Imagináció, más nevén a Teremtés, a Mentalizmus, a Mágia törvénye

   

Dénes Albert 

        A természettudományos törvények mögött valójában metafizikai törvények vannak,

amelyek megadják az emberi létezés, az élet kereteit, mintegy alapját képezik egy olyan
valóságnak, amelyben vagyunk, és amelyben megnyilvánulunk. Mindeddig szó sem lehetett
arról a tudományos valóságkutatásban, hogy tulajdonképpen metafizikai valóságból merítjük
evilági valóságunkat, mert ez túlságosan kényelmetlen volt az objektív, csak a tárgyi
bizonyítékokra támaszkodó tudománynak. Most azonban - legalábbis a tudomány egyik
arcvonala - szembesülni kezdett azzal a ténnyel, hogy ez az egész létezés egyáltalán nem
annyira racionális-ésszerű, mint ahogy eddig vélték, és ahogy ezt még be is akarták
bizonyítani lépten-nyomon. Az újabb, a valóságra vonatkozó tudományos felfedezések,
amelyek valamelyest kezdtek nyitottá válni a metafizika irányába, tulajdonképpen nem is
felfedezések, hanem a tiszta metafizikai tudásban az emberrel egyidos tények és ismeretek.
Tehát nem is felfedezések ezek valójában, hanem elismerése annak, ami megvolt, megvan és
meglesz az ember őstudásában. A valóság fogalma egyszersmind a törvény fogalma is, mert
azon nyomban, hogy bármilyen megközelítést teszünk a valóságra vonatkozóan az már
valami, ami határ, keret, szabály, alak, alakzat, forma, szó, tehát már egy meghatározás,
amelyben a valóság valóság, és amely meghatározáson kívül a valóság már nem valóság.
Utóbbi esetben csak akkor áll helyre a meghatározási keretekből kilépett, valósága-vesztett
valóságnak a valósága, ha a meghatározás kereteit újra alkotjuk. Ezt játszottuk tulajdonképpen
egészen idáig. A valóságunk mindig keretekbe zárt valóság volt. Aztán a valóságkeretek
szüknek bizonyultak, kénytelenek voltunk azokat újrafogalmazni. Mintha a valóság adná a
kereteket és nem a keret a valóságot. Valójában így is van, és ezzel el is érkeztünk az első
metafizikai, vagy más szóval egyetemes törvényhez, az imagináció törvényéhez. Az
imagináció törvénye egészen egyszerűen azt mondja ki, hogy azzal együtt, hogy mi emberek
teremtett lények vagyunk, teremtő lények is vagyunk. Mit teremtünk? Valóságot, állapotokat,
különböző létezési formákat. Ez tehát nem egy olyan törvény, amely azt mondja ki, hogy mit
szabad és mit nem szabad tenni. Általában a törvényről az jut eszébe az embernek, hogy mi
az, ami tilos, és mi az, ami kötelező és, hogy mindez milyen skatulyát jelent a számára. Ez a
törvény, akárcsak a többi metafizikai törvény nem azt mondja ki, hogy mit szabad és mit nem,
hanem azt mondja ki, ami van. Vagyis, hogy teremtő lények vagyunk, mi emberek, valóságot,
létezést, különböző állapotokat, megnyilvánulásokat teremtünk. Röviden ennyi az imagináció
törvénye.

És most következik ennek bővebb, részletesebb kifejtése.

Először is a kérdés, hogy hol tartunk most?

      Az emberek jelentős része még mindig abban a naiv álomvilágban, tompa kábulatban él,
hogy a valóság, az élet, az állapotok csak úgy jönnek a maguk spontán áramlásában és
mintegy keresztülfolyik rajtunk, passzív befogadói lényünkön. Az ilyen álláspontból az is
következik, hogy mi semmit sem tehetünk, nem rendelkezünk az életünk fölött, ezt úgy
kapjuk valami felsőbb erőtől… - ajánlatos jól viselkedni, mert ha megharagítjuk az életünket
adó felsőbb hatalmat, akkor megbüntet minket és vagy elveszi tőlünk az életet, vagy olyan
állapotokat mér reánk, hogy ahhoz képest még a rémálom is megkönnyebbülés… Az
emberiség ezen részével kapcsolatosan nincs mit különösebben szólnom. Ha azt mondja
valaki nekik, hogy "a valóságodat Te magad teremted meg és Te vagy ezért a felelős", akkor
nagyon gyanakodva néz reám, mintegy nem tudja eldönteni, hogy az elméjükben meglazultak
közé soroljon-e vagy csak egyszerűen az "újkeletű szellemi szekták" csoportjába helyezzen.
Az emberiség ezen része az "ineptia mysteri"-ban szenvedők. Nem tudják, nem is akarják
elfogadni, hogy a valóság, a létezés azért egy kicsit tágabb, mint ahogy minket arra szépen
megtanítottak. Van azonban egy másik része is az emberiségnek. Az a része, amely tisztában
van azzal, hogy van imagináció vagyis mágia, és ezzel rendelkezik az ember, sot ez az, amivel
elsosorban rendelkezik. Ezek az emberek tudják, hogy az ember életében minden az
imaginációból indul ki. Így azt is tudják, hogy ha el akarják érni a céljaikat, akkor az
imaginációból kell kiindulniuk. Előszeretettel sajátítják el a különféle imaginációs
technikákat, legyen az vizualizáció(belső képalkotás), vagy mantrázás (bizonyos mondatok
ismételése) vagy még sok más egyéb praktika. Tudják, hogy a siker titka a siker tárgyával
kapcsolatos pozitív képzetalkotás, gondolkodás és az, amit így akarnak, az meg is valósul,
hiszen az imagináció törvényének megfelelően valóban működik az ember valóságteremto
képessége. Ha ezeknek mondja valaki, hogy létezik az imagináció törvénye, nem mond újat
számukra, hiszen ők azok, akik konkrét életükben egészen tapasztalati szinten kipróbálták ezt
a törvényt. Azonban- ami nagyon gyakran előfordul- metafizikai tájékozottságuk itt véget is
ér, és a további, ugyancsak metafizikai törvények nem ismerése miatt válságba kerülnek.
Imaginációjuk által bevonzzák maguknak azt, ami kell nekik, de nem számolnak a további
következményekkel. Úgy járnak, mint aki felfedez egy járművet, amely csodás gyorsasággal
röpíti az embert, és csodásan irányítható is, azonban mikor a jármű csoda-nagy sebességgel
száguld, akkor markol beléjük a gondolat, hogy fékről nem gondoskodtak. Így
következményszerűen csakis a valaminek való elég drámai ütközés állíthatja le őket. Az ősi,
tiszta, metafizikai hagyomány, az egyetemes emberi alapállás tanítása mindig kihangsúlyozta,
hogy az imaginációval csak a megtisztított tudatossággal, szellemmel lehet bánni, vagyis
teremteni. Ha nem így történik, semmi más nem lesz belole, mint fekete mágia, még akkor is,
ha az ember magasztos eszméket, ideálokat magyaráz bele. Ha már idáig eljutottunk, fontos
lenne azt is megtudni, hogy mi is az imagináció?

 Az imagináció az emberi lénynek a középpontja.

    Minden ebből indul ki. Tudjuk, hogy egy ember szellemből, lélekből és testből tevődik
össze egységes egésszé. Az imagináció ennek a hármas összetevődésnek a találkozásánál van
jelen, de úgy hogy e három középpontját ez képezi. Úgy is fel lehet fogni, mint egy olyan
szellemi szervet, mint a fizikai-biológiai testben a szív vagy az agy. Azonban annál több, mert
ez- mármint az imagináció- az emberi lény végső gyökere, középpontja, létezésének bázisa.
Ezért első számú metafizikai törvény az imagináció törvénye. Minden érzés, kép, gondolat,
megnyilvánulás, akarat, cél stb. innen indul ki és ide tér vissza. Ez röviden az imagináció.

    Mindezek mellett még sincs úgy, hogy az imagináció kéne determinálja az embert. Hiába,
hogy az imagináció az ember legmélyebb létezési gyökere, középpontja, eredete, az embernek
mégis képességet szerezhet, hogy a saját imaginációjával tudatosan bánjon, tehát, hogy ura
tudjon lenni a saját imaginációjának. Ezt tanítja meg az igazi metafizika. Tehát ebben a
megvilágításban az ember több, mint a saját imaginációja, még akkor is, ha az imagináció
lényének a legközpontibb helyét foglalja el. Tehát az ember imaginációjával teremt.
Valóságot teremt. Állapotokat, helyzeteket, eseményeket valósít meg. Hogy ha tiszta lenne ez
az imaginációs működés az emberben és jelen lenne a kellő egyetemes morális-szellemi
tudatosság, a metafizikai emberi alapállás, akkor semmi gond nem lenne és most egy sort sem
kellene ezzel kapcsolatosan írjak. Azonban tudott dolog, vagyis tény, hogy az ember
imaginációja fel van telve zavaros tartalmakkal, képzetekkel, gondolatokkal, amelyek olyan
valóságot valósítanak meg állandóan, amely inkább egy rémálom valósága, mintsem a tiszta,
éber, ragyogó szeretet és fény valósága. Ezt nincs is miért bizonyítani, aki nem hinné el, egy
kicsit nézzen körül a világban, önmagában és be kell látnia, hogy bizonyításra nem szoruló
tényrol van szó. Imaginációnk zavara miatt korrupt valóságot teremtünk, betegséget,
szükségállapotokat, gyűlöletet, tragikus történéseket vagy olyan sikereket, amelyek mögött
szakadékok várnak. Az emberiség az imagináció megzavarodásában szélsőséges határhoz
érkezett. Itt van az a határ, ahol az egyáltalán az embernek levés egyetemes bázisaira
emlékeznünk kell. A megzavarodott imagináció pörög-pörög, a tudatos személy uralma
nélkül megy a maga útján, metafizikai természete és funkciója szerint csak teremt, olyan
valóságokat, amely jóval túlhaladja a rémtörténet-írók képzeletét… Ugyebár itt is a képzelet.

