Szkiták és szarmaták

A 8. századtól kezdve egy új nép vagy törzsszövetség váltotta fel a kimmereket a délorosz
steppevidéken, akik a 7. század végére már az egész egykori kimmer területet ellenőrizték. Ez a nép a
szkíta volt. Róluk már sok mindent tudunk írott forrásokból is, velük kezdődik a nyugat-eurázsiai
steppevidék „beszédes” története. Mindezt elsősorban egy kiemelkedő görög történetírónak
köszönhetjük. Hérodotosz történeti művének híres IV. fejezete Szkítiáról, a szkíták országáról szól. A
szkítákra vonatkozó ismereteinknek máig ez a legfontosabb írott forrása. Hérodotosz Szkítia népeit és
északi szomszédaikat nyugatról keletre haladó sávokban sorolja fel, s a sávokon belül délről észak felé
halad. Ez a „sávos” népleírás a klasszikus irodalomban hagyománnyá vált.

Melyek is voltak Szkítia határai? Nyugaton a Kárpátok, keleten a Kaukázus, délen pedig a Fekete-
tenger. A Duna torkolatától a Kubán folyóig a Fekete-tenger partján húzódtak végig a görög
tengerparti települések, a görögök gyarmatvárosai, s ezek mögött a szárazföldön kezdődött a szkíták
országa. Hérodotosz rögzítette Szkítia folyóinak nevét is, így: Isztrosz (Duna), Türasz (Dnyeszter),
Hüpanisz (Bug), Borüszthenész (Dnyeper), Tanaisz (Don)

A szkíták egy nagy népvándorlási hullám során érkeztek a délorosz steppére, a Tanaisztól nyugatra eső
vidékre. Időben ez az első híradás egy nagy eurázsiai népmozgalomról, mely jelentősen átalakíthatta a
steppe etnikai képét. A népmozgás ezek {32} szerint a következőképpen történt: az arimaszpok
megtámadták az isszédonokat, az iszszédonok a szkítákat, a szkíták a kimmereket (IV, 13). A szkíták
nevéről: Végső soron nincsen a név eredete megnyugtatóan tisztázva, jóllehet az iráni származtatás
feltételezhető. De az is elképzelhető, hogy valamilyen más környező nép nevezte így a dél-
oroszországi nomádokat. Ugyanis a szkítanépnév már a kezdet kezdetén bizonyos többértelműséggel
bírt. Bár Hérodotosz szétválasztja a szkítákat a nem szkítáktól, de már nála is a szkíta összefoglaló
terminus a nomádok bizonyos politikai és kulturális egységének a kifejezésére. Hérodotosz után
viszont egyértelműen a keleti világ ismeretlen nomádjait kezdték a szkíta névvel jelölni. Akárhogyan
van is, valószínű, hogy a tulajdonképpeni szkíták, tehát akik a Kr. e. 8. században a délorosz steppén
megjelentek, különböző iráni nyelvű törzsek lehettek.
A szkíták mint mozgékony nomádok a Kr. e. 8. században nemcsak a Dontól nyugatra, hanem a
Kaukázustól délre is feltűntek. Az asszír ékírásos emlékek rendre megemlékeznek az Urmia-tó
vidékén az askuza vagy iskuza népről II. Szargon asszír király idejében. A szkítáknak ez az asszír neve
átkerült a bibliai héberbe is, romlott Askenáz formában.

A Kr. e. 6. század végére a szkíták nagy hatalomra tettek szert, az 510-es években az Akhaimenida
Birodalmat fenyegették. Ez időben a perzsák ismert nagy uralkodója, Dareiosz vezetett hadat ellenük.
A perzsa források a szkítákat szaka néven említik, amely az iráni nyelvű nomádok általános neve lett a
perzsában. Dareiosz hadjárata során egészen a Boszporoszig ment, átkelt rajta, majd Thrákián át a
Dunáig vonult. Itt görög segédcsapatokkal egészítette ki seregét. Végső soron a perzsák sikertelenek
maradtak, mert a szkíták visszahúzódtak a Dunától északra, saját területeikre, ahová a perzsa seregek
már nem tudták követni őket. Ezekben az években a szkíták a perzsa–görög nagypolitika
szempontjából is fontos történeti szerepet játszottak.

Nem volt ugyanis {33} egységes birodalmuk, csupán lazán kapcsolódó törzsek szövetségét hozták
létre. Mint minden nomád alakulatnál megfigyelhető, a vezető – itt feltehetően iráni nyelvű etnikum –
mellett más etnikumok is részt vehettek benne. A szkíták alkonya a Kr. e. 4. század végén kezdődött.
Ekkor fokozatosan újabb iráni nomád csoportok vették át az uralmat a szkítáktól, először a
szauromaták, majd a velük közeli rokon szarmaták. Pomponius Mela (Kr. u. 1. század) szerint a
szauromaták a Tanaisztól keletre, a szarmaták a Tanaisztól nyugatra helyezkedtek el. Plinius (Kr. u. 1.
század) szerint viszont a Tanaisz vidékén mindenütt csak szarmaták laknak. Kétségkívül
a szarmata terminus egyeduralkodóvá, az új törzsszövetség egyedüli nevévé vált, így az is
elképzelhető, hogy aszauromata és szarmata elnevezés ugyanannak az iráni törzsszövetségnek időben
elkülönülő két neve.
A Hérodotosz leírta szkíták az első nomád nép, amelynek történetéről, életmódjáról megbízható
értesüléseink vannak. Sok olyan nomád szokást Hérodotosz írt le először, amelyről aztán az
elkövetkezendő másfél ezer év nomádjainál sokat hallunk még. Ilyen az ivócsésze készítése az
ellenség koponyájából, az eskükötésnek vérszerződéses formája, a lóáldozat, az arc meghasogatása
gyásznál stb. A hérodotoszi szkíták a későbbi görög-római, majd európai civilizáció számára a
nomádok prototípusai lettek, akárcsak a hiungnuk, mint látni fogjuk, a kínaiak számára.

Hiungnuk vagy Sziung-nuk

Belső-Ázsia keleti részén a hiungnu az a nomád nép, amelyről az első terjedelmesebb feljegyzések
fennmaradtak. A kínaiak szemében a hiungnuk lettek a barbár képének prototípusai.
A hiungnu név először Kr. e. 318-ban bukkan fel egy kínai forrásban. Természetesen a hiungnuk ez
előtt az időpont előtt is léteztek, akárcsak egy sor más északi barbár nép, amelyekről a nevükön kívül
jóformán semmit sem tudunk. Az északi barbárokat az egymással vetélkedő fejedelemségek,
dinasztiák kezdettől fogva felhasználták segédcsapatokként az egymás elleni küzdelemben, a Kr. e.
318-as hiungnu adat is egy ilyen eseményről szól.
A hiungnuk nomád életmódját először a kínai történetírás atyja, Szema Kien írta le a Si ki „Történeti
feljegyzések” 110. fejezetében. Ez a jellemzés olyan találó és kifejező, hogy hosszú időn keresztül a
nomádok általános jellemzését innen merítették a kínai történetírók.
Nézzük meg közelebbről, hogy milyen is volt az a nomád harcos és harcmodor, amely annyira
ismeretlen és gyökeresen eltérő volt a kínaitól. A hiungnuk feltehetően nomád elődeik példáját
követve ültek lóra és alakították ki a könnyűlovas harcmodort. A kínaiak a lovat előzőleg, a
nomádokkal való kapcsolataik előtt, csak harcikocsiban használták, akárcsak az ókori asszírok,
babiloniak. A hiungnuk a lovat nyereggel ülték meg, ami jelentősen megkönnyítette és biztonságossá
tette a lovaglást ló és lovas számára egyaránt. A kengyelt a hiungnuk ez időben még nem ismerték, de
ennek feltalálása és alkalmazása a Kr. u. első századokban szintén az ő érdemük. A lovaglás
tökéletesedése lehetővé tette a puszta vidék hatalmas távolságain való gyors közlekedést. Fergeteges
gyorsasággal tudtak megjelenni, s ugyanígy, gyorsan, mint a kámfor, eltűnni. Az íjat olyan tökélyre
fejlesztették, hogy az ún. csontos reflexíjjal több száz méterre is biztosan lehetett célozni.
Harcmodoruk jellegzetessége a hirtelen rajtaütés, majd szükség esetén a gyors menekülés. Ha látták,
hogy az ütközet számukra kétes kimenetelű, rendezetlen sorokban menekülni kezdtek, felbontották
az {37} ellenség csatasorait, majd váratlanul visszafordulva ismét támadtak, nagy rémületet keltvén az
ellenségben.
Azért időztünk kissé hosszabban a lovasnomád életforma leírásánál, mert a hiungnuknál mintegy
létrejöttében, kialakulásában tanulmányozhattuk ezt. Mindazt, amit elmondtunk, közvetlenül érvényes
a hiungnuk utáni eurázsiai steppevidék nomádjaira is egészen a mongol korig, tehát a 13. századig. A
hiungnukkal való szakadatlan harcok nem maradtak hatás nélkül a kínai haditechnikára sem. Nomád
hatásra ültek lóra, s váltották fel bő, lovaglásra alkalmatlan ruházatukat nadrágra és csizmára. A kínai
harcos egész öltözéke, még sapkájának tollai is csalhatatlan nomád hatásról árulkodnak. Miután a
kínaiak sem fegyverrel, sem szép szóval nem tudták eltéríteni a kellemetlen északi barbárokat,
berendezkedtek határaik mentén a végvári életre. Védelmi rendszer épül ki a kínai–barbár határ
mentén. A kínaiak falat építenek a barbárok betörései ellen. Az őrtornyokban és bástyákban állandó
őrséget állomásoztatnak, támadás esetén ezek értesítik egymást és a katonaságot. Így született meg
lassanként a híres kínai Nagy Fal, mely több ezer kilométer hosszúságban húzódott Kína északi
határán.
A béke és nyugalom fejében a kínaiaknak gyakran kellett nagy adókat fizetniük, melyet öncsaló
módon ajándéknak neveztek. Különösen a drágaköveket és egyéb luxuscikkeket vették nagy örömmel
a nomádok, például a selymet, melynek akkor igazi valuta értéke volt. De igen áhított ajándék volt a
kínai herceglány is. Minden hiungnu vezér álma volt, hogy kínai hercegnőt vehessen feleségül.
Több apró, rövid híradás után a Kr. e. 3. század utolsó negyedében megsokasodnak a kínai kútfők
tudósításai a hiungnukról. Ez az a kor ugyanis, mikor a hiungnu nagyhatalom megszületett. A
hiungnuk felhasználták az erőskezű Cin Sihuangti császár halálát (Kr. e. 210) követő anarchiát
Kínában, s minden oldalról támadást indítottak a kínaiak ellen. Visszafoglalták Ordoszt, melyet
előzőleg a kínai császár hódított el tőlük. A hiungnu uralkodó ekkor Touman volt, az első név szerint
ismert hiungnu uralkodó, akinek tisztségneve a hiungnuk nyelvén sanjü volt. Touman örököse idősebb
fia, Maotun volt, de az apa másik fiát szerette volna utódjául. Maotunt az ellenséges jüecsi népnek adta
túszul, majd megtámadta a jüecsiket. Maotun csak nehezen tudott kimenekülni az ellenség kezei
közül, de most már látta, hogy apja el akarja tenni az útból. Miután sokan mellé álltak, sikerült apja
ellen fordulnia, s végül hiungnu {38} nyíl vetett véget Touman életének. Maotun lett az új sanjü, aki
véres kegyetlenséggel teremtett rendet a felbolydult hiungnu törzsszövetségben. Uralma alatt (kb. Kr.
e. 209–174) a Hiungnu Birodalom első nagy fénykorát élte. Sorra győzték le a környező népeket,
melyek közül különösen a tunghu és jüecsi néven ismertek voltak politikailag jelentősek. A Hiungnu
Birodalom legnagyobb kiterjedését Maotun alatt érte el. Tulajdonképpen ez az első nomád birodalom
Belső-Ázsiában, melyről már részletes ismeretekkel rendelkezünk. Keleten Koreáig terjedt, északon a
Bajkál-tóig húzódott, nyugaton a Balhas-tóig ért, sőt alkalmasint az Aral-tó vidékéig, délen pedig a
kínai limes határolta. Nem csoda, ha Maotun alakját legendás hír vette körül, melyet a száraz kínai
évkönyveken át is érezni lehet.
Maotun, majd fia és utóda, Laosang nevéhez fűződik az az esemény, amely egy nagy belső-ázsiai
népmozgás elindítója lett: ez pedig a jüecsi nép legyőzése volt Kr. e. 174-ben.

