1.

Miskolc és környéke ipari örökségének jellege, állapota

Ipari örökségről beszélve célszerűnek tűnik az ipar fogalmát kissé

átértelmezve, kibővítve meghatározni. Iparnak nevezhetünk minden olyan
emberi tevékenységet, mely nem az életfunkciók fenntartását szolgálja (pl.
halászat, vadászat, gyűjtögetés, földművelés, kereskedelem, egészségügy), nem
az ember szellemi igényeinek kielégítésére irányul (szellemi kultúra: zene,
művészet, vallás, közművelődés) és nem tartozik az emberi társadalmakat
formáló tevékenységek közé (pl. államigazgatás, politika, hadviselés, oktatás) de
ezekkel az emberi tevékenységekkel szoros kapcsolatban áll, biztosítja a
szükséges eszközöket és eljárásokat, innovációival támogatja azok fenntartását
és fejlesztését. Ennek megfelelően az ember a legelső eszköz használatától
fogva ipari jellegű tevékenységet folytat, formálja környezetét. Ipar nélkül nem
lett volna képes felül kerekedni a természeti környezet akadályain, sem pedig
megalapozni a ma működő társadalmi formákat.
Miskolc és az északkelet-magyarországi régió a Kárpát-medence központi
jellege miatt a paleolitikumtól kezdve napjainkig az európai emberi kultúra
fejlődésének egyik fontos helyszíne volt. A régészeti leletek tanúsága szerint az
őskori ember jól ismerte és kihasználta a hegyvidék és síkvidék találkozásából
fakadó előnyöket, a nyersanyagok és a termékek cseréjének lehetőségét, a
természeti környezet nyújtotta erőforrásokat. Az évezredek során alig változó
közlekedési útvonalaknak köszönhetően kultúrák és innovációk találkozásának
és cseréjének helyszíne volt e táj, bár a békés munkát gyakran megzavarta a
háború zaja. A pusztulások és újrakezdések ellenére az egymást követő kultúrák
ugyanazokra a helyi adottságokra épültek, csak az egyes korokban a hangsúlyok
máshová helyeződtek, az ipari tevékenység azonban mindig fontos szerepet
játszott a térség lakóinak életében.
Időben nagy távolság választja el a kőkori kovakőbányászatot és
eszközkészítést a számítógép vezérelte szerszámgépgyártástól, de a térbeli
távolság alig néhány kilométer. Miskolc és környéke, valamint az északkelet-
magyarországi régió kiváló lehetőséget kínál egy szédítő időutazásra, hiszen a
különböző korok emberi tevékenységének számos emléke megtalálható a
térségben. Az emberősök által lakott és látogatott bükki barlangok, a
közelmúltban felfedezett avasi kovakőbánya, az egyes korok régészeti leletei, a
települések és temetők, a középkori és újkori épületek, az erdei mesterségek
nyomai és napjainkig fennmaradt hagyományai, a kézműves, majd gyáripari
műhelyekből kikerült termékek, hazánk egyetlen fennmaradt nagyolvasztója
Újmassán, a Hámori-tó, a szén-, kő- és ércbányászat, kohászat, gépipar,
papíripar, malomipar, textilipar, üveg-kerámiaipar megmaradt, vagy
dokumentált épületei és berendezései, az építőipar remekei – részben eredeti
helyükön, részben múzeumokban, levéltárakban, magángyűjteményekben – a

1
térség gazdag ipari örökségét alkotják. A csak felsorolásszerűen is impozáns
ipari múltra méltán lehet büszke a ma élő nemzedék, megőrzése és igazi
örökségként való kezelése erkölcsi felelőssége.
Az elmúlt évtizedek gazdasági-társadalmi változásai nem kedveztek az
ipari örökség megőrzésének. Az átalakuló országban a kulturális örökség
gondozása a háttérbe szorult, a gazdasági nehézségek következtében a térségben
számos ipari tevékenység intenzitása csökkent, vagy megszűnt. Miskolc és
térsége ezer szálon kötődött az iparhoz, a helyi társadalom felépítésében
meghatározó szerepet játszottak az ipari dolgozók. A társadalmi változások
veszteseit, a felszámolt gyárak, üzemek munkanélkülivé vált dolgozóit
fájdalmasan érintette egykori munkahelyük eróziója vagy fizikai
megsemmisülése. A depressziós térséggé kikiáltott régióban az ipari múlt
megbecsülésének hiánya emberek ezreit tette gyökértelenné. Az Európai
Unióhoz való csatlakozásunk folyamata során azonban örvendetesen hangsúlyt
kapott a kulturális örökség, ezen belül az ipari örökség megfelelő gondozásának
kialakítása. A műszaki szakmák megbecsülésének növekedésével, az ipari
örökség fenntartására, gondozására és hasznosítására irányuló törekvésekkel
mélyreható társadalmi változások indultak el. Az ipari múltat nem szégyellő,
hanem értékeit felvállaló törekvések hitet és tartást adnak az iparhoz kötődő
embereknek, s bár ennek pozitív hatásai csak hosszabb távon mutatkozhatnak
meg, szükségesek a térség fejlődéséhez.
Az ipari örökség értékeit számba véve markáns különbségeket
állapíthatunk meg a védett, műemlékként kezelt, vagy működő létesítmények és
az egyéb emlékek között. Az ősemberbarlangok régészetileg jórészt feltártak,
tudományos igénnyel feldolgozottak, de hasznosításuk intenzitása alacsony, ki
vannak téve a környezeti és emberi romboló erőknek. Egyes épített és egyéb
tárgyi emlékek állami, önkormányzati kezelésben működnek, védett
műemlékek, vagy műtárgyak, pl. az újmassai nagyolvasztó („őskohó”), Massa
Múzeum, Központi Kohászati Múzeum, Herman Ottó Múzeum, a Miskolci
Egyetem Egyetemtörténeti Gyűjteménye, Ózdi Városi Múzeum, Mezőgazdasági
Gépmúzeum, Érc-és Ásványbányászati Múzeum gyűjteményei. Fenntartásukat
költségvetési források biztosítják, melyek azonban csak az alapvető működési
költségeket fedezik. Megfelelő marketinglehetőségek nélkül az ismertségük,
látogatottságuk, közönségkapcsolati rendszerük eltérő intenzitású. A régi ipari
létesítmények és berendezéseik zömmel rossz állapotban vannak, kevés kivételt
a még prosperáló vállalatok által üzemeltetett gyáregységek jelentenek. Az
egységes megjelenésű, nagy kiterjedésű ipari létesítmények, mint a diósgyőri,
perecesi, ózdi gyárak, bányák és lakótelepek védelme szinte lehetetlen, az
épületek állaga többnyire romlik, a területeket rossz állapotú infrastruktúra és
kusza tulajdonviszonyok jellemzik. Az épületek és berendezések a külső
érdeklődők számára nem elérhetőek, hatósági védelmük nehézkes,
hasznosításuk nem megoldott, így mind a társadalmi támogatottságuk, mind a
hasznosításukra irányuló befektetői érdeklődés alacsony.

2
 Az ipari örökség tudományos feldolgozottsága megfelelő szintűnek
nevezhető. A régészeti leleteket, egyes iparágakat, üzemek történetét illetően
számos publikáció született, hasonlóképpen a műszaki szakképzés története,
egyes műemlékek és a tárgyi-szellemi kultúra bizonyos szegmenseinek
tudományos feldolgozása is megtörtént. Jórészt hiányzik azonban ezek
ismeretterjesztő, szélesebb közönségnek szánt publikálása, valamint csak a
közelmúltban kezdődött meg az ismeretek idegenforgalmi célú felhasználása.
Az ismeretek széles körű terjesztésének hiánya hátráltatja az ipari örökség
megismerését, és nem teszi lehetővé az oktatás és közművelődés eszközeinek
segítségével e javakhoz való hozzájutást.

