KÍNAI FILOZÓFIA- ÉS VALLÁSTÖRTÉNET

(SZÖVEGEK)
 1. Shang-kori jóslócsont-feliratok – részletek

1. Az ősök szellemei

Bingwu napján jóslás történt. Xing jósolt: „A következő dingwei-napon, ha Ding

Atyának áldozatot mutatunk be, vajon történik-e valami baj?”

Vajon a napfogyatkozás katasztrófát jelez vagy egyetértést? Jelentsük-e ezt a

napfogyatkozást a [Sárga] Folyónak? Vagy talán Ding Atyának jelentsük a
napfogyatkozást, kilenc ökröt áldozva?

Imádkozzunk-e jó aratásért Wanghaihoz [predinasztikus Shang uralkodó] és

áldozzunk-e neki egy kutyát, egy juhot, egy disznót, hozzáadva három-három juhból
és disznóból égő áldozatot, kilenc ökröt és három Qiang-törzsbeli embert?

Jóslás guiyou-napon, a király jóslata: „A következő napon, jiaxu napján, a király

vendégül látja Da Jiat, és bemutatja neki a zai-rítust. Nem lesz semmiféle baj.”

Jóslás dinghai-napon, a király jóslata: „A következő napon (wuzi), amikor a király

vendégül látja Da Wut és bemutatja neki a zai-rítust, nem lesz semmiféle baj.”

Amikor a király Wu Ding hitvesét, Xin Ősanyát látja vendégül, és bemutatja a zai
rítust, nem lesz benne semmi hiba.

Vajon a Magasságos Shangjia Ős akadályozza az esőt?

Ji Nagyanyával szemben kell-e megvédeni a király szemét?

Yi Atya az, aki miatt fáj a király foga?

Vajon Bing Dédnagymamához imádkozzunk-e gyermekáldásért?

Ha Yu (Shangnak, a király fiának felesége) gyermeket szül, talán nem lesz szerencsés
[talán nem fiút szül]?

Ha Fu Hao [a 21. Shang uralkodó, Wu Ding felesége] gyermeket szül, talán nem lesz
szerencsés?
Szerencsés lesz Fu Hao szülése? A király jóslata: „Ha jia-napon szül, szerencsétlen
lesz.”

Szerencsés lesz Fu Hao szülése? A király jóslata: „Ha ding-napon szül, szerencsés lesz;
ha geng-napon szül, akkor fölöttébb kedvező lesz.” 33 nappal később, jiayin-napon Fu
Hao gyermeket hozott a világra. Nem volt szerencsés, lány lett.

Valamilyen gonosz hatás okozta Fu Hao betegségét?

Mutassunk-e be Fu Hao nevében áldozatot Yi Atyának, egy bárányt, egy lefejezett

vaddisznót, tíz birkát és disznót?

2. Természeti erők

Bingshen napján, jósoltattunk. Que jósolt: „Yisi napon [kilenc nap múlva] mutassunk-
e be bor-áldozatot a Későbbi Yinek [a 12. Shang királyi ősnek]? A király jóslata: Ha
bemutatjuk az ital-áldozatot, szerencsétlenség történik, valószínűleg vihar lesz.” Yisi
napon bemutattuk a bor-áldozatot, kora reggel esett. Az áldozat bemutatása után, az
eső elállt. A Xiannek bemutatott áldozatkor is esett. Két áldozatot mutattunk be a
Madár Csillagnak. Aznap este nyugaton vihar volt.

Mutassunk-e be esőtáncot a [Sárga] Folyónak és a Yue-hegycsúcsnak?

Imádkozzunk-e esőért úgy, hogy egy-egy birkát áldozunk a tíz királyi szellemnek: a
Felső Shangjia Ősnek, a Hatalmas Yi Ősnek, Dingnek, Gengnek, Wunak, a Középső
Ding Ősnek, és Yi Nagyapának?

Áldozzunk-e száz Qiang-törzsbeli, valamint száz birkát és disznót Tangnak, a

Hatalmas Jian Ősnek, Dingnek és Yi Nagyapának?

Hívjuk-e Quet, hogy áldozzon egy birkát és egy kecskét a felkelő és lenyugvó
napnak?

Mutassunk-e be égő áldozatot a Felhő Dinek?

Hívjuk-e Quet, hogy kutyát áldozzon a Felhőnek?

Ha tűz-áldozatot mutatunk be a Hónak, várható-e nagy eső?

A király jósolt: „Szerencsétlenség lesz.” A nyolcadik napon arcot formáló felhők
takarták el a napot, egy szivárvány [Kínában kedvezőtlen jel] is megjelent és a Sárga
folyóból „ivott”.

Imádkozzunk-e jó aratásért a [Sárga] Folyóhoz?

Vajon [a Sárga] Folyó nem rendel esőt? A király jóslata: „A Folyó esőt fog rendelni.”

Imádkozzunk-e a Yue-hegycsúcshoz, és mutassunk-e be égő áldozatot három

báránnyal, három disznóval, és három szarvasmarha lefejezésével?

Mutassunk-e be a jó termésért bor-áldozatot a Yue-csúcsnak, a [Sárga] Folyónak és

Kuinak [távoli ősnek]?

Nem fog-e a Huan-folyó csapást mérni erre a városra?

Vajon a [Sárga] Folyó az, ami ártalmára van a királynak?

3. Di hatalmával kapcsolatos feliratok

Szárazságot küld-e ránk Di?

A jó aratáshoz elegendő esőt rendel-e Di? Vagy talán a jó aratáshoz nem elegendő
esőt rendel Di?

Küld-e Di csapást a termésre? Vagy talán nem küld Di csapást a termésre? A király
jóslata: „Di nem küld csapást a termésre.”

Rendel-e esőt Di a negyedik hónapban? Vagy talán nem rendel Di esőt a negyedik
hónapban? A király jóslata: „A következő ding-napon esni fog, de a következő xin-
napon nem esik majd.” A dingyou-napon valóban esett.

Rendel-e Di vihart a 13. holdhónapban?

Már [régóta] nem esett. Vajon Di az, aki kárt okoz ennek a városnak [Anyangnak]?
Talán nem helyesli [a cselekedeteinket]? A király jóslata: „Di az, aki kárt okoz a
városnak. [Di] nem helyesli a cselekedeteinket.”
Rendel-e Di szelet?

Ami a Qiong törzs megtámadását illeti, segít-e majd minket Di?

Ha tavasszal a király ellenőrzi a határterületeken, nyújt-e Di segítséget [védelmet]

neki?

Ha a király a Zhi-beli Guoval szövetkezik, hogy megtámadja az egyik törzset, nyújt-e

Di segítséget?

A külső törzsek támadnak és rombolnak, Di hozta ránk ezt a csapást?

Di el akarja talán pusztítani ezt a várost [Anyangot]?

Fog-e Di ártani a királynak?

[Ha áldozatot mutatunk be] Di miniszterének, kapunk-e esőt?

Áldozzunk-e két kutyát Di követének, a Szélnek?

Mutassunk-e be ősszel áldozatot Di Öt Érdemes Miniszterének? Ezt a jóslás Yi

nagyapa templomában végeztük.

Egyéb jóslatok

A király jósoltatott: „Mutassunk be áldozatot, és a következő áldozati napon

kövessük-e X Urát a Ren törzzsel elleni hadjáratában? A fenti és a lenti ősök
biztosítják-e támogatásukat és nem hoznak-e ránk bajt? Jelenthetjük-e a Nagy Shang
Városban, hogy nem volt katasztrófa?” A király jóslata: „Rendkívül kedvező.”

Que kérdést tett fel: „Az elkövetkező tíz napban nem lesznek katasztrófák?” A király
jóslata: „Lesz szerencsétlenség, három rossz hírt kapunk.” Öt napra rá, valóban rossz
hírek érkeztek nyugatról. A Zhi-beli Guo jelentette: „A Tu törzs megtámadta a keleti
területeinket, leromboltak két fallal körbevett várost, valamint az egyik törzs behatolt
a nyugati területek földjeire.”
A király jósoltatott: „Ji-nél fogunk vadászni, lesz-e valami baj, akár odafelé menet,
akár vissza?” A király jóslata: „Rendkívül kedvező.” 41 rókát és nyolc agancsnélküli
szarvast fogtunk.

Guisi napján, jóslás történt, Que jósolt: „A következő héten nem lesz semmi
szerencsétlenség?” A király jóslata: „Lesz szerencsétlenség.” Úgy lett, ahogy mondta.
Következő nap a király elment orrszarvúra vadászni. Cai Miniszter lova felbukott és
kocsija felborult, és Yang, a király fia, aki a király kocsiját vezette, szintén felbukott.

Ha a király kiadja a parancsot az embereknek, hogy „műveljétek földjeiteket”, jó

termésünk lesz-e?

A király a népet kivezeti a földekre, hogy Qiongnál elvessék a gabonát.

„Égő áldozatot mutatunk be Keletnek, Nyugatnak és Délnek, és felnyitunk egy barna

borjút.”

„Di-áldozatot mutatunk be Nyugatnak.”

„Esőért imádkozunk Dél-hez.”

Az északi irány (fang) neve Xi, a szelének neve Xie.

A nyugati irány neve Wei, a szelének neve Yi.

Jóslás wuzi-napon. „Kiengeszteljük a szelet azzal, hogy az északi Wunak egy kutyát
áldozunk.”

„... di-rítust mutatunk be a keleti Wunak.”

2.1. A Shijing versei a Nyugati Zhou-kori vallásról – részletek

267. vers

A magas menny rendelése tündölklő és sose múló.

Ó, a tiszteletreméltó Wen király erénye, páratlan felsége!
Gazdagságot ont népére, elfogadjuk, megőrizzük,
Wen fejedelem jót ád végtelen, és mi hálánkkal tetézzük.

(WEÖRES SÁNDOR ford.)

280. vers

Vak zenész ül Zhou udvarán, ünnep ragyog tornyán, falán;

kereplő, dob, kő, zendülő, fuvola szól, felcsendülő;
vendég vidul, s az ős vele, zeng ég fele, s a földbe le a víg zene.

(KORMOS ISTVÁN ford.)

235. vers

Wen királya mennybe szállott, ott tündöklik tiszta fényben.

Régi ország Zhou, de mennyből nem segítik mégse.
Hogy a Zhou ház oly dícső lett, tette égi kéz hatalma:
Yan az égből visszaszálldos, helye isten jobbja, balja.

Wen király hatalmas úr volt, sose huny ki ragyogása,

A Zhou házat naggyá tette Wen számtalan unokája.
Terebélyes családfája nemzedékről nemzedékre
adta Zhou tisztviselőt, messze fénylik hírük fénye.

(...)

Wen király felséges úr volt, bölcs, figyelmes. Megbízása

égből eredt. Volt ám Shangnak számos fia, unokája.
Fiai meg unokái nemde százezren születtek?
Megbízásuk égből eredt, s Zhou alattvalói lettek.
 Zhou alattvalói lettek, ám nem örök az ég megbízása;
Shang derék tisztviselői a Zhou földre jártak áldozásra.
Ha áldozat, hímzett szoknya, szertartási süveg rajtok;
Wang szolgái, az ősökre ugyan miért nem gondoltok?

Miért nem gondoltok, erényük miért nem ápolja szívetek?

Égi megbízásra méltón, boldogságért ti küzdjetek!
Amíg egy volt Yin meg a nép, Yin volt az ég mása-képe,
nézd a Yin sorsát: nem ád ám könnyen megbízást az ég se.

Ég megbízást nem ád könnyen; bár meg ne vonná tőletek!

Ragyogjon híretek! Az ég bízta meg Yut s a Yineket.
Ám ki nem fürkészi senki, mi lehet az ég szándéka;
Wenben bízzék tízezer föld, Wen király legyen a példa!
(SZABÓ MAGDA ford.)

254. vers

Hatalmas az ős a mennyben, senyved a nép porban, szennyben.

Nincs igaz szó beszédedben, nincs józanság a tervedben,
Minden társad tehetetlen, más van szádon, más szívedben,
minden terved lehetetlen, intelek hát intelemben:

Dühös az ég, karja sujtó, most ne légy olyan mosolygó!

Most az ég haragja szörnyű, ne légy olyan bőbeszédű!
Hogyha illő lesz beszéded, csendesebb szívű a néped,
hogyha szív lesz szavaidban, megül a nép nyugalomban.

(...)

Olyan, ha az ég kormányoz, mint a fuvola nótája,

jade jogar karcsúsága. Jaj, be könnyű a munkája!
Kezes a nép, hallgat rája, kézen vezetik útjára.
Nagy a népnek romlottsága, ne te legyél a példája.

Nagy emberek: léckerítés. Nagy tömegek: falkerítés.

Nagy országok: védőbástya. Királyi törzs: oszlop szála.
 Jó hág az erény nyomába; erőd a király családja.
Ne tűrjétek leomlását, királyi törzs pusztulását!

Félj, hogy az ég dühe rád száll! Ne mulatozz, ne is játsszál!

Félj, nem áld meg új kegyekkel! Ne szórakozz versenyekkel!
Az ég egyik neve bölcs is, látja, akármerre lépsz is,
tisztánlátó neve is van: ügyel görbe utaidban.

(SZABÓ MAGDA ford.)

255. vers

Hatalmas a magas isten, földi népek kormányzója.

rettenetes a nagy isten: hatalmának sok a módja.
Változandó kegye. Tőle lőn a népek sokasága.
Mindeneknek van kezdete. Kevésnek van jó halála.

(...)

Wenwang mondta: Jaj tinéktek. Te Yin-Shang, ó, jaj tenéked!

Hangotok, tücsöké; heves, bugyborgó víz, forró leves.
Romlásba fut koldus, nemes. Megy a nép erre egyenest.
Túl sokan vagytok a középső királyságban, mely már Guifangig tetemes.

Wenwang mondta: Jaj tinéktek! Te Yin-Shang, ó, jaj tenéked!

Nem igaz, hogy isten nem jó veled! Yin rúgta fel az ős törvényt.
Hol vannak a régi igaz emberek? Mert van szabály, ősi törvény!
De ti éltek, azt megtörvén, ezért is megy minden görbén.

Wenwang mondta: Jaj tinéktek! Te Yin-Shang, ó, jaj tenéked!

Van egy mondása a népnek: ha fát gyökérrel kitépnek:
ágak, levelek még épek – lenn a gyökér romlik, szélled.
Eljő a Yin-ház végzete: Xia-urak példája éled!
(JÁNOSY ISTVÁN ford.)

258. vers
Ragyog az égi Nagy Folyó, ragyog, szikrázva hömpölyög.
Szól a császár: „Jaj, népeim, mi a ti új, nagy bűnötök?
Halált, éhinséget, zavart küldött ránk az ég, az örök.
Hiába áldoz állatot a nép, hiába könyörög.
Az oltárpénz is fogyva már. Nincs szóértés föld s ég között.

rettenetes nagy az aszály. S még nő a tikkasztó meleg;

hordják bár az engesztelőt a templomba a menetek;
megkövettük bár sorra mind a fenti, lenti szellemet –
de Hou Ji nem elég erős, a Legfőbb meg nem ád kegyet.
Miért sujt bennünket? Miért teszi tönkre a lenti földeket?”

(...)

Rettenetes nagy az aszály, minden porcikánk acsarog

ellene s lökné vissza. Miért kell így kínlódunk, mi az ok?
Elmondtuk jókor az imát, megadtuk az áldozatot.
Magasságos, a Nagy Ős haragjában miért ily konok?
Megtisztelve a szellem is. Miért büntet hát? Miért háborog?

(ILLYÉS GYULA ford.)

 2.2. ZHOUYI (Változások Könyve) – részletek

I. Qian – A Teremtő – felül Qian, alul Qian

Ítélet:
A Teremtő hatása magasztos valóra válás, állhatatossággal előmozdító.

Képzet:
Az ég mozgása erőteljes. Így a nemes ember erőssé és fáradhatatlanná teszi magát.

A vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Rejtőző sárkány. Ne cselekedj!
Kilences a második helyen azt jelenti: A sárkány megjelenik a mezőn. Előmozdító ez
látni a nagy embert.
Kilences a harmadik helyen azt jelenti: A nemes ember egész nap teremtően
tevékeny. Még napnyugtakor is belső gondokkal tele. Veszély. Makulátlanság.
Kilences a negyedik helyen azt jelenti: Habozó ellendülés a mélység fölött.
Makulátlanság.
Kilences az ötödik helyen azt jelenti: Szárnyaló sárkány az égben. Előmozdító ez látni
nagy embert.
Kilences legfölül azt jelenti: A gőgös sárkány megkeserüli.
Csupa kilences azt jelenti: Egész sereg sárkány fej nélkül. Üdv!

II. Kun – A Befogadó – Felül Kun, alul Kun

Ítélet:
A Befogadó hatása magasztos valóra válás, a kanca állhatatosságával előmozdító.
Ha a nemes ember vállalkozik valamire s az élre tör, tévútra jut; ám ha követ,
vezetésre lel. Segít, ha délen és nyugaton barátot találunk, s kerüljük a keleti és
északi barbárokat. Üdvözítő a nyugodt állhatatosság.

Képzet:
A föld állapota a befogadó odaadás. Így hordozza a nemes ember tágra nyílt lénye a
külvilágot.

A vonalak:
Hatos az elején azt jelenti: Dér a talpad alatt: nos, közel a szilárd jég.
Hatos a második helyen azt jelenti: Egyenes, szögletes, nagy. Szándéktalanul, s
mégsem marad semmi előmozdítatlanul.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Rejtett vonalak; az ember képes állhatatosnak
maradni. Ha netán egy király szolgálatában állsz, úgy ne saját műre törekedj, hanem
csak végrehajts!
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: Bekötött szájú zsák. Sem szégyen, sem dicsőség.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: A sárga alsóköntös magasztos üdvöt ád.
Hatos legfölül azt jelenti: Sárkányok küzdenek a gyepen. Vérük sárga és fekete.
Ha az összes vonal hatos, ez azt jelenti: Előmozdító a kitartó állhatatosság.

V. Xu – A várakozás, felül Gan, alul Qian

Ítélet:
Várakozás. Ha őszinte vagy, jut világosság és siker. Az állhatatosság üdvözít.
Előmozdító ez átkelni a nagy vízen.

Képzet:
Felhők tornyosulnak az égen: ez a Várakozás képe. A nemes ember így eszik-iszik,
derűs, s jó a kedélye.

A vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Várakozás a mezőn. Előmozdító ez megmaradni abban,
ami tartós. Makulátlanság.
Kilencedik a második helyen azt jelenti: Várakozás a fövenyen. Van valami
mendemonda. Üdvös vége lesz.
Kilencedik a harmadik helyen azt jelenti: Az iszapban való várakozás meghozza az
ellenséget.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: Várakozás vérben. Ki a gödörből!
Kilencedik az ötödik helyen azt jelenti: Kenyér és bor mellett várakozni. Az
állhatatosság üdvözít.
Hatos legfölül azt jelenti: Az ember beleesik a gödörbe. Ott három hívatlan vendég
érkezik. Becsüld meg őket, s ez a végén üdvözít.

VI. Song – A Viszály

Ítélet:
Viszály: Őszinte vagy, s akadályoztatást szenvedsz. Az óvatos megállás félúton
üdvözít. A végigvitel balszerencsét hoz. Előmozdító ez látni a nagy embert. Nem
előmozdító ez a nagy vízen való átkeléshez.

Képzet:
Ég és víz egymással ellentétesen haladnak: ez a viszály képe. Így a nemes ember
minden ügyletében alaposan megfontolja a kezdetet.

Vonalak:
Hatos az elején azt jelenti: Ha az ember nem erőlteti az ügyet, el van intézve egy kis
szóváltással. Üdvös vége lesz.
Kilences a második helyen azt jelenti: Az ember nem bonyolódhat viszályba; jobb
kitérni és hazameni. Városa lakói, háromszáz háztartás marad így mentes a
vétkességtől.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Régi erényekből táplálkozni  állhatatosságot
ad. Veszély, de üdvös vége lesz. Ha netán egy király szolgálatában állsz, úgy ne saját
műre törekedj.
Kilences a negyedik helyen azt jelenti: Az ember nem bonyolódhat viszályba,
forduljon meg és fogadja el a sorsát, változzon meg, s békét talál az állhatatosságban.
Üdv!
Kilences az ötödik helyen azt jelenti: Magasztos üdv fakad az őelőtte folytatott
vitából.
Kilences legfölül azt jelenti: Még ha netán egy bőrövet kapna is jutalmul, mire a
reggelnek vége, háromszor elragadják tőle.

XI. Tai – A Béke – felül Kun, alul a Qian

Ítélet:
Béke. A kicsi távozik, a nagy jön. Üdv! Siker!

Képzet:
Ég és föld egyesülnek: ez a Béke képe. Így az uralkodó felosztja és beteljesíti az ég és
föld pályáját, előmozdítja és elrendezi az ég és föld ajándékait, így támogatja népét.

Vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Ha az ember kihúzza a pántlikafüvet, jön vele a pázsit
is. Mindegyik a maga módján. A vállalkozások üdvözítenek.
Kilences a második helyen azt jelenti: A műveletlent szelíden elviselni, átkelni a
folyón eltökélten, nem elhanyagolni a távolit, s a társosággal nem törődni; így
kívánhatja az ember véghezvinni, hogy a középúton haladjon.
Kilences a harmadik helyen azt jelenti: nincs olyan síkság, amelyre ne következne
lejtő, nincs olyan távozás, amit ne követne visszatérés. Makulátlan, aki állhatatos a
veszélyben is. Ne panaszkodj ezen igazság miatt; élvezd a szerencsét amíg részed
van abban.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: Lefelé verdes, nem hivalkodva a gazdagsággal,
együtt felebarátjával, igazul és jámboran.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti. A Yi uralkodó férjhez adta lányát. Ennek hatása
áldás és magasztos üdv.
Hatos legfölül azt jelenti: A fal visszahullik az árokba. Ne használja most seregét.
Saját városodban hirdesd ki parancsod. Megszégyenülésre vezet az állhatatosság.

XII. Pi – A Pangás – felül Qian, alul Kun

Ítélet:
Pangás. A rossz emberek nem támogatják a nemes ember állhatatosságát. Távozik a
nagy, s a kicsi jön.

Képzet:
Ég és föld nem egyesülnek: ez a Pangás képe. Így a nemes ember visszahúzódik
belső értékeihez, hogy a nehézségeket elkerülje. Nem hagyja magát jövedelemmel
megtisztelni.

Vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Ha az ember kihúzza a pántlikafüvet, jön vele a pázsit
is. Mindegyik a maga módján. Az állhatatosság üdvözít és sikert terem.
Hatos a második helyen azt jelenti: Tűrnek és elviselnek; a közönséges ember
számára ez üdvös. A nagy ember számára a pangás a sikert szolgálja.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Viselik a szégyent.
Kilences a negyedik helyen azt jelenti: Aki a legmagasabb parancsára cselekszik,
makulátlan marad. A hasonló gondolkodásúak az áldásban részesülnek.
Kilences az ötödik helyen azt jelenti: A pangás alábbhagy. A nagy embernek üdv!
„Ha nem sikerülne! Ha nem sikerülne!” Ezzel egy köteg szederhajtáshoz köti azt.
Kilences legfölül azt jelenti: A pangás abbamarad. Előbb pangás, aztán üdv.

XIX. Lin – A Közeledés

Ítélet:
A Közeledésnek magasztos sikere van. Előmozdító az állhatatosság. Baj lesz, amikor
eljön a nyolcadik hónap.

Képzet:
A tó felett van a föld: A Közeledés képe. Így kimeríthetetlen a nemes ember tanítani
akarása, s a nép iránti türelme és oltalma határtalan.

Vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Együttes közeledés. Az állhatatosság üdvözít.
Kilences a második helyen azt jelenti: Együttes közeledés. Üdv! Minden előmozdító.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Kényelmes közeledés. Semmi sincs, mi
előmozdító volna. Ha az ember bánatos lesz emiatt, makulátlanságát visszanyerheti.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: Teljes közeledés. Makulátlanság.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: Bölcs közeledés. Egy nagy herceg esetében ez a
helyénvaló. Üdv!
Hatos legfölül azt jelenti: Nagylelkű közeledés. Üdv. Makulátlanság.

XX. Guan – A Tekintés

Ítélet:
A Tekintés. A tisztálkodás már megtörtént, az áldozás azonban még hátravan.
Bizalommal telve tekintenek fel rá.

Képzet:
A szél a föld fölött siklik: ez a Tekintés képe. Így a régi királyok bejárták a világ tájait,
megszemlélték a népet és útmutatásokat osztogattak.

Vonalak:
Hatos az elején azt jelenti: Kisfiús tekintet. Jelentéktelen ember számára nem hiba.
Nemes ember számára szégyenletes.
Hatos a második helyen azt jelenti: Az ajtó hasadékán keresztül tekintés. Előmozdító
egy asszony állhatatosságára.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Az életem áttekintése dönt előrelépésről, vagy
visszavonulásról.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: A birodalom fényének szemlélete. Előmozdító ez
egy király vendégeként hatást kifejteni.
Kilences az ötödik helyen azt jelenti: Az életem szemügyre vétele. A nemes ember
makulátlan.
Hatos legfölül azt jelenti: Életének a szemlélése. A nemes ember makulátlan.

XXIV. Fu – A visszatérés

Ítélet:
A Visszatérés. Siker. Lezárulás és kezdés hibátlanul. Barátok érkeznek,
makulátlanok. Innen oda, onnan ide visz az út. A hetedik napon jön a fordulat.
Előmozdító ez, hogy az embernek legyen, hová mennie.

Képzet:
Mennydörgés a föld méhében: ez a fordulópont képe. Így a régi királyok napforduló
idején lezárták a hágókat. Kereskedők és jövevények nem vándoroltak, s az uralkodó
maga sem utazta be a vidéket.

Vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Visszatérés kis távolságból. Nincsen szükség semmi
megbánásra. Nagy üdv!
Hatos a második helyen azt jelenti: Nyugodt visszatérés. Üdv!
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Többszörös visszatérés. Veszély. Makulátlanság.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: A többiek körében vándorolván, az ember
egyedül tér ismét vissza.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: Nagyvonalú visszatérés. Semmi megbánás.
Hatos legfölül azt jelenti: A visszatérés elmulasztása. Baj. Balsors belülről s kívülről.
Ha az ember így masíroztatja a seregeket, végül súlyos vereséget szenved, így, hogy
az az ország uralkodója számára is csapás. Tíz évig az ember nem lesz képes támadni
ismét.

XXVI. Chu – A Nagy Megszelídítő ereje

Ítélet:
A Nagy Megszelídítő Ereje. Előmozdító az állhatatosság. Nem otthon enni üdvözít.
Előmozdító ez átkelni a nagy vízen.

Képzet:
Az ég a hegy belsejében: ez a Nagy megszelídítő Erejének képe. Így a nemes ember
megtanul sok hajdani mondást, megismeri a múlt tetteit, s ezen keresztül erősíti
jellemét.

Vonalak:
Kilences a második helyen azt jelenti: A kocsiból kiveszik a tengelycsapágyakat.
Kilences a harmadik helyen azt jelenti: Jó ló, amely másokat követ. Előmozdító az
állhatatosság, s tudatában lenni a veszélynek. Gyakorold magadat naponta a
kocsihajtásban és a fegyveres védelemben. Előmozdító, ha az embernek van hová
mennie.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: Fiatal bika homloklapja. Nagy Üdv!
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: Herélt kan agyara. Üdv!
Kilences legfölül azt jelenti: Az ember eléri az ég útját. Siker.

XXXV. Jin – Az Előrejutás

Ítélet:
Előrejutás: A nagy erejű herceget rengeteg lóval tisztelik meg. Egyetlen nap
háromszor is fogadják.

Képzet:
A Nap a föld fölé emelkedik. Az Előrejutás képe. Így a nemes ember maga teszi még
ragyogóbbá tiszta hajlamát.

Vonalak:
Hatos az elején azt jelenti: Előrejutás, de visszautasítva. Az állhatatosság üdvözít. Ha
az ember nem talál bizalomra, akkor maradjon szenvtelen. Nincs hiba.
Hatos a második helyen azt jelenti: Előrejutva, de szomorúan. Az állhatatosság
üdvözít. Az ember akkor az ősanyja részéről nagy boldogságban részesül.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Valamennyien egyetértenek. Eloszlik a bánat.
Kilences a negyedik helyen azt jelenti: Hörcsögszerű előrejutás. Az állhatatosság
veszélybe sodor.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: Vége a bánkódásnak. Ne végy szívedre
nyereséget, vagy veszteséget. Üdvösek lesznek a vállalkozások. Minden előmozdító.
Kilences legfölül azt jelenti: A szarvakkal történő előrejutás, csak akkor
megengedhető, ha célja a saját területet megfenyíteni. A veszély tudata üdvözít.
Makulátlanság. Az állhatatosság megszégyenülést okoz.

.
XXXVI. Mingyi – A Fény Elsötétedése

Ítélet:
A Fény Elsötétedése.
Előmozdító ez a szorultságban állhatatosnak maradni.

Képzet:
A fény belemerült a földbe: ez a Fény Elsötétedésének képe. Így a nemes ember
együtt él a nagy tömeggel. eltakarja fényét, mégis világos marad.

Vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Röptében éri a fény elsötétedése. Leereszti a szárnyait.
A nemes ember kóborlásai során három napig nem eszik. Van azonban, hova
mennie. A házigazdának van, mit beszélnie róla.
Hatos a második helyen azt jelenti: A fény elsötétedése sebet ejt a bal combján. Ő
meg még segítséget nyújt egy ló erejével. Üdv.
Kilences a harmadik helyen azt jelenti: A fény elsötétedése a délen folytatott
vadászaton. Az ember elkapja a nagyfőnöküket. Nem szabad túl gyorsan
állhatatosságot várni.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: Behatol a hasüreg bal oldalán. Az ember szívéig
hatol a fény elsötétedésének, s maga mögött hagy udvart és kaput.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: A fény hasonló elsötétedése, mint Ji Herceg
esetében. Előmozdító az állhatatosság.
Hatos legfölül azt jelenti: Nem fény, hanem homály. Először fölmászott az égbe,
azután alázuhant a föld mélységeibe.

XLI. Sun – A Csökkenés

Ítélet:
Az őszinteséggel összekapcsolt Csökkenés magasztos üdvöt eredményez,
makulátlanul. Ebben lehet az ember állhatatos. Előmozdító ez vállalkozni valamire.
Hogyan lehetne ezt kivitelezni? Az ember két kis tálkát is használhat az áldozathoz.

Képzet:
A hegy aljában a tó: ez a Csökkenés képe. A nemes ember így féken tartja haragját, s
visszafogja az ösztöneit.

Vonlak:
Kilences az elején azt jelenti: Ha az ügyek készen vannak, nem hiba odasietni. Meg
kell azonban az embernek fontolnia, mennyire szabad másokat igénybe vennie.
Kilences a második helyen azt jelenti: Előmozdító az állhatatosság. Rosszra vezet
valamire vállalkozni. Önmaga csökkenése nélkül is képes az ember másokat
gyarapítani.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Ha három ember vándorol együtt, akkor egy
emberrel csökken a számuk. Ha valaki egyedül vándorol, akkor megtalálja társát.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti. Ha valaki csökkenti a hibáit, elérni, hogy a
többiek sietve jöjjenek és örüljenek. makulátlanság.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: valójában őt gyarapítja valami. Tíz pár teknősbéka
sem tudna ellene szegülni. Magasztos üdv!
Kilences legfölül azt jelenti: Ha az ember anélkül gyarapodik, hogy kevesbítene
másokat, az nem hiba. Az állhatatosság üdvözít. Előmozdító ez vállalkozni valamire.

XLII. Yi – A Gyarapodás

Ítélet:
Gyarapodás. Előmozdító ez vállalkozni valamire. Előmozdító ez átkelni a nagy
vízen.

Képzet:
Mennydörgés és szél: ez a Gyarapodás képe. Így a nemes ember: ha jót lát, akkor azt
utánozza, ha hibája van, akkor ezt elhagyja.

Vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Előmozdító ez nagy tetteket végrehajtani. Magasztos
üdv! Makulátlanság.
Hatos a második helyen azt jelenti: Valaki aztán valójában gyarapítja őt. Tíz pár
teknősbéka sem tudna ellene szegülni. A kitartó állhatatosság üdvözít. A király
bemutatja őt az Isten előtt. Üdv!
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Az ember vészterhes eseményeken keresztül
gyarapodik. Semmi hiba, ha őszinte vagy és középen haladsz, s a hercegnek egy
pecséttel jelentesz.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: ha középen vándorolsz és értesíted a herceget,
akkor az követni fog. Előmozdító ez hasznossá tenni magunkat a főváros
áthelyezésekor.
Kilences az ötödik helyen azt jelenti: Ha a szíved őszintén jóságos, akkor ne kérdezz.
Magasztos üdv! Jóságod mint erény őszinte elismerést arat.
Kilences legfölül azt jelenti: Senkinek sem szolgál gyarapodására. Sőt, valaki talán
meg is veri. Szíve nem kitartóan szilárd. Baj!

LI. Zhen – A Megrázkódtatás

Ítélet:
A Megrázkódtatás sikert hoz. Megrázkódtatás jön: hú, ha! Kacagó szavak: hahaha! A
megrázkódtatás riadalmat kelt száz mérföldnyire, s ő mégsem engedi az áldozó
kanalat és csészét elejteni.

Képzet:
Folytatódó mennydörgés: ez a megrázkódtatás képe. Így a remegés és rettegés
közepette a nemes ember átvizsgálja önmagát és helyreigazítja az életét.

Vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Megrázkódtatás jön: hú, ha! Kacagó szavak: hahaha!
Üdv!
Hatos a második helyen azt jelenti: Veszéllyel járó megrázkódtatás. Százezerszer
elveszíted a kincseidet, s meg kell másznod a kilenc dombot. Ne hajszoljad őket, hét
nap múlva visszakapod őket ismét.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: Megrázkódtatás jön, s riadttá tesz. ha az embert
a megrázkódtatás ösztönzi tettre, akkor mentes marad attól, hogy bajba keveredjen.
Kilences a negyedik helyen azt jelenti: a megrázkódtatás mocsárba merül.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: A megrázkódtatás ide-oda vándorol: veszély. Az
ember azonban nem veszít semmit ezáltal, csak elintézendő ügyeket jelenti.
Hatos legfölül azt jelenti: A megrázkódtatás pusztulást és félelmetes körképet hagy
maga után. Az előremenés bajt okoz. Ha a dolog még nem érte el a saját testet,
hanem még csak a szomszédig hatolt, akkor nincs hiba. A bajtársaknak van miről
beszélniük.

LII. Gen – A Nyugvás, a Hegy

Ítélet:
Hátát nyugalomban tartani, így, hogy nem érzi többé a testét. Bemegy az udvarába,
és nem látja többé az embereit. Makulátlanság.

Képzet:
Összeálló hegyek: ez a Nyugvás képe. Így a nemes ember gondolataival nem megy
túl a jelenlegi helyzetén.

Vonalak:
Hatos az elején azt jelenti: Nyugalomban tartani a lábujjait. Makulátlanság.
Előmozdító a tartós állhatatosság.
Hatos a második helyen azt jelenti: Nyugalomban tartani a lába szárát. Nem tudja
megmenteni azt, akinek a követője. Nem vidám a szíve.
Kilences a harmadik helyen azt jelenti: Csípője nyugalomban tartása. A
keresztcsontja megmerevítése. Veszélyes. Elfullad a szív.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: Törzsének nyugalomban tartása. Makulátlanság.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: Állkapcsa nyugalomban tartása. A szavaknak
megvan a maguk rendje. Eloszlik a bánkódás.
Kilences legfölül azt jelenti: Nagyszabású nyugalom. Üdv!

LXIII. Jiji – Beteljesülés után

Ítélet:
Siker a kis dolgokban. Előmozdító az állhatatosság. A elején üdv, a végén
összevisszaság.

Képzet:
Víz a tűz fölött: ez a Beteljesülés utáni állapot képe. Így a nemes ember gondol a
bajra, s már jó előre felszerelkezik ellene.

Vonalak:
Kilences az elején azt jelenti: Fékezi a kerekeit. A farka beleér a vízbe. Makulátlanság.
Hatos a második helyen azt jelenti: Az asszony elveszíti a függönyt hintójáról. Ne
szaladj utána, a hetedik napon megkapod.
Kilences a harmadik helyen azt jelenti: A felséges ős megfegyelmezi az ördög
[démonok] országát. Három év alatt teljesen meghódítja. Nem szabad alacsonyrendű
embereket alkalmazni.
Hatos a negyedik helyen azt jelenti: A legszebb ruhák is ronggyá válnak. Egész nap
légy elővigyázatos.
Kilences az ötödik helyen azt jelenti: A keleti szomszédnak, aki ökröt vág, nem lesz
része annyi boldogságban, mint a nyugati szomszédnak a maga apró áldozatával.
Hatos a legfölül azt jelenti: Vízbe kerül a feje. Veszély.

LXIV. Weiji – Beteljesülés előtt

Ítélet:
Beteljesülés előtt. Siker. Ha azonban a gyerkőc róka farkával a vízbe ér, mielőtt még
befejezné az átkelést, akkor semmi sincs, ami előmozdító volna.

Képzet:
Tűz a víz fölött: ez az átmenetét megelőző állapot képe. Így a nemes ember óvatos a
dolgok megkülönböztetésében, hogy ezáltal mindegyik a maga helyére kerüljön.

Vonalak:
Hatos az elején azt jelenti: Farkával beleér a vízbe. Megszégyenítő.
Kilences a második helyen azt jelenti: Fékezi a kerekeit. Az állhatatosság üdvözít.
Hatos a harmadik helyen azt jelenti: A beteljesülés előtt bajt hoz a támadás.
Előmozdító ez átkelni a nagy vízen.
Kilences a negyedik helyen azt jelenti: Az állhatatosság üdvözít. Eloszlik a bánat.
Megrázkodtatás, az ördög [démonok] országát megfegyelmezendő. A jutalom:
három éven keresztül nagy birodalmak.
Hatos az ötödik helyen azt jelenti: Az állhatatosság üdvözít. Semmi bánkódás. A
nemes ember fénye igaz. Üdv!
Kilences legfölül azt jelenti: Az ember őszinte bizalomban bort iszik. makulátlanság.
Ha azonban az embernek még a feje teteje is nedves lesz, akkor elveszíti azt, valóban.

(R. WILHELM – PRESSING L.

ford.)
 Részletek a Csatolt Magyarázatokból (Xici)

Az ég magas, a föld alacsony: ez határozza meg a `qian-t` és a `kun-t`. [1] Az

alacsonynak és magasnak rendje van, (miként) az előkelő és alacsony rangnak. A
mozgásnak és nyugalomnak törvényei vannak, a kemény és a lágy különbözők. A
tennivalók fajtájuk szerint gyűlnek össze, a dolgok osztályuk szerint válnak el
egymástól; így keletkezik a szerencse és szerencsétlenség. Az égben jelenések jönnek
létre, a földön pedig formák keletkeznek; [2] így nyilvánulnak meg az átváltozások és
átalakulások. Ezért van, hogy a kemény és a lágy érinti egymást, s a nyolc trigram
kölcsönösen áthatja egymást. A mennydörgés és villámlás fölserkent, a szél és eső
pedig megtermékenyít. Ahogy a nap és hold halad a pályáján, egyszer hideg van,
máskor meg hőség. Az éginek útja alkotja a férfit, a földinek útja alkotja a nőit. Az égi
megismeri a nagy kezdetet, a földi munkálkodik a kész dolgokon. Az égi a könnyű
által ismer meg, a földi az egyszerű által tud cselekedni. Ami könnyű, azt könnyű
megismerni; ami egyszerű, azt könnyű követni. Aki könnyen ismer meg, az
ragaszkodáshoz jut, aki pedig könnyen követ, az érdemeket szerez. Aki
ragaszkodáshoz jutott, az sokáig élhet, aki pedig érdemeket szerzett, az naggyá lehet.
A tartósság a kiváló emberek erénye, a nagyság meg a kiváló emberek dolga. A
könnyű és egyszerű által lehet megragadni az égalatti törvényeit, s aki megragadta
az égalatti törvényeit, az székhelyet állít magának a középben. (...) A `Változások`
(Könyvének tanítása) az Éggel és Földdel egyenlő, ezért képes magába foglalni az ég
és föld minden útját. Föltekintve (a bölcs) látja vele az Ég ékességeit, letekintve
megvizsgálhatja a Föld törvényeit, így aztán megismerheti a sötétség s a világosság
okait. A dolgok kezdetéig és végéig (hatolhat), s megtudja így, mit lehet mondani
életről és halálról. Esszencia és lehelet alkotja a dolgokat, s (a testtől) elvándorolván a
szellem változatokat hoz létre, így ismerheti meg a jó és rossz szellemek dolgait.
Hasonló az Éghez és Földhöz, ezért nem ellenkezik velük. Megtud mindent a
dolgokról, s útja megsegíti az égalattit, ezért nem követ el hibát. A körülmények
szerint cselekszik, de azoktól nem ragadtatja el magát, örvend az égnek és megismeri
rendelését, ezért nem kell aggódnia. Nyugodtan lakván szülőföldjén, gyarapítja
magában az emberséget, ezért tud szeretni. Hatáskörébe vonja az Ég és Föld
átváltozásait, anélkül hogy hibáznék, s hajlékonyan tökéletesíti a dolgokat, közülük
semmit el nem hagyva. Elhatol odáig, hogy megismerje a nappal és az éjszaka útjait.
Ezért szelleme nincs helyhez odakötve, s változtatásainak nincs (korlátozó) teste. A
`yin`és a `yang`egymást-váltását nevezik a természetes útnak. Ennek végig követése:
a jóság; a kiteljesítése pedig: az alaptermészet. Az emberséges látja és emberségnek
nevezi; a tudó látja és tudásnak mondja. A közönséges emberek naponta élnek vele,
de nem tudnak róla; ezért a nemes ember útja nagyon ritka. Megnyilvánul az
emberségben, elrejtőzik az alkalmazásban; ösztönzi a dolgokat, de nem aggódik a
szent emberrel együtt. Dús erénye és nagy készletei mily tökéletesek! Amit gazdagon
birtokol, azt nevezik „nagy készleteknek”. A naponta megújulást mondják dús
erénynek. Az újra meg újra életre hívást nevezik változ(tat)ásnak. A látható formák
kialakítását mondjuk `qian`-nek. A példa követését nevezzük `kun`-nak. A számok
kimerítésével megtudni az eljövendőt: ezt nevezzük a jóslásnak. A változatokon való
áthaladást nevezzük tennivalónak. A `yin és yang` kimeríthetetlenségét nevezzük
szelleminek. (...) Így a Változások (rendszerében) van a Nagy Végpont, ez hozza létre
a két őshatalmat. [3] A két őshatalom hozza létre a négy látható formát. [4] A négy
forma szüli a nyolc jósjegyet. [5] A nyolc jósjegy dönt szerencse és baj dolgában.
Szerencse és baj szülője a nagy tennivalónak. Ezért követendő példa és kép nincs
nagyobb, mint az Ég és a Föld. A változatok és áthatások közül nincs nagyobb a négy
évszaknál. Az (égre) felfüggesztett dolgok közül, amelyek világítanak és fénylenek,
nincs nagyobb a napnál és a holdnál. (...) A bonyolult kikémleléséhez keresni a
rejtettet, a mélyen fekvő megtalálásához messzire jutni, hogy ezáltal megállapítsuk
az égalatti szerencséjét és szerencsétlenségét, és hogy megtehessük az égalatti
teljesítményeit, mindehhez nincs nagyobb (tevékenység), mint a cicfarkkóróval és
teknősbéka-páncéllal való. [6] Ezért az ég dolgai szellemiek, a szent ember pedig
példának tekinti azokat. Az Ég és a Föld átváltozásait és átalakulásait a szent ember
követi. Az Ég felfüggeszti képeit,amelyek megmutatják a szerencsét és a bajt, a szent
ember pedig utánozza azokat. A Folyó kiadta a rajzokat, a Luo pedig az írásokat, s a
szent ember mintának tekinti őket. [7] (...) A `qian` és a `kun` vajon nem a Változások
(Könyvének) titka-e? Ha a 'qian` és a `kun` sorrendben vannak, a változások bennük
állanak. Ha a `qian` és a `kun` elvész, akkor nincs amivel láthatók lennének a
változások. Ha pedig a változásokat nem lehet látni, akkor a `qian` és a `kun` közel
vannak ahhoz, hogy megszűnjék a működésük. Ezért a testi formák előttit nevezzük
jó útnak, a testi formák (létrejötte) óta levőt nevezzük eszköznek, az átalakulások
szabályozódását nevezzük változatoknak, a tettekkel való megvalósítást nevezzük
általánossá tevésnek, fölemelni és elrendezni (a pálcákat) az égalatti népe számára,
ezt nevezzük a tennivaló jó elvégzésének. (...) Hajdan, amikor Baoxi [8] királya lett az
égalattinak, föltekintve szemügyre vette a látható képeket az égen, letekintve pedig a
követhető mintákat a földön, megszemlélte a madarak és négylábúak ékességeit és a
föld alkalmasságát, közelről vette saját magát, távolabbról pedig vette a többi dolgot,
s így alkotta meg a nyolc jósjegyet, azzal általánossá téve a szellemi világosság
erényét és osztályozva vele a tízezer dolog tulajdonságait, feltalálta, miképp kell a
különféle csomókötésekkel hálókat készíteni, amelyekkel vadászni és halászni lehet;
mindez a `li` [9] jósjegyből vehető ki. Baoxi elhunytakor Shennong lépett a helyére, ő
fát faragott meg ásóbotnak, fát hajlított meg ekének, s az ásóbottal való gyomlálás
hasznosságára megtanította az égalattit; ez a `yi` jósjegyből vehető ki. Mikor a nap
középen állt, vásárt tartott, ahol összegyűlvén az égalatti minden népe, felhalmozták
az égalatti minden portékáját, s kicserélve azokat hazamentek, megszerezve azt,
amire szükségük volt; mindez pedig a `shihe` jósjegyből vehető ki. Shennong halála
után Huangdi, majd Yao és Shun emelkedett fel, kik végbevitték a változtatásokat, s
elérték, hogy a népek nem fáradtak ki; szellemi módon vitték végbe átalakításaikat,
és a nép helyénvalónak találta azokat. A Változások (Könyve) kimeríti a változatokat,
s ha a változatok végbementek, akkor azok általánossá és hosszan tartóvá válnak. Így
ők „az égtől kaptak segítséget hozzá, s olyan szerencsések voltak, hogy semmi
(tettük) nem volt haszontalan”. (...) Az ég és a föld erőinek összekeveredése, s a
dolgok átváltozásai bőségesek, a férfi és női magvak megtermékenyítik egymást, s a
dolgok átalakulván életre kelnek.

Jegyzetek:[1] A `qian` nevű jósjegy az Éghez tartozó attribútumok, tehát a férfias, az alkotó, a fényes
stb. szimbóluma, a kun` pedig a Föld jellemzőinek, mint például nőies, befogadó, sötét stb.
szimbóluma.[2] Az Égi „jelenések”, „képek”: a nap, a hold, a csillagok stb. A földi „formák”: a hegyek,
a folyók, a füvek, a fák.[3] A „két őshatalom” az Ég és a Föld kettősének megfelelő `yin` és `yang`
„hatalom”. A `Yijing`-ben a két elsőszimbólum, ábrázolásuk egy folyamatos és egy megszakított
vízszintes vonal, amelyekből megalkotható a nyolc trigram.[4] A „négy látható forma” vagy „négy
kép”: a tavasz, a nyár, az ősz és a tél.[5] A „nyolc jósjegy” vagy „nyolc trigram” a kétféle vonalból
egyenként háromsoros szimbólumok nyolc csoportja. Ezekhez a részletekhez igen hasznos Richard
Wilhelmnek a Bevezetésben említett könyve.[6] A „cicfarkkóró” és a „teknősbéka-páncél”: a jóslás
eszközei.
[7] A Folyó: a Huanghe; a Luo: a Luo-folyó. A Han-kori konfuciánus kommentár szerint Sárkány-ló
hozta ki hátán a Folyóból a rajzokat, amelyek alapján Fuxi megszerkesztette a nyolc jósjegyet; egy
szent teknősbéka pedig a Luoból az írásokat, amelyek alapján Nagy Yu megalkotta a „kilenc föld-
kategóriát”.[8] Baoxi: Fuxi – az őt követő Shennong-gal együtt a kínai mitológia kultúrhérosza.
[9] A `li, yi`és `shihe` – a megszakítatlan és a megszakított vonalak kombinációival hatvannégy
szimbólum hozható létre, ez a három közülük való.
[Kínaiból fordította és magyarázta Tőkei
Ferenc]

Wang Bi
A hexagramok magyarázatának magyarázata
[Ez a fejtegetés Wang Bi (226–249) „A Yijing egyszerű magyarázatai” című könyvéből
való. Wang Bi a Három Királyság korának neves filozófusa volt, a neo-taoizmus
(„Titokzatos Tanítás”) egyik áramlatának, „A nemlét becsülése” iskolájának egyik
alapítója és reprezentatív képviselője. Ő adta ki a `Laozi (avagy az Út és Erény
könyve)` hagyományos és ezért máig mérvadó szövegváltozatát is.]

Voltaképpen mit jelent a hexagramok magyarázata? Megmagyarázni egy hexagram

lényegét, s világossá tenni a fő elvet, amelyből kifejlődött. A sok nem képes irányítani
a sokat, a sok irányítója csak a legkevesebb [= az egy] lehet. A mozgás nem képes
szabályozni a mozgást, az égalatti mozgását szabályozni azzal lehet, ami szilárdan az
egyben gyökeredzik. Ezért, ami által a soknak megadatik, hogy létezzék, az nem
más, mint hogy fő elve mindig visszatér az egyhez; ami által pedig amozgásnak
megadatik a működés, az, hogy forrása soha nem a kettő. A dolgok sohasem
tévednek el, (mert) mindig a saját elvüket követik. Megvan az irányító, amely
egyesíti őket, s megvan a vezető, amely egybegyűjti őket. Ezért sokfélék, de nem
zavarosak, nagyszámúak, de nem bizonytalanok. Mert a hat vonalnak egymással
való kombinációiból kiemelhetünk egyet s annak révén megmagyarázhatjuk; a
kemény és a gyönge [= a `yang` és a `yin`] kölcsönhatását is, minthogy meg lehet
állapítani a fő elvét, ezáltal megmagyarázhatjuk. Ezért van, hogy „ha összekevert
dolgokból kiválasztjuk az 'erényt', ha különbséget teszünk az igaz és a hamis között,
de nem találjuk meg a középponti vonalat [= fő elvet], akkor semmit sem érthetünk
meg teljes egészében”. Ezért ha a maguk egységében vizsgáljuk őket, akkor a dolgok
lehetnek bármily nagyszámúak, tudjuk, hogy az egy megragadásával kezelni lehet
őket; ha a gyökerükből kiindulva vesszük szemügyre őket, akkor a jelentésük legyen
bármily széleskörű, mégis tudjuk, hogy egyetlen névvel összefoglalhatjuk őket. Ha
csillagászati eszközzel nézzük a nagy (égi) mozgásokat, akkor az ég és a föld
mozgását nincs okunk csodának tartani; ha központi helyet foglalunk el, onnan
nézzük mindazt, ami jön, akkor a hat irányból jövőket összegyűjtve sincs okunk
soknak tartani. Ezért, ha kimondjuk a hexagram nevét, jelentéseinek megvan a fő
elve; s (a `Yijing` Csatolt Magyarázatai szerint) „ha elolvassuk egy hexagram
magyarázatát, akkor többet értünk meg (a jelentéseiből), mint a felét”. A múlt és a
jelen legyen bármily különböző, a hadsereg és az ország is különböző megjelenésű,
de ha a központi elvet alkalmazzuk rájuk, akkor nem is lehetnek oly távoliak
egymástól. A különbözőségek megteremtődnek s tízezerszer megváltoznak, de a
vezető elv ugyanaz marad; amit egy hexagram magyarázatában becsülünk, az éppen
így teljesedik ki. Ami kevés, az a sok által értékes; ami ritka, az éppen a tömeges
révén lesz vezető. Ha egy hexagramban öt `yang` van és csak egy `yin`, akkor az egy
`yin` lesz a vezető elve; ha öt `yin` van benne és csak egy `yang`, akkor az egy `yang`
lesz a vezető elve. Amit a `yin` keres, az a `yang`, s amit a `yang` keres, az a `yin`. Ha a
`yang` egy és ugyanaz, akkor az öt `yin` hogy is lenne képes egyesülés nélkül
visszatéríteni őt? És ha a `yin` egymagában van, akkor az öt `yang `hogy is lenne
képes egyesülés nélkül követni őt? Ezért a `yin` vonal, noha szerényebb, mégis a
hexagram fő elvévé lesz, hiszen a legkevesebb helyet foglalja el. Némelyek azonban
nem törődnek a vonalakkal és kettősnek fogják fel a lényeget, pedig hát a hexagram
lényege vajon nem a vonalakból következik-e? Sokfélék (a dolgok), de nem kell attól
félni, hogy zavarosak lesznek, s változnak is, de nem kell attól félni, hogy eltévednek;
a korlátozással megőrizhető a tágasság, az egyszerűséggel megmenthető a sokaság, s
ehhez csak a hexagramok magyarázata kell! A zűrzavarban sem tud összezavarodni,
a változásban sem tud elváltozni: ha ez nem az égalatti legfinomabb (elve), akkor
ugyan mi lenne képesmindezekre? Ezért, ha egy hexagram magyarázatát ennek (az
elvnek) a segítségével vesszük szemügyre, akkor a jelentéseit jól lehet látni.

(TŐKEI FERENC ford.)

 3. Lunyu – részletek

Személyisége

A mester mondotta: „Amikor 15 éves voltam, a tanulás foglalt el; amikor 30, már
szilárdan álltam; amikor 40, nem tévelyegtem többé; amikor 50, megértettem az Ég
parancsát (Tianming); amikor 60, fülem kifinomodott; és amikor 70 lettem, már
követhettem szívem kívánságát, mégsem hágtam át semmi előírást.” (II.4.)

A mester mondotta: „Hallgatni és mindent megjegyezni, tanulni és soha meg nem

unni (a tanulást), tanítani másokat és soha bele nem fáradni: (e három erény) közül
vajon melyik van meg bennem?” (VII.2.)

A mester mondotta: „Hogy az erényt nem ápolom magamban; hogy amit tanulnom
kellene, nem mondatom el magamnak; hogy ismerem ugyan kötelességemet, de nem
vagyok képes teljesíteni; és hogy a hibáimat nem vagyok képes kijavítani – íme, ezek
miatt aggódom.” (VII.3.)

Amikor a mesternek nem volt semmi (hivatali) dolga, akkor vidám volt és
mosolygós. (VII.4.)

Ha a mester olyan ember oldalán étkezett, aki éppen gyászolt, sohasem evett
jóllakásig. Amikor pedig halottat siratott, egész nap nem énekelt. (VII.9.)

A mester mondotta: „Ha durva ételeket eszem, vizet iszom és behajlítom a karom a
párnán, akkor is, ilyen körülmények között is boldog vagyok. Az igazságtalansággal
szerzett gazdagság és előkelőség olyan az én szememben, akár az úszó felhő.”
(VII.15.)

A mester mondotta: „Ha harmadmagammal utazom, (a másik kettő) feltétlenül

mesteremmé lesz. Mert én kiválasztom bennük a jót és követem, ami pedig rossz
bennük, azt kijavítom (magamban).” (VII.21.)

A mester mondotta: „Azt hiszitek, fiaim, van valami titkom előttetek? Semmit sem
titkolok előletek. Semmi olyat nem teszek, amiről ti, tanítványaim, ne tudhatnátok.
Ilyen vagyok.” (VII.23.)
A mester horgászott, de sohasem használt hálót. Sohasem lőtt rá megülő madárra.
(VII.26.)

Ha a mester olyan emberekkel volt együtt, akik jól énekeltek, mindig megismételtette
velük a jól sikerült darabot, s végül maga is velük énekelt. (VII.31.)

A mester nyájas volt, de méltóságteljes, szigorú, de nem kegyetlen, tiszteletet

parancsoló, de nyugodt. (VII.37.)

A mester mondotta: „A feng madár nem érkezik, a Folyó nem bocsát ki képet
magából. Számomra elvégeztetett.” (IX.8.)

A mesterből teljesen hiányzott négy dolog: nem volt benne sem féktelen vágy, sem
előítélet, sem konokság, sem pedig önzés. (IX.4.)

Kongzi a falujában mindig egyszerűen viselkedett, mintha még beszélni sem tudna.
Az ősök templomában és az udvarban világosan fejezte ki magát, ám nagyon
óvatosan. (X.1.)

Az udvarban az alacsonyabb rangú főhivatalnokokkal kertelés nélkül beszélt, a

magasabb rangú főhivatalnokokkal pedig nyílt udvariassággal. A fejedelem
jelenlétében tisztelettudóan elfogódott volt, de ugyanakkor méltóságteljes. (X.2.)

Sohasem unta meg a jól tisztított rizst, a húst pedig apró szeletekre vágottan szerette.
Nem ette meg a dohos vagy savanyú rizst, sem a megromlott halat vagy húst. (...)
Nem ette meg azt az ételt, amit szabálytalanul vágtak fel, sem azt amit nem saját
levével fűszereztek. Bármily bőségben lehetett is a hús, sohasem engedte, hogy több
legyen, mint a növényi eledel. Csak a borivásban nem szabott határt magának, de
soha nem jutott odáig, hogy megzavarodjék tőle. (...) Ételéből sohasem hiányzott a
gyömbér. Sohasem evett sokat. (X.8.)

Soha nem ült le szabálytalanul elhelyezett gyékényre. (X.9.)

Ha falujabeliek együtt borozgattak, ő csak akkor lépett ki (a teremből), ha a botra

támaszkodók (öregek) már kiléptek. Ha falujabeliek nagy dögvész-űző szertartást
(nuo) rendeztek, ő udvari ruháját öltötte magára, s ott állt a keleti lépcsők mellett.
(X.10.)
Amikor istállója (távollétében) leégett, a mester az udvarból visszatérve így szólt:
„Megsebesült valaki?” A lovakról nem érdeklődött. (X.12.)

Otthonában nem volt túlságosan feszes. Ha gyászruhát viselő embert látott, lehetett
az akár ismerős is, mindig megváltoztatta arckifejezését. Ha hivatali sapkát viselő
embert vagy vakot látott, hiába volt ő maga mindennapi ruhájában, mindig
tisztelettel üdvözölte. (...) Hirtelen mennydörgést vagy heves szélfúvást hallva is
megváltoztatta arckifejezését. (X.15.)

Kocsira szállva egyenesen tartotta a testét, s kezével fogta a felszálló-kötelet. A

kocsiban nem forgatta körbe a fejét, nem beszélt gyorsan, és nem mutogatott az
ujjával. (X.16.)

A mester mondotta: „Nem törődöm azzal, hogy az emberek nem ismernek. Egyedül
az aggaszt, ha valamire nem vagyok képest.” (XIV.32.)

Yuan Rang sarkán guggolva várakozott rá, és a mester így szólt hozzá: „Fiatal
korodban nem tisztelted az idősebbeket, felnövekedvén nem tettél semmi említésre
méltót, megöregedvén pedig nem akarsz meghalni. Te rabló!” Azzal botjával a
fenekére húzott. (XIV.46.)

A mester mondotta: „A legszívesebben nem beszélnék.” Zigong ekkor így szólt: „De
mester, ha nem beszélsz, akkor mi tanítványok, mit örökítsünk meg az utókorra?” A
mester pedig felelte: „Hát az Ég beszél? A négy évszak megy a maga útján, a dolgok
megszületnek. Beszél-e az Ég?” (XVII.18.)

Erény (De)

A mester mondotta: „Aki erényével gyakorolja a kormányzást, az olyan, akár az

északi sarkcsillag, amely mozdulatlanul a helyén marad, bár minden csillag mozog
körülötte.” (II.1.)

A mester mondotta: „Ha a népet rendeletekkel kormányozzák és büntetésekkel

tartják féken, akkor ki fogja játszani (a büntetést), de a szégyent nem fogja ismerni.
Ha erénnyel kormányozzák és a szertartásokkal tartják féken, akkor ismerni fogja a
szégyent és mindig egyenes lesz.” (II.3.)

A mester mondotta: „Az Ég oltotta belém az erényt, Huan Tui mit is tehetne
ellenem!” (VII.22.1)
A mester mondotta: „Bizony, You (Zilu), nagyon kevesen ismerik az erényt.” (XV.3.)

A mester mondotta: „Az erény gyakorlását senki sem engedheti át a mesterének.”

(XV.35.)

Dao

A mester mondotta: „Aki reggel meghallgatta az igazságot (dao), az este akár meg is
halhat.” (IV.8.)

A mester mondotta: „Shen (Zengzi), nekem egyetlen alapelvem (dao) van, mely
mindent magában foglal.” Zengzi erre azt felelte: „Igen.” Amikor a mester
visszavonult, a többi tanítvány megkérdezte (Zengzit) mondván: „Mire vonatkoztak
a szavai?” Zengzi így válaszolt: „Mesterünknek ez az alapelve: legyünk hűségesek
feljebbvalóinkhoz s igazságosak másokhoz; és semmi több.” (IV.15.)

A mester mondotta: „Az ember képes naggyá tenni a törvényt (dao), de a törvény
(magától) még nem teszi naggyá az embert.” (XV.28.)

Emberség (ren)

A szülők tisztelete és a testvériesség az emberség alapja. (I.2.)

A mester mondotta: „A ravasz beszéd s a tettetett külső ritkán párosul emberséggel.”

(I.3.)

A mester mondotta: „Az olyan ember, akiből hiányzik az emberség, hogyan tud a
szertartásoknak eleget tenni? Az olyan ember, akiből hiányzik az emberség, mit is
tud kezdeni a muzsikával?” (III.3.)

A mester mondotta: „Csak aki emberséges, csak az tudja igazán szeretni és gyűlölni
az embereket.” (IV.3.)

A mester mondotta: „Aki igazán az emberségre törekszik, az nem tesz semmi

gonoszságot.” (IV.4.)
Meng Wubo megkérdezte, hogy Zilu vajon emberséges-e. A mester azt felelte: „Nem
tudom.” (Meng Wubo) megismételte kérdését, mire a mester így felelt: „You (Zilu)
képes arra, hogy jól megszervezze egy ezer harcikocsit kiállító fejedelemség (katonai)
adóit, emberségét azonban nem ismerem.” (Meng Wubo most azt kérdezte:) „S
hogyan vélekedel Qiuról (Ran Youról)?” A mester így felelt: „Qiu képes arra, hogy
egy ezer háztartással bíró várost vagy egy száz harckocsit kiállító család kormányzói
tisztét jól ellássa, emberségét azonban nem ismerem.” (Meng Wubo tovább kérdezte:)
„S hogyan vélekedel Qi-ről (Zihuaról)?” A mester így felelt: „Qi mindig kifogástalan
övvel felövezve áll az udvarban, s képes arra, hogy szóval tartsa a vendégeket,
emberségét azonban nem ismerem.” (V.7.)

A mester mondotta: „Vajon messze van-e tőlünk az emberség erénye? Hiszen az

emberséget csak akarnom kell, s máris elértem!” (VII.29.)

Yan Yuan megkérdezte, mi az emberség. A mester így válaszolt: „Legyőzni

önmagunkat és visszatérni a tisztességhez: ez a tökéletes erény. Aki egy napra is, de
legyőzi önmagát és visszatér a tisztességhez, azt az égalatti emberségesnek fogja
tartani.” (XII.1.)

Zhonggong megkérdezte mi az emberség. A mester így felelt: „Ha kilépsz a kapun,

olyan légy, mintha nagy vendéget fogadnál; ha a népet dolgoztatod, olyan légy,
mintha nagy áldozatnál segédkeznél; soha ne tedd másoknak azt, amit magadnak
nem kívánsz.” (XII.2.)

Fan Qi az emberség erényéről kérdezősködött. A mester így szólt: „Szeretni az

embereket.” (XII.21.)

A mester mondotta: „Aki szilárd, kitartó, egyszerű és szavaiban szerény, az közel áll
az emberséghez.” (XIII.27.)

Valaki azt kérdezte: „Mit gondoljak arról, ha valaki jósággal viszonozza a

rosszaságot?” A mester így felelt: „Akkor mivel fogja viszonozni a jóságot? A
rosszaságot egyenességgel (igazsággal) kell viszonozni, a jóságot pedig jósággal.”
(XIV.36.)

Ceremónia (li) és áldozat

Lin Fang arról kérdezősködött, hogy a szertartások dolgában mi az alapvető. A
mester így felelt: „Bizony nagy kérdés ez! Az (ünnepi) szertartásokban a túlzásokban
jobb a mérséklet; a gyászolásban pedig a pontosságnál jobb az őszinte bánat.” (III.4.)

Valaki a nagy di-áldozat értelméről kérdezősködött. A mester így felelt: „Nem

tudom, aki tudná mit jelent, annak az égalatti kormányzása is csak annyi volna, mint
ide belenézni!” – és a tenyerébe mutatott. (III.11.)

Áldozván őseinek, mintha csak jelen lennének, és áldozván a szellemeknek, mintha

csak jelen lennének, a mester azt mondotta: „Ha nem személyesen mutatom be az
áldozatot, akkor mintha nem is áldoznék nekik.” (III.12.)

Amikor a mester belépett a nagytemplomba, minden dologról kérdezősködött.

Valaki így szólt: „Ki mondhatná, hogy a Zou-beli ember fia ismeri a szertartásokat?
Hiszen belépve a nagytemplomba minden dologról kérdezősködik.” A mester
meghallotta ezt és így felelt: „Éppen ezzel (cselekszem) a szertartások szerint.”
(III.15.)

Zigong el akarta vetni a hónap elsejének kihirdetésével kapcsolatos juh-áldozatot. A

mester így szólt hozzá. „Si (Zigong), te szereted a juhokat, én azonban a
szertartásokat szeretem.” (III.17.)

Zene és tánc

A mester Lu fejedelemség Nagy Zenemesterét tanítván azt mondotta: „A muzsikát

könnyű megismerni. A (zenemű) kezdetekor egyszerre szólalnak meg a különböző
hangok, az előrehaladás folyamán ezek harmóniába olvadnak, ragyogó tisztán és
törések nélkül (zengenek), egészen a befejezésig.” (III.23.)

A mester azt mondotta a Shao-táncról, hogy az tökéletesen szép és tökéletesen jó is; a

Wu-táncról pedig azt mondotta, hogy tökéletesen szép ugyan, de nem egészen jó.
(III.25.)

Amikor a mester Qiben volt, meghallgatta a Shao-muzsikát, s (elragadtatásában)

három hónapon át nem ismerte a hús ízét. Azt mondotta: „Nem gondoltam volna,
hogy muzsika lehet ilyen tökéletes is!” (VII.13.)
A mester mondotta: „Miután Weiből visszatértem Luba, kiigazítottam a muzsikát, és
valamennyi óda és himnusz a maga helyére került.” (IX.14.)

Fiúi szeretet (xiao) és egyéb erények

Meng Yizi megkérdezte mi a fiúi szeretet (xiao). A mester azt felelte: „Nem
lázadozni.” Fan Chinek, aki a kocsiját vezette, a mester azt mondta erről: „Mengsun
megkérdezte tőlem, mi a fiúi szeretet, én pedig azt feleltem: ‘Nem lázadozni.’” Fan
Chi ekkor megkérdezte: „Mit jelent ez?” A mester pedig mondotta: „Életükben
szolgáld szüleidet a szertartások szerint, halálukban temesd el őket a szertartások
szerint és áldozz nekik a szertartások szerint.” (II.5.)

A mester mondotta: „Amíg az apa él, figyelni kell az akaratát. Ha az apa meghalt, a
tetteit kell megnézni. Ha három évig nem térünk le az apa útjáról, akkor
beszélhetünk fiúi szeretetről.” (II.11.)

A mesternek négy (alapvető) tanítása volt: a műveltség, az erkölcs, a hűség és a

megbízhatóság.

A mester mondotta: „A nemes ember (mindenben) az igazságosságot tartja

alapvetőnek. A szertartások segítségével valósítja meg, szerénységgel nyilvánítja ki
és a szavahihetőséggel tökéletesíti. Ilyen a nemes ember.” (XV.17.)

A nemes ember (junzi)

Zigong megkérdezte, ki a nemes ember, és a mester mondotta: „(A nemes) cselekszik,

mielőtt beszél, és azután tetteinek megfelelően (tanít).” (II.13.)

A mester Zichanról azt mondta, hogy benne megvan a nemes ember négy erénye: a
magatartásában szerény, feljebbvalói szolgálatában tisztelettudó, népe gondozásában
kegyes, és a nép alkalmaztatásában igazságos. (V.15.)

A mester mondotta: „Akiben a természetes tulajdonságok túlszárnyalják a

műveltséget, az vadember. Akiben a műveltség szárnyalja túl a természetes
tulajdonságokat, az közönséges írnok. Akiben a műveltség és a természetes
tulajdonságok kiegyensúlyozódtak, az nemes emberré lett.” (VI.16.)
A mester mondotta: „A nemes ember kiterjedt tudást szerez könyvekből,
viselkedését pedig a szertartásokhoz igazítja, így képes lesz rá, hogy sose térjen le a
helyes útról.” (VI.25.)

A mester mondotta: „A műveltségben (wen) talán eljutottam odáig, mint más

emberek, de hogy mindenben nemes ember módjára cselekedjem, azt még nem
sikerült elérnem.” (VII.32.)

Sima You megkérdezte, ki a nemes ember. A mester így felelt: „A nemes ember nem
ismeri a bánatot, sem a félelmet.” (Sima You) folytatta: „Aki nem ismeri a bánatot,
sem a félelmet, az már nemes ember?” A mester pedig felelte: „Aki bensejét
vizsgálva nem talál hibát magában, az miért is bánkódna, mitől is félne?” (XII.4.)

A mester mondotta: „A nemes embernek három erénye van, s ezekre én nem vagyok
képes. Tökéletes erényű, s nincs oka bánatra; bölcs és sohasem téved; bátor és nincs
oka félelemre.” Zigong ekkor így szólt: „Ezt csak te mondod, mester (nagy
szerénységedben).” (XIV.30.)

A mester mondotta: „A nemes ember (mindenben) az igazságosságot tartja

alapvetőnek. A szertartások segítségével valósítja meg, szerénységgel nyilvánítja ki
és a szavahihetőséggel tökéletesíti. Ilyen a nemes ember.” (XV.17.)

A mester mondotta: „A nemes ember senkit sem emel hivatalba, pusztán a szavai
alapján, de a szavakat sem veti el az ember alapján.” (XV.22.)

A mester mondotta: „A nemes ember szilárd (kötelességében), de nem makacs

(szavaiban).” (XV.36.)

A mester mondotta: „Aki nem érti meg az égi rendelést (tianming), az sohasem lehet
nemes emberré. Aki nem ismeri jól a szertartásokat, az nem állhat szilárdan a lábán.
Aki pedig nem érti tökéletesen a szavakat, az nem ismerheti meg az embereket.”
(XX.3)

Nemes ember-kis ember (junzi – xiaoren)

A mester mondotta: „A nemes ember egyetemes és nem részrehajló; a kis ember

részrehajló és nem egyetemes.” (II.14.)
A mester mondotta: „A nemes ember az igazságossághoz (yi) ért jól, a kis ember
pedig a haszonleséshez (li).” (IV.16.)

A mester mondotta: „A nemes ember tökéletesíti mások jó tulajdonságait, és nem

fokozza mások rossz tulajdonságait. A közönséges ember fordítva csinálja.” (XII.15.)

A nemes ember erénye (de) olyan akár a szél, a közönséges embereké pedig mint a fű.
Ha fölötte fúj a szél, a fűnek meg kell hajolnia. (XII.18)

A mester mondotta: „A nemes ember békeszerető, de nem azonosul akárkivel. A

közönséges ember akárkivel azonosul, de nem békeszerető” (XIII.23.)

A mester mondotta: „A nemes ember méltóságteljes, de nem gőgös. A közönséges

ember gőgös, de nem méltóságteljes.” (XIII.26.)

A mester mondotta: „A nemes ember a fennkölt dolgokban járatos, a közönséges

ember az alantasakban.” (XIV.24.)

A mester mondotta: „Amit a nemes ember keres, az önmagában van, amit azonban a
közönséges ember keres az másokban van.” (XV.2O.)

Konfuciusz mondotta: „A nemes ember három dolgot tisztel. Tiszteli az égi

elrendelést (tianming), tiszteli a nagy embereket és tiszteli a szent emberek szavait. A
közönséges ember nem ismeri az égi elrendelést, tehát nem is tiszteli, tiszteletlen a
nagy emberekkel szemben, és gúnyt űz a szentek szavaiból.” (XVI.8.)

Tanulás-tudás

A mester mondotta: „Ha a nemes ember étkezésében nem keresi a jóllakottságot,

lakozásában nem keresi a kényelmet, gondos szolgálataiban, körültekintő a
beszédében, megkeresi az erényeseket és azokhoz igazítja magát, akkor
elmondhatjuk róla, hogy szereti a tanulást.” (I.14.)

A mester mondotta: „Tanulni és nem gondolkodni: hiábavaló fáradtság, gondolkodni

és nem tanulni pedig: veszedelmes.” (II.15.)
A mester mondotta: „You, megtanítsalak-e arra, mi az igazi tudás? A tudottról tudni,
hogy tudjuk, a nem tudottról pedig tudni, hogy nem tudjuk: ez az igazi tudás.”
(II.17.)

A mester mondotta: „Még egy tíz háztartással rendelkező faluban is biztosan akad
olyan, aki épp annyira hűséges és szavahihető, mint én, de aligha akad, aki tanulni is
annyira szeretne, mint én.” (V.27.)

A mester mondotta: „Aki birtokában van a tudásnak, az a vízben leli örömét. Aki
birtokában van az emberségnek, az a hegyben leli örömét. A tudás birtokában lenni:
mozgás; az emberség birtokában lenni: nyugalom. A tudás birtokában levő boldogan
él, az emberség birtokában lévő pedig hosszú életet él.” (VI.21.)

A mester mondotta: „Azt hiszem, Si (Zigong), te olyan embernek tartasz, aki sokat
tanult és mindent meg is jegyzett.” (Zigong) válaszképpen így szólt: „Olyannak. Vagy
talán nem így van?” (A mester) pedig mondotta: „Nem bizony. Egyetlen dologgal
hatolok át mindenen.” (XV.2.)

A mester mondotta: „Megtettem, hogy egész nap nem ettem, egész éjjel nem
aludtam, és csak gondolkodtam. Semmi hasznom nem volt belőle. Tanulni a
legokosabb.” (XV.30.)

Konfuciusz mondotta: „Akivel a tudás vele születik, az a legmagasabb rendű ember.

Aki a tudást tanulással szerzi meg, az másodiknak következik. Aki ostoba, de tanul,
az harmadiknak következik. Aki pedig ostoba, és nem is tanul, az bizony a
legalacsonyabb rendű ember.” (XVI.9.)

Kormányzás

A mester mondotta: „Aki helyessé (példamutatóvá) teszi a saját viselkedését, az

miért ne vehetne részt a kormányzásban? Aki azonban nem tudja jól irányítani
önmagát, hogyan tudna jól irányítani másokat?” (XIII.13.)

A mester mondotta: „Shun olyan uralkodó volt, aki tevékenység nélkül (wuwei) is jól
kormányzott. Hogy mit tett? Semmi mást, csak komolyan ügyelt önmagára, és
példamutatóan fordította délnek az arcát (uralkodott).” (XV.4.)
A nép

Ji Kangzi megkérdezte, mit kell tenni ahhoz, hogy a nép tisztelettudó, hűséges és
erényeiben buzgó legyen. A mester így szólt: „Közeledj hozzá komolysággal, s
tisztelettudó lesz; légy szülőtisztelő és kegyes, akkor hűséges lesz hozzád; emeld fel a
jókat és tanítsd a tökéletleneket, akkor buzgó lesz erényeiben.” (II.20.)

A mester mondotta: „A néppel el lehet érni, hogy a helyes utat kövesse, de nem lehet
elérni, hogy meg is értse azt.” (VIII.9.)

A régiek

A mester mondotta: „Csak aki a régit ápolgatva ismeri meg az újat, csak az lehet
mások tanítójává.” (II.10.)

A mester mondotta: „A régiektől eltérő tanokhoz igazodni nagyon ártalmas dolog.”

(II.16.)

Zizhang megkérdezte, mit lehet tudni a tíz (következő) nemzedékről. A mester így
felelt: „A Shang-dinasztia átvette a Xia-dinasztia szertartásait, és amit elhagyott
belőlük, vagy amit hozzájuk tett, azt könnyen megismerhetjük. A Zhou-ház átvette a
Shang-ház szertartásait, és amit elhagyott belőlük, vagy amit hozzájuk tett, azt
könnyen megismerhetjük. Így a Zhou-házat folytató akár száz nemzedékről is
tudhatunk valamit.” (II.23.)

A mester mondotta: „A Xia-dinasztia szertartásait én el tudom mondani, de Qi nem

nyújt elegendő bizonyítékot. A Shang-dinasztia szertartásait én el tudom mondani,
de Song nem nyújt elegendő bizonyítékot. Az írásos emlékek nem elegendők, ez a
(bizonyosság hiányának) oka. Ha elegendőek lennének, én is bizonyítani tudnám
(szavaimat).” (III.9.)

A mester mondotta: „A Zhou-ház a két (megelőző) dinasztiát vette figyelembe, s

milyen pompásak voltak a törvényei! Én a Zhou-házat követem.” (III.14.)

A mester mondotta: „A nyilazáskor nem a bőr (átszakítása a céltáblán) a legfőbb

dolog, mert hiszen az emberek ereje nem egyenlő. Éppen ez a régiek útja.” (III.16.)
A mester mondotta: „Én csak közvetítek, de nem alkotok újat. Megbízhatónak tartom
és szeretem a régieket.” (VII.1.)

A mester mondotta: „Amit tudok a dolgokról, az nem született velem. Szeretem a

régieket és mohón kutatom őket.” (VII.19.)