A hiungnu hatalom hanyatlása

A jüecsik vándorlásai és Csang Kien útjának idején uralkodott Kínában a Han-dinasztia egyik
legnagyobb császárra, Vuti (Kr. e. 140–87). Az erős kínai állam nagy hadjáratokat vezetett a hiungnuk
ellen, az ellenséget a maga területén akarta megsemmisíteni, egyrészt a nyugati határvidéken Kanszu
területén túl, másrészt a kínai Nagy Faltól északra.
A kínai támadások, a hiungnuk által leigázott törzsek lázongásai és a belső bomlás következtében a
Hiungnu Birodalom egysége a Kr. e. 1. század közepére fokozatosan megszűnt. Huhanje sanjü alatt a
belső anarchia tetőfokára hágott. Kr. e. 46-ban a sanjü testvére, Csicsi fellázadt ellene, s ekkor a
hiungnu uralkodó kínai segítséghez folyamodott. Bár uralmát sikerült megőriznie országa központi
részén, a mai Mongóliában, a nagy nomád központ már sohasem nyerte vissza egykori fényét. A
kínaiak egyre többször avatkozhattak be életébe, s az egykori nagy Hiungnu Birodalom helyett a
mongóliai hiungnuk a barbároknak csak az egyik, északi csoportját alkotják. Csicsi bátyjától, a
sanjütől és a kínaiaktól szorongattatva nyugatra menekült, és népével rövid életű Nyugati Hiungnu
Birodalmat hozott létre. A Nyugati Hiungnu Birodalom létrejöttéhez hasonló hirtelenséggel bomlott
szét. Kr. e. 36-ban a kínaiak vuszun és kangkübeli szövetségeseikkel elfoglalták Csicsi székhelyét,
maga Csicsi a harcok során életét vesztette.

Szienpik
A szienpej vagy szienpi elnevezés az északi hiungnukkal kapcsolatban fordult elő, mint annak a
törzsszövetségnek a neve, amely Kr. u. 155 körül véget vetett a hiungnuk birodalmának északon. A
kínai források nyomán azonban jóval korábbi időpontig tudjuk a szienpik történetét követni, egészen a
Kr. e. 3. századig. Mikor Maotun, az első nagy hiungnu uralkodó legyőzte a keleti barbárokat, kínai
nevükön a tunghukat, akik a mai Mandzsúria területén éltek, helyüket a szienpik és vuhuanok
foglalták el. A hiungnukat sokszor nyugtalanították támadásaikkal, de csak Kr. u. 155 körül tudták a
hiungnukat végleg maguk alá gyűrni, s ezzel végrehajtották a nagy hatalmi őrségváltást Kelet-Belső-
Ázsiában. A szienpi vezér, Tan Sihuaj a hiungnuk leveretése után északon a tinglingeket, nyugaton
pedig a vuszunokat is uralma alá hajtotta, így lényegében az összes egykori hiungnu terület a szienpik
fennhatósága alá került. De a szienpik birodalma sohasem érte el az egységesülésnek és
összeforrottságnak azt az állapotát, amely a hiungnukra volt jellemző birodalmuk fénykorában. A Kína
északi részén levő különböző szienpi törzsek egyre nagyobb szerepet játszottak Kína életében, s nem
egy közülük elfoglalta Észak-Kína egyes részeit. Saját dinasztiáikkal uralkodtak a kínai lakosságon,
majd rövidesen mindegyiket utolérte a törvényszerű nomád sors, a tökéletes elkínaiasodás. A szienpi
törzsek őshazája Koreától északra, valahol Mandzsúriában lehetett. Bár a Szienpi Birodalom, akárcsak
a többi nomád birodalom, sokféle etnikai és nyelvi elemet foglalt magába, a birodalmat megszervező
szienpi törzsek valószínűleg valamilyen korai mongol nyelven beszéltek.
A különböző szienpi törzsek közül a legnagyobb karriert, mint fentebb említettük, a topák futották be.
Északi Vej néven alapítottak dinasztiát Kínában, és fokozatosan egész Észak-Kínát hatalmuk alá
vonták.

A türkök felemelkedése és első birodalma

A 6. század közepén új nép alapított birodalmat Belső-Ázsiában, s a türkök hatalma minden eddigi
nomád birodalmáét felülmúlta. A Türk Birodalom az első, mely egységbe fogta Belső-Ázsiát Kínától
Bizáncig. A Türk Birodalom mintegy kétszáz éves történetét (552–745) a régebbi koroknál sokkal
kedvezőbb körülmények között tanulmányozhatjuk, mivel a forrásanyag mennyisége e korból már
sokkal bővebb. A Belső-Ázsiára vonatkozó legértékesebb bizánci tudósítások a 6. századból valók, s a
7. század végétől már arab források is tájékoztatnak Nyugat-Turkesztánról az ottani arab hódítással
kapcsolatban.
A türkök neve, mint oly sok belső-ázsiai nomád népé, először a kínai forrásokban bukkan fel.
Eredetükről és szokásaikról a Csou su, és kevésbé részletesen a Szuj su dinasztikus évkönyvekben
olvashatunk. Az egyik változat szerint a türkök a hiungnuk egy törzse volt, családi nevük az Asina. A
másikat eredetmonda szerint a türkök a Szo-államból erednek, mely a hiungnuktól északra feküdt.
Közös momentum az, hogy a türkök végső fokon nőstényfarkastól erednek. Az állatőstől való
származástudat, a totemizmus ismeretes Belső-Ázsia sok kihalt és élő népénél egyaránt. A törzs vagy
nép az ősállatot, a totemállatot különös tisztelettel övezte. Történelmi igazságot takar az a rész, mely a
türköket a zsuanzsuanok alattvalójának mondja és vaskovácsoknak nevezi őket. Nehéz megmondani,
hogy pontosan mit fed avaskovács elnevezés itt, de valószínű, hogy a türkök a fémbányászatban és -
megmunkálásban vehettek részt. A türkök fémművességével kapcsolatban leginkább a vas
megmunkálására gondolhatunk.

A harmadik felfogást a Szuj su tükrözi, itt vegyes barbár eredetűnek mondják a türköket, ami
általánosságban utal arra, hogy több barbár törzs keveredéséből jöhettek létre. A türkök az első török
nyelvű nomád nép Belső-Ázsiában, melynek neve a mai tudományos névhasználatban az egész
törökség nevévé vált. A türkök neve igen sok forrásból ismert.
Azarab (turk), görög (turkoi), szír (turkaj), szanszkrit (turuka), középperzsa (turk), alakok egyaránt
egy türk névalaknak a visszaadásai. Egyedül a név kínai formája, a tuküe tűnik valamilyen más
alaknak. A türkök az 540-es években léptek először kapcsolatba a kínaiakkal, selymet vásárolni jöttek
hozzájuk. Ez időben a türkök vezetője Tumen, az első név szerint ismert türk vezér, a türk feliratok
Bumin kagánja. 546-ban a zsuanzsuanok ismét harcban állottak az ősi ellenséggel, a kaokük/tielök
törzsszövetségével. Ebben a harcban a türkök mint a zsuanzsuanok alattvalói, Bumin vezetésével
harcoltak a kaokük ellen. 552-ben Bumin elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy nyíltan a
zsuanzsuanok ellen forduljon, s csatában verte le őket. Anakuj, az utolsó zsuanzsuan kagán öngyilkos
lett, fia, Anlocsen pedig az Északi Ci-dinasztiához menekült Kínába. Bumin ettől fogva Ili
kohan néven nevezte magát, ami egy türk il kagan fordulat kínai átírása, és a ’nép {66} kagánjá’-t
jelenti.
Bumin kagán a győzelem után hamarosan meghalt, s fia, Kolo (türk Kara) követte az utódlásban,
szintén igen rövid ideig. Ekkor Bumin kisebb fia lépett helyére, Muhan (türk Bukan) kagán néven, aki
már hosszabb ideig maradt a Türk Birodalom élén (553–572). A birodalomalapító Bumin kagán fia,
Muhan alatt alakult ki a türk nagyhatalom. Az ő nevéhez fűződik a heftaliták leverése nyugaton, a
kitajok legyőzése keleten és a kirgizek meghódítása északon. Ekkorra a birodalom határai a Liaohajtól
(a Liaotung öble) a Szihajig (Nyugati-tenger) értek kelet–nyugati irányban, s a Bajkál-tótól a Góbi
sivatagig észak–déli irányban. Keleten tehát egészen Észak-Koreáig húzódott a Türk Birodalom. Egy
másik földrajzi név közelebbi vizsgálata a roppant Türk Birodalom másik, nyugati végéhez vezet el
minket. A magyar szövegben ’bizánci’-nak fordítottuk azt a szót, mely a türk
feliratokban Purum alakban szerepel. A Nyugati Türk Birodalom tíz törzsből állott, melyet a türk
feliratok on-ok-nak ’tíz törzs’-nek neveznek, vezetőjük, a nyugati türk kagán a jabgu címet viselte.

Az Elsőtől a Második Türk Kaganátusig

A Szuj-dinasztia alatt Kína hosszú, évszázados szétszabdaltság után újra egységes lett (581–618), s ez
idő alatt az ország politikai és gazdasági hatalma felfelé ívelőben volt. A Szuj-korban erősödtek a
belső harcok a keleti türköknél is, s ekkor vált a keleti és nyugati félre való tagolódás végleges ténnyé.
Bár a Szuj-dinasztia bukása körüli zavaros időkben a keleti türkök valamelyest erőre kaptak, de ez
nem sokáig tartott. A kínaiak 630-ban legyőzték őket, és az Első Türk Kaganátus utolsó uralkodóját,
Hieli kagánt foglyul ejtették. Ezzel több mint ötven évre a Keleti Türk Birodalom megszűnt, területe
Kína részévé vált.

A keleti türkök bukása után nem váratott magára sokáig a nyugati türkök hódoltatása sem. A
kínaiaknak most már nem állt érdekükben a nyugati türkök szövetségét keresni a keleti türkök ellen,
sőt örömmel nézték a tíz törzs népének belső torzsalkodását. A Nyugati Türk Birodalom sohasem volt
olyan egységes, mint a keleti, inkább csak lazább konföderációnak volt nevezhető..
A nyugati türk és a keleti türk terület között éltek a karlukok, a Tarbagataj és az Altaj hegység közötti
részen, a Fekete-Irtis folyónál. Szogdia sok városállama, így Taskent, Szamarkand, Fergana és Buhara
is a nyugati türkök fennhatósága alatt állott. Az egykori Heftalita Birodalom területe, Toharisztán is a
Nyugati Türk Birodalom része volt. A Nyugati Türk Birodalom 659-es bukása után az egykori türk
sad egyik fia szervezte meg Toharisztánt, felvette a jabgu címet, s ezzel létrehozta a toharisztáni
jabguk dinasztiáját, akikről s akiknek országáról aztán a 7. század utolsó harmadától kezdve már sokat
szólnak a muszlim források. Tehát mikor mindkét türk birodalom kínai fennhatóság alatt volt,
Toharisztán alapvetően iráni lakosságát türk eredetű dinasztia uralta.
Mint fentebb említettük már, 659-ben a kínaiaknak sikerült a Nyugati Türk Birodalmat is uralmuk alá
hajtaniuk, s területét kínai adminisztratív egységekre osztották.
Hüancang útleírása igen becses adatokkal gazdagította történeti-földrajzi ismereteinket a Nyugati Türk
Birodalomra vonatkozóan, s világosan láthattuk, hogy az elfoglalt területek, például a heftaliták
országa, milyen laza módon kapcsolódtak a központi részekhez. 659-ben a kínai hódítás ezt a laza
kötődést szüntette meg.
A keleti türköket 630-ban a kínaiak leverték, s ezzel az Első Türk Kaganátus önállósága megszűnt.
Tajcung császár a birodalom engedelmes alattvalóivá és szövetségeseivé akarta a türköket változtatni.
A türkök törzsi szervezetét, adminisztratív beosztását nem változtatta meg, de a türk előkelők rétegét a
kínaiak magukhoz édesgették. Több száz türk előkelő kapott kínai rangokat és címeket, még többnek
engedték meg, hogy részt vegyenek a kínai udvari szertartásokon, és több ezer türköt telepítettek le
Csanganban, a kínai fővárosban. A türk előkelők kínai neveket vettek föl, és elindultak az
elkínaiasodás útján. De miután a türkök 650-ben kísérletet tettek függetlenségük visszanyerésére, a
kínaiak erősítették a türk törzsek alávetettségét. A türk tömegek igen nehéz körülmények között,
mozgási szabadságukban korlátozva éltek, ugyanis nem hagyhatták el a kijelölt körzetüket.
Legsúlyosabb terheik közé tartozott, hogy a saját előkelőik vezetése alatt fegyveresen kellett a
kínaiakat támogatniuk azok hadjárataiban.
679-ban türkök lázadása. Már majdnem harminc éve teljes béke honolt az északi határon, s erre a
támadásra a kínaiak nem voltak felkészülve. A kínaiaknak azonban ez alkalommal sikerült időben
csapatokat átvezényelni a nyugati hadszíntérről, és 680-ban leverték a lázadást. A felkelés tüze tovább
harapódzott.

