Barclay, William - A Héber Levél PDF

William B a r c l a y
AHéberlevél
magyarázata
Az eredeti kiadás címe: „The letter to the Hebrews” a „the
Daily Study Bible” sorozatból, megjelenítve Edinburgh-ben, a
német fordítás Wuppertalban 1970-ben
Utóbbiból magyar nyelvre kísérelte meg tőle telhetően átültetni
Végh Ferenc
ny. ref. lelkipásztor
Budapesten
2004. évben
Gépelte Virágh László ny. ref. lelkipásztor

Debrecenben, 2004 augusztusában
„Magyarította” és igehirdetésekre alkalmassá szerkesztette:
Balog Miklós ny. bapt. lelkipásztor
Miskolcon, 2005 júnusában
W. Barclay: Héberlevél
2
TARTALOMJEGYZÉK
Előszó: Kétszeres háttér

A zsidó háttér
A tökéletes Pap és a tökéletes áldozat
Az Újtestamentum talánya
Mikor keletkezett a levél?
Kihez íródott a levél?
Ki írta a levelet?
A Héberlevél szerzője
A töredékesség vége…………………………………... 1, 1-3

Nagyobb az angyaloknál…………………………….. 1, 4-14
Az üdvösség, amelyet nem szabad…………………… 2, 1-4
Újra felfedezése az ember rendeltetésének……………. 2, 5-9
A szükséges szenvedések…………… 2, 10-18
Nagyobb, mint a legnagyobb……………………….…. 3,1-6
Amíg tart a ma!……………………………………… 3,7-19
A nyugalom, amelyről nem mondhatunk le………… 4, 1-10
Félelem Isten igéje előtt……………………………... 4, 11-13
A tökéletes Főpap. Krisztus az igazi Főpap…………. 4, 14-16
Otthon Istennél és az embereknél…………………… 5, 1-10
A hit bizalmáról……………………………………... 5, 11-14
A továbblépések elkerülhetetlenek……………………. 6, 1-3
Krisztus újra megfeszítése………………………….…. 6, 4-8
A fénylő oldalak…………………………………….. 6, 9-12
Biztos menedék……………………………………… 6, 13-20
Pap Melkisédek rendje szerint…………………….. 7. fejezet
Az igazi Király és Főpap……………………………… 7, 1-3
Melkisédek nagysága……………………………….. 7, 4-10
Az új pap és az új út…………………………………. 7, 11-19
A legnagyobb papság………………………………... 7, 20-25
A főpap, akire szükségünk van……………………… 7, 26-28
W. Barclay: Héberlevél 3
Az igazsághoz vezető út.
Az Újszövetség közbenjárója……………………….. 8, 1-6
Az új viszonyulás Istenhez………………………... 8, 7-13
A szövetségsátor dicsősége……………………….…. 9, 1-5
Az egyetlen közelítés Isten jelenlétéhez………….. 9, 6-10
Az áldozat, amely az Isten elé járulást…………….. 9, 11-14
Az egyetlen út a bűnök megbocsátásához………… 9, 15-22
A tökéletes megtisztítás…………………………… 9, 23-28
Az egyetlen igazi áldozat………………………….. 10, 1-10
Krisztus áldozatának végérvényessége…………. 10, 11-18
Amit Krisztus nékünk jelent……………………. 10, 19-25
A veszély, amelynek mindnyájan ki vagyunk téve 10,26-31
Az elsodródás veszélye…………………………. 10, 32-39
A keresztyén reménység………………………… 11, 1-3
A tökéletes áldozatba vetett hit……………………. 11, 4
Az Istennel járás ………………..………………… 11, 5-6
A férfiú, aki hitt Isten üzenetében…………………… 11, 7
A hit kalandja és türelme………………………….. 11, 8-10
A hitetlen hit……………………………………. 11, 11-12
Vendégek és jövevények……………………….. 11, 13-16
A legnagyobb áldozat…………………………… 11, 17-19
Hit, amely a halált legyőzi………………………. 11, 20-22
A hit és a hit titka……………………………….. 11, 23-29
A hit, amely a tények ellenére reménységet ad…. 11, 30-31
A hit hősei………………………………………. 11, 32-34
A szenvedés ellenére merészelni………………... 11, 35-40
Futás a célba. A keresztyének hitútja…………….. 12, 1-2
Az összehasonlítási alap………………………….. 12, 3-4
Isten fegyelme…………………………………….. 12, 5-11
Kötelességek, célok és veszélyek……………….. 12, 12-17
A régi borzalma és az új dicsősége……………… 12, 18-24
A nagyobb kötelezettség………………………… 12, 25-29
A keresztyén élet ismertető jelei………………… 13, 1-6
A vezetők és a Vezető…………………………… 13, 7-8
A hamis és az igazi áldozat……………………… 13, 9-16
4
Engedelmesség és imádság……………………… 13, 17-19
Imádság, áldás és üdvözlések…………………… 13, 20-25
A fordító reflexiója
Szómagyarázatok
Előszó
A Héberlevél korunk emberének minden

újtestamentumi iratnál nagyobb nehézséget okozhat. Már
keletkezése idején sem volt könnyen érthető. A szerző – egy
tudós theológus – az ő levelével eredetileg csak a műveltek kis
köréhez fordult. Az Ótestamentum és a zsidó áldozati
kegyesség ismerete, amelyet itt feltételez, soha nem tartozott az
emberek általános ismeretihez. Ha tehát a levél, már akkor
nehezen volt érhető, mennyivel nehezebb ennek megértése ma.
Ennek ellenére az én véleményem szerint az Újtestamentum
egyetlen könyve sem érdemli meg inkább, mint A Héberlevél,
hogy megértéséért fáradozzunk. Hiszem, hogy az
újtestamentumi iratok egyikében sem kel életre előttünk olyan
remek kép Jézusról, mint itt. Kép, amely őt egyszerre mutatja
az ő emberségének egész nagyszerűségében és istenségének
méltóságában. Tudom jól, hogy mindazok, akik A Héberlevelet
olvassák, nehéznek találják, mégis kérve kérem őket, hogy a
lehető legtöbben tartsanak ki addig, míg nekik e könyv
gazdagsága feltárul.
Remélem, hogy e jelentős újtestamentumi levél

olvasására sokan felbátorodnak. Vajha ez által lehetségessé
lenne számunkra az az élő Istenhez való menetel, amely A
Héberlevél anonim szerzőjének a véleménye szerint a
keresztyén hitnek tulajdonképpeni lényege.
Kétszeres háttér
A Héberlevél szerzője egy, két forrásból táplált háttér

előtt fejti ki gondolatait. Ott volt egyszer a görög háttér. Plato
6
óta, tehát ötszáz év óta nem tudtak szabadulni a görögök a való
és a valótlan, a látható és a láthatatlan, az idői és az örök
közötti ellentét fölötti töprengéstől. Görög felfogás szerint van
valahol a valóságnak egy olyan világa, amelynek ez a világ
csak szegényes, árnyékos és tökéletlen mása. Plato szerint ez a
világ csak tökéletlen képe a tökéletes formák, ősképek vagy
ideák világának. Kíséreljük meg most egy egyszerű példán
világossá tenni magunknak: valahol létezik a tökéletes széknek
az ősképe, az eszménye, amelyhez mérve a világ minden széke
csak tökéletlen másolat. Plato azt mondja tehát: „A világ
teremtője az ő művét egy változhatatlan, örök mintára tervezte
és valósította meg, amelyhez képest a világ csak árnykép.” A
zsidó-hellenista filozófus alexandriai Philo (szül. Kr.e. 30 és 20
között), aki e feltevést Platotól átvette, mondotta egyszer:
„Isten tudta kezdettől fogva, hogy nincsen olyan érzékekkel
észlelhető tárgy, amely egy ősképről és egy szellemi
eseményről másolva, makulátlan lenne, illetve lehetne. Ezért
formált ő, amint elhatározta a látható világ teremtését, előbb
egy ideális világot, hogy így az anyag, a tapintható, a nem
anyagi, isteni őskép után következhessen.”
Ciceronál az hangzik a törvényekről, amelyeket az

emberek igénybe vesznek: „Nekünk nincs valóságos,
természethű képünk az igazi törvényről és a hamisítatlan
igazságról; minden, aminek mi örvendezünk, csak árnyéka,
váza annak.” Az ókor valamennyi filozófusa azon a nézeten
volt, hogy van valahol a valóságnak egy olyan világa,
amelynek ez a világ csak egy halovány, vázlatos, fogyatékos
másolata. E világban mi sejtésekre és homályban való
tapogatózásokra vagyunk utalva. Itt csak árnyékokkal,
másolatokkal és tökéletlenségekkel tudunk dolgozni. Ezzel
szemben a láthatatlan világban a dolgok valóságosak és
tökéletesek, és az a világ olyan, amilyennek azt Isten
teremtette/tervezte. Egy jelentős theológus sírkövére ezt a latin
mondást vésték: „Ab umbris et imaginibus ad veritatem”, azaz:
„Az árnyékoktól és árnyképektől a valósághoz.”
Ha ez tényleg így van, akkor a mi életünk
tulajdonképpeni feladata az, hogy az árnyékoktól és
elégtelenségektől eljussunk a valósághoz, az igazsághoz.
Éppen ehhez segíthet minket Krisztus – állítja A Héberlevél
szerzője. Ő azt mondja a görögöknek: Ti egész életeteken át az
igazság, illetve a valóság után kutattatok, élethossziglan
próbálkoztatok az árnyékoktól a valósághoz eljutni. Jézus
Krisztus az, aki titeket ehhez eljuttathat.
A zsidó háttér
A görög mellett azonban A Héberlevél szerzője számára

volt még egy zsidó háttér is. A zsidóságban folyvást veszélyes
volt Istenhez közeledni. „Mert nem láthat engem ember, élvén”
– mondta Isten Mózesnek (2Móz. 33, 20). És Jákob ámulattal
kiált fel Penielnél: „Mert látám az Istent színről színre és mégis
megmentetett az életem” (1Móz. 32, 30). Amikor Manoah
ráébredt, ki volt nála, remegve mondta asszonyának:
„Bizonyosan meghalunk, mivel láttuk Istent” (Bír 13,22). A
zsidók legnagyobb ünnepe a nagy engesztelés napja volt. Csak
ezen a napon lépett be a főpap a szentek-szentjébe, amelyben
zsidó képzet szerint Isten jelen volt. A főpapon kívül egyetlen
ember sem tehette be a lábát oda, és maga a főpap is az év
egyetlen napján, anélkül, hogy hosszasan időzhetett volna a
szent helyen, „hogy ezzel kétségbe ejtse Izraelt”, ahogyan
hangzik ez a törvényben. Veszélyes volt Isten jelenlétéhez
közeledni. Aki sokáig maradt e közelségben, halálra válhatott.
E tényre tekintettel merült fel a zsidóságban a

s z ö v e t s é g gondolata. Azt jelentette ez, hogy Isten az ő
jóságában szabadon és meg nem érdemelt módon közeledett
Izráel népéhez, és neki egy egészen különleges viszonyt
8
biztosított magához. A zsidók egyedülálló módon az ő népévé
lettek, és Ő az ő Istenükké, akihez nekik különleges módon
belépési lehetőségük volt. E belépési lehetőség attól függött,
hogy ők a törvényt megtartották, amelyet Isten adott nekik. A
2Móz. 24, 3-8-ban van ecsetelve a drámai jelenet, ahogyan a
zsidók a szövetséget vállalták, és a törvényt elfogadták. Ettől
kezdve Izráel járulhatott Istenhez, de csak, ha a nép a törvényt
megtartotta. Aki a törvényt áthágta, bűnt követett el, és ezzel
megakadályozta a bejutást Istenhez, amennyiben korlátot
emelt, amely elzárta az Istenhez vezető utat. E korlát
eltávolítása céljából született a lévitai papság és az áldozati
kegyesség egész rendszere. Isten adta az embereknek a
törvényt, az emberek vétkeztek, ezáltal ők és Isten között korlát
emeltetett, áldozatokat mutattak be, amelyek arra voltak
rendelve, hogy az Istennel megszakadt viszonyt helyreállítsák,
az eljátszott bemenetelt visszanyerjék, az Istenhez vezető utat
ismét megnyissák. De az élet megtanította az embereket arra,
hogy az áldozatok éppen erre nem képesek. Újra és újra
szükség volt az áldozatok bemutatására, a papok maguk is
bűnös emberek lévén, minden másokért való áldozatok előtt a
saját bűneikért kényszerültek bemutatni áldozatot. Mindez által
semmiféle állatáldozat nem volt képes arra, hogy az embereket
a bűn terhétől mentesítse. Az egész rendszer hatástalanságának
a bizonyítéka abban mutatkozott meg, hogy szakadatlanul
tovább kellett folytatni az áldozatok bemutatását. Az áldozatok
bemutatása eleve kilátástalan vállalkozás volt annak az
akadálynak az eltávolítására, amely a bűn által Isten és az
emberek között volt.
A tökéletes Pap és a tökéletes Áldozat
Az embereknek szükségük volt egy tökéletes papra és

egy tökéletes áldozatra. Szükségük volt valakire, aki Istennek
olyan áldozatot mutat be, amely előttük egyszer s mindenkorra
megnyitja az Isten elé járulás lehetőségét. Pontosan ezt tette
Krisztus – mondja A Héberlevél szerzője. Jézus a tökéletes
pap, mivel ő egyszerre tökéletes ember és tökéletes Isten. Az ő
sajátosságában, mint ember viszi az embereket Istenhez, és az
ő sajátosságában, mint Isten viszi az embereknek Istent. Ő bűn
nélküli. Ő önmagát mutatja be áldozatul, amely áldozat olyan
tökéletes, hogy soha nem szorul megismétlésre. A Héberlevél
szerzője azt mondja tehát a zsidóknak: Ti egész életeteken át
kerestetek egy tökéletes papot, aki képes egy tökéletes
áldozatot bemutatni, az Istenhez járulás lehetőségét
megszerezni nektek, a korlátokat lebontani, és az Isten és
közöttetek a helyes viszonyt mindenkorra helyreállítani. Jézus
Krisztusban lehet mindez a tietek, benne egyedül.
Ahogyan A Héberlevél szerzője a görögöknek mondja:

„Ti kerestétek az utat, amely az árnyékoktól a valósághoz
vezet, Jézus Krisztusban fogjátok azt megtalálni”. Ezt mondja a
zsidóknak: „Ti keresitek a tökéletes áldozatot, amely nektek
megnyitja Istenhez az utat, amely a ti bűneitek által
eltorlaszoltatott. Ezt Jézus Krisztusban fogjátok megtalálni.” A
Héberlevél szerzőjének a szemében Jézus volt az egyetlen
személy a földön, aki az igazsághoz, illetve valósághoz és az
Istenhez eljutást lehetségessé tehette. Ez A Héberlevél
tulajdonképpeni alapgondolata.
Az Újtestamentum talánya
Bármennyire világos minden, mégis ha a bevezetés más

kérdései felé fordulunk, felismerjük, hogy A Héberlevél tele
van titkokkal. E. F. Scott írja erről: „a Zsidókhoz írott levél sok
tekintetben az Újtestamentum talánya. A keletkezés ideje, a
levél címzettjei és szerzője utáni kérdés megválaszolásánál
pusztán gyanakvásokra vagyunk utalva, és sötétben
tapogatózunk. A levél története a bizonyíték erre, ahogyan a
10
titok, amely azt körülövezte, arra vezetett, hogy bizonyos
fenntartással és bizalmatlansággal vagyunk iránta.
Meglehetősen sokáig tartott, míg a Héberlevél az
Újtestamentum vitathatatlan részévé lett. Az újtestamentumi
iratok első jegyzékében, a Muratori Canon-ban, amelynek
görög eredetijének 170 körül kellett keletkeznie, e levél
egyáltalán nincs említve. Az alexandriai tudósok Kelemen és
Origenes ismerték és kedvelték ugyan, mégis egyezett a
véleményük abban, hogy a Szentírásban való helye vitatott. Az
afrikai egyházatyák közül Cyprianus egyáltalán nem említi, és
Tertullianus tudja, hogy ez az irat vitatott. Az egyháztörténész
Eusebius is a vitatott iratokhoz számlálja. Csak Athanasius
idejében, a negyedik évszázad közepén lett véglegesen felvéve
a Héberlevél az újtestamentumi Kánonba. Még Luther sem volt
egészen bizonyos afelől, hogy ez jogosan, helyesen történt.
Különös, hogy egy ilyen jelentős dokumentumnak oly soká
kellett várnia, míg teljes tekintélyt és elismerést nyert. Minden
újtestamentumi iratnál kérdezősködnünk, érdeklődnünk kell,
hogy mikor íródtak, kik a címzettjei, és ki a szerzőjük. Ezért ez
esetben is kíséreljük meg, amennyire lehetséges a kérdések
megválaszolását.
Mikor íródott a levél?
Az egyetlen felvilágosítást erre nézve maga a levél közli

velünk. Egyértelműen abban az időben keletkezett, amelyben a
második keresztény generáció élt (2, 3). A tudósítást a
címzettekkel azok közölték, akik maguk hallották az Úrtól. A
közösségek, amelyekhez intézték, a keresztény hit nem ment
újdonság számba. A levél címzettjeinek már régen érettségre
kellett volna jutniuk (5, 12). Olyan embereknek kellett lenniük,
akik hosszú történetre tekinthettek vissza, mert azt a
figyelmeztetést kapják, hogy a korábbi időkre emlékezzenek
(10, 32). Jelentős múlt volt mögöttük, amelynek mártíralakjaira
nézhetnek, hogy tőlük ösztönzést kapjanak (13,7).
Leghathatósabban segít a levél időzítésénél az üldözésekre
történő hivatkozás. Félreérthetetlen, hogy az ő vezetőik egykor
hitükért haltak meg, mert a címzettek arra kapnak felhívást,
hogy gondoljanak azok életének végére (13, 7). Ezzel szemben
nekik nem kellett üldöztetéseket szenvedniük, mert ők még
nem álltak ellen vérig menően (12, 4). Éppilyen egyértelmű,
hogy el kellett tűrniük embertelenségeket, mert javaik
elrablását el kellett viselniük (10,32-34). Összegezve világossá
teszi a levél, hogy a címzetteket fenyegeti az üldöztetés
veszélye. Mindebből biztonsággal levonható az a
következtetés, hogy a levélnek olyan időben kellett
keletkeznie, amelyben a keresztyének még közvetlenül nem
üldöztettek, de kortársaik előtt ellenszenvesek voltak. Az első
keresztyénüldözés Néró alatt 64-ben volt, a második
Domitianus alatt 85-ben. Valamikor ezek között íródhatott a
Héberlevél. A mögöttük lévő üldözésnek bátorítania kell a
címzetteket, ha ők annak az időnek a hőseire emlékeztek. A
jövendő üldöztetések kilátásának pedig arra kellett szolgálnia,
hogy felvérteződjenek és megerősödjenek. A gyűlölet és az
ellenségeskedések, amelyeknek naponkint ki voltak (vannak)
téve, olykor kegyetlenséggé fajultak. Tehát a Néró és
Domitianus uralkodása közötti éveket jelölhetjük meg olyan
időpontnak, amikor a Héberlevélnek íródnia kellett. Valószínű,
hogy a levél 80-ban keltezhetett.
Kihez íródott a levél?
Itt ismét azokra a célzásokra vagyunk utalva, amelyek

magában a levélben találhatók. Egy biztos: nem nagy
gyülekezethez volt intézve, mert akkor a hely neve nem tűnt
volna el ennyire az emlékezetből. Mindenek előtt szögezzük le,
amit pontosan tudunk. A levél egy régtől létező gyülekezethez
szólt (5,12), olyan gyülekezethez, amely valamikor a múltban
12
üldöztetett (10,32-34). Olyan gyülekezethez, amely nagy
időket élt át, és amelynek jelentős tanítói és vezetői voltak
(13,7). Olyan gyülekezethez, amelyet nem közvetlenül
gyülekezetek alapítottak (2,3), amely bőkezűségével és
nagyvonalúságával tűnt ki (6,10). De a levél tartalmaz egy
direkt utalást is. Az áldáskívánásokban és köszöntésekben a
levél végén találjuk azt a mondatot, amely a lutheri fordítás
szerint így hangzik: „Köszöntenek titeket az itáliai testvérek”
(13,24). Nos, a görög eredeti szöveg (hoi apo tes Italias) vagy
azt jelentheti, hogy a levél Itáliából íratott, vagy pedig oda
irányult. Valószínűbb, hogy Itáliába ment. Tételezzük fel, én
Glasgow-ból írok, ahol én lakom egy levelet külföldre, akkor
én valószínűleg nem azt írnám: „Minden Glasgow-i ismerős
hadd köszöntsön.” Ha ellenben azt tételezzük fel, hogy én
valahol külföldön élek, ahol lenne egy kis skót kolónia, nagyon
elgondolható volna, hogy ezt írnám: „Mindazok, akik
Skóciából származnak, hadd köszöntsenek.” E kis
szólásmódból tehát némi valószínűséggel kitűnik, hogy valaki,
aki itáliai lakos, s valamilyen okból mégis külföldön
tartózkodott, onnan küldte a levelet Olaszországba. Ezért
joggal állíthatjuk, hogy a levél Olaszországba ment, s ha ez
volt az eset, s csaknem bizonyosra vehető, hogy Rómába ment.
Mégis egészen biztos, hogy nem a római ösgyüle-kezethez volt
intézve, mert akkor a felirat egész biztosan nem veszett volna
el. Ezen kívül az olvasásnál nem tudunk szabadulni attól a
benyomástól, hogy ez az azonos kulturáltságnak kis
csoportjához lett küldve, nyilván egy tudóscsoporthoz. Az 5,
12-ből következik, hogy a levél címzettjei régóta oktatásban
részesültek, és elő voltak készítve arra, hogy a keresztyén hit
tanítói legyenek. Ehhez járul, hogy a Héberlevél az
Ótestamentumnak, a templomnak, a papságnak és a zsidó
áldozati kegyességnek olyan ismeretét tételezi fel, hogy itt
minden esetre csak egy tudós más tudósokhoz írt leveléről
lehetett szó. Összefoglalva, kimondható, hogy a Héberlevél egy
jelentős egyházi tanító által, akit ma theológiai professzornak
nevezhetnénk, a római keresztyének egy kis csoportjához vagy
kollégiumához íródott. Ő ezek tanítója volt, és a levél
keletkezésének időpontjában nem volt közöttük. Mivel félt,
hogy ők a hittől elhajolhatnak, ezért írta e levelet nekik, amely
tulajdonképpen inkább beszélgetés, mint levél. A bevezetése
nem azonos a páli levelekével, viszont a szokásos
áldáskívánásokkal és köszöntésekkel zárul. A szerző, amit ír,
„intő szónak” nevezi. Ezért joggal elfogadhatjuk, hogy a
Héberlevél olyan emberek kis csoportjához szólt, akik a
keresztyén hit tanítóivá lettek kiképezve. Olyan időben íródott,
amikor a szerző akadályozva volt abban, hogy náluk legyen.
Ki írta a levelet?
A kérdést: „Ki írta a Héberlevelet?”, minden kérdés közt,

amely itt adódik, talán a legnehezebb megválaszolni. És éppen
e bizonytalanságnak kell tulajdonítani, hogy a levél oly sokáig
az újtestamentumi iratok peremén volt. A cím először is csak
így hangzott: A Héberekhez, anélkül, hogy szerző fel lett volna
tüntetve. Kezdetben senki sem kapcsolta össze az iratot Pál
apostol nevével. Alexandriai Kelemen, egy görög egyházi író
(meghalt 215-ben), bár úgy vélekedett, hogy Pál is írhatta, és
talán héberül írta, de úgy vélte, hogy azután Lukács azt görögre
fordította, mivel a stílusa teljesen más, mint egyébként Pálé. A
görög egyházi író Origenes (mh. 253/254 körül) tette a híressé
vált megjegyzést: „Egyedül Isten tudja, hogy ki írta a
Héberekhez szóló levelet.” A latin egyházi író, Tertullianus
(mh. 225 körül) Barnabást tartja a szerzőnek. A latin
egyházatya Hieronymus (sz. 347 körül) azt állította, hogy a
római egyház nem tartotta azt Páli levélnek, és azt mondja
tovább: „Bárki lehetett a Héberlevél szerzője.” Ugyanígy
nyilatkozott Augustinus is (354-430), a keresztyén ókor
legnagyobb egyházi tanítója. Luther szerint lehetetlen, hogy
Pál írta volna a levelet, mivel az nem az ő gondolatait
tartalmazza. Kálvin pedig azt mondja: „ő képtelen arra, hogy e
14
levelet páli levélnek tartsa.” Soha senki nem vette komolyan,
hogy a Héberlevélnek Pál lenne a szerzője. De hogyan kapta a
levél az elnevezést? Egész egyszerűen a következőképpen.
Amint az Újtestamentum (lassan) fokozatosan kezdte felvenni
végleges alakját, magától értetődően adódott a vita arról, hogy
mely iratokat kell felvenni a Kánonba, és melyeket nem. Hogy
e kérdést szabályozzák, alkalmaztak egy bizonyos tesztet.
Vajon egy apostol írásáról vagy olyan ember munkájáról van-e
szó, aki az apostolokkal közvetlen kapcsolatban állt? Abban az
időben a Héberlevél már az egész egyházban ismert és becsült
volt. A legtöbben Origeneshez hasonló nézeten voltak, hogy
„csak Isten tudja, ki írta” azt, de mivel ők a levelet olvasták, és
szerették, felvették az Újtestamentumba. Ezt csak úgy tehették
meg, hogy a nagy levélíró, Pál apostol 13 leveléhez sorolták. A
Héberlevél az újtestamentumi Kánonba való felvételét tehát a
saját nagyságának köszöni, mégis, hogy tényleg felvétessék,
Pál leveleként, az ő neve alatt kellett szerepelnie. Akkor is
tudták az emberek nagyon jól, hogy sem stílusában, sem
gondolataiban nem páli levél, mégis az ő leveleihez számlálták,
mivel senki sem tudta, kitől származott, de feltétlen fel kellett
venni az Újtestamentumba.
A Héberlevél szerzője
Kitalálhatjuk-e, hogy ki volt a Héberlevél szerzője? A

levél szereztetésével kapcsolatban sok nevet emlegetnek. Hadd
ragadjunk ki mégis, csak hármat közülük.
1. Barnabás Ciprus szigetéről származott, amelynek

lakossága híres volt jó görög-nyelvűségéről. E levél is a
legjobb görög nyelven van megfogalmazva. Barnabás lévita
volt (ApCsel 4,36), és akinek az Újtestamentum minden
férfijánál pontosabb ismerete volt a papságról és az áldozati
kegyességről, amelyre az egész levél alapozódik. Barnabás
neve ezt jelenti: a v i g a s z t a l á s fia. Ez megfelelője a görög
paraklészisz szónak. A Héberlevél a maga részéről a
vigasztalás beszédének nevezi magát (13,22), intelem vagy
megnyugtatás szavának. Barnabás ama ritka férfiak közé
tartozott, akiket a görögök és a zsidók egyaránt elfogadtak,
mivel ő mindkét gondolatvilágban otthonos volt. Talán tényleg
Barnabás írta e levelet, de akkor furcsa, hogy az ő neve ezzel
kapcsolatban hogyan merülhetett teljesen feledésbe?
2. Luther szilárdan meg volt győződve, hogy Apollós a

Héberlevél szerzője. Apollós az Újtestamentum szerint egy
Alexandriában született zsidó, ékesen szóló férfiú volt.
3. A legromantikusabb gyanítás a német theológustól

Harnacktól származik, aki azon a nézeten volt, hogy itt
lehetséges módon egy Akvila és Priszcilla közötti
eszmecseréről van szó. Akvila ugyanis a keresztyén hit tanítója
volt (ApCsel 18,26). Mindkettő háza egy kis gyülekezetet
képezett (Róm 6, 5). Harnack azt gondolta, hogy a levél azért
kezdődik üdvözlő szavak és a szerző nevének megemlítése
nélkül, mert valószínű, hogy asszony szerezte, asszonyoknak
pedig a tanítás nem volt megengedve.
Mindezen gyanítások végén, mint már Origenes 17

évszázaddal ezelőtt, mi sem mondhatunk mást, mint ő: „Isten
tudja egyedül, hogy ki írta a Héberlevelet”.
Csak egy hangot fogunk hallani, anélkül, hogy tudnánk,

kiről van szó. Mégis hálásak lehetünk Istennek e nagy névtelen
munkájáért, aki oly hasonlíthatatlan módon írt Jézusról, akiben
ő – ahogyan mi – felismerte a valósághoz (igazsághoz) és az
Istenhez vezető utat.
16
A töredékesség vége
1, 1-3
Itt találkozunk az egész Újtestamentum legékesebb
hangzású görög nyelvezetével. A klasszikus Görögország
minden szónoka büszkélkedhetett volna ezzel. A Zsidókhoz írt
levél szerzője a hajlékony és változatos görög nyelvben nagyon
jártas embernek bizonyul, aki azzal szóban és ritmusban
tökéletesen tud élni. A mi szövegünkben a „sok rendben és
sokféleképpen”-nel fordított kifejezés megfelelő két szava:
polymerósz és polytropósz. Poly e kapcsolatban folyvást a sok
szó jelentését hordozza. A görög szónokok, élükön Demos-
thenessel (Kr. e. 384-325), szoktak ilyen zengzetes
mellékneveket az ő beszédük első szakaszába bele szőni. A
Zsidókhoz írt levél szerzője is úgy vélte, hogy a lehető
legnemesebb formába kell foglalni gondolatait, ha szándékában
van a legfenségesebb kijelentésről beszélni, amelyben Isten az
embert részesedni engedi. A pompás gondolat egy éppolyan
pompás öltözéket kíván. A levél szerzőjének egy, a görög
retorikában jól tájékozott embernek kellett lennie. Ő a
művészetet az után sem vetette meg miután keresztyén lett,
hanem felhasználta az ő talentumát Jézus Krisztus
szolgálatában. Annak, aki keresztyénnek vallja magát,
semmiképpen sem feladnia kell minden azelőtti adottságát és
talentumát, hanem ezentúl ezeket Jézus Krisztus és a
gyülekezet szolgálatában kell hasznosítania.
E levél alapgondolata az, hogy Isten egyedül Jézus

Krisztusban nyilatkoztatta ki magát tökéletesen az embereknek,
hogy ők csak Jézus Krisztus által találhatnak bemenetelt az élő
Istenhez. Az író azzal kezdi, hogy kiemeli az ellentétet, amely
Jézus és az előző próféták között fennáll. Arról beszél, hogy
Jézus az utolsó napokban jött az emberekhez. Az idő a
zsidóknál két korszakra volt osztva: a jelenlegi és jövő
időszakra. A kettő között volt zsidó felfogás szerint az Úr
napja. Míg a jelen korszak mindenestől emberi és gonosz, a
jövendő az üdv ideje lenne. Az Úr napját az új időszak szülési
vajúdásához hasonlították. A szerző tehát azt mondja itt: „A
régi időnek vége, a tökéletlenség ideje elmúlt, az idő, amelyben
az emberek a gyanításokra, sejtésekre voltak utalva és sötétben
tapogatóztak, az új idő, Isten ideje beköszöntött”. Felismerte,
hogy a világ az ő gondolkozásával Jézus Krisztusban új
kezdetet talált. Jézus Krisztusban Isten emberré lett, az
örökkévalóság behatolt az időbe, és semmi nem volt olyan
többé, mint előbb volt. A szerző a bevezetésben Jézust a
prófétákkal hasonlítja össze, akikről minden időben hitték,
hogy ők tudnak Isten titkos tanácsvégzéséről. Azelőtt régen
mondotta Ámós: „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az
Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak”
(Ám 3,7). És a zsidó-hellenista filozófus, alexandriai Filónál
(sz. Kr. e. 30-20 közt) ez áll: „A próféták Isten tolmácsai, aki
belőlük beszél.” És tovább: „A próféták tolmácsai Istennek, aki
úgy használja őket, mint eszközöket, hogy az ő akaratát
kijelentse.” Később e tanítás teljesen elgépiesedett. Így beszél a
keresztyén apologéta, az athéni Athenagoras a 2. században
arról, hogy Isten a próféták száját úgy mozgatja, mint egy
ember pengeti egy zeneszerszám húrjait. A Lélek oly módon
adatik nekik, ahogyan a fuvolás az ő fuvolájába belefú.
Justinus mártír (kivégeztetett 165 körül) beszélt arról, hogy az
isteni az égből úgy csap le a prófétákra, ahogyan a
verőpálcácska a hárfára vagy lantra. Végül odáig mentek, hogy
azt állították, a prófétáknak semmi közük nem volna ahhoz az
üzenethez, amelyet az embereknek közvetítettek, miként a
hangszereknek a zenéhez, amit rajtuk produkálnak, vagy egy
tollnak a tudósításhoz, amelyet annak a segítségével vetnek
papírra. Azaz a próféták szerepét, mint merő mechanikus
tevékenységet magyarázzák. Magától értetődő, a legjobb
zenész is bizonyos fokig az ő hangszerének a minőségétől
függ, és olyan zongorán, amely el van hangolva, nem tud jó
zenét produkálni, éppúgy, mint minden író bizonyos mértékig
az ő tollára vagy írógépére van utalva. Isten az embereknek
18
csak annyit tud kinyilatkoztatni, amennyit képesek felfogni.
Isten az emberek lelkén és szívén át nyilatkoztatja ki magát. És
éppen ezt ismerte fel a Zsidókhoz írt levél szerzője.
Ő azt mondja, hogy Isten kijelentése, a valóság, a

próféták által sok rendben (polymerosz) és sokféleképpen (poly-
troposz) lett részévé az embereknek. Két gondolat fejlődik ki
ebben. 1. Az embereknek a próféták által juttatott kijelentés
színes sokféleségű és fenséges nagyságú volt. Minden időben
voltak próféták, akik az ő üzenetüket mindig ahhoz az időhöz
alkalmazták, amelyben ők éltek, azaz ők mindenkor azt a részét
ragadták meg a valóságnak, amely azoknak az embereknek,
akikhez ők beszéltek, jelentős volt. Soha nem valami elcsépelt,
időszerűtlen, jelentéktelen vagy felfoghatatlan dologról volt
szó, hanem mindig az érintett korszak követelményeihez volt
szabva az üzenet. Ugyanakkor e kijelentés mégis tökéletes volt,
mivel a mindenkori időszak felfogóképességének a határait
figyelembe vette. Tehát töredékes is volt. Figyelemre méltó az,
hogy minden prófétának külön eszmei töltete volt. Így pl.
Ámósnál a szociális igazságosság utáni kiáltás, Ézsaiásnál Isten
szentségének gondolata, Hóseásnak az ő személyes keserves
tapasztalatai miatt Isten megbocsátó szeretetének a csodája
hatolt a tudatáig. Minden próféta a saját személyes és Izráel
népének a tapasztalatai alapján egy töredéket, az isteni
valóságnak egy részét ragadta meg és fejezte ki. Egyetlen
próféta sem fogta fel a valóságot teljes terjedelmében,
ellentétben Jézussal, aki a valóságnak nemcsak egy része,
hanem az egész valóság volt. Jézusban Isten nem töredékesen
jelentette ki magát, hanem tökéletes módon. Jézusban Isten a
valóságnak nem egyetlen aspektusát tárta az emberek elé,
őbenne teljesen kinyilatkoztatta magát Isten az embereknek. A
próféták a legkülönfélébb módszereket használtak, ahogyan pl.
a beszédet, vagy ahol ők azzal nem éltek el eredményt, drámai
cselekvésmódot is (hasonlítsd össze 1Kir 11,29-32; Jer 13,1-9;
27, 1-7; Ez. 4,1-3; 5,1-4). A próféták emberi eszközök
használatára kényszerültek, hogy embertársaikkal az isteni
valóságnak általuk felismert részét közöljék. Ellenben Jézus
Istent az ő azonos lénye által jelenítette meg, amennyiben ő
maga volt. Szavaknál és tetteknél is hatásosabb módon mutatta
meg nekünk Jézus Isten milyenségét az ő olyan lénye által. A
próféták által Isten csodálatosan és sokféle módon jelentette ki
magát. De még ha ez csak töredékesen történt is, a próféták ezt
a tőlük telhető leghatékonyabban tették. Ezzel szemben
Jézusban Isten tökéletesen kinyilatkoztatta magát. Egyszóval:
A próféták Isten barátai voltak, Jézus pedig Isten Fia volt. A
próféták Isten Lelkét részlegesen értették meg, ezzel szemben
Jézus maga az Isten Lelke volt. Semmiképpen nem
gondolhatunk arra, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője a
próféták tekintélyét és érdemét csorbítani akarta. Pusztán arról
van szó nála, hogy Jézus Krisztus fölényét, elsőségét
felmutassa. Azt sem állítja, hogy az ó-és újtestamentumi
kijelentés között törés volna, hanem sokkal inkább a
kontinuitást hangsúlyozza, amely a teljességben jut tetőpontra.
Annak jellemzésére, hogy milyen volt Jézus, a levél

szerzője kettős képet használ. Úgy beszél Jézusról, mint Isten
dicsőségének apaugaszma-járól. A görög szó: apaugaszma
kétfélét jelenthet. Egyszer a kisugárzást, amely valamely
fényforrásból jön ki; másodszor a reflektorozott fény
visszfényét. Itt valószínűleg inkább a kisugárzási erőre gondol
a szerző. Jézusban Isten dicsősége jelenik meg az embereknek.
Továbbá azt mondja a levél írója, hogy Jézus Isten lényének a
kharaktere, a képmása. A kharakter a görög nyelvben kétfélét
jelent. Egyszer bélyegzőt, másodszor pecsétet, a lenyomatot,
amelyet a bélyegző, a pecsétnyomó a viaszban hátrahagy. A
lenyomatnak ugyanaz a formája, mint a bélyegzőnek, a
legapróbb részletig a bélyegző alakját adja vissza. Ha tehát a
Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja, hogy Jézus Isten
lényének a kharaktere, ez azt jelenti, hogy Jézus Isten
képmása, benne Isten fejeződik ki. Ahogyan a pecsét pontos
20
lenyomatáról felismerhető a bélyegző, úgy ismerhető fel Isten,
ha Jézusra pillantunk. Jézus sem nem töredékes, sem nem
hiányos, Jézusban egzakt módon, tökéletesen jut kifejezésre
Isten.
E szakaszban hat fontos dolgot tudunk meg Jézusról.
1. Jézusé Isten páratlan dicsősége. Ő kisugározza Isten

dicsőségét. Ebben van egy csodálatos gondolat. Jézusban Isten
dicsőségégének, elképesztő világosságát így ismerhetjük fel:
Isten dicsősége nem abban áll, hogy az embereket összezúzza,
hogy fölöttük zsarnokoskodjék, és megalázott szolgákká tegye
őket, hanem abban, hogy ő az embereket szolgálja, szereti, és
még meg is hal értük. Isten dicsősége nem a megsemmisítő
erőszak, hanem a tűrő szeretet dicsősége.
2. Jézusé Isten országa. Az újtestamentumi iratok

egyetlen szerzője sem kételkedik abban, hogy Jézus végül
győzedelmeskedik. Habár a galileai ács mint egy gonosztevő,
egy Jeruzsálemen kívüli magaslaton megfeszíttetett, a levél
olvasói kegyetlen üldöztetések elé néztek, és szerfölött szerény,
alázatos emberek voltak, egyetlen pillanatra sem kételkedtek
abban, hogy Jézus diadalmaskodni fog. Egészen biztosak
voltak abban, hogy Isten szeretete mögött Isten hatalma állt, és
hogy e világ országai végül mégis az Úréi és az ő Felkentkéi
lesznek. Jól tennénk, ha a korai egyháznak ezt a minden tényt
megcsúfoló optimizmusát egész mélységben megragadnánk.
3. Jézus cselekedete hatásos és teremtői cselekedet volt.

A korai egyházat az a gondolat uralta, hogy a Fiú a teremtésre
tekintve Isten eszköze, közvetítője, hogy Isten a világot
bizonyos tekintetben az ő Fia által teremtette. Az embereket az
a gondolat töltötte be, hogy az, aki a világot teremtette, az fogja
újjá is teremteni, hogy a világ teremtőjének egyúttal a világ
megváltójának is kell lennie.
4. Jézus birtokában van a mindent fenntartó erőnek,
amelynek segítségével ő minden dolgot elősegít. Azaz a korai
keresztyének megértették azt, amit a gondviselésről és
elrendelésről szóló tanítás jelent. Semmiképpen nem voltak
azon a nézeten, hogy Isten a világot, miután azt megteremtette,
magára hagyta. Ők felismerték, hogy van egy hatalom, amely a
világot és minden egyes életet az eleve elrendeltetett vég felé
vezeti.
5. Jézus a megváltás munkálására jött. Megtisztította az
embereket az ő bűneikből. Áldozata által fizette ki az árat az
emberek bűneiért, élő jelenléte által megszabadítja az
embereket bűneiktől.
6. Jézust illeti meg a felemeltetés, mint az emberek

közbenjáróját. Ő foglal helyet a dicsőség jobbján. Az a
nagyszerű a Zsidókhoz írt levél szerzőjének e gondolatában,
hogy Jézus ott nem mint bíránk ül, hanem mint az, aki érettünk
könyörög, úgy, hogy mi, ha Istenhez járulást nyerünk,
megtapasztaljuk, hogy Istent az ő szeretetében kérleli értünk.
Nagyobb az angyaloknál
1, 4-14
Míg az előző szakaszban az volt a törekvése a levél

szerzőjének, hogy Jézus minden prófétánál nagyobb voltát és
fölényét tanúsítsa, most Jézus minden angyalnál is nagyobb és
különb voltát igyekszik bizonyítani. Hogy ő ezt fontosnak
tartja, az annak a bizonyítéka, hogy milyen szerepet játszott az
angyalhit az ő korának zsidóságában. Az angyalhit ebben az
időben növekedőben volt. Ennek okát abban kell keresnünk,
hogy az emberek fokozódó mértékben Isten ún.
transzcendenciájának a hatása alatt voltak. Mind erősebben
22
érezték Isten távoliságát és azt a különbséget, amely Isten és az
emberek között volt. Tudatosult bennük, hogy Isten mindig
elérhetetlenebb lett számukra, mindig megismerhetetlenebb
Isten. Ennek következményeként, képződött az a hit, hogy az
angyalok közvetítők Isten és az ember között. Isten oly távolra
tolódott tőlük, hogy azt hitték, ő nem tudna egyáltalán
közvetlenül hozzájuk beszélni, és kezdték azt hinni, hogy az
angyalok a szakadékot áthidalhatják, hogy Isten általuk az
emberekhez szólhat, és hogy fordítva, az angyalok az emberek
imádságát Isten elé vinnék.
E folyamat egy példán különösen jól felismerhető. Az
Ótestamentumban Mózes a törvényt közvetlenül Istentől kapta.
Közbenjárók akkor Isten és emberek között fölöslegesek
voltak. A hírközléshez nem volt szükség harmadik szereplőre.
Ezzel szemben az Újszövetség keletkezése idején a zsidók azt
hitték, hogy Isten a törvényt előbb az angyaloknak adta át, akik
azután azt Mózesnek továbbították. Közvetlen érintkezés-
felvétel Isten és emberek között ebben az időben egészen
elképzelhetetlen volt /vö. ApCsel 7, 53; Gal 3, 19/.
Ha most pillantást vetünk a zsidó angyalhit legfontosabb

pontjaira, felismerjük, hogy ezek e szakaszban is ismételten
felötlenek. Isten körül volt véve az angyalok seregével /Ézs 6,
2; 1. Kir 22, 19/. Olykor úgy is elképzelték az angyalokat, mint
Isten hadseregét /Józs 5, 14/. A görög aggelosz szó éppúgy,
mint a héber mal’akim jelenthet követet és angyalt. A követnél
a szó általában szokásos és gyakrabban előforduló jelentésével
van dolgunk. Az angyalok tehát olyan lények, akik Isten
szavát, mint az ő közvetítői viszik, és átadják az embereknek,
hogy Isten akarata az emberek világában érvényesüljön. Ők
hordárok, összekötőtisztek Isten és az emberek között. Úgy
mondták, hogy az angyalok szellemek lennének, valami éteri,
tüzes lények, mint a fény tündöklése, és vagy a második, vagy
az ötödik teremtési napon alkottattak. Az angyalok nem ettek,
nem ittak, és nem is szaporodtak.
Időnként halhatatlanoknak tartották őket, jóllehet Isten
másrészt meg is semmisíthette őket. De létezett más hit is.
Némely angyalok, a Szeráfok, a Kérubok és az Ofanok
állandóan Isten trónusa körül tartózkodtak. Azt hitték, hogy
ezek tudása messzebb terjed az emberekénél, mindenekelőtt a
jövő tekintetében, de ők e tudást nem jogszerűen szerezték,
hanem azáltal „amit ők a függöny mögött hallottak”. Csaknem
olyan ez, mintha az angyalok Istentől az ő terveit és az ő
tanácsvégzését ellesték volna. Tartották őket Isten egyfajta
kíséretének, famíliájának. Úgy is képzelték őket, mint Isten
szenátusát vagy tanácsosait. Isten semmit nem tett az
angyalokkal való tanácskozás nélkül. Amint Isten példának
okáért ezt mondta: „Teremtsünk embert” /1 Móz 1, 26/, ő e
szavakat állítólag az összegyűjtött angyalokhoz intézte.
Gyakran protestáltak az angyalok és kifogást emeltek Isten
tanácsvégzése ellen. Különösen ellenezték ők az ember
megteremtését, és ebben az időben ennek következményeként
közülük egész seregek megsemmisíttettek. Óvást emeltek a
törvénnyel szemben, és megragadták Mózest, amint ő a Sínai
hegyre kapaszkodott. Féltékenyek voltak, helyüket és
kiváltságaikat Istennek semmi más teremtményével nem
akarták megosztani.
Angyalok milliárdjai léteztek. Csak nagyon későn

kezdtek a zsidók nevet adni az angyaloknak. Előbb névtelenek
voltak. Ott volt mindenekelőtt a hét főangyal. Vezető helyen
volt közöttük Rafael, Uriel, Fánuel és Gabriel. Gabriel volt az
az angyal, aki az emberekkel Isten üzeneteit közölte, Mihály
volt az, aki Izráel történelme fölött őrködött. Az angyalok a
legkülönbözőbb funkciókat töltötték be. Ők voltak Isten
üzeneteinek kézbesítői, akik eltűntek, mihelyt azt teljesítették
/Bír 13, 20/. Beavatkoztak Isten oldalán a történelem menetébe
/2 Kir 19, 35-36/. Kétszáz angyal ellenőrizte az égitestek
mozgását és gondoskodott arról, hogy azok betartsák
24
pályájukat. Egy angyal ellenőrizte az évek, hónapok és napok
végtelen folyását. Egy angyal, egy hatalmas fejedelem
uralkodott a tenger felett. Voltak a fagynak, a harmatnak, az
esőnek, a hónak, a jégesőnek, a mennydörgésnek és
villámlásnak angyalai. Voltak angyalok a pokol őrei- és a
kárhozottak kínzóiként. Voltak angyalok, akik minden,
emberek által kimondott szót felírtak. Voltak angyalai a
pusztításnak és büntető angyalok. Volt Sátán, aki az év minden
napján, az engesztelési nap kivételével, szüntelenül gyűjtötte az
emberek elleni vádanyagot, és Isten elé vitte. Volt a halálnak
angyala, aki csak Isten parancsára ment ki és intette pártatlan
módon a jókat és a gonoszokat. Minden népnek megvolt a
maga védangyala és éppen úgy minden egyes embernek
egészen a kicsiny gyermekekig /Mt 18, 10/. Olyan sok angyal
volt, hogy a rabbik joggal állíthatták: „Minden fűszálnak volt
/van/ védőangyala.”
Szórványosan olyan hitre is bukkanhatunk, amelyre

ebben a szakaszban közvetett hivatkozás van. Általában az
angyalokat halhatatlanoknak tartották. De voltak olyan
emberek is, akik valami teljesen mást hittek, ugyanis azt, hogy
az angyalok csak egyetlen napig éltek. Némely rabbiiskolában
azt tanították, hogy „Isten minden nap új angyalsereget teremt,
amely énekel előtte egyet, és aztán ismét megszűnik, kimúlik.”
Az angyalok minden reggel újra teremtődnek, és miután ők
Istent dicsőítették, visszatérnek a tűzfolyamba, amelyből jöttek.
Ezsdrás IV. könyve 8. rész 21. versében ez áll Istenről:

„aki előtt a mennyei sereg félelemben áll, és a te szavadra
széllé és tűzzé változik”. Egy rabbi prédikációjában a
következő szavakat tulajdonítja egy angyalnak: „Isten
átváltoztat minket minden órában. Olykor tűzzé, olykor
szelekké tesz minket.” Erre gondol tehát a Zsidókhoz írt levél
szerzője, ha ő Istenről azt mondja, hogy az angyalokat szelekké
és tűznek lángjaivá teszi.
E terjedelmes angyaltan azzal a veszéllyel járt, hogy az
emberek az angyalokban, mint Isten, és az emberek közötti
közbenjárókban megtanultak hinni. Ezért volt szükséges
bizonyítani, hogy a Fiú messze nagyobb, mint ők, hogy
mindazoknak, akik a Fiút megismerték, semmi szükségük
nincs semmiféle angyalra, mint közbenjáróra Isten és maga
között. A Zsidókhoz írt levél szerzője bizonyítékául ennek egy
sor bibliai verset sorol fel, amelyekben a Fiúnak magasabb hely
van biztosítva, mint bármelyik angyalnak. A levél szerzője a
Szentírás következő helyeit idézi: Zsolt 2, 7; 2 Sám 7, 14; Zsolt
97, 7; 104, 4; 45, 7-8; 102, 26-28; 110, 1. Néhány szöveg
különbözik a mi Bibliánkban foglalttól, mivel a szerző azt az
Ótestamentum görög fordítása, a Szeptuaginta /LXX/ szerint
idézi, amely nem mindig egyezik a héber eredeti szöveggel,
amelyből a mi Bibliánkat fordították. A kiválasztott szövegek
némelyike szerfölött furcsán érint bennünket. Így pl. a 2Sám 7,
14 az eredeti szövegben egész egyszerűen és közvetlenül
Salamonra vonatkozik, és semmi köze a Fiúhoz vagy a
Messiáshoz. A Zsolt 102, 26-28 Istenre, semmiképpen nem a
Fiúra vonatkozik. De az első keresztyének bárhol olyan
szövegre bukkantak, amelyben az Úr vagy Fiú szó előfordult,
jogosultnak tartották magukat arra, hogy azt az összefüggésből
kiszakítsák, és Jézusra alkalmazzák. Bármit is tartunk mi ma e
módszerről, az emberek akkor ennek teljes meggyőződésében
voltak.
Egy veszélyt megpróbált a Zsidókhoz írt levél szerzője

minden áron elkerülni. Az angyaltan, ha oly szép is az, egy
nagy kockázatot rejtett magában: Isten és az emberek közé tolta
más lények sorát, akiknek segítségével mintha másként
közeledhetnének Istenhez, mint Jézus által. Ez világosan
felismerhető azon a zsidó meggyőződésen, mely szerint Isten
üzenete az emberek számára angyalok által történik, ahogyan
ezek megfordítva is az emberek imádságát Istenhez eljuttatják.
26
A keresztyénségben nem szükséges semmi ilyenféle közvetítő.
Jézus által, és az által, amit ő érettünk tett, közvetlenül
mehetünk Istenhez. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk:
Nekünk nincs szükségünk sem emberekre, sem természetfölötti
lényekre, hogy Istenhez bemenetelt nyerjünk. Jézus Krisztus
minden korlátot lebontott, és megnyitotta számunkra az utat,
amely közvetlenül Istenhez vezet.
Az üdvösség, amelyet nem szabad elszalasztanunk

2, 1-4
A szerző itt oly módon érvel, hogy a kevésbé jelentősről a

fontosabbra tereli a szót. Két különböző kijelentésre gondol.
Először szó van a törvény kijelentéséről az angyalok

közvetítésével, azaz a Tízparancsolatról. Minden
törvényhágást, a törvénnyel szembeni minden engedetlenséget
szigorú és jogos büntetés követett.
Másodszor szó van a Jézus Krisztus, a Fiú közvetítése

általi kijelentésről. Mivel ez a Fiú által történt, Isten
valóságának ez a kijelentése sokkal, végtelenül nagyobb, mint
az angyalok által közvetített valóság. Ezt visszautasítani, vagy
semmibe venni ezért szükségszerűen lényegesen nagyobb és
félelmetesebb büntetést von maga után. Ha az emberek az
angyalok által nekik adott kijelentést nem hagyhatták
figyelmen kívül, mennyivel kevésbé szabad akkor a Fiú általi
kijelentést figyelmen kívül hagyniok.
Az 1. vers talán szemléltetőbb képet alkalmaz/tartalmaz,

mint ami az általunk használt fordításban kifejezésre jut.
Proszekhein és pararrein a két kulcsszava e mondtatnak. A mi
bibliai szövegünkben a proszekhein figyelni-vel van fordítva,
amely a szó leggyakrabban használt jelentésének felel meg. A
pararrein sokféle jelentésű. Jelentheti azt, hogy valami mellett
elfolyik, vagy elsiklik, hogy egy gyűrű az ujjról lecsúszik, hogy
egy falat a hamis útra, a gégébe kerül, hogy valami más téma a
beszélgetésbe lopódzik, hogy valaki az ő bizonyítási eljárásánál
a tulajdonképpeni poént elhibázza, hogy valami az
emlékezetből kiesik, hogy valami elapad vagy elszivárog,
elcsurog. Szokásos módon akkor használják ezt a szót, ha
valaki valami figyelmetlenségből vagy gondatlanságból
elsiklik valami felett, vagy elveszít valamit. De mindkettőnek
van még egy jelentése. A proszekhein jelentheti ezt is: hajót
lehorgonyozni, és a pararrein jelentheti azt, hogy egy hajó
figyelmetlenül egy kikötő mellett tovasodródik, mivel a
tengerész elfelejtette a szelet, az áramlásokat és az időjárási
viszonyokat figyelembe venni. Az első verset azért lehetséges
így fordítani: „Ezért kell nekünk a mi életünket annál inkább
mindabban lehorgonyozni, ami nekünk taníttatott, hogy a mi
élethajónk a kikötő mellett ne sodródjon tova, és nem
pusztuljon el.” Itt megképzik előttünk egy olyan hajónak a
képe, amely a pusztulás felé sodródik, mivel a kormányos egy
pillanatra elalszik, amikor egy alattomos áradat a hajót a
kikötőbejárat mellett tova, a pusztulásba sodorja. A legtöbb
embernél nem annyira az a veszély áll fenn, hogy közvetlenül
szerencsétlenségbe zuhan, mint inkább az, hogy fokozatosan
sodródik a bűnbe. Csak kevés ember fordít hátat Istennek egy
bizonyos pillanatban, a legtöbb napról napra kis lépésekben
sodródik el tőle. A legtöbb ember önmaga előtt egészen lassan,
csaknem észrevétlenül, csúszik egy végzetes szituációba, míg
aztán hirtelen világossá lesz számra, hogy tönkretette az életét.
Ezért minden embernek állandóan résen kell lennie arra, hogy
ellenálljon az elsodortatás veszélyének.
A Zsidókhoz írt levél szerzője a bűnöket, amelyekre a

törvény szerint büntetések szabhatók, e két főfogalommal jelöli
28
meg: Kihágás és engedetlenség. A megfelelő görög szavak
egyike a parabaszisz, és szószerinti jelentése: átlépése egy
bizonyos határvonalnak, amelyet nekünk a mi tudásunk és
lelkiismeretünk előír. Ennek átlépése jelenti a vétkezést. A
másik szó a parakos, és közvetlenül fogyatékos hallást jelent,
amint ez, pl. a süket emberek esetében van. Aztán felveszi ez a
figyelmetlen odahallgatás jelentését, amelynél az illető az ő
figyelmetlen odahallgatása miatt valamit félreért, vagy
egyáltalán nem fogja fel, hogy miről van szó. És aztán végül
adódik a valamire való hallgatás ellenszenvének a jelentése, és
ezzel az Isten hangjával szembeni engedetlenséggé válik.
Ebben az értelemben gondol a szerző a fülek szándékos
elzárására Isten parancsai, tanácsai, figyelmeztetései és
felhívásai előtt. A Zsidókhoz írt levél szerzője azzal a
megállapítással fejezi be e szakaszt, hogy a keresztyén
kijelentés háromszoros tekintetben egyedülálló.
1. Egyedülálló a származására, az eredetére nézve.