A mester mondotta: „Mily hatalmas uralkodó volt Yao! Mily hatalmas volt! Egyedül
az Ég nagy, és egyedül Yao volt egyenrangú vele! (Erénye) határtalan volt! A nép
nem is talál méltó nevet reá. Hatalmas volt! Mi mindent vitt végbe! Milyen ragyogó
volt minden intézménye!” (IX.19.)

A mester mondotta: „A régi időkben aki tanult, önmagáért tette. Manapság aki tanul,
mások miatt (az elismerésért) teszi.” (XIV.24.)

A mestert mondotta: „Ha az Ég meghosszabbítaná még néhány évvel az életemet,

ötven évig csak a Változások könyvét tanulmányoznám, s azután már nem követnék
el nagy hibákat.” (VII.16.)

A mester állandó tárgya volt a Dalok Könyve, az Írások Könyve és a szertartások

betartása. Ezekről beszélt leggyakrabban. (VII.17.)

A mester mondotta: „A Dalok Könyve fölemel, a Szertartások Könyve megerősít, a

Muzsika Könyve tökéletesít bennünket.” (VIII.8.)

A mester mondta: „A Dalok Könyvének 300 verse van, de egyetlen sora tartalmazza
valamennyit, és ez: ‘Gondolataidban ne legyen hitványság.’” (II.2.)

Tett és szó

A mester mondotta: „Ha a régiek nem mondtak ki valamit szavakban, azért tették,
mert szégyellték volna, hogy tetteik nem érik utol azokat.” (IV.21.)

A mester mondotta: „A nemes ember lassú akar lenni a szavaiban, de fürge a

tetteiben.” (IV.23.)

A nevek kijavítása (zhengming)

A Qi-beli Jing fejedelem a kormányzásról kérdezősködött Konfuciusztól. A mester
így válaszolt: „A fejedelem legyen fejedelem, az alattvaló legyen alattvaló, az apa
legyen apa, a fiú legyen fiú.” (XII.11.)

Zilu így szólt: „Wei fejedelme vár téged, mester, hogy veled kormányozzon. Mit
szándékozol tenni legelőször?” A mester így felelt: „A legfontosabb volna: kijavítani
a neveket.” Zilu azt mondta: „Ha ezt teszed, mester, ugyancsak célt tévesztesz! Miért
kellene kijavítani (a neveket)?” A mester így szólt: „Milyen vadember vagy te, You! A
nemes ember óvatos tartózkodást tanúsít mindenben, amihez nem ért.  Ha a nevek
nem helyesek, akkor a szavak nem felelnek meg (a dolgoknak). Ha a szavak nem
felelnek meg (a dolgoknak), akkor a tettek (v. szolgálatok) nem sikerülnek. Ha a
tettek nem sikerülnek, akkor az illem és harmónia nem virágzik. Ha az illem és
harmónia nem virágzik, akkor a különböző büntetések nem arányosak (a bűnökkel).
Ha pedig a büntetések nem arányosak, akkor a nép azt sem tudja, hogyan mozgassa
kezét és lábát.” (XIII.3.)

Halál, szellemek, ima

A mester nem beszélt rendkívüli dolgokról, sem az erőszakról, sem a felfordulásról,

sem a szellemekről. (VII.20.)

Zilu megkérdezte, hogyan kell szolgálni a szellemeket. A mester így felelt: „Aki az
élőket nem tudja szolgálni, az hogyan tudná a holtakat?” „Engedd meg, hogy
megkérdezzem – folytatta Zilu – mi a halál?” A mester azt felelte: „Aki még az életet
sem ismeri, hogyan ismerhetné a halált?” (XI.11.)

Fan Qi a tudásról kérdezősködött. A mester mondotta: „Teljesíteni a nép (az

emberek) iránti kötelességünket, s tisztelni a szellemeket, de magunkat távol tartani
tőlük: ezt nevezzük tudásnak.” (VI.20.)

Amikor a mester súlyos beteg volt, Zilu arra kérte, hogy imádkozhassék érte. A
mester így szólt: „Van (erre példa)?” Zilu azt felelte: „Hiszen a Gyászbeszédekben is
olvashatjuk: 'Imádkozunk érted a fenti (égi) és lenti (földi) szellemekhez!'” A mester
erre azt mondta: „Elég régóta imádkozom én már.” (VII.34.)

Tanítványok
A mester azt mondta: „Tanításaimat nem váltják tettekre. Ha tutajra szállnék, s azon
hánykolódnék a tengeren, talán csak You (Zilu) követne engem.” Zilu hallotta ezt, és
boldog volt. A mester azonban így folytatta: „You a bátorság szeretetében túltesz
rajtam, de hiányzik belőle az ítélőképesség.” (V.6.)

A mester mondotta: „Nem tanítom azt, aki nem igyekszik (tanulni); nem segítem azt,
aki nem igyekszik kifejezni magát. Akinek elébe tártam (a kérdés) egyik sarkát, s
nem képes abból kifejteni a három másik sarkát, annak tanítását én nem folytatom.”
(VII.8.)

A Huxiang-beliekkel igen nehéz volt szót érteni. (Így aztán) mikor egy ifjú
jelentkezett (közülük a mesternél), a tanítványok kétkedéssel fogadták. A mester
azonban így szólt: „Ha valaki megtisztítja magát és úgy lép be hozzám, azt
elfogadom így megtisztultan, s nem kell hogy biztosítson elmúlt dolgai felől.
Helyeslem, hogy hozzám jön (tanulni), csak azt nem fogom helyeselni, ha elhagy.
Miért vagytok olyan szigorúak?” (VII.28.)

A mester mondotta: „Hogy nekem (olyan) nagy tudásom lenne? Nincs nekem (nagy)
tudásom. De ha egy bármily nyomorult személy kérdez tőlem valamit, s egészen
üresnek (tudatlannak) látszik, akkor is igyekszem egyik végétől a másikig kifejteni és
kimeríteni neki a kérdést.” (IX.7.)

A mester mondotta: „Azok közül, akik (tanítványként) velem voltak Chenben és

Caiban, senki sem látogatja már a kapumat (iskolámat). Erényes tetteivel
(kiemelkedett közülük) Yan Yuan, Min Ziqian, Ran Boyou és Zhonggong; kiváló
beszélőkézségével Zai Wo és Zigong; a kormányzás dolgaiban Ran You és Ji Lu;
műveltség dolgában Ziyou és Zixia.” (XI.2.)

Amikor Yan Yuan meghalt, a mester így kiáltott fel: „Ó jaj, az Ég elpusztít engem! Az
Ég elpusztít engem!” (XI.8.)

Zigong megkérdezte, hogy Shi és Shang közül melyik a kiválóbb. A mester így felelt:
„Shi (Zizhang) túlmegy a mértéken, Shang (Zixia) pedig nem éri el.” Akkor tehát –
folytatta (Zigong) – Shi a különb?” A mester mondotta: „A mértéken túlmenni
ugyanolyan hiba, mint nem érni el.” (XI.15.)

(A mester mondotta:) „Chai (Zigao) tudatlan, Shen (Zhengzi) ostoba, Shi (Zizhang)
mértéktelen, You (Zilu) pedig faragatlan.” (XI.17.)
Zilu megkérdezte, hogy ha hall valamit (tanítást), azonnal meg kell-e valósítania. A
mester így felelt: „Ott van még atyád és idősebb fivéreid (hogy megtanácskozd velük
a dolgot), hogy tehetnéd tehát, hogy azonnal megvalósítsd, amit hallasz?” Ran You is
megkérdezte, hogy amit hall, azt azonnal meg kell-e valósítania. A mester pedig azt
felelte: „Amit hallasz azonnal meg kell valósítanod.”  Gongxi Hua ekkor így szólt:
„You (Zilu) megkérdezte, hogy amit hall, azonnal meg kell-e valósítania, és a mester
azt felelte, hogy ott van még atyja és idősebb fivérei is. Qiu (Ran You) megkérdezte
ugyanezt, ugyanazokkal a szavakkal, és a mester azt felelte, hogy amit hall, valósítsa
meg azonnal. Mármost én, Qi, nem tudom, mit gondoljak. Kérlek, magyarázd meg.”
A mester a következőket mondotta: „Qiu (Ran You) fél előrehaladni, őt hát
előrelendítettem. You (Zilu) azonban a kelleténél több lelkesedéssel rendelkezik, ezért
őt visszatartottam.” (XI.21.)

Kölcsönösség

Zigong azt mondta: „Amiről nem akarom, hogy az emberek megtegyék nekem, azt én
sem akarom megtenni az embereknek.” Mire a mester megjegyezte: „Si, te még nem
jutottál el idáig.” (V.11.)

Zigong megkérdezte Konfuciuszt: „Van-e olyan egyetlen szó, amelyet az ember egész
életében követhet?” A mester így felelt: „Hát nem ilyen szó a kölcsönösség? Amit
magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másoknak.” (XV.23.) .

Sors (ming)

Amikor Boyou beteg volt, a mester meglátogatta. Az ablakon át megfogta a kezét és

így szólt: „El fog pusztulni; ez az elrendelt sorsa! Ilyen ember, és ilyen betegségbe
esett! Ilyen ember, és ilyen betegségbe esett!” (VI.8.)

A mester ritkán beszélt a haszonnal összefüggésben az égi akaratról és az

emberségről. (IX.1.)

Hiba
A mester mondotta: „Hát mindennek vége? Még soha nem találkoztam olyan
emberrel, aki képes lett volna meglátni a saját hibáit, és lelkében be is vádolta volna
magát.” (V.26.)

A mester mondotta: „Ha hibázol és nem javítod ki, akkor követed el igazán a nagy
hibát.” (XV.29.)

Kapcsolatok

Az égalattinak öt egyetemes törvénye van, melyet a három erénnyel lehet

megvalósítani. A fejedelem és az alattvalója, az apa és a fiú, a férj és a feleség, az
idősebb és ifjabb fivér, valamint a barátok közötti kapcsolat: az égalatti öt egyetemes
törvénye. A tudás, az emberség és a bátorság: az égalatti három egyetemes erénye. (A
Közép Mozdulatlansága 2O. rész)

Egyéb

A mester mondotta: „Aki tanul és a tanultakat állandóan gyakorolja is, vajon nem
lehet-e megelégedett? Akinek messzi földről jött barátja akad, nem örülhet-e? Akiben
nem él harag amiatt, hogy az emberek nem ismerik, vajon nem nemes ember-e?”
(I.1.)

A mester mondotta: „Sose búsuljatok, hogy az emberek nem ismernek benneteket;

azon búsuljatok, hogy ti nem ismeritek az embereket.” (I.16.)

A mester mondotta: „Aki a nem-hozzátartozója lelkének áldozik, az hízelgő. Aki

látja, mi az igazságosság, mégsem cselekszi abból hiányzik a bátorság.” (II.24.)

Ai fejedelem kérdezősködött Zai Wotól a föld szellemének emelt oltárok felől, Zai Wo
pedig felelte neki mondván: „A Xia-uralkodók fenyőket, a Yin-háziak ciprusokat, a
Zhouk pedig gesztenyéket ültettek oda, hogy a népben félelmet és rettegést
keltsenek.” Amikor a mester meghallotta ezt, így szólt: „Bevégzett dolgokról nem
érdemes beszélni, megtörtént dolgokat nem érdemes kifogásolni, elmúlt dolgokat
nem érdemes szidalmazni.” (III.21.)

A mester mondotta: „Ha kiváló embert látsz, arra gondolj, hogy egyenlő légy vele.
Ha pedig nem kiválót látsz, fordulj bensődbe és vizsgáld meg magad.” (IV.17.)
Zigong mondotta: „Mesterünk ragyogó tudásáról sokszor volt alkalmunk
meggyőződni, de sohasem halljuk, hogy mesterünk az emberi természetről vagy az
égi törvényről beszélne.” (V.12.)

Ji Wenzi mindent háromszor gondolt meg, s csak azután cselekedett. A mester

meghallotta ezt és így szólt: „Kétszeri (meggondolás) is elegendő.” (V.19.)

Ran Qiu azt mondta: „Nem az a baj, hogy nem tetszik nekem a mester tanítása, de hát
az erőm nem elég hozzá.” A mester így válaszolt: „Akinek az ereje nem elég, az
útközben merül ki; te azonban (előre) határt szabsz magadnak.” (VI.10.)

A mester mondotta: „Aki a középszerű emberek fölött áll, azt érdemes tanítani a
magas dolgokra. Aki azonban a középszerű embernek alatta marad, azt nem lehet
magas dolgokra tanítani.” (VI.19.)

A mester mondotta: „A közép mozdulatlanságának (zhongyong) erénye a tökéletesség

legmagasabb foka. S már régóta igen kevés ember (érte csak el).” (VI.27.)

A mester mondotta: „Törekedj mindig a helyes útra, szilárdan ragaszkodj az

erényhez, igazodj mindig az emberség elvéhez, szórakozásodat pedig keresd a
művészetekben.” (VII.6.)

A mester egy folyó partján állva így szólt: „Minden tovafolyik, akárcsak ez (a víz),
meg nem állva sem nappal, sem éjjel.” (IX.10.)

A mester mondotta: „Előfordul, hogy a növény kisarjad, de nem bont virágot.

Előfordul az is, hogy kivirágzik, de nem érlel gyümölcsöt.” (IX.21.)

A mester mondotta: „Csak amikor elérkezik a hideg, akkor vesszük észre, hogy a
fenyő és a ciprus utolsónak veszti el leveleit.” (IX.26.)

A mester mondotta: „Az okos ember nem tévelyeg, a tökéletes erényű nem aggódik,
a bátor ember nem fél.” (IX.27.)

Zigong a barátságról kérdezősködött. A mester mondotta: „Hűségesen figyelmeztesd

és ügyesen vezesd (a barátaidat). Ha nem használ, hagyd abba; ne hozz szégyent
magadra.” (XII.22.)
„A hatalomvágy, a dicsekvés, az elégedetlenség és a vágyakozás legyőzését
nevezhetjük-e tökéletes erénynek?” A mester mondotta: „Nehéz feladatnak
nevezhetjük, de nem tudom, ez lenne-e a tökéletes erény.” (XIV.2.)

A mester mondotta: „Aki szereti (a fiát), megtehetné-e, hogy ne ösztönözze

szigorúsággal? Aki hűséges (fejedelméhez), megtehetné-e, hogy ne lássa el
tanácsaival?” (XIV.8.)

Amikor Zilu egy éjszakát a Kőkapunál töltött, a kapu őre így szólt hozzá: „Honnan
jössz?” Zilu így felelt: „Kong mestertől.” (Az őr ekkor) azt mondta: „Ő az, aki tudja,
hogy lehetetlenre vállalkozott, mégis csinálja?” (XIV.41.)

A mester mondotta: „Aki sokat kíván önmagától, de keveset másoktól, az távoltartja

magától az elégedetlenséget.” (XV.14.)

A mester mondotta: „Természetük (xing) révén az emberek közel állnak egymáshoz,

csak szokásaik révén kerülnek egymástól távol.” (XVII.2.)

A mester mondotta: „Csupán a legbölcsebb és a legostobább ember nem változik.”

(XVII.3.)

(Tőkei Ferenc fordítása)

 4. Mo Di – részletek

14. fejezet
Az egyetemes szeretet

A bölcs embernek, akinek feladata az égalatti jó kormányzása, feltétlenül ki kell

kutatnia, honnan ered a zűrzavar. S ha kutatni kezdi, honnan ered a zűrzavar, a
kölcsönös szeretet (jian'ai) hiányában fogja megtalálni az okát. Ha az alattvalók és
fiúk nem mutatnak gyermeki szeretet fejedelmük és apjuk iránt, akkor beszélünk
zűrzavarról. Ha a fiú csak magát szereti, de nem szereti apját, akkor megkárosítja
apját és csak magának használ. Ha az alattvaló csak magát szereti és nem szereti
fejedelmét, akkor megkárosítja fejedelmét, és csak magának használ. Ez az amit
zűrzavarnak nevezünk. S még azt is, ha az apa nem mutat szülői szeretetet a fia iránt,
vagy az idősebb fivér nem szereti kellő módon a fiatalabb fivérét, vagy a fejedelem
nem kegyes az alattvalójához, akkor is azt mondjuk, hogy az égalattiban zűrzavar
uralkodik. Ha az apa csak magát szereti és nem szereti a fiát, akkor megkárosítja a
fiát és csak magának használ. Ha az idősebb fivér csak magát szereti és nem szereti
fiatalabb fivérét, akkor fiatalabb fivérének kárt okoz és csak maga hasznával törődik.
Ha a fejedelem csak magát szereti és nem szereti alattvalóit, akkor alattvalóinak kárt
okoz és csak a saját hasznát tartja szem előtt. Honnan származik mindez? Mind a
kölcsönös szeretet hiányából származik.
Így van ez még az égalattiban garázdálkodó tolvajokkal és rablókkal is. A
tolvajok csak a saját házukat szeretik, de nem szeretik a mások házát, ezért
meglopják mások házát, hogy használjanak a magukénak. A rablók csak a saját
személyüket szeretik, de nem szeretik embertársaikat, ezért megrabolnak másokat,
hogy maguknak hasznot szerezzenek. Honnan származik ez? Mind a kölcsönös
szeretet hiányából származik. S ugyanez a helyzet, amikor a főemberek kölcsönösen
bajba döntik egymás családját, vagy amikor a fejedelmek megtámadják egymás
országát. (...) Ha el lehetne érni, hogy az egész égalatti kölcsönös szeretetben
egyesüljön, hogy a fejedelemségek ne háborúskodjanak egymással, hogy a családok
ne döntsék romlásba egymást, hogy tolvajok és rablók ne garázdálkodjanak többé,
hogy fejedelem és alattvaló, apa és fiú kölcsönösen szeressék egymást, akkor az
égalattiban rend uralkodna. A bölcs ember tehát, akinek dolga az égalatti jó
kormányzása, hogyan is tehetné meg, hogy ne fojtsa el a gyűlölséget s ne ösztönözze
a szeretetet? Hiszen ha az égalatti kölcsönös szeretetben egyesül, akkor jó a
kormányzás, de ha mindenki gyűlölködik, akkor zűrzavar uralkodik. Ezért mondta
mesterünk, Mozi: „Elengedhetetlen, hogy ösztönözzük egymás szeretetét.”
 17. fejezet
A támadás ellenzése

Egy ember behatol valaki másnak a gyümölcsös- és zöldségeskertjébe, s őszibarackot

és szilvát lop onnan. Ha az emberek ezt meghallják, elítélik, s feljebbvalói pedig, akik
kormányoznak, ha elfogják, büntetéssel sújtják. Miért teszik ezt? Mert megkárosított
másokat, hogy magának hasznot szerezzen. Ha odáig megy, hogy elragadja mások
kutyáját, disznóját, tyúkját és malacát, akkor igazságtalansága még nagyobb, mint ha
mások gyümölcsös- és zöldségeskertjébe hatol, hogy őszibarackot és szilvát lopjon.
Mi ennek az oka? Az, hogy most nagyobb kárt okozott másnak, tehát
erkölcstelensége is nagyobb, s nagyobb lesz büntetése is. (...) S ha odáig is elmegy,
hogy megöl egy ártatlan embert, lehúzza a ruháját és prémjét, elveszi lándzsáját és
kardját, akkor igazságtalansága még sokkal nagyobb, mint ha mások karámjába és
istállójába hatol, hogy elhajtsa más emberek lovát és marháját. Hogy miért? Mert
most még sokkal nagyobb kárt okozott embertársának, ha pedig sokkal nagyobb az
okozott kár, akkor erkölcstelensége is sokkal nagyobb, s ennek megfelelő lesz
büntetése is.
Mármost, ha a dolgot nagyban csinálják, megtámadva egy fejedelemséget,
akkor ezt nem tudják helyteleníteni, hanem csatlakoznak hozzá és magasztalják,
igazságosságnak nevezve. Vajon elmondható-e az ilyenekről, hogy tudják, mi a
különbség igazságosság és igazságtalanság között? Egy ember megölését
igazságtalanságnak tartják, amelyet halállal kell büntetni. Ennek a véleménynek az
alapján pedig tíz ember meggyilkolása tízszeres igazságtalanság, amit tízszeres
halállal kellene büntetni, száz ember meggyilkolása pedig százszoros
igazságtalanság, amely százszoros halált érdemelne. Az égalatti minden nemes
embere tudja ezt és helyteleníti az ilyesmit, mert igazságtalanságnak tartja. Ha
azonban a nagyban művelt igazságtalanságokhoz érkezünk, mint amilyen egy
ország megtámadása, akkor azt nem tudják helyteleníteni, hanem csatlakoznak
hozzá és magasztalják, azt mondván rá, hogy ez igazságosság. Valójában nem
ismerik fel az igazságtalanságot, s így még le is írják a beszédeiket, hogy örökül
hagyják a későbbi nemzedékeknek.

20. fejezet
Mértéktartás a fogyasztásban
Ha bölcs ember kormányoz egy fejedelemséget, akkor lehet, hogy az a fejedelemség
megkétszereződik, ha pedig kormányzása kiterjed az egész égalattira, akkor lehet,
hogy az égalatti megkétszereződik. Nem úgy, hogy kívülről ragad el további
földeket, hanem úgy hogy a fejedelemségek és családok elkerülik a haszontalan
kiadásokat, mely elegendő a megkétszereződéshez. Ha bölcs király uralkodik, s
rendeleteivel szolgálatokra fogja a népet, de hagyja, hogy megéljen a termékeiből.
Semmit sem tesz, ami a felhasználást nem növeli, s így a termékek nem tékozlódnak
el, a nép ereje nem merül ki, és megnövekszik a haszon. Miért készítik a ruhát és a
prémet? Azért, hogy télen védjenek a hidegtől, nyáron védjenek a hőségtől. A ruha
és a prém készítésének elve, hogy télen növelje a meleget, nyáron növelje a
hűvösséget. Mindazt, ami csak szép, s ebben nem működik közre, el kell vetni. Mi
végre építenek palotát és házat? Azért, hogy télen a széltől és hidegtől, nyáron a
hőségtől és esőtől védjenek. Ha tolvajoktól és rablóktól kell tartani, akkor (a házak)
különösen szilárdak legyenek. Mindazt, ami csak szép, de nem tölti be feladatát, el
kell vetni. Ha valaki elveti magától a nagy emberek előszeretetét a gyöngyök és
drágakövek, madarak és négylábúak, kutyák és lovak felhalmozása iránt, az ezzel
megnöveli a ruhák és prémek, paloták és házak, páncélok, pajzsok és fegyverek,
valamint a hajók és kocsik számát akár a sokszorosára is!

25. fejezet
Mértéktartás temetésnél

Manapság az égalatti írástudói és nemesei közötti elég sokan vannak, akiknek

kétségeik támadtak a gazdag temetések és a hosszú gyász felől, s nem tudják, mi
lenne helyes, mi helytelen, mi hasznos és mi káros. Ezért mondta mesterünk, Mozi:
Ha így van, vizsgáljuk meg a kérdést. Mostanában bizony akadnak, akik a pompás
temetéshez és hosszú gyászhoz ragaszkodóknak a szavát követik, s alkalmazzák őket
az ország családjaiban. Ha ott vannak a királyok, fejedelmek és nagy emberek
temetéseinél, akkor azt mondják, hogy számos külső és belső koporsónak kell lennie,
magának a temetésnek pompázatosnak, a halotti ruháknak és takaróknak
számosaknak, a hímzett selymeknek bőségeseknek, a sírdombnak pedig hatalmasnak
kell lennie. Ha ez történik az egyszerű emberek és közrendűek halálakor is, akkor a
család háztartása csaknem kimerül bele. A fejedelmek halálakor kiürítik a
kincstárakat, hogy aztán aranyat, drágaköveket és gyöngyöket tegyenek a halott
mellé, selyemszalagokkal összekötözött kocsikat és lovakat süllyesztenek a sírba.
Továbbá megkívánják, hogy egész sereg sátrat emeljenek, s áldozati edényeket,
dobokat, asztalkákat, gyékényeket, hűtőhombárokat, lándzsákat, kardokat, tollakat,
zászlókat, elefántcsontokat és hímzett bőröket fektessenek a sírba és temessenek be,
hadd legyen elégedett (a halott), hadd legyen vele a kísérete. Azt mondják az Ég Fia
számára, ha sokat akarnak, sok száz embert, de ha keveset akarnak, akkor is több
tucat embert megölnek és vele együtt eltemetnek. A hadvezérek és főemberek
számára, ha sokat akarnak, több tucat embert, de ha keveset akarnak, akkor is jó
néhány embert megölnek és kíséretképpen eltemetnek.
S hogyan lehet eleget tenni a gyász szabályainak? Azt mondják, szabálytalan
hangokkal jajgatni és nyögni kell, gyászruhába öltözni és könnyekkel sírni, a (kapun
kívül) felépített gyászkunyhóban lakni, szalmagyékényen aludni és párnának
földcsomót használni. Továbbá (a gyászolónak) korlátoznia kel az erejét, nem eszik
tehát, hanem éhezik, hiányosan öltözik és fázik, amitől arcvonásai beesettek és
szenvedők lesznek, az arcszíne hamuszürke, füle és szeme nem hall és nem lát
világosan, keze-lába elveszíti mozgékonyságát és erejét, nem tudja többé használni
őket. (...) Ha figyelembe veszik ezeket az elveket s eleget tesznek az ilyen
szabályoknak, akkor a királyok, fejedelmek és nagy emberek, akik ezeknek
megfelelően cselekednek, biztosan nem tudnak kora reggel kihallgatást tartani, nem
tudnak gondoskodni róla, hogy az öt hivatal és a hat begyűjtő kiirtsa a bozótot
(termősítse a földeket) és megtöltse a magtárakat. Ha a parasztok a szabályok szerint
cselekednek, akkor biztosan nem tudnak reggel kimenni (a földekre) és este térni
haza, nem tudnak szántani, vetni, ültetni. Ha pedig a kézművesek is a szabályok
szerint cselekednek, akkor biztosan nem tudnak hajót szerkeszteni, szerszámokat és
edényeket készíteni. És ha az asszonyok is a szabályok szerint cselekednek, akkor
biztosan nem tudnak korán kelni és későn feküdni, nem tudnak naphosszat fonni és
szőni. Apróra ki lehet számítani, hogy a pompázatos temetésekkor milyen rengeteg
adóból való terméket temetnek a föld alá, és hogy minél hosszabb a gyász, annál
hosszabb ideig akadályozza a szolgálatok végzését. A már elkészült termékeket
fogják és magukkal viszik a sírba, és újak szerzését még hosszú ideig
megakadályozzák.

31. fejezet
Magyarázat a szellemekről

... De hát mindennek mi lehet az oka? Az, hogy az emberek nem tudják kétségeiket
leküzdve eldönteni, hogy vajon léteznek-e szellemek vagy sem, és nem látják
világosan, vajon a szellemek meg tudják-e jutalmazni a derékséget, meg tudják-e
büntetni a bűnt. Ha el tudnánk érni, hogy az égalatti minden embere egységesen
higgyen abban, hogy a szellemek meg tudják jutalmazni a derékséget és meg tudják
büntetni a bűnt, akkor az égalattiban vajon lehetséges volna-e felfordulás? (...)
Mesterünk Mozi azt mondta: Az az elv, amelynek segítségével az égalattiban
mindenki vizsgálni tudja valaminek a létezését vagy nem-létezését: támaszkodni kell
a sokaság fülére és szemére, amely megbízható tudást nyújt arról, vajon létezik-e
valami vagy sem. Ha valaki kétségek közt van, s hallja és látja a dolgot, (akkor tudni
fogja, hogy létezik, de ha senki sem hallja, senki sem látja, akkor) szükségképpen azt
kell hinni, hogy nem létezik. De hát miért nem mennek el a járásokba és falvakba,
hogy ott tudakozódjanak? A legrégebbi időktől egészen a mai napig, amióta csak
emberek születnek, mindig akadtak olyanok, akik látták a szellemek alakját, hallották
a szellemek hangját. Hogy lehet tehát azt mondani, hogy szellemek nem léteznek?

32. fejezet
A zene elítélése

Mesterünk, Mozi tehát nem azért ítélte el a zenét, mert nem találta gyönyörűségesnek
a nagy harangok, zengő dobok, lantok és hárfák, furulyák és sípok hangját, nem is
azért, mert nem találta szépnek az alakos hímzések és tarka ékítmények színeit, nem
is azért, mert nem találta ízlésesnek a hizlalt ökrök és disznók pecsenyéjének ízeit, s
nem is azért, mert nem találta üdítőnek a magas teraszokon, pompás kioszkokban
vagy a távoli vadonban (remetelakokban) való tartózkodást. A test jól tudja, mi
kellemes neki, a száj tudja, mi édes, a szem tudja, mi szép, a fül tudja, mi
gyönyörűséges, de mindez, ha a régi idők szempontjából vizsgáljuk, nem tesz eleget
a szent királyok előírásainak, s ha a jelenkor szemszögéből mérlegeljük, nem
szolgálja a nép javát. Ezért mondta Mozi, hogy a zenét el kell ítélni. (...) Mármost, ha a
királyok, fejedelmek és nagy emberek a zene hallgatásában gyönyörködnek, akkor
biztosan nem tudnak korán reggel kihallgatást tartani és későn vonulni vissza, nem
tudják meghallgatni a bűnügyeket s irányítani a kormányzást. Így az ország rendje
felborult, s (a föld istenei) a termés veszélybe kerül. Ha az írástudók és nemesek a
zene hallgatásában lelik örömüket, akkor biztosan nem tudják karjuk erejét fárasztani
és elméjük tudását használni, hogy odahaza jól ellássák a hivatalaikat, odakinn pedig
begyűjtsék a kapuk, vásárok, hegyek, erdők, tavak és gátak hasznát, megtöltvén
velük a magtárakat és kincstárakat. Így a magtárak és kincstárak nem telnek meg. Ha
a parasztok ugyanígy a zene hallgatásában gyönyörködnek, akkor biztosan nem
tudnak kimenni és este térni haza, nem tudnak szántani, vetni és ültetni, hogy
mennél több hüvelyest és gabonát takarítsanak be. Így a hüvelyesekből és a
gabonafélékből nem lesz elegendő. S ha még az asszonyok is a zene hallgatásában
lelik örömüket, akkor biztosan nem tudnak hajnalban kelni és éjszaka feküdni, nem
tudnak fonni és szőni, hogy rendezvén a kender-, selyem- és dolichos-szálakat,
mennél több kelmévé és selyemszövetté egyesítsék őket. Így aztán nem készülnek
kelmék és selyemszövetek sem. Ugyan mi okozza, hogy a nagy emberek a
kormányzás ügyeinek intézésében elhanyagolják az ország szolgálatát? Bizony, a
zene. Ezért mondta mesterünk, Mozi, hogy a zenét el kell ítélni.

36. fejezet
Az eleve elrendelés elítélése

Mesterünk, Mozi a következőket mondotta: Mindenféle vitatkozáshoz, amelyet

tudományos kérdésekről akarunk folytatni, mindenekelőtt mércét és szabályt kell
felállítanunk, mert ha mindenféle mérce nélkül beszélünk, az olyan, mint ha a reggelt
és az estét egy forgó korongon akarnánk meghatározni. Így pedig még a legügyesebb
mesterember sem érhetne el eredményt. Manapság az égalattiban elterjedt hamis
nézeteket nem tudják felismerni az emberek. Ezért ha vitatkozunk, három szabályt
kell betartanunk. Mi az a három szabály? Az első, hogy legyen (a nézetünknek)
gyökere, a második, hogy legyen forrása, a harmadik, hogy legyen gyakorlati
alkalmazása. Hogy gyökere legyen, ahhoz meg kell ismerni az Ég és a szellemek
szándékát s a szent királyok tetteit, ahhoz pedig, hogy forrása legyen, tanulmányozni
kell a régi királyok írásait. De mi legyen a gyakorlati alkalmazása? Ki kell fejteni,
hogyan lehet tettekre váltani az ítélkezésben (és a kormányzásban). Ez a vitatkozás
három szabálya. Manapság az égalatti írástudói és nemesei közül egyesek (azt
tartják. hogy létezik eleve elrendelés, mások pedig) azt tartják, hogy eleve elrendelés
nem létezik. Aminek segítségével megtudhatjuk, hogy eleve elrendelés létezik-e vagy
sem, az a sok ember fülének és szemének észlelete, amely eldönti, hogy létezik-e
valami vagy nem létezik? Amit hallunk s amit látunk, azt létezőnek nevezzük, amit
pedig senki sem hall és senki sem lát, azt nem létezőnek tartjuk. S ha ez így van,
akkor miért nem fordulnak tanácsért az emberek észleleteikhez? A legrégebbi időktől
kezdve egészen a mai napig, amióta csak ember születik, látta-e már valaki az eleve
elrendelés alakját, hallotta-e már valaki az eleve elrendelés hangját? Ilyen még
sohasem fordult elő. (...) Mármost, ha az égalatti írástudói és nemesei meg akarják
különböztetni egymástól az igazat és hamisat, hasznosat és károsat, akkor minden
igyekezetükkel tagadásba kell venniük, hogy égi eleve elrendelés létezik, mert az
eleve elrendelésben való hit hatalmas károkat okoz az égalattinak. Mesterünk, Mozi
éppen ezért ítélte el.

39. fejezet
 A konfuciánusok elítélése

A konfuciánusok azt mondják, hogy a rokonokkal való bánásmódnak előírásai, a

kiváló férfiak tiszteletének pedig különféle fokozatai vannak. Ez azt jelenti, hogy a
közelebbi és távolabbi rokonokkal való bánásmód, valamint a magasabb és
alacsonyabb állásúak tisztelete között különbséget tesznek. A szertartásaik előírják,
hogy az apát és anyát három évig kell gyászolni, az utódlásra jogosult fiút három
évig, az apa idősebb és fiatalabb fivérét, a saját idősebb és fiatalabb fivért s az
ágyastól született fiút egy évig, a távolabbi nemzetségből való rokont pedig öt
hónapig. (...) Amikor az apa meghal, megtisztítják az összes ajtókat, felmásznak a
háztetőre, belepillantanak a kútba, kitakarítják a patkánylyukakat, kézbe veszik a
mosogató-edényeket, és könyörögnek az elhunythoz. Ha úgy vélik, hogy az illető
még életben van, mindezzel nagy ostobaságot művelnek, de mivel az már meghalt, s
mégis könyörögnek neki, ugyancsak fonák dolog az egész. (...) Ha ezt [égi akarat és
az eleve elrendelés elvét] a hivatalnokok elhiszik, hanyaggá válnak hivataluk
ellátásában; és ha a köznép elhiszi, hanyaggá válik szolgálataiban. Ha pedig a
hivatalnokok nem kormányoznak jól, zűrzavar üti fel a fejét; s ha a parasztok
elhanyagolják a dolgokat, szegénység következik. A szegénység és zűrzavar a zilált
kormányzás gyökere. Ekképp konfuciánusok, akik ezeket a tanokat hirdetik,
romlásba döntik az égalatti minden lakóját. Temérdek tetszetős szertartással és
muzsikával csábítják el az embereket, hosszú gyásszal és álnok jajgatással ámítják el
a rokonokat, az égi akarat bizonygatásával hanyagságot és szegénységet
támasztanak, míg ők maguk nagy lábon élnek. Szembeszegülve az alapvető elvekkel,
megvetik a munkálkodást s teljes közönyben, dölyfösen élnek, csak az evés-ivással
törődve, mindenféle foglalkozást elvetve. Ha éhségtől és hidegtől szenvednek, ha
fagy és nélkülözés fenyegeti őket, semmit sem tesznek ellene. Olyanok, akár egy
hörcsög emberi jelleggel, úgy gyűjtenek, úgy nézelődnek, mint a fiatal juhbakok, s
úgy emelkednek fel, mint a (herélt) hízó-disznók. A nemes csak nevet rajtuk és így
szól hangosan: „Ezek a semmirekellők lennének tudósok, akik ismerik a jót?” (...) A
konfuciánusok azt mondják, hogy a nemesnek, ha erényessé akar válni, úgy kell
öltözködnie és beszélnie, mint a régiek. Erre azt felelhetjük, hogy a régiek beszéde és
öltözködése mind új volt a maga korában. És mert a régiek úgy beszéltek és úgy
öltözködtek, azzal még nem lettek nemesek. Így hát vajon a nem-nemes emberek
viseletét kell magunkra öltenünk, s a nem-nemes emberek nyelvén kell beszélnünk,
úgy leszünk erényesekké?

46. fejezet
Geng Zhu
4. Wumazi mesterünkkel, Mozivel beszélgetve így szólt: „Mester, te egyetemes módon
szereted az egész égalattit, de még senki sem mondta, hogy különösebben hasznára
lennél. Én pedig nem szeretem az egész égalattit, de még senki sem mondta, hogy
különösebben ártottam volna neki. Egyikünk műve sem bontakozott ki még, miért
hiszed tehát, hogy csak neked lehet igazad, s miért ítélsz el engem? Mesterünk Mozi
így szólt: „Vegyük példának, hogy valaki tűzet gyújt, s ehhez egy ember vizet hoz,
hogy eloltsa, egy másik ember azonban tüzet hoz, hogy megnövelje. Egyikük műve
sem tud kibontakozni, de mégis, melyiket becsülöd inkább a két ember közül?”
Wumazi így felelt: „Annak az embernek a szándékát helyeslem, aki vizet hoz, azét
pedig aki tüzet hoz, elítélem.” Mesterünk, Mozi ekkor azt mondta: „Nos, én ugyanígy
helyeslem az én szándékomat, s elítélem a te szándékodat.”

6. Wumazi arról beszélt, hogy mesterünk, Mozi úgy akar igazságosan cselekedni,
hogy segíti azokat az embereket, akiket sohasem látott s gazdagon megajándékozza
azokat a szellemeket, akiket ugyancsak sohasem lát, tehát a mester ilyen tettei
egyszerűen őrültségek. Mesterünk, Mozi így szólt: „Tegyük fel, hogy van két szolgád,
s közülük az egyik csak akkor végzi a dolgát, ha lát téged, ha pedig nem lát, nem
dolgozik, a másik azonban akkor is elvégzi a dolgát, ha lát téged, akkor is, ha nem
lát. Melyiket becsülöd többre kettőjük közül?” Wumazi azt felelte: „Azt becsülöm
többre, amelyik éppen úgy végzi a dolgát akkor is, ha lát engem, akkor is, ha nem
lát.” „Nos, ha így van – mondta mesterünk, Mozi -, akkor te is az őrültet becsülöd
többre.”

8. Wumazi mesterünkkel, Mozivel beszélgetve azt mondta: „Ha mellőzük a mai

embereket és csak a régi királyokat dicsérjük, akkor voltaképpen kiszáradt csontokat
magasztalunk. Akárcsak az ács, aki csak száraz fát ismer, de élőt már egyet sem.”
Mesterünk, Mozi azt felelte neki: „Ami az égalattit élteti, az a régi királyok elvei és
tanításai. Ha most a régi királyokat magasztaljuk, akkor azt dicsérjük, ami az égalattit
élteti. Nem dicsérni azt, ami magasztalásra méltó: erkölcstelenség (feiren).”

11. Mesterünk, Mozi azt mondotta Luyang Wen nevű fejedelmének: „Amikor a nagy
országok megtámadják a kicsinyeket, az olyan, mint amikor a gyermekek lovasdit
játszanak. Ha ugyanis a gyermekek azt játsszák, hogy ők lovak, akkor csak a saját
lábukat fárasztják ki. Mármost, ha egy nagy ország rátámad egy kicsire, akkor a
megtámadottak, azaz a parasztok nem tudják művelni a földet, asszonyaik nem
tudnak szőni, mert most a védekezés a dolguk. A támadók pedig, akik ugyancsak
parasztok, nem tudják művelni a földet, asszonyaik nem tudnak szőni, mert most a
támadás a dolguk. Ezért, ha a nagy országok megtámadják a kicsiket, az éppen
olyan, mint amikor a gyerekek lovasdit játszanak.”

12. Mesterünk, Mozi mondotta: „Olyan szavakat, amelyeket tettekre lehet váltani,
mindig kimondhatunk, olyanokat azonban, amelyek nem megvalósíthatók, ne
mondogassunk örökké. Mert ha szüntelenül olyasmiről beszélünk, ami
megvalósíthatatlan, az merő szájjártatás.”

15. Gong Mengzi így szólt: „Az emberek múltbeli létezése háromféle volt.”
Mesterünk, Mozi azt mondta erre: „Kik voltak hát a múltbeli emberek, hogy azt
mered mondani, háromféle volt a létezésük? Nem tudhatod, hogy az emberek
léteztek-e már a múltban is, s hogy a később-születetteknél az a létezés tért-e vissza.”
„Ha a mester, Mozi egy ilyen újjászületett, vajon bűnös vagyok-e én abban? Én csak a
te visszatérésed után következem” (mondta Gong Mengzi). Mesterünk, Mozi így felelt:
„Olyan ez éppen, mint amikor a három hadsereg vereséget szenved, s az elveszettek
közül valaki később előáll és kéri a jutalmat.”

16. Gong Mengzi azt mondta: „A nemes (junzi) nem alkot, hanem csak utánoz.”
Mesterünk, Mozi azt felelte: „Nem így van. Az emberek közül az egészen nem-
nemesek a régiek erényét sem utánozzák, s a mai korban sem alkotnak semmi jót. A
kevésbé nem-nemesek ugyancsak nem utánozzák a régiek erényét, de önmagukban
megvan ez az erény, tehát alkotnak, s azt kívánják, hogy az erény belőlük induljon ki.
Ha most valaki utánoz, de nem alkot, az ugyanaz, mint aki nem szeret követni, de
maga alkot. Én úgy gondolom, hogy aki a régiek erényét utánozza, a mai kor erényét
pedig megalkotja, az még az erény növekedését is kívánja.”

(Tőkei Ferenc fordítása)

 5. Laozi és a Daodejing – részletek

Út (dao)

„Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való; a szó, mely rája-mondható, nem az
örök szó.” (1. vers)

Az őskor útját birtokolva s a jelenkort általa megragadva rálátni mindennek

eredetére: ez az út vezető-füzére. (14. vers)

A hatalmas út szerteárad, jelen van jobbra-balra. (...) Működik, de rejtve, hírt nem
akarva. Mindent nevel, de nem irányít, nincsen vágya, ezért neve: kicsiny. Minden
visszatér hozzája, de nem irányít, ezért neve: nagy. Sose hatalmaskodó, ezért neve:
hatalmas. (34. vers)

Az út örök és tétlen, mégis mindent végbevisz észrevétlen. (37. vers)

Az égi út, mint az íj kifeszített íve, a magasat lenyomja, az alacsonyat felvonja, a

fölöslegeset elveszi, a szükségeset megadja. (77. vers)

Erény (De)

A nagy erény nem jótékonykodik, ezért jó. A kis erény jótékonykodik, ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik, nem-cselekvéssel cselekszik. A kis erény sürög, erővel
cselekszik. (...) Az út ha elvész, itt az erény, az erény ha elvész, itt a szeretet (ren), a
szeretet ha elvész, itt az erkölcs (yi), az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet (li). A tisztelet a
hűség és bizalom hiánya, a zűrzavar kezdete. (38. vers)

Az út szül, az erény táplál. (51. vers)

Aki az út-at fejleszti magában, abban valódi az erény; aki fejleszti a családban, abban
bőséges az erény, aki fejleszti a falujában, abban kiváló az erény; aki fejleszti az
országban, abban virágzó az erény; aki fejleszti az ég alatt, abban teljes az erény. (54.
vers)
A jó hadvezér nem harcias, a jó harcos nem haragos, a győzni-tudó nem támad, a
vezetni-tudó alázatos, ez a nem-küzdő erény, az irányító erő, a természet szolgálata,
az ősi vezető. (68. vers)
Qi

Az út szülte az egyet, az egy a kettőt, a kettő a hármat, a három valamennyi létezőt,

mind tartalmazza a hímet és a nőt, és a láthatatlan lehelet egybeolvasztja ezeket. (42.
vers)

Egység

Íme az ős-egységben létezők: az ég az egység által makulátlan, a föld az egység által

rendületlen, a szellem az egység által finom, a völgy az egység által virágzó. Minden
az egységgel született, a vezér, a király vele a világ példája lett: az egység éltet
mindeneket. (39. vers)

Bölcs

Ha bölcs hall az út-ról, megragadja és megőrzi; ha tudós hall az út-ról, megtartja,

majd elveszíti. (41. vers)

Nem lép ki az ajtón és világot megismer, nem néz ki az ablakon és égi út-at
megismer; mennél messzebb megy, annál kevesebbet ismer. Ezért a bölcs nem jár,
hanem megismer, nem néz, hanem megnevez, nem cselekszik, hanem végbevisz. (47.
vers)

A bölcsnek nincs önnön szíve. (...) Jó a jókhoz és jó a gonoszokhoz: ez az erény

jósága. Hisz az igazaknak és hisz a hazugoknak: ez az erény bizalma. (49. vers)

Faragatlan fa (pu)

Az út folytonos és névtelen. Az ős-egyszerűség (pu) parányi, mégse bírja senki

leigázni. (32. vers)

Káosz (Hundun)
Íme az ős-zűrből keletkezett, az ég és föld előtt született: mily békés, mily üres! (25.
vers)

Rejtett, titokzatos (xuan)

Hajdan az ihletettek ismerték a rejtőzőt és rejtettet, de őket mélyükig nem ismerte

senki. (15. vers)
Az út rejtett és neve nincsen. (41. vers)

Természetesség (ziran)

A természet útját járja. (17. vers)

Az ember a földet követi, a föld az eget követi, az ég az utat követi, az út önnön

rendjét (ziran) követi. (25. vers)

Üresség

Ezért a bölcs a szívet kiüríti, ... (3. vers)

Az út üres, de működését abba sose hagyja. (4.vers)

Az ég és föld közötti tér, akár a fujtató, üres és nem szakad be, mozog és egyre több
száll belőle. (5. vers)

Harminc küllő kerít egy kerékagyat, de köztük üresség rejlik: a kerék ezért
használható. Agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik: az edény ezért
használható. A házon ajtót-ablakot nyitnak, mert belül üresség rejlik: a ház ezért
használható. (11. vers)

Ahol megvalósul a teljes üresség, ott a nyugalom tisztán megmarad, minden

növekszik a maga rendjén, az örök áramlásban körbe-halad. Minden virul, terem, s a
kezdethez visszatér szüntelen. (16. vers)

Nemlét (wu)
Lét és nemlét szüli egymást, nehéz és könnyű megalkotja egymást, hosszú és rövid
alakítja egymást, magas és mély kulcsolja egymást, sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást. (2. vers)

Az ég alatt minden a létből fakad s a lét a nemlétből fakad. (40. vers)

Nem-cselekvés (wu wei)

A nagy erény cselekszik, nem-cselekvéssel cselekszik. (38. vers)

Az ég alatt a leggyengébbek átfúrják, ami legkeményebb: mindenben fészke van a
nem-létnek, ereje a nem-cselekvésnek. Szó nélküli tanítással s a nem-cselekvés
hatalmával mi sem mérkőzhet e világban. (43. vers)

A tanuló gyarapszik naponta; az út-on járó csökken naponta. Csökkenés, tovább-

csökkenés: eredménye a nem-cselekvés. A világot tétlen tartja kézben. (48. vers)

Víz

A legfőbb jó a vízhez hasonló: mindennek hasznos, de nem harcos; az alantasban is

jelenlevő: a víz az út-hoz hasonló. (8. vers)

Az út e világban, mint hegyi patak, mely folyóba és tengerbe szakad. (32. vers)

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. (78. vers)

Gyengeség, lágyság

Az ég alatt a leggyengébbek átfúrják, ami legkeményebb. (43. vers)

A gyenge legyőzi az erőset, a lágy a keményet: az ég alatt mindenki tudja, még sincs,
aki valóban felfogja. (78. vers)

Nőiesség, anya

Ha neve nincs: ég s föld alapja; ha neve van: minden dolgok anyja. (1. vers)
Csodálatos asszonynak hívják: ő a völgy örök szelleme. A csodálatos asszony kapuja
ég s föld gyökere. Végtelenül munkálkodik, nem fárad el sose. (6. vers)

Az ég alatt mindennek eredete: az ég-alattiak anyja. Aki eléri az anyát, megismeri a

gyermekeit. (52. vers)

Völgy

Aki tudja dicsőségét, mégis őrzi rejtettségét: völgy a világon. Aki völgy a világon,
erényben lesz tökéletes, egyszerű és természetes. (28. vers)

Nép

Ha nem emelik fel az okosakat, a nép közt rend és béke fakad; ha nem kell többé a
ritka, a drága, megszűnik a nép rablása; ha nem a vágy uralkodik, a nép szíve
megnyughatik (3. vers)

Legyen az ország kicsiny, s a nép kevés, bármily sok szerszám volna, ne éljenek vele,
az emberek halálukig ne bolyongjanak messzire (...) legyen édes az ételük, legyen
ékes a ruhájuk, legyen békés a lakásuk, legyen boldog a szokásuk; és ha átlátnak a
szomszéd országba , és áthallatszik a kakasok kukorékolása, a kutyák ugatása, úgy
érjék el a vénséget, halált, hogy sose jártak odaát. (80. vers)

Bizonytalanság

Én nem tudom, ki a szülője, de vénebb, mint a tünemények őse. (4. vers)

Visszatérés

A visszatérés az út mozgása, engedés az út tulajdonsága. (40. vers)

Az igaz szó: mint önmaga fonákja. (78. vers)

Örökkévaló

Örök az ég és örök a föld. (7. vers)

A király az eget követi, az ég az út-at követi, az út örökkévaló, és minden rendjén-
való. (16. vers)

Aki tiszta fény, s a világossághoz folyton visszatér, nem éri veszély: az

állandóságban él. (52. vers)

Konfuciánus erények

Mikor a nagy út-at a semmibe dobták, megjelent az erkölcs méltányosság. (...) Mikor
a hat rokon összeveszett, megjelent a gyermeki tisztelet és szülői szeretet. Mikor
zavaros az ország, megjelennek a hűséges szolgák. (18. vers)
(TŐKEI FERENC – WEÖRES SÁNDOR
fordítása)
 6. Mengzi – részletek

1A
I.
Mengzi meglátogatta Liang királyát, Huit. A király így szólt hozzá: „Tiszteletre méltó
uram, ha már nem tartottad hosszúnak az ezer mérföldes utat, hogy hozzám jöjj, meg
tudsz-e tanítani valami olyanra, amivel országomnak hasznot hajthatnék?” Mengzi
felelvén neki mondotta: „Miért kell a királynak haszonról beszélnie? Hiszen az
emberség és az igazságosság elve tökéletesen elegendő. Ha a király így beszél: mivel
hajthatnék hasznot országomnak? – akkor a főminiszterek így beszélnének: mivel
hajthatnék hasznot családomnak? – az alsóbb hivatalnokok és a közrendűek pedig
így: mivel hajthatnék hasznot saját magamnak? S míg fenn és lenn mindenki a
haszonért marakodik, az ország veszedelembe kerül.
A tízezer hadiszekérrel rendelkező országban mindig az ezer hadiszekérrel
rendelkező család feje gyilkolja meg a fejedelmét. Az ezer hadiszekérrel rendelkező
országban mindig a száz hadiszekérrel rendelkező család feje gyilkolja meg
fejedelmét. Tízezerből ezret megkapni, ezerből százat megkapni: nem kevés. Ha
azonban (az alárendeltek) a hasznot helyezik előre, az igazságosságot pedig hátra,
akkor nem nyugszanak mindaddig, amíg mindent el nem ragadtak (feletteseiktől).
Nincs olyan emberséges ember, aki elhagyná szüleit, s nincs olyan igazságos
ember, aki fejedelme érdekeit a magáé után helyezné. Ha tehát a király emberségről
és igazságosságról beszél, ez tökéletesen elegendő. Mi szükség is volna rá, hogy
haszonról beszéljen?”

4.
Liang királya, Hui, így szólt: „Szeretném nyugodt lélekkel meghallgatni tanításaidat
(a kormányzásról).” Mengzi válaszképpen megkérdezte: „Van-e különbség aközött,
ha bottal vagy éppen karddal ölünk meg valakit?” „Nincs különbség” – felelte (Hui
király). „Hát aközött van-e különbség, hogy karddal vagy éppen a kormányzással
(gyilkoljuk az embereket)?” „Nincs különbség.” – felelte (a király). (Mengzi ekkor) azt
mondta: „Konyhádban kövér húsok vannak, istállóidban jól táplált lovak, a népnek
azonban arcára van írva az éhség, s a mezőkön éhen haltak holttestei hevernek.
Ilyenformán állatokkal falatod fel az embereket. Pedig az ember még attól is
iszonyodik, hogy az állatok egymást falják fel. Nos, ha az, aki a népnek atyja és anyja,
úgy intézi a kormányzás dolgait, hogy mintegy állatokkal falatja fel az embereket,
akkor ugyan miféle apja és anyja ő a népnek? Zhongni mondotta: ‘Aki először csinált
sírokba helyezendő faszobrocskákat, az megérdemli, hogy magva szakadjon! Mert
ember alakúra csinálta és úgy alkalmazta őket.’ Mit gondoljak hát arról (az
uralkodóról), aki úgy intézi dolgát, hogy éhezik és pusztul a népe?”

5.
Liang királya, Hui, így szólt: „Mint tudod, tiszteletre méltó uram, Jin fejedelemség
valaha az égalatti legerősebb országa volt. Mikor azonban reám szállt a hatalom,
keleten vereséget szenvedett Qitől, és legidősebb fiam is elesett, nyugaton kénytelen
volt átengedni hétszáz mérföldnyi területet Qinnek, délen pedig Chu hozott ránk
szégyent. Mindez az én gyalázatom, de halottaimra (őseimre) való tekintettel
szeretném ezt a gyalázatot egy csapásra letörölni. Mit kell tennem, hogy ez
sikerüljön?”
Mengzi felelvén neki azt mondta: „Aki egy minden oldalán száz mérföldnyi
földet birtokol, az is királlyá lehet. Király, ha az emberség erényét kiterjeszted a nép
kormányzására, ha mindig óvatosan élsz a büntetésekkel, ha könnyíted az adókat és
szolgáltatásokat, akkor mélyen forgatják majd meg a földet s alaposan kigyomlálják a
gazt. Akkor a jó erőben lévő férfiak pihenő napjaikon gyermeki kegyeletüket,
fiatalabbhoz illő szerénységüket, valamint hűségüket és szavahihetőségüket
tökéletesítik. Ha pedig odahaza mindenki szolgálja apáit és bátyáit, a házon kívül
pedig szolgálja elöljáróit és feletteseit, akkor még azt is megparancsolhatod nekik,
hogy készítsenek botokat, azzal menjenek Qin és Chu kemény pajzsai és éles
fegyverei ellen.
Azok (Qin és Chu fejedelmei) elrabolják a nép dologidejét, úgyhogy az
emberek nem tudnak szántani és gyomlálni, nem tudják táplálni apjukat és anyjukat.
Az apák és anyák fáznak és éheznek, a bátyák és öcsök, a feleségek és gyermekek
egymástól elszakadnak, szétszóródnak. Azok tehát szakadékba taszítják, vízbe fojtják
a népüket. Király, ha elmennél és haddal támadnál rájuk, ki is tanúsítana ellenállást
közülük? Ezért mondják, hogy aki birtokolja az emberség erényét, annak nincs
ellensége. Kérlek, ne kételkedj ebben.”

6.
Mengzi meglátogatta Liang királyát, Xiangot (Hui fiát). Amikor kifelé jött, az
emberekkel beszélgetve így szólt: „Távolról szemlélve nem olyan, amilyennek az
emberek fejedelmének lennie kell, közelről nézve pedig nem látni rajta semmit, ami
tiszteletre méltóvá tenné. Sietősen kérdezte meg tőlem: ‘Hogyan lehet az égalattiban
nyugalmat teremteni?’ Én azt feleltem: ‘Az egységben nyugalmat találhatna.’ (Ő
tovább kérdezett:) ‘S ki tudná egyesíteni?’ Én pedig feleltem: ‘Aki nem leli
gyönyörűségét az emberek gyilkolásában, az egyesíteni tudja.’ (Mire ő:) ‘S erre ki
lenne képes?’ Én azt feleltem: ‘Erre az égalattiban mindenki képes lehet. Ismered-e,
király, a vetés természetét? Ha szárazság van a hetedik vagy nyolcadik hónap
folyamán, akkor a vetés elszárad. De ha az Ég bőséges felhőket gyűjt össze, és
bőséges eső záporozik alá, akkor a vetés kisarjad és szépen emelkedik. Ha pedig így
történt, ki is tudná megállítani növekedésében? Manapság azonban az égalattiban az
emberek pásztorai egytől egyig gyönyörűséget találnak az emberek gyilkolásában.
Pedig ha akadna valaki, aki iszonyodnék az emberek gyilkolásától, ahhoz
odafordulna az égalatti minden népe és reménykedve nézné. S ha valóban ilyennek
bizonyulna, akkor úgy sereglene hozzá a nép, ahogyan a víz mindig lefelé folyik, és
olyan viharosan, hogy senki sem tudná megállítani.’”

III.A

1.
A Teng-beli Wen fejedelem, amikor még trónörökös volt, Chuba utazván áthaladt
Songon, és meglátogatta Mengzit. Mengzi beszélt neki arról, hogy az emberi természet
jó, s beszédében szükségképpen hivatkozott Yaora és Shunra.
A trónörökös Chuból visszatérőben ismét meglátogatta Mengzit. Mengzi ekkor
mondotta neki: „Kételkedsz a szavaimban, uram? Pedig az út (mindenki számára)
egy és ugyanaz. Cheng Jian azt mondta a Qi-beli Jing fejedelemről: 'Ő is ember, én is
ember vagyok. Miért rettegnék hát tőle?' Yan Yuan pedig így szólt: 'Milyen ember
volt Shun? Milyen ember vagyok én? Ha úgy cselekszem (mint ő), máris hozzá
hasonló vagyok.' Gongming Yi pedig azt mondta: 'Wenwang az én mesterem, s nem
hiszem, hogy Zhougong megcsalna engem.' – Igaz, ha Teng esetében megrövidítjük a
hosszút és megnyújtjuk a rövidet (szabályos méreteket tételezünk fel), csupán ötven
mérföldet mérhetünk (minden oldalán). De azért ezt is jól kormányzott
fejedelemséggé lehetne tenni. Az Írások Könyvében azt olvassuk: ‘Ha az orvosság
előbb nem homályosítja el a beteg látását, nem is gyógyítja meg betegségét.’”

VI.A.

1.
Gaozi így szólt: „Az emberi természet olyan, mint a fűzfa, az igazságosság pedig
olyan, mint a fűzfa-csésze. Az ember természete úgy lesz emberséges és igazságos,
ahogy a fűzfából csésze lesz.”
Mengzi erre azt mondta: „Tudsz-e vajon alkalmazkodni a fűzfa természetéhez,
ha csészét akarsz csinálni belőle? Bizony csak akkor tudsz csészét csinálni belőle, ha
előbb vágod és megnyomorítod a fűzfát. Ha pedig kényszerítened kell a fűzfát, hogy
csészét csinálhass belőle, akkor talán kényszeríteni akarod az embereket is, hogy
emberségesekké és igazságosakká legyenek? Ha van valami, ami az égalattiban
minden embert arra késztetne, hogy elvesse magától az emberséget és az igazságot,
akkor feltétlenül a te szavaid azok.”

2.
Gaozi így szólt: „Az emberi természet olyan, mint az örvénylő víz. Ha kelet felé
nyitnak utat számára, keletre folyik, ha nyugat felé nyitnak utat neki, nyugatra
folyik. Az ember természete nem különbözteti meg egymástól a jót és a rosszat, mint
ahogy a víz sem tesz különbséget kelet és nyugat között.”
Mengzi erre ezt mondta: „A víz valóban nem tesz különbséget kelet és nyugat
között, de vajon a fent és a lent közt sem tesz különbséget? Az ember természete
éppen úgy jó, mint ahogy a víz mindig lefelé folyik. Az emberek között éppen úgy
nincsen (természeténél fogva) rossz, mint ahogy nincsen olyan víz, amely ne lefelé
folyna. Mármost, ha ezt a vizet ütéssel felcsapod, akkor elérheted, hogy a
homlokodnál is magasabbra csapjon. Ha pedig folyásában akadályozod és
visszaszorítani próbálod, akkor elérheted, hogy elöntse a hegyeket is. De talán a víz
természete ilyen? Ez csak az erőszak következménye. Ugyanígy lehet elérni azt is,
hogy az ember rossz legyen, ugyanígy megsértve (eredeti) természetét.”

3.
Gaozi így szólt: „Amit emberi természetnek nevezünk: az élet.” Mengzi megkérdezte
tőle: „Az életet ugyanúgy nevezzük emberi természetnek, mint ahogy a fehéret
fehérnek nevezzük?” (Gaozi) azt felelte: „Ugyanúgy.” (Mengzi így folytatta:) „Egy
fehér toll fehérsége tehát éppen olyan, mint a fehér hó fehérsége, a fehér hó fehérsége
pedig ugyanolyan, mint egy drágakő fehérsége?” (Gaozi) azt felelte: „Ugyanolyan.”
(Mengzi pedig mondotta:) „Nos, akkor a kutya természete éppen olyan, mint az ökör
természete, és az ökör természete ugyanolyan, mint az ember természete?”

4.
Gaozi így szólt: „Az ételek és a szép dolgok (szeretete) a természetünk
(következménye). Az emberség bennünk van, nem pedig rajtunk kívül. Az
igazságosság azonban rajtunk kívül van, nem pedig bennünk.” Mengzi megkérdezte:
„Miért mondod azt, hogy az emberség bennünk van, az igazságosság azonban
rajtunk kívül?” (Gaozi) így felelt: „Ha valaki idősebb nálam, akkor én idősebbként
tisztelem, de idősebb volta nem bennem van. Ugyanígy, ha valami fehér, akkor
fehérnek kezelem, de fehérsége nem bennem van. Ezért mondom, hogy (az
igazságosság) rajtunk kívül van.”
(Mengzi) erre azt mondta: „Már az is elég különös, hogy egy ló fehérségét
éppen úgy tartsuk fehérnek, mint egy ember fehérségét. De nem tudom, éppen úgy
tiszteled-e egy ló idősebb voltát, mint ahogy tiszteled egy ember idősebb voltát?
Tulajdonképpen mit nevezel igazságosságnak: az idősebb voltát valakinek, vagy az
idősebbnek kijáró tiszteletet?”
(Gaozi) így felelt: „A saját ifjabb fivéremet szeretem, egy Qin-beli ember ifjabb
fivérét azonban nem szeretem. Így tehát magam szerint szeretek vagy nem szeretek,
s ezért mondom, hogy (az emberség) bennünk van. Egy nálam idősebbet a Chu-
beliek közül éppen úgy tisztelek, mint egy nálam idősebbet az enyéim közül. Így
tehát idősebb volta szerint tisztelek vagy nem tisztelek valakit, s ezért mondom, hogy
(az igazságosság) rajtunk kívül van.”
(Mengzi) erre azt mondta: „Egy Qin-beli ember sültjét ugyanúgy szerethetem,
mint ahogy a saját sültemet szeretem. Ezek a dolgok ugyanúgy hatnak rám (mint
valakinek az idősebb volta). S ha így van, akkor az, hogy szeretem a sültet,
ugyancsak rajtam kívül van?”

5.
Meng Jizi megkérdezte Gongduzit mondván: „Miért mondják, hogy az igazságosság
bennünk van?” Az így felelt: „Mert (vele) tanújelét adjuk tiszteletünknek. Ezért
mondják, hogy bennünk van.” (Meng Jizi most azt kérdezte:) „Ha egy környékbeli
ember egy évvel idősebb, mint saját tiszteletre méltó bátyám, akkor melyiküket
tiszteljem jobban?” (Gongduzi) így felelt: „A bátyádat tiszteld jobban.” „És ha
(vendégül látva őket) bort töltök nekik, melyiküknek töltsem előbb?” (Gongduzi) azt
felelte: „Előbb a környékbeli embernek töltsd ki.” (Meng Jizi erre így szólt:) „Amit az
egyikben tisztelek, az benne van, s amit a másikban méltányolok, az meg őbenne
van. Valójában tehát (az igazságosság) rajtunk kívül van, s nem a bensőnkből fakad.”
Gongduzi erre nem tudott felelni, de elmondta a dolgot Mengzinek. Mengzi
pedig mondotta: „(Kérdezd meg tőle, hogy) kit tisztel jobban, ifjabbik apai
nagybátyját vagy saját öccsét? Azt fogja felelni, hogy ifjabbik apai nagybátyját tiszteli
jobban. Akkor kérdezd meg tőle, hogy amikor öccse (egy szertartásban) valamely
ősének megszemélyesítője, akkor melyiküket tiszteli jobban? Azt fogja felelni, hogy
akkor öccsét tiszteli jobban. Erre kérdezd meg, mivé lett hát az ifjabbik apai
nagybátyja iránti tisztelete? Azt fogja felelni: a betöltött tisztség az oka (öccse iránti
nagyobb tiszteletnek). Mire aztán megfelelhetsz: 'A betöltött tisztség az oka (annak is,
hogy vendégednek előbb töltöd ki a bort). Az állandó tisztelet bátyádat illeti, az
alkalmi tisztelet pedig a környékbeli embert.'”
Amikor Jizi ezt meghallotta, így szólt: „Amikor apai nagybátyámat kell
tisztelnem, tisztelem. Amikor öcsémet kell tisztelnem, tisztelem. Valójában tehát
(mindez) rajtam kívül van, s nem belőlem fakad.” Gongduzi erre azt felelte: „Ha tél
van forró vizet (v. levest) iszunk, ha meg nyár van, akkor hideg vizet. Ha igazad van,
akkor még ivásunk és evésünk is rajtunk kívül álló dolog.'”
 6.
Gongduzi így szólt: „Gaozi azt mondja, hogy az emberi természet se nem jó, se nem
rossz. Mások azt mondják, hogy az emberi természet ösztönözhet jóra és ösztönözhet
rosszra, így például Wen és Wu uralkodása idején a nép szerette a jót, You és Li
uralkodása idején azonban szerette a bűnt. Ismét mások azt mondják, hogy az emberi
természet lehet jó is, lehet rossz is. Így például Yao uralkodásakor olyan ember is
akadt, amilyen Xiang volt, (másrészt pedig) olyan apának, mint Gusou, olyan fia
születhetett, mint Shun, olyan unokaöccssel, sőt uralkodóval, mint (a bűnös) Zhou,
olyanok is lehettek együtt, mint Ji Wei fejedelme, és Bigan, a király fia. Mármost te azt
mondod, hogy az emberi természet jó. Ha pedig így van, akkor ezek mindnyájan
tévednek?”
Mengzi így felelt: „Ha természetünk hajlandóságát nézzük, akkor (azt kell
mondanunk, hogy) az csak a jóra ösztökélhet. Ezért mondom róla, hogy jó. Ha valaki
rosszat tesz, az nem (természetes) tehetségének a hibája. A könyörület érzése megvan
minden emberben, a szégyen és a (rossz iránti) gyűlölet érzése megvan minden
emberben, a külső és a belső tisztelet érzése megvan minden emberben, az igazság és
hamisság érzése megvan minden emberben. A könyörület érzése: az emberség. A
szégyen és a gyűlölet érzése: az igazságosság. A külső és belső tisztelet érzése: az
illendőség. Az igazság és hamisság (meg-) érzése: a bölcsesség. Az emberséget, az
igazságosságot, az illendőséget és a bölcsességet nem kívülről öntötték belénk, mint
valami öntőformába, hanem eredendően birtokoljuk őket. (Sokan azonban) nem
gondolnak rájuk. Ezért mondják: 'Ha keresed, megtalálod, ha nem törődsz vele,
elveszíted.' Egyik ember kétszer, a másik ötször vagy éppen számtalanszor (jobb
vagy rosszabb a többinél), (mert sokan) nem képesek kimeríteni természetes
adottságaikat. A Dalok Könyvében olvassuk: 'Amikor az Ég életre hívta a népeket, (a
nép már) birtokolta a dolgokat s birtokolta a törvényeket. A nép meg is tartja a
törvényt, s szereti ezt a nagyszerű erényt. Kongzi azt mondotta: 'Aki ezt a verset
csinálta, ismerte-e vajon a követendő utat?' Így tehát, ha megvannak a dolgok,
feltétlenül megvannak a törvényeik is. Ha pedig az ember megtartja (saját) törvényét
(jó természetét), akkor szereti (és gyakorolja) a nagyszerű erényt.”

8.
Mengzi mondotta: „Az Ökrök Hegyén valaha szép fák állottak. Lévén azonban egy
nagy fejedelemség fővárosának határában, balták és fejszék kivágták a fákat.
Megőrizhették volna a szépségüket? Amikor azonban a nappal és az éjszaka éltető
ereje átjárta, az eső és a harmat nedvességgel látta el (a tönköket), mindenképpen új
hajtások sarjadtak ki belőlük. De most meg a marhák és juhok következtek, s
lelegelték ezeket. Hát ezért olyan csupasz most az a hegy. Ha az emberek
megpillantják mostani csupaszságát, azt hiszik, hogy sohasem termett rajta
használható faanyag. De vajon a hegy természete ilyen?
Éppen így van az emberrel is. Vagy talán hiányzik szívéből az emberség és
igazságosság? Ha azonban veszni hagyja nemes szívét, akkor ugyanúgy tesz, mint
balta és fejsze a fával. Ha naponta csapásokat mér rá, hogyan őrizhetné meg
szépségét? Ám nappal és éjszaka új erőre kap, s a reggelek leheletében hajlandósága
és idegenkedése (bizonyos dolgoktól) ismét közel kerül más emberekéhez. De ha ez
ritkán történik, akkor nappali tevékenysége béklyóba veri és elpusztítja (eredeti
természetét). S ha ez a béklyóba verés újra meg újra bekövetkezik, akkor az éjszaka
lehelete már nem elegendő, hogy fenntartsa (eredeti természetét). S ha ennek
fenntartásához az éjszaka lehelete már nem elegendő, akkor az ember már nem áll
messze az állatoktól. Mások pedig, látván állat voltát, azt hiszik, hogy soha nem is
voltak jó képességei. De vajon az ember eredeti természete ilyen? Tehát: ha megkapja
táplálékát, minden dolog növekedik, s ha elveszíti táplálékát, minden dolog
elpusztul. Kongzi azt mondta: 'Ha szilárdan tartod akkor megmarad, ha elhagyod,
akkor elpusztul. Jöttének és távoztának nincs pontos ideje, és senki sem ismeri
állandó lakhelyét.' Ezt bizony a szívről mondotta.”

10.
Mengzi mondotta: „Szeretem a halat, és szeretem a medvetalpat is. Ha azonban e
kettőhöz nem juthatok hozzá egyszerre, akkor lemondok a halról, s a medvetalpat
választom. Szeretem az életet is, s szeretem az igazságosságot is. Ha azonban e kettőt
nem birtokolhatom egyszerre, akkor lemondok az életről s az igazságosságot
választom. Szeretem ugyan az életet is, de van, amit jobban szeretek az életnél, ezért
nem törekszem arra, hogy mindenáron megtartsam. Másrészt gyűlölöm ugyan a
halált, de van, amit jobban gyűlölök a halálnál, ezért van olyan szerencsétlenség,
amit nem igyekszem elkerülni. Ha az ember semmit sem szeretne jobban az életnél,
akkor miért ne törekedhetnék minden eszközzel arra, hogy megtartsa az életet? Ha
az ember semmit sem gyűlölne jobban a halálnál, akkor miért ne tehetne meg
mindent, hogy elkerülje a szerencsétlenséget?
De mert van, amihez akkor sem folyamodunk, ha az életünk függ tőle, és mert
van, amit akkor sem teszünk meg, ha ezzel elkerülhetnénk a szerencsétlenséget, azért
lennie kell olyannak, amit jobban szeretünk az életnél, s olyannak, amit jobban
gyűlölünk a halálnál. S nem csupán a kiváló embereknek van ilyen szívük, minden
ember ilyet birtokol. A kiválóak azonban meg is tudják őrizni.
Ha valakinek egy kosárka rizsre vagy egy csésze levesre olyan szüksége van,
hogy életét mentheti meg vele, és ha nem kapja meg, akkor meghal, ám (az ételt)
durva kiáltással adják oda neki, akkor legyen bár utakat rovó vándor ember, nem
fogadhatja el. Ha (az ételt) egy rúgással vetik oda neki, akkor még egy koldus is
visszautasítja. Ha azonban tízezer zhong (gabonáról van szó), azt bizony elfogadják
anélkül, hogy mérlegelnék az illendőséget és igazságosságot. Mivel is gazdagít
engem tízezer zhong (gabona)? Építhetek belőle szép házakat és palotákat, feleséget
és ágyasokat állíthatok szolgálatomba, s támaszkodhatnak rám azok az ismerőseim,
akik szűkölködnek vagy nyomorognak.
Korábban életről-halálról volt szó, mégsem lehetett elfogadni (az ételt),
megtehetném-e hát most szép házak és paloták kedvéért? Korábban életről-halálról
volt szó, mégsem lehetett elfogadni, megtehetném-e hát most azért, hogy feleség és
ágyasok szolgáljanak? Korábban életről-halálról volt szó, mégsem lehetett elfogadni,
megtehetném-e hát most azért, hogy szűkölködő vagy nyomorgó ismerőseim rám
támaszkodhassanak? Hát nem kell-e ettől tartózkodnom? (Mert aki így tesz) arról
bizony elmondhatjuk, hogy elvesztette eredeti természetét.”

11.
Mengzi mondotta: „Az emberség: az ember szíve (természetes erénye). Az
igazságosság: az ember útja. Milyen szomorú, ha valaki elhagyja az utat és nem
követi többé, ha valaki veszni hagyja a szívét és nem tudja merre keresse! Mert ha az
ember tyúkja vagy kutyája elbitangol, akkor tudja, hol találhatja meg, de ha a szívét
hagyja veszni, akkor azt sem tudja, merre keresse. Nos, a tanulás és tudakozódás
nem másra, mint éppen az elveszett szív keresésére szolgál.”

13.
Mengzi mondotta: „Ha az emberek két kézzel vagy egy kézzel átfogható tong- vagy
katalpa-fát akarnak nevelni, mindnyájan tudják, hogyan kell gondozniuk.
Önmagukat azonban nem tudják, hogyan gondozzák. Önmagukat talán nem szeretik
annyira, mint a tong- és katalpa-fát? Bizony nem gondolkodnak.”

15.
Gongdizi megkérdezte mondván: „Mindenki egyenlőképpen ember. Hogyan
lehetséges tehát, hogy vannak nagy emberek, és vannak kis emberek?” Mengzi azt
felelte: „Aki teste fontos részét követi, nagy ember lesz, aki teste jelentéktelen részét
követi, kis ember lesz.” (Gongdizi) így folytatta: „Mindenki egyenlőképpen ember.
Hogyan lehetséges tehát, hogy egyesek testük fontos részét követik, mások meg
testük jelentéktelen részét?” (Mengzi) pedig felelte: „A fül és a szem funkciója nem a
gondolkodás, ezért a dolgok homályba borítják. Ha pedig dolog fog össze dologgal,
akkor az embert egyszerűen magukkal ragadják. A szív funkciója azonban éppen a
gondolkodás. Ha gondolkodik, betölti feladatát, de ha nem gondolkodik, nem tölti
be. Mindkettőt (énünk mindkét részét) az Égtől kaptuk, de a jelentéktelen csak akkor
nem tud jogtalan uralomhoz jutni, ha előbb megszilárdítottuk magunkban a fontosat.
Így válhatunk nagy emberré, s nem másképp.”

16.
Mengzi mondotta: „Vannak égi méltóságok és vannak emberi méltóságok. Az
emberség, az igazságosság, a hűség és a megbízhatóság, valamint a jónak
fáradhatatlan szeretete: égi méltóságok. Fejedelemnek, főminiszternek és más
főembernek lenni: emberi méltóság. A régi emberek gondot viseltek égi
méltóságukra, s emberi méltóságuk ezután következett. Manapság az emberek csak
azért viselik gondját égi méltóságuknak, hogy általa emberi méltóságot szerezzenek.
Ha pedig megszerezték az emberi méltóságot, elvetik maguktól égi méltóságukat. Ez
azonban hatalmas elvakultság. Elkerülhetetlenül mindennek az elvesztéséhez vezet.”

18.
Mengzi mondotta: „Az erény éppen úgy le tudja győzni a bűnt, mint ahogy a víz le
tudja győzni a tüzet. Manapság azonban éppen úgy gyakorolják az erényt, mint aki
egy pohár vízzel akar megmenteni a tűztől egy kocsirakomány rőzsét, s amikor a
lángok nem hagynak alább, kijelenti, hogy a víz nem tudja legyőzni a tüzet. Ebből
aztán nagyszerűen táplálkozhatik a bűn, (az erénynek) pedig elkerülhetetlen
pusztulás a vége.”

19.
Mengzi mondotta: „Az öt gabona a legértékesebb a magok közül. Ha azonban nem
érettek, akkor még a rossz kölessel sem érnek fel. Így az erény dolgában is minden
attól függ, mennyire érleltük meg magunkban.”

20.
Mengzi mondotta: „Amikor Yi nyilazni tanított másokat, megkövetelte tőlük, hogy az
íjat teljesen megfeszítsék. Aki tanul, annak szintén teljesen meg kell feszítenie
akaratát. Amikor a kiváló ács másokat tanít, megköveteli, hogy használják a körzőt
és szögvasat. Aki tanul, annak ugyancsak használnia kell körzőt és szögvasat.”

VII. A.

1.
Mengzi mondotta: „Aki szívének legmélyére hatol, az megismeri saját természetét.
Saját természetünk megismerése pedig az Ég megismerése. Aki megőrzi szívét,
táplálja saját természetét, az ezzel szolgálni tudja az Eget. Korai halál és hosszú élet
nem kettő számára, önmagát tökéletesítve várja (a halált), így szilárdítja meg az égi
rendelést.”

