113

Egyiptomi ős-Gnózis I.
Előszó

Különös örömmel és a hála érzetével tölt el minket, hogy napjainkban, amikor a világ
és az emberiség a nagy kozmikus időszakok újabb fordulójához ért, az egyiptomi
Gnózis ősi üzenetét a korok süllyesztőjéből ismét napvilágra hozhatjuk és a
nyilvánosság elé tárhatjuk.

Minden igazán megváltó tan - bárhol és bármilyen néven jelenjen is meg az idők
során - a Gnózis egyetemes üzenetében lel gyökerekre, és azoknak szól, akiket
nyugtalanítanak az emberiség vándorútjának tragikus fejleményei, s szívből
szeretnének leszállni a halál végzetes körhintájáról, amelyen kerengve a mai
emberiség menthetetlenül az eljövendő kozmikus éj feneketlen sötétsége felé tart.

E könyv - már témája miatt is - azokhoz fordul, akik a gnosztikus Szellemi Iskola
tanulóiként megkísérelnek arra az igaz ösvényre térni, amely az ember
rendeltetéséhez vezet. Általa a megszabadító igazság minden komoly kutatója képes
lesz közeledni a gnosztikus tanulóság szelleméhez, s e tájékozódás során
megállapíthatja, hogy mennyiben hivatott ő is az ösvény bejárására.

J. VAN RIJCKENBORGH

1
I. Hermész Triszmegisztosz

1956 áprilisának utolsó napjaiban a Lage Vuursche melletti Renovában lévő

konferenciahelyünkön gyűltünk össze. A konferencián résztvevő sok külföldi és hazai
tanuló figyelmét a modern Szellemi Iskola új fejlődési és megnyilatkozási hullámára
irányítottuk. Ennek a hullámnak júniusban jött el az ideje, a mi munkánk számára oly
jelentős májust követően. A nagy gnosztikus világmunkának ugyanis, mely
Európában az Új Gnosztikus Birodalomból indul ki, éppen az akkor elkövetkezendő
hónapokban kellett elkezdődnie.

A tanulók többsége érezte, hogy mennyire megrengett az Iskola ötszörös Élő Teste
az eljövendő események fokozódó feszültségétől. Tudatában voltak, hogy nagyszerű
időszakba léptünk be, s ebben világosan megmutatkozik, hogy ki melyik táborhoz
tartozik: a Gnózis seregéhez - vagy a megszokott természet táborához. Rendkívül
jelentős szétválásnak kellett bekövetkeznie.

Meg kellett alapítani a gnosztikus ökuméniát, ami az ős-Gnózisban, Hermész

Gnózisában gyökerezik. Nyilvánvaló tehát, hogy az ős-Gnózisra irányuló mélyreható
megfontolás a legnagyobb jelentőséggel bír mindazok számára, akik őszintén
keresik a megszabadító igazság világosságát.

Ezért az eddig csak a modern Szellemi Iskola tanulóival közölt tanokat azoknak is
rendelkezésére bocsátjuk, akik még az Iskolán kívül vannak, ám ennek ellenére
belső állapotuk és előkészületeik alapján a mai idők „terméséhez” tartoznak.

Ki volt, jobban mondva ki ez a Hermész Triszmegisztosz? Feleletként itt persze

személyiségre is gondolhatunk, a magasztos isteni követek egyikére. Az olvasó ezt
minden további nélkül megteheti, azzal a feltétellel, hogy nem a történelem egyetlen
alakjára gondol, hanem a követek egész sorára, mert az istenek erőit és
megnyilatkozásait a régiek emberalakokkal ábrázolták.

Azt kell tehát mondanunk, hogy Hermész létezik, Hermész az igazi, mennyei
ember, aki átment az Arany Fej kapuin. Ezért nevezik Hermészt
Triszmegisztosznak, „háromszor hatalmasnak” vagy „háromszor magasztosnak” is.
Mert a mennyei ember háromszoros értelemben abszolút magasztos, mégpedig
vallásos, tudományos és művészeti tekintetben. A vallás, a tudomány és a
művészet tökéletes, egyenlő oldalú háromszöget képez benne.

Ha itt vallásról beszélünk, akkor arról van szó, hogy a mennyei ember a vallását az
egyetlen igaz formájában tapasztalja és valósítja meg, mégpedig az Istenség
őslényével való abszolút kapcsolatban. Az ösvényen lévő tanuló, aki ehhez a
vallásossághoz akar közeledni, ezt nagy tisztasággal, szeretettel, igazlelkűséggel
és mély komolysággal is bizonyítja. Az ilyen tanuló arról tanúskodik, hogy egész
lényét megérintette a nagy szeretet - mely Isten -, s hogy ebből a szeretetből
kíván élni, erre vágyik, és tökéletességre törekszik. Ebben a szeretetben, ebben
az egyetlen nézetben már felismerhető az egyenlő oldalú fenséges háromszög,
hiszen aki ezt a szeretetet, Isten szeretetét akarja megkapni, s így igazi gnosztikus
szeretne lenni, annak először is abba kell hagynia minden önzést, minden földre

2
irányuló törekvést és cselekvést. Másodszor, a természet szerinti
megüresedéssel összhangban kapja meg az isteni szeretet fénysugárzásait,
melyek eltöltik őt. Harmadszor, aki ebben a megüresedésben megkapja Isten
szeretetét, az ezt a szeretetet ki is sugározza. Így igazolja magát a tanuló az
ösvényen a pozitívan kimutatható, megszabadító cselekedettel. A magasztosságnak
ez az első Hermészi nézete.

A második pedig ennek a következménye. Ha egy tanuló megkapja a Gnózis

szeretet-világosságát - amilyen mértékben legyőzi az önzést és áttör önmaga
elbocsátásához -, nagy változás alakul ki az illető természetes lélekállapotának öt
fluidumában. Ennek pedig az önelbocsátás az abszolút előfeltétele. Az endúra az
alapképlet, e nélkül az „ember fiának”, a Gnózis világosságának nincsen hová
hajtania a fejét. Ha viszont a tanuló szíve nyitva áll, s így a gnosztikus világosság
beáramolhat és beköltözhet hozzá, akkor ez a világosság nap mint nap kering
őbenne.

Ennek a keringésnek az egyik első jele a megvilágosodás, az illumináció, ahogyan

a régiek nevezték, vagyis a tudat megváltozása. Új tudati lehetőségek keletkeznek,
amelyek ugyan rejtve megvoltak már a rendszerben, de eddig a pillanatig nem tudtak
megelevenedni. Ha azonban élni kezdenek, akkor az intellektuális ész háttérbe
szorul, és megszületik a bölcsesség. A tudomány, mely ebből a bölcsességből
éled, a magasztosság második Hermészi nézete. Ezt a nézetet joggal nevezik a
rózsakereszt nézetének, mert az igazi rózsakeresztes Isten kegyelméből bölcs, bölcs
az újjászületettség értelmében. Ő a Golgotán lévő ember, aki naponta meghalván az
igazi rózsát tűzi a keresztre, s így Jézussal és Jézusban hanyatlik alá.

A magasztosságnak ebben a második Hermészi nézetében is világít az egyenlő

oldalú háromszög. A bölcsességnek először a szívből kell megszületnie, a szív
rózsájából, Betlehemből, majd a főszentélyben bontakozik ki teljes mértékben, és -
mint a szeretet is - az egész lényből sugárzás formájában árad.

Most már talán világosan látjuk a harmadik Hermészi nézetet is. Itt a királyi
művészetről van szó, mely először is művészi tehetség valóban megszabadult
emberként élni tudni; másodszor tehetség mennyei-megszabadított emberként
valóban érinthetetlennek lenni; harmadszor pedig a szolgálat művészete: ebből az
életből Istent, a világot és az emberiséget megszabadító munkával szolgálni.

Így alakul ki szemünk láttára az Isten kegyelméből lett mágus, a Szent Grálhoz
tartozó testvér, a szolgáló ember, akit megvilágosított a rózsakereszt bölcsessége és
a Gnózis szeretet-ereje. Aki így, ebből a háromszor három nézetből lett tökéletes, az
egy Hermész Triszmegisztosz, egy mennyei ember. Aki ebből a kilenc nézetből
kezd élni, és önmagának teljes odaadásával eszerint viselkedik, az jár a
hermetikus ösvényen, az lett Hermész gyermeke, fia, az közeledik a mennyei
emberré válás állapotához. Ez a mennyei emberré-alakulás tehát a háromszoros
magasztosságból kel életre, melyet a Rózsakereszt is biztosít:

Először is, miután a jelölt megtisztította a szívszentélyét az önelbocsátás

segítségével, Betlehemnek ezen a kapuján át eltalálja őt az isteni szeretet sugara, s
így Isten Szelleme lángra lobbantja;

3
Másodszor a bölcsességre tesz szert a szeretetnek e világossága által. Ez nem
hagyományos értelmi tudás, hanem a benne lévő tűz következménye, mely
Betlehemtől Golgotáig kering, hiszen a jelölt teljesen aláhanyatlott Jézusban, az
Úrban;

Harmadszor: ezt a megszabadulást naponta fogja igazi, mágikus papsággal

bizonyítani. Ez az újjászületés a Szent Szellemből.

Az újjászületés az evangélium értelmében persze a teljes feláldozást magába

foglalja. Ezt jól fontolja meg az olvasó, ha oly nagyon vár a magasztosságra, a
Gnózis érintésére és lépéseinek eredményére az ösvényen. A siker titka
mindenekelőtt a teljes áldozatban rejlik. Ha tehát Hermész Triszmegisztoszról
beszélünk, akkor az olvasó figyelmét nem az emberiség ősmúltjára, az ősidőkre
akarjuk irányítani, amikor a tanító egykor nagyon bölcs dolgokat mondott az
emberiségnek, hanem itt az élő jelenről, a mai napról van szó, minden idők
Gnózisának élő pillanatáról.

Napjaink élő pillanataiban nagyon is érthető és meggyőző a dialektika, a megszokott

természetállapot, mely erőivel teljesen lefoglal minket, teljesen igénybe akar venni,
hogy azt higgyük, rajta kívül semmi más sincsen. Ön talán egész életében a
világosságot - a rejtélyeket - kereste. Ezért mondjuk, hogy az eleven jelenben
léteznek rejtélyek, melyekhez életvitelének teljes megfordításával kell
közelednie, ha valóban arra vágyik, hogy lepleikből kibontakozzanak és igazságként
világítsanak Ön előtt.

A dialektikus természet jelen pillanatát a Szentírás „Heródesnek” nevezi. Azt a

rejtettet pedig, amiről le kell venni a fátylat, mely a dolgok hajnala óta mindenütt jelen
van, itt is, a dialektikába is beágyazta magát, ezt a rejtettet a Biblia „Egyiptomnak” is
mondja.

Ha most tehát a kezdet kezdetén, a tanulóság ifjúsága idején a szent Gnózisban

megérintette Önt a rejtély világossága, hogy ebben a világosságban a rejtély
kibontakozhasson fátylaiból, akkor Heródes természet-ereje megpróbálja ezt a
természetben idegen elemet megölni, mielőtt teljesen kibontakozna. Ezért
tanácsolják minden komoly tanulónak, mint egykor a gyermek Jézusnak, hogy
meneküljön Egyiptomba. Ez azt jelenti, hogy mélyen hatoljon be az igaz élet
rejtélyeibe, mert az igaz élet a jelenben is bizonyítja magát mindazoknak, akik
meg tudják látni, akik el tudnak hatolni hozzá. Ki kell ugyanis jelentenünk: a Szent
Grál él!

Végül talán az is érthető, miért mondják az emberiség sok nagy tanítójáról, mint
például Pitagoraszról és Platónról, hogy ismereteiket Hermész Triszmegisztosztól
szerezték, s miért egyezik meg tökéletesen a Hermészi bölcsesség például a Kelet
avatott tanával. Mert csak egyetlen bölcsesség van, melyet mindenkor
megőriztek, mely mindig fennmaradt, amelyből világunk különböző helyein
merítettek, és mindig is meríteni fognak.

Azt is megértjük, miért beszélnek számtalan könyvről, amelyet - úgymond - Hermész

írt. Egy szerző százezer könyvtekercset említ, mely Hermész bölcsességét
tartalmazta. De - kedves olvasó - a Hermészi bölcsességet a világ minden könyve

4
sem tudná befogadni, mert ebben a bölcsességben egy cseppnyi hagyományos
tudás sincsen. Ez a bölcsesség valójában nincsen benne semmiféle könyvben sem.
Aki viszont „a Rózsát valóban a keresztre tűzi”, az tökéletesen megkapja az egészet.

Ha pedig az olvasó figyelmét most mégis egy könyvre, a Corpus Hermeticumra

irányítjuk, miután a bevezetőben megismerkedhetett a Tabula Smaragdinával, az
ősbölcsességnek ezzel az alapjával és összefoglalásával, akkor semmiképpen sem
azt akarjuk mondani, hogy „tessék, itt a bölcsesség”. Mindössze a régmúlt
bölcsességének tanúbizonyságát kívánjuk Ön elé tárni, melynek az élő jelenben is
birtokunkká kell válnia.

Nem állunk meg tehát megsárgult pergameneknél és romba dőlt szentélyeknél.

Ezeknek természetesen tisztelettel adózunk, és hálásak vagyunk Istennek az
előttünk haladó Szerzetekért, akik oly sokat tűrtek és szenvedtek értünk, s akiknek a
szeretetereje lehetővé teszi számunkra a Gnózishoz való közeledést. Sohasem
szabad azonban elfelejtenünk, hogy ifjú gnosztikus szerzetként azért vagyunk a
jelenben, hogy most is megtegyük, amit a régiek egykor tettek.

Az ő tanúbizonyságukat a saját tapasztalataink mércéjével vizsgáljuk. Mint

megérintettek, mint a régi törzs új hajtásai, együtt menekülünk Egyiptomba.
Alámerülünk a rejtélyekben, hogy feladatunkat Isten gyermekeiként a jelenben
betölthessük.

5
II. A Tabula Smaragdina

Igaz! Biztos! A teljes igazság!

A lenti a fentinek a hasonmása,
és a fenti a lentinek a hasonmása,
hogy az Egyetlennek a csodái teljesüljenek.
Ahogyan minden az Egyetlenből lett egy közvetítő révén,
úgy minden ebből az Egyből született átvitel által.
Atyja a Nap;
Anyja a Hold,
a levegő hordta ölében,
a Föld táplálta.
A világ minden talizmánjának atyja mindenütt jelenvaló.
Ereje a Földben alkalmazva érintetlen marad.
Szeretettel, éleslátással és bölcsen válaszd el a földet a tűztől, a finomat a
keménytől, töménytől és merevtől.
A földről felszáll a mennybe, majd visszaereszkedik a földre, miközben felveszi a
fentinek és a lentinek az erejét is.
Így lesz tiéd a világ minden dicsősége, s ezért minden sötétség menekül előled.
Ez minden erők hatalmas ereje, mert minden szelídet legyőz, és minden keményet
áthat.
Így teremtetett a világ, belőle pedig ugyanígy csodás alkotások keletkeznek.
Azért neveznek engem a háromszor nagy Hermésznek, mert birtokolom az egész
világ bölcsességtanainak mindhárom nézetét.
Amit az arany elkészítéséről mondtam, az hiánytalan.

Az olvasót a régiek egyik tanúbizonyságával szeretnénk szembesíteni, mely Tabula

Smaragdina, Smaragd Tábla néven ismeretes.

Ezzel a táblával kapcsolatban számos legenda kering a köztudatban, s némelyik az

olvasónak is ismerősnek tűnhet. A nevezett tábla egy teleírt sírkő, melyen a régiek
ránk maradt bölcsességét örökítették meg. Az ős-klasszikus bölcsességet tehát kőbe
vésték, és e kő alatt találták meg Hermész Triszmegisztosz érintetlen, ép testét.

Ez a tény azonnal Rózsakereszt Keresztély sírtemplomát idézi fel, ahol az

egyetemes bölcsesség képleteivel borított sárgaréz táblát találtak, s ez alatt - a
Tabula Smaragdina híradásának megfelelően - találták meg testvérünk, C.R.C. atya
ép testét teljes díszruhában. Johann Valentin Andreä és köre valóban nem a
fantáziájukból merítettek a Fama Fraternitatis Roseae Crucis összeállításánál. Arra
nem is lehetett szükségük, hiszen a Szerzet hívása, Fámája minden időkben

6
ugyanaz volt, ugyanannak kell lennie, s mindig is az ős-Gnózis bölcsességének
ismétlését tartalmazza.

A régiek tanúbizonyságában az a körülmény szólít meg minket, hogy smaragd

tábláról van szó. Ezt szeretnénk először megbeszélni. A smaragd élénken zöld színű
drágakő. A drágaköveknek - mint a fémeknek is - megvan az a tulajdonságuk, hogy
rezgéseket és sugárzásokat vesznek fel, ezeket tárolják, majd újra kibocsáthatják.

A különböző kövek és fémek más és más rezgésfokon polarizálnak. Ezt illetően

minden kőfajtának és fémnek megvan a saját, egyéni tulajdonsága. Az okkult
tudományban például azért alkalmazzák olyan sokféleképpen a fémek, kövek és
színek tudományát, hogy bizonyos sugárzásokat és ezeknek a hatását serkentsék,
más sugárzásokat pedig tompítsanak. A Szentírás is sokat beszél drágakövekről.
Gondoljunk csak a városra, amelyet a jelenések könyve az Új Jeruzsálemnek nevez.
Ennek tizenkét kapuját különös elrendezésben díszítik drágakövek. Ezzel azt akarják
tudomásunkra hozni, hogy minden megvilágosító, segítő és erőt adó sugárzás ezen
a tizenkét kapun jön be, s emiatt a városnak nincsen már szüksége a dialektikus Nap
és Hold fényére.

Az a szín, erő és sugárzás, amelyet smaragdnak neveznek, egy alapvető kezdetre

utal, amely nélkül semmihez sem lehet hozzáfogni. A Tabula Smaragdina tehát a
Hermészi filozófia abszolút kezdetét jelenti. A Gnózis ősbölcsességét e kulcs
nélkül nem lehet megérteni. Ezt akarták kifejezni a régi Hermészi bölcsek a
smaragd tábla névvel!

A Tabula Smaragdina, a smaragd tábla, a sírkő szövege, amely alá Hermész

Triszmegisztosz nemes, ép testét temették, a következő szavakkal kezdődik: Igaz!
Biztos! A teljes igazság! Ez a szent kő közleményeinek, a bölcsesség-képleteknek
háromszoros megerősítése.

Ez a kezdet az első pillantásra látszólag fölösleges kijelentéseket is tartalmaz, s

tárgyilagossága sem látszik minden kétségen felülinek. Nem elégedhetett volna meg
a szerző a közléssel, hogy „a tartalom teljesen megfelel az igazságnak”? Nem,
semmiképpen sem! Ez a háromszoros megerősítés ugyanis mély értelmű,
mágikus képlet.

Az első kijelentéssel azt fejezi ki: az igazság, melyről a Smaragd Tábla tanúskodik,
tapasztalat árán teljes mértékben le van rögzítve az illető személyiségében és
mikrokozmikus rendszerében. Amikor tehát a hermetikus ember azt mondja, hogy
„igaz”, akkor egészen másra gondol, mint a dialektikus ember. Mert a hermetikus
ember csak akkor tanúskodik az igazságról, ha bejárta az ösvényt, és a szóban
forgó értékeket megtapasztalta. Mi pedig, ha egy ilyen mágikus ember tanúskodik,
teljesen hihetünk és bízhatunk benne, és megértjük, hogy ha a mi időnk jön el, és mi
járjuk be a tapasztalat ösvényét, akkor ugyanazzal a biztonsággal ujjongva
mondhatjuk: „Ez igaz!”

Az igazság csak akkor ér valamit, az Ön számára csak akkor igaz, ha önmaga

tapasztalta, ha saját élményéről van szó. Mit ér az olyan igazság, amelyet nem
követ, amelyet nem él át? Az igazság önmagában senkit sem képes minden további
nélkül megszabadítani. Az igazság inkább ítélet lehet, vagyis az ember

7
összeütközésbe kerülhet vele, ha megpróbál a saját feje után menni. Mihelyt
azonban azon fáradozik, hogy közelebb kerüljön az igazsághoz, hogy tapasztalja és
életmódjával megerősítse, akkor azonnal megszabadul az ítélettől. Ezért van jó oka
az ószövetségi embernek minden tekintetben félni az igazságtól és az igazság
ítéletétől, míg az újszövetségi ember az igazságot, melyet kezd teljesíteni, nagyon is
szereti.

A második kijelentés, „ez biztos”, azt jelenti, hogy az igazság nem ér túl, nem mehet
messzebb a saját tapasztalatnál, s hogy ezért Önt minden spekuláló-filozófiai
szempont csak elrekeszti az igazságtól. Bizonyára tudja, hogy minden dialektikus
filozófia csaknem teljes mértékben találgató üzérkedés, ahogyan ezt a modern
Szellemi Iskola már gyakran megmagyarázta. Ezért létezik annyi egymásnak
ellentmondó filozófiai rendszer, melyek gyakran tanúskodnak magasra szökellő
gondolatmenetekről, az igazság birtoklásának vágyáról, de magától az igazságtól
nagyon is messze esnek

Az igazság, amelyről a hermetikus ember tanúskodik, először is tapasztalaton

alapul, másodszor semmiféle találgatás nincsen benne, minden spekuláló
szemponttól mentes. Harmadszor pedig a teljes igazságnak kell lennie. Csak a
teljes igazság lehet megváltó.

A dialektikus ember gyakran hangoztatja, hogy „ami neked igaz, az nem biztos, hogy
nekem is igaz”. Azt is kinyilvánítja ezzel, hogy világunkon számtalan igazság verseng
az elsőségért, egymásnak teljesen ellentmondva, meg azt is, hogy a küszködő
természetember magányában gyakran olyan úton jár, amely számára szükséges és
igaz, de másvalakinek teljesen haszontalan, sőt veszélyes is lehet. A teljes igazság
azonban hermetikus értelemben mindent átfogó, mindenkire vonatkozik, és a
világnak és az emberiségnek szól.

Ezért jelenti ki a Smaragd Tábla már az elején: nem olyan igazságról beszélünk,
mely bizonyos pillanatban nagy jelentőségű volt valakinek, esetleg mint valami
romantikus életrajz, hanem amit tapasztalni kell, melyben semmi találgatás nincsen,
és ami mindent magában foglal, vagyis az egész emberiségnek szól. Az ilyen teljes,
tökéletes és érinthetetlen igazság háromságát tartalmazza a Smaragd Tábla, mely a
következőképpen folytatja:

Hogy az Egyetlennek a csodái teljesüljenek, a fenti és a lenti egyforma, ami itt lent
van, az ugyanaz, mint ami fent van. Ahogyan pedig minden dolog az EGYből lett
egyetlen közvetítő által, úgy születtek mind ebből az egyetlen átvitelből.

Ebből kiviláglik az ismert Hermészi alaptörvény: mint fent, úgy lent. Jó lesz ennél egy
pillanatra elidőzni. Mert általános értelemben valami nem stimmel ezzel az
alaptörvénnyel. Lehetetlen ugyanis úgy venni, hogy az igazi Világosságbirodalom az
ő dicsőségével és isteniségével olyan értelemben tükröződik a dialektikában, hogy a
dialektika lenne a bizonyítéka. Ellenkezőleg, mérhetetlen ellentét áll fenn a Gnózis
„fentje” és az itteni haláltermészet „lentje” között.

A Hermészi axiómához tehát másképpen kell közelednünk, semmiképpen sem a

dialektikus ember módszereivel. Mindenekelőtt az okkultista vétkezik itt helytelen
magyarázatokkal, önző törekvéseit a Hermészi filozófiával próbálja igazolni és

8
helyesnek mutatni. Az „én” királyságának támogatására irányulva azt állítja az
okkultista, hogy Isten útjain jár, ha a „fentet” egyenlővé próbálja tenni a „lenttel”, ami
természetesen lehetetlen. Mivel abszolút biztos, hogy a Smaragd Táblán a tökéletes
bölcsességgel találkozunk, a Hermészi törvény alapján egyetlen másodperc alatt
megállapíthatjuk, hogy a mindenségi megnyilvánulásban nagy feszültség és
összeütközés uralkodik. „Lent” egyáltalán nincsen „úgy, mint fent”!

Éppen az képezi a Tábla nagy erejét, hogy közvetlenül a mindenségi megnyilvánulás

e nagy konfliktusával szembesít minket. Nemcsak azért, hogy ezt az ellentétet
hangsúlyozza, hanem éppen arra akar rámutatni, hogy ezt az ellentétet az
emberben és a világban meg lehet, sőt meg kell szüntetni. A Hermészi
alaptörvényben mutatkozik meg a Smaragd Tábla nagy rendeltetése.

A világmindenségi megnyilvánulásban egykor minden Isten erejéből lett. Ezért

lehet a bukott állapotban mindent Isten erejével feloszlatni, vagy újra az eredeti
állapotához felemelni. Tehát ezzel az erővel lehet transzfigurálni is! Így a Hermészi
alaptörvény tartalmazza a nagy üdvtitkot, ez ajándékoz meg minket az üdvtitokkal,
tudományos képlet, érinthetetlen elv formájában: ha Ön összeköttetésbe lép a
Szeretet Szellemének erejével, Pimanderrel, akinek neve „az emberiség
pásztorát” vagy „vezetőjét” jelenti, akkor ennek csakis az lehet az eredménye,
hogy az alantas újra egyenlő lesz a felettessel, a Lent úgy lesz, mint a Fent.
Ezért folytatja a Tábla a következőképpen:

Atyja a Nap.
Anyja a Hold
A Levegő hordta ölében.
A Föld volt a dajkája.
A világ minden talizmánjának Atyja mindenütt jelen van.
Ereje a Földben alkalmazva érintetlen marad.

Ez a velős megfogalmazás csodásan világos. Azt mondja a szerző: Vigyázzatok, két

atya van! A természetbirodalom atyja és a szellemterület atyja. A
természetbirodalomnak a szellemterületből kell keletkeznie, és onnan lesz
fenntartva is.

Az is lehetséges, hogy valaki csak a természetbirodalomból kezd élni, amit persze

megtehet, mert a természet birodalma az alkotásnak teljesen felszerelt, önálló
területe, és ebbe a természetbe teljesen belemerül az illető, vagyis a
szellembirodalom atyját elhagyja és elfelejti. Ezt tette a dialektikus emberiség. Így
fejlődik ki a megütközés. Mert ettől kezdve „lent” nincsen már „úgy, mint fent”! Akkor
ennek fejleményeként a fajtest megkeményedik, és más megkövesedési jelenségek
is kialakulnak a szellemtérből kibukott természetembernél.

Ezért kell ezután a megoldásnak, a megváltásnak következnie. A megváltásnak

pedig megvan a lehetősége, mert:

a világ minden talizmánjának Atyja mindenütt jelen van. Ereje érintetlen marad, ha a
Földön alkalmazzák.

9
Ha Ön ezt az erőt alkalmazni akarja, akkor a Tábla ajánlása szerint kell eljárnia:

Szeretettel, körültekintéssel és bölcsen válaszd el a földet a tűztől, a finomat a

keménytől, töménytől és merevtől. A földről felszáll a mennybe, majd
visszaereszkedik a földre, miközben felveszi a fentinek és a lentinek az erejét is. Így
lesz tiéd a világ minden dicsősége, s ezért minden sötétség menekül előled.

A Gnózis erejével, Isten szeretet-lélegzetének erejével támadják meg egész

természet-lényüket, amely a mindenség Atyjától, a Szellemtől el van választva.
Járják az endúra ösvényét, a nagy változás útját, melyet a modern Szellemi Iskola
már hosszú évek óta tanít és hirdet. Így egészen biztosan diadalt aratnak. Mert aki
minden erők hatalmas erejével bátran hozzáfog, annak az áldás lesz a bére.

Akkor minden teljesült, amit a Gnózis kihirdetett az arany készítéséről és a szellemi

Nap hatásáról.

10
III. A Corpus Hermeticum

Miután elmélyültünk a Smaragd Tábla alapvető bölcsességképleteiben, a Corpus

Hermeticumhoz fordulunk, és a régieknek ezt a kulcsát összehasonlítjuk az ifjú
Gnóziséval. Ha megvizsgáljuk, hogy a régiek tana, élete és irányzata mennyiben
egyezik a fiatalabbakéval, akkor kitűnik és megtudjuk, hogy a fiatal Gnózis joggal
veszi-e át az alakuló, nagy, világot átfogó műben a kezdeményezést és vezetést,
vagy ez az igénye téveszméből ered.

Az a Corpus Hermeticum, amelyben szeretnénk elmélyülni, tizennyolc fejezetből

vagy könyvből áll. Az első fejezetet, vagy könyvet Pimandernek nevezik. Ez Hermész
és egy titokzatos, magát Pimandernek nevező lény beszélgetését tartalmazza. (A
görög név Poimandres.)

Hermész itt a természet-szülte ember, aki a megszabadulás ösvényére tért, átment a

betlehemi születés barlangján, s így részesült az újjászületett lélekállapotban, és
ennek alapján az arany menyegzői ruha megszövésén fáradozik, mialatt az új
tudatállapot, a merkúri vagy Hermészi tudat kezd megjelenni. Mihelyt ez a tudat
érvényesülni kezd, előlép Pimander.

Új lényének kialakulása miatt a hermetikus ember kapcsolatba lép Pimanderrel,

Isten mindenütt jelenlévő bölcsességével. Igen, Pimander Isten! Pimander az Ige,
mely kezdetben volt, de nem a János-evangélium bevezetőjének általános
értelmében („Kezdetben vala az ige”), és nem is általános értelemben, ahogyan a
Szentírás említi sok helyen Istent.

Pimander a bölcsesség, az ige, Isten, aki nagyon is határozottan és külön

Hermészhez fordul. Sok helyen olvashatjuk a Bibliában, hogy Isten megszólalt,
vagy valamelyik hierofánshoz vagy szolgájához szólt. Ekkor a legtöbb esetben nem
Isten beszédéről van szó általános értelemben, hanem a Logosz pimandrikusan
fordul vagy szól az illető hierofánshoz, szolgájához, azaz a hermetikus emberhez.

A mindenütt jelenlévő bölcsesség egy sugárzás, egy rezgés, egyetemes

világosságerő, egy nagy és különleges elektromágneses erő. Ez a világmindenségi
megnyilvánulás legmagasságosabb kisugárzása, magának a Szellemnek a
sugárzása. Ha pedig egy embernek kialakul a mindent átformáló Hermészi tudata,
akkor ez a tudat a Szellemnek ezt a kisugárzását azonnal felismeri, tapasztalja és
megvizsgálja. Ekkor pedig az egyetemes szellemterület és a Hermészi ember
között egy fókusz keletkezik, a találkozásnak egy pontja, mely vakítóan, erősen
fénylik: ebben a pontban, ebben a gyújtópontban áll szemben a szellem és a
tudat. Ennek a fókusznak a szelleme akkor Pimander, a tudat pedig Hermész.

E fókuszhatás miatt alakul ki az Isten útjain való járás, a párbeszéd, Isten és az

ember élő kapcsolata. Mihelyt tehát az ösvényen kifejlesztenek és tapasztalnak
valamit az új tudatállapotból, azonnal kialakul a személyes összeköttetés az
Istenséggel, kialakul a „minden nap az Úrral járás”.

11
Az olvasó remélhetőleg megérti, hogy ennek semmi, de semmi köze sincsen a
tükörszférában lakozó, anyagukat vesztett lények spiritiszta mesterkedéseihez, akik
a szellem és az ember kapcsolatát utálatos módon próbálják utánozni. Világosan fel
kell ismernünk, hogy ami a természet-szülte tudathoz, az én-tudathoz fordul, az
kivétel nélkül utánzás, rögeszme és káprázat.

Amikor a hermetikus tudat a Szellemre irányul, s ennek következtében a találkozás

pontjában meggyullad a szellemtűz, akkor világító erővonal-szerkezet keletkezik,
ahhoz hasonlóan, amit például minden lángban megfigyelhetünk. Ekkor találkozik a
Hermészi ember Pimanderrel, és az így kialakított erővonalrendszerből erő, rezgés
áramlik a Hermészi emberbe. Ennek a rezgésnek hangja és színe is van, mely
teljesen megfelel az indítéknak, amivel a Hermészi ember a szellemtérbe emelkedik.
Így lesz ennek a jelenségnek, ennek a találkozásnak nagyon személyes jellege.

Isten csakis így beszél az emberrel. Ez a Kimondhatatlan Név megtalálása és

meghallása. Az olvasó bizonyára hallott már erről, és arról is, hogy a korszakok
folyamán mennyien keresték már ezt a Kimondhatatlan Nevet. Minden idők régi
bölcsessége joggal mondja, hogy a Kimondhatatlan Név megtalálása és
meghallása egy gnosztikus-mágikus fejlődés tetőpontját jelenti. És számtalan
ember keresi negatív módszerekkel, természetes én-lénye ösztönzésére ezt a
Hórebet, az elérésnek ezt a hegyét. Magától értetődik azonban, hogy mindezek a
kísérletek sorozatosan kudarcba fulladnak, ameddig a fáradozás alapja az én marad.

Ennek a mágikus tetőpontnak a kulcsa azonban minden emberszívben benne

nyugszik. Ha az ember a szívét megnyitja a Gnózisnak, akkor megkezdi az út
járását, mely az Istenséggel való mindennapos érintkezéshez vezet. Milyen
szegényesnek, koldusnak, teljesen tudatlannak mutatkozik a teológia, mely Isten
igéjét könyvnek nézi, s szorgalmasan végez ásatásokat, hogy Isten beszédét a
földben keresse, azt tanítván, hogy az embernek naponta kell ebből a könyvből
legalább egy fejezetet elolvasnia és arról beszélnie, hogy meghallhassa Isten
hangját. Önt azonban egyetlen pap sem, semmiféle papi segédeszköz sem
kötheti össze Istennel. Az Istennel való találkozás ünneplésének lehetőségéhez
Önnek kell a Pimanderéhez vezető utat bejárnia!

Ennek fényében most már talán a helytelen meditálás veszélyét is látja. A Hermészi
ember meditálva, tudatosan fel tud emelkedni a szellemtérbe. A hermetikus ember,
aki rendelkezik ezzel az új tudattal, ennek szárnyain felemelkedhet egészen a
Szellem területére, s ott találkozhat a Szellem lángjával. Ha azonban a nem-
Hermészi ember keresi meditálva Istent, hogy egyesüljön vele, bármilyen okból,
bármilyen jó szándékkal is, ennek a következményei és hatásai mindig is negatívak
lesznek: ez felelős azért, hogy az emberiség legnagyobb része a dialektikus erőkhöz,
a tükörszférához láncolódik. Ezt viszont szándékosan okozzák azok az erők,
amelyek az embert újra meg újra meditáló gyakorlatra hívják fel és bátorítják.

Mindez a Nagy Játékhoz tartozik. Ezért ellenezzük határozottan a kimondottan

meditálásra irányuló életmódot. Ha Ön biztos akar lenni, akkor Istent ne meditálva
keresse, hanem az életmódjával. Ne fecsegjen sokat, hanem cselekedjen! Új
életmódját, életvitelét tettekkel bizonyítsa, látható életvalósággal. Tehát járja be az
ösvényt!

12
Amikor templomainkban összegyűlünk, akkor a mi felhívásaink, szertartásaink és
imáink nem misztikus-meditáló légkört akarnak teremteni, hanem rá akarnak
hangolni az ifjú Gnózis élő testének elérhető és megengedhető rezgésfokára, rezgési
kulcsára, vagyis az ösvényre. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy minden felhívásnak a
felhívó ember minőségének, az ösvényen aktuálisan megélt jelenének, a
létállapotának kell megfelelnie. Ha pedig ezt a jelenlegi minőséget még nem tudja
megállapítani, akkor a „Miatyánkban” talál biztos alapokra, mely azt mondja: „a mi
mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Ebben minden tanuló biztos lehet. A
neki járó, mindennapi szellemi kenyeret egészen biztosan megkapja, ha imája
valóban éhező lelkéből buzog.

A Hermészi ember és a szellemterület találkozásáról - amit a hang, a szelíd hang

meghallásának is neveznek - a Szentírás sokszor beszél. Például Illyés prófétáról
mondják, hogy amikor Hóreb hegyének barlangjában tartózkodék, íme lőn az Úrnak
beszéde őhozzá. Amikor pedig Tiánai Apollós akarta hallani a szelíd hangot, akkor
Illyéshez hasonlóan a palástjába burkolózott, ami az Istenhez való felemelkedésre
utal az arany menyegzői ruha képében kapott értékek segítségével.

Elképzeléseink szerint eléggé elegyengettük a talajt ahhoz, hogy az olvasót

szembesíthessük a Corpus Hermeticum első könyvével, Pimanderrel. A témát
szándékosan vezettük be ilyen részletesen, mindenekelőtt azért, mert az olvasónak
alaposan be kell látnia, hogy a Corpus Hermeticumhoz közeledve szent földre lép.

13
IV. Az első könyv: Pimander

1. HERMÉSZ: Egyszer, amikor a lényeges dolgokat fontolgattam, és lelkületem

felemelkedett, testi érzékelésem teljesen elszunnyadt, mint az olyan embernél, aki túl
sokat evett, vagy nagy megerőltetés folytán elfáradt és mély álomba merült.

2. És úgy tűnt, hogy hatalmas lényt látok, határozatlan körvonalakkal, mely néven
szólított, és azt mondta nekem:

3. Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz lelkületedben megtanulni és felismerni?

4. Azt kérdeztem: Te ki vagy?

5. Azt felelte: Pimander vagyok, a Lelkület, a magától létező lény. Tudom, hogy mit
kívánsz, és mindenütt veled vagyok.

6. Így szóltam: a lényeges dolgok oktatására vágyom, szeretném megérteni a

mibenlétüket, szeretném megismerni Istent. Ó, mennyire szeretnék mindent
megérteni!

7. Azt felelte: Erősen tartsd a tudatodban, amit meg akarsz tanulni, és én oktatni
foglak.

8. E beszéd közben megváltozott a külseje, és egyetlen szempillantás alatt feltárult

előttem minden. Hatalmas látomást láttam. Derűs, szívet vidámító világosság lett, s
kimondhatatlan öröm fogott el ennek láttán.

9. Röviddel ezután ennek egy részében rettenetes, vészjós sötétség keletkezett,

mely csavarvonalban forogva lefelé mozgott, úgy tűnt, mintha kígyó lenne. Ez a
sötétség aztán nedves, kimondhatatlanul zavaros természetté változott, melyből füst
szállt felfelé, mint valami tűzből, és hangot is keltett, mely leírhatatlan vinnyogáshoz
és nyögéshez hasonlított.

10. Aztán a nedves természetből kiáltás hangzott fel, szótlan hívás, amit a tűz
hangjának tartottam. A világosságból pedig szent Ige terjedt el a természet fölött, és
a nedves természetből tiszta tűz villant felfelé, éles, hatalmas fény.

11. És a könnyű levegő követte a tüzes leheletet: a földből és a vízből felemelkedett

a tűzhöz, mintha ráakaszkodott volna a tűzre.

12. A föld és a víz összekeveredett és együtt maradt, nem lehetett őket

megkülönböztetni, és szakadatlanul mozgatta őket a fölöttük lebegő Ige lehelete.

13. Megszólalt Pimander: Megértetted ezt a látomást?

14. Azt feleltem: Ezt most fogom megtudni.

14
15. Ekkor így szólt: A Világosság én vagyok, a lelkület, a te Istened, aki volt, mielőtt a
nedves természet a sötétségből megjelent volna. A világító Ige, mely a lelkületből
árad: Isten Fia.

16. Mit jelent ez? - kérdeztem.

17. Úgy értsd: Ami benned néz és hall, az az Úr Igéje, és a lelkületed az Isten, az
Atya: ezek nincsenek egymástól elválasztva, mert egységük az élet.

18. Köszönöm - válaszoltam.

19. Szívedet most irányítsd a világosságra, és ismerd fel azt.

20. E szavaknál egy ideig a szemembe nézett, oly áthatóan, hogy pillantásától
megremegtem.

21. Amikor ezután újra felemelte a fejét, lelkületemben láttam, hogyan vált a
megszámlálhatatlan erőből álló világosság valóban határtalan világgá, míg a tüzet
hatalmas erő zárta körül, mely megzabolázta és egyensúlyba hozta.

22. Mindezt a látomásban Pimander szavai által tudtam megkülönböztetni. Amikor

egészen magamon kívül voltam, újra megszólított:

23. Lelkületedben most a szép, eredeti, emberi alakot láttad, az őstípust, a vég
nélküli, kezdet előtti ős-elvet.

24. Honnan jöttek a természet elemei? - kérdeztem.

25. Azt felelte: Isten akaratából, aki midőn az Igét felvette magába és a világ szép
őstípusát meglátta, ennek mintájára rendezett világgá teremtette a saját lénye
elemeiből és az őbelőle született lelkekből.

26. Isten, a Szellem, aki férfi és nő egyben, és az élet és világosság forrása, Igéjével
egy másik Szellemlényt teremtett, a Demiurgoszt, a tűz és a lehelet Istenét, aki hét
Rektort alkotott, akik köreikkel az érzéki világot fogják körül és irányítják azzal, amit
végzetnek vagy sorsnak neveznek.

27. Isten Igéje azonnal kilövellt a lent ható elemekből az éppen megteremtett
természet tiszta területére, és egyesült a Demiurgosszal, mellyel lényegében egy.

28. Így hagyták magukra a természet alacsonyrendű elemeit, melyek, értelem nélkül
maradva nem képviseltek többet, mint puszta anyagot.

29. A Demiurgosz azonban az Igével egyesülve a köröket átfogva és nagyon

gyorsan forgatva megindította teremtményei körmenetét a határozatlan kezdettől a
vég nélküli végig, mert a vég egybeesik a kezdettel.

30. A köröknek ez a forgása a Szellem akarata szerint az elsüllyedt elemekből

esztelen állatokat teremtett, mert az Ige már nem volt bennük. A levegő
szárnyasokat, a víz pedig vízi állatokat teremtett.

15
31. A föld elvált a víztől a Szellem akarata szerint, és a föld az ő öléből is
előteremtette az abban foglaltatott állatokat, négylábúakat, csúszómászókat,
vadállatokat, háziállatokat.

32. A Szellem, minden lény Atyja, aki élet és világosság, embert alkotott, magához
hasonlót, mely iránt, mint saját gyermeke iránt, nagy szeretetre lobbant. Mert az
ember, mint Atyja hasonmása, nagyon szép volt: Isten így tulajdonképpen a saját
jelenségét szerette, s a teremtését mind neki adta.

33. Amikor azonban az ember észrevette az alkotást, amelyet a Demiurgosz a

tűzben teremtett, maga is alkotni akart valamit, és az Atya engedte neki. Amikor
ezután bement a demiurgoszi alkotóterületre, ahol szabad kezet kapott, észrevette
testvére műveit. A Rektorok szeretetre lobbantak iránta, s mindegyik a saját
rangjában részesítette őt a szférák hierarchiájában.

34. Amikor aztán megismerte a lényegüket és részesült a mibenlétükben, át akart

törni a körök határain, hogy megismerje annak hatalmát, aki a tűzön uralkodott.

35. A halandó lények és az esztelen állatok világában teljhatalommal rendelkező

ember áttört a szférák burkán, áthajolt a szférákat összekötő erőn, és Isten szép
alakjában megmutatkozott az alantas természetnek.

36. Amikor a természet megpillantotta őt, aki Isten alakjában egyesítve magában
foglalta a hét Rektor szépségét és minden energiáját, akkor a természet szeretettel
mosolygott, mert az ember csodaszép alakját és vonásait látta tükröződni a vízben,
és látta az árnyékát a földön.

37. Az ember pedig, amikor a természet vizében tükröződni látta a szép alakot, mely
annyira hasonlított reá, beleszeretett, és vele akart lakni. Ezt azonnal meg is tette, és
az oktalan formában kezdett lakozni. Amikor pedig a természet befogadta
szerelmesét, teljesen átölelte, eggyé lettek, mert vágyakozásuk tüze nagy volt.

38. A természet lényei közül ezért csakis az ember kétféle: a teste szerint halandó,
míg az igazi emberlény halhatatlan.

39. Ámbár halhatatlan, és uralkodik minden dolgon, mégis a halandók sorsának van
alávetve, mivel a végzet uralkodik rajta. Ámbár hazája a szférákat összekötő erőkőn
felül van, ezekben az erőkben mégis rabszolga lett. Ámbár maga férfi-nő, mert a
szintén férfi-nő-Atyából ered, s ámbár nem kell aludnia, mert a nem-alvó lényből
ered, mégis az érzékek vágyai és az alvás győzedelmeskedtek felette.

40. Erre azt mondtam: Ó, bennem lévő Szellem, én is szeretem az Igét!

41. Erre Pimander: Megmondom neked a titkot, mely a mai napig rejtve volt. Amikor
a természet egyesült az emberrel, csodát teremtett. Amint mondtam, az emberben
megvolt mind a hét Rektor jellege tűzből és leheletből. A természet késlekedés
nélkül hét embert alkotott a hét Rektor mintájára, egyenes tartású férfi-nőket.

42. Felkiáltottam: Ó, Pimander, forró kívánság keletkezett bennem, és nagyon

szeretném hallani! Kérlek folytasd!

16
43. Mire Pimander azt mondta: Hallgass, mert még nem fejeztem be első
magyarázatomat!

44. Hallgatok - válaszoltam.

45. Akkor jó. Az első hét ember teremtése ugyanis a következőképpen folyt le: a föld
volt a sablon, a víz az élesztő elem, a tűz a kialakulási folyamatot érlelte, a természet
az éterből kapta az élet lélegzetét, és elkészítette a testeket az ember mintájára.

46. Az életből és világosságból lévő ember így lett lélek és lelkület; az élet lélekké, a
világosság lelkületté (szellemlélekké) vált, és az érzéki világ minden lénye ebben az
állapotban maradt a körforgás végéig és a fajták kezdetéig.

47. Most pedig figyeld, amit oly szívesen hallanál. Amikor ez a korszak teljesen
befejeződött, Isten akarata elszakította a mindent egyesítő köteléket. Az állatokat,
melyek eddig a pillanatig hímnősek voltak, az emberrel egyidejűleg két nemre
osztották. Így lettek egyes állatok hímneműek, mások nőneműek. Akkor Isten
kimondta a szent Igét: „Növekedjetek, gyarapodjatok és sokasodjatok mind, akik
teremttettetek! Azok pedig, akiknek birtokában van a lelkület, ismerjék fel, hogy
halhatatlanok, és tudják meg, hogy a halál oka a test szeretete és a földi eredetű
dolgok szeretete!”

48. Amikor Isten kimondta ezt, akkor a gondviselés, a sors által és a szférák
összekötő erejével kialakította az összekeveredést és bevezette a szaporodást: és
minden lény szaporodott a fajtája szerint. Aki halhatatlan lénynek ismerte fel
magát, azt mindenek közül kiválasztották, míg a vágy őrületéből keletkezett
testet szeretők tovább bolyongnak a sötétségben, és a halál tapasztalatait kell
átszenvedniük.

49. Mily szörnyű hibát követtek el azok - kiáltottam fel -, akik a tudatlanság
állapotában vannak, hogy emiatt elveszítették a halhatatlanságot!

50. Úgy látom, nem gondolkoztál el a hallottakon. Nem arra kértelek-e

mindenekelőtt, hogy figyelj?

51. Elgondolkozom - mondtam -, és már emlékszem is. Köszönöm.

52. Ha elgondolkoztál, akkor mondd meg nekem, miért érdemlik meg a pusztulást
azok, akik a halálban vannak.

53. Mert a forrás, melyből a testük ered, az a sötétség, ami a nedves

természetet alkotta; ez állította össze az érzéki világban a testeket, amelyekben
a halál szomját oltja.

54. Ezt megértetted. De miért kerül a magát megismerő ember Istenhez, Isten
Igéje szerint?

55. Mert - válaszoltam - minden dolog Atyja, akiből az ember született,

világosság és élet.

17
56. Igen, világosság és élet, ez Isten, az Atya, akiből az ember született! Ha tehát
tudod, hogy életből és világosságból eredsz, és ezekből az elemekből állsz,
akkor vissza fogsz térni az élethez. Ezt mondta nekem Pimander.

57. Azt mondd meg még nekem, ó Lelkületem, hogyan fogok én bemenni az
életbe? Mert Isten azt mondta, hogy az ember, aki rendelkezik a lelkülettel,
önmagát ismerje meg. A lelkülettel tehát nem rendelkezik mindenki?

58. Vigyázz, hogy mit mondasz! Mert én, Pimander, a lelkület, azokhoz jövök, akik
szentek és jók, tiszták és irgalmasok, vagyis az istenfélőkhöz. Jelenlétem lesz a
segítségük, úgy hogy azonnal mindent felismernek. Szeretetükkel kedvesek
lesznek az Atya előtt, és gyermeki ragaszkodással, dicsérettel és himnuszokkal
köszönik meg, amivel tartoznak neki. Mielőtt pedig testüket átadják a halálnak
(annak jár a test), megvetik az érzékeiket, melyeknek hatásait már nagyon is jól
ismerik.

59. Igen, én, a lelkület, semmiképpen sem fogom hagyni, hogy a test hatásai,
amelyek megtámadják őket, folytassák a befolyásukat: mert mint az ajtók őre,
nem engedem majd be a gonosz és megszégyenítő tetteket, és a szentségtelen
elképzeléseket távol tartom tőlük.

