1.

fejezet

Huszonöt. Eddig számolok el minden reggel, mielőtt

kinyitom a  szemem. Ez egy nyugtató hatású meditatív
technika, amely erősíti a memóriát, az összpontosító ké-
pességet és a figyelmet, de igazából azért csinálom, mert
eddig tart, hogy a barátom, David, fölkeljen mellőlem az
ágyból, bekapcsolja a kávégépet, és megcsapja az orromat
a kávészemek illata.
Harminchat. Ennyi percig tart, míg fogat mosok, lezu-
hanyozom, magamra kenem az arctonikot, a szérumot, az
arckrémet, és felveszem a  munkába járós kosztümömet.
Ha hajat is mosok, akkor negyvenhárom perc kell.
Tizennyolc. Ennyi percig tart, míg elgyalogolok a Murray
Hill negyedben lévő lakásunktól a Keleti Negyven­hetedik
utcáig, ahol a Sutter, Boyt és Barn ügyvédi iroda található.
Huszonnégy. Hitem szerint ennyi hónapig kell járni va-
lakivel, mielőtt összeköltözöl vele.
Huszonnyolc. Ez az ideális életkor arra, hogy eljegyezd
magad.

11

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 11 2020. 07. 09. 19:38

 Harminc. Ez az ideális életkor arra, hogy házasságot
köss.
Dannie Kohan vagyok, és hiszem, hogy jó dolog a szá-
mok bűvöletében élni.
– Boldog állásinterjúnapot! – mondja David, amikor
belépek a konyhába. Ma, december 15-én. Fürdő­kö­peny­
ben vagyok, a hajam törölközőbe csavarva. Ő még pizsi-
ben, és a barna hajának bőven van „sava-borsa”, azaz nem
kevés ősz szál vegyül bele ahhoz képest, hogy még innen
van a harmincon, de nekem ez bejön. Olyan méltóságtel-
jes külsőt kölcsönöz neki, pláne, ha fölteszi a szemüvegét,
amire gyakran sor kerül.
– Kösz – mondom, majd köréje fonom a két karomat,
és nyakon, majd szájon csókolom. Én már mostam fogat,
Davidnek viszont soha, de soha nincs reggeli szájszaga.
Amikor járni kezdtünk, eleinte azt hittem, suttyomban
kimegy, mielőtt én fölébrednék, és gyorsan odaken egy kis
fogpasztát, de miután összeköltöztünk, rájöttem, hogy ez
az ő természetes állapota: egyszerűen így ébred. Rólam ez
nem mondható el.
– Kész a kávé.
David rám hunyorít, és nagyot dobban a szívem az arc-
kifejezése láttán: olyan cuki, amikor erősen próbál fóku-
szálni, de még nem tette be a kontaktlencséjét.
Elővesz egy csészét, és tölt bele. A  hűtőhöz lépek, és
amikor David a kezembe adja a kávét, nyomok rá egy adag
krémezőt. A mogyorós Coffee Mate a kedvencem. David
szerint ez szentségtörés, de azért megveszi, hogy a  ked-
vemben járjon. Ő ilyen ember: ítélkező, de nagyvonalú.