2.
Mengzi mondotta: „Semmi sincs, ami ne égi rendelés (szerint történne). Alázatosan
fogadjuk azt, amit közvetlenül rendelt el. Így aztán aki ismeri az égi rendelést, nem
áll oda egy omladozó fal alá. Végigjárni utunkat és úgy halni meg: ez közvetlen
rendelés. Ám béklyóban és bilincsben halni meg: nem közvetlen rendelés.”

4.
Mengzi mondotta: „Minden dolog megvan bennünk magunkban. Ha magunkba
szállva igaznak bizonyulunk, ez olyan öröm, amelynél nincs nagyobb. Aki erőssé
teszi magában a kölcsönösség erényét és aszerint is cselekszik, az keresésében a
tökéletességhez egészen közel jutott.”

5.
Mengzi mondotta: „Cselekszenek és nem tudják, mit tesznek, szokásaik vannak és
nem tudják, miért, leélik egész életüket és nem ismerik fel a helyes utat: (így él) a
tömeg.”

6.
Mengzi mondotta: „Az ember nem lehet el szégyenérzet nélkül. Ha valaki
szégyenkezik szégyentelensége miatt, akkor már nem is kell szégyenkeznie.”

10.
Mengzi mondotta: „Aki Wenwangra vár, hogy aztán fölemelkedjék, az közönséges
ember. Az igazán kiváló írástudó Wenwang nélkül is fel tud emelkedni.”

12.
Mengzi mondotta: „Aki a nyugalomhoz vezető úton dolgoztatja az embereket, arra
nem haragszanak meg, bármily fáradságot okozzon. Aki az élethez vezető úton öl
embert, akkor (az elítélt) meghal anélkül, hogy panaszkodna arra, aki megöli.”

38.
Mengzi mondotta: „Az alak és külső: (szintén) égi alaptermészetünk. De csak ha szent
emberré lettünk, akkor tudunk az alakon átlépni.”

41.
Gongsun Chou így szólt: „Tanításaid igazán magasak és szépek, de olyan
elérhetetlennek látszanak, mintha csak az Égre akarnánk felemelkedni. Nem volna
jobb azt követelni az emberektől, amit meg is tudnak csinálni, és aztán napról napra
(tovább) buzdítani őket?” Mengzi erre ezt felelte: „Egy ácsmester valami ügyetlen
kontár kedvéért nem fogja megváltoztatni mérőzsinórjait. Yi sem változtatta meg az
íj megfeszítésének szabályait holmi ügyetlen íjász miatt. A nemes ember megfeszíti
az íjat, de nem lő, csupán indítást ad. Mindig az út közepén áll, és aki tudja, követi.”

(TŐKEI FERENC ford.)

 7. Zhuangzi – részletek

I. 3.
Jian Wu így szólt Lian Shuhoz:
„Hallottam Jie Yu hatalmas de megfogatatlanul csapongó és nyughatatlan beszédeit.
Mint a Tejút, úgy áradtak szavai, véget nem érőn, s én megrettentem tőlük. Oly
furcsa és különös volt, mintha nem is emberi beszéd lett volna!”
„Miket mondott?” – kérdezte Lian Shu.
„Azt mondta, hogy a messzeségben, a Sokcselédhegyen szellememberek élnek –
válaszolt Jian Wu. – Izmuk és bőrük mint a jég, mint a hó – s oly lágy, akár a szüzeké.
Nem esznek az ötfajta gabonából, ételük szél, italuk harmat. Párafelhőkön utaznak,
sárkányháton szárnyalnak, úgy kószálnak messze a Négy Tengeren túl. Szellemük
megállapodott, ha úgy akarják, az állatokat nem fogja semmi kórság, s a vetés
gazdagon terem. Szerintem ez csak bolond beszéd, én nem is hiszek el belőle
semmit.”
„Bizony, bizony – válaszolt Lian Shu –, a vak semmit se lát a cifra díszekből, a süket
semmit se hall a dobok és harangok zengéséből. De vajon csak a test lehet süket és
vak? Nem, nem: a gondolkodás is lehet. Szavaiddal te magad tanúsítod ezt! Azok az
emberek tökéletességükkel egybefogják a tízezernyi létező mindegyikét. A világ
ugyan arra vágyik hogy igazgassák, de közülük mégsem vállalja senki sem az Ég
alatti irányításának gondját-baját. Nekik semmi sem árthat. Eget verdeső hullámok
árjába bele nem fulladnak, ércet, követ megolvasztó, földeket, hegyeket felperzselő
tűzvészben meg nem égnek. Még körmük feketéjéből, testük piszkából is kitelne
akárhány Yao vagy Shun! Ugyan ki törődne közülük a dolgok rendezgetésével? Egy
Song-beli ember szertartási fövegekkel házalt. Elment Yue-be, de az ottaniak kopaszra
nyírják fejüket, és tetoválják magukat, így aztán semmit sem tudtak kezdeni
portékájával. Yao jól kormányozta az Ég alatti világ népeit, és békességet teremtett a
Négy Tenger vidékén belül. Mikor elment, hogy meglátogassa a távoli
Sokcselédhegyen élő négy bölcset, a Fen folyó déli partjához visszaérve megigézett
szemeivel már meg sem látta birodalmát.”

II. 1.
Nanguo Ziqi egy asztalkára támaszkodott és úgy meredt az égre, halkan pihegve,
mintha teste megvált volna szellemtársától. Yanzheng Ziyu szolgálatkészen állt előtte.
„Mi történt veled? – szólongatta. – Hogyhogy olyan lett a tested, mint valami korhadt
fadarab, s a szíved, akár a holt hamu? Aki most ül asztalkájánál, nem ugyanaz az
ember, aki régebben üldögélt előtte!”
„Soha jobbkor nem kérdezhettél volna, Yan! – mondta Ziqi. – Az előbb eltemettem
önmagam. De vajon tudod-e, hogy az mit jelent? Hiszen te az emberi dallamokat
hallgatod, nem a Föld zenéjét, és ha a Föld zenéjét meghallanád is, az Ég muzsikáját
már aligha.”
„Kérlek, mondd el, hogy neked hogyan sikerül!” – szólt Ziyu.
„Amikor a nagy mindenség kifújja leheletét, azt szélnek nevezzük – válaszolt Ziqi. –
Most épp elült, de ha feltámad, akkor a tízezernyi üreg nyomban felzendül. Vagy te
talán nem hallottad még, hogy üvölt és morajlik? A hegyi rengeteg magasztos
hullámzása, a száz öles óriás fák odvai és üregei, mint megannyi orr és száj és fül –
hol gerendaszálakat, hol karámot formáznak, vagy serleg alakba váltanak, máskor
meg, akár valami tó vagy pocsolya – minden suttog és suhog, üvölt és fújtat, bömböl
és ordít, zokog és nyögdécsel Mi előbb visított, hangja morajlásba vált. A fuvallatok
játékából halk hangzatok kelnek, s a szélvész nyomán óriás harmónia támad. És
mikor elült a vihar, a sok nyílás mind üresen áll. Vagy te még sohasem láttad, hogy
vibrál és remeg olyankor minden?”
„Tehát a Föld zenéje az üregekből tör elő, ahogyan az emberi dallamok a bambusz
zeneszerszámokból jönnek – szólt erre Ziyu. – De kérlek, mondj valamit az ég
muzsikájáról is!”
„Bizony, a tízezernyi fuvallat egymástól mind különbözik, de magától kel életre,
magától támad fel valamennyi. No, ki az akkor, aki felébreszti őket?”

II. 2.
A nagy tudás átkarol, a törpe tudás széttagol. A nagy szavak ragyognak, a törpe
szavak bugyognak. Elalszunk, s a lelkek összetalálkoznak , majd felébredünk, s
testeink szerint elválnak. Egybegyűlnek, tanakodnak, napról napra civakodnak, s az
elme csupa kuszaság, ravaszkodás és titkolózás. Apró félelmektől reszketünk, nagy
rettenetektől iszonyodunk. Mikor elménk megmozdul. mint a nyílvessző, repül – azt
mondjuk: ítél jó és rossz felől. Ha megpihen, mintha élet-halál esküje kötné – azt
mondjuk: őrzi kivívott győzedelmét. És pusztulása, mint az ősz, mint a tél enyészete
– elfogynak szavai s véle napjai is. Úgy elmerül temérdek tennivalójában,
visszatéríteni már nem is lehet. Vágyai mint kötelékek fonják körbe, s beszéde
mindig a régi vájatba tér. Elménket, ha halála közelít, semmi sem térítheti
világosságra többé. Jókedv és harag, bánat és öröm, gond és keserűség, csapongás és
tétovázás, kéjsóvárság és könnyelműség, odaadás és gőg – akár a hangok a
zeneszerszámok üregeiből vagy gombák a nyirkosságból – úgy törnek elő, egymást
kergetik, éjjel s nappal, de sarjadásukat senki se tudja. Elég már, elég, hogy hajnaltól
napestig mindig lelnek valamit, amiből életre keljenek! Mások nélkül megszűnne
énem is, s ha énem megszűnne, megragadnia sem lenne mit. Ezt belátni könnyű, de
hogy mitől van így, annak okát nem tudjuk.

II. 3.
A beszéd nem csak levegőfúvás, mert aki beszél, mondani is akar valamit. Csakhogy
a beszéd mondanivalója bizonytalan. De vajon létezik-e egyáltalán beszéd, vagy
ilyesmi nincs is? Úgy gondoljuk, hogy a beszéd más mint a madárfiókák csipogása –
de vajon tényleg más-e, vagy lehet, hogy nincs is köztük különbség? Vajon mi
homályosítja el az Utat úgy, hogy az igazság meg a tévedés terem helyébe? És mitől
lesz a beszéd oly homályos, hogy helyesről és helytelenről kezd szólni? Vajon
eltávozhat-e a Dao? Vajon lehet-e, hogy valahol nincs jelen? Vajon lehetséges-e
beszéd, még ha megszólalni nem képes is?
A törpe igazságok homályosítják el a Daot, s az ékesszólás homályosítja el a beszédet.
Ezért vitatkoznak Mo Di és Konfuciusz követői helyesről és tévesről. az egyik állítja,
a másik tagadja, emez tagadja, amaz állítja. Pedig ahelyett hogy így bizonygatják
saját igazukat és cáfolgatják a másik tévedését, jobban tennék, ha józan eszükre
hallgatnának.
Nincs olyan létező, ami ne lenne a másik és nincs, mi ne lenne önmaga. Azt
nem látja egy sem, hogy ő másik, csak arról tud, hogy ő önmaga. Ezért mondom: a
másik önmagunkból lép elő, s mi magunk a másik nyomán vagyunk. A másik és a
magunk életre keltének tanítása ez. Csakhogy alig keltek életre, máris elpusztulnak, s
alighogy elpusztultak, életre kelnek megint. Ami most lehetséges, egy pillanat
múltán már lehetetlen, s mi épp lehetetlen, lehetséges lesz nyomban. Mi igaz emitt,
hamis lesz amott, s mi itt hamis ott már igazzá lett. Ezért a bölcs nem ebből indul ki,
hanem önmagát az égi természetesség fényénél követi. Ő maga a másik, s a másik ő
maga. De akkor van egyáltalán egyik és létezik egyáltalán másik? Vagy nincs se
emez, se amaz? A másik nem a magunk ellentétpárja: ezt mondom a Dao
tengelyének. Ez a tengely, mely a körforgás közepéből válaszolgat végeérhetetlenül.
Mert az igazságok véget sose érnek, és a tévedések véget sose érnek. Ezért mondtam:
jobb a tisztánlátás. Ha meg akarjuk mutatni, hogy az ujjunk nem ujj, legjobb, ha
valami mással és nem az ujjakkal próbálkozunk! Ha egy lóról azt akarjuk
bizonyítani, hogy nem is ló, bármi mással, csak ne lóval bizonygassuk ezt! Csakhogy
az Ég és Föld csupa ujjak, s a tízezernyi létező mind, mind ló!

II.6.
Nie Que Wang Yit kérdezte:
– Tudod-e, hogy mi az, miben minden lény egyetért?
– Honnan tudhatnám? – válaszolt Wang.
– És azt tudod-e, hogy mit nem tudsz? – kérdezte tovább.
– Honnan tudhatnám? – válaszolta újra.
– Ezek szerint a lények semmit se tudnak?
– Honnan tudhatnám? Azért valamit mégiscsak megpróbálok mondani neked erről:
Honnan tudhatnám, hogy amit tudásnak mondok, nem tudatlanság-e? Vagy amit
nemtudásnak mondok, nem tudás-e? De most hadd kérdezzek én is valamit tőled!
Ha az ember nyirkos helyen alszik dereka megbetegszik, és fél lába elhal. Vajon
megeshet ilyesmi a mocsári halakkal? Aki fára mászik, tagjai remegnek félelmében.
De vajon a majmok is ennyire félnek ott fenn? Hármójuk közül ugyan melyik tudja,
mi a helyes lakóhely? Az ember növényeket és húst eszik, a szarvas füvet legel, a
százlábú a kígyót szereti, a bagolynak és a varjúnak a patkány ízlik. E négy közül
vajon melyik tudja, mi az igazán ízletes? A hím majom a nősténnyel párosodik, a
szarvasbika a szarvastehénnel üzekedik, és a hal halat választ társául. Az emberek
Mao Jiangot és Li Jit tartják a legszebbeknek – de a halak a mélybe bújtak előlük, a
madarak magasba röppentek, és a szarvasok riadtan menekültek, mikor
megpillantották őket. Négyőjük közül ugyan melyik tudja, mi az igazi szépség a
világon? Én úgy látom, hogy az „emberség” és az „igazságosság” alapelvei a
„helyes” és a „téves” ösvényei kibogozhatatlanul összegabalyodtak. Hogy is
tudhatnék különbséget tenni köztük?
– Te nem tudod eldönteni, mi hasznos és mi káros – mondta erre Nie Que -, de vajon
a tökéletes ember se tud károsról és hasznosról?
Wang Yi így válaszolt:
– A tökéletes ember: szellem. Még ha lángra kapna is a nagy óceán, ő akkor se égne
meg, még ha mind befagynának is a tavak és folyamok, ő akkor se dermedne meg!
Sziklazúzó mennydörgés, a tenger égre tornyosuló hullámai se rettenthetnék őt! A
párafelhőkkel száll, Holddal, Nappal utazik, és a Négy Tengeren túli világban kószál
kedvére. Élet, halál gondja nem érinti, ugyan mit is gondolna haszonnal vagy kárral!

II. 8.
Tegyük, fel, hogy vitatkozunk valamin, és te legyőzöl érveiddel. Nekem nem sikerült
felülkerekednem, de vajon ettől már neked lesz igazad, és biztos, hogy én tévedtem?
És ha én győzök, és te maradsz alul, akkor ettől már biztos, hogy igazam van, és te
vagy, aki téved? Vajon lehet-e igaza egyikünknek, és vajon tévedhet-e a másik?
Lehet, hogy mindkettőnknek igaza van? Vagy talán egyformán tévedtünk mind a
ketten? Mi ketten nem tudjuk megérteni egymást, mások meg csak a sötétben
tapogatóznának. Kinek mondjam, hogy tegyen igazságot? Olyannak, aki szerint
neked van igazad? De ha már előre neked az igazat, akkor hogyan tud igazságot
tenni? Vagy olyannak szóljak, aki velem ért egyet? Ő pedig már előre nekem ad
igazat, azért nem tud igazságot tenni! Vagy talán olyannak, aki se velem, se veled
nem ért egyet? De hisz ha eleve elutasít téged is és engem, is, akkor azért nem tud
igazságot tenni! Vagy olyanra bízzam a döntést, aki mindkettőnkkel egyetért? Ő meg
azért nem tud igazságot tenni, mert szerinte nekem is és neked is igazunk van. Így
aztán megérteni se velem, se veled, se vele nem tudjuk egymást. Vagy talán másra
kellene bízzuk a dolgot?
A neszező változások egymásba váltanak-e vagy sem – mindegy. Harmóniában
a végtelennel, egybeolvadva a határtalannal kitölthetjük szabott éveink. De mit is
jelent, hogy „harmóniában a végtelennel”? Az igazság nem igaz, és az „olyan”
„másmilyen”. Ha az igazság tényleg igaz, akkor különbözik attól, ami nem igaz –
tehát nincs min vitatkoznunk. Ha az „olyan” tényleg olyan, akkor különbözik attól,
ami másmilyen – tehát nincs min vitatkoznunk. Feledd a kort, hagyd az igazságokat!
Szárnyalj a végtelenbe – a végtelenben lakozzál!

II.10.
Valamikor régen Zhuang Zhou álmában pillangó volt, csapongó pillangó, szabad és
boldog, aki mit se tud Zhouról. Aztán egyszer csak felébredt és ráeszmélt, hogy
valójában ő Zhou. És most nem tudni, vajon Zhou volt-e álmában pillangó, vagy a
pillangó volt-e álmában Zhou. Pedig kettejük közt mégiscsak kell legyen valami
különbség. Mi pedig azt mondjuk: átváltoznak a dolgok.

III. 2.
Wen Hui fejedelem szakácsa, Ding ökröt darabolt. Ahogy kezével megfogta, ahogy
vállával nekifeszült, lábával hozzányomult, térdével tartotta – ütemre reccsent a bőr,
ritmusra sercent a hús kése alatt, hibátlan összhangban és oly dallamosan, akár az
„Epreserdő tánca” vagy a „Jingshou” muzsikája. „Milyen remek, milyen pompás! –
lelkendezett a fejedelem. – Vajon honnan e tökéletes ügyesség?”
Ding félretette kését, és így válaszolt: „Szolgád a Daoban leli kedvét. Többet ér
az, mint az ügyesség! Kezdetben, mikor ökröt vágtam, csak egész állatokat láttam.
Három év múltán aztán nem láttam egyben egyetlen ökröt sem többé. Mostanában
pedig nem is bízom magam a szememre, csak szellememet követem. Érzékeim
tudása megszűnt, csak szellemem kívánságait követem. Az Ég adta vonalakhoz
igazodom: a nagy üregeknél vágok, a nagy réseknél metszek, szigorú rend szerint
követem őket. Még az ereket és az inakat is elkerülöm hát még a nagyobb ízületeket!
Az ügyes szakácsok évente köszörüli késüket, mert csak nyesegetnek vele. Egy
közönséges szakács minden hónapban megfeni kését, mert összevissza vagdal vele.
Én meg ezzel a szerszámmal már tizenkilenc éve dolgozom, fel is daraboltam sok
ezer ökröt, az éle mégis olyan, mintha az előbb vettem volna le a köszörűről. Az
ízületeknél rések vannak, a kés élének pedig nincs vastagsága. És mivel nincs
vastagsága, be tud hatolni a résekbe, hisz mindig lesz elég hely, hogy szabadon járjon
bennük. Ezért olyan a késem még tizenkilenc év múltán is, mintha most élezték
volna. De azért ha egy csomóhoz érek, mindig jól megnézem, mennyire kusza –
óvatosan, vigyázva, közben szemem se rebben, kezem alig-alig moccan. Majd egy
aprócska mozdulat, s hirtelen darabjaira esik, mintha csak egy göröngy hullott volna
a földre. Én meg csak állok ott, kezemben a késsel, úgy pislogok zavartan, de
elégedetten. Utána pedig megtisztítom és helyére teszem késemet.”
„Milyen nagyszerű – kiáltott fel Wen Hui fejedelem -, a szakácsot hallgattam, de az
életerő táplálásáról hallottam!”

III. 4.
Mikor Lao Dan meghalt, Qin Shi is elsiratta: sóhajtott vagy hármat, aztán elment.
– Talán nem te voltál a mester jó barátja? – kérdezték a tanítványok.
– Dehogynem – válaszolta.
– Akkor miért csak így félvállról gyászolod őt?
– Bizony, bizony – mondta Shi -, eleinte azt hittem, hogy az övéi gyászolják, de most
már tudom, hogy tévedtem. Amikor elmentem, hogy elsirassam, voltak ott öregek,
akik úgy zokogtak, mintha fiukat gyászolnák, az ifjak meg úgy jajongtak, mintha
anyjuk elvesztésén keseregnének. Összegyűltek, de csak azért, hogy oda nem illő
szavakat mondjanak és siránkozzanak, bár senki se kérte őket. Az Ég ellen
lázonganak túlzott érzelgősségükkel, miközben osztályrészükről megfeledkeznek!
Az Ég elől menekülés bűnének mondták ezt a régiek. A mester ideérkezett, mert
eljött az ideje, aztán mikor menni kellett, engedelmeskedett. Aki nyugalomban
időzik, majd engedelmesen továbbmegy, azt nem érinti se öröm, se bánat. Hajdan azt
mondták: megszabadult az Egek Urának kötelékeiből. A tűzifa elfogyhat, de a tűz
mégis tovább ég. Hogy egyszer majd ellobban-e, azt nem tudom.

IV. 8.
Mikor Konfuciusz Chuba ment, egy dalra lett figyelmes. Jie Yu, a vidék bolondja így
énekelgetett kapuja előtt:

„Főnixmadár, főnixmadár,
De megcsappant szép erényed:
Jövőt várni türelmetlen,
Múlthoz húzni is ügyetlen!
Ha rendben megy a világ,
Tesz-vesz benne, ki bölcs,
És ha kizökken menete,
Majdcsak eléldegél benne.
Ámde a mai időkben
Jó, ha megúszod ép bőrrel!
Boldogság: könnyű piheszárny,
El mégse kaphatod
Sorscsapás: nehéz földi rög,
Fel mégse rúghatod.
Elég már, jaj, elég!
Embertől mit akarsz erénnyel?
vigyázz már, jaj, vigyázz!
Lépteid túl súlyosak!
Tüskéid, karmaid
Nem sebzik talpamat.
Lábamat össze nem kötöd!
Inkább botorkálok a jó utak között!”

V. 1.
Luban élt egy ember, akinek büntetésből levágták a fél lábát. Wang Tainak hívták, és
legalább annyi tanítványa volt, mint Konfuciusznak. Chang Ji meg is kérdezte
Konfuciuszt: „Ez a Wang Tai csak egy féllábú nyomorék, hogyhogy mégis a lu-beliek
fele őt követi, s csak a másik fele téged? Ha feláll, nem tanít, ha leül, nem okít, mégis
eltelve tér vissza tőle még az is, aki üresen kereste fel! Lehet, hogy tényleg volna
szavakba nem fogható tanítás, mely bár alaktalan, a szellem mégis kiteljesedik tőle?
Vajon miféle ember ő?”
„Egy bölcs mester – válaszolt Konfuciusz. – Utána igyekszem jómagam is, bár még
nem mentem el hozzá. Még nekem is tanítóm lehet, hát még azoknak, akik nem
érnek fel velem! De nem is csak a Lu Birodalmat, hanem az egész világot magammal
viszem, hogy kövessük őt!”
„Ha nyomorék létére mégis különb nálad, mennyivel inkább fölötte állhat akkor a
közönséges embereknek! – mondta Chang Ji. – De mitől oly kiváló szelleme?”
„Az élet és a halál bármily hatalmasak, őt még csak meg sem érintik. Ha az ég a
földdel egybeszakadna, neki mindegy lenne az is! Szemlélődik és nem csalatkozik, a
világ el nem sodorja. A létezők sorsa, hogy átváltozzanak: ő az ősszülőhöz
ragaszkodik. „
„Nem értem szavaidat! – szólt Chang Ji.
Konfuciusz erre így szólt: „Ha a különbözőségre figyelsz, akkor a máj az epétől oly
messze van, akár a Chu fejedelemség Yuetől. Ha az azonosságot tekinted, akkor a
tízezernyi létező mind, mind egy. Aki eljutott idáig, az még azt sem tudja, mire való
szeme és füle, szellemével valójának harmóniájában kószál. A dolgok azonosságát
látja, fogyatékosságukra nem tekint. Elveszett lába csak félrerúgott sárdarab neki.”
„Az az ember csak önmagán munkálkodik, tudása nyomán saját szelleméig jutott, a
maga szellemétől az örökkévalóság szelleméhez ért. De akkor mások miért tartják őt
oly nagyra?” – kérdezett tovább Chang Ji.
„Nem a sodrásban, csak az álló víz tükrében láthatod magad – mondta Konfuciusz. –
Csak a nyugalom képes mindent elcsendesíteni. Azok közt, kik sorsuk szerint a
földhöz tartoznak, csak a fenyő és a cédrus zöldell télen és nyáron egyaránt. Azok
közt, kik sorsuk szerint az Éghez igazodnak, csak Shun volt állhatatos egyedül.
Szerencse, hogy eligazíthatta saját életét és ezzel mindenki életében rendet
teremthetett. Bizony félelem nélküli, ki megőrzi ősi egyformaságát! Egyetlen katona,
ha bátor, kilenc hadseregen is áttör. Elég neki a hírnév vágya és sikerrel jár. Vajon mi
mindenre képes akkor az, aki Ég és Föld hivatalnoka, ki tízezernyi létezőt ölel egybe,
és csak átutazó saját testében, akinek csak puszta képzelődés, mit szemével, lát,
fülével hall, aki egybefog minden megismerhetőt, és akinek szelleme soha el nem
pusztul! Még a napot is, hogy mikor távozzon közülünk, kedvére választhatja ő.
Ezért követik őt az emberek. Ugyan miért kívánnád tőle, hogy a világ dolgaiba
keveredjen?”

V. 3.
Luban élt egy nyomorék, Lábujjanincs Shu Shan. A sarkán botladozva egyszer
meglátogatta Konfuciuszt. Konfuciusz így szólt hozzá: „Meggondolatlanságod miatt
jutottál ilyen sanyarú sorsra. Most már hiába jössz hozzám!”
„Tudatlanságom és könnyelműségem miatt veszítettem el lábamat – mondta
Lábujjanincs. – Most azért jövök, mert van valamim, ami többet ér lábamnál, és
aminek épségére már jobban ügyelek. Bizony nincs, mit az Ég ne takarna, és nincs,
mit a Föld el ne bírna. Azt hittem rólad, olyan vagy akár az Ég, akár Föld! Honnan
sejthettem volna, hogy így fogadsz engem?”
„Megbántottalak – mondta Konfuciusz -, kérlek, kerülj beljebb és hallgasd meg
szavaimat!” De Lábujjanincs elbicegett. Konfuciusz pedig így szólt tanítványaihoz:
„Lássatok neki! Ez a Lábujjanincs csak egy nyomorék, mégis ennyire igyekezne
jóvátenni korábbi gonosz tetteit. Kinek valója csorbítatlan, sokkal inkább így kell
tegyen!”
Lábujjanincs elmesélte az esetet Lao Dannak. „Ugye ez a Konfuciusz messze van még
attól, hogy tökéletes emberré váljon? De vajon miért iparkodik annyira, hogy
tanítványod legyen? Különcködéssel és ravasz fogásokkal akar hírnevet magának!
Talán nem is tudja, hogy csak bilincs és kötelék az a magasabb embernek!”
„És te miért nem szabadítottad meg azzal, hogy megmutatod neki élet és halál közös
fonalát? – kérdezte Lao Dan.
– Hogy átláthassa: a lehetséges a lehetetlennel közös zsinóron csüng. Akkor
kötelékeiből megszabadulhatna talán.”
„Akit az Ég vert bilincsbe, hogy is tudnám én eloldozni?” – mondta erre
Lábujjanincs.

VI. 1.
Felismerni az Ég munkálkodását és ismerni az ember feladatát, ez a legtöbb. Aki
megismeri az Ég munkálkodását, azt az Ég élteti. Aki ismeri az ember feladatát, e
tudásával táplálja azt, ami a tudás számára megismerhetetlen. Betölti Égtől rendelt
idejét, életútjának delén korai halállal el nem pusztul. Ez a tudás vívmánya.
Csakhogy van egy bökkenő: a tudásnak kapaszkodó kell, hogy helyes legyen, ám
amibe kapaszkodik, az nem szilárd. És akkor honnan tudom, hogy amit az Égnek
tulajdonítok, nem emberi-e? És amit emberinek mondok, vajon nem égi-e?
Ha van igaz ember, akkor van igaz tudás. De kire mondom én, hogy igaz
ember? A hajdan volt igaz emberek nem lázongtak a szükségben, nem voltak dicső
tetteik, és nem szövögettek terveket. Így aztán ha hibáztak is, bánat nem emésztette
őket, ha sikert értek el, önteltté akkor sem lettek. Magasba hágtak, tagjaik nem
remegtek, vízbe merültek, de nedvesség nem tapadt rájuk, tűzbe léptek, meg
mégsem égtek. Ilyen, kinek tudása a Daoig emelkedett. A hajdani igaz emberek
aludtak, de nem álmodtak, s ébren nem gyötörte őket szorongás. Egyszerű volt
ételük és mély a lélegzésük. Mert az igaz ember talpa mélységéből lélegzik a
közönséges emberfia pedig csak torkával zihál. A nyomorultak torkából okádás a szó
– vágyaik mélységesek, de sekély bennük az Ég működése.
A hajdani igaz emberek nem tudták, hogy az életnek örülni, a haláltól pedig
rettegni kellene. Megérkeztek, nem vigadtak – eltávoztak, nem búsultak: könnyedén
jöttek és könnyedén mentek. Nem feledték, honnan érkeztek, és nem kutatták, hová
térnek. Örültek annak, amit kaptak, és nem gondoltak vele, hogy mikor kell
visszaadják. Róluk elmondható, hogy gondolkodásuk nem csorbította a Daot, s az
emberivel nem támogatták meg azt, ami égi. Én igaz embereknek hívom őket.
Ilyenek voltak ők – szívük felszabadult, vonásaik nyugodtak és homlokuk sima.
Hidegségük őszi langymeleg, forróságuk tavaszi enyhülés, örömük, haragjuk, akár a
négy évszak. Összhangban életek mindenekkel, de át senki sem látta őket. (...)
A Dao: lényeg és bizonyosság, de tétlen munkálkodik és alaktalan. Átható, de
megfoghatatlan, elérhető, de láthatatlan. Mag és gyökér, magából ered. Mikor nem
volt még se Ég, se Föld: az ősidők óra itt van, változatlan. Megszülte a szellemeket és
az istenségeket, élteti az Eget és élteti a Földet is. A Nagy Végponton túli és mégsem
magasságos, a hat égtáj alatt is ott van, de mégsem mélységes. Ég és Föld előtt
született, de el nem aggott, ősibb a hajdan ősidőknél, de meg nem öregedett Xi Wei
elért hozzá – az eget és a földet igazította véle. Fuxi megragadta – az erők
szülőanyjáig jutott véle. A Sarkcsillag rátalált – az idők kezdete óta hibátlan áll
helyén. A Nap és a Hold megtalálták – az idők kezdete óta nem pihennek. Kan Bei
megragadta – a Kunlun-hegyhez jutott véle. Feng Yi megtalálta – nagy folyókban
kóborol véle. Jian Wu megtalálta – így lakozik a Taishan hegyén. A Sárga császár
megragadta – az égi felhők közé emelkedett. Zhuan Xu megragadta – úgy uralkodott
a Sötét Palotában. Yu Qiang megtalálta – az Északi sarkot uralja véle. A Nyugat
Királyi Anyja megtalálta – így ül a Shao Guang hegyen. Kezdetét senki se tudja, végét
senki se ismeri. Peng apó rátalált – Shun idejétől egészen az Öt Úr koráig éldegélt Fu
Yue megtalálta – Wu Ding főminisztere lett, s az egész birodalmat ő irányította, míg a
Skorpióról a Nyilasra szállva saját helyére tért a csillagok közt.

VI. 2.
Nanbo Zikui így kérdezte Nü Yut:
– Éveid száma már nagyra nőtt, de arcod akár egy kisgyermeké. Hogyan lehetséges
ez?
– Hallottam a Daoról – válaszolt Nü Yu.
– Meg lehet talán tanulni a Daot? – kérdezett újra Nanbo Zikui.
– Nem! Hogy is lehetne! És te különben sem olyan ember vagy! Ott van Bu Liangyi – a
bölcsek tehetsége megvan benne, de nem a bölcsek útját járja. Én a bölcsek útját
járom bár a bölcs tehetsége hiányzik belőlem, Tanítani szeretném át, hogy valódi
bölcs váljon belőle. De hát nem úgy van az, akármilyen könnyű is a bölcsek útjáról
annak, akiben megvan a bölcsek tehetsége. Ha magamnál tartanám és okítanám:
három nap múltán már külsőség lenne neki az Ég alatti világ. A világ külsőség – de
ha én továbbra is magamnál tartanám: hét nap múltán már külsőség lenne neki
minden dolog. A dolgok külsőségek – de ha én továbbra is magamnál tartanám,
kilenc nap múltán már külsőség lenne neki az élet is. Az élet külsőség – ekkor
megvilágosodna. Ha már egyedüliségét szemléli, nem lenne neki se múlt, se jelen.
Múlt és jelen nélkül beléphetne a halhatatlanságba, élet nélküliségbe. Az élet
pusztítója meg nem hal. az élet megszülője nem született: elésiet mindennek, és
elkísér mindeneket, nincs mit ne rombolna, nincs, mit ne építene. Harcbéli nyugalom
pedig a harc nyomán a kiteljesedés...
– És te honnan tudsz minderről? – kérdezte Nanbo Zikui.
– Tintásujjú fiától hallottam. Tintásujjú fia Dünnyögő unokájától hallotta. Dünnyögő
unokája Tisztánlátótól hallotta, Tisztánlátó Tisztánhallótól, Tisztánhalló pedig
Tüsténkedőtől. Tüsténkedő Dúdolótól hallotta, Dúdoló pedig Sötét Rejtélytől, Sötét
Rejtély Ürességtől hallotta, és Üresség Talányos kezdettől tudja – volt a válasz.

VI.7.
– Elõrehaladtam – szólt Yan Hui.
– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Megfeledkeztem az emberségről és az igazságosságról – válaszolta Yan Hui.
– Jól van. De ez még nem elegendő – mondta Konfuciusz.
Később újra találkoztak.
– Előrehaladtam – szólt Yan Hui.
– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Megfeledkeztem a szertartásokról és a zenéről is.
– Jól van. De ez még nem elegendő – mondta Konfuciusz.
Legközelebb megint találkoztak.
– Előrehaladtam – szólt Yan Hui.
– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Csak ücsörgök önfeledten – válaszolta Yan Hui.
– Mire mondod, hogy „önfeledt ücsörgés”? – kérdezte ekkor Konfuciusz izgatottan.
– Elhagytam testem tagjait, és megszabadultam minden tudásomtól. Eltávolítottam
testemet, és hátrahagytam tudásomat: egyesültem a Mindeneken Áthatolóval. Erre
mondtam, hogy önfeledtem ücsörgök.
– Ha eggyé váltál véle, el nem csábít semmi. Ha átváltoztál véle, nincs mihez
ragaszkodnod. Mily kiváló lettél! Kérlek, engedd meg, hogy nyomodba szegődjek és
követhesselek téged!

VII. 2.
Jian Wu meglátogatta Bolond Jie Yut. Jie Yu így szólt hozzá: „Mit mondott neked a
múltkorában Zhong Shi?”
– Azt mondta – válaszolt Jian Wu -, hogy ha az uraság maga jó példával jár elöl, s
mércéje az igazságosság, akkor nem lesz, ki arra vetemedne, hogy nem hallhat
szavára, és nem javul meg ő maga is!
– Szemfényvesztő erényesség! Aki így igazgatja az Ég alatti világot, az a tengeren
akar gyalogolni, a folyóvizet akarja megfaragni és szúnyog hátán szeretne hegyet
hordani. A bölcs talán a külsőségeket igazgatja, mikor irányít? Magában tesz rendet,
s aszerint cselekszik. Mindenki azzal foglalkozzon, amihez ért, ennyi az egész.
Hiszen a madár is azért repked a magasban, hogy elkerülje a zsinóros nyílvessző és a
dárda sebeit. A mezei egér is azért fúrja az oltárdombok alá üregét, hogy
megmeneküljön a kiásás és a kifüstölés veszedelmeitől. Még annyi eszetek sincs,
mint ennek a két állatkának? – mondta Jian.

VII. 4.
Yang Ziju elment Lao Danhoz, és így kérdezte:
– Ha valaki törekvő és erős, okos és tisztánlátó, s a világ törvényét tanulmányozza
fáradatlan – méltó párja lehet a régi bölcs királyoknak?
– Ha a bölcshöz hasonlítod, csak cseléd vagy kézműves az ilyenféle, testét kimerítő,
elméjét erőltető – válaszolt Lao Dan. – A tigris és a leopárd rajzos bundájával a
vadászt hívogatja, s a majom okossága, a patkányfogó kutya pedig ügyessége miatt
kerül láncra. Az ilyenek lennének talán a régi bölcs királyokhoz mérhetők?
– Szabad megkérdeznem, hogy hogyan uralkodtak a bölcs királyok? – kérdezte ekkor
Yang Ziju elbizonytalanodva.
– A bölcs királyok munkálkodása betöltötte az egész Ég alatti világot, s mégis mintha
semmi közük sem lett volna hozzá – mondta Lao Dan. – Átformálták és megsegítették
mind a tízezernyi létezőt, de népük nem érezte, hogy uralkodnak rajta. Nevüket
senki sem tudta, de munkálkodásuk nyomán maga örömére lelt minden lény. A
megismerhetetlenben időztek, s a nemlétezésben vándoroltak ők.

VII.6.
Ne légy a hírnév bábja, ne légy a tervek kincsestára! Ne légy az ügyek intézõje és ne
légy az okoskodás mestere! Testesítsd meg a végtelent, s nyomtalanul kószálj! Tartsd
meg, mit az Égtől kaptál, de ne tekintsd adománynak azt! Légy üres – ennyi az egész.
A fensőbb ember szíve, mint a tükör: nem üdvözöl és nem kísérget, csak válaszol, és
el semmit se rejt. Ezért mindent legyőz, de ő maga nem csorbul.

VII.7.
A déli tenger urát úgy hívták: Hamarjában.
Az északi tenger urát úgy hívták: Hirtelen.
A középső vidék urát úgy hívták: Zavaros.
Hamarjában és Hirtelen gyakorta összejöttek Zavaros birtokán, és Zavaros nagyon
kedvesen fogadta őket.
Hamarjában és Hirtelen viszonozni akarták Zavaros jóságát.
Így szóltak: „Minden ember testén hét ablak van, hogy látni, hallani, táplálkozni és
lélegezni tudjon. Csak neki nincs egy sem. Mi lenne, ha vágnánk rá?”
És minden nap fúrtak rá egy lyukat.
Hetednapra pedig Zavaros meghalt.

XII. 4.
A Sárga Császár a Vörös-folyótól északra kószált, s a Kunlun-hegy ormára hágva
révedt a déli messzeségbe. A visszaúton elveszítette fekete gyöngyét. Elküldte
Tudást, hogy keresse meg, de az nem találta. Elküldte az éles szemű Li Zhut, hogy
keresse meg, de ő sem találta. Elküldte Ékesszólót, hogy keresse meg, de ő sem
találta. Végül elküldte Önfeledtet is. És Önfeledt megtalálta.
– Hát nem furcsa, hogy pont Önfeledt tudta megtalálni? – szólt a Sárga Császár.

XII. 6.
Mikor Yao a Virágzóvidékre látogatott, a határfelvigyázó így köszöntötte:
– Ó, te nagy bölcs, fogadd jókívánságaimat! Hosszú éltű légy, bölcs férfiú!
– Nem kell – szólt Yao.
– Dúsgazdag légy, bölcs férfiú!
– Nem kell – mondta Yao.
– Sokasodjanak fiúgyermekeid, bölcs férfiú!
– Nem kell – válaszolt megint Yao.
– Hosszú élet, gazdagság és sok fiúgyermek – ez minden ember vágya. Hogyhogy
egyedül te nem szeretnéd egyiket sem?
– A sok fiúgyermek sok gonddal ját. A gazdagság sok intéznivalót hoz. A hosszú élet
pedig sok megaláztatással teli. E hárommal magam valóját nem táplálhatom. Ezért
nem kellenek nekem! – mondta Yao.
– Először azt hittem, hogy bölcs ember vagy, de most már látom, hogy egy kiváló
férfiúnál nem vagy egyéb. Az Ég, mikor életre hívja a tízezernyi népséget,
mindegyiknek kijelöli feladatát. Ha sok fiad van, s mindnek megszabod a maga
dolgát, ugyan mi gondod lesz? Ha gazdag vagy, és megosztozol másokkal, ugyan mi
intéznivalód marad? Hiszen a bölcs szállást talál, akár a fürjecske, s tápláléka, mint a
kiscsibéké. Úgy jár-kel, mint a madár, nyomtalanul. Ha az Ég alatti világban az Utat
követik, osztozik a többi lény boldogságában. Ha pedig az Utat nem követik, maga
valóját ápolja, s nyugalmat keres. Majd tízezernyi év múltán a világtól eltelve
eltávozik, s a halhatatlanságba tér. A fehér felhők hátán a magasságos úr birtokához
ér. A három gyötrelem már el nem éri többé, teste minden bajtól megszabadul,
semmi bántódása nem eshet már! – szólt a határfelvigyázó, s ezzel otthagyta. De Yao
utána sietett.
– Még csak azt szeretném kérdezni, hogy ...
– Vissza! – mondta szavába vágva a határfelvigyázó.

XII. 8.
A Nagy kezdetben volt a Semmi. Nem volt léte és nem volt neve. Ebből támadt az
Egy. Megvolt az Egy, de formátlanul. A dolgok belőle kapták éltüket – azt mondjuk
rá, ez a valójuk. E formátlanság darabokra oszlott, s szüntelen kavargásba kezdett –
azt mondjuk rá, ez a sors. A szakadatlan mozgás nyomán dolgok születtek, s ahogy a
dolgok kiteljesedtek, létrejöttek saját törvényeik – azt mondjuk rá, ezek a testi
formák. A formákból élő testek alakultak, melyekben szellem lakozik, mind saját
tulajdonságokkal – azt mondjuk rá, ez az alaptermészetünk. Az alaptermészetet
ápolva valónkhoz jutunk vissza, s valónk is a kezdet egységébe tér. Bezárt csőrű,
néma csicsergés. Az összezárt csőr éneke, mint Ég és Föld egybesimulása.
Összeölelkezésüket rejtély takarja – bárgyúságnak látszik, sötétségnek tűnik.
Rejtélyes valónknak mondjuk, mely a Nagy Sodrásban egyesít.

XII. 11.
Zigong Chu délvidékén vándorolt, s Jin felé az útja a Han folyó északi partján vezetett.
Itt találkozott egy öregemberrel, aki a zöldségeskertjében dolgozott. Árkokat ásott a
locsoláshoz, majd a kútból vödrönként hordta az öntözővizet, fáradsággal végzett
munkájának alig volt valami látszatja. Zigong megszólította:
– Van egy olyasféle szerkezet, amivel egy nap akár száz árkot is be tudnál locsolni,
csekélyke fáradsággal is sokra haladhatnál. Nem lenne kedvedre való, jóember?
A paraszt felegyenesedett, végigmérte, s így szólt:
– Aztán hogy megy az?
Zigong így válaszolt:
– Van egy farúd, a hátsó végén nehezék, az eleje pedig könnyű. Olyan gyorsan lehet
vele vizet húzni, hogy csak úgy zubog. Úgy hívják, hogy gémeskút.
A paraszt megütközve nézett, majd felnevetett, és így szólt:
– A tanítómtól azt hallottam, hogy aki furfangos szerkezetekkel jár, az a dolgát is
furfangosan teszi. A furfangos tettektől aztán furfangos lesz a lelke is. És amikor a
lelke ilyen furfangos ott belül, akkor már el is veszítette tiszta egyszerűségét. Ha a
tiszta egyszerűség elveszett, a szellem csak nyugtalankodik, és a nyugtalan szellem
már nem a Daoban pihen. Nem mintha nem ismerném a gémeskutat, de dolgozni
véle szégyenemre válna.
Zigong csak pislogott lesújtva, fejét lehajtotta, és egy szót sem szólt.
– És te kiféle vagy? – kérdezte kis idő múltán a kertész.
– Konfuciusz tanítványa vagyok – válaszolt Zigong.
– Tán csak nem a nagy tudásoddal majmolod te is a bölcseket, miközben azzal
hencegsz, hogy mindenkinél kiválóbb vagy, s magányos sirámokkal keseregsz, csak
hogy hírneved árulhasd szerte a világon? Ha megfeledkeznél szellemed erejéről, s
nem ápolgatnád testedet, máris előbbre juthatnál. De te még magadban sem tudsz
rendet tartani, hogy is jönnél hozzá, hogy az Ég alatti világot vezesd? Eredj a
dolgodra, ne zavard a munkámat!

XIII.10.
Huan herceg a Nagy Csarnokban olvasgatott, a csarnok előtt meg Bian, a kerékgyártó
egy keréken munkálkodott. Egyszer csak félretette szerszámait, felment a lépcsőkön,
és így szólt a herceghez:
– Szabad-e megkérdeznem, nagyuram, mit olvas?
– A bölcsek szavait – mondta a herceg.
– Élnek még ezek a bölcsek? – kérdezte tovább.
– Már rég meghaltak – volt a válasz.
– Így hát csak a régiek borának seprőjét olvassa nagyuram!
A herceg erre így szólt:
– Hogy jött egy kerékgyártó ahhoz, hogy leszólja olvasmányomat? Ha van mit
felhozni mentségedre, hát ki vele, ha nincs, akkor meghalsz!
A kerékgyártó így felelt:
– Szolgád csak saját mesterségéből tud példát mondani. Ha kereket csinálok, és csak
gyengén szorítom meg, nem tart majd eléggé. Ha meg túl erősen, akkor nem illik
egybe. Se túl erősen, se túl gyengén – akkor a kezemnek éppen úgy sikerül, ahogy
elgondoltam. Szavakkal nem lehet ezt elmondani, ennek csak fogásai vannak. Még
saját fiamnak sem tudnám elmagyarázni, és ő sem tudná megtanulni tőlem. Így van
ez: hetvenedik évemet taposom, és öregségemre még mindig kerekeket csinálok. A
régieknek is volt átadhatatlan tudásuk. Ők már mind halottak, hát ezért van, hogy
nagyuram a régiek borának seprőjét olvashatja csupán.

XVII.6.
− De akkor miért tartsam oly nagyra a Daot? − szólt a Folyó Véne. Ru, az Északi
Tenger Ura pedig ezt válaszolta.
− Aki ismeri az Utat, az tudja a törvényeket. Aki tudja a törvényeket, az tiszta fővel
mérlegel, s aki tiszta fővel mérlegel, az a dolgokkal nem árt magának, Valója
tökéletes. Tűz meg nem égeti, víz meg nem fojtja, hideg és forróság kárt nem tehet
benne, a repülő és szaladó állatok sebet nem ejthetnek rajta. De nem azért, mert tán
közönnyel fordul feléjük, hanem mert látja a békesség és a veszély lakhelyeit.
Megnyugodott a boldogságban és megnyugodott a sors csapásaiban is, óvatosan jár-
kel − semmi sem sebezheti. Ezért is mondják: Az égi legyen a bensőd, s az emberi a
külsőd! Mert valónk az Éghez tartozik. Aki tudja az égi és az emberi munkálkodását,
az gyökérre talál az égiben, és helyét megleli az emberiben. Téblábol és hajlong, de a
leglényegesebbhez visszatalált, s célját elérte.
− De mi az égi? És mi az emberi? − kérdezett tovább. Ru, az Északi Tenger Ura pedig
így szólt.
− Az ökröknek és a lovaknak négy lábuk van: ez az égi. A kantár a lovak fején és az
ökrök orrába fúrt lyuk: ez az emberi. Ezért mondom én: aki az emberivel az égit nem
pusztítja, nyakassággal az elrendelés ellen nem fordul, szerzésvágyba nevét el nem
temeti, féltőn őrködik, és semmit el nem veszít, az visszatér igaz valójához.

XVII.10.
Zhuangzi a Pu folyónál halászgatott, amikor Chu királya két főhivatalnokot küldött
hozzá. „Rád szeretném bízni a birodalom kormányzását” − üzente velük. Zhuangzi
csak fogta a halászbotot, fel se pillantott, úgy válaszolt:
− Hallottam, hogy Chuban van egy szent teknősbéka, kimúlt már vagy háromezer
éve. A király selyembe bugyolálta, kosárkába tette, és az ősök templomába vitette,
Mit gondoltok, minek örült jobban az a teknősbéka: annak-e, hogy elpusztulhatott, és
megholt csontjait ily nagy becsben tartják, vagy annak, hogy míg élt, kedvére
kotorászhatott farkával az iszapban?
− Inkább annak örült, hogy életében kedvére csapkodhatott farkával az iszapban −
felelték a főhivatalnokok.
− No, akkor menjetek békével – mondta Zhuangzi. − Én is inkább kotorászok
farkammal az iszapban.

XVII.11.
Mikor Huizi főminiszter volt Liangban, Zhuangzi elment, hogy meglátogassa. Volt, aki
óva intette Huizit: „Ez a Zhuangzi azért jön, hogy a helyedre furakodjon.” Huizi erre
úgy megrettent, hogy három álló éjjel-nappal kerestette Zhuangzit. Ekkor Zhuangzi
elment hozzá, és így szólt: „A déli vidéken van egy madár, főnixcsibének hívják.
Hallottál-e már felőle? Ez a madár felkerekedik, s a Déli Tengerről átrepül az Északi
Tengerhez. Csak főnixfán pihen meg, csak tisztagyümölcsöt eszik meg, csak
kristályforrásból iszik. Egyszer egy bagoly valami rothadt patkánydögöt talált, s
hogy a főnixcsibe épp arra szállt, rárikácsolt: 'Hess innen, hess innen!' Te meg engem
akarsz elhessegetni a te Liang Birodalmadtól...?”
XVII.12.
Zhuangzi és Huizi a Hao folyónál sétálgattak.
− Hogy ugrándoznak a pisztrángok! Hát igen, ez a halak boldogsága! – szólt
Zhuangzi.
− Te nem hal vagy, honnan tudod hát, hogy mi a halak boldogsága? − kérdezte Huizi.
− Te nem én vagy, honnan tudod hát, hogy nem tudom, mi a halak boldogsága? −
felelte Zhuangzi.
− Én nem vagyok te, így valóban nem tudhatok mindent rólad. De az biztos, hogy te
nem vagy hal, ezért te meg azt nem tudhatod, hogy mi a halak boldogsága − folytatta
Huizi.
Zhuangzi ekkor így szólt:
− Térjünk vissza az elejére! Te azt kérdezted, hogy honnan tudom, mi a halak
boldogsága. Tehát már tudtad, hogy tudom, ezért kérdeztél. Persze, hogy tudom,
hisz itt vagyunk a Hao partján.

XVIII.2.
Mikor Zhuangzi felesége meghalt, Huizi részvétlátogatást tett nála. Zhuangzi ott
guggolt, egy teknőt ütögetett, és énekelgetett hozzá.
− Feleséged a társad volt: gyermekeket nevelt neked, mígnem megöregedett, és
meghalt, de te még csak könnyet sem ejtesz érte − már ez is elég felháborító. De hogy
még dobolva dalolászol is, ez már tényleg több a soknál! − fakadt ki Huizi.
− Ugyan már − szólt Zhuangzi −, tán csak nem hiszed rólam, hogy mikor meghalt,
nem emésztett a bánat miatta? De amikor belegondoltam, hogy honnan is jött őt,
akkor megértettem, hogy kezdetben nem volt élete. És nemcsak élete nem volt,
hanem testi formája sem. És azon túl, hogy nem volt testi formája, még erő sem volt
ő. A hatalmas és megragadhatatlan kavargás közben egyszerre csak ott volt az erő.
Az erő átalakult, és lett belőle testi forma, a testi forma átváltozott, és így lett belőle
élő. Most pedig az élő alakult tovább, és meghalt. Akár a négy évszak − úgy követik
egymást: tavaszra ősz következik, s a nyár után jön a tél. Ő pedig ott fekszik, és álmát
alussza a Négyszögletes Csarnokban. Ha jajveszékelnék hangos zokogással, olyan
volna, mintha semmit sem értenék az elrendelésből. Így hát nem is teszek semmi
ilyesfélét.

XVIII.3.
Nyomorék Balga és Féllábú Bicegi a Sötét Úr Hegyén a Kunlun kietlen tájait
nézegette. Azon a helyen tért pihenőre a Sárga Császár. Egyszeriben Nyomorék
Balga könyökéből egy fűzfaág sarjadt elő. Megütközve maradt rá, mint akit
személyes sértés talált.
− Irtózol talán tőle? − kérdezte Féllábú Bicegi.
− Dehogy is! Ugyan mitől kellene irtóznom? − válaszolt Nyomorék Balga. − Hiszen
életünket csak kölcsönbe kapjuk: kölcsönkapjuk és megszületünk, de az élő maga
csak piszok-porszem. Élet és halál olyan, mint a nappal és az éjszaka. Eddig csak
szemléltük az átváltozásokat te meg én, most pedig az átváltozás immár elért
hozzám is. Ugyan mi irtóztatót kellene találnom ebben?

XVIII.4.
Zhuangzi útban Chu felé egy kiszáradt koponyát talált − kifehéredett volt, de teljesen
ép. Megpiszkálta ostorával, és kérdezgetni kezdte:
− Vajon mohó életvágy juttatott ide? Vagy egy ország valami veszett ügye miatt a
nyakazóbárdtól jutott ez neked? Lehet hogy tán elvetemült voltál, szégyent és
megaláztatást hoztál atyád és anyád fejére, feleségedre, gyermekeidre, úgy éltél
idáig? Meglehet, talán az éhség és a hideg gyötrelme után lett az osztályrészed? Vagy
élted tavaszai és őszei fogytával jutottál ide?
E szavak után fogta a koponyát, s mint valami vánkost, feje alá tette, és elszenderült.
Az éjszaka közepén pedig álmában megjelent a koponya, és így szólt:
− Úgy beszélsz, mint valami szófacsaró! Csak az élők ügyeiről-bajairól fecsegsz. A
halál után semmi ilyesféle nincs többé. Akarod, hogy beszéljek neked a halálról?
− Igen − válaszolt Zhuangzi.
− A halálban nincs magasztos nagyúr, és nincs alantas szolga. Nincsenek évszakok,
nincsenek teendők. Nyugalmunkban Ég és Föld tavasza és ősze a mienk. Királyi
trónján ülő uralkodó nem lehet boldogabb nálam!
Zhuangzi nemigen hitt neki:
− Ha a Sors Intézője visszaadná testedet, csontjaid és húsodat, bőrödet és izmaid, ha
visszakapnád atyád és anyád, feleségeid és gyermekeid s minden cimborádat, akit
csak ismertél − ezt azért csak szeretnéd, ugye? − kérdezte.
A koponya kikerekítette szemét, és szúrós tekintettel ráförmedt:
− Azt gondolod, odaadnám királyi boldogságom csak azért, hogy újra magamra
vegyem az emberi világ minden nyűgét és baját?

XIX.3.
Konfuciusz útban Chu felé az erdőszélen egy púposra lett figyelmes, aki botjával
kabócákat gyűjtött, de oly ügyesen, mintha csak a fáról szüretelné őket.
− Igazán ügyes! Van tán valami titkos módszered? − szólította meg Konfuciusz.
− Igen, megvan a módszerem − válaszolta a púpos. − Vagy öt-hat hónapig két
golyócskát egyensúlyoztam a pálcán. Mire ez sikerült, a kabócákból már alig
néhányat vétettem el. Azután három golyócskával gyakoroltam, és így csak minden
tizediket ügyetlenkedtem el. Azóta pedig, hogy akár öt golyót is meg tudok tartani
anélkül, hogy bármelyik leesne, már úgy szedegetem a kabócákat, mintha
szüretelném őket. Mozdulatlanul állok, mint egy fatörzs, és karom, mint száraz ág,
nyúlik elő. Bármily nagy is a világ, akárhány is a sokféle lény, én csak a
kabócaszárnyak dolgában igazodom el, és semmi el nem térít tőlük. Nincs semmi,
ami kedvesebb lehetne nekem a tücskök szárnyánál − hogy véthetném akkor el őket?
Konfuciusz odafordult a tanítványokhoz, és így szólt:
− Aki szakadatlan munkálja akaraterejét, milyen szilárd is annak szelleme! Ezt tanítja
nektek ez a púpos!

XIX.9.
Konfuciusz a Lü Liang vízesésnél nézelődött. A harmincszor nyolc láb magasból
lezúduló víztömeg még negyven mérföld távolságra is sűrűn tajtékzik ott, nem is
merészkedett bele még soha se teknősbéka, se hal, de még óriás vizigyík sem. Ámde
egyszer csak egy emberre lett figyelmes, aki ott úszkált benne. Azt gondolta, talán
valami életunt keresi így a halált, leszalasztotta hát tanítványait, hogy mentsék ki a
folyóból. De az ember alig pár száz lépésnyire kimászott a partra, megszárítgatta a
haját, és dalolva elindult a folyam mellett. Konfuciusz utána sietett, és faggatni
kezdte:
− Az imént azt hittem, kísértetet látok. De most, így közelebbről már látom, hogy
mégis ember vagy. Szabadna megkérdeznem: csak nem a világtörvény ismerője
vagy, hogy így jársz-kelsz a vízben?
− Nincs semmiféle titkos tudásom. Gyermekkoromban adottság volt, ahogy
növekedtem, természetem része lett, s felnőttként már olyan nekem, mint az Ég
rendelése. Ahogy a forgatag visz, úgy merülök alá, és úgy tűnök elő, ahogy a sodrás
kivet. Csak a víz törvényét követem, magammal nem gondolok, így tudok úszkálni
benne.
− Mit jelent az, hogy gyerekkorodban adottság volt, ifjúkorodban természeteddé vált,
és felnőttként az Ég rendelése ez neked? − kérdezte Konfuciusz. Az ember így
válaszolt:
− Hogy itt születtem, és otthon vagyok a hegyek között − ez adottság. A vízben
növekedtem, és otthonra lelek benne, így mindez természetes nekem. Nem tudom,
mitől, de ilyenné lettem: ez az Ég rendelése − mondta az ember.

XIX.10.
Ying, a nemes fák ácsolója egy haranglábon dolgozott. Mikor elkészült vele,
mindenki csodájára járt, mintha valami szellem munkáját látná. Lu hercege is
megnézte, s megkérdezte a mestert:
− Mond csak, miféle mesterfogásaid vannak?
− Szolgád munkásember − volt a válasz −, ugyan miféle mesterfogásom lenne?
Hanem azért mégiscsak van egy − folytatta aztán. − Mikor nekiláttam haranglábat
ácsolni vigyáztam, nehogy elpocsékoljam erőmet. Hogy tiszta legyen elmém,
koplalnom kellett. A megtisztulás harmadik napján többé már nem dédelgettem
magamban semmiféle gondolatot dicséretről és jutalomról, rangról és
javadalmazásról. Öt nap multán már nem törődtem megvetéssel és magasztalással, a
sikerrel és a kudarccal sem. A hetedik napon pedig megfeledkeztem kezemről,
lábamról és egész testemről. Nem volt akkor nekem már se herceg, se udvartartás
többé: nem maradt más, csak a mesterség, s minden külső elenyészett. Ekkor aztán
kimentem a hegyi rengetegbe, és vizsgálgattam a fák égi természetét. Találtam egy
hibátlan formájút: egyszerre készen láttam magam előtt a haranglábat, s nekifogtam a
munkának. Ha nem leltem volna egyet sem, akkor bizony nem csináltam volna
semmit. A fa égi természetét a magam égi természetéhez párosítottam. Ezért
csodálják munkámat úgy mintha egy szellem csinálta volna.

XXI. 5.
Zhuangzi meglátogatta Ai herceget, Lu urát. A herceg így szólt hozzá:
– Itt Luban sok a tudós ember, de a te tanításodat alig páran követik.
– Luban nincs sok tudós – felelte Zhuangzi.
– Országomban lépten-nyomon tudósok köntösét viselő embereket láthatsz, hogy
mondhatod, hogy kevesen vannak?
– Hallottam róla, hogy a kerek föveget viselő tudósok ismerik az Ég korszakait, a
szögletes cipőben járó tudósok ismerik a Föld alakzatait, a jádekődíszes övet hordó
tudósok pedig mindenre tudnak megoldást egy szempillantás alatt. Mégsem biztos,
hogy aki az Út birtokába jutott, öltözékén is kimutatja, és lehet, hogy kinek ruhája
megvan hozzá, az Útról mégse tud semmit. Ha talán kételkedsz ebben adj ki egy
parancsot: „Akinek csak a ruha van meg, de a tudás már hibádzik mellőle, halállal
haljon!” – mondta Zhuangzi.
A herceg ki is adta a rendeletet, s nem telt bele öt nap, senki se merte felvenni a
tudósok öltözékét, egyetlenegy tudós maradt csak köpenyében a hercegi udvarban.
A herceg magához hívatta, és kikérdezte a kormányzás dolgai felől, de az ezernyi
kérdés és tízezernyi buktató ki nem meríthette tudását.
– No, erre az egy szem tudósra aligha lehet azt mondani, hogy nagy sereglet lenne –
mondta Zhuangzi.

XXII. 4.
Shun egyszer azt kérdezte Zhengtől:
– Vajon birtokolható-e a Dao?
Zheng így válaszolt neki:
– Még saját tested sem a tulajdonod, hogyan lehetne hát tiéd a Dao?
Shun erre így szólt:
– Ha testem nem az enyém, akkor vajon kié?
Zheng ezt mondotta ekkor:
– Nem más az, mint Égtől és Földtől kapott forma. Életed sem a tiéd, csak Ég és Föld
harmóniájából ered. Természeted és sorsod sem sajátod, csak Ég és Föld menetét
követik. Fiaid és unokáid sem a tieid, csak Ég és Föld levetett bőre mindegyik. Így
hát: megyünk, bár nem tudjuk, hová, itt vagyunk, bár nem tudjuk, hol, táplálkozunk,
de nem tudjuk mi végre. Ég és Föld teremtő erejét ugyan ki is tudná birtokba venni?

XXII. 5.
Konfuciusz így szólt Lao Danhoz:
– Amíg pihensz, mester, kérlek, beszélj nekem a tökéletes Útról!
– Böjtölj, és tarts megtisztulást! Takarítsd ki szívedet, tisztítsd meg szellemed, s
hajítsd el az ismereteket! Mert mélységes az Út, bajos beszélni róla. A környékéről
talán ha mondhatok valamit neked... A ragyogó fényesség a sötét homályosságból
fakad; aminek rendje van, a formátlanból támad; a szellem az Útból születik, s a testi
formák a magvakból teremnek. A tízezernyi létező pedig testével kelti életre
egymást: amelyiknek kilenc testnyílása van, anyaméhből születik, amelyiknek nyolc,
az tojásból. Előjönnek – nincs csapás mögöttük? eltávoznak – nincs határ előttük.
Nem ajtón jönnek, és nem házban lakoznak – a négy világtáj hatalmas otthonuk. Ki
ide elérkezett, erősek lesznek tagjai, élesek gondolatai, füle, szeme kitisztul, elméje el
nem fárad, s a létezők közt nem pártoskodik. Az Ég magas, s tágas a Föld – máshogy
nem lehetnek. Járja útját a Nap s a Hold – máshogy nem tehetnek. S a tízezernyi
létező tenyészik szakadatlan. Meglehet, ez tán az Út. Ám hiába a műveltség, nem
biztos, hogy tudsz róla, s hiába az érvelés, nem biztos, hogy felismerted. A bölcs
ezért nem is kezd ezekkel. Ami növekszik, és mégsem gyarapszik, fogyatkozik, és
mégsem csorbul – a bölcs ahhoz ragaszkodik. Mélységes mély, akár a tengerek,
szédítő magas, mint a hegyek: hol véget ér, új kezdetbe fordul megint. Mértékük
szerint mozgatja mind a létezőket, hibátlanul.

XXII. 6.
Dongguozi így kérdezte Zhuangzit:
– Hol van az, amit Daonak nevezel?
– Mindenhol – válaszolt Zhuangzi.
– Mégis, közelebbről – erősködött Dongguozi.
– A hangyában – felelte Zhuangzi.
– És lejjebb?
– A fűszálban.
– Hát még lejjebb?
– A cserépdarabokban.
– Vége?
– Szarban, húgyban ott van! (...)
A létezők intézőjét dolgok nem határolhatják. Határuk a létezőknek van: ezt a dolgok
határának mondjuk. Amaz pedig a határtalan határoló, a végtelen határú. Azt
mondjuk: „telítődés”, „kiürülés”, „gyengülés”, „pusztulás”. De ami telít és kiürít,
maga nem telik és nem ürül, ami gyengít és pusztít, maga nem gyengül és nem
pusztul. Ami kezdet és végpont, maga nem kezdődik és nem ér véget, s ami
felhalmoz és szétszór, maga nem halmozódik s szét nem szóródik.

XXII. 9.
A legfőbb hadúr abroncskovácsa már nyolcvanéves volt, de hajszálnyit sem veszített
ügyességéből.
– Egyszerűen csak ügyes kezed van vagy ismersz tán valami titkos módszert? –
kérdezte tőle a hadúr.
– Van, amihez ragaszkodom – felelt a kovács. – Már húsz évesen is legszívesebben
pántokat kovácsoltam, másra rá se pillantottam. Nem érdekelt engem az
abroncsokon kívül semmi. Tettem a dolgom, és nem is gondoltam véle. Idővel immár
értem a módját. De mennyivel inkább érteném, ha nem kéne hogy módja legyen!
Akkor mindenhez értenék!

XXII. 10.
– Tudhatjuk-e, mi volt azelőtt, hogy Ég és Föld lettek volna? – kérdezte Ran Qiu
Konfuciusztól.
– Igen – válaszolt Konfuciusz. – Hajdanán ugyanaz volt, mint most.
Ran Qiu nem kérdezett többet, csak félrevonult. Hanem másnap megint megjelent, s
így szólt:
– Tegnap azt kérdeztem tőled, hogy tudhatjuk-e, mi volt azelőtt, hogy Ég és Föld
lettek volna. Te pedig, mester, azt mondtad, hogy tudhatjuk: hajdanán ugyanaz volt,
mint most. Akkor mintha világosan megértettelek volna, de ma már homályosak e
szavak. Kérlek, mondd el nekem, mit jelentenek!
– Tegnap megértették, mert szellemed ragadta meg szavaimat. Ma pedig homályosak
neked, mert nem a szellemeddel kutatod őket. Nincs régmúlt és nincs jelen, nincs
kezdet, és nincs vég sem. Vagy tán lehetnek fiak és unokák, ha előttük nem lettek
volna fiak és unokák? Elég! Ne mondj semmit! – kiáltott fel Konfuciusz még mielőtt
Ran Qiu megszólalhatott volna. – Nem az élet élteti a halált, és nem a halál pusztítja
az életet. Élet és halál – függnek-e egymástól? Van, amiben egy testté lesz e kettő. Mi
Ég és Föld előtt született – létező-e? Ami a létezőket létezővé teszi maga nem valami.
Egy létező, mikor előlép, nem előzheti meg a dolgokat, mert már voltak előtte
létezők, és mert már azok előtt is voltak dolgok, véget nem érőn. Ehhez hasonlatos a
bölcsek véget nem érő szeretete is embertársaik iránt.

XXIV. 5.
Zhuangzi ezt kérdezte:
– Ha egy íjász, aki célzás nélkül, véletlen célba talál, jó nyilazónak mondunk, akkor a
világon bárki Íjász Yi lehet, igaz?
– Igaz – felelte Huizi.
Zhuangzi tovább kérdezte:
– Ha nincs az Ég alatt olyan igazság, melyet mindenki elfogadna, hanem mindenki a
saját igazát tartja igaznak, akkor a világon bárki Yao lehet, igaz?
– Igaz – felelte Huizi.
– Akkor a négy bölcs – Konfuciusz, Mo Di, Yang Zhu meg még ötödiknek ott vagy te
is, no akkor közületek kinek van hát igaza? Vagy úgy van tán, mint Lu Juvel, akihez
egyszer így szólt az egyik tanítványa: „Elértem immár a te utadhoz, mester. Télen
tüzet tudok szítani kondérom alá, s nyáron jeget fagyasztok, ha kell:” Azt mondta
ekkor Lu Ju: „Ez csak annyi, mint a Yangot Yanggal, a Yint Yinnel támogatni, én nem
ezt hívom útnak. De megmutatom nektek, milyen utat járok én.” Azzal két lanton
kezdett játszani egyszerre: az egyik a nagyteremben, a másik a szobában volt. Ha az
egyiken az alaphangot pendítette, a másikon is az alaphang válaszolt, ha az elsőn a
harmadhangot zendítette, a másik is harmadhanggal felelt, merthogy hangolásuk
egyforma volt. Ám amikor az egyiken egy húrt meglazított, s az öt hang rendje
felborult, akkor e húrt pengetve megrezdült mind a huszonöt a másik hangszeren.
Mert a különbség nem a húr pengetésében, hanem a másfajta hangolásban állt.

XXIV.15.
A láb csak kicsiny területre lép, de a nem taposott föld nélkül tágas teret be nem
járhat. Az ember tudása csekély, de bármily csekély is, a nem tudott nélkül az Égről
mondottakat meg nem értheti. A nagy Egyet megérteni, a nagy Yint megérteni, a
nagy Szemet megérteni, a nagy Egyensúlyt megérteni, a nagy Sarkpontot megérteni,
a nagy Közvetlenséget megérteni, a nagy Bizonyságot megérteni – ez a legtöbb. A
nagy Eggyel átjárhatod, a nagy Yinnel kioldozhatod, a nagy Szemmel szemlélheted, a
nagy Egyensúllyal követheted, a nagy Sarkponttal megtestesítheted, a nagy
Közvetlenséggel kikutathatod, a nagy Bizonysággal megragadhatod.
Az Ég teljessége a fényesség kerékvágása, a középpont sötétje, annak a
kezdete – ha megérted, mintha értetlen lennél, s ha megismerted, mintha tudatlan
lennél. Ha nem ismered, akkor ismerheted ki. Kérdezhetsz felőle vég nélkül, mígnem
kérdéseid határukhoz érnek.
Homály és bizonytalanság – de a veleje valóság! Most sem változik, akár az
ősidőkben, csorbája nem törhet. Van egy nagy vezető – mi mást is mondhatnál róla?
Miért nem kérdezed hát, miért e téblábolás? A kétségtelennel oldozd szét kételyeid, s
majd a nemkételkedéshez, a nagy kételynélküliséghez érsz!

XXVI.4.
Konfuciusz követői még akkor is a Dalok és a Szertartások Könyvei szerint járnak el,
ha sírt rabolnak.
A nagy tudós így szólt:
– Már pirkad. Hogy haladsz?
A kisebb tudós azt felelte:
– A halotti ruhát még nem sikerült levennem róla. A szájában ott van a gyöngyszem.
– Bizony, ahogy a Dalok Könyvében áll:

„Érik már gabonánk, megterem dombon s árokparton

Míg éltél, fukarkodtál, holtodban gyöngyöt érdemelsz tán?”

Azzal megragadták a hulla haját, lefelé rángatták szakállát, fémpálcát dugtak a

szájába, s szétfeszítették az állkapcsát, de csak óvatosan, nehogy a gyöngynek valami
baja essen!

XXVI.5.
Lao Laizi egyik tanítványa épp tűzifát gyűjtögetett, amikor összetalálkozott
Konfuciusszal. Ahogy visszatért, így szólt:
– Van ott egy ember, magas termetű, de rövid a lába, a háta görbe, és a füle hátrafelé
áll. Úgy néz, mintha mindenre ő ügyelne a Négy Tenger vidékén innen. Nem tudom
kiféle lehet.
– Konfuciusz az – felelte Lao Laizi – Hívd csak ide!
Konfuciusz oda is jött, ő pedig ráripakodott:
– Te Qiu! Hagyd már ezt az öntelt, mindentudó arckifejezést, különben sosem lesz
belőled tiszteletreméltó ember!
Konfuciusz ekkor meghajolt, s hátrább lépve megdöbbent arccal ezt kérdezte:
– Úgy gondolod, hogy képes lehetek rá?
Lao Laizi így szólt:
– Nem állhatod a mai kor bajait, de tízezernyi jövendő kor szenvedésére ügyet se
vetsz! Vagy valóban ilyen együgyű lennél, s eszed hiányzik, hogy megértsd? Ha az
emberek kedvében sürgölődsz, úgy érzik, lenézed őket, s botránykő leszel életed
végéig. A középszer már csak ilyen: egymás előtt hírnévvel tetszelegnek, és titokba
avatják egymást. Pedig ahelyett, hogy Yaot magasztalják és Jiet átkozzák, jobban
tennék, ha elfelednék mindkettőt, s bereteszelnék a méltatásokat. Ami fonák, csak
kárt okozhat, s az igyekezet mindig megbicsaklik. A bölcs csak téblábol, ha tenni
kéne, mégis minden dolgával elkészül. Mire való hát ez az öntelt sürgölődés?

XXVI.13.
A varsa halfogásra való. Ha megvan a hal, feledd a varsát!
A nyúlcsapda nyúlfogásra való. Ha megvan a nyúl, feledd a csapdát!
A beszéd az értelme miatt van. Ha megragadtad az értelmét, felejtsd a szavakat!
De van-e ki a szavakról megfeledkezett már? Hogy találjak rá, hogy szót válthassak
véle?

XXXII.11.
Megesett, hogy hivatalt kínáltak Zhuangzinak. Zhuangzi így szólt a küldönchöz:
– Láttál-e már áldozati ökröt? Díszes hímzésekkel cicomázzák, finom fűvel, babbal
etetik. Hanem amikor az ősök nagy templomába ér, inkább lenne mezei barom
megint. Csakhogy teheti-e?

XXXII.12.
Mikor Zhuangzi halála elközelgett, tanítványai pompás temetést terveztek neki.
Zhuangzi így szólott hozzájuk:
– Ég és Föld lesz koporsóm és szemfödelem, Nap és Hold lesznek jádetábláim,
csillagok és csillagvilágok az én gyöngyeim és gyémántjaim, s búcsúajándékom lesz
mind a tízezernyi lény. Kész van immár temetési díszem, mi többet akarnátok még?
– Félünk, hogy tested varjak és kányák étke lesz, mester – mondták a tanítványok.
– Temetetlen varjak és kányák tápláléka leszek, ha eltemettek földi férgek és hangyák
esznek meg. Az egyik rovására a másiknak kedvezni ugyan mire való volna?

(DOBOS LÁSZLÓ ford.)

 8. ZOU YAN ÉS A KÍNAI TERMÉSZETFILOZÓFIA

Shujing – Nagy Szabály

„Először az öt elem. Az első a víz, a második a tűz, a harmadik a fa, a negyedik a

fém, az ötödik a föld. A víz nedvesít és lefelé törekszik, a tűz éget és felfelés
törekszik, a fa meghajlik és kiegyenesedik, a fém engedelmeskedik és átalakul, a föld
befogadja a magot és aratást nyújt. Az öntöző és leszálló teremti a sósat, az égető és
felszálló teremti a keserűt, a meghajló és kiegyenesedő teremti a savanyút, az
engedelmeskedő és átalakuló teremti a fanyart, a magot befogadó és aratást nyújtó
teremti az édeset.”

Zou Yan – életrajza a Shiji 74. fejezetében

„Zou Yan látta, hogy akik a fejedelemséget birtokolják, egyre inkább kicsapongásba
és mértéktelenségbe merülnek, s nem képesek kellőképpen megbecsülni az erényt,
pedig miként a Nagy Ódákban (olvasható), előbb saját személyüket kellene
megjavítaniuk, hogy aztán (erényüket) kiterjeszthessék az egyszerű népre. Alaposan
tanulmányozta tehát a yin és a yang változásait, de azokból nagyon sok rendkívüli és
csavaros „változást” állapította meg; Vég és Kezdet, valamint A Nagy Szentség című
könyvei tízegynéhányszor tízezer szóból állottak. Olyan hatalmas és nagy dolgokról
beszélt, amilyenekről még soha senki, de először mindig a kicsiny dolgokat
tanulmányozta, s ezekből következtetett a nagyokra, eljutva így egészen a
végtelenségig; először leírta a jelenkor állapotait, s ennek segítségével közelítette meg
Huangdi korát, amelyről (megalapozatlanul) beszélni a tanult emberek közös
művészetének számít; miután általánosságban tekintetbe vette korának felvirágzó
vagy hanyatló voltát, s ennek alapján beszélt a (korában tapasztalható) baljós és
szerencsés előjelekről, valamint a mértékekről és intézményekről, azután
következtetett a távolabbi korokra, eljutva egészen addig, amikor az ég és a föld még
létre sem jött, csupán valami homályos derengés volt, aminek forrását már nem lehet
tovább kutatni. Először sorra vette Kína híres hegyeit, nagy folyóit, átjáróit és
völgyeit, madarait és négylábú állatait, a vizek és földek minden termékét, a dolgok
és fajták valamennyi ritkaságát, s ezekre támaszkodva következtetett tovább, még a
tengereken túli dolgokra is, amelyeket emberi szem soha nem áthat. Kijelentette,
hogy amióta csak kettévált az ég és a föld, azóta az öt elem szüntelenül váltogatja
egymást, s hogy a kormányzásnak is megvan a maga törvényszerű rendje, hiszen
mindig meg kell felelnie ennek vagy annak (az elemnek). Úgy vélte, hogy az, amit a
konfuciánusok Kínának neveznek, nem több az égalattiban, mint nyolcvanegy rész
közül egy rész; hogy Kína neve Vörös Körzetek Isteni Tartománya, s magán e Vörös
Körzetek Isteni Tartományán belül van a „kilenc tartomány”, ezekre vonatkozik
Yunek a „kilenc tartományról” szóló leírása; hogy tehát ezeknek semmi közük a
(valóban nagy) „tartományok” számához. Mert Kínán kívül olyan, mint a Vörös
Körzetek Isteni Tartománya, összesen (Kínával együtt) kilenc van, s ezeket nevezi ő
„kilenc tartománynak”. Minthogy pedig (közöttük) kis tengerek vannak, amelyek
körülveszik őket, a (rajtuk élő) népek, madarak és négylábú állatok nem tudnak
érintkezni egymással; így az, ami egyetlen térségen belül helyezkedik el, nem más,
mint egy kontinens. Ilyen tehát összesen kilenc van, s ezeket kívülről hatalmas óceán
öleli körül, mely már az ég és a föld közötti határt alkotja. Tanításai mindebbe a
fajtába tartoznak. Ha azonban végső eredményeit tekintjük, azok mindig
megmaradtak az emberség és igazságosság, a fegyelem és mérséklet, a fejedelem és
alattvaló, felettes és alárendelt, valamint a hat rokon viszonyában alkalmazhatóság
határai között; csupán a kezdet (következtetéseinek megalapozása) volt ilyen
túláradó.
A fejedelmek és a főhivatalnokok, amikor először látták tanításait, meg is
ijedtek tőlük, de nagy hatással is voltak rájuk, ám végül mégsem tudták
megvalósítani őket. Így Zouzi (Zou Yan) különös megbecsülésnek örvendett Qiben.
Amikor Liangba (Wei fővárosába) érkezett, a Liang-beli Hui király már a külvárosban
fogadta, ragaszkodva az előkelő vendéget megillető szertartásokhoz. Amikor
Zhaoban járt, Pingyuan fejedelme félreállt útjából és lesöpörte számára a gyékényt.
Amikor Yanbe utazott, Zhao király söprűvel a kezében, fullajtárjaként tisztította előtte
az utat, s arra kérte, vegye fel őt is a tanítványai sorába, hadd sajátítsa el ő is a
tudományát, és valóban meg is építette a Jiesi palotát, ahová személyesen eljárt és
mestereként tisztelte (Zou Yant), s ahol az megírta „Legfontosabb a körforgás” című
könyvét. Vándorlása közben eljutván a fejedelmekhez, azoktól ilyen nagy
tiszteletben és szertartásosságban részesült. Vajon össze lehet-e hasonlítani ezt azzal,
ahogyan Zhongni (Konfuciusz) csaknem éhen halt Chenben és Caiban, vagy ahogyan
Meng Ke (Mengzi) kudarcot vallott Qiben és Liangban?”
(TŐKEI FERENC
ford.)

