2012.05.29.

Ökotáj

Baji Lázár Imre

Képek és kapuk
A kép mindig határolt, és sokszor keretezett. Az ezredvégi "szent
sarokban" a keret a tévé, kávája pedig a kép kapuja. Kávája van a kútnak is
– a kút forrás, az életadó víz forrása. A kávába foglalt képernyő ma a hír-
forrásunk. Víz, pénz, hír – áramló életszervező javak, gátakkal, ellenőrzött
zsilipekkel. Otthonunkba csatornázott áramlási pályák, már-már
felcserélhető fogalmak. (Lásd még a szinesztéziás képzavart: a csapból is
sztárok folynak.) Mi, fogyasztók pedig végfelhasználók vagyunk –
eszkatológiai értelemben is

Milyennek is lát bennünket, média-fogyasztókat a horror fáradhatatlan

evangelistája, Stephen King, az Álomcsapda című sokatmondó mozijában?
Ülünk a hóban, érzéstelen bambasággal, böfögve. Az alulról támadó, és bennünk
lepetéző anális féreg már birtokba vett bennünket. A nekünk – hajdan Isten
képmására teremtetett és a megváltás által erre újra esélyt kapott lényeknek –
idegen, mert végletesen és kizárólag anyagi lény fészket rak bennünk, hogy
aztán Ura, az ufó-jelmezt viselő sátán a kikelt petéket elküldje egy birtokba vett
képmás révén a legközelebbi víztározóba. Mert ha valaha (egészen a XIX.
századig) az írásban így állt: "Isten lelke táplálta vala a vizeket", hát akkor hova
is igyekezhetne a létrontó szándék.

Pedig küldik, súgják, sulykolják fentről az üzenetet: menteni a menthetőt! A

spirituális kulttrillerektől (Gyűrű, Álomcsapda, Constanin, a démonűző stb.) az
Arya Maitreya tibeti rendházban vendégeskedő picunni-feketeláb törzsbéli
gyógyító indiánig, minden közvetítőt megragad az égi hatalom, hogy megértsük:
a vízre vigyázni kell, mert a víz univerzális, ha tetszik, dimenzióközti közvetítő
médium. A nagy multinacionálisok meg is ragadnak minden lehetőséget, hogy
rátegyék kezüket a vízforrásokra – így fűzi a Nesquik, Coca-Cola saját
részvényláncára a víztartalékokat.

Masaru Emoto klasztervíz-kísérleteinek fényében mindez még félelmetesebb,

mert ha a víz eltérően "emlékezik" kvázikristály-szerkezetében a káromló, vagy
szeretetes szavainkra, ha egy imára egy egész víztározó szennyesen pangó vize
hópihe-kristálytisztává válik, akkor bizony tragikus veszteség az ebéd előtt
elnémult ima, az elmaradt keresztvetés a cipóra, és nem mindegy az sem,
milyen rezgéstérrel béleltetik otthonunk. Mert ma az üzenet így harsog: indulj be,
rezegj velünk...

A meglátott kép maga is kapu, a fény kapuja. Mária nevei számosak, utolsó
nevét Szőkefalván üzente meg magyarul egy románajkú cigányasszonynak a
jelenéssorozat zárultával. Ez a név: a Fény k irálynője. Fény hordozza a képet, és
a kép felismerhetővé teszi a fényt.

Az ábrázolási tilalom és az
ikonoklasztia a teljes tilalommal
próbálja a fény szövegromlásának,
megfordulásának útját állni,
megakadályozni az Isten képével való
visszaélést vagy behelyettesítést. Isten
képének, e transzcendensen működő
jelnek az elrejtése azonban a renyhe
szelleműek hűtlenségének is forrása
lehet, és az Egészről, az Idről-Egyről
(lásd még idház–egyház, idnap–ünnep,
üdv) leváló személy elvész a szekulárisban, azaz az egész
www.okotaj.hu 1/10
2012.05.29. Ökotáj

széttöredezettségében, szétszóratásában, amit Ady a szeretet rejtjelezésével

tett ezoterikus üzenetté: Minden Egész eltörött, / minden láng csak részek ben
lobban, / minden szerelem darabok ban, / minden Egész eltörött – szól a
szekularizált modernitás jajlitániája. De János apostol segít nekünk a
megoldásban, mert Isten szeretet, és mert a megváltás művének, az
ingyenkegyelemnek, azaz Isten szeretetének elfogadásával helyreállítható az
Egész – ha magunkat is méltóvá tesszük.

Értelmezhetjük úgy a posztmodernt, mint ami minden egészet, elitet és

univerzálisat lebont, hogy az egészre vonatkozó "univerzális igazság" helyére a
"helyi igazságot" állítsa. A merev kategóriák összeomlanak, a nagy
metanarratívák: Freud, Marx és Nietzsche gyanakvó és leleplező ellenontológiái
érvénytelenné válnak. Ha a fragmentáltság káosza az Egyről, azaz Istenről való
lemondás, akkor a posztmodern a szekularizáció betöltése, és végső, blaszfém
kívülhelyezkedés, és ekképpen – önmagát is tagadva – menthetetlenül a
modernhez tartozik.

