék azoknak, akik nyíltan a máguslordok
ellen beszélnek - és így van ez a dalnokokkal is, kiknek finom meséit nem
igazán kedvelik a varázslók és fegyvereseik.
A mesemondó gondosan kiürítette saját poharát. - Athalantarba nem
jönnek mostanában varázslók látogatóba... hacsak nincs meg a hatalmuk
hozzá, hogy minden máguslordot elintézzenek. Miért mész oda? Ha
bármilyen mágikus hatalommal bíró személy jön erre, azt a máguslordok
kétségtelenül uralomra törő veszélynek tekintik és együtt indulnak ellene!
Elmara csendesen nevetett. - Egy büszke mágus bárhová eljuthat, mi?
 A dalnok bólintott. - És sebesen. - Szemei elkeskenyedtek. - Furcsán
nézel, Hölgyem... Merre indulsz holnap?
Elmara ránézett. A tűz visszfényt vetett hirtelen elsötétedő szemeiben
és mosolya veszélyesen görbült. - Athalantar felé, természetesen.
 Tizenkettő

NEHÉZ VÁLASZTÁS, KÖNNYŰ

VÉG
Az élet útjának megválasztása luxus, ami csak keveseknek adatott meg
Faerunban. Talán a gyakorlat hiánya az, ami miatt ezek közül is sokan
átkozottul elvétik a választást.
- Galgarr Thormspurr, Maligh Tábornagya
Egy Harcos Szerint
A Kék Pajzs Évében

A baj első jele az üres út volt.

A fény áztatta reggel ezen órájában a Narthil felé vezető útnak tömve
kellett volna lennie recsegő-ropogó szekerekkel, fel-felhorkantó kocsihúzó
ökrökkel és számos, szamarat hajtó kölyökkel, szántóvetőkkel és
munkásokkal, talán még néhány lovas futár is lehetne közöttük. Ehelyett
Elmara egyedül találta magát az úton, ahogy maga mögött hagyta az
utolsó emelkedőt is. Ráadásul útját egy nagy kapu akadályozta. Hastarlban
töltött napjai idejében még nem voltak kapuk az Athalantarba vezető
utakon - legalábbis biztosan hallotta volna valamelyik fáradt kereskedőtől,
akik minden útközben történt apróság miatt panaszkodtak.
A kapu mögötti árnyékban pihenő őrök talpra ugrottak és alabárdjaik
után nyúltak. Ezek Athalantar fegyveresei, vagy különben ő egy
máguslord. Unottnak és kegyetlennek látszottak.
Elmara megigazította zsákját, hogy elrejtse a kezébe vett apró varázs-
tárgyakat és megindult a kapu felé.
- Állj, te nő! - kiáltott rá az őrök kapitánya. - Ki vagy és mivel
foglalkozol?
Elmara a tiszt szemébe nézett a kapun keresztül és udvariasan válaszolt.
- Az elsőhöz nincs közöd, a második pedig; mágiával foglalkozom.
A fegyveresek hátrébb léptek, unottságuk egy pillanat alatt elszállt.
alabárdok villantak meg a kapu felett átnyújtva, hogy feltartsák a
magányos nőt. A kapitány összevonta szemöldökét olyan tekintettel,
amitől a gyengébbek megfordultak és elfutottak.
 - Nem szívesen fogadjuk azokat a mágusokat, akik nem a királyt
szolgálják, - mondta a kapitány. Miközben beszélt, emberei lassan oldalra
tartottak, hogy megkerüljék a kapu oszlopait. Fegyvereiket készenlétben
tartották, hogy acélos körbe vegyék a nőt.
El nem foglalkozott velük. - És miféle király az?
- Belaur Király, természetesen! - csattant fel az őrkapitány és Elmara
érezte, hogy egy alabárd hideg hegye nyomódik hátához a bal lapockája
alatt.
- Térdre, most! - csattant fel megint a kapitány. - Megvárjuk a helyi
lord mágust és majd ő eldönti, mi legyen veled. Jobb lesz, ha
tiszteletteljesebb hangot ütsz meg vele, mint velünk.
Elmara szélesen elmosolyodott és felemelte egyik üres kezét. Kis
mozdulatot téve válaszolt. - Oh, várok.
Először mögötte szólaltak meg az elfúló lélegzet hangjai és a bordáit
próbálgató alabárdhegy is eltűnt. Körben a fegyveresek mind botladoztak,
kiabáltak vagy hánytak, fehér arccal térdre esve. Egyikük még talpon volt,
rogyadozva tartott a kapu felé, alabárdja kiesett ernyedt kezéből.
- Mit-mit csinálsz? - nyögte a kapitány, arca eltorzult a kíntól. -
Mágia...?
- Egy apró varázslat, amitől úgy érzed, mintha egy kardot toltak volna
át a torkodon. - válaszolt a fiatal, sasorrú lány nyugodtan. - De ha zavar...
A kapitány hirtelen szúró fájdalmat érzett a gyomrában és valami
felvillant előtte. Lenézett - hogy lásson egy csillogó acélpengét a hasából
kiállni, saját, sötétvörös vére végigcsurgott rajta. Fuldoklott, gyenge
kézzel kapott a pengéhez, gyomrát iszonyatos fájdalom járta át - és a kard
a kínnal együtt eltűnt.
A harcos csodálkozva bámult le sértetlen bőrzekéjére. Szemeit lassan,
vonakodva a nő tekintetére emelte, aki kedvesen mosolygott rá és
felemelte a másik kezét.
Az őrkapitány elsápadt, kinyitotta száját, hogy mondjon valamit,
állkapcsa megremegett és elmenekült. Alig néhány pillanat múltán az
egész őrség követte. Elmara halvány mosollyal ajkain figyelte őket, majd
elindult az úton a fogadó felé.

*****

Az ajtó feletti cégér Myrkiel Pihenőjét hirdette és kereskedők mondták

neki, hogy ez a legjobb (szinte az egyetlen) fogadó Narthilban. Elmara is
kellemesnek találta és leült egy székre a hátsó falnál, ahonnan láthatta a
bejövőket. Ételt rendelt a fogadósnőtől és megkérdezte, hogy
használhatna-e egy szobát egy rövidke ideig. Egy egész aranyat ajánlott
fel, ha nyugalma lehet ott.
A fogadósnő kicsit megemelte szemöldökét, de szó nélkül elvette az
érmét és egy szobát mutatott neki, melyen ajtó is volt. Amikor Elmara az
“Oh, egy őrzőért vasból!" című verset hümmögve visszatért székéhez,
olvasztott vaj, kenyér és nyúlpaprikás várta.
Jó volt. Majdnem teljesen végzett vele, mikor a Pihenő ajtaja
kivágódott és fegyveresek rontottak be kihúzott karddal. Közöttük egy
dühös tekintetű férfi lépett be, díszes talárja csupa vörös és ezüst.
- Hé, Asmartha! - csattant fel a nemes öltözetű férfi. - Ki ez a törvényen
kívüli, akit itt rejtegetsz? - egy gőgös mozdulattal a sarokban ülő fiatal nő
felé bólintott. A fogadósnő egy dühös tekintetet vetett Elmara felé, de a
sasorrú lány csak nyalogatta az utolsó falatokat egy nyúlcsontról és nem
törődött semmi mással.
Intve fegyvereseinek, fogy maradjanak körülötte, a taláros férfi
peckesen indult Elmara asztalához. A többi vacsorázó gyorsan félrehúzta
székét, hogy ne legyen útban - de csak annyira, hogy azért még mindent
halljanak.
- Lenne egy szavam veled, paraszt!
Elmara ránézett egy másik csontra. Méregette egy darabig, majd
félretette és egy másikat választott. - Lehet több is. - mondta nyugodtan és
folytatta az evést. Többfelől is elfojtott nevetés hangja jött - félbeszakítva
a finom ruházatú férfi hűvös és nyugodt tekintete által, ahogy sarkain
fordulva végigmérte az ivóban ülőket.
- Úgy értelmeztem, hogy mágusnak nevezed magad, - mondta hűvösen
az ülő nőnek.
Elmara letette ezt a csontot is. - Nem. Azt mondtam, mágiával
foglalkozom. - válaszolt, de még mindig nem nézett fel. Néhány hosszú
pillanat múltán, amikor egy újabb csontot kezdett rágcsálni, nyilvánvalóvá
vált, hogy nem kíván többet mondani.
- Hozzád beszélek, paraszt!
- Igen, észrevettem. - értett egyet Elmara. - Folytasd. - Felvett egy
újabb csontot, de úgy látta, hogy az már túl csupasz egy második
rágcsáláshoz és visszaejtette. - Kérek még sört. - kiáltotta és
keresztülnézett a fegyvereseken. Újra vidámság hangjai szóltak többfelől
is.
 - Raztan, - szólt a taláros férfi hidegen. - szúrd le ezt a neveletlent.
Elmara ásítva dőlt hátra székén, ezzel megmutatva hasát, hogy Raztan
el se téveszthesse. A fegyveres pengéje olyan simán csusszant át rajta,
hogy a férfi egyensúlyát vesztve arccal az asztalon lévő tányérba esett. A
hirtelen csendben mindenki hallotta, amint a kard hegye elvásik a falon a
nő mögött. Elmara nyugodtan félretolta a tányérját és kiválasztott egy
fogpiszkálót az előtte lévő tartóból.
- Varázslóság! - köpött ki az egyik fegyveres és suhintott egyet
pengéjével Elmara arcán keresztül. Vér nem fröccsent - és a kard olyan
szabadon suhant át a sasorrú arcon, mintha az levegőből lenne. A figyelők
vigyorogtak.
A taláros férfi lebiggyesztette ajkait. - Látom ismered a vasból való
őrző varázslatát. - mondta kifejezéstelenül.
Elmara mosolyogva bólintott, majd tett egy köröző mozdulatot egyik
ujjával. A kivont kardok körülötte eltorzultak és szürke kígyókká váltak. A
rémült fegyveresek figyelték, ahogy az ék alakú fejek feléjük fordulnak és
ívesen hátrafeszülnek, hogy megtámadják a kezeket, melyek fogva
tartották őket! A fegyveresek szinte egyszerre dobták el kígyóikat és
ugrottak hátra. Valaki megcélozta az ajtót és hirtelen több csizmás láb
dobogása hangzott fel, ahogy társai követték. Elmara körül az őrök
fegyverei - újra a régi pengék - csattanva értek földet.
A taláros férfi sápadtan hátrébb húzódott. - Beszélhetnénk, - dölyfös
hangjában bizonytalanság csendült. - s ha egy...
Elmara mindkét kezét felemelve bonyolult mintát rajzolt a levegőbe és
a férfi megfordult, hogy kirohanjon az ajtón. Félúton megállt, megingott
és a figyelők hallották, hogy félelmében felmordul. Hirtelen veríték
ütközött ki homlokán és mozdult volna tovább... de nem tudott. Elmara
felkelt és a megfagyott ember elé sétált. Rémült szemek figyelték
jövetelét.
- Ki uralkodik itt? - kérdezte.
A férfi szó nélkül rámorgott.
Elmara felemelte egyik szemöldökét és vele együtt egyik kezét is.
- K-kegyelem. - könyörgött a férfi.
- Nincs kegyelem mágusoknak. - mondta Elmara csendesen. Ezt már
régen megtanultam. - Elfordult. - Megkérdem újra: ki uralkodik itt?
- Én-ah... Narthil Belaur Királyhoz tartozik.
- Köszönöm, uram. - mormolta Elmara udvariasan és elindult vissza a
székéhez.
 A taláros férfi hirtelen kiszabadulván a mágikus szorításból
megtántorodott és majdnem elesett, három gyors lépést tett az ajtó felé,
majd megpördült és egy varázslatot morgott, tőre megvillant a kezében. A
figyelők felhorkantak. A taláros varázsló pengéje és az eldobott kardok
egyként ugrottak fel és repültek Elmara háta felé halálos acélviharként.
Anélkül, hogy megfordult volna, Elmara elmormolt egy halk szót. Az acél
hegyek épp csak egy pillanatnyi távolságra attól, hogy életét vegyék
megfordultak és visszarepültek a mágus felé.
- Nem! - kiáltott fel a varázsló és rémülten kapott az ajtókilincs felé. -
Mit...
A pengék halálos esőként értek célba felemelve a férfi testét és az
ajtóig repítve azt. Végül a földre rogyott, rúgott még egyet, a pengék
fényes erdőt alkottak hátában.
Elmara felvette kabátját és zsákját. - Látjátok? A kegyelem
fogyóeszköz. És nincs a mágusok között, ahogy én tanultam, bizalom sem.
- mondta és elindult az ajtó felé.
A figyelő arcok némelyike a fogadó ablakainak nyomódott, ahogy
Elmara nyugodtan kisétált az útra és menet közben úgy bámulta a boltok
ablakait, mintha pénze és ideje is lenne elköltenivaló. Nem sokáig
sétálgathatott, mire felhangzott egy hosszú kürtjel észak felől - a kicsiny
Narthil Erődből. Az erőd kapuja kivágódott és paták klappogása
hallatszott. Egy idős férfi lovagolt ki rajta ünnepélyes köpenybe öltözve és
mögötte két teljes vértezetet viselő fegyveres, dárdákat szorongatva.
Elmara figyelte, ahogy felé fordulnak. Számszeríjnak jelét sem látva vállat
vont és visszafordult a fogadó felé.
Az utca gyorsan megtelt bátor falusiakkal. - Ki vagy, ifjú leány? -
kérdezte egy sebhelyes orrú férfi.
- Egy barát... Mystra vándor papnője Athalantarból. - válaszolta
Elmara.
- Máguslord? - kérdezte egy másik férfi haragosnak tűnő hangon.
- Egy renegát máguslord? - feltételezte egy nő mellette.
- Sohasem voltam máguslord. - válaszolta Elmara a nagykeblű,
viseletes ruhájú nő felé fordulva, aki úgy tátogott, mintha egy beszélő hal
lenne. - Hogy mennek a dolgok itt, Narthilban, jóasszony?
Megilletődve szavaitól a nő előbb dadogott egy kicsit, majd keserűen
válaszolt. - Rosszul, lányom, mióta Athalantar kutyái idejöttek és
beköltöztek az erődbe. Azóta kérdés nélkül dézsmálják az élelmünket és
lányainkat!
 - Ja. - értettek egyet többen is.
- Kegyetlenebbek, mint a legtöbb harcos? - kérdezte Elmara kezével az
erőd felé intve.
A nő vállat vont. - Nem olyan kegyetlenek, mint... büszkék. A fiatalok
nem is ágaskodnának vagy idegesednének fel annyira mindenen, ha el
kellene tölteniük tíz napot nálam vagy bármely más nőnél rendtevéssel és
takarítással!
- 'gyázzatok! - szólalt meg egy férfi figyelmeztetőlelt, és Elmara körül
az emberek visszahúzódtak, ahogy a három lovas odaért. A fiatal nő
nyugodtan állva várta őket.
Előtte megállítva hátasát az ezüst százszorszépekkel hímzett lila
köpenyt viselő idős férfi elkényelmesedett a nyeregben és bemutatkozott. -
Nevem Aunsiber, Narthil helytartója. Ki vagy te, aki varázslatot használsz
a birodalom törvényes fegyverszolgái és máguslordjai ellen?
Elmara udvariasan bólintva üdvözölte. - Valaki, aki jobban szeretné, ha
a varázslók segítenék a népet és nem uralkodnának felette... aki jobban
szeretne egy olyan királyt, aki békét, állandóságot és élelmet jelent a
népének és nem csupán adókat, kizsákmányolást és kegyetlenséget.
Korántsem meglepően, egyetértő mormogás hangzott fel a tömegből itt
is, ott is. A helytartó szúrósan nézett végig a tömegen, oldalra lépve
nyughatatlan hátasával. Hangja gúnyolódva szólt. - Egy álom.
Elmara lehajtotta fejét. - Az... és nem az egyetlen.
Az idős férfi lenézett a magas nyeregből. - És mi a többi, ifjú
álmodozó?
- Csak egy van. - válaszolt Elmara halkan. - Bosszú. - Felemelte kezeit,
mintha varázslatra készülne - és az öreg arca elfehéredett. Intett kísérőinek,
megfordította lovát annak ideges horkantásai közepette és galoppban az
erőd felé indult. Néhány huhogás és biztató kiáltás jött a tömegből, de
Elmara szó nélkül megfordult és visszament a fogadóba.
- Mit mondott? - kérdezte egy férfi, amikor belépett az ajtón.
Egy közelben ülő nő előredőlt és hangosan válaszolt. - Nem hallottad?
Bosszú.
Azután meglátták, hogy Elmara is a teremben van és csend zuhant
rájuk, az egész helységet betöltő, nyugodtan lógó csend. El nagyvonalúan
a nőre mosolygott és a pulthoz ment. - Itt van már a söröm? - kérdezte
nyugodtan és még jobban elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy
legalább egy férfi el merte nevetni magát mögötte.
 *****

Briostnak nem volt jó napja. Amikor a futár megérkezett kirobbant a

nagy tanácsteremből. Egy tanonc, aki egy épp csak tökéletesített
varázslattal hallgatózni próbált, bűnösen felsóhajtott; mestere arca haragtól
volt sötét.
- Menj és gyakorold a tűzlabdát - csattant fel Briost. - vagy amit csak
akarsz. Elhívtak a király dolgában. Valami őrült vándor varázsló ostoba
módon megölte Seldinor összes tanoncát egy fogadóban Narthiltól
nyugatra - és ő “túl elfoglalt", hogy bosszút álljon. Úgyhogy én megyek,
hogy fejét vegyem annak az idiótának a máguslordok dicsőségére!

*****

A kéz, amely felrázta Elmarát könnyed volt, de erős. Myrkiel

Pihenőjének legjobb ágyában ébredt fel és nézett a fölé hajoló nőre. A nő
csak egy maga köré tekert takarót viselt. - Leányom, leányom, - sziszegte
El felé a sötétben. - jobb, ha most gyorsan elmégy innen az erdőbe. Azt
mondják, hogy fegyveresek jönnek érted!
Elmara nyújtózkodva ásított. - Köszönetem, jóasszony. Van egy kis
forró almaborod és némi kolbászod?
A fogadósnő rábámult. Valami mosolyféle suhant át az arcán és
kisietett, csupasz lábai fehéren világítottak a félhomályban.

*****

Az út rázkódott a paták alatt a hajnal előtti szürke félhomályban.

Athalantar tizenhat lovagja sötéten és halálosan csillogó vértezetekben
tartott nyugat felé, csatába. Közöttük egy parancsnoki sisakot viselő férfi a
mellette lovaglóhoz fordult.
- Gyanítom, hogy elmondod, mágus, - parancsolta - hogy miféle
sürgető kényszer miatt kell fél éjszakán át lovagolnunk.
- Bosszút állni megyünk, Herceg. - csattant fel Eth Máguslord. - Ennyi
elég vagy meg akarod még kérdőjelezni parancsaimat?
Gartos Herceg fontolgatta a dolgot egy darabig mielőtt megszólalt. -
Nem... a bosszú a legjobb ok a háborúra.
Kiáltás jött szemből és a lovak lelassítottak. - Maradjatok az úton,
átkozottak! - parancsolta Gartos fáradtan, ahogy a lovagok hátasai
nyugtalanul horkantgatva táncoltak körülötte. A lovagok csapata
kelletlenül állt meg.
- Mi van? - üvöltötte.
- A Narthil kapunál vagyunk, Herceg Uram... és nem áll ott őrség.
- Sisakot le! - csattant fel Gartos. - Elő a pengékkel! - és uralkodói
mozdulattal intett egyet. A lovagok azonnal követték a parancsot és
megugratták lovaikat. Egy lélegzetvételnyi idő múlva bevágtattak
Narthilba.
A hajnalszínezte út üres volt és sötét; nem csillant fény egyetlen
ablakban sem. Az elöl haladó lovagok lassítottak és bizonytalanul néztek
körbe. A falu aludni látszott, de mindenki hallotta, ahogy a lovagok
lezuhantak lovaikról, mikor azok nekimentek az utcán kifeszített
köteleknek, nem is voltak kötelek... és nyílvesszők sem... és senki sem
hívta ki őket. Hacsak...
Egy magányos figura sétált feléjük az úton: egy fiatal, sovány nő
leírhatatlan öltözékben és egy bögre gőzölgő almabort tartva egyik
kezében. Nyugodtan megállt előttük és figyelt. A lovagok sétába
lassították lovaikat és lassan körülfolyták a lányt.
Elmara azon kapta magát, hogy egy harcviselt lovag szemeibe néz, aki
csodálatos vértezetet viselt és mellette egy hideg szemű férfi lovagolt
köpenyben, akiről levilágított, hogy “máguslordnak" nevezi magát.
- Jó reggelt. - szólt csendesen kortyolva egyet a bögréből. - Kik azok,
kik fegyverekkel jönnek Narthilba, amikor a becsületes népek még
alszanak?
- Én kérdezek és te fogsz válaszolni! - csattant fel a harcos, lovát
oldalra fordította, hogy előre dőlve Elmara fölé magasodjon. - Te ki vagy?
- Valaki, aki láthatja a büszke mágusokat és kegyetlen fegyvereseiket
elbukni. - válaszolta Elmara és az “elbukni" szóra varázslata életre kelt.
Csillogó hatalom szilánkjai ugrottak szét körülötte minden irányba. Ahol
fémet értek ropogó, kék lángokká váltak - és a vértezetet viselő vagy
pengét szorító emberek kiestek a nyeregből.
Egy rövid pillanatig a világ csupa fénynek és üvöltésnek tűnt, tele síró
lovakkal, melyek terhükről szabadulva dörgő patákkal megugrottak és
Elmara már csak két lovassal nézett szembe, akik fehér arccal ültek a
nyeregben és egy sietve alkotott védelmező varázslat csillogott körülöttük.
- Én következem. - mondta Elmara csillogó szemekkel. - Ki vagy?
A harcos lassan, rosszindulatúan előhúzta kardját és Elmara mágikus
rúnákat látott felvillanni és tovább csillogni az acélon. - Gartos Herceg
Athalantarból - mondta büszkén. - A férfi, aki megöl, varázslónő, és ez
olyan bizonyos, minthogy a nap Narthil egére emelkedik majd. - Ahogy a
harcos beszélt, a mellette csendesen ülő máguslord kezei gyorsan mozogni
kezdtek, de a következő pillanatban szemei elkerekedtek: Elmara hirtelen
eltűnt.
Azután Eth Máguslord lova hátrálni és prüszkölni kezdett és valami
súly jelent meg mögötte. Éppen megfordult volna, amikor egy kéz
könnyeket csalva szemeibe az arcára csapódott és egy másik torkon ütötte.
Hörögve és levegőért kapkodva Eth Máguslord kifordult a nyeregből és
érezte, hogy valami kiszakad az övéből mielőtt a sötét föld közelebb
ugrott, hogy keményen eltalálja a fejét és elvegye tőle a Birodalmakat,
örökre...
Elmara leugrott a lóról, mikor a varázsló kiesett a nyeregből; Gartos
nagyon gyors volt. Érezvén, hogy Elmara mágiája hová vitte őt már
lendült is kardja, kettészelve a levegőt a máguslord magasított nyerge
felett.
Elmara földet érve még előbbi ugrása lendületével oldalra vetődött és a
pálcára nézett, amit az imént zsákmányolt. Ah, ott! Paták dübörögtek felé,
ahogy felnézett és előremutatott a pálcával óvatosan ejtve ki a belevésett
szót. Fény villant és szisszent ki a pálca végéből, a két mágikus lövedék
Gartos Herceg arcába csapódott. Feje hátracsuklott és kínjában üvöltve
csapott a levegőbe, miközben lova továbbvitte. Elmara ugrott, gurult és
felemelkedett. A mellette elszáguldó páncélos figurára mutatott a pálcával
és néhány halk szót mondott.
A herceg kiesett a nyeregből, hatalmas csattanással ért földet és egy
gurulás után csendesen feküdt tovább. A ló elszáguldott a kelő nap felé.
El leeresztette a pálcát és gyorsan körülnézett maradék ellenfeleit
kutatva. Egyet sem találva a fekvő harcoshoz ment. Gartos a hátán feküdt,
arca kíntól és haragtól sötét.
- Lenne még néhány kérdésem, harcos. - mondta Elmara. - Mi hozott
harcosokat Athalantarból Narthilba?
Gartos dühösen morgott, de nem szólt. Elmara megemelte szemöldökét
és figyelmeztetően felkapta kezeit, mintha egy varázslatba kezdene.
Gartos figyelte ujjai mozgását és felmordult. - T-tartsd meg magadnak
a varázslatodat. Azt a parancsot kaptam, hogy találjam meg azt, aki
tanoncokat ölt meg az Unikornis Szarvában nyugatra innen... te?
Elmara bólintott. - Én kábítottam és küldtem őket el; talán még élnek.
Kitől kaphat a birodalom hercege parancsot?
 A harcos ajkai megremegtek dühében. - Még a király is
engedelmeskedik az idősebb máguslordoknak... és a király tett herceggé.
- Miért?
A férfi fektében megvonta vállait. - Megbízott bennem... és azt akarta,
hogy parancsolhassak a fegyvereseknek anélkül, fogy valami fiatal
máguslord ellenemre tehessen.
Elmara bólintott. - Ki volt ez a varázsló veled?
- Eth Máguslord... a figyelőm, akit a máguslordok rendeltek mellém,
hogy biztosítsa, nem teszek Belaur Királynak olyat, ami ellenükre lenne.
- Úgy beszélsz, mintha Belaur rab lenne.
- Az. - válaszolt Gartos egyszerűen és Elmara látta, hogy elfordítja
tekintetét, mintha keresne valamit.
- Mondj többet erről az Eth Máguslordról. - mondta El előrébb lépve és
kihúzva övéből a pálcát. Jobbnak látta tovább beszéltetni a harcost, hogy
ne legyen ideje egy támadást fontolgatni.
Gartos megint vállat vont. - Keveset tudok; a máguslordok nem
beszélnek sokat magukról. “Kőkarom" volt a neve; fiatalabb korában
varázslatokkal elpusztított Egy Ámbraszín Hulkot... de ez minden, amit...
Thaerin!
A harcos kiáltására mágikus fény lüktetett fel. Elmara sietve
megfordult - éppen időben, hogy lássa a rúnákkal televésett kardot felé
száguldani a levegőben.
Félreugrott. A harcos felüvöltött. - Osts! Indruu hathan halorl! - és a
penge megfordult a levegőben, újra El felé száguldott.
Elengedte a pálcát és kétségbeesetten maga elé emelte kezeit - és a
penge keresztülvágva azokat testébe mélyedt. Elmara sikoltott. A hajnali
ég forogni kezdett körülötte, ahogy hátratántorodott, vér fröccsent, Elmara
beszélni próbált. Az útra rogyott és nagyobb kín áradt szét benne, mint
amekkorát valaha is ismert.
Hideg nevetést hallott Gartos felől, ahogy elborította a sötétség és
akaratának minden erejét latba vetve küzdött, hogy belekapaszkodjon
valamibe... bármibe... Utolsó leheletével felsóhajtott - Mystra, segíts...

*****

Gartos herceg talpra küzdötte magát. Belül gyenge és beteg volt, s nem
érezte a lábait... de úgy tűnt, azok engedelmeskedtek neki. Morogva tett
néhány bizonytalan lépést és leült, vértezete csörömpölt. Narthil forgott
körülötte.
- Nyugalom. - mormogta fejét rázva. - Nyugalom... - Emberei
mozdulatlanul feküdtek a porban, ló nem volt a láthatáron. - Thaerin. -
morogta. - Aglos! - Gartos kinyújtott kézzel figyelte, ahogy a penge
kiszabadítja magát a halott nőből és felemelkedik, sötéten és véresen
lebegett várakozó kezébe. Fiatal boszorkány, hogyan is gondolhattad,
hogy elintézed Athalantar máguslordjait? Lecsatolta gallérját, félredobta és
megszorította alatta az amulettet, szemeit lehunyva koncentrált Ithboltar
Máguslord arcának emlékére...
Kemény ujjak söpörték félre. Szemeit kinyitva a fogadósnő fehér,
rémült arcába bámult, amint az egy tőrt döfött a torkába és rántott félre
keményen. Vér spriccelt. Gartos Herceg nyelni próbált, nem tudott, s
felemelte pengéjét. A csillogó rúnák táncoltak szemei előtt, elbűvölték,
mielőtt az örök sötétségbe zuhant...

*****

- Gartos elintézi ezt a varázslónőt. - mondta Briost keményen és

halvány mosoly suhant át arcán. - Eth majd tesz róla, hogy így legyen.
- Megbízol Eth képességeiben? - kérdezte Undarl. A varázslók egy
asztal körül ültek és a máguskirály magas székére néztek. Annak tűzvörös
gyűrűje hirtelen valami belső fénnyel villant fel.
Briost vállat vont azt kérdezve magában (immáron nem először), hogy
vajon miféle hatalom rejlik a gyűrűben. - Képesnek bizonyult... többször
is.
- Ez is egy próba, ugye? - kérdezte izgatottan Galath.
- Természetesen. - válaszolt Briost türelmes, száraz hangon. Miért,
gondolta magában, kell lennie egy buzgó ölebnek is ezeken a gyűléseken?
Valami munkát kellene találni Galathnak ezekre az estékre -
tekercshajtogatást, talán, vagy ruhatisztogatást? Bármi elképzelhető, ha
távol tartja...
Galath buzgón előredőlt. -Tett már jelentést?
Nasarn a Csuklyás felhorkant és hűvösen nézte az asztalt. - Ha minden
tanonc, akit megbízunk egy feladattal jelentést tenne, akkor egész nap a
gügyögésüket hallgathatnánk... és egész éjszaka! - Sohasem pislogó
szemeivel, élesen metszett orrával és poros, sötét színű talárjában úgy ült
ott, mint valami prédára váró keselyű.
 Undarl bólintott. - Nem feltételezem, hogy egy máguslord társai
zargatására vesztegetné hatalmát és csevegésre; csak komolyabb dolgok
esetén jön jelentés... például, ha a behatoló mágus egy másik birodalom
kémének bizonyul vagy egy betörő sereg vezetőjének.
Galath zavartan dőlt hátra és vette el tekintetét a máguskirály nyugodt
arcáról. Többen is megmosolyogták, ahogy az asztalt bámulta. Briost
nyíltan ásított egyet miközben megigazította sötétzöld talárjának egyik
ujját és kényelmesebb helyzetbe fészkelődött. Alarshan, talán az egyetlen,
aki népszerűbb volt közöttük, szintén ásított és Galath szomorúan bámulta
tovább az asztalt.
- Lelkesedésed hitelt érdemel, Galath. - mondta faarccal Sárkánylovas
Undarl. - Ha Eth segítséget kér vagy valami történik vele, akkor téged
foglak kijelölni, hogy helyükre tedd a dolgokat Narthilban.
Galath gyorsan és büszkén felegyenesedett láthatóan kicsit meginogva,
ami elfojtott vidámságot csalt több máguslord arcára. Briost a szemeit
forgatva a mennyezetre nézett és csendesen megkérdezte, hogy Galath
tudja-e hogyan kell kinyitni egy varázskönyvet vagy, ha megajándékozzák
eggyel, akkor nem-e meghámozza azt, mint egy krumplit?
A kövek nem válaszoltak... de hát századok óta Athalgard
nagytermében voltak és megtanultak türelmesen hallgatni.

*****

A kin égette, átfutott rajta és azzal veszélyeztette, hogy elsöpri. Az

elfeketedő semmiben El akarata fehér fényébe kapaszkodott. Ki kell
tartania valahogy...
Újabb fájdalomhullám emelkedett, ahogy a bűvös penge megmozdult
és csúszni kezdett lágyan - oh, olyan lágyan, a saját vérétől! -, ki a
testéből, csupán ürességet hagyva maga után... Faerun nem láthatja így,
forró vére kiömlik belőle a napra... de nem tud tenni semmit, semmit,
hogy elállítsa a vérzést. Kezei megmozdultak egy kicsit, gondolta, ahogy
próbált a sebhez nyúlni, de a fények és hangok körülötte már halványodtak
és egyre jobban fázott. Süllyedt, süllyedt a semmibe, ami körülvette,
elszívta életerejét... és hideg, mint a jég.
Elmara nyögve próbálta összeszedni akaraterejét. A fehér fény, amit
még mindig képes volt felidézni halványan pislákolt előtte, mint
boszorkánytűz az éjszakában. Előrelökte magát, bele a fénybe,
belekapaszkodott és az körülvette, mígnem fehér lángok között lebegett.
 Csökkent a fájdalom. Valaki megmozdította, óvatosan arrébb gurítva...
egy pillanatra pánikba esett, ahogy a mozdulat megrengette a fehérséget és
ő majdnem kizuhant belőle... akaratával belekapaszkodott, míg az újra
körül nem vette.
Valami - egy hang? - visszhangzott körülötte, örvénylett és messziről
sikoltott, mint egy trombita, de nem sikerült kivennie a szavakat... ha
voltak egyáltalán. A semmi körülötte sötétedni látszott és El vadul
kapaszkodott a fénybe. Mely mintha most fényesebbé vált volna és El újra
hallotta a hangot a távolban meglepetten felkiáltani majd elhalkulva
félelemtől dadogni, vagy a csodálkozástól?
Egyedül lebegett a fénytengerben... és az előtte lévő gyöngyszín ködből
kiúszott valami, hogy magához ölelje. Sárkánytűz! Dühöngő lángok
kereteztek egy jól ismert utcát és Elmara megpróbált felkiáltani.
Elthryn Herceg állt a lángoló Heldon közepén, a tűz visszatükröződött
fényes, fekete csizmáiról és az Oroszlánkardot tartotta, egészben és
visszaverve a lángokat. Megfordult, hosszú haja örvénylett, s Elmarára
nézett. - Türelem, gyermekem.
Azután füst és lángok örvénylettek közöttük és bár apja nevét kiáltotta
kétségbeesetten, nem látta őt többé, csak egy nagy termet, melyben
gazdagon díszített talárokba öltözött, kegyetlen mágusok hajoltak egy
díszes tál fölé, melyet aranyból vert, szárnyas nők tartottak. Egyikük
Sárkánylovas Undarl volt, a máguskirály, aki elpusztította Heldont. Egy
másik mágus dühösen tekergő ujjakkal húzta el kezét a víz felett. - Hol
van? - morogta... és mintha egy pillanatra meglátta volna Elmarát. Szemei
összeszűkültek, majd elkerekedtek - te a terem forogni kezdett és eltűnt a
fényben, s Elmara hirtelen Mystra szemeibe bámult, aki a levegőben állt
előtte, mosolyogva, karjai ölelésre tárva.
Sietségében botladozva Elmara felé futott a láthatatlan földön.
Könnyek szöktek szemébe. - Mystra úrnő! - zokogta. - Mystra! - Az
istennő körül a fény sötétedett és a Rejtélyek mosolygó úrnője
elhalványult... elhalványult...
- Mystra! - kétségbeesetten nyúlt előre, könnyek mosták el a sötétedő
képet. Zuhant... zuhant... a semmibe ismét, fázva és tehetetlenül, egyedül,
Mystra fénye eltűnt.
Haldoklott. Elmara Aumar már biztosan halott és csak a szelleme
vándorol, míg el nem halványul... de nem! A sötétben lebegve Elmara
távoli fénypontot látott szikrázni és fellángolni - azután felé rohanni,
fényesen és pörögve. Csodálkozásában és félelmében felkiáltott, ahogy a
vakító fényesség ráugrott és ismét elborította. Mystra mosolya mintha
mindenhol ott lett volna körülötte, melegen, kényelmesen és végtelenül
bölcsen.
A vékonyodó ködön keresztül Elmara újabb látomást látott: feláll
térdeléséből, ahogy Mystrához imádkozott és egy asztalhoz lép, melyen
egy nagy, díszes kötésű könyv hever kis varázs-tárgyaktól övezve. Leül,
felüti a varázskönyvet és tanulni kezd... köd vette körül és amikor ismét
kitisztult, Elmara látta magát varázsolni és figyelni, amint egy tűzgolyó
kel életre előtte. Tűzgolyó? Ennek a varázslatnak a mágusok az urai, nem
a papnők...
A fényes köd megjelent, majd újra szétvált, táncoló tüzet fedve fel,
mely lángolt végtelenül és mozdulatlanul, a semmiben. El belenézett. A
tűz mágikus volt... és ismerős. Az ugráló, nyaldosó lángokba bámult... és
igen! Ezek azok a varázslatok voltak, melyeket korábban memorizált és
csak arra vártak, hogy felszabadítsa őket!
Igen, mondta egy meleg és hatalmas hang mindenhonnan, majd
hozzátette, Figyelj. A tüzek egyike hirtelen megmozdult, sziszegett és
tekergett, mint egy haragos kígyó. Váratlan fénnyel szikrázott fel - túl
fényesen, hogy tovább nézze, amikor a hang újra megszólalt, Csináld és
tartsd!
A tűz fellángolt és eltűnt, csupán a fehér ködöt hagyva maga urán
borostyánszínben ragyogva. Elmara hirtelen jobban érezte magát, mintha
félelme és fájdalmai elhalványultak volna... ugyanakkor az elméjére
telepedett tompa súly könnyebbé vált, mintha egy varázslat lépett volna ki
belőle.
Újra, szólt Mystra elme-hangja. Újabb lángok szikráztak fel, kinyíltak,
majd eltűntek. Elmara erősebbnek érezte magát és mintha a fájdalom még
inkább múlóban lett volna, ahogy a most aranyszínre váltott Mystra-
ködben sütkérezett.
Most csináld egyedül, mondta a hang és El megremegett ijedtében és
idegességében. Valahogy tudta, hogy a hang széttépheti elméjét... de a
lángok újra megjelentek és ugráltak, ahogy akaratával vezérelte őket.
Fényesebben, most... igen! Így és... sikerült!
Aranyszín fény fordult ki a ködből előtte, ahogy a varázs-tűz
szétoszlott. Elmara még erősebbnek érezte magát, mintha a tompaság fedte
kín elhagyta volna, leesett róla, mint egy rongyos kabát, amit átvág egy
penge... és elméjében újra megjelent a varázslatok égető súlya.
 Mystra megtanította neki, hogyan változtathatja memorizált varázslatait
gyógyító energiává és irányítsa a nyers erőt, hogy az saját felépüléséért
dolgozzon. A borostyánszínben fénylő elme-ködben lebegve El
felsóhajtott a folyamat szépségét és bonyolultságát látva... a fagyos
sötétség távolinak tűnt. Úgy találta, hogy meg tudja különböztetni a
varázslatokat egymástól, ha elegendő ideig néz a lángokba. Lebegett és
koncentrált, a kín maradéka, mint egy sajgó kabát körülötte, amikor
kiválasztotta a leghasználhatatlanabb varázslatot.
Elhasználni egy rövid pillanat műve volt és a fájdalom tovább
csökkent. Élni fog!
Ezzel a gondolattal együtt El azon kapta magát, hogy emelkedni akar -
és már mozgásban volt, lágyan lebegve felfelé az aranyfényű ködben a
fény felé...
Hirtelen lecsaptak rá a zajok és a fények. A szeme előtt úszó arany
ködön keresztül látta a reggeli felhőket a kék égen - sötétebben és
közelebbről pedig ügyefogyottan, tátott szájjal bámuló arcok gyűrűjét
maga körül. El felismerte Asmartha, a fogadósnő ideges arcát és
rámosolygott.
- I-igen. - szája tele volt vérrel - Élek.
Többen is felsikoltottak és az arcok gyűrűjéből hápogó hangok jöttek.
El halványan elmosolyodott... és szíve megdobbant, amikor a fogadósnő
mosolyát viszonozva lenyúlt egyik erős kezével, hogy megérintse.
- Látom. - mondta a nő, hangja csodálkozástól rekedt. - Halott voltál...
felnyitottak, mint egy levágott disznót... de most egészben vagy. Az
istenek valóban léteznek... kell, hogy létezzenek. Láttalak meggyógyulni,
itt, előttem. Az istenek itt voltak!
Asmartha arcát szinte kettészelte széles, vad nevetése és könnyek
csurogtak végig arcán. Óvatos ujjakkal végigsimított El arcán és megrázta
fejét. - Sosem láttam még hasonlót. Melyik isten mosolygott rád,
hölgyem?
- Mystra. - mondta Elmara. - Nagy Mystra. - Ülő helyzetbe küzdötte
magát és hirtelen erős karok jelentek meg a vállainál, hogy segítsenek
neki. - A Rejtélyek Úrnőjének papnője vagyok. - mondta El a
fogadósnőnek - és amikor hirtelen belécsapott a felismerés még hozzátette
- Bár még tanulnom kell.
- Hölgyem?
- Ha máguslordokkal és fegyveresekkel akarok harcolni szemtől
szemben, - mondta El halkan - akkor magam is mágussá kell válnom.
 - Nem vagy varázslónő?
Elmara megrázta a fejét. - Még nem. - Talán sohasem leszek, gondolta
hirtelen, ha nem találok egy varázslót, aki tanít... és hol a fenében fog
olyat találni, akiben megbízhat? Nem Athalantarban, ahol minden varázsló
máguslord... és nem Calishar vidékén. Kell még lenni varázslóknak a
körülöttük lévő birodalmakban, igen, de hol kezdje a keresést?
M-Braer. Természetesen. Elmegy a Nemes Erdőbe és felkéri
tanítójának. Bármit is mond, az olyan válasz, amiben megbízhat. -
Mennem kell. - mondta El talpra vergődve.
A világ forogni kezdett körülötte és El megingott, de Narthil egyik
lakója elkapta a vállánál és segített állva maradni. - A máguslordok
megtalálnak a varázslataikkal. - mondta Elmara sietve. - Minden pillanat,
amit itt töltök, veszélyt hoz rátok. - Mély levegőt vett, majd még egyszer
és visszanyúlt a ködbe, hogy elhasználjon még egy varázslatot.
Asmartha hátrébb lépett, amikor El felmordult és csillogó fehér fény
támadt körülötte. A fény elhalványult és a fogadósnő látta, ahogy a fiatal
lány már önerőből is képes megállni véráztatta ruhájában és sápadt,
megviselt arcával.
- A zsákom. - mormolta és elindult a fogadó felé. A fogadósnő sietve
mellé lépett, hogy megtámassza, ha elesne, de Elmara elmosolyodott és
visszautasította - Már jól vagyok... és boldogabb, mint általában. Mystra
lemosolygott rám.
- Na ezt most elhiszem. - mondta a zömök nő, ahogy a Pihenő felé
tartottak. Az ajtó bevágódott mögöttük.

*****

Elmara úgy ment el, ahogy jött; egyedül, csomagjával a vállán,

északkeletnek tartva a mezőkön. A fogadósnő figyelte, amíg el nem tűnt a
láthatáron, remélve, hogy nem éri baj. Valaha Asmartha egy kalandozó
életről álmodott, hogy megnézi Faerun összes mesés vidékét és elfekkel
barátkozik... és ott megy egy lány, akinek mindez sikerült.
A fogadósnő rámosolygott egy távoli dombgerincre, ahogy vendége
pöttömnyire zsugorodott alakja eltűnt mögötte. Megrázta fejét. Talán az
istenek elég szélesen mosolyognak az óvatlan kislányra, hogy életben
maradjon a máguslordok ellen vívandó csatájában és egy nap
visszajöhessen Narthilba elég időt töltve ott, hogy elmesélje egy kövér és
idősödő fogadósnak merre járt és mit látott... de jobban szerette volna, ha
semmi sem történik.
Asmartha sóhajtva végigsimított köpenyén és visszament a Pihenőbe.
Jobb lesz, ha rávesz néhány férfit, hogy húzzák félre azokat a testeket,
mielőtt az éj leszálltával az egész utca bűzleni kezd és a vadak
bemerészkednek Narthilba.