Az ipari örökség állapotának SWOT-analízise

ERŐSSÉGEK GYENGESÉGEK
– a múlt, a történelem iránti érdeklődés, – kevés pályázati tapasztalat
gyökerek keresése, nosztalgia – pusztuló ipari emlékek
– ipari kultúra hagyományai – kihaló kohász generáció
– szellemi kapacitás, humán erőforrások – társadalmi támogatottság alacsony
– növekvő idegenforgalom – műszaki múzeumok látogatottsága,
– múzeumok állami fenntartása, presztízse alacsony
finanszírozása – anyagi háttér korlátozott
– partnerség erősödése – alacsony szponzori érdeklődés a műszaki
– EU-s támogatások az örökség védelmére emlékek iránt
– vaskohászati kulturális út szerveződése: – átfedő hatáskörök, rivalizálás az állami
Európai Vaskultúra Útja (Europäische szervek, hatóságok között
Eisenstrasse) mozgalom – gyenge reklám, marketing
– közönségkapcsolatok korlátozottak

LEHETŐSÉGEK VESZÉLYEK
– EU-s pályázatok jobb kihasználása – társadalmi támogatottság nem nő
– hazai és nemzetközi partnerség, – múzeumok kommercializálódása
tapasztalatcsere – alacsony tőkevonzóerő miatt nem
– ipari épített örökség védelme és valósulnak meg a fejlesztések
újrahasznosítása tőkebevonással – ipari épített örökség tönkremegy
– szellemi és anyagi kultúra gyűjtése,
megmentése
– alapítvány, kht., baráti kör előnyei
– hálózatszervezés az Európai Vaskultúra
Útjára alapozva
– új típusú múzeumok létrehozása

3
 2. Az ipari örökséggel foglalkozó múzeumok, gyűjtemények
és kapcsolódási lehetőségeik
a Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkhoz

2/1. Herman Ottó Múzeum

A miskolci Herman Ottó Múzeum a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei

Önkormányzat által fenntartott 7 tájmúzeumból, 3 szakgyűjteményből, 3
emlékhelyből és 5 kiállítóhelyből álló megyei múzeumi szervezet központja.
1899-ben alakult meg Borsod-Miskolczi Múzeum néven. 1914-ig az alapító civil
szervezet, a Borsod-Miskolczi Múzeum és Közművelődési Egyesület tartotta
fenn, ezt követően 1949-ig, az államosításig Borsod vármegye és Miskolc
városa finanszírozta tevékenységét. Az intézmény 1953-ban vette fel a sokoldalú
tudós, Herman Ottó nevét, 1963-ban pedig a megalakuló megyei múzeumi
szervezet központja lett Borsod-Abaúj-Zemplén megyére kiterjedő
gyűjtőterülettel.
A Herman Ottó Múzeum raktáraiban közel félmillió, egyedileg
nyilvántartott műtárgy található, melyek közül számos kapcsolható az ipari
kulturális örökséghez. A legnagyobb és az egyik legrégibb gyűjtemény a
régészeti, amely a térség őskőkorának első tárgyi emlékein, szerszámain kívül a
neolitikum bükki és bodrogkeresztúri kultúrájától a középkorig ívelő évezredek
leleteit őrzi. A múzeum ásványtára őrzi a Kárpát-medence legteljesebb hazai
kőzet- és ásványkollekcióját, így a hazánkban fellelhető ércek és ásványi
anyagok kitermelésének és feldolgozásának bemutatásához kiváló lehetőséget
nyújt. A képzőművészeti gyűjtemény – azon túl, hogy a magyar nemzeti
festészet valamennyi kiemelkedő művészétől származó remekeket mutathat fel –
témájának az ipart választó képzőművészeti alkotásokban is gazdag. A történeti
gyűjtemény és hozzá csatlakozó közel félmillió lap terjedelmű adattár a 14.
századtól napjainkig terjedő írásos emlékekkel szintén jelentős ipartörténeti
anyagot tartalmaz. Elsősorban a céhes kézművesipar emlékei alkotják az ipari
kulturális örökséghez sorolható kollekció gerincét, de a kohászat és főként a
bányászat tárgyai és dokumentumai is egyre gyarapodó számban gyűlnek a
raktárak polcain. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat
támogatásával a Herman Ottó Múzeum az elmúlt években különösen hangsúlyt
helyezett a megyében megszűnő mélyművelésű szénbányászat emlékeinek
begyűjtésére, megőrzésére és bemutatására. A gyűjtési kampány eredményeiből
2005. szeptemberében nyitottak időszaki tárlatot, hosszabb távon azonban
tervezik egy önálló bányászattörténeti kiállítóhely kialakítását Miskolc-
Perecesen.
A Herman Ottó Múzeumot 1985-ben nyilvánította tudományos
kutatóhellyé a kulturális kormányzat. A Miskolci Egyetemen 1992-ben indult
bölcsészképzésben több szakalkalmazottja részt vesz, az intézmény pedig teret

4
biztosít az elméleti és gyakorlati oktatásnak. A mintegy 40 tudományos
szakalkalmazott és az intézményhez kötődő kutatók kutatási eredményeinek
közzétételét több rendszeresen megjelenő periodika biztosítja. A Herman Ottó
Múzeum 1999-ben az Év Múzeuma lett Magyarországon, és Miskolc város
önkormányzata Pro Urbe díjjal jutalmazta az intézményben folyó sokoldalú és
magas színvonalú szakmai tevékenységet.
A Herman Ottó Múzeum mind gyűjteményeivel, mind a felhalmozott
szellemi tudással sokat segíthet a tervezetben szereplő Nemzeti
Technikatörténeti Emlékpark létrehozásában, tartalmi elemeinek kidolgozásában
és megvalósításában, így az ipari örökséggel (is) foglalkozó muzeális
intézmények közül a legfontosabb partner a térségben. A múzeum egyik
legégetőbb problémája a helyhiány, ugyanis a többszöri bővítés ellenére az
intézmény raktározási és kiállítási kapacitása nem megfelelő. A partnerség a
Herman Ottó Múzeum szempontjából több, elsősorban helyigényes gyűjtemény
megfelelő elhelyezését, illetve régóta tervezett kiállító tér kialakítását
eredményezheti (pl. itt kaphatna helyet az állandó várostörténeti kiállítás
hiányzó 20. századi része, hiszen a nehézipar Miskolc fejlődésének meghatározó
eleme volt ebben az időszakban).

2/2. Országos Műszaki Múzeum Kohászati Múzeuma (2005-ig Központi

Kohászati Múzeum néven működött)

Önálló kohászati múzeum létrehozásának gondolatát Diósgyőrben

vetették fel először. Az 1950-es évek elején Herczeg Ferenc gyárigazgató
kezdeményezésére kezdődött meg a gyár történetének kutatása, majd az
újmassai kohórom felújítása. A Kiszely Gyula, Soós Imre és Korompai Győző
vezetésével végzett gyűjtőmunka kiterjedt a hazai kohászat történetének
forrásaira is. A gyár vezetése kezdeményezte egy önálló kohászati múzeum
létrehozását, mivel a dokumentumok mellett a gyár történetének számos tárgyi
emlékét is sikerült összegyűjteni. A Kohó- és Gépipari Minisztérium 1956-ban
hozzájárult egy országos gyűjtőkörű múzeum megalapításához, anyagilag is
támogatta megvalósítását. Ugyanebben az évben létrejött a Kohászati Történeti
Bizottság, tagjai külföldi levéltári kutatásokkal, ásatásokkal gyarapították a
múzeum gyűjteményét. Valkó Márton vezérigazgató a gyári vendégházban
biztosított helyet a múzeumnak, az épület adottságainak figyelembevételével
megkezdődött a kiállítás szervezése, az anyag válogatása, diorámák, modellek
készítése. A közreműködők lelkes munkája eredményeként 1960. szeptember
25-én megnyílt a közönség előtt a Központi Kohászati Múzeum kiállítása.
A múzeum elhelyezésére szolgáló helyiségek szűkössége már a kiállítás
szervezésekor lehetetlenné tette a gazdag gyűjtemény teljes körű bemutatását.