Közvetlenül Jézus szavaiból adódott. Az Úr volt az első, aki ezt
kimondta. Vagyis ez a kijelentés nem tapogatódzó kísérletezés
Isten elérésére. Jézus Krisztusban magának Istennek a hangja
jött hozzánk.
2. Egyedülálló az ő közlésében. Ez azokkal az

emberekkel, akikhez a szerző ír, azok által volt közölve, akik
ezt közvetlenül Jézus ajkáról hallották. Kétségtelenül csak az
közölheti a keresztyén valóságot másokkal, aki Krisztust „nem
csak másodkézből ismeri.” Amiről sejtelmünk sincs, abban
nem tudhatunk senkinek tájékoztatást nyújtani, másoknak csak
úgy tudunk Jézus Krisztusról valamit tanítani, ha mi magunk őt
ismerjük.
3. Egyedülálló az ő hatásosságában. Megnyilvánul

jelekben és csodákban és az ő hatalmának különféle tetteiben.
Amint valaki egy ismert szónoknak egy sikerült beszédéhez
gratulált, így válaszolt az: „De mi volt ennek az eredménye?”
A keresztyénségnél is arról van szó: az embereket
megváltoztatni, mert a keresztyén hitnek is az a próbaköve,
hogy az embereket képes-e alapvetően megváltoztatni.
Az ember rendeltetésének új felfedezése

2, 5-9
E szakasz értelmét semmiképpen nem könnyű

megragadni. De ha ez nekünk sikerül, akkor felismerjük,
milyen hatalmas méretű. A levélíró egy, a Zsolt 8, 5-7-ből való
idézettel kezdi. Ha e szakaszt helyesen akarjuk érteni, akkor
világossá kell tenni magunk előtt, hogy a 8. zsoltár kizárólag az
emberekre vonatkozik. A zsoltár azt a dicsőséget énekli meg,
amelyet Isten az embereknek ajándékozott. A zsoltár egyetlen
helye sem vonatkozik a Messiásra vagy Jézusra. Ebben
kizárólag az emberekről van szó. E zsoltárban egy kifejezés
megnehezíti nekünk a hozzáállást, a fordulat: az embernek fia.
Annyira megszoktuk e kifejezést Jézusra vonatkoztatni, hogy
hajlamosak vagyunk senki másra nem alkalmazni. Azonban a
héberben az embernek fia kifejezés jelent egész egyszerűen
embert vagy embergyermeket. Ennek bizonyítékával
találkozunk Ezékiel prófétánál. „Embernek fia, fordítsd arcodat
Jeruzsálem felé” /Ez 21, 2/. „Embernek fia prófétálj és
mondd…” /Ez 30, 2/. Szokásos módon az embernek fia a
héberben nem jelent mást, mint embert és a mi embergyermek
fogalmunknak felel meg. A két egymáshoz hasonló, parallel
futó fordulat: „Kicsoda az ember, hogy megemlékezel róla?” és
30
„És az embernek fia, hogy gondod van reá”, a valóságban nem
egyéb, mint egy és ugyanazon dolognak két különböző
kifejezése. Az egész zsoltár csodálatos költői kifejezése annak,
amiben Isten akarata szerint az ember dicsőségének meg kell
nyilvánulnia. Kibővítését képezi a teremtéstörténetben lévő
isteni ígéretnek az 1Móz 1, 28 szerint, ahol ez áll:
„Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön
csúszó-mászó mindenféle állatokon.” Sőt az ember dicsősége
még nagyobb, mint azt a Zsidókhoz írt levél szerzőjénél a
zsoltáridézet szerint fel kellene tételeznünk. Míg az idézet a
zsoltárnak a görög szövegbeli konkrét fordítását ismerteti:
„Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál” /2, 7/, a
Zsoltárok héber eredeti szövegének korrekt fordítása így
hangzik: „Kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél.” Így tehát a
zsoltárban az ember dicsősége van megénekelve, akit Isten
közel istenivé teremtett, akinek Isten tanácsa szerint e világon
mindent uralnia kell.
De aztán folytatja a Zsidókhoz írt levél szerzője,

amennyiben azt mondja, hogy a szituáció, amellyel
szembenézünk, egészen más. Isten terve szerint az embernek
mindenen úrrá kell lennie, de semmiképpen nem így áll a
dolog. Az ember a viszonyok által megszégyenült, a
kísértéseknek nem tudott ellenállni, és gyengeséggel van
felövezve. Az ember, akinek szabadnak kellene lennie, meg
van kötve, ahelyett, hogy király lenne, szolga. Szóval: az
ember nem az, aminek rendeltetése szerint lennie kellene.
Ezzel azonban a Zsidókhoz írt levél szerzője nem hagyja

ezt ennyiben. E szituációban voltak az emberek, amikor eljött
Jézus. Jézus szenvedett és meghalt, és mivel ő szenvedett és
meghalt, megszerezte a dicsőséget. Az ő szenvedése és halála
az emberekért történt, és az ő dicsősége mindenki számára itt
van. Jézus Krisztus meghalt, hogy minden ember kiszabaduljon
a maga fáradozásának a hiábavalóságából, szolgaságából,
bilincseiből, gyengeségeiből és lehetővé tegye számára az
uralmat minden fölött, amit rendeltetése szerint uralma alá kell
hajtania. Jézus Krisztus meghalt, hogy az embert új teremtéssé
tegye, olyanná, amilyennek az eredeti teremtési terv szerint
lennie kell.
E szakaszhoz a következő három főgondolat szolgál alapul.
1. Isten az embereket csak kevéssé teremtette kisebbé magánál,

hogy így minden egyébnél különbek legyenek.
2. Az emberek bűne csalódást és kudarcot eredményezett az
emberek fölénye és uralkodása helyett.
3. Ebben a helyzetben jött el Krisztus, hogy az ő élete, az ő
halála és az ő dicsősége által az embereket azzá tegye, amire
Isten eredetileg rendelte őket.
Mi ezt másként is kifejezhetjük. A Zsidókhoz írt levél

szerzője e szakaszban háromfélét tesz világossá.
1. Megmutatja nekünk, milyen ideálnak kell az

embereknek megfelelniük: Istennel rokonságban lévőknek és a
világ urainak kell lenniük.-
2. Megmutatja, milyen állapotban van ténylegesen az

ember: a frustráció állapotában a fölény helyett, a kudarcéban a
dicsőség helyett. A királyi méltóságra kiszemelten, szolgákká
lettek.
3. És azután felmutatja, hogyan érhetjük el az ideális

állapotot. A kívánatos változás Krisztus által valósul meg. A
Zsidókhoz írt levél szerzője Jézus Krisztusban pillantja meg az
egyetlent, aki az embereket az ő szenvedése és az ő dicsősége
által azzá teheti, amivé Isten őket rendelte.
32
A szükséges szenvedések
2, 10-18
A Zsidókhoz írt levél szerzője e szakaszban Jézust az

idvesség fejedelmének /arkhégosz/ nevezi. Ugyanez a görög
megnevezés található Jézusra az ApCsel 3, 15; 5, 31 és a Zsid
12, 2-ben is. E szó elsődleges jelentése vezér vagy vezető. Zeus
az isteneknek és a vezéreknek vezetője. Ezen túl az arkhégosz
jelölhet alapítót és szerzőt is. Ebben az értelemben érvényes a
szó városalapítókra, egy nemzetség ősatyjára /ősatyáira/ és
filozófiai rendszerek létrehívóira. A kifejezés alkalmazható
forrás és eredet értelmében is. Így neveznek, pl. egy jó
uralkodót a békesség, egy rosszat a rendetlenség forrásának.
Egy alapgondolat a szónak minden különféle jelentésében
sajátja: az arkhégosz minden esetben olyasvalamire
vállalkozik, amiben mások is részesülhetnek és kell, hogy
részesüljenek. Alapít egy családot, hogy mások
beleszülessenek e közösségbe, alapít egy várost, hogy mások
abban éljenek, létrehoz egy filozófiai rendszert, hogy mások őt
az igazság és a békesség útján, amelyet ő felfedezett,
követhessék, ő az áldásoknak vagy büntetéseknek a szerzője,
amelyekben mások is részesülnek. Az arkhégosz úttörő mások
számára, akik őt követik vagy utána jönnek. Valaki egyszer a
következő hasonlatot alkalmazta. Egy olyan hajó emberei,
amely zátonyra futott, csak úgy menthetők meg, ha valaki
kötéllel a kezében a partra úszik, hogy a többiek, ha ő a kötelet
odarögzítette, követhessék őt. Az az ember, aki mint első a
partra úszik, hogy a többiek megmentését lehetővé tegye, egy
arkhégosz. A Zsidókhoz írt levél szerzője is erre gondol, ha
Jézusról, mint a mi üdvösségünk szerzőjéről beszél. Jézus, mint
előharcos készített nekünk utat Istenhez.
Ki tette őt alkalmassá erre? A lutheri fordításban az van,

hogy Isten a szenvedés által tökéletessé tette őt. Az eredeti
szöveg megfelelő görög igéje teleioun a teleiosz melléknévből
származik, amely szokásos módon tökéletesnek fordítottak. Az
Újtestamentumban azonban e szóhoz hozzátartozik egy sajátos
jelentés. Semmi köze az absztrakt, metafizikai és filozófiai
értelemben vett tökéletességhez, hanem pl. a hibátlan áldozati
állatra/állatokra, a tudósokra, akik egy tudomány kezdeti
stádiumát régen maguk mögött hagyták, és érettségre jutottak.
Ezekre vonatkozik itt a „tökéletes” jelző. Emberekre és
állatokra, vonatkozik, akik és amelyek teljes fejlettségűek,
keresztyénekre, akik a gyülekezeteknek nemcsak a peremén
vannak, hanem a keresztség által egészen hozzátartoznak. Az
újtestamentumi értelmezés szerint a teleiosz mindig azt jelenti,
hogy valaki vagy valami tökéletesen betölti a célt, és így Isten
tanácsa szerint annak a rendeltetésnek megfelelően él, amely
végett Isten őt a világba küldte. A teleioun ige ezért kevésbé
jelent valakit tökéletessé tenni, mint sokkal inkább őt
megfelelően képessé tenni arra, hogy elvégezze azt a feladatot,
amelyre ki van választva. A Zsidókhoz írt levél szerzője azt
mondja tehát, hogy Jézus az ő szenvedése által képessé tétetett
betölteni azt a feladatot, hogy a mi üdvünk úttörője legyen. Az
ő szenvedése által lett ő a mások megmentésének úttörője.
Miért volt az így?
1. Szenvedése által azonosult Jézus az emberekkel, és lett

velük egyenlővé. A Zsidókhoz írt levél szerzője idézi ebben az
összefüggésben az Ótestamentum három helyét, mivel ő
ezekben az azonosulásnak a megjövendölését látja: Zsolt 22,
23; Ézs 8,17 és Ézs 8,18. Ha Jézus olyan alakban jött volna a
világba, amelyben ő a szenvedésre nem lett volna képes, ha
különbözött volna az emberektől, ez okból nem lehetett volna
az emberek megmentőjévé. Valaki egyszer ezt mondotta:
„Amikor Isten az embereket megmentette, emberi módon
cselekedte ezt.” Az emberekkel való azonosulás képezi a
keresztyén Isten-szemlélet magvát. Míg a görög szemléletnek
Isten elkülönülése felelt meg, addig a keresztyénség alapját
34
Isten azonosulásának a szemlélete képezi. Az ő szenvedése
által azonosult Jézus az emberekkel.
2. Amennyiben Jézus Krisztus az emberekkel azonosult,

v e l ü k é r e z . Aki maga nem ment át fájdalmon és
szenvedésen, aligha fogja megérteni azokat, akiknek hasonlót
kellett átélniük. Aki testileg a magaslaton van, nem tudja
elképzelni, hogyan érzik magukat mások, akik könnyen
elfáradnak, vagy állandóan fájdalmak kínozzák őket. Okos
emberek, akiknek a tanulás könnyen megy, gyakran nem értik
meg, hogy valaki lassú és nehéz felfogású lehet. Aki sohasem
szeretett, sem egy oly embernek a lenyűgöző boldogságát nem
fogja utána érezni, akit a szeretet megragadott, sem a határtalan
elhagyatottsága érzését, ha ő a szeretett embert elveszti. Mi
csak akkor tudunk másokkal érezni, ha mi ugyanazon
átmegyünk, amin ők. De éppen ezt tette Jézus.
3. Mivel Jézus velünk érez, ő tud nekünk s e g í t e n i is. Ő

ismeri a mi nyomorúságunkat, ő átélte ugyanazt a bánatot, amit
mi, ő ugyanazon kísértéseknek lett kitéve, amelyek között mi
vagyunk. És mivel ő pontosan tudja, milyen segítségre van
szükségünk, részesíteni is tud minket abban. Megdönthetetlen
tény, hogy Jézus másoknak, akiknek valamin át kell menniük,
segíthet, mivel ő maga ugyanazt átélte.
Nagyobb, mint a legnagyobb
3, 1-6
Krisztus nagyobb, mint Mózes. Ismételten emlékezzünk

arra, hogy a szerzőnek milyen meggyőződése képezi a
kiindulópontot a Zsidókhoz írt levélhez. A szerző abból a
gondolatból indul ki, hogy Isten Jézus Krisztusban teljesen és
tökéletesen kijelentette magát, és hogy az emberek csak Jézus
Krisztus által járulhatnak Istenhez. Először aztán azt mutatta ki,
hogy Jézus különb a prófétáknál és az angyaloknál. És most
annak a bizonyításával folytatja, hogy nagyobb Mózesnél is.
Mózes a zsidóságban egyedülálló helyet élvezett. Vele úgy
beszélt Isten, ahogyan baráttal beszélnek. Mózes a
Tízparancsolatot, Isten törvényét közvetlenül Istentől kapta. A
zsidók életében a törvénynek döntő szerepe volt, Mózes és a
törvény az ő számukra egy és ugyanazt jelentették. A második
évszázadnak egy zsidó tanítója, név szerint Joze ben Chalafra
rabbi azt a helyet, ahol az van írva, hogy Mózes Isten egész
házában hű volt, a következő szavakkal magyarázta:
„Amennyiben Isten Mózest hűnek nevezi Istennek egész
házában, magasabbra sorolja őt, mint az angyalokat az ő
oldalán.” A sorrend, amelyet a Zsidókhoz írt levél szerzője az ő
bizonyító eljárásánál követ, meggyőzőnek és logikusnak kellett
lennie a zsidók számára. Miután a szerző bebizonyította, hogy
Jézus nagyobb, mint az angyalok, most azt kell bizonyítania,
hogy ő nagyobb, mint Mózes, aki a maga részéről különb az
angyaloknál. Az itt említett idézet bizonyítja, milyen
egyedülálló jelentőséget tulajdonítottak a zsidók Mózesnek.
„Mózes hű volt Istennek egész házában” a 4 Móz 12, 6-7-ből
van véve, ahol ismertetve van, hogy Mózes más, mint minden
próféta. A prófétáknak látomásban nyilatkoztatta ki magát
Isten, míg Mózessel „szemtől szemben” beszélt. A zsidóknak
felfoghatatlan volt az, hogy bárki közelebb állhasson Istenhez,
mint Mózes. Mégis arra vállalkozik a Zsidókhoz írt levél
szerzője, hogy éppen ezt bizonyítsa. A szerző arra kéri
hallgatóit, hogy az ő f i g y e l m ü k e t Jézusra irányítsák, és
őreá nézzenek. A görög szó katanoein, amelyet ő e helyen
alkalmaz, tanulságos és sokatmondó. Nemcsak azt jelenti, hogy
az ember valamit lát, vagy észrevesz, anélkül, hogy azt
szemügyre venné és felismerné, hanem azt is jelenti, hogy az ő
figyelmét oly módon irányítja valamire, hogy annak belső
értelmét megragadja. A Lk 12, 24-ben lévő jézusi szavaknál:
„Tekintsétek meg a hollókat”, a szó ugyan e jelentésében van
36
használva. Jézus nem csupán arra hívja fel az embereket, hogy
egy pillantást vessenek a hollókra, hanem azt akarja ezzel
mondani: „Szemléljétek, vegyétek szemügyre a hollókat és
próbáljátok felfogni, hogy Isten azok által mire akar
megtanítani.” Ha mi a keresztyén igazságot valóban fel akarjuk
fogni, akkor nem elég egy kedvetlen, érdektelen, közönyös
pillantást vetni rá, hanem koncentrálnunk kell, és minden mi
lelki erőnk megfeszítésével fáradoznunk, hogy felismerjük,
amit az jelent számunkra.
Bizonyos szempontból kifejezésre jut ez már abban, hogy

a Zsidókhoz írt levél szerzője az ő barátait, mint szent
atyafiakat szólítja, akik részesei a m e n n y e i e l h í v á s n a k .
A hívás, a felszólítás, a figyelmeztetés, amelyek a
keresztyénekhez történnek, két irányba mutatnak. Szó van egy
mennyből, de egy mennyhez történő elhívásról is. A hang jön
Istentől, és hív Istenhez. A hívás az ő eredeténél éppúgy, mint
a szándéknál fogva, amely azt követi, a legnagyobb figyelmet
igénylik. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy olyan
felhívást, amely Istentől jön, és Istenhez vezet, egy közönyös
pillantással félretoljunk.
De mit ismerünk mi fel, ha Jézushoz figyelmesen

odafordulunk? Kétfélét ismerünk fel Őbenne.
1. Felismerjük a nagy apostolt. Jézus az Újtestamentum

egyetlen más helyén sincs apostolnak nevezve. A szerző ezt
egészen nyilvánvalóan tudatosan tette, mert ő e címet kizárólag
Jézusnak tartja fenn, anélkül, hogy azt, mint mások használnak
annak az állásnak a megjelölésére, amelyet néhány ember az
egyházon belül betöltött. Mit jelent az? A szó: aposztolosz szó
szerint olyan valakit jelöl, aki kiküldetett. A zsidóságban a
nagytanács küldötteit nevezték így. A nagytanács, a zsidók
legmagasabb törvényszéke küldött ki „apostolokat”, akiket
meghatalmazott, és akik az ő parancsainak kézbesítői voltak. A
görög ókorban az aposztolosz gyakran egy diplomáciai
szolgálatban álló követ volt. Jézus a legnagyobb követe
Istennek. Mi által jellemezhető egy ország követe? Két
rendkívül fontos ismertetőjele van.
a/ A követek annak az országnak vagy az uralkodónak a

teljhatalmával vannak felruházva, amelynek, vagy akinek a
megbízásában járnak. Amikor Antiokhus Epiphanesz szír
király egykor elhatározta, hogy behatol Egyiptomba, és Róma
megállj-t akart neki parancsolni, a követként, Popiliust küldte
követként, hogy a szír királyt rábírja: mondjon le ilyen irányú
szándékáról. Popilius az egyiptomi határon érte utol Antiok-
hust. Ott beszélgetett, diskurált a két férfi erről és arról, akik
Rómából ismerték egymást. Popilius sereg, őrség, a
legcsekélyebb katonai kíséret nélkül jött hozzá. Amikor
Antiokhus végül megkérdezte őt jövetelének oka felől, Popilius
nyugodtan válaszolta: azért jött, hogy közölje vele Róma azon
kívánságát, hogy adja fel tervét, és térjen haza. „Én ezt
megfontolom”- mondotta Antiokhus. Popilius csak
jelentőségteljesen mosolygott e szavakra, és a bottal, amelyet
kezében hordott, egy kört húzott Antiokhus körül. „Fontold
csak meg – mondotta ő aztán, de dönts, mielőtt e kört
elhagyod!” Antiokhus egy pillanatig gondolkozott, és aztán ezt
mondotta: „Jó, én hazamegyek.” Popilius maga nem
rendelkezett semmilyen csapatokkal, de mögötte állt Róma az
ő egész hatalma teljességével. A követ fel volt ruházva ama
világbirodalom teljhatalmával, amelynek megbízásából jött. –
Hasonló módon jött Jézus Istentől, ellátva Isten egész
hatalmával. Isten minden kegyelme és irgalmassága, minden
szeretete és hatalma benne élt az ő Követében, az ő
a p o s z t o l o s z -ában, Jézus Krisztusban.
b/ A követ mindig annak az uralkodónak vagy országnak a

nevében beszél, amelyből ő jön. Így beszél Jézus Isten
38
hangjával, őbelőle és őáltala Isten beszél. Aki Jézusra hallgat,
Isten hangjára hallgat.
2. Jézus a F ő p a p . Mire gondol ezzel a Zsidókhoz írt

levél szerzője? Újra és újra az ábrázoláshoz nyúl. Mi először
csak e kifejezés alapjelentését rögzítsük, melyet ő itt szeme
előtt tart. A latin szó a papra: pontifex, szó szerint hídépítőt
jelent. A pap hidat ver Isten és az emberek között. Hogy erre
képes legyen, Istent és az embert egyaránt ismernie kell. Jézus
a tökéletes Főpap, mivel ő egészen ember és egészen Isten,
Isten előtt reprezentálja ő az embereket és az emberek előtt
Istent. Jézus az egyetlen, aki által az emberek Istenhez eljutnak,
aki által Isten az emberekhez jön.
Kiben áll hát Jézus fölénye Mózeshez képest? Hogy ezt

megvilágítsa a szerző, egy képet használ. Az ő számára a világ
Isten háza és az emberiség Isten családja. Mármost a ház szóval
nálunk meg lehet nevezni egyik esetben egy épületet, másikban
valamely nemzetség származásházát. Beszélünk házakról,
amelyeket építészek emelnek és házról egy bizonyos
nemzetség értelmében, mint pl. Habsburg-ház. S dupla
jelentésben használták a görögök az oikosz szót. A világ Isten
háza és az emberek az Isten háza, nemzetsége. Ehhez jön, hogy
a szerző Jézust már, mint Isten világának teremtőjét mutatta be,
míg Mózes csak része e világnak. Ő embernek született, aki a
teremtett világban tevékenykedett. Része volt a háznak, Isten
házához tartozott. Jézus pedig a ház építője, ő a ház fölött áll.
Mózes a törvénynek nem alkotója, hanem csak közvetítője.
Mózes nem teremtette a házat, ő csak szolgált abban. Mózes
nem magáról beszélt, hanem mindazzal, amit mondott, csak a
nagyobbra mutatott, akit egy napon Jézus Krisztusnak kellett
megtestesítenie. Röviden, Mózes s z o l g a volt, Jézus pedig
Isten F i a . Mózes tudott egy keveset Istenről, Jézus pedig
maga az Isten. Ebben van Jézus nagysága és az ő
egyetlenszerű fölényének a titka belefoglalva.
A Zsidókhoz írt levél szerzője alkalmaz még egy másik
képet. Ámbár az egész világ Isten háza, mégis az egyház
egészen különös módon háza Istennek, mivel Isten a
gyülekezeteket egészen különleges módon teremtette és
építette. Ez egy, az Újtestamentumban általánosan kedvelt kép
/vesd össze 1 Pt 4, 17; 1 Tim 3, 15 és különösen 1 Pt 2, 5/. A
gyülekezetek háza csak akkor lesz szilárd és rendíthetetlen, ha
benne minden kő szilárd, azaz, ha a gyülekezetek minden tagja
erős a Jézus Krisztusba vetett reménységben és bizalomban. Mi
mindnyájan a gyülekezet kövei vagyunk. Egyetlen gyenge kő
az egész épületet veszélyeztetheti. A gyülekezet csak akkor
életképes, ha minden ő eleven építőköve a Jézus Krisztusba
vetett hitben gyökerezik és horgonyoz.
Amíg tart a ma! – Az isteni nyugalom ígérete
3, 7-19
Miután a Zsidókhoz írt levél szerzője az imént azon

fáradozott, hogy Jézus egyedülálló fölényét bizonyítsa, most a
bizonyításról a figyelmeztetésre tér át. Hangsúlyozza az ő
hallgatóinak azokat a kikerülhetetlen következményeket,
amelyek e fölényből adódnak. Ha Jézus oly magas és oly
egyedülállóan nagy, akkor ebből az következik, hogy őt teljes
bizalom és feltétlen engedelmesség illeti meg. Ha az emberek
megkeményednek és vonakodnak az Ő hangjára hallgatni, és
neki bizalmat ajándékozni, akkor az rettenetes
következményeket fog maga után vonni.
Az a módozat, ahogyan a szerző megkísérli az ő

bizonyítását megerősíteni és alátámasztani, nekünk azért olyan
40
nehezen érthető, mivel egy dupla zárról van szó. Először idézi
a szerző a Zsolt 95, 7-11-et. A zsoltár mindazokhoz fordul,
akik Isten hangjára hallgatnak, és nem akarnak olyanok lenni,
mint Izráel gyermekei a „kísértés napján történt
elkeseredésnél.” Az utóbb említett két kifejezéssel azt a két
szót fordították, amelyek e héber helységneveknek felelnek
meg: Massa és Meriba. A törvény egy, a 2Móz 17,1-7 és 4Móz
20,1-13-ban lévő tudósításra vonatkozik. E helyeken egy, az
Izráel gyermekei pusztai vándorlása idejéből való eseményt
idéz a szerző. Ebben a szomjúságtól szenvedő emberek Mózest
ócsárolták, és megbánták, hogy egyáltalán kivonultak
Egyiptomból, mivel minden Isten iránti bizalmukat
elvesztették. Ez elbeszélés keretében a 4Móz-ben azt
parancsolja Isten Mózesnek, hogy szóljon a kősziklához, aztán
víz fog előbugyogni. De Mózes az ő haragjában és
zavartságában nem b e s z é l t a sziklához, rácsapott arra a
pálcájával. Akkor sok víz ömlött ki abból. De Isten azt
mondotta Mózesnek, hogy ő az ő bizalmának hiánya és
engedetlensége miatt Izráel gyermekeit nem vezetheti be a
megígért földre. Az ő bizalmatlansága és engedetlensége miatt
Mózestől megtagadta Isten az ígéret földjére való bemenetelt.
A „nem mehetsz be az én nyugalmamba”, azt jelenti: „nem
léphetsz be a megígért földre.” A nomádok és a pusztai
vándorok számára az ígéret földje a pihenés helye volt, és így
ez a föld gyakran emlegetett téma a vándorlás idején /vesd
össze 5Móz 12,9/. Lényegében arról van szó, hogy Izráel
gyermekei az ő engedetlenségük és bizalmatlanságuk miatt
Isten áldásaiból ki lettek zárva, amelyeknek élvezetébe
bejuthattak volna. A Zsidókhoz írt levél szerzője ezt írja
barátainak: „Őrizkedjetek attól, hogy olyan engedetlenek és
bizalmatlanok legyetek Istennel szemben, amilyenek elődeitek
voltak, hogy ti ugyanezen okból, mint ők elszalasszátok azokat
az áldásokat, amelyekben részetek lehetne.” Igen, ő még többet
mond: „Ajándékozzatok Istennek bizalmat, és
engedelmeskedjetek neki, amint az őt megilleti, amíg még van
ehhez idő, amíg még ti „má”-t mondhattok.” Minden egyén
számára magától érthetően azt jelenti a „ma”: „amíg te élsz”. A
szerző tehát azt mondja: „Bízzál Istenben és add át magad neki,
amint ezzel adós vagy, amíg erre még van alkalmad. Ne várj
ezzel, míg a napnak vége lesz, és nem mondhatod többé ezt:
„ma”. E szavak komoly intelmet fejeznek ki mindnyájunk
számára.
2. Kétféle dolog szükséges, ha mi Isten áldásaiban

részesülni akarunk.
a/ Bí z n u n k kell Istenben és hinnünk, hogy mindaz,

amit Isten mond és ajánl, igaz. Hinnünk kell, hogy Isten
mindent, amint mond, meg is teheti, és tényleg megteszi.
Késznek kell lennünk az isteni ígéretek igazságáért a mi
életünk feláldozására.
b/ En g e d e l m e s e k n e k kell lennünk.
Ahogyan egy orvosnak, aki azt mondja nekünk: „Ha te az

én utasításaimat ellentmondás nélkül betartod, meg tudlak
téged gyógyítani.”
Ahogyan egy tanítónak, aki az ő tanítványának ezt

mondja: „Ha te pontosan tartod magad a tantervhez, én tudok
belőled valakit csinálni.”
Ahogyan egy trénernek, aki az ő sportolójának ezt

mondja: „Ha te a megfelelő sportágat komolyan veszed, tudok
élsportolót csinálni belőled.”
Az eredmény minden életkörben attól függ, hogy mi a

szakértő utasításaihoz alkalmazkodunk. Isten – ha szabad így
mondanunk – az életszakértő. Boldogságunk és
42
megelégedettségünk attól függ, mennyire vagyunk Isten iránta
engedelmesek, és mennyire igazodunk hozzá.
3. Isten ajánlata azáltal van határidőhöz kötve, hogy a mi

életünk is határidős. Meg van szabva. Nem tudjuk, mikor érünk
e határhoz. Könnyedén beszélünk a „holnap”-ról, holott
egyáltalán nem tudjuk, hogy ez a „holnap” egyáltalán
megadatik-e számunkra. A mienk csak a „ma”, a jelen pillanat.
Valaki egyszer ezt mondotta: „Úgy kell élnünk minden nap,
mintha ez lenne az utolsó napunk.” Amit Isten nekünk biztosít,
ma kell elfogadnunk, ma kell benne bíznunk és neki
engedelmeskednünk, mert nem tudjuk, hogy a „holnap”
osztályrészül adatik-e nekünk. Isten a legnagyobbat kínálja itt
nekünk, de ez csak úgy érvényes, ha tökéletesen Bízunk benne,
tökéletesen engedelmeskedünk neki, és azt elfogadjuk, amit
Isten biztosít nekünk, mielőtt késő lenne.
A nyugalom, amelyről nem mondhatunk le

4, 1-10
Egy ilyen bonyolult szakasznál, amilyen ez, ajánlatos

mindenek előtt durva körvonalakban megérteni azt, amiről szó
van, mielőtt a részletekhez fordulunk. A szerző nyugalom
/katapauszisz/ alatt három különböző dolgot ért.
1. I s t e n b é k é j é t é r t i e z e n . Isten békességét
elnyerni, a legcsodálatosabb és legértékesebb, ami létezik.
2. Az í g é r e t földjére gondol ezzel – ahogyan már a

3,12-nél láttuk. – Izráel gyermekei számára azt jelentette az
ígéret földje az ő hosszú pusztai vándorlásuk után, hogy ők ott
Isten nyugalmába mentek be.
3. Isten p i h e n é s é r e is gondol, a hat teremtési nap
után, amikor minden munkáját elvégezte.
Ez a módszer, hogy egy szót két vagy három jelentésben

alkalmaznak, amennyiben annak betű szerint a legmélyebb
alapjáig utána járnak, úgy, hogy további magyarázat többé nem
lehetséges, ez jellemző annak a kornak a művelt, tudományos
gondolkodására, amelyben a Zsidókhoz írt levél íródott.
A továbbiakban kísérjük figyelemmel, ahogyan a

bizonyítási folyamat fokozatosan létrejön, és ennél az egyes
fokozatokat az egyszerűség kedvéért számozzuk meg.
1. A nyugalomnak, Isten békéjének ígérete változatlanul

érvényes. A békesség csak azáltal van veszélyeztetve, ha mi
elmulasztjuk azt, hogy állandóan törekedjünk arra.
2. Azelőtt hosszú időre elmulasztották az izraeliták az

Isten nyugalmába való bemenetelt. A nyugalom szó itt a
pusztában eltöltött hosszú évek utáni ígéret földjén való
letelepedés értelmében szerepel. Itt a szerző a 4Móz 14,12-23-
ra utal. E helyen arról van szó, hogy Izráel gyermekei az ígéret
földjéhez közelednek és kémeket küldenek ki. A kiküldött
tizenkét férfiból tíz azzal a jelentéssel tért vissza, hogy az jó
föld, de hogy ők nehezen juthatnának oda, mivel annak lakói
erősek és legyőzhetetlenek. Azzal folytatódik a leírás, hogy
csak Józsué és Káleb, akik azt az országot éppúgy felderítették,
voltak amellett, hogy az Istenbe vetett bizalommal
bevonulhatnak oda. De az emberek a gyávák tanácsára
hallgattak, és ennek következményeként a gyávák egész
nemzedéke arra ítéltetett, hogy egész életükön át a pusztában
kellett bolyonganiuk. Örökre ki voltak zárva abból, hogy az
ígéret földjének nyugalmába és békességébe bemehessenek.
Mivel az emberek nem bíztak Istenben, nem jutottak el a
nyugalomba, bármennyire lehetséges lett volna ez. Hiányzott
44
belőlük az a bizalom, hogy Isten őket minden nehézségen át
fogja vezetni. Ezért nem mehettek be Isten nyugalmába.
3. Aztán tér át a Zsidókhoz írt levél szerzője arra, hogy a

nyugalom szót másként magyarázza. Ámbár az emberek
egykor megfosztották magukat Isten nyugalmától, a nyugalom
maga ennek ellenére továbbra is érvényben maradt. Ez
argumentum mögött rejtőzködik a rabbiknak egy kedvenc
gondolata. A hetedik napon, miután a teremtés befejeződött,
Isten megpihent az ő tevékenységétől, az ő munkájától. Nos, az
1Móz 1. és 2. fejezeteiben valami érdekes mozzanat állapítható
meg. Míg az előző hat napra az jellemző, hogy mindenkinek
van reggele, és estéje, a hetedik napnál, amelyen Isten
megpihent, nincs szó estéről. Ennélfogva bizonygatták a
rabbik, hogy ellentétben a többi nappal, Isten nyugodalmának
nincs vége, ez örökké tart. Ezért érvényben van a nyugalom,
habár a zsidók a régmúlt időkben elmulasztottak e nyugalomba
bemenni, mégis van tovább. Egy örök, vég nélküli
nyugalomról van szó.
4. A szerző még egyszer visszatér arra, hogy a
nyugalommal az ígéret földjére gondol. Negyven pusztai
vándorév után eljött végül a nap, amelyen Izráel népe Józsué
vezetésével rálépett az ígéret földjére. Mivel most az ígéret
földjére lépés egyenlő jelentésű volt azzal, hogy az emberek
nyugalomhoz jutottak, tkp. el kellett volna. fogadniuk. Úgy
érvel tovább a szerző, hogy az ígéret beteljesedett. Tényleg
beteljesedett?
5. Nem. Az ígéret nem teljesedett be, mivel Dávid a Zsolt

95, 7-ben Isten hangját hallotta szólni az emberekhez, ha ők az
ő szívüket nem keményítették volna meg, bemehettek volna az
ő nyugalmába. Azaz, száz évvel később, amint Józsué Izráel
gyermekeit az ígéret földjének a nyugalmába bevezette, még
mindig arra szólítja fel őket, hogy menjenek be az ő
nyugodalmába. A nyugodalom szó itt többet jelent, mint
csupán az ígéret földjének az elérését.
6. Így kerül hát sor Isten utolsó felhívására az

emberekhez, hogy ne keményítsék meg az ő szívüket, hanem
menjenek be az ő békességébe, az ő nyugodalmába. Isten
„má”-ja még mindig érvényben van, az ígéret még mindig
fennáll, de ez a „ma” nem tart örökké, a mi életünk korlátozva
van, mi az ígéret mellett elmehetünk vagy lekéshetjük azt, ezért
van ez így a Zsidókhoz írt levélben: „Itt és most kell nektek a ti
hitetek által Isten békességét elérni, itt és most kell nektek az
Istenben való elrejtettséget, Isten nyugodalmát megismerni.”
Az 1. vers szövege két különböző magyarázatot tesz

lehetővé. Jelentheti azt: „Vissza kellene riadnunk attól, hogy
engedetlenségünk és bizalomhiányunk által kizárjuk magunkat
abból a békességből és biztonságból, amelyet Isten nekünk
felkínál. Félnünk kellene attól, hogy engedetlenségünk és
bizalmunk hiánya által méltatlanoknak bizonyuljunk Isten
békességét valaha is elnyerni.” De e fordítás mellett, bármilyen
helyes is legyen az, van még egy másik figyelemre méltó
fordítási lehetőség. Éppen úgy gondolhatunk itt e kifejezési
módra is: „Félnünk kellene attól, hogy lekéssük az Isten
nyugalmába való bemenetelt. Őrizkednünk kellene attól a
vélekedéstől, miszerint mi olyan korban élnénk, amelyben a
biztonság és az Istenben való békesség nem lehetséges.” Ez
egy intelmet tartalmaz.
Túlságosan hajlamosak vagyunk annak a véleménynek az

elfogadására, hogy a hitnek és a vallásnak a kora lejárt, hogy az
egyház nagy ideje rég oda van. Egy gyermek, akinek néhány
ótestamentumi történetet elbeszéltek, azt mondotta erre teljes
vágyakozással: „Akkor Isten nagyobb szám volt, mint ma.” Az
egyház hajlamos arra, hogy hátrafelé tekintsen, azt gondolva,
hogy Isten nagy kijelentései a múltban végbementek.
46
Hajlamosak vagyunk azt hinni, és ezt becsületesen bevallani,
hogy Isten karja nem ér olyan messzire többé, hogy az Ő
hatalma, ereje megkevesbedett, hogy a hit aranykorszakai
elmúltak. Ellentétben az ilyen felfogással a Zsidókhoz írt levél
szerzőjének egy jövőbe mutató kiáltása van: „Nehogy azt
higgyétek, hogy ti elkésve születtetek, nehogy azt higgyétek,
hogy a nagy ígéreteknek és a tökéletességnek az ideje
mögöttetek van. Még van Istennek „má”-ja. Reátok éppen
olyan üdvösség vár, mint az egykori szentekre, a kockázat
számotokra éppen olyan nagy, mint a múlt mártírjaié. Isten ma
is éppen olyan, mint egykor volt.”
E szakasz két örökérvényű igazságot tartalmaz.
1. Szavak, legyenek bár mégoly jelentősek, nemesek és

értékesek, mindaddig hiábavalók maradnak, míg az, aki ezeket
hívő módon elfogadja, nem teszi teljesen az ő élete alkotó ré-
szévé. A hallgatásnak sokféle lehetősége van: közönyös,
érdektelen, kritikus, szkeptikus, gúnyos, cinikus. De
jelentősége csak a buzgó hallgatásnak van, amelyből a hit
következik és aztán a cselekvés. Isten ígéretei többek nagy
szépségű irodalmi emlékműveknél, többek minden jelentőség
nélküli szép nyilatkozatoknál; ez ígéretekre kell az embereknek
az életben támaszkodniuk és az ő életüket ezek szerint
alakítaniuk.
2. E fejezet első versében a Zsidókhoz írt levél szerzője

arra szólítja fel az ő barátait, hogy félelemmel kell ügyelniük
arra /phobeiszthai/, hogy senki le ne maradjon közülük,
ameddig még érvényes az ígéret. De ez a keresztyén félelem
semmiképpen nem azt munkálja, hogy valaki elvonja magát a
feladatvállalás alól, vagy teljes tétlenségbe kellene merevednie,
hanem sokkal inkább arra indítsa, hogy minden erőtartalékát
felhasználja egy olyan feladatért való bevetésre, amely minden
erőt megér.
Félelem Isten igéje előtt
4, 11-13
E szakaszban arról van szó, hogy Isten igéje, amely az

emberekhez eljutott, nem maradhat figyelmen kívül. A zsidók
minden korban azon a véleményen voltak, hogy minden egyes
kimondott szónak saját élete van. Nem csupán valamilyen
zörejről van szó, amelyhez bizonyos jelentés járul, hanem
erőről, hatalomról, amely önmagából hat tovább. Amint Isten
Ézsaiáshoz szólt, azt mondotta, hogy az ige, amely az Ő
szájából jön, mindig hatékony lesz, és elvégzi, amire Isten azt
rendelte. A zsidók nem úgy tekintették a kimondott szót, mint
bizonyos betűsort, hanem, mint magából ható erőt. Ez talán
akkor lesz nekünk jobban érthető, ha meggondoljuk, milyen
históriai jelentősége volt némely nyilatkozatnak. Vezető férfiak
veretes szavai gyakran az egész emberiség fáklyái lettek, akár a
jóra, akár a gonoszra tüzeltek fel. Kiáltványok, néhány
jelentékeny ember ajkáról ugyan tetteket eredményeztek,
amelyek államalkotó vagy államot veszítő következményűek
voltak. Tagadhatatlan, hogy jelentős koponyák nyilatkozatai
minden korban hatásokat gyakoroltak. Ha ez a tény már arra is
érvényes, amit emberek mondottak, mennyivel inkább az akkor
Isten szavára.
A Zsidókhoz írt levél szerzője változatos és remek

módokon jellemzi Isten szavát. Isten szava é l e t t e l i ,
e l e v e n . Némely nyilatkozatok olyan halottak, mint kihalt
állatfajok, némely könyvek és nyilatkozatok nélkülöznek
minden elevenséget és érdekességet. Más kijelentéseknek van
ugyan jelentősége egy bizonyos korlátozott kör számára, de
semmi módon nem tarthatnak igényt mindenki érdeklődésére.
Noha pl. Plató minden idők legjelentősebb filozófusai közé
tartozik, csak nagyon kevés ember volna kész napról napra az ő
48
írásaival foglalkozni. Isten szava, Isten hívása ellenben
félreérthetetlenül minden időben eleven maradt. Sok más író
műve áldozatául eshetett a feledésnek, sok csak tudományos
vagy históriai érdekességű, de Isten szava élő áradat marad. Ez
szembesíti az embereket azokkal a kérdésekkel, amelyek elől
senki sem térhet ki. Ezek megoldását vagy elfogadjuk, vagy
visszautasítjuk. Isten szava hatékony és erőteljes. Az is
történelmi igazság: Ahol az emberek komolyan vették,
mármint Isten szavát, történt valami. Amikor Luther a Bibliát
lefordította német nyelvre, és Isten szava a laikusoknak és
egyszerű embereknek is hozzáférhetővé lett, a reformáció
diadalmenete feltartóztathatatlanná vált. Ha az emberek Istent
komolyan veszik, azonnal megállapítják, hogy Isten szava
nemcsak azért van, hogy azzal theoretikusan foglalkozzunk,
hogy azt olvassuk, vagy arról írjunk, hanem, hogy a szerint
c s e l e k e d j ü n k . Isten szava áthatol, míg az a szíveket és
lelkeket /pszykhé/ elválasztja. A pszykhé a görögöknél az élet
ősoka. Minden életnek van pszükhé-je. Pneuma, a lélek, a
görögöknél az emberek ismertetőjegye, és egyedül nekik van
fenntartva. A lélek segítségével képesek az emberek
gondolkozni, alkotni, és a földön túl, Istenre pillantani. Mintha
a Zsidókhoz írt levél szerzője azt akarná mondani, hogy Isten
szava éppolyan próbaköve az ember földi életének, mint az ő
lelki egzisztenciájának. Testi és lelki élete alá van vetve az
isteni ige ítéletének. A szerző azt mondja, hogy Isten szava
bírája a gondolatoknak és a szív érzéseinek, leleplezi a szív
gondolatait. A görög eredeti szövegben szereplő két kifejezés
ill. fogalom: enthymeszisz és annoia. Az enthymeszisz az
ember emocionális körére vonatkozik, amely érzésektől,
ösztönöktől és szenvedélyektől uralt; az annoia az intellektuális
körre, amelyben az értelem, a belátás és az akarat dominál.
Mintha azt mondaná a szerző: „A ti érzéki életetek éppúgy,
mint életetek intellektuális köre alá van vetve Isten vizsgáló
pillantásának.”
A szerző e szakasz végén még egyszer összefoglalja
mindazt, amit eddig mondott. Azt mondja, Isten szemei előtt
minden leplezetlen és felfedett, és nekünk számot kell adunk
mindenről. A két fogalomra a görög eredeti szöveg két
figyelemreméltó szót használ: gymnosz és tetrakheliszmenosz.
A szerző azt mondja, az emberek előtt talán lehetséges

alakoskodni, színlelni, Isten előtt azonban minden álcázás
nélkül állunk, és amint éppen vagyunk, úgy kell felelnünk.
Nagyon szemléletesen hangzik tovább, hogy Isten szemei előtt
minden fedetlenül van.
A második szó, amit a szerző használ, tetrakhelisz-

menosz, szokatlan, nem állapítható meg pontosan, mit jelentett,
de három célt látszik szolgálni.
1. A birkózásnál használták, ha a birkózó az ő ellenfelét

oly módon ragadta torkon, hogy az nem tudott mozdulni többé.
Ha mi is jelentős ideig tudunk menekülni Isten elől, Ő végül
mégis úgy meg fog ragadni minket, hogy szemtől szemben
előtte kell állnunk. Isten az egyetlen, aki elől végül senki nem
oldhat kereket.
2. E szóval nevezték meg az állatok bőrét. E célból

felfüggesztették az állatokat, és aztán lehúzták róluk a bőrt. Az
emberek talán a mi külső viselkedésünk és megjelenésünk után
ítélnek meg minket, de Isten ismeri a mi szívünk legmélyebb
titkait. A mi emocionális és intellektuális lényünk legrejtettebb
zugai is nyilván vannak Isten tekintete előtt. Az ókorban olykor
előfordult, hogy egy bűnözőnek, akit a bíró elé vagy a
vesztőhelyre vezettek, az álla alá egy tőrt hegyével felfelé oly
módon rögzítettek, hogy ő ne rejthesse el szégyenkezve az
arcát, amennyiben a fejét lehajtaná, hanem magasra emelt fővel
kelljen mennie, hogy mindenki megismerhesse az arcát, és
tanúja lehessen gyalázatának. Akivel ez történt, arra mondották
50
azt, hogy ő tetrakheliszmenosz. Azaz: végül találkozni fogunk
Isten tekintetével. Ha mi az emberek pillantásait talán
szégyenkezve elkerülhetnénk is, Istennel nem tudjuk megtenni.
Minden esetben felelnünk kell előtte. Valaki ezt mondta
egyszer: „Valamikor minden ember számára eljön az az
időpont, amikor ő önmaga, és Isten elől nem menekülhet el
többé, mivel nem lesz többé olyan hely, ahová Isten elől
elrejtőzhetne.” Minden ember számára eljön az az időpont,
amikor Isten előtt számot kell adnia.
A tökéletes Főpap – Krisztus az igazi Főpap
4, 14-16
E szakaszban már valamivel közelebb jutunk a Zsidókhoz

írt levél szerzőjére annyira jellemző véleménynek,
ábrázolásnak a megértéséhez, amelyet ő Jézusról, mint
tökéletes Főpapról alkotott. Hogy az ő tisztének tökéletesen
megfeleljen, a főpapnak éppen olyan szoros kapcsolatban
kellett lennie az emberekkel, mint Istennel. Köteles az
emberekhez Isten szavát és az ő élő jelenlétét közvetíteni
éppúgy, mint megfordítva az embereket az élő Istenhez
vezetni. A főpapnak ismernie kell az embereket és Istent. Ez az
az igény, amely ebben a levélben Jézusra nézve felmerül.
1. A szakasz azzal kezdődik, hogy Jézus kimagasló

nagyságát, tökéletes istenségét hangsúlyozza. Ő az ő lényege
szerint kimagasló Nem annak a tiszteletnek az alapján, amelyet
az emberek iránta tanúsítanak, vagy bármilyen külső
körülmény folytán. Ő önmagából következően, eredően nagy.
Ő áthatol az egeken. Ezt kétféleképpen lehet magyarázni. Az
Újtestamentumban az egek szóhoz különféle jelentések
kapcsolódnak. Egyik esetben az égboltozat, a csillagok
borította mennyezetet jelenti, máskor az angyalok egét, de a
legmagasabb éget is, a jelenvaló Isten egét. E helyen a szó
jelentheti azt, hogy Jézus minden égi világon áthatolt, és az élő
Istennél van; de jelentheti azt is, hogy Jézus olyan nagy és
csodálatos, hogy maga az ég is túl kicsiny az Ő számára. Senki
nem hangsúlyozza olyan nyomatékosan Jézus abszolút
nagyságát, mint a Zsidókhoz írt levél szerzője.
2. De ezután a szerző a másik oldalhoz fordul. Senki sem

azonosult annyira az emberekkel, mint Jézus. Ő ugyanis min-
den emberi tapasztalaton átment. Ő mindenben olyan, mint mi
– egy kivétellel: Ő mindenből teljesen bűn nélkül került ki.
Mielőtt e csodálatos tényállást közelebbről megvizsgálnánk,
van itt még valami figyelemre méltató. Ama tényből, hogy Jé-
zus bűn nélkül való volt, szükségszerűen adódik, hogy ő a
kísértés mélységeit olyan élességben, méretben ismerte meg,
amelyek számunkra egyszer s mindenkorra el vannak zárva. Az
Ő harca nem könnyebb volt a mienknél, hanem mérhetetlenül
nehezebb. Miért? Mi áldozatául esünk a kísértésnek mielőtt a
kísértő minden erejét bevetné. Mi túl könnyedén engedjük,
hogy legyőzzön, ezért nem ismerhetjük a kísértés legrosszabb
formáját. De Jézus nemcsak ugyanolyan kísértéseknek volt
kitéve, mint mi, hanem azokon túl sokkal rosszabbaknak. Mert
nála a kísértő minden eszközt felhasznált, ami rendelkezésére
állt. Jézus mégis ellenállt. Vegyük csak a fájdalmat. Az ember
képes a fájdalmakat egy bizonyos mértékig elviselni, de ha ezt
a mértéket túllépik, eszméletét veszti, elveszti az érzékelő
képességét, mivel eljutott az ő határáig. Vannak halálkínok,
amelyeket az ember nem ismer, mert már előtte összeroppan.
Így áll ez a kísértésekkel is, amelyeknek láttán mi
összerogyunk. Ellenben Jézus ellenállt nemcsak az
emberekével azonos kísértéseknek, hanem azoknál
messzemenően rosszabbaknak, anélkül, hogy azoknak
áldozatul esett volna. Kétségtelen, hogy ember soha nem
kísértetik oly nagyon, ahogyan Jézus kísértetett.
52
3. Jézusnak ez a tapasztalata háromfélét eredményez.
a/ Eredményezi, hogy Jézusnak együttérzése és részvéte

van irántunk. Itt olyasvalamit kell megértenünk, ami nekünk
nagyon nehezünkre esik, mivel a keresztyén felfogás Istenről,
mint a szerető Atyáról, bennünk teljesen tudatos és nálunk
teljesen otthonos. A k k o r azonban ez a gondolat egészen új
volt. Isten a zsidóknak s z e n t volt. E szó alapjelentése: más. A
zsidók tehát Isten más minőségéből indultak ki, abból a
gondolatból, hogy Isten a létnek egy teljesen más szférájához
tartozik, mint mi, hogy Ő semmi módon nem szerez a mienkkel
azonos tapasztalatokat. Sőt, ő mint Isten, egyenesen képtelen
volt e tapasztalatokban osztozni velünk. Még erőteljesebben jut
kifejezésre ez a gondolkozás a görögöknél. A sztoikusok, akik
a filozófiai gondolkozás legmagasabb fokán álltak, azt
állították, hogy Isten primer attributuma az a p a t h e i a .
Apatheia alatt az érzékelésre való képtelenséget értették. A
következőképpen érveltek emellett: Aki képes fájdalmat vagy
örömöt érezni, az mások által befolyásolható. A másik
boldoggá, vidámmá tudja tenni őt, befolyást gyakorolhat reá.
Ez pedig azt jelenti, hogy ő legalábbis néha, nagyobb, mint az
Isten. A görögök ennél fogva azt állították, hogy senki sem
lehet képes Istennek bármit okozni, senki sem lehet képes
Istenre bármilyen befolyást gyakorolni. Mivel senki nem lehet
nagyobb, mint Isten, Istennek tökéletesnek és az ő lényege
szerint képtelennek kell lennie arra, hogy örömöt vagy
fájdalmat érezzen. A sztoikusok azt állították, hogy Isten az ő
lénye szerint túl van minden érzékelésen. A görögök egy másik
jelentős filozófiai irányzatnak tökéletes megelégedettségében
és boldogságában éltek. És pedig az ún. i n t e r m u n d i a -ban,
a világok között, ahol ők teljesen elkülönülve lennének, és a
világról mit sem tudnának. A zsidók Istene más volt; a
sztoikusok istenei é r z é k e t l e n e k , az epikureusokéi teljesen
e l k ü l ö n ü l t e k voltak a világtól. E képzeletvilágokba tör be
a keresztyén hit arról az egy Istenről való elképzelhetetlen
isten-felfogással, hogy ő tudatosan és önként minden
tapasztalatot és élményt megosztott az emberekkel. A görög
történész és filozófus Plutarkhosz /meghalt Kr. u. 125 körül/
azt állította, hogy blaszfémia Istent a világ dolgaival
összekeverni. Ezzel szemben a keresztyénség azt az egyenesen
lenyűgöző felfogást képviselte, hogy Isten azonosul a világ
szenvedéseivel. Mi aligha tudjuk ma még elképzelni is, milyen
forradalmi fordulatot eredményezett a keresztyénség az
emberek Istenhez viszonyulását tekintve. Az emberek
évszázadokon át csak egy megközelíthetetlen, érinthetetlen
Istent ismertek. Most pedig felfedeztek egy olyan Istent, aki
ugyanazt szenvedte át, amit az emberek is.
b/ Isten irgalmas. Ennek oka könnyen belátható. Isten

megérti az embereket. Még egyesek óvatos életet folytatnak, és
fáradtság nélkül tudnak uralkodni magukon, másoknak ez nem
olyan könnyű. Szenvedélyeik sok bajt okoznak nekik, és a
kísértésektől sokkal kevésbé vannak megkímélve. Aki óvatos
életet folytat, aki természete szerint nem olyan lobbanékony,
nehezen tudja megérteni, hogy mások elesnek. Megütköznek
egymáson, és egymástól eltaszítva érzik magukat. Nem tudnak
mást tenni, mint elítélni azt, amit nem értenek. Ellenben Isten
tájékozott. „Mindent megérteni, azt jelenti, hogy mindent
megbocsátani.” Ez senkire sem érvényes jobban, mint Istenre.
A következő tanúságos kis eset történt a 30-as években. Egy
napon az egyik családapa, hazatértekor lányát sírva találta, a
rádió előtt ülve. Amint az apa megkérdezte őt sírásának oka
felől, kiderült, hogy az utolsó jelentések arról adtak hírt, hogy
japán páncélosok benyomultak Kantonba. A híradás, amely
bizonyos emberekből talán csekély sajnálkozást váltott ki, az
államférfiakkal komor előjeleket láttatott, a legtöbb embert
gyaníthatóan alig érintette. Miért találta az az apa az ő lányát
mégis könnyek között? Azért, mert a leány Kantonban
született. Kanton volt az ő otthona, ott járt iskolába, ott éltek a
barátnői, és ő e városon csüngött. A különbség ő és mindenki
54
más között, akik e híradást hallották, az volt, hogy ő volt ott.
Ha valaki maga valahol volt, számára ott minden egészen
másként néz ki. Az emberi tapasztalatoknak nincs olyan köre,
amelyről Isten ne mondaná: „Én ismerem ezt! Én ott voltam.”
Ha nekünk valami gyászról, fájdalomról kell hírt adnunk, ha
minket az élet sírni tanít, nem olyan Isten vár reánk, aki
képtelen megérteni azt, ami velünk történt, hanem olyan Istent,
aki maga volt ott, ahol mi most állunk. Ez az az ok, amiért
Istennek nem esik nehezére nekünk megbocsátani.
c/ Isten képes arra, hogy segítsen rajtunk. Ő ismeri a mi

problémáinkat, mivel Ő ugyanazokat átélte, ahogyan mi. Olyan
valaki tud egy utazásnál szóval és tettel a legjobban oldalunkra
állni, aki ugyanazt az utat maga már megtette. Aki maga egy
súlyos betegségen átesett, az sokkal inkább tud más betegek
iránt megértést tanúsítani. Így tud Isten is nekünk segíteni,
mivel Ő mindenben tájékozott, kiismeri magát.
Jézus a tökéletes Főpap, mivel Ő tökéletesen isteni és

tökéletesen emberi, lenyűgöző valóság. Mivel Ő a mi életünket
ismeri, részesíthet minket az ő együttérzésében, az Ő
irgalmasságában és erejében. Jézussal jött el az emberekhez
Isten. Jézus az, aki az embereket Istenhez vezetheti.
Otthon Istennél és az embereknél

5, 1-10
E szakaszban a Zsidókhoz írt levél szerzője arra tér rá,

hogy azt a tanítást, amely a keresztyénség bemutatásához
rendkívül lényeges adalék, részletesen kifejtse: a Jézus
Krisztusról, mint a Főpapról szóló tant. E szakaszban három
alapvető gondolatot tesz szóvá a papi tisztről, amely
gondolatok nem helyi és idői kötöttségűek. Sokkal inkább
általános érvényű alapelvekről van itt szó, a papi tisztre
vonatkozóan, egyetemesen.
1. Papok azért alkalmazzák, hogy ők Isten előtt síkra

szálljanak az emberekért. Egy angol theológus el szokta
mondani az ő tanítványainak, hogy az ő felszentelésénél
miként érezte magát. Úgy tűnt neki, mintha az emberek így
szólnának hozzá: „Nekünk a hétköznapok hajszája nem enged
pihenést, a mi időnk pénzszerzéssel és pénzkiadással telik el.
Mi a pultnál, vagy a munkapad mellett állunk, intézzük üzleti
ügyeinket, és gondoskodunk arról, hogy a gazdasági élet
kereke forogjon. Ezért nekünk az az elvárásunk, hogy te ne
ilyesmivel foglalkozz, hanem a csendben Istenhez találj, hogy
nekünk vasárnap Isten szavát hirdessed.” A papoknak
láncszemeknek kell lenniük Isten és az emberek között.
Izráelben a papoknak volt egy egészen különleges feladatuk.
Áldozatot kellett bemutatniuk az emberek vétkeiért, amelyek
megzavarták az ő Istennel való viszonyukat. A bűn azt
eredményezi, hogy korlát választja el az embereket Istentől,
hogy elidegeníti az embereket Istentől. Az áldozat által kell az
Istenhez való helyes kapcsolatnak helyreállítania, e korlátnak
eltávolíttatnia, az elidegenedésnek megszűnnie. E helyen egy
pillanatig időznünk kell, hogy rámutassunk egy
különlegességre. Minden olyan zsidó számára, aki töprengett e
fölött, magától értetődő volt az, hogy ilyen áldozat által csak
azok a bűnök engesztelhetők ki, amelyeket tévedésből követtek
el. Aki tudatosan vagy szokásból vétkezett, az ő vétkeit ily
módon nem engesztelhette ki. Így áll ez a Zsidókhoz írt
levélben is: „Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság
megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért
való áldozat” /Zsid 10, 26/. E meggyőződéssel találkozunk az
Ótestamentumban, a vétekáldozati törvényekben ismételten.
Rendre e szavakkal kezdődnek: „Ha valaki tévedésből vétkezik
az Úrnak valamely parancsolata ellen…”/3Móz 4, 2. 13/. A
56
4Móz 15, 22-31 szintúgy ezt az alapgondolatot tartalmazza. Ott
azok az áldozatok vannak felsorolva, amelyek akkor
szükségesek, „ha megtévelyedtek, és nem cselekszitek meg
mind e parancsolatokat”. De a végén aztán az áll: „ha azonban
bárki szándékosságból bűnözik… írtassék ki az ő népe közül,
mert ő az Úrnak szavát megvetette… Igen, annak ki kell
írtatnia.” És 5Móz 17, 12-ben ez van: „Ha pedig
elbizakodottságból cselekszik valaki, meg kell halnia.” A
tévedésből elkövetett bűnök megbocsáthatók, a szándékosan
elkövetett bűnök ellenben nem. Nos, mit értettek a zsidók
olyan bűnök alatt, amelyeket tévedésből követtek el? Ezen nem
azt értették, hogy valaki a parancsolat ismeretének hiánya miatt
vétkezik, hanem, hogy ő egy meggondolatlan pillanatában,
haragjában vagy indulatában elragadtatja magát annyira, hogy
nem bírt ellenállni a kísértésnek, de fájdalmat és megbánást
érzett emiatt. Szándékos bűnökön azokat a vétségeket értették,
amelyeket hidegvérrel, számításból és egészen tudatosan
követtek el, olyan bűnöket, amelyek a legkevésbé sem
bántották annak elkövetőjét. Az ilyen bűnöket szándékos
engedetlenségnek tartották Istennel szemben. Ha valaki teljes
megfontoltsággal és egészen tudatosan a saját maga útját járta,
az Isten iránt engedetlenné lett. A papok arra rendeltettek, hogy
a bűnösöknek az Istenhez visszavezető utat lehetővé tegyék,
amennyiben ezt maguk kívánják.
2. A papnak egynek kellett lennie az emberekkel. Neki

magának is olyannak kellett lennie, aki maga is volt már
kísértésekben, és ennél fogva együtt tudott érezni az
emberekkel, és részvéttel tudott lenni irántuk. E helyen a
Zsidókhoz írt levél szerzője félbeszakítja, hogy kifejtse –
később ki is fogja mutatni, hogy – itt olyan pontról van szó,
amelyben Jézus minden földi pap fölött van. Minden földi pap
ugyanis többi emberrel való egyenlősége alapján arra
kényszerül, hogy előbb a saját vétkeiért kell engesztelő
áldozatot bemutatnia, mielőtt az áldozatot az emberek bűnéért
bemutatja. A pap épp oly kevéssé menekülhet az emberi
természettől, mint a többiek, ő velük együtt képez egy egészet,
velük együtt él, velük érez, és ismeri akárcsak ők, az élet
magaslatait és mélységeit. Ebben az összefüggésben használja
a szerző a csodálatos szót: metriopathein, amely a magyar
fordításban így hangzik: e g y ü t t é r e z n i . Itt az alapjában
véve lefordíthatatlan görög szavak egyikénél vagyunk. A
görögök szerint az erények ama két véglet közötti
tulajdonságok, amely végletek – ugyancsak az ő felfogásuk
szerint – az emberekre veszélyt jelentettek. Az erény teremti
meg az egyensúlyt a két véglet között, ez képezi a közepet, az
igazi súlypontot. Így volt a metriopatheia /a megfelelő főnév/ a
közép a szertelen búbánat és a teljes közöny között, a helyes
módja a másokkal való együttérzésnek. Metriopatheia-nak
nevezték a „dühkitörések és a túlzott engedékenység közötti
középirányultságot” is. Plutarkhosz a türelemről, mint a
metrio-patheia gyermekéről beszél, amely az ő számára
/együtt-dobbanást/ részvét érzését jelenti. Ez tesz képessé
minket arra, hogy valakit felemeljünk, hogy őt megmentsük,
megkíméljük, meghallgassuk.
Egy másik görög meg azt veti a szemére valakinek, hogy

nincs benne metriopatheia, és ezen ok miatt elzárkózik attól,
hogy megbékéljen olyan emberekkel, akik más véleményen
vannak, mint ő. E csodaszép szó azt jelenti, hogy valaki képes
valamit együtt hordozni anélkül, hogy irritálni engedné magát
az emberektől vagy megütközne rajtuk. Azt jelenti, hogy balga
emberek miatt nem gurul dühbe, olyan emberek miatt, akik a
saját tapasztalataikból semmit sem tanultak, és ismételten
elkövetik ugyanazokat a tévedéseket. Látszólag reménytelenül
elvakultak. E szóval jellemzi annak az embernek a
magatartását, aki a mások hibáit sem nem helyesli, sem haragra
nem gerjed fölöttük, hanem irántuk folyvást jótékony, erőt adó
együttérzést tanúsít, és a türelem révén őket ismét a helyes útra
segíti. Akinek megvan e tulajdonsága az egyetlen emberben
58
sem lát reménytelenül elveszett bolondot, hanem csak Isten
makrancos, önfejű gyermekét, akit szelíd módon ismét vissza
kell vezetni a helyes útra. Csak akiben Isten ajándékaként
megvan az erős, s egyszersmind türelmes metriopatheia, csak
az tud megférni az ő embertársaival.
3. A papok nem maguk helyezik magukat a papi

tisztségbe, hanem Istentől helyezi őket abba. Senki nem veheti
magától magára a papi tisztet. E méltóságra, erre az előjogra
Isten hívja el. Aki Istent az emberek között a lelkészi
tisztségben akarja szolgálni, nem maga fog ki sem jóbi sorsot,
sem holmi karriert, hanem felhívás történik hozzá, elhívatik. Jó
lenne, ha minden ember elmondhatná: „Isten választott ki
engem e munkára, nem magam választottam ezt magamnak.”
És ezután azt mutatja fel a Zsidókhoz írt levél szerzője,

hogy milyen módon töltötte be Jézus Krisztus a papi tiszt
feltételeit.
1/ Jézus nem maga választotta ki magának az ő feladatát.