*****

És így, Narthil egyik zúgolódó jóembere azon kapta magát, hogy a

halott herceg fölé hajol. Kinyúlt, hogy eltulajdonítsa a harcos fegyverét -
és felszisszent, félelmében hátraugorva. A kard magától megrázkódott. Az
acélt borító rúnák lüktetve felfénylettek, majd világítani kezdtek. Azután a
penge felemelkedett a földről, mintha láthatatlan kezek mozgatnák, egy
pillanatig a levegőben lógott a rémült falusi előtt, majd elrepült, lassan és
lágyan suhanva a levegőben, heggyel előre és egyenesen, mint egy kilőtt
nyíl Északkeletre indult, a dombok felé.
A férfi figyelte egy darabig, nyelt egyet és egy imát intézett Tempus, a
Harcok Ura felé. Miféle világ lesz ebből, ha már a kardokban is mágia
van? Egyébként meg, mi jót talált az a fura penge ebben a dögevőben itt?
A falusi lenézett. A halott harcos vak szemekkel bámult a napra. A falusi
megrázta fejét, tenyerébe köpött és megragadta Athalantar Hercegének
lábait. Hmmm... a penge elment - de ezek a csizmák...?
Senki sem látta, de a bűvös penge maga mögött hagyott egy újabb
dombgerincet északkelet felé tartva. Egy varázslat a távolból kötelezte,
hogy újra megízlelje a vért, melyben utoljára fürdött, egy fiatal varázslónő
vérét, aki egyenlőre még ismeretlen a máguslordok számára. Egy nő, aki
fegyvereseket, hírnököket és máguslordokat egyaránt elintézett, ahogy
Athalantar egyik hercegét is - és ezért meg kell halnia. A penge tovább
repült, a vérszagot követve.
 Tizenhárom

ELÉG VARÁZSLAT A HALÁLHOZ

Gondolkozz el ezen, idegesítő mágusféle: még a leghatalmasabb
főmágusnak sincsenek elég erős varázslatai, hogy kijátssza a halált.
Néhányakból lich lesz... élőhalott. A többiek sírban végzik és poraik nem
lesznek többek a mellettük fekvő porainál. Úgyhogy amikor legközelebb
eltalálsz valami szántóvetőt a tűzlabdáiddal, akkor jusson eszedbe: mi
mind csak a halálhoz elég varázslatot uralunk.
- Ithil Sprandorn, Saskar Lord Mágusa
mondta a rab varázsló Thorstelnek
A Figyelő Fa Évében

A Lánguralom ideje meleg és nedves volt a Vérvirágok Évében és ha

az istenek takarékoskodnak az esővel ősszel, akkor bőséges aratás jön
majd a Csillám Folyó mentén.
Phaernos Bauldyn, a Sétáló Fa Ágainak tulajdonosa előredőlve figyelte
a nyugati dombok mögött lemenő nap utolsó sugarainak fényét. Szépséges
föld ez... bár jobban örülne, ha nem varázslók uralnák, akik mindenhová
parádéval mentek és úgy kezelték a népeket, mint állatokat és
rabszolgákat... vagy még rosszabbul.
Sóhajtott. Amíg nem elég bátrak vagy bolondok ahhoz, hogy
szembeszálljanak a Nemes Erdő elfjeivel vagy magukra nem haragítanak
valami istent, hogy az helyben lecsapja őket, addig nincs módja, hogy
Athalantar megszabaduljon a mágusoktól. Phaernos bámult még egy
darabig, újra felsóhajtott és visszafordult gyertyájához. Odakint egyre
sötétebb lett. Régóta megszokássá vált mozdulattal kinyúlt és a kis
viaszcsonkkal meggyújtotta az ajtó feletti lámpást. Ahogy a gyertyát
visszahúzta és elfújta, meglátott az ajtaja felé tartani valakit az úton: egy
magányos lány, magas, sötét hajú és ázott, ruhái folyóvíztől súlyosan
lógtak rajta.
- Beleestél, leány? - kérdezte előrébb lépve és segítő kart nyújtva.
- Úsznom kellett a folyóban. - válaszolt, majd felemelte egyik karját és
elmosolyodott. Vékony volt és beesett szemű, de kékesszürke tekintete
élesen villant ki sasorra fölül.
 Phaernos bólintva fordult vissza, hogy bevezesse a lányt. - Egy ágyat
éjszakára?
- Ha megszárítkozhatom a tűz mellett. - válaszolta. - De kevés a
pénzem. Te vagy a ház ura?
- Én. - válaszolta Phaernos kitárva a széles első ajtót. Vendége
megbámulta a bent felszögelt régi pajzsokat és csodálkozni látszott.
- Mér' kérded? - kérdezte, ahogy beléptek a félhomályos ivóba. Néhány
tanyasi és falusi ülte körül a tüzet, levesesbögréket és söröskorsókat
emelgetve. Felnéztek, kevés érdeklődéssel.
- Fizethetek varázslatokkal, - mondta a lány nyugodtan.
Phaernos hirtelen elcsendesedve félrehúzódott. - Nem igazán vesszük
hasznát a mágusoknak errefelé. Ezen a vidéken a legtöbb varázsló csak
saját magának segít a hatalmával.
- Akkor el kellene venni tőlük a mágiát.
- És miből gondolod, hogy bárki is képes erre, leány? - szólt közbe az
egyik iszogató szántóvető a tűz mellől.
- Csak elég gyorsan el kell venni az életüket és akkor nem igazán
marad erejük varázsolni, úgy vettem észre. - mondta a nő nyugodtan. -
Nem vagyok a máguslordok barátja. - A csendet, amely szavait követte
nem törte meg más, csupán a folyóvíz csepegése a ruhájából.
Ezután senki sem zavarta - vagy beszélt hozzá. Phaernos szótlanul a
konyhába vezette és egy lócára mutatva a tűz mellett hozott neki egy
kabátot. A konyhalányok rongyokat hoztak, hogy megszárítkozzon és
ételt, de azután dolgukra mentek. Elmara örült a békének; kimerült volt
már. Két dombnyira Narthiltól használt egy egyszerű varázslatot, ami
elvitte őt a legtávolabbi látható dombtetőre onnan, ahol éppen állt. A
mágia kiszívta az erejét és hirtelen nagyon kimerültté vált. A folyó
átúszása sem segített ezen - ráadásul utána túlságosan fázott, hogy
becsomagolja magát köpenyébe és a szabadban aludjon.
Elmara megszárítkozott, belebújt a kabátba és elbóbiskolt.
Máguslordokról álmodott, akik farkasok alakjában üldözik vonítva, éles
karmaikat és agyaraikat meresztgetve.
Jóval később óvatos érintésekre ébredt; a fogadós hajolt fölé. Vendége
riadtan nézett fel rá, mintha a következő pillanatban fel kellene ugornia,
hogy harcoljon vagy meneküljön.
Phaernos kifejezéstelenül nézett le rá. - A ház zárva van éjszakára és az
iszogatók is hazamentek már... te vagy az egyetlen vendég, aki itt alszik
ma éjjel. Mond meg a neved és hogy mit értettél az alatt, hogy... mágiával
fizetsz. - szavaira két nő közelebb húzódott, hogy hallgatózzon.
- Elmara vagyok - mondta a vendég - egy messziről jött utazó. Nem
vagyok mágus, de ismerek néhány varázslatot. Nem akarsz egy nagyobb
pincét raktárnak?
Phaernos egy darabig csendesen nézett rá, majd valami mosolyféle
kezdett megjelenni az arcán. - Egy nagyobb pöcegödör jól jönne.
- Azt is meg tudom csinálni, vagy mind a kettőt, - mondta Elmara
felkelve a lócáról - ha itt alhatok ma éjszaka.
Phaernos bólintott. - Rendben, hölgyem... ha velem jössz, akkor
mutatok egy ágyat, ahol a máguslordok nem találnak rád.
A nő élesen ránézett. - Mit tudsz rólam?
A fogadós vállat vont. - Semmit... de egy barát megkért rá, hogy
figyeljek Elmarára, ha erre jönne.
- Ki volt ez a barát?
- Braer néven emlegetik. - válaszolta a fogadós nyugodtan a lány
szemeibe nézve.
El elmosolyodott és megnyugodott, vállait fáradtan mozgatta meg
kicsit. - Előbb mutasd azt a gödröt meg a pincét. - mondta. - Megtörténhet,
hogy még napkelte előtt el kell mennem.
Phaernos szótlanul ismét bólintott és együtt kimentek. Amint az ajtó
becsapódott mögöttük, a két konyhalány összenézett - és szinte egyszerre
mutatták Tyche védelmező szimbólumát kezeikkel, mielőtt visszafordultak
volna munkájukhoz.
A reggel száradni kiakasztott dolgok között találta Elmarát és
csomagjára dobva egy batyu feküdt. Kolbász volt benne, szárított hal és
sűrű kenyér. Elmosolyodott, gyorsan felöltözött és kiment, hogy a
fogadóst az ajtó előtt találja egy széken aludni, térdén egy régi kard
feküdt.
Lenyelve a torkában megjelenő fojtogató érzést Elmara lesétált a
lépcsőkön és kilépett a konyhaajtón, elindult a pöcegödör mellett a fák
felé. Talán bölcsebb dolog lett volna nem beszélni máguslordokról és
varázslatokról múlt éjjel... de ázott volt és kimerült.
Jobbnak tűnt minél messzebbre lenni a Sétáló Fától, mielőtt lábra kelne
a szóbeszéd egy varázslónőről. A fák között marad, amíg csak lehetséges,
mielőtt visszamegy a legelőkre és északra fordul, Far Torel felé. Vigyázott
rá, hogy az úttól látótávolságon kívül maradjon. Phaernos szerint számos
fegyveres menetelt arra mostanában és gyülekezett - hogy megtámadja az
elfeket a Nemes Erdőben, amit remélt és félt is egyaránt.
Elmara kételkedett, hogy a máguslordok az életüket kockáztatnák,
ahogy a fogadós remélte. Nem, sokkal valószínűbb, hogy megparancsolják
az erdő felégetését és hogy a fegyveresek használják nyílpuskáikat, ha
egyetlen elf is előjön és megpróbálja eloltani a tüzet. Sóhajtva folytatta
útját. Lehet, hogy évekig tart Athalantaron átmennie rejtőzködve, mint egy
árny, elkerülve a varázslókat és nagyképű fegyvereseiket, miközben
mindent kitanul, amit csak lehet a máguslordokról. Ha valaha is bosszút
áll majd szüleiért, akkor valami módot kell találnia rá, hogy az idősebb
máguslordok némelyike fontos ügyben a határvidékekre utazzon, így
kevesebb lesz a figyelő szem és halálukat feltüntetheti akár ellenséges
máguslordok vagy törtető tanoncok művének is.
Talán el tudna csábítani egy máguslordot, hogy az megbízzon benne és
eltanuljon tőle mindent, mielőtt megöli. Elmara sóhajtott, elgondolkodva
megállt egy pillanatra, majd folytatta útját. Nem csupán az ötlettől
emelkedett meg a gyomra, halvány sejtelme sem volt róla, hogy hogyan
csábíthatna el... egy varázslót, aki annyi lányt kaphat meg, amennyit csak
akar és nem pazarolna rá többet, mint egy elsikló tekintetet. Egy
alakváltoztató varázslatot felfedeznének és ő nem volt egy igazi szépség.
Lelassította megszokottan gyors lépteit és megnyalta ajkait azt a kacér
mozdulatot próbálva utánozni, amit egyszer Hastarlban látott az egyik
örömlánytól, majd visító, tehetetlen nevetés tört ki belőle az érzés
hatására, fejét rázva arra gondolt, hogy nézhet ki.
Rámászni a máguslordokra, mint egy tolvaj és... Igen, ezt legalább
tudta hogyan csinálná, bár ezzel a könnyebb testtel, a mellek és a csípő
miatt más az egyensúly is és ereje is kisebb volt, mint férfiként. Ismét ki
kellene tanulnia sok mindent.
Hamarosan, gondolta hirtelen. Ha Far Torel egy felfegyverzett tábor,
akkor vannak járőreik és figyelőik is... és biztosan rátalálnak majd, ha
óvatlanul a nyílt mezőkön megy. Másrészről ha lopakodva jár és
meglátják, akkor sokkalta gyanúsabbá válik, mint egy nyíltan közeledd
utazó. Itt az ideje, hogy besétáljon és megölelje a végzetét, gondolta
Elmara és szárazon elmosolyodott. Puszta megszokásból körülnézett és ez
újra megmentette az életét.
Egy csillogó rúnákkal televésett kard repült utána, egy kard, amit
sohasem fog elfelejteni. Felnyársalásának iszonytató emléke elméjébe
villant és a félelem acélos ízét is újra a nyelvén érezte. Elkiáltotta a
szavakat, melyeket sohasem fog elfelejteni. - Thaerin! Ostal Indruu hatban
halarl!
A penge remegve megállt, oldalra fordult és bizonytalanul bevágódott a
fák közé. Elmara figyelte, ahogy egy ritkásabb helyre ért, gondolatai
kétségbeesetten versenyeztek egymással, majd a fegyver lassan
megfordult, amíg csillogó hegye újra felé nem fordult.
Amikor a penge az arca felé fordult, Elmara belekezdett az egyetlen
Mystrához szóló imába, amiben még bízott, hogy beválhat.
- Namaglos! - kiáltotta az utolsó szót kétségbeesetten - és a penge
szikrázó szilánkokra robbant közvetlenül előtte. Elmara
megkönnyebbülten összerázkódott és térdre esett, könnyek futottak le
arcán. Dühös sietséggel törölte le őket és elcsukló hangon újabb imába
kezdett.
Tyche is lemosolygott rá, úgy látszott. Nem volt a közelben máguslord.
A pengét még valószínűleg Narthilból küldték utána vagy egy varázsló
még messzebbről, talán Athalgardból. Bárhonnan is jött, nem figyelték
mágikusan és intelligens lény sem volt az érzékelő varázslat hatásán belül.
El mindkét istennőnek köszönetet mondott, mert így látta helyesnek,
majd felállt és óvatosabban folytatta útját. Talán nem ártana keresnie egy
rejtekhelyet, ahol imádkozhat Mystrához varázslatokért.

*****

Othglar jelentőségteljesen az éjszakába köpött, fájó hátát

megvakargatta a cölöpön, majd hirtelen türelmetlenséggel morogva talpra
állt és rúgott néhányat a levegőbe, hogy kiűzze a merevséget lábaiból.
Ezek a varázslók mind őrültek - ki a fene mer Athalantarban megtámadni
majd négyezer pengét? Itt kint, a hideg, istenek háta mögötti helyen,
többmérföldnyi fárasztó menetelésre Hastarltól és a folyó menti útjelző
cölöpöktől.
Othglar megrázta fejét és a köves meredély szélére menve lenézett.
Alant, a völgyben tábortüzek fénylettek. Arcán tükröződött, hogy
mennyire nyomasztóan ismerősek neki ezek a tüzek, bordáit vakargatva
köpött még egyet, majd alabárdját egy fának támasztva kicsatolta övét.
Éppen gondosan locsolta a völgy elképzelt fáit, amikor valaki
visszahozta neki alabárdját, keményen a fülére suhintva vele. Othglar teje
félrecsapódott és ő hangtalanul dőlt előre a sötétben.
 Egy vékony kéz támasztotta vissza az alabárdot oda, ahol volt, ahogy
felhangzott lentebbről az őr guruló leérkezése valahová.
A kéz tulajdonosa maga köré tekerte sötét köpenyét a hideg ellen
védekezve és előrebámult ugyanarra a látványra, ami Othglart sem fogta
meg. Elmara mágus-látása csupán négy kis kékes fénypontot mutatott -
talán varázslatokkal elbűvölt gyűrűk vagy tőrök. Semmi sem volt a
közelben vagy legalábbis nem mozgott,
Jó. Megszámolta a tábortüzeket és hangtalanul sóhajtott. Éppen elég
fegyveres lehetett itt, hogy háborút indítsanak az elfek ellen, ami romba
döntheti Athalantart és a Nemes Erdőt egyaránt. Cselekednie kell... és ez
azt jelentette, hogy a leghatalmasabb, leghosszabb és legveszélyesebb
imádságot fogja elmondani, amit csak ismer.
Óvatosan négykézláb mászva korábban Elmara talált egy üreget lentebb
a domboldalon, egy olyan helyet, ahol ha valaki az őrhelyre jön, akkor
nem botlik meg benne azonnal. Most ott térdelt levetkőzve; mindent ami
fémet tartalmazott magában vagy maga körül, azt a zsákjába gyűrte és a
csomagot letette hátrébb.
A tábortüzek felé fordulva lágyan elsuttogta kérését Mystrához, kicsit
széttette csupasz lábait, hogy jobb legyen az egyensúlya és belekezdett a
varázslatba.
Felvette legkevésbé kedvelt tőrét, megszúrta vele mindkét tenyerét és
vízszintesen maga elé tartotta a tőrt, vérző tenyerei közé szorítva.
Ahogy a varázslat megidézését mormolta, érezte, hogy vér fut le az
alkarján a könyökéig és ereje kiszáll testéből, ahogy a mágia kiszívja.
Gyengeségében remegve Elmara magasabbra emelte a tőrt, hogy a rajta
megcsillanó holdfényben lássa azt elsötétedni és megrepedezni. Amikor az
rozsdás szilánkokra esett szétmorzsolta ujjai között és elégedetten leült.
Hajnal előtt minden fém közte és az Erdő között használhatatlan
rozsdakupaccá válik. Ez majd ad némi gondolkodnivalót a
máguslordoknak. Ha arra jutnak, hogy ezt elf mágia tette, akkor a Nemes
Erdőt nem fogják megtámadni.
Ökölbe szorította kezeit és felnézett holdra, miközben egy újabb
imádságba kezdett, hogy meggyógyítsa sebeit. Nem tartott sokáig, de a
fáradtságtól tompán fejezte be. Visszafordult a csomagjához. Legalább a
köpenyét és a csizmáit felveszi és eltűnik innen, ahogy csak lehet,
mielőtt...
- Ohó! Mit találtam, eh?
 A hang durva volt, de vidám, lehalkítva, így nem hangzott messzire. -
Heh! - kuncogott, ahogy gazdája kinyúlt a fák alatti sötétségből és
megragadta a karját. - Most már értem, hogy Othglar miért nem sietett
jelentést tenni... gyere ide kislány és adj egy csókot.
Elmara érezte, ahogy átölelik. A láthatatlan ajkak, melyek az övére
szorultak egy szúrós vaskarikával voltak átdöfve, s amikor újra lélegzethez
jutott, nem húzódott el. Bármi áron is, de vissza kell tartania a férfit, hogy
ne riadóztasson.
- Oh, igeeen. - mormolta próbálva utánozni a hangsúlyt, amit az a lány
használt oly sok idővel ezelőtt Hastarlban. - Ő elaludt és olyan egyedül
maradtam...
- Ho-ho! - kuncogott fel a fegyveres ismét. - Az istenek lemosolyogtak
rám ma este! - Karjai még inkább Elmara köré fonódtak.
El leküzdötte magában a feltörő pánikrohamot és dorombolt - Csókolj
meg újra, Nagyuram. - Miközben a durva ajkak az övéit keresték, Elmara
egyik karját a kötélszerű izmok köré fonta, megrázkódott a szörnyű sör
ízétől, amit a fegyveres utoljára ihatott - és megtalálta, amit keresett: a
tőrhüvelyt az övre akasztva. Kiszabadította a pengét és fogva tartva a férfi
ajkait fejére sújtott a markolattal, amilyen erősen csak tudott.
A fegyveres hallatott valami meglepett hangot és beesett a bokrok
közé. A tőr markolata nedves volt és ragadós; Elmara hányingerrel küzdve
dobta el a fegyvert. Elgurítani a férfit a szikla széléig nehéz volt, ráadásul
még fel sem öltözött. - Nagyszerű voltál. - sziszegte az eszméletlen férfi
fülébe és lelökte.
Megvárta, míg meghallja a test robaját, ahogy lent egy fa lombjába
csapódik, majd magára kanyarította köpenyét és hátára vette csomagját.
Felrángatta csizmáit és óvatosan elindult a mohaszőnyegen. Azután
eltűnt a sötétségben arra, amerről jött és remélte, hogy nem helyeztek ki
újabb őrhelyet vagy küldtek ki egy őrjáratot, mióta itt van. Maradt még
néhány varázslata, ha igen, de ereje nem, hogy használja is őket. Nem
mert a letáborozott seregen keresztülvágni, hogy elérje az erdőt - az elf
járőrök valószínűleg megölnék, mielőtt elmondhatná, hogy kicsoda, még
ha valamely isteni csoda folytán baj nélkül vágna is át a táboron.
Nem, a legjobb lesz, ha visszamegy a kis tavacskához és onnan kezdi
keresni Braert. Valahol nyugat felé van innen...
Fáradtságtól botladozva Elmara folytatta lassú útját az éjszakában azon
gondolkodva, hogy milyen messzire juthat, mielőtt végképp kimerül.
Érdekes lenne látni...
 *****

A padláson töltött második napjának végére El még mindig olyan

gyengének érezte magát, mint egy újszülött kiscica. Kétszer is visszaesett
a létráról, mire sziszegve felküzdötte magát, alkarja zúzódástól vagy talán
töréstől kínozta. Már meggyógyította, de a Mystrához szóló imádság
annyira kimerítette, hogy hosszú álomba merült.
Még nem érezte magát késznek a mozgásra. - Mystra, figyelmezz rám -
mormolta és újra tompaságba süppedt...

*****

- Az istenekre!
Az ijedt hang kiáltása ébresztette. Elmara elfordította a fejét.
Egy meglepett farmer szakállas feje bámult rá karnyújtásnyiról,
kezében gyertyás lámpa remegett. Elmara küzdött, hogy ne nevessen fel az
arckifejezésén; valószínűleg talált egy ifjú leányzót a saját
padlásfeljárójában, aki csupán egy köpönyeget és egy pár csizmát viselt.
Elég jól veszi a dolgot, gondolta El.
Amikor tehetetlenül felvihogott kezével gyorsan a szájához kapott és
nyitva találta azt. Gyorsan becsukta és olyan hanggal köszörülte meg
torkát, mint amilyet a Heldon feletti legelőn fel-felkiáltó birkák
használtak. Újabb vihogás tört ki belőle.
A farmer rápislogott, tisztán látszott, hogy vidámságát ugyanolyan
meglepőnek találja, mint öltözékét. - Uh... izé... aghumm. Jó estét, uh...
leányom.
Jó szerencsét a tanyának és minden lakójának. - köszönt El udvariasan,
oldalra fordulva, hogy szembenézzen vele. A farmer arca elvörösödött,
vonakodva félrenézett és lesietett a létrán.
Ja igen... ezek. Elmara térdre emelkedett, maga köré kanyarította
köpenyét és lenézett a padlás széléről. A farmer úgy nézett fel rá, mintha
azt várná, hogy hirtelen átalakul valamiféle erdei macskává és ráugrik.
Felkapott egy villát és bizonytalanul megemelte.
- K-ki vagy te, leány? Hogy jötté ide? Nincs... nincs... semmi bajod?
A sovány, sasorrú lány halványan lemosolygott rá. - A máguslordok
ellensége vagyok. Rejts el, ha akarsz.
 A farmer rémülten nézett rá, nyelt egyet és kihúzta magát. -
Biztonságban lehetsz, amíg én itt vagyok. - azután még esetlenül
hozzátette - Ha van valami, amit én... vagy az embereim... tehetnek... uh,
nem merünk harcolni velük, a mágiájukkal...
Elmara lemosolygott rá. - A menedék és a barátságos szó nekem elég.
Ez az, ami a legtöbbünknek hiányzik Athalantarban.
A férfi olyan boldogan és büszkén vigyorgott volna, mintha El most
ütötte volna lovaggá. - Maradj csak, Hölgyem. - mondta habozva.
- Ne mondd el senkinek, hogy itt vagyok! - sziszegte Elmara.
A farmer nyomatékosan bólintott és kiment. Nem sokkal később egy
bögre friss tejjel, egy kenyérvéggel és egy darab sajttal tért vissza.
- Nem látott meg senki? - kérdezte Elmara, arca a padlás szélénél.
A farmer megrázta fejét. - Azt hiszed fegyvereseket vagy
máguslordokat szeretnék látni az udvaromban, amint éppen leégetik azt,
amit nem hasítottak szét és mágiával kényszerítenek szóra? Ne félj, te
lány!
Elmara köszönetet mondott. A férfi nem láthatta, amint a köpeny alá
rejtett kézben csillogó tűz elhalványodik. - Az istenek őrizzenek ma éjjel. -
mondta sietve és visszahúzódott.
A férfi lépett egyet és zavarában meghajolt egy kicsit. - És téged is,
lány. Tégedet is. - Felemelt kézzel intett neki, ahogy a férfiak szokták
mezőn, egyikkel a másik után és kisietett.
Amikor elment, Elmara összébb fogta maga körül köpenyét és
kibámult a padlásablakon fénylő szemekkel. A holdat nézte, ahogy az
magasra tör az égen és arról gondolkodott... sokféléről.
Még hajnal előtt továbbállt - mindenesetre.

*****

Gyorsan haladt nyugat felé, ahogy próbált minél messzebbre kerülni a

helytől, ahol utoljára látták. Far Torelt kiürítették, a fegyveresek
visszatértek a déli, biztonságosabb állomásokra. Úgy tűnt, hogy a
máguslordok felhagytak az elfek vérének kiontásával... legalábbis ez
alkalommal. Ez a hír elégedetté tette a vándorló Elmarát, lábán a
hólyagokat csak akkor gyógyította meg, amikor már nem bírt tőlük járni.
Keresztül az országon, főként hajnalban és alkonyat idején ment.
Amikor északra, Heldon felé fordult, egyszercsak fegyveresek táboraira
bukkant és egy kupac tanoncra, akikkel néhány jelentősebbnek tűnő
máguslord foglalkozott - és egy fáradt szemle után úgy döntött, hogy
nyugatnak fordul, a Kísértetvölgy felé, hogy abból az irányból próbálja
meg elérni a Nemes Erdőt. Sohasem gondolta volna, hogy a máguslordok
elleni harc magában foglal majd egy ekkora sétát...

*****

Az egyik nap estéjén újra harcot talált. Felkapaszkodott egy dombra és

bátran átbújt egy kerítésen tátongó, frissnek tűnő lyukon. A mögötte lévő
legelő üres volt, de nem így a következő domb zsúfolt teteje. Egy nagyobb
csapat fegyveres állt széles körbe egy magányos alakot - egy köpenyes nőt
- és számszeríjaikból rálőttek.
Egy farmer állt egy erős botra támaszkodva a két mező találkozását
jelző kapunál. Ajkai remegtek dühében, ahogy a jelenetet figyelte, szemei
szinte lángoltak. Dühös oroszlánként fordult Elmara felé, ahogy az
közelebb ért és botját feltartva állta útját.
- Fordulj vissza, leány! - figyelmeztette. - Azok a kutyák vérszagra
jöttek és nem törődnek vele, hogy kit ölnek meg. Nem merészelnék ezt, ha
fiatalabb volnék, de az istenek és a múló évek mindent elvettek tőlem az
eszemen és ezen a tanyán kívül.
A dombon álló nő ismerte a varázslóságot; a felé repülő vesszők
oldalra csapódtak valami láthatatlan pajzsot érve és kis tűzlabdákat idézett,
hogy elégesse a felé ugró nyilak némelyikét. Vállai remegtek a
kimerültségtől és amikor kisöpörte arcából hosszú, összegubancolódott
haját, a mozdulat fáradtságot tükrözött. A fegyveresek kifárasztották.
Elmara az öreg mellé lépve megpaskolta annak karját - és elszántan
kilépett a mezőre a fegyveresek gyűrűje felé tartva. Egy nyílvessző a
vállán érte a varázslónőt. Az felsikoltott és zokogva térdre esett a vérző
sebet szorongatva, ahol a nyílvessző átfúrta.
- Vigyétek! - csattant fel a fegyveresek kapitánya a gyűrűn kívülről,
egyik míves kesztyűjével intve.
A fegyveresek odarohantak, de a varázslónő valamit mormolt,
miközben egyik véres kezével jeleket rajzolt a levegőbe. A fegyveresek
lelassítottak, majd az egyikük összeesett, mintha nem lennének csontjai.
Azután egy másik követte. Majd a harmadik és a negyedik.
- Vissza! - üvöltött a kapitány. - Vissza, mielőtt mindenkit elaltat! -
Amikor a fegyveresek nyugtalanul újra felvették a gyűrű alakzatot, több
társukat is a földön hagyva, a parancsnok végignézett rajtuk és felüvöltött.
- Lőjétek le! Íjakat fel!
A varázslónő párás szemekkel, tehetetlenül figyelte, ahogy az íjakat
felhúzzák, megtöltik és felemelik körülötte.
Elmara sietve ült le a poros földre és sietve kimondta az egyik
legerősebb imájának szavait, óvatosan időzíteni próbált.
- Lőj!
A kapitány kiáltására a fegyveresek elengedték nyilaikat és Elmara
lángoló szemekkel előrehajolt, hogy lássa varázslatát létrejönni. Hirtelen a
kapitány állt a kör közepén és a varázslónő térdelt a parancsnok helyén.
Egy adag vessző puffanva célba talált. Néhányuk átütötte a pazar
vértezetet és a felemelt sisakrostély által nem fedett arcot is eltalálták. A
parancsnokot számos nyílvessző rögzítette helyére amikor megrázkódva
felüvöltött, felemelte kezét - azután lassan arcra bukott és csendesen fekve
maradt.
A fegyveresek még lélegzet után kapkodtak, amikor Elmara sietve
elmondott második imájának is hatása lett. A mezőn minden létező
vértezet tompa vörös színben ragyogott fel és az emberek sziszegtek,
morogtak, majd kiáltoztak miközben próbálták letépni magukról
páncéljaikat.
Egyre forróbban és forróbban ragyogtak. A férfiak most már
sikoltoztak. Az égő haj, bőr és fém átható szaga töltötte be a mezőt, ahogy
a fegyveresek minden vértezetüket letépve, üvöltözve és majdnem
meztelenül futottak kétségbeesetten minden irányba.
Elmara megfordult és visszasétált a farmerhez. Az erre megfeszült és
mint valami védelmező fegyvert szorította botját a mellkasához, de állva
maradt és nem futott el.
- Most már te is elbánhatsz velük. - mondta nyugodtan El, majd
visszanézve a sikoltozó fegyveresekre hozzátette - Attól tartok
tönkretettem a termés egy részét.
A levegőből elővett egy félmaroknyi drágakövet és a meglepett öreg
kezébe nyomta, majd megölelte őt. Az öreg egyik nagy és szőrös fülébe
belemormolt - Jó embernek látszol. Próbálj meg életben maradni;
szükségem lesz a szolgálataidra, amikor ez a föld az enyém lesz. -
Elengedte az öreget és elfordult.
Darrigo Trumpettower a megfagyott könnyekként szikrázó
drágakövekkel kezében állt és egy fiatal, sasorrú lány után nézett.
 A sovány nő a rongyos köpenyében nyugat felé tartva sétált át a mezőn.
A vérző varázslónő mögötte lebegett, mintha egy láthatatlan és súlytalan
ágyon feküdne.
Csupán egyetlen fegyveres próbálta megállítani, sietve felcsévélte
számszeríját és betöltötte, majd a vállához emelte. Érezte a kezet, ami
félrecsapta az íjat, de már nem érezte a botot, ami földre sújtotta vagy
bármi mást ezután. A nyílvessző a nap felé ugrott és senki sem látra, hogy
elérte azt vagy sem.
Darrigo Trumpettower lángoló szemekkel állt a halott fegyveres felett
és morgott. - Legalább valamire büszke leltetek, mielőtt meghalok.
Gyertek, farkasok! Gyertek és vágjatok le egy öregembert, hogy legyen
majd mivel dicsekednetek!

*****

Eljött az ideje annak az imának, amelyet mindig is ki akart próbálni de

sohasem talált rá megfelelő alkalmat. Mystra törvényei szigorúak voltak:
papnői nem szólíthatják meg őt saját jutalmuk érdekében Braer is
figyelmeztette, hogy milyen kevés jó származhat ebből. Mos úgy érezte,
hogy ennek is eljött az ideje.
A vérzést elállító litániát nem használta valami gyakran, így időre volt
szüksége hozzá. Leszállt már az éj a Kísértetvölgyre amikor Elmara
karjaiba vette a varázslónőt és kimondta utolsó használható imájának
szavait, azt, amely az egyetlen általa ismert menedékbe viszi
mindkettőjüket, a barlangba a legelők felett, mely Heldon romjaira néz.
Ahogy a holdfény-áztatta dombok eltűntek és hirtelen ismerős, földes
sötétség vette körül őket, Elmara fáradtan elmosolyodott. Sohasem hallott
még máguslord nőről, sem arról, hogy a fegyveresek szívesen támadtak
volna egyre is. Ha ez a varázslónő életben marad, akkor ő lehetne El
tanítója és szövetségese, akire szüksége van Athalantar felszabadításához.
- Egyedül nem tudom elintézni a máguslordokat. - mormolta magában
végül elfogadva a tényt. - Az istenek odafent tudják, hogy még egy bűvös
karddal is nehezen bánok el.

*****

Jóval később Elmara bánatosan felsóhajtott. A varázslónő még nem

ébredt fel és begyógyított bőre szinte lángolt El ujjai alatt. Talán mérgezett
lehetett a vessző? El imájától a lövedék semmivé foszlott, a vérzés elállt és
a seb összezárult... valójában azonban keveset tudott a gyógyító bűbájról -
a Mystra által meghallgatott imák között sok volt, amitől nem érhettek
hozzád és sok, melytől ellenfeleid darabjaikra hullottak, de szerényen bánt
a segítő és gyógyító varázslatokkal.
A nő kabátjaik halmán feküdt eszméletlenül. Lázas bőrét izzadság
áztatta, időről időre mormolt valamit, amit El nem értett és kezét-lábát
időnként megmozdította. Bőre - kivéve ajkait - csontfehér volt.
Elmara próbálkozásai, hogy összeszedje akaratát és gyógyulásra
kényszerítse vele a varázslónő testét, mind kudarcba fulladtak. El képes
volt a memorizált varázslatokat gyógyító energiákká alakítani a saját
részére... de Mystra nem tanította meg neki, hogyan segíthetne ezzel
másokon is.
A varázslónő haldoklott. Kitarthat reggelig vagy talán egy kicsivel
tovább is, de... talán mégsem. Elmara még a nevét sem tudta. A nő teste
nyugtalanul újra megmozdult, izzadtság áztatta, mely visszatért,
akárhányszor is söpörte le El.
Elmara a megmentett nőre nézett és megsimogatta homlokát. Többet
kell tennie, különben egy tetem lesz a társa reggelre. Egy hirtelen ötlettel a
nő erszényéért nyúlt - melyben ott csengett egy jó maréknyi arany -
kimászott a barlangból és egy farkasriasztó varázslattal pecsételte le
bejáratát.
Volt egy Chauntea kegyhely Heldontól délre. Tatán elegendő pénzért a
Tanyák és Mezők úrnőjének papjai abbahagyják az ültetést és
megpróbálkoznak a gyógyítással. Azt nem is remélte, hogy képesek
lesznek majd tartani a szájukat a barlangról és benne a két nőről; bármi
történjék is. Úgyhogy találnia kell egy új rejteket.
Bosszúsan felsóhajtva lement a legelőkön csak annyira sietve,
amennyire mert a sötétben. Azokból a napokból, amikor még itt
játszadozott, lábai könnyen megtalálták a legkönnyebb utat a fák között is.
Vajon mennyi idő telt el azon napok óta?
Azután kilépett a fák közül, Heldon romjai közé - hirtelen megállt.
Fényeket látott maga előtt: fáklyák égtek ott, ahol nem kellett volna, nem
mozdultak, mintha valamit kutató emberek tartanák őket, de magasra
emelve, mintha mindig is itt lángoltak volna. Mit történhetett Heldon
hamvaival?
A fáradtság elszállt és Elmara a mélyebb árnyak közt maradva, óvatos
csendben osont előre. Egy sánckerítés futott előtte, hosszú és sötét fal,
mely elzár - mit? Végignézve rajta egy sisakos fejet látott ott, ahol a
kerítés elfordult.
Óvatosan hátrébb húzódott és végignézve idejövetelének útvonalán
talált egy sziklatömböt, amit sokszor mászott meg gyermekkorában.
Elrejtőzve a kerítés tövében egy varázslatot idézett, mely csendes, lebegő
árnyalakká változtatta, s elindult a falak felé.
Ebben a formában gyorsan siklott előre és nem kellett a zajokkal
törődnie. Körbesietett a falakon. Egy négyzetes területet fogtak közre és
két kapu volt rajtuk. Az egyik alatt éppen elegendő méretű rés volt, hogy
árnyalakként átbújjon rajta... és bejutott. A fal sötétjébe lebegett és sietve
körülnézett. Ez a varázslat nem marad fenn sokáig és semmi kedve nem
volt harcolni a kifelé vezető útért isten tudja mennyi fegyveressel.
És voltak itt fegyveresek szép számmal: két barakk, legalábbis első
látásra... látszólag csak favágókat védelmeztek. Mindenhol kivágott
farönkök hevertek felhalmozva; Elmara savanyú ábrázattal rázta meg fejét.
Ha most egy dühös elf-mágus lenne, akkor egy tűzgolyót dobna a fáklyák
világította táborba, hogy jó kis poklot csináljon belőle. Talán valakinek
csak sugallnia kellene az ötletet.
Később. Most dolga van, mint mindig. Ahol sok fegyveres gyülekezik,
ott biztosan feltűnik Tempus, Helm, Tyr vagy Tyche papja is, talán mind a
négyen... de Tempus biztosan képviselteti magát.
Az árny tovasiklott a barakkok mögött keresve azt a fatönkbe állított
kardot, mely oltárként szolgálhat. Ah... ott. De hol van a pap? Elmara
ellebegett a következő épületig. Bent egy egyszerű szoba volt, melyben
kopott vértezeteket akasztottak ki - Tempus trófeái, nem kétséges - és a
mosdatlan férfi alattuk hortyogott sörszagúan. Ha ez a pap, gondolta,
akkor küldetése sikertelenségre lett ítélve és jobb lenne eltűnnie innen és
megkeresnie Chauntea kegyhelyét, míg varázslata tart.
De előbb... volt egy nagyszerű épület az egész közepén. Kétségtelenül a
helyi máguslord rejtekhelye, ahonnan most halk nevetést és beszélgetést
hallott; talán átiszogatták az éjszakát... és a pap is ott van.
A házat őrizték ugyan, de unalomból és a benti vigalom miatti
neheztelésből az egyik őr hamarosan úgy döntött, hogy megoszt néhány
viccet társával. Egy árnyék siklott csendesen át ott, ahol az imént állt és be
az ajtón. Azután szellemként suhant át függönyökön és szolgák árnyékán,
hogy egy nagy, zajos terembe jusson.
Mágikus fény lebegő gömbje egészítette ki a nagy teremben elhelyezett
gyertyák világát és mindenhol gazdag köpönyegekbe és ékkövekbe
öltözött férfiak és nők beszélgettek. Az egész ittas társaság párnákon és
kanapékon heverészett annyi bor volt bennük, hogy hisztérikus vihogás
közepette már túl Hangosan beszéltek arról, hogy mit is fognak tenni az
elkövetkezendő napokban és órákban és hogyan kívánják azt megtenni.
Elmara mágus-látásával az egész termet kék fényben ragyogónak látta,
de egy kisebb szoba, mely félig látható volt a terem hátsó részében lévő,
többnyire nyitott ajtók egyike mögött, fényesebben csillogott. Nem
akarván megkockáztatni, hogy az árnyalakot valamilyen védelmi varázslat
elvegye tőle vagy hogy meglássa valaki a szobából, akinek elegendő
hatalma van ahhoz, hogy felfedje az álcázó varázst, El a lakoma legszélén
siklott végig a hívogató ajtó felé.
A szoba gazdagon bútorozott volt és annyira tele varázslattal, hogy
mintha vastag kék köd borította volna. Gyorsan átlopakodott a szőnyegen
és egy boltíven keresztül egy szobába jutott, melyet szinte teljes egészében
elfoglalt egy nagy ágy.
Namármost, ha én egy mágus lennék sok-sok elrejtenivaló mágiával,
akkor hová...? Az ágy alá, természetesen.
A magas ágy lelógó takarója nem volt akadály egy árnynak és alatta a
hely egy kisebb szoba méreteivel vetekedett. A kék csillogás itt szinte
vakító volt, egy ládából és két nagy táskából áradt az ágy alatt. Ahogy
Elmara közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye őket, árny-varázslata
semmivé foszlott és négykézláb dobbanva a poros szőnyegre esett.
Megdermedt, nyugtalanul hallgatózott - de nem jött hangja riadónak vagy
hogy valaki a szoba felé közelített volna.
A kisebbik táskában talán ékkövek és érmék vannak; ha találhat bárhol
is gyógyitalt, akkor az biztosan a nagyobbik táskában vagy a ládában lesz.
Kellett lennie valamennyinek, ha a Hastarlban hallott dolgok igazak. A
máguslordok ezekkel akarják elnyerni az emberek háláját vagy
megalkudni velük a szolgálataikért... nélkülük pediglen a mágusok a
papok és javasasszonyok kegyeire lesznek bízva, akiknek lehetnek
gyógyító erőik, hogy ugyanezt tegyék - velük.
Vajon melyikben vannak? Elmara előhúzta tőrét és a még mindig
hajában hordott tolvajkulcsok egyikét. Néhány fordítás és próba után az
egyik táska zára kattant egyet. Lefeküdt a padlóra a táska mellé és
óvatosan megemelte tetejét a tőre hegyével.
Semmi sem történt. Óvatosan felemelte fejét, hogy belenézzen - és csak
érméket látott. Bah!
 A ládán dolgozott, amikor valaki bejött a szobába - nem, két ember,
egy vihogó férfi és még valaki. Egy kéjlány, kétségtelenül. Az ajtó
becsapódott és helyére került egy zárnyelv is.
Az ágy megreccsent Elmara feje felett. A földre lapulva beszívta ajkait
és abbahagyta a lakat babrálását. Túl hangosan kattanhat, amikor kinyílik.
Nem kellett sokáig várnia - amikor a férfi felnevetett egyik saját élcén,
éppen elég zajt ütött, hogy elnyomja a lakat kattanását. Tartalmát a
szőnyegre pakolni, amíg a pár fölötte az ágyon hempergett, hosszú és
izzasztó munka volt, de Elmara fáradozásait siker koronázta. A láda egyik
oldalánál, egy talár alatt, mely kéken izzott El mágus-látásában, egy sor
fétishenger hevert, a dugó mindegyiken le volt pecsételve viasszal és
felcímkézve. Egyikük a repülés hatalmát adta, a többi mind gyógyital volt.
Igen!
Egy diadalmas mosoly kíséretében El a csizmájába rejtette a hengereket
és óvatosan visszapakolt a ládába, kicsit hosszabban elidőzve a
varázskönyvnél, és végül lecsukta a láda tetejét. Nem; most az a dolga,
hogy eltűnjön innen amilyen gyorsan csak tud és lehetőleg feltűnés nélkül.
Nem lesz egyszerű. Nem remélte, hogy varázsolni tudna egy máguslord
alatt fekve - még ha az a máguslord éppen el is merült a szenvedélyben -
anélkül, hogy az meghallaná.
Azután mordulást hallott a feje felett és szavakat - Ahhh, igen, az
istenekre! Most pedig kifelé, te lány, kifelé! Dolgoznom kell és aludnom.
De ne feledd, később érted megyek! - Kinyílt a zár, majd az ajtó és utána
ismét hallotta mindkettőt becsukódni.
Elmara nyugtalanul feküdt az ágy alatt. Volt néhány támadó varázslata
- de egy tüzes gömbnek kis hasznát veszi, ha túl akarja élni a harcot ebben
a kis szobában... és persze ha nem akar riadóztatni egy erődnyi fegyverest.
Van egy kisebb is; tűzvillanás. Hmmm.
Idáig jutott, amikor az ágytakaró lepel szétnyílt előtte és egy térdelő
férfi dugta be a fejét, hogy szemrevételezze kincseit.
Meglepetten bámult Elmarára, aki mindkét kezével előrenyúlva
megragadta füleit és magához húzta a férfi fejét.
- Üdvözlet. - Dorombolta, majd néhány szót mormolt és megcsókolta.
Ahogy elvette ajkait a férfiétól láng ugrott a meglepetéstől gyengén
küzdő mágus felé. Az felnyögött, rángatózva megragadta Elmarát, majd a
padlóra rogyott, fogai összekoccantak, ahogy arcával a földet érte.
 Füst szállt fel a halott férfi szájából és füleiből, miközben El elétolta a
ládát az ágy alatt, nyitva. Amikor megtalálják azt fogják hinni, hogy
valami odabent elintézte.
Elmara hűvös nyugalommal mászott ki az ágy alól. Az ajtó zárva volt.
El letérdelt és újra kivette a ládából a varázskönyvet. Gyorsan átfutva rajta
megtalálta a varázslatot, amit keresett.
Nagyon hasonló volt az imához, amit Braer tanított neki. A nyitott
könyvvel maga előtt letérdelt és buzgón imádkozni kezdett a Rejtélyek
Úrnőjéhez.
Mintha fény ragyogott volna fel benne - és hirtelen kint állt a legelőn a
varázskönyvvel a kezében. - Köszönet, Mystra. - mondta a csillagoknak és
elindult.