Az Ordosztól északkeletre, a Jin-sanban volt a türk felkelők fészke. Itt növelte meg seregét tetemesen
Kutlug, nem utolsósorban, a városi lakosság soraiból.
S ekkor a felkelésben döntő fordulat következett be: egy kínai neveltetésű előkelő türk, az Asite
nembeli Jüancsen átállt a türkökhöz. Jüancsen azon türk fiatal előkelőkhöz tartozott, akik a türkök
kínai rabságának idején születtek, s neveltetésüket a kínai fővárosban kapták. A kínaiak tárgyalni
küldték a Jin-sanban állomásozó türk lázadókhoz, itt Jüancsen átállt Kutlughoz. Ettől kezdve türk
nevet vesz fel, azt használja. Ő az a Tonjukuk, aki még két türk kagánt szolgált ki hűségesen. A
Második Türk Kaganátus legnagyobb államférfia lett belőle, s életét és tetteit a tiszteletére emelt
emlékkövön örökítették meg.

A Második Türk Birodalom

Mikor Kutlug magát Elteris kagánnak nyilvánította 687-ben, jelezte, hogy önálló birodalom uralkodó-
jának tartja magát. De hátra volt még a nagy feladat: a türk népet a kínai határvidékről az ősök ottho-
nába, az Ötüken-hegységbe elvezetni, mely a Hangáj hegység keleti részével azonosítható. Kutlug-
Elteris kagán, a pusztai exodus vezetője, a Türk Birodalom helyreállítója nem sokkal a függetlenség
kivívása után, 691-ben meghalt. Mivel Kutlug fiai még kiskorúak voltak, utóda a kagáni trónon test-
vére, Kapgan lett. Kapgan hosszú uralkodása (691–716) a Második Türk Birodalom igazi fénykorát
hozta el. Kapgan erélyes, határozott politikát folytatott, a birodalmi nagyságot negyed századon át
fenn tudta tartani, minden irányban jelentős katonai sikereket könyvelhetett el. Természetesen az egyik
legfontosabb kapcsolata minden kelet-belső-ázsiai birodalomnak a kínai volt. Kapgan ügyes politikája
lehetővé tette, hogy még Kína belügyeibe is beleszóljon: aktívan részt vett a kínai belső trónharcokban
a legitim Tang-dinasztia képviselőjét támogatva. Persze az ilyen nomád segítségnek ára volt mindig.
Kapgan szerette a fizetséget selyemben, fegyverben és más földi javakban megkapni, s ha ez nem min-
dig sikerült, kész volt rablóhadjáratban elvinni azt, amit békésen nem kapott meg. Így nem meglepő,
hogy a kínai barátság ellenére akaratát gyakran katonai erővel kényszerítette a kínaiakra. Hogy ez le-
hetséges volt, a türkök erejét és a kínaiak akkori gyengeségét mutatja.
Kapgan uralkodása szakadatlan harcok története közeli és távoli népekkel, birodalmakkal. Teljességre
törekednünk itt lehetetlen, mindössze a hadjáratok főbb irányait és kimenetelüket jelezzük. 696–697-
ben a kitajokat verte le kínai segítséggel, 699-ben az egykori nyugati türk törzseket. Ekkor ugyan pár
évig az Első Türk Birodalom nagysága állt helyre, de Nyugat-Turkesztán területén tartós sikereket
Kapgan nem könyvelhetett el. 712–713-ban újból átkeltek a türk seregek a Szir-darján. Tartós sikere-
ket azonban nem értek el Szogdiában, s a terjeszkedő arab hódításnak sem tudtak gátat vetni. A 7–8.
század fordulója a nagy iszlám terjeszkedés kora. A 7. században az arabok egész Iránt elfoglalták
már, és átkelvén az Amu-darján, a két nagy folyó közében is harcoltak. A türköknek nem sikerült tar-
tósan feltartaniuk az új hódítókat, így Kapgan seregei lényegében dolgavégezetlenül távoztak Szogdiá-
ból. A 8. század elejétől kezdve az iszlám egyre feltartóztathatatlanabbul terjedt az Amu-darja és Szir-
darja közti iráni és török nyelvű lakosság körében, s rövidesen egyeduralkodó vallásukká lett.
714-től kezdve a környező meghódított népek közül egyre többen lázadoztak a türk uralom ellen, s
Kapgan kagán halála 716-ban csak újabb ösztönzést adhatott az elszakadási kísérleteknek. De rövid
átmeneti gyengülés után a Türk Birodalom ismét virulens lett, hála a birodalomalapító Kutlug két fiá-
nak, Bilgének és Kül-teginnek. A két Kutlug-fi már nagybátyjuk, Kapgan kagán országlása alatt is
fontos katonai-vezető szerepeket töltött be, s most Kapgan halála után Kül-tegin vette kezébe a dolgok
irányítását. Kül-teginbátyját tette meg uralkodónak, akit a kínai források Mokiliennek, a türk feliratok
pedig trónnevén Bilge kagánnak, azaz ’bölcs’ kagánnak neveztek. Bilge hosszú uralma is még a virág-
zás jegyében telt, sikerült a birodalom határait megtartani. A korszak sűrű háborúskodásairól a türk
feliratok és a kínai források alapján plasztikus képet lehet rajzolni. A kínaiakkal a szokásos békés ke-
reskedelem vagy háború alternatívájában folyt a kapcsolat, s a birodalom alávetett nomád népeit is
többé-kevésbé sikerült türk fennhatóság alatt megtartani. 734-ben Bilge kagán elhunyt, jobban
mondva megmérgezték. A halálát követő anarchiát a lázongó alávetett népek kihasználták, s az utolsó
türk kagánt, Ozmist a baszmilok törzse 744-ben megölte. A következő évben, 745-ben pedig megtör-
tént az ujgur hatalomátvétel: egy addig alávetett török nép ragadta meg a nagy nomád birodalom feletti
hatalmat.

Fontosságukat két dolog határozza meg. Az egyik az, hogy a 6–8. század Bizánctól Kínáig nagy ese-
mények tanúja. Az iszlám keletkezése, majd elterjedése, a tibeti királyság felemelkedése (l. a 10. sza-
kaszt), Kína kivirágzása a Tang-dinasztia alatt. A türkök nem passzív szemlélői voltak koruknak: az
iszlám elleni harcaikkal Közép-Ázsiában, a tibetiekkel és kínaiakkal való kapcsolataik révén a világ-
történet aktív formálói voltak ezekben a századokban. A másik dolog, mely döntően megkülönbözteti
a türköket az előző nomád birodalmaktól, az az, hogy a türkök a társadalmi és az állami fejlődésnek
egy, a korábbi belső-ázsiai nomádokénál magasabb szintjére jutottak el. A törzsek nagyobb fokú integ-
rációja az állami hatalom erősödéséhez vezetett, s ez fejeződött ki az írásbeliség megjelenésében is. A
türkök megtették azt a lépést, amely a nomád törzsszövetségtől a szilárd államig vezetett el. De a meg-
hódított népeket és a kultúrákat nem tudták igazán magukba olvasztani, s így megfelelő, a törzsit túl-
lépő állami ideológia és a törzsi szervezet meghaladása híján birodalmuk sorsa éppúgy a szétesés volt,
mint elődjeiké. Azt a teljes állami integrációt, amely egy birodalmat hosszan fenntart, csak Dzsingisz
kánnak és mongol utódainak sikerült megteremteniük a 13. században.
A türkök életmódjának és szokásainak jellemzésére a kínai források felsorolják az általános nomád jel-
lemzőket: nemezsátorban laktak, állattenyésztéssel és vadászattal foglalkoztak, legelőről legelőre ván-
doroltak stb. Ezek a vonások bármely nomád népre jellemzőek, s maga az egyik kínai forrás jegyzi
meg, hogy „mindez a hiungnukra emlékeztet”. De ezeken túlmenően a kínaiak néhány érdekes, csak a
türkökre vonatkozó szokást is lejegyeztek. Ilyen például a kagán beiktatási szertartás. Az új uralkodót
a magas tisztségviselők egy nemeztakaróban kilencszer forgatták meg a Nap irányát követve, s minden
egyes forgásnál az alattvalók meghajoltak előtte. Mindezek után az uralkodót lóra ültették és meglova-
goltatták. Nehéz eldönteni a kínai szöveg alapján, hogy a Napnak milyen szerepe lehetett ebben a szer-
tartásban, a Nap irányának követése sem világos meghatározás. Mindenesetre tudjuk, hogy a türkök
tisztelték a Napot, a kagán sátra kelet felé nyílt, s a türkök alapvető tájékozódási iránya is a kelet volt.
A kagánavatás következő lépcsőjeként az új kagánt selyemkendővel kezdték el fojtogatni, s közben
megkérdezték tőle, hogy hány évig lesz kagán. Mivel ő a fojtogatástól nem tudott érthető választ adni,
csak elmormogott szavaiból következtettek uralkodása időtartamára.

A türkök vallása egyfajta egyszerű monoteizmus volt, amelyet tengrizmusnak nevezhetünk a legfőbb
lény türk tengri neve után. A mindennapi életben azonban inkább a mindenséget benépesítő különböző
szellemi lények uralma volt a jellemző. Nevezik gyakran ezt a vallást samanizmusnak is, de ez a szó
túl sok fajta vallásos jelenséget takar, semhogy egyértelműen használhatnánk a türkök vallásának le-
írására. A türkök világképében a világ rétegekre oszlik. A felső réteg az ég, a világosság birodalma,
míg az alsó réteg az alvilág, a sötétség birodalma. A kettő között van a föld, ahol az emberek élnek.