Isten szemelte őt ki erre. A keresztség alatt hallott Jézus egy
hangot, amely ezt mondotta néki: „Az én fiam vagy te, ma
nemzettelek téged” /Zsolt 2, 7/.
2/ Jézus a legkeserűbb szenvedéseket tűrte el, és megérti

az embereket minden gyengeségükben és erejükben. A
Zsidókhoz írt levél szerzője négy nagyszerű gondolatot
nyilatkoztat itt ki Jézusról.
a/ A Gecsemánéban tusakodó Jézusra gondol, amint az ő

imádságáról illetve könyörgéséről és esedezéséről, az ő
könnyeiről és az ő kiáltásáról beszél. A szó: krauge, amely a
görög szövegben a kiáltást jelent, szándéktalan kiáltást, amely
akaratunk ellenére szakad fel belőlünk, ha hallatlan
megterheléseknek, elhordozhatatlan kínoknak, fájdalmaknak
vagyunk kitéve. A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja
tehát, hogy az emberi léleknek nem létezik olyan küzdelme,
amelyet Jézus nem szenvedett át. A rabbik szokták mondani:
„Három különböző imádság van, amelyek esetében mindegyik
fennköltebb az előtte levőnél: a könyörgés, a kiáltás és a
könnyek. Könyörögni lehet némán, a kiáltásnál felemeljük a
hangot, a könnyektől meghatódnak az emberek.” A könnyek
áthatolnak minden ajtón. Jézus ismerte a könnyek kétségbeesett
imádságát is.
b/ Jézus az ő életének minden tapasztalatából tanult,

mivel azokat hódolattal fogadta. A mondat görög szövegénél:
„Ő engedelmességet tanult az ő szenvedése által” – emathen
aph’hón epathen – szójátékról van szó, amely a görög
filozófusoknál állandóan ismétlődik. Mathein= tanulni, folyton
a pethein= szenvedni, szóval kapcsolatban szerepel. Ez a
kapcsolat Aszkhylosznál, a nagy görög drámaírók
legöregebbjénél egyfajta vezérgondolatot képez. Ő a
szenvedést az istenek kegyetlen kegyének nevezi. Aesopus
egyik meséjében ez áll: pathemata – mathemata, a szenvedések
– tanítások. Herodo-tosz, a történetírás atyja úgy nyilatkozott,
hogy ő az ő szenvedéseit akhariszta mathemata = nem-szeretett
tanításoknak tekinti. És egy modern költőnél ez van:
„Szenvedve tanuljuk, amit énekelve tanítunk.”
Isten beszél az emberekhez az által, ami velük az életben

történik, nem utolsó sorban a kísértések által, amelyeknek mi
mindannyian ki vagyunk téve. De Isten hangját csak úgy
halljuk meg, ha teljes alázattal elfogadjuk azt, ami velünk
történik. Ha felháborodunk azon, akkor süketté leszünk Isten
hangjával szemben. Jézus mindazáltal, amit szenvedett,
t ö k é l e t e s /teleiosz/ lett, amint ez a Károli fordításban
szerepel. A görögök teleiosz-nak neveztek olyasmit, ami az ő
célját teljesen és egészen betölti. Itt tehát nem absztrakt vagy
metafizikai fogalomról van szó, hanem egészen konkrétan
60
arról, hogy Jézus az ő tapasztalatai és szenvedései által lett az
emberek szabadítójává, üdvözítőjévé. Mivel Ő maga átment a
sötét völgyön – ahogyan ez az embereknek sem takarítható
meg –, ezért tudott szabadítóvá lenni az emberek számára.
d/ Befejezésül megállapítja a Zsidókhoz írt levél szerzője,

hogy Jézus az örök ü d v s z e r z ő j e . Ami nekünk Jézus által
osztályrészünk, az érvényes itt és az örökkévalóságban.
Krisztusban egyszer, s mindenkorra sértetlenek maradunk.
Senki és semmi nem tudja az embereket Jézus kezétől
elszakítani. /A Melkisédek rendjével kapcsolatos
megjegyzéseket lásd a 7. fejezetnél./
A hit bizalmáról
5, 11-14
E szakaszban a Zsidókhoz írt levél szerzője azokkal a

nehézségekkel foglalkozik, amelyek előtt megkísérli a levél
címzettjei számára megfelelő módon világossá tenni, hogy mit
jelent a keresztyén hit.
Senki sem tudja a keresztyén hitet teljes terjedelmében

máról-holnapra felfogni. Ehhez szükséges megfelelő ideig tartó
tanítás és szorgalmas tanulás. Ehhez járul a hallgatók lustasága,
akiket a szerző a jelentőségteljes „nethrosz” melléknévvel
jellemez, amely a lélek restségét jelentheti, valamely ügy
megértésébeni nehézkességet, unatkozó odahallgatást és balga,
eszetlen feledékenységet. Olyan személyeket jellemez ezzel,
akik érzéketlenek, részvétlenek, akár a kövek. E hely mondani
akar valamit mindazoknak, akiknek feladatuk, hogy másokat
tanítsanak és prédikáljanak, igen, mindazoknak, akik az ő
hivatásuk által gondolkodásra vannak kényszerülve, azaz
mindenkinek, akik valóban emberek. Mily gyakran kísérelünk
meg mi kitérni vagy „meglógni” olyasmi elől, ami nehéz. Meg
se próbáljuk megmagyarázni azt, mert a magyarázat fáradságot
okoz. Milyen gyakran magyarázzuk ki magunkat azzal, hogy
azt mondjuk, a hallgatók, a gyülekezet vagy tanulóink úgysem
tudnák azt megérteni. Sajnos, túl kevés kísérletet teszünk annak
érdekében, hogy az emberek új ismeretekben és új
gondolatokban otthonosak legyenek, hogy így a hit kérdéseihez
való hozzáférés nekik is lehetséges legyen. Ez bizonyosan nem
könnyű feladat, és bizonyosan gyakori sorsa az ilyen
kísérletnek, hogy hiányos érdeklődésbe, a lélek lustaságába, és
határozott élőítéletekbe ütközünk. Ez azonban semmit sem
változtat e feladat tényén. A Zsidókhoz írt levél szerzője nem
vonja ki magát az alól, hogy az embereknek az ő üzenetét
hozzáférhetővé tegye, habár egy nehezen érthető üzenetről van
szó, és az ő olvasói lassú felfogásúak voltak. Ő abban látta
legfőbb kötelességét, hogy az igazságot, amelyet ő felismert,
másoknak is továbbítsa.
A szerző sajnálkozik azon, hogy az ő hallgatói, habár már

sok éve keresztyének, még mindig olyanok, mint kicsiny
gyermekek, ahelyett, hogy érettségre jutottak volna. Az éretlen
keresztyének és kicsiny gyermekek, a tej és a kemény eledel
közötti hasonlat többször előfordul az Újtestamentumban /1 Pt
2, 2; 1 Kor 3, 2; 14, 20; Ef 4, 13kk/. A szerző azt mondja, hogy
nekik tkp. régen a mások tanítóivá kellett volna lenniük. A
tanító, vagy ahogyan a lutheri Bibliában áll, Mester-en azt
értették a görögök, hogy valaki valamit teljesen megértett. A
szerző azt mondja itt, hogy nekik még mindig szükségük van
valakire, aki őket az i s t e n i i g e k e z d ő e l e m e i r e
tanítsa, aki őket a keresztyén hit első legfontosabb tételeire
megtanítsa. Ő ez összefüggésben a sztoikheia szót használja,
amely több jelentésű.
– A nyelvtanban az ABC-t jelenti,
– a fizikában a négy alapelemet, amelyből a világ áll,
– a geometriában az alapfogalmakat, mint pl. a pont és az
egyenes,
62
– a filozófiában azon alapprincípiumokat, amelyek a
kiindulópontot képezik minden további
tanulmányozáshoz.
A Zsidókhoz írt levél szerzőjét aggasztja az, hogy az ő

barátai oly sok év után még mindig nem jutottak túl a
keresztyén hit kezdeti ismeretén, olyanok, mint a gyermekek,
akik a jó és a gonosz között nem tudnak különbséget tenni.
A szerző olyan problémával találja itt szemben magát,

amely olyan régi, mint az egyház, azzal a problémával, hogy
keresztyének v o n a k o d n a k n a g y k o r ú a k l e n n i .
1 . Keresztyének vonakodhatnak nagykorúak lenni az ő

ismeretük tekintetében. Valaki egyszer „az emberek vétkes
alkalmatlanságáról” beszélt, „ami abból ered, hogy ők minden
alkalmat haszon nélkül hagynak elmúlni.” Vannak emberek,
akik azt állítják, hogy ami az ő atyáiknak elég jó volt, nekik is
elég. Némely keresztyénnek a hitében harminc, negyven vagy
ötven év elmúltával a legcsekélyebb fejlődés sincs. Vannak
keresztyének, akik szándékosan elzárkóznak ama felismerések
elől, amelyek a Biblia kutatásában és a theológiai
gondolkodásban megnyilvánulnak. Habár felnőtt férfiakról és
nőkről van szó, megelégszenek a gyermekek vallási
fejlettségfokával. Hasonlítanak az olyan sebészekhez, akik
megtagadják az új operációtechnikák alkalmazását, és talán azt
mondják: „ami egy Sauerbruchnak elég volt, nekünk is elég.”
Hasonlítanak azokhoz az orvosokhoz, akik elutasítják a
penicillin, sulfonamid vagy más új gyógyszerek használatát, és
így okolnák meg magatartásukat: „amit én ötven évvel ezelőtt
studensként tanultam, ma is elegendő.” Hit-kérdésekben az
ilyen álláspont még sokkal végzetesebb. Isten végtelen,
Krisztus gazdagsága felmérhetetlen, és nekünk ezért kell
törekednünk arra, hogy életünk folyamán állandóan
előrehaladjunk.
2. Vannak emberek, akik soha nem lesznek felnőttek.
Gyermekeknél megbocsátható, ha felhúzzák az orrukat, vagy
nem akarnak tovább játszani, mihelyt nem az ő kívánságaik
szerint megy minden. Sajnos azonban, hogy van sok felnőtt is –
az egyházban is – akik gyermekek módján viselkednek.
Jóllehet ők testileg felnőttek, magatartásuk éretlen teljesen.
A fejlődésükben gátolt emberek szánalomra méltók. A

világ tele van olyan emberekkel, akik az ő vallási
fejlődésükben visszamaradottak. Nem is akarnak egyáltalán
nagykorúak lenni, hanem már évek óta megszűntek valamit is
hozzátanulni. Gondolkozásuk és viselkedésük hasonlít egy
gyermekéhez. Jézus ugyan mondotta azt, hogy valami
csodálatos a gyermeki lelkületet megtartani, de a g y e r m e k i
és a g y e r m e t e g között ég és föld a különbség. A színpadon
Peter Pan, a fiú, aki nem akart megnőni, vígjáték szereplője. De
a valóságos életben tragikus alakká lesz minden felnőtt, ha
vonakodik úgy viselkedni, mint nagykorú ember. Őrizkedjünk
a hitnek olyan állapotában megmaradni, amely ugyan
gyermekeknél megfelelő, de nem érett emberek esetében.
A továbblépések elkerülhetetlenek
6, 1-3
A Zsidókhoz írt levél szerzőjének szilárd meggyőződése

volt az, hogy az embernek a keresztyén életben fejlődésre kell
törekednie. Egyetlen tanító sem érne el bármit is, ha minden
tanítási órán ismételten egészen elölről kellene kezdenie, és
minden haladás ki lenne zárva, ha nekünk újra és újra az elemi
ismereteknél kellene kezdenünk. A szerző azt mondja itt, hogy
az ő barátainak most azon kellene fáradozniuk, hogy teleiótész
legyenek; a Luther-Bibliában az van, hogy nekik a
64
t ö k é l e t e s felé kell fordulniuk. A görög teleiosz szó minden
származékszava sajátos összefüggésben szerepel.
Pythagorasz a tanítványok két kategóriáját különböztette

meg. Az egyik a hoi manthanontesz, a tanítandók, a másik a
hoi teleioi, akik érésre jutottak.
Alexandriai Philo három csoportot különböztet a

tanítványságban: hoi arkhomenoi, a kezdők, hoi prokoptontesz,
a haladók és hoi teleiomenoi, az éréshez közelállók csoportjait.
A teleiótész szó nem azt jelenti, hogy valaki már eljutott a
teljes ismeretre és abszolút tökéletes, hanem hogy ő a
keresztyén hitben eljutott bizonyos fokú érettségre.
Mire gondol a szerző az érettségnél? Kétfélére.
1/ Olyan valamire, ami a s z e l l e m r e , az é r t e l e m r e ,

az é s z r e tartozik. Ha az ember korosodik, kell, hogy
mindinkább töprengjen minden fölött. Pl. képesnek kell lennie
jobban, mint korábban az ő hittapasztalata alapján
megmondani, hogy kicsoda Jézus. Mélyebbre kell hatolnia a
hitben, és nemcsak a tényeket érteni, hanem az értelmet is,
amely azok mögött rejtőzködik.
2/ Olyan valamire, ami az é l e t tel függ össze. Ha az

ember idősödik, mindinkább tükröződnie kell benne
Krisztusnak. Folyvást mentesülnie kell régi hibáitól, és új
erényeket kell magára öltenie. Minél éltesebb az ember, annál
szebbnek, erőteljesebbnek és nemesebbnek kell lennie számára
az életnek. Derűnek és higgadtságnak kell meghatároznia
életét. A keresztyének életében nem szabad megállásnak
lennie. Cromwell /1599-1658/ zsebbibliáján ez a jelige állt:
„Oui cessat esse meliorcessat esse bonus – aki megszűnik jobb
lenni, megszűnik jó lenni.”
Nos, mik a keresztyén élet alapigazságai? Ez a szakasz
azért is olyan érdekes számunkra, mivel ebből látjuk, hogy a
korai egyházban mit tekintettek magától értetődő hitalapnak.
1. Itt van egyszer a h o l t c s e l e k e d e t e k l e t é t e l e ,

elvetése. A keresztyén élet kezdetén a bűnbánat áll. A
megfelelő görög szó: metanoia, betű szerint
é r z ü l e t v á l t o z á s t jelent. Keresztyénnek lenni: Istennel, az
emberekkel, az élettel és önmagunkkal szemben új magatartás
felöltését jelenti.
A szerző a h o l t c s e l e k e d e t e k eltávolításáról beszél.

Ezzel ő egy sor fontos és tanulságos dologra gondolhatott.
a/ A holt cselekedeteknél szó lehet h a l á l t o k o z ó

cselekedetekről, erkölcstelen, önző, istentelen, szeretetlen,
mocskos tettekről, amelyek halálhoz vezetnek.
b/ Szó lehet tisztátalanná tevő cselekedetekről. Így pl. a

zsidóknál a halott megérintése beszennyeződésnek minősült.
Az ez által tisztátalanná lett emberek az istentiszteletből ki
vannak zárva, míg alá nem vetik magukat a tisztulási
ceremóniának. Holt cselekedetek lehetnek tehát azok a
cselekedetek, amelyek az embert tisztátalanná teszik, és őt
Istentől elválasztják.
c/ Lehet szó olyan cselekedetekről, amelyek nincsenek

összhangban az ember karakterével, lényével. A zsidó életet
messzemenően meghatározták a szertartások. Aki kellő időben
egy meghatározott külsődleges cselekményt elvégezett, és pl.
megfelelő állatáldozatot bemutatott, az jó, kegyes ember volt.
De ezek a dolgok nem befolyásolták a karaktert, magát az
embert. Talán azt akarta a Zsidókhoz írt levél szerzője ezzel
mondani, hogy a keresztyének az értelmetlen rituálén és
66
jelentéktelen tradíciókon áttörtek, és helyükre már olyan dolgot
helyeztek, ami az emberi karakternek és a léleknek előnyösebb.
2. Az Istenben való h i t . A keresztyén élet azzal
kezdődik, hogy Istenhez odafordulunk. Keresztyéneknek Isten
helyeslése a lényeg, nem az emberek elismerése. Nem az
emberek szabják meg cselekedetüket, hanem Isten. Nem arra
törekszenek, hogy a saját erejükkel mentsék meg magukat,
hanem Isten kegyelmében reménykednek. Egyedül Isten az ő
életük irányítója és az ő lelkük Üdvözítője.
3. A keresztségről való tanítás. A

keresztyének tudatában kell, hogy legyenek a keresztség igazi
jelentőségének. A legrégebbről megmaradt keresztyén
egyházrend útmutatásokat tartalmaz mindazok számára, akik a
gyülekezethez akartak csatlakozni. Ilyen a Didakhé vagy a
Tizenkét apostol tanítása, amely a 100. év körül keletkezett. A
keresztségre vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaz. Itt nem
szabad elfelednünk, hogy a gyermekkeresztség akkor még nem
létezett. Az emberek közvetlenül a pogányságból tértek át a
keresztyénségre, és a keresztség azonos értelmű volt a
gyülekezetbe történő felvétellel és a keresztyén hit
megvallásával. A Didakhé a keresztyén hitről és a keresztyén
életről szóló hat rövid fejezettel kezdődik. Azzal kezdődik,
hogy a keresztelendőket arra kell oktatni, amit nekik hinniük,
és ahogyan a jövőben élniük kell. A hetedik fejezetben aztán ez
van:
„A keresztségnek a következő módon kell történnie. Ha a

jelöltet mindenre megtanítottad, kereszteld meg őt az Atyának,
a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, folyóvízben. Ha folyóvíz
nem áll rendelkezésedre, végy más vizet. Ha hideg vízben nem
tudsz keresztelni, keresztelj meleg vízben. Ha e kettő nem
tartható, önts háromszor vizet a keresztelendő fejére az
Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. A keresztelés
előtt a keresztelőnek szintúgy, mint a keresztelendőnek
böjtölnie kell, és lehetőleg másoknak is közösen velük
böjtölniük kell. Parancsold meg azoknak, akik meg akarnak
kereszteltetni, hogy a keresztelési szertartás előtt két vagy
három napot böjtöljenek.”
E hely szerfölött tanulságos számunkra. Kiderül ebből,
hogy az ősegyházban lehetőség szerint a teljes alámerítést
gyakorolták. Csak ha ez nem volt lehetséges, akkor kellett a
keresztelendőnek háromszor vízzel megöntözni a fejét az
Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. A keresztséget
a megtörtént oktatás után végezték el. Mielőtt a sakramentum
végbement, megismételtették a keresztelendővel, amit a
keresztyén hitről és a keresztyén életről tanult. A
keresztelendőnek külsőleg és belsőleg elő kellett készülnie, és
e célból böjtölnie a keresztség aktusa előtt. Az ősegyházban
senki nem jutott be véletlen folytán a gyülekezetbe, és annak a
tudata nélkül, hogy mit tett ez által. A Zsidókhoz írt levél
szerzője tehát ezt mondja itt: „Mielőtt megkeresztelkedtetek,
megtaníttattatok a keresztyén hit alapelemeire. Nem szükséges
azokra most újra visszatérnetek, hanem az alapokból
kiindulóan, fejlődnie kell hiteteknek.”
4. A k é z r á t é t e l . Ez a zsidóságban háromfélét
jelentett.
a/ Jele volt a bűn átruházásának. Az áldozó ráhelyezte

kezeit az áldozati állat fejére, hogy ezzel jelképesen kifejezze,
hogy ő az ő bűnét átvitte arra az állatra, amelyet ő, mint
áldozatot bemutatott.
b/ Jele volt az á l d á s n a k . Atyák, akik az ő fiaikat

megáldották, áldásuk jeléül az ő fejükre helyezték kezeiket.
c/ Jele volt a különleges tisztségre való

k i v á l a s z t á s n a k . Kézrátétellel helyezték az embert
valamilyen tisztségbe.
68
Az ősegyházban a keresztséggel mindig
összekapcsolódott a kézrátétel is; ily módon ment át a
Szentlélek az éppen megkeresztelt személyre (ApCsel 8, 17/19,
6). Nem érzékileg észrevehető eseményre kell itt gondolnunk.
Az apostoloknak, akik Jézus idejében az ő barátai voltak, nagy
tisztelettel adóztak. Izgató gondolat volt ugyanis az emberek
számára, hogy olyan valaki érintse őket, aki a maga részéről
Jézus kezét érintette. A kézrátétel hatásának azonban semmi
köze nem volt ahhoz a tiszthez, amelyet a kézrátevő betöltött,
hanem csak az ő személyéhez, és az ő Krisztus közeliségéhez.
5. A h a l o t t a k f e l t á m a d á s a . A keresztyén hit
kezdettől fogva a halhatatlanságba vetett hit volt. A tanítás azt
jelentette, hogy két világ van, és hogy e világ előkészület az
örökkévalóság jobb világára.
6. Az ö r ö k í t é l e t . Ezt a felfogást is képviselte a

keresztyénség kezdettől fogva. Egyetlen keresztyén sem
felejtheti soha, hogy egy napon Isten elé fog állni, és hogy
sokkal, de sokkal fontosabb az, amit Isten tart róla, mint, amit
az emberek. A keresztyének Istennek, nem pedig az
embereknek a tetszésére élnek.
Krisztus újra megfeszítése

6, 4-8
E szakasz a Szentírás legfélelmetesebb helyei közé

tartozik. A keresztyén élet kiváltságainak a felsorolásával
kezdi. A keresztyének m e g v i l á g o s í t o t t emberek. A
megvilágosodás képzete az Újtestamentum kedvenc gondolatai
közé tartozik. Kétségtelen, hogy ez Jézusnak, mint a világ
világosságának a képére utal, arra a világosságra, amely
minden embert megvilágosít, akik e világba jönnek (Jn 1, 9; 9,
5). „Amikor én az Igét meghallottam, Jézus Krisztus eljött a
világba, hogy a bűnösöket megmentse, úgy tűnt nekem, hogy
az éjszakában virradat támadt” – mondotta egyszer egy mártír.
Krisztussal betör az ismeret, az öröm, és az isteni vezettetés
világossága az emberek közé. A megvilágítás képzete olyan
szorosan egybekötődött a keresztyén hittel, hogy a
m e g v i l á g o s o d á s görög szava /phótiszmosz/ szinonima
lett a keresztségre, és a megvilágosodni ige /phótidzeszthai/
azonos jelentésű a „megkereszteltetni”-vel. Mint ahogyan
értelmezték is a szót e helyen, és azt a nézetet képviselték,
miszerint ezzel arra gondolnak, hogy azokra a bűnökre,
amelyeket a keresztség után követnek el, nincs bocsánat.
Voltak idők és vidékek, amikor és ahol e miatt a keresztséget a
halál pillanatáig halasztották, hogy egészen biztosra menjenek.
Később újra visszatérünk e gondolatokra.
A keresztyének m e g í z l e l t é k a mennyei
a j á n d é k o t . Csak Krisztus által érhetik el az emberek az
Istennel való békességet. Isten bocsánatát saját erőből és
érdemből senki nem nyerheti el, ez Isten önként vállalt
ajándéka. Csak aki a keresztet magára veszi, szabadul meg
saját terhétől. A keresztyének tudják személyes tapasztalatból,
milyen mérhetetlen megkönnyebbülést köszönhetnek Isten
önkéntes ajándékának. Valami olyat tett Isten értük, amire ők
maguk soha nem lettek volna képesek. A keresztyének
r é s z e s e i v é l e t t e k a S z e n t l é l e k n e k . A keresztyének
olyan emberek, akiknek élete új irányt vett, akiknek új erő, és
új közelség lett osztályrészükké. Akik új erőt fedeztek fel,
amely megmondja nekik, hogy mit kell tenniük, és segít nekik
azt véghez is vinni. A keresztyének megtapasztalják, hogy a
Szentlélek ígérete beteljesedik rajtuk.
A keresztyének m e g í z l e l t é k az Istennek j ó
b e s z é d é t . Ez egy másik kifejezés arra, hogy ők megismerték
az igazságot. Az az emberekre jellemző vonás, hogy mi,
ahogyan a vakok a fényt, ösztönösen követjük az igazságot.
70
Hozzá tartozik ember-létünk hátrányaihoz és kiváltságaihoz,
hogy nem tudunk megelégülni addig, amíg életünk értelmét fel
nem ismertük. A keresztyének olyan emberek, akik
m e g í z l e l t é k a j ö v e n d ő v i l á g e r ő i t . Zsidók és
keresztyének hittek az idő kétfelé osztódásában. Itt van egyszer
a jelenlegi korszak /ho nyn aión/, amely teljesen rossz és
bűnben fuldoklik; és van az üdv ideje /ho mellón aión/, az
eljövendő korszak, amely teljesen jó, és Isten korszaka lesz.
Valamikor Isten el fog jönni az emberekhez és beavatkozik. Az
Úr napját úgy látták, mint minden eddigi pusztulásának idejét,
és mint az ítélet napját, amelyben a jelenlegi korszak
megszűnik. Azután kezdődik az üdv ideje. De a keresztyének
már itt, és most élvezik ezt. A keresztyének már most, az ő idői
létükben kapják az örökkévalóság előízét. A Zsidókhoz írt
levél szerzője felsorolja, hogy miben áll a keresztyén üdvösség.
És aztán hangzik hirtelen, mint lélekharang, amint mondja: „é s
a z t á n m é g i s e l e s t e k ”.
Mire gondol a szerző azzal a mondattal, miszerint

lehetetlen, hogy ezek, akik elestek, ismét megújuljanak a
megtérésre? Sok tudós megkísérelte a l e h e t e t l e n szót
körüljárni.
Rotterdami Erasmus azt a nézetet képviselte, hogy a

lehetetlen /adynaton/ szót itt nehéznek, a lehetetlenség határáig
nehéznek az értelmében kell felfogni.
Bengel hite szerint azt kellene ezen érteni, hogy ez ugyan

az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, és hogy azokat,
akik elestek, Isten irgalmasságára és befolyásolására kell
hagynunk. Mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk e hely
olvasásánál, hogy ez az ü l d ö z é s i d e j é n íródott, és hogy a
hittől való elesés az ilyen időkben a legnagyobb bűnnek
számított. Az üldözés korszakaiban az emberek csak úgy
menthették meg életüket, ha Krisztust megtagadják; de
mindenki, aki Krisztust megtagadja, hogy életét megmentse,
döntő csapást mér az egyházra, mivel ezzel annak adja
bizonyítékát, hogy az ő saját élete és jóléte inkább szívügye,
mint az ő hite, hogy Jézus Krisztus nem ura neki valóban, és
hogy valami más értékesebb számára, mint Jézus Krisztus. Ez a
fajta megítélés az üldözés időszakaiban, vagy az után folyvást
érvényben volt. Amint két évszázaddal később a Diocletianus
császár alatti szörnyű üldözés után a vihar elült, és nyugalom
uralkodott. Minden keresztyén számára, aki túlélte, a
következő kérdés volt a tulajdonképpeni próbakő: „Azzal
mentetted-é meg az életed, hogy Krisztust megtagadtad?” Aki
az Urat tényleg megtagadta, végérvényesen kizáratott a
gyülekezetből. A francia forradalom után egy egyháztagtól
megkérdezték, hogy mit csinált a forradalom évei alatt; ő
halkan így válaszolt: „Túléltem.” Itt most mindazok
elítéltetnek, akik inkább szeretik az ő életüket, mint Krisztust.
De semmiképpen nem szabad doktrínává tenni e tételt ezzel,
hogy nincs bocsánat azokra a bűnökre, amelyeket az ember az
ő megkeresztelése után elkövet. Kicsoda merné azt állítani,
hogy egy bizonyos ember számára nem lenne bocsánat? A
szerző célja itt, felmutatni, mekkora horderejű Krisztus helyett
a saját élet tovább létezése mellett dönteni.
Aztán következik egy borzalmas nyilatkozat. A

Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja, hogy aki hitehagyottá
lesz, aki Krisztust megtagadja, az K r i s z t u s t i s m é t
m e g f e s z í t i . Ez a Quo vadis legenda magva is, amelyben
arról van szó, hogy Péter a Néró-féle keresztyénüldözések alatt
foglyul esett Rómában, és teljesen elvesztette a bátorságát.
Menekült, hogy mentse életét. A Via Appián hirtelen valaki
megérintette az úton. Péter felpillantott, és felismerte Jézus
Krisztust. „Domine, quo vadis /Uram, hova mégy/ – kérdezte?
A válasz így hangzott: „Megyek Rómába, hogy ismét
megfeszíttessem, külön, te helyetted.” Erre Péter
megszégyenülten megfordult, és tele hősi bátorsággal visszatért
72
Rómába, ahol mártírként halt meg. A 4. évszázadban, amikor a
Római világbirodalom bukása már nem volt messze, Julianus
császár megkísérelte a történelem kerekét még egyszer
visszafordítani, a keresztyénséget azáltal próbálta
megsemmisíteni, hogy egy új-platoni szellemben megújított
pogányságot állított szembe vele. E kísérlet kudarccal
végződött. Ibsen a következő szavakat adta Jézus Krisztusról
Julianus ajkára: „Hol van ő most? Vajon ő ama golgotai
esemény óta máshol érvényesül?... Hol van ő most? Az a
golgotai esemény csak valami mellékesség, olyasvalami, ami
véletlenül történt? Mi van, ha neki mindig újra szenvednie,
meghalnia és győzedelmeskednie kell az egész világon?”
Ebben van valami igazság. A Zsidókhoz írt levél szerzőjének a
szavai mögött a leghatalmasabb keresztyén gondolatok egyike
rejtőzik. Krisztus kereszthalála az ő számára olyan esemény
volt, amely által ablak nyílt Isten szívéhez. Ő a kereszt-
eseményben látott valamit, amely egy idői pillanatban
felmutatta azt, ami Istennel az egész örökkévalóságban történt.
A kereszt-eseményben egyszeri módon jutott kifejezésre az a
szenvedő szeretet, amely Istent örökre betölti. A kereszt-
esemény tette világossá az emberek előtt: „Ily nagyon
szerettelek folyton titeket, és ily nagyon foglak titeket mindig
szeretni. Ahogyan ti nekem ezt most a ti bűneitek által
okoztátok, úgy fogjátok ti ezt nekem ismételten okozni. Ez az
az egyetlen út, amelyen én az embereket megválthatom. Amíg
az emberek vétkeznek, ismételten ugyanazt okozzák nekem.”
Ameddig a bűn van, ez a kínos szenvedés és a megváltó
szeretet is létezik. Ha vétkezünk, Krisztust ismét megfeszítjük.
Ezzel nemcsak a törvényt hágjuk át, hanem összetörjük Isten
szívét. Aki hitehagyottá lesz, aki vétkezik, az újra megfeszíti
Krisztust.
Továbbá azt mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy

Krisztust gúny tárgyává tesszük, ha elszakadunk tőle.
Mennyiben? Ha vétkezünk, ezt fogják mondani: „Tehát a
keresztyénség nem ér semmit. Krisztus nem képes semmire. Ez
hát minden, amit az Ő kereszthalála eredményezett?” Az is
elég rossz, ha valaki, aki az egyházhoz tartozik, áldozatául esik
a bűnnek, és ezzel maga szégyent vall, és az egyházat rossz
hírbe hozza, hitelképteleníti. De sokkal rosszabb, hogy az
emberek ennek következtében Krisztust gyalázzák, és
élcelődnek rajta. Aki vétkezik, az ő Urára zúdít gyalázatot, és
kiváltójává válik annak, hogy az emberek Jézus kereszthalálán
nevessenek.
Még valamit figyelemre kell méltatnunk. Már utaltunk

arra, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője szerint négy dolog
lehetetlen.
1/ Egyszer, amit itt hallottunk, a hitehagyottak újra meg
térése és aztán még három további.
2/ Lehetetlen, hogy Isten hazudjon /6, 18/.
3/ Lehetetlen, hogy a bikák, és bakok vére eltörölje a
bűnöket /10, 4/.
4/ Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni /11, 6/.
A fénylő oldalak
6, 9-12
E szakasz azáltal emelkedik ki, hogy az egyetlen hely,

ahol a Zsidókhoz írt levél szerzője az ő barátait így szólítja
meg: t i s z e r e l m e s e i m . A hozzájuk intézett szerfölött
komoly szavakhoz csatlakoztatva használja ezt a kifejezést,
amely bizonyítéka irántuk érzett szeretetének. Mintha ezt
akarná nekik mondani: „Ha nem szeretnélek titeket olyan
nagyon, egyáltalán nem beszélnék hozzátok ilyen élességgel és
szigorúsággal.” Chryszosztomosz János, a görög egyház nagy
prédikátora /meghalt 407./, e gondolatot a következőképpen
írja körül: „Jobb az, ha én titeket szavakkal rendre utasítlak,
mint hogy engemet a ti tetteitek által szomorítsatok meg.” A
74
szerző megmondja ugyan az ő barátainak az igazságot, de ha
mégoly kérlelhetetlen, és kemény is az, ő szeretetből beszél így
hozzájuk.
Aztán az van tovább, hogy ő, ha rájuk gondol, mégis

valami jobbról van meggyőződve, és hiszi, hogy ők az üdvöt
nem szalasztották el. P.Tournier „Egy orvos praxisából” című
köny-ve tartalmaz egy szakaszt, amelyben a Biblia p e r s o n a -
l i s m u s á r ó l van szó. „Az Úr mondá Mózesnek: Én név
szerint ismerlek téged” /2 Móz 33, 17/. Isten monda Cyrusnak:
„Én vagyok az Úr, aki téged neveden hívtalak” /Ézs 45, 3/. E
szövegekben kifejezésre jut a bibliai perszonalizmus. A Biblia
olvasásánál ismételten hatást gyakorol ránk, hogy mekkora
szerepet játszanak az abban előforduló személyek név szerint.
Egész fejezetek szolgálnak a családfák felsorolására. Ifjú
koromban úgy gondoltam, hogy ezeket éppen olyan jól el is
hagyhatnók, de közben már világossá lett számomra: mindezen
tulajdonnevek arról tesznek bizonyságot, hogy az ember a
bibliai értelmezés szerint nem tárgy, nem elvont fogalom, se
nem faj, se nem eszme, nem is a tömeg része, ahogy a
marxizmus ezt látja, hanem személy. A Zsidókhoz írt levél
szerzőjének az ő kemény szavaival nem az a szándéka, hogy a
gyülekezetet dorgálja, hanem az van mögötte, hogy ő
vágyakozik minden egyes ember után. Ugyanez a magatartása
Istennek is.
Ez a szakasz két érdekes kijelentést tartalmaz.
1. Halljuk ebben, hogy azok az emberek, akik habár

elmulasztották az eddigi alkalmakat arra nézve, hogy
nagykorú, ismeretben gazdag keresztyének lehessenek, habár
az ő lelkesedésük és szeretetük a keresztyén hit viszonylatában
elhalványult, mégis tovább szolgálták és segítették az ő
embertársaikat. Cselekedeteik által megmutatták, hogy életüket
Istennek szentelték. Ez fontos tapasztalat. A keresztyének
életében vannak olykor aszályos időszakok, amelyekben az
istentisztelet, a gyermekek oktatása, a kórus-éneklés vagy az
egyházi testületekben való szolgálat teherré lesz, és semmi
örömet nem jelent számukra. Akkor nekünk csak kétféle
lehetőségünk van. Lemondhatunk a templomlátogatásról és
minden szolgálatunkról. De akkor el vagyunk veszve. Vagy
kitartunk és megtapasztaljuk akkor meglepetésünkre, hogy a
fény és az öröm egy napon hirtelen ismét betér életünkbe. A
legjobb, amit mi a belső aszály időszakaiban tehetünk, hogy a
keresztyén életnek a szokásaihoz, erkölcséhez és a gyülekezeti
élethez is ragaszkodunk. Mert akkor biztosak lehetünk abban,
hogy egy napon ismét kisüt számunkra a Nap.
2. A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja az ő

barátainak, hogy azokat kell buzgón követniük, akik az ő hitük
és az ő tűrésük által a megígért életet megkapják. Ezt mondja
nekik: „Nem ti vagytok az elsők, akik kitették magukat a
veszedelmeknek és dicsőségnek, amelyeket a keresztyén hit
most egyszerűen magával hoz. Előttetek már mások is
kitartottak a veszélyekben, viseltek el bánatot, és győztek.”
Nekik annak a tudatában kell kitartaniuk, hogy mások ugyanazt
a harcot állták ki, és kivívták a győzelmet; hogy mások nem
riadtak vissza az út előtt és célhoz értek. A keresztyének nem
kitaposatlan ösvényt követnek, hanem azt az utat, amelyen
azelőtt a szentek jártak.
Biztos menedék
6, 13-20
Isten Ábrahámnak több ígéretet tett. Az 1Móz 12,7-ben

hallunk arról az ígéretről, amelyet Isten Ábrahámnak akkor
adott, amikor megparancsolta neki, hogy hagyja el Ur földjét és
menjen az ismeretlen megígért földre, az 1Móz 17,5-6-ban sok
utódot ígér Isten Ábrahámnak, akik őbenne áldatnak meg. Az
76
1Móz 18, 18-ban ez az ígéret ismétlődik. Az eskü, amelyet
Isten tett az ő ígérete megtartására, az 1Móz 22, 16-18-ban van.
E szakasz első mondata tehát ezt jelenti: „Isten Ábrahámnak
többféle ígéretet tett, és végül az ő ígéretét még esküvel is
megpecsételte.” Az ígéret duplán kötő ígéret volt.
Egyszersmind Isten szava, már magánban véve szavatolva volt,
másodszor eskü által meg lett erősítve. Isten önmagát tette
tanúvá és kezessé, és így ez duplán biztos ígéret, amely
változhatatlan volt. Ez ígéret szerint Ábrahám minden
utódának áldottnak kellett lennie. Ezért volt érvényes az ígéret
a keresztyén gyülekezetre is, amely az igazi Izraelt testesítette
meg és Ábrahám igazi magvát. Jézus Krisztusban lett amaz
ígéret valósággá. Ábrahámnak nagy türelmet kellett
tanúsítania, mielőtt a neki tett ígéret beteljesült. Csak huszonöt
év múlva, miután Ur földjét elhagyta, született neki fia, Izsák.
Ábrahám öreg volt, és Sára meddő, az út hosszú, de mégsem
lett Ábrahám ingadozóvá az ő Isten ígéretébe vetett hitében,
bizalmában.
A horgony az ókorban a reménység szimbóluma volt.
Egy sztoikus filozófusnál, Epiktetosznál /született Kr. u.

50 körül/ ez olvasható: „Ahogyan a hajóknak nem elegendő
egyetlen horgony, úgy nekünk sem szabad az életben egyetlen
reménységre támaszkodnunk.”
Pythagorasz ezt mondja: „A gazdagság gyenge horgony,

egy még gyengébb horgony a hírnév. De mely horgonyok
erősek? Bölcsesség, nagylelkűség és bátorság azok a
horgonyok, amelyeket semmiféle vihar nem tud megrendíteni.”
A Zsidókhoz írt levél szerzője nyomatékosan

hangsúlyozza, hogy minden reménység legnagyobbika a
keresztyéneké.
Miben áll ez a reménység? A szerző azt mondja, hogy a
reménység behatol a kárpiton belülre is. Mit akar ő ezzel
mondani? Minden templomrész legszentebbike a
Szentekszentje volt, amelyet függöny takart el. Azt hitték, hogy
ott lakik az élő Isten. Csak egyetlen ember, a főpap mehetett be
e helyre, és ő is csak egyszer évenként, az engesztelés napján.
Akkor sem időzhetett benne sokáig, mivel félelmetes és
veszélyes volt Istenhez belépni. A Zsidókhoz írt levél szerzője
tehát itt ezt mondja: „A régi zsidó hit előírásai szerint csak a
főpap járulhatott az Isten elé, éspedig évenként csak egyszer,
most pedig Jézus által minden ember mindenkor bemehet az
élő jelenvaló Istenhez. Jézus az eddig elzárt utat minden
embernek megnyitotta, mindenki járulhat az élő Istenhez. A
szerző jellemző módon „e l ő h í r n ö k ” - nek nevezi Jézust, aki
érettünk bement Istenhez. A görög szöveg megfelelő szava:
prodemosz, háromfélét jelenthet:
1/ Jelenthet olyan valakit, aki e l ő r e v i h a r z i k .

2/ Jelenthet e l ő h a r c o s t .
3/ Jelenthet k é m e t , olyan valakit, aki az ő csapata
megbízásából valamit ki kell, hogy kémleljen, vagy
kémcsapatot, elő-őrséget is, amelynek meg kell állapítania,
hogy a következő csapatot nem fenyegeti-e veszély.
Jézus bement Istenhez, hogy őt biztosan követhesse

minden ember. Mindenki bejáratot kap most az élő Istenhez,
amely bejárat oly sokáig rejtve volt előttük, és akitől ők oly
sokáig korlátokkal voltak elválasztva.
Ez egészen egyszerűen másként is kifejezhető. Mielőtt

Jézus e világba jött, Isten az embereknek távoli és idegen volt,
csak kevesen merészelhettek életveszély kockázatával hozzá
közelíteni. Azáltal, aki Jézus volt, és amit tett, Isten minden
ember barátjává lett. Egykor az emberek azt hitték, hogy az
78
Istenhez vezető ajtó el van zárva. Most elhitték, hogy az ajtó
mindenkinek ki van tárva.
Pap Melkisédek rendje szerint
Most olyan szakaszhoz érkeztünk, amely a Zsidókhoz írt

levél szerzője számára annyira döntő és kimagasló jelentőségű,
és olyan nehezen érthető, hogy nekünk ennek vizsgálatánál
egészen különleges módon kell eljárnunk. A 6. fejezet azzal a
megállapítással zárul, hogy Jézus örökkévaló főpap lett Mel-
kisédek rendje szerint. A Melkisédek rendje szerinti papi
tisztség a Zsidókhoz írt levél szerzőjének a gondolkozásában
döntő szerepet játszik. E mögött olyan gondolkozásmód, az
íráshelyek bizonyításának és alkalmazásának olyan fajtája van,
amely minket nagyon furcsán érint. Ezért intenzíven kell
fáradoznunk ennek megértéséért. Legjobb, ha felidézzük
először is mindazt, amit a Zsidókhoz írt levél szerzője a
Melkisédek rendje szerinti papi tisztről mondani tud, és
elolvassuk a szöveget összefüggően, mielőtt azt aztán kisebb
szakaszokra bontjuk és vizsgáljuk. Ehhez csatlakoztatva
megpróbáljuk megérteni, mit ér el a szerző azzal, hogy e
fogalmat igénybe veszi. Csak azután vizsgáljuk a fejezetet
részleteiben.
Először is tehát állítsuk össze azokat a helyeket,

amelyekben ez a gondolat felmerül.
Az első helyet a Zsidókhoz írt levél 5,1-10-ben találjuk.

A második szakasz, amelyben ezt a gondolatot a szerző
feldolgozza, a Zsidókhoz írt levél egész 7. fejezete. Ezért az
egészhez akarunk ragaszkodni, azt sem felejtve, hogy már az
5,10-ben, valamint a 6,20-ban is az van megírva, hogy Jézus
főpap M e l k i s é d e k r e n d j e s z e r i n t .
7. fejezet
E helyeken tehát a Zsidókhoz írt levél szerzője Jézust

M e l k i s é d e k r e n d j e s z e r i n t i p a p nak nevezi. Mit
próbál ő mondani ezzel, amennyiben ezt a fogalmat bevezeti?
Ehhez mindenekelőtt azt az általános álláspontot kell

ismernünk, amelyből a Zsidókhoz írt levél szerzője kiindul. Ő
pedig az alapgondolatból indul ki: a h i t a z t j e l e n t i ,
h o g y o d a j á r u l á s v a n I s t e n e l é . A Zsidókhoz írt
levél szerzője számára a hit lényege az, hogy az emberek
bemenetelt nyernek Istenhez, mert minden félelem és minden
akadály megszűnik. Két lehetőség volt az Isten elé járulás
elérésére.
1. A t ö r v é n y á l t a l . Amíg az emberek hűen és

engedelmesen teljesítik a törvény parancsait, addig Isten és
közöttük barátságos viszony van, Istenhez nyitva áll az ajtó
előttük. De az emberek a törvényt nem tartják meg, és nem is
képesek erre. Ezzel, Istennel való viszonyuk megromlott. Hogy
a fokozódó elidegenedés fölött úrrá legyenek, volt még egy
másik lehetőség:
2. A p a p s á g és az á l d o z a t i k e g y e s s é g á l t a l .
Pontifex, a papra alkalmazott latin szó eredeti jelentése:
hídépítő. A pap feladata a hídverés az emberektől Istenhez.
Hogyan történhetett ez? Az áldozati kegyesség segítségével.
Aki a törvényt áthágta, és ezzel az Istennel való közösséget
megrontotta, úgy, hogy előtte az Isten elé járulás el volt zárva,
megfelelő áldozat bemutatása, felajánlása által a törvényszegést
le lehetett vezekelni, úgy, hogy az Istennel való közösség újra
helyreállt. Így nézett az ki elméletileg. Ezzel szemben a
gyakorlat azt bizonyította, hogy a papság és az áldozati
kegyesség erre egyáltalán nem képes. Az emberek nem voltak
80
alkalmasak arra, hogy azt az elidegenedést, amely Isten és
közöttük bekövetkezett, megszüntessék. A papság minden
fáradozása és minden áldozati kegyesség elégtelennek
bizonyult ahhoz, hogy a megromlott viszonyt Istennel
helyreállíthassa. Ezért érvel a Zsidókhoz írt levél szerzője
amellett, hogy új, más papság szükséges, és új, hatékonyabb
áldozat, mivel az emberek előtt egyébként az Istenhez való
bejárat mindenkorra zárva marad. A szerző Jézusban látja az
egyetlen főpapot, aki nekünk az utat Istenhez megnyithatja, és
Jézus papságát M e l k i s é d e k rendje szerinti
papságnak nevezi.
Hogyan jutott ő ehhez? Az Ótestamentum két helyéhez
nyúl itt vissza.
Az egyik a Zsolt 110,4 ahol ez áll: „Megesküdt az Úr és

meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkisédek rendje
szerint.”
A másik hely, amelyre a Zsidókhoz írt levél szerzője

hivatkozik, Melkisédek története, amint ez az 1Móz 14, 17-20-
ban van megírva.
E két bibliai helyről veszi tehát a Zsidókhoz írt levél

szerzője a Melkisédek szerinti papság képét és azt, amit az
jelent. De mielőtt azzal a módszerrel foglalkoznánk, amelyet ő
használ, tisztában kell lennünk azzal, hogy a zsidók milyen
módon magyarázták az Írást. A Zsidókhoz írt levél szerzője
végtére is úgy jár el, mint képzett rabbi. Kétféle előfeltétele van
e módszer megértésének.
1/ A képzett zsidók szemében a Szentírás minden

helyének négyféle jelentése volt.
a/ Volt először a peshat, a betűszerinti, tényleges jelentés.

b/ Volt másodszor a ramaz, az a mögött gyanított értelem.
c/ Harmadszor a derush, az az értelem, amely csak
hosszú, gondos vizsgálódás után ismerhető fel.
d/ Negyedszer a sod, az allegorikus vagy belső jelentés,

amelyre a zsidók a legnagyobb súlyt helyezték. Sokkal kevésbé
érdeklődtek a szószerinti jelentés, a bibliai helyek históriai
tényei, mint a szimbolikus, misztikus értelmezés iránt, amelyet
kiérthettek abból. A legfontosabb az volt, amit egy bibliai
helybe beleolvashattak, ha ez a jelentés semmilyen
összefüggésben nem is volt a szószerinti értelemmel. Teljesen
megengedhető, sőt általánosan űzött gyakorlat volt, valamit az
összefüggésből kiszakítani, amely nekünk ma teljesen
alaptalannak tűnik és fantasztikus hatású. Hasonló módon jár el
a Zsidókhoz írt levél szerzője is.
2/ Fontos az is, hogy az ilyen bibliai helyeknek a

Zsidókhoz írt levél szerzője által történt tolmácsolásnál
figyelembe vegyük a következőket. A zsidó magyarázók
abszolút jogosultnak tartották nemcsak a bibliai
n y i l a t k o z a t o k alapján érvelni, hanem éppen úgy annak
alapján is, amiről az Írás hallgat. Másként fejezve ki: lehetett a
bizonyítást nemcsak az Írás kijelentéseire építeni, hanem arra
is, amiről az nem beszélt. Így támasztja hát a Zsidókhoz írt
levél szerzője is az ő érvelését legalább annyira arra, ami az
Írásban nincs közölve Melkisé-dekről, mint arra, amit az róla
tartalmaz.
Most vizsgáljuk meg, miben különbözik a Melkisédek
rendje szerinti papság a megszokott ároni papságtól.
1. Melkisédeknek nincs családfája, neki se apja, se anyja

/Zsid 7,3/. Két okból szokatlan, hogy Melkisédek családfája
nincs megemlítve.
82
a/ Ellentétes ez azzal az 1Mózesben szokásos
gyakorlattal, amely szerint a családfák e könyv tipikus
ismertetőjegyei. Folyton fel van sorolva benne az elődök
hosszú jegyzéke. Mel-kisédek ellenben úgy lép az események
színterére /színhelyére/, hogy ezek az adatok róla nem
szerepelnek. Ez valóban szokatlan.
b/ De még sokkal döntőbb, hogy ez a körülmény

ellentétben áll azokkal a rendelkezésekkel, amelyek az ároni
papságot szabályozzák, amely kizárólagosan az emberek
származásán nyugodott. A zsidóknál nem lehetett pap, akinek
családfája nem volt visszavezethető megszakítatlan sorozatban
Áronra. Nem a jellem és a rátermettség volt a mérvadó arra
nézve, hogy valaki pap lehetett, hanem kizárólagosan a
családfa. Amikor a zsidók a fogságból visszatértek
Jeruzsálembe, néhány papi família nem tudta megtalálni a
nemzetségjegyzékét, és ezért alkalmatlannak nyilvánították a
papságra /Ezsdr 2,61-63; Neh 7, 63-65/. Másrészt nem lehetett
senkit, aki bizonyítani tudta, hogy ő Árontól származott,
megakadályozni abban, hogy pap lehessen, kivéve, ha bizonyos
testi fogyatékosság mutatkozott rajta. A különbség az ároni és a
Melkisédek rendje szerinti papság között abban van tehát
először is, hogy az ároni papság az emberek c s a l á d f á j á r a
alapozódott, míg a Melkisédek rendje szerinti papság
kizárólagosan a s z e m é l y i a l k a l m a s s á g o n nyugodott. A
Melkisédek rendje szerinti papság a személyiségre alapozódott,
nem arra, amit valaki örökölt. Az egyik igény a t ö r v é n y e n
nyugszik, a másik a s z e m é l y i s é g e n . Az új papság tehát
először és első sorban a személyi minősítésen nyugszik.
2. A Zsid 7,1-3-ban történik említés Melkisédek további

sajátságairól. A M e l k i s é d e k név szószerinti jelentése: az
i g a z s á g k i r á l y a , és a s a l e m szó jelentése:
b é k e s s é g ; ő tehát a b é k e s s é g k i r á l y a is volt. Már
hallottuk, hogy ő atya és anya nélküli volt, hogy nem volt
családfája. De a Zsidókhoz írt levél szerzője ismét abból von le
következtetést, amiről a Szentírás hallgat. Sehol sincs
megemlítve az, hogy Melkisédek papsága mikor kezdődött, és
mikor végződött, mikor született és mikor halt meg
Melkisédek. Ebből van levezetve, hogy Melkisédeknek nincs
se kezdete se vége, és hogy az ő papsága örökké tart.
Mindebből adódik a Melkisédek rendje szerinti papságnak öt
fontos pontja, sajátossága.
a/ Ez az i g a z s á g papsága.
b/ A b é k e s s é g papsága.
c/ K i r á l y i papság, mert Melkisédek király volt.
d/ Ez s z e m é l y h e z k ö t ö t t , nem ö r ö k l ö t t papság,
mert Melkisédeknek se apja, se anyja, se családfája
nem volt.
e/ Ez ö r ö k , mivel Melkisédeknek se halála, se születése

nem ismert, sem az ő életének kezdete és vége. Mindezen
ismertetőjegyek által különbözik a Melkisédek rendje szerinti
papság a megszokott papságtól.
3. Fogadjuk el, hogy ez mind helyes. De hogyan

bizonyítható, hogy a Melkisédek rendje szerinti papság
felülmúlja az Áron rendje szerinti papságot? Evégből a
Zsidókhoz írt levél szerzője az 1Mózesben levő két közléshez
nyúl vissza.
a/ Először az van ott, hogy Á b r a h á m t i z e d e t

a d o t t M e l k i s é d e k n e k m i n d e n b ő l . A papoknak
ugyan szintén joguk volt a tizedet behajtani, de volt két
különbség. A papok az ő testvéreiket, a zsidókat terhelték a
tizeddel. Ehhez ők a törvény szerint jogosultak voltak.
Ellenben Melkisédek Ábrahámtól, a zsidó nép tulajdonképpeni
létrehozójától vett tizedet, holott neki az ő származása által
semmi módon nem volt ezzel kapcsolata. Ő a tizedet nem azért
84
vette le, mert neki a törvény adott erre jogot, hanem mivel
vitathatatlan személyes joga volt ehhez. Ezért neki nem is volt
szüksége a törvényre; ő a j o g b i r t o k o s a volt. Ezáltal ő
félreérthetetlenül a többi pap fölött állt.
b/ Másodszor arról van ott szó, hogy Melkisédek

m e g á l d o t t a Ábrahámot. Nos, mindig a jelentősebb áldja
meg a jelentéktelenebbet. Melkisédek tehát jelentősebb volt,
mint Ábrahám, a zsidó nép ősatyja, és az isteni ígéretek
egyedülálló módon történő elnyerője. Ezáltal Melkisédek olyan
méltósághoz jut, amilyennél magasabb nem lehetséges.
Egy angol theológus azokat a pontokat, amelyekben

Melkisédek különb a lévita papságnál, a következőképpen
foglalja össze:
a/ Ő elvette Ábrahámtól a tizedet és ennél fogva különb
volt Ábrahámnál. Ábrahám egyike volt a pátriárkáknak, akik
magasabban álltak, mint az ő utódaik. A közönséges papok
Ábrahám utódai, ennek következtében Melkisédek nagyobb,
mint ők.
b/ Melkisédek nagyobb, mint Lévi fiai, akik a törvény

alapján vethették ki a tizedet, míg ő az ő személyes jogigénye
alapján tette azt, amelyet ő nem embereknek köszönhetett.
c/ A léviták mint halandó emberek szedték a tizedet,

Melkisédek úgy kapta azt, mint olyan valaki, aki bizonyság
szerint él / Zsid 7,8/.
d/ Lévi, aki megterheltetett, mivel ő Ábrahám unokája, és

ezért Ábrahám nagyobb volt Lévinél, mégis lerótta a tizedet
Melkisédeknek. Mindezen dolgok alapján Melkisédek különb a
lévita papságnál.
4. Zsidókhoz írt levél 7,11-től kezdi a szerző kifejteni,
hogy miben fejeződik ki az ú j p a p s á g f ö l é n y e .
a/ Már abból a tényből, hogy új papság állíttatott be /Zsid

7,11/ kiderül, hogy a régi papság e l é g t e l e n volt. Ha a régi
papság az ő feladatára alkalmas lett volna, úgy, hogy az
emberek az élő Isten elé járulhassanak, akkor a Melkisédek
rendje szerinti papság nem lett volna szükséges. Egy új papság
beiktatása az eddiginek az összeomlását jelenti. A törvény
szerint minden papnak a Lévi törzséhez kellett tartoznia, Jézus
pedig a J ú d a nemzetségéből való. Ebből következik, hogy az
egész régi rendszer fölösleges lett. A törvény eltöröltetett,
valami nagyobb lépett a helyére. A törvény csak holt betűt
jelent még.
b/ Az új papság ö r ö k k é v a l ó /Zsid 7,15-19/. A régi

rend szerinti papoknak meg kellett halniuk, nekik nem adatott
az állandóság. Ezzel szemben most olyan pap jött, aki örökké
megmarad.
c/ Az új papság Isten esküjével lett beiktatva. A Zsolt

110,4-ben ez áll: „Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap
vagy te örökké Melkisédek rendje szerint.” Egészen biztos,
hogy Isten nem esküszik könnyelműen. Az eddigi papságot
nem ilyen módon iktatta be Ő. Itt valami új volt.
d/ Az új pap nem önmagáért áldozott /Zsid 7,27/. Ő azt az

egy tökéletes áldozatot hozza, amelyet nem szükséges
megismételni, mivel ez egyszer s mindenkorra megnyitotta az
emberek számára az Isten elé menetelt.
Most próbáljuk meg röviden összefoglalni azt, ami a

Zsidókhoz írt levél szerzőjének a szeme előtt lebegett, amint ő
Jézusról, mint Melkisédek rendje szerinti főpapról beszélt. A
86
nagyobb világosság kedvéért illetve érdekében csak a
főgondolatokat emeljük ki:
1/ Jézus olyan főpap, akinek papsága nem az ő családfá-

ján, hanem kizárólagosan az ő személyiségén
alapszik.
2/ Jézus olyan főpap, aki halhatatlan, aki örökké él.
3/ Jézus olyan főpap, aki maga bűn nélküli. Neki nem
kell a saját bűnéért áldozatot bemutatnia.
4/ Jézus olyan főpap, aki tökéletes áldozatot mutatott be,
amikor önmagát áldozta fel. Naponkénti áldozatok ezért
feleslegesek. Azt az áldozatot, amely által az emberek Istenhez
mehetnek, egyszer s mindenkorra bemutatta Jézus. A főpap
feladata az, hogy az ajtót Istenhez megnyissa. Jézus egyszer s
mindenkorra véghezvitte azt, amire a földi főpapok nem voltak
képesek.
Ezek tehát nagy vonásokban a szerző gondolatai, mikor ő

Jézusról, mint Melkisédek rendje szerinti főpapról beszél. Most
forduljunk e fejezet felé részleteiben, anélkül, hogy e
gondolatokat szem elől tévesztenénk.
Az igazi Király és Főpap

7, 1-3
Már hallottuk, hogy a szerző az ő tanúságtételében a

Zsolt 110,4-re és 1Móz 14,18-20-ra támaszkodik. A régi leírás
szerint Melkisédek érdekes, furcsa, csaknem félelmetes alak.
Hirtelen tűnik fel, semmi nincs megírva származásáról,
születéséről, haláláról vagy életéről. Ő egyszerűen ott van. Bort
és kenyeret ad Ábrahámnak, ami nekünk annak alapján, amit
tudunk, szent cselekménynek tűnik. Megáldja Ábrahámot.
Aztán eltűnik éppoly hirtelen és minden magyarázat nélkül
ismét a látóhatárról, ahogyan felmerült. Nem csoda, hogy a
Zsidókhoz írt levél szerzője e titokzatos tudósításban Krisztus
megjövendölését és szimbólumát látja.
Melkisédek az ő neve szerint az igazság királya,
országának a neve szerint a békesség királya. E sorrend
jelentős és szükséges. I g a z s á g n a k k e l l a b é k e s s é g
e l ő t t j á r n i a . Igazság nélkül nincs békesség. Pálnak a római
gyülekezethez írt levelében ez áll: „Megigazulván azért hit
által, békességünk van Istennel” /Róm 5, 1/. – Az egész élet
békesség utáni törekvés, ez kétségtelenül igaz, de az is épp oly
igaz, hogy az emberek a békességet hamis helyeken keresik.
1. Az emberek keresik a békességet a
m e n e k ü l é s b e n . A sajnálatos ennél csak az, hogy folyton
visszatérésre kényszerülünk. Úgy van ez, akárcsak egy slampos
asszonynál, aki néhány órára az ő házának mocskából és
rendetlenségéből a fénynek és a luxusnak ámító világába, egy
moziba menekül, azután pedig ismét visszakényszerül az ő
házába. Lehetséges ugyan menekülés, de a hazatérés mégis
elkerülhetetlen marad. Ez a menekülés csak rövid tartalmú. A
menekülés nyújthat ugyan az embereknek átmeneti békességet,
de ez a békesség nem tartós.
2. Az emberek k i t é r é s s e l törekednek a békességre.
Sokan megpróbálják a problémákat, amelyekkel szemben
látják magukat, egyszerűen kikerülni. Vagy kiszorítani őket
tudatukból vagy elodázni a velük kapcsolatos konfliktusokat.
Erre kétféle megjegyzést lehet tenni.
Először, hogy még senki sem oldott meg azáltal egy
problémát, hogy megkísérli nem szállni szembe vele. De ha
mégoly nagyon próbálunk is a problémák elől kitérni, mégis
megmaradnak. Úgy van velük, mint a betegségekkel: Minél
tovább vonakodunk felismerni, annál rosszabbakká lesznek,
míg talán elérünk egy olyan stádiumot, amelyben
gyógyíthatatlanokká válnak.
88
Másodszor, és ez talán még rosszabb következményekkel
járhat, tudjuk a pszichológiából, hogy tudatunk rétegei
töretlenül és kitörölhetetlenül mindent megőriznek. Térjünk bár
ki tudatilag egy probléma elől, tudatalattink állandóan tovább
kínlódik azzal. Úgy vagyunk ezzel, mint valami szilánkkal,
amely valahol a testünkben rejtőzködik és bizonyos
körülmények között még életünket is elpusztíthatja. Távol
legyen, hogy nekünk békességet hozzon az ilyen kikerülés,
ellenkezőleg, szerfölött tönkretevő hatása van.
3. A k o m p r o m i s s z u m . Egy bizonyos békesség
elérhető kompromisszumok kötésével. Ez is olyan út, amelyen
az emberek a leggyakrabban járnak. Lemondanak
alapelveikről, és így remélnek békességet találni. Üres
kompromisszumokat kötnek, amelyekkel nem segítenek
senkin. Ámbár egy ideig ily módon elvtelenkedhetünk, de egy
nap mégis színt kell vallanunk, ha éjjel nyugodtan akarunk
aludni. A kompromisszumok olyan megoldatlan problémákat
hagynak vissza, amelyek elkerülhetetlenül többé-kevésbé
eltitkolt feszültségekhez vezetnek. Ezek ismételten felőrlik az
embereket, és ezért a kompromisszumok a békesség ellenségei.
4. Az i g a z s á g útja, amelyet az I s t e n a k a r a t a
szerinti é l e t melletti döntésnek is lehet nevezni. Csak ha ezt
mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, érjük el a lélek
békességét. Így történt ez Jézusnál is, aki olyan belső
feszültséggel volt tele, amikor a Getsemáné kertbe lépett, hogy
vért verítékezett. Ott sikerült neki aztán Isten akarata előtt
meghajolni, és olyan emberként hagyta el a kertet, mint aki
nyugalmat és belső békességet talált. Az igazság útján járni,
Isten akarata szerint cselekedni, a békétlenség gyökerének
kitépését jelenti. Csak így nyerhetünk végérvényesen
békességet.
A Zsidókhoz írt levél szerzője egész sor kifejezés által
teszi előttünk világossá, hogy Melkisédeknek nincsenek ősei.
Ez azért történik, hogy Jézus Krisztus új papságát az ároni régi
papsággal összehasonlítsa. Csak aki a családfáját hézag nélkül
Áronig vissza tudta vezetni, csak az volt jogos arra, hogy pap
legyen, és semmi nem akadályozhatta meg abban, hogy az
legyen. A leány, akit feleségül vett, pap leánya kellett, hogy
legyen, és az ő családfája négy generációval
visszamenőlegesen bizonyítandó volt. Ha nem pap leánya volt,
ez esetben öt generációig. Szerfölött különös, és csaknem
hihetetlen, hogy a zsidó papság kizárólagosan az emberek
származásán és az ő eredetük bizonyítékán alapult. Személyes
ismertetőjegyek és tulajdonságok egyáltalán nem játszottak
szerepet. Ezzel szemben Jézus Krisztus az igazi pap. Pap nem
annak alapján, amit örökölt, hanem annak alapján, amit ő maga
bemutatott. Az ő papsága ő benne, magában alapozódott.
Ahogyan már említettük, a szerző a kifejezések egész sorát
felvonultatja, hogy ezt aláhúzza. Némelyikénél ezek közül
meglepő kifejezésekről van szó. Azt mondja, hogy Jézus
családfa nélküli, ő „agenealogétosz”, ahogyan a görög eredeti
szövegben hangzik. Ez a szó tudomásunk szerint előbb
egyetlen görög írónál sem található. Ezért nagyon lehetséges,
hogy a szerző az ő buzgalmában, amellyel hangsúlyozta, hogy
Jézus hatalma nem az ő családfáján alapszik, e szónak a
teremtője lett. Szerfölött valószínű, hogy ezzel az új szóval
valami vadonatújat, addig nem étezőt akart leírni. A szerző azt
mondja, hogy Melkisédek apa és anya nélküli, apatór és
amétór, ahogyan a görögben hangzik. E két szó is nagyon
tanulságos. A görög társalgási nyelvben így neveztek minden
hontalanul ide-oda bolyongó és olyan embert, aki alacsonyabb
származású volt. Olyan emberekre mondták ezt, akik semmi
nemzedéksorra nem tekinthettek vissza, megvetéssel kezelték
őket. Ezen túl az apatór, apa nélküli fogalomhoz a Papyrus
idején hozzájött még a törvényes értelemben való jelentés. E
kifejezést használták a dokumentumokban, különösen a
születési bizonyítványoknál az „a p a i s m e r e t l e n ”-re,
vagyis „h á z a s s á g o n k í v ü l i ”-re. Így van például egyik
Papyrusban pl. szó: „Khairemon, a p a t ó r , apa ismeretlen,
90
akinek anyja Thases.” Csodálkoznunk kell ezen, hogy a
Zsidókhoz írt levél szerzője ilyen kifejezéseket választ ahhoz,
hogy az ő nézetét hangsúlyozza. A keresztyén írók hajlamosak
nemcsak az emberek megváltására törekedni, fontos volt nekik
a negatív fogalmaktól való mentesítés is. A Zsidókhoz írt levél
szerzőjének semmi kifejezés nem tűnt túl erősnek, ha arról volt
szó, hogy nyomatékosan hangsúlyozza: Jézusnak önmagától
volt teljhatalma, amelyet neki nem emberek ajándékoztak.
Melkisédek nagysága
7, 4-10
A szerző törekvése itt annak bizonyítása, hogy a

