Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea

IDŐFUTÁR 5.
A POR HATALMA
© Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea
– Tilos az Á Könyvek (Pozsonyi Pagony Kft.), 2015

A karakterek és a történet kitalálásában Gimesi Dóra is rész vett, a

kötet az ő tudtával és beleegyezésével jelenik meg.

ISBN 978-963-410-034-8

www . tilosazakonyvek . hu
https://www . facebook . com/ tilosazakonyvek

Szerkesztette: Péczely Dóra

Felelős kiadó: Banyó Péter
Borítóterv: Szabó Vince ötlete alapján Dániel András

Produkciós munkák: Wunderlich Production Kft.

Produkciós vezető: Mészáros Gabriella

Nyomás, kötés: Alföldi Nyomda Zrt.

www . anyrt . hu

A könyv megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

 [1] Hanna Chanel szépségszalon

– Hát ez szuper. Egyedül. Megint egyedül.

Hanna órákig bolyongott a gyümölcsfaligetben, míg egy szikla-
kerthez jutott, aminek közepén kristálytiszta vizű forrás fakadt. Te-
nyerét a csobogó vízsugár alá tartotta, és nagyot kortyolt belőle. A
víz finom volt, kicsit édeskés és jéghideg. Miután teleitta magát, vé-
gigheveredett a sziklák mellett a puha pázsiton, kezét összekulcsolta
a tarkója alatt, és lehunyta a szemét. Most érezte csak meg, hogy
mennyire fáradt. A lábát jólesően kinyújtóztatta, és egész teste eler-
nyedt. Arcát a fenti, láthatatlan fényforrás gyengéd melegébe fordí-
totta, és hallgatta a forrás csobogását. Szomjan halni már nem fog,
az tuti. Éhen halni sem, annyi itt a gyümölcs. Persze kérdés, mit
szólnának hozzá a harcias fák, akik foglyul ejtették a Felemásszeműt
és eltüntették a többieket, ha megpróbálná róluk a termésüket le-
tépni. Bár őt most békén hagyják…
Hanna soha nem volt oda a tisztítókúrákért, amit anyja havon-
ta egyszer meglepő eréllyel végigcsináltatott a családdal, és olyankor
csak nyers zöldségek voltak terítéken meg legfeljebb egy kis gyü-
mölcslé. Persze gyüminapon apa mindig hazacsempészett egy zacs-
kónyi sajtos pogácsát, amit a szerszámos ládában tároltak. Anyának
feltűnt ugyan, hogy ilyenkor mennyit barkácsolnak, de sosem buk-
tak le.
– Anya… – sóhajtott Hanna. – Meginnék egy hektoliter
bioturmixot, csak megint együtt lehetnénk!
Aztán apjára gondolt, aki imádott diafilmezni, és legalább
százötvenszer a gyerekszoba falára vetítette a Robinsont (amitől
mellesleg Hannának gyakran rémálmai voltak). Semmi lelkesítőt
nem talált abban, hogy valaki hajótörést szenved egy lakatlan szige-
ten, aztán évekig egyedül bénázik hand made cuccokban és
paleoétrenden, míg annyira meg nem kattan, hogy beszélni kezd egy
partra sodródott focilabdához.
– Ja, nem, az a Tom Hanks-film – helyesbített magában.
Hanna a Számkivetettet sem nézte végig, ha ment a tévében, a
Lostról már nem is beszélve.
– Voltam már eleget egyedül! – mondta ki hangosan az éden-
kert közepén. Úgysem hallja senki.
Ekkor egy felhő kúszott a nap elé.
„De hát itt nincs is nap… akkor felhő sem lehet… – gondolta
Hanna. – Akkor mi ez az árnyék?”
Kinyitotta a szemét. Egy fémarcú alak hajolt fölé. Felsikoltott.

Tekla a legcsekélyebb elfogódottság nélkül rázott kezet a ki-

rállyal. Miért is ne?! A Római Birodalom császárához vagy Szent
Péterhez képest egy közönséges király igazán nem olyan nagy
szám. Bezzeg szegény Bulcsú, akinek eddig csak a kiszáradt Bala-
ton és egy bolond öreg tudós társasága jutott, nagyon is félszegen
nyújtott kezet. Tekla biztatóan rámosolygott. A helyszínen ezeröt-
száz szempár figyelte ezt a kézfogást, és további pár százmillió a
tévén keresztül.
És ekkor megcsörrent egy telefon. A svéd királynak a szeme se
rebbent, Tekla azonban szemrehányóan nézett az első sorban he-
lyet foglaló anyjára. Pusztai szórakozott professzor bűntudatosan
lehajtotta a fejét, de ahelyett, hogy a mobilja után kapott volna,
megpróbált visszabújni a tűsarkú cipőjébe, amit még az ünnepség
kezdetén szokásához híven észrevétlenül lerúgott. A telefon csak
csörgött, egyre csörgött, és Tekla anyja még mindig a cipője után
tapogatózott, mintha nem egy kéz, hanem egy tűsarkúba bújtatott
láb kellene ahhoz, hogy az ember kinyomjon vele egy átkozott tele-
font.
– Vegye fel nyugodtan! – mondta barátságosan a svéd király,
és Tekla csak ekkor jött rá, hogy az ő telefonja szól. De vajon hol le-
het? Kétségbeesetten kezdett kutatni a táskájában, míg végül a ke-
zébe akadt és valahogy elhallgattatta. És akkor meghallotta az
anyja hangját.
– Na, én vagyok az, szia, kicsim!

Tekla kinyitotta a szemét. Az ókori Róma felett épp kelt fel a

nap, besütött az ablakon, és megvilágította a mellette összegömbö-
lyödve alvó „ikertesóját”, Edinát.
– Itt vagy? – érdeklődött vidáman az anyja, akinek az volt a
legidegesítőbb tulajdonsága, hogy hajnali ötkor is jókedvű volt.
Tekla nem válaszolt, mert ha eddig megúszta, hogy Edina fel-
ébredjen, akkor most már nem akarta felriasztani. Inkább az orrára
illesztette a szemüvegét, és mezítláb, hálóingben, ahogyan volt, ki-
szédelgett az oszlopos előcsarnokon át a harmatos belső kertbe. Sze-
rencsére a Petronius-házban még mindenki aludt – a pávákat kivé-
ve, de azok el voltak foglalva saját tükörképük bámulásával a szökő-
kút medencéjében.
– Szia, anya! – mondta Tekla, ahogy lerogyott a szökőkút szé-
lére, és belelógatta a kezét a rózsaszínűre festett vízbe.
– Felébresztettelek? – kérdezte gyanakodva Pusztai.
– Dehogy! – vágta rá gyorsan Tekla, mert nem akarta elmesél-
ni, hogy álmában épp most vették át Bulcsúval a megosztott fizikai
Nobel-díjat a svéd királytól. Madame Teklának, ahogy a szegedi su-
liban Madame Curie után csúfolták, pici kora óta a Nobel-díj volt a
leghőbb vágya, s igazán királyul érezte magát, hogy íme, teljesült. De
büszkesége mégis valahogy eltörpült az öröm mellett, hogy Bulcsú
vele volt. Épen, egészségesen, teljes földönkívüli valójában.
Teklának több mint egy hete nem volt híre róla, csakúgy, mint
Hannáról, aki Bulcsúék nyomát követve besurrant Buravárosba azon
a váratlanul feltáruló résen, melyen a drónok kimasíroztak. Abban a
pillanatban megszakadt a beszélgetésük, és azóta sem Hanna, sem
Bulcsú féreglyuktelója nem felelt.
Tekla attól kezdve éjszakánként ébren bámulta a plafont, és
borzasztó rémképek gyötörték. Egészen a közelmúltig egyáltalán
nem voltak barátai. Most viszont az összes barátja elveszett. Az ösz-
szes frissen beszerzett kétlábú, és velük együtt a kedvenc négylábú,
Schrödinger is. Tekla nem szívesen vallotta be magának, de rettene-
tesen kétségbe volt esve.
– Baj van? – kérdezte az anyja, akinek nem csak a fizikai prob-
lémákkal kapcsolatban voltak csalhatatlan megérzései.
– Vigyél haza, jó?! Vigyél haza, lécci! – felelte elcsukló hangon
Tekla.
– Kész a tervem! – válaszolta magabiztosan az anyja.
 Az egyértelmű volt, hogy vissza kell jutniuk valahogy a
hadronhoz, amivel ideérkeztek. Pusztai professzor már korábban ki-
eszelte, hogy a Cloaca Maximán, a nagy szennyvízcsatornán keresz-
tül fognak eljutni Ostiába, a tengeri kikötőbe. Csak egy jó kis tutaj
kellett hozzá. Tekla már le is adta a rendelést Géza bának. Az, mond-
juk, nem volt világos, honnan kerít majd a derék tornatanár faanya-
got, s hogy mikor lesz ideje tutajt eszkábálni a gladiátorkodás mel-
lett.
Tekla, miután az anyjával részletesen átbeszélték a legsürgő-
sebb teendőket, felébresztette Edinát, és átküldte a császári palotába
Hanna néniért. A szépségápolási tanácsokban verhetetlennek bizo-
nyuló ausztrál nagynénit Poppaea teljesen kisajátította. Az ominózus
lakoma után mindenhová magával hurcolta, és azóta sem engedte
haza.
Edina szívesen vállalkozott futárnak, hiszen addig sem kellett a
konyhán hagymát pucolnia, és körömszakadtáig sikálni a kozmás
lábasokat. Már elmúlt dél is, Vali néni megfőzte a világtörténelem
első töltött káposztáját, de Edina még mindig nem tért vissza a csá-
szári palotából.
Tekla nem igazán kedvelte Edinát, de most úgy érezte, ha még
őt is elveszíti, akkor megbolondul.

Edina nem szándékosan maradt el olyan sokáig. Szíve szerint

eleve be sem ment volna Poppaea lakosztályába, úgy zengett az
egész palota a császárné ordításától. Poppaea úgy üvöltött, mint akit
nyúznak. S mint utóbb kiderült, tényleg valami hasonló dolog tör-
tént vele.
– Ne óbégass, kis csillagom, a szépségért meg kell szenvedni! –
csitította Hanna néni, miközben sűrű masszát kent a császárné lábá-
ra.
Edina megérezte a gyanta illatát, s kissé megmámorosodva az
emlékektől, beljebb nyomult a terembe.
Poppaea egy elefántcsont lábú, magas pamlagon hevert rövid,
skarlátszínű selyemtunikában.
– De nagyon fáj! – nyafogta. – Agrippina egy tűszúrásért is le-
vágatta a rabszolgája kezét!
Hanna néni egykedvűen megvonta a vállát.
– Nem tudom, ki az az Agrippina, fiacskám. De annyit mond-
hatok, úrinő szőrt legfeljebb a gallérján visel, sose a lábán!
E megfellebbezhetetlen életigazság kinyilatkoztatását követően
Hanna néni egy villámgyors mozdulattal letépte a gyantát a császár-
né lábáról. Poppaea újból felordított. Hanna néni közelebb hajolt, és
elégedetten megszemlélte a végeredményt.
– Így ni. És most húzd fel a tunikádat, kis csillagom!
Poppaea szeme elkerekedett.
– A tunikámaaat?!
Hanna néni nem értette, mit nem lehet ezen érteni.
– Most jön a bikinivonal!
Amíg a császárné tovább szenvedett Hanna néni kíméletlen ke-
zei között, Edina ámulva körüljárta a tágas termet. A falak zsúfolva
voltak tükrökkel, a tenyérnyitől egészen a fél falat betöltő hatalmas
üvegtáblákig, melyek ezerszeresen tükrözték vissza citromsárga stó-
lába tekert alakját. Edina kedvtelve nézegette az ezer másik Edinát,
és elégedetten állapította meg magában, hogy remekül áll neki a ró-
mai rabszolgalány outfit.
A tágas és fényes helyiség tele volt alacsony márványasztalkák-
kal. Az egész úgy nézett ki, mint egy kávéház, ahonnan kihordták az
összes széket. Az asztalkákon azonban kávéscsésze vagy sütemé-
nyestál helyett a szivárvány minden színében játszó tégelyek sora-
koztak, krémek tárolására szolgáló aranypikszisek, csillogó üveg-
csék, parfümösfiolák, drágakövekkel díszített, titokzatos ládikák, za-
fírból és rubintból faragott szelencék, elefántcsont skatulyák, puha
ecsetek és a legkülönfélébb szőrökből készült pamacsok. S az összha-
táshoz még hozzájárult a jázmin, fahéj, szántál, narancsvirág, gyöm-
bér, vanília, levendula és ki tudja még, hányféle titkos összetevő bó-
dító illata. Egy szó, mint száz, Edina egy igazi szépségszalonban sé-
tálgatott. Valósággal pezsgett a vére, úgy érezte, most végre igazán
él, s még Ervinről is elfeledkezett egy időre.
Edina sokáig azt gondolta, hogy a nénikéjének egy parfüm a
példaképe, s ezen ő cseppet sem csodálkozott. Csak nemrégen tudta
meg, hogy a Chanel N°5 Coco Chanelről kapta a nevét, aki a múlt
században divatkirálynő volt. S Edinának most nagyon úgy tűnt,
hogy Hanna néni sikeresen életre keltette a példaképét. Még sose
csodálta ennyire a nénikéjét.
Hanna néni a tökéletes epilálást követően előbb mézben hem-
pergette meg Poppaeát, majd a feje búbjától a lába hegyéig bekente
egy zöld maszattal, ami utóbb avokádókrémnek bizonyult, s amit
Edina mindeddig könnyelműen a bőre helyett a pirítósára kent. Az
öreglány a csodaránctalanítót szamártejjel mosta le, majd újult erő-
vel kezelésbe vette a császárnét. A szemöldökét gondosan kigyomlál-
ta, a szempilláit viszont megduplázta egy műszempilla segítségével.
Poppaea felváltva ámult és tiltakozott.
– Ha nem fogok tetszeni Nérónak, neked nem csak a szemöl-
döködet fogják kitépni!
– Nyugi. Én is lenyűgöztem az én Imrémet a szépségemmel. Te
is le fogod a kis pufit!
Poppaea a tükörben szemügyre vette a mögötte álló Hanna né-
ni szépségét, és kissé kétkedve megkérdezte:
– És ez mikor történt?
Hanna néni előkapott egy vérvörös rúzst és magabiztosan elvi-
gyorodott.
– Negyven fölött senki se fiatal, de ellenállhatatlan életed végé-
ig lehetsz!
– Negyven?! – hördült fel Poppaea, s ha a tekintettel ölni lehe-
tett volna, Hanna néni egészen biztosan nem élte volna túl a pillan-
tást. De Hanna néni nem várta meg, míg a császárné hathatósabb
gyilkos eszköz után néz. Tapsolt, és egy fiatal rabszolgalány behozta
Poppaea tiszta kínai selyemből készült új ruháját.
A császárné lebiggyesztett szájjal, fitymálva nézte a falatnyi
kelmét.
– Milyen fura a szabása! Miféle ruha ez?! Se nem tunika, se
nem stóla…
– Ez egy eredeti Hanna Chanel estélyi, fiam – oktatta türelme-
sen Hanna néni. – Egy úgynevezett kis fekete. Minden alkalomra.
Hódításra, szakításra, vérpadra – és ezzel minden további magyará-
zatot mellőzve ráadta a ruhát a császárnéra. – Na, most belenézhetsz
a tükörbe!
Poppaea belenézett és felsikoltott.

– Piszok jól nézett ki! – áradozott Edina Teklának, amikor nem

sokkal ebéd után végre hazaért. – Ő maga sem akart hinni a szemé-
nek. Nekem is kéne egy olyan cucc!
– Rabszolgák nem járnak kínai selyemben – torkolta le Tekla
ábrándozó „ikertestvérét”. – Egy méter áráért lehet venni tíz Edinát.
– De hát belőlem csak egy van!
 Tekla, aki fél órája még nagyon is hiányolta Edinát, most úgy
érezte, hogy ez az egy is sok belőle.
– És legalább átadtad Hanna néninek az üzenetet?
– Naná! Megígérte, hogy hazajön a gyűlésre.

Míg a Petronius-házban kezdetét vette a délutáni szieszta, Géza

bá a város másik végében épp az edzéstervén dolgozott. Minden
pontosan úgy volt, ahogy majd kétezer év múlva is lesz. Most is ta-
nár, csak éppen egy gladiátorsulié, ráadásul ofő, csakúgy, mint a Sig-
rayban. Igaz, ezúttal kicsit vegyesebb volt az osztálya, legalábbis az
életkor vonatkozásában. De az elhivatottság ugyanaz mindenhol, az
órákra itt is alaposan fel kellett készülni. Géza bá az edzéstervet egy
törött kardhegy segítségével gondosan belevéste az udvar árnyékos
sarkában álló, félig kidőlt kőoszlopba. Fárasztó művelet volt, külö-
nösen ebben a fullasztó melegben, mikor még a márvány is megiz-
zadt, de Géza bá szerette a kihívásokat. Még azt is elhatározta, hogy
ha végez az órai anyaggal, az oszlop másik oldalán vezetni kezdi a
naplót. Természetesen nem a Mária néni iránt érzett olthatatlan sze-
relmét kívánta kőbe vésni. Egy rendes, iskolai osztálynaplóra gon-
dolt.
Erre azonban már nem került sor aznap, mert egyszeriben
minden elsötétedett, mint teljes napfogyatkozáskor. A napot kitaka-
ró sötét árnyat Urusnak hívták. A hatalmas termetű rabszolga-
felügyelő akkora árnyékot vetett, mint egy közepes méretű viharfel-
hő.
– Hallom, már úgy emlegetnek téged, hogy a Pannon Bivaly! –
bődült rá Géza bára.
A testnevelők gyöngye megpróbált úgy tenni, mintha ez neki a
legnagyobb újdonság lenne.
– Tényleg?
– De itt csak egy bivaly van, a Britanniai Bivaly! ÉN! Megértet-
ted?
Géza bá buzgón bólogatott.
– Ha még egyszer meghallom ezt a Pannon Bivalyt… – üvöltöt-
te vérben forgó szemekkel Urus, és vadul hadonászott dinnyeméretű
öklével – …akkor kitépem az illető nyelvét! – találta meg végre a
megfelelő büntetést Urus.
Géza bának nem volt kétsége afelől, hogy a rabszolga-felügyelő
ezt habozás nélkül meg is tenné, ezért a szokásos békítő hangnem-
ben felelt.
– Rendben. Beiktatok egy rendkívüli ofőórát, és beszélek a fe-
jükkel.
Hozzá kell tenni, hogy ezzel a módszerrel Bujdosónét is csak
elvétve sikerült leszerelnie, így valójában nem volt meglepő, hogy
Urusszal szemben is hatástalannak bizonyult.
– Mit ugatsz? – bömbölte céklaszínű fejjel a brit óriás.
– Hogy teszek róla, hogy ööö… ne legyen szükség erre a nyelv-
kitépésre – dadogta rémülten Géza bá.
Hangját azonban éktelen, fülsiketítő nyikorgás nyelte el. A gla-
diátoriskola kapujához vezető úton ökrös társzekerek közeledtek,
dugig megrakva hatalmas rönkfákkal. A szekereknek csak két, küllő
nélküli tömör korongkereke volt, s a sovány, szürke ökrök a szar-
vuknál fogva voltak befogva. Így aztán nagyon lassan vánszorogtak,
és magasra verték a port maguk körül.
Urus a szekerek felé bökött a fejével.
– Na, megérkezett a feladat az „osztályodnak”… vagy minek hí-
vod ezt a csürhét. Lerakjátok a fákat, becipelitek a műhelybe, aztán
méretre szabjátok. De most azonnal! Ha nem igyekeztek eléggé,
majd besegít nektek az ostor.
Ezzel Urus elégedetten elvonult.
Szabi, aki időközben csendben odasomfordált Géza bá mellé, a
Britanniai Bivaly után bámult.
– Fú, ez ragályos! – jegyezte meg halkan. – Már Urus is testne-
velő tanárnak képzeli magát, és erőnléti edzést szervez nekünk.
Géza bá azonban csillogó szemmel nézte a végeláthatatlan sze-
kérsort.
– Ez most igazán kapóra jött, Szabi fiam – közölte, és öles lép-
tekkel megindult az ajándékba kapott faanyag felé. Szabi kelletlenül
követte.
Az egyik oszlop mögül Péter, az idős halász csatlakozott hozzá-
juk.
– Miért volt az előbb olyan dühös Urus? – fordult aggodalma-
san Géza bához.
– Meghallotta, hogy egyesek Pannon Bivalynak neveznek.
– Pedig te a Pannon Kőszikla vagy, édes fiam – mondta elisme-
rően az öregember. Géza bá fülig vörösödött a dicsérettől, Szabi pe-
dig kajánul elvigyorodott.
 – Gratula, Géza bá! – súgta vidoran. – Most már tuti, hogy a
mennyországban tetszik majd kikötni. A diszkóban is a legnyerőbb
összehaverkodni a beengedő emberrel…
– Szabolcs! – utasította rendre a fiút Géza bá, majd halkan
hozzátette. – Mi most pont nem a mennyországra gyúrunk. Szépen
behordjuk ezeket a rönköket, és felfűrészeljük.
Szabi bután nézett rá.
– A tutajunkhoz – sietett a segítségére Géza bá. – Mondhatjuk,
hogy imáink meghallgatásra találtak.
Péter meghallotta az utolsó mondatot és bólogatni kezdett.
– Bizony, fiam, ma megint közelebb kerültünk a Miurunkhoz.
– Mennyire közel? – kérdezte Szabi rosszat sejtve.
– A fából kereszteket kell készítenünk. A saját keresztjeinket –
felelte Péter.
Szabi őszintén remélte, hogy rosszul hall.
– Úgy tetszik érteni, hogy… erre… minket… fel fognak… izé…
– Erősítsd meg a lelkedet, fiam! – tette egy pillanatra Szabolcs
fejére a kezét Péter.
Szabinak megroggyant a lába, és kétségbeesett képpel bámult
osztályfőnökére.
– Ez most komoly?!
– Szerintem lássunk neki a tutajnak, Szabolcs!

Hanna néni, ha némi késéssel is, de befutott a délutáni megbe-

szélésre. Tekla nagyon megkönnyebbült, mert számított a vén bo-
szorkány segítségére. A kis halastó melletti lugasban gyűléseztek,
melyet nyugat felől egy bíborszín ponyva óvott a tűző napsütéstől.
Vali néni egy alacsony pamlagon hevert, és fájós lábát masszírozta.
Hanna néni egy ébenfa karosszékben ült, Edina pedig a hintában.
Teklának nem volt hová leülnie, de nem is bánta. Inkább nekitá-
maszkodott Minerva márványszobrának, aki amúgy is a legnormáli-
sabb istennő volt.
– Jó, tegyük fel, hogy eljutunk azon a tutajon a tengerpartig.
De hogy megyünk vissza Alexandriába? – akadékoskodott Hanna
néni. – Tutajjal?
– Nem. Hajón – magyarázta türelmesen Tekla. – Egy menet-
rendszerű gabonaszállítón, az Íziszen. Ez egy hatalmas és biztonsá-
gos hajó, amit ráadásul könnyen meg fogunk ismerni a kikötőben,
mert egy szárnyas Ízisz-szobor díszíti az orrát, és tűzvörös a csúcsvi-
torlája.
– Ezt meg honnan veszed? – szólt bele Edina, aki nehezen tűr-
te, hogy Tekla percek óta megint csak okoskodik és dirigál.
– Anyától. Ő pedig, asszem, a Római Történeti Kézikönyvből.
Azt is kiderítette, hogy Hérónnak hívják a kapitányt.
– És azt elárulnád nekem, pápaszemes pillangóm, mivel óhaj-
tod rávenni ezt a barbár Hérónt, hogy hét szökött rabszolgát felve-
gyen a fedélzetre? – kérdezte gúnyosan Hanna néni.
– Hatot – szólt közbe a selyempárnákkal bélelt függőágyból
Rogyák Mária.
– Milyen hatot?! – bámult rá mindenki.
– Hat szökött rabszolgát – felelte lustán, félig lehunyt pillákkal
Rogyák Mária. – Engem holnap hivatalosan is felszabadít Petronius.
Nem hivatalosan már meg is tette.
Ez a hír máskor bombaként robbant volna, most viszont szé-
pen belefulladt az érdektelenségbe.
– Jó, akkor hatot – vonta meg a vállát Hanna néni, és Teklára
nézett. – A kérdés ugyanaz: mivel vesszük rá? Hacsak nem apellá-
lunk a női vonzerőmre.
– Én Vali nénire apellálok.
– Rám?! – hökkent meg a konyhás néni, majd óvatosan meg-
kérdezte. – És milyen korú ez a Hérón?
– Nem érdekes – vágott közbe gyorsan Tekla, mert Hanna néni
szeme féltékenyen megvillant. – Nyugalmazott Vesta-szűzi minősé-
gében számítok Vali nénire.
Hanna néni azonnal elvesztette érdeklődését a terv iránt, Vali
néni viszont fellelkesedett. Túlságosan is.
– Ja, ha erről van szó, hát én úgy belenézek a jövőjébe!
– Anyám már belenézett, Vali néni!
– Tegyük fel, hogy eljutunk Alexandriába… – szólt sóhajtva
Rogyák. – De hogyan tovább?
– Vissza kell mennünk oda, ahol landoltunk! – jelentette ki
Tekla. – Meg kell találnunk a hadront! Én már el is kezdtem fejlesz-
teni egy fémdetektort.
Már épp belevágott volna a szerkezet felépítésének ismerteté-
sébe, melyet reményei szerint kis bemutató is követett volna, mikor
Vali néni váratlanul közbevágott.
– És mondd csak, Teklám, miért is kéne nekünk megtalálni azt
a micsodát?
– Hogy hazamenjünk vele.
Tekla úgy gondolta, hogy ez nyilvánvaló, de újra szembesülnie
kellett azzal a sajnálatos igazsággal, hogy a felnőttek értelmi képes-
ségeit nem lehet eléggé alábecsülni.
– Hát persze… – motyogta Vali néni, de egyáltalán nem tűnt
lelkesnek.
Ahogy a többiek sem.
– Te megbolondultál, csillagom… – csattant fel Hanna néni. –
Épp most kezdek felívelni. Nórika császár keresztülesett az asztalon,
amikor meglátta Poppaeát. Egyenesen istennőnek nevezte. Itt úgyis
divatban vannak a diktátorok, azt hiszem, inkább maradok, és di-
vatdiktátor leszek!
– De Hanna néni! – hápogott Tekla, ám még magához sem tért
a döbbenetből, mikor újra hátba támadta valaki.
– Hannának igaza van – jelentette ki Vali néni. – Én sem aka-
rok visszamenni a menzára, hogy az Editke egzecíroztasson enge-
met. Meg lepocskondiázza a főztömet. Ha már rám fogták ezt a
Vesta-szüzességet, hát én állom. Meg hát… van is hozzá tehetségem.
Tekla segélykérően Rogyákra nézett, de ismét csalódnia kellett.
– Sajnos nem maradhatunk itt a végtelenségig, mert Petroni-
us… szegény… tudjuk, ugye, hogy mi lesz a sorsa – mondta ábrándo-
san a tanárnő. – De azt ki nem hagyom, hogy igazi római patríciusnő
legyen belőlem. Nem azért tanultam meg fekve enni a roston pacsir-
tát, hogy visszarohanjak a Sigrayba, ahol, lássuk be, a legcsekélyebb
hasznát se venném ennek a nagyszerű tudásnak. Ráérünk. Én leg-
alábbis a magam részéről nem szeretnék sietve távozni.
Tekla segélykérőn Edinára nézett, aki azonban már egy ideje
elvesztette a fonalat, és épp a lábszárát vizsgálgatta elmélyülten.
– Remélem, Hanna néni hozott haza egy kis gyantát! – fordult
a nénikéjéhez. – Nekem is sürgősen epilálnom kéne!
– Tényleg ez most a legfőbb gondunk… – morgott Tekla.
– Naná! Nem kívánhatod, hogy szőrös lábbal álljak Ervin elé!
– Ez a veszély nem fenyeget. Ervin nyert egy ösztöndíjat, és
nemsokára végleg Amerikába költözik az anyjával.
Tekla, mint afféle tudós alkat, mindig is nagy barátja volt a té-
nyeknek. Ennek ellenére nem gondolta volna, hogy ez az egyszerű
tényközlés lesz a délután leghatásosabb mondata. De az lett. Edina
felsikoltott.
 – És ezt csak így mondod?!
– Hogy mondjam? – nézett rá értetlenül Tekla.
– Ervin elmegy, és én elvesztem örökre! Ervííín… cicaaa! – jaj-
dult fel Edina, és bőgni kezdett.
Tekla nem győzött csodálkozni.
– Nem azt mondtad, hogy végeztél vele?
– Végeztem is, de attól még szeretem! – zokogta Edina.
Ekkor dallamos csilingelés hangja futott végig a kerten. Az ap-
ró, színes madarak mind felröppentek a fákról, és Rogyák Mária is
felpattant a függőágyból.
– Kicsöngettek – jegyezte meg sejtelmes mosollyal az arcán. –
Mennem kell, mert Petronius felébredt, és nem nélkülözhet.
S ezzel a végszóval hajsörényét megrázva elsuhogott.
Hanna néni is szedelődzködni kezdett.
– Na, engem is vár a szédítő karrierem…
Ám váratlanul elé lépett Edina, és vádlón a szemébe nézett.
– És az Imre? – kérdezte szemrehányóan.
Hanna néni hátrahőkölt.
– Mi van az Imrével?
– Éppen gyilkos drónok fogságába esett, és csak az a heves sze-
relem tartja benne a lelket, amit Hanna néni iránt érez! – közölte
drámai hangon a lány.
– Honnan tudod? – kérdezte Hanna néni és Tekla egyszerre.
De Edina csak mondta a magáét, hatalmas átéléssel.
– Teljesen megbolondította a szerelem! Mindenütt csak Hanna
nénit látja… három Hanna nénit lát egyszerre! És olthatatlan szom-
júság kínozza szegényt. Nem éli túl, ha Hanna néni már nem szereti
az ő kis borzát. Hanna néni nélkül neki vége! Vége az életének –
szónokolta, majd kimerülten lerogyott az üresen maradt függőágyba.
Hanna néni a szívéhez kapott.
– Imrém! Imrém! – kiabálta. – Én szivárványszínű szerelmem!
Lelki társam! Érted mindent! Feláldozom a karrierem a szerelemért,
nem én leszek az első nő a világtörténelemben, aki megteszi ezt! –
szavalta mély átéléssel, majd egy nagy sóhaj kíséretében lehuppant
Edina mellé. – Jól van! Mondjátok meg, mit csináljak!
– Tessék pénzt szerezni Poppaeától! Sokat. Minél többet! –
vágta rá Tekla.
– Megkopasztom Imrémért! – harsogta Hanna néni, és elrobo-
gott.
 Edina most a szedelődzködő Vali nénire szegezte pillantását.
– És a Tibi?! Vele mi lesz?!
– Hogyhogy? – fordult meg a tiszteletbeli Vesta-szűz.
– Tetszik tudni, mennyire hiányzik neki a nagyija? Az egyetlen
ember, akit ezen a világon szeret. Akiért mindent megtenne! De aki
nem tesz meg érte semmit! Aki visszariad még egy kis hajókázástól
meg sivatagtól is!
– Edina! – méltatlankodott Vali néni, de a lányt már nem lehe-
tett leállítani.
Tekla leesett állal nézte a műsort.
– Nagyi, nagyi, nagyikám! – jajgatott szívszaggatóan Edina. –
Így fohászkodik a drónok rémes fogságában Tibi. És éhezik… és foly-
ton Vali néni fasírtjára gondol – adta meg végül a kegyelemdöfést.
A fasírt hatott. Vali néni összecsapta a kezét és jajgatott.
– Tibi! Tibim! Hogy is lehettem ilyen önző? Drága kisfiam, Ti-
bikém! Igazad van, Edina. De mennyire. Mondjátok meg, hogy mit
csináljak!
– Tessék belenézni mindenkinek a jövőjébe, és jó sok
sestertiust kérni érte! – felelte gyorsan Tekla.
Vali néni engedelmesen bólogatott, és csodák csodája, még ar-
ról is sikerült meggyőzni, hogy mielőtt belenézne Néró, Poppaea
vagy Petronius jövőjébe, konzultáljon Mária nénivel annak ellenére,
hogy egy Vesta-szűz természetesen nem szorul tanácsra.
Amikor kettesben maradtak Edinával, Tekla végre feltehette a
kérdést, ami már jó ideje fúrta az oldalát.
– Te honnan a francból tudod, hogy a Felemásszeműt Fúriák
üldözik, meg hogy elkapták a drónok?
– Nem mindegy? – kérdezett vissza Edina önelégült mosollyal
az arcán. – De jó voltam, nem?
– Hallgatóztál, amikor anyámmal beszéltem?
– Hagyjál már! Inkább azt mondd meg, hogy mit segítsek még!
– Mit segítsél? – Tekla nem akart hinni a fülének. – Döbbenet!
Különben meg tényleg baromi jó voltál. Nem is értem… – mondta
Tekla. És tényleg nem értette.
– Mit nem értesz, te zseni? – vigyorgott Edina. – Haza kell ér-
nünk, mielőtt Ervin Amerikába megy!
Tekla leesett állal bámult Edinára. Egyszer olvasta valahol,
hogy a szerelem csodát tesz, de eddig nem hitte el.
 Így aztán Tekla úgy döntött, mihamarabb be kell vetni Edinát
mint csodafegyvert Mária néninél is. Ám szomorúan kellett tapasz-
talnia, hogy bár minden csoda három napig tart, ez a csoda egy na-
pig se bírta.
– A válaszom: NEM! – kiáltott fel Rogyák. – Egy csodálatos
emberre találtam, aki végre méltó partnerem a… szellemi kiteljese-
désben! És elegáns és elbűvölő és egyáltalán: olyan kevés van hátra
szegénykének, hogy ezt a kis időt meg kell édesítenem számára.
– Edina, gyújtsd már be a rakétákat! – sziszegte a fogai között
Tekla, ám Edina csak a vállát vonogatta.
– Most nincs ihletem.
Tekla rájött, hogy magára van utalva, úgyhogy kijátszotta az
adu ászt.
– De azt azért csak nem akarja Mária néni végignézni, ahogy
Mr. Elegancia belecsobban majd abba a bizonyos fürdőkádba? –
mondta kissé rosszmájúan.
– Milyen fürdőkádba? – érdeklődött gyanútlanul Edina.
– Amiben kinyiffantja magát a vendégei előtt, miután Néró fel-
szólítja rá – vágta ki Tekla, mert hála kiváló történelemtudásának, ő
is bele tudott nézni a régi hírességek jövőjébe.
– Ha ez a sorsom, végignézem! – bólintott egy vértanú arckife-
jezésével Rogyák. – És fogom a kezét, és vele hal majd a lelkem egy
darabja. Ha nem az egész – tette hozzá elcsukló hangon.
– Ez olyan romantikus! – szipogott Edina. Nem sok hiányzott
hozzá, hogy egymás vállán zokogjanak.
– És Géza bával mi lesz? – kérdezte szemrehányóan Tekla.
– Ez a név már nem mond nekem semmit – dobta hátra a sö-
rényét Mária néni.
– Kár. Pedig miközben a tanárnő pacsirtát falatozik meg borral
locsolkodik, szegényke a patkányokkal hál – kiáltott drámai hangon
Tekla.
– Hát, mondjuk, tényleg – ráncolta a homlokát Edina. Most
kissé elbizonytalanodott.
– És míg Mária néni kacarászik, az ő hátán csattog a korbács –
folytatta kíméletlenül Tekla.
– És folyton csak a tanárnőt emlegeti – talált végre a szerepére
Edina. – Meg Petroniust, de azt nem szoktam érteni, mert olyankor
artikulálatlanul ordít.
Rogyák tanárnő mérgesen megrázta a haját.
 – Hát ordíthat is! A kisujja körméig nem ér fel annak a nagy-
szerű embernek!
– De szereti a tanárnőt! – makacskodott Edina.
Rogyák szemei most már szikrákat szórtak.
– Tudod mit? Én is szerettem! És küzdöttem érte! És majdnem
belehaltam. De ennek vége. Leszámoltam vele!
– És akkor most már fel is falhatják az oroszlánok az aréná-
ban? – kérdezte higgadtan Tekla, akire egyáltalán nem hatottak a
heves érzelmek.
– Ha falvédőt csinálnak belőle, engem már az sem érdekel! –
kiabálta Mária néni, majd elhallgatott, és váratlanul elbőgte magát.
– Úristen, de gonosz lettem! Gonosz, gonosz, gonosz! Erről is Géza
tehet!
És ezzel sírva kirohant.
Edina zavartan bámult utána.
– Anyám! Ez totál kész van.
– Most mihez kezdjünk? – nézett Tekla kétségbeesetten Ediná-
ra.
A lány elképedt.
– Te ezt most tényleg tőlem kérdezed?
– Ja. Tényleg.
És csak bámultak egymásra, és lehetetlen volt eldönteni, me-
lyikük van jobban megdöbbenve.
 [2] A csótány hadművelet

Sándornak már három évszázadhoz volt szerencséje, s hogy

mostanáig ennek ellenére életben maradt, azt nagyrészt az alkal-
mazkodóképességének köszönhette. Természetesen neki is megvol-
tak a maga korlátai. Például utálta, ha bizalmaskodnak vele. Az volt
a véleménye, hogy az ilyesmi sosem vezet jóra. Buravárosban tett el-
ső látogatása során aztán megtapasztalta, mennyire igaza is van.
Amint besurrantak a feltáruló résen, a bura nesztelenül össze-
forrt mögöttük. Az illesztésénél eleinte még kicsit vibrált, ám csak-
hamar ismét egyenletes felületté állt össze, mely eltakarta a kilátást
a kinti sivár világra. Sándor fejcsóválva szemlélte az ördöngös ma-
chinációt, ám a látvány, mely odabent fogadta, egy csapásra feledtet-
te vele gyanakvását. Mert az a harsogóan zöld liget tényleg gyönyörű
volt. Egészen addig, míg Benedict két pofára falni nem kezdte a fák-
ról az almát, vackort, cseresznyét, mintha még életében nem hallott
volna a tiltott gyümölcsről. Mentségére legyen szólva, a fiú nem
sejthette, hogy ezek a gyümölcsfák az általa megszokottakhoz képest
jóval harciasabb természetűek voltak. Sándornak személyesen kel-
lett megküzdenie egy körteággal, amikor az belekapaszkodott a ga-
tyájába, hiába csitította Hanna, hogy ne bántsa, mert csak letapogat-
ja. Mert hová vezetett ez a gatyaletapogatás?! Egyenesen oda, hogy a
bizalmaskodó körtefaágak megragadták, és lerántották a semmibe.

Sándor megkönnyebbülten állapította meg magában, hogy a je-

lek szerint a semmiben is van valami. Fémes tapintású volt, amire
lehuppant, és miután nem ütötte meg magát, rugalmas lehetett. Az
öreg először mozdulni sem mert a vaksötétben. Azzal biztatta magát,
hogy idővel hozzászokik majd a sötétséghez, de tévedett. A sűrű,
masszaszerű feketeség csak nem akart szűnni, hiába meresztgette a
szemét. Így kénytelen volt egyéb érzékszerveit használni. Felfigyelt
rá, hogy valami egyenletesen zúg, ráadásul huzatot érzett, amit szív-
ből utált, mert mindig megfájdultak tőle öreg csontjai. Úgy döntött,
ideje feltérképezni a terepet. Négykézláb indult útnak – biztos, ami
biztos –, hogy kitapogassa a koromsötét helyiség határait. A homorú
falak sima tapintásúak voltak, ám az öreg hiába vizsgálta át apróra,
nemhogy bejáratot vagy rést nem talált rajtuk, de még illesztéket
sem. El sem tudta képzelni, miféle miskulancia lehet ez. És főleg,
hogy honnan jöhet az a fránya huzat. Megoldást azonban nem talált.
Megtalálta viszont Benedictet és Felemásszeműt, azt azonban ijed-
ten konstatálta, hogy Hanna eltűnt.
– Mi… mi ez? Hol vagyunk? – kérdezte Benedict berezelt han-
gon.
– Fiacskám, te ezt már úgysem tudod követni – közölte le-
ereszkedő hangsúllyal Sándor. – Inkább énekelgess csendben, attól
majd megnyugszol!
– Jó – motyogta a fiú. – Énekelek. Megnyugszom – ám ezúttal
egyetlen tiszta hang sem jött ki a torkán.
A Felemásszemű váratlanul felsóhajtott.
– Fokról fokra kellemesebb itt! Maguk nem érzik? Én mintha
egyre könnyebb és könnyebb lennék.
– A muzsika áldásos hatása – magyarázta buzgón Benedict. –
Én is, mikor csak mardos a fekete rosszkedv, leülök a zongorához.
Vagy csak írok egy verset. Egész tűrhető költeményeim vannak. Ha
szabad, elszavalok egyet. Azzal is telik az idő.
– Maga valami művész? – kíváncsiskodott Felemásszemű.
– Igen. Nem mondtam még? – kérdezte kissé meghatottan
Benedict. Olyan jólesett neki az érdeklődés.
– Ez nagyon érdekes! – lelkesedett a másik. – A művészetekre,
azt hiszem, nagyon fogékony vagyok. Kérem, meséljen!
Benedictet nem nagyon kellett biztatni. Sándor viszont egyre
sürgetőbb késztetést érzett arra, hogy elhagyja a spontán költői est
színhelyét.
– A legfontosabb az ihlet! – magyarázta Benedict. – És termé-
szetesen a Múzsa! – Itt egy pillanatra elhallgatott, majd színpadia-
san felordított: – Jaj, Hanna, látlak-e még valaha?!
Ez a kérdés Sándort is erősen aggasztotta, noha ő óvakodott at-
tól, hogy ilyen fülsértő módon adjon hangot érzelmeinek.
– Tényleg, hová lett az a morcos, csúnyácska lány? – kérdezte
kíváncsian a Felemásszemű, akinek eddig nyilvánvalóan nem tűnt
fel Hanna hiánya.
– Csúnyácska? – hördült fel Benedict. – Én ezt megölöm!
– Kérem, állok rendelkezésére! – felelte készségesen a Fele-
másszemű, és már el is indult a hang irányába, de lába valami puhá-
ra és szőröse taposott. Első pillanatban nem tudta, mi lehet az, de a
vérfagyasztó nyávogás és dühös fújás minden kétséget eloszlatott.
– Jaj, a cicuska! – gügyögte. – Hadd adjak egy csókot a szőrös
pofikádra!
– Ez megháborodott – állapította meg magában Sándor.
– Karmolsz, kis betyár? Nem baj. Szeretlek én még attól –
édelgett Felemásszemű, miközben a macska után tapogatott a sötét-
ben. Miután azonban nem találta, kénytelen volt beérni Sándorral.
– Magát is szeretem! – vetette rá magát vehemensen az öregre.
– Jézus! – kiáltott fel Sándor, és próbálta lefejteni magáról a
Felemásszeműt, aki fura mód, legalábbis tapintásra, mintha kicsit
összement volna.
Felemásszemű Imre kicsit sem sértődött meg azon, hogy Sán-
dor visszautasította.
– Pardon! Kérem, nem akartam tolakodni – buzgólkodott.
Ebben a pillanatban rés támadt a falon, és a beömlő, éles fény-
ben két alak tűnt fel fémesen csillogó egyenruhában, fejükön csúcsos
tésztaszűrővel.
– A drótok! – kiáltott fel Sándor, és a falhoz hátrált.
A droidok egyetlen lépéssel mellettük termettek, és megragad-
ták a karjukat. Mindannyian tudták, hogy az ellenállásnak semmi ér-
telme. Mikor engedelmesen kiléptek a keskeny folyosóra, Sándor
fájdalmasan felüvöltött. Azt hitte, valamelyik vérszomjas drót mart a
hátába, de csak Schrödinger volt, aki az öreg vállán akarta elhagyni a
rémes porszívót.
– Nyughass már! Fene a vörös bestiába!
– Hé, és velem mi lesz? – kiabált utánuk Felemásszemű, de a
droidok nem törődtek vele. – Ne hagyjanak itt! – és indult volna a
többiek után, de mielőtt kiléphetett volna a folyosóra, a fal villám-
gyorsan összezárult az orra előtt.
Benedict rémülten pislogott a merev léptekkel menetelő
droidokra.
– Ezek meg mik az istenharagjai? – kérdezte suttogva.
– Robotikus masinériák, gondolom – felelte egykedvűen Sán-
dor.
– Könyörgök, úgy mondja, hogy én is értsem! – nézett rá es-
deklően a fiú.
– Olyan önműködő szerkezetek, amik nincsenek emberrel tölt-
ve – próbálta Benedict szellemi szintjéhez szabni a magyarázatot az
öreg.
– Értem! Mint a Mester Sakkozó Törökje!
– Nem, fiam – hűtötte le Sándor. – Az velem volt töltve.
Eltartott egy darabig, míg Benedict megemésztette az informá-
ciót. De ideje volt bőven, mert végeláthatatlannak tűnő ideig baktat-
tak a hosszú, kanyargó folyosókon, melyek áttetsző fényben füröd-
tek, annak ellenére, hogy semmiféle fényforrás nem volt látható.
– Boszorkányos egy hely, az már biztos… – dünnyögte Sándor.
A droidok hirtelen megálltak, bár semmi nyilvánvaló ok nem
késztette őket erre, s az egyikük lassan feléjük fordította tésztaszűrős
fejét. Az álarc mögül fémes, élettelen hang szólalt meg.
– Táplálékfelvétel!
– Nem egy bőbeszédű fiú ez a drót – jelentette ki Sándor, majd
hozzátette. – Mi van, Benedict? Miért sápadtál így el?
Benedict alig tudott megszólalni a jeges rémülettől.
– Ezek… ezek meg akarnak enni minket! – hebegte. – Én nem
megyek!
Sándor megcsóválta a fejét, és kedélyesen hátba veregette ba-
rátját.
– Légy férfi, gyermekem! – mondta, majd hangját halkabbra
véve hozzátette. – Egyébként is, hogy ennének meg, te tökkelütött?
Mondom, hogy robotok. Gépezetek. Még foguk sincs, nemhogy
emésztésük.
– Akkor is! – kiáltozott pánikban Benedict. – Majd kiszívják a
lelkemet a fülemen keresztül!
Sándor hatalmas szemekkel bámult a fiúra.
– Honnan veszed ezeket a baromságokat?
– Biztos látomásom van! – hadonászott Benedict. – Az én tö-
rékeny, művész idegrendszeremmel még az is előfordulhat!

Az egyik droid végighúzta fémujját a falon, mely azonnal ketté-

nyílt a rárajzolt vonal mentén. Egy hangulatos helyiség tárult a sze-
mük elé, mely vitathatatlanul egy ebédlő volt.
 – Látod, fiam? – bólogatott Sándor. – Nem megenni akarnak,
hanem megetetni.
Benedict kissé megnyugodva körülnézett. A falak mellett üveg-
szekrények álltak különböző rekeszekkel, bennük eltérő színű és
formájú pirulák. Az egyik asztalnál egy lány ült, nekik háttal.
– Táplálékfelvétel! – ismételte meg sürgetően a droid.
A hangra a lány hátrafordult.
– Hannácska! – kiáltott fel Sándor bá, és korát meghazudtoló
gyorsasággal indult meg a lány felé. – Hála a magasságosnak! Már
azt hittem, sose látom viszont!
Hanna nem várta meg, míg az öreg az asztalához ér. Felpat-
tant, és egy lendületes mozdulattal az öreg nyakába ugrott.
– Hannácska, ne szorítson így, az isten szerelmére! Megfúlok –
nyögte fojtott hangon Sándor.
– Én, mondjuk, szívesen megfúlnék – kopogtatta meg a lány
vállát örömtől sugárzó arccal Benedict. Ám hamar be kellett látnia,
hogy kissé lebecsülte Hanna erejét, aki kis híján kiszorította belőle a
szuszt. De azért persze nem szólt, csak üdvözülten mosolygott.
Egyedül Schrödinger mert nyíltan fellázadni a viszontlátásból faka-
dó súlyos testi sértés ellen, mert jó nagyot fújt Hannára, mikor az
felkapta és megpörgette maga körül.
– Össze van zavarodva szegény – vette védelmébe a macskát
Benedict. – Újabban mindig fúj, ha hozzáér valaki.
Hanna azonban nem vette szívére a dolgot, annyira örült, hogy
viszontláthatja őket. Csakhamar azonban feltűnt neki, hogy nem tel-
jes a létszám.
– Imre hol van? – kérdezte. – Nem mintha hiányozna.
– Ó, a szivárványos kollégát kicsit még ott fogták a zúgó szobá-
ban – tájékoztatta vidoran Sándor.
– Az a tisztító – bólogatott Hanna. – Buraváros első számú vé-
delmi rendszere. A behatolókat ott tisztítják meg a kártékony külső
portól.
– Hú, de kiokosodott – hunyorgott elismerően az öreg.
– A filter nagyon fontos, mert ha a por bejut, az egész város
biztonságát veszélyezteti. Először Tibiék is oda kerültek…
– Micsoda? Tibiék? – kiáltott fel izgatottan Sándor.
– Igen, ők is megvannak – felelte boldogan Hanna. – De nem
ülünk le? Van vagy húszféle leves! – és az üvegvitrinben levő színes
pirulákra bökött. – Csak fel kell oldani forró vízben.
 – Kit érdekel most a leves?
– Engem – közölte Benedict, és megfogott egy mélytányért.
– Meséljen már, Hannácska, az ég szerelmére! – türelmetlen-
kedett Sándor. – Mi történt Tiborékkal?

Hanna nem szívesen idézte fel a pillanatot, mikor a forrás mel-

lett megtalálták a járőr droidok. Azt a részt sem ecsetelte hosszasan,
amikor némán letoloncolták egy keskeny, föld alatti járatba, ami egy
börtönrészlegbe torkollott.
– Megérkeztünk. Hatos cella – mondta az egyik droid elnyúj-
tott fémhangon. Hannát egy darabos mozdulattal a fal felé fordítot-
ta, mely szisszenve megnyílt előtte. A lány azonban megvetette a lá-
bát, és nem lépett a cellába. Őt aztán nem fogják megint bezárni va-
lami sötét helyre, ráadásul teljesen egyedül. Azt már nem! Elege volt
a börtönökből, egész életére. Őrület, hogy a tizennyolcadik század-
ban is folyton sittre vágták, és aztán most, a huszonegyedikben
szintúgy. Mintha valami elátkozott börtöntöltelék lenne.
A droidokat azonban cseppet sem érdekelte Hanna tiltakozása.
Egyszerűen bependerítették a cellába, s mire észbe kapott volna, a
fal már be is zárult mögötte. Gyorsan megfordult, és két ököllel va-
dul nekiesett a fal azon részének, ahol az ajtót sejtette. Eszelősen dö-
römbölt, úgy kiabált könnyeivel küszködve.
– Engedjenek ki! Ezt nem tehetik velem! Segítség! Ki akarok
menni! Segítsen már valaki!
Először nem érkezett válasz, de aztán a háta mögött valaki
unottan tapsolni kezdett, majd dementorhangon azt dünnyögte:
– Köszönjük szépen, majd levélben értesítjük.
Hanna megpördült, és a cella egyik sarkában meglátta Bujdo-
sónét, aki egyenes derékkal és keresztbe vetett lábbal ült az egyik
priccsen, mintha csak a tanáriban lenne. Hanna nem hitte volna,
hogy ennyire lehet örülni Búnénak. Majdnem megölelte. De erre az
őrült cselekedetre mégsem került sor, mert a másik priccsen észre-
vette Tibit, az ő Tibijét! Kicsit, egy egészen kicsit lefogyva.
Tibi kővé dermedve, kikattant szemekkel bámult Hannára,
mint egy látomásra.
– Tibi! – kiáltott fel a lány, ám hangja elcsuklott a felindultság-
tól.
– Hanna! – emelkedett fel Tibi, aki még mindig olyan képet
vágott, mint aki szellemet lát.
– Tibi!
– Hanna!
– Tibi!!!
– Ezt még hányszor fogják elmondani? – érdeklődött fáradtan
Bulcsú, és Bujdosónéra sandított a szemüvege fölött.
– Sejtelmem sincs – rántotta meg a vállát egykedvűen a tanár-
nő.
– Tibi, Tibi! – mondogatta Hanna, miközben remegő kezekkel
magához szorította barátját.
– Hanna! – felelt rá Tibi, és próbálta visszanyelni a könnyeit.
– Én ezt már nem bírom sokáig – szólt Bulcsú vészjósló han-
gon.
Bujdosóné ekkor, megelégelve a szentimentális jelenetet, vá-
ratlanul felpattant, és szélesre tárta a karjait.
– Bulcsú! – kiáltott fel olyan örömmel, mint aki világéletében
dalekot vágyott látni.
Bulcsú villámgyorsan kapcsolt.
– Tanárnő! – süvöltötte, mintha boldogságában azonnal le
akarna felelni az egész éves tananyagból a kegyelemkettesért.
A jelenet olyan borzasztó volt, hogy kizökkentette Hannát és
Tibit a viszontlátás öröméből. Dermedten néztek Bulcsúra és
Búnéra.
– Nos, tehát – ült vissza priccsére Bujdosóné, és megigazította
a szoknyáját. – Miután ennyiszer kimondtuk egymás nevét, most
esetleg csöndben is maradhatnánk.
– De Hanna biztos akar kérdezni egy csomó mindent – ellen-
kezett Tibi.
Hanna bólintott.
– Egyvalamit biztos. Hogy tudunk innen megszökni?
– A kérdés elég abszurd – csóválta a fejét Bulcsú. – Tudniillik
sehogy. Elmondom, miért. Az ajtó, már ha nevezhetjük így ezt az il-
lesztés nélküli, ötletszerűen feltáruló rést, napjában kétszer nyílik ki.
Egyszer, mikor táplálékfelvételre kísérnek minket, egyszer pedig,
mikor kihallgatásra.
– Kihallgatásra? – kapta fel a fejét Hanna. – Hova? És mit kér-
deznek?
– Mindig ugyanazt – felelte Tibi. – Kik vagyunk? Hogy kerül-
tünk ide? Ki az a Zsófi? Hogyan tűnt el? Ilyenek.
 – De hát ezt mi sem tudjuk biztosan – rázta meg a fejét Hanna.
– Mi nem – szólt közbe élesen Búné. – De van itt valaki, aki
segíthetne, csak épp nem hajlandó kinyitni a száját! – és állával a
cella túlsó végében lévő priccsre bökött. A priccset egy halom reme-
gő, szürke kocsonya borította.
Hanna közelebb lépett. Megdöbbenve látta, hogy amit kocso-
nyának vélt, az egy halom pokróc, alatta egy reszkető emberrel.
Hanna kíváncsisága erősebbnek bizonyult a félelménél, ezért óvato-
san felemelte a takarót. Egy rémségesen vén, ráncok árkolta arc bá-
mult rá. Egy nagyon öreg ember, aki ráadásul nem azért remegett,
mert fázott, hanem mert rázta a sírás.
– Maga kicsoda? – kérdezte Hanna, bár igazság szerint tudta a
választ. De a síró felnőttek látványa mindig zavarba ejtette. – Az
öreg professzor, ugye?
– Így is mondhatjuk – felelt rekedten az öreg.
– Maga sír? Miért?
Az öreg fakókék, könnyes szemével hosszan meredt rá.
– Mert már olyan régen láttalak, Hanna.
Ez az elhalóan elrebegett mondat olyan elementáris hatást tett,
mintha csak felrobbant volna tőle a cella.
– Honnan ismeri Hannát?! – csapott le Tibi ordítva az öregre.
– Erre én is kíváncsi lennék! – harsant fel Bujdosóné, noha
egyébként nem volt szokása egyetérteni Tibivel.
Az öreg rémülten pislogott egyikükről a másikukra.
– Csak… összekevertem valakivel – makogta.
– Kivel keverte össze? – pattogott Bulcsú.
– Az unokahúgom… férjének… a lánytestvérével… – hebegett
az öreg.
– És hogy hívták azt a lánytestvért? – vette át a kihallgatói sze-
repet a dalek.
– Kamuzik! Tuti! – kiabált Tibi.
De Hanna félretolta az ágáló fiúkat, és odaguggolt az öreg elé,
hogy feltegye neki a legfontosabb kérdést, ami oly rég óta nem hagy-
ta nyugodni.
– Miért küldte vissza Zsófit?! Mit mondott neki?! És miért
akarta Zsófi lelőni Kempelent?
Ám az öreg ahelyett, hogy válaszolt volna, csodálkozva bámult
rá.
– Le akarta lőni?
 – Fegyvert fogott ránk! – felelte szikrázó szemmel Hanna. –
Csak maga adhatta neki a fegyvert!
– Milyen fegyvert?
– Ne már! Ez nagyon gyenge! – háborgott Tibi, de az öreg vál-
tozatlanul zavaros tekintettel nézett maga elé.
– Nem tudom. Csak homályosan emlékszem… Az egész olyan…
ködös… mintha meg sem történt volna…
– Pedig megtörtént! Felvonszolta Zsófit a gömbkilátóhoz, és
visszalőtte kétszázötven évvel korábbra! – kiabált vádlón Tibi.
– Igen, emlékszem… a kilátó. Vihar volt… és egy villámcsapás
– dörzsölte a halántékát az öreg, és közben egyre Hannát bámulta.
– Csak tetteti a hülyét! – mérgelődött Tibi.
– Vagy kiporszívózták az agyát is – jegyezte meg gúnyosan
Búné.
Hanna azonban hajlamos volt hinni az öregnek. Iszonyú dühös
volt rá, de valahogy érezte, hogy nem hazudik. Pontosabban, hogy
neki nem hazudna. Ez zavarba ejtő gondolat volt, és maga sem tud-
ta, miért jutott az eszébe. Ám nem ért rá sokat töprengeni, mert ek-
kor a dolgok meglepő fordulatot vettek.
Bulcsú arcán egy különös kifejezés jelent meg. Leginkább csú-
fondárosnak lehetett volna mondani, ha nem egy humortalan föl-
dönkívüliről lett volna szó. Ha történetesen Tekla is jelen van, ő bi-
zonyára azon a véleményen lett volna, hogy Bulcsú pont olyan képet
vág, mint Fleming, amikor felfedezte a penicillint.
– Vigyázz, ott egy csótány! – kiáltott fel a beálló csendben Bul-
csú.
– Ááá! Hol?! – ordított fel az öreg, és a fejére húzta a takarót.
A mozdulat olyan szánandó volt, hogy Hanna szemrehányóan
Bulcsúra pillantott. Az öreg csendesen zokogott a takaró alatt.
– Istenem, ne… Csak csótányt ne…
– Hol van itt csótány? – kérdezte Hanna mérgesen Bulcsútól.
– Sehol – vigyorodott el elégedetten a fiú. – Csak poén volt.
– Hát poénnak elég gyenge – jelentette ki Hanna.
– Pontosabban szólva: teszt – helyesbített a dalek, majd Buj-
dosónéhoz fordult. – A tanárnőnek nem ismerős valahonnan ez a
bátor Sir Robin?
– Kellene? – kérdezett vissza a dementor unottan.
– Egy nagy tudós, egy fantasztikus elméleti koponya, aki retteg
a bogaraktól. Hm? Aki saját bevallása szerint az iskolában a saját
anyját is eladta volna az év végi ötösért.
– Volt pár ilyen tanítványom – vonta meg a vállát Búné. –
Többek közt te is.
Bulcsú nagyot sóhajtott, s ez a sóhaj felért egy legyintéssel.
„Ezek reménytelenek. Ezek a humanoidok.” Úgyhogy fogta magát,
kiállt a cella közepére és diadalmasan bejelentette.
– Ha jól látom, szabad a gazda. Kapaszkodjanak meg, drága
kollégák! Ez az öreg csóka nem más… mint Ervin!
– Milyen Ervin? – értetlenkedett Búné.
– A mi Ervinünk, tanárnő! A töri fakt királya, pedál Ervin!
– Mi?! Te beteg vagy! – kapott a fejéhez Tibi.
– Tibor, gondolkozzál már! Nem emlékszel, mit művelt Ervin,
amikor Svájcban voltunk a Villa Diodatiban? – kérdezte fölényesen
Bulcsú. – Amikor csótánnyal álmodott, és nem bírt reggelizni? Na,
és amikor meglátta az időutazót?
– Óriási, gratulálok, Bulcsú! – gúnyolódott Tibi. – Szerinted az
egész világon egyedül csak Ervin undorodik a bogaraktól?
– Túl sok minden vág egybe – mondta tovább a magáét Bulcsú.
– Felismerte Hannát! És Ervin lemaradt az időgépről, ott ragadt
2012-ben. Aztán nőtt, nőtt, felnőtt, öregedett… Hány éves is lenne
most? Hatvan körül, nem? Ez is stimmel!
– Ez legalább nyolcvan – vetette ellene Tibi.
– Vagy csak többnek néz ki – jegyezte meg Búné, akit kezdett
magával ragadni a gondolatmenet. – Az atomháború nyilván nem
tesz jót a pH-értéknek, Tibor!
– Kérdezzük meg őt! – tüzeskedett tovább Bulcsú. – Szóval?
Hány évesnek tetszik lenni?
Az öreg Hannára pillantott, aki csendben, szomorúan nézett
vissza rá.
– Hagyd abba, Bulcsú! – szólalt meg halkan.
– Dehogy hagyom! Csak most kezdek belejönni! – pattogott
Bulcsú.
– Igazad van. Én vagyok.
Döbbent csend támadt. Nagyon hosszúra nyúlt, döbbent csend.
„Azt a rohadt életbe!” – gondolta Hanna. De legnagyobb meg-
lepetésére nem csak gondolta, hanem hangosan ki is mondta.
– Azt a rohadt életbe!
– Ne csináld már, Hanna! Nehogy elhidd! – kiabált Tibi.
– Ugyan miért hazudnék? – kérdezte az öreg, aztán újra Han-
nához fordult, és érzelmesen azt mondta: – Jó téged újra látni… eny-
nyi év után.
– Ne, ne, ne, álljunk le, STOP! Nekem ez egy kicsit sok most így
éhgyomorra! – hadonászott Tibi.
– Nyugi, Tibi! Lehet, hogy csak szívatás – mondta halkan
Hanna, de neki is összeszűkült a gyomra.
Bujdosóné felemelkedett a priccsről, és az öreg ágyához lépke-
dett. Tűsarkai fenyegetően kopogtak a fémpadlón.
– Hogy hívják az osztrák barátomat a Természettudományi
Múzeumban, aki fogadott minket? – tette fel a keresztkérdést.
– Herr… Schwarz vagy… Schmidt – válaszolta az öreg.
– Tippnek nem rossz – húzta el a száját Bujdosóné. – Aznap
este operába mentem. Milyen ruha volt rajtam?
– Fogalmam sincs.
A tanárnő diadalmasan elmosolyodott.
– Értem – mondta, majd Bulcsúhoz fordult. – Nincs több kér-
désem, bíró úr, öné a tanú!
– Tanárnő, ez nem ér! Ruhát kérdezni férfitól? Én se tudnám!
– vette át a szót Bulcsú, ám hirtelen rájött, hogy most bíró helyett
inkább ügyvéd volt.
Hanna viszont nem várta meg, amíg visszatalál a szerepébe.
Bizonyosságot kellett szereznie, ezért feltette a megfelelő kérdést,
ami már percek óta a nyelve hegyén volt.
– Hol randiztunk először? – kérdezte halkan.
Az öreg hallgatott egy darabig, de csak azért, mert elérzéke-
nyült az emlékektől.
– Először az ásványbörzére hívtalak a PeCsába… de aztán a
Türbébe mentünk. Loptam neked rózsát, és megkergetett a bizton-
sági őr.
– Ez tényleg para! – nyögte Tibi.
Hanna lassan bólintott, aztán sírni kezdett.