5
Több tervváltozat is készült egy új múzeumépület felépítéséhez, a minisztérium
azonban – ígéreteivel ellentétben – nem tudta biztosítani a szükséges anyagi
forrásokat, a gyárnak saját erejéből kellett megoldani a problémát. A
munkásszállónak használt felsőhámori egykori hivatali épület, a „Kancellária”
falai között 1970. július 28-án, a diósgyőri kohászat fennállásának 200.
évfordulóján nyitotta meg kapuit a múzeum. Az 1778-79-ben épült háromszintes
épületben 1871-ig működött a vasgyár igazgatósága. Az egykori vasipar egyik
legjelentősebb emlékeként fennmaradt épület, mely 1985 óta műemléki
védettség alatt áll, egy évszázad elteltével kapott újra méltó funkciót.
Az 1970-80-as években a múzeum dokumentum és műszaki rajz
gyűjteményei a tudományos kutatásoknak köszönhetően jelentősen gyarapodtak,
a tárgyi gyűjtemény a kohászati technológiák változásainak során lecserélt
eszközök révén bővült. A növekvő gyűjtemények egyrészt az újmassai
létesítményekben kaptak helyet, másrészt betöltötték a múzeum központi
épületének meglévő helyiségeit. Az 1980-as évek közepétől a lassan válságba
kerülő diósgyőri kohászati üzem az intézmény gazdájaként egyre kevesebb
forrást tudott a működésre biztosítani. Az 1990-es évek elejére az intézmény
helyzete egyre kilátástalanabbá vált, a szakmai munka feltételeit már nem tudta
a fenntartó biztosítani. A felszámolásra került gyártól 1994-ben az Országos
Műszaki Múzeum vette át a Központi Kohászati Múzeumot, a Massa
Múzeumot, és az 1969-ben Budapesten megnyitott Öntödei Múzeumot. A
múzeum történetének utolsó évtizede elsősorban az értékmentésről szólt: a
felszámolásra és nem egy esetben megsemmisülésre ítélt kohászati
üzemegységekből gépeket, felszereléseket, műszereket, műszaki
dokumentumokat, szakkönyveket sikerült kimenteni. A Kohászati Múzeum
dolgozóinak törekvései ellenére nagyon sok érték ment veszendőbe az elmúlt
években, de a kohászati iparág folyamatos hanyatlásával párhuzamosan
továbbra is a múzeum elsőrendű feladata a még megmenthető ipari emlékek
felmérése és összegyűjtése.
A Kohászati Múzeum országos gyűjtőkörű intézmény, gyűjteményeiben
azonban az egész Kárpát-medence területéről származó tárgyak és
dokumentumok is találhatók. A dokumentumgyűjtemény részben eredeti,
elsősorban a diósgyőri kohászat történetével kapcsolatos iratokat őriz, részben
hazai és külföldi levéltári gyűjtések eredményeit foglalja magába, utóbbiak
számos határainkon belüli és azon kívül eső felvidéki, erdélyi kohászati üzem
működésével kapcsolatos adatokat tartalmaznak. A műszaki rajzok és iratok
gyűjteményében főként a borsodi kohászati üzemek tervrajzai, technológiai
ábrái, műszaki dokumentációi és térképek találhatók. A fotó és fotónegatívtár a
19. század végétől kezdve őriz számos eredeti fotót és fotómásolatot az ország
minden részéből. A könyvtár elsősorban kohászati szakkönyvekből és
szakfolyóiratokból áll, közöttük számos idegen nyelvű művel.
A tárgyi gyűjtemény nagyon heterogén: régészeti ásatások leletei, gépek,
berendezések, műszerek, modellek és makettek, eszközök, öntödék és hámorok

6
termékei, numizmatikai emlékek, kisplasztikák, festmények és más művészeti
alkotások egyaránt megtalálhatók benne. A gazdag kollekció kiemelkedő
darabjai között említhetjük a középkori, „in situ” kiemelt bucakemencéket, az
Al-Duna szabályozásánál használt, Diósgyőrben készült sziklavésőt, valamint a
modelleket és diorámákat.
A Kohászati Múzeum széles körű hazai és nemzetközi kapcsolatrendszert
alakított ki az ipari örökséget gondozó szervezetekkel és intézményekkel. Az
ipari örökség megőrzésének egyik leghatékonyabb módszere az idegenforgalmi
célú hasznosítás. Ezt felismerve a múzeum az elsők között csatlakozott az
„Európai Vaskultúra Útja” kulturális turisztikai útvonal magyarországi
kiépítését célzó civil kezdeményezéshez. Mint az ipari kulturális örökség
szempontjából kiemelt fontosságú, bár a nagyközönség részéről műszaki
múzeumként kevésbé becsült intézmény, az idegenforgalom érdeklődésének
felkeltése révén lehetőséget lát a továbbfejlődésre és tevékenységének
hatékonyabbá tételére. A Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark – mely a
múzeum törekvéseinek irányával egyező célokat fogalmazott meg – számos
ponton kapcsolódhat a Kohászati Múzeum tevékenységéhez, ezekről
részletesebben a múzeum fejlesztési irányaival foglalkozó fejezetben szólunk.

2/3. Országos Műszaki Múzeum Massa Múzeuma

A Bükk-hegység festői völgyeiben megbúvó települések (Alsó- és

Felsőhámor, Ómassa és Újmassa) a 18. század utolsó harmadában megindult
ipartelepítésnek köszönhetik létüket. A würzburgi születésű, 1758-tól Egerben
élő lakatosmester, Fazola Henrik nyersanyag-lelőhelyeket keresve kőszenet,
vasércet és színesérceket talált a Bükk és a Mátra hegyei között, melyekre
bányanyitási engedélyt kapott. A vasgyártmányok iránti kereslet felfutása,
valamint a diósgyőri koronauradalom területén található nyersanyag (vasérc,
faszén) és energia (vízenergia) kihasználása iránti szándék eredményeképp
Fazola uralkodói engedéllyel vasművet építtetett. A nagyolvasztót a Garadna-
patak völgyében, a mai Ómassa területén építették fel, a kovácsoló műhelyek
(hámorok) és a hivatali épület a Szinva-völgybe települtek. Az elsősorban
felvidéki származású munkások számára az üzemek közelében építettek házakat,
iskolákat, templomot, így jöttek létre az említett települések. A hámorok
egyenletes vízellátása érdekében Fazola Henrik fia, Frigyes irányításával 1811-
re felépítették a hámori tógátat, majd hasonló okokból a nagyolvasztót 1813-ban
áthelyezték Újmassára. 1831-32-ben a kohótestet lépcsőzetes formára építették
át és korszerűsítették. Több jobb és rosszabb időszakot átvészelve a kohó és a
hámorok a diósgyőri vasgyár felépítéséig folyamatosan működtek. Az 1870-es
évektől a műhelyeket leszerelték, az épületeket lebontották, átalakították, de a

7
települések nem szűntek meg, lakóik a diósgyőri gyárban, vagy az
erdőgazdaságban, bányákban találtak munkát. A Hámori-tó környékének
szépsége vonzotta a látogatókat, a mellette az 1930-as évek elején épített
lillafüredi Palotaszálló festőivé varázsolta a völgy arculatát. Az ipari
létesítményekből mára csak a tó, az újmassai kohó romja és a felsőhámori
egykori hivatalház maradt meg, mely múzeumával és az itt élők emlékezetével
együtt őrzi az ipari kultúra emlékeit.
Az újmassai nagyolvasztó a diósgyőri nagyolvasztó felépítéséig üzemelt.
1871 után az elhagyott kohó építőanyagának egy részét elhordták a környékbeli
építkezésekhez, a gazdátlan épület leromlott, a környéke is elvadult. 1937-ben
Köves János nyugalmazott erdőfőtanácsos műszaki felmérést készített a kohóról
és környezetéről, költségvetést és javaslatot készített műemléki parkká való
kiépítéséről, kezdeményezése azonban nem valósult meg. Az 1950-es évek
elején Bordás Géza és Korompai Győző kezdeményezésére, a gyár
támogatásával elkezdődött a kohórom feltárása, 1952-re levéltári kutatások
alapján Gerő László irányításával elkészült a rekonstruált nagyolvasztó.
A kohó mellett található az 1963-ban alapított Massa Múzeum, mely a
Kohászati Múzeum kiállítóhelyeként működik, önálló gyűjteménnyel nem
rendelkezik. Állandó kiállítása a Diósgyőr-hámori Vasmű százéves történetének
(1770-1870) főbb mozzanatait, eredeti dokumentumait, valamint az ott használt
és készített korabeli szerszámokat, illetve gyártmányokat mutatja be. Az eredeti
vasgyártelepet és a technológiai berendezéseket működő modell, illetve
makettek segítségével ismerhetik meg a látogatók. A vasverőben (hámor),
melyet 1979-ben XVIII. századi rajzok alapján építettek, egy vízikerékkel
meghajtott farkaskalapács és fújtató, valamint egy izzítókemence idézi fel a
korabeli képlékenyalakítási eljárás helyszínéül szolgáló műhely hangulatát. A
negyedik létesítmény az 1982-ben telepített skanzen, ahol a termelésből kivont
nagyobb méretű vasgyári berendezések, gépek, valamint a 2004-ben végleg
bezárt lyukóbányai bányaüzemben használt gépek tekinthetők meg.
Az 1990-es évek végétől folyamatosan zajlik a múzeum épületeinek és
berendezéseinek modernizálása. 2004-ben felújították a rossz állapotba került
nagyolvasztót és a múzeumépületet, de még sok beruházásra lenne szükség a
látogatóbarát vendégfogadás megvalósításához, amit elsősorban pályázati úton
kívánnak megvalósítani. Mint hazánk elsőként ipari műemlékké nyilvánított,
egyedülálló technikatörténeti értékű épülete, az újmassai nagyolvasztó az
„Európai Vaskultúra Útja” kulturális turisztikai útvonal egyik legjelentősebb
magyarországi állomása. A Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark centrumától
kissé távolabb esik ugyan, viszont a diósgyőri kohászat bölcsőjeként
mindenképpen javasolható, hogy a Centrumpark részének tekintsék, akárcsak a
Kohászati Múzeumot. A vaskohászat történetének Ómassától Újdiósgyőrig
számos emléke megmaradt, illetve szakmai kutatások alapján rekonstruálható,
így tematikájában a Centrumparkhoz kapcsolva külön programcsomag építhető

8
fel a kohászat emlékeinek útjára a Garadna és a Szinva patakok völgyeinek
mentén.
Ennek kialakításában fontos partner lehet a Bükki Nemzeti Park mellett a
Lillafüredi Állami Erdei Vasutak is. A Bükk-hegységben kitermelt faanyag
szállítására keskeny nyomtávú, gőzmozdony vontatású erdei vasutat építettek
Diósgyőr és Garadna között 1919-20-ban. A később több szárnyvonallal és
személyszállítással is kiegészült erdei vasútvonal, megváltozott funkcióval
napjainkban fontos szerepet játszik a térség idegenforgalmában. Több
ipartörténeti szempontból is érdekes létesítménye van, pl. a lillafüredi
állomásépület, az alagutak, az alsó-hámori viadukt, az ívhíd a Hámori-tó mellett.
Garadnai végállomásánál kapott helyet a helyi vasúti szállítás történetét is
bemutató erdészeti kiállítás, megállóhelyeitől elérhető szinte minden
környékbeli nevezetesség.