60. Távol maradok azonban a bolondoktól, a rosszaktól, a romlottaktól, az

irigyektől, a kapzsiktól, a gyilkosoktól és istentelenektől. Ezeket a megtorló
démonnak hagyom, mely aztán a tűz ostorával táncoltatja, az érzékeikbe hajszolja
őket, ezzel még istentelenebb tettekre ösztönözvén, hogy még nagyobb legyen a
büntetésük. Ezeknek az embereknek a vágyai ezért egyre nagyobb kielégülésre
törekednek, és a sötétségben hagyják dühöngeni őket, anélkül, hogy
megelégedhetnének. Ebben áll a szenvedésük, s ezáltal lobog az őket égető láng
egyre magasabbra.

61. Ó, Lelkület, pontosan úgy tanítsz engem, ahogyan kívántam. Azt mondd meg
még, hogyan alakul ki a felfelé vivő út!

62. Erre azt felelte Pimander: Először az anyagtest feloszlatási folyamatában ezt
a testet alávetik a megváltozásnak, így az alakod nem lesz már észlelhető.
Közönséges énedet, mely többé nem működik, átadod a démonnak; testi
érzékeid visszatérnek eredetükhöz, annak részei lesznek, és újból egyesülnek
azok tevékenységével, mialatt az ösztönök és vágyak visszatérnek az esztelen
természethez.

63. Így emelkedik az ember felfelé a szférák összekötő erején át:

− az első körre ráhagyja a gyarapodás és csökkenés erejét;

− a másodiknak otthagyja a gonoszban való jártasságot és a tehetetlenné vált
ravaszságot;
− a harmadiknak a kívánságok hatalmát-vesztett káprázatát;
− a negyedik körnek az uralkodni vágyás hiúságát, melyet már nem lehet
kielégíteni;

18
 − az ötödik körnek az istentelen elbizakodottságot és durva
meggondolatlanságot:
− a hatodik körnek a gazdagsághoz vonzó, hatástalanná tett kötelékeket;
− a hetedik körnek otthagyja a szüntelenül csapdákat állító hazugságokat.

64. Ha aztán mindent levetett magáról, ami a szférák együttműködő erőiből eredt,
akkor csupán a saját erejéből bemegy a nyolcadik természetbe, és minden ott-
tartózkodóval énekli a himnuszokat az Atya dicséretére, és jelenlétének mindannyian
együtt örülnek.

65. Ha pedig azokkal egyenlő lett, akkor más himnuszokat is hall Isten dicséretére,
olyan erőktől, amelyek a nyolcadik természet fölött vannak. Akkor a helyes rendben
felszállnak az Atyához, átadják magukat az erőknek, és sorban erőkké válva
bemennek Istenbe. Mert ez a jó vége azoknak, akik a Gnózist, Isten ismeretét
birtokolják: Istenné válnak.

66. Mit tétovázol? Miután mindent megkaptál tőlem, nem akarsz-e azokhoz menni,
akik méltók erre, és vezetni őket, hogy közvetítéseddel az emberi nemet Isten
megmenthesse?

67. Amikor ezt mondta Pimander, szemeim előtt elvegyült az erőkkel. Én pedig, akit
erővel ruháztak fel, kioktattak a mindenség felől, és a magasztos látomás
mibenlétéről, hálát adtam, és dicsértem minden dolog Atyját. Ezután elkezdtem
hirdetni az embereknek az Istenre irányuló élet és a Gnózis szépségét:

68. „Ó, népek, emberek, akik a földből születtetek, és a bódulatnak, alvásnak és az

istenismeret hiányának szolgáltattátok ki magatokat, józanodjatok ki és hagyjátok
abba, ne fetrengjetek többé a romlás pocsolyájában, ti elvarázsoltak, akik az állatok
álmát alusszátok!”

69. Amint ezt hallották, egy akarattal hozzám jöttek. És folytattam: „Ó, ti földtől
születettek, miért adtátok magatokat a halálnak, holott hatalmatokban állna a
halhatatlansághoz tartozni! Térjetek meg, ti, akik a káprázatban jártok és a
tudatlanságot választottátok vezetőnek! Szabadítsátok meg magatokat a sötét
fénytől, és részesüljetek a halhatatlanságban azzal, hogy mindörökre elbúcsúztok a
romlástól!”

70. Néhányan kigúnyoltak engem, és elmentek, mert a halál útján jártak. Mások
azonban térdre vetették magukat előttem, és oktatásért könyörögtek. Felemeltem
őket, és az emberi nem egyik vezetője lettem, megtanítván őket arra, hogyan
menekülhetnek meg. Beléjük plántáltam a bölcsesség Igéit, és a halhatatlanság
vizével itattam meg őket.

71. Amikor este lett, és a Nap világossága csaknem eltűnt, felhívtam őket, hogy
adjanak hálát Istennek. Miután ezt megtették, mind visszatértek tűzhelyeikhez.

72. Én pedig beleírtam magamba Pimander jótettét. Amikor az teljesen eltöltött

engem, a legnagyobb öröm árasztott el. Mert a test alvása a lélek ébersége, a
szemek behunyása az igazi látás, a hallgatás a jóval való terhesség és az Igének az

19
üdv tetteivé való kihordása lett. Mindez pedig azért jött el rám, mert Pimandertől,
lelkületemtől, a magától lévő lénytől megkaptam a kezdet Igéjét. Így vagyok tele az
igazság isteni lélegzetével. Ezért egész lelkemmel és teljes erőmből dicsérem Istent,
az Atyát

73. Szent az Isten, minden dolog Atyja.

Szent az Isten, akinek akaratát a saját erői hajtják végre.

Szent az Isten, aki azt akarja,

hogy az övéi megismerjék: és megismerik.

Szent vagy, aki az Igével mindent létrehoztál.

Szent vagy, akinek képe a mindenség, a természet lett.

Szent vagy, akit nem a természet alkotott.

Szent vagy, minden hatalomnál hatalmasabb.

Szent vagy, mindennél remekebb.

Szent vagy, minden dicséretre méltót felülmúlsz.

Fogadd el a tiszta áldozatot, amit az Ige keltett a lelkemben és a szívemben, melyek

Hozzád fordulnak, ó kimondhatatlan, ó megnevezhetetlen, akinek nevét csak a
csend képes kijelenteni.

Hallgass meg, aki azt kérem, hogy soha se legyek elválasztva a Gnózistól, az igazi
ismerettől, mely legbelsőbb lényem tulajdonsága.

Hajolj le hozzám, és tölts el az erőddel; ezzel a kegyelemmel elviszem a

világosságot emberi nemem minden tagjának, aki tudatlanságban él; a
testvéreimnek, a fiaidnak. Igen, hiszem és a véremmel tanúskodom: az élethez és a
világossághoz megyek.

Dicsértessél, ó Atya, alkotásod, az ember Veled akarja szentté tenni, amihez

megadtál neki minden hatalmat.

20
V. Pimander és Hermész

A Corpus Hermeticum bölcsességét nem sorról sorra tanulmányozzuk, hanem

megpróbáljuk egészében áttekinteni, hogy az olvasó némi elképzelést kaphasson
Pimander egész könyvéről, esetleg Hermész további műveiről is. Ha nem így járnánk
el, akkor dolgozatunk áttekinthetetlenül terebélyessé válna.

Ahogyan tehát a harmadik fejezetben megbeszéltük, a Hermészi ember belső

állapota és transzfiguráló életmegváltoztatása révén kapcsolatba lép az
egyetemes szellemterülettel. Az ilyen kapcsolat fókuszában pedig kialakul egy
erővonalrendszer: megjelenik - a Szellemből kialakulva - Pimander, aki azonban
nem a szellemtérben elkülönülten élő lény, hanem a szellemtér lángra
lobbanása, élő valóság, a szellemtér szerves része. A lángra lobbantó tűz mégis
Hermész Pimanderéé, mert a jelenség teljesen megfelel Hermész állapotának és
ereje minőségének.

Azt mondják, hogy amikor Hermész átgondolta a lényeges dolgokat, és lelkülete

felemelkedett, megjelent Pimander, aki van, és még sincs. Mert ha a Hermészi
ember egy darabig nem összpontosít a szellemtérre, akkor a pimandrikus alak
eltűnik, és elmerül, feloszlik a mindenütt jelenlévő világosság világmindenségében. A
tűz lángjai szétfolynak, Pimander itt van, és még sincsen itt, mert teljesen egy az
egész világossággal.

A szöveg első részéből az érint minket, hogy Hermész a lényeges dolgokat

fontolgatta, s hogy lelkülete felemelkedett. Ezt meg kell jegyeznünk, mert a Hermészi
ember számára ez a folyamat feltétel. Ez a fej és a szív oly szükséges eszményi
együttműködését bizonyítja. A szív és a fej együttműködése határozza meg az életet.
Ezt alaptörvénynek tekinthetjük. „Ezek elválaszthatatlanok” mondja Pimander. Ezért
kell megismerni a szív titkát.

Ismeretes, hogy az embernek négy teste van: az anyagteste, ennek éteri mása, a
vágyteste és a gondolkodási képessége. Az étertest építi és tartja fenn az
anyagtestet, és a vágytest határozza meg az ember hajlamait, fajtáját, jellemét
és adottságait, tehát teljes lényét. Figyeljük meg mindenekelőtt a vágytestet, a
szidérikus alakot, ahogyan Paracelsus nevezi. A szidérikus alak körülfog és áthat
minket, és a szidérikus közegek a májon keresztül áramlanak be
anyagrendszerünkbe. Az erők szüntelen keringése ez, melyek a májon be és
kimennek.

A vágytest legfontosabb fókusza a máj. Ahogyan születésekor ezt a vágytestet

kapta, s ahogyan azóta tovább alakította, olyan az Ön szív- és főszentélyének
minősége is.

A természet-szülte embernél a szív és a fej a vágytermészet rabszolgája;

szívének és gondolkodásmódjának működését a vágytest irányítja. Az érzést és
a gondolkodást e természet emberénél a medenceszentély kormányozza. Így él
tehát a medenceszentélyből és ezáltal, vagyis a lép-máj rendszere által, ami
természetlényét az anyaghoz köti, arra irányítja, arra vágyva és azt gondolva,

21
ami a közönséges természetből való. És minden szidérikus sugárzás a vágyfajtája
hatásának megfelelően hatol be a májába.

Ha aztán valaki a csalódások végtelen sora után a tapasztalás szomorú útján a

természethez kötött életében megreked, akkor megtörténhet, hogy megújulásra,
megszabadító kiútra kezd vágyni, vagyis valami üdvre vágyás szerűség fejlődik ki
benne, egy ösztön, hogy valamiféle üdvöt megragadjon és megvalósítson
önmagának, hogy kimászhasson a halál gödréből. A megújulás keresésének ez
az állapota, az üdv egyre tudatosabb keresése a vágyakozás legmagasabb
formája, amelyre a természet-szülte ember képes. Többre nem futja. Ami az Ön
természet-szülte lényének szívében dúl és forr, az száz százalékig vágy,
kívánság! Ebben pedig minőségileg a legmagasabb az üdvre vágyás. Ez a
dialektikus asztrális sugárzásoknak a legmagasabb állapota, határa. És ezen a
határon érint meg minket a Gnózis, de nem a májban, hanem a szívben.

A Gnózis első érintése, alapérintése mindig a szívszentélyben történik, de

csakis az ember üdvre vágyására jövő feleletként. Ha valaki kísérleti célokból
vagy kíváncsiságból közeledik egy gnosztikus Szellemi Iskola templomához, akkor
ebből a legcsekélyebb haszna sem lehet. Egy gnosztikus fókuszban csak akkor
lehet eredményesen tartózkodni, ha a szív valamelyest megnyílt a Gnózis
számára, a vágyakozás legmagasabb állapotának, az üdvre vágyásnak a
következményeként.

A szívet a Gnózisban a szeretet szentélyének nevezik. Különböző karmikus

befolyások és őseink befolyásai miatt azonban, melyek születésünk órájától kezdve
hatnak bennünk és életünk menetét elkerülhetetlenül meghatározzák, a természet-
szülte ember szíve már régen nem a szeretet szentélye. Szívében az igazi
szeretetnek nyoma sem található. Világunk emberének szíve zsiványtanya és a
pestis fertője.

Ha a szívet az ősidőktől fogva a szeretet szentélyének nevezik, akkor itt arról a

szívről van szó, amely életerőre, életbőségre, életlehetőségre készült fel, ami
joggal nevezhető szeretetnek. Ami pedig a szeretetnek e magas színvonala alatt
van, az a vágy és én-központúság állapota, mert kezdetben az ember az üdvöt is
önmagának kívánja. Az „én” szorult helyzetbe került, s most „én” keresek
valami megoldást. Az üdvösségemet keresem. Mivel pedig ebben az állapotban
rendkívül szerencsétlenek vagyunk, a Gnózis, mérhetetlen és múlhatatlan
szeretetével megérint minket, hogy segítségünkre lehessen.

(Mint jég a tűzben,

úgy olvad szívem.
Egy forró érintésre így lesz télből nyár.)

Ami a dialektikus természetben ennek a szeretetnek a színvonala alatt nyilvánul

meg, az a vágy valamely állapota. Az igazi szeretet, mely méltó erre a névre, a
dialektikus természet lényében nem található meg. Mert az igazi szeretet
magasabb rendű dolog, és az igaz élethez, az új élethez tartozik. Ez a szeretet
Szellem, maga Isten. Ezért mondja Pimander a 17. szakaszban, hogy „a lelkület
Isten, az Atya”. És a 19. szakaszban: Szívedet irányítsd a világosságra, és ismerd

22
meg. Eközben egy ideig a szemembe nézett, oly áthatóan, hogy pillantásától
megremegtem.

Ez a vizsga: mi legyen ezután az Ön szívében? Kívánság vagy szeretet? „Szívedet

irányítsd a világosságra, és ismerd meg Azt.” Hogy a világosság beköltözhessen a
szívszentélybe, ahhoz a vágytermészetnek el kell tűnnie. A vágytermészetet,
ezt az önzést, ezt az énösztönt teljesen el kell oltani.

Be kell látnunk tehát, hogy a szívszentély a Szellem alapzata, a szellemnek a

szívszentélyben kell lakoznia, s ezt a szentélyt ezért minden nézetében e
magas színvonalú állapotra elő kell készíteni. „Ahol a szív van, ott az élet”,
mondja Pi-mander.

Ha pedig a szív kész lett a szolgálatra, akkor a lelkületben, a szívben meglátjuk a

szép, eredeti emberi alakot, az emberlét őstípusát, a vég nélküli kezdet előtti
őselvet.

Szívét a dialektikus ember a kívánkozás tanyájává tette, lássák be ezt világosan!

Belsejében az én-ösztön tüze lobog, holott a szív arra lenne hivatott, hogy a
Szellem - a bennünk lévő Isten - lakása legyen, az Istené, aki az ősatomban
lehetőség formájában van jelen. Érzik-e, mennyire betegek vagyunk, hogy mily
rendkívül mélyre süllyedtünk. A szívszentély, a bennünk lévő Isten temploma
zsiványok tanyájává fajult!

Aki aztán szívét újra az Ő szolgálatának akarja és tudja szentelni, az ezután a

főszentélyt is meg tudja nyitni papi, emberiséget szolgáló feladatának. Akkor
majd Ön is meg tudja fontolni a lényeges dolgokat, mert a megújult szívből születik
meg a Merkúr-tudat!

A Gnózis betegeknek, pácienseknek lát minket a szívszentélyünk lelkiállapota miatt.

Ezért tűrnek meg minket. Ezért tűrnek el ennyit mitőlünk. Hiszen az új Merkúr-tudat,
a gondolkodás, akarás és cselekvés háromszoros, új képessége csakis a
megújult szívből születhet meg. Ekkor pedig megtörténhet, hogy ha az ember a
lényeges dolgokat meggondolja, megtisztult szívvel felemelkedhet a Szellem
mindenütt jelenlévő területeire. A Hermészi fejlődés, a Hermészi élet a fej és a
szív tökéletes egyesülésén és együttműködésén alapul, nem az én és a fej,
hanem a megtisztított szív és a fej együttműködésén!

Ebben az szükségességben botlik meg a világ. Látják ugyan a káoszt és a zavart

maguk körül, látják a világot elsüllyedni, és az én felveti a kérdést, hogy „Hová vezet
mindez?”. Hatalmas energiával, bevetéssel és erővel kísérleteznek, de
végeredményben semmi sem sikerül, mert az ember elfelejti megtisztítani és a
szolgálatnak szentelni a szívszentélyét. Csak ha a szív megtisztult, felavattatott és
a világosság számára megnyílt, akkor alakul ki egészen más gondolkodásmód.
Csak akkor lesz képes az ember valóban világunk és társadalmi rendünk
elevenére tapintani.

Ha tehát a Gnózis hívja Önt, akkor ismerje fel és teljesítse a feladatát: tisztítsa meg a
szívét. Szívét meg kell szabadítania a vágyak és az önzés hajszájától, szívének
meg kell nyílnia a nagy szeretet számára. Ebben az igazi előkészületben kell a

23
szívét gyakoroltatnia, mert ezzel kezdődik a dolog. Akkor a fej követni fogja, mert
követnie kell. Akkor pedig Ön is találkozik Pimanderével.

Pimander Isten szeretetéből születik, nem pedig az akarat ösztönzéséből, nem a

szorult helyzetbe került ember akaratából. Ezt akarja Hermész Triszmegisztosz
tudatosítani. A Gnózis kulcsa, az egyetlen igaz élethez vezető út a szív
megtisztítása és teljes odaadása. Ha Ön rátér erre az útra és elvégzi ezt a munkát,
akkor Önnek is megszólal a szelíd hang: Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz a
lelkületedben megtanulni és megismerni?

Akkor pedig mi mást akarnának megtanulni és megismerni, mint a lényeges

dolgokat, és mi lesz kezdetben a leglényegesebb, amit tudniuk kell? Semmi más,
mint a saját magukra vonatkozó igazság és a saját valóságuk. Mert ha magukat nem
ismerik, hogyan akarják akkor a Mást, a Másikat kifürkészni?

Ezért lát a Hermészi ember ennél az első tájékozódó kísérletnél derűs és szívet
vidámító hatalmas fényt; ebben a fényben pedig a csavarvonalban lefelé irányuló
mozgást, a sötétség, az ijedelem és nyomorúság rettenetesen szomorú mocsarát,
mely szüntelenül mozog, és kimondhatatlanul zavaros. Sötétvörös lángok csapnak ki
belőle mindenfelé. Ekkor, a zavarnak ebből a barlangjából, a szurokfekete
sötétségből egy hang hallatszik, szótlan kiáltás, mely megfelel a körös-körül elterjedő
világosságnak. Ebből a világosságból pedig egy szent Ige beszél. Ami aztán a
sötétségben igaz és tiszta, az felemelkedik ebből a szurkos szülőbarlangból, a sötét
természetből, és légkörré kezd alakulni. Így látjuk először az elsüllyedt természetből
kiszálló világosságot, s ezután a légkört, mely ráhangolja magát az eredeti
világosságra: alattuk van a föld és víz nedves sötétsége. Ez a dialektikus jelölt
létállapota, de olyan jelölté, aki a szívszentélyét megtisztította vagy ezen dolgozik;
tisztítja a föld és a víz nedves sötétségét, amit az Ige hangja mozgat. Az Ige, mely
világosságból van, s a világossághoz vezet vissza!

Megértetted-e az Igét? - kérdez minket a fiatal Gnózis élő testének Pimandere. Ő

maga válaszol nekünk: „A világosság én vagyok, mely most már az igaz jelölt
szívében lakozik”. Ez Isten, aki testben megjelent, a visszatérő Ozirisz, a visszatérő
Krisztus. A világító szellemtér pedig először Pimander, a világmindenségi
megnyilvánulás erővonal-szerkezete. És ó, nagyszerű csoda, a világosság, a
hatalmas világosság, Isten lángja a szívet választja lakhelyül. Így lesz az
Istenségből Fiú. Mert ami a szívben korszakok óta alszik, azt ez a folyamat
felébreszti: az Istenség Fia megnyilatkozik bennünk!

Az Istenségnek ez a Fia pedig hatalmas képességgel rendelkezik, Pimander ezt az

Igének vagy Hangnak nevezi. Ha tehát Pimander beszél a jelöltben, akkor a szívben
beszél és tanúskodik, mert a szív Isten lakhelye. Istent és a Fiát, a
világosságterületet és a besugárzott világosságot többé már nem lehet
elválasztani egymástól, mert egységükből jön létre az új élet.

Ha tehát Önök én-elbocsátás által ránemesedtek, akkor irányítsák szívüket a

világosságra, és ismerjék fel. Ha pedig felismerik, akkor az élő Ige hatalmas és
nagyszerű képességeit látják önmagunkban. Szívükben számtalan erőből álló
világosságot látnak és tapasztalnak, valóban felmérhetetlen világot, az Arany Fejet.
Felismerjük, hogy a világosság és a világosságon át bennünk szóló Ige

24
vezetésével hogyan zabolázzuk meg, miként zárjuk nagy erővel körül és ily
módon hogyan hozzuk egyensúlyba az alantas rend lobogó tüzét. Így látjuk és
tapasztaljuk, hogy a Gnózis bennünk megszületett világító erejében hogyan múlik el
az alantas természet azáltal, amit mi transzfigurációnak vagy újjászületésnek
nevezünk.

Ez tehát az ős-Gnózis, a Hermészi Gnózis, az igazság, melyet az emberiségnek

kezdettől fogva hirdetnek. Ez Pimander Igéje.

Most pedig gondolkozzanak el azon, hogy ez megegyezik-e azzal az Igével, amit az

ifjú Gnózis intéz évek óta Önökhöz; az emberi őstípusra vonatkozó tanúbizonyságról,
az eredeti, vég nélküli kezdet emberalakjának tanúságáról, az emberalakról, aki volt
és a mai pillanatig is van.

25
VI. A dialektikus rend helye a kozmikus hétségben

A Corpus Hermeticum aztán folytatja az eredeti kozmikus megnyilvánulás, a mai

világ és emberiség keletkezésének a leírását. Pimander megmutatja a szellemtérre,
Isten szeretetének mindenütt jelenlevő területére felemelkedett Hermésznek, az
igazán mennyei embernek az eredeti, örökké létező világrendet. Ez az, melyhez
visszatörekszünk, amelybe a Hermészi ember bepillanthat, s amelynek kapuin belül
időzhet, ha belép az úgynevezett Arany Fejbe.

Aztán láttam a lelkületemben, hogyan lett a megszámlálhatatlan erőből álló

világosság valóban határtalan világgá, míg a tüzet hatalmas erő zárta körül,
megzabolázván és kiegyensúlyozván őt.

Ezt a nézetet alulról, a közeledő jelölt szemszögéből beszéltük meg. Hangsúlyozni

szeretnénk, hogy az eredeti világrend a kezdetektől fogva a mennyei emberiség
világrendje, mely újra megnyílik számunkra, mihelyst részesülünk a hatodik
kozmikus területben.

Hermész szívében ekkor kérdés merül fel, melyet a saját nyelvünkre szeretnénk
lefordítani: Ebbe a nagyszerű megnyilvánulásba, melyet általad megpillanthattam,
Pimander, hogyan illik bele a dialektikus természet? Mit kell tartanom a dialektikus
rendről, a dialektikus világegyetemről? Hogyan esett a mennyei ember a dialektikus
természet fogságába, és hogyan fajult azzá, ami lett? A dialektikus természet is az
Őslényből magyarázható? Hogyan lett akkor ez a természetrend ilyen rossz?

Pimander válaszol: A dialektikus természet a világ tiszta őstípusának mintájára

készült a mérhetetlen alkotási folyamat haladása folyamán. Óriási műhelyt
készítettek, hatalmas alkémiai laboratóriumot, melyben az embernek kellett
volna dolgoznia a világmindenségi megnyilvánulás nagyszerű terveinek
megvalósításán. Mert az alkotó Istenség a teremtményeit, a gyermekeit minden
képességgel ellátja, ami neki is megvan. Teremtményeit Isten nemcsak megjelenteti,
nemcsak elhelyezi valamiféle világrendben, hanem feladatot is ad nekik: a
mindenségi megnyilvánulás haladásán való munkálkodással bízza meg őket.
Erre a célra pedig egy gigantikus alkémiai laboratóriummal, a Hetedik
világmindenséggel ajándékozta meg őket.

Ahogyan a gnosztikus filozófia már régen magyarázza, az egész dialektikus

természetet ennek a munkaterületnek kell tekinteni. Az egész dialektikus világ-
megnyilvánulásban ugyanaz a törvény érvényesül, a felőrlés és összetörés, a kikelet,
virulás és hanyatlás szüntelen körforgásának törvénye. A dolgok jönnek és mennek,
és visszatérnek a kezdetükhöz. A dialektikus világmindenségben az elemek, az
anyag szakadatlan forgalma van folyamatban.

Olyan világmindenség ez, amelynek hatását végzetnek vagy sorsnak nevezik,

mondja Pimander, ezzel az alaptörvényre, az elkerülhetetlen körforgásra utalva.

A dialektika lényében a hetedik kozmikus területen mégis nagyszerű rend van,

magasztos terv, mely teljesen összefügg a többi hat kozmikus területtel. Ez a

26
szempont azonnal érthetővé válik, ha magyarázataink alapján arra gondolunk, hogy
a dialektikát eredetileg hatalmas, kozmikus műhelynek szánták. Az egyiptomi,
Hermészi Gnózis a megjelenő természetet ebből a szempontból nézi, míg Máni
Gnózisa a dialektika jelenvaló gonoszságát, kimutatható sátániságát látja,
ahogyan mi is mindig ismertük. Máni Gnózisa a dialektika nyilvánvaló gonoszságát
pillantja meg. Hermész Gnózisa úgyszólván túllát természetrendünk elsüllyedt
állapotán, és eredeti, isteni céljára tekint. Máni Gnózisa az emberiségnek meg
akarja magyarázni, hogy a Föld a küszködő és szenvedő emberiség fogva
tartásán fáradozik, amiért a manicheusok, mint realisták ezt a gonosz világot
elátkozták. Ez a gonosz, romlott természet egyáltalán nem lehet Istentől, állapították
meg, hanem csupán Lucifer alkotása.

A haláltermészetben elszenvedett tapasztalataink alapján magunkévá tesszük Máni

álláspontját, de mindezt ugyanakkor a Hermészi nézőponttal egyetemben szemléljük.
Későbbi írásaiban Hermész is közeledik a manicheusokhoz. Már első könyvében is
(Pimander 68, 69, 70), amikor Hermész a megvilágosodás új állapotában az
emberiséghez fordul, nagyon is manicheus nyelven beszél:

Ó népek, emberek, akik a földből születtetek és részegségre, alvásra és Isten felőli

tudatlanságra vetemedtetek, józanodjatok ki és ne fetrengjetek tovább a
romlottságban, az állati álmok bűvöletében!

Ó, ti föld szülöttei, miért adtátok magatokat a halálnak, holott hatalmatokban állna a

halhatatlanságban részesülni? Térjetek meg, ti, akik a káprázatban vándoroltok és a
tudatlanságot választottátok vezetőnek! Szabadítsátok meg magatokat a sötét
fénytől, és részesüljetek a halhatatlanságban azzal, hogy örökre elbúcsúztok a
romlástól!

Néhányan kigúnyoltak engem, és elmentek, mert a halál útján jártak. Mások azonban
térdre vetették magukat előttem, és oktatásért könyörögtek. Felemeltem őket, és az
emberi nem egyik vezetője lettem, megtanítván őket arra, hogyan menekülhetnek
meg. Beléjük plántáltam a bölcsesség Igéit, és a halhatatlanság vizével itattam meg
őket.

Ebből kitűnik, hogy a manicheusok és Hermész Triszmegisztosz követői között

lényegében nem volt különbség. Időnként szükséges rámutatni a természet mai
jelenségének gonoszságára, hogy ezáltal az emberiség fénylő hazáját annál
tisztábban állíthassuk az emberek tudata elé. Éppoly szükséges azonban olykor a
figyelmeztetés, hogy a hetedik kozmikus terület a mennyei emberiség hatalmas
munkaterülete. Következésképpen, a Hermészi Gnózis és Máni Gnózisa
ugyanazt az utat mutatja, mert egyazon törzs hajtásai.

Kötelességünk utalni erre, mert kereső emberek köreiben olykor vita tárgya, hogy
vajon a manicheizmus ellentétben áll-e a hermétizmussal, és ha igen, milyen
mértékben. Franciaországban például időnként felmerül ez a kérdés. Valójában
azonban nincsen ellentét, és nem is lehet.

A hermétizmus képviseli a filozófiai tisztaságot. A manicheizmus a nagy,

forradalmasító valóságra, az alantas természettől való tudatos, pozitív elbúcsúzásra
szólít fel. Az ilyen irányulás révén volt a manicheizmusnak a maga korában oly

27
jelentős hatalma az emberiség fölött. Ezért gyűlölték és féltek tőle annyira ellenségei,
s ezért üldözték még ádázabban, mint a katárizmust. Míg a katárokat ellenségeik
máglya- és éhhalállal gyilkolták meg, addig a manicheus testvéreket válogatott
kegyetlenséggel csonkították meg és kínozták halálra.

Tudjuk, hogy a katárizmust - holott filozófiailag inkább a Hermészi talajban

gyökerezett - ugyanaz a cél lelkesítette, mint a manicheus testvéreket. Mivel a cél
ugyanaz volt, a katárokat manicheizmussal vádolták, azzal a hátsó szándékkal, hogy
ugyanúgy üldözhessék és irthassák őket. A fiatal Gnózis mindkét Szerzetnek
kimondhatatlanul sokat köszönhet.

Most azonban folytassuk Pimander könyvének vizsgálatát.

A hetedik kozmikus területen, vagyis a dialektikus világmindenségben azt látjuk,

hogy nagyobb rendszerek egyre kisebb rendszerekben jutnak kifejezésre.
Például a tejútrendszer a zodiákus-rendszerben, ez naprendszerekben,
naprendszerek pedig bolygói rendszerekben.

A mi naprendszerünkben, mint más hasonló naprendszerek miriádjaiban is, hét

együttműködő és egymást meghatározó erőt pillantunk meg. Pimander, hogy
rámutasson ezekre az erőkre, velük kapcsolatban hét uralkodóról vagy Rektorról
beszél, melyek az érzéki világot körülzárják a köreikkel. Az olvasó helyezkedjen
ez egyszer geocentrikus álláspontra, és szemlélje így a csillagok keringését, a
naprendszerben zajló hatásokat. Akkor látja, hogyan róják Ön körül pályájukat
a csillagok, a Nap és a Hold. Fényeiket és erőiket küldik le Önre. A fények
kölcsönösen befolyásolják, meghatározzák egymást és Önt is. Tehát minden,
ami a Földön van, a hét Rektor vezetése alatt áll. Ezek határozzák meg a
természet-szülte ember sorsát.

Ha esetleg azelőtt foglalkozott asztrológiával, akkor tudja, hogy mindig jó és rossz

aspektusokkal kellett számolnia. Útját a végzet, a sors határozza meg a
dialektikus természetben: így csüng Ön a sors hálójában. Minden, ami a földön
van és a természettől való, az a hét Rektor vezetése alatt áll.

Kezdetben az volt a szándék, hogy az elmerült elemek, a dialektikus természet

minden megnyilatkozása értelem nélkül maradjon, ne hassa át az ész, és csak
anyag legyen. Mert amint az anyag Szellemmel kapcsolódik össze, szinte
lehetetlen állapot keletkezik. Akkor - mondja Pimander - az anyagban
észtevékenység keletkezik, és az anyag, mely szakadatlan változásnak van
alávetve, foglyával bemegy a halál lényébe.

Itt arról van szó, hogy ha a világító szikra, a Szellem helytelenül, szakértelem
nélkül köti magát az anyaghoz, akkor a Szellem és az anyag egymásba folyik. A
Szellem örök és változtathatatlan, míg az anyag szüntelenül változik és
átalakul. Ha tehát egyesülnek, akkor az anyag magával vonszolja a Szellemet, a
fényes szikrát. A természetellenes kapcsolat miatt kristályosodás alakul ki. Az
anyag ellenáll, míg a Szellem érvényesülni próbál. A Szellemből, a
világosságból eredő önfenntartó hatás miatt (a Szellem létezni akar), az anyag
besűrűsödik, megkristályosodik, mert most már minden a változása ellen hat.
Így van az örökkévalóság a fájdalmak sorozatába zárva.

28
A természettudományokban járatos modern emberként Ön tudja, hogy az anyagban
élet van. Az anyag minden atomjában élet és erő van, de nem az élő emberiség
értelmében vett erő, nem Szellem. Ezért - emlékezzünk csak a paradicsomi
parancsra - nem lett volna szabad a mennyei emberiségnek kapcsolatba lépnie
az anyaggal, hanem csakis alkémiai eszköznek használnia, és így célja
elérésére ösztönöznie. A mennyei emberiségnek így kellett volna
megmunkálnia az anyagot, hogy - adott időpontban - annak erejéből és életéből
olyasvalami fejlődjön ki, ami fölötte áll az anyagnak.

Az olvasó gondoljon a bűvészinasra, aki kíváncsiságból olyan erőkkel lép

kapcsolatba, amelyeken aztán mind kevésbé képes uralkodni: ezek az erők
elszabadulnak, hatalmába kerítik őt, és belesodorják az élet tengerébe.

Ha tehát a tudatos élet, a Szellem hozzáköttetik a hetedik kozmikus terület

anyagához, és azzal teljesen egyesül, akkor ennek mindig fájdalom és halál a
vége. Ha pedig a Szellem az anyagban akarja magát fenntartani, akkor az
következik be, amit kristályosodásnak vagy megkövesedésnek nevezünk.

Egyszer a természet minden elemét - hatásával, erejével és lehetőségével együtt -

átadták Isten nagy teremtményeinek, a mennyei emberiségnek, a valóban isteni
emberiségnek, mely az isteni munkaterületen fejtette ki hatását. Az emberiség ott
mintegy csodakertbe, paradicsomba lépett be. Megkísérelt a hét Rektorral
együttműködni, és mindent kifürkészett, ami a természetből természetes életre kelt.
Mivel pedig a munkaterület oly varázslatosan szép volt és teljesen magas
értelemben lélegzett, a mennyei ember idővel elfelejtette igazi hazáját, és a
csodakertben maradt. Önmagát látta középen. Amikor pedig felismerte saját
alakját a vízben, megszerette ezt a képet, és ezzel akart együtt élni. Ebben a
pillanatban azonban az akarat csalfa képet alkotott. Így fejlődött ki az az állapot,
amelynek folytán a természet, az anyag, átölelte szerelmesét és teljesen
egyesült vele. A mennyei ember pedig, aki az Istenek kertjét palotának kapta,
azonmód fogságba esett.

Ezért a Földön minden lény közül csak az ember kettős természetű. A teste
szerint, vagyis ami az anyagot illeti, halandó, míg a mennyei elvet, a lényegi
embert tekintve halhatatlan. Így szenved a Halhatatlan kibírhatatlan fájdalmat,
az anyaghoz való kötöttsége miatt, mely a mulandóságnak van alávetve. Holott
a magas, mennyei elv, mely a dialektikus emberbe süllyedt, nemesebb és
kiválóbb a burkolatánál, mégis e kéreg szolgája lett. Kezdetben, amikor a
mennyei ember elkeveredett a dialektikus rend természetével, a ma fennálló
végzetes következmények még nem mutatkoztak meg. Pimander itt évmilliárdos
időszakokról beszél. Mindez lépésről lépésre fejlődött ki. A keveredés kezdeti
szakasza és a végleges, teljes megváltozás, az anyag legmélyére ható
kristályosodás között az egész emberi bukás története húzódik, egy
világtörténelem, mely az úgynevezett hét faj fejlődésével kezdődött.

A mennyei ember hímnős volt, férfi és nő egyben, vagyis önmagától tudott

szaporodni. A mennyei emberek serege így hozott létre önmagából hét főfajt,
melyek teljesen a hét Rektornak feleltek meg, a naprendszer hét nézetének. Ez
a hét főfaj, ahogyan az Egyetemes Tan nevezi, nemcsak a földet népesítette be,
hanem nagy dicsőséggel az egész mindenséget, az egész naprendszert! Így lett

29
Isten emberisége lépésről lépésre saját alkotásához és teremtményeihez kötve.
Sokkal később pedig az így keletkezett emberből eltűnt a nemek egyik nézete,
és a nemek elválasztása által kialakultak a ma is fennálló viszonyok.

Így szembesíti Pimander Hermészt a gigantikus emberiség-történelemmel. Hermész

azonban nem úgy tanul és hall, amiképp mi - pillanatnyilag egy Pimander című
iratból -, hanem Merkúr-tudatával olvas a természet emlékezetében, és a képeket
panorámaként látja elvonulni maga előtt.

Mindezekből megmutatkozik, hogy az itt fejtegetett ötletsorozat, a Pimander

kozmológiája és a Hermészi filozófia miként követhető nyomon az Egyetemes
Tanban és a Szentírásban.

Gondoljunk csak Pál apostol erősen Hermészi irányzatára: miként beszél ő

Istennek anyagba kötött teremtményéről és annak szabadság és megváltás utáni
vágyáról. Gondoljon ujjongó felkiáltására, amikor felismeri, hogyan vár vágyakozva
az egész teremtés Isten gyermekeinek a megjelenésére. Ez a megjelenés, ez a
megnyilatkozás pedig gnosztikusan lesz végrehajtva a megmentésnek egy oly
nagyszerű és gigantikus terve szerint, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni.
Gondoljon az eredeti mennyei emberiségre, amely a hét főfajt hozta létre, s ahogyan
a hét főfajból számtalan alfaj keletkezett. Gondoljon továbbá az alfajokból keletkezett
lények miriádjaira. Mindezekben a világosságelv van lefektetve!

A világosságszikra, mely egykor tökéletes világosság volt, mibennünk is ott rejlik

fényszikraként, „Jézus magjaként”. Így mindannyian részt vehetünk a hatalmas
megmentési tervben. Ha akarja, akkor az Ön megmentése nagy sebességgel mehet
végbe, ha teljesen a hivatásának szenteli magát, ha valóban elbúcsúzik a
dialektikától, a világosságot tökéletesen elválasztja a sötétségtől, a Szellemet az
anyagtól, az örököt attól, ami sors és mulandóság. Mielőtt azonban ezt a folyamatot
elkezdheti, mielőtt a vizeket szétválaszthatja, hogy „jobb” és „bal”
megkülönböztethetők legyenek, először meg kell tisztítania a szívszentélyét, be
kell engednie oda a Szellemet, Pimandert, hogy az Önben lévő világosságelv
feléledhessen. Így kell tökéletesen a rendeltetésének szentelnie magát.

30
VII. Megváltás és bűnbocsánat

Mielőtt folytatnánk Hermész Triszmegisztosz Pimanderének magyarázatát, jó lesz

még egyszer részletezni az előzőekben megbeszélt dolgok következményeit, mert
ezek mind felmerülnek azok esetében, akik valóban be akarják járni a megváltás
ösvényét. Bevezetésül János evangéliumának 15. részével (9-17) szembesítjük az
olvasót:

„Amiképpen az Atya szeret engem, én is úgy szeretlek titeket. Maradjatok meg

ebben az én szeretetemben. Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok
az én szeretetemben, amiképpen én megtartom az én Atyámnak parancsolatait, és
megmaradok az ő szeretetében. Ezeket beszélem nektek, hogy megmaradjon
bennetek az én örömem, és a ti örömetek beteljék. Ez az én parancsolatom, hogy
szeressétek egymást, amiképpen én szeretlek titeket. Nincsen senkiben nagyobb
szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok,
ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé
szolgáknak: mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura: titeket pedig
barátaimnak mondottalak: mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam
nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én
rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök
megmaradjon: hogy ha az Atyát kéritek az én nevemben, megadja nektek. Azt
parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek.”

Ha még egyszer felidézzük, amit a Pimander szövegének már megbeszélt részéről

kaptunk, akkor először a mennyei embert látjuk, teljes dicsőségében; másodszor
kitűnik, hogyan elegyedett el a mennyei ember a dialektikus természettel;
harmadszor pedig, miként keletkezett a mennyei emberiségből hét faj, melyeket a
dialektikus világmindenség benépesítőinek nevezhetünk. Végül felismerhetjük, hogy
a bolygó minden lakója, különböző alakjában és létállapotában, az eredeti hét faj
alfajaiból keletkezett. Szóval az eredeti mennyei elv mindinkább a lények miriádjaira
hasadt. Ez a hasadás addig a pontig haladt, amíg a számtalan lényben Isten
gyermekei eredeti dicsőségének már csak egyetlen magszeme maradt.
Mindannyian azon lények végeláthatatlan seregéhez tartozunk, amelyek az
eredetiségnek már csak egyetlen magját hordozzák magukban. Hogy a
dialektikus természetben nem lehet mélyebbre süllyedni, vagyis a világosság vetését
már nem lehet tovább osztani, az a következő tényekből adódik.

A Szellem semmiképpen sem osztódhat és sugározhat ki, ha a Szellem birtokosa a

birtokának nincsen tudatában. Jézus magszemének, az ősatomnak számtalan
birtokosa nincsen tudatában ennek a birtoknak. A mag akkor csak tétlenül nyugszik
bennük, és képtelen tovább hasadni.

Továbbá a hét eredeti fő fajból szerteágazó mikrokozmoszok csak akkor tudnak a

fajtájuk szerint fennmaradni, ha megfelelnek az eredeti dialektikus természet
képletének, amelyből származnak. Ez a helyzet a lények milliárdjainál, amelyekben a
magszem rejtetten nyugszik, amíg ezek a lények egyensúlyban vannak a dialektikus
törvények mélypontjával. Másképpen szólva a magszem a mikrokozmosz közepén
marad, amíg a természethez kötött mikrokozmosz és a természet, az anyag

31
törvényei el tudják viselni egymást. Ha egy lény létállapota az anyag törvénye alá
süllyed, akkor a végzet felőrlő hatása alatt a mikrokozmoszt „elbocsátják”,
visszafejlődik, majd feloszlatják, azaz elemeire bomlik. Ekkor nemcsak a
mikrokozmosz által körülfogott személyiség hal meg, hanem maga a
mikrokozmosz is! Ekkor képtelenné vált az anyagot megtámadni és saját
erejéből megszabadulni tőle. Az eredeti világosság magjának, mely egy ilyen
mikrokozmosz foglya volt, ekkor már nincsen lakása, s így megnyilvánítatlanul tér
vissza eredetéhez.

Ezt szeretnénk még egyszer megmagyarázni: A mikrokozmosz a dialektikus

elsüllyedtség bizonyos mélypontjáig merülhet. Ha erre nem következik felemelkedés,
akkor ez a mikrokozmosz - az ismétlődő személyiség életre-keltések
sorozatában - felfoghatatlanul hosszú ideig lehet az anyag mulandósági
törvényeinek alávetve. Ezt az állapotot semlegességi állapotnak nevezhetjük. Ha
a mikrokozmosz az anyag törvénye alá süllyed, akkor „elbocsátják”, vagyis az
anyag az anyaghoz, a világosságelv pedig a világossághoz tér vissza. Ez a
megsemmisülés állapota. A harmadik lehetőség a megmentés, a visszaút
kezdete a mélypont mélységeiből az eredet hazájába.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája erre a visszaútra hívja fel Önöket. Mint
mikrokozmoszok, talán világkorszakok óta vannak a semlegességi állapotban,
mert nem tudják, hogy világosságelvet birtokolnak. Az Iskola érintése és
vonzása következtében ez a világosságelv az Önök életében feléledhet és hatni
kezdhet. Ekkor azt tanácsolják Önöknek, hogy ezt az elvet tegyék életük
középpontjává, ezt tekintsék elsőrendűnek, és a dialektikus természetet
nyilvánítsák másodrangúnak.

Ennek a feltétele pedig a szív megtisztítása. A szív szentélyét teljesen ki kell

ragadni a vágyösztönök markából, az elcsúfító degeneráltságból, melynek
számtalan életen át volt alávetve.

Ha hozzákezdenek ehhez a szívtisztításhoz, akkor a fényelv Önökben feléled és

áthatol, egészen a Pimanderrel való találkozásig! Ha a fényelv feléledt, és tiszta
szentélyt tudnak teremteni neki, akkor embertársaik szolgálatában is hatásossá
válhat. Ha a fényelv Önökben még alszik, akkor csak dialektikus-emberbarát módon
szolgálhatják felebarátaikat, vagyis fáradozhatnak valamiképpen, hogy „betöltsék a
feladatukat a világon”, ahogyan szokták mondani. Isten gyermekeként azonban
csak akkor léphetnek fel, ha a fényelv felébredt Önökben, helyet kapott és képes
sugározni.

Gondoljanak azokra, akik ezt a fényelvet időközben működésre ösztönözték, és a

szív tisztaságában gnosztikus értelemben élnek. Ha ilyen családban születnek
gyermekek, akkor a szülők szíve tisztaságából a fényelv a gyermekekben is
meggyullad. Ez azt jelenti, hogy Önök már az életmódjuk miatt is gyermekeiknek
már születésük előtt helyet készítenek a Gnózis seregének soraiban. Mert ha a
világosság valakiben feléledt, akkor azzal mindenkinek szolgálatára lehet.

A harmadik állapot tehát, a megmentés állapota egyedülálló: az eredet hazájába való

visszaút kezdete! Ez a visszautazás végül a teljes megszabaduláshoz vezet, az
anyagtól való teljes mentességhez, a testetlenséghez, vagyis a bemenethez a

32
Szellem területeire. Ebben a helyzetben van a pimandrikus ember. Mielőtt azonban
elérheti ezt a végpontot, számos helyzetben és állapotban kell anyaggal dolgoznia,
és a fényelvnek egyre finomabb anyagtestekbe burkolódzva kell megtennie a
visszautat az anyagon át.

Az arany menyegzői ruha, melynek a megszövésére felhívjuk Önöket, jelenlegi

anyagtestünknél, jelenlegi személyiségünknél sokkal finomabb szerkezetű. Így
kell megtenni a visszautat. A lényeknek egyre finomabb anyagtestekbe kell
burkolózniuk, s az anyagon át, az eredeti alfajokon és főfajokon át visszafelé
haladniuk a kiteljesedő dicsőség felé. És milyen mérhetetlen csoda alakul ki a
végén! Próbálják meg ezt elképzelni! A néhány mennyei lény hibájából elkövetett
bukás, az eredendő bűn azzal a ténnyel lesz kiegyenlítve, hogy soraikat a
megszámlálhatatlanok serege fogja szaporítani. Mert ha egy emberben a
világosságnak csak egy szikrája, egy magszeme is létezik, akkor ez a magszem a
szellem törvénye szerint Istenséggé fejlődhet. Ó, isteni csoda, az eredetileg korlátolt
számú Mennyeinek a hibája és bukása Isten népének sorait a megszámlálhatatlanok
seregévé növeszti. Mennyei emberek szállnak fel a halál mélységeiből, mennyei
emberek a világosság számtalan magjából, melyeket az ősidőkben szórtak ki
és kapcsoltak össze az anyag termőföldjével. Így lesz a bűnből bűnhődés, a
bűnhődésből áldás, az áldásból növekedés, és a növekedésből aratás. Így lesz
kiharcolva a pokol mélységeiből is a szeretet győzelme. Aki meg tudja érteni, értse
meg.

Komolyan kereső Testvér, bárki is Ön, legyen tudatában, hogy az eredetiség

magszemének birtokosa!

33
VIII. Az ember lényének kettős természete

A természet összes teremtménye közül csak az ember kettős természetű, állapítja

meg Pimander. Az emberi rendszerben egyrészt megvan a halhatatlanság
magszeme, a szellemszikra, amelyet a szív rózsájának is neveznek, másrészt itt
van a halandó emberlény, a természetalak. Rajta kívül nem létezik egyetlen ilyen
kettős szerkezetű lény sem.

Így keletkezett Isten eredeti fiainak bukása által az a furcsa állapot, hogy a halandó
lények miriádjaiban a Szellem magja elkülönült. Az Isten magját hordozó lények
miriádjai együttesen Isten gyermekeinek népeként a megszámlálhatatlanok seregévé
növekedhetnek. Így megtörténhet és megtörténik, hogy ami egykor hibában és
bűnben kezdődött, s ennek megfelelő következményekhez vezetett, végül nem várt
áldássá, sokkal hatalmasabb dicsőséggé válik, mint azelőtt valaha is lehetséges lett
volna.

Azonban az áldás tényleges megnyilvánulásához erős fáradozásra van

szükség. Akkor történnie kell valaminek! És ebben rejlik a hatalmas lehetőség, a
titok, hogy bukásból, hibából és bűnből áldás lehet, annak bizonyítékául, hogy a
Szellem, a szeretet legyőzhetetlen.

Akinek sikerül belátáshoz jutnia természet-szülte lényét illetően, azt képessé teszik a
kettősségétől való megszabadulásra, hogy visszatérhessen eredeti isteniségéhez.
Az olvasónak ezt látnia kell, legalábbis ha pillanatnyilag tudatában van annak, hogy
szellemszikra-tulajdonos; ha két-ségében jelenleg tudatában van egyrészt természet-
szülte lényének, másrészt a benne lévő rózsaszívnek, az eredeti, igazi embernek.
Ismerje fel megszabadulási lehetőségét, ha rádöbbent, hogy birtokolja a
szellemszikrát.