– Mi van?! Ez az a bizonyos Ervin? – horkant fel Benedict, és

egy mozdulattal lesodorta a tányérról a háromfogásos ebédet helyet-
tesítő, vízben oldódó színes kapszulákat. – A te Ervinkéd, akiért ide
akartál jönni?! Ez a tata? És még te beszéltél nekem korkülönbség-
ről?!
– Látom, vágod a lényeget – sóhajtott Hanna.
 Sándor szeme azonban megcsillant az izgalomtól.
– Várjon csak egy picit, Hannácska! Most ugyanarról a derék
ifjúról beszélünk, aki ott volt magával Bécsben? Aki megtalálta ne-
künk a bányatérképet?
– Pontosan.
– Azt a betyárját! És maga erre? Mit csinált?
– Hát mit… sírtam. Egy picit. Olyan másfél órát. Azt hiszem,
egy picit besokkoltam. Öregen látni azt, akivel fiatalok voltunk…
Nem is tudom. Ilyen lehet egy ötvenéves érettségi találkozó. Hirtelen
megérted, hogy te is… hogy egyszer…
Hannának megint elfacsarodott a szíve, szeme könnybe lábadt.
– Hannácska, nézett ma már tükörbe? – szólt közbe gyorsan
Sándor. – Maga egy szép, fiatal lány. Szinte még kislány.
Benedict azóta már felszedegette a kapszulákat a földről, és
visszarakta a tányérjára, de még mindig vérig volt sértve.
– Szóval rózsát lopott neked?! Mily romantikus! – dohogott, de
a másik kettő nem figyelt rá.
– És aztán? Mondott még valami érdekeset? – kérdezte kíván-
csian Sándor.

Ervin a priccs közepén ült, és a ráncai ellenére is sokkal fiata-

labbnak látszott, mint egy órával ezelőtt. Az, hogy ennyire odaadó
hallgatósága volt, teljesen felvillanyozta. Hanna szorosan mellette
ült, és le nem vette róla a szemét, a másik oldalán meg Tibi kupor-
gott, aki időnként belecsípett a saját lábába, de csak nem akart feléb-
redni. Még a falnak támaszkodó Bulcsú, sőt Búné is érdeklődéssel
követték Ervin beszámolóját.
– Azt még ott Szegeden hallottam, hogy Edináék Rómában
landoltak. Mármint az ókoriban. Pusztaival megpróbáltuk őket visz-
szahozni.
– És sikerült? – kérdezett közbe mohón Hanna.
– Amíg én ott voltam, nem. De kora tavasszal megkaptam a ku-
tatói ösztöndíjat, és kiköltöztünk anyámmal Amerikába. Két év alatt
befejeztem a középiskolát, aztán jött a Berkeley.
– Az mi? – kotyogott közbe Tibi.
– Egyetem. Az egyik legjobb – felelte oktatóan Búné.
– Kitüntetéssel végeztem – folytatta szerényen Ervin. – Húsz-
évesen már egy titkos katonai laborban dolgoztam egy csendes-
óceáni szigeten. Máig nem tudom, hogy hol. Repülővel hoztak-
vittek. A laborban már javában dolgoztak az anyagon. Volt ott min-
denféle náció: japán, koreai, indiai, de nekem különösen örültek.
Nagy respektje volt még a magyar tudósoknak. Neumann, Teller,
Szilárd Leó, Wigner Jenő… És nem is okoztam csalódást. Hét év ke-
mény munka után… mondjuk, teljesen véletlenül, de mégiscsak ösz-
szehoztam a fúziót.

Ez a bizonyos fúzió végleg betett Benedictnek. A gutaütés kör-

nyékezte.
– Úristen, mennyire átlátszó! – háborgott. – Nem veszed észre,
hogy csak így akar imponálni neked? Te meg mindent elhiszel! Meg-
figyeltem, neked kifejezetten az öreg tudós a zsánered.
– Egy mukkot sem értek ebből! – mondta töprengve Sándor. –
Milyen fúzióról van szó?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Hanna. – Sajnos pont ak-
kor jöttek értem a droidok. Tudjátok: táplálékfelvétel. Azt mondták,
rendelhetek bármit az automatából.
Hanna ezzel felállt, és az egyik ormótlan fémszörnyeteghez lé-
pett.
– Desszert valakinek? – érdeklődött derűsen.
– Snapszautomata nincsen? – kérdezte reménykedve Sándor.
Schrödinger odasétált Hannához, nekidörgölődzött a lábának,
és szemrehányóan felnyávogott rá.
– Jó, megnézem, van-e alutasakos macskakaja – nézett le rá
kedvesen Hanna, de abban a pillanatban szisszenve szétnyílt a fal, és
két drón jelent meg a nyílásban.
– Köszönjük szépen a kiadós früstököt, robot urak, meglehetős
volt! Egyetlen bánatom, hogy kovászos uborkát nem találtunk – vi-
gyorgott a drónok tésztaszűrős képébe Sándor, akinek a vércukor-
szintjével egyenes arányban emelkedett a humorérzéke is.
A robotoknak azonban se vércukruk, se humorérzékük nem
volt. Csak álltak az ajtónyílásban, aztán az egyikük kemény, színte-
len fémhangon annyit mondott:
– Az Uralkodó várja önöket.
 [3] Legmerészebb rémálmaink is
valóra válnak

Vali néninek rendes vizsgadrukkja volt a rá váró feladattól: jó-

solnia kellett Nérónak. A dolgon mit sem segített, hogy odahaza,
Budapesten profi jósnőnek számított. Még az sem vigasztalta, hogy
már Rómában is szerzett érdemeket látnoki képességeivel. Azt a
Hérón nevű hajóskapitányt ugyanis elég volt csak megfenyegetni,
hogy aznap ne bontson vitorlát, mert Neptun rettentő haragja utol-
éri. Ám ez tuti biztos volt, mert Pusztai professzor megnézte Tacitus
Annalesében. Úgyhogy Vali néni nyugodtan mennydöröghette a ka-
pitány képébe, hogy ha most kifut a tengerre, úgy elkapja az évszá-
zad legcudarabb vihara, mint a sicc, mert biztosra lehetett venni,
hogy hamarosan az ég is mennydörögni fog vele együtt. És valóban.
A megrendült és végtelenül hálás Hérón egyből fel akarta ajánlani
vagyona felét a Vesta-szentélynek. Ám Vali néni ravasz volt, és ügye-
sen kiegyezett vele abban, hogy inkább tegyen meg neki egy aprócs-
ka szívességet.
A fuvar ekképpen tehát le volt zsírozva, ám karavánt bérelni
Alexandriában nem volt épp olcsó mulatság. Ezért találta ki Tekla,
hogy Vali néni jósoljon a császárnak is, aki majd bizonyára gazdagon
megjutalmazza a hírekért. A probléma csak az volt, hogy Vali néni-
nek ehhez előbb be kellett bifláznia azokat a bizonyos híreket. És ez
korántsem bizonyult egyszerűnek. Ezúttal ugyanis nem egy egyszerű
időjárás-jelentésről volt szó, hanem egy fél történelemkönyvről.
– Mi is van ezzel a Teréziával? – kapkodta a fejét idegesen Vali
néni, miután már két napja gyakoroltak.
– Tiridatész – javította ki kétszázadszor is türelmesen Rogyák
Mária. – Letette a fegyvert Arméniában. Tessék azt tanácsolni Néró-
nak, hogy hívja Rómába, és koronázza meg!
– Tiridatészt megkoronázni – ismételte engedelmesen Vali né-
ni.
– Továbbá le kell lepleznie Calpurnius Piso összeesküvését,
melynek résztvevői Marcus Annaeus Lucanus, Thrasea Paetus és
Barea Soranus – folytatta a tanárnő lelkesen. Azóta, hogy zokogva
kirohant a szobából, nem beszéltek többet Géza báról. Rogyák Mária
egy szóval sem említette, hogy megváltoztatta volna a személyes vé-
leményét a szökéssel kapcsolatban, viszont készségesen segített a
szökés előkészítésében.

Vali néni homloka gyöngyözni kezdett az izzadságtól, szája szé-

le enyhén megremegett.
– Hogyan? Nekem ez nem fog menni… – rebegte elhaló han-
gon, és olyan gyámoltalanul pislogott Rogyákra, hogy az rögtön el-
akadt a felsorolásban.
– A lényeg, hogy „usz” a vége – vigyorodott el Edina.
A tanárnő egy megsemmisítő pillantást küldött a szemtelenke-
dő lány felé, és mindenki legnagyobb döbbenetére kijelentette:
– Igenis menni fog! Ugyanis puskát fogunk készíteni.
Vali néni most már azt sem tudta, fiú-e vagy lány.
– Puskát? – kérdezte reszkető hangon.
– Kis tanulmányi segédletet – sietett a segítségére Rogyák.
– Na, de tanárnő! – kiáltott fel színlelt felháborodással Edina.
– Ráadásul te fogod megcsinálni – jelentette ki Mária néni. –
Tudsz hímezni?
– Nem – vágta rá a lány.
– Sebaj! Akkor majd nem lesz olyan szép. Vali néni! Kérjük a
stóláját. Edina szépen kihímzi az alját a nevekkel, és ha el tetszik bi-
zonytalanodni, rögtön meg tetszik nézni.
– Ne már, tanárnő! – tiltakozott Edina felháborodottan. –
Nem lehetne csak simán felírni és becsúsztatni a pad alá?
– Itt nincs pad. És különben is, azt még a hülye is észreveszi –
vágta el a vitát Rogyák.
– Én úgy emlékszem, a tanárnő nem szokta.
Rogyák önérzetesen felkapta a fejét.
– De igenis észre szoktam venni, csak nem szólok! Mert rendes
vagyok! De ha sokat szemtelenkedsz, kihozod belőlem a Bujdosónét!
Edina jobbnak látta, ha gyorsan visszavonul.
– Oké, ne tessék idegeskedni, már hímezek is! Hogy hívják a
hadvezér csávót?
– Terézia – felelte Vali néni.
– Tiridatész – javította ki ezredszer is a tanárnő. – Néró pártus
királlyá fogja koronázni, hogy megerősítse az arméniai békeszerző-
dést.
Vali néni azonban már nem figyelt, csak a fejét ingatta, mint
egy siratóasszony.
– És még én mondogattam folyton a Tibikének, hogy ha puská-
záson kapják, letöröm a derekát!
A teljes lelki és erkölcsi válság Vali nénit egész éjszaka ébren
tartotta. Csak hánykolódott az ágyban, reggel a fejét fájlalta, s délben
odaégette az ebédre szánt fasírtot, pedig az még sosem történt meg
vele.
Szieszta után elindultak a császári palotába, keresztül a Vicus
Apollinison, majd bekanyarodtak a Forum Romanumra, ahol a nap-
sütötte oszlopsorok között csak úgy hömpölygött a tömeg. Fejük fö-
lül hatalmas szárnysuhogás hallatszott: galambcsapatok kapkodtak
az áldozati magvak után. Edina legszívesebben minden boltba be-
szaladt volna, de leginkább a kelmekereskedésekbe és az illatszer-
boltokba, úgyhogy Teklának szorosan fognia kellett a karját, ha nem
akarta elveszíteni. Rogyák Mária Vali nénit kormányozta, aki a lám-
paláztól se látott, se hallott. Sőt, egyszer még egy oszlopnak is neki-
ment.
– Ne tessék aggódni, nem lesz semmi baj! – próbált Rogyák
lelket verni a konyhás nénibe, nem sok sikerrel.
– Tanárnő könnyen beszél – lihegte Vali néni olyan gyászos
képpel, mint aki a kivégzésére megy. – Engem legutóbb negyedik
polgáriban hívtak ki történelemből…
– De hát ez nem is felelés, Valika…
– Na, ja! Ha most eltévesztem az évszámot, nem egyest kapok,
hanem kötelet – törölgette a homlokát Vali néni.
– Nem hiszem, Valika – legyintett Mária néni. – A keresztre fe-
szítés akkor már sokkal valószínűbb. Ha már.
Vali néni olyan hirtelen állt meg, hogy Rogyák csaknem keresz-
tülesett rajta. Arcszíne szürkéből zöldesbe váltott.
– Mondták már a tanárnőnek, hogy prímán meg tudja nyug-
tatni az embert?
 A császári palota napfényes előcsarnokában, a Múzsákat ábrá-
zoló színpompás mozaikon toporogva, Hanna néni várta őket. Karját
szélesre tárta az érkezők előtt, mint egy kedélyes házigazda. Látszott,
semmi pénzért nem hagyná ki, hogy helyzeti előnyét érzékeltesse.
– Valikám, csillagom! – bődült el szeretetteljesen. – De rosszul
nézel ki, egyem a kis szívedet!
A kocsonyaként reszkető Vali néni azonban nem volt olyan ál-
lapotban, hogy bármit is felelhessen. Csak kapaszkodott Rogyák kar-
jába, és igyekezett nem hasra esni a gazdagon hímzett stólában.
A talpig bíborba öltözött Néró éppen hárfázott, mikor Vali néni
óvatosan a trónterembe lépett. A császár, amint észrevette, abba-
hagyta a játékot.
– Jöjj közelebb, ó, barbár jósnő! – integetett neki kövérkés ke-
zével. Minden ujján egy-egy gyűrű csillogott. – Egész Róma rólad és
a jóslataidról beszél. Honnan tudod, mi fog történni? Augur volnál,
netán haruspex?
Erre a kérdésre Vali néni nem volt felkészülve.
– Ezt hogy tetszik érteni? – habogta, és biztos, ami biztos, le-
cövekelt az ajtóban.
– Madarak röptéből vagy állatok beleiből jósolsz?
– Hát, ugye, mikor hogy…
A császáron nem látszott, hogy észrevette volna Vali néni nö-
vekvő zavarát.
– Állítólag beszélnek hozzád az istenek. Mit mondanak? – kér-
dezte kíváncsian.
– Neveket. Szép, hosszú, latin neveket – makogta Vali néni. És
miután momentán egy sem jutott az eszébe ezek közül a szép hosszú
nevek közül, óvatosan megemelte a stóláját. Megpróbálta kiolvasni
az egyik hímzést, s közben átkozta magában Edina hangyabetűit.
A császár olyan felháborodva nézett rá, mint aki nem hisz a
szemének.
– Vénasszony! – kiáltott fel. – Te a stóládat emelgeted a csá-
szár előtt?
– Én?! Dehogy – tiltakozott rémülten Vali néni, miközben per-
sze tovább emelgette, mert változatlanul nem tudta kibetűzni az
írást.
– Ez arcátlanság! – kiabált Néró, felkapta az első keze ügyébe
eső tárgyat, mely történetesen egy tűzpiros amfora volt, és teljes
erőből Vali nénihez vágta. Szerencsére pontatlanul célzott, így az
amfora egy oszlopon tört apró darabokra.
– Ereszd le a stólát! – parancsolta Néró, és már az arca is olyan
bíborszínben játszott, mint a ruhája.
– Ereszteném én, csak tetszik tudni, mindig félek, hogy leesik,
muszáj kicsit összefogni itt elöl, ahol ez a hímzés van – magyarázta
rémülten hadarva Vali néni, aztán váratlanul kibökte. – Tiridatész!
– Mi van vele? – hökkent meg Néró.
– Koronázd pártus királlyá!
– Tiridatész a legkevésbé sem érdekel – rázta meg a fejét a csá-
szár. – Azt mondd meg, hogy van Poppaea!
Most Vali nénin volt a meghökkenés sora.
– Mármint hogyhogy hogy van?
– Az utóbbi időben megváltozott – felelte Néró, és nagyfokú
tanácstalanság tükröződött holdvilágképén. – Már éppen kezdtem
megunni, és azon gondolkoztam, hogyan is végeztessem ki, mikor
egyszer csak újra feltámadt bennem az érdeklődés.
Vali néni felderült. Végre szilárd talajt érzett a lába alatt.
– Ez kétségkívül egy jel – jelentette ki sokatmondó hangsúllyal.
– Javaslom, látogasd meg hálótermében, és az istenek örököst ad-
nak neked!
– Örökös! Hiszen én is épp ezen gondolkoztam! Köszönöm, ó
barbár jósnő! – rikkantotta a császár, hogy szavait az előcsarnokban
hallgatózó barbár különítmény is tisztán hallotta.
– Inkább a gyantámnak köszönjed, Nórika! – húzta el a száját
Hanna néni.
Ekkor azonban megcsörrent a féreglyukteló. Tekla azonnal fel-
kapta, és idegesen belesuttogott.
– Anya, most nem tudunk beszélni, Vali néni épp Nérónak jó-
sol, és…
– Helló, Tekla! – felelte vidáman Hanna, mire Tekla kis híján
elejtette a telefont.
– Hanna! Úristen! Tanárnő, Hanna az! – tört ki Teklából az
öröm, hogy a többiek nem győzték lepisszegni. – Megkerült!
– Mondjuk, nem tudom, kinek hiányzott – morogta undokul
Edina, de Tekla most egyáltalán nem törődött vele.
Rohant egyenesen a palota kertjébe, hogy valamelyik óriási fa
mögé rejtőzve végre nyugodtan kibeszélhessék magukat a barátnő-
jével.
– Hogy van Schrödinger? Bulcsú is ott van? Mi van a
drónokkal? Kijutottatok? – suttogta izgatottan, hevesen kalapáló
szívvel.
– Nem, még mindannyian itt vagyunk Buravárosban – felelte
Hanna –, csak kaptunk az Uralkodótól sávengedélyt. Azért tudlak
hívni.
Tekla még messze volt a biztonságot nyújtó öles ciprusoktól,
most mégis megtorpant.
– Mi van? Milyen Uralkodó?
– Hát ez az – válaszolta sejtelmesen Hanna.

Hannának halvány fogalma sem volt róla, milyen uralkodó elé

cipelik a drónok, de cseppet sem volt elragadtatva, hogy az agyalá-
gyult Ferenc császár után egy újabb koronás fővel kell közelebbi is-
meretségbe kerülnie. Azért persze zokszó nélkül a hóna alá kapta a
kissé kapálózó – és dög nehéz – Schrödingert, s kilépett az ebédlőből
a folyosóra. Sándor és Benedict szó nélkül követték.
A változatosság kedvéért a drónok most egy hosszú és kanyar-
gós, sárga csempével kirakott folyosón vezették keresztül őket, majd
betessékelték egy sötét terembe, amely később kör alakúnak bizo-
nyult. Először éppúgy nem láttak semmit, mint a porszívóban, de az-
tán egyszer csak, szó szerint a semmiből, egy hatalmas, zöld alak
materializálódott előttük. Az arcát csuklya takarta, legalább nyolc
méter magas volt, és átlátszó, mint egy kísértet.
– Kik vagytok, apró férgek, és mit kívántok tőlem? – mennydö-
rögte a jelenés félelmetes, mély hangon.
– Hát ez meg mi a rosseb? – képedt el Sándor.
– Boszorkányság! Kísértet! Szellem! – hadarta idegesen
Benedict, és belekapaszkodott Hanna karjába.
– Halál fiai vagytok! – dörögte a zöld szellem.
Ez már sok volt Benedictnek. Teli torokból elordította magát.
– Segítség!
– Maradj már! – fejtette le magáról a reszkető fiút Hanna. – Ez
egy hologram. Igazából nincs is itt.
– Hologram? – ismételte meg Sándor.
– Mint a Csillagok háborújában – vetette oda Hanna, bár nem
volt benne biztos, hogy az öreg látta a filmet. Afelől viszont semmi
kétsége sem volt, hogy ha ez a zöld valami beszél, akkor tartoznia
kell hozzá egy igazi testnek is. Ezért egyenesen a terem végében lévő
függöny felé indult.
– Állj, vagy mind meghaltok! – ordított a jelenés, ám Hanna
nem zavartatta magát.
Egyetlen határozott mozdulattal elrántotta a függönyt. Nem
csalódott. Egy apró termetű, csuklyás alak vált láthatóvá, aki egy
fénypászmában állt, és összevissza hadonászott. Mikor észrevette,
hogy leleplezték, abbahagyta a produkciót, és hátravetette a csuklyá-
ját. Hanna legnagyobb döbbenetére egy öreg bácsi nézett rájuk, szé-
les mosollyal az arcán.
– Öt perc és huszonnégy másodperc – jegyezte meg az illető el-
ismerően, miután konzultált a karórájával. – Nem is rossz. Legyetek
üdvözölve! – és ezzel roppant udvariasan meghajtotta magát. A te-
kintete fiatalos volt, élénk és zavarba ejtően átható.
– Maga az Uralkodó? – tudakolta Sándor.
– Semmi szín alatt – csóválta a fejét az öregember.
– De maga mozgatta a hologramot! – csapott le rá Hanna.
– Úgy gondolod, hogy ez egy hologram? – kérdezte az öregem-
ber.
Hannának egyáltalán nem voltak kétségei. Az öregember azon-
ban talányosán rámosolygott.
– Ne vedd el azt, amit nem adhatsz! – mondta, és várakozóan
nézett Hannára.
A lány hirtelen elmosolyodott. Tisztán emlékezett rá ugyanis –
hála annak a magasságos dementornak –, hogy ezt a mondatot egy
görög bölcs, bizonyos Diogenész mondta Nagy Sándornak, mikor az
eltakarta előle a napot. Az öregember mondata tehát azt jelenti,
hogy ne állja el a fényt. Oké, akkor nem állja el. Kissé oldalra lépett,
el a zöld fénypászma útjából, mire a hologram újra megjelent és mo-
zogni kezdett. Valóban nem az öreg volt, aki mozgatta, hiszen ő to-
vábbra is a falnak dőlve állt, kaján mosollyal a képén. A hologram
közben egyre nagyobbra nőtt, föléjük magasodott és félelmetesen
bömbölt.
– Mit kerestek itt? Mit kerestek itt?
Hanna csak bámulta a fenyegetően himbálózó szörnyet, és
azon töprengett, vajon miért nincs igazán megijedve. Olyan érzése
volt, mintha az egész már egyszer megtörtént volna vele, csak arra
nem emlékezett, hogy mikor és hol. Aztán hirtelen beugrott.
– Hé, Óz! – kiáltotta el magát. – Nem tudom, hogy csinálod,
hogy itt is vagy, meg ott is, de kéne egy kis bátorság a barátomnak! –
és itt a nyárfalevélként reszkető Benedictre sandított.
– Bingó! Hellóbelló, nyertél, adj egy ötöst! – rikkantotta a ho-
logram ezúttal már fiatal és csengő hangon.
Ekkor a teremben felgyulladtak a fények, az egyik falon rés tá-
madt, mintha egy tapétaajtó nyílt volna rajta, és berohant rajta vala-
ki. Megállt Hanna előtt, szeméből hátralökte a kapucniját, és széles
vigyorral pacsira tartotta a kezét.
– Megfejtetted az Ózt, nyertél! Pacsit! Vagy ha nem adsz, fel-
négyeltetlek.
Hanna azonban mozdulni sem tudott, s nem azért, mintha az
illetőnek négy feje lett volna vagy bénító lézersugár csapott volna ki
a tekintetéből. Az ok egészen más volt. Egy körülbelül vele egyidős
srác állt előtte. Egy iszonyúan helyes. Embertelenül helyes. Egészen
pontosan a leghelyesebb srác, akit Hanna valaha is látott. S ha ez
még mind nem lett volna elég, az öregember széles mozdulattal rá-
mutatott, majd Hannáékhoz fordulva ünnepélyesen így szólt:
– Tisztelt Betolakodók, engedjék meg, hogy bemutassam
Buraváros Uralkodóját!

– Na, ne! – kiáltott fel Tekla olyan hangosan, hogy a császári

kert rózsaszínű flamingói nagy zajjal felrepültek a kis tavacska mel-
lől. – A helyes srác az Uralkodó? Egy tök buggyant tizennégy éves?
– Igen. Mondjuk, először én se nagyon akartam elhinni.
– És a Madárijesztő meg a Bádogember? – érdeklődött kajánul
Tekla, Benedictre és Sándorra értve a kérdést.
– Csak tekergették a fejüket – felelte vidáman Hanna. – Pláne,
mikor az őrök beterelték a gonosz nyugati boszorkányt is.
– Csak nem Búnét?
– De bizony. És még két mumpicot…
– Bulcsú! – kiáltott fel olyan lelkesen Tekla, hogy a rózsaszínű
flamingók, amelyek egy pillanattal azelőtt ereszkedtek vissza a tó
partjára, újból riadtan felröpültek. A délután folyamán már nem is
jöttek vissza.
– És Tibi.
– Sándor örült, hogy megismerheti végre Bulcsút, mi? – kér-
dezte nevetve Tekla.
– Nem tudom, hogy zajlott a találkozás, mert én az Uralkodó-
val dumáltam.
 A leghelyesebb srácnak borzas szőke haja volt, és aranypettyes,
nagy barna szeme. Nemcsak a viselkedése, de az öltözködése sem
vallott koronás főre. Farmerszerű nadrágot viselt, ami épp csak a
bokájáig ért, mintha kinőtte volna. Kapucnis, fekete pólóján egy kis
világos folt éktelenkedett. Hanna praxisában nem akadt még olyan
uralkodó, aki leette magát.
– Te elég figyelemre méltó lány vagy. Mi is a neved? Mert,
gondolom, nem Dorothy – érdeklődött a fiú.
– Hanna.
Az ifjú uralkodó ajakbiggyesztve végignézett Hannán.
– A „figyelemre méltót” nem a külsődre értettem – sietett a
magyarázattal, mielőtt még valaki félreértené a szavait. – Mert az tu-
lajdonképpen nem nagy szám.
– Kösz – felelte élesen Hanna.
Magától is tisztában volt vele, hogy a sivatagi túra nem tett túl
jót a külsejének. A valaha világoskék ruhájában, mely a tizennyolca-
dik században még egész újszerűen festett, pont úgy nézett ki, mint-
ha tűz ütött volna ki a jelmezbálon, amin részt vett. Az uralkodó
kendőzetlen kritikáját mégis elég bántónak érezte. Olyannyira, hogy
tulajdonképpen egy iszonyú nagyot be tudott volna mosni neki.
– Az a figyelemreméltó, hogy ismered az Ózt, és hogy nem
megy beléd a por.
– Nem megy belém a por? – kérdezett vissza undokul Hanna.
– Mégis minek nézel te engem, szőnyegnek?
– Ebbe ne éld bele magad, mert simán nem tudom, mi az a
szőnyeg – felelte halálkomolyan az Uralkodó. – Szóval, miért nem
megy beléd a por?
– Gőzöm sincs – válaszolta az igazsághoz híven Hanna. De
most már rettenetesen idegesítette, hogy ez a bármennyire is helyes
srác megpróbál belőle hülyét csinálni. – Talán, mert anyám allergiás
a porra – mondta gúnyosan. – Nálunk örökké törölgetés van otthon.
Szerintem egy portörlővel a kezemben születtem.
Az Uralkodó elnevette magát.
– Ez megmagyarázza a dolgot. Nyilván az öreg tata meg a báj-
gúnár nem születtek ilyen szerencsésnek. Az a felpuffadt hólyag meg
hírből sem ismerheti a portörlést, mert még mindig nem sikerült
portalanítani, ami rekordnak számít a maga nemében.
Hanna nem tudta eldönteni, hogy ez most vicc vagy komoly.
Ráadásul egy kukkot sem értett az egészből. Ez nyilván az arcára le-
hetett írva, mert az öregember nyájasan a segítségére sietett.
– Több tízezer mintát vizsgáltunk már át, és egy se volt köztük
negatív – ismertette kissé szárazon a tudományos tényeket.
Hanna ettől a magyarázattól csak még nagyobb zavarba jött.
Mindenféle kis fiolák meg üveglapocskák jelentek meg a szeme előtt.
– Milyen mintáról beszél?
– Akiket befogunk odakint, és vizsgálat alá vetünk.
– Minta? – ismételte meg hitetlenkedve Hanna. – Mintának
nevezi az embereket?
Mielőtt azonban még jobban felhúzhatta volna magát, Sándor
mellé lépett.
– Nem szívesen akasztom meg a magasröptű társalkodást a
koszról, oppárdon, porról – szólt némi színpadias krákogás után –,
de Tiborka szerint vészhelyzet van.
– Nincs vészhelyzet – vágta rá az Uralkodó.
Sándor meghökkent.
– Már megbocsásson, de még nem is tudja, hogy mit akartam…
– Nincs vészhelyzet és kész. Mert nincs hozzá kedvem – ismé-
telte meg az Uralkodó határozottan. – Csak akkor lehet vészhelyzet,
ha ahhoz van kedvem, hogy rosszkedvem legyen.
– Értem – vonta meg a vállát Sándor. – Akkor közlöm, hogy
vészhelyzet nélkül van rohama Schrödingernek.
Hanna riadtan megpördült.
– Melyikük hallgat erre a ropogós névre? – kérdezte az Ural-
kodó.
– A macskánk.
– Azért kár izgulni. Úgyis kinyiffan.
– Te hülye vagy? – csattant fel Hanna, mert most már tényleg
elege volt az Uralkodó keresetlen stílusából.
– Hannácska, fogja vissza magát! – hajolt közelebb hozzá Sán-
dor, és finoman megszorította a lány karját. – Nagyon úgy tűnik,
hogy a fiatalember itt valami királyféle…
– Hagyja csak, vénember! – vigyorgott elégedetten az Uralko-
dó. – A felségsértőknek zsákbanfutás a büntetése. Tollas háttal. Leg-
alább nem fogunk délután unatkozni.
Ám Hanna az utolsó szavakat már nem hallotta, mert a terem
szemközti falához futott, ahol Tibi, Bulcsú és Búné állták körül a föl-
dön fekvő és egyfolytában rángatózó Schrödingert. Benedict a macs-
ka mellett guggolt és jajveszékelve simogatta.
 – Charlotte! Istenem! Mi van veled? Charlotte!
– Ugye, nem gondolja, hogy válaszolni fog? – kérdezte hűvösen
Búné.
– Hagyd már ezt a hülye sárlottozást! Schrödinger egy kandúr!
– szólt rá ingerülten Benedictre Hanna is.
De amint meglátta a görcsökben fetrengő macskát, őt is hatal-
mába kerítette a kétségbeesés. Lekuporodott Schrödingerhez.
– Szegénykém! Mi baja lehet?
– Nem tudom – felelte reszkető hangon Benedict. – Először el-
kezdett kerengeni, mintha részeg lenne, aztán lerogyott, és azóta így
rángatózik.
Időközben melléjük ért Sándor és az Uralkodó. Utóbbi szakértő
pillantást vetett Schrödingerre, majd részvétlenül kijelentette.
– Ennek annyi. Az a csoda, hogy idáig húzta.
– De az előbb még jól volt – felelte sírós hangon Hanna.
– Csak nem fogsz itt nekem bőgni? Egy macska miatt! Nem
akarok bőgőmasinákat a birodalmamban – rendelkezett az Uralko-
dó, és igyekezett nem lepillantani Schrödingerre, akinek vörös bun-
dás teste egyre csak hullámzott a görcsöktől.
– Nincs itt valami orvos? – kérdezte kétségbeesve Hanna.
– Van, de minek? Az állatok nem élik túl a Nagy Filtert – le-
gyintett az Uralkodó.
– Milyen elegáns nevet adtak a porszívójuknak – jegyezte meg
gúnyosan Bujdosóné.
– Porszívó? – kapta fel vidoran a szót az Uralkodó. – Ez tet-
szik. Te találtad ki?
Búné megsemmisítő pillantást vetett az Uralkodóra.
– Nem őriztünk együtt birkát, fiatalember!
Ám legendás szigora ezúttal hatástalannak bizonyult. A rendre
utasított fiatalember ugyanis harsányan felröhögött. A jelek szerint
ezt a szellemes mondást sem ismerte eddig.
– De akkor miért tettétek be abba a filterbe, ha tudtátok előre,
hogy nem fogja bírni? – háborodott fel Hanna. – Ez gyilkosság!
A lány kiáltása ott maradt a levegőben, és mindenkinek a tor-
kára forrasztotta a szót.
– Ide nem jöhet be a por, azért – jelentette ki az Uralkodó.
Schrödinger összekuporodott a földön, és panaszosan felnyá-
vogott. Hanna belefúrta az arcát Sándor kabátjába. Benedict halkan
szipogott, Tibi pedig nagyokat nyelt, nehogy elbőgje magát. Még a
dementor is elhallgatott. Az időutazás úttörője lassan az örök va-
dászmezőkre tér. Lassan mindenkin úrrá lett a gyász. Legalábbis a
humanoidok közül. Mert a földönkívülieket valahogy ez is elkerülte.
– Azt hiszem, tévedtünk – szólalt meg váratlanul Bulcsú, aki
mindeddig tudományos érdeklődéssel tanulmányozta Schrödinger
sorozatos görcsrohamát. – Amit haldoklásnak diagnosztizáltunk, az
valójában újjászületés.
– Ez jó nagy filozofikus baromság. Mondjál még ilyet! Tetszik
– vigyorgott az Uralkodó.
– Schrödinger nem agonizál, hanem reprodukál – folytatta
Bulcsú.
– Bulcsú, ezt most ne! – törölgette a könnyeit Hanna. – Hagy-
jál ezzel a tudományoskodó dumával.
– Ebben nincs semmi tudomány – felelte tudálékosan Bulcsú.
– Csak nyisd ki a szemed, és te is láthatod. Schrödinger ugyanis szül.
– Schrödinger fiú – szipogta Hanna, de abban a pillanatban
Benedict felujjongott mellette.
– Igaza van! Charlotte szül! Tudtam! De te mindig letorkoltál
ezzel a kandúrral… csakhogy az én szívem megsúgta!
– A macska ivarát nem a szívével látja az ember – szólt közbe
tárgyilagosan Búné.
– Azta! Hát azért dagadt meg annyira?! – gyúlt világosság Sán-
dor fejében is.
Aztán már senki sem mondott semmit, csak szótlanul és elra-
gadtatva nézték, ahogy Schrödinger első kiscicája, egy hófehér szőr-
gombóc a világra jön.
– Jaj, de édes pici cica! – kiáltott fel elragadtatottan az Uralko-
dó, és gyengéden a tenyerébe emelte a parányi kölyköt.
És ez az átváltozás legalább annyira meglepő volt, mint az,
hogy a kandúrból anya lett.

– És milyen Schrödinger kiscicája? – kérdezte; izgatottan Tek-

la.
– Kiscicája?! – kacagott fel sokat sejtetően Hanna. – Schrödin-
ger nem az a visszafogott fajta, aki megáll egynél.
– Mennyi?
– Csak annyit mondok, hogy a „viszonylag helyes srác” végül
totál berekedt. Ugyanis minden újabb kiscicánál torkaszakadtából
felordított, hogy „Ééés még egy!”
– Ez nem éppen szokványos viselkedés egy uralkodótól – je-
gyezte meg Tekla.
– Hát, nem – ismerte el vidáman Hanna. – De mentségére
szóljon, hogy a hatodiknál még a vén Óz is felrikoltott.
– A hatodiknáááál?!?

Schrödinger kissé kimerülten, de nagyon elégedett képpel he-

vert Buraváros uralkodójának kapucnis pulcsiján, és a kiscicáit nya-
logatta. Hanna egyik ámulatból a másikba esett, és csak úgy kavar-
gott benne a sokféle érzés: kétségbeesés, harag, gyász, megkönnyeb-
bülés és öröm.
A többiek is hasonlóan érezhették, mert még Bulcsú, sőt Búné
is csöndben maradt. Nem úgy az Uralkodó, aki teljesen fel volt dob-
va, ujjongott, és be nem állt a szája.
– Gondoltad volna ezt, Thalész? Hat pici cicánk van! Ez életem
legklasszabb napja!
– Hála a magasságosnak, ha van ilyen! – felelte mosolyogva az
öregember, akinek ezek szerint Thalész volt a neve.
– Ennek örömére munkaszüneti napot rendelek el. Olyan bol-
dog vagyok! – Hannában még korántsem halványultak el az elmúlt
fél óra rettenetes pillanatai, ezért nem állta meg, hogy meg ne je-
gyezze.
– Az előbb még azt mondtad, hogy nem lesz kár érte, ha kinyif-
fan, és kiröhögtél, hogy siratom. Most meg te vagy boldog?
Az Uralkodó kisfiúsan elmosolyodott, és közelebb hajolt Han-
nához, mint aki nagy titkot készül elárulni.
– Országomat egy macskáért! Mindig is egy cica volt a legfőbb
vágyam. De nem lehetett.
– Én mindig egy kutyát szerettem volna, de nekem se lehetett
– csúszott ki Hanna száján, de aztán gyorsan elhallgatott. Úgy érez-
te, az Uralkodó a történtek után nem érdemli meg, hogy ilyen ben-
sőséges információk birtokában legyen.
Benedict féltékenyen méregette őket, és vádló hangon közbe-
szólt.
– Ezzel még nem magyaráztad meg az előbbi szívtelen viselke-
désedet.
– Utálom a szomorúságot. Azért – felelte egyszerűen az Ural-
kodó. – Ha az ember nem kaphat meg valamit, akkor legjobb, ha
meggyőzi magát arról, hogy az a valami nem is kell neki.
Thalész érezte, hogy ez a felelet némi kiegészítésre szorul.
– Az egész birodalomban nincsen egyetlen állat sem – kezdett
bele a magyarázatba.
Ez már Bulcsú tudományos érdeklődését is felkeltette.
– Semmilyen? Hogyhogy?
– Eddig egyikőjük sem élte túl a portalanítást. De ha rájövünk,
hogy Schrödingernek mi a titka, akkor talán más állatokat is meg
tudunk menteni.
Eközben az Uralkodó magához intette az egyik tésztaszűrős
őrt, és bölcsőt rendelt Schrödingernek meg a kicsinyeinek. Elhatá-
rozta, hogy hatalmas ünnepség keretében haladéktalanul bemutatja
őket a városnak. Hanna kissé rosszmájúan megjegyezte, hogy az
nem lesz könnyű, hiszen még nevük sincsen. Ám hamar kiderült,
hogy ezen a problémán már rég túl vannak. A leghelyesebb srác
ugyanis már elnevezte a kölyköket. Az elsőszülött hófehér cica a Hét-
fő nevet kapta, a koromfekete másodszülött Kedd lett, a gömböc csí-
kos Szerda, az anyja kiköpött mása Csütörtök, a kék szemű drapp
Péntek, s a legapróbb ezüstszürke Szombat. Schrödingert pedig ne-
mes egyszerűséggel átkeresztelte Vasárnapnak.
– Így minden napnak lesz egy macska védőszentje – jelentette
ki az Uralkodó elégedetten.
– Schrödinger a Tekla macskája – szögezte le idegesen Hanna.
– Vissza kell neki vinnem. Úgyhogy a vasárnapod sajnos szenttelen
marad.
– Charlotte hozzánk tartozik, nem veheted el! – harciaskodott
Benedict, nem sok sikerrel.
– Nem tudom, ki az a Tekla, de nem is érdekel – vonta meg a
vállát az Uralkodó, majd a nadrágja zsebéből elővett egy ősöreg, lát-
hatóan a huszadik századból származó, csíkos töltőtollat, és a lustán
heverésző Schrödingerre szegezte.
– Rám ruházott hatalmamnál fogva – jelentette ki ünnepélye-
sen – nevezett Schrödingert Burabirodalom lovagjává ütöm…
– Schrödingert nem lehet lovaggá ütni – szólt közbe fapofával
Bulcsú.
– Miért ne lehetne, ha én úgy akarom? – fordult felé bosszúsan
az Uralkodó.
– Mert nőnemű.
 Az Uralkodó egy pillanatig elgondolkodott. Majd újból felemel-
te a csíkos töltőtollat, és az ásítozó Schrödingerre szegezte.
– Rám ruházott hatalmamnál fogva nevezett Schrödingernek a
Burabirodalom hercegnője címet adományozom arra való tekintet-
tel, hogy röpke fél óra alatt hatszáz százalékkal növelte meg a
Burabirodalom állatpolgárainak számát.
– Schrödinger hercegnő. Megőrülök! – suttogta maga elé Tibi.
– Ne tedd, Tibor! Van itt már anélkül is elég őrült – felelte hal-
kan Bujdosóné.
Az Uralkodó, miután sikeresen megoldotta Schrödinger rangra
emelését, derülten körbenézett a jelenlevőkön, és tekintete meg-
akadt Hannán.
– Talán téged is kinevezlek valaminek – mondta eltöprengve,
és meglóbálta a csíkos töltőtollát.
Olyan röhejes volt, hogy Tibi végül már nem bírt magával.
– És minek? – nyögte be félhangosan. – Macskabajusz-
aranyozónak?
– Macskabajusz-aranyozó! – rikkantotta vidáman az Uralkodó.
– Ez nagyon tetszik! – és csíkos töltőtollát Hannára szegezte. –
Ezennel kinevezlek macskabajusz-aranyozónak, és mostantól te fe-
lelsz Schrödinger anyahercegnő, valamint a három macskahercegfi
és a három macska-hercegkisasszony jólétéért.
– Gratulálok! – vigyorgott Tibi. – Most nem egy, de egyszerre
hét macska csicskája lettél.
– Nem tudtad volna tartani a szádat? – mordult rá Hanna, ám
közben Tibi képén a vigyor átszellemült mosollyá változott.
– Csak azt szeretném tudni, honnan tudta előre Zsófi, hogy
egyszer tényleg macskabajusz-aranyozó lesz belőled?
 [4] A békateszt

Tekla nem akart hinni a szemének. Egy teljesen igazi és min-

den szempontból tökéletesen kivitelezett tutaj előtt állt. Agyában lá-
zasan kergették egymást a gondolatok. Honnan szerezhette Géza bá
és Szabika a fát? Hogy történhetett, hogy ilyen gyorsan elkészültek?
És leginkább: MIÉRT PONT MOST? Épp a leglehetetlenebb pilla-
natban. Tekla feltolta az orrán kissé lecsúszott szemüveget, és meg-
próbált úrrá lenni a közeledő pánikrohamon.
– Ez… nagyon tetszetős – mondta szárazon, és nyelt egyet.
Géza bá csak úgy ragyogott a büszkeségtől. Egyik kezével meg-
lapogatta a takaros faalkotmányt, másik kezével pedig barackot
nyomott a mellette imbolygó Szabika fejére.
– Bizony ám! Úgyhogy részünkről indulhatunk!
Szabika torkából ekkor egy artikulálatlan magánhangzósor tört
elő.
– Ne ásítozz, Szabolcs fiam, a szökéshez éberség kell! – vetett
lesújtó pillantást a fiúra Géza bá.
– Jó. Mindjárt meghalok, és akkor abbahagyom – motyogta
Szabika.
Géza bá úgy érezte, magyarázattal tartozik a fiú illetlen viselke-
dése miatt.
– Az egész igazán semmiség volt – magyarázta Teklának. – Pár
éjszaka alatt el is készültünk vele, csak hát, ugye, aludni nem volt
közben időnk. Napközben meg a kiképzések. De szóra sem érde-
mes…
Szabika egy újabbat ásított, ha lehet, még az előzőnél is sokkal
hatalmasabbat.
– Szabolcs, tegyél már lakatot az oxigénhiányodra! – morogta
bosszúsan az osztályfőnök, majd karon fogta Teklát, és a tutaj felé
fordította.
 – Nézd csak! Erős, mint a beton, és elférünk rajta mindannyi-
an. Máriának még egy külön kis polcot is eszkábáltam rá. Tudod, a
könyveinek. Mert ahogy ismerem, olvasnivaló nélkül el nem indul…
– Hát, nem. Tényleg nem indul el – mondta csendesen Tekla,
inkább csak úgy magának.
– Ha nem indul el, legalább kialhatom magam – motyogta fél-
álomban Szabika.
– Miről vartyogsz, fiam?
Szabika hirtelen felébredt. Próbált rájönni, hol lehet.
– Én? Semmiről – felelte, mikor kissé magához tért. – Tekla
mondta az előbb, hogy nem megy a tanárnő sehova.
– Nem ezt mondtam! – csattant fel a lány. – Illetve nem úgy
értettem. Én csak… izé – próbálta hihetetlen zavarában kimagyaráz-
ni a helyzetet. Ám az „izénél” pontosabb szót jelen pillanatban nem
talált.
Géza bá figyelmesen nézte a hebegő, szemét lesütő lányt, és ha-
tározottan rosszat sejtett.
– Történt valami? – kérdezte.
– Neeem – ellenkezett Tekla, és hirtelen úgy érezte, feltétlenül
meg kell tisztogatnia a szemüvegét.
– Szóval?
Géza bá nem tágított.
– Csak… nagymama lettem! – vágta ki hirtelen Tekla.
Szabika nagyokat pislogott. Úgy érezte, az agyában végképp
összeakadtak az áramkörök. Fontolgatni kezdte, vajon a tutajépítés
álmatlan éjszakái örökre összezavarták-e legnemesebb szervét.
– Tessék? – ráncolta a szemöldökét Géza bá is.
Tekla hadarva terelni kezdett.
– Schrödingernek kiscicái születtek! És miután eddig én vol-
tam az ő mamája, ezért most már nagyon úgy tűnik, azaz a természet
törvényei szerint akkor én most már…
– Tekla! – vágott a szavába Géza bá. – Szeretnélek emlékeztet-
ni, hogy tanár volnék. Felismerem tehát a hadoválást.
– Tesiórán is szoktak hadoválni? – érdeklődött a lány.
– Szekrényugrásnál mindig.
Szabika lerogyott a tutaj szélére. Szeme ismét elködösült, érke-
zett az enyhet adó álom.
– Megértem, hogy Mari néni maradni akar – lehelte halkan, és
ásított egyet. – Tök jól ellehet, kényelmes ágyon, pihepuha párnák
közt.
Géza bá rá se nézett. Csak elővette a tornatanár hangsúlyát.
– Szabolcs! Alvás! Most!
A fiú úgy dőlt el, mint egy liszteszsák, és szolid horkolásba kez-
dett.
– Hallgatlak, Tekla!
A lány nagyot sóhajtott.
– Ami azt illeti, tényleg nem indulhatunk még el. Bizonyos dol-
gok közbejöttek.
– Petronius – sziszegte gyűlölettel Géza bá.
– Nem, dehogy! – vágott közbe Tekla riadtan. Fogalma sem
volt róla, hogy kell kezelni egy két méter magas, féltékeny kiboru-
lást. – Csak hiányzik még egy kis pénz! De épp azon vagyunk, hogy
megszerezzük!
– Igen? – kérdezett vissza gyanakvóan a kétméternyi félté-
kenység. – Mégis mivel? És Mária is?
– Ó, dehogy! Ő egész nap csak sírdogál, nem ér rá pénzt keres-
ni. De alig hiányzik már valami. Hanna néni ugyanis ma megsokszo-
rozta a vagyonunkat.
– Tényleg? És mivel?
Tekla nagyot sóhajtott. Visszagondolt a délutánra, és örült,
hogy elmesélheti, főként azért, mert így végre elterelődik a szó Mária
néniről.

Petronius házának kertjében egy élmény volt hason csúszni a

fűben. Ez a pázsit ugyanis egész Róma legpuhább és legimpozán-
sabb ékessége volt. A kert közepén csillogó tavacska felszínén oly já-
tékosan táncoltak a nap délutáni sugarai, mintha egy örökkévalóság
óta erre a csintalan fürdőzésre vártak volna. Bogarak döngtek elége-
detten, békák kuruttyoltak vidáman, mit sem sejtve a rájuk leselke-
dő veszélyről.
– Megvan! – kiáltott fel Tekla, kezében tartva az izgő-mozgó,
nyálkás kis áldozatot. – Fogd meg, légyszi, megyek a másikra!
Edina szeme elkerekedett a borzalomtól, ahogy közelített a ke-
zéhez barátnője zsákmánya.
– Nemakaromnemakaromnemakarom! – visított fel hisztéri-
kusan.
– Normális vagy? Most elugrott! – nézett rá szemrehányóan
Tekla.
– Én hozzá nem nyúlok ezekhez az undorító, nyálkás, visszata-
szító izékhez!
– Nem érted, hogy muszáj?
– De minek?
– Hanna néni mondta.
– Jó – vetette fel a fejét méltóságteljesen Edina. – És ha azt
mondja a Hanna néni, hogy ugorj a kútba?
Tekla megcsóválta a fejét.
– Anyám… Ezt a szöveget is de rég hallottam – dünnyögte az
orra alatt, és célba vett egy megtermett varangyot.
– Na? Sikerült? – hallatszott a távolból Hanna néni hangja.
– Nem igazán! – kiáltott Tekla a közeledő öreglány felé. – Edi-
na rohamot kapott.
Hanna néni bosszúsan felrántotta tunikája alját a nedves fűről,
és dühös pillantást vetett Edinára.
– Kisfiam, mindjárt kapsz a fejedre! Mondtam, hogy sürgős.
– De miért kellenek pont békák?
– Poppaeának van szüksége rá. Kicsit ki kell segítenem ezt a
kőkori egészségügyet.
– Nem értem – nyafogta Edina.
Hanna néni nagyot fújtatott.
– Konyha Valéria annyira beleélte magát a Vesta-szüzességbe,
hogy gyorsan utódot jövendölt Nérónak és Poppaeának – magyaráz-
ta. – Ami szerintem nem is esélytelen, ahogy a kis nőt újabban elné-
zem.
Tekla meglepve kapta fel a fejét.
– Miért?
– Miért? Miért? – károgta az öreglány. – Poppaea popója las-
san már nem fér bele a tógájába, kis szívem. Azért.
– Azt hiszem, hiba volt belekérdezni – jelentette ki Tekla fárad-
tan.
De Hanna néni már benne volt a magyarázatban.
– Hízik, gömbölyödik, a vak is láthatja, hogy mi van e mögött.
De persze Menzás Banya egyből le akarta aratni a babérokat a jósla-
tával! Csak azzal nem számolt, hogy az még csak hablaty! De hol a
bizonyosság?
Edina annyira bután nézett, hogy az már Hanna néninek is fel-
tűnt.
 – A bizonyosság itt lesz nálam! – jelentette ki ellentmondást
nem tűrően. – És az sokkal több pénzt ér.
– Biztosat csak egy orvos tudna mondani – csóválta a fejét
Tekla.
– Naná! – harsogta Hanna néni. – Ha hagyná magát az asz-
szonyka megvizsgálni. De még a gondolatára is visítani kezd, úgy fél
az orvosoktól.
Edina szemei összeszűkültek. Valamit kezdett pedzeni.
– És a… békák? – kérdezte óvatosan.
– Pontosan erre kellenek! – kurjantott Hanna néni. – Ősrégi
módszer, úgynevezett békateszt.
– Na, jó, én mindjárt elájulok – jelentette ki Edina.
– Nyugalom, a békáknak kutya bajuk sem lesz – emelte fel a
kezét megnyugtatóan Hanna néni.
– Pláne – bólintott Edina.
Tekla ekkor egy hisztérikusan hömpölygő, bíborszínű női stólá-
ra lett figyelmes a kertkapunál. Próbált állítani a fókuszon, és a szi-
luettben az emlegetett Poppaeát vélte felismerni.
– Igyekezzünk! – szólt halkan a többiekre. – Jön a kis… mama.
Hanna néni rosszindulatú megjegyzése tette-e vagy sem, a lá-
nyok megállapították magukban, hogy a császár hitvese mintha
tényleg kigömbölyödött volna az utóbbi időben. Hófehér, párnás
karjai csak úgy kaszabolták a levegőt, hatalmas keblein szinte szét-
pattant a díszes ruha. De még impozáns csigákba bodorított tincsei
is mintha szét akarták volna vetni szigorú kereteiket: szanaszét me-
redeztek kerek arca körül.
– Hát itt vagy, Kokó! – zihálta Poppaea. – Megvannak a dö-
gök?
– Dolgozunk az ügyön – negédeskedett Hanna néni. – És hogy
van ma a leendő anyuka?
– Hogy lennék? Mindjárt sikítok! – szeletelte a levegőt a csá-
szárné.
– Érdekes. Én is – dünnyögte Edina.
– Normális állapot – legyintett Hanna néni. – De azzal tudlak
vigasztalni, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Nem véletlenül nem
vállaltam én gyereket.
A császárné türelmetlen mozdulatot tett.
– Ugyan már! Nem azért – majd közelebb hajolt az öreglány-
hoz, és jelentőségteljesen kijelentette. – Csak megint itt az a kígyó-
nyelvű kopasz.
– Voldemort nagyúr? – kapta fel a fejét Edina.
– Pszt! – szólt rá Tekla.
– Jaj! – kiáltott fel Edina rémülten. – Mindig elfelejtem, hogy
nem szabad kimondani a nevét!
Hanna néni a homlokát ráncolta.
– Kiről beszélsz, Poppikám?
– Senecáról, Néró hajdani nevelőjéről – sietett a tájékoztatás-
sal Poppaea. – Annyira utálom! Ostoba vén majom!
– Hát, csillagom, ahogy elnézem a te neveletlen Nérókádat, sok
esze tényleg nem lehet – csóválta a fejét Hanna néni.
De Teklának alig jött ki hang a torkán.
– Végül is csak egy legendás filozófus – mondta halkan.
Poppaea lerogyott a kerti padra, és a torkára szorította a kezét,
mintha légszomj gyötörné. Látszott rajta, hogy ezúttal valóban fel
van dúlva. Tekla felfüggesztette a békavadászatot, és érdeklődve ta-
nulmányozni kezdte a császárné arcát. Sejtelme sem volt róla, miért
kell ennyire megrettenni egy ártatlan filozófustól. Poppaea türkizkék
szemét könnyek borították el. Segélykérő pillantással nézett a többi-
ekre.
– A frász is kitör tőle – magyarázta. – Ráadásul valahányszor
itt jár, mindig hetekbe telik, hogy visszaédesgessem magamhoz Né-
rót. Irigy, vén tökfej! Abban leli örömét, ha áskálódhat ellenem. Is-
tenek! Hogy mérgezné már meg valaki!
Ekkor – talán mert emlegették őket – az istenek egy szép, meg-
termett varangyot kormányoztak egyenesen Tekla lába elé. A lány
megdermedt, és hevesen koncentrálni kezdett. Majd egy jól irány-
zott ugrással rávetette magát a zsákmányra.
– Megvan! – kiáltotta boldogan. – Kinek adhatom?
Ám épp senki sem figyelt.
– Egyszerűen nem bírok magammal – szipogta Poppaea. –
Tudnom kell, hogy mi folyik odabent – súgta kétségbeesetten.
– De miért nem hallgatod ki őket? – értetlenkedett Hanna né-
ni.
A császárné felháborodottan felkapta a fejét.
– Hova gondolsz? Szerinted nem tűnnék fel a cselédségnek,
ahogy hallgatózom? Minek nézel te engem? Szobanövénynek?
És ekkor egy pillanatnyi csend támadt. Poppaea Edinára né-
zett, szinte pont egyszerre Hanna nénivel.
 – Mi… mi van? – hebegte a lány a tekintetek kereszttüzében.
– Asszem, van egy megbízatásod – szólt Tekla fahangon.
Edinának lassan derengeni kezdett a helyzet.
– Hogy én? – kérdezte. – Hallgatózzak?
– Csak ügyesen, ahogy tanítottalak – bólintott Hanna néni.
– Menni fog neki? – ráncolta a homlokát aggodalmasan
Poppaea.
Tekla csak legyintett.
– Naná. Vérprofi.

És valóban. Edina legszerencsésebb tulajdonságainak egyike

épp az volt, hogy amilyen bámulatosan ki tudott tűnni a megjelené-
sével, pont olyan semmitmondóan bele is tudott olvadni a környeze-
tébe. Ez utóbbi képességének különösen Bujdosóné óráin vette nagy
hasznát, általában a feleltetés előtt. Edina bármikor szimpla terep-
tárggyá tudott változni, melyet a mellette elhaladók gyakorlatilag
észre sem vettek. Még akkor sem, ha füle épp egy ókori császár ta-
nácstermének ajtajára tapadt.
– Rossz álmok gyötörnek, Seneca. Átkozottul rossz álmok! –
hallatszott az ajtó mögül Néró hangja, mely lágy hárfaszóval elegye-
dett.
– Mert nem vigyázol a gyomrodra – vágta rá szelíden Seneca.
Néró felkapta a fejét. Utálta, ha leckéztetik.
– Miért? Te talán annyira odafigyelsz az étkezésedre?
– Természetesen nem.
– És? Vannak rossz álmaid?
– Nincsenek – mosolygott angyalian a filozófus. – De én nem
is élek együtt egy olyan nővel, akihez ne lenne gyomrom.
A császár lecsapta maga elé a serleget, melyből édes bort kor-
tyolgatott.
– Jaj, ne kezdd megint! – csattant fel ingerülten. – Poppaea
csak látszólag vérengző fenevad, valójában egy unalmas, doromboló
kiscica.
– Amióta behálózott, teljesen kifordultál önmagadból – csóvál-
ta a fejét Seneca. – Azelőtt olyan jó gyerek voltál.
Néró cseresznyeszája elérzékenyülve lebiggyedt.
– Gondolod? – kérdezte.
– Igen – bólintott a nevelő. – Anyád megöletését leszámítva.
 – Ó, a mama! – merült el emlékeiben a császár. – Ő is egy igazi
macska volt. Kilenc élettel.
– Csak hárommal, ha jól emlékszem – pontosított Seneca. – A
negyedik merényletet már nem élte túl.
Néró kuncogni kezdett.
– Pedig az az elsüllyesztett hajó komoly kihívás lehetett még
számára is.
Ám a filozófus nem volt partner a szép emlékek felidézésében.
Kopasz fején végigsimítva, másodszorra is nekifutott annak, ami leg-
inkább érdekelte.
– Néró – szólt komoly hangon. – Meg kell szabadulnod
Poppaeától! Ő visz a végzetedbe, meglásd.
– Hagyd már szegényt! – emelte fel újra a hangját Néró. Kezd-
te fárasztani a téma. – Annyira igyekszik, hogy az már-már idegesí-
tő. Még a gyászversét is olyan átszellemült arccal hallgatta végig,
hogy egész meg kellett hatódni tőle. Mondjuk, ezen nincs is mit cso-
dálkozni. Remekbe szabott kis vers volt.
– Tudom – bólintott Seneca. – Én írtam.
– Nem is igaz! – csattant fel hisztérikusan a császár. – Csak
sugalltad! A verslábakat is nekem kellett kiigazítanom, hogy hasra
ne essen szegény költemény!
Seneca megnyugtatóan bólintott. Hangja oly bársonyossá vált,
hogy Néró lelki szemei előtt aranyszínű, gömbölyű mézcseppek je-
lentek meg. Minden egyes szó egy-egy csepp méz. Édes és lassú,
mint valami varázslat.
– Persze. Én is így gondoltam – mondta nagyon tagoltan a filo-
zófus. – De most nem is ez a legfontosabb.
– Hanem mi? – pillantott fel a császár gyámoltalanul.
– Lassanként el kell gondolkodnod rajta, hogy hogyan adjál túl
Poppaeán.
Néró a fejét rázta.
– Nem akarok túladni rajta, Seneca! Jóslatot kaptam. Nőm lesz
fényességes személyem utódjának anyja.
– Ez nevetséges – mosolygott a nevelő.
– Miért?
– Mert asszonyod már kiöregedett. Ha eddig nem szült, eztán
sem fog. Vagy ha igen, csak azért teszi, hogy egy sárkányfajzattal
ajándékozzon meg, aki majd az életedre tör.
A császárnak valahogy most nevetnie kellett. Maga sem értette,
miért.
– Muris vagy – kuncogott.
– Tessék? – ráncolta a homlokát Seneca.
– Ezt a szót most tanultam Poppaeától. Ő meg a barbár banyá-
jától. „Muris”. Jó szó, mi? Majd beleköltöm valamibe.
Seneca arcán aggodalmas kifejezés jelent meg.
– Nem tetszik nekem ez az egész. Olyan különös, hátborzonga-
tó érzés fog el, amikor ezekre az új, barbár kegyencekre nézek. Va-
lami szörnyűség készül itt, Néró.
– Mi ütött beléd? Olyan vagy, mint egy káráló vénasszony.
„Szörnyűség készül, Néró” – figurázta ki gyermeki szemtelenséggel
nevelőjét a császár. – Légy már férfi, kisanyám!
– Kénytelen leszek, ha császárom asszonyok hajas babájává
változik.
Ebben a pillanatban Néró serlege olyan erővel csapódott a fal-
hoz, hogy Seneca megdermedt ültében.
– Csönd legyen! – ordította céklavörös képpel a császár. – Ta-
karodjon ki innen a hárfás! Ki akart muzsikát? Én akartam? Én?!
Miközben a halálra rémült hárfás észrevétlenül kikotródott,
Seneca tógájának ráncából elővett egy csillogó kis szelencét.
– Caesar, felizgattad magad – szólt higgadtan. – Vegyél be a
nyugtatóporból még egy csipetnyit! Szükséged van rá.
Ezzel a filozófus bort töltött a császárnak, melybe szelencéjéből
egy kevés port kevert. Néró durcásan elvette a kelyhet, és felhajtotta.
– Jó – dobta vissza magát nyűgösen a kerevetre. – De tudod,
hogy nem bírom, amikor babához hasonlítasz. Rettenetesen feldúl.
– Rendben. Bocsáss meg – fuvolázta lágyan a filozófus. – De
asszonyodtól akkor is meg kell válnod előbb-utóbb.
– Legyen inkább utóbb, jó? – nyafogta a Caesar. – Hátha tény-
leg lesz kicsi Nérónk. De ha nem, egye fene, megöletem. És vele
együtt a barbár csőcseléket is.
Seneca elégedetten bólintott.
– Ez a beszéd, barátom!

Géza bá elkerekedett szemmel hallgatta Tekla elbeszélését.

– Uramisten! – szólt, mikor végre magához tért a döbbenetből.
– Nagyjából – hagyta rá Tekla.
Géza bá felpattant, és idegesen körözni kezdett a tutaj körül.
 – De hiszen akkor mindenki veszélyben van! Az a szegény csá-
szárné is!
– Őt azért annyira nem kell félteni.
– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen csak egy gyenge nő! Védelem-
re szorul!
Tekla elmosolyodott.
– Igen. Pont úgy is reagált.

Petronius kertjében Poppaea úgy ordított a sápadtan remegő

Edina képébe, mint a bosszú féktelen istennője.
– Tudtam! Mindig is tisztában voltam vele! Hogy a haragvó
Jupiter szentséges, parázsló mennyköve sújtana le az égből, és állna
mindjárt keresztbe annak a kígyónyelvű, kopasz, féltékeny, anya-
szomorító vénségnek a…

– TEKLA! A többit nem akarom hallani! – szorította fülére a

kezét Géza bá.
A lány megrántotta a vállát. Ő csak a hiteles tájékoztatásra tö-
rekedett.
– Inkább azt meséld el, hogy mi történt ezután!
– Hanna néni ejtette a békatervet, és hazazavarta Poppaeát az-
zal, hogy haladéktalanul keresse fel az udvari orvost. Persze csak ha
már kikáromkodta magát.
– És megtette?
Tekla bólintott.
– Igen. Még épp időben. Egy óra múlva ugyanis Néró kirontott
a teremből, ahol Senecát fogadta. Nagyon elszántnak tűnt. Szerin-
tem az a vénség még jobban telebeszélte a fejét. Ordított, hogy hív-
ják elé a „nőstényfarkast”. Ám ekkor a szemben lévő ajtó is feltárult,
amelyikben a császári orvos jelent meg.
– És mit mondott? – kérdezte Géza bá.
– Semmi extrát, csak a sablont.