Ujgur hegemónia
745-ben őrségváltás történt az Orhon folyó partján, a nagy nomád birodalmi központban. A türkök
helyét az ujgurok, egy másik nomád törzsszövetség vette át, amely nem egészen egy évszázadig, 840-
ig volt Kelet-Belső-Ázsia ura. Az ujgurok nem az ismeretlenségből törtek elő, hiszen már a türk
korszakban megemlékeznek róluk a türk feliratok és a kínai források.
A türk feliratok belső elemzése világosan mutatja, hogy a türk és az oguz két külön nép, illetve
törzsszövetség volt. Történeti szempontból az a fontos, hogy politikailag más szervezetük volt. A
Második Türk Kaganátus alapítójának, Kutlug kagánnak ellenségei között szerepelnek a tokuz-oguzok
vezetőjükkel, a kagánnal. Valahol a Hangáj hegység keleti részén verték meg az oguzokat, akik ezután
csatlakoztak a türkökhöz. De az oguzok minden alkalmat megragadtak az elszakadásra.
Az oguzok szervezete a kilences törzsi egység volt, amit a szervezet török neve, a tokuz-
oguz világosan kifejezésre juttat. Ennek a törzsszövetségnek kezdettől fogva az ujgur volt egyik
legjelentősebb törzse, tehát itt kapcsolódnak az ujgurok a türk- és oguz kérdéshez.
A legkorábbi utalás a ’kilenc törzs’-re, azaz a tokuz-oguzokra a 630-as évekre tehető; ez idő tájt a
kínaiak szövetségesei Hieli keleti türk kagán ellen. Jelentős szerepük volt abban, hogy a kínaiaknak
sikerült a keleti türköket leverniük és ötven évre uralmuk alá gyűrniük
A baszmilokkal és a karlukokkal szövetkezve megdöntötték a türkök birodalmát, majd ez utóbbi két
törzsszövetségen is felülkerekedve önállóan alapítottak birodalmat. Uralkodójuk a ’kilenc törzs
kagánja’ címet vette fel, ami ismét világosan utal az ujgurok oguz származására, hiszen ’kilenc törzs’-
nek a kínaiak egyértelműen a tokuz-oguzokat hívták.
Sok fejtörést okozott a kutatóknak az oguz és ujgur törzsek egymáshoz való viszonya. Kétségtelen,
hogy 745-ös hatalomra jutásukig az ujgurok a tokuz-oguz törzsszövetséghez tartoztak, majd 745 után a
törzsszövetség vezetői lettek.
Az ujguroknak többlépcsős harcban sikerült türk uraik fölé kerekedni. Először, mint említettük, a
baszmilok és karlukok, e két török nyelvű törzsszövetség támogatását vették igénybe, majd utána a
baszmilokat, végül a karlukokat is leigázták. 745-ben már hegemón helyzetbe kerültek. Az Ujgur
Birodalom kiterjedése nagyjából az egykori Keleti Türk Birodalom területével volt azonos.
Mandzsúriától az Altajig és a tien-sani karlukokig húzódott országuk kelet–nyugati irányban.
Fővárosuk éppúgy az Orhon folyó mellett volt, mint a Türk Birodalomnak, neve Ordu-balik, azaz ’a
királyi tábor városa’ volt. Később ugyanezen a helyen volt a mongolok fővárosa, Kara-balgaszun is,
tehát a kelet-belső-ázsiai nomád birodalmak központja egy helyen feküdt évszázadokon át, uralmi
változásoktól függetlenül.

Az első ujgur uralkodó Kuli Pejlo (ujgur Kullig Bojla?) volt (745–747), akinek uralkodói neve Kutulu
Pikia Küe, azaz Kutlug Bilge Kül volt. Az első ujgur kagán röviddel a hegemónia kivívása után
meghalt, s fia követte az utódlásban. Mojencso (ujgur Bajan-csor) hosszabb uralkodása alatt (747–
759) szilárdult meg igazán az Ujgur Kaganátus. Az ujgurok teljes mértékben őrizték a türk birodalmi
hagyományt, ami abban is megnyilvánult, hogy a rovásírást továbbra is használták
Az ujgurok Kína hagyományos jó barátai voltak, már a türk korszakban mindig Kína oldalán álltak a
többi nomád elleni harcban. A 8. század közepére Kína Hüancung császár uralma alatt meggyengült, s
ez tette lehetővé, hogy az ujgurok segítségnyújtás címén beavatkozhassanak Kína belügyeibe. Kínát
egy hatalmas felkelés rázta meg hét éven keresztül (755–762), melynek vezetője az egykori miniszter,
An Lusan volt. A 750-es évek elején Kína folyamatosan vereségeket szenvedett a külpolitikai
színtéren. 751-ben az arabok és tibetiek koalíciója verte meg a kínai seregeket a közép-ázsiai
Talasznál. A talaszi csata következményeit tekintve kétségtelenül világtörténeti jelentőségű volt. Itt
dőlt el, hogy hol húzódik a kínai és az iszlám civilizáció közötti földrajzi és kulturális határ: a
kínaiaknak Nyugat-Turkesztánt sohasem sikerült meghódítaniuk, s Kelet-Turkesztánt is csak egészen
az újkorban tudták Kínába bekebelezni. A hadvezér, An Lusan lázadása: An Lusan 756 elején már
elfoglalta a Kínai Birodalom második városát, Lojangot, és császárnak nyilvánította magát. Pár hónap
múlva már a főváros, Csangan felé tartottak An Lusan seregei, és rövidesen el is foglalták azt. A
legitim Tang-császár, Hüancung fia és utóda, Szecung az ujgurokhoz fordult segítségért. 757 végéig
Lojang és Csangan ismét a törvényes kínai uralkodó kezére került vissza, hála az ujgurok hathatós
katonai támogatásának. De a dinasztia megmentésének ára volt. Az ujgurok nagy fosztogatásokat
vittek végbe Kínában, s Szecung egyik leányát adta az ujgur kagánnak feleségül.

Bajan-csort második fia, Moujü (Bügü) követte a kagáni trónon. Bügü kagán hosszú uralkodása (759–
779) alatt az Ujgur Birodalom igazi fénykorát élte. Az ő uralma alatt virágzott az ujgur–kínai
kereskedésnek az a formája, amely főbb vonásaiban jellemző volt a nomád–kínai kapcsolatokra a
hiungnuktól kezdve egészen az ujgurok bukásáig. {87} A kereskedelem alapja az ujgurok katonai
hatalma volt. Az ujgurok kényszerítették a kínaiakat, hogy szükségletükön felül vegyenek lovakat az
ujguroktól, akik viszont cserébe nagy mennyiségű selyemárut követeltek a kínaiaktól. Az ujgurok
gazdasági fellendülésének egyik fő oka a hatalmas selyembehozatal volt.
Bügü kagán uralkodásának kétségkívül legnagyobb hatású tette a manicheizmusnak mint
államvallásnak a felvétele volt.
Csak találgathatjuk, hogy mi lehetett Bügü kagán célja a manicheizmus felvételével. Mint minden
hasonló tett mögött, itt is nyilván politikai megfontolások rejlenek. A leghihetőbb az a vélemény, hogy
döntésével kulturálisan is el akart különülni a kínaiaktól, s választása az Ujgur Birodalomban fontos
kereskedelmi szerepet betöltő szogdok vallására, a manicheizmusra esett. A manicheizmus
felvételének kulturális következményeit pedig alig becsülhetjük túl. Az új vallás révén az ujguroknál
új írások honosodtak meg. Bár a türk rovásírást továbbra is ismerték és használták, a vallásos
szövegek lejegyzésére átvették a szogd írást (ez az ún. manicheus írás), sőt módosított formában a
szogd írást az ujgur nyelvre alkalmazták, ebből alakult ki az ún. ujgur írás. A 9. század elejére az
ujguroknál már magas színvonalú írásbeliség {88} alakult ki, mely egyedülálló az eddigi nomád
birodalmakhoz viszonyítva.
Bügü kagán hosszú és termékeny uralmának unokatestvére és minisztere vetett véget, Tun Moho (Ton
Baga), aki a Kína-barát politika híve volt. Mikor 779 júniusában meghalt Tajcung kínai császár, Bügü
kagánt szogd tanácsadói a kínaiak elleni támadásra ösztönözték. Mivel a kagán hajlott szavukra, Ton
Baga nem látott más lehetőséget, mint hogy megölje Bügü kagánt és ő maga üljön a trónra. Uralmával
(779–789) a Kína-barát, szogdellenes szárny jutott hatalomhoz.

Ton Baga halála után, bár az Ujgur Birodalom még ötven évig fennállt, egyértelműen leszálló ágba
került. 790-ben nagy kudarc érte a birodalmat: a tibetiek leverték az ujgurok és kínaiak szövetséges
csapatait és elfoglalták Pejtinget. Az Ujgur Birodalom utolsó korszakának legjelentősebb uralkodója a
csak kínai címen ismert Paoji kagán volt (808–821). A manicheizmus felvételével megindult az
ujgurok civilizációs folyamata, ennek eredménye viszont a nomád katonai szervezet és hadierő
hanyatlása lett. A gyenge nomád azonban nem számíthatott Kína barátságára. Így Paoji uralmának a
végén a kínaiak már rendre megtagadták kínai hercegnőknek az ujgurokhoz küldését. A hanyatlás
Paoji halála után felgyorsult. Északon a nomád kirgizekkel kellett bajlódniuk, ugyanakkor belső törzsi
viszályok is gyengítették a birodalmat. Az utolsó csepp a pohárban 839-ben következett be: a kemény
tél következtében az állatállomány java része elhullott, s ez mindig komoly élelmezési nehézséget,
olykor éhínséget okozott a nomádoknál. 840-ben aztán egy lázadó ujgur törzsfő behívta az ellenséges
kirgizeket, akik az ujgur kagánt megölték, a fővárost elfoglalták, s ezzel a hatalmat átvették. Ez
alkalommal azonban nem egyszerű hatalomcsere történt Belső-Ázsia keleti részén, mint már oly
sokszor megesett. A legyőzött nép, az ujgurok nem maradtak helyükön, hanem déli és délnyugati
irányban elmenekültek. Bár az ujgur hatalom 840-ben végleg leáldozott, az elmenekült ujgurok révén
az ujgur kultúra az elkövekezendő századokban jutott fejlődése csúcsára.

Bolgárok
Az 5. század végén jelennek meg a bolgárok, mint akik a bizánci birodalom északi határvidékét pusz-
títják. A 6. század első felében többször betörnek a Balkánra, Thrákiába és Moesiába. Lakhelyeiket a
források egybehangzó híradása alapján a Fekete-tenger északi partvidékére helyezhetjük. Egy 713-as
eseményről beszélő bizánci történetíró, Agathón a dunai bolgárokat onogur-bolgárnak nevezi, tehát a
bolgárok onogur származása ez időben még világos volt. Mivel az onogur török elnevezés, a bolgár
nevet szintén megpróbálták török alapon magyarázni.
A 600-as évek elején sikerült az onoguroknak függetlenségüket rövid időre visszanyerniük, s a Kubán
vidékén létrehozták a Bolgár Birodalmat. A bizánci források Nagy-Bulgáriának nevezik országukat,
latinul ugyanez Magna Bulgaria. A bizánci források nagy jelzője itt ’ősi, régi, eredeti’ jelentésű a kö-
zépkori bizánci és latin krónikás irodalom szóhasználatának megfelelően. Mint emlékezhetünk, az
ogurokat a kínaiaknál tielönek nevezett hatalmas törzsszövetség legnyugatibb ágaként sikerült azono-
sítanunk. A bolgár önállóság megteremtése sem független a belső-ázsiai eseményektől: a 7. század ele-
jén tielö lázadás rázta meg a belső-ázsiai Türk Birodalmat, s a türk uralom gyengeségét használták ki
az onogur-bolgárok és szerezték vissza önállóságukat. Nem sokkal a tielö lázadás után készült az a kí-
nai törzsjegyzék, mely a tielö törzseket is leírja, s érdekes módon megemlít a nyugati tielö törzsek kö-
zött egy vuho és egy jüanho törzset is. Ezek a kínai nevek az ogur és az onogur népnevek kínai átírá-
sai.
Az onogur önállóság nem tartott sokáig, a 650-es években a kazárok kerekedtek Kovrat kagán bolgár-
jai fölé, s az onogur-bolgárok kazár alattvalók lettek. De úgy látszik, nem sokáig viselték a kazár igát,
mert pár évtized múlva jelentős részük hosszú vándorútra kelt Aszparuh nevű főnökük vezetésével,
míg a nép másik része ősi földjén maradt kazár adófizetőként. Aszparuh onogur-bolgárjai a Fekete-
tenger északi partvidékén vándoroltak nyugatnak, majd az Al-Dunán átkelve jutottak Moesiába, a mai
Bulgária területére. Ezek a dunai bolgárok, akik kétszáz év alatt teljesen elszlávosodtak, s ma csak a
nevükben őrzik az egykori bolgár-török eredet emlékét.
A Kárpát-medencébe már az 570-es években bolgár törzsek kerültek a kutrigurok révén, avar fennha-
tóság alatt több mint száz évvel a dunai bolgárok nyugati vándorlása előtt. Ezekről a bolgárokról még
a 7. században is hallunk, mint az avarok alattvalóiról és szövetségeseiről. 630 körül azonban fellázad-
tak, s Bajorországba és Itáliába vonultak. Láthatjuk tehát, hogy a különféle bolgár népek az 5–7. szá-
zadban milyen hihetetlen nagy területen szóródtak szét; az észak-kaukázusi központból a Pontus-vi-
dékre, a Balkánra, a Kárpát-medencébe, sőt Nyugat-Európa egyes részeire is eljutottak. A steppei no-
mádok közül előttük csak a hunok játszottak ilyen nagy szerepet Európa életében, utánuk pedig majd
az avarok, végül a magyarok.
Mindennek ellenére a bolgárok 5–8. századi európai történetét koherens módon megírni igen nehéz
feladat, mivel a különböző bolgár csoportok hol itt, hol ott tűnnek fel. Bizánc, az Avar Birodalom és
Nyugat-Európa életében bármilyen jelentős szerepet is játszottak, önálló birodalmat létrehozni csak
679–680-ban tudtak a mai Bulgária területén. A Dunai Bolgár Birodalomban kezdettől fogva a szláv
elem volt túlsúlyban, s a vezető bolgár-török réteg a 9. századra teljesen elszlávosodott. 864-től Dunai
Bulgária életében új periódus kezdődött, miután Borisz cár felvette a bizánci kereszténységet.

