Állatrendszertan gyakorlat

03. Lophotrochozoa 2.

Szerkesztette: Lőrinczi Gábor

Lophotrochozoa (Tapogatós-csillókoszorús állatok)

A szűrögetéshez használt csillós tapogatókoszorúval (lofofóra) és/vagy csillókoszorús

(trochofóra) lárvával rendelkező állatok.
A Platyzoa (Laposféregszerűek) testvércsoportja.

Ph.: Kamptozoa (Entoprocta) (Nyelesférgek törzse)

Apró termetű (0,1-7 mm), helytülő (szesszilis) állatok. Testük az aljzathoz tapadásra
szolgáló nyélből (pedunculus) és kehelyszerű felső részből (calyx) áll. A kelyhet 8-30 csillós
tapogatóból álló tapogatókoszorú (lofofóra) szegélyezi. Testüregük elsődleges testüreg
(blasztocölóma), amelyet nagyrészt laza töltelékszövet (parenchima) tölti ki. Bélcsatornájuk
U-alakú, a végbélnyílás a lofofórán belül nyílik (entoprocta = „belső végbélnyílásúak”).
Légző- és keringési rendszerük hiányzik. Kiválasztószervük páros elővesécske
(protonefrídium). Agydúcuk a bélcsatorna belső kanyarulatában helyezkedik el.
Általában váltivarúak (gonochorisztikusak), ritkán hímnősek (hermafroditák).
A telepképző fajok ivartalanul (bimbózással) is szaporodhatnak. Egyedfejlődésük közvetett,
lárvájuk csillókoszorús (trochofóra) lárva. A lárvák az anyaállat kelyhének belső felületén
található költőüregben fejlődnek. Innét kiszabadulva szabadon úszkálnak, majd letelepedve
kehellyé alakulnak és nyelet fejlesztenek. Szűrögetők (mikrofágok), táplálékuk planktonikus
szervezetekből áll. Többségük telepes, ritkán magányosak. Nagyrészt tengeriek, csupán
néhány fajuk él édesvizekben. Alig több mint 170 fajuk ismert.

Sp.: Urnatella gracilis (édesvízi nyelecske)

2-5 mm-es nyele ízekre tagolódó, gyöngyfüzérszerű.

Telepképző faj, telepei általában 1-3 egyszerű vagy mérsékelten elágazó nyélből
állnak, amelyek egy közös talpkorongból erednek. A telepet alkotó egyedek csaknem
kizárólag bimbózással szaporodnak. Elsüllyedt ágakon, köveken, sziklákon vagy más
állatokon (pl. kagylókon, rákokon) telepszik meg. Kozmopolita édesvízi faj, hazánkban
Szegednél a Tiszából, valamint Tihanynál a Balatonból ismert.

Ph.: Bryozoa (Ectoprocta) (Mohaállatok törzse)

Kis méretű, többségében helytülő (szesszilis), telepes állatok. Az egyes egyedek

mikroszkopikus (<1 mm) méretűek, de maga a telep a méteres nagyságot is elérheti. Gyakran
feltűnő színűek. A telepet alkotó egyedeket zoidoknak nevezzük, amelyeknek teste két részből
áll, a kör- vagy patkóalakú csillós tapogatókoszorút (lofofórát) viselő, táplálkozó
polipocskából (polypid) és a külső, kocsonyás, pergamenszerű, kitines vagy meszes
lakócsövet (zoárium) képző tokocskából (cystid). Zavarás hatására a polypid páros retraktor
izom segítségével képes visszahúzódni a tokocskába. Testüregük másodlagos testüreg
(eucölóma). Bélcsatornájuk U-alakú, a végbélnyílás a nyelesférgekkel szemben a lofofórán
kívül nyílik (ectoprocta = „külső végbélnyílásúak”). Belső szerveik a miniatürizáció
következtében igen leegyszerűsödtek, elkülönült kiválasztó-, légző- és keringési rendszerük
nincs, ivarsejtjeik pedig nem elkülönült ivarszervekben, hanem a testüreg falában
keletkeznek. Az ún. homomorf telepeket alkotó zoidok egyforma kinézetű, ún. táplálkozó
egyedek (autozoidok), amelyek mind a táplálékszerzés, mind a szaporodás feladatát ellátják.
A heteromorf telepeket alkotó zoidok specializált egyedek (heterozoidok), amelyeknek több
típusát lehet elkülöníteni. Ezek lehetnek a telep indaszövevényét (stolo) létrehozó gyökérszerű
egyedek (cenozoidok), védekező funkciót ellátó, csőrszerű egyedek (avicularia), a telep

1
felszínének tisztántartását végző tisztogató egyedek (vibracularia), ill. szaporítóegyedek
(gonozoidok). Telepeik többnyire mohaszerű bevonatot képeznek (erről kapták nevüket), de
vannak fa- vagy bokorszerűen elágazó telepeket létrehozó fajaik is.
Többségük hímnős (hermafrodita), megtermékenyítésük rendszerint belső. A telep
gyarapodása döntően a zoidok ivartalan bimbózásával történik. Az édesvízi fajok telepe télre
elpusztul, csupán kitartóképleteik (sztatoblasztok) telelnek át, tavasszal ezekből fejlődik ki az
új telep. Egyedfejlődésük közvetett vagy közvetlen. A közvetetten fejlődő fajok lárvái
lehetnek önállóan táplálkozó, planktotróf típusú, ún. cyphonautes lárvák, amelyek néhány
hónapig is élhetnek a letelepedés előtt, valamint működő emésztőrendszerrel nem rendelkező
lecitotróf lárvák, amelyek hamarabb telepednek le. A letelepedését követő átalakulással
létrejövő első zoid (ancestrula) bimbózással hozza létre a többi zoidot. Szűrögetők
(mikrofágok), apró mikroszervezetekkel és szerves törmelékkel (detritusz) táplálkoznak.
Nagyrészt tengeriek, jellemzően a sekélyebb vizek lakói. Telepeik fontos komponensei a vízi
élőbevonatnak (biotekton). Mintegy 6.000 fajuk ismert.

Cl.: Phylactolaemata (Szájfedősök osztálya)

Szájnyílásukat egy rövid nyúlvány, a szájfedő (epistoma) zárja le. Lofofórájuk patkó
alakú.
Egyedfejlődésük közvetlen. Homomorf telepeket alkotnak. Édesvíziek.

Sp.: Cristatella mucedo (mászkáló mohaállat)

20-40 cm-es, fehér vagy halványsárga színű telepe rendszerint nyújtott ovális vagy ujj-
alakú. A lakócső (zoárium) átlátszó, tömör kocsonyára emlékeztet (mucedo = „nyálkás”),
amelynek a zoidok olykor az egész felszínét beborítják, így nem rögzül az aljzaton.
Az egyetlen olyan mohaállat faj, amelynél az egész telep aktívan mozoghat (néhány
cm-t naponta). Álló- és lassúfolyású vizekben él. Észak-Amerikában és Európában egyaránt
előfordul.

Cl.: Gymnolaemata (Szájfedő nélküliek osztálya)

Nincs szájfedőjük (epistoma). Lofofórájuk kör alakú.

Egyedfejlődésük közvetett. Heteromorf telepeket alkotnak. Döntő többségük tengeri,
csupán néhány fajuk él félsós- (brakk-) vagy édesvizekben.

Sp.: Flustra foliacea (leveles mohaállat)

6-10 cm (néha 20 cm) magas, a halványszürkétől a barnáig változó színű,

bokorszerűen elágazó telepe tengeri moszatra emlékeztet (foliacea = „leveles”). A frissen
gyűjtött telep jellegzetes citromillatot áraszt.
Az Atlanti-óceán északi részének part menti vizeiben fordul elő.