*****

A teknőcleves fűszeres illata belengte a barlangot. Miközben azon

igyekezett, hogy le ne égesse, Elmara gyenge szavakat hallott maga
mögött.
- Ki-ki vagy te?
Megfordult és most először látta a varázslónőt teljesen éberen. Nagy,
beesett szemekkel nézett rá. A varázslónő remegő kézzel félresöpört
arcából egy rakoncátlankodó hajtincset. Valaminek kellett lennie azon a
nyílvesszőn. A nőnek még a varázsitalok segítségével is sokáig tartott
felépülnie.
Elmara tovább kevergette a levest egy hosszú csonttal - nagyjából
ennyi maradt a szarvasból, melyet varázslatokkal terített le néhány napja -
és válaszolt. - Elmara Athalantarból... Mystra követője. A nagy szemek
úgy kapaszkodtak tekintetébe, mint egy utolsó lehetőségbe, melyen
gazdájuk élete múlik és El még hozzátette - És a máguslordok ellensége,
míg ők vagy én meg nem halok.
A nő kiengedett egy hosszú, remegő lélegzetet és hátát a barlang
falának támasztva felült. - Hol... mi ez a hely?
- Egy barlang Athalantar északi részén, - mondta El. - Idehoztalak több,
mint tíz napja, miután megmentettelek a fegyveresektől a
Kísértetvölgyben. Hogy kerültél oda, a nyílvesszők gyűrűjébe?
A varázslónő megrázkódott. - Én... nemrég érkeztem Athalantarba és
találkoztam a járőröző fegyveresekkel. Elmenekültek, összeszedték
társaikat és utánam jöttek, hogy megöljenek. Mondtak néhány szót,
amiből azt vettem ki, parancsot kaptak, hogy öljenek meg minden
varázslót, akivel találkoznak és nem máguslord. Fáradt voltam és
óvatlan... így legyőzhettek.
Elmosolyodott és kinyújtotta egyik kezét Elmara felé. - Köszönetem. -
mondta, szemei nagyok és sötétek csontfehér arcán. - Myrjala Talithyn
vagyok, az ardeepi Elvedarrból. Ott “Sötétszeműnek" hívnak.
Elmara bólintott. - Levest?
- Kérek. - mondta Myrjala visszaülve a falhoz. - Vándoroltam - mondta
lassan. - álmomban és... sokfélét láttam.
Elmara kivárt, de a varázslónő nem mondott többet, úgyhogy
belemerített egy ivókulacsot - az egyetlent, ami volt neki - a levesbe,
lesöpörte külsejéről a cseppeket és átnyújtotta Myrjalának. - Egyáltalán mi
hozott Athalantarba?
- Idelovagoltam, hogy elf területeket látogassak meg az Unikornis
Síkon, amikor először találkoztam fegyveresekkel és megölték a lovam.
Azután gyalog mentem tovább, amíg oda nem értem, ahol te is rám
találtál. - válaszolt Myrjala körülnézve. - Hol vagyok most?
- Heldon romjai felett. - mondta egyszerűen Elmara levest nyalogatva
ujjairól.
Myrjala bólintott, hosszan kortyolt a gőzölgő levesből és megrázkódott
annak hőjétől. Azután Elmarára emelte nagy, kerek szemeit. - Az
életemmel tartozom neked. Mit adhatnék cserében?
Elmara saját kezeire nézett; azok remegtek az izgalomtól. Azután
felnézett és szinte kirobbant belőle a szó. - Taníts. Ismerek néhány
varázslatot, de papnő vagyok és nem mágus. Ki kell tanulnom a
varázslóságot, hogy ismerjek olyan mágiát, amivel harcolhatok a
máguslordok ellen.
Myrjala sötét szemöldöke megemelkedett El utolsó szavaira, de csak
annyit mondott - Mondd el, hogy mit tanultál meg ezidáig.
- Megtanultam megölni az ellenfeleimet és hogy hogyan használhatom
ellenük saját haragjukat... Tudok tüzet teremteni és irányítani, egyik
helyről a másikra ugrani, felvenni egy árnyalakot és elbomlasztani vagy
uralni az acélt, de nem ismerek semmiféle bölcs varázs-stratégiát egy
hidegfejű ellenféllel szemben vagy a varázslók legtöbb mágiájának
hatásait, vagy hogy hogyan lehet a legjobban egy varázslatot együtt
használni egy másikkal...
 Myrjala bólintott. - Sokat tudsz... a legtöbb mágus sohasem ismeri fel,
hogy hiányoznak efféle képességei. És ha valaki rá merészel mutatni ezen
hibára, akkor köszönet helyett inkább feldühödve legyilkolják az illetőt.
Ismét ivott a levesből mielőtt hozzátette - Rendben, tanítalak. Van, aki
jobban is tudna; sok vad varázsló van Faerunban. Amikor majd megbízol
bennem elmondhatnád, hogy miért akarod megölni az összes máguslordot
ezen a vidéken.
Elmara gondolatai egymással versenyeztek. - Ah, - kezdte - Én...
Myrjala felemelte egyik kezét, hogy megálljt intsen. - Később. -
mondta egy mosoly kíséretében. - Amikor már kész vagy elmondani. -
Grimaszolt egyet és hozzátette - És amikor megtanultad, hogy mennyi só
kell a levesbe.
Felszabadultan nevettek össze.
 Tizennégy

NINCS NAGYOBB BOLOND

Tudd meg hát, fiú, és emlékezz rá: nincs nagyobb bolond egy
varázslónál. Minél hatalmasabb egy mágus, annál nagyobb bolond, mert
aki mágiával foglalkozik, az álmainak világában él és álmokat üldöz... és
végül az álmok túlnőnek rajtunk.
- Khelben “Feketebotos" Arunsun
Szavak Leendő Tanoncokhoz
A Kardok és a Csillagok Évében

Tűz született, örvénylett ki a dühöngő életbe ott, ahol egy pillanattal

azelőtt csupán az üres levegő volt. Gyorsan növekedett és kettévált a
hatalmas barlangban, mígnem El feszült arcát két hatalmas tűzgolyó
világította meg. A kettő egyszerre kezdett üvölteni, haragjuk méreteikkel
együtt növekedett. El az egyik örvénylő pokolról a másikra nézett, az
izzadtság úgy folyt le arcán, mint víz a sziklákon. A barlang másik végében
Myrjala állt mozdulatlanul, kifejezéstelenül figyelve. A két tűzlabda még
nagyobbra növekedett, mintha örvénylésük a levegőből nyerné az energiát.
- Most! - suttogta El, sokkal inkább önmagának, mint tanítójának és
remegő kezeit összeérintette.
Hirtelen a két tűzgömb megmozdult, egymás felé pörögtek a barlangon
keresztül. Anélkül, hogy tekintetét levette volna a lángokról Elmara
óvatosan hátrébb tépett, majd még egyszer. Jobb kicsit távolabb lenni,
amikor a két tüzes gömb - összeér.
Vakító fény villant, ahogy a megkínzott lángnyelvek minden irányba
szétfröccsentek; a barlang megrázkódott a hatalmas robbanás erejétől.
Hőség hulláma borította be Elmarát és a robbanás ereje leverte lábáról,
forogva repült hátra - a semmibe. A dühöngő hangok elüvöltöttek mellette
és lassan elhaltak. El mozdulatlanul lebegett a levegőben és a robbanás
visszhangokat vert körülötte. A magas mennyezetbő1 por és apró sziklák
szálltak alá.
- Myrjala? - kérdezte idegesen a sötétséget. - Tanítóm?
- Jól vagyok. - válaszolt egy nyugodt hang közvetlenül mellette és El
érezte, hogy megfordul a levegőben, az idősebb varázslónő sötét, feszült
szemeibe nézve, aki mellette lebegett a semmiben. Myrjala meztelen teste
ugyanolyan poros és izzadt volt, mint a sajátja; körülöttük a barlang még
mindig kényelmetlenül meleg volt.
Myrjala előredőlve megérintette El karját. Ereszkedni kezdtek. - Hogy
mindkettőnket megvédjem, először köréd kellett varázsolnom egy pajzsot,
majd magam is belépnem a védelmébe; bocsáss meg, ha megleptelek
volna.
El intett, ahogy leereszkedtek a barlang földjére. - Én kérek bocsánatot,
- mondta - hogy túlságosan felerősítettem a lángokat ezen a helyen.
Myrjala mosolygott és ő is intett egyet. - Felkészültem rá. Tökéletesen
követed a tanácsaimat... ez olyasmi, ami sok tanoncnak egy évben kétszer
ha sikerül.
- Szereztem tapasztalatot a tanácsok követésében, mint papnő. - mondta
Elmara megállva a még meleg padlón.
Myrjala vállat vont. - Annyit talán, mint bármely kalandozó-papnő.
Volt egy célod és magad választottad a felé vezető utat. - Lehajolt, hagy
felvegye a földről levetett köpenyét és megdörgölte vele az arcát. - Az igazi
engedelmességet azok tanulják meg, akik éveket töltenek el valamely
végeérhetetlen feladattal és kevés reménnyel arra, hogy valaha be is
fejezik, miközben kisemberek kicsinyes parancsait követik. Olyanokét,
akik minden szükséges hatalom nélkül rendelkeznek egy zsarnok
korbácsával vagy nyelvével.
- Ez a te tapasztalatod? - kérdezte El kötekedően, mire Myrjala a
szemeit forgatta.
- Többször is. - válaszolta. - De ne akard elterelni a figyelmem a
tanításodról. Olyan jól irányítasz varázslatokat, mint néhány főmágus, de
még nem uralod mindet. - előredőlt buzgó beszédében. - Aki igazán uralja
a varázslatait, az érzi mindet külön-külön, mint valami élőlényeket és így
képes pontosan meghatározni a hatásukat, eredeti és váratlan módokon
egyaránt használni azokat, vagy esetleg mások bűbájait megváltoztatni.
képes vagyok megmondani, hogy egy tanonc mikor kezdi érezni a
varázslatait... s mi több, te már elérted ezt a bensőségesebb kapcsolatot
szinte varázslataid felénél.
Elmara bólintott. - Nem szoktam így beszélni a mágiáról... de értem mit
mondasz. Kérlek folytasd.
Myrjala bólintott. - Amikor imádkozol Mystrát hívod, hogy hatalmat
adjon. Látom ezt minden mágiában, de ez egy érzelem az istennő és a nyers
energiafolyam iránt, nem a mágia felépítésének és irányításának uralma.
- És hogyan érhetem el ezt az uralmat minden varázslatom felett?
 - Mint mindenre, erre is csak egy mód van. - mondta Myrjala vállat
vonva. - Gyakorlás.
- Igen, “gyakorolj, amíg bele nem betegedsz". - mondta El száraz
mosollyal kísérve szavait.
- Most már érted. - válaszolt Myrjala. Az ő mosolya sokkal élőbb volt. -
Akkor lássuk hogyan teremtesz egy villámláncot és követed vele a
fénygömböt, amit idézek... a zöld érintetlen és ha borostyánszínben izzik
fel, akkor eltaláltad.
Elmara felmordult és lemutatott porborított testén az izzadtságcsíkokra,
- Nincs pihenés?
- Csak a halál után. - válaszolt Myrjala szomorúan. - Csak a halál után.
Próbálj meg nem gondolni ilyesmire, amikor a legtöbb mágus... akkor már
túl késő.

*****

- Miért jöttünk ide? - kérdezte Elmara a fagyos, nedves sötétségben.

Myrjala a vállára tette kezét megnyugtatásképpen.
- Tanulni. - csak ennyit mondott.
- Pontosan mit? - kérdezte El ránézve a feliratokra, melyeket képtelen
volt elolvasni és az üveges, furcsa formájú kőtömbökre, melyeken felfelé
álló szarvak hemzsegtek. Bármilyen szokatlanok is voltak itt a formák,
felismert egy kriptát, ha benne állt.
- Hogy mikor ne szórj varázslatokat és mikor ne a pusztítanivalót
kutasd, - válaszolt Myrjala, hangja visszhangzott a hatalmas kamra
sarkaiból. Hirtelen fény kelt táncra és felörvénylett a teste körül - és amikor
elhalt, Myrjala is eltűnt vele.
- Tanítóm? - kérdezte El jóval nyugodtabban, mint ahogy belül érezte.
A sötétségből jött egyfajta válasz: a feliratok, melyek csupán sötét vonalak
voltak a padlón és a falakon, most smaragdszín fénnyel teltek meg. El
feléjük fordult azon gondolkodva, hogy ki tud-e majd bogozni egyáltalán
valami jelentést ezekből az ismeretlen betűkből - azután hirtelen
megérintette a félelem, amikor fénykígyók indultak el az írásból és
sűrűsödve örvénylettek egy...
Elmara sietve előkészítette leghatalmasabb varázslatát - majd megállt,
feszülten várakozott.
Előtte egy férfi szelleme kezdett kialakulni a levegőben magas, vékony
és fenséges, a ládákat is borító felfelé álló szarvakkal telehímzett talárban.
A semmiben állt a rúnákkal televésett kőpadló felett, szemei mint két
smaragd lángnyelv hatalmas, mélységes bölcsességgel telve állapodtak
meg Elmarán és egy hang szólalt meg a fejében. - Miért jöttél ide és
zavartad meg nyugalmamat?
- Hogy tanuljak. - válaszolt gyorsan El, nem eresztve le karjait.
- A tanoncok ritkán érkeznek készenlétbe helyezett gyilkos
varázstatokkal. - szólt a hang. - Ez inkább azokra jellemző, akik lopni
jönnek. - Függőleges, smaragdszín fényoszlopok ugrottak elő hirtelen a
teremben és a mennyezetről összekeveredett csontok ereszkedtek alá a zöld
oszlopokba és azután bennük lebegtek kényelmesen. Egy tucat vagy még
több koponya bámult Elmarára. Rájuk nézett, majd vissza a szellemre.
- Ez maradt a tolvajokból, akik idejöttek?
- Csakugyan. Azért jöttek, hogy dicső kincseket kutassanak még
Netheril idejéből... de az egyetlen kincs itt én vagyok. - A hang abbahagyta
és a szellem kicsit közelebb lebegett. - Megváltoztatja ez a látogatásod
célját?
- Valaha tolvaj voltam, de ide nem azzal a reménnyel jöttem, hogy a
tudáson kívül bármit is elvigyek. - válaszolta Elmara.
- Hagyom, hogy megtartsd azt. - mondta a hideg hang.
- Meghagyod a tudásom? El tudod venni?
- Természetesen. Thyndlamdrivarrban tanultam mágiát... és nem úgy,
ahogyan a mai mágusok teszik, varázslatokat szemezgetve kriptákból és
ostoba tanítóktól úgy, ahogy a gyerekek almát lopnak a gazda kertjéből.
- Ki vagy te? - suttogta El, miközben a lebegve táncoló koponyákat
bámulta.
- Most Ander a nevem. Mielőtt ebbe az állapotba kerültem, Netheril
egyik fővarázslója voltam... de a város, melyben éltem és a művek,
melyeket írtam úgy látszik eltűntek az idő múlásával. Oly sok igyekezet...
tudok neked egy értékes leckét adni, tanonc.
El megdermedt. - Mi lett belőled?
- Túlléptem a halálon művészetem hatalma által. Az efféle
beszélgetésekből sejtem - így tudásomat akár igaztalan szavak is
felhőzhetik -, hogy a mai varázslók többsége csupán arra képes, hogy
megtartják testüket és csak addig élhetnek tovább ebben a rothadó
formában, míg szét nem esnek. Azt hiszem, “lich" néven emlegetik ezeket?
Elmara bizonytalanul bólintott. - Igen.
A szellem zöld szemei mintha fényesebben ragyogtak volna. - Az én
időmben testünk mesterei voltunk és így szilárdabbá válhattunk vagy
olyanná, amilyennek most látsz és akaratunkkal átléphettünk egyik
formánkból a másikba. Hosszú gyakorlással arra is képesek voltunk, hogy
egyik kezünket megszilárdítsuk, míg testünk többi része láthatatlanná vált.
- Meg lehet ezt tanítani?
A smaragdszín szemekben mintha vidámság táncolt volna. - Igen,
azoknak, akik túl akarnak lépni a halálon.
- Miért - kérdezte halkan Elmara. - akar bárki is túllépni a halálon?
- Hogy örökké éljen... vagy hogy befejezzen egy feladatot, mely
meghatározta napjait, ahogy a te bosszúd a máguslordok ellen... vagy...
- Te tudtad ezt rólam?
- Képes vagyok olvasni a gondolataidban, amikor ilyen közel vagy. -
válaszolta Netheril szellemvarázslója.
Elmara hátralépett, felemelte kezeit, mire az élőhalott varázsló sóhajtott
egyet elméjében.
- Nem, nem... hagyd azt a kicsinyes varázslatot. Nem akarlak bántani.
- Gondolatokkal és emlékekkel táplálkozol? - kérdezte El hirtelen
támadt gyanúval.
- Nem. Életerővel.
El még egy lépést tett hátra és könnyed érintést érzett a vállán.
Megfordult és egy lebegő koponya örök vigyorába bámult, mely az orrától
csupán néhány ujjnyira lebegett. Egy halk kiáltással ugrott hátra. A
varázsló újra felsóhajtott.
- Nem az intelligens lények életerejével, idióta. Azt hiszed, hogy
nincsenek elveim, csak mert csontokat és halált látsz magad körül? Mi
olyan gonosz a halálban? Ez olyasmi, amely mindannyiunkkal
megtörténik.
- Akkor milyen életerővel? - kérdezte El.
- Be van börtönözve egy lény annak a falnak a másik oldalán...
mélységivadék a neve. Megszüli azokat a lényeket, melyeket felfalt...
stirgét stirge után, ez esetben.
- Hol az ajtó, mely ezekhez a szörnyekhez vezet? - kérdezte El még
mindig gyanakodva.
- Ajtó? Mi szükségem lenne ajtókra? A falak nem jelentenek számomra
akadályt.
- Miért mondod ezt el nekem?
- Ah, így beszél egy élő varázsló, aki félelemmel és bizalmatlansággal
viseltet a többi iránt, féltékeny a hatalomra és úgy félti a tudást, mint
ékköveket, melyeket el kell rejtenie a többiek elől... Miért ne mondanám
meg? Te érdekes vagy, én pedig magányos. Miközben beszélgetünk, én
megismerek mindent, amit csak akarok az elmédből, így nem számít, hogy
miről is beszélünk valójában.
- Mindent tudsz rólam? - suttogta El körülnézve, Myrjalát keresve a
teremben.
- Igen... minden titkodat és félelmedet. Nyugodj meg. Nem osztom meg
ezt másokkal és megtámadni sem akarlak. Valószínűtlennek tűnhet, de
látom, hogy nem akarsz lopni tőlem vagy mágiával támadni rám.
- És akkor mit szándékozol tenni velem?
- Hagylak elmenni. Ígérd meg, hogy visszatérsz tíz éven túl vagy
hamarabb és újra beszélsz velem. Addigra elméd tele lesz friss emlékekkel
és tanulnivalóval számomra.
- M-megpróbálok visszajönni. - mondta El bizonytalanul. Bár félelmén
már uralkodott, csak az istenek tudhatják, hogy élni fog-e még akkor vagy
képes lesz-e mágiát használni... és nem valamelyik máguslord eltorzított
rabszolgája lesz.
- Ezt bármely halandó megígérheti. - mondta Ander és közelebb
lebegett. - Fogadd el tőlem ezt az ajándékot, mert nem rombolni jöttél.
Egy fényes oszlop ereszkedett le Elmara előtt és benne egy nyitott
könyv függött, egy kerek könyv. Ahogy El az oldalon lévő rúnákat nézte,
azok mintha újraformálták volna magukat, míg el nem tudta olvasni őket.
Egy varázslat volt, mely teljesen és maradandóan átalakítja a varázsló
nemét. El nyelt egyet. Szinte kezdett hozzászokni, hogy női formában él,
de... Az oldal a szemei előtt kiszakította magát a könyvből. Akaratlanul is
felkiáltott ezen pusztítás láttán, de a szellem csupán egy nevetéssel
válaszolt.
- Mi szükségem lenne nekem erre a varázstatra? Bármilyen szilárd
formát felvehetek, amit csak akarok! Vedd el!
El tompán felemelte kezét és benyúlt a fénybe a lapért. Amint
megfogta, újra sötétség vette körül, a smaragd ragyogás, a szellemvarázsló
és a csontok mind eltűntek.
A csendes teremben csupán ő maradt, saját mágus-tüzének halvány
fénye és a kezében tartott, kerek papírlap. Egy darabig csak körbebámult,
azután óvatosan összetekerte az oldalt és ruhájába tűzte.
Hátrahőkölt, amikor csendes kuncogást hallott elméjében és megszólalt
az iménti hang. Emlékezz Anderre és térj vissza. Megkedveltetek, ember-
nő. El sokáig állt csendesen és mozdulatlanul, mielőtt megszólalt volna. -
És én is téged, Ander. Vissza fogok jönni, hogy meglátogassalak. -
Odasétált, ahol Myrjala eltűnt. - Tanítóm? - hívta. -Tanítóm?
 Minden sötét volt és csendes. - Myrjala? - kérdezte bizonytalanul és a
névre fény szikrázott fel előtte. Benne meglátta tanítója sötét és barátságos
szemeit egy pillanatra, majd a fény felörvénylett és érte nyúlva kirántotta
Elt a kriptából.

*****

- Ez nagyon fontos a számodra. - mondta El a Kísértetvölgy egyik

legnyugatibb dombjának csupasz tetején állva.
- És még inkább számodra. Mind közül ez a legnagyobb próbád. -
válaszolt Myrjala. - És ha sikerrel jársz, akkor többet tehetsz Faerunért,
mint amit a legtöbb mágus képes. De figyelmeztetlek: ez a feladat legalább
egy évig eltart majd és elszívhatja az életerőd egy részét.
- Mi a feladatom?
Myrjala az alattuk lévő meredély felé intett egyik kezével - csupasz
kövek, gaz és a régvolt tűz után maradt fák elszenesedett törzsei
borították.- Adj új életet ennek a helynek onnan kezdve, ahol ez a forrás
feltört addig, ahol becsatlakozik a Darthilba fél napi járásra innen.
El rábámult. - Keltsem életre varázslatokkal?
Tanítója bólintott.
- Hogyan kezdjem?
- Ah. - kezdte Myrjala a levegőbe emelkedve. - Próbálkozz, javítsd ki a
hibáidat és a legjobb rész az, amikor újra megpróbálkozol vele. Ezen a
helyen találkozunk egy év múlva.
Fényesség lángolt fel körülötte és eltűnt.
El becsukta száját, mely most már használhatatlan ellenkezésre és
kérdésekre nyílt, azután újra kinyitotta és csendesen dünnyögte - Az
istenek mosolyogjanak rád, Myrjala. - Lenézett a csupasz domboldalra. Az
utak megismerése lesz a feladat kezdete.

*****

A sárkány karmai körbevették Elmarát. Ő nyugodtan figyelte, amint

összezárulnak körülötte és nem tett ellene semmit... a hatalmas karmok
elhalványodtak és eltűntek, mielőtt megérintették volna. Azután a sebesedő
szél elfújta a varázslat utolsó ködfoszlányait is és El Myrjalával nézett
szembe a kopasz dombtetőn egy esős, szélsöpörte napon Eleintben, az
Eltűnő Sárkányok Évében. Alacsony felhők versenyeztek egymással a
tompa, szürke égen.
 - Miért nem támadtál meg? - kérdezte tanítója megemelt szemöldökkel.
- Tanultál valami más módot, hogyan törj meg egy sárkánykarom
varázslatot?
Elmara széttárta karjait. -Nem jutott eszembe olyan mód, mellyel nem
sebeztelek volna meg - mondta - a fejemben lévő varázslatokkal tudtam,
hogy támadnom kellene a túlélésért... de azt is, hogy ezzel elveszíthetek
egy tanítót... vagy ami még rosszabb, egy barátot.
Myrjala El szemébe nézett. - Igen. - értett egyet csendesen és köröző
mozdulattal meglengette egyik kezét.
A két nő hirtelen egy üregben termett a domb szélvédett oldalán, ahol
letáboroztak. Egymással szemben álltak a magától lángra kapó tábortűz két
oldalán.
El néha elcsodálkozott azon, hogy milyen keveset tud tanítója életéről
és erejéről, bár időről időre rádöbbent milyen hatalmas is lehet a
varázslónő, akit Faerunban “Sötétszeműnek" neveznek. Most is volt valami
furcsa megérzése, ahogy Myrjalát nézte a tűz felett.
Az idősebb varázslónő a tűzbe bámult, szemeiben szomorúság csillant. -
Amit a meredélyben csináltál, az csodálatos volt... sokkal jobb, mint az én
művem, amikor én kaptam ezt a feladatot. Hatalmasabb vagy mágikus
hatalomban, mint Myrjala most. - Sóhajtva tette hozzá - Most pedig el kell
indulnod és kalandoznod, hogy újabb módjait ismerd meg a varázslatok
használatának és azok megváltoztatásának, melyeket már valóban
magadévá tettél... Így uralhatod igazán képességeidet, hogy ne kelljen
örökké egy mágus-mentor árnyékában maradnod.
Leplezetlen könnyek csillantak Myrjala szemeiben, ahogy találkoztak
Elmara rémült tekintetével. - Máskülönben - fűzte hozzá lassan - a napok
és évek eljárnak felettünk és mindketten csak gyengébbek leszünk tőlük...
és mindörökké egymás szoknyáját szorongatnánk segítségért ahelyett, hogy
saját útjainkat járva növekednénk tovább.
Elmara csendben állva nézett rá.
- Mágusnak lenni magányos hivatás - szólt ismét Myrjala
nagyvonalúan. - és ezért kell így lenni. Hallod amit mondok és
egyetértesz?
Elmara megremegve ránézett és sóhajtott. - Szóval elválunk egymástól -
suttogta - és egyedül kell folytatnom... és szembeszállnom a
máguslordokkal.
- Még nem állsz készen a bosszúra. Élj és tanulj még előbb. Keress
meg, amikor úgy érzed, hogy készen állsz megküzdeni a Szarvas Trónért és
én legjobb tudásom szerint segítelek majd. Ha most nem válunk el, -
válaszolta Myrjala halkan. - akkor semmit sem fogsz nyerni ezután, pedig
neked ez kell.
Hosszú, súlyos csend borult a tábortűzre, majd El vonakodva bólintott. -
Van egy titok, amit nem mondtam el; nem akarom, hogy ez továbbra is
közöttünk heverjen. Ha már el kell válnunk, akkor nem helyes elrejtenem
előled az igazságot.
Kioldotta csuhája köteleit és hagyta azt leesni. Myrjala figyelte, ahogy
Elmara meztelenül áll a tűz fényében és elmormolja a szavakat, melyek a
kripta óta emlékezetében éltek - és a teste megváltozott. Myrjala hagyta
maga mellé esni kezeit, melyeket azért emelt fel, hogy gyorsan varázslatot
szőjön, ha szükség lenne rá. A tűz fölött a meztelen férfira nézett.
- Ez az igazi énem - mondta a sasorrú férfi lassan. - Elminster vagyok,
Elthryn fia... Athalantar hercege.
Myrjala higgadtan nézte, szemei még sötétebbek lettek. - Miért vetted
fel egy nő alakját,
- Mystra változtatott át, hogy elrejtsen a máguslordok elől, mivel már
tudtak kilétemről... és azért, azt hiszem, hogy egy nő szemével is
megismerjem a világot. Amikor beszéltem magamról, egy lányt ismertél
meg... tartottam tőle, hogy az eredeti alakom megharagított volna és
megtörte volna a bizalmadat bennem.
Myrjala bólintott. - Megszerettelek, - mondta csendesen. - de ez...
megváltoztat néhány dolgot.
- Én is megszerettelek. - mondta Elminster. - Ez az egyik oka... hogy nő
maradtam. Nem akartam megváltoztatni, amit megosztottunk egymással.
Myrjala körbejárva a tüzet megölelte. - Elminster - vagy Elmara, vagy
bárki légy is - gyere és együnk, utoljára együtt. Semmi sem változtathatja
meg az együtt töltött időt.

*****

Sötét volt már és a tűz is leégett. Myrjala csupán egy árny volt a lángok
mellett, ahogy fejét felé fordítva csendesen kérdezte - Hová fogsz menni?
Elminster megvonta a vállát. - Nem tudom... talán nyugatra, Calisharba.
- Calishar? Légy óvatos Elminster... - hangja elcsuklott az ismeretlen
név miatt, ahogy nehezen megformázta - ...Ilhundyl, az Őrült Mágus
területe van arra.
- Tudom. Ezért megyek. Van ott egy kis dolgom. Nem szívesen élek
végig egy életet úgy, hogy nem fejezek be mindent, amit elkezdek.
- Sokan tesznek így.
 - Nem vagyok sok és nem fogok így tenni. - A tűzbe bámult egy ideig. -
Hiányozni fogsz, Hölgyem... vigyázz magadra.
- Az istenek tartsanak meg, Elminster. - Mindketten könnyekben törtek
ki és egymás felé nyúltak.
Amikor a következő reggelen elváltak egymástól, mindketten
könnyeztek.

*****

Ilhundyl kieresztette az oroszlánokat a labirintusba, amikor meglátta a

birtokháborítót - de azok üvöltés közben dermedtek meg, ahogy a behatoló
varázslatai elkapták őket. A bestiákat lebénító sasorrú mágus lassítás nélkül
ment tovább megtalálva útját az illúzió falak között és a kapu-csapdák
körül, míg végül már a Nagy Kapu előtti teraszos részen tartott egyenesen a
rejtekajtó felé. Ilhundyl ajkai elkeskenyedtek és olyan szavakat mondott ki,
melyekről sohasem gondolta, hogy használnia kell majd.
Kőszobrok fordultak el recsegve. Illesztékeikből por szállt alá, amikor
villámok ugrottak ki tenyereikből. A kék villámok a sasorrú férfi felé
ugrottak, aki nem foglalkozott velük. A villámok valami láthatatlanba
csapódtak bele a sétáló férfi körül és ártatlanul recsegve lehaltak.
Ilhundyl egyik hosszú-ujjú kezével az asztalon dobolt. Azután felemelte
a másik kezét, tett egy bizonyos mozdulatot és néhány szót mormogott.
Gólemek léptek ki a Varázslóság Kastélyának szilárd falából és indultak a
közeledő varázsló felé. Ahogy közeledtek, a magányos birtokháborító egy
varázslat szövegét kántálta. A sasorrú idegen előtt a levegő hirtelen tele lett
örvénylő pengékkel. Fémesen villogó felhőként indultak, hogy darabokra
szeljék a kolosszusokat - melyek elszántan és nehézkesen haladtak tovább
az acélviharban.
Ilhundyl kifejezéstelen arccal figyelte a jelenetet, majd előredőlve
megszólaltatott egy csengőt az asztalán. Amikor egy fiatal, egyenruhás nő
sietett be ideges arccal, akkor ő nyugodt és hűvös hangon szólt hozzá. -
Rendelj minden íjászt a falra a Nagy Kapunál. Bármi áron le kell szedniük
az idegent.
A nő kisietett és közben a gólemek a behatoló közelébe értek, egyik
súlyos karjukat már emelték, hogy szétkenjék vele a férfit, mint rothadó
szőlőt a kövön. A varázsló felemelte kezeit. Láthatatlan erők szelték a
köveket, elválasztva egy lábfejet a lábtól és lassan, de ijesztően gyorsuló
erővel az egyik gólem elesett.
 A Varázslóság Kastélya megrázkódott és Ilhundyl dühöngve kelt fel
székéből éppen időben, hogy lássa a második gólemet az első
maradványaira zuhanni.
Az istenekbe ezzel a behatolóval! Már veszélyesen közel volt a
falakhoz. Hol vannak azok az íjászok? Azután nyílvesszők zuhogtak a
teraszra fekete esőként és az Őrült Mágus látta, ahogy az idegen
megtántorodik, körbefordul és teletűzdelve elzuhan.
Ilhundyl mosolya az arcára fagyott, amikor a sikoltó test hirtelen ismét
lábra állt. Egy vessző találta el a fején, ami lazán oldalra csuklott és a tetem
megpördülve ismét elzuhant, csak hogy megint felálljon és az iménti
nyílvessző is eltűnjön. Két újabb lövedék talált célba és a test összecsukló
lábakkal körbefordult - hogy újra felkeljen...
- Állj! - üvöltött fel Ilhundyl. - Ne lőjetek! - Keze lecsapott a csengőre
tudván, hogy már késő. Mire parancsait meghallhatták volna, az íjászok
már meghaltak. Ellenfele valami varázslatot használt, ami kicserél két
embert egymással, mint egy dupla teleportáció!
Ez olyan varázslat volt, amit még meg kell tanulnia... ennek a fiatal
mágusnak életben kell maradnia. Vagy legalábbis úgy kell meghalnia,
hogy varázskönyve egészben maradjon.
Ilhundyl kiment a szobából és le a Szélbarlangba, ahol lágy üvegformák
voltak számtalan lyukkal teletűzdelve, melyeken keresztül a szél fütyülő
dallamot énekelt. A mágus legyőzéséhez mindkét Szárnyas Kezére
szüksége lesz, de ezt meg kellett tenni bármi áron. Még többet is tehet...
Alig néhány sietős lépés választotta el az északi toronyba vezető
átjárótól, amikor az egyik szarvakkal ékesített vértezet csörömpölve
leugrott állványáról és fegyvereit magasra emelve felé indult. Ilhundyl
néhány halk szó kíséretében megforgatta egyik ujján a gyűrűt és egy
varázslatot idézett néhány gyorsan elmorgott kifejezéssel. Sav csapott előre
ujjai közül lilás gömbként, mely növekedett előre haladtában. A sziszegő
gömb nekicsapódott a vértezetnek és szét hullott körülötte a padlón. Füst
emelkedett fel a kövekről, ahogy a sav átrágta magát rajtuk; az olvadt
fémtömeg, mely valaha egy vértezet volt, most egy egyre szélesedő árokba
zuhant, porrá és szilánkokra törve.
Egy újabb vértezet közeledett az átjárón keresztül a következő teremből.
Ilhundyl felsóhajtott ezen gyermetegség láttán és elengedte második -
egyben utolsó - savgömbjét is. Ezúttal egy villanás is jött, ahogy a lilás
lángok eltaláltak valamit a levegőben és visszaugrottak Calishar urára.
Ilhundylnak csupán egy hátralépésre volt ideje, mielőtt elborította a sav.
 Füst szisszent és Ilhundyl hangtalanul összerogyott, sokkal inkább
gőzzé és porrá omolva, mint csontok kupacává. A galéria távolabbi falánál
megjelent az Őrült Mágus és megvetően megszólalt - Ostoba! Azt hiszed te
vagy Faerunban az egyetlen mágus, aki képeket és megtévesztő
varázslatokat használ?
Császári mozdulattal intett egyet, mire a jobb oldalán hirtelen kőtüskék
jelentek meg a levegőben. Előremutatott és a tüskék engedelmesen
röppentek a vértezet felé. Még mielőtt elérhették volna, egy erő félrecsapta
őket - hogy eltalálják a sokívű üvegformákat. Ilhundyl szélszobrai
szilánkokra estek és az Őrült Mágus szemei fellángoltak dühében.
- Azokat hét hónapig tartott megalkotni! - üvöltötte. - Hét hónapig!
Borostyánszín sugarak ugrottak ki a fővarázsló előrenyújtott kezeiből a
vértezetes figura felé. Célpontja hirtelen semmivé foszlott és sugarak csak
üres helyét lelték és mögötte a terem falát. A kövek mintha elgőzölögtek
volna, amikor a sugarak hozzájuk értek, majd a nagy lyukon át változatlan
modorban haladtak tovább az északi torony távoli falai felé. Odakint egy
láthatatlan őr kiáltott fel és riadóztatta társait.
Calishar dühöngő ura még mindig az általa okozott pusztítást nézte,
amikor egy vértezetes figura jelent meg kicsivel mögötte és jobbra, ahol
azelőtt a kőtüskék tettek hasonlóképp - és páncélos ökle lesújtott,
keményen puffanva az üres levegőben. A látható Ilhundyl hangtalanul a
padlóra rogyott és eltűnt. Egy pillanattal később az Őrült Mágus újra
megjelent a galéria távolabbi részében és vak dühében üvöltött. - Hogy
merészeled...?
Szófolyamot morgott, ami hatalomtól forgott, visszhangzott és a
Varázslóság Kastélya megrázkódott körülötte. Hatalmas tüskék lökődtek
fölfelé a padlóból, alulról döfve át a vértezetes figurát, majd
mennydörgésszerű robajjal hatalmas kőtömbök váltak ki a mennyezetből és
lapították ki a birtokháborítót. Ahogy leérkezésük pora könnyedén
végiggurult a padlón, a falak megnyíltak. Mögülük három halott kinézetű
beholder lebegett ki, szemkocsányaik ellenfelet kutatva előre-hátra
lebegtek. A mennyezetről egy csapóajtó mögül csillogó ketrec ereszkedett
le láncokon és kinyílt, ahogy varázs-csillogása elhalványodott, hat zöld
szárnyas kígyó robbant ki belőle. Dühösen csattogó állkapcsokkal söpörtek
végig a galérián, közben kőtömbök fordultak el kelletlenül, hogy mágikus
jeleket fedjenek fel.
A kegyetlen tekintetű Őrült Mágus felemelte kezeit, hogy még több
pusztítást idézzen a lassan elcsendesedő teremre. Az élőholt Zsarnoki
Szemlélők rosszindulatúan lebegtek körbe, semmit sem találva, amire
rászórhatnák halálos sugaraikat, a repülő hüllők pedig izgatottan
száguldoztak a levegőben. Egyikük Ilhundyl felé indult és ő egy
elmormogott szóval a levegőbe fagyasztotta. Csend szállt le ismét. Talán
tényleg sikerült elpusztítania az idegent.
Az Őrült mágus újabb varázslatot mondott, hogy felemelje a
kőtömböket az összetört vértezetről. Azok engedelmesen felemelkedtek és
oldalra lebegtek. Ilhundylnak tátva maradt a szája. Rémülten figyelte,
ahogy a kőtömbök, az élőhalott beholderek, a kígyók és az üvegszilánkok
egy lassú spirálban forogni kezdenek előtte.
- Hagyd abba! - kiáltott Ilhundyl és legerősebb zúzó-varázsát hívta elő.
A spirál mozgása megakadt egy lélegzetelállító pillanatra... és újra elindult
gyorsulva, amíg a különböző dolgok sebesen örvényleni kezdtek a
teremben.
Ilhundyl elhátrált, évek óta először érezte a félelem hideg ízét. Még
több szélszobor tört össze, ahogy a vihar köveket vagy élőhalott
beholdereket ütött nekik. Szilánkjaik emelkedve csilingeltek, ahogy
csatlakoztak a spirálhoz és átsöpörtek a galérián Ilhundyl felé.
Az Őrült Mágus ismét hátrált, majd megfordulva futni kezdett, kezei
szinte villámlottak a sietve elmutogatott varázs-mozdulatoktól. Egy
pillanat alatt futó Ilhundylok töltötték be a termet, bonyolult táncot lejtve
kerülgették egymást. A forgószél mindet felkapta. Az egyik test szinte
azonnal a falnak csapódott, meggyűrődött, mint egy rongybaba és eltűnt.
Egy újabb Ilhundyl jelent meg hirtelen a galéria egyik magas erkélyén és
egy csillogó kristályt idézett a lenti viharba. A drágakő felvillant - és a
fényben minden örvénylő tárgy eltűnt, üresen hagyva a termet. Csupán az
üvegszilánkok egy része maradt meg a szobortartókon.
Ilhundyl lenézett rájuk és hűvös hangon mondta - Leplezd le magad.
A sasorrú mágus kiolvadt a semmiből - az erkélyen mellette, védelmező
varázspajzsain belül!
Ilhundyl visszahőkölt, eszeveszetten csapongtak gondolatai, hogy
miféle varázst használhatna ellenfelével szemben ilyen közelről. - Miért
jöttél ide? - sziszegte.
Az idegen hideg tekintete az övébe kapcsolódott. - Átvertél remélve,
hogy a halálba küldhetsz. Akárcsak Athalantar máguslordjai, te is félelem
és kegyetlen mágikus hatalom által uralkodsz arra használva varázslataidat,
hogy megcsonkítsd az embereket... vagy valamely állati formába
börtönözd őket.
- Valóban? Mit akarsz tőlem?
 - Ez a kérdés helyénvalóbb lett volna mielőtt megtámadtál. - válaszolt
Elminster szárazon. - A pusztulásod. Minden mágussal végzek, aki úgy
viselkedik, mint te.
- Akkor nagyon, nagyon sokáig kell még élned - mondta lágyan
Ilhundyl. - és nekem ez nem érdekem.
Három szót ejtett ki, ujjai táncoltak - és villám ugrott ki egy pajzsból,
mely távolabb volt felfüggesztve a galéria falára. Fényesen recsegő,
sokszálú hálója megrengette az erkélyt. Ilhundyl mágikus pajzsaiba lökte
akaratának erejét, ahogy a villámok táncolva köpködtek körülötte, s
félrehúzta azokat, hogy kitegye ellenfelét a haragos energiáknak. A pajzs
széle hátrébb húzódott és ahogy egy villán körbenyalta, Elminster
megtántorodott.
Calishar ura felüvöltött mámorában és felemelte bal kezét, hogy
kiengedjen egy mágikus lövedéket a középső ujján lévő gyűrűből. Nem
tudta elvéteni ezt a dühítő fickót előtte, csupán három lépésnyire tőle.
Kiszabadította életrabló lövedékét - és az visszafordult!
Ilhundyl felsikoltott, ahogy saját varázslata a bőrébe tépett és
botladozva próbált a boltíves átjáró felé menekülni, ami kivezetett az
erkélyről. Elminster keze megérintette a kőpadlót - és az erkély törötten
hajolt le és csapódott a falnak. Ilhundyl az erkéllyel együtt zuhant le
kétségbeesetten sikoltva egy szót.
A padlattól alig néhány lábnyira mágiája életre kelt; a csonttörő zuhanás
lassú ereszkedéssé vált. A kavarodásban egyik férfi sem vette észre a
csillogó szempárt, amely a galéria egyik végében jelent meg és nyugodtan
figyelte harcukat.
Ilhundyl a fal felé fordulva újra felemelte kezét. Felvillant egy másik
gyűrű. A fal lassan egy súlyos kezet növesztett és Elminster felé nyúlt
köves ujjaival. Elminster válaszul egy varázslatot köpött és a kéz
szétrobbant, kőszilánkokat röpítve El felé, melyek lesodorták a törött
erkélyről. Végigcsúszva a padlón újabb üvegszobrot tört össze.
Ilhundyl egy varázslatot üvöltött Elminster felé döfve ujjával, A herceg
érezte, amint felemelkedik az üvegszilánkok közül és átrepül a termen.
Kitárta karjait egy széles, söprő mozdulattal és egy pillanattal azelőtt, hogy
csonttörő erővel nekicsapódott volna, a fal eltűnt. A mennyezet csikorogva
kezdett leomlani. Ilhundyl felbámult egy pillanatra a mozgolódó kövekre,
majd rohanni kezdett és közben egy újabb varázslat szavait motyogta.
A Varázslóság Kastélyán kívül Elminster lelebegett a földre, majd újra
fel és jobbra. Amikor lábai a terasz kövét érintették az északi torony felé
fordult, azután hirtelen éles fájdalmat érzett, ahogy valami láthatatlan a
bordái közé vágott.
Olyan volt, mint a terjedő tűz! El hátraugrott, kínjában összegörnyedve
és védekezésül felkapva kezeit. A láthatatlan penge következő
mozdulatával egyik ujjának hegyét vágta le. Most már látta az élét; sötét
vonal a saját vérével festve. Ilhundyl jelent meg a mágikus penge mögött,
vigyorogva csapott le újra Elminster kezeire.
- Kezek nélkül az ember kevés varázslatot idézhet. - nevetett az Őrült
Mágus kegyetlenül csapkodva tovább. Elminster lebukott és kitért, közben
egy varázslatot sziszegett, mire az idézett penge egy vad és elkínzott
sikollyal fényes szikrákra esett szét.
A robbanás tehetetlenül félregurította, feje zúgott. El vonaglott és
nyögött. Egy-két lélegzetvételnyi ideig a herceg semmi másra nem volt
képes, mint kínjában rángatózva feküdni a terasz kövein.
Ilhundyl összerázkódva szorította csuklóját és akaratával űzte el a
fájdalmat kezéből. Amikor újra uralkodni tudott remegő ujjain,
varázspajzsot emelt maga köré és elindult előre. Kíntól elkeskenyedett
ajkai megfontoltan hideg mosolyra görbültek.
Amikor elég közel volt, hogy megérintse a remegő idegent, az Őrült
Mágus belekezdett leghatalmasabb és legbonyolultabb varázslatába - és
előredőlt, hogy egyik ujját Elminster fülébe akassza.
Ha a lélekrablás sikeres, akkor megkapja az idegen minden tudását és
varázslatát. Belépve a tehetetlen férfi elméjébe Ilhundyl lelebegett a
szikrázó fájdalom mentén, melyet talált, az akarat után kutatott, hogy
megtörje. Hirtelen érezte, hogy akarat-szondáját felfedezik és kitaszítják.
Fejét hátrarántva felszisszent fájdalmában, de nem szakította meg a
kapcsolatot... még. Órákba is beletelhet, míg újra memorizálja a varázslatot
és ha közben rabja meghal, akkor semmit sem ért el vele - vagy felgyógyul
és újra kezdődik a harc.
Hirtelen zuhanni kezdett a sötét semmibe ellenfele elméjében és fehér
lángokból szőtt pengék jelentek meg körülötte mindenhol, hogy magát a
belső énjét tépjék szét. Ilhundyl sikoltva zuhant hátra, ezzel megszakítva a
közöttük lévő kapcsolatot. Az istenekre, ez a fájdalom! Megrázta fejét,
hogy kitisztítsa és csak sárga ködöt látva arrébb mászott.
Amikor kitisztult a látása megfordult... látta, amint Elminster térdre
küzdi magát és saját vérében matat, hogy végül felvegyen egy gyűrűt a
kövekről, amely az ujjaival együtt lett levágva. Ilhundyl dühösen sziszegte
el egy egyszerűbb varázslat szavait és hátralépett, hogy végignézze
ellenfele halálát.
 A varázslat létrejött. Csontszerű karmok hasítottak a valóságba
Elminster körül - egy tucat vagy még több, tépve-szakítva mindent
tűhegyesen.
Ilhundyl elmosolyodott, ahogy varázslata tette a dolgát... azután szája
ismét tátva maradt. Elhalványodnak! A karmok elpárologtak a levegőben,
életben hagyva a véres emberroncsot.
- Mi jöhet még? - kérdezte dühösen az Őrült Mágus egész Faeruntól és
előrelépett.
- Végzet. - mondta egy halk hang mögötte. Ilhundyl megpördült.
Egy sötét szemű nő növekedett ki a bejárati ajtóból, könnyedén kilépve
a sötét fából. Magas volt és karcsú, sötétzöld köpennyel vállain. Ívelt
szemöldöke alatti fekete, csillogó szemei találkoztak a varázsló
tekintetével... és Ilhundyl a saját halálát látta bennük. Az Őrült Mágus még
varázslata közepén tartott, amikor fehér tűz - fényesebb, mint amit valaha
is látott - ugrott felé a vékonyujjú kezekből.
Ilhundyl tehetetlenül nézett a szépséges és kegyetlen arcra. Azután az
üvöltő lángok végigsöpörtek rajta és a csontfehér arc mögötte a kék éggel
sötétségbe zuhant elhomályosodó tekintete előtt.
Szemeibe csepegő vérén keresztül Elminster látta, ahogy az Őrült
Mágust egy üvöltő pillanatban elsöpri valami.
- Mi-miféle varázslat volt ez? - nyögte El.
- Nem varázslat, hanem varázstűz. - mondta Myrjala hűvösen. - És most
állj fel, te bolond, mielőtt Ilhundyl összes haragosa idejön, hogy
széthordják amit csak érnek. Addigra el kell tűnnünk.
Megfordult és a Varázslóság Kastélyát is beborította ugyanazokkal a
mindent felzabáló lángokkal. A Nagy Kapu eltűnt és a termek mögötte
lángolva összedőltek.
Elminster talpra küzdötte magát, vért köpött. - De a mágiája! Elveszett,
most, min...
Myrjala visszafordult hozzá. A vékony kezek, melyek egy pillanattal
előbb még mágikus tüzet fújtak, most egy vastag, ütött-kopott könyvet
tartottak. Elminster kezébe nyomta; a kíntól ő majdnem újra elesett. - A
fontosabb munkái itt vannak... most már mennünk kell!
Elminster szemei elkeskenyedtek, ahogy a nőre nézett; valahogy
másnak tűnt a hangsúlya. De talán csak az ő fülével történt valami a
harcban... fáradtan bólintott.
Myrjala megérintette arcát és hirtelen valahol máshol voltak: egy
visszhangzó barlangban. Halványan csillogó kék és zöld gombák borították
a falakat itt is, ott is.
 Elminster megtántorodott, de visszanyerte egyensúlyát, a varázskönyvet
markolta. - Hol... vagyunk?
- A rejtekhelyeim egyikén. - mondta Myrjala éberen körülnézve. - Ez
valaha egy elf város része volt. Nimbral alatt vagyunk, ez egy sziget a
Nagy Tengeren.
Elminster körülnézett, majd le, a kezében tartott könyvre. Amikor
vizenyős szemeit a nőre emelte, mindketten furcsán néztek. - Ismerted?
Myrjala szemei hihetetlenül elsötétedtek. - Sok mágust ismerek,
Elminster. - mondta szinte figyelmeztetően. - Sokat vándoroltam... és nem
éltem volna ennyi ideig sem, ha ostobán kihívok minden főmágust, akiről
csak hallok.
- Még nem akarod, hogy Athalantarba menjek. - mondta Elminster
lassan, szemei a nő szemeibe kapcsolódtak.
Myrjala megrázta a fejét. - Még nem állsz rá készen. A mágiád még
mindig nyers, kegyetlen és kiszámítható... bukásra ítéltetett, amint nagyobb
erő lép fel ellene.
- Akkor taníts bölcsességre. - mondta Elminster és megingott.
A nő elfordult. - Elváltak az útjaink, emlékszel?
- Figyeltél. - mondta Elminster kétségbeesetten a karcsú hátnak. -
Követtél... miért?
Myrjala lassan visszafordult hozzá. Könnyek csillantak meg szemeiben.
- Mert... szeretlek. - suttogta.
- Akkor maradj velem. - mondta Elminster. A könyv elfeledve hullott ki
kezéből és minden erejére szüksége volt, hogy előrelépjen és meggyötört
karjait a nő köré fonja. - Taníts.
Myrjala habozott, a sötét szemek mintha mélyen a férfi lelkébe néztek
volna.
Azután szinte összerázkódva bólintott.
Győzedelmes láng ébredt sötét szemeiben, ahogy ajkaik egymáshoz
értek.