2/4. Diósgyőri Papírgyár Rt. Papíripari Múzeuma

A magyar papírgyártás emlékeinek megőrzésében fontos szerepet játszik a

Diósgyőri Papírgyár fennállásának 200. évfordulóján, 1982-ben megnyitott
kiállítóhely. A Diósgyőri Papírgyár, mint fenntartó korán felismerte, hogy
egyrészt felelőssége létrehozni és támogatni a szakma történetét dokumentáló,
értékeit megőrző intézményt, másrészt jól felfogott érdeke, hogy a gyűjtemény
komoly szerepet kapjon a gyár arculatának formálásában, termékei
népszerűsítésében. A gyűjtemény életében fontos események történtek 2002-
ben, hiszen ekkor kapott új, látogatóbarát elhelyezést a gyár fogadóépületében,
újrarendezték a kiállítást, valamint berendeztek egy korhű, 18. századi
papírkészítő műhelyt, ahol a látogatók szakmai vezetéssel megismerhetik és
kipróbálhatják a papírmerítést. A szakgyűjtemény tárgyi eszközök,
dokumentumok, makettek segítségével mutatja be a papírgyártás történetét a
kezdetektől a 20. század végéig, valamint a diósgyőri papírgyártás küzdelmes
évszázadait a merített papírtól a biztonsági elemekkel ellátott
bankjegykészítésig.
Időben kissé korlátozott nyitva tartása ellenére Miskolcon és környékén
sokan ismerik és látogatják a múzeumot, mely a Diósgyőrt és a Bükk
nevezetességeit összekötő közlekedési folyosóban található, így könnyen
felfűzhető bármilyen ipartörténeti túraútvonalra. Sajátos szakmai anyagával
gazdagítja a város elsősorban nehézipari jellegű ipari kulturális örökségét. A
papíripar Diósgyőrben egyidős a kohászattal, egyazon kincstári uradalom
kebelén alakultak ki és fejlődtek, bár mindkét iparág megtelepedéséhez szükség
volt magánemberek vállalkozó szellemére. A Diósgyőri Papírgyár és
gyűjteménye a Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkhoz partnerként
kapcsolódva kiegészíthetné annak jórészt nehézipari örökségre épülő

9
tematikáját, elsősorban az interaktív technikatörténeti bemutatót gazdagíthatná
számos, a papírgyárhoz köthető elemmel (pl. a pénz- és egyéb biztonsági
papírok ötletes bemutatása, a vízjelek története, stb., amihez a jelenlegi
kiállítótérben nincs lehetőség).

2/5. Miskolci Egyetem

A borsodi iparvidék központjában 1949-ben létrehozott műszaki egyetem

bányamérnöki és kohómérnöki kara révén több, mint két és fél évszázados
múltra tekinthet vissza. A két kar elődje 1919-ig Selmecbányán, majd 1949-ig
Sopronban működött. Selmecbányán 1735-ben a bécsi udvari kamara azzal a
céllal létesített bányászati-kohászati iskolát, hogy a kincstár – európai
viszonylatban is jelentős szerepet játszó – magyarországi nemesfém- és
réztermelésének föllendítéséhez szakembereket képezzenek ki. A világon
elsőként Selmecbányán indult meg a felsőfokú bányászati-kohászati
szakemberképzés. Az iskola 1762 és 1770 között három tanszék létesítésével
fokozatosan, az egész Habsburg Birodalom számára szakembereket képző
bányászati-kohászati akadémiává fejlődött. Az akadémia működése a XIX.
század első felében tovább bővült. A kincstári bányászat 1808-ban alapított
erdészeti tanintézetét 1846-ban, felsőfokú intézetté szervezve az akadémiához
csatolták.
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel az akadémia magyar állami
intézmény lett, Magyar Kir. Bányászati és Erdészeti Akadémia néven, majd
1904-től Bányászati és Erdészeti Főiskolaként működött. 1919-ben – miután
Selmecbánya a megalakuló Csehszlovákiához került – a főiskola Sopronba
települt át. 1934-ben a főiskola az újonnan megszervezett országos jellegű
József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem bánya-, kohó- és
erdőmérnök kara lett. A bánya- és kohómérnöki osztály ebben a szervezeti
keretben működött 1949-ig, amikor az új alapítású Nehézipari Műszaki Egyetem
bányamérnöki és kohómérnöki karává alakult át, a tanszékek 1949-1959 között
fokozatosan települtek át Miskolcra. Az időközben jogi, gazdasági,
bölcsészettudományi, egészségügyi és zeneművészeti képzéssel bővült egyetem
napjainkig erősen kötődik a gazdag selmeci és soproni hagyományaihoz. A
hagyományok ápolásához az egyetem levéltára és muzeális gyűjteménye is
jelentősen hozzájárul.
A Selmeci Műemlékkönyvtár az egyetem ősének, a selmeci Bányászati és
Erdészeti Akadémiának szinte hiánytalanul megmaradt könyvtári állományát
tartalmazza az 1735 és 1918 közötti időszakból. A könyvtár egyidős fönntartó
intézményével, műszaki és természettudományos állománya egyedülálló volt a
korabeli hazai nagykönyvtárak között, ugyanakkor nemzetközi viszonylatban is

10
kiemelkedőnek számít. A mintegy 45 ezres állomány háromnegyed része
Miskolcon, egynegyed része pedig a másik utódintézmény, a soproni Erdészeti
és Faipari Egyetem könyvtárában található. A Selmeci Műemlékkönyvtár – mint
hazánk legelső és egyetlen, épségben fönnmaradt műszaki szakkönyvtára –
muzeális védettséget élvez. Ez a fokozott védelem és gondoskodás nyilvánult
meg az egyetemi könyvtár épületének tervezésénél és építésénél is 1969-ben.
Korszerű állományvédelmi elveknek megfelelő, különálló múzeumtermet
alakítottak ki a gyűjtemény részére. Ebben a 132 négyzetméter alapterületű,
külső behatásoktól elszigetelt légkondicionált teremben tekinthető meg a
gyűjtemény közel hét és fél ezer egysége, olyan szisztematikus fölállításban,
ahogyan az a selmeci akadémián volt 1862-ben. Az állomány többi részét a
raktárépület elkülönített szintjén őrzik. Az egyetemtörténeti gyűjteményen kívül
a műszaki tanszékeken számos értékes berendezés és szemléltető modell
található, melyek egy része a képzési profil változása során kikerül a
mindennapos használatból.
A Miskolci Egyetemnek az ipari örökség megőrzésében való részvétele új
elemmel bővülhet a tervezett „Science Museum” megvalósításával. A
tanulmány készítésekor tervezési fázisban levő projekt (mely kiemelt szerepet
kapott Miskolc európai kulturális fővárosi cím elnyeréséért készített
pályázatában) olyan interaktív, nem a hagyományos értelemben vett múzeumot
létesítene az egyetem használaton kívüli egykori fűtőműi épületében, mely a
múlt bemutatása mellett hangsúlyosan a jövő technikai fejlődési lehetőségeit
kívánja látogatói elé tárni. A projekt, bár látszólag a Nemzeti Technikatörténeti
Emlékparknak teremtene versenytársat, jól összehangolva kiválóan megférhetne
azzal (akár az egyetemen, akár a Park területén a vasgyárban), kiegészíthetné,
gazdagíthatná a Parkot, illetve a város ipari kulturális örökségét. A múlt és a
lehetséges jövő bemutatása többszörösére emelhetné mindkét intézmény
potenciális látogatóinak számát. A fizikailag elkülönített megvalósulás sem
jelenthetne problémát, hiszen a két terület közötti távolság csekély, mind
közúton, mind a vasúton könnyen kapcsolatot lehet teremteni a két helyszín
között.

