Alkyoni Papadaki

A HOLD SZÍNE
Αλκυόνη Παπαδάκη: Το χρώμα του φεγγαριού

Fordította: Donáti István

Ilektrának
 Az a fa – cseresznyefa – ott állt a dohányföld határán. Volt ott egy csillag is, amely alig pislákolt az
égbolt szempillája alatt.
Egy derült márciusi éjjelen a cseresznyefát elfogta a félelem. Agait az ég felé tárta, és mélyen
felsóhajtott. A csillag a szemébe nézett és rámosolygott. Erre az összes tündér meg manó
belekapaszkodott az éjszaka szoknyájába, majd táncra perdültek. A szelek – úgy északon, mint délen –
vették a harmonikájukat és énekeltek. Amerről csak szél fújhat, részegségtől kipirult szellő kapott az
éjszaka hajába, a száját csókolva. Egész későig tartott a mulatság, mígnem feltűnt a hajnalcsillag, és
becsukta az égbolt utcájának kapuját.

– Holnap megint – integetett ágaival a cseresznyefa.

– Holnap megint – írta aranybetűkkel az égre a csillag.
– Tudod – mondta egy éjjel a fa –, azóta, hogy várom, hogy napnyugta után kigyúlj a horizonton, az
éjszakák fényben fürdetnek!
A csillag mosolygott.
A felhőkből meg sárga margaréták hulltak. Későre járt. Mélyen az éj fenekén. Egy éjszaka tele
színekkel. Éjfél volt pontosan!
– Látják az emberek éjfélkor a napot? – kérdezte a csillag.
– Nem! Dehogy. Ám némelyik talán látja. A nap soha sem sárga annyira. Sosem vöröslik így.
Annyira narancsszínű sincs soha. De a tücskök biztosan látják. Gondolod, hogy amúgy
muzsikálnának? És látja az a fehér madár, amelyik őrült módjára köröz éjjelente, nem lelve nyugalmat
sehol. Az a fehér madár, kék pöttyökkel a szárnyán, nézd milyen gyönyörű! Az emberek félnek tőle.
Éjjeli madárnak mondják, és azt hiszik, halált hoz...
– Ismertem valakit, aki senkihez sem volt hasonló. Mályvaszínű volt az ajka, a halált a hóna alatt
hordta, és fütyülve ment felfelé a hegyi úton. Ment és fütyült. A jobb kezében gyümölcskosarat
hordott, a mellén pedig rózsát. Biztosan lesznek még olyanok, mint az a férfi.
– Az élet és a halál! Két színes kantár az égi mezőben. Két rózsa az Isten arcán...
*
Az idő szaladt és nem beszélt senki. A csillag időnként sárga port szórt a dohánylevelekre. A
cseresznyefa meg egy dalt dúdolt, és összeszedte a fiú álmait, aki minden este szétszórta azokat
futtában, ugyanis sietve ment, mert félt a kutyáktól.
– Tudod, hogy elfáradok vasárnaponként? – szólalt meg váratlanul a cseresznyefa. – Jönnek a
srácok és csimpaszkodnak az ágaimon, akár a madarak. Ma Fotisz is itt volt. Álló reggel egy
aranybogárra vadászott, hogy a kishúgának adja.
– Mi az a vasárnap? – kérdezte kíváncsian a csillag.
– Hm. Egy aranyszárnyú bogár a Fotisz kezében. Egy ládafiába rejtett könnyes zsebkendő, a
Deszpina nagyanyjáé. Egy papírcsónak, amit egy kisfiú a patakban felejtett. Egy vörös szegfű a
magány kihajtott gallérján.
– Milyen szomorú a vasárnap! – mondta elgondolkozva a csillag.
Pislantott egyet, és bebújt az éjszaka szemhéja alá.
*
A fehér kis ház piros cserepekkel az utolsó volt a faluban. Azon túl dohánytáblák. Két szoba és egy
udvar, tele jázminnal. Az egyik szobában a dohányt tárolták. A másikban volt a kályha, két keskeny
kanapé az anya és az öregasszony számára, egy nagy ágy – ott aludtak most a gyerekek –, és egy
kézzel faragott komód, a nagymama hozománya. A felső fiókban nagyanyó a temetésére tartogatta a
ruháit: kombiné, szoknya, hímzett blúz, egy pár gyapjú papucs.
– Akkor majd megpihen a lábam – mondogatta.
– Mit akarsz azokkal, jó asszony? – morgott Nina. – Elfoglalod az egész fiókot, aztán szapulsz,
hogy semminek sincs helye. Amikor eljön az időd, majd csak találunk valamit, amiben eltemetünk.
Így biztos nem teszlek a sírba.
– Nem úgy van az, szép menyem! Egész életemben takaros voltam és rendszerető. Nem visz el a
Kaszás, ha szégyenkeznie kell miattam.
Vasárnaponként az öregasszony összeterelte a gyerekeket, és lement velük a templomba. Elöl Fotisz
meg Petrosz, hátul az anyjuk a lányokkal: Hrisztina hároméves volt, Angeliki meg panaszosan sírt,
mert ölbe kívánkozott és csokoládét akart.
– Legalább ez a kicsi ne volna utamban. Kinek hiányzott? – kesergett az asszony.
– Elhallgass! – figyelmeztette nagyanyó. – Az én fiam vére az is. A mi magunk. Meg ne halljam
még egyszer, hogy zúgolódsz a legkisebb unokámra! Honnan tudod, nagyokos asszony, hogy mi az
Isten szándéka vele?
– Tudom, anyám. Jóra nem adta nekem. Mit nyertem én, hogy megszülettem? Te mit nyertél?
– Nyertünk! Oh, lányom! Még hogy nem nyertünk? Hallgass ide! Adj hálát az Úrnak! Gondját
viseltük egymásnak. Temettünk. Gyerekeket neveltünk fel. Miben szűkölködtünk? Ilyenek az
emberek, szentem. Ilyen az élet. Mondjad csak, hogy hálát adsz Istennek!
– Jaj, anyám! Szenvedtünk. Semmi több. Mi a mi örömünk? Mi az élvezetünk?
– Majd megjönnek azok is. Minden megjön a maga idejében. Ne csukd be a lelked ajtaját, az Isten
áldjon meg! Az öröm is vendég. Ha elreteszelve találja az ajtót, szaladhatsz utána.
A nagymama! Fonnyadt, szikár asszony, mindig fekete kendőt kötve a fejére, a szája szögletében
meg mintha kevés kamillavirág sarjadna.
Deszpina, a nagymama! Egy szelíd, széles hátú folyó, mely hosszú éveken át hömpölygött a
dohányföldeken. Hömpölygött... és magával sodort mindent: száraz ágakat, dohos álmokat, fuldokló
vágyakozást, és ijedelmeket. Hömpölygött... tiltakozás és panasz nélkül.
– Így rendelte azt, fiam, az Isten – biccentett bölcsen.

Vasárnaponként nagyanyó felkelt még virradat előtt, megmosdatta a gyerekeket, rendbe szedte őket,
ő maga is tisztát öltött, és indult Szerreszbe, vállán egy nagy kosárral, amit megrakott ruhával és
élelemmel. Lassan haladt a földúton. Bandukolt, de a fájdalom a gerincében gyakran megállította,
hogy kifújja magát.
– Áldott legyen az Úr neve! Pont ez hiányzott, hogy a fájdalom is térdre kényszerítsen minket.
– Hagyd el, anyám, hadd menjek egyszer én is. Pihenjél egy kicsit.
– Nem, kis menyem. Ez az én dolgom. Neked a házra legyen szemed. – Felelte mindannyiszor, és
már ment is lefelé, magával cipelve a kicsik gondját is.
*
Egy hosszú épület, valamikor indigószínűre festve. Egy koszos épület, aminek sok keskeny ablaka
van, rozsdás rácsokkal. És a szürke bejárat fölött a felirat:

ÁLLAMI ELMEGYÓGYINTÉZET – SZERRESZ

Nagyanyó második fia harminc éve kopott, világoskék pizsamát viselt, keze a rozsdás vasrácsot
szorította, s hervadt tekintetét szétszórta az udvar kőkockáin.
Körülbelül nyolcéves volt Jorgosz, amikor leesett arról az eperfáról. Megütötte a fejét, és órákig
eszméletlen maradt. Azután magához tért, és folytatta a játékot.
– Áldott legyél, Istenem – mondta az anyja. – Nem történt komoly baja a gyereknek.
Eltelt két-három év, és egy nap, amikor a fiú a határban dolgozott – úgy, hogy még a „bajusza” is
izzadt, mesélte mindig nagyanyó –, elkezdte verni a fejét, és azt kiabálta:
– Ni, a Sátán! Segítség! Ni, a Sátán! – És ez sokáig így ment. Jobban lett, dolgozott, majd hirtelen
kiabálni kezdett, a szája habzott, és ütötte magát.
– Ott, ni! A Sátán!
Mit tehetett volna a szerencsétlen Deszpina? Férje nem volt, a rokonok nem törődtek vele, elment
hát a paphoz. Olvasott a pap, és megint csak olvasott. Szenteltvíz, szent kenet, mise Szent Kipriánról,
de Jorgoszon semmi nem segített. Oda se bagózott.
– Ott, ni! A Sátán!
Azután meséltek az asszonynak egy boszorkányról Szalonikiben. Elment oda is, eladta a
jegygyűrűjét, hogy kifizethesse a boszorkányt, de az sem ért semmit. Végül úgy döntött, hogy elviszi a
gyereket a kórházba.
– Asszonyom, meg kell hogy operáljuk a fia fejét – mondták neki az orvosok.
Otthagyta Jorgoszt a kórházban, és visszatért a faluba.
„Kopogtattam az ajtókon, kértem, könyörögtem, ám milyen a világ, senki sem segített. Nem számít.
Megedződnek a hegyek a hótól, mondtam. Eladtam a legjobb földünket bagóért, fizettem az orvosokat
és a kórházat. És megműttettem a gyereket. De mi végre? Büszkeségből. Ostobaságból. Elhibázták.
Két hónapot maradt a kórházban, onnan meg vitték a bolondokházába.
Csak engem ismer meg. És annyira örül, amikor meglát az én madaram! Nagy a te kegyelmed,
Uram! Mit mondjak én neked? Nem beszéd az, ami a nyelvemre jön. Az Isten, aki a kínokat adja, adja
a türelmet is. Így volt írva nekünk. Legalább az unokáim hadd legyenek jól” – töprengett minden
vasárnap Deszpina nagymama egy fapadon ülve az elmegyógyintézet kertjében – mellette virágágyás
álmos folyondárokkal –, és Jorgoszt simogatta, akinek a feje a térdén pihent.
– Ne félj, fiacskám! Ne reszkess! Ismét eljövök hozzád a jövő vasárnap. A napok mennek. És
megint hozok majd az én gyermekemnek perecet. Meg mazsolát is hozok neki. És vásárfiát. Ne félj,
gyermekem. Ne reszkess.
Egész nap a kórházban volt. És amikor már esteledett és elküldték, a vasajtón kilépve mindig
ugyanarra gondolt.
– Nem lett volna szabad! Nem kellett volna engedni, hogy kinyissák a fejét. Nem! Az embernek
nincs hatalma Isten akaratán.
Harminc év... harminc teljes év...
És a vasárnapok felásítanak a kis fapadra, és szétszóródnak, mint hervadt tekintetek a
virágágyásban, a folyondárok között.
A vasárnapok, melyek valaha indigószínűre lettek festve.
Harminc teljes év...
*
Nina asszony úgy dolgozott a dohányban, akár egy férfi. A lányok kicsik voltak. A második fiú,
Petrosz pedig mindent unt, és fájlalta a hasát. Az anya és Fotisz. Végtelen napok a hidegben és a tűző
napsütésben. Véget nem érő napok a sárban és a dohányföld szomorúságában.
– Még szerencse, hogy van ez a kis földem. És mindenek fölött, hogy vagy te, fiam. Támaszom.
Majd csak rendbe jövünk lassan.
Fotisz! Egy tizenkét éves oltalmazó, két marék éjszakával a szemében, és egy hófehér jázminnal az
ifjúságán.
Amikor délutánonként elment az anyja, ő leült a cseresznyefa alá és álmodozott. Erőtlen lábát
kinyújtotta a földön, a szemét pedig bicskaként szegezte az égre.
– Nem múlhat el így az élet. Nem foghat itt örökre a dohány. Elmegyek. Egy nap elrepülök, akár a
madarak...
Aztán, hogy sötétedni kezdett, a gyerek félt, és gyorsan hazaszaladt. Futott. És nyerített. És
pofozkodott a szél bősz öklével.
A cseresznyefa meg a dohányföld szélén az éjszakának énekelt, és csillagokba szeretett bele.
Fotisz fut, amint besötétedik, megy, mert fél a kutyáktól. Nina asszony meg dohog, és átkozza a
sorsát. A kicsik civakodnak a nagy ágyon és verekszenek.
*
Azon az április délután nagyanyó a kanapén feküdt, közel a kályhához. Kosztasz, a nagyobbik fia,
reggel óta a mezőn volt. Abban a cudar időben Fotisz még ennivalót sem tudott vinni neki.
– Mit akar ez a jóember? – siránkozott Nina, és egy lavórban fürdette Angelikit, akibe tetvek
ragadtak. – Mit akar, hogy nem jön haza? Tud dolgozni? Valahányszor elromlik az idő, ő felmegy a
hegyekbe. Minek képzeli magát olyankor, szeretném tudni. Mintha kísértetek vadásznának rá.
Szellemlátó a te fiad, asszony. De én azt kívánom, hogy megfázzon, s akkor majd megnézheti magát.
Nagyanyó fészkelődött a bútorhuzaton.
– Ez az idő a halálom. Tűvel döfködi a testemet. Odakint kövér esőcseppek hulltak, melyek riadt
madarakra emlékeztettek, ahogy nagyot koppantak az üvegen.
– Hogy fog hazatérni az én fiam, Uram? – dörmögte az öregasszony, Deszpina.
Fotisz a legkisebbel játszott a rongyszőnyegen.
– Nézd csak, nézz ide Hrisztina! Nézd az ujjaimat! Van két kismadaram, bent a kosárkákban, de az
egyik elment. Elment a másik is. Az egyik megjött. Megjött a másik is – csinálta Fotisz, hogy
nevessen a kicsi, és tapsoljon. És hogy kérje:
– Megint! Megint! Csináld megint! Erősen villámlott azon az április délutánon. Villámlott és
dörgött. És tajtékzott a sok fekete felhő. Az ég orrlyukából kékeslila láng csapott ki.
Villámlott és dörgött.
Tűzkígyók kúsztak az Isten szakálla közé.
Csupán a vadon sarjadzott narancsvirágok nem féltek a tányértartó polcon. Fotisz szedte a csokrot
előző nap, s a polcra tette egy vizespohárba, hogy ne érjék el a kicsik.
És esett...
Esett... bőséges, irgalmatlan eső.
– Ez már a világ vége – mondta a foga közt Nina. Aztán lefektette a kicsiket.
– Nagy az Isten, lányom. Ne félj.
Az idő előrehaladt. Éjszaka lett. Mezítlábas, saras éjszaka. Tenyerében tartotta a megfojtott
aranybogár.
És futott...
Futott, akár egy bolond. Hogy ne nyalogassák az Isten kígyói. Azután lépések hallatszottak az
udvaron.
– Jön! – kiáltotta Fotisz. És felkelt.
– Nem. Ezek nem az ő léptei – mondta Nina. Majd megdermedt.
Azután hallották, amint kopognak az ajtón.
– Ki az? – nyújtózkodott az öregasszony, mint valami kard.
– Nyisd ki, Deszpina asszony! Én vagyok. Panajotisz.
Az öregasszony ajtót nyitott. Beszökött az eső. Bejött a villám. Nagy, mérges kígyó, mely
egyenesen az Isten szakállából esett ki.
Panajotisz torka összeszorult. Nyelt, szárazon köhögött, a két asszonyt megölelte, és sírni kezdett.
 – Villámcsapás! Villámcsapás! Kosztasz a nagy ciprusfa alatt állt. Ott érte a vég...
Nagyanyó, Panajotisz és Nina egyetlen fekete felhőbe fordult az égen.
Fotisz, Petrosz, meg a két kicsi zavaros, könyörtelen esővé lettek, amely annak a bolond éjszakának
a homlokára csorgott...
*
Valamelyik április délután történt, hogy előjöttek a kígyók az Isten szakállából.
És az Isten játszott velük, megfeledkezve magáról. _ Teljesen megfeledkezve.
Nem gondolt rá, hogy egyszer rápillantson Fotisz narancsvirágaira, melyek ott voltak fenn, a
tányértartó polcon...
Másnap, alighogy véget ért a temetés, a nagymama félrevonta Fotiszt.
– Áldjon meg az Isten, kis daliám. Én már öregasszony vagyok. Nem tudom, mennyit szán még
nekem az Úr... most már te vagy itt a gazda...
Csupa sár a mező. És az éjszaka szíve is merő sár, hozzáragadva egy pár vásott bakancshoz.
Mielőtt lecsapott a villám, a fehér madár – kék pöttyökkel a szárnyán – ott ült a ciprusfa koronáján.
Majd hirtelen felreppent, és elszállt.
Elment oda, ahol látta a napot... Csak a ciprusfa vált szénné. És Kosztasz.
Amikor hazavitték, bámulták a bakancsát, ami sértetlen maradt. Valami régi katonai bakancs,
amihez körös-körül hozzátapadt az éjszaka.
Az élet ment tovább a dohányföldön, egy pár kidörzsölt harisnyával az asszony püffedt lábán, és
keserűséggel a mellében.
Az élet folyt tovább... Kövér izzadságcseppekkel a homlokán, és egy vadgalamb tollával a szájában.
Az élet haladt... Érett cseresznyétől duzzadtak az öklök, álmokkal tömték a kötényzsebeket. Sok-
sok álommal. Pirossal és harmatossal.
Mint a cseresznyék.
Nina elültette a dohányt Fotisszal, kiszárították, majd eladták a kereskedőknek, akiket találtak.
Nagyanyó gondoskodott a házról meg az apróságokról.
Tél és tavasz, nyár és ősz váltotta egymást.
Azokban az évszakokban, mikor a fiú iskolába járt, Nina számára nehezebb lett az élet. Nem
boldogult egyedül. A tanító meg üzengetett neki, hogy a gyerek jó képességű, ne engedje, hogy
elhanyagolja a leckét.
– Anyám, fáradt a kezem. Nem tudok írni.
– Csak lassan, fiam. Amennyit bírsz. Hogy győzöd erővel? Korán megismerted a kínokat.
Az élet nem állt meg a dohányföldön.
Egy nap, amikor rossz idő volt és nem mentek ki a mezőre, Fotisz mint szorgos diák, otthon ült, írt
és olvasott. A másolásnál a legszebb betűket kanyarította, a nyelvtanban helyesen ragozta az igéket,
majd félre rakta a füzeteit, és ment, hogy korán lefeküdjön: kimondhatatlanul boldog volt.
Csakhogy a nagymama, Deszpina, nem látott már jól az utóbbi időben. Az álmos fiú meg ott
felejtette a könyvét a kisasztalon, a gáztűzhely mellett. Nagyanyó krumplit sütött a kicsiknek. Aztán
hirtelen levette a serpenyőt, és rátette a könyvre.
Másnap a tanító jókora pofont adott Fotisznak.
– Hogy megtanuld tisztelni a könyveket...
A fiú nem akarta elárulni a nagyanyját. Végtére is senkinek sem szeretett magyarázkodni. A fiú...
Egy fényes csikó, mely a hátsó lábára állt, és sörényével az északi szél ellen kelt.
Nem mondott semmit. Összeszedte a holmiját, és távozott az iskolából.
Eltelt egy hét, míg beleegyezett, hogy újra megy. Azokban a napokban, a határban sem dolgozott.
Ült a vadcseresznyefa alatt, s lelkét a zöld levelek közé rejtette.
 – Ez a gyerek nem parasztnak való – mondta gyakorta nagyanyó Ninának.
– Látom én, anyám. Jó fiú, segít nekem, de nem hasonlít ránk. Tiszta apja. Álmodozó.
– Ne vidd Fotiszt a mezőre – mondta neki a tanító, amikor találkoztak. – Tönkreteszed. Vidd a
másik fiút, annak nem megy úgy a tanulás.
– A másik fiú nem jön, tanító úr. Lusta. Egymagam pedig nem boldogulok.
– Egy napon elmegyek innen. Lemegyek Athénba. Könyveket fogok olvasni, embereket ismerek
meg, mert elmegyek...
Törökülésben gubbasztott a fa alatt, és mohón ette az álmait.
Anélkül falta, hogy megmosta volna őket, s a levükkel összekente az arcát, összepiszkította a kezét,
az állát, a lelkét...
*
– Mit csinál az a srác olyan sokáig törökülésben az árnyékba húzódva, cseresznyefám?
– Lapozgatja az álmait. Egy raj vándormadár indul a lelkéből, és elrepül... Mennek, mint az őrültek,
és tovatűnnek. Messze... a tenger felé...
– Álmok! – súgta a csillag. – A madarak talán hasonlítanak az álmokra. Mennek. Elmennek messze,
a tenger felé.
Azután keserűen mosolygott. A szomorúság felbukkant egy percre, és nézte a csillagokat. És ő is
mosolygott. Keserűen.
– Ne törődj a fiúval – mondta kisvártatva a csillag. – Egy nap megismeri majd a titkokat.
– Vagyis mik azok a titkok?
– A madarak mennek, majd visszatérnek. A nap lenyugszik, és minden reggel újra ébred. És az a
kövér és szőrös hernyó a káposztaleveleken, arra vár, hogy szárnya nőjön, és pillangó lehessen.
Mondjak még mást is? A virágok nem élhetnek, ha a lelküket nem adják oda a méneknek. Nézd azokat
a százszorszépeket...
A fa megrázta magát.
– Meg kell találnom a módját, hogy megtaníthassam a srácnak a titkokat.
– Ne fáradj... Képtelenség. Van egy szűk ösvény a csillagok között. Az ember egymaga találhat rá.
Egyedül! Amikor kétségbeesetten és meztelenül fut ki az esőbe. Egyedül! Ki az éjszakába, a
meztelenségbe és a viharba.
Akadnak néhányan... Ott, közel az éjszaka tetejéhez, akik előkapnak egy öreg fésűt a lelkűkből,
cigarettapapírt tesznek rá, és úgy kezdenek énekelni az Istennek.
Akadnak néhányan... Ott, az éjfél közelében, akik körmükkel kaparják a sötétséget, hogy némi
fényre leljenek.
Ők ismerik az ösvényt. Ők jól ismerik a titkokat. Ne sajnáld a fiút! Régi fésűt és cigarettapapírt tart
a lelke belső zsebében. Ujjaival az égen kapirgál.
Hagyd őt!
A csillag ezután elfáradt, és bebújt egy felhőbe, hogy kialudj a magát. Az éj mosolygott.
A gyík, amely a bokrok alatt kúszott, felemelte a fejét, és mosolygott ő is.
A tücsök meg egy zsenge levélen lovagolva fáradhatatlanul énekelt. Dalolt a kövér hernyóról, mely
szárnyakról álmodott, dalolt a százszorszépekről, melyek minden nedvüket a méheknek ajándékozták.
Dalolt a titkos ösvényről a csillagok között.
Énekelt.

Ott ült a fája alatt Fotisz, és ábrándozott. Szürkület volt. És váratlanul odajöttek a szomszéd
gyerekek: Makisz, Giorgía és Thanaszisz. Bot és vízipisztoly volt náluk.
 – Mit csinálsz ott?
– Én csak...
– Jössz cowboyost játszani?
– Nem, hazamegyek.
– Mit csináltál itt egyedül?
– Semmit. Gondolkoztam.
– Mit faggatod, öregem! – kiáltotta Makisz. – Nem érted, mit csinált? Ütődött a fiú!
– Hülye vagy! – üvöltötte Fotisz, és felugrott. Megragadta a másikat a hajánál, és a földre lökte.
Thanaszisz elbújt a fa mögé, és úgy tett, mintha lövéseket adna le a vízipisztollyal. Csak Giorgía –
akinek a szeme mint két kis száraz dohánylevél – állt középre, hogy szétválassza őket.
Giorgíának nagyon tetszett Fotisz. Egyik éjjel azt látta álmában, hogy Fotisz feleségül vette.
– Te tehetsz róla, Makisz. Holnap megnézheted magad az iskolában. Megnézheted – mondta.
És a két kis dohánylevél bepárásodott. Makisz arrébb ment, megmarkolta a botot, amit úgy tartott,
mintha kard lenne, és vonítani kezdett.
– Olyan vagy, mint az apád. Az egész falu tudja, hogy apád éjszakánként a hegyekbe ment. Nem
azért halt meg? Bolond volt, öregem! Ezért halt meg.
– Disznó! – üvöltötte Fotisz.
Rávetette magát a másikra, és ütötte. Amaz viszont fel volt fegyverkezve. Alig ért hozzá a fiú,
jókorát csapott rá a botjával. És Fotisz leroskadt, hal módjára vonaglott a földön. Giorgía a lábára tette
a kezét. Azt gondolta, mindjárt meghal Fotisz. És hazaszaladt, hogy elrejtőzzék, mert félt. Félt nagyon
a tigristől, a mostohaapjától, aki örökké szidta, és ütötte a derékszíjával. Hiába mesélt az álmáról,
amit éjszaka látott, hogy Fotisz menyasszonya volt a templomban, az emberek meg bonbontól és
jázmintól illatoztak...
Az álom másnapján megkereste a fiút az iskolában, s arra kérte, hogy segítsen neki a számtanban.
És ahogy az fölé hajolt, s a lélegzete szétáradt az arcán, egy százszirmú rózsa simogatta a testét,
amibe beleborzongott.
De fölötte ott állt a tigris a szíjjal és a szidalmakkal...
És az összes álom az esküvőről az út porába hullt. És elvesztek.
A többiek eltűntek. Fotisznak meg épp hogy elmúlt a fájdalma, már futott is az anyjához.
– Anyám, azt akarom, hogy mesélj az apámról! Miért mondják, hogy bolond volt? Rosszul
viselkedett?
– Az emberek a rosszak, fiam. Hát nem tudtad? Apád senkinek sem ártott. Jámbor báránya volt az
Istennek a megboldogult. Tizenhárom éven át voltunk együtt. Keserű beszéd sosem hagyta el a száját.
Csakhogy szerencsétlen volt szegény fejem. A rossz nyelvek kikezdték. Ne hallgass rájuk! Én most
gazdátlan hajó vagyok a tengeren. Mit mondhatnék még...
Ment a nagyanyjához.
– Nagyanyó, mesélj nekem az apámról.
– Jaj, fiam... mit akarsz hallani? Hogy végtelen órákon át szeretett egyedül énekelni? Kicsi kora óta
a hegyeket járta, s amikor megjött, előadta nekem a dalocskákat, amiket összeszedett. Mit mondjak?
Hogy elküldtük, őrizze a kecskéket, de ő mindet elengedte, hogy utána örömét lelje a vadászatukban?
Nem volt rá mód, hogy iskolába járassuk. Ő nem erre a földre termett. A szegénység, fiam. Mit
mondhatok? Megszerette az anyádat, s alighogy leszerelt, máris összeházasodtak. Szép volt szegény
Nina. Ma már nem látod. Ragyogott, mint a nap, az én galambocskám!
Hallgatott egy darabig a nagymama. Reptette a tekintetét, ahogy a sebzett madár száll ide-oda. Az
ágyra, a komódra, az asztalra, a csukott ablakra. Aztán felsóhajtott.
– Óh, fiam... Akárhányszor a szemébe néztem, furcsa tüzet láttam benne. Valamit, ami azt mondta,
nem fog sokáig élni az a gyerek. De te ne bánkódj, drágaságom! Legyél büszke az apádra!
 – Tudom én, nagyanyó. Egy napon ő is el akart innét menni. Így van? Nem találta itt a helyét.
Világot akart látni. Ez az én véleményem.
– Holnap vigyél virágot a sírjára. Gyújtsd meg a mécsest is, és üdvözöld.
A nagymama vette az olvasóját, és imát kezdett mormolni.
A tekintete pedig, amely szállt, mint a sebzett madár, mélyen megbújt a csendben. Akár egy
barlangban. Másnap a tanító utasította Fotiszt:
– Leírod százszor: Nem bántom többet az osztálytársamat.
– De ő jött oda, uram, ahol ültem és csúfolódott – tiltakozott Fotisz.
– Nem igaz – mondta Thanaszisz –, Fotisz kezdte.
– Kérdezze meg Giorgíát, uram!
– Ööö... Nem tudom, uram. Én nem mentem oda. Hazudnak. Hazugság...
Nagyon félt a kislány az erőtlen lábával, a két kis dohánylevéllel a szemében, a kifakult, rózsaszín
szalaggal a hajában.
Félt, hogy megtud valamit a mostohaapja, aki nem tisztelt sem Istent, sem embert, és az anyja is
kapott tőle rendesen:
– A te fattyúd, nyomorult, akit a nyakamba varrtál. De megdöglesz, ribanc, a kölyköddel együtt!