Nem úgy van, ahogyan hagyomány-hű protestáns atyáink sugallják, hogy Ön mint
természetlény személyesen bűnös a bűnbeesés vonatkozásában, mert természet-
szülte lényként Ön teljesen egy a dialektikával. A hetedik kozmikus terület
dolgainak menete a vele összekötött lények számára elkerülhetetlen. A Rózsa
birtokosaként Ön csupán alapvető méltatlanságára, léte értelmetlenségére,
fogságára döbbenhet rá. Ez az a bűntudat, melyről az Egyetemes Tan beszél
kezdettől fogva: hogy az igazi, szellemi ember rájöhessen jelenlegi állapotára, a
fogságára.

A 39. szakasz szerint a bűntudat az, ha tudatában van az abszolút

halhatatlanságnak, hogy hatalma van minden dolog fölött, s mégis a halandók
sorsát kell elszenvednie, mert a végzetnek van alávetve. Hogy előkelőbb
minden dialektikus létezőnél, s mégis a dialektika szolgája. A bűntudat annak a
tudata, hogy az Atya, aki éberen vezérel engem, énbennem van, és mégis a
tudatalatti hatalma tart rabságban. Ez a bűntudat: és Hermész szavaiból kitűnik,
hogy ezt felismeri.

A Hermészi ember ráébred erre a helyzetre, de a legtöbb ember számára a

természet keveredése az emberiséggel egy érthetetlenül nagy csoda. Ennek tragikus

34
vonatkozása a nyilvánvaló bukottság, mely mindebben kifejezésre jut, és a bűn, mely
ebből adódik. Ennek ellenére a Szellem győzni szeretne, és győznie is kell. E
drámai történés folyamán milliószorosan elhasad hát, s ezzel millióknak ad
hatalmat arra, hogy újra Isten gyermekeivé váljanak.

„Bizony a természet és az ember elvegyülése csodás dolgot eredményez”, mondja a

41. szakasz. Aztán Pimander részletezi a csodát (45):

A föld volt a melegágy, a víz az élesztő elem, a tűz érlelte meg a keletkezés
folyamatát; a természet az étertől kapta az élet lélegzetét, és így alakította ki a
testeket, a látszatalakot az ember formájának megfelelően.

Amikor Pimander emberről beszél, akkor az eredeti, isteni emberről, a szellemlényről

van szó. Más esetekben a test vagy a természetalak kifejezést használja. A test az
embernek csak látszata, ábrája! Továbbá arra is utal itt, mi módon készült a
természetalak a haláltermészet asztrál és éteri kiáramlásaiból. Ezt a
természetalakot tehát egyszerűen testnek nevezi, ugyanakkor a dialektikus világ ezt
hívja „embernek”. Mekkora tévedés! Ez abból magyarázható, hogy fajtája miatt a
természetalak saját élettel és saját tudattal rendelkezik, vagyis élőlény.

Önben, kedves olvasó, két élet van: az eredeti élet, és a természetalak élete. A
Pimander ezt azzal fejezi ki, hogy „az igazi ember az életből és világosságból jön”.
Az igazi ember az egyetlen isteni életből lett léleklénnyé, és az egyetemes
világosságból szellemlélekké. Itt különös lélek-fajtájú érző lényről van szó, mely a
Szellemmel áll kapcsolatban. Az igazi embernek tiszta a szíve, sőt, ő a szív.
Istenként lakozik a természetalak szívében.

Az igazi ember kétnemű, hímnős, habár külsőleg csak férfi vagy csak nő. A
természetalakokat ellenben nemekre választották. Erre mindig gondolnia kell, ha
mindezt meg akarja érteni. A természetalak vagy férfi vagy nő, a lélekember
ellenben egyszerre mindkettő, jóllehet külsőleg néha férfiként, néha nőként jelenik
meg. Van tehát hímnemű és nőnemű léleklény is, holott nincsenek nemekre osztva.
A természetalak azonban, ahogyan mi ismerjük, mindig egynemű jelenség, hogy
végtelen tapasztalat és számos természetalak-születés segítségével a
megmentési tervet ki lehessen vitelezni. A haláltermészetben a szakadatlan
felőrlődés és a mikrokozmosz szüntelen újraélesztése miatt mindig fennáll az eredeti
életben való részesülés határozott lehetősége.

Az olvasó az újságokból és más hírekből kétségtelenül tudja, hogy jelenleg is

szorgalmasan keresik az élet meghosszabbításának lehetőségét. Azt remélik, hogy
belátható időn - néhány évszázadon - belül képesek lesznek az ember életét mintegy
nyolcszáz évre meghosszabbítani. Hogyan akarják ezt megvalósítani?

Ismeretes, hogy az atomban hatalmas erők rejlenek. Az emberi jelenség élet-

eleme, élet-elixírje az atomban rejlik. Korhatárunk korlátoltsága abban a
körülményben található, hogy az ember az atomi életelemet nem képes eléggé
használatba venni. Most aztán a soká keresett és megtalált életelixírt fel akarják
szabadítani. Termelni akarják, és az emberbe fecskendezve kívánják
meghosszabbítani az életét. Ha azonban az olvasó meggondolja, hogy az ember az
életből hetven-nyolcvan év alatt is micsoda káoszt kavar, akkor megérti, hogy két-

35
háromszáz, sőt nyolcszáz évig tartó emberélet esetén a társadalmi rend teljesen
megzavarodna.

Így kétségtelen, hogy az ilyen élet-meghosszabbítás ugyanakkor az emberiség

életének a befejezését jelentené. Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a minden
igazi rózsakeresztes számára érvényes törvény is (gondoljanak Backström
okiratára!), hogy „ő nem kíván hosszabb életet, mint amilyet Isten szánt neki”. Mert a
dialektikus embernél mindig fennáll annak a veszélye, hogy természet-szülte
állapotának ösztönzésére a dialektikus rend színvonala alá süllyed.

A nemek megoszlásának az újabb természetlények születéséről való gondoskodás a

célja, és az élet maga gondoskodik arról, hogy ezek időben újra felőrlődjenek. Így
érvényesül a megmentés terve a tapasztalatok szigorú iskolájában. Így lehet bejárni
az önismeret útját. Ennek feltétele pedig a természetalak nemekre osztása. Mert
emiatt a születés és a halál kereke szüntelenül forog: és az életen át vezető út a
tapasztalatok nélkülözhetetlen iskolája, mondja Pimander. Akit tehát az életnek
ezen az iskoláján hajtanak át, s akinek megvan a lelkülete - vagyis olyan
szívszentélye, mely együtt tud rezegni a rózsával és amely a gnosztikus fénynek
megnyílt -, az egyszer megismeri valódi mibenlétét, és mélyen átérzi saját két-ségét.
Az ilyen ember azt is megérti, hogy a természetalak iránti szeretet, a testbörtön
vágyai okozzák a halált, ennek minden következményével együtt.

Látjuk tehát, miként lépett életbe a keveredés és a szaporodás a nemek megosztása

által, mint az állatok és a növények birodalmában is. Aki ezen az úton jut el az
önismerethez, azt a lélekemberiség útjára vezetik. Aki pedig a természetalakhoz
ragaszkodik, az tovább bolyong a sötétségben, és a természetes halál lesz az
osztályrésze.

Talán jó lesz itt rámutatni a nemek elválasztottsága miatt előálló abnormális

jelenségekre. Időnként olyan természetalak jön létre, mely se nem férfi, se nem nő.
Az ilyen típus egyrészt az isteni terv, az embert bűnnel és bűnhődéssel az anyagon
át ösztönző isteni terv visszautasítása miatt fejlődik ki, másrészt a nemek
elválasztottságának és a következményeinek visszautasítása miatt. Nem akarják
elfogadni Isten tervét, mely az embert ismét az eredeti lélekalakba emelné, viszont a
visszautasítás kérlelhetetlen következményeitől is visszariadnak, hogy ugyanis ekkor
kénytelenek a dialektikus állapotban élni. Így keletkezik például a homoszexuális
embertípus a természetalak elszigeteltsége következtében. Az ilyen ember akkor
gyógyulhat meg, ha teljes odaadással az ösvényre irányul és határozottan rá is tér. A
természet-szülte ember csak akkor mondhat le a természetalakról, csak akkor
utasíthatja vissza, ha tudatosan vágyik a lélekalakra, és tetterősen törekszik az
abba való felmenetelre. Ha azonban a felfelé vezető utat nem keresi vagy nem akar
rátérni, s így a hormonálisan meghatározó ösztönök tüze a régi marad, akkor előbb-
utóbb elkerülhetetlenül természetellenes fejlődés keletkezik! A századok folyamán
sokan vonultak vissza az élettől zárdákba és kolostorokba, ezzel
természetellenessé téve önmagukat.

Pimander könyvének 48. szakaszával kapcsolatban még egy szempontra kell

felhívnunk a figyelmet. E szakaszt ugyanis mindig félreértették, és a Hermészi
filozófiában itt valamiféle intést akartak látni:

36
míg a vágy őrületéből keletkezett testet szeretők tovább bolyongnak a sötétségben.

Hermész kijelentését gyakran óvásnak, a földi házasságtól és ennek

körülményeitől való eltanácsolásnak vették. Ilyesmiről azonban szó sem lehet!
Ellenkezőleg. Az ős-Gnózisban megmutatkozik, hogy a nemek elválasztása és
ennek a következményei szükségesek a születés és halál kerekének a
forgatásához. A vágy őrületéből keletkezett testek szeretésénél a dialektikus
természet szeretéséről van szó, amiről a 37, 38 és 39-es szakasz beszél, s aminek a
halandó természetalak keletkezése lett a következménye. Hogy pedig Ön
házasságban vagy azon kívül, a természettől undorodva vagy e nélkül, magányosan
vagy párosan szembesül ezzel, az teljesen mindegy. Aki a természetalakból ki akar
emelkedni, annak az isteni megváltási terv szerint a dialektikus világot mindenestől el
kell hagynia, hogy a lélek útjára, a felfelé visszavezető útra térjen.

Ha aztán a mai emberiséget nemsokára megakadályozzák ebben, nem hagyják a

természet útján normálisan haladni, ha sikerülne ezt az életet meghosszabbítani,
akkor az elkerülhetetlenül a véget jelentené. Mert akkor ez a szükségrend az
emberiség viszonylataiban rövidesen a természettörvényszerűség színvonala alá
süllyedne.

A saját természetalak szeretése, a természetalakban való maradéktalan elmerülés,

ennek a központosítása, vagyis ha ezt az alakot tartjuk „embernek”, az a hiba. Erre a
hibára hívja fel a figyelmet Hermész a 48. szakaszban.

Ha Ön mindezt megértvén azon gondolkodik, hogyan tisztulhatna meg és juthatna

élete megtisztításához, ami a felmenetre való megszabadulás feltétele, akkor tudnia
kell, hogy a természetalakjában lévő embernek mindig a szíve tisztaságára, a
szívszentély hétszeres megtisztítása kell törekednie. Mert a szív bizonyos
értelemben a Rózsa lakása. A szívszentély az egyetemes világosság tükre. A
szívszentély maga Isten.

Pimander a jelölthöz a szívben beszél. Ezért fog a Gnózis minden igaz tanulója
komolyan a szív hétszeres megtisztítására törekedni. Ha az ember a szívszentélyét
illetően tisztává válik, ha a jelölt őszintén és állhatatosan törekszik az ilyen
tisztaságra, s a világosság ennek következtében beköltözhet hozzá, akkor érzéki
életével együtt a gondolkodási élete is teljesen megváltozik. A szív hétszeres
tisztulásának aztán a tett világa is megfelel. Akkor ez az ember mindenben tiszta,
bármit is tesz vagy enged megtörténni.

Az emberi rendszer hormonműködése csak ekkor változik meg, és a jelölt ekkor lép
csak be az igazi léleknövekedés állapotába, a jónak a területére, ahogyan Pimander
mondja.

37
IX. Sürgesd a halhatatlan lélek megszületését

A Hermészi Gnózis nagyon is világosan megmagyarázza, hogy természetalakunktól

nem várhatunk el megszabadító üdvösséget. A haláltermészetben élünk, s mivel
ebből születtünk, egyek is vagyunk vele. Így egész természetalakunk a halálnak van
alávetve. Természeti jelenségekként a szomorú sötétségből keletkeztünk, ami
minden dialektikus előtt volt. A modern Gnózis tanulóinak ez a tény nem új keletű. A
modern Szellemi Iskola tanai és magyarázatai nyomán erről mélységesen meg
vannak győződve.

Mégis nagy jelentőségű, hogy az ős-Gnózis mindezt megerősíti számunkra. Az is

fontos továbbá, hogy magyarázataiban a Pimander az ember kétféleségéről is szót
ejt. Újra meg újra hangoztatni kell, mert soha sem szabad szem elől veszíteniük,
hogy akiről az Egyetemes Tan és a Szentírás beszél és tanúskodik, teljesen
más, mint az a testalak, amit általában a világ tévesen az embernek tart.

Két természetű, két-ség-lények vagyunk. Az igazi ember, aki természetalakjában

fogolyként él bezárva bennünk, megszabadulásra vágyik. Ha ezt nap mint nap szem
előtt tartjuk, akkor nagy szolgálatot teszünk magunknak!

A Pimander az elterjedt felfogásoknak még egy másik nagy tévedésére is rámutat:

minden dolog Atyja nem életből és világosságból áll, hanem maga az élet és a
világosság. Ha valami életből és világosságból készült, akkor megosztott állapotról,
korlátozásról van szó. Ennek következtében mindig fennáll annak a lehetősége, hogy
valami működési zavar esetén egy semmi, vagy valami elrontott dolog marad hátra.
Ha azonban kijelentik, hogy minden dolog Atyja élet és világosság, akkor ez valami
abszolút múlhatatlanra és elronthatatlanra, mindenütt jelenlévőre utal.

Így a természetalakban raboskodó igazi ember sem életből és világosságból

lett, hanem maga élet és világosság: maga Isten. Ezért mondhatta az Úrjézus
joggal, hogy „én és az Atya egy vagyunk”. A természet-szülte embernek, vagyis
nekünk pedig azt mondják a Bibliában, hogy „Isten birodalma, az isteni ember
tibennetek van”!

Ennek hallatán, az ösvényről és a megszabadító életállapotról szóló dolgok láttán jó

néhány tanuló csodálkozik, sőt hitetlenkedik, egyáltalán nem hisz önmagában, ami
ahhoz a végzetes gondolathoz vezet, hogy „ezt én soha sem érem el!” Az ilyenek
valóban túl korán lettek itt tanulók. Csodálkozásuk vagy hitetlenségük ugyanis azt
mutatja, hogy élettapasztalatok hiányában még nem jutottak el a bennük rejlő
birodalom felfedezéséhez. Így még nem képesek a megszabadító élet kulcsát
használni.

Aki ennyire elfogult, az nem képes - tapasztalatból - saját magában hinni, az

legtöbbször a Szellemi Iskolában való hitét is hamarosan elveszíti. Ebben a
helyzetben viszont könnyen ellenséggé is válhat, amire az Iskola története, de az
emberiség története is elég bizonyítékkal szolgál. Gondoljanak csak a Szentírásra.
Amikor az Úr Jézus mint Hermészi értelemben tudatos ember tanúskodott,
kijelentvén, hogy „én és az Atya egy vagyunk”, akkor kora teológusai

38
istenkáromlónak, őrültnek nézték, és bolondnak mondták. Amikor pedig a katárok
perfektjei az életmódjukkal bizonyították az általuk felfedezett, rejtett birodalom titkát,
koruk papsága, mely hozzájuk képest semmivé törpült, dühödten döntött kiirtásuk
mellett.

Hermészben olyan probléma körvonalazódik, mely kétségtelenül Önben is felmerül.

Mondd meg, kéri Pimandert, hogyan mehetek be az életbe, a rejtett birodalom
életébe?

És Pimander felel: A lelkületet birtokló ember ismerje meg önmagát, amivel arra hívja
fel a figyelmet, hogy a lelkületet birtokló embert ez a tény az önismerethez segíti.

Így reagál Hermész: Hát nincsen-e minden embernek lelkülete? Amire ez a válasz
jön: vigyázz, hogy mit mondasz! Mert én, Pimander, a lelkület csak azokhoz jövök,
akik szentek és jók, tiszták és irgalmasok, istenfélők: jelenlétem segítségükre lesz,
úgy, hogy azonnal mindent megismernek.

Képzeljük el, kedves olvasó, hogy tapasztalatokban gazdag utakon, az élettől

megtörve és megtaposva tudatába jut az Önben lévő birodalomnak és az Ön
számára ebben rejlő hatalmas lehetőségeknek. Tételezzük fel, hogy a mikrokozmosz
drámai utazásában a haláltermészeten át, számos létállapot után, az élet
sorscsapásai és a nemek elválasztottságának számtalan következménye közepette
a tudatossá válás Önben belső bizonysággá érlelődik, és az Önben rejlő birodalom
birtokát ennek következtében teljes mértékben elfogadja.

Ebben az állapotban jelenik meg a probléma, amelynek következtében milliók

sóhajtoznak, s amely a mai napig is milliókat vezetett félre. Az a kérdés ugyanis,
hogyan kell a belső birodalmat szabaddá tenni, megnyitni, miként juthat élethez az
igazi ember, hogyan lehet bemenni a rejtett birodalomba. Életük folyamán milliók
fedezték fel a rejtett birodalmat. Éppen ez a tény vezeti félre őket, mert a
felfedezéssel együtt úgy vélik, hogy már a birodalom birtokából élnek és bementek
abba.

Tételezzük fel, kedves olvasó, hogy a szíve rózsája már erősen beszél, és
szívszentélyében ez a rejtett élet lüktet és dobog, és ennek következtében a Gnózis
Önt a szívszentélyén át egészen a véréig, lénye minden porcikájáig megérinti, hogy
Ön már belülről tudja: „Amit az Arany Rózsakereszt Iskolájában hirdetnek, az igaz!”
és hogy Ön azt gondolja, hogy már bement a birodalomba.

Ez hatalmas tévedés lenne! Ha ugyanis Ön, mint természet-szülte ember, rájön a

rejtett birodalom birtokára, akkor ez a folyamatnak csak a kezdete.

Tévedése érthető ugyan, de éppoly végzetes. Mert most mit tesz? Ezt a birodalmat
ápolja és gondozza az Ön természet-szülte én-lényével, természetalakja tudatával;
meditál és okoskodik, dorombol, mint a macska megelégedettségében; ketyeg, mint
a vekker, annyira tele van misztikus feszültséggel. És órákig beszél erről a
barátaival. Életében nagy felfedezést tett, és most fecseg erről, mert ezt már nem is
lehet normális beszédnek nevezni.

39
Valójában azonban még semmi új sem született meg Önben! Valójában semmi sem
történt Önben. Csak magába bámul, a rejtett birodalom képe után kutatva, melynek
létezésére rájött. Így áll itt, beszél és ábrándozik...

Könyörtelen igazság ez, amit itt kijelentünk, de legyen bátorsága ezzel szembenézni.
Ezért beszélünk Hermész Pimanderéről! A belső birodalom tapasztalata még nem
jelenti annak a birtokát is. Aki pedig még nem birtokolja, az hajlamos kinyújtani a
természet-én karjait, hogy természetalakjával az igazi embert még nagyobb
fogságba taszítsa. Mert ez lesz az eredmény. A természet-én él és fényeskedik,
ragyog és nevet, mert Ön a megérkezettet játssza, aki már teljesen
győzedelmeskedett. A természet-szülte embernek azonban ebben a viszonylatban
semmi győznivalója sincsen, mert a természet-szülte embernek el kell pusztulnia,
és a mennyei Másiknak kell növekednie!

Aki e tévedés útján halad tovább, az okkult pályára vagy a misztikus oldalra sodródik.
Ez tehát mindazoknak a nagy hibája, akik a rejtett birodalom felfedezésénél ezt már
birtokolni vélik.

Akkor hát mi itt a siker titka? Szemébe kell néznünk a ténynek, hogy e nagyszerű
tapasztalat után először a megvalósítás folyamatát kell elvégezni: a lelket kell
megépíteni, megszülettetni, ami Hermész a lelkületnek nevez. Ha Ön felfedezi
önmagában ezt a birodalmat, akkor ennek még lakóhelyet kell készíteni. Erről van
szó. Amikor pedig Iskolánkban szüntelenül beszélünk erről, és a filozófiai
szemponton túlhaladva azt mondjuk, hogy „építsék meg a lelket”, akkor nem
egyszerűen prédikálunk. Az ösvénynek ez a követelménye lényeges és
elengedhetetlen. És Pimander tanúskodik erről. Ha tapasztalati tudáshoz jutott,
akkor Önnek is rá kell térnie a megvalósításra, a lélek megépítésére és
megszülettetésére. Önnek ugyanis nincsen minden további nélkül lelke a Gnózis
értelmében. Ebben a tekintetben számtalan ember téved súlyosan.

Ha tehát természet-szülte lényekként találkoznak az Iskola munkahelyein, ahol tiszta,

igazi megértés uralkodik, akkor első feladatuk, amelyhez hozzá kell fogniuk, a lélek
megszületésre való ösztönzése lesz. Mert a lelket birtokló ember aztán életből és
világosságból állhat és élhet, felszabadíthatja magában a benne lévő Istent,
Pimandert.

Az Ön rendszerében van ugyan bizonyos mennyiségű hatásos közeg, ami ebbe a

természetalakba „lelket lehel”, élővé teszi és életben tartja, de ezek a közegek, ezek
az erők mind a haláltermészetből erednek! A halhatatlan lélek és ennek pimandrikus
tudata azonban - az új életállapot, a dicsőséges élet - csak a szentekhez, a jókhoz, a
tisztákhoz és az irgalmasokhoz jön el, akik valóban istenfélő életet folytatnak. Nem
pottyannak az ember ölébe, hanem a természet ellenállásai ellen meg kell hódítani
őket. Ezért fog a modern Gnózis mindig is arról tanúskodni, ezért fogja tanulóit arra
az elengedhetetlen követelményre irányítani, hogy az egész embert - éntelenség
segítségével - meg kell tisztítania és szentelnie, hogy a lélek megszülethessen
és növekedésre lehessen ösztönözni.

A léleknövekedés Pimanderben, ennek a Szellem és a lélek közötti

gyújtópontnak a kialakításában csúcsosodik. Ettől a pillanattól kezdve pedig
Pimander a jelölt segítsége. Felismeri-e ennek a nagyszerűségét? Ha Ön -

40
életvitelének alapvető megfordításával - a lelkét megszületésre késztette, akkor a
pimandrikus tudat azonnal hathatós segítséget nyújt, úgyhogy attól a pillanattól
kezdve mindent felismer, és szeretet-cselekedettel imádkozik az Atyához. A jelölt e
szeretetcselekedetben mindazokhoz fordul, akik még természet-szülte
állapotuk fogságát szenvedik el; és mielőtt testét a halálnak ajándékozná,
megveti a dialektikus természetalak minden érzékét, mert - mondja Pimander -
ezeknek hatását nagyon is jól ismeri.

Ha a lélek megszületett, akkor a lélekerő átveszi a vezetést, és legyőz minden

földhözkötöttséget, ezeknek minden hatását és következményét. Helytelen
beállítottságunkkal szüntelenül kiforgatjuk a dolgokat! Ha bizonyos pillanatban valami
jellemtulajdonság hátráltat minket, akkor felvesszük a harcot ellene, amivel
felélesztjük a dialektika törvényét, a kikeletet, a virulást és a hanyatlást. Ma azt
hisszük, hogy elértünk valamit, ami pedig holnapra semmivé foszlik.

Ezért kell az igazi életmegtisztítás érdekében először a lelket felépíteni, és a lélekerő

fogja aztán Önt átvinni minden nehézségen. A lélekminőség mindent megváltoztat az
Ön életében. Akkor felfedezi, hogy amin azelőtt töprengett, amivel annyira
küszködött, az mind folyamatszerűen lehull Önről. Azért jelenti ki a Pimander 59.
szakasza világosan:

Igen, én, a lelkület (a szellemlélek, az új lélekállapot) semmiképpen sem fogom

hagyni, hogy a test hatásai megtámadják őket és folytassák befolyásukat: mert mint
az ajtók őre, nem engedem be majd a gonosz és megszégyenítő tetteket, és a
szentségtelen elképzeléseket távol tartom tőlük.

Mik ezek a gonosz és megszégyenítő tettek? Ezekkel kapcsolatban mindenekelőtt a

szokásos erkölcsi elméletektől kell az olvasónak megszabadulnia; mert a „gonosz és
megszégyenítő cselekedetekkel” itt egészen biztosan nem elsősorban az ismert,
állatias életről van szó, habár a perverzitást bizonyosan a megszégyenítő dolgokhoz
sorolhatjuk. De a komolyan az ösvényen törekvő tanuló esetében itt a lélegzőtérben
a féltékenység, szenvedélyek, gyűlölet, rágalom, kritika, viszályok és hasonló dolgok
vészes hatásának kialakulására utalnak.

Továbbá a 60. szakasz szögezi le, hogy a lélek milyen embertípusokban nem
születhet meg, akikhez így aztán Pimander sem fog tudni beszélni:

De távol maradok a bolondoktól, a rosszaktól, a romlottaktól, az irigyektől, a

kapzsiktól, a gyilkosoktól és istentelenektől. Ezeket a megtorló démonnak hagyom,
amelyik a tűz ostorával táncoltatja meg őket, az érzékeikbe hajszolja őket, ezzel még
istentelenebb tettekre ösztönözvén, hogy még nagyobb legyen a büntetésük.
Ezeknek az embereknek a vágyai akkor egyre nagyobb kielégülésre késztetik és a
sötétségben hagyják dühöngeni őket, anélkül, hogy megelégedhetnének:
ebben áll a szenvedésük, s ezzel lobog az őket égető láng egyre magasabbra.

41
X. A jó vég

A 60. szakaszban Pimander azokat sorolja fel, akiktől távol marad. Azt is
megmondja, mi az eredmény, ha egy életterületen, mint amilyen az emberiségé is,
egyazon időben egyrészt olyan lények laknak, akik a természetalakhoz
ragaszkodnak - ez a közönséges dialektikus emberiség -, másrészt pedig olyanok,
akik lélekben megszülettek.

A világot sok millió ember népesíti be; ezek között kifejlődik és egyre erősödik egy
gnosztikus jellegű csoport, amelyben bizonyos pillanatban a lélek világossága
félreismerhetetlenül bebizonyosodik. Ez a lélektűz nem fér össze a sötétvörös földi
tűzzel. Márpedig ha a lélektűz nem válhat tisztítóan, megszabadítóan hatásossá,
akkor mindig büntetően hat. Azért mondják:

Ezeket a megtorló démonnak hagyom, amely rajtuk a tűz ostorát táncoltatja, az

érzékeikbe hajszolja, s ezzel még istentelenebb tettekre ösztönzi őket... Vágyaik
akkor egyre nagyobb kielégülésre késztetik és a sötétségben hagyják dühöngeni
őket anélkül, hogy megelégedhetnének: ebben áll a szenvedésük, s ezzel lobog az
őket égető láng egyre magasabbra.

Ez a keserű tapasztalat útja, melyet élete során Önnek is kétségtelenül meg kell
ismernie. Aki a keserűségből még nem képes tanulni, az egyre nagyobb
keserűségeket tapasztal, míg... egyszer csak nem bírja tovább, és lelkében
megfáradva végül megérik a nagy leckére. Mert ennek a nagy tapasztalatútnak,
ennek a menetelésnek a mélységes sötétségben nincsen más célja, mint a jó vég, a
Szellem győzelme.

Aki ezt megértette, és tudja, hogy a lélek születése a megváltás első lépése, az
felteheti a kérdést, hogy mit értünk a kezdet világosságbirodalmába visszavezető, az
eredeti életbe felvezető úton. Pimander a 62-től a 65. szakaszig válaszol erre a
kérdésre:

Először az anyagtest feloszlatási folyamatában ezt a testet átadják a

megváltozásnak, és az alakod nem lesz már észlelhető; közönséges énedet, mely
többé nem működik, átadod a démonnak; a testi érzékek megtérnek eredetükhöz,
amelyhez újra csatlakoznak és amelynek tevékenységével ismét egyesülnek; míg az
ösztönök és vágyak visszatérnek az esztelen természethez.

Így emelkedik az ember felfelé a szférák összekötő erején át. Az első körre ráhagyja
a gyarapodás és csökkenés erejét; a másodiknak otthagyja a gonoszban való
jártasságot és a tehetetlenné vált ravaszságot; a harmadiknak a kívánságok
hatalmát vesztett káprázatát; a negyedik körnek a büszke uralkodni vágyást, melyet
már nem lehet kielégíteni; az ötödik körnek az istentelen elbizakodottságot és durva
meggondolatlanságot; a hatodik körnek a gazdagsághoz vonzó, hatástalanná tett
kötelékeket; a hetedik körnek otthagyja a szüntelenül csapdákat állító hazugságokat.

42
Ha aztán mindent levetett magáról, ami a szférák együttműködő erőiből eredt, akkor
- csupán a saját erejével - bemegy a nyolcadik természetbe, és minden ottlévővel
énekli a himnuszokat az Atya dicséretére. És jelenlétének mindannyian örülnek.

Ha pedig azokkal egyenlő lett, akkor más himnuszokat is hall Isten dicséretére, olyan
erőktől, amelyek a nyolcadik természet fölött vannak. Akkor a helyes rendben
felszállnak az Atyához, átadják magukat az erőknek, és sorban erőkké válva
bemennek Istenbe. Mert ez a jó vége azoknak, akik a Gnózist, Isten ismeretét
birtokolják: ők Istenné lesznek.

Ha a lélek megszületett, és a lélekalak, a lélekjármű fejlődik, akkor a régi

természetalak eltűnik, úgyszólván feloszlik. Az anyagtest közönséges halálához
hasonlóan ez a folyamat sem megy végbe azonban egyszerre. Ha a lélek
megszületett és az arany menyegzői ruha meg lett szőve, akkor a természet-
szülte test ereje megcsappan, s bizonyos pillanatban eltűnik. Ezt a kétszeres
folyamatot nevezzük transzfigurációnak. Ismételjük azonban, hogy habár a régi
természetalak eltűnt és láthatatlan lett, erői egyelőre megmaradnak. Ezeket az
erőket, amelyek kezdetben a természetalak kialakulását, megszületését és
fennmaradását kezdeményezték, ugyancsak el kell tüntetni, semlegesíteni kell, fel
kell oszlatni, helyükre vissza kell küldeni.

Már korábban is beszéltünk a körről, amelyen nem lehet átlépni, ahogyan az

Egyetemes Tan nevezi. Itt a mikrokozmoszról van szó. Az aurikus lényben, a
mikrokozmosz mágneses rendszerében hét kört fedezünk fel, hét mágneses teret,
melyek a hét interkozmikus területnek felelnek meg. A hét mágneses terület
mindegyike szintén hét nézetre osztható. Így az aurikus lényben hétszer hét, azaz
negyvenkilenc mágneses különbséget állapíthatunk meg. Ha aztán a lélekember
megszületik és felnő, s az ezzel kapcsolatos mágneses területeket, a hatodik
kozmikus terület mágneses állapotait életre keltik, és ennek következtében ez a
mágneses égbolt felragyog, akkor a feleslegessé vált hetedik mágneses szférát a
szó szoros értelmében kioltják, használaton kívül helyezik. Erről nemcsak
Hermész Pimanderében van szó, hanem a Pistis Sophia is leírja mint a lélekember
utazását a hetedik kozmikus terület hét mágneses terén át. Ott maga mögött hagyja
a régi, láthatatlanná vált, feloszlott életállapot minden erejét.

Így jut végül minden régitől megszabadulva az úgynevezett nyolcadik szférába. Ez a

hatodik kozmikus terület első szférája, amelyet a régiek olykor a nyolcadik
szférának neveztek, a modern Gnózis pedig az Arany Fejnek mond. A
megszabadult életnek erre a területére megy be tehát, teljesen saját, új erejével.
Ezért mondja a 65. szakasz:

ha pedig azokkal egyenlő lett, akkor himnuszokat is hall, melyeket Isten dicsőítésére
olyan erők énekelnek, amelyek a nyolcadik természet fölött vannak.

Ennek az új hallásnak semmi köze az okkult tisztán-halláshoz. Itt arról a hallásról van
szó, amire már a régi kínai filozófia is felhívja a figyelmet. Ha a Gnózis világossága
megérint valakit, beléhatol, és megkezdi keringését benne, akkor az új világosság
nemcsak a látást befolyásolja, hanem a hallást is, az újonnan született lélekember
látását és hallását.

43
Ahogyan pedig a lélekember bizonyos pillanatban látja Pimandert, úgy fogja
bizonyos pillanatban hallani is. Magától értetődik tehát, hogy az a testvér, aki bejut
az Arany Fejbe, lelki tekintetben új érzékszervekkel is teljes mértékben fel lesz
szerelve. Így hallja a lélekember a nyolcadik szféra fölötti erőket is Isten dicséretére
himnuszokat zengeni; így emelkedik felfelé az új életállapot minden erejéhez. Végül
pedig bemegy Istenbe.

Ez a jó vég mindazok számára, akik birtokában vannak a Gnózisnak, Isten igazi

ismeretének: ezek Istenné válnak. Az elérésnek ezt a pontját nevezik a Gnózisban
mindig „a jó végnek”. Régen a katárok kívánták egymásnak szolgálati
összejöveteleiken: „Isten vezessen el a jó véghez!”. Ön is megérti tehát ezután,
amikor egy gnosztikus szertartásban ezt hallja: „reméljük és imádkozunk, hogy
mindent a jó véghez viszünk”. Az új életállapotban lévő jó vég pedig ugyanakkor
dicső kezdet.

Így oktatják a Hermészi embert a visszatérés nagy folyamatára, amelyben részt

vesz, amelyben lépésről lépésre azon fáradozik, hogy a jó véghez vigye.

Tegyük fel, kedves olvasó, hogy belépett ebbe a folyamatba, tehát hozzáfogott a
lélek újjászületéséhez vezető első lépés megvalósításához. Akkor Pimander 66.
szakaszban álló kijelentései Önnek is szólnak:

Mit tétovázol? Miután mindent megkaptál tőlem, nem akarsz-e azokhoz menni, akik
méltók, és vezetni őket, hogy közvetítéseddel az emberi nemet Isten
megmenthesse?

Később aztán a 67. szakaszban:

Én pedig, aki erővel lettem felruházva, és akit kioktattak a mindenség és a

magasztos látomás felől, hálát adtam és dicsértem minden dolog Atyját. Ezután az
embereknek hirdetni kezdtem az Istenre irányuló élet és a Gnózis-élet szépségét.

Erre a jellegre kell mindenekelőtt felfigyelnie: aki Hermészi, lélekben-született ember

lett, az nem képes tétlenül ülni a világmindenség eseményei közepette. Teljesen
kizárt dolog, hogy az ilyen ember évekig elnézné, miként végzik a munkát mások. Ha
valaki ölbe tett kézzel ülve, csak kritikus szemmel nézi, miként dolgoznak mások a
Gnózis szolgálatában, akkor biztosak lehetünk, hogy ez az ember lélekben nem
született meg. Talán van valami fogalma a belső birodalomról, esetleg tapasztalja is
annak jelenlétét, de ezen a ponton megállt. Az ilyen ember okkult vagy misztikus
káprázatban rekedt meg, és a saját rögeszméjében gyönyörködik. Akkor az énjével
szorgalmasan igyekszik fogva tartani belső felfedezését és belátását.

Ha a világirodalmat átböngésszük, akkor jó néhány ilyen emberre bukkanunk, akiket

a szó szoros értelmében „gazdag ifjaknak” lehet nevezni. Nagy gazdagsággal
vannak megáldva, de kincseikkel nem tesznek semmit sem, hanem csak öntükröző,
elmélkedő, énközpontú gondolkodással gyönyörködnek kincseikben. Olykor vaskos
köteteket is írnak, melyeknek tartalma a legjobb esetben néhány oldalnyi tiszta
munkából áll, itt-ott az ős-Gnózisnak egy-egy szikrájával, csak tükröződő fényével. A
többi oldal tele van szemlélgető, én-központú fecsegéssel, gyakran nagyon
intelligens összeállításban és okosan megfogalmazva. De mi haszna mindennek az

44
emberiségmegszabadító szolgálat szempontjából? Mert ez lenne a fontos: erősen
nekilátva, felgyűrt ingujjal tettre térni, s szükség esetén késznek lenni arra, hogy
emberlelkek megmentése érdekében a mocsáron is átgázoljunk.

A Pimander vezetése alatt álló lélekember jól tudja, hogy az aratók száma csekély, s
hogy ezen a területen mindig elkél a munkáskéz. Azt is tudja, hogy az emberiséget
milyen roppant veszélyek fenyegetik, például a negatív elanyagtalanodás, a
pusztulás veszélye, a mély fájdalom-tapasztalat útja, mely egyre nagyobb
keserűségekhez vezet.

A Gnózis szüntelenül dolgozik az emberiség megváltásáért. Ez egyeseknek

feltámadást, azonnali megváltást, másoknak pedig bukást, azaz végtelen távoli
jövőben lehetséges megváltást hoz. A bukást azonban egyetlen gnosztikus testvér
sem kívánja senkinek sem. Nem az a beállítottsága, hogy „menj csak nyugodtan a
pusztulásba, a keserű tapasztalatokból majd csak tanulni fogsz”, hanem
szeretetszívéből soha sem fogy ki a remény, hogy ez másképp legyen, hogy
mindennek jó vége legyen.

A megszületett lelkű ember nem nézi tétlenül, hogy vajon más kikaparja-e a
gesztenyét a tűzből, hanem vállát nekivetve munkához lát, vállalva a nagy, szent mű
terheit is. A lélekben-született embert mindig a megingathatatlanul tetterős élet
jellemzi a Gnózis szolgálatában. Bármilyen formában, tétovázás nélkül, teljes
erejét veti be. Ezért világít rá erre a következményre részletesen a Corpus
Hermeticum első könyvének vége (68-71). Ez következetesen minden léleklényre
érvényes. Ebben felfedezzük a szőlőskertben való munkálkodás ismert nézeteit.
Hermésznek azt kell mondania a népeknek:

Szabaduljatok meg a sötét fénytől, és részesüljetek a halhatatlanságban azzal, hogy

mindörökre elbúcsúztok a romlástól

Ezt viszont sokan nem akarják, nem is értik, mert azt vélik, hogy a sötét fény az igazi
világosság. Ha valaki eljut a belső birodalom birtokának a felfedezéséhez, erős én-
életet folytat, s ahogyan az előbb írtuk, birtokát gazdag ifjúként negatívan gondozza,
és odamegyünk hozzá azt mondva: „életviteled semmit sem ér, te a káprázatnak
szenteled magadat”, akkor egészen biztosan nagyon megharagszik. Erre felhívjuk a
figyelmet, ahogyan már gyakran tettük, mert az olvasót ez önvizsgálatra készteti, és
mert mi Önt önfelfedező életre akarjuk ösztönözni.

Szabaduljatok meg a sötét fénytől, és részesüljetek a halhatatlanságban, azzal, hogy

örökre elbúcsúztok a romlástól.

A megszabadító szeretetnek ezt az igéjét a szüntelenül tevékeny Gnózistól nem

akarják elfogadni, és talán még nem is értik meg, mert azt hiszik, hogy a sötét fény
az igazi világosság.

A dialektikus ember fejedelmi lény a mindenségtermészetben, és hatalmas erővel

látták el. A dialektikus természet minden lehetősége felszabadulhat benne és általa.
Ez a fejedelem pedig nem hagyja magát a trónjától minden további nélkül
megfosztani. Mert gyakran, sőt majdnem mindig úgy vélik, hogy ez a
természetalak az igazi ember. Ezért kelt a Hermészi szolga sokaknál ellenállást,

45
hitetlenséget és gúnyolódást. És éppen ezért hajt sokakat a Hermészi ember
akaratlanul is számtalanszor a halál útjára, a tapasztalat csaknem végtelen útjára, a
büntetés útjára, mind nagyobb keserűségekbe.

Hála Istennek olyanok is vannak, akik hallanak és értenek. Ezek képezik a termést,
az aratást. Olyan csoport ez, mely alulról kezdi bejárni ösvényt. Ez a csoport
Szerzetet képez, egy Gnózist és munkaterületet. Így növekszik egy gnosztikus-
mágneses sugártér, egy élő test, mely ötszörös lesz, és áttör az isteni bőség
területeire. Ennél a munkánál pedig, melyet sokan végeznek sokakért, a
lélekmunkások megtanulnak minden utat és módot, mely győzelemhez vihet. Végül
pedig mindőjüket belemerítik a bölcsesség elixírjébe, az igaz élet vizébe.

A fiatal Gnózis résztvevőinek mindez teljes mértékben ismeretes. Mi mindannyian

egy ilyen csoportba lettünk felvéve, s együtt egy ilyen hermetikus Szerzetet
képezünk. Az ős-Gnózis, mely évezredek óta Hermész Pimanderében tanúskodik,
napjainkban is a legkisebb részletekig bebizonyosodik a modern, fiatal Gnózisban.
Mi is tovább megyünk erőről-erőre a biztos győzelemig, feltételezve, hogy Ön is
velünk jön, és velünk együtt levonja a következtetéseket. Mert egy gnosztikus
Szellemi Iskola tanulóságának csak ilyen esetben van értelme. Ha a tanuló nem
ügyel a következményekre, akkor csak veszélyeket idéz fel, mert az ilyen negatív
fejlődés esetén elkerülhetetlenül az egyre nagyobb keserűségek útjára kerül, a halál
útjára, ahogyan Pimander mondja.

Végül vegyék figyelembe a 71. szakaszt is:

Este, amikor a Nap világossága csaknem eltűnt, felhívtam őket, hogy adjanak hálát
Istennek. Miután megtették, mind visszatértek tűzhelyeikhez.

A Gnózisra irányuló csoportnak a lélek szerint összefüggő egységet kell

alkotnia, mely teljes marad, tagjai bárhol legyenek is a világon. A lélekben-
születettek csoportja a lélekerő csodája miatt akkor is élő egységet képez, ha
szétszóródik a világban. Összejöveteleik után mindig visszatérnek lakóhelyükre.
Éppen ez mindig a megszabadító. Mert amikor egy-egy konferencia után hazatérünk,
akkor ezzel az egész világra kiterjesztjük lélekközösségünket. Német, francia és
svájci testvéreink, belgák, osztrákok, hollandok, svédek, brazilok, magyarok, mind
hazatérnek a lakóhelyeikre. Kezdetben sokan sajnálkoznak: „kár hogy nem
maradhattunk együtt”. A pimandrikus Szellem azonban ujjong: Mily kimondhatatlanul
nagyszerű, hogy visszatérünk a lakóhelyeinkre! Mert nézzék, Testvérek, így
vonulunk ki lélekközösségünk mágneses terével az egész világra. És senki sem
állhat ellen nekünk. Életre vagy halálra, de mindig mindenkinek az üdvösségére!

46
XI. Pimander jótette

Közeledünk Hermész Triszmegisztosz első könyvének, a Pimandernek a végéhez. E

nagy hatású és szent iratra vetett, lényeget kutató pillantásunk révén betekintést
nyertünk az igazi ember mibenlétébe, és megismerkedtünk jellegével. Arra is
rádöbbentünk, hogy ő a természetalakban mintegy börtönben sínylődik. Ez a könyv
leplezett formában az emberiség egész történetét elbeszéli, és megmutatja a
megszabadulás útját - a Hermészi ember, a lélekember kialakulását, aki megtalálta
Pimanderét. Végül pedig egy gnosztikus Szellemi Iskola keletkezésének folyamatát
szemlélhettük, mely a lélekszületettek csoportjának a tevékenysége folytán
növekszik, és az egész világra kiterjedő élő testet képez.

Az első könyv vége aztán visszavezet Hermészhez, aki - mint C.R.C., mint
Rózsakereszt Keresztély - a megszabadult ember prototípusa azaz mintája, akinek
még megvan a természetalakja. Minden dolog Atyjával és az emberiséggel szembeni
feladatát betöltötte, és most is ezen dolgozik, szakadatlanul törekedve és küzdve.
Amikor pedig megállapítja, hogy a Gnózis birodalma learatandó mezőként terül el az
országokon, akkor hála és egyre megújuló, mértéktelen energia tölti el. „Beleírta
magába Pimander jótettét”, mondja a 72. szakasz. Feltölti magát a Szellem
múlhatatlan és mérhetetlen erejével.

Ebben pompás nagyszerűség rejlik, melynek nagy gyakorlati jelentősége lehet. Az

első könyv - a Pimander - olyasmi, mint egyetlen nap leírása, mely természetesen az
estével végződik. A Gnózis szolgálatában minden dolog ritmikusan, szinte
hullámokban megy végbe, megannyi kezdettel, tetőponttal és véggel. Ha egy hullám
tovavonult, akkor szünet következik, belélegzés, amely után újabb hullám emelkedik.

A 72. szakaszban tömören mutatnak rá egy ilyen belélegzés folyamatára és ennek

következményeire. Aki a szolgálat mezején áll, annak itt értékes útmutatókat adnak.
Ha ezeket megszívlelik, akkor ennek - az érintett munkatársaknál - kétségtelenül
jótékony hatásai lesznek.

Aki a Szellemi Iskola szolgálatában dolgozik, az gnosztikus értelemben lélegez ki. A

megkapott világosságot kisugározza, és most feltöltheti magát „Pimander jótettével”.
Ez a belélegzés, ez az úgynevezett nyugalom vagy szünet tehát éppannyira erős
tevékenység. Gnosztikus erők felvétele ez, ami az elvégzendő munkához szükséges,
s amely a munkástól, a jelölttől egészen más beállítottságot, más testi állapotot
követel meg, mint ezek kisugárzása. A Gnózist szolgáló munkásnak ezért nem
szabad elhanyagolnia nyugalmi időszakait, mert ez nagy tévedés lenne. Ha
ugyanis a szüneteket nem tartja be, akkor bizonyos pillanatban azt fogja
megállapítani, hogy gnosztikus értelemben erőtlen, és az eredmények elmaradnak. A
Gnózis szolgálatában álló testnek, vagyis az igazi János-ember testének nem csak a
világosság-kisugárzás, hanem az erőfelvétel folyamatára is reagálnia kell.

Ha a Gnózis szolgája nyugalomra térés előtt - a munka miatt, amit szabad volt
elvégeznie - hálával telten feltöltheti magát Pimander jótettével, vagyis
világosságerővel, akkor a test alvása a lélek ébersége lesz, a szemek behunyása az

47
igazi látás, a hallgatás a jóval való terhesség, s az ige kihordása az üdv gyümölcsöző
tetteivé válik.

Ez valóban nagyszerű téma, érdemes közelebbről megvizsgálni és átgondolni! A

gyakorlati tanulóság „nappali” oldalának már nagyon sok részletét ismerjük, erről
szüntelenül beszélünk és írunk. Mit tudnak azonban a tanulóság „éjszakai” oldaláról?
Mit tesznek ezalatt az olyan komoly tanulók, akiknek szabad volt a lelket
megszületésre ösztönözni? Lehet-e erről mondani valamit, anélkül, hogy az ismert
álomélet találgatásaihoz folyamodnánk? Amiket ezzel kapcsolatban közlünk, annak
természetesen semmi köze az okkultizmushoz. Nem afelől kíváncsiskodunk, vajon
mi történik az elalvóval, amikor személyisége elhasad, s egyik fele az ágyon fekszik,
vagy hogy mit tesz a másik fele, hanem témánkat kizárólag az újonnan született
lélekállapot szempontjából, tehát Pimander 72. szakasza alapján folytatjuk.

A Szellemi Iskola tanulóinak meg kell érteniük mindezt, hogy a munka az élet
éjszakai felében is rendre haladhasson. Aki a Gnózist akarja követni, annak tudnia
kell, hogy mit kapott Hermész a Lelkületétől - a Szellemlélektől -, hogy egyszer ő is
mondhassa:

Mindez eljött hozzám, mert Pimandertől, lelkületemtől, a magától létező lénytől

megkaptam a kezdetek igéjét. Így hát most eltölt az igazság isteni lélegzete, s ezért
egész lelkemmel és teljes erőmmel a hála himnuszával fordulok Istenhez, az
Atyához:

Szent az Isten, az egyetemesség Atyja

Szent az Isten, aki akaratát a saját erőivel végrehajtja.
Szent az Isten, akit az övéi megismernek mert Ő ezt akarja.
Szent vagy, aki az Igével mindent létrehoztál,
Szent vagy, akinek képe minden természet lett,
Szent vagy, akit nem a természet alkotott.
Szent vagy, minden hatalomnál hatalmasabb.
Szent vagy, mindennél remekebb.
Szent vagy, minden dicsértetésen felül.

Fogadd el a tiszta áldozatot, melyet az Ige keltett a lelkemben és a szívemben, mert

ezek Hozzád fordulnak, ó Kimondhatatlan, ó Megnevezhetetlen, akinek a Nevét csak
a csend képes hangoztatni.

Hallgass meg, mert arra kérlek, hogy soha se legyek elválasztva a Gnózistól, az
igazi ismerettől, mely belső lényem tulajdonsága.

Hajolj le hozzám, és tölts el a Te erőddel: ezzel a kegyelemmel a világosságot

elviszem emberi nemem minden tagjának, aki tudatlanságban él, a testvéreimnek, a
Te fiaidnak. Igen, hiszem és a véremmel tanúskodom: az élethez és a világossághoz
megyek.