2/6. Üvegmúzeum Bükkszentkereszt

A Bükk-hegységben az erdei mesterségek mellett a 18. századtól

honosodtak meg az üvegkészítő üzemek. A hutákhoz telepedő népesség
településeket alapított, így jött létre a mai Bükkszentlászló, Bükkszentkereszt, és
Répáshuta. A híres bükki üveggyártás dokumentumaiból és tárgyi emlékeiből
alakították ki Bükkszentkereszten az Üvegmúzeumot. Tárlóiban 18-20. századi
üvegtermékek és a készítésükhöz használt eszközök láthatók.

11
 Három település – Bükkszentkereszt, Kisgyőr, Répáshuta – határán
fekszik az itteni régészeti feltárás során elkészült gyertyánvölgyi üveghuta-
rekonstrukció és szabadtéri kiállítás. A történeti kutatások szerint az egykori
faluban működött az utolsó bükki üveghuta. A XX. század elején is lakott ezen a
helyen néhány ember, mára viszont teljesen kihalt a település. A Budapesti
Történeti Múzeum és a bükkszentkereszti önkormányzat összefogásának
köszönhetően a 2001-ben megkezdődött régészeti feltárás során felszínre került
három épület, illetve egy üvegfúvó-kemence is. A szabadtéri kiállításon
elhelyezett tablók segítségével megismerhető a település múltja és az
üvegkészítés munkafolyamata.
Az üvegipar kapcsolódása a Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark
koncepciójához a gyáripart megelőző időszak szélesebb körű bemutatását
tehetné lehetővé, és ráirányítaná a figyelmet a Bükk vidékének ezekre a kevésbé
ismert értékeire. A huták történetét ismertető tanösvény, gyalogos és kerékpáros
túraútvonalak kialakításával, a bükki kohászati-bányászati emlékhelyek
hálózatához kapcsolva új turisztikai és egyben az ipari örökséget is feltáró és
megőrző vonzerők születhetnek.

2/7. Mezőgazdasági Gépmúzeum Mezőkövesd

A Mezőgazdasági Gépmúzeum az országban egyedülálló gyűjteménnyel

rendelkezik. Célja a paraszti gazdálkodásban egykor használatos gépek,
járművek és munkaeszközök együttes bemutatása. A gyűjtemény alapjait Hajdú
Ráfis János és felesége Bakos Mária vetette meg. A mezőkövesdi házaspár közel
félszáz erőgépet és félezer díszes kovácsoltvas munkát ajánlott fel az államnak
azzal a feltétellel, hogy a kibontakozó múzeum gazdái lehessenek. A
mezőgazdasági gépgyűjtemény 1979 óta múzeummá fejlődött, a megyei
múzeumi hálózat részeként B-A-Z. Megye Önkormányzata a fenntartója. A
gyűjtemény törzsanyagát 160 gőzüzemű és robbanómotoros erőgép, 100
mezőgazdasági gép, 50 gazdasági eszköz és számos gépalkatrész, kovácsoltvas
tárgy alkotja. A kiállításnak helyet adó mezőkövesdi portán a gépi eszközök
megismerésén kívül a látogatók betekintést nyerhetnek a hagyományos paraszti
gazdálkodásba is.
Mint a megye délnyugati részének egyetlen műszaki jellegű gyűjteménye,
a Mezőgazdasági Gépmúzeum a Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark
partnereként továbbra is sokat tehet az ipari kulturális örökség
megismertetéséért. A tárlat egyik vonzerejét a működő gépmatuzsálemek
beindítása jelenti, ezáltal a látogatók életre szóló élményt szerezhetnek a
technikatörténeti értékekről. Az élmény nyújtása mellett a nagyfokú szakmai
alázat és gondosság jelenthet a Park kialakítása során követendő példát. A

12
mezőgazdasági gépgyártásnak Miskolcon is komoly múltja van, ezért fontos
lenne a Parkban valamilyen formában ezt is bemutatni.

2/8. Városi Múzeum Ózd

Ózdon 1971-ben hozták létre a Gyártörténeti Múzeumot azért, hogy

őrizze és bemutassa a nagy múltú ózdi vasgyártás történeti emlékeit, a
munkások életkörülményeit. 1994-től a város önkormányzata vette át a múzeum
fenntartását, ekkortól szerepköre helytörténeti kutatásokkal egészült ki. A
gyűjtemény az 1895-ben épített volt Gyári Iskola épületében tekinthető meg.
Állandó kiállításai segítségével a látogatók megismerhetik a vasérc
feldolgozásának fejlődését, az ózdi kohászat és a település történetét. A tárlaton
a műszaki rajzok, fotók és egyéb dokumentumok mellett működő makettek,
késztermékek, a gyári munka és a mindennapi élet tárgyai láthatók. A
múzeumhoz tartozik az Ipari Szakiskola parkjában kialakított szabadtéri
gépkiállítás, ahol számos régi ipari berendezés tekinthető meg. A múzeumi
gyűjteményeket jelentős szakkönyvtár, adattár és fotógyűjtemény egészíti ki.
Az intézmény a Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark partnereként
elsősorban az ózdi kohászat történetének bemutatásával, a Rimamurány-
Salgótarján Rt. mai határokon átnyúló tevékenységének szemléltetésével a
felvidéki ipartörténeti emlékek és azokat gondozó intézmények felé tágíthatná a
Park látókörét, hiszen a mai Északkelet-Magyarország és Kelet-Szlovákia között
egykor ezer szállal összefűzött gazdasági kapcsolatrendszer és annak ipari
kulturális öröksége hangsúlyosan szerepet kell, hogy kapjon a regionális
szerepet vállaló Park kialakításakor. Az „Európai Vaskultúra Útja” egyik fontos
állomásaként egyébként is a Felvidék felé kapcsolódó ózdi múzeum számára a
Parkkal való partnerség hatékonyabb marketingmunkát, több látogatót és ezáltal
jobb lehetőségeket eredményezhet a fenntartás és továbbfejlesztés
szempontjából, hozzájárulhatna a még meglévő gyári épületek és lakótelepek
arculatának megőrzéséhez.

2/9. Érc- és Ásványbányászati Múzeum Rudabánya és Ipartörténeti

Gyűjteménye Telkibánya

A múzeum története 1956-tól datálható, ám 1964-ig csupán helytörténeti

gyűjteménynek adott helyet, s a Magyar Nemzeti Múzeum leletmentő
feltárásainak kiállítóhelyeként működött. 1965. szeptember 22-én nyitotta meg

13
kapuit a nagyközönség előtt Rudabánya városalapításának 600. évfordulóján.
1969-től a magyar érc- és ásványbányászat körében országos gyűjtőkörű
múzeum lett, mára Magyarország egyik legjelentősebb bányászattörténeti
gyűjteményévé fejlődött (többek között átvette a megszüntetett Borsodi
Szénbányák anyagát, valamint a Pécsi Bányászattörténeti Gyűjtemény egy
részét is).
„A magyarországi érc- és ásványbányászat története a legrégibb időktől
napjainkig” című állandó kiállítás négy termet foglal el. Megismerhetik a
látogatók a bányászat kezdeteit, a közép- és a koraújkor bányászati és kohászati
emlékeit (pl. 14-16. századi bányászszerszámokat, a korabeli technológiát
szemléltető modelleket, az eredeti ácsolat darabjaiból összeállított rudabányai
vágatrészletet), a bányászviselet fejlődését, a rudabányai bányásztársadalom
hajdani tagolódását, a bányászat művészeti emlékeit (pl. képző és iparművészeti
alkotásokat, türelemüvegeket), a bányászati felsőoktatás fejlődését, valamint a
20. századi magyarországi érc és ásványbányászatot. A múzeum udvarán 1980-
ban épült fel a neves geológus professzorról, Földvári Aladárról elnevezett
kiállító terem. Több száz hazai és külföldi ásvány látható itt, hegységenként,
illetve bányavidékenként csoportosítva. A híres rudabányai ősmajom-leletek
néhány fontos darabjának másolata is itt tekinthető meg egyéb ősmaradványok
társaságában. A múzeum kertjében, 1969-ben épített 15 m hosszú táró a hazai
érc- és ásványbányászatban 30 évvel ezelőtt alkalmazott művelési
technológiákat mutatja be. Ugyanitt látható egy teljesen felszerelt kovácsműhely
is.
A 14-15. századi hazai nemesfémbányászat egyik központja volt az
„aranygombos” Telkibánya. Környékén máig számos emléke látható a több
évszázada felhagyott arany- és ezüstbányászatnak. Az Ipartörténeti Gyűjtemény
bemutatására szolgáló épület maga is az ipari örökség része, hiszen abban
működött az egyik első hazai keménycserépgyár. Az állandó kiállítás a település
gazdag ipartörténetét, a bányászat és a keménycserépgyártás emlékeit mutatja be
a látogatók számára.
A sokrétű, régészeti, ipartörténeti, numizmatikai, képző- és iparművészeti
vonatkozású tárgyi gyűjteményen kívül közel 1000 darabból álló
ásványgyűjteményével, fénykép-, film- és hangarchívumával az Érc- és
Ásványbányászati Múzeum fontos szerepet játszik a térség ipari örökségének
megőrzésében. A múzeum jelene és jövője szorosan összefügg a hazai bányászat
és ipar sorsával. Az ércbányák bezárása óta például ásványgyűjteményének
gyarapítására alig van lehetőség, s igen nehéz anyagi körülmények között kell a
gyűjteményt fenntartani. Az intézményt az Érc- és Ásványbányászati Múzeum
Alapítvány Kuratóriuma működteti, azonban a hazai bányászat helyzetéből
fakadóan az alapítvány támogatása nem biztosítja hosszabb távon a múzeum
fenntartását, ezért valamelyik nagyobb múzeumhoz, vagy a megyei múzeumi
szervezethez való csatlakozás jelentheti a legvalószínűbb megoldásként. Az Érc-
és Ásványbányászati Múzeum gazdag gyűjteménye, az őstörténeti leletek, a