– Nem írom le, anyám, a büntetést. Én semmiről sem tehetek.

– Csináld, amit mond a tanító. Ő tudja, miért.
– Nagyanyó, nem írom le. Ez igazságtalan. Nem én kezdtem.
– Tudom, madaram. Tudom, hogy igazságtalan. De mikor volt a szegénynek igaza? Írd le, hadd
örüljek. Aztán gyere ide hozzám, adok az én gyermekemnek mazsolát és tiszta diót. Írd le, kincsem,
hadd örüljek.

Egy reggel Vera, a cigányasszony, zörgetni kezdett az ajtónkon, és alamizsnát kért.

Kövér volt, a fején fehér kendő, a nyakában hamis gyöngy, a feszes melle meg bőszen ugrált a fehér
blúz alatt.
Vera, a cigányasszony, a férjével és a két kisgyerekével érkezett a faluba egy karavánból, valami
cigány veszekedés elől. Az egyik gyerek súlyos beteg volt. A régi sátorban csontig hatolt a hideg. A
cigánynak nem volt munkája. Ilyen időben ki gondol arra, hogy megjavítássa a székeit...
Vera pedig járta a házakat, és alamizsnáért könyörgött.
Amikor Deszpina asszony ajtaján kopogtatott, senki más nem volt otthon.
– Drága naccság, adjál valamit, hogy ehessenek a porontyaim. Naccsága, a kicsi beteg. Meg fog
halni. Esküszöm neked, naccsága. Meghal a kicsi!
– Gyere be, lányom. Ülj le. Pihend ki magad. Nagyanyó adott neki tarhonyás lepényt és kenyeret.
Adott neki egy zakót, ami a megboldogulté volt, valamint dongófüvet, hogy megfőzze a picinek. És
Vera – szó szót követett – beszélt a veszekedésről, a sátorról, ami már öreg volt, és átengedte a
hideget meg az esőt.
– És most, lányom, mihez kezdtek?
– Egy hétig távol leszünk a többiektől, hadd adják ki a mérgüket, aztán visszamegyünk. Csak hát a
porontyom, naccság. Az meghal közben. Nem fogja kibírni.
Deszpina asszony felállt, vette az olvasóját, számolt rajta öt-hat bogot, majd odament Verához, és
megsimogatta.
– Gyertek ide, lányom. Ellakhattok a tárolóban. Tán olyan sok a dohányunk? Üres. Meggyógyítjuk a
kisfiádat, s utána mehettek Isten áldásával...
 És jöttek. Vera, a cigányasszony, a fiaival és az urával, a nádfonatokkal, a széklábakkal és a
batyukkal.
– Anyám, mit tettél? – zsörtölődött Nina. – Micsoda elhatározás volt ez megint! Itt azt se tudjuk,
velünk mi lesz? Erre másokat is a nyakunkra hozol?
– Mind Isten teremtményei vagyunk, menyem. Ma ők, holnap mi. Ilyen a világ.
– Nagyanyó, állandóan bőgnek azok a kicsik. Nem hagynak aludni bennünket – mondta Petrosz. –
Meg büdösek is. És tetvesek.
– Holnap melegítek vizet, és megmosdanak. Szappant is adok Verának, hogy mossa ki a
ruhácskákat. Azt akarod, hogy süketnek és kukának tegyük magunkat a más baja láttán?
– Anyám, a lányaim folyvást a cigány pulyákat cirógatják. Meglátod, azok még poloskát is hagynak
itt nekünk. Meg aztán nem látod, mit művel Vera? Úgy jár-kel a házban, mintha otthon lenne. Ezt
adjál, meg azt adjál. Mit tettél, jó anyám!
– Egy hét. Legyél türelemmel. Aztán mennek. Most már a pici is jobban van. Látod, hogy megérte a
dongófű? A poloskán meg túladunk. Holnap petróleum után nézek.
– Anyám, restellem mondani. De te sosem hallgatsz rám! Ezek teljesen arcátlanok. Semmibe se
nézik, amit értük teszünk. Egy kicsit tisztelhetnének bennünket.
Két özvegyasszonyt. Paráználkodnak egész este. Hangoskodnak. Az egész család hallja őket.
Szégyent hoznak ránk.
Az öregasszony huncutul nevetett, egy kicsit levette a kendőjét, és eltakarta a szemeit.
– Ne is törődj vele, menyem. Istentől eredő dolog az is. Fiatalok a szerencsétlenek. Mit csináljanak?
Tégy úgy, mintha észre se vennéd...
Két hetet töltöttek a cigányok Nina asszony házában. Azután fogták a zsákjukat, és odébb álltak.
Szent Miklós vigíliáján a nagymama és az anya misére mentek. És amint a hasonló alkalmakkor
szokás, ottmaradtak gyónni. Vangelisz atya felolvasta az áldást, s amikor szedelőzködtek, hogy
mennek, így szólt:
– Gyermekeim, nagy bűnt követtetek el. És még csak nem is gondoltatok rá, hogy meggyónjátok!
– Mit vétettünk, atyám? – kérdezte Nina, és elpirult. – Más vallásúak előtt nyitottátok meg a
házatokat, és befogadtátok őket. Vétkeztetek, amit nem lett volna szabad, mert gyermekeitek vannak,
és a szülők vétkeiért a gyerekek bűnhődnek.
– Kenyeret adtunk az éhezőknek. Rosszul tettük? – dörmögte nagyanyó a stóla alatt.
Ám Vangelisz atya kántált felfuvalkodottan, és ítélkezett a nyája fölött, ahogy épp ínyére volt.
– Összhangban az egyházi előírásokkal, büntetést szabok ki rátok. És a hatalmas Isten megbocsát
nektek. Hat hónapig nem áldozhattok!
– Látod, anyám micsoda rossz jött ránk? Hogy hat hónapig nem áldozhatunk? Az áldozásban
mindig vigaszt találtam. Tán olyan sok dolog van, amiből erőt meríthetünk?
– A pap is ember, Nina. És tévedett. Az én lelkecském azt diktálta, hogy ekként cselekedjek. És
tudom, hogy amit tettem, Istennek is tetszett.

Ahogy múlt az idő, Deszpina nagymama egyre gyengébben látott. Szürke szeme elfáradt, sötétbe
fordult. Deszpina nagymama azonban jól látott a kezével. Annál a fénynél dolgozott, amelyet a ráncos
bőre bocsátott ki. Főzött, mosott, takarított és öntözte a jázminokat az udvaron.
– Szükség van még rám. Van mit csinálnom. A gyermekem vár engem vasárnaponként. Fel kell
nevelnem az unokákat. Mihez kezdene egyedül a szerencsétlen Nina! Az ember nem hal meg könnyen,
amikor sok a munkája. Így mondják.
Nina mindennap a földön dolgozott. Törékeny asszony, akinek olyan volt az arca, mint a fehér cipó,
a szeme pedig két ibolya. Nina! Aki a szoknyáján hordta a dohányföld sarát, és egy száraz mezei
virágot a lelkében...
– Mihez kezdene egyedül szegény Nina! – mondogatta magában Deszpina asszony.
Az idő pedig haladt. És a nap lenyugodott. Feljött a hajnalcsillag.
– Akár a víz, úgy folyik az élet. Ember ezt nem éri fel ésszel – sóhajtotta nagyanyó. – Csak amikor
számba veszem a kínjaimat, akkor látszik, hogy rettentő sokat éltem...
Fotisz befejezte az elemi iskolát, és attól fogva a dohányban dolgozott. Petrosznak még két éve volt
hátra. A kicsik az alsó osztályokba jártak.
– Anyám, a nagyobbik fiú el fog menni. Érzem, hogy bontogatja a szárnyait.
– Az áldásunk kísérje, lányom. Minden embernek megvan a maga útja.
– Anyám, nem engedhetem el. Nélküle nem boldogulok.
– Nem tarthatjuk vissza, ha eljött az ő ideje.
– Szeretnék tovább tanulni – mondta Fotisz. És a szeme ködbe borult.
– Nem tehetem, fiam, hogy magasabb iskolákba küldjelek. Hát nem látod? Később majd tanulsz
valami szakmát. Azzal ma jobban keresnek. Mire mennél a tudománnyal? Tele van a világ tanult
emberekkel. Mégsem boldogulnak.
– Nem mondtam, hogy a pénzért akarok tovább tanulni. Csak tanulni akarok. De ez magas neked. Te
csak a dohányhoz értesz: hogy elültesd és letörd. Hagyjál békén!
– Itt van rád szükség, Fotisz! Itt van az otthonod. Az apád meghalt, és te vagy a legidősebb gyerek.
Ha menni akarsz, nem köthetlek meg. De egyáltalán nem gondolsz velünk?
– Szeretlek benneteket, anyám. Tudod. De elmegyek. Nem tehetek másképp.
– Tégy úgy, ahogy az Isten sugallja. Az apád és én, a nagyanyád, itt éltünk. És ha nem ért volna
bennünket annyi szerencsétlenség, boldogok lettünk volna. Mi az, amit keresel?
– Van egy csomó álmom. Megannyi kérdésre keresem a választ. Megfulladok. De te nem értesz...
– A szobát megtöltötte könyvekkel. Nem elég, hogy annyi hely sincs, ahol megálljunk. Olyanok
vagyunk már, mint az állami könyvtár. Minden pénzét betűre költi. A papírkereskedőnél. És mit vár,
mi lesz így belőle? Csak még jobban összezavarodik. Látom én. A dolgok egyszerűek, ha nem
bolygatod őket. Az ember világra jön, felnő, pénzt keres, családot alapít, megöregszik, ha elér odáig,
aztán vége lesz. Egy az Isten útja. Ugyan mi mást tanulhat meg a könyvekből? – mondta
elkeseredésében az anya.
– Sok útja van az Istennek, galambom. Elhiheted – tanácsolta Deszpina asszony.
– Eh! Belefáradtam már. Elegem van belőle. Hess, hess, hess! És te is vén satrafa, ahelyett, hogy a
lelkére beszélnél, lovat adsz alá. Ilyen volt a megboldogult is, a fiad, és láttuk, mi lett az eredménye.
– Mit mondjak, lelkem? Az Isten tudja... Azután keresztet vetett nagyanyó, a kezét meg kinyújtotta
a kályha felé. Két fonnyadt kéz, tele ráncokkal, erekkel és barna pettyekkel. Két kéz, amelyek
tömérdek dohányt neveltek a világnak. Karon ülőket dajkáltak, betegeket itattak, halottakat
öltöztettek, éheseknél segédkeztek, és fát aprítottak a kályhába.
A matrac alatt, egy szakadt harisnyában kevéske pénzt rejtegetett.
– A nagy fiúnak. Ha majd úgy dönt, hogy elmegy. A temetésemre gyűjtöttem, de az élet mindennél
fontosabb. A fiúé lesz, hadd helyezkedjen el. Késni fog az utolsó órám. Addig meg csak akad valami...
Minden este, hogy Fotisz hazatért, megmosdott, evett és kezdte az olvasást. Amikor már nem bírta
a szeme, beesett a testvérei mellé a nagy ágyra, és elaludt.
Szombatonként nem ment dolgozni. Felvette a fehér ingét, kezére csatolta az óráját az ibolyaszínű
szíjjal, s a barátaival lement a városba.
– Késik a fiú, anyám. Tizenkét óra van – nyugtalankodott Nina.
– Aludj, menyem, aludj!
– De hol jár ilyen későn? Kicsi még.
– Aludj! Nagy az Isten. A gyereknek megvan a magához való esze – felelte a nagymama.
 És feljebb húzódott a párnáin, a szívverésével számolta az időt.
A kisebbek békésen szunnyadtak. Három üde rózsa az éjszaka porában. De az álom nem talált
helyet az anya és a nagymama szemhéján.
Későre járt...
Az aggodalom az ő fehér ingét viselte, az ő ibolyaszínű óraszíját a jobb kezén, és megtelepedett a
kicsiny szobában. Ott, Fotisz üres székén, közel a kisasztalhoz, a gáztűzhely mellett. És izzott...
Majd a kulcs sietősen megfordult a zárban. Az éjszaka pedig felsóhajtott, és az oldalára fordult.
Elrántotta lábától a selyemlepedőt, és magára húzta.
Csupán egy mosoly villant ki a lepedő alól.
Egy selymes mosoly...
Nyár volt, amikor Hrisztina súlyosan megbetegedett. Rendkívül forró nyár, amikor a sötét színű
homok parázsló hamuvá lett, Nina sarka túlérett rózsaként nyílt szét, Fotisz háta meg a fahéj kérgére
hasonlított.
Sem az ecet, sem nagyanyó dongófű-főzete nem csillapította a lányka lázát. Ezért egy reggel, az
anyja és Fotisz bevitték a városba. Csakhogy az asszonynak rögtön mennie kellett. A munka nem
várhatott a mezőn. Fotisz maradt. Egy tizenöt éves fiú foltozott nadrágban, fűző nélküli cipőben.
– Menjél, anyám. Ne aggódj! Majd én gondját viselem.
– Az ég legyen veled, fiam! Vigyázz a mi Hrisztinánkra és magadra!
Ám a kórházból távozva mi lelte szegény Nina asszonyt? Leült egy kerti padra és sokáig sírt...
Siratta Fotiszt, aki tizenöt éves létére a vállán hordta az otthon minden terhét. Siratta Kosztaszt, akit
akkor délután elvitt az Isten haragja, és még csak el sem búcsúzhatott tőle...
Mi lelte Nina asszonyt? Talán azért sírt, mert a szíve olyan volt, mint a kiszáradt, üres dohányföld.
Egyetlen zöld ág sem volt, amit csipegethettek volna a madarak. Lehet, azért pityergett, mert pont
akkor olyan szép volt az a késő délutáni óra, akár Hrisztina két szeme...
Lehet... ki tudja?...
Másnap az orvosok azt mondták, komoly baja van a kicsinek, és a gondviselőjét keresték.
– Én vagyok az! – jelentkezett Fotisz.
– De hisz te gyerek vagy!
– Nem vagyok gyerek. Hrisztina bátyja vagyok. Én vigyázok rá!

Dél volt, az az idő, amikor énekelve pusztultak el a tücskök, miközben a napot dicsérték. Amikor a
kórház kertjében az öreg almafa megmutatta gyümölcseit az Istennek, és kicsúfolta. Amikor Nina
asszony szántóföldjén a cseresznyefa fogott egy cseresznyét, és pirosra festette a Szűzanya száját.
Rángatózik. Kómába esett. Lehet, hogy meghal...
– Lehet, hogy meghal – mondta az almafa, vádlón nézve az Istenre.
– Lehet, hogy meghal – súgta a cseresznyefa. És éretlen cseresznyével dobta meg a Szűzanya arcát.

A kislány nem halt meg. Egy hétig ágyban feküdt, majd úgy állt lábra, mint amikor járni tanult.
Fotisz egyetlen percre sem hagyta magára. Hosszú éjszakákon át tartotta karjában szőke fejét, és
simogatta.
Amikor visszatértek a faluba, Fotisz olyan büszke volt, mintha kantár nélkül ülte volna meg Szent
Gergely lovát.
Hrisztina rózsaszín masnit viselt a copfjában, egy tasak karamellát markolt, valamint egy babát,
amit a főnővér ajándékozott neki.
– Meghoztam a kicsit – vetette oda foghegyről a nagyanyjának.
 Szent Gergely lovát meg a jázminok tövéhez kötötte. Alkonyatkor indult, hogy hazahívja az anyját a
mezőről.
– Menjél, fiam! Hozd haza. Szegény fejének már megint sok van a hátán.
Alaposan besötétedett. Egy lélek sem járt az ösvényen. Csak az éjszaka. Az út pora. A csillagok. És
az Isten meleg lélegzete.
Hirtelen zajt hallott maga mögött. Majd dühös ugatást. A szíve gyorsan vert. Megszaporázta a
lépteit. Épp hogy csak meg nem bénult félelmében.
– Szűzanyám! Segíts! – suttogta.
A kutya vonított, aztán futásnak eredt. Amennyire a lába bírta, a rohant a fiú is. Homlokát kiverte a
veríték.
– Szűzanyám, ne hagyj el! Jézus az égben... Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... – imádkozott a
gyerek.
Mögötte ott futott a kutya, és szakadatlan vonított. Fotisz, aki mindig is félt a kutyáktól, nem győzte
tovább erővel. Feladta. A lábai remegtek. És a kutya utolérte. Elkapta és ledöntötte, hogy utána
összemarja a kezét és a nyakát.
Hatalmas, barna kutya volt, tele kullanccsal és sebhelyekkel, amiket a srácok ejtettek rajta, mikor
kövekkel megdobálták.
– Segítség! Segítség! – üvöltötte a gyerek. Ám sehol egy lélek, hogy hallhatta volna. Mihelyt
megkapta a magáét, az eb megbékült, farkát a lába közé csapta és eliszkolt.
Nemsokára arra ment Nina, a szerencsétlen.
– A gyermekem! Az én Fotiszom! Szűzanyám, a gyermekem!
– Hagyd el, anyám, semmiség. Ne kiabálj! Egy kutya...
– De hiszen csupa vér vagy. Összeharapdált, fiam!
– Semmiség, ha mondom. Jöttem, hogy segítsek neked. Hogy mondjam, hazahoztam Hrisztinát.
Éjszaka volt. Nina asszonynak nagyon fájt a jobb lába, és sántított. Egy éjszaka tele kullanccsal,
amely csendesen sántikált és ballagott, miközben vérzett a keze és a nyaka.
Otthon kimosták Fotisz sebeit, nagyanyó bekente azzal a kenőccsel, amit minden évben
kutyaharapásokra készített, aztán sütöttek egy tál krumplit, és megünnepelték Hrisztina hazatérését.
Azután az éjszaka édesen elaludt. Az egyik kezében egy darab ottfelejtett krumplival, a másikban
egy tasak karamellával.
Édesen aludt... rózsaszín masnival a hajában, és egy kékszemű babával a párnáján.

Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag.

A fa éppen leeresztette a szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozgatta az ágait, és álmosan
felelte:
– Nem... nem. Nem annyira ritkák. Csak hát... az emberek az eszükkel hajszolják azokat a
pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.
– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
– Hagyjál most, álmos vagyok.
– Mesélj! – erősködött a csillag. – Mesélj róluk.
– Egy fahéjas kalács nagyanyó ráncos kezében. Egy pár sportcipő Fotisz ágya alatt. Egy kagylóhéj
Angeliki álmaiban... Egy masni a hold színével... Jó éjszakát! Ma este nagyon álmos vagyok.
– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
– Szeretlek! Nagyon!
– Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.
És fejest ugrott, csakhogy fennakadt a hold szempilláin.
 Fotisz gyakorta ráfordult vasárnaponként a dombra vezető ösvényre, és magasra kapaszkodott, fel a
hegy aljába. A vén Gedeon házába ment.
Az öreg nagyon szerette a fiút. Könyveket adott neki, mesélt az emberekről, állatokról, a
nagypolitikáról.
Fotisz volt az egyedüli barátja. Persze a négy tengelice is ott volt a kalitkában. És vadmadarak is
voltak, melyeknek morzsát szórt az udvarra, és egy kupát megtöltött nekik vízzel. Ám a gyerek
másnak örült.
A vén Gedeon! Azzal a sötétkék szemével. Két háborgó tenger, amely táncolva várta a hajnalt.
– De hogy maradhattál ennyire egyedül? – csodálkozott a gyerek.
– Egyedül?... Talán nincsenek gondolataim? Itt vannak a rózsabokrok. A tengelicek! És itt vagy te
nekem, drága barátom... Egyetlen parányi résből ered a világ minden szeretete, fiatalember. Ahogy a
tűbe fűzöd a cérnát. Tudod, ki van egyedül? Az, aki egyre halmozza magában a csendet. Rá se ránts!...
A legrosszabb, ha zúgolódsz. Ha csupa epe önti el a szádat. Panasz nélkül viseld a sorsodat, és ne
bánts meg senkit a környezetedben. Módjával idd ki a poharad, és gondolj arra, hogy minden, ami
veled történik, az jó!
– De van néhány ember, akinek nagyon sok a gondja. Látom anyámat és nagyanyámat.
– Keserűségből sokkal több akad... De mondjak valamit? Ezernyi kagylóhéj van a tengerparton. Ám
keresned kell, ha találni akarsz egyet. Én hetvenéves vagyok. Lehet, hogy vénebb. És mi jelentősége
van? Ne hidd, hogy sokat tudok a világról. Még kevésbé ismerem saját magamat. Viszont keresek.
Egyetlen élet nem elég, hogy beteljek a kereséssel...
– Szerencsés vagy, hogy annyi évet megéltél.
– És ki mondta neked, miként kell számolni az éveket, barátom? Az órákat számolják. A perceket.
Amit pillanatonként megélsz, amit megélünk.
– Nem félsz a haláltól?
– Mindenesetre ma élek. Tudod, milyen fontos ez? Most együtt vagyunk! Megszorítom a kezedet,
és a szemedbe nézek. Sose engedd, hogy a jelen túllépjen rajtad. Ne hagyd, hogy az élet kifolyjon az
ujjaid között, mint a homok. Élj! Érted? Élj! Ne hallgass azokra a kishitűekre, akik a jelent zálogként
adják a holnapért. A jelen a tiéd, barátom. Becsüld meg!
Gyakorta ekként beszélgettek.
Azután kimentek a kertbe, megöntözték a rózsákat, kitakarították a ketrecet, vízzel töltötték meg a
kupát a vadmadaraknak. Mikor a munkával végeztek, visszatértek a konyhába és törkölyt ittak.
– Hé, te! Ne versenyezz velem az ivásban! Még gyerek vagy. Hozzál egy kis pörkölt borsót a
szekrényből. Amikor elmégy, emlékeztess, hogy cukorkát küldjek a kislányoknak.
Mint a vizet, úgy hajtotta fel a törkölyt a vén Gedeon, és mosolygott.
A két tenger pedig hullámot vetve táncolt a szemében. Két sötét, háborgó tenger, örökké a hajnalra
várva.
– Egészségedre, gyermekem!... Vannak emberek, ahogy mondod, akik egy szál magukban ülnek a
tengerparton, és várnak. Napokig, hónapokig, évekig... Ülnek egy sziklán, és várják, hogy a horizont
alján feltűnjék a hajó. Az a hajó, amelyik kéményét a tavasz díszíti, a kormányát meg a tengeri
madarak tartják. Tudják, hogy nem fog jönni. Ebben biztos lehetsz. Egy percig se gondold, hogy azok
az emberek ostobák. Ne félj semmit. Nagyon jól tudják, hogy mennek a hajók, miért mennek, kik
kormányoznak... Egy szál magukban a part szegélyén. A homlokuk, mint két serleg, amelyekből
isznak a vándormadarak. És várnak... Olykor, arról a szikláról, amelyen ülnek, az Istenre kacsintanak.
„Rendben van, kis pajtás! Mi már jól ismerjük egymást. Rendben van!” És utána ugyanúgy ülnek a
posztjukon, tovább kémlelve a tengert. Na, egészségedre! Előtted még ott az élet. A lelked most tele
van puskaporral. Szomorú, ha nem robbantasz vele néhányszor. Hozzál még egy kis törkölyt. Az Isten
megáldjon!
Egyik nap a vén Gedeon egy halvány piros rózsát nézegetett a kertjében, és könnyezett.
– Olyan, mint Melpo mosolya – suttogta.
Aztán elfordította a tekintetét. Pillantását, mint valami kavicsot, a látóhatár peremére dobta.
– Látod a felhőket, Fotisz? Esni fog. Elromlott az idő, a mindenségit... na gyere, menjünk a
ketrecbe.
A baj aznap délután történt, amikor nagyanyó nem bírt felkelni a fájdalomtól. Nina és Fotisz a
dohányban voltak. Angeliki lencsét főzött, Hrisztina pedig menyasszonynak öltöztette a babáját.
Aznap délután jött a baj, mikor nagyanyó küldte Petroszt, hogy segítsen kicsit az anyjának a
határban, a fiú ellenben rabló-pandúrt játszott a szomszéd gyerekekkel.
– Hagyjál! Nem megyek!
– Mikor hallgattál te rám? Mindig a magad feje után mész.
Petrosz és cimborái rabló-pandúrt játszottak a falu szélén. Aposztollsz is velük volt, Froszo
egyedüli fia. Angeliki épp hogy csak levette a lencsét, nagyanyó aszpirint keresett a lábára, Hrisztina
virággal díszítette a menyasszony haját.
A Froszo fia mindenáron vezér akart lenni. Petrosz ököllel gyomorszájon vágta. Erre az felkapott
egy követ, és megdobta a másik arcát. Hideg volt akkor délután. Annyira, hogy havazni kezdett. A
srácoknak tetszett a hó nagyon. De mihelyt meglátták, hogy Petrosz jobb szeme vérzik, megijedtek és
elszaladtak. Egyedül Dimitrisz, az első osztályos szomszéd fiú ment oda Petroszhoz, hogy óvatosan
hazavezesse.
Alighogy Angeliki meglátta, reszketett és nem jött ki hang a torkán. Hrisztina elhajította a babát, és
bebújt az ágy alá. Nagyanyó pedig elvonszolta magát a falu főterére, szorosan tartva a gyerek kezét.
– Szedd össze magad, galambom! Semmi az egész. Micsoda csapás!
– Tehetek én róla? – mondta Froszo a szomszédasszonyoknak. – Öljem tán meg? Ideges. Nem
szabad bosszantani.
– Menjen, nézzen utána Petrosznak! Vigyék be a városba a teherautójukon. Az öregasszony a téren
vár, hogy kocsit kapjon.
– Még mit nem! Hogy tehetnék? Az uram várja a felvásárlót. Ha ráérnénk, nem bevinnénk? Sajnos,
nem megy!
– Elveszítette a fiuk a szemét! – közölték hivatalosan az orvosok. – Dönteniük kell.
Hogyan döntsön Nina asszony, aki a gyerek ágya mellett virrasztott? Miképp hoznak efféle
döntéseket?
– Teszünk neki egy üvegszemet. Észre sem lehet majd venni.
– Mit csináljunk, Fotisz? Honnan vegyük rá a pénzt?
– Bátorság, anyám! Dolgozni fogunk.
– Nincs arra idő, hogy dolgozzunk. A pénzre most van szükség.
– Ne keseredj el, lányom. Eladjuk a földet. Meglátjuk, mi lesz a gyerekkel, a többiről meg
gondolkozunk azután. Adj hálát az Istennek, hogy nem ölték meg!
Abban az évben kemény volt a tél. Egyik nap Hrisztina döglött lepkét talált az udvaron. Bevitte, és
siratni kezdte.
– Ne sírj, lelkecském a lepke miatt – mondta neki nagyanyó, és megsimogatta. – Ne hullajtsd a
könnyed.
– De olyan szép volt, nagymama. Nézd a szárnyacskáit! Nem sajnálta az Isten? Majd megbánja!
Most már nem megyek vasárnap a templomba.
– Ne hibáztasd az Istent, életem. Mind az ő teremtményei vagyunk a földön. Áldott legyen a neve!
Fagyos idők jártak azon a télen...
 Nina lába feldagadt és bevörösödött, napokon át lógatta lefelé a kórházi székről.
És feldagadt, bevörösödött a szíve is, ahogy napokon át vigyázott a gyerek párnája mellett.
A hó meg csak esett... esett szüntelen.
Áttetsző, ritka hó. Mint az üveg.
Március elején eladták a földet. És semmi sem maradt nekik. Ott maradt Deszpina, Nina, Fotisz,
Petrosz, Angeliki és Hrisztina Isten kegyelmében bízva. Hat megsárgult jázmin a sivár udvaron.
Egy verőfényes napon, mikor a hó már elolvadt, Hrisztina vidáman sikongatott és tapsolt.
– Gyertek! Gyertek! Nézzétek! Kihajtott a jázmin. Nem száradt ki a hótól.
És mindnyájan odagyűltek a virág köré és álmélkodtak.

