“Story by Lévai Szilvia,

minden jog fenntartva”

Előszó

Manchester, 1983. december 21.

Egy csecsemő, torkaszakadtából ordít szerető apja karjaiban, aki élete legnehezebb lépésére
készül, és imádkozik a Minden6óhoz, hogy véghez tudja vinni. Szorosabban ölelte magához, az alig
egy napos újszülött kislányát, akit nem bír megvígasztalni, mint aki sejti, hogy el fogja veszíteni a
második olyan lényt ezen a golyóbison aki mindennél és mindenkinél jobban szereti. Az édesanyját
már elveszítette, aki az életét adta azért, hogy Ő megszülethessen és élhessen. Most, az édesapja,
aki a karjai között tartja, szenved és sír az elválás miatt. A férfi tudja, hogy ez lesz a legjobb és
legbölcsebb dolog, amit valaha tett és tenni fog.
A decemberi hóvihar nem akart enyhülni, ezért a csecsemőt, hogy jobban védje a hidegtől és a
széltől a kabátja alá teszi és a teste melegével tartja melegen. Jeges zöld szemével kémleli a
környezetében az erdő árnyait, a fák halk susogását hallgatja, árulkodó jelek iránt s
megbizonyosodik arról, hogy senki illetve semmi nem követte őket, erre az erdő széli régi, fából
készült házhoz. Felmegy a lépcsőn a teraszra s bekopogtat a ház ajtaján. Keze még hozzá sem ért
az ajtóhoz, már ki is nyitotta egy negyvenes éveiben lévő emberférfi. Sötétszőke hajában már ősz
hajszálak vegyültek, égszínkék szemében szomorúsággal vegyülő várakozást lehetett felismerni.
Több, mint százkilencven centiméter magas, szikár testű férfi volt, de Blame megbízott ebben az
emberben, hisz egyetlen leányát készült a gondjaira bízni. Fejéről és koromfekete hajáról lehúzta a
kapucnit és bólintott köszönés gyanánt, majd lehajtotta kabátja gallérját, hogy megmutassa az apró
csomagot, amit ott rejtegetett.
Hugh Mallory Smythe miután felismerte a hatalmas termetű, széles vállú idegent az ajtaja előtt
gyorsan beinvitálta, hellyel kínálta a kandalló előtt, hisz ott volt a legmelegebb a kunyhójában. Ez
idő alatt a felesége is megjelent egy kancsó forró teával és egy langyos cumisüveg tejjel a kezében.
Mind a ketten tudták, hogy eljött az idő.
- Uram! Biztos, hogy nincs jobb megoldás? - kérdezte az emberférfi.
- Ez lesz a legbiztonságosabb. Tudom, hogy nálatok jobb embereket nem is találhattam volna erre a
különleges és életfogytig tartó feladatra. - hangja kissé rekedt és mély volt, szavait alig értették
meg az idegen kiejtés miatt, bár az ő nyelvükön szólalt meg.
- Az életemet és a gyermekeim életét köszönhetem neked és a családodnak, Mr. Blame! Ez a
legkevesebb amit kérhetsz tőlem és feleségemtől, Elisabeth-től, hogy gondját viseljük újszülött
leányodnak. - nagyra becsülése jeléül mélyen fejet hajtott a nagytestű idegentől.
- Az Úr négy fiú gyermeket adott nekem és Hugh-nak. - szólt Elisabeth, férje mellé lépett s
könnytől csillogó szemével a csecsemőre pillantott. - Tudod, hogy úgy fogom szeretni, mintha saját
magam hoztam volna a világra ezt a gyönyörű leánykát. - suttogta az asszony.
- Ígérjétek meg, hogy soha, senki nem szerez tudomást, hogy Ő - itt a kislányára nézett - nem a
vérszerinti lányotok!
- Megígérem, hogy szívem utolsó dobbanásáig úgy fogom szeretni, nevelni és védeni, mint a saját,
vérszerinti fiaimat. - esküdött meg Hugh é Elisabeth egyszerre.
- Tudnotok kell azt is, hogy Ő az én fajtámhoz, az anyja fajtájához hasonlóan fog táplálkozni és ami
merőben eltérő az emberek étkezési normájától. - kezdett bele összeszűkült szemmel Blame.
- Vagyis vért fog inni és édességet fog enni. - bólintott és fejezte be a gondolatot Beth. - Nyugodt
szívvel hagyhatod nálunk, nem fog hiányt szenvedni semmiből.

Ez a két emberi lény az életével készült fizetni, pár évtizeddel ezelőtt, mert tudomást szereztek
Blame alaptermészetéről és sok más olyan lényről, amiről az emberek csak a mesében olvashatnak,
amivel a gyerekeket ijesztgetik, hogy ha rosszak lesznek és nem fogadnak szót a szüleiknek, akkor
jön a mumus, vagy a kobold vagy mókár és elviszi őket. Csakhogy az emberek hol megszépítették, hol
elcsúfították a mesebéli figurák kinézetét azzal szimbolizálva, hogy jó vagy rossz, kedves vagy
gonosz alakról van éppen szó. Azt viszont megtanulták, megtanították velük a szüleik, hogy ezek a
lények csak a mesében léteznek. Mikor az egyik ilyen lény elővigyázatlanságból azt a hibát követte
el, hogy láthatóvá vált az emberek szemének akkor keletkeztek ezek a mende-mondák illetve mesék
a tündérlányról, vagy hableányról vagy éppen a gonosz, rút boszorkányról. Csak néhány beavatott
létezik a világon akik tudnak róluk, de ők is az életükkel fizetnek, ha felfedik a kilétüket az emberi
társadalom számára illetve előtt.
Olyan ez az egész, mint a Men in Black című filmben. A filmben lévő idegenek is az emberek között
élnek, elvegyülnek velük és az embereknek fogalmuk sincs az egész természetfeletti dologról illetve
az idegen bolygóról érkezettekről. Ilyen egyszerű.
Ez a kiscsöpség pedig nem más, mint egy vámpír és egy boszorkány közös utódja.
- Egy nap visszajövök érte és magammal viszem ..., de addig is vigyáznotok kell, hogy ... - bicskalott
el a vámpírharcos hangja, ahogy belegondolt mi vár rá, ha visszatér az övéihez és folytatja a harcot,
amely oly hosszú ideje dúlt. Lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét és gyengéden megcsókolta a
lányát, majd olyan nyelven búcsúzott el tőle, amit Hugh és Beth nem értett. Aztán felemelte a
fejét, jádezöld szemében szomorúság és fájdalom volt látható, majd az asszony kezébe helyezte az
egyetlen utódját, aki közben békésen álomba merült. Benyúlt a mellényzsebébe és az ott lévő
medált a férfinak odanyújtotta.
- Hugh! Elisabeth! Ha valami történne velem és nem tudnék visszajönni érte, akkor adjátok neki ezt
a talizmánt a 14. születésnapján. Ez megvédi Őt. - mutatott az ékszerre, ami már Hugh tenyerében
volt. - A kő ami benne van, az Ónix, az Ő védelmező kristályává fog válni, de csak akkor, ha akkor
adjátok neki oda amikor mondtam.- folytatta. - Ez az édesanyjáé volt, aki a négy főboszorkány
egyike volt és a halálos ágyán egy igézetet olvasott rá. Mindenféle ellenségtől megvédi, legyenek
azok erőszakkal kapcsolatosak, vagy saját megfontolatlansága miatti cselekedeteinek
következménye. Ezzel biztonságban lesz az emberek vagyis a ti világotokban, de vigyáznia kell, nem
szabad magára felhívnia a figyelmet!
- Rendben, úgy lesz! - egyeztek meg. - Minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy ne szerezzenek
tudomást a másságáról.
- Nincs más választásom, - simított végig rövid, koromfekete haján - itt senki sem fogja keresni,
mert biztosan keresni fogják és nem tudom mit csinálnának vele. - bizalmasan rátette a kezét Hugh
vállára és mélyen a szemébe nézve mondta: - egy nap, ha már én nem leszek, egy fajtámbéli férfi
meg fogja keresni és megismerteti az én világommal. Ez a férfi a vérét fogja neki adni és megvédi,
akár az élete árán is.
Végül megsimogatta a kislánya vöröses barna haját, csókot lehelt a homlokára, az orra hegyére és az
állára. Sarkon fordult, kinyitotta a bejárati ajtót.
- Jó uram! Még annyit árulj el, hogy fogják hívni azt a férfit? - Beth kérésére a nyitott ajtóból
visszafordult. Odakint olyan viharosra fordul az idő, süvített a szél, csapkodott a hó, mielőtt Blame
elárulhatta volna testvére nevét egy ismerős hangra és szagra felkapta a fejét. Rátaláltak!
- Azonnal hagyjátok el a házat! Menjetek és csomagoljatok! - adta ki a parancsokat a rémült
házaspárnak. - Elintézem a betolakodókat, de most rögtön el kell mennetek. - elővett a
mellényzsebéből egy erszényt, odadobta a férfinak. - Ebből új életet tudtok kezdeni. - majd
távozott és soha többet nem látták viszont.
- Gyere, Beth! Tegyük, amit mondott.
Felszaladtak a lépcsőn az emeleti gyerekszobába, ahol villámgyorsan bemutatták a kislányt
Jasonnak, Andrew-nak, Paulnak és Michaellnak. 10 perccel később elhagyták a faházat és soha többé
nem tértek vissza oda.
A gyönyörű, vöröses hajú kislánynak az Angela Jade Smythe nevet adták. Angela, hiszen az
angyalokra emlékeztető rózsaszínű és édesen húsos pofikája volt. Jade, az édesapja lenyűgözően
zöld szemszíne után kapta ezeket a neveket.

1.

Van itt valaki. Hátra sem kell fordulnom, tudom, hogy van valaki az ajtóban és engem figyel.
Érezte a figyelő szempárból áradó energiát, s ettől borzongás futott végig rajta a tarkójától a lába
ujjáig. Mintha lágy szellő érintené először a haját, a karját, amitől libabőrös lett, a hátát, lágy ívű
derekát, a fenekét, a jobb, majd a bal lábát, aztán visszatér a fenekére. Ennyire erős intenzitású
pillantást még nem érzett és még csak nem is a szemébe nézett a férfi. Mert valami azt súgta neki,
hogy az illető férfi. Nyelt egyet, mert a torka annyira kiszáradt ettől az érzéstől, hogy nem bírt
megszólalni. A nyakában függő medálhoz emelte a kezét, melyet a 14. születésnapjára kapott
Hughtól és a fivéreitől. A medálban található aranyozott szálakkal átszőtt ónix kő volt és mindig
segített neki, ha rossz szándékú emberrel akadt dolga. Most is várta az útmutatást a
szerencsekövétől és meg is kapta, hiszen nem forrósodott fel. Innen tudta, hogy ez a férfi nem
fogja bántani, mégis hevesen kezdtek kalapálni a szíve.
- Egészen jól haladsz Niegel, nagyon szép lesz, ha elkészülsz vele. - harmadjára sikerült befejeznie
a mondatot.
- Angie, te mindig előre megmondod a végeredményt. - kezdte a srác kicsit dadogva, ezüst szürke,
vastag keretes szemüvegét feltolta az orra hegyéről, s a több dioptriának köszönhetően a barna
szeme egészen kicsinek tűnt. - Pedig még csak most kezdtem el.
- Mert, hm, eddig mindig igazam volt, nem? - alig bírta kinyögni a mondatot, mert még mindig magán
érezte a lüktető, fürkésző tekintetet. Gyorsan kiegyenesedett félig asztalra hajló testhelyzetéből.
Feltolta az orrnyergére a napszemüvegét, a teremben két sor - vakítóan erős - neon lámpa égett. De
a sötét lencséken keresztül is bántotta már a szemét ez a fény, ezért kellett nemcsak verőfényes
nappali fénynél, de a mesterséges megvilágításnál is hordania a napszemüvegét. Lassan fordult az
ajtó felé és érezte miként halad az a bizonyos lágy, kutató szellő lentről felfelé az arcára,
megállapodva az ajkain, majd a szemüvegén. Döbbenten húzta fel a szemöldökét az ajtóban álló férfi
láttán és megütközve nézett az arcára.