A tanácsteremmel szemben lévő ajtóban a császári orvos állt.

Néró vérben forgó szemmel pásztázta maga körül a folyosót, fülében
hangosan zubogott a vér.
 – Mit állsz itt, te barom? – ordított az orvosra, aki azonban
ahelyett, hogy rémülten eltakarodott volna az útjából, határozottan
közelebb lépett hozzá.
Néró döbbenten érezte, hogy vállára teszi a kezét.
– Caesarom! – szólt a doktor elérzékenyülve. – Gratulálok!
Apa leszel!
 [5] Thalész szereti a bonyolultat

Az ominózus buravárosi kihallgatás egy szabálytalan alakú, tá-

gas helyiségben zajlott, amelynek falát, sőt még a plafonját is gye-
rekrajzok borították. A hatalmas ablakok arra az édenkertre néztek,
melynek növényzete érkezéskor foglyul ejtette Hannáékat. A furcsa
csak az volt, hogy a két szemközti ablakból hajszálpontosan ugyan-
azt lehetett látni.
A trón a terem közepén állt. Legalábbis amit Hanna annak
gondolt, mert az Uralkodó abban ült, amikor beléptek. Egyébként
bárki inkább autóülésnek nézhette volna, amit, miután kitépték a
helyéről, lábakra állítottak, majd feldíszítettek olyan holmikkal,
amiket a szemétből guberáltak elő. Hanna figyelmét megragadta egy
Sport szelet gyűrött, zöld papírja, melyet valaki nagy műgonddal a
trón jobb oldalára ragasztott.
Az Uralkodó, aki ez alkalommal egy narancssárga, ám ismét
pecsétes pólót viselt, csak addig foglalt helyet a trónon, amíg beterel-
ték a kihallgatásra várókat. Aztán lekuporodott Schrödinger és a kis-
cicák mellé, akik egy földre fektetett, puha rongyokkal bélelt, guru-
lós bőröndben heverésztek. Az öregecske bőrönd karamellszínű volt,
fogóján egy elkoszolódott Air France cédula fityegett, és az alaposan
megfakult címke tanúsága szerint valaha Farkas Rozália tulajdona
volt Szegedről, a Rákóczi utcából. Az Uralkodót a cicákon kívül lát-
hatóan semmi sem érdekelte, így a kihallgatást Thalész vezette,
méghozzá elég kemény stílusban. Abból, hogy hellyel kínálta őket,
Hanna arra következtetett, hogy hosszadalmas procedúra elé néz-
nek. Leültek hát az egy sorba beállított, kényelmetlen műanyag szé-
kekre, és úgy gubbasztottak rajtuk, mint dróton a verebek. Thalész
azonban nem ült le, hátrafont kezekkel járkált előttük. Nyugtalan
ember benyomását keltette, akinek mindig mozgásban kellett lennie
ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. És közben úgy járatta végig rajtuk
a tekintetét, mint aki épp feleltetni készül, és most azt latolgatja, kit
hívjon ki. Hanna gyomra összeszűkült, mint a suliban is mindig,
mert ezek még akkor is pocsék pillanatok voltak, ha az ember törté-
netesen készült.
– Szóval, kik vagytok? – kérdezte végül Thalész.
– De hát már mondtuk! – hőbörgött Bulcsú.
– Kábé ezerszer – tette hozzá halkan Tibi.
– Az újakat kérdezem!
Az Uralkodó felnézett, és szemrehányóan pisszegni kezdett.
– Halkabban! A hercegnő szoptatja a kicsinyeit!
– Bocsáss meg, fenség! – felelte Thalész, és ezúttal sokkal hal-
kabban ismételte meg a kérdést. – Nos, tehát kik vagytok?
– Földi halandók, gyarló porhüvelyek – felelte lakonikusan
Sándor.
– Már csak hüvelyek, a többi a porszívóban maradt – kontrá-
zott Bujdosóné.
A jelek szerint azonban Thalész nem volt vevő a humorra.
– Honnan jöttetek? – kérdezett tovább komoran.
– Az egy kicsit bonyi – nyögte ki Hanna, mert fogalma sem
volt, hogyan is kezdjen bele.
– Milyen? – értetlenkedett Thalész.
– Úgy érti, bonyolult – tolmácsolt készségesen Sándor.
– Szeretem a bonyolultat. Halljuk!
Hanna nagy levegőt vett és belefogott.
– Én a huszonegyedik század elejéről jöttem, a srác itt mellet-
tem a tizennyolcadik századból, az idősebb úr a jobbomon pedig
eredetileg a tizennyolcadikból indult, aztán átment a huszadikba,
onnan a huszonegyedikbe, majd vissza a tizennyolcadikba, és most
előre… ide.
– Már ha szereti a bonyolultat – húzta gúnyos mosolyra a szá-
ját Bujdosóné.
– Szóval időutazók vagytok – állapította meg tárgyilagosan
Thalész. – És ki az az ember veletek, akin még mindig dolgozik a fil-
ter?
– Ő Felemásszemű Imre – sietett a válasszal Tibi. Nem akart
teljesen kukának tűnni.
Az Uralkodó macskázás közben fél füllel mégiscsak odahallga-
tott, mert vidoran közbeszólt.
– Napok óta tízes fokozaton szívatják, és még mindig van ben-
ne por. Ez abszolút csúcs!
– Veletek jött? – kérdezett tovább módszeresen Thalész.
– Nem, ő már itt volt. Tibiékkel jött – felelte Hanna.
– Mint ahogy azzal pontosan tisztában van, kedves Thalész! –
jegyezte meg élesen Bujdosóné.
– Az újakat kérdeztem – emelte meg kicsit a hangját Thalész,
majd az Uralkodó felé pillantott, aki átszellemült arccal épp Hétfőt
puszilgatta, úgyhogy inkább visszanyelte az indulatát.
– Honnan ismeritek egymást? – kérdezte halkan.
– Még a Sigrayból – válaszolta Hanna, majd Thalész értetlen
arckifejezését látva gyorsan hozzátette. – Az egy gimnázium. Tibi és
Bulcsú az osztálytársam, a tanárnő meg… hát az a tanárnő.
– És igazgatóhelyettes – pontosított kimérten Búné. – Dr. Buj-
dosóné dr. Bakonyi Edit, üdvözlöm!
– Szerintem az újakat kérdezi – súgta halkan a tanárnő felé
Bulcsú.
– És az öreget honnan ismeritek?
Nem volt kétséges, hogy előbb vagy utóbb ehhez a kérdéshez is
eljutnak.
Hanna és Tibi összenéztek. Valahogy egyiküknek sem akaró-
dzott kimondani a választ.
– Ő is az osztálytársunk volt – mondta nagy sokára Bulcsú.
Nagy csend támadt. Hirtelenjében úgy tűnt, még Thalész sem
jut szóhoz a meglepetéstől.
– Hányszor bukott? – kérdezett közbe a macskák mellől az
Uralkodó.
Hanna halkan felnevetett, és a többiek is vigyorogtak, kivéve
Bujdosónét és Thalészt.
– Kérlek, uralkodj magadon! – figyelmeztette csendesen, de
szigorúan az Uralkodót az öreg tudós.
– Jó, végül is azért vagyok uralkodó. Figyelj csak, hogy uralko-
dok magamon! – és hangosan nyögni kezdett, mintha hatalmas erő-
feszítésébe kerülne valami. – Na? Jól csinálom? – kérdezte az eről-
ködéstől eltorzult arccal.
Hanna, Tibi és Bulcsú lopva összenéztek. Szavak nélkül is meg-
egyeztek abban, hogy a srác teljesen zizi. Thalészt azonban nem le-
hetett kizökkenteni. Türelmesen megvárta, amíg a zabolátlan koro-
nás fő magától ráun a színészkedésre, hogy újra a macskáknak szen-
telhesse magát. Ekkor ismét a többiekhez fordult, és könyörtelenül
feltette azt a kérdést, amelyre egyikük sem válaszolt szívesen.
– És ki az, akit az öreg visszaküldött? Őt is ismeritek?
– Ismerjük. Zsófi – felelte Hanna és a torka elszorult. – A leg-
jobb barátnőm.
– Volt. Csak volt neki – pontosított gyorsan Sándor.
– Én például nem ismerem! – szólalt meg váratlanul Benedict,
mert rosszul viselte, hogy becses személye ilyen hosszú idő óta
semmi figyelmet sem kap. – Illetve őt pont igen, még a tizennyolca-
dikból, de ezeket az ifjakat nem. És a nevelőnőt sem.
– Nevelőnő? – Bujdosóné úgy szisszent fel, mint egy kobra, de
Benedict csak mondta a magáét megállíthatatlanul.
– Én nem ismerek senkit, az öreget sem, az Ervint, csak hallot-
tam róla mint eljövendő riválisomról, illetve egy múltbéliről… Azaz…
Benedict elbizonytalanodva Hannára nézett.
– Szerintem ugord! – szólt halkan a lány.
– Egyszóval én csak belekeveredtem ebbe a slamasztikába,
szívügyből kifolyólag, mert ez a bájos ifjú hölgy itt a jegyesem – ta-
lálta fel magát Benedict. – De ezenkívül nem tudok semmit, nem ér-
tek semmit, és ne is kérdezzenek, köszönöm! – és ezzel színpadiasan
meghajolt.
– Ez a pasid? – kérdezte fintorogva az Uralkodó, aki ezek sze-
rint nemcsak a kismacskák táplálását, de a beszélgetést is változat-
lan figyelemmel kísérte.
Thalészt viszont a legkevésbé sem érdekelték a szívügyek.
– Az öreg miért küldte vissza Zsófit? Erről tudtok valamit? –
kérdezte összehúzott szemmel.
– Nagyon is! – ragadta magához a szót Sándor. – Illetve arról
nem, hogy miért, de épp ott voltunk, amikor megérkezett a leány…
– Megérkezett? Hova?
– A tizennyolcadik századi Bécsbe.
Ez az információ szemmel láthatóan meglepte Thalészt.
– És ott? Mit csinált?
– Hát, kérem, ez az! Pisztolyt fogott a Mesterre! – felelte Sán-
dor, és a hangja még most is megremegett a felháborodástól, ahogy
a pillanatot felidézte.
– Milyen mesterre?
– Wolfgang von Kempelenre.
– Kempelen Farkas – Thalész olyan döbbenten ismételte meg a
nevet, mint aki nem hisz a fülének.
 – Így van – lépett újra a színre Benedict. – Ugyanis én is ott
voltam, egy törpefenyő mögött, de mindent prímán láttam! Azt is,
amikor később bejöttek a színházat felgyújtani, de végül nem gyúj-
tották fel, csak a könyvtárat meg a csillagvizsgálót.
Thalész elgondolkodva hallgatta Benedict szóáradatát, aztán
szúrósan Hannára nézett.
– Ha jól értem, a legjobb barátnőd visszament az időben, és
gyújtogatni kezdett?
– Ő nem gyújtott fel semmit! – kelt hevesen Zsófi védelmére
Hanna.
– Így van! – helyeselt Sándor. – Inkább csak gyújtó hatású
volt. Pedig nem is beszélt. De valahogy megőrültek érte a népek!
– Igen, nagyon hatásos volt, tanúsíthatom – ugrott fel a székről
Benedict, és egészen közel lépett Thalészhoz. – Nekem is belenézett
egyszer a szemembe. Éppen a színpadon álltam, merthogy színmű-
vész lennék, és nem is akármilyen – itt a hatás fokozásának kedvéért
ő is belenézett Thalész jéghideg sárga szemébe. A tudós olyan meg-
semmisítő, fagyos közönnyel viszonozta pillantását, hogy
Benedictnek egyből elment a kedve az öntömjénezéstől. Visszaoldal-
gott a székéhez és leült.
– Na, az a lényeg – folytatta erősen megcsappant lelkesedéssel,
torkát köszörülve –, hogy akkor a Zsófia így belenézett a szemembe,
és volt a tekintetében valami sötét lobogás, valami delejes.
– Volt ám! – rikkantotta Sándor. – Még a trónörökös fejét is
elcsavarta! Könyörgött is az életéért az apjának, de hiába. Lipót ki
akarta végeztetni. Már a vérpadon volt a Zsófika, amikor a császár
hirtelen rosszul lett, port köhögött és elpatkolt.
– PORT?! – kérdezett vissza Thalész és elsápadt. – Azt mond-
tad, port?
– Azt hát! – erősködött Sándor magabiztosan. – Egész közel
álltam, mert nekem kellett volna lecsapnom a fejét… mármint nem a
császárét…
Thalész a kihallgatás során most először leült, pontosabban le-
rogyott egy ütött-kopott irodai forgószékre. Látszott az arcán, hogy
erősen összpontosít. Amikor végül megszólalt, érződött a hangjából,
hogy minden szót alaposan megfontol.
– Ha ez a Zsófi a legjobb barátnőd, akkor nyilván alaposan is-
mered. Ott Bécsben észrevettél rajta valami furcsát, valami szokat-
lant?
 Hanna nem szívesen idézte fel ezeket az emlékeket. Még min-
dig nagyon fájdalmasak voltak.
– Minden furcsa volt rajta – felelte kelletlenül. – És szokatlan.
Más volt. Hideg. Érzéketlen. A levelemet olvasatlanul összetépte.
Mintha nem is ő lenne.
– Beszéltetek?
– Kétszer.
– És mit mondott, amikor utoljára találkoztatok? – hajolt előre
ültében Thalész akkora lendülettel, hogy az öreg forgószék megcsi-
kordult alatta.
– Megköszönte, hogy a kezére játszottam Kempelent – felelte
szégyenkezve Hanna. És bár ez nem volt igaz, hiszen nem direkt csi-
nálta, ráadásul szökés közben fogták el őket, mégis elpirult, mert
igenis hibásnak érezte magát.
– Vajon mit akarhatott tőle? Egy tudóstól, egy nagy feltaláló-
tól? – töprengett hangosan, a homlokát ráncolva Thalész.
Hanna megrázta a fejét.
– Fogalmunk sincs.
Thalész egy ideig hallgatott, aztán elkomorult, és az Uralkodó-
hoz fordult.
– Hallottad, amit ezek az emberek mondtak, ugye? – kérdezte
aggodalmasan.
– Mindent azt utolsó szóig – felelte kissé nemtörődöm módon
az Uralkodó anélkül, hogy felnézett volna az ölében dédelgetett kis-
cicákról.
– És érted, ugye, hogy ez mit jelent?
– Hát hogy vagy nagyobb bolondok, mint én, vagy nagyon be
vannak rúgva – felelte flegmán az Uralkodó, és tovább macskázott.
– Mindkettő lehetséges, de nekem az az aggasztó sejtésem,
hogy igazat mondtak.
Hannát megnyugtatta a tudat, hogy legalább Thalész hisz ne-
kik, de az Uralkodó csak a vállát vonogatta.
– És akkor mi van?
Hanna el sem tudta képzelni, hová fog vezetni ez a párbeszéd,
de ha nem egy Uralkodóról lett volna szó, akkor egy jókora nyakle-
vesnek adta volna a legnagyobb esélyt. Thalész azonban nyilvánva-
lóan az észérvekkel való meggyőzés híve volt még egy ilyen válságos
pillanatban is. Merthogy a pillanat válságos, afelől Hannának nem
volt kétsége.
 – Ahogy bölcs Salamon mondta: „Mint a világon mindennek,
egyszer magának a világnak is véget kell érnie.” Na, bumm! De nem
mindegy, hogyan – jelentette ki fennhangon Thalész.
– És nem mindegy, mikor – tette hozzá kis éllel Bujdosóné.
– Úgy látom, a tanárnő már érti – könnyebbült meg kissé Tha-
lész.
– Hát, azért tanárnő – mormolta az Uralkodó.
Thalész ekkor határozott léptekkel megindult az Uralkodó felé.
Hanna újból fontolóra vette a nyakleves lehetőségét, de az öreg tu-
dós csupán a macskakölyköket vette ki az erősen méltatlankodó
Uralkodó kezéből, és visszarakta őket a karamellszínű bőröndbe az
anyjukhoz. Aztán szelíd erőszakkal felültette a trónra a sikeresen
macskátlanított méltóságot, és tagoltan azt mondta neki.
– Az öreget megszállta a por, és visszaküldte a lányt: tele por-
ral. Kétszázötven év előnyük van!
– Hát… ciki – nyögte ki nagy nehezen az Uralkodó, és olyan
nyugtalanul fészkelődött, hogy megbillent alatta a trón.
– Mit tesz ilyenkor egy uralkodó? – próbálta Thalész rávezetni
a helyes megoldásra.
– Kétségbeesik? – találgatott az Uralkodó.
Thalésznak ezen a ponton csődöt mondott a türelme.
– Rendelj el teljes riadókészültséget! – kiáltott fel keményen. –
Veszélyben a világunk!
– Azt majd én eldöntőm, jó? – tromfolta le undokul az Uralko-
dó, majd némi habozás után kétségbeesetten elordította magát. –
Teljes készültség, veszélyben a világunk! – majd elismerésre várva
az öreg tudósra vigyorgott. – Így jó?
Mielőtt Thalészt megütötte volna a guta, bömbölni kezdtek a
szirénák. Olyan fülsiketítő hangon, hogy alig lehetett elviselni.
 [6] A két Ervin

Tekla útban a gladiátoriskolába, a Vesta-szüzek palotájánál le-

tért a forgalmas Forum Romanumról. Elhaladt az impozáns, kör
alakú épület mellett, amelyet egy oszlopcsarnok övezett, és az utcá-
ról be lehetett látni tágas udvarára.
A palota mögött kezdődött a szilfaliget, amit a rómaiak szent
helynek tartottak. Tekla nyilvánvaló okokból nem hitt a római iste-
nekben, de gyönyörűnek találta a ligetet, és főleg módfelett bizton-
ságosnak. Egy darabig csak sétálgatott az árnyas ösvényen, karján a
kosárkájával, mint valami antik Piroska, aztán betért a fák közé, és
egy termetes példány tövébe kuporodott. A sűrű, zöld levélfüggöny
eltakarta a kíváncsi tekintetek elől, és biztos lehetett benne, hogy ha
valaki véletlen meghallja a hangját, azt az istenek szavának véli. Itt
zavartalanul lehetett dumálni a féreglyuktelón.
Az elmúlt fél órában Bulcsú részletesen elmesélte a kihallga-
tást, ami az általános riadóhoz vezetett, és ezzel szoros összefüggés-
ben súlyos érzékszervi károsodáshoz. Bulcsú legalábbis meg volt
győződve róla, hogy az éktelen szirénázástól megrepedt a dobhártyá-
ja.
– Most akkor diadalmenet vagy teljes készültség? – kérdezte
gyorsan Tekla, mert szeretett volna megúszni egy kiselőadást a hal-
láskárosodásról.
– Mindkettő – felelte lakonikusan Bulcsú. – Ez az Uralkodó-
nak nevezett idióta ugyanis azt találta ki, hogy az emberek figyelmét
el kell terelni a harci helyzetről, nehogy lehangolódjanak szegények.
És amúgy is kivolt, hogy nem ünnepelheti meg a macskák születését.
– Ez utóbbival abszolút egyetértek – bólogatott Tekla.
A féreglyukteló másik végén kis csend támadt.
– Nem mondhatnám, hogy hiányoztál – mondta végül Bulcsú.
– Te is nekem – felelte kuncogva Tekla. – És milyen volt az
ünnepség?

Bulcsú tökéletesen tisztában volt a saját zsenialitásával, de tar-

tott tőle, hogy szavakba önteni ezt az ünnepségnek nevezett, nyilvá-
nos és köbre emelt elmebajt meg fogja haladni még az ő kivételes
szellemi képességeit is.
Az Uralkodó ugyanis saját kezűleg húzta végig Schrödinger
hercegnőt és gyermekeit a karamellszínű, gurulós bőröndben az
egész városon. Ő maga az ünnepi alkalomra egy kifakult, kék iskola-
köpenyt öltött, amiben állítólag még a dédanyja járt suliba a husza-
dik század közepén.
A város minden lakója kint nyüzsgött az utcákon, a többség
macskának öltözve, de legalábbis macskának maszkírozva, és uj-
jongva sorfalat álltak, amerre az Uralkodó elhaladt a cicás bőrönd-
del. Mindenki vadul integetett, eszementen hangoskodott, konfettit
dobált, táncolt, bukfencet vagy cigánykereket vetett. Szép számmal
akadtak egérnek öltözött futóbolondok is a hatalmas tömegben, va-
lamint egy – de csak egyetlenegy – kutyajelmezes. Aztán az Uralko-
dó a Macskaszüneti Napra való tekintettel elrendelte, hogy minden-
ki nyávogjon egyet háromra! És az egész város önfeledten nyávogott,
az Uralkodó viszont – talán ihletet merítve az elfajzott kutyajelme-
zesből – ugatott egyet, majd hahotázva nevetett a saját viccén. Bul-
csúnak az a határozott gyanúja támadt, hogy azért nem volt eddig ál-
lat a városban, mert amúgy is egy nagy állatkert az egész.
A nagy sikerű tombola után, ahol kisebb ajándékként macska-
simogatást lehetett nyerni, ám a fődíj az volt, hogy valaki egy teljes
órát tölthetett el Schrödinger és kicsinyei lenyűgöző társaságában,
az Uralkodó utcát nevezett el az összes macskáról. Vagyis a hét nap-
jairól. Bulcsú először eltöprengett azon, hogy ebből micsoda kavaro-
dás fog támadni, ám aztán rájött, hogy a már amúgy is meglévő ká-
oszt képtelenség bármivel fokozni.
Az ünnepségnél ugyanis csak a város volt eszméletlenebb.
Mármint káosz tekintetében. Bulcsúnak az volt a benyomása, hogy
egy hatalmas, komolytalan játszótér az egész. Minden nagyon színes,
nagyon szabálytalan és kibírhatatlanul vicces volt. „Már persze azok
számára, akik meg vannak verve humorérzékkel” – morfondírozott
Bulcsú. A szabálytalan, kanyargós kis utcákon fura, csámpás házak
álltak. A városban kizárólag gyalogosan lehetett közlekedni, ám an-
nak, aki sietett, a gyorsabb haladást különböző sebességgel futó,
mozgó járdák biztosították. Mind a tér, mind pedig a gravitáció kü-
lönös törvényszerűségek szerint működött. Volt olyan utcasarok,
ahol hirtelen megtört a tér, és az út nem vízszintesen, hanem függő-
legesen folytatódott tovább, majd ismét elkanyarodva, újabb eme-
letnyi utcát képezett az ember feje fölött. Bizonyos helyeken kisebb,
félig áttetsző burával lefedett antigravitációs terek voltak. Ezeket
Bulcsú afféle játszótereknek nézte, mert rengeteg gyerek röpködött
benne űrhajósat játszva, míg a rájuk felügyelő felnőttek könyvvel a
kezükben lebegtek mellettük.
Ám a legmeglepőbb talán az volt, hogy az évszakok városrészek
szerint változtak. Míg az egyik utcában hó esett, a másikban napoz-
tak a parkokban. Hintákban, függőágyakban, hintaszékekben, rugós
lovacskán, mindegy, min, a lényeg, hogy mozogjon. Bulcsúnak egy-
általán nem tetszett ez a város. Sőt, kifejezetten az idegeire ment.
Nem értette a működését, és ami végképp bosszantotta, sejtelme
sem volt róla, kik hozhatták létre. Mert azzal természetesen tisztá-
ban volt, hogy nem azok, akik úgy ugrálnak az utcákon, mintha most
szabadultak volna a majomházból. De akkor hol lehetnek a tudósok?
Mert Thalészon kívül nem találkoztak eggyel sem. Estére Bulcsúnak
szilárd meggyőződésévé vált, hogy a fődilinyós gyerek bezárta az
összes tudóst valami föld alatti óvodába, kezeslábast adott rájuk, és
egész nap színezniük kell. Ez tökéletesen rá vallott volna.
– Te miért nem nyávogtál? – szegődött Bulcsú mellé városnéző
körútján a fődilinyós Uralkodó. – Figyeltelek! Még csak nem is ugat-
tál.
Bulcsú nem méltatta válaszra, próbált úgy tenni, mint aki jelen
sincs.
– Szerinted nem volt vicces ötlet?
– De. Iszonyúan – sóhajtott Bulcsú.
Az Uralkodó megtorpant, és érdeklődve nézegette Bulcsú arcát.
– Neked egyáltalán nincs humorod?
– Nincs.
– Hát, ez szuper! Felpróbálhatom a szemüvegedet?
– Nem.
– Az Uralkodónak nem lehet nemet mondani! Azért büntetés
jár – fenyegette meg a fiú az ujjával Bulcsút.
– Annál nagyobb büntetés úgysincs, mint hogy veled kell be-
szélgetnem – vonta meg a vállát az elcsigázott földönkívüli.
 – Akkor minden szuper! – rikkantotta az Uralkodó, és felugrott
a levegőbe. – Hogy hívnak? – kérdezte a sikeres földet érést követő-
en.
– Bulcsúnak.
Az Uralkodó előbb rábámult, aztán akkorát nevetett, hogy még
a könnye is kicsordult.
– Most meg mit röhögsz? – kérdezte sértetten Bulcsú.
– Micsoda idétlen neved van! Bulcsú?! – ismételte meg vihog-
va az Uralkodó.
– Miért? Téged hogy hívnak?
– Fúziónak.
Bulcsú az Uralkodóra bámult, és ami csak nagyon ritkán esett
meg vele, elvigyorodott. Mentségére szóljon, gúnyosnak szánta.
– Mi van? – kérdezte sértődötten az Uralkodó.
– Az van, hogy most már te is láthatod, hogy hova vezet a hu-
morizálás – komolyodott el újra Bulcsú. – A szüleid biztosan remek
viccnek tartották ezt a „fúziót”.
Az Uralkodó szomorúan felsóhajtott.
– Igen. Mindketten fizikusok. És valami stílusos nevet akartak
adni nekem.
– Tulajdonképpen nem is jártál olyan rosszul. Végül is „ion-
rácsnak” is elnevezhettek volna.
– Á, annak semmiképp. Úgy az unokaöcsémet hívják – legyin-
tett Fúzió, és látszott az arcán, hogy nem viccel. – De töltsem csak be
a tizennyolcat, esküszöm, felveszek valami normális nevet!
– Sok sikert! – vágta rá Bulcsú, és elhatározta, hogy most már
mindenképp lelép. – Nekem, asszem, most mennem kell.
– Nem is érdekel, hogy melyik nevet néztem ki magamnak? –
állt elé szemrehányó arccal az Uralkodó.
– Nem.
– Jó, akkor elmondom – itt kis hatásszünetet tartott, aztán di-
adalmasan kivágta: – A JÓZSIT!

– Jaj, Bulcsú! Nem értem, miért vagy ilyen savanyú. Lett egy
igazán király barátod! – vigyorgott Tekla a szilfa lombjai alatt.
– De miért pont engem nézett ki magának? – panaszkodott
Bulcsú. – Szörnyű volt! Le sem szállt rólam egész álló nap.
– Biztos tetszett neki, hogy ilyen szűkszavú westernhős vagy.
 – Nyilván. De sokkal bőbeszédűbb lettem volna, ha az ünnep-
ség elején engem kapcsol le Thalész, és nem Hannát. Ő úgysem lel-
kesedik a tudományos témákért.
– Vajon mit akart tőle? – töprengett hangosan Tekla.

Hanna valóban nem volt lelkes egy cseppet sem, mikor Thalész
megtalálta a főtéren. Semmi kedve nem volt egy újabb kihallgatás-
hoz, sokkal szívesebben vett volna részt a macskaünnepi játékokon,
azon belül is a tombolán. Itt ugyanis egyebek mellett sötétben látó
macskaszemüveget lehetett nyerni, amire nagyon fájt a foga. De saj-
nos a macskaszemüvegről éppúgy le kellett mondania, mint oly sok
minden másról az utóbbi időben. Lógó orral baktatott a tudós mel-
lett egészen egy csigaházat formázó épületig, amely opálosan fény-
lett az alkonyatban. Megdöbbentően szép volt. Hanna megállt, és
egy pillanatig hallani vélte az anyját, ahogy takarítás közben kissé
hamisan dudorássza, hogy A szív egy csigaház, egy gyönge kicsi
váz… Ezek után valahogy nem érte váratlanul, hogy a különös épület
kórháznak bizonyult, noha belül semmi sem emlékeztetett kórházra.
Hanna inkább elvarázsolt kastélyra tippelt volna.
Thalész és Hanna két patchwork babzsákra zuttyant le az egyik
folyosó kiöblösödésében, ahol a falon körben torzító tükrök lógtak,
amelyek három fület és négy szemet mutattak annak, aki belenézett.
Kevés alkalmatlanabb helyet lehetett volna találni ahhoz a beszélge-
téshez, ami következett.
– Nem akarom elrontani az örömödet, de sajnos úgy néz ki,
hogy segítened kell – kezdett bele a tudós.
– Miben?
– Van pár dolog, amit nem értek. És van pár dolog, amit te
nem értesz. Azt hiszem, beszélnünk kell egymással.
– De miről?
Az öreg nehézkesen feltápászkodott a babzsákról, és a szemben
lévő kórterem ajtajához lépett.
– Erről – mondta, és benyitott a szobába.
Az apró kórteremben lévő egyetlen ágyon az öreg Ervin feküdt.
Arca hamuszürke volt, cserepes ajkai félig elnyíltak. Ráncos, eres ke-
ze élettelenül lógott mellette.
– Kérlek, ülj le! Az öreg haldoklik.
Hannát úgy mellbe vágta ez a szenvtelen közlés, hogy szinte
hátratántorodott. Pillanatokig nem kapott levegőt. A szíve táján
olyan vad fájdalmat érzett, ami sokkal inkább hasonlított fizikai fáj-
dalomra, semmint bánatfélére. Hirtelen eszébe jutott a múzeum do-
hos pincéje, ahol a térképet találták, eszébe jutott a Türbe, a rózsa és
Ervin nagy futása. És akkor rájött, hogy Ervin is része volt – még ha
kicsit utált része is – annak a csodálatos, gondtalan életnek, amit le-
het, hogy immár örökre elveszített.
– De hát mi történt vele? – kérdezte elcsukló hangon. – Nem-
rég még nem volt ilyen rosszul.
– Hirtelen fordult válságosra az állapota. Az orvosok sem értik
pontosan, hogy mi történhetett.
– Nem halhat meg! – kiáltott fel Hanna.
– Az állapota napról napra romlik. Nincs sok időnk.
– És én mégis mit csináljak? – heveskedett Hanna. – Mit akar-
nak tőlem?
Thalész várt egy kicsit, hogy a lány ismét figyelni tudjon rá.
Akkor halkan, de nagyon határozottan így szólt.
– Valakinek szóra kell bírnia. Meg kell tudnunk, hogy milyen
céllal küldte vissza Zsófit az időben. Kérlek, próbálj meg beszélni ve-
le!
– De miért mondana el nekem bármit? Ha eddig nem beszélt,
ezután sem fog.
– Én ezt másképp gondolom.
– Miért?
– Mert valami miatt itt vagy. És a Nagy Háború után elsőként
van itt olyasvalaki, akin a jelek szerint nem fog a por.
Hannát azonban jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelte a
por. Az sem érdekelte, hogy mások szerint mennyire különleges az a
képessége, hogy ellenálló vele szemben. Nem tudta az okát, és nem
is akart gondolkodni rajta. Csak annyit tudott, hogy megint olyasmit
várnak tőle, amire tökéletesen alkalmatlan. És a fájdalom egyre nőtt
a mellkasában, mióta belépett ebbe az elátkozott kórterembe.
– Azt hiszem, beszélnünk kell róla, hogy mi is voltaképpen ez a
bizonyos por.
– Gondolom, valami új anyag, amit a sokeszű tudósok kifej-
lesztettek, és most csak a baj van belőle – fakadt ki keserűen Hanna.
– Nem vagyok biztos benne, hogy „kifejlesztették” – szólt hal-
kan Thalész. – Inkább úgy mondanám, utat talált a világunkba az új
anyagon keresztül. És utána beborított mindent. Az emberek eleinte
nem törődtek vele. Aztán megfigyelték, hogy a por valahogy különö-
sen kezd viselkedni.
– Igen. Mozog – bólintott Hanna.
– Továbbá felveszi az érzelmi és a gondolati energiákat. Meg-
testesülni vágyik. Azt azonban már csak később vették észre, hogy az
emberekhez is utat talál. A bőrön át, a levegővétellel bejut az embe-
rek testébe.
– És ott mit csinál? – pillantott fel Hanna szorongva a tudósra.
– Mindig ugyanazt. Megtalálja a leggyengébb pontodat, meg-
fertőz és felhasznál. Ha addig irigy voltál, utána bosszúszomjas le-
szel. Ha addig aggódtál, utána rettegni fogsz.
Hanna kétségbeesve csóválta a fejét.
– Nem értem – suttogta. – Én tele vagyok gyenge pontokkal.
Tök irigy vagyok, meg undok is, mindentől félek…
– Egyelőre mi sem tudjuk, mi lehet a magyarázata annak, hogy
nem találtunk benned a porból – felelte Thalész kissé tanácstalanul.
– De szépen kérlek, próbálj meg segíteni a Remetével!
– Remete?
– Így hívjuk Buravárosban az öreg tudóst.
Hanna meglepődött.
– Tudtak róla korábban is?
– Természetesen. Mint afféle különcöt tartottuk számon. Miu-
tán felépült a város, nem volt hajlandó beköltözni. Pedig sokszor
hívtuk.
– Igen. A legutóbbi alkalommal elég hatásosan – jegyezte meg
epésen Hanna. – De miért nem akart menni?
Thalész arcán keserű kifejezés jelent meg.
– Valószínűleg nem óhajtott többé emberekkel találkozni. Fele-
lősnek érezte magát a háborúért.
Hanna hirtelen megharagudott Thalészra, s a maga számára is
meglepő módon hevesen Ervin védelmére kelt.
– És tényleg felelős volt érte? Nem hinném, hogy egyetlen em-
ber annyit számítana…
De Hanna nem fejezhette be a gondolatot, mert Thalész a sza-
vába vágott.
– Ezt nem lehet megítélni! Annyi mindenesetre biztos, hogy a
legtörekvőbb tudós volt mind közül. Ő tette a legtöbbet az új anya-
gért. Az az elszántság, amivel kutatott, sokkal inkább megszállottság
volt, mint elhivatottság. Volt valami rejtett célja, valami, amire az
egész életét feltette, ez biztos. De hogy pontosan mi, azt senki sem
tudja. Az új anyag kifejlesztése csak az ahhoz vezető út volt. Mind-
egy. Erről már soha nem fogunk biztosat megtudni.
– Rendben – felelte kelletlenül a lány, de persze semmi sem
volt rendben. – Viszont ha eddig békén hagyták, miért kellett egy-
szer csak megtámadni? Miért kellett bántani, elhurcolni?
Thalészt láthatóan meglepték Hanna szavai, és szelíden tilta-
kozott.
– Mi nem bántottuk őt.
– Persze, a benzinkút is nyilván magától gyulladt fel! – vágott
vissza gúnyosan Hanna.
– Aznap a műszerek, amikkel a külső világot monitorozzuk, egy
felfoghatatlan méretű energiakibocsátást jeleztek – emlékezett Tha-
lész. – Semmivel nem volt magyarázható, legkevésbé a viharral.
Ezért szálltunk ki a benzinkúthoz. És megvallom neked, elsősorban
érte aggódtunk. Mikor azonban megérkezett a különítmény, a Re-
mete őrjöngeni kezdett, és fegyverrel támadt ránk. A lövöldözés mi-
att gyulladt ki a benzinkút.
Hanna kétkedve nézett Thalészra, fontolgatta, vajon hihet-e
neki. A tudós azonban nyíltan állta a pillantását.
– De mitől kattant volna be? Tök normális volt előtte – kérdez-
te Hanna.
– Azt hiszem, feladatot kapott a portól, ami az évek alatt telje-
sen megszállta. Hogy pontosan mit, neked kéne kiderítened – ezzel
Thalész az ajtó felé fordult, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. De
aztán eszébe jutott még valami. – Amikor Zsófi megérkezett a tizen-
nyolcadik századba, nem láttál rajta olyan medált, amulettet vagy a
ruháján egy mintát, ami kígyót formázott?
Hanna ülve maradt, behunyta a szemét, és maga elé képzelte
Zsófit előbb a hegy tetején, amikor megérkezett, aztán a színházban,
majd a Burg előtt, végül pedig a trónteremben. De kígyónak nyoma
sem volt.
– Nem – csóválta meg a fejét csüggedten.
Thalész csendesen kiment, Hanna meg kettesben maradt Er-
vinnel a szobában, melynek falai halványzöld és halványsárga szín-
ben játszottak. Furamód megnyugtató volt a szemnek. És a léleknek
is.
 Hanna óvatosan leereszkedett az ágy mellett álló kerek székre,
és egy darabig csak nézte a beteget. Aztán halkan szólongatni kezdte.
Ám az öreg nemhogy a szemét nem nyitotta ki, de még csak
meg se rezdült. Hanna abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán
hallja őt. Érezte, hogy ez nem fog menni. Már épp azon volt, hogy
feladja az egészet, de aztán meggondolta magát. Kezét az öreg hideg,
ráncos kezére tette, és beszélni kezdett hozzá.
– Ervin, kérlek, térj magadhoz! El kell mondanod nekem, hogy
mi történt! Borzasztó nagy a baj. És még nagyobb lesz, ha nem segí-
tesz. Még annál is nagyobb, mint amit a háború okozott. Meg kell ál-
lítanunk Zsófit, és csak te segíthetsz.
Hanna érezte, hogy Ervin keze megrándul az övé alatt. Percek
teltek el némán, majd Ervin lassan kinyitotta a szemét. Zavaros te-
kintettel bámult Hannára.
– Nincsen… nincsen… – motyogta rekedten.
– Mi nincsen? – hajolt hozzá egészen közel Hanna.
– Nincsen semmilyen Zsófi – hörögte az öreg, és lecsukódott a
szeme.
– Ervin, ne! Térj magadhoz! – kiabált kétségbeesetten a lány. –
Térj már magadhoz!
És ekkor, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban, megcsörrent
a féreglyukteló. Hanna idegesen felkapta, és türelmetlenül beleszólt.
– Tekla, most nem tudok beszélni. Hívj később!
– Miféle Tekla? Ervin vagyok, szia! – kiabálta boldogan a fiatal
Ervin a telefonból.
Hanna a döbbenettől meg sem tudott szólalni.
– Megdöbbentél, mi? El is hiszem.
A lány fülében hangosan dübörögni kezdett a vér. A fiatal Ervin
hangját hallgatta a telefonban, miközben az öreg, haldokló Ervin
száraz, eres kezét szorongatta.
– Miért… miért hívtál? – kérdezte, és könnyek gyűltek a sze-
mébe.
– Jaj, már, ennél azért egy kicsit jobban is örülhetnél! – mél-
tatlankodott Ervin, aztán hirtelen elbizonytalanodott. – Vagy te így
örülsz?
– Azt hiszem, soha nem örültem még neked ennyire! – felelte
Hanna halkan.
– Látod, látod! – nevetett fel Ervin. – Erre nem pont most kell
elutaznom, bakker? Nem mintha számítana az a pár ezer kilométer,
ha a szív szava szól, ugyebár. Úgyhogy megoldom ezt a
féreglyuktelót majd ott kint is.
Hannát szinte elsodorta a telefonból áradó szózuhatag.
– Hol kint? Hova utazol? – kérdezte zavartan.
– Amerikába! – hadarta lelkesen Ervin. – Ösztöndíjat kaptam,
és nem is akármilyet! Őrült tudományos karrier vár rám, drágám!
Oké, anyám megtolta egy kis pénzzel a dolgot, Pusztai pedig némi
szakmai ráhatással, de akkor is! Eszméletlen cuccok lesznek a keze-
im alatt, el sem tudod képzelni! És mindent ráteszek egy dologra.
Sejted, mi lesz az?
– Nem. Nem sejtem – felelte Hanna, gombóccal a torkában.
– Hogy visszahozzalak. Akármibe kerül is!
Hannán úrrá lett a jeges rémület. A keze hidegebb lett, mint az
öreg Erviné.
– Ervin! – kezdte kissé remegő hangon Hanna.
– Bocs, most mennem kell! Anyám integet, hogy itt a taxi. De
kitartás, bébi: megyek érted!
– Ervin! – ismételte meg hangosabban Hanna, de a vonal már
bontott.
– Ervin! Ervin! – üvöltötte a lány a süket telefonba. -NE TEDD
LE, KÖNYÖRGÖK!
 [7] Istenlobbi

A kerti napóra szerint még nem volt dél, amikor egy díszes gya-
loghintó állt meg Petronius palotája előtt. A két jól megtermett, fe-
kete bőrű rabszolga óvatosan a földre helyezte súlyos terhét. A köny-
nyű, napsárga selyemmel dúsan elfüggönyözött hintóból egy idős,
kopasz férfi kászálódott ki. Edina csak akkor ismerte fel benne Sene-
cát, amikor megszólalt, mert hallgatózás közben nem volt alkalma
megfigyelni az arcát.
Petronius még nem volt fogadóképes állapotban. Nemrég kelt
fel, és egyáltalán nem keltett elegáns benyomást, mert a szeme csú-
nyán be volt dagadva. Épp fürdője langyos vizű medencéjében áztat-
ta magát, és próbálta összeszedni a gondolatait – valljuk meg, nem
sok sikerrel –, amikor Edina jelentette Seneca látogatását. A lány
szavainak maga a filozófus adott nyomatékot, aki példátlan módon
személyesen döcögött be a fürdőbe űzötten és mogorván.
– Hol tudnánk bizalmasan beszélni? Fontos dologban járok –
közölte minden ceremónia és köszönés nélkül.
– Ezt nem is kétlem – húzta el a száját gúnyosan Petronius. –
Hisz évek óta nem dugtad ide az orrod. Nyomós okod lehet rá.
– Készséggel elismerem, nem vagyok oda a házadban folyó
szabados életmódért – felelte hűvösen a filozófus, és körülnézett,
hová ülhetne le.
– Engem ne nevelj, Seneca, elkéstél vele! Az erényes élet unal-
mas élet.
– Erre is lenne mit mondanom – ült le végül jobb híján a me-
dence szélén álló rózsaszínű márványpadra Seneca. – De nem azért
jöttem, hogy sértegesselek.
– Kár! Mindig nagy élvezettel vitáztam veled – mosolygott ka-
jánul Petronius. – Parancsolsz egy frissítőt?
Seneca bosszúsan megrázta a fejét.
 – Nem. Küldd ki a rabszolgát!
– Köszönöm, Edina, kimehetsz!
Edina azonban nem ment ki, csak meredten bámult, mert már
percek óta próbálta felfedezni a csúnyán izzadó öregemberben a
celebet, de eddig még nem járt sikerrel. Pedig Tekla azt mondta,
hogy a pasi valami szuper nagyság, talán még a One Directionnél is
híresebb.
– Biztos, hogy ne hozzak a bácsinak egy üdcsit? – kérdezte cu-
kinak szánt hangon, hogy időt nyerjen.
– Milyen barbár nyelven vartyog ez itt? – fintorította el amúgy
is gyűrött arcát Seneca.
– Hunul – felelte Petronius, majd Edinához fordult. – Mézezz
meg egy kancsó vizes bort!
– Okézsoké – vágta rá Edina, és kivonult.
Seneca undorral nézett utána.
– Szóval ez is azok közé tartozik.
– Kik közé? – értetlenkedett Petronius.
– A barbárok közé, akik elvették a maradék eszedet.
– Á, mégiscsak sértegetni fogjuk egymást, remek! – villanyo-
zódott fel Petronius, és vidáman lubickolni kezdett a langyos vízben.
– De ami még nagyobb baj: elvették a császár eszét is – folytat-
ta indulatosan Seneca, miközben erősen izzadó homlokát törölgette.
– Mármint a maradékot – pontosított Petronius.
– Vigyázz a nyelvedre!
– Miért, feljelentesz? – mosolygott gúnyosan a patrónus.
Seneca nem felelt, csak kidüllesztette a szemét és csendben a
fogát csikorgatta. Nem volt kellemes látvány, annak ellenére, hogy
alakját két karcsú nimfa keretezte, akik a padja mellett álldogáltak, s
kíváncsian felé fordították carrarai márványból faragott, hófehér ar-
cukat.
– Na, ki vele! Mit tehetek érted, nagy bölcselő? – sóhajtotta
Petronius, miközben kievickélt a kagyló alakú medencéből.
– Hívd vissza a két vajákos banyát!
Petronius ártatlan, csodálkozó arccal nézett Senecára, akinek
szép lassan bíborszínű lett a feje.
– Pontosan kire is gondolsz?
– Akik ott keringenek a császár lotyója körül, mint a koncra
éhes keselyűk – sziszegte a filozófus. – A jósnőt meg azt a másikat,
aki szamártejben fürdeti Poppaeát!
 – Őt nem hiányolom, annál inkább Valériát. Amikor a császár-
nál van, nem olyan ízletes itthon a kaja.
Senecának kimeredt a szeme, ahogy megismételte a szót.
– Kaja?
– Így hívják a hunok az ételt – felelte derűsen Petronius, és be-
letekerte magát egy hófehér, gyolcsból készült lepelbe.
– Ó, istenek, hová süllyedtél, Petronius?! – károgta Seneca, és
a nagyobb hatás kedvéért még a kezét is a magasba emelte. – Barbá-
rokkal vetted körül magad, és lassan magad is barbárrá válsz! Róma
egykori ékköve, a divatdiktátor…
– Kezd hervasztóan ellaposodni ez a beszélgetés! – jegyezte
meg Petronius szárazon. – Ki vele, mit akarsz?!
– Te mit akarsz? – dühöngött Seneca. – Mit akartok a császár-
tól? Ki áll mögöttetek? A szektások?
Petronius most tényleg megdöbbent, és kutatón nézett a filozó-
fusra.
– Te vagy teljesen megbolondultál, vagy kinézted magadnak a
házamat.
De Seneca egyre jobban nekihevülve mondta a magáét.
– Először Poppaeát hálóztátok be, majd rajta keresztül a csá-
szárt is. Ügyes és ravasz, ezt elismerem. De most már rajtatok tar-
tom a szemem.
– Ez rímelt! – vigyorodott el Petronius. – Hiába, a költő az
csak költő marad!
– Pojáca! – ugrott fel sértetten Seneca, és dúlva-fúlva kitrap-
polt. Csaknem feldöntötte az ajtónál hallgatózó Edinát.
– Itt a fröccsöd, szenátor! – méltatlankodott a lány, és megló-
bálta a kancsót, de Seneca nem állt meg.
Petronius épp be akarta szólítani az egyik rabszolgát, hogy öl-
töztesse fel, amikor hatalmas csörömpölés verte fel a házat, amit
szapora hun káromkodás követett. A patrónus rosszat sejtett, s ké-
sőbbre halasztva a felöltözést, nekiindult, hogy kiderítse, mi történt.
Nem kellett sokáig keresgélnie, mert az ebédlő ajtajában ott imboly-
gott Vali néni, igencsak gyászos képpel.
– Mi történt, Valéria? – kérdezte aggodalmasan.
– Oda a tál – tárta szét a karját Vali néni.
– Kit érdekel a tál! Mi van a mennyei pacallal?
– Most lépett bele.
– Ó, istenek, miért nem a talpamra teremtettétek a számat? –
sóhajtott fel megrendülten Petronius.
– Majd bánná, amikor trágyába lép – jelentette ki lakonikusan
a konyhás néni.
A nagy zajra előkerült Rogyák Mária is, kinek érdeklődését
nem az ebéd romjai keltették fel, hanem a romokon taposó Vali né-
ni. Szűkebb értelemben a cipője, mely egy klasszikus tűsarkú volt,
legalább tizenöt centis sarokkal. Nem volt kétséges, csakis egyvalaki
segítségével tehetett szert valaki a Római Birodalomban ilyen lábbe-
lire.
– Nem túlzás ez a konyhán? – kérdezte Mária, mivel Vali néni
úgy imbolygott a cipőben, mint részeg tengerész a billegő fedélzeten.
– És roppant veszélyes – kontrázott savanyú képpel Petronius.
– Végzett az ebédemmel is.
– A tanárnők így járnak. Tűsarokban – vágta rá Vali néni.
– Miféle tanárnők? – kérdezte rosszat sejtve Rogyák.
– A vezetőfélék – felelte magától értetődően Vali néni. – Ja, és
egy fehér kosztümöt is rendeltem Kokónál, ceruzaszoknyával. Abban
fogom vezetni a Vesta-szüzeket.
Rogyák Mária megpróbálta elképzelni Vali nénit fehérben és
ceruzaszoknyában, s bár nem volt épp fantázia híján, ez nem ment
könnyen.
– És ha szabad érdeklődnöm, hová fogod vezetni őket? – ér-
deklődött Petronius.
– Azt még nem tudom pontosan, de ki vagyok nevezve ilyen
császári izének… a Nórika császár személyesen… amióta belenéztem
a jövőjébe – magyarázta büszkén Vali néni.
– Valéria, aki belenéz a császár jövőjébe, annak nincs jövője –
húzta el a száját a patrónus.
Vali néni kissé leereszkedő mosollyal megveregette a férfi
gyolcslepelbe burkolt vállát.
– Azt maga csak hiszi! Nézze, én már éltem ilyen komenista
szocializmusban…
– Miben? – értetlenkedett Petronius.
– Mindegy! – vágott közbe gyorsan Rogyák Mária. – Hosszú!
Ugorjunk, Vali néni!
– Jó, a vadas kapitalizmust is ugrom. Na, de az a lényeg, hogy
egyikben sem boldogultam ilyen szépen, mint ebben a rabszolgatar-
tóban. Először megtettek nyugalmazott szűznek, ilyen tiszteletbeli-
nek, de most már én vagyok a főszűz. És én fogom itten igazgatni a
jövőt.
Petronius hüledezve hallgatta Vali néni szóáradatát. Rogyák
érezte, hogy a lehető leggyorsabban közbe kell lépnie. És persze dip-
lomatikusan.
– Vali néni, tessék vigyázni! – fordult kérlelően a konyhás né-
nihez. – A múltkor is majdnem baj lett, mert el tetszett felejteni,
hogy mi fog történni.
De hiába beszélt, szavai nem hatottak az elbizakodottan mo-
solygó Vali nénire.
– Nem kell engem félteni! Látom én, amit látok. Le fogom pi-
pálni az Editkét. Csak az a kár, hogy ő meg nem látja!
– Na, az hiányozna még ide, a Bujdosóné! – fakadt ki Rogyák
Mária.
Petronius a márványpadlón szétfolyt pacalról előbb Vali néni-
re, majd Rogyákra nézett, aztán megfellebbezhetetlenül kijelentette.
– Nem veszek több hun rabszolgát! Hogy hunul mondjam: az
tuti!

Seneca Petroniustól egyenesen a császári palotába vitette ma-

gát, hogy azonnal beszéljen Néróval, de megvárakoztatták. Az ajtó-
ban strázsáló rabszolga szenvtelen képpel közölte vele, hogy a csá-
szár fontos ügyben el van foglalva, és nem szabad most zavarni. Se-
necát a gutaütés kerülgette. Pedig még nem is tudta, mi az a fontos
elfoglaltság.
Poppaea egy ciprusfa mensán feküdt, ami hófehér, egyiptomi
gyolccsal volt leterítve, és kéjesen nyögdécselt, mert Hanna néni egy
díszes aranytálból valami rémes állagú és orrfacsaróan büdös kencét
masszírozott bele a derekába és a combjába. Úgynevezett ecetes vas-
fű pakolást. Ha a rómaiak ismerték volna a kakaót meg a kávét, ak-
kor Hanna néni elő tudta volna adni ugyanezt illatosban is. „De mit
várhat az ember olyan népektől, akik még a rúzst se találták fel?” –
gondolta az öreglány.
Néró egészen közel ült hozzájuk, és révült tekintettel figyelte a
műveletet. De nem az irtózatos bűz kábította el. Kataton állapotát az
okozta, hogy éppen költött. Egy hőskölteményt a fiának. Egy eposzt.
Nem is holmi gyerekverset! Mikor már két sorral elkészült, felállt, és
nagy pátosszal elszavalta:
 Májusban felvirrad a kis Néró napja, /
Majdnem akkora császár lesz belőle, mint az apja…

– majd elismerést várva körülnézett.

Poppaea lelkendezett és tapsikolt, Hanna néni azonban meg-
akadt.
– Mi az, hogy majdnem? Nem nagyobb?
Néró tátott szájjal bámult az öreglányra, mert egyáltalán nem
értette a kérdést. Hanna néni tovább paskolgatta Poppaea combját,
és közben türelmesen okította a császárt.
– Utódgondozás, Nórikám! Onnan tudom, hogy volt egy bioló-
gus is a férjeim közt. Na, szóval, hogy a szülők mind azt akarják,
hogy a gyerekeik túlszárnyalják őket.
Poppaea megmerevedett Hanna néni fürge ujjai alatt, és jobb-
nak látta gyorsan közbeszólni, mielőtt még a császár dührohamot
kapna.
– Néró a csúcs! Onnan nincs följebb.
De legnagyobb meglepetésére a császár jól fogadta a leckét.
Még tetszett is neki, hogy oktatják.
– Várj csak, drága nőm! Én szívesen tanulok attól, akitől érde-
mes. Senecától már nem tanulhatok többet, de a banyától még igen.
A legjobb apa akarok lenni a világon!
– Rendben, Nórikám. Most még elbánok ezzel a kis narancs-
bőrrel, aztán adok pár tanácsot.
Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert Senecának elege
lett a várakozásból, és félresöpörte az ajtóból az akadékoskodó rab-
szolgát. Alázatosan hajlongva benyomult a napfényes terembe.
– Elnézést, császárom, ha alkalmatlan időben jöttem – mente-
getőzött mézesmázosan, de menten az arcára fagyott a hízelgő mo-
soly, amint az édes hármast meglátta. Amire Néró szavai csak rátet-
tek egy lapáttal.
– Gyere csak, gyere, Seneca! – intett párnás kezével barátságo-
san a császár. – Látod, szűk családi körben vagyunk: én, drága hit-
vesem, a fiunk és hun tanítómesterünk.
Seneca hangosan elnevette magát.
– Ellenállhatatlan a humorod.
– Nem mondtam semmi vicceset – csodálkozott Néró.
– Igazad van, uram. A hun rabszolgát tanítómesternek titulálni
inkább finom irónia – javította ki magát gyorsan Seneca, de most is
mellétrafált. A császár hűvös, rendreutasító pillantást vetett rá.
– Ahol nincs, ott ne keress! Ez az iróniára is vonatkozik.
Seneca még magához sem tért a sok jóval nem kecsegtető csá-
szári kioktatásból, amikor újabb, felháborító inzultust kellett elszen-
vednie. A hun banya ugyanis felé lóbálta dögletesen bűzlő, ragacsos
kezét.
– Kokó Hanna Chanelhez van szerencséje, ha netán érdekelné.
Azt mondják, hogy maga valami híres filozófus, de szerintem nincs
sok esze.
Seneca undorral hátrébb lépett, nehogy a rémes nőszemély
megérintse.
– Nem hallottam, hogy gratulált volna az áldott állapotban lévő
Poppaeának, aki maga szerint soha nem fog teherbe esni – nézett rá
szemrehányóan a banya. Seneca nem gondolta volna, hogy egyszer
eljön az az idő is, amikor el kell tűrnie egy koszos rabszolga kioktatá-
sát anélkül, hogy a nyelvét kivágatná. Ám aznap nem kockáztathatta
meg, hogy elveszíti Néró jóindulatát. Ezért a legőszintébben gratu-
lált a császárnénak. A császárné pedig undok mosollyal, de „a lehető
legőszintébben” el is fogadta gratulációját. Ezt követően Seneca Né-
róhoz fordult, és megkérdezte, hogy beszélhetnének-e bizalmasan.
Ezen természetesen azt értette, hogy négyszemközt, ám be kellett
látnia, hogy kettesben maradnia a császárral jelenleg semmi esélye.
– Nincs titkom az én isteni Poppaeám előtt – mosolygott negé-
desen a császár, és gyengéden meg is paskolgatta isteni hitvesét. –
„Nincs olyan érték, amit társ nélkül birtokolni érdemes volna.” Ezt
te tanítottad nekem. Kokó pedig… nos, ő élvezi feltétlen bizalmunk.
Seneca jobbnak látta, ha nem akadékoskodik, hiszen kérni jött.
– Széth szentélyéről van szó – kezdett volna bele mondandójá-
ba, ám ekkor egy újabb hun rabszolga csörtetett a terembe, erősen
imbolyogva és kopogó járással, kezében hatalmas aranytállal.
– Na, megjött a rántott husi a kismamának és a kispapának! –
kiabálta már az ajtóból, mire a császári pár érdeklődése Széth szen-
télyéről egyből az aranytál felé fordult.
– Épp ideje! Már majdnem éhen haltam – pattant fel Poppaea,
és kikapva egy szép szelet húst a tálból, beleharapott.
– Hoztam volna korábban, de valami kurafi meglovasította a
húsklopfolómat – magyarázta Vali néni felháborodva. – Hát mi a
rossebet csináljak?! Na, aztán elszedtem az egyik őr kardját, de na-
gyon nem akarta ám adni…
– Megkardlapoztad a husikát, Valikám? – kacarászott Hanna
néni.
Néró közben elmarta a tálat Vali nénitől, az ölébe vette, és ő is
nekilátott a húsnak. Egy falásra eltüntetett egy jókora szeletet.
Vali néni elégedetten nézte az önfeledten zabáló császárt.
– Na, finom? – kérdezte kissé elfogódott hangon.
– Ilyen finomat még soha életemben nem ettem – felelte tele
szájjal Néró, miközben gyilkos pillantással figyelte Poppaea zsírtól
fénylő kezét, mely ismételten megindult az aranytál irányába.
Seneca úgy ítélte, elérkezett a pillanat, hogy elővegye a szelen-
céjét.
– Bevetted már a mai életelixírt, császárom? – kérdezte annak
az embernek a mosolyával, aki törődik a másikkal.
– Még nem.
– Beleszórjam a borodba?
A császár szórakozottan bólintott, de mielőtt Seneca kinyithat-
ta volna a szelencét, Vali néni sértődötten felfortyant.
– Aki az én kosztomon van, annak nem kell semmiféle életeli-
xír!
Senecát aznap már a második hun rabszolga részesítette kiok-
tatásban. A filozófus eddig nem sokat tudott erről a barbár népség-
ről, de ezen a napon nyilvánvalóvá vált előtte, hogy féktelenül önhitt,
másoknál mindig mindent jobban tudó csürhéről van szó, akik emi-
att úgyis hamarosan ki fognak pusztulni. Ha meg nem, hát úgy majd
segít nekik.
– Engedelmeddel, én csak jobban tudom – mondta udvariasan
meghajolva a banya felé, és kinyitotta a szelencét.
– Nálam?! Aki negyven évet húztam le a közétkeztetésben?! –
tette csípőre a kezét Vali néni.
Néró, aki üdvözült mosollyal éppen az utolsó szelet húst tün-
tette el, határozottan a filozófushoz fordult.
– Ne vitatkozz Valériával, Seneca! Ő látja a jövőt, és tudja, mi
jó nekem.
Poppaea csúfondárosan Senecára mosolygott, aki megpróbált
úgy tenni, mintha nagyon is könnyen venné a vereséget, és nemtö-
rődöm mozdulattal bekattintotta a szelence fedelét.
– Az előbb valami Széthről kezdtél beszélni – fordult az immár
jóllakott császár kegyesen Senecához.
 – Igen. A vörös istenről.
– Az az agárpofa, villás végű farokkal? Nagyon vicces! – szólt
közbe vidáman Poppaea, nyilván azzal a céllal, hogy tovább bosz-
szantsa a filozófust.
– Ellenkezőleg. Az erő istene – felelte tanárosan Seneca, akit
módfelett sértett a császárné élcelődése.
– Van nekünk elég istenünk, Seneca – nyűgösködött a császár,
és felhajtotta a falernumi bort, életelixír nélkül. – Miért kellene még
egy, ráadásul egyiptomi?
– Mert a szektások elözönlötték a birodalmadat. És a hatalmad
meg a személyed nem fog tetszeni a szektások istenének. Kell valaki,
aki fel tudja velük venni a harcot. Aki elsöpri és megsemmisíti őket –
szavalta Seneca, hite szerint hatalmas meggyőző erővel.
De úgy látszik, ez nem az ő napja volt, mert Néró még mindig
bizonytalankodott.
– És miért gondolod, hogy pont erre a Széthre van szüksé-
günk?
– Mert Ré napisten is igénybe vette a segítségét. Ha neki jó
volt, akkor talán neked is megfelel – vette célba a császár hiúságát
Seneca, és ezúttal talált.
– Na, jó. És mi kell ehhez?
– Egy nagy szentély és rendház a papjainak – vágta rá gyorsan
a filozófus, mielőtt a császár meggondolná magát.
– Ez nem lesz olcsó – felelte szórakozottan Néró, miközben
nyugtalanul körüljártatta szemét a cédrusfa asztalon, amin a hosz-
szúkás aranytálak mind telis-tele voltak gyümölccsel. – De megpró-
bálom kiszorítani a költségeket.
Ekkor a hun boszorkány sötétkék stólája alól elővarázsolt va-
lami fehér hurkát, és gyorsan a császár kezébe nyomta.
– Szeretnélek emlékeztetni, Nórikám, hogy a Vesta-szüzeknek
ígértél új szentélyt. És egy új palotát is azon a… hogyishívják nagy
téren.
– A Forum Romanumon – sietett gyorsan Vali néni segítségére
Poppaea.
– Na, pont ott. Egy hatalmas tűzhelyet – bólogatott elégedetten
a konyhás néni, és egy újabb hurkát adott a száját nyalogató császár
kezébe, aki rajongva bámult vissza rá. Életében nem evett még vaní-
liás palacsintát. Most azonban úgy érezte, soha többé nem akar mást
enni.
 – Igazad van, Valéria. Az örök tűz most, hogy nemsokára a leg-
jobb apa leszek, sokkal fontosabb. Ez a Széth ráér…

Amint belépett fényűző palotájába, Seneca megragadta az elő-

csarnokban álló hatalmas, gyümölcsökkel megrakott kínálótálat, és
teljes erejéből földhöz vágta. A tál óriási csattanással robbant szét a
márványpadlón, s a különféle egzotikus finomságok szanaszét repül-
tek. A filozófus percekig állt remegő szájjal, zihálva, a szemüket ré-
mülten lesütő rabszolgák gyűrűjében, akik nem mertek addig moc-
canni sem, míg gazdájuk erre felhatalmazást nem adott. Seneca tele-
szívta a tüdejét levegővel, és lassan kiengedte a száján keresztül.
Érezte, ahogy szép fokozatosan megnyugszik. Pontosan tudta, mit
fog tenni: Calóért küldet.
A rabszolga-kereskedő a hívásra haladéktalanul meg is jelent.
Egy kínai selyemből készült, kobaltkék tógában feszített, ami rendes
körülmények között viselőjének ünnepélyes, emelkedett külsőt volt
hivatott kölcsönözni. Ám Calo hájas testén az átizzadt anyag úgy fe-
szült, hogy leginkább egy selyembe bugyolált hernyóra emlékeztette
az embert.
– Hívattál, isteni Seneca? – hajlongott alázatosan a rabszolga-
kereskedő. – Hogy szolgál az egészséged?
– Miért? Mit hallottál, Calo? – kérdezett vissza rosszat sejtve a
filozófus. – Talán már suttogják, hogy kegyvesztett lettem?
Calo még a feltételezéstől is elszörnyedt.
– Hová gondolsz, uram!
– Még sosem érdeklődtél az egészségem iránt – mutatott rá a
szokatlan mozzanatra Seneca, és még mindig gyanakvóan méregette
vendégét.
– Nem… csak… Engedelmeddel, olyan lila a fejed, mint az érett
padlizsán – magyarázkodott zavartan Calo.
– Mert vértolulásom van.
– Nem kellene eret vágatnod magadon? – aggodalmaskodott a
rabszolga-kereskedő, noha az aggodalom nem volt jellemző rá.
Seneca türelmetlenül legyintett.
– Az ostoba orvos is ezt tanácsolta. De hát kinek van kedve eret
vágatni magán, mikor lehet, hogy nemsokára saját kezűleg kell fel-
vagdosnia az ereit?
Ezzel a felvetéssel rendesen Calo is egyetértett volna, de úgy
gondolta, ez a veszély Senecát nem fenyegetheti.
– A császár tisztel téged, uram.
– Csak tisztelt – helyesbített a filozófus. – Amíg ez a hun nép-
ség el nem homályosította az elméjét. Naphosszat a talpát masszí-
rozza annak a rosszéletű Poppaeának. Ó, hogy az istenek pusztítsák
ki még a hunok írmagját is!
– Úgy legyen! – helyeselt buzgón a rabszolga-kereskedő.
– De legalább ezt a lepcses szájú Valériát szólítanák magukhoz!
– folytatta Seneca az átkozódást, és nyomatékkal Calóra nézett.
– A fő-fő Vesta-szüzet? – érdeklődött a pontosság kedvéért a
rabszolga-kereskedő. Szemében a felismerés fénye csillant.
– Azt bizony! Hatalmas áldozatot mutatnék be annak az isten-
ségnek, aki magához veszi.
– Mennyire hatalmasat? – kérdezte sietve Calo.
– Ezer sestertiust.
– Egy ekkora áldozat biztos megindítja az isteneket.
– Ezt el is várom tőlük – dörmögte Seneca.
– Magam is imádkozni fogok, hogy kívánságod meghallgatásra
találjon. És az én imáim eddig még mindig célba értek – mondta
magabiztosan Calo.
– Akkor talán tüstént neki is foghatnál az imádkozásnak! – in-
tett türelmetlenül a filozófus. Calo meghajtotta magát, és az ajtóhoz
hátrált.
– Úgy lesz, uram. Holnap eggyel kevesebb Vesta-szűznek vir-
rad fel a hajnal, ezt garantálom!
 [8] Az átpasszolt merénylet

Buraváros utcái és parkjai tizenegykor is tele voltak gyerekek-

kel, akik önfeledten kiabáltak, vihogtak, visongtak, csúszkáltak, ro-
hangáltak, bunyóztak, hintáztak, bújócskáztak, labdáztak és alkal-
masint a felnőtteket bosszantották. Ez azonban a jelek szerint az ég-
világon senkit sem zavart. Egyvalakit kivéve.
– Nem csúszkál! A fülén ül?! Azt mondtam, nem csúszkál! Hát
ez elképesztő…
Bujdosónét legendás önuralma aznap már nem először hagyta
cserben. Maga sem értette, hogy lehetséges ez. Hiszen pont ő volt az,
aki mindig is mély megvetéssel gondolt azon kollégáira, akik a fe-
gyelmezést a hangerő fokozásával próbálták megoldani. Ezt kimon-
dottan a gyengeség jelének tartotta.
– Mi a gond, tanárnő? – lépett mellé Thalész, oldalán Hanná-
val.
– Maga nem látja?! – kérdezett vissza feldúltan Bujdosóné.
Majd egy csapat önfeledten visító gyerekhez fordult. – Befejezni a
zsinatolást!
A gyerekek azonban rá sem hederítettek, boldogan ordibáltak
tovább.
– Hagyja őket, majdcsak elfáradnak! – mosolygott Thalész.
De Bujdosóné a fejét csóválta.
– Egyáltalán mit csinálnak ezek itt kora délelőtt?
– Úgy látom, a cicákkal játszanak.
– És az iskola? Nem kéne esetleg ilyenkor iskolában lenniük?
– Lehetséges – töprengett el a tudós.
– Van itt egyáltalán általános tankötelezettség?
– Persze. Harmincéves korukig ki kell járniuk az általánost.
Hannából kibuggyant a nevetés, ám a tanárnő szigorú pillantá-
sa a torkára forrasztotta a kacajt.
 – Micsoda? Harmincéves korukig? – kérdezte Bujdosóné olyan
arccal, mint aki menten elájul.
– Új törvény – bólintott Thalész. – Épp a múlt héten vezette be
Fúzió királyfi.
– Fúzió királyfi… – sziszegte gúnyosan Bujdosóné, ám a mon-
datot nem tudta befejezni, mert valami a fejének repült. Egyenesen a
homloka közepén találta el. – A francba… Mi ez?!
– Csak egy papírrepülő – nyugtatta meg Thalész, és a repülőt
visszadobta a gyerekeknek.
Bujdosóné undorral nézte a mozdulatot.
– Thalész… Maga értelmes, tanult embernek látszik. Mondja
meg nekem őszintén: hogy lehet ilyen vircsaftban élni?
Thalész egy elegáns mozdulattal körbemutatott.
– Láthatja.
– Látom is… a káoszt, a felfordulást.
– Amit maga káosznak lát, az maga az élet – jelentette ki a tu-
dós. – Hallja ezt?
– Mit? Az üvöltözést? – érdeklődött Bujdosóné.
Thalész megcsóválta a fejét.
– Nem, a nevetést. Nevetnek a gyerekek. Hosszú évekig nem
hallhattunk ilyet.
A tanárnő a szemét forgatta, nem volt rá semmilyen hatással a
szirupos maszlag.
– És mi lesz belőlük, ha majd felnőnek? – kérdezte ridegen. –
Nevetgélésből nem lehet megélni.
– Lehet, hogy igaza van. Most mégis jó így. Vagyis… jobb, mint
volt.
– Értem – húzta ki magát a tanárnő, és elszántan Thalészra né-
zett. – Nyilván nem akar rosszat. Lehet, hogy csak metodikai prob-
lémák vannak. Szívesen felajánlom a segítségemet, pár hónap alatt
ráncba szedem az egész bagázst. Van némi tapasztalatom.
– Ó, ez nagyszerű! – mosolygott talányosán Thalész. – Majd
beszélek a királyfival!
– De hát ez egy őrület! – csattant fel Bujdosóné. – Maga egy
felnőtt, komoly ember! Egy tudós! Hogy mehetett bele ilyen ostoba
játékba?! Még hogy királyfi!
Thalész arca elkomolyodott.
– Tudja, a mi világunkat hosszú, hosszú ideig pontosan ilyen
felnőtt, komoly emberek irányították, mint amilyen én vagyok. Kivá-
ló koponyák, híres tudósok. És mi lett a vége? Háború. Szenvedés.
Halál. Aztán az a pár komoly, felnőtt ember, aki túlélte a katakliz-
mát, összeült a romokon, hogy kitalálja, mi legyen, hogy többé ne
fordulhasson ilyesmi elő.
– És ezt találták ki? – heveskedett Bujdosóné. – Hogy egy éret-
len kölyök vezesse a világot? Hát, gratulálok!
– Egy próbát megér – bólogatott Thalész. – Eddig az Ész ural-
kodott, és láttuk, hová vezetett. Most irányítson egy Bolond Király!
Aztán meglátjuk.
Bujdosónén látszott, hogy akarata ellenére elgondolkodtatták
Thalész szavai, de meggyőzve azért messze nem volt.
– Értem az elvet, de ez a Fúzió akkor is különösen bárgyú.
– Ó, igen, nagyszerű vezető! – mosolyodott el Thalész. – De
sajnos már nem sokáig uralkodik. Mielőtt betöltené a tizenötödik
életévét, új vezetőt választunk. Az a szabály, hogy a királynak tizen-
négy évesnek kell lennie.
– Miért? – kérdezte Hanna, mert nem bírta már tovább, hogy
csak úgy kukán álldogáljon mellettük.
– Azt nem tudom pontosan – felelte Thalész. – Hagyomány.
Állítólag valamikor régen, több száz éve, a Nagy Megpróbáltatások
idején közösségünket egy tizennégy éves gyermek irányította. És úgy
látszik, nem is rosszul, hisz még mindig itt vagyunk.