Ha azonban a nagy blaszfém és az Istent száműző univerzális magyarázatok

kiégett övezeteiben az ősemlékezet "helyi igazsága" nő ki újra dacos hűséggel
és a maga időtlen metafizikai hűségével, akkor a fenti tétel hibás, mert a helyi
igazság a maga változatosságában is lehet egyetemes érvényű.

Osztjuk Riceour (2003) nézetét, aki a

posztmodernt illetően így nyilatkozik
meg: "Vállalk ozásom posztmodernnek
volna tek inthető, ha ez a minősítés
nemcsak a dek onstruk cióra, hanem a
rek onstruk cióra is alk almazható volna.
Rek onstruk cióról annyiban beszélünk ,
amennyiben a bibliai hit ak ár elhanyagolt,
ak ár ismeretlen, vagy eleddig ak ár
teljesen észrevétlen, az Aufk lärung
forradalmát megelőző erőforrásaihoz való
visszatérésről van szó." Ezért véljük,
hogy mai médiánk, és a hozzá
kapcsolódó neodurkheimiánus
legitimáció, valójában nem posztmodern
– csak annak látszatát keltő –, hanem irányított, a széttöredezettség és
tömegesség álorcáját öltő, monolitikus-univerzális hatalmi igénnyel fellépő
későmodern média. Blaszfém univerzalitása mélyén a mitológiai mozgató, a
Mammon áll: "money makes the media world go on". A reklám, a brandépítés, az
image-gondozás, az illúziókeltés, a fokozás egyre vadabb tempója mind piaci
érdekeket szolgál. Az illúziókeltés világában a piac mozgatja az
ellenszakralitást.

Egyébként a piac az emberi történelem folyamán mindig is a térben és időben

megszentelt öröknek a szomszédja, társbérlője volt. Gondoljunk az Istennek
szentelt hetedik napra, a vasárnapra, mely jelentése szerint: vásárnap. Vagy a
vásáros városok nevére, mint Dunaszerdahely vagy Csíkszereda, mely nevekben
még a magyarság ősvallásának emléke, a zoroastriánizmus, azaz Zardust
vallása, a szeredás vallás dereng fel.

www.okotaj.hu 2/10
2012.05.29. Ökotáj

Dönteni kell, hogy vajon biológiai lények

vagyunk-e spirituális tapasztalatokkal,
vagy spirituális lények biológiai
tapasztalatokkal. Tertium non datur.
Nincsen a mindennapiságban vagy a
karneválokra felfüggeszthető Isten, csak a
profán létben a megfeledkezésre hajló
ember. Ha ez a megfeledkezés
elhatalmasodik, az is Istenen belül
történik – a fogalom lényege szerint.
Azaz valójában nincs is szekularizáció, csak blaszfémia, megfordított
spiritualitás, melynek hittételei: Isten nincsen, az emberállat és az élet a halállal
véget ér, az izoelektromos EEG kihúz bennünket a névsorból. A szekularizmus
áltatás, nincs lét az Egészen kívül, ezért az Egész, az Egy (magyarul-akkádul
az Isten) tagadása luciferi ellenfényben való elsötétítés. A profán csak a
Szentnek szentelt létben létjogosult, a karnevál csak háromnapos – a
szekularizmus azonban az egészre jelenti be igényét, és delegálja rítusait. A
beavatás korába serdülők – akiket így vagy úgy az oroszlán elé vetnek
hamarosan a hatalmasok – az aréna gladiátorainak aláírásait gyűjtik (illegális
fájlcserélőikkel töltik le az esti stadionban vendégeskedő Marylin Manson mp3-
jait).

A televízió is kapu, de a fényt nem engedi át – mint az ostya Úrfelmutatáskor, a

rózsaablak, vagy a veleméri templom fényvető ablakai –, hanem maga veti ránk.
Fénye, az elvilágiasodás világossága, vakít. Vakul a magyar – benne lehet a
tévében, hosszú lépcsősoron jön lefelé, a harmincas évek nagygazdaviseletében,
a magasfejű kalap alatt robusztus bajusz, a zene trendi, dögös. A figura az alsó
lépcsőknél láthatóan szándékoltan elesik, majd csippendél-vetkőző számba
kezd. Kivetkőzik – zanzásított néprajzi akkulturációs összefoglaló a huszadik
századról. Üzenet – mint a délutáni tóksók, tabloidok, hogy ilyenek vagytok.