Idővel Petrosz is hazatért az üvegszemével.

– Hála Istennek! – mondta nagymama. – Ezen is túl vagyunk. Élünk!
Csak a kis huncut Hrisztina ment oda mindannyiszor Petroszhoz, s ujjaival az arcát tapogatta.
– Hadd nézzem! Mutasd! Meg akarom fogni. Engedd kicsit! Amikor sírsz, Petrosz, az is könnyezik?
És Petrosz nagyon megharagudott. Kergette a kislányt, veréssel fenyegette.
– Hagyd békén! – kiabálta nagyanyó. – Kicsi még. Nem érti.
– Megölöm! Mindőtökkel végzek. Mindőtökkel. Gyűlöllek benneteket! Azt kívánom, hogy
meghaljatok!
Sokszor Nina is megharagudott, nem tűrte a sértéseket.
– Még neki áll feljebb. Hallod, miket mond? Hogy gyűlöl minket, és fenyegetőzik is! Mi mást
tehettünk volna? Az egész család feláldozta magát. Nem bírja ezt felfogni?
– Ne civakodj vele, naccság. Tele van keserűséggel a szíve. Tégy úgy, mintha nem hallanád.
Ám Petrosz mindennap rosszabb volt. Tűzifával verte be az ablakot, belerúgott Ninába, szidta a
nagyanyját, és irgalmatlanul ütötte a testvéreit.
– Elegem van! Egyikünknek sincs nyugta tőle.
– Légy türelemmel, lányom. Sebzett madár az. Lassanként majd csak jobbra fordulnak a dolgok.
Az osztályban voltak olyan csibészek, akik a fiút Küklopsznak csúfolták. Ott volt Aposztollsz is, aki
mindig vezér akart lenni, és őt kizárta a játékból.
Állj félre! Nehogy kiejtsd a szemedet, mert megint bajunk lesz belőle!

Nagy szürkészöld hold, és azúrkék álmatag hegy. Ott volt a sárga-fekete hernyó is, amely a szilvafa
leveleit rágta. Ő tehetett róla. Ő nem hagyta aludni a csillagot.

– Küklopsznak nevezik! Hallod? Küklopsznak mondják! És sír...

Nagy üveghold, és sárga-fekete, könnyező hegy. Az idő nem állt meg. Zavaros folyóként
hömpölygött előre.
A nagymama már annyira rosszul látott, hogy nem tudta megkülönböztetni a sót a cukortól. Az étel
gyakorta olyan édes volt, mint a mézes pite. Fotisz süteménye meg sós, akár a páclé. Nina nem bírta a
lábát. Sem a keserűséget. Fotisz reggeltől estig napszámban dolgozott. Petrosz viszont... Egy fekete
felhő, amibe vihar bújt.
A tanév folyamán hívatta a tanító Fotiszt.
– Mi lesz az öcséddel? Verekszik, csúnyán beszél, nem tulajdonít jelentőséget semminek.
A pap azt mondta Ninának:
– A kisebbik fiadat megszállta az ördög. Csak hogy tudd. Azért történt, ami történt.
 És a falubeliek folyvást zsémbeskedtek.
– Nekünk ezt és ezt csinálta, szedjétek végre ráncba azt a csirkefogót!
– Szép szóval, gyermekeim. Szép szóval! – tanácsolta nagyanyó.
Ám akárhányszor közeledett hozzá szépszerével Fotisz, Petrosz nem állt szóba vele. Csak a
szitkokat szórta és rugdosódott, ami meg útjába akadt, darabokra törte. Akkor történt, hogy
kétségbeesésében Nina titkon elhívta egy unokafivérét.
– Azt akarom, hogy ráijessz. Miránk nem hallgat. Fotisz még kicsi. Minket, asszonyokat meg
semmibe se vesz.
És jött is Thodorisz bácsi. Egy magas, kövér férfi, kigombolt ingben, aranygyűrűvel a kisujján.
– Menjetek ki mind, kivéve Petroszt! – parancsolta. És kimentek.
Aztán hallották Thodorosz bácsit, aki öklével verte az asztalt, és ordított. Azután hallották Petroszt,
aki bőgött, mint a borjú.
– Az Isten szerelmére! – ugrott fel nagyanyó. – Mit tettél? Megzavarodtál?
Először esett meg, hogy annyi év alatt a nagymama ilyen hangon szólt a menyéhez.
– Nem bírtam már, anyám – mondta az sírva. – Csinálnom kellett valamit.
– Amit tettél, azért bőven megfizetsz majd, nyomorult – mondta a vénség. És olyan erővel lökte be
az ajtót, hogy szinte beesett.
– Takarodj a házamból, te sintér! Tűnj innen! Soha többet ne kerülj a szemem elé!
– Szóval ez a köszönet, mi?
– Azt mondtam, takarodj! Tán süket vagy?
– Nosza, pusztuljon az útból! Maga aztán megéri a pénzét! Üljön karba tett kézzel, ez a
semmirekellő hadd csépelje a családot!
És bevágta maga mögött az ajtót. Nagyanyó odament Petroszhoz, aki hason feküdt a nagy ágyon.
– Ne sírj, fiam! Gyere csak, csillagom. Gyere közel hozzám, én szeretlek!
– Fogd be, vén szipirtyó! Senkit nem akarok! – rikoltotta a gyerek.
És mint a villám felpattant, rúgott egyet az ajtóba, és már ott se volt. Nekiiramodott. Egy bősz
barna kutya, tele kullanccsal és sebhellyel, amit azok a kövek ejtettek rajta, amivel a gyerekek
dobálták... Egy kutya, amely vonított a sötétben, és a csillagokat harapdálta.
Nagyanyó a hideg kályhához ült, és az ujjait tördelte.
– Mit tettem, én szerencsétlen! – sopánkodott Nina sírva.
– Tettél, amit tettél. Hagyd abba a pityergést, és menjél Fotisszal, hozzátok vissza a gyereket! Nem
tudni, meddig szalad elkeseredésében. Tudatnod kellett volna velem, hogy verést hozatsz a házba.
Most már mindegy. Ne vesztegessétek az időt!
Futott Fotisz meg az anyja, de Petroszt nem találták. Hajnalig keresték. Sehol sem volt. Mintha
elnyelte volna az éjszaka.
Másnap egy idegen rendőr kopogott az ajtón.
– Itt lakik Petrosz Rankosz?
– A gyerekünk! – kiáltotta nagyanyó, és megfeszült, mint a gyertya. – Mi történt a gyerekünkkel?
– Lopáson értük.
– Oh, köszönöm Istenem! Életben van a gyerek!
– Elkötött egy robogót – mondta a rendőr Ninának. – Kiskorú. Így ügyel a gyerekeire, asszonyom?
– Mit csináljon szegény fejem, biztos úr? Hogy tartsam én vissza a rablót! – mondta az anya. És
reszketve követte az egyenruhást.
– Itt van az anyád – mondta szigorúan a rendőr.
– Nem érdekel. Már mehet is.
– Nem akar magával beszélni – mondta a hatósági személy.
– Vigye el az ördög! Törődöm is én vele. Szégyent hozott rám az állam előtt is. Sose léptem át a
rendőrség küszöbét. Erre tessék, hova került!
– És mit csináljunk vele?
– Tartsák itt estig, addigra kitalálok valamit – mondta, és feldúltan hazament.
– Szégyellem magam, anyám. Nem tudok az emberek szemébe nézni. Szégyellem, hogy ilyen
szörnyeteget szültem.
– Tedd félre a szégyent, és menj vissza a gyerekhez!
– Nem akar látni.
– És te neheztelsz rá, he? Hol van a szereteted, menyem?
– Állandóan azt hajtod, hogy nem szeretem a gyermekemet.
– Szereted, nem mondom, de ahogy neked jó. Olyannak szeresd, amilyen! Ez a nehéz. Érted?
Máskülönben egy életen át szégyenkezhetsz. Mit mondjak még... A hülyeségeddel mindent
összekutyultál. Ki mint veti ágyát..., tudod.
– Nem voltam jó hozzá annyi időn át? Nem áldoztam fel magam? Nem bántam igazságtalanul a
gyerekeimmel a kedvéért?
– De igen, sőt még többet is tettél. Derék asszony vagy. Csakhogy kishitű voltál.
– Most mit javasolsz, hogy viselkedjem?
– Menj, keresd meg a gyereket, és kérj tőle bocsánatot a ravaszságod és az unokatestvéred miatt, és
mondd meg neki, hogy itt van az otthona, és itt vannak azok, akik várnak rá.
– Én kérjek tőle bocsánatot? Magadnál vagy? Már hódoljak is be az aljasságai előtt!
– Akkor meg üss a fejedre, és hagyjál engem békén! Becsukták a gyereket. Ennyi történt. Ő az első?
Ha mi sem állunk mellé, kitől várod, hogy megszánja? A rendőrtől? Nyújts neki kezet, hogy
felkapaszkodhasson onnét, ahova csúszott. És hagyd a kishitűséget.
Amaz engedelmeskedett. És ment.
– Bocsáss meg, fiam! Én tehetek róla! Azt hittem, jót teszek neked. Majd most minden
elrendeződik. Meglátod. Gyere, menjünk haza. A testvéreid és a nagyanyád várnak.
Elsírta magát Petrosz. Szomorú könnyeket hullatott, és úgy roskadt az anyja karjába, akár egy
kisfiú.
– Félek, anyám! Mit fognak velem csinálni? Azért vettem el a robogót, hogy messzire menjek, meg
ne találjatok.
– Ne félj, fiam! Majd egyenesbe jövünk. Meglásd, minden jóra fordul.

– Miért csinálta ezeket Petrosz? – kérdezte egy vasárnap a vén Gedeont Fotisz. – Gonoszságból?
– Ne ragassz címkét az emberek hátára, barátom! Némelyik lelkében elmérgesednek a sebek.
Legyél elnéző velük. Ne ingereld őket!
– Szeretem az öcsémet. Anyánk bosszantására lopta el a robogót, amiért az elhívta Thodorosz
bácsit, hogy elnáspángolja. Nem tolvaj.
– Sebzett lelkű. Ítélkezés nélkül nyújts kezet a másiknak. Készíts neki helyet a szívedben, hogy
megpihenhessen. Hogy igyon egy korty vizet. Ezen a világon, fiatalember, mindenből kivesszük a
részünk. Jut az örömből, a hibákból, a kiúttalanságból. Téged is elérnek majd ezek, s lesz, amibe
beletörik a bicskád. Na, de ez nem azt jelenti, hogy vége a világnak! Én öreg vagyok, ám még mindig
követek el hibákat. Az életre nincs recept. No, egészségedre! Látom, ma este te is jobban szürcsölsz.
Felnőttél, Fotisz!
– Mikor voltam én gyerek? Felnőttnek születtem, Gedeon!
– Hallgass ide! Ha a tengerparton a hullámok nem tépték volna azokat a sziklákat, akkor most nem
gyönyörködhetnél a formájukban. Így van? Meg kell fizetni a tapasztalatot, fiacskám. A lélek
bölcsessége rendkívül sokba kerül. Az ész az megint más. Tanulással szert lehet rá tenni. Emez,
amiről beszélek, a belső bölcsesség, csak fájdalommal szerezhető meg. Az emberben felmerül
néhanapján a kérdés, hogy megéri-e a fáradság. Nem tudom. Nesze, igyál egy kis törkölyt! Mint a víz,
úgy csúszik a betyár... Valamikor én is azt hittem, amit sokan mások, hogy a kezdetektől
megválthatom a világot. Mindent odaadtam. Magamnak egy fillért sem tartottam meg. Mert én ilyen
vagyok, a kutyafáját! Vagy fenékig ürítem a poharat, vagy hozzá se nyúlok. Semmire se mentem. A
világ ugyanúgy rossz irányba halad. És tudod, mi a furcsa? Nem érzem magam vesztesnek. Sem azt,
hogy elárultak. Személyes ügy, barátom, az igazságszolgáltatás. A zsebkésével minden ember bemetsz
egy jelet az élet fájába. Vannak, akiknél rajzolás közben félrecsúszik a bicska, és megsérülnek. Azért,
mert nagyon izgatottak abban a pillanatban. Mert remeg a kezük a temérdek álomtól. Mert káprázik a
szemük a világ gyönyörűségétől. Az ördögbe is! A föld nem szűnt meg forogni, mi? Nézd csak, itt
jönnek, hogy törkölyt igyanak Fotisszal, és megetessék a tengelicéket! De mit szédítelek itt! Ne igyál
többet! Neked még utad van. Ah! Vigyél mazsolát Deszpina asszonynak. Tudom, hogy nagyon szereti.
– Anyám, veszel nekem egy inget, most, hogy megkaptad a napszámot?
– Ha neked veszek Fotiszom, a másiknak is vennem kell. Nem futja. Vegyünk valamit, ami
egyformán mindenkinek a hasznára van. Tizenkét kristálypoharat. Úgy ám, vizespoharat fogunk
venni! Ha jön valaki hozzánk, legyen miből vízzel kínálni, hogy felfrissüljön.
Este kirakták a poharakat a kisasztalra, úgy csodálták őket.
– Tetszenek, anyám?
– Nagyon szépek, lányom. Micsoda szerencse, hogy így kifogtuk!
– Adjál egyet, hogy szép pohárból ihassam a tejet – hízelgett a kicsi.
– Elhallgass, te! – mordult rá Nina. – Ha nektek adom... oda a tisztelet! Ezekből az idegeneket
fogjuk kínálni.
– A polcot díszítsd fel velük, menyem! Vigyázz, el ne törjenek!
Eleni az általános iskola harmadik osztályába járt, két vastag csurkája volt, és szürke szeme, akár a
rókának. Petrosznak nagyon tetszett Eleni. Amikor megnövök, feleségül veszem, gondolta. Mindig a
szoknyája körül legyeskedett, és mindig talált rá módot, hogy mellé üljön és beszéljen vele. Egy nap
egy marék csokoládét vitt el otthonról titokban, s az iskolában odaadta a lánynak. És Eleni azt mondta,
hogy nagyon finom volt a csokoládé, és vigyen neki máskor is. Csak hát Nina asszony ritkán vásárolt
édességet. Kosztasz pedig, az osztálytársa, Mérit szerette. Azzal kérkedett, hogy ő már meg is
csókolta egy este, amikor dohányt téptek. „Én is megcsókolom Elenit”, határozta el Petrosz. És
követni kezdte. Egyik késő délután, mikor a lányt boltba küldte az anyja, sikerült utolérnie.
– Várjál, Lenió, beszélnem kell veled!
– Mit akarsz? Csokit hoztál?
– Várjál, mindjárt megmondom. Tudod, hogy én szeretlek, és feleségül akarlak majd venni?
És amint ezt mondta, közel lépett hozzá és egy csókot cuppantott az arcára.
– Hagyjál, pusztulj innen! Tűnj a pokolba! Küklopsz!
Vágta a képébe a kislány, kivörösödve a haragtól.
Petrosz megijedt. Ezer darabra tört a lelke, és szétszóródott az ösvényen. Mint az őrült, úgy
vágtatott haza, egy lökéssel betaszította az ajtót, és rúgott, üvöltött.
– Vén kurvák! Ti tehettek róla! A bugyogótokat is el kellett volna adni, hogy meggyógyítsatok. Ti
vagytok a hibásak! De ezért megfizettek!
– Mit hoztál ránk, Uram! – suttogta Nina kővé váltam. – Kit szidsz, te istentelen?
– Most meglátjátok. Most megnézhetitek, mit csinálok! – sivította a gyerek.
Azzal felkapaszkodott egy székre, mint valami ördög, kézfejével felnyúlt a polcra, s a poharakat a
padlóra seperte.
Nagyanyó vette a seprűt és a lapátot, és összeszedte a törmeléket.
– Még belelép valaki, és elvágja a lábát... Ki sértett meg, báránykám? Az Isten verje meg, aki ezt
tette velünk... Gyere, készítek neked narancslét, hogy megnyugodj. Gyere, életem...
– Átkozott legyen Kajafás, aki idebent mindőnket kereszthalálra ítélt! Ugyan miről tehettek a
poharak?
– Majd veszünk másikat, lányom. Ne törődj vele! Tán a poharak a legfontosabbak?

Abban az évben az augusztus érett szőlővel ékesítette a haját. A vállán tengeri madarak hada ült.
Abban az évben az augusztus elveszítette a fejét, és beleszeretett az oleanderbe. Harmincegy
éjszakán dalolt a szépségéről.
Dalolt, ivott és táncot lejtett.
Az éjszakák ölében meg ott pihent a hold fénnyel átszőtt színe.
A hónap elején vakációra a faluba jött Athénból Thanosz úr családja. Thanosz úr, a felesége Amália
asszony, és egyetlen lányuk, Maruszó.
Tizennyolc éves lány Maruszó, örökké kacér és mesterkélt, haja a hátára bomlik, s arcán folyvást
bájos nevetés ragyog.
Fotisz is tizennyolc éves volt. A szemében csillagfényt hordott, a szívét elrejtette egy nagy, csavart
csigaházba.
Éjjelente Maruszó barna hajára gondolt, és hullámok csaptak össze a fejében. Összekuszálódtak az
álmok a szempilláin, és hajnalig verdestek. Hogy menjen így reggel munkába?
– Hagyjál, anyám! Beteg vagyok. Nem megyek sehova. Nem tudok...
– Valami baja van Fotisznak. Nem olyan, mint régen. Megváltozott. Mintha megbabonázták volna –
mondta nyugtalanul az anya.
– Ne idegeskedj, lányom. Csak a fiatalsága. Semmi más – vigasztalta nagyanyó.
– Anyám, én mondom, nem lesz jó vége. Mindennap rosszabbul van. A munka nem fogja, ha meg
szólsz hozzá, nem figyel, más világban él. Érted? Valami... baja van.
– Majd elmúlik. Ne türelmetlenkedj, és ne ellenkezz vele. Légy belátással!
Ám Nina asszony nagyon fáradt volt akkor augusztusban. Nem bírt türelemmel.
– Vigyen el az ördög! – mondta egy nap. – Benned bíztam, és most rongy vagy, lezüllöttél!
A fiú nagyon megharagudott. Felkapott egy köteg dohányt, megtaposta, és elfutott a mezőről. Ment,
és leroskadt otthon az egyik sarokba.
– Ne ügyelj szegény anyádra! Kikészíti a gyaloglás meg a munka. Gyere ide hozzám, drágaságom!
Mondd el nekem, madaram! Valamit azért én is tudok az életről. Valamit az én szemem is látott,
mielőtt megvakult. Mi a baj? Netán egy kislány?
– Hagyj békén, nagyanyó! Semmi bajom.
– Egy szép kislány az én fiacskámnak! Hogy hívják? Nem mondod meg? Lehet, hogy holnap
meghalok. Még a nevét se tudjam?
– ...Maruszó!
Mondta, és kirontott, mint a riadt vad. Napok teltek el.
– Máskor, ha megint ellenkezel a gyerekkel, megnézheted magad! – veszekedett a menyével
nagyanyó, s az udvaron megevett egy karéj frissen vágott dinnyét.
– Így állunk, he? Ne ellenkezzek vele... Én senkinek sem számítok...
– Elérte a szerelem. Légy türelemmel. A megbokrosodott lovat nem lehet befogni. Hallgass rám,
menyem, férfi lett a gyerek...
– Micsoda? Még hogy Fotisz? Eh! Szűzanyám, ezt kellett megérnem! Most, hogy már majdnem
kifizettük az adósságunkat, pont a szerelem hiányzott...
– Tűnj a szemem elől! – tette a sértődöttet nagyanyó, újabb üde karéjt szelve a dinnyéből. – A
szerelmet semmi nem érdekli. Nem számít, mennyit nélkülöztünk. Az sem, hogy miben vagyunk.
Nem fogunk mindig száraz kenyéren élni, a nemjóját!

– Megmondtad neki, te csibész? – kérdezte tőle a vén Gedeon.

– Nem. Sose fogom neki megmondani. És ha elutasít? Ha hátat fordít, akkor mi van?
– Na, és mi a meglátásod? Észrevette? Mit gondolsz? A szádat befoghatod. De a szemedet le tudod
pecsételni?
– Úgy tűnik, ő is hasonlóképp néz rám. De nem tudom neki megmondani. Félek, hogy kikacag, és
visongani fog. Állandóan kacag és visongat. Meg aztán... nemsokára elmegy... Azt tervezem, hogy
vele megyek, Gedeon. Képtelen volnék elviselni, hogy nem látom Maruszót.
– Hm. Hallgass ide, ifjú legény! Ámbár biztosan tudom, hogy amit mondok, az elszáll a széllel. A
szerelem nem más, mint játék. És te még nem ismered a játékszabályokat. Ne adj oda mindent!
Engedd, hogy ő találja meg benned, amit keres. Engedd, hogy kopogtasson nálad. Ha már az elején túl
mohón nyitsz neki ajtót, belép a lelkedbe, sétálgat egy kicsit, aztán elmegy. De én balga, mit
okoskodom itt! Amennyiben az ifjúság tisztában volna ezzel, és tapasztalt lenne, csupa szörnyeteg
forgolódna a világban. Indulj, gézengúz, ragadd meg azt a lányt, és csókold szájon! Mit ülsz itt, és
vesztegeted az idődet egy beteg vénemberre... Menjél, hékám! Tudod te, mi az élet? Egy virág, egy
harmatcsepp, egy dal. Ne bámulj így rám... A szerelemben el kell merülni...

Egy nap – szombat este volt –, ki tudja hogyan, Fotisz és Maruszó kettesben maradt.
– Mutassam meg neked a földet, ami egykor a miénk volt?
Patak folyik a határában, és van ott egy vadcseresznyefa is. Akarod, hogy elmenjünk oda?
– Igen! – kiáltotta nevetve Maruszó. – Menjünk! És mentek.
És amint együtt a patak fölé hajoltak, hogy vizet igyanak, a fiú hevesen megragadta és magához
húzta a lányt. Maruszó rátekeredett, mintha el akarta volna rejteni. Az arca égett. Valami
felkavarodott a mellében, a derekában, a hasában. Valami, ami olyan volt, mint amikor gyík fut a
bokrok közt.
– Szeretlek! – súgta elfúló hangon a fülébe Fotisz.
– Én is kívánlak. Nagyon! – És a lány hangja perzselte a vérét, a halántékát, az egész lényét.
Azután tarka gömbök váltak ki a sötét földből. A környéket parányi csillagok lepték el. Aztán meg
arkangyalok szálltak alá, és mezítláb részeg forgásba kezdtek a dohányföldön. Végül kirajzottak a
szelek, az eget csíkokra vágták, és selymes fuvallattal simították a kettejük nyakát. Az apró csillagok
nevettek. A többi angyal pedig szerelmes dalokat kántált.