12

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 12 2020. 07. 09. 19:38

 Leülök a kávémmal a Harmadik sugárútra néző kony-
hafülkénkben. A  Murray Hill nem mondható New
York legflancosabb negyedének, ráadásul elég kétes hírű.
(Ideköltözik a New York-i agglomerációból az összes friss
diplomás zsidó zsúrpubi és zsúrcsajszi, így a  legjellem-
zőbb utcai viselet a kapucnis vagy kapucni nélküli Penn-
póló.) Viszont nincs más pontja a  városnak, ahol futná
nekünk két hálószobás lakásra, méghozzá portással ellá-
tott épületben. Pedig több pénzt keresünk, mint amen�-
nyihez két huszonnyolc évesnek bármilyen mérce szerint
joga lenne…
David pénzügyi területen dolgozik: befektetési bankár
a  Tishman Speyer nevű ingatlankonglomerátumnál. Én
pedig vállalati jogász vagyok, és ma interjúra megyek a vá-
ros első számú ügyvédi irodájához: a  Wachtellhez! Igen,
megyek a jogászok Mekkájába, a csúcsok csúcsára. A le-
gendás irodába, amelynek egy szürkésfekete erődítmény ad
otthont a Nyugati Ötvenkettedik utcában. Ott dolgozik az
ország összes topjogásza, az ügyfeleik névsora pedig szin-
te felfoghatatlan: az égvilágon mindenkit ők képviselnek,
a Boeingtől az ING-n keresztül az AT&T-ig. Az erődít-
mény falai közt bonyolódnak le a  legnagyobb cégfúziók,
a globális piacok viszontagságait meghatározó gigaüzletek.
Tízéves korom óta a  Wachtellnél akarok dolgozni:
azóta, hogy apám először bevitt a belvárosba, ahol meg-
ebédeltünk a  Serendipityben, és megnéztünk egy ma-
tinémozit. Sétáink során, miután elhaladtunk a  Times
Square böhöm nagy épületei előtt, mindig azt követeltem,
hogy menjünk el a Nyugati Ötvenkettedik utca 51.-hez:

13

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 13 2020. 07. 09. 19:38

 a CBS-központhoz, ahol a Wachtell irodái is helyet kap-
nak immár 1965 óta.
– Megeszed őket reggelire, bébi – mondja David, majd
nyújtózik egyet, és kivillan a hasából egy csík. David ma-
gas, sovány fiú, így ha nyújtózkodik, minden pólója ki-
csinek bizonyul, amit én csak üdvözölni tudok. – Készen
állsz? – kérdi.
– Persze.
Amikor felmerült ez az interjú, azt hittem, hogy valaki
tréfát űz velem, hiszen az milyen már, hogy csak úgy rám
csörög egy fejvadász a Wachtelltől? Gondoltam, Bella, aki
a legjobb barátnőm, és tipikus „szeleburdi szőke csaj”, biz-
tos lefizetett valakit. De aztán kiderült, hogy nem kamu:
a  Wachtell, Lipton, Rosen & Katz tényleg interjúra hív.
Mára, december 15-ére. Ezt a dátumot Sharpie filccel je-
löltem be a határidőnaplómban: azt nem fogja semmilyen
radír!
– Este ünnepi vacsi, el ne felejtsd! – mondja David.
– Nem ma fogom megtudni, hogy megkaptam-e az ál-
lást – felelem. – Az interjúztatás nem így működik.
– Tényleg? Hát hogy működik? Elmagyaráznád? – Most
flörtöl velem. Mert David nagy flörtbajnok ám! Nem is
gondolná róla az ember, hiszen többnyire zárkózottan,
kimérten viselkedik, de vág az agya, és nagyon szellemes.
Többek között ezt imádom benne a legjobban, és többek
között ezért kezdtem vonzódni hozzá.
Miután felvonom a szemöldökömet, visszavesz egy ki-
csit. – Hát persze hogy megkapod az állást – mondja. –
Hiszen be van tervezve.

14

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 14 2020. 07. 09. 19:38

 – Nagyra értékelem a belém vetett bizalmadat.
Nem forszírozom a dolgot, mert tudom, mi vár rám ma
este. David ugyanis nagyon nem tud titkot tartani, ha-
zudni pedig még annyira sem. Szóval az van, hogy David
Andrew Rosen ma este, a huszonnyolcadik életévem má-
sodik hónapjában, meg fogja kérni a kezemet.
– Két púpozott kanál mazsolás-korpás pehely, fél ba-
nán? – kérdi most, és felém nyújtja a tálkát.
– A nagy napok bageles napok – felelem. – A marénásat
szeretem, tudod.
Mielőtt kiderül, hogy megnyertünk-e egy nagy ügyet,
mindig beugrom a  Sarge’sba a  Harmadik sugárúton. Az
övékhez fogható marénasalátát csak Alsó-Manhattanben,
a Katz’s delikáteszben lehet kapni, és ha feltorlódik a sor,
akkor sem kell többet várni négy és fél percnél. Lenyűgöz
a hatékonyságuk.
– Gumit se felejts el hozni – mondja most David, és
odafurakszik mellém. Rezegtetem egy kicsit a szempillá-
mat, és kortyolok a kávémból. Jó édes és meleg a torko-
mon lecsúszó folyadék.
– Neked már nem kéne itt lenned – mondom Davidnek.
Csak most döbbentem rá, hogy már órák óta nem kéne
itt lennie, hiszen az ő  munkaideje a  pénzpiachoz igazo-
dik. Eszembe jut, hogy talán be sem megy ma az irodába.
Lehet, hogy még át kell vennie a gyűrűt…
– Gondoltam, útnak indítalak – mondja, majd maga
felé fordítja az óráját. Apple márkájú, a második évfordu-
lónkra vettem neki négy hónapja. – De most már tűznöm
kell. Megyek kondizni.