Angela, döbbenetében elállt a lélegzete a férfi megjelenésétől. A férfinak vállig érő, hullámos,
sötét, kékes fekete haja volt, amit hátra simított a homlokából és felfedte nap barnított arc bőrét.
Sötét szemöldökét csak sejteni lehetett a nagy, fejre simuló napszemüveg alatt. Egyenes, keskeny
orr, mely hatalmat, elszántságot és erőt sugárzott. Na de, azok az ajkak! Az alsó duzzadtabb, mint a
felső. Melyek érzékiséget, szenvedély ígéretét hordozták. Amik azért vannak, hogy perzselő vágyat
szítsanak a női testben és mindent elsöprő gyönyörben is részesítse. Arcán pár napos borotva volt,
mely még markánsabbá tette az arckifejezését. A ruházata sem volt semmi! Fekete, cipzáros,
motoros bőrkabát csak jobban kihangsúlyozta a széles vállakat, amik szinte alig fértek be az ajtón.
Alatta szürke pólót viselt, fekete bőrnadrágot, amelyet motoros bankancs tett teljessé.
Érezte a férfi tekintetét, amely most a szeméről az ajkára vándorolt vissza és heves vágy
kísértette, szerette volna száját a szájára szorítani, ujjaival beletúrni sűrű hajába. Angelán, forró
borzongás futott végig ettől a gondolattól. Nem szokott így viselkedni a teste pusztán csak azért,
mert egy férfi tetőtől talpig végigmérte perzselő tekintettel. Egész élete arról szólt, hogy
kordában tartotta a érzelmeit, attól a pillanattól fogva, hogy rájött, a férfiak és nők körében milyen
népszerűségnek örvend.

Egy elhagyatott, ősrégi temetőben az éj leple alatt 7 boszorka, a szélrózsa minden irányából egy
titkos találkozóra sietett. Elsőként az északi boszorka jelent meg, jeges szél kíséretében. Hosszú
vöröses szőke hajához illő 18. századi előkelő világoskék, több rétegű ruhát viselt, hozzá való
kalapot, melyet az álla alatt egy színben megegyező selyem szállal kötött meg. Unottan nézett körül
a kihalt temetőben. Várakozás közben letelepedett egy kő angyalka mellé, amelyik őrizte azt a sírt,
ahová készült leülni. A boszorka gúnyos szemmel nézte az angyalkát, akinek a merev tekintete
megrovóan nézett rá. Mintha azt akarná a tudtára adni, hogy éppen valami helytelent tesz a síri
emlékkel. Ekkor valami halk zajra lett figyelmes, hideg kék szemét a zaj irányába emelte. A zaj
hirtelen felerősödött és sűrű köd közepette megjelent az észak-keleti boszorka is. Neki is vöröses
szőke haja volt, csak egy árnyalattal talán sötétebb, mint a nővéréjé. Barna szemében vidámság
táncolt és halk kacajt hallatott, mikor meglátta az északi boszorkát hirtelen felpattanni a sírról.
- Mi a baj nővérkém? Talán sütötte a fenekedet a szentelt hely? - kérdezte vidáman Gajána.
- Nem találtál jobb színhelyet ennek a titkos légyottnak? - válaszolt kérdéssel Hilda.
- Még ha neked nem is tetszik ... - hirtelen elhallgatott, mert megérkezett a keleti boszi, Orqina,
egyenesen Mongóliából. Szintén vörös hajú volta haja, ami szabadon verdeste keskeny csípőjét, egy
bőrből készült fejpánttal próbálta kordában tartani kósza tincseit. Bőre kicsit sötétebb, mint
egyébként a vörös hajú nőknél szokásos lenne, világos szürke szeme feltérképezte a temetőben
összegyűlt, rég nem látott testvéreit. Mindig is szeretett feltűnést kelteni, ezért letette a
seprűjét a legközelebbi - nemrégiben kivágott fa ott maradt - tuskó tetejére. Kisimította a
láthatatlan gyűrődéseket tradícionális, mongol ruhájából, ami fantasztikusan állt tökéletes alakján.
Krém színe kiemelte a bőre kávés árnyalatát, mell résznél illetve a csípőjén szűkített volt a szabása,
apró fekete-arany gombokkal kiegészítve a felsőt. Hozzá illő vékony, mosott lenvászon szoknyával,
mely kiemelte homokóra alakját.
- Még csak ennyien gyűltünk össze? - kérdezte köszönés helyett mély, szexis hangján, amitől a
férfiak megvesztek.
Be sem fejezte a mondatát már is egy kisebb fajta forgószél közepén megjelent Amirah, dél-kelet
hercegnője. Nevéhez hűen hercegnői ruhában érkezett, úgy nézett ki, mint Jasmin herceg nő, az
Aladdin című meséből, csak vöröses-barna hajkoronával, méz színű, igéző szemekkel. Hajában
hosszú, vékony, áttetsző haj pánt ugyanabból az anyagból készült, mint amiből a ruha.
- Nem találtál jobb és szebb göncöt, csak ezt az ócska, nagymama-korabeli, színezett függöny
darabkát, amit magad köré csavartál és ebben megjelenni? - kérdezte merő gúnnyal a hangjában
Hilda, miközben manikűrözött körmeit nézegette.
- Neked is szép jó estét nővérkém! Egyébként pedig már nem a 18. században vagyunk. - utalt az ő
ruhájára - Kicsit elaludthadtál a szabás-varrás órán, mert ez a világon található egyik legjobb és
legdrágább anyagfajta, amit valaha emberi lény előállított és megalkotott. - mondta büszkeséggel a
hangjában és mutatott végig magán a kezével. - Nem pedig egy közönséges függöny, ahogyan azt te
állítottad. - az orrával prüszkölt egyet, ami komikus volt.
- Elég legyen már ebből! Akárhányszor összegyűlünk mindig egymást kritizáljátok, pedig egyforma
anyag kering az ereitekben, mégpedig a vér. - csattant a semmiből Akili hangja, aki a bölcsességéről
kapta a nevét. Ő volt Dél boszorkája. Kávébarna bőrétől erősen elütött a szinte piros, rasztahaja,
amit a feje tetejére tornázott fel és egy fekete fonott anyaggal kötött össze. Sötét, barna szeme
is a bölcsességéről tanúskodott. Egyszerű, világos krémszínű bőr ruha volt rajta. - Már messziről
hallani lehet az egymásnak odavakkantott szavaitokat.
Szinte egyszerre jelent meg a dél-nyugati és az észak-nyugati boszorka, néhány másodperc
különbséggel. Maja a dél-nyugati és Freya az észak-nyugati boszi. Maja unottan nézett végig meleg,
mogyoró barna szemeivel, míg Freya vidáman szökdécselve foglalta el az őt megillető helyét.
Mindenki szomorúan nézte az üresen álló helyet a mágikus kör szélén, ahol nyugati boszorka helye
volt.
Ahány boszi, annyi szokás. De mindannyian megegyeztek abban, hogy egymás iránt érzett szeretetet
és védelmet mindennél fontosabbnak tartják. Maja és Freya kicsit közelebb lépetek egymáshoz,
kitöltötték a köztük lévő üresen álló helyet és megfogták egymás kezeit. Ezt a helyet, közel 30
évvel ezelőttig, Annabelle a nyugati boszorka foglalta el. Ezzel a kézfogással bezárult a mágikus
kör. A hét boszorka egyesítette természet feletti erejüket, a földtől 20 cm-re felemelkedve
egyesült a Föld, a Víz, a Szél, az Erdő, az Elemi energia, a Bölcsesség és a Szeretet ereje. Ezzel az
erővel a birtokukban az emberi és nem emberi szemeknek láthatatlanná téve a boszikat, mindennél
és mindenkinél erősebb, hatalmasabb Erő volt jelen ebben az elhagyatott, szentelt helyen.
- Oly rég volt már, hogy utoljára összegyűltünk. Azóta eltelt több, mint negyed évszázad. - kezdett
bele a gyűlésbe elsőként Akili. - Gyengébbnek érzem az Erőnket, ugyanakkor érzek valami egészen,
parányi, új energiát.
- Igen, mi is érezzük. - értettek egyet a boszik egymásra nézve.
- Csak azt nem értem, hogy mi ez az új erő. Nem tudom behatárolni, de határozottan érzem. - szólt
Hilda.
Freya és Maja összenézett. Freya bólintott elsőként.
- Nem tudom ti hogy vagytok vele, de a jel, ami a csuklóm belső oldalán van, azóta kezdett égni,
mióta felfedeztem ezt a halvány, gyenge erőt.
- Most, hogy így említetted Maja, nekem is bizsereg a bőröm. - értett egyet Amirah és szimbólumra
nézett. Amely egyszerű barna színből, most a tűz színeiben ragyogott a természet feletti erők
találkozása miatt. - Ilyet akkor éreztem utoljára, mikor még mindannyian részt vettünk a Mágikus
Boszorkák Gyülekezetén.
- Hilda, Gajána, Orqina, Amirah, Freya, Maja! - Akili mindenkit a nevén szólított és a szemükbe
nézett. - Tudjátok, ez mit jelent?! - tette fel a kérdést Akili.
- Akili, csak nem azt akarod megértetni velünk, hogy Annabelle erejét valaki birtokolja? Valaki, aki
talán nem is tudja, milyen erő birtokában van, vagy lesz? - hitetlenkedett Hilda.
- Azt nem merném bizton állítani, hogy nem tudja mivel áll szemben illetve milyen erő van a
birtokában. - gondolkodott hangosan Akili.
- De akkor, miért nincs itt köztünk és vesz részt személyesen a gyűlésen, engedelmeskedve a mágia
hívó szavának? - morogta Gajána. - Ennek nincs értelme! Itt van a nyakunkon a téli napforduló
éjszakája!
- Yule, a boszorkányság nyolc szabbatja közül a téli napforduló előestéjének ünnepe. - kotyogott
közbe Hilda.
Maja bűnbánóan a földet tanulmányozta és lehunyta a szemét. Mikor megszólalt, csak suttogni
tudott, a hangja maga volt a fájdalom.
- Annabelle világra hozott egy kislányt 27 évvel ezelőtt. - suttogta, de mindenki tisztán hallotta.
Döbbent csend volt a válasz. A legtöbben csak tátogni bírtak, döbbentet, tehetetlen düh, fájdalom
volt látható az arcokon.
- Maja! - Orqina most szólt először mióta itt voltak. - Mondd, hogy ezt rosszul hallottam. Erről eddig
miért nem tudtunk!
A miértek csak úgy röpködtek, de a válaszokat senki sem tudta.
- Annabelle megesketett, hogy senkinek se beszéljek erről. Megbízott bennem és teljesítettem az
utolsó kívánságát. Mert hogy ez volt neki az utolsó kívánsága és ezt nem tagadhattam meg tőle. Az
utolsó erejével is a kislányát védte. - a könnyek amelyeket eddig visszafojtott, ömleni kezdtek, Maja
arcán világoskék patakocskák folytak. A boszorkányok könnyei, ugyanis halványkék, illetve világoskék
színűek. - Így tettem én is. Az Erőm egy részét arra használtam fel, hogy elrejtsem a lány
hívóenergiáját. Azt az energiát, melyet a Forrás felé bocsájt ki. - vallomása megbánással vegyült. -
De az Erőm a Yule közeledtével minden alkalommal egyre kevésbé tudta elrejteni, de egészen
mostanáig kitartott. Ezért kezdtétek ti is érezni, nem csak én. - s kézfejével törölte le a könnyeit.
- Akkor is el kellett volna mondanod, már hamarabb. Tiszteletben tartom az utolsó kívánság
hatalmát és jelentőségét, de ezt nem lett volna szabad ilyen sokáig elhallgatnod előlünk és ellenünk
használnod az Erődet! - Hilda papírzsebkendőt adott neki nagylelkűen, de szavai ridegen csengtek. -
Van fogalmad róla milyen veszélyben van az a lány? - mondta ki mindenki helyett. - Szavaidból úgy
vettem ki, hogy nem tudja ki is ő valójában.
- Meg kell találnunk! Még mielőtt Annabelle ereje végleg az övé lesz és meg kell vele tanítani a
használatát. - vélekedett Orqina. - Még a téli napforduló előtt, legkésőbb december 21. 21 óra 12
percéig feltétlen meg kell találnunk!