– Fázol? – kérdezte a fiú, mivel mondania kellett valamit, de nem jutott más az eszébe.
– Nem, dehogy. Maradj még! Ölelj szorosan! – válaszolta reszketve a lány.
– Mindig szeretni foglak, Maruszó! És te?
– Nem tudom. Nem elég, hogy most szeretlek?
A nap már régen lenyugodott. Az ég vadrózsákkal volt teli. Akkor történt, hogy a vadrózsák egy
tövise megszúrta kicsit a Fotisz szívét. És a vére kiserkent.
Egy csepp lecseppent, mint a könny, rá a vízililiom leveleire. És szétfolyt....
Maruszó felrántotta a szoknyáját, majd megmosta az arcát a patakban. Huncutul billegtette magát, s
gyengéden azt mondta:
– Most szedd ki a szénát a hajamból. Tudod, hogy elszakítottad a blúzomat? Szégyelld magad, rossz
fiú!
 – Édesem, tudod, hogy későre jár? Gyere, fussunk vissza, mert keresni fognak bennünket!

Kevés volt hátra augusztusból. Fotisz szorosan ölelte a lányt, a hullámos haját.
– Azt akarom, hogy egy nap összeházasodjunk, Maruszó.
– Nem. Azt nem! Ne mondj ostobaságokat, légy szíves. Az nem olyan egyszerű...
– De szeretlek!
– Szeress. De én olyan vagyok, mint a méhecske. Szeretem körbejárni a kertet. Miért akarod
megkötni a szárnyaimat?
– Nem mondom, hogy megkötöm a szárnyaidat. De azt akarom, hogy csak énnekem repülj.
– Ki nem állhatom azokat az embereket, akik kalitkába zárják a madarakat, hogy csak nekik
énekeljenek. Hagyd meg a szabadságom és szeress. Akkor talán én is szeretni foglak. Ilyen vagyok.
Azt akarom, hogy megérts – mondta.
Azután a fiú göndör hajába fúrta az ujjait, és összecsókolta az arcát.

– Nagyon szereti! – mondta egy hófehér kukac. És beleharapott egy zsenge lucernába.
– Mit tud az a lány szerelemről! – vélekedett az aranybogár.
És egy sárga boglárka tányérjába rakta a petéit. A nyári napok és éjszakák szép lassan elmúltak. Az
emberek pedig felfedezték a hold színét Fotisz tekintetében.

– Eljössz egyik nap, hogy megismerhesd a családomat? Meséltem rólad nagyanyámnak... Vár téged.
Maruszó egykedvűen vállat vont.
– Miért ne?
Délután volt. Talán a legszebb nyárutó. A nagymama a hímzett abroszt terítette, és a kiskancsót
megtöltötte vörösborral. Csigát is készített az öregasszony, mivel Fotisztól tudta, hogy azt nagyon
szereti Maruszó. Sült krumpli is volt. Meg lángos. És sárgadinnye.
– Nina, a legjobb ruhádat vedd fel! Igazíts a hajadon is egy kicsit.
– Ugyan már, anyám! Tán menyasszonyt várunk? Fotisz még gyerek!
– Tedd, amit mondtam, és ne feleselj.
Nina ünneplőt öltött, a haját meg kontyba fésülte. Kiöltözött Angeliki is, Hrisztina is az arany
fülbevalót viselte, amit a keresztanyjától kapott, Petrosz meg az új, meggypiros ingét vette fel.
– Idétlenség! – dünnyögte Nina, miközben fel-alá járkált. De azért két hímzett párnát csak
odadobott az ágyra, és a szép tálcát vette elő, hogy azon tálalja majd fel a sárgadinnyét.
És Fotisz elhozta Maruszót.
Késő estig kinn ültek a jázminok és a loncok közt, Maruszó fecsegett, kézből ette a krumplit, a
csigát szürcsölve falta, a széken meg úgy fészkelődött, mintha tenger hullámzott volna alatta,
nagyanyót csókolta és mindvégig ölelte.
– Szereted a mirabellaszilvát? – kérdezte tőle Petrosz, és elvörösödött. – Van. Hozzak?
– Eljössz, hogy valamelyik nap sétáljunk egyet a hegyen? – ugrándozott Hrisztina.
– Gyere el hozzánk máskor is, lányom – ismételgette a nagymama.
Maruszó megrázta a haját és nevetett, a jázminok meg szétszóródtak körülötte.
Az udvari lámpa odavonzotta a parányi éjjeli lepkéket.
És megégették magukat.
Fotisz álmai Maruszó szívéhez ragadtak.
És megégtek...
 – Mondd csak – kérdezte a fiú az úton, mikor a lányt hazafelé kísérte –, hogy tetszett a családom?
Kibírhatatlanok. De téged nagyon fognak szeretni.
– Kedvesek voltak, Fotisz. Mindenekelőtt a nagyanyád. Őt imádom.
– Szeretnél nálunk lakni?
– Nem. Sehol nem akarok lakni. Gyűlölöm a lehorgonyzott hajókat és a kikötőket. Én a tengerre
akarok kifutni.
– Nem szeretsz. Ez azt jelenti. Végül is mi az, amit keresel? A legfontosabb a szerelem!
– Az életre akarok rátalálni.
– Én is az életet keresem. Én is vitorlát akarok bontani a tengeren. Menjünk együtt?
– Nem. Tartok a szerelmedtől. Megrémít. Sehova sem akarok tartozni. Nem akarom, hogy bárki
velem maradjon. Nem... Én olyan vagyok, mint azok a felhők, amelyek bolond módjára rohannak az
égen. Mint azok a madarak, amelyek fáról fára szállnak, csak azért, hogy énekeljenek.
– Félek, hogy egy nap nagyon csalódott leszel, Maruszó. És megbánod majd.
– Nem érdekel, ha bánkódni fogok. Sem az, hogy csalódott leszek. És ne add itt nekem a prófétát!

– Még csak nem is helyes – mondta Angeliki Hrisztinának, amikor ágyba mentek. – Csúnya! Mit
talált benne? A mi Fotiszunk jóképű. Ő meg komolytalan is. Láttad, hogy vihogott? Ráadásul a ruhája
se volt szép.
– Menj már! Énnekem tetszett. Eljön velem a hegyre.
– Hagyjátok abba a sületlenséget, és aludjatok? – szólt rájuk Nina.
– Anya, az a lány nem való közénk! Hogy kerülhetett az utunkba?
– Ne beszélj hülyeséget! Tán már a sógornőd? Gyerekszerelem az.
Deszpina nagymama viszont egész éjjel le se hunyta a szemét. Előző nap álmot látott, amit képtelen
volt kiverni a fejéből.
Fotisz egy hófehér kancán vágtatott. Aztán váratlanul egy ördög toppant elé. Egy hatalmas ördög,
fején Maruszó hajával, és a nevetése is az övé volt. A kanca megijedt. Hátsó lábaira állt, és levetette
Fotiszt.
– istenem, vigyázz a fiunkra! Védd meg őt, Szent Szűz!
És Deszpina asszony hányta magára a keresztet.
– Nem szeret téged – mondta a bátyjának Petrosz. – Nem látod, pupák, hogy nem szeret?
– Te azt honnan tudod? Bevallotta?
– Nem. De láttam a szemét. Más a te tekinteted, és megint más az övé.
– Semmi közöd hozzá.
– Vigyázz, testvér, én a javadat akarom. Nem tetszik nekem az a lány.
– Nem kérdeztelek...

– Az a lány, Maruszó... – súgta a csillag a fehér lepedője alatt –, semmit sem tisztel. Nyelvet ölt rá
és kigúnyolja. A fiú sír... Késő éjszakákon. És nem szól neki. Észrevétlenül, ahogy a szalamandra oson
be a résnyire nyitott ablakon, és gömbölyödik össze a párnáján, úgy telepszik rá lassan a világ minden
keserűsége.
– A Szent Szűz kápolnája mögött történt. Megkérdezte a lányt, hogy szereti-e? Azt válaszolta: nem.
Azután a fiú szemébe nézett és kikacagta.
Ránéztem akkor az augusztusra... Jól láttam, hogy könnyezett, és bebújt a Szűzanya szoknyája alá –
mondta a fa.
És elhallgatott.
 – Elmegyek Athénba, és megkereslek.
– Csinálj, amit akarsz – mondta a lány hűvösen. És távozott.
Ahogy minden távozik ezen a világon. A hajók, az álmok, a madarak, és a könnyes augusztusok.
Elment...
Csupán a perzselő nap maradt, mely lenézett a dohánytáblákra és nevetett.
Egyedül a szalamandra maradt, mely bemegy Fotisz résnyire nyitott ablakán, és a párnájára fekszik.
Egy gyík... És egy kővé dermedt Szűzanya.
Fotisz szaladt a barátjához.
– Elmegyek Athénba, Gedeon. Megyek, hogy megtaláljam.
– Ne fuss te a vándormadarak után, fiam. Ne menj sehová!
– Szeretem!
– Tartsd meg az emlékezetedben, és lépj tovább... Valamikor meséltem neked Melpo mosolyáról.
Hosszú idő telt el azóta... Mégsem törlődik ki az emlékezetemből. Az nem esik nehezedre, fiam...
Tudom én, mit beszélek. Ne fuss utána. Különben csalódni fogsz.
– Akkor is megkeresem. A lába elé fogok esni. Talán nem értette meg, hogy mennyire szeretem.
Meg kell győznöm róla.
– A szerelem gőgös, barátom! Nem csúszik a porban. Nem hódol be!
– Meg tudsz érteni, Gedeon? A világ nem ugyanaz nélküle. Így nincsenek szárnyai. Hogy
magyarázzam el neked!
Az öreg szótlan maradt egy ideig. A távolba meredt... messze, a tenger felé.
– Ne keseredj el! – mondta, és a szeme könnybe lábadt. – Az élet szép. Higgy nekem. Megéri, hogy
megszüless, még ha fájdalmas is olykor. Értelek én. Azt hiszed, nem értelek? De mindig tartsd
eszedben, kis barátom, hogy holnap megvirrad, és új nap kezdődik. Az élet sehol nem áll meg. Ne
zavarjanak össze azok a nyomorultak, akik úgy meghúzzák a lelküket, mint a hátizsák száját. Az
ember olyan, mint a fa. Virágzik, gyümölcsöt hoz, lehullajtja a levelét, aztán kezdi elölről. Most vihar
dúl benned, és nem értesz semmit. De azért jegyezd meg, amit mondtam. Persze nem vagyok a
tanítód. Egy vén agyalágyult vagyok. De amit mondtam, az igaz. Tudom jól. Ha menni akarsz, hát
menj, senki sem tud visszatartani. Csak egyenesen járj! Rendben?
– Jó éjszakát, Gedeon! – mondta a fiú. Gombócot érzett a torkában.
– Sok szerencsét, barátom! Viszontlátásra!
– Jó éjszakát...
Azután ráfordult az ösvényre, és hazaszaladt. Akár a heves, csupasz talpú északi szél, mely
átugrotta a köveket, s dühödt erővel tépte a bokrokat.

– Anyám, Fotisz elmegy. Elveszítettem a gyereket. Elbűvölte az a bestia. Bejelentette, hogy itt
hagy. Azt mondja, Athénba megy, hogy munkát találjon. De miatta megy, tudom én.
– Hadd tegyen belátása szerint. Meggyűlöl, ha közbeavatkozol, menyem.
– De mi lesz velünk Fotisz nélkül? A másik lusta. Van két lányom. Nem bírom már! Elemésztettek
a kínok. Ha meghalok, nem lesz, aki rátok nézzen. Meg aztán az anyja vagyok. Nem engedhetem a
gyermekemet a pusztulásba. Megakadályozom, hogy elmenjen.
– Az olyan, mintha kiállnál a záporba, és azt kiabálnád a felhőknek, hogy szűnjék meg az eső.
Nagyon öreg vagyok, Nina, és többet tudok nálad. Add rá áldásod, és hagyj neki békét. A munkájára
ugyan nem számíthatsz, a szeretetét ellenben elnyered!
– Nem maradok! Lemegyek Athénba, dolgozni fogok, és titeket is segítelek majd. Nem feledkezem
meg rólatok. Képtelen vagyok egész életemben a dohányban ülni. Nem marasztal engem ez a hely. –
Mint a villám, úgy csaptak le Fotisz szavai, és Nina beleremegett.
– Elmégy, hogy a nyomába eredj annak az esztelennek. Azért mégy. Rászednéd az anyádat?
Elhagyod az otthonodat egy idegenért.
– Nem hagylak el benneteket, anyám. Esküszöm! Mihelyt berendezkedtem, magamhoz veszem az
öcsémet. Később jönnek a lányok is.
– Ha elmégy, elátkozlak. Én meghalok ennyi gond mellett. Szívtelen kölyök. Hálátlan!
– Elmegyek, és mondj, amit akarsz.
– A pokolba veled! És ez a vénasszony is a te oldaladon áll. Senki nem fogja pártomat. Rátok
áldoztam az életemet. És íme a jutalom! A barátnőd jobban fog szeretni nálam? Rohanj, és bújj a
bugyogója alá! Eljön a nap, amikor megbánod, és a falba vered a fejed. De én már halott leszek. És
jobb is úgy. Ne lássam a nyomorúságodat.
– Ez az én életem. Úgy intézem, ahogy akarom. Ezt kell megértened egyszer s mindenkorra.
– Menjél, Fotisz! – mondta neki a vén Gedeon. – Egymagad kell rátalálnod az életre. Csak vigyázz.
Ne siess elherdálni mindazt a kincset, amit felhalmoztál a lelkedben. Még szükséged lesz rá. Krisztus
azt mondta: „Ne vessétek gyöngyeiteket a disznók elé!” Ezek nagy szavak. Emlékezz rájuk. Lehet,
hogy utoljára látlak. Minden jót, barátom!
– Isten veled!
– Azt akarom, hogy engem is vigyél – siránkozott Hrisztina. – Én szeretlek.
– Most, hogy bajban vagyunk, itt hagysz bennünket. Tudom, miért csinálod. Gyönyörű vagy! –
veszekedett vele Petrosz, és bevágta maga mögött az ajtót.
– Írjál! És vigyázz magadra! – lábadt könnybe Angeliki szeme.
– Megbánod még. Keservesen megbánod – mondta Nina, és bőröndbe hajtogatta a fia ruháit.
– Áldásom rajtad, fiam. A Szűzanya veled van – törölgette párás szemét nagyanyó.

Útra kelt egy szeptemberi reggel, együtt a vándormadarak rajával.

Egy reggel, amely didergést hozott a virágokra. És amely meghajolt, és összekuporodott az
ablakpárkányon.
Egy reggel, amikor a jázminok könnyeitől csúszott a két lépcsőfok az udvaron.
– Elment! – mondta a fa. – Megy, hogy megtalálja a helyét.
– Elment! Együtt azokkal a sietős madarakkal. Megy, hogy rátaláljon Maruszó nevetésére – mondta
a csillag.
És beleveszett a hold színébe. Aztán esni kezdett.
Az első cseppek szeptemberben, melyek az oleander leveleire hulltak.
A csillag nagyon fázott. Vállára terített egy éjjeli virágot.
Először esett szeptemberben.

Bármennyi volt a munka, nem riasztotta el a barna fiút a dohánytábláktól. Nem volt ez másképp
nagybátyja, Adonisz bácsi boltjában sem.
Igaz, a kora esti órákban a lelke mélyén rendre elszomorodott.
Abban a városban a nap nem szerette az égi mezőt.
Voltak csillagok, melyek sosem látszottak ki az éjszaka szutykos köpenye alól.
Előfordult, hogy az emberek még éjfélkor sem vették észre a hold színét...
És mindenekelőtt ott volt Maruszó szeme...
 Popi néni arca elsápadt, mikor meglátta az unokaöccsét.
– Ugyan már, asszony! Árva ez. Meg aztán tudod, hogy dolgozik? Egyelőre hadd lakjon nálunk,
később majd máshova megy.
– Ne küldd el, Popi! – tanácsolták az asszonyok a Vasárnapi Egyletben. – Isten megjutalmaz a jó
tettedért.
És Popi néni, a Gömböc, nem küldte el. Persze korántsem azért, mert annyira tetszeni akart az
Istennek, hanem hogy felvegye a versenyt az egylet vezetőjével, Evangelatu asszonnyal, aki olyan
gőgös volt, akár egy hattyú, amiért pártfogolta az árvákat, akik a rokonságában voltak.
– Dicséretes! Csak így tovább, Evangelatu asszony! – mondta neki Lefterisz atya. – Isten szemében
az annyi, mintha templomot építene.
– Csúfság, ahogy ez a tyúk megjátssza magát – vörösödött el Popi néni. – A végén még az oltárra
repül, és ott fog kárálni. Mit képzel az magáról? De a pap is hibás, hogy lovat ad alá. Csakhogy mi is
itt vagyunk, atyám! A pénzünket ugyanúgy a templomban hagyjuk, hogy befejezzék, adományozásban
az élen járunk, és árvákat etetünk, meg mosdatunk.

Délután, hogy Fotisz hazament a munkából, kövér nagynénje az ajtóban várta.

– Ide lépj! Óvatosan! Nem látsz a szemedtől? Már megint kárt csinálsz. Egész reggel súroltam
utánad. Ne! Rá ne ülj a kanapéra! Jesszus, csupa morzsa az asztal! Megtanulhatnál már rendesen enni.
Ez itt egy ház. Városban vagy, és nem a határban...
Este a hálóban, nagyban ment a dohogás. Adonisz bácsi irdatlan bajusza sehogy sem talált
nyugalmat. Rándult egyet erre, egyet amarra, felszaladt, azután újra le, folyvást megzavarták az álmát,
mígnem az végképp faképnél hagyta.
– Adj neki több pénzt, és menjen albérletbe. Nem bírom tovább. Elegem van. Mi jók voltunk hozzá.
De mindennek van határa, Adonisz! Minek hoztad ide a parasztot? Állandóra?
– Hm! Jól van... Most aludj! Idővel elintézem a dolgot...
– Hallottad mit mondtam? Te mindent csak halogatsz, és mellébeszélsz. Jól mondják, hogy akinek
nem ad az Isten gyereket, annak rokont küld az ördög. És ott van az a hazug kotló, Evangelatu, aki
játssza az irgalmas nővért. Azt én is meg tudom tenni. Cipelni az iskolatáskákat, törökülésben ülni egy
kicsit, kávézgatni és hazamenni. Csak hogy többnek lássék a másiknál, én mondom neked! De én nem
csinálom ezt, Adonisz, és nem a miatt a tányér étel miatt. Ismersz, Ki nem állhatom a fiút. Hogy is
mondják? Az én házam, az én váram. Tán nem így van? Folyton azt a málét kell kerülgetnem, s
kedvemre még nem is szellenthetek, ahogy a szólás tartja!
– Nyugodj meg, angyalom! Csillapodj! Én megnyugtatlak, csak gyere ide a karomba!
Adonisz bácsi bajusza úgy mozgott, akár a tengeri sün. Végighúzta rajta a nyelvét, aztán
megérintette az asszony fehér húsát. Az ördög pedig mindezt látta, úgyhogy ugrott egyet, és bebújt a
lába közé, hogy megcsiklandozza.
– Gyere közelebb, szívecském. Húzódj ide!
– Áh, még mit nem! Sátánfajzat! Először is fáradt vagyok. Másodszor: áldozni akarok szombaton.
– Bújj hozzám, kis bogaram. Gyere, a te Adoniszod csinál mindent. Ami meg az áldozást illeti,
magamra vállalom a bűnt. Gyere!
És a kezét kinyújtva megmarkolt egy részt a Popi melléből.
– Hagyjál, mondtam! Megértetted? Faragatlan alak! Aludni akarok. Ne zaklass!
Popi megigazította a mellét, és elfedte a hálóingével.
– Majd alszol utána, madaram.
– Olyan nehéz felfogni? Hagyjál békén!
 – Ördög vigye a fehérnépet, hát még ennyit sem érdemlek? Van feleségem, vagy nincs? Keresek
majd egy szeretőt, aki a kedvemre tesz. És akkor ülhetsz itt magadnak.
– Csak keress, mire vársz? Azt hiszed megijedtem? Másnap már szeded is a motyódat és
eltakarodsz. A lakás az enyém. A bolt a nevemen van. Kiveszem a bankból a pénzt, és akkor meglátjuk
kinek kellesz? De úgy ám!
– Fogd be, boszorkány! Hagyjál aludni.
És a bajusz megdermedt, mint a döglött madár. Csak az ördög huncutkodott tovább a férfi
ágyékában, hogy cselekvésre bírja. No de bitang dolog ez! Nem hallgatott a nógatásra.
– Tűnjél a francba!
Adonisz felpattant, majd hasra fordult, hogy összelapítsa az ördögöt, hátha úgy elbánik vele.
Jól ment az Adonisz bácsi boltja. Jelentős élelmiszerraktára volt, és nagykereskedést folytatott.
– Adonisz, azt akarom, hogy szerezz nekem egy háztartási alkalmazottat – rágta a fülét Gömböc. –
Vegyél nekem egyet azokból a fülöp-szigeteki nőkből. Fáradt vagyok. Az orvos is kihangsúlyozta
tegnapelőtt, hogy ne hajtsam túl magam. Olyan könnyű ellátni két férfit?
– Meglátjuk, Popi. Meglátjuk!
Ám Popi nem adta könnyen. És Adonisz, engedve a követelésnek, talált neki háztartási
alkalmazottat. Egyrészt azért, hogy ne szapulja folyvást Fotisz miatt, másrészt meg szerette volna
mihamarabb megmarkolni azokat a dagadó melleket, amelyek olyanok voltak, mint a felfújt
léggömbök, és amelyekért megőrült.
– Popi drágám, szenzációs lehetőségre akadtam. Az egyik ügyfelem ismer egy lányt az én
vidékemen, és el is küldi. Kissé butácska, de a házimunkában remekel. Szegény és sanyarú sorsú, nem
sok jóban volt része. Adunk neki egy darab kenyeret és kezet csókol érte. Azon felül az Isten még egy
jó cselekedetet könyvel el nekünk.
– Én fülöp-szigetekit akarok. Mérinek lehet? Virágkereskedő a férje. Vagyis egy senki. Mégis
külföldit szerzett neki. Neked nagykereskedésed van, tehát nem vagy akárki. Miért maradnál el tőle?
– Popi, amit mondtam, megmondtam. Azokat a ferde szeműeket még látni se szeretem. A lány a mi
fajtankból lesz. A mi környékünkről. Ha megfelel. Különben semmi.
Popi néni meghátrált, és egy napon jelentkezett nála Leftería.
Alacsony volt és kövér, mint egy vödör, lehetett úgy huszonöt éves, a metszőfogai szuvasak, a lábai
görbék és gyengék, és egy behasadt, műanyag bőröndöt cipelt. Csak hát a tekintete...
A tekintete a téli szürkületre hasonlított.
Nem beszélt tisztán. Elharapta a mássalhangzókat, vagy úgy ejtette őket, ahogy épp kedve szottyant.
Gyakran nevetett, még a saját nyomorúságán is. Tetelíának csúfolták. „Az ul főtt kumpit eszik este.
Az asszonysák sültet.”
És nevetett Tetelía. Ahogy mindazok nevetnek, akik elharapják, vagy tetszés szerint ejtik a
mássalhangzókat. Egy nevetés, ami tele volt köddel.
Egyedül Fotisz nem gúnyolta ki, és hagyta békében.
– Van családod, Leftería?
– Van, Fotisz úrli. De losszak. Szidtak és veitek, úgyhogy elmentem. Pénzt gyűjtök a hozományla,
aztán fejhez megyek valami lendes fiúhoz... Na, Fotisz úlfi? Nem jól beszélek?

Éjszakánként nehezen tudott elaludni Fotisz, és csak forgolódott az ágyban. Hiányzott neki
Hrisztina göndör kobakja, hogy az ölébe hajtsa. Hogy Petrosz elvegye tőle a párnát. Hiányzott neki
Angeliki kuncogása, hogy belebizseregjen a sötétség. Nagyanyó nehéz szuszogása...
Hiányzott a zöld gyík, amely minden este az ablak alatt fogta a lepkéket.
A hold, amely ráült a párkányra, és úgy turbékolt, akár egy galamb.
 És Nina feldagadt, belobbant bokája...

