Aradi Éva: A hunok indiában II.

RÁDZSPUTOK, GURDZSÁROK

Rádzsputok
Bevezetésképpen meg kell magyaráznom a címben szereplő két szót, mely két indiai
nemzetségnek a neve. A rádzsputok Északnyugat-India egyik legnagyobb államának,
Radzsasztánnak ősi harcosai, második kasztbeliek, tehát ksatriják. Az indiai történelemben
ezen a néven mintegy 1500 éve tűntek fel, s nemcsak Radzsasztánban, hanem Közép-
Indiában és valamivel délebbre több uralkodó dinasztiát hoztak létre. Az indiai
középkorban jelentős szerepük volt. Szó szerint “királyfi”-t jelent a nevük, s valóban
királyok leszármazottai. Fiaik jellemes, bátor harcosok voltak, de a rádzsput nők is példát
adtak hűségből és hősiességből.
Elsősorban Radzsasztán hegyvidékein erődvárakat és a hozzájuk tartozó városokat hoztak
létre, ezeket utolsó csepp vérükig védték a mohamedán hódítóktól, akik sokáig nem tudták
elfoglalni Indiának ezt a részét. Leggyakrabban előforduló vezetékneveik, melyek a
nemzetségen belüli törzsi nevek: Rathor, Csundavat, Pál, Parmár, Csohán, Szingh,
Pomvár, Jádav. Általában Síva követők, de sok közöttük a dzsaina vallású.
A gurdzsárok a mai India több államában szétszórtan élnek. Többségük azonban, mintegy
20 milliónyian, Gudzsarátban és Radzsasztánban. Ezenkívül Harijána, Kásmír és Pandzsáb
államban, valamint Pakisztán délnyugati részén. Nevük a szakirodalomban a következő
változatokban fordul elő: gudzsar, gúdzsar, gurdzsar és gurdzsár. Legtöbbször ezt az
utóbbi nemzetségnevet használják ők maguk is. Gudzsarát állam nevét is róluk nevezték
el, ez a kezdetben – több száz éve – így hangzott: Gudzsartrá, azaz gudzsarok országa, s
később a két szóvégi mássalhangzó cseréjével, illetve a mássalhangzó torlódás
feloldásával jött létre a nyugat- indiai állam mai neve. Ők a királyi pásztorok, szintén
második kasztbeliek, ksatriják. Meg kell jegyezni, hogy bár még India-szerte mindenki
tudja, hogy milyen kasztból származik, az egykor foglalkozást jelentő osztályoknak nincs
nagy jelentősége, mert a valaha fejedelmeket és harcosokat alkotó rádzsputok között
taxisofőrtől földművesig, egyetemi professzortól kiskereskedőig minden foglalkozásbeli
megtalálható, ugyanígy a gurdzsárok, főleg a városokban, sokféle hivatást gyakorolnak;
ismerőseim közül volt panzió tulajdonos, tanító, fodrász, állattenyésztő és
régiségkereskedő. De a kezdetekben, s a falvakban most is, állattenyésztéssel,
pásztorkodással foglalkoznak, elsősorban tehenet, juhot és kecskét tartanak. Több törzsük,
úgynevezett “gotrá”-juk van, ezeket vezetéknévként használják. Egyik legismertebb a
Dhaibhái név, a dhai dadát, bábát jelent, ugyanis a rádzsput királyok, nemesek udvarában
a gurdzsár asszonyok segítették világra a gyerekeket, és ők is szoptatták, nevelték őket.
Sőt, mivel szépek és erősek a gurdzsár asszonyok, a rádzsput férfiak sokszor házasságon
kívüli kapcsolatra léptek velük. Egy radzsasztáni közmondás szerint: “Nem lesz erős és
bátor harcos az a rádzsput férfi, akit nem gurdzsár asszony szoptatott.” A dhaibhái névben
a “bhái” fivért jelent, tehát az egész szó jelentése: “dadák fivérei”. Ez ma gyakori
vezetéknév, ezenkívül a Szingh név náluk is sokszor fordul elő. Általában a gurdzsárok a
rádzsputokkal együtt éltek az indiai középkorban, ők voltak a harcosok élelmezői, mint
ahogyan a hunok élelmezői, állattenyésztői voltak annak idején, mikor ezekkel együtt
Indiába jöttek. Ma ez az együttélés csak a kisebb városokban, falvakban szokásos.
Vallásukat tekintve elsősorban Krisna követők, de vannak saját, úgynevezett házi isteneik,
istennőik is. Érdekes, hogy Radzsasztánban mind a rádzsputok, mind a gurdzsárok
körében nagyon népszerű Amba Mátá, az ősi földanya. Majd minden nagyobb településen
megtalálhatók templomai, s egyedülálló az ábrázolása: hatalmas szemfehérjében mereven
néz a hívőkre a sötét szemgolyó.
Ugyanilyen kihangsúlyozott szemmel ábrázolják a főképpen gurdzsár falvakban levő
templomokban az örök anya istennőt: a Mátá-dzsít. Mind a rádzsputok, mind a gurdzsárok
mai napig Napisten imádók. A régi templomok kezdetben Szúrja (a Napisten neve)
templomok voltak, tipikus sugaras fej-ábrázolással, s szekerét hét ló húzza. A múlt
században ezeknek az ősi templomoknak egy része átalakult vagy Síva, vagy Káli
templommá, de csak a szentély, így a külső oszlopcsarnokokban még mindig fellelhetők
Szúrja szobrai. Azonkívül a legtöbb hindu istenség szobra mögött látható a kőbe vésett
vagy festett napkorong.
Radzsasztánban egyedülálló a Napnak az az ábrázolása, hogy az aranyszínű korong
belsejében egy bajuszos férfi arca tekint ránk. Teljesen megszemélyesítik tehát az életet
adó égitestet, s a férfiarc jellegzetesen türk-hun vonásokkal bír, ez látható a maharánák
temetkezőhelyén, a főfalra festve – és ennek a könyvnek a címlapján is.
Ez az ábrázolás megtalálható az udaipuri múzeumban kívül festve, belül domborműben, a
maharána palotájában több helyen, a királyi temetkezőhelyen a síremlékek külső falára
festve, de nagyobb házak falán is. Érdekes, hogy az udaipuri fehér házakon sokszor szép
színes képeket láthatunk, ugyanolyan stílusban, mint a híres radzsasztáni miniatúrák
jellegzetes ábrái: lovasok, elefántok, napkorong, tevék, vagy Krisna és Rádha.
A város maga olyan mint egy nagy műterem, minden második házban vagy üzletben
szorgos kezek a turisták szeme láttára selyemre vagy kartonra festik a szebbnél-szebb
miniatúrákat.
A Nap tisztelete abban is kifejeződik, hogy mindig kelet felé fordulva imádkoznak, a
reggeli fürdővizet a Nap felé öntik ki, a csecsemőket 12 napos korukban, napfelkeltekor
viszik ki először a házból, s meghajlítják a fejét az égitest felé. A halotti máglyát is kelet
felől gyújtják meg, de a megfürdetett, felöltöztetett, s virágokkal díszített halottat arccal
észak felé fordítják, mert hitük szerint onnan jöttek.
A – feltehetően – a hunoktól származó harmadik nemzetség: a dzsátok. Ők elsősorban
Észak-Radzsasztánban élnek, de Pandzsáb államban is jelentős a számuk. Szokásaikban,
származásukban a gurdzsárok rokonai, de azoknál tehetősebbek, nemcsak állattartók,
pásztorok, hanem elsősorban földművesek. Szorgalmas, jól gazdálkodó nemzetség.
Meglehetősen rátartiak, büszkék, lenézik szegényebb s elmaradottabb gurdzsár rokonaikat.
Radzsasztánban Krisna hívők, Pandzsábban szikh vallásúak. Bátor és ügyes katonák.
Meg kell még említenem, miért írok erről a három, egymással rokon nemzetségről.
Mindhárman, még a legelfogultabb tudós-vélemény szerint is, a fehér hunok, azaz a
heftalita hunok leszármazottai.
Hogyan vélekednek erről, illetve a – már nem utóvéd-harcukat vívó – valamikori ellenség
beolvadásáról mértékadó indiai források, illetve történészek? Elsősorban nézzük a
rádzsputok származását.
Az Agni purána, mely az indiai népek, törzsek – az úgynevezett gotrák – genealógiáját
dolgozza föl, s mint ilyen egészen a mohamedán invázióig követi azt, a következőket
állapítja meg: “A hunok és a szkíták (sakák) utódai alkotják Radzsasztán 36 királyi
klánjának egy részét.” 105 Az Agni purána nemcsak az árja nemzetséggel foglalkozott,
hanem az indusok által ismert ázsiai népekkel, különösen azokkal, akikkel kapcsolatba
kerültek, vagy akik a közelükben éltek.
A mai történészek is hasonlóképpen vélekednek a hunok és a rádzsputok rokonságáról.
Romila Thapar ismert történésznő így ír: “A legtöbb meghatározó tudós Indiában
elfogadja azt a nézetet, hogy a rádzsput törzsek a hunoktól származnak és letelepedtek
Észak- és Nyugat-Indiában; elsősorban az északi kis köztársaságokban, melyek
függetlenek maradtak a muzulmán invázió idején, s ott keveredtek az ind lakossággal,
majd beolvadtak.” A későbbiekben megemlíti, hogy “az újonnan jött hun törzsek néhány
rádzsput nemzet őseivé lettek és a későbbi századokban az északnyugat-indiai történelem
meghatározó tényezőivé váltak.” 106
Tod angol történész minden rádzsput klánt hun eredetűnek tart. Upendranáth Thakur
vitázik vele, szerinte nem mind a 36 törzs, de azt elismeri, hogy házasságok révén a
radzsasztáni ksatriják nagy része, de bizonyos esetekben a bráhminok is keveredtek a
heftalitákkal. “Ezek leszármazottai bekerültek a rádzsput hierarchiába, s ezáltal később
dinasztiákat is alkottak. Hogy mikor és hogyan történt ez a folyamat, nem tudjuk, de nem
kétséges, hogy a 7. században kezdődött el és kb. a 12. századra fejeződött be. Ekkor ebből
a keveredésből egy új politikai és társadalmi tényező jött létre Radzsasztánban.”
Hozzáteszem, Radzsasztán történelméből látni lehet, hogy az új dinasztiák jóval a 12.
század előtt jöttek létre, és hősi harcaikkal sokáig ellenálltak a mohamedán hódításnak. Ha
nem heftalita utódok, illetve hun és indiai házasságból származók lettek volna az indiai
középkor ezen jelentős rádzsái, maharádzsái, maharánái, akkor miért nem hallottunk róluk
a 8. század előtt? Neveik, tetteik miért nem szerepelnek kő-feliratokon, szanszkrit vagy
prákrít irodalmi művekben, vagy érméken egy olyan szubkontinensen, ahol a források
bőven rendelkezésre állnak?
Azonban nem minden rádzsput klán heftalita származású, főképpen nem a késő középkor
uralkodói közül.108
Romila Thapar a következőket írja: “a 9. század elejétől lépnek színre Radzsasztán
területén és a valamikori Malvában a rádzsput dinasztiák és harcosok. Az, hogy nem indiai
eredetűek voltak, bizonyítja az a tény, hogy nagyon igyekeztek elnyerni a ksatrija
(második kasztbeli) státuszt és ennek elismertetésére minden erejükkel rá akarták venni a
bráhminokat. Előkelő eredetüket nagy vehemenciával hangoztatták. A bráhminok
készítettek számukra olyan eredet-mondát, mintha a Nap és a Hold fiai lennének a Puránák
tradíciói szerint. Mivel abban az időben ez a terület majdnem teljesen buddhista hitű volt,
a befolyásukat vesztett bráhminok készek voltak az akkor már politikai hatalommal bíró
négy fontos rádzsput klánt ksatrijává nyilvánítani. Ezért cserébe azt kérték, hogy ezek
térjenek át buddhistából a hindu vallásra és támogassák őket. A négy – és minden
bizonnyal heftalita eredetű – klán a következő: 1) a Parihárák, akik Dél-Radzsasztánt
uralták, 2) a Csohánok, akik a Delhitől délre eső területeket, 3) a Szolánkik Közép-
Radzsasztánt és Gudzserát nyugati részét, a mostani Kathiavár és Patán körzetét és Brócs
félszigetet, és 4) a Pavárok az előző Malva nagyobb területét, Dhár székhellyel, mely a
mostani Indor mellett volt.” 109 Ezt a nézetet vallja az angol Jackson, Tod, Crooke, V. A.
Smith, Sircar és az indiai Bhandarkar is, Thakur azonban tagadja.
Az biztos, hogy több, mint 200 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a hunok utódai és a hun-
indiai házasságokból származottak elismertessék magukat az indiai társadalommal és
szolgákból, azaz mleccsákból második kasztbeli, sőt uralkodó dinasztiákat adó klánokká
lépjenek elő. A bráhminok által széles körben terjesztett monda szerint valamikor a 8.
században Mount Abu – akkori nevén Arbuda – hegyén egy mitológiai madár emelkedett
föl egy hatalmas áldozati tűzből és ez a madár vitte le a rádzsputok ősét a sík területre.
Ősük kiállta a tűzpróbát és így Agnikula lett, azaz a “Tűzből származó”. A tűzáldozatnak
vagy tűzpróbának tisztító hatást tulajdonítanak a hindu vallásban. Így, ha idegen
származásúak voltak is, de érdemeikért befogadták őket, ksatriják lettek. Ugyanis a
szigorú kasztrendszer miatt csak így lehettek királyok. Ezt a tényt hangzatos nevekkel
hangsúlyozták, mint pl. a maharádzsadirádzsa, azaz a “királyok királya”, ezzel is
emlékeztetve az ugyancsak nagy neveket viselő szkíta és hun uralkodókra.110
A fent említett rádzsput fejedelmek területe azonban állandóan változott, mivel egymással
is állandóan harcban álltak és egymástól hódítottak el földeket. De ha külső ellenség
támadt rájuk – mint később az északról jövő mohamedánok –, összefogtak.
Romila Thaparral azonosan írja le a fenti négy rádzsput klán eredetét Crooke angol
történész is: “a négy rádzsput klán, mely a fehér hunoktól eredezteti magát, a risik [hindu
papok – A. É.] segítségével alávetette magát a tűzpróbának Mount Abu hegyén, és a
bráhminok igazolták, hogy ezt megtéve Agnikulák, azaz tűzben születettek lettek.” 111
Ez a mondabeli történet egyébként először a híres rádzsput költő, Csand Bardáí:
Prithvirádzsa-rászó című elbeszélő költeményében jelent meg, amit az udvari poéta 1200
körül írt és urának, III. Prithvirádzsnak származását meséli el ezzel, a múltra visszatekintő
történettel. Maga a költemény Prithvirádzs házasságát beszéli el, nyilván kiszínezve. A
Csohánok utolsó királya, Prithvirádzs beleszeretett ellenségének, Kanaudzs – ez az akkori
Közép-India egyik jelentős városa volt, valamikor Harsa székhelye – fejedelmének
lányába, aki viszont szerette őt. Az ókori és középkori Indiában a kérőknek vetélkedőn
kellett elnyerni a királylány kezét. Az apa megtudta, hogy ellensége is részt vesz a
vetélkedőn, s hogy megsértse, egy szobrot mintázott Prithvirádzsról és azt a palota
kapujába helyezte, mint kapuőrt. A királylány oda se figyelt a vetélkedő hercegekre,
hanem a virágfüzért – amivel kifejezték akkoriban, hogy kit választanak – a kapuőr-szobor
nyakára akasztotta, ezzel jelezve, hogy Prithvirádzsot választja. Az addig elrejtőzött
Prithvirádzs előugrott, elragadta a lányt és hintójával saját városába, azaz Delhibe vitte,
ahol összeházasodtak. Delhit is a Csohánok alapították néhány évszázaddal azelőtt és
Dhillikának hívták. A boldog házasság azonban nem tartott sokáig, mivel az utolsó Csohán
király, Prithvirádzs 1192-ben Delhi ostromában vereséget szenvedett Mohammed Ghuritól
és a csatában meghalt. Delhi is elesett és ezzel évszázadokra megpecsételődött Észak-,
Közép- és Kelet-India sorsa.112 Így ért véget a Csohánok uralkodása. De a többi bátor
rádzsput klán fennmaradt és sikeresen ellenállt a mohamedán hódítóknak.
Azonban, még mielőtt a középkori Indiában betöltött társadalmi szerepükről és
szokásaikról írnék, meg kell említeni, hogy a Dél-Radzsasztánban lévő Mevár tartományt
– melynek mostani fővárosa Udaipur – a már említett Guhil, (Guhol, Gehlot) rádzsput klán
uralta, akiket Mihira-gulától származtatnak. Róluk ír a bengáli történész: Sircar A Guhilok
Kiskindhában című tanulmányában, s ebben megerősíti heftalita származásukat.113 A
Guhil uralkodókról meg kell említeni, hogy a többi rádzsput fejedelem: a rádzsák,
maharádzsák, rávatok, thakurok (ezek mind királyi címek) megállapodtak abban, hogy
Udaipur maharádzsája lesz mindannyiuk feje, azaz maharánája (mint már említettem ez
azt jelenti, hogy “királyok királya”). Metclfe, az Agni puránát lefordító tudós könyvében
leírja, hogy még a 19. század elején is, amikor Metclfe Udaipurban járt, az volt a szokás,
hogy a maharána, a legfőbb hadúr, mikor belépett palotája Síva templomába (a rádzsputok
többségükben sivaiták), feltette a szakrális koronát, tehát egy személyben hadvezér és
szakrális fejedelem lett. Ez csak őt illette meg.114 Kivételes nagy hun királyoknál ez
szintén így volt, Toramánát, aki hadvezér, tehát tegin volt, alattvalói kagánnak, tehát
szakrális királynak is tekintették, holott valójában nem ő volt az. Atillát, mint hadvezért
pedig “Isten kardja” avatta szakrális királlyá is.
Néhány szót kell ejteni arról, hogy miért nevezték Mount Abut az indiai középkorban és
előtte Arbudának és a valamivel délebbre lévő, ma Narmada nevű folyót Narbudának?
(Nar szanszkrit nyelven folyót jelent.)
Mint már említettem, India nyugati területe a középkorban, de mondható, hogy az ókorban
is buddhista volt. Ez jóformán az akkori India nagy részét jellemezte. Így ezek a szavak
Buddha nevét jelzik, úgyis, mint “Buddha hegye”, vagy “Buddha folyója”. Azt tudni kell,
hogy sem az angolok, sem az indusok nem ejtik Buddha nevében a “h”-t, ezt mi a
németektől tanultuk – helytelenül. Tehát Budának kell ejteni, ezt láthatjuk a fenti hegy- és
folyónévben. Buddha egyébként más néven “Sákja Múni” volt, azaz a “Szkíták Bölcse”.
Szkíta származása valószínű, hiszen az Indiával határos kis nepáli úgynevezett
arisztokratikus királyságban, Kapilavasztuban született, apja ennek lett választott
fejedelme, és anyja, Maja egy másik nepáli szkíta fejedelemség hercegnője volt. Asoka, a
nagy Maurija király a Megvilágosodott elkötelezett híve lett, és tanait Indián kívül is –
követek útján – terjesztette. Így Ázsia nagy részén elterjedt a buddhizmus, de az sem
kizárt, hogy tanai eljutottak a Közel-Keletre is. Ezt a kis kitérőt csak azért tettem, hogy
megvilágítsam az akkori India vallási helyzetét és azt, miért támogatták a bráhminok
annyira a nem árja származású rádzsputokat.115
Ezek után ejtsünk néhány szót a rádzsputok életéről, szokásairól. A 8. századra India
nyugati és északi részén kialakultak a feudális királyságok.
Természetesen ezek jellemzői mások voltak, mint az európaiaké, de a történészek mégis
feudalizmusnak nevezik ezt a korszakot. Feltehetően Közép-Ázsiából származott, hiszen
láttuk, Toramána vazallusává tette az ind fejedelmeket. A lényege az volt ennek a
társadalmi berendezkedésnek, hogy a földesurak a király vazallusai lettek, adót fizettek,
esküvel kötelezték magukat abszolút hűségre, a háborúkban való részvételre, a király
dicsőségét hirdető oszlopok állítására stb. Ezzel szemben földet kaptak, amit az ő
vazallusaik, a kisebb birtokosok vagy a parasztok műveltek, akik terményben fizették meg
az adót.