Qi

Guoyu
„Az ég és a föld páráinak (qi) rendje nem borulhat fel csak magától. Ha mégis
felborulna rendjük, az azért lehet, mert megzavarták az emberek.”

Zhuangzi XXII.1.
„Az élet a halál elmúlta, s halál az élet kezdete – ki is tudná számba venni őket? Az
ember élete az erőlehelet (qi) felgyülemlése. Míg együtt van, addig él, s ha
szétszóródik, elpusztul. Élet és halál így követik egymást – ugyan miért
panaszkodjunk emiatt? (...) Azt mondom néked: Ne láss mást az Ég alatti világban,
csak egyetlen erőleheletet. Az Egyet ezért becsüli a bölcs!”

Zhuangzi XVIII.2.
„Mikor Zhuangzi felesége meghalt (...)
− Ugyan már − szólt Zhuangzi −, tán csak nem hiszed rólam, hogy mikor meghalt,
nem emésztett a bánat miatta? De amikor belegondoltam, hogy honnan is jött őt,
akkor megértettem, hogy kezdetben nem volt élete. És nemcsak élete nem volt,
hanem testi formája sem. És azon túl, hogy nem volt testi formája, még erő (qi) sem
volt ő. A hatalmas és megragadhatatlan kavargás közben egyszerre csak ott volt az
erő (qi). Az erő (qi) átalakult, és lett belőle testi forma, a testi forma átváltozott, és így
lett belőle élő. Most pedig az élő alakult tovább, és meghalt. Akár a négy évszak −
úgy követik egymást: tavaszra ősz következik, s a nyár után jön a tél. Ő pedig ott
fekszik, és álmát alussza a Négyszögletes Csarnokban. Ha jajveszékelnék hangos
zokogással, olyan volna, mintha semmit sem értenék az elrendelésből. Így hát nem is
teszek semmi ilyesfélét.”
(DOBOS LÁSZLÓ ford.)

Liezi I.
„A tiszta és könnyű (qi) felemelkedett, és belőle keletkezett az ég. A zavaros és nehéz
(qi) leszállt, és belőle keletkezett a föld. A közöttük lévő összkeveredett qiből
keletkezett az ember.”

Yin–Yang

„A tavaszi nap yangot hoz. (...) Tavasszal a nappalok egyre hosszabodnak.” (Shijing)

„Az ég yang létező, a föld yin létező.” (Yijing: Csatolt Magyarázatok)

„Az ember és a többi létező mind-mind a yin és yang módosulata.” (Lüshi chunqiu)
„Az összes létező háta a yinhez, kebele a yanghoz simul, s az egymással keveredő
párák (qi) alakítják ki bennük a harmóniát.” (Daodejing)

„Ha a yang kiteljesedik, yinné lesz, ha a yin kiteljesedik, yanggá lesz.” (Guoyu)

„A négy évszak nem más, mint a yin és a yang.” (Mozi)

(P. SZABÓ SÁNDOR

ford.)

Dong Zhongshu: Az öt elem jelentése

Az Égnek öt eleme (wuxing) van: az első a fa, a második a tűz, a harmadik a föld, a
negyedik a fém, s az ötödik a víz. A fa az öt elem kezdete, a víz az öt elem vége, a
föld pedig az öt elem sorában a középső; ez az Égtől megszabott helyes sorrendjük. A
fa hozza létre a tüzet, a tűz hozza létre a földet, a föld hozza létre a fémet, a fém
hozza létre a vizet, a víz hozza létre a fát; ez az „atya-fiúi” (leszármazási)
kapcsolatuk. A fa baloldalt foglal helyet, a fém jobboldalt foglal helyet, a tűz elől
foglal helyet, a víz hátul foglal helyet, a föld pedig középen foglal helyet; úgy
helyezkednek tehát el, hogy kölcsönösen elfogadják az atyának, illetve fiának kijáró
helyet. Így a fa elfogadja (atyjának) a vizet, a tűz elfogadja a fát, a föld elfogadja a
tüzet, a fém elfogadja a földet, s a víz elfogadja a fémet. Valamennyi „ad” egy
másiknak, tehát valamennyi atya; s valamennyi „elfogad”, tehát valamennyi fiú is;
mindig saját atyjukra támaszkodva állítják szolgálatukba a saját fiúkat, ami nem más,
mint az Ég törvénye (dao). Így ha a fa létrejött, a tűz gondoskodik róla; ha a fém
elpusztult, a víz elrejti; a tűz örömet akar okozni a fának és a yang segítségével
gondoskodik róla; a víz el akarja pusztítani a fémet és a yin segítségével temeti el; a
föld azonban úgy szolgálja az Eget, hogy tökéletesen bebizonyítja hűségét, (zhong).
Ezért az öt elem nem más, mint a szülőtisztelő fiú és a hűséges alattvaló magatartása.
Hiszen az „öt elem” (wuxing) kifejezés nem azt jelenti-e, hogy „öt erényes
magatartás” ? Bizony éppen ezért használjuk a (wuxing) kifejezést.
A szent emberek megértették ezt, s ezért (az atyától megkívánták, hogy benne
a fia iránt) sok legyen a szeretet, de kevés a szigor, (a fiútól pedig, hogy atyja iránt)
bőséges gondoskodást tanúsítson életében, s nagy figyelemmel kísérje végül utolsó
útjára, megfelelve ezáltal az Ég rendelkezéseinek. Az a fiú, aki oly tökéletes
gondoskodást nyújt (atyjának), mint ahogy a tűz örömet okoz a fának, s úgy temeti el
atyját, mint ahogy a víz elrejti a fémet, továbbá úgy szolgálja fejedelmét, mint ahogy
a föld tanúsítja tiszteletét az Ég iránt, az (a fiú) méltó rá, hogy erényes magatartású
embernek nevezzük.
Az öt elem mozgásában mindegyik a maga helyéhez igazodik, az öt elem
„hivatalviselésében” (funkcionálásában) mindegyik a maga képességét veti latba.
Ezért a fa Keleten foglal helyet és a tavasz „leheletét” (qi) szüli, a tűz Délen foglal
helyet és a nyár „leheletét” szüli, a fém Nyugaton foglal helyet és az ősz „leheletét”
szüli, a víz Északon foglal helyet és a tél „leheletét” szüli; ilyenformán a fa
gondoskodik a születésről, a fém gondoskodik az ölésről, a tűz gondoskodik a
melegről, a víz gondoskodik a hidegről. Az emberek szolgálatba állításakor is mindig
határozott rendet kell alkalmazni, az emberek hivatalba ültetésekor is mindig
tekintetbe kell venni a képességüket, mert ez az Ég módszere (shu). A föld éppen
középen foglal helyet, s azt mondjuk róla, hogy „.az Ég áldása (run)”. A föld nem
más, mint az Ég „lába és karja” (főminisztere) ; erénye-halalma (de) oly gazdag és
szépséges, hogy nem lehet őt egyetlen évszak szolgálatának ellátására „nevezni ki”
(ming). Ezért van öt elem, de csak négy évszak; a föld pedig átfogja valamennyit
(mind a négy évszakot). A fémnek, a fának, a tűznek és a víznek egyenként is
megvan ugyan a maga funkciója, de ha nem támaszkodnának a földre, azt sem
tudnák jól betölteni; mint ahogy a savanyú, a sós, a fanyar és a keserű sem képes
tökéletes ízt adni akkor, ha nem támaszkodik az édes termőtalajára. Az édes tehát az
öt íz alapja, a föld pedig az öt elem fejedelme. Az öt elemnek éppen úgy feje delme a
föld „lehelete” (qi), mint ahogy az öt íz, meglévén köztük az édes, feltétlenül
tökéletes. Ezért a szent ember erényes magatartás-normái (xing) közt nincs előkelőbb,
mint a hűség (zhong), mert ezt a föld erényének (de) nevezhetjük.
Az emberi hivatalok közül a legnagyobbat nem egyetlen feladat ellátására rendelik,
ezért ilyen a főminiszterség (xiang); az égi funkciók közül a legnagyobb nem egyetlen
terület gondozására rendeltetett, ezért ilyen a föld.

Huainanzi: Az Ég ékességei

„Amikor az ég és a föld még nem alakult ki, minden csak ködös derengés és
formátlan üresség volt, ezt nevezzük „nagy kezdetnek.” A dao ebben az üreségben
alakult ki, az üresség (a dao segítségével) megszülte a teret és időt, a tér és idő pedig
megszülte a „leheletet” (qi). A „leheletben” már volt part és határ [elkülönülés]; a
tiszta és yang jellegű („leheletek”) összesűrűsödtek és éggé lettek, a nehéz és piszkos
(„leheletek”) pedig megszilárultak és földdé lettek. A tiszta és finom részecskék
egyesülése könnyebb volt, a nehéz és piszkos részecskék összeállása nehezebb, ezért
az ég alakult ki előbb, a föld pedig csak utána szilárdult meg. Az ég és föld
egyesítette eszenciáját (jing), abból lett a yin és a yang; a yin és a yang elkülönítette
eszenciáját, így keletkezett a négy évszak; a négy évszak szétterjesztette eszenciáját,
így jött létre a tízezer dolog. A yang meleg „leheletének” felhalmozódásából született
meg a tűz; a tűz „leheletének” eszenciájából lett a nap; a yin hideg „leheletének”
felhalmozódásából lett a hold; végül a nap és a hold által le nem kötött maradék
eszenciákból lettek az összes csillagok.”

A Huang-Lao taoizmus
Sima Qian: Shiji

„A taoisták azt akarják, hogy az ember szellemét az egyetlenre összpontosítsa,

minden mozdulata összhangban legyen az alaktalannal, s adjon meg minden
szükségest az összes létezőnek, Művészetük nem más, mint hogy a yin-yang nagy
rendjére támaszkodva, kiválasztva minden jót a konfucianizmusból és a
motizmusból is, felhasználva a terminologisták és legisták legfontosabb tanításait is,
az évszakok változásával együtt tudnak haladni, s a külvilágnak megfelelve tudnak
változni és átalakulni. Az általuk felállított szokások és általuk alkalmazott
gyakorlatok között nincs olyan, amely ne lenne helyénvaló. Az általuk kitűzött cél
igen egyszerű, könnyen elérhető, tevékenységet alig kíván, az eredmény mégis nagy.
A konfuciánusok elgondolása nem ilyen, ők azt kívánják, hogy az uralkodó legyen
mintakép az égalatti számára; a fejedelem legyen az előénekes, alattvalója pedig
feleljen neki; az uralkodó járjon mindig elől, alattvalója pedig kövesse. Szerintük
tehát az uralkodónak kell erőfeszítéseket tennie, míg az alattvaló gondtalan
nyugalomban élhet. Ám a nagy daonak éppen az a lényege, hogy el kell távolítani
(magunkból) az erős vágyakat, tompítani kell (magunkban) az okosságot, s
mindezeket elutasítva csupán „művészetünkre” kell támaszkodnunk. Mert a szellem
a nagy használatban kimerül, a test a nagy erőfeszítésektől elhasználódik. Ha pedig a
test és a szellem nyugalmát izgalmak zavarják fel, akkor hiába szeretnénk olyan
sokáig élni, mint az ég és a föld, ez még senkinek sem sikerült.”
 9. XUNZI – RÉSZLETEK

7. fejezet
Zhongni

(...) De hát akkor miért (mondják, hogy) „Zhongni követői éretlen és ostoba fickók
voltak; beszédeikben nagyon ritkán említették meg az öt hegemón uralkodót”? Azt
felelem: mert azoknak nem volt megalapozott kormányzás elméletük, nem értek el
igazi tökéletességet, nem tettek szert igazi műveltségre, nem nyerték meg az emberek
szívét [nem törődtek a nép érzéseivel]. Tetteik iránya körülbelül helyes volt, jó
ítélőképességgel bízták meg és bocsátották el hivatalnokaikat, gonddal halmozták fel
készleteiket, tökéletesítették a hadászatot, s meg is szerezték a képességet, hogy
leverjék minden ellenségüket. Csalárd szívük [az elméjük] segítségével mindig
győzelmet arattak. Az elsőbbség átengedésével szépítgették harciasságukat, s az
emberség erényére támaszkodva kergették a hasznot. A kis emberek hősei voltak ők.
Hogy is lennének méltók rá, hogy az igazán nagy fejedelmekkel együtt emlegessék
őket!
Az igazi királyok nem ilyenek voltak. Tökéletesen bölcsek voltak, s így tudtak
segíteni az ostobákon; nagyon erősek voltak, s így tudtak nagylelkűek lenni a
gyengékkel; háborúban mindig képesek voltak végveszéllyel fenyegetni (a gyenge
ellenséget), de szégyennek tartották, hogy fegyveres harcot vívjanak vele.
Kifinomultak voltak s tökéletes műveltségűek, és ezt meg is tudták mutatni az
égalattinak; így aztán a hódításra törő fejedelemségek megbékéltek és maguktól
átalakultak. Csak azt büntették halállal, aki nagyon veszedelmes bűntényt követett el.
Ezért a szent királyok a halálbüntetést igen ritkán alkalmazták. Wenwang négy
embert végeztetett ki, Wuwang csupán kettőt; Zhougong aztán befejezte a művet, és
így Chengwanghoz érve olyan békességet találunk, hogy halálbüntetés már nem is
létezik. Ki mondhatná tehát, hogy a daot nem valósították meg? Wenwang
megvalósította egy száz mérföldnyi [kicsiny] területen, és az egész égalatti egyesült
(uralma alatt). Jie és Zhou azonban elhanyagolták (a daot); s hiába dúskáltak
hatalmukban, amely kiterjedt az egész égalattira, még az sem adatott meg nekik,
hogy úgy öregedjenek meg (s magas korban haljanak meg), mint az egyszerű
emberek. Ezért, ha (az uralkodó) alkalmazni tudja (a daot), akkor egy száz mérföldes
(kis) fejedelemség is elegendő ahhoz, hogy független maradjon; de ha nem tudja
alkalmazni, akkor még Chu hatezer mérföldnyi területével is ellensége szolgájává
válik. Így tehát az uralkodó, aki nem tekinti kötelességének, hogy megtalálja a daot,
hanem inkább a meglevő hatalmát szélesíti tovább, ezáltal nagy veszélybe dönti
magát.
 17. fejezet
Az égről

Az ég tevékenysége állandó törvényt követ. Mit sem számít, hogy Yao megtartotta,
Jie pedig elvesztette (égi megbízatását). Lehet vele [az ég parancsával] összhangban
jól kormányozni, s akkor szerencse vár ránk, de lehet vele összhangban felfordulást
is támasztani, s akkor szerencsétlenség következik be. Ha megerősítjük az
alapvetőket [a földművelést és a selyemhernyó-tenyésztést], és mértéktartóan
használjuk fel (a javakat és a népet közmunkákra), akkor az ég nem képes szegénnyé
tenni bennünket. Ha a megélhetés biztosítva van, és minden vállalkozást megfelelő
időben indítunk, akkor az ég nem képes szenvedést okozni nekünk. Ha gyakoroljuk
a daot, és nem kerülünk ellentétbe vele, akkor az ég nem képes szerencsétlenné tenni
bennünket. Így aztán árvíz és aszály nem vezethet éhínséghez, nagy hideg és hőség
nem okozhat szenvedést, kísértetek nem tehetnek semmi rosszat. (...)
Így tehát, aki világosan látja, hogy különbség van ég és ember között [hogy a
szerencse és baj nem az égtől, hanem az emberektől függ], az méltó rá, hogy tökéletes
embernek nevezzük. Nem cselekedni, mégis véghezvinni; nem kutatni, mégis
megtalálni: íme, ezt nevezik égi működésnek. S ha ez így van, akkor (az égi dao)
legyen bármily mély, (a tökéletes ember) nem akarja utolérni gondolataival; legyen
bármily nagy, nem akarja utolérni képességeivel; legyen bármily finom, nem akarja
közelről megvizsgálni: íme, ezt jelenti az, hogy nem versengünk az égi működéssel.
Az ég uralja az időt, a föld uralja a javakat, az ember uralja a jó kormányzást: íme,
ezért mondják, hogy (az ember a jó kormányzás érdekében hasznosítva az időt és a
javakat) képes egy hármas csoportot alkotni (az éggel és a földdel). Elhanyagolni azt,
amivel egy hármasban párja lehetünk (az égnek és földnek), és inkább ismerni
vágyni azokat, amelyeknek párja lehetünk: merő eltévelyedés.
Az elrendezett csillagok végzik a maguk körforgását, a nap és a hold felváltva
ragyog, a négy évszak egymást váltogatja, a yin és yang gyakorolja hatalmas
befolyását, a szél és eső kiterjeszti hatalmát mindenre; (így) minden élőlény
megkapja a kedvező feltételeket ahhoz, hogy megszülessék, és mind megkapja
táplálóját, hogy tökéletesedjék. Nem látjuk ezeknek a folyamatát, csak a végső
eredményt látjuk, és éppen ezért beszélnek szellemekről. Mindenki ismeri azt, ami
beteljesedett, de senki nem ismerheti fel azt, aminek alakja nincsen; íme, ezért
beszélnek égről. A bölcs ember azonban úgy cselekszik, hogy nem próbálja
megismerni az eget. Az „égi hivatal” már régen fel van állítva, az égi mű már régen
befejeződött, amikor az emberi test elkészül és az emberi szellem megszületik,
magában foglalva szeretetet és gyűlöletet, vidámságot és haragot, szomorúságot és
örömöt: íme erről mondják, hogy égi természet. A fül, a szem, az orr, a száj és maga a
test egyaránt felfog valamit, de képességeik nem hasonlíthatók össze egymással: íme
ezeket hívják égi érzékszerveknek. A szív a középső üregben [a mellkasban] lakozik,
onnan irányítja az öt érzékszervet: íme, ezért nevezik égi fejedelemnek.
Vagyontárgynak azt tekintik, ami nem a mi fajtánkba tartozik, és azzal táplálni a mi
fajtánkat: ezt nevezzük természetes táplálkozásnak. Alkalmazkodni saját fajtánkhoz:
ezt mondják boldogságnak; ellentétbe kerülni saját fajtánkkal: ezt hívják
szerencsétlenségnek; íme, ezt nevezzük természetes kormányzásnak.
Elhomályosítani a természetes fejedelmet, összezavarni a természetes érzékszerveket,
elutasítani a természetes táplálkozást, ellentétbe kerülni a természetes
kormányzással, hátat fordítani a természetes érzéseknek, s mindezzel elpusztítani a
természet művét: ezt nevezhetjük igazán nagy szerencsétlenségnek. a bölcs ember
megtisztítja természetes fejedelmét [szívét = elméjét], biztosítja természetes
érzékszerveinek irányítását, biztosítja a természetes táplálkozást, aláveti magát a
természetes kormányzásnak, táplálja természetes érzéseit, hogy mindezzel
tökéletesítse a természet művét. S ha így tesz, akkor mindig tudja, mit cselekedjék, és
tudja, mit ne cselekedjék, s akkor az ég és föld ellátja a maga feladatát, s minden
létező szolgálni fogja. Ha tettei fölött tökéletesen uralkodik, ha (a nép) táplálását
mindig biztosítani tudja, ha életében soha senkit meg nem károsít, akkor
elmondhatjuk, hogy megérti a természetet. A legnagyobb ügyesség tehát abban van,
hogy nem cselekszünk, a legnagyobb bölcsesség pedig abban, hogy nem kell
töprengenünk. Ami az égről ismeretes, az annyi, hogy látható jelenségeinek
szabályos rendjét fedezhetjük fel. Amit a földről tudunk, az annyi, hogy látható
módon kedvező feltételeket biztosít és tud (gabonát) teremni. Amit a négy évszakról
tudunk, az annyi, hogy láthatóan megszámlálhatók és képesek szolgálni bennünket.
Amit a yinről és yangról tudunk, az annyi, hogy láthatóan összhangban tudnak lenni
és fel lehet használni őket a kormányzásban. Ha a hivatalban lévő ember megőrzi a
természetet, akkor (a nép) magától meg fogja őrizni a daot.
A jó kormányzás és felfordulás talán az égtől függ? Én azt mondom: a nap és a
hold, az égitestek és naptári számítások dolgában Yu és Jie teljesen megegyezett. Yu
mégis jó kormányzást teremtett, Jie pedig felfordulást támasztott. A jó kormányzás és
a felfordulás tehát nem az égtől függ. Vagy talán az évszakoktól függ? Erre azt
felelem: a sok-sok növény kisarjad, virágzik és növekedik tavasszal is, nyáron is; a
gabonát gondozzák, érlelik, majd learatják és begyűjtik ősszel is, télen is; ebben
ugyancsak megegyezik egymással Yu és Jie. Yu mégis jó kormányzást teremtett, Jie
pedig felfordulást támasztott. A jó kormányzás és a felfordulás tehát nem az
évszakoktól függ.
 Akkor talán a földtől? Erre azt mondom: aminek biztosítva van a földje, az élni
tud; ami elveszíti földjét, elpusztul; és ebben ugyancsak megegyezik egymással Yu és
Jie. Yu mégis jó kormányzást teremtett, Jie pedig felfordulást támasztott. A jó
kormányzás és a felfordulás tehát nem a földtől függ. A Dalok Könyvében olvassuk:
„Az Ég megalkotta a magas hegyet, Taiwang pedig termővé tette. És amit ő elkezdett,
azt Wenwang tökéletesítette.” Íme a felelet. A természet nem szünteti meg a telet
azért, mert az emberek nem szeretik a hideget; a föld nem szünteti meg szélességét
csak azért, mert az emberek nem szeretik a távolságokat; a nemes ember nem
szünteti meg (nemes) tetteit csak azért, mert a kis emberek gúnyolják érte.
Az égnek állandó törvénye van, a földnek állandó mértéke van, a nemes
embernek állandó tartása van. A nemes ember arról beszél, ami benne állandó; a kis
ember pedig az (alkalmi) eredményt számítgatja. A Dalok Könyvében olvassuk: „A
szertartásos és igazságos ember nem lépi át határait; miért aggódnék tehát az
emberek beszéde miatt?” Ez éppen nekünk szól.
Chu királynak ezer kísérő-kocsija volt, ettől azonban még nem volt bölcs. A
nemes ember hüvelyeseket eszik és vizet iszik, ez azonban még nem ostobaság. Ez a
körülményekhez való alkalmazkodás. Aki szívét és elméjét tökéletesíti, annak
erényes tettei gyarapszanak; akinek pedig tudása és gondolatai világosak, az él a mai
korban is, bár emléke a régi időkből maradt reánk. Mindez egyedül tőlünk
magunktól függ. Ezért a nemes ember arra ügyel, ami benne magában rejlik, és nem
törődik azzal, függ-e valami az égtől. A kis ember azonban elhanyagolja azt, ami
benne magában rejlik és csak azzal törődik, mi minden függ az égtől. A nemes ember
arra ügyel, hogy minden tőle magától függ, nem törődve azzal, függ-e valami az
égtől, így aztán napról napra halad előre; a kis ember pedig, aki nem ügyel rá, hogy
minden tőle magától függ, hanem mindent az égtől vár, ilyen módon napról napra
hátrább jut. Ami által a nemes ember napról napra halad előre, a kis ember pedig
napról napra hátrább kerül, az egyetlen dolog. Amiben a nemes ember és a kis ember
eltávolodik egymástól, az éppen ez. (...)
Durva faekével kárt tenni a gabonában; kapálással és gyomlálással vesztegetni
el az aratás (idejét); a kormányzás veszedelmeivel elveszíteni a nép (bizalmát); a
földek elgazosodása és a termés gyengesége; a gabona árának magasra szökése és a
nép éhínsége; az utakon éhen halt embereket találni; ezeket nevezem emberi baljós
jeleknek. Ha a kormányzat parancsai nem bölcsek, ha a hivatalba-emelés vagy
elbocsátás nem igazodik az időhöz, ha az alapvető szolgálatokat [a földművelést és
selyemhernyó-tenyésztést] nem ellenőrzik: ezeket mondom emberi baljós jeleknek.
Ha a szertartásosságot és az igazságosságot nem gyakorolják, ha a belső és külső
lakók [nők és férfiak] nem különülnek el egymástól, ha a férfiak és nők
erkölcstelenek, ha apa és fiú nem tudja, mit gondoljon egymásról, ha a fent állók s a
lentiek keresztezik egymás (szándékait) és elszakadnak egymástól, ha a rablók
garázdálkodása már mindenkit elér: ezeket nevezem emberi baljós jeleknek. Ezek a
baljós jelek a felfordulásból fakadnak. Amikor a három (baljós jel) együtt van, az
országban nem lehet nyugalmat biztosítani többé. Ha így beszélünk (baljós jelekről),
sokkal közelebb jutunk (az igazsághoz); s a belőlük fakadó szerencsétlenségek sokkal
fájdalmasabbak. (Ha nem megfelelő időben kényszerítjük munkára a népet, akkor az
ökrök és lovak egymás közt szaporodnak, és a hat háziállaton baljós jeleket
tapasztalhatunk. Ezen aztán csodálkozhatunk, de semmi okunk félni tőle.) Azt
szokták mondani, hogy a tízezer dolog közt természetfeletti dolgokról mit sem
beszélnek a könyvek. Haszontalan vitatkozással és nem-fontos vizsgálódással
felhagyni, nem foglalkozni ilyenekkel: ez a kötelessége fejedelemnek és alattvalónak
egyaránt. Rokoni szeretet apa és fiú között, megkülönböztetés férj és feleség között:
ez (az erény) napról napra való csiszolgatása és soha el nem veszítése.
Hát az hogy lehet, hogy esőért könyörögnek, és megered az eső? Én erre azt
felelem: nem a könyörgéstől, hiszen megtörténhet, hogy nem könyörögnek, és mégis
megered az eső. Amikor a napot vagy a holdat meg akarják menteni a
fogyatkozástól, vagy amikor szárazság idején esőért könyörögnek, vagy amikor
fontos vállalkozások elhatározása előtt jóslásokat végeztetnek, valójában nem az
történik, hogy ezáltal elnyerik, amit kívánnak, hanem csupán felékesítik vele a
dolgot. A nemes ember nem is tartja másnak az ilyet, mint külső ékességnek, a nép
azonban csodának véli ezeket. Külső ékességnek tartani: szerencse; csodának hinni:
szerencsétlenség. (...)
Az ostoba ember egyetlen dolognak is csak egyetlen részét látja, de azt képzeli
magáról, hogy ismeri a daot, jóllehet (valójában) semmit sem tud. Shenzi látott valamit
abból, ami hátul van, de semmit sem látott abból, ami elöl van. Laozi látott valamit
abból, ami meghajol, de semmit nem látott abból, ami egyenesen áll. Mozi látott
valamit abból, ami egyforma, de semmit nem látott abból, ami egyenlőtlen. Songzi
látott valamit abból, ami kevesbedik, de semmit nem látott abból, ami sokasodik. Ha
van hátra, de nincs előre, akkor a sokaság számára nincsen kapu [nincs előrehaladás].
Ha tekintetbe vesszük a meghajlót, de nem törődünk az egyenesen állóval, akkor az
előkelők és az alacsony sorúak nincsenek megkülönböztetve egymástól. Ha csupán
az egyformát látjuk, s a rendhagyóról nem veszünk tudomást, akkor a kormányzat
rendeleteit nem lehet kiterjeszteni. Ha számára csak kevésbedés létezik, s nem létezik
sokasodás, akkor a sokaság sohasem fog átalakulni. Az Írások Könyvében azt
olvassuk: „Minden külön kívánság nélkül kövessük a király daoját; minden egyéni
ellenszenv nélkül kövessük a király útját.” Ez éppen ide illik.

19. fejezet
 A szertartásosságról

Honnan erednek a szertartások? Az embernek születésétől fogva vannak vágyai. Ha

vágyai nincsenek kielégítve, akkor mindenképpen törekszik kielégítésükre. Ha ebben
a törekvésben nem ismer mértéket és határt, akkor óhatatlanul harcolni fog. A harc
azonban: felfordulás; a felfordulás pedig: nyomor. A régi királyok gyűlölték ezt a
felfordulást, megteremtették tehát a szertartásosság és igazságosság elvét, hogy
határt szabjanak neki: hogy ezáltal táplálják az emberek vágyait, megadják az
embereknek azt, amire törekednek; hogy a vágyak soha ne merülhessenek ki a
dolgok hatására, és a dolgokat soha ne tudják kimeríteni a vágyak; hanem ez a kettő
mindig egymást támogassa, egymás létét hosszabbítsa: íme ezért jöttek létre a
szertartások.
A szertartások tehát arra valók, hogy tápláljanak [neveljenek]. A húsok, a
gabona-ételek, az öt íz keverékei táplálják [nevelik] a szájat; a bors, az orchidea
illatozása táplálja [neveli] az orrot; faragott drágakövek és vésett fémtárgyak
szépséges művészete táplálja [neveli] a szemet; harangok, dobok, sípok és
zengőkövek, lantok és fuvolák táplálják [nevelik] a fület; tágas házak, mély
templomok, finom sás-gyékények, magas ágyak, hálószobák, alacsony asztalkák és
bambusz-gyékények táplálják a testet. Így a szertartások is táplálnak [nevelnek].
Amikor egy nemes ember már részesült ezek nevelésében, akkor már szereti is a
(szertartások teremtette) megkülönböztetéseket.
Mit jelentenek ezek a megkülönböztetések? Hogy az előkelők és a közrendűek
között rangkülönbségek vannak, az idősebbek és fiatalabbak között különbségek
vannak, hogy a szegények és gazdagok, jelentéktelenek és jelentékenyek mind a
maguk sajátosságával rendelkeznek. Ezért az Ég Fia nagy kocsiján finom sás-
gyékények vannak, hogy táplálják [jól tartsák] a testét; oldalt illatos virágok vannak
felerősítve, hogy táplálják az orrát; elöl faragott mintás jármot láthat, hogy
táplálékhoz jusson a szeme; összhangzó kis harangocskák csilingelik lépésben a Wu
és Xiang, vágtában a Shao és Hu muzsikát, hogy táplálékhoz jusson a füle; sárkányos
lobogó és kilenc kis zászló táplálja megbízhatóságát; alvó orrszarvú és hím tigris,
kígyós lószerszámok, selyem mennyezet és sárkány járomvégek táplálják a
méltóságát. Így az uralkodó kocsijába csak a legjobb lovakat szabad befogni, és csak
akkor, ha jól betanították; így gondoskodunk a biztonságáról. Olyan ember
gondoskodjék életéről, aki kész meghalni is, de többre becsüli a mérsékletet; nagyon
bölcs ember intézze kiadásait és javai felhasználását, hogy gondoskodva legyen a
vagyonáról; nagyon bölcs emberek vegyék körül tisztelettel és udvariassággal, hogy
biztosítva legyen a nyugalma; nagyon bölcs emberek vegyék körül a szertartásosság
és igazságosság kellemével, hogy mindez nevelje eredeti érzelmeit. Ezért van,
hogyha az ember csak az életben maradással törődik, akkor biztosan meghal; ha
egyedül a haszonnal törődik, biztosan kárt szenved; ha kötelességét elhanyagoló
írástudó módjára csak nyugalmával törődik, akkor biztosan veszedelembe kerül; ha
érzelmei örömét tartja gyönyörűségnek, biztosan elpusztul. Így ha az ember
összpontosítja (minden igyekezetét) a szertartásosságra és igazságosságra, akkor
mindkettőt [ezekkel az erényekkel együtt érzelmei örömét is] elnyeri; de ha egyetlen
gondja eredeti érzelmei és alaptermészete, akkor mindkettőt [érzelmei örömeit és az
erényeket egyaránt] elveszíti. A konfuciánusok úgy tudják vezetni az embert, hogy
mindkettőt elveszítse. Ez a különbség a konfuciánus és a motista tanok között.
A szertartásoknak három gyökerük van. Az ég és föld [a természet] szülte
őket, ez az egyik gyökerük; őseink osztályozták őket, ez a második gyökerük; a
fejedelmek és tanítómesterek tökéletesítették őket, ez a harmadik gyökerük. Más,
mint az ég és föld [a természet], nem szülhette volna őket; őseink nélkül nem jöhettek
volna létre; a fejedelmek és tanítómesterek nélkül nem rendeződhettek volna. Ha e
három (gyökér) közül csak egy is hiányozna, az ember nem lehetne biztonságban.
Ezért a szertartások egyrészt az eget szolgálják, másrészt a földet, s ugyanakkor
megtisztelik őseinket és dicsérik a fejedelmeket s tanítómestereket, (szolgálva) tehát a
szertartások három gyökerét. (...)
Minden szertartásosság kicsiny szabályok betartásával kezdődik, a
szépségben teljesedik ki, és az örömben végződik. Ezért van, hogy ha tökéletesen
eleget teszünk (egy szertartásnak), akkor érzelmeink és szépérzékünk egyaránt
teljesen kielégül. Már egy alacsonyabb fokot jelent, ha érzelmeink vagy szépérzékünk
közül az egyik túlsúlyban van a másik fölött. A legalacsonyabb fokon pedig csak
eredeti (rossz) érzelmeinket állítjuk vissza, és így újra a nagy egységbe [civilizálatlan
állapotunkba] kerülünk.
Az ég és a föld általa [a szertartásosság elve által] egyesül, a nap és a hold neki
köszönheti ragyogását, a négy évszak neki köszönheti rendjét, a csillagok és
csillagképek általa járják útjukat, a folyamok és a folyók általa folynak, minden dolog
általa virágzik fel, a szeretet és gyűlölet általa mérséklődik, vidámság és harag általa
lesz megfelelő. A lent állóknak példát mutat az engedelmességre, a fent állóknak
példát mutat a ragyogásra; s a dolgok megváltozhatnak, de össze nem
zavarodhatnak. Ám ha elszakadnak tőle, bekövetkezik a pusztulás. Hát nem a
szertartásosság a legtökéletesebb elv? Ha szilárdan megalapozzák és felvirágoztatják,
akkor mindennek a végső pontja lesz, és az égalattiban senki nem képes sem elvenni
belőle, sem hozzátenni. Eredete és célja összhangban van egymással; kezdete és vége
megfelel egymásnak. Tökéletes szépségű de megőrzi a megkülönböztetéseket;
tökéletesen megvizsgálható, és mindig megmagyarázható. Ha az égalatti követi, jó
kormányzás uralkodik; de ha nem követi, felfordulás támad. Aki követi, nyugalmat
talál; aki nem követi veszedelembe zuhan. Aki követi, életben marad; aki nem követi,
elpusztul. A kis ember éppen ezt nem képes felmérni.
 20. fejezet
Tanulmány a zenéről

A zene voltaképpen: öröm. Amit pedig az emberi természet követel meg, az

elkerülhetetlen. Így az ember nem lehet el öröm nélkül, ha pedig örül, akkor ezt
hangokkal kell kifejeznie, mozgás és nyugalom által kell testi formába öntenie. S ez
(fordítva is) teljesen igaz: az ember a hangok, valamint a mozgás és nyugalom
irányításával ki tudja fejezni lelkiállapotának változásait. Az ember tehát nem lehet el
öröm nélkül, ha pedig örül, nem lehet el anélkül sem, hogy testi formát adjon
örömének. Ha azonban (örömének) úgy ad testi formát, hogy letér a helyes elvek
útjáról, akkor nem kerülheti el a felfordulást. A régi királyok gyűlölték a (zenével
keltett) felfordulást, megállapították tehát az Ódák és Himnuszok muzsikáját, hogy
(a zenét) megtarthassuk a helyes elvek útján. Céljuk az volt, hogy a muzsika képes
legyen örömöt kelteni, de soha ne ernyesszen el; hogy szépsége képes legyen
változni, de soha ne hunyjon ki; hogy (a zene) közvetett és közvetlen hatása, (a
hangok) sokasága vagy kevesebb volta, szerénysége vagy gazdagsága, valamint a
szünetek és hangok ritmusa képes legyen felkelteni az emberben a jóra való hajlamot;
s hogy a bűnözés szellemének (a zene) utat ne nyisson (az emberi szívbe). Ez a zene
alapelve, ahogyan azt a régi királyok rögzítették. Mit kezdjünk hát azzal, hogy Mozi
(Mo Di) elítéli (a zenét)? Hiszen ha az ősök templomában adnak elő zeneművet, a
fejedelem és alattvaló, felettes és alárendelt együtt hallgatja, akkor nem hiányozhat
közöttük az összhang és a tisztelet. Ha a belső szobák mélyén apa és fiú, idősebb és
fiatalabb fivér együtt hallgatja (a zenét), akkor nem hiányozhat közöttük az összhang
és a rokoni szeretet. Ha falusi elöljárók és nemzetségfők körében idősebbek és
fiatalabbak együtt hallgatják (a zenét), akkor nem hiányozhat közöttük az összhang
és az alkalmazkodás. Mert a zene azért különbözteti meg egymástól az egyeseket,
hogy ezáltal biztosítsa az összhangot, azért hasonlítja össze a (különböző) dolgokat,
hogy ezáltal tegye széppé a részek arányát, s azért egyesíti a különféle zenei
hangokat, hogy ezáltal megteremtse a művészi szépséget. Így képes rávezetni
mindenkit az egyetlen helyes útra, így képes rendet tartani a tízezernyi változás
fölött. Ez a régi királyoktól alapított zene igazi művészete. Mit kezdjünk hát azzal,
hogy Mozi elítéli (a zenét)? (...)
Ha a zene mélyen be tud hatolni az emberekbe, akkor gyors lesz az a hatás,
amelyet rájuk gyakorol. Ezért a régi királyok nagy gondot fordítottak rá, hogy (a
zenét) széppé tegyék. Ha a zene kiegyensúlyozott és nyugodt, akkor a nép békés lesz
és nem züllik szét; ha a zene tisztelettudó és méltóságteljes, akkor a nép szeretni fogja
a rendet és nem támaszt felfordulást. S amikor a nép békés és rendszerető, akkor
hadseregünk erős, városfalaink szilárdan állnak, és az ellenséges fejedelemségek nem
merészelnek megtámadni bennünket. Ha pedig így van, akkor népeink mind
nyugodtan élhetnek otthonukban, boldogok lehetnek falvaikban, következésképpen
elégedettek lesznek feletteseikkel. Akkor aztán fényes lesz (az uralkodó) hírneve,
hatalmas lesz a ragyogása, és a négy tenger között nem akad majd olyan nép,
amelyik ne vágyna arra, hogy vezérének nevezhesse. Ez tehát a királyi hatalom
kezdete.
Ha a zene elbűvölően szép s ezáltal veszélyessé válik, akkor a nép állhatatlan,
nemtörődöm, alantas és közönséges lesz. Az állhatatlanság és nemtörődömség
felforduláshoz vezet, az alantasság és közönségesség pedig marakodáshoz. Ha
felfordulás és marakodás üti fel fejét, akkor hadseregünk gyenge lesz, városfalainkat
megtámadják, és az ellenséges fejedelemségek végveszéllyel fenyegetnek bennünket.
Ha pedig így van, akkor népünk nem élhet nyugodtan otthonában, nem lehet boldog
falvaiban, s nem lesz elégedett a feletteseivel. Ezért a szertartások és a zene
lehanyatlása, s ugyanakkor az eretnek muzsika fölemelkedése: a veszedelmek, a
feldaraboltatás [terület-veszteség], a sértés, és a szégyen alapja. Ezért a régi királyok
nagyra becsülték a szertartásokat és a zenét, de megvetették az eretnek muzsikát. A
Hivatalok Elrendezése azt mondja erről: „Törvényeket és rendeleteket készíteni,
büntetéseket és jutalmakat határozni meg, kicsapongó hangokat tiltani be annak
érdekében, hogy minden a maga megfelelő idejéhez alkalmazkodva történjék,
következésképpen barbár szokásokkal és eretnek muzsikálással senki se merészelje
megzavarnia választékosságot: ez a Legfőbb Zenemester dolga.” (...)
A zene megváltozhatatlan harmóniát teremt, a szertartások felcserélhetetlen
elveket szögeznek le. a zene egyesít és azonosít a szertartások szétválasztanak és
megkülönböztetnek. A szertartások és a zene együttes hatása helyesebben tudja
kormányozni az emberek szívét. Lenyúlni a gyökerekig és kimeríteni a változatokat:
ez a zene természete. Láthatóvá tenni az őszinteséget és eltávolítani minden
hamisságot: ez a szertartások vezérelve. Mozi azonban elítéli (a zenét). Ezért előbb-
utóbb eléri büntetése, de régóta halottak lévén a bölcs királyok, ma még senki sincs,
aki megrendszabályozná. Azok az ostobák, akik tőle tanulnak, veszedelembe döntik
önmagukat. A nemes ember világosan látja, mi a zene, s ezzel erényéről tesz
tanúbizonyságot, ám ez az összezavarodott nemzedék gyűlöli a jót, és senki sem
hallgat szavára. Ó jaj! Nem adatik meg neki, hogy tökéletességre vigye (művét). A
tanítványok sem tanulják a zenét, ápolására nincsen semmi mód. A hang a zene
formája; a dob a nagy kettős; a harangok valósággal uralkodnak; a zengőkövek
megkülönböztetnek és szabályoznak; a harminchat sípú és tizenhárom sípú orgonák
tisztelettudóak és harmonikusak; a hatlyukú és a háromlyukú furulyák erőt fejeznek
ki; az okarina és a bambuszsíp felszálló köd benyomását kelti; a sokhúrú lant
könnyedén kiválik a többi közül; a héthúrú lant szava asszonyosan szép; az énekszó
a tiszta hangzás beteljesítője; a táncmozdulatok az égi törvényeket fejezik ki; s ami
mindezt összefogja, a dob: a zene fejedelme. Ezért a dob hasonló az éghez., a
harangok hasonlóak a földhöz, a zengőkövek hasonlóak a vízhez, az orgonák,
furulyák és sípok hasonlóak a csillagokhoz, a naphoz és holdhoz, a kézidobok, a
kereplő, a fu-dob, a harangállvány, a rovátkolt élű deszka-állat és az ütemjelző fa
pedig hasonló a világ tízezernyi létezőjéhez. s hogyan érthetjük meg a
táncmozdulatok értelmét? A táncos szeme nem önmagát nézi, füle nem önmagát
hallgatja, de amikor szabályozza feje lehajtását és fölemelését, teste meghajlását és
kiegyenesítését, előre lépését és hátrafelé lépését, lassabb és gyorsabb mozdulatait,
akkor elkerülhetetlen a megkülönböztetés és szabályozottság, akkor össze kell szedni
minden testi erőt, hogy (a tánc) igazodjék a harangok és dobok összecsendülő
(hangjának) ritmusához, ez (a feladat) pedig nem tűri meg a lázadás szellemét, ehhez
mindenkinek a legnagyobb komolysággal kell összpontosítania gondolatait.

23. fejezet
Az emberi természet rosszasága

A görbe fát mindig a gőzben hajlítva kell az ács mércéjéhez igazítani, csak akkor lesz
egyenes. A tompa fémet előbb csiszolni és köszörülni kell, csak akkor lesz éle. A mai
embereknek, minthogy rossz az alaptermészetük, feltétlen szükségük van a tanítókra
és törvényekre, csak általuk lehetnek becsületesek; s meg kell szerezniük a
szertartásosság és igazságosság erényét, hogy jó kormányzáshoz jussanak. A mai
embereknek azonban nincsenek (jó) tanítóik és törvényeik, s ezért önzők, gonoszak
és igazságtalanok; hiányzik belőlük a szertartásosság és igazságosság erénye, s ezért
lázadók, felforgatók és nincs jó kormányzás. A régi idők szent királyai tudták, hogy
az ember alaptermészete rossz, felismerték, hogy (az ember) önző, gonosz
igazságtalan, lázadó, felforgató és nem egykönnyen kormányozható, s éppen ebből
kiindulva alkották meg a szertartásosság és igazságosság elveit, szerkesztették meg a
törvényeket és előírásokat, hogy ezekkel átalakítsák és megszépítsék az emberek
eredeti érzelmeit és alaptermészetét, a helyes útra vezessék őket. Ennek eredménye
volt, hogy jó kormányzás uralkodott, s az emberek a dao útját járták. Ma azok az
emberek, akiket átalakítanak a tanítómesterek és a törvények, akik irodalmi
ismereteket és tudást gyűjtenek össze, s akiket a szertartásosság és igazságosság elve
vezet, azok nemes emberekké lesznek. Akik azonban szabadjára engedik
alaptermészetük érzelmeit, akik gőgben találják meg nyugodalmukat, és megsértik a
szertartásosság és igazságosság elveit, azok kis emberekké lesznek. Ha így
szemléljük a dolgokat, nyilvánvaló lesz előttünk, hogy az ember alaptermészete
rossz, és hogy jósága csupán szerzett tulajdonság lehet. (...) Megkérdezhetné valaki,
hogyha az ember alaptermészete rossz, akkor ugyan honnan jött létre a
szertartásosság és igazságosság elve? Erre felelve én azt mondom: a szertartásosság
és igazságosság a szent emberek szerzett tulajdonságából született, s nem az ember
alaptermészetében gyökerezik. A fazekas forgatja az agyagot és edényt formál belőle,
de az edény a kézműves szerzett ügyességéből jön létre, nem pedig az ember
alaptermészetéből. A kézműves faragja a fát és edényt készít belőle, de az edény a
kézművesi szerzett tudásból, nem pedig az emberi alaptermészetből jön létre. A bölcs
ember gondolatokat gyűjt össze, s úgy begyakorolja szerzett képességeit, hogy velük
létrehozza a szertartásosságot és igazságosságot, és megalkotja a törvényeket és
előírásokat. Ám a szertartásosság és igazságosság, törvények és előírások valójában a
bölcs ember szerzett bölcsességéből fakadnak, s éppen nem az ember
alaptermészetéből. (...)
Így tehát a bölcs emberek átalakítják az alaptermészetet, s megteremtik a
szerzett képességet. Ha a szerzett képesség megteremtődött, megszüli a
szertartásosságot és igazságosságot; s ha a szertartásosság és igazságosság
megszületett, megalkotja a törvényeket és előírásokat. Tehát a szertartásosság és
igazságosság, a törvények és előírások a bölcs ember termékei. Amiben a bölcs ember
azonos a többi emberrel, amiben nem különbözik a többi embertől, az éppen
alaptermészete; amiben pedig különbözik a többi embertől, amiben különb náluk, az
a szeretet bölcsessége. (...) Minden ember vágyakozik arra, hogy jó legyen; ez is azért
van, mert az alaptermészete rossz. Az alantas nemeslelkűséget kíván, a csúnya
szépséget kíván, a szűk keretek közé szorított széles lehetőségeket kíván, a szegény
gazdagságot kíván, az alacsony sorú előkelőséget kíván, s akinek valami hiányzik
belül, feltétlenül megpróbálja megszerezni kívülről. S így a gazdag már nem kívánja
a vagyont, az előkelő már nem kívánja a hatalmat, s aki már birtokol valamit belül,
nem akarja többé kívülről megszerezni. Így szemlélve a dolgot láthatjuk, hogy az
emberek éppen azért szeretnének jók lenni, mert rossz az alaptermészetük. (...)
Tehát a szertartásosság és igazságosság felhalmozott szerzett tulajdonságok; s
mi közük is lehetne az emberi eredeti, alapvető természetéhez? Minden ember
alaptermészete egyforma: Yaonak és Shunnak ugyanolyan volt az alaptermészete,
mint Jienek és Zhinek. A nemes embernek és a kis embernek ugyancsak egy az
alaptermészete. Nos, mondhatjuk-e, hogy a szertartásosság és az igazságosság
erénye, valamint a szerzett tulajdonságok felhalmozása az ember alaptermészetéhez
tartozik? Miért becsülnénk akkor Yaot és Yut, miért becsülnénk a nemes embereket?
Yaoban. Yuben és a nemes emberekben éppen azt becsüljük, hogy képesek átalakítani
alaptermészetüket, s képesek megteremteni szerzett tulajdonságaikat, ezek
megteremtve pedig létrehozni a szertartásosságot és az igazságosságot. Tehát a bölcs
ember éppen olyan viszonyban van a szertartásossággal és az igazságossággal,
valamint a felhalmozott szerzett tulajdonságokkal, mint ahogy a fazekas az anyagot
forgatva hozza létre (az edényt). S ha így szemléljük a dolgot, akkor a
szertartásosság, az igazságosság, valamint a szerzett tulajdonságok, hogy is
tartoznának az ember alaptermészetéhez? Jieben, Zhiben és a kis emberekben éppen
azt vetjük meg, hogy alaptermészetüket követték és eredeti érzelmeikhez igazodtak:
a dölyfösködésben találtak megnyugvást, s ennek eredményeképpen csak a hasznot
lesték és harcoltak a szerzésért. Ezért nyilvánvaló, hogy az ember alaptermészete
rossz, s hogy jósága mindig szerzett jóság. (...) Azt is mondhatná valaki, hogy a bölcs
képes felhalmozni és erőfeszítést tenni, de nem mindenki képes felhalmozásra, s
hogy miért van ez. Én azt felelem: a képesség mindenkiben megvan, csak nem
mindenki alkalmazza. Így a kisember képes lenne nemes emberré válni, de nem akar
nemes emberré válni; a nemes ember is képes kis emberré válni, de nem akar kis
emberré válni. (...) Ezért igaz ugyan, hogy az úton járó ember [átlagember] Yuvé
válhatik, de az még nem feltétlenül igaz [nem következik ebből], hogy az úton járó
ember máris képes Yuvé válni. (...) Lehet valakinek elegendő lehetősége, hogy átfogja
az égalattit, de talán egyáltalán nincs meg a képessége ahhoz, hogy átfogja az egész
égalattit. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a kézművesek és mesteremberek,
parasztok és kereskedők, egymás foglalkozását kezdjék űzni; csakhogy nincs meg a
képességük egymás foglalkozásának űzéséhez. S ha így szemléljük a dolgot, látjuk,
hogy valaminek a lehetséges volta még nem jelenti az ahhoz szükséges képességet.

(TŐKEI FERENC ford.)

 10. GONGSUN LONGZI, HUI SHI – RÉSZLETEK

I. Összegyűjtött feljegyzések

Gongsun Long vitatkozó volt a Hat Fejedelemség korában. Fájlalta, hogy a nevek és a
valóság elszakadtak egymástól, összezavarodtak, és rendkívüli tehetségére
támaszkodva megalkotta elméletét „a fehér védelmében”. Különböző tárgyakról
kölcsönözte példáit, s azokkal vitatkozott „a fehér védelmében”.
Azt mondta például, hogy a fehér ló nem ló. Hogy a fehér ló nem ló, az (nála)
azt jelentette, hogy a „fehér” a színt nevezi meg, a „ló” pedig az alakot nevezi meg.
Márpedig a szín nem azonos az alakkal, az alak meg nem azonos a színnel. Így ha a
színről beszélünk, akkor az alaknak ehhez semmi köze, és ha az alakról beszélünk,
akkor meg a színt nem szabad hozzákapcsolnunk. S ha most mégis egybeteszik őket
és egy dolgot csinálnak belőlük, az helytelen.
Ha fehér lovat keresek az istállóban, s ilyen ott nincsen, akkor hiába találok
fekete színű lovat, az semmiképpen sem ugyanaz, mintha fehér ló lenne. Ha pedig
semmiképpen nem ugyanaz, mintha fehér ló lenne, akkor a ló, amelyet keresek, ott
nem létezik; és ha nem létezik, akkor a fehér ló végeredményben nem ló. (Gongsun
Long) ezt a megkülönböztetést alkalmazta, hogy így kijavítsa a neveket és a
valóságot, és megváltoztassa az égalattit.
(Gongsun) Long találkozott Kong Chuan-nal a Zhao-beli Pingyuan fejedelem házában.
Chuan így szólt hozzá: „Már régóta hallok magas kiválóságodról, mester, s régóta
szeretnék a tanítványod lenni. De nem fogadhatom el azt a nézetedet, mester, hogy a
fehér ló nem ló. Kérlek, vesd el tehát ezt az elméletet, és akkor, ha megengeded,
tanítványod leszek.” Long így válaszolt neki: „Amit mondasz, uram, az
értelmetlenség. Aminek én hírnevemet köszönhetem, az éppen a fehér lóról való
elméletem. Mármost te azt akarod, hogy vessem el; de hát akkor nem lesz mit taníta-
nom. Mesterünknek választani valakit csak akkor akarunk, ha bölcsesség és tudás
dolgában fölöttünk áll. Ha most azt akarod, hogy vessem el (tanításomat), ezzel
előbb tanítani akarsz és csak aztán választanál mesterednek. Előbb tanítani valakit,
aztán mesternek választani: ez értelmetlenség.
– Egyébként azt, hogy a fehér ló nem ló, Zhongni (Konfuciusz) is elfogadta.
Úgy hallottam, Chu királya egy ízben megfeszítette fanruo nevű íját, ráhelyezte
wanggui nevű nyilát, s krokodilra és vadbivalyra vadászott vele Yunmeng parkjában.
Közben azonban elvesztette íját. Kísérői a keresésére akartak indulni, de a király így
szólt: »Maradjatok csak. Chu királya elvesztette íját, egy Chu-beli ember majd
megtalálja, minek keresnétek?
 Amikor Zhongni ezt meghallotta, így szólt: »Chu királya emberséges és
igazságos, de még nem tökéletes. Mert annyit mondott csupán, hogy ha egy ember
elveszíti íját, egy másik ember megtalálja. De miért kellene éppen Chu-belinek
(megtalálnia)?«
Így tehát Zhongni különbséget tett aközött, amit embernek neveznek, és a Chu-
beli ember között. És ha te helyesled, hogy Zhongni különbséget tett »ember« és Chu-
beli ember között, de helytelennek tartod, hogy én különbséget teszek »ló« és fehér ló
között, az bizony értelmetlenség.
– Uram, te gyakorolod a konfuciánus tanokat, de helyteleníted azt, amit
Zhongni elfogadott; tanulni akarsz tőlem, de arra akarsz rávenni, hogy vessem el,
amit tanítok. Így azonban egy nálam százszor különb (tanító) sem tudna eleget tenni
feladatának.” – Kong Chuan erre nem tudott mit felelni.
Gongsun Long a Zhao-beli Pingyuan fejedelem vendége volt, Kong Chuan pedig
Kongzi leszármazottja. Amikor egy ízben összetalálkoztak, Chuan így szólt Longhoz:
„Amikor Luban éltem, akaratlanul is hallottam híredet, s azóta is nagyra becsülöm
bölcsességedet, örvendezem a tetteid felett, és régóta szeretném magamévá tenni
tanításodat. Most végre megadatott nekem, hogy lássalak. Van azonban valami, amit
nem fogadhatok el, s ez mindössze az a nézeted, mester, hogy a fehér ló nem ló.
Kérlek, vesd el azt a tanításodat, hogy a fehér ló nem ló, és ha megengeded,
tanítványod leszek.”
Gongsun Long így felelt: „Amit mondasz, uram, az értelmetlenség. Az én
tanításom éppen az, hogy a fehér ló nem ló. Ha kívánságod szerint ezt elvetném,
akkor nem lenne mit tanítanom. S ha te akkor akarsz tőlem tanulni, amikor már nincs
mit tanítanom, az bizony értelmetlenség. Tőlem egyébként azok akarnak tanulni,
akik bölcsességben és tudásban nem érnek utol. Most azonban te arra tanítasz, hogy
el kell vetnem (nézetemet arról, hogy) a fehér ló nem ló, tehát előbb tanítani akarsz és
csak aztán választanál mesterednek. De hogy előbb tanítsunk valakit, aztán meste-
rünknek válasszuk, az megengedhetetlen. Amire te tanítasz, uram, az ahhoz hasonlít,
amit Qi királya mondott Yin Wennek.
Qi királya ugyanis így szólt egyszer Yin Wenhez: »Én nagyon szeretem az
igazi írástudókat, de hogy van az, hogy Qi fejedelemségben nincsenek igazi
írástudók?« Yin Wen így felelt: »Szeretném hallani, hatalmas király, kit nevezel igazi
írástudónak.« Qi királya erre a kérdésre nem tudott felelni.
Yin Wen ekkor így folytatta: »Tegyük fel, hogy van itt egy ember, aki fejedelme
szolgálatában hűséges, szülei szolgálatában kegyeletteljes, barátaival való
kapcsolatában szavahihető, földijeivel szemben pedig alkalmazkodó. Ha birtokolja
ezt a négy erényt, méltónak találod-e rá, hogy igazi írástudónak nevezzed?« Qi
királya most így felelt: »Feltétlenül; éppen az ilyet nevezem igazi írástudónak.« Yin
Wen még megkérdezte: »És ha találnál egy ilyen embert, megtennéd-e
miniszterednek?« A király pedig felelte: »Éppen ezt szeretném; de hát lehetetlen,
hogy ilyet találjak.«
Abban az időben Qi királya nagyra becsülte a bátorságot, ezért Yin Wen így
folytatta: »És ha ezt az embert az egész udvar előtt, nagy tömeg közepette megsértik,
s ő nem meri megvédeni magát, akkor is megtennéd-e miniszterednek?« A király így
felelt: »Bármily kiváló írástudó legyen, ha nem védelmezi meg magát, amikor
megsértik, szégyent hoz magára. Ha pedig szégyent hozott magára, én már nem
teszem meg miniszteremmé.« Yin Wen ekkor azt mondta: »Bár megsértették, és ő
nem védelmezte meg magát, ezzel még nem veszítette el négy erényét. Ha pedig
nem vesztette el négy erényét, akkor nem vesztette el azt, ami igazi írástudóvá tette. S
mégis, te egyszer minisztereddé tetted volna, másszor meg nem. Talán azért, mert
akit egyszer igazi írástudónak neveztél, azt már nem tartod annak?« Qi királya erre
nem tudott mit felelni. Yin Wen pedig folytatta: »Vegyünk most egy fejedelmet, aki
úgy kormányozza országát, hogy megbünteti azt is, aki hibázik, s megbünteti azt is,
akinek semmi vétke nincs, (másrészt) megjutalmazza azt is, aki érdemeket szerzett, s
megjutalmazza azt is, aki nem szerzett érdemeket; végül pedig azzal vádolja
embereit, hogy nem (jól) kormányoznak. Helyesen cselekszik-e?« Qi királya azt
felelte: »Nem jól teszi.« Yin Wen így folytatta: »Én úgy látom, hogy alsóbb
hivatalnokaid kormányzása Qiben éppen ilyen.«
A király így válaszolt: »Ha valóban úgy kormányoznám az országot, ahogyan
te mondod, mester, akkor bármennyire elhanyagolnák a kormányzást embereim,
nem merészelném őket vádolni. De azt hiszem, (országomban) nem olyan rossz a
helyzet.«
Yin Wen ekkor azt mondta: »Mernék-e olyasmit mondani, amit kifejteni nem
tudok? Egyik rendeleted azt mondja, királyom, hogy aki embert öl, halállal
bűnhődjék, s aki valakit megsebesít, testi fenyítést szenvedjen. Mármost aki
tiszteletben tartja parancsodat, az nem merészelheti megvédeni magát akkor sem, ha
megsértik, mert csak így tesz eleget a királyi parancsnak. S te mégis azt mondod,
hogy akit megsértettek, és nem védelmezi meg magát, az szégyent hoz magára. Ha
pedig azt mondod, hogy szégyent hozott magára, ezzel hibáztatod. Nem vétett
ugyan, de te szégyenletesnek tartod, s ezért törlöd nevét a hivatalnoki listáról, nem
tűröd meg többé miniszterednek, akit pedig nem tűrsz meg többé miniszterednek,
azt ezzel megbünteted. Semmi bűne nincs, mégis megbünteted. Sőt, ha szégyennek
tartod, hogy valaki nem merészeli megvédeni magát, szükségképpen dicsőségnek
tartod, hogy valaki meg meri védeni magát. S ha azt tartod dicsőségnek, hogy valaki
meg meri védeni magát, akkor ezzel helyesled a tettét, és szükségképpen
minisztereddé teszed. Ha pedig minisztereddé teszed, ezzel megjutalmazod. Semmi
érdemet nem szerzett, mégis megjutalmazod. Te, a király, megjutalmazod azt, akit
hivatalnokaidnak halálra kellene ítélniük; a felsőbbség helyesli azt, amit a törvény
büntet. Jutalmazás és büntetés, helyeslés és elítélés: ez a négy dolog teljesen
összekeveredett. Így pedig egy Huangdinál tízszer különb sem tudna jól
kormányozni.« Erre aztán Qi királya nem tudott mit felelni.
Ezért gondolom, uram, hogy amit mondasz, az Qi királyának szavaihoz
hasonlít. Bírálni tudod azt, hogy a fehér ló nem ló, de bizony nem tudod, hogyan
fejthetnéd ki (okolhatnád meg) bírálatodat. Így pedig ahhoz hasonlítasz, aki csak az
»igazi írástudó« nevet tudja szeretni, de azt már nem tudja megállapítani, ki tartozik
az igazi írástudók fajtájába.”

II. A fehér lóról

– Lehetséges volna, hogy a fehér ló ne legyen ló?

– Lehetséges.
– Hogyan?
– Ló: ez az alakot jelöli; fehér: ez a színt jelöli. Ami pedig a színt jelöli, nem az, ami az
alakot jelöli. Ezért mondom tehát, hogy a fehér ló nem ló.
– Ha van fehér lovam, akkor nem mondhatom, hogy nincsen lovam. Ha pedig nem
mondhatom, hogy nincsen lovam, akkor (a fehér ló) miért ne lenne ló? Ha fehér
lovam van, akkor (csak) fehér lovam van, nem pedig lovam.
– Ha lovat keresel, akkor akár sárga vagy fekete ló is kielégít; ha azonban fehér lovat
keresel, akkor sárga vagy fekete ló nem elégít ki. De tegyük fel, hogy a fehér ló
valóban ló. Ez esetben amit keresel (fehér ló vagy ló): egyetlen dolog. Ha pedig
egyetlen dolog, amit keresel, akkor a fehér ló nem különbözik a lótól. Nos, ha az,
amit keresel, egy és ugyanazon dolog, akkor miért van az, hogy a sárga vagy fekete
ló egyszer megfelelő számodra, máskor meg nem megfelelő? Megfelelő és nem
megfelelő: ezeknek ellentmondása nyilvánvaló. Ezért aztán, bár a sárga és a fekete ló
egyetlen dolog, csak arra alkalmasak, hogy általuk lovad legyen, de arra nem
alkalmasak, hogy fehér lovad legyen. Így bizonyosodik be, hogy a fehér ló nem ló.
– Azt a lovat, amelyiknek színe van, nem tartod lónak; de hát az égalattiban nincsen
olyan ló, amelyiknek ne lenne színe. Ezek szerint az égalattiban egyetlen ló sincsen?
– A lovaknak természetesen van színük, ezért vannak (például) fehér lovak. Ha
azonban a lovaknak nem lenne színük, ha csak „lovak” lennének és semmi több,
akkor hogyan beszélhetnénk fehér lovakról? Ezért (is): amelyik fehér, az nem ló. –
Fehér ló: ez „ló” és „fehér”, (továbbá) „ló” és „fehér ló”. Ezért mondom, hogy a fehér
ló nem ló.
– A ló a fehérrel való kapcsolat nélkül ló, a fehér pedig a lóval való kapcsolat nélkül
fehér. Ha tehát összekapcsoljuk a lovat és a fehéret, összetett névvel nevezzük fehér
lónak, hiszen össze vannak kapcsolva. Nem lehet úgy adni nevet neki, mintha ezek
nem lennének összekapcsolva. Ezért nem lehet az, hogy a fehér ló nem ló.
– Úgy gondolod, hogy ha van fehér lovad, akkor van lovad? Elmondhatni tehát,
hogy ha van fehér lovad, akkor van sárga lovad?
– Azt nem!
– De ha úgy gondolod, hogy egy ló birtoklása különbözik egy sárga ló birtoklásától,
akkor ezzel a sárga lovat megkülönbözteted a lótól. Ha pedig a sárga lovat
megkülönbözteted a lótól, akkor a sárga lovat nem tartod lónak. Nos, ha a fehér lóról
mégis azt tartod, hogy ló, akkor ez annyi, mint egy tóban repülni, vagy a belső és
külső koporsót más-más helyen keresni: az égalatti legértelmetlenebb beszéde,
legzavarosabb fecsegése.
– Akinek fehér lova van, s ezért nem mondhatja, hogy nincsen lova, az máris
elválasztotta a fehéret (a lótól). Ha pedig elválasztotta, akkor akinek fehér lova van,
nem mondhatja (azt sem), hogy van lova. Ezért csupán akkor mondhatjuk el róla,
hogy van lova, ha „lovat” birtokol, de nem mondhatjuk, hogy van lova, ha fehér
lovat birtokol. Így aztán akinek van (valamilyen) lova, ennek alapján nem mondhatja
azt, hogy „lova” van.
– A fehéret, amely nem valaminek a fehérségét határozza meg, könnyen elfelejthetik.
Fehér ló: ebben a fehér meghatározza valaminek a fehérségét, ha pedig valaminek a
fehérségét határozza meg, akkor nem „fehér”. Ló: ez nem is zár ki és nem is foglal
magában semmiféle színt; így sárga vagy fekete egyaránt megfelelő lehet. Fehér ló: ez
már kizár más színeket és egyet magában foglal, kizárja tehát, mégpedig a színe
miatt, mind a sárgát, mind a feketét. Így csupán a fehér ló az, amelyik megfelelő
lehet. Amelyik nem zár ki semmit, nem lehet azonos azzal, amelyik kizár valamit.
Ezért mondom, hogy a fehér ló nem ló.

III. A jelről és a tárgyról

A tárgyak között nincsen, amely ne volna jel (jelzett), de a jel (jelölő) nem azonos a
jellel (jelzettel). Ha az égalattiban nem létezik jel (jelölő), akkor a tárgyakat nem
nevezhetjük vele tárgynak. Ami pedig azt illeti, hogy (a jelölő) nem azonos a jellel
(jelzettel): ha az égalattiban nem létezik tárgy, vajon beszélhetünk-e jelről? A jel: ami
az égalattiban nem létezik; a tárgy pedig: ami az égalattiban létezik.
Megengedhetetlen, hogy azt, ami az égalattiban létezik, ugyanúgy tekintsük, mint
amely az égalattiban nem létezik. Ha az égalattiban nem létezik jel (jelölő), akkor a
tárgyat nem lehet jelnek (jelzettnek) nevezni. Ha pedig nem lehet jelnek nevezni,
akkor nem azonos a jellel; és ha nem azonos a jellel: a tárgyak között nincsen, amely
ne volna jel.
Ha az égalattiban nem létezik jel, akkor a tárgyat nem lehet jelnek nevezni,
mégpedig nem azért, mintha léteznék valami „nem-jel”. „Nem-jel” nem létezhetik,
mert a tárgyak között nincsen, amely ne volna jel. S bár a tárgyak között nincsen,
amely ne volna jel, de a jel <jelölő> nem azonos a jellel (jelzettel). Ha az égalattiban
nem létezik jel (nincs szükség jelre), az onnan ered, hogy már minden tárgynak
megvan a neve, nem kell tehát jellé (jelzetté) lennie. Ha nem kell jellé lennie, mégis
jelnek mondjuk, akkor már másodlagos (kérdés), hogy jellé kell-e válnia.
Megengedhetetlen, hogy ha olyanra bukkanunk, amelynek nem kell jellé válnia, azt
gondoljuk, hogy nincs, aminek ne kellene jellé válnia. Egyébként a jel: ami az
égalattiban egyesíteni tud.
Ha az égalattiban nem létezik jel, a tárgyról mégsem lehet azt mondani, hogy
nincsen jele; és ha nem lehet azt mondani, hogy nincsen jele, az nem azért van,
mintha létezne valami „nem-jel”. „Nem-jel” nem létezhetik, mert a tárgyak között
nincsen, amely ne volna jel. A jel nem azonos a „nem-jellel”; a jel és a tárgy nem
azonos a jellel. Ha az égalattiban nem létezne tárgy és jel viszonya, akkor ugyan ki
beszélhetne „nem-jelről”? Ha az égalattiban nem léteznék tárgy, akkor ki beszélhetne
jelről? Ha az égalattiban léteznének jelek és nem léteznék a tárgy és jel viszonya,
akkor ki beszélhetne nem-azonosságról? Ki mondhatná, hogy nincsen tárgy, amely
ne lenne jel?
Egyébként a jel önmagában még egyáltalán nem jel. Vár valamely tárgyra, és
csak ahhoz kapcsolódva válhatik jellé.

IV. A változatlanról és a változóról

– A kettő tartalmazza az egyet?

– A kettő nem tartalmazza az egyet.
– A kettő tartalmazza a jobbot?
– A kettő nem tartalmazza a jobbot.
– A kettő tartalmazza a balt?
– A kettő nem tartalmazza a balt.
– Lehet a jobbot kettőnek nevezni?
– Nem lehet.
– Lehet a balt kettőnek nevezni?
– Nem lehet.
– A balt és a jobbot lehet kettőnek nevezni?
– Lehet.
– Lehet-e azt mondanunk, hogy a változás nem azonos a nem-változással?
– Lehet.
– Ha a jobbnak van mihez kapcsolódnia, akkor lehet-e változásról beszélnünk?
– Lehet.
– S mi az, ami megváltozott?
– A jobb.
– De ha a jobb megváltozott, hogyan lehet akkor (most is) jobbnak nevezni? Ha pedig
nem változott meg, hogyan lehet akkor változásról beszélni? S tovább: – Ha egyszer a
kettő nem tartalmazza sem a balt, sem a jobbot, akkor hogyan lehetséges, hogy a bal
a jobbal együtt mégis kettő?
– Ha egy juhot meg egy marhát összeteszünk, abból nem lesz ló. Ha egy marhát meg
egy juhot összeteszünk, abból nem lesz kakas.
– Hogyan (értsem ezt)?
– A juh és a marha egészen különbözőek. A juhnak vannak fogai, a marhának
nincsenek fogai. A marhából tehát nem válhatik juh, és a juhból nem válhatik marha,
mégpedig azért, mert nem ugyanazokkal (a tulajdonságokkal) rendelkezvén más-
más fajhoz tartoznak. A juhnak van szarva, a marhának is van szarva, de azért
megengedhetetlen, hogy a marhát juhnak vagy a juhot marhának tekintsük,
mégpedig azért, mert ugyanazokkal rendelkezvén sem tartoznak egyazon fajhoz. A
juhnak és a marhának van szarva, a lónak azonban nincsen szarva; a lónak van farka,
a juhnak és a marhának azonban nincs (elég dús) farka. Ezért mondom, hogy ha
összeteszünk egy juhot meg egy marhát, abból nem lesz ló. S ha nem lesz belőlük ló,
akkor nincs (ott) ló. S amiképpen nincsen (ott) ló, juhból sincs kettő, marhából sincs
kettő, hanem a juh meg a marha a kettő. Van tehát egy juh meg egy marha, de az még
nem ló. Ezt a hasonlatot azért alkalmazom, mert ezek éppen úgy különböző fajhoz
tartoznak, akár a bal meg a jobb.
A marháknak és juhoknak van szőrük, a kakasnak van tolla. Ha „kakaslábat”
mondunk: az „egy”; ha megszámoljuk a lábait: kettő van: kettő meg egy azonban
három. Ha „marhalábat” vagy „juhlábat” mondunk: az „egy”; ha megszámoljuk a
lábaikat: négyet találunk; négy meg egy azonban öt. A marháknak és juhoknak tehát
öt lábuk van, a kakasnak pedig három. Ezért mondom, hogy ha összeteszünk egy
marhát meg egy juhot, abból nem lesz kakas, mégpedig azon oknál fogva, hogy nem
lehet őket kakasnak tekinteni. A ló és a kakas közül inkább a lovat választjuk. Az
egyiknek kiváló képességei vannak, a másiknak nincsenek jó képességei, nyilvánvaló
tehát, hogy nem tartoznak ugyanazon fajhoz. Ha mégis összehasonlítjuk őket, azt a
nevek összezavarásának hívjuk, az bolond hasonlat.
– Vitatkozzunk most másról.
– A kék a fehérrel nem lesz sárga; a fehér a kékkel nem lesz kékesfehér.
– Miért nem?
– A kék és a fehér nem keverednek egymással, s ha összekeverjük őket, ők szemben
állanak és párjai egymásnak; nem szomszédai egymásnak, s ha szomszédságba
kerülnek, ez nem árthat a helyzetüknek. S ha ez nem árthat a helyzetüknek, akkor
(továbbra is) szemben állnak és párjai egymásnak, megtartja mindegyik a maga
helyét, mint ahogy a bal és a jobb sem keveredhet. Ezért nem tudnak eggyé válni a
kékben, s nem tudnak eggyé válni a fehérben sem. Hogyan lennének hát sárgává? A
sárga e példában valóban megfelelő, s helyes a példázat; olyan ez, akárcsak a
fejedelem és alattvalói egy fejedelemségben, s ezért erős és tartós (a
megkülönböztetés).
Egyébként ha a kék a fehérhez keveredik, a fehér nem tud fölébe kerekedni. A
fehér képes lenne rá, hogy fölébe kerekedjék, de nem kerekedik fölébe: így a fa kárt
tesz a fémben. Ha a fa kárt tesz a fémben, (létrejön) a kékesfehér. A kékesfehér tehát
nem alk 䁡 lmas helyes példázatra. A kék és a fehér nem keverednek egymással, s ha
összekeverjük őket, egyik sem tud a másiknak fölébe kerekedni, hanem mindketten
megmutatják magukat, és amint vetélkedve mutogatják magukat, a (keletkező) szín
kékesfehér lesz. A kékesfehérnél szívesebben választjuk a sárgát. A sárga olyan, mint
a ló: egy fajhoz tartoznak. A kékesfehér olyan, mint a kakas: egyaránt össze-
hasonlíthatatlanok.
S mivel összehasonlíthatatlanok, a fejedelem és alattvalói civakodnak s
kettőnek mutatják meg magukat. Ha kettőnek mutatkoznak, sötétség támad, nem
világosság, tehát ez nem helyes hasonlítás. Nem helyes hasonlítás, mert a nevek és a
valóság nem illenek össze, az összekevert színek pedig világosan láthatók. Ezért
mondom, hogy kettőnek mutatkoznak. Ha azonban mindkettő megmutatkozik,
akkor a dao veszendőbe megy, és semmi sem marad, amivel rendet lehetne teremteni.

V. A keményről és a fehérről

– A keményet, a fehéret és a követ háromnak tartani lehet-e?