48
Dicsértessél, ó Atya, alkotásod, az ember Veled akarja szentté tenni, amihez
megadtál neki minden hatalmat.

49
XII. A gnosztikus szertartás szerkezete

Hermész 73. szakaszban felcsendülő himnuszában elmélyülve azt vesszük észre,

hogy kilencszeres „szentnek” mondással kezdődik. A „szent” szóban, melyet
Szellemi Iskolánkban gyakran használunk „meggyógyult” vagy „egészséges”
értelemben (a „szana” latin szóból), ezen kívül a tisztaság, tökéletesség,
bűntelenség ötlete is benne rejlik. Minden dolgok Atyja valóban szent, tökéletes.
Ez a tökéletesség a Fiúban jön hozzánk és érint meg bennünket. Az érintés pedig a
Szent Szellemben válik egészségünkre és gyógyít meg minket.

Aki a megtisztított szívet megnyitja a Gnózis számára, az lényét a Tökéletesnek

nyitja meg. Akinek szabad megkapnia a tökéletesség erejét, az ezt kétszeres cél
érdekében nyeri el. Az érintés egyrészt arra irányul, hogy az ember rendszerében
felélessze az igazi embert, nélkülözhetetlen táplálékkal lássa el, és így újra
életlehetőséghez juttassa. Másrészt viszont ennek az érintésnek az erejében kell
megszüntetni a természetben-születettség akadályozó állapotát, és egyúttal másik
járműre cserélni a személyiséget. A természetalak így keresztet hordoz: a pusztulás
keresztjét, de ezzel az újjászületés vagy transzfiguráció keresztjét is.

Ez jut kifejezésre a dicsőítő ének kilencszeres, megrendíthetetlen, örök szentnek

mondásában.

A kilenc az emberiség, az igaz emberiség száma, azé az emberiségé, amely a

természet-szülte látszatemberi állapotban rabságát éli. Ez a magasztos, egyetemes
ember száma, aki bukásából eredeti pompájában támad fel.

A kilences szám az egyetemes kört jelképezi, amelyből fénysugár lép ki és hatol a

földbe. Aki rátér az ösvényre és Isten birodalmát szabaddá teszi önmagában, az újra
világító oszloppá lett az örökkévalóság körének templomában. Érthető tehát, hogy a
kilences szám miért az egyetemes ember jelképe.

Ez a himnusz mind szent felhívása, mind tartalma révén a 9-es szám jelképes erejét
közvetíti. A kilencszeres felhívást kilencszeres kérelem és hitvallás követi. Ez a
himnusz egy mágikus, Hermészi ima- és hálaszertartás, mely egészében az
örökkévalóság köréből származó ragyogó lángként olvad ismét a kilencesbe. Ha a
73. szakaszt még egyszer megvizsgálva az olvasó megpróbálja benne a Hermészi
himnusz mágikus formáját nyomon követni, akkor meg kell gondolnia, hogy mint
lenni szokott, az eredeti ősi szöveg a fordítást némileg megsínylette.

Szükségesnek tartjuk, hogy a himnusz szövegén kívül, melyhez nem kell további
magyarázat, ennek a nagyszerű éneknek a gnosztikus-tudományos szándékáról is
hírt adjunk. Mindenekelőtt azt akarjuk megmutatni, hogy egy ima, egy hálaadás, egy
ének az igaz ember gyakorlati életében nemcsak zengzetes szavak felsorolása vagy
szép és értelmes gondolatok csokorba szedése. A Gnózis szertartásainak értelme
gyakorlatilag mindezt messze túlszárnyalja.

Egy gnosztikus-szertartásos ének vagy ima először is olyan gondolatot hoz felszínre,
mely a jelen pillanatot tökéletesen jellemzi, és amely a helyzet miatt szükséges lett.

50
Másodszor pedig: a pillanatra hangolt és ebből magyarázható belső élettel van
kapcsolatban. Harmadszor: az ilyen szertartás mögött az akarat hatalmas ösztönző
ereje tevékeny, hogy a szertartás szándéka cselekedetben jusson kifejezésre.
Negyedszer pedig az egészet már a végső győzelmet megelőlegező cselekedeti
élet hordozza és tartja fenn.

Ezzel azonban az igazi gnosztikus szertartás törvénye még nincsen betöltve; mindez
csak a kezdet. A szertartásnak ezen kívül minden nehézség nélkül képesnek kell
lennie áthatolni azokra a területekre, ahová irányul, a hangra, ritmusra és felépítésre
vonatkozó matematikai szabályoknak megfelelően. Tudnia kell ott erőhatást kifejteni
és visszafelé választ is hozni.

Hermész himnusza ebben a tekintetben minden feltételt betölt. Egyszer remélhetőleg

megadatik nekünk, hogy együtt folytathassuk a gnosztikus-szertartásos énekek és
imák pompás törvényeinek a tanulmányozását.

51
XIII. A dialektikus asztrális szféra

Én pedig beleírtam magamba Pimander jótettét, és amikor teljesen eltöltött, a

legnagyobb öröm árasztott el. Mert a test alvása a lélek ébersége lett, a szemek
lehunyása az igazi látás, a hallgatás a jóval való terhesség és az igének az üdv
tetteivé való kihordása lett nekem.

A Hermészi Pimander szövegének 72. szakasza alkalmat ad arra, hogy

bevezethessük Önt a komoly tanulóságnak egyelőre csaknem ismeretlen éjszakai
részébe, amikor a test alszik. Napjaink huszonnégy órájának egyharmadát töltjük
ilyen nyugalmi állapotban, anélkül, hogy valóban tudatosan részt vehetnénk benne.
Azt mondhatjuk, hogy életünk egyharmada úgyszólván nélkülünk telik el. Ez egy
nagyon kellemetlen gondolat. Senki sem vonul szívesen az ismeretlenbe minden
előkészület nélkül és védtelenül. A komoly tanuló számára tehát a legnagyobb
jelentőséggel bír, hogy ezzel kapcsolatban megértésre jusson. Vannak olyan
veszélyek és életfolyamatok, amelyeknek az ember valóban nincsen tudatában, s
amelyeknek ezért naponta sokan esnek áldozatul. Másrészt tudatlansága miatt az
ember nagy lehetőségeket hagy kihasználatlanul.

Persze egyáltalán nem szándékozunk pusztán általánosan az ember éjszakai

tapasztalatairól beszélni. A negatív vagy okkult irányulású embereknél kedvelt téma
ez, amelyről sokat beszélnek és írnak. Az álomfejtés olykor pszichológiai
vizsgálat alapjául is szolgál, mert segítségével gyakran megállapíthatók az
ember mélyről feltörő ösztönei.

Figyelmünket fejtegetésünkben mi a lélekember életének arra a szakaszára

irányítjuk, amikor a test alszik. Vizsgálatunkat a komoly tanuló létállapotára
korlátozzuk; a lélek megszületésére, amelyről életvitelével is bizonyságot tesz.

Ami először is magyarázatra szorul, az az alvás állapota tágabb értelemben.

Elalváskor személyiséghasadás keletkezik, és a személyiség egy része kilép
önmagából. A vizsgálók figyelmét azonban legtöbbször elkerüli, hogy a
személyiséghasadásnál a tudat is elhasad.

A dialektikus tudatot azon atomok együtthatása okozza, amelyek egy adott

pillanatban személyiségrendszerünket képezik. Ennek megfelelően négy
tudatjelenséget különböztethetünk meg: közülük kettő inkább a durvább
anyagtesthez és étertesthez tartozik, további kettő pedig a finomabb
asztráltesthez és mentál-testhez.

Amikor az ember alvó helyzetbe kerül, és a személyiség finomabb része kilép

az anyagtestből, akkor a tudat is elhasad. A tudat anyagi nézete az anyagi
oldalon marad, olykor teljesen nyugvó, hatástalan állapotban, máskor esetleg félig
működő állapotban. Az utóbbi például olyankor fordul elő, amikor az ember a testét
napközben túlságosan megerőltette, vagy ha nagyon ideges, vagy aggodalmak
gyötrik. A tudat többi nézete a kilépő asztrális és mentális testekkel vonul. Mivel
azonban az emberek mentálteste még nagyon elemi, hiányos szervezetű, az
alvástudatot gyakorlatilag teljesen az asztrális tudat kormányozza. A mai emberre

52
tehát teljes biztonsággal azt mondhatjuk, hogy alvási időszakának tudata asztrális
tudat.

Ebből a megállapításból minden további vizsgálat nélkül arra következtethetünk,

hogy az ember éjszakai tudatos élete semmiképpen sem hasonlítható az anyagi
oldalon megszokott tudatos élethez, ahol a négy tudatszerkezet egymásba
illeszkedve együttműködik, s így egymást ellenőrzi. Az ember éjszakai tudata
kizárólagosan asztrális tudat. Aki pedig valóban tudja, hogy ez mit jelent, az nem esik
ismételten áldozatul ezerféle tévedésnek.

Bolygónk asztrális területe korszakunkban nagy mértékben szennyezett és bonyolult

lett. Ha bolygónknak van olyan életterülete, mely világosan bizonyítja, hogy a mai
emberiség színvonala hová jutott, akkor az bizonyára az asztrális terület. Ott megy
végbe minden, ami a természet vallásainak hívőit, a negatív és okkult mozgalmakat
annyira izgatja. Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy az asztrális terület
valamennyi úgynevezett „élete” káprázat és csalás. Ez nem azt jelenti, hogy az
asztrális területen nincsen élet és mozgás: ellenkezőleg, csak úgy nyüzsög ott az
élet. Ennek az életnek azonban nincsen igazi alapja, nincsen tartalma! Üres és
romlott. Csak kép, csak látszat, amit a tudatlanok valóságnak tartanak. Aki tehát a
dialektikus asztrális életet bámulja, aki azt szépnek és magasztosnak tartja, az
elveszett.

Térjünk vissza egy pillanatra eredeti témánkhoz. Ha egy emberiségkorszak folyamán

a megnyilvánulásnak új napja virrad meg, és a világszférák megtisztítása után
valóban új kezdetről beszélhetünk, amikor az emberiség dialektikában maradt részét
újra megnyilvánítják, akkor a tiszta asztrális terület semmi más, mint bizonyos
ötletek, tanok, folyamatok képszerű és képsorozatszerű vetítési területe. Ezt
rendkívül hasznos és tanulságos filmvetítéshez hasonlíthatnánk. Mivel pedig
éjtudatos életében minden ember asztrálisan észlel, ez a tájékoztató asztrális
betekintés nagy fontosságú. A magasabb célra irányuló, tiszta személyiségnél ez az
éjszakai asztrális látás a nappali cselekedet-életre jó kihatással lehet, mert az ember
így belülről tudja, hogy mi a dolgok helyes menete.

Képzeljék el, hogy az asztrális terület teljesen tiszta, s az egyetemes Gnosztikus

Lánc az egész területet feltölti erőivel és tantételeivel. Ekkor alvás közben, asztrális
énünkkel kilépvén, ezekkel a pompás erőkkel frissíthetnénk magunkat, mindazokkal
a tiszta képsorozatokkal, amelyeket az Egyetemes Szerzet a mi hasznunkra tárt
elénk az asztrális területen. Akkor a kapott nagyszerű támogatást átvehetnénk éber
tudatunkba, s belső nyereségként hasznosíthatnánk.

Mióta azonban az asztrális terület bepiszkolódott, és többek között az okkultisták

vették birtokukba, a tükörszféra-szerzetek építették meg ott álomkastélyaikat és az
egyházak úgynevezett mennyországaikat, számtalan igaztalanság halmozódott fel
az egész területen. Így az asztrális szféra nem tudott tovább belső útmutatással
szolgálni. Nagyon nehézzé vált az őszintén kereső ember belső oktatása, a
korábban használatos módszer halálosan veszélyes lett. A Szerzetnek más
módszerhez kellett tehát folyamodnia, hogy a komoly keresőknek segíthessen.

Ezeket a veszélyeket az olvasónak jól kell ismernie, mert éjszakai közönséges

tudatával minden éjszaka ezen az asztrális területen tartózkodik. Amiről tehát itt

53
beszélünk, az teljes mértékben Önre is vonatkozik! Kizárt dolog, hogy minden
további nélkül távol tarthatná magát ettől a területtől.

Minden kollektív, csoport-tudatból származó ötlet vetületet, tükörképet hoz

létre az asztrális területen. Ezért beszél a rózsakeresztesek filozófiája ezzel
kapcsolatban „tükörszféráról”. Emiatt létezik jelenleg a tükörszférában a mi
munkánknak és szervezetünknek a tükörképe is!

Mindez valóság, ugyanakkor rendkívül veszélyes valóság. Mert ezen a

beszennyezett és szerencsétlenül járt dialektikus-asztrális területen lakoznak
mindazok a szentségtelen erők is, amelyek minden vetülettel visszaélnek, hogy
az emberiséget félrevezessék. Jó néhányan vannak miközöttünk is, akik
asztrálisan erősen tudatosak, s ezért asztrális benyomásaikat át tudják ruházni éber
tudatukra is. Éppen ezek az emberek válnak gyakran áldozattá. Esetleg azt hiszik,
hogy az Arany Fejben és a Gnózis belső életében részesülnek: de tévednek, s
másokat is tévútra vezetnek.

Az álomélet ezért a legtöbb esetben rendkívül nagy veszélyt jelent, már csak
azért is, mert akiknek érdekében áll az Ön fogva tartása, azok megjelennek azokban
a képsorozatokban, amelyeket Ön látni akar. Ahogyan a filmstúdiókban felvett
filmeket is lehetséges térhatású képsorozatokban bemutatni, úgy az asztrális
területet is valami színházhoz hasonlíthatjuk, amelyet Ön minden éjjel felkeres,
hogy megnézze, ami leginkább tetszik Önnek. Ha pedig nappali tudatával a jó
tanulóságra törekszik, éjjeli tudatával azonban ezt még nem képes elérni, akkor
holtpontra kerül, ahol megáll, és tanulóságában nem tud bizonyos határt átlépni. Ha
éber tudatával és életvitelével az Iskolával és a Gnózissal szemben pozitívnak
mutatkozik, akkor a nappal ajándékba kapott világosságerőket éjszaka a legtöbb
esetben újra elveszíti, illetve azokat elveszik Öntől.

A Pistis Sophia sorsát a tanulónak tehát a saját sorsának kell néznie. A Pistis Sophia
megjelenik a Szerzet kapui előtt, de visszaküldik, hogy járja be az ösvényét. Amikor
pedig küzd és töri magát, hogy haladjon, újra meg újra mély fájdalommal kell
tapasztalnia, hogy Authádész és csatlósai kirabolják őt, elveszik tőle
világosságerejét. Aki tanulmányozta már ezt a gnosztikus evangéliumot, az
bizonyára emlékszik erre.

Minden éjszaka, amikor nem sikerül távol maradnia az asztrális területtől, kirabolják,
világosságerejét elveszik Öntől, s így egy tapodtat sem haladhat előre. Csak a
rendszere gyengül, a csalódása fokozódik, és az ideje múlik. Ha ezt jól megértette,
akkor tudja, hogy az asztrális területen való naponkénti automatikus tartózkodás
minden tanuló számára halálos veszélyt rejt magában. Ez pedig fokozódó
mértékben érvényes az eljövendő hónapokban és években.

Ezért végül sürgős kérdést kell feltennünk: lehetséges-e megválni az asztrális

területtől, melyet a dialektikával tartott egyik legfontosabb kapcsolatnak kell
látnunk? Lehet-e éjszakai nyugalomra térni, és mégis megmenekülni ettől a
kiszámíthatatlan, csaknem öntörvényű veszélytől?

Igen, ez lehetséges. Ezért is kell erről a hovatovább kényes témáról beszélnünk.

Meg lehet szabadítani Önt ettől a nagy veszélytől, mely mindenkit fenyeget,

54
amelyben mindenki részesül, s ami miatt - akár a Pistis Sophiát - Önt is minden
éjszaka kirabolják, hogy mindig elölről kelljen kezdenie.

Most hát szeretnénk megbeszélni, hogy az ifjú Gnózis tanulói hogyan menekülhetnek
meg ettől a veszélytől.

XIV. Az asztrális kötöttségből kivezető út

Lehetséges-e elszakadni életterületünk asztrális szférájától? Ez teljesen a

négyszeres, természetes Én állapotától függ. Ennek a négyszeres énnek vagy
tudatnak van bizonyos minősége, ami egyaránt részt vesz és megnyilatkozik a
tudatnak mind a négy nézetében. Ha valaki olyasmin gondolkodik, amit
lényegében nem kíván, amit tulajdonképpen nem akar, akkor az azzal
kapcsolatos érdeklődés hamarosan eltűnik a rendszeréből.

Az olvasó képzelje el, hogy nem ismeri a Szellemi Iskolát, s hogy valaki érdeklődésre
akarja késztetni a Gnózis iránt, mondjuk egy könyvet nyomnak a kezébe, hogy
„olvassa el és gondolkozzon el rajta”. Ha érdeklődése a Gnózis iránt nem belülről
eredne, akkor a könyvre való irányulása nemsokára szinte elpárologna: a dolog
untatná, tudata az olvasottat nem tartaná meg. Legtöbbször csak olyasmin
gondolkodunk, amit valóban kívánunk is.

Kívánás vagy vágyakozás a szív gondolkodása, a szív tevékenysége. És a vágy

az, amely a rendszer minden képességét - így a főszentélyét is - tevékenységre
ösztönzi. Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a négyszeres tudatban az asztrális
tudat a hangadó, hogy az emberi rendszerben a vágytest, mely erősen
összefügg a kívánságokkal, az érzelmekkel, abszolút meghatározó szerepet
játszik. Minket tehát a vágy, az asztrális tudat vezérel, ez él mivelünk és
uralkodik rajtunk. Ha tehát életterületünk asztrális szférájától és minden ezzel
kapcsolatos káprázattól távol akarjuk tartani magunkat, akkor a vágyakozásnak
olyan állapotához kell eljutnunk, amelyet a közönséges természet asztrális
területe nem képes befolyásolni, amelyet ezek az asztrális szférák nem tudnak
kielégíteni. Ezt az állapotot általában vágytalanságnak nevezik. Ezt az állapotot, a
kívánás teljes hiányát azonban nem lehet kikényszeríteni, s ez teljesen haszontalan
is lenne. Ezzel sokan próbálkoztak, de abbahagyták, mert tapodtat sem jutottak
előre.

Ha valaki éber tudati állapotban nem mutatja meg igazi jellegét, ha életmenete nem
nevezhető teljesen hitelesnek, életét egyes esetekben úgy éli, ahogyan környezete
kényszeríti rá, saját természetes jellegével ellentétben, akkor féken tartja, kényszeríti
magát. Civilizációnk szokásai például gyakran tartják ilyen kényszerhelyzetben az
embert. Belül olykor forrhat a vér, de kifelé mégsem mutatja az illető, mert az
bizonyos helyzetekben nem ildomos, vagy egyenesen tilos. Így a legtöbb ember
rutinos színészkedő. Enyhén szólva az a helyzet, hogy azon az úton járunk,
amelyre a környezetünk kötelez minket, s így szüntelenül erőszakot követünk
el önmagunkon. Ezzel pedig feszültséget keltünk az asztrális tudatban. Így
bizonyos, hogy ha testünk nyugalomra tér, és az asztrálisan tudatos rész a szokásos
módon kilép életterületünk asztrális területeire, akkor azokkal az asztrális erőkkel
és képekkel töltjük fel magunkat, melyek alapvető, igazi jellegünknek

55
megfelelnek. Felébredés után pedig az asztrális tudat még erősebben kezébe veszi
életünk fonalát, mint azelőtt. Ilyenkor csak egyetlen lehetőség marad az ember
számára: vagy bemutatkozunk, azaz fölfedjük igazi jellegünket, vagy pedig hagyjuk,
hogy asztrálisunk biztos rejtek mögött kitombolja magát. Valójában a legtöbb ember
az utóbbit teszi.

Ezzel kapcsolatban az Iskolával szembeni ellenséges beállítottságra is gondolunk,

ami szintén ott szunnyadhat egyes tanulókban. Ez azon alapulhat, hogy a dialektikus
ember pillanatnyi asztrális tudata természetesen és érthetően a Gnózis ellensége.
Nagyon is lehetséges, hogy a tanuló ennek nincsen tudatában, vagy csak
homályosan sejti, mert például valami vérállapot, karma-befolyás az Iskolához s így a
Gnózishoz vonzza. Természeténél fogva esetleg gnosztikusan nagyon érzékeny
lehet, talán már fiatalkorában kereste a kapcsolatot az Iskolával, de asztrális
tudatának annyira szükséges megváltoztatása érdekében még semmit sem tett.
Asztrális tudata akkor még ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, sőt, tulajdonképpen olyan,
mint a barlanglakóé, az eredeti, szenvedélyesen ordító természetemberé, mialatt
valami karmikus befolyás vagy öröklött hajlam miatt mégis a Szellemi Iskola tanulója
lett. Asztrális tudatánál fogva ekkor a Gnózissal szembeni ellenségesség az Iskola
iránti érdeklődéssel párosul benne.

Ez az ellenségesség kezdetben csak szórványos elégedetlenség vagy ingerültség

formájában jelentkezik, mert véleménye szerint az Iskola túlságosan beleavatkozik
az életébe. Ha az Iskola a mű érdekében bizonyos szabállyal folyamodik hozzá,
akkor bosszankodik. Tanulósága érdekében sokáig küzd ellenséges érzelmei ellen,
és meghitt barátai segítségével, akiket ügyesen bevon töprengéseibe, egy darabig
uralkodni tud a dolgon. Ellenségessége azonban növekszik! Ha Ön az asztrális
tudatot meg akarja szelídíteni, akkor - mint a legmagasabb hőségszférákban is -
feszültségek keletkeznek, és bizonyos pillanatban kitör a vihar, a feszültségek
kirobbannak. Ez elkerülhetetlen. Ez a fejlődés akkor is kialakul, ha egy tanuló
természeténél fogva vagy szándékosan valami asztrál-területi csoport vagy erő
befolyása alá kerül. Akkor ezt a tanulót, ha nincsen is tudatában, minden lehetséges
pillanatban az Iskola és a többi tanuló ellen használják fel, hogy a munkát
hátráltassák, vagy ha lehet károsítsák, s így a Szerzet aratását lehetőleg
semlegesítsék.

Így próbál a köreinkben - hogy a Pistis Sophia szavaival éljünk - „az oroszlánfejű erő”
bujtogatni. Az oroszlánfejű erő, mely a haláltermészet asztrális területein lakozik,
mindig a Gnózist játssza meg, folyvást azt utánozza, s bőkezűen osztja a köveket -
kenyerek helyett. Ha asztrális tudata sokat kapott ebből a kenyérpótlékból, akkor Ön
azt hiszi, hogy a Gnózist birtokolja, és sértve érzi magát, ha az Iskola Önt nem ismeri
el.

Az erre nyitott embereket aztán esetleg felhasználják arra, hogy az Iskolába

ellenséges asztrális erőket sugározzanak be. Ha hagynánk, hogy az ilyen tanulók ezt
folytassák, akkor először is az Iskola vallana kárt, másodszor pedig az illető terhelné
meg magát nagy bűnnel. Ha valamelyik tanulóról tudnánk, hogy legmélyebb
lényében az Iskolát károsítja, s így súlyos karma-terhet vesz magára, akkor az
Iskolára ható következményektől eltekintve, ridegség lenne tőlünk, a szeretet hiánya
lenne, ha nem avatkoznánk be. Ilyen esetben az illetőt arra kérjük, hogy rövid időn
belül hagyja el az Iskolát, mert számára ez lesz a legjobb megoldás.

56
A karmikus bűn, amivel a Gnózis ellen harcoló ember megterheli magát,
rendkívül súlyos. Semmiképpen sem lehet tehát helytelen szánalomból vagy buta
emberbarátságból az illetőt az Iskolában hagyni vagy az Iskolába felvenni, ha
szemmel láthatólag az asztrális tudata uralkodik rajta. Mert akkor az ember csaknem
szándékosan ad neki alkalmat egy megbocsáthatatlan bűn elkövetésére. Ha nem
engedik be az Iskolába, akkor az inkább a szeretet, a készülő bűnössel szembeni
előrelátó rokonszenv jele. Ebben a tekintetben az Iskola munkatársai szigorú
utasítást kaptak a szellemi vezetőségtől, hogy csak olyan új tanulókat vegyenek fel,
akik bizonyos minimális követelményeknek mindenképpen megfelelnek. E
tekintetben szigorú előírás áll fenn mindkét fél érdekében, mert életterületünk
asztrális területe napról napra zavarosabbá és rendkívül fontos tényezővé válik a
Nagy Játékban, amelyről Az eljövendő dolgok előrevetett árnyéka (Leleplezés)
beszél. Minél közelebb jut a Gnózis a céljához, annál ellenségesebben fogadják.
Talán könyörtelennek hangzik, de meg kell mondanunk, hogy aki fiatalkorától kezdve
féktelenül hagyta, hogy asztrális tudata, vagyis a benne lévő ragadozó állat irányítsa,
az korszakunkban, amikor az asztrális tűz oly rettenetesen dúl, az ettől való
megszabadítást nem várhatja el az Iskola segítsége révén sem. Az ilyeneknek még a
keserű tapasztalatok gátjainál kell megrekedniük, mielőtt segíteni lehetne rajtuk.

A Szellemi Iskola nem úgy segít, hogy „gyere csak hozzánk, akkor minden rendbe
jön”. Minden tanulónak azzal kell kezdenie, hogy megtanul magának segíteni,
és az Iskola ennek az útját, vagyis az ösvényt mutatja meg neki. Mert a Gnózis
segítsége, az ösvény segítsége és ereje csak annak jelenik meg, aki az ösvényen
valóban jár. A megszabadulás ösvényének kulcsa a tanulónak abban a
lehetőségében rejlik, hogy mennyire képes az asztrális tudatot az asztrálisan
tudatos én segítségével más irányba terelni. Az ösvény ajtaját csakis ez a kulcs
nyitja.

Az asztrális én nem változik meg azáltal, hogy szülei, barátai vagy ismerőse elviszik
Önt a modern Szellemi Iskolába, vagy mert felszólítják Önt vagy együtt éreznek
Önnel. Asztrális énjének önkéntelenül, vagy nagy szükségben, magának kellett
az ösvényt keresnie és az ösvény követelményeinek eleget tennie. Nekünk nem
egyszerűen csak keresők kellenek, hanem olyanok, akik, ha találtak, ennek
megfelelően viselkednek is!

Az emberek többsége a lép-máj rendszerből él, vagyis természetes

szükségleteiből és ösztöneiből. Az asztrális én a lép-máj rendszerben
gyökerezik, pontosabban a plexus solarisban, a napfonatban, és a szív- és
fejműködések teljesen ennek az asztrális énnek vannak alárendelve. A szív és a
fej rendkívül nagy műveltséggel rendelkezhet: a szív például, ami a jó ízlést és a
megérző-képességet illeti, a fej pedig abban, amit jó észnek neveznek. Amíg
azonban az asztrális én a napfonatban, a plexus solarisban raboskodik, aminek
következtében az ember maga a megtestesült önzés és én-központúság, és a
földre irányul, addig teljesen értelmetlen egy gnosztikus Szellemi Iskola
tanulójának lennie. Az Iskola csak akkor jön az ember elébe, csak akkor nyújthat
neki segítő kezet, ha a tanuló bebizonyítja, hogy az asztrális énnek a napfonatból
való felemelésén fáradozik, hogy ezt az ént ki akarja oldozni a természet-
törvényszerűségnek ebből a székhelyéből és fel akarja emelni a szívbe.

57
Ha pedig valaki ezen fáradozik - ezt nem lehet akarni, hanem ezt el kell érni -,
akkor azt bizonyítja, hogy ami a természetet illeti, teljesen megrekedt, és felismeri a
dialektika kilátástalanságát. Így hamarosan legyőzi elsődleges természetösztönét,
mely a természetben oly boldoggá tesz, és amely teljesen ennek a természetnek
felel meg.

Ha valaki az asztrális énnek a szívbe való felvonásán fáradozik, ha az asztrális énje

a szívében keres lakást, mely a tulajdonképpeni otthona, akkor azonnal csodás
felfedezést tesz. Mivel természete színvonala fölé emelkedett, és nem a napfonatból,
hanem a szívből nézi a világot, megtalálja annak a bizonyítékát, amit talán tudat alatt
sejtett, vagy részben belátott: a dialektika, a haláltermészet abszolút kilátástalan.

Az ember ezt a mondatot utánunk mondhatja, ezt az igazságot vég nélkül

mormolhatja vagy másoktól hallhatja, de mihelyt az asztrális tudatot felvonta a
szívbe, azonnal maga is felfedezi. Akkor testileg látja ennek az igazságát! Akkor nem
csupán valami hit alapján vagy filozófiai megfontolás következtében állapítja meg,
hanem tudja! Amíg az ember tudata a lép-máj rendszerben gyökerezik, addig az
asztrális terület és annak csaknem korlátlan ábrázolóképességei és
lehetőségei becsaphatják őt. Ha azonban a tudat felmegy a szívbe, akkor ennek
az őrületnek vége. Mivel azonban az asztrális tudat természeténél fogva
szüntelenül kíván valamit, mivel állandóan vágyakoznia és irányulnia kell valaminek
az elérésére, ekkor egy új vágyakozás fejlődik ki: az üdvre vágyás.

A plexus solarisból, a napfonatból jövő üdvre vágyás bolondság, csak valami címke,
és valójában mindig az én megszabadítását célozza meg mások költségén. Az igazi
üdvre vágyás a szívszentélyből fakad: ez egy eddig ismeretlen vágyakozás a
dialektika nem-kívánása, elutasítása alapján. Csak ez ad az asztrális tudatnak
valóban pozitívan új irányt.

A dialektika asztrális területe az embert mindig ki tudja elégíteni, amíg a vágyai nem
emelkednek az önző, közönséges éntudat foka, a közönséges természet színvonala
fölé. Ha azonban az ember megválik ettől a foktól, akkor megjelenik a
megmenekülés lehetősége, akkor a Gnózis elébe jön. Ekkor azonban az első feladat
a szív megtisztítása.

A napfonatban lakozó asztrális tudat vezetése alatt fiatalkortól kezdve az emberben

dúló vadállat a szívszentéllyel - és nem kevésbé a főszentéllyel - annyira visszaélt,
hogy ha Ön az asztrális tudatot felvonja a szívbe, akkor rettenetesen károsult
és romba dőlt szentélybe jut, amelyet lelkiismeretesen helyre kell állítania és
meg kell tisztítania.

58
XV. Az idegenséghez vezető út

Ha sok tapasztalat és hosszú, a napfonatból származó élet után közönséges,

alacsonyrendű természetállapotunk fölé emelkedvén az asztrál-tudatos ént felvonjuk
a szívbe, akkor a szívszentélyt, mint megállapítottuk, szörnyű, károsult állapotban
találjuk. Az alantas természet olyan régóta tartja szolgaságban és annyira
meggyötörte, hogy a napfonatból jövő önző élet a szív lehetőségeit sokkal erősebben
elzárta, begubózta, mint a születésből magyarázható természetállapotból eredhetett
volna. Így csaknem minden emberre azt mondhatjuk, hogy fiatal korában sokkal
nagyobb lehetőségei voltak, mint később. A hosszú évekig tartó dialektikus
botladozás miatt a szívszentélyben sok minden elromlott. Ha tehát az új gnosztikus
reggelre ébredünk, akkor a szív megtisztításába ettől a pillanattól kezdve tetterősen
kell belekezdeni.

Ebben az összefüggésben vett példaként jellemezzük a modern Rózsakereszt

Szellemi Iskoláját jelenleg benépesítő tanulók átlagtípusát. Azt mondhatjuk, hogy
csaknem minden tanuló az asztrális énnek a szívbe való felvonásán fáradozik.
A természetre irányuló állapoton tehát valóban ablakot nyitnak, amelyen keresztül
mintegy pirkadatot, új világosságot látnak. Mihelyt képesek a szív ablakán át nézni,
rájönnek, hogy igaz, belső boldogságukat az életnek csak egy egészen más
szintjén találhatják meg. Ebben az új állapotban, amelybe belépnek, ugyanakkor a
szív rózsája is beszélni kezd. Harmadszor pedig a gnosztikus világosság behatolt a
vérükbe, ami miatt rendszerükben, szerkezetükben egészen más rezdülések
keletkeznek. Ezek nagyrészt olyan emberek tehát, akik egy egészen új fejlődési
folyamat kapui előtt állnak, vagyis a Pistis Sophia nyelvén: a tizenharmadik eon
kapuja elé jutottak.

Aki ebben az állapotban van, azt a régi fejlődések még nem hagyták el! A régi élet
kerékvágásai mélyen belevésődtek a szívszentélyébe. Ezért kell a szívszentélyt
megtisztítani. Mert amíg a szív nem lett megtisztítva a Gnózis mértéke szerint, addig
az asztrális tudat más irányba terelése csak részben sikerülhet. A szív nyugvó
lehetőségei így még nem szabadulhatnak fel: a régi állapot még állandóan fontos
szerepet játszik az életünkben, és az álomtudat minden éjszaka visszatér a
haláltermészet asztrális területeire, ennek minden rossz következményével.

Ön tehát a létállapota miatt a tükörszféra-erők nagy fáradozásának a tárgya. Sőt,

most már fokozottabb mértékben fáradoznak Önért a tükörszféra lakói, mert nagyon
jól tudják, hogy hamarosan elveszíthetik. Így érthető, hogy élete pillanatnyilag
nehezebb, mert ebben a helyzetben a Gnózis is meg a természet is szerepet játszik
az életében. Belső konfliktusát ez persze kiélezi. E fejlődés részletes leírását
megtalálja a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumában, amely elejétől végéig az
olyan tanuló tapasztalatait ecseteli, aki az alantas természetéletről a szívére ébred,
és ebből komolyan levonja a következtetéseket.

Aki az asztrális tudatot felvonja a szívbe, az önkéntelenül áthatol az Egyetemes

Gnosztikus Szerzet szent csarnokaiba; csakhogy a jelöltet, mint a Pistis Sophiát,
hamarosan elutasítják, visszaküldik, hogy szívét - különböző fokozatokban - a foltok
sokaságától tisztítsa meg.

59
Mi, a modern Szellemi Iskola tanulói a hamisítatlan, tiszta világosságot, a
megszabadító életet keressük. A tény által pedig, hogy tudatunkat felvontuk a
szívünkbe, belülről tudjuk, hogy a tiszta világosság létezik. Ez a tiszta világosság a
makulátlan, eredeti szidérikus anyag, a tiszta asztrális erő, ahogyan az az
egyetemes Gnosztikus Láncban jelen van. Ezután pedig arról van szó, hogy a tanuló
a szidérikus testét, vagyis a vágytestét vagy asztráltestét egészen újonnan, a Gnózis
mércéje szerint alakítsa. Ezt kell tehát kiviteleznie minden tanulónak.
Transzfigurálnia kell az asztrális énjét, amelynek oly tisztává kell válnia, mint
amilyen maga a gnosztikus világosság. Mindenekelőtt ennek érdekében érinti
meg Önöket a világosság. Új, belső tudásuk miatt így Önök is mindannyian
reménykedhetnek, hogy ezt a szükséges tisztítást, a transzfigurálás első formáját
elvégezhetik. Ezért mondja János 1. levele (3. rész, 2-3. vers): „De tudjuk, hogy ha
ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá: mert meg fogjuk Őt látni, amint
van. És akiben megvan ez a reménység Őiránta, az mind megtisztítja önmagát,
amiképpen Ő is tiszta.”

Ezért kell az énjét alaposan megmunkálnia. Persze nem erőszakkal, mert az még
több feszültséget okozna. Ha azonban az énnek az alapjait támadja meg, akkor az a
hatalmas és pompás folyamat fejlődik ki, amit már részleteztünk. Mert a
megtisztított szívben megszületik a halhatatlan lélek, ami egy egészen új
emberfajta alapját képezi. Ennek a lélekalapnak négy új tudat-elv felel meg,
mégpedig az új anyagtudat, az új étertudat, az új asztráltudat és az új
mentáltudat alapelve. Először az asztráltudatosnak kell tökéletessé alakulnia,
ezután a mentál (gondolati) tudatosnak, majd az étertudatosnak, s végül az
anyagtudatosnak.

Így érvényesül az új lélekállapot a vérben és az idegközegben, továbbá így

nyilatkozik meg erőteljesen lényünk asztrális anyagaiban, amitől viszont az egész
újjászületési állapotunk függ. Végül pedig azon fáradozik a megújító elv, hogy ezen
az alapon új gondolkodási képességet állítson talpra: ezzel lesz az új tudatállapot
tökéletes. Az egész folyamatot nevezik az új szidérikus születésnek.

Ezzel a munkával, az új szidérikus születéssel és az ezzel kapcsolatos folyamatokkal

foglalkozunk mi a modern Szellemi Iskolában. Ha tehát a tanulóval minden rendben
van, akkor bárhogyan is fogalmazza meg a szándékát, valójában azért jött az
Iskolához, mert asztrál-tudatos énje ténylegesen próbál megszabadulni a lép-máj
rendszertől, és próbálja felküzdeni magát a szívbe. Ezen az alapon üdvözlik az
Iskolában, s ezután a szívszentély nagy műhelyébe kell bemennie, ahol
állhatatosan cselekvő élettel kell megvalósítania a szidérikus születést, az új
lényvalóságot. Ezért tanúskodik egyik szertartásunk: „Szenteljük meg a rózsánkat
ma, hogy koronává váljon, amelyet Te, ó Gnózis, a fejünkre teszel.” Ezt a szertartást
minden előttünk haladó szerzet alkalmazta: és a komoly jelöltek, az Iskolában
fáradozó lények szintén határozottan, mindennapi törekvéssel tanúskodnak: „A
rózsánkat szenteljük ma, hogy koronává váljon, amit Te, ó Gnózis, a fejünkre teszel”.

Figyelmünket a korona az új tudati állapotra irányítja. A fogalom tehát, hogy a szív

rózsáját a gnosztikus folyamat nagy és szent művének, a Pistis Sophia Önben lévő
ösvényének szenteli, nem csak szép álom, nem csak kilátásba helyezett lehetőség,
hanem aki az ifjú Gnózis Iskolájában sikeresen akar megnyilatkozni, aki feszültségei

60
tűzvészéből a megszabadulásba akar felemelkedni, annak ez abszolút szükségest
jelent. Ekkor azonban ezt a folyamatot ereje teljes bevetésével el is kell kezdenie!

Mihelyt az Önben lévő asztrál tudatot felvonta a szívébe, azonnal két világ
fáradozik Önért. A régi és az új szinte megtámadják Önt. Ezt a helyzetet egyre
nehezebb lesz kibírni a vele járó feszültségek miatt. Ezért kell Önnek a keresztjét, a
rózsakeresztjét a vállára vennie és az ösvényt járnia, amely Betlehemből a Golgotára
vezet, hogy egykor az új világosságban járjon, ahogyan Ő is a világosságban van.

Ennek érdekében az a legfontosabb, hogy az Önben lévő asztrál-tudatos a testi

nyugalom idején, az alvás óráiban ne menjen többé a haláltermészet asztrális
területeire. Ez az első feladat. Ha sikerülne néhány éjszakára megszabadulnia a
dialektika asztrális szférájától, akkor megtudná, hogy ez milyen áldásos!

Új lehetőségeit tehát azonnal alkalmaznia kell, el kell kezdenie ezekkel a

lehetőségekkel élni, a nap minden órájában szem előtt tartva őket és levonva a
szükséges következtetéseket. Ne hagyja magát vonszolni az emberek szokásai és
nyüzsgése által, sem egyedül, sem csoportosan, hanem mostantól kezdve az
egyetlen célra irányuljon, és egész lényét hangolja erre. Ahogyan az ember fiatal
korában a felnőttségre és a társadalmi előrehaladásra törekszik, úgy kell most
gnosztikus tanulósága zsenge, reményteli fiatalságával, az új élet kapui előtt állván,
teljesen erre az életre felkészülnie, hogy lélekemberként felnőtté válva megérkezzen
a lélekvilágba.

Természetesen továbbra is eleget kell tennie társadalmi kötelezettségeinek.

Mindannyiónknak megvannak a kötelességei és felelősségei, amelyek beteljesülésre
várnak és fontosak. Ezeket nem szabad elhanyagolni! Ha azonban világosan látja
maga előtt annak örök jelentőségét, hogy az Önben lévő lélekembert életre keltse,
akkor minden társadalmi és dialektikus dolog, bármennyire is teljesítendő még,
bármennyire foglalkoznia is kell vele egyelőre, valójában mégis háttérbe szorul,
másodrendű jelentőségűvé válik! Ez nem azt jelenti, hogy a dialektikus már
egyáltalán nem fontos, hanem hogy az Egyetlen-nagy éjjel-nappal előtérben álljon.

Ennek - önkéntelenül - minden más alárendelődik. Mialatt Ön mindennapi dolgaival,

kötelességeivel foglalkozik, bármik is ezek, hallani lehet a lélek hangját, a lélek
ujjongását. Minden más szinte magától háttérbe vonul, ha az asztrális önvaló a
szívbe felvonva vágyakozását a tágas, új életre irányítja és kisugározza. Ennek a
vágynak éjjel-nappal harangként kell csengeni Önben! Akkor azonnal és
gyakorlatilag az önátadás útján jár, ami a transzfigurálás logikus útja.

Ön is ismeri a vágyakozást. Mi mindent nem kívánt már élete folyamán! S ha ezekre

visszaemlékezik, akkor tudja, hogy egy-egy kívánság olyan erős lehet, hogy az
emberen teljesen eluralkodik. Ha tehát a megszabadult életre, a Gnózisra vágyik
ilyen erősen és mélyen, akkor fogja magát az Önben lévő asztrális én odaadással,
teljesen „Annak”, a „Taonak”, a rózsák rózsájának, a Gnózisnak szentelni. Így énekli
tizenhárom vezeklő énekét, mint Pistis Sophia!

Ha ebben az állapotban van, ha az akarat legcsekélyebb erőltetése nélkül ebben a

folyamatban halad, akkor asztrális énje már nem gyarapodhat, nem élhet, szinte nem
kap már levegőt a haláltermészet asztrális szférájában. Ha ennyire az üdvre, az

61
egészségre vágyás tölti el Önt, akkor asztrális énje már nem tud bemenni a
haláltermészet asztrális területeire; közönséges természetállapotának asztrális
énje meghal, elpusztul. A haláltermészet asztrális szférájának ekkor el kell
eresztenie Önt, mert már nem tudja elérni Önt; vagyis Ön - asztrális énjét illetően - a
természet szerint meghalt.

Ekkor pedig mi történik? Mi történik, ha Önöknél is valóra válik, amit Jézusról, az

Úrról mondanak, hogy a földkerekségen nem talált helyet, ahová lehajthatta volna a
fejét? Értik-e, hogy mily csodás kijelentés ez? A tudatlan természet-vallásos ember
ezt rettenetesnek tartja: képzeljék el, Jézus, az Úr, sehol sem hajthatta a fejét
nyugalomra!

Itt azonban valójában felfoghatatlanul nagy kegyelemről van szó. Mi történik hát, ha
asztrális énünkkel már nem tudunk bemenni a haláltermészet asztrális területeire, ha
a személyiséghasadás már valóban lehetetlen, s az igazi alvás, mely a dialektikus
életben normális, már nem mehet végbe?

Ha álomtudatunk számára a haláltermészetben már egyetlen hely sem található,

ahová a fejét hajthatná, akkor megnyílik számunkra a Másik!! Mert az ifjú
Gnózisnak van egy csoportteste, egy új életterülete, egy tiszta asztrális
szférája, amelybe a csoport burkolódzik. Ez az Önök új nyugodalma,
nyughelye, mely felfelé irányuló fejlődési menetük szükségleteihez igazodik:
egy csodásan tiszta hely, ahol éjszakai életüket teljes biztonságban, a modern
Gnózis élő testében tölthetik.

Még egy szempontot kell részleteznünk. A szidérikus születést eddig csak saját
fejlődésünk összefüggéseiben vizsgáltuk. Aki azonban a lelki fejlődés útján jár, az
nem szorítkozik erre, hanem egyre fokozottabb mértékben bizonyosodnak be rajta a
lélekembert jellemző tulajdonságok, mint például a sohasem lankadó személytelen
szeretet ereje, a saját érdekek teljes mellőzése, az abszolút, önkéntelen
szolgálatkészség. Aki a lelket és ennek életfolyamatát teszi élete központjává, az az
egész életét, társadalmi és magán viszonylatban is, mindennapi kötelességeit és
felelősségeit, mindent, ami a még fennálló természet-szülte helyzetéből adódik,
tökéletes, megbízható, jól működő renddé teszi.

Ha Ön a lélekből kezd élni, asztrális énjét illetően megújult, és legmélyebb

vágyakozása az Iskolára és ennek magasztos fáradozásaira irányul, akkor nemcsak
csend lesz Önben, hanem ez a csend, ez az összhang ki is sugárzik Önből,
közvetlen környezetére. Akkor környezetében is új helyzet keletkezik: oda is
beköltözik a csend, a nyugalom és az egyensúly. Ami pedig azelőtt talán
aggodalmat keltett és feszültségekhez vezetett, az egyszerre csak eltűnik.
Olyan jelentéktelen lesz, mint egy madár ugrálása a háztetőn, vagy egy légy
zümmögése az ablak mögött; vagyis ami az Ön számára lényegében a második,
harmadik vagy utolsó helyre szorul, az nem akadályozza többé. Nem okoz
nehézségeket és konfliktusokat. Mindazt elbocsátja, mert teljesen a lélek hatalmas,
pompás életébe merül. A lélek pillantásával néz a többiekre, teljesen megérti az Ön
mellett haladókat és azoknak a fáradozását, akik valamiféle feszültséggel küszködve
néhány dolgot helytelenül vagy másképp csinálnak, mint ahogyan Ön szokta.

62
Aki valóban a lélekből kezd élni, az az élet minden területén az igazi összhang
megerősítéséhez járul hozzá, bárhol is tartózkodik. Mert a lélekből fakadó
emberiségszolgálat az élet minden szempontját magában foglalja.

Aki teljesen ezekbe a dolgokba merül, az a földön valóban idegen lett. Akinek az
asztrális énje transzfigurált, az nem idegennek „érzi” magát a földön, hanem valóban
idegen! Belső lénye számára nem talál már nyugvóhelyet a földön, olyan, mint akit
kitaszítottak. Az ilyen embernek nyílik meg ekkor a lelkek nagy otthona, az élő test
Arany Feje, az új gnosztikus asztrális terület. Így lesz az ő számára a test alvása a
lélek ébersége, a szemek lehunyása az igazi nézés, a hallgatás a jóval való
terhesség és az igének az üdv termékeny cselekedeteivé való kihordása.

63
XVI. A lélek felébredése (I)

Az előzőekben megtárgyaltuk, hogy a tanulóság teljesítése a tanulót a Földön

mindenképpen és alapvetően idegenné teszi. Ennek a jelentőségét mélyen meg
kell érteniük. Itt nem arról van szó, hogy a tanuló szélsőséges álláspontra
helyezkedik mindazzal szemben, amit az Iskola dialektikusnak nevez. Éppoly
kevéssé szabad ebben az idegenségben bármi élővel szemben közömbössé válni.
És végképp nincs szó valami forradalmi életmódról a társadalommal szemben.

Az világtól való idegenség egy alapvető létállapot, a „másképpen lehetetlen” állapota,

mely a személyiség megváltozásából adódik. Ha pedig ez a változás valóra vált,
akkor az illető számára nincsen már nyugvóhely a haláltermészetben. Ez azt jelenti,
hogy amikor elalvás után a személyiség belső, finomabb része kilép, akkor a halál
természetében nem talál már nyugvóhelyet, s így kitaszítottnak látja magát.

Ebbe a helyzetbe kerül minden tanuló, aki asztrális tudatát felvonta a szívbe és ezt
következetes tanulósággal támogatja, aki szívét szüntelenül tisztítja és önfeledten
szolgálatkész életet él. Akkor kerül ebbe az olykor szerencsére csak rövid ideig
tartó sajátos helyzetbe, hogy az éjszaka nyugalmát keresve valójában nem tud
bemenni az alvás állapotába. Mert amikor a test elfáradása miatt álomba merülne, a
személyiség finomanyagi része szinte fallal találja szemben magát, és
visszakényszerül a testbe, mert az asztrál-tudatos rész számára nem találtatik
életterület, nincsen lélegzőtér. Ez valójában a személyiség megváltozására utal. Ha
a tanuló ebben a helyzetben nem tudja, hogy mit tegyen, akkor esetleg testi
nehézségek keletkezhetnek. Ezért beszélünk tehát erről.

Az idegenség állapotát már sok tanuló ismeri, és hála Istennek egyre többen fognak
ebbe a sajátos helyzetbe bemenni. Akkor pedig a tanulónak tudnia kell, hogyan
viselkedjék. Tudnia kell, hogy van otthona, egy gnosztikus asztrális terület, amit
előkészítettek számára. Csak ekkor látja be a jelölt teljesen, hogy mit jelent neki az
Iskola. Mert a Szellemi Iskola - mint élő test, mint gnosztikus csoport - már fenntartja
a tanuló számára a nyugalomnak egy ilyen kegyes helyét.