Tetelía úgy dolgozott a Popi néni házában, akár egy állat. Csak esténként, miután leszedte az
asztalt, öltözött át, hogy sétáljon egyet.
– Olyan nesztelenül jön meg, mint a macska – mondta Gömböc. – Szeretném tudni, hova a pokolba
jár. Végül még hazacipel valami nemi betegséget.
Eltelt néhány hónap, és október körül láthatóan megnőtt a Tetelía hasa.
– Adonisz, ez terhes!
– Vidd el orvoshoz!
Ám Tetelía hallani sem akart róla.
– Hólyagbántalmam van. Már az anyámnak is az volt. Majd üzenek, hogy küldjön a gyógyfűből,
ami kigyógyította.
Október múltával jött november, és Tetelía hasa akkora lett, mint egy cserépbödön.
Egy nap, amikor Popi nem bírta tovább idegekkel, a hajába ragadt és jókora pofont adott neki.
– Halljam! Ki vele, különben itt fogsz megdögleni! Még hogy beteg vagy! Ki művelte ezt az
ocsmányságot?
Tetelía megrémült. Ha nem kapaszkodik meg a mosogatóban, összeseik a pofontól. Elsárgult, mint
a citrom és reszketni kezdett.
– Mondd meg! Mondd meg, vagy a nyakad vágom el!
– Nem tudom – hebegte Tetelía, és elsírta magát. – Nem tudom, asszonyom. Véljen meg az Isten, ha
hazudok. Éccaka volt, és nem láttam. Tengejész lehetett vagy katona, mindenesetle egyenluhát viselt.
Nem tudom!
– A pokolba veled, büdös kurva! Cafka! Jöttél, hogy bemocskold a házamat. De te nem tehetsz róla.
Az a drágalátos hozott ide. Most fogod a batyudat meg a nagy hasadat, és eltakarodsz. Kifelé! Pusztulj
a házamból! Ez a társadalom gyalázata. Az ilyennek ad az Isten, aki meg megérdemelné, annak
semmi. Tűnés!
Délután volt. Egy hervatag, novemberi délután.
Tetelía bepakolta a ruháit a műanyag bőröndbe, és elment. Bolyongott egy ideig, aztán elfáradt és
leült egy padra. Éppen esteledett. Szemerkélt az eső. Kezébe temette az arcát és zokogott. Keservesen.
Azután fájdalom állt a derekába. Szédült. Az eső nekifogott. Már sírni sem volt ereje. Inkább csak
csuklott. Fázott rettenetesen.
Vette a bőröndöt és elindult. A fájdalma erősödött. Az egyik bérház ajtaját nyitva találta. Bement,
és lebotorkált a pincébe vezető lépcsőn. Egy folyosón találta magát, ahol az Elektromos Művek órái
voltak és a kazánház. Meleg volt. Ott az eső nem esett. Meg aztán nem is bírta tovább. Kimerült.
Lefeküdt a földre, összekuporodott és nyögdécselt.
Hirtelen azt érezte, hogy nedves az alsóneműje. A víz végigfolyt a lábán, tócsába állt össze a
betonon.
– Szűzanyám! – kiáltotta. – Merre vagy, Szent Szűz? Segíts rajtam!
A fájdalom elviselhetetlenné vált. Elvonszolta magát egy odaállított deszkafalig és
nekitámaszkodott. És erőlködött. A fájdalma folyton nőtt. És erőlködött. Ösztönösen.
Úgy, ahogy ezekben az órákban a gazdátlan macskák és a kóbor ebek csinálják, amelyek gazos
telkeken, vagy a parkok bokrai alá szülik meg a kölyköket.
Erőlködött, izzadt és nyögött.
– Szűzanyám, nem bírom! Hát nem segítesz Szűzanya? Meghalok!
Kétségbeesésében kinyitotta a műanyag bőröndöt, és kivett egy szentképet, amit az anyjától kapott,
amikor elment a faluból. Hevesen a melléhez szorította.
 – Ments meg, Szent Szűz!
És viaskodott. Meg izzadt. Egyik kezével a szentképet markolta, a másikkal a palánkba
kapaszkodott. És erőlködött.
A Szűzanya csuromvíz lett Tetelía verítékétől. Egy papír Szűz keretbe tömve, süket és hallgatag.
„Szűz Mária, az újszülöttek védelmezője”, írták cikornyás betűkkel a kép alá.
Azután éles, nyivákoló sírás hallatszott. Tetelía félmeztelen volta, vértől borítva ült a koszban és a
verítékben. Fogta a csecsemőt, és a karjába fektette. „Tetelía, az újszülöttek védelmezője”, gondolta
egy kövér, fekete svábbogár, míg körbejárt a nyitott bőröndben.
Tetelía rettenetesen fázott. Borzongás futott végig rajta és reszketett. A szentnek a szemében
színeket látott ragyogni. Mindenféle színt.
Aztán meg embereket látott, akik közel jöttek hozzá, hogy megbámulják. Hangosan nevettek, és
ujjal mutogattak rá. Mintha tengerészek lettek volna, mintha katonák, és asszonyok, nagyon sok
asszony...
– Segítség! – kiáltotta minden erejével, ami maradt neki. Majd elájult.
Épp akkor lépett be a házba Kosztasz úr, aki a földszinten lakott. Hangokat hallott, hát lement a
kazánházba és ott találta Tetelíát.

– Milyen hideg van ma este – mondta halkan a csillag a cseresznyefának. – Pocsék az idő. Ha így
megy tovább, nemsokára beszélni sem tudok. Az a lány! Tetelía! Fiút szült a kazánházban. Meghalt,
mire az anyjára leltek... Annak a cigányasszonynak, Marinának is csecsemő volt a karjában. Egy
kislány. A cigány hazajött részegen, kiragadta a babát és eladta, mivel nem volt pénze törleszteni a
teherautó részleteit. Tetelía egyszer sem simogatta meg a fiát. Marina pedig az öt gyerekkel most
tüzet gyújt, hogy ételt melegítsen. A mellei puffadnak a tejtől és fájnak. Sír és titokban törölgeti a
szemét, hogy nehogy észrevegye a cigány, mert akkor megveri. Micsoda pocsék idő...
– Gyakran megesik, hogy az ember fájdalma nagyobb az Isten haragjánál – válaszolta a fa.
És megzörgette a csupasz ágait.
Az eső elállt. A föld párát lehelt.
Tetelía mélyről szedte a levegőt, izzadt volt, s a mellei tejtől duzzadtak. A kezében egy szentképet
szorított a Szűzanyáról.
Megvirradt...

Popi elmesélte vasárnap a barátnőinek az egyletben, hogy mi történt.

– Ajaj! Hát ezzel megjártad, Popi asszony! Látod! Ez volt a hála. A kis szajha! Úgy bántál vele
otthon, mint a saját gyermekeddel.
– Végül is mafla volt a nyomorult! Még azt sem tudja, kitől esett teherbe. Ez aztán az értelmi
képesség. Mint az állatok!
– Nem bírtam már tovább – fújtatott Popi, a Gömböc, és megtörölte a gyöngyöző homlokát. – Ezek
után lehet-e Adonisznak egy szava is? Miképp nézzen a szemembe, amikor az ő ötlete volt, hogy
hozzuk el azt a kecskét a trágyadombról. De a sarkamra álltam és másnap elkergettem a fiút is.
Adonisz talált neki albérletet, vitt vele pár dolgot és elhelyezte. Mondta, hogy adjon neki, amit csak
akar. Nem vagyok az a fajta, aki a fogához veri a garast. Emeld fel a bérét, vegyél neki bútorokat,
váltsál betétkönyvet a számára. Csak ne lássam. Torkig vagyok a parasztokkal. Most kitakarítottam.
Mint Héraklész az istállót, ahogy az iskolában tanultuk.
– Augiász istállóját! – egészítette ki nevetve Evangelatu asszony, aki számviteli iskolát végzett, és
valamivel többet tudott.
 Az asszonyok jóízűen kacagtak. Csak az aprócska Réna asszony nem nevetett, akiről a rossz
nyelvek azt beszélték, hogy a férje egy bordélyházból vette ki.
– Nem tudom, Popi. Talán másképp kellett volna kezelned az ügyet. Az a szerencsétlen is ember
volt.
– Mit akarsz ezzel mondani, Irini asszony? – vörösödött el Gömböc. – Hogy lejárassam magam? A
következő lépés az lett volna, hogy a tengerészet, a katonaság, meg a légierő az én ágyamra jön
hemperegni!
– Igaza van, Popi asszony. Abszolút igaza van – mondta Angéla, aki önkormányzati képviselőjelölt
volt, s ennek megfelelően többet adtak a véleményére. – Azzal, hogy a szentségtörést támogatjuk, nem
segítjük a felszámolását.

Fotisz akkor futott össze Maruszóval, mikor a lány angol óráról jött. Szombat este volt.
– Gyere el holnap, és nézd meg, hol lakom. Főzök neked valamit, ami ízleni fog. Eljössz?
– Persze! Rendben van. Tényleg fogsz főzni?
– Mondd, hogy mit szeretnél?
– Mondjuk... mit szeressek? Valami nehezet találok ki. Bárányt citromos-tojásos mártással. El
tudod készíteni?
– Megyek, megkérdem Popi nénit. Pontos legyél! Rendben? Várlak!
– Ne izgulj, megőrülök a bárányért citromos-tojásos mártással.
Fotisz már kora reggel felkelt, kitakarított, elrendezte az ágyat, két szál piros rózsát tett egy
pohárba, amit a szomszéd kertjéből csent, megfőzte a bárányt – lefedte, hogy ki ne hűljön –, és várt.
„Bármikor kopoghat az ajtón. Biztos, hogy eljön, hisz megígérte. Hátha csak elaludt? Vagy netán baja
esett? Esetleg nem találja az utcát? Ez az! Bármelyik percben megjöhet. Na... mindjárt kopog az
ajtón” – töprengett magában.
De csak a szíve vert erősebben. Szinte már összetört. „Eljön. Ez biztos... elvégre megígérte.
Megőrül a bárányért citromos-tojásos mártással. Na! Most fog bekopogni. Ő az! Hallgasd csak” –
mondta a szívének.
Lépések...
„Ő az. Végre itt van...” Semmi! És este lett. És nem jött.
És az éjszaka behajolt a pohárba a rózsák mellé. És azok elhervadtak.
Rettentő hideg volt akkor este. Az álmok vacogtak. Fázósan lapultak meg a szoba sarkaiban, akár a
szúnyogok.
Hajnaltájban megfájdult a gyomra és hányni kezdett.
„Talán baja történt” – gondolta. „Biztosan azért nem jött. Valami történt vele.”
A gáztűzhelyen ott sunyított a lefedett lábos, benne a bárány citromos-tojásos mártásban.
Az asztalon is ott volt a két lapos tányér az azúrkék dekorációval.
Na és a csend...
Mindenekelőtt a csend, mely tekintetét az ajtókilincsre szegezte és gúnyosan mosolygott.
Nem bírta tovább. Az a mosoly megőrjítette.
Hirtelen talpra ugrott, mint a veszett kutya, a lábos tartalmát a szemétbe ürítette, felrúgta az
azúrkék dekorációt, a poharat meg a rózsákkal együtt kihajította.
– A francba! Átvert! – És bevágta maga mögött az ajtót.
Másnap nem ment dolgozni, elrejtőzött Maruszóék házánál, és várt.
Látta, hogy szökdécselve lejött a lépcsőn, sárga rózsákkal mintázott szoknyát viselt. Haja
hullámzott a vállán és derűsen mosolygott.
Egy pillanatra megroggyant a fiú térde. De összeszedte magát és utána futott. Nem érte el. Maruszó
beszállt egy kis méretű kocsiba, megcsókolta a vezetőt, egy fiatalembert fekete bőrzakóban, és jó
erősen becsapta az ajtót.
Az utca tele lett hullámzó barna hajjal, és sárga rózsákkal mintázott szoknyákkal. No meg fekete
bőrzakókkal...
Vett három csomag cigarettát és hazament.
– Szeretem a pillangókat – mondta egyszer a lány a dohányföldön. – A pillangók minden virágnak
örülnek, és nem raknak fészket sehová.
– A francba! Meg kell találnom, hogy megmagyarázza. Beszélnem kell vele.
És délben megint sokáig várt a házuknál. Meggörnyedve. Sápadtan, mint a viasz, mivelhogy fájt a
gyomra.
Végre feltűnt. Jött és kellette magát.
– Maruszó!
– Áh! Megijedtem. Mit keresel te itt?
– Vártalak tegnap. Miért nem jöttél?
– Ne haragudj, Fotisz. Nem tudtam.
– Nem akartál. Így van?
– Így. És akkor? Kedvem szerint teszek.
És bőszen megrázta a haját a hátán, ahogy szokta.
– Az Isten áldjon meg, rossz lány! – mondta a nap, elfordítva a tekintetét. – A végén még
elvakítasz.
Aztán bebújt egy arra járó felhőbe. És egy zöld hold jelent meg az égen. Meg egy sárga
esthajnalcsillag.
A tejút helyére fekete ménes jött ki, a lovak megbokrosodva vágtattak és rázták a sörényüket.
Megbokrosodott fekete ménes, és a fényes patkók legázolták, összemorzsolták a délidő szívét.

– Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy

felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a
szomorúság?
– Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
– Az álmoknak is van színe?
Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
– Milyen színű az öröm?
– Fényes, kis barátom.
– És a magány?
– A magány az ibolya színét viseli.
– Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha
fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje
magát.
– És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
– Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolta a fa.
– Na és a szerelem?
– A szerelem színe a telihold.
– Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.
 – Nem éri meg, hogy jót tegyél az emberekkel! – jelentette ki fennhéjázva Popi, a Gömböc.
Azután összekapcsolta az aranyláncot a nyakán, és egy csipesszel nekifogott eltávolítani a
szőrszálakat az álláról. – Most is azt mondom neked: a fenébe a rokonokkal! Nem látod, mivé züllik
az a fiú is? Billentsd fenéken és hadd menjen! Mi fogjuk megváltani a világot?
– Asszony, a konyhában a helyed! Jó gyerek az unokaöcsém. Tudom, mit beszélek. Inkább valami
szoknya lesz a dologban. Meglátod, visszajön.
– Tán csak nem leszel a kapcája annak a tejfölös szájúnak?
– A magad dolgával foglalkozz, Popi. A húsos makarónival. A többit Adonisz intézi!

– Ezért kellett Athénba menned? Itt hagytál a legnagyobb dologidőben, hogy belekergüljek. És
pórul jártál egy szoknyaalj miatt. Ha már az elején az anyádra hallgatsz, nem jutottál volna idáig.
– Látni akartalak benneteket, anyám. Nem azért jöttem, hogy maradjak. És pórul se jártam.
– Jöttél, mert nem találtad meg, amit kerestél. És nem is találod meg soha. Hálátlan vagy, fiam.
Ilyen voltál már gyerekkorodtól. Oda dugtad a képed, ahova nem fért be.
– Melegíts vizet a gyereknek, hadd mosakodjon meg. Süssél neki krumplit is. Szárazra süsd, ahogy
szereti. Hallod, Nina? És hagyd a prédikálást! Nem azért jött ide, hogy epét öntsünk elé. Látogatóba
jött. Gyere, fiam! Gyere életem, ez itt a te otthonod. Gyere, melegítsd meg a lelkedet.
– Angeliki senkire sem hallgat. Fellázadt, és ő is Athénba akar menni. Petrosz makacs és lusta.
Nagyanyádra sem lehet számítani. Hrisztina a fellegekben jár. És én? Egy roncs vagyok. Nézd csak
meg a lábamat! Meddig fogom így bírni?
– Tarts ki, anyám! Majd mindent elrendezünk.
– Azt szeretném, ha itt maradnál. Minden reményemet rád alapoztam.
– A saját utamat akarom járni.
– A te utad is olyan, mint másoké. Ábrándokat kergetsz. És az Isten irgalmazzon nekem! Mert az
életemet áldoztam rá, hogy felneveljelek benneteket.
– Ne félj, anyám, nekem sikerülni fog.

– Odadobtam a lelkemet a kutyáknak, Gedeon. Nem vagyok már ura az akaratomnak. Csak hamu
van bennem. Sötétség.
– Remek törkölyt kaptam. Várjál, hozok kicsit.
– Választ akarok arra, amit mondtam. Ezért jöttem fel ide. A barátom vagy. Tisztellek. Mutass hát
kiutat.
– Hm...
Az öreg szemei elsötétültek. Este borult a két tengerkék barlangra.
– Mit tudok én, hogy azt hiszed, válaszolok neked? Kóstold meg a törkölyt! Igazán kitűnő...
Mondjak valamit, Fotisz? Nagyon kedvellek.
– Megfulladok. Ki kell kerülnöm ebből a feketeségből. Muszáj, Gedeon! Segíts nekem!
– Holnap új nap virrad, fiam. Mosakodj meg, igazítsd el a hajad, dúdolj egy kis dalt, és indulj.
Semmi mást nem mondhatok. Olyan régóta élek ezen a földön. Sose tagadtam le a hibáimat. Nem
szeretem a tökéletes embereket. Megéri, hogy bura alatt élj, csak mert attól félsz, hogy megsebesülsz?
Van értelme lakat alá zárni a lelkedet, csak azért, nehogy kirabolja valaki? Éld az életet, ahogy neked
tetszik. És amikor mélyre kerülsz, legyen bátorságod kimondani: Csak azért sem adom fel! Kezdem
elölről! Semmi nyavalygás vagy siránkozás! Az élet szép, fiatalember, feltéve, hogy éled. Amikor
vele együtt haladsz. Néha sárban, máskor meg rózsakertben. Őrizd meg az emlékeidet, és lépj
tovább... Bolyongás a létünk ebben a világban. Bolyongás ég és föld között. Gyere, igyunk még egy
utolsót! Holnap korán kelek. Meg kell metszenem a rózsákat. Amúgy hogy emlékeznék annak a
gonosz Melpoméninek a mosolyára?
– Köszönöm, Gedeon!
– Szervusz, te bitang! És vitorlát fel! Ne savanyodj a kikötőben! Megértetted?

Az idő tovább szaladt. A csillag feltűnt egy percre az égen, kiragadott a hold kezéből egy
aranybogarat, hagyta, hadd sétáljon kicsit a hátán, majd a cseresznyefa irányába fújta.
– Ébredj, hé! Emlékszel arra a fiúra a dohányföldön, aki rózsaszínre festette az álmait? Emlékszel,
hogy aranybogarakra vadászott, amiket a kishúgának ajándékozott? Megjárkáltatta őket a kezén, aztán
óvatosan rájuk fújt és énekelt:

„Kisbogaram, aranyom,
Mondd meg, ki lesz a párom:
Hriszula, Eleni vagy Maruszó?”

Nevetett a vadcseresznyefa.
– A szívét Maruszó törte össze. De a sebei beforrtak. Új nap kelt fel a lelkében, és vörös
krizantémok hajtottak ki benne...
Hajnalodott. És Fotisz még vodkát ivott egy bárban a barátjával, Hrisztosszal.
– Mondj valamit Hrisztosz. Nagyon elhallgattunk.
– Hagyj békén, cimbora. Nincs semmi, amit mondhatnék. Semmi. Csak fertő! Az egyetlen dolog,
amire most gondolni tudok, és számít nekem, a motorom. Minden más köpedelem. Még a csajok is.
Főleg azok. Nincs ínyemre a világ. Világos?
– Nem tudom. Lehet, hogy nem egészen így van. Én is borultam már ki. Tudod. De sose gondoltam,
hogy akkor most vége a világnak. Nem szeretem elhagyni magam, és hason csúszni, mint valami
hüllő. A természet körülvesz bennünket, ami szép. És igenis vannak emberek, akikért megéri
vesződni. Ott vannak az eszmék. A szerelem. A szórakozás. Mindez semmit se jelent?
– Mondjak valamit, öregem? A Föld valamikor egy gyönyörű bolygó volt, amit úgy lerombolt az
ember, hogy a megsemmisülés felé halad. A levegőben méreg van, amit belélegzünk. Akadnak
őrültek, akik bármikor készek elpusztítani minket. Ott van a képmutatás. A hazugság. Ha te mindezzel
rendben vagy, undorodom az ízlésedtől.
– Ki mondta, hogy rendben vagyok? Harcolok ellenük. Igen. Nem adom meg magam.
– Legfeljebb pofára esel.
– Ahogy már sokszor estem. De megélek majd néhány órát vagy percet, amire azt mondom,
megérte.
– Én ezt nem hiszem. Nem és nem! Egészben szeretem az életet. Ha nincs egészben, ott ette meg a
fene. Hozzak neked egy példát? Vegyük az öregemet. Tudod, ki volt az én apám? Egy meggyőződéses
kommunista, aki nem írt alá a Hosszú-szigeten. Tudod, mit jelent ez? Hogy kicseszett magával. Az
elveiért mindent feláldozott. Eljött ide bénán és nyomorultan, annyi idősen, amikor mások nyugdíjba
mennek. Találkozott az anyámmal, aki varrónő volt, kis házzal, úgyhogy a fater kikötött nála, és
megmenekült. Hol vannak hát az álmok és az elvek, mi? Mit nyert? Csak a nagy semmit. Issza a
kávéját, és a csésze remeg a kezében. Ilyenkor bőszíti fel az anyámat, aki amúgy is ideges, és rákezdi:
„Most láthatod, milyen siralmas vagy. Világmegváltó! Pfuj!” És az öklét rázza. „Most, hogy
megszégyenültetek, látjuk a jóságotokat. Csak szavak és szavak... Szónoklatok. Hiába vettétek ölbe a
gyerekeket. Ceausescu-féléket hoztatok volna ránk, meg egyéb gazfickókat.”
 Képzeld csak el, az anyám jobbra szavaz. És igaza van az öreglánynak. Egyetértek vele. Mit láttunk
mi a baloldaltól? Csak reszkető kezeket. Azzal kifújt. Bal vagy jobb, nem mindegy? Egykutya a kettő.
Ez van. Tíz emberöltő is eltelik, mire a társadalom kimászik a gödörből, ahova lökték. Nem igaz?
Hallgasd, mit mondott nekem egyszer az apám, s a hajad az égnek áll. „Kudarcot vallottunk”, mondta,
„mert nem volt, aki a nyomunkba lépjen. Másoknak ott volt az Isten. A család meg a szülőföld. Régi
receptek. És a tapasztalat a világ kezdete óta. Minekünk mi volt? Egy Marx, akit kifacsartunk.
Mindenesetre jegyezd meg, Hrisztosz, hogy a jövő, az balra van. A baloldal megleli majd az útját, és
méltánylásra talál.” Még most is álmodik a barom. Annyiszor megjárta, és képtelen felébredni.
Önkívület. Viszont jó ember. Én mondom. Az anyám százszor rosszabb. Na mindegy... Maruszóval
találkoztál?
– Nem. Nem akarom látni. A hideg futkos a hátamon, ha csak rágondolok.
– Maruszó nem akármilyen lány. Sosem volt a tied. Nyughatatlan. Rendelj még egy italt, és hagyd a
csudába! Ahogy mondom. Ne keress partokat. Végül idézek neked egy dalszövegből, hogy értsd,
amúgy meg éppen rám vonatkozik: „Az egész világ nem több, mint ezer köbcenti!”
– Mindenki maga dönt a sorsáról, Hrisztosz. A barátom vagy és kedvellek. Úgy értem, kijövök
veled, és tisztellek. A többi rajtad múlik. Én talán partot értem? Gyermekkoromban őrült álmokat
szőttem a dohánytáblákban. Azt hittem, sétalovaglás lesz az élet. Nem így történt...
– Az álmoknak, barátom, van egy hátrányuk. Szerintem. Mások is rájuk találnak, és lerombolják
őket.
– Mazochista vagyok, testvér. Továbbra is lesznek álmaim. Álmodozni fogok, amíg csak élek.
– Akkor egészségedre, te mazochista! Álmodozó!
– A motorodra! Én láttam ma este, és örülök neki. Holnap új nap virrad, vagy már tán meg is
virradt. Felkelt az Isten, ahogy szegény nagyanyám mondja.
– Hagyd a holnapot! Mert rosszabb lesz a mánál. És kérj még egy utolsót!
Egy januári vasárnap Hrisztosz gyorsan hajtott a motorján. Hajnali három óra volt. Miután Fotiszt
hazavitte, még kiment Falironba. Száguldott. Az út nedves volt és csúszott. Sokat ivott. A gép
félreszaladt, és nekiütközött egy villanyoszlopnak.

– Az a srác... Az a sápadt fiú az üres tekintetével. Hrisztosz! Meghalt! – mondta a fa. És

lehullajtotta a leveleit.
– Annyi üres tekintetű fiú van a földön... részegek, hebehurgyák. Anélkül hagyják ott az életet, hogy
megérintenék. Hogy megismernék az ízét.
– Ez azért van, mert nincs bennük kitartás.
– Azért van, mert nem szeretik őket.
– Mi lesz ezekkel a srácokkal? A részegekkel, a hebehurgyákkal?
– Elvesznek. Kialszanak, mint némelyik csillag, nyári éjszaka. Egy fényes zuhanás. Azután semmi...
Milyen szépek is, Istenem! Kósza tollak. Fényes csíkok az égen. És elvesznek. Semmi sem köti őket a
világhoz. Pusztán a szél kergeti őket, mint a száraz leveleket. Elégnek az Isten leheletétől.
– Meghalt! Anélkül, hogy valaha is kibontott volna egy bimbódzó pipacsot. Hogy megfigyelte
volna, milyen gyönyörűek a viruló rózsák...
Huszonhárom éves! És meghalt... Vasárnap volt, január, hajnali három óra. És Hrisztosz
huszonhárom éves! Gyorsan hajtott a motorján...

Hrisztosz barátai közül sokan motorral érkeztek a temetésére. És járatták a gépeket, míg a pap a
misét kántálta. „Hrisztosznak így tetszene”, mondták.
 Elindult az apja is. Két rokonába kapaszkodva igyekezett eljutni a temetőig. Egy vörös szegfűt
markolt, amivel búcsúzni akart a fiától. Szeretett volna időben érkezni...
– Várjon, páter! Várjon még egy kicsit, míg megjön az apja. Nyomorék.
– Nem lehet. Másik temetést kell kezdenem. Így is sokat késtünk.
És eltemették Hrisztoszt. Az apja elkésett a vörös szegfűvel...

A temetés estéjén Fotisz annyi bort ivott egy kocsmában, hogy úgy vitték haza, akár egy zsákot.
– Az ital nem segít – mondta Angeliki, aki pár napra lejött Athénba. – Rajta, igyál egy korty kávét.
Na még egyet! Túl fogod élni ezt is. Erős vagy.

– Ki az erős? – kérdezte hirtelen a fa.

– Az, aki egyedül barangol éjszaka. Pedig fél a sötétben. Az, aki farkas verme előtt várakozik. És
reszket, mint a nyúl, hallva az üvöltést.
Az, aki elbúcsúzik, aki letérdel, aki összesározza magát. Aki nyakig merül a zavaros folyóban.
Aztán a kétségbeesés pillanatában kiterjeszti átfagyott kezét, hogy virágokkal díszítse a haját. Az
ilyen ember erős.
És egy selyemgubó esett a földre, ahol összetört.
Egy színes pillangó röppent ki belőle, kieresztett szárnyával a mirtuszok körül legyezve.
Azután megtorpant, egy pillanatra farkasszemet nézett az Istennel, és azt súgta:
– Szervusz! Milyen gyönyörű ez a te világod!

Tulát a nagybátyja üzletében ismerte meg Fotisz. Azért jött, hogy az apja fűszerboltjának
vásároljon. Fotisz immár pozíciót töltött be a raktárban. Kezelte a kasszát, megrendeléseket teljesített,
problémákat oldott meg, és kapcsolatokat épített ki.
– Az Isten küldte ezt a fiút, mert kincset ér! – mondogatta Adonisz bácsi a bajuszát táncoltatva.
Tula sovány volt és sudár, rövid elárusító frizurával, kopott farmernadrágban, és hosszú, esetlen
pulóverben. Eleinte csak beszélgettek, beültek valamelyik kávézóba, és moziba mentek. A kávézót
később Fotisz albérlete váltotta fel.
Szürke állóvíz volt Tula. Mozdulatlan tó.
Nagyon szerette a fiút. Nézte a szemét, és bármit mondott neki, az olyan volt, mint a Szentírás.
Éppen hogy csak gyertyát nem gyújtott, amikor közeledett hozzá.
– Mondj már te is valamit, Tula. Miért vagy ennyire hallgatag?
– Azt szeretem, ha te beszélsz.
– A fene egye meg! Semmi tűz nincs ebben a lányban. Semmi hullámzás.