– Nem lehet.
– Hát kettőnek lehet-e?
– Lehet.
– Miért?
– Mert vagy a keménysége nélkül fogod fel a fehérséget, tehát kettőt fogtál fel, vagy a
fehérsége nélkül fogod fel a keménységét, tehát (ismét) kettőt fogtál fel.
– De ha felfogjuk a fehérségét, nem mondhatjuk, hogy nem létezik a fehér, s ha
felfogjuk a keménységét, nem mondhatjuk, hogy nem létezik a kemény; hiszen ilyen
a kő. Ha pedig ilyen, akkor nem háromról van-e szó?
– Ha nézzük, nem a keménységét fogjuk fel, hanem a fehérségét; ekkor a keménység
nem létezik. Ha megérintjük, nem a fehérségét fogjuk fel, hanem a keménységét;
ekkor meg a fehérség nem létezik.
– Ha az égalattiban nem létezik fehér, nem tudjuk ilyennek látni a követ; ha az
égalattiban nem létezik kemény, nem nevezhetjük ilyennek a követ. A kemény, a
fehér és a kő tehát nem zárják ki egymást.
– Csakhogy maga rejtőzik el; nem azáltal rejtett, hogy elrejti valami.
– De a fehérségétől és keménységétől a kő szükségképpen megkívánja, hogy
kölcsönösen egymásba hatoljanak, hogyan rejtőznek hát el maguktól?
– Akár a fehérségét fogod fel, akár a keménységét fogod fel, az érzékelt és a nem
érzékelt elválik egymástól; ha pedig az érzékelt és a nem érzékelt elválik, akkor nem
tudják egymást kölcsönösen áthatni, hiszen elváltak. Elváltságuk pedig azt jelenti,
hogy (egyikük) elrejtőzött.
– A kő fehérsége és a kő keménysége, az érzékelt és a nem érzékelt, ez a kettő éppen
úgy kapcsolódik a harmadikhoz (a kőhöz), mint a szélesség és hosszúság, melyek
szintén áthatják egymást. Helytelen hasonlat volna ez?
– Egy tárgy lehet fehér, de a fehérség nincs egyedül hozzá kötve; egy más tárgy lehet
kemény, de a keménység nincs egyedül hozzá kötve. Ami pedig nincs megkötve, az
„egyetemes”. Miért is lennének egyedül a kő (tulajdonságai)?
– Maradjunk csak a kőnél. E (keménység) nélkül nem létezik a kő, kő nélkül pedig
nem volna semmi, ami felvegye a fehérséget. A kő (két tulajdonsága) nem válhatik el
egymástól, mert ilyen a dolog természete és ilyen is marad.
– Egyképpen a kőben (lehetnek), a keménység és a fehér kettő, de mihelyt a kőben
vannak, az egyiket felfogjuk, a másikat nem fogjuk fel, az egyiket érzékeljük, a
másikat nem érzékeljük. Így a felfogott és a fel nem fogott elválik egymástól, az
érzékelt és a nem érzékelt elrejtőzik egymástól. S ha elrejtőznek, ki mondhatná, hogy
nem válnak el?
– A szem nem képes felfogni a keménységet, a kéz nem képes felfogni a fehérséget,
de azért nem mondhatjuk, hogy nem létezik kemény, s nem mondhatjuk, hogy nem
létezik fehér, hiszen különböző a funkciójuk, és nem lehet egyiket a másikkal
helyettesíteni. A kemény és a fehér a kőben van otthon; hogyan is válhatnának ketté?
– A kemény nemcsak a kővel való kapcsolata révén kemény, hanem más dolgokhoz
kapcsolódva is, sőt nemcsak más dolgokhoz kapcsolódva kemény, hanem a kemény
szükségképpen kemény (önmagában is). Nem azáltal (v. nem azért) kemény, hogy
keménnyé teszi (v. tegye) a követ vagy más dolgokat. Az égalattiban azonban nem
fordul elő ilyen keménység, a kemény tehát elrejtőzött.
Ha a fehér nem lenne képes magától fehérnek lenni, akkor hogyan lenne képes
fehérré tenni a követ vagy más dolgokat? Ha azonban a fehér szükségképpen fehér
(önmagában is), akkor fehér lehet anélkül is, hogy egyes dolgokat fehérré tenne.
Éppen így van ez a sárgával és a feketével is. De ha nem léteznék kő, akkor hogyan
találhatnánk kemény és fehér követ? Ezért (a kemény és a fehér) elválnak egymástól,
mégpedig azért válnak el, mert ilyenek. Nem erőszak és nem okosság révén
következik ez be, hanem csupán azért, mert ilyenek. Egyébként a fehér a szem és a
tűz (fény) révén válik láthatóvá; mivel azonban a tűz nem lát, a tűz és a szem együtt
sem láthat. Egyedül a szellem lát, és ha a szellem sem lát, akkor a látás szétválik
(szétesik).
A kemény a kéz által (érzékelhető), a kéz az érintés által (érzékeli), tehát az érintés
hozza (a keményet) a kéz tudomására. A kéz azonban nem tudja tudomásul venni,
csak a szellem veheti tudomásul. Ha a szellem sem veszi tudomásul, akkor ezt úgy
hívják; „elválás”. S éppen ez az „elválás” az egyetlen, amelyhez az égalatti
igazodhatik.

VI. A névről és a valóságról

Az ég és a föld mindazzal együtt, amit létrehoznak: dolgok. A dolgok dologiságuk

által dolgok, s nem lépnek túl önmagukon: ez a valóság. A valóságok megőrzik
valóságosságukat, amely valósággá teszi őket, s nem hagynak rést rajta: helyükön
vannak. Ha elmozdulnak onnan, ahol helyükön vannak, nincsenek többé a helyükön,
de ha megmaradnak ott, ahol helyükön vannak, akkor „helyesek”. Azzal, ami helyes,
ki kell javítani azt, ami nem helyes, (de azzal, ami nem helyes, nem szabad) kétséget
támasztani azzal szemben, ami helyes. Amit kijavítunk, annak a valóságát javítjuk ki;
s aminek kijavítjuk a valóságát, annak kijavítjuk a nevét. Ha valaminek kijavítjuk a
nevét, azért tesszük, hogy megfeleljen „annak” és „ennek”. Mert ha arra azt
mondom, hogy „az”, de (az „az”) nem felel meg annak, akkor az „az” megnevezés
helytelen. Vagy ha erre azt mondom, hogy „ez”, de (az „ez”) nem felel meg ennek,
akkor az „ez” megnevezés helytelen. Így ugyanis megfelelőnek tartom azt, ami nem
megfelelő; de megfelelőnek tartani a nem megfelelőt: zűrzavar. Ám megfelelőnek
tartani azt, ami megfelelő: ez a helyes.
Ha az „az” megfelelő „arra”, ha tehát megfelel „annak”, akkor a megnevezés
is illik „arra”. És ha az „ez” megfelelő „erre”, ha tehát megfelel „ennek”, akkor a
megnevezés is illik „ehhez”. Így ugyanis azt tartom megfelelőnek, ami megfelelő;
márpedig megfelelőnek tartani a megfelelőt: helyes. Ezért az a kívánatos, hogy az
„az” korlátozódjék „arra”, az „ez” pedig korlátozódjék „erre”; és megengedhetetlen,
hogy az „az” lehessen „az” is, meg „ez” is, az „ez” pedig lehessen „ez” is, meg „az”
is. Mármost a név: egy valóság megnevezése. Ha pedig tudjuk, hogy ez nem ez, és
tudjuk, hogy nincs jelen az ez, akkor nem is szabad így neveznünk. Ha tudjuk, hogy
az nem az, és tudjuk, hogy az ott nincs jelen, akkor érthető, hogy nem is szabad így
neveznünk. Ó, mily tökéletesek voltak a régi idők bölcs királyai! Mindig megvizs-
gálták a nevet és a valóságot, s nagyon vigyáztak arra, hogyan nevezzék meg (a
dolgokat). Ó, mily tökéletesek voltak a régi idők bölcs királyai!

Motista Kánon 43: 52.

„Ezért, ha azt mondják, hogy az ökrök és lovak nem ökrök, az éppúgy helytelen,
mint ha azt mondanák, hogy az ökrök és a lovak ökrök. (...) Egy ökör nem kettő, egy
ló sem kettő, de egy ökör meg egy ló, az kettő. Így az ökör nem lehet nem-ökör, egy
ló nem lehet nem-ló, hanem az ökör és a ló se nem ökör, se nem ló. Ezt nem nehéz
(belátni).”

Hui Shi töredékei (Zhuangzi 33. fej.)

Hui Shi sok mindenhez értett. Írásai megtöltöttek öt kocsit, de tanai zavarosak és
ellentmondóak, szavai pedig pontatlanok voltak. A dolgok elrendezéséről ilyen
gondolatai voltak:

1. „A legnagyobbnak nincs külseje: nagy Egynek nevezzük; a legkisebbnek nincs

belseje: kis Egynek nevezzük.”
2. „Aminek nincs vastagsága, és nem lehet felhalmozni, annak nagysága ezer
mérföld (is lehet).”
3. „Az ég és a föld egyenlő magas; a hegyek és a mocsarak egy szinten vannak.”
4. „Mikor a nap éppen középen áll, máris lefelé tart; s mikor egy dolog éppen
megszületik, máris a halálhoz érkezett.”
5. „A nagy azonosság különbözik a kis azonosságtól, ezért beszélünk kis
azonosságról és (kis) különbözőségről; a dolgok mind azonosak és mind
különbözők, ezért beszélünk nagy azonosságról és (nagy) különbözőségről.”
6. „A Délnek nincs határa és mégis van határa.”
7. „Ma megyek Yuebe és tegnap odaérek.”
8. „A folytatólagos karikát (lezárt kört) szét lehet darabolni.”
9. „Én ismerem az égalatti (a világ) középpontját: Yantől északra és Yuetől délre van.”
10. „Egyetemesen szeretek minden létezőt: a világ egy-testű.”

Hui Shi ezekkel a gondolatokkal nagy feltűnést keltett az égalattiban, és

megismertette (gondolatait) a vitatkozókkal. S az égalatti minden vitatkozója
gyönyörűséget talált azokban.

1. „A tojásnak tolla van.”

2. „A kakas háromlábú.”
3. „Yingben benne van az égalatti.”
4. „A kutyát juhnak (is) lehet nevezni.”
5. „A lónak tojása van.”
6. „A kecskebékának farka van.”
7. „A tűz (önmagában) nem forró.”
8. „A hegy a szájból indul ki.”
9. „A kerék nem forog a földön.”
10. „A szem nem lát.”
11. „A jel nem éri el (a tárgyat). A tárgy sohasem ér véget.”
12. „A teknős hosszabb, mint a kígyó.”
13. „A szögvas nem négyszögletes, a körző nem tud köröket csinálni.”
14. „A csaplyuk nem zárja körül a csapot.”
15. „A repülő madár árnyéka sohasem mozog.”
16. „A gyors nyíl (szállhat) bármily sebesen, van olyan időpont, amikor se előre
nem halad, se meg nem áll.”
17. „A kutyakölyök nem kutya.”
18. „Egy sárga ló meg egy fekete ökör: három.”
19. „A fehér kutyakölyök: fekete.”
20. „Az árva csikónak sohasem volt anyja.”
21. „Ha egy egy láb hosszú botnak naponta elvesszük a felét, tízezer nemzedék
sem ér (a felezés) végére.”

A vitatkozók ezekkel a gondolatokkal felelgettek Hui Shinek egész életében, vég

nélkül. Huan Tuan és Gongsun Long, akik a vitatkozók követői voltak, megcsalták az
emberek szívét, megváltoztatták (tévútra vezették) az emberek gondolatait. Le tudták
győzni az emberek száját, de nem tudták megnyerni az emberek szívét. Ez volt a
vitatkozók (örökös) köre (korlátozottsága). Hui Shi nap mint nap alkalmazta tudását
az emberekkel való vitatkozásban, de különösen az égalatti vitatkozóival
(beszélgetve) gyártott rendkívüli (mondásokat). Ez volt (működésének) alapvonása.
 Így hát Hui Shi a saját ékesszólását a legnagyobb kiválóságnak tartotta,
mondván: „'Csak az ég és a föld nagyobb!” Ki akarta terjeszteni és meg akarta őrizni
a hatalmát, de (ehhez) hiányzott a helyes módszere. Akadt egyszer Délen egy
különös ember, Huang Liaonak hívták, aki megkérdezte, hogy miért nem szakad le az
ég, és miért nem süllyed el a föld, s hogy mi az oka szélnek, esőnek és
mennydörgésnek. Hui Shi tétovázás nélkül felelt neki, gondolkodás nélkül válaszolt a
kérdésekre. Egyetemes módon beszélni tudott minden dologról, pihenés nélkül egyre
csak beszélt, rengeteget, vég nélkül, és ha úgy gondolta, hogy keveset mondott, újabb
rendkívüli dolgokat tett hozzá. Ellentétbe került az emberekkel: ez volt a valósága;
de ő azt akarta, hogy „legyőzi az embereket”: ez legyen a neve. Így aztán a
sokasággal sohasem fért össze. Gyenge lévén az erényben s erős erőszakos lévén a
dolgok iránt: útja rejtett ösvény volt csupán!
A világegyetem daojának szempontjából Hui Shi képességének érdemének az
tudható be, hogy olyan tevékeny volt, akár egy szúnyog vagy egy légy. S mi hasznot
hajtott a világnak? Elég lett volna felismerni az Egyet és többet ért volna róla néhány
szó. Hui Shi azonban nem volt képes ezzel megelégedni, inkább szétszórta
(figyelmét) a tízezer dologra, telhetetlenül, csakhogy a végén az ügyes vitatkozás
biztosítsa hírnevét. Mily sajnálatos! Hui Shi minden tehetségével is csak céltalanul
vándorolt, semmit el nem érve, utána ment minden dolognak, soha vissza nem térve
(a helyes alapelvhez). Mint aki kiabálással akarja elnémítani a visszhangját, vagy aki
versenyt akar futni saját árnyékával. Milyen szomorú is ez!

(TŐKEI FERENC ford.)

 11. HAN FEIZI ÉS A LEGIZMUS – RÉSZLETEK

13. fejezet
Bian He esete

Egy Chu-beli ember, Bian He, talált egy csiszolatlan jade követ a Chu hegyekben.
Hazavitte és ajándékképpen felajánlotta Wu királynak. Wu király megvizsgáltatta
drágakőcsiszolójával, a drágakőcsiszoló pedig azt mondta rá: „Közönséges kő ez.” A
király tehát hazugnak ítélte Bian Het, és (büntetésül) levágatta a bal lábát. Amikor
Wu király meghalt, és Wen király lépett trónra, Bian He ismét fogta csiszolatlan
drágakövét, és felajánlotta Wen királynak. Wen király is megvizsgáltatta a
drágakőcsiszolóval, aki ismét azt mondta rá: „Közönséges kő ez.” A király tehát
megint csak hazugnak ítélte Bian Het, és levágatta a jobb lábát is.
Wen király is meghalt, s Cheng király lépett a trónra. Bian He ekkor kebléhez
ölelte a csiszolatlan drágakövét, s keserves kiabálásba kezdett a Jing hegyek lábánál.
Három nap és három éjszaka után elfogytak már a könnyei, de ő vére hullatásával
folytatta tovább (panaszát). Amikor a király tudomást szerzett erről, kiküldött hozzá
egy embert, aki megkérdezte tőle (panaszának) okát, mondván: „Az égalattiban
sokan vannak, akiknek levágták a lábát, te miért jajgatsz hát ilyen keservesen?” Bian
He azt felelte: „Én nem a lábam levágását siratom, hanem azt, hogy egy értékes jadet
közönséges kőnek bélyegeztek, és egy igaz embert a hazug névvel illettek. Ezt
panaszolom ilyen keservesen.” A király ezek után megparancsolta a
drágakőcsiszolónak, hogy csiszolja meg a faragatlan drágakövet, s ekkor végre
napfényre bukkant a kincs. És rendelet mondotta ki, hogy „Bian He jade-köve”
legyen a neve.
Mármost, gyöngyökre és drágakövekre az uralkodónak mindig nagy szüksége
van. S bár a csiszolatlan drágakő, amikor Bian He felajánlotta, még nem volt szép, de
nem is okozott semmi kárt a királynak. És mégis, előbb mindkét lábát levágták, s csak
azután ismerték fel a kincset. Bizony, ilyen nehéz helyes véleményt mondani a
kincsekről! Manapság az uralkodók úgy gondolják, hogy a törvényekre és helyes
módszerekre (fashu) nincs feltétlenül olyan nagy szükségük, mint Bian He jade-
kövére, bár azért szeretnék elnyomni a főhivatalnokok, a kisebb hivatalnokok és az
egyszerű emberek önző eltévelyedéseit. Minthogy azonban így gondolkodnak (a
törvénykezésről), nem sújtják megvetésükkel azokat, akik birtokában vannak ugyan
a helyes elveknek, de a császárok és királyok csiszolatlan drágakövét [a királyi
uralkodás még kipróbálatlan elveit] mégis vonakodnak felajánlani. Ha az uralkodó a
helyes módszereket alkalmazza, akkor a főhivatalnokok nem tudnak önhatalmú
döntéseket hozni, a közeliek és megszokottak [az udvaroncok] pedig nem merik
áruba bocsátani a befolyásukat. Ha a hivatalok betartatják a törvényeket, akkor a
csavargó népség a földművelési munkákban fog szorgoskodni, a vándorló írástudók
pedig veszedelmesnek fogják találni, hogy a háborúról beszéljenek. A törvények és
helyes módszerek követése tehát csapást (is) jelent a főhivatalnokok, kisebb
hivatalnokok és egyszerű emberek számára. Ám ha az uralkodó nem képes fellépni a
főhivatalnokok bíráló beszédei ellen, ha nem tud fölébe kerekedni a mindenféle
népség rágalmazásainak, hogy kizárólag a helyes út szavához igazodjék, akkor a
törvényeket és helyes módszereket ismerők még a halál küszöbén sem fogják soha
elmondani tudásukat a helyes útról.

24. fejezet
A cselekvések szemügyre vétele

A régi időkben az emberek, minthogy szemük nem volt elég ahhoz, hogy meglássák
önmagukat, tükörbe nézve szemlélték meg arcukat; s minthogy tudásuk nem volt
elég ahhoz, hogy megismerjék önmagukat, a dao segítségével igazították magukat (a
helyes irányba). A tükörnek nem bűne az, hogy láthatóvá teszi a fogyatékosságokat;
s a daonak nem gonoszsága, hogy megvilágítja a hibákat. A szem, ha nem áll
rendelkezésére a tükör, nincs mire támaszkodjék, hogy kiigazítsa a szakállt és
szemöldököt; az ember pedig, ha nélkülözi a daot, nincs aminek segítségével
felismerje tévedéseit és eltévelyedését. Simen Bao, akinek alaptermészete volt a
gyorsaság, bőröket viselt a lábán, hogy azzal lassúbbá tegye önmagát; Dong Anyu
pedig, aki szíve szerint lassú volt, íjhúrokat viselt a lábán, hogy gyorsabbá tegye
önmagát. Ezért azt (a fejedelmet), aki azzal, amiből fölöslege is van, kipótolja azt,
amiből nincsen elegendő, aki a hosszúval egészíti a rövidet, bölcs uralkodónak
nevezhetjük. Az égalattiban mindenki bizonyosra vehet három dolgot. Az egyik: van
amit az okosság sem képes véghezvinni. A másik: van amit a testi erő sem képes
felemelni. S a harmadik: van amin a nagy erő sem képes felülkerekedni.

25. fejezet
Biztonság és veszély

A biztonságnak hét módszere van, a veszélynek pedig hat útja. A biztonság

(megteremtésének) módszerei közül az első: jutalmazás és büntetés az igaz és nem-
igaz alapján [érdemek szerint]; a második: szerencsétlenség és szerencse (biztosítása)
a jó és rossz tulajdonságok szerint; a harmadik: élet vagy halál (eldöntése) a
törvények és mértékek szerint; a negyedik: kiválóság és méltatlanság
megkülönböztetése, de szeretet és gyűlölet [részrehajlás] nem ismerése; az ötödik:
ostobaság és bölcsesség megkülönböztetése, de gáncsoskodás és magasztalás meg
nem hallgatása; a hatodik: láb és hüvelyk [mértékek] alkalmazása anélkül, hogy
bárkinek mértéke legyen (az uralkodó) szándékaihoz; s a hetedik: megbízhatóságnak
örvendeni, de sohasem csalni.
A veszély útjai közül az első: elvágni valamit a zsinóron belül; a második:
elhasítani valamit a mércén túl; a harmadik: hasznot húzni abból, ami az embereknek
árt; a negyedik: örvendezni annak, ami az emberekre csapás; az ötödik: veszélybe
dönteni azt, ami az embereknek biztonságot nyújt; s a hatodik: a szeretni valót nem
tartani közelünkben, a gyűlöletest pedig nem távolítani el.

26. fejezet
A megőrzés útja

Megszelídíteni a tigrist, de nem folyamodni ketrechez; betiltani a bűnt, de nem

alkalmazni törvényeket; gátat vetni a csalásnak, de nem nyúlni ellenőrző jelvényhez:
ez még Meng Bennek és Xia Yunek is nagy gondot okozna, ez még Yaonak és Shunnak
is szinte lehetetlen (feladat) lenne. Ezért a ketrec építése nem arra való, hogy
patkányok ellen védekezzünk vele, hanem hogy a félénk és gyenge képes legyen
megszelídíteni vele a tigrist; a törvények alkotása nem arra való, hogy általuk
megmeneküljenek Zheng Shentől és Shi Qiutól, hanem hogy általuk a közepes
tehetségű uralkodó is képes legyen meggátolni Rabló Zhi (tevékenységét); az
ellenőrző jelvények készítése nem arra való, hogy azok megóvjanak bennünket Wei
Shengtől, hanem hogy segítségükkel a közönséges emberek ne csaphassák be
egymást. (A bölcs uralkodó) nem a Bigan mindhalálig tartó tisztaságára támaszkodik,
s nem számít arra, hogy a felfordulást támasztó alattvalók majd nem követnek el
csalárdságokat, hanem arra támaszkodik, ami a félénk embert is képessé teszi (a
tigris) leigázására, s azt ragadja a kezébe, aminek segítségével még a közepes
tehetségű uralkodó is könnyen meg tudja őrizni (a hatalmat).

28. fejezet
Érdemes tett és hírnév

Akinek azonban csak tehetsége van, de nincs hatalmi helyzetben, az lehet bármily
kiváló férfiú, nem tudja irányítani a méltatlanokat. Mert ha egy lábnyi magas szálfát
egy magas hegy tetejére állítunk, akkor az felülről tekint alá az ezer ren mélységű
szakadékra. A szálfának ehhez nem kell hosszúnak lennie, csak a hely legyen magas,
ahol áll. Jie is, amikor Ég Fia volt, uralkodni tudott az égalatti felett. Nem volt ő
kiváló férfiú, de hatalmi helyzete jelentős volt. Yao pedig, amikor magánember volt,
nem tudott irányítani három családot sem. Nem mintha méltatlan ember lett volna,
hanem mert társadalmi helyzete alacsony volt. Az ezer jun súly is úszik a víz színén,
ha csónakra tesszük, de az egészen kicsiny súly is elsüllyed a vízben, ha nem tesszük
csónakra. Nem mintha az ezer jun könnyű lenne, az elenyésző kis súly pedig nehéz,
hanem mert (az előbbi) előnyös helyzethez jutott, (az utóbbi) meg nem jutott előnyös
helyzetbe. Ezért az elfoglalt hely révén az alacsony is fölülről tekinthet a magasra, s a
hatalmi helyzet révén a méltatlan ember is uralkodhat a kiváló felett.

29. fejezet
A főbb elvek summázat

A régi időkben azok, akik megvalósították a legfőbb elveket rátekintettek az égre és a

földre, megszemlélték a folyókat és tengereket, követték a hegyeket és völgyeket, (s
ezáltal oly természetességgel uralkodtak, mint) ahogyan a nap és hold ragyog, a négy
évszak váltakozik, vagy ahogy szétszóródnak a felhők, és feltámad a szél. Nem
terhelték meg elménket tudással, nem terhelték meg önmagukat önzéssel, hanem a jó
kormányzás vagy felfordulás dolgát a törvényekre és helyes módszerekre bízták, a
helyeslés vagy elítélés kérdését a jutalmakra és büntetésekre bízták, a könnyű vagy
nehéz megállapítását a mérésekre bízták. Nem kerültek összeütközésbe a természet
törvényével nem sértették meg az emberi alaptermészetet, nem fújták félre a
szőrszálakat, hogy megkeressenek egy kicsiny sebhelye, nem mostak le minden
sarat, hogy kikutassák a nehezen érthetőt, nem mentek túl a festett zsinór vonalán, de
nem is maradtak innen a festett zsinór vonalán, nem akartak türelmetlenségükben
túltenni a törvényeken, de nem is voltak olyan elnézőek, hogy a törvényeket ne
tartassák be, hanem megőrizték az egyszer megszerzett elveket, és a természetesre
támaszkodtak. Így (az embereket érő) balsors vagy jó szerencse mindig a helyes
elvekből és a törvényekből fakadt, sohasem a szeretetből vagy gyűlöletből, s a
dicsőség vagy szégyen felelőssége mindig az illetőn magán nyugodott, sohasem
másokon.
Ezért a tökéletes biztonság korában a törvények olyanok, mint a reggeli
harmat: tiszták és egyszerűek, még nem szóródtak szét. A szívekben nem érlelődik
elégedetlenség, a szájakat nem hagyja el veszekedő szó. Így kocsik és lovak nem
vonszolódnak a távoli utakon, nem keverednek össze zászlók a nagy mocsarakban,
tízezernyi ember nem veszti életét rablók fegyverei által, bátor harcosok életútját
nem vágják ketté zászlók és lobogók, kiemelkedő emberek hírnevét nem örökítik
meg képeken és könyvekben, sem érdemes tetteiket nem jegyzik fel tálakra és már
bronzedényekre. s az évi feljegyzésekre szolgáló táblácskák teljesen üresen
maradnak. Ezért mondják: „Semmiféle haszon nem maradandóbb, mint az
egyszerűség, és semmiféle szerencse nem örökéletűbb, mint a nyugalom (vagy
biztonság).” (...) Ha a helyes utat követve érvényre juttatják a törvényeket, akkor a
nemes ember boldog, a nagy bűnösök pedig felhagynak a (bűnözéssel). Szelíden,
ráérősen, nyugodtan (uralkodik a fejedelem), követve a természet parancsát, s
megtartva a (jó kormányzás) legfőbb elveit. Ezzel eléri, hogy az emberek nem esnek a
törvényektől való eltévelyedés bűnébe, s a halak nem szenvednek a víz elvesztésének
csapásától. Akkor pedig az égalattiban jól mennek a dolgok.
Ha az uralkodó nem olyan, mint az ég, akkor nem tudja minden alattvalóját
betakarni, ha az (uralkodói) elme nem olyan, mint a föld, akkor nem tud minden
dolgot fenntartani. A Taishan nem tesz különbséget szeretett és nemszeretett (felhők)
között, így őrzi meg emelkedettségét, a folyók és tengerek nem válogatnak a kicsiny
segítségeik [a beléjük ömlő folyók és patakok] között, így teszik teljessé
gazdagságukat. Ezért ha a nagy ember mintaképének az eges és földet tekinti, a
tízezer dolog rendelkezésére áll, és ha elméjét rendezni tudja a hegyek és folyamok
(szemlélete) által, az ország gazdag lesz. Ha az uralkodó sohasem viselkedik
dühében gonoszul, akkor az alattvalók között sem támad fel a lappangó
elégedetlenség szerencsétlensége. A felül levők és az alul levők jó egyetértésben
vannak, (egyaránt) a helyes utat tekintik otthonuknak. Így maradandó haszon
halmozódik fel, s hatalmas érdemek alapozódnak meg. A hírnév tökéletessé lesz az
elődök által, de az erény hatalma örökül marad az utódokra is. Ez a jó kormányzás
tökéletessége.

40. fejezet
Az erő-helyzet elvének bírálata

A két név, amely szerint a pajzsok 'áthatolhatatlanok', a dárdák pedig 'mindenen

áthatolók', bizony nem állhat meg egymás mellett. Ugyanígy, a kiválóság mint
előnyös helyzet, nem tud megakadályozni semmit, ám az előnyös helyzet mint a
kormányzás helyes útja, mindent meg tud akadályozni. Mármost, a megakadályozni
semmit sem tudó (kiválóságot és a mindent megakadályozni tudó) shit (egymás
mellé állítani): ez, 'dárdapajzs' beszéd [önellentmondás]. Ezzel pedig világossá vált,
hogy a kiválóság és a hatalmi helyzet egymással összeférhetetlenek.
 Tovább menve: Yao és Shun, Jie és Zhou ezer nemzedéken át egyszer ha
születik, míg (a nem ilyenek) váll váll mellett és egymás sarkára lépve születnek.
Azok, akik a világot kormányozzák, nemigen emelkednek túl a közepességen, s akik
miatt én a hatalmi helyzetről beszélek, azok éppen a közepes képességűek. A
közepes képességűek egyrészt (kiválóságban) nem érik el Yaot és Shunt, másrészt
azonban (méltatlanságukban) Jievé és Zhouvá sem lesznek. S ha ápolják a törvényeket
és szilárdan megmaradnak hatalmi helyzetükben, akkor jó kormányzást folytatnak,
de ha hátat fordítanak a törvényeknek és elhagyják hatalmi helyzetüket, akkor
felfordulást támasztanak. Mármost, ha (az uralkodó) veszni hagyja hatalmi helyzetét
és hátat fordít a törvényeknek, miközben a (nép) egy Yaora vagy Shunra vár, míg
végre egy Yao vagy Shun meg is érkezik és jó kormányzást teremt, akkor ezer
nemzedéken át felfordulás uralkodik, és csak egyben jó kormányzás. De ha (az
uralkodó) ápolja a törvényeket és szilárdan megmarad hatalmi helyzetében, úgy
várakozván egy Jiere vagy Zhoura, amíg egy Jie vagy Zhou meg is érkezik és
felfordulást támaszt, akkor ezer nemzedéken át jó kormányzás uralkodik, és csak
egyben felfordulás. Márpedig az ezer (nemzedéket boldogító) jó kormányzás, amely
mellett egy (nemzedéknyi) a felfordulás, és az egyetlen (nemzedéknyi) jó
kormányzás, míg ezer (nemzedéket sújt) a felfordulás: ez (a két lehetőség) éppen
olyan, mint amikor (két lovas) jó paripára szállva kétfelé nyargal, s ugyancsak
messzire távolodnak egymástól. Ha levetjük a hajlítás és kiegyenesítés szabályozóit,
ha eltávolítjuk a különféle mérlegelések mércéit, akkor megbízhatjuk magát Xi
Zhongot azzal, hogy készítsen egy kocsit, ő sem lesz képes elkészíteni még egy
kereket sem. Ha pedig hiányzik a jutalmazásokkal való buzdítás és a büntetésekkel
való megfélemlítés, ha kiengedjük kezünkből a hatalmi helyzetet és eldobjuk a
törvényeket, akkor maga Yao és Shun magyarázhatja ajtóról ajtóra járva, minden
egyes embernek (a jó kormányzás elveit), ők sem lesznek képesek jók kormányozni
még három családot sem. És ezzel világossá lett, hogy a hatalmi helyzet megérdemli
alapos kihasználását, az a mondás pedig, hogy (a hatalmi helyzet jó kihasználása)
feltétlenül a kiválóakra vár, helytelennek bizonyult.

43. fejezet
Döntés (kétféle) törvénykezés között

Egy kérdezősködő azt a kérdést tette fel: „Shen Buhai és Gongsun Yang, e két mester
tanítása közül melyikre van sürgetőbben szüksége az országnak?”
Felelvén neki azt mondottam: „Ezt nem lehet (az egyik javára) eldönteni. Az
ember, ha tíz napig nem eszik, meghal, ha a nagy hideg kellős közepén nem vesz
ruhát magára, ugyancsak meghal. Arról beszélvén tehát, hogy a ruházat és az élelem
közül vajon melyikre van sürgősebben szüksége az embernek, csak azt
(mondhatjuk), hogy egyiket sem lehet nélkülözni, mindkettő az élet fenntartásának
eszköze. Mármost, Shen Buhai a helyes politikai módszerről beszélt, Gongsun Yang
pedig törvényeket alkotott. A helyes módszer azt jelenti, hogy a feladatokhoz mérten
kell hivatalt adományozni, a névvel egybehangzóan kell számon kérni a valóságot,
kézben kell tartani a halál és az élet „fogantyúját” [hatalmát], és meg kell vizsgálni
valamennyi alattvaló képességeit. Ezeket magának az uralkodónak kell kézben
tartania. A törvényhozás azt jelenti, hogy törvényeket és rendeleteket kell
nyilvánosságra hozni a hivatalok által, hogy a különféle büntetéseknek biztosaknak
[pontosan meghatározottaknak] kell lenniük a nép elméjében, hogy jutalmat mindig
az kapjon, aki tiszteletben tartja a törvényeket, büntetést pedig arra rójanak ki, aki
megszegi a rendeleteket. Ez (ti. a fa) tehát olyasmi, amihez az alattvalóknak kell
tartaniuk magukat. Ha a fejedelemnek nincs helyes módszere, akkor a csalás
uralkodik felül, s ha az alattvalók előtt nem állnak törvények, akkor felfordulás
támad alul. Ezért nem lehet nélkülözni egyiket sem, mindkettő a császárok és
királyok eszköze.”

47. fejezet
Nyolc téves elmélet

A kiterjedt tudás, a gyakorlottság, az ékesszólás és az okosság példaképe Konfuciusz

és Mo Di volt. De Konfuciusszal és Mo Dival, akik nem szántottak és nem gyomláltak,
ugyan mit nyert az ország? A gyermeki kegyelet ápolásának és a vágyak
csökkentésének példaképe Zeng Shen és Shi Qiu volt. De Zeng Shen és Shi Qiu
sohasem harcolt, sohasem támadott, mi hasznukat látta tehát az ország? Az egyes
embereknek önös érdekei vannak, az uralkodó érdeke azonban közhasznú.
Munkálkodás nélkül is megszüntetve világossá tenni a törvényeket és mértékeket, az
önös érdekeket elfojtva mindent a valóban érdemdús szolgálatokra összpontosítani:
ez közérdek. A törvényeket azért alkotjuk, hogy általuk vezessük a népet, ám ha
nagyra becsüljük az irodalmi műveltséget, akkor a népben kétségek támadnak a
törvények felől, amelyeket követnie kellene. Az érdemes tetteket azért jutalmazzuk,
hogy ezzel is buzdítsuk a népet, ám ha tiszteletre méltónak tartjuk a helyes
magatartás ápolgatását, akkor a nép lustává válik abban, ami igazi hasznot hajthatna.
Aki nagy becsben tartja az irodalmi műveltséget, s ezáltal kétségessé teszi az igazi
érdemet, az hiába óhajtja, hogy országa gazdag és erős legyen, ezt soha el nem érheti.
 49. fejezet
Az öt féreg

Volt egyszer egy Song-beli ember, aki éppen szántott, amikor a szántóföld közepén
álló fatörzsnek nekirohant egy nyúl, kitörte a nyakát és ott maradt holtan. (Az ember)
ekkor félretette ekéjét, és attól fogva csak a fatörzset őrizte, azt remélve, hogy ismét
nyulat szerezhet általa. Nyulat azonban soha többé nem foghatott, és az egész Song
fejedelemség rajta nevetett. Mármost: mindenki, aki a régi királyok kormányzási
módszereivel akarja kormányozni a jelenkor népét, a fatörzs-vigyázó fajtájába
tartozik.
A régi időkben a férfiak nem szántottak, mert a füvek és fák gyümölcse elég
volt, hogy táplálja őket, az asszonyok pedig nem szőttek, mert a madarak és vadak
bőre elég volt, hogy ruházza őket. Nem kellett megfeszíteniük erejüket, mégis
megvolt mindenük a megélhetéshez. Az emberek még kevesen voltak, javaik
azonban fölösen is. Ezért a nép sohasem veszekedett. Így aztán nem kellett busás
jutalmakat adni, nem kellett súlyos büntetéseket alkalmazni, mert a nép önmagát
kormányozta. Manapság azonban, ha egy embernek öt gyermeke van, az sem számít
soknak. A gyermekeknek aztán ismét van öt-öt gyermekük, s így a nagyapának még
halála előtt huszonöt unokája is van. Az emberek tehát mind többen lesznek, a javak
meg mind kevesebben, a munka mind nagyobb erőfeszítést kíván, a megélhetés
mégis mind szegényesebb. Ezért az emberek veszekednek, és hiába kétszerezik meg
a jutalmakat, hiába halmozzák a büntetéseket, elkerülhetetlen a felfordulás. (...)
A legrégibb időkben (az emberek) abban versengtek egymással, hogy a helyes
úton járjanak és erényesek legyenek. A középső nemzedékek azért küzdöttek, hogy
minél okosabbak és leleményesebbek legyenek. Végül kortársaink azért
veszekednek, hogy minél erősebbek és hatalmasabbak legyenek. Amikor Qi
(fejedelemség) éppen meg akarta támadni Lut, Lu (fejedelme) elküldte Zigongot, hogy
ő adjon tanácsot [lebeszélje Qit a támadásról]. A Qi-beliek azonban azt felelték neki:
„Uram, a szavaid igazán ékesszólók. De hát amit mi akarunk, az földterület, és te
nem arról beszéltél.” Végül is, sereget támasztottak, megtámadták Lut, és (Lu
fővárosának) kapujától tíz mérföldnyire állapították meg a határt.
Yan király tehát emberséges és igazságos volt, Xu mégis elpusztult, Zigong is
hiába volt ékesszóló és okos, Lut feldarabolták. Ennek alapján azt kell mondanunk,
hogy az emberség és igazságosság, valamint az ékesszólás és okosság valójában nem
olyasmi, amivel az országot fenn lehet tartani. Ha azonban félretették volna Yan
király emberségességét, véget vetettek volna Zigong okoskodásának, és inkább
rendbe tették volna Xu és Lu erejét, alkalmassá tették volna rá, hogy szembeszálljon
tízezer hadiszekérrel is, akkor Qi és Jing sohasem tudta volna megvalósítani akaratát
ebben a két országban. (...)
Tegyük fel, hogy van egy rosszra hajlamos fiú. A szülei haragszanak rá, ő
azonban mit sem változik. A földijei szidalmazzák, de ő nem változtat viselkedésén.
A tanítói kioktatják, ő azonban ettől sem változik meg. Alkalmazták tehát a három
jót: a szülők szeretetét, a földijei helyes magatartását és a tanítók bölcsességét, ő
azonban nem változott, még a lábszárán sem javult meg egy szőrszál sem. Csak
amikor a körzeti hivatalnok kiküldi a hivatali katonaságot, kiterjesztvén a
köztörvényeket, hogy kutassák fel a bűnösöket, csak akkor félemedik meg, akkor
változtat viselkedésén, akkor változtat a tettein. Ezért a szülők szeretete nem
elegendő a gyermekek neveléséhez, feltétlenül szükség van a körzeti hivatal szigorú
büntetéseire is. A népet mindig csak elkényezteti a szeretet, de hallgat a félelmetes
hatalom szavára. (...)
Így aztán a jutalom akkor jó, ha bőséges és biztosan elvárható, mert ekkor a
nép valóban hasznosnak tekinti, a büntetés akkor jó, ha szigorú és biztosra vehető,
mert így a nép valóban fél tőle, a törvények akkor jók, ha egységesek és
rendíthetetlenek, mert így a nép valóban megérti őket. Ezért, ha az uralkodó
jutalmak osztásában nem változtat (mércéjén), büntetések kiszabásában nem ismer
könyörületet, hanem egyre növeli jutalmainak dicsőségét és büntetéseinek szégyenét,
akkor a kiváló férfiak és méltatlan emberek egyaránt megtesznek mindent, ami
erejükből futja. (...)
A földművelés bizony erőkifejtéssel jár, s komoly fáradság. A nép azonban,
amikor végzi, azt mondja: „Lehet, hogy ezzel gazdaggá leszünk.” A harc, amely
ugyancsak szolgálat, veszedelemmel jár. A nép azonban, amikor csinálja, azt mondja:
„Lehet, hogy ezzel előkelőséget szerzünk.” Mármost, akik csak az irodalmi
műveltséget és a sok beszédet gyakorolják, a földművelés fáradsága nélkül jutnak a
birtokába a gazdagság gyümölcsének, és a harcok veszedelme nélkül jutnak
birtokába az előkelőség tiszteletének. Így az emberek közül ugyan ki ne akarna ilyen
lenni? S nem csoda, hogy százan is foglalkoznak a „bölcsességgel”, míg egyetlen
ember felhasználja testi erejét. Ám ha a „bölcsességgel” sokan foglalkoznak, akkor a
törvények kudarcot vallanak; s ha a testi erejüket kevesen használják fel, akkor az
ország elszegényedik. Ez a világ (mostani) felfordulásának oka.
(TŐKEI FERENC ford.)
 12. DONG ZHONGSHU (CHUNQIU FANLU)
ÉS A HAN-KORI SZINTÉZIS

Chu Zhuangwang

A Tavaszok és Őszök (krónika) alapvető tanítása (dao): elfogadni parancsolóul az

Eget és mintaképnek a régiséget tekinteni. Mert hiába van valakinek bármilyen
ügyes keze, ha körzőt és derékvasat nem használ, nem képes szabályos kört és
négyszöget alkotni; hiába van valakinek bármily jó hallású füle, ha sohasem fúj bele a
hat sípba, nem képes pontosan megállapítani az öt hangot; hiába van valakinek
bármily tudós szíve (elméje), ha nem olvas a régi királyokról, nem képes nyugalmat
biztosítani az égalattiban. Így a régi királyok hátrahagyott tanításai (dao) nem mások,
mint az égalatti körzője, derékvasa és hat sípja. Az tehát, hogy a szent ember (sheng)
mintaképének az Eget tekinti, a kiváló férfiú (xian) pedig a szent embert (sheng)
utánozza, éppen ezért a legfőbb szabály (dashu). E legfőbb szabálynak a betartása jó
kormányzást biztosít, s e legfőbb szabálynak az elhanyagolása felforduláshoz vezet;
jó kormányzás és felfordulás éppen ezáltal különbözik egymástól.
Úgy tudom, hogy az égalattinak nem lehet két alapelve, s így a szent emberek
(shengren) különbözőképpen kormányozhatnak, de azonos alapelv (li) szerint. A múlt
és a jelen éppen azáltal hatol egymásba, hogy a korábban élt kiváló férfiak örökbe
hagyják példájukat (fa) a későbbi nemzedékeknek. A Tavaszok és Őszök (krónika)
olyan viszonyban volt korának dolgaival, hogy dicsérte a múlthoz való ragaszkodást
és bírálta az állandó szabályok megváltoztatását, azt kívánva, hogy követendő
példák a régi királyok legyenek. Itt azonban közbevethet valaki egy problémát,
mondván: „(Egy mondás szerint) 'aki király akar lenni, annak meg kell változtatnia
az intézményeket'. Nos, vannak egyoldalúságra hajlamos emberek, akik ennek (a
mondásnak) az alapján azt hiszik, így beszélhetnek: 'Ha a múlt valóban méltó rá,
hogy kövessük, akkor a régi királyok tanításával együtt miért ne fogadnánk el (intéz-
ményeiket is)?' Ilyeneket hallva kortársaink megzavarodnak, s joggal félhetünk attól,
hogy végül gyanakvással fogják nézni a helyes elveket (zhengdao), de hitelt adnak
majd az eretnek tanításoknak.” Erre megfelelhetünk a következőképpen: „Volt
egyszer egy ember, aki hallott valamit a fejedelmi uralkodókról és a (szertartásos)
nyíllövészeteken előadott ,Vadmacska-fej' című zenedarabról, így aztán fogta magát
és levágta egy vadmacska fejét, felakasztotta és nyíllal lövöldözött rá, miközben azt
mondogatta: ' Vajon mi ebben a zene?' Mert hallotta a nevet (ming), de nem értette
meg a lényeget (shi).”
 Az a mondás ugyanis, hogy az új királynak meg kell változtatnia az
intézményeket, egyáltalában nem az alapvető tanítás megváltoztatására vonatkozik,
egyáltalában nem az alapelvek megváltoztatását jelenti. De ha valaki (uralkodásra
való) megbízatást (ming) kap az Égtől, az megváltoztatja családnevét (xing) és a
dinasztia-nevet (wang), hiszen (az „égi megbízatás” jóvoltából) úgy lett királlyá
(wang), hogy nem egyszerű örököse az előző királynak. Ha teljes egészében örökbe
veszi elődjének intézményeit, továbbra is csak a régi módszereket alkalmazza, és
semmi sincs, amit megváltoztatna, akkor semmiben sem különbözik attól, aki úgy
lett királlyá, hogy örököse volt az előző királynak. Azt az uralkodót, aki megbízatást
kapott, ezzel az Ég nagy kitüntetésben részesítette. Aki atyját szolgálja, aláveti magát
kívánságának; aki fejedelmét szolgálja, annak szándékához tartja magát; az Ég
szolgálatában tehát ugyanezt kell tenni. Márpedig, ha az a személy, akit az Ég (a
„megbízatással”) ilyen nagy kitüntetésben részesített, csupán az elődét utánozza és
mindent vele azonos módon irányít, akkor az, mivel így nem „tűnik ki”, nem ragyog,
bizony nem felel meg az Ég szándékának. Ezért meg kell változtatnia a lakóhelyét (a
székhelyét), meg kell változtatnia az uralkodási periódus elnevezését (chenghao), meg
kell javítania a naptárt, meg kell változtatnia a ruhák színét is, mert ha mindezt nem
teszi, akkor nem vetette alá magát az Ég ama szándékának, hogy tegye ragyogóvá
saját kitüntetettségét. Ám a legfőbb törvényeknek, az emberi viszonylatoknak, az
alapvető tanításoknak és elveknek, a kormányzásnak és igazgatásnak, a tanítással
való átalakító befolyásnak, a szokásoknak és az irodalmi művek értelmezésének
mind tökéletesen úgy kell maradnia, mint régen volt; ugyan miért is kellene ezeket
megváltoztatni! Így aki királlyá lesz, az intézmények reformjával csupán a nevet
(ming) változtatja meg, de az alapelveket (dao) nem cserélvén fel, mit sem változtat a
lényegen (shi).
Kongzi mondotta: „Shun olyan uralkodó volt, aki tevékenység nélkül (wuwei) is
jól kormányzott.” Ez azt jelenti, hogy (Shun) irányadónak Yao alapelveit tekintette.
Ugyan mi mást bizonyít ez, mint hogy nem szabad azokat (az alapelveket)
megváltoztatni!

Tíz útmutatás

A Tavaszok és Őszök (krónika) kétszáznegyvenkét esztendőt felölelő szövegében az

égalatti egész nagysága, az események minden gazdagsága benne van; semmi sem
hiányzik belőle. Mégis, ha röviden summázni akarjuk, tíz útmutatást kell
kiemelnünk belőle. Erre a tíz alapelvre fűződik fel minden cselekedet, s általuk
áramlik szét a királyok átalakító befolyása.
Az események felsorolásakor látni kell, hogy közülük melyik a fontos: ez az
egyik alapelv. Látni azt is, hogy az események végül hová érkeznek: ez a második
alapelv. Annak alapján igazítani el őket, hogy hová érkeznek: ez a harmadik.
Erősíteni a törzset és gyengíteni az ágakat, nagyobbítani az alapvetőt (ben) és
kisebbíteni a másodlagost (mo): ez a negyedik. Különválasztani a kétes és gyanús
dolgokat, s elkülöníteni és egyesíteni fajták szerint (lei): ez az ötödik. Megállapítani a
kiváló tehetségek kötelességtudását (yi), s megtalálni mindenhez a megfelelő
képességet: ez a hatodik. Rokonként szeretni a közelieket s magunkhoz vonzani a
távoliakat, azonosulva mindig a nép akaratával: ez a hetedik. Elfogadni a Zhou-
dinasztia műveltségét (wen), s visszaállítani annak eredeti egyszerűségét: ez a nyolca-
dik. Minthogy fától keletkezik a tűz, a tüzet azonosítani a nyárral, s ezt az Ég jelének
tekinteni: ez a kilencedik. Bírálattal is megmutatni, mi von maga után büntetést, s
kikutatni, hogy rendkívüli jelenségek (pl. természeti csapások) miért sújtanak
bennünket, ezeket is égi jelként fogva fel: ez a tizedik.
Ha (az uralkodó) az események felsorolásakor látja, hogy azokból mi a fontos,
akkor a nép (baixing) biztonságban élhet; ha azt is látja, hogy az események hová
vezetnek, akkor a sikert vagy kudarcot előre megtudja; ha annak figyelembevételével
kormányoz, hogy (tettei) hová vezetnek, akkor cselekedeteinek alapja helyes lesz; ha
erősíti a törzset s gyengíti az ágakat, nagyobbítja az alapvetőt s kisebbíti a
másodlagost, akkor fejedelem és alattvaló megkülönböztetése világos lesz; ha
különválasztja a kétes és gyanús dolgokat, s megállapítja a különbségeket egyazon
fajtán belül is, akkor helyes és helytelen dolgában világosságot teremt; ha
megállapítja a kiváló tehetségek kötelességtudását és megtalálja a megfelelő
képességet, akkor a száz hivatal rendben lesz; ha elfogadja a Zhou-dinasztia wenjét és
visszaállítja annak eredeti egyszerűségét, akkor szilárdan megalapozta azt, ami az
átalakító hatásból a legfontosabb; ha rokonként szereti a közelieket és magához
vonzza a távolukat, azonosulva a nép akaratával, akkor embersége és kegyessége
(ren'en) mindenűvé elhatol; ha fával csiholja a tüzet, s a tüzet a nyárral azonosítja,
akkor a yin és yang, valamint a négy évszak törvényszerű (li) egymást-váltása
rendben lesz; és ha bírálatot is mond arról, ami büntetést érdemel, s kikutatja, hogy a
természeti csapások miért következtek be, akkor az Ég által óhajtottakat meg tudja
valósítani.
Ha (az uralkodó) mindezeket valóban megvalósítja, akkor mindig ott lesz
körülötte az emberség (ren) és igazságosság (yi), erényének (de) áldása hatalmas lesz,
bőségesen árad majd a négy tenger között (a birodalomban) a yin és yang
harmóniában lesz egymással, s a tízezer dolog (wanwu) közt egy sem lesz, mely ne
kapná meg azt, ami megilleti. Aki a Tavaszok és Őszök (krónikát) magyarázza,
annak mindig ezeket (az „útmutatásokat”) kell alkalmaznia, mert csak ez a helyes
módszer (fa).

Az öt elem jelentése

Az Égnek öt eleme (wuxing) van: az első a fa, a második a tűz, a harmadik a föld, a
negyedik a fém, s az ötödik a víz. A fa az öt elem kezdete, a víz az öt elem vége, a
föld pedig az öt elem sorában a középső; ez az Égtől megszabott helyes sorrendjük. A
fa hozza létre a tüzet, a tűz hozza létre a földet, a föld hozza létre a fémet, a fém
hozza létre a vizet, a víz. hozza létre a fát; ez az „atya-fiúi” (leszármazási)
kapcsolatuk. A fa baloldalt foglal helyet, a fém jobboldalt foglal helyet, a tűz elől
foglal helyet, a víz hátul foglal helyet, a föld pedig középen foglal helyet; úgy
helyezkednek tehát el, hogy kölcsönösen elfogadják az atyának, illetve fiának kijáró
helyet. Így a fa elfogadja (atyjának) a vizet, a tűz elfogadja a fát, a föld elfogadja a
tüzet, a fém elfogadja a földet, s a víz elfogadja a fémet. Valamennyi „ad” egy
másiknak, tehát valamennyi atya; s valamennyi „elfogad”, tehát valamennyi fiú is;
mindig saját atyjukra támaszkodva állítják szolgálatukba a saját fiúkat, ami nem más,
mint az Ég törvénye (dao). Így ha a fa létrejött, a tűz gondoskodik róla; ha a fém
elpusztult, a víz elrejti; a tűz örömet akar okozni a fának és a yang segítségével
gondoskodik róla; a víz el akarja pusztítani a fémet és a yin segítségével temeti el; a
föld azonban úgy szolgálja az Eget, hogy tökéletesen bebizonyítja hűségét. Ezért az
öt elem nem más, mint a szülőtisztelő fiú és a hűséges alattvaló magatartása (xing).
Hiszen az „öt elem” (wuxing) kifejezés nem azt jelenti-e, hogy „öt erényes
magatartás” (wuxing)? Bizony éppen ezért használjuk a (wuxing) kifejezést.
A szent emberek megértették ezt, s ezért (az atyától megkívánták, hogy benne
a fia iránt) sok legyen a szeretet, de kevés a szigor, (a fiútól pedig, hogy atyja iránt)
bőséges gondoskodást tanúsítson életében, s nagy figyelemmel kísérje végül utolsó
útjára, megfelelve ezáltal az Ég rendelkezéseinek. Az a fiú, aki oly tökéletes
gondoskodást nyújt (atyjának), mint ahogy a tűz örömet okoz a fának, s úgy temeti el
atyját, mint ahogy a víz elrejti a fémet, továbbá úgy szolgálja fejedelmét, mint ahogy
a föld tanúsítja tiszteletét az Ég iránt, az (a fiú) méltó rá, hogy erényes magatartású
embernek nevezzük.
 Az öt elem mozgásában mindegyik a maga helyéhez igazodik, az öt elem
„hivatalviselésében” (funkcionálásában) mindegyik a maga képességét veti latba.
Ezért a fa Keleten foglal helyet és a tavasz „leheletét” (qi) szüli, a tűz Délen foglal
helyet és a nyár „leheletét” szüli, a fém Nyugaton foglal helyet és az ősz „leheletét”
szüli, a víz Északon foglal helyet és a tél „leheletét” szüli; ilyenformán a fa
gondoskodik a születésről, a fém gondoskodik az ölésről, a tűz gondoskodik a
melegről, a víz gondoskodik a hidegről. Az emberek szolgálatba állításakor is mindig
határozott rendet kell alkalmazni, az emberek hivatalba ültetésekor is mindig
tekintetbe kell venni a képességüket, mert ez az Ég módszere (shu). A föld éppen
középen foglal helyet, s azt mondjuk róla, hogy „.az Ég áldása (run)”. A föld nem
más, mint az Ég „lába és karja” (főminisztere); erénye-halalma (de) oly gazdag és
szépséges, hogy nem lehet őt egyetlen évszak szolgálatának ellátására „nevezni ki”
(ming). Ezért van öt elem, de csak négy évszak; a föld pedig átfogja valamennyit
(mind a négy évszakot). A fémnek, a fának, a tűznek és a víznek egyenként is
megvan ugyan a maga funkciója, de ha nem támaszkodnának a földre, azt sem
tudnák jól betölteni; mint ahogy a savanyú, a sós, a fanyar és a keserű sem képes
tökéletes ízt adni akkor, ha nem támaszkodik az édes termőtalajára. Az édes tehát az
öt íz alapja, a föld pedig az öt elem fejedelme. Az öt elemnek éppen úgy feje delme a
föld „lehelete” (qi), mint ahogy az öt íz, meglévén köztük az édes, feltétlenül
tökéletes. Ezért a szent ember erényes magatartás-normái (xing) közt nincs előkelőbb,
mint a hűség, mert ezt a föld erényének nevezhetjük.
Az emberi hivatalok közül a legnagyobbat nem egyetlen feladat ellátására
rendelik, ezért ilyen a főminiszterség; az égi funkciók közül a legnagyobb nem
egyetlen terület gondozására rendeltetett, ezért ilyen a föld.

Válasz a császár kérdéseire I.

A felség kibocsátotta bölcs kérdéseit, leküldötte fényes megbízatását, amely azt

kutatja, mi az égi elrendelés (tianming) és az emberi természet; mindez azonban
olyasmi, amit én, ostoba alattvaló, aligha vagyok képes felérni ésszel. Figyelmesen
tanulmányoztam a Tavaszok és Őszök (krónikában) foglaltakat, s szemügyre véve
azokat a tetteket, amelyeket ama régi nemzedékek megvalósítottak, ezek alapján úgy
találtam, hogy az Ég és az ember kölcsönös egymásra-hatása ugyancsak félelmetes
dolog! Amikor az állam a helyes útról letévedve valami rosszat készül cselekedni,
akkor az Ég már előre szerencsétlenségeket küld rá, hogy ezekkel figyelmeztesse; ha
(az uralkodó) nem tud önvizsgálatot tartani, akkor (az Ég) ismét csodákat (guaiyi)
tesz, hogy ezekkel megfélemlítse; és ha (az uralkodó) még ekkor sem tud
megváltozni, akkor bekövetkezik a pusztulás. Látni való ebből, hogy az Ég érzelmei
(xin) emberségesek és szeretőek az uralkodó iránt; helyette is véget akar vetni
minden felfordulásnak, s ha (az uralkodó) maga nem olyan nemzedékhez tartozik,
amely a helyes elveket teljesen elpusztította már, az Ég maradéktalanul segíteni
akarja, s biztonságát meg akarja óvni. A dolgok csak (az uralkodó) erőfeszítésein
múlnak, semmi máson. Ha erőfeszítéseket tesz a tanulásban, akkor ismeretei
széleskörűek lesznek, tudása pedig egyre világosabb; ha erőfeszítéseket tesz a helyes
elvek (dao) megvalósítására, akkor erénye napról napra magasabbra emelkedik és
hatalmas sikereket arat; mindezt tehát igen gyorsan el lehet érni, és ezek azonnal
meghozzák az eredményt. A Dalok (Könyve) azt mondja: „Kora reggeltől estig ne
légy hanyag”; az Írások (Könyve) pedig: „Erőfeszítést tenni, erőfeszítést tenni”
Mindez az (általam emutett) erőfeszítésekre vonatkozik.
A dao: az az út, amelyet követve eljutunk a jó kormányzáshoz. Az emberség és
igazságosság erénye (ren yi), valamint a szertartások és a zene: mind ennek eszköze.
Így aztán hogy a szent királyok halála után fiaik és unokáik még hosszú ideig
(uralkodhatnak), hogy a béke és nyugalom még többszóz évig fennmaradhat, az
mind a szertartások és a zene tanító és átalakító hatásának (jiaohua) eredménye. Aki
pedig olyan korban gyakorolja a királyi hatalmat, amikor zeneműveket nem
alkotnak, az felhasználhatja a korábbi királyok zeneművei közül azokat, amelyek
megfelelnek az ő nemzedékének, s azokkal mélyen beléje hatolva taníthatja és
átalakíthatja a népet. Ha a tanítás és átalakítás valóságossá tevése (qing) nem sikerül,
akkor az ódák és himnuszok „zeneművei” sem lehetnek tökéletesek. Ezért aki király,
előbb sikerre viszi művét, s akkor alkot zeneművet, mert hiszen a zeneműnek az ő
(valóságos) erényéről kell szólnia. A zene olyan, hogy vele meg lehet változtatni a
nép erkölcseit (feng), át lehet alakítani a nép szokásait, s a népnek ez a meg-
változtatása nagyon könnyű, `az embereknek ez az átalakítása igen ragyogó tett;
ezért a hangok igaz harmóniából fakadnak, igaz érzelmekben gyökereznek,
megborzongatják a bőrünket és elraktározódnak a csontunk velejében; s ezért
lehetséges, hogy a „királyi út” (wangdao) elenyésszen, de a fuvolák és húrok
muzsikája ne pusztuljon el vele. S valóban, a Yu-nemzetség feje (Shun) már régóta
nem kormányoz bennünket, ám zeneművének himnuszaiban reánk hagyományozott
„szele” (feng) mostanáig fennmaradt, így aztán Kongzi, amikor Qiben járt,
meghallgathatta a Shaot. (...)
 Úgy tudom, hogy az elrendelés: az Ég parancs; az alaptermészet: a születéskor
kapott alaptulajdonság; az érzelmek pedig: az ember vágyai. (...)
Ha tehát az uralkodó valamit alkotni akar, akkor ennek kiindulópontját az
Égben kell keresnie. Ami pedig az Ég „útján” a legnagyobb, az a yin és a yang. A yang
az erény, a yin pedig a büntetések (xing); a büntetésekben legfőbb a gyilkolás, az
erényben a legfőbb az életrehívás; így aztán a yang mindig a nagy nyárban lakozik, s
feladatának az életrehívást és táplálást tekinti, míg a yin mindig a nagy télben
lakozik, s az üres és hasznosíthatatlan helyeken gyülemlik fel. Ebből pedig látni való,
hogy az Ég az erényre támaszkodik, nem pedig a büntetésekre. Az Ég azzal bízza
meg a yangot, hogy jelenjék meg és terjeszkedjék szét odafent, legfőbb gondja pedig
az év eredményessége (a jó aratás) legyen; a yint pedig azzal bízza meg, hogy
húzódjék be és rejtőzzék el odalent, megfelelő időben azonban jelenjék meg és segítse
a yangot; mert ha a yangnak nélkülöznie kellene a yin segítségét, egymaga nem lenne
képes tökéletessé tenni az év végét, noha azért mégis csak a yangnak adhatja hírnevét
az, hogy tökéletessé teszi az esztendőt, minthogy ez az Ég akarata. Az uralkodó
magáévá teszi az Ég akaratát, azt alkalmazza a kormányzásban, s ezért az erényre és
a vele való tanításra támaszkodik, nem pedig a büntetésekre; mert hiszen a
büntetésekre éppen úgy nem lehet támaszkodni a világ kormányzásában, mint
ahogy a yinre sem lehet támaszkodni az év végének tökéletesítésében. A kormányzás
dolgaiban a büntetésekre támaszkodni: ez nincs összhangban az Éggel; ezért a régi
királyok közül senki sem alkalmazta szívesen őket. Mármost, aki megszünteti a régi
királyok által az erénnyel való tanítás céljából felállított hivatalokat, hogy csupán a
törvények betartásával foglalkozó hivatalnokokra támaszkodjék, annak szándéka
nem az-e vajon, hogy a büntetésekre támaszkodjék? Kongzi mondotta: „Kivégeztetni
valakit anélkül, hogy tanítottuk volna: kegyetlenség.”
Ezért aki uralkodó akar lenni, az előbb helyessé teszi (saját) szívét, azzal teszi
helyessé az udvarát; ha helyessé tette udvarát, azzal teszi helyessé a hivatalokat; ha
helyessé tette a hivatalokat, azokkal teszi helyessé (kormányozza) a népet; ha
helyessé tette a népet, azzal teszi helyessé a négy égtájat; ha pedig már helyessé tette
a négy égtájat, akkor távol és közel senki sem merészel elrugaszkodni a „helyestől”,
nem fordulhat tehát elő, hogy a nép közül valaki „rossz leheletet” (xieqi) keltsen. Így
aztán a yin és a yang összhangban lesz, szél és eső idejében érkezik, minden élő
harmóniában lesz, a nép gyarapodik, az öt gabona szépen beérik, a füvek és fák
virágba borulnak, az Ég és Föld közötti térben mindenüvé eljut az áldás, hatalmas
jólét és szépség támad, a négy tenger között pedig mindenütt hallanak a szent ember
erényéről, s mindenki eljön hozzá, hogy alattvalója legyen; meglesz tehát a
boldogság minden előfeltétele, amelyek méltán váltják ki az égi szerencse jeleket is;
semmi olyan nem lesz, ami ne volna tökéletes; és a „királyi út” kiteljesedik.
Azok a szent királyok, akik felfordult kor örökébe léptek, annak még a
nyomait is elsöpörték és teljesen eltávolították, s helyreállították a tanítással való
átalakítás elvét (jiaohua), ismét magas rangra emelve azt. Ha pedig a tanítással való
átalakítás már fényesen ragyogott, ha a nép szokásai tökéletesek lettek, akkor a fiúk
és unokák is ehhez tartották magukat, s elmúlhatott ötszáz vagy hatszáz esztendő is
anélkül, hogy ezek elpusztultak volna. Ám a Zhou-dinasztia, (uralkodásának) utolsó
szakaszában, oly nagy mértékben eltévelyedett a helyes úttól, hogy el is veszítette az
égalattit. A Qin-dinasztia, amely az örökébe lépett, nemcsak hogy nem tudott vál-
toztatni (a hanyatláson), hanem még tovább növelte is azt. Szigorúan tiltották az
irodalmi művelődést (wenxue), senki sem hordhatott könyvet magánál; elvetették a
szertartásokat és az igazságosságot, még hallani sem akarta ilyesmiről; szívük szerint
teljesen el akarták pusztítani a régi szentek útját, helyette önkényes, fékevesztett és
alantas szellemű kormányzást valósítottak meg; így aztán tizennégy évvel azután,
hogy elfoglalták az Ég Fia tisztét, államuk felbomlott és megsemmisült. A régi időktől
fogva sohasem fordult még elő, hogy a felfordulást felfordulással sikerült volna gyó-
gyítani, sem hogy olyan hatalmas kárt okoztak volna az égalatti népének, mint
amilyent a Qin-dinasztia okozott. Hátrahagyott mérgük és maradék befolyásuk mind
a mai napig nem enyészett el teljesen, hanem méltatlanná és gonosszá teszi a
szokásokat, tudatlanná és csökönyössé teszi a népet, féktelenségre és
szégyentelenségre vezet, tehát igen nagy mértékű rothadást okoz. Kongzi mondotta:
„A rothadt fát nem lehet kifaragni, a trágyából és sárból való falat nem lehet
bevakolni.” Mármost a Han-dinasztia, amikor a Qin-ház örökébe lépett, afféle rothadt
fát és trágya-falat talált, s hiába szeretné szépen kijavítgatni azt, ez bizony semmi
módon nem sikerülhet, hiszen ha törvényeket ad ki, azok újabb bűnöket szülnek, ha
rendeleteket bocsát ki, azok újabb csalásokat támasztanak, éppen úgy, mintha forró
vízzel akarna véget vetni a forrásnak, vagy rőzsével akarná eloltani a tüzet, ami
persze csak növeli a bajt, ahelyett hogy eredményre vezetne. (...)
Az emberség, az igazságosság, a szertartásosság, a bölcsesség és a
szavahihetőség öt állandó erényét (wuchang zhi dao) az igazi uralkodónak szüntelenül
gyakorolnia és tökéletesítenie kell. Ha ezt az öt erényt szüntelenül gyakorolja és
tökéletesíti, akkor feltétlenül megkapja az Ég segítségét, élvezheti a szellemek varázs-
hatalmát (guishen zhi ling), erénye pedig kiterjed az „égtájakon túlra” (a
világegyetemre) is, utolérve annak minden élőlényét. (...)
 Úgy hallottam, hogy a szent királyok, mikor az égalattit kormányozták, a
fiatalokat hozzászoktatták a tanuláshoz, a felnőtteknek pedig tehetségükhöz mért
hivatalokat adtak, ranggal és vele járó jövedelemmel táplálták erényüket,
büntetésekkel tették félelmetessé előttük a rosszat, s ezért a nép világosan látott a
szertartások és az igazságosság által, és szégyennek tartotta volna, hogy feletteseivel
összeütközésbe kerüljön. Wuwang megvalósította a nagy igazságosságot, nyugalmat
teremtett a pusztítás és garázdálkodás helyén, Zhougong pedig olyan szertartásokat
és zeneműveket alkotott, amelyekkel mindezt igazán széppé tette (wen). Elérkezve
Zheng és Kang (királyok) virágzó uralkodásához, a börtönök több mint negyven éven
át üresen álltak; s mindez a tanítással való átalakítás érvényesülését, tehát az
emberség és igazságosság elterjedését is jelentette, nem csupán a „hús és bőr
megsértésének” (a büntetéseknek) volt az eredménye. A Qin-dinasztia alatt nem így
volt, akkor Shen (Buhai) és Shang (Yang) törvényeit (fa) fogadták el, Han Fei(zi)
elméleteit valósították meg, gyűlölték az Uralkodók és Királyok útját, a kapzsiságot
és farkas-szellemet szokássá tették, nem a műveltséget és erényt (wende) birtokolva
tanítottak s irányították az égalattit, a név alapján ítéltek, meg sem vizsgálva a
valóságot, így aki jót cselekedett, nem feltétlenül menekült meg a büntetéstől, aki
meg rosszat tett, nem feltétlenül kapott büntetést. Így aztán a hivatalnokok mind
puszta szavakkal és üres kijelentésekkel fedezték magukat, mit sem törődve a
lényeggel; kívülről megvoltak ugyan a fejedelem szolgálatát bizonyító szertartások, a
bensőkben azonban a felsőbbség elleni lázadás érzelmei voltak meg; hamisításokkal
fedezték a csalásokat, szégyent nem ismerve rohantak a haszon után; ráadásul
előszeretettel alkalmaztak kegyetlen és elnyomó hivatalnokokat, akik az adók
begyűjtésében nem ismertek mértéket, teljesen kimerítették a nép erejét, úgyhogy a
nemzetségek szétszóródtak és pusztultak, nem folytathatták a földművelés és
selyemszövés foglalkozását, ehelyett seregestül támadtak a rablók,
következésképpen egyre szaporodott a megbüntetettek száma, a halottak „egymásra
néztek”, ám a bűnözésnek csak nem lett vége, hiszen mindezt a szokások átalakító
hatásának köszönhették. Ezért mondotta Kongzi: „Ha a népet rendeletekkel
kormányozzák és büntetésekkel tartják féken, akkor ki fogja játszani (a büntetést), de
a szégyent nem fogja ismerni.” A mondás éppen ide illik.
(Tőkei F. ford.)
 13. HUAINANZI

Kozmogóniai elképzelések

Primordiális valóság (Shuzhen)

„Volt a kezdet, és volt az, hogy még nem volt a kezdet, és volt olyan, hogy még nem
kezdődött el a kezdet el nem kezdődése. Volt a Lét, volt a Nem-lét, és volt olyan,
hogy még nem kezdődött el a Lét és a Nem-lét, és volt olyan, hogy még nem
kezdődött el a Lét és Nem-lét el nem kezdődése.
Amit úgy neveznek, hogy volt a kezdet, (az arra utal), hogy a sokféleség még
nem jelent meg, a csírák és a rügyek még nem öltöttek (határokat alkotó) formát. A
Nem-lét mint rengeteg apró rovar, még csak készült arra, hogy megszülessen, de még
nem jöttek Létre a létezők fajtái.
Az, hogy volt az, hogy még nem volt a kezdet, arra vonatkozik, hogy az Ég
Qije kezdett alászállni, a Föld Qije kezdett felemelkedni, Yin és Yang egyesült, az
univerzumban [tér-időben] egymással harmóniában lebegve-úsztak és versengve
egymást áthatották. Rajtuk az Erővel (de) és bennük a Harmóniával (he) dúsan
egymásba szövődve, szerettek volna a létezőkkel egymásba érni, de még nem jöttek
létre a fizikai formák.
Az, hogy volt olyan, hogy még nem kezdődött el a kezdet el nem kezdődése,
azt jelenti, hogy az Égben már jelen volt a Harmónia, de még nem szállt alá, a
Földben benne rejlett a Qi, de még nem emelkedett ki. Üres Nem-lét, csendes és
magányos, elhagyatott és kietlen, (még azt se mondhatjuk rá, hogy) mintha lenne. A
Qi (aztán) előre törve (sui) áthatolt a homályos sötétségen.
Az, hogy volt a Lét, azt jelenti, hogy a Tízezer Létező megjelent, a növények
gyökerei, szárai, ágai és levelei (mind) dúsak és burjánzóak, virágzóak és színesek
voltak. A bogarak repdesnek, a hüllők csúsztak-másztak, kúsztak és lélegeztek.
Megérinthetők, megragadhatók, megfoghatók, és megszámlálhatók.
Az, hogy volt a Nem-lét, arra utal, hogy nézzük, de (testi) alakját nem látjuk,
hallgatjuk, de hangját nem halljuk, meg akarjuk érinteni, de megfogni nem tudjuk.
Távolról nézve sem felmérhető. Kiterjedt és hatalmas, tágas és végtelen,
felmérhetetlen és kifürkészhetetlen, mely áthatol a fénylő ragyogáson.
Az, hogy volt olyan, hogy még nem kezdődött el a Lét és a Nem-lét, arra utal,
ami magában hordozta az Eget és a Földet, megformálta a Tízezer Létezőt, áthatolt a
kaotikus homályon, (belülről kifelé haladva) kimérte a végtelent, így nincs, mi kívül
maradt volna. A legkisebb dolgokat is szétválasztotta és széthasította egymástól, így
nincs, mi belül maradt volna. Határok [körülvevő falak] nélküli tér volt, mely
megteremtette Lét és Nem-lét gyökerét.
Az, hogy volt olyan, hogy még nem kezdődött el az Lét és Nem-lét el nem
kezdődése, azt jelenti, hogy Ég és Föld még nem hasadt szét, Yin és Yang még nem
vált el, a Négy Évszak még nem különböződött meg, a Tízezer Létező még nem
született meg, (tóként) álló nyugalom, csendes tisztaság (volt minden), és a (testi)
formák még láthatatlanok voltak.” (2: 1a–2a)

Az Ég ékességei (Tianwen)

„Mielőtt Ég és Föld formát öltött volna, (minden) homályos és alaktalan, kaotikus és

formátlan volt, ezért ezt nevezzük Nagy Kezdetnek (Taishi). A Dao (ebben) a
Ködszerű Ürességben (Xuguo) vette kezdetét, a Ködszerű Üresség létrehozta a
Kozmoszt, a Kozmosz létrehozta a Primordiális Qit. A Primordiális Qiben
partvonalak és határok elkülönülések keletkeztek: ami könnyű és világos volt, az
felszállt és belőle lett az Ég, ami nehéz és (iszaposan) zavaros, az megszilárdult, és
belőle lett a Föld. A könnyű és csodálatos(an finom) könnyedén állt össze, a nehéz és
(iszaposan) zavaros (viszont) nehezen szilárdult meg, ezért az Ég alakult ki először,
és a Föld csak később szilárdult meg. Az Ég és Föld egyesült esszenciájából (jing)
alakult ki a Yin és a Yang, a Yin és a Yang koncentrált esszenciájából alakult ki a Négy
Évszak, s a Négy Évszak szétszórt esszenciájából alakult ki a Tízezer Létező. A
felhalmozódott Yang forró Qije hozta létre a tűzet, és a tűz Qijének esszenciájából
keletkezett a Nap. A felhalmozódott Yin hideg Qije vízzé alakult, és a víz Qijének
esszenciájából létrejött a Hold. A Nap és a Hold fennmaradó Qijének esszenciájából
keletkeztek a bolygók és a csillagok.” (3:1a)

Az esszenciáról és a szellemről (Jingshen)

„Régen, amikor még nem volt Ég és Föld, csak (testi) forma nélküli Képek (xiang),
(minden) homályos és sötét volt, kietlen és elhagyatott, ködösen kiterjedt. Senki sem
ismeri annak kapuját. Két szellem született a káoszból, akik megalkották az Eget, és
megtervezték a Földet. Oly mélységesek és távoliak, hogy senki sem ismeri végüket,
oly hatalmasak és tágasak, hogy senki sem tudja, hogy mikor nyugodnak el. Ezután
szétváltak Yinné és Yanggá, eltávolodtak egymástól, s így létrejött a nyolc pólus. A
kemény s a puha egymást alakították, s így jött létre a Tízezer Létező. A durvább
Qiből lettek az állatok, a finomabb Qiből az emberek.” (7.1a–3a)
7. fejezet
AZ ESSZENCIÁRÓL és a SZELLEMRŐL

Az igazán bölcs ember mintaképének az eget tekinti, alkalmazkodik a belső

természethez, nem köti oda magát a közönséges világhoz, nem vezetteti félre magát
az emberektől; az eget tekinti atyjának, a földet tekinti anyjának; a yin és a yang
szolgál törvényéül, a négy évszak szolgál vezető fonalául. Az ég csendes és ezáltal
tiszta, a föld szilárdan megalapozott és ezáltal nyugodt; a dolgok, ha eltévelyednek
(az égtől és a földtől), elpusztulnak, de ha mintaképüknek tekintik (az eget és a
földet), életben maradnak. A csend az isteni értelem lakóháza, az üresség a dao
lakóhelye. Így mindazok, akik „kívül” (a világban) keresik ezeket, elveszítik a
bensőben, ám akinek sikerül megőriznie őket a bensőben, az lemondott róluk a
külvilágban. Olyan ez, mint a fatörzs (ben) és az elágazások (mo) esetében: ha a
törzset fogva húzzuk ki (a földből a fát), az ezernyi ág és tízezernyi levél közt nem
lesz olyan, amely ne jönne utána.
A szellemet az égtől kaptuk, a testet pedig a földtől kaptuk. Ezért mondjuk:
„Az egy szülte a kettőt, a kettő szülte a hármat, s a három szülte az összes létezőket.”
Minden dolog egyfelől a yint, másfelől a yangot tartalmazza, s e „leheleteknek”
egymással való összeütközése teremti meg harmóniájukat (a dolgokban). „S ezért
mondjuk, hogy (az ember) az első hónapban még csak ondó, a második hónapban
már van vére, a harmadik hónapban már magzat, a negyedik hónapban húsa nő, az
ötödik hónapban már inai is vannak, a hatodik hónapban már van csontozata, a
hetedik hónapban teljesen kifejlődik, a nyolcadik hónapban megmozdul, a kilencedik
hónapban már nagyokat rúg, a tizedik hónapban pedig megszületik. Ekkorra a teste
már tökéletesen kifejlődött, s öt belső része is kialakult. Így aztán a tüdő uralja a
szemet, a gyomor uralja a nyelvet, a vese uralja az orrot, az epe uralja a szájat, s a máj
uralja a fület. Kívül ezeknek a külső részeknek, belül a belső részeknek, ha kinyílnak
vagy becsukódnak, kiterjeszkednek vagy összezárulnak, mind megvan a maga
irányítója. Ezért a fej kerek, hasonló az éghez, a láb pedig négyszögletes. hasonlóan a
földhöz. Az égnek ott van a négy évszakja, az öt eleme, a kilenc iránya, a
háromszázhatvan napja; s az embernek ugyancsak van négy testrésze, öt belső része,
kilenc testnyílása és háromszázhatvan ízülete. Az égnek ott van a szele, esője, hidege
és melege s az embernek van, amit elvegyen, van, amit odaadjon, van, aminek
örüljön, s van, amire haragudjék. Így az epe mint a felhő, a tüdő a levegő, a máj a
szél, a vese az eső, a gyomor a mennydörgés; valamennyi megfelel az égnek és a
földnek, ámde valamennyinek ura a szív. Ezért a fül és a szem nem más mint a nap
és a hold; a vér és „lehelet” pedig nem más, mint a szél és az eső. A napban ott él a
háromlábú madár, Holdban pedig ott él a varangyos béka; a nap és a hold, ha letéved
az útjáról, megfogyatkozik és elveszti ragyogását; a szél és eső, ha nem a megfelelő
időben érkezik, nagy pusztítást és szerencsétlenséget okoz; az öt csillag, ha letéved
pályájáról, egész tartományok és országok lesznek csapások áldozatává. Mármost, ha
az ég és föld daoja, amely ilyen nagy és hatalmas, mégis mérsékeli ragyogását és
féltve őrzi isteni világosságát, akkor az ember füle és szeme vajon hogyan lenne
képes örökké csak erőlködni és sohasem pihenni? Szellemünk ugyan miképpen
lenne képes örökké csak rohanni, anélkül hogy kimerülne? Nos, tudni való, hogy a
vér és a „lehelet” az ember legfinomabb alkotórésze, az öt belső rész pedig az ember
esszenciája. Ha a vér és „lehelet” képes az öt belső részben összpontosulni, s nem
szóródik szerte „kívül”, akkor a mell és has telítve van, a vágyak pedig
lecsökkennek. Ha a mell és has telítve van, s így a vágyak lecsökkentek, akkor a fül és
a szem tiszta, hallása és látása tökéletes. Ha a fül és a szem tiszta, s így hallása és
látása tökéletes, akkor beszélünk „világosságról”. Ha az öt belső rész képes követni a
szívet, s így semmiben sem tér el tőle, akkor a felforgató szándék legyőzetik, és a
tettek nem tévelyednek el. Ha a felforgató szándék legyőzetett, s így a tettek nem
tévelyednek el, akkor a szellem teljes pompájában ragyog, és a „lehelet” nem
szóródik szét. Ha a szellem teljes pompájában ragyog, s így a „lehelet” nem szóródik
szét, akkor értelmes rend van; az értelmes rend egyet jelent a kiegyensúlyozottsággal,
a kiegyensúlyozottság egyetemességet jelent, az egyetemesség isteni jellegű,
isteninek lenni pedig azt jelenti, hogy ha (az emberi szellem) látni akar, nincs, amit
meg ne pillantana, ha hallani akar, nincs, amit meg ne hallana, s ha valamit csinálni
akar, nincs, amit végbe ne vinne. Így aztán gond és aggodalom nem képes
beléhatolni, „rossz lehelet” nem képes rátámadni. Ezért, ha valaki (ezt a bölcsességet)
a négy tengeren is túl keresi, soha rá nem bukkanhat, hiszen ott kell ezt őrizni a
testünk belsejében, láthatatlanul. Így aki valami sokat keres, az keveset talál, és aki
valami nagyot vesz szemügyre, csak a kicsinyt érti meg.
A test nyílásai a szellem ajtói és ablakai, a „lehelet” és érzések pedig az öt
belső rész szolgái. Ha a fül és a szem mértéktelenül élvezi a hangok és a női szépség
(látványának) örömeit, akkor az öt belső rész megrendül és nem nyugodt többé; ha
az öt belső rész megrendült és nem nyugodt, akkor a vér és a „lehelet” nyugtalanul
mozog és nem lel megnyugvást; ha a vér és a „lehelet” nyugtalanul mozog és
megnyugvást nem lel, akkor a szellem örökké „kívül” nyargalászik, ahelyett hogy
megmaradna helyén („belül”); ha pedig a szellem örökké „kívül” nyargalászik és
nem marad meg helyén, akkor a bekövetkező szerencsétlen vagy szerencsés
eseményeket, legyenek bár akkorák, mint egy hegy, semmi módon nem tudja
megérteni. Ha azonban a fül tisztasága és a szem világossága eléri a titokzatos
tökélyt, s már nem vezeti őket félre és nem kelt vágyat bennük (a külvilág), ha tehát a
„lehelet” és az érzések „üresek” és csendesek, közömbösek és megelégedettek,
vágyakozást alig-alig ismernek, ha tehát az öt belső rész szilárd és nyugodt, telítve
van és teljesen ép, (tartalmuk) nem folyik ki, ha tehát a szellem belül marad a testben
és nem szóródik szét kívül, akkor (az értelem) látóhatára az elmúlt korok előtti
időkbe is elér, megpillantja még az eljövendő események után következendőket is,
egyszerűen nincs számára lehetetlen, s miért lenne az éppen a szerencsétlen és
szerencsés események (megértése)! Ezért mondják: „(A szellem) minél messzebbre
száll, annál kevesebbet ismer meg.” Ami annyit jelent, hogy a szellemet nem szabad
mértéktelenül felhasználni „kívül” (a külvilág) dolgaiban. Mert az öt szín úgy
összezavarja a szemet, hogy a szem elveszíti világos látását; az öt hang úgy
megzavarja a fület, hogy a fül elveszíti jó hallását; az öt íz úgy megzavarja a szájat,
hogy a száj nem tudja megkülönböztetni az ízeket; a „rohanás és megállás” (sürgés-
forgás) úgy megzavarja a szívet, hogy a tettek „fölszállnak a levegőbe” (elhagyják a
biztos talajt). Ezt a négyféle dolgot az ég azért adta (az embernek), hogy az életerő
táplálására szolgáljanak, ám az ember valamennyit túlzásba vitte. Ezért mondjuk,
hogy a vágyak eredményeképpen az ember „lehelete” szétszóródik, a szeretet és
gyűlölet érzelmei kifárasztják az ember szívét, és ha valaki ezeket nem tudja elég
gyorsan eltávolítani magától, akkor érzelmei és „lehelete” napról napra jobban
összezavarodik. És vajon mi oka lehet annak, hogy némelyik ember nem képes
végigélni a számára rendelt hosszú életet, hanem „útközben”, például büntetések
által korai halált hal? Nem más, mint hogy az életüket túlságosan dúsan élték.
Hosszú életet csak az élhet, aki képes az életért „nem-cselekedni”. (...)
A bánat és az öröm: a de elfajulása; a vidámság és harag: a dao eltévelyedése; a
szeretet és gyűlölet: a szív megzavarodása. Ezért mondjuk, hogy az (emberi) élet
olyan. legyen, mint az ég „magatartása”, a halál pedig olyan, mint a dolgok
átalakulása. Mert ha (az uralkodó) nyugalmában, mintegy a yinnel együtt csukódik
be, mozgásában mintegy a yanggal együtt nyílik ki, ha tehát szelleme tökéletes
nyugalma nem ismer véget, és így a dolgokkal nem keveredik össze, akkor az
égalatti magától meghódol előtte. Ezért a szív a test ura, ám a szellem a szívnek is
legdrágább kincse. Ha a test meg van erőltetve, de nem pihenhet, bizony botladozik;
a szellem, ha kihasználjuk, mégpedig szüntelenül, ugyancsak kimerül. Ezért az
igazán bölcs ember nagyon megbecsüli és tiszteletben tartja (szellemét), óvakodva
attól, hogy elkótyavetyélje. Valaha a Xiahou nemzetség feje (Nagy Yu) a félkör alakú
jade-függőt ládácskába tette, úgy őrizte-rejtegette, mert drága kincsei közt a
legértékesebbnek tartotta. Mármost a szellemet még sokkal drágább kincsnek kell
tartanunk, mint a Xiahou nemzetség fejének jade-függőjét. Ezért a bölcs ember a
„semmi” (wu) segítségével felel a „valami”-nek (you), s feltétlenül eljut a fő elvhez
(li); az „üresség” által fogadja el a „teltséget”, s feltétlenül kimeríti a részleteket;
tökéletesen nyugodt, megelégedett, „üres” vágyak nélkül való és csendes, miáltal
végig is élheti a számára rendelt életet. Így nincs olyan, akit (a bölcs ember) magától
túlságosan távolinak tekintene; de olyan sincs, akit magához nagyon közelinek
érezne (aki iránt elfogult lenne); megóvja magában az erényt, ápolja magában a
harmóniát, ezáltal alkalmazkodik az éghez; a daoval érintkezik, a det szomszédjának
mondhatja; nem igyekszik cselekvéssel kezdeményezni a szerencsét, nem próbál
cselekvéssel elébe vágni a szerencsétlenségnek; lelke (hunpo) békésen megmarad
lakóhelyén, szelleme nyugton megmarad gyökerénél; élet és halál semmiféle
változást nem jelent az ő számára. Ez az, amit tökéletes szellemnek nevezünk.

