Vegyél macskát

– Vegyél egy macskát! – tanácsolta neki a férfi.

– Miért pont macskát? – kérdezte Makszim. – Miért ne kutyát?
Megszokta már, hogy bízzon a sokat látott emberek tanácsaiban, meg hát ő maga is
mindig igyekezett hasznos tanácsokkal ellátni a váltótársát. Megesik, hogy néha egy rövid
tanács felér egy hónapnyi felkészüléssel és instrukcióolvasgatással.
– A kutyáért kár lenne. A kutya az embert szokja meg, a macska meg a helyet. Úgysem
fogod visszacipelni az állatot a Földre. Sokat gondolkodtam, és rájöttem, mit tanácsoljak
neked. Vegyél egy macskát.
Makszim kíváncsian nézett az emberre, aki fél évig dolgozott teljes magányban. Mi volt
benne több: a civilizációval szemben érzett ellenszenv vagy fékezhetetlen vonzalom a kaland
iránt? Makszim nem tudta. De első ránézésre nem vett észre szentimentalitást.
– Voltam már én is egymagam – jegyezte meg Makszim. – Három hónapig kuksoltam a
Holdon. Meg a Plútón is én állítottam be az állomást...
– A Plútó közel van – fintorgott az elődje. – Egészen közel. Vegyél macskát.

+++

Az ingának, vagy ahogy még hívni szokták, rezonanciás űrsiklónak nincs szüksége pilótára.
Amúgy sincs hajtóműve. Csak egyszer indul el – ezek után az űrsikló anyaga nemlineárisan
eloszlik a repülés jövőbeli útvonalán. Az űrsikló elméletileg egyidejűleg az indulási pontban is
és az érkezés pontján is jelen van, és az egész, két pont között elhelyezkedő vektoron, csak a
valószínűség tér el.
Az indulási ponton az inga-űrsikló félévente egyszer jelenik meg. A betonmező feletti
levegő remegni kezd, mintha felforrt volna, homályossá válik, megjelennek a rácsos
támasztékok, a hengeres lakórészlegek és szolgálati helyiségek. Nem igazán hasonlít egy
fantasztikus filmben látható űrsiklóra, sokkal inkább egy űrállomásra.
Amikor az űrsikló végérvényesen testet ölt és nehézkesen lehuppan, az űrkikötőben felbőg
a sziréna. Lenyílik a lépcső, sietősen kijön néhány utas. A műszerészek csatlakoztatják a
szolgálati részleghez a páncélozott kábeleket és csöveket, felgurítják az ételt tartalmazó
konténereket, a levegővel teli ballonokat, a postát és a csomagokat meg az egyetlen földi
kolóniát szolgáló rengeteg szállítmányt. Cserébe kirakják az idegen világ csekély számú javait
– faládákat, amelyeknek tartalma olcsóbb, mint a földön kívüli fából készült deszkák,
konténernyi zöldséget és gyümölcsöt, amelyek sorsa az, hogy milliomosok asztalán végezzék,
különféle színű szőrméket és tollakat tartalmazó bálákat, egy kevés ritka fémet és
drágakövet.
A kiszálló utasokat buszra ültetik, és elszállítják a légikikötő épületéig, az ő helyüket pedig
sietve foglalják el az új utazók. Aztán leváltják a személyzetet is – a műszerészeket, légi
kísérőket, orvost, pszichológust és animátort. Nagyjából ezzel egy időben odagurulnak a
hulladékfeldolgozó tartályok, kiszivattyúzzák a mellékterméket és kimossák a
szemetestartályokat. Lekapcsolják a csöveket – mivel a víz nagy nyomás alatt érkezik, a
feltöltésre elég tizenöt perc. Ezek után lekapcsolják az elektromos kábeleket.
Az űrsikló az indulási ponton harminchét és fél percig tartózkodik. A személyzetnek
rendszerint fél óránál kevesebb is elég. Öt perccel az indulás előtt a nyílásokat lezárják, a
műszerészek biztonságos távolságba vonulnak el. A levegőben illatok teljes szimfóniája
kavarog – a nagy teljesítményű dízel-teherautók gázolajának bűze, a kapkodás közben
kilöttyintett anyagok bűze, szúrós ózonszag és furcsa, semmihez sem hasonlító aroma: az
űrsikló szaga ez, amely fél órára testet öltött a valóságban. Valószínű, hogy ilyen szag
lehetett a Világegyetemben a teremtés első napján, amikor maga a tér és idő jelent meg.
Öt perccel később az űrsikló átlátszóvá válik, és eltűnik.
A Barnard csillagnál három hónap repülés után jelenik meg, ugyanarra a harminchét és fél
percre. És minden megismétlődik. Az inga-űrsiklók soha nem várnak senkire, útjukat nem a
menetrend, hanem a fizika törvényei határozzák meg.
Nem könnyű három hónapig utazni egy zárt térben. Kevés ablak van, azokban is csak a
valótlanság szürke homálya látszik. Egyedül csak a mosdóban tud maradni az ember, de ott
sem sokáig. Ezért is van a legénység tagjai között pszichológus és animátor – hogy a leendő
telepesek ne bolonduljanak meg, és ne harapják át egymás torkát. És ugyanezért alakítottak
ki fogdát, és adtak a legénység tagjainak bénító lézerfegyvert.
Útközben csak egy szórakoztató dolog várja az utasokat: az egyensúlyi pont. Valahol
félúton a Nap és a Barnard csillag között sodródik a csillagközi űrben egy aszteroida – a
galaxis építkezési törmeléke. Nincs benne semmi említésre méltó, ilyen kő- és jégtömbökből
végtelen mennyiségű van a Naprendszerben. Ám az egyensúlyi pont mellett elhaladó inga-
űrsiklót bármilyen gravitációs anomália bevonzza.
És az űrhajó az aszteroida mellett bukkan fel. Egészen rövid ideig, három és fél percig,
mintha az inga egy pillanatra mozdulatlanná vált volna a pálya alsó szakaszán.
Háromhavonta három és fél percre...
Volt idő, amikor a tudósok minden megtettek, hogy eljussanak erre az aszteroidára. Ezt a
csillagközi térben lebegő kőtömböt a sors ajándékának tekintették, a Barnard csillagnál
található kolóniához tartozó ingyenes mellékletnek. Valamikor építettek egy állomást is az
aszteroidán, aztán évről évre igyekeztek megtalálni a létezésének értelmét.
De nem volt értelme. Ugyanúgy, mint a Ceres vagy a Vesta, csak három fényévre a
Földtől. Az aszteroidát Egyensúlyi Pontnak nevezték el, a berendezéseket automata
működésre állították át.
Már négy éve, hogy az Egyensúlyi Ponton egyetlenegy ember teljesít szolgálatot.
Formálisan egy tudós, gyakorlatban egy technikus, aki a betelt lemezeket üresre cseréli, és
lehetőséghez mérten megjavítja a meghibásodásokat. Ha pedig beleássuk magunkat a
lényegig, az állomáson tartózkodó ember csak egy újabb showman, aki az utasokat
szórakoztatja, egy élő illusztráció a „rossz az embernek, ha magányos“ frázishoz. Az alatt a
három perc alatt, amíg az űrhajó nem indul el, az utasoknak át kell érezniük a magányának
rémségét.
Azt mondják, hogy az út második fele mindig könnyebben telik. Az emberek óvatosabban
bánnak egymással.