Ahogyan anyagtestünket hatja át és veszi körül egy asztráltest, mely nagyobb az

anyagtestnél, úgy veszi körül a modern Szellemi Iskolát is az asztrálteste. Az Iskola
élő testének is megvan az asztrális nézete. Ezt pedig a tiszta gnosztikus
természet életkenyere táplálja. Ez az asztrális terület az egyetemes Gnózisban, az
eredeti szidérikus anyagban lélegzik. És ez a lélekotthona mindazoknak, akik
növekvő lélekállapotuk miatt idegennek találják magukat a Földön.

Azt akartuk megmagyarázni, hogy a léleknek van egy pozitív asztrális nézete, mely a
lélekalakulás kezdetekor már felismerhető. A lélek kezdetben asztrális anyagból lévő
ruhába burkolódzik. Ha pedig a tanuló nagyon határozott, pozitív életmóddal serkenti
a lélek növekedését, és bizonyos pillanattól kezdve a haláltermészet nagyon
veszélyes asztrális szférájában már nem kap levegőt, ott nem tud megélni, akkor
nem szabad légüres térbe kerülnie, hanem új lélekotthonnak kell őt felvennie.

64
Ehhez hozzá kell fűzni, hogy amilyen mértékben az új asztrális ruha alakul, olyan
mértékben fogyatkozik a régi. A gnosztikus ösvényen nem asztrális kultúráról, a
vágyak etikájáról van szó, amivel az emberek a mindennapi életben oly gyakran
álcázzák magukat. A dialektikában újra meg újra valamiféle etikai
szabályrendszerrel, vágyetikával próbálnak megszabadulni egy csomó
vágyfeszültségtől. Ilyen szabályrendszer például az aszkézis. A Szellemi Iskola
tanulója azonban nem gyakorol aszkézist, asztrális etikát, vágyetikát, hanem egy
asztrális transzfigurációt, átváltozást visz véghez.

Ha valaki bizonyos etikát alkalmaz, s ezért itt már nem érzi magát teljesen otthon,
bizonyos mértékben idegen, akkor az etika gyakorlásának a megszüntetésével
azonnal visszakerülhet régi állapotába. Mintha egy napra hozzáigazodna egy más
környezet szokásaihoz, hogy azután saját viszonyaihoz visszatérve a kívánatos
módon újra másképpen viselkedjék. A tanulóban azonban nem történik sem több,
sem kevesebb, mint egy átalakulás, asztrális állapotának a transzfigurálása, ami
az új gondolkodási képesség kifejlődését előzi meg.

Mellékesen megemlítjük, hogy amikor az Iskolában bizonyos dolgokat

megbeszélünk, akkor eljött a megvalósításuk ideje. A fentiek így azok számára, akik
a komoly tanulóság útjára tértek, felhívást jelentenek a cselekvő-teljesítő életre. A
felső terem elkészült, és az ifjú gnosztikus Szerzet hangja mindenkit felszólít:
„Lépjetek be, ha készen álltok a feltételek betöltésére!”

Vegyük úgy, hogy asztrális tudatát Ön felvonta a szívébe, hogy rendkívül komoly és
dinamikus tanuló, akinek sikerül levonnia a szükséges következtetéseket, vagyis
nem riad vissza és nem keresi az alkut. Ebben az esetben bizonyos, hogy a
szívében megszületett a lélek. Ha erőteljesen folytatja a szív megtisztítását, hogy az
újszülött lélek gyarapodhasson, akkor ennek megfelelően és ezzel egyidejűleg
kibontakozik az új asztrális ruha. Így az Ön személyiségének a szerkezete
észrevehetően különbözik embertársaiétól, mert - ismételjük - azonnal valami
transzfiguráció-féle kezd megjelenni. Mihelyt komolyan nekivág tanulóságának,
azonnal megkezdődik a transzfigurálás, mely egy bizonyos krízis-pontig vezet,
amit úgy nevezünk, hogy „idegenség a Földön”. Az Ön teste akkor szerkezetileg
feltűnően különbözik közönséges dialektikus embertársaiétól, ugyanis
félreismerhetetlenül új asztrális életszükségletei vannak, melyek az egész
személyiség számára elengedhetetlenek lettek.

Sok bizonyíték van arra, hogy az ifjú Gnózis tanulóserege ezeket az új

életszükségleteket igényeli és tapasztalja. Példa erre a konferenciáinkat látogatók
számának gyors növekedése. A tanulók, akiket a lényük ösztönöz, a lehető
leggyakoribb kapcsolatot keresik a fókuszokkal, templomokkal és a csoporttal. Ezt
pedig a legjobban a konferenciahelyeinken lehet megteremteni a néhány napos ottlét
alatt. A konferenciákat ezért látogatják egyre többen.

Ha az olvasó mindezt megértette, akkor maga is eldöntheti, hogy már ezekből az új

asztrális életszükségletekből él-e, hogy egész lénye erre az új élet-elixírre vágyik-e
már. Tegye fel magának a kérdést: megvan-e bennem az állandó törekvés, hogy
lehetőleg egyetlen konferenciát se mulasszak el?

65
Ezeket a szükségleteket az Iskola eddig a templomszolgálatokon és konferenciákon
tudta kielégíteni; a különös jellegű, asztrális táplálékot itt tudta nyújtani. Ahogyan
azonban az asztrális transzfiguráció a tanulóknál halad, úgy növekszik ennek a
gnosztikus szidérikus táplálkozási lehetőségnek, a különös növekvés
építőanyagának a szükséglete. Ezt pedig most az ifjú Gnózisnak az erre alkalmas
asztrális területén lehet teljes mértékben kielégíteni. A tanulónak ezért nemcsak az
úgynevezett nappali tudatával kell velünk lennie templomaink egyikében, hanem a
Mű fejlődésének megfelelően az is fontossá válik, hogy mihelyt elérte a szükséges
állapotot, teste alvása idején is az ifjú Gnózis szent csarnokaiban időzzön velünk, a
lélek nappali tudatában.

Amikor aztán a Jelenések Könyvében az új Jeruzsálemről olvas (21:23), akkor

megérti, hogy az újra megszületett lélek számára nincsen már nappal és éjjel,
hanem csak szüntelen élet a világosságban!

Tanulóink legtöbbjénél az asztrális életszükségletek gyorsan növekednek. Életük

világosan az adott irányban mozog. Felmerül hát a fontos kérdés: hogyan mehetünk
be az Iskola új testének új asztrális területére? Hogyan élhetünk a kegyelemnek
ezzel a nagy lehetőségével?

Hogy Ön a modern Szellemi Iskola gnosztikus asztrális területében részesülhessen,

ahhoz belsőleg teljesen meg kell szabadítania magát a szokásos dialektikus
taposómalomtól, szakítania kell természet-szülte emberléte életjellegével. Arra
kell törekednie, hogy nappali élete teljesen a lélek jegyében álljon. Nappali életének
következetesen kivitelezett és életre keltett tanulósággá kell válnia ént-vesztett
szolgálatkészségben, amit teljes viszálymentességben az igaz lélek
félreismerhetetlen emberszeretete hordoz. A lehető legerősebben bele kell vésnie
a tudatába, hogy a normális, természet-szülte életmód a konfliktusaival, mindenféle
szenvedélyekkel való megszállottságával, ingerültségeivel, szeszélyeivel és
hangulataival mindent teljesen megsemmisít, ami új asztrális tudatként épült fel. A
konfliktusmentes, viszálymentes élet ezért abszolút elengedhetetlen.

Az ilyen nappali élet már önmagában is nagy kegyelem, a lélek növekedésének nagy
lehetősége. Nagy mértékben tanulságos, ha természet-szülte emberként már
tárgyilagosan láthatja a világot, s az azelőtt jelentékeny dolgokat - melyek felizgatták
és egész figyelmét megkövetelték - szinte filmként hagyja elhaladni szemei előtt.
Észleli ugyan őket, de nem reagál rájuk, és korántsem közömbösségből, hanem az
új lélekszületés állapota miatt.

Ha lát valakit, aki a legbutább és leggonoszabb dolgokat cselekszi, akkor erre

képmutatással, fölényesen, vagy közömbösen reagálhat: „jó, hogy nem vagyok
olyan, mint ez az ember”, vagy „ebbe én nem akarok belekeveredni, semmi közöm
hozzá”, vagy „ez nekem mindegy”. De tárgyilagosan is észlelheti ezt az embert, és
belső irgalmassággal lelke egész szeretetét reá fordíthatja. Így nem kerül
kapcsolatba az ő hamis létállapotával - az előzőleg leírt reagálás esetén viszont
nagyon is! -, hanem minden pillanatban támogatja őt lelke sugaraival. Így segíthet
tanulótársának nap mint nap, megkönnyítve útját a gyakran oly göröngyös ösvényen,
az élő lélekállapotba való áttörésig.

66
Aki valóban ismeri az ilyen nappali élet áldásosságát, az megérti a lélekben született
ember életmódját, aki látszólag nem vesz észre, nem reagál, látszólag mindent
elereszt a füle mellett, mégis nagyon is pozitívan tevékeny. Aki ismeri az ilyen
nappali élet áldásosságát, az este kétségtelenül belsőleg elismétli Hermész szavait:

Én pedig belevéstem magamba Pimander jótettét, és amikor teljesen eltöltött, a

legnagyobb öröm árasztott el engem.

Ha valaki a lélekből él, akkor a nap minden órájában tudatában van a Gnózis
nagy jóságának és szeretetének. Ha Ön lélekben megszületett és részesül a
Gnózisban, akkor Önnek már semmi baja sem lehet, semmi sem hozhatja szorult
helyzetbe, hanem ahogyan a Szentírás mondja, egyetlen hajszála sem görbülhet
meg. A tény, hogy olyan életterületben szabad részt vennie, ahol semmi sincsen a
dialektika meghasonlottságából, ahol nincs ellenségeskedés s ahol teljesen
hiányoznak a gyűlölet, a kritika, a konfliktus és a bűnök tüzes lángnyelvei, a
mértéktelen öröm tapasztalatával ajándékozza meg, amiről sok lélekember
tanúskodott az emberiség-történelem folyamán.

A lélekben megszületett embernek így kell befejeznie a napot. Amikor mindennapi

munkánk befejeztével a hálószobába megyünk s testünket nyugalomba helyezzük,
akkor gondolatainknak és elmélkedéseinknek nem szabad többé a dialektika
különböző nézeteinél bolyonganiuk, mert a dialektikának mindig van valami baja. A
dialektika mindig szomorú, és mindig a természet-szülte énhez fordul. Mi pedig, ha
napi munkánk végére értünk, Pimander jótettét véssük magunkba. A gnosztikus
áldások erőáramát hagyjuk átáradni magunkon, hogy tiszta öröm töltsön el minket,
még akkor is, ha valami miatt dialektikus szempontból minden okunk meglenne az
aggodalomra vagy panaszra. Ha pedig így összhangba hoztuk magunkat a Gnózis
élő üdvösségével, és lélegzetünk a bensőséges megelégedettség és a hála nyugodt
ritmusát vette fel, akkor az ember úgy alszik el, mint egy gyerek, és teljesen az igazi
világosságra irányul. Ekkor lesz a test alvása a lélek ébersége, vagyis a lélek
tökéletes ébersége a saját világában, a gnosztikus asztrális területen.

Nem szabad hagyni, hogy az ember a tipikus dialektikus önzőséggel és énre-

irányulással aludjon el, bármilyen ártatlanul teszi is azt, hanem az alvásnak a
tökéletes lélekre-irányulással kell kezdődnie. Ha egész nap a lélekből él, ha
minden mást ennek rendel alá, akkor ez Önnek nem kerül sok fáradságába: így
serkenti a lélektudatot, s ezzel a lélek felébredését a neki szánt és elkészített
területen. Ez szinte törvény: aki lélekre irányulva megy aludni, az a lelket tudatossá,
éberré teszi. Ennek a rendkívüli előnyösségét és nagy jelentőségét az előbbiek után
bizonyára Ön is felismeri.

Itt mindenekelőtt az asztrális én rezgéséről, irányulásáról van szó a test elalvása

időszakában. Ez határozza meg egész éjszakánk tapasztalatait. Aki ezt tudja, az
bizonyára tapasztalta, hogy az ember úgy ébred, ahogyan elaludt. A töprengő,
aggályoskodó ember, aki a bajairól beszél, azt mondja: „ezzel ébredek és ezzel
alszom el”. Ez mindent kifejez! Ezt a helyzetet azonban ő maga teremti, a saját
helytelen irányulása ejti őt foglyul. Ahogyan asztrális énje elalváskor rezeg, úgy fog
reggel felébredni is. Az esti irányulás helyezi Önt alvás idején az ennek megfelelő
környezetbe, s eszerint ébred fel reggel, ugyanabban az állapotban.

67
E törvény alapján azt mondhatjuk, hogy aki lélekirányulással alszik el, az lelkét a
lelkek hazájába küldi, a Szellemi Iskola élő testébe.

A levert, töprengő ember, aki úgy véli, hogy okkal haragszik valakire, egy fáradságos
élet rossz napja után kimerült testtel megy aludni. Mielőtt elalszik, gondolataival
fáradságainál és kellemetlenségeinél időzik, s azoknál, akik megharagították. Így
alszik el. Ahogyan aludni tért, úgy fog reggel felébredni is. A teste többé-kevésbé
helyreállt, valamelyest felélénkült, de szemei kinyitásának pillanatában már ellensége
- úgynevezett ellensége - áll előtte, s a gonoszságot éltető és fenntartó, égető erő
hatol be érzéslényébe. Új élénkségével pedig azt mondja: „ma megteszem, ma jól
megmondom neki, így és így fogok fellépni vele szemben”. Már ébredéskor kész a
veszekedésre. Ugyanaz a küzdelem kezdődik újra. Így soha sem szabadulhat meg
az ellenségeskedéstől!

Ugyanezt a törvényt megszabadító eredménnyel is lehet alkalmazni. Aki

lélekirányulással alszik el, az a lelket a lelkek otthonába küldi, amit az ő számára az
Iskola formájában megvalósítottak. Az egyenlők vonzzák egymást.

Most viszont nem kell félénken töprengnie, hogy elalváskor eléggé a lélek dolgaira
irányul-e, hogy a helyes módszert alkalmazza-e. A hangsúlyt a nappali életére kell
helyeznie! Egész napjának a lélek jegyében kell állnia, szolgálatkész életben.
Akkor este, alvás előtt is a lélek dolgai felé tájékozódik, és mély hála tölti el. Akkor az
alvó állapot beálltakor a lélek azonnal az Iskola asztrális terében lesz a józanságnak
és az éberségnek olyan állapotában, mely a tanuló által elért lélekfejlődésnek felel
meg.

A lélekfejlődésben persze vannak különbségek. Vannak közöttünk nagyon érett

lelkek, kevésbé érettek, és éppen felébredt lelkek. Bármilyen állapotban is van az Ön
lelke, az biztos, hogy ha a lélekre irányulva alszik el, akkor lelke a lelkek hazájába, a
gnosztikus asztrális területre megy. Ott pedig azonnal az éberségnek abba az
állapotába kerül, amely lelkének fejlettségével egyezik. Amit pedig a lélek ebben a
helyzetben átél, azt reggel tapasztalati kincsként hozza vissza a testbe. A test
eközben kipihente magát, elevenebb lett, s Ön kész az új életmód előre
ösztönzésére a még nagyobb dicsőség felé. Meglesz az ereje ahhoz, hogy ne álljon
meg a jó gondolatnál, kívánságnál, hanem áttörhessen a cselekvéshez. Erősebb, új
képességek töltik el egész lényét, s a transzfiguráció folyamata ennek megfelelően
felgyorsul.

Úgy véljük, hogy mindezeknek az elutasíthatatlan igazságát most már belátja, és

felismeri, hogy gnosztikus fejlődésének mértéke a saját kezében nyugszik. A
sorsát saját kezében tartja! A dialektikában a sors tetszés szerint játszik az
emberrel, a Gnózisban azonban Ön a saját sorsának az ura. A Gnózis ösvényén
nincsenek súlyos következményekkel járó, nehezen érthető módszerek, nincsenek
lélegzési gyakorlatok, vég nélküli ima-előírások és más ilyesmi. Az egyetlen feltétel,
hogy a lélekre irányulva éljen. Ez üdvösségének a kulcsa!

Ha ezt Ön is világosan belátja, és valóban a lélek felé hajló élethez, a lélekben

megszületett ember állapotához emelkedik fel, akkor Ön is beleírhatja szívébe
Pimander jótettét, és kimondhatatlan örömmel nézhet a lélek naponkénti
felébredésének pillanatai elé. Ha ez egyszer megtörtént Önnel, akkor többé nem

68
ereszti el. Az ilyen tapasztalat nem hasonlítható dialektikus örömhöz, ez nem hurrá-
hangulat, mely nemsokára elmúlik, mint egyetlen napsugár a felhős égből. Az ilyen
tapasztalat tartós öröm, tartós üdv, mely a komoly tanulót teljesen eltölti.

69
XVII. A lélek felébredése (II)

A téma, amelyre most rátérünk, a tanulóság fejlődésének annyira új nézeteivel

foglalkozik, hogy fontosnak tartjuk az előbbieket röviden áttekinteni.

Megbeszéltük a Hermészi Pimander 72. szakaszát, amelyben többek között azt

mondják:

A test alvása a lélek ébersége lett, a szemek behunyása az igazi látás, a hallgatás a
jóval való terhesség, és az ige kihordása az üdv termékeny tetteivé vált.

Feltettük a kérdést, hogy hol tartózkodik a személyiség kilépő része a test alvásakor,
és mit tesz az éjszaka óráiban, illetve mi történik vele. Megtudtuk, hogy az éjszakai
ember - ha szabad így neveznünk - a test alvása idején a dialektikus természet
asztrális területein tartózkodik. Ezeknek az asztrális területeknek a jellegét is
vizsgáltuk.

Az asztrális területnek erős alakító képességei vannak. Gondolatok, vágyak, érzések

és az akarat tárgyai vetületet képeznek, tükröződnek benne. Tekintettel a mai
emberiség tükörszféra-életére és általános viselkedésére, érthető, hogy a dialektika
asztrális szférája nagy mértékben szennyezett és bonyolult lett. Puszta káprázat
lévén a gnosztikus élet számára teljesen alkalmatlan, mivel az asztrális anyag
rendkívül mágneses tulajdonságú. Ami az asztrális szférának nem felel meg, azt
egyszerűen elveszik az éjszakai embertől, az asztrális szférába kerülő finomanyagi
személyiségtől. Ezzel szemben megkapja az asztrális szféra fajtájának megfelelő
asztrális anyagot. Ezért írja a Pistis Sophia evangéliuma, hogy világosságerejét
szüntelenül elrabolják tőle.

A közönséges élet asztrális területei tele vannak az úgynevezett eonok

szentségtelen erőivel, melyeket természeti erőknek nevezhetünk. Az eon szó
„idők folyását, korszakot, mérhetetlen időszakokat” jelent. Ennek a fogalomnak a
segítségével megértjük, hogy mik az eonok az asztrális szférával kapcsolatban. Az
eonok olyan asztrális erők, asztrális hatások, amelyek hosszú idők folyamán
képződtek és nagyon hatalmasok lettek: például olyan emberi vágyak és
gondolatok vetületei, amelyeket hosszú időkőn át tápláltak, míg végül az asztrális
szférában életre keltek.

Tegyük fel, hogy egy bizonyos elképzelést fontolgatunk. Évekig foglalkozunk vele,
gyermekeinkre is átruházzuk, és mindenkinek tovább adjuk, aki velünk akar tartani.
Művészeink lerajzolják, megfestik, kőbe vésik, költőink megéneklik. Így keletkezik az
asztrális területeken egy Eon. Emberi vágyakozások és gondolatok szüntelen
áramlatainak a kivetítései ezek, amelyek végül annyira élni kezdenek, hogy az
emberiségen eluralkodnak, és az embert leigázzák. Ezek az egyre erősödő
eonok, amelyeket az emberiség szüntelenül táplál, minden gnosztikus hajlamú
embert megrabolnak, mindenkinek a világosság-erejét elveszik, aki belép az asztrális
területre. Ez történik általában minden tanulóval is, aki testét éjjel az alvásra és a
nyugalomra bízza.

70
Ebből a tényből a komoly tanuló számára jelentős következmények adódnak. Többek
között az a logikus és kényszerítő követelmény, miszerint szakítania kell a
haláltermészet asztrális szférájával. Ha megállapítjuk, hogy éjszakánként
odakerülve minden alkalommal e térség rendkívül veszélyes befolyásának esünk
áldozatul, akkor kézenfekvő a kérdés, hogy milyen módon tudunk megszabadulni
tőle? Hogyan tudunk védekezni e befolyások ellen? Ez tehát az első követelmény.

A második pedig az, hogy a haláltermészet asztrális területétől megszabadult

emberek alvásuk idején személyiségük finomabb részeit másik asztrális területre
vigyék, ahol nincsen szennyeződés és veszély. Bizonyára Ön is egy véleményen van
velünk abban, hogy ezek elemi követelmények, amelyek alól egyikünk sem vonhatja
ki magát. Ezek teljesítése nélkül minden gnosztikus tanulóság teljes mértékben
tévedés lesz.

Ám nem alkalmazhatunk erőszakot, az ember nem kényszerítheti magát. Ezzel

legfeljebb néhány napig kísérletezhet, tovább nem bírná ki. Az ilyen harc a biztos
vereséget helyezné kilátásba. Ezért állapítottuk meg, hogy a gnosztikus ösvény
kulcsa abban a lehetőségben rejlik, hogy az asztráltudatos részünket az asztrális
énnel más irányba terelhetjük.

Ezt csak úgy lehet véghezvinni, hogy én-lényünk központi elvét a lép-máj
rendszerből felvonjuk a szívbe. Ez viszont csak akkor mehet végbe, ha az ember
érett rá, ha élete az anyagban, a haláltermészetben megrekedt, s ha felfedezi, hogy
a vízszintes síkon maradó embernek a megszabadulásra még csak kilátása sincsen.
Ekkor az én alapelvét a lép-máj rendszerből felvonja a szívbe. Akinek énje a lép-
máj rendszerben, a napfonatban, a plexus solarisban nyugszik, az kőkemény,
önző, énközpontú természetember, aki az anyaghoz ragaszkodik, minden
reményét ebbe fekteti, és mindent az anyagtól vár el. Az ilyen ember számára
azonban előbb-utóbb eljön annak a pillanata - ha esetleg a mikrokozmoszban leforgó
sok létállapot után is -, amikor a haláltermészetben megreked és felfedezi, hogy léte
végtelen, kilátástalan körforgás. Amíg azonban a lép-máj rendszerből él, vagyis
életével önérvényesítésről és én-központúságról tanúskodik, addig egy szellemi
iskola tanulósága az ő számára teljesen értelmetlen. Csak az képes legyőzni
elsődleges természetösztönét, aki tudatát fel tudja vonni a szívbe, akinek az
asztrális énje a szívszentélyben keres lakást. S csak ekkor kezdi olyannak látni
majd a világot, amilyen az valójában.

Az asztrális énből aztán új vágyakozás indul ki, az igazi megszabadulás vágya,

amit a szent beszéd üdvre vágyásnak nevez. Csak ez a vágy nyitja meg az ember
szívét a Gnózis számára, a Szent Grál világossága számára, és így lesz a szív
rózsája megérintve. Így kerül a tanuló egy teljesen új életállapot kapui elé az üdvre
vágyással, ami az asztráltudatos én szívbe való felvonásának az eredménye.

Sok millió ember áll e kapuk előtt, sok millió ember vágyik így már korszakok
óta az igazán megszabadító életre. Ezek a vágyuk által egymással
kapcsolatban levő milliók szintén eont teremtettek, amit a gnosztikus iratok a
tizenharmadik eonnak neveznek. A tizenharmadik eon és a sóvárogva
sóhajtozó emberiség között kölcsönhatás alakult ki, aminek következtében az
emberek égető vágyakozása egyre erősebb lesz, és a ziláltság és zavar
állapotának az érzése és belátása egyre fokozódik. Mert az üdvre vágyás

71
önmagában nem elég. Az asztrális én az éjszaka óráiban változatlanul a
haláltermészet asztrális területére vonul, és másnap reggelre annyira kirabolják,
annyira elveszik a világosság-erejét, hogy egyre erősebben megsérül. Ezért
ismétlődnek a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumában a vezeklő énekek!

Megértjük tehát, hogy az üdvre vágyás mellett önmagunk üdvözítésére,

szentelésére is szükség van. Mert aki valóban a szentelésre, az üdvösségre
vágyik, az minden lehetőt, sőt a lehetetlent is megpróbálja, hogy a céljához
közeledhessen! Ön bizonyára egyetért velünk ebben. Az erősen önmagán dolgozó
ember mindig is azt bizonyítja, hogy az üdvre vágyás tüze tisztít minket, s ez az
önálló, önmagában működő hatás mindig is a szívből fog kiindulni, ami az ember
egész életállapotát befolyásolja. Ezért beszélünk a Rózsakereszt Iskolájában a
szívnek olyannyira szükséges megtisztításáról. Akinél pedig az üdvre vágyáshoz
valóban öntisztítás társul, az az üdvösséget és ennek következményeit a lélek
megszületésében kapja meg.

Bizonyára ismerik az emberek visszataszító, negatív forgolódását, amivel segítségért

és támogatásért kiabálnak mindenféléért, amire a dialektikus háztartásban szükség
van. Meg kell azonban érteni, hogy az igazi üdvösséghez az ember csakis
önmagának és egész létének a bevetésével juthat el. Az üdvre vágyás mellet
elkerülhetetlenül az önüdvözítésnek is ki kell fejlődnie. És ekkor fog a szentelés, az
üdvözülés, minden következményével, a lélek születésével bebizonyosodni.

Ha most újra áttekintjük a megbeszélt fejlődést, akkor megmutatkozik, hogy a jelöltet

ez először is az asztrális énnek a lép-máj rendszerből a szívbe való felvonásának a
szükségességével szembesíti, amivel le lehet győzni a természetállapotot.
Másodszor, a jelölt az üdvre vágyás kifejlesztésének és a haláltermészet
önfelfedezésének a feladata előtt áll. Harmadszor pedig az önmagában, önállóan
kifejtett hatás, az önüdvözítés, a szív és az egész élet teljes önátadással való
megtisztítása az, amivel szemben találja magát. Ennek aztán a lélek megszületése
lesz a következménye.

A lélek születése először is egy új asztrális lény megszületése. Egy léleklény

elsősorban asztrális lény, aki a születés után mindjárt közli magát a vérrel, az
idegközeggel és a belső elválasztású mirigyekkel, továbbá az intelligencia-szerveket
is befolyásolja. Mihelyt ebből az új léleklényből behatol valami az emberbe, mihelyt
ezek az új asztrális befolyások beáramlanak, azonnal új képesség keletkezik
bennünk. Ekkor új erő kering egész lényünkben, amely befolyást gyakorol
minden normális, emberi képességünkre.

Most pedig érthető, hogy minek kell a negyedik lépésnek lennie, mely teljesen a mi
hatalmunkban áll: az élet vezetésének a következetes és rendszeres átruházása
az újonnan megszületett lélekre, a bennünk levő új lehetőségekre. Ez azt jelenti,
hogy a természet-énnek teljesen vissza kell vonulnia, hogy már ne a
közönséges természet szerint viselkedjünk, hanem egész életünkben a lelket
hagyjuk kormányozni. Akkor az új asztrális lény, az új lélekállapot növekedni fog
bennünk. Egy teljesen újonnan készült szidérikus test jelenik meg, míg a régi
vágylény és vágyélet maradéktalanul eltűnik.

72
Ekkor tehát beléptünk a transzfigurálás folyamatába. Mert amilyen mértékben az új
fejlődés érvényesül, úgy halunk el a haláltermészet asztrális szférája számára, és a
dialektikus asztrálisba bizonyos pillanatban nem tudunk már bejutni, új asztrális
énünknek semmi helye sincsen ott. És ekkor megnyílik az élő test új asztrális
térsége: a földi eseményekben idegenné vált embert üdvözlik új otthonában.
Magyarázatainkkal mindenekelőtt azt akartuk világossá tenni, hogy egy ilyen új
otthon létezik, hogy ez létrejött sok embernek az ifjú Gnózisért folytatott
fáradozása árán. Szó sem lehet tehát találgatásról, valami eljövendő üdvre való
spekulálásról, valamiféle későbbi megszabadulásról, hanem mindegyikőnk számára
most, ma létezik a szabadság hazája, amelybe bemehetünk, ha tudjuk kezelni a
hozzá illő kulcsot, és levonjuk a következtetéseket.

Az egyetlen feltétel, hogy meglegyen a lelkünk, s ezt a nappali életünkben

bebizonyítsuk a következetesen kivitelezett gyakorlati tanulósággal, önfeledt
szolgálattal, ami az igazi lélekállapot félreismerhetetlen emberszeretetén alapul. A
lelke-megszületett embernek pedig az életét a napi munka elvégzése után is teljesen
a lélek szférájába kell helyeznie, tehát lefekvés előtt nem szabad már a dialektika
szempontjainál időznie. Így lesz a test alvása a lélek ébersége. Aki lélekre irányulva
megy aludni, az a lelket tudatossá, éberré teszi. Az asztrális én alvás előtti
rezgése, irányulása határozza meg az egész éjszakai életet és a következő
napét is.

Aki így előkészülve megy be az új asztrális térségbe, az napról napra erősebben és

világosabban tapasztalja, hogy a test alvása valóban a lélek éberségét vagy
felébredését jelenti, ami igazi látással jár. Egy új fejlődés kezdődik, amit az új
tudatállapot koronáz: ezt nevezi a szent beszéd a dicsőség hervadhatatlan
koronájának.

73
XVIII. A megszabadulás valósága

Az ifjú Gnózis élő testének asztrális térségét külsőleg szín és rezgés jellemzi. Színét
leginkább ibolyaszínnel kevert aranynak lehetne nevezni, nem vöröses, sem kékes
ibolyaszín, hanem abszolút egyenletes, nagyon különös szín ez, mely aranyibolya
fényben ragyog.

Az arany az újjászületett lélekállapot színe. Ezért beszélünk arany

rózsakeresztről, és énekelünk az arany csodavirágról. Hogy az arany a fényessége
és rezgése folytán az újjászületett állapottal van kapcsolatban, azt régóta tudják.
Gondoljunk csak a régi festményekre. Ezért van a mi Renova-templomunk is ennek a
két színnek, az aranynak és az ibolyának szentelve. A tiszta ibolyaszín a
lélekemberiség új színképének az alapszíne, amelyben az újjászületett lelket, az
arany csodavirágot új életre lehet felvenni.

Az olvasó talán különösnek találta, hogy az előző fejezetekben egyrészt a

haláltermészet asztrális teréről, másrészt a modern Szellemi Iskola újonnan felépített
asztrális térségéről beszéltünk. Talán túl földi képet alkotott róla, amint e két térségre
mintegy egymás mellett lévőre, jóllehet egymástól elhatárolt és különféle módon
védett létezőre gondolt. Kétségtelenül másképpen fog azonban vélekedni erről, ha
megtudja, hogy itt egy rezgéskülönbségről van szó. A szidérikus vagy asztrális
anyag rezgésszáma a hetedik kozmikus területen másodpercenként körülbelül
450 billiótól 700 billióig terjed. (Ezeket a számokat az Egyetemes Tan adja meg.)
Ezen a skálán belül nyilatkozik meg minden asztrális jelenség, forma és hatás, ami a
hetedik kozmikus területhez tartozik. Ez az élénk vöröstől, a legalsó rezgéstől az
ibolyakékig, a legmagasabb rezgésig ér, ami a dialektikus asztrális életterületen
lehetséges. Az ezekkel kapcsolatos sugárzások hullámhossza 650-től 450
nanométerig terjed. (A nanométer a milliméter milliomod része.) Minél szaporább a
rezgés, annál rövidebb a hullámhossz.

Ha ezt a rezgéshatárt negatív értelemben lépjük át, ha fékező vagy gyengítő hatás
áll elő, hogy a hetedik kozmikus terület említett határai alá kerülünk, akkor
összetörés, felőrlődés, robbanás, a feloszlatás halála következik be.

Ha pedig valaki ezeket a határokat pozitív értelemben lépi át, tehát felfelé, a
hatodik kozmikus terület irányában, akkor bekerül a hatodik kozmikus területre, és
új megjelenési formát nyer: a lélekemberét. A hetedikből a hatodikba való átmenet
tehát visszavonhatatlanul egy átalakulást, transzfigurációt eredményez. Ez
tudományos szükségszerűség.

Ha egy személyiséget - egy mikrokozmoszt - bizonyos állandó rezgés fenntart,

aminek következtében e személyiség járművei koncentrikusan egymásban
maradnak, akkor a személyiség bizonyos életerőt kap, és az élet a személyiség
lehetőségeire támaszkodva fenntartja magát. Ha a személyiség gyengül, akkor ez az
életrezgések lassulásával jár. Ha a lassulás folytatódik, akkor bizonyos pillanatban a
személyiség nem tudja magát tovább fenntartani a testben, és meghal. Ez röviden a
testi halálunk oka.

74
A másik lehetőség az, hogy a szokásosnál magasabb rezgésű térség érint meg
minket. Most az a kérdés, hogy tudunk-e reagálni, felelni erre. Ha belemerülünk
ebbe a térségbe, vagyis pozitívan reagálunk, akkor ennek a térségnek a
rezgését folyamatszerűen fokozzák. A dialektikusan normálisnál magasabb rezgés
miatt erre a mikrokozmosz, az aurikus lény, s ezzel együtt a személyiség
megváltozásának, vagyis a transzfigurációnak kell bekövetkeznie. A
transzfigurálás az ember számára bizonyos pillanatban tudományosan
szükségszerű.

Az első esetben tehát a feloszlatás általi halál következik, a másodikban pedig az

újjászületés általi halál. Kétféle halál, kétféle meghalás van tehát a dialektikus
életterületeken. De mily nagy különbséggel! Az egyik halál a ki tudja hányadik
ismétlést jelenti a születés és halál kerekéhez kötözve, a másik halál csak egyszer
következhet be az Ön számára. Ha ezt a halált halja, akkor feltámad az örök életben.

A modern Szellemi Iskola új asztrális térsége egy asztrális anyag-

összpontosulás. Az ebben ható rezgések tartománya a 800 billió Hertz
(másodpercenkénti rezgésszám) fölött van, a legnagyobb hullámhossz pedig
400 nanométerrel határos. Ha most a hullámhosszat gondolatban csökkentjük, a
rezgésszámot fokozzuk, akkor némi elképzelést kaphatunk a hatodik fölött
elhelyezkedő kozmikus térségekről. Ezeken a területeken bizonyos pillanatban
eltűnik az idő tényezője, s egy új állapot keletkezik, amivel az örökkévalóság
fogalmához közeledünk.

A fentiek alapján elképzelhetjük, hogy a hetedik kozmikus terület rezgésszámát és

hullámhosszát meghaladó szidérikus térség a hetedik kozmikus terület lényei
számára teljesen hozzáférhetetlen. A modern Szellemi Iskola asztrális térsége így
önmagát védi, s lényegében érinthetetlen.

Az Élő Testnek ez a tere azonban - és az olvasó ennek örülhet - időnként úgy

működik, hogy látszólag veszélyezteti önmagát. Olyasmi ez, mint például egy láng,
mely időnként valamilyen oknál fogva gyengül, vagyis a fénye időről időre lecsökken.
Egy gnosztikus asztrális tér ugyanis a rezgésfokát időszakos
törvényszerűséggel szándékosan gyengíti, ami miatt átlépi a hetedik kozmikus
terület határait, s így a Gnózis, vagyis az új asztrális tér látszólag beleereszkedik a
dialektikus életterületbe, az idő és tér világába. Ennek az a következménye, hogy
sokan, akik a hetedik kozmikus terület rezgéshatárain élnek, azonnal élhetnek
a sorompók eltávolítása által nyújtott lehetőségekkel, hogy bejussanak a
hatodik kozmikus területre.

Így a Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjében ecsetelt helyzet keletkezik.

Ha az új rezgésteret valami beavató-templomhoz hasonlítjuk, mert valóban az, akkor
a szándékos rezgéscsökkentés idején sok méltatlan is bejuthat oda. Ezek a
méltatlanok általában hajlamosak az első helyekre tolakodni, s Rózsakereszt
Keresztély ennek láttán eleinte nagyon csalódott. Azután azonban a jelöltek
megméretése, a próba következik, vagyis a templomtér rezgését fokozzák,
felviszik az eredeti magasságba. A rezgés fokozódása folyamán aztán világosan
kitűnik, hogy ki nem felel meg ennek. Akik lényük fajtája miatt ezt a világosságerőt
nem bírják, vagyis könnyűnek találtatnak, azoknak a szentélyt el kell hagyniuk.

75
Az új asztrális tér rezgésének változtatása elengedhetetlen ahhoz, hogy akik méltók
erre, akiknek szükségük van rá és odáig jutottak, beléphessenek a megújulás szent
csarnokaiba. Ezért mondja a Szentírás sok helyen, hogy az Úr a zarándok elé
megy. Ne valami méltóságos alakra gondoljanak tehát, aki a fáradt vándor felé
lépked, hanem itt a világosságrezgés lelassításáról van szó, s ez a
világosságrezgés burkolja be a közeledő vándort, felvonván őt az új
életterületre.

Mindezt hangsúlyoznunk kell, mert oly sok dialektikus mágia van a világon, mely az
egyetemes gnosztikus láncnak ezt az üdvözítő művét utánozza, például a zene
segítségével. Különböző dialektikus-mágikus templomokban bizonyos hangot
keltenek, melynek rezgését lassan fokozzák, majd újra csökkentik, hogy a
templomban jelenlévőket szinte foglyul ejtsék, felvegyék egy rezgési térbe, s így a
tükörszféra finomabb anyagú területei felé vezessék.

Az olvasó talán már valamelyest megérti, hogy a Gnózis és ennek szolgái mily nagy
áldozatot hoznak a világért. Mert ha egy ember átlépte a hetedik rezgéstér, a
hetedik kozmikus terület határait felfelé, akkor megállásról szó sem lehet
többé, és az illető tovább halad, egyre magasabbra az egyetemes fény és
rezgéstérségben. Egyre fényesebb és hatalmasabb rezgés keletkezik, melynek
eredményeit csak matematikailag tudjuk valamelyest elképzelni. Ez azonban azt
jelentené, hogy az utánuk jövőket a rezgések mérhetetlen szakadéka választja el az
elől haladóktól, s a kapcsolatot így nem lehetne már helyreállítani. Ezért létezik
mindig egy gnosztikus Szerzet, vagy ennek egy csoportja, mely vállalja a kapcsolat
fenntartását. Ezeket nevezik a határon állóknak, vagy őröknek. Testvérünk és
barátunk, Antoine Gadal is egy ilyen őr, az előttünk haladó Szerzet pátriárkája, aki
vállalta a feladatot, hogy Önre is várjon.

Mint mondtuk tehát, a tér-idő rendben mindig van egy gnosztikus Szerzet, mely
szeretetáldozatával helyet készít mindazoknak, akik akarnak és tudnak jönni.
Ezek az őrök pedig nem mennek tovább a csoportjukkal, amelyhez tartoznak, hanem
visszamaradnak a később jövők kedvéért, s most már az Úr közlését is értjük a
János-evangéliumból:

„Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.” „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha
el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt
tihozzátok.” „Mikor pedig eljön majd a Vigasztaló, akit én küldök nektek az Atyától, az
igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot.”

A „határőrök” szidérikus térségéből tehát állandó rezgés, sugárzás árad a

jelöltekhez, amely az igazán törekvőkre van hangolva, hogy újra meg újra
megérinthesse, megragadhassa őket, s e kapcsolat kötelét tartva, ezt követve
kiszállhassanak a dialektika mélységeiből. Ezért mondja a János-evangélium azt is,
hogy „ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz
veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”.

Értse meg a kedves olvasó a gnosztikus üdvtudománynak ezeket az utalásait! És

mindenekelőtt lássa be, hogy ezt a szent tudományt minden időkben alkalmazták és
alkalmazni fogják.

76
Ha tehát itt az ifjú Gnózis élő testének új asztrális teréről beszélünk, akkor ez azt
jelenti, hogy aki őszintén keresi a megszabadulás lehetőségét, annak újra helyet
készítettek, amit teljesen a mi korszakunkhoz igazítottak. Rózsakereszt
Keresztély testvérnek ebből a nem anyagi beavató-templomából most is vigasztaló,
segítő, mindent betöltő sugárzás árad. Ha megvan az új lelke, ez már most képessé
teszi Önt arra, hogy két világban létezzen: a hetedik kozmikus területen a természet-
szülte állapota miatt, másrészt - legalábbis alvása idején - C.R.C beavató-temp-
lomában az ifjú Gnózis élő testének asztrális térségében való megszületése miatt.

Ezt valami belélegzéshez és kilélegzéshez hasonlíthatjuk. Az új gnosztikus

beavató-templomból naponta asztrális sugárzást, szentelő, erőadó impulzust
küldenek ki. Aki erre az impulzusra pozitívan reagál, aki ezzel a gyakorlatban
hűségesen együttműködik, azt - mihelyt a test elalszik - a gnosztikus asztrális
templom belélegzési áramlata magával viszi, az részesül a kegyelemben, hogy
másnap reggel az ösvényen való haladásra szolgáló erővel telítve ébredjen. A
lélek kapcsolata a gnosztikus asztrális térséggel így egyre bensőségesebb és
erősebb, végül csaknem feloldozhatatlan lesz, és a jelölt nappali élete folyamán is
fennáll. A hetedik kozmikus területen tartózkodik, ugyanakkor azonban a hatodik
kozmikus területen lakik. Akkor átkelt a halál határain. Aki komolyan alkalmazott
tanulósággal elnyerte új lelkét, az átlépett a halál határán! Mi is veszélyeztethetné
akkor már őt?!

Az anyagi jármű halála akkor már nem a mikrokozmosz kiürülése, hanem csak
a természetiségtől való megszabadítás, mialatt a lényeg a múlhatatlanságban
marad. Ilyen körülmények között a halál már nem választ el minket, és a dialektikus
halállal együtt járó, olykor erős hiányérzetet is okozó gyász tárgytalanná válik.

Az ifjú Gnózis élő testében így hamarosan két embertípust különböztetünk meg: az
egyik lélekember dialektikus jármű nélkül, a másik lélekember dialektikus járművel. A
két típus eleven kapcsolata azonban állandóan lehetséges.

Ezt azért mondjuk Önnek, hogy áthassuk ezzel a gondolattal, mert a halál miatt nem
érdemes gyászolni, ha komolyan tanulóként él, s eltávozott rokonai vagy barátai is
ezt tették. Több világos esetről tudjuk pontosan, hogy a Szellemi Iskola testvérei az
ifjú Gnózis asztrális területén csodás fiatalságban élnek, mialatt az itteni „túlélőket” a
gyász és szomorúság nyomasztja, mert még nem értik a nagyszerű, megszabadító
lehetőségeket, és ők maguk még nem törtek át ehhez a ragyogó valósághoz.

Ez a szomorkodás a mi köreinkben teljesen fölösleges. A két lélekemberfajta, a

dialektikus járművel rendelkező és az anélkül lévő között teljesen élénk
kapcsolat lehetséges. Hogy azonban mindenféle tükörszféra-beárnyékolást
elkerülhessen, ahhoz a földön élő lélekembernek a lélek éberségébe kell
felemelkednie, a teljes ébrenlétbe, mert a lélekemberek, akik anyagtestüket már
letették, azok az említett rezgés és hullámhossz-különbség miatt az
anyagszférában nem tudnak már testileg megjelenni, hanem itt csakis
sugárzás formájában jelentkeznek. Ahol mi szolgálaton vagyunk együtt, ott az
egyetemes lánc testvérei, akik előttünk mentek, mindig körülöttünk és velünk vannak,
és hozzánk küldik a világosságukat.

77
XIX. A gondolkodás megnevelése

Az emberi agy, ez az agysejtekből álló szerkezet sok csodás képességgel

rendelkezik. Minden agysejt képes bizonyos benyomást, olykor többet és különböző
fajtájút is felvenni és megtartani. Különösen érvényes ez az emlékezet központjára.
A benyomásokra való érzékenységünk azonban teljesen személyes jellegünktől és
irányulásunktól függ. Amikor egy templomszolgálaton vagyunk együtt, akkor
bizonyos, hogy nem mindenki hallgatja azt egyformán, a benyomásokat különböző
módon vesszük fel, s így a végén nem lesz mindenki teljesen ugyanabban a
hangulatban. Az egyazon hangulat kívánatos lenne, de mai létállapotunkban ez még
lehetetlen.

A benyomásokra való érzékenységünk, mint megállapítottuk, személyes jellegünktől

és irányulásunktól függ, ami viszont mágneses rendszerünkkel, a lipikával van
szoros kapcsolatban. A lipika aurikus lényünk mágneses pontjainak hálózata,
amelyet a természetben-születésünk időpontjában elevenítenek meg, s ez a mi
aurikus lényünk úgynevezett hetedik köre mágneses pontjainak a hálója.

Ez a mágneses háló, amely az összes karmikus befolyást tartalmazza,

belevetítődik az agyba, azt is mondhatnánk, hogy tükröződik az agyban, s az
agysejteket bizonyos állapotban tartja. De nemcsak befelé vetítődik, hanem
kifelé is, az asztrális térségbe. Így bensőséges rokonság, erős kapcsolat van
egyfelől az asztrális térség különböző nézetei és erői, másfelől pedig az emberi
személyiség között. A mágneses rendszer egyrészt az asztrális térséggel,
másrészt az aggyal áll kapcsolatban.

A főszentélyben ezen kívül ég egy láng, a mentalitásunk, alantas

gondolkodásunk, a közönséges agygondolkodás lángja. Ez a láng a hét
agyüregben lévő hét fókuszból fejlődik ki, indul ki. A felnőtt emberi személyiség
gondolkodásmódja tehát teljesen megegyezik az agysejtek, a lipika, a mágneses
rendszer és a közönséges természet asztrális térségének az állapotával. Természet-
szülte gondolkodásmódunk így teljes egyensúlyban van a haláltermészet
asztrális szférájával.

Azt lehet mondani, hogy a haláltermészet asztrális tere, különösen pedig bizonyos
részlegei, erői, vagyis eonjai ellenőrzik az emberi gondolkodást. Amikor tehát a test
alvása idején az emberi személyiség elhasad, és az asztráltest és a gondolkodási
képesség az asztrális területen időzik, akkor teljesen magától értetődik, hogy az
agysejtek teljes mértékben azokkal az erőkkel és befolyásokkal lesznek
feltöltve és azokra hangolódnak, amelyek az ember természet-szülte
állapotával megegyeznek. Ez mindenekelőtt azért magától értetődő folyamat, mert
a nappali életben az illető agysejtjei azzal az irányulással töltődnek fel, amely az
emlékezetében összpontosul.

A gondolkodásmódon kívül azonban a főszentélyben található az emberi akarat

képessége is. Az akarat központjában is találunk erős asztrális
sugárösszpontosulást, amely szintén tűzként ragyog. A fejben így két tűz ég: a

78
gondolkodás lángja és az akarat lángja. Mindkettő az asztrális térből, a
szidérikus sugárzásokból ered.

Az átlagembernél a gondolat az akarás - tehát a kívánság – előtt keletkezik. A

gondolat hat az agysejtekre, s az agysejteknek ezáltal keletkező ingerülete hat arra a
szervre, amelyben az akarat székel. Így keletkezik a cselekvés vagy nem-cselekvés
akarása vagy kívánsága. Mindig a gondolkodásunk határozza meg és indítja
meg a kívánásunkat vagy akarásunkat. Az Egyetemes Tan ezért az ösvény
minden jelöltjét komolyan figyelmezteti: „Öt percnyi meggondolatlan gondolkodás öt
évi munkát tehet tönkre.”

Ezt a figyelmeztetést könnyű észben tartani, és nem kell hozzá semmi magyarázat; a
tanulónak csupán vigyáznia kell a gondolataira! A helytelen gondolatokat el kell
oltani, mielőtt feléledne a kívánság. Az ember gyakran érzi magában fellobbanni a
vágy vagy az akarás tüzét, s ez aztán olyan cselekedetekre ösztönzi, amelyeket
megbán. Ilyenkor nagyon sajnálják, hogy ilyesmire vetemedtek, hogy ennek kellett
történnie Önökkel, de világos, hogy a kívánságot a gondolat váltotta ki! Mielőtt
tehát a kívánkozásaikat megsemmisíthetik, ki kell oltaniuk a helytelen
gondolataikat. Mielőtt a felfelé törekvő ember szerkezetében, rendszerében
számottevő változás mehetne végbe, meg kell változtatnia a gondolkodását. A
gondolatok ellenőrzéséről az átlagembernél szó sem lehet. Mi csak vaktában
gondolkodunk.

Ki ez a „mi”? Az én-lényünk, amelynek székhelye az átlagembernél a lép-máj

rendszer. Ez az én-lény csak találomra gondolkodik. Gondolataink pedig teljesen
megfelelnek az irányulásunknak, a természetes beállítottságunknak, s
meghatározzák az akarásunkat, a kívánságainkat és a cselekedeteinket, vagyis
vérünk és lényünk állapotát. Egész személyiségünket asztrális befolyások
dirigálják és tartják bizonyos állapotban gondolkodásmódunk segítségével. Aki
tehát gondolkodását nem képes ellenőrizni és megváltoztatni, az ne higgye, hogy a
Szellemi Iskola igazi tanulója.