Volgai Bulgária
650 táján Kovrat kagán Nagy-Bulgáriája a Kubán vidékén felbomlott, s a bolgár törzsek a szélrózsa
majd minden irányában szétszóródtak. Azonban mindössze két nagyobb bolgár csoportnak sikerült új
környezetében tartósan megvetnie lábát s új birodalmat szervezni. Láttuk, hogy 679–680-ban
Aszparuh bolgár népe a mai Bulgária területére ment, s ott megalapította a Dunai Bolgár Birodalmat.
A bolgárok egy másik csoportja a Középső-Volga vidékére vándorolt, s ott a folyó bal partján, a mai
Kazántól délre eső területen szervezett új birodalmat. Azonban, míg a dunai bolgár honalapítás
dátumát és körülményeit meglehetősen jól ismerjük, a volgai bolgár honfoglalásról forrásaink teljesen
hallgatnak. A 9–10. századi muszlim forrásokból tudjuk, hogy a 9. században már a Volga vidékén
voltak a bolgárok, de odavándorlásuk pontos időpontja ismeretlen. A régészeti leletek alapján a 9.
század fordulójára, tehát a 800-as évekre tehető. Mindenesetre történelmi jelentőségre a volgai bolgár
csoport a 10. század elejétől tett szert. Ekkortájt, 921–922-ben Bagdadból, Muktadir kalifa
megbízásából arab követség ment a volgai bolgárokhoz, melynek egyik vezetője Ibn Fadlán volt, aki
utazásáról részletes útleírást készített.

Az ország központi része a Volga–Káma által határolt Volga balparti részen volt, itt helyezkedett el a
főváros is, melyet a népnév után egyszerűen Bolgárnak hívtak. Az uralkodó bolgár elemet több törzs
képviselte. A volgai bolgárok az Észak-Kaukázus vidékéről jutottak Volga-vidéki hazájukba.
A bolgárok szomszédságában elsősorban finnugor népek éltek. Ezek az Oka folyó vidékén élő népek
később a környező oroszságba olvadtak be. A bolgároktól északra permi finnugorokat, a votják és a
cseremisz nép őseit találjuk. A bolgároktól keletre éltek a szintén török nyelvű baskírok. Dél felé
Volgai Bulgária meglehetősen nyitott volt, hiszen a ligetessteppén keresztül a steppevidékre lehetett
jutni. Az északi steppesávon egy burtasz nevű nép választotta el a bolgárokat a kazároktól.
A volgai bolgárok a 10. század közepéig kazár politikai függésben éltek, mely csak azután szűnt meg,
hogy az oroszok a kazárokra döntő katonai vereséget mértek. Ettől kezdve Volgai Bulgária Kelet-
Európa egyik legerősebb állama lett, melynek legfőbb ellenfele a 12. században a Kelet felé
terjeszkedő vladimir–szuzdali fejedelemség volt. Bár a bolgárok gyakran értek el sikereket – például
1088-ban Murom városát, 1218-ban pedig Usztjugot vették be –, az oroszok egyre inkább a Volga bal
partjára szorították őket vissza. A volgai bolgár államnak a sikeresen terjeszkedő keleti nagyhatalom, a
mongol állam vetett véget: 1236 őszén Batu seregei elfoglalták és elpusztították Bolgárt. Volgai
Bulgária a mongol világbirodalom nyugati felén létrejött Arany Horda államának lett a része, míg a
15. század első felében az egykori bolgár területek Kazáni Kánság néven önállósultak, hogy alig száz
éves önállóság után, 1552-ben a hódító moszkvai államnak essenek áldozatul.

A Volgai Bolgár Birodalom jellegéről sok vita folyt a tudományban. Tény, hogy a hódító nomád
bolgárok országában a 10. században már a földművelés dominált, s nem az állattartás. A Volga-vidéki
földművelés régi hagyományokra megy vissza, és a bolgárok a terület őshonos földművelését hamar
átvették és továbbfejlesztették. Kölest, búzát és árpát egyaránt termesztettek. A Volga-vidéki régészeti
leletek gazdagon dokumentálják a volgai bolgár földművelés fejlettségét. Mindössze egy cobolyprém
volt házanként az adó, házasság esetén pedig egy lovat kellett az uralkodónak adni. Az uralkodó
legfőbb jövedelme a kereskedelem utáni adókból származott. Volgai Bulgáriának nemzetközi
jelentőségét éppen a rajta átmenő kereskedelmi forgalom adta. Hvárezm és az orosz fejedelemségek
közti helyzeténél fogva kulcsszerepet játszott az orosz és muszlim területek közötti árucserében. A
kereskedelmet elsősorban a Volga víziútján bonyolították le. Legfontosabb tétel a prém volt, melyet az
orosz és bolgárföldön lévő hatalmas erdőségekből szereztek be. Fontos árucikk volt még a bőr, a viasz
és a méz is. A pénzforgalomban elsősorban a muszlim országokban vert ezüstpénzeket, a dirhemeket
használták, de sok helyi verésű dirhem is fennmaradt.
A volgai bolgárok fejlett kézművességét elsősorban a városokban megtelepedő muszlim bevándorlók
képviselték. Ha Volgai Bulgária elsősorban mezőgazdasági ország is volt, a nomád állattartás nyomai,
sőt a városi kultúra elemei is jelen voltak.

A bolgár vezető rétegek többsége az iszlám hitet vallotta, így természetes, hogy az arab ábécét vették
át. A tulajdonképpeni volgai bolgár nyelvnek az emlékei 13–14. századi síremlékeken maradtak fenn.

Avarok
Avar népvándorlási hullámok: Az első nagy hullám 370 körül zajlott le, mikor is Toharisztán
területére vonultak a hjónokkal együtt. A második avar hullám indította el a szavir–ogur népmozgást
463 táján. Végül az avarok harmadik hulláma a belső-ázsiai türk hatalomátvétel után jelent meg a
Kaukázustól északra. 558-ban az avarok követei már Konstantinápolyban voltak. 567-ben már a
Kárpát-medencében voltak. Attila Hun Birodalmának felbomlása után a Kárpát-medence különböző
germán népek fennhatósága alá került, egységes birodalom nem jött létre területén. Pannoniában az
526-ban bevándorolt langobardok uralkodtak, míg a Tiszántúlon és Erdélyben a gepidák domináltak.
567-ben Alboin langobard király szövetségre lépett az avarokkal, s Kunimund gepida királyt egy
döntő csatában leverte. A következő évben a langobardok népe elhagyta Pannoniát, Észak-Itáliába
vonult, ahol a mai Lombardia területén germán királyságot hozott létre.

Alig száz évvel a Hun Birodalom bukása után tehát újra egy nomád birodalom központja lett a Kárpát-
medence. Az avarok nem egy teljesen kiürített országba érkeztek, számos töredék népelemet találtak
itt. Erdélyben a gepidák maradványai, az Alföldön az iráni eredetű szarmaták voltak, a szláv népesség
pedig már az 5. század vége óta volt jelen. Az avarok maguk zömmel török nyelvűek lehettek, pár
törzsük esetleg mongol nyelven beszélhetett, az utigurok és kutrigurok révén pedig jelentős bolgár-
török nyelvű elem is bekerült a Kárpát-medencébe. Az sem kizárt, hogy kisebb bolgár csoportok már
az 5. század végén betelepültek.
Az avarok lényegében az egész Kárpát-medencét uralták, de a stratégiailag fontos Sirmium városát
nem tudták elfoglalni. Sirmium, a Bizánci Birodalom északi határvárosa volt. Baján kagánnak csak
582-ben sikerült Sirmiumot a bizánciaktól elragadnia, majd rá két évvel Singidunumot is elfoglalta.
Az Avar Birodalom első száz évén végighúzódtak a Bizánccal való állandó konfliktusok és harcok.
Bizánc rendszeres évi adó fejében vásárolta meg a békét, de sokszor került sor az avarokkal való hábo-
rúskodásra. Az avarok hadjárataiban jelentős szerepet játszottak a szlávok, akik ezekben az évszáza-
dokban népesítették be Közép-, Kelet- és Délkelet-Európát. Az avarok majd minden portyájában részt
vettek mint katonai segédcsapatok, a gyalogságot képviselték a lovas avar csapatok mellett.

A 670-es években véget értek a bizánci–avar háborúk, s rövidesen a dunai bolgárok országa ékelődött
az Avar Birodalom és Bizánc közé. A bizánci források ezután már alig tudósítanak az avarokról, s a
nyugati források is csak ritkán szólnak róluk: kizárólag a frankokkal való kapcsolataikról értesítenek.
Meglepő az a hallgatás, mely az avarokat több mint száz évig (670–790) övezi.
A frankok a 8. század végén szánták rá magukat, hogy az avarokat végleg megtörjék. Három
hadjáratot vezettek az avarok ellen (791, 796, 803), s a 803-as év hadjárata az Avar Kaganátus teljes
szétzúzását jelentette. Egyes avar vezetők hiába vették fel a keresztséget a frankoktól, az avar hatalom
végleg megszűnt a Kárpát-medencében, s 896-ig, a magyar honfoglalásig hatalmi hiátus jött létre.
Erdély és a Tiszántúl a dunai bolgárok és Bizánc hatalmi szférájába tartozott, Pannonia és a Felvidék
pedig frank érdekterület volt. A Kárpát-medencei avarok és a különböző időben betelepült bolgár-
török népelemek nyilván megérték a magyar honfoglalást, s részt vettek a magyar etnikum
kialakulásában.

A Kazár Birodalom
A Kazár Birodalom a 7–9. században kulcsfontosságú szerepet játszott Kelet-Európa életében.A Kazár
Birodalom a Kaukázus, a Volga és Don által bezárt területen alakult meg a 7. század közepén. A
kazárok a 650-es években hatalomra jutottak, s a bolgár törzsek egy részét szétvándorlásra késztették.
A kazárok nevét és eredetét illetően igen sok elmélet látott napvilágot, de megnyugtatóan egyik sem
tisztázta a kérdést. Központi területük Derbent városától északra, a Káspi-tó északnyugati partvidékén
húzódott. Egyes források szerint a kazárok ott éltek, ahol a berszilek. Mind a berszil, mind a kazár a
hatalmas területen széttelepedett tielö törzsszövetségből szakadhatott ki.

A Kazár Birodalom születése és későbbi sorsa is szorosan összefüggött Derbent városával. Ez a fontos
kereskedőváros a Káspi-tó nyugati partján fekszik, s az északi nomád és déli iráni világ között volt az
ütközőpont. 552–553-ban a kazárok elfoglalták Derbentet és a kaukázusi Albánia északi részét.

A 650-es években tehát, a kazárok kerültek hatalomra az észak-kaukázusi térségben. Soknemzetiségű

birodalmukban különböző ogur-bolgár törzseket, a szavirokat és az iráni alánokat fogták össze. A
kazárok olyan történelmi pillanatban lettek ennek a területnek az uraivá, amikor a terület politikailag
igen felértékelődött. A 7. század ugyanis nagy világtörténeti események tanúja volt a Közel-Keleten és
Bizáncban, lévén ez az évszázad az iszlám kialakulásának és első, viharos gyorsaságú hódításainak a
kora. A szászánida Irán összeomlása és iszlamizálása után a kaukázusi térség a hagyományosan
érdekelt Bizánc és a terjeszkedő arabok harcának kereszttüzébe került. A 7–8. század az egymást
követő arab hadjáratok kora. Ezekben a harcokban a kazárok a bizánciak hű szövetségesei voltak, a
közös érdek állította őket egy csatasorba az arabok ellen. Az arabok több alkalommal betörtek kazár
területre is, maga Derbent 710–711-ben és 713–714-ben arab kézre jutott. A hosszú harcokban a
kazárok végül is kimerültek, így Transzkaukáziáról is le kellett mondaniuk. De az arabok csak a
Kaukázusig jutottak el. A kazárok védelmi harcainak a világtörténelmi jelentősége az, hogy
feltartóztatták az arab hullámot, s az iszlám terjedésének éppúgy egy hatalmas hegylánc, a Kaukázus
vetett gátat a Földnek ebben a térségében, akárcsak Európában a Pireneusok akadályozták meg a
további iszlám-arab expanziót.