2.
- Angela Jade Smythe? - kérdezte a közel két méter magas, sötét idegen. Hangja, akár egy halk,
sötét ígéret. Ígéret, mely valóra váltja legsötétebb és legforróbb álmodat. Angelán remegés lett
úrrá, ahogy a férfi a nevét kimondta, azzal furcsa idegen hangzású akcentussal, amit nem ismert fel.
Főként attól, hogy ismeri a teljes nevét.
- Ki keresi? - kérdezte óvatosan s kérdőn felvonta a szemöldökét, bár nem nagyon lehetett látni a
napszemüveg miatt.
- Maga, Angela Jade Smythe? - kérdezte ismét a férfi.
- Miért? Ki akarja tudni? - makacskodott tovább a lány s keresztbe tette a kezét a mellkasa előtt.
Talán norvég lehet?
- Mindig kérdéssel válaszol a kérdésre?
- Maga kezdte. Mit óhajt? - kérdezte és felszegte az állát. - Ha a kisegítői állásra jelentkezett,
akkor sajnálattal kell közölnöm, hogy Mr. McBride már hazament, de a holnapi napon ismét elérhető
lesz telefonon is és személyesen is. - jutott eszébe a lehetőség, nem mintha ez a pasas egy
alapítvány által működtetett heti 48 órás kisegítői munkát kereső férfi benyomását keltené az
emberben. Angela körülbelül 3 hete helyettesíti Mrs. Brown-t a rajz-, és készségfejlesztő tanárt,
aki egy szerencsétlen baleset áldozata lett, mikor a téli, jeges úton elcsúszott és eltörte a bokáját,
kificamította a vállát az esés következtében.
- Nem Mr. McBride-ot, hanem Angela Jade Smythe-t keresem. Ön az? - kérdezte immáron
sokadjára s kicsit előre lépve a férfi.
- Ki akarja tudni? - hátrált egy lépést a lány. Svéd lehet?
- Ha válaszol végre a kérdésemre, akkor én is válaszolok a magáéra. - görbült felfelé a szája
csücske, mintha elnyomott volna egy mosolyt.
Talán a mosolya, talán a hangjában érezhető enyhe fenyegetés miatt megadta a várva várt választ.
- Angela Jade vagyok. Szóval mit akar tőlem? - A kő még mindig hűvösen simul a két melle közé.
Mégis a férfiból áradt az agresszivitás, az állati vadság. Normál esetben a lány messziről elkerülné
az ilyen fajta és megjelenésű pasikat. Most persze nem futhat el hanyatt-homlok, ahogyan szeretné
és súgja egy belső hang.
- Beszélnem kell magával. - hangzott a parancsnak beillő hangnem. - Kérem! - nyögte ki nehezen a
kérlelő szócskát, miután a lány nem mozdult.
Kérem! Visszhangzott a lány fejében a férfi mély, dallamos hangja, mely gyógyír volt a túlhajszolt
lelkének és idegrendszerének. Mily rövid az a szó és mégis mekkora hatalommal bír.
- Rendben. - szólt a jóképű idegennek s kilépett vele a folyosóra. Megfordult és várakozóan a
férfira pillantott.

Két napja végre megtalálta a lányt akit hosszú ideje keresett. Két napja azon gondolkodik, hogyan
mondja meg neki az igazat. Mint mindig ezt a problémát is meg fogja oldani. Eddigi életében még
nem okozott ennyi álmatlan éjszakát egy probléma megoldása. Mosolygásra késztető ez a gondolat -
hisz nem is szokott aludni, nemhogy álmodni. Ja, mintha oly gyakran támadna nevethetnékje. Jó
vicc!
Biztos kiakad és kiabálni fog a lány. Talán bolondnak hiszi és kineveti. A fivérei is bolondnak hitték
és ki is gúnyolták az ötlete miatt, bár tudták, hogy a lány érdekében nincs már más lehetőségük.
Pedig tudta, hogy a lánynak esélye sem lesz nélküle a további napokat túlélni. Nélküle, vagyis egy
tisztavérű, férfi vére nélkül nem sokáig fog élni. Meg kell tennie. Megígérte. Megígérte Blame-nek
és Annabelle-nek, hogy megvédi az egyetlen lányukat akár a saját élete árán is, vérét adja a lánynak
és mellette lesz az átváltozáskor. Nem szokta az ígéreteit megszegni.
S most itt áll előtte a lány és várakozóan tekint rá. Alaposan szemügyre vette. Vöröses barna haja
laza hullámokban omlott a keskeny, törékeny vállára. Szemét egy hatalmas napszemüveg takarta.
Közeleg a végzete, hogy már a félhomályt sem bírja ki napszemüvege nélkül. Orra kis pisze, enyhe
dudorral a közepén - emberi szemmel alig láthatóan. Arccsontja keskeny, ajka lágy ívű, az alsó
duzzadtabb, mint a felső. Ekkor a lány a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkait. Ettől a
mozdulattól a férfi ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megtudja milyen ízű lehet. A vére vad
táncba kezdett, égető érzés söpört végig rajta s megbűvölve figyelte a lány minden mozdulatát. Alig
bírta a tekintetét elszakítani az ajkaitól. Lefelé folytatta szemlélődő útját, a lágy ívű nyakára, ahol
azonnal az ütőere vonzotta a szemét. Úgy lüktetett a krémszínű bőre alatt, mintha hívogatná, hogy
‘gyere, kóstold meg, nem fogod megbánni’. Az ínye elkezdett lüktetni a megnyúló agyaraitól. Bőre
alatt, mintha egy hangyaboly bolondult volna meg, s akart volna a felszínre törni. Torka kezdett
kiszáradni s várni a megváltó krémes nedüre, mely alig két méterre volt tőle. Nem tudta eldönteni,
hogy az éhség, vagy a lány iránti forró vágy váltotta ki belőle ezt a fajta reakciót.
A picsába! Mikor táplálkozott utoljára? Több, mint 4 napja. A jó, büdös életbe! Erők erejével
szakította el róla a tekintetét. Ez a lány tiltott gyümölcs volt a magafajta számára, mely a vesztét
okozhatja, ha nem vigyáz. Lázasan becsukta a szemét, lassan elkezdett számolni tízig. Mire végzett
a számolással, átvette az irányítást a vérszomja felett. Legalábbis egyenlőre! Mire újból a lányra
tudott nézni, Angela, a szépívű szemöldökét kérdőn felhúzta.
- Nos? Miről szeretne velem beszélni? Elárulja még ma, vagy tovább legelteti rajtam a szemét?
Talán a fogam állapotára is kíváncsi? - gúnyolódott a lány ironikus mosollyal a száján, szép, fehér
fogait megmutatva. Már megunta, hogy szó nélkül tűrje ezt a fajta viselkedést. Még ettől a
hatalmas, monstrum méretű fickónak is tudnia kell, hol a helye.
Mielőtt azonban válaszolni tudott volna, bentről egy puffanást hallatszott és halk nyöszörgést, majd
kisebb fajta lárma zaja. A lány megpördült a tengelye körül és a férfiban újra lejátszódott az előbbi
jelenet a lány illatától, aki beszaladt a terembe, ahol azt vette észre, hogy az egyik tanítványa
kiöntötte a padlóra a festékes palettáját.
- Michaella! Nem esett bajod? - érdeklődött angyali hangján.
Bezzeg hozzá milyen kimért és fagyos volt. - méltatlankodott Daemon magában.
- Annyira sajnálom, Angie. Nem akartam. - magyarázkodott a húsz év körülinek tűnő, barna hajú,
szemüveges lány. A lábát felhúzta az ölébe, átkulcsolta a kezeivel a térdét és elkezdett előre-hátra
hintázni a széken és közben hangosan nyöszörgött.
- Semmi baj, Michaella! Semmi baj! Nem kell megijedned! - mikor látta Angela, hogy nem érti a lány
amit mond, letérdelt elé, megfogta a kezét és gyengéden mégis határozottan mondta - Mint már
mondtam nem baj, hogy leesett a festék, majd összetakarítom és készítek neked egy másikat, amin
ugyanilyen szép színek lesznek.
- Nem akartam, nem akartam, nem akartam... - kántálta a lány s előre-hátra hintázott.
- Tudom, hogy nem akartad leverni. Nézd, még csak el sem repedt a paletta és a festék nagy része
is rajta maradt. Látod? - kérdezte, miközben a lány elé visszahelyezte a különböző festékkel
megrakott edényt. - Akár folytathatod is a munkádat.
- Köszönöm, Angela. Te egy igazi angyal vagy! - és magához rántotta a lányt festékes kezével körbe
ölelve. Felnevetett a lány heves érzelem kitörésétől.
- Igen, egy angyal, akit összekensz a kezeddel, Mickey. - szólt a hátuk mögül egy női hang.
Angela kibontakozott az ölelésből és mosolyogva hátrafordult, ahol a Megan volt. Michaella nővére
és egyben a gyámja is, jött érte hogy hazavigye.
- Gyere, Mickey! Ideje haza mennünk. - nyújtotta a kezét, amiben a húga kabátja volt.
- Holnap is jövünk? - kérdezte Megantől és elkezdett öltözködni.
- Persze, hogy jövünk. Minden nap, hiszen tudod.
Kicsit félre vonta Angelát és kérdőn nézett rá, amíg Michaella a kabátját vette fel.
- Nyugodj meg Megan! Michaella véletlenül a kezével lesodorta a festékes palettát az asztalról és
megijedt, hogy valami rosszat csinált. Megnyugtattam, hogy csak egy kevés festék esett a földre és
minden rendben van.
- Hála az égnek! - tette a kezét a mellkasára és halkan kifújta a benntartott levegőjét.
- Megan! Holnap és a hét hátra lévő részében sajnos nem tudok jönni. Azt hiszem kerülget valami
betegség és nem akarom tovább adni. Ms. Dickenson lesz helyettem.
-Köszönöm, hogy szóltál Angie. - sóhajtott Megan és visszafordult a húgához, aki szépen elrakta a
majdnem kész képet a mappába, ahol gyűjteni szokta a kész festményeit.
- Holnap folytathatod a képedet, ha megérkeztél Mickey. Minden jót Angela és jobbulást kívánok. -
integettek mind a ketten miközben kifelé mentek. - Visszlát minél hamarabb!!
-Visszlát és vigyázzatok magatokra! - és Angela is intett nekik.
Odafordult Michaella székéhez és látta, hogy a padlón lévő festék foltot minél előbb fel kell
takarítania, mielőtt odaszárad. Visszament az asztalához, kihúzta a fiókját és kivette belőle az ilyen
alkalmakra tartogatott rongyot. Fogta, megnedvesítette vízzel a mosdókagylónál és elkezdte
törölgetni a ronggyal a parkettát.
Annyira belefeledkezett a takarításban, hogy el is felejtkezett az immár sötét ablak mellett álló
férfiról, aki nem tudta levenni a szemét a lányról. Angela egyik rakoncátlan hajtincsét a fesékes
kézfejével tette a füle mögé. Éppen akkor nézett fel, mikor az ajtóban halk kopogást hallott.
Jeremy és Margarette Parker voltak és a fiukért, Niegelért jöttek. Már csak ő volt itt. Angela nekik
is szólt, hogy holnap és azután helyettesíteni fogják, mivel nem érzi magát jól. Mikor ők is elmentek
Angela odament az asztalához, de mielőtt elérte volna megszólalt az ismeretlen férfi az ablak
mellett, ijedtében megpördült és majdnem felsikoltott.
- Jesszus! Maga még mindig itt van? - kérdezte a férfit.
- Mint már mondtam, beszélnem kell veled. - s minden egyes szónál közelebb lépett a lányhoz. Lassan
felemelte a bal kezét és a lány arcáról egy papírzsebkendővel letörölt egy festék foltot.
Angela ereiben megfagyott a vér, mikor felfogta, hogy egy idegen közeledik felé és ellentmondást
nem tűrő hangon beszél vele bizalmasan, mintha már régről ismernék egymást. Ijedtében tágra nyílt
szemekkel figyelte, hogy egyik kezében kendővel az arcához közelít, a másik kezével az álla alá nyúl
és kissé felemeli a fejét. Meleg kezétől levegőt is elfelejtett venni és az is kiment a fejéből amit a
bátyjai és az önvédelmi oktatója is mondani szokott, ha veszély fenyegeti. Megkönnyebbülten fújta
ki a levegőt, mikor az idegen először gyengéden végig simított a homlokán a kendővel és elveszi a
kezét, majd megmutatja, a kék, piros és sárga foltot amit akkor törölt le a homlokáról.
- Nem akarlak bántani, csak a festéket töröltem le. - még mindig a keze az állán volt és olyan közel
hajolt hozzá, hogy a lány lehelete összekeveredik az övével.
- Én, ... én ... - suttogta a lány. Nem tudott értelmesen gondolkodni a férfi közelétől. Egy apró
gesztus, hogy leszedte a festék piszkot a bőréről, s ahogy a keze melegét érezte a saját bőrén
teljesen elkábította. Jobb, mint egy slukk egy marihuanás cigiből. Ezt az érzést akár dobozolni is
lehetne és piacra lehetne dobni, amivel akár nagyot is kaszálhatna vele az ember. Ráadásul legálisan.
Teljesen összezavarta és nem utolsó sorban feltüzelte a lányt. A teste lázban égett arra a
gondolatra, hogy csak az arcán érzi a férfi kezét és várakozóan lehunyta a szemét, kissé
szétnyitotta a száját.
- Nem kell így megijedni. - suttogta vissza lágyan az ajkába, mielőtt megcsókolta volna.
Nem bírt ellenállni a lány duzzadt, enyhén szétnyíló, cseresznye piros ajkának. Meg kell tudnia, hogy
milyen az íze. Olyan forró és édes, ugyanolyan puha és lágy, mint amilyennek látszik? Vagy varázslat?
Hiszen boszorka, mégha csak félig is, de akkor is az, bár nem tudja ezt.

3.