Amikor például összejönnek egy templomunkban, akkor a legkülönbözőbb és

gyakran furcsa gondolatokkal ülnek ott. Ha valami készülékkel fel lehetne jegyezni és
le lehetne játszani gondolataikat, akkor meghallgathatnák, hogy mi mindent
gondoltak, amikor bementek, amikor leültek, hogy min gondolkodtak általában -
különösen pedig tanulótársaikról -, s miféle gondolatfoszlányok suhantak át az
agyukon. A fejüknek ezek a kerekei szüntelenül forognak, anélkül hogy ellenőriznék
őket. Azért mondtuk, hogy aki a gondolatait nem képes ellenőrizni,
gondolkodásmódját nem tudja teljesen megváltoztatni, az ne higgye, hogy a Szellemi
Iskola igazi tanulója.

Amikor tehát a természetes létállapotukból magyarázható különböző

gondolatmenetekkel ülnek a templomban, a békés együttlét látszata mellett az
asztrális kisugárzások rettenetes örvényét keltik. Mert gondolataik a közönséges
asztrális térségből származnak! És az asztrális örvényeknek ebben a káoszában, a
heves asztrális vihar közepette kell a munkát elvégezni! Értik-e, milyen rendkívül
végzetesek a mi polgári, művelt szokásaink? Tulajdonképpen nem vagyunk ám
műveltek, hanem nagyon is neveletlenek, lényegében fütykössel hadonászó
ősemberek. Divatosan öltözködünk ugyan, a helyzetekhez illő, előírt módon

79
viselkedünk, a legjobb szándékkal megjátsszuk magunkat, de gondolataink
tisztaságára és tisztességes voltára általában nem ügyelünk.

Ezek a dolgok elgondolkoztatók. Itt azonban témánkkal kapcsolatban csak néhány

nézetet fogunk megbeszélni. Mert most az a kérdés, hogyan lehet a mi
szerkezetünket a lehető legjobban és leghamarabb elválasztani és megvédeni a
dialektika asztrális térségének befolyásaitól, s hogyan kerülhetünk a lehető
legrövidebb úton teljesen az új asztrális tér befolyási körzetébe.

Ennél a kijelentésünknél figyeljék meg a reagálásukat. Szavainkat elméleti

jelentőségűnek veszik-e, amely hidegen hagyja Önöket, vagy pedig nagy érdeklődést
kelt a probléma fejtegetése? Kívánják-e, bensőséges vágy keletkezik-e Önökben, s a
legszívesebben hamarosan megvalósítanák-e a kapcsolatot az új életterülettel?

Arra az álláspontra is helyezkedhetnek, hogy érdekesnek tartanak egy másik

asztrális területen való tartózkodásról és következményeiről tartott beszédet, s
magyarázatainkhoz úgy közelednek, mint valami tudományos vizsgálathoz. Ezzel azt
bizonyítanák, hogy létállapotukban még semmi sem kezdett megváltozni.

Megmagyaráztuk, miként képez tökéletes egységet az asztrális tér, aurikus lényünk

mágneses pontjainak a hálója, valamint agyunk, vérünk és testünk, s hogyan
befolyásolja mindez gondolkodásmódunkat, akaratunkat és vágyakozásunkat,
egymást átható folyamatok alapját képezvén, amelyek fogaskerekekként működnek
együtt egy szervezetben. Ezért egyáltalán nem egyszerű egy ilyen szervezetbe
bejutni és természetünket más irányba terelni.

Ha az új asztrális térbe való belépés és ebben a nagyszerű, isteni asztrális életben

való részvétel a legerősebb érdeklődésüket kelti fel, ha bensőségesen vágynak rá,
akkor reményteli állapotban vannak. Miért? Mert ha az igazi érdeklődés gondolata
indul ki a Gnózishoz és üdvösségéhez, ha vágynak rá, hogy részesülhessenek az új
asztrális térségben, s ezzel a kívánsággal akár csak a legcsekélyebb akarathatás is
jár, akkor ezek a gondolat és akarattevékenységek bizonyára nem a közönséges
természetállapotból magyarázhatók. Ezek akkor félreismerhetetlenül nem
dialektikus befolyások.

Fent megmagyaráztuk, hogyan van az asztrális területhez kötve egész lényünk és

annak minden tevékenysége, vagyis hogyan vagyunk mindannyian mentális életünk
következtében a haláltermészet foglyai. Hogyan magyarázható akkor, hogy
gondolataink és vágyakozásunk a Gnózis felé árad?!

Érzik-e, hogy ez a kérdés létfontosságú? Észreveszik-e, hogy a gnosztikus életen

való elgondolkodás létfontosságú? Mert hisz ezért fejtegetjük ezt ilyen nyomatékkal.

A Gnózissal szembeni lelkes, őszinte, meleg érdeklődés tehát nem a

közönséges természetből magyarázható. Mert közönséges természetállapotunk a
haláltermészet vezetése alatt áll. Honnan jönnek akkor nem dialektikus gondolataink
és érzéseink? Csakis kívülről jöhetnek! Betörnek a szerkezetünkbe, s
mentalitásunkat más irányba terelik. Ha az olvasó sajátjaként ismer rá erre a
helyzetre, akkor azzal foglalkozik, hogy a tudatát a lép-máj szerkezetből a szívébe
vonja fel. Mert csakis az ilyen tudat képes gnosztikus befolyásokat felvenni a

80
szerkezetbe. A szív ekkor megnyílik a gnosztikus sugárzások számára, ezek
összekeverednek a vérrel, a kis vérkeringéssel felhatolnak a főszentélybe, és
furcsa befolyást gyakorolnak az Önök mentalitására, úgy hogy az emiatt
keletkező gondolataik nem felelnek meg a közönséges élet vízszintes síkjának.
Így tör be a Gnózis egy ember rendszerébe, amelynek új képességet adományoz. Ez
kezdetben talán csak gondolatfoszlány, amellyel egy akaratvillanás, vágyimpulzus ér
minket, hogy a Gnózisban rejlő üdvösséget megragadhassuk.

Ha tehát a Gnózis belénk hatol, ha olyan gondolataink keletkeznek, amelyek nem a

karmából, nem a lipikából, nem az asztrális területről és éppoly kevéssé a természet
véréből erednek, hanem Istentől születtek, akkor attól az órától kezdve hallgathatjuk
a lélek hangját, vagy misztikusan kifejezve: Isten hangját. Akkor kapcsolatban
vagyunk az új asztrál területtel, a Gnózissal, az Egyetemes Gnosztikus Lánccal.

Ily módon önmagukban találják meg annak a bizonyítékát, hogy birtokolnak-e már
valamit ebből. Ha igen, akkor velünk örüljenek, mert akkor az ösvény kulcsa a
kezükben, a saját rendszerükben van. Akkor ezzel az új képességgel például minden
további nélkül leállíthatnak régi típusú gondolatmeneteket - amelyek a természet-
énből ütik fel a „fejüket” -, s gondolkodásuknak az ösvény követelményeinek
megfelelő új irányt adhatnak.

Ha ezt nem tudják megtenni, akkor a mondottakat értelmileg befogadhatják ugyan,

esetleg pontosan megjegyzik és tovább is tudják adni, mégsem származik semmi
hasznuk belőle, mert semmi sem változik meg Önökben. Ezt a képességet ugyanis -
bármilyen kezdetleges is még - azonnal használatba kell venniük, hogy a
gondolkodásukat megtámadják vele, s új irányt adjanak neki. Ha ez sikerül,
akkor az akaratukat, vágyakozásukat, a kívánságaikat is ellenőrizni tudják majd,
mert - mint mondottuk - az akarást a gondolat előzi meg. Így a cselekedeteiket is
ellenőrizhetik és összeegyeztethetik az életükben megjelent nagyszerű, új befolyás
követelményeivel.

Mindebből az következik, hogy az önszentelésüket, az önmegszabadításukat, az

egész-ségessé válás ösvényén való menetüket a gondolatéletükkel kell elkezdeniük.
Aki ezt még nem tudja megtenni, annak várnia kell, míg a tudata a lép-máj
rendszerből a szívbe vonul.

Ha pedig megvan ez az új képesség, de nem használják, akkor a tanulóságuk

folyamatát elrontják. Gondoljanak tehát mindenkor a Nagyok figyelmeztetésére: öt
percnyi helytelen gondolkodás, rideg gondolatok, kritizálás, irigység, gyűlölet stb. a
tanulóságuk ösvényén végzett munkájuk eredményét megsemmisíti.

Ha az ösvényen akarnak járni, akkor sürgősen meg kell nevelniük a

gondolkodásukat. Ennek az értelmi nevelésnek akarjuk a modern Szellemi
Iskolában alávetni magunkat. Ez az önmegszabadítás útja. Gondolatéletünket
alaposan meg kell tisztítanunk, gondolkodásunknak tökéletesen őszintévé kell
válnia. Felismerik-e ennek a mérhetetlen jelentőségét? Így kell önforradalmunknak
megkezdődnie. Aki elkezdi megtisztítani a gondolkodását, az nagy erővel
összetöri a személyiségrendszer és a lipika, vagyis az asztrális térség
kapcsolatát. Mert ezek a kapcsok teszik természetlényünket dróton rángatott
bábuvá, és az asztrális térből jövő impulzusok kényszerítenek a nekik megfelelő

81
cselekvésre. Ha pedig a belénk hatolt Gnózis-erő segítségével elkezdjük a
gondolkodásmódunkat megváltoztatni, akkor megszabadítjuk magunkat ettől a
végzetes befolyásolástól.

Eközben pedig a szív is egyre jobban megnyílik, a jelölt egyre erősebben

elidegenedik a haláltermészettől és annak asztrális terétől, és a gnosztikus erők
nagy hullámokban hatolnak be a rendszerébe. Emiatt az Önök új képessége óráról
órára erősödik, s ezzel a nagyszerű önfeláldozással nagy sebességgel
transzfigurálják az asztráltestüket. Így már tanulóságuk legelején teljesen új kezdet
előtt állnak.

Gondolkozzanak el még egyszer: Valóban megvan-e bennem annak a bensőséges

kívánsága, hogy a Gnózishoz közeledjek és bemenjek az új életbe? Ez a kívánság
őszinte-e? Ha a felelete határozott „igen”, akkor már belépett az új kezdetbe. Akkor
már megkapta ezt az új képességet. Most már csak arról van szó, hogy
következetesen használja is. Csak ekkor beszélhetünk jogosan és sikeresen a lélek
életéről az új asztrális térségben.

Megpróbáltuk megmutatni, hogy a kezdet teljesen Önöktől függ. Akkor hát térjenek
rá lélekszületetten erre az új kezdetre! Mert akkor beszélhetünk valóban nagy
sikerrel a nagyszerű kilátásokról, amelyek az új asztrális területen várnak Önökre.

Végül még egyet kell közölnünk: ne nyugtalankodjanak olyan dialektikus álmok miatt,
amelyek következtében úgy vélik, hogy az éjszaka óráiban nem vettek részt az új
asztrális életben. Ezen nem kell aggódniuk. Csaknem minden álom az agysejtek -
különösen az emlékezet központjának - kisüléseire vezethető vissza. Ha az
olvasónak erős a fantáziája, s napközben bizonyos banális dolgokon sokat tűnődött,
vagyis mentálisan eleresztette a gyeplőt, akkor az agysejtjei sokféle erővel töltődnek
fel. Amikor aztán a test alszik, akkor az agysejtek kisülnek és álmokat okoznak,
melyek zavarosak és töredékesek, s nappali tépelődésekből erednek. Az is lehet,
hogy nappal sok volt a dolguk, társadalmi pozíciójuk folytán sok kötelességükkel
foglalkoztak, így testileg fáradtan mennek aludni. Agysejtjeik ekkor is túl vannak
töltődve, alvás közben kisülnek, s ennek mellékjelenségeként álmokat közvetítenek.
Ne nyugtalankodjanak tehát túlságosan emiatt, álmaikra ne fordítsanak túl sok
figyelmet akkor sem, ha nagyon jelentősnek tűnnek. Őrizzék meg azokat a saját
lényük csendjében, s így nemsokára bebizonyosodik, hogy mit tarthatnak róluk, és
mit várhatnak el tőlük.

82
XX. Az emberfia jele

Ha a tanuló örömmel él az új kezdet fázisában, amelyről az előző fejezetben

beszéltünk, s szívében lévő kincsét odaadással és állhatatosan a tanulóság
teljesítésére irányuló törekvéssel ápolja, akkor szüntelenül növekszik a készsége,
hogy a gnosztikus pránát felvegye a szívszentélyébe. Teljesen megnyitja magát,
hogy minden nap a gnosztikus-mágikus eledelekből élhessen, amelyek a kenyér
és bor, vagy Szent Grál néven ismeretesek.

A Szent Grál Szerzete olyan papi testvérség, amely minden gnosztikus csoportban
és csoport által megnyilatkozik, hogy Isten egyetemes pránáját, az élet vizét, az Isten
és a Bárány trónjából áradó életáramlat vízét kétszeres, összpontosított,
mágikusan elkészített állapotban ruházza át mindazokra, akik készek átvenni
és belőle élni. A Szent Grál Szerzetét minden időkben azok képezték, akiket a
határon álló őröknek is neveznek. Ezek azok a testvérek, akik várnak, mindenkire
várnak, amíg csak jönnek, míg végül az utolsó vándor is átvonul az új életállapot
határán.

Mindazoknak átnyújtják tehát a két mágikusan készített erőt, akik azokból kívánnak
élni és hatni, akik Isten pránájának táplálékára éheznek. És érthető, hogy ezzel
táplálkozni lehet, ha a rendszer, a szerkezet valóban kívánja, mert szüksége van rá.
A jelölt, aki megkapja ezt a kenyeret, ezzel bizonyítja, hogy ebből él; egyébként
ugyanis nem kellene neki.

Másodsorban az életnek ez a pránája „bor” képében is megkapható. A Szent

Grál kenyere az újmisztikus embert táplálja, aki az új életnek szentelte magát. A
bor a mágikus nézetet képezi; a teljes odaadás újmisztikus nézete mellett a
tökéletes, aktív szolgálat újmágikus nézete áll. Akik így, kétszeresen kaphatják a
Grált, azok az odaadás és a szolgálat ösvényén járnak. Amikor a Jelenések könyve
22 azt mondja, hogy „Megmutatta nekem az élet vizének tiszta folyóját, mely ragyogó
volt, mint a kristály, s az Istennek és a Báránynak királyi székéből jött ki”, akkor a
kétszeres Grálról van szó: a pránáról, mint tápláló és megmentő elemről.

Amikor az ifjú Gnózis egyik templomában beszélnek Önöknek ezekről a szent

erőkről, akkor Önöket is ezzel a szent papsággal szembesítik, s akik ekkor e
papságot képviselik, azok a Szent Grált azzal a kéréssel ajánlják fel Önöknek, hogy:
„Testvéreink, az élet kenyere és az igaz szolgálat bora legyen az Önök étele és
itala mostantól örökkön örökké, Ámen”.

Aki ebből a szakadatlanul áradó kétszeres, összpontosított Istenáramlatból kezd élni,

az ugyanakkor lélekember lett. A kétszeres gnosztikus világosság a nyílt szívben
felébresztette a rózsát, s ez a világosság tölti el a rendszer minden életközegét,
ennek minden megbeszélt következményével. A világosság behatol a fejbe, miután a
szíven és a véren keresztül megtalálta az útját. Átizzítja az egész lélegzőteret, és
elkezdi a jelölt asztráltestének a transzfigurálását. Ha a jelölt megszívleli a Nagyok
figyelmeztetését: öt perc meggondolatlan gondolkodás öt év munkáját semmisíti
meg, akkor nagyon hamar eljön az a pillanat, amikor az illető kapcsolatba lép a
Szellemi Iskola új asztrális térségével. A Szent Grál rejtélyének megfelelően ez a

83
kapcsolat is kétszeres: az egyik kapcsolat a nappali emberrel jön létre, aki a
természetben-született testben él, a másik kapcsolat pedig az éjjeli emberrel jön
létre, aki a természet-szülte testen kívül él.

Már említettük, hogy az élő test asztrális terének külső nézetét aranyszínű
területnek lehet látni, amely a hatodik kozmikus terület ibolyakékségével
keveredik. A kétszeres gnosztikus fényfolyamatban pozitívan haladó tanulónak a
lélegzőterében nemsokára ez az aranyszínű dísz, az életpránának ez az arany
ragyogása kezd megmutatkozni. Erről az arany menyegzői ruháról tanúskodik a
Biblia is. Aki az élet ösvényén pozitív értelemben halad, s ennek következtében a
Gnózishoz közeledik, az megkapja az élő test asztrális térségének asztrális értékeit.
Ezek a világosságerők betörnek a szívbe, összekeverednek a vérrel,
felhatolnak a fejbe, a főszentélybe, és szétterjednek a testben.

Most már értik a Jelenések könyvének 3. részét is (18): „Azt tanácsolom néked, hogy
végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy.”

Ilyen arany ragyogású alakot kezd ölteni a jelölt megváltozó asztrálteste. A

közönséges, művelt dialektikus ember asztrális alakjának ködös, határozatlan,
vöröseslila alakja van, melyet tojásdad pasztellkék vesz körül. Az egész fölött pedig a
közönséges színkép többi színei csillámlanak, mint a víztükör hullámai. Ha a
napsütésben szél fodrozza a víztükröt, akkor keletkeznek olyan színhatások,
amelyek tükröződve a felületen suhannak. Körülbelül így képzeljék el ezeknek a
színeknek a csillogását az ember vöröslila asztráltestében. A színek pedig arról
tanúskodnak, hogy ez az ember mivel foglalkozik, mutatják a jellemét, az irányulását,
a gondolatait, s hogy pillanatnyilag az egész lénye mire összpontosul. Minden
gondolat, minden vágy, az akarat minden hatásos tárgya a lélegzőtérben a neki
megfelelő színjelenségben mutatkozik be. Az ezt látó megfigyelő számára az
ember nyitott könyv.

Ha tehát a jelölt lélegzőterét megérinti a Gnózis, s a jelölt ebből az érintésből kezd

élni, akkor ez a lélegzőtér - mint mondtuk - más alapszínre hangolódik: pompás
aranyszínre. A megfigyelő ezért nem azt nézi, hogy az illető mit mond, hogyan
viselkedik, hanem hogy - gnosztikusan kifejezve - valóban ezt az aranyruháját
szövögeti-e, hogy asztrális köntöse valóban kezd-e pompásan aranyszínű lenni, s
hogy az aurikus lény kéksége kezd-e eltűnni. Erről a jelenségről azt lehet mondani,
hogy az aurikus ruha valóban aláhanyatlik, eltűnik a menyegzői ruha arany
tündöklésében.

A közönséges dialektikus ember lélegzőterét, mint említettük, különböző, váltakozó

színek jellemzik. A gnosztikusan irányuló embernél, aki tényleg az ösvényen jár,
ezek az alacsony színárnyalatok eltűnnek. Például az erősen anyagra irányuló élet
vöröse; a minden segítségét és üdvét a vízszintes szinttől remélő ember homályos
zöldje; szintúgy a közönséges éterek lilája, stb. az ilyen tanulónál teljesen eltűnik.
Csak az arany ragyogás marad.

Továbbá, s ez nagyon jelentős, egy tüzes lángoló jel jelenik meg azon a helyen,
ami a homloknak és a fej tetejének felel meg: az úgynevezett harmadik szem.
Ez a tüzes jel, ez a láng az egész koponyatetőt fedi a homloktól a fej tetejéig. Ez
az Emberfia jele, amiről a Jelenések könyvének hetedik része beszél. Itt nem valami

84
misztikus jelképről, hanem tudományos tényről van szó. Ez az újszülött lélek jele.
Ha a tanuló megnyitja a szívét a Gnózisnak, ha az élet pránája beléphet hozzá, ha
elkeveredhet az életközegekkel és felhatolhat a fejbe, a tanuló pedig kitart és őrt állít
a gondolatai elé, akkor ez a láng nemsokára megjelenik: ez az Emberfia jele, az
újszülött lélek jele, az arany csodavirág, melyről templomainkban énekelünk.

Ha az Emberfiának ez a jele megmutatkozik, vagyis a tanuló az új lélekruhájába kezd

burkolódzni, akkor már nagyon is közvetlen kapcsolatba került az élő test új asztrális
területével. A természetszerű kapcsolat fennállt már a gnosztikus asztrális térség és
az ember szíve között, most azonban közvetlen kapcsolat fejlődik ki e térség és a
főszentély, az asztrális tér és az arany rózsa között.

Aki a homlokán viseli az Emberfia jelét, az már megmentett ember, össze van kötve
az örök üdvösséggel. Az élő üdvvel való feloldozhatatlan kötelékek a nappali, éber
életében is fennállnak. Ha pedig a harmadik szem - ahogyan az arany rózsát, az
arany csodavirágot szintén nevezik - fejlődik, akkor szüntelen nézésről, a
lélekvilág szüntelen látásáról beszélhetünk, s ennek következtében a felébredt
lélek számára nem kell sötétségnek léteznie. Ezt a nézést gnosztikus intuíciónak
nevezik: a lélek közvetlenül a dolgok mélyére lát. Ez a lélek látása, ugyanakkor pedig
az új értelem, az új-tudatos állapot megjelenése, ami szoros kapcsolatban van az
előbbiekkel, mert a harmadik szemközpont összeköttetésben van a tobozmirigy-
agyrésszel. És ezt az egészet nevezik misztikusan, például az Efézusbelieknek írt
levél hatodik részében az üdvösség sisakjának, míg a Hermészi filozófia Pimanderről
beszél.

Mindez mindig is ismeretes volt, ez az ősbölcsesség mindig is itt volt az emberek

között. Ahogyan azonban az eredetinek és igaznak az elfajulása a dialektikában
mindenhol egyre nyilvánvalóbb lett, úgy tűnt el az üdvösség sisakjával kapcsolatos
ősbölcsesség ismerete is. Gondoljanak csak a lovas katonákra: fejükön sisak vagy
csákó, a sisakon nagy tollbokréta, az üdv sisakjának eltorzult ábrázolása. Lehet ezen
nevetni, de ez ugyanakkor nagyon tragikus is. Amikor főúri fogadásokon és más
hivatalos alkalmakkor a tekintélyek összesereglenek, méltóságuk jeléül a fejüket
mindenféle feltűnő dísszel ékesítik. Ezek teljesen elerőtlenített külsőségek, az üdv
sisakjának értelmetlen ábrázolásai!

És mit látunk a szívszentéllyel kapcsolatban? A méltóság és érdemek jeléül

mindenféle érdemrendet és színes szalagot aggatnak a mellre. Itt is az ősrégi,
megváltó bölcsesség hanyatlása mutatkozik meg a teljes tudatlanság bemutatóján.
Nem ismerik már az ősbölcsesség múlhatatlan gazdagságát, nem tudják, hogyan
kezd ragyogva sugározni a szívszentély, ha az ember rájön az eredetére és
rendeltetésére, ha szívét megnyitja a Gnózisnak, s teljes odaadással, önmagának a
teljes kiszolgáltatásával elindul az örök atyai házba vezető úton.

Ám ne nyugtalankodjanak, ha szembeállítjuk Önöket a gnosztikus szentelési

módszer teljes, dicső végeredményével. Jó ha szinte elhaló érzékekkel látjuk ezt a
végeredményt, és e háttér előtt az a tudás fűtsön minket, hogy elindultunk az üdvnek
ezen az útján! Ha pedig az ösvény alapvető követelményeit naponta szem előtt
tartják és a megvalósításukra törekszenek, akkor már a kezdeti fokon is meg
lehetnek győződve arról, hogy - mint valami fonál által - össze vannak kötve az élő
test új asztrális terével. De több is van itt, sokkal több. Mert a test alvása a lélek

85
ébersége lesz! Figyelmünket tehát a nappal emberéről most az éjjel emberére
tereljük.

Ha a homlokcsont mögötti új központ kezd megerősödni, és a Gnózis világossága ég

benne, ha az üdv sisakja, vagyis az Emberfia jele elemi fokon kialakul, és ennek
megfelelően az aranyszínű asztrális ruha jelensége kezd kiemelkedni, akkor a jelölt,
aki szorgosan ezzel a szent szövögetéssel foglalkozik, a test alvása idején az új
asztrális területre jön, hogy ebben az új létállapotban segíthessenek neki és tovább
vezethessék. Tudatos lélekéletről, valódi ébrenlétről kezdetben szó sem lehet.
Egyelőre csak valami éberségről, az anyag káprázataitól való mentességről
beszélhetünk a fiatalság, a tisztaság értelmében.

Amikor új jelöltek érkeznek az élő test asztrális területére újszülött lélekállapotukban

és ennek megfelelő asztráltestükben, akkor még egyáltalán nem képesek érzékelve,
észlelve reagálni. Újszülöttekhez hasonlíthatók, s a Szentírás alvó lelkekről beszél.
Ezért az új asztrális térben sugáráradatba merítik őket. Ifjú tisztaságukban
elárasztják őket a Szent Grál világosságerőivel, vagyis a legmagasabb adománnyal,
amit az élő test ajándékozhat. Nem nehéz megérteni, hogy ennek a fényfürdőnek
nagyszerű hatásának kell lennie.

Az új asztrális tér munkatársainak az új lelket akkor sem kell elereszteniük, ha az

éjszaka órái elmúltak, mert fennáll a kapcsolat az arany rózsán, a harmadik szemen,
az üdv alakuló sisakján, a csodavirágon, Pimanderen keresztül, mert ez már létrejött.
A megújulás főpapjai ezzel a szüntelen intuíció-áramlattal éjjel-nappal tovább
segíthetnek. Ebben az állapotban lehetséges, hogy a zsenge, újonnan keletkezett
lélek a test alvásából felébredvén egyáltalán nem emlékszik az üdvösség
gyógyfürdőjére, amiben részesülhetett az új asztrális területen, mert a lélek még nem
ébredt fel teljesen. Mégis megmutatkozik, hogy az öntudatlan élmény következtében
a lélek „a jóval lett terhes”, ahogyan a Pimander fejezi ki. A lélek fényfürdői ugyanis
ebben az állapotban bizonyos célokra irányulnak, és ezekre kell a jelöltnek a test
éber állapotában reagálnia, amit kétségtelenül meg is fog tenni.

Ennek a fényfürdőnek többek között az a következménye is lesz, hogy az újonnan

képződő asztráltestbe erős benyomások vésődnek be. És a megfelelő pillanatokban
ezek az impulzusok bejönnek a gnosztikus intuíció huzalán át, vagy belülről, az
asztráltest hatására a jelölthöz. Megérintik a fejet, a szívet, a vért, és a jelöltnek
gyakran az az érzése, hogy újra felfedezi, amit már régen tudott, vagy hogy egy
régebbi elhatározás szerint cselekszik, vagy mintha valami beszélgetésre reagálna,
amit azelőtt folytatott, csak már nem tudja mikor és kivel.

Ha aztán így közelednek Pimander könyve 72. szakaszának igazságaihoz, akkor

megértik, miért örvendez Hermész ez igazságok áttekintésénél:

Mindez pedig azért történhetett velem, mert Pimandertől, lelkületemtől, a magától

létező lénytől megkaptam a kezdet Igéjét. Így teltem be az igazság isteni lélegzetétől.
Ezért egész lelkemmel és teljes erőmből dicsérem Istent, az Atyát.

86
XXI. A fényfürdő és a konszolamentum

Az előző fejezetekben megbeszélt témának két további nézetére szeretnénk felhívni

figyelmüket. Beszéltünk a világosságfürdőről, amelyben a még fel nem ébredt, nem
tudatosodott, újjászületett lélek részesül az új asztrális területen. Feltesszük a
kérdést: mi ez a világosságfürdő?

Talán tudják, hogy egy asztrális térnek erős alakító-felvevő képessége van. Az
egyetemes gnosztikus lánc ezért az ösvény minden nézetét, erejét, az üdvfolyamat
minden fokozatát, amely a tanuló számára jelentőséggel bír, az Iskola asztrális
terébe vetíti. Az egész gnosztikus lánc így önvetítéssel közli magát az Iskola asztrális
terével. Ez az asztrális tér magában foglal egy egyetemes tant, egy gnosztikus
filozófiát, egy mindent átölelő tudást a képek és jelképek sorozatában, amelyet
ennek a térnek az anyagába vetítettek. Aminek a jelölt számára bizonyos pillanatban
jelentősége van, azt a test alvása idején az említett fényfürdőben átruházzák az
asztráltestére. A tanuló ezek szerint a testében a Szerzet által írt üzenettel ébred.
Ezek az írások, vésetek, impulzusok természetesen a jelölt ébrenléte idején is
hatnak.

A lélegzőtér asztrális anyagai az egész test körül keringnek, és a testen át is

áramlanak. (Lásd J. van Rijckenborgh: Az eljövendő új ember.) A máj jelentős
szerepet játszik ebben. Az asztrális erők a májból indulnak felfelé a test körül, majd e
körforgás után ismét visszatérnek a testbe. Világos, hogy ennek következtében a
jelölt asztráltestével az Iskola asztrális fényfürdőjében közölt impulzusok bizonyos
pillanatban a jelölt intelligenciaszerveivel is érintkeznek, s ezekre is átruházódnak.
Ennek aztán megfelelő cselekvés lesz az eredménye, amely az illető ösvényen való
támogatásához járul hozzá, ugyanakkor pedig a gnosztikus világosságerőkkel
szemben nagyobb nyíltságra serkenti a jelölt intuícióközpontját, az aranyrózsának,
az Emberfia jelének a központját. Ennek következtében az Iskola térsége egyre
közvetlenebb kapcsolatba léphet az illető lélekkel. Meg lehetnek győződve arról,
hogy ha csak valamelyest is lehetséges, a Szent Grál Szerzete minden nap
tevékeny Önökkel és Önökért.

Figyelmüket végül azokra az alvó lelkekre is felhívjuk, akik az anyagtestet a halál

miatt elveszítették. Ezeket folyamatosan felveszik a gnosztikus-asztrális tér fényfürdő
gondviselésébe, mely továbbra is segíti a végső felébredésüket, s megóvja őket az
újabb anyagba merüléstől.

Hogy azonban ez a hatalmas és nagyszerű munka sikeres legyen, ahhoz az

Iskolának az Arany Fejben tevékenykedő munkatársak egyre növekvő csoportjával
kell rendelkeznie. Az Egyetemes Tan ugyanis, ahogyan ez az Arany Fej asztrális
anyagába bevésve található, csak akkor hathat megszabadítóan, ha gyakorlott
munkatársak gondoskodnak az alvó lelkekről, asztráltestükbe belevetítve a
megszabadító jelképeket, hogy felébredhessenek.

Minden lehetségest megtesznek, hogy egyengessék az Önök gnosztikus asztrális

térbe vezető útját. Az Iskola élő testének egész külső nézete annak a hű
tükröződése, ami az új asztrális életterületen, az élő test asztrális területén van,

87
ahogyan ez minden idők gnosztikus szerzeténél volt. Gondoljanak például az ussati
szent hegyre. A barlangoknak ez a hatalmas rendszere, a barlangok különböző
jelentésével a különböző jelképes tulajdonságok hű másolata, amelyek az élő test
asztrális térségében találhatók. Bensőségesen reméljük, hogy mindannyian belátják,
mily rendkívüli előjogban részesül, aki az új asztrális térség lakójaként Isten háza
népét képezheti, s így a halál világából kivonulhat.

Azt is elképzelheti az olvasó, milyen előjogban részesül az, aki a testét elhagyhatta,
hogy teljesen az új asztrális térségben élhessen és dolgozhasson. Közölhetjük, hogy
ha a komoly tanulóságban a megbeszélt értelemben kitartanak, és a szentelés
folyamatába belépnek, akkor az előttünk haladó Szerzetek utódaiként a
konszolamentum (vigasztalás) szakramentumával minden esetleg még fennálló
bizonytalanságnak véget szabad vetnünk. A konszolamentum minden testvért
megerősít az új életterületen. Minden komoly tanulót, aki földi testének leadásához
közeledik, abszolút biztossá tesz abban, hogy az élő test területével össze lett
kapcsolva és abba felvétetett. Az ilyenek számára a halál semmi más, mint a földi
siralomvölgy örömteli elhagyása.

88
XXII. Élj az új lélekelvből

Az előző fejezetben megbeszéltekből kiindulva most elmélkedjünk a lélek felébredt,

tudatos életéről. Gondoljuk át, hogy ez a tudat hogyan fejeződik ki az új asztrális
térben, hogyan fejlődik, hogyan folyik az élet, és milyen kilátásokkal jár.

Hogy ezekre a kérdésekre felelhessünk, ahhoz előbb elképzelést kell kapnunk a

tudat, az élet és a lélek fogalmáról. Tudat akkor keletkezik, ha a lelket adó elv,
mely életet eredményez, a rendszerben teljesen benne lakik, tehát ennek a
központját képezi. Az olvasó talán tudja, hogy a látható természetben sok olyan élet
van, amelyben „lelkesítő” elv van ugyan, de ez az elv nem bennlakó, hanem az illető
életrendszerre kívülről hat. Az ilyen életmegnyilvánulásban nem lehet tudat. Itt
például a rovarok és a növények világára gondolunk. Sok állatnál, sőt a legtöbb
állatfajnál még egyéni „lelkesítő” elvről sem beszélhetünk. Létét a legtöbb állatfaj egy
úgynevezett csoportlélektől kapja.

Más állatfajoknál valami féltudatos állapotot találunk. A lelket adó elv ekkor csak
részben bennlakó, nem központi a testi járművekben, hanem részben azokon kívül
fekszik. Néhány magasabb állatfajnál, mint például lónál és kutyánál a lelkesítő elv
ahhoz a központisághoz, bennlakósághoz közeledik, amilyent az embernél látunk.
Ha ez a fejlődés ezeknél az állatfajoknál haladna, akkor természet-szülte
állapotukban a kutya és a ló az emberrel egy szintre kerülne, s valóra válna, amit a
történelem folyamán sok író tartott lehetségesnek: megjelennének a gondolkodó,
tudatosan élő állatok, és állatközösségek keletkeznének. Gondoljanak csak Jonathan
Swift könyvére, amelyben utazása során Gulliver egy lóközösségbe kerül, mely
emberek mintájára gondolkodik, cselekszik és él.

A bennlakó lélekelv, mely koncentrikusan nyugszik a személyiség testeiben,

gondolathatásokat is lehetővé tesz, vagy legalábbis agytevékenységet a
természetember értelmében. Mint ismeretes, az anyagtest olyan szervezet, mely
sejtekből és atomokból épül. Azért eleven és élő, mert van egy éteri mása. Ez az
éteri társ állandóan négyszeres életerőt hajt bele a szervezetbe. Ha ez az éteri
jármű nem működik jól, akkor az embernél mindenféle testi nehézség keletkezik. Az
anyagtestet és ennek éteri mását egy lelkesítő elv látja el élettel. Ha a lelkesítő
elv és a szervezet közötti huzal valamiképpen megszakad, akkor bekövetkezik a
halál, a szervezet szétesik, a lelket adó elv a rendszerben nem tudja fenntartani
magát.

Megállapíthatjuk tehát, hogy az élet egy lelket adó elv és két hasonmás - egy éteri
és egy anyagi test - együttműködéséből keletkezik. Tudat pedig akkor
keletkezik, ha a lelket adó elv ezekben a testekben teljesen bennlakó lesz. Így
tudatos, féltudatos stb. állapotok is vannak attól függően, hogy a lélek hogyan
viszonyul a szervezethez. Mindig az a kérdés, hogy a lélekelv koncentrikusan vagy
csupán részlegesen található-e a járművekben. Vizsgálatunk mindenekelőtt azt teszi
világossá, hogy a lélekelv minden tekintetben magasan az élet, az életformák és
jelenségek fölött áll. Minden a lélekelvtől, a „lelkesítéstől” függ.

89
Mi ez a lélekelv? A lélekelv asztrális, szidérikus dolog. A személyiség asztrál-
járművével lehet kapcsolatba hozni, amely köpenyként burkolja az anyagtestet
és ennek éteri mását. Ez az asztrális jármű szintén atomokból épül, de az éteri és
anyagi atomoknál finomabb és magasabb rendű atomokból. Vannak tehát
anyagatomok, éteratomok és asztrális atomok, melyek a három szférának: az
anyagi, az éteri és az asztrál szintnek felelnek meg.

Földünk anyagi teste körül éteri szférát, ekörül pedig egy asztrális szférát találunk. Az
ember asztrálteste éjjel vagy alvás idején ezen az asztrális területen tartózkodik, ide
vonják fel. Ez az asztráltest három létállapotban, három töménységi állapotban
vagy három különböző rezgésű egységben létezik. A dialektikában - s ezt jól
gondolják meg, mert akkor megértik, mi a transzfiguráció - a három asztrális állapot
egyike pozitívan hat, a másik kettő negatívan. Az asztrális jármű pozitív sarka a
lép-máj rendszerrel egyezik meg, különösen a májjal, míg a két negatív sark a
szívvel és a fejjel. Így csaknem minden dialektikus ember tudata a lép-máj
rendszerben összpontosul, itt a tudat székhelye, és a gondolati és érzéki élet
erre hangolódik.

Ez minden dialektikus, vagyis természet-szülte ember életének az alapállapota. E

rövid bevezetés elég lesz ahhoz, hogy témánkkal áttekinthetően foglalkozhassunk.

Lélekszületetten akarunk új kezdetbe lépni. Vagyis: egy új asztrális elv

megvalósítására törekszünk. Az elv, mely születésünk óta lelkesít minket, dialektikus
szerkezetű. A Szellemi Iskolában, az ifjú Gnózisban azért jövünk össze, hogy új
lélekelvet kapjunk, amelyet aztán a mikrokozmoszunkban erős tevékenységre
akarunk serkenteni. Ha Önök ezt teszik, ha teljesítik, amire törekszenek, akkor azt
fogják tapasztalni, hogy ennek mérhetetlen és csodálatos következményei lesznek,
amelyek mégis teljesen természettudományosan magyarázhatók.

Mint természet-szülte lényeket, asztrális én lelkesít minket, melynek atomi

szerkezete teljesen a haláltermészetből magyarázható. Életünk és helyzetünk
következtében azonban sokan arra az eredményre jutottunk, azzal foglalkozunk,
hogy tudatunk központját a lép-máj rendszerből felvonjuk a szívünkbe. Már ez a
kezdet is furcsa zavart kelt megszokott életfolyamatainkban. Mert aki a tudatát fel
tudja vonni a szívbe, az ezzel nemcsak a szív kapuját nyitja meg a gnosztikus
világosságnak, hanem az asztrális ént, ezt a lelkesítő, természet-szülte elvet,
mely eddig egész életünkön uralkodott, ezzel a viselkedéssel azonnal kitaszítja
a polaritásából, mágneses rendjéből.

Ebben az összefüggésben gondoljanak a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumára.

Amikor a Pistis Sophia énekli tizenhárom vezeklő énekét, és a haláltermészet
különböző területein vonul át, akkor úgymond megzavarja e területek rendjét. Így kell
a Szellemi Iskola komoly tanulójának is megzavarnia az őt lelkesítő, mozgató és
éltető természet-szülte elvnek a rendjét. Ez pedig úgy sikerül neki, hogy
tudatközpontját a lép-máj rendszerből felvonja a szívébe azzal, hogy erősen a
megszabadító világosságra vágyik, ezt a világosságot állhatatosan keresi!

Vizsgálják meg önmagukat, hogy ismerik-e ezt a vágyakozást, ezt a

világosságkeresést. Ha igen, akkor Önök is a tudatnak a lép-máj rendszerből a
szívbe való felemelésével foglalkoznak. Az ilyen üdvre vágyás, a szívnek e

90
vágyakozása által nyílik meg a szív kapuja abban az órában a Gnózis világossága
számára. A pozitív májközpont és a negatív szívközpont rendje ekkor
felbomlott. A mágneses rendnek ez a megváltoztatása, megzavarása legyengíti a
haláltermészet asztrális világának a jelöltre vonatkozó hatalmát, ugyanakkor kialakul
annak a lehetősége, hogy egy másik lélekelv, mely bement a szívbe, és a
rózsabimbót felélesztette halálos álmából, kifejlődhet és lényünkbe behatolhat.
Így az a tanulóság első feltétele, hogy a jelöltnek sikerüljön megvalósítani a lélek
transzfigurálását. Ez az ösvény sikerének a kulcsa.

Ha az újjászületett lélekállapot útján járunk, akkor kezdetben ugyanaz a helyzet, mint

a növénynél vagy állatnál. Amíg ugyanis az asztrális elv, az új lélekelv nem
fekszik koncentrikusan a többi testben, addig nem alakulhat ki új tudat. Jelen
van ugyan az új lélekelv, hat és dúl bennünk, mindenféle más életvitelre ösztönöz, de
új tudat még nem alakul ki, mert az új lélekelv még nem foglalja el helyét a járművek
központjában. Az új lélek befolyásolja ugyan az életet, vagyis hála Istennek új,
alakuló lélekéletről beszélhetünk, de még hiányzik az ellenőrzés, még nem
tudatos, nem keletkezik tapasztalat. Azért biztatja az Iskola - ahogyan ez az
egyetemes Gnózisban mindig is volt - a tanulót szüntelenül arra, hogy
önfeláldozásával és teljes mértékben szolgálattevő együttműködéssel élje az
életét az új lélekállapot szabályai szerint. A legtöbb tanulót, esetleg mindet is,
eltalálta és megjelölte a Világosság. Ezért szólítgatja őket az Iskola állandóan:
„Tudatában vannak-e vagy sem, mindenképpen éljenek az új lélekelvből, abból a
lélekerőből, mely már megvan Önöknek. Akkor egyszer valóban élni fognak!”

Ha ezt teszik, akkor ez az új életvitel serkenti az úgynevezett lakáskészítést. Amikor

az Úrjézus azt mondja az evangéliumban, hogy „eljövök hozzátok, és a hajlékomat
közétek helyezem”, az azt jelenti: Az új, halhatatlan lélekelvnek a többi testben
teljesen központilag kell alakot öltenie. A megújulás lelkének teljesen be kell
költöznie a jelöltbe. Ahogyan a régi lélek volt minden test központjában, úgy kell
az új lélekelvnek is a központban lennie.

Fennáll azonban a nagy különbség, a megfordulás. A régi, természet-szülte

lélekállapotban a lép-máj rendszerben van a pozitív sark, a szívben és a fejben a
negatív. Az újban pedig a pozitív sark került a szívbe és a fejbe, míg a máj-
lépben a negatív sark nyugszik. Ha Önök megvalósítják ezt a megfordulást, és
következetesen az új lélekerőből élnek, akkor az új lélektudat is ki fog virulni, és
gnosztikus értelemben beszélhetünk majd a lélek teljesen tudatos, felébredt életéről.

Így azt mondhatjuk: Abban a lélekállapotban lehet az új asztrális területeken élni,

amely egy teljesen fordítva polarizált asztráltest terméke. Ha az ember a gnosztikus
világossághoz fordul, akkor ez a szó szoros értelmében ugyanakkor „megtérést”,
„visszatérést”, megfordulást jelent. Gondoljanak ebben az összefüggésben az Úr
anyjáról, Máriáról szóló hírre, melyben ez így hangzik: amikor a Szent Szellem eljött
hozzá, akkor megfordulván látá őt.

Még nem beszéltük meg, hogy az ember asztrális elve, az asztráltest, a léleklény is
kapcsolatban van egy forrással, amelyből él és táplálkozik. A természet-szülte
ember esetében ez a forrás közvetlenül az asztrális világban a természet-
eonoknál található. A transzfigurált lélekállapotban azonban, a megfordult
lélekállapotban a jelölt eléri az eredeti kezdet alapéletét. Csakis ebből a kezdetből

91
lehetséges az igazi, örök fejlődés, az örök alakulás. Ebben a lélekállapotban a
természeteonokkal már semmiféle kapcsolat nincsen: ekkor csakis a
Szellemmel, a világmindenségi megnyilvánulás eredeti, élet-élesztő, életadó
erejével áll fenn kapcsolat. Csak ebben az új lélekállapotban valósul meg újra a
kapcsolat a kezdet Pimanderével, csak ekkor lesz helyreállítva, ami egykor
megszakadt. Akkor az örök Szellem fog a halhatatlan lélekelv által megnyilvánulni az
egész életben.

Van egy egyetemes, szent törvény: Aki a lelket megújítja, az megtalálja a Szellemet,
és találkozik vele.

92
XXIII. A tudat fejlődése az új asztrális térben

A modern rózsakereszt Szellemi Iskolájának új asztrális területe, az

úgynevezett Arany Fej, mint már említettük, a dialektikus asztrális világtól a
sokkal magasabb rezgésfokban különbözik. Ez a hatodik kozmikus terület
asztrális térsége, az eredeti kezdet alaptérsége, ahol a szellem meg tud nyilvánulni,
s ahol az ember valóban a szellemmel élhet.

Ez az asztrális térség valójában ugyanolyan atomokból áll, mint a hetedik

kozmikus terület asztrálisa, de sokkal magasabb rezgés tölti el őket, és így
egészen más tulajdonságokat mutatnak. Nem nehéz elképzelni, hogy emiatt a
hatodik kozmikus terület életterületein egészen más világkép, egészen más
világmindenség, és ebből következőleg a mi világunk lényei szempontjából egészen
más életfeltételek állnak fenn. Egészen más Föld ez, a kezdet szent Földje.

Kifejezetten hangsúlyozzuk azonban, hogy mi az Iskola asztrális teréről vagy az élő

test asztrális teréről beszélünk. Ezt azért tesszük, hogy világos legyen: itt a hetedik
kozmikus terület asztrál anyagának összpontosulásáról van szó, mely az őt
körülvevő haláltermészet asztrális világánál sokkal magasabb rezgésfokon van. Ez a
belterület, ha szabad így neveznünk, természeténél fogva kapcsolatban van a
hatodik kozmikus területtel, s a szellem meg tud nyilatkozni az élő testnek ezen az
asztrál-területén. Persze nagyon is rendkívüli állapotról van itt szó, mert az ifjú
Gnózis itt egy lélek-szellemteret vont maga köré, mialatt még teljesen a
haláltermészetben nyilvánul meg.

Az Iskola élő teste tehát két kozmikus területen nyilvánul meg: egyrészt a
haláltermészetben - ha szükséges, akkor egészen a legmélyebb mélységekig, mert
az isteni szeretet a pokol közepéig is behatol, hogy egy elveszett, szegény
embernek segíthessen és szolgálatot tehessen -, másrészt az Iskola élő teste
felemelkedik, amennyire lehetséges, az asztrális területek legmagasabb térségeibe,
olyan állapotba, amely a hatodik kozmikus terület asztrálisának felel meg.

Feltehetik a kérdést: hogyan lehetséges egy ilyen rendkívüli térségnek a jelensége,

mely két kozmikus területet érint? Ez két tényből magyarázható. Egyrészt van egy
sugárzó erő, mely a hatodik kozmikus területből kiárad a mindenség-környezetbe: ez
az eredeti kezdet sugárereje, vagyis a szellem, a tiszta asztrális tűz, a szent étertér
sugárereje, amelyet itt az úgynevezett szent eledeleknek és másfajta anyagerőknek
ismerünk. Másrészt ehhez törekvő emberek is kellenek! Lenni kell olyan
embereknek, akik lentről, a múlt szent gnosztikus módszerei szerint véghez viszik a
transzfigurációt.

Akik ezt megvalósítják, a hatodik kozmikus terület erőit levezetik a hetedikbe.

Mintegy belekapaszkodnak ezekbe a kozmikus sugarakba, s felhúzódzkodnak rajtuk.
(Gondoljanak ebben az összefüggésben a kötélre, amellyel Rózsakereszt Keresztély
szabadul ki a haláltömlöcből, a veremből.) Ha pedig ez jól meggondolt
csoportegységben, sokak közös munkájának eredményeként bekövetkezik, akkor
ennek rendkívüli eredménye lesz. Ezenfelül az előttünk haladó gnosztikus szerzetek

93
az ilyen folyamathoz egészen biztosan nagy és szeretetteljes segítséggel járulnak
hozzá.

Nos, az ifjú Gnózis Iskolájának van egy ilyen különös asztrális területe, melyet az
Iskolában felszabaduló lélekerő tart fenn. Mivel pedig ez a lélekerő állandóan
növekszik, egyre nagyobb lehetőségek kelnek életre. Ha a csoport és minden tagja
az univerzális Gnózis irányvonala mentén halad, akkor - ez nem is lehet másképpen
- közös fényruhánk lehetőségei egyre nagyszerűbb megnyilvánulásokhoz vezetnek.
Itt tehát a növekedésnek és teljesülésnek olyan módszeréről van szó, amely
egyre bensőségesebb kapcsolatot hoz létre a hatodik kozmikus területtel, hogy
végül teljes hazaérkezést, a hatodik kozmikus területre való felvételt
biztosítson.

Meg kell azonban fontolniuk, hogy az Iskola asztrális térségének az állapota teljes
összhangban és egyensúlyban van az azt építő tanulók lélekminőségével. Ez a tény
erőink teljes megfeszítésére serkentsen minket, hogy a lehetőségeket egyre
nagyobbá és átfogóbbá tehessük. Mert az asztrális tér egy lélekterület: a lélekterület
és lélekállapot pedig mindig teljesen egy, és tökéletesen egymásba merül. Aki a
lelket megfordító folyamaton dolgozik, az ennek megfelelően az új asztrál térben is
részesül, míg aki ezt a folyamatot még nem kezdte el, az természeténél fogva e
téren kívül van.

