A vicc első közismert pszichológiai megközelítése Sigmund Freudtól származik.

 1905-ben
megjelent A vicc és viszonya a tudattalanhoz c. esszéjében az általa
megalkotott pszichoanalízis rendszerén belül elemzi a vicc, ill. a reakcióként produkált nevetés
jelenségét, számos példát felsorakoztatva. (E példák jelentős része egyébként ún. szóvicc,
amelyeket magyar nyelven csak többé-kevésbé lehet visszaadni.) Freud szerint a viccekben az
egyébként a tudattalanba szorított, jellemzően a szexualitással kapcsolatos tartalmak jelennek
meg. A vicc hallgatójában feszültség keletkezik (amely feszültség valójában a saját elfojtásainak
megjelenése), és ez a feszültség oldódik fel a csattanóval, amikor az elfojtott tartalom a
tudattalanból ismét a tudatba kerül.
Sigmund Freud szerint a fölény vagy az illetlenség a humor alapforrása, Mark Twain úgy
fogalmazott, hogy nem az öröm, hanem a bánat az igazi mozgató. A Coloradói Egyetem
pszichoanalitikusai szerint viszont a humor a világ normális működésének ártalmatlan
megsértéséből fakad.[4]