Első lépés, hogy az imagináció törvényét, amely azt is kimondja, hogy az imagináció
állandóan teremt, megszívleljük és megvizsgáljuk saját egyéni életünkben, hogy mit is
teremtettünk magunknak. Amilyen állapotban, helyzetben találjuk magunkat ezen vizsgálódás
során, azt teremtettük. Tehát az elindulás nagyon egyszerű. Sem élettárs, sem társadalom, sem
a fonök, sem a szülők nem teremtették, s főként nem tudják megváltoztatni, azt az állapotot,
amiben vagyunk. De nem teremtette helyettünk semmiféle felsobb hatalom, legalábbis tőlünk
független felsőbb hatalom. Az állapotot, amelyben találjuk magunkat, azt mi magunk
teremtettük. Ha zavaros, ha tisztább, egyértelmubb állapotról van szó, ennek a valóságnak a
létét mi magunk alkottuk meg. Ha ez tudatosul bennünk, az első lépésen túl is vagyunk. Mert
ezzel együtt a felelősséget is egyszersmind magunkra vettük. Ezt nem nagyon szeretik
általában, mert könnyebb azt mondani, hogy a társadalom vagy a másik ember, vagy a sors
okolható valamely nemkívánatos helyzet, állapot miatt. Az imagináció törvénye azzal
szembesít, hogy a jelen-valóságunkat mi magunk, saját magunknak teremtettük. Azzal is
szembesít, hogy ezután sem fog másképp lenni, a továbbiakban is mi leszünk saját valóságunk
teremtői. Harmadszorra azzal is szembesít, hogy mi mindannyian, mint valóságunk
megteremtői, nemcsak a saját egyéni valóságunkat teremtjük meg, hanem az egész emberi
közösség valóságát, és ezért felelősséggel tartozunk egymásnak. Így a legelső megteendő
lépések közé nem az tartozik, hogy egy minél hatékonyabb imaginációs gyakorlatot találjunk,
amellyel gyorsan meg tudjuk valósítani azt, amire már olyan régen vágyakozunk, hanem az,
hogy felmérjük, hogy eddigi életünk során milyen képek, vágyak, szándékok, érzések, célok,
tudattalan, vagy csak részben tudatos, vagy tévesen tudatosított tartalmak vezettek el idáig,
ahol most éppen vagyunk a jelenünkben. Ha így járunk el, akkor lassan-lassan ki fog
rajzolódni az imaginációnk és az eddig megtett életútunk közötti el nem szakítható kapcsolat
és látni fogjuk tisztán, hogy milyen vágyunkból, milyen elképzelésünkből mi következett, mi
valósult meg. Maga ez a gyakorlat nagyon egyszerű, inkább igényel tiszta őszinteséget,
mintsem magasfokú szellemi tudást, ami csak nagy-nagy gondolkodók kiváltsága.
Imaginációját mindenki elérheti, megvizsgálhatja, tisztíthatja. Mindenki jól megnézheti, hogy
képzetei, akarata, szándéka, vágya hová vezette el. Mindenki lehet ilyen értelembe véve a
saját maga metafizikusa. És kell is, hogy az ember mindezt tudatosítsa magában. Az elso
lépések közé tartozik tehát a tudatosítás. Kell tudatosítanom, hogy teremtő vagyok, aki a
valóságomat, amelyben létezek elsősorban magam teremtem meg. Más imaginációja, vagyis
már ember teremtői tevékenysége is hatással van az életemre, de amit elsőrenduen fontosnak
kell tartanom, és amelyért felelősséget kell vállalnom, a saját imaginációm.

Miután mindez letisztult egy emberben, tehát sikerült kialakítani a kellő tudatosságot az
imaginációval kapcsolatosan, azután már fel lehet tenni a kérdést, hogy mit akarok
megvalósítani további életem során, és hogy hogyan kell muködtetnem az imaginációmat,
hogy a terveim megvalósuljanak. Tehát, magával az imaginációval való szándékos művelet
tudatos műveletté kell érjen. Szándékosan lehet tenni vagy nem tenni valamit, tudatosan tenni
vagy nem tenni azonban mást jelent. Van különbség tehát a szándékos és a tudatos között. Az
imaginációval való műveletek, amelyek valóságteremtő műveletek tudatos hozzáállásra van
szükség. Le kell tisztítanom, hogy mit akarok elérni, miért akarom azt elérni, ha meg elérem,
akkor abból mi követekezik. Belátható, hogy az imaginációs műveletek nem csak valami
misztikus-varázslatos-okkult praktikák, hanem nagyon sok logikai erőfeszítést is igénybe
vesznek, amit megkerülni nem lehet. Ha az imaginációval teremteni akarok egy olyan életet,
állapotot amelyre vágyok és amit legjobb lelkiismeretem szerint helyénvalónak tartok, meg
kell értsem a műveletek alapjában lévő logikát, vagy másképp szólva, tekintettel kell lennem a
további metafizikai törvényekre is.- (Vibráció, Megfelelés, Karma, Polaritás stb. néven vagy
akár más nevek alatt ismeretes egyetemes törvények.) Ma nagy kvalitásnak számít a jó,
kielégítő, kényelmes, biztonságos, karnyújtásnyira levő élvezetekkel és izgalmakkal telített
élet. Ez a mai ember ideálja, amelyet meg akar valósítani. Egyesek azt hiszik, hogy ezt külső
erőfeszítésekkel lehet csak elérni, ezért állandóan rohannak, hogy megszerezzék, amire
vágynak. Mások tudnak valamit arról, hogy a dolgok belülről kezdődnek, ezért az
imaginációra szuggesztíven ható módszerekkel segítik egyébként külső törekvéseiket. Még
vannak olyanok-elég sokan- akik az imaginációról semmit sem tudnak, ezek azok, akik saját
életüknek passzív részvevői. Vallásba, tudományba vagy másoktól átvett nézetekbe
kapaszkodnak, mert legtávolabb áll tőlük a gondolat, hogy ők teremtők. Ha vallásos, még meg
is vádol, hogy mersz olyan kijelentést tenni, hogy teremtő vagy, amikor csak az Isten a
Teremtő. A tudományba kapaszkodó cinikusan és főleg lenézoen leráz, hogy ugyan már,
kíméld meg ot a misztikus zagyvaságoktól, hiszen o pontosan dokumentált adatokkal
rendelkezik azt illetően, hogy hol tartunk most a valóságban… Az imagináció törvénye
egyben a lehetőséget és a szabadságot is jelenti. Miután tisztává vált előttünk, hogy
teremtünk- hisz akár vallásos, akár tudományos magyarázatokkal akar kibújni valaki a
teremtői felelőssége alól, a személyes életét, sorsát úgyis maga teremti meg- lehetőség,
szabadság adódik arra, hogy életünket, sorsunkat a saját legtisztább lelkiismeretünk szerint
tudjuk alakítani, irányítani, rendezni. Csak így valósulhat meg a Szent Írásnak az az igéje,
"éljetek a lelketek szerint", vagy hogy "lássatok égo lelketekkel". Másképp nem.

Az imagináció másik kulcsa a látás. A látás egyben alkotás is, vagyis teremtés is. Ha
megnézünk egy képet, a vele kapcsolatos értelmezés által teremtődik meg az értelem, vagyis a
látás alapjában véve az értelmet teremti meg. Szoktuk mondani, "hogy nem látjuk a értelmét"
valami olyan dolognak, cselekvésnek, amely hiábavalónak tűnik, vagyis amelynek nincs
értelme. Kép, látás, értelem, teremtés, valóság, imagináció- ezek mind egyenrangú metafizikai
szavak, amelyek állandó kölcsönhatásban vannak bennünk. Ezek képezik egész életünk,
létezésünk alapjait. Ha ezek zavarosak, az egész sors, az egész élet összezavarodik, de
mondhatjuk úgy, hogy maga az ember zavarodik össze, aki aztán megéli a maga zavart,
konfúz, beteg állapotait. A szellemi őshagyomány nemcsak az imagináció elsődleges
fontosságáról tudott, hanem arról a létezésben bekövetkezett katasztrófáról is, amit
bűnbeesésnek, vagy létkorrupciónak is neveznek. Tehát tudott és tud arról, hogy az ember
imaginációjában és így egész lényében megtöretett, csonkává, erőtlenné, tehetetlenné,
beszennyezetté vált, vagyis hogy lezuhant. Az az állapot amelyben vagyunk, tehát nem
természetes, nem normális és aki azt állítja, hogy minden a rendjén van, mit sem tud az ember
leglényegesebb dolgai felől. Törtek, csonkák, korruptak vagyunk, de a lehetőség megvan arra,
hogy megtisztítsuk, kiegészítsük, egésszé, egészségessé, egységessé tegyük, valósítsuk
önmagunkat s az egész metafizika erre vonatkozólag ad információkat. A pszichológia ezt
úgy nevezi a maga módján, hogy integrált személyiséggé kell érleljük, fejlesszük magunkat, a
beteljesülést, a teljességet kell keressük. Mindebben az újra egységessé válási folyamatban az
imaginációnk jelenti azt az alapot, amelyet nélkülözni nem lehet. Azzá válunk, amit az
imaginációnkba, mint alapvető víziót, képet belehelyezünk. Ha az ép, normális, egészséges,
tiszta, jó kedélyű, derűs, szerető és szeretetreméltó ember képét sikerül, mint alapvető víziót,
látomást, képet az imaginációnkba helyezni, az metafizikai természete és működése szerint
megvalósítja, realizálja e képet, vagyis a felsorolt tulajdonságokkal rendelkező emberekké
fogunk válni. Tulajdonképpen ez a cél. Emberek vagyunk, de megtöretett emberek, a lét
korrupciója és egyben a saját korrupciónk, Hamvas szavával, rongáltságunk által megtört
emberek és célunk nem is lehet más, hogy az épséget, az egész-séget, a teljes és egész emberi
mivoltunkat helyreállítsuk. Egész életünk erről szól, ha nem vettük volna észre… A tiszta, az
ősi hagyományokra, a kinyilatkoztatásra alapuló metafizika nélkülözhetetlen segítség abban,
hogy visszataláljunk lényegi önmagunkhoz. Első lépésként az imaginánciónkra kell
ráismernünk, mint saját teremtőerőnkre. Ez az imagináció törvénye. Törvény azért, mert akár
tudomásul vesszük, akár nem, ez a bennünk levő teremtoerő állandóan muködik, teremt,
elénk(és belénk) hozza a valóságot.

További lépésként végig kell mennünk a következő törvények alapos megértésén is. Csupán
az imagináció törvényéből nem tudjuk az egészet megérteni és hogy egybe tudjuk látni egész
létezésünket, abban a többi metafizikai törvény megismerése segít. Még mielőtt
továbbmennék a további kilenc törvény leírásában, fontos megjegyezni, hogy a személyes
megértését ezeknek a törvényeknek a születési horoszkóp teszi lehetővé. Így, a tíz egyetemes
törvény csak egy elmélet, egy tan lenne a többi között, ha nem lenne egy személyes
leképezési rendszer, nevezetesen a születési horoszkóp.