14
rudabányai vasércbányászat és a telkibányai aranybányászat múltja okán komoly
érdeklődésre tarthat számot, amit fokozhat a Nemzeti Technikatörténeti
Emlékparkban való megjelenés, illetve a Park marketingmunkája.

2/10. Cukormúzeum Szerencs

A Szerencsi Cukorgyár Rt. Üzemtörténeti Kiállítása és Nemzetközi

Cukorminta Gyűjteménye 1989-ben nyílt meg a gyár centenáriuma alkalmából a
volt pénzügyőri laktanya épületében. A gyűjtemény állandó kiállítása egyrészt a
cukorgyártás és a szerencsi gyár történetét tárja látogatói elé, másrészt a világ
számos országából származó cukormintákat és a cukorcsomagolási kultúra
fejlődését mutatja be.
A térség legjelentősebb élelmiszeripari üzemének gyűjteménye sajátos
színfoltként kapcsolódhat a Nemzeti Technikatörténeti Emlékpark
koncepciójához, hiszen a zempléni tájakon a ma is működő ásványbányászati
üzemek mellett elsősorban a kézművesiparnak illetve a mezőgazdasághoz sorolt
borászatnak vannak hagyományai, kevés az ipartörténeti emlék.

2/11. Porcelán Múzeum Hollóháza

A Porcelán Múzeum 1981-ben, a hollóházi kerámiaipari tevékenység

kezdetének 150. évfordulóján nyílt meg. A kétszintes múzeumépületben
láthatóak az 1777-ben alapított üveghutában készített üvegedények, az 1831-es
átállást követő kőedénykorszak, a paraszti és polgári kultúra igényeinek
megfelelő kőedény tárgyak, az 1892-ben létesített kályharészleg termékei,
melyek magukon viselik az adott kor művészeti irányzatainak stílusjegyeit. Az
1948-as államosítást követően 1954-ig villamos szigetelőket állított elő a gyár,
majd 1956 végétől fokozatosan áttért a művészi porcelánok gyártására. A
földszinti tárlókban az elmúlt fél évszázad munkájának eredményei láthatók. A
hátsó falon lévő tárlókban Szász Endre festőművész porcelánalkotásai
tekinthetők meg.
A Hollóházi Porcelángyár által fenntartott gyűjtemény több más
üzemtörténeti kiállításhoz hasonlóan az arculat formálásában is komoly szerepet
játszik. A Nemzeti Technikatörténeti Emlékparkban számos lehetőség
kínálkozik a porcelángyűjtemény és fenntartója számára a szakma és az üzem
megismertetésére (pl. a porcelángyártás bemutatása interaktív elemek
segítségével, ajándéktárgyak készítése, forgalmazása, stb.).

15
 3. Az ipari kulturális örökség turisztikai hasznosítása és várható
eredményei

A múlt iránti érdeklődés a legtöbb ember számára nem csupán nosztalgiát

jelent, hanem eszközt arra, hogy saját élete alakításában tevékenyen részt
vegyen. Az értékeket öröklő és továbbító, a múltbeli hibákból tanuló ember több
lesz, ha jobban megismeri elődei életét, tevékenységét, maga is gazdagítani
tudja örökségét. A kultúra részeként elismert ipari kultúra és a hozzá kapcsolódó
épített, tárgyi és szellemi örökség részben a társadalmi kapcsolatrendszeren,
elsősorban a családon, részben a közművelődés, oktatás eszközein, részben az
idegenforgalom tevékenységén keresztül ismerhető meg.
Az emberi kapcsolatok csatornája elsősorban egyéni tapasztalatokat,
másrészt a többi csatornán keresztül korábban megszerzett ismereteket közvetít.
Az oktatás és részben a közművelődés jórészt csak a fiatalabb generációkat tudja
megszólítani, bár ezek a legfogékonyabbak az ismeretek megszerzése és az
örökséghez való viszony kialakítása szempontjából. A közművelődés, mint a
kultúraközvetítés csatornája, a közgyűjteményeket és az írott forrásokat is ide
értve, leginkább a már kialakult érdeklődésű társadalmi csoportok számára jelent
ismeretszerzési lehetőséget, eszközeinek korlátozottsága miatt nem gyakorol
nagyobb hatást a társadalom többi részére. Az idegenforgalom, mint az egyik
leggyorsabban fejlődő „iparág” széles eszközrendszerrel rendelkezik a
társadalom jelentős részének mozgósítására, szerepe elsősorban az információk
terjesztésén alapszik, viszont a többi kultúraközvetítő csatorna hatékonyságát
nagy mértékben növelheti. Fejlesztése ezért kiemelkedően fontos az ipari kultúra
megismertetése és hasznosítása szempontjából. Az idegenforgalom
összekapcsolása a többi csatornával megsokszorozza azok társadalmi hatását,
szélesebb körben lehetővé teszi a kulturális javak hozzáférhetőségét, hozzájárul
az ipari örökség megőrzéséhez és hasznosításához. Az ipari kulturális javakat
azonban – értéküket megőrizve – megfelelő turisztikai termékké kell formálni,
hiszen nélkülük az idegenforgalom sem tud fejlődni.
Miskolc az Európai Unió keleti határán nem rendelkezik olyan
idegenforgalmi vonzerőkkel, mint a mediterrán országok, viszont természeti és
kulturális értékei, benne az ipari örökséggel olyan sajátos arculat kialakítását
teszik lehetővé, aminek révén a térség egyik meghatározó vonzerejévé válhat.
Az ipari épített örökség hasznosítása a város és térsége egyik problémája már
évtizedek óta, igaz megoldást azonban eddig még nem sikerült találni. Az
idegenforgalmi hasznosítás lehetőséget kínál a teherré vált örökség felújítására,
új funkciók kialakítására, munkahelyek teremtésére és az itt élők identitásának
erősítésére is.
Miskolcról kiindulva Kassa, Kazincbarcika-Ózd-Rozsnyó, Tiszaújváros,
vagy Gyöngyös-Hatvan-Salgótarján felé egyaránt számos nyomát találhatjuk az
egykori vagy mai ipari tevékenységnek. Idegenforgalmi szempontból hasznos