A feudális rendszer legkorábban és legeredményesebben éppen a rádzsputok között
működött. Ez a bátor, harcra termett nemzet szinte élvezetből csatázott. Ha nem volt
ellenség, akkor egymással, területszerzés céljából. A király a legkiválóbbakat földdel
jutalmazta, az így hűbérbe adott föld a dzsagír, a földesúr pedig a dzsagírdár. Ezek viszont
kötelezték magukat, hogy minden ellenséggel szemben megvédik az uralkodót és a
tartományt, amit rendkívüli hűséggel meg is tettek. Valójában a földet a királytól nem
tulajdonként, hanem bérbe kapták, de örökölhető volt. A rádzsput uralkodó a legkisebb
sértésre vagy bíráló megjegyzésre is kardot ragadott és katonáival harcba szállt a sértést
elkövető ellen. A szomszéd államokat ellenségnek tartották és szinte provokálták a
háborút. Ugyanis egy rádzsputnak a legnagyobb dicsőség volt a harctéren elesni.
A háború azért is volt nagy esemény és lehetőség, mivel az elesett hős családja földet
kapott, és a falu közössége gondoskodott a hátramaradottakról. A fiúkat gyerekkoruktól
kezdve harci erényekre nevelték és harcra képezték, ezért aztán mindig volt új és új
katona. Az olyan férfit pedig, aki félt a csatában, kiközösítették.
A nők is bátrak és elszántak voltak; a rádzsputok körében terjedt el – bár már előzőleg is
ismerték, de nem alkalmazták ilyen tömegesen – a szati: a csatában elesett férfi özvegye
önként ugrott a férje halotti máglyáján égő tűzbe. Inkább meghalt, mintsem az ellenség
kezére kerüljön. Ez később, a mohamedán invázió alatt vált még elterjedtebbé, mivel a
muszlim hódítók gyalázatosan bántak az elfoglalt területek lakóival, elsősorban a nőkkel.
Rádzsput felfogás szerint a tisztesség elvesztésénél az önként vállalt halál is jobb.
Egyébként a rádzsputokat szigorú erkölcsiség, erős öntudat és tartás jellemezte, valamint
becsület, lojalitás az uralkodóhoz és a klánhoz, ugyanakkor a gyengéket és a szegényeket
támogatták. A tudósok a középkori európai lovagokhoz hasonlítják a rádzsputokat. Béke
idején – bár ez ritkán fordult elő – vidám élet folyt az erődvárakban; az arisztokrácia és
általában az udvar remek palotákban élt, szerették a luxust, a nagy lakomákat, az italt,
éneket és táncot. Minden udvarhoz költők – bárdok – tartoztak, akik az uralkodók
hősiességét és ősi származását voltak hivatva megénekelni. A középkor kiemelkedő bárd-
költője volt a 12. században élt, már említett Csand Bardáí. Láthatjuk, hogy az ősi
származást mindig nagyon akarták bizonyítani, mivel a köztudatban még élt igazi
származásuk, az, hogy Közép-Ázsiából jöttek.
Kedvelt szórakozásuk volt a vadászat. A nőket tisztelték, általában egyenrangúnak
tekintették, de a nők is fegyvert fogtak, ha országuk, vagy férjük veszélyben volt.
A mohamedán hódítók nem könnyen boldogultak a rádzsputokkal. Volt olyan terület,
amely hosszú harcok után behódolt, de például Radzsasztán legnyugatibb, sivatagi részét
nem tartották érdemesnek elfoglalni a muszlimok, ezért itt hosszú ideig függetlenek
maradtak a kisebb rádzsput hercegségek. De a középső és déli területek, mint Mevár és
Marvár is megőrizték önállóságukat, sokszor oly módon, hogy kijátszották a hódítók
különböző csoportjait egymás ellen. Ez a két fejedelemség olyan jól taktikázott a
mohamedán inváziók alatt, hogy egészen a 20. századig átmentették szuverenitásukat, és a
most is virágzó Udaipur és Dzsódpur maharánája- illetve maharádzsájaként megmaradtak.
Marvárt a Rathor klánból származó Ravál alapította, majd dédunokája, Dzsódha építtette
Dzsódpur várát és a hozzátartozó várost. A környéken ezüst- és ólombányákat tártak föl,
melynek jövedelméből jól prosperált a hercegség.
Mikor egy-egy erődvárat – melyek a sivatagból kiemelkedő köves dombok tetején épültek
– bevettek a muzulmánok, a fejedelem és udvara a szomszéd várba menekült, s onnan
szervezte meg a visszafoglalást. Egyszerre általában nem tudtak a hódítók minden várat
bevenni, a rádzsputok mindig vissza-visszafoglaltak néhányat. A nyugati Szatalmer és
Bikaner várát például nem is ostromolták a sivatagi környezet miatt, így azok is a 20.
századig megmaradtak. Ma már néhány vár romos, de körülöttük virágzó mezővárosok
alakultak ki.116
A Guhil családból sok híres uralkodó származott a már említett Rána Pratápon és Rána
Raválon kívül. Ilyen volt a 15. század második felében Kumbha, aki Mevár déli részén
szintén egy magaslaton szép erődvárat építtetett, és az ahhoz vezető utat – közel száz
kilométer hosszan – a kínai nagy falhoz hasonló fallal vette körül, ez még ma is teljesen
ép.
Az erődített vár elkészültekor 200 palotát és 300 templomot foglalt magába, melyek nagy
része a mogulokkal vívott csatákban romossá vált, de még ma is impozáns látvány.
Területe még nagyobb mint Csittoré, közel 55 négyzetkilométer. Henger alakú bástyáit
vastag falak kötik össze, a bejárat pedig olyan széles volt, melyen a legenda szerint nyolc
lovas és ló fért be egymás mellett. A falakon és néhány bejáraton még most is helyenként
éles vas nyársak látszanak, ezekkel védték az ostromlók elefántjaitól a várat. A valamikori
maharána palota még elég ép, ezt Badal Mahalnak, azaz Felhő Palotának nevezték; falain
freskórészletek láthatók, melyeken elefántok harcosokkal és lovasokkal küzdenek.
A Guhiloknak sokáig a szintén magaslaton fekvő, de kopár, s egyik oldalról nyitott, tehát
nem teljesen védhető Csittor volt a fővárosuk Mevárban. Ennek a várnak különös története
van. 1567-ben ostromolta a várat Alauddin Khildzsi, Delhi muzulmán ura. Előzőleg
meglátta Csittor királynőjének, a szépséges Padminínek a képét, s elhatározta, hogy
megszerzi. Nagy sereggel ostromolta a várat, a királyt megölte a csatában, majd körülzárta
az erődöt, de ekkor Padminí – aki méltó volt a rádzsput férfiakhoz bátorságban és
hősiességben – megmaradt embereivel (több, mint négyezren voltak) a vár udvarában
hatalmas máglyát rakatott és díszes ruhában, ékszerekkel díszítve a lángok közé vetette
magát, a többiek pedig követték úrnőjüket. Így Alauddin, aki néhány óra múlva elfoglalta
a várat, csak egy marék hamut talált a szép királynőből. A tömeges öngyilkosság helye ma
is látható a csittori várban; a teret úgy nevezik, hogy Mahaszati, azaz Nagy Máglya.
A rádzsputok alapos tanulmányozása, velük foglalkozó több könyv elolvasása után
érkeztem meg 2003. januárjában Delhiből repülőgépen Udaipurba, ebbe az álomvárosba,
melyet Zajti Ferenc is emlegetett híres könyvében, a Magyar évezredekben.
A város Radzsasztán állam Mevár tartományának központja. Radzsasztán három nagy
tartományból áll: Marvár, Mevár és Malva észak-nyugati része. Az állam fővárosa,
politikai és gazdasági központja az északabbra fekvő Dzsaipur, de a szellemi és kulturális
székhely 1559-ben történt megalapítása óta Udaipur volt. Mevár tartomány a Dunántúlnál
valamivel nagyobb terület. Udaipur 600 méter magasan fekszik a tengerszint felett, a 9
négyzetkilométernyi Picsola tó partján, körülötte az Aravalli hegylánc csúcsai
magasodnak. Az óváros, a múzeum és a maharána palota a tó egyik felén, dombon, illetve
domboldalon helyezkedik el, míg szemben az új városrész található luxushotelekkel,
villanegyeddel. Kicsit távolabb Udaipur közigazgatási épületei, kórházak, egyetem,
iskolák, vasútállomás és a bazárnegyed található. A városnak négyszázezer lakosa van.
Klímája télen kellemes, 25 C fok, nyáron száraz és nagyon meleg. Radzsasztánban az éves
esőmennyiség átlagosan is alacsony, 50–60 cm, de az utóbbi három évben ennek negyede
esett, így például az udaipuri és a környékén lévő természetes tavakat kiszáradás fenyegeti.
A szép Picsola tó közepén a nyári maharána palota márvány együttese helyezkedik el, ma
külföldi és indiai vegyestulajdonban lévő ötcsillagos luxushotel. De a dombtetőn álló,
hatalmas erődfalakkal körülvett, márvány és tűzzománc díszítésű, kétszáz éves palota
legalább olyan szép, mint a tóból kiemelkedő. Ez a palota a királyi családnak is otthona, de
nagyobbik része múzeum.
A palota bejáratánál a homlokzaton és a belső termekben is több helyen látható a
márványból vagy tűzzománcból kirakott páva ábrázolás, ezért Páva Palotának nevezik.
A páva ábrázolás Radzsasztánban is nagyon gyakori. A tűzzománc páva ábrázoláson a
pávaszemek ugyanolyanok, mint amelyek a Szent Korona párta részén láthatók. A Korona
tetején pedig a Pantokrátor ábrázolása is kifejezetten hasonlít néhány udaipuri uralkodó
ábrázolásra, a napkorong és a holdsarló is ugyanúgy helyezkedik el. Azt is meg kell
jegyeznem, hogy Jézus ruházata is nagyon ázsiai, ugyanis palástja alól kilátszik a fehér
nadrág (elnézést a profán szavakért!), ami kifejezetten hun viselet, ugyanis azt indiai
források is tanúsítják, hogy a hosszú alsónadrág közép-ázsiai: szkíta, hun “találmány”, ők
viseltek először ilyet. Ez a tény is meggyőzött arról, hogy a Szent Korona régebbi, mint
hisszük és teljesen ázsiai jellegű. Jézust ugyanis európai ábrázolásokon a palást alatt
görög-római jellegű fehér lepelben szokták ábrázolni.
A palota múzeum részén a fehér külső falon hatalmas festett lovaskép fogadja a látogatót.
A lovas lába kengyelben van; a kengyelt, akárcsak a lovas-szekeret a fehér hunok
honosították meg Indiában.
A képpel szemközti bejárat mögött, főhelyen, fehér márványból Maharána Pratáp szobra
áll, termete, öltözéke, arcvonásai olyanok, amilyennek Atillát szokták ábrázolni.
Maharána Pratáp a rádzsputok egyik legnagyobb hőse, aki bár csatákat vesztett, mégis
megvédte Mevár nagy részét a moguloktól a 16. században.
Mevárban 16 fejedelem van, szerepük inkább kulturális és protokoláris. A mevári
maharánák őse, azaz a dinasztia alapítója a 602-től trónra lépett Siladzs Guhaditja volt, a
törzs első fejedelme, a már említett Guhil (Guhilot, Gélot) családból. Kiemelkedő
királyaik a következők voltak: Bappa Raval a 8. században; nagy területszerző, Khumba a
15. században város-, vár- és templomépítő; a már említett hős harcos Pratáp (1572–1597),
akinek szobra Udaipur és Mevár számos helyén látható. Mégis Udaipurhoz legjobban
kötődik Pratáp fia, Maharána Udai, hiszen ő alapította a várost közel 450 éve, s róla is lett
elnevezve. Addig ugyanis több, mint 500 évig Csittor volt a központ, de azt a
mohamedánok három különböző ostrommal teljesen lerombolták, így a védhetőbb,
hegyekkel körülvett völgyben alapított új fővárost Udai.
Híres uralkodó volt még a jelenlegi maharána dédapja, Fateh Szingh, aki 1884-től 1930-ig
ült a trónon, sok romos várat és erődöt, templomot rendbehozatott, s újakat is építtetett. Ő
látta vendégül palotájában Zajti Ferencet, aki két évig lakott nála.
Meg kell említeni azt is, hogy a radzsasztáni uralkodóházaknál fiúági öröklés volt
szokásban, s ha egy maharánának nem volt (törvényes) fia, akkor valamelyik vazallus
rádzsája fiúgyerekét adoptálta. Így történt ez a Siladzs-Guhil dinasztiánál is: háromszor
kellett nem vérszerinti trónörököst választani; így a mostani uralkodó nem tisztán
leszármazottja az alapító királynak.
A jelenlegi maharánát 1984-ben avatták uralkodóvá, ő a dinasztia 81. királya, s 72. a híres
Bappa Raval óta. A későbbiekben megismerhettem Maharána Mahendra Szinghet és
feleségét, s elbeszélésükből megtudtam, hogyan történik az uralkodó beiktatása, az avatás.
Ez hindí nyelven az úgynevezett tilak. A már említett, dombon lévő palota keleti kapuján
át vonult be lóháton, díszes öltözetben, nagy kísérettel. Ezt a keleti kaput Szuradzs Polnak,
azaz Nap Kapunak nevezik. A térségen a bráhminok – közöttük a a maharána szellemi
irányítói, tanítói – elvégezték a tűzszertartást, majd a bhíl nemzetség feje, Szalamber
rádzsája kardjával megvágta jobb kezének hüvelykujját és vérével megjelölte a maharána
homlokát. Ez egy ősi vérszerződés, mellyel a bhíl fejedelem kifejezi hűségét. A bhílek ősi
idők óta a legfőbb hűbéresei a maharánának, háborúban is mindig szövetségesek voltak.
Az avatás és ünnepség után a maharána, kísérete – családtagok, rokonok, barátok –,
valamint a bráhmanok elindulnak a kb. 25 km-re lévő Éklingdzsí templomába, a 734-ben
alapított négyarcú Síva templomba. Bappa Rawal uralkodása óta ez a maharánák ősi
szentélye. A tilak-ceremónia itt folytatódik; a maharána könyörög az istenhez, a
bráhminok egy Síva által megszentelt kardot nyújtanak át neki, emlékeztetve a rádzsput
ősök hűségére és hősiességére. A maharánák más alkalmakkor is Éklingdzsíbe látogatnak.
A királyi család sívaita, azaz Síva hívő, de a többi hindu istenséget is tisztelik.
Éklingdzsí magas fallal körülvett templom-komplexum, ami azt jelenti, hogy nagyobb
területen több, egymással összefüggő kisebb-nagyobb márványépületből áll, szépen
faragott oszlopokkal, szobrokkal. Miután Radzsasztánban található India márvány
bányáinak többsége, az itteni templomok, de a paloták, sőt még a szállodák is kívül-belül
márványból épültek, vagy azzal borítottak. Éklingdzsí, mely azt jelenti: a “Fallusz Ura”,
természetesen Síva életét megörökítő szobrokból áll, s nevéből is következtethetően
elsősorban erotikus szobrok. Fontos zarándokhely, Radzsasztán egyik legszentebb
temploma, fényképezni szigorúan tilos. Több oltárnál 3–400 éves, szanszkrit írással vésett
márvány hálatáblákat helyeztek el a betegségből gyógyult hívek. S ezeken mindig ki volt
faragva a jobb sarokban a napkorong, a balsarokban pedig a holdsarló.
Éklingdzsí előtt Nagda volt a maharánák legszentebb temploma. Ez kb. 15 km-re van
Udaipurtól. Szintén Síva tiszteletére, 1300 éve épült kő, márvány és gránit épületegyüttes.
Ma részben romos (a mohamedán hódítók letördelték a szobrok egyes testrészeit, vagy
arcát, mert nem tetszett nekik az “emberábrázolás”) – nem működik, de gyönyörűen,
dúsan faragott erotikus szobrai és a görög-perzsa hatást tükröző oszlopos kapui
lenyűgözőek.
Nagda neve kígyókultuszra utal (nág=kígyó szanszkrit nyelven), s itt is, más
templomokban is Sívát mindig hatalmas kígyóval ábrázolják a nyakában, a derekán, vagy
az ágyéka körül, sőt más, helyi istenségeket is hasonlóképpen faragtak ki. Néhány szobor
alakzaton ki volt festve a kígyó szeme, ugyanúgy hatalmas, kiemelt szemfehérjével, mint a
már említett istennő szobrokon.
A mai királyi ház, azaz a Siladzs-Guhil dinasztia Szúrjavans, tehát a Nap nemzetségéből
származik. Nagda temploma és a körülötte lévő település már Bappa Raval idejében
megvolt, vagyis a 8. században, de a környéken élő Harit risi – szent remete – tanácsolta a
királynak, hogy a közelben építtesse föl Éklingdzsít, s akkor Nagda jelentősége csökkent.
Valamikor ez volt a maharánák fővárosa, majd Csittor lett, s a 16. századtól Udaipur. A
fővárostól néhány kilométerre van a híres Natadhvara, szintén kultikus hely, Krisna-
zarándokhely, de a Mevár-szerte nagy tiszteletnek örvendő Mátá-dzsí (Anya istennő) szép
temploma is itt található.
Udaipur leghíresebb temploma a maharána palota közelében lévő Dzsagdis templom, egy
magaslaton álló, 32 lépcsőn megközelíthető s Visnu tiszteletére emelt, dúsan kifaragott
épület. A szobrok a földi és a földön túli életet ábrázolják a hindu mitológia alapján. A
templomtól nem messze a tó partján található a város híres múzeuma: a 300 éves Bagore-
kí-Havelí. Márvány- és színes üvegberakásos hármas kapuja, a Tripolia a tóra nyílik.
Gazdag néprajzi gyűjteménye van; udvarán pedig egy díszes hintó – magas kerekekkel –;
ez állítólag annak a díszhintónak a másolata, amilyen Mihirakulának volt, s melyet két
elefánt húzott.
Udaipur egyik legérdekesebb látnivalója a város szélén a királyi temetkezőhely, a közel
500 éves Ajád, ahol a maharánák és családtagjaik hamvait helyezték el, szép kupolás
síremlékeket emelve tiszteletükre. Itt 19 maharána síremléke van, a legnagyobb és
legdíszesebb Maharána Pratápé. A síremlékek falán itt is több helyen megtalálható a már
említett bajuszos férfiarcú Napisten-ábrázolás. A maharána palotában egyébként a
bajuszos Napisten-ábrázolás fölött a mevári címer látható a falra festve, s azt két angyal
tartja – perzsa-görög hatást tükröz a kép. Indiában csak Mevárban találhatók ilyen –
egészen európai jellegű – angyalábrázolások.
Tíz kilométerre Udaipurtól látható a meváriak híres skanzenje, a Silpagram. Itt építették
fel a jellegzetesen mevári falusi házakat. Kerek formájú, vagy szögletes, nádfedeles vagy
zsindelytetős, agyaggal tapasztott házak, díszítésükre természetes festéket használnak, a
barna több árnyalata és a fehér szín dominál.
Néhány falusi templom-bejáratot is megépítettek, a kapuk melletti fő szimbólumok: a
szvasztika, az életfa és a napszekér kereke, a csakra, mely az életet és a sorsot jelképezi, a
Nap és a Hold.
Itt minden évben Újév napján és a rákövetkező napon népdal- és népzene-fesztivált
rendeznek, melyen egész Radzsasztánból bemutatkoznak az együttesek. Itt bizonyára
találna a neves népzene-kutató és zenetanár, Csajághy György ismerős – kárpát-
medenceihez hasonló – dallamokat.
Az itteni indiai tudósokból alakult Szaraszvati Akadémia konferenciát szervezett 2003.
január 18–19-re, melynek tárgya és címe a következő volt: “A szkíták és hunok Indiában”.
A konferenciát a tóparti múzeum dísztermében tartották.
Tanulságos volt meghallgatni az indiai tudósok véleményét, akik egymással is vitáztak.