A gyerek hazajön a napköziből, bevágja

táskáját a sarokba, és nézi Balázst,
Mónikát és az elesetteket, a
megszomorítottakat és
megnyomorítottakat, akik nem látják
magukat, és akiket mi se annak látunk,
akik. A fíling laza, ez a trendi kultúra:
cool-túra. A kultusz: cool-túsz. Cool-
TV. Mindez nem csak gyakorlatilag, de
elméletileg is lehetséges. Sőt "vallásos
funkciónak" tekinthető, ahogy a
neodurkheimiánus médiaantropológusok, médiaszociológusok sugallják. Ígéretük
a paradicsom marxista földrehozatalára emlékeztet, azt ígérik a szekuláris
médiafogyasztónak, hogy lehet a szekuláris világban olyan kollektív, szimbolikus
hiedelemrendszer, mely segít azt meghaladni – egy olyan transzcendencia,
amely egyébként nemet mond a transzcendenssel való kozmológiai kapcsolat
helyreállítására. Azaz – ahogy Császi Lajos (2002) írja – a "populáris média
rítusai a vallás és a magas k ultúra rítusaihoz hasonlóan a társadalom minden
tagja által osztott k özös hiedelemrendszert alak ítanak k i, amelyek en k eresztül
k irek esztések és befogadások , tiltások és előírások formájában létrehozzák a
társadalom morális rendszerét, és k özösséggé integrálják azok tagjait".

Hajós András, Mónika vagy Balázs, a Heti szeptett – eszerint mindannyian

segítenek nekünk, hogy a populáris média rítusain keresztül módunk legyen az
értékekhez való közvetlen kapcsolódásra, és lehetőség nyíljék az érzelmi és
morális megújulásra. Azaz e műsorzsánerek – tabloidok, valóságsók, a
szórakoztatást hírré, a hírt szórakoztatássá avanzsáló műsorhibridek, politikai
gyorstisztítók, reggeli mokkák, délelőtti magazinok, esti közérdekűek és éjjeli
napzárták – állítják elő a nézők (választók, véleményvezérek, fogyasztók stb.)
értelmező közösségét és morálját, akik másnap egymásra találnak villamoson,
www.okotaj.hu 3/10
2012.05.29. Ökotáj

munkahelyen, fodrásznál, hogy este az iterálógépezet újratöltse az irányított

diskurzus kiürült akkumulátorait. A médiagyártott valóságot az üres
automatizmus ismétlődései, a változatosságában is konvergens zsánerek, témák
és mithémák, meseszövések építik fel az előnevelt, kondicionált médiafogyasztó
normái és elvárásai szerint. Mi más lenne ez, mint fogyasztói, választói
"talajművelés", multi-kultiváció.

A tabloidok nagy ereje, hogy extremitásukban is fontos léthelyzetek megértő-

megfigyelő bemutatását és kibeszélését nyújtják: "research at home"
antropológiai izgalmakkal. Talán ezért is jó a médianatropológiai sajtójuk,
szemben az értelmiség fanyalgó elítélésével. (De e hivatkozási alap és rituális
igény miatt nem ártatlan, ha obszcén tematikájú, vagy csak egyszerűen az
erkölcstelenséget megértően megfigyelő és prezentáló ízlés- és létrontó tóksókat
délutánra időzítenek.)

A csatornák eltérő arculata mögött sokszor találunk azonos mélyszerkezetre,

azaz választhatunk a Coca-Cola és a Pepsi között. Máskor azonban valóban
igen eltérő értékrend, valódi választás ötlik szemünkbe – még akkor is, ha a
kábelcsomagokból hamar eltűnő vagy ott meg sem jelenő televíziókról van szó,
mint a PAX vagy a Zenit, melyek a civil médiaellenállás izgalmas, a szakralitás
rekonstrukciójára törekvő példái.

A média mítoszteremtő erő. A mítosz mint a történelmi valóság forrása

jelenformáló tényező is. A média egésze tekinthető terepnek is, szövegnek is. A
médiaszövegek lehetővé teszik hogy kulturális kategóriáinkat próbára tegyük,
határait bemérjük, falait föltörjük, vagy épp rekonstruáljuk. Ez a játék – bár a
posztmodern léthelyzet erre műfajilag is bátorító – korántsem ártatlan.

A kultúra ősformája a kultusz. Durkheim a szimbolikus rend kifejezőjeként és

újrateremtőjeként felfogott rítust, valamint a benne megvalósuló szimbolikus
cselekvést tekintette a kultúra alapképletének, ha tetszik, ősmodelljének. De a
rítus újrateremtő műveletében, műveltséghordozó – égi és földi, időtlen és
időbevetett – kifejezésterében "hic et nunc" fogadja be az "itt és most" résztvevőt
az örökbe, egyúttal a közösség saját mitikus idejébe és terébe.

Azt tudjuk és érezzük, hogy a hajdani kozmológiák szakrális szertartásai a

gyermekjátékokban őrződnek tovább, a cirkusz és a giccs hajdan volt
világmagyarázó misztériumjátékok refúgiuma, mégis, a világ vallásos léptékű
komolyan vételét felülíró profanitás egyeduralmát nehéz elfogadni. Jákob lajtorjája
a kiskertben elfektetve, lukas vájdlingok, rozsdás ócskavasak között fájdalmas
rendetlenséget és magára maradt elhagyatottságot jelez – pedig a veszély éppen
ez, ha jóváhagyjuk a neodurkheimiánus médiamisztifikációt.