Ph.: Brachiopoda (Pörgekarúak törzse)

Testméretük az 1 mm és a 10 cm között változik. Kettős héjuk miatt külsőleg a

kagylókra emlékeztetnek, ám a kagylókkal szemben héjuk nem bal- és jobboldali, hanem háti
(dorzális vagy brachiális) és hasi (ventrális vagy pedikuláris) teknőből áll. A teknők közül
általában a hasi a nagyobb, hátsó vége gyakran csőrszerű nyúlványba kihúzott. A teknők
nyitását és zárását 1-1 pár hát-hasi (dorzoventrális) izom végzi. A két teknőt az ősibb fajok

2
kivételével a hasi teknő fogaiból és a háti teknő megfelelő bemélyedéseiből álló zárókészülék
tartja össze. A héj képzésében a testfal által képzett, háti és hasi lebenyre tagolódó redő
(„köpeny”) vesz részt. A háromrétegű héj az ősibb csoportoknál kitinből,
glükózaminoglikánokból, kalcium-foszfátból (apatitból) és fehérjékből, míg a levezetett
csoportok tagjainál mészből (kalcitból) és fehérjékből épül fel. Testük egy a hasi testfal
kitüremkedéseként létrejövő, kitines kutikulával borított nyélben (pedunculus) folytatódik,
amely az aljzatba való ásást vagy az aljzathoz való rögzülést szolgálja. A nyél lehet hosszú
vagy rövid, de teljesen hiányozhat is. A nyél nélküli fajok hasi teknőjükkel közvetlenül
cementálódnak az aljzathoz. A teknők által bezárt üreg nagyobb részét névadó testrészük, a
két karszerű nyúlványt (brachium) alkotó, felcsavarodott csillós tapogatókoszorú (lofofóra)
foglalja el, amelyet a fajok többségénél a háti teknő belső részén található kartámasztó váz
(brachidium) erősít. Testüregük másodlagos testüreg (eucölóma). Bélcsatornájuk eredetileg
teljes, azonban a levezetett formáknál az utóbél és a végbélnyílás másodlagosan redukálódott.
Keringési rendszerük nyílt. A gázcsere a köpeny és a lofofóra tapogatóinak felszínén keresztül
történik. Kiválasztószervük 1, esetleg 2 pár vesécske (metanefrídium). A köpenyszegély
hosszú kitinsertéi érző és védő funkciót töltenek be.
Többségében váltivarúak (gonochorisztikusak), megtermékenyítésük rendszerint
külső. Egyedfejlődésük közvetett vagy közvetlen. A közvetetten fejlődő fajok lárvái szabadon
úszó planktotróf vagy lecitotróf típusú lárvák. Mikrofágok, táplálékukat lofofórájuk
segítségével szűrik ki a vízből. Kizárólag tengeriek, rendszerint a sekélyebb vizek lakói.
Többségük helyhez kötött (szesszilis) életmódot folytat. Főleg sziklákon vagy más szilárd
aljzaton telepszenek meg, de a lágy aljzaton is előfordulhatnak. Alig több mint 400 recens
fajuk ismert, a leírt fosszilis fajok száma azonban meghaladja a 30 ezret.

Sp.: Lingula anatina (nyelvkagyló)

4-5 cm-es héja vékony, nyelv alakú (lingula = „nyelvecske”), zöldes színű. A két
teknő közel egyforma, zárszerkezet nélküli. Mozgékony nyele a héj hosszának többszörösét is
elérheti.
Egyedfejlődése közvetlen. A laza aljzatba ásott, nyálkával bélelt lakócsőben él, ahol
nyelével rögzíti magát. Az Indiai- és a Nyugat-Csendes-óceán part menti sekélyebb vizeinek
lakója.

Ph.: Nemertea (Zsinórférgek v. Ormányüregesek törzse)

Méretük a néhány mm-től a több m-ig terjed, bár többségük 20 cm-nél kisebb. Testük
hosszú, vékony és igen nyúlékony. Színezetük gyakran élénk. Epidermiszük az
örvényférgekhez hasonlóan nyálkapálcákat (rhabditokat) tartalmazhat. Fő jellegzetességük a
zsákmányszerzést és védekezést szolgáló izmos, kiölthető, gyakran a testnél is hosszabb
ormány (proboscis), amely nyugalomban az ormánytasakban, egy háti, mezodermális eredetű
hámmal bélelt testüregrészben (rhynchocöl) helyezkedik el. Ennek nyílása a szájnyílástól
függetlenül vagy azzal közösen nyílik. Az ormányon gyakran méregmirigyhez kapcsolódó
szúróserte (stylet) található. Középbelükből páros vakbelek indulnak ki. Ivarszerveik a
vakbelekkel váltakozva helyezkednek el, és külön-külön nyílnak a szabadba. Keringési
rendszerük zárt, két vagy három hosszanti véredény alkotja, szívük azonban nincsen.
Kiválasztószerveik elővesécskék (protonefrídiumok), amelyek összeköttetésben állnak a
keringési rendszerrel oly módon, hogy a lángzósejtek a véredények falába ágyazottak.
Légzőszerveik nincsenek, a gázcsere a testfalon keresztül történik. Fejükön két pár, dorzális
és ventrális idegdúc található, amelyet garatideggyűrű kapcsol a két hasi idegtörzshöz,
gyakran azonban egy háti idegtörzs is megjelenik. Egyes fajoknál a fejen páros cerebrális

3
szerv helyezkedik el, amely idegi-, érző- és szekréciós funkcióval rendelkezik. Érzékszerveik
közül az egyszerű, csupán fényérzékelésre alkalmas szemek (általában 2-6, egyeseknél több
száz), ill. a kemoreceptorokat tartalmazó oldalszervek a legfontosabbak.
Többségében váltivarúak (gonochorisztikusak), az édesvízi, ill. egyes tengeri fajok
hímnősek (hermafroditák). Megtermékenyítésük jellemzően külső. Egyedfejlődésük általában
közvetlen vagy planuliform lárván keresztül történő közvetett fejlődés, de egyes fajoknál ún.
sisaklárva (pilidium) is megjelenhet. Ragadozók, ritkábban dögevők. Egyes fajok puhatestűek
köpenyüregében élő kommenzalisták vagy élősködők. Többségük tengeri, de vannak édesvízi
és szárazföldi képviselőik is. Mintegy 1.400 fajuk ismert.

Cl.: Anopla (Árva zsinórférgek osztálya)

Ormányukon nincsenek szúróserték. Egyes fajoknál az ormány elágazó. Szájnyílásuk

az ormánytasaktól függetlenül nyílik.
A szuronyos zsinórférgek (Enopla) nélkül nem képez monofiletikus egységet.

Sp.: Lineus longissimus (óriás zsinórféreg)

10-30 m-es testhosszával a Föld leghosszabb állatai közé tartozik, szélessége azonban
mindössze 5-10 mm (longissimus = „leghosszabb”). Színe sötétbarna, hátán világos hosszanti
csíkokkal. Fején sok szem található.
Nappal kövek alatt tartózkodik, éjjel, dagály idején táplálkozik. Az Atlanti-óceán
európai partjainak lakója.

Cl.: Enopla (Szuronyos zsinórférgek osztálya)

Ormányukon elsődlegesen egy vagy több szúróserte (stylet) található. Szájnyílásuk

rendszerint az ormánytasakkal közösen nyílik a test csúcsán.

Sp.: Prostoma graecense (gráci zsinórféreg)

Legfeljebb 30 mm hosszú és 0,5-2 mm széles, barnásvörös színű állat. Három pár

szemmel rendelkezik.
A fiatal példányok jól úsznak, az idősebbek az aljzaton mozognak. Kozmopolita
édesvízi faj, hazánkban a Balatonból és a Tiszából, ill. a környező kisvizekből mutatták ki.