15

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 15 2020. 07. 09. 19:38

 David soha nem kondizik. Havi tagdíjat fizet az
Equinox fitneszklubban, de két és fél év alatt talán kétszer
ment le. Természettől adódóan szikár alkat, és hétvégén
néha fut. A  tagdíjra elpocsékolt pénz vitatéma köztünk,
ezért most nem hozom szóba. Nem akarom, hogy bármi
is útjába álljon a mai napnak, pláne ilyen korán.
– Persze, menj csak – mondom. – Lassan én is készülök.
– De még van egy kis időd – mondja David, majd kö-
zelebb húz, és a fürdőköpenyem gallérja alá siklik a keze.
Hagyom, hogy elidőzzön ott egy, kettő, három, négy…
– Mintha késésben lennél. Én pedig nem zökkenhe-
tek ki.
David bólint. Aztán megcsókol. Vette az adást. – Akkor
este duplázunk – mondja.
– Ne csigázz – felelem, és belecsípek a bicepszébe.
Megszólal az éjjeliszekrényen töltőre tett mobilom. Be­
me­gyek a hálószobába. A képernyőt a kamerára oldalvást
nyelvet öltő, szőke, kék szemű siksze istennő fotója tölti be.
Bella! Meg vagyok lepve. Hiszen az én kebelbarátnőm csak
akkor van ébren déli tizenkét óra előtt, ha le sem feküdt…
– Jó reggelt! – köszöntöm. – Hol vagy? Mert nem New
Yorkban.
Ásít egyet. Úgy képzelem, hogy valami tengerparti tera-
szon ejtőzik elnyújtózva, lágyan leomló selyemkimonóban.
– Nem, nem New Yorkban. Párizsban.
Ja, így már érthető, hogy beszédképes ezen a korai órán…
– Nem úgy volt, hogy ma este repülsz? – A járatszám is
megvan a telómon: UA 57. Newarkból indul 18:40-kor.

16

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 16 2020. 07. 09. 19:38

 – Előbb eljöttem – mondja. – Apu ma velem akart va-
csorázni. Nyilván csak azért, hogy Anyut ekézze. – Bella
kis szünetet tart: hallom, hogy tüsszent. – Mit csinálsz ma?
Vajon tud a  ma estéről? Úgy gondolom, hogy David
alighanem beavatta, de a titoktartás neki is borzasztó ros�-
szul megy – pláne, ha előlem kell eltitkolni valamit.
– Nagy nap ez a  mai a  munka frontján – felelem. –
Aztán megyünk vacsizni.
– Aha, vacsi – mondja erre. Tuti, hogy tudja…
Kihangosítom a telót, és kirázom a hajamat. Hét perc,
mire megszárítom. Az órára pillantok: 8:57. Időm, mint
a tenger. Az interjú csak tizenegykor lesz.
– Már három órája is majdnem megcsörgettelek.
– Hát, az talán még korai lett volna.
– De azért fölvennéd – mondja. – Tiszta dilinyós vagy.
Bella tudja, hogy éjszakára is bekapcsolva hagyom a te-
lómat…
Hétéves korunk óta vagyunk barátnők: én, a  helyes
zsidó lányka Philadelphia patinás kertvárosi negyedéből,
a  Main Line-ról, és ő, a  kis francia-olasz hercegnő, aki-
nek tizenharmadik szülinapja simán állva hagyta az összes
bátmicvápartit, akkora bulit rendeztek a  szülei. Bella el-
kényeztetett, eleven, szeszélyes lány, és nem kicsit varázs-
latos. Ezt nem csak én látom így: bármerre jár, a lába elé
omlanak az emberek. Mert őt nagyon könnyű szeretni, és
bőkezűen osztogatja is a  szerelmet – de sebezhető is, az
érzelmein feszülő hártyavékony bőrmembrán bármikor
kiszakadhat.