Ez a mondat szöget ütött Hanna fejébe. Sehogy sem tudott tőle

szabadulni. Úgy érezte, valakivel muszáj erről beszélnie.
– Mi van, ha az a több száz évvel ezelőtti Nagy Hős, akiben bíz-
nak, én vagyok? – tette fel később a kérdést, amitől egyre jobban
szorongott, Teklának.
– Már miért lennél te? – értetlenkedett Tekla.
Nem igazán figyelt. Épp Petronius könyvtárában folytatott haj-
tóvadászatot valami botanikai mű után, hogy megtudja, hogy is néz
ki az a bizonyos cikória nevű növény.
– Szerintem elég egyértelmű! – Hanna megpróbálta túlkiabál-
ni a fülsiketítő ricsajt, mert egy csapat gyerek vágtatott el mellette az
utcán. – A tizennégy éves gyermek, aki a Nagy Megpróbáltatások
idején vezette a közösséget…
– Figyu, Hanna, azért lehet, hogy nem minden rólad szól – je-
gyezte meg csípősen Tekla.
 Hanna viszont ahelyett, hogy megbántódott volna, nagyon is
egyetértett.
– Őszintén remélem, hogy nem – bólogatott buzgón. – Mert ha
mégis, akkor nagy gáz van.
Tekla nem értette, miért lenne ez akkora gáz. Ő sokkal aggasz-
tóbbnak találta, hogy a jelek szerint az ókori irodalom egyáltalán
nem foglalkozik a cikória külsejével.
– Mert ők abban bíznak, hogy ez a bizonyos gyermek mindent
nagyon királyul csinált annak idején – mondta Hanna, és örült, hogy
Tekla most nem látja, mert érezte, hogy elpirul. – De mi tudjuk,
hogy ez egyáltalán nincs így. A csoport, amit vezettem… – itt kétség-
beesve megcsóválta a fejét. – Hol van Charlotte? Hol van Kempelen?
És a többiek? Senkit… senkit sem tudtam megvédeni!
– Nem a te dolgod volt, hogy megvédd őket. A felnőtteknek
tudniuk kéne vigyázni magukra – mondta csendesen Tekla.
Nem is tudta, milyen bölcsen.

Róma másik felében, a gladiátoriskola udvarán az oszlopsor

árnyékába húzódva Urus, a Britanniai Bivaly épp hunbuktával tömte
magát abból a fonott kosárból, amit Géza bá tartott elé. Lelkesen
nyammogott, de azért megjegyezte, hogy a bukta kissé sós, bár így se
rossz. Géza bá nem világosította fel, hogy alighanem Edina könnyei
hullottak a buktára, aki Ervin elutazása miatt sírdogált már napok
óta. „Ám akkor Urus még tulajdonképpen jól járt” – morfondírozott
tovább Géza bá, „mert a lány arra is panaszkodott, hogy a szíve is
vérzik”.
De Urus nem tudta nyugodtan befalni a napi hunbukta adagját,
mert Calo észrevette, és ráordított.
– Urus! Indulsz végre, vagy megbízzak mást?
– Nem, nem, megcsinálom! – felelte tele szájjal Urus, és feltá-
pászkodott. Majd közelebb hajolva a rabszolga-kereskedőhöz, lehal-
kította a hangját. – Csak… hát mégiscsak egy papnőről van szó! Te
nem féled az istenek haragját?
Calo durva vonású arcán megvető kifejezés jelent meg.
– Én nem. Egy picit sem. És neked is azt ajánlom, hogy jobban
féld az én haragom, mint a rettegett római istenek bandájáét! FEL-
FOGTAD?! – az utolsó szavakat már üvöltötte, de hiába zengett a
hangjától az egész udvar, senki sem emelte fel a fejét, mert nehéz
volt jól kijönni abból, ha az ember pillantása véletlenül találkozott
Calóéval.
– Igen, uram! – hajolt meg engedelmesen Urus.
Géza bá is a földet bámulta, s csak onnan tudta, hogy Calo tá-
vozott, és tiszta a levegő, hogy Urus elkáromkodta magát.
– Istentelen római, elevenen fogsz megrohadni Hadész, azaz
Pluto birodalmának legmélyén! – majd hegyeset köpött a porba, és
kimarkolta az utolsó buktát is a kosárból. – Na, indulás, hun! – ta-
szított egyet Géza bán. – Van számodra egy megbízatásom.
Géza bának az volt az érzése, hogy akkor jár a legjobban, ha
minél később tudja meg, mi is ez a titokzatos megbízatás. Mert any-
nyi már világos volt előtte, hogy kellemes éppen nem lesz. Urusszal
egyébként sem volt tanácsos ujjat húzni, mert végső soron tőle füg-
gött nemcsak Géza bá, de az egész osztálya élete. Így a derék torna-
tanár engedelmesen, szó nélkül baktatott a britanniai mellett. Egyre
forgalmasabb utcákon haladtak, kopott kis műhelyek és pénzváltók
mellett, kis asztalkákról süteményt áruló pékek, cukorkaárusok, jaj-
gató koldusok és sovány ebek között.
Aztán hirtelen kiértek egy hatalmas térre, ahol csak úgy nyüzs-
gött a sok különféle nép és a rengeteg gyaloghintó. A templomok és
a díszes épületek egymás hegyén-hátán tornyosultak, mintha csak le
akarnák taposni egymást abbéli igyekezetükben, hogy minél jobb
helyet szerezzenek maguknak: jobb kilátást az alant pezsgő életre,
arra az egyszerre színpompás és szutykos emberfolyamra, ami a Fo-
rum Romanumon hömpölygött. Géza bá szájtátva nézett körül. Hiá-
ba járt már itt, kétezer év múlva, buszos kiránduláson a tantestület-
tel, akkor ez az egész teljesen másképp festett.
Végül elérkeztek egy kör alakú templomhoz, amelyet kívülről
karcsú korinthoszi oszlopok vettek körbe. Urus félrehúzta Géza bát,
és a templomra mutatott.
– Ott őrzik a papnők az örök tüzet. Ha véletlenül hagyják ki-
aludni, büntetésből élve eltemetik őket. De akkor már mindegy len-
ne, mert mi is mennénk a föld alá. Mindannyian. Mert vége lenne a
világnak.
– Kiváló idegenvezető vagy, Urus! Nem is gondoltam volna! –
jegyezte meg elismerően Géza bá, mert emlékezete szerint Bujdosó-
né is valami hasonlót mondott azon az emlékezetes buszos kirándu-
láson, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal. Urusra azonban nem
hatott az őszinte elismerés.
 – Most befogod! Én beszélek – tolta közel rémületes, szétszab-
dalt képét Géza bá arcához. Erre Géza bá természetesen udvariasan
befogta.
– Akarsz kevés munkával sok pénzt keresni? – ütött meg kissé
békülékenyebb hangot Urus, ám mielőtt Géza bá felelhetett volna,
meg is válaszolta saját kérdését. – Hogyne akarnál! Calo ötven
sestertiust fizet! Az már szép summa, mi? És tíz perc alatt megkere-
sed!
Géza bá természetesen tisztában volt vele, hogy az említett
summa mennyire szép. És azzal is, milyen jól jönne így, közvetlenül
a szökés előtt. Legalább ő is hozzájárulhatna a költségekhez. Vagy
vehetne valamit Máriának? Valami szép ajándékot?
– Nem lenne rossz – felelte ábrándosan Géza bá, mert Mária
arca jelent meg a szeme előtt, ahogy szélfútta szőke hajára köti az
égszínkék selyemkendőt, amit tőle kapott. – És mit kéne tennem
ezért?
– Ó, semmi különöset – vonta meg a vállát Urus. – Bemész a
templomba, ott áll egy öreg papnő a tűznél, odamész hozzá, és fejbe
vered. Ennyi az egész.
Géza bá egy pillanat alatt kijózanodott.
– De hát ez borzalmas! – hebegte.
Urus megvető pillantást vetett rá, és meglóbálta hatalmas ök-
lét.
– Ugyan már! Csak egy mozdulat, mintha egy legyet csapnál
agyon!
– Akkor miért nem csinálod TE?! – kérdezte Géza bá. – Ötven
sestertius az nagyon komoly pénz, Urus!
A Britanniai Bivaly kedvetlenül megcsóválta a fejét.
– És mit kezdjek vele, ha fényes nappal agyoncsap egy villám?!
– Már miért csapna agyon?
– Ez mégiscsak egy Vesta-szűz! Egy papnő! – felelte aggodal-
masan Urus.
– Á, te félsz az istenek bosszújától! – csapott le a Bivalyra dia-
dalmasan Géza bá. – Egyébként én is – tette hozzá.
– De te hun vagy, egy szittya, egy pogány! – mutatott rá Urus
élelmesen arra, mi teszi Géza bát tökéletesen alkalmassá a feladatra.
– Már engedelmet, meg vagyok keresztelve!
Erre Uras csak undorral legyintett.
– Na, ez az, egy szektás! Ti nem hisztek ezekben az istenekben!
Hallom ám, hogy miket karattyol lenn az öreg pap, az a Péter! Hogy
csak egy Isten van, az is jó messze, Júdeában. Akkor viszont nincs
mitől tartanod!
– Az az egy Isten azt hirdeti, hogy gyilkolni bűn. Ne ölj! – ez a
hatodik parancsa – vágott vissza Géza bá.
– Szóval akkor nem teszed meg.
– Nem. Semmi pénzért sem! – felelte Géza bá mély meggyőző-
déssel. Végül is ő a Pannon Kőszikla. Azt még Urus se tudja megin-
gatni. De Urusnak erről más volt a véleménye.
– Na, ide figyelj! – hajolt közel villámló szemmel Géza bához. –
Lehet, hogy papnőt nem ölök, de mindenki mást szíves örömest. Ha
nem teszed meg ezt a szívességet, kitekerem annak a kis korcsnak a
nyakát, aki az oroszlánokat ganajozza. Úgyhogy választhatsz!
Géza bá nemhogy választani nem tudott, de válaszolni sem,
amit Urus egyszerűen igennek vett, és bependerítette Géza bát a
templomba.
A derék tornatanárnak lázasan járt az agya. Valami kibúvót ke-
resett, s végül talált is.
– Nincs nálam fegyver! – kiáltotta.
Urus azonban nem látszott törődni ilyen aprósággal.
– Akkor keress! Én nem adhatok neked, mert az bűnrészessé
tenne.
Még kettőt se léptek, Géza bá belebotlott valami kemény tárgy-
ba, ami fémesen és visszhangosan megcsendült a padlón. Urus
szemügyre vette az ominózus tárgyat és fellelkesült.
– Nézd csak, egy vasbuzogány! Na, ez is megoldódott! Vedd
föl!
Géza bá kis habozás után felvette. És természetesen határozot-
tan eldöntötte, hogy használni semmi szín alatt sem fogja.
Ahogy óvatosan lopakodtak előre a félhomályos templomban,
az örök tűz előtt, nekik háttal, hófehér stólában egy igencsak terme-
tes Vesta-szűz imbolygott és dudorászott. Egy pillanatig csak álltak,
nézték a papnő hatalmas árnyékát, aztán Urus így suttogott.
– Most mögé lopakodsz, és amikor lehajol egy újabb fahasá-
bért… bumm! Na, lódulj! – és ezzel megtaszította Géza bát, akit a
lendület a Vesta-szűz közelébe penderített.
A papnő továbbra is dudorászott, Géza bá most már ki tudta
venni a dal szövegét.
– „Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével, a tűzzel játszani,
jaj, nem szabad…”
Géza bá ott állt, kezében a vasbuzogánnyal, a papnő pedig foly-
tatta dalát.
– „Az első csókját én el nem feledem, itt állok árván, halálos
betegen, mert szeretem.”
– Édes Istenem! – fohászkodott fel Géza bá. Nem akart hinni a
fülének.
A fohász olyan hangosra sikeredett, hogy ha más nem is, a
papnő meghallotta, és megfordult. Előbb döbbenten bámult Géza
bára, aztán őszinte öröm ömlött el az arcán.
– Tanár úr! Hát maga?!
– Valika! – motyogta sokkos állapotban Géza bá.
Vali nénit azonban nem letaglózta, hanem felvillanyozta a ta-
lálkozás. Különösen, mikor észrevette Géza bá kezében a vasbuzo-
gányt.
– Jaj, a klopfolóm! Hát hol találta?! Eszem a szivit, maga vaj-
ember! De hogy megslankult, szabályosan lesoványodott! Eszik ma-
ga rendesen?! – fordította a fény felé Géza bát, hogy alaposabban
szemügyre vehesse. – És pont most nincs nálam étel! Ha legalább
szalonnánk lenne, megnyársalnánk ezen a kis tűzön – sajnálkozott
fejcsóválva.
Urus eddig bírta, de mostanra elfogyott a türelme.
– Mire vársz, te szerencsétlen! Csináld már! – sziszegte oda
dühösen Géza bának.
Vali néni érdeklődve a hang irányába fordult, és Urust is alapo-
san szemrevételezte.
– A barátját is elhozta?! De milyen szép nagy marha ember,
pont, mint a volt uram, a Lajos!
A szép nagy marha ember közelebb lépett Géza bához, és
megmarkolta a nyakát.
– Hát nem teszed meg?!
– Képtelen vagyok – felelte az igazsághoz híven Géza bá. Lesz,
ami lesz.
– Miért?!
– Mert… mert… – habogta Géza bá, aztán hirtelen megvilágo-
sodott. – Mert ő sütötte a hunbuktát! Senki más nem ismeri a re-
ceptjét!
Kis csend támadt. Urus arca enyhén rángatózni kezdett, mint
szellemi erőfeszítés közben mindig.
 – Hát, ezért tényleg kár lenne – ismerte el végül. – Tudod, mit?
Üssünk agyon egy másikat!
 [9] A Felemásszemű bárány

Bujdosóné a szobájának csúfolt cellában ült egy egyenes támlá-

jú széken, és Bulgakov A Mester és Margaritáját olvasta, amit a
könyvtárból kölcsönzött ki. Éppen azon töprengett, mi mindent tud-
na kihozni abból, ha ő találkozna a Sátánnal Budapesten, amikor egy
szisszenéssel szétnyílt a fal a jobb könyöke mellett, bedöcögött egy
kis termetű drón, és szaggatott fémhangon azt mondta.
– Kihallgatás! Most.
Bujdosóné felsikkantott, mert a váratlan látogató a frászt hozta
rá, de aztán egy pillanat alatt visszanyerte a lélekjelenlétét.
– És a jó modor, fiatalember? Ha már nincs is ajtó ezen a nyo-
morult falon, legalább kopoghatna, mielőtt beolvad a szobába! Hová
megyünk?
– XRDTH körzet, szembesítőszoba – vartyogta géphangján a
drón, akire szemmel láthatóan semmilyen hatást sem tett a kiokta-
tás.
– Hová? – kérdezett vissza türelmetlenül Búné. – Vegye már le
azt a vödröt a fejéről, nem értek egy szót sem! Úgyis tudom, hogy
nem robot.
A drón nem felelt, csak merev mozdulattal mutatta az utat, és
megindult a kanyargós folyosón. Bujdosóné sóhajtva becsukta A
Mester és Margaritát, és kelletlenül követte.
– Hová megyünk? – kérdezte, majd miután választ nem ka-
pott, haragosan felfortyant. – Válaszolna, ha kérdezik? Magának
tényleg nem volt gyerekszobája?
– Nem értelmezhető kérdés – jött géphangon a felelet.
– Bizonyára nem ült eleget magyarórán. Hány éves egyáltalán?
– Nem értelmezhető kérdés.
– Jó – nyaggatta tovább Bujdosóné a drónt –, akkor mikori
gyártmány?
 A droid, úgy látszik, ezt a kérdést már tudta értelmezni, mert
így felelt.
– 2046-os évjárat, XS-es széria, protokoll modell.
– Protokoll? – horkant fel megvetően Búné. – Akkor jó lesz, ha
megtanul kopogni. Ostoba gép!
Mikor megérkeztek Thalész szobája elé, a szivárványszínű fal
nesztelenül szétnyílt, Bujdosóné pedig kísérőjével együtt belépett. Az
apró termetű tudós egy számítógépre emlékeztető alkotmány előtt
ült, és elmélyülten dolgozott.
– Minta leszállítva! – recsegte géphangján a drón.
– Köszönöm! – bólintott felé Thalész, de a drón nem mozdult,
csak várakozóan bámult rá.
– És a csoki? – kérdezte.
Bujdosóné elképedt.
– Majd később – felelte Thalész, ám a robot váratlanul topor-
zékolni kezdett, és csengő gyerekhangon felkiáltott.
– Na, Thalész, ne már!
Thalész elmosolyodott, és a zsebéből elővett egy szelet csokit. A
drón kezébe nyomta, aki boldogan kiáltozva kiszökdécselt a szobá-
ból. Thalész derűs arccal nézett utána, majd nyájasan Bujdosónéhoz
fordult.
– Üdvözlöm, tanárnő, köszönöm, hogy idefáradt. És elnézést a
kis közjátékért!
A tanárnő szeme előtt lila karikák úsztak a méregtől.
– Magának „kis közjáték” az, hogy ebben a városban lépten-
nyomon szabadon grasszáló, maskarás kiskamaszok szórakoznak az
emberrel? – kérdezte felháborodottan.
– Hadd játsszanak! – legyintett Thalész.
Bujdosónénak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne fejtse ki vé-
leményét az „elkényeztetett kis vadállatokról”, továbbá arról, hogy a
játék nem az életre nevel. De ezúttal eltekintett az elméleti vitától,
mert mielőbb szerette volna megtudni, hogy mit akar tőle Thalész.
– Miért rángatott ide? – kérdezte fagyosan.
– Szeretnék mutatni önnek egy kis érdekességet – mondta a
tudós, és átvezette a tanárnőt a szomszéd helyiségbe.
Bujdosónénak földbe gyökerezett a lába.
– Na, ne! – kiáltott fel. – Ez meg mi a francot keres itt?
A szoba közepén egy fehérre festett kerti padon, hófehér ruhá-
ban, keresztbe vetett lábbal, sértetlenül és pirospozsgásan Imre ült.
Akár egy jóllakott angyal.
– Edit! – szólt könnyektől fátyolos hangon a Felemásszemű
angyal. – Drága Edit! Gyönyörű Edit! El sem hiszem, hogy végre lát-
lak – majd kezét öregasszonyosan összecsapva hozzátette. – Hogy
lehet, hogy te semmit nem öregszel? Mi a titkod, mondd?
– Tessék? – kérdezte rekedten Bujdosóné.
– És a hangocskád is… mint a mézes krémes, olyan lágy! – lel-
kesedett Imre.
– Pfuj, Imre! Normális vagy?
– Már hogy lennék? Mindig elveszed az eszemet, ha látlak – ra-
jongott tovább Felemásszemű.
Bujdosóné összehúzott szemöldökkel a mellette álldogáló
Thalészra nézett.
– Mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva.
– Úgynevezett szembesítés, asszonyom.
– Köszönöm, szükségtelen azzal szembesíteni, hogy ez az alak
megőrült. Tekintve, hogy soha nem volt normális – legyintett fölé-
nyesen Búné, és már indult is volna ki a szobából, ám Thalész hűvös
hangja megállította.
– Nem erről van szó. Most, hogy a társa kikerült a filterből…
– Társam?! – szaladt fel Bujdosóné gondosan kigyomlált
szemöldöke.
– Társam, társacskám, kicsi, egyetlen, mézvirágillatú… – kez-
dett gügyögni Imre, ám Bujdosóné szigorúan ránézett.
– Kuss! – sziszegte.
– Oppardon! Igazán nem akartam tolakodni – hajlongott ud-
variasan Felemásszemű.
– Társa kiskorú gyermekek terrorizálásában, manipulálásában,
elrablásában – folytatta szemtelenül Thalész, mit sem törődve Buj-
dosóné ellenállásával.
– Nagyon igaz! – sopánkodott a Felemásszemű. – Jaj, de na-
gyon, nagyon igaz!
– Imre! Miket beszélsz? Már hogy lenne igaz? – tromfolta le
határozottan Edit, de Imre csak mondta a magáét olyan bűnbánóan,
mintha csak gyóntatószékben, s nem egy padon ülne.
– Úgy, hogy szóról szóra így van. Rosszak voltunk, Edit. Fene-
ketlenül romlottak, gonoszak. Kihasználtunk mindenkit az aljas kis
céljaink eléréséhez. Nem voltunk tekintettel még a gyermekekre
sem, a sérülékeny, bimbódzó lelkükre!
 Bujdosóné csak bámulta ezt a teljesen új Imrét, ezt a megtért
bárányt, és képtelen volt kitalálni, mire megy ki a játék.
– Te honnan vetted ezt az ájtatos maszlagot? És egyáltalán,
mióta érdekel más emberek lelke?
– Amióta megváltoztam, Edit – szólt kenetteljes hangon a Fe-
lemásszemű.
A változás mibenlétére Thalész szavai világítottak rá.
– Imre felajánlotta a segítségét, és szeretnénk, ha ön is együtt-
működne velünk – mondta, és várakozón nézett Bujdosónéra.
Bujdosóné gúnyosan elhúzta a száját. „Együttműködni egy
egész városnyi komplett őrülttel – gondolta. – Pompás ajánlat.”
– És mi lesz, ha nem? – kérdezte fennhangon. – Széttépet ezzel
a tengernyi, komisz utcakölyökkel?
Felemásszemű elborzadva a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, ezt még elképzelni is iszonyat!
– A mi világunktól távol áll az erőszak – nyugtatta meg Tha-
lész.
– Hála istennek! Borzadozom az erőszaktól – sóhajtott fel
megkönnyebbülten Imre.
– Igen? – hajolt bele Imre arcába fenyegetően Bujdosóné. –
Erről azért lenne mit mesélnem. Fejjel lefelé akváriumba lógatás és a
többi régi, szép emlék. Vagy már nem rémlik?
Imre szánalmasan összekucorodott a pad szélén, és a kezét
tördelte.
– Mindent, amit tettem, kényszer hatására tettem – motyogta.
– Komolyan? És ki kényszerített? – érdeklődött Edit.
– Erről nem beszélhetek – sütötte le felemás színű szemét Im-
re. – Én már soha többé nem akarok ártani senkinek!
– Ó, csak ki vele! – kiáltott fel maró gúnnyal a másik. – Ki volt
ez a rejtélyes zsarnok?
– Hát… te – bökte ki kelletlenül Imre.
Bujdosóné egy pillanatig elkerekedett szemmel bámult rá,
majd kirobbant.
– Hazudsz! Rám akarod kenni az egészet! Velem akarod elvi-
tetni a balhét! Te csiga! Te… te… Terézapu!
Imre minden egyes sértésre helyeslően bólogatott.
– Igazad van. Minden vádat megérdemlek. Meg is ölhetsz, ha
akarsz. Annál úgysem jöhet borzalmasabb, mint amit abban a ször-
nyű templomban átéltem.
 Thalész érdeklődve felpillantott.
– Kérem, meséljen arról, amit ott tapasztalt.
Felemásszemű körülhordozta pillantását a jelenlévőkön. Edit
bosszúsan fedezte fel, hogy arcán némi elégedettség tükröződik. Ta-
lán amiért szenvedéseinek ecseteléséhez végre értő közönséget ka-
pott.
– Szörnyű kapzsiságom áldozata lettem – sóhajtott színpadia-
sán Imre. – Edit, aki a vesémbe lát, kihasználta ezt a gyengeségemet,
és elcipelt arra az elátkozott helyre. A Káosz Templomához. – Fele-
másszemű elhallgatott és megborzongott. – Később egyedül is visz-
szamentem. Az ajtó hatalmasat nyikordult, mikor beléptem. És ak-
kor megláttam… A LÁDÁT!
– Imre, ne szerepelj! – szólt rá fád hangon Bujdosóné. – A lé-
nyegre!
– A szívem a torkomban dobogott – melegedett bele egyre job-
ban az előadásba Imre. – Éreztem, ha végre megkaparintom, enyém
lehet minden, amire csak addig vágytam.
– Ehhez képest a láda kaparintott meg téged – vetette közbe
Bujdosóné.
– Nem a láda. Hanem… Ő – súgta Imre. Hangjában olyan iga-
zi, mély iszonyat bujkált, hogy még Editnek is elment a kedve a gú-
nyolódástól.
– Ki az az ő? – kérdezte Thalész.
– A Megnevezhetetlen Iszonyat. Kitátotta villás nyelvű pofáját,
és elnyelt. A gyomrában forgatott, ami olyan volt, mintha egy húsda-
ráló éles kései közt hányódnék. És mikor a borzalom már fokozha-
tatlanná vált, hirtelen megjelent egy hatalmas kéz. Szörnyű forróság
áradt belőle. Egészen közel került az arcomhoz, éreztem, ahogy ég a
bőröm. A mutatóujján egy gyűrű volt, azon pedig egy lángoló ábra.
– Egy kígyó – bólintott a tudós.
– Igen. És akkor… megcsókoltam a gyűrűt. Aztán a szörnyeteg
kiköpött magából.
– Ezen, mondjuk, nem csodálkozom – jegyezte meg Bujdosó-
né, és gúnyosan elmosolyodott.
Imre azonban egyáltalán nem figyelt a megjegyzésre. Egyre in-
kább szörnyű emlékeinek hatása alá került.
– Egy rettenetes helyen tértem magamhoz. A szememet elvakí-
totta valami természetellenes fény. Mikor végre résnyire ki bírtam
nyitni, láttam, hogy minden dolog fémből van körülöttem. Hideg,
plazmaként mozgó, élesen csillogó fémből. És embereket láttam
menetelni hosszú, szigorú sorokban. Mint a gépek, olyanok voltak.
Az arcuk pedig… teljesen egyforma volt.
– És mit csináltak? – ráncolta a homlokát Thalész.
– Dolgoztak. Szó nélkül, fegyelmezetten.
– Nocsak – kapta fel a fejét Bujdosóné. Kezdte érdekelni a do-
log. – Gyerek volt köztük?
– Volt.
– És nem cirkuszoltak? Volt szaladgálás, rendbontási kísérlet?
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Felemásszemű. – Aztán
felhangzott egy éles sípszó. Akkor mindenki letette, ami a kezében
volt, és elindultak egy irányba. Egyenesen felém.
– Mit akartak magától? – kérdezte a tudós.
– Semmit. Pont ez volt benne a rettenetes. Csak az útjukban
voltam. De ezek, mintha vakok lennének, egyre csak közeledtek. Lát-
tam, hogy nem fognak kitérni, láttam, hogy el fognak taposni. Úgy
vonszoltam el magam a könyökömön.
– És utána mi történt?
– Minden elcsöndesedett. És akkor… megjelentek – Imre el-
borzadva a kezébe temette az arcát.
– Kik? – csattant fel a tanárnő. – Imre! Olyan vagy, mint egy
élő horrorfilm-közvetítés.
– A fúriák! – kiáltott fel Felemásszemű. – Hol csaholó kutyák
voltak, hol nők! A hajuk kígyóként tekergett a fejük körül. A szívem
megtelt borzalommal. Lelkifurdalással. Hirtelen minden szemrehá-
nyást, sikolyt, rettegve elsuttogott szót hallottam, amit csak én vál-
tottam ki másokból az életben. Megpróbáltam lábra állni és rohanni,
amennyire tőlem telt. Aztán minden a homályba vész. Legközelebb
Sándorra emlékszem, ahogy szét akarja törni a fejemen az üres kula-
csát…
Csend telepedett a szobára. Bujdosóné leült Imre mellé a pad-
ra, és két kezébe fogta a férfi könnyektől feldagadt arcát.
– Jaj, te szegény! – mosolygott álságosan a Felemásszeműre. –
Nem is tudtam, hogy ilyen megpróbáltatásokban volt részed.
– Rettenetes volt – felelte elgyöngült hangon Imre, miközben
hálásan pillogott a végre megértőnek bizonyuló bűntársra.
– Hajtsd csak ide a fejed! – súgta együttérzően Bujdosóné. –
Most már minden rendben lesz. Itt vagyok veled.
Imre hálásan Edit vállára hajtotta a fejét. Thalész úgy döntött,
most egy kis időre tapintatosan magukra hagyja őket. Egy darabig
csak ültek egymás mellett a padon, egyikük sem szólt. Bujdosóné
szórakozottan vakargatta Imre fejét.
– Edit – sóhajtott fel egy kis idő után Imre –, úgy örülök, hogy
megbocsátottál. Vakargasd még így a fejemet, kérlek!
– Igen. Én is örülök… – felelte gyengéden Búné, majd egészen
közel hajolt Imre füléhez. Szinte lehelte a szavakat. – …majd ha egy
szép napon végleg kicsinállak!

Még az oroszlánok is megszeppenve bámultak a ketrecükből

Calóra, aki úgy üvöltött, hogy félő volt, menten szétpattan lángoló,
céklavörös feje.
– Megölni, megölni, megölni! Nem megmondtam? – ordította,
és egy hatalmasat csapott a kezében lévő ostorral a porba.
– Fényességes Calo, Jupiter aranyozza be minden perced!
Megmondtad – hajolt meg alázatosan Urus.
Géza bá egy oszlop takarásában keresett fedezéket magának.
Kezében még mindig ott szorongatta Vali néni húsklopfolóját, lába
előtt egy felfordított üst hevert. Igyekezett láthatatlanná válni. Arcá-
ról dőlt az izzadság, de nem merte megtörölni. Igazából moccanni
sem mert.
– Akkor? Most nyúzassalak meg? – kiáltott fel vérben forgó
szemmel Calo.
– Tedd meg, uram! Hatalmadban áll – felelte komoran Urus,
és Géza bá magában vele együtt mondta a szöveget. – Megérdem-
lem, mert nem teljesítettem a parancsod. De hidd el, nem vagyok
hibás!
Urus a szeme sarkából Géza bára sandított, aki izgatottan bó-
logatott, hogy eddig rendben.
– Már hogyne lennél hibás? – kérdezte vészjóslóan Calo, és egy
nagyot sózott Urusra az ostorral.
A britanniai arca megrándult a fájdalomtól. Géza bá is össze-
rezzent az oszlop mögött, pedig ő csak a csapás hangját hallotta.
– Talán a banya a hibás? – mennydörögte Calo. – Mert bele-
mártottad ugyan a bárdot, csak nem volt hajlandó kimúlni?
– Nem így történt. Nem tudtam megtenni – szedte össze magát
gyorsan a Bivaly.
Calo nem akart hinni a fülének. Kicsit elgondolkodott, mi lenne
a méltó büntetés ennek az engedetlen féregnek. Aztán döntött.
– Szőnyeg lesz belőled. Az én előszobaszőnyegem.
Géza bá ebbe már bele se mert gondolni, mert egy osztályki-
ránduláson látogatást tettek egy vadászkastélyban, ahol látott a kan-
dalló előtt egy oroszlánszőnyeget. Elképzelte ugyanezt Urusból, és
majdnem rosszul lett. A Britanniai Bivaly azonban szerencsére még
nem találkozott ilyesmivel, így rendületlenül folytatta a felelést,
ahogy Géza bá tanította.
– Köszönöm, uram, a megtiszteltetést. De előtte hallgass meg,
kérlek! Szóval beléptem a templomba kezemben a bárddal. Halkan a
papnő… illetve a banya mögé settenkedtem. A fejem fölé emeltem a
fegyvert… És akkor rettenetes dolog történt! A mennyezet eltűnt, és
feltárult felettünk az egész szentséges égbolt. Aztán az egész felha-
sadt, mint egy kihízott tóga. És akkor megjelent benne…
Urus jelentőségteljesen elhallgatott, Géza bá pedig a hatás fo-
kozásának érdekében a klopfolóval teljes erőből a felfordított üstre
csapott. Calo kis híján frászt kapott a fülsüketítő hangtól.
– Szóval megjelent Jupiter arca, és azt mennydörögte: „Urus!
Mit teszel, hogy csapnálak fejbe a mennyköveimmel?”
– Jupiter? Mi köze ehhez Jupiternek? – csodálkozott el Calo,
aki híresen nagy bunkó volt, de azért ennyire mégsem.
– Júnó! – súgta kétségbeesetten Géza bá.
– Izé, Júnó – javította ki magát gyorsan Urus. – Megjelent Jú-
nó arca, és azt sipította – itt Urus igyekezett női hangra váltani „Mit
teszel, Urus, hogy szálanként tépjem ki a szakálladat?”
– Tényleg nincs meg a szakállad! – állapította meg hök-kenten
Calo.
– Kitépte – bólintott Urus szomorúan.
És valóban. A Bivaly mindeddig szőrös képe most teljesen csu-
pasz volt, mint egy csecsemőpopsi, viszont telis-tele piros pöttyök-
kel, ékes bizonyítékaként annak, hogy szálanként fosztották meg ar-
cának ékességétől. Azt persze Calónak nem kellett tudnia, hogy az
elkövető nem Júnó volt, hanem Géza bá, Hanna néni gyantájával és
Edina útmutatásai szerint. De ez az eredmény szempontjából amúgy
is édes mindegy volt.
– Ó, egek! – nyögött fel Calo, és óvatosan a feje fölé sandított.
Urus és Géza bá elégedetten összenéztek. A római istenek közremű-
ködésével sikerült megmenteni a hunbuktát.
 Calo a gladiátoriskolából egyenesen Seneca palotájába vitette
magát. A filozófus már türelmetlenül várta. Épp tizenhárom fogásos
ebédjének a közepén tartott, amikor jelentették, hogy a rabszolga-
kereskedő megérkezett. Azonnal fogadta, de rögtön látta Calo arcán,
hogy nem járt sikerrel. Seneca letette az osztrigát, amit eddig élve-
zettel szürcsölgetett. Határozottan elment az étvágya. Calo nem ült
le, igaz, az ülő helyzet nem is illett volna mondandójához. Seneca
összehúzott szemöldökkel hallgatta, ahogy a rabszolga-kereskedő tő-
le szokatlan ékesszólással ecseteli a merénylő személyének gondos
kiválasztását, az alapos és körültekintő előkészületeket és a tökéletes
támadást. Várta, mikor érkezik el az a bizonyos „de”.
– DE! – kiáltott fel csakhamar Calo, és véreres szemét Senecá-
ra meresztette. – Akkor megnyílt az égbolt! Először tűzeső zuhogott
az égből, aztán pedig jég! Utána sáskák jöttek! Urus pedig kőszobor-
rá változott, a sáskák meg mind egy szálig lelegelték a szakállát!
Hidd el, isteni Seneca, szóról szóra így történt! Képtelenség lett vol-
na megölni a papnőt!
Ám Calo hiába várta, hogy a filozófus megrendül az istenek ha-
ragjától. Seneca vészjósló hallgatásba burkolózott. Majd ráemelte
jéghideg tekintetét a rabszolga-kereskedőre.
– Takarodj a szemem elől! – súgta olyan hideglelős nyuga-
lommal, hogy Calo térde megremegett.
Míg Calo kioldalgott, Seneca a könyvéért nyúlt. Cicerótól min-
dig megnyugodott. Az olvasás alig egy óra leforgása alatt ki is fejtette
áldásos gyógyhatását. Seneca ismét önmaga volt. „Nincs értelme
idegeskedni – gondolta. – Ha az ember akar valamit, intézze el ma-
ga.” Így aztán felöltötte a leghétköznapibb tógáját, és gyaloghintójá-
val a Forum Romanumra vitette magát. Ott megállította a hintót,
nagy nehezen kikecmergett a puha selyempárnák közül, és foghegy-
ről odavetette embereinek, hogy sétál egyet. A rabszolgák csodálkoz-
va bámultak utána, hiszen a filozófus emberemlékezet óta egy mé-
tert se tett meg gyalog. De alig telt el fél óra, amikor újabb, és még
hihetetlenebb dolog történt. A Forum Romanum közepén egy zilált
külsejű, félelemtől reszkető alak állt meg, és torkaszakadtából ordí-
tani kezdett.
– Emberek! Segítség! Emberek! Gyorsan ide mindenki! Ször-
nyűség történt! Kialudt a Vesta-szüzek tüze!
 [10] A csali

Hanna és az Uralkodó kora reggel lógtak ki Buravárosból.

Hanna úgy, ahogy volt, csak egy kabátot vett fel, amit néhány hu-
szonegyedik századi ruhadarabbal együtt Thalésztől kapott. Az Ural-
kodó viszont kénytelen volt tetőtől talpig beöltözni, és ráadásul a fe-
jére húzni azt a bizonyos tésztaszűrő alakú maszkot, amely megvédte
a por belélegzésétől.
A kiruccanás az Uralkodó ötlete volt. Hanna nem ellenkezett,
mert bár otthon anya alig tudta rávenni, hogy kidugja az orrát a szo-
bából, most valahogy nagyon vágyott a szabadba. Korán volt még,
épp kelt fel a téli, sápadt nap, és fel-feltámadt a csípős szél is, ami-
nek Hanna átszellemülten tartotta oda az arcát. Az Uralkodó egy da-
rabig szótlanul bámulta, ahogy kokettál a széllel, aztán halkan meg-
kérdezte.
– Milyen érzés, hogy nincs a fejeden porálarc, meg ez a fém vé-
dőruha? Hogy beszívhatod a levegőt és szabadon rohangálhatsz a vi-
lágban… nem kell egy bura alatt élned, mint valami koszvadt nö-
vénynek… csak jössz és mész, és nem kell félned?
Hanna megérezte a hangjában a sóvárgást, és nagyon megsaj-
nálta az Uralkodót.
– Á, én örökké parázok valamitől – felelte együttérzőn. – Hogy
mennyit rettegtem az elmúlt egy évben, azt el se tudom mondani! És
előtte is, például Bujdosónétól.
Ahogy távolodtak Buravárostól, a táj úgy lett egyre barátságta-
lanabb. Hanna megállapította magában, hogy most gyalogolhatnak
bele a Balatonba. Mennyire imádta a tavat, amikor még megvolt!
Akármeddig el tudta nézi. Ha éjjel fürödtek benne, olyan simogató
volt a vize, mint a legfinomabb bársony. Ahogy lépkedtek a kiszáradt
mederben, Hanna arra gondolt, itt a nyakukig érne a víz, mert a déli
part nagyon alacsony. Ott, kicsit lejjebb, Földváron szoktak anyáék-
kal nyaralni, közel a Galambszigethez. Minden évben kísérletet tet-
tek valami vízi járművel, csónakkal, vitorlással, vízibiciklivel, de
mindig beborultak a tóba. Folyton hívni kellett a vízi mentőket. Az
Uralkodóra sandított. Szegény Fúziónak biztos nincsenek ilyen szu-
per emlékei. Hanna szeretett volna valami kedveset és vigasztalót
mondani, de hirtelen semmi sem jutott az eszébe.
– Akarod, hogy Józsinak hívjalak? – kérdezte barátságosan.
Persze a kérdés nem volt teljesen önzetlen, mert a felség vala-
hogy sehogy se jött a szájára, a Fúziót meg nem lehetett kimondani
röhögés nélkül.
– Megtennéd? – ragyogott fel az Uralkodó arca a tésztaszűrő
mögött.
– Hát persze! Bulcsú mondta, hogy meg akarod változtatni a
neved. De mit fognak hozzá szólni a szüleid?
– Ők… ők már nem szólnak bele a dolgaimba – felelte zavartan
Józsi.
– Már az enyémbe sem… – sóhajtott fel Hanna. – Pedig mit
nem adnék érte. Iszonyatosan hiányoznak.
Az előbb még oly vidám Józsi király hirtelen elkomorult, és hű-
vösen közölte, hogy vissza kell menniük. Majd azzal a lendülettel és
minden magyarázat nélkül sarkon fordult, és sebesen megindult
visszafelé. Egész úton nem szólt egy kukkot sem, és olyan gyorsan
ment, hogy Hanna alig bírta követni. Fúzió még akkor is rendkívül
mogorva hangulatban volt, amikor hazaértek.
Thalész a légzsilip belső oldalán futkosott fel s alá, mint egy
porköpenyes vándoregérke. Ráncos arcát egészen elfelhőzte az ag-
godalom.
– Kimenni, méghozzá egy szó nélkül! – kiáltott fel, mikor meg-
látta a visszatérő Uralkodót. – Nem lehetsz ilyen könnyelmű! Mikor
az egész világunkat veszély fenyegeti! És még Hannát is magaddal
vitted!
Fúzió azonban egy szemernyi bűnbánatot sem mutatott. Épp
ellenkezőleg.
– Áruld el, Thalész, értem izgultál annyira, vagy Hannáért? –
kérdezte élesen.
– Mindkettőjükért, természetesen – felelte magától értetődően
Thalész, de Józsi király gúnyosan a szemébe nevetett.
– Nagyszerű tudós vagy, de bénán hazudsz. Az uralkodók jön-
nek-mennek, de portalan csak egy van. Na, mentem Schrödingerhez
– és ezzel feldúltan elvonult.
Thalész hosszan, elgondolkodva nézett utána, aztán amikor az
Uralkodó hallótávolságon kívül ért, Hannához fordult, és szigorúan
kijelentette.
– Ez, ami ma történt, nem ismétlődhet meg többet!
Hannának ez már sok volt. Letolást kapni valamiért, amit nem
is ő talált ki, ráadásul egy olyan világban, ahol mindenki másnak
mindent szabad.
– És miért nem? – kérdezett vissza csúfondárosan. – Nem az a
lényege ennek az egésznek, ami itt van, hogy jó nagy marhaságok
történjenek? Hogy mindenki megcsináljon minden hülyeséget, ami
csak eszébe jut?
– Azzal a megszorítással, hogy életben kell maradni ahhoz,
hogy az ember… hm… hülyéskedhessen – felelte egyszerűen Thalész,
majd vizsgálgatni kezdte a lány arcát. – A Remete azóta sem mon-
dott semmit? – kérdezte.
Hanna megcsóválta a fejét. A borzasztó lelkifurdalás újra ösz-
szeszorította a mellkasát. Thalész sóhajtott.
– Meg kell tudnunk, hogy milyen céllal küldte vissza Zsófit.
– Megszállta a por, és kész – jelentette ki Hanna. – Most már,
ha akarna se emlékezne rá. Olyan ez, mint az alkohol, nem? Ha az
ember részegen követ el valamit, és kijózanodik, nem mindig emlék-
szik rá. Így van Ervin is. Kiszívták belőle a port. Kijózanodott.
Thalész figyelmesen nézett a lányra.
– Akkor maga szerint mi a teendő?
– Fogalmam sincs. Talán… meg kellene tudni, hogy mit akar a
por.
– Bizony – mormolta Thalész, mintegy saját magának. – De
ahhoz kell egy csali.
– Csali? – kérdezett vissza Hanna.
Thalész elgondolkodva simogatta az állát.
– Valaki, aki nekünk dolgozik, de az ellenség is bízik benne.
– Milyen ellenség?
– Ami azt illeti, van egy ötletem – mondta a tudós, figyelmen
kívül hagyva a lány kérdését.

Thalész nem az az ember volt, aki késlekedett, mikor határo-

zott cselekvésre volt szükség. Így történhetett, hogy egy órával ké-
sőbb már be is vezették a riadtan pillogó Imrét a trónterembe, egye-
nesen a királyi tanács elé.
– Imre, kedves barátom, jól érzi magát nálunk? – köszöntötte
Thalész nyájasan.
Fúzió hatalmas szemekkel bámult a tudósra. Még sosem látta
ilyen színjátékot játszani.
– Ó, igen! Remekül! Gyönyörű itt! Kedvesek az emberek… na,
és a kiscicák! – lelkesedett Imre, és lehuppant a földre a karamell-
színű bőrönd mellé.
– Nyilván hallott a lesújtó hírről, drága barátom: a világunkat
veszély fenyegeti – kezdett bele a mondandójába gondterhelt ábrá-
zattal Thalész. – Ugyanazok fenyegetnek minket, akik magát is bán-
tották.
– Az ezredes?!
– Ő. És a többiek. A por papjai.
– A fúriák? – sápadt el Imre, és reszketni kezdett a szája széle.
– Igen. Bár ők csak a maga számára léteznek – felelte Thalész.
Imre képe bután megnyúlt.
– Ezt meg hogy érti?
– A maga bűntudata hívta őket életre. Ahogy az arkhónnak is
maga adott testet a rettegésével.
– Ezt nem értem! – csóválta a fejét hevesen a Felemásszemű.
– Nem is fontos – legyintett Thalész. – A lényeg, hogy ezek
magához tartoznak. Vagy, ahogy mondta: követik magát.
– Igen, de csak kint! Itt nem! – vette le Imre a lényeget. – Itt
már napok óta NEM! Ó, hála nektek, barátaim, ezerszer is hála! – és
ezzel lelkendezve parolázott egyet az Uralkodóval, aki elborzadva a
nadrágjába törölte a kezét.
– De ha elbukik a világunk, újra üldözni fogják – folytatta fe-
nyegető hangsúllyal Thalész, miközben Felemásszemű minden rez-
zenését figyelte.
– Tudom – bólintott szorongva Imre.
– Ha segít nekünk, meg tudjuk óvni ezt a birodalmat, és maga
még sokáig élhet a kedves emberek és az édes kiscicák között – ve-
tette ki a csalit Thalész. Imre azonnal rá is harapott.
– Akarom! Segítek! – kiabálta lelkesen. – Naná, hogy! Mit kell
tennem?
– Ki kell mennie a porba – felelte Thalész egyszerűen.
Imre lelkesedése egy pillanat alatt hisztérikus tiltakozásba csa-
pott át.
– Nem, azt nem akarhatják! Kérem! – esdekelt, és tekintete
ide-oda cikázott, mint aki a menekülés útját keresi.
– Ez az egyetlen esélyünk – szögezte le ellentmondást nem tű-
rő hangon Thalész. – El kell jutnunk hozzájuk, hogy megtudjuk, mi-
re készülnek! És maga fog odavezetni minket!
Imre szaporán kapkodta a levegőt, látszott rajta, hogy az ájulás
környékezi, de aztán valahogy összeszedte magát.
– És ha… nem vállalom? – kérdezte cérnára vékonyodott han-
gon.
– Ha ennyit sem képes megtenni a helyért, mely oltalmat nyúj-
tott magának, akkor kénytelenek leszünk… – emelkedett fel Thalész,
ám mielőtt részletezhette volna, hogy mit is pontosan, az Uralkodó
vígan közbekurjantott.
– Kiutasítunk, mint a SICC!
Ez a sicc olyan hatásosra sikeredett, hogy Schrödinger ész nél-
kül kiugrott a bőröndből.
– Tehát, így is, úgy is mennem kell – összegezte a helyzetét Im-
re szomorúan.
– Igen – könnyebbült meg Thalész, hogy végre-valahára elju-
tottak idáig. – Csak azt kell eldöntenie, hogy velünk, vagy nélkülünk.
Imre egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámulta felemás színű
szemével a szőnyeg rojtjait, aztán hatalmasat sóhajtott.
– Magukkal.

Pusztai professzor nem volt egy kimondottan aggódó típus.

Jobb is volt így, különben már rég belebolondult volna a tudatba,
hogy egyetlen kiskorú gyermeke tőle kétezer év távolságban rabszol-
ga a véreskezű Néró birodalmában. Ezt a gondolatot lassan már
megszokta, azt azonban igen szokatlannak találta, hogy Tekla két
napja nem jelentkezik, noha megígérte, hogy telefonál. Így aztán
igencsak megörült, amikor megcsörrent a táskájában a
féreglyukteló. Nagy nehezen előkotorta, mert szokás szerint a legal-
ján volt, és felkapta. De legnagyobb megdöbbenésére nem Tekla hív-
ta, hanem Edina, aki aziránt érdeklődött, hogy van-e valami híre Er-
vinről, s hogy a fiú nem üzent-e neki valamit. A professzor csak any-
nyit tudott, hogy rendben megérkeztek, és Ervin azóta egyfolytában
euforikus állapotban van. Minden „szuper”. Pontosabban szuper a
köbön. Viszont szegény Edinának nem üzent semmit. Nyilván eszé-
be sem jutott. A professzor ezt megpróbálta tapintatosan közölni, de
Edina azért rendesen lelombozódott. Hogy elterelje a figyelmét,
Pusztai gyorsan megkérdezte, hogy odaát mi újság.
– Semmi különös – felelte Edina egykedvűen. – Csak volt egy
kis felfordulás. Élve akarták eltemetni Vali nénit.
– Micsodaaa?! – kiáltott fel a professzor olyan hangosan, hogy
az 1-es villamoson minden szempár szemrehányóan rá szegeződött.
– Asszem, hagyott kialudni valami tábortüzet, amit neki kellett
volna őrizni…
Így jutott Pusztai professzor tudomására az a történeti tény,
hogy Krisztus után 64-ben kialudt az örök tűz a Vesta-szüzek temp-
lomában.

Vali néni éppen pacalpörköltet főzött, amikor jöttek érte. Pet-

ronius meg is állapította, hogy a pacalpörkölt, mint olyan, el van át-
kozva. Megpróbálta elintézni, hogy legalább addig várjanak, amíg az
isteni étel elkészül, de nem ért célt se egy erszény arannyal, se a kós-
toló ígéretével. A centurio, aki öt katona kíséretében érkezett, mint-
ha csak egy különösen veszélyes bűnöző begyűjtésével lett volna
megbízva, hajthatatlan maradt. Szerencsére Vali néni egy pillanatig
sem hitte, hogy bármi bántódása eshet, mert azt biztosan nem hagy-
ná se az ő Nórikája, se az ő Poppikája, így viszonylag nyugodtan fo-
gadta a letartóztatást. Kisebb probléma csak abból adódott, hogy a
frissen előkerült húsklopfolóját nem vihette magával.
Rogyák Mária azonban nagyon is jól tudta, mi vár az ilyen sú-
lyos vétséget elkövető Vesta-szüzekre, ezért átszalajtotta Edinát a
császári palotába, hogy kerítse elő azonnal Hanna nénit. Az öreglány
tűnt a legalkalmasabb személynek, aki közbenjárhat Vali néniért a
császári párnál.
Ám amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, Hanna néni
nem volt sehol. Edina végigloholta az egész átkozott palotát, a renge-
teg fényes, oszlopos termet, csúszkált a színes mozaikokkal borított
padlókon, pihegett a rózsaszínű márványpadokon, sőt még egy páva
is megkergette, mígnem aztán meghallotta Seneca hangját.
– Ezért Valéria napnyugtakor élve el lesz temetve a Campus
Sceleratuson, a Bűnösök mezején – dorombolta elégedetten a filozó-
fus.
 – Már hogy lenne?! – csattant fel hisztérikusan Poppaea. – Ha
egy Vesta-szűz csak megpillant egy elítélt bűnözőt, még azt is tüstént
szabadon kell bocsátani, mert a tiszta életű papnő látása maga is
tisztító hatású!
– Valéria nem tudja megpillantani saját magát – jegyezte meg
tárgyilagosan Néró.
– Tükör? – vetette fel a császárné.
– És már nem is tiszta életű. Sajnos. Súlyosan vétkezett – foly-
tatta sóhajtva a császár.
– Ha minden rómait élve eltemetnének, aki súlyosan vétkezett,
akkor a föld alatt élnénk – válaszolta Poppaea, és a szavaiból úgy sü-
tött a gúny, hogy egy egész ökör megpuhult volna tőle.
Edina közelebb lopakodott, és belesett a lugasba, amit teljesen
befutott a narancssárga virágú, csodaszép bougainvillea.
Poppaea egy hófehér selyemből készült függőágyban hevert, de
a bőre még a tiszta selyemnél is fehérebb volt, különösen az arca. A
császárné mindig holtra sápadt, ha felidegesítették.
Néró tudta ezt, ezért nyugtalanul toporgott mellette, és a kezét
simogatta.
– Ne izgasd fel magadat, drágaságom! Árthat a fiamnak.
– Akkor csinálj valamit! Végtére is te vagy a császár! – ripako-
dott rá Poppaea.
– De még ő sem húzhat ujjat az istenekkel, úrnőm. Nem von-
hatja magára a haragjukat! – szögezte le elégedett mosollyal Seneca,
aki a győztesek nyugalmával hevert egy kényelmes kereveten, és bort
kortyolgatott.
De a császárnét nem olyan fából faragták, hogy könnyen meg-
hátráljon, még ha történetesen istenekről is volt szó.
– Ugyan! – legyintett türelmetlenül a filozófusra, aztán a csá-
szárhoz fordult, és hízelgő hangjával szinte hozzá törleszkedett. –
Különben meg te is isten vagy, édesem, nem? Az isteni Néró!
– Kétségtelenül, kétségtelenül – ismerte el Néró a nyilvánvalót,
és látszott rajta, hogy kész megtörni az igazság súlya alatt.
– Akkor beszélj velük, mint isten az istennel! – követelte
Poppaea. – Ajánlj nekik valamit! Biztos van gyenge pontjuk. Elvégre
az isten is ember… valahol.
Így úszta meg hát Vali néni az élve eltemetést. Ez azonban még
nem jelentette azt, hogy egyéb büntetésre nem számíthatott.
 Géza bá épp Péterrel beszélgetett, a halakról cseréltek eszmét –
a derék tornatanár ugyanis szenvedélyes horgász volt –, mikor az
őrök belökdösték az udvarra a hangosan tiltakozó Vali nénit.
Géza bá felugrott a kőpárkányról, ahol eddig üldögélt, és a
konyhás nénihez sietett. Péter kissé nehézkesen követte.
– Vali néni! Hogy kerül ide?
– Hát nem önszántamból, drága tanár úr… elhiheti nekem.
– Hozzánk hoztak, jóasszony? – kérdezte barátságosan Péter.
– Maguk a szektások? – mérte végig Vali néni gyanakodva az
idős férfit.
– Csak a rómaiak neveznek így minket. Keresztények vagyunk.
Talán te is az vagy, jóasszony?
– Én Vesta-szűz vagyok… vagyis csak voltam… – húzta ki ma-
gát önérzetesen a konyhás néni.
– Szóval pogány vagy – állapította meg kissé sajnálkozva Péter.
– De hát mi történt? – kérdezte Géza bá, miközben Vali nénit a
terebélyes cédrus árnyékában lévő kőpárkányhoz vezette.
– Hát kialudt az a fránya tűz, de nem ám magától, azt gyaní-
tom – horkant fel mérgesen Vali néni.
– Nem mi voltunk, Vali néni, isten bizony…
– Isten nevét hiába a szádra ne vedd, fiam! – nézett feddően
Géza bára Péter.
– Az az ártány volt, a Seneca – harsogta harciasan a konyhás
néni. – Látták ám sündörögni a templom körül. De csak kapjam a
kezem közé!
– Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! – adott Péter
szelíd útmutatást a haragvónak.
Ám Vali néni a szenteket is gond nélkül kioktatta.
– A kenyér nem arra való, hogy dobálózzanak vele. Tibiként
egyszer hajintott el egy kenyérgalacsint, le is kevertem neki egyet.
– Ez olyan képes beszéd a kenyérrel – magyarázta türelmesen
Péter. – Azt jelenti, hogy ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a
másikat is.
– Hát, nem hülyültem meg! – tárta szét a karját a konyhás né-
ni, de aztán kissé enyhültebben nézett az idős emberre. – De tudja
mit… izé mi is a neve?
– Péter.
– Na, Péter, ha valaki megüti a jobb orcáját, csak szóljon ne-
kem, és én majd lerendezem.
 Géza bá kezdte kissé kínosnak találni a diskurzust, de Péter el-
néző mosollyal vette tudomásul Vali néni ajánlatát.
– Légy szelíd, leányom, mert a szelídek öröklik a földet! – ta-
nácsolta barátságosan, magára hagyva a hunokat.
Vali néni hüledezve nézett utána.
– Leányom? Hát hány évesnek néz ez engem?
– Hagyjuk! – motyogta Géza bá, de Vali néni nem hagyta.
– Csinos ember, csak olyan máié – jegyezte meg kissé mélázva.
– Ki ez?
– Egy halász.
– Mit keres egy halász Rómában? – akadt fenn Vali néni.
– Hosszú.
– És nős? – érdeklődött tovább a konyhás néni. Látszott, hogy
nem nyugszik addig, amíg alaposan le nem káderezi az öreget.
– Dehogy – felelte elszörnyedve Géza bá.
Vali néni arcán ábrándos kifejezés jelent meg, aminek láttán a
derék tornatanár rosszat sejtett.
– Képes beszéd ide, képes beszéd oda, nem hiszem, hogy ellen
tud majd állni a főztömnek – jelentette ki Valéria magabiztosan.
Géza bá épp azon töprengett, hogyan tudná eltéríteni a kony-
hás nénit attól, hogy felcsípje Szent Pétert, amikor befutott Urus, és
miután viharos örömmel megölelgették egymást, a Bivaly azonnal a
hunbukta felől érdeklődött.
– Nem hagytak rá időt ezek a kurafiak, olyan hirtelen rángattak
el! – lapogatta meg Vali néni Urus hátát. – De sütök tüstént! És ha
van egy kis husika, csinálok egy jó kis pörköltet hozzá.
– Hmm, pörkölt! – csillant fel Urus szeme. – A bivalytárs már
mesélt róla…
– Megyek, megkeresem a konyhát. Maguk csak legyenek türe-
lemmel, nemsoká feltálalom! – és ezzel eldöcögött.
Urus sóhajtva nézett utána.
– Valéria feltálalja a pörköltet, aztán Valériát egyszer csak fel-
tálalják az oroszlánoknak. Ilyen az élet.
– Miről beszélsz? – rémült meg Géza bá.
– Ez ilyen istenítélet – vonta meg a vállát Urus. – Felkínálják a
kiéheztetett oroszlánnak vacsorára.
– Úgy érted, ha megeszi, bűnös, de ha nem bántja, akkor ártat-
lan és megbocsátanak neki? – próbálta Géza bá tisztázni a lehetősé-
geket.
 – Úgy – bólintott Urus. – De láttál te már olyan kiéhezett
oroszlánt, amelyik nem eszi meg az embert?

