A falak mögül Isten megteremtette a világot és nem világokat alkotott.
Most
Ef 2,13–19: „… lebontotta az elválasztó falat…”
Kedves Tesvéreim
Egykor a teremtés hajnalán megteremtette Isten a világot, és
munkája végeztével látta Isten hogy ez jó. Isten a természet
rendjével az élet körforgásával, az élőlények láncolatával mindent
összekapcsolt, hogy egységet alkossanak. Isten egységnek teremtette
a világot, úgy hogy minden mindennel kapcsolatban áll, hiszen
minden létező lénynek ebben a tükéletes rendben, rendszerben olyan
szerepet ossztott, amivel fenntartja a rendet, ami hozzásegít az világ
életben maradásához.
Mert akkor jött az ember, akit Isten kiemel teremtményei közül,
megáld érző lélekkel, gondolkodó elmével, kreatív szellemmel. És
mi emberek a kezünkbe vesszük a teremtett világ fenntartását. S a
nagy tökéletes egységet megbontottuk. Hiszen feldaraboltuk, azt a
világot amit isten egységnek alkotott meg.
mégis kifejezőbb ha világokról beszélünk.
Térben elválasztottuk saját területeinket, a mások kertjétől az
udvarunkat, mások udvarától. Meghúztuk a faluhatárokat, megyék
és országok határait. Elválasztottuk, a miénket a másokétól, az
enyémet a tiédtől, és mindenki kínosan vigyázza a magét, építgeti,
szépítgeti, sokszor megfeledkezve a szomszédról, a szomszédétól,
mert csak a sajátunk jövőképe lebeg szemünk előtt.
Így léteznek olyan földrészek ami senkinek sem kell mint a
megyehatárok közötti részek ahova csak nagy nehezen megy ki a
mentő valamelyik megyőből ha szükség van rá. És léteznek olyanok
földrészek is amelyik mindenkinek kéne, mint a kőolajlelőhelyek
területei.
A történelem hosszú során a mindenkori ember mindig is
törekedett arra, hogy határokat húzzon, majd azt nagyon emberi élet
árán védelmezze, óvja, majd bővítse másokéval. A mindenkori
ember mindig is igyekezett elválasztani a sajátját s biztos időtálló
határokat húzzon az övé köré.
Ez az elválasztás, határhúzás ma már nem csupán a
földterületekre igaz, mert ma már kínosan vigyázunk arra, hogy
elválaszuk a magán életet a hivatalos élettől, a családi életet a falusi
élettől, és életünket mint olyat nem teljes egészként kezeljük. A
pszichológusok tanácsa szerint a munkát nem visszük, haza az
családot nem visszük munkahelyre, mert nem egészséges, nem
helyes, és különben is gyengíti a jó munkás ember koncentrációs
képességét. A családban nem beszélünk a munkáról, mert a
munkahelyi gondokat nem lehet haza vinni, mert nem tesz jót a
családnak. Csakhogy amíg így feldaraboljuk életünket, lelkünket
érzéseinket nem tudjuk feldarabolni, abból egy van, és azt csak
megtörni tudjuk az ilyen éles határokkal.
Egy embernek egy lelke van, és a gondjait nehézségeit,
kudarcait, problémáit bánatait kivel osztja meg ha nem a családjával,
ha nem azzal akinek egykor azt fogadta hogy jóban, rosszban. Nem
megoldani kell, csak megosztani, elmesélni, hogy tudja a társunk,
hogy miért vagyunk dühösek magunk alatt, vagy kifacsartak. Mert
egy embernek egy lelke van és az kihatással van mindenre, azt nem
tudjuk ,megosztani, nem tudunk neki határokat húzni, így
természetes ha a családban nagy bajok vannak az kihatással van a
munkavégzésre is, és akkor nem lehetünk olyan eredményesek.
De ha jobban megnézzük életünkben más határok is vannak,
mert valamikor elválasztották az Istenkeresést az érzések világát,
különböző érzések és teológiai meglátások mentén. Így
Istenkeresésünket is elválasztottuk mások istenkeresésétől, a mi
Isten keresésünket, az Istenélményeineket, világrol és Istenről
alkotott felfogásunkat az Unitárius határai közé szorítottuk, míg, ti a
ti Istenélményeiteket, a ti világnézeteiteket, vallásos érzéseiteket a
Református, Katolikus, Ortodox, határai közé szorítottátok.
Megalkottuk a vallásokat, vallásokban a felekezeteket és
irányzatokat, mert könnyebb volt falakt építeni, elválasztani, az
enyémet a tiédtől, mint venni a fáradtságot megismerni egymás
érzéseit és gondolatai, mint megismerni a másik ember lelkivilágát.