Ph.: Mollusca (Puhatestűek törzse)

Méretük a néhány mm-től a 15-20 m-ig terjed. Testük jellemzően három testtájra, az
érzékszervek jelentős részét hordozó fejre, a lapos, izmos lábra és a belső szervek nagy részét
tartalmazó zsigerzacskóra tagolódik. Utóbbi kültakaró kettőzete a köpeny (pallium), amely a
testet védő külső héjat választja ki. A legtöbb puhatestűnél a zsigerzacskót a fejtől és a lábtól
ún. köpenybarázda választja el, amely poszterior irányban mélyül, és üreget képez. Itt a
köpenyüregben találhatók többek között a fésűs kopoltyúk (ctenidia), valamint ide nyílnak a
vesécskék (metanefrídiumok), az ivarmirigyek (gonádok) és a végbélnyílás (anus) is. Héjukat
egy a puhatestűeknél elterjedt kitintartalmú fehérje (conchin) és mész (kalcit vagy aragonit)
alkotja. A héj a pörgekarúakhoz (Brachiopoda) hasonlóan három rétegből, egy külső
héjhártyából (periostracum), egy középső oszlopos (prizmás) rétegből (ostracum), valamint
egy belső gyöngyházrétegből (hypostracum) áll. A héj részlegesen vagy teljesen redukálódhat
(pl. csupaszcsigák, polipok). Valódi testüreggel (eucölóma) rendelkeznek, ez azonban

4
másodlagosan redukálódott. Rágószervük a szájüreg boltozatán lévő állkapocsból és az alján
található, a táplálék aprításáért felelős reszelőnyelvből áll (radula), mely utóbbit alulról egy
izmos porc, az ún. radulapárna (odontophora) támaszt alá. A radula felszíne conchinból áll, és
fajra jellemző számú és alakú horogszerű fogak borítják szabályos sorokban. Keringési
rendszerük a fejlábúak (Cephalopoda) kivételével nyílt, szívük a szívburok (pericardium)
üregében helyezkedik el, amely az eucölóma maradványa. Légzésük történhet kopoltyúkkal, a
köpenyüreg falán át vagy a testfelszínen keresztül. Kiválasztószerveik vesécskék
(metanefrídiumok). Gyakori körükben bizonyos szervek (pl. kopoltyúk, vesécskék, stb.)
megsokszorozódása. A kizárólag a puhatestűekre jellemző pórussejtek (rhogociták) a sejtes
immunválaszban, a légzőpigmentek szintézisében és lebontásában, a fémion anyagcserében,
ill. a detoxifikációban vesznek részt. Az ősibb csoportoknál az idegrendszer hasdúcláncszerű,
míg a levezetettebb csoportoknál a dúcok egyesülése, és ezzel a központosulás jellemző.
Érzékszerveik változatosak, a fejen rendszerint szemek és tapogatók (tentacula), a lábban
helyzetérzékelő szervek (sztatociszták), a köpenyüregben pedig szaglószervek (osphradia)
találhatók.
Többségében váltivarúak (gonochorisztikusak), de gyakori körükben a hímnősség
(hermafroditizmus) is (pl. szárazföldi csigák). Megtermékenyítésük külső vagy belső egyaránt
lehet. Egyedfejlődésük közvetett vagy közvetlen. A közvetetten fejlődők csillókoszorús
(trochofóra) lárvával rendelkeznek, amelyből egyes csoportoknál vitorlás (veligera) lárva
fejlődik. A veligera lárva két oldalán csillós, mozgatható lebenyekkel (vela) rendelkezik,
amelyek az úszásban és a táplálkozásban játszanak szerepet. Táplálkozásmódjuk igen
változatos, szűrögetők, üledékevők, növényevők, ragadozók vagy élősködők egyaránt
lehetnek. Döntő többségük tengeri, édesvízi fajok csupán a csigák és kagylók között
fordulnak elő, míg a szárazföldön csak csigákkal találkozhatunk. Számos fajukat halásszák és
tenyésztik. Mészhéjuk lévén fosszilizálódásra igen alkalmasak. Mintegy 118 ezer leírt fajjal
az állatvilág második legnagyobb törzsét képezik az ízeltlábúak (Arthropoda) után.

Cl.: Solenogastres (Féregcsigák v. Csatornáshasúak osztálya)

A puhatestűek legősibb képviselői. 1-300 mm-es, féregszerű, gyakran feltűnő színű

állatok. Héjuk nincs, testüket meszes (aragonit) tüskéket (spicula) tartalmazó kitines
kutikularéteg borítja. Lábuk redukált, így keskeny hasi csatornájuk csillós hámjának
segítségével mozognak. Egyes fajoknál a radula hiányzik. Köpenyüregük csökevényes.
Légzőszerveik ún. légzési papillák vagy redők, tipikus kopoltyúik nincsenek. Jellegzetes, a
táplálék felkutatását segítő kémiai érzékszervük a szájnyílás előtt található csillós gödör
(vestibulum). Szemeik, tapogatóik, helyzetérzékelő szerveik hiányoznak.
Hímnősek (hermafroditák), a párzás során kölcsönös megtermékenyítés történik.
Tengeri aljzatlakók, gyakran fordulnak elő csalánozókon (pl. virágállatokon), amelyek fő
táplálékukat képezik. Mindössze kb. 250 fajuk ismert.

Sp.: Epimenia australis

Hossza legfeljebb 11 cm, szélessége 5-6 mm. Alapszíne vörösesbarna, a háton és test
oldalán irizáló kék és zöld foltok láthatók.
Főleg nyolcosztatú virágállatokkal (Octocorallia) táplálkozik. Az Indonézia, Pápua Új-
Guinea és Észak-Ausztrália körüli tengerek part menti vizeinek lakója.

5
Cl.: Polyplacophora (Cserepeshéjúak v. Bogárcsigák osztálya)

Méretük a néhány mm-től a 35-40 cm-ig terjed. Testük oválisan megnyúlt, hát-hasi
irányban lapított. Héjuk 8, részben átfedő, egymáshoz mozgathatóan kapcsolódó, gyakran
élénk színű lemezből (lorica) áll. A héj legbelső rétege (hypostracum) sajátos módon további
két rétegre (articulamentum, myostracum) különül. A héjat keskeny perem, ún. hát körüli
szegély (perinotum) veszi körül, amelyet gyakran meszes tüskék vagy pikkelyek borítanak.
Lábuk lapos, kiszélesedett csúszótalp, amely a szilárd aljzathoz (pl. sziklákhoz) történő
tapadásukat biztosítja. Radulájuk megnyúlt, a fogakat fémvegyületek (magnetit) erősítik.
Köpenybarázdájuk a láb és a perinotum között húzódik, benne a kopoltyúkkal, amelyek a
lábvisszahúzó izmokhoz hasonlóan megsokszorozódtak, így számuk akár a 80 párt is
meghaladhatja. Fejükön szemek, tapogatók nincsenek. Speciális, fotoreceptorokat tartalmazó
érzékszerveik, az ún. héjszemek (aestheta) a héjlemezekbe ágyazva helyezkednek el.
Váltivarúak (gonochorisztikusak), megtermékenyítésük külső. Többségük szerves
törmeléket (detrituszt), algákat, szivacsokat, mohaállatokat, stb. legel a sziklákról. A tengerek
árapály zónájának jellemző puhatestűi, bár mélytengeri fajaik is ismertek. Főleg dagály idején
aktívak, apálykor sziklamélyedésekbe húzódnak vissza. Összetett izomzatuk révén képesek
összegömbölyödni, ha a hullámverés lesodorja őket a sziklafelszínről. Mintegy 1.000 fajuk
ismert.

Sp.: Chiton olivaceus (zöldes bogárcsiga)

Hossza legfeljebb 3-4 cm. Színezete változatos, az olívazöldtől a sárgásbarnáig

változhat (olivaceus = „olívaszínű”), de olykor fekete, sárga, narancsszínű vagy vörös is lehet.
A héj lemezei erősen bordázottak.
A Földközi-tenger gyakori faja, de az Atlanti-óceánban is előfordul.