*****

Mirtul száraz, szeles hónap volt a Vándorló Leucrotta Évében - főként

keleten, a forró és poros vidékeken.
Elminster hunyorítva állt egy szélmarta sziklán és messze lent
varázslókirályok egy kastélyát nézte. Hogy elérjék, legalább tíz napja
lovagoltak Myrjalával, a rabszolgák napon bűzölgő holttesteit hagyva
maguk után.
 És itt voltak végre a gyilkosaik. Sasszem-varázsán keresztül Elminster
véres korbácsokat látott emelkedni és újra lecsapni az udvarban, felnyitva
az utolsó rabszolgák testét. Minden élő elmenekült már, de a varázslónő
tovább korbácsolta a férfiakat és nőket, gonosz mágiával tartva bennük az
elhalványuló életerőt.
Dühében El saját mágiájával csapott le. A varázslatok fényes hálóként
szálltak a levegőben és Elminster lelépett a szikláról, hogy kövesse őket. A
levegőben tartott a kastély felé, amikor az kezdett összedőlni. Megállt és
dühösen figyelt a por, a sikolyok és a zűrzavar felett lebegve.
Valami kiemelkedett az egyik törött ablakon át, taláros férfiak
lovagoltak rajta. Elminster egy mágikus lövedéket idézett, hogy lecsapjon
rájuk. Az elbájolt repülő eszköz fényes robbanással tört össze; a rajta ülő
férfiak zuhanó rongybabákként estek vissza a romok közé. Nem
emelkedtek fel újra. A kövek megálltak és zuhanásuk zajai lassan elhaltak.
Amikor a por leülepedett Elminster zord arccal megfordult és a levegőben
sétálva Myrjala felé indult, hogy találkozzon vele a magaslaton.
A nő felemelte sötét tekintetét a romokról és halkan azt kérdezte - És ez
volt a legbölcsebb, legkevésbé felelőtlen dolog, amit csak tenni lehetett?
Harag csillant Elminster szemeiben. - Igen, ha ettől kétszer is
meggondolja majd a következő ostoba banda, hogy efféle bukott mágiát
használjon.
- Nos, néhány varázsló biztosan folytatni fogja. Őket is legyilkolod?
Elminster megvonta a vállát. - Ha szükséges. Ki fogja megakadályozni?
- Te magad. - Myrjala újra a kastélyra nézett. - Nem emlékeztet valakire
Heldonból? - kérdezte csendesen, de nem nézve fel a fiúra.
Elminster már nyitotta száját, hogy leszidja - azután csendben ismét
becsukta, figyelve, ahogy a nő könnyed nyugalommal lelép a
sziklacsúcsról és elsétál a levegőben. Tekintete a romokra szállt és hirtelen
megrázkódott szégyenében. El elfordult tettétől - azután tehetetlenül ismét
lenézett rá. Nem ismert egyetlen varázslatot sem, mellyel újra felépíthette
volna.

*****

Meleg éjszaka volt a Lánguralom havának kezdetén a Kiválasztott

Évében. Elminster izzadtságban fürödve ébredt, a hátára fordult, hogy
vadul a holdra bámuljon. Myrjala felült mellette az ágyban, haja
körbefolyta vállait, szemében aggodalom. - Kiáltottál. - mondta.
 Elminster felé nyúlt és ő megölelte, ahogy egy anya öleli rémült
gyermekét.
- Athalantart láttam. - suttogta El az éjbe bámulva. - Hastarl utcáin
sétáltam és bármerre néztem, mindenhol vicsorgó varázslókat láttam. És
amikor rájuk néztem holtan rogytak össze... rémülettel az arcukon...
Myrjala szorosan ölelte és nyugodtan szólalt meg. - Úgy hangzik,
mintha készen állnál felvenni a harcot Athalantarral.
Elminster megfordult, hogy ránézzen. - És ha túlélem a
máguslordokat... akkor mi lesz? Ez az eskü vezérelt mindig... utána mit
kezdek az életemmel?
- Miért? Természetesen uralkodsz Athalantar felett.
- Most, hogy a trón elérhető távolságba került, - válaszolt lassan
Elminster - egyre kevésbé kívánom.
A köréfonódó karok ölelése szorosabb lett. - Az jó. - mondta Myrjala
csendesen. - Belefáradtam, hogy azt várjam, mikor növekedsz fel végre.
Elminster dermedten nézett rá. - Túlnövekedni a vak bosszún?
Feltételezem... akkor miért tartottál velem mindenen keresztül?
Myrjala nyugodtan nézte a férfit a sötétben, szemei nagyok és
rejtélyesek. - Athalantarért. Halott édesanyádért és apádért... és
mindenkiért, aki Heldonban élt és nevetett, mielőtt a sárkány jött. Az
Unikornis Szarvának vendégeiért és azokért ott, Narthilban... és a
törvényen kívüli bajtársaidért, akik a Szarv Dombok között haltak meg.
Elminster ajkai elkeskenyedtek. - Megtesszük. - mondta csendes
elhatározással. - Athalantar megszabadul a máguslordoktól. Mystra előtt
esküszöm: megteszem vagy meghalok közben.
Myrjala semmit sem mondott, de El érezte, hogy mosolyog.
Ötödik rész

Király
 Tizenöt

ÉS EMBER A PRÉDA
Hatalmas tornyaikban reszketnek, nem bírnak a félsszel,
mert az ember, ki mágusokat öl, kint jár ma éjjel.
- Bendoglaer Syndrath, Barrowhill Énekese
a Halál Minden Mágusra című balladából
Az Elhajlott Érme Évében

Eleasias nedves hónap volt abban az évben. A negyedik egymás utáni

viharos éjjelen Myrjala és Elminster hálásak voltak, hogy elrejtőzhettek az
eső elől Launtok egyik sáros sikátorában egy kocsmában.
- Ez volt az utolsó követ Athalantarból, akit elintéztünk. Az uraik már
biztosan tudnak rólunk. - mondta Myrjala némi elégedettséggel hangjában,
miközben kupáikkal letelepedtek az egyik sarokban.
- Akkor máguslordokra fel. - mondta Elminster jelentőségteljesen
összedörzsölve kezeit. Előredőlt. - Gyakran figyelmeztettél, hogy ne
támadjak mindig két tűzlabdával... szóval miért ne terjeszthetnénk el
néhány nyughatatlan szóbeszédet és akkor hátradőlve nézhetnénk végig,
ahogy megölik egymást azért, hogy ki üljön a legszebb
varázslótoronyban?
Myrjala megrázta a fejét. - Amíg hátradőlve ülünk, addig ők képesek
elpusztítani egész Athalantart miközben egymást fojtogatják. Kortyolt
egyet a söréből, felszisszent és sötéten nézett kupájára. - Ráadásul ez csak
akkor működne, ha előbb elpusztítanánk a leghatalmasabbakat, a
máguslordok vezetőit... addig csak a pojácákat és a legóvatlanabb
bolondokat téveszthetjük meg.
- Akkor hát, mi a következő lépés? - kérdezte Elminster hosszan
kortyolva italából.
Myrjala megemelte egyik formás szemöldökét. - Ez a te bosszúd.
Elminster letette kupáját és lenyalogatta a habot bajuszának
kezdeményeiről. Myrjala kérdőn nézett, de társa elmerült gondolataiban.
- Sohasem hittem volna, hogy ezt fogom érezni, - szólalt meg végül
lassan - de Ilhundyl és a rabszolgatartók után... de elegem van a bosszúból.
- Felnézett. - Szóval hogyan csináljuk? Megtámadjuk Athalgardot és
megpróbálunk megölni annyi máguslordot, amennyit csak tudunk, mielőtt
még rádöbbennek, hogy valaki kihívta őket?
Myrjala megvonta vállait és a kupának mondta. - Van, akit izgalomba
hoz a pusztítás, de legtöbbjüknél nem tart sokáig az öröm. Az isteneket a
többi sem érdekli... ha egy mágus varázslatokat szór, akkor esetleg
belefuthat valakibe, aki ugyanezzel foglalkozik, csak kicsivel jobban
csinálja.
Tekintetét Elminsterre emelte. - Ha megpróbálkozol azzal, hogy
tűzlabdákat dobálsz a máguslordokra, előbb gondolj bele, hogy hány falu
pusztulhat el közben - és mind Athalantarhoz tartozik, a birodalomhoz,
melyért harcolsz. Nem fognak engedelmesen egyesével kiállni ellened,
mindegyik a saját sorára várva.
Elminster felsóhajtott. - Akkor hát lopakodás és hosszú évek munkája
lesz belőle. - Kortyolt kupájából. - Mondd meg nekem mit gondolsz,
hogyan kellene csinálnunk? Kettőnk közül te vagy az idősebb; úgy teszek,
ahogy mondod.
Myrjala megrázta a fejét. - Már rég eljött az ideje, hogy magadra is
gondolj, Elminster; tanítódként néztél rám, nem többként, de a harcban a
szövetségesed vagyok.
El a nő komoly arckifejezését nézte, majd lassan bólintott. - Igazad
van, mint mindig. Nos hát... ha el akarjuk kerülni a hatalmas
varázscsatákat, akkor a máguslordokat olyan helyzetekbe kell belecsalni,
hogy magányosan bánhassunk el velük és ne tudják segítségül hívni a
társaikat. Csapdákat kell állítanunk... és ha csak mi ketten megyünk
ellenük, akkor előbb-utóbb hatalmas mágikus párbajokban fogjuk végezni.
Ha lángokat szórunk egymásra a máguslordokkal, akkor hamar tűz üthet
ki.
Myrjala bólintott. - Akkor hát? - kérdezte csendesen.
- Szövetségesekre lesz szükségünk a harchoz. - válaszolta Elminster. -
De ki legyen az? - Dermedt csendben nézték egymást az asztal felett.
Myrjala felemelte fém kupáját és jelentőségteljesen nézte rajta
tükörképét. - Többször is mondtad már, hogy igazságos ítéletet akarsz a
máguslordoknak. - mondta óvatosan. - Mi lenne igazságosabb, mint a
Nemes Erdő elfjeinek, Hastarl tolvajainak és a Helm lovagjainak a
segítségét kérni? Az ő birodalmuk is, amiért harcolsz.
Elminster már kezdte volna fejét rázni, de végül mégsem tette, csak
szemei szűkültek össze. - Igazad van. - mondta halkan. - Miért vagyok
mindig olyan vak?
 - A figyelem hiánya; mondtam már régebben is. - válaszolt Myrjala
fagyosan és amikor El megsértve nézett rá, ő elvigyorodott és nemes ujjait
a férfi egyik kezébe csúsztatta. Egy pillanat sem telt el és Elminster
visszamosolygott rá.
- Mágiával rejtőzködve kell átutaznom a birodalmon, hogy beszéljek
velük, - mondta lassan átgondolva a dolgot. - mert téged nem ismernek. -
Sört kortyolt. - Mivel egy máguslord észrevehet és nem bölcs dolog
minden kártyát egyszerre kijátszani, te jobb, ha látótávolságon kívül
maradsz.
A sötét szemű varázslónő bólintott. - Viszont ha a máguslordok túl
hamar rád találnak, akkor jobb, ha melletted vagyok - természetesen nem a
saját alakomban -, hogy harcba szálljak, ha szükséges.
El rámosolygott. - Most már biztosan nem akarok elválni tőled. Meg
tudnánk nyerni a birodalom népét is az ügynek? - kérdezte, majd
megválaszolta saját kérdését. - Nem, elmenekülnének, mielőtt még
egyetlen varázslat is elindulna feléjük. Ha meg mégis felkelnének, akkor
annyi rom maradna utánuk, mintha a dühöngő máguslordok csak úgy
szétszórnák a varázslataikat... és akár győzünk vagy veszítünk, százával
halnának meg, mint a vágnivaló juhok.
Myrjala bólintott. - Először az elfeknél gyakoroltad a mágiát... ők
tűnnek a legfontosabb szövetségesnek.
El rámeredt. - Ők csak segítséget nyújtanak, élelmet szereznek és
újraformálnak dolgokat a mágiájukkal, s nem lövöldöznek harci
varázslatokat.
Myrjala megvonta vállait. - Ha csak olyan szövetségeseket akarsz, akik
melletted állva harci varázslatokat dobálnak, akkor a birodalom nagy része
el fog tűnni, mire befejezed. Olyan népet kell találnod, mely kipótolja a
hiányosságaidat... és az ő döntésük, hogy segítenek vagy nem akarnak
semmit sem megváltoztatni. Tudnod kelt, hogy melletted állnak-e vagy
sem, mielőtt a többiekhez fordulsz. Mi több, tudod, hogy hol találod az
elfeket... kisebb az esélye annak, hogy egy máguslord közben észrevegye a
jelenléted, mint Hastarlban vagy a Szarv Dombok között.
Elminster bólintott. - Való igaz. Mikor kezdjük?
- Most. - mondta Myrjala fagyosan.
Egymásra vigyorogtak. Egy pillanattal később két kupa esett egy üres
asztalra. A kocsmáros megdermedt a zajra, majd megfordult és odasietett.
Mogorván szedte össze a két kupát a csupasz asztalról. Csörögtek.
 Belenézett mindkettőbe. Aljukon egy-egy ezüstérme hevert.
Elvigyorodva vállat vont és tenyerébe öntötte a sörhabtól ragadós érméket.
Az érmékkel bűvészkedve visszaindult a pult felé. A varázslók pénze
ugyanolyan, mint másoké... és ugyanolyan gyorsan cserél gazdát, a többi
nem számít...

*****

El megállt, amikor egy kis dombra ért a Nemes Erdőben, letérdelt és

elmormolt egy imát Mystrához, majd leült a lapos kőre a tavacska mellett.
Varázs-pajzsa szinte azonnal felszikrázott, ahogy valami láthatatlan - egy
elf, ez kétségtelen - próbálta megnézni, hogy ki is ő. El felállt, végignézett
az avaron, a kéklevelű fákon és az árnyékokon, melyek a dombocska
közelében voltak. - Örülök, hogy találkoztunk! - kiáltotta vidáman és
visszaült.
Türelmes csendben várakozott oly sokáig, melytől még talán egy elf is
ideges lett volna. A fák alatti félhomályból egy csendes elf lépett ki zöld
foltokba öltözve, kezében felhúrozott íj. Arca nyugodt volt, de szemei nem
tükröztek barátságot.
- A máguslordokat nem látjuk szívesen errefelé. - mondta és egy nyilat
illesztett az íjára.
Elminster nem mozdult. - Mágus vagyok, de nem máguslord. -
válaszolta nyugodtad.
Az elf nem eresztette le íját. - Ki más ismerheti ezt a helyet? -
Miközben beszélt, hét másik elf íjász lépett ki a fákból körülöttük.
Előretartott nyilaik hegye élénk kék fénnyel ragyogott - túl sok mágia még
a legerősebb pajzsnak is.
- Több, mint egy évig itt éltem - válaszolta Elminster - és mágiát
tanultam.
Az ezüstös szenek megszigorodtak. - Nem úgy van az. - jött a lágy
hangú válasz. - Beszélj igazat ember, ha élni akarsz!
- Itt éltem, amint az imént mondottam és hat elf tett nekem esküt, hogy
segít amikor megpróbálom elpusztítani a máguslordokat.
Az elf szeme elkeskenyedett. - ígértem effélét, de egy nőnek és nem
egy férfinak.
- Én vagyok az a nő. - mondta keményen Elminster és ülve maradt a
szavait követő vidám nevetés közepette is.
 Azután végignézett a vigyorgó arcokon. - Hatalmasabb mágiát
használtok bármely mágusnál és nem hiszitek el, hogy egy varázsló képes
megváltoztatni alakját, hogy akarata szerint nő vagy férfi legyen,
Az elf szemei csillogtak. - Nem képes... nem fogja megtenni. - jött a
válasz. - Az emberek nem csinálnak ilyesmit, hacsak nem egy éjszakai
szórakozás vagy kétségbeesett menekülés okán. Nem a természetük, hogy
önmagukban erősek legyenek.
Elminster lassan kitárta üres kezeit. - Mondjátok meg Braernek -
Baerithrynnek - hogy most erősebb vagyok, mint voltam... és hogy
valamivel több varázslatot uralok.
Az elf szemei újból felcsillantak, mielőtt oldalra fordította fejét. - Menj
- mondta az egyik íjásznak. - és hozd közénk Baerithrynt. Ha ez az ember
az, akinek mondja magát, akkor Baerithryn tudni fogja... és, elmondja
nekünk, amit tudnunk kell róla. - Az íjász megfordult és visszaolvadt a fák
alatti gombapöttyözte félhomályba.
El bólintott és a kristálytiszta tavacska mélységeibe bámult. Egy
pillanatig mintha egy figyelő szempárt látott volna felnézni rá... de nem,
semmi sem volt ott. Nyugodtan ült, nem foglalkozott a fáradhatatlanul rá
meredő nyilakkal, amíg varázs-pajzs fel nem szikrázott újra. Hagyta
lehullani a pajzsot és szinte azonnal érezte azt a könnyed, tollpihe-szerű
érintést az elméjében. Azután a vizsgálódó érintés megszűnt és a fák alól
Braer lépett előre ugyanúgy nézve ki, ahogy El utoljára látta őt.
- Az idő okozott rajtad némi változást, Elmara. - mondta szárazon.
- Braer! - ugrott talpra El és lerohant a lejtőn, hogy megölelje idős
tanítóját, aki arcon csókolta, mintha még mindig az a lány lenne, majd
kiszabadította magát a fiú karjaiból. - Nyugalom, Herceg! Az elfek
sokkalta kifinomultabbak... és kényesebbek is, mint az emberek.
Együtt nevettek és a figyelő elfek eltették nyilaikat. Braer élesen nézett
Elminster szemeibe - majd bólintott, mintha látott volna bennük valamit. -
Azért jöttél, hogy segítsünk a máguslordok ellen. Ülj le és mondd el
vágyaidat.
Amikor visszamentek a kőhöz, El hirtelen legalább egy tucatnyi,
csendesen figyelő elf között találta magát. Végignézett rajtuk, de nem
talált válaszmosolyt a sajátjára és mély lélegzetet vett. - Nos, - kezdte... de
nem jutott tovább.
Az elf, aki először szólította meg, felemelte egyik kezét. - Először is,
Herceg, tudd, hogy Braer és én megígértük neked, hogy megtesszük, amit
tőlünk kérsz... de vonakodunk másokat is veszélybe sodorni a Népből. Az
erdőn kívül az elfeket túl könnyű megölni és amikor meghalunk, akkor
népünk utolsó itt élő tagjai tűnnek el Faerun ezen távoli szegletéből. Az
emberek - még a mágusok is - úgy szaporodnak, ahogy a sok növény
sarjad tavasszal. Az elfek ritkább virágok... és jóval értékesebbek is. Ne
számíts menetelő hadseregre vagy egy tucat elf mágusra, akik mögötted
repülnek a csatába.
Elminster bólintott és Baerithrynre nézett. - Braer, te is ugyanígy érzel?
Az idős tanító lehajtotta fejét. - Nem szívesen menetelnék Hastarl felé a
napfényes ég alatt úgy, hogy fegyveresek armadája és sárkányokon
lovagoló máguslordok várnak ránk... mi nem így harcolunk. Mire
gondolsz?
- Arra, hogy embereket kellene megvédened - elsősorban engem és egy
másik mágust, de van még néhány lovag és Hastarl utcanépe - a
máguslordok gyilkos varázslataitól... talán néhány kereső és jósvarázstól
is. Védj minket és mi harcolunk.
- Mekkora a hatalmad? - kérdezte az egyik íjász. - Sok máguslord van
és ostobaság lenne támogatni egy támadást Athalgard ellen... csak hogy
dühös mágusokkal találjuk szemben magunkat, miután egyet vagy kettőt
legyőztél.. és elbukjunk.
- Nem túl sok idővel ezelőtt elpusztítottam a főmágust, aki Calishar
felett uralkodott. -válaszolta El nyugodtan.
- Több mesét is hallottunk már arról, hogyan érte a vég... még a
máguslordok is a saját művüknek mondják pusztulását, s a szóbeszédek
szerint többeknek kellett együttműködniük ehhez. - szólt most egy másik
elf. - Tisztelettel, szeretnénk a saját szemünkkel meggyőződni
hatalmadról.
El nem sóhajtott. - Miféle próba jár a fejetekben?
- Ölj meg nekünk egy máguslordot. - mondta keményen az egyik elf és
egyetértően mormoló kórus válaszolt neki.
- Bármelyik máguslordot?
- Az egyiket - a neve Taray - figyeli az erdőt és vadállat formáját veszi
fel, hogy vadásszon. A gyilkolás szeretetéből öl és nem csupán
zsákmányát támadja meg, hanem bármely lényt, mellyel az erdőben
találkozik. Úgy tűnik, hogy van valamilyen védelme varázslataink és
nyilaink ellen. Ha el tudod őt pusztítani, a Nép nagy része hálás lesz
neked... és több segítséget is kaphatsz talán, mint egy maroknyi megígért
íj és elleplező varázslat.
 - Vigyetek oda, ahol Taray vadászni szokott és én elpusztítom. - ígérte
Elminster. - Mire szeret vadászni?
- Emberre. - válaszolt csendesen Braer, ahogy elindult a lejtón le, az
erdőbe. A többi elf mindenféle ceremónia nélkül követte. Elminster a
szemeit forgatta, de azért próbált velük lépést tartani miközben érezte,
hogy növekvő izgalommal várja az elkövetkezendő eseményeket. Az
Oroszlánkard ismerős súlya ismét a mellkasát verdeste, ujjai megkeresték
és hevesen megragadták. Végre - oly sok idő után - elkezdődhet Athalantar
megtisztítása...

*****

- Engedjétek szabadon! - parancsolta a máguslord, serlegében a bor

alját kavargatva.
- Uram. - mondta a szolga egy meghajlás kíséretében és elsietett. Taray
figyelte, ahogy kiment és elmosolyodott. Ő volt az a máguslord, aki
legmélyebbre hatolt az erdők és füves dombok ezen nagyszerű vidékén...
kedves vadászterület. Ha Murghom is ilyen lenne, akkor sohasem kellene
az átkozott téllel küzdenie.
Az ablakhoz lépett, hogy lássa a távoli Luthkant környékéről származó
rémült házalót az udvaron át a bozótosba menekülni. Néha a rabjaira
vadászott, mintha azok szarvasok lettek volna, lóhátról és dárdákkal ejtve
el őket. Megvetette a vértezetet, de mindig védelmező varázslatokkal
lovagolt ki. Ma úgy érezte, mintha rohanni vágyó ragadozó lenne. Felveszi
majd az alakját egy oroszlánnak, talán, vagy... igen, egy erdei macskának!
“Párduc", így nevezték otthon.
Taray letette az üres serleget, ledobta talárját és meztelenül ment be
varázs-kamrájába, hogy kitanulja az alakváltó varázst. Ez adhat még egy
kis időt a menekülő férfinak.

*****

A varázslat összegömbölyödött és kényelmesen lángolt elméjében.

Taray ugyanazt a növekvő izgalmat érezte, mint amit vadászatkor mindig.
Meghajolt a fal-üvegben lévő tükörképe felé. - Taray Hurlymm a távoli
Murghomból, máguslord és kegyetlen férfi. - mutatta be magát egy képzelt
lakomatársaságnak önelégülten vigyorogva. Tükörképe visszavigyorgott
és ugyanolyan elégedetten nézett, mint ő. Kacsintva tett egy mozdulatot,
amitől vállának kötélszerű izmai megfeszültek. Nézte őket egy darabig,
majd felkapott egy talárt és ujjaival koppantott egy fali gongon. A szolga
lassú volt; Taray emlékeztette magát, hogy kínálja meg egy karommal,
amikor visszatér, hátha a félelem csepegtet bele egy kis gyorsaságot is.
- Ügyelj rá, hogy lakoma várjon, amikor visszatérek - mondta. -
holdkeltekor. És legalább négy nő is, akiket még sohasem láttam és
osztozni akarnak velem a vacsorán.
Elbocsátotta egy intéssel, figyelte, ahogy meghajol és elsiet. Nos...
legyen ő a ma éjszaka ötödik ágyasa és tanítsunk neki egy kis félelmet.
Egy ágyban lenni egy férfival, aki képes változtatni az alakját, ennek
megvannak a maga örömei - és a maga veszélyei is.
Taray elvigyorodott és lement a kertbe vezető lépcsőkön. Minden
vadászatot itt szeretett kezdeni, a Vadúr figyelő szobra alatt. Mint mindig,
most is az üvöltő fejre akasztotta talárját és lassan kimondva a varázslat
szavait sétálni kezdett a virágok borította ösvényeken, várta a pillanatot,
amikor teste lebegni kezd, izmai megmozdulnak és átalakul. A pillanat
eljött. Fogai agyarakká növekedtek, combjai leereszkedtek és
megvastagodtak, vállai is erőteljesen megváltoztak, végül egy hatalmas
fekete párduc ugrott el a kert végének magas füvéről.
A kertajtóból figyelő szolga megrázkódott. A máguslord szerette
levadászni és felfalni a férfiakat, akiket nem kedvelt... és a nőkkel
másképp bánt. Biztos volt benne, hogy a mágus azért hagyta ott Hastarl
intrikáit és költözött ide, a távoli Dalniirba, mert itt tud vadászni. Az a
házaló már halálra volt ítélve, ahogy minden favágó és vadász is, akivel
mestere találkozik. Remélte, hogy senki nem áll az útjába és hosszú,
fárasztó üldözése lesz.
A szolga felsóhajtott és bement, hogy parancsot adjon az esti lakoma
előkészítésére... utána a déli szárnyba, hogy személyesen válassza ki a
nőket, akik meghalnak ma éjjel. Nem egyszer látta már az ágyat és a
szőnyeget vértől iszamosan és csíkokra hasítva... néha egy megrágott
lábbal együtt vagy valami mással, amit a szolgáknak hagyott ott, hogy
megtalálják. Elborzadva halk imát mormolt, hogy bármely isten néz is le
rá most, rendezze el, hogy Taray Hurlymm találkozzon ma a végzenével.
Az emberek sokkal nagyobb odaadással imádkoznának, gondolta
miközben felállt térdeiről, ha az istenek adnának valami bizonyságot arról,
hogy meghallgatják őket. Ma éjjel, például.
Sóhajtott. Az a házaló már halálra ítéltetett.
 *****

A finom Calishite selyeming átázott az izzadtságtól; sötéten és simán

ragadt testére, ahogy fáradtan felmászott egy lejtőn a tüskés bokrok közé
kényszerítve magát, levegőért kapkodva. A férfi nem volt valami jó
formában... és most, poros izzadtságtól sárosan a máguslord még kevésbé
kedvelte a külsejét.
A férfi külseje miatt rendelte el Taray, hogy a kereskedő az első helyre
kerüljön. És a különlegessége miatt; az olyan távoli helyekről, mint
Luthkant ritkán jönnek kereskedők Athalantarba és még ritkábban
fordulnak elő Hastarl falain kívül. Ez az egzotikus zsákmány azonban már
nem úgy tűnt, mint aki még ezek után is képes némi testmozgást
jelenteni... kimerülten botladozott, lélegzete felgyorsult és szinte zokogott.
Nem sokkal a rémült férfi mögött, egy dombgerincen végiglopakodva
Taray kezdett unatkozni. Ideje ölni egy kicsit.
Besurrant a bokrok közé, egy fényes szőrű, gyors és halálos fekete
párduc! Saját erejétől izgatottan átugrott egy szűk, de mély vízmosást,
mancsai alól tépett rögök spricceltek szét egy feszült pillanatra a
túloldalon... és már el is tűnt a túloldalon a bozótosban.
Kirobbanva fedezékéből ráüvöltött a luthkanti férfira, aki félelmében
sikoltva kapott övére akasztott késéhez. Lélekjelenlétében levegőbe
suhintott, haszontalanul.
Csak ez az egyetlen foga van a férfinak? Nos, akkor... Taray
megfordult, fényes szőrkabátja megfeszült és rohanni kezdett a férfi felé,
száraz levelek zizzentek, ahogy erős mancsaival felcsapta őket.
A Calishite férfi kitért oldalra, szemei kerekek és arca fehér a
rémülettől. Széles ívben suhintott Taray orra felé - majd megfordult és
futni kezdett.
Taray egy mélyről jövő morgással jutalmazta és követte. A férfi
hallotta a morgást és megpördült, a kétségbeesetten szorongatott penge
megvillant kezében. Taray felé ugrott, szája hatalmasra tárva az első
játékos harapáshoz, de a férfi rémült vadsággal kirúgott - és a máguslord
éles fájdalmat érzett. Felüvöltött és visszakozott, majd forgószélként
fordult újra szembe áldozatával.
Az istenek átkozzák meg ezt a fickót! A kereskedő pengéket rejtett a
csizmáiba. Gonosz kis vasak; az egyik rávillant, ahogy a férfi talpra ugrott
- a másik nedves és sötét volt Taray vérétől.
 A máguslord ismét felmordult és bevetette magát a magas fűbe.
Sárkány a kapuknál! Manapság már abban sem bízhatsz, hogy a kövér
Calishite kereskedők becsületesen fognak küzdeni! Nos, nem sokáig leszel
még képes ilyesmire, tette hozzá gondolatban, miközben a párductest
lebegve ismét átalakult. Egy rövid látogatás a luthkanti embernél egy
savköpő kígyó képében és már nem kell törődni a férfi fegyvereivel,
kezdődhet a munka élvezetesebb része. A kígyó felemelkedett, tekergőzött
egy kicsit, majd megrázkódott, ahogy a máguslord hozzászokott az új
formához.
Egy fekete holló, mely észrevétlenül követte a párducot, most a föld
felé tartott és átváltozott, mielőtt még elérte volna a füves talajt.
Valami hatalmas és sötét emelkedett fel onnan, ahol földet ért,
denevérszerű szárnyakat tárt szét és egy hosszú farok tekergőzött
mögötte... egy fekete sárkány emelkedett fel a letaposott fűről, a sziszegő
kígyó fölé hajolva.
A kígyó köpött egyet. Füstölgő sav borította be a sárkány orrát és
lecsöppent róla; a fekete sárkányokat nem sebzi a sav. A sárkány lassan
elmosolyodott és kitátotta száját. A sav, ami kiömlött rajta elborított egy
fát és mögötte a kígyó összeégetve rángatózott a megkínzott fűben,
kínjában a levegőbe dobálva gyűrűit. A sárkány előrelépett lassan,
súlyosan... és szinte gúnyosan.
Valahonnan szemből, a fák közül kétségbeesett sikoly hallatszott,
ahogy a Calishite kereskedő meglátta a sárkányt. Azután harsogó hangok
jöttek, ahogy menekülve beküzdötte magát a fák és a vastag bokrok közé.
A kígyó megnövekedett és bőre elsötétedett, szárnyak emelkedtek ki az
oldalából. Ahogy alakja kezdett kiteljesedni, egy pillanatra egy emberi kéz
és száj jelent meg rajta. Egy gyűrű villant fel a kézen, miközben a száj
kiáltott - Kadeln! Kadeln! Segíts meg! Megegyeztünk, segíts meg!
A sárkány előretartott karmokkal tört a kígyó felé, hogy elpusztítsa
mielőtt az teljesen felveszi egy másik fekete sárkány formáját. Még egy
lépés, még egy... és Elminster a sárkány formájában előrecsapott fekete
karmaival, hogy feltépje a formálódó pikkelyeket. Vér fröccsent és a
sárkánnyá-váló-máguslord felüvöltött fájdalmában.
Elminster előrenyújtotta fejét, hogy a másik sárkány nyakát átharapva
örökre véget vessen a vadászatoknak - de hirtelen egy mágus jelent meg a
még mindig növekvő sárkány mögött, ahol egy pillanattal előbb csak a
letaposott fű terpeszkedett. Elminster egy pillanatra a mágus sötéten
csillogó szemeibe nézett, majd felüvöltve elhátrált. Az már egy varázslatot
idézett; nem volt idő alakváltásra.
Elminster csapott egyet szárnyaival, hogy leverje lábairól a férfit és
ezzel megtörje a varázslatot, de faágak álltak az útjába. Még mindig azért
küzdött, hogy kiszabadítsa magát és ráharapjon az újonnan jött ellenfélre,
amikor valami kicsapott a varázsló kinyújtott kezéből. Tűz üvöltött fel és
nyalta körbe lángjaival.
El kínjában megpördült és csapott egyet hosszú farkával, amiről a
varázsló kénytelen volt a földre vetni magát, hogy elkerülje az ütést. El
felmordult és előreugrott.
Ez a test túl súlyos és esetlen volt, de a hatalmas szárnyak ereje
elegendőnek bizonyult hozzá. Figyelmét a repülésre fordította, mígnem a
szél zúgva rohant el a fülei mellett és El megfordult, hogy visszasüllyedjen
a föld közelébe. Felkészült a megfelelő pillanatra, hogy savat köpjön.
A másik sárkány szinte teljesen felvette tormáját, de kínjában
botladozva próbált előretörni, végtagjai összeakadtak a fák között. Elnek
először a tűzdobáló varázslóval kell foglalkoznia!
Elminster dühös üvöltéssel zúgott célpontja felé, fogai megvillantak a
napfényben.
A varázsló kezei bonyolult mintákat rajzoltak a levegőbe, majd
diadalmas mosollyal hátraugrott... és El hirtelen félni kezdett. Próbálta
kiterjeszteni szárnyait és elvitorlázni, de képtelen volt rá. Megbénították!
Tehetetlenül csapódott a fák közé, óvta magát az ütéstől, ahogy csak
tudta. A szél a fülébe üvöltött és meglátta végzetét. Előtte egy fényes fal
csillámlott, örvénylő színek növekedtek benne; a mágia halálos
szivárványa jelent meg az útjában. El csupán szemeit tudta megmozdítani,
hogy rémülten a halálát figyelő máguslordra nézzen.
- Segíts meg, Mystra! - suttogta, ahogy az örvénylő színek felé
futottak.