Egy részük, s a rádzsput lakosság többsége is ezen a véleményen van, elismeri, hogy a
fehér hunok, s a velük együtt érkezett közép-ázsiai népek elsősorban Radzsasztánban
telepedtek le, keveredtek az ind lakossággal s belőlük jött létre a rádzsput nemzetség.
Mások, így a kiváló történész, dr. Radzsa Sékar Vjász elismeri, hogy a maharánák, a helyi
fejedelmek, de az egész rádzsput nemzetség “ereiben jó adag hun vér folyik, mert
valójában a 7. század elejére a hunok keveredtek és asszimilálódtak”, de szerinte még
további alapos kutatás szükséges ennek bizonyítására. Elsősorban a kulturális és vallási
összetevőket kell vizsgálni, és összehasonlítani ezeket a rádzsputok és a magyarok
hagyományaival. A “kara hun” (fekete hun) megnevezés tetszett neki, mert “kara” feketét
jelent a meváti nyelven is. Szerinte több ilyen összehasonlítható szó és kifejezés kellene.
Upendra Thakur ugyanakkor könyvében megjegyzi: “A középkor bátor rádzsput klánjai
tisztelettel adóztak barbár, de nagy hódító őseiknek, a hunoknak.” Tehát a középkorban
még tudatos volt ez a származás. Dr. Vjász is hisz a mount-abui megtisztulásban és
kifejtette, érdekes, hogy a 7. században elfogadták őket mind a bráhminok, mind a
ksatriják, s később változott meg ez a pozitív vélemény. Kiderült, hogy azért fanyalognak
elismerni, hogy a hunok leszármazottai, mert azokat még mindig barbároknak tartják.
Dehát minden hódító az volt, több száz évvel azelőtt maguk az árják is. Lehet, hogy
keveredéssel, de létrejött egy szokásaiban, harcászatában addig ismeretlen klán, amely
évszázadokig meghatározta Északnyugat-India sorsát és a mohamedánoknak is sikeresen
ellenállt. Vjász-szal ellentétben dr. Omkar Szingh elismerte, hogy a rádzsputok részben a
hunoktól származnak; ő is rádzsput és ksatrija. Látható, hogy a hun-rádzsput rokonságot
elsősorban a bráhminok nem támogatják.
Dr. Omkar Szingh történelmi tényekre hivatkozott, mely szerint a nagy területszerző indiai
hun király, Mihirakula, igaz, hogy üldözte a buddhistákat, de ugyanakkor Síva hívő volt és
templomot építtetett Síva tiszteletére. Dr. Omkar Szingh szerint a 20. században egy angol
utazó kijelentette, hogy Maharána Pratáp arcfelépítése, szeme, termete hasonlít az általa
festményen látott magyar Árpád vezérhez.
A hagyományok szerint sok falu van Radzsasztánban, melyekben a többség ma is a hunok
leszármazottainak tartja magát. Kelet-Mevárban több falu valószínűleg a Huna-Mandala
része volt.
A konferencia után ellátogattunk a régi fővárosba: Csittorgárhba, azaz Csittor várába. A
mi budai várunknál háromszor nagyobb területen egy domb tetején fekszik az erős és
magas fallal körülvett, de teljesen romos terület. Azonban még romos állapotában is
lenyűgöző, mivel a független indiai állam rendbehozott néhány palota részt, erődöt,
templomot és a nyolcvan méter magas Győzelem Tornyát. A várat háromszor ostromolták
és vették be a mohamedán erők: a 13., 14. és a 16. században. Az első két ostromnál
először négyezer nő és gyerek – a szép Padmini királynővel az élen –, másodszor
tizenháromezer várlakó követett el szatit, azaz önkéntes tűzhalált a máglyán, nehogy az
ellenség kezére kerüljenek.
A férfiak a hagyományos rádzsput narancssárga öltözékükben kirohantak fegyvereikkel az
ostromlott várból és mind egy szálig elestek. De később a rádzsput uralkodók mindkét
alkalommal vissza tudták foglalni a várat. Harmadszor azonban a mogul uralkodó, a Nagy
Akbár személyesen vezette az ostromló sereget 1568-ban.
Ekkor a vár és a város végleg elesett és romossá vált. A néhány fennmaradt templom
egyike az 1100 éves szép Naptemplom, a Napisten ábrázolásával, homlokán sárga
borostyánból a Nap szimbóluma.
Csak kb. száz éve alakították át a szentélyt Káli tiszteletére, de az oszlopcsarnok
mindenhol Szúrja (Nap) ábrázolással van tele. Néhány istenség-szobornak belső-ázsiai
vonásai vannak, ugyanúgy, mint a később látott, ötszáz éves ranakpuri dzsaina templom
egyes márványszobrainak. Ranakpur egyik főoltárán a világ teremtése látható, ahol az
életfa alatt ül az első emberpár.
Megtekintettük Deogár maharádzsájának szép kastélyát, melynek közelében láthattuk a
Madarja nevű ősi hun-gurdzsár falut, mely mára elnéptelenedett, lakói a rádzsputokkal
együtt Deogárba települtek. A gurdzsárok mindig a rádzsputokkal tartanak, településeik is
többségében közösek. Madarjában csak egy ősi Csamundá istenanya templom maradt.

Gurdzsárok
Ha a rádzsput származás körül viták is vannak az indiai tudósok között, abban
valamennyien egyetértenek, hogy a címben említett gurdzsárok valóban a hunok
leszármazottai. Ebben megerősített az udaipuri gurdzsár-hun vezető, Sívrádzs Szingh
Dhaibhái is. Beszélt a mevári és gudzseráti gurdzsárokról, szokásaikról és a három hun,
huna gotráról. Részt vehettünk Udaipurban két gurdzsár lakodalomban is, ellátogattunk
egy hun faluba, Kemribe.
Gurdzsárok – a királyi pásztorok
A gurdzsár nemzetséggel részletesen kell foglalkoznom. Indiában ez az egyetlen olyan
nemzetség, amelynek tagjai magukat a hunok leszármazottainak tartják, s Radzsasztánban
“hun-gurdzsárok”-nak nevezik őket. Az udaipuri vezetőjük, Sívrádzs Szingh Dhaibháí –
aki hoteltulajdonos és önkormányzati képviselő – is így vélekedik, ő maga is egy kis hun-
gurdzsár faluból származott, dédapja táltos volt, aki elsősorban gyógyítással foglalkozott.
Radzsasztán délkeleti része Mevár, melynek fővárosa Udaipur, s a fővárostól délre-
délnyugatra sok gurdzsár falu található. Ilyen például Hunavásza (jelentése: ’hun-lakosú’)
és Huna-ganva (’hun falu’), valamint Kemri, ezek Udaipurtól mintegy 60–70 kilométerre
vannak; nagyobb települések, de körülöttük számos kisebb gurdzsár falu helyezkedik el. A
már említett 10. századi Kuvaladzsamala raha irodalmi mű arról számol be, hogy Mevár
déli és keleti része hun királyság volt a 7. században Huna Mandala néven. Tehát ezen a
területen létesültek a máig megmaradt hun-gurdzsár falvak. Sívrádzs Szingh Dhaibháí
rábeszélt bennünket, hogy látogassunk el Kemribe, az egyik ilyen faluba, ahol rokonai is
laknak.
Társam, Király Marianna a helyszínen énekeltette a hun-gurdzsár asszonyok egy
csoportját, s a kb. 40 perces népdalokból álló műsor (részben meváti, részben hindí
nyelven) kazettán megvan.
Kemri Udaipurtól mintegy 70 kilométerre, délnyugatra fekszik, az amúgy is gyenge
minőségű bekötő út a falu határától két kilométerre megszűnik, jelenleg építik tovább,
hogy legalább busszal, autóval megközelíthető legyen. Vonatközlekedés nincs a közelben.
Villany sincs a faluban, víz is csak egy közös kútról nyerhető, melyet magas fallal
körbekerítettek.
Miután Radzsasztánban nagyon kevés az eső, s az utóbbi három évben még ez a csekély
mennyiség is lecsökkent, félő, hogy a falu egyetlen kútja kiszárad. De a falu szorgalmas
népe mégis erről az egyetlen kútról öntözi földjét, s így valamennyi gabonát és az
állatoknak takarmányt tudnak termeszteni. A táj dimbes-dombos, maga a falu egy
dombtetőn létesült. Lakóinak száma valamivel ezer fő alatt van, iskola nincs, a tanulni
vágyó gyerekek kilométereket gyalogolnak a szomszédos nagyobb település iskolájába.
Templomuk, egy kezdetleges épület, a falu közepén található, belül Amba Mátá, az ősi
föld-istenanya szobra, kívül az ősök szobrai, akiket szentekként imádnak.
Érdekes, hogy az istennő ünnepét vasárnap tartják, ekkor a falu két öreg sámánja végzi a
szertartást a templomban. Itt megemlítem, hogy semmi okunk a “sámán” szó használata
ellen tiltakozni. Tudom, sokan gúnyosan legyintenek, ha ezt az ősi szót hallják. A
sámánok a magyarok régi vallását is meghatározták. Egyszerűen a szanszkrit sramán,
samán szóból származik a szó, és annyit jelent: “pap, szerzetes, aszkéta”. Jó lenne, ha
szavainkat is megtisztíthatnánk a rárakodott hamisságoktól.
A templom előtt még egy régen odakerült meteorit-kő van, mely elmondásuk szerint több
ezer éve ezen a helyen található, s ezt a követ, mint ereklyét tisztelik.
A falu házai nagyon szegényesek, a berendezés egészen egyszerű, a konyhában nyitott
tűzhely van, a szobákban csak a négylábú, úgynevezett csárpoi ágyak, melyek fekvő részét
kötélből kötik, de ez egész Indiában hasonló. Mivel elsősorban állattenyésztéssel –
tehenekkel és bivalyokkal – foglalkoznak, az állat fontosabb számukra, mint az ember. A
ház elején általában az istállók, ólak találhatók, s csak ezután következik a lakás, mely egy
konyhából és legfeljebb két szobából áll.
Tudják, hogy őseik nem hinduk voltak, s hogy más kultúrából származtak. Nem
keverednek az indiai származású falusiakkal, nem is házasodnak velük, de azok sem
keresik a gurdzsárok társaságát, mivel egyrészt lenézik őket, másrészt az a hírük, hogy
hamar méregbe gurulnak, heves vérmérsékletűek. (Ekkor társnőim Király Marianna és
Hummel Rozália mosolyogva megjegyezték: “Nem is tudjuk, kikre hasonlítanak?”)
Szorgalmas nép, de elsősorban az asszonyok dolgoznak. Kemriben is, ahol a falu útját –
elsősorban az onnan elszármazott, jobb módú gurdzsárok anyagi segítségével – építik,
hogy az út a falu határához érjen, itt is 15 nő végezte ezt a nehéz munkát, míg a férfiak,
hárman-négyen, irányították őket. S ezek az asszonyok mégis jókedvűen énekeltek
Marianna mikrofonjába. Vendégszeretők, a látogatókat tejben főtt, sós kukoricával
kínálták, ez náluk ünnepi étel. Vegetáriánusok, alkoholt nem isznak, de többen
dohányoznak. A falu határában egy India-szerte szentnek tartott növény, a tulszi bokor,
azaz bazsalikom található, ez védi őket a gonosz látogatóktól. Szentnek tartják még a
trópusi pipal fát.
Életükről, vallásukról szól az egyik legismertebb könyv, az angol A. H. Bingley műve: A
gurdzsárok és dzsátok története, kasztjai és kultúrája.117 Ebben a szerző megállapítja,
hogy a gurdzsárok a hunok utódai, akik elsősorban Mevárban telepedtek le, majd később
északra, a Pandzsábba, Kásmírba, valamint délre, a mai Gudzserát területére húzódtak.
Bingley szerint a gurdzsárok a 9. században vették fel a hindu vallást, s kezdettől Amba
Mátá a föld istenanya volt a legkedveltebb istenségük.
A környező falvakban, de Mevárban másutt is, Amba Mátának különböző társ-istennői
vannak, azaz az istennő más néven és alakban jelenik meg. Ezek a következők: 1. Váná-
Mátádzsí, azaz az Erdők Istennője, ábrázolása: fején napkorong, egyik kezében íjat,
másikban nyilat tart, körülötte stilizált bokrok, fák. Ez az egyik legnépszerűbb törzsi
istennő, elsősorban a gurdzsároknál. Ennek az ünnepe kora tavasszal, a vetés idején van, s
körülbelül olyan szerepet tulajdonítanak neki, mint mi a Gyümölcsoltó Boldogasszonynak
2. Annapurná-Mátádzsí, azaz a Termékenység Istennője, egyik kezében a Holdat,
másikban kardot tart, feje körül virágfüzér látható. Ez a Mátádzsí pedig a termésért felelős,
ünnepe nyár végén, a betakarításkor van, s nagyjából a mi Sarlós Boldogasszonyunknak
felel meg. 3. Káliká-Mátádzsí, főistennő, ugyanúgy, mint Amba Mátá, ő Káli gurdzsár
változata, nem feketének ábrázolják, egyik kezében a napkorongot, másikban kardot tart.
4. Sítalá-Mátádzsí, a fekete himlő istennője, akihez azért kell könyörögni, nehogy
megkapja az imádkozó, vagy a családja ezt a szörnyű betegséget. Az istennőt csúnya,
torzarcú, törpe nőként ábrázolják, zöld ruhában, keze, törzse nem is látszik. 5. Dasmukhá-
Mátádzsí, a Tízarcú Démonistennő, szintén csúnya, nyaka, keze nem látszik, arcvonásai
kegyetlenek. 6. Aszávará Mátádzsí, Betegség és Elhanyagoltság Istennője, furcsa külsejű,
fehérre meszelt arccal, össze-vissza, elmosódott ruházattal.
Érdekes, hogy Mevárban, de elsősorban a gurdzsárok között mennyire elterjedt az
istennők – és nem az istenek – ábrázolása és tisztelete.
Szentjeik közül Rámdéí bikaneri nagy tiszteletnek örvend, aki aszkéta volt a 10.
században; síremlékénél minden évben csodák történtek, pl. leprások gyógyulása.
Radzsasztánban a legnépszerűbb szent a harcos Tédzsadzsí, aki a mohamedánok ellen
harcolt a 12. században; képét a gurdzsárok amulettként a nyakukban hordják.
Bingley leírja, hogy a gurdzsárok igen családszeretők; a fiúk családjaikkal az apjuk
házában élnek, szokás, hogy egy telken több épületet emelnek, egy-egy fiú és családja
részére. A legidősebb fiú földműves és állattartó marad, míg a következő fiúk katonák
vagy rendőrök lesznek. A falvakban az oktatás hiányos, pedig jó eszű emberek, s tanulni is
szeretnének, de sok köztük az analfabéta. Ez általános indiai jelenség, főképpen a
falvakban. Edényeik rézből vagy rozsdamentes fémből készülnek, de sok az agyagedény
is; az agyagkorsókat fekete vonalakkal díszítik, ez a minta az úgynevezett csitan. Mivel
második kasztbeliek, ehetnének húst – mégis vegetáriánusok. Ételeik: rizs, liszt, köles,
rozs, kukorica, zöldség-gyümölcs, hüvelyesek, magvak és természetesen tej és
tejtermékek. Nem isznak alkoholt, de vízipipáznak, s ebben mindig vízzel higított ópium:
bháng van, ezenkívül sokan közülük dohányoznak. Patriarchális társadalom. A nők
keveset mutatkoznak férfiak társaságában; sokat dolgoznak, nemcsak a gyerekek nevelése,
a háztartás ellátása, de a földeken való – s a férfiakkal egyenlő arányban végzett – munka
is a feladatuk.
Kareva, vagy Karáo a neve annak a hagyománynak, ha egy fivér meghal, az özvegyet,
amennyiben még nincs gyereke, a férj fiatalabb testvére feleségül veszi, elsősorban a
hozomány “megmentése” miatt. Ez eltér mind az árja, mind a rádzsput szokásoktól, de
amint az előző fejezetekben írtam, ez megvolt egyes fehér hun törzseknél is, ez az
úgynevezett poliandria.
Erkölcseik szigorúak, de a fiatalok szabadszájúak egymás között. Az öröklés mindig fiú-
ágon történik. Ünnepeik közül a már említett szentnek, Tédzsadzsínek a napja
augusztusban van. A híres Gangaur fesztivált elsősorban Radzsasztánban, s azon belül is
Mevárban ülik. Ezt a monszun után tartják, s ekkor Gaurí istennőt ünneplik, hogy jó
termés legyen. Ez az istennő az előbbiektől eltér, külön lény, nem Mátá-Dzsí inkarnációja.
Tiszteletét mind a rádzsputok, mind a gurdzsárok gyakorolják, mely szokás Bingley
szerint nagyon régi, valószínűleg hun eredetű.118 Színes, tánccal-zenével és költői
versennyel összekötött nagy fesztivált tartanak novemberben Puskárban, a híres teve- és
lóvásár alkalmával. Nagy fesztiváljuk még a tavaszt köszöntő dzsaipuri Elefánt-fesztivál.
Ilyenkor kifestik, feldíszítik az elefántokat, amelyeket hajcsáraik vezetnek, s azok is, de
állataik is szépségből, ügyességből vizsgáznak. Némelyik elefántot a híres radzsasztáni
Napisten-kép díszíti.
Az elefántok egyébként Radzsasztánban, Dél-Indiához hasonlóan – még most is szállító,
hordozó állatok – nagyon népszerűek. Udaipurban magam is tapasztaltam, mikor kiváló
szaród-zenész (indiai hangszer) ismerősöm kis üzletében beszélgettünk, a nyitott ajtón az
utcáról egy éppen arra haladó szelíd elefánt bedugta az ormányát, majd továbbment.
A már említett népszerű Amba Mátá felelős a földi szenvedélyekért, mint étel, ital,
szaporodás. Felelős még a természetfölötti erők megnyilvánulásáért, az emberi kívánság
teljesítéséért, vagy az ellenség elpusztításáért – ő a varázsló. A hívek elsősorban őhozzá
könyörögnek. Bhairon vagy Bhairáva elsősorban Radzsasztán helyi istene: Síva egyik
avatárja, de kicsit más is, kezében borosüveget tart, kövérkés és nem kék, hanem fekete
színnel ábrázolják. Elsősorban a gurdzsárok istene, szerintük “elűzi a rossz szellemeket és
megijeszti a halált”. Ünnepe februárban van, minden gurdzsár faluban megtartják. A
gurdzsárok elsősorban a hinduizmus egyszerűbb formáját gyakorolják, sámánizmussal
keverve. Sok a hagyományos elem: a többség még a Bhúmiát is imádja. Bhúmia szó
szerint földből valót jelent és falvanként más és más a megnyilvánulási formája: házi isten,
sokszor a falu, vagy a gotra, azaz a törzs alapítójának a szelleme. A küszöböt a gurdzsár
házban át kell lépni, rálépni nem szabad, mert az sérti az ősök szellemét.
A Bhúmia kisebb temploma megtalálható a falu közepén, vagy szélén, kupolás teteje van.
Ünnepe vasárnap van, ezen kívül esküvők alkalmával, vagy ha fiúgyerek születik, vagy ha
a falu bráhminjának ételt visznek, melyet az megszentel. A vasárnapi ünnepen nem esznek
sót, lámpát gyújtanak a házi oltárnál és nem dolgoznak. A Bhúmia a faluban minden fiatal
tehén első tejéből kap; ez az áldozat. A fiúgyermek születését hangsúlyozottan ünneplik:
réztálat vernek hangosan a ház előtt, hogy az egész falu megtudja az örömhírt. Az
általában fehérre meszelt ház külső falára piros színű kitárt kezet festenek. Lány
születésénél csak szóban közlik a hírt, és a házra sem festenek semmit. Miután a
lánygyerekkel nem sokat törődnek születésük után sem, elég nagy a lányok közt a
csecsemő halandóság. Az újszülötteknél a névadás ünnepe, a Nám Karan, a tizedik napon
történik, ekkor viszik ki először a csecsemőt a házból, és a Nap felé tartják.
A házasság, a sádí karan, az élet második fő eseménye. Általános szabály, hogy
ugyanabból a nemzetségből kell házasodni (tehát gurdzsárral), de ugyanabból a gotrából,
törzsből nem szabad, mert az már vérfertőzés. Rokonok közvetítésével történik a
párválasztás, nincs szerelmi házasság; az esküvő napját az asztrológus tűzi ki, a csillagok
állása szerint. A két család megbízottja tárgyal egymással, megállapodnak a hozományról,
a lakodalom részleteiről: milyen elhelyezés, étel-ital lesz, hány fő és kik vesznek részt stb.