Az asztrológiában minden törvénynek megvan a megfelelője, a szimbolikus hordozója és a

különböző születési horoszkópokban láthatóvá, feltárhatóvá válik, hogy az illető személy
milyen egyetemes elvekkel, létezési princípiumokkal, vagyis törvényekkel került
problematikus kapcsolatba. Ilyenformán, amit általában megfogalmazhatunk az egyetemes
törvényekről, az egészen személyes megvilágítást nyer egy ember életében, az ember egyéni
színezetével, tulajdonságaival, személyes látásával stb. Ha most az imagináció törvényénél
tartunk, valamint az asztrológiánál, tudnunk kell, hogy az imaginációhoz legközelebb a Nap
áll, de analogikus megfelelése van az Uránusszal is. Végülis az imagináció és a Nap
analógiája nem egy merev megfelelés, hanem egy elsődleges megfeleltetés, ami meg is állja a
helyét. A Nap a személy, az egyéni öntudat, a teremtői princípium, amely egyben fény is. A
szellemi arany fénye, vagyis az értelem mindent átvilágító fénye, a szoláris princípium.
Világos, tehát, hogy miért ez feleltethető meg elsődlegesen az imaginációnak. De mivel nem
minden mást kizáró megfelelésről van szó, így- lehet, hogy furcsán hangzik- de az egész
születési horoszkópot úgy lehet tekinteni, mint az illető ember imaginációjának tükrét, annak
szimbolikus és egzakt lenyomatát, amelyből sok mindent kiolvashatunk, ha megtanuljuk ezt a
nyelvet. Ha már az analógiáknál, vagyis megfeleléseknél tartunk, nem árt megjegyezni, hogy
az ugyancsak ősi szellemi tudományt és személyes életgyakorlatot jelentő alkímiában a
finomítás, a szublimáció művelete felel meg az imagináció törvényének. Vagyis ez áll
legközelebb ahhoz az aranyhoz, amit az alkimisták kerestek, amit keresnek. Mi is alkimisták
vagyunk és az aranyat keressük. Mint ahogy imaginációnk által akár tudatosan, akár
tudattalanul teremtünk, ugyanúgy alkimisták is vagyunk. Lehetetlen, hogy az embernek ne
legyen állandóan valamilyen belső, lelki-szellemi természetű kémiai tevékenysége, ez éppen
olyan, hogy nincs olyan élő ember, akinek ne lenne vérkeringése, és vére összetételében ne
játszódnának le bizonyos biokémiai folyamatok, amelyek kellenek az életben maradáshoz. A
Nap féme az arany. Az asztrológia Napja, az imagináció, a finomítás művelete és az arany
szoros metafizikai összefüggésben vannak. Szellemi aranyról van szó és megnyugodhat
mindenki, hogy az igazi alkimisták nem a fizikai aranyat keresték olyan nagy lendülettel,
hanem a szellemi aranyat, vagyis az fény és szeretet által áthatott, romolhatatlan létezés
helyreállítását saját lényükben és világukban. Arról is tudtak, hogy "ha felemelkedek, az
egész világot magammal emelem", vagyis egész szellemi aranykeresésük nem egy egoista
üdvkeresés volt, vagy valamiféle okkult fantazma után való buzgó rohanás, hanem egyetemes
emberi alapállásból következő tevékenység- felelősség önmagáért és az egész emberiségért.
Ezeknek a megfeleléseknek az ismeretében most már tovább léphetünk a második törvényhez,
a rezonancia törvényéhez, amelyet még a vibráció, vagy az affinitás törvényének is neveznek.

Dénes Albert

 A folytatás készülőben…

Publikálva: 2008-07-11 18:12:05

Megnézve: 206 http://asztrologia.ro/index.php?what=open&id=15

rezonancia törvénye, más nevein az affinitás, a szinkronicitás törvénye

   

Dénes Albert

Ez a második metafizikai, vagyis egyetemes törvény. Vibráció törvényének, affinitás