A Kazár Birodalom, sajátos helyzetének megfelelően, a legkülönfélébb politikai és kulturális

hatásoknak volt kitéve. Magát a birodalmat nomádok alapították, s fő katonai erejét is a különböző
nomád törzsek képezték, de területén letelepedett földművesek is nagy számban éltek. Az uralkodó
réteg és a nomádok nagy része a steppék hagyományos világképének voltak őrzői, de a bizánci hatás
nyomán a kereszténység, az arabok révén pedig az iszlám is megjelent a Kazár Birodalomban. A 7–8.
században mindkét nagy világvallás elterjedt a Kaukázusban s a Kazár Birodalomban, de a kazár
uralkodó réteg megmaradt régi steppei vallásánál. A birodalom erősödésével a két nagyhatalomtól,
Bizánctól és az araboktól való függetlenség demonstrálására egyre nagyobb szükség volt ideológiai
téren is. S ekkor valami váratlan dolog történt. Feltehetőleg a 8. század utolsó negyedében a kazár
uralkodó és környezete felvette a zsidó vallást, és a judaizmust tette meg államvallásnak. Sántít persze
minden analógia, de valami hasonló történt itt, mint ami az Ujgur Birodalomban a manicheizmus
felvételekor. Mindkét esetben olyan vallásra esett az uralkodó választása, amely lehetővé tette a
környező nagyhatalmaktól való ideológiai elhatárolódást. A judaizmus felvétele sikeres lehetett kifelé,
a kazár önállóság demonstrálására, de a Kazár Birodalom belső szempontjából nem hozta meg a várt
eredményt. A judaizmus etnikai jellegű vallás, nem véletlen, hogy a prozelitizmus olyan ritka jelenség
zsidó vallásos talajon. Végső soron a judaizmus nem erősítette, hanem gyengítette a különböző
társadalmi rétegek és a különböző népek közötti összetartozás érzését.
Zsidók a Kaukázusban már régóta voltak, elsősorban Perzsiából érkeztek különböző időkben az ottani
üldözések elől. Perzsiában pedig igen régi, az ókortól folyamatosan jelenlevő zsidó diaszpóra élt. A
judaizmus felvételével megjelent a héber írásbeliség a kazároknál, bár ennek csak szerény emlékei
maradtak fenn.
A Kazár Birodalom, mint említettük, mind kulturálisan, mind etnikailag sok elemet foglalt egységbe.
Gazdaságában is ez a sajátos kevertség jutott érvényre. A Kaukázus vidékének fejlett földműves
kultúrája és a városi kultúra egyaránt jelen volt benne. Mindez nem maradt nyomtalanul a nomád
vezető elem életében sem. Olyanfajta félnomád életet éltek, hogy tavasztól őszig nomadizáltak, télen
pedig beköltöztek a városokba. Az ország helyzeténél fogva jelentős nemzetközi kereskedelmet
bonyolított le. Egyrészt a nagy kelet–nyugati transzkontinentális út fontos állomása volt Kína és
Bizánc között, másrészt az északi szláv és a volgai bolgár területekről a prémkereskedelem a Volga
víziútján keresztül történt. A Kazár Birodalom az államiság több fontos ismérvét mutatta: fejlett állami
hierarchiája és adórendszere volt. Mindenesetre a 8–9. században kétségkívül Kelet-Európa
legfejlettebb állama volt, amely a környező területeket és népeket is adófizetéses vazallusi függésben
tartotta. A volgai bolgárok éppúgy adót fizettek a kazároknak, mint a keleti szláv törzsek, s feltehetően
a magyarok is hosszú ideig kazár adófizetők voltak. A kazároknak, fejlett államiságuk ellenére,
kiterjedt írásbeliségük nem volt. Egyrészt ismerték a héber írást, másrészt pedig nomád örökségükként
a türk rovásírásnak valamilyen helyi változatát
A 9. században a Kazár Birodalom hatalma gyengülőben volt. E gyengülésnek oka és egyben okozata
volt az alávetett népek kiválása. Mind a keleti szlávok, mind a magyarok e században rázták le a
kazárok fennhatóságát, ráadásul északról is újabb nomád hullámok, a besenyők és az úzok seregei
gyengítették a kazárokat. A végső döfést az orosz–varég seregek adták meg: 965-ben Szvjatoszláv
kijevi fejedelem dúlta fel a Volga-torkolatnál fekvő híres kazár fővárost, Itilt. Ezzel Kazária mint
birodalom megszűnt, de helyén nem keletkezett új birodalom. A Kelet-Európában feltörekvő új
hatalom, az oroszok máshol, a kazároktól nyugatabbra, Kijev központtal kezdték meg államuk
kiépítését. Kazária politikai és kulturális öröksége jelentős: mind a keleti szlávok, mind a magyarok
sokat köszönhetnek a 8–9. század kelet-európai birodalmának.

Besenyők és úzok
Először a 7. század első feléből ismerünk adatot a besenyőkre. Egy kínai forrás egy Taskent vidéki
tielö törzset pejzsunak nevez. A 8. században a már többször emlegetett tibeti nyelvű ujgur
követjelentés beszél a be-csa-nag törzsről, s ez a forma már tökéletes visszaadása a később több
forrásból ismert pecseneg/becseneg névnek, mely a besenyők saját elnevezése volt. A szó maga török
eredetű, a ’sógor’ jelentésű rokonságnévből alakult. A besenyők neve kétségtelenül török eredetű.
A 8. század a nagy népmozgások kora Belső-Ázsiában. 744-ben történik az ujgur hatalomátvétel a
türköktől, s e század utolsó harmadában vándorolnak el Délnyugat-Mongóliából azok az oguz törzsek,
amelyek nemsokára az Aral-tó vidékén tűnnek fel. Ily módon az oguzok/úzok közvetlen szomszédai
lesznek az itt élő kangaroknak/besenyőknek. Hogy a kangar–besenyő összeolvadás mikor történhetett,
nem tudjuk, de a 8. században a kangarokra már rátelepedhettek a török nyelvű besenyők, mert a 9.
századi vándorlásaikban már együtt vettek részt.

A 9. század első felében következik be a besenyők első nagy vándorlása. Az Aral-vidéki oguzok a
karlukokkal és kimekekkel szövetkezve legyőzik a besenyőket. A besenyőknek nem maradt más hátra,
mint a nyugatra menekülés. Az Emba, Urál és Volga folyók vidékére húzódtak, az Urál hegység déli
előterébe.
Nem sokáig lehettek új hazájukban a besenyők, ugyanis 894-ben került sor második nagy
vándorlásukra, melynek során a magyarok is eljutottak a Kárpát-medencébe. Az úzok, szövetségben a
kazárokkal, megtámadták a besenyőket, akik előtt most is csak a nyugatra menekülés útja állott.
Északon ugyanis a volgai bolgár állam, délen a kazárok, a délorosz steppe vidékén, a tovább vonulás
egyetlen lehetséges útján pedig a magyarok törzsszövetsége tanyázott. A magyarok ekkor jöttek be
besenyő nyomásra a Kárpát-medencébe, a besenyők pedig mintegy másfél száz évig egészen az Al-
Dunáig a délorosz steppe urai lesznek.

A besenyők országát keletről az úzok, délkeletről a kazárok, északkeletről a volgai bolgárok, északról
az oroszok, nyugatról pedig a magyarok országa határolta. A besenyő gazdaság alapja a nomád
állattartás volt, melyre a délorosz steppe folyóban, vízben és legelőben gazdag területe ideális
lehetőséget biztosított. Az állattenyésztésen kívül a kereskedelem játszott fontos szerepet gazdasági
életükben. Elsősorban az oroszokkal, és délen a fekete-tengeri kikötőkben a bizánciakkal kereskedtek.
A besenyők gazdag állatállományáról, általános jómódjáról a források egyértelműen vallanak.
Különösen sokat szólnak a besenyők fejlett fémművességéről, arany- és ezüsttárgyakban való
bővelkedésükről. A kereskedelmi utak biroklásáért sokszor folytattak éles harcot, így például 985-ben
a volgai bolgárok szövetségesei az oroszok és az úzok ellen. A besenyők a 10. században szervezetileg
nyolc törzsre oszlottak, melyeknek neve, akárcsak vezetőiké, pontosan ismert. A törzsek
meghatározott területeket tartottak megszállva, ezek elhelyezkedését is egészen pontosan megadja
Bíborbanszületett Konstantin. A törzsek élén főnökök vagy fejedelmek állottak.

Törzsneveik és egyéb nyelvi szórványadatok alapján a besenyőket kétségtelen török nyelvű népként
határozhatjuk meg.

Az 1040-es években erősödik a besenyőkre gyakorolt úz nyomás, akiket viszont keletről egy eddig
ismeretlen törzsszövetség, a kipcsak vagy kun törzsek szorítanak nyugat felé. Mindennek
eredményeképpen az 1050–1060-as években egy nagyarányú besenyő exodus kezdődik a Balkán-
félszigetre. A 11. században a Balkánt elárasztó besenyő törzsek óriási veszélyt jelentettek a bizánci
államra, s a beözönlő rabló besenyőket végül is csak egy új nomád nép, a kun segítségével sikerült
Bizáncnak pacifikálnia 1091-ben. A 11. és 12. században tehát a Balkánt elözönlötték a besenyők, s
közben nagy számban települtek be a Magyar Királyság területére is. Orosz forrásban utoljára 1169-
ben történt róluk említés
A besenyők tehát felszívódtak Dél-Oroszország, Balkán és Magyarország etnikumaiban, emléküket
csak a helynevek őrzik.
A 10. században tehát a besenyők voltak a délorosz steppevidék főszereplői, de már ekkor egyre
sűrűbben tűnnek fel az oguz törzsek is a Volgától nyugatra, az oroszoktól délre. Az úz törzsek
hatalmas nomadizálási területét, mely a Szir-darja középső folyásától nyugaton egészen a Volgáig,
északon pedig az Irtis, Tobol, Isim folyók középső folyásának vidékéig ért, a muszlim források a 10.
században Oguz-steppének nevezték. Nagyrészt a mai Kazak-steppe területe ez. Az úzoktól északra
helyezkedtek el azok a török törzsszövetségek, amelyek a 11. században az úzokat és a besenyőket
tovább vándorlásra késztették, s egy új nagy nomád törzsszövetség létrehozói lettek: a kimekekről és a
kipcsakokról van szó.