Egy elhanyagolt, három emeletes sorházzal szemben lévő, szintén elhanyagolt küllemű alak álldogált
a járda sötét, árnyékos részén. Két sarokkal délre hagyta az autóját. Azzal foglalatoskodott, hogy
csendben, nesztelenül átkeljen egy alvó kutyaól előtt. Nem akarta felébreszteni a horpadt hasú,
durva szőrű dögöt felverni. Ezek az ebek, még a saját árnyékuktól is megijednek, és felverik az
egész környéket segítségért könyörögve. Ami a környéket illeti nem volt semmi szokatlan egy kis
csetepaté a napnak ebben a szakaszában. Hiszen csak most kezdtek ébredezni az itt élő emberek,
akik magukat csak az éjszakai zsiványoknak hívatják. Hiszen amit ők csináltak az fényes nappal nem
nagyon lehetett megtenni. Nem riadtak vissza a lopástól, csalástól, akár embert is öltek, hogy
meglegyen a napi betevő falatjuk, ha úgy hozta a sors. Ezért is akart hang nélkül átmenni az utca
másik részébe. Nem akart feltűnést kelteni. Az volt a feladata, hogy keresse meg a személyt és
tegyen jelentést róla. Szétnézett az utcán jobbra majd balra, nem jött autó, gyors tempóban átkelt
az úttesten. Így is folytatta az útját, a sarkon jobbra befordult egy keskeny utcácskába. Hátra
nézett, nem követi-e valaki. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem, futólépésben közelítette meg
a sarkot és balra fordult. Ebben az utcában volt a kiszemelt személy jelenlegi tartózkodási helye.
Megközelítette az ingatlannal szemben lévő kis nádtetős házat. Egy fa árnyékában várta a megfelelő
pillanatot, hogy lássa amikor a cél személy kijön a bejárati ajtón. Még 2 perc volt hátra. Elővesz a
kopott ballon kabátja belső zsebéből egy cigarettás dobozt és kipöckölt belőle egy szál cigit. Egy
újabb szög a koporsójába. A dobozból előkerült egy öngyújtó is amivel meggyújtotta a cigijét. Pár
slukk után ismét megnézte az óráját és összeráncolta a homlokát. Valami nem stimmelt. Már ki
kellett volna jönnie a házból. Körülnézett a búvóhelyéről, de semmi gyanús dolgot nem talált. Kb. 5
hete kapta a megbízást, hogy meg kell találni egy nőt, akiről a nemén kívül szinte semmi információt
nem kapott. Minden kapcsolatával felvette a kontaktust és miután az összes követ megmozgatott,
akkor kapott némi segítséget egy Manchester melletti apró faluból egy fülest a lány
csecsemőkoráról és attól a ponttól kezdve 4 napja sikeresen rá lelt a lányra. Miután a nyomára
bukkant, megbízójának jelentette majd azt az utasítást kapta, hogy követnie kell és tudjon meg
róla mindent. Oké, rendben. Ezzel nem is volt semmi gond. Azt gondolta, hogy egy megcsalt férj
szeretné figyeltetni a feleségét, aki valószínűleg valaki mással kettyint egyet, míg a hites férj
dolgozik. Elvállalta a melót, de ennek a nőnek se férje, se gyereke, se kutyája, se macskája. Szó
szerint. Magányosabban él, mint a kisujjam. A megbízó azóta a bizonyos nap óta nem hívta, hogy
elvállalta a feladatot, csak akkor kapott tőle e-mailt, mikor a figyeléssel is megbízta. Minden nap
jelentést kell tennie és levélben elküldeni egy elektronikus levélcímre, melyet - a saját magának tett
esküje ellenére - lenyomozott és kiderült, hogy egy kis drogéria nevére van bejegyezve. Ez még
rendben is volt, de másnap kapott egy kissé bizarr borítékot az ajtója előtt találva. Ami benne volt,
meggyőzte arról, hogy jobb, ha nem kutakodik a megbízója felől, hanem okosabban teszi, ha azzal
törődik amire fel lett fogadva. Vagyis figyelni kell egy teljesen átlagos, teljesen hétköznapi vöröses
barna hajú, zöld szemű szépséget, aki még egy légynek sem tudna ártani.
Ezért volt itt és gyújtott egy másik cigire. Valami volt a levegőben, valami ami miatt ez a mai este
nem volt olyan mint a többi este. A lánynak már ki kellett volna jönnie a házból, bemenni egy sarki
éjjel-nappaliba és venni féltucat csomag cukros édességet, pár darab csokit. De most még mindig
bent volt, mivel égett a két emeletes régi iskola egyik tantermének a világítása. Ami azt jelentette,
hogy a lány még nem hagyta el az épületet. Ismét az órájára nézett, már 15 perce késett. Azért
tudta jól, hogy nem a takarító személyzet volt még bent, mert azok már egy órája elmentek. Csak a
lány maradhatott egyedül. De mi a fenét csinál odabent eddig és egyedül? Meg kell néznem! - hozta
meg a kockázatos döntését. - A megbízóm is ezt várja el tőlem. Mindent a lehető legközelebbről, de
hangtalanul és láthatatlanul. Vagyis azt is tudjam meg, melyik a kedvenc zenéje, milyen színű a
fogkeféje, de nem tudhatja meg, hogy megfigyelés alatt van.
A fa árnyékából szétnézett először a járdát, majd az utcát. Nem látott semmi gyanúsat, így átment
az úttesten egyenesen ahhoz az ablakhoz, melynél világosság volt.
Mikor benézett az ablakon azt látta, hogy két napszemüveget viselő ember éppen megcsókolni
készül egymást. Várt egy kicsit és jobban szemügyre vette őket. Ekkor ismerte fel a lányt, aki egy
ismeretlen férfi karjaiban volt, ami nem volt jellemző rá. Legalábbis a megfigyelt idő alatt. A férfi
legalább két méter magas lehetett, sötét, kissé hosszan hagyott, hullámos haja félig takarta az
arcát, de azt jól látta, hogy ő is napszemüveget hord. Arcán 3-4 napos borosta volt látható. Nagy,
lapát tenyere a lány tarkóján pihent, hüvelykujjával lágyan simogatta a lány elefántcsont színű,
hamvas bőrét, ha úgy döntene, egy szem pillantás alatt kitekerhetné a lány nyakát. Bőr kabátja
széles, erőtől duzzadó vállára és hátára ráfeszült, mint amit méretre készítenek. Nem szívesen
találkozna vele egy sötét sikátorban, az biztos. Éppen hátra lépett egy lépést, egyenesen egy száraz
fa ágra, mely hangos reccsenéssel kettétört. A hangra a férfi az ablak felé fordult, úgy hogy a lányt
védelmezően félig eltakarta hatalmas testével, mintha bármelyik pillanatban rájuk támadna valaki, Ő
kész lenne szembe szállni vele a lány biztonsága miatt. A férfi észrevette, habár a teremben
világított a lámpa és odakint koromsötét volt már. Tudta, hogy őt figyeli. A magán detektív szeme
először összeszűkült, majd miután felfogta mit lát, hatalmasra kerekedett hitetlenségében. Ugyanis
a férfi, amikor fenyegetően felhúzta a felső ajkát, olyan nagy metszőfogai voltak, amilyen egy
átlagos embernek nincsenek. Nem sok olyan dolog van, amit még nem látott életében, de ez merőben
újnak számított még neki is. Ijedtében hátrafelé kezdett lépkedni, mivel nem nézett a lába elé,
elbukott egy terméskőben és a hátsófelére esett. Amilyen hamar csak tudott felpattant a földről és
átszaladt a túloldali járdára, majd szaladt ahogy a lába bírta. Nem akarta még véletlenül sem, hogy
az a valaki, vagy valami utolérje és elkapja. A válla felett még éppen látta a megvilágított ablakból,
hogy a férfi és a nő már nincs a teremben. Olyan gyorsan futott, hogy szétnyitott piszkosszürke
ballon kabátja szárnyként csapdosott utána. Beszaladt egy keskeny, alig észrevehető sikátorba és
megbújt az első árnyékos helyen és a szorosan a falhoz simult. Ekkor vette észre, hogy a kalap a
fejéről a járdára pottyanhatott, mert a lágy szél belekapott a sötétbarna, göndör hajába.