*****

Kadeln Olothstar, Athalantar máguslordja hidegen felnevetett. - Ah,

hogy szeretem a jó harcot! És még inkább a mágusfélékkel szemben!
Köszönetem, Taray!
A sárkány tehetetlenül száguldott a mágikus fal felé. Kadeln felkapta
egyik kezét, hogy szemét elfedje a villanás elől. Hatalmas robbanásra
számított, ahogy a termetes bestia becsapódik a varázslatába és
elpusztítják egymást.
Megérkezett. A világ megrázkódott és vakító villanás csapott a
szemébe még szorosra zárt ujjain át is. Kadeln keményen a hátára esett és
átkokat köpködött az istenre, amelyik a kemény gyökeret pont a dereka alá
tette. Azután addig pislogott, amíg újra tisztán nem látott és felállt. Törött
fatörzsek és füstölgő fű vette körül, közel-távol sehol egy sárkány... és a
rémült Calishite kereskedő botladozva közeledett szakadt selymekbe
öltözve, egy tőrrel remegő kezében.
Hah! Talán még Taray szórakozását is elveheti ma éjjelre! Kadeln ajkai
keskeny, kegyetlen mosolyra húzódtak és felemelte egyik kezét, hogy
halálra zúzza a férfit, csak egy kisebb varázslat kell hozzá. Hirtelen sötét
alak olvadt ki előtte a levegőből - Taray, tépetten és vértől ázottan.
- Félre az útból, Hurlymm. - mondta Kadeln hűvösen, de a másik
máguslord mintha meg sem hallotta volna. Hmmm... történhet valami
baleset vele itt és akkor nem marad szemtanú, hogy elmondhassa Kadeln
tetteit. Vagy mégis bölcsebb dolog lenne félreállítani ezt a vérszomjas
idiótát és talán egy erősebb és okosabb máguslordot ültetni a helyére a
tanácsban?
Kadeln döntött és megkerülte a még mindig dermedten álló
máguslordot. Ismét felemelte kezét, hogy egy gyilkos varázslatot köpjön a
zokogó kereskedőre. Ahogy ellépett mellette, társa sötét rongyai mintha
megfeszültek volna. Kadeln Olothstar jó ideje volt már a máguslordok
között és most odafordult, hogy megnézze miféle alakot vesz fel a másik -
csak szükség esetére, hogy tudja.
Hideg, kékesszürke szemek úsztak előre az olvadt formából, hogy
találkozzanak a tekintetével. Egy csőrszerű orr és egy száj, mely minden
vidámság vagy melegség nélkül mosolygott.
- Üdvözlet, Máguslord: - ezt mondta a száj és egy sötét kar ütötte félre
Kadeln felemelt kezét. A sötét alak másik karja előreugrott és a száját
fogta be. - Elminster vagyok. Apám, Elthryn Herceg és anyám, Amrythale
Hercegnő nevében halálra ítéllek.
Kadeln kétségbeesetten dadogta egy varázslat szavait, mikor az idegen
két ujját a máguslord szájába nyomta. Tüzes gömb gurult le a férfi torkán
és nem talált helyet, hogy terjeszkedjen.
Egy pillanattal később Kadeln Olothstar lángolva robbant szét, még a
napot is túlragyogva... azután az utána maradt füsttel együtt lassan eltűnt.
Csend zuhant Elminster köré - melyet tompa puffanás követett, ahogy a
rémült Calishite kereskedő egy kétségbeesett nyögéssel ernyedten
összeesett.
A hölgy, aki a legközelebbi dombgerincen ért földet röptéből, egy
grimaszt vágott a vér borította Elminster láttán. Ő felnézett és gyorsan
felemelte egyik kezét, hogy szükség esetén támadjon - azután
megnyugodott és azt kiáltotta - Köszönetem - ismét - az életemért.
Myrjala mosolyogva indult felé és kitárta karjait. - Mire valók,
egyébiránt, a barátok?
- És most hogyan csináltad? - kérdezte Elminster előrelépve, hogy
megölelje. A nő valamit suttogott és egy jelet rajzolt a levegőbe egyik
kezével - a máguslord maradványai eltűntek. Elminster lenézett, megrázta
a fejét, majd Myrjala köré fonta karjait és megcsókolta.
- Hagyj lélegzethez jutni, ifjú oroszlán. - mondta Myrjala, mikor
sikerült kicsit hátrébb húznia tejét. - Hogy válaszoljak; egy olyan
varázslatot használtam, amit annyira kedvelsz, hogy még a nép is beszél
róla. Taray volt a sárkány, aki a falba csapódott és te az ő helyén jelentél
meg.
- Már megint szükségem volt rád. - mondta Elminster a sötét és
rejtélyes szemekbe nézve.
Myrjala rámosolygott. - Sokkal többet kell még tenni Athalantarért, Ó
Hercegem... és ehhez egészben van rád szükségem.
- Én... kezdem elveszíteni a kedvemet a máguslordok legyilkolásához.
Myrjala még szorosabban ölelte meg. - Megértelek és csak még jobban
tisztellek ezért, El... de ha már egyszer belekezdtünk, akkor végig kell
csinálnunk... máskülönben csak annyit értünk el, hogy megváltoztattuk az
arcát és a nevét annak, aki Athalantar népének sorsa felett dönt. Csak
annyit akarsz tenni, hogy megbosszulod édesanyádat és apádat?
Amikor Elminster felnézett, szemei szigorúan fénylettek. - Ki lesz a
következő máguslord, akit megölünk? - csattant fel.
Myrjala majdnem elmosolyodott. - Seldinor. - mondta és elfordult.
- Miért pont ő?
Myrjala visszafordult. - Voltál nő. Ha elmondom legutóbbi
cselszövését, akkor meg fogod érteni miért. Jobban, mint a legtöbb fiatal
férfi, aki varázslónak mondja magát.
Elminster mosolytalanul bólintott. - Tartottam tőle, hogy valami
ilyesmit fogsz mondani.
Hirtelen mindenhol elfek voltak körülöttük, mintha csak a fákból léptek
volna ki. Braer Elminster szemeibe nézett. - Ki ez a mágushölgy?
 Myrjala megelőzte a válasszal. - Al hond ebrath, uol tath shantar en
tath lalala ol hond ebrath.
El ránézett. - Mit mondtál?
- Egy oly igaz barát, mint a fák és a vizek. - fordította le Myrjala
lágyan, tekintete sötét.
Az elf, aki először hívta ki Elminstert a tavacskánál, most megszólalt. -
Büszke szó, hölgyem, valakitől, aki él és meghal, míg a fák és a vizek
örökké kitartanak.
Mvrjala odafordult, most olyan magas és fenséges volt, mint az elfek. -
Elcsodálkoznál, ha tudnád meddig élek, Ruvaen, ahogy korábban már
mások is elcsodálkoztak rajta a népedből.
Ruvaen mereven hátrébb lépett. - Honnan tudod a nevem? Ki...?
- Béke. - szólt közbe Braer. - Az efféle dolgokat jobb személyesen
megbeszélni. Most terveznünk kell és felkészülnünk az eljövendőre. A
feladat elvégeztetett. Elminster nem egyedül végezte el, de egy helyett két
máguslord halt meg. Van valakinek ellenvetése?
Csak a csend válaszolt és Braer szótlanul Ruvaen felé fordult.
Az íjász ránézett, bólintott és Elminsternek mondta - A Nép az
oldaladon fog harcolni Athalantarért, ha megtartod az ígéretedet, melyet
nekünk tettél, amikor megesküdtünk.
- Megtartom. - mondta Elminster és kinyújtotta kezét.
Egy hosszú pillanat múltán Ruvaen is előrenyúlt és keményen
megragadták egymás alkarját, ahogy harcostársak között szokás.
Körülöttük a Nemes Erdő elfjei izgatottan kiáltoztak - a leghangosabb
ünneplés volt ez már hosszú ideje, amit Athalantarban az elfek
megengedtek maguknak.

*****

Öreg, bölcs szemek figyelték az elfeket és a két embert egy kristály

mélyén. Mit lehetne tenni?
Igen, mit? A fiú csupán egy a sok varázslat-szövő, dicsőségtőt csillogó
szemű ifjúból, de a nő... Nem látott ekkora hatalmat, mióta... szemei
elkeskenyedtek és megvonta a vállát.
Nincs itt az ostoba emlékek ideje. Sohasem jön el az az idő.
Figyelmeztetni kell mindenkit és utána - de nem. Nem. Hagy pusztítsák
el előbb ezek az ifjak Seldinort.
 Tizenhat

AMIKOR MÁGUSOK HÁBORÚZNAK

Csillag rohan, hogy nekicsapódjon a partnak
De az első, egyike a soknak
Tüzet idéz és nekidobja az ajtónak
Mert ezen az éjjelen a mágusok háborúznak.
- Angarn Dunharp
az Amikor Mágusok Háborúznak című balladából
A Kardok és Csillagok Évében

Levelek roppantak és erre a lágy hangra Helm megpördült, keze a

kardmarkolaton. Egy fa mögül a csendes elf harcos lépett ki, akit Ruvaen
néven ismert meg. Nehéz, szürke köpenye örvényleni látszott körülötte.
Egy másik elf is volt vele. Nyugodt arcuk valahogy sötétebb hangulatot
tükrözött a szokásosnál.
- Mi újság? - kérdezte Helm egyszerűen. Sem az elfek, sem a lovagok
nem szerették fecsérelni a szavakat.
Ruvaen mutatott valamit, ami éppen elfért a kezében, valami tiszta,
ívelt és színtelen dolgot. Mint egy ökölnyi gyémánt. Kis mohacsomók
lógtak rajta. Helm ránézett és kimondatlan kérdésre emelte szemöldökét.
- Egy távolbalátó kristály. Ember varázsló használta. - mondta Ruvaen
kifejezéstelenül.
- A máguslordok. - mondta Helm zordan. - Hol találtátok?
- Egy kis völgyben nem messze innen. - mondta a másik elf az erdő
félhomályába mutatva.
- Az egyik embered rejtette a moha alá. - tette hozzá Ruvaen. - Amikor
nem használta.
Helm Stoneblade hosszan sziszegve engedte ki a levegőt. - Szóval
ismerik minden tervünket és most a markukba röhögnek.
A két elf nem érezte szükségét a válasznak. Ruvaen széles mozdulattal
tette Helm bőrkeményedéses kezébe a kristályt és megérintette a lovag
vállát. - Fentebb várunk a fák között... ha szükséged lenne ránk.
 Helm bólintott, majd lenézett a kristályra a kezében. Azután újra
felemelte fejét, hogy az erdőbe bámuljon. Ki ment leggyakrabban az
erdőbe, hogy könnyítsen magán, abba az irányba?
Sebhelyes arca megváltozott, megkeményedett. Helm tunikájába
rejtette a kristályt, megfordult és rövid, ugató hangot hallatott. Emberei
egyike, éppen egy szarvast darabolva nem messze onnan, felnézett.
Tekintetük találkozott a fák között, Helm bólintott és a férfi ugyanazt a
hangot adta ki.
Hamarosan mind együtt voltak: egy tucatnyi lovag, akiket magával
hozott a Nemes Erdőbe. Azok, akik még mertek pengét ragadni a
máguslordok ellenében. Az elf misztikumok pajzsai mögé rejtőzve ők
alkották az első vonalát a kardoknak és íjaknak, melyek visszatartották a
favágókat attól, hogy egy újabb és nagyobb Athalantart vágjanak a fák
közé.
A Tündérnép mágiája elrejtette őket az Athalantart uraló varázslók elől,
de nem volt használható egy varázs-harcban... a nagyobb elf varázslatok
szövevénye visszatartotta a máguslordokat, legalábbis ezidáig. Ez időt
adott Helmnek, hogy megtervezzen egy felkelést a hatalom ellen - csak a
hatalom és nem az istenek adta szerencse ellen -, ami megtörheti a
varázslók uralmát és visszaadja azt a szabad Athalantart, amit annyira
szeretett oly sok évvel ezelőtt. Szóval harcoltak, éjszaka és gyors
pengékkel, majd újra eltűntek a fák között, vagy varázslatoktól kínozva
haltak meg a hosszú évek során. Helm pedig egyre kétségbeesettebbé
vált... ifjúkora Athalantarja lassan elhalványodott.
A nehéz telek és a barátok halála megkeményítették szívét és türelemre
tanították. Ez a kristály itt, megváltoztatta a dolgokat. Ha a máguslordok
ismerik nevüket, hogy mennyien vannak, terveiket és táboraik helyét,
akkor gyorsan lecsaphatnak, most vagy soha... nem maradt esélyük többre,
mint a farkasokat etetni vagy jeltelen sírokba feküdni.
Csendben várt, kifejezéstelen arccal, amíg legnyugtalanabb embere -
Anauviir, természetesen - meg nem szólalt. - Igen, Helm, mi van?
Helm szótlanul Halidar felé fordult és felmutatta a távolbalátó kristályt.
Halidar arca elfehéredett. Talpra ugrott, megpördült, hogy meneküljön -
majd lélegzet után kapkodva visszafordult Helmhez. Az öreg lovag
mozdulatlanul állt amíg az áruló lassan lecsúszva rajta az erdő földjére
rogyott. Anauviir tőre fúrta át Halidar torkát épp csak egy kicsivel
becstelen szája alatt. Helm szótlanul lehajolt, hogy kihúzza, megtörölgette
és visszaadta gazdájának. Halidar mindig gyors volt... és Anauviir mindig
gyorsabb nála. Helm feltartotta a kristályt, hogy mind lássák.
- A máguslordok figyeltek minket. - mondta kifejezéstelenül. -Talán
már évek óta. - Az arcok elsápadtak körülötte. - Ruvaen, - hívta az elfet
Helm magasra tartva a kristályt. - hasznát tudod venni?
Néhányan felkapták a fejüket, de mind tudták, hogy nem fognak többet
látni ágaknál és leveleknél, amikor a csendes, dallamos hang megszólal. -
Megfelelően használva kiégetheti egy máguslord elméjét.
Helyeslő mormolás támadt és Helm feldobta a kristályt az ágak közé.
Nem esett le.
Kezét még mindig a magasba tartva Helm végignézett az emberein.
Koszosak, sötét tekintetűek és fegyveresek, mint valami zsoldos testőrök,
akiket a pénzes és kövér emberek szoktak felbérelni, hogy nagyobbnak
mutassák magukat. Azok zordan néztek vissza rá. Helm mindegyiküket
kedvelte. Ha lenne még negyven ilyen pengéje, mint ezek itt, akkor
máguslordok ide vagy oda, ő kivésne magának egy új Athalantart. De
nincs. Negyven amúgy is kevés lenne, gondolta, de nem először. Nem -
negyvenegynéhány...
- Nyugalom, lovagok. - jött váratlanul Ruvaen hangja az ágak közül.. -
Egy férfi közeledik, aki beszélni akar veletek. Jó szándékkal érkezik.
Helm meglepetten nézett fel. Az elfek sohasem engedtek be embereket
ilyen mélyen az erdőbe rajtuk kívül... És akkor valami megjelent egy
közeli fa mögött. Anauviir ugyanakkor látta meg, mint Helm és sziszegve
egyik tőréhez kapott. Ahogy a sötét figura előrelépett, a mágia ködje
elhalványodott körülötte.
Az idős lovagnak tátva maradt a szája.
- Jó téged látni, Helm. - mondta egy hang, amiről sohasem gondolta,
hogy újra hallja még az életben.
Olyan sokáig nem is hallott róla... a fiú biztosan meghalt az egyik
máguslord kezétől... de nem... Helm nyelt egyet, megtántorodott, majd
féltérdre ereszkedett, intve társainak, hogy tegyenek hasonlóképp.
Csodálkozás hangjai támadtak körülötte.
- Ki ez, Helm? - kérdezte élesen Anauviir, pengéje maga előtt és a
vékony, sasorrú jövevényre nézett. Csak egy varázsló vagy egy főpap
képes így kilépni az üres levegőből.
- Állj fel, Helm. - mondta Elminster csendesen, karját nyújtva az idős
lovagnak.
 Helm az embereihez fordult. - Térdeljetek le, ha Athalantar igaz
lovagjainak tartjátok magatokat... ő Elminster, Elthryn fia. Athalantar
utolsó szabad hercege.
- Egy máguslord? - kérdezte valaki kételkedve.
- Nem. - mondta Elminster csendesen. - Egy varázsló, akinek a
segítségetekre van szüksége a máguslordok elpusztításához.
Mozdulatlanul állva bámultak rá - amíg egytől-egyig elkapták Helm
haragos tekintetét és letérdeltek.
Elminster kivárt, amíg az utolsó térd - Anauviir térde - is megérintette a
levelek borította földet. - Álljatok fel. Most semminek sem vagyok a
hercege és szövetségesekre van szükségem, nem udvartartásra. Elég
mágiát tanultam, hogy elintézzem bármelyik máguslordot, azt hiszem... de
tudom, hogy ha bármelyik máguslord bajba kerül, akkor hívhat egy
újabbat... és néhány lélegzetvételnyi idő alatt legalább negyvenet kell
megölnöm.
Örömtelen kuncogás jött és a lovagok akaratlanul is előrébb léptek.
Helm látta az arcukon és maga is érezte: évek óta először, a reményt.
- Negyven máguslord viszont túl sok nekem - folytatta Elminster - és
túl sok fegyveresnek parancsolnak. Az elfek már beleegyeztek, hogy
mellettem harcolnak az elkövetkező napokban, hogy örökre megtisztítsuk
ezt a földet a máguslordoktól... és remélem, hogy találok még más
szövetségeseket is Hastarlban.
- Hastarl? - vakkantotta Anauviir meglepetten.
- Igen... tíz napon belül meg akarom támadni Athalgardot. Minden, ami
hiányzik ehhez, csupán néhány jó penge. - Végignézett a sebhelyes,
borotválatlan harcosokon. - Velem vagytok?
A lovagok egyike komoly arccal nézett vissza rá. - Honnan tudjuk,
hogy ez nem csapda? Vagy ha mégsem az, akkor elég erősek-e a
varázslataid, fogy ne bukj el, ha már bent vagyunk és nincs mód
visszakozni?
- Ugyanígy gondoltam magam is, - jött Ruvaen hangja a fejük fölül. - s
végül ez az ember bizonyított. Ma megölt két máguslordot innen
távolabb... és egy másik mágus is mellette áll. Nem tartok attól, hogy
mágiájuk haszontalan lenne.
- És nézzétek, - tette hozzá Helm hirtelen. - jómagam azóta ismerem a
herceget, hogy a máguskirály sárkánya elpusztította a szüleit. Előttem tett
esküt - akkor még csak egy fiú volt -, hogy egy napon minden
máguslordot holtan fog látni.
 - Eljött az ideje. - mondta Elminster acélos hangon. - Támaszkodhatok
Athalantar utolsó lovagjaira?
Mormogás jött válaszul. - Ha lehetne - kezdte kelletlenül Anauviir. -
még egy kérdés... hogyan fogsz megvédeni minket a máguslordok
varázslataitól? Szívesen fogadnám a lehetőséget, hogy lecsapjak néhány
mágust és fegyverest... de hogyan fog bármelyikünk is elég közel jutni
hozzájuk, hogy egyáltalán lehetősége legyen erre?
- A elfek veletek együtt indulnak háborúba. - jött újra Ruvaen hangja. -
Mágiánk elrejt vagy megvéd, ahogy csak tud, így végül képesek lesztek
karnyújtásnyira megközelíteni ellenfeleiteket. - Erre már egyetértő hangok
is keltek, de Helm előrelépett és felemelt kézzel csendre intette őket.
- Vezetlek titeket, de ebben mindenki szabadon dönthet... Egyedül a
halál biztos, akármilyen nagy szavakat kanyarítunk is köré. - Az idős
lovag jelentőségteljesen maga elé köpött és hozzátette - Gondoljátok
végig: a halál eljön akkor is, ha nemet mondunk és gyáván rejtőzködünk
tovább az erdőben. A máguslordok legyőznek, egyesével, ha kell...
Rindol, Thanask; ti ismertek mindenkit, aki elbukott... és nem telik el tíz
nap, hogy a fegyveresek elkezdjenek átkutatni minden barlangot és
bozótot, ahová elbújhatunk. Egy vagy legfeljebb két nyár alatt levadásznak
minket. Az életünknek mindenképpen vége... miért ne töltenénk azzal az
utolsó perceit, hogy megpróbálunk magunkkal vinni néhány máguslordot
is?
Többen is bólogattak és felemelték fegyvereiket. Helm örömtelen
vigyorral fordult Elminsterhez.
- Rendelkezz velünk, Herceg.
El végignézett rajtuk. - Velem vagytok? - kérdezte, válaszul bólintások
és néhány elmormolt igen jött.
Elminster előredőlve folytatta. - Mindannyian Hastarlba kell menjetek.
Párban vagy kis csoportokban és nem mind együtt, hogy ne keltsetek
feltűnést vagy ne öljön meg mindenkit egy gyanakodó máguslord. A fal
mellett, a folyó felső részénél van egy gödör, melyben testeket szoktak
égetni; a kereskedők gyakran táboroznak a közelében. Ott gyűljetek össze
tíz napon belül és várjatok rám vagy egy emberre, aki Farl néven
mutatkozik be. Öltözzetek kereskedőknek vagy házalóknak; az elfeknek
van mentaboruk, amit áruként magatokkal vihettek... - elvigyorodott, majd
szárazon hozzátette - Próbáljátok meg nem mindet meginni, mielőtt
Hastarlba érnétek.
Ezúttal valóban vidáman nevettek fel.
 - Van egy ellátmányszállító útvonal Heldontól keletre. - mondta Helm
izgatottan. - Egyszer megvitattuk, hogy megéri-e a kockázatot egy
támadás... ruhákat és hátasokat és igásállatokat és kocsikat hozhat!
- Rendben! - mondta Elminster, tudván, hogy ha akarná sem tudná
visszatartani őket. Kiéheztek a harcra és ez csillogott szemeikben; egy
láng, mely égni fog amíg ők - vagy a máguslordok - mind meg nem
halnak. Mohó kiáltások jöttek erről is és arról is. Helm mindannyiuknak a
szemébe nézett, majd kivonta öreg kardját és a levegőbe döfött vele.
- Athalantarért és a szabadságért! - kiáltotta, hangja gyűrűzve terjedt
szét a fák között. Húsz penge ugrott elő villanva és húsz torokból
visszhangzottak szavai válaszként. És azután mind eltűntek, dél felé
futottak a fák között. Helm futott legelöl, kardjaik előhúzva.
- Köszönetem, Ruvaen. - mondta Elminster a feje feletti leveleknek. -
Figyelsz rájuk, míg dél felé haladnak, ugye?
- Természetesen. - válaszolt a dallamos hang. - Ezt a harcot nem
hagyhatja ki sem elf sem ember, ha hűséges Athalantarhoz... és azt is
figyelnünk kell, nem-e van még másik áruló is a lovagok között.
- Igen. - mondta Elminster szomorúan. - De én ezt nem hiszem. Eleget
beszéltünk. Megyek. - Röviden egy jelet szőtt egyik kezével és eltűnt.
A két elf leereszkedett a fáról, hogy megnézzék az egyik lovag
gyújtotta tábortüzet, mely mintha nem teljesen aludt volna ki. Ruvaen dél
felé nézett, megrázta fejét és felállt az utolsó füstfoszlányait eregető
tűzhely mellől.
- Sietős népség. - mondta a másik elf, ő is megrázva a fejér. - Semmi jó
nem származik a forró sietségből.
- Jó nem. - értett egyet Ruvaen. - És ők fogják uralni ezt a világot,
mielőtt a mi napunk leáldoz. Számtalanul és óvatlanul.
- Milyen lesz akkor a Birodalom, kérdem én? - válaszolt erre a másik
elf sötéten dél felé a fák között, amerre az emberek elrohantak.

*****

Nyolc nappal később az aranyszín esti nap két hollóra világított le

Hastarl falain belül egy gyenge facsemetén ülve. Az ágak meghajlottak és
táncoltak súlyuk alatt egy pillanatig - majd hirtelen eltűntek. Két pók
mászott le a fáról és be egy bizonyos fogadó falának repedésein.
Az utcák szintje alatti borospince mindig elhagyatott volt nappal - ami
jól jött a két póknak, hogy egy dohos sarokba másszanak, óvatos
távolságot tartva egymástól... és hirtelen két alacsony, zömök és
himlőhelyes, idősödő asszony állt ott egymással szemben. Végignéztek
egymás kócos, fehér haján, rothadó ruháján és petyhüdt, jó húsban lévő
testén - és szinte egyszerre kezdtek vakarózni.
- Gyönyörűen nézel ki, drágám. - szólt Elminster kajánul.
Myrjala arcát vakargatva kotkodácsolta a választ. - Ez a legédesebb
dolog, amit valaha is mondtál, leányom.
Együtt bicegtek át a pincén, az istállókba felvezető lépcsőt kutatva.

*****

Seldinor Stormcloak mereven ült le vastag, nehéz könyvei közé,

melyek a tekercsekkel együtt elborították a kis kamra polcait. Két napja
próbálta mágikusan beleépíteni egy ember nő levágott ajkait - mindent,
ami a legutóbbi parasztlánykából maradt, miután kedvét lelte benne - az
előtte álló, befejezetlen gólembe. Már képes volt összefűzni az ajkakat a
lilásszürke bőrrel a lyuk körül, melybe a fogakat helyezte, igen... Azonban
a mozgásra képessé tenni őket már más jellegű probléma volt. Miért most,
annyi sikeres gólem megalkotása után? Miféle átok csapott ebbe itt?
Sóhajtva levette lábait az asztalról és talpra ugrott. Ha lógva hagyja a
húsmozgató varázslatot és csak akkor veszi le róla, amikor villámot küld a
lényen át... nos lássuk. Felemelte kezeit és a sok gyakorlás gyors
biztonságával kezdte szavalni a varázslat bonyolult szövegét.
Csillogó fények jelentek meg és ő mohón előredőlve várta, hogy az
ajkak egybeforrjanak az arctalan fej nyers húsával. Azok megremegtek.
Seldinor szélesen elmosolyodott amikor visszaemlékezett, hogy mikor
történt ez utoljára... éppen gazdájuk életéért könyörögtek...
Létrehozta legkülönlegesebb varázslatát - mely egy tegnap este alkotott
lábatlan familiáris elméjét adja a gólemnek. A tehetetlen lény néma
rémülettel bámult ketrecéből egy pillanatig, mígnem a varázs kioltotta
szeméből a fényeket. Most, ha minden jól ment, akkor...
Az ajkak megmozdultak az egyébként üres arcon és halványan
mosolyra húzódtak, mire Seldinor boldogan elvigyorodott. - Mester. -
szólt a gólem.
Seldinor diadalittasan állt előtte. - Igen? Ismersz engem?
- Elég jól. - jött a leheletfinoman elsuttogott válasz. - Elég jól. - És a
gólem karjai ijesztő sebességgel csaptak előre, hogy megragadják a torkát.
Levegőért küzdve és egy kétségbeesett varázslatot mutogatva, Seldinornak
még volt ideje egy utolsó, rémült pislogásra, amikor egy mágikus
szempárt látott megjelenni a gólem üres arcán és rákacsintani. Azután a
gólem eltörte a nyakát - és egy pillanatra megmutatva iszonytató erejét,
vérzuhatagtól kísérve letépte a varázsló fejét...

*****

Öreg, bölcs szemek figyelték, ahogy Seldinor feje átível kis kamráján.
A szemek tulajdonosának ajkai elégedetten elkeskenyedtek. Elbocsátólag
intett a távolbalátó kristály felé és elsétált. Ideje volt felkészülni a
veszélyre most, hogy leggyűlöltebb ellenfele ilyen stílusosan ment el...
Kuncogva egy szót suttogott, mellyel kordában tarthatta az őrzőként
felállított villámvarázsokat és megragadta a kopogtatót egy ajtón a
masszív falépcsők tetején. Az ajtó kinyílt érintésétől és két pálcát húzott
elő a mögötte tátongó sötétségből, elrejtette azokat a tunikája belsejébe
varrt zsebekbe, majd egy kis, becsomagolt ruhadarabot húzott elő.
Óvatosan kibontotta és fejére húzta; egy kis sapka számos pöttöm ékkővel
díszítve. Visszament a kristályhoz, lehunyta szemeit és összegyűjtötte
akaratát. Apró fények mozdultak meg és kezdtek rohangálva szikrázni a
drágakövek hálójában.
A fények előre-hátra futkostak az ékköveken, mikor az idős ajkak
hangtalan szavakat formáztak és a ráncos kezek nem látható jeleket
rajzoltak... és a sapka láthatatlanná vált. Amikor teljesen eltűnt, a varázsló
kinyitotta szemeit. Pupillái fényesen ragyogó vörösben szikráztak.
Érzéketlenül a távolba bámulva az idős férfi megszólította a kristályt. -
Undarl. Ildryn. Malanthor. Alarashan, Briost. Chantlarn.
Minden kimondott név után egy kép jelent meg a feje felett. Felnézve
hat mágust látott, ahogy kezeiket kristályaikra teszik és belebámulnak.
Most már a kezében voltak. Lassan és hidegen elmosolyodott, amikor
érezte koronájának mágiáját kinyúlni, hogy megragadja a hat másik
akaratot.
- Beszélj, Ithboltar. - szólt az egyik varázsló hirtelen.
- Mi történt, Hideg? - kérdezte egy másik jóval nagyobb tisztelettel.
- Társaim, - kezdte csendesen, majd hozzátette - tanoncaim. - Mindig
hasznos emlékeztetni őket. - Veszélyben vagyunk két idegen mágus miatt.
- Elméjéből kiemelkedett a fiatal, sasorrú férfi és a magas, vékony nő
képe.
 - Kettő? Egy fiú és egy nő? Időskorodra ütődött lettél, Hideg? -
kérdezte Chantlarn gúnyosan.
- Önmagad kérdezd, bölcs ifjú mágus. - mondta Ithboltar, szavai lágyak
és kiszámítottak. - Hol van most Seldinor? És Taray? Vagy Kadeln? És
azután gondolkozz.
- Ki ez a kettő? - kérdezte egy másik mágus jóval udvariasabban.
- Riválisok Calimshanból, talán, vagy a tanítványai Azoknak, Akik
Megmenekültek Netherilből és a távoli délre költöztek... bár a nőt már
láttam egyszer vagy kétszer a nyugati földeken lovagolni.
- Én pedig láttam a fiút. - szólt közbe hirtelen Briost. - Narthilban... és
azt hittem, hogy elpusztult.
- És most megölnek minket, egytől-egyig. - mondta Ithboltar
bársonyosan nyugodt hangon. - Abbahagyod az ugatást, Chantlarn? Össze
kell fognunk ellenük, mielőtt még többen elbuknak közülünk.
- Ah, Öreg... újabb dühödt védelmezése a birodalomnak? - Malanthor
hangja elkeseredett volt. - Nem várhat holnapig? - A többiek látták, hogy
saját válla felett hátranéz és rámosolyog valakire, akit innen nem láthattak.
- Ismét elkápráztattad valamelyik tanítványodat, Malanthor? -
horkantott fel Briost.
Malanthor egy vad grimasszal ellépett a kristálytól.
- Akkor hát holnap. - mondta gyorsan Ithboltar. - Beszélni fogok
mindőtökkel. - Fejét rázva megszakította a kapcsolatot. Mikor váltak a
tanítványai, akik valaha mohón szerették volna akaratuk igájába hajtani a
világot, ilyen önimádó és gerinctelen bolondokká? Mindig is óvatlanok és
idegesítőek voltak, de most...
Vállat vont. Talán tanulnak majd a hibáikból a jövőben, amikor a két
idegen folytatja, amit elkezdett, de most már legalább segítheti Athalantar
varázslóit a trónért vívott harcukban... ellenfeleik nem fogják őket
gyanútlanul és egyedül találni. És az isteneket leszámítva senki és semmi
sem képes ellenállni Athalantar mágusai összeadott hatalmának a kripták
innenső oldalán. És úgy tűnik, hogy az istenek nem sokat foglalkoznak a
Szarvas Trónnal mostanság.

*****

- Igen. - mondta halkan Elminster. - Ebben az épületben. - Braer és egy

másik elf csendesen bólintott és előreléptek, hogy megérintsék El vállait.
Ahogy ő szellemi formát vett fel, hallotta két elfet mormolni, olyan
védelmi mágiát szőve, amilyen erőset még sohasem látott.
Egyedül ők voltak képesek hallani a hangját, így köszönetet tudott
mondani, mielőtt lelépett a tetőről és az alant lévő ablakhoz repült a
holdfényben. Egy egyszerű amulett csillant meg mágus-látásában, de
tapasztalt szeme többet is észrevett. Egy csapdát, amit Farl még korábban
szerelt fel. Egy súlyos hentesbárd csap le az ablakpárkányra lépő
óvatlanokra. Elminster ködszerű alakja átlebegett az egészen és már bent is
volt a szobában. Akaratlanul is az ablak egyik oldala felé mozdult, hogy a
hold ne világítsa meg a körvonalait és hogy az altatóméreggel bekent
hegyű kis nyílvessző el ne röppenjen, amikor az ablak előtt a padlóra lép.
Az etfek teljesen láthatatlanná tették anyagtalan formáját; Elminster
átlebegett a szobán az ismerős horkantások felé. Egy szekérnyi méretű,
alacsony mennyezetű ágy felől jöttek a hangok. A herceg megemelte egyik
szemöldökét a fényűzés láttán. Farl biztosan egész jól kijött valahogy.
Újabb csapda volt valahol a szőnyeg alatt. El átlebegett felette és
kényelmes ülő helyzetbe igazította magát az ágy lábánál. Az alvók
lerúgták magukról takaróikat a meleg éjszakában és jól láthatóan feküdtek
előtte. Farl a hátán, egyik kinyújtott keze a vékony nő feje alatt, aki
összegömbölyödve feküdt az oldalán: Tassabra.
Elminster hosszan nézte a lányt. Szépsége, éles esze és kedvessége
mindig elbűvölte. De... mindannyiunknak választania kell néha és ő azt
választotta, hogy abbahagyja a tolvajéletet. Legalább a lány és Farl
megtalálták együtt a boldogságot és még nem haltak meg a Holdkarmok
pengéitől.
Persze meghalhatnak a következő éjszakákon is, miatta. Elminster
felsóhajtott és kimondott egy szót, amitől ők is láthatják és hallhatják
majd az ifjú mágust és megszólalt. - Jó veled találkozni, Farl. És veled is,
Tass. - Farl horkantásai megszakadtak, ahogy Tass nyugtalanul mozdulva
minden átmenet nélkül felébredt. Keze a párnája alá csúszott és az oda
rejtett tőrt kereste.
- Nyugodj meg. - mondta Elminster. - Békével jöttem. Eladar vagyok,
visszajöttem, hogy rávegyelek Athalantar megmentésére.
Mostanra Farl is felébredt. Felült és tátott szájjal levegőért kapkodott,
ahogy előredőlve Tass egy apró sikolyt engedett meg magának és
mindketten rábámultak. - Eladar! Ez valóban te vagy! - Előrébbcsúszott az
ágyon, hogy megölelje, de karjai átsuhantak az ülő szellemalakon. - Mi?
 - Egy látomás... csak egy kép. - mondta neki Farl megemelve egy
pengét. - El, tényleg te vagy?
- Igen, tényleg én vagyok az. - mondta El. - Ha egy máguslord lennék,
akkor gondolod, hogy csak úgy ücsörögnék itt?
Tassabra összehúzta a szemöldökét. - Mágus lettél? - Átnyúlt a
szellemalakon. - Hol vagy valójában?
- Itt. - válaszolt El. - És igen, valami mágusféle vagyok most. Azért
vettem fel ezt az alakot, hogy át tudjak sétálni a ti... ah, barátságos kis
csapdáitokon.
Tassabra a csípőjére tette a kezeit. - Ha tényleg itt vagy, El, - kezdte
komoly arccal - akkor tedd magad szilárdabbá! Érezni akarlak! Hogyan
csókoljak meg egy árnyékot?
Elminster elmosolyodott. - úgy legyen. De a saját biztonságotok
érdekében húzzátok ki belőlem a kezeiteket.
Így tettek és El néhány szót mormolt - és hirtelen lehuppant az ágyra,
szilárdan és súlyosan. Tassabra buzgón ölelte meg, lágy bőrével a sötét
bőrruhának simult. Farl mindkettejüket egyszerre ölelte meg szorosan. -
Az istenekre, El, hiányoztál. - mondta rekedten. - Nem hittem volna, hogy
még láthatlak valaha.
- Merre jártál? - kérdezte Tassabra végigfuttatva kezét Elminster arcán
és haján, feltérképezve az évek hozta változásokat.
- Mindenfelé Faerunban. - válaszolt El. - Mágiát tanultam, hogy
elpusztíthassam a máguslordokat.
- Még mindig reménykedsz...?
- Három hajnal sem telik bele és befejezem. - mondta csendesen el. -
Ha segítetek.
Mindketten rábámultak. - Hogyan? - kérdezte dermedten Farl. - Időnk
nagy részét azzal töltjük, hogy megpróbáljuk elkerülni a kegyetlen
támadásokat, melyeket a varázslók intéznek ellenünk. Nem is remélhetjük,
hogy ki tudnánk állni akár csak egyetlen támadás erejéig is ellenük.
Tassabra keserűen bólintott. - Jó életünk van itt, El, a Holdkarmok
nincsenek többé. Igazad volt; csak a máguslordok eszközei voltak. Együtt
vezetjük a Bársonyos Kezeket és a kereskedelem többet hoz, mint az
ablakokon benyúlkálás valaha is.
Elminster egy gondolatot küldött Braer felé és tudta, hogy ismét
elfedték. Elkapott egy válaszul küldött üzenetet. - Kedves leányzó. - a
másik elftől jött még mielőtt Elminster újra a pár felé fordította volna a
figyelmét.
 - Láttok most engem? - kérdezte. Fari és Tass szinte egyszerre rázta
meg a fejét.
- És meg sem tudtok érinteni... még varázslatokkal sem. - mondta
nekik Elminster. - Erős szövetségeseim vannak; el tudnak fedni titeket
ugyanúgy, ahogyan engem rejtenek el most előletek. Meglophatjátok a
máguslordokat anélkül, hogy félnetek kellene a mágiájuktól!
Farl szipákolt, szemei felcsillantak.
Azután ugyanazok a szemek elkeskenyedtek. - És kik ezek a
szövetségesek?
Elminster egy gondolatot pöckölt Braernek: Szabad?
Hagyd ezt ránk, jött a gyors válasz. Alig néhány pillanattal később
meghallotta surranni maga mögött az ágytakarót. Tass levegő után
kapkodott, Fart keze a penge markolatára simult, amit az imént tett vissza
a párnája alá.
El tudta, hogy mindkét elf megjelent mögötte, majd meghallotta Braer
dallamos hangját. - Bocsássátok meg ezt a belépőt, Uram és Hölgyem. -
mondta az elf. - Nem szokásunk hálószobákba betörni, de fontosnak
érezzük ezt a lehetőséget a birodalom felszabadítására. Ha velünk
harcolnának, azt megtiszteltetésnek vennénk.
El látta, hogy barátai hevesen pislogni kezdenek; az elfek valószínűleg
eltűntek. Hallotta, hogy az ágy függönyei visszaesnek a helyükre. Tass
némi erőfeszítéssel csukta be tátogó száját. - Megtiszteltetésnek? -
kérdezte Farl csodálkozva. - Az elfek megtiszteltetésnek vennék, ha
velünk harcolhatnának?
- Elfek. - mormolta Tassabra. - Igazi elfek!
- Igen. - mondta Elminster mosolyogva. - És a mágiájuk segítségével
elintézhetjük a máguslordokat.
Farl megrázta a fejét. - Szeretném... az istenekre is, akarom... de az a
sok fegyveres...
- Nem fogtok egyedül harcolni. - válaszolta erre El. - Amikor harcra
kerül a sor, mellettetek fognak állni a Szarvas Trón Lovagjai.
- Athalantar elveszett lovagjai? - csodálkozott Tass.
Farl hitetlenül rázta meg a fejét újra. - Még több gyerekmese! Én...
csupán egy álomnak tűnik az egész... te ezt komolyan gondolod... - Újabb
fejrázás, hogy kitisztítsa a fejét és egy kérdés - Az elfek és a lovagok
követnek téged?
- Hűségesek Athalantarhoz - mondta El csendesen - és válaszoltak egy
hívásra, mely Athalantar utolsó hercegétől jött.
 - Ki az?
- Én. - mondta Elminster szárazon. - Eladar, a Sötét valójában...
Elminster, Elthryn Herceg fia. Athalantar hercege vagyok.
Farl és Tass rábámultak, majd lassan és közben megrázkódva Farl nyelt
egyet. - Nem hiszem el. - suttogta - De el akarom hinni! Egy lehetőség,
hogy szabadon éljünk és ne kelljen a varázslóktól félnünk Athalantarban...
- Rendben van. - mondta Tass keményen. - Számíthatsz ránk, El...
Eladar. Herceg.
Farl rábámult. - Tass! - sziszegte. - Miket beszélsz? Meg fognak ölni!
Tassabra Farl felé fordította fejét és ránézett. - És akkor mi van? -
kérdezte csendesen. - Sikeresek voltunk itt... de ezt a sikert egy pillanat
alatt képes eltörölni bármelyik máguslord akarata.
Felkelt. A holdfény megvilágította meztelen testét, de úgy viselte a
felsőbbrendűséget, mint valami nagyszerű ruhát. - Mi több, - folytatta. -
elégedettek lehetünk azzal, amit eddig tettünk... de Farl, egyszer az életben
szeretnék büszke lenni valamire! Tenni valamit, amit az emberek tisztelni
fognak, bármi történjék is! Tenni valamit, ami... számít. Ez lehet az
egyedüli esélyünk erre.
Kinézett az ablakon, sóhajtott, amikor meglátta az elfeket egy közeli
háztetőn és akár el is mosolyodhatott, ahogy azok intettek neki.
Ünnepélyes mozdulattal - érezve, hogy szíve megdobban az izgalomtól -
visszaintett és hirtelen hevesen elfordult az ablaktól. - És mi lenne jobb
ok, mint hogy Athalantarnak szüksége van ránk? Szabadok lehetünk!
Farl bólintott, lassan egy mosoly növekedett az arcára. - Igazat
beszélsz. - mondta csendesen és Elminsterre nézett. - El, számíthatsz a
Bársonyos Kezekre. - tisztelgésképpen megemelte pengéjét; az felvillant,
ahogy a holdfény átugrotta acélos élét. - Mit kell tennünk?
- Holnap este - kezdte El - szükségem lesz rátok. Tass felvehetné a
kapcsolatot a lovagokkal... ehhez az lenne a legjobb, ha örömlánynak
öltözne és úgy menne ki a falon kívülre. A tábor az égetőgödörnél van.
Azután egész éjszaka szükségem lesz a Kezekre, hogy az elfekkel
együttműködve... ellopják a varázstárgyakat és azokat a kis dolgokat,
amelyek a varázslatok létrehozásához szükségesek. Csontok, porok,
rozsda, fémszilánkok, levelek és ágak, tudod... a máguslordoktól. Az elfek
elrejtenek és elmondják mit kell elvenni.
Mindhárman egymásra vigyorogtak. - Ez jó szórakozásnak ígérkezik. -
mondta Farl csillogó szemmel.
- Remélem az lesz. - válaszolta Elminster. - Nagyon remélem.
 *****

- Megtámadtak már minket, Öreg? - Malanthor hangsúlya és felemelt

szemöldöke gúnyt fejezett ki. - Vagy lemaradtam róla? Némi időt az
árnyékszéken töltöttem ma reggel.
Ithboltar mosolya keskeny volt és fagyos. - A veszély valós és az is
marad. Jobban tennéd, ha elfelejtenéd egy időre az arroganciádat,
Malanthor. A büszkeség általában katasztrófához vezet, különösen a
mágusoknál.
Egy idős ember elkezdi látni a dolgokat, majd álmainak árnya elfedi
előle a valóságot. - válaszolta Malanthor élesen. - Ha már közhelyekkel
dobálózunk.
Ithboltar vállat vont. - Csak légy biztos benne, hogy előkészítetted a
varázslataidat, pálcáidat és a hasonlókat a mágus-ellenfelek ellen a
következő napokra.
- Megint megtámadták Athalantart? - Chantlarn hangja fagyos volt,
ahogy belépett a terembe. - Seregek a kapuk alatt, meg ilyesmi?
- Attól tartok. - mondta Malanthor végigsimítva egyik szemöldökén és
egy hisztériás matróna hangját utánozva. - Attól tartok.
- És én is hasonlóképp. - mondta erre Chantlarn szívből jövően. - Hogy
vagy ma reggel, Ithboltar?
- Idióták vesznek körül. - mondta savanyúan az idős varázsló és
visszafordult a varázskönyvhöz, ami előtte hevert az asztalon. A két
fiatalabb máguslord vidáman összenézett.

*****

- Hogy nézek ki? - kérdezte Tassabra felemelve karjait és

körbefordulva. Apró rézharangok csilingeltek itt is, ott is a bőrből készült
hálón, mely inkább megmutatta, mintsem elfedte testét. Rubinszín
selyemszalagok mutatták hivatását minden szemnek; még magas szárú
csizmái is vérvörösen ragyogtak.
Elminster megnyalta ajkait. - Sohasem kellett volna elmennem innen. -
mondta szomorkásan és a lány boldogan felnevetett.
El heves szemforgatás közepette a lány vállaira terítette a rubinvörös
kabátot. Ahogy gyanította, az merész kivágásokkal volt díszítve és
csipkével körítve. Tass lépett egyet, csupasz térde kibukkant a kabát alól.
 - Úgy kell kinézned, mint aki nem tudott eleget keresni Hastarl falai
között és ezért megy a kereskedőkhöz. - ellenkezett El. - Nem az a cél,
hogy az egész város a nyelvére vegyen!
Tass lebiggyesztette ajkait. - Arról volt szó, hogy szórakozunk is,
emlékszel?
El sóhajtva nyújtotta neki a karját. A lány szemei elkerekedtek, majd
megfogta a fiú fejét és mohón megcsókolta. Ajkaik már majdnem
összeértek, amikor Elminster elsuttogta a szót, ami örvénylő fények
közepette eltüntette őket a szobából. Egy szemétkupacokkal teli sikátorban
jelentek meg újra, a városfal közelében.
Tass rajta lógott, megbökte az orrát és kötekedve mondta - Sohasem
csókoltam még így azelőtt!
- Legyen ez az első, Hölgyem. - mondta El meghajolva, miközben
alakja elhalványodott. - Üdvözletem Helmnek... minden tiszta?
Tass bólintott. - Persze... csodálatos ez a varázslat.
- Nem, leányom; évekig tartó mágiatanulás kell ahhoz, hogy
megfelelően használhasd... és a teleportációhoz hasonlóképp. Tyche
mosolyogjon rád... próbáld nem megöletni vagy összetöretni magad a
szerelmes férfiak elől menekülve, amíg megtalálod Helm lovagjait.
Tass egy nagyon csúnya mozdulatot tett a fiú felé és kisétált a városra
telepedő alkonyati fénybe.
Elminster utánanézett és megrázta a fejét. Remélte, hogy amikor
legközelebb találkoznak, akkor nem csak a holttestét látja majd. Sóhajtva
elfordult. Még sok tennivalója volt aznap éjjel.