Makszim az állatpiacon vette a macskát. Valami oknál fogva helytelennek tűnt egy
aszteroidára fajtatiszta macskát vinni magával, legyen az agyonkényeztetett perzsa, ravasz
sziámi vagy fölényes orosz kék. Rájuk a Földön is jobb sors várt.
Makszim egy hétköznapi, keverék kismacskát vásárolt, koromfeketét – csak a mellkasán
volt egy aprócska fehér folt. A kölyköket egy komoly, tizenkét év forma kislány árulta, „egy
rubelért, hogy odaszokjanak“, ahogy rögtön el is magyarázta Makszimnak. Makszim kivett a
kosárból egy panaszosan nyávogó fekete szőrcsomót, és megkérdezte:
– Ez kandúr?
– Természetesen! – felelte a kislány, miután hanyatt fektette a kismacskát. – Hát nem
látja, mekkora pelyhes golyói vannak?
 Makszim zavarba jött, kifizette a rubelt, és nem tett fel több kérdést. A kölyökmacskát a
ruhájába dugva vitte hazáig, az meg türelmesen várt egészen hazáig, és csak az előszoba
padlóján hagyott maga után egy egész pocsolyát.
Anya sztoikus nyugalommal kezelte a kismacska felbukkanását. Egyébként mindent
sztoikusan kezelt, ahogy ez egy rendes zsidó asszonytól elvárható, aki egy harmincéves
balféket nevel. Megitatta a macskát tejjel, átment a macskás szomszédasszonyhoz, és hozott
féreghajtó tablettát.
– Már csak az hiányzik, hogy az űrbe mindenféle fonálférgeket hurcolj magaddal –
jelentette ki, miközben a makacs kismacska szájába igyekezett begyömöszölni a tabletta egy
darabkáját. – Űrhajós...
Makszim ötletét nyugodtan fogadta, mintha csak szolgálati útra menne a szomszéd
városba. Ez a sztoikus nyugalom valószínűleg még gyerekkorában alakulhatott ki, amikor
épphogy csak sikerült őt kimenekíteni Oroszországba. Amikor hétéves korodban akaratodon
kívül jeridázol, a kozmosz már meg sem kottyan.
– Nem vagyok űrhajós – felelte Makszim. – Én asztrofizikus vagyok. De dolgoztam már a
Holdon és a Plútón...
– Te egy idióta vagy – vágott közbe mama nyugodt hangon. – Csak az idióták csinálnak
ostobaságokat, amikor elhagyja őket egy nő. A normális emberek elmennek dolgozni, és
nagy felfedezéseket tesznek. Vagy hatalmas pénzeket keresnek.
– El is mentem dolgozni – igyekezett visszavágni Makszim. – És fizetni fognak majd,
ráadásul eléggé...
– Mit fogsz majd ott csinálni? – kérdezte mama. – Törölgetni valami vasdarabokat?
Macskát etetni?
– A macskát is meg kell majd etetni néha.
– Vegyél egereket – tanácsolta mama. – Hozz létre egy zárt ökológiai rendszert.
Szakmáját tekintve mama biológus volt. A tanácsait Makszim általában megfogadta, de
egereket ettől függetlenül nem vásárolt.