törvényének is szokták nevezni. Az első törvényből közvetlenül következik. Az első törvény
az imagináció törvénye volt, amelynek lényege abban áll, hogy mi, földi emberek nem csak
teremtett lények vagyunk, hanem a lényünk középpontjában álló képzeletünkkel,
imaginációnkkal teremtünk is. Természetesen nem úgy kell érteni, hogy most nekiállok és
teremtek egy fát, vagy valamely más tárgyat, vagy az annyira áhított pénzt. Teremtői
képességünk megnyilvánulását úgy kell érteni, hogy az összes állapotaink, lehetőségeink,
eseménybeli intervallumainknak szummáját, összességét mi teremtjük meg, még akkor is, ha
ez annyira hihetetlennek tűnik. Külső és belső valóságkoncepciónk, vagyis a két valóság
törvénytelen és metafizikátlan elkülönítése odáig vezetett, hogy egy külső objektív
valóságnak vélt állapot kiszolgáltatottjaiként éljük meg életünket. Pedig, ha egy kicsit is
belegondolunk, a határ külső és belső között nem is olyan nyilvánvaló. Amiért valami a
bőrünk alatt van, nem biztos még, hogy kizárólag a belső valóság körébe tartozik és a
világképünk, amely visszanéz kívülről ránk sem sorolható kizárólagosan a külső valóság
tartományába. Határok természetesen vannak. Azonban ezek sokkal finomabb
egységkapcsolatokban vannak jelen, hiszen, ha léteznek határok, akkor azok a tartalmak,
amelyek egy-egy határon belül vannak, kapcsolatba kell lépniük a más határok által
"körbefogott" tartalmakkal. Nincs olyan a létezésben, hogy valami abszolút határok közé
zártan, mint önmagában létező zárt rendszer létezzen.
Térjünk rá most azonban a rezonancia törvényére. Amint mondtam, írtam, az imagináció
törvényéből ez közvetlen következik. Amit imaginánciónkkal teremtünk, az megjelenik a
valóságban. A valóság az első tükör, amelyben megjelenik, hogy mi is volt, helyesebben, mi
van az imaginációnkban. Az előbb leírtakból következik, a valóságon külsőt éppen úgy kell
érteni, mint belsőt. Tehát pszichés, lelki, érzelmi állapotaink éppen úgy a valóságot jelentik,
mint a körülöttünk lezajló konkrét események. Mindezek mind az imaginációnkból
származnak. Ha rossz, zavaros állapotok vesznek körül, ha érzelmeink csaponganak vagy
éppen bénultak, mind a személyes imaginációnk valóságteremtésének tekinthető. Tehát, a
rezonancia elsősorban arra vonatkozik, hogy amilyen képpel rendelkezünk az
imaginációnban, olyan valósággal lépünk rezonanciába, olyan állapotokkal vibrálunk,
rezgünk, létezünk együtt, ami a kép szellemi lényegének megfelel. Nagyon fontos ezt tudni.
Mert imaginációnk megszakítás nélkül működik és teremt, akár tudunk erről nappali,
ébrenléti, megszokott tudatunkkal, akár nem. A külső és belső valóságból állandó képáramlás
folyik és ami a személyes imaginációnkban megfogan, azt az imagináció a képnek
megfelelően valósággá alakítja át, realizálja.
Minden ember rendelkezik imaginációval. Tehát, minden ember a maga módján tudatosan
vagy tudattalanul teremt. Amit teremt, az a valóság. Nyilvánvaló, hogy a tudatosság, valamint
a tudattalanság különböző fokain vagyunk, így eltérő az a valóságnívó is, amelyeken
megnyilvánulunk. A hasonló, egymáshoz közel álló vagy éppen azonos valóságnívók
kapcsolatba lépnek egymással, mert nagyjából egyforma rezgésben vannak. Ezzel
magyarázható az emberközti kapcsolatok alakulása, a találkozások, az új kapcsolatok
létrejötte stb.
Az ember állandóan nincsen ugyanazon a hullámhosszon, vagyis imaginációs tevékenysége
ingadozásai miatt változó a valósága is. Biztos, hogy azokban az időszakokban, amikor
gondjai vannak és többet forgat magában a gondjaival kapcsolatos negatív képeket, az
ezekhez társított érzelmi átélésekkel együtt, ilyenkor többször hall rossz eseményekről, vagy
találkozik egyáltalán nem kedves ismerőseivel, vagy keveredik olyan félreértésekbe, amelyek
már önmagukban értelmetlenek. Ilyenkor tisztítani kell az imaginációt. Például, lehet
naplózni, ahol az ember alaposan kiírja magából az összes aggodalmait, félelmeit, negatív
képzeteit stb. Másfelől erősíteni kell azt a képet, amely az illető problémának, gondnak a
megoldását, feloldását jelenti. El kell képzelni a megfelelő, legjobb feloldását az illető
problémának és azt is meg kell próbálni, hogy érezzük át azokat az érzéseket, amelyek a
sikeres feloldással együtt járnak. Vagyis, röviden, nehéz helyzeteinkben ne hagyjuk, hogy az
imaginációban elhatalmasodjanak a romboló képek, hanem tudatosan arra felé irányítsuk a
működését, amely a legjobb, legértelmesebb feloldást foglalja magában.
Maga a rezonancia törvénye még sokkal mágikusabb, mint maga a mágia törvénye, de
legalább is sokkal inkább sokszerűen varázslatos. A mirákulum. Mint teremtők tükröződünk
abban a valóságban, amit mi teremtettünk. Hiába mondja a magát realistának mondó
állásfoglalású ember, hogy teremtés ide vagy oda, de van egy fajta stabil valóság, amit mint
számunkra adott valóságot kell tudomásul vegyünk. Igaza van. Nincs amiért külön fáradozzon
ennek az igazságnak a hangsúlyozásán, mert ezt mindenki nagyon jól tudja. A probléma és
egyben a kérdés nem is itt tevődik fel. A kérdés és probléma ott tevődik fel, hogy ezt a
számunkra adott valóságot, alapvalóságot hogyan látjuk, hogyan fogjuk fel és mit kezdünk
vele, de még inkább mit kezdünk magunkkal ebben a valóságban? Egy lényegesebb valóság
kérdése és problémája merül fel bennünk. Mert nagyon jól látjuk, hogy itt vagyunk egy fajta,
viszonylagosan stabilnak tűnő valóságban és az is feltűnhet esetleg, hogy ez a valóság egyik
oldala éppen olyan makacs, mint amilyen illékony a másik oldala.
Az tehát, hogy egy metafizikával vagy szellemi megismeréssel foglalkozó ember nem ismeri
el a földi, konkrét valóságot, arról szó sincs. Elismeri, de nem áll meg itt, mert nem lehet itt
meg állni. Vagyis meg lehet állni, de olyan következményekkel, amelyek a megragadt,
lefulladt, kiégett valóságlátás következményei. A földi, ésszerűbben felfogható valóságképet
fel kell fogni, el kell ismerni, mint olyant, tudomásul kell venni, de nem lehet itt megállni, itt
letapadni, mert ez az emberi lény legegyetemesebb képességéről való lemondást, a
megismerésről való lemondást jelentené. Úgy is fogalmazhatunk, hogy aki itt leragad, tehát a
további megismerésről lemond, az emberi mivoltáról mond le. A történet folyamán tömegesen
és halmozottan fordult elő az ilyesmi, s hogy az egyetemes megismerés képességéről
lemondott embereknek milyen valóságot sikerült megteremteni, gondolom, arról nem kell
különösebben beszámolni. Mindenki tudattalanjában ott van a mai napig is, az a sok sötét,
értelmetlen szenvedés, amit önmagunknak és másoknak okoztunk. Azt hiszem, hogy Böhmét
idézi Hamvas Béla, amikor írja, hogy az ember tudatlanságából, szellemtelenségéből annyi
szenvedés keletkezett, hogy ha a fák írótollá, a tengerek tintává és az ég papírrá változna,
akkor sem lehetne leírni ezt a sok szenvedést.
Ma, amikor az imagináció fontosságát kezdik belátni, de sajnos metafizikai lényegét annál
kevésbé, az értelmetlen szenvedésekkel teli valóságnak egy egészen új korszakába léptünk.
Persze, ez nem kötelező és nem determinációszerűen kikerülhetetlen, az egyes ember
tudatosságától függ, hogy mivel rezonál, vagyis, hogy milyen valóságot formál meg magában
és maga körül. Az imagináció fontosságára rájöttek és ma már minden hatni akaró ember,
vagy intézmény vagy érdekcsoport ezt veszi alapul. Arra is rájöttek, hogy különösen a
szuggesztió az, amely az imaginációt leginkább lázba hozza, aktiválja. Gondolom, nem kell
példának felhozzam azt a reklámkép és reklámszöveg és reklámhang példáját, amelyek, mint
imaginatív-szuggesztív impulzusok árasztanak el bennünket óriási intenzitással és
mennyiséggel. Nem vagyok egyáltalán biztos ebben, de feltételezem, hogy az embereknek
már kezdett kialakulni egy bizonyos imaginációs védekező rendszere, amely legalább részben
kiszűri a szuggesztiók tapintatlan betolakodását az életébe. Lehet, túl optimista vagyok.
Remélem, mégsem. Azonban itt nem a remény, vagy az optimizmus, ami a mérvadó, hanem a
leginkább megtisztított metafizikai tudás és tudatosság, vagyis hogy képessé tudjuk-e tenni
magunkat arra, hogy lássuk a valóság lényegi alapjait és összefüggéseit. A
valóságvarázsolásnak csak egy példáját említettem a reklámok kapcsán. Nem szabad
elfelejteni, hogy a hatalmi apparátus ugyancsak imaginációs manipulatív módszereket használ
fel, amelynek célja az emberek minél akadálytalanabb módon való irányíthatósága, irányítása.
Lehet, úgy tűnnek e gondolatok, mintha egy üldözési mániában szenvedő elmebeteg
többszörösen megtöredezett elméjéből származnának, aki szociopátiás képzeteit kivetíti egyes
hatalomgyakorló intézményekre. Az biztos, hogy nem is tanácsos ilyen gondolatok mellett
túlságosan sokat elidőzni, mert az ilyen gondolatoknak, képeknek, képzeteknek, s a
hozzátársuló harag- és félelem érzésnek ugyancsak teremtő ereje, valóságformáló hatása van!
Elég, ha az ember egyszer megvilágítja e jelenségeket, aztán folytatja a személyes életútját,
végzi a feladatait legjobb tudása és lelkiismerete szerint.
Metafizikailag elsőrendű szabály, hogy amikor az ember nehéz helyzetekbe kerül, akkor
abból induljon ki, hogy az egész helyzetet ő maga okozta, ő maga teremtette meg. Ez a
jelenlegi, nehéz körülményekkel terhelt valóság az ő imaginációjának tükre, amelyet lát és
átél egyben. Persze, ebben a magára vállalásban semmiféle önvád, bűntudat, önmarcangolás,
márítkodás nem szabad, hogy legyen, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ebben a
felvállalásban, miszerint úgy tekintem a nehéz, nem kívánatos helyzetemet, hogy akarva-
akaratlanul azt én magam teremtettem meg, lehetőség nyílik arra, hogy a mélyebb,
lényegesebb összefüggéseket, a megoldási kulcsot vagy kulcsokat meglássam. Meglehet,
hogy a nehéz helyzetem kialakulásában mások is részt vettek, de amíg én rájuk hárítom a
felelősséget, amíg őket hibáztatom, rájuk haragszom, addig a lényeglátás szempontjából vak
maradok. Csak akkor nyílik meg a lényeg látása, ha az egész helyzet úgy fogom fel, mint
valóságot, állapotot, amelyet én teremtettem. Ezen az úton feltárulnak az imaginációmba
megtapadt képek, képzetek, gondolatok, amelyek az illető helyzetet előidézik és ezeknek a
feltárása és feloldása oldja meg igazán a helyzetet, teljesen és maradandóan. Amíg felületes
megoldásokkal próbálkozom, például úgy, hogy a nehéz helyzetért másokat teszek felelőssé,
addig nem nyer feloldást az illető probléma. Mert, lehet, hogy a helyzettől való
megmenekülés megkönnyebbült fellélegzésével állok odébb, miközben mások nyakába
sikerült varrnom a felelősséget, de azokat a zavaros tartalmakat, amelyek az illető helyzettel
oki viszonyban állottak, tovább viszem magamban és, ahogy szokták mondani, csak idő
függvénye, hogy ez a zavar, nehézség, probléma mikor jelenik meg ismét az életemben.
A rezonancia törvényének asztrológiai, alkímiai megfelelései, a Hold, illetve a szolúció,
vagyis az oldás művelete. Az asztrológiai megfelelésben érthető a Hold idetartozása, hiszen
ez az első valóságtükör, vagyis a teremtői képzeletünknek első, legközelebbi megjelenése,
amit látunk és átélünk. Olyan modell ez, mint ahogy a Nap fényét visszatükrözi a Hold. Az
alkímia szolúciója úgy tartozik ide, hogy az egyetemes oldószer, vagyis ami a feloldandó
tartalmakat fel tudja oldani, az nem más, mint a helyes valóságlátás szelleme, vagyis az
igazságnak, a metafizikai látásnak az a szelleme, amely átlátja, átvilágítja, így a szellemben
szoluálja, oldja mindazt, amit oldani kell.
Összegezve az eddigieket, mindaz, amit imaginációnkkal, mint teremtő lények teremtünk,
nem áll meg önmagában, hanem megnyilvánul külső és belső valóságunk formájában,
állapotaink minőségében, kapcsolatainkban stb. Ez a rezonancia. A második egyetemes
törvény, amely az elsőből közvetlenül következik. A harmadik törvény az analógia törvénye,
amit a megfelelés törvényének, vagy még a kompenzáció törvényének is neveznek. Az
egyetemes törvények egymásból következnek és egymásból érthetőek, mivel egy egységes
egészet képeznek, akárcsak az archaikus szellemtudományok bármelyike, az asztrológia, a
szánkhja, a kabbala stb. Fontos az, hogy következetesen végighaladjunk ezen a megismerési
úton és egy egységes egész képet kapjunk, amelyet önmagunkba integrálhatunk.

Publikálva: 2008-07-11 18:13:07

Megnézve: 181

megfelelés, más nevén az analógia, az áramlás, az áthatolás, a kommunikáció, a csere

törvénye.

   