Daemon egy reccsenő faágra lett figyelmes, hirtelen felkapta a fejét, még mielőtt megkóstolhatta
volna a lány édesen hívogató ajkait. Halk, fenyegető sziszegést küldött az ablak irányába, mikor
meglátta a kukkolót. Testével takarta a lányt, harcra készen egészen addig, míg az ismeretlen el
nem szaladt. Mérlegelnie kellett, hogy a fickó után ered és itt hagyja a lányt védtelenül, vagy itt
marad a lány mellett és hagyja elmenekülni a pasast. Végül megfogta a lány kezét és gondolkodás
nélkül sietős léptekkel maga után kihúzta a teremből. Éppen kiért a folyosóra, ahol félhomály volt, s
homlok ráncolva fordult hátra, mert nem tudta miért nem jön a lány és egy nagy meglepetés részese
lett. A lány a szabad kezével az ajtófélfába belekapaszkodott, és olyan elszánt arcot vágott, aki
mindenre képes, hogy megvédje az erényét.
Angela először fel sem fogta mi történik vele, mikor megérezte a férfi édes, szédítő leheletét az
orrában, majd mintha mindezt elvágták volna hirtelen erős szorítást és rántás érzett a kezén
miközben a férfi kifelé rángatja a sötét folyosóra. Ekkor észbe kapott és kényszerítette az agyát,
hogy emlékezzen az első két biztonsági lépésre, ha megtámadnák egy késő éjszakai órában, hogyan
védje meg magát. Első: ágyékon rúgás, gyomorba térdelés. Oké, kipipálva. Második: fuss, ahogy a
lábad bírja! Na ezzel azért voltak gondok, mivel a férfi még mindig fogta a csuklóját és nem engedte
el, hiába adott bele apait-anyait az ütésbe. Kissé előre görnyedt, de nem engedett a szorításból.
Angela kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kezét az erős szorításból, de úgy érezte, mintha
satuba fogták volna.
- Mit csinálsz?- kérdezte reszelős hangon, kiegyenesedett s mélyet lélegzett majd lassan kifújta a
levegőt.
- Mégis mit gondolsz? - önkéntelenül tegeződésre váltott. - Nem fogok veled menni innen sehová! -
közben próbálta kiszabadítani a rabul ejtett csuklóját.
- De igenis velem fogsz jönni, mert nem látok más megoldást. - beszéde alatt lefogta a lány ütlegelő
szabad kezét is közben magához húzta, míg az orruk majdnem összeért. - Ugyanis tudom, hogy ki
vagy te valójában.
- Mit tudsz te rólam? - értetlenkedett Angela s remélte, hogy nem jól értelmezte a férfi szavait. -
Nem is ismersz, semmit sem tudsz rólam! - suttogta s mereven bámulta a férfi érzéki száját, mely
alig egy-két ujjnyira volt az övétől.
- Ez igaz, nem ismerlek, de ismertem az apádat és az anyádat! Az apádnak megesküdtem, hogy
melletted leszek mikor szükséged lesz rám és nem szoktam megszegni a fogadalmaimat. Pláne nem
azt, amelyiket a hozzám közel állóknak teszek, vagy tettem.
- Mmmi? Ismerted a szüleimet? Mikor? Hol? Hogyan? - szakította félbe hitetlenkedve a férfit.
- Úgyhogy vagy önként velem jösz, vagy a hátamra veszlek akár egy zsák krumplit és magammal
viszlek. - hagyta figyelmen kívül a lány szavait. - Választhatsz!
- Sikítani fogok és nem félek tőled!
- Rendben, figyelmeztettelek, volt választásod! - mosolygott, majd egykedvűen megvonta a vállát és
egyszerűen felkapta a vállára, mire a lány első meglepetéséből felébredve elkezdte a hátát az
öklével csapkodni a lábával pedig rugdosni. A bejárati ajtó előtt a férfi hirtelen letette a földre. -
Ha még egyszer megütsz, nem állok jót magamért. Szavamra, nem szokásom nőket bántalmazni, de a
mi sok az sokk. Megértetted?!
Angela bólintott majd ismét megkérdezte. - Honnan ismerted a szüleimet?
Válasz helyett az ismeretlen, de rendkívül jóképű idegen kinyitotta az ajtót és kinézett rajta, majd
megfogta a lány karját és maga után húzva sietve megkérdezte: - Hol parkoltad le az autódat?
- Nem autóval jöttem. - felelte a lány. Ismét elfutotta a méreg, ha az autójára visszagondol, ami
aznap reggel csütörtököt mondott és egyszerűen nem indult be. Ezért tömegközlekedési eszközzel
jött el otthonról, bár nem szerette ha földalattira vagy metróra kellett szállnia. Az emberek mindig
megbámulták, a levegőbe szagoltak ha körülötte voltak. Mintha tudták volna, hogy ő nem egészen
ember, csak a külseje az. Pedig Angela mindent elkövetett, hogy beilleszkedjen közéjük. Már kislány
korában is állandóan körülötte sündörögtek, udvaroltak neki a fiúk, a lányok pedig kiközösítették és
nem álltak vele szóba emiatt az ok miatt, hiszen féltékenyek voltak rá, de semmi pénzért be nem
vallották, még saját maguknak sem. Nem is volt barátnője, akivel mint a legtöbb gyerek, később
pedig a kamasz lányok, megbeszélnek mindent és mindenkit, megosztják egymással a titkaikat. Neki
ott voltak a bátyjai, velük beszélte meg a problémáit, a legfiatalabbikkal pedig a gondolatait és
legféltettebb titkait és félelmeit. Mikey, akit fel kellett volna hívnia, hogy jöjjön érte munka után
és vigye haza. De nem tudta felhívni, mert megjelent a terem ajtajában egy idegen férfi és teljesen
elvarázsolta a megjelenésével, illatával és “magával ragadó modorával”. Ami elég nevetséges volt,
mivel a megjelenése illett a környékhez ahol dolgozott és nem szívesen találkozott volna vele egy
sötét, szűk sikátorban. A magával ragadó modora pedig hagy némi kivetni valót maga után, mivel szó
szerint maga után húzva vezette le a lépcsőn a járdára.
Angela megrázta a fejét, mintha álomból ébredne, és szeretné kitisztítani a fejét az álomból
visszamaradt emlékképektől. Ezért megfeszítette magát és nem mozdult, mire a jóképű idegen
rápillantott és figyelmeztetést látott a szemében, melyből kiolvashatta, nehogy mégegyszer eszébe
jusson boksz zsáknak használni, mert most már felkészülten fogja várni a csapást és védekezni fog.
- Nem megyek innen sehová, amíg el nem árulja, hogy honnan ismeri a szüleimet! - emelte fel a
hangját távolságtartóan a lány. - Mégis kinek vagy minek néz engem?
- Elmondom, amint találok egy megfelelő helyet, de nem itt és nem most. - a mondat utolsó felét
lassan és ellent mondást nem tűrően ejtett ki. - Nem nézlek másnak, mint aki vagy, Angela Jade. -
jobbról egy apró neszt hallott és elkapta a lányról a szemét és meglátott a sikátor falának
támaszkodó férfit, majd két másikat akik a sikátor egyik távolabbi árnyékából léptek elő.
- Nocsak, nocsak. Valamin összeveszett a párocska? - gúnyolódott az a férfi, aki a falnak
támaszkodva egy vékony szivar véget tett a szájába, de nem gyújtotta meg, csak ízlelgette.
Törődj a magad dolgával! - csattant fel Daemon, de hangosan nem mondta ki, csak hangosan fújt
egyet és gyilkos pillantást küldött az ember felé, majd visszafordult a lányhoz, aki ijedtében nyelt
egy nagyot és rémülten nézett körül. Daemon követte a szemével, mitől ijedhetett meg ennyire a
lány. Balról és jobbról 4-5 ember férfi közelített feléjük, s kinézetük alapján nem túl bizalom
gerjesztően néztek ki. Legalább lesz kin levezetem a feszültséget! - gondolta kárörvendően. Egyikük
kezében egy baseball ütő, egy másik kezében kb. másfél méter hosszúságú lánc lógott. A harmadik
kezében egy boxer volt, amit éppen akkor húzott fel a jobb keze ujjaira és a bal kezével simogatja,
vagy éppen nyugtatja, hogy nem kell már türelmetlenkedni, mindjárt akcióba lendülhet, csak türelem.
Nézőpont kérdése. A másik kettőnek nem volt semmi a kezében, de elég nagy darabnak néztek ki,
rontott a külsejükön, hogy kopaszra borotválták le a fejüket és különböző piercingeket aggattak a
füleikbe és orrukba. Remek! - gondolta bosszúsan Daemon. Nem akarta a lányt ilyennek kitenni. Nem
így képzelte el az első találkozásukat, hogy szarrá ver egy nyolc fős keménynek tűnő bandát, majd
kéri, hogy kövesse önként és bízzon benne. A rosszseb álljon mindegyikbe, hogy éppen őket kellett
kiszúrniuk!
- Nem akarod velünk megosztani ezt a szép kis pillangót?! - kérdezte ismét a falnak támaszkodó
fickó, valószínűleg a vezérük. Miközben beszélt ellökte magát a faltól és tett egy lépést a lány felé,
szemével félreértehetetlenül tudtára adva mind a kettőjüknek, hogy mire gondolt. Pár milliméteres
hajába csíkok voltak borotválva, melyet az egyik kezével megsimogatott, aztán le a nyakára,
mellkasára végül megfogta a felismerhetetlenségig szaggatott és mosott farmeren keresztül a
mogyoróit és közben a lányon legeltette a szemét. A lányt hányinger kerülgette mikor felfogta mibe
keveredett. Az Ónix egyre forróbban égette a bőrét. Ha továbbra is ilyen intenzitással jelez, a
végén egy hatalmas ovális alakú égési heg marad a helyén - ami eddig még nem fordult elő, bár voltak
húzós kalandjai. Vagy összeszedi az összes erejét és elkezd olyan gyorsan futni ahogy csak a lábai
bírják, vagy itt erőszakolják és kínozzák halálra. Na jó ez egy kicsit túlzás! Kerekedett felül a
józanabbik fele az eszének és felidézte azt az időszakot, amikor a bátyjaival kellett megmérkőznie,
verekednie pont ilyen eseteket színlelve. Addig nyösztették, könyörögtek neki, amíg kötélnek nem
állt és suli után otthonuk kertjében vagy éppen a szobájukban el nem kezdtek a lányt oktatni hogyan
védje meg magát a támadójával szemben. Ezt körülbelül két és fél - három évig csinálták, addigra a
lányt olyan jól “kiképezték”, hogy sorra verte meg a testvéreit és onnantól fogva csak akkor kellett
“megmérkőzniük”, ha a lány is akarta. Most, ebben a pillanatban értette meg, fivérei miért bántak
vele akkoriban olyan keményen, szigorúan, néha akarata ellenére is és hálát adott azokért a
csatákért. Vett egy mély levegőt és felmérte az ellenfeleit, kereste a gyenge pontjaikat.
- Csak rajta, próbáld meg, hátha te több szerencsével jársz, mint én! - hallotta az Ő idegenje
hangját és nem akart hinni a fülének. A férfira nézett és ha a nézéssel ölni lehetett volna ott
helyben meghal a pasi - bár a medál mást súgott. Csodálatos! Eggyel több barom seggét kell
szétrúgnia! Angela olyan dühös lett, hogy a futásról egészen megfeledkezett. Annyira lefoglalta a
férfi, hogy azt vette észre, hogy egy kéz kulcsolódik a csuklójára és neki ütközött egy kemény
falnak. Olyan gyorsan történt ezután minden, hogy felfogni nem volt idő. A banda vezére olyan
erővel nyomta a falnak, hogy beverte a fejét és egy pillanatra elsötétült előtte a világ, gyorsan
megrázta gondolatban magát és a tapogató kezek után kapott, de a fickó erősebbnek bizonyult és
Angela nem tudta megakadályozni, hogy a ruháját elől ne tépje szét és a mellét ne fogdossa. Érezte
a pasas bűzös leheletét az arcán, a fülébe lihegett és bele is nyalt, melytől gombóc gyűlt a torkában.
Összeszedte magát és mozdulatlanná dermedt, mitől a férfi kissé felnevetett és lazított a mellét
szorongató durva, erőszakos fogásból. Angela másra sem várt a jól bevált önvédelmi taktikát
választotta: felhúzta a térdét és keményen ágyékon térdelte a fickót, aki fájdalmában felkiáltott és
annyira lazított a szorításon a csuklóján, hogy a lány kiszabadította, majd a jobb kezével taszított
rajta annyira, hogy a bal kezével állon tudta ütni. A pasas megtántorgott, mert nem számított erre a
lánytól, s ezt a hezitálást kihasználva a lány beküldött neki egy jobb horgot a szeme alá, melytől
kifeküdt. Nem maradt arra ideje, hogy megvizsgálja magát, mert jött egy másik akinek a bal
kezében egy kés volt és a lány ösztönösen a jobbra lépett közben a bal kezével erősen elkapta a
férfi csuklóját, jobb öklével pedig fültőn vágta, amitől a földre esett arccal. Az ütéstől a figura
állkapcsa kiakadt, de Angela még mindig fogvatartotta a csuklóját, kicsavarta belőle a kést,
megfogta és a pasas bal kezébe lendületből beleszúrta a kést, amit olyan erővel sikerült, hogy járda
kövét felkarcolta vele. A bal öklével elhallgatta a kínjában feljajduló gazembert. A vérében az
adrenalin dübörgött, szeme előtt vörös karikák táncoltak, felegyenesedve tekintetével kereste a
következő támadót, de már egy sem maradt. A semmirekellők a földön feküdtek és nyöszörögtek
fájdalmukban. Még egy volt talpon, de a többit elnézve, már nem sokáig. Ám hirtelen valaki elkapta
hátulról a derekát és nekivágta arccal a falnak, melytől elborult az agya. Reflexből a könyökével
hátra ütött, mire sikerült megfordulnia az őt körül ölelő karok szorításában.

Daemon arcáról valamelyik balfasz leverte a napszemüvegét, mely ripityára törve hevert a sikátor
fala tövénél. Bakker, ez volt a kedvenc darabja!! A kopasz, amelyik lesodorta, éppen kajánul
vigyorgott, mikor visszafordult felé és elakadt a lélegzete, amikor meglátta a szemét, mely nem
hasonlított egyetlen ember szeméhez sem. Máskor kerek, fekete pupillája, sötétbarna írisze, most,
a harc hevében megváltozott, pupillája keskeny éjfekete csíkká, írisze sötétbarna sárgával és
zölddel keveredett és úgy nézett ki, mint egy vad és kegyetlen nagymacska szeme, ami a véredet
akarja, mert felverted nyugodt álmából.
- Meglepetés, vadbarom! - szűrte a fogai között, s gonoszan felnevetett és hagyta, hogy ez is had’
lássa meg a szájából kikandikáló hegyes agyarak végeit, melyek pengeélesek voltak. Ugyanaz volt a
reakciója neki is mint a többinek, kidüllesztette a szemét és pislogni is elfelejtett. Ekkor az idióta
kapott egy kemény jobb egyenest az orrába, melytől egyből elterült a járdán és imádkozhatott, hogy
az orra nem ment fel az agyáig. Halk dulakodásra és csonttörésére kapta a lány felé a fejét. Már
éppen közbe akart lépni, mikor felfogta, a lány hiába van a földön, nem az ő csontjai szétzúzódását
hallotta, hanem a másik kopaszét. Éppen szétrúgta a fickó jobb térdét a bal csizmás lábával, a
jobbal kirúgta a másikat alóla, így a kopasz fejét jól bevágta a kemény járda betonjába. A lány
helyből felpattant és a pasas hasán landolt lovagló ülésben, két térdét a bordáiba nyomta, először
jobbról majd balról az arcába kapott egy-egy kemény ütést és k.o.-ra kényszerítette a pasast.
A lány hevesen zilált, haja csapzottan a homlokára tapadt, krémszínű selyemblúza szétszaggatva elől
látni engedte gyorsan fel-le mozgó mellkasát és fehér csipke melltartóját, lapos, kisportolt hasát is.
Térdig érő sötétbarna szoknyája is megsínylette a harcot a combján oldalt felhasadt és Daemon
meglátta szintén fehér csipke alsóneműjét. A lány két levegővétel között hátra simította az arcából
a vöröses barna haját és láthatta a felhorzsolt kézfejét is. A lánynak most igazi harcos kinézete
volt, de egyben nagyon szexi is volt abban a magassarkú térdig érő fekete bőr csizmában.
Daemonnak elakadt a szituációtól a lélegzete, szíve vadul dörömbölt mellkasában, de most nem a
harci hév miatt, hanem egészen más miatt. Teljesen felizgatta a lány látványa, ahogy ott ül a
nagydarab hasán és zilálva, apránként kortyolgatja a levegőt. Mikor felemelte a fejét, a tekintetét a
férfiéba fúrta. Idáig a napszemüvegtől nem láthatta a gyönyörű, igézően világító zöld szemét.
Látszott rajta, hogy kész vele is megküzdeni, ha férfi tovább provokálja. Daemon odasétált a
lányhoz és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a kopasz pacákról. Tudta, hogy a szeme még nem
változott vissza vadmacskából “normálisba”, de lányon nem látszott meglepettség, inkább üresség,
majd elernyedten lehunyta a szemét, és egész egyszerűen leomlott a járdára, fejét csak azért nem
verte be, mert a férfi még időben el tudta kapni és a karjaiba zárni. A bal kezével a tarkója alá
nyúlt és a fejét óvatosan elhelyezte a jobb karjára, bal karját a térde alá csúsztatva felállt vele
olyan gyengéden, mintha porcelánból lenne és bármelyik másodpercben apró darabokra hull, ha nem
vigyáz rá eléggé. Bűnbánóan a lány arcát fürkészte és bánta, hogy nem fogta meg a lány karját
rögtön az első pillanatban és nem teleportálta el a biztonságos házba, ahol mindent elmagyaráz neki,
de félt a lány reagálásától és attól tartott, hogy hisztérikus rohamot fog kapni. Ezért maradt a B
tervnél, hogy a lány autójával mennek a házhoz, de azzal nem számolt, hogy a lány nem kocsival ment
a munkahelyére. Nagyot sóhajtott, körülnézett, hogy nem látja-e valaki, majd sarkon fordult és
keresett a sikátorban egy árnyékos helyet, ahol a biztonságos házba illant a lánnyal.