Ez az úgynevezett lagan. Ha ez mind rendben van, a kitűzött napon van a legénybúcsú,
bevonulással, ez a bárat; ha jómódú a vőlegény, elefánton vonul be, ha közepesen jómódú,
fehér lovon, ha szegényebb, ökrös szekéren, motorkerékpáron, riksán, de semmiképpen
sem gyalog. Díszes öltözetet visel, legtöbbször hagyományos maharádzsa félét, fehér
turbánnal, és csak férfiak kísérik a menetet. Ilyenkor hangos zene szól, az egész falu vagy
városrész táncra perdül. Másnap következik az esküvő napja, a féra, ekkor a bráhmin
selyemstólával köti össze a menyasszony és a vőlegény kezét, s így együtt hétszer kerülik
meg a szent tüzet, míg a bráhmin vagy bráhminok eléneklik a mantrákat, azaz a védikus
himnuszokat. Ezután következik a lakoma, néha több napig tartó, majd a menyasszony
követi a vőlegényt annak szüleihez, ahol lakni fognak.
A halál, a kíria karan bekövetkeztekor panditot (papot) hívnak a haldoklóhoz, a rokonok
tehenet hozatnak, hogy annak segítségével a halott átjusson a Halál Folyóján. Utána a
tehén a bráhminoké lesz. A halál beállta előtt Visnu valamelyik avatárjának nevét kell,
hogy kimondja a haldokló, ez legtöbbször Rám vagy Hari, azaz Ráma vagy Krisna isten
neve. A halottat megfürösztik, ünnepi ruhába öltöztetik, virággal díszítik, s arccal mindig
észak felé teszik a halotti máglyára, mivel őseik északról jöttek, amint már a rádzsputokról
szóló részben is említettem. A gurdzsárok, miként a hinduk is, elhamvasztják a halottakat,
ez alól a hétévesnél fiatalabb gyerekek kivételek, azokat temetik – ez más, mint a többi
indiai nemzetségnél. A halotti máglyát a legidősebb fiú gyújtja meg, vagy ha nincs ilyen, a
legidősebb férfi rokon. A hamvakat általában szétszórják – mivel a krematóriumok
többnyire valamely víz partján létesülnek, a hamvakat a folyóba, patakba, tóba szórják.
Tizenkét napig szigorú gyászt tartanak, böjttel, virrasztással, nem váltanak ruhát, nem
végeznek házimunkát stb. Hitük szerint a halott szelleme ekkor még velük van, ezután
megy a lélek egy másik világba. Ekkor a hozzátartozók megfürödnek, tiszta ruhát vesznek
föl, kitakarítják a házat, edényeket, majd megülik a halotti tort, melyre sokszor az egész
közösséget meghívják. Általában többet költenek egy halotti torra, mint egy esküvőre,
lakodalomra.119
Azt már az előzőzőekben említettem, hogy a rádzsputok ősidőktől a Napistent imádják. A
gurdzsárok is a már említett istenségeknél jobban tisztelik Szúrját, vagy népiesen:
Szúrádzst, a Napistent. Minden reggel kelet felé fordulva elmondják a következő
szanszkrit mantrát, azaz imát: Dharam ko szaháj rakhijé Szúrádzs mahárádzs, magyarul:
“Tarts meg engem a hitben Nap király!”
Az isteneken kívül még tisztelik a kígyókat, nekik oltárokat is emelnek a határban. A
folyók közül Radzsasztánban és Gudzsarátban leginkább a már említett Narmada (régi
nevén: Narbuda) folyót tisztelik.
A legismertebb gurdzsár gotrák (törzsek)
Pudír, Maríd, Bargudzsar, ez a legnagyobb és legjelentősebb klán, Daurégudzsar,
Lévápatel, Kharípatel, Khubar (ez is nagy klán), Khárígudzsar, Bidhurí, Lambáré,
Lahmór, Déré, Tamvar, Aráná, Bharáná, Khatáná, Parmár.
Származásuk
Származásukról több ismert indiai és angol tudós írt könyvet, ezekből az egyik legrégebbi
és mai napig is hitelesnek tartott mű: R. V. Russel: India középső tartományainak törzsei
és kasztjai.121 Russel megállapítja, hogy külsejük nagyban eltér az árjákétól, s kezdettől
fogva állattenyésztők s pásztorok voltak, ezért származásuk mindig vitát váltott ki. Mégis
a legtöbben (elsősorban V. A. Smith angol kutató és több indiai tudós, mint pl.
Bhandarkar) a 6. században hódító fehér hunoktól származtatják őket. Smith írja:
“Világosan látni, hogy a hun törzsek az 5. sz. végén 6. sz. elején fő letelepedési helyüket
Pandzsábban és Radzsasztánban hozták létre. Legjelentősebb csoportjuk volt a gurdzsár
törzs, melyből a középosztálybeli állattenyésztő osztály alakult északnyugat Indiában. Az
erős Gurdzsár-Pratihára királyságot is ők hozták létre a 7–11. sz-ban, olyan jelentős
uralkodókat adva, mint Bhódzsa (840–890).” Más tudósok, pl. az angol Sir J. Campbell és
az indiai Banarjee egyenesen a kazárokkal rokonítja a gurdzsárokat. Egyrészt a név
hasonlósága miatt (a Kaukázusban ghuszároknak hívták a kazárokat, az Azovi tengertől
északra pedig gazaroknak, guzaroknak, s ez a név közel van a gurdzsárokéhoz), másrészt a
két nemzetség nomád életformája miatt. De ez a nézet nem bizonyítható, mivel arról
semmilyen forrás sem ad hírt, hogy a kazárok birodalma, mely a Kaukázus és az Azovi
tenger között volt, s ami igen távol esett a hun-gurdzsár baktriai-indiai meghódított
területektől, ilyen messze keletre kiterjedt volna. Russel azt is ellenvetésként említi, hogy
noha a kazároknak éppen a 6–7. században erős birodalmuk volt, erejük és harci
hatékonyságuk meg sem közelítette “a nagy türk-nomád hódítók képességeit, mint
amilyenek az életerős hunok voltak, vagy néhány századdal később Indiában a Gurdzsár-
Pratihára királyságokat létrehozó nép; ezek a királyságok tetemes területet foglaltak
magukba északon és nyugaton.”
Russel szerint is a bargudzsárok vannak a legtöbben, s ezek lettek először földművesek is,
nemcsak pásztorok, állattartók. Ők a házassági ceremónián nem a tüzet kerülik meg,
hanem egy vízzel telt edényt. Különben a házassági és temetési szokásokat hasonlóképpen
írja le Russel, mint az előző szerző, Bingley. A nők ruházatáról megjegyzi, hogy nem
szárit hordanak, hanem blúzt és hosszú, színes szoknyát.
A gurdzsárok összetartóak, ha kölcsönt vesznek föl, a saját pénzkölcsönzőiktől veszik, s ez
segíti gazdaságilag a klánt. Ragyogó lovasok.
A másik ismert indiai kutató: B. N. Puri professzor, aki A gurdzsár Pratihárák története
123 című, 1986-ban megjelent monográfiájában foglalkozik a gurdzsárok származásával
és az általuk a 8. században alapított két királyság történetével. Művében megemlíti, hogy
számos angol és indiai tudós azon a véleményen van, hogy a gurdzsárok az 5. században
vagy a hunokkal jöttek be Indiába, vagy külön valamivel később, de a hunok rokonaiként
Közép-Ázsiából. Azt állítja, hogy a gurdzsárok a hunok alattvalói voltak, vagyis inkább a
harcosok eltartói, élelmezői, mint állattenyésztő pásztorok. Idegen eredetüket a fenti
tudósok szerint arc- és testfelépítésük különbözőségén kívül – hosszúkás arc, egyenes
állású szemek, inkább türk, mint árja vonások és a többi indiainál magasabb, erősebb
testalkat – az is bizonyítja, hogy a 7. századig nincsenek róluk források, míg a hunok
bukása után, néhány évtized elteltével igen sok említés van róluk, jelentős politikai erőként
tüntetve fel őket. Tehát mintegy a hunok hódítása segítette a gurdzsárokat hatalomra több
helyen.
Két jelentős uralkodó dinasztiát adtak, mely több száz évig fennállt: egyiket az ősi, s
középen fekvő Kanaudzsban, másikat a délnyugatabbra található Mandorban (régi nevén:
Mandaszor). Ez vagy a hunokkal való egyezésüket jelenti, vagy a velük való szoros
rokonságot. A hun hódítók egy részét képezték, mint nomád állattartók, pásztorok, akik a
hunok végleges vereségekor, a 6. század végén, már letelepedtek, elsősorban
Radzsasztánban: a tartomány déli részén található Mount Abu (akkori nevén: Arbuda)
környékén, valamint az ettől keletre fekvő Malva tartományban. Innen néhány évszázad
alatt lehúzódtak elsősorban Gudzserát tartomány Brócs félsziget területére, Kathiavárba,
valamint a szintén ott található Szaurasztrába. De északra is vándoroltak; a fenti tudósok
szerint követték a hunokat, mikor azok visszahúzódtak, s kisebb fejedelemségeket alkottak
még évszázadokig, pl. Kásmírban, ahol Toremána hun tegin pénzérméi a 15. századig
érvényben voltak.
A gurdzsárok Puri szerint gyorsan asszimilálódtak, s nyilván a bráhminok javaslatára és
megerősítésével felvették a hindu vallást, de a saját erejükből jelentős politikai tényezővé
váltak kb. a 8. század végére. Létrehozták két helyen és két törzs által a Gurdzsára-
Pratihára dinasztiát, a fentebb említett Kanaudzsban és Mandorban. A Pratihára név
kapuőrt jelent, s mert Laksmana, Ráma öccse volt Ráma őrzője annak száműzetése alatt,
így a gurdzsár királyság egyenesen Ráma testvérétől, Laksmanától származtatja magát. Ezt
is a bráhminok javasolták, mint mindig, ha idegen származású törzs alapított királyságot;
ez történt a rádzsputoknál is, akik a mount-abui tűzáldozat után agni-kula-beliek, azaz a
tűztől származók lettek. Ez a tény is a gurdzsárok idegen származását bizonyítja, hiszen
nekik is kreálni kellett valamilyen mitológiai rokonságot.
A Gurdzsár-Pratihára dinasztia tehát két ágon uralkodott. A mandori ház alapítója
Hariscsandra volt, a másik, a kanaudzsi ágé: Nágabhata. Valójában a két uralkodóház
előtt, már a 7. században a Brócs-félszigeten megalakult egy gurdzsár királyság.
Különböző oszlopfeliratok és táblák tanúskodnak erről. A későbbi királyokról és
városaikról a kínai Xuan Zang tesz említést. Az ismert szanszkrit irodalmi mű, a
Rádzsatarangíní is említi a mandori házat, amelynek ekkor már Uddzsain volt a
fővárosa.125 Az ősi város, amikor a második Gurdzsár-Pratihára királyság a volt hun
központ, Malva területén újraalakult, a királyság központja lett. I. Mahipál uralkodott
ekkor Uddzsainban, országát egészen a Narmada (Narbuda) folyóig kiterjesztette. Uralmát
a dinasztia 1234-ben vesztette el, amikor a mohamedánok megtámadták a várost. Azonban
már a mohamedánok győzelme után néhány évszázaddal, a 17. században a szultán
alattvalójaként egy tehetséges rádzsput, Szavái Dzsai Szingh lett a város kormányzója.
Ekkor Uddzsain ismét fejlődésnek indult. Szavái Dzsai Szingh nagy tudós és csillagász
volt. Ő építtette Uddzsain híres – a dzsaipurihoz és a delhiihez hasonló –
obszervatóriumát. Mindhármat Szavái Dzsai Szingh építtette; az uddzsaini ma is működik.
A maharádzsa fordította arabról szanszkritra Ptolemaiosz csillagászati könyveit.
Arab források is léteznek: ezek egy Jurz nevű gurdzsár királyt említenek, aki a 8.
században nagy kiterjedésű terület fölött uralkodott Nyugat-Indiában, fővárosa Baúra (más
források szerint Bharócs) volt. Az uralkodó 400.000 hadsereggel rendelkezett. Az arab
forrás szerint is Radzsasztán volt a fő helyük, s rokonságban álltak a híres rádzsput
dinasztiával, a Guhilok-kal. A kínai források szerint Dzsódpur uralkodói is gurdzsárok
voltak a 8. századtól.126 A 9. században egy bizonyos Garuda oszlop felirata azt
tartalmazza, hogy az egyik Pála király – ez egy közép-indiai, nem gurdzsár uralkodó volt –
“legyőzte a hunokat, a gurdzsárokat és a dravidákat északon és keleten”, ahol szintén
Huna-Mandalájuk volt, Uttarapathán (Kanaudzstól északra lévő terület), Malván és
Kásmíron kívül.127 Ez a felirat több kérdést is felvet: ha még a 9. században is ennyi
Huna Mandala (hun központ) volt, akkor hogyan írhatják indiai történészek – többek
között a témával részletesen foglalkozó bráhmin Thakur is – hogy 604-ben a hunok
megsemmisítő vereséget szenvedtek, s ezután már el is tűntek. Ez a garudai feliratból
egyértelműen kiderül, hogy nem igaz. A másik meglepő közlés, hogy együtt említi
legyőzésüket a gurdzsárokon kívül – ami természetes, hiszen egy nemzetség volt a
hunokkal – a dravidákkal. Nyilván az északon élő, s valóban dravida származású bráhuikat
értették ezen. Az tény, hogy mai napig is lappangó, de tapasztalható ellenszenv él a
dravida leszármazottak részéről a valaha győztes, s őket bekebelező árjákkal szemben. S
mi tagadás, Dél-India egy egészen más, európai szemmel nézve talán megnyerőbb
országrész, tehetséges, szorgalmas népcsoportokkal.
Elképzelhető, hogy akkor – legalábbis az északi dravidák – a hunok mellé álltak s együtt
harcoltak az észak-indiai árja fejedelmek ellen.
Egy másik lelet, az úgynevezett Gaonri táblák arra utalnak, hogy 950 körül a Paramarák –
egy középkori hindu dinasztia – legyőztek egy hun királyt az egyik közép-indiai Huna
Mandalában.128 Tehát ekkor is volt néhány fejedelemségük, éspedig India több részén.
Thakur feltételezi, hogy ezek a Gurdzsár-Partihára királyság területei voltak, mivel a
kortársak is hun származásúaknak tartották őket. A falu, amelyet a táblák említenek, s
amely mellett a csata lezajlott a Vaniká nevet viselte, s feltehetően Indor közelében volt.
A Gurdzsár-Pratihára dinasztiák, melyek olyan jelentős uralkodókat adtak, mint I.
Bhódzsa (9. század) és II. Bhódzsa (11. század) kb. 400 éven át uralkodtak az említett
területeken. A delhii Nemzeti Múzeum első emeletén szinte az egész emeletet kiteszik
azok a régészeti leletek, elsősorban templom- és palota-szobrok, melyeket a dinasztia
virágzása idején hoztak létre. Fejlett kultúrájuk volt, az említett két uralkodó nemcsak
sikeres háborúkat vívott, de öntözőrendszert építtetett, egyikük filozófus és költő volt,
másikuk kiváló mérnök. A királyságot a muzulmán invázió semmisítette meg a 12.
században.
Néhányszor azonban újra megerősödtek, így például a 15. században egy tehetséges
gurdzsár uralkodó, Hosang Sah (1405–1435) elfoglalta Malvát és területén sok épületet
emelt, a sivatagos helyeken öntözőcsatornákat hozott létre. A Malva keleti részén lévő
Madhija Pradésben, Mandu városában – Indor közelében – emeltetett palotákat. A már
említett II. Bhódzsa király pedig szintén Madhija Pradésben megalapította a 11. században
a tartomány mai fővárosát, Bhopált.
Ma a gurdzsárok száma 20–25 millióra tehető, elsősorban a már említett területeken.
Nyelvük a gudzsurí és meváti. Ez utóbbi majdnem teljesen azonos az Udaipurban és
Mevár tartományban beszélt mevári nyelvvel, míg a gudzsurít Gudzsarátban beszélik. A
gudzsurí az ősi, több, mint ezer éves nyelv, ez hasonlíthatott a hunok nyelvére. Nyilván
rokonságban állt a mára sajnos kiveszett buriski nyelvvel, melyet még a 19. században is
beszéltek az angol források szerint Gilgitben, a mai Pakisztán területén. A már említett
fővárosok, Kanaudzs és Uddzsain mellett Gudzsarátban jelentős városuk volt Anahillavad,
más források szerint Anahila-pataka, a mai Patán környékén. A gurdzsár dinasztiák a
Csohánokkal és a Kalacsurikkal is rokonságban voltak; ezek is jelentős rádzsput
dinasztiákat adtak. Kalacsuri jelentése: “Fekete kés”. Erről a rokonságról egy Madhija
Pradés-i, a 823-ból származó táblafelirat tesz említést, megjegyezvén, hogy az akkor élt
Kalacsuri király, Jasahakarnadéva anyja a hun Avalladévi volt.
Puri tanulmányában megjegyzi, hogy ötszáz évvel hódításuk, majd vereségük után nem kis
siker, hogy az indiai társadalom befogadta a hunok utódait, mégpedig ilyen
tiszteletreméltó módon. Hiszen a rádzsputok Radzsasztán uralkodóit és harcosait adták, a
hun-gurdzsárok pedig India két nagy tartományában, Radzsasztánban és Gudzserátban az
úgynevezett királyi pásztorok.129 A második kasztba kerültek, és ez jelentős tény. Puri
szerint az első kasztba, a bráminba csak egy idegen törzsnek sikerült bejutni, ezek a
Perzsiából származott Mágák, azaz Magi nemzetsége, a mágusok, akik Zaratrusztra kiváló
papjai voltak.
Romila Thapar, a már sokszor idézett indiai történésznő a következőket írja India története
című könyvében: “a gurdzsár származású Pratihára királyságok a 8. században alakultak,
elsősorban Radzsasztánban.” 130 Eredetük idegen, feltehetőleg a hun-gurdzsár klánból
valók, s mielőtt hatalomra kerültek, alacsony származásúak, valószínűleg nem ksatriják
voltak. Thapar szerint valóban ajtónállók lehettek rádzsput királyi udvarokban, de – ahogy
az abban a korban sokszor előfordult – bátor katonai cselekedetekkel földhöz, majd
később hatalomhoz juthattak.
Ez a cselekedet pedig – amint arab források említik – a már 712-ben megjelent, s Szind
(ma Pakisztán területén) tartományt támadó muzulmán seregek elleni harc volt. Ekkor még
sikerült elhárítani az arab veszélyt, ezért jutalmat, majd hatalmat is kaptak. A 8. század
végére annyira megszervezték hadseregüket, hogy bekebelezték Radzsasztán nyugati felét,
Uddzsain várát, sőt észak felé is terjeszkedtek, egészen Harsa városáig, Kanaudzsig.
Pratihára tehát nem a Ramajánából való mesés eredetű név, hanem valószínűleg eredeti
foglalkozásukra utal. Ennek ellenére bátor, harcos dinasztiákat adtak, megszilárdították
hatalmukat Kanaudzsban.
Első királyságuk a korai Pratihára fejedelemség volt. Ekkor uralkodott a már említett I.
Bódzsa, a legismertebb és legtehetségesebb Pratihára uralkodó. Az volt a terve, hogy
elfoglalja az Uddzsain és Kanaudzs közötti területeket – tehát nagyjából a Huna Mandalát
és az attól északabbra levő részt, mint nagy hun elődei –, de az egyre növekvő
mohamedán betörések nyugaton megakadályozták terve véghezvitelében. Állandó
védekezésre kényszerült az arabok ellen. Ráadásul rokon klánja, a Rástrakuta törzs is
szemet vetett Kanaudzsra és támadta Bódzsát. A történésznő szerint öngyilkos volt a két
rokon klán állandó harca egymás ellen.