Amikor a hajdani liberátorok

szönyegbombázása közepette izzó
kőoltárként Köln fölé magasodó, most a
főpályaudvar vasútszerelvényeivel és
plázákkal körbefogott, máig a történelmi
kormot viselő Dómban Jürgen Habermas
leváltja az erkölcsöt vigyázó,
világmagyarázó vallásos kozmológiát, és
a szociológusok megmentő
megfogalmazásának szoteriológiai
jelentőségéről beszél, már akkor is
csóválhatja a Fennvaló az engedetetlen
teremtményeitől megőszült fejét. De mit
kezd a szentség újrafogalmazóival, amikor
Martín-Barberónál azt olvashatjuk:
"Kétségtelen, hogy a szentség trivializálódik , a világ varázstalanodik , de
ugyanak k or egy ellentétes irányú folyamatnak is tanúi vagyunk , amelynek során
a profán viszont szak ralizálódik , és behatol az élet k ülönböző területeire. Arra
www.okotaj.hu 4/10
2012.05.29. Ökotáj

gondolok például, hogy a rek lámok hogyan varázsolják el a mindennapi élet

szerény rutinmunk áit. Még az olyan egyszerű tevék enységek is átalak ultak és
k öltőivé, valahogyan transzcendensé váltak , mint a mosás, a súrolás, a tak arítás
vagy a vasalás. Gondoljuk csak meg, hogyan tesz a rek lám egy üveg Coca-Colát
az energia, a bölcsesség és a szépség mágik us forrásává – magának az
életnek és a fiatalságnak a forrásává." (Martín-Barbero, 1997)

Az árulás valahol e tájon kezdődik, mert az adyi "minden egész széttörött"

diagnózisra adott panaceát látni a szappanoperákban, amelyek a
"széttöredezettséggel szemben a világ megnyugtató morális k oherenciáját
állítják vissza a befogadó tudatában" (Antalóczyt idézi Szabados, 2005), vagy a
"k arneválihoz hasonló k edélyjavító bűbájosságnak " nevezni a Heti Hetes
műsorát – mindez a szakíró értelmiség átállására utal, melyet médiaantropológiai
kulturális relativizmussal fedez és fed el. Nem sok értelme van, de mégis ijesztő
értékrelativizmus, amikor Fiske a szemiotikus demokráciát ünnepli a
médiadiktatúrában, amikor szerinte "a tabloid újsághírek ben és a populáris
zenében a népnek lehetőség nyílik a hatalmasok k al szembeni szemiotik us
gerillaharcra és ítélk ezésre".

Átállás ez az értéktől a gagyihoz, a

nemes felől a silány oldalára,
zsoldért, mulatságból, megvetésből
vagy cinizmusból. Nem mindegy? Az
átállás jele ez, csakúgy, mint ahogy
az abortuszjog vitájában szabadelvű
társadalomtudós még nemigen
szólalt fel a természetadta ideiglenes
óvóhelyén felkoncolt magzat
önrendelkezési jogáért, vagy ahogy a
népesedési vitában sem hallottunk még megmentő megfogalmazást a huszadik
századi felnégyeltségében lélekben, számban fogyatkozó magyarságért. S ha a
mindennapi médiaeledelünk kapcsán szóba esik a gyomorpróbáló
médiaagresszió, a médiaszakértő máris morális pánikot említ. Lám, a trágárság
is rabelais-i magasságba, vagyis altesti mélységbe emelkedik ebben a
diskurzusban. Hogyan is értsük azt például, hogy "a k épernyőn tobzódó
obszcenitás olyan társadalmi igényt elégít k i, amely lehetővé teszi a k ollek tív
fellélegzést". (Szabados, 2005) Vagy tekintsük elszólásnak a Twitchelltől vett
idézetet: "Ha a modern k ultúrát a k özönség figyelméért folyó versengés
k ategóriáiban fogalmazzuk meg, színvonalas és nívótlan szórak ozás, a
művészet és a k özönségesség, valamint vallás és a k arnevál k özött, ak k or
most a k arnevál ideje jött el." (Császi, 2002)

Mert bár Gerbner kritikus médiabírálata a mélyben premodern értékrendre

támaszkodik, mégis könnyebb azt a (látszatra leváltott) modernhez csapni, és az
információs kor posztmodernitásában az énazonosságot és a "kulturális
értelemadást" (sic!) a gazdasági-társadalmi-politikai jelentések
médiareprezentációihoz kötni. Megértettem, mertem, legitimáltam.
Védekezőreflexeinket leszereli a vélelem, hogy nincs előzetesen rögzített
társadalmi konszenzus sem a média jelentéseinek értelmezésében, sem pedig
az azok magyarázatára általánosan használható metateóriák terén. Az
irányítottságot pedig elfedi a kijelentés, mely szerint a média jelentései a kódolás
és a dekódolás kulturális aktusain keresztül folyamatosan jönnek létre. Vádold
az áldozatot – vagy hogy a várost éppen napjainkban ellepő obszcén jelek alatt
futó szlogennel éljünk: rossz az, aki rosszra gondol.