A három hónapos utazás alatt a kandúr megnőtt, lenyűgözően esetlen kismacskából kecses,
ám pofátlan kamasszá cseperedett, akit a telepes asszonyok alaposan elkényeztettek, és aki
kiválóan elsajátította a földihez képest egytizednyi pszeudogravitációt. Makszim örült ennek
– az aszteroidán a gravitáció kevesebb volt, mint egyhuszad. Ő maga alig jött ki a kajütből,
amelyet három német telepessel osztott meg. Néha kártyázott a gyerekekkel, de ideje nagy
részében olvasott. Az e-könyv-olvasója, a nem túl drága Cstyivo 1 márka egyik modellje tele
volt szövegekkel – az unalmas klasszikusoktól a modern, populáris művekig. A szövegeket
Makszim illegálisan töltötte le a netről, és némi elégedettséggel előre várta, hogy Bernard
Shaw, Wodehouse vagy Chesterton olvasásába belefáradva feltölti az olvasójára valamelyik
modern „szerzőt“, akinek a könyveit megvenni nem volt sem kedve, sem pénze, de hely sem
volt elég a polcokon.
Egyelőre Jeeves és Woostertől Brown atyáig haladt, vissza-visszatért Shaw színdarabjaihoz
– és teljes mértékben elégedett volt magával. Ki mondta, hogy nehéz három hónapot
elviselni egy konzervdobozba zárva? Valószínű, hogy az, aki nem tanult meg könyveket
olvasni.
Német szomszédai is olvastak – használati útmutatót az agronómia területén és nagy
ritkán a Bibliát. A telepesek közül a többségre ez volt jellemző. A Barnard csillag második
bolygójának párás dzsungeleiben, amelyek nem túl félelmetesek és veszélyesek, de élni sem
kényelmes ott, nem igazán volt szükség könyvmolyokra. Ott erős, fiatal emberek kellenek,
rendes erkölcsi háttérrel (keresztény hit és fehér bőr előnynek számít), akik nem túlságosan
merültek el az etikai problémákban. Az okosok majd a második hullámban érkeznek – így
volt és így is lesz ez mindig.
Makszim olvasott, lustán játszadozott a macskával, aki a gazdájának tekintette őt, mintha
csak előre érezné, hogy még éldegélniük kell együtt. De általában a kandúr az utasokhoz és a
csapat tagjaihoz dörgölőzött. Vagy két tucat nevet kapott – a Bolyhostól a Fekete Lyukig, csak
Makszim hívta a macskát Kandúrnak és sehogy máshogy. A csapat eleinte ellenszenvvel
tekintett a macskára, ám hamar szimpatizálni kezdtek vele. A pszichológus véleménye szerint
a kismacska jelentősen javított az űrhajón uralkodó pszichológiai légkörön – a háromszáz
utas közül mindössze ketten vagy hárman ellenezték a kedvére mászkáló „bolyhos szörnyet“.
Makszimnak még celzásokat is tettek, hogy jó lenne, ha az űrhajón hagyná a macskát. De
Makszim erre csak mosolygott.
Egy nappal az Egyensúlyi Ponthoz érkezés előtt pedig berakta az erősen tiltakozó Kandúrt
egy hordozóba, és egyfolytában rajta tartotta a szemét. A csapat és az utasok néhány
tagjának csalódott tekintetéből azt olvasta ki, hogy elővigyázatossága nem hiábavaló. A
szomszéd németek helyeselték a körültekintést. Makszimnak is úgy tűnt, hogy tettével
1
A csitaty – olvasni igéből képzett szó (a ford.).
javított az orosz jellemről kialakított véleményükön.
Így aztán tíz perccel a valóságba történő kilépés előtt Makszim ott állt a zsilipkamrában –
szkafanderben, egy nagy hermetikus konténerrel a holmija számára, és egy másikkal,
amelynek belsejében sorsával és gazdájával elégedetlenkedve ücsörgött a Kandúr nevű
kandúr.

Sötét kőfelszín. Egyenletes... de mintha hepehupás lenne, és észrevétlenül felfújódott a

lába alatt.
Fekete égbolt megszámlálhatatlan csillaggal – olyan színesek és fényesek, amilyenek csak
a rajzfilmekben és a gyerekek álmaiban szoktak lenni.
És az állomás.
Egy üvegházhoz hasonlított leginkább: rácsos félhenger, amely egy betonlapon nyugszik.
A vastag üvegeken keresztül lámpák világítottak nappali fényt árasztva és lehetővé téve,
hogy meglássa a kényelmes és otthonos kis házikót – egy igazi faházat, amelyet vörös
cseréptető fedett. Ilyenekkel csak gondozott európai kis falvakban találkozhatunk, és nagy
ritkán a Moszkva melletti üdülőövezetben. A házikó mellett Makszim észrevett egy kutat,
amely valójában az állomás föld alatti helyiségeinek bejárata volt, és egy kis tavat – ez volt
egyben az úszómedence is, valamint egy kis halnevelő tartályt és a fő víztározót. Mindezt
annyira benőtte a buja növényzet, hogy a közönséges paradicsomok és uborkák a trópusi
dzsungelből származó vad jövevényeknek tűntek. Az alacsony gravitáció szemlátomást jót
tett a növényeknek.
Makszim még meg is állt az ösvényen, meglepetten nézegette a mesebeli, csillogó tájat.
Annyira otthonos volt – a fény és a meleg kis szigete a végtelen üresség tengerében, hogy
bármelyik utasnak fel kellett volna üvöltenie bánatában. Miféle „pszichoterápiáról“
beszélünk? De amikor szembe vele, egy kötélbe kapaszkodva, rá sem pillantva elfutott az
elődje – minden világossá vált. Már tudta, kinek a féléves magányról szóló beszámolói fogják
néhány óra múlva kibékíteni az utasokat bezártságuk hátramaradó hónapjaival.
Makszim odalépett az ajtónyíláshoz, megfordult és integetett. Az űrhajó még a valóságban
volt, de két műszerész már kipakolt belőle, a gyümölcsös konténert hozzákapcsolták az
acélcövekhez, és már visszafele iparkodtak. Bezáródott az utasnyílás, aztán a tehernyílás is.
Búcsút intett a villogó vészjelző lámpa. A kevés ablakban megbillentek az árnyak.
És az űrhajó elkezdett eltűnni.
 – Na, hazaértünk, Kandúr – szólalt meg Makszim, bár a hordozót senki sem szerelte fel
rádió-adóvevővel. – Itthon vagyunk.
Egy pillanatra megrémült – mi van, ha nem nyílik ki az ajtó, ha történik valami a
vészkijárattal? Mi van, ha magára marad a hideg ürességgel, és képtelen lesz bejutni a kis
meleg világba?
De az ajtó kinyílt, a nyílás hermetizálta magát, a kompresszor ráérősen megtöltötte a kis
kamrát levegővel – és a szkafander, amelyet Makszim viselt, leeresztett és puhává vált.
Otthon volt. Egy játékvilágban, félúton a Nap és a Barnard csillag között, amelyet még
abban a romantikus korszakban teremtettek, amikor az emberek még csodákat vártak a
kozmosztól.