A 10. században Indiában járt arab utazó, Maszudi arról számol be, hogy a két
uralkodóház egymás természetes ellensége volt, s bár rokonok, minden erejük elmegy arra,
hogy nagy hadsereget tartanak készenlétben egymás legyőzésére. Emiatt vazallusaik
megtagadják a hadsereg fenntartására fordított egyre növekvő adókat. Ez azt
eredményezte, hogy az első, korai Pratihára királyság megszűnt a 9. század végére.131
Bukásuk nem volt véletlen. Az állandó háborúskodás mind nagyobb és nagyobb hadsereg
fenntartására késztette mindkét dinasztiát, s ezt feudális alattvalóik, a kisebb rádzsák
hűbéreiből fizették. Ezek egyszerűen nem voltak hajlandók az állandóan emelkedő hűbért
tovább fizetni, s ez, meg a nyugatról most már erősen fenyegető muzulmán invázió
hozzájárult ahhoz, hogy uralmuk megszűnt.
A második, az előbbiekben említett, s a híres II. Bhódzsa királyt adó Pratihára királyság
néhány évtizeddel később, a 10. században jött létre, szinte az előzőnek a romjaiból.
Először Dél-Radzsasztán lett a székhelyük, majd hűbéreseikké tették a környező kisebb
hercegségeket. Ismét erőre kaptak, és a rádzsput klánokkal együtt harcoltak az ismét meg-
megújuló arab támadók ellen. Általában a mohamedán invázió kezdete óta az volt
jellemző Radzsasztán területére – mint az egyik legnyugatibb országrészre –, hogy állandó
küzdelemben álltak a hódítókkal, hol elvesztették, hol visszafoglalták a különböző
hercegségeket. Bátorságukat elismerte a leghíresebb mogul uralkodó, Akbár, s miután
teljesen nem tudta bekebelezni a tartományt, bizonyos függetlenséget adott a rádzsáknak,
természetesen az adók megfizetése mellett. Ügyességük, eszességük jutalmaképpen több
vezető rádzsputot miniszterévé, hivatalnokává tett. Így lett főminisztere a híres rádzsput
Birbál, akinek okosságáról a mai napig sok legenda, történet él Indiában.
A mai gurdzsárokkal részletesen S. S. Shashi delhi történész és szociográfus foglalkozik
India pásztorai című könyvében.132 Ebben feldolgozza a 32 királyi pásztor törzs
származását. Királyi múltjuk van, hiszen ksatriják, azaz második kasztbeliek, de ma
valójában pásztorkodással, állattenyésztéssel és részben földműveléssel foglalkoznak.
Shashi felsorolja a 32 törzset, azaz gotrát. Ezek közül háromnak ma is Hun, vagy Huna a
neve, a többiek a már előbbiekben felsoroltak. Szerinte a gurdzsároknak apai ágon
rádzsputok, anyai ágon egyszerű pásztorok voltak az ősei, tehát nem második kasztbeliek,
s ezek az úgynevezett Ahírok. Büszke, rátarti, szorgalmas klán, de így is szegénységben
élnek. Oktatásuk, infrastruktúrájuk elmarad még India más területeihez képest is. Shashi
szerint ez méltatlan egy ilyen nagy múltú nemzetséghez.
A radzsasztániak nagy részét kitevő két nemzetség, a rádzsputok és a gurdzsárok egy
keveredésből létrejött etnikum. Sok olyan elem található Radzsasztánban, de a mellette
lévő Gudzserát északi és nyugati részén is, melyek mások, mint India többi területén.
Jelek, amelyek távoli vonásokra, hagyományokra emlékeztetnek. A Radzsasztán nagy
részét alkotó Thár egy Góbi-sivataghoz hasonló terület, amely emlékeztette a hunok
leszármazottait valamikori ősi hazájukra. Ezért is maradtak meg itt, egyrészt, mert
ismerték a sivatagi életet, másrészt ezt a vidéket nemigen akarta elfoglalni az ellenség, bár
a mohamedánok igen, mivel Pandzsáb után erre vezet az út India belsejébe. Ezzel együtt a
sivatagból kiemelkedő köves-sziklás meredek dombok, s az azokra épült masszív
erődvárak jól védhetők voltak; s egyszerre egész Radzsasztánt nem tudták bevenni. Ilyen
érdekes, itt épült, úgynevezett “köcsög” formájú bástyákkal körülvett várakat sem látni
máshol Indiában. Legfőbb városaik, a már ismertetett Udaipuron kívül, Adzsmer,
Dzsódpur, Dzsaiszalmer, Bikaner, Amber és a tartomány gyönyörű, rózsaszín fővárosa,
Dzsaipur, ami azt jelenti: “a győzelem városa”.
Délre pedig, Gudzserát tartományban is jelentős műemlékek tanúskodnak a hun utódokról.
A kathiavári félszigeten és környékén a 12. században a Guhilok uralkodtak. Bhavnagár
volt a kikötőjük, szép palotát emeltek itt. A későbbi századokban más rádzsput klán, a
Dzsadedzsák kerültek hatalomra, annak egyik uralkodója építtette Radzskot közelében
Gondalban a Naulakha palotát, mely élő múzeum, külső részén kiugró oszlopokkal és
fedett balkonokkal, gudzseráti nyelven a “járókákkal”, belsejében pedig nagy értékű
kristály csillárok, képek és szobrok tanúskodnak a rádzsák gazdagságáról.
Gondaltól délre van Amreli, melynek múzeumában felirat hirdeti, hogy a kathiaváriak ősei
szkíták voltak, akik több mint kétezer éve uralták ezt a területet.
Bhúdzs és Baroda rádzsput palotái is jelentős épületek, ma múzeumként működnek.
A Pratihára-Gurdzsár királyok is sok szép épületet emeltettek. Ilyen a 9. században épült
Síva templom Baroliban, a közép-radzsasztáni Kota város közelében. Csipkézett sztupa
vagy félgömb alakú tetőkkel, szépen faragott oszlopokkal még romos állapotában is
impozáns. A központi és legnagyobb templom neve: Ghatesvára Mahadéva, ez szanszkrit
írással a bejárat egyik kövére van vésve, de sehol nincs feltüntetve az építtető király neve.
Azonban a kormeghatározás és a történelem ismerete a Pratihára királyoknak tulajdonítja a
templomokat, melyek bejárata keletre néz. Az oszlopokat díszítő nimfák a szura szundarik
– “égi szépségek” –, és az oszlopfőkön látható erotikus szobrok tipikusan a gurdzsár
építészetre vallanak. Ezek továbbfejlesztése a néhány évszázad multán megépült híres
kadzsuráhói templomegyüttes.
Az épületek, elsősorban a paloták, különös közép-ázsiai jegyeket viselnek magukon. A
magas első szint teljesen kőből van minden nyílás nélkül, majd a többi szinten kis
balkonok díszítik az épületet, amelyek szinte kiugranak a falból, csipkézett márvány vagy
kő tetővel, s mindenhol a sok üveg vagy tűzzománc vagy mozaik berakással. Ezek az
épületek különös stílussal bírnak: indiai, közép-ázsiai és arab elemek harmonikus
keverékei, hasonlóképpen, mint az arab hatást tükröző, mégis egységes szép portugál
gótika.
És a paloták belseje! Hihetetlenül gazdag berakásokkal – tudósítások szerint ezek a
középkorban nem üvegből, hanem féldrágakövekből voltak. A padlót mesés szőnyegek, a
mennyezetet kristály csillárok díszítik. Alacsony bútorok: láb-nélküli ágyak, kerevetek,
alacsony asztalkák, ládaszerű, de gyönyörűen kifaragott szekrények. Az embernek
óhatatlanul egy királyi sátor jut eszébe a múltból, a sok szőnyeggel, ezüst és bronz
edényekkel, féldrágaköves asztalokkal, arany poharakkal – valami ilyen lehetett Atilla
sátra, ahogy Priszkosz leírta, vagy Baján kagáné, amilyennek a bizánci követek látták. A
belső rész díszítettsége, a luxus szeretete és a vagyon mutogatása – melyek jellemzőek a
rádzsputokra – egyáltalán nem voltak meg a többi indiai fejedelem meglehetősen puritán
berendezéseinél a középkorban, ez csak később a mohamedán udvarokban változott meg.
A hunok viszont már Belső-Mongóliában is szerették a pompát, ha tehették, hadisarcként
finom ételeket, italokat és díszes selymeket követeltek a kínaiaktól.
Amilyen kopár volt a természeti környezetük, annyira színessé varázsolták otthonaikat. S
ez még a köznépre is jellemző. Jó kézügyességgel rendelkeznek, s házaikat még kívülről is
élénk színű freskóval díszítik.
A színek gazdag változata jellemző az öltözködésükre is. A nők nem szárit hordanak,
hanem hosszú szoknyát és blúzt, sokszor mellénnyel, fejükön vékony anyagból készült
kendőt, a nagy meleg miatt is. Színes szoknyáik sokszor hímzéssel, bevarrott
tükördarabkákkal, gyöngyökkel díszített. A férfiak fehér gyolcs nadrágot, inget és hímzett
mellényt és élénk színű, narancssárga vagy piros, hatalmas turbánt hordanak.
Népművészetük nagyon szép: elsősorban a réz, a bronz és a tűzzománc dominál;
szőtteseik, hímzéseik mintái is gazdagok.
A mai napig Radzsasztánban a legnépszerűbbek a lovak India-szerte. A már említett
puskári tevevásár is lóvásárral és lovasbemutatóval együtt kerül megrendezésre, s a
radzsasztáni lovak a legjobbak az egész országban.
A radzsasztáni emberek a legérdekesebbek az összes látnivalóból. Más vonásúak, más
felépítésűek, mint a többi indiai. Radzsasztánban és Gudzserátban sokszor látni mongol-
türk jellegű arcokat.
Bombayi barátnőm, Dzsotszna Tanna is, aki gudzseráti származású, ilyen mongolos
vonású.
De a legnagyobb 20. századi hindí író, Prémcsand is, aki Észak-Indiában született, hasonló
vonásokkal bírt. A középkori rádzsput uralkodók és feleségeik korabeli rajzokon szintén
ilyenek voltak.
Ahogy az utazó Radzsasztánba érkezik, meglepődik az emberek életörömén. Az indiaiak
mindenhol kedvesek, mosolygósak, de itt energikusabbak; a szegénység sem olyan nagy,
mint a városokban. Az igaz, hogy a “tisztaság” nem európai, de ennek hiányáért kárpótol
az a színes vidám forgatag, ami Udaipurban, Dzsaipurban fogad. És szinte naponta van
valamilyen ünnep, fesztivál, lakodalom, felvonulással, zenével, tánccal,
látványosságokkal. Az udaipuri múzeumban láttam, hogyan ünnepeltek a középkorban. A
maharána elefánton vezette a menetet, utána a harcosok, nemesek, majd a köznép
következett, férfiak-nők vegyesen, ami a középkori Indiában ugyancsak szokatlan volt,
akkor ott a nők csak lefátyolozva és szigorúan elkülönítve mehettek az utcára.
Az udaipuri múzeum kertjében ma is minden este zene, tánc különböző mutatványok
szórakoztatják a közönséget. Egyszóval: szeretnek élni. Állítom: ez az energikus,
életrevaló etnikum közép-ázsiai–indiai keveredésből jött létre, s ezzel a nemzetséggel
gazdagabb, színesebb lett a szubkontinens.
Megfigyelhető, ha egy faj évezredekig nem keveredik – vigyáz a vér “tisztaságára” –
korcs, betegségre hajlamos, gyenge fizikummal bíró egyedek születnek. Radzsasztánban
nem ez történt.
Upendranáth Thakur több helyen is írja könyvében: “Kialakult egy új faj az indiai
történelemben – ezek a keveredésből létrejött indiai hunok, akik egyrészt örökölték egyik
őseik harci zsenialitását, másrészt az indiai arisztokrácia kultúráját és legjobb
tulajdonságait, majd hamarosan az egész országban úgy ismerték őket, mint a rádzsput
nemzetség számos klánját.”
A HEFTALITÁK VALLÁSA, SZOKÁSAIK
Ebben a fejezetben kénytelen vagyok – a történelmi részben már leírt – néhány adatot
megismételni, mivel ezek vallásukkal is kapcsolatosak.
A heftaliták leszármazottainak Moderában, egy ezeréves templomegyüttes területén van a
leghíresebb, a rádzsputok által épített vallási emlékük, a mai is ép és megcsodált ismert
Naptemplom (Észak-Gudzserát).
Különösen érdekes kutatásunk szempontjából az Agni purána és a Visnu purána. Az
előbbi az indiai kasztok, alkasztok, valamint a környező népek genealógiájával
foglalkozik, az utóbbi pedig vallástörténettel. Ez utóbbi említi, hogy mielőtt Baktriába,
Indiába érkeztek, a hunok a mindenség teremtőjét Tengrikánnak nevezték, ami nyelvükön
azt jelentette: a “Föld Ura”. Egyistenhívők voltak, de tisztelték a Napot, a Holdat, az
égitesteket, a hegyeket, a vizet és tüzet, a szent fákat és bizonyos állatokat, madarakat.
Lóáldozatot, szanszkrit nevén az asvamédát mutatták be Tengrikánnak, s a ló vérével
megöntözték a környezetükben lévő szentnek tartott fát, az “élet fáját” – Isten lakhelyét –,
hogy az égig érjen.134
A madarakkal kapcsolatban megjegyezzük, hogy míg az indiaiak Garudát, egy mitológiai
sast, a szkíták a griffet, addig a magyarok a turult tartották szent madaruknak. Ugyanígy az
életfa motívum is szerepel mind a hunoknál, mind indiai utódaiknál, mind nálunk.
Al Bérúní már említett India könyve című művében azt írja, hogy Észak-Indiában a nagy
hun tegin leszármazottai még a 11. században is rendszeresen gyakorolták a lóáldozatot,
ami ebben a korban már nem volt szokásban a többi indiai nemzetségnél.
Tartotta magát még Kásmírban is az a hitük, hogy valahol északon, “a nagy hegyen túl”
volt az aranykor, amikor még Sakadvípában, azaz “szkíta földön” éltek. Ezt szanszkrit
szóval mérunak nevezték (hegyet jelent), s ez volt a világ közepe. Valószínűleg egy
mitológiai hegy. Azonban utódaik is vonzódtak a “szent hegyhez”, hiszen Mount Abu-i
tűzpróbájuk is egy ilyen helyen történt, mikor is tűzben született ksatriják lettek.135 A
magyar népmesékben is szó van az “égig érő hegyről”.
Az Agni purána azt is megemlíti, hogy sámánjaik úgy estek révületbe, hogy egy
enyhébben mérgező gomba párlatát itták meg, ettől elkábultak, s ilyenkor lelkük látta az
északra fekvő hidegebb tájat – valószínűleg az egykori hazát.136
Thakur leírja, hogy a hunok, mielőtt Indiába jöttek, a tüzet imádták. Kr. u. 420-ban
foglalták el Baktriát és Perzsia egy részét, s az uralkodók, valamint a vezető réteg
hamarosan a Zoroaszter előtti óiráni vallást követte. Később Firdauszi perzsa író és
történész viszont arról ír, hogy sok zoroaszter pap élt a hun városokban, s itt felsorolja a
következő városokat: Kagan, amely a kagán székhelye volt Transzoxiánában (ma
Üzbegisztán területén), bár később a mai Afganisztán területén lett a székhelyük, Kabul,
melynek hun neve: Zabul, más helyen Zabolaként említik. A többi város, melyet a perzsa
történész felsorol, a következők: Guzar, Szamarkandtól mintegy 150 kilométerre, szintén a
mai Üzbegisztán területén; Khatal, Bálakh és Bokhra (a mai Bokhara ). Ezeknek
felsorolása azért is hasznos, mert így néhány hun névről is tudomást szerezhetünk.
Perzsa források szerint – ezekről J. J. Modi számol be – amikor nem sokkal 420. után a
perzsa uralkodó, Behram Gór az első heftalita támadásokat visszaverte, a kagán feleségét,
a katunt elfogatta és elvitette városa tűz-templomába, hogy a fejedelemasszony ott
szolgáljon, amit az örömmel meg is tett, ezzel bizonyítva, hogy legalábbis az uralkodó
osztály a tűz vallását követte.138
Modi arra is hivatkozik, hogy az – elsősorban Baktriában, Gandhárában és Gvaliorban –
talált Mihirakula és Toramána érméken a hátlapon sokszor előfordul a tűzoltár és a
tűzláng, hasonlóan a szászanida érmékhez. Ez is azt bizonyítja, hogy elsősorban északon,
tehát a perzsákhoz közeli területeken a heftaliták a tűz tisztelői, azaz a zoroaszteri vallás
követői voltak.
Deguignes francia történész – akire Modi hivatkozik – ezzel kapcsolatban azt fejti ki, hogy
tisztelték ugyan a tüzet, vizet, földet, levegőt, mint a perzsák, és egyisten hívők voltak, de
ugyanakkor ennek az istennek lovat, ökröt és juhokat áldoztak, tehát nem érezhették
teljesen magukénak a zoroaszteri vallást, “nem tették teljes egészében magukévá annak
magasztos eszméit”.139 Ami abból is látszik, hogy a földbe temetkeztek.
A párszi (perzsa származású) szerző szerint azonban a nagy többség továbbra is
természetvallású volt, elsősorban a Napot imádták, és papjaik azt állították, hogy a
prófétálás adományával rendelkeznek. Xuan Zang leírja Napistenük templomát Zabula
vagy Zabola városban (Kabulban). A Napot a kínai utazó szerint Kshunnak nevezték a
heftaliták.
Toramána vallásáról nincs sok forrás, ő egész életében harcolt, nagy területszerző tegin
volt. Ugyanakkor az eráni felirat, mely egy vaddisznó szobron van, arra utal, hogy Visnut
tisztelte, mivel a vaddisznó Visnu egyik inkarnációja.140 Valószínűleg perzsa vallást
követett még Baktriában, majd Indiában áttért a hinduizmusra. De az is lehetséges, hogy
mint okos és előrelátó uralkodó mind a perzsa, mind a hindu és buddhista vallást
támogatta; nem akarta újonnan szerzett birodalmát az ellentétek szításával gyengíteni,
hanem inkább a vallások megbékítésével megszilárdítani.
Mihirakula azonban apjával ellentétben Síva rajongó lett és kíméletlenül üldözte a
buddhistákat és a dzsainákat. Apjának a vallások iránti toleranciáját és a birodalom
irányítására vonatkozó előrelátását teljesen nélkülözte. Érmei hátlapján Síva, Laksmí,
Nandi bika – Síva hordozó állata – és a szigony – Síva jelképe – szerepel. Ravalpindi
környékén talált érméin a hátlapon nyolcsugaras Nap-szimbólum látható. Érthető, hiszen
családja Szúrjavans volt, azaz a Naptól származott. Más érméin, például a gvalioriakon a
Nandi bika fölött a holdsarló látható a hátlapon. A szanszkrit felirat ilyenkor a következő:
“dzsajatu Mihirakula”, vagy “dzsajatu vrsadhvadzsa”, vagyis “éljen Mihirakula” és “éljen
a bika”141 Megállapítható, hogy a Napistent és Sívát egyaránt tisztelte, ezt mutatja egy
gvaliori felirat, amely arról szól, hogy Mihirakula templomot emeltetett a Napisten, Szúrja
tiszteletére egy Gopa nevű hegyen. A felirat két sora egy ima a Napistenhez.142 Tehát
nemcsak Síva tiszteletére építtetett templomot.
Nem tudni mi okból, de kegyetlen volt a buddhistákkal és a dzsainákkal. Xuan Zang ezt a
következőkkel magyarázza: “kezdetben Mihirakula érdeklődött a buddhizmus tanai iránt,
de ekkor egy buddhista tanító pap megsértette azzal, hogy szolgát ajánlott tanítónak a saját
házából. Ez felbőszítette Mihirakulát, aki elrendelte, hogy ebben a tartományban
romboljanak le minden buddhista kolostort és öljenek meg minden szerzetest.”
Viszont Síva hű követője volt, a harcos teginnek ez a példakép megfelelt. Síva számára
templomot építtetett fővárosában, Sákalában (Szialkotban, a mai Pakisztánban )
Mihiresvára néven, majd Sákala mellett egy várost hozott létre szintén Síva tiszteletére
Mihirapura néven. Ugyanakkor a Baktriában maradt kagán és a vezető réteg még mindig a
zoroaszteri vallást követte, ez látszott még a bamiyáni Buddha szobrokon, ahol is a
Megvilágosodottat a perzsa főisten, Mitra által szokásosan viselt ruhában ábrázolták.