Azaz új és új rajok permanens forradalma némítja el az értékadók mind

frusztráltabb, ezért talán egyre agresszívabb, vagy szomorúbb hagyományozási
kísérleteit. Ha rosszat sejtenénk, összeesküvést, egyebet, a következő tétel
megnyugtat bennünket: "Az értelemadás nem magyarázható meg k özvetlenül
sem a mak rotársadalmi, sem az általános ideológiai trendek k el. Ehelyett a
mik rok özösséget, alternatív csoportok at, k lubok at, szubk ultúrák at,
www.okotaj.hu 5/10
2012.05.29. Ökotáj

életstílusok at k ell vizsgálni, amelyek en k eresztül az emberek ak tívan részt

vesznek saját k ulturális identitásuk k onstruk ciójában."

A felelősség tehát áthárítható a befogadókra, ha a recepciónak egyenértékű

szerepet kölcsönzünk a médiaüzem tevékenységében, illetve a közvetített
szövegeket illető jelentésadásban. A menekülésre felkínált egyetlen kiskapu a
lehetőségreprezentációk kódjaiban megfogalmazott szándékok elutasításának
lehetősége marad.

A szélsőszekularizácó ugyanis semmilyen helyet nem enged a szentnek, hanem

proletár egyszerűséggel elfoglalja azt, és kijelenti a profánról, hogy szakrális. Ezt
egyébként jól ismerjük a modern drámájának nyitóképeiből: kiürített
templomhajók, elégetett faoltárok, és a helyükre bevonszolt Ész Istennő alakja,
aki éppen most adja át helyét a Mindennapok Mindent Átható, Mindenütt
Megragadható Kultúrfétisének. Ez a médiakép a beteges önkívületig felfokozott
fogyasztói plázalét és a hírré habosítható extremitások hullámverésében
rajzolódik. Valóban nem egyetemes értékekhez méri magát, hanem a
pillanathoz, nem a hagyomány folytonosságához, hanem a trendihez (tökjó, cool,
sirály etc.), az eddig nem volthoz. Nem az erkölcsi megújuláshoz, hanem
sokszor éppen az erkölcshagyottban elkalandozó kikapcsolódáshoz köthető. A
celebrityk, a botrányhősök, a sziget- vagy valóvilágház-lakók kísérleti
szociálpszichológia műfajába sorolható vég nélküli kalandjaira talán mégis túlzás
azt állítani, hogy egyszerre társadalmilag szekularizáló és kulturálisan
reszakralizáló aktusok.

Mert karnevál-e, ami az év minden

napján karnevál, és nem blaszfém-e a
szakrális teljes megfordítása? A
gyermekek a vasárnapi istentiszteleti
időben ellenangyalokat szemlélnek
elragadtatott azonosulással, hiszen
Szupermen és Szpájdermen civil
minőségben maguk is angyalok, azaz
hírvivők (lásd még angelion, illetve eu-
angelion, azaz evangélium mint jó hír).
De mint Superman (azaz nietzschei
Übermensch), Pókember vagy éppen
Denevérember, árnyékos archetípusok
ők, a sötét oldal figurái pozitív
megvilágításban, csakúgy, mint a
gyerekkultúrát már évtizedes távlatban kísérő sárkánykultusz. A legkisebbeknek
pedig ott van az állatvilág egyik legaljasabb gasztro-etológiai fogásának
dramaturgiájára épülő eposz, a Tom és Jerry vég nélküli és generációkon átívelő
történettelen története. Mi lenne, ha a félelem miatt nem mobilizálna glukózt a
májból a katekolamin és a szteroid? Valószínűleg nem néznék gyermekeink
minden este a képernyőre tapadva a Cartoon Network macska–egér harcát, mert
végül is, ki itt az egér? Ne áltassuk magunkat, és a galaktikus stoppos
bölcsessége se tévesszen meg, a Föld mégsem számítógép, és nem az egerek
kísérleteznek velünk, emberekkel. Mert az osztályharc-filozófia vagy Tom és
Jerry barátságosan örök küzdelme egyaránt az ellenségesség kozmológiája – az
Ellenség (média)szertartástere kicsiknek és nagyoknak.

De a köznapiság árnyjátéka is lehet arrogánsan és cinikusan blaszfém, mint azt

a valóságsók (a médiafogyasztó életének blaszfém sója), vagy a még
markánsabb Jerry Springer anómiamutatványos műsorai jelzik. Idézzünk újra
Császi Lajos idézeteiből, Silverstone írja: "Mi más történik a Springernél a
személyes vallomások on és drámai k onflik tusok on k eresztül, ha nem a
társadalmi életben k i nem mondott és k i sem mondható dolgok rituális
k inyilatk oztatása. Amit bemutatnak , az az incestus és a hűtlenség, a
transzszexualitás és mindenféle más határsértés. Ezek et a nagymérték ben
ritualizált k onflik tusok at játsszák el a meghívott és ak tívan részt vevő k özönség
www.okotaj.hu 6/10
2012.05.29. Ökotáj

előtt." A délutáni Balázs- és Mónika-sók frencsájszként alig szelídített formában

öntik ránk a pornó-hősök, egymást megcsaló kamaszok, börtönből szabadult
szerencsétlenek történeteit. Mert jobb jobbnak tudni magunkat, vagy mert így
elnézőbbek leszünk a tolvaj hatalmasságokkal szemben?