17

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 17 2020. 07. 09. 19:38

 A szülei bankszámláján rengeteg pénz van, és ez a pénz
könnyen hozzáférhető, az idejük és a  figyelmük viszont
annál kevésbé. Bella gyakorlatilag nálunk nőtt fel: mindig
ketten voltunk.
– Bells, most mennem kell. Ma van az az interjú.
– Ja, tényleg! A Watchman!
– Wachtell.
– Mit veszel föl?
– Alighanem fekete kosztümöt. Mindig fekete kosz-
tümben járok. – És fejben már nyálazom is át a gardróbo-
mat, pedig a mai kosztümöt rögvest kiválasztottam, amikor
behívtak az interjúra.
– Bizsergetően izgi – mondja fahangon Bella, és előt-
tem van, ahogy fölhúzza a kis pisze orrát, mintha valami
kellemetlen szag csapta volna meg.
– Mikor jössz haza? – kérdezem.
– Valószínűleg kedden – mondja. – De még nem tu-
dom. Lehet, hogy talizunk Renaldóval, és ha igen, akkor
lemegyünk pár napra a Riviérára. Nem is hinnéd, de tök jó
ott ilyenkor. Sehol senki, tiéd az egész part.
Renaldo. Ezt a  nevet nem hallottam mostanság. Úgy
rémlik, hogy Francesco, a zongorista előtt és Marcus, a fil-
mes után jött. Mert Bella mindig szerelmes: egyfolytában,
szünet nélkül. Csakhogy a  románcai, bár intenzívek és
drámaiak, nem tartanak sokáig. Nagyon ritkán, sőt, szin-
te soha nem fordul elő, hogy valakit a barátjának nevez:
utoljára, azt hiszem, még az egyetemen volt erre példa. És
vajon mi lett Jacques-kal…?

18

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 18 2020. 07. 09. 19:38

 – Jó mulatást! – mondom. – Majd írd meg, mikor jön
a géped, és küldj képeket, különösen Renaldóról. Tudod,
hogy iktassam, és lefűzzem.
– Igen, anyu.
– Szeretlek – mondom.
– Hát még én.
Megszárítom a  hajamat, és lelapítom: végighúzom
a sütővasat a homlokomon és a hajszálaim végén, hogy ne
göndörödjön be. Aztán felteszem a kis gyöngyház gomb-
fülbevalómat, amit a szüleimtől kaptam a diplomaosztó-
ra, meg a  kedvenc Movado órámat, amelyet David vett
nekem tavaly hanukára. A mára kiválasztott fekete kosz-
tümöm, amely tegnap jött meg a vegytisztítóból, a gard-
róbajtó hátoldalán lóg. Bella tiszteletére fölveszek alá egy
fodros, piros-fehér inget: egy apró nüansz, hogy legyen
bennem némi élet, ahogy a barátnőm mondaná.
Visszamegyek a  konyhába, és szűken megpördülök.
David nem sokat haladt a felöltözés, illetve az indulás irá-
nyába: most már nem kétséges, hogy szabadnapot vett ki.
– Na, mit gondolunk? – kérdezem tőle.
– Fel vagy véve – mondja, majd a csípőmre teszi a kezét,
és csókot lehel az arcomra.
Rámosolygok. – Ez a terv – mondom.