16
lenne a múlt megmaradt örökségének felújítása és megőrzése, részben
rekonstruálása, a működő üzemekben pedig, ahol lehetséges, látogatóközpontok
kialakítása, ahol az érdeklődők betekintést nyerhetnek az egykori és mai ipari
tevékenységekbe. A mai társadalom jelentős része nem az iparhoz kötődik, ezért
érdekes, tanulságos lehet a látogatók számára más jellegű emberi tevékenységek
megismerése. Nem a hagyományos értelemben vett múzeumok alapítása a cél,
hanem az interaktív, az érdeklődést felkeltő és fenntartó helyszínek kialakítása,
ahol szinte észrevétlenül sajátítják el a látogatók az ismereteket. Igyekezni kell
persze a megfelelő arányok kialakítására, tehát nem válhat sem a könnyed
felszínesség, sem az üzleti szempontok áldozatává az ipari örökség. Be kell
mutatni az egyes örökségi helyszínek társadalmi-gazdasági jelentőségét, az
emberek életére gyakorolt hatását, európai kitekintéssel. A korszerű informatikai
és multimédiás eszközök használata segíti az elmélyülést, az ismeretszerzést, de
nem pótolja a személyes tapasztalatszerzést, ezért a világháló nem fogja
lehetetlenné tenni a jövőben sem az ipari örökség helyszíni bemutatását.
Miskolc szűkebb környezetébe visszatérve a helyi ipari örökség
hasznosításának számos lehetősége kínálkozik. Az időben a paleolitikumtól
napjainkig, térben Ómassától Felsőzsolcáig számos örökségi helyszín és téma
található, melyeket többféleképp lehet csoportosítani. Az egyik lehetőség az
emlékeknek a város hosszanti tengelyére, a Garadna-Szinva-Sajó vonalra való
felfűzése, mely térben és időben is találó, metaforikus jelentőségű lehet. Az ipari
emlékek térbeli elhelyezkedése azonban lehetőséget kínál más, tematikus
központok és vonzáskörzetek kialakítására is. A kohászat, mint Miskolc
történetében a legjelentősebb és legtöbb épített és tárgyi emléket hagyó iparág
valóban felfűzhető lehet a Garadna-Szinva vonalra, egyik központja az Újmassai
nagyolvasztó látogatóközpontja a Massa Múzeummal és a Kohászati
Múzeummal, a kialakítandó hámor-ösvénnyel, Fazola-túraútvonallal; másik
központja a diósgyőri vasgyár területén kialakítandó Technikatörténeti
Emlékpark a gyári létesítményekkel, a gyártörténeti kiállítással, a kolóniával és
a Digéppel, de szorosan együttműködve, egyfajta kettős központként az egyetem
kari gyűjteményeivel, a Selmeci Műemlékkönyvtárral és a Science Múzeummal,
melyek számos ponton kapcsolódnak az Emlékpark koncepciójához is. A
bányászat bemutatása kisebb részt az egyetemen, annak tanbányája segítségével,
nagyrészt a perecesi-lyukói területen kialakítandó bányászati emlékhelyen lenne
megvalósítható. A Miskolcon hagyományos iparágak közül a papíriparnak
jelenleg is van bemutató helye, ami továbbfejleszthető, az üvegiparnak,
elsősorban a hutaüveg készítésnek Bükkszentkereszten alakult ki emlékhelye, de
az üveggyár, a drótgyár, a fonoda és a malomipar értékeinek hasznosítására is
célszerű lenne megfelelő lehetőséget találni. A régészeti emlékek, elsősorban az
avasi kovabányászat, valamint a kézművesipar bemutatása az Avason és a
Herman Ottó Múzeumban valósulna meg. A modern ipart a Miskolcon és a
felsőzsolcai ipari parkban működő üzemek látogatóközpontjaiban ismerhetnék

17
meg az érdeklődők. A látnivalókat természetesen megfelelő turisztikai termékké
kell fejleszteni, tematikus útvonalakba rendezni, és megfelelően kiajánlani.
A felsorolt ipari emlékek hasznosítása természetesen nem tucatnyi
műszaki múzeum létrehozását jelentené. Az épületek jelentős részben más,
kulturális, sport-szabadidő, kereskedelmi, vendéglátó-ipari funkciót kaphatnak,
amivel magántőkét lehetne bevonni megőrzésükre és felújításukra. Új városi
szolgáltatások alakulhatnak ki olyan elhanyagolt peremkerületi városrészekben,
melyek eddig nem voltak vonzók a beruházók számára. Olyan holt állami,
önkormányzati, részben magán ingatlantőkét lehetne gyümölcsözővé tenni,
melyek hasznosítására eddig nem kínálkozott megfelelő lehetőség. Új
munkahelyek alakulhatnak, csökkenhetne a térség munkanélkülisége, az
idegenforgalom növekedésével viszont emelkedhetnek a bevételek. Főként a
vasgyári városrészben megindulhatna a projekt hatására a rehabilitáció,
bekerülne a gyár és a kolónia a város vérkeringésébe. Új feltáró utak,
kerékpárutak építésével javítható lenne a diósgyőri városrész
megközelíthetősége, a vasgyári vasútvonalat be lehetne vonni a városi
tömegközlekedésbe. Részben eltűnne a város térképéről a vasgyár jelenleg
szégyellnivaló területe, melyet rendezett körülmények váltanának fel.
Látogatóközpontok, modern, interaktív élményeket nyújtó helyek születnek,
melyek segítenek kialakítani a kulturális örökség iránti ragaszkodást, segítik az
oktatást és a közművelődést, maguk is a kultúraközvetítés helyszíneivé válnak.
Segítené a projekt a város és a régió arculatának átalakítását, példaértékű lehetne
itthon és Európában a hasonló gondokkal küzdő térségek számára. Nem utolsó
sorban segítené az ipari örökség megmentését és megőrzését, rangjának
megfelelő társadalmi támogatottság kialakítását.

18
 4. Az Országos Műszaki Múzeum Kohászati Múzeuma és a
kohászati emlékek fejlesztési lehetőségei

Az Országos Műszaki Múzeum Kohászati Múzeuma a legtöbb hazai

műszaki múzeumhoz hasonlóan arra törekszik, hogy a műszaki muzeológia és a
műszaki értékek megfelelő szakmai és társadalmi támogatást kapjanak. A
régészeti leletek, vagy a képzőművészeti alkotások magasabb szakmai presztízse
ellenére a műszaki emlékek megfelelő feltárás és bemutatás esetén hasonló
vonzerőt tudnak gyakorolni a közönségre, hiszen az emberiség fejlődését
előbbre vivő műszaki innovációk mindig is érdekelni fogják az embereket. Az
elhagyott, romos ipari emlékek, a poros múzeumi tárgyak „megszólaltatása”,
élővé tétele nagyon nehéz szakmai feladat, de a megfelelő körülmények
megteremtése esetén kibontakozhatnak értékeik.
A múzeumi szféra sohasem jutott és jut annyi állami, közösségi forráshoz,
ami lehetővé tenné a műszaki emlékek megfelelő szintű megőrzését az utókor
számára, ezért is ment már oly sok érték veszendőbe. Nagyobb beruházásokra,
épületek, kiállítások felújítására, fejlesztésekre elsősorban támogatók
segítségével és pályázatok útján nyílhatna lehetőség, azonban mindkét oldalról
nehéz forrásokat szerezni a műszaki múzeumok számára. Meg kell tehát találni
azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével el lehet kelteni a befektetők
érdeklődését a műszaki értékek iránt. A turisztikai, szolgáltató célú hasznosítás,
bár nem hoz rövid távú megtérülést, mégis biztos befektetésnek tűnik, hiszen a
szolgáltatások és az idegenforgalom fejlődése a következő évtizedek gazdasági
húzóerejét jelenthetik. A nemzetközi muzeológiában régebben, hazánkban még
csupán néhány éve terjedő gyakorlat a múzeumok látogatóbarát átalakítása:
vagyis a korszerű infrastruktúra kialakítása, interaktív kiállítások rendezése,
múzeumi szolgáltatások fejlesztése a látogatók elégedettségének növelése
érdekében. Ezekkel együtt olyan új szolgáltatások jelenhetnek meg a
múzeumokban (pl. múzeumi kávézó, internetes szolgáltatások, múzeumi boltok,
szálláshely szolgáltatás, stb.) melyek kialakítását és üzemeltetését vagy eleve
nem engedélyezi a múzeumi törvény az intézmények számára, vagy
magánkézben hatékonyabban működnek, mint az intézmény irányításával.
Számos idegenforgalomhoz kötődő szolgáltatás részére fontos lehet a múzeum,
vagy egyéb örökségi helyszín idegenforgalma (pl. szálláshelyek, vendéglátó
egységek, utazási irodák, ajándékboltok), ily módon a magántőkét is érdekeltté
lehet tenni a műszaki múzeumok fejlesztésében, az ipari örökség megőrzésében.
Több nyugat-európai példát is fel lehetne sorolni a használaton kívüli nehézipari
üzemek kulturális, sport, vagy szolgáltató célú hasznosításával kapcsolatban,
melyek zömmel magántőkéből, kisebb részt Európai Uniós forrásokból
valósultak meg.
Az Országos Műszaki Múzeum Kohászati Múzeuma kezeli az újmassai
nagyolvasztót és a felsőhámori egykori irodaépületet, mindkettő kiemelten