Emlékszünk a szeretet próbájaként eljátszatott kísértéssóra, a pokoli hűség

gyalázatjátékra, melyet nem messze az Astoriától nyolc emelet magas,
ördögarcúra maszkírozott alakok hirdettek Budapest szívében. Abban a
városban, amelyet minden ötödik, egyébként történetnélküli pornófilm bevezető
képsoraiban a Lánchíd, a Parlament vagy a királyi Vár képe azonosít, és amely
város nemcsak a Kontroll-film metafizikájának kölcsönzi metrójáratait, hanem a
farkasemberek és vámpírok végzetes küzdelmeinek is.

A Victor Turner-i liminalitás sérülékeny állapotába hipnotizált néző akaratlanul és

észrevétlenül lesz a rítus szereplője. Kilép mindennapjaiból, és a médiavarázsló
intésére belép az előre gyártott, megtervezett álom programozott szoftverébe.
Azonosul az új, sokszor nem is értett vagy végiggondolt nyelvi és
szerepklisékkel, és átjutva a megírt pályákon, máris rendet és értelmet lát az
egyébként józan és médiamentes ésszel elfogadhatatlanban.

Natura horror vacui – feltehetően igaz ez a rituális természetű szükségleteinkre

is. Az evilágiasodott világban a média betüremkedik otthonunkba
mítoszbarkácsoló forgatókönyveivel és hipnotikus karneváli rítusvilágával. Túszai
vagyunk annak az áltatásnak, hogy létezhet evilági transzcendencia – olyas lehet
az, mint a marxizmus evilági paradicsoma. A média a valódi transzcendenssel
való kozmológiai kapcsolat helyreállítása helyett látszólag a mindennapi élet
kollektív, szimbolikus szertartásterébe rekeszt bennünket. Sokszor azonban
valódi – szemiotikai tekintetben tetten érhető módon – okkult
ellentranszcendenciát szolgál. E média képiségének a középkori
kísértésikonokat idéző obszcenitása, trillerkedő rémisztgetése és sorozatokba
foglalt okkult-mágikus tematikája e rítustér ilyetén átjárhatóságát sejteti.

Mondhatnánk, hogy mindez csak játék, karnevál, kikapcsolódás, mítoszi tér –

tehát komolytalan. Csak hát épp a mítosz a legkomolyabb valóságunk, mert
mögé kúszik a köznapinak. Mert értékrendünket, szabálykészletünket –
létdrámánkat (!) – kifejező (média)szertartásaink mögött lassan e médiamitológia
veszi át dramaturgiaszervező szerepét. És ez a valóság, bár sokszor nélkülünk,
de társadalmilag konstruált (Berger és Luckmann 1966) – mégsem mindenki kap
hozzá Mer(k)lin építőszekrényt a karácsonyfa alá. A médiavezérek a nézettségre
hivatkoznak, a népre, a keresletre, az ezerfejű cézárra, pedig a kínálat dönt.
Hiába igazolja a közvéleménykutatás, hogy nem kell az erőszak, nem kell a
szex, ömlik az minden csatornán éjféltájban, sokszor már délután és
vacsoraidőben is. A piaci kockázatcsökkentés és a profitmaximalizálás nem
érdekelt a közönség ízlésének nevelésében.

A fabrikált társadalmi valósághoz nem kell ipar, nem kell osztályok mozgósítása
más osztályok ellen. Szociális és kulturális kódok kellenek csak, amelyek
kifejezik és közvetítik e csinálmányos-jóváhagyott valóságképet, amelynek
kapuján a megszokottból egy másik valóságba juthat a gyanútlan néző. Kik is
rendelkeznek e kódok felett: divat- és egyéb diktátorok, akadémiai elitek,
nyomáscsoportok, gétkíperek, hirdetők és fogyasztók, szerkesztők és
öncenzorok – tovább is van, mondjam még?

A kódok birtokviszonyairól is beszélnünk kell, mert a jel- és jelentéshasználat

valódi hatalmi viszonyok szövetébe ágyazott. Ez a valóság egyidejűleg objektív,
narratív és kollektív.

www.okotaj.hu 7/10
2012.05.29. Ökotáj

Tárgyszerű – mint a természet és az

egyéb mindennemű környezet. El(be-,
ki-, le-, fel-, meg-, szét-, át-, rá-, össze-
, vissza-)beszélt – mint narratíva,
diskurzus, reprezentáció, amely mögött
eltérő érdekek, értékrendek, rejtett
politikai, gazdasági és sok egyéb
elkötelezettség munkálhat. És
közösségi – de melyik értelmezési
közösségé a know how? A főáramlatok
szörfözőié, a hivatásos információs
kapuőröké, hogy végül a funkcionális analfabétának tekintett célközönségé
legyen. Mégis kinek a képe, kinek a hangja? Vizibilitás és elnémítottság – e
perben hasznos társadalomtudományi kölcsönfogalmak.