Cl.: Bivalvia (Kagylók osztálya)

Méretük a 0,5 mm-től a 1,5 m-ig terjed. Héjuk két félből (teknőből) áll, amelyeket a
hátoldalon rugalmas szalag, az ún. sarokpánt (ligamentum) kapcsol össze (bivalvia =
„kétszárnyasok”). A teknők dorzális, kiemelkedő része a búb (umbo). A sarokpánt szétnyitja a
teknőket, míg a teknők között húzódó záróizmok azokat összezárják. Az elsődlegesen egy pár
záróizom lenyomata a teknőkön jól kivehető. A teknők szoros záródását a dorzális
szegélyükön található zárpárkányzat kiemelkedései (fogak) biztosítják, amelyek az ellenoldali
teknő megfelelő mélyedéseibe illeszkednek. A zárpárkányzat fogazata néha redukált vagy
hiányzik. A teknők nagysága, formája, mintázata, stb., a zárpárkányzat típusa, ill. az
izomlenyomatok alakja, elhelyezkedése, stb. fontos határozóbélyegek. Testüket a héj
rendszerint teljesen elrejti, csak a víz be- és kivezetésére szolgáló szifók, valamint a láb
nyúlhat ki belőle. Fejük csökevényes, így szájnyílásuk az elülső záróizom és a láb töve között
található. Radulájuk hiányzik. Lábuk izmos toló- és ásóláb, amely a helytülő (szesszilis)
fajoknál (pl. osztrigák) redukált. Egyesek a lábban található bisszusz-mirigyük által képzett
ragadós fehérjefonalak segítségével tapadnak az aljzathoz. A kopoltyúk szerkezete
csoportonként eltérő; míg az ősibb kagylóknál a kopoltyúk fonalasak, addig a levezetett
csoportok tagjainál lemezes szerkezetűek. Többségüknél a kopoltyúk a légzés mellett a
táplálékszemcsék kiszűrésében is fontos szerepet játszanak.
Többségük váltivarú (gonochorisztikusak), de hímnősek (hermafroditák) is lehetnek.
A megtermékenyítés többnyire külső. A tengeri fajok rendszerint egy planktonikus trochofóra
és veligera stádiumon mennek keresztül, míg az édesvízi fajoknál ezek hiányoznak. Az ősibb
csoportok tagjai üledékfogyasztók, a legtöbb ma élő kagyló azonban szűrögető életmódot

6
folytat. Kizárólag víziek, döntő többségük tengeri. Számos fajuk ehető. Mintegy 20 ezer fajuk
ismert, ezzel a puhatestűek második legfajgazdagabb csoportját alkotják a csigák után.

SubCl.: Pteriomorphia

Többségüknél mindkét teknő zárpárkányzatán sok apró, egyforma fog található

(taxodont fogazat). Egyeseknél (pl. kékkagylók) a fogazat redukált (dysodont típus). A héj
anyaga aragonit, gyöngyházréteg néha megfigyelhető (pl. gyöngykagylók). A két záróizom
közül az elülső gyenge vagy hiányzik. Kopoltyúfonalaik szabadok (filibranch típus) vagy
összenőttek (pseudolamellibranch típus).
Legtöbbjük bisszuszfonalakkal az aljzathoz rögzül vagy az aljzat felszínén él.

Sp.: Ostrea edulis (éti osztriga)

Héja 4-11 cm hosszú, piszkosfehér vagy szürkésbarna színű. A vastag falú teknők nem
egyformák, a bal teknő domborúbb és véglegesen az aljzathoz rögzült, míg a jobb oldali
laposabb és mintegy fedőként fekszik az alsón. A teknőket tetőcserépszerűen egymásra boruló
koncentrikus pikkelyek vagy lemezek fedik, amelyek felületét sugaras irányú, szabálytalan
bordák tagolják. Zárpárkányzata fogazat nélküli (anodont típusú). Elülső záróizma hiányzik.
Lába és bisszusz-mirigye a rögzülést követően visszafejlődik.
Hímnős (hermafrodita), de a víz hőmérsékletétől függően egyszer hímként, máskor
nőstényként viselkedik. Az európai tengerekben, főleg folyótorkolatok közelében,
csoportosan fordul elő, gazdag állományai néhol egész padokat alkotnak. A régészeti leletek
alapján már az őskorban is fogyasztották (edulis = „ehető”). Napjainkban a legtöbb osztrigát
mesterségesen kialakított osztrigapadokon tenyésztik.

SubCl.: Paleoheterodonta

A zárpárkányzat többnyire heterodont típusú, azaz mindkét teknő zárpárkányzatának

közepén két kicsi, kúp alakú főfog (kardinális fog), ezektől balra és jobbra pedig
1-1 megnyúltabb mellékfog (oldalfog) található. A héj anyaga aragonit, gyöngyházréteg van.
A kopoltyúfonalak összenőttek (pseudolamellibranch típus).
A legtöbb édesvízi kagyló ide tartozik.

Sp.: Anodonta cygnea (tavikagyló)

Héja 9,5-20 cm hosszú, sárgásbarna színű, néhol zöldes árnyalatokkal, belül fénylő
gyöngyházréteggel. A héj vékony, a záróizmok lenyomatai gyengék. Az alig kiemelkedő búb
mögött a teknő kissé ellaposodik és egy szárnyszerűen kiemelkedő részt képez (pajzs), ez alatt
található a sarokpánt. Nevének megfelelően zárpárkányzata fogazat nélküli (anodont típusú).
Családjának (Unionidae) többi tagjához hasonlóan lárvái, az ún. kajmacsos lárvák
(glochidiumok) halak bőrére, kopoltyújára tapadnak fogófonaluk és a teknőik szegélyén
található horgok (kajmacsok) segítségével, hetekig innét táplálkoznak és vitetik magukat,
majd átalakulva leválnak, és önálló életet kezdenek. Iszapos fenekű állóvizekben él. Egész
Európában elterjedt.

SubCl.: Heterodonta

Zárpárkányzatuk heterodont típusú. A héj anyaga kalcit, gyöngyházréteg csak

kivételesen van. A kopoltyúk átlyuggatott lemezekből állnak (eulamellibranch típus).

7
Sp.: Dreissena polymorpha (vándorkagyló)

2,5-4 cm hosszú teknői közel háromszög alakúak, hegyes, elöl fekvő búbbal. A teknők
alapszíne sárgásszürke vagy zöldessárga, hullámos vagy zegzugos barna harántsávokkal.
Zárpárkányzata fogazat nélküli (anodont típusú).
Eredetileg a ponto-kaszpi térségben (a Fekete-tenger és a Kaszpi-tó vidékén) őshonos
inváziós faj, amely hajókra tapadva az elmúlt két évszázad során igen gyors ütemben elterjedt
Európában, majd az 1980-as években Észak-Amerikában is megjelent. Hazánkban a
Balatonon kívül a Dunában és mellékfolyóiban fordul elő. A többi hazai kagylóval ellentétben
veligera lárvája van, ami szintén hozzájárulhatott gyors terjedéséhez. A kifejlett állat helyhez
kötött, bisszuszfonalaival valamilyen szilárd aljzaton (pl. cölöpökön, köveken, hajók fenekén,
más kagyló héján, stb.) rögzíti magát. Többnyire tömegesen telepszik meg. A hajók
felületének elborításával, vízszűrő berendezések, csövek, stb. eltömítésével komoly károkat
okozhat.