Későbbi uralkodóik – akik Baktriát India elvesztése után is jó ideig uralták –, például
Tarkhán Nizak Buddha követője lett, sőt egy buddhista kolostort is építtetett, melynek
hun neve Barmak. Mihirakula fia, Adzsítandzsaja a dzsainizmus követője és támogatója
lett. Mindazonáltal a Napisten imádata folytatódott. A Napistent mindig hét lóval
ábrázolták, ez húzta a Nap szekerét, s ez az ábrázolás fennmaradt mindmáig a híres
radzsasztáni hindu templomok szobrain, melyek eredetileg 1000–1100 éve a Napisten
tiszteletére épültek. Itt említem meg az előbbiekben említett moderai naptemplomot,
amely híres zarándokhely. Toramánáról még azt lehet tudni, hogy Multánban (Pakisztán)
naptemplomot emeltetett, s a kínai utazók szerint a Napisten tisztelője is volt.
A hinduk időközben az eredeti Napisten templomokban egy-két más istenségnek is oltárt
emeltek, de valamelyik részen még mindig ott található a Napisten, sugaras fejdísszel,
homlokán legtöbbször borostyánból, vagy narancsszínű achátból a napkorong látható,
maga a szobor rendszerint márvány. Előtte szekér, melyet hét ló húz, hiszen hitük szerint a
ló a Napisten szent állata, másik szent állat az oroszlán. Jobb kezében a sors kereke, a
“csakra”, körülötte kisebb alakok, valójában túlvilági segítők, mint például az angyalok. A
szobor oldalán sokszor látható hullámvonal, ez a víz jelképe, hiszen ez az életet adó elem
is a Nap ajándéka. A heftaliták és radzsasztáni utódaik a következőképpen értelmezik és
szimbolizálják a négy fő elemet:
tűz – vagy a fény, ez az élet maga, s a szellemi erő, jelképe a Nap, föld – az anya, a
termékenység, jelképei a növények, virágok, a szentnek tartott bazsalikom, azaz szanszkrit
nevén a tulszi, víz – a férfi, a megtermékenyítő erő, jelképe a hal, a kígyó vagy egyszerűen
egy hullámvonal, levegő – éltető erő, a lélek, jelképe mindig madár. Indiában a Garuda,
nálunk a turul, a kereszténységben a galamb.
A Nap, azaz Szúrja tiszteletén kívül a Földanya, a Mátá-dzsí a legfontosabb, míg az előzőt
saját maga jelképezi, a Földanyát a Hold. A kereszténységben Jézust a Nap és Máriát a
Hold szimbolizálja. Mint már említettem, a keleti hagyományokat legjobban a mi Szent
Koronánkon a felső, négyszög alakú zárólemez képviseli, rajta a Pantokrátor képe,
mellette két életfa, feje mellett a napkorong és a holdsarló. A Nap belső sugarai úgy
helyezkednek el, mint egy szekér küllői, ami pedig teljesen hasonlít a csakrára – ez látható
minden hun Napisten szobor kezében is Indiában. A zárólemez négyszögletes alakja azért
érdekes, mert az indiai jelképrendszerben a világot mindig négyszögletűnek, s nem
kereknek ábrázolják. Ennek neve a mandala, s máig szinte minden templomuk
mennyezetére van festve, azért ott, mert a templom szakrális hely, s a mennyezet a
legmagasabb rész, ahol ég és föld összeér. A mandala nagyon hasonlít a mi kazettás
mennyezetű templomaink ilyen ábrázolásaira.
Érdekes, hogy a hun uralkodók s a vezető réteg elég gyorsan fölvették a meghódított
területek vallását: Baktriában a párszi vallást, majd Indiában a sívaizmust, később a
buddhizmust és dzsainizmust – radzsasztáni leszármazottaik közül még ma is sokan a
dzsaina vallást követik, híres és szép zarándokhelyük az 1600 méter magas Mount Abu
(Arbuda) hegyén lévő, 30 templomból álló, s fehér márványból faragott épületegyüttes,
India egyik legnevezetesebb látnivalója. Girnár hegyén és az Udaipurtól mintegy 120
kilométerre lévő Ranakpurban is nagyon szép és régi dzsaina templomegyüttes látható.
Azokban az időkben a vallás különösen fontos volt – Ázsiában még ma is az –, s ez a
gyors vallási asszimiláció nyilván elfogadtatásukat célozta.
Bölcs vallási türelmüket bizonyítja – Mihirakulát kivéve –, hogy igen korán, az 5–6.
században felvették a kapcsolatot a kereszténységgel is, tehát a zoroaszteri, majd később a
sívaita és részben buddhista, dzsaina tanok elfogadása mellett a kereszténység iránt is
érdeklődést mutattak. A források a következőket írják:
– “A Kr. u. 580–610 közötti években néhány erélyes gondolkodó hatására a grúzok
egyrészről el akartak szakadni Örményországtól, ugyanakkor egy sor, a hunokhoz küldött,
említésre méltó misszióban érettségüket bizonyították. Ezekben a missziókban az
Aghovanián szerzetesek vettek részt.” (idézet utáni lábjegyzet: 144)
– “Kr. u. 549-ben az Oxusz folyó menti hunok és türkök részére püspököt szenteltek, és
még a Mohammed előtti időben egy püspököt találunk Szamarkandban is, egy érseket
pedig Heratban.”145
– “A szogdok hazáját ismételten lerohanták a távolabbi keletről érkező nomád törzsek.
Így a Kr. u. 5. században a heftaliták, azaz a fehér hunok, akik Szogdia és Baktria
városaiban és falvaiban telepedtek le, nyitottak voltak a nyugati, azaz keresztény hatásra,
és néhányan Merv metropolitájához fordultak vallási útmutatásért.”146
– „Ahogy említettük, Merv volt az a pont akkoriban, amely a távolabbi keleten és
egészen az Oxuszon túl is misszionáriusi tevékenységet folytatott. Így a 6. században a
heftaliták, azaz a fehér hunok, akik Baktriát és az Oxusztól északra fekvő területet lakták,
birodalmuk részére felszentelt püspököt kértek, miután valószínűleg kapcsolatba kerültek
mervi és más keresztény központban lakó keresztényekkel. Kr. u. 549-ben a nesztoriánus
pátriárka, I. Mar Aba küldött részükre egy püspököt.147 Mar Aba története a
következőkről tájékoztat:
»Röviddel ezután a haftar (értsd: heftalita) Khudai egy papot küldött követként a Királyok
Királyához (értsd: I. Khosrau Anushirvánhoz, aki Kr. u. 531-től 579-ig uralkodott), és a
haftrájok (értsd: heftaliták) – akik keresztények voltak – szintén írtak egy levelet a szent
pátriárkához (I. Mar Abához), hogy a haftrájok királysága részére szentelje püspökké azt a
papot, akit küldtek országukból. Mikor a Királyok Királya fogadta ezt a papot és
megtudta, hogy milyen küldetésben jár, meglepődött és elámult Jézus hatalmán és azon a
tényen, hogy még a keresztény haftrájok is a pátriárkát ismerik el egyházfőjüknek. Ezért
megparancsolta neki, hogy menjen és díszítse fel a templomot, ami szokás volt ilyen
alkalmakkor, és szentelje püspökké azt az embert, akit a haftar Khudai küldött. A
következő napon a templomot feldíszítették és püspökké szentelték a papot a haftrájok
számára, az Úr népének növekvő örömére.«”148
A fehér hunok vallási szokásaihoz kapcsolódik a király felszentelése. Az Agni purána írja
le a Guhil-ház első uralkodójának avatását. Egyszerű harcos és vadász volt, és
nemzetségének baráti törzse, a Bhil nemzetség főnöke úgy emelte királlyá, hogy jobb
kezének hüvelykujját megvágta, s annak vérét a Guhil harcos homlokára kente, ezzel
mintegy vérszerződést kötött vele és nemzetségével és elismerte hűbéruralkodójának. Ez
az úgynevezett Tilak-ceremónia. Ezt a ceremóniát 1400 éve minden Guhil (Gehlot,
Guhilot) maharána felszentelésekor megismétli a Bhilek vezére, akik a kezdetek óta a
legerősebb szövetségesei Mevár uralkodóinak, mint már említettem.
Ma a rádzsputok és a gurdzsárok a hinduizmus különböző irányzatait követik, az előbbiek
elsősorban a sívaizmust. A gurdzsárok azonban elsősorban Szúrja és Mátá-dzsí rajongók,
ez templomaikban, imáikban, otthoni házi oltáraikon is látszik. Szimbólumaik sokfélék, s
ezeknek mindig nagy jelentőségük volt nemcsak Indiában, hanem egész Ázsiában.
Érthető, hiszen a régi korokban – és jórészt még ma is – nem tudtak írni az emberek, így
ezek a jelképek adták tudtukra a vallási szabályokat. Így például az indiai lótusz és a
közép-ázsiai tulipán stilizált képe a termékenységet szimbolizálja; az örök természeti
törvényt: férfi és nő egyesülését. Ez transzcendens is, hiszen a lélek újjászületését, a
végtelen megújulást is jelzi.
A gurdzsárok szimbólumai között falusi templomaikban a következő szimbólumokat
láthatjuk: kígyók – a férfierő –, kígyótestű istenek, bika, elefánt, tigris, az elefántfejű isten:
Ganésa – ezek mind Síva jelképei, de látható a Napisten, a három szent ember, azaz risi,
akik Visnu küldöttei, s egyéb a falusi életből vett köznapi jelenetek.
A gurdzsárok azonban, elsősorban a falvakban, régi sámánhitüket gyakorolják. Az ősök
szelleme és a tiszteletükre emelt házioltár minden gurdzsár házban megtalálható.
Azonkívül a földet megszemélyesítő Bhúmiák, ezek szobrait a falvak elején vagy végén és
a szántóföldeken helyezik el. Ábrázolásuk falvanként más és más, szinte minden
településnek van saját Bhúmiája.
Papjaik a mi valamikori táltosainkra emlékeztető csélák. Ezek nemcsak a szertartásokat
végzik, hanem gyógyító emberek is. Legtöbbször az indiai vadkender szárított leveléből
főzött enyhe kábítószert, szanszkrit nyelven bhángot isznak, ettől révületbe esnek, s az
ekkor mormolt varázsigékkel varázsolják a kezükben korsóban tartott vizet, ami azután
gyógyító hatású lesz, hitük szerint. Shashi látott ilyen varázslást, s állítja, hogy a
felfordított korsóból ez a víz nem folyt ki.150 Ilyen révült állapotban kapcsolatot
teremtenek a tehetségesebb csélák az ősök szellemével, akiktől tanácsot, üzenetet kapnak.
Ma már csak a falvakban találhatók ezek a táltosokhoz hasonlítható csélák, s kevés az
utánpótlás.
Folyókat szintén tisztelnek, a gurdzsárok elsősorban a Jamunát, de a radzsasztániak és
gudzserátiak a közelükben lévő Narmadát (Narbudát). A planétákat úgyszintén tisztelik ők
is, mint a hinduk; a napokat is az égitestekről nevezték el: Szomvár (Hold napja) = hétfő,
Mangalvár (Mars) = kedd, Budhvár (Merkur) = szerda, Guruvár (Jupiter) = csütörtök,
Sukravár (Vénusz) = péntek, Sanivár (Szaturnusz) = szombat, Ravivár (Nap) = vasárnap.

Szokások, öltözet, lakás

A korai heftaliták és a hadsereg katonái Toramána és Mihirakula idejében nemezsátrakban
éltek. A katonák egyszerűbb sátrakban, de a teginé természetesen díszes, dóm tetejű jurta
volt. Baktriában, Gandhárában és Indiában a népesség már kőházakban élt.
Kínai beszámolók említik a korai hunok ruházatát is: bőr nadrágot hordtak, melyet
bokában szűkre kötöttek, bőr csizmát és mellényt, s azon – nyilván még északon a hideg
ellen – nemezből készült általvetőt, fejükön ekkor még szőrme süveget viseltek, ékszerük
díszes, fából készült fülbevaló volt. S ők terjesztették el először mind északon, mind
Indiában a férfi alsónemű viseletet. Addig Indiában csak a lenge gyolcsból készült, s ma is
hordott dhótit viselték a férfiak. Ma már természetesen Indiában is hordanak alsóneműt.
Indiában a hunoknál, az éghajlat miatt, a szőrme süveget felváltotta a fehér vagy színes
turbán, utódaik is ezt viselik, két méter hosszú gyapot anyagból, megkötése nagy
ügyességet kíván. Mikor Indiába érkeztek, források szerint a férfiak hajukat kopaszra
nyírták, csak tarkójukon hagytak meg egy rendszerint befont hajtincset.
Elsősorban húst és tejtermékeket ettek, az általuk tenyésztett állatokból, de vadásztak is.
Erjesztett lótejet, a kumiszt itták.
Mikor Indiába érkeztek, az állattenyésztésen és pásztorkodáson kívül már ismerték a
földművelést. Thakur szerint azonban fő foglalkozásuk a háború volt. A fiúgyereket 4–5
éves kortól harcra, lovaglásra, íjfeszítésre tanították. Fegyvereik a nyílon és íjon kívül a
kard és a dárda volt. Néhány évtizede ezek maradványait a Kauásambí-i ásatásoknál
megtalálták.152 Ez Mihirakula uralkodásának idejére datálható, ekkor mind Pataliputrát,
mind Taxilát és Kausámbít megtámadták, utóbbi várost fölgyújtották és a nyílhegyek nagy
számából ítélve, a védőket megsemmisítették, de nyilván sok hun harcos is elesett. Ez a
csata dokumentálható a taxilai múzeumban (Pakisztán), s az is, hogy a nyílvesszők hun
vaskohókban készültek, tehát nem igaz, hogy a hunoknak nem volt saját fémkohászata.
A korai hunoknál a poligámia, míg az indiai heftalitáknál már a poliandria (többférjűség)
is szokásban volt. A többi szkíta nemzet ezt nem ismerte, egyedül Tibetben volt még
elterjedt, sőt néhány helyen még ma is az. Ez a szokás a későbbi gurdzsár gotráknál is
elterjedt, elsősorban akkor, ha a férj meghalt, a még nem házas öccse vette el az özvegyet.
Ma már nincs meg a szokás. Vezetéknevet nem használtak, de családfájuk létezett, sőt
nagyon büszkék voltak harcos őseikre. Akkor is, ma is fiúági öröklés a szokásos.
Írásuk a Kr. u. 4. századra alakult ki, ez fonetikus írás, valószínűleg a Közel-Keletről
származik, mely perzsa-pártus közvetítéssel került hozzájuk. Indiai források azt állítják,
hogy mindössze 25 betűből állt, ez vehető ki az uruzgáni érmekből és feliratból (melyek a
berlini múzeumban találhatók), s a rovásírásra hasonlítanak. Kétlem, hogy csak ennyi
betűjük volt, hiszen nem biztos, hogy az egész ábécé előfordult a kisszámú leleteken.
Ugyanis a székely rovásírás is jóval gazdagabb, mint a meglehetősen szegény latin ábécé,
melyben sem az ékezetes magánhangzókat, sem a kettős mássalhangzókat nem lehet leírni,
míg a rovásírás ezt kitűnően visszaadja. S mivel a hunok is ékezetes magánhangzójú
nyelvet beszélhettek – hiszen türk nyelv lehetett –, 25 írásjellel bizonyára nem fejezhették
ki szavaikat.
Törvényeik igen szigorúak voltak, egyszerű lopásért is halál járt, méghozzá elég kegyetlen
módon: a bűnöst kettévágták.
Még háború idején is szerettek mulatni: táncolni, zenélni, énekelni. A vezéri sátorban
minden este volt tánc és zene, valamint sokszor költői verseny. Ezt kései utódaik, a
radzsasztániak is átvették. Ezt mutatja a késő középkorban a rádzsput udvaroknál kialakult
híres bárd-költészet, amikor a bárdok dicsőítették a maharádzsákat. És ekkor alakult ki a
Krisnát dicsőítő bhakti-költészet, melynek legtehetségesebb képviselője egy szép rádzsput
hercegnő, Mirabhái volt. Nagy Krisna rajongónak számított, verseihez zenét is szerzett;
ezek a dalok máig népszerűek Indiában. Festészetük pedig a rádzsput királyságok idejére
kialakult miniatúrafestészet lett, ez a mai napig népszerű; ennek egyik központja éppen
Udaipur.
A FEHÉR HUNOK ÉS AVAROK
Utolsó fejezetként vizsgáljuk meg, mi történt a heftaliták azon csoportjával, akikről már az
ötödik fejezetben írtam, mint a heftaliták egyik jelentős ágáról. Azt közöltem, hogy a
hadsereg nagyobb része, az indiai vereség után északra menekült – mikor ottani
meghatározó szerepük megszűnt –, majd szanszkrit források szerint is a törököktől
északon, a szászanidáktól pedig nyugaton 556-ban vereséget szenvedtek. Ők sem
Baktriában a jüecsik hűbéreseként nem akartak maradni, sem a zord Vakhant nem
választották, tehát valamikori birodalmukba, Turkesztánba vonultak vissza. Azonban a
hunoknál nem kevésbé harcias türkök elfoglalták ezt a területet, s most ők akarták
vazallusaikká tenni a heftalitákat, visszaadva azt, hogy előzőleg ők voltak a fehér hunok
alattvalói. Ettől az időtől az indiai források már nem sokat szólnak róluk, hiszen
menekülésük a szomszédos Gandhárából és Baktriából azt jelentette, hogy nem
veszélyeztették többé Indiát. Ők a továbbra is utóvédharcot folytató, és mint láthattuk, elég
sokáig fennmaradt Huna Mandalákkal háborúztak.
Thakur mindössze annyit jegyez meg a heftaliták Tokharisztánba került ágáról, hogy a
bizánci Theofilaktosz Szimokattész szerint ezek a fehér hunok voltak az uar-hunok, azaz
var-hunok, s ez az avarok korai neve. Szimokattész szerint az avarok őseinek, a
heftalitáknak Perzsiában szervezett államuk volt.
Indiai forrásokra is hivatkozik, hogy ezek voltak a var-huniták vagy más néven var-
hioniták vagy kidariták; ezek a nevek a Kabul környéki ásatásoknál előkerült érméken
fordultak elő.
Ennek a könyvnek nem célja az avarok történetével részletesen foglalkozni, mint ahogy a
hunok belső-mongóliai származását és a Tokharisztánban való megjelenésük előtti
történetüket is csak vázlatosan érintettem, mivel mindkét témát sok kiváló tudós, mind
magyar, mind külföldi, feldolgozta. Mindössze azt szeretném bemutatni, hogy a menekülő
fehér hunok egy részéből és a hozzájuk csatlakozott, régebben Turkesztánban élt avar
törzsekből jött létre az a népesség, amelyik a Kárpát-medencét mintegy 300 évig uralta.
Miután a könyvnek az indiai fehér hunok és ottani leszármazottaik története a tárgya, az
avarokat csak röviden érintem.
Valószínű, hogy Kagán városa is türk kézre került, és a fejedelem, családja, valamint a
hadvezetés, de a harcosok sem nyugodhattak bele abba a megalázó helyzetbe, hogy a
türkök alattvalói legyenek. Ezért nyugat felé menekültek, de a türkök nem törődtek bele
abba, hogy elveszítik “szolgáikat”. Bizánci források megerősítik, hogy 557-ben már a
Kaukázusban vannak. A Kaukázus a türk-mongol népeknek – úgy tűnik – gyűjtőhelye
volt; bizonyára a keletet nyugattal összekötő út egyik fontos állomása.
Származásukat és történetüket a hivatalos magyar történetírás is a forrásoknak
megfelelően dolgozta föl, így például a kiváló Bóna István régész is.
Ezért az ő tanulmányát vettem alapul, amikor röviden vázolom a var-hunok, azaz avarok
nyugatra menekülő seregének történetét.