Kunok
A kimekek az Irtis középső folyásánál helyezkedtek el. A 8. századtól kezdve van hírünk erről a török
törzsszövetségről, melynek két nagy törzscsoportja volt, az imek és a kipcsak. A kipcsakok a Tobol és
Isim folyók középső folyásának vidékén laktak, nyugatabbra az irtisi kimekektől. A kimek–kipcsak
törzsek nomadizálásuk során rendszeresen átkeltek az Urálon, s egészen a Káma alsó folyásáig és a
Volgáig jutottak el. A 10. századra vonatkozóan megbízható értesüléseink vannak erről, így például
Isztahrí arab írónál. A 10. század közepén a kimek név eltűnik a forrásokból, Kásgárí például a 11.
század közepén csak a kipcsakokat és imekeket említi, s a kipcsakokat jelöli meg vezető törzsként.
Miután Szvjatoszláv a kazárokra 965-ben olyan vereséget mért, amelyet a Kazár Birodalom már nem
tudott kiheverni, az úzok egyre akadálytalanabbul kelhettek át a Donon, sőt azon túl is. Az állandó úz
hullámok feltehetően a kipcsakok nyomására indultak el, a kipcsakok pedig szintén kényszerből
mozdultak ki északibb lakóhelyeikről. Mindezeknek a népmozgásoknak a hátterében a kitajok
északnyugati terjeszkedése lehetett. Az 1030-as évekre már a kipcsakok lettek az egész Kazak-steppe
urai, az úzokat ez időre végleg nyugatabbra űzték. Ebben a században váltja fel a Kazak-steppe addigi
„Oguz-steppe” elnevezését a „Kipcsak-steppe” terminus. Ekkor indult el az a nagy népeltolódás,
amelynek kapcsán a kipcsak törzsszövetség a délorosz pusztának is urává lett egészen az 1200-as
évekig, a mongolok ottani megjelenéséig. Erről a nagy népmozgásról 1120 körül Marvazí perzsa
történetíró emlékezik meg. Az események számunkra most legfontosabb résztvevője az a csoport,
amely kun néven szerepel Marvazínál. A 11–13. század folyamán a bizánci görög és európai latin
forrásokban sokszor szerepel ez a nép koman/kuman néven, a korabeli orosz forrásokban pedig
mint polovec.
Ez a kun nép a Huangho nagy kanyarjától keletre élhetett, több más nesztoriánus török nép
társaságában, mint amilyen például az öngüt volt. A kitajok a 10. század végén ezekre a területekre is
kiterjesztették a hatalmukat, s ez indíthatott egy sor népet, így a kunokat is arra, hogy valamikor a 11.
század elején nyugati vándorútra keljen. A kunok nyugat felé először a sári népet lökték tovább. A
kunok és a ’sárgá’-k, azaz az ujgurok egy része nyugati vándorlásaik során juthattak el a kipcsak
törzsszövetség területére, Délnyugat-Szibériába. Itt történhetett meg az az egyesülés, nyelvi és
kulturális kiegyenlítődés a kipcsak és a jövevény ujgur és kun törzsek között, amelynek
következménye, hogy a11. századtól kezdve a kipcsak és a kun nevek ugyanazt a nagy nyugat-ázsiai,
kelet-európai törzsszövetséget jelölik. A 11–13. században már nem tudjuk megkülönböztetni e nagy
törzsszövetségen belül az eredeti elemeket, akármelyik néven is szerepeljenek a forrásokban.
A kun–kipcsak törzsszövetség óriási területen élt, de ez a terület sohasem állt egységes, központi
vezetés alatt. Egységes kun birodalomról nem is beszélhetünk, csak különböző kun csoportokról. Az
oroszok például csak a Volga és Dnyeper közötti kun csoportokat ismerték jól, a muszlim források
pedig a Kazak-steppén élőket. Területük, a Dast-i Kipcsak vagy orosz nevén a Pole Poloveckoje
(’Kun-puszta’) csak a 13. századi mongol hódítás után lett teljes egészében ismert. Durván öt nagyobb
egységre oszthatjuk a kun–kipcsak törzseket. A legkeletibb rész az Irtis és a Jajik (Urál) folyó közötti
részen, a Kazak-steppe hatalmas füves térségein nomadizált, nyári szállásaik alkalmasint az Urál
hegységen túlra, a Káma folyóig is átnyúltak. A Jajik (Urál) és Volga folyók között volt egy másik
csoport, majd a donyec–doni csoport következett. Ez utóbbi volt politikailag a legerősebb szövetség,
szállásterületeik a Volga és a Dnyeper között húzódtak. Északkeleten a volgai bolgárokkal érintkeztek:
körülbelül a mai Szaratovnál volt a kun és a bolgár érdekterület határa. Északnyugati irányban egészen
a Pronja, Alsó-Cna és Középső-Moksa vidékéig húzódtak nyári szállásaik. Délen a Krím félsziget
északkeleti része teljesen az övék volt, de a krími városokat is ellenőrizték. A Volga torkolatvidéke, az
egykori kazár központ is a kunok fennhatósága alatt állt. A Dnyeper jobb parti csoport a Dnyeper és a
Dnyeszter között helyezkedett el, végül a Dnyeszter és az Al-Duna között volt a dunai csoport.

A 11. és 13. században, nagyjából az 1050 és 1220 közötti majdnem két évszázadban a különböző
kun–kipcsak csoportok aktívan beleszóltak a környező, elsősorban az orosz, a bizánci és a kaukázusi
területek politikai életébe. A kijevi Oroszország történetének szerves részét képezi a kunokkal való hol
baráti, hol ellenséges kapcsolat. Fontos hangsúlyoznunk az elsőt is, mivel az egyes orosz
részfejedelemségek gyakran használtak fel kun szövetséges csapatokat egymás közti harcaikban. A
kun és orosz előkelők gyakran házassági kötelékkel erősítették meg politikai szövetségeiket.
A 13. század elején, a közelítő mongol hadak hírére hiába fogtak össze az oroszok és kunok, a Kalka
menti csatában 1223-ban a mongolok nagy vereséget mértek rájuk. A kunok tömegesen menekültek
nyugati irányban, a Dnyeszteren túlra. Ez a terület, a későbbi Besszarábia és Moldva,
ekkor Cumania néven a Magyar Királyság keleti érdekszférájába tartozott. A kunok megtérítésére
külön kun püspökséget hoztak létre a mai Moldvában Milkó központtal, s a politikai harapófogóba
került kunok egy része fel is vette a keresztséget. A mongolok elől menekülő kunok jelentős része
Kötöny vezérük vezetésével 1239-ben telepedett be IV. Béla király Magyarországára.

A hunok eredete
A hunok a kínai történészek feltételezése szerint a hsziungnuk leszármazottjai lehettek, akik fél évez-
reden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. Birodalmuk az i. e. 3. századtól az i. sz. 2. századig állott
fenn.
A kínaiak végül, a korai Han uralkodócsalád idejében, legyőzték ősi ellenségüket. A hsziungnuk szö-
vetsége ekkor két részre bomlott. Északinak nevezett águkból származhattak a hunok.
A „hun” név elsőként egy 311. évi csetepatéról hírt adó szogd nyelvű dokumentumban bukkan fel. A
350. évben Közép-Ázsia területének egy részét hódító lovasnép vette birtokba.

A hunok Belső-Ázsiában (sziung-nu rész)

A kínaiak által hsziungnu névvel illetett népesség főként régészek munkája nyomán, és Sze-ma
Csien, Si csi című művének 110. fejezetéből ismert. A szerző e szakaszt kifejezetten a hunok
történetének szentelte.
Kínai forrásokban a hunok nevét első ízben az i. e. 318. évben említik. Régészeti leletek tanúsága
szerint Belső-Mongólia és Ninghszia területének pásztorkodó népessége társadalmilag fejlett és
gazdag volt. Ismerték, és általánosan használták a vasat, katonai, kereskedelmi stb. kapcsolatot
tartottak fenn a kínai közösségekkel, különösen Csao állammal.
Mai napig vita tárgya, milyen nyelven beszélt a kínai forrásokban hsziungnu stb. – a mai magyar
köznyelvben hun – névvel illetett népesség. A hunok szövetségének uralkodó
csoportját az ujgurokkal azonosítják. Touman halála után (i. e. 209.) fia, Maotun vette át a hunok
törzseinek irányítását.
A hunok a Szelenga vízgyűjtő területén telepedtek le. Elsősorban pásztorkodó állattenyésztéssel
foglalkoztak, de földet is műveltek, s természetszerűen kézműiparuk, kereskedőik is voltak. A
letelepedett lakosság falvakban, erősített városokban élt.
A hunok az i. e. 166. évben elűzték a jüecséket a Csilien-hegység vidékéről;
Miután a kínaiak északra űzték őket, a hunok erejét megosztották a belső viszályok. Fejedelmek
váltották egymást gyors egymásutánban, s helyi kiskirályok küzdöttek egymással a hatalomért. A
széthúzást kihasználták a kínaiak, és i. e. 115–60. között harcba szálltak a nyugati területek
birtoklásáért.
Az i. e. 57. évben a hunok szövetsége előbb öt, majd végül két csanjü uralma alá került. A Huhanje
vezette déli hunok az i. e. 53. évben behódoltak Kínának. Az északi hunok fejedelme, Csecse csanjü,
nyugatra vonult, s a kangarokkal szövetkezve próbálta hatalmát megerősíteni. A kínaiak azonban
űzőbe vették, s a csecsei csatában legyőzték.[6]
Az ezt követő nyugalom nem tartott soká. A hunok, kihasználván a Vang Mang uralkodása idején
(i. sz. 9–23.) keletkezett zavarokat, visszaszerezték a nyugati területek irányítását. Szövetségük
azonban hamarosan (i. sz. 48.) újra kettészakadt, s az egyik csoportjuk Kínában telepedett le.

Hsziungnuk és hunok
Lehetséges-e, hogy a kínaiak által hsziungnu néven említett népesség azonos a 350. év táján Közép-
Ázsiában, illetve a 375. év táján Európában megjelent hunokkal? A legtöbb kutató a szóban forgó
neveket azonosnak tartja, az általuk jelölt népességet azonban nem.
A hunok Közép-Ázsiában
Birodalmuk összeomlása (i. sz. 91.) után a hunok kirajzottak Belső-Ázsia pusztáiról. Nyugati
történetírók munkái először a 2. század első felében adnak hírt róluk.
Dionüsziosz Periegetész (kb. 117–138.) térképe a Kaszpi-tenger északi partvidékénél jelöli a hunok
szállását.
A közép-ázsiai szogdok és szkíták birtokaira a 4. század közepén betört a hunoknak (chionitae,
khounnoi, ounnoi stb.), oguroknak, oguzoknak, avagy úzoknak, tielö népeknek stb. is mondott törökök
egyik harcias csoportja, majd követték őket a heftalitáknak is nevezett haladzsok az 5. század közepén
A belső-ázsiai törökös népek – a hunok szövetségének részesei – a 350. évben elsőként Szogdiát és az
ászik közép-ázsiai birtokait rohanták meg, s az ászikkal egybevegyülve a kelet-európai pusztán élő
alán (ászi) és germán csoportokra törtek. Egy részüket elűzték, kiszorították lakóhelyükről, más
részüket uralmuk alá hajtották, s ezekkel egyesülve Délkelet- és Közép-Európát fenyegették.

A hunok Európában
Az első belső-ázsiai nomád törzsszövetség, mely a földrajzi értelemben vett Európában megjelent, a
hunok voltak. Elsősorban a szkítákkal és kimmerekkel azonosították őket.
A hun hódítás a 370-es években vette kezdetét, mikor a hunok az alánokat maguk alá vetették. Az
alánok területe, mint az előző részekben láthattuk, az Aral-tó vidékétől a Donig terjedt. A hunok
vándorlásának hátterében nyilván az a 350 körüli belső-ázsiai népmozgás állt, amelynek során a
hjónok elfoglalták Kelet-Toharisztánt. Hogy kikből tevődtek össze a hunok, nehéz megmondani, de
bizonyára azok a hiungnu elemek is helyet kaptak köztük, amelyek a Kr. e. 1. század közepe óta több
hullámban jutottak a Kazak-steppe vidékére. A hunok alán segédcsapataikkal hamarosan megjelentek
a Dontól nyugatra.

