Honoré de Balzac

AZ ELHAGYOTT ASSZONY
Fordította:
Déry Tibor

D'Abrantès hercegnőnek hűséges szolgája

HONORÉ DE BALZAC
Párizs, 1835. augusztus
1822-ben, a tavasz legelején a párizsi orvosok Alsó-Normandiába küldtek egy fiatalembert,
aki akkoriban gyógyult fel tüdőgyulladásából, melyet vagy megerőltető tanulmányai vagy
talán kicsapongó életmódja következtében szerzett. Teljes felépüléséhez nyugalomra, könnyű
étrendre, hűvös levegőre s mindenfajta izgalom kiküszöbölésére volt szükség, Bessin zsíros
földje és a csöndes vidéki élet erre mindenképp alkalmasnak látszott. Egy csinos, a tengertől
két mérföldre fekvő városkába, Bayeux-be költözött tehát, egyik unokanővéréhez, aki azzal a
különleges vendégszeretettel fogadta, amely a visszavonultságban élő emberek sajátja: hisz
ezek számára egy rokon vagy egy barát érkezése valóságos szerencseszámba megy.

Egynéhány szokástól eltekintve, valamennyi kisváros hasonlít egymásra. Így hát, miután
Gaston de Nueil báró, e párizsi fiatalember néhány estét eltöltött unokanővérénél, Sainte-
Sevère asszonynál vagy a társaságához tartozó néhány családnál, nagyjából már megismerte
mindazokat, akiket zártkörű világban úgy emlegetnek, mint az egész város. Gaston de Nueil
azokat a mindig ugyanegy szereplőket ismerte fel bennük, akikkel a megfigyelő ma is
találkozhatik minden olyan városban, ahol a hajdani Franciaországot képviselő régi rendek
székelnek.

Elsőnek azzal a családdal találkozunk, melynek nemességét - bár ötven mérfölddel arrébb már
nem ismerik - a megyében magában ősréginek és megtámadhatatlannak tartják. A királyi
családnak ez a kicsinyített mása házasulásai révén - anélkül, hogy erről bárkinek is sejtelme
volna - rokonságban van a Navarreins-ekkel és Grandlieu-kkel, beleágazik a Cadignanok
nemzetségébe és kapcsolatokat tart fenn a Blamont-Chauvrykkel. E híres nemzetség feje
természetesen mindig szenvedélyes vadász. Modortalan ember, s ennélfogva névleges
fölényével mindenkit megfélemlít; az alprefektust épp csak hogy megtűri, mint ahogy az
adófizetést elszenvedi, nem ismer el senkit a tizenkilencedik század teremtette új méltóságok
közül, és mint a politikai élet elfajulását emlegeti, hogy a miniszterelnök nem nemesi
származású. Felesége metsző hangon, kiáltozva beszél, valamikor udvarlókat tartott, de
húsvétkor rendszeresen meggyón; lányait rosszul neveli, s abban a meggyőződésben él, hogy
a nevük lesz a hozományuk. Egyébként sem az asszony, sem a férje nem ismeri a fényűzés
mai divatját, inasaikat ma is színházi libériákban járatják, s ezüstnemű, bútor, fogat
tekintetében ugyanúgy a régi formákhoz ragaszkodnak, mint erkölcseikben és
nyelvezetükben. Ez az ósdi pompa egyébként elég jól megfér a vidéki takarékoskodással.

Összegezve: a régi nemesség ez, hűbéri szolgáltatások, kutyafalkák, díszruhák nélkül,

mindegyik megadja a másiknak a kellő tiszteletet, s valamennyien odaadó hűséggel
viseltetnek azok iránt a főurak iránt, akiket csak ritkán s távolból látnak. Rangrejtett
történelmiségüknek van valamilyen eredeti bája: mint a függőleges nyüsttel szőtt régi
kárpitszöveteknek. A családhoz természetesen hozzátartozik egy fivér vagy egy nagybácsi, a
Szent Lajos-rend nagykeresztjével kitüntetett altábornagy, régi udvaronc, aki egykor
Richelieu marsallal járt Hannoverben, s aki most úgy tűnik fel ebben a környezetben, mint
egy XV. Lajos korából származó gúnyirat egyik kallódó lapja.