Az első hónapban Makszim őszintén élvezte az életet.

Tizenötször negyven méter – meglepően sok. Hatszáz négyzetméter! Volt ebben a
számban valami szimbolikus, valami, ami Oroszország történetéből származik. Hogy
pontosan mi, Makszim nem tudta felidézni, de úgy döntött, hogy a „hatszáz négyzetméter“ –
tudományosan bizonyított alapterület, amely elegendő egy ember boldogságához.
És ő most boldog volt.
Rendet rakott a váltótársa után – elvben akkurátus ember volt, egy angol, és mégis
mekkora disznóólat hagyott maga után!
Főzött – a kupola alatti zöldségek és gyümölcsök saját termések voltak, a többit Makszim
a raktárból szerezte be. A konténert, amelyet ez a járat szállított ide, egyelőre nem kellett
kipakolni.
A nap azzal telt, hogy a berendezésekkel bíbelődött – javarészt automata eszközök voltak,
amelyeket a kupola területén kívül helyeztek el. Néhány már bemondta az unalmast –
Makszim úgy döntött, hogy egy-két hónap múlva majd kimegy szkafanderben, és ellenőrzi,
mit lehet csinálni az érzékelőkkel. Most egyelőre elég volt neki a kupola. Amikor a
mindennapos feladatoknak vége lett, akkor olvasott.
De a legjobbak az esték voltak, amikor Makszim kiadta a villanyoltás parancsot – és a
lámpák lassan kialudtak. Kiment a kertbe, leült egy kis asztalhoz, amely körül a
paradicsomdzsungelt kicsit kiritkította már, és várta, amíg beköszönt a sötét.
Az igazi sötét.
Nem maradt más, csak a mindenféle színű csillagok – lassan úsztak körülötte. Az
aszteroida keringett, és Miss Világegyetem hol az egyik oldalát fordította Makszim felé, hol a
másikat, így mutatva meg szépségét.
Nem voltak semmiféle meteoritok. Semmi sem mozgott – csak a csillagok táncoltak.
Makszim mosolygott a csillagokra, és bele-belehörpintett a saját főzésű égetett szeszbe. A
berendezés a házban állt, úgy tűnik, még az első állomásfőnök szerelte össze, ráadásul
nagyon lelkiismeretesen, üvegből és titánból, a raktárban bőségesen fellelhető
alkatrészekből.
A Kandúr névre hallgató kandúr általában azután jött, hogy beköszöntött a sötétség. Egész
nap a kertben kóborolt, egerekre vadászott – Makszim csak most értette meg, honnan jött
elődjének a tanácsa. Úgy tűnik, ő volt az, aki elsőként hozott be jószágokat az állomásra.
Makszim nagylelkűen megengedte Kandúrnak, hogy a térdére heveredjen, hagyta, hogy
megszaglássza a poharát – Kandúr elégedetlenül fintorgott, de minden alkalommal újra
megszagolta. Ez tradícióvá vált, pont úgy, mint a kolbászdarabka, amelyet Makszim
különített el neki a saját adagjából.
– Látod a Napot? – kérdezte Makszim, amikor a soron következő fordulat megint előhozta
a zenitre a ragyogó sárga csillagocskát.
Kandúr némán bevallotta, hogy látja.
– Ez a fény – folytatta Makszim – három éven át jött a napról. El tudod képzelni? Három
teljes éven keresztül. Pontosabban – ezernyolcvannégy napon keresztül... Mit csináltunk
három évvel ezelőtt, Kandúr?
Kandúr nekilátott mosakodni, arra célozva, hogy három évvel ezelőtt nem volt olyan
állapotban, hogy bármit is csináljon.
– A Krímbe utaztunk – mondta Makszim, ellenőrizve a határidőnaplóját. – Mekkora
ostobaság, miért pont a Krímbe mentünk, miért nem Törökországba? Nos... ezen a napon hol
is voltunk... sehol sem voltunk. Tehát – a strandon heverésztünk. Vagy a hotelszobában
szeretkeztünk. És édes bort ittunk.
Kandúr nyújtózkodott és elszenderedett.
– Szervusz, drága – mondta Makszim. Vagy a Nap nevű csillagnak, vagy az Olga nevű
nőnek. – Akkor még hittél abban, hogy együtt leszünk, igaz? Egész életünkben együtt...
Kandúr elégedetlenül felnyávogott – Makszim túl energikusan hadonászott a pohárral, és
lelocsolta a macskát.
– Hallgass, ne gúnyolódj! – utasította rendre Makszim Kandúrt. – Nektek könnyű, vége a
márciusnak, vége az óbégatásnak, útjaitok elválnak. És már el is felejtettétek egymást...
Kandúr szégyellősen hallgatott.
– Jól van, nem haragszom – bocsátott meg neki Makszim. – Nekem mindenképp jó. Nincs
itt senki. Sehol senki! Három fényévnyire egy teremtett lélek sem, legfeljebb egy angyal
repülhet erre...
Az égbolt egyre gyorsabban és gyorsabban forgott. Makszim általában így szundított el,
reggelfele átmászott az ágyába, majd reggel hideg vízzel megmosakodott – és meglepő
módon friss lett. Ez valami ünnep, komolyan! Szeszfőző berendezés, butácska műszerek,
amelyek unottan bámulják a csillagos eget és mérik a sugárzás szintjét, jeges vákuum a
kupola ablakain túl – nem számít, hogy a vákuum nem szokott jeges lenni... és még fizetnek
is ezért!
Nem tartott attól, hogy rákap a piára. Persze a vezetőség elszörnyedt volna, ha rájön,
hogy tölti Makszim a napjait. Elszörnyedt volna és meglepődött volna, mert Makszim mindig
megbízható és kiegyensúlyozott ember hírében állt. Ráadásul ehhez a féléves iszákossághoz
is megfontoltan állt hozzá: nem engedte meg magának a lerészegedést, mielőtt az állomáson
el nem végzett minden feladatot, alaposan átszámolta, az élelmiszer mekkora részéből
főzhet szeszt, ellenőrizte és megszerelte a szeszfőző berendezést, amelynek létezéséről oly
sokat hallott már a Földön.
– Tudod, mit szeretnék, Kandúr? – kérdezte Kandúrtól. Az pedig érdeklődő tekintettel
válaszolt: „Mondjad, ne kínozz!“ – Szeretném elkapni a hullámot. A szerelmem régesrég
elmúlt hullámát.
– Miau – kételkedett Kandúr.
– Olyan ez, mint a mesében – simogatta a fekete bundát Makszim. – A Hókirálynőről, Kay-
ról, a kisfiúról, akinek a szemébe és szívébe fúródtak a jégtükör szilánkjai... Szerelem – a
legutálatosabb tükör! A mai napig ott van egy szilánk a szívemben. A szememből már eltűnt.
Mint egy fénysugár. Visszatükröződött és elröppent az égbe. Lehet, hogy megint meglátom,
Kandúr? Ezt a fénysugarat? Amely majd újra a szemembe vág?
– Minek? – érdeklődött Kandúr.
– Amikor az embernek szerelem van a szívében – magyarázta Makszim kicsit sem
meglepődve –, ez csak szenvedés. Szenvedés, nem több. De amikor a szemében van a
szerelem...
Kandúr halkan kuncogott, és így felelt:
 – Ostoba Makszim. Te hiszel abban, hogy ha a szemedben újra megjelenik ez a fény, akkor
ő majd visszatér hozzád?
– Ne merd a gazdádat ostobának nevezni! – felelte Makszim szigorúan. – Te magad vagy
egy agyatlan jószég... még csak beszélni sem tudsz, ez csak az én hallucinációm, egy őrület!
– Ki tudja? – felelte Kandúr huncut mosollyal, és meggörbítette a hátát. – Akkor hát, okos
gazdám! Mi, kandúrok, már régóta tudjuk ezt a titkot – a szemekből eltűnő fény soha nem
tér vissza. Lehetsz erős és okos, megtanulhatsz a fénynél is gyorsabban repülni. Becsaphatsz
mindenkit az egész világon, még az okos édesanyádat is, pedig az anyukák átlátnak a fiaikon!
De ezt a fényt soha nem fogod tudni elkapni!
– Meglátjuk – felelte Makszim, hogy ne kelljen egy ostoba jószággal vitatkoznia.
Kandúr újra felnevetett, és elkezdte a bajszát tisztogatni.
– Emberek... ej, ezek az ostoba emberek – dünnyögte. – Ha már hagytad, hogy a gonosz
szilánkok a szemedbe és szívedbe kerüljenek – szenvedj és tűrj. Ha a szemedből eltűnt a
szilánk, előbb-utóbb eltűnik majd a szívedből is! Egyből megkönnyebbülsz, és elindulsz egy
újabb fájdalmat keresni. Mi, kandúrok, régóta ismerjük ezt a titkot – ne légy soha szerelmes.
Csak a március létezik, meg az április, meg még a május... vannak különböző hónapok, és
különböző macskalányok, és temérdek öröm és boldogság! De semmiféle szerelemről szó
sem lehet!
– Nem igaz – suttogta Makszim félálomban. – Sokszor hallottam már ezeket a szavakat...
emlékszem, ki mit mondott... De szerelem akkor is létezik.
– Nem – ismételte meg Kandúr makacsul. – Amíg nem hiszel benne – a szerelem nem
létezik!