13. fejezet
ÁLTALÁNOS ELMÉLET

A régi időkben (az uralkodók) éppen csak hogy befedték fejüket és körültekerték
nyakukat énem viseltek díszes ruhákat, úgy uralkodtak az égalatti felett. Erényük
éltetett és nem gyilkolt, adott és nem elvett, s az égalatti nem kifogásolta ruházatukat,
hanem egy emberként hálás volt nekik jótéteményeikért. Abban az időben a yin és a
yang harmonikus és kiegyensúlyozott volt, a szél és az eső igazodott a megfelelő
időponthoz, minden dolog virágzott, a varjak és szarkák fészkei lehajtott fejjel is
láthatók voltak (a legalacsonyabb ágakon voltak), még a vadállatokat is kötőféken
lehetett vezetni. Ugyan miért lett volna szükségük hosszú ujjú és kerek nyakú ruhára,
széles övre, weimao és zhangfu szertartási kalapokra! Régen a nép mocsarak szélén
található barlangokban lakott, télen nem tudott védekezni a dér és hó, köd és harmat
ellen, nyáron nem tudott védekezni a meleg és hőség, a moszkitók és bögölyök ellen.
Ámde ekkor bölcs emberek támadtak, akik felfedezték a föld döngölésével való fal-
építést és a fák egymásba-építését, ezen a módon házakat építettek, amelyeknek felül
gerendáit, alatta ereszük volt, s ekképpen védelmet nyújtottak a szél és eső ellen,
menedéket a hideg és meleg elől, úgyhogy a nép nyugodalmat talált bennük. Boyu,
aki először csinált ruhát, még csak lekaparta a kender héját, egymásba fonta a
kenderszálakat, kezével tartotta a vízszinteseket, ujjával igazgatta közéjük a
függőlegeseket, így amikor elkészült, olyan volt, mint valami háló. A későbbi korok
már szövőszéket és vetélőt készítettek, egyre bonyolultabbakat, amivel mind
könnyebbé tették használatukat, s így a népnek módja volt már testét betakarva
védekezni a hideg ellen. (...)
A régi idők szabályai szerint házassági szertartásán (az ifjú férj) nem tölthette
be a házigazda tisztét, Shun tehát, aki nem is adta tudtára (szüleinek), hogy
megházasodik, ellentétbe került a szertartásokkal. Trónörökösnek a legidősebb fiút
kellett megtenni, Wenwang azonban elvetette Bo Yikaot és Wuwangot „alkalmazta”
(tette meg örökösének), ami bizony nem felelt meg a szabályoknak. Szertartási előírás
volt, hogy (a férfiak) harmincéves korukban házasodjanak meg. Wenwang azonban
tizenöt éves korában nemzette Wuwangot, ellentétben a törvényekkel. A Xiahou
nemzetség feje (Nagy Yu) a holttestet a csarnok keleti lépcsője fölé helyeztette, a Yin-
háziak a két (keleti és nyugati) oszlop közé, a Zhou uralkodók pedig a nyugati lépcső
fölé; ez a szertartás tehát (a három dinasztia alatt) nem volt egyforma. A Youyu
nemzetség feje (Shun) cserépkoporsót alkalmazott, a Xiahou nemzetség feje (Nagy Yu)
egy két lábnyi széles és négy hüvelyknyi magas tégla-rakással vétette körül (a
holttestet), a Yin-házat fakoporsót alkalmaztak, a Zhou-háziak a külső koporsót is
alkalmaztak, amelyre dísz-tollakat tűzettek; így hát a temetési rítusokban sem
egyeztek meg egymással. A Xiahou nemzetség feje (Nagy Yu) áldozatait (az égnek)
sötét éjszaka (éjfélkor) mutatta be; a Yin-háziak fényes nappal (délben) áldoztak, a
Zhou-uralkodók akkor áldoztak, amikor a nap éppen fölkelt, azaz kora reggel; így hát
az áldozatok dolgában sem találunk azonosságot. Yao (nagy rituális „zeneműve”) a
Dazhang volt, Shuné a Jiushao, Yué a Daxia, Tangé a Dahu, a Zhou-házé pedig a
Wuxiang; nos, a muzsikában sem volt köztük azonosság. Ilyenformán az Öt Uralkodó
más-más úton járt, de erényük egyaránt kiterjedt az égalatti fölé; a Három Dinasztia
különböző dolgokat művelt, de hírnevük egyaránt az utókorra szállt. Mert ezek (az
uralkodók) valamennyien a saját korukra támaszkodva szabályozták a szertartásokat
és a zenét, mint ahogyan Kuang muzsikamester is hol ide, hol oda helyezgette lantján
a húrfeszítő „oszlopot”, s ha változtatásai nem is voltak hüvelykkel vagy lábbal
mérhetők, mindig pontosan eltalálta velük a megfelelő hangokat. Ezért
szertartásokat és zeneműveket csak az tud alkotni, aki tökéletesen megértette belső
lényegüket; ami annyit jelent, hogy csak aki bensejében rendelkezik egy alapvető
elgondolással, az ismerheti fel ennek alapján, hogy a körzőt és a szögvasat (az
állandó szabályokat) miképpen alkalmazhatja tökéletesen. A Lu-beli Zhao
fejedelemnek is igen jóságos anyja volt, akit nagyon szeretett, így amikor meghalt
(Zhao fejedelem) gyászkalapot viselt a tiszteletére; ettől fogva viseltek gyászruhát az
anya jóságának viszonzásaképpen. Yanghou megölte Luhout és elragadta a feleségét
(akit egy lakomán pillantott meg): innen az a szertartási előírás, hogy a nagy áldozati
lakomákon nem vehetnek részt az asszonyok. A régi királyok intézményeit, ha azok
már nem feleltek meg, (az utódok) megszüntették; saját koruk dolgait pedig, ha jónak
találták, intézményesítették. Így tehát a szertartásoknak és a zenének sohasem voltak
állandó szabályai, mert hiszen a bölcs ember maga állapítja meg a szertartásokat és a
zenét, s nem ő kormányoztatik a szertartásoktól és zenétől.
Az ország jó kormányzásának vannak állandó szabályai, de a népnek való
használás mindennek az alapja; a kormányzással való tanításnak is vannak
változatlan elvei, de a rendeletek gyakorlati megvalósítása mindennél fontosabb.
Ami a népnek hasznára válik, annak nem feltétlenül kell a régit utánoznia; ha valami
tökéletesen megfelel a gyakorlatban, annak nem kell feltétlenül a régi mintát
követnie. A Xia- és a Shang-dinasztia végső-hanyatlásának idején semmit sem
változtattak a törvényeken és (e dinasztiák) elpusztultak; a Három Dinasztia, amikor
fölemelkedett, nem volt hajlandó a hagyományokat folytatni, s királyi hatalmat nyelt.
Ezért a bölcs ember törvényei az idővel együtt megváltoznak, szertartásai a
szokásokkal együtt átalakulnak; a ruháknak és használati tárgyaknak kivétel nélkül
jól használhatóknak kell lenniük, a törvények és mértékek, intézmények és
rendeletek kivétel nélkül helyénvalók legyenek. Így a régi megváltoztatása önmagá-
ban még nem ítélhető el, s a szokás követése önmagában még nem méltó a
nagyrabecsülésre. A „száz folyó” különböző forrásokból ered, de mind a tengerbe
ömlik; a „száz iskola” különböző dolgokat tanít, de valamennyinek legfőbb gondja a
jó kormányzás. Amikor a „királyi út” (wangdao) pusztulóban volt, megjelent a Dalok
(Könyve); amikor Zhou-ház lehanyatlott, muzsikája és szertartásai pusztulóban
voltak, akkor keletkezett a Tavaszok és Őszök (krónika). A Dalok Könyve, a
Tavaszok és Őszök (krónika) a tudó művek e két legszebbike: egyaránt hanyatló
kornak a termékei; így a konfuciánusok, akik ezekre támaszkodva szeretnék tanítani
és irányítani a világot, vajon hogyan mutathatnák be velük a Három Dinasztia
virágzását? A Dalok (Könyvét) s a Tavaszok és Őszök (krónikát) réginek tartják, s
ezért nagyra becsülik; de hát ott vannak azok az idők, amikor a Dalok s a Tavaszok
és Őszök még nem létezett. Nyilvánvaló, hogy (a dao) megfogyatkozásáról beszélni
nem olyan jó, mint teljességéről szólni; a régi királyok dalait és írásait recitálgatni
nem olyan jó, mint személyesen hallani a szavaikat; hallani a szavaikat nem olyan jó,
mint megérteni, hogy mit miért mondottak. Ám aki meg akarja érteni, mit miért
mondottak (annak tudnia kell, hogy), mondások ezt sohasem képesek szavakba
foglalni; mert hiszen „a dao, amelyet szavakkal ki lehet fejezni, nem az örök dao”.
Zhougong kezdetben Wenwangot szolgálta, s ekkor tetteit sohasem határozta
meg önállóan, tevékenységében sohasem önmagából indult ki; testét úgy tartotta,
mint aki még a ruhát sem bírja el; szavai mintha nem is az ő szájából jöttek volna;
amikor valamit két kezével fogva átnyújtott Wenwangnak, olyan félénk és alázatos
volt, mint aki fogni sem képes (azt a dolgot) és attól fél; hogy elejti; elmondhatjuk
tehát róla, hogy képes volt fiúként viselkedni. Wuwang halála után, amikor
Zhengwang még nagyon zsenge korú volt, Zhougong vette át Wenwang örökségét, ő
lépett fel az Ég Fia trónjára, ő hallgatta meg az égalatti kormányzati ügyeit;
pacifikálta az északi barbárok (di) támasztotta felfordulást, halállal sújtotta Guan(shu)
és Cai(shu) bűneit, „háttal a függönynek” császári módom fogadta a fejedelmeket;
büntetések és jutalmak dolgában maga döntött, semmilyen ügyben nem kért
tanácsot, tekintélye megmozdította az égalattit, hírneve megrázta a négy tengert;
elmondhatjuk tehát, hogy (ebben az időben) képes volt hadi erényeket ragyogtatni.
Amikor pedig Zhengwang férfivá lett, Zhougong visszaadta neki a trónt és a
kormányzást, s ő maga „északnak fordulva” (alattvalói helyzetben), szertartásos
ajándékokat hozva, alattvalójaként szolgálta; mindenre engedélyt kért, csak aztán
cselekedett; csak ha engedélyt kapott rá, akkor hajtott végre valamit; hiányzott belőle
minden önálló elgondolás, arckifejezésein semmi büszkeséget nem lehetett fölfedez-
ni; elmondhatjuk tehát, hogy (ebben az időben) képes volt alattvalóként viselkedni.
Ilyenformán egyetlen ember személyisége három változatot mutatott fel, s ennek oka
nem más volt, mint az időhöz (a körülményekhez) való alkalmazkodás. S mennyivel
inkább így kell lennie akkor, ha egy fejedelem (v. fejedelmi hatalom) több
nemzedéken át uralkodik, vagy amikor az országban több fejedelem váltja fel
egymást! Minden ember (uralkodó) felséges tisztségére támaszkodva igyekszik elérni
azt, amit szeret vagy éppen gyűlöl; tekintélyt biztosító hatalmára támaszkodva
igyekszik érvényt szerezni kívánságának és akaratának; ha azonban egyszer
bevezetett szertartások és egyszer megállapított törvények változatlan
alkalmazásával óhajt megfelelni az időnek és alkalmazkodni a változásokhoz, akkor
nyilvánvaló, hogy valójában nem képes megfelelni a követelményeknek. Ezért a
bölcs ember által követett út: a dao; amit pedig csinál: az úgynevezett tevékenység. A
dao maga olyan, mint a fém vagy kő bronz-harang vagy zengőkő, amely nem
változik, ha egyszer szépen szól; a tevékenység azonban a lanthoz hasonló, amelynek
húrjait fel kell hangolni, valahányszor játszani akarnak rajta. Így a törvények és
szabályok, szertartási és kötelességi előírások csupán a jó kormányzás eszközei, de
nem olyasmik, amikkel (minden körülmények között) jó kormányzást lehet
teremteni. Ezért az emberség mint irányító elv, s az igazságosság mint vezető fonál:
tízezer nemzedéken át sem változtatandó dolgok; ám az olyan (módszerek), mint
például az emberek tehetségének mérlegelése, vagy az időpont követelményeinek
felmérése, akár napról napra új változatokat kívánhatnak meg. Az égalattinak hogy
is lehetnének állandó s változatlan törvényei? Ha (a kormányzás) éppen megfelel a
kor dolgainak, éppen illik az ember törvényeihez, éppen összhangban van az éggel
és földdel, éppen szerencsés fogadtatásra talál a szellemeknél, akkor az valóban
példamutatóan jó kormányzás. (...)
Hogy lantokat pengetve, énekelve, harangot s dobot verve és táncolva
zeneműveket adjunk elő, hogy körbe járva és előzékenyen hajlongva gyakoroljuk a
szertartásokat, hogy gazdag temetéssel és hosszú gyásszal adjuk meg a
végtisztességet halottainknak, mindezt Kongzi tanította; Mozi (Mo Ti) azonban
helytelenítette ezeket. Az egyetemes szeretet, a kiválóak megbecsülése, a szellemek
tisztelete, az eleve elrendelés tagadása: ezeket Mozi tanította; Yangzi (Yang Zhu)
azonban mindezt helytelenítette. Megóvni a természet épségét, megőrizni az igazi
lényeget, nem engedni, hogy a külvilág ártalmára legyen testünknek: ezeket Yangzi
tanította; ámde Mengzi mindezt helytelenítette. Abban, hogy mi kell nekik és mi nem,
az emberek különböznek egymástól; mindenkinek megvan a maga tudása és a maga
„szíve”. Ezért minden helyesnek és helytelennek megvan a maga „helye”; ha
megtalálja a maga helyét, semmi sem helytelen, de ha eltéved a maga helyétől,
semmi sem helyes többé. A Danxue, Taimeng, Fanzhong, Kongtong, Daxia, Beihu,
Qigong és Xiugu népek számára egészen más a helyes és a helytelen, szokásaik
ellentétesek egymással; a fejedelem és alattvaló, felettes és alárendelt, férj és feleség,
atya és fia viszonyában egészen más kötelmeket gyakorolnak; ami valamelyiküknél
helyes, az egyáltalában nem lenne helyes a másikuknál, és ami egyiküknél helytelen,
az egyáltalában nem feltétlenül helytelen a többinél; valahogy úgy, ahogyan a
baltának, fejszének, kalapácsnak és vésőnek mind egyaránt megvan a maga
alkalmazási területe. (...)
Sunshu Ao háromszor mondott le a kormányzói hivatalról, de arckifejezése a
legcsekélyebb sajnálkozást sem mutatta, mert rang és jövedelem nem volt képes
magához láncolni; a Jing-beli (Chu-beli) Ci Feinek két nagy sárkánykígyó tekerőzött
kétfelől a csónakjára, érzelmei azonban mozdulatlanok maradtak; mert a csodálatos
dolgok őt nem voltak képesek megfélemlíteni. Az igazán bölcs embernek szíve
nyugodt, érzései könnyedek, szelleme békésen megmarad bensejében, s a külvilági
dolgok közt nincs olyan, amely képes lenne félrevezetni őt. Ám a részeg ember, ha
lehorgasztott fejjel lép be a városfal kapuján, úgy véli, hogy az csupán egy
asszonyház hét láb magas bejárata; vagy ha át akar kelni a Folyamon vagy a Huai--
folyón, úgy vélheti, hogy az csak egy közönséges kis csatorna; a bor ugyanis
zavarossá tette a szellemét. A félénk ember pedig, ha éjszaka megpillant egy álló
napórát, kísértetnek véli, vagy meglát egy békésen heverő követ és tigrisnek nézi,
mert a félelem megfosztotta „leheletétől”. S mennyivel inkább így van ez az égen s
földön nem is létező csodálatos dolgok esetében! A valóságban hímek és nőstények
párosodnak egymással, a yin és a yang hat egymásra, miáltal a tollasok csirkéket és
fiókákat hoznak létre, a bundások csikókat és borjakat nemzenek, a „lágy” rajtuk
bőrré és hússá lesz, a „kemény” pedig fogakká és szarvakká válik; és az emberek ezt
nem tartják csodálatosnak. A vízben csigák és osztrigák élnek, a hegyekben fém és
jade terem, s az emberek ezt sem tartják csodálatosnak. Az öreg akácfa szüli a tüzet, a
régen kihullott vér lidércfénnyé lesz, s az emberek ezt sem tartják csodálatosnak. De
hogy a hegyből xiaoyang jön elő, a víz wangxiangot hoz létre, a fa bífangot, a kút pedig
fenyangot, azt az emberek csodálatosnak tartják, mert tapasztalataik igen gyérek és
így e dolgokat csak nagyon felszínesen ismerik. Az égalatti csodálatos dolgai csupán
az igazán bölcs emberek számára láthatóak, a haszon és kár egymásba való
átfordulása csupán a bölcsek számára érthető világosan; ami a kétséges dolgokban
való azonosítást és különbségtévést illeti, ebben a közönséges világ nem lát világosan
s tévedésekben leledzik. Mármost, a (csupán bölcsek számára hozzáférhető) látást
nem lehet kiterjeszteni a tengerek közti (egyszerű népekre), s a (bölcsek által)
hallottakat sem lehet világosan megértetni az egész néppel; így aztán (a bölcsek) a
szellemek baljós és szerencsés-jelzéseire támaszkodva tilalmakat állítanak fel a (nép)
számára, a fő formák alapján tett analógiákkal megalkotják számára a „változások
képeit”. De vajon honnan tudjuk, hogy ez így van? Nos, a világban közkeletű
mondás arra int: „Őseinknek áldozva a disznó legyen a legfőbb áldozati állatunk;
halott embert temetve a rókaprémet nem szabad betenni (a koporsóba); aki
fegyverrel játszik, annak ősei levágják a karját; aki fejét a küszöbre téve alszik, annak
a szellemek rálépnek a fejére.” Mindezek nem olvashatók a törvényekben és
rendeletekben, s a bölcs emberek szája sem hagyományozott ilyesmit. Hogy
őseinknek áldozván legfőbb áldozati állatunk a disznó legyen, azt nem azért
mondják, mintha a disznó kiválóbb lenne a vadállatoknál vagy éppen a szarvasoknál
s őzeknél, s így a szellemek (shenming) csak annak örvendeznének. Hanem miért?
Mert a disznó minden család által tenyésztett, mindenki számára könnyen
megszerezhető vagyontárgy, s így éppen könnyen hozzáférhető voltára támaszkodva
részesíthetjük ebben a megtiszteltetésben. Hogy a rókaprémet nem szabad beletenni
(a koporsóba), azt nem azért mondják, mintha (helyette) ragyogó selymeket és finom
szöveteket készítve képesek lennénk melegebben tartani a (halott) testet, hanem mert
a világ úgy vélekedik, hogy mivel a rókaprém nehezen megszerezhető s igen drága
vagyontárgy, azért méltó rá, hogy utódainkra hagyjuk örökbe, hiszen a halottnak
semmi hasznot nem hajthat, de igen jól szolgálhatja az élőket; így tehát éppen értékes
voltára támaszkodva tiltanak el bennünket a használatától. Ami azt illeti, hogy aki
fegyverrel játszik, annak ősei levágják a karját, nos, ha valaki fegyverrel kezd tréfás
kötözködést, egyszer biztosan elkövet valami hibát, a hibát elkövetvén kölcsönösen
megsebesítik egymást, ebből aztán nagy szerencsétlenség származik, és ha nem is
volt benne vérontást kívánó gyűlölet, a vetélkedés komoly küzdelemmé válik, s az
illető egy kicsiny ügy által saját maga van halálbüntetést önmaga fejére; minthogy
pedig az ostoba emberek nem tudják ettől visszatartani magukat, azért (a bölcsek) az
ősökre támaszkodva kötözik meg szívűket. Ami azt illeti, hogy aki fejét a küszöbre
téve alszik, annak a szellemek rálépnek a fejére, nos, ha a szellemek titokzatos
átváltozásokra képesek, akkor nincs szükségük ajtóra vagy ablakra ahhoz, hogy
valahova elmenjenek, és ha valóban az ürességet követve járnak ki és be, akkor
ugyancsak nem képesek rátaposni valamire. Valójában azonban az ajtókon és
ablakokon ki s be jár a szél és levegő, a szeles levegő pedig nem más, mint yin és a
yang küzdelme, s aki ebbe belekerül, biztosan megbetegszik; ezért (a bölcsek) a
szellemekre támaszkodva intik ettől (a balgákat). Az ilyesféle dolgokat senki nem
győzné feljegyezni könyvek lapjain, amelyeket aztán palotákban őriznének, ezért a
baljós és szerencsés jelek segítségével tesszük világossá őket. Minthogy az ostoba
emberek nem tudják, mi válik a kárukra, azért kölcsönvesszük a szellemek félelmetes
tekintélyét, hogy azzal tegyük közismertté tanításunkat; így történik ez már a nagyon
távoli (múlt) időktől fogva. Mármost, az ostobák valóságnak hiszik a baljós és
szerencsés jeleket, a túlzók pedig teljesen tagadják valóságosságukat; s csupán a daot
birtokló ember képes tökéletesen megérteni a jelentésüket. Manapság az emberek
áldozatot mutatnak be a kútnak, a tűzhelynek, a kapunak és ajtónak, a szemét-
lapátnak és seprűnek, a mozsárnak és mozsártörőnek, mégpedig nem azért, mintha
ezeknek szellemét képesnek tartanák arra, hogy örvendezzék az áldozatnak, hanem
mert ezeknek „erényére” támaszkodnak, ezeket gyötrik-használják szüntelenül, és
mivel minden időben látják „erényüket”, nem feledkeznek meg érdemeikről.
Szikláknak ütközve (párák) keletkeznek, ezek összesűrűsödnek és (felhőkké)
egyesülnek, s el sem érkezik még a reggeli ideje, máris eső hull az egész égalattira:
erre csak a Taishan képes. Még a három esztendeje puszta szárazság sújtotta földeken
sem szakad meg folyása, áldása eljut száz mérföldre is, megtermékenyítvén a füveket
és fákat: erre csak a Folyam és a Folyó képes. Ezért az Ég Fia rangjával jár, hogy
áldozatot mutasson be nekik. Így azt a lovat, amely valami nagy bajból mentette ki
gazdáját, ha elpusztul, szintén temetésben kell részesíteni (kocsi-függönyt használva
takarójául), és az ökörnek (amely jó szolgálatot tett gazdájának), ha elpusztul,
ugyancsak temetést kell biztosítani, mégpedig egy nagy kocsi (szekrényét) használva
fel gyékényéül. Ha az ökörnek és lónak érdemei vannak, még róluk sem szabad
megfeledkezni; hát még az emberekről! Ez az oka, amiért a szent emberek olyan
fontosnak tartották az emberséget és egyre gyarapítandónak a hála erényét. Így
Yandi felfedezte a tüzet, s halála után a tűzhely istenévé lett; Zhou Qi felfedezte a
gabona vetését és aratását, s halála után a gabona istene lett; Yi pedig
megszabadította az égalattit a nagy csapástól (szárazságtól), s halála után a Legfőbb
Kiterjesztő (az áradás és aszály istene) lett. Ezek tehát a szellemek felállításának okai.

21. fejezet
SUMMÁZAT

Wenwang idejében (a Shang-Yin házi) Zhou volt az Ég Fia, aki az adószedésben nem
ismert mértéket, a gyilkolásban nem ismert megállást, a gyönyörökre adta magát és
elmerült a részegeskedésben, palotájának belseje piactérré változott; kitalálta a forró
oszlopon való megégetés büntetését, kivágatta a tanácsot adók belső részeit,
felvágatta a terhes asszonyok hasát; az égalatti azonos érzelmekkel fogadta ezeket,
keserűen szenvedvén tőlük. Wenwang négy nemzedéken át felhalmozott erénnyel
rendelkezett, tökéletesítette is erényét s gyakorolta az igazságosságot, és bár csak a
Qi (hegy) s a Zhou (alföld) közti területen lakozott, amelynek kiterjedése egy
irányban sem haladta meg a száz mérföldet, az égalatti (három részéből) két része
hozzá csatlakozott. Wenwang szándéka az volt, hogy az alázat és gyengeség
segítségével győzze le az erőt és zsarnokságot, hogy az égalattinak a rablóktól való
megszabadításával bontakoztassa ki a „királyság útját” (wangdao), ezért aztán
megszülettek Taigong tervei. Wenwang dolgozott a művén, de nem fejezhette be;
(halála) után Wuwang vette át Wenwang örökségét, aki felhasználta Taigong
elgondolását, élére állt egy számra nem nagy hadseregnek, magára öltötte páncélját
és vértjeit, és támadást indított az erkölcstelenség ellen, hogy megbüntesse az
igazságtalanságot; csapatainak ünnepi beszédet mondott a Muye (mezőn), majd (a
győzelem után) fellépett az Ég Fia trónjára. Az égalatti még nem nyugodott meg, a
tengerek között még nem uralkodott békesség, amikor Wuwang, fényessé akarván
tenni Wenwang kiváló erényét (lingde), elérte, hogy a keleti és északi barbárok mind
elhozzák javaikat és adóul kínálják; minthogy pedig a távolabbi vidékekre még nem
volt képes elérni, azért elrendelte a hároméves gyászt, Wenwang holttestét a két
(keleti és nyugati) oszlop között helyeztette el, úgy várta a távoli vidékek
(meghódolását). Wuwang azonban hároméves uralkodás után meghalt, s mivel
Chengwang ekkor még pólyában volt, a kormányzás ügyeinek intézésére még nem
képesen, Caishu és Guanshu segítséget nyújtott Lufu hercegnek (a Shang-Yin házi Zhou
unokaöccsének), aki felfordulást akart támasztani. Ekkor azonban Csougong lépett
Wenwang örökébe, kezébe vette az Ég Fia kormányzási ügyeit, hogy „lába és karja”
(minisztere) legyen a Zhou-háznak, s legfőbb támasza lett Chengwangnak. S mivel
attól tartott, hogy a háborúság útja (a lázadók leverésével) még nincs elzárva teljesen,
az alattvalók és alávetettek továbbra is veszélyeztetik a felsőbbséget, azért szabadjára
eresztette a lovakat a Huashan (hegyekben) és szabadon engedte az ökröket a Taolin
(erdőkben), szétverette a dobokat és összetörette a dobverőket, maga övébe tűzött
hivatalnoki táblácskával jelent meg az udvarban, így biztosította a királyi ház
nyugalmát, s pacifikálta az összes fejedelmeket. Amikor Chengwang férfivá serdült, s
képes volt már ellátni a kormányzás ügyeit, Zhougong elfogadta kinevezését Luba, s
arra támaszkodva megváltoztatta az erkölcsöket és átalakította a szokásokat
(érvényesítette átalakító befolyását). Kongzi aztán tanulmányozta Zheng és Kang
(királyok) helyes módszerét, átvette Zhougong tanításait, azokra tanította hetven
tanítványát, elérve, hogy mind a (Zhougongtól intézményesített) ruhákat és kalapot
viseljék, s hogy a tőle fennmaradt könyveket tanulmányozzák. Így keletkezett a
konfuciánusok iskolája.
Mozi (Mo Ti) a konfuciánusok iskolájában tanult, elfogadta Kongzi tanításait,
de úgy vélekedett, hogy szertartásai túlságosan fárasztóak és nem elég egyszerűek,
hogy a gazdag temetés elfecsérli a javakat és szegénységbe dönti a népet, hogy a
hosszú gyász kárt tesz az élőkben és ártalmas a szolgálatok (a munkavégzés)
szempontjából; ezért elfordult a Zhou-ház útjától, s a Xia-dinasztia kormányzatát
használta fel (tanainak illusztrálására). Yu idejében az égalattit hatalmas árvizek
sújtották, és Yu saját kezébe fogva a földhordó kosarat és az ásót, előtte járt a népnek
(a munkában), megnyitotta a Folyót és vizét kilenc elágazásba vezette, megnyitotta a
Folyamot és vizének kilenc utat biztosított, levezette az Öt Tó vizét és megnyugtatta a
Keleti Tengert. Abban az időben, ha valahol tűz gyulladt, nem értek rá eloltani; ha
valami vizes lett, nem volt idejük törölgetni; aki a hegyekben halt meg, a hegyekben
temették el; aki vízparton lelte halálát, vízparton temették el. Ennek alapján
keletkezett a javakkal való takarékosság, a szegényes temetés és a könnyű gyász (Mo
Di-féle) tanítása.
A Qi-beli Huan fejedelem idejében (a Zhou-házi) Ég Fia hatalma mélyre
süllyedt és gyenge volt, a fejedelmek erőszakos hadjáratokat vezettek (egymás ellen),
délről a yi-barbárok, északról a di-barbárok együttesen támadták meg a középső
fejedelemségeket (zhongguo), s hogy a középső fejedelemségeknek nem szakadt
végük, az jóformán egy cérnaszálon múlott. Qi fejedelemség földjei keleten a (Keleti)
Tengerig értek, északról a Folyó határolta őket, így területe igen szűk volt,
szántóföldje kevés, népe azonban okosságban és ügyességben bővelkedett. Huan
fejedelem bánkódott a középső fejedelemségek nagy szerencsétlensége miatt,
keserűséggel töltötte el a yi- és di-barbárok támasztotta felfordulás, és elhatározván,
hogy megmenti a pusztulóban levőt és folytatja a megszakadóban levőt, ismét
magasra emelte az Ég Fia trónját, s kiszélesítette Wen és Wu (királyok) örökségét.
Ilyen módon keletkezett a Guanzi című könyv.
A Qi-beli Jing fejedelem palotájában csak a muzsikát és a nőket kedvelte,
palotáján kívül meg csak kutyáit és lovait szerette, vadászatairól „hazatérni is
elfelejtett”, a nők szeretésében nem tett semmiféle különbséget (rokon és idegen
között); építtetett egy Nagy Hálószoba nevű tornyot; megöntetett egy olyan nagy
harangot, amit ha megütöttek az udvarban, arra még a külvárosi fácánok is mind
ráfeleltek. Egyetlen reggel (audiencián) háromezer zhengnyi gabonát is szétosztott
jutalomképpen; Liang Qiuju és Zi Jiaguai pedig a környezettől vezettették magukat;
nos, így keletkeztek Yanzi tanácsai.
A késői nemzedék idején, amikor a „hat ország” fejedelmeit szakadékok és
völgyek választották el, folyók és hegyek különítették el egymástól, valamennyien
maguk tartottak rendet a határaik között, maguk őrizték meg a nekik kiosztott
területet, maguk tartották kézben a hatalom fogantyúját, s maguk gyakorolták a
kormányzást s adtak ki rendeleteket. Alul tehát nem voltak „helyi elöljárók”, felül
pedig nem volt Ég Fia; hanem (a fejedelmek) erőszakos hadjáratokban versenyeztek
egymással a hatalomért, és amelyik győzött, az lett a „jobboldali” (tisztelendő). A
fejedelemségek egymással szövetségeket kötöttek, súlyos biztosítékokat adtak,
megbízható bizonylatokkal látták el egymást, kölcsönös segítségnyújtási
szerződéseket kötöttek, hogy így megőrizhessék a maguk államát, megtarthassák a
maguk föld- és gabona-isteneit. Nos, a vertikális és horizontális szövetség (zongheng)
„hosszúságai és rövidségei” (politikai méricskélései) ezért keletkeztek.
 Shenzi (Shen Buhai) a Han-beli Zhaoli tanácsadója volt. Han fejedelemség a
korábbi Jintől vált külön; földje köves volt, népe veszélyekkel dacoló; ráadásul be
volt ékelődve hatalmas fejedelemségek közé. Jin fejedelemség régi szertartásai még
nem pusztultak el, de Han fejedelemség új törvényei már megjelentek; a régi
fejedelmek rendeletei még nem voltak visszavonva; de az őket követő fejedelem
rendeletei már ki voltak bocsátva; így az új és a régi ellentétben állott egymással, a
korábbi és az utóbbi egymáshoz kötődött, úgyhogy a „száz hivatal” teljesen
összezavarodott, nem tudta, hogy voltaképpen mit is alkalmazzon. Nos, így születtek
meg a politikai terminológiával foglalkozó könyvek. Qin fejedelemségben
közönséges szokás volt a farkas-kapzsiság és az erőszakosság; kevésre becsülték az
igazságosságot, de rohantak a haszon után; tudtak félelmetes tekintélyt tartani a
büntetések segítségével, de nem tudtak „átalakítani” (hua) a jóság segítségével;
tudtak ösztönözni a jutalmakkal, de nem tudtak „köszörülni” a hírnévvel; földjük
veszedelmes volt, a Folyó övezte, s négyfelől is természetei akadályok tették
számukra biztonságossá, úgyhogy területük ilyen előnyös, (földrajzi) alakzataik ilyen
jól kihasználhatók lévén, felhalmozott készleteik is nagyon gazdagok voltak. Xiao
fejedelem pedig elhatározta, hogy „tigrisek és farkasok” hatalmára támaszkodva
„lenyeli” a fejedelmeket, így születtek hát meg Shang Yang törvényei.
Végül a Liu-nemzetség fejének (Liu Annak) ez a könyve szemügyre veszi az ég
és föld „képeit” (a természet jelenségeit), átfogja a múlt és a jelen minden eseményét,
a dolgok mérlegelésével állapítja meg a mércéket, s az alakzatok (a körülmények)
felmérésével alkalmazza mindig a legmegfelelőbbet. Forrásnak tekinti a dao és de
szerint való „szívet”, összhangban van a Három Dinasztia „szelével” (tanításaival),
így aztán felhalmozott kincseit hatalmas bőségben kínálja. A legtitokzatosabb
rejtelmek közepébe hatol, a legfinomabb moccanásokig és legapróbb részekig,
elvetve mindennek a véges és durva részeit, mindenből csak a legtisztábbját tartva
meg. Így alkalmas rá, hogy vele kormányozzák az égalattit, vele irányítsak a
dolgokat, megfelelve a változásoknak és átalakulásoknak, átfogva a legkülönbözőbb
fajtájú dolgokat; hiszen nem „egyetlen lábnyomnyi” utat követ, nem egyetlen sarok
irányát tartja, nincs odakötve a külvilág dolgaihoz, hanem mindig a korral együtt
halad előre. Ezért ha odaállítjuk egy véges és körülhatárolt helyre, azt mégsem tömi
el, s ha kiterjesztjük az egész égalattira, akkor sem lesz láthatatlan.

(Tőkei F. ford.)
 14. WANG CHONG (LUNHENG) – RÉSZLETEK

13. fej. AZ EREDETI ALAPTERMÉSZET (Benxing)

Az érzelmek és az alaptermészet az emberek kormányzásának alapja, s belőlük fakadnak

a szertartások és a zene. Mert ha végére járunk az érzelmeknek és az alaptermészetnek,
akkor a szertartásokkal korlátok közé szoríthatjuk őket, a zenével pedig harmonikussá
tehetjük őket. Az alaptermészet (xing) lehet alázatos, szerény és engedékeny, a
szertartásokat pedig azért állapították meg, hogy segítségükkel (e nemes
tulajdonságokat) összhangba hozzák a megfelelő alkalmakkal. Az érzelmek (qing) lehet-
nek: szeretet és gyűlölet, öröm és harag, fájdalom és gyönyör; zeneműveket pedig azért
komponálnak, hogy segítségükkel ezeket (a természetes érzelmeket) komollyá tegyék.
Így ami által (aminek megfelelően) a szertartások megállapítódnak, s ami által a
zeneművek létrejönnek: az érzelmek és az alaptermészet. A régi idők konfuciánus
írástudói, akik tanulmányokat és könyveket írtak, mindnyájan véleményt mondtak (az
alaptermészetről), de egyikük sem tudta igazán eldönteni a kérdést.
A Zhou-beli Shi Shi úgy vélte, hogy az ember alaptermészetében benne van a jó is,
a rossz is, és ha az emberek jó alaptermészetét emeljük ki, azt gondozzuk és
ösztönözzük, akkor a jóságuk növekedni fog, ha meg valakinek alaptermészetében a
rosszat (emeljük ki), s azt gondozzuk és ösztönözzük, akkor annak rosszasága fog
növekedni. Szerinte tehát az érzelmek s az alaptermészet mindig lehet jó vagy rossz. a
yin és a yang módjára, s minden attól függ, melyiket gondozzuk. Ezért írta meg Shizi (Shi
Shi) A gondozás könyve (Yangshu) címmel a művét, egy fejezetben. Az olyanok, mint Fu
Zijian, Ci Diaokai és Gongsun Nizi ugyancsak véleményt mondtak az érzelmekről és
alaptermészetről, és Shizivel nagyjából egybehangzóan úgy vélték, hogy az
alaptermészet lehet jó és lehet rossz is.
Mengzi az alaptermészet jóságáról írta műveinek egyik fejezetét, úgy vélekedve,
hogy az ember alaptermészete mindig jó, és ha mégis találunk olyant, ami nem jó, akkor
azt a külvilág zavarta össze. Ez annyit jelent, hogy minden ember, ki az égtől és földtől
születik, eleve jó alaptermészetet kap, felnövekedvén azonban, amikor a külvilággal
kapcsolatba kerül, hajlamai elszabadulnak, összezavarodik, és rosszasága napról napra
újjászületik. Mengzi állítása szerint az emberrel, amíg zsenge és kicsiny, nem fordulhat
elő, hogy ne legyen jó. Ám Wei fejedelme (mégis) azt mondta: „Én már gyermekkorában
megállapítottam, hogy a királyfi (a gonosz Zhou) nem kiváló.” Amikor Zhou még csak
gyermek volt, Wei fejedelme már észrevette, hogy nem jó az alaptermészete;
alaptermészetének rosszasága miatt nem vált ki a közönséges emberek közül; felnöve-
kedvén aztán felfordulást csinált és nem változott meg; ezért volt (jogos) a mondás.
Yangshe Shiwot, amikor megszületett, meg akarta nézni Shu asszony, de amint a
csarnokig ért, meghallotta a sírását, mire visszafordult, mondván: „A hangja egy
farkasnak a hangja; vad szívéből hiányzik a rokoni szeretet; ha nem ő, akkor senki sem
foggá kipusztítani a Yangshe nemzetséget.” S később sem volt hajlandó meglátogatni (a
gyermeket). Amikor az felnőtt, Qi Sheng felfordulást támasztott; Shiwo csatlakozott
hozzá; a fejedelemség lakói pedig megölték Shiwot, amelynek következtében a Yangshe
nemzetség kihalt. Zhou gonoszsága tehát megvolt már gyermekkorában is, és hogy Shiwo
felfordulást fog csinálni, az megállapítható volt már csecsemőkori hangjából is. Ám egy
kisgyermek vagy újszülött csecsemő még nem került kapcsolatba a külvilággal; vajon ki
rontotta hát meg őket? Dan Zhu a Tang-ház (Yao) palotájában született, Shang Jun a Yu-
ház (Shun) palotájában született; márpedig Tang és Yu (Yao és Shun) idejében „akár
házról házra lehetett volna hivatalnokokat kinevezni”, így akikkel kapcsolatba
kerülhettek, azok biztosan mind jók voltak, hiszen a két uralkodó környezetében
biztosan sok volt a kiváló férfi. És mégis Dan Zhu fennhéjázó lett, Shang Jun pedig
kegyetlen; mindketten elveszítették az uralkodói méltóságot, és nemzedékek számára
szolgálnak intő például. Továbbá, Mengzi a szembogár alapján ítélte meg az embereket:
akiknek a szíve tiszta, annak szembogara ragyogó, akinek a szíve piszkos, annak
szembogara fénytelen. Az embernek, amikor megszületik, valóban lehet csillogó vagy
fénytelen a szeme, ez a csillogás vagy fénytelenség azonban születéskor adatik az ég
által, a nem azonos (mennyiségű) „lehelet” (qi) révén; s nem igaz, hogy valakinek zsenge
és kicsiny korában csillogó lehet (a szeme), később pedig, amikor növekedvén másokkal
kapcsolatba kerül, fénytelenné változhat (a szeme). Az alaptermészet eredeti és spontán
dolog (ziran), a jóságnak és rosszaságnak pedig megvannak a maga hordozói; így hát
amit Mengzi mondott az érzelmekről és az alaptermészetről, azt nem tarthatjuk igaznak.
Mégis, az alaptermészet jóságáról való vélekedésnek is megvan a maga alapja. Mert ha
valaki emberséges, más meg igazságos, az az alaptermészet „művészetének” (xingshu)
különbözősége; ha valakinek mozgása és cselekvése gyors és könnyed, az az
alaptermészet „tudásának” különbözősége; de ha valakinek az arcszíne fehér, másé meg
fekete, vagy ha valakinek a teste magas, másé meg alacsony, az öregkoráig és haláláig
sem változhat meg, cserélődhet ki, mert az égi alaptermészeteként ilyen vagy olyan
(ran). Mindenki tudja, hogy a víznek és földnek, valamint a különféle dolgokból készült
tárgyaknak testi alakja és alaptermészete nem egyforma, de senki sem ismerte fel, hogy a
jóság és a rosszaság születéskor kapott tulajdonságként lehet különböző. Az egyéves
kisgyermek még nem ismeri a vetélkedés és az erőszakos szerzés vágyát; miután
azonban felnövekedett, nem egyszer befolyásolni kezdi a haszon és a női szépség, s így
keletkezik az a helyzet, hogy elbolondul a szíve, és bűntettekre vetemedik.
 Gaozi, aki Mengzivel egyidőben élt, azt a véleményét hangoztatta, hogy az
alaptermészetet sem lehet jónak és rossznak nevezni; mert az hasonló a folyó vízhez,
amely, ha kelet felé nyitnak utat számára, keletnek folyik, ha nyugat felé teszik szabaddá
az útját, nyugatnak folyik; és hogy amint a vizet sem lehet kétfélének mondani aszerint,
hogy keletnek vagy nyugatnak folyik-e, ugyanúgy az embert sem lehet kétfélének, jónak
és rossznak nevezni. Gaozi tanítása tehát az, hogy az ember alaptermészete ugyanolyan,
mint a víz. De ha elfogadjuk, hogy az (emberi) alaptermészet olyan, mint a víz, ha tehát
méltán példázhatjuk a vízzel az alaptermészetet, akkor fémhez is hasonlíthatjuk, s
fémszerűnek kellene tartanunk, vagy fához is, fa-szerűnek tartva. Az ember jósága
valami (benső) jóságra támaszkodik, rosszasága ugyancsak valami (benső) rosszaságra
támaszkodik; s mivel az égtől már születésekor ilyen vagy olyan hajlamokat kap,
keveredés nélküli és egységes (vagy jó, vagy rossza) tulajdonságok birtokába jut, azért
már születésekor olyan jósjegyek jelennek meg (rajta), amelyekből jóságát vagy
rosszaságát meg lehet állapítani. Akinél pedig nem lehet eldönteni, hogy jó-e vagy rossz,
aki ilyen is, olyan is lehet, azt középszerű embernek tarthatjuk, s neki, minthogy se nem
jó, se nem rossz, tanításra van szüksége ahhoz, hogy kialakuljon. Ezért mondotta Kongzi:
„Aki a középszerű emberek (zhongren) fölött áll, azt érdemes tanítani a magas dolgokra.
Aki azonban a középszerű embernek is alatta marad, azt nem lehet a magas dolgokra
tanítani.” Gaozinek a víz tereléséről szóló hasonlata csupán a középszerű emberekre
vonatkozik, de nem illik a tökéletesen jó és a végletekig rossz emberekre. Kongzi
mondotta: „Természetük révén az emberek közel állnak egymáshoz, csak szokásaik
révén kerülnek egymástól távol.” Mármost éppen a középszerű emberek alaptermészete
múlik a szokásaikon; ha megszokják a jót, jók lesznek, s ha megszokják a rosszat, rosszak
lesznek. Ami pedig a tökéletesen jókat és a végletekig rosszakat illeti, náluk ez többé
nem a szokásokon múlik. Róluk mondotta Kongzi: „Csupán a legbölcsebb és a
legostobább ember nem változik.”' Minthogy alaptermészetük vagy jó, vagy nem jó, a
szentek átalakító befolyása és a bölcsek tanítása nem képes már megváltoztatni őket.
Abból pedig, hogy Kongzi, az út és erény (daode) ősatyja, minden filozófusok (zhuzi)
legkiválóbbika szerint „a legbölcsebb és a legostobább ember nem változik”,
megérthetjük, hogy Gaozi tanítása sem találta el az igazságot.
Mindamellett Gaozi tanítása ugyancsak nem egészen alaptalan. A Dalok (Könyve)
azt mondja: „Azt a csodálatosan jó embert vajon mivel lehetne segíteni?” S a
Kommentárjában azt olvassuk: „A dolog hasonló a főzéssel finomított (még fehér)
selyemhez, amely, ha indigóval festik meg, kék lesz, és ha cinóberrel festik meg, vörös
lesz.” Nos, a víz útjának megnyitásával elérni, hogy keletnek vagy nyugatnak folyjék, ez
olyan, mint a selyem megfestésével elérni, hogy kék vagy vörös legyen. Ám Dan Zhut és
Shang Junt eleget „festegethette” Tang és Yu (Yao és Shun) átalakító befolyása (hua), s
mégis, Dan Zhu fennhéjázó volt, Shang Jun pedig kegyetlen, mert a végletesen rossz
alapanyag nem fogadja magába az indigó és a cinóber változtatásait.
Sun Qing (Xunzi) éppen az ellenkező véleményen volt, mint Mengzi; megírván
könyvének az alaptermészet rosszaságáról szóló fejezetét úgy vélekedett, hogy az ember
alaptermészete rossz, és ha valaki jó, annak az szerzett tulajdonsága (wei). Az
alaptermészet rosszaságán azt értette, hogy születésekor minden ember rossz alap-
természetet kap, szerzett tulajdonságon pedig azt, hogy felnövekedése után (az ember)
erőfeszítések eredményeképpen megjavulhat. Sun Qing (Xunzi) szerint az emberrel nem
fordulhat elő, hogy zsenge és kicsiny korában jó legyen. (Hou) Ji azonban már
gyermekként is fák ültetésével játszadozott; Kongzi is, mihelyt járni tudott, máris
szertartási edényekkel játszott; a kő már keletkezésekor is kemény; az illatos virág már
születésekor is illatozik. Minthogy pedig a születeakor kapott jó „lehelet” (qi) a
növekedéssel tovább tökéletesedik, azért a fák ültetésével játszó (Hou Ji) Tang (Yao)
minisztere (sima) lett, a szertartási edényekkel játszó (Konfuciusz) pedig a Zhou-ház szent
mestere. Azt pedig, hogy az illatos virág és a kő keletkezésekor kapja alaptermészetét,
(kezdettől fogva) meglevő keménysége és illatossága bizonyítja. Ezért Sun Qing (Xunzi)
elmélete sem ragadta meg az igazságot.
Mindamellett az alaptermészet rosszaságának elmélete sem alaptalan egészen.
Mert az egyéves kisgyermek még nem ismeri az engedékenység érzését; ha ennivalót lát,
kiabál és meg akarja enni; ha valami szépet pillant meg, sír utána és játszani akar vele;
felnövekedése után azonban, amikor gátat szab érzelmeinek és megnyesegeti vágyait, ez
erőfeszítése és kényszerítések révén jó ember lehet. Liu Zizheng (Liu Xiang) ezt nem
ismerte el, mondván: „Ha ez így lenne, akkor az ég nem rendelkezne 'lehelettel' (qi); ha a
yin és a yang, a jó és a rossz nem határozná meg egymást kölcsönösen, akkor ugyan
honnan keletkezhetne az, hogy valaki jó ember lesz?”
Lu Jia azt mondja: „Az ég és a föld, amikor az embert létrehozza, ellátja a
szertartásosság és igazságosság (liyi) alaptermészetével; az ember pedig képes felismerni
magában, hogy milyen elrendelést (ming) kapott, ahhoz aztán alkalmazkodik; s ezt az
alkalmazkodást nevezzük helyes útnak (dao).” Lu Jia tehát iígy tudja, hogy az embernek a
szertartásosság és igazságosság az alaptermészete, s hogy az ember is képes felismerni
magában, mire kapott elrendelést. Ám akinek az alaptermészete jó, annak ezt nem kell
felismernie, hanem magától jó; akinek pedig az alaptermészete rossz, az bizony hiába
képes ezt felismerni, mégis hátat fordít a szertartásosságnak, elárulja az igazságosságot,
mert ismerje bármily jól a jót, nem képes azt megvalósítani. Így a kapzsi ember képes
lehet beszélni a megvesztegethetetlenségről, a felfordulást támasztó képes beszélni a jó
kormányzásról, Rabló Zhi elítélhette az emberek meglopását, s Zhuang Qiao
megbélyegezhette az emberek megrablását. Értelmük képes lehetett megismerni saját
magukat, szájuk képes lehetett beszélni a kiválóságról; minthogy azonban
alaptermészetük rossz volt, nem cselekedtek aszerint (amit felismertek és amiről
beszéltek); s ugyan mi haszna volt mindebből a jóságnak? Lu Jia elmélete így ugyancsak
eltévesztette az igazságot. Dong Zhongshu amikor elolvasta Sun (Xunzi) és Meng(zi)
könyveit, megírt egy tanulmányt az érzelmekről és alaptermészetről, amelyben ezt
állítja: „Az ég nagy törvénye, hogy egyik oldalon áll a yin, másikon a yang; az ember
nagy törvénye pedig, hogy egyik oldalon állnak az érzelmek, a másikon az
alaptermészet. Az alaptermészet a yangból keletkezik, az érzelmek pedig a yinből
fakadnak; márpedig a yin „lehelet” alantas, a yang „lehelet” pedig erényes. Akik azt
állítják, hogy az alaptermészet jó, azok csak a yangot látják, akik meg úgy vélik, hogy
rossz, azok csak a yint látják. Dong Zhongshu szavai azt jelentik, hogy szerinte Mengzi a
yangot vette tekintetbe, Sun Qing (Xunzi) pedig csak a yint látta. Nos, az a megállapítás,
hogy mindkét filozófus egyaránt meglátott valamit, helyes; de nem különböztetni meg
(jóság és rosszaság szerint) az ember érzelmeit és alaptermészetét, noha az érzelmek és
alaptermészet lehetnek jók és lehetnek rosszak, már helytelen. Mert az ember alap-
természete és érzelmei együtt és egyaránt a yinből és yangból fakadnak; csupán az a yin
és yang (együttes), amelyből fakadnak, lehet dúsabb s lehet szegényesebb. A jade is, mely
a kőben keletkezik, lehet tiszta (egyszínű) és lehet kevert színű; hát akkor az érzelmek és
az alaptermészet, melyek a yintől és yangtól valók, hogyan lehetnének „tiszták”, azaz
(kizárólag) jók? (Dong) Zhongshu elmélete ugyancsak nem találja el az igazságot.
Liu Zizheng (Liu Xiang) azt mondja: „Az alaptermészet a születéskor lesz ilyen vagy
olyan, a testben lakozik, és nem nyilvánul meg; az érzelmek pedig a kútvilággal való
kapcsolat révén ilyenek vagy olyanok, s (a testből) kilépve külsőleg megnyilvánulnak;
márpedig ha valami külsőleg megnyilvánul, akkor yangnak nevezzük, ha pedig valami
nem nyilvánul meg, akkor yinnek nevezzük.” Zizheng (Liu Xiang) szavai azt jelentik,
hogy az alaptermészet a testben lakozik és nem nyilvánul meg; az érzelmek azonban a
külvilággal vannak kapcsolatban, s külsőleg is alakot öltenek; ezért nevezi (az
érzelmeket) yangnak; az alaptermészetet meg azért nevezi yinnek, mert nem nyilvánul
meg és nincs kapcsolatban a külvilággal. Ilyenformán Zizheng (Liu Hiang) elmélete, mely
szerint az érzelmek a yang, s az alaptermészet a yin, nem azon alapszik, hogy (az
érzelmek és alaptermészet) miként (és milyennek) keletkeznek, hanem felületes módon,
a külső megnyilvánulás vagy nem-megnyilvánulás alapján vél különbséget tenni a yin és
a yang között; bizonyosnak tekinti, hogy ami külsőleg megnyilvánul, az yang, holott az
alaptermészet ugyancsak kapcsolatban van a külvilággal, hiszen (a „nemes embernek”)
„ilyennek (emberségesnek) kell maradnia akkor is, ha veszélybe kerül, akkor is, ha nagy
zavarba jut”. Az együttérző ember nem bírja elviselni (mások szenvedését), s ez az
emberség „lehelete”; a szerénység és engedékenység sem más, mint az alaptermészet
megnyilvánulása. Minthogy van mivel kapcsolatba kerülniük és összetalálkozniuk (a
külvilágban), azért az együttérzés és a szerénység külsőleg is formát ölt; így hát attól
tartok, teljesen hamis az az állítás, hogy az alaptermészet a bensőben lakozik és nincs
kapcsolatban a külvilággal. Ha nem azzal foglalkozunk, hogy az alaptermészet jó-e vagy
rossz, hanem csak a yinről és yangról elmélkedünk, (ráadásul) csupán a „külsőség” és
„bensőség” alapján, akkor az igazságot aligha fogjuk megérteni. Továbbá, ha Zizheng
(Liu Xiang) tanait követve az alaptermészetet yinnek tartjuk, az érzelmeket pedig
yangnak, akkor azoknak az érzelmeknek, amelyeket születésekor kap az ember,
mégiscsak jóknak vagy rosszaknak kell lenniük; vagy talán nem?
Mengzitől kezdve egészen Liu Zizhengig (Liu Xiangig) a legnagyobb konfuciánus
tudósok igen sokféle nézetet hangoztattak, ezek közül azonban egyik sem dönti el
helyesen az érzelmek és alaptermészet kérdését. Még Shi Shinek, Gongsun Nizinek és
társaiknak sikerült legjobban eltalálni az igazságot. Ebből is látható, hogy a dolgokat
könnyű megérteni, de az elvet nehéz megmagyarázni. Dús szépségű irodalmi művek
(wen) és ragyogó feljegyzések lehetnek oly pompázók, mint a nyíló virágok, nagy szavak
és játszi csevegések lehetnek oly édesek, akár a méz; ám az igazságot ettől még nem
feltétlenül találják el. Az igazság ugyanis az, hogy az ember alaptermészete éppen úgy
lehet jó és lehet rossz, amiként az ember tehetsége is lehet magasabb vagy alacsonyabb
fokú, és ha magasabb fokú, nem lehet alacsonyabb fokú, ha meg alacsonyabb fokú, nem
lehet magasabb fokú. Azt mondani, hogy az alaptermészet se nem jó, se nem rossz,
egyértelmű lenne azzal, hogy az ember tehetsége nem lehet se magasabb, se alacsonyabb
fokú. A születéskor kapott alaptermészet és az elrendelés azonosak egymással, egy a
lényegük. Az elrendelés szólhat előkelőségre vagy alacsony sorra, az alaptermészet
pedig lehet jó vagy rossz. Azt állítani, hogy az alaptermészet nem lehet jó vagy rossz,
egyértelmű lenne azzal, hogy az ember elrendelése nem szólhat sem előkelőségre, sem
alacsony sorra. A „kilenc tartomány” földjeinek természete is jó vagy rossz, nem
egyforma, s ezért teszünk különbséget sárga, vörös és fekete, valamint felső, középső és
alsó osztályú (föld) között. A vizek folyása sem egyforma, s ezért beszélünk tiszta vagy
piszkos folyásszakaszról, valamint keleti és nyugati, déli és északi folyásirányról. Az
ember születésekor az égtől és földtől kapja alaptermészetét, magában hordja az öt
állandó erény „leheletét”, s ha valaki emberséges lesz, másvalaki pedig igazságos, az az
alaptermészet „művészetének” különbözősége; és ha mozgása vagy cselekvése
valakinek nehezebb, másvalakinek pedig könnyebb, az az alaptermészet „tudásának”
különbözősége. Viszont ha arca színe valakinek fehér, másnak meg fekete, vagy ha testi
alakja valakinek magas, másnak meg alacsony, az öreg koráig és haláláig sem változhat
meg, cserélődhet ki, mert az égi alaptermészettől lett ilyen vagy olyan. Én szilárdan azt
tartom, hogy akiről Meng Ke (Mengzi) az ember alaptermészetének jóságáról való
tanítását megfogalmazta, azok a középszerű emberek fölött állanak; akikről meg Sun
Qing (Xunzi) az ember alaptermészetének rosszaságáról való tanítását megfogalmazta,
azok a középszerű emberek alatt állanak; végül akikre ráillik Yang Xiongnak az a
tanítása, hogy az ember alaptermészetében jó és rossz keveredik, maguk a középszerű
emberek. Ha valakit vissza akarunk téríteni a szilárd törvényekhez, valakit összhangba
igyekszünk segíteni a helyes elvekkel, akkor (ezek az elméletek) alkalmasak arra, hogy
tanításként használjuk fel őket; de ha ki akarjuk deríteni az alaptermészet igazságát,
akkor ezek nem elégségesek.

62. fej. A HALÁLRÓL (Lunsi)