Melkisédek rendje szerinti papság a szokásos papságot
felülmúlja. Ő továbbra is a tizedről beszél. Ábrahám
Melkisédeknek a tizedet, itt az ő győzelmi zsákmányának a
tizedét adta. A 4 Móz 18,20-21-ben rögződik a tized igényének
a joga. Ott értesül arról Áron, hogy a léviták az ígéret földjén
nem kapnak birtokot, de ők a Szentsátorban való szolgálatért
mindenkitől meg kell, hogy kapják a tizedet. Így érvényesítette
tehát a törvény, hogy Lévi gyermekei a többi Izraelitától
minden termék tizedét igényelték. A hasonlatok sorának
segítségével fejtegeti a levél szerzője, hogy mennyiben áll
fölötte Melkisédek a lévita papoknak. Öt különböző pontot
emel ki.
1. A léviták a néptől kapták a tizedet, senki nem élvezte
rajtuk kívül ezt a jogot. Melkisédek a tizedet Ábrahámtól kapta
anélkül, hogy a Lévi törzséhez tartozott volna. Akkor
Melkisédek ugyan egyenlő fokon állna a Lévitákkal,
hangozhatna az érvelés, de az ő fölénye ezzel nem bizonyíték.
Ezért a szerző hozzáfűz 4 további pontot.
2. A léviták Izráel népét, az ő testvéreiket terhelték a
tizeddel, Melkisédek viszont nem izráelita volt, hanem idegen.
Ő a tizedet nem is Izrael népének egy közönséges tagjától
kapta, hanem Ábrahámtól, Izrael népe ősatyjától.
3. A lévitáknak a törvény biztosított jogot a tized

beszedéséhez, Melkisédek ezzel szemben a tizedet önmagáért
kapta, nem törvényes rendelkezés alapján. Ő személyesen
olyan nagyság birtokosa, hogy ily rendelkezésre nincs szüksége
ahhoz, hogy megkapja a tizedet.
4. A léviták, mint halandó emberek kapták a tizedet,

Melkisédek ellenben örökké él.
5. Végül a szerző még egy nagyon furcsa argumentumhoz

nyúl, amiért előre bocsánatot kér. Lévi egyenes utóda
Ábrahámnak, és az egyedüli ember, aki a törvény szerint
jogosult volt a tized elnyerésére. De ha Lévi egyenes utóda
Ábrahámnak, ő létezett bizonyos mértékben már Melkisédek
idejében Ábrahám testében. Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák
nemzette Jákobot, Jákob nemzette Lévit, és így állítható, hogy
Lévi már akkor potenciálisan létezett Ábrahámban. Lévi az
egyedüli ember, aki jogosult volt a tized elvételére, megfizette
tehát valóban a tizedet Melkisédeknek. Ezzel bizonyítva van,
hogy Melkisédek fölötte van Lévinek. Ez a mi szemünkben
szerfölött különös bizonyításmód, de a levél címzettjeire éppen
ez az argumentum kétségtelenül teljesen meggyőzően hatott, ha
mégoly szokatlannak is tűnik ez nekünk.
Mindazonáltal különös, hogy e bizonyításban nagy

igazság van. Az az igazság, hogy mindaz, amit az emberek
tesznek, kihat az ő utódaikra. Aki bűnt követ el, vagy e bűnre
való készséget, vagy az ő bűnének testi következményeit is, sőt
netán mindkettőt átörökíti utódaira. Aki a jellem kiválóságára
és makulátlanságára ügyel, az jó örökséget hagy azokra, akik
utána jönnek. A szerző szavai szerint Lévire kihatott az, amit
Ábrahám cselekedett. A rabbinisztikus érvelés minden
92
fantasztikuma mellett tartalmazza azt az igazságot, hogy senki
nem élhet kizárólagosan a maga számára, hanem folyvást
továbbad valamit magából azoknak, akik utána jönnek.
Az új pap és az új út
7, 11-19
E szakasz olvasásánál állandóan szem előtt kell

tartanunk, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője a hitnek mely
alaptételéből indul ki minden megfontolásánál. A hit az ő
számára az Isten elé járulás lehetőségét jelenti. A hit teszi
lehetővé számunkra is, hogy mi mint barátok közelíthetünk
Istenhez. Isten és közöttünk nincs akadály. E közösséget a
zsidó elképzelés szerint is helyre kellett állítani éspedig kétféle
módon.
Először a törvény teljesítése által – emberek, akik a

törvényt figyelembe veszik, Isten barátai, és bemenetelük van
Isten elé.
Másodszor az áldozati kegyesség által, mivel felismerték,
hogy tökéletes, törvény iránti engedelmességet cselekedni
lehetetlen volt. Ha valaki a törvény áthágásával vétkessé tette
magát, megfelelő áldozatot kellett bemutatnia, amely által a
vétek állítólag ismét levezekelhető lett. Ezt gondolja a szerző,
amikor arról beszél, hogy az emberek a lévita papság alatt
kapták a törvényt. Azt akarja ezzel mondani, hogy a törvény az
áldozati kegyesség nélkül a törvény elleni vétek kiengesztelése
teljesen lehetetlen lett volna. De éppen a lévitai áldozati
kegyesség bizonyította, hogy az elveszített közösséget Istennel
ilyen módon nem lehetett helyreállítani, hogy az emberek az ily
módon nem érhetik el újra az Istenhez való bemenetelt. Ehhez
egy új papságra, a Melkisédek rendje szerintire van szükség,
amely az eddigi papságtól azáltal különbözött, hogy ez nem
emberi – testi származás szerepel az eredeti szövegnek e helyén
– rendelkezések alapján, hanem elpusztíthatatlan élet ereje által
jött létre. Azt akarja ezzel mondani, hogy a régi papságnak
valamennyi előírása a pap testi eredetére irányult, tudniillik
minden papnak hiánytalanul kellett bizonyítania Ábrahámtól
való leszármazását.
De aztán még 142 különböző testi fogyatékosság miatt is

ki lehettek zárva a papságból. E testi hibák néhánya 3Móz 21,
16-23-ben fel van sorolva. Csak testi hibák voltak tehát a
mérvadók a papságra való alkalmatlansághoz. A papszentelés
ceremóniája a 3Móz 8-ban van leírva.
1/ A papot meg kellett mosni vízzel, hogy a ceremóniális

jog szerint tiszta legyen.
2/ Rá kellett adni a négy papi ruhadarabot – a len köntöst,
a hosszú, egy darabba szőtt palástot, a mellövet és a fejkötőt.
3/ Meg kellett kenni olajjal.
4/ Jobb fülének cimpáját, jobb kezének és lábának
hüvelykujját meg kellett hinteni meghatározott állatok vérével.
A beiktatási ceremónia minden eljárása a testre irányult, a

pap testére. A papszentelés után be kellett tartania bizonyos
számú mosakodást és olajozást, és haját az előírásos módon le
kellett vágatnia. Minden az ember testére vonatkozott.
Jellemnek, rátermettségnek és személyiségnek semmi köze
nem volt a papi tisztséghez. Ezzel szemben az új papság az
elpusztíthatatlan életre alapozódott. Jézus Krisztus papsága
nem az ő testi származásán és testi ismérvein nyugszik, hanem
az ő lényén, az ő személyén, azon, ami őbenne bemutattatott.
Ez forradalmian új volt. Nem külsőlegességek határozták meg
a papot, hanem belső értékek.
Még egy másik alapvető jelentőségű változást is meg kell

állapítanunk. A törvény előírta, hogy minden papnak a Lévi
törzséhez kellett tartoznia, és Áron ivadékának kellett lennie.
94
Ezzel szemben Jézus Júda törzséhez tartozott. Ama tényből,
hogy Ő a legfőbb pap, következik tehát, hogy a törvény
érvénytelenné vált. Megszűnt létezni. A görög szövegben erre
használt szó: „athatészisz”, és egy szerződés érvénytelenítését,
egy ígéret visszavonását, egy névnek a lajstromból való
törlését, vagy törvények, és rendelkezések érvénytelenné
nyilvánítását jelenti. Az áldozati kegyesség egész rendszere
töröltetett Jézus papsága által.
Jézus van abban a helyzetben, hogy nekünk az Isten elé

járulás lehetőségét megszerezze, amire a régi papság nem volt
képes. Milyen módon teszi lehetővé nekünk Jézus ezt az
odajárulást? Mi áll az emberek Isten elé járulásának útjában?
Két dolog.
1/ A félelem. Amíg az emberek félnek Istentől, nem lehet

bizalmas viszony Isten és közöttük. Jézus azért jött, hogy az
emberek figyelmét felhívja Istennek, az Atyának a végtelen
szeretetére és jóságára, és tőle való rettenetes félelmüket
elvegye. Jézus által tudjuk, hogy Isten vágyik arra, hogy mi
őhozzá hazatérjünk. Nem azért, hogy megbüntessen minket,
hanem kitárt karokkal szeretne fogadni.
2/ A bűn. Jézus az ő tökéletes áldozata által a mi

bűneinket kiengesztelte. Ezáltal félelem és aggodalom eltűntek,
a bűnök legyőzettek. Az Istenhez vezető út minden ember
számára nyitva áll.
A legnagyobb papság
7, 20-25
A Zsidókhoz írt levél szerzője mindig további

bizonyítékokat hoz fel amellett, hogy a Melkisédek rendje
szerinti papság, Jézus papsága a régi lévitai papságnál különb.
Először azt hangsúlyozza, hogy a Melkisédek szerinti
papság Isten esküje által erősíttetett meg, míg Lévi fiai ilyen
eskü nélkül lettek papokká. A Zsolt 110,8-ra hivatkozik. Az az
elképzelés, hogy Isten megesküszik, szerfölött elképesztő. Ezt
már régen felismerte a zsidó hellenista filozófus, Alexandriai
Filó, aki rámutat arra, hogy az eskü egyetlen oka a
bizalmatlanságban keresendő, amellyel az emberek talán a
mások puszta szavával szemben viszonyulnak. Eskütétellel
kezeskednek arról, hogy az igazat mondják. De ez Istennél nem
szükséges, mert az elképzelhetetlen, hogy az Ő szavával
szemben bizalmatlankodjanak. Ha Isten mégis valamit
megerősít az ő esküjével, akkor az így tett megállapításnak
egyedülálló, rendkívüli jelentőségűnek és fontosságúnak kell
lennie. Amit Isten esküvel megerősít, annak valami olyan
visszavonhatatlannak kell lennie, hogy az mindenkor, örökre
érvényes, és a világ struktúrájához tartozik. A szokásos papság
múlandó, a Melkisédek rendje szerinti papság maradandó,
mivel ezt Isten nemcsak beiktatta, hanem mivel ő ezt egyszeri
és lenyűgöző módon esküvel erősíttetett meg, Jézus egy
s o k k a l j o b b s z ö v e t s é g k e z e s e . Emlékezzünk a pap
feladatára és az igazi funkciójára, mely abban állt, hogy az
embereknek megnyissa az Istenhez való bemenetelt, és Isten
barátaivá tegye őket. Rábukkanunk itt a s z ö v e t s é g szóra,
amelyet nemsokára még pontosabban meg kell vizsgálnunk.
Pillanatnyilag elég megállapítanunk, hogy egy szövetség,
lényege szerint egy olyan megállapodás, amely két partner
között történik. Az abban vállalt kötelezettségek betartásától
függ az ő jövőbeni kölcsönös viselkedésük.
Isten és Izrael népe között létezett már egy régi

szövetség, amely azt jelentette, hogy Izrael előtt, amennyiben
Isten törvényéhez hűséges és engedelmes marad, állandóan
nyitva áll az Istennel való barátsághoz vezető út. A 2Móz 24,1-
8-ban van leírva, hogyan köttetett ez a szövetség. Mózes
96
elővette a szövetség könyvét, és a nép füle hallatára felolvasta
azt, és az egész nép egy szájjal ezt felelte arra: „Mindent
megteszünk, amit az Úr parancsolt és engedelmeskedünk”
/2Móz 24,7/.
Vagyis a régi egyezmény a törvény iránti engedelmességre
alapozódott, és csak úgy volt betartható, ha a papok minden
törvényáthágást áldozatok bemutatásával kiengeszteltek. Ezzel
szemben Jézus egy új, jobb szövetség kezese. Miben állt ez? ––
– Míg a régi szövetség a törvényen, az igazságon és az
engedelmességen nyugodott, az új szövetség kizárólag a Jézus
Krisztus szeretetén és tökéletes áldozatán nyugszik.
– A régi szövetségnél a kapcsolat Istennel az emberek
engedelmességétől függött, az új szövetségnél ez a kapcsolat
egyedül Isten szeretetén alapult, aki minden embert szívesen
lát.
– A régi szövetség az emberek teljesítményein nyugodott, az új
szövetség Isten szeretetén nyugszik.
Mit akar a szerző azzal mondani, hogy Jézust ez új

szövetség kezesének nevezi? A megfelelő görög szó eggyosz
azt jelenti, hogy valaki kezességet vállalt, hogy mint kezes
valamiért jótállt, akár úgy, hogy egy adósság kiegyenlítéséről
kezeskedik, akár úgy, hogy ő kauciót tett le, amelynek alapján
valaki börtönből szabadon bocsáttatott, akinek a bírósági
tárgyaláson való megjelenéséért ő kezeskedett. Az eggyosz
nyújtja a biztosítékot arra, hogy valami kifizettetik,
eredményes lesz, vagy megegyezés szerint megvalósul. A
Zsidókhoz írt levél szerzője tehát a következőt akarja mondani:
Az ellenvetésre: „Honnan akarod te tudni, hogy az Isten és az
emberek közötti régi megállapodás, a régi szövetség nem
hatályos többé? Honnan tudod te, hogy mi a bemenetelt
Istenhez nem érjük el, hogy mi az ő barátságában nem
részesülünk, amennyiben a törvénynek engedelmeskedünk,
hanem egyes egyedül Isten szeretete által” – csak egy felelet
van: „Jézus Krisztus a biztosíték arra, hogy ez így van. Jézus
Isten szeretetének a kezese. Jézus az az informátor, aki nekünk
megígéri, hogy Isten szeretete megmutatkozik, mihelyt csak
szaván fogjuk őt.” Egyszerűen mondva: Ha mi Jézusra, minden
ő szeretetébe, irgalmasságába és kedvességébe tekintünk,
hinnünk kell, hogy mi Őbenne felismerjük, Isten milyenségét.
A szerző az új papság, a Jézus papsága fölényének a

bizonyítását azonban nem hagyja abba. A régi mód szerinti
papoknak nem jutott osztályrészül a maradandóság. A halál
elérte őket, és mindig új papokat kellett az ő helyükre állítani.
Ezzel szemben a Jézus papsága mindenkor fennáll. Különösen
fontosak e szakaszban azok a köztes hangok és minden, ami a
majdnem beláthatatlan fogalmakban jut kifejezésre, amelyeket
a Zsidókhoz írt levél szerzője használ. Azt mondja, hogy Jézus
papsága m a r a d a n d ó , aparabatosz, ahogyan a görögben
hangzik. Ezt a szót a jogi nyelvből vette, és jelentése:
s é r t h e t e t l e n . A bíró elrendeli, hogy az ítéletnek
aparabatosznak kell maradnia, hogy annak maradandóan
érvényben kell lennie, azaz, hogy az n e m v i h e t ő á t .
Ezzel az fejeződik ki, hogy valami egy meghatározott
személyre korlátozódik, és senkire nem ruházható át. A római
orvos és író, Galenus úgy definiálta e fogalmat, mint az
abszolút, sérthetetlen jogot, mint olyan princípiumot, amelyen
a kozmosz nyugszik, és ami által az összetartatik. A Zsidókhoz
írt levél szerzője ezt mondja tehát: –– Jézus papsága, Jézus
ereje az embereknek utat nyit Istenhez, – Jézus hatalma az
embereket Isten barátaivá teszi,
– ezt a hatalmat tőle nem veheti el soha semmi.
– Senki más nem fogja azt birtokolni; ez éppoly maradandó,
mint azok a törvények, amelyek által a világ összetartatik.
Jézus soha nem lesz felülmúlható,
– Ő pótolhatatlan. Ő marad szakadatlanul az egyedüli, aki által
Istenhez eljutunk.
98
A Zsidókhoz írt levél szerzője ebben az összefüggésben
használ még egy második kifejezést. Azt mondja, hogy Jézus
s z a k a d a t l a n u l ( m i n d e n k o r ) é l . A megfelelő görög
szó paramenein, ott maradni, kitartani, életben maradni, két
külön mellékjelentést hordoz.
Először a t i s z t s é g b e n m a r a d n i . Senki, soha nem
viheti el Jézustól azt a tisztséget, hogy az embereknek
közvetítse az Isten elé járulás lehetőségét.
Másodszor az állandó szolgálatkészség van ezzel
kifejezve. A görög egyházi tanító Nazianzi Gergely /született
329 körül/ meghagyta az ő testamentumában, hogy az ő
leányai, az ő asszonya életidejére n á l a m a r a d j a n a k
/paramenein/, hogy neki segítsenek, és őt támogassák. A
Papyrus-ban szó van egy leányról, akinek azért kellett három
évig egy üzletben m a r a d n i a /paramenein/, hogy így
letörlessze az ő adósságát, amelyet másként nem tudott
kifizetni. Kénytelen volt tehát o t t m a r a d n i é s
s z o l g á l n i . Más helyen található egy megállapodás egy
fiúról, akinek napjait éppen annyi nappal toldották meg,
amennyit ő azelőtt elmulasztott. Addig kellett ott maradnia
/paramenein/, míg az elmulasztott szolgálatot bepótolta. Ha a
Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja, hogy Jézus örök
marad, azzal tehát azt a bámulatos gondolatot juttatja
kifejezésre, hogy Jézus az embereknek m i n d e n k o r
s z o l g á l n i f o g . Mindenkor, az örökkévalóságon át az
marad Jézus, aki az embereknek szolgál. Ezért tökéletes
Megváltó és Üdvözítő Ő. Az embereknek szolgált e földön,
odaadta életét érettünk és még a mennybe is érettünk ment. Ő a
pap az örökkévalóságban, aki az embereknek készíti az utat
Istennel való barátsághoz, aki az emberiség örök, nagy
szolgája.
A Főpap, akire szükségünk van

7, 26-28
A Zsidókhoz írt levél szerzője még mindig, mint Főpap
Jézusra irányuló gondolatokkal van betöltve, és ezt a szakaszt
csodálatos, Jézusra találó kifejezések felsorolásával kezdi.
1. Azt mondja, hogy Jézus s z e n t . A megfelelő görög
szó e helyen: hosziosz. Az Újtestamentum ezen kívül
– Jézusra alkalmazza ezt a szót még az ApCsel 2,27-ben
és 13,35-ben;
– az Úrra a Jel 15, 4-ben és 16, 5-ben és a keresztyén
püspökökre.
– Az 1Tim 2, 8-ban ez a szó szerepel, amikor a szent
(tiszta) kezekről van szó, amelyeket a férfiaknak imádságban
Istenhez kell emelniük.
Mindig ezzel van jellemezi az ige azt a valakit, aki
hűségesen és lelkiismeretesen teljesítette kötelességét Istennel
szemben. Nem annyira az emberek előtti fellépésről, mint
inkább az Isten előtti viselkedésről van itt szó. A hosziosz
tartalmazza a legnagyobb kiválóságot, a jóságot, amely
megállhat Isten előtt.
2. A szerző azt mondja, hogy Jézus á r t a t l a n , Ő nem

sért senkit. A megfelelő görög szó: akakosz. A görögben a
kakia szóval a gonosz van megnevezve. Itt tehát olyan valakit
ábrázol, aki annyira mentes minden gonosztól, hogy csak jó
van benne. A szó leírja azt a hatást, amelyet valaki az ő
embertársára gyakorol. Sir Walter Scott, a történelmi regény
megalapítója, büszke volt arra, hogy egyik könyve sem rontotta
az emberek erkölcseit, sem hitükben nem ingatta meg őket. Aki
akakosz, az olyan tiszta, hogy az ő jelenléte, mint
antiszeptikum hat. Az ő szívében Isten jósága és szeretete
lakik.
3. Azt mondja, hogy Jézus s z e p l ő t l e n , vagy ahogy a

görögben hangzik: amiantosz. Akié ez a tulajdonság, az mentes
minden hibától, minden folttól, amely lehetetlenné tenné, hogy
100
Istenhez közelítsen. Csak minden hiba nélküli állatokat lehetett
Isten előtt áldozatul bemutatni, csak foltmentes ember
közeledhet Istenhez. Aki amiantosz, járulhat, mehet be az élő
Istenhez.
4. Azt mondja, hogy Jézus a bűnöktől

e l k ü l ö n í t e t t személy. E kifejezést meg kell kísérelnünk
pontosan érteni. Semmiképpen nem arra gondol itt a szerző,
hogy Jézus nem volt valóságos ember, semmiképpen nem kell
ezzel Jézus teljes ember voltának megszűnnie. Sokkal inkább
arra gondol itt, hogy Jézus annyiban különbözött a bűnösöktől,
hogy ő ámbár, mint azok, minden kísértésnek ki volt téve, de ő
nem adta meg magát a kísértéseknek, mint ők, hanem legyőzte
azokat, és bűn nélkül került ki a kísértésekből. A különbség Ő
és a többi ember között nem az, hogy Ő nem volt valóságos
ember, hanem az, hogy Ő a szó legmagasabb és legjobb
értelmében volt ember, bűn nélküli ember.
5. Azt mondja, hogy Jézus m a g a s s á g o s a b b , mint az
ég. E mondatnál a szerző a mennybemenetelre és Jézus
felemelkedésére, felmagasztalására, megdicsőülésére gondol.
Ha az előző kifejezéssel Jézus ember voltának a tökéletességét
hangsúlyozta, akkor most az Ő tökéletes istenségét. Jézus
ember volt az emberek között, de fel emeltetett, és ül az Isten
jobbján.
Aztán a Zsidókhoz írt levél szerzője említ még egy másik
szempontot, amely világossá teszi, hogy Jézus papsága messze
felülmúlja a lévitai papságot. Ama főpapoknak, mielőtt ők az
áldozatot másokért bemutatták, előbb a s a j á t b ű n e i k e t
kellett kiengesztelniük, mivel ők, mint a többi ember,
vétkeztek. A szerző itt különösen a nagy engesztelési napra
gondol, amelyen az emberek minden bűne engeszteltetett. E
napon teljesítette a főpap az ő legfőbb feladatát. Normális
esetben ez volt az egyetlen olyan nap is, amelyen ő
személyesen mutatta be az áldozatot. A közönséges napokon ez
a többi papra volt bízva. Csak az engesztelési napon látta el a
főpap ezt a tisztet.
A szertartás azzal kezdődött, hogy a főpap először is a

saját bűneiért mutatott be áldozatot. Megmosta kezeit és lábait,
levetette díszes köntöseit, és tiszta fehér gyolcsba öltözött.
Aztán eléje vezettek egy ökröt, amelyet ő a saját pénzén
vásárolt. Mindkét kezét az állat fejére helyezte, hogy ily módon
az ő bűnei az állatra ruháztassanak, és eközben mondani
kezdte: „Én Uram és Istenem, vétkeztem, a törvényt áthágtam,
én és az én házam vétkeztünk. Ó Uram, könyörgök hozzád,
fedezd el a bűnöket és törvényszegéseket, amelyeket elkövettem,
amit én és az én házam előtted vétettünk.” Minden lévitai
áldozat legnagyobbja magával a főpapért való áldozattal
kezdődött.
– Jézusnak nem volt szükséges ilyen áldozatot
bemutatnia, mert Ő bűn nélkül való volt. A lévitai főpap bűnös
ember volt, aki a bűnös emberekért állatáldozatot mutatott be;
– Jézus Istennek a bűntelen, ártatlan fia volt, aki önmagát
áldozta föl minden ember bűneiért.
– A lévitai papokat a törvény tette papokká, Jézust pedig
Isten esküje iktatta be az ő tisztébe. És mivel Ő az volt, aki
volt, Isten bűnöktől mentes fia, Jézus olyan tökéletesen fel volt
készülve a tisztségre, ahogyan egyetlen emberi főpap soha.
E fejtegetések után a Zsidókhoz írt levél szerzője kitűzi

levelében ezt az irányt, amelyben tovább akar haladni, amit oly
gyakran teszi ezt levelében. Azt mondja, hogy J é z u s
ö n m a g á t á l d o z t a . Minden áldozatnál két dolog
szükséges: egy pap, aki azt bemutatja és az áldozat maga.
Miután a szerző először részletesen és kimerítően kimutatta,
hogy Jézus a tökéletes Főpap, most egy másik gondolat felé
fordul. J é z u s a t ö k é l e t e s á l d o z a t . A szerző most azt
törekszik bizonyítani, hogy Jézus egyedül nyithat lehetőséget
102
az embereknek Istenhez, mivel ő a tökéletes Főpap, és az
egyetlen tökéletes áldozatot bemutatta: ö n m a g á t .
A szerző bizonyításmódjában sok minden nehezen

érthető számunkra. Hisz’ ebben az áldozati kegyesség régen
elfelejtett fogalmairól van szó. Mégis, ezek is maradandó
igazságot tartalmaznak. Az emberek keresik az élő Istent; az
emberek az ő bűneik által akadályt emeltek maguk és Isten
közé, nyugtalanok, míg Istenben meg nem nyugszanak, és
egyedül Jézus az a pap, aki az áldozatot bemutathatja, amely
által az emberek ismét elérhetik az Isten elé járulás lehetőségét.
Az igazsághoz vezető út –
Az Újszövetség közbenjárója
8, 1-6
Miután a Zsidókhoz írt levél szerzője a Melkisédek

rendje szerinti papságot,
– minden kezdet és vég nélküli dicsőségében, mint olyan
papságot ecsetelte,
– amely eskü által erősíttetett meg,
– amely a személyes nagyságon nyugszik, és
– amelybe a törvény és az ő származása alapján senki
nem helyeztethetett, mint olyan papság,
– amelyre a halálnak nincs befolyása,
– amely képes egyszer s mindenkorra áldozatot
bemutatni, mint olyan papság,
– amely olyan tiszta, hogy az áldozatok bemutatásánál
nem szorul rá, hogy a főpap a saját bűnéért vezekeljen, most
arra tér rá, hogy teljes nyomatékkal hangsúlyozza: „Jézus
Krisztusban van ez az ilyen papunk. Jézus megfelel minden
imént mondottnak tökéletes módon.” Aztán két kijelentést tesz
Jézusról.
1/ Jézus a mennyei Felség királyi székének a jobbján ül.
Ez a döntő bizonyítéka Jézus dicsőségének. Nincs nagyobb
dicsőség, mint a mennybe emeltetett Jézus Krisztusé. Az Ő
dicsősége nem más, mint Istennek a méltósága.
2/ Azt mondja, hogy Jézus szolgája a szent helynek és
amaz igazi sátornak. Ez a bizonyíték Jézus Krisztus
szolgálatára. Ő az ő méltóságában és az ő szolgálatában
egyetlenszerű. A méltóság Jézus számára nem egyet jelentett az
önző élvezettel. Az neki nem önmagáért lett osztályrészévé. A
legjelentősebb római császárok egyike, Marcus Aurelius volt
egy előképi birodalmi kormányzó, aki 59 éves korában halt
meg, miután az ő birodalma embereinek a szolgálatában
felőrlődött. E rendkívüli uralkodó – aki ráadásul még a
sztoikusok szentje volt – életrajzában olvasunk arról a
reakcióról, amelyet Marcus Aurelius tanúsított, amikor
megtudta, hogy ő császári örökössé van kiszemelve: „Ő efölött
inkább volt megfélemlített, mint elragadtatott. Csak
kellemetlenkedve hagyta el anyjának villáját, amikor
megparancsolták neki, hogy költözzék át Hadrianus császár
házába. Amikor hozzátartozói megkérdezték tőle, hogy miért
szomorodott úgy el a császári örökbefogadás fölött, felsorolta
nekik mindazt a gondot, amely az uralkodói tisztséggel együtt
járt.” Marcus Aurelius úgy tekintette a kormányzás feladatát,
mint szolgálatot, és nem méltóságot. Az ilyen fajta férfiak
jelszava minden időben így hangzik: „Én szolgálok.” Jézus
egyedülálló példa az isteni méltóság és isteni szolgálat közötti
kapcsolatra. Ő tudatában volt annak, hogy az Ő magas állását
nem azért kapta, hogy előkelő elkülönültségben, féltékenyen
őrködjék azon, tudta, hogy az Ő jelszava a szolgálat, és hogy Ő
a dicsőséget azért nyerte, hogy másokat képessé tegyen arra,
hogy ők is részesülnek benne.
És most felbukkan egy gondolat, amely a Zsidókhoz írt
levél szerzőjének folyvást különösen a szívén feküdt.
Emlékezzünk arra, mit értett ő a hit alatt. Neki a hit annyit
jelent, mint I s t e n h e z b e b o c s á t á s t n y e r n i , közösséget
104
Istennel, a j o g o t az élő Istennel élni. Az ő nézete szerint a
pap fontos feladata volt, hogy az emberek előtt megnyissa az
utat Istenhez, minden akadályt eltávolítson, és hidat verjen,
amelyen az emberek Istenhez eljuthatnak. Azonban mindez
fogalmazható még másképpen is. Az Istenhez járulás helyett az
i g a z s á g h o z való járulásról beszélhetünk. Nem szabad
felednünk, hogy aki a hit kérdéseiről ír, úgy kell magát
kifejeznie, hogy az emberek, akik számára ír, őt meg is értsék.
Az ő gondolatmenete és a nyelv, amelybe az ő üzenetét
öltözteti, hasson az olvasókra – mivelhogy ezek nekik
ismerősek –, vagy legalább egy húrt megpendítsenek bennük.
A görög filozófiát az a gondolat uralta, hogy két világ

van, egy valódi és egy nem valódi világ. A görögök hittek a
valóság világában, amelyhez képest az időileg, és térbelileg
korlátolt világ, amelyben mi élünk, csak egy másolat, egy nem
valódi tükörkép, egy árnyékvilág. E nézetet képviselte
mindenekelőtt Plato, a legjelentősebb görög filozófus /Kr. e.
427-347/. Ő hitte, hogy minden e világban csak tökéletlen
másolata az ún. i d e á k n a k , az ősképeknek, a tökéletes
mintáknak, a tulajdonképpeni létnek. Pl. e világnak minden
széke csak tökéletlen utánzatai, tükörképei a széknek magának,
a szék ideájának. A görögök annak az elképzelésnek a
bűvöletében éltek, hogy ez a világ csak egy gyenge,
bizonytalan, tökéletlen utánzata a valódi világnak. Itt az
árnyékban vándorolunk, ott pedig a valóság világában. A
probléma itt az, hogy miként juthat el az ember az árnyékok
világától a valóság világába. A Zsidókhoz írt levél szerzője is
ezt a gondolatot ragadja meg. A földi templom csak gyenge
tükröződése Isten igazi templomának, a földi istentisztelet csak
hozzávetőleges tükörképe a valódi istentiszteletnek, a földi
papság csak elégtelen árnyéka az igazi papságnak, amely által
az ember valóban eljuthat Istenhez. Mind e dolgok túlmutatnak
magukon arra az igazságra, illetve valóságra, amelynek ők
árnyékai. A Zsidókhoz írt levél szerzője e gondolatot az
Ótestamentumban véli megláttatni. Amint Istentől Mózes
utasításokat kapott a szentsátor építésére és arra, hogy minek
kell abban lennie, ezt mondotta neki Isten: „Vigyázz, hogy arra
a formára csináld, amely a hegyen mutattatott neked” /2Móz
25, 40/. Isten Mózesnek a földi istenimádat és tisztelet igazi,
örök előképét mutatta meg, amely az igazi istentiszteletnek
folyvást árnyékos másolata marad. És így mondja a szerző,
hogy a földi papok csak a mennyei m á s o l a t á n a k és
á r n y é k á n a k szolgáltak. A görög szövegben ő erre a két szót
használja: hypodeigma = minta, vázlat, és: szkia = árnyék,
vázlat, árnykép, tükörkép. A földi papság nem valódi, és nem
tud minket a valóságra elvezetni. Erre csak Jézus képes. Ő az
igazi pap, aki egyedül vezetheti az embereket az árnyékok
világából az igazi, láthatatlan világba. Jézus által lesz Isten
jelenléte valóság számunkra, Jézus vezet minket az igazsághoz,
a valósághoz. Mindkettő ugyanaz. Ha a szerző az i g a z s á g -
ról beszél, olyan kifejezést használ, amelyet minden kortársa
megértett.
A legmagasztosabbhoz is, amit e világ kínálhat,

hozzátapad bizonyos tökéletlenség. Soha nem érjük el a végső
tökéletességet. A legnagyobb emberi szeretet is tökéletlen, a
legmélyebb ismeret sem kimerítő, illetve hiánytalan, a
legnagyobb emberi vívmányokhoz is hozzátapad még az
elérhetetlennek bizonyos nyoma. Bármit teszünk, teljesítünk
vagy tapasztalunk, nem ér el az ideálhoz. Az igazi világ túl
van. Menny, Igazság, Eszme, Isten – bárhogy is nevezzük –
mindig ugyanarra gondol. Az igazság túl van a mi világunkon.
A Zsidókhoz írt levél szerzőjének a felfogása szerint csak

Jézus vezethet minket a valóságnak e világába. Egyedül csak Ő
vezethet minket e világ frusztrációjából, a csalódás és
hiábavalóság világából az igazságra. Ezért nevezi a szerző
Jézust k ö z b e n j á r ó n a k , meszitész-nek. Ez a görög szó a
meszosz-ból van származik, amely itt k ö z é p e n -t jelent. A
106
meszitész két ember között k ö z é p e n á l l és e g y m á s h o z
v e z e t i ő k e t . Jób kétségbeesetten kiált fel abban a vágyban,
hogy ügyét Isten elé vigye: „Vajha mégis lenne köztünk
igazlátó” /meszitész/ Jób 9, 33. Pál Mózest meszitész-nek
nevezi /Gal 3, 19/, aki az embereknek Isten törvényét átadta.
Athénben volt egy grémium, amelynek minden hatvan éven
felüli férfi tagja volt. Ezt döntőbíráskodásra hívták össze, ha
két polgár viszálykodásba került egymással. E férfiak
legfontosabb kötelessége az volt, hogy a két perlekedőt
egymással kibékítsék. Rómában volt az arbitri. A bírák
ellenében, akiknek a jog elleni vétséget kellett elítélni,
szükséges volt az arbitri, a döntőbírák csatlakoztatása minden
olyan esetnél, amelyekben privát nézeteltérések
kiegyenlítéséről volt szó. A görög jogban volt a meszitész,
ezenkívül a kezes, a megbízható ember vagy az, aki óvadékot
tett le. A meszitész a vitatkozó felek közé áll és kibékíti őket
egymással. Jézus számunkra a tökéletes meszitész. Ő áll a világ
lényegtelensége és a valódi világ igazsága között. Ő áll Isten és
közöttünk. Ő nyitja meg nekünk az utat az igazsághoz és
Istenhez. Ő az egyetlen, aki ezt a kapcsolatot létre hozhatja, a
megbékélést Isten és az emberek, az igaz és a nem igaz között.
Azaz Jézus az egyetlen, aki nekünk valódi életet adhat, aki
velünk az igazságot és Istent megismerteti. Jézuson kívül senki
nem képes az igazi életet megszerezni nekünk.
Az új viszonyulás Istenhez
8, 7-13
A Zsidókhoz írt levél szerzője e szakaszban a bibliai

főtémák egyikét kezdi tárgyalni. A szövetség kérdésével
foglalkozik. Az a görög szó, amely ebben az összefüggésben
folyton használ, így hangzik: diathéké. Majd látjuk még, hogy
ezt az egyébként meglehetősen szokatlan szót egészen
különleges okból alkalmazza. Általában ennél két partner
közötti olyan megállapodásról van szó, amely a kötött
megegyezés kölcsönös elismerésén alapul. Ha a két partner
egyike ezt nem tartja be, a szerződés érvénytelen. Ilyen
értelemben a szövetség szó az Ótestamentumban többször
előfordul. Így pl. amikor arról a s z ö v e t s é g r ő l van szó,
amelyet a gibeoniták Józsuéval akartak kötni /Józs 9,6/, a tiltott
s z ö v e t s é g - ről a kana- ánitákkal /Bir 2,2/ és Dávid
szövetségéről Jonathánnal /1Sám 23,18/. Ezen kívül pedig a
szövetség szóval vázolták a szentírók azt a viszonyt, amely
Isten és Izrael között fennállt. „Vigyázzatok, hogy a ti Uratok,
a ti Istenetek szövetségéről el ne felejtkezzetek” /5 Móz 4,23/.
Ugyanilyen módon szerepel, mint itt, a szövetség szó az
Újtestamentumban is az Isten és az emberek közötti viszonyra
alkalmazzák, de ennél egy dolog magyarázatot igényel.
Míg a szerződésre a görögben normális esetben a

szynthéké /szünthéké/ szót használják, így pl. ha házassági
szerződésről, vagy két állam közötti szerződésről, szövetségről
van szó, a diathéké normális módon nem szerződést jelent,
hanem testamentumot, v é g a k a r a t o t . Miért alkalmazták az
Újtestamentumban e szokatlan szót a szövetségre? Ennek
indoka az, hogy szynthéké alatt mindig egyenlő, azonos
feltételek mellett kötött szerződést értettek. Egy szynthéké
szerződő partnerei azonos jogosultságúak, és azonos mértékben
illetékesek a másiknak feltételeket szabni. De Isten és az
emberek esetében más a viszonyulás. Bibliai értelmezés szerint
az ilyen szövetség mindig Istentől indul ki. Isten közeledik az
emberekhez és felkínálja nekik a lehetőséget, hogy lépjenek
vele kapcsolatba. Isten írja elő a feltételeket, amelyek alapján
az emberek kapcsolatba kerülnek vele. Csak így marad ez a
kapcsolat hatályos. Az emberek nem alkudozhatnak Istennel,
ők a szövetség feltételeit nem szabhatják meg maguktól,
pusztán elfogadhatják, vagy pedig visszautasíthatják Istennek
eme ajándékát. E szövetség feltételeit és ezek megváltoztatását
emberek nem befolyásolhatják. A legjobb példa egy ilyen
108
rendelkezésre valóban egy embernek a v é g a k a r a t a , a
testamentuma. Tartalmát kizárólag egy személy, ugyanis az
örökhagyó határozza meg. Senki más, mint az örökhagyó
csinálhatja azt, senki nem változtathat azon. Az örökösnek kell
a testamentumot vagy elismerni, vagy a felkínált örökséget
elutasítani. Ez az ok, amiért a mi Istenhez való viszonyunk,
mint diathéké van megnevezve, mint olyan szövetség,
amelynek feltételeiért csak az egyik fél felelős. Az Istenhez
fűződő kapcsolat ajándék, amely kizárólag Isten
kezdeményezésére és kegyelmére nyúlik vissza. „Istenhez az
illik, hogy adjon, és az eszes emberekhez az, hogy elfogadják
azt, amit Isten nekik ad” – mondta egy alkalommal Alexandriai
Filó.
Tehát ha mi a szövetség szót használjuk vagy egy,

Istennel kötött szerződésre gondolunk, nem szabad
elfelejtenünk, hogy azzal nem egyenlő feltételek szerinti
Istennel való eljárásról van szó. Mindig tudatában kell lennünk
annak, hogy a kezdeményezés mindig Istentől indul ki, és hogy
mi emberek Isten feltételein a legcsekélyebb mértékben sem
változtathatunk.
A régi szövetséget, amely a zsidóknak olyan jól ismert

volt, Isten velük kötötte, miután nekik a törvényt adta. Isten
Izrael népéhez kegyelmesen közeledett. Felkínált neki egy
páratlan, hozzá fűző kapcsolatot, de ez a kapcsolat teljesen attól
függött, hogy az emberek a törvényt megtartották-e, vagy nem..
A 2Móz 24,1-8-ban olvashatjuk, hogy a zsidók vállalták a
feltételt. Isten nem hagyott kétséget a felől, hogy ez a szövetség
csak addig marad érvényben, amíg az emberek a nekik adott
törvénynek engedelmeskednek. A Zsidókhoz írt levél szerzője
így tesz bizonyságot: A régi szövetségnek vége, Jézus az
embereknek új szövetséget ajándékozott, egy új viszonyt
Istennel.

E szakasz néhány ismertetőjegyét tartalmazza annak a
szövetségnek, amely Jézus által osztályrészévé lett az
embereknek.
1. A Zsidókhoz írt levél szerzője annak a bizonyításával

kezdi, hogy egy új szövetség fogalmánál nem valami
forradalmian újról van szó. Már az Ótestamentumban
megtalálható ez a gondolat. Tehát ez semmiképpen nem a levél
szerzőjétől származik, és nem is tévtanítás. Már évszázadokkal
korábban kimutatható Jeremiásnál: „Imé, eljőnek a napok, azt
mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a
Júda házával. Nem ama szövetség szerint, a melyet az ő
atyáikkal kötöttem a napon, a melyen kézen fogtam őket, hogy
kihozzam őket Égyiptom földéből, de a kik megrontották az én
szövetségemet, noha én férjök maradtam, azt mondja az Úr.
Hanem ez lesz a szövetség, a melyet e napok után az Izráel
házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe
helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők
pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő
felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg
az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől
fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő
bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem” /Jer 31,31-
34/ .
A tényből, hogy a Szentírásban, magában szó van egy

szövetségről, következik, hogy a régi szövetség nem volt
teljesen kielégítő, mert egyébként egy új szövetség egyszerűen
nem is lett volna említésre érdemes.
2. Az új szövetség az ő lényege szerint más, mint a régi

szövetség. A görögben két kifejezés van az újra. Neosz, időileg
nézve valami új, pontos másolat valamiről, ami régóta megvan.
Ezzel szemben kainosz, nemcsak idői szemléletben valami új,
hanem azoknak a tulajdonságoknak a tekintetében is, amikkel
110
valami rendelkezik. Jézus egy olyan szövetség közvetítője,
amely kainosz, nemcsak neosz. Különbözik lényege szerint a
régi szövetségtől. A Zsidókhoz írt levél szerzője két
kifejezéssel ábrázolja a régi szövetséget. Nemcsak azt mondja,
hogy az géraszkon, vagyis öreg, hanem, hogy az t ú l é l t i s , a
véghez közeli, aphaniszmosz. Ezt a szót volt használták, ha egy
várost elpusztítottak, egy felirat ki töröltek, vagy egy törvényt
hatályon kívül helyeztek. Azt jelenti, hogy valami teljesen
eltöröltetett vagy eltávolíttatott. A szövetség, amelyet Jézusnak
köszönhetünk, a lényege szerint új. Ő általa lett a régi
szövetség érvénytelen és kimúlt.
3. Miben van e szövetség új volta? A szövetség ú j

k i t e r j e d é s e tekintetében. Izrael házát és Júda házát
egyaránt m a g á b a f o g l a l j a . Egy évezreddel korábban az
ország Roboám ideje alatt két részre szakadt, Izrael tíz és Júda
két törzsére. A két csoport egyesülésére azóta sem került sor.
De az új szövetségnek mindent, ami megosztott, egyesítenie
kell. Arra van hivatva, hogy a szakadást megszüntesse, őbenne
a régi ellenségeknek eggyé kell lenniük.
4. A szövetség új az ő e g y e t e m e s s é g é b e n . Minden
ember, a legjelentéktelenebbtől a legjelentősebbig meg fogja
azt ismerni. Ez valami tejesen új volt. A zsidóság ketté volt
hasadva farizeusokra és igazhitűekre egyrészt, akik a törvényt
figyelemre méltatták és a vidék megvetett népére másrészt,
amely esetében a közönséges népről volt szó. Ezek az emberek
a ceremóniális törvényt nem minden részletében vették
komolyan, ezért a farizeusok megvetették őket. Semmilyen
közösséget nem vállalhattak velük. Leányt férjhez adni közülük
valóhoz éppoly rossznak minősült, mintha ő vadállatok elé
dobták volna. Együtt utazni velük szintén tilos volt. Sőt
lehetőleg el kellett kerülni a velük való üzleti, kereskedelmi
kapcsolat ápolását. Azok szemében, akik e törvényt szigorúan
betartották, ezeknek az embereknek nem volt kultúrájuk. Az új
szövetség e szakadék megszűnését is jelentette. E szövetségbe
minden embernek bele kell foglaltatnia. Nem lehet többé
privilegizált osztály. Minden ember, a bölcsek és az
együgyűek, nagyok és kicsinyek, meg kell, hogy ismerjék az
Urat. Az eddig bezárt ajtó szélesre tárult.
5. De volt még egy fundamentális különbség. A régi

szövetség a kívülről kirótt törvény iránti engedelmességen
nyugodott. Az új szövetségnek az emberek s z í v é b e é s
é r t e l m é b e k e l l beíródnia. Más kifejezéssel élve: Az
embereknek nem a büntetéstől való félelemből kell Istennek
engedelmeskedniük, hanem azért, mert őt szívből szeretik. Az
emberek nem kelletlenül engedelmeskednek majd Istennek,
nem azért, mert ezt a törvény követelte, hanem azért, mert
vágyódnak engedelmeskedni neki. Nem külső törvények
alapján engedelmeskednek majd neki, hanem belső vágy
alapján.
6. E szövetség valódi megbocsátást

e r e d m é n y e z n e . Hogyan kellene ennek történnie? Isten azt
mondta, hogy Ő kegyelmes akar lenni, ezért nem gondol többé
népének vétkeire. Ez mind Istentől jön. Az új kapcsolat Isten
szeretetében nyugszik. A régi szövetségben az emberek a
kapcsolatot Istennel az által tartották fenn, hogy ők a törvényt
teljesítették, vagyis nekik kellett azt a saját fáradozásuk által
fenntartani. Most minden Isten kegyelmes szeretetétől és
irgalmasságától függ, nem az emberek erőfeszítéseitől és
teljesítményeitől. Az új szövetség Istene is az igazság Istene,
de az Ő igazságát körülöleli az Ő szeretete. Az volt óriási ez új
szövetségben, hogy az emberek Istennel való kapcsolata többé
nem az engedelmességen nyugodott, hanem kizárólag Isten
szeretetén.
Még ezen kívül is van valami mondanivalója ennek.

Azokban a nyilatkozatokban, amelyeket Jeremiás az új
112
szövetségről tesz, semmi említés nincs az áldozatról. Úgy
tűnik, mintha Jeremiás az új idő beköszöntével nem
tulajdonítana többé jelentőséget az áldozatnak. A Zsidókhoz írt
levél szerzője természetesen csak az áldozati kultusz
kategóriáiban gondolkozhat. Ezért hamarosan beszélni fog
Jézusról, mint a tökéletes áldozatról, akinek halála által lett
csak lehetséges az új szövetség.
A szövetségsátor dicsősége
9, 1-5
A Zsidókhoz írt levél szerzője az imént töprengett

Jézuson, aki minket az igazság útján vezet. Ennél azt a
gondolatot használja, hogy mi az árnyékok olyan világában
élünk, amely csak halovány mását ábrázolja a valóságnak. Az
istentisztelet, amelyet az emberek maguktól bemutattak, csak
gyenge mása és árnyéka az igazi istentiszteletnek, amelyet csak
Jézus, az igazi Főpap végezhet. Most pedig a szövetségsátorra
irányuló gondolattól nem tud szabadulni. Itt el kell
gondolkoznunk azon, hogy ő a szövetségsátorra és nem a
templomra irányítja figyelmét. Szeretettel gondol annak
szépségére, és így időzik annak pompás kincseinél. És arra
gondol: ha már a földi istentisztelet olyan csodálatos, olyan
szép, milyennek kell lennie akkor az igazi istentiszteletnek! Ha
a szentsátor minden szépsége csak árnyéka a valóságnak,
milyen felülmúlhatatlannak kell akkor lennie magának a
valóságnak. A szerző nem közöl részleteket a szentsátorról,
hanem csak utal annak néhány kincsére. Nem érzi
szükségesnek részletezni, mivel levelének olvasói ismerték
annak dicsőségét. Mi viszont nem ismerjük. Ezért próbáljuk
meg szemügyre venni kissé közelebbről a szentsátor szépségét,
anélkül, hogy elfelejtenénk, hogy az csak halovány, árnyékos
mása a valóságnak.

A pusztai szentsátor mindenekelőtt a 2Móz 25-31 és 35-
40, fejezetekben van leírva. Isten így szólt Mózeshez: „És
készítsetek nekem szent hajlékot, hogy közöttük lakozzam” /2
Móz 25, 8/. A sátor Izrael gyermekeinek önként hozott áldozati
adományaiból épült /2Móz 25, 1-7/.
Az udvar, amelyben a szentsátor volt, keletről nyugatra

mintegy 50 m. Északról délre mintegy 25 m. és egy byssus, egy
függönyhöz hasonló, nagyon értékes, selyemből és lenből
előállított, mintegy 2,5 m. magas kerítéssel volt elhatárolva. A
fehér vászon a szentség falát testesítette meg, amely Istent
körülvette.
A függöny 60, ezüsttel bevont faoszlophoz volt rögzítve.

A keleti oldalon volt egy 10 m. széles és kb. 2,5 m. magas
kapu, amely finomszövésű bíborkék, bíborvörös és
karmazsinvörös vászonból készült.
Az előtérben volt az é g ő á l d o z a t i o l t á r és egy nagy

é r c m e d e n c e . Az oltár egy 2,5 m. hosszú és széles és 1,5
méter magas, rézzel bevont akácfadeszka alkotmányból állt,
négy szarvval a felső sarkain, amelyekhez az áldozati állatokat
kötötték, ez belül kövekkel és földdel volt kitöltve. Az
ércmedencében volt a víztartály, amelynek méretei nincsenek
megadva, s amelyben mosakodtak a papok, hogy
megtisztuljanak, mielőtt szent kötelességüket teljesítenék.
A szentsátor tkp. sem kunyhó, sem sátor nem volt, hanem

egy szőnyegekkel befedett deszkaház vagy állványzat. A héber
név: az ö s s z e j ö v e t e l s á t r a vagy a b i z o n y s á g t é t e l
/vagyis Isten kijelentése/ s á t r a vagy hajléka Luther
fordításában az „alapítvány sátra” = „az isteni alapítvány sátra”
kifejezés szerepel. Az állványzat 48 akácgerendából volt
kiképezve, amely aranylemezzel volt bevonva, és két-két csap
által, amely az ezüstözött támaszon átnyúlt, a földbe döngölve.
114
Ez 15 m. hosszú, 5 m széles és 5 m. magas volt. A gerendák
kereszt rudakkal voltak összekötve egymással. Az északi és
déli a hosszabbik, a nyugati keskenyebb oldal ilyen módon le
volt zárva, míg az udvarral szembeni keleti oldal nem kapott
ilyen lezárást, hanem egy oszlopokra rögzített függöny által
zárták le.
A szentsátor két részre volt osztva, az elülsőre, a

s z e n t é l y r e , amely az egész tér két-harmadát foglalta el, és a
hátsó részre, a s z e n t e k s z e n t j é r e , az 5 m. hosszú,
szélességű és magasságú térre. A két rész egy, bíborkék,
bíborvörös és karmazsinvörös fonálból szőtt és oszlopokra
rögzített függönnyel volt egymástól elválasztva.
A s z e n t é l y b e n 3 tárgy volt elhelyezve:

1/ Az a r a n y g y e r t y a t a r t ó a déli oldalon, melynek
szárán és kör alakúra hajlított karjain állt a hét egyenlő magas,
sorban elhelyezett lámpa. Ezekbe tiszta olívaolajat töltöttek, és
állandóan égtek.
2/ A s z e n t k e n y e r e k a s z t a l a az északi oldalon,
egy 1 m. hosszú és 50 cm. széles lap, amely négy 75 cm.
magas lábon nyugodott, szintén aranylemezzel bevont
akácfából. Erre helyeztek minden szombaton 12 kenyeret két
rétegben. Csak a papok ehették meg, amikor az újabb 12
kenyeret hozták.
3/ A f ü s t ö l ő o l t á r egy 1 m. magas, 50 cm hosszú és
széles, akácfából készült tárgy volt. Ezt is arannyal vonták be.
Minden reggel és este tömjén égett rajta, az emberek Istenhez
felszálló imájának szimbólumaként.
A s z e n t e k s z e n t j e egy bíborkék, bíborpiros és

karmazsinpiros fonalakból szőtt függöny által volt a többi tértől
elválasztva. A főpapon kívül senki nem léphetett be a
szentekszentjébe, és ő is csak egyszer évente, az engesztelés
napján, miután előbb elvégezte a körülményes előkészületeket.
Itt volt elhelyezve a s z ö v e t s é g l á d a , melyet azért
neveztek így, mert benne őrizték a két törvénytáblát. A
szövetségláda egy 4 lábon nyugvó, akácfából készített, belül és
kívül aranylemezzel bevont, 1, 25 m. hosszú, 0,75 m. széles és
magas szekrény volt. Luther a szövetségládát k e g y e l m i
s z é k n e k fordítja, mivel már a görög és latin fordításban a
megfelelő héber szó k a p p o r e t h , amely egyszerűen fedelet
jelent, vezeklési eszköznek, „engesztelési szerszám”-nak
magyarázták. Az arannyal burkolt fedéllap fölött két, aranyból
való cherub, angyalalak emelkedett. Ezek szárnyaikkal
befedték a ládát. Ott lakott Isten, mert Ő ezt mondotta: „Ott
jelenek meg néked és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két
kérub közül, melyek a bizonyság ládája felett vannak” /2Móz
25, 22/.
Ez a pompa volt a Zsidókhoz írt levél szerzőjének szeme

előtt, amikor arról beszélt, hogy ez csak árnyéka a valóságnak.
És még valamire gondol itt, amiről még újra beszélni fog: az
egyszerű izraeliták nem mehettek a szentsátorhoz az udvar
kapujánál közelebb, a papok és léviták léphettek az udvarba,
csak a papok a szentélybe és csak a főpap a szentekszentjébe.
Minden szépség és pompa elzárva maradt a közönséges
emberek elől, őket kizárták Isten jelenlétéből. Jézus Krisztus
ezt az akadályt eltávolította, és minden ember előtt megnyitotta
az utat Isten titkához. Jézus Krisztus tágra nyitotta az elzárt
ajtót.
Az egyetlen közelítés Isten jelenlétéhez

9, 6-10
Amint már hallottuk, a papok beléphettek a szentsátor

szentélyébe, de csak a főpap a szentekszentjébe. Az egyetlen
nap, amelyen ő bemehetett, az évenként ismétlődő nagy
116
engesztelési nap, amelynek ceremóniái a Zsidókhoz írt levél
szerzőjének itt a szeme előtt van. Olvasói számára nem
szükséges ezeket közelebbről leírnia, mivel ezeket ők jól
ismerték. Ellenben mi nem ismerjük ezeket, és ha a szerzőt
helyesen akarjuk érteni, kell, hogy előbb pontos képünk legyen
róluk. A legfontosabbat ezekkel kapcsolatban a 3Móz 16-ban
találjuk.
Mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést: milyen

elképzelések szolgáltak alapul a nagy engesztelési naphoz? A
kapcsolat, amely Isten és Izrael között fennállt, abban a
szövetségben jutott kifejezésre, amelyet Isten Izraellel kötött. E
kapcsolatot Izrael bűnei megzavarták, és az egész áldozati
kultusz arra irányult, hogy ezeket a bűnöket levezekelje, és így
megzavart kapcsolatot ismét helyreállítsa.
– Mi történt, ha voltak olyan bűnök, amelyek nem voltak

kiengesztelhetők?
– Mi történt, ha az emberek az ő bűnös voltukban bizonyos
bűnöknek egyáltalán nem voltak tudatában?
– Mi történt, ha valami véletlen folytán az oltár, a templom, a
szentély is beszennyeződött és megszentségtelenítődött?
– Mi történt, ha ez mind bekövetkezett anélkül, hogy az
emberek ennek egyáltalán tudatában lettek volna?
A 3Móz 16,33-ban ez áll összefoglalóan a nagy

engesztelési napról: „És végezzen engesztelést a szentek
szentjéért és a gyülekezet sátoráért és az oltárért, sőt a papokért
és az egész összegyülekezett népért is.” A nagy engesztelési
nap, mint átfogó engesztelési aktus szolgált minden bűn és
tisztátalanság eltörlésére. E napon minden dolog és minden
ember megtisztíttatott, minden tisztátalanság és bűn
eltöröltetett, úgyhogy a kapcsolat Izrael és Isten között
töretlenül folytatódhatott. Ezért ez a nap a megalázkodás, a
böjtölés és nem az ünneplés napja volt. E napon böjtölt az
egész nép, a gyermekek is. Valóban, kegyes zsidók
előkészültek erre, amennyiben ők már az előző tíz napon át
böjtöltek. A nagy engesztelési napot a zsidó újévünnep után tíz
nappal tartották, vagyis a mi naptárunk szerint szeptember
elején. Az engesztelés napja képezte a főpap életében a
tulajdonképpeni csúcspontot. Az ő feladata volt az, hogy e nap
szertartását és áldozatát elvégezze.
Nos, mi történt e napon? A főpap korán reggel

megtisztította magát mosakodásokkal. Felöltötte magára
pompás hivatali ornátusát, amelyet ő csak ezen a napon viselt.
Ez állt gyolcs lábravalóból, az egy darabba szőtt, lábfejig érő
fehér lábszoknyából, a felső palástból /héber neve: me-il/, meg
egy bíborkék fonálból szőtt szoknya egy körülszegélyezett
nyaknyílással a fej átdugásához, a karnélküli karlyukakkal, lent
szegélydísszel ékesítve, amelyben bíborkék, bíborpiros és
skarlátpiros fonálból szőtt gránátalmák arany csengettyűkkel
váltották egymást. E fölött viselte a vállruhát /héberül efód/. Ez
gyolcsból és bíborkék, bíborpiros és skarlátvörös fonalból
készült, a vállakon két arany huzal-csat tartotta össze. Ezek
egyenkint egy-egy onixkövet kereteztek, és alul művészi
kötéssel erősítették a csípőjükre. A kövek mindegyikébe
bevésték Jákób hat-hat fiának a nevét, vagyis a tizenkét törzs
nevét. Így vitte a főpap az embereket az ő vállain és az ő
szívében Isten elé.
A mellpaizs egy ugyanolyan anyagból, készített táska,
illetve zseb, mint a vállruha. Ez az Urim és Thummim
/jelentésük: v i l á g o s s á g é s j o g / megőrzésére szolgált /2
Móz 28, 30/. Pontosabb ismeretünk az Urim és Thummim
jelentéséről nincs. Csak azt tudjuk, hogy a főpapnak Isten
akaratát „Urim és Thummim által kellett megkérdeznie”. Talán
egy-egy értékes gyémántról van itt szó, amelyre JHWH
mássalhangzók voltak bevésve Jahwe nevének, Isten nevének a
mássalhangzói. A főpap fejpántja /héberül miznephet;
Luthernél kalap/ egy bíborkék zsinórral volt elől összekötve. A
118
süveghez erősített „homloklap”, egy lapos lemez, tiszta
aranyból, amelyre e szavakat vésték: „Szentség az Úrnak”.
Elképzelhető, milyen vakító jelenségnek kellett lennie a
főpapnak az ő nagy napján.
A főpap úgy kezdte a napot, mint minden mást. Elégette a
tömjént, meghozta a reggeli áldozatot, és jelen volt, mikor a
hétkarú gyertyatartó lámpáit kitisztították. Erre következett e
napon a különös rituálé első része. Felöltözve ünnepi ruhájába
áldozott a főpap egy fiatal tulkot, két egyéves bárányt és egy
kost /4 Móz 29,8/. Aztán levetette a pompázatos köntöst,
megtisztította magát kétszer vízzel, és egyszerű fehér köntöst
öltött magára. Ezt követően elővezettek egy fiatal tulkot,
amelyet ő a saját pénzén szerzett be. Ráhelyezte kezeit az állat
fejére, és megvallotta mindenki előtt az ő személyes és az ő
házának a bűneit: „Uram, Istenem, vétkeztem, a törvényt
áthágtam, bűnt követtem el – én és az én házam. Uram,
könyörgök hozzád, fedezd el /tedd ismét jóvá/ a gaztetteket, a
törvényszegéseket, a bűnöket, amelyeket előtted elkövettem, én
és az én házam, amint az Mózesnek, a te szolgádnak a
törvényében írva van: Mert ezen a napon elfedezi azokat, hogy
megtisztítson téged. Minden törvényszegésedtől meg kell
tisztulnod az Úr előtt.”
Akkor előbb a fiatal állatot magára hagyták, mivel a

bűnvalláshoz egy, az engesztelési napra meghatározott
szertartás csatlakozott. Két kecskebak fölött sorsvetés történt.
Az egyik sorsjegyen ez állt: Az Ú r é , a másikon: A z a l e l é ,
amely b ű n b a k -nak is fordítható. E bak szarvára egy
nyelvformájú darab skarlátpiros anyagot tűztek. Aztán fordult a
főpap ismét az oltárnál lévő fiatal állathoz, és megölte azt,
amennyiben átmetszette annak torkát. Egy pap felfogta a vért
egy edénybe, amelyet állandóan mozgattak, hogy a vér,
amelyet rövidesen használni fognak, ne alvadhasson meg.
Ezzel elérkezett az első nagy pillanat. A főpap elővett egy
serpenyőt tele parázzsal és ehhez tömjént egy külön edényben.
Ezzel belépett a szentekszentjébe, hogy a tömjént Isten
jelenlétében elégesse. Nem időzhetett ott sokáig, nehogy Izrael
népét aggodalom és rémület fogja el. Az emberek lélegzetet
visszafojtva vártak az ő visszatérésére. Mikor aztán élve
visszajött, a megkönnyebbülés sóhaja ment végig soraikon.
Amikor a főpap a szentek szentjéből előjött, vette a tálat
az állatvérrel, visszament a szentekszentjébe, és behintette azt
hétszer a vérrel. Aztán ismét előjött, és megölte azt a bakot,
amely így volt megjelölve: az Úré. Ennek vérével még egyszer
belépett a szentekszentjébe, és meglocsolta azt. Miután a
szentekszentjét újra elhagyta, összekeverte a bika vérét a
bakéval, és megöntözte azzal az oltár szarvait és magát az
oltárt. A maradék vérrel az égőáldozati oltár lábai alatti padlót
fröcskölte be. Ily módon lett a szentekszentje és a szentély az
oltárral a vér által minden lehetséges tisztátalanságtól
megtisztítva. Vérrel lett elvégezve az engesztelő áldozat.
Ehhez csatlakozott a legelevenebb ceremónia.