Ennek a megkövesedett családnak az ellenlábasa egy gazdagabb, de kurtább nemesi múlttal

dicsekvő család. Férj és feleség minden télen két hónapot tölt Párizsban, ahonnét magukkal
hozzák a főváros könnyedebb modorát és gyorsan múló kedvteléseit. Az asszony
választékosan öltözködik, bár kissé túl cifrán, s valamennyire mindig elmarad a divat mögött.
Mindazonáltal nem győz gúnyolódni szomszédjai fitogtatott tudatlanságán; ezüstneműje
modern, groomjai, négerei, belső inasai vannak. Nagyobbik fia tilbury-t tart, nem csinál
semmit, majorátusa van, a kisebbik államtanácsos. Az apa bennfentes a kormány
cselszövéseiben, adomákat mesél XVIII. Lajosról és du Cayla asszonyról, ötszázalékos
papírokban helyezi el tőkéjét, nem vesz részt az almaborról szóló társalgásokban, de olykor
nem állja meg, hogy ne helyesbítse a megyei családok vagyoni adatait, tagja a
megyegyűlésnek, ruháit párizsi szabónál varratja, és a becsületrend keresztjét viseli.
Egyszóval e nemesúr megértette a Restaurációt, a képviselőházban pénzzé váltja át
befolyását, de királyhűsége távolról sem olyan feddhetetlen, mint azé a családé, amellyel
versenyez. A Gazette-re és a Débats-ra fizet elő. A másik család csak a Quotidienne-t olvassa.

Őeminenciája a püspök, az egykori püspöki helynök ide-oda ingadozik e két hatalom között,
amelyek ugyan megadják neki a vallásnak kijáró tiszteletet, de olykor az orra alá dörgölik azt
az erkölcsi tanulságot, amelyet La Fontaine Az ereklyét cipelő szamár című meséjének a
végére aggatott. A derék püspök ugyanis közrendű családból származott.

Ezután következnek a másodrendű égitestek, a tíz-, tizenkétezer livre évjáradékot húzó

kurtanemesek, akik valamikor sorhajókapitányok vagy lovassági kapitányok voltak, vagy
semmi foglalkozásuk nem volt. Lóháton végzik útjaikat, s valamilyen középső helyet
foglalnak el a szentségeket hordozó plébános és a szemleútján járó adóellenőr között. Szinte
valamennyien szolgáltak az apródoknál vagy a testőröknél, és életük békés alkonyát azzal
töltik, hogy birtokukon gazdálkodnak, és jobban érdekli őket az almaboruk vagy egy erdő
kitermelése, mint a monarchia. Mindazonáltal két whist-rubber vagy egy triktrak-játszma
során az alkotmánylevélről és a liberálisokról cserélnek eszmét, közben megtárgyalva az
eladó lányok hozományát családfájuk szempontjából, amelyet betéve tudnak. Asszonyaik
magasan hordják az orrukat nádból font bricskáikban. Ha egy sált és egy főkötőt vesznek
magukra, előkelő, jól öltözött udvarhölgyeknek képzelik magukat; alapos megfontolás után
évente két kalapot vásárolnak, amelyeket alkalomadtán Párizsból hozatnak; általában
erényesek és sokat beszélnek.

Az arisztokrata kaszt e főbb elemei köré néhány előkelő aggszűz csoportosul, akik
megoldották az emberi nem mozdíthatatlanságának problémáját. Valósággal egybenőttek
házukkal, arcuk, öltözékük szinte része az ingatlannak, a városnak, a vidéknek, ők képviselik
hagyományait, emlékezetét, szellemét. Valamennyien kissé merevek és szoborszerűek, tudják,
mikor kell mosolyogni vagy fejet csóválni, s időnként egy-egy megjegyzést tesznek, amelyet
környezetük szellemesnek tart.

Arisztokrata nézetei, illetve vagyona révén néhány gazdag polgár is beférkőzött ebbe a kis
Saint-Germain negyedbe. De még ha negyvenévesek elmúltak is, csak úgy emlegetik őket,
hogy: ez a kis X. jóravalóan gondolkodik! - És megválasztják őket képviselőnek. Általában az
aggszüzek pártfogolják őket, de ez nemegyszer szóbeszéd tárgyává lesz.