Cl.: Gastropoda (Csigák osztálya)

Testméretük igen változatos (0,5-600 mm). Jellegzetességük az elsődlegesen egy

darabból álló, spirálisan felcsavarodott héj (ház), amely az ősibb csigáknál egy síkban
(planospirálisan) felcsavarodott, míg a levezetettebb csoportok tagjainál a csavarodás egy
kúppalást mentén, helikospirálisan történik. A legtöbb faj háza jobbra csavarodó, azaz ha a
házat csúcsával (apex) felfelé és nyílásával, az ún. szájadékkal (apertura) magunk felé
fordítjuk, a szájadék jobb kéz felé esik. A ház másodlagosan lehet sapkaszerű (patelliform),
két darabból álló, de akár részlegesen vagy teljesen el is csökevényesedhet. Gyöngyházrétege
rendszerint hiányzik. A ház alakja, mérete, mintázata, a kanyarulatok száma, stb. fontos
határozóbélyegek. Fejükön elsődlegesen egy pár tapogató található, szemeik ennek tövében
ülnek. Radulájuk szerkezete rendkívül változatos. Lábuk izmos csúszótalp, de ásáshoz vagy
úszáshoz is módosulhat. A láb hátulsó részén általában héjfedő (operculum) található, amely a
ház szájadékának lezárását teszi lehetővé. Evolúciójuk során szimmetriaviszonyaik jellegzetes
módon változtak. Az eredetileg hátulsó helyzetű köpenyüregük előrehajlását (flexió) kísérve
zsigerzacskójuk a láb síkjából kiemelkedve megcsavarodott (torzió), így a testük
aszimmetrikussá vált. E folyamatok következtében köpenyüregük (benne a kopoltyúkkal, az
ide nyíló végbélnyílással, stb. együtt) a test végéről a fej közelébe került, hosszanti
idegtörzseik átkereszteződtek (streptoneuria), páros szerveik (kopoltyúk, vesécskék, stb.)
pedig páratlanná váltak. Egyes csoportoknál (pl. tüdőscsigák) a torziót követő részleges vagy
teljes visszacsavarodás (detorzió) eredményeként a köpenyüreg oldalsó vagy hátulsó
helyzetbe tért vissza, a keresztezettidegűség pedig megszűnt, és másodlagos egyenesidegűség
(euthyneuria) alakult ki.
A legtöbb csiga váltivarú (gonochorisztikus), de egyes csoportokban
(pl. Heterobranchia) gyakori a hímnősség (hermafroditizmus). Az ősi, külső
megtermékenyítésű csoportok egyedfejlődése során először planktotróf típusú trochofóra
lárva jelenik meg, ezt követi a lecitotróf veligera stádium. A levezetett csoportok tagjainál a
megtermékenyítés belső, a posztembrionális fejlődés pedig már planktotróf veligera lárvával
kezdődik. Számos tengeri fajnál, ill. az édesvízi és szárazföldi csigáknál a fejlődés közvetlen.
Növényevők, törmelékevők, ragadozók és élősködők egyaránt lehetnek. A fajok túlnyomó
többsége tengeri, de a legkülönbözőbb édesvízi és szárazföldi élőhelyeken is előfordulnak.
Vízi fajaik többsége aljzatlakó (bentikus), de vannak nyíltvízi (pelágikus) fajok is.
A puhatestűek legfajgazdagabb csoportja, mintegy 70 ezer fajuk ismert.

8
SubCl.: Neritimorpha

Kistermetű (2-40 mm) csigák. Díszes mintázatú házuk többnyire felcsavarodott, de

lehet sapkaszerű (patelliform), sőt hiányozhat is. Héjfedőjük (operculum) felületén
excentrikus növekedési vonalak láthatók.
Zömmel tengeriek, általában a parti övezetben élnek, de félsós vizekben élő
(brakkvízi), édesvízi, sőt szárazföldi fajaik is vannak. Általában a szilárd aljzaton élnek, ahol
élőbevonattal, ill. szerves törmelékkel (detritusszal) táplálkoznak.

Sp.: Theodoxus danubialis (rajzos bödöncsiga)

9-15 mm hosszú és 5-7 mm magas házát családjának (Neritidae) többi tagjához

hasonlóan az utolsó kanyarulat uralja, így az felülnézetben tojásdad alakú. A szájadék félkör
alakú, pereme egyszerű. A ház alapszíne világos szürkészöld vagy szürkésbarna, rajta a
kanyarulat lefutására merőleges, vörösbarna vagy lilásvörös színű zegzugos rajzolat látható.
Az állat világos színű, tapogatói megnyúltak, hegyes végűek.
Ponto-balkáni faj, a Dunában és nagyobb mellékfolyóiban (danubialis = „dunai”),
valamint egyes észak-olaszországi és ukrán vizekben él. Nálunk a Dunában, Tiszában,
Rábában és a Zalában fordul elő. A Dunában az inváziós folyami bödöncsiga (T. fluviatilis)
térnyerésével egyre ritkább. Védett faj.

SubCl.: Caenogastropoda

A ma élő csigák egyik legváltozatosabb csoportja. Házuk alakja − amely több

csoportnál konvergens módon fejlődött – széles skálán változik. A házon gyakran tüskék vagy
erőteljes bordák találhatók, a szájadék pedig gyakorta megvastagodott. Egyeseknél a ház
csökevényes vagy teljesen hiányzik.
Gyakori körükben az elevenszülés. Életmódjuk rendkívül változatos. Főként tengeriek,
a néhány édesvízi és szárazföldi csoport egymástól függetlenül hagyta el a tengert. Igen
fajgazdag csoport, a recens csigafajok mintegy 60%-a ide tartozik.

Sp.: Viviparus contectus (közönséges fiallócsiga)

Háza 30-45 mm magas, 23-37 mm széles és 6-6,5 kanyarulatból áll. A ház alakja
kúpos, erősen kidomborodó kanyarulatai miatt kissé gömbölyded benyomást kelt. Szájadéka
kerekded. Alapszíne zöldesbarna, vörösesbarna csíkokkal. A héjfedő (operculum) vékony,
szaruszerű, rajta koncentrikus növekedési vonalak láthatók. Az állat szürkés színű, tapogatói
hosszúak.
Családjának (Viviparidae) többi tagjához hasonlóan elevenszülő, tojásai az anyaállat
testében kelnek ki, a fiatalok pedig egy ideig a petevezeték kitágult részében fejlődnek
(viviparus = „elevenszülő”). Élőbevonatot (baktériumokat, algákat és egyéb
mikroszervezeteket), ill. leülepedett és lebegő szerves törmeléket (detrituszt) egyaránt
fogyaszt. Vízinövényekkel benőtt állóvizekben és lassúfolyású vizekben él. Európa nagy
részén előfordul.

SubCl.: Heterobranchia

A néhány ősi, többségében tengeri fajokat magába foglaló bazális csoportjai mellett fő
ágát a csigák legsikeresebb, legdiverzebb csoportja, az Euthyneura képezi.

9
InfCl.: Euthyneura (Egyenesidegűek alosztályága)

A részleges vagy teljes visszacsavarodás (detorzió) következtében testük

részaránytalansága többé-kevésbé megszűnt, és másodlagos egyenesidegűség (euthyneuria)
alakult ki.
A csigák többségével szemben hímnősek (hermafroditák). Elsődlegesen tengeriek,
azonban számos csoportjuk egymástól függetlenül tért át az édesvízi, ill. szárazföldi
életmódra.

SupO.: Euopisthobranchia (Hátulkopoltyúsok főrendje)

Változatos megjelenésű, a ház redukciójának különböző fokozatait mutató csigák.

Héjfedőjük (operculum) többnyire hiányzik. Rendszerint 2 pár tapogatójuk van, amelyek
közül az elülső pár a szájnyílás közelében, a hátulsó pár, az ún. szaglótapogató (rhinofóra)
pedig e mögött helyezkedik el. Lábaik gyakran úszáshoz módosultak. Nevüknek megfelelően
kopoltyújuk (ha van) a szívük mögött helyezkedik el.
Nagyrészt tengeriek, kevés édesvízi fajjal.