A Dontól a Dnyeperig ez idő tájt a keleti gótok birodalma húzódott, uralkodójuk Hermanarik király
volt. Ennek a saját nevükön osztrogótnak nevezett germán nyelvű népnek az országa a Fekete-tenger
partjától egészen az erdőövezetig terjedt északon.
A keleti gótokat a hunok legyőzték, és Hermanarik király saját kezével vetett véget életének. A
megvert gót seregek Alatheus és Saphrax vezetésével a nyugati gótokhoz (vizigótok)menekültek. Az
Al-Dunánál bebocsátást kértek a Keletrómai Birodalomtól, s 376-ban Thrákiába, a mai Bulgária
területére mentek. Helyzetük egyre kétségbeejtőbb volt, ellátási gondokkal küzdöttek, északról a
hunok, délről a keletrómai seregek szorongatták őket. Ebben a kilátástalan helyzetben váratlan dolog
történt, a gótok a hunokhoz fordultak segítségért. Az egyesült gót–hun–alán csapatok
végigfosztogatták az egész Balkánt, s Adrianopolisznál megsemmisítő csapást mértek a bizánci
seregekre. Maga Valens császár holtan maradt a csatatéren. 379-ben aztán I. Theodosius lett a császár,
akinek 395-ig tartó uralma az utolsó periódust jelentette, amikor még a Római Birodalom keleti és
nyugati fele egy kézben egyesült. Theodosius halála után fiai, Arcadius (Kelet) és Honorius (Nyugat)
megosztották a nagy mediterrán birodalmat, melynek egysége már sohasem állt helyre. 395-ig
viszonylag csak kisebb hun, alán, gót betörésekről hallunk, de 395-ben az északi barbárok nagy
támadást indítottak a Keletrómai Birodalom ellen. Télen a befagyott Dunán keltek át, s Thrákiát és
Dalmáciát pusztították. Újabb szenvedések áradata zúdult a Balkán-félsziget lakosságára.
Ha végigtekintünk a hun történet első harminc esztendején, azt láthatjuk, hogy hatalmuk központja
még a Dontól keletre húzódó területeken volt, bár hadjárataik során nyugaton a Kárpát-medencéig,
délen pedig a Keletrómai Birodalom balkáni területéig eljutottak. A 400-as évek e tekintetben
változást hoztak. A Duna–Tisza köze és a magyar Nagyalföld az eurázsiai steppeövezet utolsó
szakasza. Több tízezer kilométer után a steppe mintha kifáradt volna, s önnön ellentétébe csap át a
Kárpátok magas bérceinél. De még egy utolsót lázad, s a Kárpátok után még egyszer feltűnik a
síkvidék a magyar Nagyalföldön. Ezért nem meglepő, hogy a keletről érkező nomád hullámok népei
szívesen telepedtek meg a magyar alföld vidékein. Ez történt most a hunokkal is, akik a 400-as
években a Kárpát-medencét fokozatosan birtokukba vették. A Kárpát-medence népei ekkor a gótok,
vandálok és gepidák voltak. A Duna–Tisza közének hun elfoglalása azt eredményezte, hogy több nép
kénytelen volt nyugat felé menekülni. Mint ahogyan az első nagy európai népmozgásnak, a gótok
nyugatra vándorlásának is a hunok voltak az előidézői, úgy most is a hunok mozgása indította el az
európai népvándorlás második hullámát. Ennek során vetődtek a vandálok, svébek vagy kvádok és a
burgundok a Nyugatrómai Birodalom területére.
Az 5. század első évtizedeiben a hunok, mint hódítók vagy mint a rómaiak katonai segédcsapatai
számos helyen megtalálhatók voltak Nyugat-Európában. A rómaiak igen gyakran alkalmazták a
hunokat a többi barbár, elsősorban germán nép ellen, s nemcsak az állam, hanem gazdagabb
magánszemélyek is olykor hun testőrcsapatokat tartottak. A hunok története az 5. században a
legszorosabban összefonódott a hanyatló Nyugatrómai Birodalom utolsó évtizedeivel.

A 420-as évek vége felé jutott hatalomra Rua (Ruga), aki testvéreivel osztozott a hatalmon. 432 után,
miután testvérei meghaltak, a hun törzsszövetség egyedüli feje lett. Ugyanebben az évben Aetius, a
híres római államférfi Ruához utazott személyes segítségkérés végett. Aetius a hunok régi barátja volt,
akit már ellenfeleivel szemben nem egyszer támogattak a hunok. Ez alkalommal a segítség ára
Pannonia Prima volt, melyet Aetius átengedett a hunoknak. Ezek után Itália a hunok zaklatásától
mintegy másfél évtizedre békén maradt.
434-ben Rua követe megjelent Konstantinápolyban, azt követelve, hogy a keletrómai területre
menekült hun alattvalókat a birodalom szolgáltassa vissza nekik. Ez a teljesíthetetlen kérés gyakran
szolgált ürügyül a nomádok számára, amikor háború kirobbantására készültek. Így Rua váratlan halála
még ugyanebben az évben lélegzetvételnyi időt adott a szorongatott Keletrómai Birodalomnak. De
nem sokáig tartott az öröm, mert Rua követői az uralkodásban testvére fiai, Bléda és Attila voltak,
akiknek erős keze alatt emelkedett a hun hatalom a tetőpontjára.

Rua halála ellenére Bizáncban úgy határoztak, hogy viszont követséget küldenek a hunokhoz. A
tárgyalások a korabeli leírás szerint lóháton folytak, miután a hunok nem voltak hajlandóak lovukról
leszállni, a bizánciak pedig nem akartak a földön állva kisebb méltóságúaknak látszani. A margusi
békeszerződés a hunok számára jelentős előnyöket biztosított. A rómaiak kötelezték magukat, hogy
nem fogadnak be hun menekülteket, s az addigi szökevényeket visszaszolgáltatják, az elmenekült
római foglyokat is vagy vissza kellett küldeniük, vagy pedig helyettük fejenként nyolc aranysolidust
kellett fizetniük. A bizánciak ígéretet tettek rá, hogy nem kötnek szövetséget a hunok ellenségeivel, és
a hunoknak teljes jogot biztosítanak a kereskedelemre a bizánci vásárvárosokban.
A margusi békét követő években igen keveset tudunk Attila és Bléda Hun Birodalmáról. Ezek lehettek
azok az esztendők, amelyekben a nagy Hun Birodalom határai kialakultak. Nyugat felé a Rajnától
keletre lehetett határuk, nyugati szomszédaik a keleti burgundok germán népe volt. Északi irányban
egészen a Balti-tengerig terjedt birodalmuk. Kelet felé nem tudjuk, meddig nyúlt hatalmuk hatósugara,
de valószínű, hogy a Don–Aral közti részen az ott élő alán és egyéb törzsek számára csak laza függést
jelentett a hun fennhatóság. Ez idő tájt ugyanis a birodalom súlypontja már nyugatra tolódott el, a
központ a Kárpát-medencében volt. Tehát Bléda és Attila birodalma az Alpoktól a Balti-tengerig és a
Dontól a Rajna keleti partvidékéig húzódó hatalmas térségen volt. A hatalmat a két testvér együtt
gyakorolta, de hogy miképpen, azt nem tudjuk. Nyilván a nagy birodalom területileg is fel volt osztva
közöttük.

A hunok nyugaton sok csatát vívtak, egyik legemlékezetesebb háborújukat a burgundok ellen viselték
437-ben.

440 tájt II. Jezdegird perzsa király seregei megtámadták a Keletrómai Birodalom keleti végeinél
Arméniát, s bár hamarosan vissza kellett vonulniuk a hjónok támadása miatt, addig is jelentős bizánci
haderőt kötöttek le keleten. A kedvező helyzetet a hunok kihasználták, és 441-ben északról Attila
támadást indított. Csapatai a Keletrómai Birodalom balkáni területeit dúlták fel, és 443-ban
Konstantinápoly igen nehéz feltételekkel kényszerült békét kötni: a Margusban megállapított
pénzösszeg háromszorosát kellett adóként a hunoknak fizetniük. 445-től kezdve Attila
egyeduralkodóként folytathatta kormányzását, miután fivérét, Blédát megölte.

A 440 és 450 közötti évtizedben igen aktívak voltak a hun–bizánci kapcsolatok, háborúk és
követjárások sorban váltották egymást. Attila békét akart kötni velük, hogy biztosítsa hátát, ha nyugati
hadjáratára indul. 450-ben megszületett a hun–bizánci béke, de a következő évben II. Theodosziosz
császár meghalt, s utóda, Markianosz már harciasabban lépett fel barbár ellenfeleivel szemben. Attila
azonban mindenképpen békét akart keleti határainál, mert új nyugati hadjárata kötötte le minden
figyelmét. Fő célja Theoderik vizigót király országának megsemmisítése volt. 451 tavaszán Attila
egyesített hun és germán csapatai átkeltek a Rajnán, s júniusban már Aureliani előtt voltak. Itt Aetius
római csapatai a vizigótok szövetségében feltartóztatták a hunokat. Galliai hadjárata során Attila nem
vette be a városokat, feltehetőleg a nomád haditechnikával ezt nem is tudta, és sok időt vesztegetett el
ide-oda vonulásával. A Campus Mauriacus-i csata visszavonulásra késztette a hunokat. Csak találgatni
lehet, hogy mi történt volna, ha Attila váratlanul nem hal meg 453-ban. Egy lakoma során érte utol a
halál, „vérömlés” végzett vele. Temetésének leírását Priszkosz görög nyelvű munkájának elveszett
részéből a majd száz évvel Attila halála után író Jordanes gót krónikaíró latin nyelvű szövege őrizte
meg. A Hun Birodalom sorsa teljesen Attila személyéhez kötődött, halála után szinte rögtön szétesett.
Pannoniában a gepidák germán népe vette át a hatalmat, míg a hunok zöme visszahúzódott keletre, a
Fekete-tenger északi partvidékére. Még egy ideig felbukkantak hun szövetséges csapatok itt-ott
Európában, majd végleg eltűntek a történelem színpadáról.
Két kérdéssel kell még foglalkoznunk, mielőtt búcsút vennénk a hunoktól: az egyik a hunok nyelve és
etnikuma, a másik a hunok társadalma. Az előzőekben láthattuk, hogy a hun nevet a tudomány nagy
biztonsággal azonosítani tudta a kínai forrásokban szereplő hiungnu névvel, s hogy a hunok ősei
különböző hullámok során jutottak el keletről a Kazak-steppe vidékére. Amennyire biztos a
névazonosítás, annyira bizonytalan a mögötte levő etnikai tartalom. Török, mongol és iráni nyelvű
etnikumok egyaránt számításba jöhetnek. Ennek ellenére biztos választ adni arra, hogy a
tulajdonképpeni hunok, tehát Attila népe milyen nyelven beszélt, nem tudunk. A legvalószínűbb
ugyanakkor változatlanul valamilyen török vagy iráni nyelv.
Forrásainkban egy hagyományos nomád társadalom képe bontakozik ki előttünk a hunokról.
Gazdaságuk alapja az állattenyésztés és vadászat volt, társadalmukat törzsi-nemzetségi társadalomnak
írhatjuk le. Vezetőket csak a háborúk idején választottak, s ez a katonai vezetés nem volt örökletes. Ez
a hagyományos nomád társadalom és gazdaság a fokozódó hódításokkal kezdett átalakulni. Miután
kapcsolatba kerültek a magasabb civilizációkkal, hadi zsákmány és adók révén gazdagságuk
jelentősen megnövekedett, s ezt a társadalmi tagolódás erősödése követte. Kialakultak a katonai és
állami vezetésben – a kettő egybeesett a nomád birodalmakban– az állandó tisztségek, melyeket az
állandósuló nemzetségi arisztokrácia tagjai töltenek be. A törzsek fölött állt az abszolút egyeduralkodó
Attila. A hun társadalom fejlődése Attila váratlan halála után azonban derékba tört, ugyanis egy
Attilához hasonló karizmatikus vezető hiánya és az állandó intézményrendszer fejletlensége
lehetetlenné tette a hódítások fenntartását. A hunok hódításaik során túlságosan szétszóródtak ahhoz,
hogy katonailag hatékonyan ellenőrizni tudták volna a környező letelepedett civilizációkat, és a
különböző meghódított népeket sem tudták szervesen beépíteni birodalmukba. Valószínű, hogy a Hun
Birodalom mindenképpen széthullott volna, s Attila halála csak meggyorsította ezt a folyamatot.
A hunok alig száz éves európai szereplése világtörténeti jelentőségű volt. Akkor jelentek meg
Európában, amikor a Római Birodalmon a bomlás jelei egyre nyilvánvalóbbakká lettek. Az általuk
elindított népvándorlási hullámok teljesen átformálták Európa képét, s Nyugat-Európa etnikai térképe
éppen e népmozgások, főleg a germán népek elhelyezkedése nyomán alakult át.

A Kaukázusban sokféle, nagylétszámú törzs élt, ezek közül az egyik, idõszámításunk kezdetén
létrehozta az Alán Királyságot. Ez volt az egyik legrégebbi európai kultúra, melynek nyelve iráni
eredetû.
A jász/ oszét/ Oszétia szó az óoroszból került be más nyelvekbe, így nevezték magukat az alánok
mintegy 2 ezer évvel ezelõtt. Nyugaton az alánok elnevezés honosodott meg. A rómaiak hol
alánoknak, hol szarmatáknak, hol alán szarmatáknak, hol szarmata alánoknak nevezték õket, a 4.
századtól viszont eltûnik a szarmata megnevezés. Néhány feljegyzés elkülöníti a szarmatákat az
alánoktól, mások ugyanazon népnek tartják õket. Az oszétok eredetileg a Don sztyeppéirõl
vándoroltak dél felé és így jutottak el a Kaukázusba. A 2. századtól kezdve több hullámban indultak
nyugat felé. A 3. századtól kezdve a mozgásuk felgyorsult, mert a hunok több ízben, ismételten
támadták a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között elterülõ Kaukázusi Alán Birodalmat.