Kortársaink azt állítják, hogy „az ember, amikor meghal, kísértetté (gui) válik, akinek van
tudata és képes ártani az embereknek”. Ám ha tanúbizonyságul a más lényekkel való
összehasonlítást fogadjuk el, akkor az ember, amikor meghal, nem lehet kísértetté, nem
lehet tudata sem, és az emberekben sem tehet kárt. Hogy mivel bizonyítom ezt? Más
lényekkel bizonyítom be.
Az ember: dolog (wu); s a többi lény (wu): ugyancsak dolog (wu). Más lények, ha
meghalnak, nem lesznek kísértetté; mi okból lenne egyedül az ember képes rá, hogy
amikor meghal, kísértetté legyen? Kortársaink, akik képesek elkülöníteni az embert más
lényektől, amelyek nem tudnak kísértetté lenni, mégpedig azon az alapon, hogy (az
ember) kísértetté válik, (más lények pedig) nem lesznek kísértetté, aligha tesznek világos
különbséget; ha pedig nem képesek őket (világos megkülönböztetéssel elválasztani,
akkor nincs is semmijük, amiből „megértsék”, hogy (az ember) a halálakor képes
kísértetté válni.
Ami által az ember él, az az éltető „lehelet” (jingqi); s amikor meghal, az éltető
„lehelet” kihuny. Ami éltető „leheletté” képes válni, az az érverés; s amikor az ember
meghal, az érverés megszűnik; ha ez megszűnik, az éltető „lehelet” kihuny; ha ez
kihuny, a test rothadásnak indul; és ha rothadásnak indult, hamuvá és földdé lesz.
Ugyan mi által lenne kísértetté? Ha az embernek nincs füle és szeme akkor nincs mivel
tudást szereznie, így aztán a süket és vak ember hasonló a füvekhez és fákhoz. Mármost,
az az ember, akit elhagyott az éltető „lehelet”, talán nem éppen olyan, mint a fül és szem
nélküliek? Rothadásnak indul, azaz felbomlik és megsemmisül; minthogy azonban
marad valami homályos sejtelem, amit látni nem lehet, azért kísértetként (gui) és szellem-
ként (shen) kezdik emlegetni. Ám az emberek szemükkel látják kísértetek vagy szellemek
testi alakját, így tehát azok semmiképpen nem lehetnek halott emberek lelkei. Hogy
miért? Mert a „kísértetek és szellemek” kifejezés: a homályos és láthatatlan sejtelmek
neve. Amikor az ember meghal, szelleme felszáll az égbe, csontjai pedig visszatérnek a
földbe, ezért is beszélnek guiról. A kísértet (gui) ugyanis: „visszatérni” (gui); a szellem
(shen) pedig: ami csak homályos sejtelem, de testi alakja nincsen.
Egyesek úgy vélik, hogy a „kísértetek és szellemek” kifejezés a yin és a yang
(egyfajta) neve; hogy a yin „lehelet” (qi) szemben áll a dolgokkal és „visszatéríti” (gui)
őket, ezért hívják guinak, míg a yang „lehelet” előre vezeti a dolgokat és életben tartja
őket, ezért hívják shennek, amely esetben a „szellem” (shen) jelentése: „kiterjeszteni”
(shen). Kiterjedésnek és visszatérésnek soha sincs vége, mert ha véget ér (az egyik),
kezdődik (a másik mozzanat); az ember tehát a szellemi „lehelet” (shenqi) révén
megszületik (és él), halála pedig „visszatéríti” a szellemi „leheletet”. Így a yint és a
yangot „kísértetnek és szellemnek” neveznénk, s az embert, aki meghalt, úgyszintén
„kísértetnek és szellemnek” neveznénk. A „leheletből” úgy születik meg az ember,
ahogyan a vízből jég keletkezik: a víz összesűrűsödik és jéggé válik, a „lehelet” szintén
összesűrűsödik és emberré lesz. Amikor a jég megolvad, víz lesz belőle; az ember pedig,
amikor meghal, ismét szellemmé (shen) lesz. A neve most „szellem” (sen) lett, mint ahogy
a jégnek is, ha megolvadt, „víz”-re változtatjuk a nevét. Azok az emberek, akik látják,
hogy valaminek a neve más, máris úgy vélik, hogy annak (a valaminek) van tudata,
képes testi alakot ölteni és ártani az embernek, éppenséggel semmire sem tudják
alapítani ezt az állításukat. Ha az emberek kísértetet (gui) látnak, az olyan, mintha élő
ember testi alakja lenne; abból pedig, hogy olyannak látszik, mintha élő ember testi
alakja lenne, megérthetjük, hogy egyáltalán nem lehet halott ember eszenciája (jing).
Hogy ezt mivel bizonyítom? Nos, ha egy zsákot megtöltünk kölessel vagy rizzsel, akkor
– akár rizs van a zsákban, akár köles – minthogy tele van, (a zsák) szilárd és erős,
egyenesen áll és jól lehet látni; ha valaki messziről nézi, akkor is megtudja, hogy köles
vagy rizs van abban a zsákban. Vajon miből? Abból, hogy a zsák külső alakja a
tartalmának megfelelően jól látható. Ha azonban a zsák kilyukad vagy tönkremegy, a
rizs kifolyik, a köles elvész belőle, minek következtében a zsák összecsuklik, és aki
messziről néz arrafelé, már nem is láthatja. Nos, az ember éltető szelleme (jingshen)
éppen úgy lakozik a test belsejében, miként a köles vagy rizs a zsák belsejében; s amikor
a halál beálltakor a test rothadásnak indul, az éltető „lehelet” pedig szétszóródik, az
éppen olyan, mint amikor a zsák kilyukad vagy tönkremegy, s a köles vagy rizs elvész,
kifolyik belőle. Ha pedig a zsák többé nem rendelkezik (előbbi) testi alakjával, amikor a
köles vagy rizs már elveszett, kifolyt belőle, akkor az éltető „lehelet”, ha már
szétszóródott s elpusztult, hogyan lenne képes továbbra is emberi testtel rendelkezni és
az emberek számára láthatónak lenni? Amikor a madarak és négylábú állatok
elpusztulnak, a húsuk teljesen felbomlik, de bőrük és szőrzetük fennmaradhat; abból
prémet lehet készíteni, amely, ha messziről néz rá valaki, hasonlíthat a madarak és
négylábú állatok testi alakjához. Így fordulhat elő a világban, hogy egyes tolvajok kutya-
prémbe öltöznek, hogy kutyának higgyék őket, s az emberek nem ismerik fel a kutya
bőrének és szőrének kölcsönzött voltát, és senki nem is gyanakszik. Mármost, amikor az
ember meghal, bőre és szőrzete is rothadásnak indul és elpusztul, s még ha az éltető
„lehelet” meg is marad, a szellem hogyan lenne képes ismét kölcsönvenni ezt a testi
alakot és vele láthatóan viselkedni? Nos, a halott ember éppen úgy nem tudja
kölcsönvenni az élő ember testi alakját, hogy azzal látható legyen, mint ahogy az élő
ember sem tudja kölcsönvenni a halott ember lelkét (hun), hogy annak segítségével
eltűnjön szem elől. A hat háziállat képes úgy átalakulni, hogy testi alakjuk hasonló
legyen az emberéhez, de csak akkor, ha testi alakjuk még él, s az éltető „lehelet” még
benne van. Mert ha meghaltak, ha tehát testi alakjuk elrothadt és felbomlott, akkor hiába
rendelkeznek a tigris vagy az orrszarvú bátorságával is, nem képesek többé átalakulni. A
Lu-beli Gong Niu'ai betegségében alakult át tigrissé, ugyancsak azért, mert még nem volt
halott. A világban előfordul olyasmi, hogy valaki élő testi alakja segítségével átváltozik
valami más élő dologgá, de még sohasem fordult elő olyasmi, hogy valaki halott teste
segítségével alakult volna át élő alakká.
Az ég és a föld kiterjeszkedése, az Emberi Uralkodók kora óta azokat, akik akár
hosszú élet után haltak meg, akár java életkorukban vagy fiatalon pusztultak el, csak
százezerszer-tízezrével számlálhatnánk össze; s ha megállapítanánk a ma élő emberek
számát, az nem lehetne olyan nagy, mint a halottaké. Nos, ha az ember azért halna meg,
hogy kísértetté legyen, akkor az utakat járva minden lépésnél egy-egy kísértetre kellene
bukkannunk; s ama kísértetek számának is, amelyeket a halálukhoz közeledő emberek
szoktak megpillantani, százszor vagy ezerszer tízezernek kellene lennie, meg kellene
tölteniük a csarnokokat és nem lehetne az a helyzet, hogy csak néha látnak belőlük
egyet-kettőt. Annak az embernek, aki fegyvertől (háborúban) hal meg, a világ beszéde
szerint lidérccé lesz a vére; az a vér, amely életében éltető „lehelete” volt. Ám ha az
emberek éjszakai útjaikon lidércet látnak, az nem hasonlít soha az ember testi alakjához,
hanem olyasféle bizonytalan és körvonalatlan tömörülés csupán, mint amilyen a tűz
fényének „alakja”. A lidérc (állítólag) a halott ember vére, ám külső alakja mégsem
hasonlít az élő ember véréhez; ha pedig (a lidérc) külső alakja nem hasonlít élő ember
véréhez, akkor az az ember, akit elhagyott az éltető „lehelet”, ugyan miért hasonlítana az
ember testéhez? Hogy azok a kísértetek, amelyeket egyesek látnak, mind halott emberek
testi alakjához hasonlítanának, azt nagyon is kétségbe kell vonnunk. A még meg nem
halt emberek néha kísértetként szerepelve „visszatérhetnek”, mégpedig élő ember testi
alakjában. A betegek, ha kísértetet láttak, azt mondják, hogy ez meg ez eljött hozzájuk;
ám „ez meg ez” akkor nem lehet halott, mert a „lehelet” csak így tudja magára ölteni „ez
meg ez” testi alakját. Ha a halott emberek kísértetté lennének, akkor a betegek miért
látnák mindig élő emberek testét? Az égnek és a földnek alaptermészete (alapvető
természeti törvény), hogy képesek vagyunk újból tüzet gyújtani, de nem tudjuk elérni,
hogy az egyszer kialudt tűz újra fellángoljon. Az lehetséges, hogy újra ember szülessék,
de lehetetlen, hogy egy halott újra-szülessék. Ha el tudnánk érni, hogy a holt hamu ismét
lángoló tűz legyen, akkor magam sem vonnám kétségbe, hogy a meghalt ember ismét
testi alakká lehet. Minthogy azonban a tüzet, amely egyszer kialudt, nem tudjuk ismét
lángolóvá tenni, ennek alapján nyilvánvaló, hogy a halott ember sem képes kísértetté
lenni. Ami (állítólag) kísértetté lett, az az emberek véleménye szerint a halott éltető
szelleme. De ha elfogadjuk, hogy a kísértet a halott ember éltető szelleme akkor az
emberek, akik ilyet látnak, csupán a meztelen testi alakot láthatnák, s nem történhetne
meg, hogy felöltözött, ruhákat viselő (alakokat) lássanak. Hogy miért? Mert a ruháknak
nincs éltető szellemük, s amikor az ember meghal, testével együtt elrothadnak; hogyan
képzelhető el tehát, hogy (a kísértet) azokba belebújjon? Az éltető szellemnek
voltaképpen a vér „lehelete” (a fizikum) az „ura” (alapja), a vér „lehelete” pedig mindig
a testhez ragaszkodik. Mármost az (az állítás), hogy a test elrothad ugyan, az éltető
szellem azonban megmarad, és képes kísértetté válni, még csak elmegy valahogy; de hát
a ruhák, amelyek selyemből és más szövetekből készültek, amelyekhez „életükben” nem
ragaszkodott a vér „lehelete”, minthogy belőlük magukból mindig is hiányzott a vér
„lehelete”, nos, ezek – éppen úgy elpusztulván és elrothadván, akár az emberi test –
hogyan lennének képesek maguktól megtartani a ruha külső alakját? Ennek alapján azt
mondhatjuk, hogy ha valaki egy kísértet ruháját hasonlónak látja (az emberi ruhákhoz),
akkor a testét is (emberi testhez) hasonlónak kell látnia. Ha pedig hasonlónak látja
ezeket, abból megértheti, hogy (a kísértet) egyáltalában nem egy halott ember éltető
szelleme.
Mármost, ha a halott ember nem képes kísértetté lenni, akkor tudata sem lehet
semmiről. Hogy mivel bizonyítom ezt? Hát azzal, hogy akkor sincs tudata semmiről,
amikor még nem született meg. Az ember; amíg meg nem születik, az ős-leheletben
(yuanqi) lakozik, s halála után visszatér az ős-leheletbe; az ős-lehelet pedig zavaros
derengés csupán, s az ember „lehelete” abban benne foglaltatik. Az ember, amíg meg
nem születik, nem tud semmiről, halála pedig visszatéríti a nem-tudás eredeti
állapotába; hogyan is lehetne tudata (a halála után)? Ami által az ember okos és bölcs, az
az öt állandó erénynek benne lakozó „lehelete”; s ami által az öt állandó erény „lehelete”
az emberben lakozik, az a testében található öt belsőrész. Amíg az öt belsőrész sértetlen,
addig az ember okos; de ha az öt belsőrész (valamelyike) megbetegszik, akkor az ember
(értelme) zavarosan derengő lesz, e zavaros derengés pedig ostobaságot vagy hülyeséget
jelent. Amikor az ember meghal, (testében) az öt belsőrész is elrothad, ha pedig ezek
elrothadnak, akkor az öt állandó erénynek nincs mire támaszkodnia, hiszen mindaz, ami
az értelemnek szállást adott, elpusztult, s mindaz, ami az értelmet létrehozta, eltávozott.
A testi alaknak a „leheletre” van szüksége ahhoz, hogy teljessé legyen (v. ép maradjon), a
„leheletnek'' pedig a testi alakra van szüksége ahhoz, hogy tudjon. Ha az égalattiban
nem létezik egyedül lángra gyúló tűz, akkor hogyan lenne lehetséges a világban, hogy
létezzék esszencia (jing), amelynek nincs teste, csak tudata?
Az ember halála hasonlít az alváshoz; az alvás a révület következő foka; a révület
pedig a halál párja, hiszen ha az ember révületéből nem tér magához, akkor meghalt. Így
az ember, aki révületéből ismét öntudatra tért, a halálból jött vissza, hiszen az alvás is
ehhez hasonlít. Tehát az alvásnak, a révületnek és a halálnak egy a lényege. Az ember,
ha alszik, nem tudhatja, hogy amikor ébren volt, mit cselekedett; s ehhez hasonlóan, ha
meghalt, nem tudhatja, hogy amikor még élt, mit csinált. Az emberek beszélhetnek vagy
csinálhatnak bármit egy alvó ember mellett, az alvó ember arról mit sem tudhat; s
ugyanígy, halott ember koporsója mellett történhetnek jó vagy rossz dolgok, a halott
ember azokról már mit sem tudhat. Pedig az alvóban még ott lakozik az éltető „lehelet”,
teljesen ép még a teste, és mégsem tud semmiről; hát még a halott ember, akinek
szelleme eloszlott és megsemmisült, mert teste elrothadt és felbomlott!
Az ember, akit megvertek vagy megsebesítettek, elmegy az elöljáróhoz és az
esetet elmondva panaszt tesz, mert hiszen az illetőnek megvan a maga tudata. De ha
valakit meggyilkolnak, (többnyire) nem tudjuk; hogy ki ölte meg, s néha még azt sem
tudja a családja, hogy a holttest merre van. Ám ha feltételezzük, hogy a halott embernek
van tudata, akkor nagyon kell gyűlölnie azt, aki őt meggyilkolta, minek következtében
beszélnie kellene az elöljáró színe előtt, be kellene jelentenie a gonosztevő nevét, sőt
hazatérhetne a családjához is, hogy közölje, merre találják meg a holttestét. Mármost az a
tény, hogy (a halott) minderre nem képes, bizonyítja tudattalanságát. – Az olyasmi, hogy
világunkban a halottak révületbe tudnak ejteni élő embereket s az ő szavukkal beszélnek,
meg hogy a sámánok (wu) a fekete húrok ütögetésével leszállásra bírják a halott ember
lelkét, akik a sámán szája segítségével szólnak hozzánk, nos, mindez hazug hencegés
csupán; vagy ha nem hazugság, akkor olyan jelenségek, melyeket a dolgok éltető
szelleme hoz létre. Egyesek azt mondják: „(Az éltető szellem) nem tud beszélni.” De ha
beszélni nem tud, akkor tudattal sem rendelkezhet, hiszen a tudat a „leheletet” használja
fel, s a beszéd úgyszintén a „leheletet” használja fel. Amíg az ember meg nem betegszik,
értelmi képességei és éltető szelleme rendben van, de ha megbetegszik, (értelme)
zavarossá lesz, éltető szelleme elbizonytalanodik. Nos, a halál nem más, mint a betegség
legvégső foka; ha pedig a betegség, mely a halálnak legfeljebb kicsiny kezdete, maga is
kiváltja az értelmi zavart, akkor mennyivel inkább (megteszi ezt) a legvégső foka (a
halál) ! Amikor az éltető szellem elbizonytalanodik, máris nem tud semmiről, hát még
akkor, ha szertefoszlik!
 Az ember halála olyan, mint a tűz kihunyása. Ha a tűz kihunyt, fénye nem világít;
s ha az ember meghalt, tudata semmit sem fog fel. Ezt a két dolgot ugyanúgy kell
szemlélnünk, mert egy a lényegük. S akik mégis úgy vélik, hogy a halottnak van tudata,
azok tévednek. Mert az ember, aki beteg és közeledik a halálhoz, ugyan miben
különbözik attól a tűztől, amely közeledik a kihunyáshoz? Ha a tűz kihunyt sugarai
eloszlanak és csak a gyertya marad; s ha az ember meghal, esszenciája megsemmisül és
csupán a teste marad ott. Akik azt mondják, hogy az embernek akkor is van tudata, ha
meghalt, ezzel azt állítják, hogy a tűznek még akkor is megvannak a fénysugarai, ha
kihunyt. A dermesztő téli hónapokban, amikor a hideg „lehelet” uralkodik, a víz
megfagy és jéggé lesz; de mihelyt megérkezik a tavasz, s a „lehelet” felmelegszik, a jég
elolvad és vízzé lesz. Az ember úgy születik meg az ég és a föld között, mint ahogy a jég;
a yin és a yang „lehelet” összesűrűsödik és emberré lesz, aki éveinek végéhez érve, idejét
kitöltve meghal és „visszatér”, (ismét) „leheletté” válva. Ha pedig a tavaszi vizek nem
képesek továbbra is jégnek maradni, akkor a halottak lelke (hun) hogyan tudna újra testté
lépni?
Ha egy féltékeny férj s egy féltékeny feleség együtt, egy szobában lakik, akkor ott
felfordulás uralkodik, veszendőbe megy a hely és magatartás, s örökös gyűlölködés,
veszekedés és perpatvar dúl. Mármost, ha a férj meghal és a feleség ismét férjhez megy,
vagy a feleség hal meg és a férj hoz más asszonyt a házhoz, és (a halott) tudata lévén
erről meg is bizonyosodhatna, akkor természetesen még nagyobb gyűlöletre kellene
lobbannia. Ámde az a tény, hogy ha a férj vagy a feleség meghal, teljes csendben marad,
semmiféle hangot nem ad, aki meg újra férjhez megy vagy új asszonyt vesz magának,
teles nyugalommal teheti, mert semmi baja nem történik, nos, ez (a halott)
tudattalanságának bizonyítéka.
Kongzi eltemette anyját Fangban. Nem sokkal ezután olyan hatalmas esőzés következett,
hogy a Fang-beli sír beomlott tőle. Amikor Kongzi erről tudomást szerzett, keservesen
sírt, és így szólt: „A régi időkben nem javítgatták a sírokat.” Így aztán nem is javíttatta
meg (anyja sírját). Nos, ha feltételezzük, hogy a halottnak van tudata, akkor ugyancsak
haragudnia kell arra az emberre, aki nem javíttatja meg (sírját); Kongzinek pedig, ezt
tudván, ki kellett volna javíttatnia a sírt, hogy ezzel örömöt okozzon az elhunyt lelkének
(hunshen). Ő azonban mégsem javíttatta meg (a sírt), mert szent ember lévén világos
elméjével jól tudta, hogy (a halottnak) nincsen tudata.
Ha valahol a mezőn elszáradt csontok hevernek, s onnan időnként kiáltozást vagy
más hangot hallani, vagy az éjszakában sírást hallani, és ezekből azt hinni, hogy halott
ember hangjai: tévedés. Hogy ezt mi bizonyítja? Nos, az élő ember azáltal beszél vagy
kiált, hogy „leheletet” tartván szájában és torkában mozgatja a nyelvét, kinyitja és
becsukja a száját, aminek következtében hangokat tud képezni. Olyan ez, mint egy
furulya fújása; márpedig ha a furulya törött, akkor a „lehelet” megszökik, nem marad
benne, a kéznek nincs min játszania, és zenei hang nem keletkezik. Nos, a furulya csöve
(sípja) olyan szerepet játszik, mint az ember szája és torka; a kéz pedig épp úgy játszik a
lyukakon, ahogy az ember mozgatja a nyelvét. Amikor az ember meghal, szája és torka is
rothadásnak indul, nyelve pedig nem mozdul többé; hogyan tudnának hát szavakat
képezni? Ha pedig elszáradt csontok néha mégis „nyögnek” és „kiáltanak”, ez onnan
van, hogy az emberi csontoknak maguktól megvan az a képességük, hogy „nyögjenek”
és „kiáltsanak”. Egyesek úgy vélik, hogy az ősz (adja e hangokat), hogy tehát ezek (az
ősz hangjai) az éjszakai kísértetek sírásától semmiben sem különböznek. Az ősz
„lehelete”, amikor „nyögés” és „kiáltozás” tüneményeit produkálja, magától és más
okból teszi, minthogy azonban ilyesmi halottak csontjai mellett történik, az emberek úgy
vélik, hogy a csontoknak még most is van tudatuk, s nyögnek és kiáltoznak a mezőn.
Ám a füves mezőkön és a mocsarakban fehérlő csontvázak száma ezrekre és tízezrekre
rúg, „nyögéseik” és „kiáltozásaik” hangjait tehát minden egyes lépésünknél hallanunk
kellene. Akinek még megvan a képessége, azzal elérhetjük, hogy ha eddig nem beszélt,
most beszéljen; de olyasmi még nem fordult elő, hogy valakit, aki beszélt ugyan, de
meghalt, rá tudtak volna venni, hogy ismét beszéljen, mert hiába beszélt azelőtt, halála
után már semmi sem bírhatja rá, hogy ismét beszéljen. Hasonlóan a növényhez,
amelynek kisarjadásakor zöld a „lehelete”, mert valami ezt adta neki; ám ha a növény
elpusztul, a zöld is elhagyja, mert valami ezt elveszi tőle. Ha neki adatik, a növény (wu)
zöld; ha elveszik tőle, a zöld eltávozik; s eltávozása után már nem lehet neki ismét
megadni a zöldet, a növény sem képes ismét zölddé tenni magát. A hangok és a színek
egyformán viselkednek; mind egyaránt az ég adományai, a zöldellő szín éppen úgy,
mint a kiáltozó hang. Ha pedig a holt növény színe nem lehet többé zöld, akkor azt
állítani, hogy a halott ember képes még magától beszélni, nyilvánvaló tévedés.
Ami által az ember beszélni tud, az nem más, mint hogy lehelet-erővel
rendelkezik. Ha lehelet-ereje (életereje) teljében van, akkor ezt annak köszönheti, hogy
képes enni és inni; s ha étele és itala megfogyatkozik, akkor életereje hanyatlásnak indul;
ha (életereje) már hanyatlik, akkor hangja is akadozik; és ha nyomorúságában (v.
kimerültségében) már nem képes enni, akkor szája sem képes többé beszélni. Mármost a
halott, aki a nyomorúság (v. kimerültség) legvégső fokára jutott, hogyan lenne képes
továbbra is beszélni? Van, aki azt mondja: „A halott ember belélegzi az áldo zati ételek
illatát, azoknak 'leheletével' táplálkozik, s ezért képes beszélni.” Csakhogy a halott ember
esszenciája azonos az élő ember esszenciájával; ha pedig egy élő ember nem eszik és nem
iszik, hanem szájával csupán belélegzi az áldozati ételek „leheletét”, akkor nem kell
hozzá több, csak három nap, és éhen hal. Némelyek úgy vélik: „A halott ember
esszenciája szellemibb, mint az élő ember esszenciája, s ezért képes a 'lehelet' belélegzése
által is hangot adni (beszélni).” Nos, az élő ember esszenciája a testben lakozik, a halál
után pedig a testen kívül van; a halott az élőtől mi másban különbözne? S miben lenne
más (az „esszencia”) a testen belül és a testen kívül? Vegyünk például vizet és töltsünk
meg vele egy nagy medencét. Ha a medence eltörik, a víz a földre folyik; mármost a
földön folyó víz lehet-e más, mint a medencében volt víz? Ha pedig a földre folyt víz
nem más, mint a medencében volt, akkor a testen kívül levő esszencia miért különbözne
a testen belül levő esszenciától?
Ha mármost az ember, amikor meghal, nem lesz kísértetté, nincs tudata és nem
tud beszélni, akkor arra sem képes, hogy ártson az embereknek. Hogy ezt mivel
bizonyítom? Nos, az ember, amikor haragszik, „leheletét” használja fel, amikor pedig
kárt tesz másokban, erejét használja. A felhasznált erőnek inakra és csontokra van szüle-
sége ahhoz, hogy valóban erős legyen; és ha valóban erős, akkor képes kárt tenni
másokban. A dühöngő ember hiába ordítozik valakinek a közvetlen közelében, szája
„leheletét” hiába lövelli az illető arcába, és hiába oly bátor, mint (Meng) Ben vagy (Xia)
Yu, csupán a „lehelete” nem tesz kárt másokban. De ha kinyújtja kezét és üt, vagy ha
fölemeli lábát és rúg, akkor ahová ütött vagy ahová rúgott, ott minden törik és szakad.
Mármost a halott, amelynek csontjai rothadnak, izomereje semmivé lett, kezét-lábát
emelni nem tudja, még ha éltető „lehelete” meg is maradt, mégsem tehet mást, mint aki
csak ordít (a „leheletével”), de semmije sincs, amit segítségül használjon; ugyan mivel
lenne képes kárt tenni az emberekben? Általában aminek segítségével az ember és más
lények képesek ártani másoknak, az nem egyéb, mint hogy kezükkel és karjukkal kardot
ragadnak, meg hogy karmaik és fogaik erősek és élesek. Ám ha az ember meghal, keze
és karja is elrothad, nem képes többé kardot ragadni velük; körmei és fogai kihullanak,
nem képes többé harapni vagy karmolni velük; hát akkor hogyan tudna kárt tenni
másokban? A gyermeknek, amikor éppen csak hogy megszületett, keze és lába már
tökéletes, de keze még nem képes fogni, lába még nem képes rúgni, mert a „lehelet”
ekkor még éppen csak hogy összesűrűsödött, de még nem lehet szilárd és erős. Ennek
alapján nyilvánvaló, hogy maga az éltető „lehelet” nem lehet sem szilárd, sem erős. A
„lehelet” testi alakot ölt, de míg a test törékeny és gyenge, addig nem képes kárt tenni az
emberekben; hát még a halott (test), melyből a „lehelet” eltávozott, melyet az éltető
szellem elhagyott! Ha még a törékeny és gyenge (test) sem képes kárt tenni az
emberekben, akkor a kihűlt csontokról állítanánk, hogy azok képesek kárt tenni
valakiben? Hát talán nem távozott el a „lehelet” a halott emberből? Hogyan tudna kárt
tenni valakiben?
A tyúktojásban, amelyben még nem fejlődött ki csirke, csak formátlan tömeg van
a tojáshéj mögött; ha feltörjük és megvizsgáljuk, olyannak találjuk „alakját”, mint a vízét.
De ha egy derék kotlós megül rajta, akkor (csirke-)test alakul ki (a tojásban), és miután
kialakult, csőrével csipkedni, lábával rugdalni tudja (a tojáshéjat). Nos, az ember halála
olyan mint a formátlan gomolygás állapota; a formátlanul gomolygó „lehelet” hogyan is
tudna kárt tenni az emberekben? Hogy az ember bátorsága és vadsága segítségével kárt
tud tenni másokban azt annak köszönheti, hogy eszik és iszik; ha étellel jóllakik és eleget
iszik, akkor erős és bátor, ha pedig erős és bátor, akkor képes kárt tenni másokban. De ha
az ember megbetegszik s nem tud enni-inni, akkor teste megsoványodik és legyengül; és
ha soványodása és gyengülése eléri a kimerültség végső fokát, akkor bekövetkezik a
halál. Amikor valaki beteg és kimerült, akkor ellensége ott állhat mellette, ő nem képes
szidalmakat szórni rá, s az emberek elrabolhatják a vagyontárgyait, ő nem képes sem
meggátolni ezt, sem visszavenni azokat; mindennek egyetlen oka az, hogy túlságosan
gyenge és kimerült. Mármost a halott, aki az elgyengülésnek és kimerülésnek legvégső
fokára jutott, hogyan lenne képes kárt tenni az emberekben? Ha valaki tyúkot vagy
kutyát tart, s egy ember azt ellopja tőle, akkor (a kárvallott) mindenképpen nagy dühbe
gurul, még ha egyébkéni félék és tehetetlen ember is; dühében aztán eljuthat egy olyan
végső fokra, hogy a rablóval (felveszi a harcot és) kölcsönösen megölik egymást gaz
egyik megöli a másikat. Vereség és felfordulás időszakaiban az emberek kölcsönösen
felfalják egymást; ha pedig feltételezzük, hogy (a felfaltak) szellemeinek van tudata,
akkor ezeknek ugyancsak lenne miért ártani az embereknek. Az élet drágább, mint a
tyúk vagy a kutya; s valakinek saját halála sokkal komolyabb dolog, mint hegy ellopnak
tőle valamit. Így az (a tény), hogy (az emberek) dühbe gurulnak egy tyúk vagy egy kutya
miatt, de (a „szellemek”) nem haragszanak meg azért sem, hogy felfalják őket (a
testüket), csak azt bizonyítja, hogy (a „kísértetek”) nem képesek kárt tenni az
emberekben. A tücsök, mielőtt kivedlene lárvájából: lárva; ha már kivedlett, elhagyta a
lárva-testet és tücsök-testet öltött. Mármost feltehető-e, hogy a halott ember éltető
szelleme olyasféleképpen hagyja el a testi alakot, mint ahogy a tücsök elhagyja a lárvát.
Igen. Csakhogy ha már tücsökké lett (a tücsök), nem képes ártalmára lenni a lárváknak.
És ha a tücsök nem képes ártani a lárváknak, akkor a halott ember szelleme miért lenne
képes kárt tenni az élő emberekben?
Az álmok igazi jelentése nagyon kétséges. Egyesek azt mondják, hogy aki
álmodik, annak testében ott maradt az éltető szellem, s az csinálja a szerencsés vagy
baljós képeket. Mások úgy vélik, az éltetőszellem elment, s más emberré vagy dologgá
változott. Ha azt tételezzük fel, hogy (álom közben a „szellem”) a testben marad, akkor a
halottban is ugyanígy ott kellene maradnia a szellemnek. Ha pedig igaznak fogadjuk el,
hogy (álom közben a „szellem”) elmegy, akkor az ember azt is álmodhatja, hogy megöl
vagy megsebesít valakit; és ha álmában megölt vagy megsebesített valakit, vagy éppen
őt ölte vagy sebesítette meg valaki más, világos nappal mégis hiába nézi az illető testét,
hiába vizsgálhatja a saját testét is, azokon fegyver pengéjétől való sebesülésnek
semmiféle nyomát nem leli. Mármost, az álomban működött szellem: szellem, amely
azonos a halott „szellemével”. Ha tehát az álmot látó szelleme nem volt képes kárt tenni
abban a bizonyos emberben, akkor a halott szelleme hogyan lenne képes valami ártót
cselekedni? Amikor a tűz lobog, az üstben forr a víz, s amikor a forrás véget ér, a
„lehelet” (a pára) sem száll már: mindennek a tűz az „ura” mindez a tűztől függ. Amikor
a szellem haragszik, akkor képes ártani az embereknek; de ha nem haragszik, nem képes
ártani senkinek. Ha a tűz vadul lobog a tűzhelyben; az üstben forr a víz és a „lehelet”
(pára) száll fölfelé; ha az esszencia haragszik a keblünkben, akkor erőnk duzzad, testünk
átforrósodik. Ámde amikor az ember halálához közeledik, a teste hűlni kezd, mind
dermedtebbé lesz, s végül ez eléri azt a fokot, amikor bekövetkezik a halál. Így a halál
pillanatában a szellem már nem haragszik; a test pusztulása után már csak olyan, mint a
forró víz, amit kiöntöttek az üstből; hogy is lenne képes ártani valakinek?
A dolgok lehetnek (rossz) hatással az emberre, s az emberrel megtörténik, hogy
(valamely „dolog” hatására) az őrültség betegségébe esik. Ha tudjuk, mi az a dolog,
amely ilyenné tette, akkor azt irányítani tudjuk, s a betegség meggyógyul. Egy dolognak,
amely még nem halt meg, szelleme a testére támaszkodik, s ezért képes átváltozni és az
emberrel kapcsolatot teremteni; ha azonban már meghalt, akkor teste bomlásnak indul, s
szelleme is szétszóródik, mert nincs mire támaszkodnia; s nem képes többé átváltozni.
Nos, az ember szelleme ugyanolyan, mint a dolgok szelleme; márpedig dolgok szelleme
addig okozhat betegséget, amíg azok élnek, mert ha meghaltak, szellemük eloszlik és
megsemmisül. Az ember a dolgokkal azonos; ha tehát meghal, szelleme is megsemmisül;
hogyan lenne hát képes valami ártalmat vagy szerencsétlenséget produkálni? Ha
feltételeznénk, hogy az ember értékesebb (a „dolgoknál”) és szellemében rendkívüliség
van, akkor abból a tényből, hogy a dolgok képesek átváltozásra, az ember azonban nem
képes, éppen az ellenkezőjét kellene megállapítanunk: hogy az ember szelleme nem éri
utol a dolgokét, a dolgok szelleme sokkal csodálatosabb, mint az emberé.
A víz elmerítheti, a tűz megégetheti (az embert). Általában mindaz, ami képes az
emberben kárt tenni, az öt elem valamelyik „dolga”: a fém megsebesíti, a fa megüti, a
föld megnyomja, a víz elmeríti, a tűz megégeti az embert. Feltehetjük-e, hogy az ember
halála után szelleme valamelyik dologgá lesz az öt elem közül? Akkor kárt tehetne az
emberekben. Vagy nem lesz ilyesmivé? Akkor nem tud kárt tenni senkiben. Ha dologgá
nem lesz, akkor „leheletté” válik. Nos, ama „leheletek” közül, amelyek kárt tesznek az
emberben, a nap „lehelete” a legmérgezőbb. Feltehetjük-e, hogy mikor az ember meghal,
„lehelete” méreggé válik? Akkor kárt tehetne az emberekben. Vagy nem válik azzá?
Akkor meg nem képes kárt tenni senkiben. Megállapíthatjuk tehát, hogy a halottak nem
lesznek kísértetté, nincsen tudatunk, s nem képesek ártani az embereknek. Ebből pedig
nyilvánvaló, hogy ha valaki kísértetet lát, az egyáltalában nem lehet egy halott ember
esszenciája, s ha valami kárt tesz az emberekben, azt egyáltalában nem egy halott ember
esszenciája csinálta.
 15. LIEZI – RÉSZLETEK

I. AZ ÉG JELEIRŐL

I.2. Liezi mester mondotta: „A régi bölcsek a yin és a yang erőit tekintették Ég és
Föld mozgatóinak. De ha mindent, aminek formája van, a formátlan szült – miből lett
akkor a világ? Erre azt mondom: volt egy ősváltozás, volt egy őskezdet, volt egy
őskeletkezés, és volt egy ősegyszerűség. Az ősváltozáskor az Erő még láthatatlan, az
őskezdetben az Erő létrejön, az őskeletkezés a Formák kezdete, az ősegyszerűség
pedig sokféle Minőség kezdete. Az Erő, a Formák és a Minőségek mikor még nem
különültek el, csak ködös zűrzavarról beszélhetünk. Egybekavarodva és
összezavarodva voltak mindenek, s egymástól még el nem váltak. Ezért mondjuk,
hogy ködös zűrzavar. Fürkésszük és mégse látjuk, hallgatjuk, de mégse halljuk,
megfognánk de el nem érjük – ezért azt mondjuk rá: »könnyűség«. Nincs forma,
melynél e könnyűség megmaradna. Mikor a könnyűség átalakul, létrejön az egy, az
egy átalakul, s lesz belőle hét. A hét átalakul, lesz belőle kilenc, és a kilenccel véget ér
a sor. Ám új változás jön, s újra itt az egy. Ez az egy a formák változásának kezdete:
ami tiszta és könnyű, az felfelé tört, és Éggé lett, ami zavaros és nehéz, az lesüllyedt,
hogy Föld legyen. Kettejük ereje pedig harmóniába olvadt, belőle lett az ember. Így
őrzi Ég és Föld a magvakat, a tízezernyi lény pedig átváltozik és életre kel.”

I.3. Liezi mester mondotta. „Sem az Ég, sem a Föld nem tökéletes, a bölcs ember
sem mindenható, és van, amire a tízezernyi lény egyike sem képes. Mivel az Ég éltet
és betakar, a Föld megformál és fenntart, a bölcs tanít és átalakít, az élőlények meg
természetük szerint élnek, így aztán van olyan, amire csak a Föld képes, az Ég pedig
nem, és olyan is van, hogy ahol a bölcs botladozik, a közönséges lények könnyedén
szaladgálnak. Hogy mitől van ez? Ami éltet és betakar, nem tud formálni és
fenntartani, ami formál és fenntart, nem képes tanítani és alakítani. A tanító és
alakító nem tehet a dolgok természete ellen, aminek pedig természete meghatározott,
helyéből ki nem térhet. Így aztán yin és yang változik – ez Ég és Föld menete. Hol
emberséges, hol igazságos – ilyen a bölcs tanítása. A tízezernyi lény közt meg van
természete szerint gyenge is, erős is. Mind csak saját természetét követi, és helyéből
kitérni képtelen. Van, ami él, és van, ami az élőt élteti, van forma, és van, ami a
formát megformálja, vannak hangok, és van, ami a hangot hangossá teszi, vannak
színek, és van, ami színessé teszi őket, vannak ízek, és van, amitől ízessé lesznek. És
bár az élet a halál nyomán születik, az élet éltetője mégsem pusztult el még soha. Bár
a forma a test által formálódik, ami a formát alakítja, még soha testet nem öltött. Bár a
hangok hallásunk által hangosak, a hangok zendítője még mindig néma maradt. Bár
a színek az árnyak nyomán csillognak, a színek színezője még soha fel nem
tündökölt. Bár az ízek a kóstolás nyomán támadnak, az ízek fűszerezője még mindig
íztelen maradt. Tétlen munkálkodás igazgatja mindezt – lehet yin, vagy lehet yang,
lehet lágy vagy kemény, rövid vagy hosszú, kerek vagy szögletes, élő vagy holt,
forró vagy hideg, lebegő vagy alászálló, lehet hang vagy felhang, előtűnő vagy
eltűnő, sötét vagy aranyló sárga, édes vagy keserű, bűzös vagy illatos: nem tudás és
nem is képesség, még sincs, miről ne tudna, és nincs, mit meg ne tehetne.”

I.6. Születéstől a halálig négy nagy változás van az embernek: gyermekkor, ifjúság,
elaggás és pusztulás. Míg gyermek, életereje teljes, akarat erős, és a lélek békéje
háborítatlan. Nincs, mi árthatna neki, így tökéletes. Ifjúként vére heves, és ereje
féktelen, sóvárgás és vágy egymást kergeti, a dolgok rátámadnak, s így tökéletessége
is elvész. Mikor öreg és elaggott, meggyengülnek mind a vágyak és gondok. A test
csak pihenni kíván, semmi fontos nincs számára többé. Ekkor, bár nem olyan
tökéletes, mint gyermekkorban volt, ifjúkoránál mégis különb. A pusztulásban végül
megleli nyugalmát, s visszatér a teljességbe.

I.9. Zigong már nagyon belefáradt a sok tanulásba. „Nyugalmat szeretnék” – mondta
Konfuciusznak. „Az életben nincs megnyugvás” – válaszolt Konfuciusz. Zigong erre
kifakadt. „Hát tényleg nem lelhetek sehol nyugalomra?” „De igen – szólt Konfuciusz.
– Nézd csak a sokféle sírhantot, és máris látod, hol van a megnyugvás!” „Bizony
nagy a halál! – mondta Zigong. – A nemes embernek megnyugvás, a közönségesnek
beletörődés.” Konfuciusz így válaszolt: „Zi, látom, érted már. Mindenki örömtelinek
tudja az életet, ám keserűségére nem gondol. Tudják, hogy az öregség halálos
fáradtság, ám nem tudják róla, hogy megbékélés is egyben. Úgy tudják, hogy a halál
borzasztó, ám arról, hogy megnyugvás is, már nincs tudásuk.”
Yan mester mondotta. „Milyen magasztos is, ahogy a régiek tekintették a
halált! Az emberségeseknek megnyugvás, a hitványaknak beletörődés. A halál
visszatérés. A régiek így mondták: aki meghalt, az hazatért. Ha a halottat hazatértnek
mondjuk, az élőt vándorlónak kell hívnunk. Aki vándorol, s nem tud a hazatérésről –
hontalan bolyong. Ha csak egy ember hontalan, az egész világ tudja, hogy tévelyeg,
ám ha az Ég alatti világban mindenki elveszíti otthonát, már nincs, ki felismerné a
tévelygést! Ha valaki felkerekedik szülőföldjéről, rokonait s házát hátrahagyva
szanaszét kószál a vakvilágban anélkül, hogy visszatérne – miféle embernek tartsam
őt? A világ, bizonyos, hogy megátalkodottnak mondja majd. Másvalaki megóvja
hírnevét, nagyra értékeli képességeit, féltőn ápolja jó hírét, és fennhéjázva
büszkélkedik kiválóságával szakadatlan – felőle ugyan mit gondoljak? A világ, bizo-
nyos, hogy nagy tudású férfiúnak mondja majd. Hiába egyformán tévelygő
mindkettő, mégis az egyiket megbecsülik, a másikat megvetik. Csak a bölcs tudja, ki
méltó a becsülésre és ki a megvetésre.”

I.10. Valaki ezt kérdezte Liezitő1: „Mester, ugyan miért értékeled oly nagyra az
ürességet?” „Az ürességen nincs mit nagyra értékelni – válaszolta Liezi. – Nincs a
nyugalomhoz, nincs az ürességhez hasonló – mondta azután. Dicséret nem érinti
őket. A nyugalomban és az ürességben biztos menedéket találunk, a szerzés és az
adományozás pedig csak összezavar minket. Aztán ha már valami darabokra tört és
szétesett, hiába a csűrés-csavarás az »emberséggel« és »igazságossággal«, mégse jön
helyre tőle „semmi”.

I.11. Yu Xiong mondotta: „A végtelen mozgást és alakulást, Ég és Föld rejtett

változásait ugyan ki lenne képes megragadni? Hiszen mi amott megfogyatkozik, itt
már újra gyarapszik, mi kiteljesül itt, újra elvész arrébb, alighogy megszületik, máris
elpusztul. E sürgés-forgást, hol minden elválaszthatatlanul egybefonódik, ugyan ki
lenne képes megragadni? Az erők nem hirtelen kezdenek működni, s a formák sem
egyszeriben múlnak el. A kiteljesedés és a károsodás is megragadhatatlan. Éppígy az
ember is: születésétől haláláig megjelenésében, tudásában és viselkedésében nincs két
nap, hogy egyforma lenne – bőre, körme és haja alighogy megnőtt, máris elpusztul,
és nincs, mi gyermekkora óta változatlanul ugyanaz maradt volna. Az átváltozás
megragadhatatlan, és csak mi végbement, arról van tudásunk.”

II. A SÁRGA CSÁSZÁR

II.3. Liezi mestere az öreg Shang, legjobb barátja pedig Bo Gaozi volt. Mikor tanításuk
mélyére hatolt, a szelek szárnyín hazarepült tőlük. Hallott erről Yin Sheng is, elment
hát Liezihez hogy tanítványa legyen. Néhány hónapig eszébe sem jutott korábbi
otthona. Ez idő alatt folyton a széllel repülés tudományáról faggatódzott. Már tízszer
próbálkozott, s mikor tizedszer sem kapott választ, megelégelte a dolgot, és kérte
Liezit, hogy elmehessen. A mester erre sem szólt semmit. Yin Sheng hazatért hát, de
mert még hónapok múltán sem hagyta nyugodni a gondolat, újra csak visszament.
„Mire ez a nagy jövés-menés?” – kérdezte Liezi. Yin Sheng így válaszolt. „Korábban,
mikor egy kérdéssel kerestelek meg, mester, nem adtál útmutatást, és ezért
megharagudtam. Mostanra már elmúlt a haragom, így aztán visszajöttem.” Azt
mondta erre Liezi: „Én pedig korábban azzal voltam, hogy tán megértettél valamit, és
most mégis ilyen földhözragadt dologban jársz megint. Ülj csak le, majd elmondom,
hogy is volt, mikor én a mesteremnél tanultam! Három évre rá, hogy elszegődtem
mesteremhez, Bo Gaoval pedig barátságot kötöttem, mikor szívemben már rá se
mertem gondolni, hogy mi helyes, mi helytelen, és szám szót se mert szólni
hasznosról vagy károsról – a mester akkor vetett rám először pillantást. Öt évre rá
szívemben újra a helyes és helytelen felől gondolkodtam, és szám újra a hasznosról
és károsról kezdett szólni, a mester akkor fordult először felém, és elnevette magát.
Hét évre rá szívemben már nem volt gondolat helyesről vagy helytelenről, és
számnak sem volt mit szólnia hasznosról és károsról. A mester akkor ültetett először
maga mellé. Kilenc évre rá szívem gondolatai, szám beszédei felszabadultak. Nem
tudtam többé helyesről, helytelenről, hasznosról vagy károsról, mely engem
érinthetne, és nem tudtam már azt sem, mások dolgában mi lenne helyes vagy
helytelen, hasznos vagy káros. Nem tudtam többé, hogy a mester a tanítóm, és hogy
a társam a barátom, nem volt többé se belső, se külső. Szemem, mint a fülem, fülem,
mint az orrom, orrom, mint a szám – nem volt már különbség. Gondolataim
megfagytak, testem szétáradt, izmom és csontom mind egybeolvadt, nem tudtam,
testem merre dől, lábam hova téved. A szelet követve repültem keletnek, nyugatnak,
mint a száraz falevél. Azt se tudtam már, én járok-e a széllel, vagy a szél énvelem. Te
meg alighogy tanítványul szegődtél hozzám, egy kis idő alatt már háromszor
gerjedtél haragra ellenem. Tested még a levegőt se állja, tagjaid még a földdel sem
bírnak hogyan akarsz így az ürességben lépkedni és a széllel repülni?” Yin Sheng erre
nagyon elszégyellte magát, s mélyen hallgatott, egy szót sem mert szólni többé.

II.5.
Lie Yukou büszkélkedett Bohun Wurennek, milyen ügyesen tud nyilazni. A végsőkig
megfeszítette íját, egy vízzel teli kupát állított a kezére, s alig hogy egyet kilőtt, már
ott is volt a másik: egymást érték a nyílvesszők, úgy röpködtek. Ő maga csak állt
mozdulatlanul, mint egy szobor. Így szólt erre Bohun Wuren: „A nyilazás mestersége
még nem mesteri nyilazás. Vajon ha felmennék veled egy magas hegyre, imbolygó
köveken lépdelve, alattad nyolcszáz lábnyi mélységgel – akkor is tudnál nyilazni?”
És Wuren tényleg felment vele egy magas hegyre, imbolygó köveken lépdelve, s a
nyolcszáz lábnyi mélység peremén hátrálni kezdett, mígnem talpának java része a
szakadék fölé került. Intett Yukounak, hogy lépjen közelebb, de ő csak lerogyott a
földre, tetőtől talpig kiverte a veríték. Bohun Wuren ezt mondotta ekkor. „A tökéletes
ember fent az ég kékjében nézelődhet, vagy leszállhat az alvilágba, bejárhatja a világ
minden szegletét, szelleme és életereje mit sem változik. Te pedig félelmedben
összevissza pislogsz, s bensődben sincs egyéb a puszta rettenetnél.”

II.9. Konfuciusz a Lüliang-vízesésnél nézelődött. A harmincszor nyolc láb magasból

lezúduló víztömeg még harminc mérföld távolságra is sűrűn tajtékzik ott, nem is
merészkedett bele még soha se teknősbéka, se hal, de még óriás vízigyík sem. Ámde
egyszerre csak egy emberre lett figyelmes, aki ott úszkált benne. Azt gondolta, talán
valami életunt keresi így a halált, leszalasztotta hát egyik tanítványát, hogy mentse ki
a folyóból. De az ember alig pár száz lépésnyire kimászott a partra, megszárítgatta
haját, és dalolva elindult a folyam mellett. Konfuciusz utána sietett, és faggatni
kezdte. „A Lüliang-vízesés harmincszor nyolc láb magas, vize még harminc mérföld
távolságra is sűrűn tajtékzik, nem merészkedik bele se teknősbéka, se hal, de még
óriás vízigyík sem. Az imént láttam, ahogy beleveted magad, és mert úgy gondoltam,
talán valami bánat gyötör, és így keresed a halált, elküldtem egyik tanítványomat,
hogy mentsen ki onnan. Amikor pedig kijöttél a partra, és a hajadat szárítva
énekelgetni kezdtél, azt hittem, kísértetet látok. De most, így közelebbről már látom,
hogy mégis ember vagy. Szabadna megkérdeznem: csak nem a világtörvény ismerője
vagy, hogy így jársz-kelsz a vízben?” Az ember így válaszolt. „Nincs semmiféle
titkos tudásom. Gyermekkoromban adottság volt, ahogy növekedtem, természetem
része lett, s felnőttként már olyan, mint az Ég rendelése nekem. Ahogy a forgatag
visz, úgy merülök alá, és így tűnök elő, ahogy a sodrás kivet. Csak a víz törvényét
követem, magammal nem gondolok, így tudok úszkálni benne.” „Mit jelent az, hogy
gyerekkorodban adottság volt, ifjúkorodban természeteddé vált, és felnőttként az Ég
rendelése ez neked?” – kérdezte Konfuciusz. Az ember így válaszolt: „Hogy itt
születtem, és otthon vagyok a hegyek között – ez adottság. A vízben növekedtem, és
otthonra lelek benne, így mindez természetes nekem. Nem tudom, uritól, de mégis
ilyenné lettem – ez az Ég rendelése.”

II.10. Konfuciusz útban Chu felé az erdőszélen egy púposra lett figyelmes, aki
botjával kabócákat gyűjtötte, de oly ügyesen, mintha csak a fáról szüretelné őket.
„Igazán ügyes! Van tán valami titkos módszered?” – szólította meg Konfuciusz.
„Igen, megvan a módszerem – válaszolta emez. – Vagy öt-hat hónapig két golyócskát
egyensúlyoztam a pálcán. Mire ez sikerült, a kabócákból már alig volt néhány, ame-
lyiket elvétettem. Azután három golyóval gyakoroltam, és így csak minden tizediket
ügyetlenkedtem el. Azóta pedig, hogy akár öt golyót is meg tudok tartani anélkül,
hogy egy is leesne, már úgy szedegetem a kabócákat, mintha szüretelném őket.
Mozdulatfán állok, mint egy fatörzs, és karom, mint száraz ág, úgy nyúlik elő.
Bármily nagy is a világ, akárhány is a sokféle lény, én csak a kabócaszárnyak dol-
gában igazodok el, és semmi el nem térít tőlük. Nincs semmi, ami kedvesebb lehetne
nekem a tücskök szárnyánál – hogy véthetném akkor el őket?” Konfuciusz
odafordult a tanítványokhoz, és így szólt: „Aki szakadatlan munkálja akaraterejét,
milyen szilárd is annak szelleme! Ezt tanítja nektek ez a púpos!” Az öreg erre ezt
mondta: „Ti, hosszú ruhás urak, ugyan minek is kérdezősködtök? ,Jobban teszitek,
ha előbb felhagytok magasztos elveitekkel, és csak utána szólaltok meg!”

II.13. Volt egyszer egy Ji Xian nevű léleklátó ember, aki Qiből átköltözött Zhengbe.
Akár egy istenség, hónapra, napra meg tudta mondani bárkiről, mikor született, és
mikor hal meg, miféle öröm vagy bánat, szerencse vagy sorscsapás vár rá. A Zheng-
beliek, ha találkoztak vele, messze elkerülték félelmükben. Mikor Liezi felkereste,
szinte megrészegült tőle, és visszatérve Huqiu Zilinhez, így szólt: „Mester, korábban
azt hittem, hogy a te tudásod a legtökéletesebb, de most találkoztam valakivel, aki bi-
zony túltesz rajtad!” Hu mester ezt válaszolta neki. „Ez idáig csak felszínes dolgokról
beszélgettem veled, a lényegig még nem is értünk el – és te már a tudást is
megszerezted? Akárhány is a tyúkocska, ugyan miféle tojást raknak majd a kakas
nélkül? Te a tudásoddal máris harcba szállsz a világgal – bizony nagy elszánás ez!
Meglehet, hogy ezt olvasta le rólad a mágus. Kérlek, hívd el őt hozzám, hogy
megmutathassam magam neki!” Másnap Liezi el is ment vele Hu mesterhez. Ahogy
kijöttek tőle, az ember felsóhajtott. „Ajaj, a te tanítód haldoklik! Már nem sokáig él,
talán pár napja lehet még. Különös dolgot láttam: nedves salak volt, amit láttam.”
Liezi sírva fakadt, s könnyektől nedves ruhában lépett be Hu mesterhez, hogy
elmondja neki, mit hallott. A mester így szólt: „A föld vonásait mutattam meg neki,
benne a magvakat, melyek még nem csíráznak és nem hajtanak. Ezért látta úgy,
mintha erőm fogytán volna. De kérd meg, és látogassatok el újra hozzám!” A
következő napon megint elmeritek Hu mesterhez, majd kijövet az ember ezt mondta:
„Milyen szerencse, hogy a tanítód találkozott velem! Meggyógyult, és újra életerős
lett! Nyugvó mérleg volt, amit láttam.” Liezi ezt is elmondta, Huzi pedig így szólt:
„Az ég alatt gazdagon termő földeket mutattam meg neki, hol nincsenek nevek, és
nincsenek tények, csak a lüktetés a lábunk alatt. Ezt vélte nyugvó mérlegnek, ezért
látta így, mintha életerős lennék. Gyertek, látogassatok meg még egyszer!” Másnap
megint elmentek, majd távozóban a mágus ennyit mondott Liezinek: „Tanítód
vonásai nem tiszták, nem tudok bennük eligazodni. Ha majd letisztultak, újra
eljövök, hogy olvassak belőlük.” Liezi ezt is elmesélte mesterének, ő pedig így szólt:
„A határtalan, rejtélyes ürességet mutattam meg neki, ezért tűntem úgy, mintha
kifürkészhetetlen lennék. Olyan voltam, akár a mélység, hol cetek tanyáznak, akár a
mélység, benne a víz mozdulatlan, akár a mélység, örvénylő áradat fölötte, akár a
mélység, túlcsorduló vizével, akár a mélység, éltető forrásával, akár a mélység,
elömlő sodrásával, akár a mélység, rajta hullámok játszanak, akár a mélység,
víztükör felette, akár a mélység, honnan folyók fakadnak – e kilenc mélységet
mutattam neki. Gyertek, s látogassatok meg újra!” Rákövetkező nap újra elmentek
Huzihez, de a mágus, alighogy belépett, máris fejvesztve menekülni kezdett. „Szaladj
csak utána!” – mondta Hu mester, de Liezi, akárhogy iparkodott, mégsem tudta
utolérni. „Elszaladt, eltűnt, nem tudtam utolérni” –mondta mikor visszatért. Huzi
ekkor így szólt hozzá: „Megmutattam neki, mi volt ősszülőm születése előtt. A
határtalant mutattam neki, a céltalan kavargást, hol nincs tudás senkiről, semmiről.
Ezért látott szélsodorta gaznak, ezért látott elfolyó áradatnak, és ezért menekült el
tőlem.” Ezután már Liezi is belátta, hogy még bele sem kezdett az igazi tanulásba.
Visszavonult hát, s három évig nem ment emberek közé. Főzögettt a feleségének,
etette a disznókat, mintha csak önmagáról gondoskodna, s nem törődött a világ
folyásával. Kiműveltsége visszaváltozott egyszerűséggé – mint egy furcsa formájú
kődarab, magának éldegélt zárkózottan élete végéig.

III. MU KIRÁLY

III.2. Már három éve volt, hogy Lao Zhengzi Yinwen tanítványa lett, hogy eltanulja tőle
a varázslás tudományát, ám a mester még egyszer sem beszélt neki ilyesféléről.
Mikor Lao Zhengzi a hibája felől érdeklődött, s elbocsátását kérte. Yinwen meghajolt
beleegyezése jeléül, s lakhelyére vezette. Elküldte a többieket, és így szólt hozzá:
„Hajdanában, amikor Lao Dan elindult nyugat felé, ezeket mondotta nekem: »Az élők
életereje, a formák előtűnése csak látszat. A teremtő átalakulás létrehoz valamit, yin
és yang átformálja, s mi azt mondjuk rá: élet, azt mondjuk rá: halál. Mikor sorsát
betöltve átváltozik, s a lehetséges formák szerint átalakul, azt mondjuk: áttűnés, azt
mondjuk: látszat. Csodálatos a dolgok teremtőjének minden megnyilvánulása, a
mélységben munkálkodik, ezért aligha ér valaha is véget, s ki sohasem merül. De aki
csak a formákat alakítja át, annak munkálkodása felszínes, csak a külsőt érinti, ezért a
formák alighogy létrejönnek, máris elpusztulnak. Csak ha már megértetted, hogy élet
és halál is ugyanolyan, mint a szemfényvesztéssel létrehozott változások, csak akkor
kezdhetem el a varázslást tanítani neked. De hát én magam ugyanúgy csak
megtévesztő látszat vagyok, mint te, ugyan mi tanulnivaló van ezen?«„ Lao Zhengzi
ekkor visszavonult, és három hónapig mindegyre csak Yin Wen mester szavain
elmélkedett. Ekkorra már lét és nemlét nem kötötte többé, kedvére irányította az
évszakokat: télen villámlást támasztott, nyáron jeget. dermesztett, a szárnyasok
futkároztak, és a négylábúak felröppentek, ha úgy kívánta. Ámde hogy hogyan
csinálta mindezt, arról élete végéig senkinek sem beszélt, így erről nem is tudunk
semmit. I,iezi mondotta: „A varázslást igazi mesterei titokban tartják tudásukat, s
tetteikben a köznapi emberekhez hasonlatosak. Az öt uralkodó kiváló erényessége, a
három királyi megannyi bátor tette, meglehet, nem pusztán bölcsességükből és
bátorságukból fakadt. Talán ők is értettek a varázslatokhoz. De ki is tudhatná ezt
kibogozni most már?”

III.3. Az ébrenlétnek nyolc bizonyítéka, az álomnak hat jelzése van. Melyik a nyolc
bizonyíték? Az első a szándék, második a tett, harmadik a teljesülés, negyedik az
elveszítés, ötödik a bánat, hatodik az öröm, hetedik a születés, nyolcadik a meghalás.
E nyolc bizonyíték mind a testi formákhoz kötött. És melyik az álom hat jele? Az első
a nyugalom, a második az izgalom, a harmadik a gondolatokkal teli álom, a
negyedik az éber, az ötödik az örömteli, a hatodik a félelmetes. E hat mindegyike a
szellemhez tapad. Ha nem ismerjük, mi mozgatja a változásokat, akkor csak zavaros
elképzeléseink lesznek afelől, hogy honnan ered, ami megtörténik. Ám ha ismerjük a
változások mozgatóját, akkor már tudunk az események okairól is. Aki pedig ismeri
az okokat, nem talál semmi félnivalót. Egész testünk, ahogy feltöltődik és kiürül,
ahogy ki- és belélegzik, Ég és Föld mozgásaihoz igazodik, és kapcsolatban áll az
összes többi lénnyel. Ezért van, hogy ha a yin hatása túlságosan erős, akkor nagy
vizek jelennek meg álmunkban, s a megfulladástól rettegünk. Ha pedig a yang hatása
erősödik fel túlságosan, akkor tűzvészről álmodunk, és megégésről. Ha yin és yang
egyformán erősek, születés és halál tölti ki álmunkat. Álmában a jóllakott ételt
osztogat, és alamizsnát kap az éhező. Ez az oka annak, hogy akit a lebegés és az
üresség betegsége gyötör, áradásról álmodik, aki pedig a nyomasztó terhek betege,
vízbe fúlásról. A kötelékek közt alvó álmában kígyókat lát, s ha madár csap hajába, ő
maga is úgy érzi, felrepül. Ha hűvösben alszunk, tűzről, betegen lakomáról
álmodunk. Álmában bú emészti a borisszát, s gyászt visel, ki vigadott és táncolt. Liezi
mester mondotta: „Mit ébren gondolunk vagy álomban látunk, azzal testünk vagy
szellemünk találkozott. Ha szellemünkkel találkozik, megálmodjuk, ha testünkhöz
ér, ébren foglalkoztat. Ám akinek szelleme megnyugodott, ébren gondolkodva és
álmában is felszabadult: ébren nincs mit mondania, álmában nincs min gyötrődnie.
Minden csak a dolgok átváltozása, jövés-menés neki. Hogy a régmúlt tökéletes
emberei nappal önfeledtek voltak, és szendergésüket nem zavarták álmok: hogy is
lehetne üres fecsegés csupán?”

III.6. Egyszer egy Zheng-beli ember, mikor rőzsét gyűjtögetett a mezőn, véletlenül
felriasztott egy szarvast. Utánairamodott, megfogta és agyonütötte. Attól félt, hogy
meg találja látni valaki, ezért gyorsan egy közeli kiszáradt vízmosásba rejtette és
száraz gallyakkal takarta be a zsákmányt. Öröme szinte határtalan volt. Csakhogy
egyszeriben elfelejtette, hova is dugta az állatot, s utóbb már azt hitte, hogy csak
álmodta az egészet. Épp magában motyogva tanakodott az úton, mikor valaki
kihallgatta, s szavait követve megtalálta a szarvast. Hazatérve aztán elmesélte
feleségének, mi történt vele: „Összetalálkoztam egy favágóval, aki azt álmodta, hogy
egy szarvasra bukkant, de elfelejtette, hogy hova rejtette. Én pedig megtaláltam,
úgyhogy igazában az álma valóság volt.” Az asszony erre így szólt. „Nem inkább te
álmodtál egy favágóról, aki szarvast talált? A szarvasról megálmodtad az igazat, hisz
meg is találtad, de hol van a favágó?” „A szarvast megtaláltam, és ez a lényeg –
mondta erre. – Nem mindegy akkor, hogy melyikünk álmodott?” Közben a favágó is
hazaért, és mindegyre a szarvas elvesztésén morfondírozott. Éjszaka pedig
megálmodta, hogy hova rejtette a szarvast, sőt még arról az emberről is álmodott, aki
megtalálta. Másnap reggel aztán az álmában látottak szerint rábukkant az állatra és
újdonsült gazdájára is. Jól összevitatkoztak, majd pedig a bíróhoz fordultak
ügyükkel. A bíró így szólt a favágóhoz: „Először te tényleg találtál egy szarvast, de
azt hitted, hogy csak álmodtál. Aztán meg igazán megálmodtad, hogy szarvast
találtál, de ezt meg fonákul valóságnak tartod. Csakhogy az az ember, vajon tényleg
a te szarvasodat találta meg, vagy csak te vitatod el tőle? Hiszen a felesége azt
mondja, hogy álmában embert meg szarvast látott, de a szarvast nem találta senki
emberfia. Ám a szarvas mégiscsak itt van, legjobb hát, ha megosztoztok rajta.” Mikor
Zheng urának fülébe jutott, mi történt, a herceg felkiáltott: „Nahát, a bíró tán csak
nem álmában osztotta ketté azt a szarvast?” Megkérdezték a főminisztert is, aki így
szólt. „Hogy mi álom és mi nem, azt nem tudom megmondani. Álom és valóság
dolgaiban csak a Sárga császár vagy Konfuciusz tudna igazságot tenni. De most,
hogy már se a Sárga császár, se Konfuciusz nincs köztünk, ugyan ki dönthetne ebben
a kérdésben? Úgyhogy jobban tesszük, ha a bíró ítéletéhez tartjuk magunkat.”
 IV. KONFUCIUSZ

Egyszer, mikor Konfuciusz épp lepihent, felkereste őt Zigong, de ahogy meglátta

bánatos arcát nem merte megszólítani. Kiment, és elmesélte Yan Huinak, mi történt,
mire Yan Hui fogta lantját, és dalolni kezdett. Meghallotta Konfuciusz a zeneszót,
behívta magához Huit, és megkérdezte tőle: „Minek örülsz így egymagadban?” „És
te, mester, min búslakodsz így egymagadban?” – kérdezett vissza Hui. „Először te
mondd meg!” – szólt Konfuciusz, mire a tanítvány így válaszolt: „Mester, hallottam
egyszer, hogy ezt mondottad: »Örömmel tölt el az Ég rendelése, és ismerem útjait,
nincs miért búslakodnom.« Ezért örülök én is.” Konfuciusz elpirult: „Tényleg ezt
mondtam volna? – kérdezte kisvártatva. – Csakhogy te tévedésben vagy. Régen
elmúlt már, mikor én ezt mondtam, jobb, ha mostani szavaimmal igazítod ki az
akkoriakat! Te csak azt tudod, hogy ha örvendezünk az égi elrendelésnek, és
ismerjük útjait, akkor nincs miért búslakodnunk, ám azt már nem tudod, hogy
ugyanakkor micsoda szívfájdalom is mindez. Most elmondom neked, hogy van ez
valójában. Ha műveljük magunkat, híven teljesítjük kötelességünket jó és rossz
sorban egyaránt, ha tudjuk, hogy felemelkedés és hanyatlás nem érinti jellemünket, s
nincs mi megzavarná szívünk vagy gondolataink – nos, ezt jelenti neked a mondás:
»Örömmel tölt el az Ég rendelése, és ismerem útjait, nincs miért búslakodnom.«
Hajdanában összeállítottam a Dalok könyvét és az Írások könyvét, meghatároztam a
jó erkölcs és a zene törvényeit, hogy általuk az eljövendő nemzedékekre
hagyományozzam az Ég alatti világ igazgatásának módszereit. – Nemcsak önmagam
nemesítésén fáradoztam, hanem Lu Birodalmának felemelkedésén is. Ámde mos-
tanra már Luban is felfordult a rend, emberség, igazságosság veszendőbe ment, és az
emberek eldurvultak. Ha ez az egyetlen birodalom sem követte tanításomat még egy
évig se, mire jutna akkor az eljövendő korokban az egész Ég alatti világon? Most már
tudom, hogy versekkel és írásokkal, erkölcsi szabályokkal és zenével nem lehet
eligazítani a zűrzavart, de a segítség helyes módszerére mindeddig nem találtam rá.
Ez az a szívfájdalom, mely eltölt bár »örvendezem az Ég rendelésének, és ismerem
útjait is«. Bizony ráébredtem már, hogy ez az öröm és ez az ismeret nem ugyanaz,
amit a régiek annak mondottak. Örömnélküliség, tudatlanság – ez a valódi öröm és
igazi tudás; ekkor minden örömtelivé, tudottá, már megszenvedetté és elintézetté
lesz. A dalokkal és írásokkal, erkölcsi szabályokkal és muzsikával hogyan hagyjak fel
most már? És velük ugyan mire megyek?” Yan Hui észak felé fordult, összetette kezét
tisztelete jeléül, és csak ennyit mondott. „Tanítványod is ide jutott.” Azután
eltávozott, és mindent elmesélt Zigongnak. Szavai nyomán Zigongon úrrá lett a
kétségbeesés, hazatért, és hét teljes napon át álmatlanul, étlen-szomjan mindegyre
csak hányta-vetette magában a hallottakat. Végül már szinte csont és bőr volt csak.
Yan Hui gyakorta meglátogatta, hogy elbeszélgessenek, majd pedig visszatért a
tanítványok közé. Énekelgetett, lantját pengette, vagy az írások szavait ízlelgette, és
erről a szokásáról nem mondott le élete végéig.

IV.3. Shang helytartója felkereste Konfuciuszt. „Te, ugye, bölcs ember vagy?” –
kérdezte tőle. „Sok mindent megtanultam, és gyarapítottam ismereteimet, de hogy
bölcs vagyok, nem merném állítani – válaszolt Konfuciusz. „És a három király, ők,
ugye, bölcsek voltak?” – kérdezett tovább a helytartó. „A három király? Bizony mély
tudásúak és bátrak voltak, de hogy bölcsek lettek volna, azt nem tudom” – válaszolt.
„Hát az öt uralkodó?” „Az öt uralkodó emberséges és igazságos volt, de hogy
bölcsek voltak-e, azt nem tudom.” „És a három fenség?” „A három fenség megértette
az idők szavát, de hogy bölcsek voltak-e, azt nem tudom” – mondta Konfuciusz. „De
hát ki akkor a bölcs?” – fakadt ki erre a helytartó. Konfuciusz elgondolkodott, majd
kis idő múlva megszólalt. „A nyugati vidéken él egy bölcs ember. Nem igazgat, így
nem is zavar össze semmit, nem beszél, mégis őszinte, nem avatkozik bele semmibe,
és mégis rendjén megy minden. Oly hatalmas, bizony a nép még nem talált méltó
nevet neki! Bölcs ember lehet, én legalábbis úgy hiszem, de hogy igazán bölcs-e vagy
sem, ezt már nem tudom.” Forgatta magában a hallottakat a helytartó. „Ez a Konfuci-
usz a bolondját járatta velem” – gondolta.

IV.6. Mikor Liezi tanult, három év telt el, s szívében már nem mert arra gondolni, mi
helyes, mi helytelen, és szája sem mert szót ejteni hasznosról vagy károsról – az öreg
Shang akkor vetett rá először pillantást. Öt év múlva, mikor szívében újra a helyes és
helytelen felől gondolkodott, s szája újra a hasznosról és károsról kezdett szólni – az
öreg Shang akkor fordult először felé, és nevetett reá. Hét évre rá szívében már nem
volt gondolat helyesről vagy helytelenről, szájának sem volt mit szólnia hasznosról
és károsról – a mester akkor ültette először maga mellé. Kilenc év múltán szíve
gondolatai és szája beszédei felszabadultak nem tudott többé helyesről, helytelenről,
hasznosról, károsról, mely őt érintené, és nem tudta azt sem, mások dolgában mi
lenne helyes vagy helytelen, hasznos vagy káros, nem volt többé külső vagy belső.
Szeme, mint a füle, füle, mint az orra, orra, mint a szája – nem volt már különbség.
Gondolatai megfagytak, teste felszabadult, izmai, csontjai mind egybeolvadtak, nem
tudta, teste merre dől, lába hova téved, szíve mire gondol, szavai mit mondanak. Aki
képes rá, hogy ilyenné váljon, azelőtt semmi sem marad rejtve többé.

IV.7. Hajdanában Liezi nagyon szeretett kóborolni. Hu Qiuzi megkérdezte tőle: Yu

Kou, mi az, mi kedvedre van benne, hogy így szereted a kóborlást?” „A kószálás
öröme a céltalanság játékából fakad – válaszolta Liezi. – Az emberek azért
kóborolnak, hogy nézegessék a látnivalókat, én viszont azért kószálok, hogy a
változásokat nézegessem. Bizony-bizony, e kétféle kóborlást még el nem választotta
senki!” Hu Qiuzi erre így szólt: „Yu Kou, te ugyanúgy kóborolsz, mint bárki más, csak
másfajtának mondod kószálásod! Mert akármit nézegessünk is, a változást véle
együtt látjuk. Hiába örvendezel a dolgok céltalanságának, ha nem tudsz önnön
magad céltalanságáról. Aki kifelé vándorol, az a külvilág dolgaiban keresi a teljes-
séget, ám aki befelé tekint, az megelégszik önmagával. E megelégedettség a kószálás
tökéletessége. Míg a külvilág dolgaiban keresed a teljességet, kóborlásod még nem
tökéletes.” Ezután Liezi egész életében ki sem mozdult otthonából többé; úgy tartotta,
hogy még semmit sem tud a kóborlásról. Hu Qiuzi így szólt. „Ó, a tökéletes kóborlás!
Aki így kószál, nem ismer megérkezést, aki így nézelődik, nem ismer látnivalókat:
minden elkíséri e kóborlásban, mindent megszemlél e nézelődésben. Én ezt hívom
kószálásnak, én ezt hívom szemlélődésnek. És ezért mondom: Kószálj a
tökéletességben! Kószálj a tökéletességben!”

IV.9. Ami a semmiből születik, az mindig él: ez a Dao törvénye. Ami az életből
születik, ha be is végzi, nem pusztul el ideje előtt: ez a világ törvénye. Az életből
megszületni és korai halállal pusztulni: ez a balsors törvénye. Ami valamiből
születik, az mindig meg is hal: a Dao törvénye ez is. Amí a halál nyomán hal meg,
még ha nem is rögtön pusztul el, mégis korai halállal vész: a világ törvénye ez is. A
halálból megmenekülni és életben maradni: ez a jó szerencse. Ezért semmihez
kötötten megszületni, erre azt mondjuk: ez a Dao. A Daot követve bevégezni, ezt úgy
hívjuk: a világ törvénye. Máshoz kötődni és elpusztulni, erre is azt mondjuk: ez a
Dao. A Daot követni és így érni el a halált, azt is úgy mondjuk: ez a világ törvénye.
Mikor Ji Liang meghalt, Yang Zhu épp hogy tiszteletét tette nála, akkor is énekelgetett
közben. Mikor Sui Wu meghalt, Yang Zhu zokogva ölelte magához a halottat. A
sokaság pedig dalolva ünnepli, aki megszületett, és zokogva siratja a megholtakat.
 VI. AKARAT ÉS SORS

VI.1. Az Akarat így szólt a Sorshoz: „Hogy is lehetne munkálkodásod az enyémhez

mérhető?” A Sors így válaszolt: „Miért, mit csinálsz a dolgokkal, ami különbbé tesz
nálam?” Az Akarat ezt mondotta: „Hosszú élet vagy korai halál, siker vagy
balszerencse, megbecsülés vagy számkivetettség, jólét vagy szegénység mind az én
hatalmamban áll.” „Peng apó nem volt oly bölcs, mint Yao és Shun, mégis nyolcszáz
évig élt – szólt a Sors –, Yan Yuan nem volt tehetségtelenebb, mint a közönséges
emberek, s élete mégis csak négyszer nyolc évig tartott. Konfuciusz erényességben
nem maradt el a hercegek mögött, mégis nyomorúságra jutott Zhenben és Caiban. A
Yin-házbéli Zhou erényességben nem állt a három emberséges minisztert fölött, mégis
az övé volt a császári trón. Ji Zha nem kapott trónt Wu királyságában, de Tian Heng a
Qi Birodalom nagyura lehetett. Yi és Ji éhen vesztek Shouyang hegyén, és a Ji családi
gazdagsága felülmúlta Zhan Jinét. Ha mindez a te munkálkodásod nyomán történt,
akkor miért volt hosszú életű az egyik, míg a másik korai halállal pusztult, miért
jutott balszerencse a bölcsnek és siker a megátalkodottnak, miért jutott számki-
vetettség a kiválóknak és megbecsülés az ostobáknak, miért jutottak szegénységre az
igazak, és miért, hogy a gonoszok meggazdagodtak?” Az Akarat erre így válaszolt:
„Ha tényleg úgy van, ahogy mondod, és nekem semmi befolyásom sincs a világ
menetére, akkor bizonyosan azért történik mindez, mert te így igazítod!” „Igaz, hogy
a Sorsot emlegetik – volt a válasz –, de hát hogy is tudná bárki irányítani a világ
folyását? Megsegítem, ami a helyén áll benne, és eltűröm, ami kificamodott. Hosszú
élet, korai halál, siker és balszerencse, megbecsülés és számkivetettség, jólét és
szegénység mind magától jön el. Hogy is tudnám én számon tartani mindezt? Hogy
is tudnám én számon tartani mindezt?”

VI.12. Volt egy Wei-beli ember, Dong Menwunak hívták. Mikor a fia meghalt, cseppet
sem szomorkodott. Egyik szolgálója így szólt hozzá: „A világon senki sem szerette
jobban a fiát, mint te, és most, hogy meghalt, mégsem búslakodsz miatta. Miért?”
Dong Menwu ezt válaszolta: „Azelőtt nem volt fiam, és akkor nem búslakodtam.
Most, hogy a fiam meghalt, olyan lett minden, mint azelőtt volt, amikor még nem
volt fiam. Ugyan mi szomorkodnivalóm lenne?”

VII. YANG ZHU

VII.1. Mikor Yang Zhu Luban járt, a Meng családnál lakott. Meng úr ezt kérdezte tőle:
„De hisz mindannyian egyformán emberek vagyunk, ugyan mire való akkor a
hírnév?” „A jó hírnévvel gazdag lehetsz” – válaszolt Yang Zhu. „Na és ha gazdag
lettem, akkor mi lesz?” „Akkor előkelő leszel.” „És ha már előkelő lettem, akkor mi
lesz?” „Akkor majd meghalsz.” „Ha már meghaltam, akkor mire volt jó ez az egész?”
„Gyerekeidnek és unokáidnak” – válaszolt Yang Zhu. „Miféle haszna lehet a
gyerekeknek és unokáknak az én jó híremből?” – kérdezett tovább Meng úr. „A
hírnévért megpróbáltatásoknak teszed ki magad, és súlyos gondokba merülsz, de ha
megszerezted, egész nemzetséged, még a szülőfalud is nevezetes lesz általad, hát
még a fiaid és az unokáid!” „De aki jó hírnevet akar szerezni, az szerény kell, hogy
legyen, és alázatos – a szerénység pedig nyomorúságra, az alázat alacsony sorra
juttat.” Yang Zhu erre így szólt: „Guan Zhong a Qi Birodalom főminisztere volt. Ha
ura kicsapongó életet élt, úgy tett ő is, ha ura tékozló volt, tékozló volt ő is – tetteiben
és szavaiban is követte őt. Végül ő segítette a herceget egyeduralmához. Halála után
aztán egyszerűen csak »Guan úr« lett belőle. Tian úr is volt főminiszter Qiben. Ha ura
fennhéjázó volt, akkor ő visszafogott, ha ura kapzsi volt, akkor ő bőkezű. A nép mind
őt követte, s végül övé lett a királyi trón is. Ennek hasznát leszármazottai mind a mai
napig élvezik.” „Ezek szerint a becsületességgel kivívott hírnév nyomorúságot, a
képmutatással szerzett hírnév pedig gazdagságot hoz?” Yang Zhu erre így válaszolt:
„A becsületnek semmi köze a hírnévhez, se a hírnévnek a becsülethez: a hírnév csak
képmutatás, semmi egyéb, Yao és Shun csak színleg mondott le az Ég alatti világról
Xu és Shanjuan javára: meg is maradtak uralkodónak jó száz évig. Bo Yi és Shu Ji
viszont valóban lemondtak az uralkodásról Gu Zhu herceg javára: el is vesztették
hazájukat és éhen pusztultak a Shouyang hegyen. Ennyi elég is, hogy tisztán lássunk
becsület és képmutatás dolgában.

VII.10. Yang Zhu mondotta: „Bozheng Zigao egy hajszálat sem tett arrébb, hogy
használjon a világnak. Nem törődött az országgal, és visszavonultan művelgette
földecskéjét. Nagy Yu egész lényével csak másokon segített, míg teste bele nem
nyomorodott. A hajdani emberek egyetlen hajszálukat sem áldozták fel, hogy
boldogítsák a világot, és hiába is kínálták volna nekik az egész földkerekséget, nem
kellett volna nekik. Senki sem hozott egy hajszálnyi áldozatot sem, senki sem
igyekezett, hogy a világ hasznára legyen, így az Ég alatti világban minden rendjén
ment.” Jinzi ezt kérdezte Yang Zhutól: „Odaadnád-e egy szál hajadat, ha ezzel
segíthetnél a világon?” „A világon aligha lehetne egy hajszállal segíteni” – válaszolt
Yangzi „De ha, mondjuk, lehetne, akkor odaadnád?” – kérdezte újra. Yang Zhu erre
nem mondott neki semmit. Jinzi ekkor elment Meng Sunyanghoz, és elmondta neki az
esetet. Meng Sunyang így szólt: „Te nem érted, mire gondolt a mester, elmondom hát
neked. Ha bőröd egy kis darabkájáért tízezer aranyat kaphatnál- odaadnád érte?”
„Oda én” – válaszolta. „És ha valamely tagodért egy országot kaphatnál, azt
odaadnád?” – kérdezett tovább Meng Sunyang. Mivel Jinzi már jó ideje csak hallga-
tott, Meng Sunyang így szólt hozzá: „Hogy egy hajszál kisebb, mint egy bőrdarabka,
és hogy az is kisebb bármelyik végtagodnál, könnyen belátható. Csakhogy a sok
aprócska hajszál együtt már ér annyit, mint a bőr egy darabja, és a sok bőrdarabka is
ér annyit, mint a test bármely tagja. Igaz ugyan, hogy egy hajszálacska csak pa rányi
része testednek, de azért mégsem szabad könnyelműen bánni véle!” „Nem tudok mit
mondani erre – válaszolta Jinzi – Hiszen ha Lao Dannak vagy Guan Yinnek mondanád
el a te érveidet, akkor ők igazat adnának neked. De ha én beszélném el az enyémeket
Nagy Yunek vagy Modinek, akkor ők azt mondanák, hogy nekem van igazam.”
Meng Sunyang ekkor a többiekhez fordult, hogy valami másról beszélgessen velük.

VII.15. Yang Zhu mondotta: „Négy dolog van, ami sohasem hagyja nyugodni az
embereket: a hosszú élet, a hírnév, a rang és a vagyon. Akiknek mind a négy
megadatott, azok rettegnek a szellemektől, tartanak az emberektől, félnek a hatal-
masoktól és remegnek a büntetésektől. Úgy hívom ezeket, hogy szorongó emberek.
Megölik őket, vagy életben hagyják, mindegy – sorsuk csak a külső világtól függ. Aki
nem lázad végzete ellen, minek is vágyakozna a hosszú élet után? Akik nem kergetik
a dicsőséget, minek vágynának a hírnévre? Akik nem akarnak hatalmat, minek
áhítoznának a rang után? Akiket nem hajt kapzsiságuk a gazdagság után, minek is
vágynának vagyonra? Őket úgy hívom, hogy megbékélt emberek. Senki sincs
ellenségük az Ég alatt, sorsukat bensőjükben maguk irányítják. Van is erről egy
mondás:
»Nincs hivatal, se feleség: Elhagytad már vágyad felét. Nincs díszruha, se
lakoma, Megbékélhet úr és szolga.« Zhouban úgy mondják, hogy a parasztembert az
egy helyben ülés meg tudja ölni. Reggel kimegy a földre, és este hazatér – ez élete
örök törvénye. Zöldséget majszol, és gyökereket rágcsál, ezeknél finomabb tán nem
is létezik, úgy hiszi. Izma durva és erős, ina feszes és kemény. Ha csak egyetlen
napig is puha szőrméken pihenne, selyemfüggönyök mögött, finom rizzsel és
húsokkal, illatos naranccsal kínálgatnák, szíve elszomorodna, teste összezavarodna,
és belső lázbetegségbe esne. De ha Sheng vagy Lu fejedelme kerülne a paraszt
helyébe, aligha bírná egy rövidke időnél tovább. Ezért széles e világon semmi sincs,
mi a szántóvetők békéjénél és öröménél különb volna! Valamikor régen Songban élt
egy paraszt. Csak egy kenderruhája volt, alig-alig húzta ki benne a telet. Tavasz
táján, mikor elérkezett a dologidő, kint a napon melegedett. Nem is sejtette, hogy
tágas termek, meleg szobák is vannak a világon, hogy selymekbe és lágy prémekbe is
fel lehetne öltözni. Egyszer odafordult az asszonyához: »Ha a hátunkat süttetjük a
Nappal, igen jól felmelegszünk – ezt még senki emberfia nem tudja. Megyek és
elmondom az uraságnak – biztosan bőségesen megjutalmaz érte.« De az egyik
gazdag ember a faluban így szólt hozzá: »Élt egyszer valaki, aki nagyon szerette a
lóbabot, édesnek találta a csalánt, a zellert meg a békalencsét, és igencsak dicsérte a
környékbeli nagyuraknak. Azok meg is kóstolták mindet, de az egyik csípte a
szájukat, a másik csikarta a hasukat így aztán jól kinevették és elzavarták, ő pedig
nagyon elszégyellte magát. No, valami ilyesféle fickó vagy te is! «„

VII.16.
Yang Zhu mondotta: „Kényelmes ház, szép ruhák, finom ételek, csábos asszonyok –
ha e négy megvan, mi más kellhet még? Akinek mindez megadatott, és mégis valami
másra vágyik, annak természete telhetetlen. A telhetetlen természet pedig olyan
féreg, mely szétrágja a yin és a yang harmóniáját.” Ha hűséges vagy, az kevés ahhoz,
hogy a fejedelemnek megnyugvást adj, de ahhoz épp elegendő, hogy bajba kerülj
miatta. Ha igazságos vagy, az kevés ahhoz, hogy bárminek is használhass véle, de
ahhoz épp elegendő, hogy életed veszélybe kerüljön miatta. Ha mármost a fejedelem
anélkül is megnyugvást talál, hogy hűséges lennél, akkor a hűségesség jó híre már
szerte is foszlott; és ha anélkül is hasznára lehetsz valakinek, hogy igazságos lennél,
akkor az igazságosság hírneve máris elenyészett. Ha nyugalmat talál az úr és a
szolga, ha mindennek segítek, és minden megsegít, máris visszaállt az ősi rend. Yu
ezt mondotta: „Hagyd a hírnevet, elkerül a gond! Laozi mondotta: »A hírnév csak
vendége a valónak.« És mégis mindegyre csak a hírnevet hajhásszak, szakadatlan.
Hát tényleg nem lehet szabadulni tőle? A hírnév több lenne tán, mint pusztavendég?
Manapság akinek jó híre van, megbecsülik és tisztelik, akinek nincs, azt megvetik és
lenézik. Akit megbecsülnek és tisztelnek. az boldogan örvendezik, akit pedig
lenéznek és megvetnek, az búsul és kesereg. Csakhogy a búslakodás és a kesergés
természetünk ellen való, a felszabadult öröm pedig természetünk kedvére van már
csak ilyenek vagyunk. De hát akkor miért szabaduljunk a hírnévtót, miért csináljunk
belőle vendéget? Elég ha megutáljuk avatónk kárára szerzett hírnevet. Aki valóját
megkárosítva szerzi hírnevét, szánni való, mert magának csak jóvátehetetlen
veszteségeket gyűjt. Ugyan miért haboznánk hát, hogy válasszunk az öröm és a
keserűség, boldogság és bánat között?”
 VIII. MÉRTÉK A VILÁG

VIII.23. Yangzi szomszédjának elveszett az egyik birkája. Egész háza népével

kerestetni kezdte, sőt még Yangzit is megkérte, küldje ki ő is a szolgáit. „Hogyhogy –
szólt Yangzi –, ha egyetlen birka veszett el, akkor minek ennyi ember, hogy
megkeresse?” „Sok az apró ösvény” – válaszolt a szomszéd. „No, megvan a jószág?”
– kérdezte tőlük, mikor visszatértek. „Elveszett, nem találjuk” – válaszolták. „De hát
hogy veszhetett el?” „Az ösvények mindig újabb csapásokba ágaznak el, mi pedig
nem tudjuk, merre ment, ezért inkább visszajöttünk.” Yangzi magába roskadt, és arca
elkomorult. Jó darabig egy szót sem szólt, és a nap hátralevő részében még csak el se
mosolyodott. A tanítványai furcsállották a dolgot, és faggatni kezdték: „Az a birka
csak egy értéktelen háziállat, és még csak nem is a tiéd, mester. Hogyhogy így
kedvedet szegte mégis?” De Yangzi nem válaszolt nekik, és a tanítványok semmit
sem tudtak meg tőle.
(Dobos L. ford.)
 19. BUDDHISTA ISKOLÁK KÍNÁBAN I.
(HUAYAN, TIANTAI, JINGTU)

Faxian
Feljegyzések a buddhista országokról

[1. Miért indult útjára?]

Faxian, amikor régebben Chang'anban élt, szomorúan látta, hogy a Kolostori
Szabályok csak fogyatékosan vannak meg (Kínában), s ezért Hongshi második évében
[=399-ben], amely `jihai` év volt, Huijinggel, Daozhenggel, Huiyinggel, Huiweijel és
másokkal összeszövetkezve, elindult Indiába, hogy felkutassa ezeket a Kolostori
Szabályokat.

[2. Ru Dan király országa és Zhangye városa]

Elindultak Chang'anból, átkeltek a Long(-hegységen), s elérkezvén Qian Gui (király)
országába, ott töltötték nyári visszavonultságukat. Véget érvén a nyári
visszavonultság, tovább haladtak előre és megérkeztek Ru [v. Nou] Dan (király)
országába, majd átkelvén a Yanglou-hegyen, elérték Zhangye helyőrségi várost.
Zhangyeben akkor nagy felfordulás volt, az utak is járhatatlanok voltak, de Zhangye
királya, Duan Ye magánál tartotta őket és pártfogójukként cselekedett. Így találkoztak
ott Zheyannel, Huijiannel, Sengshaoval, Baoyunnel, Sengjinggel és másokkal; s
megörülvén annak, hogy azonos a becsvágyuk, együtt töltötték a nyári
visszavonultság idejét.

[3. Dunhuang]
A nyári visszavonultság végeztével tovább haladtak s elérték Dunhuangot, amely
sánccal volt körülvéve kelet-nyugati irányban nyolcvan `li`, észak-déli irányban
pedig negyven `li` hosszan. Itt együtt megálltak egy hónapra és még néhány napra,
majd Faxian és a többiek, összesen öten, egy vezetőt követve indultak tovább,
Baoyuntől és a többiektől pedig elváltak. Dunhuang kormányzója, Li Hao, ellátta őket
mindazzal, amivel átkelhetnek a sivatagon. A sivatagban sok volt a gonosz szellem
és a forró szél, s mindenki meghalt, aki velük találkozott. Odafönn nem repült
madár, alant nem futkároztak állatok, s ameddig csak ellátott a szemük, kutatván
hogy hol juthatnak át, egyikük sem tudta megállapítani azt; csupán a halottak
kiszáradt csontjai szolgáltak útjelzőként nekik.

[4. Shanshan országa]

Így mentek tizenhét napon át, megtehettek vagy ezerötszáz mérföldet, s akkor
elérkeztek Shanshan országába. Annak földje rögös és terméketlen, s az egyszerű
emberek ruházata ugyanolyan durva, mint Han [ = Kína] területén, csupán abban tér
el tőle, hogy nemezből készül. Az ország királya magáénak vallja a Tant, s lehet,
hogy négyezernél is több szerzetese van, mind a Kis Kocsi iskolájából. Az egész
ország egyszerű emberei [ = világi lakossága] és papsága mind az indiai tanítást
gyakorolja, de vannak akik szigorúbban, s vannak akik lazábban követik. Amerre
csak jártak a Nyugatra vivő úton, minden országban vagy affélében ugyanezt
tapasztalták; az egyes országok csak abban különböztek egymástól, hogy más és más
nyelvet beszéltek; de azért akik családjukat elhagyták [ = a szerzetesek], mind
tanulmányozták az indiai könyveket s India nyelvét.