*****

Tass kecsesen húzódott félre egy újabb utána kapó kéz elől. - Előbb az
érmék, nagyuram! - csattant fel.
Sajnálkozó kuncogás jött válaszul. - Három ezüst, húgom?
- Három ezüstért csak a húgodat kaphatod meg. - értett egyet Tass
továbblépve. Folytatva útját a gyülekező árnyakat fürkészte az arc után,
melynek képét Elminster hagyta az elméjében. Hát nem éppen nemesnek
nézett ki ez a Helm Stoneblade.
- Néhány kard Sarthrynból, Hölgyem? - szólította meg egy tüskés hang.
Szúrósan nézett a hang irányába. - Mit kezdenék egy karddal, ember?
- Esetleg kivágnád vele a nyelved, te lány? - jött egy másik hang némi
csodálkozással. Tass megfordult, hogy a tábortűz felett a hang
tulajdonosára nézzen - és megdermedt. Ez az az ember. Gyorsan
körülnézett a kardokat olajozó és élesítő, rosszul öltözött férfiakon. Hát
persze... mi jobb módja lenne, hogy bevigyék a fegyvereket és ne
harcosoknak látszanak?
- Te vagy az, akihez jöttem. - mondta nyugodtan Helm felé lépve. A
rongyos harcos felnézett rá, azután vissza le - és a kezében tartott penge
kígyóként csapott előre, hogy a mellkasánál megdermedjen. Tass megállt
és ijedtében nyelt egyet. Sohasem látott még ilyen gyorsan mozduló
pengét - az acél pedig hidegen és keményen feszült a bőrének.
- Vissza! - parancsolta a férfi. - És mond ki vagy és ki küldött.
Tass óvatosan hátralépett és szétválasztotta kabátját, hogy csípőre tudja
tenni a kezét. Az egyik férfi félrehajtotta a fejét, hogy jobban lásson, de
Helm tekintete a kezein maradt, a penge nem mozdult.
- Elminster nevében beszélek... vagy Farl nevében. - mondta Tass
nyugodtan.
A penge megvillant a tűz fényében, ahogy lágyan leereszkedett. - Nos,
- morogta Helm felvéve a földről flaskáját és a lánynak nyújtva - ha
eldöntötted, hogy melyik, akkor beszélgethetünk.

*****

- A máguskirály valahol máshol legyen. - suttogta Farl, arca

izzadtságtál csillogott. - Vagy inkább meg sem születtem volna. -
Remegett.
- Nyugalom. - mondta Elminster. - Megcsináltad és ez a fontos.
- Akkor is, - sziszegett vissza Farl. - ki tudja, hogy nem hagyott-e hátra
valamilyen varázslatot, amivel megismeri a kinézetem... és később utánam
jön.
A mellette álló elf csendben megrázta a fejét. Elminster egy bólintással
válaszolt. - Megbíztam, hogy nézzen meg mindent, amit csak ez az Undarl
használni tud.
Farl megvonta a vállát, de sokkal megkönnyebbültebbnek látszott,
amikor egy adag drágakövet, üvegcsét és apró erszényt nyomott El
markába. - Tessék. Valamit az ágyába rejtett, de nem találtam módot rá,
hogy kivegyem és nem hoztam magammal a fejszémet.
- Majd legközelebb. - válaszolta El nemtörődöm hangon és néhány
pillanat múltán Farl rávigyorgott.
 - Volt ott több tolvajkodó tanonc is, akik megpróbáltak átmenni Undarl
védelmén, hogy varázstekercseket lopjanak és azokat otthagytam nekik.
Még mindig nem értem, hogy nem láttak meg... az árnyékomnak
átkozottul jónak kell lennie. - Megdermedt. - Hogy... hogy csinálták ezt a
Kezeim?
Elminster megvakargatta az orrát. - Az az önfejű lány... Janath, így
hívod?... nekirohant egy szolgának és megölte mielőtt elgondolkodott
volna egy kicsit.... de az elf árnyéka felkapta a testet és a folyóba dobta.
Egyébiránt minden rendben ment, ahogy terveztük.
- Ki maradt még?
- Ithboltar tornyát békén hagyjuk. - szólalt meg mellettük Myrjala
csendesen. - Így csak Malanthor maradt a számodra.
Farl bólintott. - rendben... hol van Tass?
Elminster elvigyorodott. - Rávettem, hogy cserélje le a rubinvörös
ruháját...
- Fogadni mertem volna rá. - mondta Myrjala és Farl szinte egyszerre,
majd egymásra nézve felnevettek.
- ...így ő egy kicsivel később kezdett. - folytatta Elminster lágyan,
mintha nem is szakították volna félbe. - Alarashan tornyában van most; az
árnyéka még semmiféle problémáról nem üzent.
Farl megkönnyebbülten sóhajtott és talpra ugrott. - Akkor gyerünk
Malanthorhoz.
Myrjala megemelte egyik szemöldökét, majd intett Elminsternek, hogy
idézze meg az első varázst. El engedelmesen előrelépett és a város sötét
tetőire mutatott. - Látod ott azt a bástyát? Be fogunk röptetni az egyik
ablakon... a kisebbiken; az az árnyékszéké. A többinél biztosan vannak
varázslatok és csapdák.
- Beröptettek? - kérdezte Farl és a szemeit forgatta. - Még nem igazán
szoktam hozzá, hogy egy hatalmas mágus vagy, El... vagy egy herceg, ha
már itt tartunk.
- Semmi probléma. - mondta Myrjala csillapítólak. - Még maga El sem
szokott hozzá egyikhez sem.
- Micsoda meglepetés. - mondta Farl szárazon és a tető szélére lépett.
Mögötte a két mágus összenézett.

*****
 Farl a gyűrűért nyúlt. Ez túl egyszerű volt. - Elfogyott a bor. -
panaszkodott egy csinos női hang a függöny mögötti fürdőből.
- Akkor hozz még. - válaszolt a máguslord a fürdő másik végéből. -
tudod, hol van.
Víz csapott ki. Farl ujjai a gyűrűn - és egy nedves ujjú kéz nyúlt ki a
függöny mögül... és megfogta Farl bütykeit. Ő elkapta a kezét és
megpördült! A lopás ideje elmúlt. A nő élesen felsikoltott. Igen, már régen
elmúlt.
Farl hallotta a máguslord meglepett átkozódását, ahogy az árnyékszék
felé futott. - Vegyetek ki innen! - üvöltötte egy alacsony székre
támaszkodva. - Most!
Vizes hangok kórusa csattogott mögötte és egy férfi kántált sietve.
Farl kétségbeesetten átkozódott. - Elminster! - kiáltotta egy asztal mögé
ugorva. Azután bizsergést érzett a lábaiban. Meglátva a körülötte táncoló
fényeket felnyögött és átesett az árnyékszék ajtaján. Maradj csendben, egy
elf hang szólalt meg az elméjében. Farl megremegett és úgy tett. Mi más
lehetősége maradt még?
- Védett! - köpött ki a máguslord hitetlenkedő hangon. - Egy varázslat
védte tolvaj a hálószobámban! Hát mi lett ebből a birodalomból?
Keresztülvágott a szobán, kis kék villámok játszadoztak az ujjai körül.
- Remélem kapok néhány választ, mielőtt meghalna... Nanatha, hozz
nekem is abból a borból!
Oh, az istenek segítsenek meg, imádkozott magában Farl arcát a
padlóra szorítva. El, hol vagy? Ha tudtam volna...
Hirtelen fény villant és egy undorodó sóhaj jött. - Pont a csészében. -
szólalt meg El hangja. - Nem egy kis helység, de én pont a csészében kell,
hogy megje...
- Te meg ki a Kilenc Lángoló Pokol vagy?
Malanthor megdöbbent; nem egy, hanem két idegen volt az
árnyékszékén és jele sem volt, hogyan kerültek oda. Megrázta a fejét és
úgy döntött, hogy nem vár válaszra. Kék villámok ugrottak előre az
ujjaiból. Eltalálták a sasorrú férfit - állj! Ez volt az egyik, akiről Ithboltar
dadogott! - és visszafordultak a máguslord felé, mielőtt még bármit is
tehetett volna, célba találtak. Malanthor felnyögött, ahogy testét a
villámok hátrataszították, tehetetlenül megfordítva és átdobva őt egy
sámlin. Nanatha újra felsikoltott.
 - Alabaertha... shomgolnar. - lihegte a szőnyegen rángatózva kínjában.
Chantlarn magas árat fog kérni a segítségért, de ideje volt kihasználni az
egyezséget, máskülönben meghal!
- Myr? - kérdezte El. - Készen állsz?
- Várom. - jött a halk válasz. - Van egy erre tartó őrjáratunk.
- És ezért vagyok látható? - kérdezte El hirtelen rádöbbenve, hogy a
varázsló azonnal meglátta.
El kilépett a csészéből úgy döntve, hogy inkább nem nézi meg, hogy
miféle nyomot hagy maga után és elindult arra, ahol a máguslord eltűnt.
Egy üveg suhant át a szobán a fejét véve célba; El lebukott és az a vállát
megérintve összetört mögötte a falon.
- Igen, ezért. - válaszolt nyugodtan Myrjala. - Legközelebb elég lesz
egy pohárnyi is, rendben?
El a rémült nőre nézett, aki az üveget dobta - ezek a máguslordok
mindig meztelenül sétálgatnak? Nem, vizes volt, ahogy a férfi is. Akkor
valószínűleg fürdöttek. Megfordult és látta, amint Myrjala megérinti Farlt.
- Visszajövök. - mondta Elnek és mindketten eltűntek, El visszanézett a
nőre, majd arra, ahol a máguslord éppen próbálta talpra küzdeni magát.
- A szüleim haláláért, - szólt lágyan. - halj meg, Máguslord! - és egy
varázslat süvöltött ki belőle. Ezüstszín gömbök töltötték be a szobát és
kezdtek egyenként felrobbanni, a helység megrázkódott, a máguslord
sikoltani próbált.
Elminster megfordult és egy önelégült tekintetű, bajuszos férfival
találta szembe magát, aki mosolyogva éppen rámutatott egy pálcával. A
világ elsötétedett és elvörösödött. El halványan egy éles reccsenést hallott,
saját testét, ahogy a falnak csapódva összetört egy tükröt. Hallotta a
csontjai ropogását, ahogy félig összetörve a padlóra zuhant és fény vette
körül...
Chantlarn a máguslord elégedetten bólintott és odaballagott, hogy
megnézze az idegent. Talán van ott valami értékelhető mágia... egyetlen
pillantást sem vesztegetett a zokogó tanoncra vagy a sámli füstölgő
maradványaira, ahol Malanthor megfeketedett csontjai még mindig
remegve kínlódtak.
- Elminster? - A hang az ajtó felől jött csendesen, de határozottan
nőiesen. Chantlarn megfordult és hallotta, ahogy a beszélő felnyög. A
másik támadó, akire Ithboltar figyelmeztette őket! Keskenyen
elmosolyodott és felemelte pálcáját az arcra célozva. A pálca felvillant és
Chantlarn kinyitotta a szemét. Nem kellett volna lövöldöznie valakire, aki
ilyen közel van, vagy... most rajta volt a nyögés sora.
A nő még mindig az átjáróban állt, szemei haragtól izzottak. A mágia
még csak meg sem érintette! Chantlarn nyelt egyet és újra célzott. A nő
egyenesen átnyúlt a lángokon, hogy megérintse. Chantlarnnak egyetlen
kétségbeesett kiáltásra maradt ideje mielőtt teste kirepült az erkélyre. Még
magasan az udvar felett lebegett, amikor saját szájába vette a pálca végét
és a kényszerítő varázzsal küzdve újra elsütötte.
A véres robbanástól a pálca is megsemmisült, a benne lévő lövedékek
szétszóródtak minden irányban. A lángoló varázserőből legalább annyi
jutott a kastély falaira, mint az éppen megérkező, rémült őrjáratra.
A tanonc újra felsikoltott. Myrjala ránézett a könnyáztatta arcra, majd
visszafordult Elminsterhez egy varázslatot mormolva. Kékesfehér fény
lobbant fel kezei körül és nyúlt ki, hogy elborítsa az összetört testet.
Myrjala intett és El ernyedten a levegőbe emelkedett. A kékesfehér fény
még csillogóbbá vált.
Nanatha félelmében felnyögve hátrált el. Myrjala ismét felé fordult... és
elmosolyodott. A bénult tanonc figyelte, ahogy alakja elfolyósodik és
újraformálja magát - a máguskirállyá. Sárkánylovas Undarl végigmérte
csupasz testét hideg tekintetével és gúnyosan tisztelegve intett egyet...
amikor újra fel mert nézni, mindketten eltűntek.
Ropogó hang jött a szoba másik végéből. Nanatha éppen időben nézett
oda, hogy lássa Malanthor füstölgő csontjait összeesni egy hamukupac
közepén. Az idő éppen megfelelőnek látszott arra, hogy elájuljon - és így
is tett.

*****

- Rendbe fogsz jönni, szerelmem. - suttogta lágyan Myrjala.

El próbált bólintani... de úgy érezte, hogy ellebeg valahová a távolba a
nagyvonalúan gördülő hullámokon, melyek megakadályozták, hogy
mozogjon.
- Feküdj csak. - mondta Myrjala egyik kezét a homlokára téve. Az ujjai
hűvösek voltak... Elminster elmosolyodott és megnyugodott.
- Meg... takarítottad a csizmáimat? - sikerült kérdeznie.
Myrjala felnevetett, öröme azonban zokogásban folytatódott, ami
elárulta aggodalmát.
 - Igen, - mondta, amikor végre visszanyerte a hangját. - és mást is
csináltam. Felvettem a máguskirály alakját és hagytam, hogy Malanthor
tanonca lássa. Most azt hiszi, hogy az egész Undarl műve volt.
- Egyik máguslord a másik ellen. - mormolta El elégedetten. - Hallak...
Egy, pillanattal később már biztos volt, hogy nem hallja. Elaludt, mély
és gyógyító álomba zuhanva, melytől nyugodt maradt akkor is, amikor
Myrjala könnyei előretörtek és megölelte. - Majdnem elveszítettelek. -
zokogta, könnyei patakzottak. - Oh, El, mit csinálnék akkor? Miért nem
lehet a bosszúd valamivel kisebb?
 Tizenhét

ATHALANTARÉRT
Egy királyság nevében
sokfélét megteszünk.
A szerelem nevében
sokkal többet nyerünk.
- Halindar Droun, Beregost Dalnoka
az A Könnyek Sohasem Szűnnek című balladából
A Tovaszálló Hold Évében

A máguslord szavaitól Tassabra az ajkába harapott. Megdermedt, ujjai

csupán centikre voltak a csillogó karszalagtól.
- Magammal hoztam - folytatta Alarshan Máguslord szinte vidáman,
ahogy a remegő Nanathára kacsintott. - a lányt aki arról a nőről beszélt. A
nő a máguskirályként fedte fel magát... és Undarl elbocsátólag intett a
lánynak, mielőtt elment és magával vitte a másikat is.
- Ez nem hangzik túl hihetően. - a hűvös és öreg hang a távolbalátó
kristályból most hangosabb volt. - Hozd elém.
Alarshan intett a fejével. - Természetesen, Öreg. - mondta és
megragadta Nanatha csuklóját. - Itt van.
Megérintette a kristályt, egy szót mormolt és mindketten eltűntek.
Tassabra megkockáztatott egy pillantást az asztal széle felett, de csak az
üres levegő volt ott, ahol az előbb még két ember állt.
Egyedül volt. Felsóhajtott, majd vállat vont és zsákjába söpörte a
karszalagot egy jogart, amit már korábban kinézett magának. Elfordult -
azután vissza és egy manóvigyorral ajándékozva meg a kristályt, azt is
zsákjába tömte.
- Itt minden készen van. - mondta vidáman és érezte, ahogy egy
varázslat bizsereg végig rajta és elf árnyéka hazaviszi...

*****

Az eltűnő hold utolsó sugarai hullottak a kövezett udvarra, ahogy

Hathan átment rajta a torony felé, ahol varázskamrája várta. Azoknak az
idióta tanoncoknak jobb lesz, ha már készenlétben állnak a kör körül, mire
odaér... A távolbaugró varázslatok mindig kockázatosak voltak, még a
három törekvő vadember és okos kis terveik nélkül is...
Hatban menet közben felhorkant és hirtelen megállt. Arca elsápadt és
megpördülve a Szarverőd legmagasabb tornyára nézett erősen
koncentrálva. Sohasem hallotta még azelőtt az Öreg hangját ilyen
erőteljesen; valami történt.
Magasan, a torony egyik sötét kamrájában csillogó víz fröccsent.
Fényes tükröződése végigtáncolt Sárkánylovas Undarl, Athalantar
máguskirályának feszült arcán.
A griffek a varázslataival küszködtek a vízben. Ha sikerülne
kereszteznie őket ezekkel a megidézett óriásrákokkal, akkor csak néhány
varázslat kell és megkapja, amit akar. A fattyú egy repülő, páncélozott
gyilkos lesz, amit az ő akarata ural majd... és akkor megtette az első lépést
azon túl, amit családja varázslói valaha is elértek. Az istenek tudták, hogy
kezdett belefáradni a várakozásba. Undarl sóhajtva ült vissza székébe,
hallgatva, ahogy a víz ki-kicsap a medencéből.
Nem mert több időt tölteni itt azzal a gyíkimádó Seldinorral és a többi
Hataloméhes ostobával... Undarl megdermedt, ahogy Hathan üzenete
megjelent az elméjében. Hangos volt, mert legidősebb tanonca lentről, az
udvarból küldte, izgalom és egy kis félelem bujkált benne. Biztosan meg
fog tőle fájdulni a feje. A máguskirály meghallgatta, majd udvariasan
utasította a másik mágust, hogy térjen vissza saját feladataihoz és
megszakította a kapcsolatot.
Ahogy kiment, a bestiák mögötte elfeledve küzdöttek tovább a
varázserővel. Undarl lesietett egy sötét lépcsőn egy bizonyos pontig, ahol
kezét a falra téve egy szót mormolt el. A fal halovány robajjal tárult fel;
Undarl benyúlva az üregbe megragadta a vas kilincset. Az felcsillant a
sötétben és felismerve az érintését szélesre tárt egy kis ajtót. Mögötte az
üreg saját halvány fényétől ragyogott és Undarl négy pálcát vett ki belőle.
Az övébe tűzte a pálcákat és benyúlt egy erszénybe, ami a láda oldalán
lógott. Kivett belőle egy maroknyi drágakövet, majd bezárta a ládikát és
két gyors mozdulattal visszacsukta a félretolódott falrészt is. Folytatta útját
lefelé.
Egyik fiatalabb tanonca felnézett a tekercsről, amit éppen átmásolt. -
Mester? - kérdezte bizonytalanul.
Undarl szó nélkül ment tovább és ellépett egy mozdulatlan, négykarú
vízköpő mellett, hogy a mögötte lévő lépcsőkre hágjon. Azok egy poros,
ritkán használt erkélyre vezettek, ahol egy csupasz kőedény állt, körülötte
különös drótok és íves fémtárgyak lógtak tiszta üvegtárgyak
szomszédságában. Undarl megállt a kőedény előtt, beleszórta a maroknyi
drágakövet és egy jelet rajzolt köréjük egyik ujjával, ami csillogó nyomot
hagyott a levegőben. Hosszú, bonyolult szöveget kezdett mormolni.
A tanonc félig felemelkedett székéről, hogy jobban lássa mit csinál
mestere és ijedten felnyögött, amikor a varázslat kezdett alakot ölteni.
Undarl keskenyen elmosolyodott és otthagyta az erkélyt. Három
szobával arrébb talált egy másik tanoncot, aki a földön feküdt. Mellette
egy kulcs, amit nem akart kiejteni a kezéből, másik markában egy számára
tiltott tekercset szorongatott. Sokkal jobb így neki.
A varázslat, ami korok álmát hozza, addig fog megmaradni, amíg
Undarl meg nem szünteti, a kőedény összetörik és ezzel megszakad a
rárajzolt jel vagy a mágia elszáll a drágakövekből - és ez csak jónéhány
ezer tél múltán fog megtörténni. Undarl kivételével mindenki végtelen
állandóságba zuhan majd, egy álomba, ami megállítja bennük a változást,
míg körülöttük a világ megöregszik. Undarl belépett a Sárkánylovas
Tornyába.
Talán hagyja őket a saját fejük után menni és távol marad a tornyától
egy időre, hogy lássa, amint Seldinor vagy valamelyik másik törtető
riválisa ráveszi magát, hogy belépjen a toronyba és elkapja a csapdája.
Egyszerű lenne úgy rendezni a dolgokat, hogy a varázslat, amelyik
megtörheti az állandóságot elpusztítsa őket, mielőtt még bármilyen
védelmet képesek lennének megidézni.
Undarl elégedetten ment le a csigalépcsőn és ki az udvarra. A lebegő,
üres vértezetek tisztelgésre emelték alabárdjaikat, ahogy az ajtó felé tartva
elment közöttük. - Anglathammaroth! - kiáltotta. - hozzám!
Egy lépéssel később eltűnt. Amikor két lélegzetvételnyi idő múlva a
hatalmas árny beborította az udvart, már csak néhány semmivé foszló
fényszilánkot talált. Vert egyet szárnyaival és a mennydörgésszerű hang
végiggördült a Szarv dombokon. A lény felröppent, megfordult és délkelet
felé szárnyalt.

*****

A kenyér meleg, édes illata átcsapott a fegyveresek feje felett. A

levegőbe szagoltak és szélesre tárták a pék ajtaját. Egyenesen Shandathe
felé tartottak, aki éppen a hűlő cipókkal teli lapát fölé hajolt. Egyikük
megragadta a karját; a lány rájuk nézett és felsikoltott.
Férje kilépett a konyhaajtón. Két dühös lépéssel, küszködő felesége
mellett termett és hirtelen megdermedt két pengével a torkán.
- Hátra! - parancsolta az egyik fegyveres a pengék másik vége felől.
- Mit csi...
- Csend! Hátrébb! - kiáltott rá egy másik fegyveres felkapva egy cipót a
közelebbi lapátról. - És ezt is elvisszük.
- Shandathe! - üvöltötte a pék, ahogy a két acélhegy egy lépéssel
hátrébb kényszerítette.
- Maradj, szerelmem! - zokogta a lány, ahogy a fegyveresek durván
kirángatták az ajtón. - Maradj vagy megölnek!
- Miért csináljátok ezt? - kiáltott utánuk Hannibur vadul.
- A király látta feleséged és megtetszett neki. Vedd megtiszteltetésnek.
- mondta az egyik fegyveres kegyetlen vigyorral. Egy másik fegyveres
hátulról keményen a pék fejére ütött egyik súlyos, kesztyűs kezével.
Hannibur még eltátotta száját, hogy utánuk kiáltson, azután arccal előre a
padlóra zuhant...

*****

- Használd. - mondta Farl vigyorogva. - A csatorna jelenti az egyetlen

utat a kastély falai alatt.
- Nem ismered a titkos átjárókat? - mordult vissza Helm végignézve a
mocskos falakon. Ürülék lebegett el előtte; megtörölte orrát, ahogy az
egyik lovag is mögötte.
- De igen. - válaszolt Farl szinte kedvesen. - Csak attól tartok, hogy a
máguslordok is. Akik használni akarták azokat az utakat, azok többnyire
valamelyik varázsló kísérleti nyulaiként végezték. Elég sok próbálkozót
veszítettünk már így.
- Nem kétlem, felvágott nyelvű. - mondta Helm fanyarul és próbálta
szárazon tartani a kardját. A szenny örvénylett mögötte, ahogy előretört a
mellkasáig érő csatornalében. Szerette volna tudni, hogyan éreznék
magukat az elfek, akik távol maradtak ettől és éppen elrejtő mágiájukat
űzik valami szárazabb helyen...
- Megérkeztünk. - mondta Farl előremutatva a sötétségbe. - Azok a
kapaszkodók azért vannak, mert az a lyuk ott hat csúszdából nyílik,
amiken keresztül a szennylé lejön és minden tavasszal tisztítani kell őket.
Emlékezz, Anauviir, Briost Máguslord szobái a baloldali csúszdákon
keresztül érhetőek el... ez a kéz...
- Köszönöm, tolvaj. - vicsorgott Anauviir. - Meg tudom különböztetni
a balt a jobbtól.
- Nos, ti lovagok vagytok. - Mondta Farl vidáman. - És ha Hastarl
nemesei alapján ítéllek meg...
- Hová vezet a többi csúszda? - szakította félbe Anauviir. Helm
elvigyorodott társa arckifejezésén.
- Két szobát a tanoncok használnak, - válaszolt Farl. - de most reggel
van. Valószínűleg éppen a reggeli ételt és fürdőt készítik elő
mestereiknek... és az utolsó csúszda valami használaton kívüli
olvasóterembe vezet, aminek üresnek kellene lennie... Helm és én a
következő lyuknál megyünk fel, ami Alarashan Máguslord szobáiba vezet.
Elminster Herceg megígérte, hogy megmutatja magát, amint a kastély
ébredezni kezd, hogy őt támadják meg és ne minket... Van kérdés?
- Ja. - mondta az egyik lovag a vízbe köpve. - Hogy képesek Hastarl
tolvajai bármit is ellopni? Csak a süketekhez törtek be?

*****

A tanonc megengedett magának egy apró sikolyt és Alarashan

megdermedt. Okos lányokat remélt, de Undarl ráerőltette ezt az idióta
fiút... kétségtelenül egy kém, reménytelen volt mágikus téren. Amikor
nem tört el semmit, akkor buzgón elrontott minden varázslatot és...
A máguslord az árnyékszékek felé nézett. Ortran az egyiken ült,
nadrágja a bokája körül és...
Alarashan felhorkantott. A tanoncát félrelökte valami - valaki! - alulról.
Közelebb lépett és kihúzott egy pálcát az övéből, ahogy Ortran teste
oldalra zuhant és a véres penge visszahúzódott a magányt jelképező
lyukba.
Alarashan célzott a pálcával, azután megállt. Mi akadályozná meg,
hogy az a valaki pengét döfjön az arcába, amikor megmutatja magát a lyuk
fölött? Nem, hagyjuk az illetőt kibontakozni és lőjük csak le, amikor
megjelenik... Leguggolt, várt.
Mögötte a fal egy része lágyan oldalra csúszott. Alarashannak még volt
ideje megpördülni, hogy lássa a titkos járatot - amiről egyáltalán nem
tudott - feltárulni és egy bunkósbotot lecsapni a vállára ellenállhatatlan
erővel. A pálca kiesett kíntól lángoló kezéből.
 *****

Briost nem vesztegette idejét meglepődésre, amikor a szennyes

vértezetbe öltözött férfi magasra emelt karddal kiugrott az árnyékszékről.
Felemelte egyik kezét és elsüttette a gyűrűjét, majd finoman oldalra lépett,
hogy helyet adjon a haldokló férfinak, amikor az a padlóra zuhan.
A második támadónak már sikerült meglepni a máguslordot. A gyűrű
másodszor is felszikrázott. Valami villant az elzuhanó férfi válla felett - az
istenekre! Az eldobott tőr majdnem eltalálta Briost szemét. A máguslord
oldalra vetődött és hirtelen fájdalom lángolt fel az arcában. A tőr tovább
repült és ő felállt, hogy szembenézzen a mellékhelységből kitóduló
emberekkel. Arcán valami nedvességet érzett.
Odakapott egyik kezével, hogy megnézze mi az és ekkor döbbent rá,
hogy nincs ideje efféle mozdulatokra...
És addigra, ahogy a pengék minden oldalról lecsaptak rá, már túl késő
volt.

*****

A távolbalátó kristály felvillant. Ithboltar elnézett felette és

felsőbbrendűen intett egyik ujjával a rémült tanoncnak, hogy üljön le.
Nanatha sietve ült le, miközben az Öreg, a máguslordok legnagyobb
tanítója újra a kristályába nézett.
Az előzékenyen újra felvillant. - Egyikük... sem... - morgolódott
Ithboltar és előredőlt, hogy megérintsen valamit az asztal alatt, amit
Nanatha nem látott. Kimondott egy lágy szót és a szoba megrázkódott egy
hatalmas harang hangjától.
- Megtámadtak minket. - sziszegte haragosan az Öreg, ahogy egy
kórusnyi harangszó visszhangja gördült végig a falakon. - Briost? Briost,
válaszolj! - Előredőlt a kristály fölé, mormolt valamit - szemei hirtelen
elkerekedtek azon, amit a kristály mélyén látott és eszeveszett sietséggel
nyúlt be talárja alá, még el is szakította azt. Nanatha látta elővillanni a
beesett mellkast borító fehér, göndör szőrt, ahogy Ithboltar megtalálta a
keresett dolgot - egy drágakövekkel díszített sapkát. Ahogy fejébe nyomta,
ritkás haja minden irányba állt alatta. Máskor a tanonc biztosan felvihogott
volna a fővarázsló nevetséges kinézetén - de nem most. Most túlságosan
megrémült... attól, hogy belegondolt mi lehet az, amitől még az Öreg, a
máguslordok leghatalmasabbika is megijed.
Ithboltar sebesen rajzolta a kristály fölé egy varázslat jeleit - amiről
remélte, hogy sohasem kell majd használnia - és a szoba örvényleni
kezdett az összetörő kristály csilingelő zajától kísérve. Nanatha levegőért
kapkodott.
Ithboltar szobájában hirtelen öt meglepett máguslord jelent meg.
- Mit csi...?
- Hogy hoztál id...?
- Miért...?
Ithboltar egyik feltartott kezével elhallgattatta őket. - Együtt van
esélyünk ez ellen a fenyegetés ellen. Egyenként legyőznének.

*****

A harangok újra megkondultak és fegyveresek ugrottak talpra hevesen

átkozódva. - Ez még sohasem történt meg. - ellenkezett Riol, ahogy
csizmáival a kövön csattogva elsietett a lépcsők félé.
- Hát akkor most megtörtént. - mordult rá mögötte Sauvar, az Első
Kard. - És mérget vehetsz rá, hogy ami megijeszt egy kupac máguslordot,
az csak valami olyasmi lehet, amitől nekünk is meg kellene ijednünk!
Riol válaszra nyitotta száját, de valaki kinyúlt egy sötét oldalátjáróból
és kardot tolt bele. A penge megcsillant, ahogy kibukkant Riol tarkóján;
Sauvar már nem tudott megállni, majdnem belerohant és meglepett
nyögéssel pördült hátra.
- Ki a fene vagy...? - kezdte kérdezni.
- Tharl Bloodbar, Athalantar lovagja. - jött a fagyos válasz egy
szakállas öregembertől, akinek vértezetét mintha a csatatereken elszórt
maradványokból rakták volna össze. Valójában ez így is volt. - Neked Sir
Tharl.
A fényes penge újfent villant egyet, szikrázva csapta félre Sauvar
fegyverét és ismét ugrott - az Első Kard csatlakozott a padlón fekvő
társához. A lépcsőn feldübörgő csizmák hangja elhalt és az idős lovag
tüzes szemekkel vigyorgott le a fegyveresekre. - Na jól van... ki lesz a
következe hős, aki buzgón meg akar halni?

*****
 Jansibal Otharr hosszan sóhajtott illatos kipárolgásai közepette. - Az
istenekre, miért kell ennek pont most történnie?
Gyorsan befejezte teendőit az árnyékszéken, kicsit előrehajolt, hogy
hosszan az ágyán fekvő nőre nézzen, és még egyet sóhajtva felöltözött.
Tudta milyen büntetést kap, ha valamelyik máguslord felfedezi, hogy egy
kis szórakozás kedvéért nem törődik a riadóztató harangszóval.
- Maradj, - parancsolta. - de nehogy túlidd magad a borból, Chlasa.
Hamarosan visszajövök. - felkötötte ékköves hüvelyű kardját és kisietett.
A fáklyafényes átjárón túl, a nemes látogatóknak fenntartott rész az
esetlegesen ott sürgölődő szolgákat leszámítva többnyire üres volt. Most
siető egyenruhás testőrök özönlötték el és közöttük Thelorn Selemban
ment, leggyűlöltebb riválisa. Thelorn egyenesen felé tartott, keskeny
pengéje kivonva.
Jansibal arca elsötétedett és saját kardjához kapott, hogy kézbe vegye,
még mielőtt Selemban eléri őt. Egy ilyen káoszban bármilyen “baleset"
megtörténhet.
Thelorn szemeiben vidámság csillant, ahogy odaért. - Jó estét,
szerelmem. - mondta könnyedén, tudta, hogy az Otharr ház egyetlen sarját
az dühíti fel a legjobban, ha a Csókos Lánykában történtekre emlékezteti.
Jansibal üvöltve rántotta elő kardját - de Thelorn addigra már gúnyosan
nevetve otthagyta és éppen lefelé rohant mögötte a lépcsőkön. Torz,
vicsorgó mosoly jelent meg Jansibal arcán és utána sietett. Igen, történnek
balesetek, főként hátulról...

*****

- Mi történik? - Nanue Trumpettower riadt szemekkel tette le poharát.

Ah, gondolta Darrigo, a lányka egy illatos kis virág... az ifjú Peeryst
pocsékló kezében...
Az idős farmer talpra állt. - Nos, - mordult fel - ezek a riadóharangok,
az őröknek szólnak. Csak kiné...
- Nem, bátyó. - vágott közbe Peeryst nagyvonalúan és kivonta kardját. -
Én nézem meg... és viszem a pengémet is. Vigyázz Nanuéra, amíg
visszajövök!
Csillogó szemekkel félretolta Darrigót anélkül, hogy megvárta volna a
választ. Igen, ráugrik minden lehetőségre, hogy bizonyítson a felesége
előtt, gondolta Darrigo. Azután kinyúlt, hogy megállítsa a szélesre tárt
ajtót, mielőtt még nekicsapódna az asztalnak, amit a máguslordok annyira
kedvelnek.
Szinte azonnal felhangzott a meglepett kiáltás. Darrigo fegyvereseket
látott nekirohanni az ifjúnak és az megpördült. Peeryst nem volt egy
szerencsés alkat; arccal előre találta meg a falat és felnyögött.
Darrigo felmordult. Hát persze, hogy vérzett az idióta túlságosan is
kifinomult orrából, amikor felkelt... és persze a kis Nanue is biztosan
rögtön ugrik, hogy kirohanjon és megnézze mi történt kicsi szíve
virágával... Ezt bizonyítván Nanue sietett el mellette, szoknyája a kezében
és buzgón sikoltozik.
Darrigo utánanézett és egy finoman öltözött nemest látott meg, aki
felemelt pengével tartott Nanue felé. - El az útból, te lány! Nem hallottad a
riadót? - Nanue félelmében zokogva esett vissza az ajtóba. A férfi pengéje
felsértette karját és szoknyáján vér futott végig. Ez elég volt Darrigónak.
Két lépéssel Peeryst mellett termett és egyik kezével elvette a kicsiny
kardot unokaöccsétől, a másikkal pedig Nanue felé intett. - Kötözd be a
sebét. - üvöltötte a fiatal reménységnek, majd a siető nemes után indult.
- De... hogyan? - kiáltott utána Peeryst kétségbeesetten.
- Használd az ingedet, ember! - kiabált vissza Darrigo.
- De, de... ez új és...
- Akkor a nadrágodat, tökfej. - Darrigo hármasával vette a lépcsőket
sietségében.
Már fújtatott és botladozott, mire leért a lépcsőn, de sikerült utolérnie a
rohanó nemest. Célpontja felemelt karddal nézett körül, mint aki éppen
készül azt beletemetni abba a másik kicicomázott fickóba a terem túlsó
végében. Darrigo megcsapta a tarkóját pengéjével. A kényes kardocska
szerencsére nem törött ketté. A piperkőc megfordult, parfümje
kipárolgásai örvénylettek körülötte.
- Meg merészelsz érinteni, öreg? - A nemes pengéje egyenesen Darrigo
torkának indult, mielőtt az bármit is válaszolhatott volna.
A vén farmer üvöltve csapta félre a nemes fegyverét és vállal előre
megindult felé. - Megsebzel egy Trumpettower lányt, ugye? Ráadásul
fegyvertelent! Nem hiheted, hogy még sokáig fogsz élni!
Jansibal még időben hátraugrott és az öreg díszes kardja az orra előtt
sziszegett el. Az előbbi nevetési kényszere hirtelen eltűnt... ez a
szürkeszakáll komolyan gondolja!
 Ekkor tiszta nevetés csendült fel mögötte: az az átkozott Thelorn!
Jansibal üvöltve ugrott oldalra, hogy kikerülje az öreget és védtelen hátát
ne pont riválisának mutassa.
- Öregeket támadsz meg, Jansibal? A fiatalabbak már kezdenek
kifárasztani? - érdeklődött Thelorn. Hirtelen támadt haragjával Jansibal
Darrigo felé lendült. Pengéik összecsendültek egyszer, kétszer,
háromszor... és Jansibal finoman hímzett köpenye a földre hullott, mindkét
pöttöm kapcsa levágva.
Az öreg megajándékozta egy örömtelen mosollyal. - Arra gondoltam,
hogy talán könnyebben mozogsz, ha megszabadítalak némi felesleges
súlytól. - mondta és újra támadott.
Jansibal meglepetten bámult rá, de a kis penge újra felvillant és ő
kétségbeesett védekezésre kényszerült. Thelorn ismét felnevetett, élvezvén
riválisa megilletődöttségét. Jansibal üvöltve támadott vissza és az öreg
pengéje szinte véletlenül átcsúszva védekezésén keskeny vonalat hagyott
maga után az orrán és arcán.
Jansibal meglepetten felnyögött és elhátrált. Darrigo utána, mire a
piperkőc megfordult és elfutott a sötét termen át, el ellenfeleitől. Az öreg
megemelte egyik szemöldökét. - Elfutsz egy kihívás elől? És még te
hiszed magad mentesnek?
Jansibal Otharr nem válaszolt, csak levegő után kapkodva megállt futás
közben. Egy pillanattal később már Darrigo is látta, hogy miért. Egy
penge csúszott ki Jansibal hátából, sötéten a nemes vértől. A penge
megrázkódott, egy csizmás láb emelkedett fel és a piperkőc lassan térdre
esett, majd csendes kupacként előredőlt.
- Ez Athalantar egyik nemese? - kérdezte a rongyos harcos, aki a penge
másik végén állt. - Már jóval előbb ki kellett volna takarítanunk ezt a
helyet!
Thelorn Selemban előrelépett a bámuló Darrigo mellett. - És te ki
vagy? - dobta oda a kérdést.
Helm Stoneblade végigmérte a nemes mellkast kivillantó selyemingét
és a karmolászó sárkányokkal telehímzett ujjast.
- Athalantar egyik lovagja, - mordult tel. - de úgy látom jobban tettem
volna, ha szabóként töltöm az időmet.
- Egy lovag? Miféle ostobaság ez? Athalantarban nincsenek... - szemei
elkeskenyedtek. - Hűséges vagy Belaur királyhoz és a máguslordokhoz?
- Attól tartok, nem, fiú. - mondta Helm előrelépve. Legalább tíz,
nevetséges vértezetekbe öltözött harcos volt mögötte.
 Thelorn Selemban kivonta pengéjét. Az megcsillant a fáklyák
fényében, miközben izgatottan megszólalt. - Ne gyere tovább, lázadó,
vagy meghalsz.
- Ez biztosan a nagy szavak napja. - válaszolt Helm nyugodtan
előrelépve. - lássuk jobb vagy-e fegyverforgatásban, mint amilyen az
illatos barátod volt...
- Barát? - horkantott Thelorn. - Nem volt a barátom... annak ellenére,
amit hallottál. Maradj ott vagy...
- Vagy felém suhintasz a kardoddal?
Helm hangja gúnytól volt terhes, de a gúny elhalványodott, amikor
Thelorn megfogott valamit a nyakában, ajkaihoz emelte és azt morogta -
Vagy ezzel fogom elpusztítani a követőidet. Azt mondtam...
Darrigo Trumpettower ekkor jutott elhatározásra és két gyors lépéssel
az ifjú nemes mellett teremve a fülébe döfte pengéjét.
Thelorn hörgött, elejtette kardját és dadogott valamit, mielőtt elzuhant.
Darrigo a zordarcú férfire nézett a test felett. - Helm? - kérdezte
hitetlenkedve. - Helm Stoneblade?
- Darrigo! Vén oroszlán! Jó veled találkozni!
Egy pillanattal később összeölelkeztek, kardjaikat a vén harcosok
könnyedségével tartották ki oldalra.
- Azt hallottam, hogy törvényen kívüli voltál... mit csináltál, Helm?
- Fegyvereseket öltem, - válaszolt a lovag. - de a máguslordok
legyilkolása sokkal szórakoztatóbb, úgyhogy mostanában erre tértem át.
Csatlakoznál hozzám?
- Nem bánnám, ha megengeded. - vigyorgott Darrigo Trumpettower. -
Mutasd az utat.
Helm a szemeit forgatta. -Ti, nemesek. - mondta fanyalogva és
megindult...

*****

A máguslordok az Öregre bámultak, azután egymásra. Bizonytalanul

bólintottak és gyanakodva méregették egymást. Csak akkor hagyták abba,
amikor Ithboltar varázs-kamrájának távolabbi végében az egyik ablak apró
szilánkokra robbanva betört.
A nyíláson egy kétembernyi magas mágus alakja jelent meg fehér
szakállal és lángoló koronával a fején. Céltudatosan indult feléjük a
levegőben, kezében egy vele egyforma magas botot tartva. A bot teljes
egészében csillogott, mozgás közben fénypaszományokat húzva maga
után. Minden mágus szinte egyszerre kiáltotta el varázslatait és mintha
maga a levegő hasadt volna meg.
Az Öreg kamrájának vége eltűnt, csak az Athalgard belső udvarára
alászálló por maradt belőle. A máguslordok mögött Ithboltar kristálya
észrevétlenül életre kelt.

*****

El hagyta a Tass hozta kristályt elsötétedni. - Szépen csináltad, Myr...

mindegyikük elpocsékolt egy hatalmas varázslatot.
Myrjala bólintott. - Még egyszer nem tudjuk így elkapni őket... és
együtt vannak, távol a szobáiktól, ahol a lovagok és Farl emberei
elintézhetnék őket.
El vállat vont válaszul. - Akkor a nehezebbik úton megyünk tovább.

*****

A fegyveresek tucatjával özönlöttek fel a lépcsőn. Tass nem volt igazán

jó a nyílpuska használatában, de ebben az emberáradatban nehéz volt nem
eltalálni valamit. Az egyik elf varázslatra tárta karjait és az elöl futó
fegyveresek megbotlottak, szemükhöz kaptak és vakon nekirohantak a
falnak. A mögöttük jövők megállni képtelenül taposták meg az elzuhanó
testeket. Átkozódás jött és az egyik tolvaj kihajolt rejtekéből, hogy egy
tőrt döfjön egy sisak alá. - Megtámadtak! - Egy másik tolvaj okozott
gurgulázó sikolyokat valahonnan a lépcső teteje felől. Egy lélegzetvételnyi
idő sem kellett hozzá, hogy a lépcsőfeljáró megteljen suhogó pengékkel és
halálsikolyokkal. Farl egyre szélesebb vigyorral az arcán figyelte a
jelenetet.
- Hogy tudsz ezen mosolyogni? - kérdezte Tassabra az egymást
gyilkolászó emberek felé intve.
- Minden halott egyel kevesebb őr, aki üldözhet minket, Tass. Ezek
elől az emberek elől bujkálunk évek óta és most úgy csaphatunk le rájuk,
hogy nem kell tartanunk a máguslordok figyelő varázslataitól. Ráadásul
egymást vágják le... csak egymást okolhatják a halálukért. Hagyd, hogy
élvezzem.
Braer halványan elmosolyodott, de csendben maradt. A magas elf is
hasonlóképpen érzett, bár ebbe nem szívesen folyt bele. Bármi legyen is
ezután, kaptak néhány jó pengét, ami kettéhasíthatja a máguslordok
hatalmát ma éjszaka. Nem... a mai napon, mostanra...
Braer kinézett a nagy ablakon a szürke égre és a hajnalra... és
felsóhajtott. Egy figyelmeztető varázslat, amit még három nappal ezelőtt
hozott létre, most kisült és egy kiáltást küldött elméjébe. Sietve
hátralépett; ahogy harcostársai meglepetten felé fordultak intett nekik,
hogy hagyjanak neki helyet.
- Az én harcom is elkezdődött, attól tartok. - mormolta és növekedni
kezdett, fehér teste elsötétedett. Szárnyak emelkedtek ki a hátából és
ezüstös pikkelyek verték vissza szikrázva a fáklyák fényét. Egy sárkány
vett mély lélegzetet, mielőtt kirobbant az ablakon. Üveg és fa szilánkjai
szóródtak szét és egy hosszú farok csapott egy utolsót, mielőtt eltűnt volna
az épületen kívül.
Tassabra tátott szájjal bámulta a szárnycsapásokat és a sárkány, amely
az imént még Braer volt, az égre lendült. A lány elfordította fejét, hogy
még utoljára megpróbáljon a hatalmas szemekbe nézni, a sárkány pedig
visszanézett rá és szemforgatva kisiklott a látóteréből.
Farl maga felé fordította a lányt egy erős öleléssel. - Még sohasem
látott ilyesmit. - magyarázta a körülöttük állóknak. Az egyik elf -
Delsaran, ha Farl jól emlékezett a nevére - előbbre lépett és óvatosan
végigsimított a lány haján.