Az irányítottságot elfedő fragmentáltság látszatposztmodernje mögött a

foucaultiánus érzékenység hamar felfedezheti a represszív gyakorlatot. Mert –
ahogy azt B. Nagy László figyelmeztetésül ránk hagyományozta a szárszói
vonatra felszállva – a szemünkkel gondolkozunk, és az agyunkkal látunk, és aki
ezt a körfolyamatot ellenőrzése alá veszi, az a néző világának ura. Ezért az ún.
kulturális fordulatot és az azt elemző neodurkheimiánus iskolát inkább a
(késő)modern radikális irányának tekinthetjük. Posztdurkheimi értelmezésre van
szükség, amely a transzcendens és a szakrális fogalmát nem racionalizálja,
nem is blaszfemizálja, hanem helyreállítja.

A tét a saját történetünk, sőt magamagunk, vagy ha úgy tetszik, narratív

identitásunk. Mert nem lehet kétségünk, elbeszélt történetünket a mellénk, illetve
elénk telepedő médiummal együtt mondjuk újra, de a ricoeuri transzláció
egyirányú, és tükröző: saját történetünket rég a média mondja el nekünk, nem a
mi szavainkkal, és nem a mi érzéseinkkel, de mi leszünk belőle: a mi szavaink,
és a mi érzéseink.

Ez a közvetett személyesség féloldalas a második feltételben is, mert ez nem

beszélgetés, hanem bűvölet, nem emlék ek et cserélünk , hanem emlék eink et
cseréli k i a média. Végül a megbocsátás és elengedés feladata is egyoldalú
marad, mert a médiának és szereplőinek csakúgy meg kell bocsátanunk, mint
lépre csalt-csalódott önmagunknak, de a betelefonálós műsorok megmondó
emberei, a magamagunkat évtizedek óta magunkkal kiröhögtetők nem
bocsátanak meg. Tisztelet a számos kivételnek.

Vajon segít-e a blaszfémia varázslatának megtörésében az egyház

médiagyakorlata? Ahogy Pók Katalin (2003) is rámutat, a katolikus egyház
emberöltőnyi ideje törekszik arra, hogy keresztény üzenetével, puritán
értékrendjével jelen legyen a médiában, másfelől azonban felismeri a médiában
riválisát. "A média valójában bálvány. A k eresztény attitűd: részt venni, de nem
azonosulni, k ritik ával fogyasztani. A radik ális valláscsoportok (Jehova tanúi,
nazarénusok , adventisták ) tagjaik tól a médiától való teljes elfordulást várják . De
van példa arra is, amik or a vallási csoport a média, a tömegk ultúra nyelvét,
hatástényezőit veszi k ölcsön, mint azt a HIT Gyülek ezete műsorai, illetve 777-es
Club vagy Pat Robertson magyar nézők számára az ATV csatornán
hozzáférhető műsora jelzi."

Az egyház szerint a médiabálvány hamis igézeteinek leleplezését kell a

médiakritika homlokterébe állítani. Az 1962–65-ös II. vatikáni zsinat
állásfoglalásában hangsúlyos, hogy a tömegkommunikációs eszközök lehetnek
az erkölcs, a nemes kultúra támogatói, de rengeteg kárt is okozhatnak.

Nemzeti vagy európai médiaminimum-törvénnyé kellene tenni, hogy a

tömegkommunikációs eszközök a közjó szolgálatában kell, hogy álljanak, és a
társadalomnak joga, hogy (torzítatlan és többoldalú) információt kapjon. Fontos
állásfoglalás, és a jelen írás alapja, hogy az erkölcsi rend elsőbbségét el kell
www.okotaj.hu 8/10
2012.05.29. Ökotáj

ismerni, az erkölcsi elveket érvényesíteni kell a média munkatársainak. A

hetvenes évek elején született Communio et Progressio határozat a médiát a hit
és erkölcs, egy világméretű együttműködést segítő párbeszéd szolgálatába
k ívánta állítani.

E várakozás szerint a modernitás évszázadai mentén eliade-i értelemben vett

racionalizálódó és deszakralizálódó társadalom és mindenség re-szakralizációját
is szolgálhatja a média. A Duna Televízió, amely 1992 karácsonyán – II. János
Pál pápa áldásával – kezdte meg adását, küldetésében ezt a szakrális
kötelékteremtést, szellemi hídépítést vállalta az anyaországi és a határon túl élő
magyarság között. Elszomorító azonban, hogy a világ legjobb kulturális televíziói
közé emelkedett, sőt ezt a címet 1999-ben elnyerő Duna Televíziót még a hívő
nézők is az RTL, TV2 és MTV1 mögé utasítják nézettségi preferenciasorukban
(Vass, 2004).