– Hát, ez nem túl biztató – szögezte le Pusztai professzor, mi-

közben a féreglyuktelóval a kezében leszállt a csörömpölő villamos-
ról. – De talán a kávéval lehet hatni az oroszlánokra. Tényleg, talál-
tatok cikóriát?
– Ja, totál szívás volt – felelte nyafogva Edina. – Először is tér-
dig jártuk a lábunkat. Azt hittem, legalább a föld fölött nő, erre kide-
rült, hogy gyökér. Alig bírtuk kihúzni. El se mondom, mi történt a
körmeimmel. Szóval, ami nem törött le akkor és tövig, az beszakadt,
amikor órákig sikáltuk a gyökereket. Aztán a darabolás, szárítás, fő-
zés. És mindez hiába. Ráadásul Szabi szerint az oroszlánok nem
buknak a cikóriára. És nemcsak hogy nem buknak, de kifejezetten
utálják. Gyűlölik! Gyűlölik már Szabit is, ha csak meglátják, már
morognak! Úgyhogy nekik annyi – ismételte el készségesen Edina,
amit pár napja Szabitól hallott.
Pusztai professzor megszaporázta a lépteit a Boldogasszony
sugárúton, miközben egyre erősebben szorította füléhez a féregtelót.
– Nem halogathatjátok tovább a szökést! Érted, Edina? –
mondta határozottan, de a hangjából félreérthetetlenül kicsendült az
aggodalom.
– Azért ezt még én is értem – felelte kissé sértődötten Edina.
 [11] Seneca gyűrűje

Hanna nyugtalanul töltötte az éjszakát. Hajnalig csak hányko-

lódott, de amikor végre sikerült elaludnia, rémképek gyötörték. Egy-
re jobban aggódott Zsófiért, Kempelenért, és mindezzel párhuzamo-
san mindinkább kínozta a tehetetlenség. Csak teltek-múltak a na-
pok, egyik a másik után, értelmetlenül. A megoldáshoz azonban nem
kerültek közelebb egy szikrányit sem.
Thalész csaliról beszélt. Aztán kiderült, hogy a csali nem más
lesz, mint Imre.
Hanna még nem felejtette el a szörnyű délutánt, amikor a Fe-
lemásszemű fejjel lefelé az akváriumba lógatta, de valahogy ez a
bárányszelíd, jóságtól és kedvességtől csöpögő új Imre alig-alig em-
lékeztetett hajdani önmagára. Hannának határozottan lelkiismeret-
furdalása támadt, amiért veszélybe sodorják, még akkor is, ha Tha-
lész megtesz minden lehetséges óvintézkedést.
Kora reggel az édenkertre emlékeztető, tolakodóan kíváncsi li-
get szélén gyülekeztek, mely érkezésükkor oly tapintatlanul viselke-
dett velük. Imre sápadtan, de sziklaszilárdan állt Thalész mellett.
Még Bujdosóné is megjelent Felemásszemű búcsúztatásán.
– Szervusz, Imre, jó utat! – közölte kimérten. Lehetetlen volt
kitalálni, mire gondol közben.
– Köszönöm, Editkém… – sóhajtotta megadóan Imre.
– Büszke vagyok rád!
– Igen?
– Bevallom, ki sem néztem volna belőled – bólintott komolyan
a tanárnő.
– Buravárosért mindent! – szólt abszolút meggyőződés nélkül
a Felemásszemű.
Fúzió izgatottan toporgott a kapuban.
– Bulcsú! Tuti, hogy nem jössz? – pillantott a dalekre.
 – Megatuti. Nem őrültem meg! – szólt a fiú, majd a talpig vé-
dőöltözetbe bújt Tibire bökött. – Van itt elég öngyilkosjelölt.
– Akkor majd nézd a vezérlőből! Tuti műsor lesz! – vigyorgott
Fúzió.
A haditerv egyszerű volt. Tibi és egy csapat drón az Uralkodó
vezetésével előremegy, elrejtőzik a buckák mögött, majd megfelelő
távolságból követik a pár perccel később induló Imrét.
– Én nem kapok a fejemre egy ilyet? – mutatott Felemásszemű
Tibi sisakjára.
Thalész megrázta a fejét.
– Nem. Magának kontaktálnia kell a porral. Olyan védtelenül
kell kimennie, ahogy bejött.
– Óriási! – felelte Imre, és látszott rajta, mennyire el van ra-
gadtatva a gondolattól.
Mivel a csapat készen állt az indulásra, a bura falán egy jelleg-
zetes, szisszenő hang kíséretében rés nyílt, amin sorban kimasíroz-
tak. Az Uralkodó hirtelen visszafordult, és egy fehér zsebkendővel –
melyet eddig ki tudja, hol rejtegetett – búcsút intett. Aztán a rés be-
zárult.
– Nem is vittek fegyvert! – jegyezte meg szorongva Imre.
– Az imaginációkkal szemben nem érnek semmit a hagyomá-
nyos fegyverek. Csak a tiszta gondolatok – magyarázta türelmesen
Thalész, de Hanna, aki régebbről ismerte Imrét, látta rajta, hogy
kezd bepöccenni.
– És akkor mégis hogy fognak megvédeni? Majd elképzelik,
hogy a tavaszi mezőn pillangót kergetnek? – kérdezte összevissza
csúszkáló hangon.
– Nem megvédeni, hanem követni fogják, Imre. Éppen ez a
terv lényege.
– Egyre kevésbé tetszik nekem ez a terv – morogta Felemás-
szemű leszegett fejjel.
S mire eljött az indulás ideje, addigra már egyáltalán nem tet-
szett neki.
– Na, mi van? Indulj! – lódított rajta egyet Bujdosóné.
– Nem – jelentette ki eltökélten Imre. – Nem akarok csali len-
ni!
– De már beleegyeztél!
– Utálok csali lenni!
– Imre! A szavát adta nekünk! – lépett közbe Thalész is.
 – Legalább jöjjön ki velem valaki! – vetette fel a fejét durcásan
Felemásszemü.
– Egyedül kell kimennie – magyarázta a tudós. – Védtelennek
kell tűnnie!
Imre a fejét csóválta, és elszántan rugdalta kopott cipője orrá-
val a földet, mint egy makacs ló. Vagy még inkább öszvér. Hanna
tudta, hogy Buravárostól távol áll az erőszak, ezért nem fogják csak
úgy kilökni a porba. Arról azonban fogalma sem volt, mivel téríthet-
nék jobb belátásra. Thalészra nézett, és látta az arcán, hogy ő is ta-
nácstalan. Múltak a percek. A tudós az órájára pillantott, és már épp
arra készülhetett, hogy lefújja az akciót, amikor váratlanul megérke-
zett a segítség. Méghozzá onnan, ahonnan egyáltalán nem számítot-
tak rá.
– És ha kimennék vele? – kérdezte hirtelen Bujdosóné.
Thalész meglepetten pillantott a dementorra.
– Megtenné? – kérdezte óvatosan.
Bujdosóné fanyarul elmosolyodott.
– Persze nem ingyen – szögezte le.
– Mit szeretne? – kérdezett vissza Thalész.
– Van a városnak időgépe? – kérdezte a tanárnő, és átható kí-
gyópillantását Thalészra emelte.
Feszült csend támadt, mindenki a tudóst nézte.
– Igen – jelentette ki halkan Thalész.
– Akkor izzítsák be, mire visszajövök! Haza akarok menni vele.
– Értem – fontolta meg az ajánlatot kissé kelletlenül Thalész. –
De ehhez a tanács engedélye kell. Rendkívüli felhatalmazás egyhan-
gú döntéssel.
– Akkor hívja össze a tanácsot! – felelte Bujdosóné magától ér-
tetődően, ám Thalész határozottan megrázta a fejét.
– Erre most nincs idő. Az Uralkodó kint vár!
– Akkor nem megyek sehova – vonta meg a vállát egykedvűen
a dementor.
A Felemásszemű felismerte a patthelyzetet. És ennek megfele-
lően igyekezett új alkupozíciót kiharcolni magának.
– Csak akkor leszek csali, ha én is visszamehetek majd az Edit-
tel – szólt reszketeg hangon. – Ha megígérik, kimegyek. De csak az
Edittel.
Thalész most már csak egy pillanatig habozott. Látta, ha nem
dönt gyorsan, Imre újra meggondolja magát.
 – Rendben van – felelte.
– Adja a becsületszavát! – követelte Bujdosóné.
– A becsületszavamat adom. Ha segítenek nekünk, teljesítjük a
kérésüket, és hazamehetnek – jelentette ki ünnepélyes hangon a tu-
dós.
– Ez a beszéd! – bólintott Búné. – Lódulj, Imre!
– Csakis utánad. Hölgyeké az elsőbbség! – hajlongott gálánsan
Felemásszemű.
– Ilyenkor milyen udvarias vagy – húzta el a száját Bujdosóné.
A bura falán újból rés nyílt, és a furcsa pár kivitorlázott a por-
viharba. Elöl a dementor, mögötte rogyadozó térdekkel a Felemás-
szemű. A süvítő szél belekapott Búné szoknyájába, és kitartóan ci-
bálta. Meggörnyedve haladtak, hunyorogva, könnyezve, mert a szál-
ló por úgy marta a szemüket, mint valami vegyszer. Pár lépés után
Imre megtorpant, és hátrafelé pillogott, de Bujdosóné megragadta a
karját, és tovább vonszolta magával.
– Te nem érzed, Edit? – vetette meg a lábát Felemásszemű.
– Mit?
– Közelednek! – suttogta egyre rémültebben Imre.
– Semmit nem érzek – felelte hűvösen Bujdosóné, de Felemás-
szemű ekkor már egész testében reszketett.
– Végünk van, Edit! – jajveszékelte. – Érzem a csontjaimban!
Közelednek… lopakodnak… szivárognak… Itt vannak… Itt vannak a
közelben!
– A Tibiék igen. Látod, onnan távcsöveznek! – mutatott egy
közeli bucka felé a tanárnő. – Gyere, menjünk!
Ám váratlanul elvesztette az egyensúlyát. Meg kellett kapasz-
kodnia Felemásszemű vállában, mert cipőjének tűsarka elmerült az
átkozott homokban. Úgy döntött, hogy leveszi a cipőt, és mezítláb
folytatja az utat, mikor kellemetlen érzése támadt. Mintha nem tud-
ná kihúzni a lábát a homokból. Lenézett. A por lassan, lomhán hul-
lámzott a lába körül, vastag koncentrikus körökben, mint egy óriás-
kígyó. Imre is érzékelhette a változást, mert az iszonyattól kikereke-
dett szemekkel bámult bűntársára. Hang azonban nem jött ki a tor-
kán. Bujdosóné egyre dühösebb mozdulatokkal rángatta a lábát, ám
minél inkább igyekezett, a por annál erősebben szorította. Ekkor az
egész látóhatár megmozdult. A szél eltűnt, a levegőben megálltak a
porszemek, mozdulatlan porfüggönyt képezve körülöttük. Aztán
hangos morgással remegni kezdett a föld, lábuk alatt szédítő sebes-
séggel forgó örvény nyílt. Mindketten elvesztették az egyensúlyukat.
Imre fájdalmasan, artikulálatlanul üvöltött, tagjai szánalmasan ki-
csavarodtak, mint egy rongybabának. Bujdosóné azonban nem kia-
bált. Figyelt. Mikor elkapta az örvény, felkészült a tehetetlen zuha-
násra, a száját, orrát, szemét betömő porra, a haldoklásra. Ám ehe-
lyett egészen mást tapasztalt. A szívóerő elkapta, és magához rántot-
ta ugyan, de csak úgy, mint valami szenvedélyes táncban egy erős
férfikéz. A forgás sem volt kellemetlen, csak szédítő, mint az álomba
merülés zuhanása. Bujdosóné elmosolyodott. És ekkor minden elsö-
tétült.
Az egész nem tartott tovább egyetlen percnél. Az örvény eltűnt,
a por kisimult, mintha semmi sem történt volna. Ám Bujdosóné és
Imre nem volt sehol.
Hanna, Thalész, Bulcsú és Sándor még akkor is dermedten áll-
tak a vezérlőben, mikor az Uralkodó, nyomában a lihegő Tibivel, be-
robbant melléjük.
– Még nem rendeltél el riadót? – kiabált Fúzió. – Azt hittem,
már a mentőcsapat is készen áll!
Thalésznak megrándult az arca, aztán szomorúan széttárta a
karját.
– Semmit sem tehetünk.
Az Uralkodó megdermedt.
– Hogy érted ezt?
A tudós nem válaszolt, csak szomorúan nézte a fiút.
– Olyan nincs! – kiabált, miután magához tért. – Tibi, jössz ve-
lem?
– Megyek – vágta rá Tibi. – Hová?
– Majd mi ketten kiássuk őket – mondta elszántan Fúzió.
Thalész odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Tudja, felséged, ez lehetetlen. Akit egyszer a porkígyó el-
nyel…
– Ez nem tápcsatorna, hanem turbulencia – igazította helyre
akkurátusan Bulcsú.
Hanna közelebb lépett Tibihez, és kicsit talán a saját megnyug-
tatására is, békítő hangon így szólt.
– Ne aggódj! Bujdosónét nem lehet elveszteni. Akárkik is szip-
pantották be, könyörögni fognak, hogy visszaadhassák.
– Szerinted meglesznek? – nézett a szemébe segélykérően Tibi.
– Biztos vagyok benne – mondta Hanna, bár igazából maga
sem hitte, amit mond.
Bulcsú egyre a fejét rázta. Valami megmagyarázhatatlan fe-
szültséget érzett, amit nem volt hajlandó dühként dekódolni.
– Most mit nyávogtok? – szólt indulatosan. – Ti humanoidok,
már kinyírtatok egy egész bolygót! Meg egymást! Miért csináltok
úgy, mintha számítana további két egyed elvesztése? Különösen, ha
a két egyed történetesen a dementor és Felemásszemű Imre? Értük a
legkevésbé sem kár, ez nyilvánvaló.
Fúzió számára azonban ez mégsem lehetett nyilvánvaló, mert a
szemét elöntötte a könny.
– Te hülye! Mindenkiért kár! Érted?! Mindenkiért!!! – ordított
Bulcsúra, és kirohant a vezérlőből.
Döbbent csend maradt utána. Hanna, talán a benne is hango-
san dörömbölő bűntudat miatt, nagyon is megértette Fúzió lelkiálla-
potát.
– Utánamegyek! – jelentette ki elszántan.
– Hagyja csak, Hanna! – csóválta a fejét Thalész. – Most egye-
düllétre van szüksége.
– Szerintem meg inkább egy barátra.
– Megkeressem? Hová mehetett? – kérdezte Tibi.
– Talán haza – vonta meg a vállát Hanna.
Összenéztek. Most jutott eszükbe, hogy fogalmuk sincs róla,
hol lakhat az Uralkodó. Erről eddig sosem esett szó, és palotát sem
láttak semerre. Vagy talán neki is van egy rendetlen gyerekszobája a
szülei otthonában, mint bármilyen közönséges halandónak, akik
rendesen iskolában töltik a napjaikat, és nem egy trónteremben? Kí-
váncsian néztek Thalészra.
– Haza biztosan nem ment – szólalt meg a tudós kis töprengés
után.
– Miért nem? – ráncolta a homlokát Hanna.
– Mert olyan nincs neki.
– Hogyhogy? – kerekedett el Tibi szeme.
– Fúzió királyfi ugyanis állami gondozott. A szülei kiváló fizi-
kusok voltak. Talán a két legjobb. Akkoriban még nem volt készen a
város. Nagyon kevés volt az energiánk, és ők azon dolgoztak, hogy
legyen. Egy nap kint dolgoztak, terepen, hogy elvégezzenek egy kí-
sérletet… De a por elnyelte őket is. Ahogy most a tanárnőt és Imrét.
Nem kerültek többé elő.
– Hány éves volt akkor Fúzió? – kérdezte Tibi.
 – Kettő.
– Szóval árva – gondolkodott el Hanna, és hirtelen értelmet
nyert, miért viselkedett olyan különösen vele Fúzió a legutóbbi be-
szélgetésükkor.
– Így van – bólintott Thalész. – Ezért is lehetett belőle király.
Mindig az árva gyerekek közül választunk uralkodót.
– Ez is hagyomány? – kérdezte Hanna.
– Nem. Csak az életkor. Az árvák közül azért választunk, hogy
kapjanak valami kárpótlást mindazért, amit az élet elvett tőlük. A
sok bánatra és szomorúságra egy kis örömet.

Petronius házát napok óta fuvolaszó töltötte be. Lehetetlenség

volt tőle megmaradni. Legalábbis Tekla szerint, akinek kezdett elege
lenni abból, hogy hol a Tavaszi szél… árasztotta el a palotát, hol a
Csárdáskirálynőből az a bizonyos nagybőgő, hol egy The Vamps-
számnak bizonyuló förmedvény, attól függően, hogy ki kaparintotta
meg magának a Clodia nevű rabszolgalányt. De Petroniust nem za-
varta az állandó hangzavar és cincogás. Sőt! Valósággal el volt ragad-
tatva attól, hogy Rogyák Mária két hét leforgása alatt megtanította
fuvolázni a mosogatólányt! Clodia pompásan és szorgalmasan szol-
mizált, rendkívüli tehetséggel bánt a hangszerrel, ám mindennek
megvolt az a hátulütője, hogy egyáltalán nem mosogatott. Így aztán
Tekla dolgozhatott helyette. Tudta ugyan, hogy szűklátókörűségre
vall, de ahogy ott görnyedt a gőzben a mosogatódézsa felett, bepárá-
sodott szemüvegben, kicsit megutálta a művészeket. Nagyon boldog
volt, ha néhanapján, legalább egy kis időre elszabadulhatott a palo-
tából. Most, hogy nem kellett elemózsiát vinnie Géza báéknak, mert
Vali néni helyben állította elő a jobbnál jobb étkeket, Tekla híreket
szállított. És kivételesen jó híreket.
Rogyák Mária ugyanis végre bevetette magát Petroniusnál. És
ezúttal a szökés érdekében.
– Máriám! Varázslónőm! Ki Árkádiává varázsolod a házam,
daloló nimfák és faunok tündérkertjévé… – érzékenyült el Clodia já-
tékán a patrónus, miközben apró csókokkal árasztotta el varázslónő-
je kezét.
– Itt csak egy faunt látok – jegyezte meg Mária, és finoman el-
tolta magától Petroniust.
– Mi a baj, drága?
 Rogyák felsóhajtott. Szép szemével ábrándosan a távolba né-
zett.
– Nem tudom. Unom Rómát. Zsivaj, bűz, csőcselék… – majd
kérlelően Petroniusra pillantott. – A tengerre vágyom. Megfesteni a
tajtékzó Neptunust, ahogy fenséges haragjában a kérkedő föveny
sziklás fogsorára sújt.
– Mily harcias költői képek! Miféle belső vihar dúl a…
– A lelkemben? – vágott a patrónus szavába Rogyák. – Hát
mégis van lelkem?
– Hányszor dörgölöd ezt még az orrom alá, kedves? – kacagott
fel a férfi.
– Vigyél ki a tengerhez, és elfelejtjük! – biggyesztette el a száját
a tanárnő. – Végtelen horizontot akarok, hol börtönéből szabadul
sas lelkem…
– És ott majd újra mosolyogni látlak? – sietett a kérdéssel Pet-
ronius.
– Ígérem!
– Van egy szerény kis villám Ostiában.
– Milyen messze van a Tiberistől? – érdeklődött könnyed han-
gon Mária.
Ám Petronius figyelmét nem kerülte el a kérdés logikátlansága.
– Ezt mért kérded? – szólt kis hallgatás után.
– Szeretnék fürdőzni… És látom, milyen mocskos ez a folyó –
mondta Mária kissé zavartan.
– Ne aggódj, kedves… – hajolt a tanárnő keze fölé újra Petro-
nius. – Ostiában a víz áttetsző, smaragdzöld s tisztán fénylő, mint a
szemed.
– De a lányok és a mama is jöhetnek, igaz?
Petronius egy kicsit elakadt.
– Természetesen – közölte érezhetően kisebb lelkesedéssel.
Rogyák csengő hangon felkacagott.
– Ó, faun! FAUN! – kiáltott boldogan, és másik kezét is csókra
nyújtotta.

Géza bá egészen megkergült az örömtől, amikor megtudta,

hogy másnap már együtt lehet az ő drága Máriájával. Alig figyelt
Teklára, aki megpróbálta tisztázni a részleteket. Géza báék éjszaka
indulnak tutajjal a Cloaca Maximán, onnan kijutnak a Tiberisre, és
irány a tenger. Szabi fintorgott kicsit, hogy egy pöcegödörben fognak
hajókázni, de Tekla felvilágosította, hogy ez még mindig jobb, mint-
ha egy oroszlán emésztőrendszerében tennék ugyanezt. Tekla azt is
elmondta, hogy ők reggel indulnak kocsin Ostiába. Találkozó a ten-
gerparton, Hérón hajójánál, amit a színes vitorla és az Ízisz-szobor
miatt el sem lehet téveszteni.
Vali néni is figyelmesen hallgatta Teklát, majd mikor már ele-
get tudott, befordult a konyhába, ahonnan pár pillanat múlva egy
süteménnyel megrakott tálcával bukkant elő. Nyílegyenesen odadö-
cögött Péterhez, aki ilyen idő tájban mindig egy terebélyes olajfa
alatt üldögélt és imádkozott. De Vali néni nem zavartatta magát
holmi imádkozástól, egyenesen az öreg halász orra alá nyomta a sü-
teményt. Péternek nem volt választása, leemelt egy aranysárga szele-
tet és beleharapott.
– Na, hogy ízlik? – leste a halász arcát mohón Vali néni.
– Mennyei! – felelte áhítatosan Péter, aki még soha életében
nem evett ehhez fogható különlegességet. Vali néni elégedetten el-
mosolyodott.
– Azt meghiszem! Tudja, mit mondott nekem a titkár elvtárs,
amikor a pártbizottság menzáján dolgoztam? A maga püspökkenye-
rének, Vali néni, nincs párja az egész béketáborban!
Péternek elkerekedett a szeme, és alaposabban szemügyre vet-
te a sütemény maradékát, amit a kezében tartott.
– Ez… ez püspökkenyér?
– Miért? Minek ette? – kérdezett vissza méltatlankodva Vali
néni.
– Püspökkenyér – ismételte meg Péter átszellemültem – Akkor
maga talán mégsem pogány…
– Mit jön már megint ezzel? – csattant fel mérgesen Vali néni.
– Én szakácsnő vagyok, és kész. Meg jósnő. Akarja tudni, hogy mit
látok előre?
Péter megadóan elmosolyodott.
– Úgyis elmondja.
Vali néni a nagyobb hatás kedvéért behunyta a szemét, és elő-
vette jósnőhangját.
– Egy nagy tutajt látok, amin utazunk. Maga meg én.
– Csak mi ketten?
– Nem olyan románcos, merthogy sajnos a kloákában va-
gyunk… meg velünk van a tanár úr is, meg a Szabolcs gyerek, és tu-
tajozunk valami kikötőbe – folytatta Vali néni, és közben hadoná-
szott a karjával.
– Ostiára gondol? – segítette ki készségesen Péter.
– Na, pont arra, és onnan áthajózunk a Hérón hajóján a siva-
tagba… ott lesz még egy kis tevegelés… miegymás… de aztán egyből
hazamegyünk Budapestre – fújta ki magát Vali néni, és várakozón
bámult Péterre.
A halász azonban kissé értetlenül nézett vissza rá.
– Mi az a Budapest?
– Magyarország fővárosa… ezt azért tudhatná – méltatlanko-
dott Vali néni.
– És mi van ezen a Budapesten? – kérdezősködött tovább óva-
tosan Péter.
– Egy kis lakásom a Lujza utcában. Nem nagy, de azért jól elfé-
rünk majd hárman Tibikémmel. Ő jó gyerek, meg fogja szeretni – fe-
lelte Vali néni, és kissé bepárásodott a szeme.
Péter szelíden, részvéttel nézett rá, de aztán megrázta a fejét.
– Valéria, én nem mehetek el innen…
Vali néni úgy nézett rá, mint egy gyengeelméjűre.
– Nem fogom itt hagyni az oroszlánoknak, ne is remélje! –
mondta indulatosan, azzal felpattant és elcsörtetett. Géza bára a
műhely elkerített sarkában talált rá, a tutaj tőszomszédságában. A jó
tornatanár halálra rémült, amikor Valika feldúltan közölte vele, hogy
nagy baj van. Ám mikor kiderült, hogy a baj az öreg halásszal kap-
csolatos, akkor egyfelől megkönnyebbült, másfelől viszont pánikba
esett. Vali néni szentül elhatározta, hogy nem hagyja itt ezt a mézes-
kalács embert, és ehhez sziklaszilárdan ragaszkodott is. Géza bának
minden ékesszólását latba kellett vetnie, hogy meggyőzze arról, Pé-
ternek még dolga van itt Rómában. Méghozzá nagyon fontos dolga.
– De hát meg fogják ölni ezt a szerencsétlent! – jajdult fel Vali
néni. – Ezt még az is tudja, aki nem lát a jövőbe.
Géza bá kétségbeesetten keresett valami érvet, mert az igaz-
sággal nem mert előhozakodni.
– Péter nem jöhet velünk, de megígérem, hogy a búcsú nem
örökre szól – bökte ki végül nagy kínban. – Vali néni majd találkoz-
hat vele.
A konyhás néni kissé kétkedve bámult rá.
– Igen?
– Igen – bólintott Géza bá, majd az igazság kedvéért még hoz-
zátette. – Ha minden jól megy.
Vali néni egy hatalmasat sóhajtott, és lehajtott fejjel elment.
Géza bá pedig üveges tekintettel álldogált a műhely közepén, és azt
motyogta maga elé:
– Quo vadis, Domine…
Amikor néhány perc múlva Tekla bekukkantott, még mindig
ugyanott és ugyanúgy állt.
– Mi a baj, Géza bá? Jól le tetszett izzadni – jegyezte meg a
lány.
– Most már semmi – felelte Géza bá, és a homlokát törölgette.
– Csak a Vali néni is akart egy kulcsot adni Péternek. A Lujza utcai
szoba-konyha kulcsát…

– Épp ideje, hogy eljöjjetek Rómából! Különben Vali néni nem

csak a római mitológiát dönti romba – nevetett fel Hanna, akire már
nagyon ráfért egy kis jókedv az elmúlt napok gyászos eseményei
után. – És nálatok minden oké?
– Mi reggel indulunk Ostiába a hintókon. Annak is épp ideje,
mert délután már majdnem megőrültem – sóhajtotta Tekla. – Han-
na néni ugyanis megnyitotta a Néró kávéházat. Diktátoroknak és
oroszlánoknak. Mézes-fahéjas Maci kávéval. Képzelheted, mit hall-
gattam Edinától, mire a cikóriát begyűjtöttük.

Tekla biztos volt benne, hogy ilyet még nem látott a császári
palota, és abban is, hogy többet nem is fog. A császár és a császárné
torkaszakadtából nótázott, méghozzá egy hun népdalt, amihez egy
Kodály-módszeren edződött mosogatólány szolgáltatta fuvolán a ze-
nei aláfestést. Természetesen Hanna néni is bekapcsolódott a dalo-
lásba a repedtfazék hangján. Megpróbálta Teklát is rávenni, hogy ve-
lük énekeljen, ám ő hajthatatlan maradt. Danolás közben a császári
pár egy-egy korty isteni nedűvel öblítette le a torkát, s közben ára-
doztak, hogy se ilyen finomat, se ilyen drágát még életükben nem it-
tak.
Tekla épp azon töprengett, hogy lehet-e még ezt az össznépi
bárgyúságot fokozni, amikor váratlanul megérkezett Seneca. Néró
tüstént felszólította, hogy danoljon velük, s miután a filozófus kissé
csodálkozott, felvilágosította, hogy a kis Nérónak énekelnek. Mert a
nagy hun tanító szerint a magzat nem süket, pláne nem a kis Néró,
és ha eleget énekelnek neki, nagyon nagy költő lesz belőle. Seneca
nem tanúsított különösebb érdeklődést sem a hun varázsdal, sem az
elsajátítását segítő Kodály-módszer iránt, de arra kíváncsi volt, mi-
nek van ilyen különös illata. Azt a választ kapta, hogy a Múzsák ita-
lának, amit szintén a kis Néró miatt isznak.
Tekla látta Seneca arcán, hogy a filozófusnak is pont olyan le-
sújtó véleménye van a danolászó, Maci kávés bagázsról, mint neki,
és őszintén remélte, hogy emelni fog valamicskét a társalgás színvo-
nalán, elvégre nem érdemtelenül lett halhatatlan. Teklának azonban
csalódnia kellett. A filozófus finoman szólva nem volt formában.
– Nem szívesen rontom el a kellemes hangulatot – használta ki
fürgén Seneca a pillanatot, amikor végre-valahára csend lett. – De a
múlt heti események fényében, amikor a szektások kioltották a szent
tüzet…
– A szektások?! Ezt most hallom először – hökkent meg Néró.
– Akkor Valéria ártatlan – vetette közbe élesen Poppaea.
– Éppenséggel nem – felelte szigorúan a filozófus. – Neki kel-
lett volna megakadályozni, hogy ilyesmi megtörténhessen. Ezért bá-
torkodtam üzenni Széth papjaiért.
– Nem kell semmit elhamarkodni – felelte bágyadtan a csá-
szár, de Seneca úgy tett, mintha meg se hallotta volna a közbevetést.
– Már meg is érkeztek. Gondolom, most már belátja felséged,
hogy szükség van a szentélyükre – mondta behízelgően.
Néró tétován bólintott.
– És rendeletekre, amik a fennhatóságukat biztosítják, hogy
felléphessenek a szektások ellen – folytatta rendületlenül, majd krá-
kogott egyet. – Elnézést, kiszáradt a torkom.
Poppaea gúnyosan elmosolyodott.
– Miért nem mondod meg egyenesen, hogy szeretnél egy kor-
tyot a Múzsák italából. Rád is férne!
– Úgy idd, hogy aranyárban van! – figyelmeztette a császár. –
Vagy még annál is drágább.
– Teklám, tölts neki! – mondta Hanna néni, majd halkan hoz-
zátette. – De ne sokat.

– Hát töltöttem – mesélte vidáman Hannának Tekla. – Ő meg

olyan mohón kapott utána, hogy lecsúszott az ujjáról az egyik köves
gyűrűje. Csilingelve végigszánkázott a márványpadlón. Alig találtuk
meg. Seneca síkideg lett. Végül én halásztam ki Poppaea heverője
alól.
Hannát igazság szerint nem nagyon érdekelte Seneca gyűrűje.
– Biztos nagyon értékes – jegyezte meg kissé szórakozottan,
csak azért, hogy mondjon valamit.
– Gőzöm sincs – vonogatta a vállát Tekla. – De elég gusztusta-
lan darab. Olyan kígyós.
Hanna egy pillanatra megdermedt.
– Micsoda?
– Mi micsoda?
– Mit mondtál a gyűrűről?
– Hát hogy ronda – jelentette ki Tekla. – Egy tekergő kígyó, pi-
ros szemmel.
 [12] Tengerparti randevú

A neon hol felvillant, hol kialudt. Bujdosóné már nem tudta el-
dönteni, hogy ez a zizegő villódzás fogja-e végül megőrjíteni, vagy
Felemásszemű csendes, ám hisztérikus fuldoklása. Óráknak tűnő
ideje ültek már ott, egymásnak háttal, csuklójuknál fogva összekö-
tözve. Hogy pontosan mi vette őket körül, nehezen tudták volna
megmondani. Bujdosóné csak annyit érzékelt, hogy egy kongó, üres
terem közepén vannak, egy jéghideg acélszékhez kötözve. A falak ba-
rátságtalan, fémes fénnyel csillogtak és rettenetesen hideg volt. Buj-
dosóné behunyta a szemét, és arra gondolt: ha létezik, valószínűleg
ilyen lehet a pokol.
– Edit… Edit – nyüszítette Imre.
– Fejezd már be! – súgta Bujdosóné halk gyűlölettel.
Felemásszemű vergődni kezdett a vaskos kötelékek fogságá-
ban, és cseppet sem törődött azzal, mekkora fájdalmat okoz ezzel
rabtársának. Aztán prüszkölő köpködésbe fogott. Bujdosóné ujjai el-
fehéredtek, olyan erővel szorította ökölbe a kezét.
– Neked nem ment tele porral a szád? – siránkozott Imre.
– Nem.
– Nem értem…
– Pedig egyszerű. Én talán zárva tartottam, miközben zuhan-
tunk, és nem üvöltöttem, mint a fába szorult féreg.
– De azt hittem, meghalunk! – sopánkodott Imre.
– Ez még nem ok a cirkuszolásra.
Rövid csend támadt. Felemásszemű üveges tekintettel meredt
a semmibe.
– Edit – csóválta a fejét értetlenül. – Miből vagy te egyáltalán,
mondd!
– Hát nem férfiból – jelentette ki epésen Bujdosóné. – És ez
önmagában elég ahhoz, hogy krízishelyzetekben is képes legyek
megőrizni az emberi méltóságomat.
Most Imrén volt a sor, hogy gúnyosan visszavágjon.
– A midet? – kérdezte, és horkantva felnevetett.
– Tudom, Imre, tudom, hogy ez számodra ismeretlen fogalom.
De képzeld, nekem van olyan!
Felemásszemű megpróbált hátrafordulni, hogy belenézzen
bűntársa szemébe. Ám a csuklójába hasító éles fájdalom meggyőzte
arról, hogy tartózkodnia kell a hirtelen mozdulatoktól.
– Kíváncsi leszek, mi lesz a híres emberi méltóságoddal, ami-
kor szemtől szemben állsz majd az ezredessel! – suttogta idegesen.
– Az meg kicsoda?
– A megbízód, Editkém! Igaz, annak idején nem találkoztatok,
de ő annál jobban ismer téged.
– Igazán?
– Igazán. Például ő fizette a bécsi kiruccanást is, amikor meg-
szereztük a bányatérképet.
Bujdosóné megrándult, mint akibe kígyó mart.
– Akkor jön nekem kilencszáz euróval! – kiáltott fel.
– De hát kaptál ötezret!
– Viszont arról nem volt szó, hogy abból kell licitálnom!
– Most már édes mindegy, nem? Így is, úgy is meghalunk!
– Ugyan már! – forgatta a szemét Bujdosómé. – Túlliheged.
– Te normális vagy? – heveskedett Felemásszemű. – Itt ülünk
gúzsba kötve, bekészítve egyenesen az áldozati oltárra!
– Ha meg akartak volna ölni, már rég megtették volna – jelen-
tette ki Bujdosóné. Hangja dermesztően higgadt volt, s ez ékesen
példázta, mennyire nem hisz ebben a maszlagban. Imrét azonban ez
korántsem nyugtatta meg.
– Te nem ismered az ezredest! Ő nem akárhogy fog kicsinálni!
Lassú és keserves halálunk lesz! És majd jön a porkígyó, és… – Imre
hangja elcsuklott a feltoluló könnyektől. – Edit… én nem akarok…
nem akarok még meghalni. Annyi rondaságot csináltam az életben!
És pont most, amikor elkezdtem megjavulni… Ez annyira igazságta-
lan!
– Méltóság, Imre, méltóság! – lehelte gúnyosan Bujdosóné.
– Én olyat nem tudok, hagyjál már békén! – szipogta Imre. –
Én csak… szeretnék mindent jóvátenni!
Ekkor egy öblös férfihang csendült fel a visszhangos terem vé-
gében.
 – Hát akkor rajta, Anubisz! Mire vársz?
Bujdosóné kíváncsian a hang irányába fordította a fejét. A vil-
lódzó neonfény egy majd két méter magas, szálegyenes férfi alakját
világította meg néhány pillanatra.
– Ezredes úr! – nyüszített Felemásszemű.
– Mondtam már, hogy szólíts arkhónnak!
– Arkhón, arkhón! – helyesbített Imre oly buzgón, hogy Bujdo-
sónénak kis híján felfordult a gyomra.
Az arkhónnak nevezett személy lassan átvágott a termen, majd
megkerülte a széket, és megállt Bujdosóné előtt. Edit összehúzott
szemmel méregette a férfit, és némi dühvel állapította meg magá-
ban, hogy kimondottan kedvére való. Kora megállapíthatatlan volt,
tartása egyenes, szinte szoborszerű. Vonásait is mintha valami kőfa-
ragó mester alakította volna, oly szabályos rajzolatúak voltak. Egye-
dül a tekintete adott okot némi aggodalomra. Szeme természetelle-
nesen fekete volt, mintha csak két, hatalmasra tágult pupilla lenne.
– Asszonyom! Örülök, hogy végre személyesen is találkozha-
tunk.
Edit szinte megszédült a bársonyos, mély hang hallatán. Ám
igyekezett összeszedni magát, legalább egy gúnyos válasz erejéig.
– Biztosíthatom, hogy ez az öröm egyoldalú.
– Haragszik rám.
Az arkhón szája szélén mosoly játszott, amitől Bujdosóné egy
csapásra magára talált.
– Az erősen eufemisztikus kifejezés a lelkiállapotomra! – csat-
tant fel élesen. – Legszívesebben kikaparnám a szemét! Persze ha
nem lennék megkötözve.
Az arkhón most már félreérthetetlenül mosolygott.
– Á! Imádok gyilkos indulatokat kiváltani vonzó, érett asszo-
nyokból. A kötél egyébként porból van. Ha az elméjük nem ragasz-
kodna ahhoz, hogy fogságba kerültek, eltűnne.
És valóban. Szinte abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, a
kötél, mint egy marék homok, lepergett a kezükről. Az arkhón előre-
nyújtotta a kezét, a por pedig engedelmesen belerepült.
– Ügyes! – húzta el a száját Bujdosóné, ám látszott rajta, hogy
nincs elragadtatva.
– A hitük abban, hogy fogságba estek, erősebb volt, mint a sza-
badulás iránt érzett vágyuk. Látja, Edit, ezért nagyszerű ez a kis já-
tékszer! – mosolygott a férfi, és átpergette a másik kezébe a marék-
nyi port.
– Ha már a tanulságoknál tartunk, szeretném jelezni, hogy tar-
tozik nekem kilencszáz euróval – jelentette ki Bujdosóné, és meg-
dörzsölte fájós csuklóját.
– Imádom! – nevetett fel az arkhón, és a magasba szórta a ho-
mokot. Ám eldönthetetlen volt, hogy elragadtatása Bujdosónénak
vagy a „kis játékszernek” szólt.
A porszemcsék felrepültek a levegőbe, és a mennyezet falán
megtapadva világító, csillagszerű hangulatfényekké rendeződtek.
– Abbahagyná a bűvészkedést? – fintorgott Bujdosóné. – Ki-
mondottan komolytalan hatást kelt.
A férfi ráemelte démontekintetét Bujdosónéra.
– Sajnálom, hogy nem találkoztunk korábban. Azt hiszem, jól
megértettük volna egymást. Tulajdonképpen magát kellett volna
megbíznom, nem ezt a gerinctelen pondrót. Igaz, Anubisz?!
Felemásszemű riadtan bólogatott.
– Igen, igen, maximálisan egyetértek!
– Ám a pondró most előmászott a bura alól. Vajon miért?
– A bura alól? – hunyorgott Felemásszemű. Nem volt benne
biztos, hogy érti a kérdést.
– Miért merészkedtél ki a városból, Anubisz? – hajolt közelebb
fenyegetően az arkhón. – Ott biztonságban voltál, ott nem tudtalak
elérni, de te kijöttél. Miért?
– Azért mert… – Imre megköszörülte a torkát. Meglepve ta-
pasztalta, hogy képtelen lesz hazudni. – Az van, hogy…
– Megszöktünk – jelentette ki határozottan Bujdosóné, elejét
véve a kínos vallomásnak.
Az arkhón felnevetett.
– Nem rossz! De most inkább az igazságra lennék kíváncsi.
Buravárosból nem lehet megszökni, ezt még a gyerek is tudja. Ahogy
bejutni sem lehet. Tehát? – fordult a tanárnő felé. – Miért küldték ki
magukat, Edit?
Bujdosóné felemelte a fejét, és keményen belenézett a férfi
szemébe.
– Száműztek – mondta, és rendíthetetlenül állta az arkhón
szörnyű pillantását.
– Igazán? Na, meséljen…
– Nem tetszett nekem, ahogy ezek ott bent élnek. És ennek
hangot is adtam. A magam módján.
 Az arkhón arcán érdeklődés mutatkozott.
– Miért? Hogy élnek „ezek ott bent”?
Bujdosóné nem válaszolt rögtön. Úgy érezte, nem árt egy kis
hatásszünet. Továbbá még ki kellett gondolnia, mennyi információt
oszt meg ezzel a férfival, akinek a kezében jelen pillanatban a sorsa
hevert.
– Hogy élnek benn, Editkém? – pislogott Imre gyámoltalanul.
– Mint a disznók. Teljes a fejetlenség, a felfordulás. Rohangá-
lás, ricsaj, röhögés…
– Úgy látszik, fejlődnek – ráncolta a homlokát gondterhelten
az arkhón. – Ez baj. Okosabbak, mint gondoltam.
Bujdosóné még az életében nem hallott ekkora ostobaságot.
– Ne vicceljen már! Ehhez azért igazán nem kell túl sok ész!
– Épp ellenkezőleg – felelt a férfi. – Nagy nehezen felismerték,
hogy a kozmosz rendje a felügyelt entrópia. Egy rendszer rendezett-
ségi fokát kívülről csak megfigyelni tudjuk, és finoman – a szót erő-
teljesen megnyomta –, finoman befolyásolni.
– Tehát a káosz a rend. És a rend a káosz – szólt kis gondolko-
dás után Bujdosóné.
Imre szája bután elnyílt. Egy árva szót sem értett.
– Végső soron igen – bólintott az arkhón. – De ezt ők még nem
értik. Megálltak félúton. A mi célunk az, hogy megismertessük velük
a káosz fergeteges csodáját. Ha kell, erővel is.
Kis csend támadt.
– Hogy találtak meg minket ilyen hamar? – kérdezte halkan
Bujdosóné. – Alig léptünk ki a városból, máris ott voltak.
– Éreztük a hívást. Egészen pontosan: hihetetlen erejű hívást
éreztünk. Ha képletesen akarnék fogalmazni, úgy is mondhatnám:
vágyódott a por a porhoz.
– De hát Imrét vagy tíz napig porszívózták! – kiáltott fel a ta-
nárnő. – Tőle igazán nem jöhetett semmiféle hívás.
– Nos… – az arkhón sötéten elmosolyodott. – Nem is tőle jött.

A Cloaca Maxima nyomasztó csendjét ütemes csobbanások

hangja verte fel. A kövek közt megbújó patkányok riadtan szétreb-
bentek, amint meglátták közeledni azt a rémisztő, sötét tömeget,
mely minden egyes csobbanással közelebb és közelebb lökte magát a
kijárathoz a bűzös félhomályban. A fenyegető tömeg azonban nem
egy lomha, prédára leső vadállat volt, csupán a szegény, meggyötört
tutaj, fedélzetén egy végsőkig elcsigázott társasággal. Nehéz úton
voltak túl.
Először is meg kellett oldaniuk a szökést a gladiátoriskolából.
Tudták, nyers erővel nem mennének semmire a kapuőrséggel szem-
ben, úgyhogy mással kellett próbálkozniuk. Segített az ősi hun mód-
szer, a megvesztegetés. Urus szívét kellett meglágyítaniuk, és Vali
néni tudta jól, hogy minden férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet
az út.
– Tessék csak rám bízni azt a maflát! – jelentette ki magabizto-
san, és kisütött egy nagy adag hunbuktát.
Hamarosan isteni illat töltötte be a kazamaták környékét. Vali
néni, míg a derék brit mindkét öblös pofazacskóját kitömte forró
kelt tésztával, előrukkolt a kéréssel, hogy, mintegy viszonzásként,
tehetne-e egy rövid egészségügyi sétát néhány honfitársával a kör-
nyéken. Urus kurtán bólintott, és egy újabb buktáért nyúlt. De ami-
kor meglátta, hogy a honfitársak egy ácsolt fapallóval indulnak az
egészségügyi sétára, gyanakodni kezdett.
– Minek az a vacak?!
Vali néni segélykérően nézett Géza bára, aki viszont, jobb hí-
ján, Szabika felé pislogott valami mentő ötletért. A ködösítés
tantestületszerte hírhedt nagymestere nem is okozott csalódást.
– Hát csak azért, hogy szokjuk a terhelést – jelentette ki szem-
rebbenés nélkül, és megszívta az orrát. – A konditeremben is vannak
ilyen hardcore bokasúlyok, ha valaki extrémen akarja a kardiót, vá-
god!
Urus pántlikavékonyságú homloka még tovább szűkült, tüske-
haja szinte összeért a szemöldökével, ami alól apró, gyanakvó sze-
mek meredtek a hadováló Szabikára.
– Aztán nem-e szökni akartok?!
– Mi?! Szökni?! Dehogyis! – nyögte ki Géza bá, akit teljesen le-
bénított annak a lehetősége, hogy épp a szabadulás kapujában fog-
nak elbukni, és elmarad a hőn óhajtott találkozás az ő szerelmetes
Máriájával. Bezzeg Szabi csak most lendült bele igazán.
– Ha tényleg szökni akarnánk, minek vinnénk ilyen bazi nehéz
cuccot a hátunkon?!
– Tényleg, minek?! – röffentett Urus.
– Hordszéknek! – vágta rá Szabika. – Tetszik tudni, a mi
csúcsszuper konyhás néninknek, a hunbukta megálmodójának, az
isteni Valériának a sok állástól bevisszeresedett a lábikrája, viszont
nagyon szeretne végre körülnézni a shopping cityben, ezért kellünk
mi a tan bával, hogy a vállunkra kapjuk, és huss!
– Huss, mi?! – röhögött a Britanniai Bivaly, akinek bár nem
volt sok sütnivalója, ilyen dolgokban csalhatatlannak bizonyultak az
ösztönei.
Géza bá lábai megroggyantak, érezte, hogy mindennek vége.
Szabi megrántotta a vállát, jelezvén, hogy ő többet nem tehet az ügy
érdekében, és idegesen az orrát kezdte piszkálni.
– Biztos úr, nem tudnánk ezt mégis valahogy megoldani? –
kérdezte bizonytalanul Vali néni. Egy másik idősíkban közúti ellen-
őrzések alkalmából ez néha be szokott válni. És csodák csodájára, a
mágikus formula működött itt és most is!
Urus lopva körülnézett, majd kicsit közelebb lépett a társaság-
hoz, és suttogva közölte:
– Semmi gondom azzal, ha megszabadulok tőletek, csak a baj-
nak vagytok itt. Elmehettek… – majd hozzátette –: …ha itt hagyjátok
a hunbukta receptjét.
Minden szem Vali nénire szegeződött.
– Ha kiadom a kezemből az ősi titkot, az isteneim halállal súj-
tanak! – jelentette ki drámai hangon a konyhás néni.
Géza bá már épp tiltakozni akart, de Szabika figyelmeztetően
szorította meg a karját. Zsenge kora ellenére ő már tudta jól, hogy
alkudozás nélkül nincs igazi üzlet.
– Vagy az isteneid sújtanak halálra, vagy én, szökési kísérle-
tért! – préselte ki fogai között Urus, és fenyegetően közel hajolt a
matrónához.
– Vállaljam hát a mártíriumot? – pillantott búsan az ég felé Va-
li néni.
– Legalább hamarabb tetszik újra talizni a Péter bával! – tá-
mogatta lelkesen Szabika. – Sweet reunion!
Urus mohón csillogó szemmel várta a konyhás néni válaszát.
– Diktálok – sóhajtott végül Vali néni.
Tíz perc múlva a gladiátoriskola kapuja megnyílt az egészség-
ügyi sétára induló hun csapat előtt. Vali néni fenn trónolt a billegő
tutaj tetején, és tériszonyosan kapaszkodott a hatalmas uzsonnás
zsákba, amit a hosszú útra összekészített. Szabi majdnem összecsuk-
lott a konyhás néni és a hidegbüfé jelentős össztömege alatt, de tud-
ta, ezt csak magának köszönheti.
 – Hordszék… Kell nekem ilyen hülyeségeket pofáznom… –
szidta magát csendben, és próbált nem összeesni.
Az első sarokig azonban szerencsésen eljutottak. Amint befor-
dultak, és már nem lehetett rájuk látni a gladiátoriskola kapujából,
gyorsan letették a tutajt, és Vali néni végre leszállhatott a magasból.
– Hogy mi mindent meg nem teszek az én Tibikémért! – piheg-
te.
A Cloaca Maxima egyik bejáratát hamar megtalálták, szag alap-
ján. Géza bá feltépte a súlyos vasajtót. A kicsapó bűztől hátratánto-
rodtak. Kisvártatva három fej kandikált be a dohos sötétségbe.
– Hát itt volnánk… – jelentette ki elszoruló torokkal Géza bá. –
Szálljunk vízre!
A csatorna vájata néhol olyannyira összeszűkült, hogy a nyál-
kás falnak támaszkodva kellett továbblendíteni a súlyos faalkot-
mányt. Márpedig ezeken a falakon hatalmas pókok lapultak, szőrös
karjaikkal óvatosan tapogatva, a repedésekben pedig nyugalmukból
felzavart skorpiók vágták magukat támadóállásba, hogy ráijesszenek
a hívatlan betolakodókra. A bűzös, ragacsos lé ruhájukra fröccsent
egy-egy szerencsétlenebb kanyarnál, a visszhang pedig túlvilágivá
torzította a kanális mélyén hömpölygő víz csobbanásait, melybe pat-
kányok rémült visítása vegyült. Szerencsére az út végső szakaszában
a meder ismét kiszélesedett, és a halványan beszűrődő fény is némi
reményre adott okot. Az utasok hinni kezdték, hogy hamarosan vé-
get érhet ez a rettenetes, alvilági utazás.
– Istenem, ez a bűz! – súgta Szabika.
– Mindjárt megszokod – vágta rá gyorsan Géza bá, hogy ne
kelljen a kelleténél tovább nyitva tartani a száját.
– Két órája is ezt tetszett mondani.
– Lapátoljál, édes fiam, lapátoljál, annál hamarább szabadu-
lunk! – rendelkezett Vali néni, és hanyag mozdulattal lecsapott egy
pókot a sarujával, melyet az út teljes hosszán fegyverként tartott a
kezében.
Szabika megtekintette a vízbe hullott jószágot, majd enerváltan
feltartotta a hüvelykujját, elismerve a találatot. Aztán ledobta az eve-
zőket, borzas fejét pedig a térdére hajtotta.
– Nem bírom tovább – suttogta. – Elfáradtam…
A konyhás néni szánakozva nézte a fiút, és kedvesen megsimo-
gatta a hátát.
– Kérsz egy szendvicset? – érdeklődött, és ölébe kapta a terme-
tes csomagot, melyet az utazásra készített.
Szabika kétségbeesve felpillantott.
– Ebben a bűzben? Szerintem soha többé nem fogok tudni en-
ni!
– Látom a kijáratot! Kapcsoljunk rá! – kiáltott fel ekkor Géza
bá, és olyat húzott az evezővel, hogy kis híján lerepültek a tutajról.

– Halló, Ostia! Ostia jelentkezz!

– Szia, Hanna!
Tekla, kezében a féreglyuktelefonnal a parti homokban ült, lá-
bát a hűvös tengerbe lógatva. Közben kissé értetlenül figyelte a vízbe
ereszkedő Edinát, aki apró sikkantásokkal díjazott minden egyes
hullámot.
– Szerencsésen megérkeztetek? – kérdezte izgatottan Hanna. –
Szabikáék is?
– Á, ők még sehol. Mi viszont már órák óta itt dekkolunk.
– És legalább fürödtetek?
Tekla elvigyorodott.
– Ja. Rogyák és Edina bementek, mire Petronius is kedvet ka-
pott. Kért egy szigonyt valami halásztól, aztán tógástul beállt a vízbe,
hogy ő Neptunus. Rogyák meg ráparancsolt, hogy ne mozduljon,
mert le akarja festeni.
– Jézusom… rajzszakkör? – sóhajtott fáradtan Hanna.
– Olyasmi – nyugtázta Tekla. – De lehet, hogy hosszabb távú a
terv. Hátha így akarja lerázni. Megvárja, míg belefagy a tengerbe.
– Isteni a víz, tényleg nem jössz? – integetett lelkesen Edina
Tekla felé.
– Kösz, nem – csóválta a fejét Tekla.
– Mi van, nem tudsz úszni? – csúfolódott Edina.
– Mondd neki, hogy jön a cápa! – javasolta Hanna.
– Vigyázz, ott egy cápa! – kiáltotta engedelmesen Tekla, mire
Edina visítva kirohant a vízből.
– Nyugi, poén volt! – szólt Tekla szárazon, és feltolta az orrán a
szemüvegét.
– Annyira, de annyira szenya vagy! – csúszott fel Edina hangja
majd egy oktávval magasabbra.
Rogyák egy pillanatra elszakadt vacogó modelljétől, hogy hát-
raszóljon.
 – Lányok, nyugi! Szépen játsszatok! Te pedig ne mozogj! –
ráncolta gondterhelten a homlokát, és kiigazított a képen egy félre-
csúszott vonalat.
Petronius abbahagyta a fagyoskodó toporgást, és igyekezett
férfiasan kihúzni magát.
– De a számat csak mozgathatom!
– Mindjárt – emelte fel a kezét Mária néni. – Pont azt festem…
Az élveteg… húsos… ajkait… neki… – suttogta, minden egyes szót
egy apró ecsetvonással aláhúzva.
– Fel fogok fázni! Hadd jöjjek ki! – nyafogta Petronius.
– Maradsz! – rendelkezett Rogyák. – Kellett neked Neptunus!
Edina most már hisztérikusan unatkozott. Nehezen viselte,
hogy percek óta nem vele foglalkoztak.
– Akkor legalább a Hanna néni jöjjön be labdázni! – nyávogott.
– Frászt! – kacagott fel recsegősen az öreglány, és hátára for-
dult a langyos homokon. – Inkább feküdj ki mellém, olyan kis hóka
vagy! Szenzációs a nap!
– De nem vagyok bekenve!
– Édes csillagom, még nem találták fel az UV-t!
Tekla megcsóválta a fejét, és visszatért a telefonbeszélgetéshez.
– Egyre jobban aggaszt, hogy Géza báék késnek. Hérón az esti
dagállyal fel akarja szedni a horgonyt.
– Hérón?
– A hajóskapitány, aki átvisz minket Afrikába. Már járt itt, és
az egész pénzt elkérte előre. Hanna néni majd felrobbant, hogy oda
kell adnia.
– Reméljük, nem ver át – mondta Hanna. Hangjában azonban
nem volt sok meggyőződés.
Annál inkább Petroniuséban.
– Csodálatos! – kiáltotta átszellemülten, kezében a száradó
képmással, mely a jelek szerint épp elkészült.
– Tényleg tetszik? – kérdezte Mária, és művét vizsgálgatva csa-
lódottan elbiggyesztette a száját. – Pedig nem igazán találtam el az
arányaidat.
– Dehogyisnem! És micsoda színek! Arról nem is beszélve, mi-
lyen pompásan visszaadtad a görögös arcélem! – lelkesedett tovább
Petronius, majd váratlanul tüsszentett egyet. – Na, tessék, megfáz-
tam! – tette hozzá kissé lehangoltabban.
Rogyák mosolyogva nézett rá.
 – Menj, Neptunusom, öltözz át!
– Nem jössz velem… átöltözni? – kérdezte Petronius valami
mellkasból jövően mély, dürrögő hangon.
Rogyák mókázva felé csapott az ecsetekkel, amitől Petronius
hófehér tógája egy csapásra pöttyös tógává változott.
– Menj már! Még fürdőzni akar a sellőcskéd – kiáltotta, és
csiklandósan felnevetett.
Tekla megpróbálta becsukni a száját, de nem ment könnyen. A
jelek szerint Hannának sem, ugyanis eltelt pár másodperc, mire ké-
pes volt megszólalni.
– Bakker, a Rogyák teljesen elszállt! – súgta döbbenten.
– De nem kicsit – állapította meg Tekla, és azon töprengett, va-
jon maradandó idegi károsodásokat szenvedett-e a szerelemtől Má-
ria néni.
Gondolataiból Géza bá lelkes kiáltása riasztotta fel.
– Hahó, ifjúság! Itt volnánk!
Tekla érezte, az érkezést ennél alkalmatlanabb pillanatra nem
is lehetett volna időzíteni. Mert bár Petronius már elvonult átöltöz-
ni, Rogyák még mindig réveteg tekintettel bámult utána. Súlyos agyi
károsodásról tanúskodó pillantással. Tekla gyorsan elköszönt Han-
nától, és az érkezők elé sietett. Meg kellett állapítania magában,
hogy tragikus látványt nyújtanak, melyen még Géza bá széles vidám-
sága sem segített sokat. Ruhájuk itt-ott rongyokban lógott, és mind-
annyian átható mocsárbűzt árasztottak. Szabika arca szinte zöld
volt, a Vali néni kezében tartott saru talpáról pedig olyan borzalmak
lógtak, amiket Tekla inkább nem óhajtott közelebbről szemügyre
venni.
– Hála a magasságosnak! Már azt hittem, leszakad a lábam! –
sopánkodott Vali néni, és nehézkes mozdulatokkal megpróbált bele-
bújni a cipőjébe.
Az ismerős hangra Hanna néni is felemelte a fejét a homokból.
– Nézd csak, a Valéria! Hát nem négyelték fel?
– Hanna mama! – húzta száját gúnyos mosolyra a konyhás né-
ni. – El tetszett esni, és nem megy a felkelés?
Szabika Edina mellé penderült.
– Helló, cica, milyen a bícs? Volt már a jégkrémes? Csobba-
nunk egyet?
Edina lustán megrántotta a vállát.
– Nem bánom… bár most jöttem ki.
 Mindannyiuk közül egyedül Géza bá nem szólt, csak Máriát
nézte. De őt rendkívül áthatóan. Rogyák egy bágyadt mosolyt kül-
dött felé, majd elpillantott abba az irányba, amerre Petroniust sejtet-
te.
– Mária! – hörrent fel lélekből Géza bá, és karjait színpadiasan
Rogyák felé lendítette.
Mária kecsesen odaintegetett.
– Üdvözlöm, Géza! Hogy s mint? Látom, szépen lefogyott. Le-
ugrott a kanapéháj.
Géza bá karjai csalódottan lehulltak.
– Csak így? Csak ennyi? – kérdezte megtörten, és lehorgasztot-
ta a fejét. Tekintete épp a homokban száradó festményre esett. Tekla
megpróbált odaugrani, de a tornatanár gyorsabb volt.
– Ez ki? – bődült fel.
– Ki? – kérdezte Rogyák.
– Ez a pasas.
– Jaj, nem lehet felismerni? – tördelte a kezét Mária. – Tény-
leg nem? A száját tényleg egy kicsit elrajzoltam, de attól még ez az én
Petroniusom.
Döbbent csend támadt. Súlyos, hosszú csend, melyet csak egy
pillanatra tört meg Edina távoli kiáltása.
– Na, Szabi, nem ér tapizni a víz alatt!
– A te… Petroniusod? – tagolta fájdalmasan Géza bá.
Mária néni felsóhajtott.
– Jaj, Géza, Géza, miért kezdjük ezt megint? Hiszen milliószor
átrágtuk már. Nem vagyunk mi összeillők. Hogy illene a maga lomha
lelke az én ábrándos temperamentumomhoz?
– De ennek az alaknak nem lomha a lelke, mi? – heveskedett
Géza bá. – Akit megfestettél az ábrándos temperáddal!
Ekkor egy közeli szikla mellett Hérón alakja tűnt fel.
– Indulunk! És nem várunk senkire! – integetett türelmetle-
nül. – Aki jön, jön, aki nem, nem!
Mindenki egy emberként mozdult a kapitány felé. Szabika és
Edina rohanni kezdtek a vízből, Hanna néni korát megcáfoló gyorsa-
sággal pattant fel fektéből, és Vali néni is elfeledkezett sajgó lábairól.
Csak Mária néni helyezkedett el kényelmesen a homokban.
– Mennünk kell, tanárnő! Indul a hajó! – kiáltott fel Tekla.
– Hát menjetek! – mosolygott angyalian Rogyák, és ábrándo-
san maga elé tartotta festményét.
 – Micsoda?! Te… te nem jössz? – dadogta Géza bá.
– Nem hát. Ki mondta, hogy megyek?!
– Mária, ne csináld ezt! – súgta Géza bá szívet tépően.
Rogyák azonban csak a fejét csóválta. Nem akart felnézni, plá-
ne nem azokba a fájdalmas szemekbe. Ő már döntött. És egyáltalán
nem akarta, hogy ebben a döntésben bármi is megingassa.
– Géza, menjen már, le fogja késni a hajót! – mondta gyorsan,
ám hangja kissé elcsuklott. – Jó utat! Üdvözlöm az osztályt.
– Képes lennél… – kezdett bele Géza bá halkan.
– Képes! – vágott közbe határozottan Rogyák. – Viszlát!
Hérón feje ismét megjelent a szikla takarása mögül.
– Na, mi van, jönnek vagy maradnak? – kiáltott feléjük bosz-
szúsan.
A társaság dermedten nézett hol Rogyákra, hol Géza bára.
Mozdulni azonban senki sem mozdult.
– Géza bá! Tanárnő! Gyorsan! – szólt Tekla.
– Mária, add a kezed! – próbálkozott kétségbeesetten Géza bá,
és elkapta Mária karját.
A tanárnő dühösen kirántotta magát a szorításból.
– Mondom, hogy nem megyek! – kiabálta. – Miért mennék?
Hát mi vár engem otthon? Negyven leadott óra, konferenciák, éjsza-
kai dolgozatjavítás, sok büdös kölyök…
Szabika és Edina csalódottan lesütötték a szemüket. Rogyák
tanárnő azonban nem volt olyan állapotban, hogy felfigyelt volna rá,
mennyire a lelkükbe taposott. Fejét önérzetesen felvetve folytatta.
– Itt meg? Úgy élhetek, ahogy mindig is szerettem volna! Egy
gyönyörű helyen, ahol csakis a művészeteknek és a szerelemnek ál-
dozhatok…
Géza bá bólintott.
– Értem – mondta halkan.
Rogyák sóhajtott. Odalépett Géza bához, és egy finom mozdu-
lattal felemelte a fejét.
– Na, ne legyen csacsi! – súgta. – Mi mindig is jó barátok vol-
tunk… És annyi szép lány rohangál ott Pesten… Adja a homlokát,
adok egy búcsúpuszit… Áú! Mit csinál?!
Búcsúpuszira azonban ez alkalommal nem került sor. Géza bá
ugyanis úgy döntött, legjobb lesz a tettek mezejére lépni. Egy lendü-
letes mozdulattal felkapta hát a kapálózó tanárnőt, és a vállára dob-
ta. A társaságban mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, Hanna
néni pedig boldogan tapsikolni kezdett.
– Leányrablás, isteni!
– Azonnal tegyen le! – visította Rogyák. – Segítség!!!
– A hajóúton majd mindent szép nyugodtan átbeszélünk – csi-
tította Géza bá, és elindult Máriával a hajó felé.
Rogyák szava ekkor elakadt a rémülettől, de nem a beígért be-
szélgetés miatt, hanem mert ő már látta, amit Géza nem. Nevezete-
sen a száraz tógába bújt, haragtól szikrázó Petroniust.
– Azonnal tedd le a nőt! – szólalt meg a patrónus határozott
hangon. Aztán a biztonság kedvéért felkiáltott: – Őrség! Ide!
Géza bá megtorpant. Szeme összeszűkült a gyűlölettől.
– Nem hallod, rabszolga? Tedd le!
– Géza, tegyen le, az Isten áldja már meg! – suttogta riadtan
Rogyák. – És gyorsan szálljon fel arra a hajóra! Még nem késő!
– Orrvitorlát kibontani! – hallatszott a távolból Hérón hangja.
– Hé! Várjon még! – ordította Vali néni.
– Géza, ez őrültség! – hadart tovább Rogyák. – Úgy viselkedik,
mint egy állat! Én nem a prédája vagyok!
– Ez olyan romantikus! – andalodott el Hanna néni. – Pont,
mint az én Imrém, ő is szereti az ilyen vadulósat…
– Ezt nem hiszem el! Le fogunk maradni! – toporzékolt
Szabika.
– Már lemaradtunk… – sóhajtotta Tekla, és a kikötőből kifutó
hajó után pillantott.
Géza bá elszántan megfordult, és egyenesen szembetalálkozott
a Petronius védelmére rendelt őrök kivont kardjaival.
– Nőmet kérem lefejteni a szektás mamut válláról – szólt Pet-
ronius egykedvű hangsúllyal.
Az egyik őr Géza bá felé mozdult, és megragadta Rogyák karját.
– Nem veszed le rólam a kezed, te barom? – kiáltott felháboro-
dottan Mária, és lekevert egy nyaklevest a katonának.
– De úgy nem fogom tudni megmenteni! – értetlenkedett az őr.
– Akkor inkább itt maradok! – makacsolta meg magát Rogyák
tanárnő.
– Védelmezlek, Mária, ne aggódj! – kiabált Géza bá, és még
erősebben szorította magához szerelmét.
– Na, még mit nem! Maga is vegye le rólam a kezét! – harcias-
kodott a szerelem tárgya, és Géza bá is kapott egy kiadós nyaklevest.
Petronius kissé felvonta a szemöldökét, majd intett a többi őr-
nek, akik pillanatokon belül hatástalanították a derekasan küzdő
tornatanárt.
– Köszönöm – szólt Petronius. – De kíméletesebben nem ment
volna? Nőm kissé megütötte magát.
– További parancs? – kérdezte a kissé összezavarodott őr.
– A hun mamutot döfje le, aztán menjünk! – intézkedett a pat-
rónus.
– Mi??? Ne! – üvöltött fel Rogyák, és Géza bá elé penderült.
– Ne! – kiáltott fel Tekla is, ám mindkettejük hangját elnyomta
Edina üvegvágó hangú visítása.
Petronius a fülére tapasztotta a kezét, úgy kiáltott Rogyákra.
– Mária, az istenekre! Zabolázza meg a lányait!
– Nem ölheti meg őt! – kiabált Tekla, és megpróbálta maga is a
testével védelmezni Géza bát. – Ő a… Ő a…
– Az APUKÁNK!!! – visította Edina.
A két lány összenézett, és a másodperc töredéke alatt megértet-
te egymást.
– Apuuuu! Apuciii! Ne halj meg!!! – sikoltozták, miközben fo-
lyondárként ráfonódtak újdonsült apukájukra, hogy megoltalmazzák
a rámeredő szuronyoktól.
Petronius arca elsötétült.
– Mária? – kérdezte halkan, ám annál vészjóslóbban.
– Igen? – kérdezett vissza Rogyák a legártatlanabb mosolyával.
Petronius egy finom mozdulattal végigsimított a homlokán,
melyet hirtelen bilincsbe szorított a közeledő migrén.
– Enyhe undor környékez… Igaz, hogy te ezzel a tulokkal osz-
tottad meg az ágyad?
– Nem – jelentette ki határozottan Mária.
– Akkor döfjék csak le! – intett Petronius.
– NE!!! – kiáltott fel a tanárnő. – Ő csak… segített a gyerekek
nevelésében! Az elméjük pallérozásában! Sokat köszönhetek neki!
Edina ismét elővette denevéreket megszégyenítő frekvenciáját.
– Nem ő az apuciii??? – visította.
Tekla is kapcsolt, és égzengető műsírásba kezdett. Meglepve
tapasztalta, hogy nem is megy rosszul. Rogyák felkapta tógája alját,
és határozott léptekkel a patrónushoz sietett. Szinte belehajolt az ar-
cába, úgy mondta.
– A lányoknak később akartam elmondani. De most arra kér-
lek, ne bántsd!
 Petronius meglepve tapasztalta, hogy rabnője szemében olyan
dühös fény csillan, melyet még soha eddig nem látott. Valami azon-
ban azt súgta, nem is akarja többé megpillantani.
– Legyen! – szólt hűvösen. – Maradjon látványosság a diadal-
menetre is. Szállítsák el az egész csürhét oroszláneledelnek! – szólt
az őrökhöz, majd sarkon fordult és elindult a hajója felé. Nem lehe-
tett nem észrevenni, mennyire sértetten.