Elővezették a bűnbakot, a főpap mindkét kezét annak fejére
helyezte, és megvallotta saját bűneit és Izrael népének
gonosztetteit. Aztán a bakot a pusztába vezették, „a lakatlan
vidékre”, megterhelve az emberek bűneivel. Ott ölték meg. Az
emberek bűneit a bűnbakra rótták.
Aztán fordult a pap a megölt bikához és bakhoz és

előkészítette az engesztelő áldozatot. Még mindig az ő gyolcs
köntösébe öltözve olvasta fel az írásból a 3Móz 16,23-at, 27-
32-t, és ismételte kívülről a 4Móz 29, 7-11-et.
Erre következett egy imádság a papokért és a népért.

Ismét megtisztította magát vízzel, és újra magára vette díszes
köntösét. Először a nép bűneit engesztelte ki, azzal, hogy egy
fiatal bárányt áldozott. Aztán a szokásos esti áldozatot végezte
el, és ezt követően áldozta meg a már előkészített részét a fiatal
bikának és baknak. Aztán újra tisztálkodott, levetette pompás
120
palástjait, felöltve ismét a fehér gyolcs köntöst, belépett
negyedszer és utoljára a szentekszentjébe, hogy a tömjénező-
edényt eltávolítsa, amelyben még mindig égett a tömjén. Ismét
elvégezte vízzel való tisztálkodását, és újra magára vette
értékes palástját, aztán bemutatta az esti égőáldozatot,
megtisztította az arany gyertyatartó lámpáit. Ekkor ért véget az
ő munkája. Este ünnepet ült, mivel élve visszatért Isten
jelenlétéből.
Ez volt a nagy engesztelési nap rituáléja, amelyen minden

tárgynak és minden embernek meg kellett tisztulnia az ő
bűnétől. Ez volt az a kép, amelyet a Zsidókhoz írt levél
szerzője szavai közben maga előtt látott. A következőkben még
sokszor megvétózza ezeket a szertartásokat, mivel ezeket újra
és újra el kellett végezni. A főpap kivét elével minden ember ki
volt zárva Isten jelenlétéből, és maga a főpap is tele félelemmel
lépett be a szentekszentjébe. A tisztulási szertartás puszta
külsőséges tisztulás volt egy vízfürdő által. Az
engesztelőáldozat fiatal bikákból, bakokból és állati vérből állt.
Ez mind kudarcot vallott, mivel a bűn ilyen módon nem
engesztelhető ki. A Zsidókhoz írt levél szerzője az egész
eljárásban a valóságnak halovány képét látja, az igazi
engesztelő áldozatnak, a Krisztus áldozatának árnyékos vázát.
Jóllehet, méltóságteljes és szépséges, impozáns szertartásról
volt szó, mégis csak egyetlen árnykép maradt az. Jézus
Krisztus az egyetlen pap és az egyetlen engesztelő áldozat, aki
és amely által bemenetel nyerhető Istenhez.
Az áldozat, amely az Isten elé járulást

lehetővé teszi
9, 11-14
Ha e szakasz értelmét meg akarjuk ragadni, még egyszer

emlékeznünk kell a Zsidókhoz írt levél szerzőjének három
döntő alapgondolatára, amely az ő egész gondolkodását
meghatározza.
1/ Hinni = járulás Isten elé. A hit feladata az, hogy az
embereknek az Isten jelenlétéhez járulást lehetségessé tegye.
2/ Mi az árnyékoknak és fogyatékos képmások világában
élünk, ezen túl van a valóság világa. Az istentisztelet feladata
az, hogy az embereket az örök valósággal kapcsolatba hozza.
Erre rendeltettek az istentiszteletek és rítusok is, de a földi
szentsátor csak halovány képmása az igazi, mennyei
szentsátornak, a földi istentisztelet csak homályos tükörképe az
igazi istentiszteletnek. Csak az igazi szentsátor és az igazi
istentisztelet teszik lehetségessé a valósághoz való eljutást.
3/ Áldozat nélkül nincs hit. A tisztaság értékes valami, az
Istenhez járulás tisztaságot követel. Az emberek bűneit ki kell
engesztelni, az embereket a tisztátalanságtól meg kell tisztítani.
Míg ez meg nem történik, nem nyerheti, meg az Istenhez
menetel lehetőségét.
E gondolatok töltik be a Zsidókhoz írt levél szerzőjét,

amint annak az ismertetését folytatja, hogy Jézus az egyetlen
főpap, aki az embereknek lehetségessé teheti az Istenhez
járulást, egyedül Ő hoz olyan áldozatot, amely által az emberek
Isten elé kerülhetnek. Ez az áldozat Ő maga.
A Zsidókhoz írt levél szerzője utal az engesztelő

áldozatok néhányára, amelyeket a zsidók az Istennel kötött régi
szövetség alapján szoktak bemutatni.
1/ Ott van először a b o r j a k és b a k o k áldozata. Ezzel a
szerző az engesztelés napjának a két fontos áldozatára utal: a
bika áldozatra, amellyel a főpap a saját vétkeit engesztelte, és
az Azazelért való baknak az áldozatára, a bűnbakra, amelyet az
emberek bűneivel megterhelve a pusztába vezettek /3Móz 16,
14-15. 21-22/. Már hallottuk, milyen szerepet játszottak ezek
az engesztelő áldozatok az engesztelési nap szertartásainál.
122
2/ Ott volt másodszor a t e h é n á l d o z a t . E furcsa
szertartás a 4Móz 19-ben van ecsetelve. Aki egy holttestet
megérintett, a törvény szerint tisztátalannak minősült. Az
istentiszteletről ki volt zárva, és minden, amit érintett,
tisztátalan lett. Itt a következő tisztulási rituáléról olvasunk.
Egy vörös tehenet a táboron kívül levágtak. A pap a tehén vérét
a szentsátor irányába locsolta hétszer. Aztán a tehenet elégették
„cédrusfával, izsóppal és skarlátpiros gyapjúval együtt.” A
hamvat összegyűjtötték, a táboron kívül egy tiszta helyre
öntötték, és a bűnért való tisztulási áldozatnál használták.
A Zsidókhoz írt levél szerzője itt éppen ezekről, az

áldozatokról beszél, és továbbiakban azt magyarázza, hogy
Jézus áldozata messze nagyobb és hatékonyabb.
Először is fel kell tennünk a kérdést, mire gondol a szerző
a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített sátornál, amely
az embereknek lehetővé teszi az Istenhez való igazi menetelt.
Ez egy nehéz kérdés, amelyet egyértelműen senki nem tud
megválaszolni. A régi egyházatyák az új szentsátoron, amely
az embereknek lehetségessé teszi az Isten elé járulást, csaknem
mindnyájan Jézus testét értették. Jézus testi alakban, sátorban
jött és vezeti az embereket a jelenvaló Istenhez. Ez ugyanaz,
mint amikor Jézus ezt mondotta: „Aki engem lát, az Atyát
látja” /Jn 14,9/. A régi szentsátor istentiszteletének az
embereket Istenhez kellett vezetnie, de ez arra csak nagyon
fogyatékos módon volt képes. Csak Jézus jövetele által lehetett
az embereket valóban és igazán elvezetni az élő Istenhez, mivel
Őbenne Isten jött el emberi alakban az idői világba. Jézust látni
azt jelenti: felismerni Isten milyenségét.
Tovább kell kérdeznünk: min alapszik annak az

áldozatnak a hatalmas fölénye, amelyet Jézus hozott? Erre
három indok sorakoztatható fel.

1. Míg a régi engesztelő áldozat által a szertartásos jog
értelmében a testi ember tisztíttatott meg a tisztátalanságtól,
Jézus áldozata által az emberek lelke tisztult meg. Nem szabad
egy dolgot elfelejtenünk: elméletileg minden engesztelőáldozat
eredményezi, hogy az emberek ugyan a szertartásos jog és a
törvény rendelkezésével szemben elkövetett vétkektől
megtisztultak, de a gőg és elbizakodottság bűnétől nem.
Szemléltető példa erre a vörös tehén esete. Az emberek az
áldozat által nem az erkölcsi t i s z t á t a l a n s á g t ó l tisztultak
meg, nem is az ő b ű n e i k t ő l , hanem pusztán az ő
szertartásos jog értelmében való testi tisztátalanságuktól, amely
egy hulla megérintésére volt visszavezethető. Ha bárki is a
szertartási jog előírásai szerint tiszta volt, tovább kínozhatta a
lelkiismeret mardosása és vádja. Tudatában kellett lennie, hogy
ő ugyan beléphetett a szentsátorba, Istentől azonban mégis
végtelenül távol van. Talán érezte, hogy az élő Isten elé járulás
el van zárva előtte, habár a szertartási jog szerint minden
rendben volt. Ezzel szemben Jézus áldozata azt eredményezi,
hogy az ember lelkiismerete a bűn terhétől szabaddá lesz. Jézus
életében és halálában nyilvánvalóvá lett Isten szeretete az
emberek számára. Az Ő élete és halála által megtapasztalták az
emberek, hogy az út Istenhez, aki az embereket oly végtelenül
szereti, mindig nyitva áll. Az Ószövetség állatáldozatai ellenére
az Isten és az emberek közötti elidegenedésnek nincs vége
Viszont Jézus áldozata olyan Istent ismertet meg velünk, aki
karját nyújtja felénk; olyan Istent, akinek szívében semmi más
nem lakik, csak szeretet.
2. Jézus áldozata örök váltságot munkált. Az emberek a

bűn szolgái voltak, és ahogyan a szolgákat csak egy megfelelő
vételár ellenében lehetett kiváltani, úgy kellett szintén vételárat
lefizetni, hogy az emberek a bűntől szabadokká tétessenek. De
az emberek oly nagyon behódoltak a bűnnek, hogy nem tudják
magukat szabaddá tenni, ehhez Jézus Krisztus hatalma
szükséges.
124
3. Krisztus áldozata képessé teszi az embert, hogy a halál
cselekedeteit elhagyja, és az élő Istennek szolgáljon. Azaz,
Jézus nemcsak a múlt bűneinek bocsánatát eszközli, Ő arra is
képessé teszi az embereket, hogy a jövőben istenfélő életet
éljenek. Jézus áldozata nemcsak a múltra irányul, hanem a
jövendőre is. Ez nemcsak az elkövetett bűnök bocsánatát
eredményezi, ez az embereket kegyes emberekké is teszi.
Krisztus áldozata nemcsak eltörli a mi vétkünket, azt is
munkálja, hogy mi azt legyőzzük. Jézus által nyerjük el az
Istennel való igazi kapcsolatot, képessé tesz minket e jó
viszonynak a fenntartására a jövőbeni is. A kereszt eseménye
oly módon teszi világossá az emberek előtt Isten szeretetét,
hogy mostantól nem kell félniük Isten előtt. Az élő Krisztus
oda hat, hogy az emberek isteni erővel telítődjenek, és
megtanulják a bűnt naponkint újra legyőzni. Az angol hittudós,
Westcott négy pontot nevez meg, amelyben Jézus áldozata, aki
önmagát áldozta, különbözik az Ótestamentum
állatáldozataitól.
1/ Jézus áldozata ö n k é n t e s áldozat. Az állatok

meghalnak, mert meg kell halniuk, Jézus maga döntött a halál
mellett. Az állatoktól elvétetik az élet, Jézus az ő életét
odaadta. Jézus áldozatát nem erőszak kényszeríttette ki, ő az ő
életét önként adta oda az ő barátaiért.
2/ Jézus áldozata s z a b a d ösztönzésből
/ a k a r a t b ó l / ment végbe. Az állatáldozatokat azért hozták,
mert a törvény és a szertartás rendelkezései így írták elő. Az
állatáldozatok minden tekintetben a t ö r v é n y m ű v e i
voltak, Jézus áldozata viszont egészen és teljesen a s z e r e t e t
műve. Mi kifizetjük a mi adósságainkat a kereskedőnél, mert
ez a kötelességünk. De akiket szeretünk, az ok számára
ajándékokat készítünk olyan embereknek, mert a szeretet erre
ösztönöz. Nem a törvény, hanem a szeretet rejtőzik Krisztus
áldozata mögött.
3/ Jézus áldozata é r t e l m e s volt, tudatosan hozta. Az
áldozati állatok nem tudták, mi történt, és mire szolgált az ő
áldozatuk. Ezek nem tudtak sem gondolkozni, sem bármit
megindokolni. Ellenben Jézus mindig tudta, mit, miért tesz. Ő
nem úgy halt meg, mint tudatlan áldozat, amelyet a
körülmények megleptek, amelyekre nem volt befolyása, és
amelyeket nem értett. Jézus azonban jól tudta miért fog
meghalni. Azt is, hogy honnan jött, hová megy, azt is, hogy mit
tett.
4/ Jézus áldozata e r k ö l c s i áldozat volt. Az
állatáldozatok automatikusan történtek. A szertartást az
előírásos módon végezték el. Ezzel szemben Jézus a
S z e n t l é l e k á l t a l áldozta magát, ahogyan a Zsidókhoz írt
levél szerzője ezt kifejezi. Jézus áldozata nem a törvény
előírásai alapján rutinszerűen bemutatott áldozat, hanem Isten
Lelke által létesített áldozat. Ami a Golgotán történt, nem azért
történt, hogy egy szertartást méltányoljon, hanem mivel Jézus
az Ő akaratát az emberekért alárendelte Isten akaratának. Nem
törvény-mechanizmus van mögötte, hanem szeretetből történt
döntés.
Az egyetlen út a bűnök megbocsátásához

9, 15-22
Ez a szakasz a Zsidókhoz írt levél legnehezebb helyei

közé tartozik. Már láttuk, hogy a s z ö v e t s é g , az Isten és az
emberek közötti kapcsolat a szerző elképzeléseiben lényeges
helyet foglal el. Az első szövetség a törvény emberek általi
betartásán alapult. Mihelyt a törvényt áthágták, a szövetség
érvénytelen lett. A szerző alapgondolata szerint h i t á l t a l
m e h e t a z e m b e r I s t e n h e z . Az új szövetség is, amelyet
Jézusnak köszönhetünk, aki ezt szerezte, az Isten elé járuláson
alapszik. Ez minden ember előtt nyitva áll, vagy másként
126
kifejezve: az I s t e n n e l v a l ó k ö z ö s s é g t ő l f ü g g . A
nehézség azonban abban van, hogy az emberek a régi
szövetség alatt elkövetett bűnökkel bemocskolva jönnek az új
szövetségbe. Ők a törvényszegés által bűnössé tették magukat,
és mint bűnösök jönnek azokkal a gonosztettekkel, amelyeket a
régi áldozati kultusz nem volt elég erős kiengesztelni. A
Zsidókhoz írt levél szerzőjének támad most egy remek
gondolata. Azt mondja, hogy Jézus áldozata visszahatóan is
érvényes. Azaz Jézus Krisztus áldozata által a régi szövetség
alatt elkövetett bűnök következményei éppúgy eltöröltetnek,
mint a későbbiek, mert egy új közösség jött létre, amely az új
szövetségben ígértetett.
Nekünk ez mind rendkívül nehéznek és komplikáltnak

tűnik, de két nagy, örök igazság rejtőzködik mögötte.
Először az a tény, hogy Jézus áldozata az általunk
elkövetett bűnöknek a bocsánatát eredményezi. Mi azért, amit
tettünk, büntetést érdemelnénk, azt, hogy bűneink és
engedetlenségünk miatt Isten kizárjon a vele való közösségből.
De az, amit Jézus tett érettünk, azt munkálja, hogy az egész
múlt eltöröltetett, hogy az adósságok ki vannak fizetve.
Amennyiben Isten nekünk a kihágásokat megbocsátja,
leomlanak az ő és mi közöttünk lévő akadályok.
Másodszor mögötte áll az a tény, hogy Jézus áldozata
nekünk is lehetővé tesz a jövőben egy új életet. Jézus áldozata
által nyílik meg nekünk az út az Istennel való közösséghez.
Isten, akitől mi bűneink által elidegenedtünk, ismét barátunk
lesz. Az által, aki Jézus, és az által, amit tett, lehullik a múlt
terhe rólunk, és Istennel való életet folytathatunk.
A következő lépés a szerző bizonyítási eljárásában

nekünk egyenesen fantasztikusnak tűnik. A kérdésre: Miért
foglalja magába ez az új viszony Krisztus halálát? Miért kellett
néki m e g h a l n i a , hogy az Istenhez való új viszony érvényes
és hatékony lehessen? Erre két feleletet ad a szerző.
1. Az első felelet – számunkra csaknem hihetetlenül –
pusztán egy szójátékra alapozódik. Már hallottuk, hogy a
s z ö v e t s é g a görög nyelvben diathéké. Tudjuk azt is, hogy a
diathéké használata a szövetség értelmezésében tipikusan
keresztyéni, mivel e szót szabályos módon testamentum,
v é g a k a r a t értelmében használták. Míg a Zsidókhoz írt levél
szerzője a diathéké szót most a 16. versig a szövetség
keresztyén jelentésében használja, aztán áttér minden indoklás
nélkül közvetlenül a végakarat értelmében való használatra.
A v é g r e n d e l e t mindig csak az örökhagyó halála után
lép érvénybe. Az örökhagyó halála az előfeltétele annak, hogy
a végrendelet hatályos legyen. A Zsidókhoz írt levél szerzője
azt mondja itt, hogy mivel az örökhagyó halála előtt a diathéké,
a végakarat nem jut érvényre, az új diathéké, az új szövetség
sem lehet hatékony Jézus Krisztus halála nélkül. Ez a tisztán
verbális argumentum számunkra ma magától értetődően
semmiképp nem meggyőző. Nem szabad azonban elfelednünk,
hogy a bizonyítási eljárás e módjánál, amely a különböző
szójelentések játékára támaszkodik, egy, e levél írása korabeli
alexandriai tudósok nagyon kedvelt módszerén alapszik. Sőt, e
levél keletkezése idején éppen az ilyen bizonyításmód, amely
nekünk olyan furcsának és minden másnak, mint
meggyőződésnek tűnik, szerfölött bölcsnek bizonyult. Az ilyen
bizonyítási mód előtt csodáló nagyrabecsüléssel adóztak,
semmiképpen nem váltotta ki az emberek hitetlen
álmélkodását.
2. A második felelet a zsidó áldozati kultuszra megy

vissza. Éspedig a szerző ezzel egy alapvető jelentőségű versre
nyúl vissza. A 3Móz 17, 11-ben ez van: „Mert a testnek élete a
vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy
engesztelésül legyen a ti életetekért. Mert a vér az engesztelés.”
„Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” – tényleg jól ismert,
helytálló zsidó alapelv. A Zsidókhoz írt levél szerzője
128
hivatkozik tehát az első szövetség beiktatására Mózes idejében,
amelyben az emberek a törvényt kapták. Ennek betartása a
feltételét képezte Istennel való kapcsolatuknak. Az van ott,
ahogyan az áldozatot bemutatták, és így tovább: „Mózes pedig
vevé a vérnek felét és tölte a medencékbe, a vérnek másik felét
pedig az oltárra hinté.” Miután a törvény könyve felolvasta, és
minden ember elfogadta, „vette Mózes a vért és ráhinté a népre
és monda: Íme a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött
veletek mind ama beszédek szerint” /2Móz 24,1-8/. A szerző
nem emlékszik egész pontosan e helyre. Beszél borjakról,
bakokról, skarlát gyapjúról és izsópról, amelyek a nagy
engesztelési nap tartozékai voltak. Ennek az volt az alapja,
hogy olyan erősen a napra irányult az ő gondolata. Beszél a
szentsátor meghintéséről, amely akkor még egyáltalán nem volt
felépítve, ez ismételten arra vezethető vissza, hogy minden
gondolata a szentsátor körül forog. Az általa állandóan nyomon
követett alapgondolat az, hogy nem lehet megtisztulás és
megtisztítás, sem a szövetség megerősítése vérontás nélkül.
Hogy m i é r t van ez így, ő nem tudja és nem is szükséges azon
gondolkoznia. Az Írásban az áll, hogy ez így van, és az elég
neki az ő bizonyítási eljárásához. Gyaníthatóan abban kell az
okot látnunk, hogy zsidó felfogás szerint a vér életet jelentett.
Az élet pedig a legpompásabb valami, ami van, s ezt a
legértékesebb jót kell az emberek részéről Istennek áldozni.
Mindez olyan szertartásra megy vissza, amely pusztán

históriai érdekességű, amely mögött mégis örök elv lesz
látható, amely tartani fogja érvényét addig, amíg a föld fennáll.
Ez az alaptétel így hangzik: A b o c s á n a t p o m p á s
v a l a m i . A z e m b e r i b o c s á n a t p o m p á s d o l o g . Ha
gyermekek hamis utat választanak, megbocsátják ezt ugyan
nekik a szülők, de azért a könnyeket nem takaríthatják meg, és
arcukon meglátszik a fájdalom, és a kín, amelyet elszenvedtek.
Minden bocsánatnak ára van. A z i s t e n i m e g b o c s á t á s
i s é r t é k e s d o l o g . Isten a szeretet, de Isten szent és a
legkevésbé törheti meg az erkölcsi törvényeket, amelyekre a
világot alapozta. Ha a bűn nem büntettetik, összetörik az élet
struktúrája. Isten egyedül képes kifizetni azt a rettenetes árat,
amely szükséges ahhoz, hogy az embereknek meg lehessen
bocsátani. A bocsánat nem ennyiből áll: „Hagyd csak, szóra
sem érdemes az egész.” A bocsánat a legdrágább dolog ezen a
világon. A szív vérének kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.
Semmi nem hat annyira az ember értelmére, mint annak
belátása, hogy az ő bűnei hatással vannak az emberekre is, akik
őt szeretik, és Istenre, aki őt az örökkévalóságra szereti. Ezt a
szeretet feldúlhatja a bűn. Ahol bocsánat van, ott folyvást meg
is lesz feszítve valaki.
A tökéletes megtisztítás
9, 23-28
A szerző még mindig Jézus áldozatának rendkívüli

hatékonyságára gondol. Olyan eszmefuttatással kezdi, amely
meglep minket egy olyan merész írónál, amilyen ő.
Emlékezzünk ismét azokra az alapvető gondolatokra,
amelyeken a levél alapszik. A földi istentisztelet csak halvány
mása az igazi istentiszteletnek, ez az embereknek csak gyenge
ábrázolást tud közvetíteni az Istennel való közösségről. A
jövendő üdv világában viszont olyan istentisztelet lesz, amely
által az emberek Istent igazán megismerik. A szerző azt
mondja, a lévitai papság arra volt kiválasztva, hogy a kultuszi
tárgyakat megtisztítsa. Így lesznek, pl. a nagy engesztelésnapi
áldozat által a szentsátor, az oltár és a szentély megtisztítva.
Aztán folytatja a szerző tovább, amennyiben azt mondja, hogy
Krisztus műve által nemcsak a f ö l d , hanem az é g i s
m e g t i s z t u l . Ő tehát abból a képzetből indul ki, hogy
Krisztus műve ugyanolyan hatékony az égben, mint a földön.
Egy bizonyos fokú kozmikus megváltási képről van szó, amely
által a látható éppúgy, mint a láthatatlan világ megtisztíttatik.
130
A továbbiakban azt hangsúlyozza a szerző, hogy mi által
különb Jézus műve és áldozata minden más áldozatnál.
1. Jézus Krisztus nem emberek által készített szentélybe

ment be, hanem a m e n n y b e Isten orcája elé. Jézus nemcsak
a gyülekezethez való járulást szerzi meg nekünk, hanem
mindenekelőtt az Istenhez valót. Nekünk nem egyházi
fogalmakban, hanem az Istennel való legbensőségesebb
közösség fogalmaiban kell a keresztyén hitre gondolnunk.
2. Jézus Isten színe előtt nemcsak önmagáért jelent meg,

hanem é r e t t ü n k is. Ő nemcsak a saját dicsőségéért és
felemeltetéséért szerezte meg az Istenhez menetelt, hanem,
hogy nekünk is megnyissa az utat oda. Jézus képviseli a mi
ügyünket Isten előtt. Krisztusban minden idők legnagyobb
paradoxonja van előttünk: Őbenne találkozunk a legnagyobb
dicsőséggel és egyúttal a legvégső szolgálatkészséggel, őbenne
találkozunk azzal, akiért a világ van, és aki egyúttal a világért
van, az örök királlyal és az örök szolgával.
3. Jézus Krisztus egyszer hozott áldozata soha nem szorul

ismétlésre. Az engesztelési napi rituálét évről évre ismételni
kellett. Évről évre engesztelni kellett mindazt, ami által az
Istenhez vezető út el lett zárva. Ellenben Jézus Krisztus
áldozata nem szorul megismétlésre. Az Istenhez vezető út
nekünk mostantól mindenkor szabad és soha nem lesz előttünk
elzárva. Jóllehet az emberek mindig bűnösök maradnak, ennek
ellenére Krisztusnak nem szükséges újra odaadnia magát.
Hogy előttünk legalább némileg világos legyen, hogy

megnyitott utak nem zárathatnak el ismét, gondoljunk
összehasonlításul a sebészetre. Bizonyos operációk hosszú időn
át keresztülvihetetlenek maradnak, míg egy napon valaki az
addig fennálló nehézségeket legyőzi, és ezzel minden
sebésznek lehetőséget ad ezeket a műtéteket elvégezni, és ezzel
minden betegnek segíteni, aki egy addig arra kényszerült, hogy
gyógyíthatatlan betegségben szenvedjen. Témánkra
vonatkoztatva: Semmit sem szükséges többé hozzátenni ahhoz,
amit Jézus Krisztus tett, hogy nekünk bűnös embereknek
egyszer s mindenkorra lehetővé tegye az Istenhez való bejutást.
Ezután a Zsidókhoz írt levél szerzője összehasonlítja az

ember életét Jézus Krisztus életével.
1/ Az emberek halála után ítélet következik. E gondolat

nagymértékben sokkolta a görögöket, akik többé vagy kevésbé
azt hitték, hogy a halállal mindennek vége.
„Mihelyt a föld az emberek vérét megissza” – hangzik
Aiszkhylosznál, a nagy tragédia-költőnél – mindenkorra
mindennek vége; feltámadás nincs.”
Euripidesznél, egy másik tragédiaköltőnél ez áll:
„Lehetetlen, hogy a holtak ismét világosságra jussanak. Van
egy olyan kár, amit egyetlen halandó sem tehet ismét jóvá: az
élet elvesztése. Csak betegek érhetik el ismét az egészséget.”
Marcus Aurélius császár mondotta, hogy ha az ember
meghal, és az ő életszikrája eltűnik Istenben, semmi más nem
marad vissza belőle, mint „hamu, por, csont és bűz.”
A Zsidókhoz írt levél e helyén az a sokatmondó, hogy a

szerző alapvetően abból az előfeltételből indul ki, hogy van az
embereknek feltámadása. Ez az előfeltétel egy része a
keresztyén hitvallás bizonyosságának, és az abban foglalt
figyelmeztetés azt mondja, hogy az ember az ítéletre fog
feltámadni.
2/ Másként áll ez Krisztussal. Krisztus meghalt és

feltámadott és visszajön, nem, hogy ítéltessen, hanem, hogy
ítéljen. Az ősegyházban Krisztus visszajövetelének reménysége
rendkívül eleven volt, élénkítette az emberek hitét. De nem
132
szabad feledni azt sem, hogy a visszajövetel napja minden
hitetlenre nézve a rettenet napjaként szerepelt. Még mielőtt
Krisztus a világba jött, ez hangzik Énókhnál az Úr napjáról:
„Mindnyájatok számára, akik bűnösök vagytok, nincs mentség,
hanem veszedelem jön rátok, és átkozottak lesztek.” Némely
vonatkozásban ez a vég elkerülhetetlen. Ha Krisztus azon a
napon, mint a mi barátunk jön, az a dicsőség napja lesz, ha
mint idegen jön hozzánk, vagy mint olyan valaki, akiben mi a
mi ellenségünket pillantjuk meg, az ítélet napja lesz az. Vagy
örvendező váradalommal néznek az emberek az idők végével
szembe, vagy pedig borzongó iszonyattal. Döntő jelentőségű itt
a felelet a kérdésre: „Milyen a viszonyulásod Krisztushoz?”
Az egyetlen igazi áldozat

10, 1-10
A Zsidókhoz írt levél szerzője az egész áldozati kultuszt

csak annak árnyékaként érzékelte, ami az igazi istentisztelet
lesz. A hit kérdésévé vált az, hogy az emberek Istennel benső,
bizalmas kapcsolatban legyenek, és hozzá szabadon
bemehessenek. De ez az engesztelő áldozat segítségével nem
történhetett meg, amely által az emberek legfeljebb
alkalomszerűen és akkor is csak távolból jutottak Istennel
érintkezésbe.
Hogy világossá tegye a szerző, amit gondol, két kifejezést

használ. Azt mondja, hogy ezek a dolgok csak árnyékok, vagy
ahogyan a megfelelő görög szó hangzik, szkia, azaz elmosódott
tükörkép, puszta kontúr, nem valószerű, lényeg nélküli. Azt
mondja, hogy ezek nem tartalmazzák a javak lényegét, itt nem
az eikón van, amely a tulajdonképpeni lényeg tökéletes
megtestesülését, részletes visszaadását jelentené. Az eikón szó
jelentése p o r t r é , a r c k é p , és ha akkor a fotográfia már
létezett volna, e szóval lett volna megnevezve. Tehát a szerző
itt ezt mondja: „Krisztus nélkül nem juthattok túl Isten
árnyékán.” E kijelentéshez bizonyítékokat idéz. Évről évre
újra, főként a nagy engesztelési napon áldozatokat mutattak be.
De hatékonyság esetén nem lett volna szükség
megismételgetni, mivel a szándékolt hatást elérte volna. Az a
tény, hogy az áldozatokat naponta és évről évre ismételték,
határozott bizonyíték arra, hogy azok az emberek lelkét nem
voltak képesek megtisztítani, nem biztosították az embereknek
az akadálytalan Isten elé járulást. Sőt a szerző még tovább
megy, azt mondja, hogy ez mind csak a b ű n ö k r e v a l ó
e m l é k e z é s t fejezi ki, ábrázolja. Az emberek ez által
egyáltalán nem tisztulnak meg bűneikből, hanem csak arra
emlékeztetné őket, hogy nem tiszták, és hogy az ő bűneik még
mindig ott állnak Isten és őközöttük.
Próbáljuk meg ezt egy emberi területről vett példával

megvilágítani. Tegyük fel, hogy valaki beteg, és az orvos
rendel neki egy üveg orvosságot. Ha a gyógyszer hat, a beteg
egészséges lesz, később valahányszor látja az üveget, ezt fogja
gondolni: az üveg tartalmának köszönhetem az egészségemet.
Ha ellenben a gyógyszer nem segít rajta, és az ő rossz állapotán
semmit nem változtat, akkor az üveg láttán mindig csak az ő
betegségére emlékezik, és arra, hogy az ajánlott gyógyszer
haszon nélküli és hatástalan volt. Így mondja itt a Zsidókhoz írt
levél szerzője prófétai szenvedéllyel: „Állatáldozatoknak
lehetetlen az embereket megtisztítani, bűneiktől
megszabadítani és nekik az Istenhez járulást lehetővé tenni; az
ilyen állatáldozatok legfeljebb azt eredményezik, hogy az
embereket arra emlékeztetik, milyen nagyon gyarló bűnösök
még mindig, az ő bűneik mennyire akadályt képeznek
változatlanul, amely akadály őket Istentől elválasztja. Ilyen
áldozatok az emberek bűneit nem hogy eltörölnék, hanem
inkább azok tudatára ébresztik őket. Az egyetlen hatékony
áldozat Jézus Krisztus áldozata. Miért van ez így? Az ő
álláspontja megvilágítására idézi a szerző a Zsolt 40,7-9-et,
134
amely a revideált Luther-fordításban és a Károli-ban
nemkülönben, amelyek szorosan a héber eredeti szöveghez
igazodnak, a következőképpen hangzik: „Véres áldozatot és
ételáldozatot nem kedveltél, füleimet fölnyitottad; égőáldozatot
és bűnért való áldozatot sem kívántál. Akkor ezt mondtam: imé
jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a
te akaratodat.”
A Zsidókhoz írt levél szerzője kissé másképpen idézi e

helyet. A második sor így hangzik nála: „de testet alkottál
nékem.” E különbség magyarázata az, hogy a szerző a szöveget
nem az Ótestamentum héber eredeti kiadása szerint idézi,
hanem a Szeptuaginta, az Ótestamentum görög fordítása
szerint, amely az egyiptomi Alexandriában keletkezett Kr.e.
270 körül. Nyilván többen olvasták már abban az időben a
görög, mint a héber szöveget. Nagyon valószínű, hogy a
Zsidókhoz írt levél szerzője egyáltalán nem beszélt héberül, és
ez okból is használta az Ótestamentum görög változatát, a
Szeptuagintát, az Ószövetség görög fordítását, melyet a
szakirodalomban így jelölnek: a LXX-es (hetvenes)
Mindenesetre mindkét kifejezésmóddal ugyanarra gondol.
„Füleimet fölnyitottad”. Ez azt jelenti: „Te úgy hatottál rám,
hogy mindenre, ami tőled jön, hallgatni fogok.” A zsoltáros az
ő szavainál azokra az emberekre gondol, akik engedelmesek
Isten iránt. „De testet alkottál nékem” azt jelenti: „Te
teremtettél engem, hogy testemmel és testem által a te
akaratodat tegyem.” Tehát lényegében a két fogalmazás nem
különbözik egymástól.
Nos, hogyan argumentál a Zsidókhoz írt levél szerzője? E

zsoltárverseket Jézus ajkára adja. A zsoltár azt mondja, hogy
Isten nem kíván állatáldozatot, Ő azt akarja, hogy az emberek
az Ő a k a r a t á t c s e l e k e d j é k . Az egyetlen áldozat, amit
Isten az emberektől vár, az e n g e d e l m e s s é g . Az áldozat
lényegében véve kitűnő dolog. Azt jelenti, hogy az emberek
valamit, ami nekik kedves és drága, odaadják, hogy Isten előtt
az iránta való szeretetüket bizonyítsák. De amilyen hajlamú az
ember, nagyon hamar bekövetkezik ennek az áldozati
gondolatnak az elfajulása. Egykönnyen eljutnak az emberek
odáig, hogy az áldozatra, mint olyan árra gondoljanak,
amellyel Isten bocsánatát megvásárolhatják. Lényege szerint az
áldozat a szeretetnek és vonzalomnak a jele és záloga volt, a
valóságban azonban gyakran vételárrá lett, amellyel az
emberek Isten bocsánatát remélték megszerezni. A Zsidókhoz
írt levél szerzője tehát egyáltalán nem mondott újat, ha ő az
Istennel szembeni engedelmességet, mint az egyedüli igaz
áldozatot jellemezte. Előtte a próféták már régen felismerték,
mily nagyon elfajult az áldozati kultusz, és az emberek elé
tárták, hogy Isten nem az állatok vérét és testét kívánja tőlük,
hanem, hogy Ő csupán engedelmességet várt. Ez az egyik
legmagasztosabb gondolat Istenről, ami az Ótestamentumban
található /lásd 1Sám 15,22; Zsolt 50,14; 51,18-19; Hós 6,6; Ézs
1,11-17; Mik 6,6-8/.
Mindig voltak olyan hangok a Szentírásban, amelyek

Isten után vágyakoztak, és az Isten iránti engedelmességet
jelölték meg, mint egyedüli áldozatot. Csak amennyiben
engedelmeskedünk Istennek, nyerünk lehetőséget arra, hogy Ő
elé járulhassunk. Engedetlenség, dac és lázadás által ellenben
akadályokat emelünk, amelyek semmiféle állatáldozat által
nem távolíthatók el. Jézus az egyetlen tökéletes áldozat,
mivel Ő tökéletes módon cselekedte Isten
a k a r a t á t . Jézus fogta magát, az ő testét és ezt mondotta
Istennek: „Tégy velem a te akaratod szerint; a Te akaratod
legyen meg.”
– Ő Atyja akaratának cselekvését az ő eledelének, az ő
italának nevezte.
– azt tette az emberekért, amire egyébként senki nem volt
alkalmas:
136
– Ő hozta meg érettünk azt az áldozatot, amelyet senki
nem hozhatott meg.
– Ő mindenben engedelmeskedett Istennek, ezért volt az
Ő áldozata az egyetlen igazi, perfekt, a tökéletes áldozat.
Csak, ha Isten akaratát cselekedjük, nyerhetjük el a vele

való közösséget, járulhatunk Ő elé. Amire az emberek
maguktól nem képesek, azt cselekedte meg Jézus érettünk.
Amit az emberek nem ajánlhattak fel Istennek, azt ajánlotta fel
Jézus Ő e világba jött, és emberré lett; mint tökéletes ember,
tökéletes engedelmességet tanúsított Isten iránt. Az ő tökéletes
áldozata által az Istenhez vezető út számunkra egyszer s
mindenkorra megnyílt.
Krisztus áldozatának végérvényessége

10, 11-18
A Zsidókhoz írt levél szerzője ismét egy sor

összehasonlítást alkalmaz a Jézus által hozott áldozat és a
papok állatáldozatai között.
1. Hangsúlyozza Jézus művének b e f e j e z e t t s é g é t .
Jézus egyszeri áldozata örökre hatékony marad, a papok
állatáldozatait ellenben naponkint ismételni kellett, és még egy-
egy esetre sem voltak valóban hatékonyak. Amíg állt a
templom, minden nap reggel és este be kellett mutatni a
következő áldozatokat /4Móz 28, 3-8/: Minden reggel és este
fel kellett áldozni egy hibátlan, egyéves hím bárányt
é g ő á l d o z a t k é n t . Ehhez é t e l á l d o z a t o t , amely tized
véka legfinomabb olajjal kevert lisztből állt. Kiegészítésül
kellett még minden bárány mellé negyedkannányi borból
i t a l á l d o z a t o t bemutatni. A főpapnak is kellett naponként
é t e l á l d o z a t o t készítenie, amely tized véka legfinomabb,
olajjal elegyített lisztből állt, és egy lapos serpenyőben kellett
megsütnie. Ennek egyik felét reggel, a másik felét este áldozta
fel. A reggeli áldozat előtt és az esti áldozat után ezen kívül
egy f ü s t á l d o z a t o t is bemutatott A templom Kr.u. 70-ben
történt pusztulásáig ezeket az áldozatokat afféle papi áldozati
taposómalomban rutinszerűen mutatták be. Egy kommentárban
szó van azokról a „lévitai szolgák”-ról, akik napról napra
szünet nélkül bemutatták ezeket az áldozatokat, anélkül, hogy
látni lehetett volna a végét, és anélkül, hogy az emberek –
miután minden megmondatott és megtétetett – az ő bűnösségük
és Istentől való elidegenedettségük tudatát elvesztették volna.
Jézus áldozata kirívó ellentéte ennek. Ezt nem lehetett és nem
is volt szükséges megismételni.
A/ Ezt nem l e h e t e t t megismételni. Minden nagy
műnek megvan a megismételhetetlensége. Beethoven ötödik és
kilencedik szimfóniái megismételhetetlenek. Egyetlen ember
sem fog soha olyat komponálni, amely ezekhez fogható. Ezek
egyedülállóak. Éppilyen megismételhetetlenek Shakespeare
drámáinak briliáns versei és Homérosz Iliászának a
hexameterei. Ellentétben azokkal a dolgokkal, amelyek
mindenkor utánozhatók, reprodukálhatók és ismételhetők. A
zseniális műveknél folyvást egyszeri alkotásokról van szó.
Éppen így van ez Jézus Krisztus áldozatával is. Ez sui generis;
ez páratlan; ez ama mesterművek egyike, amelyek egyszer s
mindenkorra itt állnak, és nem ismételhetők.
B/ Jézus áldozatát nem szükséges megismételni. Miért

nem? Két okból nem.
Először: I s t e n s z e r e t e t e J é z u s á l d o z a t a á l t a l
t ö k é l e t e s m ó d o n b i z o n y í t v a v a n . Jézus életében és
halálában Isten teljességgel kijelentette magát. Ha Jézusra
138
tekintünk, aki az embereket mindhalálig szerette, mondhatjuk:
„Ilyen Isten.”
Másodszor: J é z u s é l e t e é s h a l á l a az Isten iránti
tökéletes engedelmesség e g y e d ü l á l l ó a k t u s a , és ezért az
egyetlen tökéletes áldozat. A Szentírás
legmélységesebb helyein mindig kinyilatkoztatja, hogy az
egyetlen áldozat, amit Isten az emberektől kíván, az
engedelmesség, s ezt az áldozatot Isten Jézus életével és
halálával megkapta. A tökéletesen nincs javítani való, az
egyedülállóan és magányos nagyságban áll előttünk. Jézusban
Isten tökéletes módon kijelentette magát, és egyúttal Jézus az
engedelmesség tökéletes áldozata. Ezért nem lehet és nem
szükséges Jézus áldozatát megismételni. Míg a papoknak az ő
fáradságos állatáldozataikat szakadatlanul be kellett mutatniuk,
Jézus áldozata egyszer s mindenkorra minden emberért
bemutattatott.
2. A Zsidókhoz írt levél szerzője nyomatékosan

hangsúlyozza Jézus f e l e m e l t e t é s é t . Gondosan választja
meg ennél az ő szavait. A papok s z o l g á l a t b a v a n n a k
á l l í t v a , hogy állandóan áldozatokat mutassanak be, Krisztus
ü l Istennek jobbján. Ők szolgáló helyet foglalnak el, Jézus egy
monarchának a pozícióját. Jézus a hazatérő Király, aki feladatát
befejezte, és a győzelmet kivívta. Jézus élete egy olyan
t e l j e s s é g , hogy érdemes egyszer rajta elgondolkoznunk.
Jézus halála nélkül az ő élete hiányos maradt volna, az ő
dicsőségébe való visszatérés nélkül az ő feltámadása
fogyatékos. Az a Jézus, aki élt, aki meghalt és feltámadott,
ugyanaz, mint az a Jézus, aki Isten jobbján ül. Ő nem
valamilyen szent, aki kegyes életet folytatott, nem valamiféle
mártír, aki hősiesen meghalt, nem akármilyen feltámadott, aki
ismét a földön járt, és az ő barátaival együtt volt: Ő a dicsőség
Ura. Az ő életét csak, mint egy faliszőnyeget akkor ismerhetjük
meg helyesen, ha azt, mint egészet engedjük hatni magunkra,
nem elég itt és ott csupán egy pillantást vetni rá.
3. A szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy J é z u s
m i n d ö r ö k r e d i a d a l m a s k o d i k . Ő az ő ellenségeinek
végső leverettetése felé néz. A végén olyan világ lesz,
amelyben Jézus Krisztus fog uralkodni. Nem ránk tartozik
tudni, hogyan jön ez el, de talán megengedhetjük magunknak
azt a feltevést, hogy az ő ellenségeinek a végérvényes
meghódolása nem az ő összetöretésükkel és
megsemmisítésükkel történik, hanem úgy, hogy látva az Ő
szeretetét, megadják magukat. Mert az idők végén nem annyira
a hatalom, hanem mindenekelőtt Isten szeretete fog
győzedelmeskedni.
Végül a szerző az ő szokásának megfelelően megerősíti

az ő érvelését még egy, az Írásból vett idézettel. Idézi Jer 31,
33-34-et. Jeremiás ott az új szövetségről beszél, amely nem
kívülről terheltetett az emberekre, hanem az ő szívükbe lesz
írva. E hely Jeremiásnál e szavakkal zárul: „megbocsátom az ő
bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” Jézusban
az új szövetség, az emberek új kapcsolata Istennel valósággá
lett, és mivel Jézus az volt, aki volt, és mivel azt tette, amit tett
az emberek bűnei által emelt akadály mindenkorra
eltávolíttatott.
Amit Krisztus nékünk jelent –

A reménység hitvallásáról
10, 19-25
A szerző most arról kezd beszélni, amit minden eddig

mondott üzenet a gyakorlati életben jelent. A teológiától most
az intelem felé fordul. Noha ő az Újtestamentum egyik
legavatottabb teológusa, mégis folyvást az ő lelkigondozói
érzéke által engedi magát vezetni. Nála nem élvezetről,
kedvtelésről van itt szó, amelyet a gondolkodás vált ki, nem
140
kielégülésről, amelyet ez a tudós intellektuális szellemi munka
előidéz, hanem kizárólag nyomatékos felhívásról az
emberekhez, hogy forduljanak oda az élő Istenhez.
A szerző először három, Jézusra vonatkozó vallomást

tesz.
1 . J é z u s a z é l ő ú t I s t e n h e z . A szerző azt
mondja, hogy nekünk menetelünk van Istenhez a függönyön,
kárpiton, azaz Jézus testén át. Ezt nem könnyű értelmezni. Ő a
következőket érti ezen. A szentekszentje, amelyben Isten
lakott, egy függöny által volt elválasztva a szentsátor többi
részétől. Ahogyan a függönynek ketté kellett válnia, nyílnia
ahhoz, hogy a főpap bemehessen, így ismerték meg az emberek
Istent valóban, amikor Krisztus teste, amely Jézus istenségét
elfedte szétszakadt a kereszten. Jézus egész életével
bizonyságot tett Istenről, de csak a kereszten nyilvánult meg
végérvényesen Isten szeretete. Ahogyan a függöny szétnyílása
a Szentekszentje előtt megnyitotta az utat a jelenlévő Istenhez,
úgy nyilatkoztatta ki a Krisztus testének megfeszítése az isteni
szeretet egész nagyságát. Jézusban a miénk az az egyetlen, aki
nekünk az utat Istenhez megnyitja, amennyiben Isten
szeretetéről bizonyságot tesz, és Istennek a tökéletes
engedelmesség tökéletes áldozatát bemutatja.
2. Jézus Krisztus Isten f ő p a p j a Isten h á z a f e l e t t , a

m e n n y b e n . Amint már gyakran említettük, hogy a pap
feladata a híd-verés az emberektől Istenhez, Jézus nemcsak
elkészíti nekünk az utat Istenhez, hanem el is vezet minket
Istenhez személyesen. Aki valakinek az utat a Buckingham
Palotához megmutatja, ezért még messze nem áll jogában az,
hogy az illetőt a királynő előtt bemutassa. Ezzel szemben
Jézus, mint az igazi Főpap, Istenhez vezet minket. Mióta Ő
érettünk megtette, amit tett, az út oda nem zárható el többé.

3 . J é z u s a z e g y e t l e n , aki minket i g a z á n
t i s z t á v á t e h e t . A papi szertartásnál a szent tárgyakat
azáltal tisztították meg, hogy meglocsolták azokat az áldozati
állat vérével. A főpapnak egy medencében lévő tiszta vízzel
kellett ismételten mosakodnia és tisztálkodnia. Ennek ellenére
mindezen mosakodások végül hatástalanok maradtak és
képtelenek voltak a bűn általi tisztátalanság eltávolítására. Csak
Jézus tudja az emberek szívét és testét úgy megtisztítani, hogy
valóban tiszták legyenek. Itt nem külső tisztulásról van szó,
sokkal inkább az Ő élő jelenléte és az ő Lelke által tisztítja meg
az emberek szívét, s ők valóban megtisztulnak.
Ezt követően a Zsidókhoz írt levél szerzője három dolgot

helyez szívünkre.
1 / J á r u l j u n k I s t e n h e z . Azaz nem szabad

elmulasztanunk Isten imádását. Mindnyájan két világban élünk,
az idői világban és a léleknek és az örök értékeknek a
világában. Fennáll annak veszélye, hogy a világ dolgai annyira
igénybe vesznek minket, hogy ezen túl a másik világról
megfeledkezünk. Reggel, ha a nap kezdődik, este, ha a nap
befejeződik, és a nap foglalatosságai közepette is oda kellene
fordulnunk rendszeresen – ha csak egy pillanatra is – az élő
Istenhez. Jóllehet ez a szentély minden embernek állandóan
hozzáférhető, mégis sokan elfelejtenek oda belépni.
2/ Ragaszkodjunk a reménység
h i t v a l l á s á h o z . Azaz ragaszkodjunk ahhoz a hitvalláshoz,
amely bennünket összeköt. Gúnnyal és cinizmussal próbálnak
elidegeníteni minket a mi hitünktől. Materialisták megkísérlik
az ő argumentumaikkal, hogy velünk Istent elfeledtessék, és a
saját élményeink is alkalmasak lehetnek arra, hogy hitünket
megrendítsék. Valaki egyszer azt mondta, hogy ő maga még a
pokolban is fog hinni abban, hogy minden eseménynek van
142
értelme. Nekünk olyan szilárdan kell megmaradnunk
hitünkben, hogy az semmi által ne vesszen el.
3/ Ügyeljünk e g y m á s r a . Azaz: Vegyük

fontolóra, hogy mi nemcsak magunkért vagyunk keresztyének,
hanem másokért is. Aki minden idejét és erejét arra fordítja,
hogy a saját lelkét megmentse, soha sem fogja azt megmenteni.
De bizonyára nem egy volt, akik azáltal mentették meg
lelküket, hogy ők a másokért való gondban egészen
elfelejtették, hogy ők maguk is megmentésre szorulnak. Milyen
könnyen kerülünk egy önző keresztyénségbe, amely aztán
persze ezt a nevet nem érdemli meg többé. Egy önző
keresztyénség ellentmondás önmagában.
A Zsidókhoz írt levél szerzője még többet is tud mondani

a másokkal szembeni kötelességekről. Nagyon praktikus
módon vázolja ezeket. A kötelességek három irányban
terjednek ki.
1 . Ö s z t ö n ö z z ü k e g y m á s t a s z e r e t e t r e és a
j ó c s e l e k e d e t e k r e . Ez a legjobban azáltal lehetséges,
hogy jó példát adunk, de azáltal is, hogy embertársainkat a
bevett erkölcsökre, kötelességeikre, kiváltságaikra, és az ezzel
összekapcsolt felelősségre emlékeztessük, ha ezeken túl
akarnák tenni magukat. Valaki egyszer azt mondta, hogy
minden jó emberben Krisztus jelenti ki magát. Amennyiben mi
így teszünk tanúságot Krisztusról, ezáltal másokat is jóságra és
kegyességre ösztönzünk. Ne felejtsük el azt, ahogyan egy
haldokló fiatal katona Nightingale Florenc-re felpillantott, és
ezt mondotta: „Önök olyanok hozzám, mint Krisztus.”
2.Nem szabad elhagynunk a mi

gyülekezetünket, azaz ragaszkodjunk a közös
istentisztelethez. A Zsidókhoz írt levél olvasói között voltak
olyanok is, akik nem jártak többé az összejövetelekre. Ma is
van olyan, aki azt gondolja, hogy ő keresztyén, ha nem jön is a
közös istentiszteletre az Isten házába. Egy angol kommentátor
megjegyzi ehhez, hogy ezek az emberek megpróbáltak, mint
„kegyes részecskék”, mint keresztyének az izoláltságban élni.
Ő három okát említni annak, hogy az emberek az
istentiszteletet többé nem látogatják.
A/ F é l n e k a templomba menni.
– Talán félnek hűségüket tanúsítani a nagy nyilvánosság előtt.

– Talán olyan emberekkel élnek, vagy dolgoznak együtt, akik
minden templomba járót kinevetnek.
– Talán olyan barátaik vannak, akiknek semmi közük az
egyházhoz, és félnek ezek kritikájától és megvetésétől.
– Talán megpróbálnak titokban ragaszkodni Jézushoz. De
joggal mutattak már rá arra, hogy Jézus titkos követése nem
lehetséges, mivel vagy „Vagy Jézus követése szégyeníti meg a
titkolódzást, vagy pedig a titkolódzás kérdőjelezi meg Jézus
követését.”
Minden mástól eltekintve, nekünk sem szabad

elfelejtenünk, hogy a mi templomba járásunkkal demonstráljuk
azt, hogy kihez vagyunk hűségesek. Ha a prédikáció
fogyatékos és minden érték nélküli is, mindemellett az
istentisztelet alkalmat ad nekünk arra, hogy az emberek előtt
tanúsítsuk, melyik oldalon állunk.
B/ Talán azért nem mennek az emberek templomba, mert

túl i g é n y e s e k . Vannak gyülekezetek, amelyek inkább
egylethez, mint egyházhoz hasonlóak. Soha nem szabadna
elfelednünk, hogy Isten előtt egyáltalán nincs ilyen
osztályozás, hogy „egyszerű” vagy „képzett”. Jézus Krisztus
nem a gazdagokért és tekintélyesekért, hanem minden emberért
meghalt.
144
C/ Talán h i ú s á g b ó l nem mennek az emberek a
templomba. Őszintén szólva, azt hiszik és állítják, hogy nekik a
templomra, az egyházra nincs szükségük, és mint intellektuelek
messze fölül állnak a prédikáció nívóján. Minden társadalmi
sznobizmusnál rosszabb a szellemi sznobizmus. Isten előtt a
legbölcsebb ember is balga, és a kísértés pillanatában a
legerősebb ember is gyengének bizonyul. Nem tudunk
keresztyén életet élni, ha a hívők közösségét elhanyagoljuk.
Aki más véleményen – vagy gyakorlatban – van, bárcsak
megfontolná, hogy ő nemcsak azért megy a templomba, hogy
kapjon, hanem azért is, hogy adjon. Nekünk mindnyájunknak
hozzá kellene járulnunk valamivel az egyházi élethez. Ha az a
véleményünk, hogy a gyülekezetekben sok hiba van,
kötelességünk együtt munkálkodni és segíteni, hogy másként
legyen.
3.Intenünk és bátorítanunk kell egymást.