Másnap reggel Makszim sokáig kereste Kandúrt, aki a burjánzó babrengetegben

vadászgatott, csak néha villant meg fekete bundája és csillantak meg óvatos szemei a zöld
szárak között. Végül Makszim egy tálka tejjel tudta előcsalogatni Kandúrt, aki élvezettel
lefetyelte fel, ám nem volt hajlandó beszélni, helyette a hátára feküdt, és hagyta, hogy a
hasát vakargassák.
– Te csak egy háziállat vagy – mondta neki Makszim. – Én meg – egy alkoholista. Lázam
van. Lázas látomásom. Ez az engem körülvevő üresség miatt van, igaz? Az üresség és magány
miatt...
Hogy magának, Kandúrnak és a feneketlen fekete égboltnak is bebizonyítsa, hogy teljesen
rendben van, Makszim felvette a szkafandert, és kilépett a kupolából. A vékony köldökzsinór
lassan tekeredett le az övére erősített orsóról. Makszim körbejárta-ugrálta az összes hibás
műszert, az egyiket sikerült megjavítania – ott csak kiugrott a helyéről egy kábel. Két
érzékelőt bevitt magával a kupolába alaposabb átnézésre, de nem látott rögtön neki, úgy
döntött, inkább olvas. A változatosság kedvéért valami kortárs szerzőtől. Bekapcsolta az
olvasóját, és megnyitotta a Bogdamir őrnagy – a jóság terjesztője című népszerű regényt,
kíváncsian ránézett az első oldalra, ahol az ajánlások voltak. Sokaknak nem tetszett ez az új
szokás, hogy sajátos cenzori értékeléssel kísérjenek minden könyvet. Makszim viszont igen
szórakoztatónak találta. Elvégre a törvénytisztelő pornográf oldalak is figyelmeztetik a
véletlenül odalátogatókat a tartalmukat illetően.
A jóság terjesztőjét jóváhagyta az elnök adminisztrációja, az orosz ortodox egyház, az
iszlám egyház vezetése és Oroszország főrabbija is. Nem volt semmi ellenvetése egyéb
szervezeteknek sem, akiknek a véleménye számíthatott az olvasóknak. Csak az Egészségügyi
Minisztérium nem hagyta jóvá a könyvet, de ők egyetlen kiadványt sem támogattak,
amelyben a szereplők büntetlenül dohányoznak, isznak vagy lezser életet élnek. Az
Egészségügyi Minisztérium még a Karlsont2 sem ajánlotta – a traumatológusoknak nem
tetszett a tetőkön sétálgatás, a dietetikusoknak pedig az, hogy a főhős rajong az
édességekért.
Így aztán nyugodt, senkit sem sértő és semmi rosszhoz nem vezető olvasás várt
Makszimra. Belemerült a könyvbe.
Meg kell hagyni, hogy a szerző nagyon lendületesen megcsavarta a történetet. Makszimot
már az ötödik oldalon lebilincselte a regény. Bogdamir ráadásul összevitatkozik egy
technikussal a Napvédelmi Bizottságból az elektronikus könyvek kapcsán, arról, hogy rendes
dolog-e engedély nélkül letölteni a szövegeket kalózoldalakról. A szakértő elmond egy
érdekes gondolatot arról, hogy elég jól ismerve a processzor felépítését (márpedig minden
elektronikus olvasó nagyjából azonos típusú volt) magába a szövegbe bele lehet csempészni
egy csapdát – egy olyan betű- vagy jelkombinációt, amely parancsként értelmezhető, és
megsemmisíti a processzort. Hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy bármely elektronikus
berendezés elpusztítható egy program segítségével. Így aztán az e-könyv saját maga fogja
ellenőrizni a törvényességet, és szükség esetén megbünteti a tolvajokat...
2
Karlson: szovjet rajzfilm Astrid Lindgren trilógiája alapján. Egy hétéves kisfiúról szól, aki unatkozik otthon,
amikor az ablakon berepül hozzá egy propelleres figura, és így mutatkozik be: „Karlson vagyok, a tetőn élek“ (a
ford.).
 Makszim felkuncogott, és megnyomta a „lapozás“ gombot.
Ám a lap nem akart elmozdulni. A képernyő viszont elsötétült.
Néhány perc múlva, kirázva az olvasóból az elemeket és újraindítva a rendszert, Makszim
meggyőződött arról, hogy a szerző egyáltalán nem viccelt. Az olvasó kiégett!
– Mekkora rohadék! – Makszim csak ennyit tudott kipréselni magából. – Honnan szerzek
újat?
Az olvasó memóriája is törlődött. Igaz, a számítógépben is volt jó néhány szöveg – oroszul
is, angolul is. Ám a kényelmes, könnyű olvasó után nem akarózott notebookról olvasni.
Makszim elszomorodott, öntött magának egy kis alkoholt, és utasította a számítógépet,
hogy az éjszakát két órával korábbra állítsa – ő maga pedig kiment a kertbe.

Kandúr a második pohár után bukkant fel.

– Fogsz most beszélni? – kérdezte kedvesen Makszim.
– Fogok – felelte Kandúr az asztalra telepedve. Szemei csillogtak a gyenge zöld fényben.
– Egyáltalán nem szenvedek – mondta kis gondolkodás után Makszim. – Pontosabban:
szenvedek, de pont ezt akartam. Természetesen nem leszek képes visszahozni a régi
szerelmet. De meggyógyulok, és visszatérek a Földre. És találkozom azzal a nővel, akit nekem
szánt a sors. És újra szerelmes leszek.
– Ne ostobáskodj – felelte Kandúr. – Ezt a szerelem nevű butaságot az emberek találták ki.
Meggörbítette a hátát, megnyalogatta a hasát, és halkan hozzátette:
– Szerelem... ha-ha-ha... Tudod, hogy mi, kandúrok miért nem szoktunk veletek beszélni?
– Miért? – érdeklődött Makszim.
– Nektek kell a szerelem – prüszkölt Kandúr. – Ez a gügyörészés: „cicuskám“,
„kandúrkám“, „gombóckám“. Azt akarjátok, hogy úgy nyalogassuk a kezeiteket, mint a
kutyák! Hogy a testünkkel melengessünk...
– Ki az, aki odamászik az ágyamba aludni? – kérdezte Makszim.
– Én magam melegedtem! – háborodott fel Kandúr. – Mi, kandúrok is jól tudjuk, hogy a
szerelem rémisztő csapda! És nem fontos, ki kit szeret, egy bájos cicalányt vagy egy embert.
Mindegy – a szerelem rabság és szenvedés. Mi viszont szabadok vagyunk és boldogok!
– De hát a szerelem boldogság is – jegyezte meg Makszim. – Még akkor is, ha meghal! Az
ember olyan, mint a főnixmadár, elég, és a szerelem lángjában újjáéled. Minden egyes
szerelem: egy teljes élet, amelyet leélhet az ember!
 – Mit ér az élet, amely hamuban kezdődött, és tűzvésszel ér véget? – akadékoskodott
Kandúr, miközben odatolta a hasát. – Vakargass meg.
Makszim a kerengő csillagokat figyelte, és közben vakargatta a nagy, bozontos bendőt.
– Látod – jegyezte meg bosszúállón Kandúr. – Szeretsz engem. Ezért a rabom vagy.
– Nem – felelte Makszim. – Szeretlek, és ezért szabad vagyok. Tűnés innen!
Kandúr a padló felé lendült, röptében lustán megfordult, és puhán érkezett a mancsaira.
Helyeslően megjegyezte:
– Lám-lám! A helyes úton jársz, Makszim!
Makszim ivott, és a csillagok táncát nézte.

Eleinte várta a visszaérkező járatot. Számolta a napokat. Néha felnevetett, amikor elképzelte,
hogyan fogja szórakoztatni az utasokat – vadul kurjongatva és eszelősen táncolva az űrhajó
mellett, majd felindultan mesél majd az unalomról és magányról.
Aztán eszébe jutott, hogy a visszaérkező járaton nem is lesz már olyan sok utas – néhány
kormánykövet, néhány üzleti úton levő ember, pár gyenge idegzetű telepes, akik kerek-perec
elutasították, hogy egy idegen bolygón éljenek. Valamint az ő váltótársa – valaki a kolónia
kevés tudósa közül.
Aztán Makszim egyszerűen megfeledkezett a visszatérő űrhajóról.