Mária szörnyű bűntudattól mardosva végignézett a kárvallott

társaságon. A szabadulásuk csak egy karnyújtásnyira volt, és ő volt
az, aki megfosztotta őket tőle.
– Géza… – súgta kérlelő hangon, ám Géza bá elfordult.
– Nem ismerem magát.
– Vali néni, kérem…
– Ki beszél? – forgatta a fejét a konyhás néni. – Nem látok
senkit. De főként Tibikémet nem látom… – itt Mária szemébe nézett
– …már soha többé.
Rogyák lehorgasztotta a fejét.
– Én csak segíteni akartam – súgta a könnyeit nyelve. – Sajná-
lom.
– Na, menjünk, aranyanyám! – lapogatta meg a vállát Hanna
néni. – Amúgy bearanyoztad a napomat, tudod? Végre akadt valaki,
aki nálam is hitványabb.
– Tekla, Edina! Indulás! – szólt sietve Rogyák, és letörölte
könnyeit, melyek akarata ellenére mégis végigperegtek az arcán. –
Mennünk kell.
Néma csend telepedett a partra. Senki sem mozdult.
– Nem halljátok? – emelte fel a hangját Mária néni.
Tekla Edinához fordult.
– Én nem beszélek vele többet. Tolmácsolsz? – kérdezte.
– Ha nagyon muszáj… – rántotta meg a vállát Edina.
– Akkor mondd meg neki, hogy forduljon föl!
 [13] A lelkiismeret szava

Hannának általában könnyű dolga volt, ha meg akarta találni

Benedictet. Nem kellett egyebet tennie, mint menni a hang után. A
fiú ugyanis ragyogó operaénekesi orgánuma és feltűnési viszketeg-
sége mellett rendelkezett egy sajátos, csak rá jellemző kacajjal is.
Olyannal, hogy két utcával arrébb hallani lehetett, mikor felhőtlenül
szórakozott. Ez pedig enyhe kifejezés volt a mostani lelkiállapotára.
Hanna már messziről kiszúrta hórihorgas alakját, amint esztelenül
szaladgál, kaszáspókszerű karjaival boldogan hadonászva, és harsá-
nyan nevet. A lány megcsóválta a fejét és elindult barátja felé. Sej-
telme sem volt róla, mit csinálhat. Közelebb érve döbbenten látta,
hogy Benedict két marokkal szórja a szemetet az utcán.
– Gyere, kutyuskám, gyere, gyere, gyere! HAMM! – kiáltozott.
Aztán előhúzott a zsebéből egy cukorkászacskót, feltépte, majd
kiszórta tartalmát a földre.
– Itt van még ez is! Gyere kutyuska… HAMM! – rikkantotta, és
még az eddiginél is nagyobbat nevetett.
Hanna megszaporázta a lépteit. A járókelők tekintetéből úgy
ítélte, a helyzet sürgős beavatkozást igényel. Benedict ekkor már bá-
dogdobozokat hajigált.
– Na, meg még ezek is! Csak bele ne törjön a fogacskád…
HAMM! HAMM! HAMM!
Hanna a fiú elé penderült, és szemrehányóan a szemébe nézett.
– Benedict! Mit a fenét művelsz te itt?
– Etetem a gépkutyát – felelt készségesen a fiú.
– Mit? – értetlenkedett Hanna.
Benedict azonban nem válaszolt. Helyette megragadta Hanna
kezét, és berántotta egy oszlop takarásába.
– Buksit – suttogta izgatottan. – Úgy összebarátkoztunk! Nézd
csak, most is hogy keres! De én tréfásan elbújtam előle.
 Hanna kinézett az oszlop mögül, és egy dizájnporszívóra emlé-
keztető takarítórobotot pillantott meg, amint engedelmesen követi a
Benedict által elszórt szemétnyomokat, egyenként bekebelezve őket.
Hanna ránézett Benedictre, aki megmámorosodva figyelte a
robotporszívó mozgását.
– Szerinted ez egy kutya – jelentette ki Hanna.
– Igen – válaszolta a fiú.
– A macskába pedig Charlotte lelke költözött.
– Igen – bólintott a másik, majd izgatottan megszorította a
lány karját. – Figyelj, most előrukkolok! – suttogta, és kiugrott a ta-
karásból. – KUKUCCS! – ordította boldogan, és felborított egy jóko-
ra kukát. – Ez is a tiéd!
– Te normális vagy? – kiáltott fel Hanna, és a járókelők szem-
rehányó pillantásaitól követve, rémülten szedegetni kezdte a földről
a szemetet. – Ezt most miért csináltad?
– Mert Buksi a hulladékot szereti – magyarázta Benedict.
– De ez nem Buksi, hanem egy utcai takarítórobot!
A fiú úgy nézett rá, mint akinek tőrt mártottak a keblébe.
– Buksi! – válaszolta sértetten.
– Robot! – heveskedett Hanna.
– BUKSI!
– Na, ebből elég – jelentette ki a lány, és dühösen lecsapta a
kuka fedelét. – Csinálj, amit akarsz, csak előtte mondd meg, hol van
Sándor! Azt se tudom, mikor láttam utoljára.
Benedict önérzetesen felvetette a fejét.
– Ki az a Sándor? – kérdezte drámai hangon.
– Ezt meg hogy érted? – értetlenkedett Hanna.
– Nem ismerem azt az embert, aki más jóindulatát sértésekkel
hálálja meg – summázta Benedict, és tragikus tekintettel elnézett a
lány feje fölött.
Hanna pontosan tudta, nem követheti el azt a hibát, hogy meg-
kérdezze, mi történt. Mert akkor semmi sem menti meg attól, hogy
Benedict elmesélje.
– Mi történt? – kérdezte sóhajtva, és leült a járda szélére.
Benedict mellé huppant, és szomorúan rápillantott.
– Az egész a magyar nótáknál kezdődött. Akkor már láttam,
hogy készül a baj.
Hanna tökéletesen átérezte a helyzet komolyságát. Ha valaki-
nek, neki aztán voltak emlékei Sándor nótázós kedvéről.
 – Húha… – ráncolta a homlokát. – Sándor dalolni kezdett? –
majd óvatosan hozzátette. – Ééés… a Gyere, Bodri kutyám megvolt?
Benedict megtörten bólogatott.
– De még mennyire!
– Francba! Akkor tényleg baj van.
– És ez még csak az első felvonás volt – legyintett Benedict. –
Utána zokogva siratni kezdte a nagymamája almás pitéjét.
– De nem is ismerte a nagymamáját! – csattant fel a lány.
– Hát épp ez az! – felelte Benedict. – Aztán jött a dúlás-fúlás,
most pedig… most… Hagyjuk!
Hanna kutatóan nézett a fiú arcába. Szegény tényleg szomorú
látványt nyújtott. Látszott, hogy alaposan beletapostak a lelkébe.
– Aztán? Mi jött aztán? – kérdezte Hanna.
– A sértések! Mondtam neki: „Sándor bátyám, látom én, hogy
búskomorság gyötri, jöjjön velem egy jót fotocellázni vagy Buksit
etetni!”. Mire ő?
– Nem tudom – csóválta meg a fejét a lány. – Mire ő?
Benedict felvetette a fejét, és egy sértett király hangsúlyával ki-
jelentette.
– Tökfej kanárinak nevezett.
– Ó! Szegénykém… – súgta Hanna, és elfojtott egy vigyort.
– Ugye? Azért mindennek van határa. Mert még egy struccot
vagy pávát, esetleg valami méltóságteljesebb madarat el tudtam vol-
na viselni…
Hanna azonban már nem figyelt.
– Szegény Sándor! – ingatta a fejét. – Meg kell keresnem.
Benedict önérzetesen kihúzta magát.
– Vagy úgy! Szóval még ő a szegény! Hát akkor eredj csak hoz-
zá! Eredj a Sándorkádhoz! – nyomta meg gúnyosnak szánt hang-
súllyal a nevet, és feltápászkodott a járdaszegélyről.
Hanna még hallotta, ahogy elmenőben panaszosan rázendít.
– Gyere, robotkutyááám, szedd a sátorfádat…
A takarítórobot pedig engedelmesen követte.
Hanna majd egy órán keresztül rótta az utcákat, mire meglelte
az öreget. A város főterén ült egy padon, és a szállingózó hópelyhe-
ket nézte. Hanna úgy érezte, nem tud annyi időt eltölteni ebben a
bolond városban, hogy megszokja az évszakok eme ötletszerű válta-
kozását. Pár utcával odébb még sütkéreztek az emberek a tengerpar-
ti homokkal felszórt utcákon, a főtéren azonban finoman csillogó,
puha hó borult mindenre. Sándor régóta ülhetett itt, legalábbis erre
lehetett következtetni a kalapjára rakódott hósüveg alapján.
– Na, csakhogy megvan! – sóhajtott Hanna megkönnyebbül-
ten. – Már azt hittem, elbujdosott.
Sándor szomorúan elmosolyodott, és hangját öregesen rezeg-
tetve, de hatalmas átéléssel belekezdett az első dalba, ami eszébe ju-
tott.
– Elindultam szép hazámbuuuul…
– Jézusom! – kiáltott fel Hanna, és a fülére tapasztotta a kezét.
– Beszakad a dobhártyám!
– Híííres kis Magyarországbuuuul… – zengte tovább Sándor,
figyelmen kívül hagyva a kritikát.
– Sándor! Hagyja abba! Mindenki minket néz az ablakból!
Az öreg bólintott és hangnemet váltott.
– Ablakomba, ablakomba, besütött a holdviláááág…
Hanna alig pár perce fogadta meg magában, hogy örökké tü-
relmes lesz, csak kerüljön elő az öreg, ám ez a fogadalom már most
betarthatatlannak látszott.
– Maradjon már csöndben! Mi baja van? – kérdezte szemrehá-
nyóan. – Csak ül itt, vonyít, meg sérteget másokat. Benedictet is le-
madarazta, vagy mit csinált…
Sándor behunyta a szemét, úgy folytatta.
– Madárka, madárka, csácsogó madárkaaaa…
Hanna tanácstalanul toporgott a pad előtt. Fázósan megdör-
zsölte a karját, és belátta, ha nem akar megfagyni, fel kell adnia.
– Rendben. Majd ha normális lesz, visszajövök – jelentette ki,
és sarkon fordult.
– Ne menjen el, Hannácska! – kiáltott utána az öreg. – Csak
gyógyítom a lelkemet. Üljön egy cseppet ide mellém.
Hanna már nyitotta volna a száját, hogy az időjárásra hivat-
kozva ellentmondjon, Sándor azonban megelőzte. Nehézkesen ki-
bújt a felöltőjéből, és a lány vállára terítette. Hanna belefúrta az or-
rát a dohányszagú kabátba, és az öreg mellé kuporodott. Sándor
megveregette Hanna vállát, és ábrándosan a távolba meredt. Egy da-
rabig csendben ültek a kavargó hópelyheket nézve.
– Daloljon velem, Hannácska! – kezdeményezte kisvártatva az
öreg.
– Még csak az hiányzik! – horkantotta Hanna.
De Sándorral nem lehetett értelmesen beszélni.
 – Ha szeret: énekel! – felelte sértett daccal.
Hanna dühösen fújtatott egyet. Már az iskolában is utálta azt a
szadisztikus játékot, ami az énektanárok kedvenc elfoglaltsága volt
az első órán. Ilyenkor a tanulóknak egyenként felállva egy szabadon
választott népdalt kellett elénekelniük az osztálytársak fuldokló rö-
högésétől kísérve. Hanna már akkor is passzolt: ezeket az órákat
rendszerint a mosdóba bújva töltötte. Egy igazolatlan még nem iga-
zolatlan…
– A madárkásat legyen kedves! – rendelkezett Sándor, és be-
hunyt szemmel hátradőlt a padon, felkészülve a műélvezetre.
Hanna felbámult az égre, és visszanyelt egy káromkodást.
– Jó – sóhajtotta, és csúszkáló, remegő hangocskáján belekez-
dett a dalba. – Madárka, madárka…
Sándor egy csapásra kizökkent nosztalgikus hangulatából.
– Jézus ereje! – kiáltotta elhűlve. – Inkább tényleg hagyja ab-
ba!
Hanna sértetten elhallgatott. Dühösen Sándorhoz fordult, hogy
a szemébe vágjon valami sértést, ám az öreg olyan döbbent arccal
nézett rá, hogy teljesen leblokkolt. És ekkor hirtelen mindkettejük-
ből kitört a nevetés. Ültek a padon, és még a könnyük is folyt, úgy
kacagtak. Tulajdonképpen az sem zavarta őket, hogy maguk sem
tudták volna megmondani, pontosan min. Hanna megállapította
magában, hogy Sándorral lehet a legjobbakat röhögni a semmin.
– Most már elmondja, hogy mi bántja? – kérdezte, miután
alábbhagyott a derültség.
– Ó, kérem, csak hiányzik egy kedves cimborám a múltból – fe-
lelte Sándor. – Akivel annyi derűs órát töltöttünk együtt. Aki mindig
mellettem állt a nehéz, sorscsapásos időkben – az öreg szentimentá-
lisán szipogni kezdett. – Támogatott, melengette a szívemet. És én
most lelketlenül elhagytam…
– Kiről beszél? – kérdezte Hanna a homlokát ráncolva.
– Hát a jó öreg snapszról – bólogatott szomorúan az öreg.
– Mi van? – csattant fel a lány. Mert ugyan imádott Sándorral
nevetni, azt azonban ki nem állhatta, mikor az öreg belőle űz gúnyt.
– Én komolyan kérdeztem, maga meg összevissza beszél!
– Ejnye, Hannácska, komolyan beszélek – erősködött Sándor.
– Én ilyen felháborítóan józan helyet még az életemben nem láttam!
Itt, kérem, senki nem iszik!
– Nagyon helyes – jelentette ki kategorikusan Hanna.
 – Maga szerint – vágta rá Sándor. – Mert magácska nem ked-
veli a telt idomú korcsmárosnőket. Én viszont nem tudok elvonat-
koztatni attól, hogy ha nincs snapsz, nincs söntés sem, és akkor az-
tán, hajjaj! – Sándor a fejét fogta, mint egy siratóasszony. – Akkor
aztán kiveszett a szerelem ebből a szomorú világból! Hát ezen bán-
kódom én, kérem szépen.
– Bele kell törődni, Sándor.
– De nem rögtön! – rikkantotta az öreg. – Mert ahogy ezen
töprengtem, az jutott eszembe, hátha csak elfelejtették a Nagy Há-
borúban, hogy mi fán terem a szesz. No, hát én újra feltalálom ne-
kik, gondoltam!
– Marha boldogok lesznek – húzta el a száját Hanna.

– Lennének, csókolom a szívét. Csak lennének – helyesbített

Sándor. – Mert az alapanyag, hogy úgy mondjam… túlontúl harcias.
Hannában szörnyű gyanú kezdett mocorogni.
– Jesszusom… Mit művelt?
Sándor cinkosan Hannára hunyorított.
– Elmentem picikét szüretelni. Azokból a harsanó húsú, finom
gyümölcsökből, amik oly indiszkréten tapogattak minket az érkezés-
kor.
– Maga a várost őrző szuperintelligens szenzornövényekből
akart pálinkát főzni?!! – kiabált magából kikelve a lány.
– Ne kajabáljon, mondom, hogy nem sikerült! – csitította Sán-
dor, és riadtan körülnézett, hallotta-e valaki Hanna szavait. – Úgy
csaptak kupán, hogy hatot bucskáztam. Fene abba a rovarporozta,
egylaki, tokterméses kocsányukba!
Sándor dühödten rázta az öklét a vélt irányba, amerre a szen-
zornövényeket sejtette. Szemöldökét mókásan összehúzta, amitől
egy csapásra olyan lett, mint egy bosszús manó. Hanna ismerte ezt a
műsort, de most egyvalami mégsem tetszett neki: Sándor tekintete.
Mert abban valódi szomorúság bujkált. Kis csend támadt.
– Sándor… – szólt halkan a lány. – Ugye, ez az egész nem is
igaz. Csak azért mondta, hogy megnyugtasson.
Sándor nem felelt.
– Ismerem már, mint a rossz pénzt, nem is gondol a snapszra.
Más a baj.
Az öreg felsóhajtott.
 – Hiányzik a Mester, Hannácska. Nincs nap, hogy ne gondol-
nék rá. Bajban volt, mikor eljöttem, és én cserbenhagytam.
Hanna a fejét csóválta, de Sándor nem hagyta megszólalni.
– Hát, mire vagyok én jó, mondja?! Egy ostoba, vén bohóc, aki
mindenkit csak bajba sodor!
– Ne mondjon ilyet!
– Ne mondjak? Magácska is otthon ül 2012-ben, és készül a
számtandolgozatra, igaz?
Hanna megrántotta a vállát. Igyekezett úgy tenni, mintha az
egész egy cseppet sem zavarná.
– Annyira nem gond. Utálom a matekot – felelte.
– Márpedig ott lenne a helye – mondta Sándor még mindig az-
zal az idegen komolysággal a hangjában. – És mindenkinek a saját
idejében. Nekem pedig… a Mester mellett.
– Ezen nem tudunk segíteni.
Sándor Hannára nézett.
– Mi nem is. De maga igen.
– Én? De mégis hogyan?
– Magát igencsak kedveli a főnök, nem lehet nem észrevenni.
Eredjen és beszéljen vele! Na, ne a bolonddal, hanem a
karótnyelttel.
– Thalésszal?
– Azzal, no. Biztos vagyok benne, hogy vissza tudna minket
küldeni, ha akarna. Övé ez az egész robotikus kóceráj.
Hanna egyáltalán nem hitt a terv sikerében.
– Sándor, én nem hinném, hogy… – kezdte volna felsorakoz-
tatni ellenérveit, ám az öreg halkan, szomorkásan újabb nótára gyúj-
tott.
– Bú ebédem, bú vacsoráááám…
Hanna felpattant.
– Jól van, megpróbálom, csak EZT hagyja abba! – kiáltotta.

Mikor már Thalésszal szemben ült az ebédlőcsarnokban, Han-

nának egyre csak az járt a fejében, hogy mehetett bele ekkora őrült-
ségbe. Még akkor is, ha az egész Sándor ötlete volt. Sándoré, aki
mindig is remekül értett ahhoz, hogy képtelenségekre vegyen rá
gyanútlan halandókat. Persze Hanna a lelke mélyén tudta, hogy ez a
gyanútlan halandó általában ő maga szokott lenni. Mert bárhogyan
igyekezett is, nem sikerült elképzelnie Teklát, amint megpróbálja
pusztán rábeszélőképességére hagyatkozva kicsalni Buraváros veze-
tőjétől az időgépet.
Sándor azt mondta, kedveli őt a tudós. Hanna átkozta saját hi-
székenységét és – kénytelen-kelletlen be kellett vallania – hiúságát,
hogy még ezt a maszlagot is bevette. Thalész ugyanis szenvtelen arc-
cal nézte őt, ugyanakkor kissé kérdő pillantással, mint aki maga sem
érti, hogy került ilyen faramuci helyzetbe.
– Még mindig nem értem, Hanna… – ráncolta a homlokát a
tudós.
Hanna száján majdnem kicsúszott, hogy tulajdonképpen ő
sem. Pedig már jó fél órája érvelt amellett, miért kell Thalésznak se-
gítenie nekik.
– Sándor végtelenül kétségbe van esve. És Benedict sem találja
a helyét – próbálkozott ezúttal az érzelmi húrok pengetésével. – Fé-
lek, hogy itt végképp megbuggyannak. Bulcsú és Tibi pedig nem te-
hetnek semmiről. Semmi közük ehhez az egészhez!
– Ezt értem – bólintott Thalész, majd rápillantott az itallapra.
– Kér esetleg egy kis biorépalevet? Ha már a brokkolitortához nem
volt bizalma.
– Nem, köszönöm – rázta a fejét Hanna. – De akkor mit nem
ért?
– Hogy maga miért nem akar menni.
– Hát… nekem még van itt egy kis dolgom – válaszolt a lány, és
hirtelen elhallgatott. Nem akarta Thalészt a kelleténél jobban be-
avatni a terveibe. Még mindig nem volt hozzá túl sok bizalma. Ám a
tudós rendíthetetlen türelemmel várt. Látszott, addig nem nyilatko-
zik semmiről, míg választ nem kap a kérdésére.
– Meg kell oldanom a Zsófi-rejtélyt – bökte ki végül Hanna.
Thalész nem tűnt meglepettnek.
– Tudja, mit gondolok? – kérdezte. – Hogy magát is a lelkiis-
meret gyötri, mint Sándort. De vajon miért?
– Semmiféle lelkiismeret nem gyötör! Én csak… egyszerűen
nem akarok visszamenni!
– De hiszen ott vannak a szülei.
Hanna elfordult. Nem volt nap, mikor ne gondolt volna rájuk,
de ahogy múlt az idő, mégis egyre távolibbnak tűntek. Egyre való-
színűtlenebbnek. Mintha már csak a fejében léteznének, azért, hogy
este, mikor a szemét becsukja, legyen ki után vágyódnia.
 – Ők még ott vannak. És várják magát – mondta a tudós,
mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban.
Hanna indulatosan felpattant a székről.
– Igen! Tudom! De gondoljon bele, harmincéves leszek, mikor
a világ gondol egyet és elpusztul! Bombák robbannak, minden elég!
Erre vigyem vissza a barátaimat? Nézzem végig, ahogy meghalnak a
szeretteim? NEM! Nekem itt van dolgom! Meg kell állítanom Zsófit,
és meg is fogom!
Az egész ebédlő őket bámulta. Hanna körülhordozta tekintetét
a meglepett arcokon, és hirtelen szörnyen elszégyellte magát. Mégis
mi a fenét csinál már megint? Hadonászik és üvölt egy csomó vad-
idegen ember előtt, ráadásul a város vezetőjével, aki tulajdonképpen
megtisztelte azzal, hogy leült vele egy asztalhoz.
Thalész arcán azonban továbbra sem látszott semmiféle érze-
lem. Sem neheztelés, sem szánakozás.
– Értem – bólintott tárgyilagosan. – Tehát? Miért furdalja a
lelkiismeret?
Hanna visszaült a székre, és egy darabig csak hallgatott.
– Miattam van az egész – szólalt meg nagy sokára olyan hal-
kan, hogy a tudósnak közelebb kellett hajolnia. – Ervin engem akart
visszavinni. Ez volt az a titkos terv, amit mindenki előtt titokban tar-
tott. És ami elvezette az új anyaghoz. – Hanna arcán keserű mosoly
jelent meg. – Az emberre rábukik egy pedálgép, és erre kitör az
atomháború! Jó, mi?
Thalész most először mosolyodott el a beszélgetés alatt.
– Mindenesetre fatális – mondta.
– Hát… most már tudja. Úgyhogy tegye meg, hogy elengedi a
többieket, és engem itt tart! Hadd tegyem jóvá azt, amit még lehet!
A tudós az állát simogatta, és elgondolkodva nézte a lányt. Ám
mielőtt válaszolhatott volna, szisszent a fotocella, és a termet betöl-
tötte az a bizonyos utánozhatatlan, operaénekesi orgánum.
– Ezt hallgassa meg, Sándor bátyám! – rikkantotta az orgánum
olyan harsányan, hogy az ebédlőben minden szempár rá szegező-
dött.
Sándor a fiú előtt kacsázott, és rimánkodott magában, ez egy-
szer engedje az ég, hogy köddé válhasson.
– Benedict! Az még, hogy bocsánatot kértem, nem ok arra,
hogy kikészítsd az idegeimet! – mérgelődött, majd Hannát megpil-
lantva felderült a képe. – Viszont nézd csak, ki van ott!
 Benedict három hatalmas lépéssel a lány asztala mellett ter-
mett.
– Ezt nézze, kisasszony, mit találtam! Tádámmmm! – és előva-
rázsolt a zsebéből egy aprócska készüléket.
– Egy diktafon, Benedict – jelentette ki Hanna fád hangon,
miután megtekintette a szerzeményt. – Szuper. De mi most éppen…
– A torkom tükre! – vágott a szavába Benedict. – Az én csodá-
latos torkomé! Ezt figyeld! – majd megnyomott a készüléken egy
gombot, és skálázni kezdett.
Aztán pedig vissza játszotta. Az arcán olyan önelégült boldog-
ság ömlött végig, hogy rossz volt nézni.
– Hát, ez csodálatos! – szólt Benedict szívből jövő őszinteség-
gel, miután végighallgatta saját produkcióját. – Én sose gondoltam
volna, hogy ilyen jó vagyok! De hallgasd ugyanezt magasabb regisz-
terben is!
Szavait tettek követték, s az egész ebédlő kétszer is végigélvez-
hette a magasabb regisztereket.
– Bámulatos! – tapsolt elragadtatottan Benedict. Legalább
olyan csodás közönsége volt saját magának, mint amilyen nagyszerű
előadó. – Mit szólsz?
– Benedict, én szerencsére nem belülről hallak – húzta el a szá-
ját a lány. – Úgyhogy nekem ez nem olyan nagy élmény.
Benedict fintorgott, és elfordult. A diktafont a szája elé tartotta,
és hangját eltorzítva így szólt.
– Butaliba, nincs is füled!
– Hozzám beszélsz? – érdeklődött Hanna.
– Nem, nem, dehogy – legyintett a fiú, és fütyörészni kezdett.
– Viszont ha most nem haragszol, Thalésszal épp egy fontos
dolgot beszélnénk meg – utalt finoman Hanna Benedict felesleges
voltára, majd nyomatékkal Sándor asztala felé pillantott.
– Persze, persze – bólogatott a fiú.
– Butaliba, nincs is füled – hallatszott a diktafonból.
– Mi van? – kezdett most már felpaprikázódni Hanna.
– Nem én mondtam! – védekezett a fiú színlelt kétségbeesés-
sel. – Mozgott közben a szám? Nem mozgott! Háhá! Nem mozgott!
– kurjantotta, majd hatalmas kacaj közepette Sándor asztalához sie-
tett. – Sándor bátyám, hallgassuk meg még egyszer Taminót!
Hanna halálos fáradtan Thalészra pillantott, akit azonban nem
viselt meg különösebben az iménti közjáték. „Persze – gondolta
Hanna. – Megszokta. Csupa futóbolonddal van itt körülvéve.”
– Visszatérve tehát az előzőekhez – vette fel a beszélgetés fona-
lát újra a tudós. – Az időutazás Buraváros jelenlegi technikai szint-
jén természetesen nem megoldhatatlan. Ám a gyakorlatban olyan
energiakibocsátással jár, ami a város egy teljes évi szükségleteit
emésztené fel. És ha nem haragszik, a mostani bizonytalan időkben
ezt nem áll módunkban elpazarolni.
Hanna sóhajtott. Az egész olyan reménytelennek látszott.
Csend telepedett közéjük. Csak egy távoli asztalnál hangzott fel a
diktafon hangja ismét:
– Butaliba, nincs is füled!
 [14] Ideje továbblépni

A kupaktanácsot Bulcsú kezdeményezésére a város legszebb

pontjára, a Smaragdtérre hívták össze. A dalek persze nem esztétikai
megfontolásokból választotta ezt a helyszínt, pusztán tudományos
érdeklődésből. A Smaragdtér ugyanis Buraváros lelke volt. Ponto-
sabban szólva a tüdeje. A házak falát, az utcai burkolatot, de még a
padokat és táblákat is egy opálosan csillogó, zöld anyag borította.
Bulcsú úgy sejtette, ez annak a jó pár évtizeddel korábban feltalált
mesterséges levélnek volt a tökéletesített változata, mely annak ide-
jén akkora szenzációt keltett. Az anyagot növényi fehérjéből szinteti-
zálták, és fény hatására éppúgy oxigént termelt, akár egy szabályos
növény. Márpedig itt, ahol növény egyáltalán nem élt meg, erre ha-
talmas szükség volt. Hanna korántsem volt biztos benne, hogy Bul-
csú figyel rá, annyira lekötötte az anyag analízise, melyet egy zsebé-
ből előkotort minilabor segítségével igyekezett elvégezni. A lánynak
sejtelme sem volt róla, honnan tett szert a csinos kis zseblaborra, de
jobbnak látta, ha nem firtatja a dolgot. Volt egy olyan érzése, hogy a
dalek olykor bejár Buraváros szupertitkos kódokkal védett kutatóin-
tézetébe, hogy ezt-azt „kölcsönvegyen” személyes kísérleteihez.
Hanna már jó tíz perce beszélt, igyekezete szerint nagyon lelke-
sítően. Nem volt könnyű dolga. Győzködni a barátait, hogy üljenek
be Kempelen időgépébe, mely valahol kint hányódott a porban, és
melyről azt sem lehetett tudni, megbízhatóan működik-e még, nem
volt épp hálás feladat. Féltette őket, és már most szörnyű volt arra
gondolnia, mi lesz, ha itt marad nélkülük. Teljesen egyedül ebben a
lehetetlen városban, amit még mindig nem sikerült megszeretnie.
Ám azt is érezte, nem teheti meg velük, hogy továbbra is magához
láncolja őket. Itt az ideje, hogy egyedül is helytálljon.
 Mikor Hanna mondandója végére ért, homlokát ráncolva pil-
lantott hol Bulcsúra, hol Tibire. Furcsamód egyikük sem tűnt túl lel-
kesnek. És mindketten makacs hallgatásba burkolóztak.
– Most… mi van? – kérdezte Hanna zavartan. – Megszólalná-
tok végre?
Tibi leszegett fejjel meredt maga elé. Bulcsú morgott ugyan va-
lamit az orra alatt, de az inkább hasonlított a periódusos rendszerre,
mint értelmes válaszra.
– Ne csináljátok már! – csattant fel Hanna.
Bulcsú olyan szemrehányóan pillantott fel, mintha beszélő kis-
kutyás videót mutattak volna neki.
– Még a feltételezés szintjén is abszurdnak, továbbá méltatlan-
nak találom – kezdett bele kimért hangon –, hogy én valaha is Tibor
ölében foglaljak helyet.
– Anyád ölében foglalj helyet! – horgadt fel Tibiben is az önér-
zet, amit azonban a dalek cseppet sem vett a szívére. A földi felme-
nőire nem volt különösebben érzékeny.
– Még kevésbé óhajtom Tibor földi szerveződését a saját ölem-
be venni – folytatta szenvtelenül.
– Ki a franc akar az öledbe ülni? – kiáltott fel Tibi, és Hanna
aggódva vette észre a képén a jól ismert vörös foltokat.
– Hogy férnénk el másképpen Kempelen időgépében? – érdek-
lődött Bulcsú.
Tibi kezdett picit megnyugodni.
– Sehogy – ismerte be kelletlenül.
– Na, ugye!
– Sehogy, mert én nem megyek – pontosított Tibi.
Hanna nem akart hinni a fülének.
– Nem akarsz hazamenni?
– Minek? – pillantott fel zordan Tibi. – Nagyi Rómában, te itt,
Zsófi Bécsben. A suliban se Géza bá, se Rogyák, de még Búné se.
Nincs, akinek letéphetném a fejét, és nem visítana senki sem. Még
pedál Ervin is Amerikában van. Mi a fenét keresnék én otthon, tök
egyedül?
Hanna képtelen volt megszólalni, Bulcsú azonban megértően
bólogatott.
– Kétségtelen, a humanoid társas lény. Szóló példányban azt se
tudja magáról, kicsoda. Szóval egy humanoid nem humanoid…
– Ja, és az egészben az a legjobb, hogy végre megszabadulok
tőled – förmedt a dalekra Tibi.
– Megint tévedsz – csúszott fel fontoskodva Bulcsú hangja. –
Én sem szándékozom részt venni ezen az akciós időutazáson.
– Nem? – bámult rá döbbenten Hanna.
– Nem. Először is, mert még senkinek sem sikerült megérkezni
akkor és oda, ahová elindult. Különösen érvényes ez a Sándorral sú-
lyosbított utazásokra. Másodszor, ahová mehetnék, az nekem nem
haza. Természetesen más lenne a helyzet, ha vissza akarnátok vinni
az Endorra…
– Az túlságosan nagy kitérő lenne – jegyezte meg Hanna dip-
lomatikusan.
Bulcsú bólintott. Majdnem megértőén.
– Itt viszont lehetőségem van rá, hogy folytassam a munkát,
amit pedálgép elkezdett, és lássuk be: el is barmolt. És most, ha nem
haragszotok, dolgom van – fordult vissza a minilaborhoz, mely már
egy ideje piros fénnyel villogott.
Bulcsú megnézte a kijelzőt, és a homlokára csapott.
– Selyem! – kiáltott fel elégedetten. – Selyemből szintetizálták!
Hát persze!
Tibi nehézkesen felkászálódott. A jelek szerint ő is befejezett-
nek tekintette a beszélgetést.
– Hé! Hová mész? – kiáltott Hanna, és csatlakozott barátjához.
– Megkeresem Fúziót. Tök ki van borulva.
Hanna elhúzta a száját. Fúzió még akkor sem tudott volna szá-
nalmat kiváltani belőle, ha épp elevenen nyúzták volna.
– Fúzió Jóska tök ideggyenge – legyintett. – Ezen nem tudsz
segíteni.
Tibi azonban nem vette a lapot. Hirtelen megállt, és belenézett
Hanna szemébe.
– Ezt te nem érted – jelentette ki mély meggyőződéssel. Arcán
furcsa kifejezés jelent meg: afféle haraggal vegyes szomorúság.
Hanna, ha lehet, most még jobban utálta az Uralkodót, mint
annak előtte. A végén képes lesz Tibi összeveszni vele miatta!
– Mit nem értek? – kérdezte kihívóan, és igyekezett állni barát-
ja pillantását.
– Hogy milyen az… árvának lenni. Én tudom.
Hanna nyelt egyet. Ezt a témát általában kerülni szokták Tibi-
vel. Nem mintha ne lett volna kíváncsi a részletekre, de a fiú olyan
mélyen hallgatott szomorú múltjáról, hogy magától sosem merte
szóba hozni.
– Gondolod, hogy ez a baja? – próbálkozott óvatosan.
Tibi azonban nem válaszolt, úgyhogy némán baktattak tovább.
Az utca végében Benedict tűnt fel, egyik kezében tetemes mennyisé-
gű plakáttal, másikban létrával. Nyomában ott loholt Buksi, a takarí-
tórobot. Hanna és Tibi, mintha csak összebeszéltek volna, behúzód-
tak egy házfal tövébe.
– Jó lesz, ha beszélsz Fúzióval. Te biztosan tudod, hogyan kell
neki segíteni – szólalt meg Hanna, mert szeretett volna valami bizta-
tót is mondani.
– Mégis honnan tudnám? – kérdezte mogorván Tibi.
– Hát, van az a módszer… vagy mi. Amit playmate Helga is
csinált veletek.
– Most hülyéskedsz? – bámult rá a fiú.
– Dehogy – mondta Hanna, és vidoran oldalba lökte barátját.
– Belőled is kihozta a művészt. Legalábbis Vali néni szerint.
Ám a fiú nem mosolygott vissza rá. Állkapcsa némán mozgott,
homlokát gondterhelten ráncolta. Hanna ismerte ezt az arckifejezést
még a matekórákról. Tibi ilyenkor gondolkodott. Hanna úgy dön-
tött, nem zavarja benne.
– Na, megyek, és beszélek Benedicttel. Ő minden bizonnyal
boldogabb lesz, hogy hazamehet, mint ti.
Hanna meglehetős aggodalommal látta, hogy Benedict a foto-
cella, Buksi és a diktafon után új barátra tett szert. Ezúttal a fénymá-
soló személyében. Legalábbis erről tanúskodott a kezében lévő ha-
lomnyi plakát, melyeket kivétel nélkül mind saját ábrázata díszített.
Hanna vigyorogva figyelte, milyen akkurátus műgonddal rögzíti ön-
nön képmását egy lámpaoszlophoz.
– Hát, ez meg mi a franc? – rikkantotta Hanna, hogy Benedict
ijedtében majd lebucskázott a létra tetejéről.
– Úgynevezett fénykép – felelt a fiú, miközben bosszankodva
lemászott a földre. – Rólam – tette hozzá, majd kissé hátralépve
gusztálni kezdte a plakátot. – Piszok jól nézek ki rajta, nem?
– Azt látom, hogy te vagy rajta. De miért ragasztod tele vele a
várost?
– Ideje volt továbblépnem. Nem pazarolhatom el a tehetségem.
– Nem értem. Hova akarsz továbblépni? – ráncolta a homlokát
Hanna.
– Olvasni tudsz – bökött a plakátra a fiú. – Oda van írva.
„Benedict Schack Társulata. Buraváros első számú színháza”.
– Miért? Van másik is? – érdeklődött Hanna, Benedict azon-
ban nem méltatta válaszra. Már indult is a következő lámpaoszlop
felé.
– Benedict, várj! Beszélni szeretnék veled.
– Jó, csak mondd gyorsan! Próbám lesz.
– Gyorsan mondom. Sándor teljesen kikészült.
– Szerinted nem tudom? – pördült meg ingerülten Benedict. –
Tegnap tiszta szeszt kunyerált az orvosi rendelőből, hogy majd csinál
jó kis tojáslikőrt belőle. „De Sándor bátyám, ki tojna itt tojást?” – így
én, mire az öklét rázta, majd bőgni kezdett.
– Nem találja a helyét – csóválta a fejét Hanna.
– Ez enyhe kifejezés.
– Bántja a lelkiismeret, hogy magára hagyta a Mestert. Vissza
akar menni hozzá.
– Helyes! Menjen! Nem fog hiányozni senkinek!
Hanna megragadta a fiú kezét, és megszorította.
Benedict ettől egy csapásra engedékenyebb hangulatba került.
– Azt szeretném kérdezni, hogy te… nem akarnál… – próbálko-
zott Hanna, de a fiú szerelmes pillantását látva elakadt.
– Mit?
– Vele menni.
Benedict csalódottan lehorgasztotta a fejét.
– Most lenne rá lehetőség, és talán ez az utolsó alkalom! Ha
nem használod ki, lehet, hogy örökre itt ragadsz.
– Minek akarnék visszamenni? – kérdezte Benedict. – Nélkü-
led?
Hanna bosszúsan elengedte a fiú kezét. Egyszerűen nem fért a
fejébe, miért akar mindenki ennyire itt maradni.
– Különben sem érek rá időutazni, most alapítottam színházat!
Egy hét múlva bemutató, igyekeznünk kell.
– Egy hét múlva? – kerekedett el Hanna szeme.
– Igen, akkor van az Uralkodó tizenötödik születésnapja! És
természetesen én rendezem az ünnepi előadást.
– És mit mutatsz be?
– Micsoda kérdés! Természetesen A varázsfuvoláú
– Jaj, ne! – nyögött fel Hanna.
 – Nőd igen sápadt, Petronius. Hamar hervadásnak indulnak
ezek a barbárok – mosolygott Seneca leplezetlen gonoszsággal, és
lenyalta ujjai hegyéről a sült hús ízletes zsírját.
A termet lágy hárfaszó töltötte be. A földön felállított kerevete-
ken a kiadós lakomától és erős boroktól elnehezült testű vendégek
próbálták túlélni az emésztés nehéz perceit. Az asztalok között rab-
szolgák sürgölődtek, olajos barna bőrükön meg-megcsillant a fák-
lyák fénye. Rogyák Mária lehunyta a szemét, és Géza bára gondolt.
Szörnyen érezte magát.
– Feleslegesen aggódsz – legyintett Petronius, de azért küldött
egy szemrehányó pillantást Mária felé. – Múló rosszullét, semmi
több…
A legdíszesebb kereveten mocorogni kezdett a rajta fekvő ha-
lom. A feltápászkodó Néró lesodorta magáról a ráfonódó Poppaeát,
és megszemlélte Rogyákot.
– Nem szeretem, ha egy nő rosszul van – mondta, és idegesen
megrándult az arca. – Az istenekre, így van, nem tudom, miért.
– Rendben vagyok – suttogta Rogyák, és próbált mosolyogni.
– Nem, nem! – Néró közelebb hajolt a tanárnőhöz. – Látom
rajtad. Mi a baj? Éhes maradtál? Vagy épp, hogy könnyítenél a
gyomrodon? Esetleg… untatunk?
– Caesar, nőm sosem érezte ilyen remekül magát – ült fel Pet-
ronius is. Nagyon nem tetszett neki a császár hangsúlya. Volt benne
valami kiszámíthatatlan dallam, valami tetten érhetetlen fenyegetés.
A császár pislogás nélkül meredt Máriára, pupillái úgy össze-
szűkültek, mint aki a napba néz. A hárfás leeresztette a kezét, és óva-
tosan hátrébb húzódott.
– Tőle akarom hallani – szólt Néró.
– Még sosem éreztem ilyen jól magam, Caesar – szólt Mária
remegő hangon.
Néró behunyta a szemét, és angyali mosoly ömlött el az arcán.
Ám izmai csakhamar megfeszültek, és egy hirtelen mozdulattal fel-
borította az előtte álló asztalkát. A rajta lévő tálak hatalmas csöröm-
pöléssel törtek szilánkokra a kemény márványpadlón.
– Nem hallom! – ordított magából kikelve, és megragadta
Rogyák nyakát.
A vendégek megdermedtek, még Seneca arcára is ráfagyott a
cinikus mosoly.
– Még sosem éreztem ilyen jól magam! – kiabált rémülten Má-
ria.
A császár izmai lassan elernyedtek.
– Na! – mosolyodott el újra, és kedélyesen megveregette a ta-
nárnő arcát. – Pontosan ezt akartam hallani – mondta, majd a pat-
rónusra nézett. – Szívesen, Petronius!
A vendégek fellélegeztek, és igyekeztek úgy tenni, mintha
semmi sem történt volna. Csak Rogyák zihált rémülten, sajgó nyakát
tapogatva.
– Neked vannak lányaid, igaz? – kérdezte Poppaea könnyed
hangsúllyal.
– Igen – lehelte Rogyák.
– Nem hallom! – fordult felé ismét Néró.
– Igen! Kettő!
– Hozd el őket is a diadalmenetre! – javasolta Poppaea. – Meg
az arénába. Láttak már kibelezést?
– Még nem.
– Akkor ideje. Mindenkinek jár egy kis szórakozás – jelentette
ki a császár, és nyugtalan mozdulatokkal igazgatni kezdte a tógáját.
A mozdulat hamarosan ideges vakarózásba ment át, amit a je-
lenlévők udvariasan figyelmen kívül hagytak. Csak Seneca figyelt
összehúzott szemmel.
– Kivételes szórakozásban lesz részünk – szólt Petronius. –
Hallom, príma krokodilok érkeztek, továbbá kivételesen gyilkos vízi-
lovak.
– És óriáskígyók! Jó kis lakomát rendeznek majd a szektások-
ból – bólogatott Néró, majd a tálalóasztalra pillantott. Pont, mint
aki most látja először. – Na, de mi se maradjunk éhen! Lássunk hoz-
zá!
A vendégek összenéztek, egy falat sem ment már le a torkukon.
A lakoma ötödik órája tartott. Miután azonban senki sem szeretett
volna Rogyák sorsára jutni, engedelmesen a tálak fölé hajoltak.
– Mit enne, kedves Mária? – érdeklődött készségesen Seneca.
– Segíthetek? Tudom, maguk, barbárok nincsenek hozzászokva a mi
kifinomult konyhánkhoz.
Mária bólintott. Tudta, hogy nem ellenkezhet, mert Néró még
mindig őt bámulta.
– Ajánlanám ezt a mézes-mákos mormotát – javasolta Seneca.
– Mormota?
– Olyan mókusféle…
 – És az ott? – kérdezte Rogyák, nagyfokú érdeklődést tanúsítva
egy emészthetőbbnek tűnő finomság iránt.
– Delfinfasírt. Adhatok belőle? – érdeklődött a filozófus, és
kézzel beletúrt a tálba.
– Ó, annyi különlegesség van itt, hogy nem is tudok választani!
– trillázott Mária. Most már úgy érezte, Néró pillantása egyenesen
perzseli a bőrét.
– Ha valami egyszerűbbet szeretne, kóstolja meg a Július Cae-
sar-féle kását! – mosolygott hidegen Seneca.
– Az nagyszerű lesz! – bólintott megkönnyebbülten a tanárnő.
Egy kis kása nagy bajt nem csinálhat.
– Nem fogja megbánni. Jóféle árpagyöngy agyvelővel.
Mária remegő kézzel vette át a tálat, melyet Seneca némi rá-
adással koronázott meg.
– Egyen hozzá gyenge pacsirtaszárnyat! Finoman roppan a fo-
gacskája alatt, és garantáltan nem fekszi meg a gyomrát.
– Ne sajátítsa ki Máriát, maga rémes ember! – sietett Rogyák
segítségére Poppaea.
– A világért sem – húzódott hátrébb a filozófus.
– Különben gondolkodtam ezeken a krokodilokon és kígyókon
– hemperedett az oldalára a császár hitvese, és körbenézett a jelen-
levőkön, mint aki nagy bejelentésre készül. – Annyit mondhatok,
hogy nagyon ronda állatok. És én nem szeretem a csúnya dolgokat.
Néró abbahagyta Mária fixírozását, és Poppaeához fordult.
– Te csak ne nézzél csúnya dolgokat, életem! Úgy mondják, ha
a viselős nő rácsodálkozik valami ocsmányságra, a gyerek is olyan
lesz! Na, még az kéne! Hiszen a fiamról van szó!
Poppaea komolyan fontolóra vette a dolgot.
– Én az oroszlánokra szavazok – jelentette ki, és megnyalta hú-
sos ajkát. – Azok gyönyörűek.
– Királyi teremtések – mondta Néró, és közelebb húzódott hit-
veséhez. – Olyanok az állatok között, mint mi az emberek között.
– Megint telibe találtál, császárom – súgta Poppaea, és csókot
lehelt a császár homlokára.
– Egyszerűen nem tudok hibázni – kacagott fel a császár, és
apró, nyálas kis puszikkal borította el Poppaea arcát.
Mária üveges tekintettel bámult a kezében tartott tálkára. Hát
tessék, itt van minden, amire vágyott. A szép, gondtalan élet, mely-
nek minden perce a pompa, a szerelem és a művészet oltárán ég el.
Ő akarta. Életének hátralévő részét kénytelen ezekkel a hideg szívű,
tébolyult szörnyetegekkel megosztani, akikből talán minden emberi
kiveszett már. Megnyerte őket, méltó jutalmául annak, hogy képes
volt feláldozni azt az embert, akit a világon mindenkinél jobban sze-
retett. És akinek a szétszaggatását a saját szemével nézheti végig
hamarosan.
– Nem ízlik a kása? – hallotta Seneca hangját, mintha valami
bura alól jönne.
Mária felpillantott. Mindenki őt nézte gúnyos, hideg tekintet-
tel. Még Petronius szemében sem volt szánalom. Megragadta hát a
kanalat és enni kezdett. Olyan mindegy volt már az egész.
 [15] A méhkirálynő

Ha Bujdosóné a lelkébe nézett, nem sok érvet tudott felsora-

koztatni annak védelmében, hogy érdemes nőnek születni. Volta-
képpen néha úgy érezte, a természet direkt kiszúrt vele, amiért a
„gyengébbik nemhez” sorolta. Sokkal erősebbnek érezte magát bár-
melyik férfinál, akit valaha ismert. Sosem találkozott még olyan
helyzettel, amit ne tudott volna megoldani. Tehetsége, ambíciója és
kérlelhetetlen logikája mind-mind nagy dolgok véghezvitelére tették
alkalmassá. Szívós volt, ha kellett, kegyetlen, és soha nem fordult
elő, hogy feladott volna bármit is, amit fontosnak vélt. Ám ennek el-
lenére mégis mindig abba a bosszantó ténybe ütközött, hogy az ér-
vényesüléshez férfiakra van szüksége. Férfiakra, akik aztán rendre
elszúrnak mindent, akárcsak Felemásszemű Imre. Bujdosóné állt a
szélsebesen zuhanó, űrkabinra emlékeztető liftben, és az acélfalak
tükröződésében megszemlélte magát. Végigsimított szoros, sötét-
szürke kosztümjén, és kissé megmozgatta lábfejét a koromfekete tű-
sarkúban, mely oly előnyösen emelte ki bokája kecses vonalát. Elé-
gedetten elmosolyodott. Bujdosóné ugyanis nem sok mindent tudott
felhozni annak védelmében, hogy érdemes nőnek születni, de ez a
cipő közéjük tartozott.
– Tetszik a cipő, amit az elveszett helyett küldtem? – kérdezte
az arkhón, miután követte Edit pillantását.
– Melyikről beszélünk? Egészen pontosan hetven pár cipőt
küldetett.
– Nyilván arról beszélünk, amit választott.
– És nyilván tetszik, ha ezt választottam.
Nem néztek egymásra, de mindketten mosolyogtak, miközben
a lift csöndes surrogással tovább ereszkedett velük a szédítő mélysé-
gekbe.
– Meddig megy ez a lift? – kérdezte Bujdosóné. – Vagy nem
mehetne kicsit gyorsabban? Percek óta zuhanunk.
– Sajnos az kivitelezhetetlen. Ha picivel is gyorsabbak lennénk,
elemelkedne a lábunk a padlótól. De ne aggódjon, ki van ez számol-
va!
– Nem aggódom – húzta el a száját Edit. Még a feltételezés is
sértette.
Ekkor a lift finom zökkenéssel megállt. Egy bársonyos férfi-
hang bemondta az emelet számát.
– Mínusz 666. szint.
Az arkhón kedélyesen a tanárnőre pillantott.
– Humor – közölte.
– Elragadó – felelte Edit epésen.
– Biztos, mert feltett szándékom, hogy elragadjam! – csapta le
a magas labdát az arkhón.
A liftből kilépve Bujdosóné egy hatalmas csarnokban találta
magát, melyben díszesen megterített asztalok várakoztak. A leg-
többnél ültek, kizárólag férfiak. A falakon fáklyák égtek, táncoló ár-
nyékuk lidércként csalta maga után a kíváncsi tekintetet. Halk zene
szólt, egy nagyzenekar minden hangszerével, de egyelőre még csak
finom, közös futamokat játszva. Mintha mindegyik a megfelelő pil-
lanatra várt volna, hogy magához kaparinthassa a főszólamot. Buj-
dosóné legalábbis így érezte. Az arkhón a terem közepén álló, üres
asztalhoz kormányozta a tanárnőt.
– És mit szándékozik tenni, ha már el vagyok ragadva? – kér-
dezte Bujdosóné, miután helyet foglalt. – Egyébként jobb, ha tudja,
hogy Thalész szerint maga csak egy testetlen imagináció.
– Ó, távolról sem! – felelte az arkhón. – És remélem, hogy en-
nek mielőbb tanújelét is adhatom! Buravárosban azt hiszik, hogy
mindannyian csak képzelgések vagyunk, bűntudati projekciók, hol-
mi kivetülések. Mert nem látnak a hamu alá, ahol izzik a parázs. De
csúnyán meg fognak fizetni az elvakultságukért!
Bujdosóné felhúzta a szemöldökét. Már jó ideje bosszantotta a
férfi képes beszéde. Ő a maga részéről jobban szerette az olyan
mondatokat, amelyekben minden azt jelenti, ami.
– Étlap nincs? – kérdezte, majd rémülten hátrahőkölt a szé-
ken. Az asztalon ugyanis közvetlenül a kérdéssel egy időben megje-
lent egy vékony, díszes fémtáblácska. A belerótt apró betűk parázs-
ként izzottak.
– Ezt hogy csinálta? – kérdezte Bujdosóné, és igyekezett visz-
szanyerni lélekjelenlétét.
Az arkhón legyintett.
– Nem én csináltam. Maga mondta ki a szót, hogy „étlap”. Ez
az úgynevezett audioorder rendszer. Épp ezért nincs pincér sem,
elég csak megneveznie az ételt, ami mellett döntött.
Bujdosóné az étlap fölé hajolt.
– Ebihalleves… – olvasta magában, és fintorgott egyet. Majd
végighúzta az ujját a sorokon, és fájdalmasan felszisszent. Az izzó
betűk tényleg parázslottak. – Na, jó, inkább magára bízom – mondta
kelletlenül, és az arkhón felé tolta a táblácskát.
– Megtisztel. Egyébként hogy tetszik a hely?
– Elegáns. Sőt, impozáns – nézett körbe Edit. – De mi ez, va-
lami zsokéklub? Egyetlen nőt sem látok.
Az arkhón elmosolyodott.
– És a fiúk hogy tetszenek? Jóképűek, igaz?
– Meglehetősen – szólt kimérten Edit, miközben végigjáratta
tekintetét a termen. – Csak az a furcsa, hogy egyetlen alacsony, ko-
pasz vagy kövér sincs köztük. Mintha egy modellválogatáson len-
nénk.
– Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy megtartsuk a selej-
tet – szólt az arkhón, és szórakozottan lepillantott az étlapra. – Néz-
zük csak, mit is szeressünk…
Bujdosóné kigombolta kosztümjének legfelső gombját. Most
érezte meg igazán, mennyire meleg van.
– Pokoli itt a hőség! Nem lehetne lejjebb venni a fűtést? – kér-
dezte.
– Lehet, de komplikált. Tudniillik magmával fűtünk.
– Magmával?! – kerekedett el Bujdosóné szeme.
– Hát, igen, közel vagyunk a dolgok közepéhez. Esetleg egy
zsenge pacsirtaszárnyat?
– Nem tudom – csóválta a fejét Edit. – Nem kóstoltam még.
– Hát akkor épp itt az ideje! Vagy ha egyszerűbbet akar, akkor
kérjen egy jó libamájat, homoktövishabbal. Hideg előétel, de mele-
gen ajánlom!
– Humor – bólintott szárazon Edit. Kezdte megszokni az
arkhón észjárását.
– Igen – mosolygott a férfi, és tovább tanulmányozta az étla-
pot.
Bujdosónét azonban tökéletesen hidegen hagyta a vacsora.
Szeretett volna túlesni ezen a kötelező pávatáncon, hogy végre a
tárgyra térhessenek.
– Hagyjuk a körítést! – szegezte rá tekintetét az arhónra. – Mit
akar tőlem?
– Éhgyomorra?
– Akár.
– Szeretném, ha mesélne arról, hogy miket tapasztalt
Buravárosban.
Editet cseppet sem lepte meg a kérés, úgyhogy nem is kertelt
sokat.
– Mit kapok cserébe? – kérdezte.
– Ez igen, ez katonás! De legalább igyunk valamit előtte!
– Nem szükséges. Tehát, mit kapok?
– Az attól függ, hány bites információval tud szolgálni.
Bujdosóné közelebb hajolt a férfihoz az asztal fölött.
– Van bent egy lány, akin nem fog a por – mondta halkan, és
elégedetten nyugtázta, hogy az arkhón vonásai megfeszülnek az iz-
galomtól.
– És… ki ez a lány? – kérdezte a férfi.
– Kalász Hanna.
– Mennyire ismeri?
– Meglehetősen. A tanítványom.
– Meséljen róla!