Mindez jelzi, hogy a mögöttes pénz-hatalomban és a baudrillard-i értelemben

valóságteremtő jeliparban kevés a szakmai avatottság, az elidegeníthetetlen
szellemi örökség ereje, az erkölcsi fedezet a sötét varázslat megtörésére. Ezt a
sötét varázslatot egy mára valóságos fedezettel nem is rendelkező rituális
szimbólum, a pénz jelenti. A magyar származású George Gerbner, aki a honi
kulturökológia-kritika felemelkedésével egy időben kezdeményezte a Kulturális
Környezetért Mozgalom életre hívását, e háttérerő újraszervezésére ösztönöz
bennünket, amikor pontjait megfogalmazza: (1) fel kell számolni a
médiatulajdonlás fennálló koncentrációját; (2) helyet kell adni a fogyasztók
piacára tervezett produktumok mellett más alkotásoknak is a fő műsoridőben; (3)
meg kell tanítani a fogyasztóknak a média-írásbeliség elveit, és a tudatos, kritikai
médiafogyasztás gyakorlatát.

Miközben a későmodern hatalmi szerkezetéről és jeluralmáról gondolkodunk, a

technológia mindinkább lehetővé teszi a gerbneri követelések teljesülését. Amint
a számítógép ernyőjére vetem e sorokat, a bal felső sarokban a Winamp program
szimulált tévéképernyőjén a Mese-tévé népzenészei muzsikálnak kislányomnak,
aki mellettem ül, és a PC-re kapcsolt hifi-rádión át hallgatja a juhait kereső
pásztor történetét. A parasztzene köntösében talán a tragédia születésére
visszautaló ősműfaj tűnik fel, mulattatva, kedvesen, és zenei anyanyelven avatva
bennünket be saját történetünk ősi rétegeibe. Adót váltok, és máris az Adige-tv
közvetítette romantikus kalandfilmet, vagy egy francia avantgard művészeti
csoport mozgásszínházát vetíthetném projektorral a falra. Közben a Spektrum
tévé néprajzi filmjéből rögzíthetek egy rövid részletet a winchesterre, hogy azt
aztán a powerpointos bemutató anyagába illesszem.

A családi archívum keskenyfilmes elemeinek digitalizálása és egy tizennégy

évvel ezelőtt a sziráki kastélyban szervezett kulturális-pszicho-fiziológia
konferencia DVD-re írása még várat magára. Fiam egyébként is sürget, mert
barátjaival éppen telekonferenciát akarnak tartani.

Úgyhogy sokkal többet a jelent uraló múltról már nem tudok írni, mert a jövő már
javában zajlik. A média-szakralitás válaszútjáról, a vonatkozó elméleti keretekről
pedig csak annyit, hogy a Kárpát-medencében a nyilvános Mária-jelenések
befejeződtek, Szőkefalva, Nagyfalu égi képernyőjéről a kép a szívekbe költözött
és működik tovább.

Mert a jelenés képe kapuként segít belépni az oltáriszentség szívébe, hogy az

eucharisztia ostyájává legyenek mindazok, akik a magyarok engesztelő imáját
kedden három órakor együtt mondják, úgy, ahogy egy Krisztust prófétáló
asszony nekünk továbbadta, mediálta:

"Kezedet rak d fejem fölé Uram, és add nek em szentséges szíved erejét.
Változtass át engem k icsi ostyáddá, és ossz engem eledelül a világ számára.
Adj minden hitetlennek gyógyulást és minden hívőnek egészséget. Kérlek , hogy
irgalmasságodból k önyörülj ezen a világon. Térden állva k érlek téged, hadd
www.okotaj.hu 9/10
2012.05.29. Ökotáj

szaggassam meg szívemet a világ számára eledelül, és táplálék ul az

éhezők nek ."

Mert a média innentől mi magunk vagyunk, azok, akik tudjuk, hogy Krisztusban
van elrejtve életünk, keresztjében feltámadásunk, és akik Krisztusnak áldozatul
ajánljuk magunkat. Mert azok számára, akik a legnagyobb áldozatot
meghozónak áldozatot hoznak, megfeszítik akaratukat és felajánlják szívüket,
értelmüket és szellemüket, a szentségi átalakulás megkezdődött.

Irodalom:

Antalóczy Tímea: A szappanoperák genezise és analízise. I. Médiak utató.

2001. Nyár.
Berger, Peter L. – Luckmann, Thomas: The Social Construction of Reality
– A Treatise in the Sociology of Knowledge. Garden City, NY, 1966,
Doubleday.
Császi Lajos: A média rítusai. Budapest, 2002, Osiris – MTA – ELTE
Kommunikációelméleti Kutatócsoport.
Livingstone, Sonia M.: Mak ing Sense of Television. London, 1998,
Routledge.
Martín-Barbero, Jesús: Massmedia as a Site of Resacralization of
Contemporary Cultures. Rethink ing Media, Religion and Culture. Ed.
Stewart M. Hoover, Knut Lundby. London, 1997, Sage. 102–116. o. (id.
Császi).
Pók Katalin, V.: A média és a posztmodern. Inco. 7. sz. 2003.
(www.inco.hu)
Szabados Péter: Karnevál a médiában. Médiak utató. 2005. ősz.
Ricoeur, Paul – Lacocque, André: Bibliai gondolk odás. Budapest, 2003,
Európa.
Vass Csaba: A szeretetk ommunik áció esélyei. Előadás a Reformátusok
az információs társadalomban című konferencián. 2004, Bethesda.

Ökotáj, 35–36. sz. 2005. 9–18. o.

www.okotaj.hu 10/10