A reggeli ingázók által frekventált Sarge’s, nem túl meg-

lepő módon, üres, hiszen már tíz óra van. Így röpke két

19

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 19 2020. 07. 09. 19:38

 perc negyven másodperc alatt megkapom a marénás ba-
gelemet. Most menet közben fogyasztom el, nem az ablak
melletti pultasztalnál állva, mint máskor. Bárszék nincs, de
a pulton többnyire jut hely a táskámnak.
A város már kiöltözött az ünnepekre: égnek az ut-
cai lámpák, jégvirágosak az ablakok. Fagypont körül jár
a  hőmérséklet, azaz, a  téli New York mércéjével mérve,
már-már balzsamosnak mondható a levegő. És még nem
is havazott, így gyerekjáték magas sarkúban lépdelni.
Egyelőre tehát minden jól alakul.
10:45-kor érkezem meg a  Wachtellhez. A  gyomrom
kezd ellenem dolgozni, úgyhogy kukázom a maradék ba-
gelt. Itt volnék hát! Ezért dolgoztam az utóbbi hat évben,
vagyis igazából az utóbbi tizennyolc évben. Erről szólt
minden egyes előkészítő teszt, minden egyes törióra, és
minden perc, ami azzal telt, hogy tanultam a  jogi egye-
tem felvételijére. Erről szólt a számtalan éjjel kettőig fenn
maradás, és erről szólt az is, ha valamelyik főnököm lebal-
tázott, amiért nem csináltam meg, vagy rosszul csináltam
meg valamit. Ehhez a pillanathoz vezetett, erre készített
fel minden kisebb-nagyobb erőfeszítésem.
Bekapok egy rágót, veszek egy nagy levegőt, és belépek
az épületbe.
A Nyugati Ötvenkettedik utca 51. irdatlan méretű
irodaház, de én pontosan tudom, melyik ajtón kell be-
mennem, melyik biztonsági ellenőrző pultnál kell becsek-
kolnom. (Ötvenkettedikről nyíló bejárat, szemközti pult.)
Fejben annyiszor elpróbáltam már ezt az eseménysort,
mint a balett-táncos a szerepét. Ajtó, aztán forgóajtó, majd

20

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 20 2020. 07. 09. 19:38

 sasszé balra, és jöhetnek az egymást sűrűn követő, rövid
lépcsősorok: egy-két-há, egy-két-há…
A liftajtó a  harmincharmadik emeleten nyílik ki.
Vissza­fojtom a lélegzetemet. Máris érzem a véráramom-
ba tóduló energiát. Mintha csak cukorkát szopogatnának
az ereim, amikor megpillantom az üvegajtós tárgyalók-
ból ki-be járkáló embereket. Mintha statiszták lennének
a  Briliáns elmékben, akiket csak mára fogadtak fel, hogy
én, a kedves néző, gyönyörködhessek bennük. Él és virul
az iroda. Az a  benyomásom, hogy a  hét bármely napjá-
nak bármely órájában ugyanezt látnám, ha besétálnék
ide. Szombat éjfélkor, vasárnap reggel nyolckor, bármikor.
Hogy ez egy időn kívüli világ, amely a saját ritmusára jár.
És nekem ez kell! Igen, mindig is erre vágytam. Olyan
cégnél akartam dolgozni, amit semmi sem állíthat
meg. Ahol a  nagyság tempója, a  nagyság ritmusa lüktet
körülöttem…
– Ms. Kohan? – üdvözöl egy fiatal lány, miközben
ácsorgok, és bámészkodom. Egyenes szabású, testhez ta-
padó Banana Republic ruha van rajta, blézer sehol. Tehát
recepciós. Tudom, hiszen a Wachtellnél a jogászoknak szi-
gorúan kosztümben, illetve öltönyben kell járniuk. – Erre
parancsoljon.
– Nagyon köszönöm.
Áthaladunk a  nyitott irodatéren, avagy a  „karámon”.
Felfigyelek a  négy sarokban elhelyezkedő, közszemlére
tett irodákra: szinte hallatszik, ahogy a  sok-sok üveg, fa
és króm mögött-között lüktet, dübörög a  pénz. A  lány
bevezet egy tárgyalóba. A  hosszú mahagóniasztalon egy