A harmadik metafizikai törvény a megfelelés törvénye vagy más néven, az analógia törvénye.
    Eddig áthaladtunk az imagináció törvényén és a rezonancia törvényén és megérthettük,
hogy lényegében mit jelentenek ezek. A harmadik egyetemes törvény legegyszerűbb
formában fogalmazva azt mondja ki, hogy a létezés különböző körei között megfelelés van.
Ez az a törvény, amelyre az ősi szellemi hagyományok praktikái épülnek. Ha nem lenne az
analógia vagyis a megfelelés törvénye, asztrológia nem tudna létezni.
    A mai világ abban a kényszerült állapotban van a szellemtől való eltávolodása miatt, hogy
az egész világ egy nagy halmaz egyvelegében zajlik, ebben a kavargó állapotban torlódnak
egymás hegyén-hátán a dolgok, jelenségek, történések, gondolatok, érzések. Egyrészt az
ésszerűségtől várjuk a megoldást, másrészt a közelmúltban újratalált szellemi utaktól.
    Az elszellemtelenedett módon kavargó életünk rendezésére az ésszerűségtől várni a
megoldást annyit jelent, amit a hagyományokban úgy mondtak, hogy tusti, vagyis hiú
bizakodás. Ez a hiú bizakodás is a megfelelés törvényének nem-tudásából ered, mert ha valaki
tudná, hogy az ésszerű gondolkodás a szellemnek egy olyan megfelelése, amely a maga
helyén és rendjében betölt egy bizonyos szerepet, de a magasabb rendű szellemi látásra
teljesen alkalmatlan.
    Aki az újabban előásott szellemi hagyományoktól várja a megoldást, valamelyest
korrektebb kiindulást helyez kilátásba, mint az előbbiek, azonban tudni kell azt is, hogy a
hagyományokból származó ismeretek személyes letisztítása és az életbe való beültetése
hosszú, fáradtságos, az egész embert teljes egészében és gyökeresen igénybevevő folyamat.
    Az analógia azt mutatja meg nekünk, hogy földi életünk bizonyos helyzetében milyen
szellemi-lelki tartalmakkal, minőségekkel áll szoros kapcsolatban az adott helyzet. Egy adott
helyzetben nem látunk mást, mint éppen az adott helyzetet és nem élünk át mást, mint éppen
ezt- legalább is így tűnik. Azonban az analógia törvényének és a helyes analógiák ismerete
lehetővé teszi, hogy ne csak az adott, konkrét helyzetet lássuk és éljük át, hanem felismerjük
azt, hogy milyen lelki, szellemi, mentális, tudattalan vagy tudatos tartalommal áll
összefüggésben azzal az állapot, amelyet mi a konkrét életünkben megtapasztalunk. Ha
megtaláljuk a szellemi megfelelőjét egy konkrét helyzetnek, állapotnak, történésnek, akkor azt
mondhatjuk, hogy megtaláltuk magának az illető helyzetünknek az okát, hiszen metafizikából
tudjuk, hogy az elsődleges mindig a szellemi valóság, amit követ a konkrét megnyilvánulás.
    Ha ennyit tudnánk a megfelelés törvényéről, elég lenne ahhoz, hogy ne életünk egy síkon
kavargó halmazaiban keressük problémáink okait, hanem megvizsgáljuk, hogy saját
magunkban milyen olyan szellemi-, lelki tartalmat hordozunk, amely a problémánk
leggyökeresebb, legvégsőbb, de úgy is mondhatjuk, hogy legelső oka.
    Például, a rákbetegség okát lehet keresni tudományosan, tehát ésszerűen a biokémiai,
genetikai, citológiai, hiszto-patológiai valóságokban, amelyek valójában a valóságnak inkább
csak kis részei, úgy is mondhatnánk, hogy a valóságnak csupán csak zárványai. Nincs arról
szó, hogy ezek nem igazak, nem valódiak. Azok, csak az a probléma, hogy mindezek csak
egy-egy kis résztartományait képezik a valóságnak. Szellemiekkel foglalkozó emberek
feltárták már azt az alapvető igazságot és egyben megfelelést, hogy a rákban szenvedő
embernek a szeretettel, vagyis a szeretet adási és befogadási képességével van a baj és a rákos
elfajulás ennek mintegy csak következménye. A tudomány esetleg egy nagyot röhög az
okfejtésen és a radioterápia, valamint a citosztatikumok adásával várják az eredményt, vagy
éppen a radikális sebészi beavatkozással. A maguk módján és síkján sikert hozhat a
próbálkozás, vagyis elérhetik azt, hogy klinikailag igazolható módon és a beteg szubjektív
visszajelzése szerint javulást érjenek el. Azonban, aminek alapvető megfelelése volt a
rákbetegség, a szeretetprobléma nem oldódott fel, már csak azért sem, mert a nagy ésszerűség
közepette senki nem is gondol arra, hogy a legmélyebb ok ez. Így, ha netán kiújul a betegség,
a tudomány tárgyilagos egyszerűséggel rámondja, hogy recidíva. Kezeli tovább a recidivált
rákot, mint onkológiai esetet, vagyis a beteget, mint onkológiai eset alanyát. Nagy tapintattal
kezeli, mert a beteg pszichéje nagyon érzékeny, sérülékeny és a humánus szempontok
fontossága miatt fokozottan tapintatosak kell lenniük a terapeutáknak. Azonban a beteg
pszichés túlérzékenysége is a szeretetprobléma egyik része és ha már tapintatról van szó,
ugyanolyan tapintatosan rá lehetne vezetni az illetőt a szeretethez való igencsak rossz és
félreértett viszonyára. Mindez még csak ki sem zárná a konvencionális gyógymódokat,
lehetne tovább folytatni azokat- radioterápia, citosztatikum, sebészi kés…
    A rákbeteg példája kiemeli, hogy milyen fontossága van az analógia törvényének. Ami itt a
földi életben, a biológiai, fizikai, testi valóságkörben egy rosszindulatú daganat, a maga
összes romboló tevékenységével, az a szellemi-lelki szférában nem más, mint egy nagyfokú,
félreértett, félremagyarázott szeretet, vagyis szeretetlenség, az ebből adódó titkos neheztelés
más emberekre, fojtott, csendes harag az egész világ iránt. Ez az, ami aztán leképeződik a
biológiai struktúrákra és funkciókra és a maga tartalma szerint véghez viszi rombolását.
Ennyit kéne megérteni és megértetni. A szeretet-probléma vagy szeretetlenség tényére való
rávezetése az illető személynek kulcsot adna a kezébe, hogy visszahozza önmagába,
önmagában a szeretni tudást. Mindez nem garancia arra, hogy egy végső stádiumig elfajult
betegség meggyógyul. Lehetőség azonban arra, hogy állapota lényegét megértheti az illető
ember. Lehetőség arra is, akinek a szeretet adásával és elfogadásával kapcsolatos problémái
vannak, amely éppen az analógia törvényének köszönhetően kiolvasható a születési
horoszkópjából, figyeljen erre a hajlamára, gondolkozzon el gyakran és alaposan, hogy mit
jelent számára a szeretet. Ha mindezt meg tudja valósítani, akkor nem következik be az, hogy
irtózatos kínok között, a teljes meg nem értés sötétségében kelljen végigélje saját kíméletlen,
fájdalmas szétesését.
    A példánál maradva valaki feltehetné a kérdést, ha már ilyen predikatívan írok, esetleg
nem-e árulnám el végre, hogy mi a szeretet. A szeretetre vonatkozó definíciót nem tudok adni.
Lehetne kísérletek tenni, azonban ez itt most nem ennek a helye.
    Azonban a szeretetet mégis meg kell értenünk valahogy. Itt az analógia törvénye segít a
megértésben, de nem csak egyedül önmagában, be kell vonni az egyéb metafizikai
ismereteket is. Egyébként a nyolcadik törvénynél részletesebben lesz szó a szeretetről. Ebben
a fejezetben a szeretet, mint egy példa jött számításba, hogy megvilágíthassak bizonyos
analogikus összefüggéseket, mint ahogy a rákbetegség okfejtésénél tettem.
    Sok más ilyen analogikus összefüggést lehet találni az életünk során. A fontos, hogy
megtaláljuk, felismerjük ezeket a megfeleléseket. Például, ha gyakran fordul elő, hogy
megrándul a bokám, tudnom kell, hogy valami olyan gondolatokat forgatok a fejemben,
amelyek sem az én, sem a más szempontjából nem hozhatnak harmonikus, üdvös állapotokat,
ezzel szemben fölösleges zavart, bonyodalmakat idéznek. Ha ismerem a boka, mint Uránusz-
analógia és a járás, mint Merkúr-analógia további jelentéseit, akkor könnyen meg tudom
fejteni azt, hogy azért rándul meg olyan gyakran a bokám, mert a gondolataim valamilyen
téves útra tértek, még akkor is, ha pillanatnyilag úgy vélem, hogy gondolkodásommal semmi
baj nincs. Ha nem ismerem ezt az analógiát, akkor a gyakori bokarándulást vagy a véletlenek
sorozatának minősítem vagy egy olyan ésszerű magyarázatot keresek, mint például azt,
miszerint kigyengültek az ízületet tartó szalagok és ezért fordul elő halmozottan az ízület
kibicsaklása. Tovább szövök így olyan gondolatokat, amelyekről azt hiszem, hogy elvezetnek
egy várt eredményhez, azonban ahová el fognak vezetni, az egy zavaros, félreértésektől
terhelt állapot lesz.
    Az analógia törvényének ismerete lehetővé teszi, hogy életünk összes jelenségét,
eseményét, megnyilvánulását ne csak önmagukban lássuk egyoldalúan és beszűkülten, hanem
úgy tudjuk tekinteni, hogy ezek mind-mind megfelelnek a valóság más szféráinak is. Így tud
megvalósulni az, hogy az egész világot, mint egy nagy jelrendszert tudjuk szemlélni, látni,
amelyből sokkal többet megértünk, mintha csak a merő ésszerűség logikai elveit követnénk.
    A gyakori bokarándulás és a valamivel, valakivel kapcsolatban elkövetett téves
gondolkozás megfelelése csak egy egyszerű példa volt. Ha személyesen, tudatosan fejlesztjük
az analogikus látásunkat és gondolkodásunkat, akkor eljutunk oda, hogy sokkal bonyolultabb
helyzetekben is felismerjük az alapvető megfeleléseket. Bármilyen bonyolult is legyen egy