Továbbá arra is emlékeztetnünk kell, hogy új lélektudat csak akkor lehetséges, ha a

lélek bennlakó. A lélektudat birtoka nem csupán az új asztrális térben való
részesedést jelenti, az ember nem csak az Iskola élő testének egy sejtje. A
tanulóságnak az a célja, hogy az elnyert új lélekállapotot elvezesse a lélektudatosság
állapotához.

A tanuló háromszoros feladat előtt találja magát:

1. Be kell mennie az Iskola új asztrál térségébe és részesülnie kell abban;
2. Fokozott, megerősített új lélekélettel a lelket egyre bennlakóbbá kell tennie a
saját életrendszerében;
3. Ezáltal végül részesülnie kell a fentiek miatt folyamatszerűen bekövetkező
lélektudatosságban.

Aki lélektudatos lett, az Hermész Triszmegisztosz példájára beszélhet

Pimanderével, élő kapcsolatba léphet a szellemmel, s szolgálatokat tehet az ifjú
Gnózis élő testének minden területén és belső nézetében.

Képzeljünk el például két lényt. Mindkettő a Szellemi Iskola tanulója. Az egyiknek

még megvan a dialektikus teste, a másik ezt már elveszítette a halálban. Az elsőnek,
aki még itt él, s amíg az új lélek lakáskészítési munkája még nem tökéletes, testi
alvása idején az Iskola asztrál teréből annyit segítenek, amennyit csak lehetséges:
abszolút biztosra veheti, hogy az éjszaka néhány óráját az új területen tölti.

A legtöbb átlagos tanuló alvását három részre oszthatjuk. Az éjszaka első felében a
haláltermészet közönséges asztrál területén tartózkodik. A nappali élet annyira tele
van elfoglaltsággal, mindenféle vízszintes irányulással, hogy a tanulónak kezdetben
nehéz megválni a dialektika közönséges asztrális terétől. Mihelyt a test az alvás első

94
óráiban valamelyest kipihente magát, s mindenekelőtt a vegetatív idegrendszer
egyensúlya többé-kevésbé helyreállt, az alvás második szakasza következik,
amelynek folyamán a tanuló és az Iskola asztrális területe között érintkezés fejlődhet
ki. Az éjszaka vége felé, az alvás harmadik szakaszában a tanuló legtöbbször
visszatér a közönséges természet asztrális terének a határvidékeire. Ekkor az Iskola
asztrális szférájának és a közönséges szférának a benyomásai
összekeverednek benne. Így olykor félig gnosztikus és félig dialektikus álmok
fejlődnek ki, mindenféle elképzelések és helyzetek, melyek általában
kibogozhatatlan csomóvá kuszálódnak. Így olykor van valami igaz az
álomképben, de még inkább egy csomó bolondság és zavar van benne. Álmaikat
emiatt a legnagyobb tartózkodással kezeljék. Nyomatékosan figyelmeztetjük
Önöket: álmaiknak ne tulajdonítsanak jelentőséget, ne fordítsanak rájuk figyelmet.
Csak akkor emlékezzenek rájuk, ha hasznos és szükséges lehet; a tapasztalat idővel
majd rávezeti Önöket annak megítélésére, hogy esetleg mit kezdhetnek velük.

Amilyen mértékben aztán a lélekmegfordulás folyamata halad, úgy szélesedik ki az

éjszakai tapasztalatok középső szakasza. Az élő test asztrális terével való egyesülés
időszaka egyre hosszabb lesz, míg bizonyos pillanatban már a teljes alvás, a test
nyugalmának egész időszaka az élő test asztrális szférájával való kapcsolatot
jelenti majd.

Példánk másik tanulójánál, aki a teste szerint meghalt, a viszonyok természetesen

egészen másak. Ha a lélek már a test elhunyása előtt felébredt, akkor minden
egyszerű; ha a lélekembernek megvan az arany menyegzői ruhája, a helyesen
polarizált asztrális test, mely halhatatlan jármű lett, akkor tovább halad erőről erőre.

Ha ellenben az új lélek alakul ugyan, de még nem ébredt fel - s ez a Szellemi Iskola
sok tanulójánál van így -, és a dialektikus test ebben a helyzetben hal meg, akkor a
viszonyok valamivel nehezebbek. Az alvó lélek persze tétlen. Az alakuló új
lélekképesség hatástalan, amíg nem nyugszik a tanuló testeinek a központjában, úgy
hogy ő ezt használhatná. Az alvó lélek tehát nem lehet tevékeny, s gondozni kell. Ha
egy mikrokozmoszból a halálban kiürül az anyagtest és annak az éteri mása, akkor
egy nagyon összekuszált asztráltest, illetve két asztrális jármű marad meg. Az egyik
a dialektika asztrálisára irányul, a másik az új élet területére. Ez a kétszeres asztrál
jármű még nincsen sarkosítva, csak részben ment be a megváltozási folyamatba. Az
elhunytat ilyen helyzetben két asztrális térség vonzza, a dialektikus asztrális tér, és
az Iskola asztrális tere.

Megtörténhet, hogy a dialektikus asztrális irányulás mutatkozik a legerősebbnek.

Ilyenkor ez a lény az új életterület számára elveszett, abban az értelemben, hogy
erre a mikrokozmosz újabb anyagba merülésének kell következnie. A megszerzett új
lélekképesség azonban nem veszhet el! Erőközpontként vésődik bele az aurikus
lénybe. Ezzel megmutatkozik, hogy az elmúlt élet nem vezetett ugyan teljes
megmeneküléshez, mégsem maradt nyereség nélkül, ami aztán a mikrokozmosz új
személyiség-megnyilvánulásának lesz a javára.

Az is gyakori, hogy a tanuló új lélekállapota a test meghalásakor még nagyon fiatal

és zsenge, a léleknyereség emiatt aránylag csekély, de a tanuló mégis teljesen az új
életre és a Jánosi önátadásra irányul és egészen az Iskolába merül: habár tehát
kevés új lélekminőséggel rendelkezik, a dialektikát mégis alapvetően elutasítja. Az

95
ilyen esetben bizonyos, hogy ez a tanuló a test halálakor felvétetik az új térségbe.
Ezt a folyamatot az Iskola haláleset-szolgálata támogatja. A hátramaradt testvérek
közösen azon fáradoznak, hogy az illetőt egy világosságerővel az Iskola asztrális
térségébe vezessék, és lehetőleg mindenféle káros befolyástól megvédjék.

Vegyük például azt az esetet, amikor az illető léleknézete még kilencven százalékig
dialektikus és csak tíz százalékig új asztrális tájékozódású. Ekkor az Arany Fejbe
való megérkezésekor ezt a főleg dialektikus irányulású tudatot gyengének fogja
tapasztalni, s mivel az Iskola asztrális tere nem egyezik meg ezzel a dialektikus
tudattal, a térséget vakító világosságnak fogja látni. Az ilyen tanuló semmit sem
észlel, nem tapasztal; csak világosságot lát. Ez a világosságérzet pedig egy különös
folyamat kifejlődése miatt egyre csökken, feltéve, hogy a segítség, amelyben az
illetőt részesítik, eredményes.

Már korábban magyaráztuk, hogy az új lélek tudata az asztrális test új polaritásával

függ össze. Az ember dialektikus állapotában az asztrális test pozitív sarka a lép-máj
rendszerben van, míg a negatív sark a szívben és a fejben. Az új lélek kialakulásakor
a sarkok kicserélődnek. A pozitív sark tehát a szívben és a fejben lesz, a negatív
pedig a lép-máj rendszerben. A Szellemi Iskola nagy asztrál térségének a
polarizációja természetesen megegyezik az új lélektest polarizációjával. Az élő
test asztrális tere, a hatodik kozmikus terület asztrális szférája tehát a hetedik
kozmikus terület asztrális szférájához viszonyítva ellentétes polaritású.

Az élő test asztrál terébe bevezetett alvó lelket e tér erős sarkosító áramlatai mintegy
egyenirányítják, kiegyenesítik, felállítják - ez szó szerint így történik, például a karok
és a fej a térség pozitív sarka felé, a lábak meg az ellenkező irányba néznek. Az
említett áramlatok hatására, melyek mintegy átizzítják és éltetik, a felállítás sikeres
befejezésekor az új lélek teljesen tudatos állapotra ébred, s ugyanakkor a régi
lélekállapot teljesen kialszik. Ami itt a dialektikában évekig tartó küzdelembe
kerül, az ott esetleg rövid idő alatt megtörténhet. Ha a lélek teljesen
felegyenesedett, akkor abban a pillanatban teljesen éber, él és tudatos. A nagy,
pompás csoda pedig valóra vált: a mikrokozmosz megszabadult a születés és halál
kerekétől. Befejeződött az utolsó személyiség-megnyilvánulás. Nincs már szükség
újabb lemerülésre az éj, halál és ijedelem helyeire, csak akkor, ha a lélek erre
később önkéntesen vállalkozik az elmúlhatatlan szeretet ösztönzésére, amely mindig
az elveszettnek a megkeresésén és megmentésén fáradozik Jézus Krisztus Urunk
szolgálatában.

Meg kell azonban érteni, hogy a Szellemi Iskola asztrális terének sarkosító áramlatai
nem önműködő hatások, hanem az Arany Fej ezen áramlatait állandóan fel kell
éleszteni és fenn kell tartani. Ezt a munkát pedig az Arany Fej munkatársai végzik,
azok a testvéreink, akik barátaik szolgálatára ennek a feladatnak szentelik magukat.
Ez a belső templom munkája, melyhez egyre több szolgálattevőre van szükség.
Amilyen mértékben ugyanis a munkások kimennek az aratásra és behordják a
termést, ahogyan a magtárak megtelnek, s egyre több lényt öltöztetnek fel, olyan
mértékben kell egyre több aratómunkás is.

Az olvasót végül talán az is érdekli, hogy mi történik a gnosztikus asztrális tér

sarkosító áramlatai által éberséghez vezetett lélekkel. Ez azonnal, mintegy
villámsugárként lép kapcsolatba a szellemmel, Pimanderével. Mert a szellem is

96
sugárzás. Mihelyt egy lelket felébresztenek, és az új asztrális térségben, a
gnosztikus élő test Arany Fejében felegyenesedik, a szellem azonnal egyesül
vele, a másodperc töredéke alatt belé költözik. Az illető ettől a pillanattól
kezdve önállóan cselekvő, önalkotó, a szó legmagasabb értelmében
szabadkőműves lett: az élő lélekállapot otthonában együtt szolgáló, ezt az
otthont együtt építő munkás.

Bensőségesen reméljük, hogy e magyarázat révén az olvasó világos bepillantást

nyert az üdvösségbe, ami a Gnózisban mindenkire vár.

„Akik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy újra Isten gyermekeivé
legyenek”.

Értsék meg ezt az életre hívó ébresztőt! Ha tudják, hogy az üdvösség örökösei,
akkor azonnal vegyék át az örökségüket!

97
XXIV. A menyegzői terem: az Arany Fej

Megbeszéltük, hogyan fejlődik a lélekember tudata az új asztrális térségben,

felébresztés céljából hogyan vezetik be a lélekembert az Istenek kertjébe, az igazán
emberi élet alapjának a területére. Mert a tevékenységnek ezen a területén, ezen a
lélekterületen állt helyre a szellem és a lélek egykor széttört egysége, itt egyesült újra
Pimander és Hermész.

Engedjék meg, hogy további részleteket közöljünk arról, hogyan nyilvánul meg és
folyik le ez a lélekélet az Iskola asztrális területén. Újra a komolyan az irányt követő
tanulót vesszük példaként, aki a teljes önátadás és az ezt követő lélekszületés
ösvényén jár, s akit asztrális transzfigurálása, átváltozása miatt az Iskola asztrális
tere, az élő test Arany Feje magához vonz és felvesz. Mindegy, hogy ez a tanuló az
anyagteste szerint meghalt-e, vagy még használja dialektikus testét, hogy teljesen
áttört-e már, vagy naponta még csak néhány órára képes alvó lélekként áthatolni az
Iskola asztrális terére, hogy ez a tartózkodás lélekmegnyilvánító impulzusokkal lássa
el anyagi léte idejére.

Az új asztrális térbe kerülő előkészült lélek a magasztos gnosztikus beavató

templom szent csarnokaiba, az Arany Fejbe lép be: ez atyánk-testvérünk C.R.C
beavató temploma. Ez a templom időnként csökkenti a rezgési fokát, s leszáll a
dialektika felső határáig, mintegy üdvözletként kezet nyújtván, hogy egy közeledő
csoportnak lehetővé tegye a bevonulást. Amikor pedig ez a menyegzői terem megtelt
vendégekkel, megkezdődik a nagy ünnep, az alkémiai menyegző.

Az olvasó tudja a bibliai hírekből, meg Rózsakereszt Keresztély alkémiai

menyegzőjéből, hogy a terembe olyan vendégek is behatolnak, akiknek nincsen
menyegzői ruhájuk. Az ilyeneket esetleg azonnal visszaküldik, vagy pedig
megméretnek és hiányosnak találtatnak, hogy ezután az ítélet szégyene kíséretében
szintén eltávolítsák őket. Most már megértjük, hogy ezek a látszólag romantikus
történetek teljes mértékben valóságon alapulnak, s újra meg újra megismétlődnek.
Akik az igazságon erőszakot követnek el, azokat napjainkban is eltávolítják a
menyegzői teremből.

Ezt a menyegzői termet, az Arany Fejet, az Iskolának ezt az asztrális térségét, C.R.C
beavató templomát határtalan térnek kell elképzelniük, amely azonban szerves
egységet képez, és a legcsekélyebb mértékben sem igazodik ahhoz, amit a
dialektikus elképzelés tart magasztosnak. A tükörszférával ellentétben Ön ott nem
kerül hatalmas éteri katedrálisba, kupolákkal, tornyokkal és pompás termekkel,
amelyek fehérben tündökölnek és aranytól ragyognak. Ilyesmiről szó sem lehet.
Habár ilyen elképzelések esetleg bizonyos helyzetekben a közönséges asztrális
világban egyeseknek hasznosnak vagy jelentősnek tűnhetnek, a Gnózis menyegzői
termében csakis határtalan térség van, amelyet azonban szerves egységnek
tapasztalunk.

Ha Ön belép Ussat-Ornolac katedrálisába, akkor csak barlangot, dialektikus hideget

érez és sötétséget lát. Pedig ez a barlang a gnosztikus asztrális térségben úszik!

98
Akik érettek erre, azok ezt nagyon különös rezgésnek tapasztalják, amelyről
beszéltünk, s ami a határtalan térben érvényesül.

Ha mégis valami hasonlatot akarnak, akkor gondoljanak egy gömb alakú térségre,
amely a jelöltet felveszi. Ebben a térben erős sarki, mágneses áramlatok lépnek fel,
amelyek a dialektikus asztrális térség áramlataitól eltérő természetűek, lévén azokkal
teljesen ellentétesek. A határtalan térnek ez a jelensége a gnosztikus rejtélyek
legfontosabb kapuja. Aki képes áthaladni ezen, az nem „fog” megszabadulni, hanem
már megszabadult. Magyarázatként még a következőket mondhatjuk:

Említettük, hogy az oda belépő lelket az ott uralkodó sarkosító asztrális áramlatok
kiegyenesítik, felállítják; hozzátehetjük azonban, hogy „vagy pedig nem”! Mert a lélek
kiegyenesítése, feltámasztása csak akkor lehetséges, ha a lélek megfelelő
szerkezetű, azaz testével együtt megfelel az arany menyegzői ruha szerves
állapotának. Ezért az új életterületen már nincsen megtévesztés, a tévedés
lehetetlen. Aki maga az igazság, csak az léphet kapcsolatba az igazsággal. Aki az
igazságról csak beszél, de nem él vele, azt ez a térség teljesen elutasítja. A látszat
csakis az elködösítés, a megtévesztés rendjében lehetséges. Dialektikus
létterületünkön minket téveszmék és bolondságok vesznek körül. A téveszmék pedig
félrevezethetik az embert. Ha azonban Ön belépett a rejtélyek kapuján, akkor vége
minden megtévesztésnek. Aki az állapota miatt az átvonulás követelményeinek nem
tud megfelelni, az a sarki áramlatok rezgésfokának megemelésekor a területen nem
tud fennmaradni, azt el kell hagynia.

A szent történeteket és legendákat így a gyakorlat igazolja. Gondoljanak csak C.R.C.

beavató templomának elbeszélésére. Az első helyeken kezdetben sok király,
császár, herceg és báró, nemes és közönséges ember, gazdag és szegény is ül. A
helyzet eleinte minden, csak nem magasztos; a legtöbben csak lármáznak. Amikor
C.R.C szerényen belép, rendkívül hálásan, hogy a kapu bezárása előtt még éppen
besurranhatott, akkor kinevetik, mert kérdésükre, hogy „Ni csak Rózsakereszt
barátom, te is itt vagy?” azt válaszolja, hogy „igen testvéreim, Isten kegyelme engem
is beengedett”! „Testvérei” ugyanis minden nehézség nélkül bejutottak: amikor
azonban elkezdődik a megmérettetés, vagyis a sarki áramlatok rezgését fokozzák,
akkor az úgynevezett testvérek sorra elmaradnak.

A többieknek azonban, akik minden súlyt kiegyensúlyoztak, minden súlynak

megfeleltek, azoknak a lélek felegyenesítése, felemelkedése a teljes felébredést,
a tudatossá válást jelenti, valamint az örökkévalóságban való egészen új életet.
A jelöltet eddig egy gnosztikus szentelő erő, a Szent Szellem, a gyógyító, a Parakléta
ereje vezette. Aki így ébred, az itt újszülött Fiúnak, az Istenség, a Szellem fiának
találja magát. Mert az Arany Fej egész asztrális térségét ugyanakkor a
szellemsugárzás tölti el.

Mi a szellem? Ezt nem lehet megmagyarázni: ezt nem lehet fejtegetni. A Szellem
(megkülönböztetendő az úgynevezett Szentlélektől!), az Egyetemes Logosz, Isten,
szent jelenlétével betölti a lélekvilág egész térségét. A lélekvilágot ezért is a
mennyek birodalmának, a Krisztus-emberiség területének mondhatjuk. Ahogyan
Jézus Krisztus mondhatja, hogy „én és az Atya egy vagyunk”, ugyanúgy mondhatja
ezt az Arany Fejbe hazatért, feltámadt lélekember is, mert az Istenség ezt az egész

99
területet átizzítja és besugározza. Szellem és lélek, Atya és Fiú, Isten és
lélekvilág ott teljes egységet képez.

A dialektikus életben - ezt tapasztalatból vagy a Szentírásból tudjuk - a szellemtől

való elválasztottság uralkodik. Az ember ennek következtében kísérletezni kezd, s
megalkotja a gonosz rögeszméjét. Így halad aztán a dialektika a fáradság,
szenvedés és bánat útján. Emiatt is lehetetlen a dialektika területén hasonlatokat
találni az Arany Fej szellemterére.

Az egyetlen, ami a dialektikában a birtokunkban van, az a Parakléta szelleme.

Az egyetlen, amit ebbe a siralomvölgybe elküldtek nekünk, az a vigasztaló szellem, a
Szent Szellem világosságereje. Ez egy szentelő és gyógyító világosságerő a
lélekvilágból, a hatodik kozmikus területről, mely behatol a hetedik kozmikus
területre. Ez a világosságerő azonban soha sem egyesül a dialektikával, távol tartja
magát minden dialektikustól, de annál inkább itt van és létezik, s csakis az a
feladata, hogy minket hazavigyen, a dialektikából az élő lélekállapotba
kivezessen.

Érthető tehát, hogy teológusok és egyházi körök meg mindenféle szekták annyira
keresik a Szent Szellemet, de nem találják, s fáradozásaik újra meg újra
szellemidéző, spiritiszta értelmetlenségekbe torkollnak. Mert aki Isten birodalmát a
vízszintes síkon, a földön akarja megvalósítani, az soha sem fogja megtalálni a
Parakléta erejét, ha még olyan jóakaratúan beszél is Krisztus követéséről.

Az a lélek pedig, akit a Parakléta szelleme, az igazság szelleme vezet az új élettérre,

a szellem mezejére, ahol a szellem és a lélek a szellem megnyilvánulása által
tökéletes egységgé olvad, az abszolút igazságnak tapasztalja a János-evangélium
14. részének kijelentését:

„Nem hagylak titeket árván; eljövök tihozzátok! Még egy kevés idő, és a világ nem lát
engem többé; de ti láttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok! Azon a napon
megtudjátok, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem, és én tibennetek.
Ezen a napon felismered, hogy én az én Atyámban vagyok, te énbennem és én
tebenned.”

Ha Ön világos tudattal felemelkedhetne az Atya házába, ahol sok lakóhely van, akkor
láthatná és tapasztalhatná, amit mi emberi szavakkal - dadogva és tökéletlenül -
próbálunk elmagyarázni. Tapasztalhatná ezt a térséget, amely a szellem és a lélek
egysége, amely maga az örökkévalóság, halhatatlanság, mindentudás, tökéletes
szeretet, jóság és egység minden elválasztottság nélkül; amely egyetlen határtalan
egység, és amely mégis tudatosan, intelligensen és szervileg érzékelhető. A jelölt,
aki ide bemegy, az szellemlélek lett, Jézus Krisztus eredeti szellemrendjének
részese.

Most már azt is elfogadhatja az olvasó, mennyire helyes az Úrjézus kijelentése

keresztelő Jánosról: „Az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb
keresztelő Jánosnál, de aki legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál.”

100
A mennyeknek ehhez az élő jelenben fennálló birodalmához hívják Önt, s minden
segítséget felajánlanak. Mert a Parakléta szelleme az ifjú Gnózis minden fókuszában
és egész élő testében hat.
Az élő jelenről van szó,
a mai napon kezdjük el,
lépteink számára ez irányadó:
munkára fel, mit a Gnózis vár el!

101
XXV. Pimander Hermészhez

Nos, ó Hermész Triszmegisztosz, légy csendben, és jegyezd meg jól, amit mondok.
Mindjárt mondom, ami eszembe jutott.

HERMÉSZ: Sokan és sokat beszéltek a mindenségről és Istenről, de a vélemények

ellentmondanak, s az igazságot így nem tudtam felismerni bennük.
Megmagyaráznád ezt nekem, Uram? Mert csak azt fogom hinni, amit Te nyilvánítasz
meg nekem.

Halljad tehát, fiam, hogyan van mindaz Istennel és a mindenséggel, vagyis Istennel,
az örökkévalósággal, a világgal, az idővel és a genezissel (keletkezéssel,
születéssel).

Isten alkotja az örökkévalóságot; az örökkévalóság alkotja a világot; a világ alkotja az

időt; és az idő teremti a keletkezést.

Isten lénye úgyszólván a jóból, a szépből, a boldogságból és a bölcsességből áll; az

örökkévalóság lénye a változatlanság; a világ lénye a rend; az idő lénye a
változékonyság; a keletkezés lénye pedig az élet és halál.

A szellem és a lélek Istennek az aktív, megnyilvánító ereje; a tartósság és

halhatatlanság az örökkévalóság hatása; a világ hatása a tökéletességhez való
visszatérés és a természettelenítés; az idő hatása a gyarapodás és csökkenés; a
keletkezés hatása a tulajdonság.

Így az örökkévalóság Istenben van, a világ az örökkévalóságban, az idő a világban,

és a keletkezés az időben.

És mialatt az örökkévalóság Isten körül nyugszik, a világ az örökkévalóságban

mozog, az idő a világban folyik, a keletkezés pedig az időben alakul.

Minden dolog eredete ezek szerint Isten; minden dolog lénye örökkévalóság; a világ
pedig minden dolog anyaga.

Isten készen álló ereje az örökkévalóság. Az örökkévalóság műve a világ, melynek

nem volt kezdete, hanem szüntelen keletkezésben mozog az örökkévalóság
hatására. Ezért a világon semmi sem fog elmúlni (mert az örökkévalóság
múlhatatlan), sem megsemmisülni, mert a világot teljesen körülveszi az
örökkévalóság.

Mi tehát az Isten bölcsessége?

A jó, a szép, a boldogság, minden erény és az örökkévalóság.

Az örökkévalóság a világot elrendezi azáltal, hogy az anyagot halhatatlansággal és

tartóssággal szövi át. Mert az anyag keletkezése az örökkévalóságtól függ, ahogyan
az örökkévalóság Istentől függ.

102
Van keletkezés és idő, úgy a mennyben, mint a földön is, de különbözőképpen. A
mennyben nem változnak és elmúlhatatlanok; a földön változnak és elmúlnak.

Isten az örökkévalóság lelke; az örökkévalóság a világ lelke; és a menny a föld lelke.

Isten a lelkületben van; a lelkület a lélekben van; a lélek az anyagban van az

örökkévalóság által.

Ezt a nagy testet pedig, mely minden testet magában foglal, belül betölti és kívül
körülöleli egy szellemtudattal és Istennel tele lélek. Egy lélek, mely a mindenséget
élteti;

Kívül a világ terjedelmes és tökéletes életét; belül minden élő teremtményt; fent a
mennyben változatlanul tartós, mindig ugyanaz; mialatt itt lent a földön a keletkezés
változásait viszi végbe.

Mindezt az örökkévalóság tartja fenn, azzal, amit sorsnak, gondviselésnek vagy

természetnek neveznek - vagy esetleg egyéb névvel illetnek. Aki azonban mindezt
véghez viszi, az Isten, Isten megnyilvánító, aktív ereje.

Isten, akinek erőlehetőségei felülmúlhatatlanok, s aki sem emberihez, sem istenihez

nem hasonlítható.

Ezért, Hermész, ne hidd, hogy idelent vagy odafent valami is Istenhez hasonló lenne,
mert akkor eltérnél az igazságtól. Az elmúlhatatlan, egyetlen és egyetemes Istenhez
semmi sem hasonlítható.

Így azt sem szabad vélned, hogy erőlehetőségeit bárkivel is megosztja. Mert kicsoda
rajta kívül még az élet, a halhatatlanság és a változás alkotója?

És mit tehetne mást, teremtésen kívül? Isten nem tétlen, mert egyébként minden
tétlen lenne, mivelhogy minden Istennel teli!

Sehol sincsen tehát tétlenség, sem a világban, sem bármi más lényben. A tétlenség
egy hiábavaló fogalom Istennel, az alkotóval kapcsolatban éppúgy, mint a létrejövő
dolgokkal kapcsolatban.

Mindennek létre kell pedig jönnie a befolyás miatt, ami minden helynek a
tulajdonsága.

Mert az alkotó minden teremtményében él, nem marad csak az egyikben, nem
teremt csak az egyikben, hanem mindet alkotja;

Mivel szüntelenül ható erő, nem elégszik meg a lények megalkotásával, hanem
gondozza is őket.

Nézd tehát rajtam keresztül a világot, ahogyan a szemeid elé tárul, és vedd fel
mélyen magadba, hogy milyen szép; tiszta és múlhatatlan test, belül erős és fiatal, és
szüntelenül erősödik!

103
Nézd a hét alapvető világot is, melyeket örök rend szerint készítettek, s amelyek
együtt, de saját menetük szerint az örökkévalóságot teljesítik. Nézd, minden fénnyel
telt, anélkül, hogy bárhol is tűz lenne.

Mert a szeretet, az ellentétek és egyenlőtlenségek összeolvadása világossággá vált,

mely kisugárzik Isten megnyilvánító ereje által, aki minden jónak a teremtője, a hét
világ egész rendjének ura és fejedelme.

Nézd a Holdat, mindezen világok előfutárát, a természetes növekedés eszközét,

mely az anyagot itt lent átváltoztatja.

Nézd a Földet, mely a mindenség közepén fekszik, s e szép világ alapjának szánták;
ez minden földön lévőnek a táplálója és ellátója.

Figyeld meg, mily számtalan a halhatatlan lények sokasága, és mekkora a halandók

tömege, és nézd, hogyan rója köreit a Hold a halhatatlanok és a halandók között.

Minden tele van lélekkel, minden lényt a saját fajtája szerint mozgat; egyeseket a
mennyben, másokat a földön. Amelyeknek jobbra kell menniük, nem mennek balra, s
amelyeknek a baloldalon kell lenniük, nem mennek jobbra; amelyeknek fent kell
lenniük, nem mennek le, amelyeknek lent kell lenniük, nem mennek fel.

Hogy mindezek a lények teremtmények, szeretett Hermészem, arra már nem kell
utalnom: testek, van lelkük, és mozgatják őket.

Mindezek soha sem válhatnának egységgé, ha nem lenne valaki, aki összehozza
őket. E valakinek tehát léteznie kell; és mindenképpen az egyetlennek kell lennie.

Mivel a mozgások különböznek és sokfélék, s a testek sem egyenlők, mialatt mégis

egyetlen közös sebességre vannak hangolva, nem létezhet két vagy több teremtő.

Ha többen lennének, akkor a rend nem maradna egységes, és hatalmi versengés

keletkezne.

Ha a változó és halandó lényeknek másik teremtője lenne, akkor ez is akarna

halhatatlan lényeket teremteni, míg a halhatatlan lények teremtője is akarna halandó
lényeket alkotni.

Ezen felül: Ha két teremtő lenne, s van egyrészt anyag, másrészt pedig lélek, akkor
melyiküké a teremtés; s ha mindketten teremtenének, melyiküknek jutna a nagyobbik
rész?

Tudd meg hát, hogy minden élő test - mind a halandó, mind a halhatatlan, mind az
értelmes, mind az értelem nélküli - anyagból és lélekből áll.

Mert minden élő test lélekkel teljes. Aminek nincsen élete, az puszta anyag, míg a
lélek, maga az élet oka, a teremtő kezében marad. A halhatatlanok teremtője tehát
az élet abszolút teremtője; ezzel viszont más élőlények, a halandók teremtője is.

104
Aki halhatatlan és a halhatatlanságot teremti, miért ne alkotna meg ugyanúgy
mindent, ami az élőkhöz tartozik?

Hogy tehát van valaki, aki mindezt teremti, az világos. Hogy pedig EZ a Mind-Egy,
azt nem kell bizonyítani; mert egy a lélek, egy az élet, és egy az anyag.

Akkor ki ez a Teremtő?

Ki más lenne, mint az Egyetlen Isten! Kinek lenne joga lélekkel ellátott élőlényeket
alkotni? Senki másnak, csak Istennek! Ezért van egyetlen Isten.

Tulajdonképpen nevetséges: ha felismered, hogy egy világ van, egy Nap, egy Hold,
egy isteni természet, hogyan gondolhatnád, hogy Isten többszörös?

Ezek szerint Isten az, aki minden dolgok alkotója. Egyébként mi a meglepő abban,
hogy Isten teremti az életet - a lelket, a halhatatlanságot és a változást -, mialatt te
magad oly sokfélét cselekszel!

Te magad látsz, beszélsz, hallasz, szagolsz, ízlelsz, érzel, mégy, gondolkodsz és

lélegzel. Nem úgy van, hogy az egyik ember lát, a másik hall, a harmadik beszél, a
negyedik szagol, az ötödik ízlel, a hatodik megy, a hetedik gondolkodik, egy
nyolcadik meg lélegzik. Ugyanaz teszi mindezt.

Ugyanígy lehetetlen az isteni hatásokat elválasztani Istentől. Mert ahogyan te nem

lennél élőlény, ha abbahagynád a tevékenységeidet, szintúgy nem lenne Isten sem
Isten, ha abbahagyná a tevékenységét.

Ha bebizonyosodott, hogy tétlen lény nem létezhet, akkor mennyivel inkább érvényes
ez Istenre!

Ha valóban lenne valami, amit nem Isten teremtett, akkor Isten nem lenne tökéletes.
Mivel azonban Isten nem tétlen, hanem ellenkezőleg, tökéletes, Ő minden dolog
teremtője.

Ha még egy kicsit figyelsz, ó Hermész, bizonyára megérted, hogy Isten egyetlen
célja: mindent létrehozni, ami alakulóban van, meg ami egykor volt, és ami valaha is
lesz.

Ez az élet, szeretett gyermekem. Ez a szép, ez a jó, ez Isten.

Ha saját tapasztalatodból akarod mindezt megérteni, akkor gondolkozz el, hogy mi

történik, ha te akarsz alkotni. Isten viszonylatában az alkotó cselekedet persze nem
ugyanilyen. Isten bizonyosan nem érez észlelhető örömöt, és senki sincsen, aki
együttműködik vele.

Mivel teljesen egyedül cselekszik, műveiben mindig is bennlakó; önmaga

mindenben, bármit is keletkeztet; Ő az alkotó és az alkotás egyaránt. Mert ha a
teremtményei tőle elválnának, akkor összeroppannának s óhatatlanul
elpusztulnának, hiszen nem lenne bennük élet.

105
Mivel azonban minden él, és az élet egyetlen, Isten mindenképpen a Mind-Egy.
Másrészt: mivel a mennyben is meg a földön is minden él, és az élet mindenben egy,
az életet maga Isten teremtette, és az élet maga az Isten. Ezek szerint minden Isten
munkája által jön létre, és az élet a szellem és a lélek egyesülése.

Ami a halált illeti, ez nem az összetett elemek megsemmisítése, hanem az

összetartó egység feloszlatása.

Az örökkévalóság tehát Isten ábrája; a világ az örökkévalóság ábrája; a Nap a világ

ábrája, és az ember a Nap ábrázolója.

Az átlagember a változással kapcsolatban halálról beszél, mert a test feloszlik, és az

élet a láthatatlanba vonul.

De kijelentem neked, kedves Hermészem, hogy az így eltűnő lények csak

transzformálódnak, átalakulnak. A világ egy része minden nap átmegy a
láthatatlanba, de ezzel semmiképpen sem szabadul fel.

Ez a világ baja: körforgás, és eltűnés abban, amit halálnak neveznek. A

körforgás azonban ismétlődés, a kerék forgása; az eltűnés pedig megújulás.

A világ minden lehetséges formával fel van ruházva. Nem mintha magában hordozná
ezeket, hanem a formákban és a formák által transzformálódik.

Ha formájára nézve a világ egyetemes, milyen lehet akkor a teremtője? Nem

mondhatjuk, hogy alaktalan! Ha viszont Ő is egyetemes formával rendelkezne, akkor
a világra hasonlítana. Ha pedig egyetlen formája lenne, akkor e tekintetben a világnál
kevesebb lenne.

Miben maradjunk tehát? Mert Isten megértésében nem szabad hézagot hagynunk!

Csak egyetlen alak van, ami Istené lehet, amit testi szemek nem észlelhetnek, egy
testetlen alak, mely minden formát a testek által nyilvánít meg.

Ne csodálkozz, hogy létezhet testetlen alak. Gondolj egy kimondott szóra! De így van
ez a képekkel is: magasba meredező hegycsúcsokat látsz rajtuk, mialatt a kép
valójában sima és lapos.

Gondold át még egyszer alaposabban, amit mondtam. Ahogyan az ember nem élhet
az élet nélkül, szintúgy nem élhet Isten a jó megteremtése nélkül, mert Istennek
úgyszólván ez az élete és a mozgása: mindennek mozgást és életet ajándékozni.

Bizonyos dolgokhoz különös értelemben kell közeledni, mint például a

következőkhöz is:

Minden Istenben van, de nem mint valami meghatározott helyen, mert a „hely” testi
és mozdulatlan, és aminek valahol helye van, az nem mozog. A testetlenben a
dolgok egészen más módon jelennek meg.

106
Ha reá gondolsz, aki mindent magában foglal, akkor mindenekelőtt gondold meg,
hogy a testetlent semmi sem tudja körülhatárolni, semmi sem gyorsabb és
hatalmasabb nála.

Vizsgáld meg saját magadnál. Parancsold meg a lelkednek, hogy menjen Indiába, s
ott lesz, mielőtt még megparancsoltad volna neki.

Parancsold az óceánhoz, s ott is azon pillanatban ott lesz; nem mintha utazott volna
egyik helyről a másikra, hanem mintha már ott lett volna.

Parancsold fel a mennybe, s ehhez nem kell neki szárny. Semmi sem
akadályozhatja, sem a Nap tüze, sem az éter, sem az égbolt törvényszerű mozgása,
sem a csillagok teste; átsiet minden téren, s röptében a legszélsőbb égitestig
emelkedik.

Ha pedig magán a világmindenség boltozatán akarsz áttörni, hogy megnézd, mi van

kint (ha létezik valami a világon kívül) akkor azt is megteheted.

Íme, micsoda hatalom, micsoda gyorsaság van a birtokodban! Ha pedig te mindezt

megteheted, akkor épp Isten ne tehetné?

Ezért kell Istent a következőképpen látnod: ami van, azt mindet gondolatként foglalja
magában; a világot, saját magát, a mindenséget!

Ha nem teszed magadat Istennel egyenlővé, akkor nem értheted meg Őt; mert csak
az egyforma érti meg az egyformát.

Növekedj mérhetetlen nagyra, szállj ki minden testből, emelkedj minden idő fölé, válj
örökké! Akkor megérted Istent.

Itasd át magadat a gondolattal, hogy semmi sem lehetetlen neked, tartsd magadat
halhatatlannak és képesnek arra, hogy mindeneket megértsél, minden bölcsességet,
tudományt, és minden élőnek a természetét!

Válj minden magasságnál magasabbá és minden mélységnél mélyebbé!

Gyűjtsd magadba minden alkotás érzését: a tűz, a víz, a száraz és a nedves érzését,
és gondold, hogy egyszerre vagy mindenütt: a földön, a tengerben, a levegőben;
hogy még megteremtetlen vagy, anyád méhében vagy; hogy ifjú, agg és halott vagy,
hogy a halál másik oldalán vagy! Ha mindezt egyszerre tudod a tudatodban tartani:
időket, helyeket, eseményeket, tulajdonságokat és mennyiségeket - akkor tudod
Istent megérteni.

Ha azonban a lelkedet fogva tartod a testedben, ha visszahúzod s folyton azt

mondogatod, hogy „nem értek ebből semmit; semmire sem vagyok képes; félek a
tengertől, nem tudok felmenni a mennyekig; nem tudom mi voltam és mi leszek”,
akkor mi közöd Istenhez?

Semmit sem tehetsz magadévá az igazán szépből és jóból, amíg a testet szereted
és rossz vagy. Az a tökéletes rosszaság, ha az ember az istenit nem ismeri.

107
A megismerésre képesnek lenni, azt akarni és erősen remélni, ez a jóhoz vezető
egyenes út, egy könnyű út! Mert AZ az ösvényen mindenütt eléd jön, mindenütt
megmutatkozik neked, ott is, ahol abszolút nem vártad el; mindegy hogy virrasztasz
vagy alszol, vizeken vagy, vagy földön, nappal van, vagy éjszaka; hogy beszélsz-e,
vagy hallgatsz. Mert semmi sincsen, ami nem Ő.

Mondhatod-e ekkor, hogy Isten láthatatlan? Ki nyilatkozik meg inkább Istennél?

Mindent azért teremtett, hogy felismerd Őt minden teremtményében!

Ez a nagyszerű, a csodás Istenben, hogy minden a teremtményei által nyilvánul

meg.

Mert semmi sem láthatatlan, a testetlennél sem: A Lelkület, a Szellemlélek,

megnyilvánul és bebizonyosodik az élő látásban, Isten pedig megnyilvánul a teremtő
tevékenységében.

Ezeket kellett feltárnom előtted, ó Triszmegisztosz.

Így folytasd a gondolkodást, és nem jutsz majd tévútra.

108
XXVI. Isten eleven ismerete

A Corpus Hermeticum második könyve, amelyet itt Önök elé tárunk, szintén
Pimander és Hermész Triszmegisztosz beszélgetését írja le, mely teljes mértékben
Isten lényére irányul, és azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan lehet Isten lényét és
hatását felismerni és megérteni.

Az olvasó bizonyára egyetért velünk abban, hogy ez az ismeret a legnagyobb

jelentőségű, sőt, nélkülözhetetlen. Isten fogalmán mindeneknek a forrását, a
legmagasabb rendű létezőt értjük, amelyből minden ered. Aki be akarja járni az
ösvényt, a visszautat, ahogyan a legmagasabb létezőben elhatároztatott, aki tudja,
hogy Isten gyermekének hivatott, annak legalábbis fel kell kutatnia és ismernie
mindannyiunk Atyját. Az igazi gnosztikus végcélja így mindig is Isten ismerete
volt, mert ennek az ismeretnek alapján minden másra következtethetünk és mindent
meghatározhatunk.

A természetes vallásos csoportok valamennyien emlegetik Istent. Esedeznek, s a

legszebb misztikus kifejezésekkel hívják és imádják. Naponta tartanak
istentiszteleteket és prédikálnak, ahol Isten a téma és a végcél. Sok-sok ezren vallják
magukat Isten dolgaiban járatosnak. A mindennapi élet eredményei és a számtalan
irányzat teljesen ellentmondó véleménye és vélekedése azonban kétségtelenül azt
bizonyítja, hogy az emberek istenismerete valójában siralmas, ha egyáltalán
lehet itt ismeretről beszélni. A természetvallások jámbor beszéde és írása, egész
valósága csupán találgatás és szajkózás, s így semmitmondó. Aki a világ vallásos
irodalmát áttanulmányozza és ahhoz igazodik, az a végén még mindig nem tud
semmit sem arról, amit keresett. A szavak fullasztó áradata ez, lényeges alap
nélküli tantételek, dogma, teológia.

A századok során hozzánk hasonlóan számtalan ember fedezte fel és állapította

meg ezt. Így keletkezett az istentagadás. Tudatosan és pozitívan megtagadták,
amiről a vallásos seregek azt gondolták, hogy Istennel kapcsolatban ki kell
jelenteniük. Visszautasították a nagyképű tekintélyt is, amivel a teológus urak
állították, hogy „így meg így van, és nem másképpen”. Lázadoztak az egyház más
csoportosulásai ellen is, amelyek a tekintély mellett kényszert is alkalmaztak,
kegyetlenséget, gyilkosságot, kínzószerszámokat, máglyákat, börtönt, és más ördögi
módszereket. Azt is felfedezték továbbá, hogy az úgynevezett egyházatyák nem
rettentek vissza az eredeti iratok ellopásától és elrejtésétől sem, hogy utódaik ne
szerezhessenek tudomást azokról. A világ sok könyvtárában a legnagyobb kincsek
rejlenek, sok gnosztikus szerzet hiteles hagyatéka. Ezeket az iratokat gondosan lakat
alatt tartják, hogy tartalmuk ismeretlen maradjon. Olykor talán még anyagi haszonra
is számítanak.

Idővel bizonyos egyházi intézményeknek azt a ravasz módszerét is felfedezték,

amivel az eredeti iratok tartalmát alaposan megváltoztatták, hogy az így
meghamisított írások által táplált helytelen benyomások - az igazságon erőszakot
elkövetvén - látszólag az egyházatyák tantételeit igazolják. Az emberiségnek így
sajnos sok hazugság van a birtokában, éppenséggel a legszentebb írások
formájában. Az emberiség a hamisítás sebeivel borított „szentbeszédet”

109
melengeti a keblén. Ami az igazságból, valóságból és eredetiségből megpróbált az
emberiséghez áthatolni, azt megszűrték és ellenőrizték, amennyire csak lehetett.
Alapítottak egy tekintélyosztályt, s rangokkal látták el. A teológia doktorairól
beszélnek. Ezek az urak pedig nemrégen még nagy hatalommal rendelkeztek a
tömegek felett. Amit azonban ilyen ravaszul megszerveztek és szerveznek, hogy
csaknem valódinak tarthatnánk, az a dialektika saját törvényei szerint
elkerülhetetlenül véget fog érni. Önmagát fogja megsemmisíteni. Mert aki az élet
helyett a halált választja, az a halált kapja.

Mint mondtuk, az idők folyamán sokan felfedezték a nagy árulást és

megtévesztést. Ezek sajnos az ateizmushoz, az istentagadáshoz folyamodtak.
Radikálisan elfordultak. Ismeretes, hogy ebből eredt a „történelmi materializmus”, a
rettenetes hanyatlás, mely szintén véres nyomokat hagyott mindenütt, ahol az
akaratát érvényesítette. Ennek a következményei terhelik a mai emberiséget is.

A bűnösöket kutatónak kétségtelenül azokra kell találnia, akik annak idején

papságnak nevezték magukat, s a tömeg tekintélyeként azt állították, hogy ismerik
Istent, hogy Isten útjain járnak, mindamellett ennek bizonyítékával abszolút adósak
maradtak: ellenkezőleg, számtalan ember vérét ontatták emiatt. „Az ateizmus”,
mondta egy kétségbeesett teológus, „az egyház egyik le nem törlesztett adóssága”.
Így van! Minden hiba azokhoz tér vissza, akik eredetileg felelősek érte. Az árulók
utódai pedig utálatos örökségükön tanyáznak.

Akik a századok folyamán vagy ma is észreveszik, hogy a hivatalos vallásgyakorlók

nem ismerik Istent, azoknak emiatt egyáltalán nem kell ateizmusra és
materializmusra, anyagiságra vetemedniük! Teljesen meg tudtak és ma is meg
tudnak szabadulni az örökölt rögeszméktől, árulástól, és maguk kereshetik az
istenismeretet! Aki valóban keres, az valóban talál; mert az egyetlen igazság
elmúlhatatlan és megsemmisíthetetlen.

Az igazság bebörtönzésének még a kísérlete is teljesen reménytelen dolog. Aki az

igazságot akarja, az meg fogja szabadítani az igazságot. Abszolút helytelen -
ahogyan ezt a világ teszi - Istent ismerhetetlennek és láthatatlannak mondani. E
dogma mögé ugyanis a teológia rejtőzik el oly szívesen. Amikor az Úrjézus azt
mondja, hogy „Az Istent soha senki nem látta, hanem az emberfia, az jelentette ki őt”,
akkor nem arra utal, hogy a Gnózis egyesek magántulajdona, hanem hogy aki
visszatér a Gnózishoz, az istenemberi nemzedékek eredeti alapjához, a lélekvilág
lélekemberiségéhez, az újra Isten gyermeke, újra „Isten Fia” lesz. Az ilyen ember
számára pedig az isteni titok teljesen feltárul. A Hermészi filozófia a Corpus
Hermeticum második könyvében - amelynek írója ilyen Isten-gyermeke volt, ennek
mély értelmében - nem határozatlan dogmát ad számunkra Istenről, hogy hogyan
kellene hozzá imaházakban fohászkodni, neki hálát adni és őt tisztelni. A teológus
odáig vitte az embert, hogy ez mindenért köszönetet mond Istennek, amit a
dialektikában el kell viselnie és szenvednie. Mert, ugyebár, semmi sem történik a
mennyei Atya akarata nélkül! A leglehetetlenebb dolgokat is Istennek, a mennyei
gondviselésnek tulajdonítják, mindegy, hogy áldásról, büntetésről, jutalomról
vagy bűnhődésről van-e szó.

Nem. A Hermészi filozófia arról világosít fel minket, hogyan lehet Istennek,
minden dolog forrásának a tulajdonságait és hatásait abszolút megismerni.

110
Hermész, második könyvének már az elején meghatározza, hogy „Isten alkotja az
örökkévalóságot, a világot, az időt, a keletkezést, ugyanakkor maga az
örökkévalóság, világ, idő és keletkezés”. E művek és hatások alapján az ember
mindenképpen áthatolhat Isten lényéhez, magához az isteni bőséghez.

Megjegyezhetik: „Ebből még nem sokat vettünk észre: az emberiség ugyanis

évszázadok óta állandóan tanulmányozza a teremtés különböző jelenségeit, ír és
beszél az örökkévalóságról, világról, időről és keletkezésről. A tudomány minden
fényes értekezését össze lehet foglalni az örökkévalóság, a világ, az idő vagy a
keletkezés rovatában, de ez nem segített istenismerethez, ellenkezőleg, a
meghasonlást és vitát csak növelte.”

A Corpus Hermeticum erre az esetleg felmerülő ellenvetésre már a hatodik

szakaszban kijelenti, hogy Isten lénye csakis szellemileg látható, hogy szellem
és lélek képezi Isten megnyilvánító erejét. Ezért tér rá erre a problémára csak a
második könyvben, miután az elsőben, a Pimanderben megmagyarázta, hogyan jön
a Gnózis, a kinyilatkoztató istenismeret a jelölthöz, aki az ösvényt járja, és mint
újjászületett lélek a szellemi képmásával, az eredet szellemi képével találkozik.

Az istenismerethez való áttörésre csak az lett érett és kész, aki bejárja az

újjászületés ösvényét, ezen megtalálja Pimanderét, elveszett szellemét, és egyesül
vele. Aki így lett Istenfia, Isten gyermeke a szó igazi értelmében, annak van joga
ismerni az Atyát, aki mindenben van és mindenek fölött áll. Amíg tehát „lelki
szegények” vagyunk, amíg hiányzik a szellemünk, vagyis még teljesen a halál
természetébe merülünk, addig semmi olyasmit sem találhatunk, ami a szellemhez
tartozik.

Mit csinált a világ ebből a helyzetből? A dialektikus gondolkodást, a halandó tudatot,

az én-embert nevezte ki szellemlénynek! Ennek a felelőtlenül szörnyű tantételnek az
emberrel való összekapcsolása a legnagyobb bűntett, amit az emberiségen valaha is
elkövettek. Ezért utal az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája - minden idők
Gnózisának nyomdokán - a félrevezetett embernek a lélek-újjászületés
szükségességére. Csak az újjászületett lélekember fog találkozni Pimanderével.
Mihelyt pedig a szellem így feléledt az emberben, azonnal feltárul számára az
istenismeret.