Az avarok a Kaukázusból 557-ben követeket küldtek Konstantinápolyba Jusztiniánusz
bizánci császárhoz, menedéket és szövetséget kérve. Ez a császárnak kapóra jött, mivel az
al-dunai területet dél-oroszországi rabló törzsek pusztították, s az avarokkal akarta
legyőzetni őket. Ez meg is történt, majd 562-ben Baján kagán vezetésével letelepedtek az
Al-Dunánál. Ekkor említik a bizánci források először a híres kagánt név szerint. Baján
szanszkrit nyelven azt jelenti: Isten által kinyilatkoztatott, felkent. Nem tudhatjuk, vajon
Turkesztánban is ő volt már a fejedelem, de mivel 556-os döntő vereségük óta nem telt el
hosszú idő, ez elképzelhető.
Az Al-Duna nem lett végleges helyük, a kagán a bizánciaktól állandó területet kért. A
türkök Bizánc területére nem törtek be, így egyelőre békén hagyták az avarokat. A császár
a gepidák által elfoglalt Pannónia Szekundát és a Kárpátok mögötti síkságot ajánlotta az
avaroknak. Baján bizonytalankodott, mert a Kárpátok sűrű, áthatolhatatlan erdein, a jól
védett hágókon nem tudott volna lovas-pásztor népével átkelni. Ezért észak felé került,
egészen az Elbáig. 566-ban megverte a frankokat, de közben a türkök – akik nem tudtak
belenyugodni vazallusaik elvesztésébe – átkeltek a Volgán és veszélyeztették az avarok al-
dunai szállását. Ekkor a langobárdok szövetséget ajánlottak Bajánnak, aki megegyezett
velük, kikötvén, hogyha legyőzik a gepidákat, egész Pannónia és a zsákmány fele az
avaroké, másik fele a langobárdoké. Eddigre ugyanis Bizáncra már nem számíthatott,
Jusztiniánusz meghalt, s utóda felmondott minden, az apja által kötött egyezséget.
Baján vezetésével az avarok győztek és 568-ban elfoglalták előbb az Alföldet, majd a
Dunántúlt, s így létrejött a történészek által “avar honfoglalásnak” nevezett esemény.
László Gyulá-nak igaza volt az avar-magyar kontinuitásban, hiszen ez a honfoglalás
nagyon hasonló volt a későbbi magyar honfoglaláshoz. Éppen ezért nem biztos, hogy
elkülöníthető – kulturálisan és etnikailag – a későbbi, úgynevezett “griffes-indás” avar nép
a Baján kagán által 568-ban vezérelt, s a Kárpát-medencét elfoglaló avaroktól. Itt is egy
meghatározó politikai hatalom egyesítette a törzsszövetségben élt különböző
népcsoportokat és tervszerűen elfoglalta a két említett területet, majd Erdélyt, sőt a
mostani Ausztria és Szlovénia egy részét is.
Bóna István így ír erről: “Az avar honfoglalás a magyar honfoglalás és állam előzménye.
[...] Új politikai, gazdasági és közlekedési viszonyokat hozott létre. A magyarság
ugyanazon földrajzi és politikai keretek közé települt le, mint amilyeneket az avar
birodalom kialakított, tehát az avaroktól lerakott alapokat követte.” Majd: “Legalább
annyira belső-ázsiai, mint közép-ázsiai a korai avar lovas temetkezés, a felszerszámozott
paripa eltemetése: a kengyelek, a zablák és lószerszámok. A díszítések: a kilencágú életfa,
a Nap és Hold ábrázolás az edényeken belső-ázsiai eredetre vall.” 157
Baján ravasz, ügyes uralkodó volt. Bizánc felmondta a korábbi szövetséget, így őt sem
kötötte az adott szó. Háborút nyert ellenük, előbb bekerítette Belgrádot hadihajóival, majd
csapatai elárasztották a Balkánt. Ekkor szövetséget kötött a szlávokkal Bizánc ellen. A
császár ugyan győzött, csapatai eljutottak a Tiszáig, de ekkor délen lázadás tört ki, s a
bizánciak kénytelenek voltak meghátrálni. Baján ezt ügyesen kihasználta, nagy hadisarcot
vetett ki Konstantinápolyra, amelyet aranyban kapott. 604-ben halt meg, több, mint 40
éves uralkodás után.
Utódai ismét a szlávokkal szövetségben 617-ben megtámadták Bizáncot, legyőzték
Herakleiosz császárt, aki 200.000 aranytallért fizetett az avaroknak a békéért; ez volt a
legnagyobb összeg, amit történelmük folyamán kikényszerítettek tőlük ellenfeleik. Sajnos
azonban 626-ban vereséget szenvedtek Bizánctól, elvesztették a hadisarcot is. 635-ben a
bolgár törökök Kuvrat kán vezetésével győztek ellenük és az addig szövetséges szlávok is
szakítottak velük, látván gyengeségüket. Így kb. 660-ra kárpát-medencei területükre
húzódtak vissza, s a későbbiekben alig említik őket a források. Érdekes, hogy kb. száz
esztendeig uralkodtak ezen a területen a korai avarok, tehát a heftaliták leszármazottai,
ugyanannyi ideig, mint ahogy előzőleg Indiában és Perzsiában az őseik.
Nemsokára feltűnnek azonban az úgynevezett “griffes-indás” avarok, hogy elfoglalják azt
a helyet, ami megilleti őket, s hogy uralkodjanak őseik földjén, a Kárpát-medencében,
mint ahogy kevéssel utána jött Árpád népe. De ez már egy másik történet.
Mit lehet tudni az avarok társadalmáról? Engem főképpen azok a hasonlóságok érdekeltek,
amelyek megvoltak már a heftalitáknál is. Például a kagán, katun (a kagán fő felesége, ő a
trónörökös anyja) felségnevek, a fő tisztségviselők, a tarkanok, ezt a nevet a heftalitáknál
is említette a Rádzsatarangíni. A források a következő neveket említik: Kandik, Targit,
Apszik, Ermik, Solak, nyilván hun-türk nevek. Baján díszes sátráról, majd palotájáról is
szó esik: aranytrónuson ült, kezében aranyjogart tartott, pajzsa, fegyverei drágakövekkel
kirakva, asztalán arany, ezüst edények, kancsók, csészék voltak. Méltóságát az égből
származtatta, akárcsak a gvaliori feliraton Mihirakula.
Hadseregükben egy tümen (tömény) tízezer lovasból állt. A bizánci csaták előtt már
hatvanezer vas- és bőrpáncélos jól felfegyverzett lovasuk volt, szabad harcosok.
Következtetni lehet, hogy ekkor az egész avar népesség meghaladta a kétszázezret, ami
abban a korban nem volt kevés, különösen egy jól szervezett, ütőképes hadsereggel bíró
nemzet esetében.
Befejezésül egy érdekes nyelvészeti összefüggést szeretnék megemlíteni: az avar kagán
székhelyét a források ordunak nevezték, ez valószínűleg a Duna-Tisza közén volt. Ez a szó
több szóbokrával együtt a hunok második őshazáját jelentő Ordos névből származik.
Hadseregüket hordának hívták, s ezt még a baktriai (később már afgán) hadsereg is átvette,
mint saját seregének elnevezését, végül ebből a horda szóból alakult ki az urdu nyelv
megnevezése. Ez a nyelv először a hadsereg nyelve volt a mohamedán hódítóknál, de
később India északi részén a hindivel keveredve létrejött a hindosztáni. Az urdu nyelv
egyébként ma Pakisztán hivatalos nyelve.
Így lehet a nyelvészet segítségével is nyomon követni egy dicső nép hódító útját Belső
Mongóliától a Kárpát medencéig.

UTÓSZÓ
Engedtessék meg, hogy a történelmi adatok és a fehér hunok indiai utódai mai életének,
vallásának, szokásainak ismertetése után a könyv tanulságait levonjam és az Utószó-ban
saját véleményemet és gondolataimat megfogalmazzam. Először az indiai történetírással
kapcsolatos dolgokról, majd az indoszkíták-heftaliták feltételezett és sok tudós által
elfogadott rokonságáról, végül a hazai magyarság-kutatás múltbeli és jelen állapotáról
szeretnék szólni.
Mindenek előtt következzen egy általános megállapítás: mind az indoszkíták, mind a
heftaliták és rokonaik: a hunok tanulmányozása alapján megállapítható, hogy ezek a turáni
népek kezdetben Belső Ázsiában, majd Közép Ázsiában és nyugatabbra: a Kaukázus
előterében, valamint délebbre: Baktriában, Perzsia és India egy részén laza
törzsszövetséget alkottak történelmük kezdete óta, s azután hol az egyik, hol a másik
törzsük került előtérbe, elsősorban valamivel Kr. előtt, majd a Kr. utáni első évezredben.
Ha egyikük vereséget szenvedett és menekülni kényszerült a birtokolt területről,
felbukkant a másik népcsoport, amelyik sokszor magába olvasztotta a menekülőket.
Gyakran egymással is harcoltak a területért, a hegemóniáért, s egymást legyőzve
hűbéreseikké tették az éppen vesztes rokon népet. Néha előfordult, hogy az előző
győztesekből lettek a nemrég vesztesek vazallusai, ahogy ez a türkök és a fehér hunok
esetében történt. Az biztos, hogy ezek a népek a háborút mesterfokon gyakorolták,
nemcsak kényszerűségből, hanem a hadi jártasság, a bátorság és a virtus megmutatásáért.
A harcokban szerzett dicsőség volt éltető elemük; ezt láthatjuk későbbi utódaiknál, a
rádzsputoknál is.
Az indiai történetírás, elsősorban a függetlenség elnyerése óta, egyre elfogultabb az árják
javára. Pedig India déli részét egy merőben más, ősibb és ősi jussuk alapján az egész
szubkontinenst magukénak tekinthető faj, a dravidák utódai lakják. Megalapozott
régészeti, történészi kutatások bizonyítják, hogy ők voltak az ősi, magas szintű indus-
völgyi civilizáció megteremtői és fenntartói. Őket az árják űzték délre, s egy kisebb
részüket, a bráhui nyelvet beszélő népcsoportot a Himalája völgyeibe. Az árják akkor
éppen olyan harcos, fél-nomád nép voltak, mint például később a heftaliták, s akiket oly
nagy gőggel lenéznek, visszamenően is. A megerősödő, elsősorban árja nacionalizmus ma
ott tart, hogy az indus-völgyi civilizációt is kisajátítanák, mondván, ők mindig is azon a
területen éltek, noha az európai tudósok állítják, hogy a valamikori Irán volt az őshazájuk.
Mindamellett a függetlenség elnyerése óta jelentősen növekedtek a régészeti feltárások
mind Pakisztán területén, mind Indiában, hiszen az indus-völgyi civilizáció éppen az akkor
egységes “öt folyó mentén” virágzott. De délebbre, Radzsasztán és Gudzserát tartományok
területén is egyre több, ehhez a civilizációhoz tartozó települést tárnak fel. Kár, hogy még
mindig nem sikerült megfejteni a nagyszámú “pecsételők” írását és nyelvét. Az biztos, s a
szobrok bizonyítják, hogy a civilizáció népének vallására – többek között – egy
úgynevezett proto-Síva kultusz volt jellemző. Az árják ezt átvették és beépítették a később
kialakult hinduizmusba. Sok minden átvettek még a védikus korban más vallásokból is, pl.
a természethez kapcsolódó óiráni isteneket (a szél, a Nap, az eső istenségeit), majd a
szubkontinens több területén meglévő helyi istenségeket is befoglalták saját vallásukba.
El kell ismerni, az árják ügyesek, vallási türelemmel is rendelkező, jól taktikázó nép voltak
történelmük kezdete óta. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy India több, mint
egyharmadát a dravidák utódai alkotják. Az Indiába érkezőknek más faj a dél-indiai mind
külső adottságaiban, mind kultúrájában. Szorgalmas, okos, igyekvő, tiszta, rokonszenves
nép. Igaz, a legtöbb hódító nem, vagy csak részlegesen tudta elfoglalni Dél-Indiát. Talán
ezért van az, hogy a szent nyelvet: a szanszkritot jobban megőrizték délen, mint a nyelvet
létrehozó árják utódai északon. Mivel a hinduizmus liturgikus nyelve a szanszkrit, s mivel
a déliek elsősorban hinduk (kisebb részben keresztények), a vallás megőrizte ezt az ősi
nyelvet. Kerala tartomány népének nyelvében, a malajalamban több a szanszkrit szó, mint
India hivatalos nyelvében, a hindiben. A több, mint háromezer éve történt legyőzetést a
déliek nem feledték, lappangó formában, de előbukkan az északiak iránti ellenszenv. Néha
ez látványos és tragikus formát ölt, mint pl. a volt miniszterelnök, Radzsív Gandhi
megölése.
Az egyes észak-indiai történészek minden alapot nélkülöző, elfogult véleménye szerint az
egykori árják hatottak a sumérokra, a mezopotámiaiakra, a perzsákra, sőt még az
egyiptomiakra is az ókorban. Még véletlenül sem fordítva – szerintük. Ugyanakkor
elismerik, hogy az indus-völgyi civilizáció népe – akik a valóságban nem az árják voltak –
kapcsolatot tartott fenn Mezopotámiával, mivel az ottani ásatásoknál (éppen Irakban) több
indus-völgyi pecsételőt is találtak. A kormeghatározáson kívül indus-völgyi eredetüket
három állatábrázolás is bizonyítja: a rinocérosz, az indiai elefánt és a púpos tehén, ezek
ugyanis kizárólag a szubkontinensen fordulnak elő.
E kis kitérőt azért tettem, mert elképzelhető, hogy az észak-indiai történészek, akik
majdnem mindig bráhminok, s akik még a fejlett dravidáktól is elvitatják múltjukat,
hogyan jellemzik a később be-betörő és bizony vad, hódító népeket, a kulturáltabb
görögök és perzsák mellett a yuechiket (indoszkítákat) és a heftalitákat (és a később három
hullámban érkező, és több száz évig uralkodó mohamedánokat). Közhely, de éppen ezért
igaz, hogy a történelmet mindig a győztesek írják, ezért nehéz kihámozni a forrásokból a
valóságot, s ezért van szükség arra, hogy a kutató a sorok között is tudjon olvasni. Ha a
vesztesek írtak is valamit, pl. kőtáblába vésett szöveget, vagy valamit egy templom
bejárati oszlopára, ezek vagy eltűntek, vagy meglehetősen kis számban kerültek elő. Igaz,
a pénzérmék számosak, s ezekből sok mindent meg lehet tudni. De mégis, mindig arról
olvashatunk különböző indiai “győzedelmi” feliratokon (azt a kevés dicsőítő oszlopot
kivéve, melyek Toramána és Mihirakula uralkodását hirdetik), hogy még Kr. u. 900 körül
is le kellett győzni a különböző Huna Mandalák (Hun Központok) törzseit. Erről szól a
850-ből származó Garuda oszlop, majd az Indor melletti Vaniká faluból származó 955. évi
Gaonri tábla. Hogyan írhatják akkor az ind történészeknek, hogy a 604-ben a Harsa apja és
bátyja általi megsemmisítő vereség után a heftaliták nyomtalanul eltűntek Indiából?
Thakur és a többiek is ellentmondásba kerülnek saját magukkal, mikor néhány fejezettel
később ezeket a fent említett feliratokat idézik.
E feliratokat természetesen mindig a győztes indiai fejedelmek írták, de legyőzni csak
azokat lehet, akik még mindig jelen vannak és politikai, hadi tényezők. Mi sem bizonyítja
jobban meghatározó szerepüket, mint az, hogy a radzsasztáni királyok hun hercegnőket
vettek feleségül, pl. 977-ben az atprui felirat szerint Medapáta fejedelme, Allata elvette
Harijadévit, a Huna Mandala királyának lányát. Szintén írások szólnak arról, hogy a
Csálukija uralkodó, Hemacsandra 1009-ben harcolni kényszerült hercegnő
menyasszonyáért egy hun fejedelemmel, aki a riválisa volt. Akkoriban vitézi tornán,
vetélkedéssel lehetett elnyerni a királylányok, hercegnők kezét. Jóval később, már az első
muzulmán invázió idején, 1072-ben a Khaira táblák tanúsítják, hogy a Kalacsuri klán
királynője egy hun fejedelem lánya. S 1153-ban az adzsmeri (szintén Radzsasztánban,
tehát Malva területén) feliratok arról szólnak, hogy Adzsmerben egy hun királyi család
uralkodik.158 S mindez majdnem hatszáz évvel “végleges” vereségük után!
A második említésre méltó tanulság összefügg azzal a kérdéssel: kikkel álltak
rokonságban és kiknek léptek örökébe a heftaliták Baktriában és Indiában? Mértékadó
tudósok, mint pl. Stein Aurél159 is és az ehhez a kötethez Előszót írt Bárdi László is azt
vallják, hogy a da-yuechi: a nagy yuechi néppel, azaz a nép öt törzsét egyesítő kusán
törzzsel, akiket a görögök “indo-szkíták”-nak neveztek, s az indiai történészek is átvették
ezt a megnevezést. A kusánon kívül a másik négy törzs neve a következő: szakaraul,
paszian, tokhár (ez a türk név változata) és ászio. Az első törzs nevének szanszkritul van
értelme: szaka=szkíta, raul=király (a rao szó változata), tehát “szkíta király” vagy “királyi
szkíták”? Mégsem ez a törzs került ki győztesen, hanem a már említett kusánok. A
yuechik Kína észak-nyugati határvidékéről származtak, majd Kr. e. a 2. században az
Oxuszig vonultak, s elfoglalták a folyótól délre eső területeket, utána az addig görög
fennhatóság alatt álló Baktriát, s a Kabul folyó völgyét. Kb. Kr. e. 25-ben pedig India
északi, észak-nyugati területét. Ettől kezdve jelentős tényezőkké váltak a térségben.
Stein említi, hogy érméik nagy száma és az ábrázolás gazdagsága azt mutatja, hogy a
görögöktől átvették a mintát, de már a saját uralkodóik szerepelnek ezeken. Az érmék
egyik oldalán az uralkodók nevét szanszkrit írással jelölték, míg a hátlapon göröggel, s a
királyoknak is még görög végződésű nevük van, ezeket le kell fejtenünk a feltehetően türk
tőről – így valószínűleg a következő neveket kaphatjuk a korai fejedelmeknél:
Kozolakada, Omokada, valamint Kada. Omokada neve mellett már a büszke “királyok
királya” cím jelenik meg görög nyelven és írással. Ábrázolásuk hasonló, mint a későbbi
heftalita királyoké: subához hasonló kabát, csizma és kucsma, tipikusan közép-ázsiai
öltözék – szokatlan lehetett az indusoknál ez a megjelenés. A fenti három uralkodó
leszármazottai már eredeti – és nem görögös – nevükön említődnek mind az érméken,
mind Kalhána Rádzsataranginíjében, ahol úgy szerepelnek, mint Kásmir régi uralkodói.
Huska (ind források szerint Huviska), Huska (róla más forrás nem szól) és Kaniska, a
legismertebb és a legnagyobb kusán uralkodó. Kalhána szerint mindhárman a turuska,
azaz a türk törzsből valók. Kaniska neve mellett a kötetben a szanszkrit rao nano rao cím
szerepel, ami Stein szerint a perzsa “sahan-sáhi” ind változata, azaz a “királyok királya”.
Rao, Raul, Rádzsa, Rawal, Rávat – mind uralkodót jelentenek és a mai Radzsasztánban is
mindegyik néven találunk kisebb-nagyobb fejedelmeket (természetesen a függetlenség
kivívása óta csak protokolláris szerepük van, de a nép tiszteli őket).
Még a Kaniska érméken is sok a perzsa és görög-római hatás, s az érmék egyik oldalán
görög írással perzsa nyelvű a szöveg, mint később a heftalita Mihirakula pénzeken. A
kőfeliratok azonban már szanszkrit vagy prákrít nyelven íródtak. Huviska, de elsősorban
Kaniska nagy patronálója volt az akkor Indiában legnépszerűbb vallásnak: a
buddhizmusnak. Emellett azonban sok emléket, szobrot állíttatott a hinduizmus Nyugat-
Indiában a mai napig is jelentős irányzatának: a sívaizmusnak.