4.

Angela lehunyt pillákkal, az öntudatlanság bársonyosan meleg tengerén lebegett háttal a víz
felszínén. Szemét kinyitni nem tudta, de nem is akarta, olyan mámorító érzés kerítette hatalmába.
Ilyet akkor érez az ember, ha a kedvenc likőréből megiszik egy-két pohárkával, csak éppen annyit,
hogy ha becsukja a szemét, a mennyekbe képzelje magát. A medalion hűvösen simult a bőréhez.
Meleg acélos karok ölelik körül, egy biztonságot nyújtó ölelés, amit álmaiból, rögtön felismert. Ezt
az álmot, akkor szokta látni, mikor a fivéreivel előzőleg keményen gyakorolt és közben a sebei
gyógyultak. De hirtelen, mintha elvágták volna ezt a melegen ölelő, szerető gyengédséget, átvette a
helyét a Fájdalom.
Ez az a szó illetve érzés, amit az ember soha, de soha nem tud elkerülni, vagy megakadályozni, hogy
ne legyen jelen, ha egy jó kis edzésben van részünk négy idősebb, erősebb és ravaszabb fiú
testvérekkel szemben, akik azt hiszik rólunk, hogy mi vagyunk az a tárgy ami homokkal van
megtöltve és a hajánál fogva fel van akasztva az edzőterem egyik sarkába és teljes erőbedobással
ütni, rúgni lehet. Még szerencse, hogy ezek a fiúk, drága, egyetlen és kedvenc kishuguk nem az a
törékeny kis virágszál, akinek vagy aminek első látásra tűnik. Ezt a csajt, kemény fából faragták és
ezek a fiúk tudják is ezt róla és nem kímélik az edzések során. Ugyanúgy bánnak vele, mintha Ő is
fiú lenne és aki sok mindent kibír sírás nélkül. Igen, jól tudják, mivel ismerik és szeretik ennek
ellenére, hiszen ezt az Ő érdekében csinálják végig, egészen addig amíg sorozatosan felül nem
kerekedik felettük és Ő használja őket boksz zsáknak. Ez a sorozat először három egymást nem
követő nap volt, ez volt az első szint. Mikor teljesítette az első szintet, nehezítettek a feladatán és
megduplázták a napok számát. Végül tíz szint volt, amit a lány kb. két és fél - három év alatt
teljesített.
Igen, azokban az első napokban érezte magát így a lány, amíg rá nem jöttek szűk családi körben,
hogy a csokoládé és az édesség “jótékony” összetevői gyógyító hatással van a szervezetére. Ami
most elmaradt ezeknek a hiányában. Bár kihagyott pár évet azóta, de jól emlékezett az edzések
utáni fájdalmas órákra, amíg a gyorsan gyógyuló szervezete rendbe nem jött. Általában reggelre,
mire suliba kellett menni, semmi nyoma nem volt az előző napi veréseknek, maximum egy-két kék folt
a legdurvább helyeken, amiket egy jó csellel el lehetett tüntetni.
Nos, most is ez a helyzet. Na de, várjunk csak! - ráncolta össze a homlokát. - Már legalább egy hete
nem találkozott a testvéreivel, nem hogy harcolt volna velük! - gondolkozott Angela még mindig
csukott szemmel. Kezével megsimogatta az arcát és enyhe bizsergést érzett a vállában és a
kézfején. Kinyitotta a szemét megnézte a kezét és megpillantotta a sérüléseket, amit az ütések
nyomát jelezték. Lehunyta a pilláit és gonoszul elmosolyodott, azok az idióták rosszabbul jártak egy
enyhe zsibbadásnál és néhány zúzódásnál. Amint elfogyaszt egy-két szelet karamellás csokit, már
csak a hűlt helye lesz ezeknek is. Félig felült az ágyában s elkezdett a táskájáért nyúlni amit az ágya
mellett szokott letenni a padlóra. Keze csak a levegőt markolászta.
- Lám, lám, Csipkerózsika felébredt! - dünnyögte egy mély hang, majd egy ajtót hallott halkan
becsukódni.
Szemhéja felpattant és olyan hirtelen ült fel, mint aki karót nyelt. Meredten, kikerekedett
szemmel bámult az ajtóban állóra.
- Hol vagyok? Mit keresek én itt? Miért hozott magával? - kérdések sorozatával bombázta a
hatalmas monstrumot, aki az ajtótól tett egy lépést az ágy felé. Angela szétnézett a szobában és
elakadt a lélegzete amikor meglátta mekkora ágyban feküdt. Legalább két és fél méter széles és
hosszú volt, szinte elveszett az ágy közepén a bordó és sötét lila ágyneművel borított párna és
paplan alatt.
- Látom, nincs agyrázkódásod és a nyelvedet sem haraptad el!! - gúnyolódott a férfi rekedten mély
hangszínével s kezével végig dörzsölte az arcát, majd az állát.
- Akaratom ellenére hozott ide! - figyelemre sem méltatta a másik megjegyzését!
- Hol tanultál meg így verekedni? - engedte el a füle mellett a kérdéseket, akárcsak a lány. Szóval,
egymás mellett elbeszéltek.
- Na, nem! Semmit nem mondok, amíg el nem árulja, hogy mi ez a hely. HOL vagyok? - tette fel ismét
a kérdést, hátha most több szerencsével jár és megtudja a választ.
- Egy biztonságos helyen, ahol nem kell félned. - felelte a válasz elő kitérve.
- És van ennek az állítólag biztonságos helynek neve is? Miért hozott ide?
Válasz helyett a férfi a kabátja zsebéből elővett egy Mars szeletet és az ágyra dobta.
- Edd meg, ettől visszatér a szín az arcodra! - mondta mosolyogva az ágyra mutatva.
Angela gyanúsan nézegette az ágy szélén lévő csokoládé szeletet, ami egyébként a kedvence volt.
Összefutott a nyál a szájában és nyelt egy nagyot, de nem mozdult.
- Ki maga és mit akar tőlem? - nézett a férfi sötét szemébe. Mivel most nem volt rajta a fél arcát
eltakaró napszemüveg így megnézhette végre anélkül is. Sötét szemöldöke sűrű és ívelt volt, mely
követte a szemének vonalát, amit dús, sötétbarna pillákkal keretezett obszidián fekete szeme volt.
Lenyűgöző látványt nyújtott, egy háborgó tengerhez lehetett leginkább hasonlítani, ilyet még soha
nem látott ezelőtt Angela. Megbabonázva érzete magát, nem tudta levenni róla a tekintetét. Úgy
érezte magát mint ha egy körhintán ülne s vele szemben pedig a férfi. Nem látott tisztán semmi
mást csak a férfi mély, örvénylő szemét, a szoba többi részét - egy asztalt, ugyanolyan fából
faragott, sötét szövettel bevont óriási fotelt, a szomszédos falon egy polcozott szekrényt, telis
tele különböző könyvekkel - pedig homályosan. Fejében közben egymást kergették a gondolatok és
hirtelen enyhe nyomást érzett benne. Homlokát ráncolva erőnek erejével elfordította fejét és a
szoba túlvégében valami szokatlanra lett figyelmes. Egy ajtóra szegezte a tekintetét. Nem mert
visszafordulni a férfi felé.
- Víz csobogást hallok? - kérdezte s egyik kezével megdörzsölte a halántékát a másikkal nyúlt a
takaróért, hogy kikeljen az ágyból. Félúton a fürdőszoba felé kapott észbe és hirtelen megtorpant. -
Hol vannak a ruháim? - kiabált haragosan s mégis döbbenten a férfira és egyik karjával eltakarta a
mellét. Habár rajta maradt a fehérneműje, de a férfi előtt így is meztelennek és kiszolgáltatottnak
érezte magát. Másra sem vágyott, minthogy megint egyedül lehessen és felöltözhessen. De
legfőképpen egy jó forró zuhany, hogy rendbe tegye a gondolatait és fekészülhessen a
beszélgetésre amit a férfi annyira akart.
- A fürdőszobában megtalál mindent amire szüksége lehet. - mondta egyre mélyülő hangon és sarkon
fordult, hogy kimenjen a szobából. - Később visszajövök. - keze a kilincsen volt, de váratlanul
megtorpant a lány hangjára.
- Várjon! - szólt utána Angela és elkapta a férfi karját. - Azt mondta, hogy ismerte az apámat és az
anyámat. - közelebb lépve hozzá, mintha elfelejtette volna a hiányos ruházatát, ami igaz is volt, de
erre a választ feltétlenül tudni akarta.
Daemon visszafordult a lányhoz, amit keservesen meg is bánt abban a pillanatban, mert foglyul
ejtette a lányt körüllengő bűbája és az intenzív méz és aloe vera illata, mely beivódott az emlékeibe
- az agya egy rejtett zugába - és bárhol felismerné a lányt az illata alapján. Nem bírt ellenállni a
rátörő vágynak, hogy megízlelje a lány ízét. Már megint! Tudnia kell! Csak egy csók és békén hagyja a
lányt. Hirtelen kinyúlt a lány után, magához rántotta és száját az ajkára tapasztotta. Úgy tapadt a
lány ajkaira, mint egy szomjazó a vizes kulacs szájára. Nyelvével utat tört magának a lány ajkai
között. Kezével a lágy hullámok fölött megfogta az arcát és hüvelyk ujjával cirógatni kezdte a
hófehér bőrét. Azt hitte a lány ellöki magától, de ahogy találkozott a nyelvük, mintha átszakadt
volna egy gát és az ár elsodorta volna őket az érzékiség birodalmába. Egyből meredezni kezdett
odalent és még többet akart a lányból.
Angela teste lázban égett ettől az érzéki, vad férfitól. Megőrjítette az illata, a bőr és egy
ismeretlen fanyar fűszer keveréke. Érzékei pillanatok alatt hiperaktívak lettek. Keze, önálló életre
kelve a férfi nyaka köré fonódott és ujjaival beletúrt a selymes fekete fürtökbe. Igen, olyan
selymes, mint ahogy gondolataiban sejtette. Tüzes és izgató csók volt ez, mely rabul ejtette őket.
Nem tudtak elszakadni egymástól. A férfi egyik keze a tarkóján a másik a fenekén pihent, mellyel
magához húzta és a lány érezte vágya kemény bizonyítékát. Majd hatalmas tenyere elkezdett
felfelé siklani a lány gerince mellett, melynek hatására a lány a férfi szájába nyöszörgött. De a csók
egyszer csak véget ért. A férfi hátra lépett és kiment az ajtón hátra se nézve.