O.: Aplysiida

Sp.: Aplysia depilans (tengeri nyúl)

Nagytermetű faj, testhossza a 25-30 cm-t is elérheti. Színe a vörösesbarnától a

feketésbarnáig változik, világos színű foltokkal. Kicsi, lapos, korong alakú házát a köpeny
betakarja. Testének két oldalán a láb széles bőrlebenyeket (parapodia) hoz létre, amelyek
felfelé hajolva teljesen beborítják a zsigerzacskót a kopoltyúval együtt, és amelyek
segítségével az állat aktívan úszni képes.
Növényevő, főleg zöldmoszatokat fogyaszt. Veszély esetén méreganyagot tartalmazó,
fehéres vagy ibolyaszínű váladékot képes kibocsátani, aminek régen szőrtelenítő hatást
tulajdonítottak (depilans = „szőrtelenítő”). A Földközi-tenger és az Atlanti-óceán keleti
részének sekély, part menti vizeiben él.

SupO.: Panpulmonata (Tüdőscsigák főrendje)

Házuk többnyire jól fejlett, bár a redukciója több csoportban is előfordul. Héjfedővel
(operculum) csak kivételesen rendelkeznek. Tapogatóik száma 1 vagy 2 pár. Minthogy az
eredeti fésűs kopoltyúik redukálódtak, a vízi fajok vagy az egész testfelületükön keresztül,
vagy másodlagosan kialakuló kopoltyúkkal, ill. testfüggelékekkel lélegeznek, a szárazföldiek
pedig legalább részben köpenyüregük redőzött, dúsan erezett falán („tüdő”) át. Utóbbi esetben
a köpenyüreg kerek nyílással, ún. légréssel (pneumostoma) nyílik a külvilágba.
Egyedfejlődésük többnyire közvetlen, bár egyes édesvízi fajoknál „még” előfordulhat
veligera lárva. Közöttük találjuk a szárazföldi csigák többségét, valamint sok édesvízi, ill.
néhány brakkvízi és tengeri fajt is.

O.: Hygrophila (Ülőszemű-tüdőscsiga-alakúak rendje)

Házuk (ha van) viszonylag vékonyfalú, gyakran áttetsző. Héjfedőjük (operculum)

hiányzik. Egy pár vissza nem húzható tapogatójuk van, ezek tövében ülnek a szemeik.
Légzésük döntően a köpenyüreg falán át történik, de kisegítő légzőszerveik is kialakulhatnak.

10
 Többnyire élőbevonattal és szerves törmelékkel (detritusszal) táplálkoznak. Édes-
vagy brakkvizekben élő fajok (hygrophila = „nedvességkedvelők”).

Sp.: Planorbarius corneus (nagy tányércsiga)

Házának átmérője 25-30, de legfeljebb 40 mm, magassága 10-14 mm, a kanyarulatok

száma 5-5,5. A ház lapos, korong alakú, és a család (Planorbidae) többi tagjához hasonlóan
balra csavarodó. Veseforma kanyarulatai egy síkban tekerednek fel (planorbarius =
„korongos”), a szájadék szintén vese alakú. Színe vörösesbarna vagy zöldes olajbarna,
felülete finoman vonalkázott, közelről nézve gyakran apró, kalapácsütésszerű benyomatokból
álló (malleált) mintázatot mutat. Az állat teste csaknem fekete, pigmentanyag hiányában
azonban élénkvörös színű a hemoglobint tartalmazó hemolimfa miatt. Tapogatói hosszúak és
vékonyak.
Növényzetben gazdag álló- és lassúfolyású vizekben szinte mindenütt megtalálható.
Jól viseli az anaerob környezetet, ill. jól tűri az élőhely időszakos kiszáradását is. Európában a
legdélebbi és az északi hideg területek, valamint a hegyvidékek kivételével mindenhol
előfordul, Ázsiában a Léna vízrendszeréig honos. Népies neve, az „édesvízi bíborcsiga” onnét
ered, hogy kellemetlen külső inger hatására vörös színű hemolimfájának kibocsátásával
védekezik.

Sp.: Lymnaea stagnalis (mocsári csiga)

Háza 45-60 mm magas, szélessége 21-32 mm, 7-7,5 kanyarulattal. A ház tornyos,
hegyes csúcsú, utolsó kanyarulata erősen kiöblösödik, a ház nagyobb részét ez alkotja.
Szájadéka fül alakú. Felszíne szürkés vagy szarusárga színű, finom hosszanti vonalkázással
borított. Az állat teste sötétszürke, tapogatói oldalirányban lapítottak, nagyjából
háromszögletűek.
Az előző fajhoz hasonlóan dús növényzetű álló- és lassúfolyású vizekben él (stagnalis
= „állóvízi”). Az oxigénszegény vizekben is előfordul. Gyakran a vízparton is találkozhatunk
vele, ugyanis rövid időre képes a vizet elhagyni. Holarktikus elterjedésű faj, nálunk
országszerte gyakori.

O.: Eupulmonata (Szárazföldi-tüdőscsiga-alakúak rendje)

Nevüknek megfelelően többségében szárazföldi életmódot folytató csigák.

SubO.: Stylommatophora (Nyelesszemű-tüdőscsiga-alkatúak alrendje)

Házuk lehet jól fejlett, csökevényes, de teljesen hiányozhat is. Héjfedőjük (operculum)
hiányzik. A nyári nyugalmi időszakban (aestivatio) egy áttetsző, vékony hártyával zárják le
szájadékukat, amelyet a köpeny mirigyei termelnek. A téli hibernáció idején ugyanez a hártya
jóval vastagabb és jelentős mennyiségű mész is rakódik bele, így jön létre az ún. epifragma.
Általában 2 pár tapogatójuk van, szemeik a hosszabbik pár, visszahúzható tapogató végén
ülnek (stylommatophora = „nyelesszem-hordozók”).
Számos családban a párzó felek egy „Ámor nyilának” nevezett, stimuláló funkciójú
meszes vagy kitines tüske (gypsobelum) egymásba döfésével késztetik egymást párzásra.
A sarkköröktől a trópusokig, az esőerdőktől a sivatagokig szinte mindenhol elterjedtek, jól
alkalmazkodtak a szárazföldi életmódhoz. Egyes fajaik a kiszáradást is sokáig elviselik.

11
Sp.: Limax maximus (nagy meztelencsiga)

Hossza 10-20 cm. Teste megnyúlt, a farki rész kihegyesedő, a hátoldalán hosszanti
lefutású tarajjal. Tapogatói hosszúak és vékonyak. Alapszíne többnyire barnásszürke, sötét
foltokkal, a talp egységesen világos színű. Családjának (Limacidae) többi tagjához hasonlóan
háza vékony lemezzé redukálódott, amelyet a fej mögött található, pajzs alakú köpeny takar.
Légzőnyílása a köpenypajzs jobb oldalán, a középvonaltól a testvég irányában helyezkedik el.
Párzását hosszas, gyakran több órán át tartó nászjáték előzi meg. Ezt követően a csigák
egy fára vagy más magas helyre másznak fel, majd spirálisan összetekeredve egy
nyálkafonalon ereszkednek le, és így csüngenek fejjel lefelé. A párzó felek ezután kiöltik,
majd egymásba fonják megnyúlt, áttetsző párzószervüket, és kölcsönösen átadják egymásnak
hímivarsejtjeiket. Mindenevő. Főleg éjszaka aktív, nappalra kövek, fatörzsek alá, üregekbe
rejtőzik. Erdőkben, kertekben, parkokban, pincékben Európa szerte megtalálható.