Szabika úgy röhögött, hogy még a könnye is kicsordult. Józan

ésszel persze tudta, hogy semmi oka a derültségre. Ám a kép, ami elé
tárult, annyira valószínűtlen volt, hogy muszáj volt nevetnie. Mert
látta ő már Géza bát kitérdesedett kordnadrágban, agyonmosott, di-
vatjamúlt kockás flanelingben, látta suhogó joggingban, sőt az utób-
bi időben abban az itt-ott véres római tógában is, mely mostanra ca-
fatokban lógott rajta. De ezek egyike sem ért fel ahhoz a gúnyához,
amibe Vali néni és Tekla épp próbálták belegyömöszölni a jó osztály-
főnököt.
– Tessék már behúzni a hasát a tanár úrnak! – kiáltott fel
Szabika, és csak úgy gurult a nevetéstől.
– De hát már nincs is neki olyan! – ripakodott rá Vali néni. –
Tiszta csont és bőr ez az ember!
– Izom ez, Vali néni! – próbálta büszkesége romjait menteni
Géza bá.
– Most már szálkásítani kéne, tan bá! – szemtelenkedett to-
vább Szabika, ám Tekla, megelégelve a fiú megjegyzéseit, felé hají-
tott egy hasonló maskarát.
– Inkább vedd fel te is! – szólt szigorúan.
Szabika arcáról egy csapásra lehervadt a vigyor. Semmi kedve
nem volt legyőzött pártus katonának öltözni a diadalmenet kedvéért.
– Minek? – nyafogta. – Utána úgyis visszaminősítenek szek-
tássá, és mehetünk a bestiák elé.
– Fogd fel úgy, Szabolcs fiam, mint egy utolsó kiugrási lehető-
séget – intette Géza bá. – Ha látnak bennünk fantáziát, mint legyő-
zött pártusokban, talán nem küldenek vissza gladiátornak.
– De ez nem egy őscasting! – heveskedett a fiú. – Annyiról van
szó, hogy nincs legyőzött ellenségük, és takarékosságból minket öl-
töztetnek be. Mert a diadalmenet persze kell nekik.
– Kenyeret és cirkuszt – bólogatott szomorúan Vali néni.
– A szajrét azért elhoztad? – fordult Szabika Teklához.
– Itt van – mondta a lány, és előkapart egy zsákocskát tógája
ráncából. – De nem azt mondtad, hogy az oroszlánok utálják a cikó-
riát?
– Kajakra. Viszont a Péter bácsi teljesen rákattant – bólintott a
fiú, Vali néni egyetértő pillantásától kísérve. – De mesélj már! Mi a
helyzet az új szökési tervvel?
– Hát… olyan még nincs – ismerte be Tekla.
– NE MÁR! – kiáltott fel a fiú. – Nem beszéltél anyáddal?
– De igen.
– És?
– Azt mondta, hogy dolgozik a B terven. De egyelőre semmi
konkrét.
– Hát ez állati jó – csóválta a fejét Szabika. – Miért nem fizeti-
tek le az őröket?
– Ezt én is bedobtam – sóhajtott fel Tekla. – Csak hát nincs
miből, Hérón az összes pénzünket elvitte.
– És Petronius? – próbálkozott tovább Szabika. – Lehet, hogy
tőle…
Ám a mondatot inkább elharapta, mert Géza bá arcán ideges
rángás futott végig.
– Á, az egy sóher! – legyintett Vali néni. – Őt maximum az a nő
tudná megpumpolni…
 Géza bá különös, nyekkenésszerű hangot hallatott.
– …akinek most nem mondom ki a nevét – zárta le a gondola-
tot a konyhás néni. Ám nem bírta ki, hogy kisvártatva ne folytassa. –
Én aztán nem állok többé szóba vele! Az ilyen nem érdemli meg,
hogy akár csak levegőt is vegyen! Aki képes eltaszítani egy férfit, aki
szereti őt, aki senyved, aki lángol érte! Hát milyen nő az ilyen?
Vali néni előadásmódja kísértetiesen emlékeztetni kezdett egy
brazil szappanopera szinkronjára. Ez azonban nem akadályozta meg
Géza bát abban, hogy mély átéléssel hallgassa. Tekla úgy érezte, ide-
je közbelépni.
– Az egyetlen esélyünk Poppaea – jelentette ki. – De Hanna
néni szerint nem egyszerű a közelébe férkőzni, mert Seneca is min-
dig ott sündörög körülötte. Egy rendes uborkapakolást sem tud már
felvakolni rá. Mármint Poppaeára…
– Vigyázni kell az ilyen értelmiségi fiúkkal, Teklácskám! –
summázta a helyzetet Vali néni.
– Valahonnan akkor is pénzt kell szereznetek! – erősködött
Szabi. – Különben nekünk reszeltek!
Géza bá egy határozott, tornatanári mozdulattal csendre intette
a sopánkodó fiút.
– Hagyd, Szabolcs! – menny dörögte. – A hölgyek lélekben
már lemondtak rólunk. Nekünk csak annyi maradt, hogy emelt fővel
menjünk a halálba.
– Baromira nem akarok emelt fővel odamenni!
– Ez nem akarás kérdése, fiam! Gyere, igyunk egy utolsó Maci
kávét!

– Remélem, a kávé azért ízlett – mosolygott az arkhón Bujdo-

sónéra.
– Valamivel jobban, mint a kása, amivel megetetett – jelentette
ki a tanárnő.
– Akkor talán rá is térhetnénk az üzletre.
– Korábban is megtehettük volna. Nem szeretem a felesleges
köröket.
– Rendben – szólt az arkhón. – Halljuk tehát: mit szeretne az
információkért cserébe?
Bujdosóné keresztbe tette a lábát, és kiosztott néhány lesújtó
pillantást a környező asztaloknál ülő férfiak között, akik kedvtelve
nézték a mozdulatot.
– Hazamenni – jelentette ki végül. – Vissza az én időmbe.
Az arkhón felnevetett.
– Hát ez… bocsásson meg, de csacsiság! És igazán nem vall
magára! Minek menne vissza? Hisz pontosan tudja, mi fog történni.
El sem akarom képzelni, milyen lehet azzal a bizonyossággal élni,
hogy mindjárt mindennek vége!
Bujdosóné kedvetlenül elhúzta a száját. Mindezzel természete-
sen ő is tisztában volt.
– Akkor mit ajánl? – kérdezte.
– Ó, nagyon sok mindent! – komolyodott el a férfi. – Ponto-
sabban: a MINDENT.
– Ez elég fellengzősen hangzik. Konkrétabban?
– Látta a kapun a feliratot? „Pulvere est et in pulvere
reverteris.”
– „Porból lettünk, porrá leszünk” – bólintott a tanárnő.
– Így is van. Csakhogy jelenleg az a helyzet, hogy a por nem
képes lemásolni önmagát. Illetve csak extrém körülmények között.
Iszonyatos energiát kell összpontosítani egy-egy transzfigurációhoz.
De ha megoldjuk ezt a problémát… lényegében megoldottunk min-
dent.
– Nem értem, hogy mit oldana ez meg – ráncolta a homlokát
Bujdosóné.
Az arkhón démonszemei még sötétebb árnyalatot öltöttek.
– Ó, nem hiszem, hogy nem érti – súgta. – Inkább csak nem
meri elhinni, hogy mindez lehetséges.
– Mi? – kérdezte ingerülten a tanárnő. Mindig is borzasztóan
utálta, ha valamit nem értett.
– Hogyhogy mi? – kérdezte az arkhón. – Hát a halhatatlanság,
még itt a földön.
Csend telepedett közéjük. Bujdosónét valami kényelmetlen ér-
zés kerítette hatalmába.
– És hol vagyok ebben én? – kérdezte nyugtalanul.
– A közepén, Edit! Mint a magma.
– Mellőzné végre az idegesítő hasonlatait? – csattant fel a ta-
nárnő. – Beszéljen egyenesen, úgy, hogy értsem!
Az arkhón hátradőlt a székén. Arca teljesen kifejezéstelenné
vált.
– Tudja, a nők nem igazán bírták ezt a föld alatti életmódot –
jelentette ki tárgyilagosan.
– Igen, ez feltűnt.
– Egy ideig azt gondoltuk, hogy ez nem jelenthet komoly fenn-
akadást, hiszen hamarosan nélkülük is működni fog a reprodukció,
de… Nos, erre még egyelőre várnunk kell. Tudósaink éjjel-nappal
dolgoznak a képleten, és küszöbön az áttörés, de addig is…
A Bujdosónéban kavargó vegyes érzelmek féktelen dühbe csap-
tak át, ahogy megértette a neki címzett burkolt üzenetet. Nagy zajjal
kilökte maga alól a széket.
– Ugye, ezt nem gondolja komolyan? – emelte fel a hangját fe-
nyegetően.
– Nagyon is komolyan gondolom – szólt az arkhón. – De nem
kell azonnal válaszolnia, fontolja csak meg nyugodtan. Itt hamaro-
san új civilizáció születik – és maga lehet ennek az új civilizációnak
az Évája.
– Vagy inkább a méhkirálynője – mondta Edit megvetően.
– Ahogy tetszik – mosolygott az arkhón, és leplezetlen kaján-
sággal nézett a teremből kiviharzó Bujdosóné után.
 [16] Az elárvult tűsarok

– Holnap kezdődnek a cirkuszi játékok – Tekla hangja olyan

száraz volt a telefonban, mint egy csomag lejárt háztartási keksz.
– Jaj, ne! Géza bá! Szabika! Vali néni! – kiáltozott rémülten
Hanna a vonal túloldalán.
– Pontosan – nyugtázta Tekla.
– Te nem is pánikolsz?
– De.
– Ja, értem – jegyezte meg epésen Hanna. – Csak te így szok-
tál…
– Figyelj, megpróbálhatok hisztizni – szólt kimérten Tekla. –
De félek tőle…
– …hogy nem állna jól? – vágott a szavába Hanna.
– Hogy nem kerülnénk közelebb a megoldáshoz.
Hanna felsóhajtott. Nem először és nem is utoljára nyűgözte le
barátnője higgadt stílusa.
– Tökre irigyellek. Én erre képtelen lennék.
– Hát tudod, anya nekem mindig azt mondta, hogy a problé-
mamegoldás lényege „a tettre kész lelkiállapot és a pontos elemzés”.
Persze még így is van bizonyos hibaszázalék. Mert elemzés ide vagy
oda, Rogyákot azért eléggé félreismertem.
– Hát én is. És ehhez képest szegény Bujdosónéról derült ki,
hogy milyen jó fej… – Hanna nehezen mondta ki a szót – …volt.
– Gondolod, hogy már soha… hogy tényleg…? – kérdezte Tek-
la, de valahogy neki sem akaródzott befejezni a mondatot.
– Biztos vagyok benne. Ma találtunk valamit odakint.
– Találtunk? – kapta fel a fejét Tekla. – Te kimentél a város-
ból?
– Igen. Kikísértem Sándort. Elhatározta ugyanis, hogy kisza-
badítja Kempelen időgépét a por alól. Ha már Thalész nem segít.
 – De hogy jutottatok ki? Ez azért nem lehetett egyszerű!
– Hát, nem is. Benedict egész Varázsfuvola-castingját végig
kellett szenvednünk előtte.

Benedict a sebtiben színházteremmé alakított ebédlőcsarnok

közepén ült, akár egy halálosan fáradt, gondjaiban megőszült ural-
kodó. Arcát kezébe temette, és fejcsóválva, halkan fohászkodott.
Előtte egy rendkívül komoly képű, vörös hajú kislány állt, és mérhe-
tetlen szigorral nézett a fiúra.
– Tehát? Enyém Papagena? – kérdezte a kislány, és még job-
ban összehúzta a szemöldökét.
Benedict felpillantott.
– Szerinted… te… egy… komika vagy? – kérdezte tagoltan.
A kislány komoran bólintott.
– Mosolyogtál már életedben? – érdeklődött a fiú.
A kislány megfontolta a kérdést, majd komolyan megcsóválta a
fejét.
– Értem – mondta Benedict, majd átkiáltott a terem végében
várakozó jelentkezők felé. – Kérem a következő tehetségtelen pró-
bálkozót!
Hanna szemrehányóan Benedictre pillantott, és maga mellé ül-
tette a felsült Papagenát.
– Ne is törődj vele! – suttogta. – Ez egy beképzelt kakadu.
A termen ekkor egy köpönyeges fiú vágott át. Illetve csak sejte-
ni lehetett, hogy fiú, tekintve, hogy az arcából semmi sem látszott a
hatalmas csuklya alatt.
– Csókolom… – szólt bátortalanul.
Benedict fel sem pillantott.
– Az Égi Gyermekre jöttél? Már mehetsz is. Mind a három
megvan.
A fiú azonban nem mozdult.
– Taminóra jelentkezem – mondta.
Benedict olyan pillantással mérte végig, mint akinek kesztyűt
vágtak az arcába.
– Te? Mint Tamino? Na, ne kacagtass! – mondta, majd fahan-
gon felnevetett. – Már mindegy: kacagok – tette hozzá, és elfordult.
Zsebéből egy zacskó cukorkát vett elő, és kiszórta a földre. – Nesze,
Buksi! Jutalomfalat, amiért ilyen türelmesen bírod a mai nap meg-
próbáltatásait.
– Most akkor kezdhetem vagy sem? – kérdezte a fiúcska, igye-
kezvén túlkiabálni a takarítórobot hangját.
– Sem! – vágta rá Benedict. – Amúgy azt a csuklyát igazán ki-
húzhatnád az arcodból, gyermekem. A színművészet fele a megjele-
nés, jobb, ha tőlem tudod.
A fiú megrántotta a vállát.
– Ha te mondod, biztos. De akkor most kezdem is.
Majd pózba vágta magát, és csuklyás fejét erre-arra kapkodva,
kisfiúsan magas hangon belekezdett Tamino belépőjébe.
– „Segítség, segítség! – szavalta fennhangon. – Hová, merre
fussak? / A szörnyeteg kényére-kedvére jussak? / Ó, irgalmas Isten!
/ Hogy csúszik felém, hogy csúszik felém, / Ó, védjetek, ó, mentsetek
meg, emberek! / Ó, már tovább nem bírom, gyertek, / gyertek, em-
berek!” – majd nagy zajjal elvágódott. Feltehetőleg leterítette a ször-
nyeteg.
Benedict szája a szó legszorosabb értelmében tátva maradt.
– Na most… ez mi volt? – kérdezte némi hallgatás után.
– Tamino menekül a sárkány elől – magyarázta készségesen a
fiú. – Később elesik.
– Prózában – jelentette ki Benedict döbbenten.
– Igen – bólintott a fiú. – Prózában esik el.
– De ez egy opera!!! – süvöltötte Benedict.
– Persze, de azért király voltam, nem? – kérdezte a fiú, és
örömmámorában belebokszolt a levegőbe. – Enyém a szerep!
Juhhhúúú!
– Nem! – kiáltotta felháborodottan Benedict.
– De!
– Nem te mondod meg!
– De igen! – kurjantotta a jelentkező, immár egészen más han-
gon. Ez már Hannának is ismerősen csengett.
– De én vagyok a rendező! – ripakodott rá vörös fejjel
Benedict.
– Én meg a király! – rikkantott a fiú, és ledobta a csuklyáját.
– Ezt nem hiszem el, Fúzió! – pattant fel Benedict mérgesen. –
Hányszor kell kirúgnom egy nap? Ötödször jössz vissza! És az ég
szerelmére, még Paminára is jelentkeztél!
– Hát, naná – vigyorgott az Uralkodó. – Mert sokoldalú va-
gyok.
 – De nem fér abba a buta fejedbe, hogy ez az előadás neked
lesz születésnapi ajándék?
– Annál inkább enyém a szerep! Megkapom ajándékba!
– Nem! – heveskedett Benedict. – A főhős semmiképp sem le-
het a tiéd, én már csak tudom! Egy vérbeli Tamino előtt állsz.
Fúzió lehorgasztotta a fejét.
– De miért nem lehet enyém a szerep? – kérdezte elkámpicso-
rodva.
– Egyszerűen nem voltál jó benne, és kész – sóhajtotta
Benedict.
Ez azonban már sok volt Fúzió lelkének.
– Igen? – kapta fel a fejét sértetten. – Akkor mutasd meg, hogy
kellett volna!
Benedict csak legyintett, mint aki valami zavaró bogarat akar
elhessegetni. Ám az Uralkodó elszánt pillantását látva meggondolta
magát, és feltápászkodott.
– Rendben – mondta nagy kegyesen. – A kedvedért.
– De prózában! – parancsolta Fúzió.
Bendict rákészült a produkcióra. Nagy levegőt vett, kezét a szí-
vére szorította, majd egy hirtelen mozdulattal felkenődött a falra.
Fúzió döbbenten pislogott.
– „Segítség, segítség! Hová, merre fussak? – szavalta Benedict,
és a falba kapaszkodva araszolni kezdett hátrafelé. – A szörnyeteg
kényére-kedvére jussak? / Ó, irgalmas Isten! / Hogy csúszik felém,
hogy csúszik felém…”
Ám a segélykérésig már nem jutott el, mert figyelmen kívül
hagyta Buksit, aki épp ekkor ért mögé. A rendező úr hatalmas robaj-
jal keresztülesett a szorgos kis roboton.
Fúzió az állát simogatva hangos töprengésbe kezdett.
– Aha. Mindent értek. Ezek szerint nekem is hanyatt kellett
volna esnem a robotban – jelentette ki, majd elbizonytalanodva hoz-
zátette. – Vagy… végig néznem kellett volna magam az üvegfal tük-
rében?
– Megöllek… – hörögte a földön fekvő Benedict, ezúttal csep-
pet sem szerepből.
A sarokban üldögélő Sándor ekkor elérkezettnek látta az időt,
hogy közbelépjen.
– Szünet! – kiáltotta, és mint egy tyúkanyó, a kijárat felé kezd-
te terelni a várakozókat. Majd egyik kezével Hannába, másikkal Fú-
zióba karolva egy megüresedett asztal felé indult. A napnál világo-
sabb volt, hogy készül valamire.
– Fiatalember, nekem felettébb tetszett az alakítása – hízelgett
az öreg.
– Nekem is – bólintott Fúzió. – Sajnálom, hogy magamra ha-
ragítottam gyufafejet.
– Miért akarsz mindenáron szerepelni? – kérdezte Hanna, és
cseppet sem érdekelte, hogy Sándor helytelenítő pillantásokat küld
felé.
– Szerintem igenis van fantázia az úrfiban – jelentette ki az
öreg.
Fúzió megrántotta a vállát.
– Igazából nem nekem jutott az eszembe, hanem Tibinek.
– Tibinek? – kerekedett el Hanna szeme.
– Aha. De ő azért egy kicsit… gyagyás, nem?
– Nem! – vágta rá határozottan Hanna. – Miért?
– Mert egyfolytában azzal fáraszt, hogy rajzoljak neki fát, meg
házat, meg ilyesmiket. Aztán hosszan hümmög a rajzok felett, hogy
szerinte segítségre van szükségem. Pedig egyedül is tök jó fát tudok
rajzolni.
– Szerintem nem úgy értette – vágott közbe Hanna.
– Tudom, hogy hogy értette. Poén volt – vigyorgott Fúzió kife-
jezetten bicskanyitogató modorban.
Hanna épp sarkon akart fordulni, hogy ott hagyja, ám Sándor
megfogta a könyökét.
– És mit mondott még a Tiborka? – kérdezte az öreg.
– Hogy csináljunk drámát. És ő akart lenni benne az apám.
Meg az anyám is. Biztos nem gyogyós?
Hanna nem válaszolt, csak sértett arccal elnézett a fiú feje fö-
lött. Közben azért azt is érezte, hogy nem sok érve van Tibi védelmé-
re.
– Na, mindegy – folytatta Fúzió. – A lényeg, hogy erről eszem-
be jutott, hogy a színházat még sosem próbáltam. És azt reméltem,
hogy királyságom utolsó hetében lesz még egy jó kis kalandom.
Sándor úgy ítélte, elérkezett a megfelelő pillanat a mondandó-
jához.
– Ami azt illeti, utóbbi nem is reménytelen – nézett sokat sejte-
tően Fúzióra.
– Hogyhogy?
 – Én éppenséggel tudok valamit, ami remek kaland lenne. Iga-
zi koronája felséged regnálásának.
Hanna az öreg felé fordult, és némán felé súgta.
– Mit művel?
– Csitt, Hannácska, ez férfibeszéd! – utasította rendre Sándor.
– Miről van szó? – kérdezte az Uralkodó izgatottan.
– Rögvest elmondom. Csak azt nem tudom, van-e felségedben
elég bátorság?
– Naná!
– Az kevés. Vakmerőség nélkül semmire sem megyünk.
– Iszonyú vakmerő vagyok – heveskedett Fúzió.
– Akkor is az lenne, ha ki kellene juttatnia minket a városból?
Fúzió értetlenül bámult rá. Egyáltalán nem értette, mi itt a
gond.
– Naná! Nálam vannak a kódok.
Sándor kedélyesen megveregette a fiú vállát.
– Helyes. Kíváncsi tehát az emberiség történetének első időgé-
pére? – érdeklődött sejtelmes hangon. – Mert ha igen, én meg tu-
dom mutatni felségednek.

– Te jó ég! – kiáltotta Tekla döbbenten. – Személyesen az

Uralkodó engedett ki titeket a városból?
– Bizony – bólogatott Hanna. – Pillanatokon belül védősisako-
kat szerzett, Sándor pedig magához vette a sakkfigurákat, hóna alá
csapta Buksit, és már indultunk is.
– Benedict csak úgy odaadta a legjobb barátját? – csodálkozott
Tekla.
Hanna megköszörülte a torkát.
– Azt mondtuk, kivisszük picit sétálni – közölte némi bűntu-
dattal a hangjában.
Tekla azonban még mindig nem értette az egészet. Különben is
utálta, hogy Buksinak hívnak egy porszívót.
– De elárulnád, hogy minek vittétek magatokkal?
– Hát, Sándor arra gondolt, hogy az időgép biztos tele lesz por-
ral. Ebben mondjuk igaza is lett.

Hanna már el is feledkezett róla, milyen iszonyatos világ van

Buraváros határain kívül. Minden egyes lépéssel, amit megtett eb-
ben a nyomasztóan szürke, kihalt pusztaságban, egyre nőtt lelkében
a kétségbeesés. „Ilyen lesz minden nemsokára – gondolta keserűen.
– Anya és apa világa, a miénk. Se napfény, se víz, se évszakok. Csak
ez a mindent beborító, minden életet megmérgező, gonosz, szürke
por…” Hármójuk közül senki sem szólt, mindenki a maga komor
gondolataiba mélyedt. Hanna felpillantott Sándorra. Eddig nem volt
hajlandó belegondolni, hogy milyen lesz a pillanat, mikor el kell vál-
niuk egymástól. Valahányszor eszébe jutott, mindig elhessegette a
képet, mint valami olyasmit, amivel még nem kell foglalkozni. Most
pedig itt baktat az öreg mellett, mindjárt minden megtörténik, és ő
még sincs felkészülve az egészre. Érezte, hogy mindjárt elbőgi ma-
gát, ráadásul pont ez előtt a hülye Fúzió előtt.
Jó fél óra gyaloglás után érkeztek el arra a helyre, ahol annak
idején az időgépet hagyták. A látvány azonban legvadabb képzeletü-
ket is alulmúlta. Kempelen gépe semmire sem hasonlított már. A
por teljesen belepte, pontosabban szólva megmászta. Olyan volt,
mintha ezernyi rovar nyüzsögne rajta, az egész pulzált, és megállás
nélkül változtatta az alakját.
Sándor már vette a levegőt, hogy káromkodjon egy hatalmasat,
mikor a hátuk mögött valaki rájuk kiáltott.
– Hé! Várjatok meg! Baj van! Találtam valamit!
Hanna megpördült, és döbbenten látta, hogy Tibi lohol a nyo-
mukban.
– Te meg hogy a francba kerülsz ide? – kiáltotta.
– A számból vette ki a gyöngy szavait, Hannácska – morogta
Sándor.
Tibi megrántotta a vállát, és tanácstalanul pillantott egyikükről
másikukra.
– Én csak… kijöttem.
– Azt látjuk – bólintott az öreg, és megszemlélte Tibi védősi-
sakját. – De mennyivel snájdigabb tésztaszűrőben, mint mi! Honnan
van?
Most Fúzión volt az értetlenség sora.
– Hogyhogy honnan? Természetesen én adtam neki.
– Te tudtad, hogy kiszökött utánunk? – kérdezte Hanna.
– Persze. Azt hittem, meg van dumálva. Mi kincskeresünk, ő
meg kommandózik mögöttünk.
– De neki nem lenne szabad itt lennie! – kiabált a lány.
 – Miért is? – kérdezte Tibi, és látszott rajta, hogy kezd begu-
rulni.
– Mert veszélyes! És mert megmondtad, hogy nem akarsz visz-
szamenni 2012-be!
– Oda nem is. De Zsófihoz igen.
– Várjunk csak! – szólt közbe Fúzió. – Arról volt szó, hogy csak
megnézzük az időgépet! Beindítani nem lehet! Erről Thalészt meg
kell kérdezni!
– Sajnos erre most nincs idő – tárta szét a karját Sándor.
Hanna az időgép elé pattant.
– De Tibi nem mehet! Legalábbis oda nem!
– Nekem ott a helyem, ahol Zsófi van – jelentette ki a fiú.
– Fogd már fel, hogy veszélyes! – fordult felé Hanna.
– Nem érdekel! Zsófi…
– Az a Zsófi, aki ott van – vágott a szavába Hanna olyan erélye-
sen, hogy az őt magát is meglepte –, már nem szeret téged!
– Nem igaz! Hazudsz! – kiáltotta Tibi. Szája remegett, látszott
rajta, hogy pillanatokon belül elsírja magát.
– Ejnye, Hannácska, ne tiprakodjon a fiatalúr lelkén – jegyezte
meg Sándor csöndesen.
– Akkor is ez az igazság – mondta Hanna elszántan.
Tibi keze ökölbe szorult a méregtől.
– Persze, mert te mindent jobban tudsz! – kiáltotta dühösen. –
Azt hiszed, rajtad kívül mindenki tökhülye! Annyira ciki vagy, nem
veszed észre? Játszod itt a kiválasztottat! Mindenkit csak kiosztasz,
és egyfolytában dirigálsz, hogy ki mit csináljon!
– Nem igaz! – kiabálta Hanna, és most már ő is remegett a
dühtől.
– De igen! Egy beképzelt liba lettél!
– Hagyjátok már abba! – szállt be a veszekedésbe Fúzió is. –
Utálom az üvöltözést! Nem vicces!
Sándor nagyon nem szerette felemelni a hangját, de érezte,
hogy ez alkalommal nem lehet megúszni.
– Ezen a ponton tisztelettel megkérném az ifjúságot, hogy du-
guljon el! – mennydörögte.
Szerencsére ez hatásosnak bizonyult, mert az ifjúság valame-
lyest elcsendesedett. Leszámítva egy kis dohogást.
– Nem dugulok – morogta Hanna.
– Duguljon el ő! – mondta Tibi, és Hanna felé bökött.
 Fúzió ekkor váratlanul felnevetett. Feltűnt neki ugyanis, hogy
Tibi mivel hadonászik.
– Hú, csini a csukád, apám! De nem kicsi? – kérdezte, és a Tibi
kezében lévő fél pár, szakadt tűsarkú cipőre mutatott.
Hannában és Sándorban megállt az ütő. Most tudatosult ben-
nük, hogy a fiú Bujdosóné cipőjét szorongatja.
– A porban találtam, ahogy követtelek titeket – mondta Tibi
szomorúan.
Egy darabig senki nem szólalt meg. Csak álltak és nézték az el-
árvult tűsarkút. Hanna arra gondolt, milyen értelmetlenné válik egy
tárgy a gazdája nélkül. És ilyen sebesült állapotban milyen rémisztő-
vé is. Mint valami levágott testrész.
– Ne bőgj már! – lökte oldalba a lányt egy kedvesnek szánt
mozdulattal Tibi.
– Nem bőgök… – szipogta Hanna, és próbált nem gondolni rá,
vajon milyen körülmények között eshetett le a cipő Bujdosóné lábá-
ról.
Sándor megborzongott, és az időgéphez fordult.
– Lássunk talán munkához! Utána ráérünk megbeszélni, ki
megy, ki marad – szólt komoran, és beindította a takarítórobotot.
A feladat hordereje azonban igencsak meghaladta szegény
Buksi képességeit. Zúgása csakhamar erőlködő köhögésbe fulladt,
míg végül zörögve, sípolva feladta a küzdelmet.
– Hú, még ez is! Újabb veszteség – vigyorgott Fúzió, ám Hanna
és Tibi szemrehányó pillantását látva bocsánatkérően felemelte a
kezét. – Jó, bocs! Csak nem bírom a feszültséget…
De senki nem ért rá Fúzió lelkével foglalkozni, mert különös
dologra lettek figyelmesek. A pornak szemmel láthatóan nem tet-
szett, hogy bolygatni kezdték. Először olyan volt, mintha csak meg-
borzongana. Aztán mozdulatlanná merevedett. Abbahagyta a pulzá-
lást és megszilárdultak a körvonalai.
– Mi történik itt? – lépett hátra Tibi.
Hirtelen apró örvények indultak el belőle. Mintha kis, tekergő-
ző kígyók nyomai lennének, melyek az időgép testéről szaladtak vol-
na szerteszét, a szélrózsa minden irányába. Sándor bosszúsan a
combjára csapott. Ő volt az egyetlen, aki úgy döntött, nem hátrál
meg.
– A fene a technikába! Egy seprűvel vagy ronggyal jobban jár-
tunk volna. Szabad lesz, kérem? – kapott Hanna vállkendője felé.
 – Hé! Adja vissza! Az az én sálam! – ragadta meg a kendő má-
sik felét Hanna.
– Uramisten… Sándor… – hallatszott Tibi rémült suttogása. –
Nézzen fel!
És akkor mindannyian felnéztek. Körülöttük az egész látóhatár
megmozdult. Egy hatalmas örvény kellős közepén álltak, mely őrült
sebességgel közeledett és szűkült. Olyan volt, mintha a por el akarná
nyelni őket az időgéppel együtt. A föld hatalmas robajjal remegni
kezdett a lábuk alatt. Tibi egyik kezével Hanna után kapott, a másik-
kal Fúziót tartotta. Hanna látta barátja rémült szemét, és azt is, hogy
mondani próbál valamit, hangját azonban elnyelte a föld fülsüketítő
rengése. Az örvény elérte őket. Hanna kétségbeesetten szorította Ti-
bi kezét, ám a kavargó portól már semmit sem látott. Aztán elvesz-
tette a lába alól a talajt, és érezte, hogy összevissza zúzódik az egész
teste. Egy ütést érzett a fején, és a világ elsötétült előtte.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire ismét ki tudta nyitni
a szemét. Még mindig az örvény közepén voltak, ám annak ereje
gyengülni látszott. A porfelhő mögött különös, halvány fény gyűlt.
Ekkor Hanna fülét furcsa hang ütötte meg, mely egyre hangosabban,
áthatóbban zengett. Még soha életében nem hallott ilyet. Nem em-
beri hang volt, inkább a bálnák földöntúli énekéhez volt hasonlatos.
A kép lassacskán tisztulni kezdett, és Hanna meglátta a porfelhőn
keresztül a fény forrását. Egy ember volt. Elsőre nem ismerte föl,
annyira vakítóan ragyogott. Kitárt karokkal állt, és a fény, amit kibo-
csátott, zenélt. A por pedig lassanként visszahúzódott, mintha meg-
hátrált volna előle. Mikor a veszély megszűnt, az alak elvesztette a
fényét, és összecsuklott, mint egy rongybaba.

– Te jó ég, Hanna! – kiáltotta Tekla a telefonba, rácáfolva ezzel

legendás hidegvérére. – De hát ki volt az?
– Thalész.
 [17] „Recipe ferrum”

– Tibi, hé…
Tibi szemei előtt színes karikák úsztak. A karikák aztán homá-
lyos masszává álltak össze, melyből lassan az Uralkodó aggódó képe
rajzolódott ki. Buraváros kórházában voltak, egy kétágyas kórterem-
ben.
– Jól vagy?
– Tök jól – bólintott Tibi. Hangja olyan rekedt volt, mintha
már napok óta nem szólalt volna meg. – Csak, asszem… megijedtem.
Fúzió lehuppant az ágy szélére.
– Nem látszott rajtad, haver, iszonyú bátran viselkedtél! Ha
nem tartasz meg, simán elnyel a por.
– Á… – csóválta a fejét szerényen Tibi. – Ha Thalész nem jön,
akkor engem is felszippant.
Fúzió szemében huncut fény csillant. Most, hogy a veszély már
elmúlt, határozott élvezettel elevenítette fel a nem mindennapi ka-
land részleteit.
– De szerencsére jött az öreg Jedi! – vigyorgott. – Kemény volt,
mi?
– Ja – bólintott a másik, és megpróbált felülni az ágyban. A do-
log azonban nem volt könnyű, a feje ugyanis rettenetesen kóvály-
gott, és a hányingere sem múlt el teljesen. Ráadásul zúzódásokkal
teli végtagjai sem akartak minden utasításnak engedelmeskedni. –
Szerinted hogy csinálta?
– Lövésem sincs. Eddig elég jól titkolta, hogy ilyeneket tud.
– És… jobban van? – érdeklődött Tibi, miközben továbbra is
egy hátára fordult bogár igyekezetével próbálta magát ülő helyzetbe
küzdeni. Fúzió kérdő pillantással kísérte a tornamutatványt.
– Majd kiderül. Beraktuk a filterbe. Szerintem bent is lesz egy
darabig, csórikám, amennyi port beszívott.
 Tibinek nagy nehezen sikerült ülő pózt felvennie, ám dermed-
ten tapasztalta, hogy míg nem volt eszméleténél, valaki kórházi háló-
inget adott rá. El sem akarta képzelni, mindez hogy történhetett. Egy
félszeg mozdulattal megigazította a takaróját, igyekezvén így elta-
karni gyámoltalanul kikandikáló lábszárait.
– És Hanna? Most sem ment bele por? – kérdezte.
– Nem! Egy milligramm se! Nem találtak semmit! Hihetetlen,
mi? – rikkantotta Fúzió, és kedélyesen rácsapott az ágyra. Tibi csen-
desen eltöprengett, vajon hogy kérje meg az Uralkodót, hogy húzzon
már vissza a saját fekhelyéhez. Egyáltalán nem volt kedve beszélget-
ni. Fúzió azonban ezzel egészen másképp volt.
– De hallod, te aztán hatalmas mázlista vagy! – nézett rá sokat
sejtetően.
– Én? Mert? – pislogott Tibi.
– Hát hogy ilyen csajod van, mint Hanna.
– Nem a csajom.
Fúzió alig bírta leplezni hatalmas örömét.
– NEM? Ne már!
– Dehogyis!
– És tényleg nem volt semmi? Esküdj!
Tibi mostanra érkezett el a problémamegoldásban odáig, hogy
egyszerűen lerúgja Fúziót az ágyról. De azért előtte még megkérdez-
te.
– Most mi van, tetszik?
– Nem azt mondom, csak… – kezdett hablatyolásba Fúzió, az-
tán kis szünet után inkább mégis vallott. – Jó, oké, igen. Szerinted
van esélyem?
– Nem tudom. Lehet. De a Benedicttel jár.
Az Uralkodó csak legyintett.
– Ezt nem hiszem el! Tök öreg hozzá, ráadásul nem is normá-
lis.
– Te se vagy az – rántotta meg a vállát Tibi.
– Jó, de nekem ez munkaköri. Viszont az a pasas tényleg bo-
lond!
– És jóképű.
– Én is jóképű vagyok! – heveskedett Fúzió.
– Meg szerény – húzta el a száját Tibi.
– Így igaz – összegezte a helyzetet Fúzió, és pár pillanatig a
gondolataiba merült. Majd egy hirtelen váltással újra Tibihez for-
dult. – És neked? – kérdezte. – Van csajod?
– Van.
– Ki?
– A Zsófi.
– Zsófi? – kérdezett vissza az Uralkodó. Kimondottan isme-
rősnek tűnt neki a név. – Várjál, ez nem az a csaj, aki…
– De igen – vágott közbe Tibi. Egyáltalán nem óhajtotta meg-
hallgatni Fúzió definícióját Zsófiról.
Az Uralkodó arcán a diadalmas felismerés jelei mutatkoztak.
– Akkor te miatta jöttél ide!
– Aha. Csak elkéstem.
– Szóval ezért vagy mindig ennyire depis!
Tibi megrántotta a vállát.
– Ja.
Tibi éppenséggel megtanulhatta volna már, hogy az efféle be-
ismeréseket általában jobb megtartania magának. Pláne az olyan
lelkes hallgatóság előtt, mint Fúzió.
– Fel foglak vidítani! – kiáltotta elszántan az Uralkodó. – Ál-
lami ünnepségsorozatot rendezek neked uralkodásom utolsó napjai-
ban! Tibi Fesztivál lesz, piros betűs ünnep!
– Jaj, ne… – nyögte Tibi.
– Figyu, munkaszüneti nap lesz, imádni fognak érte! És végre
te is örülni fogsz!
– Én már akkor is örülnék, ha leszállnál az ágyamról.
De Fúzió már nem figyelt. Két lábbal ugrált Tibi ágyán, úgy ki-
áltozott.
– Hahó, sajtó! Médiamunkások! Ide hozzám! Fontos bejelen-
tenivalóm van!

A nap első sugarai aranyos fénnyel ragyogták be Róma hatal-

mas amfiteátrumát. A lelátókon máris elképesztő tömeg, közel száz-
ezer ember tolongott. A nyüzsgő, lakmározó, széles gesztusokkal,
harsányan vitatkozó sokadalom alig néhány elismerő pillantással
adózott a díszes menetnek, mely egyenesen a Capitoliumról vonult
át szikrázó harci szekerein a cirkusz épületébe, a kocsihajtó verseny-
re. Ám a tömeg nem rájuk volt kiéhezve, nem is a porondon pörgő-
forgó táncosok nyaktörő mutatványaira. A közönség a bűnözők, ha-
difoglyok és szektások gyülevész csapatait várta, kiket a bölcs és
igazságos állam vadállatok általi szétszaggattatásra ítélt, így kötve
össze a kellemeset a hasznossal.
– Istenek, micsoda bűz! – nyögte Petronius, ahogy Máriát ülő-
helyük felé kormányozta.
– Ez… ez oroszlánszag? – kérdezte Rogyák szorongva.
– Ó, dehogyis! – legyintett a patrónus. – Ez a római nép… Hé,
fiú, porlassz ide egy kis illatszert! De ne sajnáld!
Mária orrába belemart az erős, fűszeres illat, melyet a riadt
szemű rabszolga készségesen feléjük pumpált.
– Korán jöttünk – nézett körül aggodalmasan Petronius. – A
császár még sehol.
– Lehet, hogy én inkább mégis hazamennék – emelte rá
Rogyák elgyötört tekintetét.
– Mária! Maradnunk kell! Nem sérthetjük meg Nérót!
Ekkor a távolból különös, orgiasztikus énekszó csendült fel. A
tanárnő a hang irányába kapta a fejét, és csuklyás papokat pillantott
meg, akik nagy buzgalommal kántálták nyomasztó éneküket.
Rogyák megborzongott.
– Azok ott mit csinálnak? – kérdezte.
– Megkoszorúzzák Consus szobrát.
– Az ki?
– Komolyan kérdezed? Hiszen te mindent tudsz! – mosolyo-
don el a patrónus, és bókját egy gáláns kézcsókkal tette még hangsú-
lyosabbá.
– Consus… – ráncolta a homlokát Rogyák. – Soha nem hallot-
tam róla.
– Alvilágisten, amolyan védnöke a cirkuszi játékoknak. Van az
aréna alatt egy szentélye is. Szerintem a császár még ott ájtatoskodik
Senecával. Megtekintenéd?
– Nem, nem! – kiáltott fel rémülten a tanárnő.
– Helyes. Nem is neked való hely. Az igazat megvallva, elég
undorító. A mennyezet folyton beázik, de nem az esőtől, hanem a
vértől.
Rogyák a nyakára szorította a kezét, hogy valahogy visszanyelje
a diszkrét öklendezést.
– Nagyon kérlek… – suttogta.
– Azt tartják, hogy az a szentély az alvilág egyik lejárata, amin
ilyenkor a halottak szellemei az élők közé jönnek – folytatta Petro-
nius rendíthetetlen hangon.
 – Petronius! – tört ki Máriából a felháborodott keserűség. –
Nem érzem jól magam!
A patrónus ráemelte hűvös tekintetét.
– Akkor innod kell még. Hé, fiú, bort!

Míg Mária szenvedéseit a fűszeres bor, Géza bá és rabtársai

kínjait Péter szózata próbálta enyhíteni. A viharvert keresztények a
földön kuporogtak az amfiteátrumhoz ragasztott melléképület pad-
lóján, és ki így, ki úgy igyekezett számot vetni rövid földi pályafutá-
sának tanulságaival. Kintről tompán beszűrődött a közönség moraja,
mely hullámzóan hol magasra csapott, hol csendessé szelídült attól
függően, hogy a színpad épp milyen látványosságokkal szolgált. Géza
bá arra gondolt, ez a hang – a felhevült publikum izgatott és borzon-
gó hörgése – lesz majd, mely elbúcsúztatja ebből a világból. Péter
egy faládán állt, és karjait óvón sorstársai fölé terjesztette, mint aki
egyszerre akarja magához ölelni a sok reszkető, síró, szenvedő lelket.
A megbocsátásról beszélt, a hit erejéről, továbbá egy időben ponto-
san be nem határolható korszakról, mikor az itteni szenvedések
mind elnyerik méltó jutalmukat. Vali néni a könnyeit morzsolgatta,
és nagyokat bólogatott, csak néha nézett szemrehányóan hátra, mi-
kor a szomszédban elszállásolt oroszlánok hallattak kiéhezett ordítá-
sokat.
– Testvéreim! Felkészültetek a vértanúságra? – zárta szónokla-
tát Péter, és végignézett a porban kuporgó szerencsétleneken.
– Speciel én baromira nem – súgta Géza bának Szabika.
– Gyertek, imádkozzunk! – harsogta Péter, és behunyt szem-
mel belefogott egy imába, amit a többiek fejüket lehajtva, csendesen
vele mormoltak.
– Recipe ferrum… – dörmögte Géza bá, csak mintegy magá-
nak.
– Tessék? – emelte fel a fejét Szabika.
– Semmi. Csak ilyenkor az ember elmereng… végiggondolja az
életét – szólt az osztályfőnök, majd megélénkülve hozzátette. – Ke-
vesen tudják, hogy voltam amatőr színjátszó is.
– Tényleg? – kérdezte Szabika, és látszott rajta, hogy egyálta-
lán nem érdekli a dolog.
– Igen. Szombathelyen, a Ferrum Színpadon.
– Zsír.
 – „Recipe ferrum” azt jelenti: vasat nekik. Ezt fogja üvölteni a
tömeg, amikor bemegyünk.
Szabika elhúzta a száját.
– Ja, mindig tudtam, hogy full kemény a római B-közép. Múlt-
kor is félbe kellett szakítani egy Roma–Laziót.
– Ámen! – szólt Péter, mert az ima épp véget ért.
A csendet az érkező Calo harsány röhögése törte meg.
– Na, mi van, szektás csürhe? De nagy a csend! Nem segít már
a ti istenetek? Mondjuk, egy falka éhes oroszlánt még maga Jupiter
sem állíthat meg!
– Megint káromolod az isteneket! – magasodott fel ültéből
Urus.
– Mégsem sújt le rám a villám! Hát hogy van ez? – gúnyolódott
tovább Calo.
– Hűen szolgáltalak, mégis a bestiáriusok közé tettél! – lépett
közelebb fenyegetően gazdájához a Britanniai. Ám Calo cseppet sem
ijedt meg.
– Kelletlenül szolgáltál, édes fiam! Nem emlékszel, mi történt a
Vestáknál? Hát most bizonyíthatod, hogy az égiek kegyeltje vagy –
mondta, majd felüvöltött. – Sorakozó! Minden szektás, akit a bíró-
ság bestiák általi halálra ítélt!
Péter lekászálódott a ládáról, és közelebb intette testvéreit.
– Aki nem tette meg, vegye fel most az utolsó kenetet!
Géza bá azonban nem sietett a nevezett szentségben részesülni.
– Elnézést, Calo úr! – nyomakodott közelebb a rabszolga-
kereskedőhöz .
– Huncut vagy, hun! Ki mondta, hogy szólhatsz hozzám?
– Csak egy logisztikai problémára szeretném felhívni a figyel-
mét: viszonylag nehezen lesz kivitelezhető pártus fogolyként felvo-
nulnunk a holnapi nap folyamán, amennyiben ma széttépnek az
oroszlánok.
Calo arca egy pillanatra elfelhősödött. A napnál világosabb
volt, hogy a dolgot még ebben az összefüggésben nem gondolta át.
Majd hirtelen fény gyúlt az agyában.
– Megoldom, ne féltsél te engem! Van elég rabszolgám – jelen-
tette ki, majd röfögve felnevetett. – Fogyókellék.
Géza bá megrántotta a vállát, és Szabikához fordult.
– Gyere, fiam!
– Mindjárt, tan bá, csak még felveszem az utolsó kenetet!
 – Fiam, ha nem csal az emlékezetem, te ma már részesültél
benne! – nézett a fiúra értetlenül Péter.
– Dupla védelem a kórokozók ellen, tessék csak megkenni ren-
desen! – vigyorgott Szabika.

Mindeközben a dísztribünre megérkezett a császári pár is. A

tömeg egy emberként zúgta az Ave Caesart, Néró pedig elégedetten
integetett.
– Ave, ave! Ave, én! – kacarászott boldogan, majd elfoglalta a
helyét.
– Integess még nekik! Annyira szeretik! – szólt Poppaea negé-
desen.
– Integetek! – pattant fel újra Néró. – Szervusz, szervusz!
Imád a népem, ez kétségtelen!
Mária csendesen csuklott Petronius oldalán.
– Mi ütött a rabszolganődbe, Petronius? Leitattad? – érdeklő-
dött kedélyesen Néró. Úgy látszik, már kiment a fejéből a lakoma
alatt történt incidens, mert kimondottan szeretetteljesen nézett
Rogyákra.
– Már nem sokáig rabszolga – mosolygott Petronius sokat sej-
tetően.
– Micsoda, megajándékozod a szabadsággal?! – kerekedett el a
császár szeme. – Nem szabad így bánni a nőkkel, Petronius, függés-
ben kell tartani őket, te tanítottad!
– Az rég volt – legyintett finom mozdulattal a patrónus. –
Amíg az ember fiatal, addig beszél ilyen bölcseket.
– De az aggkor elhülyít. Igaz, Seneca? – nyerített fel Néró.
– Igaz, császárom – bólintott a nevelő.
Poppaea felsóhajtott, és mocorogni kezdett a székén. A hajában
lévő drágakövek úgy szikráztak a napfényben, mint egy kisebbfajta
magántűzijáték.
– De hol vannak már az oroszlánok! Unatkozom! – nyafogta, a
szavakat panaszosan elnyújtva.
– Az állapotos nők nyűgösek, szóltak előre – paskolta meg hit-
vese kezét Néró. – Mindjárt jön a vérengzés, kis szívem, nyugodj
meg!
– Na, azért! – biggyesztette el a száját Poppaea, és kis időre
abbahagyta a tűzijátékozást. – Sok oroszlán lesz?
 – Fiúk, mit tudunk kvantitatívan az állatok királyának vonat-
kozásában? – kérdezte Néró a többieket, majd miután nem kapott
választ, hozzátette. – Azt hiszem, kérdeztem valamit.
– Sok. Sok lesz – tért elsőként magához Seneca.
– In concreto mennyi?
– Több, mint Caligulánál – vágta ki magát Petronius bölcsen.
– Akkor jó! – nyugodott meg a császár. – Megadom a jelet. Fi-
gyelsz, kicsim?!
– Haladjunk már! – nyávogott Poppaea.
Mikor Néró megadta a jelet, súlyos vasnyikorgás kíséretében
felemelkedtek a porond mögötti rácsok. Elsőként a keresztényeket
vezették be. A római nép felhördült, majd üvölteni, pfujolni és köp-
ködni kezdett. Mintha mindaz a céltalan düh és értelmetlen indulat,
ami eddig a lelkükben felhalmozódott, hirtelen céltáblára lelt volna
ezeknek a szerencsétleneknek a személyében. A keresztények össze-
verődtek a porond közepén. Félve tekergették a fejüket, nem sejtve,
honnan érkezik a veszély. Aztán újabb rácsok nyíltak meg, és be-
özönlöttek az oroszlánok. Rogyák Mária eddig bírta. Felpattant és
torkaszakadtából ordítani kezdett.
– Géza! Géza, itt vagyok!!!
– Mi a baj, drágám?! – ugrott fel Petronius is, és próbálta visz-
szahúzni rabnőjét, aki már a korláton áthajolva üvöltött.
– Bocsáss meg, Géza! Bocsáss meg!
Néró epésen Petroniusra pillantott.
– Patrónus! Csinálj valamit a nőddel! Ha gondolod, kölcsön-
adom a korbácsom.
– Ne, majd én! – ajánlkozott Poppaea szolgálatkészen.
– Kicsim, neked most kerülnöd kell a fizikai megterhelést!
– Ne oktass ki, nagyon szépen kérlek, hogy ne oktass ki! – csú-
szott hisztibe Poppaea hangja.
– Szeretnél egy kis fügét? – érdeklődött Néró mézesmázos
hangon, mert úgy döntött, figyelmen kívül hagyja felesége idegro-
hamát.
Ekkor a szektások csoportjából egy szálegyenes alak lépett elő.
Felnézett a dísztribünre, egyenesen Mária szemébe. Rogyák egész
testében megremegett, és megkapaszkodott a korlátban. A pillanat
lekockázódott, mintha lelassították volna a filmet, és minden hang
megszűnt, csak a forró szél süvített nyugtalanul. A szálegyenes alak
felemelte a kezét, és a tribün felé intett. Ott állt félmeztelenül, kidol-
gozott izmokkal, halálra szántan – mint maga Sigray a Vérmezőn – a
tornatanárok gyöngye, a magyar pedagóguskar büszkesége: Géza bá.
– Géza! Örökké a tiéd! Örökké, majd a sírban is! – kiabált ek-
sztatikusan Rogyák tanárnő, ám Géza bá már nem figyelt rá.
– Üdvöz légy, Caesar, a halálba indulók köszöntenek téged! –
harsogta, egyenesen a császár szeme közé nézve.
Ekkor az egyik kiéheztetett oroszlán lustán megindult a porond
közepén remegő csoport felé.
– Gyere! Kóstold csak meg az öklömet! – kiáltott fel Géza bá,
és nemhogy meghátrált volna, de néhány lépést még tett is a fenevad
felé.
Mindenki biztosra vette, hogy pár másodperc múlva az állat
támadásba lendül, és szinte vele egy időben a többi is. Ugyanígy
mindenki tudta azt is, hogy a porondot pillanatokon belül elborítja
majd a vér, a fülekbe pedig belemar az a semmihez sem hasonlítható
sikoly, mely a védtelen emberi test szétmarcangolását kíséri. Ám ek-
kor valami egészen különös, sőt egyedülálló dolog történt. Mert
ahogy az oroszlán Géza bá közelébe ért, megállt, szimatolni kezdett,
aztán bánatosan elbődült, és meghátrált. Ahogy utána a többi is.
Morogtak, vicsorogtak, mutogatták ronda, alvadtvér-lila ínyüket, de
lassan visszavonulót fújtak. A közönség felüvöltött csalódottságában.
– Mi ez? Mi folyik itt? Mit művelnek az oroszlánok?! – visította
vérben forgó szemmel Néró. – Ki vannak ezek éheztetve rendesen?
– A legteljesebb mértékben, császárom! – sietett a válasszal
Seneca. – Calo az utasítás szerint négy napja egy falatot sem adott
nekik!
– Akkor mi ez?! MI EZ?! – tombolt a császár.
– Nórci, unatkozom, csinálj már valamit! – csapkodta a tribünt
Poppaea.
– Rossz ómen – csóválta a fejét Seneca.
– Mit károgsz?! – mélyesztette hosszú körmeit a filozófus fülé-
be a császárné.
Eközben a porondon a keresztények letérdeltek, és hangosan
imádkozni kezdtek. Az oroszlánok meg egyre csak keringtek körülöt-
tük bömbölve és vicsorogva, de nem merészkedtek közelebb. Mária
széttárta a karját, és teli torokból üvöltött.
– Csoda! Csoda történt! Az Úr megnyilatkozott!
– Mária! Ezt azonnal hagyd abba! – kiáltozott Petronius idege-
sen.
 A tömeg azonban átvette Rogyák szavait. Először csak suttogni
kezdtek a csodáról, miszerint ez az új isten megvédte a szektásokat a
kínhaláltól. Aztán egyre többen kezdtek énekelni velük, és hányták a
keresztet, ahogy tőlük látták. Ott helyben megtért vagy tízezer ró-
mai.
Az aréna porondján Péter térdre esett, könnyes arcát a nap felé
fordítva.
– Csodát tettél, Uram, köszönöm, köszönöm!
Géza bá azonban a fejét csóválta, és az általános kavarodást ki-
használva nyakon csípte Szabikát.
– Te, Szabolcs!
– Tessék, tan bá!
– Én azt hiszem… úgy láttam, hogy valamit belekevertél az
utolsó kenetbe. Így történt?
Szabika vigyorogva bólogatott.
– A legteljesebb mértékben.
– És mit tettél bele?
– Hát, mit? Amit ezek a dögök utálnak. Cikóriát.
 [18] Schrödinger felfedezése

Rogyák Mária szeme előtt újra és újra lejátszódott a szörnyű je-

lenet. Mint egy film, melyet valami láthatatlan és kegyetlen kéz
minduntalan visszaléptetett az iszonyat pillanatáig. Mária néni úgy
érezte, soha nem fog tudni már másra gondolni. Egyre csak ugyan-
azt látta. Ahogy Géza bá megsimogatja Szabika borzas fejét, a fiú pe-
dig hamiskás mosollyal felnéz rá. Szemében még ott csillognak a
rémület könnyei, de arcán már látszik a megkönnyebbülés. Pillantá-
sa büszkeséget tükröz, büszkeséget önmaga iránt, hogy a rettegés
óráit így kiállta, és osztályfőnöke iránt, ki napégette barnán, erőtől
duzzadón, fejét férfiasan felszegve épp a tribün felé tekint… egyene-
sen Mária szemébe. És ekkor bődül fel az oroszlán. Ekkor indul meg
elszántan, egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre közelebb felé, aki
a legfontosabb az egész világon, majd lendületet vesz és ugrik.
Mária felsikoltott. Arcán kezek puha motozását érezte. Kinyi-
totta a szemét. Egy megvetett ágyon feküdt, melyet egy egész konzí-
lium vett körül. Láz izzadsága gyöngyözött a homlokán, amit Tekla
langyos, levendulás vízbe mártott gyolccsal törölgetett. Hanna néni
az ágy szélén ült, és egy majdnem kedves mozdulattal félrehajtott
egy kósza tincset a tanárnő szeméből. Edina a körmét rágta, és szo-
rongva nézett Petroniusra, aki az ágy lábánál ácsorgott.
– Meghalt – suttogta rekedten Mária.
– Ki? – hajolt fölé Tekla.
– Géza.
– Dehogy – rázta a fejét a lány. – Mindenki megúszta, ne tes-
sék aggódni!
– „Bal keze a fejem alatt van, jobbjával megölel engem…” –
szavalta halkan Rogyák és kisebesedett, cserepes ajkait fáradt mo-
solyra húzta.
Tekla aggodalmasan az ölébe ejtette a kezét.
 – Mi baja lehet? – kérdezte Hanna nénitől.
Az öreglány csak legyintett.
– Semmi különös, kis csillagom. Szerelmi önkívület. Velem is
jó párszor megesett már.
Edina szeme váratlanul felcsillant.
– Hú, ez izgi! – jelentette ki, és valamivel közelebb merészke-
dett.
– De mit lehet ilyenkor csinálni? – kérdezte Tekla, mert ő jobb
szeretett volna már kevésbé izgulni.
– Várni, kis bogaram, amíg elmúlik – summázta a helyzetet
Hanna néni.
– „Tégy engem, mint pecsétet a szívedre!” – kiáltott fel Mária
néni, és arcát fájdalmasan elfordította.
Petronius megdermedt.
– Hogyan? – kérdezte.
– Hogyan, hogyan? – hadonászott Hanna néni. – Hát pecsétel-
je meg a kapcsolatukat. Mégis mit nem ért ezen? Mondjuk, ahhoz
közelebb kéne jönnie.
– De… biztosan nem pestis? – kérdezte Petronius óvatosan,
majd megcsóválta a fejét. – „Tégy engem, mint pecsétet a szívedre”
– mormolta halkan. – Ez nagyon ismerősen hangzik nekem.
– Nyilván túl sok nővel volt már dolga – jelentette ki Hanna
néni. – Mondjuk, nekem se lehet sok újat mondani szerelmi téren.
– Ez az Énekek éneke – ütött be a felismerés Petroniusnál. –
Még lázában is idéz… hihetetlen.
– Énekek éneke? Ez valami új szám? – súgta Edina Teklának.
– Pár ezer éves – bólintott komoran a lány.
Mária néni hánykolódni kezdett az ágyban.
– Én Gézám rózsája vagyok… – suttogta önkívületében, ám
sajnos még így is tökéletesen érthetően.
Tekla rémülten pillantott Petroniusra, és elgondolkodott, vajon
nem lenne-e jobb mégiscsak a pestisre fogni a tanárnő állapotát. A
patrónus komoran ráncolta a homlokát.
– „Gézám” – ismételte bosszúsan. – Már az arénában is ezt ki-
áltozta.
– Hát persze – bólintott Hanna néni. – Ez ugyanis egy hun ki-
fejezés. Azt jelenti: „szerelmem”.
Ám Petronius korántsem volt meggyőzve.
– Érdekes. Nekem inkább úgy tűnt, a szektás mamutra értette.
 – Hová gondol? – horkantott fel méltatlankodva az öreglány. –
Az oroszláneledel csak oroszláneledel marad, még ha most valami
csoda folytán nem is ették meg.
– „Jő a hegyeken szökellve…” – súgta Mária néni.
– Szökellve? A Géza bá? – mondta Edina halkan, és vihogni
kezdett.
– „Jő a hegyeken szökellve, dombokat átugorva…”
– Inkább a tornazsámolyt – egészítette ki Edina, ám Hanna
néni egy jól irányzott bokán rúgással elhallgattatta.
Petronius megcsóválta a fejét. Nagyon nem tetszett neki, ami
ebben a szobában folyt. Kezdtek kényelmetlenné válni számára ezek
a barbárok, akik annyira másként voltak idegenek, mint a többi rab-
szolgái. Mintha valami titok lengte volna körül őket, aminek termé-
szetét képtelen volt megérteni.
– Mária szedje össze magát a diadalmenetre! Ha nem, kényte-
len leszek megválni tőle – rendelkezett hűvösen, és távozott.
A szobában még sokáig ott maradtak a szavai, és fenyegetően
rátelepedtek a bent ülők gondolataira. A hosszú csendet Mária néni
sóhaja törte meg.
– Haza akarok menni!
Hanna néni rekedten felkacagott.
– Inkább aludj, kis bogaram, és ne hordj össze több hülyeséget!
– De most miért? – kérdezte Edina.
Hanna néni dühösen felpattant az ágyról.
– Hogy miért? Hacsak nem nyílik szét előttünk a Földközi-
tenger, nemigen látom, hogy tudnánk Alexandriába jutni! Egy va-
sunk sincs, hála Hérónnak, és főleg neked! – bökött Mária néni felé.
Ha nem szólal meg Teklánál a féreglyuktelefon, az öreglány
minden bizonnyal tovább folytatta volna Rogyák tanárnő szidalma-
zását. Ám így szerencsére nem volt alkalma befejezni a gondolatme-
netet. Tekla megnézte a kijelzőt és felderült az arca: az anyja hívta.
– Tekla! Megtaláltam a megoldást! Hazajöhettek! – kiáltotta a
telefonba Pusztai professzor.
– Igen? – élénkült fel a lány. – És mi a megoldás?
– Hőlégballon! – vágta ki az anyja pillanatnyi hatásszünet
után.
– Mi van a hőlégballonnal? – értetlenkedett Tekla.
– Meg lehet építeni! Már ki is dolgoztam a részleteket! – lelke-
sedett Pusztai, és várta a további kérdéseket.
 Ám nem pont az a kérdés érkezett, amire számított.
– Ez nem komoly, ugye?
A professzor asszony felsóhajtott.
– Nem mondom, hogy egyszerű, de attól még kivitelezhető…
– Hőlégballonnal a Földközi-tenger felett? – vágott a szavába
ingerülten Tekla. – Át Alexandriába?!
– A navigációra is van tervem…
– Anya, ez hülyeség!
– Ne legyél már olyan merev! – váltott Pusztai hangja kérlelő-
re. – Nem kell félni az új dolgoktól. Nem kérek mást, csak egy kicsi-
vel több rugalmasságot. Ismertetem a tervet.

Hannát, útban az Uralkodó kihallgatószobája felé, majd szétve-

tette a méreg. Aznap harmadszor kellett vele találkoznia. A lánynak
most már feltett szándéka volt melegebb éghajlatra küldeni
Buraváros uralkodóját, ám ahogy belépett a terembe, senkit sem lá-
tott. Arra gondolt, ha ezúttal bújócskáznia kell, valamit biztosan ösz-
szetör mérgében.
– Hívattál, Fúzió! – kiáltotta el magát a visszhangos teremben.
– Elárulnád, hogy merre vagy?
Válasz sehonnan sem érkezett, csak valami halk motyogás hal-
latszott a trónszék mögül. Hanna bosszúsan körülkémlelt, aztán
megindult a sutyorgás irányába. Sejtése nem csalt, valóban az Ural-
kodó bújt meg a trón mögött. A földön ült, ölében Schrödingerrel, és
fülét a macska pofájára tapasztotta.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte döbbenten Hanna.
Fúzió azonban csendre intette, majd a macskához fordult.
– Haladéktalanul utasítani fogom tudósainkat, hogy tegyenek
félre mindent, és gőzerővel dolgozzanak a megoldáson – jelentette ki
komolyan, mélyen az állat szemébe nézve.
Schrödinger dorombolni kezdett, Fúzió pedig bólogatni.
– Arról is gondoskodom, drága hercegnőm!
– Te most a macskával beszélgetsz? – kérdezte Hanna fárad-
tan.
– Burabirodalom hercegnőjével társalgok, igen – mondta Fú-
zió. – Kíváncsi vagy rá, miről dumáltam vele?
– Nem.
– Akkor elmondom. Hiányzik neki a műanyag kaja, amivel a
keresztanyja etette.
– Miféle keresztanyja?
– Hát az a Tekla vagy kicsoda. Én pedig megígértem Schrödin-
gernek, hogy a tudósok kifejlesztik pont azt az aszpikos cuccot, amit
szeret. Hogy ne legyen honvágya.
– Ne mondd! Ezt kérte? – forgatta a szemét Hanna. Annyira
nem volt kedve ehhez a színjátékhoz.
– Tökre – mondta Fúzió! és reménykedve felpillantott a lányra.
– Na, ide figyelj, Fúzió. Van valami konkrét oka is annak, hogy
idehívtál? Ma már kihallgattál egyszer hivatalosan az időgépről, egy-
szer rajtam ütöttél az ebédlőben drónnak öltözve, aztán megfenye-
gettél, hogy börtönbe zársz…
– De aztán mondtam, hogy csak vicceltem – védekezett Fúzió.
– Betegre röhögtem magam – közölte Hanna kimérten. – Most
éppen mit akarsz?
– Hát… hogy lásd meg az emberi oldalamat is. Hogy nemcsak
szigorú, ámde igazságtalan tudok lenni. Hanem például szeretem a
cicákat.
– Jó, akkor vegyük úgy, hogy láttam. Elmehetek?
– Nem. Mert a macska csak egy ürügy ahhoz, hogy kiszedjem
belőled, amit szeretnék. Ez a mesterien trükkös kihallgatási tervem
része.
– De mit akarsz tudni?
– Ha csak úgy megmondanám, már nem lenne mesterien trük-
kös az egész.
Hanna majdnem elmosolyodott. Maga sem tudta miért, de a
porkalandjuk óta Fúzió közel sem volt olyan ellenszenves, mint ko-
rábban. Leült mellé a földre, és ő is megsimogatta Schrödingert.
– Szóval mit szólsz ahhoz, hogy a hercegnő elmondta nekem az
óhaját? – érdeklődött Fúzió.
– Hogy hülye vagy – jelentette ki Hanna.
– Miért? – mérgelődött az Uralkodó. – Ha más beszélget vele,
az bezzeg tetszik!
Hanna kezdte pedzegetni, hogy honnan fúj a szél.
– Benedictre gondolsz?
– Te gondolsz Benedictre? – kérdezett vissza Fúzió.
– Most is trükkös vagy éppen?
– Eléggé. A meglepetés erejével dolgozom.
– Jó, akkor megnyugodhatsz! – zárta rövidre a további kihall-
gatást Hanna. – Nem a pasim.
Fúzió akkorát ugrott örömében, hogy Schrödinger hatalmasat
vernyákolva majd két métert repült.
– Király! – süvöltötte az Uralkodó, és lelkesen a levegőbe bok-
szolt.
Hanna felkacagott. Azért ez a reakció kimondottan jólesett ne-
ki. Elvégre Fúzió nagyon helyes fiú volt.
– Akkor most már elmehetek?
Fúzió hevesen megrázta a fejét. Agyában lázasan kergették
egymást a gondolatok, vajon mivel tarthatná még ott a lányt.
– Sajnos nem. Van ugyanis egy fontos dolgunk. Meg kell láto-
gatnunk Thalészt a gyengélkedőn.
– Miért? – kérdezte aggodalmasan Hanna. – Nincs jól?
Fúzió arca egy pillanatra elkomolyodott.
– Csak nem kértünk még bocsánatot tőle, amiért kiszöktünk.
És tudod mit? Van egy nagyszerű ötletem!
Hannát ez utóbbi kijelentés némi szorongással töltötte el. Úgy
érezte, aznap épp elég nagyszerű ötlethez asszisztált már.
– Ha már ott vagyunk a kórházban, beugrunk a többi beteghez
is! És visszük magunkkal a macskaterapeutákat – magyarázta lelke-
sen Fúzió. – Tudtad, hogy a dorombolás normalizálja a szívműkö-
dést?
– Kiét? – morogta Hanna. – Az enyémet tutira nem.
– És a simogatásnak is jótékony hatása van – folytatta a fiú, fi-
gyelmen kívül hagyva az ellenvetést. – Stresszoldó.
– Óriási.
– Szóval kit hozol? Schrödingert?
– Nem fogom azt a dög nehéz állatot cipelni!
– Ezt visszautasítom a hercegnő nevében.
Hanna megrántotta a vállát.
– Jól van. Ha muszáj…
– Muszáj, mert azt parancsolom, hogy… – Fúzió egy másod-
percig elakadt – …hogy, lécci gyere!