Egy nap, amikor a karjaiban tartotta, a lány félénken azt kérdezte:

– Elárulsz nekem valamit? De meg ne sértődj! Szoktál még egyáltalán arra a lányra gondolni,
Maruszóra?
– Igen. De téged ez nem érint. Ne nyugtalankodj!
A lány – hosszú, csontos lábával, meg rövid elárusító frizurájával – úgy érezte egy pillanatra, hogy
sötét felhőbe ütközik, ami zivatart ígér. És amikor szeretkeztek, nagyon fázott. Megdermedt.
– Mi van veled?
– Semmi.
 – Te sírsz? Mondd már, mi bajod!
– Szeretsz te engem?
– Nagyon aranyos lány vagy.
– Azt akarom hallani, hogy szeretsz.
– Nem tudom. Lehet. Nehéz erre felelni.

Egy délelőtt, amikor üzleti útról jött vissza, azt mondta neki a nagybácsi, hogy kereste egy lány.
– Hogy nézett ki?
– Hosszú, barna haja volt, aprócska, karcsú, és vár téged a szemközti kávézóban.
Ledobta a megrendelést és kirohant.
– Drága kis Maruszóm!
Amaz felpattant és a karjaiba ugrott.
– Fotisz!... Meg tudsz nekem bocsátani?
– De hiszen sosem bántottál.
Sokáig ültek a kávézóban, együtt ebédeltek, délután meg elmentek Fotiszhoz. És hirtelen, mikor az
arkangyalok ismét le-fel jártak az égben, a világ meg lángra kapott, valaki kopogott az ajtón.
– Ki lehet az? – nyugtalankodott Maruszó.
– Senki. Vagy ha mégis, hát menjen.
És akkor eszébe jutott, hogy az a nap van, amikor Tula mindig felmegy hozzá angol óra után.
Tula kopogott néhányszor, várt egy keveset, majd megint kopogott és elment. Belépett abba a fekete
felhőbe, amelyik esőt hoz.
És elment...

Mindennap találkozott Maruszóval. Együtt ebédeltek, és a lány nemegyszer álló éjszaka nála
maradt. Majdnem egy hónap telt el.
– Maruszó, akarod, hogy eljegyezzük egymást? Beszélek apáddal, megrendeljük a gyűrűket, a
családomat meg értesítem, hogy jöjjenek le, és szórakozzunk, amíg be nem vonulok. Ha Isten
segítségével leszerelek, utána örökké együtt leszünk.
– Nagyon szeretlek. Menjünk, rendeljük meg a jegygyűrűket.
És megrendelték. Fotisz találkozott a lány apjával és beszélt vele.
– Az én lányom nem akármilyen. És neked kevés a tapasztalatod. De mindegy. Legyen meg az
eljegyzés, és azt kívánom fiam, hogy ne bánd meg.
Nem tulajdonított jelentőséget az apa szavainak. Akkora volt az öröme, hogy még a végítéletre se
figyelt volna oda. Üzent a családjának, hogy pár nap múlva jöhetnek az eljegyzésre.
– Menj és vásárolj valami rendes ruhát, Nina. Hogy fogsz így mutatni? Ezt az ékszert meg vidd el a
menyasszonynak. Mondd, hogy nagyanyó küldi. A legidősebb unokámnak eljegyzése lesz!
– Nem tetszik a menyasszony, anyám. Sosem volt ínyemre. Meg aztán Fotisz még fiatal.
Nemsokára elmegy katonának. Talán bizony várni fog rá? Azt gondoltam, hogy ezentúl segíti majd a
testvéreit. És tessék, mire adja a fejét! A csaj dirigál neki. Tudom én. Fotisz már nincs észnél. De én
nem megyek – mondta Petrosz. – A felesége úgyis elhagyja. Majd meglátjátok. Az idétlen. Na de
megérdemli!
– Mama, én mit vigyek a mi Maruszónknak? – lelkendezett Angeliki. Hrisztina pedig loknit rakott a
hajába, és a tükör előtt felpróbálta a szoknyáját.
– Csinos vagyok? Én ott maradok velük. Komolyan. Nem jövök ide vissza.
Aznap, amikor Fotisz megvette a gyűrűket, abban a kávézóban várt, ahol rendszeresen találkoztak,
mióta újfent összejöttek. Két órát várt, ám a lány nem mutatkozott. A tasakot az asztalon hagyta, és
mint a bolond, úgy rohant hozzájuk.
– Hol van Maruszó? – kérdezte a lány anyját.
– Nem tudom, fiam. Ezt a levelet hagyta neked.
Feltépte a borítékot, a szíve majd kirepült a halántékán.
„Bocsáss meg, Fotisz! Képtelen vagyok. Ne várd, hogy megmagyarázzam. Soha többé nem akarlak
látni!”
Elment és úgy botladozott, mintha részeg lenne. Betért egy bárba, ahonnan csak reggel távozott.
Pontosabban a barátai szedték össze. Az ajka megkékült. Az arca lángolt. A zakóján végigömlött a
kétségbeesés. És az, amit kihányt.
Alig állt lábra, ment és táviratozott a faluba. Éppen jókor, mivel azok már felöltöztek az induláshoz.
Sőt el is indultak volna, ha Hrisztina nem igazgatja órákon át a lokniját.
„Eljegyzés elmarad, stop. Jól vagyok, stop. Szeretlek benneteket, stop.”
– Fiam! Fiam! – sírt a nagymama.
Azután a komódba rejtette az aranyláncot, amit Maruszónak vett, leült a kanapéra, és olvasóval a
kezében a szentekhez könyörgött, hogy siessenek a legidősebb unokájához. Még útmutatást is adott
nekik, hogy hol találják.
– Lent van Athénban, Szent Panteleon, legkiválóbb orvosa a világnak. Gyógyítsd meg a lelkét! Egy
pici szobában ül, szentséges Paraszkevám. Segíts, hogy elapadjanak a könnyei...
– Jobb így! – mondta Nina. – Megjött az esze. Ideje, hogy felhagyjon a zagyvaságokkal. Még pár
nap és bevonul. Fiatal és elfelejti. – Csakhogy ő sem tudta abbahagyni a sírást. Állandóan a könnyeit
törölgette egy illatos zsebkendővel, amit a ruhaujjába rejtett az utazásra.
Fotisz hamarosan bevonult. Egy csomag napraforgómag a lelke. Amit ottfelejtett a kávéház
vasasztalán.
Az idő nem állt meg. Jól érezte magát a seregben. Más fiúk is voltak az ő vidékéről, és sok mindent
elfelejtett. Adonisz bácsi küldött neki pénzt. Hrisztina pedig leveleket, melyekben megírta, mi újság
otthon.
Csak a bakancsot nem tudta megszokni. Úgy érezte, mintha földhöz szegezték volna a lábát. És a
sötét éjszakákat az őrhelyen. Felhajtotta a köpenye gallérját, szívta egyik cigarettát a másik után,
köhögött, köpött, és olykor-olykor káromkodott.
A bakancs...
A bakancs két számmal nagyobb volt a méreténél, A magány...
A magány két számmal nagyobb volt annál, amit elbírt.
Egyik nap, amint olvasta a levelet, amit Hrisztinától kapott, elsírta magát.
– Sírsz, komám?
– Hagyjál békén!
„Drága fivérem! Kívánom, hogy jó egészségben legyél. Mi itten jól vagyunk. Ne nyugtalankodj.
Anyánk sokat dolgozik, mint mindig, és az agyunkra megy a siránkozásával. A testvéreink
megvannak. Nagyanyó viszont nagyon beteg volt. Éspedig azért, mert, ahogy alább olvashatod, rossz
hírt kaptunk.
Jorgosz bácsink meghalt Szerreszben. Szegény! Nagyanyó nem tudott elmenni a temetésre. Anya
ment velem és Petrosszal. Angeliki otthon maradt, hogy ügyeljen nagyanyóra. Anyánk azt mondta,
Jorgosz bácsi meghalt, mert elfáradt. Mert micsoda élete volt? Azt mondja, talán jobb neki ott, ahova
került. Vasárnap halt meg, és hétfőn temették. Sokan ott voltak a faluból. Amikor hazamentünk,
nagyanyó azt mondta, hogy a magányba halt bele. Csókollak, és várom válaszod. Hrisztina.”
 A folyondárok esőcseppektől fénylettek.
Azon a vasárnap ott sündörgött a rozsdás vasrács körül, és lopva kinézett az elmegyógyintézet
ablakából. Piszkos, meggyszínű pizsamát viselt, a lábán hatalmas papucs, a zsebében pedig egyetlen
szezámmagos perecet se talált...
– Belehalhat az ember a magányba? – kérdezte a csillag.
Jó ideje már, hogy Deszpina nagyanyó nem tudta meglátogatni a fiát.
Akkor vasárnap Jorgosz kiment az udvarra, és várta. Rángatta a lábát, járkált fel-alá, s rideg
tekintettel a padokat figyelte. Órákon át. Végül elesett a betonjárdán és sírni kezdett. Ott maradt, amíg
meg nem dermedt és kiszenvedett.
Amikor visszatértek a temetésről, nagyanyó azt kérdezte:
– Rendben ment minden, Nina?
– Igen, anyám. Úgy történt, ahogy kellett.
– Az Isten áldjon meg, lányom! – Azután mélyen felsóhajtott. – Fiam! Fiacskám! Belehaltál a
magányba!

Kibéreltek egy kicsiny lakást, közel az Adonisz bácsi boltjához, és a Nina asszony gyerekei mind
odaköltöztek. Fotisz már régen leszerelt, és nagybátyja üzlettárssá tette. Popinak, a Gömböcnek –
hogy befogják a száját – azt mondták, hogy szántóföldet adott el a faluban, a pénzt meg befektették a
vállalkozásba. Angeliki szintén velük dolgozott. Petrosz azonban nem akart.
– Én más munkát keresek. Nem tetszik, ha dirigálnak.
Evett, aludt, elhajtott a robogóval, és folyvást pénzt követelt a testvéreitől.
Hrisztina fodrásznőnek tanult. Nina asszony a faluban maradt a nagymamával.
Az élet meg csak haladt előre... ösvények és sugárutak között, esőből napsütésbe, szennyes felhők
alatt.
Angelikinek két cserepes virágja is volt a balkonon. Egy tűzpiros gólyaorr és egy hortenzia.
És az élet megállt egy pillanatra Angeliki erkélyénél, nagy levegőt vett, aztán ment tovább.
Egy napon Fotisz, miként nagybátyja is tanácsolta, úgy döntött, hogy kölcsönt kér a banktól és
kiterjeszti a vállalkozást.
– Segítek neked, fiam, mivel sok a kötelezettséged. Ám te menj el az igazgatóhoz, engem ugyanis
ismer, és nem vagyunk jó viszonyban. A nevem ugyan semmit se mond neki, az arcomra emlékezne,
és páros lábbal rúgna ki. Egyszer csúnyán hajba kaptunk valami apróságon. Ez még az előtt volt, hogy
az ő pártja jutott hatalomra, és kinevezték igazgatónak.
Fotisz megkereste. Mánosz úr roppant udvarias volt. Elegáns, parfümtől illatozott, s íróasztala körül
úgy köröztek a beosztottjai, akár a legyek.
A fiút sokáig ott tartotta. Kávéval kínálta és narancslével, szénsav nélkül. Minden szóba került. A
vidék, a gazdaság, a környezetszennyezés, az emberiség jövője. Azt javasolta, hogy másnap ismét
találkozzanak, és beszéljék át az egészet.
– Menjél csak – mondta Adonisz bácsi. – Hagyd, hadd beszéljen, hátha elérjük, amit akarunk. De
azért nem tetszik nekem ez a folytatás. Valamire készül a gazember. De majd elválik.
Fotisz megint elment, és diskuráltak.
– Jó veled beszélgetni, Fotisz. – kitartóan a szemébe nézett. – Elrendezem az ügyedet, fiam. Ebben
biztos lehetsz. Mit szólnál hozzá, ha este felhajtanánk egy pohárral?
– Fotisz, nem tetszik ez nekem. Vigyázz! – És Adonisz bácsi bajusza igyekezett felderíteni a
rejtélyt, ahogy a csótány kutat a csápjaival.
– Amennyiben az történik, amire számítok, bácsikám, jót nevetünk az egészen.
Beszálltak a meggyszínű Alfa Rómeóba, és Mánosz úr egy bárhoz hajtott, hogy igyanak egyet. Ittak,
és mindenféléről beszéltek. A leégett erdőkről, az atomerőművekről, a még létező szocializmusról.
Minthogy sok időt töltöttek a bárban, Mánosz úr keze már reszketett, száját eltátotta, tekintete
elhomályosodott. Az ötödik whiskynél nem bírta tovább.
– Kis barátom, nem tudom, hogy értesz-e. Az, amit én keresek, igazán nagyszerű. Nem ismerem a
beállítottságodat, a szerelmet illetően. Ám a beszélgetésünk alapján modern felfogásúnak látszol.
Árulj el nekem valamit... Gondolod, hogy testiség csak különböző neműek között alakulhat ki?
Fotisz felhajtotta az italt, és kis híján megfulladt. A másik arcába nézett, és látta, amint az álla alatt
megremeg a hús, akár a kakas taréja. Összehúzta a gyomrát, mert attól félt, hányni fog.
– Mondjam meg neked az igazat, Mánosz úr? Szerintem az embernek jogában áll eldönteni, hogy
kinek adja oda a testét. Sőt úgy vélem, hogy a szerelem nem lehet hímnemű meg nőnemű. Nemtelen.
Csakhogy te, vagyis egészében véve a te személyed, undorral tölt el!
A másik reszketett. Felbőszült.
– Pimasz vagy. Egy tuskó!
– Így neveltek. És most tűnj a szemem elől! Mert ha nem, különbet is fogsz hallani.
Mánosz úr úgy elszaladt, mintha leforrázták volna. Még az italt se fizette ki.
Adonisz bácsi másnap a hasát fogta nevettében.
– A kölcsön még a testi épségedbe kerül, öcsém!
És megpödörte a bajuszát.

– Szeretem az életet!
Fotisz a barátjával, Nikosszal ült a kis tavernában, és iszogattak.
– Játszom vele, beleszeretek, de nem hajszolom. Nem próbálom bedobozolni, mint a vajat.
Tisztelem, anélkül, hogy térden állva behódolnék neki. Ugyanakkor előfordul, hogy fittyet hányok rá.
– Engem valami fojtogat, cimbora. Valami, ami ott ül a torkomban és szorítja. Tisztára úgy érzem
magam, mintha egy sötét pöcegödörben volnék...
– Elmondom, mit olvastam, Nikosz. Amikor úgy érzed, hogy trágyadombon vagy, ültess szamócát!
Nikosz mosolygott.
– Pontosan azt csinálom. A magam módján. Nem is tudom, barátom. Valami hiányzik ebből a
világból. Fogalmam nincs, micsoda. De hogy a legfontosabb, az biztos.
Nikosz! A trikójára nyomott halálfejjel, hosszú egyenes hajával, akinek tetoválás van a jobb kezén,
és ősz a szemében.
Pár évig tengerész volt egy tankhajón. Csakhogy egy vita során eltörte a fedélzetmester orrát, és
rövid úton partra tették Marseille-ben.
– Na, nézd a lumpenjét! – mondta az apja. – Egy csomót hízelegtem, hogy bekerülj a Társasághoz,
erre összetörted a berendezést! Csak mert a fedélzetmester belekötött egy füstös képű etiópba. Jól
tette! Téged az mit izgat, csirkefogó? Nem látod, mekkora hülye voltál? Ámbár Lula már az elején
megmondta: hiába tanítalak, csak az időmet vesztegetem. Semmirekellő vagy.
Nikosz! Hároméves korában elveszítette az anyját. Aztán az apja összeállt Lulával, a szeretőjével,
aki sírt és megesküdött, hogy felneveli a gyereket, mintha a sajátja lenne. Ám Lula, az odaadó szerető,
akinek hasára lógott a melle, teherbe esett, és maga is fiút szült. Látni sem akarta Nikoszt. Szidta és
bemártotta az apjánál, aki kékre verte a nadrágszíjjal. Mert nem ette meg a rizses gombócot, vagy
mert elfelejtette megtörölni a lábát, vagy mert focizott és összepiszkította a dresszét.
Alighogy nagyobb lett, Lula, az odaadó szerető, akinek hasára lógott a melle, egész éjszakára
kizárta. „A miheztartás végett”, mint mondta. És Nikosz csavargott; hol bérházak lépcsőjén, hol utcai
padokon érte a hajnal.
Egyik éjjel egy idősebb fiúval ült a padon. Összebarátkoztak, és beszélgetés közben megtudta, hogy
mi módon szerezhetne sok pénzt.
Elmentek együtt egy bárhoz, megismerkedtek férfiakkal, akik szerették a fiatal fiúkat, és a többi
jött magától.
Nikosz tizenkét éves volt akkor. De a magassága miatt tizenhatnak látszott.
Egyik nap tízezret kapott egy nagykereskedőtől.
– Ne legyél bárgyú! – mondta neki a barátja, az idősebb. – Kérjél többet. Amennyit kérsz, annyit
adnak. Csorog a nyáluk. Nekem most van egy, aki semmit sem akar. Levetkőzöm és simogat. Tudod,
menynyit gombolok le róla? Tizenöt lepedőt. Komolyan mondom...
Később felajánlotta, hogy ő majd szerez neki klienseket. Válogatott férfiakat, akik nem viselkednek
ordenáré módon. Ám Nikosz, aki tizenkét éves volt, már belejött a strichelésbe, és azt mondta, nem
akar stricit. Törzshelyet váltott, és továbbra is egyedül űzte az ipart. Otthon azt mondta, hogy egy
drága vendéglőben pincéreskedik. És mindennap ötezer drachmát adott Lula asszonynak. Aki
mosolygott, de úgy, hogy fülig ért a szája. Mosolygott. És nem árulkodott többet. Már nem
idegesítette, ha Nikosz nem ette meg a rizses húst, és az sem, ha nem törölte meg a lábát.
– Add ide nekem a pénzt, báránykám, és én majd beosztom. És nem muszáj megmondanod apádnak,
hogy mennyit keresel. Ezt csak mi ketten tudjuk. Rendben? A kis Nikosz és anyácska. Na, báránykám?
És mosolygott ravaszul Lula, a spion.
Mosolygott...
Egy sötét, rothadó mosoly.
Egyszer aztán megundorodott Nikosz. Elege lett. Egy vén disznó csúnyán bánt vele. Kevesen
múlott, hogy nem késelte meg a gyerek. Hajszál híján megfaragta. Attól fogva leállt, és kerülte a
szennyet.
Csak néha ment el egy-egy régi klienssel, hogy keressen valamit.
Lulának akkor megint eszébe jutott, hogy a fiú nem törölte meg a lábát, hogy udvariatlanul
viselkedett, hogy nem ette meg a rizses húsgombócot. Egészen addig, míg választás elé állította az
apját.
– Vagy én, vagy ez a kölyök! – vonította.
És akkor elküldték a hajóra. De nem tetszett neki a tenger.
Nikosz visszatért, és megismerkedett Fotisszal. Összebarátkoztak, és sokat voltak együtt. Később
pénzt adott neki Fotisz, hogy elmehessen Afrikába, ahol anyai nagybátyja élt.
– Viszlát, barátom! – kiáltott le a repülőgép szárnya mellől. – És ne aggódj miattam! Szamócát
fogok ültetni.
Elment Nikosz, a magas, szőrös fiú, aki lila szalaggal kötötte össze a hosszú haját, és a reményt
tartotta a karjában, amelyen összeszurkálták a vénákat.

Deszpina nagymama jó ideje nem hagyta el a házat. Nem bírta már a lába. Egy reggel – hogy mi jött
rá – vette a botját és sétálni indult a dohányföldre. Mielőtt elment, egy zárt borítékot hagyott
Fotisznak a tányértartó polcon. Nagyanyó nem ismerte a betűket. De két kis jázmint tett a borítékba,
Ninával megcímeztette, és azt havonta elküldte a legidősebb unokájának.
– Ne felejtsd el még ma elküldeni a levelet.
– Hová mégy, anyám? Megbolondultál?
– Hagyd el, menyem. Magad is elboldogulsz idebent. Járok egyet ilyen verőfényben.
Az ösvényen ment, és szép lassan elért a dohányföldre.
Leült egy kőre, közel a villámcsapás helyéhez, a zsebéből elővett egy marék zsemleszínű mazsolát,
és azt kezdte szemezgetni.
Amikor látta Nina, hogy későre jár, ment, hogy megkeresse. Egy nyaláb dohányon feküdt, mikor
megtalálta, ottfelejtett mosollyal az ajkán.
Távolra nézett, a mindenségbe...

Talán azt a madárrajt figyelte, mely dél felé húzott...

– A kutyafáját, de rövid az élet! – súgta a vén Gedeon Fotisznak, miután visszatértek a temetésről. –
Annyira rövid! Arra sem elég, hogy saját magadat megismerd. Még arra sem, hogy betelj azzal az
édes várakozással, mellyel várod azt, amiről tudod, hogy sosem fog eljönni... Nina asszonyt Athénba
viszed?
– Ugyan! Hallani sem akar róla.

– Itt ült, közel hozzám – mondta a cseresznyefa a csillagnak. – Az a vénség, Deszpina asszony...
Egy marék mazsola volt nála, azt eszegette. Nagyon ízlett neki, és mosolygott.
– Isten hozott – mondta a Halál, amint meglátta. – Már vártalak. Ne siess, edd meg nyugodtan a
mazsolát, és csak utána megyünk...
– Isten akarata! – morogta a nagymama. Na de fiam, milyen gyönyörű napsütéses idő van ma!
Megmelegedtek a csontjaim. És ez a mazsola! Honnan szerezhette Nina? Soha életemben nem ettem
finomabbat. Mondd csak, fiam – nézett ravaszul a nagymama –, lehetséges, hogy majd máskor
menjünk?
– Nem lehet, asszonyom. Már megyünk is – mondta, és könnyedén a lovára emelte.
A Halál hófehér paripája elrepült és elveszett szem elől. Eltűnt... arra messze, déli irányban. Együtt
egy csapat költöző madárral.

Angeliki, a kerek arcával és Nina ibolyaszín szemével, Adonisz bácsinál dolgozott, otthon elvégezte
a házimunkát, és időnként segített a Gömböcnek, amikor vasalnivaló volt vagy takarítani kellett.
– Itt is van anyánk – zsémbeskedett Hrisztina –, most már te fogsz bennünket. Ügyes csere volt. Én
mondom, egyikünknek se hagysz békét. Mit játszol itt nekünk? A kotlóst? Tudod te, mi az élet?
Vénasszonynak születtél. Keress valami álszent pasast a vasárnapi iskolában, legyél a felesége, és vele
folytasd a maradiságot. Talán középkorban élsz? Nézzél már körül egy kicsit, hogy felébredj.
– Ha nem volnék én meg Fotisz, mihez kezdenétek ti ketten, nagyokosok? Meg tudod mondani? Ám
ahelyett, hogy megköszönnétek, hálátlanok vagytok. És teszerinted mi az élet? Az, amit te csinálsz?
Hogy abbahagyod az iskolát, és egyik fiútól mész a másikhoz a diszkóban?
– Maradj te csak a fűszerboltban, és hagyjál minket békén. A te fejedben nincs más, mint
káposztáié.
– Inkább a magadéba néznél. És ne okoskodj annyit. Ha így folytatod, mindent megírok anyánknak.
De nem a te hibád. Fotisz tehet róla, hogy nem ragad meg a hajadnál, és kever le két jó pofont.
– Na lám, hova beszél? Hol élünk? Akár Nina asszony! Ahogy mondom... Engem csak nagyanyó
értene meg. Kár, hogy már nem él.
– Nagyanyó tett ilyen haszontalanná. Mert folyton kényeztetett. Kapjon meg mindent a kicsi... Most
meg lehet nézni a kicsikét! Csodálkozz le rá a mennyországból, ahol vagy nagyanyó! A másikról meg
jobb nem beszélni! Akivel egy húron pendülsz. Hány órakor vetődött haza tegnap este?
– Petrosz? Elfelejtette lebélyegeztetni a belépőkártyáját. Mit érdekel az téged? Muszáj beleütnöd az
orrod?
– Akkor pedig hagyjatok békén, és ne tőlem várjátok a zsebre valót. Halomban állna a pénzem, ha ti
nem lennétek. Ingyenélők!
 – Most már hagyjál, mert sietek.
Hrisztina: göndör haj, vézna test, kényeskedő hang.
A ház előtt Szolón várta. Egy felnyírt fazonú fiú színes dzsekiben.
– Pattanj fel a robogóra, és már itt se vagyunk. Először ittak egyet, amit Hrisztina állt, majd egy
garzonban kötöttek ki, amely Szolón egyik barátjáé volt. Egy pincelakás tele szennyes ruhával,
szerteszét üres flaskák, csótányok, pornólapok, mosatlan poharak és cigarettacsikkek. Még a
fürdőszobában is.
Egyik alkalommal Szolón egy barátját is vitte. Pétert. Péternek nem volt barátnője, s miután
megittak egy üveg olcsó bort és jókedvük kerekedett, Péter azt javasolta, hogy csinálják „azt”
hármasban.
Szolón lelkesedett. Hrisztina meg a gyenge kis alkatával és a göndör fürtjeivel úgy gondolta, hogy
vidékinek és maradinak tartanák, ha nemet mondana.
Aztán pár nap múlva Szolón megunta Hrisztinát, és átpasszolta Tákosznak. Így hívták baráti körben.
Tákosz bemutatta a kövér Szotirisznak, akinek robogója volt. Ő meg egy teherautósofőrnek,
Manthosznak...
Valójában senki sem gondolta, hogy Hrisztina vidéki. Egymás közt Ufónak nevezték, de hívták
dudának és tébolynak is, viszont vidékinek és maradinak senki!
– Fotisz, elveszítettük Hrisztinát. Rossz útra tért – mondta Adonisz bácsi, és a bajusza lehervadt,
mint a szomorúfűz lombja.
– Mit csináljak? Egyszer beszéltem a fejével. Nem használ sem a szép szó, sem a szidás. De én
inkább a másik miatt aggódom. Újabban tele van pénzzel. Honnan szerzi?
– Üzenjünk anyánknak – forszírozta Angeliki.
– Mit tud anya arról, ami itt zajlik. Vagy azt akarod, hogy meghaljon? Anyának semmit se szabad
megneszelnie. Ami tőlünk telik, azt elrendezzük mi ketten, Angeliki.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy áldozzam fel magam Petroszért és a kicsiért? Azt nem. Soha!
Tegyél belátásod szerint. De tőlem ezentúl egy fillért sem látnak. Mihelyt lehetőségem lesz rá,
kiszállok a játékból.
És eljött a lehetőség. Adonisz bácsinak egy kliense, özvegyember, túl a negyvenen, két kisfiúval.
– Eszes lány az unokahúgod. Ami meg engem illet, jó módban élek. Beszélnél vele, hogy tetszik
nekem?
– Szó se lehet róla, Angeliki – ütközött meg Fotisz. – Te még fiatal vagy. Más való hozzád.
– Inkább hagyjam, hogy elemésszenek a naplopók? Elegem van belőletek. A magam életét fogom
élni.
– Legyél a felesége, édes – tanácsolta Popi néni. – Pavlosz jó ember. Nem lesz rossz sorod mellette.
– Engedd, hogy maga határozzon a lány, asszony. Nekem is aggályaim vannak ezzel a házassággal
kapcsolatban.
– Még hogy aggályaid vannak, Adonisz! Nincsen se szépsége, se pénze. Hogy fiatal? Azzal ugyan
nem sokra megy. Örüljön, hogy egy ilyenre akadt!
Amikor közölték a hírt Ninával, félrehúzta a száját.
– Mi dolga a lányomnak egy özvegy férfival? Kivesztek volna a fiatalemberek?
De Angeliki már döntött. És hozzáment Pavloszhoz és a nagy hasához, ahogy igent mondott a
tokájára és a két gyerekre is.
Az esküvőt szűk körben rendezték. Pavlosz így akarta.
Popi tanú volt fémszálas blúzában, aranyláncokkal a nyakán. A két kisfiú öltönyt viselt és
csokornyakkendőt, ők tartották a gyertyákat. Angeliki a szomszédasszony fényképészetéből
kölcsönzött menyasszonyi ruhát, és művirágot markolt. Minden csillogott rajta. Az üveggyöngyök az
esküvői ruhán, a koszorú, és a selyemmargaréták... Csupán ibolyakék szemére vetődött árnyék.
Fátyolszerű, amilyen a reggeli köd.
Nina is sírt mindvégig, és hogy ne kelljen magyarázkodnia, azt mondta a nászasszonyának,
rendkívül boldog, hogy a lánya egy rendes embert talált.
Hrisztina nem várta meg a szertartás végét, elment, mert randevúja volt valami Minasszal.
Petrosz is ott volt. Új, csillámló öltönyt viselt, méregdrága inget, aranykarkötőt.
– Hogy ez milyen puccos! – mondta halkan Fotisznak Nina asszony. – Nem mondod neki, hogy
tegyen félre valamit a kicsinek is? Minden pénzét a flancra költi?
– Majd szólok neki, anyám. Ne aggódj!
– De a kicsi sem tetszik. Karikás a szeme. Mintha nem aludna eleget. Mit jelent ez? Csak nincs
valami kalamajka?
– Dehogyis, anyám. Lázas volt a mandulája miatt. Ezért látod ilyennek.
– Vigyázz rá, Fotisz, az Isten megáldjon. Sosem gondolkodott. És beteges is.
– Úgy lesz, anyám.