Sp.: Helix pomatia (éti csiga)

A legnagyobb termetű hazai csigafajunk. Háza 30-50 mm széles, magassága

30-45 mm, 4,5-5 kanyarulattal. Alakja gömbölyded, fala vastag, felszíne erőteljesen
vonalkázott. Utolsó kanyarulata erősen kiöblösödik. A szájadék kerek, felül kihegyesedő,
szegélye enyhén kiszélesedik. Alapszíne a fehéresszürkétől a világosbarnáig változik, gyakran
sötét vagy világos, kissé elmosódó harántszalagokkal. Az állat színe szürkéssárga,
kültakaróját a hossz- és keresztirányú mélyedések ripacsossá teszik. Tapogatói megnyúltak.
A kontinens legdélebbi és legészakabbi területeitől eltekintve egész Európában
elterjedt, a Fekete-tengerig bezárólag. Magyarországon mindenhol megtalálható, csupán az
Alföld legszárazabb területeiről hiányzik. Fás, bokros helyeken, ligetekben, kertekben él, ahol
zöld növényi részekkel táplálkozik. Az éti csigát már az őskorban is fogyasztották,
tenyésztése pedig a római időkig nyúlik vissza. A középkori Európában különösen kedvelték
a böjti időszak alatti fogyaszthatósága miatt, ugyanis nem húsnak, hanem halnak tekintették.
Egyes nyugat-európai országokban (pl. Belgium, Franciaország, stb.) ma is ínyencségnek
számít. Hazánkban nem jellemző a fogyasztása, külföldi eladásra azonban nálunk is gyűjtik.
Bár jelenleg nálunk van Európa egyik legnagyobb éti csiga állománya, a gyűjtése miatt
folyamatos hatósági kontrollt igényel, emiatt lett védett faj.

Cl.: Cephalopoda (Lábasfejűek osztálya)

A puhatestűek legnagyobb termetű alakjai, méretük a néhány cm-től a 15-20 m-ig

terjed. Testük rövid, gömbölyded (pl. polipok) vagy megnyúlt, torpedó alakú (pl. tintahalak,
kalmárok). Héjuk általában csökevényes, a háti epidermisz alá süllyedt, de teljesen hiányozhat
is. Kültakarójukban rendszerint pigmentszemcséket tartalmazó színsejtek (kromatofórák)
találhatók, amelyek segítségével dinamikusan képesek a színüket alakítani, de emellett a
testük alakját, ill. felületi textúráját is képesek megváltoztatni. Lábuk elülső része a fejjel
összeolvadva az izmos és igen mozgékony, rendszerint tapadókorongokat viselő karokat
alkotja. A karok száma csoportonként változó. A láb hátulsó részéből alakul ki jellegzetes
szervük, a tölcsér (infundibulum), amely a fej alatt található csőszerű képződmény, és amely a
köpenyüregből vezet a külvilágba. Ez részben mozgásszervként szolgál, a köpenyüregbe
beszívott és a tölcséren keresztül kipréselt vízsugár ugyanis rakétaelven hajtja előre az állatot.
Radulájuk mellett két részből álló, papagájcsőrszerű állkapcsuk van. Nyálmirigyük mérget,
ill. emésztőenzimeket tartalmazhat. Egyeseknek az utóbélhez kapcsolódó tintamirigye van,
amelynek kilövellhető, melanint és alkaloidokat is tartalmazó váladékát a ragadozók
megtévesztésére használják. Keringési rendszerük a többi puhatestűtől eltérően zárt,

12
többségüknél a kopoltyúk tövében járulékos szívek (kopoltyúszívek) alakultak ki. Kopoltyúik
száma elsődlegesen 2 pár. Agydúcukat gyakran porcos belső váz veszi körül, amely egyben a
karoknak is támasztékul szolgál. Szemük az ősi csigáspolipok kivételével a gerincesekéhez
hasonló, jó képlátást biztosító hólyagszem.
Váltivarúak (gonochorisztikusak), megtermékenyítésük belső. A hímek a párzás során
spermatofórát adnak át a nősténynek, rendszerint egy erre módosult karjuk, az ún. párzókar
(hectocotylus) segítségével. Egyedfejlődésük közvetlen. Gyakori körükben az utódgondozás.
Többségük ragadozó, egyesek törmelékevők. Színváltoztató képességük a környezetbe való
beleolvadást, ill. a vizuális kommunikációt szolgálja. Könnyen tanulnak, jó a memóriájuk és
az alakfelismerő képességük. Kivétel nélkül tengeri, aljzatlakó (bentikus) vagy nyílttengeri
(pelágikus) állatok. Mindössze kb. 800 recens fajuk ismert, a leírt fosszilis fajok száma
azonban meghaladja a 17 ezret.

SubCl.: Tetrabranchiata (Nautiloidea) (Négykopoltyúsok alosztálya)

Színes, belül gyöngyházfényű héjuk egy síkban felcsavart, belülről több kamrára
tagolt. Az állat teste a legkülső, a többinél nagyobb ún. lakókamrában helyezkedik el, de a
belső kamrákkal a köpeny csőszerű kinövése, az ún. héjszifó (siphunculus) köti össze. Ez
egyrészt a héjhoz rögzíti az állat testét, másrészt a belső kamrákat kitöltő folyadék és gáz
arányának változtatásával szabályozza az állat süllyedését és emelkedését a vízben. A héjukba
visszahúzódva annak szájadékát egy módosult karokból alakult, háromszög alakú képlettel az
ún. „csuklyával” zárják le. Karjaik száma 60-90 közt változik. A karok tapogatószerűek,
visszahúzhatók, felszínüket ragadós mirigyváladék borítja. A hímeknél négy kar a
spermatofórák átadására módosult. Kromatofóráik nincsenek, így testük színét nem tudják
változtatni. Két pár kopoltyújuk (tetrabranchiata = „négykopoltyúsok”), szívpitvaruk és
vesécskéjük van. Tintamirigyük nincsen. Szemük egyszerű gödörszem, amely elsősorban a
fény és a sötétség váltakozását érzékeli.
Ősi, egykor fajgazdag csoport, ma már azonban csak két génusz (Nautilus,
Allonautilus) mindössze 6 faja tartozik ide.

Sp.: Nautilus pompilius (pompás csigáspolip)

20-25 cm-es átmérőjű héjának alapszíne fehér, vörösesbarna harántsávokkal.

Testtömege legfeljebb 1,7 kg.
Tápláléka főleg rákokból és kisebb halakból áll, de dögöt is fogyaszt. Nappal néhány
száz m-es mélységben, éjszaka a felszínhez közelebb tartózkodik. Lassú úszó. Az Indiai- és a
Nyugat-Csendes-óceánban él.

SubCl.: Dibranchiata (Coleoidea) (Kétkopoltyúsok alosztálya)

Héjuk csökevényes vagy teljesen hiányzik. Karjaik száma 8 vagy 10, felszínükön
tapadókorongokkal. Rendelkeznek kromatofórákkal, így képesek a színüket változtatni. A
kopoltyúk, szívpitvarok és vesécskék száma egy pár. Tintamirigyük lehet. Látószervük
hólyagszem, amely rendszerint szaruhártyából (cornea), szivárványhártyából (iris),
szemlencséből (lens), ideghártyából (retina) és üvegtestből (corpus vitreum) áll.
A ma élő (recens) lábasfejű fajok döntő többsége ide tartozik.

13
SupO.: Decapodiformes (Tízkarúak főrendje)

Testük megnyúlt, torpedó alakú, két oldalán úszólebenyekkel. 8 rövidebb szájkarral és

2 hosszabb, gyorsan kinyújtható fogókarral (tapogatóval) rendelkeznek, amelyek gyakran ún.
tapogatózsákba húzhatók vissza. A szájkarok egész hosszukban, a fogókarok (tapogatók) csak
a végi, kiszélesedő részükön vagy egyáltalán nem viselnek tapadókorongokat.
Tapadókorongjaik bilaterális szimmetriájúak, nyelesek, peremük elszarusodott, sokszor
fogazott vagy kampószerűen módosult. Rendelkeznek tintamiriggyel.