Másokat bátorítani, az emberek kiváltképpen való kötelessége.
Elifáz önkéntelenül hódolt Jób előtt, amikor ezt mondta: „A te
beszéded a tántorgókat megerősítette” /Jób 4,4/. Könnyű a
mások eszményeit kigúnyolni, kinevetni, lelkesedésüket jeges
zuhannyal lehűteni, és őket elcsüggeszteni. A világ tele van
olyan emberekkel, akik másokat elbátortalanítanak. Egymás
bátorítása lenne inkább keresztyéni kötelességünk. Egy dicsérő
vagy köszönő szó, az elismerésnek, vagy a biztatásnak egyetlen
szava már annyi embert megőrzött a tántorgástól.
Végül azt mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy

mindez annál sürgetőbb, mivel a rendelkezésünkre álló idő
rövid, a nap közel. A szerző itt Krisztus második eljövetelére
gondol, arra az időpontra, amikor mindannak, amit ismerünk,
vége lesz. Az ősegyház e nap váradalmában élt. Akár tesszük
ezt, akár nem, mindenesetre meg kellene fontolnunk, hogy
senki nem tudja, mikor fog Isten elé állni. A számunkra

kiszabott időt mindenképpen arra kellene használnunk, hogy
amennyire lehetséges jót tegyünk az emberekkel.
A veszély, amelynek mindnyájan ki vagyunk téve
10, 26-31
A Zsidókhoz írt levél szerzője időnként olyan

komolysággal és szigorúsággal beszél, amelynek majdnem
páratlanok az Újtestamentumban. Csak kevesen vannak a bűn
borzalmának annyira a tudatában, mint ő, és csak kevesen
iszonyodnak attól oly nagyon, ahogyan ő. E szakaszban
visszavándorol gondolatban az 5Móz 17, 2-6 sötét helyéhez.
Ott az van, hogy ha valaki bizonyíthatóan más isteneknek
szolgált, vagy azokat imádta, meg kellett halnia.
A bűntől való iszonyatnak a Zsidókhoz írt levél

szerzőjénél két oka volt.
Először is ő olyan korban élt, amelyben az egyház

nemcsak ki volt téve erős támadásoknak, hanem további
támadásokat is látott közeledni. A legnagyobb veszély a
gyülekezeteket azon tagok által fenyegette, akik romlott életet
folytattak, vagy hűtlenek lettek. A külső fenyegetettség
idejében az egyház nem engedhette meg magának, hogy olyan
tagjai legyenek, akik maguk rossz ajánlólevelek voltak az
egyházra nézve. Aki az egyházhoz tartozott, feltétlen
megbízhatónak kellett lennie. E megbízhatóság és hűség abban
az időben, amelyben a Zsidókhoz írt levél szerzője élt, abszolút
szükségesség volt, ha az egyház egyáltalán életben akart
maradni. Ez ugyanígy érvényes ma is. Egy prédikátor, aki
életének sok évén át az evangéliumot a szabad ég alatt hirdette,
és azoknak az embereknek prédikált, akik az egyházzal vagy
ellenségesen, vagy közönyösen álltak szemben, úgy
146
nyilatkozott egyszer, hogy ő az ő kérdéseikből, az ő
érveléseikből és az ő kritikájukból, bírálatukból megtanulta,
hogy az egyháznak a hitvalló keresztyének elégtelen életmódja
okozza a legnagyobb kárt. Azoknak az embereknek az
elégtelensége, akik a keresztyén hitet vallják, történik az
egyház fundamentumának aláásása.
Másodszor a Zsidókhoz írt levél szerzője meg volt

győződve arról, hogy a bűn duplán rossz, miután az
embereknek Jézus által egy új istenismeret lett osztályrészükké,
és ők Isten akaratát nagyon jól ismerték. Az őskeresztyén
teológusok egyike írt egy Kátét, amely e kérdéssel végződik:
„Mi történik, ha az emberek az igazságot és Jézus sürgető
figyelmeztetését nem méltatják figyelemre?” A felelet erre így
hangzik, hogy kárhozat a kikerülhetetlen következmény, „annál
inkább, mivel te e k ö n y v e t o l v a s t a d ”. Minél nagyobb az
ismeretünk, annál súlyosabb a bűnünk. A Zsidókhoz írt levél
szerzője meg volt arról győződve, hogy a hűtlenség, amely már
a régi törvény szerint is valami félelmetes dolog volt, duplán
félelmetes, miután Krisztus a világba jött.
A szerző háromszorosan definiálja a bűnt.
1. A bűn annyit jelent, mint Jézust

l á b b a l t a p o s n i . A bűn a szeretet ajánlatának lábbal
tiprását jelenti. A bűn nem csupán azt jelenti, hogy a törvény
ellen lázadunk, hanem, hogy a szeretet parancsát megsértjük.
Emberek testi tekintetben szokatlanul sokat kibírhatnak, csak
az a döfés kényszeríti őket térdre, amely az ő szívüket éri. Így
lépett Caesar az ő gyilkosai elé bátran, csaknem gőgösen. De
amikor megpillantotta közöttük az ő barátját Brutust, aki
felemelte vele szemben a kardot, haldokolva hajtotta le a fejét.
Miután Krisztus a világba jött, a bűn félelmetessége nem
annyira a törvény áthágásában állt, hanem sokkal inkább
abban, hogy Krisztus szeretetét lábbal tapossák. A bűn ezzel a
legfélelmetesebb bűncselekménnyé lett, a szeretet elleni
bűnténnyé.
2. A bűn tisztátalannak tartja a

s z ö v e t s é g v é r é t , azaz azt az áldozatot, amelyet Krisztus
érettünk hozott. Ha valaki gyalázza azt, ami nekünk szent,
megborzongat minket. A Zsidókhoz írt levél szerzője azt
mondja itt, másként fejezve ki: „Nézzétek, mit tett Jézus
érettetek. Nézzétek, hogyan ontotta Ő érettetek az ő vérét!
Nézzétek, milyen árat fizetett Ő a ti Istennel való új
kapcsolatotokért! Tényleg képesek lennétek úgy tenni, mintha
mindez nem számítana semmit? Nem látjátok, milyen szent az
Ő áldozata? A bűn lényege, Jézus Krisztus keresztáldozatának
a szentségét el nem ismerni.”
3. A bűn annyit jelent, mint a S z e n t l e l k e t

szidalmazni.
– A Szentlélek bennünk azt mondja meg nekünk, mi a

helyes és helytelen,
– a Szentlélek megpróbál nekünk megálljt parancsolni, ha
éppen vétkezni szándékozunk,
– a Szentlélek serkent minket, ha a restségbe és
részvétlenségbe süllyedés fenyeget.
E hangokra nem hallgatni, és ezeket megvetni, jelenti a

Szentlélek gyalázását. Ha mi egy bölcs, kegyes ember tanácsát
nem fogadjuk el, meghívását megvetően visszautasítjuk, vagy
vendég-barátságával visszaélünk, megsértjük őt. Aki a
Szentlélek könyörgő felhívásait és ajánlásait nem teljesíti,
hanem megy a saját útján, a Szentlelket becsmérli, és Isten
szívét szomorítja. Mindebből következik, hogy a bűn nem egy
személytelen törvénnyel szembeni engedetlenség, hanem, hogy
általa egy személyes kapcsolat, és a végén minden tönkremegy.
Ha vétkezünk, nem a törvény ellen követünk el bűnt, hanem
148
Istennel dacolunk és Istennek, az Atyának a szívét sebezzük
meg.
A Zsidókhoz írt levél szerzője felhívását fenyegetéssel

fejezi be. Idézi az 5Móz 32,35-36-ot, azt a helyet, amelyből
Isten szigorúsága tűnik ki. Lényege szerint a keresztyénséghez
is tapad ilyenféle fenyegetés. Ezt félreismerni a hit elpuhulását
jelenti. Az idők végén megkülönböztetés lesz a jók és a
gonoszok között, senki sem tud elzárkózni az elől az igazság
elől, hogy az ítélet napja jön.
Az elsodródás veszélye
10, 32-39
Volt idő, amikor azok az emberek, akiknek ez a levél

szólt, miután keresztyének lettek, üldöztetést és szorongattatást
szenvedtek, és javaikat elrabolták. Megtapasztalták, mit jelent
gyanúsítás alatt élni, egy népszerűtlen csoporthoz tartozni.
Bátran és becsülettel kiállták ezt az időt. Most, amikor fennáll
az a veszély, hogy mások által elnyomják és beolvasszák, vagy
felszámolják őket, emlékezteti a szerző őket az ő korábbi
hűségükre.
Régi tapasztalat, hogy az emberek a kedvezőtlen

viszonyokat jobban elhordozzák, mint a jólétnek és sikernek
időszakait. A nyugalomnak és gondtalanságnak az időszakai
több embert tettek tönkre, mint minden bánat, sanyarúság.
Klasszikus példa erre Hannibál, karthagói vezér csapatainak az
esete azt követően, hogy ő a római légiókat megfutamította.
Egyedül neki sikerült a győzelemhez szokott rómaiakat
legyőzni. De noha a rómaiak némely csatát el is vesztettek, de
ritkán háborút. A tél ideje alatt szünetelt a harc. Hannibál az ő
csapataival a meghódított Capua-ban telelt át, abban a
városban, amelyben nagy luxus uralkodott. És így ez az egy
capuai tél eredményezte velük szemben azt, amire a rómaiak a
csatamezőn nem voltak képesek. Ez úgy aláásta a karhagói
csapatok erkölcsét, hogy amint a harc tavasszal újra
megkezdődött, nem tudtak többé helytállni. A kényelmes élet
tönkre tette őket. Hasonlóan történik ez gyakran a
keresztyénekkel is. Sok ember, aki a nyomorúság és
megpróbáltatás óráiban beválik, a szürke hétköznapokban
kudarcot vall. A naponkénti egyhangúság legyengíti őket és
aláássa hitüket.
A szerző figyelmeztetése nemcsak akkor volt érvényes,

hanem éppen úgy érvényes ma is minden ember számára. Mert
a szerző nem mond semmi mást, mint ezt: „Legyetek ismét
olyanok, mint a ti legjobb időtökben.” Az élet másként nézne
ki, ha mi állandóan a mi legjobb formánkat adnánk bele. A
keresztyén hit nem kíván tőlünk lehetetlenséget. Ha mindig
őszinték, tisztességesek, barátságosak, jóságosak, bátrak és
szeretetreméltók lennénk, ha magunkat mindig a legjobb
oldalunkról mutatnánk, egész másként nézne ki az életünk.
Mindnyájunknak meg kellene szívlelnünk e tanácsot: mindig
azt add magadból, ami a legjobb!
Hogy ez lehetséges legyen, ehhez a következő

előfeltételek szükségesek.
1 . B i z a l m u n k n a k k e l l l e n n i e , és nem szabad a
reménységet elveszteni. Sportolók minden tőlük telhetőt
megtesznek, mert integet feléjük a cél. Alávetik magukat a
tréning fegyelmének, mert szemük előtt tartják a célt. Ha mi
egyik napról a másikra a megszokott bukásokban élünk, egy
napon talán hagyjuk magunkat teljesen elsodródni. Annak, aki
a mennyei koronára törekszik, állandóan össze kell szednie a
legvégsőkig minden erejét.
150
2 . S z ü k s é g ü n k v a n t ü r e l e m r e . A kitartás a
nagy romantikátlan erényekhez tartozik. A legtöbb embernek
van jó startolási lehetősége, és csaknem minden ember nyújt
alkalmilag rendkívüli teljesítményt, a legtöbb embernek
vannak jó napjai, nagy pillanatai. Alkalmilag mindenki
felszárnyal, mintha sasszárnya lenne. Bizonyos időkben,
amelyek különleges követelményeket támasztanak velünk
szemben, kevesen vallunk kudarcot. Mégis a mindennapokban
való állhatatosság a legnagyobb ajándék, amely osztályrészünk
lehet.
3.Szükséges a végre gondolnunk. A

Zsidókhoz írt levél szerzője Hab 2, 3-t idézi. Ott az áll, hogy
Isten, ha az ő népe hű marad, ha kitart, beteljesíti ígéretét. A
Zsidókhoz írt levél szerzője számára az élet út volt
Krisztushoz. ezért Senkinek nem szabad hagyni, hogy
elsodródjék; senkinek nem szabad elhajolni vagy visszariadni
attól, amit a Krisztus iránti hűség megkíván tőle. Az élet
jelentőségét az élet végének látása adja, és a szerző nézete
szerint csak az mentetik meg, aki a végig kitart.
Számunkra is intelemnek kellene lennie ennek, hogy

mindig a legjobbat adjuk, mindig a kitartás nagy erényére
törekedjünk, mindig az élet végére gondolnánk. Ha életünk út
Krisztushoz, akkor senki nem engedheti meg magának, hogy
azt elhibázza, vagy a felén feladja.
A keresztyén reménység
11, 1-3
A Zsidókhoz írt levél szerzője számára a hit a szilárd

bizalom. Hogy az, amit ő hisz, igaz és hogy az, amiben ő
reménykedik, el is jön. A reménység nem sóvárgó óhaj, hanem
a legnagyobb bizonyosság reménysége. Ez nem ismer talánt,
hanem meggyőződésre alapozódik. Egy egyszerű keresztyén,
akit a keresztyénüldözés első idején a bíró elé vezettek, azt
mondta, hogy semmi, amit az emberek okoznak neki, nem
teheti őt ingadozóvá, mert ő hiszi, hogy Isten hű lesz hozzá
mindig, amennyiben ő maga hű marad Istenhez. „Hiszed te
valóban – kérdezte a bíró –, hogy olyan emberek, mint te,
Istenhez és az ő dicsőségébe fogtok bemenni?” „Én ezt nem
hiszem –válaszolta –, én tudom azt.” Bunyan János életében
/1628-1688/ volt egy időszak, amikor a kínzó bizonytalanságba
került. „Mindenki azt hiszi, hogy az ő vallása az egyedül
helyes” – állapította meg Bunyan –, zsidók, moszlimok és
pogányok. Ha mi is ezt hisszük, akkor Krisztus és a Szentírás
semmivel sem több, mint az előbb felsoroltaké.” De amint
aztán a megvilágosodás hatalmába kerítette, felkiáltott: „Most
felismertem azt, hogy a keresztyén reménység több, mint
puszta reménység, az szilárd bizalom.”
Ez a keresztyén bizalom meghatározza az ember egész

viselkedését. Ez uralja cselekvését, és ebben a bizalomban él és
hal.
Angelus Silesiusnál /1624-1677/ ez olvasható:
„Reménység az én vándorbotom és bizalom az én úti ruhám jó
és gonosz napokban az örökkévalóságig.”
Moffat az ő kommentárjában három irányt különböztet
meg, amelyekben ez a bizalom hatékonynak bizonyul.
1. A keresztyén bizalom h i t I s t e n b e n a v i l á g
e l l e n é r e . Ha mi a világ mértékeihez igazodunk/
alkalmazkodunk, akkor bánat és szenvedés, hátrányok és
veszteségek érhetnek minket ebben a világban. De keresztyén
felfogás szerint jobb Istennel szenvedni, mint részesedni a
világ javaiban. Dániel könyvében Sidrákot, Misákot és
Abednégót választás elé állítják, hogy Nabukodonozornak
engednek, és az ő képét imádják, vagy Istennek
152
engedelmeskednek, és a tüzes kemencébe vetik őket. E férfiak
habozás nélkül Isten mellett döntöttek /Dán 3/.
Egykor Bunyan Jánost /1628-1688/, mint a baptista

gyülekezet laikus prédikátorát illetéktelen prédikálás miatt
beperelték és bebörtönözték. „Mielőtt a börtönbe mentem –
mondta később – imádkoztam Istenhez, és arra kértem őt,
ajándékozza nekem vissza a szabadságot, ha úgy több jót
cselekedhetek, mint a börtönben. De ha az Ő akarata az, hogy a
börtönben maradjak, akkor az legyen meg.” Bárki, aki hűséges
Istenhez, az örökkévalóság szempontjából soha nem veszíthet.
Valódi keresztyének nem kételkednek abban, hogy jobb
mindent Istenre bízni, mint a világ jutalmában reménykedni.
2. Keresztyén bizalomban lenni azt jelenti: ellenkező

érzéki észlelések ellenére a L é l e k b e n h i n n i . Érzékeink
ezt mondják: „Fogd meg, amit megfoghatsz. Ragadj meg
mindent, amit megérinthetsz, kézbe vehetsz, megízlelhetsz, és
amiben kedvedet leled”. Érzékeink a pillanatnyi dolgok
megragadását ajánlják nekünk, viszont a bennünk lévő Lélek
arra tanít minket, hogy van valami, ami messze túlér azon, ami
pillanatnyi. A keresztyéneknek inkább a Léleknek kellene
bizalmat adniuk, semmint az érzékeknek.
3. A keresztyén bizalom ezt jelenti: a j e l e n e l l e n é r e

a j ö v ő b e n h i n n i . A görög filozófus Epikurosz /Kr.e. 341-
271/ egy boldog életben látta a kívánatos célt, de ő ezen nem
valami olyan felszínest értett, mint a legtöbb ember, hanem
messzemenően többre gondolt, mint csupán a pillanatnyi
örömökre. Ami nekünk pillanatnyilag élvezetet szerez,
hosszabb távon kínná lehet, és semmiképpen nem bizonyul
jónak. Ami nekünk pillanatnyilag a legnagyobb fájdalmat
okozza, hosszabb távon nézve talán örömmé lehet, és így nézve
valami jó lehet. Mint keresztyéneknek megvan az a
bizonyosságunk, hogy hosszabb távon mindig az igazság fog
győzni. Pillanatnyilag lehetett az a látszat, mintha Pilátus törte
volna össze Krisztust, a jövő pontosan az ellenkezőjére
változtatta át az ítéletet: Pilátus és társai kerültek ítélet alá.
Ámbár Nérónak volt hatalma Pált halálra ítélni, de minél több
év telt el a földön, annál több ember nevezte fiait Pálnak,
kutyáját viszont Nérónak.
Olcsó érvelés ezt mondani: „Miért kell nekem egy

bizonytalan, kétes jövőért azokról az örömökről és előnyökről
lemondani, amelyeket nekem az élet kínál?” A keresztyén
felelet erre így hangzik: „A jövendő egyáltalán nem
bizonytalan, mert az Istenhez tartozik.” A keresztyén bizalom
azt jelenti: hinni abban, hogy Isten ígéretei igazak. Azt jelenti,
hogy mi a mi egész ténykedésünket a h i t r e a l a p o z z u k .
Keresztyének számára elégnek kell lennie annak, ha Isten
valamit elvet és ígér. A keresztyéneknek abban a
meggyőződésben kellene élniük, hogy az ő reménységük
nemcsak bizalom, hanem bizonyosság, mivel Istenben
bizonyosság van.
A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja továbbá, hogy

a nagy hithősök mindig ez alapelv szerint éltek, és ebben Isten
igazolta őket. Ők megvetették azt, hogy e világban karriert
csináljanak, nem voltak szerencselovagok világi értelemben,
hanem folyvást Istenre építettek. A történelem őket igazolta. A
keresztyén bizalomnál nem puszta elfogadásról van szó, hanem
olyan bizonyosságról, amelyre az emberi élet maga szolgáltatja
a legjobb bizonyítékot.
Továbbá azt mondja a szerző, hogy a hit aktusa annak
felismerése, hogy a világot Isten teremtette: minden látható a
semmiből keletkezett. E kijelentést állítja szembe azzal a
széltében-hosszában elterjedt hittel, miszerint Isten a világot
nem a semmiből, hanem egy már meglevő anyagból alkotta. E
hit azt mondta továbbá, hogy ennél egy hibás anyagról volt szó,
hogy az e hibás anyagból alkotott világ ennél fogva kezdettől
154
hibás volt. E felfogás ellenében hangsúlyozza a Zsidókhoz írt
levél szerzője, hogy Isten a világot nem egy már létező
anyagból, hanem a semmiből teremtette. Nála nem kozmikus
spekulációkról van szó – őt e kérdés tudományos oldala a
legkevésbé sem érdekelte –, hanem neki az volt a döntő
fontosságú, hogy teljes hangsúllyal arra mutasson rá, hogy a mi
v i l á g u n k I s t e n v i l á g a . Mihelyt világossá válik
számunkra, hogy így áll a dolog, kétféle következtetést
vonhatunk le belőle.
Először is a világot mindig, mint Isten világát fogjuk
elismerni, és azon fáradozni, hogy úgy bánjunk vele, ahogyan
az Istennek megfelel.
Másodszor soha nem fogjuk akkor elfelejteni, hogy mégis
Isten van a kormányrúdnál, akkor is, ha nem is ez a látszat. Ha
mi hisszük, hogy világunk Isten világa, akkor ebből sarjad ki az
a hit és az a bizonyosság, hogy azt kell tennünk, ami a
legnehezebb számunkra: elfogadni, amit nem értünk. Ha
hisszük, hogy világunk Isten világa, akkor életünket egy új
felelősségtudat határozza meg; akkor betölt miket a türelemnek
egy új ereje, mert: minden Istenhez tartozik, minden Istentől
függ.
A tökéletes áldozatba vetett hit

11, 4
A szerző Ábellel kezdi azoknak az embereknek a

felsorolását, akik Istenben bíztak. A Kainról és Ábelről szóló
történet az 1Móz 4, 1-15-ben található. Ahogyan az ott
ecsetelve van, az számunkra rejtélyes esemény. Kain a földet
művelte és a föld terméséből hozott Istennek áldozatot. Ábel
pásztor volt és nyájából mutatott be áldozatot Istennek. Isten
Ábel áldozatát részesítette előnyben a Kainéval szemben, aki
efölött úgy dühbe gurult, hogy az ő testvérét, Ábelt
agyonütötte, és ettől kezdve száműzöttként kellett élnie. A
történet értelme azért olyan nehezen érthető, mivel semmiféle
célzás nincs arra vonatkozóan, hogy miért értékelte többre
Isten az Ábel áldozatát a Kainénál. Mi ebben csupán önkényt
tudunk észrevételezni, de ez furcsa történet nékünk,
meglehetősen értelmetlennek és igazságtalannak tűnik. Talán
az értelme mégis az, hogy az egyedül igaz áldozat, amelyet az
emberek Istennek hozhatnak, a legértékesebb kell, hogy legyen
abból, amivel rendelkeznek. E legértékesebb az élet maga. A
vér pedig a zsidóknál minden időben az élet jelképe volt.
Mihelyt a vér eltűnik, eltűnik az élet is. Ez a legérthetőbb
indoklása a vér és az élet az egyenlő érékűségének. Ennek az
elvnek az elismerése alapján volt abban a legkorábbi időben az
egyedüli igazi áldozat, amelyet Isten elé hozni lehetett, a
véráldozat. Ábel Istennek élő áldozatot mutatott be, Kain
ellenben nem, és ezért volt Istennek Ábel áldozata kedvesebb.
Ez esemény mögött, a hátterében két fontos felismerés

rejtőzködik.
Ott van egyszer az i r i g y s é g , a rosszindulat, amelytől a
görögök is undorodtak. Így van ez Demosz-thenésznél, a nagy
szónoknál /Kr.e. 384-325/: „Az irigység egy teljesen rossz
jellemről árulkodik.” És Euripidesznél, a nagy tragédiaköltők
egyikénél, olvassuk: „Az irigység minden emberi betegségek
legrosszabbika.” Az irigység elkeseredéshez vezet; az
elkeseredés gyűlölethez; a gyűlölet gyilkossághoz. Az irigység
az a méregcsepp, amely az egész életet elpusztíthatja, az ember
minden anyagi és szellemi értékét.
De e történet mögött áll még egy másik figyelemre méltó
és félelmetes gondolat. Kain elsőként fedezett fel egy új bűnt.
A görög egyházatyák egyike mondotta egyszer: „Ezideig még
nem halt meg egyetlen ember sem. Csak az ördög
sugalmazhatja ezért Kainnak, hogyan lehet embert ölni.”
Először Kainnal jött a gyilkosság bűne a világba. Ámbár a
bűnösök is megvettetnek, de még megvetendőbb az, aki
másokat tanít vétkezni. Semmilyen végzet nem túl szigorú az
156
olyan emberek számára, akik a fiatalokat botlásba viszik, az
ártatlanokat bűnre csábítják. Az olyan emberek, mint Kain,
száműzetnek Isten orcája elől.
Tehát a Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja itt: „Aki

az ő hitéért meghalt, még ma is beszél hozzánk.” Mindenkitől,
aki e világból eltávozik, hátra marad valami. Vagy
olyasvalami, ami mint rákfekély, mint makacs gyom tovább
emészt, vagy mint méreg az egész életet átjárja, vagy
olyasvalami, ami végtelenül tovább virít és gyümölcsözik.
Minden esetben hátrahagy az ember jó vagy gonosz hatást,
emberi jóság vagy bűn példáját. Mindnyájan tovább fogunk
beszélni, ha már rég holtak leszünk is. Adja Isten, hogy mi ne a
gonosz vetését, hanem a jóét hagyjuk hátra, amely az utánunk
jövők számára áldást hoz.
Az Istennel járás
11, 5-6
Az Ótestamentumban Énókh életét e mondat foglalja

össze: „És mivel Énókh Istennel járt vala, eltűnék, mert Isten
magához vevé” /1Móz 5,24/. Az 1Móz-ben lévő egyszerű
megállapításhoz valami titokzatosság tapad. Szigorúan véve
nem hallunk ott semmit arról, hogy Énókh meghalt. Ott csak az
van, hogy ő békességben és derűben eltávozott e földről, amint
Isten az ő idejét elérkezettnek tartotta. E tudósításnak két híres
magyarázata, az ő halálának két értelmezése van.
1/ A Bölcsesség könyvében /4,10kk/ azt a felfogást

találjuk, hogy Isten Énókhot fiatalon magához vette, hogy őt az
élet veszedelmeitől megóvja. „… és elvitetett a bűnök alatti
életből és elragadtatott, hogy a gonoszság az ő elméjét teljesen
ki ne fordítsa, sem hamis tanítás az ő lelkét meg ne csalja.” Ez
a hely ugyanazt mondja, amit a klasszikus mondás: „Akit
szeretnek az istenek, az fiatalon hal meg.” A halál itt
jutalomként szerepel. Azaz, Isten oly nagyon szerette Énókhot,
hogy nem akarta kitenni a világ fertőzéseinek. Elvitte őt,
mielőtt kor és romlottság árthattak volna neki.
2/ A zsidó hellénista tudós Alexandriai Philon /született

Kr.e. 30 és 20 között/ Énókhban a bűnbánat ősképét, előképét
látta. Énókh átment az egyik életből a másikba, mivel ő – így
látta ezt Philon –egy Istentől távoli életből már átalakult egy
Istenben való életre. A Zsidókhoz írt levél szerzője az egyszerű
ótestamentumi szavakból azt olvassa ki, hogy Énókh egyáltalán
nem halt meg, hanem csodálatos módon elragadtatott Isten
által. A bibliai tudósítás mögött bizonyosan az a gondolat van,
hogy Énókh egy korrupt időben ragaszkodott Istenhez, úgy,
hogy az ő halálánál nem volt idegsokk, hirtelen törés. A halál
által sokkal inkább még közelebb került Istenhez, mint amilyen
közel eddig volt. Mivel ő Istennel járt, amikor mások nagy
istentávoliságban éltek, a halál csak még az utolsó lépés volt,
amely által ő Istenhez teljes bemenetelt nyert.
Nem gondolhatunk Énókhra úgy, hogy ne gondolkoznánk

el a halállal szemben tanúsított különböző viselkedésmódokon.
Az a derűs higgadtság, amely az Ótestamentum egyszerű
tudósításaiban kifejezésre jut, meg kellene tanítania miket arra,
hogy milyen beállítottságot tanúsítsunk a halállal szemben.
1. Némelyek a halálban valami t i t o k z a t o s t é s

m e g m a g y a r á z h a t a t l a n t látnak. „Mi gyűlöljük a halált,
mivel nem ismerjük annak értelmét”, mondotta egyszer valaki.
Az angol filozófus és államférfi Francis Bacon /1561-1621/ így
fejezte ki ezt: „Az emberek félnek a haláltól, mint gyermekek a
sötétségtől.” Némelyek számára a halál a borzasztó ismeretlen,
amelyről Hamlet ezt mondja: „A rettegés attól, ami a halál után
jön.”
2. Némelyek számára a halál az e g y e t l e n
k i k e r ü l h e t e t l e n dolog az életben. Shakespeare a
158
következő szavakat adja Julius Caesar szájába: „Minden csoda
között, amelyeket valaha hallottam, a legnagyobbnak tűnik
nekem, hogy emberek rettegnek, midőn látják, hogy a halál, a
mindenki sorsa jön, amikor neki jönnie kell.” – A halál
elkerülhetetlen és semmit nem nyer az ember azzal, ha harcol
az elkerülhetetlen ellen.
3. Némelyek a halálban m e r ő m e g s e m m i s ü l é s t
látnak. Így rimánkodik a Kr.e. első században élt római költő
Catullus az ő, Lesbiához, a Kedveshez írott költeményeiben,
hogy mielőtt kezdődik a halál végtelen éjszakája, élvezzék az
életet: „Éljünk és szeressünk.” A halál az ő számára egyenlő
jelentésű volt a semmivel, a lét megszűnésével az örök,
álomtalan alvásban, amelyből nincs ébredés.
4. Némelyek a halálban a l e g f é l e l m e t e s e b b e t , a
semmivel n e m c s i l l a p í t h a t ó g o n o s z t látják, amely
minden szépséget elragad. Így mondja Claudio a „Szeget
szeggel” című Shakespeare-i vígjátékában: „Igen! De
meghalni! Menni, ki tudja, hova, / ott feküdni, hidegen és
mozdulatlanul és elrothadni; /ez az életmeleg, érző mozgás /
összezsugorodik gombóccá; az életvidám lélek / alámerül a
tűzáradatba vagy borzongva / megmered az örök jégtömegek
pusztaságától; / bebörtönözve lenni a láthatatlan orkánokban /
és szüntelen dühvel üldöztetve / a lebegő Föld körül… / A
legnehezebb, legnyomorúságosabb földi élet, / az öregség,
szegénység, fájdalom, fogság / az emberre terhelve –
Paradicsom / ahhoz képest, amitől mi a halálban féltünk!” –
Sokan vannak, akik a halálban csak a kegyetlen rémembert, és
az élet megsemmisítőjét látják.
5. De sok ember látja a halálban a m e g v á l t ó t is. A

világ hajszájától elfáradva, a halál nekik szívesen látott
menekülést jelent az életből. Shakespeare az ő szonettjei
egyikében így kiált fel: „Elbágyadva mindentől, vágyom a
békés halálra.” A sztoikusok azon a nézeten voltak, hogy az
emberek Istennek nemcsak az élet ajándékát köszönhették,
hanem a még nagyobb ajándékot is, hogy elvethetik maguktól
az életet. Sok embernek a halál csak az élet kívánatos végét
jelenti.
6. Némelyek számára a halál nem vég, hanem csak egy

á t m e n e t i s t á d i u m , nem lezárás, hanem továbbfejlődés,
nem olyan ajtó, amely zárul, hanem nyíló ajtó valami újhoz.
Így írt az amerikai költő Henry Longfellow /1807-1882/ egy
alkalommal: „Mi nem ismerünk halált. Ami halálnak tűnik, az
csak átmenet; a mi életünk itt csak előíz az elysiumhoz,
amelynek kapuját mi halálnak nevezzük.” Akik osztoznak
véleményében, azoknak a halál hívást jelent egy magasabb
rendű életbe, átmenetet a sötétségből a virradatba.
7. Akadnak, akik a halált k a l a n d n a k tekintik. Az

angol író Barrie /1860-1937/ regényalakjai egyikének ajkára e
szavakat adja: „A meghalás csodálatos kaland lesz.” Az ő
ismerősei egyikének, akik 1915. május 7-én a Lusitania-val
elsüllyedtek, az utolsó szavai ezek voltak: „Miért kellene
nekünk a haláltól félnünk? Hiszen az az élet legnagyszerűbb
kalandja.” Amikor Szokratésznek a méregpoharat ki kellett
innia, és meg kellett halnia, ezt mondotta az ő barátainak:
„Csak rövid idő még, azután tudni fogom a feleletet mindazon
kérdésekre, amelyek után mi egész életünkön át kutattunk.”
8. És aztán vannak még olyan emberek, akik mint Énókh,

a halálban b e m e n e t e l t látnak ahhoz, aki őket már egész
életükön át kísérte. Aki Krisztussal él, vele fog meghalni is,
abban a bizonyosságban, hogy mi a halálunkkal mindenkorra
az Úrhoz érkezünk.
Ezen túl a Zsidókhoz írt levél szerzője e szakaszban két

további keresztyén életelvet rögzít:
160
1 / I s t e n b e n k e l l h i n n ü n k . Isten nélkül nincs hit.
A hit akkor keletkezett, amikor az emberek tudatára ébredtek
Istennek. Megszűnik, ha az emberek olyan életet folytatnak,
amelyben Isten nem létezik többé.
2/ Hinnünk kell, hogy Isten m i n d e n b e n r é s z t

v e s z , vagy ahogyan a Zsidókhoz írt levél szerzője kifejezi
magát, hinnünk kell, hogy Isten megjutalmazza azokat, akik Őt
keresik. Az ókorban is hittek az istenekben, de ezek az istenek
egy teljesen izolált, derűs világban éltek, anélkül, hogy a
különös élőlényekről, az emberről valami sejtelmük lett volna.
„Isten – hangzik Epikurosz legfőbb alapelve – nem csinál
semmit.” Sok ember hisz ugyan Istenben, de azt nem hiszik,
hogy Isten törődik a világgal. Azonban ez nem áll a
keresztyénekre, mivel Isten Jézus Krisztusban eljött a világba,
megmondani nekünk, mennyire gondunkat viseli.
A férfiú, aki hitt Isten üzenetében

11, 7
A Noéról szóló ótestamentumi tudósítás az 1Móz 6-8

fejezetekben található. A föld annyira megromlott, és megtelt
gonoszsággal, hogy Isten arra a meggyőződésre jutott,
miszerint nem marad neki más hátra, mint azt elpusztítani.
Csak Noé talált kegyelmet az ő szemei előtt. Isten megbízza őt
egy bárka építésével, amelyben ő a családjával és az állatvilág
minden fajának párjával együtt túl kell élnie a katasztrófát. Noé
teljes alázattal és engedelmességgel vette Isten szavát, és
elhitte, amit néki mondott, s így megmenekült a pusztulástól.
Ábelnél és Énókhnál is jobban kiemelkedik a történetből

Noé, mint a hit embere.

1 . N o é s z a v á n f o g t a I s t e n t . Elhitte azt az
üzenetet, amelyet Istentől kapott, ha az pillanatnyilag
bolondságnak látszott is, és úgy nézett ki, mintha kevés kilátás
lett volna arra, hogy minden úgy fog történni, ahogy Isten
megmondta. Noé mégis hallgatott Isten szavára. Úgyannyira
arra hagyatkozott, hogy addigi tevékenységét feladta, és
egészen arra koncentrált, amit Isten parancsolt neki. Noé élete
folyamatos, intenzív előkészület volt arra, aminek Isten szavai
szerint jönnie kellett. Mindnyájan választás elé állít Isten, hogy
az ő szavára hallgatunk, vagy semmibe vesszük az ő üzenetét.
Élhetünk úgy, mintha Isten üzenetének semmi jelentősége nem
volna számunkra, vagy pedig úgy, mintha semmi fontosabb
dolog nem lenne annál életünkben. Más szavakkal: Mivel Noé
Isten figyelmeztetéseit figyelembe vette, megkíméltetett a
pusztulástól. Isten minket is figyelmeztet, sokféle módon:
– lelkiismeretünk által,
– egy szó által, amelyet ő közvetlenül hozzánk intéz,
– egy istenfélő ember tanácsán vagy feddésén át,
– egy bibliai igével, amelyet hallunk vagy olvasunk.
Bármely oldalról jöjjenek is figyelmeztetései, saját

kockázatunkra történik azok figyelmen kívül hagyása.
2. Noé nem hagyta magát m á s o k g ú n y o l ó d á s a által

v i s s z a r i a s z t a n i . Amíg sütött a Nap, Noé viselkedése
olyan hatást válthatott ki az emberekből, mint egy bolondé.
Szellemi képességeinek teljes birtokában kicsoda jutott már
arra a gondolatra, hogy száraz vidéken, messze távol a
tengertől és más vizektől, egy nagy hajót építsen. Lehet, hogy
némely ember, aki Isten szavát komolyan veszi, bolondnak néz
ki, mert olyan utat választ, amely másoknak őrültségnek
látszik. Talán sok mindenről le kell mondania, sok olyasmit fel
kell áldoznia, ami a világ mértékei szerint nagy értéket
képvisel, mivel ő egy másik értékskálát fedezett fel. Csak az
162
őskeresztyénség idejére kell gondolnunk. Aki akkor egy
ismerősével találkozott, és az közölte vele azt az elhatározását,
hogy keresztyén lesz, biztosan számíthatott arra, hogy a másik
így válaszolt: „De te tudod, mi történik a keresztyénekkel:
száműzik, üldözik, börtönbe, vagy oroszlánok elé vetik,
keresztre feszítik, vagy megégetik őket.” A keresztyén erre:
„Ezt én jól tudom.” És aztán a másik ismét egészen
kétségbeesetten: „Akkor én csak azt tudom még feltételezni
rólad, hogy te megőrültél.” Hogy nekünk fel kell készülnünk
arra, hogy Krisztusért olykor bolondnak tartatunk, az a
keresztyén hit legsúlyosabb kihívásához tartozik. Azonban
soha nem szabad elfelejtenünk, hogy már Jézus barátai
megkísérelték egykor rábírni az ő Mesterüket, hogy menjen
haza, mivel azt hitték, hogy eszén kívül van. Isten bölcsessége
az emberek előtt gyakran bolondságnak tűnik.
3. Noé hite egyúttal ítélet volt a többiekre. Az ő hite által

kárhoztatta Noé a többieket.
Itt találkozunk – legalábbis bizonyos tekintetben – a

keresztyén élet veszélyeivel. Ámbár keresztyéneknek nem
szükséges semmiképpen önigazaknak, szigorúaknak és
gáncsoskodóknak vagy ítélkezőknek lenniük, amikor másokat
utolér valamilyen büntetés. Nem kell ilyenkor ezt mondaniuk:
„Hiszen én ezt megmondtam neked”. Gyakran elég annyi is,
hogy ők vannak, ahogyan vannak, és ahogy mások azáltal
magukat megítélve érzik. Így szokta az egészen tekintélyes,
fölöttébb ingerlékeny Alkibiadesz Szokratésznek mondani:
„Gyűlöllek téged Szokratész, mert valahányszor találkozom
veled, megmutatod nekem, hogy ki vagyok.” „Az igaz”
ragadványnéven emlegetett Arisztidesz minden idők legjobb
athénieihez tartozott. Mégis száműzték őt az athéniek
cserépszavazással. Amint ama férfiak egyike, akik az ítéletet
hozták, amikor megkérdezték, hogy miért szavazott a
száműzetés mellett, így válaszolt: „Mert fáj nekem, hogy
Arisztideszt igaznak nevezik.” A jó és kegyes jellem is lehet
veszélyes, mert a gonosz ezeknek a tulajdonságoknak a
fényében kárhozatra méltónak minősül.
4 . N o é i g a z v o l t a z ő h i t e á l t a l . Noé a Biblia
első embere, aki dikaiosz-nak, igaznak neveztetik /1Móz 6,9/.
Az ő kegyessége abban nyilvánul meg, hogy hitelt adott Isten
szavának.
– Amikor mások Isten parancsait áthágták, Noé

alkalmazkodott ezekhez,
– mikor mások Isten figyelmeztetéseivel szemben
süketek maradtak, Noé hallgatott rájuk,
– amíg mások kinevették Istent, Noé tiszteletet tanúsított
iránta.
Azaz, Noé a világ kételkedését Istenbe vetett hittel

cserélte fel. Ezért Isten szabadítást ajándékozott neki. Olyan
korban, amelyben a többi ember Istent elfelejtette és Őt
kigúnyolta, Noé számára minden valóság Isten legnagyobbika
maradt. Olyan korban, amelyben az emberek Istent elárulták,
Noé egyetlenként állt ki Isten mellett
A hit kalandja és türelme

11, 8-10
Az 1Móz 12, 1 drámai szemléletességgel ecseteli, hogyan

történt Isten részéről Ábrahám elhívása. Milyen mértékű Isten-
keresésben volt ez az ember, amikor az ő népének
bálványtiszteletével nem volt megelégedve. Ezért, amint Isten
hívása elhangzott feléje, azonnal kész volt az ismeretlen
országba költözni, hogy Istent megtalálja. Ábrahám a hit
világító előképe.
164
1. Ábrahám nem riadt vissza semmilyen h i t k o c k á z a t -
tól. Jóllehet Isten felszólítása azt jelentette, hogy neki otthont
és családot, egész addigi életét fel kellett adnia, mégis elindult.
Ment, noha ismeretlen országba kellett mennie. Közöttünk a
legjobbak is éreznek bizonyos szorongást, ha komolyan veszik
Isten szavát, és az Ő parancsaihoz, és ígéreteihez igazodnak.
Mit eredményezhet ez?
Azoknál a tárgyalásoknál, amelyek végül a dél-indiai

egyesült egyház megalakulásához vezettek, hosszadalmas
vitatkozásokra volt szükség. Gyakoriak voltak a halogatások,
mivel némelyek túl elővigyázatosak voltak, és előbb pontosan
akarták tudni, hogyan alakul ki az ügy minden részletében. Mi
történik, ha ők ezt vagy azt tennék? Végül az elnöknek kellett
emlékeztetnie őket arra, hogy a keresztyéneknek nincs joguk
kérdezősködni, hogy hová mennek.
A legtöbb hívő embernél hiányzik a merészség. Ők ez

alaptétel szerint élnek: Biztos, ami biztos! Saféty first! Aki
keresztyén életet akar folytatni, annak szüksége van bizonyos
gondtalan kockázatvállalási készségre. A hit rizikó nélkül nem
hit. Az a hit, amely előtt az út minden lépése világosan
felismerhető, nem hit. A keresztyéneknek olykor az igaz utat
kell választaniuk, azt az utat, amelyre Isten hívja őket, anélkül,
hogy tudnák, milyen következménye lesz az ő lépésüknek. A
keresztyéneknek, mint Ábrahámnak, ki kell menniük eddigi
körülményeikből, anélkül, hogy tudnák, hová mennek.
2. Ábrahám hite t ü r e l m e s h i t v o l t . Amikor

Ábrahám végre a megígért földet elérte, nem vehette azt
birtokába. Mint idegenből érkező vendégnek kellett neki ott
ide-oda költöznie. Mint sátorlakónak, mint ő utána az ő
népének a pusztában kellett helyről helyre vándorolnia.
Ábrahám nem vesztette el a hitét, habár Isten ígérete nem
teljesedett be rajta teljesen. A legrátermettebb emberek
jellemző módon többnyire nagyon sietnek. Várni még
nehezebb, mint valamit merészelni. A legnehezebben azok az
idők hordozhatók el, amelyekben nem történik semmi. A
döntés pillanatai mindig telítve vannak belső izgalommal, a
siker pillanatai elégedettséggel az elért eredmény fölött, de az
az idő, amely ezeket megelőzi, amely munkát, fáradozást és
verejtéket igényel, és a kivárni tudás művészetét kívánja
tőlünk, mivel látszólag ezalatt nem történik semmi, nehezen
hordozható el. Ilyen periódusokban könnyen hajlamosak
vagyunk minden remény feladására, ideáljainkkal való
szakításra és rezignációra. Igazán hívő csak az az ember,
akinek reménysége soha nem huny ki, aki semmiféle
fáradtságtól nem riad vissza, aki a sivárság időiben sem adja
fel, amelyekben neki semmi más tennivalója nincs, mint
kivárni.
3. Ábrahám hite olyan hit volt, amely nemcsak e

v i l á g o t é r z é k e l t e . Egyetlen ember sem alkotott soha
nagyot úgy, hogy előbb megfelelő látomása ne lett volna. Csak
aki képes látni a célt, az tud a nehézségekben és csalódásokban
helytállni. Ábrahám is részese lett egy ilyen víziónak. Az ő
vágyakozása a földiek által nem tudott lecsillapodni, csak ott,
ahol a lélek otthon volt, csak ott talált ő kielégülést. Noha ő
testileg ide-oda vándorolt Palesztinában, az ő lelke Istennél
volt otthon. Hogy Istent lássuk, alkalmat kell adnunk neki
ehhez. Ha a világ legelhagyatottabb helyén vagyunk is, de mi
Istenre várunk, nekünk is megjelenik, és e megjelenésért az
útnak semmi fáradalma és kínja nem lesz hiábavaló.
A hihetetlen hit
166
11, 11-12
Az Ábrahámnak és Sárának adatott ígéretről szóló híradás

az 1Móz 17,15-22; 18,9-15; és a 21,1-8-ban található. A csoda
abban áll, hogy Ábrahám éppúgy, mint Sára is, már kilencven
évesek, és így régen túl azon a koron, amelyben valakinek
gyermekei születhetnek. Mégis e két embernek az ősi tudósítás
szerint ilyen ígéret adatott, amely tényleg be is teljesedett. Az
ótestamentumi tudósítás olvasásánál felismerjük, hogy annak a
reakciónak, amelyet Ábrahám és Sára az ígéretre tanúsítottak,
hármas fokozata van.
1. Az ígéret először majdhogynem h i t e t l e n s é g e t
váltott ki. Amikor Ábrahám az ígéretet hallotta, arcra borult, és
nevetett /1Móz 17,17/. Amint Sára meghallotta az ígéretet,
nevetett magában /1Móz 18,12/. Az ember az ígéretekre, Isten
ajánlatára és meghívására először kényszerűen azzal reagál,
hogy azokat nem veszi komolyan, mivel azok neki túl
csodálatosaknak mutatkoznak. Nincs nagyobb teremtési titok,
mint Isten szeretete. Hogy Isten az embereket szereti, hogy ő
érettük szenved és meghal, annyira lenyűgöző, hogy ez az
embereknél először hitetlenségbe ütközik. A keresztyén
üzenetnél is olyan e v a n g é l i u m r ó l , olyan jó hírről van szó,
amely olyan csodálatos, hogy az csaknem lehetetlennek tűnik.
Szinte lehetetlen elhinni, hogy ez igaz.
2. Lassan jutott tudatára Ábrahám és Sára az ígéret

jelentőségének. Miután nekik az egész eleinte hihetetlennek
tűnt, apránként ébredtek tudatára annak, hogy I s t e n
b e s z é l t í g y h o z z á j u k . Amit Isten mond, igaz kell, hogy
legyen, Isten nem hazudik. A legfőbb törvény minden zsidó
tanító számára így hangzik: Ne ígérj a te tanítványaidnak
semmi olyat, amit nem tudsz, vagy nem akarsz megtartani,
hogy ezzel kezdettől fogva ne szoktasd rá magad arra, hogy az
egyszer adott szót megtörd. Ha meggondoljuk, hogy az ígéret
Istentől jött, akkor nekünk is világossá lesz, hogy az, legyen
bár mégoly hihetetlen és bámulatos is, minden esetben igaz
kell, hogy legyen.
3. A harmadik fokot végül akkor érik el, amikor Ábrahám

és Sára képesek lesznek a l e h e t e t l e n t e l h i n n i . Hogy
kettejüknek gyermekük legyen, emberileg nézve lehetetlennek
tűnik. Így mondja Sára is: „Ki mondotta volna, hogy Sára
gyermeket szoptat?” /1Móz 21,7/ De Isten hatalma és
kegyelme a lehetetlent lehetségessé tette. Ebben van valami
egyszerre kihívó és felemelő.
Az itáliai államférfi Cavour /1810-1861/ mondta egyszer,

hogy minden államférfi esetében a legfontosabb követelmény a
lehetséges érzékelése. Ha nyomon követjük az emberi
gondolatok, tervek és érvek történetét, talán némi fogalmat
alkothatunk a kívánatos dolgok roppant sokaságáról, amelyek
azért nem valósultak meg soha, mert megvalósulásuk az
embereknek lehetetlennek látszott. Mennyi nagyszerű látomást,
álmot és tervet hiúsított meg ez az ítélet: lehetetlen! Az
emberek azzal töltik az éltük legnagyobb részét, hogy Isten
hatalmát korlátozzák. A hit az a képesség, amely birtokba veszi
azt az erőt, amely a mi gyengeségünket felsegíti, és azt a
kegyelmet, amely mindenre elégséges, úgyhogy valami, ami
emberi megítélés szerint lehetetlen, isteni szerint mégis
lehetséges. Istennel minden lehetséges, ezért a „lehetetlen”
szónak nem szabad léteznie a keresztyének és a keresztyén
egyház szókincsében.
Vendégek és jövevények
11, 13-16
A pátriárkák egyike sem tapasztalta meg azoknak az

ígéreteknek teljes beteljesülését, amelyeket Isten Ábrahámnak
tett. Életük végéig nomádok maradtak, akiknek soha nem volt
168
tartós lakóhelyük. Állandóan vándorlásban voltak. E tényből
különféle örökérvényű igazságok adódnak.
1. J ö v e v é n y e k maradtak az országban. A Zsidókhoz
írt levél szerzője három szemléletes fogalommal jellemzi őket.
a/ Nevezi őket xenoi-nak /11, 13/, azaz i d e g e n e k n e k ,

k ü l f ö l d i e k n e k . Idegenként élni bárhol, az ókorban nehéz
sorsot jelentett, mivel az idegenek mindenütt gyanakvással,
gyűlölettel és megvetéssel találkoztak. Spártában a xenosz
azonos jelentésű volt a b a r b á r -ral. Az idegen barbárnak
számított. Egy megmaradt levélben egy ember arról
panaszkodik, hogy őt megvetik, mivel ő xenosz, külföldi. Egy
másik azt írja, hogy bármily nyomorúságos a körülmény
otthon, minden esetben jobb ott élni, mint epi xenesz =
külföldön. A vendégbarátokkal való lakománál a xenoi,
idegenek elkülönítve ültek a többiektől. A xenosz-t
hontalannak is lehet nevezni. A pátriárkák egész életüket, mint
jövevények olyan országban töltötték el, amelynek birtoklása
nem adatott nekik osztályrészül.
b/ Ábrahámmal összefüggésben használja a szerző a

paroikein szót is /11, 9/, amelynek jelentése: vendégként
időzni. Paroikoi-nak nevezték a zsidókat a babiloni és
egyiptomi fogságban. A társadalmi ranglétrán mérve nem
sokkal voltak feljebb a rabszolgáknál. A paroikosz-nak
jövevényadót kellett fizetnie, amely által ő bizonyos
tekintetben megvásárolta a „licencet” ahhoz, hogy vendégként
tartózkodhasson egy bizonyos helyen. Mégis mindig a
társadalom kívülállója maradt. A megfelelő fizetség ellenében
is csupán eltűrték. Modernül kifejezve, a pátriárkák egész
életükön át más közösséget nem ismertek, mint azt a
„pereputtyot”, amelyhez tartoztak.
c/ A Zsidókhoz írt levél szerzője ebben az

összefüggésben használja a parepidémosz szót /11, 13/.
Parepidémosz-nak neveztek mindenkit, aki csak átmenetileg
tartózkodik egy közösségben, akinek tulajdonképpeni hazája
más helyen van. A tartózkodási időt olykor szigorúan
meghatározták számára. Az illető, pl. azt a parancsot kapta,
hogy húsz napnál tovább nem tartózkodhat bizonyos helyen. A
parepidémosz bérlőként lakott, mivel neki ott, ahová az élet
vezette, nem volt saját háza. A pátriárkáknak egész életükön át
nem volt olyan tartós lakhelyük, amelyet az ő házuknak
nevezhettek volna. Ne feledjük el, hogy abban az időben
sokkal megalázóbb volt külföldön élni, mint ma. A
külföldiekhez folyvást hozzájuk tapadt valami szégyenletes.
Ariszteasz levelében ez van: Szép dolog saját hazában
élni és halni. Idegenben a szegényt megvetik, a gazdagot
gyalázzák, mert mindig az alatt a gyanú alatt tartják, hogy
valami bűncselekmény miatt száműzték őket.
Jesus Sirak könyvében /29,29-35/ teljes vágyakozással
hangzik: Jobb csekély táplálék egy deszkából való saját fedél
alatt, mint pompás étkű asztal idegenben. Nyugodj bele, akár
keveset, akár sokat mondhatsz magadénak, mert szégyenletes
élet házról házra járni. És ahol valaki idegen, nem nyithatja ki a
száját, sok egyéb kellemetlenség mellett még keserű szavak
ilyen-olyan változatát kényszerül hallani, ugyanis: „Te idegen,
menj és teríts asztalt, hadd egyem meg veled, amid van!” vagy
„költözz ki! Kedves vendégem érkezik, szükségem van a
lakásra, testvérem költözik hozzám.” Ilyenféle szavakat
lenyelni nehéz értelmes férfinak.
Idegenként idegen országban élni mindig kínos ügy, de e
szerencsétlenséghez akkor még a megaláztatás keserűsége is
társult. A vendégek, a jövevények, a zarándokok, a külföldiek
képe a keresztyén élet képévé lett. Így hangzik ez A legrégebbi
latin egyházi író,
Tertullianus /meghalt 225 körül/ ezt közli a
keresztyénekről: „Ők tudják, hogy a földön csak zarándokok,
hogy nekik megbecsülésük az égben lesz.” És a görög egyházi
író
170
Alexandriai Kelemen /meghalt 215/ így vall: „Nekünk a
földön nincs hazánk.” Éppen így ír
Augusztinus /354-431/: „Mi jövevények vagyunk, akiket
száműztek hazájukból.” A keresztyének nem voltak olyan
balgák, hogy csak a túlvilágra gondoljanak. Nem is különültek
el a világ életétől, üzelmeitől, de soha nem feledték, hogy ők
úton vannak. Jézustól eredezteti a hagyomány a következő
mondást: „A világ olyan híd, amelyen a bölcs áthalad anélkül,
hogy házát arra építené.” A keresztyének zarándokoknak
tekintik magukat az örökkévalóság felé vezető úton.
2. Mind ennek ellenére ezek az emberek soha nem

veszíthetik el a reménységet, vagy nem felejtették el azokat a
látomásokat, amelyek osztályrészükké lettek. E reménység
fénye ragyogott szemükből, mindegy, bármilyen messze volt a
látomások megvalósulása. Nem adták fel, nem álltak el az
egyetlen választott úttól, bármily fáradtságos volt is az.
Reménységből éltek és teljes várakozásban haltak meg.
3. Mind ennek ellenére a pátriárkák soha nem vágytak

arra, hogy visszaforduljanak, miként utódaik, Izráel gyermekei,
akik pusztai vándorlásuk alatt gyakran visszasóvárogták
Egyiptom húsos fazekait. A pátriárkák mások voltak. Miután
ők egyszer kiköltöztek, nem sóvárogtak többé visszatérni. A
repülésben van egy pont, amelynél nincs többé visszafordulás.
Ha a repülőgép ezt elérte, csak az előírt útirányban repülhet
tovább, mert a hiányzó benzinkészlet következtében a
visszafordulás magától adódóan tilos. Sajnos, sok ember egy
kurta pillanattal a cél előtt, tehát túl korán visszafordul.
Egyetlen erőfeszítés kellene még, röpke várakozási idő, picit
több bizalom, és álmuk valóra válna. Mihelyt bármihez fogtak
e régi keresztyének, amit Isten rájuk bízott, mihelyt
keresztyénekként kezdtek élni, haladéktalanul tisztázniuk
kellett, hogy azt a pontot, amelyen a visszafordulás még
lehetséges volt, már átlépték.
4. A pátriárkák képesek voltak továbbmenni, mert nem
felejtették el, azt, ami ezután következett. Akit a kirándulás
vágya megragadott, az engedi, hogy gondolatai szabadon
csatangoljanak idegen, ismeretlen vidékek felé. Soha nem
gondol azokra az előadásokra, vagy teljesítményekre,
amelyeket még nem valósított meg. Ez képezi a nagy
művészek hajtórugóját. Egyszer megkérdeztek egy öreg
istállószolgát, aki egész életét a tehénistállóban töltötte el, hogy
nincs-e még elege ebből a munkából. Ezt válaszolta: „Aki
rászánta magát valami önmagán túlira, annak nem kell
fáradtnak lennie.” A pátriárkák rászánták magukat valami
önmagukon túlira. Ahogyan mi is.
5. Mivel e férfiak olyanok voltak, amilyenek, Isten nem

szégyellte, hogy őt Istenüknek nevezzék. Isten mindenekelőtt a
bátrak Istene. Azokat az embereket kedveli, akik készek az Ő
nevében kockáztatni. Aki túlságosan óvatos, és az ő kényelmét
szerfölött szereti, az pontosan ellentéte az Isten szerintinek. Aki
viszont az ismeretlenbe kivonul, és nem fordul vissza félúton,
az végül célhoz is ér Istennél.
A legnagyobb áldozat
11, 17-19
Az Izsákról szóló történet az 1Móz 22,1-18-ban található.