19
fontos ipari műemlék épület. A múzeumot fenntartó kohászati üzemek
stagnálása majd hanyatlása következtében a létesítmények fejlesztése szóba sem
került az 1980-es évek közepétől, állagmegóvásra is alig jutott forrás. Az
Országos Műszaki Múzeum az épületek és a kiállítások fenntartásán túl (ami
lehetővé tette a gyűjtemény fennmaradását!) csupán a sürgős állagmegóvási
munkákra tudott forrásokat szerezni. Az állandó kiállítások felújításra és
korszerűsítésre szorulnak, akárcsak az épületek. Az 1950-es években
részlegesen felújított nagyolvasztó részben leomlott falszerkezetét 2004-ben a
Kincstári Vagyonigazgatóság támogatásával sikerült helyreállítani, de a
támfalak továbbra is veszélyben vannak. A nagyolvasztó és a Massa Múzeum
környezetében a látogatók fogadásának az alapvető higiéniai feltételei is
hiányoznak, nem szólva a szolgáltatások hiányáról. A központi épületben,
Felsőhámorban a falak nedvesedése állandóan visszatérő problémát jelent, a
gyűjtemények számára kevés a hely, nincsenek korszerű műtárgykörnyezeti
feltételek. 2005 tavaszán pályázati támogatással sikerült a földszinti és az 1.
emeleti helyiségeket akadálymentesen megközelíthetővé tenni, tervek készülnek
a nedvesedés kiküszöbölésére és az állandó kiállítás megújítására.
Jelen tanulmány készítésének időszakában döntenek arról a pályázatról,
amit hazai és szlovák partnerekkel közösen nyújtott be a múzeum az újmassai
nagyolvasztó fejlesztésének első lépéseként. A „Fazola álmai…” – Az Újmassai
Őskohó és környezetének turisztikai célú fejlesztéséhez szükséges, I. ütemként
történő előkészítés, tervezés című pályázatot az Európai Unió Interreg III/A.
intézkedésének Magyarország – Szlovákia – Ukrajna 2004 – 2006
Szomszédsági Programja keretében nyújtotta be a múzeum. Általános célja a
magyar–szlovák határmenti térség gazdasági helyzetének javítása, a társadalmi-,
gazdasági fejlettségben tapasztalható területi különbségek mérséklése,
nemzetközi szinten is versenyképes, egységes gazdasági tér kialakítása. Konkrét
célja az Észak-Magyarországi Régió, valamint a szomszédos szlovákiai
területek bányászati és kohászati ipartörténeti örökségi értékeinek látogathatóvá
tétele és bekapcsolása „Az Európai Vaskultúra Útjába”, a magyar- és szlovák
oldali ipartörténeti turisztikai hálózati rendszer kialakítása, első lépcsőként az
Újmassai Őskohó és Massa Múzeum műemléki épületegyüttes és a Skanzen
Ipartörténeti Emlékparkká történő fejlesztésének előkészítése.
A régió mind magyarországi, mind szlovákiai területei kivételesen
gazdagok ipartörténeti emlékekben. Ezen emlékek többsége még bemutatható,
ill. megmenthető állapotban van. Védettségük biztosításával, funkcióváltással
párosuló helyreállításukkal a társadalmi-, gazdasági szempontból kedvezőtlen
mutatókkal bíró régió, egyedülálló idegenforgalmi vonzerővel gazdagodhat,
megtörténhet egy pozitív irányú szerkezetváltás mindkét oldalon. Az
ipartörténeti látványosságok iránt világszerte erősödő érdeklődés – melyre az
Unió " The International Committee for the Conservation of the Industrial
Heritage” szervezete és a Miskolci Egyetem 1999. szeptemberében
megrendezett konferenciája is felhívta a figyelmet – jó alapot jelent egy ilyen

20
típusú turisztikai hálózati rendszer kialakításához és működtetéséhez. A határ
mindkét oldalán szükséges a továbblépés megalapozása, az ipartörténeti
emlékek útvonalának körültekintő fejlesztése, mely jelentősen javíthatja a térség
társadalmi-, gazdasági potenciálját, versenyképességének javítását egy szinte
egyedülálló turisztikai termékcsomag folyamatos bővítésével. Hozzájárulhat a
szomszédos országok partnerségi együttműködéseinek erősítéséhez.
A projekt már konkrét lépéseket tesz; bemutathatóságra, turisztikai
hasznosíthatóságra törekszik. A megvalósíthatósági tanulmány elkészítése során
nemcsak a feltérképezésre, útvonalba illesztésre koncentrál, hanem a
fenntarthatóságra, a horizontális szempontok érvényesülésére is. A szlovák
szakemberekkel történő közös munkára, együttgondolkodásra, egy speciális
tanulási folyamat elindítására ad lehetőséget. Olyan ipartörténeti látványpark
megvalósításának előkészítése valósulna meg, amely százezres tömegeket
mozgathat meg világszerte, kézzelfogható segítséget nyújtva a térség társadalmi-
gazdasági fellendüléséhez. A projekt arra ösztönzi a magyar és szlovák
történészeket, muzeológusokat, turisztikai szakembereket, hogy partneri
együttműködésükkel kialakulhasson, illetve megerősödhessen egy ipartörténeti
turisztikai hálózat, melyben összeköthetők a határ két oldalán fellelhető
objektumok. A közös munka során felmutathatók a fejlődés közös elemei,
párhuzamai és kicserélhetők az eddig szerzett tapasztalatok, melyek most,
különleges szakterületeken (projekt menedzsment, tenderezés, EU alapelvek
érvényesítése, stb.) tovább bővíthetők.
A multiplikátor hatás úgy érvényesül, hogy a fentebb említett
program(ok) elemeként az egyik első konkrét fejlesztéseket előkészítő lépés
megtételével, további objektumok bemutathatóságát, turisztikai célú
hasznosítását generálja. Közös tanulási folyamatot indukál, megteremti a
lehetőségét egy szlovák–magyar együttgondolkodási, tapasztalatcsere
folyamatnak, valamint biztosítja a határ mindkét oldalán a projekt programként
történő továbbviteli lehetőségét, további ipartörténeti emlékek felfűzését az
Európai Vaskultura Útjára. Újabb funkcionális partnerségi
kapcsolatrendszereket eredményez.
A projekt – egy legenda újjáélesztése – egy különleges ipartörténeti
látványelem, az Őskohó és Múzeum műemlék épületegyüttes, a Vasverő hámor,
valamint a Skanzen emlékparkká történő alakításának feltételeit teremti meg az
életveszélyes kohótámfal megerősítésével, régészeti feltárással és
dokumentálással, a szükséges területméret kialakításával, telekalakítással, mely
részben a meglevő területek integrálásával, részben területvásárlással, részben
pedig partneri területátadással valósulhat meg. A szükséges szakértői
vélemények beszerzése, megvalósíthatósági tanulmány-, környezetvédelmi
hatástanulmány-, valamint engedélyezési tervdokumentáció elkészíttetése
egyaránt szerepel a projektben. A fenntartható fejlődés és a környezetvédelem
maradéktalan betartása keretében a keletkező szennyvíz kezelése EU
szabványnak megfelelően, környezetbarát módon történik majd, megvalósul a

21
szelektív hulladékgyűjtés, a meglévő zöldterületek megőrzése és természetbarát
továbbfejlesztése biztosított. Nagy hangsúlyt fektet a projekt az esélyegyenlőség
megvalósítására (mozgáskorlátozottak, egyéb fogyatékkal élők igényeinek szem
előtt tartása, a hátrányos helyzetű rétegek /pályakezdők, nők, kisebbség/
foglalkoztatása, bevonása a projekt megvalósításába és működtetésébe). A
projekt hozzájárul a térség és egyben a régió nemzetközi turisztikai
versenyképességének fokozásához, a szezonalítás csökkenéséhez, a
vendégelégedettség növekedéséhez és a munkanélküliség csökkentéséhez.
A tervezést követő megvalósítási projekt során az Újmassai nagyolvasztó
teljesen újjáépülne az 1831-es, utolsó átépítésének tervei alapján, megújulna a
vasverő hámor és a Massa Múzeum. Látogatóközpont épülne ki a megfelelő
turisztikai infrastruktúrával, új interaktív elemekkel egészülne ki a kiállítás,
mely a jelenlegi állapotokhoz képest télen is látogatható lesz. Levéltári
kutatások alapján javaslat készül a Fazola-túraútvonal létrehozására, mely az
egykori nyersanyagszállító útvonalakat követi, tanösvényként kiépítve a bükki
kohászat kezdeteit és Fazola Henrik életét mutathatná be elsősorban a bakancsos
turisták számára. Levéltári kutatások alapján Alsó-hámortól a Hámori-tóig
hámor-ösvényt terveznek kialakítani, mely bemutatná az egykori ipari
tevékenységet, illetve megjelölné a hámorok helyét a mai település képében. A
Kohászati Múzeum több mint 30 éves állandó kiállítása megújulna a fenti elvek
alapján, tematikáját újrafogalmazva múzeumi kávézó, látogatóközpont
alakítható ki az épületben és környezetében. A vasgyár területén, a Nemzeti
Technikatörténeti Emlékparkban bemutathatóvá válna a diósgyőri kohászat
gyáriparrá fejlődése és története napjainkig, beleértve a hanyatló periódusokat
is. Itt önálló kiállítás, esetleg látogatható látványraktár készülhetne, ami
megoldaná a múzeum raktározási problémáit is. A gyár területén a hámorihoz
hasonló tematikus útvonal alakítható ki, ahol végigjárhatják az érdeklődők a
legfontosabb gyáregységeket, vagy azok helyét. A kolónia területén alakítható ki
az életmód-kiállítás, ahol több berendezett házban ismertetik meg a látogatókat
az egyes korok életkörülményeivel és lakáskultúrájával.

22