Elválasztottunk mindent mindentől, mindenkit mindenkitől, és
aztán azon kaptuk magunkat, hogy arról fantáziálunk, hogy a
kerítésen túl vajon a szomszédnak mije van. Addig nyújtottuk a
nyakunkat, hogy átlássunk a határok fölött, hogy kialakult bennünk
a képek arról, hogy mi van a szomszédba. Mintha azt láttunk volna,
azt véltük látni. Elképzeltük, hogy külföldön a kerítés is kolbászból
van, ott nem kell annyit dolgozni. Elképzeljük, hogy a szomszéd
kertje mindig zöldebb, mert azt nem látjuk, hogy a szomszéd
mennyit dolgozik azért, hogy a fűje zöldebb legyen. Mert fölösleges
időnkben arról fantáziálunk, hogy a szomszédnak honnan van, hogy
mi történik a falakon túl.
 Tudod testvérem, talán nem is válaszfalakkal van a baj, és
teljesen mindegy, hogy a válaszfalakat miből készítettük kőből és
téglából, vagy papírral és ceruzával, vagy különböző eszmékkel,
gondolatokkal. Mert azt hiszem, hogy nekünk nem ezek az igazi
határaink, elválasztó falaink. A mi elválasztó falaink, azok az
elképzelések, amelyek előítéletekké, majd ítéletekké, hamis képekké
alakulnak, mert nem tudjuk, nem látjuk, hogy valójában mi van a
szomszédban. A mi igazi hátáraink az előítéleteink, bennünk élő
hamis képe, melyek a tudatlanságban, ismeretlenségben
gyökereznek. Nem is igyekszünk megismerni, nem is akarunk
bekopogtatni, a szomszédhoz, mert ki tudja mi történik ott?
Így alakulnak ki a jól ismert rosszmájú beszólogatásak,
csipkelődések, szurkálódások, hogy ti Vastagnyakú Kálvinisták
vagytok, hogy az Unitáriusoknál egy Isten van és az sem biztos.
Hogy az ilyefalviak legyesek, a kökösiek gólyások, a szotyoriak
káposztások, vagy maguknak valóak, vagy fennhéjázóak, vagy
magasan hordják az orrukat.
De az imahét mai textus szerint, Jézus tan1tásával, halálval
lebontotta a falakat, éppen aktuális textus erre az élethelyzetre. Mert
az imahét gyakorlata önmaga, egy falakat lebpntó gyakorlat.
Hiszen a falakat akkor tudjuk lebontani ha megismerjük egymást
és megcáfolódnak bennünk azok a hamis képek amiket
kialakítottunk azért mert nem látunk át a szomszédba. Mert azzal,
hogy átlépjük egymás küszöbét, megismerjük egymás igazi valóját.
Tudatosítjuk magunkban, hogy nem vagyunk egyformák, de nem
igaz amit róla gondoltam. Azzal, hogy eljöttem hozzátok, azzal hogy
ti ajtót nyitottatok nekem azzal elindultunk a megismerkedés
folyamatán, így már nem fogok rosszindulatű szüklátókrű
pletykáknak hinni, mert én tudom, hogy itt ilyefalván milyen
emberek laknak, mert eljöttem, bekopogtam, és megismerkedtem.
Már tudom, hogy nem rosszmájuk, nem hordják fenn az orrukat,
csak megvan mindenkinek a maga baja. Ha vesszük a bátorságot és
megnyissuk egymásnak az ajtaját, vesszüka bátorságot, hogy
megismerkedjünk egymással, akkor azt tesszük, amit Pál apostol
mond Jézusról, akkor lebontjuk a falakat, amit magunk köré
építettünk fel. Megismerve egymás felekezetét, egymás vallását már
nem kiabálhatjuk egymásra sem a vastagnyakú kálvinistát, sem az
hogy az unitáriusoknál egy isten van és az sem biztos, mert így csak
egyvalami válik biztossá és pedig az ha vesszük a fáradtságot hogy
megisemrjük egymást, hogy megismerjük egymás örömeit és
bánatait, akkor autómatikusan lebontjuk a falakat magunk körül.
 Amikor pedig megismerkedtünk egymással, akkor világossá
válik hogy az becsüli a másik vallását aki a magáét is megbecsüli, az
tiszteli a másik életét aki a magét is tiszteli, az látja meg
szomszédjában a jót, aki önmagában is azt keresi, mert mindenki
magából indul ki, szoktuk mondani, de Babits szebben mondta:

Mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Minden ember lelkében egy világ létezik, és csak az látja

embertársa lelkét szépnek, akinek maga a lelke is szép, nyitott,
érdeklődő kíváncsi, aki nem a maga által készített előítéletek
börtönében él, hanem szabadon, szabadon látva és érezve a világot.
Így gyűlűnk össze mi szétszórtak, így élünk békében egymásmellet,
ha készek vagyunk a bennünk létező falak lebontására, hogy hallani
és látni tudjuk mások életének szépségét. Ámen.