A házasság első éjjelén csillagos volt az ég. És ott messze, a dohányföldön vadrózsák virítottak a
patak szélén.
– Szép éjszaka! – mondta a fa. És az ágait kiterjesztette a csillag felé.
– Szép éjszaka... Tudod, az a menyasszony az ibolyakék szemű, sokat sírt ma este. Elfáradt a
sírástól, ráborult a nászpárnára és elaludt.
A férj kisebbik fia okozta a lármát. Leszállt az ágyról és azt kiabálta: „Nem akarlak! Takarodj
innen! Tűnjél a házunkból!” Nagy volt a riadalom. Az apja megpofozta. Az idegességtől felszökött a
vérnyomása és gyógyszereket vett be, hogy beállítsa.
– Micsoda nap! – mondta.
És az ágyon elnyúlva elkábult!
Azután a szomorúság bejött a résnyire nyitott ablakon. Tetszett neki a menyasszonyi szoba. És leült.
Mezítláb volt. Kölcsönzőből vett esküvői ruhát hordott, a szeme ibolyakék, kezében egy csokor
selyemmargarétát szorított.

Alighogy befejeződött az esküvő, Petrosz – a drága ingben és aranykarkötővel a kezén – elment

Marilénához. Hrisztina pedig, aki nem bírta kivárni a szertartás végét, beült a bárba Minasszal.
Minasz és barátai órák óta unatkoztak, és szinte belehaltak. Elhatározták, hogy megheccelnek
valakit mulatságból.
– Srácok, keverjünk valami szert a csaj italába? És szolgáljuk fel egy dagadtnak, hogy legyenek
szép emlékei!
– Nem. Azt ne, srácok! Az nem helyes – mondta a lengyel, a szőke Markosz.
– Te hallgass, te itt vendégmunkás vagy! Amit látsz, arról egy szót se! Megértetted?
Hrisztina eszméletlenül esett a padlóra.
– Vigyétek innen! Nem akarok botrányt a boltomban.
Felemelték és berakták egy kocsiba, majd annál a bérháznál, ahol lakott, elnyújtóztatták a járdán.
Egy szemétkupac mellett.
Későre járt. Hajnali négy óra lehetett. Csak egy gazdátlan kutya jött oda a környékről, hogy élelmet
keressen a szemét közt. Látta a lányt, körbeszaglászta, megnyalta és azután ugatni kezdett.
Forgolódott a szemét körül és ugatott. Vadul és szakadatlan. Mígnem felébresztette Maniloszt, a
zöldségest, aki a földszinten lakott.
– Mi történhetett, asszony, hogy ez az átkozott ennyire vonít? Valamit láthat.
 És a férfi kiment az utcára.
– Nahát, mi baja eshetett a lánynak? Hrisztina az? – mondta a feleségének, aki hálóingben kijött
utána.
– Jézusmária! – nyögött fel Artemiszía, és a melléhez kapott, hogy ki ne bukjanak a hálóingből. –
Biztosan halott! Manolisz, azonnal hívd a rendőrséget. Kábítószer-túladagolás. Az lesz. A tévében is
mutatnak ilyet. Hát nem látjuk, mivé lesznek? Íme a fiatalság. A rendőrséget, Manolisz, a
rendőrséget!
– Hallgass, asszony! Orvosi eset. Életben van, csak épp beszívott. Más baja nincsen. Fogd meg az
egyik karját és vigyük fel.
– Nem tehetem. Fáj a derekam. Megyek, lehívom Fotiszt.
– Lenne csak az én húgom, én aztán móresre tanítanám – dörmögte a foga közt Manolisz. És arrébb
rúgott két szemeteszsákot, amikben a kutya turkált, és amiket félig már a Hrisztina lábára ürített.

Aznap este Petrosz egyáltalán nem ment haza. Mariléna reggelig magánál tartotta. Mariléna, aki
közel járt a hatvanhoz, és tisztes járadékot kapott a megboldogult férje után, bővérű volt és roppant
derűlátó az emberiség jövőjét illetően.
Petrosz dőzsölt nála, evett és ivott. Bőven volt pénz és ajándék. Jóformán meg se nézte Marilénát,
aki tele volt ráncokkal, elhízott, a combján fekete visszerek, és mi más örömet küldhetett volna neki
az Isten, fizetés gyanánt, amiért optimista volt és vakon bízott az emberiség jövőjében? Petroszt
semmi sem érdekelte. És a nő polip módjára fonódott izmos testére, és ígért neki. Azon az éjszakán
kocsit ígért.
És állandóan szorította, amivel nem telt be.
Mariléna! Az öreg derűlátó, a sokkarú!
Mariléna, a némber, aki csipkebugyikat vásárolt és különböző hálóingeket. És növényi vajjal etette
Petroszt, hogy megerősítse, és formában tartsa.
Mariléna, a pajzán!...
*
– Vedd ki a képemből a lábad, te paraszt! Mint a dög, úgy bűzlenek.
– Neked meg mindened büdös. Pont a lábam zavar?
– Fogd be, vagy magam hallgattatlak el.
– Ember kell ahhoz, nem gyilkos. Elbírok veled.
– Hát ide hallgass, kispofám! Én férfiként viselkedtem. Nem voltam olyan puding, mint te. Tudod,
mit mondott ki a bíróság? „Hirtelen felindulásból.” Értesz görögül? Mi nem olyanok vagyunk, mint ti,
akiket elkapnak a zsaruk, mert porral üzleteltek. Hogy füleltek le benneteket? Tetszik, ahogy
szövegelek?
Hideg téli nap. A cella nyirkos, a falak sárgásfehérek. A lábuk zsibbadt a hidegtől. A lelkük megbújt
a sötétben, lyukakba rejtőzött.
Szó szót követett, és a két férfi ölre ment.
– Higgadjatok odabent! – kiáltotta nekik az őr. – Nem a grundon vagytok, madárkáim. Még nem
jöttetek rá?
Egy hideg téli nap...

Miután kimelegedtek kissé a verekedéstől, kinyitottak egy dobozt, amiben tejes pite volt szétázva,
és kézzel ették.
 – Egyél még – mondta Petrosz. – Tegnapelőtt hozta a húgom. Neked senkid sincs?
– Senkim – felelte Anesztisz, és a földre köpött. – Valamikor volt. Most nincs. – És megint köpött.
– Az a francos tea! Megfájdult tőle a gyomrom.
Öt éve a sógorát ölte meg Anesztisz. Azt mondja, azért ment, hogy jobb belátásra bírja, mivel
kínozta és lejáratta a nővérét. Amaz kezdte a veszekedést, és provokálta.
– Belém bújt az ördög. Nem akartam megölni. Rossz passzban voltam, ahogy mondják. No de
mindegy. A helyzet az, hogy tönkretettem magamat, meg a családot is. Még a nővérem is meggyűlölt.
A tárgyaláson ő volt a vád tanúja. Érted, cimbora?
Hideg téli nap... Penésztől bűzlött a cella.
– De téged is jól bepaliztak, pajtás! Talán nem tudtad, mit szállítasz?
– Tudtam. Azt mondták, ezt vidd el ennek és ennek. Megkapod érte a sápot. Nagy pénzt ígértek.
Nekem meg szükségem volt rá. Azelőtt egy vén spiné tartott ki, és jól éltem. De egy napon
megundorodtam, és elküldtem a pokolba. Elegem lett belőle. Aznap történt, amikor bejelentette, hogy
nem veszi meg nekem az autót, amit megígért. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy savanyú szagot
izzad, amitől okádni tudtam volna. Elküldtem a francba! És elment. Csakhogy hozzászoktam a
pénzhez. Nem tetszett, hogy üres a zsebem. Már nem is tudom, miként keveredtem a másik dologba.
Jött az magától, öregem. A tény pedig az, hogy most sitten vagyok, és visszasírom a vén spinét.
– Nézzenek oda, micsoda srác ez a Petrán? Így hívtak a haverjaid, nemde? Petrán! Klassz gyerek
Petrán, a dzsigoló! Seggfej voltál, de idebent sokat tanulhatsz, hasznos és szerteágazó ismeretségeket
köthetsz, ha a jövőben is csirkefogó akarsz lenni. Mindenesetre az én véleményem a következő, ha
érdekel. Azok, akik isznak vagy szerekkel tömik magukat, mert az esik jól nekik, csak hadd csinálják,
nem ítélem el őket, feltéve, hogy valóban kedvüket lelik benne. Viszont akik nyerészkednek ezen,
azok gazemberek, haver. Kihasználják mások gyengeségét, amit ellenzék. A bánat, kiskomám, a
jellegénél fogva nem váltható meg semmivel. Ezért próbálj meg irányt váltani. Olyan ember mondja
ezt neked, aki kijárta az élet iskoláját.
– Először hadd kerüljek ki innen. Aztán meglátjuk.
– Még mindig jobb, ha dzsigoló vagy. Igenis jobb. Azt is elárulom, hogy miért. A szolgáltatás, amit
kínálsz, társadalmi érdekű. Mert amikor egy tojó eléri mondjuk a hatvanat, és még mindig viszket
neki, egy olyan srác, mint te, ajándék a számára. Megédesíted az életét, és boldog lesz tőle!
Leszámolja azt a kis pénzecskét, és minden rendben van. Ám a másik dolgot, amibe belekezdtél,
felejtsd el. Azt a fajta melót üldözik a zsaruk, úgyhogy ne tervezgess ilyesmit. Mondd csak, nincs
véletlenül egy kis neszkávéd?
– Nincs, de majd szólok Hrisztinának, hogy hozzon.
– Egy húgod van?
– Van egy másik is, de ő nem jön. Szégyell. Hogy is ment volna el a börtönbe Angeliki?
– Ha beteszed a sittre a lábad, széthasítalak. Nem akarok szégyent a környezetemben. Két gyereket
nevelek. Emelt fővel kell járnom előttük.
Így nyilatkozott a nagy tokájú és nagy hasú Pavlosz. Aztán a másik oldalára fordult, és már horkolt
is. Nem hallotta Angelikit, aki egész.éjszaka az orrát fújta, és az éjjeliszekrényt befedte papír
zsebkendővel. Sírt, mert Fotisz járt a fejében, meg az anyja és Hrisztina. De még inkább azért sírt,
mert didergett a lelke, vacogott, s hiába bújt a paplan alá, hogy felmelegedjen.
– Az a gyalázatos lejáratott minket! Mit mondjak most a barátnőimnek? Hogy menjek emberek
közé? De te vagy a hibás, Adonisz. Ide hoztad a parasztokat, és jól befürödtünk velük.
– Még hogy én vagyok a hibás, Popi? Az már kölyökkorában egy semmirekellő volt. Én Fotiszt
pártfogolom. Egy rossz szavad nem lehet rá. Vele csak nyertünk, méghozzá rendesen.
– Na, és az a kis kurva, a picike? Róla mi a véleményed?
– Popi, nézz szét a tieid közt, s csak utána ítélkezz. Az én fajtámból senki sem jó neked. Már nem
emlékszel az unokafivéredre? Sikkasztott, és elbocsátották a vállalattól. Vagy ott volt apád, a
megboldogult. A megszállás alatt gazdagodott meg. Popi, drágám... Jobb, ha hallgatsz, nem akarok
előhozakodni a múlttal. Foglalkozz a magad dolgával, és ne bosszants...
– Adonisz, hogy beszélsz velem? Megtiltom! Istenem, nem bírom már itthon ezzel a kreténnel.
Elmegyek. Tudd meg, hogy elmegyek! Megmutatom én, hogy ki az a Popi!

– Fotisz, szólunk anyának Petroszról?

– Nem. Anyánk semmit sem fog megtudni. Megértetted? Legyél óvatos, kis Hrisztinám.
– Teszel majd valamit Petroszért, kis Fotiszom?
– Amit tudok, megteszek. Vagy azt gondolod, ölbe tett kézzel ülök?
Petrosz jó fiú. Emlékszel, hogy nagymama is azt mondta? Ha még élne, ő megértené.
– Mindannyian jók vagyunk. Te is jó vagy, még ha nem is tudod, mit csinálsz, meg hogy hova mész.
És Petrosz is jó, csak éppen bepalizták. És Angeliki is jó, csak gyötri az a bivalybélű. Én is jó vagyok,
és tíz keresztet cipelek a hátamon. Így van, kis Hrisztinám! De mire megyünk a jóságunkkal?
Elfáradtam. Komolyan mondom. Mostanra kimerültem! Másképpen akartam én az életet.
Másmilyennek álmodtam. Semmi sem úgy történt, ahogy terveztem. Elindultam egy papírsárkánnyal,
és azt hittem körberepít a világon. Emlékszem, micsoda díszeket raktam a sárkány hosszú farkára...
Végül idő előtt őszülni kezdtem. Ez a história Petrosszal a padlóra küldött.
– Én nagyon szeretlek, aranyos Fotiszom. Gyere, hadd cirógatom meg a hajacskádat. Ne veszítsd el
az erődet. Meglátod, hogy egy napon minden jóra fordul.
– Oh, kis Hrisztinám! Édes kis Hrisztinám! Úgy véled, oda a bátorságom? Én csak azt akarom, hogy
valaki azt mondja, szeret, hogy összeszedjem magam.
– Én mindennap elmondom neked.
– Édes kis Hrisztinám! Most gyere ide, vegyél ki pénzt a fiókból, és menj, vásárolj be Petrosznak.
Én nem hagyhatom itt a munkát. Az utóbbi időben Adonisz bácsit is komornak látom.
– Az a Gömböc kikészíti. Tudom én. Angeliki hányszor elmondta.
– Legalább te vigyázz magadra, hugicám. Ne okozz nekem gondot. Figyelj oda! Rendben?
Ugyan miért vigyázott volna? Mert nem érkezett meg időben egyiktől a másikhoz? Hiszen már ez a
késés is gyanússá tette...

Valaki megtudta a faluban, hogy mi történt Petrosszal, és egy este olyan izgatottan ment be a
kocsmába, mintha megütötte volna a főnyereményt a lottón.
– Hallottátok? A félszemű!
– Mi van vele? Mondd már, ne kínozz bennünket.
– Küklopsz kábítószer-kereskedő!
– Ez aztán a haladás! Végül még nagy embere lesz a falunknak. És most hol van?
– Szerinted, hol lehet? Tán az elnöki palotában? A sitten fog megrohadni a gazember.
A faluban szélsebesen terjedt a hír szájról-szájra. Nina asszony szomszédságát is elérte.
– Hogy vagy, Nina? – futott be korán reggel Magda, a szomszédasszony.
– Megvagyok, hál’ Istennek.
– A gyerekeid jól vannak?
– Remekül.
– Hála az égnek! Akkor hát hazugság, amit Petroszról mondanak, he?
– Mi van Petrosszal? Miféle hazugság? Beszélj!
– Azt hallottam, lecsukták, mert kábítószert árult, így mondják. Én nem tudok semmit!
 Nina felnevetett.
– Egy nyavalyát! – És reszketett. – Még hogy az én gyermekem ilyen mocsokba keveredett? Az
irigység beszél belőlük. Látják, hogy jól megy a sora az enyéimnek, amit egyesek nem tudnak
elviselni...
Nina asszony nem hitte el a pletykát, ugyanakkor nyugodni sem hagyta. Alig ment el Magda, a
telefonért nyúlt.
– Fotisz, hogy vagytok? Kisfiam, minden rendben?
– Igen, anyám, jól vagyunk.
– Petrosz is? Mondd csak, hol van Petrosz?
– Mit vagy úgy oda Petroszért? Semmi baj.
– Álmomban lidércet láttam. Az igazat mondod, hogy jól van?
– Fájt egy kicsit a gyomra, ezért láttad az álmot. De már rendbe jött.
– Biztos, fiam?
– Igen, anyám. Hazudnék neked? Mondom, hogy jól van.
– Az isten áldjon meg mindőtöket! Csókollak benneteket.
Letette a kagylót. De nem győzte meg a beszélgetés. Valami marta belülről Ninát, amiről nem akart
tudomást venni. Nyomta valami a lelkét, ám úgy tett, mintha nem értené.
– Az idegesség. Meg ez a borzalmas idő...

– Hárisz, terhes vagyok.

– És éntőlem mit akarsz?
– Adj pénzt az abortuszra. Vagy tán nem járunk együtt?
– Na ja! Mennyi idő alatt gondoltad ezt ki? És honnan veszed, hogy én hajlandó vagyok fizetni? –
mondta közömbösen Hárisz.
Majd fogta a táskáját és továbbállt.
Kevés hiányzott, hogy Hrisztina eszméletét ne veszítse. Kétségbeesetten szorította össze az öklét.
„Talán Angeliki”, gondolta.
– Pénzt kell adnod, hogy elvetessem a gyereket. Nővérkém, sürget az idő. Ha még tíz napot várok, a
negyedik hónapba lépek! Érted?
– Én adjak? Te nem vagy magadnál. Honnan vegyem? Van nekem saját kasszám? Az a drágalátos
uram még egy drachmát se ad.
– Velem akkor mi lesz?
– Magadnak kerested a bajt. Csak vigyázz nyomorult, nehogy zabi gyereket szülj, mert vége lesz
mindnyájunknak.
– Kérj kölcsön Popi nénitől. Te beszélsz vele. Sehonnan se tudok pénzt szerezni.
– Azt már nem, Hrisztina! Csinálj amit akarsz, de engem kerülj el messzire. Hagyjatok végre békén.
Hogy megszabaduljak tőletek, beleugrottam az oroszlán vermébe.
Hrisztinának egyetlen lehetősége maradt.
– Fotisz, pénzre van szükségem. Ne kérdezd, miért. De feltétlenül kell. Könyörgöm, segíts rajtam!
– Mi történt, kicsim?
– Nem mondhatom meg.
– Mennyit akarsz?
– Harmincezret.
– Mivel szükséged van rá, odaadom. Csak vigyázz magadra. Figyelj oda, hogy mit csinálsz,
kincsem. Megígéred?
A piros blúzát vette fel és a kockás szoknyáját, a haját összefogta hátul egy gumival, és elindult.
 – Előrehaladott a terhesség. Nem vállalom. Így már veszélyes a dolog, kisasszony.
– Könyörgök, doktor!
– Ki fog aláírni? – Én.
– Senki sem kísért el?
– Senki.
– Nagy kockázatot vállalsz, lányom, ugye tudod?
– Nem számít.
– Lehetséges, hogy soha többé nem szülhetsz. Érted?
– Az sem érdekel!
– Egyszer majd megbánod. Gondolkozz, mielőtt döntesz.
– Már meggondoltam. Ez az egyedüli megoldás. Az orvos grimaszolt egyet, és a lányt bevezette a
műtőbe. A lábait lekötötte, és adott neki egy injekciót.
– Nem kell félni – nyugtatta. – Hamarosan végzünk. Ne feszítsd meg magad. Lazíts! Szép kislány
vagy. Mi a neved?
– Hri... szti... na!
– Jól van Hrisztina. Most kezdj el számolni. Lassan. Rajta, Hrisztina...
Amikor felébredt, egy keskeny kis ágyon találta magát, be sem volt takarva. Egy fiatal ápoló a
mellét simogatta.
– Hánynom kell – mondta.
– Amit csak akarsz, szépségem. – A fiú szeme vérben forgott és fénylett.
– Hánynom kell – ismételte meg a lány. Aztán újra elájult.
Amikor megint felpattant a szeme, a piros blúz, amit viselt, nyitva volt. És a fiatal ápoló éppen a
nadrágján húzta fel a zipzárat.
Felkelt és úgy botladozott, akár a részegek. Kiment az utcára. Még nagy volt a forgalom. Gyalog
indult el, és minden erejére szüksége volt, hogy össze ne essen. Sietett, amennyire tőle telt. Talált egy
taxit, és hazavitette magát. Fotisz otthon volt.
– Kérsz levest, Hrisztina? – kérdezte gyengéden, és megsimogatta a fejét. – Elhagytad a
gumikarikákat, amivel összefogtad a hajadat? Majd hozok neked egy jobbat. Nyugodj meg! Sápadt
vagy, kicsim... – Kinyújtotta a kezét, és a lány sírva borult a karjaiba.
– Ugyan már. Mi van veled? Megyek, megkeresem a gumikarikát. Nagyon hosszú a hajad. Nem
vágod le? Jól van, kis Hrisztinám. Mondd meg szépen, mit vegyek, hogy abbahagyd a sírást?
– Egy... babát kérek... De mégsem! Egy nagy fehér mackót akarok.
– Amit csak óhajt a picike. Nem így mondta nagyanyó?
– De igen. És titokban hozzál nekem pénzt a harisnyából, amit a matraca alatt őrzött. Emlékszel?
„Ne árulkodj”, mondta nekem, „mert a többiek számára nincsen”.
– Kicsikém, mondjak valamit? A nagy fehér mackón kívül, amit megveszek, egy utazást is
tervezhetünk mi ketten. Bárhova. Kiterítjük a térképet, és választunk egy helyet.
– Jaj!
– Mi bajod?
Hrisztina valami meleget érzett végigfolyni a lábán. Felhajtotta a takarót, és látta, hogy csupa vér az
ágy.
– Segíts rajtam, Fotisz! Meghalok!
Fotisz megragadta és törölközőbe csavarta, majd a karjaiban az utcára vitte. A vér meg csak
patakzott. Hrisztina elájult.
Amikor a kórházba értek, az orvosok már semmit sem tehettek. A szíve nem bírta.
– Már késő – mondták. – Hamarabb kellett volna behozni.
És ott, éjféltájt meghalt Hrisztina. „Gyomorvérzés”, mondták az embereknek. Csupán Fotisz és
Angeliki tudta az igazat.
Reggel elszállították a faluba. Nina azt akarta, hogy menyasszonynak öltöztessék. A homlokát
jázminkoszorúval ékesítette, a haját selyemszalaggal kötötte össze. Fotisz egy nagy fehér mackót
helyezett a karjába.
– Bátorság, Nina! Vannak más gyerekeid is.
– Vannak. De ő volt Hrisztina. És nincs többé. Az egész világon nincs másik Hrisztina.
– Ne csináld ezt. Még valami bajod lesz.
– Hagyjatok békén, hadd sirassam meg a gyermekemet. Engem ne féltsetek, túlélem ezt is. Élni
fogok, hogy lássam, hogyan emészti el a bánat az enyéimet.
Így akarta az Isten. Nem lakott még jól a sok bajjal, amit ám küldött.
– Fotisz, hol van Petrosz? Miért nem jött Petrosz, hogy elbúcsúzzon a húgától?
– Külföldön van, anyám. A bácsi küldte, hogy elintézzen valamit. Nem érkezett jönni.
Fotisz egész éjjel Hrisztina mellett ült, és simogatta.
– Utaztunk volna, kicsim. De te siettél. Miért hagytál magamra, kedves? Senkit nem szerettem
annyira, mint téged...
„El kellett volna lopnom a pénzt, hogy odaadjam neki”, gondolta Angeliki. „Ha korábban megy,
nem esik baja. De honnan tudtam volna, én szerencsétlen, hogy ez fog történni?...”
– A mama most már hozzánk költözhet Athénba. Itt csak még jobban szomorkodna – mondta
Pavlosz, és számolt magában: „Ha Athénba jön az öregasszony, elláthatja a gyerekeket, a másik meg
visszamehet a nagybátyjához dolgozni.”
– Nem, fiam. De azért köszönöm. Itt vagyok otthon. Itt vannak a halottaim, és a sírokat gondoznom
kell. Ti menjetek haza, és boldoguljatok. Ti még fiatalok vagytok, előttetek az élet. Én keveset
ismertem meg az életből. Inkább a halállal volt dolgom. Régóta a szolgálója vagyok. Ugyan mit
kezdhetnék én az élőkkel?