Ki kell innen jutnom, mielőtt elveszítem a maradék eszemet is. Ő Annabelle és Blame lánya! Ő
Annabelle és Blame lánya! - Ezt kántálta a folyosón ahogy a többiekkel való találkozóra sietett. A
folyosón a vastag szőnyeg elnyelte sietős, erőteljes lépteit. A falakon lévő lámpák már égtek, melyek
a mozgás érzékelő hatására kapcsolódtak be és innen tudta Daemon, hogy a többiek már várják a
tárgyalóteremben. Le kell higgadnia, így nem láthatják meg a társai, még mindig érezte az orrában
Angela kábító illatát, mely a szobát is körüllengte, mint egy lágy, francia parfüm, ami úgy hatott a
kifinomult az érzékszerveire, mint vörös posztó egy vad, megbokrosodott olasz bikának.
Figyelmeztetni akarta a társait a lányról, aki itt van az ő szobájában, aki nem más, mint
megboldogult harcos társuk egyetlen utódja. De ettől eltekintve félig, az esküdt ellenségük vére
folyik az ereiben és megtévesztő lehet az illata, melyből nem derül ki, hogy félvér. Aki nem tudja az
igazságot, könnyen boszorkánynak mondaná, hiszen a boszorkákra jellemzően vöröses árnyalatú a
haja, világos a bőre, mely márvány látszatát kelti s oly tökéletes és “ember” legyen a talpán az a
férfi, aki meg-álljt-tud-parancsolni a kezének, hogy megérintse. A folyosó végén jobbra fordulva
lesietett a lépcsőn mely az alsó szinte vezetett. A lépcső tövében nyílt egy ajtó, ami az alagsort
nyitotta, ahol egy szobát edzőteremnek és fegyvertárnak rendeztek be. Minden olyan kézifegyvert,
bombát, robbanóanyagot, nehézfegyvert egy többszörösen megerősített, tűzvédett, hatalmas
páncélszekrényben tartottak, amit nem használtak. Ezt az ajtót elhagyva balra fordulva ismét egy
folyosóra kanyarodott be, mely kinézetre megegyezett a felsőszinten lévővel. A második ajtót
szélesre tárva belépett oda ahol a társai türelmetlenül várakoztak. A terem közepén egy hatalmas
ovális asztal volt székekkel, a falak mentén katonai, keskeny szekrényekkel. A szemközti falon egy
hatalmas plazmatévé, mindenféle kiegészítővel, mint például számítógéppel, dvd lejátszóval,
műholdas telefonnal. Az asztal végében egy Sony projector volt, a tévé felé a mennyezetre
rögzített vetítővászonnal kiegészítve, melyet egy kézmozdulattal használhatóvá vált.
Ahogy belépett a terembe minden szempár rá szegeződött, kiváncsisággal, várakozással telve.
Kivéve két harcost akik még nem érkeztek meg. Raven volt az egyik, az egyetlen harcos akinek volt
egy életpárja és állandóan elkésett a megbeszélésekről. Messy, aki a legerőszakosabb,
legfaragatlanabb vadállat volt a csapatban. Ő sem a pontosságáról kapta a beceneveit, hiszen most
sincs jelen, habár a többiek ennek inkább örültek.
- Megtaláltad? - kérdezte Cox, miközben egy henger alakú, műanyag dobozt vett elő a
mellényzsebéből, felpattintotta a tetejét, kivett egy apró bogyót belőle és a szájába dobta.
Mindenki tudta róla, hogy erős fájdalomcsillapítóval tömködi magát, bár már nyoma sem látszik
annak a sérülésnek, aminek a fantom fájdalmát próbálja vele csillapítani.
- Daemon, ugye nem azt akarod velünk közölni, hogy idehoztad a házba? - hallatszott egy ingerült
hang a terem egyik sarkából és egy halk pukkantás, ami leginkább egy rágógumi puffanásra
hasonlítható. Jarrett imádott rágógumizni, ez legalább eltereli a figyelmét az állandó vérszomjáról,
ami mostanában megkörnyékezte, ahogy ő fogalmazta. Tenyerével rátámaszkodott az asztalra, amíg
a válaszra várt.
Daemon mélyet sóhajtott és tekintetét mindegyikükön végighordozta s csípőre tett kézzel azt
felelte: - nem hagyott más választást.
Waldo, olyan hirtelen pattant fel a helyéről, hogy a szék nagy csattanással hátracsapódott a sötét
márvány járólapra.
- Neked elment a józan eszed? - mérgében egy nagyot ütött az asztal lapjára. - Kígyót melengetsz a
kebleden, hercegem!
- Fogd be a szád! - kelt a lány védelmére Daemon. - Nem tudhatjuk, hogy ő is ugyanolyan-e mint a
többi!
- Ezt most komolyan mondtad, vagy csak mozog a szád és rosszul értettem? - Waldo arany színű
szeme haragosan villant egyet.
- Hiszen félig a mi fajtánk vére csörgedezik az ereiben és nem lehetünk biztosak , hogy a lány is
ugyanolyan kegyetlen mint az anyja testvérei. - hagyta figyelmen kívül a gúnyos megjegyzést.
- Te most magadat vagy minket akarsz meggyőzni? - Jarrett is bekapcsolódott a heves szóváltásba
és beletúrt kékes zöldre festett tüsi hajába.
- Egyet bizonyossággal tudok, hogy nem akart a torkomnak ugrani, mint a legtöbb, mikor meglátott
az iskolája ajtajában. - keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt és csípőjével neki dőlt az
asztalnak. - Az illata, a haja, a külseje nagyon hasonlít rájuk. Jól elvegyült, beillesztkedett az
emberek világába.
- Tudja magáról, hogy ki is valójában? - Cox végig simított barna, egy-két milliméteres haján
homlokától a tarkójáig, majd vissza.
- Szerintem nem, mert nagyon kíváncsi lett, mikor megemlítettem neki, hogy ismertem a szüleit.
- Mindenképpen tudnunk kell, hogy ... - Waldo mélyen Daemon szemébe nézett - hogy milyen Erő
birtokában van.
- A tegnapi éjszakára visszagondolva, semmilyen, vagy jól titkolja. - gondolkodott hangosan. -
Hamarosan úgyis megtudjuk.
Néma egyetértésben komoran bólintottak és tisztában voltak e szavak jelentésével, mivel
rohamosan közeleg az év leghosszabb éjszakája, a téli napforduló. Ezen a napon egyesül az Örök Erő
Forrása és azok a boszorkányok akiknek addig nem volt mágikus erejük, akkor megkapják, ha
akarják, ha nem. Hiszen ez a születésük egyik kiváltsága ezen a bolygón.
Hirtelen kivágódott az ajtó és megjelent egy vigyorgó, nagytermetű harcos. Raven aranyszínű haját
hátul összefogta egy bőrszíjjal, elegáns mozdulattal lehuppant a legközelebbi székbe, ami nagyon
sóhajtva tűrte majd’ két mázsás súlyát, és azzal fenyegette, hogy összetörik alatta, ha tovább ugrál
rajta.
- Na, miről maradtam le? - kérdezte még mindig vigyorogva és minden szem rászegeződött.
- Meg kell tudnod, a lány milyen Erőnek lesz hamarosan a birtokosa. - hangzott a parancs a
vámpírherceg szájából.

Meg kell mondani, hogy saját magát is meglepte ez a hevesség és szenvedélyesség, ami előtört lénye
mélyéről és így válaszolt a férfi csókjára. Általában visszafogottan, néha visszautasítóan viselkedett
az ellenkező nem képviselőivel. Eddigi élete során még nem volt egy éjszakás kalandja pláne nem egy
vadidegen, közel két méteres monstrummal, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Ezzel még meg is
tudna barátkozni, de úgy vonzza a bajt, az erőszakot, mint mágnes a fémet. Jesszus! Csak egyszer
csókolt meg és már is azon gondolkodom, hogy viszonyt kezdjek-e vele! Ezt abba kell hagynom! Ha
visszajön, kikérdezem és már itt sem vagyok. Egyáltalán, hol vagyok? Még ezt sem árulta el. - állt
meg a törölközés kellős közepén. A fürdőszoba pazar berendezését tekintve pénzhiányban nem
szenved, az egyszer biztos! Ah, még a nevét sem tudom! Gyorsan felöltözött, bár az orrát húzta,
mert a tegnapi ruhákat kellett ismét magára aggatnia és nem szívesen gondolt vissza a tegnap
estére. Krémszínű selyem blúza gombjai hiányoztak, térd felett érő szoknyája oldalt igen csak
hosszan fel lett spiccelve. A fürdőszobai egészalakos tükörbe megnézte magát és azt a
következtetést vonta le, hogy úgy néz ki, mint akit tegnap szétszaggattak. Várjunk csak, hiszen ez
történt vele, ja, akkor már mindjárt más. Hosszú mahagóni árnyalatú hajzuhatagát az ujjaival
átfésülte, kissé még vizes volt, így lágy hullámokban omlott a vállára. Ismét szemügyre vette a
tükörképét és így úgy festett, mint egy olcsó örömlány, akit jól helyben hagyott a stricije. Pompás,
de legalább az arcán nincs kék és zöld folt. A blúzának lőttek, de nem hagyhatja így. Megfogta a két
alsó csücskét és egy csomót kötött rá. A hasa és a köldöke kilátszott, de a dekoltázsa már nem-
égbe-kiálltóan-kurvás, a melltartó sem látszik ki annyira. Arca megegyezik a tegnap reggeli
tükörképével, amit annyira megvetett. Minden tökéletes volt rajta, akárcsak Barbi babának. Szép
homloka, lágyan ívelő, rőt vörös szemöldöke, mandulavágású szeme, melyet bőséges és dús barna
pillákkal övezett világos, fűzöld szeme, mely drágakőként csillogott. Sminkelni sem kellett és mégis
varázslatos, igéző szempár volt. A férfiak a tekintetétől a megrészegültek és minden kívánságát
valóra váltották volna, csak egy szavába került volna. De Angela ettől irtózott a leginkább. Régen az
egyik évfolyamtársa, kikosarazott kollegája, vagy éppen a visszautasított főnöke azt mondta róla,
hogy amilyen gyönyörűen sugárzó és meseszép, sőt homokóra alakja és tündöklő az arca, melynél
rajzolni sem lehet szebbet, de belül hideg akár egy sarki jégmező, vagy olyan fagyos és rideg, mint
az a jéghegy, aminek a Titanic ütközött. Milyen eredeti hasonlatok! De igazuk is volt, mert senkit
nem engedett három lépésnél közelebb magához, de ennek is meg volt az oka.