O.: Sepioidea (Tintahal-alakúak rendje)

Héjuk (ha van) lapos, kör keresztmetszetű. Úszólebenyeik jól elkülönülnek a testtől.
Fogókarjaikat tapogatózsákba húzzák vissza. Tapadókorongjaikon a kalmárokhoz (Myopsida)
hasonlóan körkörös izmok találhatók.

Sp.: Sepia officinalis (közönséges tintahal)

30-45 cm hosszú, testtömege 2-4 kg. Hátoldala szürkésbarna márványos mintázatú,

sötét harántcsíkokkal díszített, hasoldala kékesen vagy zöldesen fénylő.
Főleg rákokkal és halakkal táplálkozik, de kisebb puhatestűeket (csigákat, kagylókat),
zsinórférgeket, gyűrűsférgeket, sőt más tintahalakat is fogyaszt. Az Atlanti-óceán keleti
részén és Földközi-tengerben fordul elő. Ehető, egyike a legkedveltebb tengerparti
eledeleknek. Ovális, lapított héját, az ún. szépiacsontot gyakran adják papagájoknak és más
díszmadaraknak mésszükségletük kielégítésére. Őrült formájában a szépiacsontot egykor a
népi gyógyászatban is alkalmazták a gyomorsavtermelés csökkentésére (officinalis = orvosi).
Tintamirigyének váladékát az ókorban tintaként használták íráshoz.

SupO.: Octopodiformes (Nyolckarúak főrendje)

Héjuk többnyire hiányzik. Testük rövid, gömbölyded. Egyeseknek páros úszója lehet.
Többségüknek 8, többé-kevésbé egyforma karja van, amelyeknek alapi részét vitorláknak
(vela) nevezett úszóhártyák kötik össze. Tapadókorongjaik a tízkarúaktól eltérően széles
alappal ülnek a karokon, radiális szimmetriájúak, elszarusodott perem vagy horogszerű
módosulás nélkül. Tintamirigyük lehet.

O.: Octopoda (Polipalakúak rendje)

A karok száma 8. Karjaikon egy vagy két sor tapadókorong található fonalakkal (cirri)
vagy fonalak nélkül.

Sp.: Octopus vulgaris (közönséges polip)

Karjaival együtt 30-90 cm hosszú, testtömege 3-10 kg. Színe különböző árnyalatú
barna, a hátoldal márványozott.
Tápláléka főként rákokból és puhatestűekből (kagylókból, csigákból) áll. A hidegebb
tengerek kivételével az egész világon előfordul. Fejlett intelligenciája, tájékozódó- és
tanulóképessége miatt kedvelt laboratóriumi kísérleti állat. Számos helyen fogyasztják.

14
Cl.: Scaphopoda (Ásólábúak v. Agyarcsigák osztálya)

Méretük a 3 mm-től a 15 cm-ig terjed. Testük megnyúlt. Héjuk mindkét végén nyitott,
csőszerű és rendszerint ívesen hajlott, innét ered az agyarcsiga elnevezés. Fejük
leegyszerűsödött, a szájnyílás mellett számos (akár több száz), tapadós végű, visszahúzható
fogófonál (captaculum) ered. Lábuk erőteljes ásószerv (erre utal az ásólábú elnevezés), amely
a héj elülső, általában szélesebb végén, a fej alatt található. Bélcsatornájuk fordított U-alakú.
Keringési rendszerük leegyszerűsödött, szívük hiányzik. Kopoltyúik redukálódtak, légzésük a
megnyúlt, tágas köpenyüreg falán keresztül történik. Szemeik nincsenek.
Többségük váltivarú (gonochorisztikus), a megtermékenyítés külső. Likacsoshéjúakat
(foraminiferákat) és más intersticiális szervezeteket zsákmányolnak fogófonalaik
segítségével. Kizárólag tengeriek, a homokos aljzatba fúródva élnek. Mintegy 600 fajuk
ismert.

Sp.: Dentalium vulgare (közönséges agyarcsiga)

Enyhén hajlott, tompa fehér színű héja legfeljebb 6 cm hosszú, elülső, kiszélesedő
végén pedig 6 mm széles.
A Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban is előfordul.

15
Spiralia (Spirális barázdálódású állatok)
Lophotrochozoa (Tapogatós-csillókoszorús állatok)

Ph.: Kamptozoa (Entoprocta) (Nyelesférgek törzse)

Sp.: Urnatella gracilis (édesvízi nyelecske)

Ph.: Bryozoa (Ectoprocta) (Mohaállatok törzse)

Cl.: Phylactolaemata (Szájfedősök osztálya)
Sp.: Cristatella mucedo (mászkáló mohaállat)
Cl.: Gymnolaemata (Szájfedő nélküliek osztálya)
Sp.: Flustra foliacea (leveles mohaállat)

Ph.: Brachiopoda (Pörgekarúak törzse)

Sp.: Lingula anatina (nyelvkagyló)

Ph.: Nemertea (Zsinórférgek v. Ormányüregesek törzse)

Cl.: Anopla (Árva zsinórférgek osztálya)
Sp.: Lineus longissimus (óriás zsinórféreg)
Cl.: Enopla (Szuronyos zsinórférgek osztálya)
Sp.: Prostoma graecense (gráci zsinórféreg)

Ph.: Mollusca (Puhatestűek törzse)

Cl.: Solenogastres (Féregcsigák v. Csatornáshasúak osztálya)
Sp.: Epimenia australis
Cl.: Polyplacophora (Cserepeshéjúak v. Bogárcsigák osztálya)
Sp.: Chiton olivaceus (zöldes bogárcsiga)
Cl.: Bivalvia (Kagylók osztálya)
SubCl.: Pteriomorphia
Sp.: Ostrea edulis (éti osztriga)
SubCl.: Paleoheterodonta
Sp.: Anodonta cygnea (tavikagyló)
SubCl.: Heterodonta
Sp.: Dreissena polymorpha (vándorkagyló)
Cl.: Gastropoda (Csigák osztálya)
SubCl.: Neritimorpha
Sp.: Theodoxus danubialis (rajzos bödöncsiga)
SubCl.: Caenogastropoda
Sp.: Viviparus contectus (közönséges fiallócsiga)

16
 SubCl.: Heterobranchia
InfCl.: Euthyneura (Egyenesidegűek alosztályága)
SupO.: Euopisthobranchia (Hátulkopoltyúsok főrendje)
O.: Aplysiida
Sp.: Aplysia depilans (tengeri nyúl)
SupO.: Panpulmonata (Tüdőscsigák főrendje)
O.: Hygrophila (Ülőszemű-tüdőscsiga-alakúak rendje)
Sp.: Planorbarius corneus (nagy tányércsiga)
Sp.: Lymnaea stagnalis (mocsári csiga)
O.: Eupulmonata (Szárazföldi-tüdőscsiga-alakúak rendje)
SubO.: Stylommatophora (Nyelesszemű-tüdőscsiga-alkatúak alrendje)
Sp.: Limax maximus (nagy meztelencsiga)
Sp.: Helix pomatia (éti csiga)
Cl.: Cephalopoda (Lábasfejűek osztálya)
SubCl.: Tetrabranchiata (Nautiloidea) (Négykopoltyúsok alosztálya)
Sp.: Nautilus pompilius (pompás csigáspolip)
SubCl.: Dibranchiata (Coleoidea) (Kétkopoltyúsok alosztálya)
SupO.: Decapodiformes (Tízkarúak öregrendje)
O.: Sepioidea (Tintahal-alakúak rendje)
Sp.: Sepia officinalis (közönséges tintahal)
SupO.: Octopodiformes (Nyolckarúak öregrendje)
O.: Octopoda (Polipalakúak rendje)
Sp.: Octopus vulgaris (közönséges polip)
Cl.: Scaphopoda (Ásólábúak v. Agyarcsigák osztálya)
Sp.: Dentalium vulgare (közönséges agyarcsiga)

17