Négy hónap elteltével már mindent megunt. Makszim lekapcsolta a szeszfőzőt – még szét is
akarta szedni, hogy az alkatrészeket visszavigye a raktárba, de aztán megszánta a váltótársát.
Az aszteroida felett megjelenő csillagok is unalmassá váltak, csakúgy, mint a könyvek a
képernyőn.
Kandúr, aki ádáz küzdelmet folytatott az egerekkel, vesztésre állt – az egerek számban
felülkerekedtek rajta. Kandúr elhízott, ellustult, és elviselhetetlenné vált a beszélgetések
terén: csak akkor kezdett el beszélni, amikor Makszim már félholtra itta magát. És makacsul
kitartott a véleménye mellett: a szerelem csak egy csapda a gyengeelméjűeknek.
Makszim megsértődött, és nem volt hajlandó Kandúrral beszélgetni. Aztán már inni sem
volt hajlandó – egy héten át olvasta felváltva Dosztojevszkijt, Nietzschét, Böllt és Remarque-
ot, minekutána letörölte az összes orosz nyelvű szöveget. És majdnem egy teljes napot aludt.
– Az embernek nem szabadna magányosnak lennie – mondta Makszim a tükörképének,
amikor úgy döntött, hogy megborotválkozik. Legutoljára két hete szabadult meg a
borostájától, úgyhogy mostanra már szakálla nőtt. – Az ember társas lény.
A tükörkép nem vitatkozott.
Makszim leküzdötte a borotválatlanságot, hideg zuhanyt vett, és becsülettel nekilátott a
munkának. Átnézte a detektorok előző havi feljegyzéseit – a számítógépek automatikusan
kiszűrtek minden többé-kevésbé szokatlan jelenséget.
Makszim nem fedezett fel semmi jelentőset. A csillagok világítottak, a pulzárok pulzáltak,
a kvazárok sugároztak. Egy ember pedig a két csillag közötti kődarabon lézengett, és fogalma
nem volt, hogy mihez kezdjen.
Makszim elindult a zsilipkamra felé. Ellenőrizte a szkafandert, rácsatolta a
biztosítókötelet, és kilépett a kupolából. Körülnézett – a vaskos üvegtéglán keresztül egy
szemtelen macskapofa bámult vissza rá.
– Viszlát, macsek – mondta Makszim, és lekapcsolta a biztosítóköteles orsót. A
fülhallgatóban vészjelzés harsant, azt is kikapcsolta.
A tapadó talpak elég jól tartottak a kövön. Makszim egyenesen haladt – el a leszállópálya
mellett, amelyen egy hónap múlva újra felbukkan egy űrhajó, el a talajra helyezett
röntgenérzékelők mellett. Furcsa, hiszen az ingázó űrhajó valójában most is itt tartózkodik...
még ha egyre csökkenő valószínűséggel is. A fiatal németek fegyelmezetten olvassák az
agronómiáról szóló könyveket, az animátor és a pszichológus teszik a dolgukat, rövid
románcok és viharos veszekedések alakulnak ki az út során, a legénység ellenőrzi az élet
fenntartásához szükséges műszerek működését – mást nagyon nem is lehet az űrhajón
ellenőrizni. Nem jött össze a csillagközi utazás romantikus hangulata. Nyoma nincs a
hatalmas csillagközi űrhajóknak, amelyek bömbölő hajtóművei alapjaiban rengetik meg a
világegyetemet és a fizika törvényeit. Nincs nulltranszportálás, hogy egy szempillantás alatt
leküzdjék az utat csillagtól csillagig. Csak a zsúfoltság, egymás hegyén-hátán utazás, az izzadt
testek és piszkos ruhák szaga. A kozmikus karavellák új csillagparthoz közelítenek, a
telepesek és a legénység pedig halálra unja magát...
Makszim direkt elfordult, és a leszállópálya közepén haladt át, ahol majd az űrhajónak
testet kell öltenie. Integetett és hahózott.
Aztán elindult tovább, amíg a kupola fénye el nem tűnt a közeli horizont mögött.
Ott lassan, a hirtelen mozdulatokat kerülve lefeküdt a kövekre, és nézni kezdte az eget.
A világon minden üres és instabil.
Nincs se szerelem, se kaland, se csoda.
 Makszim megvárta, amíg a Nap fényes csillaga fölé került, és így szólt:
– Szervusz.
A Nap nem válaszolt. Még a delírium tremensnek is megvannak a maga szabályai – a
csillagok nem tudnak beszélni.
A szemébe most belehasító fény alatt veszett össze akkor Makszim Olgával. Egyszer s
mindenkorra. Szerelem nem létezik, Kandúrnak igaza van. Csak csapda van az ostobáknak.
Volt egyáltalán értelme az Egyensúlyi Pontra jönnie? Hiszen vannak, minden bizonnyal
vannak normális asztrofizikusok, akik éjjel-nappal a műszerek mellett töltötték volna az
idejüket, nem ittak volna saját főzésű szeszt, és nem beszélgettek volna egy állattal. Illetve,
az ilyeneket nem veszik fel űrhajósnak. Tudomány sincs már. Tudós helyett pedig csak bohóc