Nem sokkal később már a buravárosi kórház halványzöld fény-

nyel megvilágított folyosóját rótták Tibi és a szakmai kíváncsiságtól
hajtott Bulcsú kíséretében. Hanna valahányszor belépett ebbe az
épületbe, mindig elcsodálkozott, mennyire kevés hiányzik ahhoz,
hogy ne legyen olyan nyomasztó egy kórház. A földet puha szőnyeg
borította, a falakon vidám képek lógtak, és nagyon kellemes illat ter-
jengett. A lány élt a gyanúperrel, hogy a fertőtlenítő szagát érzi, ami
olyan volt, mintha narancsból, eukaliptuszból és egy cseppnyi men-
tából keverték volna, művészi tökéllyel. A falakba rejtett hangszó-
rókból lágy tengermoraj szólt finoman.
– Én mindjárt bealszom itt – szólt Tibi.
– Nyilván ez a cél – vigyorgott Fúzió. – Így kevesebb a gond a
betegekkel.
Hanna nem bánta volna, ha Schrödingerre is jótékonyan hatott
volna a színek, hangok és illatok mesteri összjátéka, de a cica nyug-
talanul ficánkolt a karjában. Láthatóan nem akart terápiás macska
lenni. Mikor megálltak Thalész kórterme előtt, Hanna elgondolko-
dott rajta, hogy egyszerűen elengedi, hátha úgy ő is megúszhatja a
látogatást a macskakergetésre való hivatkozással. Igencsak szoron-
gott ettől a találkozástól. A felnőttek iszonyú nyomasztóak tudnak
lenni, ha igazuk van. És Hanna egyetlen hathatós érvvel sem tudta
alátámasztani szabályszegésüket, következésképp biztos volt benne,
hogy Thalész nem hagyja ki a lelkifröccsöt. Arra azonban nem volt
elkészülve, ami valójában történt.
A tudós bágyadt mosollyal fogadta a lógó orrú, macskákkal fel-
szerelkezett társaságot, és igyekezett jelezni, mennyire szükségtelen
a fáradozásuk. Ám Fúzióval nem lehetett beszélni: ellentmondást
nem törően feltette az ágyra Csütörtököt, Pénteket és Schrödingert,
akik eszelős dorombolással versenyt terapizálták a beteget.
– Neked köszönhetjük, hogy senkinek sem esett baja, Thalész!
– mondta Fúzió egyenesen a cipője orrának.
A tudós felnyögött, és intett, hogy szóra sem érdemes.
– Óriásinak tetszett lenni, de tényleg! – toldotta meg a dolgot
Tibi. – Még Sanyi bácsinak is leesett az álla, pedig ő már kábé há-
romszáz éves… Igaz, hogy ha így vesszük, akkor én meg már majd-
nem…
– Szóval ne tessék haragudni! – vette át a szót Hanna, mielőtt
Tibi belebonyolódik a számolgatásba. – Megígérjük, hogy nem csi-
nálunk többet ilyet.
Thalész csak a fejét csóválta, és az arca elé kapta a kezét. Han-
na lába a földbe gyökerezett. Nem akart hinni a szemének. Thalész
ugyanis sírt.
A különös fordulat egyik fiúnak sem kerülte el a figyelmét.
 – Inkább tessék minket jól lebarmolni! – kiáltott fel Tibi két-
ségbeesetten.
– Megérdemeljük! – bólogatott Hanna.
– Uralkodói becsszavamat adom, hogy nem fordul többé elő! –
toldotta meg Fúzió. – Tudom, hogy rövid távú becsszó, mert a hét
végén új uralkodót választanak… de akkor is!
– Ennél még az is jobb, ha le tetszik keverni egyet! – sopánko-
dott Tibi.
Csak Bulcsú vigyorgott gonoszul mellettük.
– Nem vagyok híve a testi fenyítésnek – préselte ki magából
elhaló hangon a tudós. – Sőt, kifejezetten ártalmasnak tartom.
– Ezt el tetszene mondani a nagyimnak is alkalomadtán? – ér-
deklődött Tibi, de Hanna pillantása belefojtotta a szót.
– Értékelem a megbánást – jelentette ki végül Thalész, miután
valamelyest összeszedte magát. Letörölte arcáról a könnyeket, és
hangos trombitálással kifújta az orrát. – Javaslom, borítsunk fátylat
a történtekre! És most köszönöm szépen a látogatást, maradjon idő
a többiekre is.
– Fú, ez rémes volt! Soha nem éreztem ilyen pocsékul magam
– csóválta a fejét Tibi, miután kiléptek a kórteremből.
– Szegény Thalész… én is megsajnáltam – motyogta Fúzió.
Hannát most már nagyon idegesítette Bulcsú undok vigyora.
– Neked meg mi tetszik ennyire? – suttogta a fiúnak felhábo-
rodottan. – Nem lehetsz ilyen tapló!
Bulcsú érdeklődve felvonta a szemöldökét.
– Nem is vagyok. A szívemig hatoltak szegény Thalész könnyei.
– Akkor miért röhögöd ki?
– Mert láttam a kórlapját.
– És?
– Rá van írva egy csomó minden. Többek között, hogy „macs-
kaszőr-allergia”.
Hanna előtt egy csapásra értelmet nyert, miért akart Thalész
ilyen gyorsan megszabadulni tőlük. Most már ő is vigyorgott. De úgy
határozott, a fiúknak nem számol be Bulcsú felfedezéséről. Egy kis
lelkiismeret-furdalásba még nem halt bele senki.
– Akkor most végigjárjuk a gyengélkedőt – rendelkezett az
Uralkodó. – A gyerekeknél kezdünk.
– De ugye… nem súlyosak? – ráncolta a homlokát Tibi. Kezdett
kicsit elbizonytalanodni.
 – Nem lennének itt, ha egészségesek volnának – zárta le a vitát
Fúzió. – Itt vannak a pormérgezésesek, arra pedig a műtöttek – mu-
tatott a folyosó kórtermeire.
– És az a szoba? Ott mi van? – intett Tibi az egyik ajtó felé.
– Oda nem megyünk be – legyintett az Uralkodó.
– Miért?
– Azt mondták az orvosok, nem érdemes. Valami reménytelen
eset, totál kómában. Már ezer éve itt van, és nem reagál semmire.
Ekkor Schrödinger végképp megmakacsolta magát Hanna kar-
jában. Hisztérikusan tekeregni kezdett, hogy a lány már nem tudta
többé megtartani. Aztán hangos nyekkenéssel a földre esett, és mint
akit puskából lőttek ki, elrohant.
– Schrödinger! Nem hiszem el! – kiáltott fel Hanna. – Most
hová tűnt?
– Behatolt egy kórterembe – közvetítette Bulcsú.
– De melyikbe? – kérdezte kétségbeesve Hanna.
– Úgy látom, a kómás humanoidhoz.
Összenéztek. Valahogy egyiküknek sem akarózott bemenni egy
ennyire súlyos esethez. Hanna szedte össze magát először. A kórte-
remhez lépett, és óvatosan belesett a félig nyitott ajtón. A szobában
egyetlen ágy volt, rengeteg műszerrel körülvéve. Itt is zöld fény de-
rengett, mint a kórházban mindenhol, most viszont Hanna egyálta-
lán nem találta megnyugtatónak ezt a megvilágítást. Inkább kísérte-
tiesnek tűnt számára. A műszerek ütemesen, halkan pittyegtek, néha
fel-felvillantak, ám egyéb mozgás nem volt. Aztán Hanna észrevette
Schrödingert.
Az ágy mellett ült, és kitartóan fodrozta a takarók alatt fekvő
emberszerű halmot. Majd nagy lendületet vett, és felugrott az ágyra.
– Hercegnőm, jössz le onnan? – suttogta Fúzió az ajtóban.
– Mi a nyavalyát csinál? – kérdezte Tibi.
– Dagaszt – jelentette ki Hanna.
– Egy beteg mellkasán?
– Schrödinger, lécci már! – könyörgött az Uralkodó.
– Ha ezt egy orvos vagy nővér meglátja, óriási botrány lesz –
jelentette ki Tibi, és idegesen nézett jobbra-balra.
– Oké, akkor ki hozza ki onnan a macskát? – kérdezte Hanna.
– Minek kihozni? Nem tök mindegy, mit csinál? A kómás
egyed úgysem érez semmit – közölte szenvtelen hangon Bulcsú,
mint akit egyáltalán nem érint a látvány. Ám miután mindenki meg-
könnyebbülten ránézett, hozzátette. – Na, nem! Le lehet rólam
szállni! Én ugyan be nem megyek oda!
Hanna nagy levegőt vett.
– Rendben. Akkor majd én! – mondta és határozottan belé-
pett. Próbált csak a macskára koncentrálni, ám miután megfogta
Schrödingert, mégis vetett egy pillantást az ágyban fekvő betegre.
Abban a pillanatban megfordult vele a világ.
– Istenem… – suttogta sápadtan. – Édes istenem… Ez Zsófi!
 [19] A hadizsákmány

– Anya? – Tekla boldogan kapott a telefon után.

– Szia, kislányom! – zihálta a vonal túlsó végén Pusztai pro-
fesszor. Rendkívül izgatott volt. – Megvan! Kitaláltam!
– Mielőtt még elkezded… – fogott bele Tekla, ám anyja türel-
metlenül leintette.
– Nem, nem, nem! Most kezdem el! A hőlégballon marhaság
volt. Nem kivitelezhető.
– De…
– Semmi de! Balesetveszélyes! Úgyhogy kitaláltam mást.
– Felesleges… – próbálkozott újra Tekla, de Pusztai nem hagy-
ta magát lerázni.
– Ne légy már ilyen negatív! Figyelj! Mondom a tervet. Autót
fogtok építeni.
Pillanatnyi csend támadt.
– Autót?
– Igen! – kiáltott fel a professzor, és kissé hisztérikusan felne-
vetett. – Megszerkesztettem a tervrajzot, tökéletesen működőképes
lesz, egy pár apró simítás van már csak hátra…
Tekla szíve összeszorult. Sosem gondolta volna, hogy anyja
egyszer ennyire elveszíti a kapcsolatot a realitással.
– De figyelj! – magyarázta türelmesen. – Ha meg is építjük,
honnan szerzünk hozzá benzint?
– Te még nem hallottál soha bioüzemanyagról? Ipari mennyi-
ségű repcére lesz szükségetek, de a biztonság kedvéért tankoljatok
fel a konyháról használt sütőolajjal, állati zsiradékkal – sorolta lelke-
sen Pusztai, és feltehetőleg nem is hagyta volna abba egyhamar, ha
Tekla nem szakítja félbe.
– Figyelj, anya, ne agyalj tovább! Csak egyre jobban kiborulsz.
– De ha egyszer annyira hiányzol, hogy megőrülök! – mondta a
professzor asszony, és hangja síróssá vált.
Tekla nyelt egyet.
– Te is nekem – mondta, és az ő hangja is elcsuklott. – De
most már minden megoldódott.
– Micsoda? Hogyhogy?
– A diadalmeneten.

Azon a bizonyos napon egész Róma lázban égett. A diadalme-

net igéző látványosságával még a cirkuszi játékok véres izgalmai sem
vetekedhettek. A nép szépen kiöltözve, már jókor reggel az utcákra
özönlött, hogy elfoglalja helyét a Szent úton magasodó középületek
lépcsőin. Mindenki amiatt aggódott, hogy sikerül-e megfelelő helyet
találnia magának, lemaradni ugyanis senki sem akart a káprázatos
felvonulásról. Az égvilágon senkit sem zavart, hogy ezt a diadalme-
netet nem előzte meg háború. Ennélfogva az sem, hogy a rogyadozó
szekereken a Capitolium felé döcögő töméntelen szobor, arany és
drágakő nem hadizsákmány. Legalábbis nem egy mostani hadjárat
zsákmánya. Ezt mindenki részletkérdésnek tekintette, a fontos
ugyanis az a bizsergető érzés volt, hogy ők a világ legerősebb biro-
dalmához tartoznak, ami előtt térdre kényszerül bármely ország,
melyre csak szemet vet. A lépcsőkön ülő egyszeri polgárok ilyenkor
átélhették a pompa, a gazdagság és az erő közös pillanatait, s ettől
még akkor is gazdagnak és erősnek érezték magukat, ha a valóság-
ban nyomorúságos körülmények közt tengődtek is.
– „Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!” – súgta
a császár fülébe újra és újra a kimondottan e célra fenntartott rab-
szolga, míg Néró díszes harci szekere Jupiter templomához érkezett.
Ám ugyan ki hallotta volna meg e bölcs szavakat a fülsüketítő
trombitaszó, a vasra vert rabok láncainak csörgése, a taps és őrült
ujjongás hangzavarában?
– Ne ülj a kőre, kislányom, mert felfázol, gyermektelen ma-
radsz, és olyan boldog életed lesz, mint nekem! – mennydörögte
Hanna néni Edinának, aki a fáradtságtól elcsigázva lerogyott a Jupi-
ter-templom lépcsőjére.
– Jaj, már! – nyafogta a lány. – Egyszerűen képtelenség ennyi
ideig állni! Bezzeg a Rogyák ülhet az emelvényen azzal a majommal.
Mindannyian felpillantottak a sebtében felhúzott faemelvény-
re, melyen a prominens vendégek és leggazdagabb patríciusok fog-
laltak helyet.
– Természetesen, kis varangyom – bólogatott az öreglány. – Ő
már kifeküdte magának az ülést.
– Ne tessék már folyton piszkálni! – csattant fel Tekla. – Sze-
rintem megbánta ezerszer, hogy majdnem felfalatta Géza bát az
oroszlánokkal.
– Nézzétek! De cuki bocik! – visított fel Edina a menetre mu-
tatva.
És valóban. A kincsekkel megrakott harci szekerek a jelek sze-
rint elfogyhattak, mert újabb látványosságként koszorúkkal és apró
csengettyűkkel felékesített koromfekete bikák sora vonult el előttük,
fejüket megadóan lehajtva.
– Azok áldozati bikák, de ne is törődj vele! – közölte színtelen
hangon Tekla.
– Fel fogják őket áldozni? Pfuj, de undi! – fintorgott Edina, és
láthatóan alábbhagyott a lelkesedése.
– De legalább Poppaea jól fog szórakozni – rántotta meg a vál-
lát Tekla.
A császárné az emelvényen valóban remekül szórakozott.
Mondhatni, visított a gyönyörűségtől.
– Ez az! Vasat nekik! Halált a bikákra! – süvöltötte, és széles
gesztusokkal hadonászott maga körül.
Petronius diszkréten odébb húzódott, mert Poppaea kis híján
nyakon teremtette hatalmas örömében.
– Parancsolsz esetleg egy kis frissítőt? – hajolt Máriához, és
összehúzott szemekkel végigmérte.
Továbbra sem múlt benne a gyanakvás, ami az arénában ha-
talmába kerítette. De egyszerűen képtelen volt parancsolni az érzé-
seinek, amelyek Mária mellett mindig elgyengítették.
– Azt hiszem, nem kockáztatok – mosolygott angyalian
Rogyák. – Az agyvelős kása óta valahogy nincs rendben a gyomrom.
– Az elefántot is nyiffantsátok ki! – rikoltotta Poppaea, és fel-
ugrott ültéből.
– És hogy tetszik a diadalmenet? – érdeklődött Petronius.
– Azt hiszem, kevésbé lelkesít, mint Poppaeát – súgta a tanár-
nő, mire Petronius halványan elmosolyodott.
– És a majmokat is! – ugrott egyet a császárné, hogy majdnem
keresztülesett az emelvény korlátján.
– Ne aggódj, drágám, már nem tart sokáig! Hamarosan érkezik
Néró a diadalszekéren, és véget érnek a szenvedéseink.
Mária tekintete elfelhősödött.
– Az én szenvedéseimnek ez nem vethet véget.
Petronius tudta, hogy most haragra kéne lobbannia, amiért
kedvese ismét fájdalmának ad hangot. Esetleg azt az unalommal ve-
gyes zsibbadtságot kéne éreznie, ami a sokat nyafogó nők mellett
mindig elfogta. Ám most valahogy egyikre sem volt képes.
– Mióta ilyen melankolikus vagy, egész különös érzések fognak
el néha – sóhajtott fel. – Például kimondottan késztetést érzek arra,
hogy megvigasztaljalak. Ez, be kell látnom, számomra kissé furcsa és
idegen érzés.
Mária szeme felvillant.
– Meg akarsz vigasztalni? – kérdezte. – Állok elébe.
Petronius zavartan körülnézett.
– De… itt?
Rogyák azonban nem vette tréfára a dolgot, és egy érzelmes
mozdulattal két kezébe fogta Petronius arcát. Tudta, most érkezett el
a pillanat, hogy jóvá tegye szörnyű bűnét. És azt is tudta, szó szerint
a kezében a megoldás: Petronius fogja őket elvezetni a hadronhoz.
– Ha azt akarod, hogy megint a régi legyek, meg kell tenned ér-
tem valamit – mondta mélyen a patrónus szemébe nézve.
– Mit?
– Vigyél el a sivatagba!
Petronius értetlenül pislogott rá.
– Minek? Megint festegetni akarsz?
– Van ott valami, ami az enyém, és nagyon hiányzik.
Mária hangjában volt valami, ami a patrónusnak azt súgta, ér-
demes komolyan megfontolni az ajánlatot. Persze néhány alapkér-
dés tisztázása után.
– A sivatagban? De hát nincs ott semmi, csak homok, kő és pár
szikkadt kóró. És főként skorpiók. Ezek közül melyik lenne a tiéd?
– Ezek közül egyik sem – rázta meg fürtjeit Rogyák.
– Akkor mit keresnél ott?
– A lelki békémet.
Ekkor Poppaea felkiáltott.
– Itt jön! Itt érkezik az én drágám! Az én véreskezű hajas ba-
bám! Néró! Néróci! Itt vagyok! – rikoltozott, és úgy integetett, mint
aki megveszett.
Mária a menetre pillantott, melynek megkoronázásaképp Néró
szekere gördült épp a templom elé. A császár kikenve-kifenve, arcán
gyermeteg mosollyal ült a bakon, integetett és puszikat dobált.
– Ó, édes Jézusom, ezt nem hiszem el! – rebegte Mária, és sza-
bályosan elsötétült előtte a világ.
Ám nem Néró fényes diadalszekere volt rá ilyen hatással. Sok-
kal inkább az, ami a nyomában közeledett. És amit tizenkét szere-
csen rabszolga cipelt a vállán.

– Ne idegesíts, kislányom, mi volt az? – kérdezte türelmetlenül

Pusztai professzor.
– Ennek a nem létező hódításnak a legfőbb hadizsákmánya –
mondta Tekla. – Egy hatalmas vascső, amire mindenféle törzsi
krikszkrakszokat festettek. Nyilván, hogy eredetinek tűnjön.
– Igen? – kérdezte a professzor asszony kicsit olyan hangsúly-
lyal, mintha azt mondta volna: „Lapozhatnánk?”
– Nem jössz rá? – kiáltott fel Tekla nevetve. – A HADRON
VOLT AZ, ANYA!
Egy pillanatnyi csend támadt.
– Te jó ég! – nyögte ki nagy nehezen Pusztai.
– Karnyújtásnyira vagyunk a győzelemtől! Úgyhogy este vész-
gyűlés, és ha kidolgoztuk a tervet, hívjuk Hannát. Visszahozzuk őket
is!

A kórteremben a műszerek halkan, ütemesen csipogtak és lágy

fénnyel pulzáltak. Zsófi mellkasa egyenletesen süllyedt és emelke-
dett. Tibinek olyan érzése volt, mintha az egész szoba lélegezne, Zsó-
fival együtt vagy még inkább: helyette. Nézte a gépeket, melyek
számtalan csövet, drótot és diódát kibocsátva magukból, hatalmas
polipként fonták be a lány egész testét. Zsófi arca teljesen kifejezés-
telen volt. Mintha már minden érzésen, fájdalmon és örömön túl lett
volna.
Hanna halkan Tibi mögé lépett.
– Ne csináld… – súgta halkan barátja fülébe. – Kérlek, gyere ki
egy kicsit!
– Hagyjál! – rázta meg a fejét Tibi.
– De muszáj szünetet tartanod.
– Nem akarok.
 – Tibi, ezt nem lehet. Nem eszel, nem alszol, csak ülsz itt, és
nézed Zsófit. Legalább egyél valamit. Addig felváltalak.
Válasz azonban nem érkezett. Tibi üveges tekintettel bámult
Zsófi kezére, melyet órák óta a markában szorongatott. Nagyon hi-
degnek érezte. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy lehet az,
hogy még mindig nem sikerült egy kicsit átmelegítenie.
– Hallod, amit mondok? – kérdezte szelíden Hanna, és meg-
érintette Tibi vállát.
A fiú ingerülten felé fordult.
– Nem – súgta dühösen. – És ne érj hozzám!
Tibi szeme dühös szikrákat szórt, így Hanna meglepve hátralé-
pett.
– Basszus, most miért haragszol rám?!
– Hogy miért? Megmondtam neked annak idején, hogy akivel
találkoztál, ott a múltban… az nem lehet Zsófi! Éreztem, hogy ez hü-
lyeség!
– Ha láttad volna, nem ezt mondanád.
– De igen. És neked is érezned kellett volna!
Pár másodpercig senki sem szólalt meg. Csak néztek egymás
szemébe igazi, mély kétségbeeséssel. Hanna lassan bólintott.
– Lehet, hogy igazad van – mondta halkan, és leült az ágy mel-
lé.
Aztán finoman megsimogatta Zsófi arcát, aki azonban szemmel
láthatóan semmit sem érzékelt a gyengéd mozdulatból.
– Milyen sápadt… – súgta Tibi. – Nézd, a bőre teljesen átlát-
szó!
– Igen, látom.
– De még így is milyen szép.
– Nagyon. Szegeden is ő volt a leggyönyörűbb az osztályban.
Lehajtott fejjel hallgattak. Teltek a másodpercek, lassan per-
cekké állva össze, mígnem az idő szép lassan elveszítette kontúrjait.
Már egyikük sem tudta volna megmondani, mióta ülnek ott. Akár
évek is eltelhettek volna időközben. A csendet Tibi törte meg.
– Szerinted miért történik ez velünk? – kérdezte halkan. Hang-
ja nagyon fáradt volt.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Hanna.
– Tudod, mióta ez az egész elkezdődött, egy csomószor keltem
úgy fel, hogy „Huhh, csak álom volt”.
– Na, látod, az nem is lenne rossz! – mosolyodott el a lány.
 Tibi felkapta a fejét.
– De igen! Az tök rossz lenne. Mert mi van, ha kiderül reggel,
hogy Zsófi sincs, meg te sem vagy? És most már nem is akarnám,
hogy álom legyen, mert… – Tibi elakadt.
– Mert?
– Mert most már legalább biztos, hogy meg lehet Zsófit gyógyí-
tani.
– Hogy érted ezt?
– Hát, itt vagyunk ebben a tök fejlett ufóvárosban. Itt mindent
lehet. Biztos van valami módszerük, amivel rendbe hozzák a gerin-
cét.
Tibi olyan segélykérőén nézett Hannára, hogy a lánynak össze-
szorult a torka. Fogalma sem volt, mit mondjon a barátjának. Nem
akarta, hogy Tibi ennek a gondolatnak a megszállottjává váljon, hi-
szen tökéletesen értelmetlennek látszott az egész. De azt is érzete,
kell a fiúnak valami, ami reményt adhat, amibe kapaszkodhat.
– Figyelj, Tibi… – kezdte óvatosan.
– Nem érdekel, hogy szerinted miért nem! – vágott a barátja
szavába ingerülten a másik.
– Ne húzd már fel magad! – intette csendre Tibit a lány. – Csak
azt akartam mondani, hogy most nagyobb a baj Zsófival. Nem csak a
gerince…
– Nem érdekel! Akkor is meg lehetne gyógyítani!
Ekkor valaki halkan megköszörülte a torkát mögöttük.
– Szinte biztos, hogy igen – szólalt meg egy nyugodt férfihang.
Mindketten megpördültek. Thalész állt mögöttük.
– Jesszusom, de megijesztett! Hogy jött be? – kiáltott fel Han-
na.
– Egészen pontosan az ajtón. Csak nem vettek észre, mert na-
gyon el voltak merülve. Viszont, ha volna egy percük, beszélni sze-
retnék magukkal.
Tibit azonban a legkevésbé sem érdekelte, mit akar tőlük Tha-
lész. Szíve a torkában dobogott, úgy kérdezte.
– De… mit mondott az előbb Zsófiról?
– Azt, hogy a gerincét valóban helyre lehetne hozni.
– Akkor mire várnak? Miért nem teszik meg?
A tudós nem kertelt.
– Nem hinném, hogy jelen körülmények között lenne bármi ér-
telme is.
 – Miért? Csak mert alszik? – heveskedett Tibi.
Hanna kétségbeesve barátjához fordult.
– Nem alszik! Kómában van, Tibi, nem érted?
– De fel fog ébredni! – pattant fel a fiú. Szíve szerint összetört
volna valamit, úgy feszítette a tehetetlen düh.
– Erre jelen pillanatban nem sok esélyt látok – szólt nyugodt
hangon Thalész.
Hanna úgy érezte, mintha leforrázták volna. Most már ő is
szörnyen mérges volt. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy volt képes
a tudós ilyen hideg szenvtelenséggel megfosztani őket az utolsó re-
ménysugaraktól.
– De… miért? – kérdezte, és próbálta lenyelni a könnyeit.
Thalész részvéttel nézett végig a két gyereken.
– Aznap hozták be, mikor kitört az a borzalmas vihar – kezdett
bele halkan. – Rajta kívül sokan bekerültek még, de ő volt a legrosz-
szabb állapotban. Fogalmunk sem volt róla, hogy ki ő. Egészen teg-
napig. Gyakorlatilag alig mutatott életjelet. Az orvosok megállapítot-
ták, hogy sérült a gerince, de azt is látták, hogy nem ez okozta a bajt.
A műszerek azonban semmi más szervi elváltozást nem mutattak ki.
Kicsit ki volt hűlve a teste, egyéb semmi. Azóta sem találtunk a do-
logra semmi magyarázatot.
– És magához tért… csak egyszer is? – kérdezte Tibi.
Thalész megcsóválta a fejét.
– Nem. Amióta itt van, ebben az élőhalott állapotban van.
– Lehetetlenség felébreszteni? – kérdezte Hanna.
– Igen. És most, hogy tudom, ki is ő valójában, már azt is tu-
dom, hogy miért.
– Miért?
– Mert nincs itt a lelke.
A kijelentés olyan erővel robbant, mint egy időzített bomba. A
döbbenet másodpercei után Tibi és Hanna egymás szavába vágva ki-
abáltak a tudóssal. Thalész megvárta, míg kissé alábbhagynak az in-
dulatok, majd folytatta.
– Egyszóval sokkal nagyobb a baj, mint hittem. A pornak sike-
rült Zsófit lemásolnia…
– Jó – vágott a szavába Hanna –, a por eddig is felvette
mindennek az alakját, nem?
– De igen. Ellenben képtelen volt hosszabb ideig megmaradni
az adott formában. Ezért van mindig mozgásban, változásban. Foly-
ton széthullik, mintha valami kötőanyag hiányozna belőle.
– És ez a kötőanyag… – kezdett bele Hanna, majd rémülten el-
akadt. – Jaj, ne…
– De igen – bólintott a tudós. – Ez, úgy látszik, a lélek.
– Na, ez egy baromság! – emelte fel a hangját Tibi. Most már
nagyon elege volt ebből a beszélgetésből. Ráadásul valami megfo-
galmazhatatlan, rossz előérzet is nyugtalanítani kezdte. – Én nem
értek ehhez a lélek… micsodához, de annyit azért tudok, hogy ha
Zsófiban nem lenne ott, még gépekkel sem lehetne életben tartani.
– Ez pontosan így van – nyugtázta a dolgot Thalész. – Valami
tehát ott maradt benne. De ezt mindannyian tudtuk is, tekintve,
hogy voltak erre utaló jelek.
– Milyen jelek? – kapott a szón mohón Hanna.
– Mint mondtam, mikor megtaláltuk, a kislány nem adott szin-
te semmilyen életjelet. Egyetlen kivételével: mosolygott. És azóta
több ízben megfigyeltük, hogy halkan sírdogál.
– Jaj, ne… – takarta el a szemét Hanna.
– Lélekszikrák tehát maradtak a testben – folytatta a tudós. –
A por hagyott hátra benne még valamit.
– De miért?
– Biztonságból.
– Asszem, elvesztettem a fonalat – mérgelődött Tibi.
– Nyugi, én is – vágta rá Hanna.
– Gondolják át higgadt fejjel! – magyarázta a tudós. – A por
vágya, hogy megtestesüljön. Most hozzájutott ahhoz a lényegi össze-
tevőhöz, ami a szilárdságát biztosítja. De ez az az összetevő, ami an-
nak a testnek a szilárdságát is biztosítja, amit lemásolt. És a kettő
kapcsolata nélkül nincs varázslat.
– Zsong a fejem, Thalész! Nem értek semmit! – heveskedett
Hanna.
– Leegyszerűsítem – bólintott türelmesen a tudós. – A por-
Zsófi nem létezik az igazi Zsófi nélkül. Ha Zsófi lelke kiszáll a testé-
ből, a hasonmás is szétporlad. A két lélekrész ugyanis tartja a kap-
csolatot egymással, és összeköti az egészet a testtel. Ha megszűnik a
kapcsolat, megszűnik az egész.
Hanna agyában szédült sebességgel kergették egymást a gon-
dolatok.
– De hát akkor megvan a megoldás arra, hogy hogyan lehet a
por-Zsófit megállítani! – kiáltott fel.
 – Magam is így gondolom – szólt halkan Thalész.
– Igen! Tök egyszerű! – lelkesedett a lány. – Az itteni Zsófi lel-
két rá kell venni, hogy hasson arra a másik lélekrészre! Hogy hagyja
abba az egészet ott a múltban, és jöjjön vissza hozzánk!
A tudós szomorúan elmosolyodott.
– Tökéletes terv – jegyezte meg keserűen. – Csak kár, hogy a
lelekkel ilyen módon a mai napig nem találtunk közvetlen kapcsola-
tot. Tudományunk a testet úgy ismeri, mint egy megunt lemezt.
Hangról hangra. A lélekkel való kapcsolata azonban továbbra is rej-
tély.
– Akkor… ez most mit jelent? – ejtette a kezét az ölébe Hanna.
– Nem sok jót.
– Ha ennyire el van kenődve, miért mondta az előbb, hogy tud-
ja, mi a megoldás? – nézett fel a tudósra Tibi.
– Mert tudom. Ha a lélek felől nem közelíthetünk, muszáj tesz
a test felől.
A két gyerek felkapta a fejét. Most már mindketten nagyon
rosszat sejtettek. A tudós sóhajtott.
– Hanna, Tibi! – szólt halkan, de nagyon magabiztosan. – A
hétvégi királyválasztás után kénytelen leszek a tudósok tanácsa elé
terjeszteni a legfőbb kérdést.
– Hogy? – kérdezte Tibi.
– Hogy kapcsoljuk le Zsófit a gépről.
Szavait mély csend kísérte. Hanna és Tibi lassan összenéztek.
Pillantásuk összekapcsolódott, és minden hangos szónál érthetőb-
ben fejezte ki, amit gondoltak. Amíg ők itt vannak – súgta egymás-
nak a két tekintet –, amíg lélegeznek és szívük utolsót nem dobban,
soha, senki egyetlen ujjal sem érhet Zsófihoz.
 [20] Éljen a király!

Eljött a nagy nap, Fúzió-Józsi tizenötödik születésnapja, mikor

leteszi a koronát, és fenséges királyi feladataiból nyugdíjba vonul. Az
ünnepségsorozat csúcspontja A varázsfuvola előadása volt Benedict
Schack és Társulata előadásában.
Az ünnepelt Uralkodó barátai körében üldögélt a főtéren felhú-
zott nézőtér tetején, míg Benedict a szökőkút köré épített színpad
kulisszái között szökdécselt nagy átéléssel. Még csak a nyitóképnél
tartottak, Tamino épp menekült a sárkánynak beöltöztetett takarító-
robot elől. Hogy meglegyen az üldözés illúziója, Benedict, miközben
énekelt, szemetet hajigált a háta mögé, hogy új Buksija végig ott le-
gyen a nyomában.
Fúzió egy ideig jóindulatú érdeklődéssel figyelte az előadást, de
aztán felsóhajtott.
– Csak azt nem értem, mitől olyan híres ez a Mozart!
– Biztosíthatlak, hogy amit most elszenvedünk, annak alig van
köze Mozarthoz – szólt oda neki Bulcsú. – Legfeljebb nyomokban. A
bozonok szintjén.
Hanna merengve ült az Uralkodó mellett.
– Drága, drága Wolfi… ha itt lenne, de képen törölné
Benedictet!
– Gőzöm se volt, hogy ez tulajdonképp olyan., izé…
monoopera… – lamentált tovább Fúzió.
– Hát, mert nem az.
– De csak egy szereplője van!
– Tévedés! – mondta Bulcsú. – Rengeteg szereplője van, csak
ez a marha játssza az összeset.
– De miért?
– Nyilván nem talált magánál alkalmasabbat egyikre sem.
– Ez így nem teljesen igaz – szólt közbe Hanna. – Nekem fel-
ajánlotta az Éjkirálynőt.
– Amit Hanna az ősbemutatón énekelt.
Az Uralkodó érdeklődve fordult a lány felé. A komment érde-
kesebbnek bizonyult, mint maga a produkció.
– Énekeltélazősbemutatón?!Ezerhétszázakárhányban?!
– 1791-ben, de playbackről – helyesbített Hanna. – És voltam a
sárkány farka meg Papagena is.
– Szintén 1791-ben?
– Nem, az már 2012-ben – merült el ábrándozva a múltban
Hanna.
Bulcsú is töprengve tolta feljebb a szemüvegét. Eszébe jutott,
amikor az iskolai előadáson a Papagenónak öltözött Szabi felborítot-
ta a díszleteket, annyira le akarta smárolni a görkorcsolyán menekü-
lő Papagena-Hannát.
– Humanoidok… – mosolygott leereszkedő jóindulattal.
– 2012-ben? – hitetlenkedett Fúzió! – Akkor született az anyu-
kám.
Ez az információ mindkettőjüket visszarántotta a valóságba.
– Hát ez remek… – motyogta Bulcsú.
– Mintha üldözne benneteket A varázsfuvola – jegyezte meg
az Uralkodó.
– Hát, igen – bólintott Hanna. – De ennél eddig minden elő-
adás jobban sikerült.
Fúzió király könyökkel gyengéden oldalba taszította Bulcsút.
– Pszt! Azt hiszem, kiszúrta, hogy dumálunk.
– Nem szúrta ki.
– De egyfolytában ide bámul.
Benedict valóban arrafelé tekingetett, de nem az ünnepelt tet-
szésére volt kíváncsi, hanem kizárólag Hannát bámulta. A biztonság
kedvéért jó előre közölte mindenkivel, hogy csakis neki fog énekelni.
– Csakis az én mátkámnak!
A mátka azonban egyáltalán nem vette észre ezt a kitüntető fi-
gyelmességet. A gondolatai egészen máshol jártak. A furcsa, színes,
kastélyszerű kórházban, ahol Zsófit ápolták, és ahol felváltva ültek a
betegágynál Tibivel, tekintettel Thalész baljós terveire. Hiába pró-
báltak meg többször is a tudós lelkére beszélni, Hanna hiába sírta
vörösre a szemét, Thalész hajthatatlannak bizonyult. Nem látott más
megoldást a problémára. Ha meg akarják előzni, hogy még nagyobb
baj történjen, Zsófit le kell kapcsolni a gépről.
 – Most mit csinál? – kérdezte az Uralkodó. – Miért csókolgatja
a saját kezét?
Benedict ugyanis épp egyszerre próbálta megjeleníteni
Taminót és Paminát, ami az önszeretet ilyen látványos gesztusaira
ragadtatta.
– Hallod? – bökte oldalba a király Hannát.
– Mi? – fordult felé a lány.
– Te nem is figyelsz!
– Ne haragudj! Nem akarom elrontani a napodat. Csak kicsit
fáj a fejem. Na, megyek, úgyis le kell váltanom Tibit!
Hanna felállt, de Fúzió megfogta a kezét, és gyengéden vissza-
húzta.
– Várd meg a köszöntésem, lécci!
Hanna némi habozás után visszaült a helyére. Elvégre egy
uralkodónak nem illik ellentmondani. Ráadásul holnaptól már Fúzió
is csak egy egyszerű, közrendű srác lesz, hadd élvezze ki még ezt a
pünkösdi királyságot.
– Okés, azt megvárom.
– Köszi!
Bulcsú azonban nem bírta tovább nézni Benedict magánszá-
mát, úgyhogy diszkréten lelépett.
– Hozok valamit inni – mondta, és elindult lefelé az emelvé-
nyen.
Mikor hangtávolságon kívül ért, elővette a féreglyuktelót. Sür-
gős késztetést érzett arra, hogy felvegye a kapcsolatot valamilyen in-
telligens sejtszerveződéssel. Ilyen egyedet legközelebb kétezer év tá-
volságnyira tudott. Tekla azonban foglalt volt.
– Vajon kivel beszél? – töprengett a dalek, és szorongva diag-
nosztizált magán egy eddig ismeretlen, valószínűleg emberi
affekciót. – Ilyen lenne a féltékenység? – morogta maga elé.
Bulcsú nem szerette volna, ha megfertőződik bármiféle huma-
noidokra jellemző érzéssel, azt rendkívül lealacsonyítónak tartotta
volna. Talán az édes-bús Mozart-melódiáknak is köze volt a dolog-
hoz.
– Ezentúl óvakodni fogok a klasszikus zenétől! – döntött ma-
gában elszántan, és elindult vissza az édességes pavilonok felé. Pró-
bálta könnyedén venni a dolgot, de legbelül már érezte, hogy késő
bánat, nem volt elég óvatos, neki már annyi. Ő lett a Galaxis fennál-
lásának első szerelmes dalekje.
 A varázsfuvola szerencsésen véget ért, mielőtt az utolsó ember
is elhagyta volna a nézőteret, hogy a közeli vendéglátó-ipari üzem-
egységekben kárpótolja magát a színházban elszenvedett gyötrelme-
kért. Benedict halálosan megbántódott.
– Gyöngyöt a disznók elé! Hát hol van itt a pártoló közönség?
– A büfében – mondta Sándor bá, miután leengedte a takaró-
fóliákból eszkábált felhőfüggönyt.
– És Hanna?
– Elment az ispotályba, hogy leváltsa a Tibikét.
– Ő is elment?! Tapsrend előtt?!
– Ne szívja mellre, művész úr, ez a Buksi egész jó volt!
Benedict válaszra sem méltatta az öreget, sértetten elvonult.

Fúzió búcsúztatására újra megtelt az emelvény.

– Kedves Fúzió királyfi! – kezdte Thalész ünnepélyes hangon.
– Nagy szeretettel köszöntünk téged születésed napján, amikor is ti-
zenöt esztendős lettél, és leteszed a koronát, és vele együtt a király-
ság terhét.
– Köszi! – integetett fülig érő szájjal Fúzió. – Jó kis népem vol-
tatok, köszi!
– Mindig emlékezni fogunk uralkodásodra, kedves Fúzió!
– Na, az tuti! – morgott Bulcsú, kezében egy nagy pohár
langymeleg ananászlével.
– Nem kellett csalatkoznunk benned, mert annyi esztelenséget
követtél el néped érdekében, amennyi csak telt tőled, és ez nem volt
kevés!
A tömeg hangosan éljenzett, füttyögött, és fújta a szilveszteri
papírtrombitát, amit a pavilonokban ingyen osztogattak az ünnep-
lőknek.
– Hivatásod betöltötted, a talpáról a fejére állítottál mindent –
folytatta Thalész. – Magadat nem kímélted, minden marhaságban
benne voltál, és ezért hálával tartozunk neked!
Fúzió egyik lábáról a másikra állt, úgy tűnt, tényleg zavarba jött
ennyi dicsérő szó hallatán. Thalész, kezében egy fonott kosárral,
odalépett a leköszönő királyhoz.
– Szeretnénk, ha néped hálája jeléül elfogadnád tőlünk ezt a
kis ajándékot!
– Igazán nem kellett volna… Vagyis dehogynem! – helyesbített
gyorsan Fúzió. – Mi az?!
– Tessék, nézd meg!
Az Uralkodó átvette a fonott kosarat, és kíváncsian belenézett.
Az arca felragyogott.
– Csütörtök!!! Az enyém?! Tényleg csak az enyém?!
– A tied – mosolygott Thalész.
Fúzió kikapta a kiscicát a kosárból, és ugrándozva néhányszor
körbefordult vele.
– Köszönöm! Köszönöm szépen! Ez csodálatos!
A tömeg boldogan utánozni kezdte a királyt: mindenki ugrán-
dozva pörögni kezdett, és közben önfeledten rikoltozott.
Fúzió levette gyorsan a koronáját, kapkodva beledobálta a ko-
sárba a felségjeleket, majd leszaladt az ünneplők közé, hogy min-
denki megsimogathassa a cicáját. Mostantól ő is egyszerű buravárosi
polgár volt, aki azonban többé már nem volt árva.
Mikor nagy nehezen lecsillapodtak a kedélyek, elkezdődött a
királyválasztás. Ismét Thalész lépett a közönség elé.
– Tisztelt egybegyűltek! Négy aspiránsunk van a megüresedő
trónra. Kérem, fogadjátok őket szeretettel. Ki lesz az első?
Egy kerek fejű, szőke srác lépett a mikrofonhoz.
– Ez a srác, a Hodográf, igazi ász – magyarázta Fúzió Sándor
bának a szökőkút káváján állva, kezében a kiscicával. – Én például
soha nem értem, amit mond. Szerintem ő az abszolút esélyes!
– Sziasztok, aki még nem ismerne, Hodográf Centripetális va-
gyok, a barátaimnak egyszerűen csak HC – kezdte kissé elfogódottan
a fiú.
– Hangosabban! – kiabált a nézőtérről valaki.
HC közelebb hajolt a mikrofonhoz.
– Imádom a sci-fit, a lecsót és a mákos gubát, viszont nem ra-
jongok a macskákért. Ezt csak azért mondom, hogy nekem valami
más búcsúajándékot adjatok egy év múlva! Mondjuk, egy óriás tu-
kánt, de ez csak egy tipp. Azért szeretnék király lenni, hogy minden-
nap valaki más lehessek. Mindennap belebújhassak valakinek a bő-
rébe, és én ő lehessek. Hogy élhessem az életét egy teljes napig. –
Thalész barátságosan a királyjelölt vállára tette a kezét, és a tömeg-
hez fordult.
– Jöhetnek a kérdések!
– És ha mindig más lennél, mikor lennél király? Nem maradna
időd királykodni! Te centrifugális!
 A fiú csak mosolygott, és lelkesen bólogatott.
– Hát ez az! Mindenki jól járna, nem?
– Nekem módfelett tetszik a fiatalember! – bólintott komolyan
Sándor bá.
– Itt magának nincsen szavazati joga! – közölte Fúzió.
– Hogyhogy?
– Választópolgár az, aki még nem töltötte be a 18. évét.
– Ez diszkrimináció, kérem!
Időközben a következő aspiráns lépett Thalész mellé.
– Mutatkozz be, kérlek!
– Helló, Komplex Ion vagyok, röviden Kation, és mint a nevem
is mutatja, tele vagyok pozitív töltéssel. De tényleg! – nevetgélt a
lány hosszú, szőke copfjait csavargatva.
– Itt mindenkinek ilyen fura neve van? – kérdezte Sándor.
– Fura? Mi ebben a fura. Teljesen köznapi nevek – mondta Fú-
zió.
– Tudósok voltak a szüleik, és ilyen tudományos dolgokról ne-
vezték el őket – szólalt meg valaki az öreg háta mögött.
Sándor hátrafordult. Tibi kissé ki volt pirulva, a homlokára
nedvesen rátapadt néhány hajtincs, valószínűleg futva jött a kórház-
ból.
– Örülök, hogy megjött, Tiborka!
– Na, végre! – derült fel Fúzió arca. – Nézd, mit kaptam! –
mutatta a kiscicát Tibinek.
Az emelvény előtt tovább folytatódott a királycasting.
– Hodográffal ellentétben én imádom a macskákat, és hobbim
a női foci – mondta a lány. – Azért szeretnék király lenni, mert fék-
telen hatalomvágy tombol bennem. Kötelezővé akarom tenni, hogy
mindenki azt csináljon, amit akar. Törvénybe fogom iktatni, hogy
mindenkinek azt kell szeretnie, akit tud, úgy élni, ahogy jólesik neki,
és olyannak lenni, amilyen. És aki nem engedelmeskedik, az élet-
fogytig tartó szabadságra lesz ítélve.
A tömeg lelkesen ünnepelte, ami ezúttal abban nyilvánult meg,
hogy papírrepülőkkel megdobálták.
– Köszönöm, köszönöm, barátaim! – hajlongott Ion a papírre-
pülők elől.
– Halljuk a következő aspiránst! – rendelkezett Thalész.
Ezúttal is egy lány lépett a mikrofonhoz, de neki nem volt copf-
ja, amit zavarában csavargathatott volna. Rövidre nyírt, vöröses haja
volt, amit telepakolt színes pillangócsatokkal.
– Hahó, Lorentz Vektor vagyok, a gyengébbek kedvéért
Négyesvektor, de szólítsatok csak Vekinek! Én is macskarajongó va-
gyok, mint Kation. Továbbá nagyon fontos tudnotok, hogy a tukánok
csőre az elefántok füléhez hasonlóan hőleadó szerv. Imádom a me-
séket, és imádok mesélni.
– És mesél is nagyon klasszakat! – magyarázta Fúzió.
– Van egy olyan dakota mondás, hogy az a világ ura, aki a tör-
ténetet meséli – mondta Sándor.
– Akkor Veki is nagyon esélyes.
Közben Vektor tovább folytatta a kortesbeszédét:
– Én azért akarok király lenni, mert én főzök a legkirályabbul
az egész birodalomban, de ezt senki se hiszi el nekem. Nem kapok
alapanyagot se. Szóval akarok egy hatalmas konyhát, ahol kedvemre
főzhetek, és én fogom az egész népemet etetni.
– Mivel, Vekikém? Mesével? – kiabált be valaki, de lehurrog-
ták.
– Jó, akkor válasszátok meg a Kationt! – biggyedt le Veki szája,
és elindult kifelé. – Ő biztos jobb lesz nálam…
Lógó orral visszament a barátaihoz, akik viszont kórusban vi-
gasztalták, hogy nagyszerűen beszélt, se füle, se farka nem volt an-
nak, amit mondott, úgyhogy tutira ő lesz az új uralkodó.
– Lépjen elő a következő aspiráns!
Egy alacsony, fekete hajú fiú érkezett határozott léptekkel a
színpadra. Thalész lejjebb állította a mikrofont.
– Sziasztok, Permutáló Mátrix vagyok, és épp most mutálok,
de ez véletlen.
A tömeg megtapsolta a fárasztó poént.
– Már hónapok óta töprengek azon, hogy miért is szeretnék ki-
rály lenni… De nem jöttem rá. Azaz mégis. Azért szeretnék király
lenni, hogy mindenki helyett megírhassam a házi feladatot.
– Azt anélkül is megírhatod, hogy király lennél! – kiabált be
valaki.
– Az úgy béna – jelentette ki Permutáló Mátrix, és tisztelgett. –
Csak ennyit akartam mondani.
A fiú elégedetten levonult a színpadról, és Thalész lépett a
színpad közepére. Újra eredeti magasságba állította a mikrofont.
– Köszönjük szépen! Akkor szavazásra teszem fel a kérdést,
hogy megismerve az aspiránsokat és remekebbnél remekebb
kortesbeszédüket…
– Várj, Thalész! – kiáltott oda Fúzió. – Van még egy jelentkező!
– és egy feltett kézre mutatott.
– Kicsoda?
– Én – mondta Tibi, és elindult a színpad felé. A tömeg utat
nyitott előtte.
– Tibor? De miért csak most szólsz… az utolsó pillanatban? –
csóválta ősz fejét a tudós.
– Tibi egy kicsit lassú. Lassan jött rá, hogy király akar lenni –
magyarázta Fúzió.
Tibi közben felért a színpadra, és odaállt Thalész mellé. Izzadt
tenyerét a nadrágjába törölte, ám nagyon elszánt képet vágott.
– Még egy kis figyelmet kérek! Van még egy aspiránsunk. Hall-
gassátok meg! Parancsolj! – Thalész hátrébb lépett.
Tibi végignézett a tömegen, amely kíváncsian bámult vissza rá.
Még soha nem beszélt ennyi ember előtt. A leghosszabb nyilvános
szereplése az volt, mikor egy március 15-i ünnepélyen az osztály
előtt félig elszavalta a Nemzeti dalt. Azért csak félig, mert az utolsó
három versszakot Rogyák Mari a biztonság kedvéért Kristófra bízta.
Így aztán sosem derült ki, hogy Tibi el tudta volna-e szavalni az egé-
szet. Buraváros lakói barátságos érdeklődéssel várták, hogy az új ki-
rályjelölt végre belefogjon a beszédébe. Nem lehetett tovább húzni
az időt.
– Sziasztok! Tibi vagyok – mondta kissé rekedten, és megkö-
szörülte a torkát. – Tibornak csak a dementor szólított, a
töritanárunk, aki nem is volt dementor, csak mi azt hittük, pedig va-
lójában nagyon rendes volt, de sajnos most már késő. Ő már nem
él… – Tibi szomorúan elhallgatott.
– Jó lesz ez… menni fog ez… – hajtogatta magában izgatottan
Sándor bácsi, de leginkább csak magát győzködte. Nem úgy tűnt,
hogy Tibi végig tudja mondani, amit eltervezett.
– De nem erről akartam beszélni – rázta meg a fejét Tibi, és el-
szántan megmarkolta a mikrofonállványt. – Engem a nagyi nevelt,
de ő most Rómában van, nem a mostaniban, úgy értem, hogy a Néró
császár Rómájában van, ott lett Vesta-szűz belőle, aztán majdnem
megették az oroszlánok, őt meg a Szent Pétert, de a Szabi csodát tett.
A Szabi egy hülye osztálytársam, és mákom van, hogy a suliban nem
téptem le a fejét, mert akkor most a nagyim odalenne.
A tömeg döbbent csöndben hallgatta a történetet. Egy megve-
szekedett szót sem értettek az egészből. Tibi nagy levegőt vett, és el-
szántan folytatta.
– Szóval én azért szeretnék király lenni, mert Hanna, ismeri-
tek, talált egy rozsdás körzőt, ami valójában egy slusszkulcs volt a
Sándor bá időgépéhez. Ő az ott hátul, mármint a Sándor.
Mindenki hátrafordult.
– Csókolom a kezüket! – integetett Sándor bá.
– És akkor ők ketten visszamentek 1791-be, és találkoztak Mo-
zarttal meg minden. És mi utánuk akartunk menni, hogy hazahoz-
zuk, de Bulcsú, ott az a szemüveges fiú ananászlével, szóval Bulcsú
előreküldött egy időutazót, a Schrödingert, ismeritek, Csütörtök cica
mamája, aki akkor még nem volt hercegnő, annyira nem, hogy pont
kilapította egy autó, de a Schrödinger időutazott és meggyógyult, va-
lahogy regenerálódott, és akkor én már tudtam, hogy a Zsófinak is
időutaznia kell.
A közönség soraiból egy pisszenés sem hallatszott. Mindenki a
szónokra meredt, aki kissé elbizonytalanodva folytatta.
– Zsófi az én… nekem…. szóval a Zsófi balettozott, amíg nem
érte az a baleset, és azóta kerekes székben volt… de sajnos nem a
múltba érkeztünk, ahová indultunk, Bécsbe, hanem ide, bele a Bala-
tonba, a jövőbe, aztán elvesztettük egymást, de most megtaláltuk, és
tudom, hogy meg lehetne gyógyítani, ha a tudósok minden eszközzel
és mindent megtennének érte! Hát, röviden ezért.
Szavait dermedt csend fogadta. Tibi megsemmisülve sütötte le
a szemét. Hogy is képzelte, hogy sikerülhet. Nem is lett volna szabad
megpróbálni. Hogy lehetett ekkora barom? Óráknak tűnő másod-
percek teltek el… Aztán összecsattant egy tenyér, majd még egy, és
még egy, és a tömeg váratlanul éljenezni kezdett.
– Éljen Tibi Király! Senki nem hordott még össze ennyi marha-
ságot! Éljen a Bolond Király! Éljen! Éljen!
Repkedtek a papírrepülők Tibi felé, aki annyira meg volt lepve,
hogy el sem húzta a fejét. Csak állt és vigyorgott, miközben az arcán,
a homlokán sűrűn koppantak a papírrepülők. Ő volt a király.

A koronázás után Thalész bankettet adott az új uralkodó tiszte-

letére.
– Fáintosan néz ki, Tiborka! Bocsánat, felség! – buzgólkodott
Sándor bá. – Nagyon pásszol a korona a fejére! Remekül áll a cico-
ma felségednek!
Tibi elfogódottan állt a földig érő palástban, és a legszíveseb-
ben zsebre vágta volna a koronát, ami legalább két számmal kisebb
volt, mint kellett volna, és már nagyon szorította a fejét.
– Ugyan, Sanyi bácsi, ne tessék engem felségezni!
– De ha egyszer királyka lett!
– Arra ne számíts, hogy én felségezni foglak, taplókám! – sie-
tett leszögezni Bulcsú.
Thalész lépett hozzájuk, és kissé feszélyezetten mosolygott.
– Engedje meg, hogy én is gratuláljak felségednek!
– Köszönöm.
– Nagyon szép dolog, hogy felséged a kis beteg barátnője miatt
akart király lenni! De mint már mondtam, legfeljebb a testét tudjuk
meggyógyítani Zsófiának… és ennek a pillanatnyi körülményeket te-
kintetbe véve nem látom értelmét.
– Én meg látom. Szóval csak gyógyítsák meg a gerincét! Ami
meg a pillanatnyi körülményeket illeti, amiatt kár aggódni… én
ugyanis megtiltom, hogy lekapcsolják Zsófit a gépekről!
Thalész már nem mosolygott.
– Tisztában van vele, hogy ez mekkora veszéllyel jár?! Kockára
teszi az egész emberiség sorsát… vagyis azét, ami még megmaradt
belőle… egyetlen emberért, egy élőhalottért, akit amúgy is a lehetet-
lennel határos megmenteni!
– Igen, tisztában vagyok vele – mondta Tibi komoly arccal.
– Gondolkodjon el rajta, kérem!
– Már elgondolkodtam.
Bulcsú aggódva követte a fejleményeket. Semmi kedve nem
volt itt pusztulni Tibi nyálas szentimentalizmusa miatt. Zsófi, vagyis
ami belőle maradt, semmire sem reagál, egy vegetáló, rendezetlen
molekulahalmaz, értelmetlen kockáztatni érte mindent. De ahogy
ránézett a kőmerev arccal álló Tibire, belátta, hogy teljesen felesle-
ges lenne győzködnie. Thalész is erre a végkövetkeztetésre jutott.
– Akkor… tudomásul veszem – sóhajtott a tudós. Ekkor üte-
mesen ismétlődő, vijjogó hang hasított a levegőbe. Megszólalt
Buraváros riasztórendszere. Tibi mellé egyből odaperdült két
testőrdroid, és a védett vezérlőszoba felé kezdték terelni.
– Behatolási kísérlet… behatolási kísérlet… – hajtogatták gép-
hangon.
– Menjünk mi is! – szólt oda Thalész a többieknek. – Ott kide-
rül, mi történt.
A kúp alakú vezérlőszoba falai tele voltak homorú képernyők-
kel, melyek a város külső falait mutatták. Egyből meglátták, hogy mi
okozta a riasztást. Kinn egy görnyedt emberi alak térdelt a porban,
mereven előrenyújtott kezeivel a falnak támaszkodva.
– Nyugi! Csak egy humanoid – legyintett Bulcsú. – És nem tű-
nik túl veszélyesnek…
A térdelő alak ekkor felemelte a fejét, és így láthatóvá vált az
arca.
– Bár ahhoz képest, hogy épp most támadt fel, szuper állapot-
ban van – fejezte be a mondatot fahangon a dalek.
– Ezt nem hiszem el… – suttogta Tibi.
Hanna ekkor ért oda.
– Mi történt? – esett be lihegve az ajtón.
– Zombiinvázió! – mutatott a képernyőre Bulcsú.
Hanna közelebb lépett, és kérdezett volna még valamit, de amit
látott, attól elakadt a szava.
– Ez… ez…
– Búné – mondta ki helyette Bulcsú.
Bujdosóné egyenesen az egyik kamerába nézett, így tisztán lát-
hatták a rászáradt portól szürke arcát, kétségbeesett, esengő tekinte-
tét. A dementor kétségtelenül új arcát mutatta, ilyen nyomorultnak
még soha nem látták.
– Ez a szipirtyó elpusztíthatatlan… – dünnyögte az orra alatt
Sándor bá.
– Vajon hol hagyhatta a drága jó Imrét? – morfondírozott a
dalek.
Hanna türelmetlenül fordult Thalész felé.
– Miért nem engedik már be?!
– Mert az Uralkodó nem adott rá parancsot.
Minden szempár Tibire szegeződött.
– Jó, persze, akkor… – kezdte Buraváros újdonsült királya, de
Bulcsú a szavába vágott.
– De mi van, ha ez nem is Búné?
Hanna türelmetlenül rázta a fejét.
– Mégis ki a franc lenne?
– Mi van, ha csak lemásolta Búnét?
Nyomasztó csend telepedett a teremre. Hanna és Tibi össze-
néztek. Mindketten tudták, hogy Bulcsú nem mond hülyeséget, ilyen
másolás már előfordult. Itt fekszik tőlük pár száz méterre az eredeti
Zsófi, és a tér-idő kontinuum egy másik pontján egy hamisítvány.
Aki viszályt szít és rombol.
– Láttuk, ahogy elnyelte a por – folytatta a dalek. – Annak a
statisztikai esélye, hogy túlélt egy ilyen…
– Közelíts rá! – vágott a szavába Tibi.
A kamera rázoomolt Bujdosóné arcára. A fal tövében kuporgó
nő szeme fehérjének helyén egy hatalmas fekete pupilla volt. Pislo-
gás nélkül bámult a bentiekre. Olyan volt, mintha a halál torkából
nézne vissza rájuk reménykedve.
– Itt valami nem stimmel! – mormolta Sándor bá. – Érzem a
csontjaimban…
Búné kiszáradt, töredezett ajkai remegve szavakat formáltak:
„Kérlek! Segítsetek! Kérlek!”
Tibi összerázkódott. Mi van, ha mégis ő az? Mi van, ha Búné
túlélte a homokvihart, és most utolsó erejével bebocsátásért könyö-
rög? Ha most nem engedi be, az ő lelkén fog száradni egy ember ha-
lála. Még csak másfél órája volt király, és máris egy megoldhatatlan-
nak látszó döntés előtt áll.
– Mi legyen, fenség? – kérdezte Thalész.
– Engedd be! – mondta határozottan Hanna.
– Eszébe ne jusson, Tiborka! – tiltakozott hevesen Sándor bá.
– Ha beengedjünk, végünk!
Tibi keze ökölbe szorult, a nyaka megfeszült, nem tudta, mit
tegyen. Közelebb lépett a monitorhoz. Bujdosóné még mindig mere-
ven bámult a kamerába, a szája széle enyhén remegett, arcán egy
könnycsepp gördült végig.
„Kérem! Kérem!”
Tibi nagyot sóhajtott, és kiadta a parancsot.
– Engedjétek be!
Senki nem mozdult.
– Hallottátok az Uralkodó parancsát!
És Buraváros falai megnyíltak a dementor előtt.
 Tartalom

[1] Hanna Chanel szépségszalon

[2] A csótány hadművelet
[3] Legmerészebb rémálmaink is valóra válnak
[4] A békateszt
[5] Thalész szereti a bonyolultat
[6] A két Ervin
[7] Istenlobbi
[8] Az átpasszolt merénylet
[9] A Felemásszemű bárány
[11] Seneca gyűrűje
[12] Tengerparti randevú
[13] A lelkiismeret szava
[14] Ideje továbblépni
[15] A méhkirálynő
[16] Az elárvult tűsarok
[17] „Recipe ferrum”
[18] Schrödinger felfedezése
[19] A hadizsákmány
[20] Éljen a király!