Kaniska sok buddhista szentélyt, sztupát, kolostort építtetett, s ő tartotta meg Kásmirban a
buddhista egyház harmadik zsinatát, mely végleges formába öntötte a Tripitaka (“Hámas
kosár”) kánonját, azaz a szerzetesi élet szabályait, Buddha beszédeinek gyűjteményét és a
Tan filozófiai tételeit. A feliratok és pénzérmék lelőhelyei azt bizonyítják, hogy a kusán
uralkodók birodalma magába foglalta Baktriát, Gandhárát, India északi és középső részét
Benáreszig és a legendás Malvát. Pontosan ezeket a területeket hódították meg néhány
évszázaddal később a heftaliták.
Huviska Kaniska utóda, valószínűleg fia volt, aki a Kr. u. 2. század elejétől uralkodott.
Stein szerint a sakábd, azaz a “szkíták szerinti” és a Kr. u. 78-tól számított egyik ind
időszámítás nem fedi egészen Kaniska uralkodásának kezdetét, de az indiai történészek
állítják, hogy ekkor kezdődött a kusán király uralkodása Indiában.160 Huviska utódai
fokozatosan északra húzódtak vissza, s a 4. században a Gupta uralkodóktól vereséget
szenvedtek. Visszatértek arra a vidékre, ahol uralkodásuk elkezdődött: Baktriába. Itt
találkoznak nem sokkal később a Stein szerint velük rokon néppel, a heftalitákkal, akiket
“kis yuechik”-nek neveztek a kínai források. Az indiai történészek szerint azonban ez a
tény nem bizonyított.
Kezdetben én sem akartam elhinni ezt a rokonságot. Nem azért, mert a heftaliták az Oxusz
völgyében és Baktriában történt megjelenésük után vereséget mértek az ott megtelepedett
és virágzó kis államokat létrehozó kusánokra és délebbre, Gandhárába űzték a fejedelmet.
Mellesleg, amikor a heftaliták indiai uralma véget ért és egy részük északra menekült,
visszakapták ezt a legyőzetést, bár sokan közülük letelepedtek a Sáhik által uralt
Baktriában és idővel megbékéltek egymással.
Az, hogy ez a türk faj állandóan háborúzott egymással, nem volt meglepő, hiszen már az
északi és déli hunok sem fértek össze, de minket is többször a “rokonaink” kergettek vagy
dúltak, arról nem is szólva, hogy az Árpád-ház története is tele van ádáz testvérharccal.
Ami miatt sokáig nem hittem, hogy a heftaliták a kusánok utódai – bár ezt ők maguk
hangsúlyozták még az érméiken is, és a kusánok jogos utódainak tekintették magukat –,
tehát ez a kétség azért merült fel bennem, mert a vallás abban az időben különösen fontos
volt az ázsiai népeknél. S ha egy nép annyira támogatja a buddhizmust, ahogy azt az
indoszkíták tették, nehéz elképzelni, hogy utódnépük egyik királya: Mihirakula tűzzel-
vassal írtja ugyanazt a vallást. Lehet, hogy zsarnoki természete nem viselte el a sértést –
amit a buddhista főpap követett el –, hogy a Tan megismertetését egy szolgájára bízta,
lehet, hogy a Gandhárából magával hozott bráhminok adtak neki a buddhizmust érintő
rossz tanácsokat, de mindenesetre ellentmondást láttam a yuechi-heftalita rokonságban. De
amikor megismertem apjának, Toramánának és utódainak buddhizmus iránti türelmét,
rájöttem, hogy egy vad, véreskezű uralkodó cselekedeteiből nem lehet messzemenő
következtetéseket levonni.
Tehát igaz: a heftaliták a yuechik utódai. Ugyanazokat a területeket foglalták el, mint
elődeik, ugyanúgy sivaiták lettek, mint – részben – a kusánok, pénzérméiken a “görög írás
– perzsa nyelv” használata hasonló, ábráik úgyszintén. Tudatosan – és nyílegyenesen –
foglalták el azt a földet, amit elődeik. Az más kérdés, hogy akárcsak a kusánok, a
heftaliták sem tudták megtartani Indiát.
Ugyanakkor az indiai források, kezdve az Agni puránától, a Raghuvámsán át, a korabeli
dzsaina irodalmi művekig mindenhol “hunák”-nak, vagy “svéta hunák”-nak (fehér
hunoknak) említik őket, tehát mégiscsak közük volt a hunokhoz. A yuechiket soha nem
emlegették hunáknak Indiában. Valószínű, de természetesen erre nincsenek megbízható
források, hogy az Oxusz völgyébe visszavonuló yuechik ott keveredtek a régebbi időkben
keletről oda érkező, de nyugatabbra nem vándorló hunokkal. Hiszen még ma is úgy
emlegetik az indiaiak a Tibetben élő, s néhány évtizeddel ezelőtt velük cserekereskedelmet
folytatott határmenti törzset, hogy “hunák”, vagy “huniják”. S azt el kell ismerni, hogy a
heftaliták vadabb, harciasabb, kevésbé kulturált nép voltak, mint a yuechik. Hogy rokon
nép volt, az bizonyos, de pontos kutatásokat ez irányban még végezni kell, ez egy nyitott
kérdés.
Végül, de nem utolsó sorban néhány megjegyzést tennék a magyarság-kutatás múltbeli és
jelen viszonyairól. Az indiai források tanulmányozása alapján megállapítható, hogy van
finnugor-magyar nyelvrokonság, de ez a magyarság etnikai, kulturális, sőt nyelvi
kutatásának is egy kis szelete. A feltárandó anyag még óriási és összetett feladat. Azt,
hogy a finnek is rokonaink, éppen az Agni purána állítja: “a dzsíták (Hérodotosznál: géták)
a szkíták legkorábban levált törzse volt, akik észak felé vándoroltak, s belőlük lettek az
ősfinnek”. Tehát van rokonság, de annyira régen elszakadtak a többi turáni néptől, hogy
mind kulturálisan, mind genetikailag ez a kapcsolat igen távoli. Hiszen míg ők és a többi
kisebb ugor nép északi, erdei, addig a hunok, yuechik, türkök, avarok és magyarok
kifejezetten sztyeppei nép maradt. A finnek szép eposza, a Kalevala semmi rokonságot
nem mutat a mi mítoszainkkal, regéinkkel, mondáinkkal.
És a genetika! A 2004. júniusában, a Magyarok Világszövetsége által megrendezett
Őstörténeti Konferencia genetikai szekciójában tehetséges, fiatal genetikusok – Béres Judit
vezetésével – kiváló előadásokat tartottak, s a fő genetikai “markerek”, pl. az Y-
kromoszóma alapján bizonyították, hogy míg a finnekkel 0,2 százalék a hasonlóság, az
ázsiai népekkel (türk, turanid, kaukázusi) helyenként 30 százalék körüli (az Y-
kromoszóma a férfiakban található, s meghatározó az átörökítésben). Igaz, hogy ma már
sok a szláv gén is a magyarban, de ezt nyilván a török hódoltság után kiüresedett országba
történt betelepítések okozták. Tehát amikor nemrég megrendezték a Finnugor Népek
Kongresszusát, helyesebb lett volna Finnugor-nyelvű Népek Kongresszusáról beszélni,
mert valóban csak nyelvrokonságról beszélhetünk, arról sem kizárólagosan. A hanglejtés,
a hangtan, intonáció, a nyelvtani szerkezet és a nyelv logikája hasonló a két nyelvben
(vagy a többi kis nyelvben), de a szókincs összevetésével már gond van. Kevés –
természetesen levezethető – rokon szó van, ennyit bármely más nyelvvel össze lehetne
hasonlítani. Ráadásul az a bizonyos “finnugor ősnyelv”, amelyet a Hunfalvy (Hunsdorfer)
– Budenz páros a 19. században, szinte laboratóriumi módon kidolgozott, merő hipotézis.
Hiszen a finnugor nyelveknek nincs írásos emléke, a legrégibb nyelvemlék a magyar
Halotti Beszéd a 13. századból.161
Meglepő, hogy ez a nyolcszáz éves nyelvemlék meglehetősen jól érthető ma is. Néhány
szó mára kiveszett (pl. “isa” = bizony), vagy a magyar hangtani szabályoknak megfelelően
a magánhangzók nyíltabbá váltak (“pur” = por), de egészében érthető a szöveg.
Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy feltehetően szláv származású pap írta egy kódex
szélére. S még azt is hozzátéve, hogy a magyar hangok jelölése a latin ábécével akkoriban
elég következetlen volt, különösen a korai írásoknál. A latin ábécé szegényebb, mint a
magyar, a mi hangrendszerünket a székely rovásírás fedi le valóságosan: az összetett
mássalhangzók és az ékezetes magánhangzók tekintetében is.
Azzal együtt, ha összehasonlítjuk pl. a Shakespeare korabeli és a mai angol nyelv közötti
különbséget, az jóval nagyobb, mint nyolcszáz éves szövegünk és a mai magyar nyelv
közötti. És a Halotti Beszéd mennyivel régebbi, mint Shakespeare művei. Tehát, ha
nyolcszáz év alatt alig változott a magyar nyelv, feltételezhető, hogy Árpád korában is
hasonló lehetett. Régi eredetéhez képest azonban szókincsében bizonyára változott, mert
azt el kell ismerni, hogy sok ótörök szót vettünk át együttélésünk, vándorlásunk során.
Sára Péter turkológus szerint több, mint 800 szót.162 S ezeket ma már a magyar nyelv
szerves részének, az alapszókincshez tartozónak kell felfognunk, és kutatásuktól,
összehasonlításuktól nem lehet elzárkóznunk. Az biztos, hogy a finn szókincs is sokat
változhatott az eltelt évezredek alatt. Az is valószínű, hogy a magyar nyelv nagyon régi,
hiszen például nincsenek benne nemek. Ez a tény pedig egy ősi társadalmat feltételez,
jóval a patriarchátus előttit. És csodálatosan felépített a logikája mind hangtani, mind
alaktani szempontból. Az ember csodálkozik, hogy ilyen, szinte matematikai pontossággal
létrehozott nyelvet egy “nomád” (“fél-nomád”) pusztai nép hogyan hozhatott létre? A
szent nyelv: a szanszkrit csak a mintegy 2300 évvel ezelőtt élt tudós bráhmin, Pánini
munkássága nyomán lett áttekinthető, logikus és megújított.
Visszatérek a magyarság-kutatásra, különösképpen az elmúlt 150 évre. A hivatalos
tudományosság azzal vádolja a “másképp gondolkodókat”, hogy agresszívek. Lehet, hogy
van ilyen is. Azonban, ha végig gondolom, mit művelt a 19. században Hunfalvy
ellenfeleivel, bizony az “agresszív” jelző elsősorban neki és társainak járna! Negyven évig
uralkodott az Akadémia nyelvészeti osztályán és a német iskola által addigra kidolgozott
elméletet – erős Habsburg nyomásra és segédlettel – továbbfejleszttette a magyarul nem is
tudó Budenzzel és ráerőltette a nemzetre. S hiába voltak olyan kiváló tudósaink, mint
Vámbéry Ármin turkológus, vagy Szentkatolnai Bálint Gábor, nem illettek bele ezek az
emberek az ő elméletébe, és kíméletlenül lesöpörte, egzisztenciálisan megzsarolta,
megtörte őket.
Idézem az Akadémiai Értesítő 1925. évfolyam 254. oldalán lévő szöveget, mely
visszatekint a 19. századvégi “török-ugor” háború történetére: “A török-magyar
nyelvrokonság kérdése még egyszer napirendre került az Akadémián. 1882-ben megjelent
Vámbéry Árminnak A magyarok eredete című terjedelmes munkája, amelyben a szerző a
magyar nyelv- és fajrokonság bizonyítását kísérelte meg. A munka nagy feltűnést keltett
nemcsak tudós körökben, hanem a nagyközönség körében is. Több évig tartó éles hangú
vitatkozást vont maga után, amelyben Hunfalvy, Budenz, Vámbéry, Barna Ferdinánd és az
Akadémián kívül az ifjabb nyelvésznemzedék néhány tagja vett részt. A vitatkozásból a
finnugor nyelvrokonság elmélete diadalmasan került ki. 1895-ben Vámbéry is elismerte
legyőzött voltát, azt írván: »a balítéletektől ment kutatónak ma már nem lehet kétsége,
hogy a magyar nyelv alapépülete ugor« (értsd: finnugor) [ezt már Hunfalvy tette hozzá –
A. É.] Ezzel a török-magyar nyelvrokonság mindenkorra el volt feledve.” 163
Vámbérynak teljesen igaza volt, mikor annyit ismert el, hogy a “magyar nyelv alapépülete
az ugor”, de ez azt is jelenti, hogy az alapra ráépülő és szervesen már hozzátartozó török
eredetű szavak együtt alkotják a magyar nyelvet. Ezért nem lehet a magyarság sem etnikai,
sem nyelvi rokonságának kérdését lezárni, s azt mondani, hogy már “minden ismert, nincs
mit kutatni”. Egy tudományág sem lehet befejezett, mindig születnek új felismerések, ezek
viszik előre a világot. Még olyan egzakt tudományokban is, mint a fizika, mennyi változás
van. Hát még a nyelvészetben és a történelemben! Újabb és újabb források, régészeti
leletek, levéltári anyagok bukkannak fel. És olyan kutatók is megjelennek, akik jobban
ismerik Ázsiát – ahonnan jöttünk –, s egyes ázsiai nyelveket, melyek fontosak a múlt
feltárásához. Ázsia kutatása nélkül nem lehet valóságos magyarság-kutatás.
A múltban is volt sok olyan tudósunk, akik hasonlóképpen gondolkoztak. Hiszen Kőrösi
Csoma Sándor még véletlenül se a Lappföldön kereste rokonainkat, hanem az ujgurokhoz
igyekezett Tibeten át, mikor Dárdzsilingben érte a hirtelen halál. S még Indiába
érkezésekor, az Első szabathui levél-ben a következőket írta az angol hatóságoknak
küldött életrajzában:
“Én a székely nemzetség szülöttje vagyok. Ez a magyar nemzetnek azon részéhez tartozik,
mely a kereszténység negyedik századában a régi Dácziában telepedett le s jelenleg Erdély
nagyfejedelemségét lakja” 164 Ebből az idézetből is világosan látszik, hogyan vélekedett a
székelység, a magyarság és a negyedik században letelepedett hunok kapcsolatáról. És
igaza volt. Tisztelettel és szeretettel hajtom meg a fejem a székelyek előtt. Ők a szkíta
népek egyik legrégebben Európába jött ága, akik a történelem annyi vihara és üldözése
után is kitartanak ősi földjükön, egyenes derékkal és megtöretlenül.
Kőrösi Csoma Sándoron és Vámbéry Árminon kívül még egy nagy tudósunk véleményét
szeretném idézni: Stein Aurélét, akinek tanulmányára sokszor hivatkoztam ebben a
könyvben. Ő is meg volt győződve népünk igazi rokonságáról, amit bizonyítanak a
következő idézetek:
“Az ujgurok törzse, ez az életrevaló török néptörzs letelepedett a keleti Tien-san mentén.
Ez volt az első a nagy török faj népességei közül, amelyben megvolt a képesség a nyugati
művelődés fölszívására, akár keresztény, akár mohamedán véren szivárgott is az be
hozzájuk. Más török fajú törzsek is, amelyeket vállalkozó szellemük és bátorságuk Európa
felé vezéreltek, tanúságot tettek ugyanerről a képességről, meg arról a készségről, hogy a
nyugati civilizációt asszimilálják és a maguk nemzeti egységébe befogadják a meghódolt
nagyobb műveltségű népek idegen fajú elemeit. Így történhetett ez a honfoglaló
magyarokkal.” 165
Majd tíz évvel később így nyilatkozott:
“Befejezésül fűzzük hozzá, hogy ilyesféle (asszimilálódási) képességről – bár
jelentékenyen módosított értelemben – ismét és ismét tanúságot tettek Ázsia és Európa
történetében a török faj kicsiny, de szívós erejű néptörzsei. Hiszem, hogy ezek közé
sorolhatjuk törzsökös részét azoknak is, akik Árpáddal együtt jöttek be ide magyar földre.
Ahol csak fejlettebb műveltséggel érintkezésbe jutottak a meghódított tájakon, azt
készséggel átvették. De azért értettek ahhoz is, hogy magukba olvasszák a föld korábbi
lakóit és beléjük csepegtetvén öröklött politikai szervező érzéküket, új nemzeti egységet
tudtak teremteni, s megőrizni immár egy évezreden át.” 166
Azt elismerhetjük, hogy mindhárom tudósunk jelentősebb volt, mint Hunfalvy és Budenz.
S egyikük sem a kis finnugor népek között kereste rokonainkat, hanem Ázsiában, a turáni
faj nemzeteinél. Zajti Ferenc szerint a “szkíta-türk-turáni” megnevezés analóg; a turk
(türk) megnevezést elsősorban a bizánciak használták, pl. “a magyarok turk fajú nép” vagy
“a turkok ungároknak is hívatnak”.167
Az a magyar kultúrpolitika szégyene, hogy amíg Hunfalvyról, Budenzről és az ázsiai
kutatásokat tiltó Trefort Ágostonról utcákat és híres gimnáziumokat neveztek el, addig
sem Stein Aurélnek, sem Vámbéry Árminnak még egy apró utcácska, s egy a Tükör utcai
szülőházon (Stein esetében) elhelyezett emléktábla se jutott. Stein Aurélt, aki annyi
elismerést szerzett a magyaroknak, s aki bár angol állampolgár lett, de haláláig magyarnak
vallotta magát, nemcsak Angliában, de Indiában is sokkal jobban megbecsülik. Mikor
legutóbb, 2003-ban a delhii Nemzeti Múzeumban jártam, s ott egy félemeletet kitevő Stein
Aurél állandó kiállítást szemléltem, olvashattam életrajzát, melyben megemlítik, hogy
magyar származású és Budapesten született. Kásmiri és közép-ázsiai ásatásainak több száz
lelete található a három nagy teremben, tevékenységének ismertetésével és a híres
Szerindia angol nyelvű köteteivel, valamint az általa angolra lefordított szanszkrit
Rádzsataranginí példányával. A múzeum igazgatója boldogan vezetett körbe, mikor
megtudta, hogy magyar vagyok. Sajnálkozva mondta, bizonyára Magyarországon, Stein
szülőhazájában ennél nagyobb kiállítás jutott a világhírű tudósnak. Nem mondtam neki
semmit, csak szégyenkezve lehajtottam a fejem, hiszen a Ráth György Kelet-Ázsiai
Múzeumban egy apró vitrinben néhány nyomtatvány és 3-4 régészeti lelet “emlékezik
meg” hazánk nagy fiáról. Az előbb említett Trefortnak viszont központi utca és iskola
jutott hálából a következő idézetért, melyet 1877-ben, mint kultuszminiszter mondott:
“A külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom
el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a
jövőben csakis azokat a tudósokat fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek
lándzsát.” S még a múlt század húszas éveiben is folyt a finnugristák részéről a támadás.
Egy Moór Elemér nevű tudós cikkében felháborodva írja: “Már megint jönnek a Neo-
Vámbérysták!” Bizony jöttek, az akkor fiatal tudósok, mint pl. Németh Gyula, László
Gyula. És jönnek ma is, sőt a jövőben is várhatók. Mindaddig, míg a hivatalos
tudományosság nem ismeri fel, hogy összefogva, együtt kell kutatnunk a magyarság
múltjának fehér foltjait, s azokat az ázsiai, sokszor nagy lélekszámú népeket, melyek ősei
a mi őseink etnikai, kulturális rokonai voltak. A tudomány fejlődik és több mint százéves
elméletek nem maradhatnak fenn változatlanul. Ez az elzárkózás és a más nézetek
elutasítása oda vezet, hogy óhatatlanul akadnak légvárakra és bizonytalan elméletekre
építő kutatók. De egy elmélettől sem szabad elzárkózni, hanem vitatkozva, de nem
gáncsoskodva, az addig nem vizsgált forrásokra támaszkodva tovább kellene lépni és
kutatni. A fiatalság érdeklődése biztató, talán a jövő generáció mentes lesz a bénító
egyoldalú szemlélettől és elfogultságtól. És valóra válhat végre egy összetett magyarság-
kutatás, melyben a fő hangsúly Ázsián lesz. Hiszen: “Ex oriente lux”, azaz “A fény
keletről jön”. És ezt egy keletről jött, de nyugaton állandó hazára lelt népnek: a magyarnak
soha sem szabad elfelejteni!