van.
– Nincs miért visszatérnem hozzád – mondta Makszim az eltűnő Napnak.
A Nap még háromszor úszott ki a zenitre. És egyre inkább csak egy közönséges csillagnak
tűnt.
A szkafander komputere figyelmeztetően pittyent – az oxigénkészlet fele elfogyott.
Hamarosan ez a jelzés állandóvá válik. De kit izgat. Járni a szkafander nem lesz képes
helyette. Olyan szkafanderek csak az ostoba sci-fikben léteznek – a hatalmas csillagközi
űrhajókkal, álnok idegenekkel és igaz szerelemmel együtt.
Valami oknál fogva nem félt.
Aztán bekapcsolt a rádió.
Makszim össze is rezzent a hirtelen zörejtől. Ott, az állomáson valaki megnyomta a
vezérlőpult gombját. Makszim arra tippelt, hogy a gombot egy bolyhos fekete mancs
nyomhatta meg – az ostoba jószág alvóhelyet keresett a meleg műszereken.
– Na, te rohadék, mondj nekem valamit – kérte Makszim.
A fülhallgatóban zörgést hallott. A berendezés minden egyes halk macskaléptet
kihangosított. Aztán Kandúr lefeküdt, és dorombolni kezdett.
– Beszélj már! – kiáltotta Makszim. – Miért hallgatsz?
Kandúr dorombolt – halkan, kényelmesen. Biztos, hogy hallotta a hangját. De soha nem
tudott beszélni, hiszen csak egy kandúr, aki szeret a gazdája térdén szunyókálni, tejet
lefetyelni vagy egerekre vadászni.
– Mondj már valamit – nógatta Makszim. – Mondd, és visszatérek! Még talán van elég
időm... Mondd! Hiszen rossz lesz neked, te ostoba, egyedül!
 Kandúr dorombolt. A meleg vezérlőpulton feküdt, hallotta a gazdája hangját – az
elégedetlen hangot. A gazda mérges, hogy a vezérlőpulton van – Kandúr felfogta ezt parányi
macskaeszével. De a gazda valahol messze járt, elbújni nem kellett...
– Te még nem érted... – suttogta Makszim. A kis csillag – a Nap – újra felbukkant a feje
felett. – A szerelem olyan, mint a levegő... nem veszed észre, amíg van. Ha én most nem
térek vissza... márpedig nem fogok.
– Elég – vágott közbe Kandúr idegesen. – A szeretet és a zsarolás nem fér meg egymás
mellett!
– De mennyire megfér – válaszolt Makszim. – Na, győzz meg!
– Térj vissza – kérte Kandúr. – Szerelem nem létezik, de... Két hónap, köröskörül meg
egerek! Ez rémes! Meg különben sem tudok magamnak tejet önteni!
– Helytelen a válasz – mondta Makszim. – A szerelem nem csupán egoizmus.
– Kérlek – szólalt meg idegesen Kandúr. – Még van esélyed ideérni. Én... én nagyon
szeretném, ha visszatérnél. Egyáltalán nem szeretlek, de szeretek veled egy ágyban aludni.
Makszim felnevetett.
– Egy nő szavait idézted, Kandúr – mondta. – De a válasz helytelen. A szerelem nem csak
élvezet.
– Itt csak kövek és csillagok vannak – mondta Kandúr. – Az egerek nem számítanak. A
magányon kívül nincs más... még egy kandúrnak sem. Gyere vissza!
– Majdnem igazad van, de mégsem – felelte Makszim. – A szerelem nem csak félelem.
Na?
Felharsant a jelző – csak annyi oxigén maradt, hogy elég legyen a visszaútra.
– Nem tudom, mit mondjak erre – vallotta be Kandúr. – Nem tudom, mi az a szerelem.
Egy kandúr vagyok csupán. Már csak az hiányzik, hogy az egerekkel diskurálj! Vagy a kupola
sarkában növő kenderbokrot hívd ki filozófiai vitára! Kandúr vagyok, érted? Kandúr! Egy
állat, amelyik nem tud beszélni! Te kitalálsz magadnak egy beszélgetőpartnert, és szeszt
vedelsz. Még azt is eldöntötted hősiesen, hogy megfulladsz. Pedig a Földön vár az anyád! És
milliárdnyi nő, azon az egyen kívül, aki azt hitte, hogy a szerelem csapda, egoizmus, szex és a
magánytól való félelem! Pedig az az ostoba tyúk csak túl fiatal volt ahhoz, hogy szeressen!
Próbáltál vele újra találkozni, Makszim? Vagy azt gondolod, hogy mindig mindennek eléd kell
mennie? Megyek, én csak a te fantáziád vagyok. A lány viszont arra vár, hogy te tedd meg az
első lépést. Lehet az egy, kettő vagy három év múlva – de te lépj elsőnek!
 Makszim ránézett az újra felkelő Napra. A távoli fénysugár belehasított a szemgolyójába –
még az is lehet, hogy ez volt az a foton, amelyik egyszer régen visszaverődött a szemében, és
visszatért az égbe.
– Késő, már nem érsz vissza... – sóhajtott Kandúr.
– A ballonokba az előírtnál mindig több levegőt pumpálnak – mondta Makszim. – A
bolondok védelmében. Visszaérek. Mert én viszont tudom, mi a szerelem.