Ott olvassuk a drámai tudósítást arról, hogyan viselkedik
Ábrahám, amikor megpróbáltatott és fiának életét kívánta tőle
Isten. Ez a történet bizonyos fokig mindmáig rossz hírben áll.
Ez nem szerepel az egyházi oktatás tanterveiben, mert emberi
vélemény szerint nem helyeselhető Isten álláspontja. Ehelyett
azt javasolják tanítani, hogy a történet arról szól, hogy Isten
nem kíván emberáldozatot, mert ez az, amit Ábrahám az
eseményből megtanult. Voltak idők, amikor az emberek szent
172
kötelességüknek tartották az elsőszülött fiút Istennek áldozni,
míg végül megtudták, hogy Isten ilyen áldozatot nem kíván
tőlük. Ez kétségtelenül helyes. De ha a történetet egész
nagyságában megragadjuk, és a Zsidókhoz írt levél szerzőjének
a szemével akarjuk látni, akkor úgy kell fogadnunk, ahogyan
az itt meg van írva. Tehát úgy, mint egy olyan ember feleletét,
akitől azt kívánja Isten, hogy áldozza fel neki saját fiát
1. A történet azt tanítja nekünk, hogy az Isten iránti

hűségért készeknek kell lennünk legkedvesebbünket is
feláldozni. Sokan feladtak sokat ígérő hivatást azért a
feladatért, amelyről hitték, hogy Isten akarata szerint azt nekik
kell elvégezniük. Némely ember e hűségért feláldozta
személyes kapcsolatait. Ha pl. egy férfi egy fáradságos és
nehéz feladatra érez Istentől való elhívatást, amely még
ráadásul egy nem kívánatos helyre rendeli, akkor
megtörténhet, hogy a leány, akit ő feleségül szeretett volna
venni, nem akarja magát rászánni vele együtt e feladatra, mert
az az élet, amely őket ott várja, neki túl keménynek látszik.
Akkor a férfinak döntenie kell: vagy a feladat mellett, amelyre
őt Isten elhívja, vagy a leány mellett, aki neki olyan sokat
jelent. Amikor Bunyan „A zarándok útja” ismert léleképítő
könyvnek a szerzője a börtönben volt, arra kellett gondolnia,
hogy vajon mi lesz az ő családjával, ha őt kivégzik.
Mindenekelőtt az ő vak kisleányáért való gond kínozta.
„Felismertem, hogy a felelősség egész terhét a feleségre és a
gyermekekre hagytam. Mégis azt kellett gondolnom mindig:
Nem tehetek másként! Nem tehetek másként!” Ahogyan
Ábrahám kész volt az ő legkedvesebbjét feláldozni Istennek,
úgy történt az ősegyházban is újra és újra. Ha valamely család
tagjai közül egyesek keresztyének lettek, a többiek nem, akkor
kard sújtott le az ilyen házra. De ha akkor nem lettek volna
olyan emberek, akik számára Krisztus fontosabb volt minden
másnál, ma egyáltalán nem lenne keresztyénség. Ha mi
Istennek nem az első helyet engedjük át az életünkben, akkor
sehol nem lesz hely található az Ő számára. Két gyermek, akik
egy játékbárkát kaptak ajándékul, és akik az ótestamentumi
történeteket elbeszélésből ismerték, elhatározták, hogy
áldozatot mutatnak be. A játékbárka minden egyes állatát
megvizsgálták alkalmassági, használhatósági szempontból, míg
végül egy tört lábú juh mellett döntöttek. Az egyetlen, amit
készek voltak odaszánni, egy összetört játék volt, amelyet jól
tudtak nélkülözni. Ilyen módon szeretne sok ember áldozatot
bemutatni Istennek, noha csak a legjobb és legbecsesebb lehet
elég jó neki.
2. Ábrahám olyan ember mintapéldája, aki azt is
elfogadja, amit nem ért. Ábrahámhoz egy teljesen érthetetlen
felhívás történt, amely teljesen értelmetlennek, esztelennek
látszott. Az isteni ígéret szerint Izsákból olyan nemzetség
kellett, hogy támadjon, amelynek hatalmas néppé kellene
lennie, amelyben minden nép megáldatna. Izsák életéhez isteni
ígéret kapcsolódott, és úgy látszott, hogy most Isten azt
követeli: oltsa ki Ábrahám Izsák életét. Chryszoszthomosz, a
4. század nagy prédikátora ilyen megjegyzést fűz ehhez: „Úgy
látszott, hogy Isten ügye Isten ügyével szemben harcol, a hit a
hittel, és a parancs az ígérettel szemben.” Minden ember
életében történnek néha olyan dolgok, amelyek a mi
felfogóképességünket felülmúlják, és semmi módon nem
magyarázhatók. Ilyen pillanatokban az ember életének
legsúlyosabb harca előtt áll: el kell fogadnia, amit nem ért.
Ilyenkor csak egyet tehetünk: beletörődünk, elfogadjuk és
engedelmeskedünk, mégpedig fenntartás és belső lázadás
nélkül. Ilyenkor csak ezt mondhatjuk: „Istenünk, te vagy a
szeretet! Erre építek hitemben.”
3. Ábrahám mintapéldája egy olyan embernek, aki –
amikor nem esett áldozatul annak a kísértésnek, hogy kitérjen
Isten elől – megmenekült a vésztől. Aki Isten szavát komolyan
veszi, aki reá hagyatkozik, lásson bár maga előtt bármilyen
magas falat, lesz számára kiút.
174
Hit, amely a halált legyőzi
11, 20-22
Van egy kapocs, amely e szakasznak mindhárom hívő

példáját összeköti egymással. Mindannyiszor olyan ember
hitéről van szó, aki közel van a halálhoz. Az áldás, amelyet
Izsák mondott, 1Móz 27,28-29 és 39-40-ben van
feljegyezve, miután ezt mondta: „Ímé, megvénhedtem, nem
tudom halálom napját” /1Móz 27,2/, ez az áldás így
hangzik: ”Adjon az Isten tenéked az ég harmatából és a föld
kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét. Népek
szolgáljanak néked, és nemzetségek hajoljanak meg
előtted…” /1Móz 27,28-29/
Az az áldás, amelyet Jákób mond, az 1Móz 48,9-22-ben
van feljegyezve. Röviddel előtte arról volt szó, hogy
„elközelgetének Izráel halálának napjai” /1Móz 47,29/. Az
áldás maga az 1Móz 48,15-16-ban található. A Józseffel
kapcsolatos esemény pedig az 1Móz 50, 22-26-ban. Kevés
idővel halála előtt József megesküdtette Izráel fiait, hogy ők az
ő tetemét nem hagyják Egyiptomban, hanem magukkal viszik,
amikor kivonulnak onnan, hogy a megígért földet birtokukba
vegyék. Ezt az ígéretet később teljesítették is /2Móz 13,19;
Józs 24,32/.
A Zsidókhoz írt levél szerzője itt arra szándékozik utalni,
hogy mindhárom férfi anélkül halt meg, hogy számukra az
ígéret beteljesedett volna. Izsák csakúgy, mint Ábrahám ide-
oda- költöző nomád volt; Jákób egyiptomi száműzetésben halt
meg. József ugyan nagyságra és tekintélyre tett szert
Egyiptomban, de jövevény maradt az idegen országban. Ennek
ellenére ezek a férfiak nem kételkedtek abban, hogy az ígéretek
egy napon be fognak teljesülni. Nem kételkedve haltak meg,
hanem tele bizalommal. Hitük diadalmaskodott a halál fölött.
Ha meg is kellett halniuk, Isten ígéretei érvényben maradtak
továbbra is.
Mi itt igazi nagysággal találkozunk. Mindhárom férfit
ugyanazon gondolat töltötte el, amely kb. így fogalmazható:
„Isten ígérete igaz, mert Isten megtartja az ő ígéreteit, ha én
magam nem érem is meg, mivel a halál engem utolér, mielőtt
az ígéretek beteljesülnének, és az álom valósággá lesz. De én
mégis egy láncszem vagyok ez ígéret beteljesedéséhez vezető
út láncolatában. Tőlem függ, hogy ez az ígéret egy napon igaz
lesz, vagy nem.”
Ez az emberi élet feladata. Ha álmaink nem is lesznek

valósággá, ha reménységeink sem teljesülnek soha, úgy kell
élnünk, hogy a reménységet tápláljuk. Így könnyebb lesz rá
építenünk, ha nem is mindenkinek adatik meg, hogy Isten
ígéretei rajta teljesen beteljesülnek. Az ő hűsége és szolgálata
által azonban hozzájárulhat ahhoz, hogy e napot közelebb
hozza úgy, hogy mások azt azután megérik. Hatalmas feladat
ruháztatott reánk: Istennek segíteni, hogy az Ő ígéretei
beteljesüljenek.
A hit és a hit titka

11, 23-29
Mózes a zsidó történelem legnagyobb alakjának

számított. Ő volt az a vezető, aki Izráel népét a szolgaságból
kivezette, és ő kapta Istentől azokat a törvényeket, amelyek
attól kezdve a zsidók életét meghatározták. A Zsidókhoz írt
levél szerzője Mózesben egészen különlegesen nagy mértékben
a hit emberét látta. Ez a történet, ahogyan az angol teológus
Moffat az ő kommentárjában előadja, öt különböző hitaktust
176
tartalmaz. Miként a többi nagy hithősről, Mózesről is sok
monda és feldíszített elbeszélés keringett, amelyek a Zsidókhoz
írt levél szerzőjének is kétségtelenül a szemei előtt voltak,
amikor az ő barátainak írt.
1. Először is ott voltak Mózes szülei az ő hitükkel. Amit
ők tettek, azt a 2Móz 2, 1-10 mondja el. A 2Móz 1, 15-22-ben
az egyiptomi királyról van szó, aki gyűlöletében Izráel
gyermekeit ki akarta irtani. Ezért azt parancsolta, hogy minden
fiúgyermeküket mindjárt születésük után öljék meg. Egy
legenda szerint Amram és Jókebed, Mózes szülei a fáraó
dekrétuma miatt nagyon elszomorodtak. Ezért Amram elküldte
az ő feleségét, nem azért, mert nem szerette őt, hanem, hogy
megkímélje attól a fájdalomtól, amelyet akkor érezne, ha látnia
kellene, hogy azokat a fiakat, akiket ő talán szülne, megölnék.
Három évig maradt távol. Akkor jövendölte meg Mirjám:
„Szüleimnek fiuk lesz, aki megszabadítja majd Izráelt az
egyiptomiak kezeiből.” Ezt mondta az ő atyjának: „Mit
cselekedtél? Elküldted feleséged a te házadból, mert nem bíztál
az Úrban, hogy Ő a gyermekedet, amely neked születhet, meg
is fogja őrizni.” Akkor Amram, aki szégyenkezett, hogy nem
bízott az Úrban, visszavette feleségét magához az ő házába, és
így jött Mózes a világra. Olyan szép gyermek volt, hogy szülei
elhatározták: otthon fogják rejtegetni. Ezt cselekedték három
hónapon át. Akkor támadt - a legenda szerint - az
egyiptomiaknak egy kegyetlen ötletük. A fáraó elhatározta,
hogy azokat a fiúkat is kinyomozza és megöleti, akiket előle
elrejtve megtartottak. Mivel a kicsiny gyermekek sírni
kezdenek, ha más gyermekeket sírni hallanak, elküldte az
egyiptomi anyákat a gyermekeikkel az izraeliták házaiba. Az
anyáknak bele kellett csípniük saját gyermekükbe, hogy
felsikoltsanak. Ennek az volt a következménye, hogy az
izraeliták elrejtett gyermekei is sikoltozni kezdtek, felfedezték
és megölték őket. E tényre való tekintettel határozta el Amram
és Jókebed, hogy gyékényből ládácskát készítenek, és abban az
ő fiukat kiteszik a Nílusra. Mózes születése éppen úgy a hit
jele, mint az ő megmentése. Hit nélkül, amelyet az ő szülei
tanúsítottak, Mózes soha meg nem született volna, és nem is
tudták volna megőrizni.
2. A hit második jele a hűség, amellyel Mózes az ő

népéhez ragaszkodott. Erről a 2Móz 11-14-ben van szó. A kép
itt is még világosabbá lesz a legenda által. Amikor Mózest a
Nílus nádasába kitették, megtalálta őt ott Thermonthis, a fáraó
leánya. A monda szerint Gábriel főangyalnak Mózest fel kellett
pofoznia, amikor a hercegnő a ládácskát a vízből kiemelte,
hogy a kicsiny gyermek kiáltozása és könnyáztatta arcának
látványa az ő szívét megérintse. Thermonthis – az ő nagy
szomorúságára – gyermektelen volt. Ezért a csecsemő Mózest
hazavitte, és úgy gondoskodott róla, mint saját fiáról, aki olyan
szépséges volt, hogy az emberek az utcán megálltak, hogy
utána visszanézzenek. Olyan tehetséges volt, hogy ismeretben
minden más gyermeket felülmúlt. Egyszer magával vitte
Thermothis a fiút a fáraóhoz, és elbeszélte, hogyan találta meg.
Letette a gyermeket a fáraó karjába, aki azt teljesen
elragadtatással karolta át, és megígérte az ő lányának, hogy
Mózest az ő örökösévé teszi. Tréfásan ráhelyezte a gyermek
fejére az ő koronáját, de Mózes letépte azt a fejéről, eldobta azt
a földre, és lábbal körültipegte azt. A fáraó bölcsei ebben arra
utaló jelet láttak, hogy ez a gyermek egy napon lábbal fogja
tapodni a királyi hatalmat. Úgy beszélik, hogy ott menten meg
akarták őt ölni. De előbb még egy próbának alá kellett őt
vetniük. Mózes elé helyeztek egy tányért drágakövekkel és egy
másikat izzó szénnel. Ha a fiú az ékszereket érintené, az annak
a bizonyítéka lenne, hogy ő okos és veszélyes, ha kezét a szén
után nyújtja, és azt ragadja meg, ezzel az ő oktalanságát és
veszélytelenségét bizonyítja. A gyermek Mózes már az
ékszereket akarta érinteni, amikor az őrangyal Gábriel annak
kezét visszahúzta és ráhelyezte azt a parazsakra. Így Mózes
megégette ujjait, és amikor ezeket a szájába dugta, a száját is. E
körülményre vezették vissza, hogy Mózesnek nem volt
178
beszédkészsége /2Móz 4,10/, hanem egész életén át dadogott.
Mózes tehát így megkíméltetett, és fényűző környezetben nőtt
fel. Ő volt az ország örököse, és tekintélyes egyiptomi
hadvezérré lett. Mindenek előtt legyőzte az etiópiaiakat, akik
Egyiptomot fenyegették, és végül egy etióp hercegnőt vett
feleségül. Ennek ellenére nem felejtette el népét és honfitársait.
Eljött a nap, amelyen elhatározta, hogy szövetkezik az
elnyomott izraelitákkal, lemond a jólétről és a királyi
koronáról. Mózes feladott Isten választott népéért minden földi
pompát és dicsőséget. Krisztus is odaadta az ő dicsőségét az
emberekért. Megvettetett és meggyaláztatott, feladta a mennyei
dicsőséget, és engedte, hogy az emberek eltaszítsák maguktól,
kínozzák és becsméreljék. Mózes a maga idejében részese lett a
Krisztus szenvedésének. Mózes a hűséget választotta, amely
neki a szenvedést hozta a földi hírnév és pompa helyett. Ő
inkább az igazakkal akart szenvedni, mint az igaztalanokkal
luxusban élni. Tudta, hogy a világ minden jutalma csekélység
összehasonlítva Isten jutalmával…
3. Egy nap aztán Mózesnek Egyiptomból Midiánba

kellett menekülnie, mivel síkra szállt az ő népéért /2Móz 2,18-
22/. És pedig a parancs miatt, amelyre a Zsid 11,7 hivatkozik.
Némelyek annyiban nehézséget látnak itt, amennyiben a 2Móz-
ben az van, hogy Mózes a fáraótól való félelméből menekült
Midiánba /2Móz 2,14/, addig a Zsidókhoz írt levélben az van,
hogy ő elhagyta Egyiptomot, és nem félt a király haragjától.
Valójában a két kijelentés között nincs igazi ellentét, csak a
Zsidókhoz írt levél szerzője mélyebben lát. Hogy Mózes
elhagyta Egyiptomot, és Midiánba ment, nem a félelem jele
volt, hanem a bátorságé, és azt bizonyította, hogy olyan ember
volt, aki megértette, hogy várnia kell. A sztoikusok bölcs
tanácsa szerint senkinek nem szabad életét eldobnia,
amennyiben a zsarnokok haragját provokálja. Seneca pl. ezt
írja: „Okos emberek sohasem hívják ki a hatalmasok haragját,
hanem félre állnak, éppen úgy, mint ahogy egyetlen tengerész
sem teszi ki magát szándékosan a vihar veszélyének.” Talán
Mózesnek magának nem lett volna szükséges ebben az időben
visszavonulnia, de az ő honfitársai még nem voltak készen. Ha
ő meggondolatlanul folytatta volna, csak életét kockáztatta
volna szükségtelenül, és honfitársai talán soha nem szabadultak
volna ki a szolgaságból. Mózes elég nagy és állhatatos volt
ahhoz, hogy tudja, mikor kell kivárni. Neki volt türelme és
bizalma, és tudott addig várni, míg Isten mondja: „Most eljött
az óra”. Egy angol magyarázat azt mondja ehhez: „A bátorság,
mely szükséges ahhoz, hogy lemondjunk egy olyan feladatról,
amely szívügyünk, és ehelyett a tétlenséget, mint Isten akaratát
elfogadjuk, nagyon ritka, és csak szellemi ismeret alapján
lehetséges.” Ha a mi harcias szellemünk előre hajszol minket,
tekintélyes nagyság szükséges a várakozáshoz. Az aggodalom,
hogy elmulaszthatunk egy esélyt, emberi. Aki Isten óráját meg
tudja várni – ha úgy néz is az ki, mintha elszalasztana egy
esélyt – a várni tudó nagyságát bizonyítja.
4. Elérkezett az idő, amelyben Mózesnek az első páska-

ünnepre Egyiptomban minden előkészületet meg kellett tennie.
Az erről szóló tudósítást a 2Móz 12,1-48-ban találjuk meg.
Kovásztalan kenyeret kellett sütni, húsvéti bárányokat levágni,
és az ajtófeleket a bárányok vérével bekenni, hogy a halál
angyala azt lássa, és az így megjelölt házak mellett elmenjen
anélkül, hogy az elsőszülötteket megölné. A bámulatos itt az,
hogy Mózes a 2Móz tudósítása szerint ezt mind nemcsak arra
az éjszakára rendelte, amelyen Izrael gyermekei Egyiptomot
elhagyták, hanem hogy ő a páska-ünnepet olyan szokásként
iktatta be, amelyet nekik a jövőben is évenként ünnepélyesen
meg kellett ülniük. Vagyis Mózes egy pillanatig sem
kételkedett abban, hogy a vállalkozás sikeres lesz, hogy ő a
népet Egyiptomból ki fogja vezetni, és hogy az egy napon eljut
a megígért földre. Habár a fáraó az ő hatalmával üldözőbe vette
ezt a népet, Mózes nem kételkedett abban, hogy a menekülés
sikerülni, és Izrael népe győzedelmeskedni fog. Az egyik
180
oldalon állt a zsidó rabszolgák szegényes serege, amely volt
egy pusztaságon át akart egy ismeretlen földre vonulni, amely
neki megígértetett. A másik oldalon pedig az egyiptomi
birodalom egész hatalma, amelynek serege elkeseredetten
üldözte őket. Mindazáltal Mózes nem kételkedett abban, hogy
Isten az ő népét biztosan kísérni fogja. Mózes sziklaszilárdan
hitt abban, hogy Isten az ő népének erőt is fog adni az ő
parancsainak végrehajtásához. Szilárd meggyőződése volt,
hogy Isten erőt ad ahhoz, hogy azt a vállalkozást, amelyre ő
őket felszólította, győzelmesen teljesítik. Mózes jól tudta, hogy
Isten az ő szolgáit nem szólítja fel valami nagy feladat
elvégzésére úgy, hogy aztán magukra hagyja őket. Isten
minden úton velük van.
5. Utolsóként a Vörös tengeren való átkelést említi a levél

szerzője, amely a 2Móz 14-ben van leírva. Ott azt halljuk, hogy
Izrael gyermekei csodálatos módon képessé tétetnek arra, hogy
a Vörös tengeren átvonuljanak, de ugyanez nem sikerült az
egyiptomiaknak, mert vízbe fulladtak, amikor ezt
megkísérelték. E pillanatban Mózes hitét átvette az egész nép,
és ez az embereket arra buzdította, hogy előre menjenek,
amikor vissza is fordulhattak volna. E vezetőnek és az ő egész
népének a hite, amely kész volt Isten utasítására megpróbálni a
lehetetlent, bizonyíték arra, hogy Isten segítségével a
legnagyobb akadályok is legyőzhetők. Nekünk túl kell tenni
magunkat az akadályokon, nem megállni azok előtt. Mózest
képessé tette a hite arra, hogy a teljesen legyőzhetetlennek
látszó akadályokat elhárítsa, mert bizonyos volt abban, hogy
Isten segíteni fog az olyan embereknek, akik bátran
továbbhaladnak ahelyett, hogy meghátrálnának.
De e szakaszban nemcsak a Mózes hitéről van szó,

hanem az ő hitének a f o r r á s á r ó l is. A 27. vers azt mondja,
hogy Mózes azért tudott helytállni mindenben, mert ő ahhoz
igazodott, aki bár láthatatlan volt, mégis mintha látta volna.
Mózest egészen különösen jellemezte az ő szoros és bizalmas
kapcsolata Istennel. A 4Móz 12, 7-8-ban értesülünk arról,
hogyan értékeli Isten Mózest, amikor némelyek fel akartak
lázadni Isten ellen: „Szemtől szembe szólok ővele.” Egészen
egyszerűen és emberileg mondva: Mózes hitének titka abban
van, hogy ő Istent személyesen ismerte. Mielőtt ő hozzáfogott
egy feladathoz, közvetlenül együtt volt Istennel. Aki Istennel
beszél, mielőtt egy nagy feladathoz hozzáfog, annak sikerülni
is fog. A mi aggodalmunk és kudarcunk gyakran csak onnan
erednek, hogy mi mindent egyedül próbálunk megcsinálni. A
győzedelmes élet titka abban van, hogy Istenhez kell
feltekintenünk, mielőtt az emberek elé lépünk.
A hit, amely a tények ellenére reménységet ad
11, 30-31
Miután a Zsidókhoz írt levél szerzője abból az időből

való nagy hithősökre hivatkozott, mielőtt Izrael a megígért
földre bevonult, most két alakot vesz elő a harcok idejéből,
akiknek Izrael gyermekeit vezetniük kellett, hogy
Palesztinában hazát szerezzenek.
1. Az első esetnél Jerikó elfoglalásáról van szó. Ezt az

érdekes régi történetet a Józs 6, 1-20 mondja el. Jerikó
megerősített város volt, amely elzárkózott Izrael gyermekei
elől. Úgy tűnt, mintha bevehetetlen lenne. Akkor
megparancsolta Isten, hogy a nép hat napon át, naponkint
egyszer vonuljon körül a városon, hét pappal az élen, akiknek a
szövetség ládáját kellett hordozniuk, és hét kürtöt vinniük
magukkal.
A menetelésnek mind a hat napon csendben kellett
folynia. A hetedik. napon azonban a papoknak a kürtöket meg
kellett fújniuk, miután a várost hétszer körüljárták, a
182
harcosoknak torkuk szakadtából kellett kiáltania, hogy a város
fala leomoljon. Ahogyan Józsué mondta nekik, úgy
cselekedtek, s megtörtént a csoda. Ez az esemény
kitörölhetetlenül bevésődött Izrael népének emlékezetébe.
Amikor évszázadokkal később Makkabeus Júdás
megostromolta Kaspin városát, amely úgy meg volt erősítve,
hogy lakói teljes biztonságban vélték magukat, és az
ostromlókat kigúnyolták, „akkor Júdás és az ő sokasága
felkiáltott az egész világ hatalmas Istenéhez, aki Józsué
idejében minden hadifelszerelés nélkül, amelyet az ostromhoz
használni szoktak, romba döntötte Jerikót” /2Makk 12, 13-19/.
Az emberek nem felejtették el Isten nagy tetteit, amelyeket
értük cselekedett. Amikor rendkívüli teljesítményeket
igényeltek tőlük, azzal erősítették magukat, amit Isten tett értük
Éppen erről van szó a Zsidókhoz írt levél szerzőjénél is. Mivel
ők hittek Istenben, leomlott Jerikó. Gondolkodó emberek
ebben nem a saját ügyességük sikerét látják, hanem
olyasvalamit, amit Isten tett érettük. Nem a saját erejükkel,
hanem Isten erejének segítségével kezdtek a feladatok
elvégzéséhez. Készek voltak elhinni, hogy Isten őket képessé
teheti a lehetetlen véghezvite-
lére, hogy Ő őket az ő nyilvánvaló gyengeségük ellenére
valószínűtlen tettekre képesítheti. Nekünk sem kell nagy
feladatok előtt állva azt kérdezni magunktól, hogy mire
vagyunk önerőből képesek, hanem ezt: Mit akar és tud Isten
tenni általunk? Lebecsülhetjük ugyan az eszközöket, amelyek
rendelkezésünkre állnak, de Istent, mint a legfontosabb
szövetséges társat nem szabad soha figyelmen kívül hagynunk.
Ami nekünk lehetetlen, Isten segítségével mindig lehetséges.
2. A második példa, amelyet a Zsidókhoz írt levél

szerzője választ, a Ráháb története, amely a Józs 2, 1-21- ben
van feljegyezve, és a Józs 6, 25-ben folytatódik. Amikor Józsué
kémeket küldött ki, akiknek Jerikóban a helyzetet ki kellett
kémlelniük, a parázna Ráháb házában találtak szállást. Ráháb
oltalmazta, és a meneküléshez is hozzásegítette őket. Ezért
hálából megkímélték, amikor Jerikó elfoglalására került sor, és
ott minden ember halálát lelte. A Ráhábra való emlékezés is
egyedülálló módon vésődött be Izrael emlékezetébe. A Jak
2,25 úgy idézi Ráhábot, mint példát arra, hogy a jócselekedetek
a hitnek a jelei. Ha egy rabbi igazolni, bizonyítani tudta, hogy
Ráháb ivadéka, büszke volt erre. És meglepő módon felbukkan
a neve Jézus családfájában is /Mt 1, 5/. Római szent Kelemen
úgy idézi őt az első évszázadban, mint olyan emberek példáját,
akik „az ő hitük által” megmentettek.
Mi a célja a Zsidókhoz írt levél szerzőjének Ráháb

említésénél? Ráháb az adott körülmények ellenére hitt Izrael
Istenében. A két kémnek, akiket befogadott és elrejtett, ezt
mondta: „Tudom, hogy az Úr néktek adta ezt a földet… mert
az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és alant a földön”
/Józs 2,9-11/. Amikor ő ezt a két férfinak mondta, egészen
kizártnak tűnt az, hogy Izrael gyermekei Jerikó városát valaha
elfoglalhassák. Mint pusztai nomádok, nem rendelkeztek sem
tüzérséggel, sem ostromgépekkel / ágyúkkal. Egyenesen
utópiának látszott az, hogy ők a várost valaha elfoglalhatják.
Ráháb mégis hitt abban, és minden reménységét arra a hitre
alapozta, hogy Isten a lehetetlent lehetségessé fogja tenni.
Habár a tények az ellenkezőjét látszottak bizonyítani, ő hitt
Istenben. Volt bátorsága az ő sorsát Istenre bízni olyan
időpontban, amikor úgy tűnt, mintha ő azzal a vesztesek
oldalára állt volna. Aki bátor és valóban hívő, Isten oldalára áll,
ha úgy néz is ki, mintha alul maradna. Mint keresztyének
hisszük, hogy senki, aki Isten mellett dönt, soha nem fog
végérvényesen veszteni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy
nekünk a földön nem lesz osztályrészünk a győzelem, de azt is
tudjuk, hogy a mennyei győzelem nekünk bizonyos.
184
A hit hősei
11, 32-34
A Zsidókhoz írt levél szerzője e szakaszban lelki szemei

előtt népe történetét vonultatja el, amelynél hősies érzületű
férfiak neve jut eszébe egymás után. Nem kronológiai sorrend
szerint jár el, hanem – ahogy még látni fogjuk – egy
mindnyájukat összekapcsoló szempontból szemléli az egyes
alakokat.
A Gedeon története a Bír 6-7-ben van feljegyezve.
Mindössze háromszáz férfival vívta ki a győzelmet a
midianiták felett, akik Izraelt félelemben tartották. Aztán a
győzelem híre évszázadokon keresztül visszahangzott.
Bárák történetét a Bír 4-5 jegyezi fel. A Debóra bírónő

feltüzelt által Bárák maga köré gyűjtött tízezer fiatal férfit, és
szembeszállt a kánaániták félelmetes túlerejével, az ő
kilencszáz vas harciszekerükkel. Bárák csaknem hihetetlen
módon aratott győzelmet. Olyan volt ez, mintha egy sereg
majdnem fegyvertelen gyalogos egy páncélos hadosztály ellen
harcolna, és azt megfutamítaná.
A Sámson-történetek a Bír 13-16-ban találhatók. Sámson

az ő páratlan erejével újra meg újra szembeszállt az ellenséges
túlerővel, és győzedelmeskedett a fölötte. A filiszteusok
rémévé lett.
Jefte történetével a Bír 11-12-ben találkozunk. Jefte

házasságon kívül született, és az ő atyjának házasságában
született fiai elűzték. De amikor az ammoniták veszélyeztették
Izraelt, visszahívták, és legyőzte az ammonitákat, habár neki a
fogadalma, amelyet Istennek tett, leánya életébe került.

Dávid király egykor pásztorfiú volt és az ő és mindenki
ámulatára minden testvérével szemben előnyben részesült
/1Sám 16,1-13/.
Sámuel, anyjának későn született fia /1Sám 1/, aki az

egyetlen szilárd, Istenben bízó férfi volt folyamatosan a
könnyen megfélemlő, békétlenkedő és lázadó emberek
seregében. A próféták mindenike megvallotta különböző
módokon Istenbe vetett hitét.
Mindezek a férfiak Isten ügyéért egy csaknem hitetlen

túlerővel szembeszálltak, mert nem tudták elhinni, hogy Isten
csak a külsőleg tekintélyesek oldalán áll. Olyan férfiak, akik
készek voltak Istenért mindent kockáztatni. Vidáman és teljes
bizalommal ragadták meg a nekik Isten által kiosztott
feladatokat, amelyek emberi fogalmak szerint
keresztülvihetetlenek voltak. Nem féltek a látszólag
legyőzhetetlen tömegekkel szemben, Isten iránti hűségben
kitartani. A történelem aranylapjaira azoknak a férfiaknak a
nevei vannak feljegyezve, akik előnyben részesítették azt, hogy
az isteni kisebbség oldalára álljanak a földi többség oldala
helyett.
A szakasz második részében, amelyben a Zsidókhoz írt

levél szerzője felsorolja, amit e férfiak és a hozzájuk hasonlók
tettek, ez röviden, vázlatosan történik. Talán legtöbbünk
figyelmét sok olyan eseményt elkerül, amire ők céloznak, mert
a kifejezések mindegyike egészen határozott eseményre akar
emlékeztetni. De mindazok, akik a Szentírás görög
szövegváltozatát ismerték, emlékeztek itt egészen határozott
történésekre.
A szó, amely a görög szövegben az „országokat győztek
le” kifejezésben szerepel, ugyanaz, amivel a zsidó történetíró,
Josephus /született Kr.u. 37/ Dávidot jellemezte.
186
Az „igazságot cselekedtek” alkalmazása a Dávid 2Sám
8,15-beli ábrázolásának felel meg.
Az „oroszlánok száját betömték” kifejezés ugyanaz, amit
Dán 6, 23-ban Dánielre alkalmaz az ige.
A „tűznek erejét megoltották” fordulat a tüzes kemencébe
vetett három férfi, Sidrák, Misák és Abednego történetére utal,
ahogyan az Dán 3,19-28-ban van feljegyezve.
Amikor a szerző arról beszél, hogy „megmenekedtek a
kard élétől”, az olvasók gondolatait Illésre és Elizeusra
irányítja, akik elkerülték meggyilkoltatásuk veszélyét. Ezt az
1Kir 19, 1 kk és 2Kir 6, 33 kk ábrázolja.
E szavak: „erősek lettek a háborúban, megszalasztották
az idegenek táborát”, az embereket azonnal a makkabeusi idők
felejthetetlen dicsőséges tetteire emlékeztették, amelyekről
még a következő szakaszban beszélnünk kell.
A „felerősödtek a betegségből” fordulat felidézett néhány
képet. Lehet, hogy Ezékiás szokatlan gyógyulására emlékeztet,
aki mint halálos beteg, arccal a fal felé fordult, az Úrhoz
könyörgött, és azután kiggyógyult fekélyeiből /2Kir 20,1-7/.
Lehet, hogy arra a hősies, de véres eseményre emlékeztet,
amely az Apokrifusokhoz tartozó Judit könyve ecsetel.
Volt idő, amikor Izraelt Nabukodonozor csapatai
fenyegették, amelyeket a fővezér, Holofernes vezetett. A zsidó
városban, Bethuliában elhatározták, hogy a végső határidő
letelte után öt nappal megadják magukat, mert akkorra az
összes táplálék és vízkészletük kimerült. A városban élt egy
nagyon gazdag és szép, Judit nevű özvegy, aki férje halála után
három éven át gyászolt. Most ismét magára vette szép ruháit és
ékességeit és rábeszélte polgártársait, engedjék ki a városból,
hogy egyenesen az asszír táborba mehessen. Sikerült neki
Holofernes elé jutnia, akinek megígérte, hogy titokban
segítséget szerez neki a Jeruzsálem városába való bejutáshoz.
Miután bizalmába férkőzött, agyonütötte, amikor az részegen
aludt, annak saját kardjával levágta a fejét, és elvitte azt az ő
népéhez. Az árulókat a táboron belül elhallgattatták, és így a
fenyegető kudarc viharos győzelemmé változott. Egy gyenge
nőnek adatott az erő, hogy megmentse hazáját.
A Zsidókhoz írt levél szerzője megpróbál levele

címzettjeibe új kedvet, erőt önteni, és új felelősségérzést,
népük múltjára való emlékeztetéssel. Ez teljes jártassággal
történik. Úgy választja meg kifejezéseit, hogy azok
kényszerítsék mindarra emlékezni olvasóit, amire azoknak
pillanatnyilag szükségük volt.
A csüggedés perceiben nekünk is vissza kell pillantanunk

a múltra, hogy abból ismét új kedvet merítsünk. Isten karja
azóta sem rövidült meg, hatalma nem lett kisebb. Amit Isten
egykor tett, mindenkor megcselekedheti ismét, mert a
történelem Istene ugyanaz az Isten, akihez mi ma is
imádkozunk.
A szenvedés ellenére merészelni

11, 35-40
E szakaszban a különböző korszakok keverednek

egymással. A Zsidókhoz írt levél szerzője az ő képeit részben a
bibliai történeti korból veszi, de gyakran a makkabeusi időből,
amely az Ótestamentum lezárása és az Újtestamentum
keletkezése közé esik.
Először vegyük szemügyre azokat, amelyek az
Ótestamentumból magyarázhatók. 1Kir 17,17 kk-ben olvassuk,
ahogyan Illés idejében és 2Kir 4,8 kk-ben Elizeus napjaiban a
próféták hatalma és hite által asszonyok visszanyerték halott
gyermekeiket. A 2Krón 24,20-22 arról tudósít, hogy Zakariás
prófétát a saját népe megkövezte, mert megmondta az
igazságot. A legenda szerint Jeremiást is a saját honfitársai
kövezték halálra Egyiptomban. Egy zsidó legendában meg azt
találjuk, hogy Ézsaiást szétfűrészelték. Ez akkor történt, amikor
188
a kegyes, Ezékiás király meghalt, és Manassé lépett a trónra,
aki bálványimádást űzött. Megpróbálta arra kényszeríteni
Ézsaiást, hogy ezt helyeselje, sőt ő is vegyen részt a
bálványimádásban. De mivel Ézsaiás vonakodott, ekkor ítélték
arra, hogy fűrészeljék szét. Noha Ézsaiás ellenségei minden
elkövettek, hogy hitét megtagadja, Ézsaiás állhatatos maradt, és
megjövendölte az ő pusztulásukat. „És jóllehet a fűrész az ő
testébe hatolt, Ézsaiás nem jajveszékelt, nem ejtett könnyeket,
de nem szűnt meg a Szentlélekkel beszélni, míglen testét
teljesen kettémetszette a fűrész” – olvassuk szó szerint az
említett legendában.
A Zsidókhoz írt levél szerzője tehát maga előtt látja
azokat a férfiakat, akik az ő Istenhez való hűségükért hatalmas
dolgokat műveltek, és akiknek erő ajándékoztatott minden
kínzás elviselésére, amit az ő nevéért vállaltak.
De a szerző még inkább a Makkabeus-küzdelemnek

borzalmas idejére gondolt, amelyről minden akkori
keresztyénnek is tájékozottnak kellett lennie, mert ha a zsidók
azokban a szörnyű napokban az ő Istenbe vetett hitüket
feladták volna, Jézus nem jöhetett volna a világba /a
Kommentátor szerint!/. Mivel ők az ő hitükhöz hűek maradtak,
mivel ők az ő kínzóikkal dacolni mertek, ezért valósulhatott
meg Isten tanácsvégzése Izraelben. A következő esetekről van
szó.
Kr.e. 170. körül uralkodott Szíriában Antiochus Epipha-

nes király. Jó uralkodó volt, de sajnos rendkívüli vonzódást
tanúsított minden görög sajátosság iránt, és a görög
gondolkodás- és életmód úttörőjének tekintette magát.
Palesztinában is megpróbálta bevezetni ezt az életmódot. Nem
is maradt el bizonyos siker, mivel akadtak emberek, akik
készek voltak a görög kultúra átvételére. Ehhez tartozott a
színház és a sport is. Mivel ezt Görögországban meztelen
testtel űzték, némely zsidó pap odáig ment, hogy
megszüntették a körülmetélés kötelezettségét a teljes
hellenizálódás érdekében. De Antiochus mindössze csak
szakadást idézett elő a zsidók között. A nagyobbik rész
rendíthetetlenül ragaszkodott a hithez, és semmire sem engedte
rávenni magát. Eleinte lemondtak minden erőszak
alkalmazásáról és katonai intézkedésről. De a 168. év körül
bekövetkezett a robbanáspont. Mivel Antiochus érdeklődését
felkeltette Egyiptom, sereget szervezett, és bevonult oda.
Mélységes megaláztatás volt azonban számára, amikor a
rómaiak parancsára ismét el kellett hagynia az országot. A
megaláztatás annál nagyobb volt, amikor a rómaiak nem
sereget küldtek ellene – Róma hatalma oly nagy volt, hogy
neki erre nem volt szüksége –, hanem csupán egy Popilius
Laenas nevű szenátort, aki teljesen fegyvertelen volt, és csak
jelentéktelen kísérettel jelent meg nála. Popilius és Antiochus
az egyiptomi határon találkoztak. Ott közölte Popilius
Antiochussal barátságosan, hogy Róma nem óhajtja, hogy
Antiochus folytassa egyiptomi hadjáratát, hanem azt, hogy
térjen haza. Antiochus azt válaszolta, hogy ő ezt majd fontolóra
veszi. Ekkor Popilius vette a botját, amelyet ő mindig magával
hordott, húzott azzal Antiochus körül a homokban egy kört, és
ezt mondotta teljes nyugalommal: „Azonnal vedd fontolóra, és
mielőtt e kört elhagyod, közöld velem döntésedet.” Antiochus
egy pillanatig töprengett. Lehetetlen volt neki szembeszállnia
Rómával. „Visszatérek az én országomba” - válaszolta. Ez egy
király számára lesújtó megaláztatás volt.
Antiochus tehát visszafordult, a belső dühtől csaknem

eszén kívül. És a visszavonulásnál oldalra, Jeruzsálem ellen
fordult. Elfoglalta ostrommal a várost. Negyvenezer zsidót ölt
megöletnie és ugyanennyit adott el rabszolgának. De vallási
szempontból még ennél is rosszabb dolgok vártak a zsidókra.
Antiochus kifosztotta a templomot. A szentkenyerek
aranyasztalát, a füstölőoltárt, az arany gyertyatartót és az arany
kultuszeszközöket, sőt a függönyöket és a szőnyegeket is
190
elrabolta. A templomi kincs is prédája lett. De ez még mindig
nem a legrosszabb. Az égőáldozati oltáron Antiochus
sertéshúst áldoztatott Zeusnak, és a templomi helyiségeket
bordéllyá változtatta. Mindaz, ami templomgyalázásnak
minősült, megtörtént. De a legrosszabb még mindig hátra volt.
Antiochus megtiltotta a körülmetélkedést, a szent iratok
birtoklását és a törvényt. Megpróbálta a zsidókat
rákényszeríteni arra, hogy tisztátalan húst egyenek, és a görög
isteneknek áldozzanak. Felügyelő tisztviselők járták be az
országot annak ellenőrzése végett, hogy a parancsnak eleget
tettek-e. A felügyelők megállapították, hogy dacolnak velük,
ezért – idézzük Josephust – „nagy bánatot és viszontagságot
kellett elszenvedniük az ellenszegülő embereknek,
megkorbácsoltattak, darabokra tépettek, élve megfeszítettek,
asszonyokat akasztottak fel, akik az ő fiaikat körülmetélték,
mégpedig úgy, ahogy a király meghagyta, hogy az ő fiaikat,
mint egy keresztet a vállukra helyezték. Ha szentiratokat
találtak, megsemmisítették azokat. Éppolyan nyomorultul
elpusztultak mindnyájan, akik esetleg rejtegették, s akiknél
megtalálták őket” /Josephus: Zsidó Ókor 12,54/. Soha azelőtt
nem volt olyan kegyetlen és elszánt kísérlet a zsidó hit
kiirtására.
A Makkabeusok 2. könyvében van két híres történet,

amelyekre a Zsidókhoz írt levél szerzője kétségtelenül gondolt,
amikor felsorolta, hogy adott esetekben mi mindent voltak
kénytelenek eltűrni azok, akik ragaszkodtak hitükhöz.
Az első történet Eleázárról, egy éltes írástudóról szól

/2Makk 6, 18-31/, akinek megparancsolták, hogy egyék
sertéshúst. Hiába fenyegették a legiszonyatosabb büntetéssel az
esetre, ha vonakodik ezt megtenni. „Mi meg vagyunk
győződve – mondta Antiochusnak –, hogy az a törvény,
amelyet mi követünk, Isten törvénye. Semmilyen hatalom nem
tud olyan kényszerítő erejű lenni, mint a törvény iránti
engedelmesség… akkor sem, ha ti a szemeimet kitépitek, és az
én beleimet megégetitek” Nem engedelmeskedett a király
parancsának. Erre letépték ruháit, és megkorbácsolták, mialatt
egy mellette álló herold folyton ezt mondogatta:
„Engedelmeskedj a király parancsának!” Testét összetépték,
vér borította be, oldalain megnyílt sebek tátongtak. Amikor
összerogyott, egy zsoldos a hasába rúgott, hogy ismét
felemelkedjen. Végül maguk az őrök nem tudták tovább
eltitkolni, elleplezni meghatódottságukat és részvétüket.
Felajánlották neki hajlandóságukat arra, hogy hoznak neki
olyan húst, amely nem sertéshús, hogy azt egye meg, mintha az
sertéshús lenne. Eleázár ezt is visszautasította. „Ez rossz példa
lenne az ifjúság számára, ha mi nekik a mi képmutatásunk által
mentséget szolgáltatnánk a tisztátalan megevésére.” Legvégül
máglyára vetették és elégették őt. Haldokolva ezt mondotta
Eleázár: „A törvényért elszenvedtem a tűzhalál kínjait.”
Ez volt egyike azoknak a történeteknek, amelyekre a
Zsidókhoz írt levél szerzője célzott, amikor azoknak az
embereknek a szenvedéséről beszélt, akiknek az ő hitükért meg
kellett halniuk.
A második történetnél a hét testvérnek és az ő anyjuknak

mártírhaláláról van szó /2Makk 7/. Őket is ugyanazon döntés
elé állították, és őket is ugyanolyan borzalmas módon kínozták,
mint Eleázárt. Megkorbácsolták, megvesszőzték őket. Amikor
a legidősebb testvér ennek ellenére vonakodott a sertéshús-
evéstől, a király megparancsolta, hogy metsszék ki a nyelvét
kezeit és lábait vágják le baltával. Így megcsonkítva vitette őt a
tűzre és süttette meg az üstben. Ő azonban minden kínt kiállott,
és mindvégig hű maradt hitéhez. Őhozzá hasonló félelmetes
módú borzalmassággal kínozták meg mind a többi testvért is,
míg meg nem haltak.
Mind e szörnyű eseményekre kellett gondolnia a

Zsidókhoz írt levél szerzőjének. És mi is jól tennénk, ha nem
192
felejtenénk el ezeket. E férfiak hithűségének volt köszönhető
az, hogy a zsidó hit elkerülte a pusztulást. Mi lett volna Isten
tanácsvégzéséből, ha a zsidó hit megszűnt volna létezni?
Hogyan születhetett volna meg akkor Jézus? Történéelmileg
bizonyított dolog van, hogy mi ama gyilkos korszak
mártírjainak köszöhetjük a keresztyén hitet.
A helyzet mindinkább éleződött. Antiochus által

megbízott férfiak Nodin városában oltárt építettek, hogy a
város lakóit arra ösztönözzék áldozatot mutassanak be a görög
isteneknek. Antiochus küldöttei megpróbáltak egy bizonyos
Mattathiast rábeszélni, hogy járjon elől jó példával polgártársai
előtt, mivel ő előkelő és befolyásos férfiú volt. Mattathias
haragosan visszautasította kívánságukat. Ekkor egy másik
zsidó e férfiak kegyére és az ő élete megmentésére gondolván,
előre lépett, hogy áldozzon. Mattathias olyan féktelen haragra
lobbant, hogy kardot rántott, előreugrott, és nemcsak az ő
hitszegő honfitársát, hanem a király küldötteit is levágta. Ez
volt a felkelés kezdete. Mattathias az ő fiaival és más azonos
érzelműekkel a hegyekre vonult. Ismételten átcsendül a
Zsidókhoz írt levél szerzőjénél az emlékezés azokra a szavakra,
amelyekkel az ő életüket ott ábrázolják „Így menekültek ő és
az ő fiai a hegyre és elhagytak mindent, amijük a városban
volt.” /1Makk 2, 28/ „De Makkabeus Júdás kereket oldott
onnan kilenc mással a vadonba és a hegybe, és ott tartózkodott
mindazokkal, akik hozzá csatlakoztak” /2Makk 5, 27/.
„Némelyek a közeli barlangokban rejtőzködtek, hogy a
szombatot megtarthassák. De amikor itt felfedezték őket, nem
kerülhették el az elégetést.” /2Makk 6, 11/. „A vadonban és a
barlangokban éltek, ahogyan a vadállatok” /2Makk 10, 6/.
Végül a zsidók Makkabeus Júdás alatt visszanyerték
szabadságukat, a templomot megtisztították, és hitük ismét
felvirágzott.

A Zsidókhoz írt levél szerzője itt sem direkt módon említi
az eseményeket, hanem csak itt és ott belesző egy-egy
fordulatot, amely hallgatóinak figyelmét felkelti, hogy ez által
ők maguk is emlékezzenek ezekre az eseményekre. Az ő népük
történetére való emlékezés fel kellett, hogy ismertesse velük,
mily sokba került az a hit, amelynek vallásuk szabad
gyakorlását köszönhették.
A szakasz végén tesz a szerző még egy fontos

megállapítást. Mindezek az emberek meghaltak, anélkül, hogy
az isteni ígéretek végső beteljesülését, a Messiás eljövetelét
szintén megérték volna. Mintha Isten ezt azért rendelte volna,
hogy az ő dicsőségének és kijelentésének teljes ragyogása csak
akkor legyen nyilvánvalóvá, amikor mindnyájan együtt
örvendezhetnek azon. A Zsidókhoz írt levél szerzője ezt
mondja: „Lássátok! Isten dicsősége eljött! De ne felejtsétek el,
hogy ez mibe került, míg idáig eljutott! Ez azoknak a
férfiaknak a hitébe került, akik által nektek a hit megőriztetett.
Mi mást tehetnétek ti, mint azt, hogy ez örökséghez, e szent
hagyományhoz hűségesek maradjatok?”
Futás a célba – A keresztyének hitútja

12, 1-2
Ez a szakasz az Újtestamentum egészen nagy, mozgósító

helyei közé tartozik. A Zsidókhoz írt levél szerzője ebben egy
csaknem tökéletes áttekintést közöl arról, amit a keresztyén élet
jelent.
1. Nekünk, keresztyéneknek é l e t c é l u n k van. A

keresztyén élet állandó törekvés arra, amit Isten feladatként
adott számunkra. Nekünk, keresztyéneknek nem kell az élet
mellékútjain céltalanul kószálnunk, hanem az élet főútján lehet
a cél felé menetelnünk. Mi nem térünk vissza, mint a
194
kirándulók útjuk kiindulópontjához, hanem zarándokokként
állandóan úton vagyunk. Krisztus a mi célunk, hozzá kell
hasonlóvá lennünk fáradozásainkban. Minden egyes nap
estéjén meg kellene kérdeznünk magunktól: „Tovább jutottam-
e egy darabon a cél felé vezető úton?”
2. Mint keresztyének, i s t e n i i n s p i r á c i ó b a n é s
i h l e t é s b e n részesülünk, Elég csak arra a sok láthatatlan
tanúra gondolnunk, akik dupla szempontból is tanúk. Ők
személyesen tanították/ tanúsították hitvallásukat Krisztus
mellett. Most a mi tetteink Krisztus tanúi. Miként a nézők a
stadionban figyelemmel kísérik a futókat a versenypályán, úgy
néz le reánk azoknak a tanúknak a serege, akik a győzelmi
koszorút már megszerezték. Minden színész dupla odaadással
játszik, ha tudja, hogy a nézőtéren egy híres drámaíró ül, aki
figyeli őt. Minden sportoló dupla buzgósággal küzd, ha tudja,
hogy a nézők között van egy híres olimpiai bajnok. Rendkívül
fontos, hogy mi folyton a hithősökre tekintsünk, akik az ő
korukban a szenvedtek és meghaltak hitükért. Ki az, aki egy
ilyen fórumra tekintettel ne lenne kész a legvégső
erőfeszítésre?
3. Minden keresztyénnek le kell g y ő z n i e bizonyos

a k a d á l y o k a t , Mi, mint ahogy legyőzték a múlt nagy tetteit
végrehajtó hithősök, akiket szintén behálóozott a bűn. Aki a
teher alatt összetörik, soha nem viszi sokra. Ahogyan egyetlen
ember sem gondolna arra, hogy egy bútorszállító kocsi lim-
lommal tele rakva megmássza a Mont-Everestet, úgy kellene
könnyű csomaggal utaznia annak, aki messze akar jutni.
Életünk lényeges feladata az, hogy magunkat minden
haszontalan ballaszttól szabaddá tegyük. Lehetnek azok
éppúgy szokások, szórakozások vagy élvezetvágy, mint akár
olyan kapcsolatok is, amelyek ezen az úton akadályoznak
bennünket. Le kell ezeket vetnünk, ahogyan a futó ledobja
tréningruháját, melegítőjét, amikor rajthoz áll. Ami minket
visszatart, vagy akadályoz, mindazt „ejtenünk” kell. Ehhez
azonban szükségünk van Jézus Krisztus segítségére.
4. Egyek s e g í t ő e s z k ö z , a t ü r e l e m , mely minden

keresztyénnek rendelkezésére áll. A görögben erre használt szó
hypomoné, mely nem azt jelenti, hogy ölbe tegyük a kezünket,
és mindenben engednünk kell, ami ránk támad. Éppoly kevéssé
jelenti azt, hogy a fejünket le kell horgasztanunk, és a
dolgoknak rezignáltan szabad folyást kell engednünk. Ezzel a
szóval sokkal inkább arra a türelemre gondol a szerző, amely
az embert képessé teszi arra, hogy mindent legyőzzön és
felülmúljon. Sem fantáziálás, sem rajongás nem játszanak itt
szerepet, amelyek segítségével minden nehézségen túl
tehetnénk magunkat, mintha szárnyunk lenne. Sokkal inkább
arról a tartós, soha nem lankadó, sem elsietett, sem késlekedő
elszántságról van szó, amely semmi által nem hagyja magát
megzavarni és eltéríteni. Nem hagyja magát sem akadályok
által elriasztani, sem mindig újbóli halasztás által
elcsüggeszteni, a csalódások sem tudják bizalmát elrabolni.
Sem külső, sem belső ellenállások nem árthatnak neki. Aki e
megrendíthetetlen türelemmel rendelkezik, az soha nem adja
fel a cél előtt.
5. Minden egyes keresztyén életében van e l ő k é p :

Jézus Krisztus. Ő a kitűzött célért minden elhordozott. Hogy e
célt elérhesse, fel kellett adnia a menny dicsőségét, le kellett
mondania a földi győzelemről, és a kereszt útját kellett járnia.
A Zsidókhoz írt levél szerzője átható pillantás jegyében
mondja: és n e m v e t t e f i g y e l e m b e a g y a l á z a t o t .
Jézus finom érzésvilágú ember volt. Senkinek sem volt soha
érzékenyebb szíve, mint neki. A kereszthalál megalázó volt –
az emberi társadalom söpredéke, gonosztevők lettek ily módon
elítélve –Jézus mégis magára vette azt. A 16. századnak egy
szentje egyszer azt mondta, nekünk meg kellene „vetnünk a
világot, sajátmagunkat és a tényt, hogy megvettetünk /spernere
196
mundum, spernere te ipsum, spernere te sperni/”. Éppen úgy,
mint Jézusnak, nekünk is erőseknek kellene lennünk a
tűrésben.
6. Egyetlen keresztyénnek sem kell lemondania Jézus

Krisztus é l ő j e l e n l é t é r ő l . Ő nemcsak célja a mi
utunknak, hanem útitársunk is. Ő az, akihez megyünk, és
egyúttal az, aki velünk megy. A keresztyén élet csodája az,
hogy körülvéve mind a szentektől csak a cél dicsőségét tartjuk
szem előtt, és a mi oda vezető utunkon az kísér minket, aki a
célt már elérte, és vár reánk, hogy üdvözöljön bennünket.
Az összehasonlítási alap
12, 3-4
A Zsidókhoz írt levél szerzője itt két szemléletes

kifejezést használ, amikor c s ü g g e d é s r ő l é s l é l e k b e n
v a l ó e l a l é l á s r ó l b e s z é l . Ugyanezeket a görög
szavakat találjuk Arisztotelésznél, mint leírja azt, ahogyan a
futó lihegve a földre veti magát, miután átment a célon. A
szerző tehát itt egészen félreérthetetlenül ezt mondja: „Ne
adjátok fel túl gyorsan! Ne hagyjátok abba, mielőtt a célt
elérnétek! Ne rogyjatok össze, míg teendőtök van, míg a célhoz
eljuttok!” Hogy őket erre a legnyomatékosabban ösztönözze,
két érvet használ.
1. A keresztyén hitért vívott harc az ő esetükben még nem

volt halálos harc. A kifejezés: v é r i g e l l e n á l l n i , szó
szerint ugyanaz, amit a makkabeusok vezérei használtak,
amikor felszólították az ő seregüket a kivonulásra, és a
legvégsőkig, a halálig folytatandó, vívandó küzdelemre. A
Zsidókhoz írt levél szerzője e szavakkal: „Ti még vérig nem
álltatok ellen”, nem hibáztatni akarja barátait, hanem csak
megszégyeníteni. A korábbi időkre való emlékeztetéssel, amely
időkben, s amiket a hivő hősök elszenvedtek, arra buzdítja
olvasóit, hogy ők is megőrizzék a hitet a pusztulástól. Reméli,
hogy ennek nyomán nem lesznek képesek a közömbösségre,
vagy arra, hogy kitérjenek a konfliktusok elől.
2. Kéri őket, hogy amit nekik kell eltűrniük, hasonlítsák

össze azzal, amit Jézus elviselt. Jézus odaadta minden
dicsőségét, ő az emberi életnek minden korlátozottságát
magára vette, találkozott az emberek gyűlöletével, és végül a
kereszten kellett meghalnia. A Zsidókhoz írt levél szerzője
egészen egyértelműen azt mondja: „Amit nektek kell
kiállnotok, hogyan tudnátok ti azt azzal összehasonlítani, amit
Jézus elszenvedett? Jézus mindent odaadott érettetek, mit adtok
oda ti Őérette?”
E két versben nyomatékosan arra mutat rá a szerző, hogy
milyen értéket képvisel a keresztyén hit.
– Ez a szenteknek és mártíroknak az életébe került, és
annak az életébe, aki Isten Fia volt.
– Ilyen értékkel nem szabad könnyelműen bánni.
– Ilyen hagyományt nem szabad egyszerűen elrejteni.
– Ilyen örökséget nem szabad megcsonkítva, bemocskol-
va és megrontva adni tovább.
E két versből minden keresztyén felé ez a kívánalom

hangzik: „Bizonyuljatok méltónak arra az áldozatra, amelyet
Isten és az emberek hoztak érettetek.”
198
Isten fegyelme
12, 5-11
A szerző itt egy további indokot említ arra, amiért az
embereknek bánatot és szenvedést készségesen el kell
fogadniuk, ha ők ezek által meglátogattatnak. – Miután először
is inti őket, hogy ezeket azért kell elvállalniuk, mert az előző
korok hívő hősei is elviselték ezeket, és mivel az, amit nekik
kell eltűrniük, összehasonlítva Jézus Krisztus szenvedésével,
csak csekélység: most azt mondja, hogy nekünk azért kellene
elviselnünk szorongásokat és bajokat, mert ezek fenyítésként
küldettek számunkra Istentől. E nélkül ugyanis értéktelen az
élet. A szülök gondoskodnak gyermekeik fegyelmezéséről.
Nem a szeretet jele az, ha szülők mindent megengednek
gyermekeiknek, ez csupán azt mutatja, hogy nem éreznek
felelősséget gyermekeik neveléséért. A gyermekeknek addig
kell alávetniük magukat a szülői fegyelemnek, amíg képesek
nem lesznek magukra vállalni a felelősséget saját
cselekedeteikért. A szülőknek legjobb esetben bizonyos
döntőbírói hatalmuk van. Nekik köszönhetjük ezen kívül testi
létünket. Istennek viszont halhatatlan lelkünket köszönhetjük.
Mennyivel inkább kell tehát neki alá vetnünk magunkat, aki az
ő bölcsességében mindig a mi javunkat tartja szem előtt,
amelyet egyedül Ő ismer.
Kétségtelen, hogy e szakasz mindazok számára, akik ezt
olvasták, azért volt különösen jelentős, mert abban a korban a
p a t r i a p o t e s t a s , az atyai hatalom jól ismert gyakorlat
volt. A római jog szerint az atya korlátlan hatalommal
rendelkezett a család felett. Ezen semmit nem változtatott még
az sem, ha az atya fiai megházasodtak. Sőt, még az unokák
feletti hatalom is az övé lett. E hatalom a születés pillanatával
kezdődött. Az atya a gyermeket megtarthatta a házban, de ki is
tehette. Atyák az ő fiaikat megkötözhették,
megkorbácsolhatták, rabszolgaként eladhatták, sőt még a

halálbüntetést is végrehajthatták, vagy végrehatathatták rajtuk.
Bár szokásban volt az, hogy minden felnőtt férfi csa-
ládtag tanácsát kikérték, ha a családtagok valamelyikével
szemben nyomós intézkedést akartak hozni, de nem
kötelezhették az atyákat sem arra, hogy e tanácsban
megjelenjenek, sem arra, hogy e tanácsok hatására
engedményeket tegyenek. Később a közvélemény nem engedte
meg ugyan többé azt, hogy az atyák a halálbüntetést
foganatosítsák fiaikon, de azért még Augustus császár idejében
is előfordult ilyen eset. A római történetíró Sallustus tudósít az
ő Catilina összeesküvése című művében Catilina Kr.e. 63-ban
szőtt forradalmi terveiről. Férfiak egész sora, akik között Aulus
Fulvius, egy római szenátor fia is ott volt, csatlakozott Ca-
tilinához. Amikor az összeesküvést leleplezték, és őt
letartóztatták, saját apja ítélte őt halálra. A patria potestas
akadályozta, hogy a római fiak az ő atyjuk halála előtt
nagykorúak lehessenek. Még ha állami hivatalnoki életpályát
választottak is, magas tisztséget töltöttek is be, és mindenki
nagyra becsülte őket, továbbra is atyjuk közvetlen hatalma alatt
álltak. Ez a hatalom csak az atya halálával ért véget. Ha valaha
emberek tapasztalták, hogy mi az atyai hatalom, akkor a római
polgárok fiai igencsak tapasztalták. A Zsidókhoz írt levél
címzettjei nagyon jól tudták, mire gondolt a levél szerzője,
amikor arról beszélt, hogyan fenyítik a földi atyák az ő fiaikat.
A szerző nyomatékosan utal arra, hogy nekünk az élet

minden kényelmetlenségét, mint Isten fenyítését kell
szemlélnünk. Azok nekünk sem sérelmet, sem kárt nem
okozhatnak, a legmagasabb értelemben javunkra kell, hogy
szolgáljanak. Ezt igazolandó, idézi a szerző a Péld 3,11-12
verseit. Isten fenyítései a legkülönbözőbb szempontok alatt
szemlélhetők.
200
1. Fogadhatjuk a fenyítést t e l j e s m e g a d á s s a l , mint
a sztoikusok, akik hite szerint, semmi nem történik Isten
akarata nélkül. Ennél fogva nincs is más hátra, mint ezt az
akaratot elismerni. Az ellen védekezni nem jelent mást, mint
fejjel rohanni a falnak, és megkísérelni harcolni az
elkerülhetetlen ellen. Kétségtelenül egyfajta e l f o g a d á s r ó l
van itt szó, sőt talán mély belátásból fakadó elfogadásról, de
semmi esetre sem az atyai szeretet, hanem csak az atyai
hatalom elfogadásáról. Az ember Isten fenyítését nem
készségesen, hanem meggyőzöttként fogadja.
2. Fogadhatjuk a fenyítéseket úgy is, mint amelyeket

minél előbb háttérbe kell szorítanunk . Egy híres római
mondotta egyszer: „Semmi nem tartóztathatja fel életem
futását.” Egy ilyen beállítottságnak az felel meg, hogy minden
fenyítéket vad elszántsággal fogadjunk. De az illető abban csak
olyan sorscsapást lát, amelyen dacosan keresztül kell magát
küzdenie anélkül, hogy azért hálát érezne.
3. Fogadhatjuk Isten fenyítékeit csupa ö n s a j n á l a t t a l ,

amely végül ö s s z e t ö r é s h e z vezet. Vannak emberek, akik
azt a benyomást keltik, hogy ők az egyetlenek, akiknek az
életben nehézségeket kell elszenvedniük, és akiknek az élet
semmi mást nem adott, csak bánatot. Sőt még akkor is, csak
önmagukat gyászolják, amikor egy szeretett személyt a halál
által elveszítenek.
4. Fogadhatjuk a fenyítéseket úgy, mint b ü n t e t é s t ,

amelyek miatt h a r a g s z u n k . Ez különös: A rómaiak abban
az időben az ő nemzeti és személyes szerencsétlenségükben
folyvást csak az istenek bosszúját látták. A Krisztus utáni első
században írta egy költő: „Róma és az ő polgárai
szerencséseknek tarthatták volna magukat, ha az istenek
annyira törődnének az emberek jólétével, mint azzal, hogy
bosszút álljanak rajtuk.” Tacitus véleménye szerint a római nép
minden szerencsétlensége azt bizonyítja, hogy az istenek nem
arra gondolnak, hogy az embereket megoltalmazzák, hanem
arra, hogy őket megbüntessék. Ma is vannak olyan emberek,
akik Istent bosszúvágyó Istennek tartják. Ha velük, magukkal
vagy más valakivel, akit ők szeretnek, valami történik, tüstént
ezt kérdezik: „Mivel érdemeltem én ezt meg?” És a hangvétel,
amellyel ők ezt kérdezik, világosan mutatja, hogy ők az egészet
Isten szerfölött igazságtalan és meg nem érdemelt büntetésének
tartják. Sohasem gondolnának arra, hogy megkérdezzék:
– „Mire akar Isten engem ezzel tanítani,

– mire akar Isten engem ösztönözni,
– mi a célja Istennek e tapasztalattal számomra,
– miért engedi, hogy mindezeken keresztülmenjek?”
5. Van még egy utolsó viselkedésmód. Vannak emberek,

akik az élet nehéz dolgaiban is a S z e r e t ő A t y a
f e n y í t é s é t ismerik fel. A latin egyházi tanítótól,
Hieronymustól /347-419/ származik a következő paradoxon, de
mélységesen igaz tétel: „Az a legrosszabb harag az, ha Isten a
mi bűneink miatt nem haragszik többé reánk.” Azaz, nincs
rosszabb büntetés, mint az, hogy Isten az embereket, mint
taníthatatlanokat, gyógyíthatatlanokat és vakokat magukra
hagyja. Mint keresztyéneknek tudnunk kell, hogy minden, ami
velünk történik, Istentől, az Atyától jön, aki semmi értelmetlen
könnyet nem ontat velünk. Tudnunk kell, hogy mindennek, ami
velünk történik, van értelme, valamire irányul, minket mélyebb
felismerésre, nagyobb belátásra kell, hogy elsegítsen, jobb
emberekké kell, hogy tegyen. Aki állandóan arra gondol, hogy
Isten minket mindig csak szeretetből fenyít, és csak a mi
javunkat akarja ezzel, megszűnik sajnálkozni, haragudni,
lázadozni és siránkozni.
Kötelességek, célok és veszélyek