[5. Agni országa]

Ott maradtak egy hónapot és néhány napot, majd tovább mentek északnyugat felé
tizenöt napon át, mígnem elérték Agni [ = a tokhár Karashahr] országát. Agni
országában ugyancsak volt több mint négyezer szerzetes, mind a Kis Kocsi
iskolájából, akik a örvényekhez szigorúan tartották magukat. A Qin földjéről [ =
Kínából] jött szerzetesek nem is vehettek részt a szertartásaikon. Faxian dolgait
azonban elrendezte Fu Gongsun szállásadó szerzetes, ott is maradt nála több mint két
hónapig, amikor aztán Baoyun és a többiek csatlakoztak hozzá. Mindnyájan úgy
vélték, Agni ország lakosai nem túlságosan udvariasak, a vendégekkel [ = az
idegenekkel] nem nagyon törődnek; Zheyan, Huijian és Huiwei vissza is tért
Gaozhangba, hogy beszerezze az utazáshoz szükséges dolgokat, míg Faxian és a
többiek, akiket Fu Gongsun ellátott a szükségesekkel, egyenesen délnyugat felé
folytatták útjukat. Az út mentén ott sehol sincs letelepült lakosság, a sivatagban való
haladás nagyon nehéz. Amit ők ott elszenvedtek, ahhoz semmi más emberi
tapasztalat nem hasonlítható. Ám útjukban egy hónap és öt nap után mégiscsak
elérkeztek Khotanba.

[6. Khotan országa és a Képmások Menete]

Az az ország gazdag és boldog, népének bőségesen megvan mindene. Mindenki a
Tannak hódol, és a (buddhista) tanításokban örömüket is lelik. Szerzetesük több
tízezer ember, többségük a Nagy Kocsi iskolájából, s valamennyinek megvan a
bőséges tápláléka. Az ország népe szétszórtan lakik, s minden egyes ház kapuja elé
egy kis sztúpát építenek, a legkisebbet is két öl [ = hat méter] magasra. Mindenfelé
vannak szerzetesi lakóhelyek, ahol ellátják a vendég szerzeteseket még a
szükségesnél többel is. Az ország királya elszállásolta Faxiant és társait egy
szerzeteskolostorba, amely kolostornak Gomati a neve, s a Nagy Kocsihoz tartozik. A
kolostor háromezer szerzetese, ha megütik a harangot, együtt étkezik. Amikor
belépnek az ebédlőcsarnokba, méltósággal és illedelmesen viselkednek, s
meghatározott sorrendben ülnek le; minden teljes csendben zajlik, még a csészék sem
csörrennek. A szolgálókat pedig, ha újra ételt kérnek tőlük, sohasem szólongatják
ezért, hanem csak a kezük ujjával jelzik ezt nekik. Huijing, Daozheng és Huida előre
ment Khalcsa ország felé, Faxian és a többiek azonban meg szerették volna nézni a
Képmások Menetét, s ezért ottmaradtak még három hónapra. Az országban
tizennégy hatalmas szerzeteskolostor van, nem számítva a kisebbeket. A negyedik
hónap első napjától kezdve a városban tisztogatják az utakat, feldíszítik még a girbe-
gurba utcákat is; a városkapu fölé pedig egy nagy baldachint feszítenek ki,
pompásan feldíszítve, ahol a király és felesége az udvarhölgyeivel tartózkodik majd.
A Gomati szerzetesei a Nagy Kocsi iskolájához tartoznak, amelyet a király a
legjobban tisztel, s ezért elsőnek hozhatják a képmásaikat. A várostól három vagy
négy mérföldnyire készítenek egy négykerekű képmás-kocsit, harminc lábnál is
magasabbat, formájára olyan ez, mint egy mozgó palota, feldíszítve a hét drágakővel,
valamint selyem szalagokkal (v. zászlókkal) és ernyőkkel. A Képmás ott áll a kocsi
közepén, két bódhiszattva vár reá, és valamennyi „égi szolgáló” [ = déva] követi,
mind aranyból, ezüstből vagy faragott jádéból, felfüggesztve a levegőben. Amikor a
Képmás már száz lépésnyire van a kaputól, akkor a király leveszi a koronáját és új
ruhát ölt magára, majd elindul mezítláb, kezében virágot és füstölőt tartva, kísérőitől
követve kimegy a városból a Képmás fogadására, kifejezi tiszteletadását a lábainál,
elébe szórja a virágokat és meggyújtja neki a füstölőt. Amikor pedig a képmások
belépnek a városba, a városkapu tornyából a királyné és szolgálói a legkülönfélébb
virágokat szórják le rájuk. Így
díszítenek fel minden kocsit, de minden kocsit másféleképpen. Minden egyes
szerzeteskolostor egy napon átviheti a képmásait. A képmások bemutatása a
negyedik hónap első napján kezdődik, s a tizennegyedik napon ér véget. Miután a
Képmások Menete befejeződött, a király és felesége visszatér a palotájába. Ettől a
várostól északra hét vagy nyolc mérföldre van egy szerzeteskolostor, amelynek a
neve Új Királyi Kolostor. Építése nyolcvan évig tartott, három király uralkodása után
fejeződött be. Lehet vagy kétszázötven láb magas, faragott és berakott díszekkel
ékesítve, arannyal és ezüsttel beborítva, s mindenféle drágakő felhalmozva rajta. A
sztúpa mögött építettek egy Buddhának szentelt csarnokot, amelyet gyönyörűen
földíszítettek, gerendáit és oszlopait, ajtószárnyait és ablakkereteit mind arannyal
vonták be. Sorjáznak ott a szerzetesi lakások, ugyancsak oly szépen és ragyogóan
feldíszítve, hogy azt szavakkal nem is lehet leírni. A Hegylánctól [ = a Zonglingtól]
keletre fekvő hat ország minden királya, akiknek temérdek különösen drága
értéktárgya volt, abból sokat ajándékul adott (a kolostornak), noha kevés ember
használhatja csak azokat.

[7. Csakuka és Agzi országok]

A negyedik havi Képmások Menete után Sengshao egymaga, követvén egy idegen
szerzetest, elment Kasmíra felé, Faxian és a többiek pedig folytatták útjukat Csakuka
országa felé, s huszonöt napig utazván, el is érték azt az országot. Az ország királya
okos és tudós (buddhista), van is több mint ezer szerzetese, akiknek többsége a Nagy
Kocsi iskolájához tartozik. Itt maradtak tizenöt napig, majd délnek haladván négy
nap alatt a Zongling-hegyekbe érkeztek, mígnem Agzi országába érvén, ott töltötték
nyári visszavonultságukat.

[8. Khalcsa és az Ötéves Nagy Gyülekezet]

A nyári visszavonultság végeztével huszonöt napig mentek tovább, s elérve Khalcsa
országot, Huijinggel és társaival ott összetalálkoztak. Amaz ország királya éppen
akkor tartotta a `Pancsavarsát`. `Pancsavarsa` kínai nyelven Ötéves Nagy
Gyülekezetet jelent. A Gyülekezetre mind a négy égtáj felől meghívták a
szerzeteseket, jöjjenek el és gyűljenek össze. Akkorra már minden szerzetes ülőhelyét
feldíszítették selyemszalagokkal és ernyővel, arany és ezüst lótuszvirágokkal hímzett
selyemmel látták el a háttámlákat, s szépen megtisztították az ülő alkalmatosságokat.
A király és számos minisztere a Tannak megfelelően teszi meg felajánlásait (a
szerzeteseknek) egy hónapra, kettőre vagy háromra, többnyire a tavasz idején. A
király azután, befejeződvén a Gyülekezet, azt ajánlotta minden miniszterének,
tegyenek még felajánlásokat egy napra, kettőre, háromra vagy ötre. Amikor a
felajánlásokat mind megtették, a király az általa használt lovakból a saját nyergével
elővezettetett egyet és megparancsolta országa legelőkelőbb miniszterének, hogy
üljön fel reá, továbbá mind viseljenek fehér nemezt, mindenféle ékszereket, csupa
olyan dolgokat, amelyeket a szerzetesek nélkülöznek, s amelyekről minden miniszter
fogadja meg, hogy alamizsnaként adja. Az alamizsnaként adott dolgokat később
visszaadta, pénzért megváltva azokat a szerzetesektől. (Khalcsa) földje hegyes és
hideg, nem terem meg ott más gabona, csak a búza érik be. Amikor a szerzetesek
megkapják évi ellátmányukat, hamar fagyosra fordul az idő, ezért a király nem
ajánlja ezt a szerzeteseknek, hanem azt akarja, hogy csak a búza beérése után
fogadják el az évi ellátmányt. Abban az országban van egy Buddha által használt
köpőcsésze, amelyet kőből csináltak, s a színe hasonlít Buddha
alamizsnáscsészéjéhez. Megvan ott még Buddhának egy foga is, s az ország lakói egy
sztúpát építettek a Buddha-fog számára. Él ott több mint ezer szerzetes, mind a Kis
Kocsi iskolájához tartozik. Azoktól a hegyektől keletre az egyszerű emberek
éppolyan durva ruhákat hordanak, mint Kínában, csak abban különböznek, hogy
nemezt és selyemszövetet is viselnek. A szerzetesek szabályai és szertartásai oly
nagyszámúak, hogy meg sem lehet jegyezni őket. Az az ország a Zongling-
hegyláncban van, márpedig a Zongling-hegylánc elejétől kezdve a füvek, a fák és
gyümölcsök mind eltérnek (a Kínában termőktől), csak három dolog olyan, mint
Kína földjén, mégpedig a bambusz, a gránátalma és a cukornád.

[9. A Zongling-hegylánc és Darada országa]

Onnan nyugatnak haladva Észak-India felé, úton voltak egy hónapon át, és sikerült
átkelniük a Zonglingon. A Zonglingon télen és nyáron egyaránt hó van, továbbá él ott
egy mérges sárkány, amely, ha elveszíti az eszét, mérges szelet, esőt és havat fúj, s
rettenetes homokvihart támaszt. Aki összeakad vele, bajban van, s tízezerből egy sem
menekül meg tőle. Az ottani föld lakóit egyébként így nevezik: a Havas Hegyi
Emberek. A hegyláncon átkelve elérkeztek Észak-Indiába, és amikor átlépték a
határt, találtak ott egy kis országot,
amelynek neve Darada volt. Ott is sok a szerzetes, mind a Kis Kocsi iskolájából.
Abban az országban volt valaha egy Arhat, aki szellemi erejével felküldött a Tusita
Égbe egy ügyes szobrászt, hogy vegye szemügyre Maitréja Bódhiszattva méreteit és
megjelenését, s majd alászállván faragja ki fából (Maitréja) képmását. Az háromszor
szállt fel, hogy jól szemügyre vegye, s így azután el is készítette a képmást, melynek
magassága nyolcvan láb, a talapzata is nyolc láb széles, s böjti napokon mindig nagy
fénnyel ragyog. Minden ország királya verseng egymással az ajándékozásban, s (a
képmás) ezért mind a mai napig ott látható.
 Huiyuan
A test kimerül, de lélek nem hal el

Mi hát a lélek? Minthogy a szelleminek a végpontja, „varázserejűnek” nevezik. A

szelleminek a végpontja, mint a hármas és kettős vonalakból álló kép. Ezért a Szent
Ember úgy határozza meg, mint a dolgok „lelkesítés”. Még ha a legmagasabb tudás
birtokában vagytok is., úgy beszéltek róla, hogy nem vagytok képesek meghatározni
a szerkezetét és alakját, sem pedig végére járni homályos jelentésének. Közönséges
tudásotokkal kételkedést támasztotok, s többnyire csak a saját zavaros
(gondolataitokkal) értetek egyet. A tévedésetek, amelyeket elkövettek, bizony már
nagyon súlyosak. Mert aki beszélni akar róla, az végül is arról beszél, amiről nem
lehet beszélni. Mármost annak a közepében, amiről nem lehet beszélni, újra meg újra
és kölcsönösen csak hasonlókat (mondhatunk). A lélek tökéletesen felel, nincs ura,
finoman kimerít mindent, és nincs neve. Megindítja a dolgokat, így (általuk) mozog;
kölcsön vesz sorsokat, így (azok révén) működik. Megindítja a dolgokat, de maga
nem dolog, s ezért a dolgok átalakulásakor nem hal el. Kölcsön vesz sorsokat, de
maga nem sors, s ezért a sorsok kimerülésekor ő nem jut (létezésének) a végére.
Vannak érzelmei, de csak a dolgok által lehet megindítani; van tudata, de csak a
sorsok révén lehet megtalálni őt. A sorsok közt van szellemi és van testi, ezért (az
emberek) természete mind különböző. A tudás is lehet világos vagy tompa, ezért (az
emberek) értelmessége sem azonos.
Ebből következtetve mondhatom: tudjuk tehát, hogy az átalakulások az
érzelmek által indulnak meg, a lélek pedig az átalakulások által továbbadódik. Az
érzelmek nem mások, mint a változások anyja, a lélek pedig az érzelmek gyökere. Az
érzelmeké az összetalálkozó dolgok útja, a léleké pedig a titokzatos vándorlás
működése. Csak aki felébred és világosan lát, az térhet vissza az Eredethez. Aki
téved az Alapelvben, az csak a dolgokat követi.
Akik a régi időkben magyarázták az Utat, ugyancsak semmiben nem értettek
egyet (veled). Engedd meg, hogy idézzem és megmagyarázzam őket. Zhuangzi a
titokzatosról a Dazong (fejezetben) nyilatkozott meg mondván: „A Nagy Göröngy (=
a Föld) elfáraszt engem, amíg élek, s pihentet majd, ha meghalok.” S azt is gondolta
(ugyanott), hogy az élet az ember vendégfogadója, a halál meg visszatérés az Igazhoz
(= Abszolúthoz). Ezt jelenti a mondás: „tudni, hogy az élet nagy szerencsétlenség, az
élet nem-létét pedig úgy fogni fel, mint visszatérést az Eredethez.” Wenzi a Sárga
Császár szavait idézi mondván: „A test pusztulásnak van alávetve, de a lélek nem
alakul át. S mert nem-átalakulása az átalakulásokon halad, változásai
kimeríthetetlenek.” Zhuangzi ezt is mondja (ugyanott): „Ha valaki csak az ember
testi formáját ragadja meg, még örömét is leli benne. Ám az emberi test tízezer
átalakulása során sem ér el soha egy végső állapotot.” Ez azt jelenti, hogy tudjuk: a
születések nem merülnek ki egyetlen átalakulással, és hogy aki követi a dolgokat, az
nem tér vissza (az Eredethez).
A két mester mondásainak tartalmát még nem értem ugyan teljesen, de azért
közel jutottam az Eszményihez, s hallottam róla valamit. Te, aki vitatkozol, nem
tanulmányoztad a „most élni, most meghalni” tételét, s tévedsz abban, (mit jelent) az
„összegyűlés és szétszóródás az egy átalakulásában.” Nem gondolsz arra, hogy a
lélek útjának ott van a dolgokat lelkesítő varázsereje, azt állítod, hogy a szellemi és a
testi együtt merülnek ki. De hát nem lenne ez nagyon szomorú?
A tűzről és fáról szóló hasonlat eredetileg a Szent írásaiból való. (Az emberek)
elveszítették a hagyomány fonalát, s ezért senki nem törekszik a rejtett (jelentés)
feltámasztására (= a helyes értelmezésre). A finom mondások így aztán elmerülnek a
közönséges tanításokban, aminek következménye, hogy az ilyen vitatkozók
felhasználhatják arra, hogy kételyeket ébresszenek. Ha pedig most nem lenne mester,
aki megértené az Eszményit, akkor nem tudnád, hogy létezett a régiek tudásának
világossága, és a titokzatos átadás műveletéről sem hallana soha senki.
Hogy miért? mert az érzelmek és sorsok egymást indítják meg, és
átalakulásainak nincsen határa. Az okok és feltételek titkosan összekapcsolódnak és
rejtetten egymás kezére játszanak. Akinek magának nem átható a szemlélete, az nem
ismerheti meg változásaikat. Engedd meg, hogy egy tárgyi (példával) bizonyítsam be
neked ezt. A tűz átadása (ugyanazon)tüzelőanyagban, ez olyan, mint a lélek átadása
a testben; ám a tűz átadása más tüzelőanyagnak olyan, mint a lélek átadása más
testnek. Az előző tüzelő nem a későbbi tüzelő, s ebből tudhatjuk, hogy a (a
feladatukat) tökéletesen ellátó ujjak művészete mily titokzatos. Az előző test nem a
későbbi test, s ebből megérthetjük, hogy az érzelmek és sorsok
(egymást-)megindítása milyen mély. A tévelygők látják, hogy a test elpusztul az egy
élettel, s ennek alapján azt gondolják, a lélek s az érzelmek együtt pusztulnak el, mint
ahogyan látják a tűznek kimerülését egyetlen fadarabon, s azt mondják, az utolsó
pillanatban mindkettő kimerült. Ez (a nézet) „az életerő táplálása” című fejtegetésen
nyugszik, nem pedig az analógia alapos megvizsgálásán.
Ha ugyanis, a te érvelésedet követvén, feltételezzük, hogy a lélek és test együtt
alakul át, akkor kezdettől fogva égi (= természeti) eredetűek. Az ostobaság és a
bölcsesség hordozója az élet, s azonosak mindabban, amit természetes adottságként
elfogadnak. Megkérdezem, hogy amit elfogadnak, az vajon a testtől fogadják-e el,
vagy a lélektől fogadják-e el? Mert ha a testtől fogadják el, akkor minden, ami egy
létező testben van, annak átalakulásakor lélekké lesz. Ha meg a lélektől fogadják el,
akkor lélek adatik át a léleknek, s akkor Danzhu (= Yao méltatlan fia) és Yao Császár
egyformán szentek, valamint Chonghua (= Shun) és Gusou (= Shun méltatlan apja)
egyenlőképp isteniek. Lehetséges volna, hogy így legyen? Lehetséges volna, hogy így
legyen?
Minthogy pedig ez nem lehetséges, biztosan tudjuk, a titokzatos feltételek
összekapcsolódása nyilvánul meg a megmaradó múltban, és hogy világos vagy
tompa felfogás jut-e osztályrészül valakinek, az már a test kezdetekor eldöntődött.
Az isteni fazekaskorong jól forog ugyan, de csak nem képes megváltoztatni az
alaptermészet magától-olyanságát. Hát még leszállva az ennél alacsonyabb
dolgokhoz! Ha megvizsgálod az Alapelv segítségével, akkor a finom mondásokhoz
megvan a bizonyítékuk. Ha egyezteted a tényekkel, képes leszel rá, hogy ne ess
tévedésbe a Nagy Áthatoló tekintetében.

Fan Zhen
A lélek halandóságáról
[Fan Zhen (c. 450–510), mert Wudi 504-ben államvallássá nyilvánította a buddhizmust,
mire Fan Zhen 507-ben nyilvánosságra hozta talán korábban írt, de most különösen
aktuálissá vált művét, `A lélek halandóságáról` címűt. Pályájának utolsó szakasza,
valamint halálának éve is bizonytalan. Annyi bizonyos, hogy ez a mű közvetett
válasz a Huiyuan `A lélek nem hal el` című – a Madhyamaka iskola szemszögéből
eretnek – téziseire, valamint természetesen vita a misztikus és vulgáris neo-taoizmus
felfogásával is.]
Valaki fölteszi a kérdést: – Azt mondod, mester, hogy a lélek halandó; de hát
honnan tudod, hogy halandó?
Válaszom ez: – A lélek nem választható el a testtől, s a test nem választható el
a lélektől. Ezért amíg a test él, addig a lélek is él, és ha a test elpusztul, elhal a lélek is.
Kérdés: – Testnek azt nevezzük, aminek nincs tudata, léleknek pedig azt,
aminek tudata van. A tudatos és a tudattalan nagyon is különböző dolgok; a lélek a
testtel így elvileg nem lehet egy és ugyanaz. Hogy test a lélektől elválaszthatatlan
lenne, azt én nem tudom felfogni.
Válasz: – A test a lélek anyagi hordozója, a lélek meg a test működése; ha tehát
testnek az anyagi hordozót nevezzük, léleknek pedig a működést, akkor a test és a
lélek semmiképpen sem lehet egymástól különböző dolog.
Kérdés: – De ha a lélek nem anyagi hordozó, a test pedig nem működés, akkor
azt, hogy nem lehetnek különbözők, hogyan bizonyítod?
Válasz: – Csak a nevük különböző, a lényegük egy és ugyanaz.Kérdés: – De ha
a nevük egyszer már különböző, hogyan lehetne egy és ugyanaz a lényegük?
Válasz: – A léleknek és anyagi hordozójának viszonya olyan, mint az
élességnek a kés pengéjéhez való viszonya; a testnek a működéshez pedig olyan,
mint a kés pengéjének az élességéhez. Az élesség név nem jelent késpengét, s a
késpenge név nem jelent élességet. Ám ha elvész az élesség, nincs késpenge sem, és
ha elvész a késpenge, nincs többé élesség. Sosem hallottam olyasmit, hogy a
késpenge elpusztult, de élessége megmaradt volna; hogy is lehetne elképzelni tehát,
hogy a test elpusztul, de a lélek megmarad?
Kérdés: – A késpenge és élessége dolgában talán így van, ahogy mondod; de
test és lélek viszonyában ez a magyarázat nem helyes. Hogy miért nem? Mert a fa
anyagi hordozójának nincsen tudata, de az ember anyagi hordozójának van tudata.
Mármost az embernek ugyanolyan anyagi hordozója van, mint a fának, s mégis
különbözik a fától azáltal, hogy tudata van. Vajon nem azért-e, mert a fa csak eggyel
rendelkezik, az ember azonban kettővel?
Válasz: – Milyen különös beszéd ez! Ha az ember valóban ugyanolyan anyagi
hordozóval rendelkezne, mint a fa, s ez lenne a test, és a fától eltérőleg tudata lenne,
mégpedig a lelke, akkor lehet, hogy úgy lenne, ahogy mondottad. Valójában azonban
az ember anyagi hordozója olyan anyagi hordozó, amelynek tudata van, a fa anyagi
hordozója pedig olyan anyag, amelynek nincs tudata. Az ember anyaga nem a fa
anyaga, s a fa anyaga nem az ember anyaga. Hogyan is lenne ugyanolyan anyaga,
mint a fának, s rendelkezne a fától eltérőleg mégis tudattal?
Kérdés: – Az ember anyaga éppen abban különbözik a fa anyagától, hogy
tudata van. És ha az ember, akinek nincs tudata, miben különbözik a fától?
Válasz: – Olyan ember nincs, akinek ne lenne tudattal bíró anyaga, miként
olyan fa sincsen, amelynek tudattal bíró teste lenne.
Kérdés: – De hát a halott ember teste vajon nem tudattalan anyag?
Válasz: – De igen, az tudattalan anyag.
Kérdés: – Ha pedig így van, akkor az embernek mégiscsak ugyanolyan anyaga
van, mint a fának, s amiben a fától különbözik, az a tudata.
Válasz: – A halottnak ugyanolyan az anyaga, mint a fáé, és nincs tudata, amely
megkülönböztetné a fától; de az élő embernek tudata van, amely megkülönbözteti a
fától, és semmiképp sem ugyanolyan az anyaga, mint a fáé.
 Kérdés: – A halott ember csontváza vajon nem az élő ember teste?
Válasz: – Az élő test nem halott test, és a halott test nem élő test, hiszen a
lényegében változott meg. Hogyan is lehetne egy élő ember testében a halott ember
csontváza?
Kérdés: – De ha az élő ember teste nem a halott ember csontváza, akkor a
halott csontváza nem az élőnek a testéből származik, és hanem az élőnek a testéből
származik, akkor ez a csontváz honnan jött és hogy került ide?
Válasz: – Az élő ember teste átváltozott a halott csontvázává.
Kérdés: – Nos, ha az élő ember teste átváltozott is a halott ember csontvázává,
vajon nem az élő-e az oka annak, hogy létezik a halott? Ebből tudjuk, hogy a halott
test ugyanolyan, mint az élő test.
Válasz: – Így aztán azért, mert a virágzó fa átalakul kiszáradt fává, a kiszáradt
fa anyaga talán azonos a virágzó fa testével?
Kérdés: – Ha a virágzó test átalakulhat kiszáradt testté, akkor a kiszáradt test
azonos a virágzó testtel. Miként a selyem teste, ha átalakul selyemszál-testté, a
selyemszál teste azonos a selyem testével. Van valami különbség köztük?
Válasz: – Ha a kiszáradt azonos lenne a virágzóval, a virágzó meg azonos
lenne a kiszáradttal, akkor a virágzás idején hullania kellene (a lombnak),
kiszáradásakor pedig gyümölcsöt kellene hoznia (a fának). Ráadásul, ha a virágzó fa
nem szükségképpen alakul át kiszáradt fává, minthogy a virágzó azonos a
kiszáradttal, nincs is semmiféle átalakulás. És tovább, ha virágzó és kiszáradt egy és
ugyanaz lenne, akkor miért nem előbb szárad ki (a fa), hogy csak azután virágozzék,
s kell-e vajon előbb virágoznia és csak azután kiszáradnia? A selyem és a selyemszál
egyidejűek, s így nem alkalmasak arra, hogy hasonlatként szolgáljanak.
Kérdés: – Az élő test halálakor tehát egy szempillantás alatt mindennek vége
van. De mi az oka, hogy amikor már itt a halott test, akkor ennek még hosszú ideig
nincs vége?
Válasz: – A megszülető és elpusztuló testeknek meg kell hogy legyen a maguk
rendje (a születésben és) a pusztulásban. A hirtelen születettek mindig hirtelen
pusztulnak el, a fokozatosan születettek pedig fokozatosan pusztulnak el. Hirtelen
keletkezik például a zivatar, s fokozatosan születnek meg például az állatok és
növények. A hirtelenség és a fokozatosság maguknak a dolgoknak a törvénye.
Kérdés: – Ha a test egyszerűen azonos a lélekkel, akkor a kéz és a többi
(testrész) ugyancsak lélek volna?
Válasz: – Ezek mind a lélek részei.
Kérdés: – De ha mindezek valóban a lélek részei, akkor, lévén hogy a lélek az,
ami képes a gondolkodásra, a kéznek és a többinek is képesnek kell lennie a
gondolkodásra?
Válasz: – A kéz és a többiek képesek tudomásul venni a fájdalmat vagy a
viszketést, de nem gondolkodnak arról, mi a helyes és mi a téves.
Kérdés: – A tudat és a gondolkodás ugyanegy vagy különböző?
Válasz: – A tudat azonos a gondolkodással. Ha sekélyebb, akkor tudat, ha
mélyebb, akkor gondolkodás.
Kérdés: – Ha így van, akkor kétféle gondolkodásnak kell lennie. De ha a
gondolkodás kétféle, akkor a lélek is kétféle?
Válasz: – Az embernek csak egy teste van, hogy lehetne akkor két lelke?
Kérdés: – De ha nem lehet két lelke, akkor hogyan lehetne a fájdalom és a
viszketés tudata mellett a helyest és tévest megkülönböztető gondolkodás?
Válasz: – Úgy, ahogyan a kéz és a láb különbözik ugyan, de együtt tartoznak
egy emberhez. Helyes és téves, fájdalom és viszketés legyen közöttük bármilyen
különbség, ugyancsak együtt tartoznak egyazon lélekhez.
Kérdés: – Nos, ha a helyest a tévestől megkülönböztető gondolkodás nem
kapcsolódik a kézhez és a lábhoz, akkor (a testnek) melyik helyéhez kapcsolódik?
Válasz: – A helyesről és tévesről való gondolkodást az elme szerszáma
irányítja.
Kérdés: – Az „elme szerszáma” vajon az öt belső részből a szív, vagy nem?
Válasz: – De az.
Kérdés: – Az öt belső rész között milyen különbségek vannak, és vajon
egyedül a szív rendelkezik a helyesről és tévesről való gondolkodással?
Válasz: – A hét nyílás között milyen különbségek vannak, de a működés
irányításában nem egyenlők-e?
Kérdés: – A gondolkodásnak nincsenek határai, honnan tudod tehát, hogy a
szív az a szerszám, amely irányít?
Válasz: – Ha a szív beteg, akkor a gondolkodás is zavaros; ebből tudjuk, hogy
a szív az elmélkedés alapja.
Kérdés: – S miért nincs ez rábízva a szemre vagy a többi rész közül
valamelyikre?
Válasz: – Ha az elmélkedés a szem feladata volna, akkor a szem ezt miért ne
bízhatná rá a fülre?
Kérdés: – Ha az elmélkedésnek lényegében nincs alapzata, akkor lehet az a
szem föladata is. A látásnak azonban megvan a mag alapzata, s ezért nem adja
kölcsön feladatát más résznek.
 Válasz: – A látásnak mi okból van meg az alapzata, s a gondolkodásnak miért
ne lenne alapzata? Ha nem lenne alapzata az én testemben, akkor ott lehetne
bármilyen más helyen, s az is lehetséges lenne, hogy egy Zhang nevű valakinek az
érzelmei ott legyenek egy Wang nevű valaki testében, vagy egy Li nevű valakinek a
természete ott legyen egy Zhao nevű valaki testében. Így van ez? Nincs így.
Kérdés: – A bölcs ember teste ugyanolyan, mint a közönséges emberek teste,
de a közönségesség és a bölcsesség közt különbség van, s ebből tudhatjuk, hogy a
test és a lélek különböző dolgok.
Válasz: – Nem így van. Az arany, ha tiszta, ragyogni képes, de ha nem tiszta,
nem képes ragyogni. A ragyogásra képes tiszta aranynak hogyan lehetne a
ragyogásra nem képes tisztátalannal azonos anyaga? Hát még a bölcs ember lelke
hogyan lakozhatna egy közönséges ember testében? Olyan sincsen, hogy egy
közönséges ember lelke egy bölcs ember testében lakozzék. Így nyolc színe volt
(Fang) Xun [=Yao] szemöldökének, s két pupillája volt (Chong) Hua [=Shun) szemének;
sárkány-homloka volt Xuan (Yuan=Huangdi) megjelenésének, és ló-szája volt Gao
(Yao=Shun minisztere) arcának: ezek a testi jegyek különbségei. Bi Gan [=a Shang-
dinasztiabeli Zhou minisztere] szívének hét nyílása volt egymás mellett, Bo Yue
[=Jiang Wei, egy Három Királyság kori Shu-beli ember] epehólyagja pedig olyan nagy,
volt, mint egy ököl: ezek az elme eszközeinek különbségei. Innen tudhatjuk, hogy a
bölcs embereknek megállapodott részei [= különlegességei] vannak, amelyek
elválasztják őket a közönséges sajátosságoktól, s nem csupán gondolkodásmódjuk
téríti el őket a többi élő embertől, hanem az is, hogy testük túlhaladja a tízezer
létezőét. Hogy a közönséges embernek és a bölcsnek egyenlő lenne a teste, ezt (a
nézetet) én nem fogadhatom el.
Kérdés: – Azt mondod, uram, hogy a bölcs ember teste mindig különbözik a
közönségesétől, megkérdezném tehát, hogy ha (a Tavaszok és Őszök kori és
ugyancsak Lu-beli) Yang Huo hasonlított Zhongnira [=Konfuciuszra], Xiang Zi [=Xiang
Yu] pedig Nagy Shunra, s így Shun és Xiang, Kong és Yang tudásban ilyen
különbözők lehettek, miközben testben azonosak voltak, akkor ennek oka vajon
micsoda?
Válasz: – A `min` (nevű kő) hasonlít a jáde-kőhöz, de mégsem jáde, a tyúk is
hasonlít a főnixre, mégsem főnix, és mivel így van ez a dolgokkal, azért így van az
emberekkel is. Xiang és Yang csak külsőleg hasonlítottak (Shunra és Konfuciuszra),
nem volt az igaz hasonlatosság, mert ha az „elme szerszáma” nem egyenlő, akkor
hiába a külső megjelenés, nincs haszon abból.
Kérdés: – Hogy a közönséges ember és a bölcs különböznek egymástól, és sem
testben, sem (elméjük) szerszámában nem egyeznek meg, az lehetséges. De a bölcs
emberek, az igazán tökéletesek, értelmükben nem lehetnek kétfélék, és mégis, Qiu
[=Konfuciusz] és Dan [=Zhougong, eredeti nevén Ji Dan] különböző megjelenésűek
voltak, s Tang király és Wen király is különböző alakúak voltak. A lélek tehát nem
tartozik a testi megjelenéshez, miként ezek (a példák) még jobban megvilágítják.
Válasz: – A bölcsek egyformák az „elme szerszámában”, de a testük nem
feltétlenül egyforma. Miként a lovaknak különböző a szőrzetük, de egyenlők a
gyorsaságban, s a jáde-köveknek különböző a színük, de egyenlők a szépségben.
Ugyanígy a Jin-beli `ji` (jáde) és a Jing-beli (Chu-beli) `he` (jáde) egyenlőképpen
hatalmas értékű; s a `hualiu`, a `lü` és a `li` nevű paripák egyformán megtesznek ezer
mérföldet (egy vágtában).
Kérdés: – Hogy a test és a lélek nem kétféle dolog, azt már hallottam
[=megtanultam]; s hogy a test halálával a lélek is elpusztul, elvileg még ez is
elfogadható lehet. De megkérdezném, hogy amikor a Könyv [=a `Xiaojing`] azt
mondja, „Építsetek számukra ősök Templomát, és mint szellemi lényeknek
áldozzatok nekik”, ezzel mit akar mondani?Válasz: – A bölcs ember így tanít. Ezáltal
követi a szülőtisztelő fiú szívét, s támadja a lustaság és könnyelműség hajlamát. A
„Léleknek tekintve tegyétek világossá őket” mondás (a `Yijing` Csatolt
Magyarázataiban) ugyanezt akarja mondani.Kérdés: – Bo You [=Zheng fejedelme, akit
halála után, tehát lélek mivoltában valaki álmában látott teljes fegyverzetben]
páncélba öltözött, Beng Sheng [=Qi fejedelme, aki halála után vadkanná változott]
vadkan formájában jelent meg, ahogy a régi krónikák [=ezt a két történetet a
`Zuozhuan`] fel is jegyezték a dolgaikat. Hogyan is lenne mindez csak tanítás és
semmi több?
Válasz: – Természetfeletti jelenségekről rengeteget beszélnek; némelyikük
valóságosnak látszik, másikuk meg valótlannak. Erőszakos halált sokan halnak, de
nem mindőjük lesz kísértetté, hogyan van tehát, hogy csupán Beng Sheng és Bo You
volt képes azzá lenni? Egyszer emberként, másszor vadkanként (mutatkozni), ehhez
még nem kell sem Qi, sem Zheng fejedelmének lenni.
Kérdés: – A Változások (Könyve, ugyancsak a Csatolt Magyarázatokban) arról
beszél, hogy „aki így megismeri a kísértetek és lelkek jellegzetességeit, az Éghez és
Földhöz hasonlatossá lesz és nem ellenkezik velük”, továbbá azt mondja (a `Yijing`),
„kísértettel egy kocsira szállni”; mit jelentenek hát ezek a mondások?
Válasz: – Vannak madarak és vannak négylábúak, az különbözteti meg őket,
hogy repülnek-e vagy pedig lábukon futnak. Vannak emberek és vannak kísértetek,
melyek abban különböznek, hogy sötétségben vagy világosságban (működnek-e). De
hogy az ember elpusztul és kísértetté válik, a kísértet elpusztul és emberré válik, ezt
én csak nem tudom megérteni.
Kérdés: – És ha megértjük, hogy a lélek elpusztul, van-e annak valami előnye
vagy haszna?
Válasz: – Buddha [=a buddhizmus] kárt okoz a kormányzásnak, szerzetesei
pedig megsértik a szokást; mint amikor szél támad vagy köd keletkezik, s gyorsan
terjeszkedik, megszűnni nem akar. Én szomorúan nézem gonoszságaikat, s
szeretném megmenteni azokat, akik a csapdájukba estek. Miért van, hogy némelyek
kimerítik javaikat és a szerzetesek után mennek, elherdálják vagyonukat és
Buddhához rohannak, de nem szánják meg hozzátartozóikat és nem könyörülnek
meg a szegényeken? Azért, mert a saját énjükkel törődés érzelme nagyon mély
bennük, a mások megsegítésének érzelme pedig nagyon sekély. Így aztán, ha csupán
egy marék rizst kér tőlük egy szegény barátjuk, a zsugoriság érzelme kiül az arcukra;
de ha „ezer harangnyit” küldenek a gazdag szerzeteseknek, akkor a boldogság
érzése ott ragyog az ábrázatukon. Hát nem azért teszik-e, mert a szerzeteseknek van
miből életük meghosszabbítását ígérni nekik, de a barátjuknak semmije sincs, amit
viszonzásul ígérhetne, s ők alamizsnát sem azért adnak, hogy segítsenek a
szegényeken, hanem csak azt akarják, hogy „erényük” mindig őket magukat
szolgálja! Ráadásul (a szerzetesek) összezavarják őket a zavaros beszédeikkel,
megfélemlítik őket a legmélyebb pokol gyötrelmeivel, elbolondítják őket üres és
fantasztikus fecsegésükkel, elgyönyörködtetik őket a mennyország örömeivel. Ezért
aztán elvetik a hagyományos ruházatot és buddhista csuhát öltenek magukra,
eldobják az áldozati tárgyakat és buddhista alamizsnáscsészéket állítgatnak sorba, és
egyik család a másik után veszíti el azt, akit szeretett, egyik ember a másik után
veszíti el a leszármazottait. Az eredmény az, hogy a katonákat leverik a
csatasorokban, a jó tisztségviselők hiányoznak a kormányhivatalokból; az élelmet
teljesen felélik a dologtalan csavargók, a pénz is teljesen elfogy a földre és fára [= a
buddhista templomok építésére]. Annak, hogy a banditizmusnak nem vetnek véget,
hanem a (Buddhát) dicsőítő ódákat zengik szakadatlanul, éppen ezek a valóságos
okai. S befolyásuknak senki nem vet véget, pedig kártevésüknek nincsen határa. Ha
az alakítás a természet ajándéka, amelyben a dolgok egyaránt maguk alakulnak,
akkor érzékelhetetlen módon maguk kezdenek létezni, s észrevétlenül nem-létezni is;
ami jön, azt nem érdemes akadályozni, s ami elmegy, annak nem érdemes utána
menni, mert ha az Ég [=természet] elvét követjük, akkor mindannyiunknak békében
kell lennünk a dolgok természetével. A kisemberek édességet találnak megművelt
földjeikben, a nemes ember pedig megóvja az ő nyugodt egyszerűségüket; ha
szántottak, van élelem, s az élelmet nem is lehet kimeríteni, ha selyemhernyót
neveltek, van ruha, és a ruhát nem is lehet kimeríteni. Az alattvalók, ha van
fölöslegük, ajánlják fel azt a feljebbvalóiknak, a feljebbvalók pedig beavatkozás
nélkül bánjanak az alattvalóikkal. Ha ezt az alapelvet alkalmazzuk, akkor vele
biztosítani lehet az életet, táplálni lehet a szülőket, cselekedni lehet önmagunkért,
tenni lehet az emberekért, lehet az országot jól kormányozni, s jó főnök lehet a
fejedelem.
(Tőkei Ferenc
ford.)

Fazang
Tanulmány az Arany Oroszlánról

1. Az októl keletkezés magyarázata

Azt jelenti, hogy az aranynak nincs magától való természete. Követvén a
kézműves ügyes munkáját mint előfeltételét, annak következményeként keletkezik
az oroszlán-jelleg (is). Ha a keletkezés csak okok (következménye), akkor azt okokból
keletkezésnek nevezzük.
2. Az anyag és az üresség megkülönböztetése
Azt jelenti, hogy az oroszlán jellege üres, az egyedüli valóság az arany. Az
oroszlán nem létező, míg az arany lényege szerint nem létező. Ezért a nevük (is más):
anyag és üresség. Továbbá: Az ürességnek nincs magától való jellege, csak az anyag
segítségével mutatkozik meg. Így nem akadályozza meg a képzelt létezést. A nevük
(ezért) anyag és üresség.
3. A Három Természet rövid jellemzése
Az oroszlán érzelmeink által létezik, ennek neve a teljes elképzelés
(természete). A oroszlán létezőnek látszik, ennek neve a másra való támaszkodás
(természete). Az arany természete nem változik, s ezért nevezzük Teljes Valóságnak.
4. A jellegek nem-létezésének megvilágítása
Azt jelenti, hogy mihelyt az arany teljesen magába fogadta az oroszlánt, az
aranyon kívül nem létezik olyan oroszlán-jelleg, amely megtalálható lenne. Ezért a
neve: jellegek nem-létezése.
5. A nem-létrejövés magyarázata
Azt jelenti, hogy már amikor azt látjuk, létrejött az oroszlán, csupán az arany
jött létre, s az aranyon kívül semmiféle más dolog nem létezik. Az oroszlánnak hiába
van létrejövése és pusztulása, az arany lényegének alapjában véve nincs sem
növekedés, sem fogyatkozása. Ezért mondjuk, hogy (a dharmák) nem jönnek létre (és
nem is pusztulnak el).
6. Az Öt Tanítás jellemzése
1. Az oroszlán egy okoktól és feltételektől függő dharma ugyan, mely minden
pillanatban létrejön és elpusztul, de valójában nem létezik oroszlán-jelleg, amely
megtalálható lenne: ezt nevezzük az Egyszerű Tan Közönséges Tanítványai (=
Hínajána) tanításának.
2. Minthogy ezek okokból létrejött dharmák, egyiküknek sincs magától való
természete, alapjukig hatolva is csak üresség (van): ezt nevezzük a Nagy Kocsi (= a
Mahájána) Első Tanításának (= a Három Tanulmány Iskolájának).
3. Habár ismételten alapjukig hatolva is csak az ürességet (találjuk), ez nem
gátolja meg, hogy az elképzelt létezők olyanok legyenek, amilyenek. Az okokból való
létrejövés és a „kölcsönzött” (= függő) létezés két jellege (= az üresség és a létezés)
együtt van: ezt nevezzük a Nagy Kocsi Végső Tanításának (= Tiantai iskola).
4. Minthogy ez két (különböző) jelleg, tagadják egymást és mindkettő
megsemmisül, úgyhogy sem az érzelmeinkből fakadó, sem a csalóka (létezés) nem
marad fenn, egyiknek sincs a létezéshez ereje, s az üresség és a létezés együtt pusztul
el, a nevek és a beszéd útja megszakad, és megáll az elme, nincs ami hordozza: ezt
nevezzük Hirtelen (Megvilágosodás) Tanításának (= a Chan Iskolájának).
5. Mikor ezek az érzelmek kimerültek, a lényeg pedig látható lett, (a lényeg és
a jelenség) máris összeolvad és egy darabot alkot, sokféleség támad és hatalmas
működik, de keletkezésük feltétlenül a Teljes Valóság (megnyilvánulása); a tízezer
kép (minden jelenség) nagy bőségben van, együtt, de nem összekeveredve.
Valamennyi azonos az Eggyel (= az Igazi Valósággal), s mind azonosak abban, hogy
nincs (magától való) természetük; az Egy azonos a valamennyivel, hiszen az ok és
okozat rendben következik. Az (Egy) ereje és a sok működése (= a lényeg és a
jelenségek) kölcsönösen befogadják egymást, az összehúzódás (az Egybe) és a
kiterjeszkedés (a mindenné), magától működik. Ezt nevezzük az Egy (= mindent-
befogadó) Kocsi (= a Huayan Iskola) Kerek Tanításának.

(TŐKEI FERENC ford.)

 20. BUDDHISTA ISKOLÁK KÍNÁBAN II.
(CHAN-BUDDHIZMUS)

XI. Chan – idézetek

A chan előzményei Kínában

„Yuan Rang sarkán guggolva várakozott rá, és a mester így szólt hozzá: „Fiatal
korodban nem tisztelted az idősebbeket, felnövekedvén nem tettél semmi említésre
méltót, megöregedvén pedig nem akarsz meghalni. Te rabló!” Azzal botjával a
fenekére húzott.” (Lunyu XIV.46.)

„A mester mondotta: „A legszívesebben nem beszélnék.” Zigong ekkor így szólt: „De
mester, ha nem beszélsz, akkor mi tanítványok, mit örökítsünk meg az utókorra?” A
mester pedig felelte: „Hát az Ég beszél? A négy évszak megy a maga útján, a dolgok
megszületnek. Beszél-e az Ég?” (Lunyu XVII.18.)

A mester mondotta: „Aki reggel meghallgatta az igazságot (dao), az este akár meg is
halhat.” (Lunyu IV.8.)

Valaki a nagy di-áldozat értelméről kérdezősködött. A mester így felelt: „Nem

tudom, aki tudná mit jelent, annak az égalatti kormányzása is csak annyi volna, mint
ide belenézni! – és a tenyerébe mutatott.” (Lunyu III.11.)

A mester mondotta: „Azt hiszem, Si (Zigong), te olyan embernek tartasz, aki sokat
tanult és mindent meg is jegyzett.” (Zigong) válaszképpen így szólt: „Olyannak. Vagy
talán nem így van?” (A mester) pedig mondotta: „Nem bizony. Egyetlen dologgal
hatolok át mindenen.” (Lunyu XV.2.)

A mester mondotta: „Természetük (xing) révén az emberek közel állnak egymáshoz,

csak szokásaik révén kerülnek egymástól távol.” (Lunyu XVII.2.)

A mester egy folyó partján állva így szólt: „Minden tovafolyik, akárcsak ez (a víz),
meg nem állva sem nappal, sem éjjel.” (Lunyu IX.10.)
„Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való; a szó, mely rája-mondható, nem az
örök szó.” (Daodejing 1. vers)

„Ezért a bölcs a szívet kiüríti, ...” (Daodejing 3. vers)

„Az út üres, de működését abba sose hagyja.” (Daodejing 4.vers)

„Ahol megvalósul a teljes üresség, ott a nyugalom tisztán megmarad, minden

növekszik a maga rendjén, az örök áramlásban körbe-halad. Minden virul, terem, s a
kezdethez visszatér szüntelen.” (Daodejing 16. vers)

„Az ég alatt minden a létből fakad s a lét a nemlétből fakad.” (Daodejing 40. vers)

„Az út rejtett és neve nincsen.” (Daodejing 41. vers)

„Az ember a földet követi, a föld az eget követi, az ég az utat követi, az út önnön
rendjét (ziran) követi.” (Daodejing 25. vers)

„Az ég alatt a leggyengébbek átfúrják, ami legkeményebb: mindenben fészke van a

nem-létnek, ereje a nem-cselekvésnek. Szó nélküli tanítással s a nem-cselekvés
hatalmával mi sem mérkőzhet e világban.” (Daodejing 43. vers)

„Nem lép ki az ajtón és világot megismer, nem néz ki az ablakon és égi út-at
megismer; mennél messzebb megy, annál kevesebbet ismer. Ezért a bölcs nem jár,
hanem megismer, nem néz, hanem megnevez, nem cselekszik, hanem végbevisz.”
(Daodejing 47. vers)

„Nie Jue Wang Yit kérdezte:

– Tudod-e, hogy mi az, miben minden lény egyetért?
– Honnan tudhatnám? – válaszolta Wang.
– És azt tudod-e, hogy mit nem tudsz? – kérdezte tovább.
– Honnan tudhatnám? – válaszolta újra.” (Zhuangzi II.6.)

„– Előrehaladtam – szólt Yan Hui.

– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Megfeledkeztem az emberségről és az igazságosságról – válaszolta Yan Hui.
– Jól van. De ez még nem elegendő – mondta Konfuciusz.
Később újra találkoztak.
– Előrehaladtam – szólt Yan Hui.
– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Megfeledkeztem a szertartásokról és a zenéről is.
– Jól van. De ez még nem elegendő – mondta Konfuciusz.
Legközelebb megint találkoztak.
– Előrehaladtam – szólt Yan Hui.
– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Csak ücsörgök önfeledten – válaszolta Yan Hui.
– Mire mondod, hogy „önfeledt ücsörgés”? – kérdezte ekkor Konfuciusz izgatottan.
– Elhagytam testem tagjait, és megszabadultam minden tudásomtól. Eltávolítottam
testemet, és hátrahagytam tudásomat: egyesültem a Mindeneken Áthatolóval. Erre
mondtam, hogy önfeledtem ücsörgök.
– Ha eggyé váltál véle, el nem csábít semmi. Ha átváltoztál véle, nincs mihez
ragaszkodnod. Mily kiváló lettél! Kérlek, engedd meg, hogy nyomodba szegődjek és
követhesselek téged!” (Zhuangzi VI.7.)

„Valaki ezt kérdezte Liezi-tő1: „Mester, ugyan miért értékeled oly nagyra az
ürességet?” „Az ürességen nincs mit nagyra értékelni – válaszolta Liezi. – Nincs a
nyugalomhoz, nincs az ürességhez hasonló – mondta azután. Dicséret nem érinti
őket. A nyugalomban és az ürességben biztos menedéket találunk, a szerzés és az
adományozás pedig csak összezavar minket. Aztán ha már valami darabokra tört és
szétesett, hiába a csűrés-csavarás az »emberséggel« és »igazságossággal«, mégse jön
helyre tőle „semmi”.” (Liezi I.10.)

Chan szövegek

„Háborog a lelkem – mondta Huike. – Kérlek, csillapítsd le!

– Tedd elém – felelte Bódhidharma –, és én lecsillapítom.
De hát hol keressem a lelkem? – kérdezte Huike. – Sehol sem találom!
– Na ugye! – vágta rá Bódhidharma. – Máris lecsillapítottam.”
„Amikor Daoxin Sengcan színe elé érkezett, azt kérdezte tőle: – Mi a Megszabadulás
Útja?
– Ki köt meg? – kérdezte Sengcan.
– Senki sem.
– Akkor hát – kérdezte Sengcan – miért keresed a megszabadulást?”

Shenxiu-Huineng vitája: „A test a Bódhi Fa / A tudat fényes tükör. / Mindig gondosan

tisztogasd, / Ne szálljon rá a por.” „Sosem létezett Bódhi Fa, / Nincs is fényes tükör. /
Ha valóban semmi sincs, Mire is szállna por?”

„Tiszteletre méltó úr – szólította meg Huaizhang –, mi a célja az ülő meditációnak?

– Az a célja – felelte Mazu – hogy Buddhává váljunk.
Huaizhang erre fogott egy padlócsempét, és kővel csiszolni kezdte.
– Mit csinálsz, mester? – kérdezte Mazu.
– Tükröt csiszolok belőle – felelte Huaizhang.
– Hogyan lehetne csempéből tükröt csiszolni?
– Hogyan lehetne ülő meditációval Buddhává válni?”

„Zhaozhou megkérdezte Nanquantől: – Mi a Dao?

A mester így felelt: – Közönséges tudatod.
– Hogyan kerülhetünk újra összhangba vele?
– Aki összhangba akar kerülni vele, már el is tért tőle.
– De hogyan ismerhetnénk meg a Daot, anélkül, hogy akarnánk?”
– A Dao – felelte a mester – nem tartozik sem a tudáshoz, sem a nem-tudáshoz. A
tudás hamis megértés, a nem-tudás pedig vak tudatlanság. A Dao, ha valóban,
kételkedés nélkül érted, olyan, mint a puszta égbolt. Miért kell jót és rosszat
ideráncigálni.?”

„A buddhizmusban nincs helye erőfeszítésnek. Légy átlagos, semmi több. Üríts,

öltözködj, táplálkozz. Ha fáradt vagy, pihenj! A tudatlan kinevethet, a bölcs azonban
meg fog érteni. Ha vándorútjaid során mindenütt otthon érzed magad, valóban
otthon is leszel. Akármilyen körülmények adódnak, amelyek eddig az Öt Pokol
karmáját teremtették, így változnak át maguktól a Megszabadulás Hatalmas
Óceánjává.” (Linjilu 1:4.)
„– Mindenki született valahol. Te hol születtél?
– Kora reggel fehér rizskását ettem. Megint megéheztem.
– Mennyire emlékeztet kezem Buddha kezére?
– Lantot penget a holdfényben.
– Mennyire hasonlít lábam a szamár lábára?
– A fehér kócsag a hóban állva megváltoztatja a színét.”
(Huanglong mester (1002–1069) hármas korlátja, vagyis vizsgakérdései)

„Egy szerzetes azt kérdezte Zhaozhou szerzetestől: Lehet egy kutyának buddha-
természete? – Zhou így felelt: WU!”
„Amikor valaki Juzhi heshanghoz jött, hogy tanácsát kérje, ő mindig fölemelte az
egyik ujját. Volt egy kolostori szolgafiúja, akit egy látogató megkérdezett:
– Mit is tanít voltaképp a mestered?
Mire a fiú ugyancsak fölemelte egyik ujját. Amikor Juzhi ezt meghallotta, kést vett
elő, és levágta a fiú ujját. A fiú a fájdalomtól ordítva rohant el. Juzhi utána kiáltott, s
visszahívta. Amikor a fiú visszatért, Juzhi fülemelte az ujját. A fiú azon nyomban
megvilágosodott.
Amikor Juzhi halálán volt, így szólt az összegyűlt szerzetesekhez:
– Az egyujjas Chan-tanítást Tianlong mestertől kaptam. Használtam egész életemben,
de még mindig nem használódott el. Ezek voltak utolsó szavai, mielőtt az örök
nirvánába lépett át.”

„Egyszer, amikor a Keselyűcsúcson prédikált Sákjamuni Buddha, fölemelt és

magasra tartott egy szál virágot. A gyülekezett elnémult. Egyedül az érdemes
Kásjapa mosolyodott el. Buddha így szólt:
– Birtokomban van a kosár, az Igaz Tan Tükre, a Nirvána csodás eszméje, az igazi lét,
a formátlanság formája, a titkos Tanhoz vezető kapu – túl a szavakon, leírhatatlanul.
Ezt hagyom örökül a Mahákásjapára.”

„Egy szerzetes megszólította Zhaozhou heshangot:

– Én csak most érkeztem a kolostorba. Kérlek, mester, taníts engem!
Zhaozhou:
– Megetted a rizskásádat?
A szerzetes:
– Igen, megettem.
Zhaozhou:
– Akkor eredj, és mosd el a csészédet!
A szerzetes nyomban észhez tért.”

„A csarnok nyugati és keleti szárnyának szerzetesei összevesztek egy macskán.

Nanquan fölemelte a macskát, és így szólt:
– Ha tudtok mondani valamit, megmentettétek a macskát. Ha nem tudtok, a
macskának vége! – A szerzetesek nem tudtak semmit sem mondani. Nanquan
kettévágta a macskát.
Este hazatért Zhaozhou. Nanquan elmesélte neki, mi történt. Zhaozhou levette a saruját,
a fejére tette, és távozott. Nanquan utána kiáltott:
– Ha itt lettél volna, megmentetted volna a macskát!”

„Egy szerzetes megkérdezte a tisztelendő Dongshant:

– Mi Buddha?
– Három font kender – felelte Dongshan.”

„Egy szerzetes kérdésére, hogy mi lenne Buddha, Yunmen azt válaszolta:

– Seggtörlő.”

„A szél csattogtatott egy templomi zászlót. Két szerzetes vitatkozni kezdett erről. Az
egyik azt állította, hogy a zászló mozog, a másik azt állította, hogy a szél mozog.
Vitatkoztak, érveltek, de nem tudtak sehogy sem megegyezni. A Hatodik Pátriárka
közbelépett:
– Sem a zászló nem mozog, sem a szél nem mozog. Csupán a ti elmétek mozog.”

„Egy szerzetes azt kérdezte Mazutól:

– Mi Buddha? – Mazu azt felelte:
– Sem nem elme, sem nem Buddha.”

Huineng
Az alapvetés könyve

Az Ötödik Pátriárka egy napon hirtelen magához szólította minden tanítványát, és

amikor minden tanítványa összegyűlt nála, az Ötödik Pátriárka így szólt hozzájuk:
„Meg kell mondanom nektek, hogy a világiak számára az élet és a halál nagyon nagy
dolog, ti pedig, tanítványaim, egész nap csak felajánlásokat tesztek, kizárólag a
megáldott földeket keresitek, nem tudván elszakadni az élet és halál keserű
tengerétől. S ha ti tévelyegtek a saját természetekben, akkor az áldások hogy is
menthetnének meg benneteket? Most pedig mindannyian térjetek vissza szobáitokba
és nézzetek magatokba, s akikben megvan a bölcsesség kegyelme, vegyék hasznát
ennek az eredeti természetükben rejlő praj-tudásuknak. Mindannyian írjatok egy
versezetet és ajánljátok fel nekem, én pedig megvizsgálom verseiteket, és ha valaki
megértette a fő gondolatot, akkor annak átadom majd a ruhát és a Törvényt,
felkérvén őt, hogy legyen a Hatodik Pátriárka. Siessetek hát, siessetek!”
Shenxiu főszerzetes pedig a harmadik őrség idején (=éjfélkor) a déli folyosó
középső részének falára gyertyával a kezében felírt egy verset, anélkül hogy bárki
tudomást szerzett volna róla. A vers így szólt:

A test a bodhi fája,

Az elme olyan, mint egy tiszta tükör állványa,
Mindig szorgalmasan törölgetni kell,
Nem szabad engedni, hogy belepje a por.

(...)

Én, Huineng, ugyancsak alkottam egy verset, és megkértem egy ember, aki tudott
írni, hogy írja fel azt a nyugati folyosó falára, had legyen világos az én saját eredeti
gondolkodásom. Aki ugyanis nem ismerje saját gondolkodását, hiába tanulja a
Törvényt, nem gyarapszik általa, aki azonban ismeri a gondolkodását és látja saját
természetét, az nyomban megérti a fő gondolatot. Huineng verse így szólt:

A bodhi gyökerét tekintve éppen nem fa,

Miként a tiszta tükörnek sincs állványzata,
A buddha-természet örökké világos és tiszta,
Ugyan hol is lephetné be azt a por!

Egy másik verse pedig így szólt:

Éppenséggel az elme a bodhi fája,

S a test a tiszta tükörnek állványzata,
A tiszta tükör eredendően világos és tiszta,
Ugyan hol is piszkolná be azt a por!
(...) Az Ötödik Pátriárka éjjel, mikor eljött az éjfél, a csarnokba szólított engem,
Huineng, és beszélni kezdett a Gyémánt Szútráról, én pedig, amint meghallottam,
szavai közben egyszerre megértettem. Azon az éjszakán elsajátítottam a Törvényt,
anélkül, hogy bárki tudomást szerzett volna, és így reám hagyatott a hirtelen
megvilágosodás módszere és a (pátriárkai) ruha (mondván): „Te vagy immár a
Hatodik Pátriárka, ez a ruha hiteles bizonyítéka az átruházásnak, mely nemzedékről
nemzedékre száll; a Törvény pedig elméről elmére hagyományozódik, és ennek
eredménye, hogy mindenki maga képes megvilágosodni.” (...)
Jó és tudós barátaim! Az én módszerem, a kezdet kezdetétől fogva, akár
hirtelen, akár fokozatos megvilágosodásról van szó, mindenképpen a nem-
gondolkodást állítja fel legfőbb elveként, a nem-jellemzőt tartja a lényegének, és a
nem-ragaszkodást az alapjának. Mit nevezek nem-jellemzőnek? A nem-jellemző nem
más, mint a jellemzők közt elszakadni a jellemzőtől; a nem-gondolkodás nem más,
mint gondolkodás közepette nem gondolkodni (= nem sodortatni el egy gondolat
által); a nem-ragaszkodás pedig az ember eredeti természete, mely gondolkodik és
gondolkodik, de nem ragaszkodik (egy gondolathoz sem), a korábbi gondolkodás, a
mostani gondolkodás és a jövő gondolkodás, a gondolkodás örök folyamata,
amelynek sohasem szakad vége. Ha egy pillanatra megszakítjuk a gondolkodás
folyamatát, akkor a Törvény-test azonnal elszakad fizikai testtől. A gondolkodás
közepette egyetlen dharmához sem szabad ragaszkodni, mert ha egyetlen
gondolathoz ragaszkodunk, az egész gondolkodási folyamat ragaszkodóvá válik,
ennek a neve pedig gúzsbakötöttség, míg ha az összességet tekintve a gondolkodás
folyamata semmihez sem ragaszkodik, akkor az maga a kötetlenség. Ez azt jelenti,
hogy a nem-ragaszkodást tekintem alapnak. (...)
Mit is nevezünk Tiszta Törvény-testű Buddhának? Jó és tudós barátaim! Az
emberek természete eredetileg magától tiszta, és minden dharma a saját
természetben lakozik. Ha mindenféle gonosztettekről gondolkodunk, már ezzel
gonoszságokat művelünk; ha pedig mindenféle jótettekről gondolkodunk, akkor
máris jó tetteket gyakorolunk. Hát így van az, hogy minden dharma kivétel nélkül a
saját természetünkben rejlik.
A saját természet mindig tiszta, miként a nap s a hold is mindig fénylik,
csupán a felhők homályosíthatják el őket, de fenn akkor is ragyognak, csak alattuk
van a homály, amelytől nem láthatjuk meg a napot, a holdat és a csillagokat; ám ha
hirtelen jótékony szél támad, mely elfújja és szétszórja mind a felhőket és a ködöket;
és mind e tízezer jelenség bőséggel szétáradhat, de mind egyidőben is meg jelenhet
előttünk. Az emberek természetének tisztasága olyan, mint ahogyan kék az ég,
jóindulata olyan, mint a nap, bölcsessége pedig akár a hold; s ez a tudás és
jótékonyság örökké fénylik. Csak ha kívülről állván ragaszkodunk a külvilág
dolgaihoz, és a téves gondolatok gomolygó felhőkként homályba borítják, akkor nem
képes ragyogni a saját természet. Ezért, ha jó és tudós baráttal találkozunk, akik
elmagyarázzák a tökéletes módszert, ezzel elfújják a tévelygéseket, s a benső és a
külső megvilágosodik, a saját természetben pedig minden dharma láthatóvá lesz. (...)
A három korszak (= múlt, jelen, jövő) minden buddhája, valamint a tizenkét
osztályba sorolt Könyv (bölcsessége) mind eredetileg és együtt megvan az emberi
természetben. Aki nem képes önmaga megértésére, annak szüksége van jó és tudó
barátokra, akik megmutatják neki az utat, amelyen megismerheti a természetét; ha
azonban valaki megérti önmagát, akkor annak nem kell jó és tudós barátokhoz
fordulnia. Ha valaki a külvilágban keresi a jó barátot, tőle remélvén a
megszabadítást, az sehol sem fogja megtalálni ezt. Felismerni, hogy saját elméjén
belül van a jó és tudós barát: ez a megszabadulás valódi elnyerése. De ha valakinek
saját elméje elferdült és eltévelyedett, téves gondolataitól minden felfordult benne,
akkor az odakinti jó és tudós barátok elláthatják ugyan tanításokkal, megmenteniük
azonban nem sikerülhet. (...)
Buddha is a saját természetének alkotása, ne keressétek hát a testeteken kívül.
Ha saját természete tévelyeg, akkor egy buddha sem más, mint egy közönséges
élőlény; s ha saját természetét megérti, a közönséges élőlény máris buddha. A
könyörületesség nem más, mint Guanyin (= Avalokitésvara), az öröm neve
Mahásztháma, a tisztaságra való képesség Sákjamuni, az egyenlő egyenesség pedig
Maitréja. Az ember énje a Meru-hegy, az elferdült elme egy hatalmas tenger, a
szenvedések a hullámok rajta, a rosszindulatú elme egy gonosz sárkány, a
gyötrődések halak és teknőcök, a hazugságok és tévedések nem mások mint
szellemek és kísértetek, a három méreg nem más mint a pokol, az ostobaság és a
csalódások állati lények, a Tíz Jótett pedig maga a Mennyország.

(Tőkei Ferenc ford.)

 21. NEO-KONFUCIANIZMUS
(ZHOU DUNYI, ZHU XI, WANG YANGMING)

ZHOU DUNYI
Taijitu shuo

„A Végpontnélküli (Wuji) és (ami egyben) a Nagy Végpont (Taiji). A Nagy Végpont

megmozdult és létrehozta a Yangot, a mozgás eljutott a Végpontig és lecsendesedett.
Mikor lecsendesedett, létrehozta a Yint. Mikor lecsendesülése elérte Végpontját,
ismét mozgásba lendült. Egyszer mozgás, egyszer lecsendesülés [mozgás és
lecsendesülés váltogatja egymást], (így) lettek egymás gyökerei [fundamentuma].
Elválasztotta a Yint és a Yangot, s így jött létre a Két Alapminta (liangyi). A Yang
átváltozott, a Yin egyesült [harmonizált, hozzáidomult], és létrehozták a vizet, a
tűzet, a fát, a fémet és a földet. Az Öt Qi ennek mentén kiáramlott [kibomlott], a Négy
Évszak bennük mozgásba kezdett. Az Öt Elem együtt (valójában nem más mint) a
Yin és a Yang, a Yin és a Yang együtt (valójában nem más mint) a Nagy Végpont, a
Nagy Végpont (pedig) alapjában a Végpontnélküli. Mikor az Öt Elem létrejött,
mindegyiknek volt egy sajátos alaptermészete. A Végpontnélküli valódi (jellege), a
kettő [Yin és Yang] és az öt [Öt Elem] csodálatos [misztikus] módon egyesülve
szilárdultak meg.
A Qian [Tiszta Yang] Dao a férfiban valósul meg, a Kun [Tiszta Yin] Dao a
nőben valósul meg. A két Qi [Yin és Yang] összekapcsolódva hatással van egymásra,
és átváltozva hozza létre a Tízezer Létezőt. A Tízezer Létező egymás után születik, az
átváltozások (sora) nem merül ki (soha). Kizárólag az ember az, aki a legkiválóbb
(Qit) kapta osztályrészül, és így ő a legszellemibb (ling). Mikor testi formája már
létrejött, szellemében kibontakozott a tudatosság. Alaptermészetének öt (elve)
[alapvető irányultsága] hatás alá kerül és reagál, a jó [helyes] és a rossz [helytelen]
megkülönböződik, s a tízezer cselekvés [a viselkedési módok sokfélesége]
elkezdődik. A szent emberek a Közép, a Helyes, az Emberség és az Igazságosság
segítségével teszik azt [cselekedeteiket] szilárddá. A szent emberek útja éppen az
Emberség, az Igazságosság, a Közép, és a Helyes, legfontosabbnak az
Elnyugodottságot (jing) tartják, mivel vágyaik nincsenek, ezért nyugodtak. Ezáltal
valósítják meg az emberi Végpontot [maximumot]. Ezért „a szent ember erényét
összhangba hozza az Éggel s a Földdel, fényességét a Nappal és a Holddal, rendjét a
Négy Évszakkal, jószerencséjét s balszerencséjét (pedig) a jó s a gonosz szellemekkel
hozza összhangba.”
A nemes ember ezt [a szent emberek útját] gyakorolja, ezért szerencse lesz
osztályrésze, az (erkölcsileg) kis embernek, mivel ezt [a szent emberek útját]
elhanyagolja, balszerencse lesz osztályrésze. Ezért mondhatjuk: „Ami az Ég Útját
(Tiandao) megalapozza, azt Yinnek és Yangnak hívják, ami a Föld Útját megalapozza,
azt Lágyságnak és Keménységnek hívjak, ami az Ember Útját megalapozza, azt
Emberségnek és Igazságosságnak nevezik.” Ezen kívül azt is mondják: „Aki (a
megismerésben) eljut a (dolgok) kezdetéig és végéig, megismeri élet s halál
értelmét.” Nagyszerű a Változások Könyve, minden mű között a legkiválóbb!” 1

SHAO YONG
Huangzhi jingshi
„A világot irányító legfőbb elvekről”

„Az Ég számai öten vannak (1, 3, 5, 7, 9), a Föld számai is öten vannak (2, 4, 6, 8, 10).
Ezek együttesen alkotják a tíz számot. (...) Az ég lényege a négy, de működése a
három.”

ZHANG ZAI
Ximing ji (A Nyugati Felirat)

„Az Ég az apám, a Föld az anyám, és még egy oly jelentéktelen lény, mint én is
megtalálhatja közöttük a megfelelő helyét. Ezért, ami a világegyetemet kitölti, arra
saját testemként tekintek, ami pedig a világegyetemet irányítja, arra
alaptermészetemként nézek. Minden ember testvérem, és minden létező a társam.
(...) Az, aki ellenszegül (a természet törvényeinek) megsérti az erényt, aki pedig az
emberségességet rombolja, nem más mint rabló. Aki a rosszat terjeszti, abból
hiányzik a (megfelelő erkölcsi) képesség. Aki pedig képes arra, hogy megvalósítsa
erkölcsi természetét és kiteljesíti fizikai létét, méltó párja lehet (az Égnek és a

1
Az idézetek (akárcsak a Qian és Kun kifejezés) mind az Yijingből származnak, amely műnek a
fontosságát Zhou Dunyi szellemi világában mi sem mutatja jobban mint az a tény, hogy a Taijitu shuo
mellett a másik fontos műve éppen az Yijinghez írott kommentár (Yitongshu vagy Tongshu).
Földnek). (...) Saját házad eldugott zugában se tégy semmi szégyenletest, ne okozz
szégyent senkinek. Őrizd elméd és tápláld természeted kifogyhatatlan erőfeszítéssel.
(...) Jólét, tisztesség, áldás és előnyök életem gazdagodását szolgálják; szegénység,
alacsony pozíció és bánat pedig kiteljesedésemet szolgálják. Amíg élek, (az Eget és a
Földet) követve szolgálok, ha meghalok nyugalmat találok.”

CHENG HAO – CHENG YI

„Az egész világon csak egyetlen egy Elv (li) létezik. Ezért hát ugyanez az egyetlen
(Elv) terjed ki egészen a négy tengerig. Ez a változatlan Elv az, mely megelőzi az eget
és a földet, és amely a Három Király tapasztalatain keresztül vizsgálható. Annak az
oka, ami miatt azt mondják, hogy a tízezer létező mind egylényegű az, hogy
mindenben jelen van az Elv, mivel minden belőle származik. (Mingdao wenji 2a.16a,
15b.)
A qi valódi forrása az, ahonnan a qi származik. Ez az alapvető qi nem
keveredik a külsődleges qivel, csak egyszerűen általa táplálkozik. Olyan mint a hal a
vízben, melynek az életét nem a víz hozza létre, de csak úgy tud fennmaradni, ha a
víz táplálja. Az ember az univerzum qijében él, ugyanúgy, ahogy a hal a vízben. Az
evés és az ivás módszer ahhoz, hogy a külsődleges qi tápláljon bennünket. (Er Cheng
yishu 15.17b)

„Menciusznak igaza van, amikor azt mondja, hogy az emberi alaptermészet jó. Még
olyan emberek mint Xunzi vagy Yang Xiong sem ismerték (jól) az emberi
alaptermészetet. Ami miatt Menciusz különleges a többi írástudó között az, hogy ő
megértette az alaptermészetet. Az emberi természetben semmi nincs, ami ne lenne jó;
ami (az emberben) nem jó, az a képességek (cai) miatt van. Az emberi alaptermészet
ugyanaz mint az Elv, az Elv pedig azonos Yaotól és Shuntól egészen a hétköznapi
emberig. A képesség az, amennyiben (az ember) a qiből részesedik. Qiben van tiszta
és van zavaros. Bölcseknek nevezzük azokat, akiknek tiszta a qijük, ostobáknak pedig
azokat, akiknek zavaros.” (Er Cheng yishu 18.24–25.)

ZHU XI
„A magas Ég működésének nincs hangja, sem illata. A Végpontnélküli (Wuji) a
teremtéstengelye és minden létező alapja. Ezért, az a mondat, hogy „A
Végpontnélküli és a Nagy Végpont” nem azt jelenti, hogy a Nagy Végponton kívül
ott van még a Végpontnélküli.”2 (kommentár Zhou Dunyi Taijitu shuojának első
sorához)

„Mielőtt Ég és Föld létrejött, csak az Elv (li) létezett. Mivel az Elv létezett, ezért
jöhetett létre az Ég és a föld. Ha nem lett volna az Elv, nem lenne sem Ég, sem föld,
sem emberek, sem létezők. (...) Mivel létezik az Elv, létezik a qi is, mely mindenütt
jelen van, segíti és táplálja a tízezer létezőt.” (Zhuzi yulei 1.1.)

„A qi csak azután jelent meg, hogy létezett az Elv. Mikor létrejött a qi, az Elvnek már
volt, hol megtelepednie. Minden létező, legyen bár oly nagy mint az Ég vagy a föld,
vagy oly apró mint a hangya, ugyanezen folyamat révén jön létre.” (Zhuzi wenji
58.18)

„Kérdés: Melyik volt előbb az Elv vagy a qi?

Válasz: Az Elvet nem lehet elválasztani a qitől. Az Elv az, ami a forma fölött van, a qi
pedig az, ami a forma alatt. Mivel tehát a forma fölöttiről, illetve alattiról van szó,
hogyan lehetne korábbiról és későbbiről beszélni?” (Zhuzi yulei 1.2.)

„Kérdés: Hogyan kell érteni azt (a kijelentést), hogy először van az Elv, és csak utána
a qi?”
Válasz: Alapjában nem beszélhetünk korábbiról vagy későbbiről. Ha azonban
feltétlenül mondani kellene valamit az eredetükről, akkor azt kell mondani, hogy az
Elv volt korábban.” (Zhuzi yulei 1.2.)

„Helyesen mondta Yichuan (= Cheng Yi): „Az Elv egyetlen, de a megnyilvánulása

számtalan. (liyi fenshu)” Az Eget, a földet és a tízezer létezőt együtt tekintjük, akkor
csak egyetlen egy Elv van, ugyanakkor minden egyes létezőnek megvan a maga
Elve.” (Zhuzi yulei 1.1b.)

2
Hanem azt, hogy ez ugyanannak a végső realitásnak a pozitív, illetve negatív megfogalmazása.
„Vizsgáld csak meg egyik létezőt a másik után, amíg a végére nem értél. Egyre több
és több (tudás) halmozódik fel, egészen odáig, hogy az ember természetes módon
hatalmas és kiterjedt tudásra tesz szert.” (Zhuzi quanshu 3.26b.)

„Azt szeretném, hogy az emberek először a Nagy Tanítást (Daxue) olvassák el, hogy
az alapminta meglegyen, azután a Beszélgetések és mondásokat (Lunyu), hogy az
létrehozza a fundamentuma, majd Menciuszt (Mengzi), hogy az ösztönözze őket,
majd (végül) a Közép Mozdulatlanságát (Zhongyong), hogy (az illető) rátaláljon a
régiek kifinomult álláspontjára.” (Jinsi lu 3.34)

„Az emberi alaptermészet (xing) a tudat (xin) elve (li); az érzések (qing) a mozgásban
lévő tudat.” (Zhuzi yulei 5.15.)

„Az emberi alaptermészet passzív, az érzelmek aktívak, a tudat egyaránt aktív és

passzív.” (Zhuzi quanshu 44.1.)

WANG YANGMING
Chuanxi lu

„A tízezer Bölcs mind múló árnyék csupán,

A Tiszta Megismerés az én mesterem.” (133)

„A fülek, a szemek, a száj, az orr, és a négy végtag mind a testhez tartoznak, de ha

nem lenne a tudat (szív), tudnának-e vajon látni, hallani, beszélni vagy mozogni? Ha
a tudat látni, hallani, beszélni és mozogni akar, de híján van a fülnek, a szemnek, a
szájnak, az orrnak és a négy végtagnak, akkor bizony képtelen arra. Ezért hát, ha
nincs tudat, nincs test sem, ha nincs test, nincs tudat sem. Ami a teret kitölti, azt
testnek hívjuk, ami ennek az ura, azt tudatnak nevezzük.” (201)

„Általános törvény, hogy a világon, ha besötétedik, minden elnyugszik. Mikor

elérkezik az éjszaka, Ég és föld összeolvad, megkülönböztethetetlenné válik, a
formák és a színek eltűnnek. Az emberekkel ugyanígy van, fülük nem hall semmit,
szemük nem lát semmit, minden érzékszervük bezáródik. Ez az az idő, amikor a
„tiszta tudás” összegyűlik és koncentrálódik. Mikor Ég és föld újra megnyílik, a
tízezer létező előbukkan és növekedni kezd. Az emberekkel ugyanez a helyzet, a
szemeik újra látnak, a fülük újra hall, minden érzékszervük újra kinyílik. Ez az az
időszak, amikor a „tiszta tudás” csodálatos működése (újra) elindul. Ebből is látható,
hogy az emberi tudat, valamint az Ég és a Föld egyetlen testet alkotnak.” (267)

„Manapság az emberek különbséget tesznek tudás és cselekvés között, ezért, ha egy

gondolat felbukkan, még ha rossz is, nem igyekeznek megállítani, hiszen még nem
nyilvánult meg tettekben. A gondolat és a tett egységét éppen azért hirdetem, mert
azt szeretném, hogy az emberek megértsék, hogy ha egy gondolat felbukkan, az már
önmagában tett is. Ha a gondolatban van valami rossz, akkor azt le kel győzni. A
rossz gondolat gyökeréig, legaljáig kell lehatolni, nem engedve, hogy valami rossz
gondolat ott bujkáljon az emberben. Ez a tanításomnak a legfontosabb lényege.” (226)

A mester mondotta: „Ha valóban szent emberré akarsz válni, akkor a „tiszta
tudásodban” mindenre ki kell terjeszteni, nem maradhat ott a legkisebb idegen elem
sem, különben nem válhatsz szentté.” (260)

A mester mondotta: „Az emberi tudat olyan végtelen mint az Ég, nincs semmi, amit
ne foglalna magába. Ez az eredendően égi tudat, az önző vágyak képezte akadályok
miatt, elvesztette égi alaptermészetét. (...) Ha meditációval az igaz tudást kiterjeszted
(zhi zhenzhi), ezeket az akadályokat teljesen eltávolítod, akkor a valódi
alaptermészete ismét visszatér, és újból olyan végtelen lesz mint az Ég.” (222)

„A tudat olyan mint egy tükör, a szent ember tudata mint egy fényes tükör, az
átlagosé mint egy homályos. Manapság, mikor a dolgok vizsgálatára (gewu) kerül
szóba, (az emberek) a megvilágításra használják az energiájukat. Nem ismerik fel,
hogy amíg a tükör homályos, hogyan is lehetne bármit megvilágítani? A (jó módszert
követő) ember először a tükröt csiszolja, hogy az fényes legyen. A csiszoláson
munkálkodik, és természete (a tükör) miután fényes lett, még sosem történt, hogy ne
mutatta volna meg (a dolgok igazi természetét).” (62)