*****

Sárkánylovas Undarl arcát harag felhőzte, ahogy Anglathammaroth

sebesen Athalgard felé szárnyalt a birodalom felett. Valami hiba történt.
Máguslordok Harcolnak máguslordok ellen és lázadó tömeg szállta meg a
kastélyt... hát nem tudják azok a bolondok, hogy a köznép azonnal
megtámadja a gyűlölt uralkodókat, amint azok valamilyen gyengeséget
mutatnak? Ez történik, ha a törekvő varázslócskák azt tehetik, amit csak
akarnak... ha nem lett volna ott Ithboltar, akkor Undarl biztosan
rövidebbre fogta volna a pórázt!
A máguskirály dühösen felüvöltött, ahogy a fekete sárkány Hastarl felé
siklott, majd hirtelen elakadt a szava amikor meglátta, hogy egy sárkány
emelkedik a kastély fölé és tart feléjük!
Egy ezüst sárkány... Undarl szemei elkeskenyedtek. Ez csak valamelyik
máguslord trükkje lehet, aki tudta, hogy a máguskirály sárkányháton fog
visszatérni... egy csapda csak neki. Undarl keskenyen elmosolyodott és
belekezdett legerősebb varázslatába. Fekete és fagyos halálgömbök
vágódtak ki előrenyújtott kezeiből, növekedve, ahogy elindultak a
levegőben.
Az ezüst sárkány félresiklott és a halál lángjai semmivé foszlottak. A
máguskirály hitetlenkedve bámulta hűlt helyüket, majd egyik pálcáját
előkapva előremutatott. Maró, zöld fénysugár tépett az ezüst pikkelyek
közé és Undarl egy elégedett vakkantással a körözve távolodó ellenfél után
küldte saját sárkányát.

*****

- Az istenekre! - esküdözött a fuvaros. A népek körülötte hitetlenkedve

néztek és rémült sikolyok hangzottak fel itt is és ott is. Valaki térdre esett
és dadogva imádkozni kezdett; többen inkább futás közben imádkoztak.
Rohantak, minél távolabbra a két hatalmas bestiától, akik körözve
üvöltöttek a kastély felett a hajnal első sugaraiban fürödve.
Mágia villant és a fuvaros keserűen felüvöltött. Hát persze, hogy az
egyik egy máguslord és nem törődik vele, ha halált zúdít a polgárokra - de
ki lehet a másik? Egy ezüstszínű féreg! A fuvaros dermedten állt és
bámulta, ahogy a fekete sárkány bodorodó savfelhőt köp. Ez úgy fog
leesni, mint valami tüskés eső... a kikötőre. Azt kívánta, bárcsak máshol
lehetne, valami biztonságosabb helyen.
De hol? Nem volt hely, amit a két feldühödött féreg ne tudna
lerombolni... nincs hová futni. A Fuvaros tehetetlenül nézett végig a
házakon és a boltokon maga körül, ahogy egyre több sikoly hangzott fel az
ablakok mögött. Lent az utcán már mindenki futott. Ismét körülnézett,
majd vissza az égre. Vállat vont. Ha már a futás sem biztonságos, akkor
akár itt is maradhat, ahonnan mindent jól lát. Úgysem fog még egyszer
ilyesmit látni... még ha túléli is, hogy elmondhassa másoknak. Ő itt volt és
végignézte az egészet.

*****

A fekete sárkány felüvöltött. Baerithryn a Nemes Erdőből nem

vesztegette lélegzetét a válaszra. Varázsolni készült, ahogy szűk spirálban
az égre emelkedett, egy pillanatra maga alá rántva farkát, hogy elkerülje
varázsló halálos csapásait.
 - Állj meg és harcolj! - kiáltotta felé Undarl. Egy pillanattal később egy
varázslövedék eltalálta az ezüst farkat és a sárkány összerántott
szárnyakkal hullott alá, a varázsló diadalmas nevetésétől kísérve.
Valami felszikrázott körülötte a levegőben, de Undarl nem érzett
fájdalmat. Egy elhibázott varázslat, gondolta és az egészet elintézte egy
vállrándítással és Anglathammaroth segítségével utána siklott. Ha karmai
beletépnének az ezüst szárnyakba, akkor a csata azonnal véget érne.
A fekete féreg vállai megfeszültek. Undarl mindig elcsodálkozott
erején, amikor a szél a fülébe sikoltott. Igen, csak most az egyszer
sikerüljön!
Az ezüst sárkány eszeveszetten csapkodott szárnyaival, próbálva
elkerülni Anglathammaroth közeledését. Undarl üvöltött hátasának, hogy
forduljon, forduljon és ne hagyja elmenekülni ellenfelüket... de a kisebb és
könnyebb ezüstszín féreg egy éles fordulattal felcsapott és alájuk került. El
fognak repülni mellette...
Anglathammaroth erőszakosan fordult; csak a gyeplő tartotta
nyeregben a máguskirályt. A fekete sárkány mancsai hátrahúzódtak, ahogy
próbált legalább egy karommal a másik szárnyaiba tépni, de az ívesen
kikerülte. Teljesen eltűnt alóluk! Ahogy Hastarl háztetői közeledtek
Undarl felüvöltött dühében és újra elsütötte a pálcájába rejtett varázslatot,
az ezüst sárkány fejére célozva. A sárkány tekintete büszkén és szomorúan
találkozott az övével; tudta, hogy nem fogja elvéteni.
A zöld színű varázslövedék előreugrott - és villant egyet, amikor
nekicsapódott a láthatatlan gátnak Undarl körül... az istenekre!
A máguskirály felüvöltött tehetetlen félelmében, ahogy a lövedék
visszafordult és nekiugrott. Mintha egész Faerun felrobbant volna
körülötte. A gyeplő és a hevederek elszakadva csaptak arcába és vállaira.
Kínjában üvöltve kifordult a nyeregből és még élesebb fájdalmat érzett,
amikor az ujjasába tűzött egyik pálca felrobbant, semmit sem hagyva bal
karjából... Azután a világ kegyesen elsötétedett és Sárkánylovas Undarl
nem gondolt többet kék égre, varázslatokra és egymással küzdő
sárkányokra vagy háztetőkre odalent...
A fekete sárkány a rémület nyers hangján sikoltott fel, ami
visszaverődött a város falairól és mindenkit felébresztett, ha volt még alvó
ember Hastarlban. A féreg rángatózva tekergette testét, de háta eltörött és a
nyereg helyén tátongó hatalmas sebből sötét vérzuhatag ömlött a szélbe.
Az érzéketlen szárnyak tehetetlenül remegtek és megfordulni képtelenül
Anglathammaroth Athalgard felé siklott.
 Az ütközés ereje megrázta a várost. Tépetten, saját fájdalmától össze-
összerándulva Braer látta, ahogy a hatalmas fekete szárnyak úgy törnek
össze, mint az eltaposott bogaraké és Atlalgard erődjének egyik tornya
mennydörgésszerű robajjal dől az udvarra. Az alatta átfutó fegyvereseknek
még maradt idejük egy-egy halálsikolyra, mielőtt a kövek leértek volnia.
Braer lehunyta szemeit, hogy ne lássa a pusztítást.
A kín hirtelen eluralkodott rajta. Braer érezte, hogy mágiája
elhalványodik; tépett és vérző teste átalakult. Ahogy a hatalmas szárnyak
visszahúzódtak a vékony hátba, zuhanni kezdett.
A tetők már nagyon közel voltak; nem maradt ideje imádkozni. -
Mystra Anyánk... - sikerült kinyögnie azért küzdve, hogy kinyissa
szemeit. Füstszerű érintést érzett a lábainál és valami elkapta, lassan
leeresztve. A rohanó szél lelassult körülötte és könnyek vakították el.
Braer dühösen kipislogta őket és felnézett, hogy lássa ki mentette meg.
Hatalomtól csillogó, sötét szemek néztek vissza rá egy arcból, mely
közelhajolt az övéhez. Elminster társa, Myrjala volt az és...
Braer szemei elkerekedtek, ahogy felismerte. - Hölgyem?

*****

Sötét volt és hideg Athalgard nyirkos pincéiben. Itt, a csatornák alatt, a

kő falakon víz gyöngyözött és a dolgok zavartalanul pihenhettek, amíg
hirtelen tűz lángolt fel közöttük. Véres és formátlan húscsomó Lebegett az
egyik ilyen pince közepén; minden, amit Sárkánylovas Undarl a testéből
hátrahagyott a túlélésért küzdött és azért, hogy újraépítse magát. Sokáig
küszködött a máguskirály, mire sikerült egy kart növeszteni a vállból, ami
a háttal és a fejjel együtt megmaradt. Azután újra megfeszítette akaratát,
hogy lábakat növesszed magának.
Többször is elindult igaz alakja felé, de akkor mindig újult erővel
támadott saját testére - hogy egy magasabb és fenségesebb Sárkánylovas
Undarl születhessen. A fájdalom csak növelte akaraterejét... Győzni
látszott... Képes anyagot szőni az akaratából, csak idő kellett hozzá.
Kinyúlt a második kar is, majd kezet és ujjakat növesztett. Undarl
küzdött, hogy irányítsa annak akaratlan rángatózását, de nem bírta. Még
nem. Adjatok nekem, istenek, csak még egy kis időt...

*****
 A máguslordok éppen hevesen vitatkoztak, amikor Elminster mint egy
bosszúszomjas szellem emelkedett ki Ithboltar kristálygömbjéből. A
mennyezet kövei itt is, ott is leszakadtak és a büszke varázslók sietve
léptek hátrébb alóluk. El szigorú tekintete az Öregre szegeződött, s közben
már az utolsó óvatos szavait suttogta egy hatalmas varázslatnak.
Befejezte - és a szoba kőpadlója fülsüketítő reccsenéssel hasadt kétfelé.
Ithboltar sapkájáról a drágakövek, mint pöttöm tűzgolyók repültek szét
minden irányba.
Ithboltar megtántorodott és a fejéhez kapva felsikoltott.
A máguslordok némelyike látta, ahogy Elminster eltűnik a
kristálygömbben, de többségük haragos és hitetlenkedő tekintetét az
Ithboltar sapkájának maradványaiból spirálban örvénylően kiemelkedő
erők szikrázása vonta magára. Füst szállt fel tántorgó tanítójuk szemeiből
és a fejdíszből kilépő hatalmas erők lüktetve örvénylettek egyre
gyorsabban.
Sietős kántálás töltötte be az összetört helységet, ahogy az örvény
megrázkódott, hatalom hullámai gördültek ki belőle, melyek egymásnak
és a falnak csapták a varázslókat... és a fejdísz felrobbant, pusztító fehér
sugarakat szórva minden irányba. A máguslordok szikrázva tűntek el és
jelentek meg újra, ahogy a mágikus zavarok hatásai megjelentek.
A jelenetet egy erkélyről figyelve az udvar másik oldaláról, Myrjala
elmormolta saját varázslatának utolsó szavait. Egy véres és zilált
Elminster jelent meg mellette a semmiből.
Együtt bámulták tovább a megkínzott szobát. Ithboltar fejetlen teste
megingott, még tett egy bizonytalan lépést előre, majd összerogyott. Az
egyik máguslord a fal mellett térdelve motyogott, egy másikból pedig csak
csontok és hamu füstölgő kupaca maradt.
A többi varázsló a menekülésért küzdött, kezeik eszeveszetten rajzoltak
a levegőbe a varázsjeleket. Az örvénylő káosz erőt gyűjtött és halálos
sugarakkal díszítve egyre gyorsabban száguldott körbe a szobán, mint egy
haragos ciklon. Robaj, mint egy végtelen és mély mennydörgés,
emelkedett ki belőle, hogy visszaverődjön Athalgard falairól és tornyairól.
Az egész kastély rázkódott.
Myrjala megdermedt, majd egy toló mozdulatot tett egyik kezével. Egy
szempár, melyet az imént idézett, siklott át az udvar felett parancsára. - A
sapka - mormolta. - a szobában kell, hogy tartsa őket.
Az örvény nekicsapódott a mágusoknak - és keresztülrohant rajtuk,
hogy Ithboltar varázskamrájának hátsó falába rohanjon. Amikor hozzáért
az öreg kövekhez, a torony megrázkódott... és idegőrlő lassúsággal a
meggyötört szoba falai összedőltek. Ithboltar tornyának felsőbb szintjei
titáni roppanással indultak lefelé.
Fülrepesztő robbanás jött onnan, ahol valaha a varázskamra lehetett és
kőlavina zúdult ki a torony oldalából. A zuhanó kövek között az egyik
máguslord rongybabaként ütődött jobbra-balra, amíg le nem érkezett. Még
mindig küzdött gyengén egy utolsó varázslat szavaival, amikor teste a
köveknek csapódott. Egy ijedtségében kővé vált szolga arcát bepettyezte a
máguslord vére, ahogy az egyik közeli torony egy alsóbb ablakából
figyelte a jelenetet. Ami a máguslord testéből maradt, az még egyszer
felugrott a zuhogó kőesőben... azután eltűnt néhány pislogó szikra
kíséretében, ahogy a varázslata mégiscsak létrejött. Túl későn.
Már teljesen elborították az eldőlő torony kövei, amikor az udvar
megrázkódott. Apró kövek, szemét és por ugrott a magasba, hogy helyet
adjanak a mágikus fény sugarainak. Valami felrobbanhatott a kastély alatt.
Ithboltar tornyának torzója megingott és végleg romba dőlt. Több
helyen is lángok csaptak fel az udvarról az eszüket vesztve rohangáló
fegyveresek között. Athalantar összezavarodott katonái a füstben és
porban botladozva suhogtatták alabárdjaikat, mintha a levegőben valami
láthatatlan ellenféllel küzdenének. Valahol nyers sikoly csapott a magasba
és robajló zajok közepette elhalt.
- Gyere. - mondta Myrjala megfogva Elminster egyik kezét és fellépve
az erkély korlátjára. Elminster követte és ugyanolyan természetességgel
lépett ki a levegőbe, mint a nő. Kezek csapódtak össze és lassan
leereszkedtek a zűrzavaros udvarra. Még mindig néhány lábnyira voltak a
kövektől, amikor az egyik sarok mögül egy tucat fegyveres rohant ki.
Az őrkapitány meglátta útjában a két varázslót és lelassított, kezét
felemelve jelzett embereinek. - Mi történt itt? - kiáltotta feléjük.
Elminster megvonta a vállát. - Énszerintem Ithboltar elrontott néhány
szót egy varázslatban.
A tiszt rábámult, utána az összedőlt toronyra és szemei elkeskenyedtek.
- Nem ismerlek! - kiáltotta élesen. - Ki vagy te?
Elminster elmosolyodott. - Elminster Aumar vagyok, Athalantar
Hercege, Elthryn fia.
Az őrkapitány eltátotta a száját. Láthatóan erőlködve nyelt egyet és
elfúló hangon kérdezte - Maga... csinálta ezt?
Elminster a legkedvesebb mosolyát vette elő, majd az útjába álló
alabárdokra nézett. - És ha én tettem?
 Felemelte egyik kezét, mellette Myrjala már előbb megtette ezt. Kis
fények villantak fel és kezdtek táncolni egymás felé fordított tenyereik
között.
A fegyveresek kiáltozni kezdtek félelmükben... és egy pillanattal
később már mindannyian szinte repültek, nagy sietségükben eldobálták
alabárdjaikat, még mielőtt befordultak volna a sarkon.
- Távozhattok. -mondta Myrjala nagyvonalúan a hirtelen kiürült
udvarnak. Azután felnevetett és egy pillanat elteltével Elminster is
csatlakozott hozzá.

*****

- Nem tudjuk tovább tartani! - Egy fejsze vágta le róla a sisakot és ütött
egy enyhébb sebet a fején, melyből most vér folyt a szemébe. Anauviir
kétségbeesetten kiáltott Helmnek, mielőtt kitörölte.
Az idős lovag visszaüvöltött. - Olyat mondj, amit én még nem tudok!
Mellette a kivörösödött arcú Darrigo Trumpettower fújtatva suhintott
egyet a nehéz pengével, amit egy halott kezéből vett ki. Az öreg farmer
Helm védelmében forgatta kardját és élete árán is megvédte őt. Úgy tűnt,
hogy ezt az árat hamarosan meg is kell majd fizetnie.
A túlélő lovagok vállt vállnak vetve álltak Athalgard külső udvarának
vértől iszamos kövein. Fegyveresek támadták őket minden irányból.
Kiözönlöttek a kapukon, a barakkokból és az őrtornyokból. Néhány
szedett-vedett vértezetű öregember csak nem fog ellenállni ekkora számú
őrségnek.
- Nem tudjuk tartani! - kiáltott egy lovag kétségbeesetten ellökve
magától egy fegyverest és fáradt mozdulattal annak arcába zúzva.
- Maradj és harcolj! - kiáltott rá Helm, nyers és durva hangja az udvar
fölé emelkedett. - Még ha elbukunk is, minden fegyveres, akit magunkkal
viszünk, egyel kevesebb katonát jelent a birodalom ellenében! Harcoljatok
és haljatok jó halált Athalantarért!
Egy Első Kard átnyúlt Darrigo védelmén és felnyitotta az öreg arcot
pengéje hegyével. Helm ráugrott, kardja a férfi válla és előtte a mellvért
felé tartott. Hagyta továbbszaladni fegyverét és az feltépte ellenfele
nyakát. - hol vagy, Herceg? - mormolta, miközben levágott egy újabb
fegyverest. Igen, Athalantar lovagjai már nem tudnak sokáig kitartani...

*****
 Belaur Királynál szokása szerint addig tartott az esti lakoma, amikor a
köznép már általában a reggelijét keresi. Jól teleette magát helyben
habosított krémbe mártott friss hallal, majd a szarvashúshoz fordult és a
forralt, fűszeres borhoz. Amikor már úgy érezte majd szét reped, akkor
visszavonult királyi hálókamrájába, hogy kialudja terhét. Most felébredt,
nyújtózkodott egy nagyot és ruhátlanul kisétált a kicsivel publikusabb
hálószobába. Remélte, hogy ott a szokásos mentabor és valami melegebb,
élettelibb szórakozás is várja majd.
Az a nap egy különös álomból ébresztette, mely tele volt robajokkal és
rázkódó érzésekkel. Nem csalódott elvárásaiban. Kifejezetten kellemesnek
találta a gigantikus, díszesen hímzett ágyon fekvő két nő látványát.
Egyikük a Holdkarmok valahavolt vezetője, “Kígyóderekú" Isparla volt,
kényelmesen és veszélyesen hevert a párnák között. A nő rámosolygott,
nyaka körüli és a csípőjét borító ékszerekkel olyan volt, mint egy
gyémántokkal ékesített macska. Mellette ott remegett az új lány, akit
Belaur még az este látott egy pékség előtt. Így ruhátlanul az újonc sokkal
kívánatosabb volt, mint gondolta. Csupáncsak a varázsláncok voltak rajta,
amelyeket a máguslordok adtak neki, hogy engedelmesebbé tegye velük
rabjait. Az eseményre valaki kifényesítette a bilincseket, így a lány
csuklóin, bokáin és nyakán a fém csillogása Isparla ékköveivel vetekedett.
Belaur vadul vigyorogva nézett a lány szemeibe. Azután felkapott egy
serleget az asztal sima és fényes tetejéről. Elégedettségét egy hosszú,
mélyről jövő morgással fejezte ki, ahogy az ágy felé indult, doromboló
oroszlánnak hatott, ahogy befészkelődött a két lány közé és
elgondolkodott, hogy melyik élvezetet válassza. Az új kincset... vagy
tartsa őt későbbre és kezdje az ismertebb örömökkel?
Isparla egy mély, torokból jövő dorombolással üdvözölte és testét az
övéhez dörzsölte. A király Shandathe arcát nézte, aki haragosan, de
nyugodtan feküdt láncai között, azután Belaur elmosolyodott és elfordult
tőle. Kegyetlenül megmarkolta a drótra fűzött ékszereket és megrántotta
azokat. Kígyóderék felszisszent fájdalmában, ahogy a kövek a bőrébe
vájtak és még közelebb húzódott. Belaur száját a lány ajkaihoz közelítette,
felkészülve a harapásra. Még legutóbbról emlékezett a Isparla meleg, sós
vérének ízére...
Hirtelen fény és éneklő hang jött. Belaur meglepetten kapta fel a fejét
és a rámeredő szemekbe nézett. Athalantar máguskirálya állt az ágya
mellett. Gyors pillantást vetett a szoba még mindig elreteszelt ajtajaira és
vissza a máguslordra mielőtt felkiáltott. - Miféle játékot űzöl, varázsló?
- Megtámadtak minket. - kiáltott vissza Undarl a királyra. - Gyere! Kelj
fel és ki innen, ha élni akarsz!
- Ki merészelte...?
- Később lesz még időnk megkérdezni őket. Most mozogj vagy
lerobbantom a fejed a vállaidról... nekem úgyis csak a korona kell!
Haragtól elsötétedett arccal Belaur kimászott az ágyból, heves
sietségében mindkét lányt lelökve a saját oldalán, és lekapott egy kardot,
ami a falon lógott. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy a máguskirály
hátába döfje-e, aki éppen egy festmény felé tartott, amit félrefordítva
feltárul egy titkos út az öreg kastélyba. Undarl Belaur testőrségének
leggyorsabb kezű emberénél is sebesebben fordult meg és húzódott félre a
kinyújtott penge hegye elől. Hangja hideg, tiszta és rosszindulatú volt: -
Még csak ne is gondolj rá! - Közelebb hajolt és bizalmasan suttogva tette
hozzá: - A mindennapi túlélésed függ a mágiámtól.
A penge a király kezében kígyóvá változott, ami hátracsapta fejét és
rásziszegett miközben gyűrűit a csuklójára tekerte.
Ahogy rémülten bámulta, a kígyó újra kiegyenesedett és pengévé
változott még egy utolsót villanva gúnyosan. Belaur elborzadt, majd
lassan felemelte tekintetét, hogy belenézzen a mágus hideg szemeibe és
sikerült bólintania. Azután engedelmesen elindult az átjáró felé, amikor
Undarl arra mutatott.

*****

- Tudod, hogy ezt egyedül kell csinálnom. - mondta Elminster

csendesen, ahogy a sötét átjárónál megálltak.
Myrjala a karjára tette egyik kezét és rámosolygott. - Nem leszek
messze. Hívj, ha szükséged van rám.
El az Oroszlánkard csonkjával tisztelgett neki és elindult az átjáróban
felváltva apja kardjának maradványait egy sokkalta használhatóbb
pengére.
Athalantar utolsó hercegének fejében nagyon kevés varázslat maradt és
kezdett elfáradni. Rongyos tunikájában és nadrágjával, kezében kivont
karddal nem volt egy megszokott látvány, ahogy Athalgard hatalmas
fogadótermén át a trónterem felé tartott. A szolgák - és nem volt kevés -
lehajtották fejüket és úgy léptek el útjából, mintha évek óta csak azt
gyakorolnák, hogy hogyan adjanak utat egy tántorgó harcosnak. Az
udvaroncok többnyire megbámulták, majd félrenéztek és kisiettek egy
ajtón vagy átjárón.
Hátra sem nézve Elminster kényelmesen, de céltudatosan haladt előre.
Az őrök felhorkantak, amikor meglátták, de El megidézett néhány
varázslatot mielőtt elvált Myrjalától. Az őrök felkészültek a harcra... majd
hirtelen megdermedtek és mozdulatlanná merevedtek a mágiától, amíg a
fiú elsétált közöttük.
El hét fegyvereshez ért, akik egy nagy, boltozatos és duplaszárnyú ajtót
őriztek. Egy varázslatot idézett, ami csendhozó mágiaköpenybe
burkolózott, ellenfeleit elaltató teremtményeket hívott.
Az ellene emelt pengék nyugodt csendben estek a padlóra, majd
tulajdonosaik is követték őket. El nyugodtan átlépett az ajtónállókon,
résnyire nyitotta az egyik ajtószárnyat és becsusszant.
A magas szoba falai zászlókkal voltak teleaggatva és egy galéria vette
körbe. A terem egyetlen berendezési tárgya a magas trónszék volt, amihez
egy oszlopokkal közrefogott sötét erdőzöld szőnyeg vezetett közvetlenül
az ajtótól.
A Szarvas Trón. Mi mindenen kellett keresztülverekednie magát ehhez
a székhez és körülötte egy felszabadult, máguslordoktól mentes
birodalomhoz, emlékeztette magát. Férfiak és nők álltak odabent,
mindenhol körülötte. A király visszatértére és a kora délelőtti kihallgatásra
váró udvaroncok és kereskedők.
Elminster nem törődött rosszalló tekintetükkel és többet is kikerült,
akik az útjában álltak a zöld szőnyegen.
A Szarvas Trónhoz vezető lépcsőket egy hegynyi lemezvértes férfi
őrizte akkora harci kalapáccsal a kezében, mint ő maga. Türelmesen állt és
sisak nélküli, kopaszra borotvált feje csillogott a fáklyafényben. Hűvösen
nézett a betolakodóra, szürke bajsza megremegett. - Ki vagy te, gyerkőc? -
kérdezte hangosan és lépett egyet előre. A kalapács készen várakozott
egyik vállára fektetve.
Athalantar Hercege, Elminster. - jött a nyugodt válasz. - Állj félre, ha
teheted.
A harcos felhorkant. El lelassította lépteit és pengéjével intett a
fegyveresnek, hogy álljon félre. Az őr egy örömtelen, hitetlenkedő
mosollyal ajándékozta meg és ott maradt, kalapácsát figyelmeztető
jelleggel meglengette.
 El megajándékozta a harcost egy törékeny mosollyal és előrelendült.
Az félrecsapta pengéjét a kalapáccsal, úgy kicsavarva csuklóját, hogy
visszahúzva a fegyver hátsó tüskéje felnyithatta volna a fejét. Elminster
lágyan hátralépett és valamit mormolt, felemelve szabad kezét, mintha
valami fényest és törékenyt akarna eldobni.
Az kiugrott a nemes mozdulattal kitárt ujjak alól és a trónszék őre
pislogva rázta fejét, mintha valamivel nagyon nem értene egyet. Azután a
szőnyeg melletti fényesített kövekre zuhant. Elminster nyugodtan elsétálva
mellette leült a Szarvas Trónra és térdére fektette pengéjét.
Mormogás gördült felé a kábult tömegből, azután hirtelen elhalt és
valami fény kelt életre fent. A lüktető lilásfehér fény közepében a
máguskirály jelent meg az üres galérián - legalább fél tucatnyi, felhúzott
nyílpuskát tartó fegyveressel maga körül.
Sárkánylovas Undarl karjai lecsaptak. Válaszul hét nyílvessző röppent
a trónon ülő alak felé.
A fiatal idegen nyugodtan figyelte, ahogy a vesszők valami láthatatlant
találva el előtte törötten csapódnak oldalra és esnek le.
A máguslord egy varázslat mozdulataiba kezdett, amikor a rangidős
fegyveres felkiáltott. - Íjakat fel!
Elminster gyors mozdulatokra emelte kezeit. A figyelő udvaroncok
látták, ahogy a trón körül a levegő hirtelen felszikrázik és táncolni kezd. El
tudta, hogy ülőhelyébe nem rejtettek mágiát; akkor nem tudta volna gátját
emelni a felé röppenő nyílvesszőknek.
A máguskirály felnevetett és utasította a fegyvereseket, hogy aki még
nem eresztette szabadjára nyílvesszőjét, az most tegye meg. Elminster
talpra ugrott.
Az egyik oszlop mellett álló kövér kereskedő körül a levegő megtelt
szikrákkal és a férfi hirtelen átváltozott egy magas, vékony nővé
csontfehér arccal és nagy, sötét szentekkel. Egyik kezét védekező
mozdulatra emelte és a Szarvas Trón felé ugró nyílvesszők lángra kapva
semmivé foszlottak.
A rangidős fegyveres megfordult és Myrjalára mutatott. - Lőjétek le! -
parancsolta és két íj szinte egyként kattant.
A trónt megkerülve és eldöntve, hogy melyik varázslatát használja
majd, ha elég messzire kerül Undarl mágiasemlegesítő varázslatától
Elminster meglátta, ahogy a lövedékek tanítója és szerelme felé suhannak
a tróntermen át. Élénk kék fénnyel csillogtak mágus-látásában.
 Rémülten bámult; a varázslatok dühös fényekként haltak el körülöttük.
Undarl hidegen felnevetett, ahogy egy hirtelen villanás a varázslónő körül
jelezte a varázspajzs megsemmisülését. Egy pillanattal később újabb
villanás jött és egy belsőbb pajzs is megszűnt létezni. Myrjala
megtántorodott és a nyílvesszőhöz kapott, amely tompa puffanással állt
meg a mellkasában és elfordította, így a második vessző az oldalába
fúródott - elesett. Undarl harsogó nevetése mindent betöltött. Elminster
lefutott a lépcsőkön elfeledve saját biztonságát. Még három lépésnyire volt
a földön fekvő testtől, amikor az éles villanás kíséretében eltűnt.
A zöld szőnyeg, ahol az imént feküdt, most üresen maradt. Elminster
lángoló szemekkel fordult el és egy varázslatot köpött. Már csak egy
egyszerű szót kellett voltra elkiáltania, amikor a diadalmas mosollyal a
szemébe néző máguskirály elhalványodott és eltűnt.
Elminster varázslatát azonban már nem lehetett megállítani. Tűz
viharzott keresztül a galérián, a fegyveresek rángatózva és botladozva
sikoltottak felhevülő vértezeteikben. Néhány számszeríj esett át a korláton
és az egyik fegyveres követte őket megfeketedett vértezetben. Lángoló
ruhájában egy kereskedőre esett és a földre vitte. Sikolyok hangzottak fel,
ahogy az udvaroncok megiramodtak az ajtók felé.
Azok hirtelen szélesre nyíltak és több felé rohanó kereskedőt félrelökve
Belaur Király lépett a trónterembe. Egy nadrágot leszámítva teljesen
meztelen volt. Arca elfelhősödött a haragtól és egy kivont kard csillant
meg a kezében.
A nép visszahátrált, majd szétspriccelt, amikor meglátta, hogy ki jön
mögötte. A máguskirály hidegen mosolyogva lépett be és kezei már egy
újabb varázslatot szőttek. Elminster elfehéredett és egy szót köpött. A
levegő felvillant és a terem trónszékes része megrázkódott, de semmi más
nem történt... leszámítva, hogy egy kis por szállt alá a mennyezetről.
Undarl felnevetett és leeresztette kezeit. Mágikus pajzsa kitartott.
- Most az én terepemen vagy, Herceg... te ostoba! - villogta. Azután
eltátotta száját és az arckifejezése teljesen megváltozott - majd egy
nyögéssel előredőlt.
Mögötte, kése a markolatig véres, egy bizonyos pék állt haragtól
remegő szemöldökökkel. Hannibur Athalgardba jött, hogy megkeresse a
feleségét. Az udvaroncok megbámulták. Hannibur lehajolt, hogy elvágja a
máguslord torkát, de Undarl keze egy bonyolult mozdulattal előrecsapott.
 A levegő lüktetett és elfolyósodott, a pék felemelt pengéje pediglen
eltörött. Szilánkjai halálos sugarakban fröccsentek szét minden irányba; a
máguslord körül egy védelmező varázsketrec fénylett fel.
Elminster a máguskirályt nézte és egy kifinomult varázsszövegbe
kezdett. Egy második védelmező ketrec, vastagabb és nagyobb, zárta
magába az elsőt. A máguskirály egyik könyökére támaszkodott és
kínterhes arccal kapott az övéhez.
Hannibur lebámult a céltudatos máguslordra és utána a pengéjére,
melynek csupán néhány visszamaradt fényecske jelezte valahavolt létét.
Dühében megrázta a fejét és elfordult. Csak két lépésnyire volt a
legközelebbi udvaronctól. Egy gyors mozdulattal kiszabadította a
meglepett férfi kardját felékszerezett hüvelyéből. Úgy tartva, mint egy
játékot, a pék lassan körbefordult, hagy felmérje a szobát, mint egy
nehézvértezetes lovag, aki ellenség után kutat. Azután kérlelhetetlenül
nézett végig a zöld szőnyegen a király felé.
Egy udvaronc némi habozás után lépett és kihúzta tőrét az övéből.
Elminster egy halk szót ejtett ki és a férfi mozgás közben megdermedt. A
megbénított udvaronc egyensúlyát vesztve arccal előre a padlóra esett. Egy
második és egy harmadik udvaronc, akik szintén a fegyvereik felé nyúltak,
most hátrébb léptek. Hirtelen mintha már nem látták volna jelentőségét,
hogy megvédjék királyukat.
Elminster újra leült a Szarvas Trónra és figyelte haragos nagybátyját,
ahogy közelít. A magas szék megfelelő helynek tűnt a várakozáshoz.
Belaur Király dühös volt, de nem olyan elvakultan, hogy Elminster
kardjának rezdületlenül tartott hegyébe rohanjon. Rosszindulatú
óvatossággal tört előre, saját fegyvere magasra tartva, készen arra, hogy
félresöpörje vagy akár eltörje a másik acélt. - Ki vagy te? - üvöltötte. -
Takarodj a trónomról!
- Elminster vagyok, Elthryn fia... akit azzal a ketrecbe zárt kígyóval
ölettél meg. - válaszolt Elminster fagyosan. - És ez a szék legalább annyira
engem illet meg, mint téged. - Leugrott a lépcsőkről és kardja felvillant,
hogy találkozzon Belaur arcával.
 Tizennyolc

EGY TRÓN ÁRA

Mennyibe kerül egy trón? Néha csak egyetlent életbe, amikor egy erős
birodalom királyának betegség, öregség vagy egy szerencsés penge veszi
életét. Néha a trón egy királyságban minden életet magának követel.
Leggyakrabban azonban néhány törtető fickó életét kéri és általában ez a
legjobb egy Birodalomnak.
- Thaldeth Faerossdar
Az Istenek Útja
Holdnyugta Évében

Kardjaik hangosan csendülve csaptak össze. Mindkettejüket

hátravetette a fájdalmas találkozás és Elminster gondosan kiejtett néhány
szót, melyek hatására csillogó, fehér fényfal vette körül őket. Olyan volt,
mint villámló fantompengék örvénye.
Belaur felhorkant. - Még több mágia?
- Ez az utolsó, amit halálod előtt szabadjára engedek. - válaszolta
nyugodtan Elminster és előbbre lépett.
Villámló és szikrázó pengékkel találkoztak, ahogy mindketten
próbáltak áttörni egymás védelmén. Fogaik összeszorítva, vállaikon
hullámzanak az izmok. Belaur harcos volt sok esztendeig és bár elhízott
némileg, azért még farkasként küzdött. Kihívója ellenben fiatalabb, kisebb
és könnyebb volt, gyorsan védekezett és támadott, míg Belaur saját súlyát
használta ki. A fiatal herceget csak a gyorsasága tartotta életben,
félrehajolt, kitért és lebukott a vérét kereső penge elől, ahogy a király
dühödt acélesőt zúdított rá.
Amikor Elminster karja már érzéketlen volt tudta, hogy ellenfele arra
kényszerítheti, amerre akarja. Hátralépett és jobbra körözött. Belaur vadul
vigyorogva utána fordult, de Elminster megpördült és a trón felé futott.
- Hah! - kiáltott diadalmasan Belaur és előretört. Csupán néhány
lépésnyire volt már, amikor Elminster kiugrott a trón mögül és egy tőrt
dobott a király felé.
 Belaur pengéje villanva ütötte félre a forogva közeledő halált. A
sértetlen király még csak le sem lassult a támadástól. Diadalmasan
felkiáltott és támadott, hogy levágja ellenfelét.
Elminster kétségbeesetten védekezett, kitérve és ezzel újra a trón elé
kerülve. A király utána ugrott, de gyorsabb ellenfele félrecsusszant a
penge elől. Belaur felhorkanva egy tőrt húzott ki az övéből és mértéktelen
dühvel dobta a másik után. Elminster félrehajolt - túl lassan. A tőr
felhasította arcát és továbbpörgött a levegőben... és Belaur már megint
rajta volt, pengéje villámlott.
El majdnem elkésett a védekezéssel. A találkozástól úgy érezte, eltörik
a csuklója és megrázta, hogy kiűzze belőle a fájdalmat. Azután mindkét
kézzel megragadta kardját és épp időben döfött vele felfelé, hogy kivédje a
király következő támadását. Belaur ugráló pengéje mintha mindenhol ott
lett volna.
A Szarvas Kard, Elminster hallotta már a nevét - egy új penge, amit a
máguslordok bájoltak el. El kezdte elhinni ezt a szóbeszédet. Fegyvereik
újra találkoztak és az acél sikoltva szórta tele a levegőt szikrákkal.
A két férfi egymás szemébe nézett a keresztbetett pengék között, de
mindketten visszautasították a meghátrálást. Belaur vállai izzadtságtól
fényesen megfeszültek... és Elminster pengéjét lassan hátra és körbe
kényszerítette az idősebb férfi ereje. Belaur izgatottan üvöltött fel, amikor
sikerült a két pengét Elminster nyakához közelítenie és abból vér csordult.
Elminster levegőért kapkodva hirtelen hátravetette magát. Ahogy a két
penge elvillant a feje felett, lábait szorosan Belaur lábai köré tekerte.
Egyensúlyát vesztve a király keményen zuhant a kövekre, könyökeit
komolyan megütve ezzel. Az összeakadt pengék messzire csúsztak a
padlón, ahogy Elminster kiszabadította magát egy rúgással. Az oldalukon
feküdtek, egymással szemben. Belaur már fordult is és Elminster torka
után nyúlt. Ellenfele próbálta félreütni a súlyos kezeket és a két férfi
birkózott egy darabig. Azután a király ismét erősebbnek bizonyult.
Kemény ujjak ragadták meg a torkát. Belaur arcába köpve Elminster
küszködve próbálta hátrébb húzni fejét. A király öklével El homlokára
csapott és jobb fogást talált a herceg torkán. El dühödten karmolászta a
szőrös kezeket és rugdosva próbálta magát kiszabadítani a csúszós
köveken. Csupán annyit ért el ezzel, hogy magával húzta a királyt is.
Belaur diadalmas kiáltással tovább szorította. Elminster tüdeje kezdett
égni a légszomjtól és a világ lassan forogni, halványodni kezdett.
 Kétségbeesetten kaparászó kezei ismerős formát találtak - az
Oroszlánkard! A sötétedő világban maradásért küszködve Elminster
előrántotta apja kardjának kiélezett csonkját és végighúzta azt Belaur
torkán. Lehunyta szemeit, ahogy a király forró vére elöntötte. Azután
ellenfele gurgulázva és felnyögve elengedte a torkát.
Végre újra kap levegőt! Elminster talpra ugrott és megrázta a fejét,
hogy kitisztítsa. Gyengén köhögött és körülnézett, hogy nincs-e fegyveres
a közelben.
Egy udvaronc lépett vissza éppen a mágikus gáttól, felszisszenve az
örvénylő pengék által kezére rajzolt hálószerű sebtől Egy másik férfi, aki
szintén megpróbálhatott áttörni a gáton, most arccal lefelé mozdulatlanul
feküdt a földön. A herceg megrázta a fejét és elfordult.
Amikor lélegzetre és egyensúlyra lelve letörölte Belaur vérét az arcáról,
Elminster látta, hogy az udvaroncok többsége a falig hátrált a galéria alatt.
Némelyikük kihúzta kardját, de egyikük arcán sem tükröződött mohó
vágyakozás a harc után. A király még hallatott valami utolsó nedves és
ropogó zajt... Azután csendesen feküdt tovább arccal előre a saját vérében.
Elminster egy mély, remegő lélegzetet vett és az Oroszlánkarddal a
kezében elfordult. Hosszúnak tűnt az út a zöld szőnyegen Sárkánylovas
Undarl felé, akinek biztosan sikerült már meggyógyítania magát valami
varázslattal és most Elminster ketrecét próbálta megtörni.
Egy varázslat villant a bebörtönzött varázsló felől, majd visszaugrott rá.
A máguskirály összerázkódott. Elminster keskenyen elmosolyodott és
megindult a ketrec felé. Annak energiái szikrázó villámokként tértek
vissza hozzá, amíg remegni nem kezdett.
Undarl kezei olyan gyorsan mozogtak, amilyen gyors máguskezeket El
még sohasem látott, de ő már alig karnyújtásnyira volt. Az Oroszlánkard
tompán reccsenve találta el a gyorsan mormogó ajkakat. Undarl fuldokló
hangot hallatott és Elminster zokogva rántotta vissza a megtört fegyvert,
csak hogy újra és újra és újra lecsapjon vele.
- Elthrynért! Amrythalért! - kiáltotta Athalantar utolsó hercege. -
Athalantarért! És értem... az istenek sújtsanak le rád!
Pengéje alatt a hús elfolyósodott és hullámzani kezdett. Hirtelen
rádöbbenve ennek jelentőségére El hátraugrott. A vér, ami fegyveréről
lecsöppent... fekete volt!
El rémülten bámult a máguslordok mesterének maradványaira. Undarl
meginogva felkelt, tett egy botladozó lépést és bizonytalanul Elminster
felé kapott - egy kézzel, amely hirtelen karmokat növesztett és bőrén
pikkelyek jelentek meg. Kín torzította arca megnyúlt és pikkelyes orrot
növesztett, ahogy a varázsló előrezuhant. Egy hosszú, villás nyelv csapott
végig a köveken és a rángatózó testet hirtelen táncoló fényszikrák vették
körül. A fények közepette a pikkelyes lény lassan elhalványodott és eltűnt,
csupán egy sötét vértócsát hagyva maga után.
Elminster lebámult oda, ahol az imént még legnagyobb ellenfele feküdt
és hirtelen elborította a fáradtság... állni is alig bírt... A herceg a padlóra
rogyott, a csonka penge csendülve esett ki kezéből. A körülötte csillogó
pengeörvény semmivé foszlott.
Csend zuhant a trónteremre. Hosszú pillanatokig senki sem mozdult,
majd az egyik udvaronc habozva kilépett az oszlopok mögül és kivonta
vékony díszkardját. Óvatosan előrelépett, majd még egyszer... és felemelte
fegyverét, hogy lesújtson a fekvő idegenre.
Acél villant a torkánál és a király kardja élesen verte vissza a fáklyák
fényeit, ahogy a pék körülnézett a trónteremben. - Vissza! - mordult fel
Hannibur. - Mindenki!
A kereskedők és az udvaroncok a zilált figurára néztek. A Szarvas
Kardja bizonytalanul meglendült, ahogy Hannibur döntésre jutott... és
hirtelen fény szikrázott fel a szobában. A bámuló arcok arra fordultak,
csak hogy újra elakadjanak a lélegzetek.
A nyitott dupla ajtón átsétált a fény forrása; egy magas, vékony,
fenséges hölgy csontfehér arccal és sötét szemekkel. Kézen fogva egy
másik nőt vezetett; egy ijedt, mezítlábas és bő köpenybe burkolt lányt, aki
felsikkantva futott előre, amint meglátta a péket. - Hannibur! Hannibur!
- Shan! - üvöltött fel amaz és a Szarvas Kardja elfeledve csörrent meg a
padlón. Zokogva borultak egymás ölelő karjaiba.
Mintha fény csillant volna fel a fenséges külsejű nő teste körül, ahogy
az ölelkező párra mosolygott és nyugodtan Elminster felé indult a
véráztatta szőnyegen. Intett egyik kezével és a levegő énekelve szikrázott
fel mindkettejük körül. Az általa idézett fényben állva a tünemény
istennőnek látszott, ahogy felemelt fejjel körülnézett a teremben azokkal a
sötét, rejtélyes szemekkel. Aki a sötét tekintetbe nézett, az csendesen
térdre esett és tehetetlenül bámult tovább. Myrjala lassan teljesen
körülnézett és mindenki behódolt akaratának.
Azután megszólalt és a teremben minden férfi és nő haláláig
esküdözött, hogy egyedül csak hozzá beszélt.
- Ez egy új nap hajnala Athalantarban, - mondta. - Látni akarom azokat
az embereket, akiket szívesen fogadtak ebben a teremben Uthgrael uralma
idején. Hozzátok a trón elé őket még mielőtt az éj leszáll! Ha Belaur és
máguslordjai bármelyiküket is életben hagyták, akkor itt megtelelő
fogadtatásra kell lelniük! Egy új király hívatja őket!
Myrjala csettintett ujjaival és tekintete elsötétedett. Az emberek
hirtelen mozgolódni kezdtek, kényszerű sietséggel lökdösődve tartottak az
ajtók felé.
Amikor újra csettintett ujjaival, már csak Hannibur és Shandathe volt a
teremben. Könnyeiken keresztül mosolyogtak rá és fordultak a díszes
ládika felé, ami ekkor jelent meg a levegőben.
Myrjala felnézett, elmosolyodott és egy flaskát véve ki a ládikából
intett nekik, hogy maradjanak. Elminster mellé térdelve kidugaszolta a
flaskát és a fény elhalványodott körülöttük.