Gondolataiba merülve lépett ki a fürdőszoba ajtaján és meglepetten fogadta, hogy a férfi még nincs
ott. A zuhanyzás ugyan felfrissítette, de még mindig lehangoltnak, kedvetlennek érezte magát. Az
ágyra tévedt a pillantása és felemelte a karamellás szeletet. Felvonta a szemöldökét és
elgondolkodva forgatta az ujjai között. Ez az ismeretlen férfi tudta, hogy szüksége lesz erre az
energia bombára, vagyis tényleg nem hazudott, mikor azt állította, hogy ismeri a szüleit. Igaz, ezt
egy szóval sem említette, de nem is cáfolta. Felbontotta a csokoládé papírját és nagyot sóhajtva
beleharapott. Mennyei, ahogy az étcsokoládé és a karamell összekeveredve a szádban, milyen
különlegesség érzését kelti. Mindig az első és az utolsó harapás és falat a legfinomabb. Az első
mikor megízleled és az utolsó, mert tudod, hogy el fog fogyni és ki kell élvezni az utolsó falatot. A
kilincs után nyúlt és elindult a férfit megkeresni, mert még mindig válaszokat akart a fejében
egymást követő kérdéseire. Már egy falat csoki is hatással volt toprongyos testére és lelkére
egyaránt. A folyosón először nem tudta merre is keresse, aztán végül is jobbra fordulva elindult.
Kellemes érzéssel telve fedezte fel, hogy milyen előnyös lehet egy szőnyeggel borított folyosón
haladni. Így legalább senkit nem fog kicsalogatni a hangos kopogása, mivel a vastag szőnyegszálak
elnyelték a magassarkú csizma hangját. A lépcsőn lefelé haladva elmélyülten simogatta az ében fa
lépcső korlátját, mely mesterien volt kifaragva, lakozása kiemelte sötét színét. Lent a hatalmas
hallban, - amibe a lány lakása elfért volna, tokkal vonóval, szóval mindennel együtt - visszafogott
stílusról árulkodott. A falakat egyszínűre festették és halvány non-figuratív mintát rajzoltak rá. A
bejárati ajtó és az egyetlen ablak ugyanolyan fából készült, mint a lépcsőkorlát. Az ablakon egy
vastag, bársony, mély bordó sötétítő függöny takarta a kilátást. Az ajtó mellett egy antik asztalka
állt - szintén ébenfából faragott mestermű - rajta egy múltszázadi alkotással. Angela nem tudott
rájönni, hogy mi lehet az. Vállat vonva elindult az egyik ajtóhoz, de nem jutott közel hozzá, mert egy
halk puffanásra lett figyelmes és egyre erősödő vad, állatias morgásra ledermedt, szíve kihagyott
egy ütemet a félelemtől. Lassan fordult hátra, lehunyta a szemét, a hátán végig futott a hideg és a
lelki szemei előtt az előszoba padlóján egy hatalmas állatot látott. Mély levegőt vett, leküzdötte a
gombócot a torkán és megfordult. Amit elképzelt az nem az volt amit látott. Egy barna, ápolatlan
hajú, világos bőrű, nagy termetű, félig guggoló férfit pillantott meg. Teljesen összezavarodott,
hiszen a morgás szerű hang a férfi felől jött és hátborzongató szemekkel nézte a lányt. A férfi
szeme nem emberi volt, a pupillája fekete és macskához hasonlóan keskeny csík volt, az íriszében
zöld, barna és arany szín árnyalatok voltak megtalálhatók. Ugrásra készen, egyik keze ujjaival a
padlóra támaszkodott, a másikat pedig a háta mögé tette és lassan előre nyújtva egy vadászkést
fogott. Angela addig hátrált ameddig a lépcsővel szemközti falnak háttal neki ütközött. Riadtan
nézett szét, valami védekező fegyver után kutatva, de nem talált, menekülési utat keresett. Atya
ég! Ez a vadember vagy inkább vadállat mindjárt nekiesik és darabokra szaggatja.
- Most nem menekülsz, boszorka! - hangzott az állatias, morgó férfi hang. - Megdöglesz és én
élvezni fogom a kínjaidat! - minden izma megfeszült a testhez álló ujjatlan póló alatt. Egyik
pillanatban még a kezében volt a kés, a másikban pedig a lány felé dobta.
Angela hangosan síkított a mozdulatsor alatt és mindent lassított felvételként látott. Szemei előtt
lepergette az életét megörökítő képkockákat. Közvetelnül a füle mellett fúródott a falba a kés,
amit közelebbről nézve igencsak pár milliméter választott el attól, hogy átlyukassza a lány fülét,
vagy a nyakába álljon. Szemét először a késre majd a vadállatra fordította, aki mosolyra húzta a
száját, mely most vicsorgásra hasonlított és tényleg egy örjöngő, fenevadra emlékeztette Angelát.
No, álljunk csak meg egy századmásodpercre! Ennek a valaminek hatalmasra nőtt szemfogai voltak!
Ilyet még egy fogorvos sem tud kihegyezni, hiszen nagyon nagyok és hegyesek voltak. Mégis mibe
keveredtem?! Miért akar ez az izé nekem rontani és élvezkedni a fájdalmamon? Boszorka? Ennek
egy hátulgombolós, jó sok és erős fémcsattal megerősített, kényszerzubbonyban lenne a helye egy
atombiztos elmegyógyintézetben, naggggyoooon távol az emberi civilizációtól.
- Mmmit akar tőlem? - hülye kérdésre...
- A véredben megmártózni. - ... hülye válasz. Majd elindul lassan, egy ragadozóéval megegyező lassú,
mozdulattal, mely szem előtt tartva cserkészi be a kiszemelt prédáját.
Bakker, ennek a fele sem tréfa! Akár őrült, akár nem Angela megragadta a falból kiálló vadásztőrnek
a markolatát - mely még mindig remegett, ahogy a falba fúródott -, egyetlen erős mozdulattal
kirántotta. Lélegezz mélyeket és koncentrálj! - bíztatta magát. - Most ez a legfontosabb, hogy
megnyugodj és ne pánikolj!
Ekkor a férfi villámgyorsan rárontott, alig lehetett látni a mozgását, de Angela felkészült és
elhajította a tőrt. A félelem és az adrenalin hatására olyan erővel sikerült elhajítania a kést, hogy a
fickó enyhén kibillent a mellkasát ért találat miatt, habár a lány a hasára célzott. Sebaj, annyira
azért lelassította, hogy a hatalmas, lapát mancsaival nem érte el a nyakát, amit szeretett volna
megszorongatni. El innen! - visította egy hang a fejében és a bejárati ajtó felé vetette magát. Az
egyetlen menekülési út ebből a szorult helyzetből, ennek az őrülnek a karmai elől. Veszettül
rángatta a kilincset, de be volt zárva. Válla felett hátra pillantott és még időben hajolt hátra a férfi
ökle elől. Hiába szaltózott hátra gyorsan, a férfi fürgén kirúgta a lábait alóla és vesztére fenékkel a
földre esett s fejét keményen be is ütötte, melytől csillagokat látott. Mire észhez tért a férfi a
mellkasán csücsült és vadul szorította a nyakát, már alig kapott levegőt.
- Azonnal engedd el! - csattant egy ismerős, vérfagyasztóan metsző hang.
Angela nem érzett enyhülést a szorító kezek körül és a férfi továbbra is morgott és érthetetlen
nyelven motyogott.
- Maradj ki ebből, elintézem! - alig lehetett érteni a torka mélyéről jövő morgástól.
- Azt mondtam, hogy ereszd el! - parancsolta a hang s ezzel egy időben a földre leteperte, majd oda
is szegezte a testsúlyával.
Angela hangosan hörögve majd köhögve kapott a nyakához mindkét kezével, mélyeket szippantott a
levegőből és könyökére támaszkodva ülőhelyzetbe küzdötte fel magát. A feje lüktetett amikor
beverte a kemény padlóba, a torka fájt a fojtogatás miatt. Mikor kinyitotta a szemét azt látta, hogy
egy fekete hajú óriás próbálja féken tartani a szintén óriási, megveszett állatot, aki az előbb a
levegőt akarta kiszorítani belőle és majdnem sikerrel is járt. Háta mögül lépteket hallott és valaki
leguggolt mellé, halkan azt kérdezte tőle: jól van-e? A két férfiról egy aranyszőke hajú és szemű
férfi arcára esett a pillantása, amitől el is felejtette a másik kettőt. Egy kéz nehezedett a vállára,
melytől rögtön kijózanodott, s lassan, akár a rákok hátra felé kúszott.
- Mindenhol jó, de legjobb otthon. Mindenhol jó, de legjobb otthon! - behunyta a szemét miközben
ezt motyogta. Addig hátrált amíg a lépcsőbe beverte a hátát, halkan feljajdult.
Először halk, majd egyre hangosabb nevetésre kinyitotta a szemét és egy egész csapat ugyanaolyan
hatalmas és magas férfiak gyűrűjében találta magát, mint a fekete hajú, napszemüveges férfi, aki
még mindig nem eresztette el a támadója mellkasát, és olyan nyelven magyarázott neki, amit a lány
nem értett.
- Dorothy-nak bezzeg bejött ez a szöveg! - motyogta az orra alatt Angela és csalódottan forgatta a
szemét.
- Valószínűleg, a piros topánka és ez a szerkó sem stimmelt. - mutatott a majdnem kibomló,
rögtönzött csomózásra, ami felfedte immár fehérneműs kebleit, lassan cafatjára tépett szoknyáját,
fekete, magasszárú és magassarkú csizmára. Az arany hajú férfi még mindig mosolyogva felemelt
kézzel közeledett.
- Ja és hiányzik még a madárijesztő, a bádogember, - és az őrült felé sandított - bár az oroszlánnal
már találkoztam, de neki nem kell Ózhoz mennie semmiért, kivéve józanészért. Maga tuti nem a
madárijesztő. - sóhajtotta halkan.
Nem tréfának szánta, de mindenkit rázott az elfojtott nevetés, kivéve egy valakit, aki még mindig
vérben úszó szemmel akarta a halálát.
Angela hevesen dobogó szívvel lassan feltornázta magát, majd szemtől szembe farkasszemet nézett
az aranyhajúval. Gyönyörű volt ez a férfi, mint az összes többi, aki a teremben volt. Brad Pitt, a
Trója című filmben sem nézett ki ilyen jól, mint ez a szemet gyönyörködtető hím. Arany színű haját
hátul összefogta, mely kiemelte arccsontját, határozott állát, és elképesztően világos szemét, mely
ugyanúgy elkezdett fodrozódni és örvényleni, mint nem is olyan régen egy bizonyos sötét szempár.
- Elég, hagyja abba! - reszkető hanggal parancsolt rá, úgy érezte, mintha egy hangyaboly lenne a
fejébe zárva és keresnék a kivezető utat, de elvesztek kacskaringós úton. Mi ez, egy állatkert? Az
előbbi egy vadállat, ez meg egy kezes kiscica, varázs szemekkel? - gondolta Angela.
Ekkor a férfi felnevetett és a kezét nyújtotta, mintha kitalálta volna a lány gondolatait, vagy
olvasott volna benne.
- Nem tudom, hogy csinálja, de tűnjön el a fejemből! - immár fennhangon kimondva a gondolatait, ami
leginkább sziszegéshez hasonlított. - Megőrjít vele!
- Nyugalom, nem akarom bántani. - próbálta megnyugtatni és rávillantotta ezer vattos mosolyát.
- Ha ez a célja, akkor ne turkáljon a gondolataimban. - próbált úrrá lenni kitörni készülő hisztériás
dühén.
- Raven, fogd vissza magad! - szólt egy türkisz szemű, rövid barna hajú, lágy, capuccino színárnyalatú
bőrű félisten és egy bogyót a levegőbe feldobva a szájába dobott.
Atya Úr Isten! Ez nem is egy állatkert, hanem egy modell ügynökség és éppen egy fotózást
szakítottam félbe. Hogy kerülnek ezek a félistenek ide és mindegyik engem néz. Jaj, ne, fiúk
mindjárt elpirulok! - replikált gúnyosan Angela. A Raven nevezetű olyan hirtelen nevetett fel, hogy
Angela legszívesebben letörölte volna, hiszen ismét a fejében matatott.
Tovább nézegette a “modelleket” és észre vett egy acélszürke szemű, kisfiús vigyorral az arcán
közeledőt, akinek a haja zöld és kék színűre volt festve. Ezeknek nincs ki a négy kerekük! Kicsit
bántotta a lány szemét a tüsire zselézett és színezett haja, így nagyokat pislogott míg a férfi
elővett egy rágógumit a zsebéből, kibontotta és a szájába tette, miközben Angela nyakát illetve a
dekoltázsát mustrálta. Erre rögtön odakapta a kezét és riadtan vette észre, hogy a blúza még
megviseltebb állapotban van, mint amikor felvette és úgyahogy rendbetette. Rögtön eltakarta magát
a kezével, de így is érezte, hogy felforrósodik az arca a szégyentől.
- Nem kell megijednie, nem fogjuk bántani. Engem Ravennek hívnak, a szivárvány hajú Jarrett, a
szőke Waldo, a kopasz félisten - somolygott a bajsza alatt - Cox, a vadállat aki magára támadt az
Messy, Daemon pedig a megmentője. - sorolta és mutatta be őket.
- Ő pedig, Angela Jade. - szólalt meg Daemon fél szemmel még mindig Messy-t figyelve. - Blame és
Annabella lánya. - majd visszafordult a dühögőhöz és idegen nyelven neki is intézett szavakat,
melytől minden figyelem először rá, majd a férfira vetődött. A dühöngő meredten figyelte a lányt,
amitől nem volt biztos benne, hogy megértette a szavakat amit Daemon szűrt a fogai között. Rázott
rajta a gallérjánál fogva, nyomatékosítva az elhangzott mondatot, amiknek hatalmas hordereje volt.
- Jarrett! Vedd kezelésbe Messyt! - szólt hátra a válla felett Daemon és Angela felé fordult.
Ahogy a két férfi helyet cserélt Daemon a lány felé tett egy lépést.
- Volnál szíves követni a tárgyalóterembe és magyarázatot kaphatsz a kérdéseidre. - intett a
kezével egy apró folyosó felé ahonnan kijöttek.
Ja, önként menjek az oroszlán barlangjába?! - tette fel az elgondolkodtató kérdést, majd még is így
felelt.
- Miért is ne?! - megigazította szedett-vetett ruházatát és követte az aranyhajút, a többiek pedig
a háta mögött jöttek. - Bár nem értem, ha a véremet akarják, akkor miért megyünk át egy másik
helyre? - hoppá ezt hangosan is kimondtam? - morfondírozott szarkasztikusan, mert a hátamögül
egy halk, szinte fenyegető fujtatást hallott. Válla felett hátra pillantott és Daemon az arcát és a
száját dörzsölte, ahogy Angela előtte ment és a fenekét bámulta. A szoknya feszesen tapadt a
popsijára és a lány a férfi faló tekintetétől önkéntelenül kimelegedett, szája kiszáradt, melle
megfeszült. Gyorsan visszafordul és még éppen jókor, mert Raven kinyitotta neki az ajtót és hajszál
híján neki ütközött. Ahogy beért a terembe megkerülte a hatalmas ovális asztalt és egy szék mögé
lépett, kezeit karbatette, de nem ült le. Ebben a szobában sem volt olyan éles világítás, mert csak
az ajtóhoz közeli két lámpát kapcsolták fel, amiért a lány nagyon hálás volt. A napszemüvegét sehol
sem találta a szobában.
- Foglalj helyet! - ajánlotta Daemon és megköszörülte a torkát, mire Angela összébb húzta magán a
blúza maradványait.
- Köszönöm, de inkább állok - mély levegőt vett - és a lényeget szeretném megtudni. Miért rabolt el
tegnap este? - fújta ki a levegőt.
- Nem vagy fogoly, bármikor szabadon távozhatsz! - vélekedett a férfi, megkerülte az asztalt, a
lánnyal szemben állt meg.
- Mikor legutóbb ezzel próbálkoztam egy vadállat rám támadt és fojtogatott. - szakította félbe
ingerülten. - Nekem más tapasztalatom van a-szabadon-távozásról.
A férfi pillantása önkéntelen a lány nyakára tévedt és piros foltot látott a fojtogatás nyomán, bár
már halványodott az elfogyasztott nugáttól.
- Többé nem fog előfordulni, megígérem. - mondta kényszeredett, elfojtott hangon és Angela nem
tudja megmondani, miért, de hitt neki. - Ízlett a csokoládés szelet? - kérdezte hirtelen. Válasz
gyanánt a lány alig láthatóan bólintott, és látta, hogy a férfi ezt észrevette, mert visszabólintott s
elnyomott egy halványka mosolyt.
Hiszen ez a férfi mentette meg, nem ő tehet róla, hogy az a másik letámadta. - gondolta lehiggadva.
- Meséljen a szüleimről. - kérte a lány békülékeny hangsúlyt megütve.

Folytatása következik ...