A Barnard második csillagáról nem sok utas repült. Egy fiatalember, aki fél évet töltött
ügyeletben az Egyensúlyi Ponton, kellemesen meglepte őket. Egy tudományos munkával és
az elmúlt két hónap alatt megírt disszertációval dicsekedett, nagyon viccesen mesélt arról,
hogy a magány hatására hogy beszélgetett és veszekedett egy kandúrral, hogy főzte a szeszt
az elődei által összeszerelt berendezésben, a tartózkodás vége felé pedig még egy gondosan
nevelgetett kendertövet is talált, de gyökerestül ki is tépte. Úgy tűnt, hogy nagyon jól
töltötte ott az időt – ami eléggé meglepő egy ilyen vidám és életigenlő fiatalember esetében.

***

– Vegyél nőstény macskát – mondta Makszim.

Szabadságon volt, és igyekezett nem beszélni a dolgokról. De a hozzá látogató holland
asztrofizikus egy hónappal később tervezett elutazni az Egyensúlyi Pontra.
– Miért nőstényt? Miért nem kandúrt? – A holland tolla egy másodpercig mozdulatlanná
dermedt a jegyzetei felett. Nagyon komoly és ügybuzgó ember volt – majdnem olyan, mint a
német agronómusok.
– Megígértem... – magyarázta homályosan Makszim.
A holland felírta. Tudta, hogy hinni kell a sokat látott embereknek.