202
12, 12-17
Ebben a szakaszban a Zsidókhoz írt levél szerzője a

keresztyének mindennapi életére tereli a szót. Tudja jól, hogy
vannak idők, amikor az emberek mintegy sasszárnyon
felemelkednek, amikor fáradhatatlanul nagy célra törekszenek,
de éppolyan jól tudja azt is, hogy a szürke hétköznapok az
embereknek többnyire nehézségeket okoznak, mivel nehéz
meg nem gyengülni a naponkénti egyhangúságban. E
szakaszban a mindennapi élet és a vele járó harcok kérdéseit
tárgyaljuk.
1. Először emlékezteti a szerző az ő barátait az ő
kötelességeikre. Minden gyülekezetben, minden
keresztyén közösségben vannak gyengék, akik erősebben
vannak veszélyeztetve, mint mások, könnyebben letéríthetők
vagy elcsábíthatók a helyes úttól, és könnyebben feladják a
küzdelmet. Ilyen esetekben, akik erősebbek, mint ők,
kötelességük új kedvet és új erőt önteni beléjük. A lankadt
kezeket új tettekre kell serkenteniük és a fáradt, roggyant
lábakat támogatniuk. A lankadt kezekre a görög szöveg
ugyanazt a kifejezést használja, mint amellyel Izrael
gyermekeit is jellemzi, akik a pusztai vándorlás
viszontagságaitól visszariadtak, és inkább újra Egyiptom húsos
fazekaihoz akartak visszatérni.
A kétségbeesetteket bátorítani, és a gyengéket erősíteni a

legnagyobb emberi hőstettekhez tartozik. Aki másoknak
segíteni akar, annak egyengetnie kell számukra az utat. A
keresztyéneknek dupla kötelességük van: Isten és az
embertársak iránti. Nekünk tiszta szívet kell felajánlanunk
Istennek, és becsületes életet kell az emberek előtt folytatnunk.
Keresztyén kötelesség másoknak a helyes utat megmutatni,
miközben mindentől távol tartjuk, őket, amiben
megbotolhatnának. Istennek a szívünket, embertársainknak
szolgálatunkat és jó példánkat kell adnunk.
2. Aztán a Zsidókhoz írt levél szerzője ama célok felé
fordul, amelyeket egyetlen keresztyén sem veszíthet el szeme
elől.
a/ Mint keresztyéneknek, a b é k é r e kell törekednünk. A
békesség a zsidó gondolkozásmód szerint a legfőbb jó, és
nemcsak azt jelenti, hogy az ember mentes a gondtól és
fájdalomtól, hanem ezen túl még kétfélét.
Először is e fogalom mindent magába foglal, ami az

ember jólétéhez tartozik, illetve ezt szolgálja, mindazt, amiben
az igazi emberség kicsúcsosodik. A zsidóknál ez a jólét, ez a
legfőbb jó az Istennel szembeni alázatból állt. A
Példabeszédekben ez van: „Ne feledd el a törvényt, fiam,
hanem tartsd meg az én parancsolataimat, akkor soká élsz és
békességed lesz.” Minden keresztyén céljává kell lennie az
Isten iránti teljes engedelmességnek, mert ez a legfőbb
boldogság, és az élet legmélységesebb megelégedettsége. Ezt
jelenti ugyanis a b é k e s s é g .
Másodszor azt jelenti a békesség fogalma, hogy az

emberekkel való kapcsolatok éppúgy rendben vannak, mint az
Istennel való kapcsolat. Jelenti ez azt, hogy
– nincs bennünk gyűlöletet, és hogy
– felebarátainknak csak javára gondolunk.
Jelenti azt, hogy
– a szeretet, a megbocsátás és a szolgálat köteléke
kapcsolja egymáshoz az embereket.
A Zsidókhoz írt levél szerzője ezt mondja: „Próbáljatok

meg a Krisztussal való közösségből élni, akkor éltek úgy,
ahogyan a keresztyéneknek élniük kell.” Nekünk a békességre
kell törekednünk, amely azon alapul, hogy Isten akaratának
engedelmeskedünk, és ezzel kiábrázolódik az élet
tulajdonképpeni beteljesülése, mert ez az engedelmesség
204
képessé tesz minket arra, hogy embertársainkhoz való
viszonyunkat is helyreállítsuk.
Itt figyelemre kell méltatnunk azt, hogy ez a békesség az

a cél, amelyet k i k e l l h a r c o l n u n k Ezt nem egyszerűen
ajándékozza csupán a mi Istenünk, hanem azt akarja, hogy mi
vívjuk ki. Ez a mi fáradozásaink és a mi önfegyelmünk
eredménye, mely testi-lelki erőfeszítéseket követel tőlünk.
Isten nekünk ajándékozza ugyan az ő adományait, de nem
elajándékozza, hanem azt akarja, hogy mi szerezzük meg őket.
Isten adományai ugyanis csak úgy lesznek osztályrészünkké,
ha engedelmesek vagyunk az adományozó iránt.
b/ Mint keresztyéneknek törekednünk kell a

s z e n t s é g r e . A hagiaszmosz főnévnek ugyanaz a gyökere,
mint a hagiosz melléknévnek, amely rendszerint szentnek
fordíthatunk, és alapjelentése: más, e l k ü l ö n í t e t t . Aki
hagiosz, az ugyan a világban él, de bizonyos tekintetben
másnak kell lennie, mint amilyen a világ. Nem a világ mértékei
érvényesek számára, és viselkedésmódja sem felel meg a
világnak. Más ideáljai vannak, jutalma és az ő célja is
különbözik a világétól. Elsősorban nem arra törekszik, hogy az
emberekhez igazodjék, hanem az a célja, hogy Istenhez tudjon
igazodni. A hagiaszmosz, a s z e n t s é g , ahogyan egy angol
kommentátor ezt egyszer nagyon szépen kifejezte, „az
előkészület egy, Isten jelenlétében való életre”. E cél uralja és
határozza meg a keresztyén életet.
3. Ezután a Zsidókhoz írt levél szerzője áttér arra, hogy

rámutasson azokra a v e s z é l y e k r e , amelyek a keresztyén
életet fenyegetik.
a/ Ott van először is az a veszély, hogy Isten

k e g y e l m é t e l s z a l a s s z u k . A görög szöveg megfelelő

szava talán legjobban „elveszíteni az Isten k e g y e l m é n é l
m a r a d á s t ” fordulatával írható körül.
Egy régi görög kommentár ezt egy utazó sereg
állapotával világítja meg, amelynek tagjai időről időre
ellenőrzik, hogy mindnyájan együtt vannak-e, nem maradt-e el
valaki útközben, míg a többiek előre siettek.
Nagyon szemléletes szöveg található Mikeás prófétánál is
/4, 6/. Ott az van, hogy az Úr „összegyűjti a sántákat”, vagy
ahogyan egy modern angol fordításban olvassuk: „a
lemaradozókat összegyűjti”. Túlságosan könnyen megbotlunk,
visszamaradunk, hányódunk, ahelyett, hogy előre haladnánk, és
így elszalasztjuk, lekéssük Isten kegyelmét. Mennyi alkalmat
mulasztunk el! Isten az ő kegyelméből adja nekünk az
esélyeket, hogy magunkból és életünkből kialakítsuk azt, amire
az ő tanácsvégzéséből kiválasztott bennünket.
Állandóan résen kell tehát lennünk, hogy Isten kegyelmét
közönyösségből, érzéketlenségből, meggondolatlanságból rá
sem gondolva elvétsük.
b/ Ügyelnünk kell arra, hogy „nehogy esetleg egy keserű

gyökér felnövekedjék”, amint ez a Luther-Bibliában van. Ez a
kifejezés az 5Móz 29,17-ben arra szolgál, hogy jellemezze
azokat, akik idegen isteneket szolgálnak, és másokat erre
ösztönöznek. Vagyis, káros befolyást gyakorolnak arra a
közösségre, amelyben élnek. A Zsidókhoz írt levél szerzője óva
inti barátait az ilyen emberektől. Minden időben voltak
emberek, akiknek a keresztyén mértékek fölöslegesen
szigorúaknak és kicsinyeskedőknek tűntek; és mindig lesznek
emberek, akik nem akarják belátni, hogy miért nem szabad
nekik részesedni az ún. világi élvezetekben és sikerekben;
lesznek mindig emberek, akik készségesen elismerik a világ
mértékeit. A korai egyházban is így volt ez, amely egy parányi
szigetet képezett egy óriási pogány tenger közepette. Tagjai
mindnyájan legfeljebb egy generáció óta nem voltak pogányok,
és így szerfölött könnyen beleestek ismét a régi szokásokba. Ez
206
az intelem érvényes mindazokra, akik, mint keresztyének, nem
tudnak ellenállni idegen befolyásoknak és inkább a világ, mint
Isten mértékeiben hisznek. Óvó intelem ez a világ fertőzési
veszélyétől, amely a keresztyén közösséget időnként egészen
tudatosan fenyegeti, de amely olykor önkéntelenül is elterjed
benne.
c/ Mint keresztyéneknek, ügyelnünk kell arra, hogy ne

legyünk h i t s z e g ő k vagy i s t e n t e l e n e k . A görög eredeti
szövegben az istentelenre használt szó: bebélosz, szerfölött
érdekes. Ezzel jelölték a profán, világi talajt, ellentétben a
m e g s z e n t e l t talajjal. Az Ókorban csak a b e a v a t o t t a k
voltak birtokában olyan engedélynek, amely lehetővé tette,
hogy bemehessenek a különböző vallási közösségekbe. Az
a v a t a t l a n o k voltak a bebélosz, összehasonlítva a
k e g y e s e k k e l . Mint bebélosz-nak nevezték pl. Antiochus
Epihanest, aki arra törekedett, hogy a zsidó hitet kiirtsa.
Ugyanígy neveztek minden zsidót, aki hitszegő és Istenhez
hűtlen lett. Az angol magyarázó Westcott mondja
összefoglalóan, hogy itt olyan emberekről van szó, akik
számára semmi magasabb rendű nem létezik e világnál, akik
számára semmi sem szent, akik semmi isteni félelmet nem
ismertek az iránt, amit nem láttak. Aki Isten létéről sem nem
tud, sem nem érdeklődik felőle, istentelen életet folytat. Az
ilyen emberek az ő gondolkozásukban, céljaikban, örömeikben
és mértékeikben teljesen a földihez vannak kötve. Vigyáznunk
kell, hogy ne legyünk olyan emberekké, akiknek horizontja
nem ér túl e világon, mert akkor szükségszerűen elveszítjük
tisztaságunkat, becsületünket és méltóságunkat.
A Zsidókhoz írt levél szerzője idézi Ézsau példáját, és itt

két eseményt fog össze: 1Móz 25,29-34 és 27,1-39-et.
Az első történetben azt mondja el, ahogyan Ézsau
farkaséhesen hazatért a mezőről, és az ő elsőszülöttségi jogát

egy tál lencséért – amelyet Jákób éppen akkor készített –
eladta.
A második történetben arról értesülünk, ahogyan Jákób
Ézsaut az öreg és vak apjuk, Izsák előtt is ravaszul megfosztja
elsőszülöttségi jogától. Ugyanis Ézsaunak színleli magát, és
így az atyai áldást és az elsőszülöttségi jogot megszerzi, amely
kettőjük között az idősebb, Ézsaut illette volna. Csak amikor
Ézsau az áldást kérte, amelyet Jákób oly csalárd módon
megkaparintott, és ez az áldás neki nem lett osztályrészévé,
akkor emelte fel az ő szavát, és sírt /1Móz 27, 38/.
Ez esemény felszíne alatt láthatatlanul még lényegesen
több rejlik. A zsidó mondákban és a rabbik értékeléseiben
Ézsaut teljesen érzéki embernek ábrázolják, akinek a testi
szükségletei mindenek fölött valók voltak; aki csak a
pillanatnyi örömökre és szenvedélyekre gondolt, aki az ő
elsőszülöttségi jogát eladta, csakhogy megtömhesse a gyomrát.
Zsidó felfogás szerint Ézsau testi ember volt, olyan ember, aki
semmi mást nem ismert, mint földi élvezeteket. Minden ember,
aki ebben rá hasonlít, eladja elsőszülöttségi jogát. Aki
örökségét megveti, az örökkévalóságot veti meg.
A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja, hogy Ézsau

n e m t a l á l t t e r e t a v e z e k l é s h e z , ahogyan ez a
lutheri fordításban áll. A megfelelő görög szó, metanoia, szó
szerint é r z ü l e t v á l t o z á s t jelent. Ezért azt is mondhatnánk,
hogy Ézsaunak lehetetlen volt az ő érzületét megváltoztatni,
mert ő nem volt alapjában kizárva Isten megbocsátásából. Az
ügy egészen világos. Arról a kemény tényről van szó, hogy
bizonyos döntések nem érvényteleníthetők, és hogy Isten
minket bizonyos következményektől nem óvhat meg. Egy
egyszerű példa erre: Egy leány, aki az ő ártatlanságát, az ő
szüzességét egyszer elvesztette, soha nem tudja azt
visszaszerezni. Az egyszer megtörtént döntés nem tehető többé
meg nem történtté. Isten meg tud, és meg akar nekünk
bocsátani, de ő az órát nem forgathatja vissza, és a történteket
208
azok következményeivel együtt nem teheti meg nem történtté.
Folyton gondolnunk kell arra, hogy van az életnek egy
bizonyos végérvényessége. Ha mi is, mint Ézsau a világ mellett
döntünk, ha az érzéki, testi élvezetek mindenek fölött valók
számunkra, ha az ideig való örömöket többre becsüljük az örök
örömöknél, Isten még meg tudhat és meg akarhat bocsátani, de
az egyszer megtörténteket nem tudja érvényteleníteni.
Bizonyos tekintetben hajlamainkat nem tudjuk megváltoztatni.
Az a vágy, hogy megváltoztassuk, ezekben az esetekben túl
későn jön. A megtörténtekbe bele kell törődnünk.
A régi borzalma és az új dicsősége

12, 18-24
Ebben a szakaszban az újat a régivel hasonlítja össze a

szerző, a Sínai hegyi törvényszövetséget a Jézussal, mint
közbenjáróval adatott új szövetséggel. A fejezet 21. verséig a
Sínai hegyi esemény visszhangja cseng. Az 5Móz 4,11-12-ben
van leírva, ahogyan az akkor volt: „És előjárulátok és
megállatok a hegy alatt; a hegy pedig tűzben ég vala mind az
ég közepéig, mindamellett sötétség, köd és homályosság vala.
És szóla az Úr néktek a tűz közepéből. A szavak hangját ti is
hallottátok, de csak a hangot, alakot azonban nem láttatok.” A
2Móz 19, 12-13-ban a hódolatot parancsoló, fenséges hegynek
a megközelíthetetlenségéről van szó. Az 5Móz 5, 23-27-ben azt
olvassuk, hogy az emberek annyira féltek Isten hangjától, hogy
kérték Mózest, ő menjen helyettük és közölje velük, amit Isten
mond. „Ha még tovább halljuk az Úrnak, a mi Istenünknek
szavát, meghalunk.” Az 5Móz 9, 19-ben pedig arról olvasunk,
hogy Mózes is félt Isten haragjától és búsulásától. Ezeket a
szavakat a Zsidókhoz írt levél szerzője átviszi egy másik
szituációra, arra a pillanatra, amikor Mózes a törvényt kapta.
Noha Mózes ezeket – az eredeti tudósítás szerint – akkor
mondta, amikor a hegyről lejött, és látta, hogy Izrael népe az
aranyborjút imádta. E szakaszban minden kifejezés a 21. versig
a törvényszövetségre emlékeztet, amely a Sínai hegyen
köttetett. Mindazt, ami akkor történt, itt összefoglalja a szerző,
hogy annak a pillanatnak hódolatot parancsoló hatalmát
felidézze.
Itt három dolog kap egészen különleges hangsúlyt.
1/ Isten m a g a s z t o s m é l t ó s á g a . Isten lenyűgöző

hatalma annyira hangsúlyos, hogy e mellett nem marad hely a
szeretet számára.
2/ Éppen ilyen nyomatékos hangsúly esik Isten t e l j e s
m e g k ö z e l í t h e t e t l e n s é g é r e . Az Istenhez vezető út
zárva van, és aki megkísérli, hogy hozzá közelítsen, annak meg
kell halnia.
3/ Az i s z o n y a t o s f é l e l e m Istentől kap hangsúlyt.
Itt nincs más, mint azoknak az embereknek a félelme és
rettegése, akik borzonganak Isten látásától, sőt hatalmától is.
A 22. verssel kezdődik annak ismertetése, amit az

emberek a régi szövetség és a törvény szerint kellett, hogy
várjanak. Ez nem egyéb, mint Isten magányos méltósága, aki
teljesen elkülönül az emberektől, aki előtt az emberek csak
alázattal borulhatnak le. Másként van ez az új szövetség, az
Istenhez való új viszony esetében.
A Zsidókhoz írt levél szerzője felsorolja azokat a

dicsőséges dolgokat, amelyekhez a keresztyének
hozzájuthatnak.
1. Az új Jeruzsálem, a mennyei Jeruzsálem várja őket,

egy új teremtés. A világ minden változékonyságával,
félelmével, titkaival és meghasonlási lehetőségeivel elmúlt. A
keresztyének újonnan teremtett, megújított emberek.
210
2. Az angyalok várják a keresztyéneket az ő örömteli
gyülekezetükhöz, amelyet a szerző a görög eredeti szövegben
panégyrisz-nak nevez. Így nevezték a görögök az istenek
tiszteletére tartott népünnepélyeket, azt az ünnepnapot, amelyet
mindnyájan vidáman ültek.
3. Ott várják a keresztyéneket a választottak. A

Zsidókhoz írt levél szerzője ebben az összefüggésben az
e l s ő s z ü l ö t t e k r ő l beszél, azokról, akiket hagyományos
módon megillet az örökség és minden elismerés. Beszél
azokról, akiknek nevei Istennél fel vannak jegyezve, úgy,
ahogyan az a régi időkben szokás volt, hogy királyok a
hozzájuk hű férfiak nevét tartalmazó listákat vezettek.
Mindazok, akik Istent tisztelik, és az ő hűséges polgárai közé
tartoznak, várnak az ezután érkező keresztyénekre.
4. Isten, a Bíró várja a keresztyéneket. De minden

keresztyéni öröm mellett meg kell maradnia az Isten előtti
alázatosságnak. A Zsidókhoz írt levél szerzője soha nem felejti
el, hogy minden keresztyénnek Isten vizsgáló tekintete elé kell
állnia. Isten az Újtestamentumban sehol, csak utalásképpen
sem lesz szentimentális alakká.
5. A keresztyéneket várják a tökéletes igazak lelkei. Ők is

hozzájuk tartoznak ezután, azokhoz, akiknek hitét Isten
jóváhagyta és igazolta.
6. Végül a szerző lerögzíti még, hogy ez új szövetség

Jézusnak köszönhető, aki által az Istennel való új viszony
egyáltalán lehetővé vált. Jézus vette el az embereknek a Sínai
hegyen kötött szövetséggel kapcsolatos Isten előtti félelmét.
Jézus, a tökéletes Főpap és a tökéletes áldozat által lett a
megközelíthetetlen megközelíthetővé, vétetett el az emberek
Istentől való félelme. Hogy ez lehetségessé váljék, Jézusnak
meg kellett halnia. Ezért helyezi oda a szerző a bekezdés
végére az Ábel és a Jézus vére közötti furcsa hasonlatot.
Amikor Jézus megfeszíttetett, az Ő vére nem bosszúért kiáltott,
hanem megnyitotta az utat az embereknek az Istennel
lehetséges megbékélésre. Jézus élete, halála és áldozata által az
emberek Isten barátaivá lettek.
Egykor az emberek a törvény előtti félelemben éltek,

Isten és közöttük áthidalhatatlan távolság és borzongató
félelem uralkodott. Jézus, aki mint ember élt és meghalt, az
Istentől való távoliságot megszüntette, és megnyitotta az utat
Istenhez, amely az emberek számára egykor tiltva volt.
A nagyobb kötelezettség
12, 25-29
E szakaszt a szerző egy összehasonlítással kezdi, amely

egyúttal intelmet tartalmaz. Mózes tette ismertté Isten akaratát
e földön. Az itt használt ige /khrématidzein/ azt jelenti, hogy
Mózes csak az volt, aki Isten kijelentéseit k ö z v e t í t e t t e .
Csak szócsöve volt Istennek. Mégsem menekült meg a
büntetéstől és ítélettől senki, aki áthágta azokat a
parancsolatokat, amelyeket Mózes az embereknek közvetített.
Amit Jézus tett, az a lalein igével van kifejezve, és azt jelenti,
hogy Isten és Ő közötte közvetlen b e s z é l g e t é s folyt.
Jézus nemcsak az a közvetítő volt, aki továbbította azt, amit
Isten hangja hozzá szólott, hanem Ő m a g a v o l t Isten
hangja. Ő nem földi közvetítő volt, hanem belőle az ég szólt
egészen közvetlenül. Ha pedig ez így van, mennyivel inkább a
büntetés és ítélet lesz osztályrésze annak, aki vonakodik Őreá
hallgatni! Ha az emberek már azzal rászolgáltak az ítéletre,
hogy a törvény fogyatékos üzenetét megvetették, mennyivel
inkább megérdemlik az ítéletet, ha az evangélium tökéletes
üzenetét megvetik. Mivel Isten az evangéliumban tökéletesen
212
kijelenti magát, mivel Isten ezzel olyan módon szólt az
emberekhez, ahogyan soha azelőtt és soha többé, mindenki, aki
az evangéliumot hallja, duplán félelmetes felelősséget hordoz.
Mindazoknak, akik csak a régi törvényt ismerték, nem volt
esélyük a teljes igazság megismerésére, de aki az új
evangéliumot meghallja, annak egészen megnyilvánul Isten
valósága. És ezért az ítélet súlyosabb lesz számunkra, ha mi
Istennek e tökéletes kijelentését nem méltatjuk figyelemre.
Ehhez csatlakoztatva fejez ki a szerző még egy másik

gondolatot. Amikor az emberek a törvényt kapták, a föld
megrázatott /2Móz 19,18; Zsolt 114,7; 68,9; 77,19/. Továbbá
idézi a Zsidókhoz írt levél szerzője az Agg 2, 6-ot. A szerző
abban annak az időnek a meghirdetését, bejelentését látja,
amelyben ez a föld elmúlik és egy új korszak lép színre. Akkor
mindaz, ami nem szilárd, megrendül és megsemmisül, csak a
rendíthetetlen nem múlik el. Ehhez tartozik első helyen a mi
Istenhez fűződő kapcsolatunk. Ha minden elmúlik is, és a föld
összetörik is, ha az élet, amelyet ismerünk, megszűnik, a
keresztyéneknek Istennel való kapcsolatában nem lesz semmi
változás. Ez nem rendülhet meg. Ha minden más az örök
megsemmisülésnek esik az áldozatául, ez a kapcsolat örökké
rendíthetetlen marad.
E körülmények között el vagyunk kötelezve, hogy Isten

iránt alázattal viselkedjünk, neki félelemmel szolgáljunk, mert
semmi nem zavarhatja meg a mi viszonyunkat Istennel, akinek
üdvünket köszönhetjük, még az sem, ha a világ elmúlik. A
Zsidókhoz írt levél szerzője ezért zárja ama fenyegető idézetek
egyikével, amelyeket ő, mint villámot olvasói felé röpített.
Idézi az 5Móz 4, 24-et. Ott azt mondja Mózes, hogy az
embereknek az Istennel kötött szövetséget megtörni, és
bálványtiszteletet gyakorolni, képeket imádni soha nem szabad.
Isten ugyanis féltékeny Isten, egyedül őt illeti az imádat, hogy
megemésztő tűzként el ne ragadja a bálványimádókat. Mintha
ezt mondaná a szerző: „Választanotok kell. Ha Istenhez
rendíthetetlenül hűek maradtok, a ti vele való kapcsolatotok
akkor is rendíthetetlen lesz, ha a föld elmúlik. Ha Istent
eláruljátok, akkor az az Isten, aki a ti menedéketek lett volna,
megemésztő tűzzé lesz, aki előtt nem lesz mentségetek.” Az
egy keserű, de örökérvényű igazság, hogy mindent elnyer, aki
hűséges marad Istenhez, és mindent elveszít, aki hűtlenné lesz
Isten iránt. Az idő és az örökkévalóság tekintetében semmi sem
fontosabb, mint a hűség Istenhez.
A keresztyén élet ismertető jelei – Utolsó intelmek
13, 1-6
A szerző lassankint a levél végéhez közeledik, és most

gyakorlati kérdésekkel foglalkozik. Ő itt a keresztyén élet öt
fontos ismertető jelét emeli ki.
1. A t e s t v é r i s z e r e t e t , amely időnként az
ősegyházban a külső körülmények által veszélyeztetve volt.
Már az a tény, hogy a keresztyének az ő hitüket oly komolyan
vették, bizonyos fokig veszélyt jelentett. Minden gyülekezet,
amely kívülről fenyegetve volt, de amely komolyan vette az ő
ügyét, duplán veszélyeztetett volt.
Az első veszély az, hogy a gyülekezet ki van téve az
eretneküldözésnek, mivel az emberek abban a törekvésben,
hogy a hitet tisztán megőrizzék, hajlamosak arra, hogy minden
heretikust felkutassanak és kiirtsanak, és éppúgy mindazokat
is, akik a hitet elvesztették.
A második veszély a szigorú és irgalmatlan bánásmód
azokkal az emberekkel, akiknek a hitereje kudarcot vallott. Az
a szükségszerűség, hogy egy pogány és ellenséges
környezetben rendíthetetlen hithűséget bizonyítsanak, oda
214
vezet, hogy a legszigorúbban bánjanak mindazokkal, akiknek a
kritikus időkben nem volt bátorságuk hitükért síkra szállni.
Nagydolog a hitet tisztán megőrizni. De ha e törekvésünkben,
túlságosan kritikusok, szigorúak és irgalmatlanok vagyunk
embertársainkkal szemben, mindenütt vétket keresve, és
azonnal készek vagyunk kárhoztató ítéletet hozni ellenük,
akkor ezzel nem testvéri szeretetet tanúsítunk, hanem olyan
szituációt okozunk, amely rosszabb, mint az, amelyet elkerülni
törekedtünk. Mindig össze kell hangolnunk két dolgot
egymással: a becsületes hitkomolyságot és a jóságot azok iránt,
akik eltévelyedtek.
2. Második ismertető jegye a keresztyén életnek a

v e n d é g b a r á t s á g , amelyre az Ókorban nagyobb hangsúlyt
helyeztek, mint ma. A zsidóknál volt egy szólásmondás, amely
így hangzott: „Hat dolog van, amelyeknek gyümölcseit az
ember e világban élvezi, és amelyek által az ő kürtje a jövendő
üdv világában fel fog harsanni.” A lista így kezdődik:
„Vendégbarátság az idegenekkel szemben és a betegek
meglátogatása.” – Zeust a görögöknél főleg Xeniosznak hívják,
azaz Zeus az idegenek istene. Az utazók és a jövevények a
legfőbb isten oltalma alatt álltak. A vendégbarátság az Ókorban
a vallásnak egy el nem vonatkoztatható alkatrészét képezte.
Annak a kornak a vendégfogadói piszkosak, rendkívül
költségesek és rosszhírűek voltak. Az a vendégbarátság, amely
csak fizetés ellenében történt, a görögök számára gyűlöletes
volt. Vendégfogadót fenntartani, természetellenesnek
számított.
Arisztophanesz /született Kr.e. 445 körül/ „A békák”
című komédiájában azt kérdezi Dionyszesz Heraklesztől, hogy
miként találhatnának szállást, hogy vajon ő tudja-e, hol van a
legkevesebb bolha.
Plató beszél a Törvények-ben egy vendéglősről, aki
utazókat tartott fogva váltságdíj ellenében.

Nem jelentőség nélküli, amit Josephus mond, hogy a
parázna Ráháb, aki Józsué kémeit Jerikóban befogadta,
vendéglőt tartott fenn.
A görög filozófus Theophrasztosz /Kr.e. 372-287/
Kharakterek című művében arról ír, hogy meggondolatlan
emberek könnyelműségükben képesek fogadót vagy
bordélyházat üzemeltetni. Az ő számára a két foglalkozás
ugyanazon a fokon állt.
A vendégbarátságokat az ókorban rendkívül gondosan
ápolták. Voltak olyan családok, amelyek hosszú időszakokra
szólóan megállapodtak abban, hogy szükség esetén egymásnak
mindenkor szállást biztosítanak. Ilyen vendégbarátság a
keresztyének között még sokkal inkább szükséges volt, mert a
rabszolgáknak egyáltalán nem volt saját otthonuk, a
prédikátorok és a próféták állandóan úton voltak. A
mindennapi üzleti ügyintézés folytán is úton kellett lenniük a
keresztyéneknek. A nyilvános fogadók tilosak voltak a
kötelező költségek miatt éppúgy, mint a légkör miatt, amely ott
uralkodott. Sok keresztyénnek kellett akkor, másoktól
elszigetelve, magányosan harcolnia.
A keresztyénségnek, éppúgy, mint az ókorban, ma is a
nyitott ajtó vallásának kell lennie. A Zsidókhoz írt levél
szerzője azt mondja, hogy némelyek azáltal, hogy
jövevényeket fogadtak be, tudtukon kívül angyalokat láttak
vendégül. Gondol itt Ábrahámra és Sárára, akikhez azért jött az
angyal, hogy hírül adja nekik egy fiú születését /1Móz 16,1kk/.
De gondolhatunk Manoahra is, akivel szintén a vendégül látott
angyal közölte, hogy fia lesz /Bír 13, 3kk/.
3. Együtt é r z é s a s z e n v e d ő k k e l . Itt mutatkozik

be előttünk a korai idő keresztyén egyháza legszebb oldaláról.
Gyakran előfordult, hogy keresztyének börtönbe kerültek,
akkor is, ha semmi rosszat nem követtek el. Részint hitükért,
részint azért is, mivel eladósodtak. A keresztyének ugyanis
általában szegények voltak. Olykor rablók és útonállók is fogva
216
tartották őket. A keresztyén gyülekezetek mindig kiálltak az
ilyenekért.
A latin egyházi író, Tertullianus /meghalt 225 körül/
Apologiajában ezt olvassuk: „Ha valakinek csak azért kell a
bányában dolgoznia egy szigetre száműzve, vagy börtönbe
kerülnie, mert hűségesen ragaszkodott Isten egyházához, akkor
ő az ő hívő testvéreinek gondozottja lesz.”
A pogány szónok, Arisztidesz ezt mondja a
keresztyénekről: „Mihelyt megtudják, hogy valaki közülük
börtönben van, vagy más módon a Krisztus nevéért szenvedni
kényszerül, közösen járulnak hozzá az ő támogatásához, és ha
lehetséges, az ő kiszabadításához.”
A görög egyházi írónak, Origenesnek /meghalt 253/54
körül/ az ifjúkorával kapcsolatos értesülésünk: „Ő a szent
mártíroknak nemcsak az ő fogságuk alatt és a törvényszék előtt
állt az oldalukra, hanem bátran elkísérte őket az ő
kivégzésükhöz vezető úton is.”
Ha keresztyéneket arra ítéltek, hogy bányában

dolgozzanak, az körülbelül ugyanazt jelentette, mintha ma
valakit Szibériába vagy az Ördög-szigetre száműznének. Az
Apostoli Konstituciók-ban a görög egyháznak egy egyházjogi
gyűjteményében, amely a 4. század végén keletkezett, ez áll:
„Arról, akit Krisztusért az istentelenek a bányába küldenek,
nem szabad elfelejtkezni. Küldjetek neki valamit a ti
fáradtsággal és verejtékkel szerzett jövedelmetekből, hogy így
a Krisztus harcosát támogassátok, és megjutalmazzátok.”
A keresztyének felkeresték az ő testvéreiket a vadonban
is. Így alakult a phaenói aknákban egy kis keresztyén
gyülekezet.
Olykor a keresztyéneket a rablók és útonállók kezéből is
ki kellett váltani. Erre vonatkozik az Apostoli Konstituciókban
ez: „Minden pénzből, ami nektek becsületes munkából
befolyik, megfelelő részt oda kell szánnotok a szentek
kiszabadítására. Ily módon járuljatok hozzá azoknak a
rabszolgáknak és foglyoknak a kiszabadításához, akiket
gyalázatosan megbecstelenítettek vagy a zsarnokok elítéltek.”
Amikor numídiai rablók elrabolták a karthagói
keresztyéneket, a karthagói gyülekezet tagjai váltságdíjként
óriási összeget teremtettek elő, hogy az ő hittestvéreiket
kiváltsák. Sőt néha a keresztyének saját magukat adták el
rabszolgákul, hogy a vételárral, amelyet így kaptak, az ő
barátaikat kiválthassák. Igen, sőt a keresztyének készek voltak
megvesztegető pénzek előteremtésére, hogy barátaikhoz a
börtönbe bejussanak. Az ő segítségükért, amelyben az ő fogoly
hívő testvéreiket részesítették, olyan híresek lettek, hogy
Licinius császár a 4. század elején új törvényt adott ki,
amelynek értelmében a börtönben az éhséget szenvedők iránt
élelemmel barátságot nem tanúsíthatott, és akkor sem
mutathatott irgalmat senki, ha a foglyok az éhségtől meghaltak.
Akit ennél tetten értek, arra ugyanazon büntetést szabták ki,
mint azokra, akiken ő segíteni próbálkozott.
E példák Harnack „A keresztyénség missziója és
terjedése az első három évszázadban” című könyvéből valók,
és tetszés szerint folytathatók. Abban az időben egyetlen
keresztyénről sem feledkeztek meg hívő testvérei az ő
nyomorúságában.
4. A tisztaság. Mindenekelőtt tiszteletben kell tartania az

embereknek a házasságot. Ezen a következő különbözőségeket
lehet érteni.
a/ Voltak aszkéták, akik a házasságot kifejezetten
megvetették. Némelyek odáig mentek, hogy férfiatlanították
magukat, hogy biztosítva legyen szűznek maradásuk,
önmegtartóztatásuk. Eszerint járt el pl. Origenész. A pogány
orvos, Galen megerősítette, hogy voltak keresztyének, „férfiak
és nők, akik egész életükön át minden nemi érintkezéstől
megtartóztatták magukat”. Ez aszkétákkal ellentétben a
Zsidókhoz írt levél szerzője hangsúlyozza, hogy tiszteletben
tartani és nem megvetni kell a házasságot.
218
b/ Voltak emberek, akik hajlamosak voltak arra, hogy
újra az erkölcstelenségnek essenek áldozatául. Akár úgy, hogy
házasságtörő életmódot űztek, akár úgy, hogy természetellenes
szenvedélyeknek hódoltak. Maguk a pogányok ismerték el,
hogy a keresztyének másként étek, mint ők.
Így hangzik ez a görög orvosnál, Galennél azon a helyen,
amelyet már előbb idéztünk: „Ők azokhoz tartoznak, akik az
önuralomnak olyan fokát érték el, hogy semmi módon nem
maradnak le a filozófusokkal szemben.”
Plinius, Bithynia helytartója arról értesítette Trajánus
császárt, hogy miután ő a keresztyéneket vallatóra fogta azzal a
céllal, hogy terhelőanyagot gyűjtsön ellenük, kénytelen kivétel
nélkül azt tanúsítani róluk, hogy összejöveteleiknél az Úr
napján „eskü által nem holmi házasságtörő dolgokra kötelezik
magukat, hanem arra, hogy a tolvajlástól, a házasságtöréstől, a
szószegéstől tartózkodnak, és nem tagadják meg, hogy kauciót
visszafizessenek, ha ezt igényelnék tőlük.”
5. A m e g e l é g e d e t t s é g . A keresztyéneknek
szabadoknak kell lenniük a pénzsóvárgástól, és meg kell
elégedniük azzal, amijük van, mert hiszen ők az élő Isten
tulajdonai. A Zsidókhoz írt levél szerzője idéz két csodálatos
helyet az Ótestamentumból, a Józs 1, 5-öt és a Zsolt 118, 6-ot,
mely szerint senki, aki Isten tulajdona, nem szűkölködik, mert
Isten az ő segítségével mindig vele van. Semmi, amit emberek
adhatnak nekünk, nem lehet nagyobb, mint az a segítség,
amelyet Isten nyújt nekünk.
A vezetők és a Vezető
13, 7-8

E szakasz tárgyalja azt, hogy miben áll az igazi emberi
vezető.
1. Aki az ő gyülekezetét helyes módon irányítja, Krisztust
prédikálja, és az embereket Őhozzá vezeti. Nem magára
irányítja a figyelmet, hanem Jézus Krisztus alakjára. Egy
tanuló, aki elhatározta, hogy lelkipásztor lesz, arra a kérdésre,
hogy miként jutott erre az elhatározásra, azt válaszolta, hogy
egy, az iskolai kápolnában hallott prédikáció eredményezte
nála ezt az elhatározást. Arra a kérdésre viszont, hogy mi volt a
neve annak a pásztornak, akinek prédikációja őt oly nagyon
befolyásolta, nem tudott válaszolni. Csak azt tudta, hogy a
lelkész megmutatta neki a Jézushoz vezető utat. Minden
pásztor kötelessége tehát magát háttérbe állítani, és az emberek
figyelmét Jézus Krisztusra irányítani.
2. Annak, aki az ő gyülekezetét helyes módon irányítja, a

hitből kell élnie. Ezt azáltal éri el, hogy Jézus tényleg beszél az
emberekhez. Valaki egyszer ezt mondta: „Az az ember lehet
valóban kegyes, akiben Krisztus él.” A prédikátor feladata
felmutatni az emberek előtt azt, ahogyan Krisztus élt és
munkálkodott. Az emberek kevésbé helyeznek súlyt arra, amit
valaki nekik mond, mint annak a személyére, aki hozzájuk
beszél. Nem szavak, hanem életünk által kell bizonyítani, hogy
hiszünk.
Ezután fordul a Zsidókhoz írt levél szerzője egy másik

fontos gondolathoz. Az a dolgok természetéből adódik, hogy
földi vezetők jönnek és mennek. Ha idejük lejár, eltűnnek a
láthatárról. Mihelyt az ő szerepüket az életben lejátszották,
lezárul a függöny előttük. Ezzel szemben Jézus Krisztus
tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Őt illeti mindenkorra az
elsőség, az ő vezető állása örökké érvényes. Minden földi
vezetés titka abban van, hogy emberek, akik Krisztustól
engedik magukat vezetni, másokat is helyes módon
vezethetnek. Azok a férfiak, akik gyülekezeteket alapítottak, és
220
másokat a helyes útra vezettek, minden korban Krisztustól, az
örök Változhatatlantól engedték vezettetni magukat. Jézus, aki
egykor Galileában élt, ma is olyan hatalmas, amilyen ősidők
óta. Ő készít a gonosznak véget, és a bűnösöket szereti. És
miként Ő akkor tizenkét tanítványt kiválasztott, akiknek nála
kellett maradniuk, és akiket aztán kiküldött, úgy keresi még ma
is az olyan embereket, akik másokat Őhozzá vezetnek, és Őt e
másokhoz.
A hamis és az igazi áldozat

13, 9-16
Ezt a szakaszt egész mélységében talán soha nem tudjuk

kimeríteni. Nyilván voltak tévtanítók abban a gyülekezetben,
amelyhez e levél íródott. Ezekkel a szerző közelebbről nem
foglalkozik, mert azok általánosan ismertek voltak, sőt
néhányan már áldozatul is estek, vagy veszélyeztetve voltak.
Ezen a ponton csupán azokra a célzásokra vagyunk utalva,
amelyekből az alábbi következtetések vonhatók le.
Kezdjük a Zsidókhoz írt levél szerzőjének azzal a

meggyőződésével, hogy az evésnek és ivásnak a legcsekélyebb
köze sincs a lelki erőnléthez. Mivel ő ezt kifejezi, kellett, hogy
legyenek a gyülekezetben, amelyhez e levél szólt, olyanok,
akik az étkezési előírásoknak túlságosan nagy jelentőséget
tulajdonítottak. Ennek különféle oka lehetett.
1. A zsidók étkezési előírásairól a 3Móz 12-ben van

részletesen szó. Tudjuk, hogy a zsidók nem ettek sertéshúst, és
azt hitték, hogy ezzel Istennek szolgálnak, és neki tetszenek
azzal, ha bizonyos ételeket ettek, és bizonyos ételeket kerültek.
Lehettek a gyülekezetben olyan keresztyének, akik
lemondottak a keresztyén szabadságukról és ismét a zsidó

étkezési előírásokhoz akartak alkalmazkodni, mert azt hitték,
hogy ez által az ő lelki erejük még inkább megszilárdulhat.
2. A görögöknél is voltak egészen határozott étkezési

elképzelések. Az ő követőik közé tartozott egykor Pythagorasz
is, aki a lélekvándorlásban hitt. Azt hitte, hogy az ember
lelkének addig kell egyik testből a másikba vándorolnia, míg
végül megváltásra juthat. A megváltás imádkozás, meditáció,
fegyelem és aszkézis által felgyorsítható. Ebből kifolyólag
voltak a pythagoreusok vegetáriánusok, és nem ettek húst.
Egészen hasonló volt a helyzet az ún. gnosztikusoknál,
akik azt hitték, hogy minden anyagi dolog teljesen gonosz és az
embereknek ezért egészen a lélekre kell koncentrálniuk, amely
teljesen jó. Azt hitték, hogy a test valamiféle gonosz, és hogy
az embereknek az ő testüket a legszigorúbban fegyelmezniük
kell. Táplálék-felvételüket az elengedhetetlen minimumra
korlátozták, és éppígy tartózkodtak a testi élvezetektől is.
Voltak görögök, akik azt hitték, hogy az által, amit eszek, vagy
nem eszek, az ő szellemük erősödhet, és az ő lelkük a
megváltásban részesülhet.
3. A fennforgó esetben e két lehetőség egyike sem

bizonyult teljesen helyesnek. Az evésnek és ivásnak, amelyről
e szakaszban szó van, valami köze mégis van Krisztus testéhez.
A Zsidókhoz írt levél szerzője itt azokhoz az előírásokhoz nyúl
vissza, amelyek a nagy engesztelési napra vonatkoznak.
Ez előírások szerint annak a bikának a tetemét, amely a

főpap bűneiért áldoztatott fel engesztelőáldozat gyanánt, és
annak a baknak a tetemét, amely, mint a többi ember bűneiért
mutattatott be, mint engesztelő áldozat, a táboron kívüli helyen
teljesen elégették /3Móz 16, 27/. Ezért volt az engesztelő
áldozat fontos a Zsidókhoz írt levél szerzőjének. Ezzel akarta
az ő barátai előtt világossá tenni, hogy mindazok, akik jelen
voltak az istentiszteleten, magát a testet nem ehették, még ha
222
akarták volna is. Mivel a szerző Jézusban a tökéletes áldozatot
szemléli, annyiban lát itt parallelt, hogy Jézus ugyanúgy a
kapun kívül, a Golgotán áldoztatott fel, amely Jeruzsálem
városán kívül volt. A keresztre feszítések mindig a városon
kívül történtek. E tényből, hogy Jézus engesztelő áldozat volt
az emberekért, az következik, hogy amiképpen nem ehette
senki a nagy engesztelő napon feláldozott – és elégetett –
állatok testét, épp úgy Jézus testét sem eheti senki.
Talán itt van az a kulcs, amellyel e szakasz értelmét

megnyithatjuk. Talán volt a gyülekezetben egy kis csoport,
amely a sákramentumnál vagy egy közös lakománál, amelynél
ők az életüket Jézusnak szentelték, azt állították, hogy ők
valóban Krisztus testét eszik. Talán ők maguk beszélték be
maguknak, mivel ők az ő ételeiket Krisztusnak szentelték, azt
hitték, hogy ez által az ő teste beléjük kerül, ahogyan ez a
görög istenhitnek megfelelt. A görögök ugyanis visszatartották
egy részét annak a húsnak, amelyet az isteneknek áldoztak.
Ebből készítettek maguknak és barátaiknak azon a
templomkörzeten belül, amelyben az áldozat bemutatták,
ünnepi lakomát. Azt hitték, hogy azzal a hússal, amelyet ők
istennek áldoztak, és most ettek, isten bevonul az ő szívükbe.
Talán voltak olyan görögök, akik ehhez elképzelésükhöz
ragaszkodtak az ő keresztyén hitre történt áttérésük után is, és
arról beszéltek, hogy ők a Krisztus testét ették. – Ezzel
szemben a Zsidókhoz írt levél szerzője az ő szívének egész
erejével hisz abban, hogy Krisztus semmiféle étel által nem
mehet be az emberekbe. Legvalószínűbb itt, hogy a
sákramentumok túlhangsúlyozásának a reakciójáról van szó a
szerző állásfoglalásánál. Figyelemre méltó tény, hogy a
Zsidókhoz írt levél szerzője a sákramentumokat egyetlen
helyen sem említi, mintha ezeknek az ő gondolatrendszerében
nem volna helyük. Gyaníthatóan már akkor voltak olyanok,
akik azt hitték, hogy a sákramentumok eo ipso, minden további
nélkül hatékonyak, nem vették figyelembe, hogy a
sákramentumoknak csak az által lesz értelmük, hogy a hívő
ember bennük Isten kegyelmével találkozik. Nem a hús, hanem
a hit és a kegyelem a lényeg.
De a Zsidókhoz írt levél szerzője még tovább megy.

Mivel a keresztyének Krisztus áldozatát a sákramentumban
nem ismételhetik, felmerül a kérdés, hogy milyen áldozatot
hozhatnak, mutathatnak be ők egyáltalán? A szerző a
következőkről beszél.
1. Vihetnek Isten elé dicsőítésnek áldozatát. Istennek

kedvesebb a hálaáldozat, mint az engesztelő-áldozat, amellyel
az emberek valamit nyerni próbáltak Istentől, míg a hálaáldozat
pusztán a háládatosság kifejezése Isten iránt. Ilyen áldozatot
mindenkinek lehet és kell bemutatnia.
2. Krisztus nevébe vetett hitüket boldogan és teljes

őszinteséggel, nyíltsággal ki kell nyilvánítaniuk, meg kell
vallaniuk. Ez az ő hűségük áldozata. Mint keresztyéneknek
életünket Istennek kell áldoznunk, és nem szabad szégyellnünk
tanújelét adnunk annak, hogy kinek a tulajdonai vagyunk, és
kinek szolgálunk. Aki soha nem szégyelli Jézus Krisztus
evangéliumát, szintén áldozatot mutat be Istennek.
3. A keresztyének hozhatnak áldozatot Istennek,

amennyiben embertársaikkal jót cselekszenek, és megosztják
velük, amijük van. Ez a felismerés a zsidóknál otthonosabb
volt. A jeruzsálemi templom Kr.u. 70-ben történt pusztulása
bekövetkeztével az áldozati kultusz teljesen megszűnt. Ez után
mi maradt meg még a zsidóknak? A rabbik azt tanították, hogy
az Istenről szóló tanítás, az imádság, a bűnbánat és a
törvénnyel való foglalatosság, valamint a felebaráti szeretet
cselekedetei. A templom lerombolása után az abból adódó
konzekvenciákkal megfelelő kiegyenlítődést jelentettek a régi
rituáléért.
224
Rabbi Jochanan ben Zakkai e keserves időkben
vigasztalást talált abban a hitben, hogy ő a gyakorlati felebaráti
szeretetben még mindig hathatós engesztelő áldozat birtokában
van.
Egy régi keresztyén írónál ezt találjuk: „Remélem, hogy a
te szíved gyümölcsöket terem, hogy te Istent, a minden dolgok
teremtőjét imádod, és néki a te részvéted cselekedetei által a te
imádatod áldozatát fogod nyújtani. Mert a részvét, amelyet
emberek egymásnak nyújtanak, vértelen áldozat és Istennek
tetsző.”
Éppen így mondta Jézus: „Amennyiben megcselekedtétek
eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek
meg” /Mt 25, 40/. A legjobb áldozat, amit Istennek hozhatunk,
az a segítség, amelyet az ő szükségben lévő gyermekeinek
nyújtunk.
Engedelmesség és imádság
13, 17-19
A Zsidókhoz írt levél szerzője itt a gyülekezet tagjainak

azon kötelességeiről beszél, amelyekkel a náluk lévő, de a
távol tartózkodó tanítók iránt is viseltetniük kell.
A gyülekezet tagjai engedelmeskedni tartoznak az ő
tanítóiknak. Jóllehet a gyülekezet demokratikus képződmény,
de a maga választotta tanítóknak engedelmeskednie kell. Ez
nem azért történik, hogy a vezető férfiak hatalmi igénye
kielégüljön, vagy hogy az ő tekintélyük növekedjék, hanem,
azért hogy így a rájuk bízott lelkek egyike se vesszen el. A
legnagyobb öröm azok számára, akik egy keresztyén közösség
élén állnak, azoknak az embereknek a keresztyén életfolytatása,
akik rájuk vannak bízva, akikért az Isten előtti felelősséget
magukra vették. Mert így hangzik ez Jánosnál is: „Nincs annál
nagyobb örömöm, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az
igazságban járnak” /3Jn 4/. Leginkább az szomorítja el azokat,
akik egy keresztyén közösséget vezetnek, ha az általuk
vezetettek egyre inkább távolodnak Istentől.
Ha a gyülekezet tanítója nem lehet náluk, a gyülekezet

tagjainak imádkozniuk kell érte. Keresztyéni kötelesség
imádságban gondolni azokra, akiket szeretünk, de akik nem
lehetnek nálunk. Ugyanígy keresztyéni kötelesség naponként
imádkozni mindazokért, akik felelős helyen állnak, hogy
részesítse őket Isten az ő kegyelmében. Amikor az angol
államférfinak, Baldwinnak /1867-1947/ miniszterelnökké
választásához szerencsekívánást nyilvánítottak polgártársai, ő
ezt mondta: „Ahelyett, hogy nekem gratuláltok, inkább
imádkoznotok kellene érettem.”
Emberekkel szemben, akik felelős helyen
tevékenykednek érettünk, tiszteletet és engedelmességet kell
tanúsítanunk, ha közöttünk tartózkodnak, amikor pedig
nincsenek köztünk, imádságban kell emlékeznünk rájuk.
Imádság, áldás és üdvözlések

13, 20-25
E szakasz első két versének imádságában Istennek és

Jézusnak a tökéletes képe elevenedik meg előttünk.
1. Isten a b é k e s s é g Istene. Isten a legnagyobb

ínségben és bánatban is békességet tud ajándékozni az
embereknek. Ahol valamely közösségben egyenetlenség,
meghasonlás uralkodik, ott megfeledkeztek Istenről, és csak
akkor nyerhetik vissza az elvesztett békességet, ha ismét
tudatára ébrednek az élő Istennek. Ha mi meghasonlásban
vagyunk magunkkal, csak akkor tudjuk megtalálni a
békességünket, ha életünket Istenre bízzuk. Csak Isten tud
226
minket ismét egyensúlyba hozni magunkkal, és helyreállítani a
helyes viszonyulást embertársainkhoz és az örökkévalósághoz.
Csak a békesség Istene által tudjuk mi magunkkal, egymással
és Istennel elérni a békességet.
2. Isten az é l e t Istene. Isten kihozta a halálból Jézust.

Csak Isten képes az ő szeretetében és hatalmában arra, hogy az
embernek az életben békességet és a halálban diadalt
ajándékozzon. Jézus meghalt, mivel ő Isten akaratának
engedelmeskedett, és Istennek ugyanazon akarata oda hatott,
hogy ő a halálból visszatért.
Aki Istennek engedelmeskedik, nem ismer

szerencsétlenséget, amely mindig létezik. Maga a halál is
legyőzetik az Isten akarata iránti engedelmesség által.
E versekben megelevenedik előttünk Jézus Krisztusnak

egy csodálatos, kétszeres képe is.
1/ Jézus a juhok legnagyobb pásztora. Jézusról, a jó
pásztorról való kép nekünk különösen kedves. De érdekes,
hogy ezzel Pálnál egyetlen helyen sem találkozunk és a
Zsidókhoz írt levélben is csak ez egyszer. Egy jó pásztor
mindenkor kész az ő életét latba vetni a juhokért. Beletörődik a
juhok minden balgaságába a nélkül, hogy őket kevésbé
szeretné. Így vonatkozik ez Jézusra és reánk is.
2/ Jézus alapította az új szövetséget. Azaz, Jézus új
kapcsolatot létesített Isten és az emberek között. Jézus mutatta
meg nekünk, hogy milyen Isten és ajtót nyitott nekünk Őhozzá.
Elvette tőlünk a félelmet, és megmutatta nekünk a szerető
Istent.
A levél a személyes köszöntésekkel fejeződik be. A

szerző mentegetőzik a levél rövidsége miatt. Azt mondja, hogy
ha ő kimerítő részletességgel foglalkozott volna a levél roppant
fontos témáival, még messze nem jutott volna a végére.
Valóban, a levél – azokhoz az örök, maradandó igazságokhoz
mérten, amelyeket tartalmaz – rövid. Egy óra hosszába sem
kerül az elolvasása.
Hogy mit kellett jelentenie a Timótheusra vonatkozó
utalásnak, nem tudja senki. De úgy hangzik, mintha Jézus
Krisztusért Timótheus is fogságban lett volna.
A szerző áldáskívánásokkal zárja a levelet. Ahogyan már

előbb újra meg újra Krisztus kegyelméről volt szó, amely
megnyitotta nekünk az utat Istenhez, úgy hangzik a záró ima is,
hogy e csodálatos kegyelem legyen velünk.
Fordítói reflexió:
A Zsidókhoz írott levél

Minden korban arról beszél,
Hogy Jézus a drága Főpap,
S ki benne hisz, szép jövőt kap.
E levélben felvonulnak
Hívő hősei a múltnak,
Hogy bátorítsanak minket,
Pálmáikkal felénk intnek.
Bárki írta e levelet,
Urunk hű foglya lehetett,
Mert ily ékesen vallani
Nem tudhat más, csak az, aki
Őbenne mindent megkapott:
Főprófétát, Királyt, Papot!
Címzettjei e levélnek
Bárkik voltak, bárhol éltek,
228
Súlyos próbákon mentek át,
De meggyőzték a szennyes árt,
S így lelkükben nem vallva kárt,
Reájuk az Úr üdve várt.
Eme drága örökségünk
Vigyázzunk, hogy el ne vétsük!
Szómagyarázatok /a gépelő mazsolái/
1, 1 polymerósz: sok rendben

1, 1 polytropósz: sokféleképpen
1, 3 apaugaszma: kisugárzás, visszfény
1, 3 kharaktér: bélyegző, pecsét
1, 4 aggelosz: angyal, követ
2, 1 proszekhein: figyelni
2, 1 pararreó: mellette elmegy, kisiklik
2, 2 parakoé: meg nem hallás, engedetlenség
2, 6 anthróposz: ember
2, 10 arkhégosz: vezér, király
2, 10 teleioó – teleiosz: tökéletes
3, 1 katanoein: észrevesz, megnéz
3, 1 aposztolosz: küldött, követ
3, 1 arkhiereusz: főpap
3, 2 oikosz: ház
3, 6 Isten háza
4, 1 katapauszisz: pihenés, nyugalom
4, 1 phobeomai: félni, tisztelni
4, 12 pszykhé: lehelet, lélek, élet
4, 12 pneuma: lélek
4, 12 enthymészisz: érzület
4, 12 ennoia: értelem, belátás
4, 13 gymnosz: mezítelen
4, 13 tetrakheliszmenosz: ?
4, 14 ouranosz: ég
4, 15 apatheia: érzéketlenség
5, 2 metriopathein: együtt érezni
5, 7 krauge: kiáltás
5, 8 emathen aph’ hón epathen:
engedelmességet tanult szenvedése által
5, 9 teleiosz: tökéletes
5, 11 nothrosz: lusta, rest
5, 13 sztoikheia: része, eleme
6, 1 teleiótész: érett, halandó
6, 1 metanoia: megtérés
6, 2 baptiszmón didakhész: keresztség
6, 2 epitheszeósz te kheirón: kézrátétel
6, 4 photiszmosz – photidzeszthai:
megvilágosodás
6, 4 adynaton: lehetetlen
6, 18 elpisz: remény
6, 19 agkyra: horgony
6, 20 prodomosz: előharcos, futár
6, 20 Melkisédek rendje szerint
7, 3 agenealogétosz: családfa nélküli
7, 3 apatór – amétór: apa és anya nélküli
7, 4-10 lévita papszentelés
7, 18 athetészisz: megszüntetés,
érvénytelenítés
7, 22 aggyosz: kezes
7, 22 diathéké: szövetség
230
7, 24 aparabatosz: maradandó
7, 23 paramanein: ott maradni
7, 26 hosziosz: szent
7, 26 akakosz: gonosztól mentes
7, 26 amiantosz: szeplőtlen
lévita főpapi áldozat
görög /Platon/ világkép
8, 5 hypodeigma: minta, vázlat
8, 5 szkia: árnyék
8, 6 meszitész: közbenjáró
8, 9 diathéké: szövetség
8, 9 szynthéké – testamentum
8, 8 kainosz – neosz: új
8, 13 géraszkon: öreg
8, 13 aphaniszmosz: véghez közeli
9, 2-3 szkéné: sátor
9, 4 kapporeth: szövetségláda
9, 7 nagy engesztelési nap rituáléja
9, 7 szövetség és végakarat
9, 7 a szövetség vére
10, 1 eikón: arckép
10, 1 szkia: tükörkép
10, 11 naponkénti áldozatok
10, 11-18 a bűn
10, 28 a halál
10, 38 dikaiesz: igaz
11, 9 paroikein – paroikosz: vendég
11, 13 xenoi: idegen
11, 13 parepidémosz: idegen
12, 1 hypomoné: türelem
12, 4 mekhrisz haimatosz antikatesztete:
vérig ellenállni
12, 5-6 patria potestas: atyai hatalom
12, 14 hagiaszmosz: szent
12, 14 eiréné: békesség
12, 15 hyszterón apo tész kharitosz ton theon: Isten
kegyelmét elszalasztani
12, 16 babélosz: hitszegő, Istentelen
12, 17 metanoia: megtérés
12, 23 panégyrisz: örömteli gyülekezet
12, 25 khrématidzein: Isten utasítását kihirdetni
12, 25 lalein: hangot adni, beszélni, hirdetni
232

Barclay, William - A Héber Levél PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Barclay, William - A Héber Levél PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

William B a r c l a y

Utóbbiból magyar nyelvre kísérelte meg tőle telhetően átültetni

Gépelte Virágh László ny. ref. lelkipásztor

Előszó: Kétszeres háttér

A töredékesség vége…………………………………... 1, 1-3

A Héberlevél korunk emberének minden

Remélem, hogy e jelentős újtestamentumi levél

A Héberlevél szerzője egy, két forrásból táplált háttér

Ciceronál az hangzik a törvényekről, amelyeket az

A görög mellett azonban A Héberlevél szerzője számára

E tényre tekintettel merült fel a zsidóságban a

A tökéletes Pap és a tökéletes Áldozat

Az embereknek szükségük volt egy tökéletes papra és

Ahogyan A Héberlevél szerzője a görögöknek mondja:

Bármennyire világos minden, mégis ha a bevezetés más

Mikor íródott a levél?

Az egyetlen felvilágosítást erre nézve maga a levél közli

Kihez íródott a levél?

Itt ismét azokra a célzásokra vagyunk utalva, amelyek

A kérdést: „Ki írta a Héberlevelet?”, minden kérdés közt,

Kitalálhatjuk-e, hogy ki volt a Héberlevél szerzője? A

1. Barnabás Ciprus szigetéről származott, amelynek

2. Luther szilárdan meg volt győződve, hogy Apollós a

3. A legromantikusabb gyanítás a német theológustól

Mindezen gyanítások végén, mint már Origenes 17

Csak egy hangot fogunk hallani, anélkül, hogy tudnánk,

E levél alapgondolata az, hogy Isten egyedül Jézus

Ő azt mondja, hogy Isten kijelentése, a valóság, a

Annak jellemzésére, hogy milyen volt Jézus, a levél

E szakaszban hat fontos dolgot tudunk meg Jézusról.

1. Jézusé Isten páratlan dicsősége. Ő kisugározza Isten

2. Jézusé Isten országa. Az újtestamentumi iratok

3. Jézus cselekedete hatásos és teremtői cselekedet volt.

6. Jézust illeti meg a felemeltetés, mint az emberek

Míg az előző szakaszban az volt a törekvése a levél

Ha most pillantást vetünk a zsidó angyalhit legfontosabb

Angyalok milliárdjai léteztek. Csak nagyon későn

Szórványosan olyan hitre is bukkanhatunk, amelyre

Ezsdrás IV. könyve 8. rész 21. versében ez áll Istenről:

Egy veszélyt megpróbált a Zsidókhoz írt levél szerzője

Az üdvösség, amelyet nem szabad elszalasztanunk

A szerző itt oly módon érvel, hogy a kevésbé jelentősről a

Először szó van a törvény kijelentéséről az angyalok

Másodszor szó van a Jézus Krisztus, a Fiú közvetítése

Az 1. vers talán szemléltetőbb képet alkalmaz/tartalmaz,

A Zsidókhoz írt levél szerzője a bűnöket, amelyekre a

1. Egyedülálló a származására, az eredetére nézve.

2. Egyedülálló az ő közlésében. Ez azokkal az

3. Egyedülálló az ő hatásosságában. Megnyilvánul

Az ember rendeltetésének új felfedezése

E szakasz értelmét semmiképpen nem könnyű

De aztán folytatja a Zsidókhoz írt levél szerzője,

Ezzel azonban a Zsidókhoz írt levél szerzője nem hagyja

E szakaszhoz a következő három főgondolat szolgál alapul.

1. Isten az embereket csak kevéssé teremtette kisebbé magánál,

Mi ezt másként is kifejezhetjük. A Zsidókhoz írt levél

1. Megmutatja nekünk, milyen ideálnak kell az

2. Megmutatja, milyen állapotban van ténylegesen az

3. És azután felmutatja, hogyan érhetjük el az ideális

A Zsidókhoz írt levél szerzője e szakaszban Jézust az

Ki tette őt alkalmassá erre? A lutheri fordításban az van,

Miért volt az így?

1. Szenvedése által azonosult Jézus az emberekkel, és lett