111
XXVII. Isten egyetemes szeretete

Az igazi istenismerethez csakis a lélekben-született ember képes áthatolni, aki

megtalálta a kapcsolatot a szellemtérrel és Pimanderével. Ezt jelentettük ki az előbbi
fejezetben. Ennek alapján tegyünk kísérletet arra, hogy Hermész második könyvét
valamelyest megértsük. Az olvasó emlékszik, hogy ennek folyamán Istenről,
örökkévalóságról, világról, időről és keletkezésről kell elgondolkoznunk.

Isten teremti az örökkévalóságot; az örökkévalóság teremti a világot; a világ teremti

az időt, és az időben keletkezik az alakulás. Isten lénye a jóság, a szépség, a
boldogság és a bölcsesség; az örökkévalóság lénye a változatlanság; a világ
lényege a rend; az idő lénye a változás, a keletkezés lénye pedig az élet és halál.

A mindenségi megnyilvánulásnak öt jelensége létezik: Isten, örökkévalóság,

világ, idő és keletkezés. Isten mint forrás: a szellem, az Egyetemes Szellem,
amelyben semmi más sincsen - amelyből tehát semmi más sem eredhet - mint jóság,
szépség, boldogság és bölcsesség. Ami a dolgoknak ebből az ősforrásából buzog,
az örök, állandó és változatlan; ereje és képessége sztatikus; Isten és az
örökkévalóság úgyszólván önmaguk.

Az örökkévalóság - mint Isten első megnyilvánulása - a jót, a szépet, a boldogságot

és a bölcsességet teszi nyilvánvalóvá: vagyis az egyetemes szeretetet, a legnagyobb
boldogságot, e teljes, abszolút, mindenütt jelenlévő és mindent átfogó ismeretet.
Ezek olyan értékek, amelyeknek nem lehet vége. Isten hatására van őbelőle az
örökkévalóság, s ennek olyan értékek vannak a tulajdonában, amelyeknek egységét
szeretetnek lehet nevezni.

Isten egyetemes szeretete mindenütt jelen van; a mindnyájunkat körülölelő

örökkévalóságban sugárbőség, mindent magában foglaló térség formájában
létezik. Az olvasó az örökkévalóságot ne a messzeségben képzelje el. Az
örökkévalóság itt van, következésképpen az egyetemes szeretet is. Ön
megkaphatja, magába fogadhatja, részesülhet benne itt és most. Dialektikus
állapotunkban persze ez egészen másként van.

A jó, a szép, a boldogság és a bölcsesség az örökkévalóságban mindenütt

jelen van, ahogyan egy szobát betölthet a rózsaillat vagy a világosság. Ebben a
térben egyetlen helyet sem lehetne elképzelni, ahol az illat vagy a világosság ne
lenne jelen. Így hatja át, így tölti el Isten is a mindenségi megnyilvánulást. Ez
pedig maga az örökkévalóság a tartósság értelmében, tehát folytonos és változatlan.

Ezt megbeszélhetjük ugyan, de mihelyt Önök megkapnak valamit a lélekből, azonnal

teljes mértékben tapasztalni is fogják a fentieket. A dialektikában persze ez
lehetetlen. Bármilyen jó dolgunk volna is itt, a dialektikus dolgokat és viszonyokat
soha sem szabad az örökkévalóság egyetemes szeretetéhez hasonlítani, mert ez
valami egészen más. Ha Ön elnyeri a lélek nyíltságát, akkor ezt azonnal megérti.
Ugyanakkor azt is megérti, hogy ilyen hatalmas, ilyen értékekkel rendelkező,
mindenütt jelenlévő szellemtérnek célja is van. Ezért mondjuk egyik imánkban, hogy
„a szeretetnek meg kell nyilatkoznia, mert ez a léte célja”. Az egyetemes szeretet,

112
mely Istenből van, mindig adni akar. Legfőbb célja a keletkezés. A keletkezésből,
az alakulásból, a születésből pedig az önmagához való felemelés következik, hogy a
„szeretetben lett” örökké a legnagyobb, legpompásabb és legszebb boldogságot
élvezze és terjessze, s végül teljesen Isten szeretetébe, olyan végcélokba merüljön,
amelyeket mai állapotunkban képtelenek vagyunk kifürkészni.

Az örökkévalóságból azért alakul világ - mondja Hermész Triszmegisztosz -, mert

Isten szeretete valamiképpen alakot akar ölteni.

Az örökkévalóság a világot rendszerré alakítja azzal, hogy az anyagot

halhatatlansággal és tartóssággal szövi át. Mert az anyag keletkezése az
örökkévalóságtól függ, ahogyan az örökkévalóság Istentől függ –

mondja a tizenharmadik szakasz. Minden atom fel van töltve a Logosz egyetemes
és örök értékeinek a lehetőségeivel. Ezek szerint a tér az örökkévalóságból
fejlődik ki. A térben ősanyag van, és ebből az ősanyagból képződnek a
csillagrendszerek és a világ.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy itt elsősorban a dialektikus világra gondolunk. A

világ fogalma itt nem a Földre utal, a siralmakra és szenvedésekre, ahogyan mi
ismerjük, hanem a Szent Földre, amelyről a gnosztikusok beszéltek, Isten
világegyetemének egyik részére, melynek pompáját azok nézhetik, akik felemeltettek
az élő lélekállapot világába. Érthető, hogy egy ilyen megnyilvánult világegyetemnek
megvan a rendje, s hogy bizonyos sugártörvényeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy
előmozdíthassa és elérhesse az egyetlen nagy célt. Ezért a rend a világ lénye, s ez
a rend teljes összhangban van magával a Logosszal.

Minden világnak megvan a maga rendje, mely törvényszerűen tökéletes

összhangban van a nagy egésszel, hogy a mindent összekapcsoló törvény ne
zavartasson meg. Így az is érthető, hogy az ilyen világnak, mely saját rendjén alapul,
megvan a saját ideje is. Minden világnak saját ideje van. Minden világ egy folyamat
kifejezése, melynek teljesülnie kell. Minden törvény és rend bizonyos cél elérését,
meghatározott fejlődés jó véghez vitelét szolgálja. A mi világunkon a törvény
legtöbbször valaminek a korlátozását szolgálja. Az egyetemes életben azonban
egy törvény közvetlenül bizonyos céllal van kapcsolatban, amely az örök
szeretet betöltésére irányul. Ha Isten szeretetének a léte miatt közölnie kell magát,
akkor a világ és a világ ideje ennek az egyetlen célnak az elérését szolgálja. Az idő
lényege tehát a változás.

Az olvasó esetleg azt hiszi, hogy a változás lényegét nagyon jól ismeri. Óvakodjon
ettől a tévedéstől. Mert ehhez a fogalomhoz is szellemileg kell közeledni, ezt is
szellemileg kell érteni. A Biblia azt mondja, hogy „Van Isten ideje, és van az emberek
ideje,” vagyis kétféle időt kell megkülönböztetnünk. A vallásos ember Isten idejével
kapcsolatban úgy véli, hogy életünkben megtörténhetnek olyan dolgok és
lejátszódhatnak olyan folyamatok, melyeket rajtunk kívül eredő erők és hatalmak
visznek véghez, amelyeket nem befolyásolhatunk. Ha napjainkban hirtelen, olykor
robbanásszerűen történnek mélyreható, váratlan események, vagy alakulnak ki előre
nem látható helyzetek, akkor vallásos körökben Isten idejének eljöveteléről
beszélnek. Ilyen felfogással tanítja a teológus a nyáját egyrészt engedelmességre,

113
másrészt félelemre; a szenvedés megadó tűrésére és a büntetéstől, a
jóvátehetetlentől való félelemre.

A világmindenségen azonban sugártörvények uralkodnak! Ezek időnként

változásokat visznek végbe, hogy ezekkel végül megvalósuljon az egyetlen élet, ami
maga a szeretet; hogy Isten szeretetének nagy célját el lehessen érni. Ez pedig az
igazán emberré válást, az ige testté válását jelenti a legmagasabb értelemben. A
keletkezés célja, a születés lényege élet és halál. Ezért kell isteni időnek lennie, mely
a folyamatszerű változást hordozza lényében, aminek következtében egyik dolog a
másikba megy át, egyre magasabbra, egyre nagyszerűbben, állandóan haladva
erőről erőre és dicsőségről dicsőségre.

Kétfajta dialektikáról van tehát szó. Az egyik a mi ismert dialektikánk, változásaival,

egy tarthatatlan életnek a halálban való feloszlatásával. Ezt alaposan ismerjük, ez a
kikelet, virulás és hanyatlás dialektikája. Van azonban egy Hermészi dialektika is,
amelyet csakis szellemileg lehet megérteni, s amely az örök keletkezés
folyamatára vonatkozik.

Hogy ilyen dialektika van, hogy olyan idő, mely nem halál, hanem változás, létezik,
azt könnyű bebizonyítani. Ha a Nap süt, és világosságot bocsát ki, akkor tegnapi
fénysugarai nem ugyanazok, mint amelyek ma jönnek el hozzánk. A tegnapi sugarak
elérték a céljukat lényünkben, bizonyos hatást fejtettek ki bennünk, legalábbis ha
fogékonyak voltunk erre. A tegnapi sugarak így alámerültek, elhunytak mibennünk;
eltűntek, feloszlottak. Ma pedig újak jönnek hozzánk.

Gnosztikus szempontból a Gnózis világossága is naponta meghal bennünk, miután a

célját, a változtatást elérte. Ebből a magát állhatatosan feláldozó világosságból
szüntelenül változó élet fakad, örök keletkezés, mely erőről erőre és dicsőségről
dicsőségre halad. Ezért mondja Pimander, hogy a keletkezés lénye élet és halál.

Aki ennek a folyamatnak ellenáll, aki a lélekkeletkezés menetét nem ismeri vagy
elutasítja, azt mindig a haláltermészet dialektikája ragadja meg. Így pedig nem az
élet, hanem a halál lesz a sorsa. Ez pedig nem az isteni dialektika, amelyről
Pimander beszél, hanem a haláltermészet, a megszüntetés dialektikája.

Ezért van az, hogy a jelölt csakis Krisztus által győzhet, vagyis az egyetlen életet
csakis az istentermészet világosságával, az élő lélekállapot világosságával lehet
megvalósítani. A Gnózis világossága mindig ragyog. Ez az egyetemes
világosság, az univerzális nap világossága, amely szüntelenül feláldozza
magát, ahogyan a dialektika világossága is teszi. Ezért mondják, hogy nekünk
Krisztus halála, Krisztus áldozata az életet jelenti. A teológusok magyarázatait
figyelmen kívül hagyva ezt meg is értjük. Krisztus világossága örök: naponta
nekünk ajándékozza magát, meghal bennünk, egész lényünk átváltoztatása
érdekében. Aki megnyitja magát őelőtte, az részesül a Hermészi dialektikában.

114
XXVIII. Eredetünk titka

Isten lénye a jóság, a szépség, a boldogság és a tökéletesség; az örökkévalóság

lényege a változatlanság; a világ lényege a rend; az idő lényege a változás; a
keletkezés lényege az élet és halál.”

Ha ezeket a Hermészi alaptételeket úgy vizsgáljuk, ahogy az eddigiekben tettük,

bizonyára megértjük a felvetett gondolatokat. A Corpus Hermeticumnak azonban az
a szándéka, hogy az öt meghatározás jelentését egészen új értelemben mérjük fel,
nevezetesen mint az élet okára és legmélyebb lényegére utaló tanítást. Hermész
Triszmegisztosz leplezett szándéka az, hogy megmagyarázza eredetünk titkát.

Ha megkérdezzük az embereket, hogy mi az élet, akkor igen valószínű, hogy a

legkülönbözőbb válaszokat kapjuk. A századok folyamán filozófusok tarka sokasága
fejtegette már ezt a témát. Úgy tűnik azonban, hogy egyikőjük véleménye sem
egyezik Pimander kijelentésével.

Pimander azt mondja: a keletkezés, a születés hatása a tulajdonság.

Valóban különös válasz! Úgy tűnik, hogy életállapotunkat, életjelenségünket a

Hermészi Gnózis nem tekinti teljesnek, függetlennek, hanem csak egy másik élet
tulajdonságának, bizonyos létező élet következményének. A négyszeres
személyiség születésének lényege, mondja a Gnózis, semmi más, mint az élet
tulajdonsága, megnyilatkozása. Az olvasónak itt meg kell gondolnia, hogy
értekezésünk nem a természetes állapotot veszi alapul, hanem az élő lélek állapotát,
mert csakis ez a lélek képes a szellemi megértésre.

Rá kell jönnünk, hogy az igazi élet - ahogyan Pimander érti és amely valóban
megérdemli ezt a nevet - a szellem élete, Isten élete. Bensőséges kapcsolat áll
fenn a tulajdonság vagyis életjelenség és maga az élet között, azaz Isten és az
ember között. A személyiségállapot csak egy tulajdonság, egy jelenség, az egyetlen
élet megnyilatkozása. Miért kell a szellem életének felruháznia magát ilyen
tulajdonságokkal?

E tulajdonságoknak az egyetlen élet kiterjesztését kellene szolgálni, hogy az

hatalmasabbá, magasztosabbá váljék. A tulajdonság-megnyilvánítás fejlődési
menete - a jóból az örökkévalóságon, a téridőrenden és a változáson át a születésig
-, a tulajdonságok gigantikus kialakulása egyszerűen a kiteljesedést, a szellem
tulajdonságokban való előtörését, az isteni állapot dicsőségének
megnyilvánítását célozza.

Ezért jelenti ki a második könyv 6. szakasza: Isten aktív megnyilvánító ereje a

szellem és a lélek. Pimander, a szellemlélek az egyetlen igaz életmag, a
szellemszikra. Ez az életmag pedig természeténél fogva maga az élet; ez van
„lelkesítve”, vagyis lélekkel ellátva. Pimander és Hermész, szellem és lélek
képezik Istent. A lélek képezi a világosságot, a szellem „formai” nézetét. Aki a
lélektől újjászületett, az beszélhet a benne élő Krisztusról, a benne lévő világosság-
szülte Istenről. Szellem és lélek, Atya és Fiú, Pimander és Hermész eggyé lett. A

115
fénylélek Pimanderrel együtt Isten gyermekét képezi. Pimanderrel lesz a lélek a
háromszor hatalmas Merkúr (Hermész Triszmegisztosz), amely név az újtudatos
állapot legdicsőbb megnyilvánulására utal. Mindez az eredet lélekemberére
vonatkozik. Ezért a halhatatlanság az örökkévalóság hatása.

Az olvasóban most az a kérdés támadhat, hogy a lélekember hogyan sodródhatott

ilyen pokoli, halandó állapotba. A válasz aránylag egyszerű. Az örökkévalóság
hatása a halhatatlanság, a lélekembernek mindazonáltal folytatnia kell a
megnyilvánulását. Ha a szellem világossággá - következésképpen lélekké - lett,
ha az Atya Fiút nemzett, akkor a lélekembernek tovább kell mennie a
megelevenítő szellemiség állapotáig. Ami lélekkel van ellátva, annak tovább kell
nyilatkoznia! Azért is mondjuk, hogy valami „mardossa a lelkemet”. Akit valami
lelkesít, annak azt ki kell nyilatkoztatnia. Mihelyt a szellem világosság lett, mihelyt az
Atya Fiút nemzett, a fiúnak, a léleknek, a világosságerőnek folytatnia kell a
megnyilvánulást. Ekkor itt tűz van, melynek ki kell törnie. A lelkesültség sohasem
öncélú állapot. A lélek ég a vágytól, hogy megnyilatkozzon, hogy valamit tegyen.
A lélekállapot egy lehetőség, megnyilvánulásra törekvő erők összpontosulása;
fókuszpont, amely a célra irányul.

Mihelyt tehát a szellem világosság lesz, azonnal történnie kell valaminek. A

lélekállapot így valójában egy állandó vágyakozás. Ha tehát a szellemszikrának
megvan a lélektulajdonsága, akkor a folyamatnak folytatódnia kell, ez
feltartóztathatatlan.

Bizonyára ismerik azonban a Korinthusbeliekhez írt 2. levél 3. részének 17.

szakaszát: „Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság”. A szellem élete, a szellem elve a
szabadság. A szellem a kényszert nem ismeri. Ezért kell a léleknek ebben a
szabadságban tovább nyilatkoznia, hogy bizonyítsa azt, ami lelkesíti . Ami
kényszer alatt áll, az sohasem lehet valódi, mivel nem belülről jön. Az nem lehet
szellem; mert ahol a szellem, ott szabadság van. A mindenségi megnyilvánulásban a
szabadság elvét alapvetően és gyakorlati értelemben tartják fenn. Amit nekünk
fájdalom és szenvedés formájában kell elviselnünk, azt mikrokozmikus
tekintetben magunk okozzuk és tartjuk fenn. Fájdalom és szenvedés a
számtalan butaság eredménye, amelyet vagy mostani életünkben követtünk el,
vagy pedig a mikrokozmoszunkban korábban élt személyiségek okoztak. Ezt a
hatalmas bűnterhet nevezik karmának, melyet a szabadság elvének
megfelelően magának a kerékhez kötözött embernek kell semlegesítenie.

Ezért oly pompás az ajándékba kapott lehetőség, hogy ezt a karmát a Gnózis
ragyogó kegyelemvilágosságában megsemmisíthetjük! Ha ugyanis személyesen
ez adóssághoz kötve maradnánk, s mindenért magunknak kellene megbűnhődni,
ami a korszakok folyamán a mikrokozmoszban bűnteherként felgyülemlett, akkor
gyakorlatilag kilátástalan helyzetben lennénk. Ezért siet a Gnózis, Isten szeretete a
megmentésünkre. Hát nem örömteli-e a tudat, hogy ezt a karmikus terhet mindenki
lerázhatja magáról, aki valóban rá mer térni a gnosztikus ösvényre? Lássuk
ezért világosan a második könyv további kijelentését:

A tökéletességhez való visszatérés - a denaturálás - a világ rendeltetése; az idő

szerepe a gyarapodás és csökkenés; a keletkezésé pedig a tulajdonság.

116
A szellemlelket szabad állapotban beküldik a hetedik kozmikus területre, az
istenek kertjébe, az alkémiai műhelybe, hogy a szellemszikra vezetésével és
támogatásával megnyilvánítsa, ami lelkesíti. A hetedik kozmikus terület
világmindenségében a felépítés vagy a megsemmisítés abszolút szabadsága
uralkodik. Itt az ember abban a helyzetben van, hogy minden folyamatot serkenthet
vagy fékezhet. Így minden szellemlélek bizonyíthatja önállóságát, és tanúskodhat
állapotának magas mivoltáról. Az istenterv, a mindentudás, a módszer hiánytalan
leírása a szellem birtoka. Ha tehát a lélek tettre készen egyesül a szellemmel,
akkor szabadon megvalósíthat mindent. Az önmegvalósítás teljes mértékben
lehetséges.

A szellemlélek egyik sajátsága az a lehetőség, hogy a személyiségnek nevezett

tulajdonsággal, eszközzel lássa el magát. A szellemlelket elsősorban azért
küldik a hetedik kozmikus területre, hogy minden tekintetben alkalmas
személyiségre, egy tökéletes eszközre tegyen szert, hogy Isten nagy tervét
bizonyíthassa és kihordhassa. Az istenek paradicsomába belépő Ádámi emberiség
legendája szerint „Ádám” feladata az, hogy minden teremtménynek nevet,
vagyis egy erőt adjon. Mert a név egy erő, egy pecsét. Megértik-e, mily hatalmas
a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv?

Így a személyiséget a szellemlélek tulajdonságaként lehet megítélni, és

eldönthető hogy a születés sajátsága azt bizonyítja-e, hogy a folyamat során
balesetek fordultak elő, és hogy emiatt esetleg valami elromlott, vagy épp
ellenkezőleg, a nagy alkémiai mű valósult meg.

Ebben az összefüggésben jó lesz röviden kitérni közönséges létállapotunkra a

haláltermészetben. Mint személyiségek, eszközök vagyunk ugyan, de
természetes állapotunkra nézve ugyancsak valószerűtlen állítás lenne, hogy az
eredeti szellemlélek tulajdonságai vagyunk! Van ugyan lélek bennünk, de ez a
személyiségünkben hatékony lélek nem a szellemből magyarázható! Egészen
más erők „lelkesítenek” és befolyásolnak bennünket, s ezeknek az eredménye
anyag, vízszintes sík, dialektika, haláltermészet. Természet-szülte állapotunkban,
mint tulajdonságok, biztosan nem valósítjuk meg az eredeti lélek célját.

A lélek, mely mikrokozmoszunkban eredetileg a szellemszikra burka volt,

visszaélt a szabadságával, mire a szellemmel való pimandrikus kapcsolat
megszakadt. Mert a szellem örök és tökéletes. Ha a szellem lelke a
tökéletlenségben van, és a magasztos céllal szemben helytelenül viselkedik,
akkor a kapcsolat megszűnik. A szellem nélküli lélek pedig halandóvá válik: „a
bűnös léleknek meg kell halnia” - figyelmeztet a Szentírás.

Azt mondhatjuk tehát, hogy bizonyos pillanatban így már nem voltak élő lelkek.
Ebben a helyzetben a dialektikus fenntartási folyamat létrehívása képezte a
segélynyújtást. Mert a léleknek mindig megvan a hasadási, önsokszorozó
képessége. A természetes létfenntartási (szaporodási) folyamat biztosítja tehát
annak a lehetőségét, hogy egy halandóvá lett lélek az endúra révén felhívja az
eredeti lélek újraszületését. Ezáltal helyreáll a kapcsolat a szellemmel,
Pimanderrel. Ezt nevezi a modern Szellemi Iskola Isten szükségrend-tervének.

117
Az eredeti lélek - mint a szellem kifejezése - visszaélt szabadságával, s ennek
következménye lett a halál. Mivel azonban a lélek Istenből való volt, egy élő
tulajdonság, létét folytatva egy személyiséget alkotott magának, ezt céljának
tekintvén. Amilyen mértékben az első lelkek letértek az útról, úgy szakadt meg
fokozatosan a kapcsolat a szellemmel. A lélek akkor még elképzelhetetlenül
sokkal tovább élt, mint a mai halandó lélek. Majd a kozmokrátorok befolyásával
alkalmat kapott arra, hogy egy személyiséget alkosson magának, amely
fokozatosan a mai állapotáig fajult. A szellemszikra pedig elnémulva nyugszik a
mikrokozmosz szívében.

Ily módon be kell látniuk, mennyire logikus, hogy személyiségünk halandó. Amikor a
bűnös lélek, az Én, az endúrába elpusztul, meglesz a lehetőség a Pimanderrel való
újraegyesülésre. Ez aztán újra világít majd a mikrokozmosz szívében, s mint Lelkület
beszél a hermetikus lélekhez. Így lesz jóvátéve az egykori hiba, az eltévelyedés.

Nem szabad tehát túl soká időzni a mai ember bűnös természeténél, hanem rá kell
mutatnunk a visszaútra, a transzfiguráció ösvényére. Ezzel a folyamattal helyesbítjük
a hibát, hatálytalaníthatjuk a botlást. Ha pedig majd a lélekvilág, a lélekember-állapot
alapján állunk, akkor újra bizonyítjuk, hogy „ahol az Úrnak szelleme, ott a
szabadság”.

Az eltévelyedés így végül is csak közjátéknak mutatkozik az örökkévalóság átfogó

művében. Ne maradjanak hát meg primitív szokásaiknál és bűnös hajlamaiknál,
hanem térjenek tetterősen és elszántan a transzfigurálás útjára; így minden hibát
eltörölnek majd.

Mindezekből azt kell megtanulnunk, hogy aki át akar hatolni a Gnózishoz, Isten
élő ismeretéhez, annak a transzfigurálás ösvényén át kell alakítania magát a
szellemlélek tulajdonságává. Akkor az ebből eredő ismeret megmutatja, hogy a
szellemlélek minden tulajdonsága közvetlenül a szellemre, az ősforrásra
vezethető vissza, s hogy a szellem, a lélek és a test egysége valóban a testben
megjelent Isten.

Minden újjászületett léleknek fel kell fedeznie magában Istent, találkoznia kell Vele
és Őt kell követnie. Akinek pedig szabad volt ezt a Gnózist elnyernie, az kérheti
Hermésszel együtt: „Beszélj nekem most Isten bölcsességéről! Micsoda Isten
bölcsessége?”

118
XXIX. Csendesedjünk el!

Légy hát csendes, ó Hermész Triszmegisztosz, és jegyezd meg jól, amit mondok –

mondja Pimander a második könyv kezdetén. Hermész azt válaszolja:

Sokan és sokat beszéltek a mindenségről és Istenről, de a vélemények

ellentmondanak egymásnak, s az igazságot így nem tudtam felismerni bennük.
Megmagyaráznád ezt nekem, Uram? Mert csak azt fogom hinni, amit Te nyilvánítasz
meg nekem.

Az előző fejezetekben Pimandernek Hermész kérdéseire adott válaszaiban

mélyedtünk el. Mivel pedig az a fontos, hogy Hermészhez hasonlóan minden jelölt
megtanulja belülről megérteni Pimander szavait, szeretnénk most Önnek ugyanazt
tanácsolni, amivel Pimander kezdi: Légy csendes!

A Szentírás is többször említi ezt a különös csendességet. Például a 4. zsoltárban:

„beszéljetek a szívetekkel, és csillapodjatok”, vagy a 62. zsoltárban: „Csak Istenben
nyugoszik meg lelkem”, és Ézsaiás találó kijelentése (18): „Nyugodtan nézek a
sátoromba”, míg Pál azt tanácsolja tanulóinak a Thesszalonikabeliekhez írt 1.
levélben: „És becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok”.

Ez a „csendes élet” a szív bizonyos állapotára vonatkozik. Személyiségünk

szíve körülbelül egybeesik a mikrokozmosz szívével. És ebben a középpontban
található a rózsa, a szellemszikraatom, a fókusz, ahol a Gnózis találkozik a tanulóval,
a szellem a lélekkel, Pimander Hermésszel.

Természetes állapotunkban azonban a szív az a hely, ahol a sokfelé irányuló

vágyak, félelmek és szenvedélyek forrnak és dúlnak. Az ember közönséges
állapotában a szív minden más, csak nem csendes!

Ha Önök hermetikus emberek akarnak lenni, akiket Hermésznek, vagyis Merkúr-

embernek lehet nevezni, akkor a szívüknek el kell csendesednie. Hermész vagy
Merkúr fogalma azt az embert jelöli, aki kezd felébredni az új lélektudatban,
akinek megnyilatkozik az isteni bölcsesség, s aki ennek következtében
főszentélyét magas rendeltetése színvonalára emeli. Ezt a rendeltetést azonban
lehetetlen betölteni, ha a tanuló nem tanulja meg a szívét csendesen megnyitni
a szellem számára. Aki a Gnózist valóban keresi, az a szív elcsitításának a
megvalósítását kapja feladatul. Ez azt jelenti, hogy a szívet teljesen meg kell
tisztítani, el kell csitítani, egyensúlyba kell hozni és meg kell nyitni.

Bizonyára hallottak a kis vérkeringésről. Ez mintegy vérkapcsolatot hoz létre a szív

és a fej között. A szív teljesen egy a fejjel, s így mindig kölcsönös összefüggésükben
kell vizsgálnunk őket. Az ösvényen járó tanuló számára ezért a szív és a fej
abszolút egysége a gondolkodás, akarás, érzés és cselekvés, valamint a
reagálás és felfogás tekintetében elutasíthatatlan követelmény.

119
Ha szívük nyugtalan, akkor semmiképpen sem tudnak jól és szabadon gondolkodni.
Ha szívük tele van félelemmel és meghasonlással, akkor érzékszerveik pontatlanul
és szabálytalanul működnek. Akkor sem embereket, sem helyzeteket nem tudnak
helyesen értékelni és megítélni, tehát kritizálni kezdenek, ennek minden
következményével.

Ha a szív a természetes tisztátalanság állapotában marad - és így marad, ha egész

lényünkkel a haláltermészetre hangolódunk -, akkor képtelenek vagyunk jól
odahallgatni, s így megérteni sem tudunk. Mert a haláltermészet lényege a káosz!
Emiatt a természetre irányuló ember szív-fej rendszerében újra meg újra nagy
feszültségek keletkeznek, amelyek őt helytelen cselekvésre ösztönzik.

A szív-fej rendszerben az embernek van egy biztonsági szelepe: a gége, amely a

gégecsakrával van kapcsolatban. Ennek a csakrának, ennek a gócnak a szerepéről
az Iskolában még nem beszéltünk, mert ennek nem jött el az ideje. Ezért elég lesz
annyit mondani, hogy a dialektikus ember a gégével visszaél, hogy felhalmozódott
feszültségeit levezesse. Mert a gége egy alkotó szerv! Sokan a szüntelen
fecsegéssel, a vég nélküli, tartalmatlan társalgással, vagy éppenséggel rendkívül
kétes témájú beszélgetéssel vezetik le feszültségeiket. Ez a „lereagálás” pedig
mindig mások költségére vagy kárára történik. A szív elcsendesítésének és
megtisztításának a szükségessége ebből a szemszögből nézve tehát még inkább
sürgető követelmény.

Ha a szívüket megnyugtatják és megtisztítják, akkor a fejet is szabaddá teszik azon

működések számára, amelyekre rendeltetett. Ekkor az érzékszervek egészen
másképpen működnek, és csak ekkor tudnak majd odahallgatni! Az ős-Gnózis
testvérei megszokták, hogy egymás figyelmét újra meg újra felhívják ennek a
szükségességére. Összejöveteleiket ezért így kezdték:

„Csendesedjünk el az Úr előtt! Hogy igazán hallhassunk, hogy igazán

megérthessünk.”

Amint megbeszéltük, a Hermészi filozófia fényében az ember személyisége a

mikrokozmosznak egy tulajdonsága, a szellemlélek eredménye. Mint
tulajdonság tehát a terv megtestesülése: a tervé, mely a szellemben van, és
amely a lélekben szellemi ösztönzés képében mutatkozik meg.
Következésképpen a tulajdonságban vagy megtestesülésben a szellem és a lélek a
testtel egy háromságot képez.

A szellemben a saját fajtája és a lélek fajtája mellett a tulajdonság, a test fajtája is

meg van határozva. A lélekben a szellem tükröződik, és a tulajdonság, vagyis a
test kifelé vetítődik. Ez a három dolog a testben lett eggyé. Így háromszor
három, azaz kilenc nézetet látunk: így jelenik meg előttünk a klasszikus emberi
kilencség. Ebből megérthetjük, hogy miért mondták mindig is a kilencet az ember
számának.

A testben találunk három szentélyt is, amelyeknek az a rendeltetése, hogy az emberi

háromságnak dicsőséget szerezzenek: a fej a szellem szentélye legyen; a szív a
lélek szentélye; a lép-máj rendszer pedig, amelyet biológiai templomnak is
mondhatunk, a test szentélye. Érthető, hogy ennek a háromnak teljesen

120
harmonikusan kellene együttműködni, mégpedig mindegyiknek a saját feladata
szerint. A medenceszentélynek, a biológiai templomnak a személyiség
természetes folyamatait kell a lélek és a szellem szerint irányítania és
kiviteleznie. Ha az irányulás hangsúlyát a biológiaira, a dialektikusra, a
vízszintes síkra helyezik, ahogyan a legtöbben teszik, akkor a szív és a fej
alárendelt helyzetbe kerül. Ekkor a személyiségben megkövesedési folyamat
lép fel, a szív asztrális nyugtalanság zűrzavara lesz, és az agyi értelem csak a
közönséges, természetes, állati életre lesz alkalmas. Akkor a szív nem tud
elcsendesedni a Gnózis előtt, az Úr előtt, hanem a létért folytatott harcot tükrözi,
ami mindig a halállal végződik.

Mivel a biológiai szívvel körülbelül egybeesik a mikrokozmosz szíve, és a csendes

őr, a rózsa, a bennünk lévő istenember ebben a szívben raboskodik, s mivel ebből a
rózsából szüntelenül hangzik a kiáltás az egész lényben, hogy az igazi, hallgató
szfinxet váltsák meg a sivatag homokjától, világos, hogy az Iskola miért hívja fel
tanulóit újra meg újra arra, hogy életük súlypontját helyezzék át a biológiai
templomból a szív templomába. Mert a szív temploma a lélek temploma! A
léleknek Krisztus világosságának kell lennie. A léleknek az Atya Fiává kell válnia.
Ezért kell a szívnek újra Betlehemét, újjászületését ünnepelnie.

Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy biológiai templomukat megfosztják a

fényességétől. Ellenkezőleg! Ha a lélektemplomban újra világosság gyúl, akkor
ez a biológiai folyamatoknak is hasznára válik. Ugyanakkor pedig megnyitják a
szentek szentjéhez, a legfőbb templomhoz, a főszentélyhez, a szellem és a
bölcsesség templomához vezető ajtót.

Azt látjuk tehát, hogy a gnosztikus rejtélyek kulcsa a szívünkben rejlik. A királyt -
aki a szellem - ott kell megváltani, és a legmagasabb szentélyben trónjára emelni.
Ebben a lélek világossága játszik vezető szerepet. Ezért kell számunkra állandóan,
mély értelemmel hangoztatni:

Csendesedjünk el az Úr előtt!

Így térítsük meg a szívet!

Nyissuk meg az oltárt, s melengessük az ott rejlő szentet az egyetemes Nap

világosságánál!

Hagyjuk abba a munkát a biológiai szentélyben, és a pozitív oltárszolgálatot

helyezzük át a szívbe!

Ha ebben sikerünk lesz, akkor az üdv világosságáramlatai belénk ömlenek, megtöltik

egész lényünket, s új világosságból szőtt ruhát borítanak ránk: az arany menyegzői
ruhát, amely az új lélegzőterünk. És az ebbe a hatalmas fénytérségbe ágyazott
személyiséget vezetik el a transzfigurációhoz. A lélek helyreállítása után megvan a
kapcsolat az élő szellemmel: a szembesítés Pimanderrel. Végül pedig teljesen
megújul a tulajdonság, az eszköz, a személyiség!

Erre a folyamatra mondja egyik szertartásunk: „Ez az egyetlen rejtély, a kizárólagos

hittitok, amit a Gnózis ad nekünk. Az élet fájának a mi számunkra, a természet-szülte

121
ember számára levágott törzsökéből új vesszőszál hajt ki, a kapcsolat helyre lesz
állítva. Csak akkor kezdődhet meg az újraalkotás nagy munkája.”

Ezt a kezdetet pedig a szívben kell megünnepelni. Nyissák meg a szívüket, miután
életük súlypontját a szívbe helyezték. Tisztítsák meg a szívüket, hogy a tiszta
világosság behatolhasson. Ebben az összhangban, ebben a kristálytiszta csendben
lehet a nagy művet elvégezni.

Csendesedjünk hát el az Úr előtt, hogy az eredet kilencszeres embere

kiszállhasson a természet sírjából.

122
XXX. Mi a bölcsesség?

Mi a bölcsesség? Bizony klasszikus kérdés ez! Hermész az után a bölcsesség után

puhatolódzik, amin a mindenség léte alapul. A Hermészi Gnózis válaszol is. A válasz
pedig Tiánai Apollós alakját juttatja eszünkbe, akiről - miként az Úrjézusról - szintén
elmondható, hogy „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”.

Mi Isten bölcsessége?

A jóság, a szépség, a boldogság, minden erény és az örökkévalóság. Az

örökkévalóság alakítja a világot rendszerré azzal, hogy az anyagot
halhatatlansággal és tartóssággal itatja át.

A 12. és a 13. szakasz szerint itt arra a tényre utalnak, hogy Isten bölcsessége
elválaszthatatlanul összefügg az ősanyaggal, az anyaggal, minden atommal.
Abraxasz, Isten egyetemes szeretetlénye, négy kisugárzásával - vagyis az
egyetemes Nap, amelyből a szeretet, az akarat, a bölcsesség és a hatás ered -
minden atomban benne van. Ebből az ősanyagból, amelyben tehát Isten maga
rejlik, ebből alkották a tulajdonságokat, amelyek Hermésznél a személyiségek.
Ezen az építkezésen, ebben a folyamatban az erők és elemek sokasága jelenik meg;
az erők és anyagok szüntelen átalakulása következtében a személyiség
állandóan változik és tökéletesedik, míg végül teljes összhangba kerül a
lelkülettel és a lélekkel, Pimanderrel és Hermésszel, a szellemlélekkel. Ekkor
pedig az egész lény a változatlanságban áll.

Így azt látjuk, hogy Isten, örökkévalóság, világ, idő és keletkezés egybefolyik,
Isten és teremtmény ebben a létállapotban a szó szoros értelmében egyesült. Akkor
Isten van a lelkületben, a lelkület a lélekben, és lélek az anyagban, mindez pedig
örökké.

A tény, hogy Isten és a teremtmény hermetikus szempontból a mindenségi

megnyilvánulásban egyetlen lény, világossá teszi, hogy a Szellemi Iskolában miért
beszélünk csoportegységről. Próbáljanak meg ennek a mélyére hatolni. Ha azt látjuk,
hogy a szellemtér, a lélektér és az ősanyagi tér teljes elválaszthatatlanságban
létezik, akkor azonnal rájövünk, hogy az elválasztottság, a különlét a Gnózis
világosságában teljes képtelenség. Az elkülönült lét, az eltúlzott egyéniség, az „én
vagyok” - ami különösen a nyugat-európai embert jellemzi - teljes mértékben
ellentmond a Logosz természetének. Azt olvassuk a 17. szakaszban:

Ezt a nagy testet pedig, mely minden testet magában foglal, belül betölti és kívül
beburkolja egy lélek, mely szellemtudattal és Istennel teli. Ez a lélek a
világmindenséget élteti.

Szóval: A mindenségi megnyilvánulás egy gyönyörű csoportegység, pompás

együttes. Nem úgy csoport, mint valami nyáj, ahogyan az állam és az egyház
mindenre ráterpeszkedő rendszere akarja, s ahogyan a Nagy játék rendezői (lásd a
„Leleplezés” című könyvet, „Az elkövetkező események előrevetett árnyéka”)
próbálják majd megvalósítani. Tehát nem kikényszerített csoportosulás, nem valami

123
összeverődés, hanem valóban intelligens egység a teljes szabadságban. Mint a
szabad lelkek mozaikja: a világosság egysége, az úgynevezett hetedik sugár isteni
valóságának egysége, a tökéletes Hétvilágosság egysége és valósága.

Önök tudják, hogy vannak kozmikus sugártörvények, és a sugártörvény, a

sugárbőség, amely most hatalomra jut az emberiség fölött, s amelyre az ifjú Gnózis
tökéletesen akar reagálni, az a hetedik sugár törvénye. Ez a sugár minket az igazi
csoportegységbe akar bevezetni. A világosság minden mindenben. Ebben a
világosságban lett eggyé minden, Isten hatására. Minden jó alkotójának, a hét
kozmikus terület rendszere urának és fejedelmének tevékenysége folytán
olvadt össze minden ellentét és egyenlőtlenség a szeretetben: így mondja a 30.
szakasz.

Mi tehát nem társadalmi értelemben akarunk szerzetet alakítani, vagy olyan

testvériséget, amelyet a világ demokratikusnak nevez, hanem arra a szeretetre
törekszünk, amiről Jézus Krisztus beszél. A gnosztikus rejtélyekben a jelöltnek
megadatik, hogy lássa ezt a hatalmas, új világképet, mindenekelőtt pedig azt, hogy
ez lélekkel teli! Felismeri, hogy a sugártörvények ritmusa mindent a saját
fajtájának megfelelően, és mégis teljes egységben mozgat. Mindennek
mindennel, mindenkinek mindenkivel való egységét a Szellemi Iskola tanulójának
teljes mértékben fel kell fognia, jóllehet erről még meglehetősen nehéz helyes képet
alkotni.

A megszabadult gnosztikus ember ért ennek az egységnek a kialakításához, a

baloldallal és a jobboldallal is, mondja a 34. szakasz, s Önök esetleg tudják, hogy
miről van szó. A jobboldali ösvény a pozitív, tudatosan istenkereső élet útja, az én
elhalásának, a lélekszületésnek és az erre következő megszabadulásnak az útja. A
baloldali út az Istentől elvezető élet, az eltévelyedés, a vakság és a rögeszmék útja.

Mindenképpen távol tartjuk magunkat a baloldali úton járóktól, mivel mi annak az

egyetlen, egyetemes törvénynek engedelmeskedünk, amely az élő lélekállapoton
uralkodik. Gyakorlatilag azonban senkitől és semmitől sem tekinthetjük magunkat
elválasztottnak! Mert minden és mindenki egységet képez. Ezért folyamodik Isten
szeretete lankadatlanul minden tékozlóhoz is, ahhoz is, ami az egyetemes törvénytől
eltér. Az emberrel megy, mindenen keresztül, míg az ember az Ő erejében meg nem
újítja magát.

Hogyan működik hát Isten szeretete? A sugártörvény különböző nézetei együtt

egyetlen törvényt, egyetlen magasabb rendű sugárrendet képeznek. Ez a
sugártörvény Abraxasz, az egyetlen szeretet, az egyetemes Nap, mely mindenben
és mindenkiben mélyen benne rejlik. Aki harmonikusan alkalmazkodik az örök
szeretetnek e törvényéhez, az tapasztalni fogja ennek az áldását. Aki azonban
ellenkezik, azt ugyanez a világosság megégeti, mert ez akkor tűzként
jelentkezik. Aki az alapvető összhangot megzavarja, az számítson rá, hogy a zavar
következményei utolérik. Az illető minden baját maga okozza magának. Mert az
összefüggésnek csak egyetlen törvénye létezik, a hetedik sugár törvénye, az igazi
csoportegység törvénye, ami az ifjú Gnózis élő testének a törvénye is.

A Hermészi filozófia tehát megkülönbözteti a világosságot a tűztől. A világosság

Isten szeretetének a melege; a tűz ugyanabból a szeretetből eredő

124
megpróbáltatás. Így mondja a 29. szakasz. A tűzben azonban - s ezzel a
megpróbáltatásban is - a mindenható szeretet jelenlétének és hatásának a
bizonyítékát látjuk, hogy végül minden és mindenki áttörhessen a világosság
melegébe.

Tudd meg hát - mondja a 41. szakasz -, hogy minden élő test anyagból és lélekből
készült, mind a halandó, mind pedig a halhatatlan, mind az értelmes, mind pedig az
értelem nélküli.

Most fel lehet vetni a kérdést, hogy Isten fáradozása elhatol-e mindenhová és
mindenkihez. Igen, abszolút értelemben elhatol az egész élő természethez, minden
természeti birodalomhoz, a legszélsőségesebb részekig. Ebbe beleértendő tehát a
pokol minden területe, s minden, ami szörnyűség és méreg. Mert ne feledjék, hogy
végeredményben minden, bármennyire elfajult és romlott legyen is, az egyetlen,
nagy, hétséges lélekbirodalom lehetőségeiből és erőiből származik. Ami pedig ezzel
nincs összhangban, ami eltévelyedett, azt csakis a senkit és semmit el nem
eresztő szeretettörvénnyel lehet megfordítani, kijavítani, meggyógyítani!

Gondolkozzanak el, mi minden történik a mi világrészünkön. Mekkorák a problémák;

mindenfelé félelmek és aggodalmak tömkelege, gyűlölet, fenyegető veszélyek.
Ugyan ki hiheti komolyan, hogy mindebből csak valamit is meg lehet oldani
erőszakkal?! Fenyegetéssel, gyilkossággal, vérrel vagy könnyekkel?!

Csak egyetlen megoldás van: a szeretet ereje, Isten szeretetének tüze. Ennek a
szeretetnek le kell szállnia az elsüllyedtség legalsó mélységeibe, hogy a megfelelő
pillanatban segíthessen a rászorulóknak. Ennek az egyetemes, mindent elviselő és
hordozó szeretetnek a következményeit a világirodalom jó néhány írója felismerte és
ábrázolta. Gondoljanak csak Jacob Wasserman pompás művére, a Wahnschaffe
Krisztiánra, vagy Buddhára, aki a legjelentéktelenebb lény megölését is megtagadta.

Minden elsüllyedtnek a megmentése, a mindenségi megnyilvánulás

összhangjának a helyreállítása csakis az alkalmazott szeretettel lehetséges.
Ezért harcol Siegfried a sárkány ellen, és ezért tapossa Hermész a sziszegő kígyó
testét. A kard, a fegyver azonban, amelyet Siegfried és Hermész is használ, nem az
erőszak, a gyűlölet, a fenyegetés és gyilkosság fegyvere, hanem Isten
szeretettüzének kardja, mely legyőzhetetlenné teszi őket. Ha az olvasó ezt
megérti és valóban belátja, akkor azt is tudja, hogy a természetrend, melyet
haláltermészetnek nevezünk, nem reménytelen. Iskolánk két természetet
különböztet meg: a halál természetét és az élet természetét. Erre kényszerülünk,
mert számolnunk kell a tényleges állapottal, s arra kell megtanítanunk egymást, hogy
forduljunk el a tűztől a világosság felé. Először a világosságba kell bemennünk és
belemerülnünk, hogy azután, a világosságból kiindulva alakítsuk át a tüzet
világossággá, a világot és emberiséget szolgálván.

Valójában és alapjában véve csak egyetlen természet, egyetlen birodalom létezik.

Mint lélekemberek, belsőleg nem ismerünk semmiféle elválasztottságot. Gyakorlati
okokból, utunk körülírása és célunk tiszta meghatározása végett azonban
különbséget kell tennünk, és ki kell jelentenünk, hogy „a világosság felé fordulunk!”
Mihelyt azonban felemelkedhetünk a világosságba, azonnal megjelenik a

125
csodaszép feladat, hogy az emberiséget szolgáljuk, s ennek minden
következményét vállaljuk.

Ha továbbra is választóvonalakat vonunk, akkor - ahogyan a második könyv

hatvanadik szakasza mondja - közönséges emberek vagyunk. „A közönséges ember
a változást halálnak nevezi, mert a test feloszlik, és az élet a láthatatlanba vonul.”
Mily nagyszerű azonban, hogy a világosság tűzzé lesz, hogy ami elég, az
világossággá válhasson! Nem tapasztaltuk-e életünk folyamán mindannyian a tűz
forróságát? A próbák izzó feszültségét, a tisztulás tüzét, a minden alacsonyrendűt
megemésztő tűzvészt, hogy az emésztő tűzből az új tűzmadár kelhessen szárnyra?

Térjünk most át mélyebb összefüggésekre, melyek az istenismeretből erednek, s

vizsgáljuk meg a mindenütt jelenlévőség nézeteit.

Most már tudjuk: Minden Istenben van, tehát az Ön újjászületett lelke is, ha ez már
megvan Önnek. Minden Istenben van, de nem egy bizonyos helyen; mert a hely
testi és mozdulatlan, mondja Pimander a hetvenedik szakaszban. Mi pedig láttuk,
hogy a lélektest és a megszabadult személyiség a szellemlélek tulajdonsága.
Szellem, lélek és test háromságot képez. Rá kell tehát döbbennünk, hogy az
újjászületett mikrokozmosz, mint Istenben elmerült egység, egyidejűleg
mindenütt jelen van és mindent magában foglal! A világmindenséget, amelyben
szellem, lélek és test egységben létezik, lélek- és szellemtudat tölti be. Mindez
pedig egy csoportegység, vagyis az egyes lélek tudata ugyanakkor a mindenütt
jelenlévőség tudata is. Az újjászületett mikrokozmosz ezért mindenütt jelen van
és mindent magában foglal.

Gondolja meg az olvasó, hogy ebből a szempontból nincs olyan lény, amely többet
megért, többet foglal magában: nincsen tehetségesebb és hatalmasabb lény, mint
aki a haláltermészetből kiszállt; a legintelligensebb, a leggyorsabb és a
leghatalmasabb az újjászületett szellemlélek, mondja a 71. szakasz.

„Parancsold meg a lelkednek - mondja Pimander ujjongva Hermésznek a következő

szakaszokban (72-74) -, hogy menjen Indiába, s ott lesz, mielőtt még
megparancsoltad volna neki. Parancsold az óceánhoz, s ott is azon pillanatban ott
lesz. Küldd fel a mennybe, s ehhez nem kellenek neki szárnyak. Semmi sem
akadályozhatja, sem a Nap tüze, sem az éter, sem az égbolt törvényszerű mozgása,
sem a csillagok teste: átsiet minden téren, s röptében a legszélsőbb égitestig
emelkedik.”

Aki ezt a szabadságot, ezt az abszolút szabadságot szeretné, az megkapja.

Megszerzésétől semmi sem tarthatja vissza, ha - ez magától értetődik - bejárja az
ehhez vezető utat.

Értsék meg tehát, hogy mekkora hatalom van a birtokukban! A teljesség hatalmát
már birtokolják, Önökben nyugszik, csak még nem vették használatba. Még
túlságosan a megszokott dolgokhoz ragaszkodnak. Még mindig a vízszintes sík
délibábjait bámulják. Önmagukat hátráltatják.

Pillantásukat irányítsák a mindenütt jelenlétbe. Szabadítsák meg a lelküket, s Isten

mindenhatóságát fogják magukban megvalósítani. Szabadítsák fel magukban a

126
teljesség hatalmát azzal, hogy a világosság ösvényén, a Gnózis világosságának
ösvényén járnak. Akkor Önökre is mondhatják egyszer:

„Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.”

Ámen!

127