*****

Az utcák hamar megteltek emberekkel, néhányan még mindig

szaglottak a sietve otthagyott vacsorától. Vonakodva léptek be Athalgard
kapuin és járták körbe a külső udvart, ahol néhány ismeretlen harcos
küzdött a máguslordok fegyveresei ellen és bezsúfolódtak a trónterembe.
A gyermekek mindent megbámultak, a boltosok harciasan néztek körbe és
az öregek csillogó szemmel támaszkodtak botjaikra vagy a fiatalabbak
karjaira.
Egyaránt büszkén és csendesen nyomakodtak be a trónterembe,
fintorogva kerülték ki a vért és a fegyveresek eltorzult, megfeketedett
testét. A legtöbben hasonlóan viselkedtek Belaur király félmeztelen
látványára is.
Egy fiatal, sasorrú idegen ült a trónon és mellette egy fenségesen
magas, sötét tekinteni nő állt. A férfi úgy nézett ki, mint egy kimerült
vándor és a Szarvas Kardja keresztbefektetve pihent a térdein - de a nő
királynői méltósággal nézett végig az embereken.
Amikor a trónterem már annyira zsúfolt volt, hogy a nyomakodó testek
előretaszították Shandathét a csillogó mágikus gát felé, Myrjala
megfelelőnek látta az időt. Előrelépett és a fáradt külsejű férfi felé intett. -
Athalantar népe, üdvözöljétek Elminstert, Elthryn Herceg fiát!
Fegyverjogon vette át apja helyét a trónon... megkérdőjelezi-e bárki is
jogos trónkövetelését? - Csak a csend válaszolt. Myrjala ismét körülnézett.
- Beszéljetek vagy térdeljetek le az új király előtt!
 Volt néhány kellemetlen mormogás, de senki sem szólalt fel hangosan.
Néhány pillanattal később Hannibur a pék letérdelt és lehúzta maga mellé
Shandathét. Azután egy kövér borkereskedő követte példájukat, majd egy
lovász... és végül a teremben mindenki letérdelt.
Myrjala elégedetten bólintott, egy hosszú feladat ért most véget.
A trónon ülve Elminster felsóhajtott. - Végre vége. - Hirtelen könnyek
özönlötték el arcát.
Myrjala elnézett a tömeg felett a hátul lévő idős arcok felé - majd
üdvözlésre emelte egyik kezét.
- Mithtyn, - szólított meg egy szakállas öreget. - hírvivő voltál Uthgrael
udvarában. Te vagy a tanú rá, hogy senki sem szólt Elminster trónhoz való
joga ellen.
Az öreg bólintott és a kevés használattól száraz hangon szólalt meg. -
úgy legyen, Hölgyem... de ki vagy te? Ismersz engem, pedig meg mernék
esküdni rá, hogy sohasem láttalak még.
Myrjala mosolyogva válaszolt. - Akkor másképpen emlékszünk. Te
magad mondtad egyszer, hogy nem hitted volna, hogy tudok táncolni.
Mithtyn szemei elkerekedtek és elsápadt. Azon kapta magát, hogy tátva
maradt a szája, nyelt egyet és ijedten hátrébb lépett. Azután remegve újra
térdre esett.
Myrjala rámosolygott. - Emlékezz és ne félj, vén hírnök, nem akarlak
bántani. Kelj fel és nyugodj meg.
Visszafordult a trónhoz. - Ahogy megegyeztünk, El?
Elminster a könnyein átmosolyogva bólintott. - Ahogy megegyeztünk.
Myrjala is bólintott és lesétált a zöld szőnyegen a terem közepéig.
Hastarl emberei úgy vált szét előtte, mintha dárdákkal ösztönözték volna
őket. - Álljatok félre! - mondta szinte kedvesen. - Adjatok helyet!
Az emberek egymást hátrataszítva tisztultak félre... és amikor már egy
nagyobb terület szabaddá vált, Myrjala csettintett ujjaival és kitárta egyik
kezét.
Az üres hely hirtelen megtelt. Vagy húsz izzadó és véres harcos jelent
meg a varázslónő körül, fegyvereik harciasan megemelve.
- Nyugalom! - mondta Myrjala. Hirtelen mintha magasabbnak látszott
volna és fehér fény játszott körülötte lüktetve. A harcosokat a hangja ereje
tartotta mozdulatlanul. Azok csendben álltak és csodálkozva néztek körbe
és egymásra.
- Lássátok, Hastarl népe! - szólt ismét Myrjala. - Olyan emberek állnak
itt, akik hűségesek maradtak Athalantarhoz... emberek, akik szabadságot
akarnak a birodalomnak és véget vetettek a máguslordok kegyetlen
uralmának. Ők Athalantar lovagjai és nevezzük meg vezetőjüket. Helm
Stoneblade, Athalantar igaz lovagja!
Elminster felemelkedett a trónról és Myrjala mellé sétált. Egymásra
néztek és bólintottak, majd a férfi bement a harcosok közé. Pengék
ugrottak felé, de senki sem csapott le.
Elminster egyenesen Helmhez ment. - Meglepődtél, öreg barátom?
Helm szótlanul bólintott. Portól, izzadtságtól sáros arcára kiült a
csodálkozás és vele egy kevés ijedtség is. Elminster rámosolygott, majd
végignézett a tömegen. - A fegyverek és az örökség jogán - szólt
fennhangon. - a Szarvas Trón az enyém! Jól tudom, azonban, hogy nem
nekem való. Valaki, aki inkább alkalmas az uralkodásra, itt áll előttetek,
Hastarl népe! Athalantar népe! Térdeljetek le és hódoljatok az új
királyotoknak! Helmnek, Athalantarból!
Helm és az emberei még meglepettebben bámultak. Egy rekedtes
éljenzés jött valahonnan és halt el ugyanazzal a lendülettel. Még itt
Hastarlban is - ahol a máguslordok szorítása a legerősebb volt - hallottak
az emberek a határvidéki lázadóról.
Elminster könnyekkel a szemében ölelte meg Helmet. - Megbosszultam
apámat. A birodalom a tiéd.
- De... miért? - kérdezte Helm hitetlenkedve. - Miért adod fel a trónt?
Elminster felnevetett és megint egymás szemébe néztek Myrjalával. -
Mágus vagyok és büszke vagyok rá. A varázslóság... nos, jó. Ehhez értek
és ez az én utam. Nem lenne időn a birodalom dolgaival foglalkozni és
nem lenne türelmen az intrikákhoz. - Mosolyogva tette hozzá - Mi több;
szerintem éppen elég ideig uralkodtak Athalantar felett varázslók.
Egyetértő mormolás jött mindenhonnan a teremből, amikor hirtelen az
ajtók kitárultak és egy csapat útonálló jött be rajtuk kivont pengékkel Farl
és Tassabra vezette be a Bársonyos Kezek tolvajait. El vidáman intett
feléjük, Helm pedig megrázta a fejét, mintha csak előre látná az
elkövetkező napok összes gondját-baját. Sóhajtott egy hatalmasat és
mintha csak nem tudná megállni, elmosolyodott.
- Van még valami, amit szeretnénk, mielőtt elmegyünk. - szólt közbe
Myrjala közéjük lépve.
Helm harciasan nézett szembe vele. - Igen, Hölgyem?
- Egy lakoma, természetesen. És ha úgy gondolod, akkor idézhetek egy
varázslatot, ami kikényszerít ebből a teremből minden hideg vasat, hogy
senkinek se kelljen fegyverektől vagy nyilaktól tartania ezen az éjszakán.
 Helm rábámult. Azután hirtelen hátrarántotta a fejét és kirobbant belőle
a nevetés. - Hát persze, - mondta, amikor ismét szóhoz jutott. - ez a
legkevesebb.
Mithtyn tolakodott feléjük a tömegben egy fiatal szolgálót vezetve, aki
remegve tartotta kezében Athalantar koronáját egy párnán. Elminster
elmosolyodott, felkapta a fejdíszt a párnáról és Helm fejére tette. - Térdre,
Athalantar népe, - kiáltotta. - Helm Stoneblade, Athalantar Ura, a Szarvas
Trón Királya előtt! - Robajló hang gördült végig a termen, ahogy El és
Myrjala kivételével mindenki egyszerre térdelt le.
Helm lehajtott fejjel mosolygott rájuk és tapsolt egyet. - Álljon fel
mindenki! - kiáltotta. - Hozzatok asztalokat, ételt és bort! Hívjátok ide az
összes dalnokot a városból és kérjétek meg őket, hogy hozzanak magukkal
vidámságot! - Emberei eldobálták fegyvereiket, örömükben felüvöltöttek
és a terem hirtelen megtelt boldogan kiáltozó emberekkel. Az embertömeg
hullámzottak Elminster előtt... és hirtelen azon kapta magát, hogy megint
elborítják a könnyek. - Anyám... Apám... - suttogta, de senki sem hallotta
meg a kavalkádban. - Helyesen cselekedtem.
Hirtelen Myrjala meleg és kényelmes karjait érezte maga körül és
letörölte könnyeit. Nagyszerű érzés szabaddá válni.

*****

Több étel tűnt el, mint amit Helm lehetségesnek tartott.

Körbevigyorgott a mormogó népekre a trónteremben... és vigyora még
szélesebb lett, amikor lenézett a trónszék elé és látta, ahogy embereinek
többsége a zöld szőnyegen táncol Hastarl vidám leányaival. A fáradt
dalnokok csak játszottak és játszottak. A táncolók között Elminster sötét
szemű varázslónője adta a tánc ütemét sorban végigtáncolva mindenkin.
Még mindig frissnek és kipihentnek látszott, mintha királynő lenne, aki
reggel belép egy terembe.
Odalent egy rongyos és mocskos harcos hajolt éppen Myrjala keze fölé,
hogy utána megpörgesse és továbblépjen a szárád bonyolult ritmusára.
Ahogy ellépett mellette összeszedte bátorságát és megszólalt. - Hölgyem,
nem akarok ellenségeskedést... de miért nem térdeltél le az új király előtt?
- Nem térdelek le ember előtt, Anauviir. - válaszolt Myrjala
mosolyogva. - Ha tudni szeretnéd miért, akkor kérdezd meg reggel
Mithtynt.
 A varázslónő otthagyta a harcost, aki azon csodálkozva, hogy honnan
tudhatta a nevét elfordult. Az ünneplő tömegben a vén hírnököt kereste.
Az öreg a többi idősebb emberrel együtt az oszlopoknál állt és a táncot
figyelte. Meglátta, ahogy Myrjala lágyan felé suhan a táncolók között és
elsápadva megfordult, hogy elsiessen, de a körülötte állók nyakukat
nyújtogatva tömörültek össze. Nem volt merre mennie.
Myrjala keményen megragadta Anauviir kezét. - Miután nekem ígérted
ezt a táncot nem gondolhatod, hogy csak úgy itt hagysz? Megbántottál,
bátor Mithtyn! Ma éjjel nem menekülsz meg tőlem!
Kuncogás és félig féltékeny, félig biztató szavak jöttek a körülöttük
állók felől, ahogy a varázslónő táncba húzta a vonakodó öreget. Amikor
később visszaballagott helyére, akkor kihúzta magát és megfiatalodva
mosolygott.
Elminster fáradt volt és fájt a torka... de Tassabra keményen a táncolók
közé perdítette és gondosan vezette tovább minden lépésnél. Amikor a
szélesen vigyorgó Farl melléjük ért olyan erősen vágta hátba barátját, hogy
az majdnem orra bukott és csak a kacérkodó udvarhölgyek tartották állva.
El úgy érezte, hogy botladozó lábaiból lassacskán minden erő elszáll,
de egy újabb mohón csillogó szemű hölgy perdült elébe és várta, hogy
kezét nyújtsa.
Lábai kezdtek ugyanúgy fájni, mint a torka és izzadtság csorgott végig
hátán a már rég átázott ing alatt... a zene csak szólt tovább és megint
buzgó hölgyek vették körül. Fejét rázva elnézett az örvénylő vállak és
nevető arcok között egy magas, uralkodói tekintetet keresve. Azután
megtalálta és bár félszáz táncoló ember volt közöttük, Myrjala hangja
suttogásként ért füleibe. - Élvezd! Hajnalban találkozunk.
- De mit csinálsz addig? - kérdezte Elminster a puszta levegőtől.
Néhány örvénylő fordulat után Myrjala hirtelen mellette termett és
rákacsintott El nézte, ahogy Helm felé táncol és kirángatja Isparla karjai
közül, majd felé fordítja fejét. - Eszembe jutott valami! - mondta Myrjala,
ahogy a táncoló tömegen keresztül kivezette a szobából a királyt. Helm
megrázta fejét és vigyorogva vont vállat.
Elminster a nő hangjában csillogó kacagáson csodálkozva bámult
utánuk a tömeg feje felett - és magatehetetlen nevetés tört elő belőle. Még
mindig rázta a vidámság, amikor lágy kezek húzták egy ajtó felé, mely
mögött heverők, bor és mohó ajkak várták, hogy megosszák vele
javaikat...
 *****

A hajnal első sugaraitól kísérve botladozott vissza Elminster a

trónterembe. Feje nehéz volt és szája száraz. Valami baj lehetett az
egyensúlyával és még mindig rongyos ruháit próbálta eligazgatni magán,
amikor szemei találkoztak Myrjala meglepett tekintetével. A nő úgy állt a
Szarvas Trón előtt, mintha átaludta volna az éjszakát; ruhája és fenséges
megjelenése változatlan. - Megfelelően mondott köszönetet Athalantar? -
kérdezte szinte gúnyosan.
Elminster szúrósan nézett rá. Ruhájával babráló ujjai valami selymessel
találkoztak és kihúzta övéből az egyik hölgy fátylát. Fejét rázva Myrjala
felé nyújtotta. - Akarod, hogy megmagyarázzam? - kérdezte elesetten.
A nő felnevetett. - Megbetegedtél a sok tervtől és hazugságtól...?
Senkinek sem kell királynak lennie, hogy áttáncoljon, igyon-egyen és
szeretkezzen egy éjszakát.
Elminster hatalmas sóhajjal nézett végig a trónterem falán függő ősi
pajzsokon és zászlókon. Tekintete nagyon lassan vándorolt vissza a nőre a
távoli emlékekről.
- Akkor kapjunk lóra - mondta felélénkülve. - és tűnjünk el innen,
mielőtt Helm felébred.
Myrjala bólintott és előrelépett, hogy karját az övébe kulcsolja. Együtt
mentek ki a trónteremből.
A hatalmas és homályos istálló csendes volt a reggeli etetés előtt.
Myrjala nyugodtan kiválasztotta a két legjobb lovat és utasított egy álmos
szemeket meresztő istállófiút, hogy nyergelje fel őket.
- Itt és most... - ellenkezett az dermedten. - Azokat... - elakadt a szava,
amikor a nyugodt szemekbe nézett. A nő varázslatot formáló kezeire
nézett és nyelt egyet. - Azonnal, Hölgyem... egy szempillantás alatt készen
lesznek.
Myrjala szárazon elmosolyodott és Elminsterhez fordulva csettintett
ujjaival. Tele nyeregtáskák jelentek meg a lábai mellett. Elminster kérdőn
nézett.
- Jogot formáltam rá, - mondta szerényen egy ártatlan mosoly
kíséretében. - hogy elvigyem ezeket kora reggel. Emberek adták, akik
királyságokat hódítanak meg és megetetik a népet.
Elminster felkapta az egyiket és átkozottul nehéznek találta... érmék
csendültek meg benne. Azoknak kellett lenniük, vagy sohasem volt tolvaj.
Óvatosan kioldotta a csatot és feltárta a táska tartalmát. Tele volt arannyal.
 Myrjala ártatlan mosollyal tárta ki kezeit. - Mennyi aranyat költhet el
egy király? Szükségünk van egy kevésre, hogy legyen mit ennünk a
következő kalandunk...
- És hol, ha szabad megkérdeznem? - vágott közbe Elminster, ahogy
egyik kezének ujjait a szíjak alá dugva könnyedén felugrott az egyik lóra.
- Ez a kaland sem fejeződött még be teljesen, attól tartok. - Myrjala
hangjában figyelmeztetés csendült. Elminster elgondolkodva nézett rá, de
a nő szó nélkül kivezette saját lovát az istállóból.
Kimentek és a reggeli ködben Mithtynt találták botjára támaszkodva. A
vén hírnök nyelt egyet és sikerült elmosolyodnia. - Valaki szeretne
mindkettőtöknek köszönetet mondani. Attól tartok, nincsenek ehhez
megfelelő szavaim... de nem hagyhattalak egyetlen szó nélkül ellovagolni!
Myrjala egy apró bólintással válaszolt. - Köszönjük, Mithtyn. De úgy
látom valamit mondani akarsz még... tudni szeretném, mi az, ha te is úgy
gondolod.
Mithtyn felnézett rá és hadarva kezdett bele mondandójába. - Alaundo
jóslata, Hölgyem! Még sohasem tévedett és azt mondta, hogy az Aumar
vér túléli majd a Szarvas Trónt! Ez csak azt jelentheti, hogy Athalantar
nem maradhat fenn egy Aumar király nélkül... és ti ellovagoltok!
Elminster kedvesen mosolygott a haragos öregre. - Amíg én élek, addig
az Aumar vér is megmarad. Hagyd felvirágozni ezt a birodalmat az
elkövetkező napokban.
Mithtyn semmit sem mondott erre, zavart arccal mélyen meghajolt.
Mindketten felemelt kézzel köszöntek el tőle és csendesen kilovagoltak az
utcára. Ahogy mentek, a kelő nap rózsavörös fénybe borította a háztetőket.
A vén hírnök csendben nézett utánuk.
Megálltak egy emelkedő utca tetején. A sasorrú ifjú az öreg temető felé
nézve mondott valamit a magas Hölgynek és előremutatott. A hírnök nézte
őket, próbálta kivenni, ahogy a királyságát feladó herceg mit akar közölni
társával... és csak egy ruhacsomót tudott kivenni.
Az ott... egy kabát egy alvó férfira és egy nőre terítve. Mithtyn
zavarában megköszörülte a torkát, de azután felismerte őket. Az a Farl
nevű, mosolygós fickó volt az egyik, a másik pedig a szépséges kishölgy,
aki vele jött. Igen, Tassabra a neve. És mögöttük ülve valaki egyenesen rá
nézett! Egy elf! Egy magas, csendes elf férfi, a térdén egy fa bot
keresztbefektetve... Mithtyn nagyot nyelt, ijedt tisztelgésre emelte kezét és
választ kapott rá.
 Azután az elf elfordította a fejét. Mithtyn követte tekintetét és látta,
hogy az ifjú herceg és a varázslónő - ha most ezt akarta, hát nevezzük így -
eltűnik egy büszke ház sarkánál. Mithtyn megrázkódott, könnyes
szemekkel fordult vissza a kastélyhoz. Tudta, hogy semmi hasonlóan
fontos dolog nem fog már történni vele hátralévő napjaiban és az efféle
tudás igencsak nyomasztó tud lenni kora reggel.
Talán megkönnyebbül majd egy jó rántottától és néhány bögre forralt
bortól. És persze attól, hogy elmondja a feleségének. Mithtyn
reménykedett - már hosszú ideje -, hogy megéri még a napot, amikor lánya
elég idős lesz és megérti a maga teljes valójában, amit mondani akar neki.
Valószínűleg erről a reggelről is mesélni fog majd.
Ahogy átvágott az udvaron Helm egyik lovagja jött szembe és habozva
adta elő, amit Myrjala úrhölgy tánc közben mondott neki előző este.
Mithtyn a férfi szemébe nézett és rádöbbent, hogy neki is kell valaki,
akinek elmondhatja. Sokkal jobban érezte magát, amikor a lovaggal a
konyha felé indultak.

*****

- Most merre? - kérdezte Elminster, amikor a várostól nyugatra Myrjala

megállt egy dombocskánál. Körülnézett; Hastarlból erre jövet nem vette
észre, hogy ez egy sírdomb. Egy kő oszloptalp állt egy alacsony fal
mellett; futófű nőtte be és a mellette álló fák ágai olyannyira lehajoltak,
hogy még ilyen közelről is szinte teljesen elrejtették szem elől.
- Az egész bosszúd alatt sem szerezted meg a máguslordok egyetlen
varázslatát sem. - válaszolt Myrjala. - Tudom, hogy a máguskirály hol
tartotta mágiája egy részét... varázskönyveket, gyógyitalokat és kész
varázstárgyakat halmozott fel arra az esetre, ha a város ellene fordulna. Itt,
ennél az öreg Mystra kegyhelynél tartja őket, ahová a tolvajok nem merik
betenni a lábukat, mert félnek a halott varázslók szellemeitől.
- Őrzik? - kérdezte harciasan Elminster, ahogy a fák között leugrottak a
lovakról.
- Hát persze, ostoba! - mordult fel egy hang mögötte.
Elminster megpördült - és látta, ahogy hátráló lovának teste
elfolyósodik, eltorzul és átváltozik... Undarl, Athalantar máguskirályának
jól ismert alakjává. Myrjala hátasa rémülten sikoltott fel és robajló
patákkal menekült.
 Elminster elakadó lélegzettel kapott övéhez, hogy leakasszon valamit
egyik megmaradt varázslatához. Undarl torz vigyora azonban azt mondta,
hogy már nem lesz ideje használni is azt. A máguslordok ura már felemelt
kézzel mormolt egy varázst, de Myrjala örvénylő köpenyében közéjük
ugrott. Undarl villámai hangos reccsenéssel csapódtak félre előrenyújtott
kezei előtt és ártalmatlanul elhaltak.
A máguskirály felsikoltott haragjában. Amikor dühétől ismét szóhoz
jutott, ráüvöltött a nőre. - Te! Már megint te! Dögölj meg! - Szavai egy
varázslat szövegének elsziszegésébe csaptak át és lángoló hálót rajzolt a
levegőbe ujjaival. Az üvöltő tűzháló visszacsapódott Myrjala mágikus
pajzsáról. Elminsternek nem maradt varázslata, hogy felvegye a versenyt
ilyen erős mágiával; csak állt tehetetlenül Myrjala mögött.
Az Undarl idézte tűzháló haragos vörösre vált. A máguskirály még
egyet csapott vele Myrjala felé az elhaló lángokkal a levegőben és egy
nevet kiáltott, mely visszhangot vert a romok között.
A kiáltásra vad üvöltés volt a válasz. Valami nagy és sötét emelkedett
ki a fák közül a máguskirály mögött... egy vörös sárkány! Kitárta
denevérszerű szárnyait és kegyetlenül csillogó szemekkel felsziszegett.
Azután vállai megfeszültek és a levegőbe ugrott a harcolók felett. Tüzet
lehelt a párosra, a lángok fülkínzó üvöltéssel borították be Myrjala
pajzsát... de nem tudták áttörni.
A varázslónő mondott valamit hosszan és esetlenül, mire a sárkánytűz
megkettőződött és először elsötétedett, majd kék lett és végül izzó fehér.
Elminster mágus-látásában egyre vakítóbban fénylett; Myrjala valami
iszonytatóvá formázta át. A lángok visszafordultak és haragos
szélrohamként borították be a sárkányt. El még látta, ahogy a hatalmas
szárnyak rémülten csapkodnak a tekergőző lángnyelvek között, majd egy
földrengető robbanástól elesett és a sárkány cafatokra szakadt.
Pikkelyek és megfeketedett húsdarabok záporoztak Athalantar utolsó
hercegére, ahogy próbálta magát talpra küzdeni. Undarl üvöltve csapott le
újra lángjaival, gyenge pontot keresve a varázslónő pajzsán. A tűz
robajlott és üvöltött.
Myrjala mozdulatlanul állta a haragvó lángok csapkodását és egy szót
mondott nyugodtan. Mágikus pajzsának széle növekedni kezdett és
hosszú, dárdaszerű hegy jelent meg rajta. A varázs-dárda Undarl felé
nyúlt, hegye hatalmas energiáktól lüktetett.
A varázsló megvetően nevetett, miközben karjai meghosszabbodtak és
csápokká növekedtek. A kígyószerű végtagok vége megkeményedett és
vérvörös, hosszú karmokká vált. A dárda-pajzs hegye elérte és
ártalmatlanul hatolt át rajta. Undarl nevetése hisztérikussá növekedett és
arca megnyúlt. Kezein a karmok felvették valódi alakjukat és mindegyiken
egy kis száj jelent meg.
- A varázslatom meg sem érinti! - kiáltott fel meglepetésében Myrjala.
A mágus hátrahajtotta fejét és egyre hisztérikusabb röhögése
visszhangot vertek a kegyhely köveiről. - Hát persze, hogy nem! Nem
vagyok esendő kis halandó, hogy a varázslataid eluralkodhassanak
rajtam... számtalan világ árnyékai között járhatok. Sokan hitték már
magukat hatalmasabbnak nálam és rádöbbentek saját ostobaságukra
mielőtt elpusztultak!
Undarl egyre nagyobb, csápos feje behajolt a varázslónő pajzsa mögé
és tekergőző nyúlványokkal csapott előre. Myrjala felsikoltott, amikor az
egyik csáp letépte keze egy részét - de sikolya megszakadt, amikor a
varázsló most sárkányszerű fejével tüzet köpött rá és a lángok
akadálytalanul hatoltak át a védelmén. A varázslónő eltűnt a vörös
viharban és a lángok szele szétszórta hamvait. Elfeketedett csontok
zuhantak Elminster elé.
- Nem! - sikoltott Elminster a sárkányszerű lény fejére ugorva, mely az
imént még a máguskirály volt. A szemeibe karmolt és eszeveszetten
rugdosta.
Undarl lerázta magáról és a fiú a földre zuhant. A pikkelyes fej
hátrahúzódva készült megsemmisítő lángvihart zúdítani rá is, mire ő
kétségbeesetten gurult félre és ugrott talpra a sziszegő agyarak mellett.
Undarl lángja ártalmatlanul csapott az ég felé, ahogy Elminster az
előrántott Oroszlánkard-csonkkal újra és újra lecsapott a lágy torokra.
Ahogy máguskirály félrerántotta fejét, vérre éhes karmai lecsaptak és
felhasították a fiú arcát és hátát. Elminster még pont időben kapta el a
sárkány-lény nyakát, hogy a fennmaradásért küzdve a fej mögé lendüljön.
A gyilkos karmok próbálták levakarni, de ő pengéjét az egyik aranyszín
szembe mélyesztette.
Undarl felüvöltött és megrázkódott, a fiú nem bírta tovább tartani
magát. Az újonnan növekedett pikkelyes farok hatalmas ívben suhanva
csapta félre Elminstert. Ő talpra küzdötte magát és gyorsan elvarázsolta
utolsó villámát - ami egy sárkány ellen semmit sem és, legfeljebb
megkarcolja néhány pikkelyét. Elminster azonban nem a sárkányt vette
célba, hanem a lény szeméből kiálló kardmarkolatot.
 A villám felszikrázott és a sárkány-lény egy utolsót szisszenve
elernyedt. Hatalmas robajjal dőlt rá a kegyhely romjaira, agyát megfőzte a
gyenge varázslat. Füst göndörödött elő a bestia füleiből és lecsukódó
szemeiből.
Elminster zokogva szórta rá összes megmaradt harci varázslatát. Az
utolsókat rángó sárkány teste darabokra szakadt és megfagyott. A
megkínzott tetem felett állva megpróbált uralkodni remegő ajkain és
kimondta egyetlen megmaradt harci varázslatának szavait. Apró, tüskés
mágialövedékek szaggatták szét Undarl maradványait, míg csak cafatok
maradtak belőle és vér... vér mindenütt.
Még mindig zokogva Elminster Myrjala maradványai felé fordult.
Elbukott, miközben őt védelmezte. Próbálta megölelni az elporló
csontokat, de csak hamu szállt fel kaparászó kezei nyomán... és nem
maradt ott semmi.
- Nem! - zokogta kétségbeesetten térdre esve Mystra kegyhelye előtt az
egyre fényesebb napsütésben. - Nem!
Remegve felállt és a kelő napra kiáltott. - A mágia csak halált hoz!
Nem akarom uralni többé!
A föld felrobajlott, megrázkódott szavaitól és valami kicsúszott a lába
alól. Elminster lenézett... és megfagyott ereiben a vér. Körülötte szerelme
hamvai csillogva örvényleni kezdtek és a kegyhely kövei felé lebegve
átalakultak... Myrjala!
Mézbarna haj omlott a kövekre, ahogy a csontfehér test megjelent
rajtuk. A haj úgy hullámzott, mintha valami érzékelhetetlenül lágy szellő
játszana vele, majd leomlott és felfedte tanítója fenséges arcát. A nagy,
sötét szemek felnyíltak és ránéztek.
Elminster elakadt lélegzettel állt, ahogy Myrjala megszólította. -
Kérlek, Elminster... soha ne mondd ezt, kérlek. A kedvemért.
Elminster eltompulva ismét térdre esett és remegő kézzel nyúlt ki, hogy
megérintse a fenséges vállat. Szilárdak voltak és lágyak, ahogy a kezek is
melyek felemelkedtek és arcát megfogva lehúzták. Az égett szőr szaga
mindent betöltött körülöttük, ahogy Elminster riadtan hátrarándult egy
újabb trükköt gyanítva. A varázslónő mély szemeibe nézett.
Tekintetük hosszan kapcsolódott össze és El tudta, hogy Myrjala
fekszik előtte. Beszívta arcán lecsorgó könnyeit és remegő hangon
válaszolt. - M-megígérem. Azt hittem, meghaltál... halott voltál,
elhamvadtál! Hogyan lehetséges ez?
 Tűz ébredt és dühöngött mélyen a sötét szemekben. Halványan, mint
egy szellem, egy mosoly suhant át a nő arcán. - Mystra számára minden
lehetséges.
Elminster lebámult rá és végül felismerte, hogy ki - mi - is valójában
tanítója.
Valódi félelemmel próbált elhúzódni. Szomorúság árnya suhant át a
sötét szemeken, de azután a tekintet megszigorodott és akárcsak a nyaka
körüli karok, mozdulatlanságra kárhoztatta. Mystra istennő fogvatartotta a
fiú szemeinek sötét rejtélyességével. - Sok idővel ezelőtt azt mondtad,
hogy meg tudnál szeretni. - Hirtelen kihívás csillant a szemeiben.
Fehér arccal és szótlanul Elminster lassan bólintott.
- Akkor mutasd meg, hogy mit tanultál. - mondta lágyan az úrnő és
hideg, fehér tűz lángolt fel körülöttük.
Elminster érezte, hogy ruhái és vele minden hamuvá ég, ahogy
felemelkedtek a levegőbe a robajló lángok közepette. Mélyen alattuk egyre
kisebb lett a sírdomb és vele együtt a kegyhely romos kövei is. Azután
ajkaik összeértek és a világ Elminster körül felrobbant az erőtől, ami
elborította belülről...

*****

A szekér szokás szerint akkorát nyikordult, hogy még a halottakat is

felébreszthette volna. Bethgarl ásított egyet, ahogy a város felé vezető útra
fordította a rozzant járművet és megindult a lejtőn... ahogy mindig is
szokta.
- Ébredj, Hastarl! - mormogta magában. - Bethgarl Nrearns jön, híres
sajtkufár. Szekere megrakva malomkőnyi, fehér tömbökkel és lá... -
valami mozgás vonta magára a figyelmét baloldalt egy öreg sír-kegyhely
felől. Bethgarl odanézett és azután fel - és következő ásítása a torkán
akadt.
Egy magasba emelkedő kékesfehéren fénylő gömböt látott - bámult -,
ami olyan vakító volt, hogy alig tudta rajta tartani a szemét... de mégis
rajta tartotta és két lebegő alakot látott a gömb közepén. Egy férfit és egy
nőt, akik... Bethgarl bámult, megdörgölte könnyező szemeit és újra
odanézett, majd leugrott a szekérről és maga mögött hagyva azt
félelmében sikoltva rohant vissza arra, amerről jött.
 Az istenekre, tényleg nem kellene többet ennie abból a vacakból!
Ammuthe figyelmeztette, hogy megülheti a gyomrát... ó istenek, miért
nem hallgatott rá?

*****

Kielégülten lebegtek egymás karjaiban egy öreg és hatalmas fa

árnyékába rejtőzve el a magasan szárnyaló napkorong melege elöl.
A fehér lángok eltűntek és Mystra most csupán egy bágyadt nőnek tűnt.
Fejét Elminster vállán pihentetve szólalt meg. - Az utad innen egyedül
visz tovább, Elminster. Minél többet vagyok emberi formában, annál
inkább kiszáll belőlem a hatalmam és lassan elfogyok. Háromszor haltam
meg, mint Myrjala... itt, Ilhundyl kastélyában és Athalgard tróntermében...
és ezek legyengítenek.
Elminster lenézett a sötét szemekre. Ahogy válaszra nyitotta száját, a
nő ajkaira tett ujjával lecsendesítette és folytatta. - Nem kell egyedül
maradnod; ahogy nekem is szükségem van hősökre. Férfiakra és nőkre,
akik hűségesen követnek és megtartják a Művészetem hatalmát. Nálad is
büszkébb vagyok rá, hogy a Kiválasztottam vagy.
- Bármi, Úrnőm. - sikerült Elminsternek szóhoz jutnia. - Parancsolj
velem!
- Nem. - Mystra szemei elmélyültek. - Ezt neked kell felvállalnod,
szabad akaratodból... és mielőtt túl gyorsan válaszolnál tudd, hogy a
szolgálatodat sok ezer évre kérem. Nehéz út... hosszú végzet. Látni fogod
Athalantart is az egész népével és büszke tornyaival együtt a porba omolni
és elhalványodni az emberek emlékezetében.
A sötét szernek a fiú tekintetét keresték és Elminster félelmet érzett.
Szemeibe nézve az istennő folytatta. - A világ meg fog változni körülötted
és olyan feladatokat bízok majd rád, melyeket nehéz lesz végrehajtani. És
melyek miatt kegyetlennek vagy érzéketlennek is tűnhetek majd. Sok
helyen nem fognak szívesen fogadni... és a te jelenléted félelmet kelt majd
másokban.
Kicsit oldalra lebegett a fiútól és mindkettejüket megfordította,
mígnem egymással szemben lógtak a levegőben. - Nem foglak hibáztatni,
ha visszautasítasz. Már most is sokkal többet tettél, mint amire a legtöbb
halandó egy élet során. - Szemei felszikráztak. - Mi több, mellettem
harcolva megbíztál bennem, sohasem árultál el vagy kerested módját,
hogy kihasználj. Ezt az emléket örökké kincsként fogom őrizni.
 Elminster újra elsírta magát. Könnyein keresztül rekedten erőszakolta
ki magából a szavakat. - Úrnő, könyörgöm... rendelkezz velem! Két
értéket is adtál... szeretetedet és célt az életemnek! Mi többet kívánhat
magának bárki is? Megtisztelsz, ha szolgálhatlak... tégy engem, kérlek,
Kiválasztottá!
Mystra elmosolyodott és a világ felragyogott körülöttük. - Köszönöm
neked, - mondta kedvesen. - Most akarod kezdeni vagy szeretnél még egy
kis időt, hogy saját utadat járd?
- Most. - mondta Elminster hirtelen megszilárdítva akaratát. - Nem
akarok várni, hogy kételkedni kezdjek... legyen most.
Mystra bólintott, szemeiben izgatottság csillogott. - Ez fájni fog. -
mondta zordan és előrelebegett, hogy testük újra összeérjen.
Ahogy ajkaik találkoztak villám ugrott ki az istennő szemeiből és a
fehér lángok visszatértek, fülsüketítően üvöltve körülöttük. Elminster úgy
érezte, a csontjait is elégetik és sikoltani próbált a kíntól, de nem kapott
levegőt. Olyan volt, mintha széttépnék és elsöpörnék az emelkedő
lángok...

*****

- Miket beszélsz te itt! - Ammuthe kezdte dühbe lovallni magát menet

közben. Csodálatos haja örvénylett a levegőben, ahogy fejét oldalra
fordította. - Mindig csak képzelegsz. Elegem van a férjem álmodozásából,
amik olyan élénkek, mint a horkolása! Köszönetet mondtam érte az
isteneknek és csendesen tűrtem! De ezúttal... otthagytál egy egész
szekérnyi sajtot, hogy valaki rátehesse a mancsát! Ez már túl sok, te
felelőtlen ember! Most már nem csak a nyelvem fog csípni, ha egyetlen
apró darab saj...
Ammuthe kirohanása megszakadt, ahogy felbámult a kegyhelyre a
dombon. Újult félelemtől remegve Bethgarl megengedett magának egy
elégedett kis ugrást, ahogy felesége felsikoltott és megpördülve a karjaiba
hullott.
Bethgarl hátratántorodott, de keményen tartotta a nőt. - Nem úgy van
ám. - mondta halkan, miközben a Mystra kegyhely felett lebegő, tényes
gömbre bámult. - Összeszedjük a sajtot, ahogy mondtad... ne egyek az
asztalunknál még egyszer, ha nem látsz belőle pénzt, ahogy mondtad...
most viszont, kedves feleségem, kezdek megéhezni...
- Az istenekre Bethgarl! Fogd be a szád és fussunk!
 Ammuthe kiszakította magát a férfi karjaiból és úgy tett, ahogy
kiáltotta. Bethgarl egy sóhajjal hagyta elmenni és a nő lobogó hajjal
rohant le az ereszkedő úton. Bethgarl figyelte, leküzdötte hirtelenjött
kényszerét, hogy felnevessen és visszafordult a szekérhez. Az egyik sajt
leesett a fűbe. Gondosan leporolta, visszatette és megfogta a gyeplőt.
Hastarl felé fordította a szekeret és nem törődött az őt hívó kiáltásokkal
maga mögött.
Ahogy elhaladt a kegyhely mellett felnézett a fénygömbre és kacsintott
egyet. Azután nagyot nyelt. Hideg izzadtság csurgott végig a hátán és
küzdenie kellett hirtelen újra feltámadt félelme ellen. Óvatosan, minden
sietség nélkül megindította a szekeret a dombról lefelé. Meg mert volna
esküdni rá, hogy a fehér lángok között egy sötét szempár jelent meg - és
visszakacsintott rá!
Amikor elérte a domb alját, Bethgarl visszanézett. A fehér tűzgömb
még mindig lüktetett és csillogott. Megrázkódva újra Hastarl felé
kényszerítette a lovakat és bátran meredt előre, a kapukra. Ügy tűnt, hogy
sok izgatott nép van ma reggel az utcákon...
 Epilógus
Nem jön vég a halállal, csak a lélegzet akad el néhány pillanatra és
egy új kezdetre ébredsz. Mindig egy új kezdet... ezért lesz a világ egyre
népesebb. Emlékezz hát; nincs végzet, csak kezdet. Egyszerű, nem?
Ráadásul ízléses is.
- Tharghin “Háromcsizmás" Ammatar
A Legnagyobb Bölcsek Beszédei
Az Elveszett Sisak Évében

Elminster visszalebegett valahonnan messziről és azon kapta magát,

hogy ruhátlanul, füstölgő végtagokkal fekszik egy hideg kövön. Ahogy az
utolsó szürke füstfonatok is bodorodva tovalebegtek, Elminster lenézett;
teste változatlan és sértetlen volt. Egy árny vetült rá és ő elfordította a
fejét. Mystra térdelt mellette meztelenül és fenségesen. Elminster
megfogta az egyik kezét és megcsókolta.
- Köszönöm. - mondta vadul. - Remélem jól szolgállak majd.
- Sokan mondták már ezt - válaszolt Mystra szomorúan. - és néhányan
még hittek is szavaikban.
Azután elmosolyodott és megragadta a férfi karját. - Tudd hát,
Elminster, jobban hiszek benned, mint előtted sokakban. Éreztem, hogy az
Oroszlánkard bűbáját elfújja a sárkányláng azon a napon, amikor Undarl
elpusztította Heldont és megnéztem mi történik. Egy ifjút láttam, aki
bosszút esküdött minden kegyetlen varázsló és azok mágiája ellen. Egy
fiút láttam, aki eszével, erejével és belülről fakadó kedvességével
hatalmassá válhatott. Így hát figyelni kezdtem és tetszettek a döntései és
az, amivé válni kezdett... egészen addig, amíg a templomomba nem jött
végül. És ott még arra is maradt bátorsága, hogy bölcs szavakkal
vitatkozzon velem a mágia hordozóinak erkölcseiről... én pedig tudtam,
hogy Elminster lehet ezen világ leghatalmasabb mágusa, ha én vezetem
tovább az úton. Megtettem... és te El, kedves férfi, boldoggá tettél és
megleptél minden reményemen és sejtésemen felül is.
Egymás szemeibe néztek és Elminster tudta, hogy sohasem fogja
elfeledni azt a nyugodt, mély tekintetet, melyben végtelen vadság mellett
bölcsesség és szeretet csillogott. Függetlenül az évek számától, melyek
ugyanígy benne rejlettek.
 Azután Mystra elmosolyodott és lehajolt, hogy egy csókot leheljen az
orrára, haja mézbarna folyamként bontotta el a fiú mellkasát és arcát. El
belélegezte bőre különös, csípős illatát egy pillanatra és megremegett a
megújult vágytól, de Mystra felkapta fejét és délkeletre nézett. -
Szeretném, ha délkeletre, Cormanthor felé mennél és kitanulnád a mágia
alapjait. - mondta lágy hangon.
Elminster megemelte az egyik szemöldökét. - A mágia alapjait? Akkor
eddig mit használtam?
Mystra hirtelen elmosolyodva lenézett rá. - Így, hogy tudod mi vagyok,
így is mersz hozzám beszélni... ezért is szeretlek Elminster.
- Nem, hogy mi vagy, - merte suttogni Elminster. - hanem, hogy ki
vagy.
Mystra arcán felfénylett égy újabb mosoly miközben folytatta
mondandóját - Hatalmad van, igen, de fegyelem nélkül vagy anélkül, fogy
igazán átéreznéd az erőket, melyeket használsz. Lovagolj délnek, azután
keletnek Cormanthorba, az elf városba... szükség lesz rád ott, mire
odaérsz. Állj be tanoncnak bármelyik főmágushoz a városban, a melyik
elfogad tanoncának.
- Igenis, Úrnő. - ült fel mohón Elminster. - Nehéz lesz megtalálni a
várost?
- Nem, ha én vezetlek. - válaszolta Mystra mosolyogva. - De még nem
kell rohannod. Ülj le velem ma éjszaka és beszélgessünk. Sok dolgot
szeretnék neked elmondani... és még az istenek is magányosak lesznek egy
idő után.
Elminster bólintott. - Addig maradok ébren, amíg csak tudok!
Mystra ismét elmosolyodott. - Soha többé nem lesz szükséged alvásra.
- mondta szinte szomorúan és csinált egy bonyolult mozdulatot.
Egy pillanattal később egy por borította üveg jelent meg közöttük.
Mystra lesimította az üveg nyakáról a port az egyik kezével, fogával pedig
úgy tépte ki a dugót, mint valami falusi fogadó felszolgálója. Mélyet
kortyolt belőle és átnyújtotta Elminsternek.
- Kék lédig. - mondta, ahogy Elminster megérezte a hűs nektárt a
torkában. - Egy bizonyos kriptából Netheril idejéből.
Elminster megemelte egyik szemöldökét. - Honnan is? - mondta
szárazon, majd elveszett az istennő csilingelő nevetésének ködében.
Olyan hang volt ez, kincsként őrzött emlékei között az elkövetkezendő
években és gyakran gondolt vissza rá...
 Így történt hát, hogy Elminster Cormanthorba lett vezérelve, a Dal
Tornyaiba, ahol Eltargrim megkapta koronáját. Tizenkét telet töltött ott
vagy még többet, számos hatalmas mágustól tanulta meg érezni a mágiát
és meghajlítani azt, hogy akaratával irányítsa. Valós erejét csak kevesek
előtt leplezte le - de feljegyezték, amikor Mythal megjelent és Cormanthor
neve Myth Drannor lett; Elminster volt az egyike azoknak, kik azt a
hatalmas mágiát kieszelték és véghezvitték. Elkezdődött ezzel
“Messzejáró" Elminster hosszú története is.
Antarn a Bölcs
A Faeruni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Évében