– Lehetetlen, hogy a húgom a gyomrától halt meg – mondta Petrosz Anesztisznek. – Valamit
titkolnak előlem. Érzem. Jól ismertem Hrisztinát. Mindenbe beleütötte az orrát. Meglátod, valaki
megölte... Ha kikerülök innen, utánajárok.
– Ami történt, megtörtént, Petrán. Ne bolygasd. Persze a lányt sajnálom. Silány alkotás ez a
nyavalyás élet. Elszakad hirtelen, mint a cérna. Ma ő, holnap én, és mindnyájan, senki nem menekül
meg. Adjál tüzet! Szar a világ, nem éri meg semmi. Holnap meghalunk. Amit nem értek, hogy mi
végre születünk ide? Mi célból? És még valami. Ha megfigyeled, láthatod, hogy mindig az áldozatok a
jók. Megfizetnek érte. Petrán, amennyiben van felsőbb erő, ahogy mondják, annak kéne a
taposómalomban lenni. Nem nekünk, embereknek. Nagy dolgokról beszélünk, igaz?
– Van még cigarettád?
– Van egy szál.
– Akkor hagyjad.
– Ugyan már! Gyújts rá. Ilyen helyzetekre vannak a barátok. Elszívjuk együtt. Gyújts rá, Petrán...
Mihelyt véget ért a temetés, Angeliki elutazott Pavlosszal.
– Ott hagytuk a kicsiket. Mennünk kell.
– Isten veletek! És ne szomorkodjatok. Csókoljátok meg a nevemben a gyerekeket.
Este a kisasztalnál ült Fotisz az anyjával, a gáztűzhely mellett.
– Vessem meg neked a nagy ágyat, fiam?
– Ne azt, anyám. Ott nem tudnék. A nagyanyó kanapéján alszom.
– Egyél egy kis levest.
– Nem megy le.
 – Egyél, hogy erőre kapj. Magamnak is szedek. „Úgy teszek, mintha ennék”, gondolta Nina, „hadd
egyen ő is”.
„Ha asztalhoz ülök, anyám is eszik vagy két kanállal”, gondolta Fotisz.
De a leves kővé vált a szájukban. Nem ment le.
– Vedd el a tányért, anyám, mert még eltöröm. Nem tudok enni!
– Áruld el az igazat, Fotisz. A húgod halála után bármit mondasz, csak enyhébb lehet. Merre van
Petrosz?
– Ott, ahol mondtam. Belgiumban. A bácsi növelni akarja a boltot, importálni fog. Petrosz azért
ment, hogy elintézze.
– Amennyiben úgy lenne, ahogy mondod, a nagybátyád téged küldött volna. Petrosz semmihez sem
ért...
– Én nem hiányozhatok az üzletből.
– Bárcsak így volna, fiam. Bárcsak...

– És mit mondtál, mibe halt bele a húgod?

– Gyomorvérzésbe.
– Vérzett a gyomra, Fotisz?
– Igen.
– Hm... Alighanem tévedtek az orvosok. A gyerekem gyomra egészséges volt. Sosem fájlalta. Hidd
el, az orvosok végeztek vele. Más baja lehetett, csak épp nem jöttek rá.
– Most már késő, anyám. Semmi sem segít.
– Semmi, fiam. Semmi. Semmi nem gyógyíthatja meg a lelkem. Eltemettem a szüleimet, az
uramat, eltemettem a rokonokat, és mindegyik temetésen erős voltam. De ez a fájdalom most más,
mint a többi. Nincs rá vigasztalás.
– Nyugodj meg, anyám. Megbirkózunk vele.
– Menjél aludni, fiam. Te még annyira fiatal vagy. Ne törődj máris a múlttal.

– A göndör hajú lány, akinek papírszíve volt, hogy ráírhassa a nevét az a rengeteg fiú! Láttam
menyasszonynak öltöztetve egy ravatalon... Az arcán a hold színe dermedt, az éjszaka mosolya.
– Láttam a Tavaszt, amely őrült módjára rohant. Göndör haja volt, s a kezében egy hófehér mackót
markolt.
Futott...
Rohant, mígnem megbotlott és elesett.
Szaladt, és megölelte a tücsköket.
És körmeit a csillagokba vájta, megsebesítve őket...

Fotisz éjszakákon át nem tudta lehunyni a szemét. A teste zsibbadt a fáradtságtól, a feje zúgott,
gondolatai az agyát marták, akár a skorpiók. Hrisztina árnyéka mindenhol ott kísértett a szobában.
Mintha csak a trafikba szaladt volna le. Mintha együtt virrasztottak volna. Mintha bármelyik percben
fordulhatott volna a kulcs a zárban, hogy belépjen...
Egy pár rózsaszín papucs várt rá az ágy előtt. A hálóinge a fogason lógott. A fülbevalói szanaszét az
asztalon. Meg az a sok kis doboz és fiola a fürdőszobapolcon.
„Miképp lehetséges, hogy soha többé nem tér vissza Hrisztina?”, mondta magában.
És a skorpiók tovább marták a gondolatát, megtöltve méreggel. „Ki múlhatná fölül a halált!” –
emlékezett Deszpina nagyanyó szavaira. Az öregasszony nem félt a haláltól. Jól ismerte. Ám Deszpina
nagyanyó mindenekelőtt Istenben hitt. A lába előtt dorombolt, akár a macska. Ezért nem gyötörte a
halál.
Gyakorta felkelt éjszaka, és elment valamelyik bárba, ahol reggelig maradt.
– Ez nem megoldás, fiam – figyelmeztette a nagybátyja. Hallgass rám. Így csak tönkreteszed
magad.
– Ne izgulj, bácsikám! Szükségtelen. „Valaminek történnie kell”, gondolta, és ökölbe szorította a
kezét, míg órákon át töltötte magába az italt. „Tennem kell érte, hogy talpra álljak. Muszáj
megkapaszkodnom valahogy. Most arra visz a sorsom, amerre neki tetszik. Csakhogy bitangul
szeretek élni! Szeretem a hajnalt, a delet, a délutánt, az estét. Szeretem a szelet, a tengert, a napot, a
sziklákat, a finom illatot. Meg kell állítanom a sodrást. A pokolba vele...”
Egy reggel, amikor olyan részegen tért haza, hogy egy órán át kereste a kulcslyukat, eszébe ötlött,
mit mondott neki legutóbb a vén Gedeon.
„Emlékezz mindig a szavaimra!”, intette. „Az élet azokat szereti, akik az utcasarkon virággal a
kezükben várnak rá. Lehet, hogy térdre kényszerít, hogy meghurcol, hogy összevérez. Ám legyen!
Attól még nem dől össze a világ. Az embernek ez a sorsa. Mindig eljön a te időd, amikor talpra
állhatsz. Csak a szobrok nem hajolnak.”
– Talpra kell állnom – morogta.
Bement a lakásba, és elterült a padlón. Nagy nehezen a hasára fordult, nehogy megfojtsa a
hányadék.
„Seggre ültem. Ideje felállnom”, gondolta.
És nem tudott többet a világról...
Egyik este Sztellával ismerkedett meg a bárban. Egyedül ült egy sarokban és ivott. Sovány barna
lány volt, akinek nyomott hagyott arcán az élet.
A fiúnak tetszett ez az arc. Miként a tekintete is, amely szembenézett a sötétséggel.
A pillantásukkal sokat elárultak egymásnak, még mielőtt szót váltottak volna.
Aztán a lány felállt és odament a fiúhoz.
– Sztellának hívnak. Leülhetek? – Üljél...
– Miért iszol annyit?
– Mert szorít a lelkem.
Sztella idősebb volt Fotisznál. Tele keserűséggel, és volt egy fia is, Kiriakosz. A gyerek hétéves
volt, szeretett hajókat és indiánokat rajzolni, ez utóbbiakat nyilakkal és színes tollakkal. Pár nap
múlva mindannyian Fotisz lakásában ültek.
– Azt szeretném, ha elmennénk a sivatagba – mondta neki a kicsi. – Hogy teveháton utazzunk. Te,
én és a mama.
Fotisz nevetett és a magasba emelte.
– Elmegyünk, Kiriakosz! Ahová csak akarsz...
És hogy Sztella is megélénküljön, hogy nevessen, hogy vadvirágok sarjadjanak barázdált arcán, azt
mondta:
– Hadd teljen még néhány nap a gyászból, és elviszlek bemutatni az anyámnak.
Nemsokára Petrosz is szabadult a börtönből. A fivére adott neki pénzt, a nagybátyjától is kapott
kölcsönt, hogy boltot nyisson egy fiatalemberrel, akit a börtönben ismert meg. Olyan boltot, amely
javított mopedeket árul.
– Miért nem dolgozol inkább velünk?
– Nem akarok. A barátommal elvezetem az üzletet. – Jól ismered? Megbízol benne?
– Nioniosz rendes srác. Ő adja a szaktudását, én a tőkét, úgyhogy megleszünk...
– Vigyázz, Petrosz! Ne keveredj újabb hülyeségbe.
 – Törődj a magad dolgával. Nincs szükségem tanácsra – mondta.
És megnyitották a boltot. Eltelt néhány hónap, és minden rendben ment.
– Hála Istennek! – mondta Fotisz a nagybátyjának, és nevetett. – Úgy látszik, jó útra tért Petrán.
– Mindenesetre nekem nem tetszik az a Nioniosz – felelte a bácsi, és bajuszával a jövőt jelezte. –
Majd elválik...
Petrosz később egy lánnyal is összejött, Taszíával. Kövér kotnyeles lány volt, aki naponta bement
az üzletbe, és mindenkivel kokettált.
– Nem akarlak itt látni – mondta a fiú, mert féltette. Szinte szétrobbant a féltékenységtől, amikor
látta, hogy illetéktelen tekintetek szégyentelenül kúsznak fel Taszía combján, vagy be a dekoltázsába.
– Mi van, nem bízol meg bennem?
– Ha minden jól megy, hamarosan megkérlek az anyádtól. Én is családot akarok.
– Ráérsz azzal – riszálta a farát Taszía. – Előbb hadd találjak munkát. Manapság sokat követel az
élet.
– Legalább jegyezzük el egymást, hogy ne kántáljon neked az anyád.
– Oh, te szegény! Ki törődik az anyámmal? Ő még a középkorban él.
És folyton Nioniosz műhelye körül lófrált, mutogatva neki combját.
– Hagyd békén a társamat. Nemsokára a feleségem leszel. Komolyan gondolom, hogy elveszlek.
– Mit csináljak, ha ilyen a természetem, drága Petrosz! De tudod, hogy sosem tennék rosszat.
Nioniosz helyes fiú volt. Magas, keménykötésű, szénfekete szemű. És egy este, amikor Petrosz
korábban tért vissza a városból, a szerelőműhelyben találta Taszíát Nioniosz térdén ülve; épp
csókolóztak.
Petrosz mindig is ideges természetű volt, és nem tudott parancsolni magának, ha dühbe gurult.
Felkapott egy súlyos szerszámot, és őrjöngve Nioniosz fejéhez csapta. Taszía még időben elmenekült
és segítségért kiáltott. Petrosz pedig tört-zúzott mindent, amit maga előtt talált. „MEGÖLTE A
BARÁTNŐJE SZERETŐJÉT”, közölték másnap az újságok. Két fényképet is mellékeltek. Az
áldozatról, amint mosolyog, és fekete szeme életvággyal bámul a világba. És egy másikat a
megbilincselt tettesről, ahogy ragyogó tekintettel, reszketve a semmibe mered...
– Nem akartam megölni, testvér – zokogott Fotisz karjaiban. – Esküszöm, nem akartam. A
cimborám volt. Az a cafka tehet róla. Összezavart. Nem értettem, hogy történt. Csinálj valamit,
bátyuskám! Könyörülj meg rajtam! Nem akarok megint a sittre menni. Nem akarok!
Fotisz úgyszintén sírt, és az öccsét simogatta.
– Mindent megteszünk, amit lehet. Nyugodj meg. Bármi történjék is, én közel leszek hozzád.
Megfogadjuk a legjobb ügyvédet. Nyugodja meg, Petrosz. Nagyon szeretlek.

– Öljétek meg a gyilkost! – ordította Nioniosz anyja a bíróságon. – Engedjetek, hadd végezzek vele,
a saját kezemmel! Ki adja vissza a fiamat? Az egy szem gyermekemet!...
Kövér, feketébe öltözött asszony, akinek két vipera volt a szeme sarkában, tele méreggel.
– Gyönyörködjél a fiadban, hékám! – kiáltotta oda Ninának, aki egy sarokban ült falfehéren. –
Csodáld meg, vén szuka! A te fiad él. Él!
– Jobb volna, ha nem élne – feleselt Nina. – Bárcsak megdöglene ez is!
És beleájult Sztella karjába.
– Bátorság! – súgta neki amaz, és vizet locsolt rá. – Bátorság!
– Hogy bírjam ki, lányom? Hogy birkózzam meg vele? Az az asszony most már mindig az
eszemben lesz, és éjjel-nappal gyötörni fog... Hogy bírjam ki!...
Petroszt nyolc évre ítélték. „Hirtelen felindulásból”, foglalt állást a bíróság.
Nina asszony óvatosan közelebb húzódott a fiához és megölelte.
 – Anyám! Nem akartam. Hiszel nekem?
– Hiszek, fiam. De csak az Isten bocsáthat meg ilyen bűnt, amit elkövettél.

Aznap reggel óta szemerkélt az eső.

– Micsoda idő! – Szinte belebénult a lábaim – morogta Adonisz bácsi, és lehúzta a rolót az üzleten.
– Na és te, Fotisz öcsém, hazamégy?
Igen. Útközben felveszem Sztellát és Kiriakoszt Angelikinél.
– Rendes lány az a Sztella, fiam. Kincset ér! A sok baj után, ami ért minket, küldött az Isten valami
jót is.
– Gyakran nagyanyámra emlékezetet. Csak ebben a két nőben találtam megnyugvást.
– Bemégy holnap a börtönbe?
– Megbetegedett Petrosz. Gyógyszert és ruhát kell neki vinnem.
– No, szervusz, fiam. Kellemes estét!
Fotisz távozott a boltból és kinyitotta kocsiját. Hirtelen azt látta, hogy a borult égen előtűnik a nap,
és mint a gránátalma, meghasad a feje fölött. Megszédült.
– Maruszó!
– Azért jöttem, hogy lássalak. Van időd egy kávéra?
– I... igen. Persze. Igyunk egy kávét, Maruszó... Ha ahhoz van kedved.
Sovány volt. Sápadt. A haját rövidre vágatta, és hosszú szoknyát viselt.
– Mindig szabad akartam lenni, Fotisz. Meg akartam ismerni a világot. És elvesztem. De mindig
úgy éreztem, hogy valahol vársz rám. A felhők mögött, amelyekből zivatar lett, a te mosolyodat
láttam. Annak ellenére, hogy megbántottalak, tudtam, hogy egyszer még találkozni fogunk. Eljöttem...
Biztos vagyok benne, hogy szeretlek. Mindig is szerettelek. De nem mertem kikötni nálad.
– És most, Maruszó? Azért jöttél, hogy kiköss nálam?
– Azt akarom, hogy együtt legyünk.
– A legszebb dolog voltál az életemben. Még mindig szeretlek. De most már lehetetlen, hogy együtt
legyünk. Lehetetlen. Nem tehetek tönkre két embert csak azért, hogy megajándékozzam magam egy
álommal. Egy álommal, amely rövid ideig tart, Maruszóm.
– Feleséged van?
– Feleségem és egy gyerekem. Egy gyerek, aki nem tőlem van, ám szeretem, és ő is boldog, hogy
mellettem lehet.
– Miért nem vártál rám?
– Hm... Mert tudtam, hogy hiába várnék. Most sem azért jöttél, hogy maradj. Ne csapd be magad,
Maruszó. Igazából semmit sem szeretsz. Semmit... Kivéve a szeleket. Beléjük kapaszkodsz és körözöl,
mint a pillangó, összegyűjtve a virágok porát. Te mindig útra kelsz. Mert ilyen vagy. Pillangó, amely
még a szárnyát sem becsüli. Sosem felejtelek el, és örökké szeretni foglak. Örökké!
– Szervusz! – mondta a lány.
És beleveszett az éjszakába. Maga köré csavarta szakadt szárnyát, és eltűnt...
Fotisz hazament. Szívében szomorúság szitált. Csendes, sokatmondó eső. Nem akart elállni...
– Mi bánt, Fotisz? – kérdezte Sztella. – Elmondod?
– Semmi... Fáradt vagyok. Elfáradtam, és elegem van ebből a városból. Egy napon elviszlek
benneteket innen.
– Bárcsak sikerülne.
– Fotisz, azt akarom, hogy mesélj. Máskülönben nem fogok elaludni – kiáltotta Kiriakosz.
– Jövök már, kicsim.
Amikor a gyerek elaludt, betakarta és megállt az ágya mellett, hogy gyönyörködjön benne...
 Karjában vörös prémnyuszit tartott, és ajkáról mosoly lógott. Akár egy esőcsepp.
– Sosem fosztalak meg ettől a mosolytól, Kiriakosz. Esküszöm.
Aztán a konyhába ment, ahol Sztella a tésztát melegítette, és sajtot reszelt.
– Igyekezz! Éhes vagyok és fázom.
– Szeretem, amikor éhes vagy. Meg amikor hideg van, és együtt vagyunk. Milyen egyszerűek az
igazán fontos dolgok...
– Igen, szívem. Egyszerűek a szép és valódi dolgok. Csak épp nem könnyű megérteni.
Sztella az asztalra tette az ételt. Illatos gőz szállt fel belőle.
Odakint esett. Csendesen, sokatmondóan. Esett... Egészen reggelig.

Ő az a lány, aki a szelekbe kapaszkodik. Ajkán aszfodéloszból vett virágpor. Nyakában hosszú sálat
visel, szakadt szárnyakból. Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát...
– Egy parányi konyhában ő az a lány, aki a fénybe néz. Sajtot reszel a metélthez.
Sárga szoknyát visel. És az arcvonásaiból szép lassan előtűnik a telihold.
Ő az a lány, aki megrészegítette az éjszakát...

– Nem tudok tovább élni ebben a városban. Látni akarom a csillagokat, amint az égen ragyognak.
Szemmel követni az évszakok változását. Az ablakomból minden reggel látni akarom a hegyeket.
Hagyni, hadd szaladjon a csúcsokra a lelkem, egész a felhőkig. Nem felel már meg nekem ez a város.
Üressé tesz. Eladom a részemet az üzletből, és a faluba költözünk. Visszavásároljuk a földet, amit
valamikor nagyanyám és anyám eladott. Dohány viszont nem kell. A dohány csak a vérünket szívta.
Cseresznyefákat fogok ültetni. Képzeld el Sztella, amikor tavasszal virágba borulnak...
Sztella kiugrott a bőréből örömében.
– Tyúkjaink is lesznek. És nyulaink. Kenyeret fogok dagasztani, és készítek majd mézes fánkot friss
olajjal, és a saját mézünkből.

Adonisz bácsinak zokon esett Fotisz elhatározása. Ám azt is tudta, hogy képtelen más belátásra
bírni.
– Mint az öszvér, olyan makacs a nyavalyás. Mondott valamit? Elmegy tőlünk!
– Úgy kell neked! Én mindenre figyelmeztettelek. De mentél a magad feje után! Most jól megjártad
a rokonokkal – bömbölte Popi, aki még kövérebb lett, és már nem fért a karosszékbe. „Patyomkin
páncélos”, így hívták Pavlosz gyerekei. És ki nem állhatta őket a házában, hisz a hasa körül
forgolódva csak idegesítették.
– Meglátjuk, asszony, meglátjuk. Adonisz majd mindent elrendez.

Este volt. Eltelt az idő.

A házban virágmintás függönyöket rakott fel Sztella. A kanapékra új szövetet húzott, a szobát
virágvázákkal és faliképekkel díszítette.
– Gyere, anyuska, készítettem neked herbateát.
Nina asszony leült a kanapéra, betakarózott a pléddel, ahogy régebben nagyanyó is tette, és
kortyolgatott az italból. A lába bedagadt. A teste sem hajolt már könnyen. A szívével volt baj, s az
orvosok azt mondták, legyen óvatos.
– Most, hogy mind együtt vagyunk anyuska, ne törődj semmivel. Mi mindenről gondoskodunk.
Neked csak pihenned kell.
– Az Isten is megáld, lányom. Csakhogy nem vagyunk mind együtt...
– Mit tehetünk? Így hozta az élet. Mindenkinek írva van a sorsa...
– Fotisz késik. Behoztad a gyereket az útról? Sosem unja meg a játékot. Egész nap kint szaladgál.
– Már alszik. Ma este napszámosokat fogadott Fotisz. El kell ültetnünk a fákat, még mielőtt
kifutunk az időből.
– Sosem gondoltam, hogy egy napon még visszaszerezzük a földünket. Hála Istennek!
– Látod, anyuska? Nekünk is megvan a magunk öröme. Erre gondolj!
– Nem a halottak nyugtalanítanak, lányom. A másik jár állandóan az eszemben. Az, amelyik rács
mögött sínylődik.
– Eltelik az idő. Meglátod, milyen gyorsan eltelik. Csak ne hagyd el magad.
– Nem hiszem, hogy megérem én azt a napot. Nagyon messze van. De arra kérlek lányom, hogy
szeresd őt, és vigyázz rá. Nem rossz fiú. Balszerencsés volt mindig. Fekete bárány.
– Ne gondolj ezekre, anyuska, minden rendbe jön. Ne felejtsd el bevenni a tablettákat. Itt vannak a
komódon.
– Hozzál nekem egy párnát, szépen kérlek... Jaj, menyem! Tudod mit mondott megboldogult
anyósom? „A halottak iránt érzett bánat elcsitul valahol a lelkedben. Kíméletesebb, mint az élet
okozta fájdalom.”
– Hagyd most ezt! Ne gondolj rá. Átjött Magda asszony meglátogatni?
– Még szép... Pont ő ne jött volna? Megjátszotta, hogy örül a házasságotoknak, azután meg azt
mondta:
„Kívánom neked, Nina, hogy Isten áldásával jövőre legyen egy saját unokád is.” „Kiriakosz is a mi
gyerekünk”, mondom neki. „Amelyik gyerek világra jön, azért mindannyian felelősséggel tartozunk.”
És ez így is van. Megtudták, hogy visszavásároltuk a földünket, hát most irigykednek.
– Ne törődj velük, anyuska. Mondjanak, amit akarnak.
Aztán csikordult a vas a kertkapuban, nyílott az ajtó. Az udvar kőkockáin Fotisz gyors léptei
koppantak.
– Megjött! – kiáltotta Sztella. És szaladt, hogy megölelje.
A lonc illata szétáradt. A jázminok meg valóságos kerítést fontak a kis fehér ház köré. Az élet
szelíd patakként folyt most a faluban, meglepetések és gáncsoskodások nélkül.
– Valamelyik nap – mondta vacsora közben a feleségének –, felmegyünk a hegyre. Meg akarom
mutatni, hol lakott a barátom, Gedeon. Emlékszem, egyszer azt mondta: „A legnagyobb kincs a lélek
bölcsessége. Csak éppen nagyon sokba kerül...” Elég sokat összeszedtünk ebből a kincsből. És mind a
ketten drágán fizettünk érte. Viszont... Sokszor, amikor felébredek reggel, annyira frissnek érzem
magam, mintha teljesen rendben lennék. Mintha az a temérdek szerencsétlenség és szenvedés, ami
elfojthatná az életkedvet bennem, meg se történt volna... Nem tudom, mennyi ideig tartanak itt a
cseresznyefák. Egyszer majd megint elindulunk. A lelkem a madarak szárnyába költözött.
Nehéz idők járnak, szerelmem. Az emberek irtózatos dolgokat emlegetnek. Veszélyben forog a
természet, ami értékes, értékét veszti, s mi csupán egy marék kavics vagyunk azok kezében, akik
hatalommal bírnak. Naponta megölik az ember világba vetett hitét...
– Nézd meg az ágyasainkat. Anyám virághagymákat ültetett. Láttad már kikelni őket? Amint
kihajtanak a hagymák a földben, én áldani fogom az életet, és álmodozom majd. És amíg nyitva a
szemem, mindent elkövetek, hogy ne halljam azt a siralmas hangot, amit az ember hallat, amikor
süllyed a mocsárban...
Evett a gyerek?
– Igen. Várt téged, de fáradt volt és elaludt.
– Megyek, jó éjszakát kívánok neki.
 – Vigyázz, fel ne ébreszd!
A helyiség, amely valaha raktárul szolgált, hálószoba lett. A falakat rajzok borították. Hajók és
indiánok nyilakkal, színes tollakkal.
A gyerek mélyen aludt. Azzal a mosollyal az ajkán, amely elfelejtett esőcseppre hasonlított.

– Mondj egy vidám dalt az életről – kérte a csillagot a fa.

– Dal a rácsos kapuról, amely kinyílik és olyan valaki lép be rajta, akit szeretsz.
– Mutass nekem egy drága díszítést.
– Hajók és indiánok nyilakkal, színes tollakkal, egy hálószoba fehér falára festve.
– Szép esténk van ma. Hallgasd, milyen szívhez szólóan muzsikál a tücsök!
Hamarosan feljön a Hajnalcsillag. Hamarosan pirkadni fog. Nézd, hogy elmerengett egy bohókás
tengelice. A holdat bámulja. És álmokat.
– Nemsokára megvirrad... Nézd, hogy elmerengett néhány kótyagos ember. Virrasztanak. Bámulják
a holdat. És álmodoznak...