élethelyzet vagy egy sorshelyzet, ha az alapvető összefüggést felismerjük, akkor már a
megoldás kulcsa a kezünkben van. Lehet, hogy eltart még egy jó ideig a megoldás és sok
erőfeszítést követel tőlünk, de legalább tudjuk azt a fontos irányjelzőt, amerre haladnunk kell.
Ennek hiányában csak sodródnánk a bonyodalmakban, üres és süket racionális
magyarázatokkal hülyítve saját magunkat és egymást.
    Ez a metafizikai jelentősége annak, hogy ismerjük a megfelelés törvényét. Természetesen,
nem csak a törvényt kell ismerni, hanem magukat a megfeleléseket is. Ez utóbbiak ábécéjének
megismerése nem ütközik akadályba, például az asztrológia rengeteg analogikus összefüggést
kínál, amelyek ugyan nem mindig állják meg a helyüket, de egy kiindulási alapot
mindenképpen adnak. A lényeg itt az, hogy magát a megfelelésekben, az analógiákban való
gondolkozni tudást az ember elsajátítsa, életében gyakorolja és azokat az összefüggéseket,
amelyeket helyesnek, életében beigazolódottnak talál, saját szellemi, lelki és testi egészségére
felhasználhassa. Ezzel egy időben az ésszerű gondolkodásáról sem kell lemondania, a
megfelelő helyen és módon alkalmazott ésszerűség és a megfelelésekben való gondolkozás
nagyon jól megférnek egymás mellett.
    Vizsgáljuk meg az analógia törvényének más vonatkozásait is. Láthattuk, hogy nagyon
szoros kapcsolatban áll ez a törvény azzal, hogy miképpen gondolkodunk a saját életünkről,
tehát saját életünkkel kapcsolatos gondolkodásmódunkat jeleníti meg. Azt is láthattuk, hogy
életünkről gondolkodhatunk csak merőben észszerű vagyis lineáris-racionális módon, de
gondolkodhatunk úgy is, hogy ezt a földi valóságot összefüggésbe hozzuk magasabb rendű
szellemi, lelki valóságszférákkal. Végül arról is volt szó, hogy a kétféle gondolkodási mód
nem zárja ki egymást.
    A megfelelés törvényének a gondolkodással való megfelelése nem véletlen, hiszen ennek a
törvénynek az asztrológiai analógiája a Merkúr bolygó. A klasszikus asztrológiában a Merkúr
bolygó jelenti a gondolkodást, többek között. Sajnos, csak a lineáris, racionális, horizontális
logikát, az ez szerinti gondolkodást értik leggyakrabban ezen, így már magában az
asztrológiai értelmezésben szűklátókörűség alakul ki. Mert, csakugyan, a Merkúr a
gondolkozást, a logikát jelenti- eddig nincs is semmi baj-, de azt is figyelembe kéne venni,
hogy a gondolkodást meghatározó logika és maga a gondolkodás lehet racionális, lehet
analogikus, sőt lehet egységes(egységlogika), amely a két előbbit egyesíti. Mind a Merkúrhoz
taroznak. A tény, hogy ma csupán a racionális logikai műveletekre redukálódott a Merkúr
jelentéstartománya, még akkor sem fogadható el, ha csakugyan így nyilvánul meg az emberek
életében. Gondoljunk csak arra, hogy az asztrológiai princípiumoknak van egy fajta sorrendje
is, amelyet nem kell ugyan mereven venni, de nem árt figyelemmel kísérni.  A
Nap(fényprincípium, értelem, Yang) és a Hold (centrális bölcsesség- vagyis
szeretetprincípium, Yin) után mindjárt a Merkúr következik, amely az előbbi két erőt
áramlásba hozza. Ezért hozzák a Merkúrt összefüggésbe az áramlással, közvetítéssel,
mozgással. Az értelem és a szeretet erői egységben vannak és nem állnak meg önmagukban,
hanem áramlásba lendülnek, ezt az áramlást, mozgást fejezi ki a Merkúr. Tehát itt sokkal
többről van szó, mint merő racionális logika, még akkor is, ha a racionális logikai is ebbe az
analógiasorba tartozik.
    Az alkímiai műveletek közül a szeparáció műveletével van szoros kapcsolatban a
megfelelés törvénye. Szeparáció annyit jelent, mint elkülönítés, megkülönböztetés. Itt ismét
óriási félreértések vannak, mert sokan kizárólag a racionális logika szerinti
megkülönböztetésre gondolnak, holott nem csak erről van szó. Ennek a félreértésnek, többek
között az is köszönhető, hogy merő filozófiai logikai futamokat neveznek metafizikának, sőt a
metafizika cím található egy-egy ilyen könyv címlapján, s ha az ember beleolvas, ilyesmiket
talál benne, hogy "szemantika", "logikai konstans", "propragmatikus interpretáció", "deduktív
érvelés", "jelentéselmélet", "n-argumentum"stb. Ez nem más, mint filozófiai logika, vagy a
logika filozófiája, de semmi esetre nem metafizika. Nem arról van szó, hogy ez rossz és
elvetendő, hanem arról, hogy maga a metafizika cím nem felel meg ennek, annál az egyszerű
oknál fogva, hogy nem metafizika. Komoly, okleveles szerzők, egyetemi professzorok írják
az ilyen könyveket, metafizika címen, csak éppen azt nem tudják, hogy amit írnak nem
metafizika. Ahhoz, hogy mi a metafizika, legalább el kéne olvasniuk és komolyan kellene
venniük olyan igazi metafizikusokat, mint például René Guénon, vagy Hamvas Béla.
    Máris adtam az imént a megkülönböztetés, a szeparáció műveletéről. Tehát nem csupán
arról van szó, hogy kinyitunk egy olyan könyvet abban a hiszemben, hogy ez a metafizika és
a könyv lapjain haladva követjük vakon annak megkülönböztető műveleteit, hanem már a
könyvvel való első találkozáskor meg tudjuk különböztetni a könyv tartalmát az igazi
metafizikától. Attól még nyugodtan elolvashatjuk a könyvet, sőt találhatunk benne számunkra
értékes információt, de semmi esetre sem követjük el azt a tévedést, hogy valamit annak
véljünk, ami nem az. Természetesen, bizonyos előismeretekre is szükség van ahhoz, hogy
valamit valamitől meg tudjunk különböztetni és hogy ne keveredjenek össze a különböző
dolgok, hanem a nekik megfelelő helyre tudjuk tenni azokat. Az egységben mindennek
megvan a maga helye, szerepe, rendeltetése. A fontos az, hogy tudjuk, hogy mi micsoda, tehát
más egyébtől megkülönböztetve, azzal össze nem keverve tegyük a neki megfelelő helyére.
Ez a helyes szeparáció. Rengeteg példát lehetne az ember mindennapi életéből meríteni arra
vonatkozólag, hogy milyen gyakran különböztet meg olyan dolgokat, amelyek lényegében
nem is különböznek és milyen gyakran nem különbözteti meg azokat a dolgokat, amelyek
között lényeges különbség van. Így támad az a nagy kavargás egy nagy rendezetlen
halmazban, ahol különböző tartalmak, megnyilvánulások összefolynak, majd szétesnek,
tovább özönlenek egyik állapotból a másikba. Ezek után nem is kell csodálkozni azon a fajta
vakságon, amelyet egyes szellemi iskolák emlegetnek, a mai ember kapcsán. A tartalmak
rendezetlen kavargásának áradatában nem is lehet más az ember, mint vak, mindaddig, amíg
nem sejlik fel benne, hogy kell legyen itt egy magasabb rendű megfelelés is. Másként
mondva, addig zavarban marad az ember- még akkor is, ha amúgy roppant eszes-, amíg fel
nem ismeri az analógia törvényét. "Ami fent van, az megfelel annak, ami lent van és ami lent
van, az megfelel annak fent van."-írja a Tabula Smaragdina. Miről másról lenne szó, ha nem
az analógia törvényéről?
    A földi életünk egy egyetemesebb szellemi valóságba van ágyazva. Azt, hogy életünk
eseményeinek mi a felső, szellemi oktávja, a magasabb rendű valósága és egyben a mélyebb
gyökere, azt az analógia törvényének a segítségével érthetjük meg.
    Az analógia törvényét szokták még a kompenzáció törvényének is nevezni. Volt már arról
szó, hogy ez a törvény szoros kapcsolatban áll a Merkúrral, az áramoltatással. Ez a törvény
azt is kimondja, hogy a két alapvető léterő, a szeretet és az értelem, nem áll meg önmagában,
hanem áramlásba, mozgásba kezd. Ez az áramlás, mozgás játszódik le bennünk is. Ha
helyesen áramoltatom- és nem blokkálom- magamban ezt az áramlást, úgy önmagamban,
mint a közösség, az egész világ felé, akkor mindez megkompenzálódik, vagyis azzal együtt,
hogy adok, kapni is fogok. Ezt mondja ki ez a törvény és ezért nevezik a kompenzáció
törvényének. Ha ezt a szeretet és fény áramlást akadályozom magamban, mondjuk valamilyen
túlzottan öncélú szándékom miatt, akkor eltérek attól az egyetemes elvtől, amit e törvény
kimond. Hiába akarom spekulatív stratégiákkal elérni a célomat, ha az ezzel a törvénnyel
visszaélek, vagyis ha eltántorodok ettől. Lehet, hogy elérem azt a célt, amelyhez olyan
görcsösen ragaszkodtam, de másfelől annál több veszteség ér. Nem értem, miért… Ha tudnám
a megfelelés és az áramlás, a kompenzáció törvényét, akkor megérteném.
    A kompenzáció törvényét az adok-kapok törvényének is nevezik köznapibb
megfogalmazásban, s azt mondja ki pontosan az áramlás elve alapján, hogy minél többet adok
annál többet kapok vissza, és annál intenzívebb lesz az áramlás felém is. Minél több igaz
információt, finom szeretet áramoltatok embertársaim és a környezetem fele annál többet
kapok vissza, s annál gazdagabbá válok én magam is végső soron. Minden ember
lelkiismeretébe a kompenzáció törvénye bele van írva, ezért becsüljük jobban azokat a
dolgokat, amelyeket valamilyen formában tudatosan megkompenzáltunk, amelyekért
személyes áldozatot hoztunk.  Mindezeket jobban és komolyabban is fogjuk tudni a jövőben
használni, a magunk és a környezetünk fejlődésére, épülésére fordítani.  