21

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 21 2020. 07. 09. 19:39

 kancsó vizet látok, meg három poharat. Feldolgozom a fi-
noman jelzett, sokatmondó infót: nem egy, hanem két üz-
lettárs lesz bent az interjún. Ez, persze, abszolút rendben
van, sőt direkt jó, hiszen a  mondókámat betéve tudom
oda-vissza, és simán fölskiccelném nekik az irodájuk alap-
rajzát. A kisujjamban van minden, ami ide kell!
Telik-nyúlik az idő: a két percből öt lesz, az ötből tíz.
A recepciós lány már rég nincs sehol. Éppen azt fontol-
gatom, hogy töltök magamnak egy pohár vizet, amikor
nyílik az ajtó, és besétál Miles Aldridge. Aki évfolyamel-
ső volt a  Harvardon, publikált a  Yale Law Journalben,
és vezető üzlettárs a  Wachtellnél. Egy élő legenda, aki
most egy légtérben tartózkodik velem! Veszek egy nagy
levegőt.
– Ms. Kohan – üdvözöl. – Nagyon örülök, hogy szabad-
dá tudta tenni magát a mai napon.
– Mi sem természetesebb, Mr. Aldridge – felelem. –
Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem.
Felvonja a szemöldökét. Imponál neki, hogy első látásra
tudom a nevét. Három pont…
– Akkor talán… – szólal meg, és mutatja, hogy üljek
le, amit meg is teszek. Aldridge mindkettőnknek tölt egy
pohár vizet. – Szóval vágjunk bele. Meséljen egy kicsit
magáról.
Elővezetem mindazt, amit az utóbbi napokban be­
gya­ koroltam, tökélyre csiszoltam, formába öntöttem.
Philadelphiai vagyok. Apámnak lámpacége volt, és én már
tízéves koromban besegítettem neki hátul, az irodában.

22

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 22 2020. 07. 09. 19:39

 A  szerződéseket szortíroztam-iktattam, és ahhoz, hogy
nyugodt legyen a  lelkem, muszáj volt beleolvasnom egy
kicsit az iratokba. Akkor szerettem bele a jogi nyelv ren-
dezettségébe, a  szavak vegytiszta, megkérdőjelezhetetlen
igazságába. Olyan volt, mintha verset olvasnék, de ered-
ménnyel, konkrét jelentéssel, jogi hatállyal bíró verset.
Tudtam, hogy én ezt akarom csinálni. Ezért jelentkeztem
a  Columbia Egyetem jogi karára, ahol évfolyammáso-
dikként végeztem. Utána egy darabig fogalmazó voltam
New York Állam Déli Körzeti Ügyészségén, de aztán be-
letörődtem abba, amit mindig is tudtam: hogy én vállalati
jogász akarok lenni. A jognak egy olyan ágát akarom gya-
korolni, ahol nagy tét forog kockán, ahol dinamizmus van,
meg hihetetlen mértékű versenyszellem, és igen, ahol jó
sok pénzt kereshetek.
Miért?
Azért, mert én erre születtem, erre képeztem ki magam,
és ez vezetett el a mai napig: oda, ahol mindig is tudtam,
hogy lenni akarok. Az aranykapuig: az ő irodájukig.
Pontról pontra végigmegyünk a  CV-men. Aldridge
meglepően alapos, ami az én malmomra hajtja a vizet, hi-
szen így bővebben ki tudom fejteni a felgyülemlett érde-
meimet. Megkérdi, hogy szerintem miért illenék én ide,
és milyen munkakultúrához vonzódom. Azt felelem, hogy
amikor kiléptem a liftből, és megláttam a szakadatlan jö-
vés-menést, az eszelős nyüzsgést, egyből otthon éreztem
magam. Aldridge látja rajtam, hogy ez nem költői túlzás.
Jót kuncog, és azt mondja:

23

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 23 2020. 07. 09. 19:39

 – Bizony, fölöttébb energikus, mondhatni, agresszív
a tempó. És, ahogy maga is említette, a nyüzsgés szakadat-
lan. So­kan ki is sodródnak a kanyarban.
Összekulcsolom a kezemet az asztalon. – Biztosíthatom
– mondom Aldridge-nek –, hogy nálam nem lesz ilyen
probléma.
És Aldridge ekkor felteszi a közmondásos kérdést, amely­
re az ember mindig felkészül, mert mindig elhangzik:
Hol látja magát öt év múlva?
Veszek egy nagy levegőt, majd előrukkolok a hibátlan,
kikezdhetetlen válasszal. Amelyen nemcsak azért nem
lehet fogást találni, mert jól begyakoroltam, hanem azért
sem, mert igaz. Tudom, hogy igaz. Mindig is tudtam.
Itt fogok dolgozni a Wachtellnél, vezető munkatársi po-
zícióban. Felvásárlási és fúziós ügyekben én leszek a legke-
resettebb ügyvéd a  korosztályomból. Hihetetlenül alapos
vagyok, és hihetetlenül hatékony: olyan vagyok, mint egy
X-ACTO kés. Napirenden lesz, hogy üzlettárssá lépjek elő.
És a munkán kívül?
David felesége leszek. A Gramercy Park negyedben fo-
gunk lakni, közvetlenül a park mellett. Lesz egy konyhánk,
amit imádunk, és ahol két számítógép is elfér az asztalon.
Nyaralni a Hampton-vidékre járunk majd, hétvégén pedig
olykor kiruccanunk a  Berkshire-hegységbe. Már amikor
nem leszek bent az irodában, persze.
Aldridge meg van elégedve: úgy érzem, ezt lazán ab-
szolváltam. Kezet fogunk, és már jön is a recepciós lány:
kikísér a  „karámon” keresztül a  lifthez, amely visszavisz
a közönséges halandók földjére. Az jár a fejemben, hogy

24

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 24 2020. 07. 09. 19:39

 Aldridge csak azért tetette oda a harmadik vizespoharat,
hogy kizökkentsen. Jó kis trükk…
Az interjú után elmegyek a  Reformationbe, amely az
egyik kedvenc ruhaboltom az alsó-manhattani SoHo ne-
gyedben. A munkahelyemen kivettem az egész napot, és
még csak ebédidő van, így most, hogy az interjúnak vége,
arra összpontosíthatom a figyelmemet, ami este vár rám.
Amikor David mondta, hogy a Rainbow Roomban fog-
lalt asztalt, rögtön tudtam, mit jelent ez. Ugyanis beszél-
tünk már az eljegyzésről, és tudtam, hogy az idén lesz, de
azt hittem, hogy már a nyáron sor kerül rá. Hiszen az ün-
nepek alatt, ugye, őrültekháza van, és David télen dolgozik
a legtöbbet. De tudja, mennyire imádom a kivilágított vá-
rost, úgyhogy ma este jön, aminek jönnie kell.
– Üdvözlöm a Reformationben – szólít meg az eladó-
lány. Széles szárú, fekete nadrág és feszes, fehér garbó van
rajta. – Miben lehetek a segítségére?
– Este eljegyeznek, és kéne valami, amit fölvehetnék
– felelem.
A lány fél másodpercig zavartan néz rám, majd felderül
a képe.
– Ó, ez nagyon izgalmas! – lelkesedik. – Nézzünk körül.
Miben gondolkodik?
Hegyekben állnak a próbafülkében a cuccok. Becipeltem
egy csomó szoknyát és hát nélküli ruhát, valamint egy pi-
ros kreppnadrágot, meg egy ugyanolyan színű, laza, spa-
gettipántos felsőt.
A piros kombót veszem föl először, és rögtön látom,
hogy egyszerűen hibátlan: drámai hatást kelt, de azért

25

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 25 2020. 07. 09. 19:39

 ízléses és előkelő, komolyságot sugall, de azért van egy kis
pikantériája.
Megnézem magam, majd odanyújtom a kezemet a tü-
körhöz.
Tehát ma! – suhan át az agyamon. Ma este…

Rebecca_Serle-Ot_ev_mulva.indd 26 2020. 07. 09. 19:39