Fel kell ismernünk, hogy alapjában véve a fény és a szeretet megtestesülései vagyunk, isteni
eredetünk van és isteni lényeget hordozunk önmagunkban- földi életünknek ez a
legalapvetőbb megfelelése. Ezt a lényeget kell hordozzuk, tovább vigyük, áramoltassuk.
Tréfásan szólva úgy is mondhatnánk, hogy a tiszta szeretet és a tiszta fény áramoltatása az
egyedüli olyan értelmes vállalkozás, amely megkompenzálódik, tehát nyereséges számunkra-
íme a kompenzáció törvénye, a legalapvetőbb megfelelés ismeretében.

Publikálva: 2008-07-11 18:14:17

Megnézve: 160

nemek törvénye.
    

Dénes Albert

Arról az egyetemes metafizikai törvényről van szó, amelyet még a szellemiekben jártasabb
emberek is összetévesztenek gyakran a polaritás törvényével. A nemek törvénye és a polaritás
törvénye két különböző törvény, még akkor is, ha valójában nem állnak külön, hanem együtt
léteznek és nyilvánulnak meg.
A tévedés úgy szokott keletkezni, hogy amikor a világ kettős, duális természetéről beszélnek a
gondolkozók, és ellentétes polaritásokba foglalják a jelenségeket, akkor bevonják ezek körébe
a férfi-nő kettőségét is, mint poláris megnyilvánulást. Valóban, van a nemeknek egy ilyen
duális-kettős-poláris jellege is, de akkor sem téveszthető össze a polaritással, amelyet egy
külön törvény tárgyal, a maga helyén.
Ennek a törvénynek a leghelyesebb elnevezése úgy lenne, hogy a nemek egységének a
törvénye. Egy ilyen elnevezés fejezné ki leginkább azt, hogy itt nem a világ kettős, duális
természetéről van szó, hanem egy egységállapotról, amelyek mindenek alapjában áll. Ennél a
törvénynél nem az a fő metafizikai mondanivaló, hogy van két nem, hanem az, hogy ez a két
nem hogyan lép egységbe.
Fontos most mindjárt az elején tisztázni azt, hogy a legkomolyabb metafizikai tudás szerint
eredetileg az ember olyan lény, akiben a két nem egységesen van jelen, ezt az egységállapotot
nevezik androgün állapotnak. Azt is tudjuk, hogy az ember a saját léttengelyétől való
eltántorodása miatt kizuhant ebből az egységes, androgün állapotból és így saját eredeti lényét
a különvált nemek világában éli meg. A metafizikai, időfeletti valóságban az ember most is
éppolyan androgün, mint amilyen volt, amilyen most és amilyen lesz, azonban jelenlegi,
lezuhant, összezavarodott, töredezett valóságunkban állandóan szembekerülünk a nemek
problematikájával. A problematika mindig az egység problematikája. A probléma mindig az a
kérdés, hogy miként tudjuk ismét megvalósítani az eredeti egységállapotot, amelyben a két
nem kettősége feloldódik egy harmonikus egységben. Innen érhető minden tudatos és
tudattalan törekvésünk, amelyek a nemiséggel kapcsolatos.
A léttengelyünkből való kifordulást, a primordiális egységállapotunkból való lezuhanást
nevezik még bűnbeesésnek is, vagy létkorrupciónak, amikor is az eredeti emberi lét megtört
és létrejött az a kavargó megnyilvánulás, amelynek valóságát éljük a jelenben is.
Különszakadtak a nemek, férfira és nőre, amely csakugyan egy ellentétes pólus-pár
állapotaként nyilvánul meg. Problematikus feladatunkká vált, hogy az egységet helyreállítsuk.
Ez a legmélyebb motiváló és aktiváló erőnk. Ott, ahol a két nem különvált, azon a helyen
jelent meg mindaz, amit szexusnak nevezünk, és az egész szexualitás nem más, mint a két
nem helyreállítását célzó kísérlet.
Az egységállapotból való kiszakadásunk egyenes következménye, hogy földi életünkben sem
vagyunk igazi önmagunk. Önkereséssel töltjük életünk nagy részét, alig akad egy-egy rövid
ideig tartó állapotunk, amikor úgy érezzük, hogy önmagunkban teljesek, egészek, egységesek
vagyunk. Törtségünk tudata hajt állandóan, ez motiválja, mozgatja megnyilvánulásainkat.
Keressük igazi önmagunk egységállapotát.
Az emberben mindig megvan az eredeti egységes létállapotról való tudat vagy emlék és
megvan az a kép, ahol a két nem egy. Azonban a földi valóságban való konkrét testet-öltés
alapszabálya az, hogy a két nem közül egyértelműen és nyilvánvalóan az egyiket ölti fel,
vagyis vagy férfinak születik, vagy nőnek. A másik nem a maga szubtilis szellemi-lelki
finomságában marad az illető férfiban, illetve nőben. Ez olyan megnyilvánulás, amit a mai
pszichológia is tud az anima-animus kapcsán.
A nemek problematikája azonban sokkal mélyebb. A megnyilvánulás, illetve a testet-öltés
egyértelműsége szerint vagy férfinak születünk vagy nőnek. Ennek megértése nem is jelent
gondot számunkra. Akár férfinak születünk, akár nőnek, a másik nemet szubtilisen
magunkban hordozzuk. Ez sem jelent megértési nehézséget. A probléma az, hogy állapotunk
nem egységes, vagyis hiába van jelen mind a két nem- egyik a konkrét testi valóságban, a
másik szubtilisen- mert nem egységesen vannak jelen. Ugyancsak a problémához tartozik a
kérdés, hogy miként lehet az egységet létrehozni. Valahol ez az a mag, ahonnan az összes
párkapcsolati, szexuális probléma megfogható, megközelíthető.
A félreértések valóságos zuhataga támadt a történelem folyamán és támad ma is a nemekkel
és főleg ezek szerepével kapcsolatban. Arra kevesen gondoltak, hogy amennyiben meg
akarjuk állapítani valaminek a szerepét, előbb tisztába kell kerülnünk ennek értelmével. Így
dúltak és dúlnak ma is azok a szereposztások, amelyeket a nőre illetve a férfira ruháznak,
anélkül, hogy valaki tisztán látná a férfi és a nő lényegét, külön-külön, és a kettőt együtt.
Egy biztos. A rendelkezésünkre álló összes metafizikai tudást igénybe kell vennünk ahhoz,
hogy a nemek törvényét valamelyest megértsük. Még maga a metafizikai tudás, ismeret sem
elég, hanem a metafizikai gondolkozásmód kell legyen az, amellyel elindulhatunk a megértés
felé. Ilyen metafizikai gondolkodásmód az, amikor paradoxonokban is képesek vagyunk
gondolkozni. Ez azt jelenti, hogy már az első ellentmondással való találkozásunk során nem
mondjuk azt, hogy ez az egész téma értelmetlenség és hogy hiábavaló a folytatás, mert a
dolgok ellentmondanak egymásnak. A legfontosabb dolgok megértéséhez az út
ellentmondásokon keresztül vezet. A ma elterjedt racionális gondolkodás számára ez
lehetetlen út, mert amikor két jelenség, vagy jelentés, vagy tartalom ellentmondásba kerül,
akkor maximum csak annyit tud megállapítani, hogy ellentmondás van és arra a
következtetésre jut, miszerint valamit ki kell zárni. Ezt követően az ellentmondás-mentesítés
érdekében ki is zár valamit a vizsgált témából, általában mindig azt, amit nem kellett volna
kizárni. Így kerültünk el ma idáig, hogy annyi mindent tudunk, a kiterjesztett tudásanyag egy
ember számára be sem fogható, de érdekes módon, arról, ami igazán fontos lenne, semmit
sem tudunk.
Visszatérve a nemek törvényéhez, el kell mondanom, hogy még a metafizikaibb irodalmakban
is ellentmondásokon keresztül vezet az út. Azt illetően, hogy ki a férfi, és ki a nő, már az
alapokban olyan ellentmondások vannak, amelyeket metafizikai logika nélkül megérteni soha
nem tudunk. A legalapvetőbb metafizikai őstudás szerint, így például a Szánkhja purusája
jelöli a férfit, de legalábbis ez a férfi leggyökeresebb analógiája. A purusáról pedig az őstudás
azt mondja, hogy ez a látó, a nem cselekvő, a be nem avatkozó, a mozdulatlan megfigyelő.
Igen ám, de ugyancsak a hagyományból eredő ismeretek a férfit úgy ismertetik, mint aktív,
mozgékony, harcos-harcoló, a létforgatagba, az életbe bátran belevágó, küzdő nemet. Íme,
máris egy olyan ellentmondás, amelyre egy egész férfiszerepet lehet konstruálni.
Nézzük meg, mi a helyzet a nővel. A nőt általában úgy írják le, mint a passzív, befogadó,
engedékenyebb stb. nemet. Ugyancsak a Szánkhja prakritije, vagyis a nőhöz legszorosabban
kapcsolódó princípiuma másként mondja mindezt. A prakriti, vagyis a világtáncosnő az,
amely a purusával ellentétben a cselekvő, az aktív, a teremtő, aki az egész létezést eltáncolja,
és akinek varázslatos táncát a purusa csak szemléli. Íme, még egy ellentmondás. Egy másik
ok arra, hogy tovább folytassuk a vitát, az egymást való marcangolást azt illetően, hogy kinek
mi a szerepe, például egy házasságban.
Az ellentmondásokon való elakadásunk egybeesik azzal, hogy valamilyen félreértelmezett
alapon közelítjük meg a dolgot, s ami még rosszabb, ezt meg is éljük, tapasztaljuk
házasságunk mindennapjaiban. Ilyenek a nőuralmi és a férfiuralmi magyarázatok, vagyis a
nemek félreértésének közvetlen következményei. Ugyanis a nemek jelenléte a létezésben,
életben nem uralmi és főleg nem hatalmi kérdés. A különvált nemekhez fűződő egyetlen
fontos feltétel a helyes megkülönböztetés. Tévesen lehet uralmi-hatalmi kérdést konstruálni a
nemek problematikájából, mindez persze csak arra jó, hogy a még inkább összezavart nemek
bőszülten felfalják, felemésztik egymást. Ilyenre nem hogy akadt példa a történet folyamán,
hanem permanens módon ezt éljük meg jelen valóságunkban.
A nemek újraegyesítésének legfontosabb feltétele a helyes megkülönböztetés. Ahhoz, hogy
egységbe tudjuk hozni, előbb pontosan kell tudni, hogy melyik az egyik és melyik a másik.
Minden emberben megvan mindkét nem, még akkor is, ha felbomlott egyensúlyban. A cél az,
hogy az ember helyesen meg tudja különböztetni önmagában a nemeket, mindezt az
újraegyesítés, az integráció érdekében. Természetesen, ezt tisztán egyedül nem tudja megtenni
az ember, ezért van szükség párkapcsolatra, szexuális életre, házasságra. Ez a házasság,
párkapcsolat, szexualitás metafizikai, primordiális értelme. Minden egyéb magyarázat csak
másodlagos.
Hamvas az Androgünosz című művében azt írja a szexualitásról, hogy ennek egyetlen
szerepe, célja, értelme abban áll, hogy a két nemet újraegyesítse. Azt is írja, hogy ha valaki
erről az egyetlen céljától el akarja téríteni a szexualitást, akkor a legsötétebb erőket idézi. Az
emberi lét egységbomlásában a legfájdalmasabb, legkényesebb pont a két nemre való
szakadás. Alapjában véve azért jelent meg a szexualitás, hogy ezt a két részre szakadt
nemiséget újraegyesítse. Nos, így már érthető, hogy miért ébreszti fel a legsötétebb erőket az,
aki nincs tisztában a szexualitás alapvető céljával, értelmével. A szexualitást ösztönnek, merő
élvezeti forrásnak stb. értelmezni mind ilyen félreértést jelent, ami persze maga után vonja
azt, hogy az ember eltér az eredeti céltól. Innen fakad az összes szexuális deviancia-
homoszexualitás, zoofília, pedofília, nekrofília, gerontofília, mazochizmus, szadizmus. Sötét
erők, nem? A szexualitást ösztönnek, élvezeti forrásnak stb. fogta fel az illető? Így eltérítette a
magában lévő szexust annak eredeti céljától? Így felidézte a deviációk formájában a sötét
erőket, amelyek végül is saját személyiségét felbontják? Súlyos kérdések, amelyeken nagyon
őszintén, komolyan el kell gondolkozni.  A leghitelesebb metafizikai forrásokból kell
meríteni, ha az ember komolyan és tisztán akar látni ebben a kérdésben. Arról mindenki tud,
hogy a szexualitásnak milyen óriási hatalma van az ember fölött. Azt kevesebben tudják, hogy
miért. A válasz ez, tehát. Eredeti létezésében az ember,- amely volt, van és lesz- androgün
lény, vagyis olyan lény, amelyben a nemek egységes állapotban jelen vannak. A létezésben
bekövetkezett korrupció, szakadás, bűnbeesés miatt a két nem egysége felbomlott és így a mai
ember tört lény, éppúgy mint a történelme, a története, az élete, sorsa. Az androgünoszi
eredetére való emlékezet mindenkiben megvan. Innen jön az égő, intenzív, erős vágy, hogy
ezt az egységállapotot ismét megvalósítsa, helyreállítsa. Ez a szexualitás alapvető értelme,
célja. A szakadás ténye, az egységbomlás ténye az emberi lény és létezés legmélyebb sebe. Ez
ugyanott található, ahol a szexualitás megjelent, mert meg kellett jelennie. Gondolom, eme
kifejtés érthetővé teszi, hogy miért olyan mély erő a szexualitás, miért van olyan nagy
hatalma és miért tud olyan irtózatos, sötét erőket idézni, ha valaki félreérti.
Ma, ugyanúgy, mint a nemek törvényét, a hozzá elválaszthatatlanul tartozó szexualitást is
félreértjük. Magyarázzuk így, magyarázzuk úgy, magyarázzuk hormonokkal, ösztönökkel,
magyarázzuk minden félével, amivel csak tudjuk, csak éppen azt a néhány lényeges
gondolatot mellőzzük, amelyek ugyan a legegyszerűbbek, de ugyanakkor a legfontosabbak.
Mindig azt hisszük, hogy a fontos kérdésekre valamilyen nagyon agyafúrt és komplikált,
bonyolult válasznak kell léteznie. Hát nem. Egy újabb metafizikai paradoxon. A legfontosabb
kérdésekre általában olyan egyszerű válaszok vannak, hogy az ember megrendül ettől az
egyszerűségtől. Érdemesnek tartom erre egy kicsit kitérni, még akkor is ha nem ez az
alaptéma. Tehát a szakrális egyszerűség. Az, ami annyira hiányzik belőlünk. Magunkba
véstük azt, hogy az élet bonyolult, tele van szövevényes komplikációkkal, sok-sok tudás kell
ahhoz, hogy sok-sok kínnal-bajjal eligazodjunk valamelyest sorsunkban, életünkben. Ezt
véstünk magunkba és ennek megfelelően élünk, gondolkozunk. Csak éppen a szív szakrális
egyszerűsége van eltűnőben bennünk, amit túlzás nélkül szeretetnek is nevezhetünk. Nem
kezdjük érteni az egyszerűséget. Azt hisszük, hogy ami egyszerű, az banális és nekünk sokkal
komplikáltabb dolgokra van szükségünk. Az egyszerű, tiszta válaszok nem elégítenek ki, mert
beállítódásunknak köszönhetően arra felé tapogatózunk, ami minél bonyolultabb, amit csak a
nagy tudásanyaggal bíró szakavatottak, a tudomány kompetens urai tudnak közölni velünk.
Azonban ha fellapozza az ember az olyan őstudást, mint például a Védák, olyan
kommentárokkal ellátva, amit Hamvas Béla írt, akkor találkoznia kell azzal a megrendítő
egyszerűséggel, amely az embert közelebb viszi a legfontosabbak megértéséhez. A
hagyományoknak egy másik területén szó van arról is, hogy milyen kérdések merülnek fel a
túlvilágra került lélekkel. A hagyomány elmondja, hogy roppant egyszerű kérdések érik az
embert. Annyira egyszerűek, hogy a bonyolultság képzetével életét végigélő ember
megrendül attól az egyszerűségtől, amelyek a kérdésekben foglaltatik. Azonban a kérdésekre
felelni kell. Ha a vitorla megszólal, és kérdi, hogy ki vagyok, kell mondani, hogy vitorla, ha
az árboc kérdezi, akkor kell, mondani, hogy árboc. Persze, ezek szimbolikus értelmű
megnevezések, a hagyományok a képnyelvhez legközelebb álló szimbólumnyelvet
használják, éppen az egyszerűség kedvéért. A lélek a legközvetlenebbül, legegyszerűbben azt
fogja fel, ami kép, jelkép. A racionális-, fogalmi-, ésszerű nyelvet, gondolkozást már nem
fogja olyan közvetlenül, és olyan magától értetődő egyszerűséggel. Egész életünket többé-
kevésbé a fogalmi-, racionális-, ésszerű gondolkozásra és szempontokra alapozzuk, így nem
szorul különösebb magyarázatra az sem, hogy miért válik elhanyagolttá a lélek és miért
tompul el bennünk a szív szakrális egyszerűségének a képessége, vagyis a szeretet.
Térjünk vissza ismét a nemek törvényére.
Szó volt a nemekről, a szexualitásról. Arról, hogy minden emberben jelen van mindkét nem-
egyik mint konkrét megjelenés a földi életben, valóságban, a másik mint a finomabb lelki-
szellemi szférában jelenlevő valóság. Az embernek önmagában a két nemet integrálva ismét
egységbe kell hoznia. Ezt egyedül, izolált-önmagában nem tudja megvalósítani, ezért van
szüksége a másik nemű párra, mint ahogy annak is szüksége van előbbire. Így a harmonikus,
boldog, üdvös párkapcsolatban a két ember egyre többet megért és integrál mindkét nemből,
egyre teljesebbek, integráltabbak, egységesebbek lesznek.
Azonban, ha félreértelmezzük a párkapcsolat és az alapjában álló nemek törvényének a
lényegét, akkor nem megyünk semmire. Jön az, hogy a férfinak ez a szerepe, a nőnek meg
amaz, egymás fejéhez vagdossuk a szerepeket és feladatokat, jön az áthárítás és marakodás,
civakodás és gyűlölködés, követelőzés és felelősségre vonás, kölcsönös bűntudatkeltés, egy
szóval: a pokoli kavargás. Mert a szereposztások mindig kor-függőek, ha végignézünk a
történeten, láthatjuk, hogy a szerepek miként változtak, egyik nem elnyomatásától a másikig 
és fordítva. Jóllehet, hogy a kor mindig csak valamely szellemi valóság leképeződése a földi
megnyilvánulások szintjére, azonban ez nem magyarázza, hogy a nemekkel kapcsolatban
helyesen látunk, annál is inkább, mivel mind a szellemi valóság, mind a földi
megnyilvánulások mélyén, ezek alapjában változatlan egyetemes, metafizikai  törvények
vannak, amelyek bármilyen kor előtt és fölött mindig érvényesek. Ezek a törvényekből ered a
legfőbb igazság és értelem. Így, a nemek törvénye az, amely a nemek alapvető értelmét és
igazságát feltárja. Tehát soha sem pszichológiai-, szociológiai-, vallásos szereposztásokon
múlik a nemek újraegyesítése, hanem azon, hogy az egyes ember megérti-e a benne lévő
nemeket és azokat egységbe tudja-e hozni élete, párkapcsolata, szexualitása segítségével vagy
sem.
Az, hogy az asszonynak az a szerepe, hogy főzzön, mosson, takarítson éppolyan botor,
nevetségesen buta szereposztás, mint ahogy, hogy az asszony az emancipáció révén elmegy és
hatalmas karrier épít, nagyobbat akár a legkarrieristább férfinál is. Keresheti a pénzt a férfi,
keresheti a nő, kereshetik mind a ketten, a nemek egy emberben való egyesítése, integrálása
nem ezen múlik. Ha mindkettő ezt tudja, és ennek megfelelően állnak a párkapcsolathoz,
jöhet létre az az egyedül értelmes és lényeges megvalósítás, hogy egymást áthatva és
együttműködve lehetővé teszik egymás fejlődését. Még egyszer, nincs arról szó, hogy ki
uralkodik a házban. Mindenki tanuljon meg először saját magán uralkodni. Ha ez sikerül,
akkor már nem is fogja értelmét látni, hogy a másikon uralkodni. Mindenki csak addig és
olyan mértékben akar a másikon uralkodni, hatalmaskodni, amíg és amennyire saját magán
nem képes. Ugyanakkor, amikor egyik hatalmaskodik a másik fölött, addig a másik nem
nyílik meg igazán a másik számára. Az egyesülés csak a szabadság szellemi légkörében
lehetséges, mindenféle hatalmi aktus lehetetlenné teszi az egység megvalósulását. Amíg a
párkapcsolatban elnyomás van, az elnyomott ember, legyen az akár a férfi, akár a nő, az
elnyomottsága által keltett gyűlöletet táplálja magában. Az egész kapcsolat így nem az egység
és nem a szeretet felé halad, hanem a dezintegráció, a felbomlás felé, akárcsak a benne
részvevők élete és személyisége.
Minden emberben van férfi és nő, van Yang és Yin, van Purusa és Prakriti, van Szemlélő és
Cselekvő. Mindez úgy van, hogy nincs egységben, vagyis megbomlott egyensúlyi állapotok
közepette éli meg az ember nemiségét, azaz nemi kettőségét. Ezért van szükség a
párkapcsolatra. Persze, ha nincs tisztában a párkapcsolatban részt vevő két ember a
párkapcsolat lényegével, akkor a párkapcsolat csak arra jó, hogy mindkét ember
dezintegráltabbá, szétesettebbé váljon, mint amilyen volt a párkapcsolat előtt. Ha tisztában
vannak azzal, hogy miért is vannak együtt, akkor lehetőség nyílik arra, hogy mindketten és
együtt fejlődésnek induljanak, vagyis egységesebbé váljanak, minél közelebb kerüljenek a
nemek egységállapotához, az androgünoszi állapothoz.
Ha azt mondom, hogy a Szánkhja modelljének megfelelően, férfi lévén én képviselem a
Purusát, vagyis a Szemlélőt, a Nemcselekvőt, tökéletesen rossz kapcsolatra számíthatok, mert
arra alapozok, hogy én nem kell tegyek semmit a kapcsolatban, következtetésképpen mindent
a párom, vagyis a nő kell megtegyen. Mindez azt jelenti, hogy a Szánkhjának a nemekre
vonatkozó metafizikai modellje rossz? Nem. Csak akkor lesz rossz, ha durván azonosítva
rosszul alkalmazom, megfeledkezvén arról, hogy a nőben is van Purusa is, Prakriti is,
akárcsak bennem. A földi életben férfiként férfi kell legyek, mint ahogy a nő nőként nő kell
legyen, de egy pillanatig sem szabad megfeledkezni arról, hogy az ember, legyen akár férfi
vagy nő, mindkét nemet integrábilisan, egyesíthetően tartalmazza. Az, hogy integrábilis, vagy
hogy egyesíthető itt azt jelenti, hogy ugyan jelen állapotban még nincs egységbe hozva, nincs
integrálva, de minden feltétel megvan arra, hogy az egységet megvalósítsuk. Ez persze így
kiegészítésre szorul. Meglehet, hogy minden feltétel megvan az egység létrehozására.
Azonban van egy olyan fontos feltétel, amit tudatosításnak nevezünk. A tudatosítás azt jelenti,
hogy felismerjük életünk, lényünk legalapvetőbb valóságait és ennek megfelelően kezdünk
gondolkozni, beszélni és megnyilvánulni. A tudatosítás így a legfontosabb feltétele annak,
hogy hozzákezdjünk az egység realizációjának. Ha nincs tudatosítás, hiába az összes többi
meglévő feltétel, szétszóródnak a semmiben.
A nemekkel kapcsolatos tudás még koránt sincs letisztítva. Mondhatnánk, hogy a letisztítás
folyamatban van. Csakhogy azt is hozzá kell tenni, hogy a letisztítás folyamata azon alapszik
vagy bukik, hogy a metafizikai-szellemi őstudásból mennyit tudunk megvalósítani
önmagunkban és ezzel együtt természetesen mindennapi életünkben, párkapcsolatunkban.

Publikálva: 2008-07-11 18:15:10

Megnézve: 169