Végül megemlítendő még az a néhány papi személy is, akit ez az előkelő társaság befogadott,
kit a stólája miatt, kit mert értelmes ember; ugyanis ezek az előkelőségek unják egymást,
megnyitják szalonjuk ajtaját a polgári elemek előtt is, körülbelül olyasformán, ahogy a pék
élesztőt kever a tésztájába.

Az ezekben a koponyákban felgyűlt bölcsesség néhány avatag eszméből áll, s a közéjük

keveredő néhány új gondolatból, amelyeken esténként közösen elrágódnak. Hasonlóan egy
kis öblöcske vizéhez, a gondolatokat közvetítő mondatoknak is megvan a maguk
mindennapos árapálya, egyformán ismétlődő, állandó örvénylése, és akik hallgatják süket
mormolását, hallgatni fogják holnap is, egy év múlva is, mindörökké. Az evilági dolgokról
formált megváltozhatatlan véleményeik már-már egy hagyomány szentelte tantétel formájába
merevedtek, amelybe akár csak egy csöppnyi szellemet belecsempészni senkinek sincs
hatalmában. E betokosodott emberek élete olyan megrögzött szokások között kering, amelyek
éppoly érinthetetlenek, mint vallási, politikai, erkölcsi és irodalmi nézeteik.

Ha idegent fogadnak be ebbe a körbe, egy kissé gúnyosan mindenki arra fogja figyelmeztetni,
hogy: "itt nálunk nemigen fogja megtalálni az ön párizsi társaságának ragyogását". És
mindegyikük el fogja ítélni szomszédjai életmódját, s azt a hitet igyekszik kelteni az
idegenben, hogy őt magát más anyagból gyúrták, mint a társaság többi tagját, s hogy
hiábavaló volt minden próbálkozása, hogy új életet öntsön ezekbe az emberekbe. De ha
történetesen az idegen valamilyen megjegyzésével csatlakozik ahhoz a véleményhez, amelyet
ezek az emberek egymásról táplálnak, abban a pillanatban hitvány gazfickónak kiáltják ki, aki
nem ismer sem Istent, sem embert, romlott párizsi, mint ahogy általában minden párizsi
romlott erkölcsű.

Amikor Gaston de Nueil feltűnt ebben a kis világban, ahol szigorúan betartották az etikett
szabályait, ahol az élet minden dolga tökéletes összhangba rendeződött, ahol mindenki
mindenről tudott, s ahol a nemesi családfák és földbirtokok értékét ugyanúgy nyilvántartották,
mint az újságok utolsó oldalán a tőzsdei értékeket, az új jövevény súlyát is már eleve
pontosan megmérték a bayeux-i közvélemény csalhatatlan mérlegén. Unokanővére, Sainte-
Sevère asszony már számszerűen felbecsülte vagyonát, várandóságainak összegét, közhírré
tette családfáját, nagy elismeréssel beszélt a fiatalember udvariasságáról, szerénységéről,
műveltségéről. Hajszálra abban a fogadtatásban részesült, amelyre jogot formálhatott, nemesi
családból származó fiatalemberhez illően bántak vele, bár meglehetősen fesztelenül, mert hisz
még csak huszonhárom éves volt, de azért egy-egy fiatalabb hölgy és néhány családanya már
szemet vetett rá. Auge-völgyi birtokából tizennyolcezer frank évjáradékot húzott, s apja
előbb-utóbb rá fogja hagyni manerville-i kastélyát a hozzá tartozó épületekkel. Ami
műveltségét, politikai jövőjét, egyénisége értékét és tehetségét illeti, arról még csak szó sem
esett. Birtokának jó a földje, haszonbérleti szerződései megbízhatóak, ültetvényei
kifogástalanok, a tatarozások költségei és az adók a bérlőket terhelik, almafái harmincnyolc
évesek, nem szólva arról, hogy apja épp most alkuszik a birtokával szomszédos kétszáz
hektáros erdőre, amelyet fallal fog körülvétetni; nincs az a miniszteri tárca vagy másfajta
hírnév, mely felvehetné a versenyt ezekkel az előnyökkel.

Sainte-Sevère asszony azonban vagy kajánságból vagy számításból elhallgatta, hogy

Gastonnak bátyja is van, s Gaston maga is mélyen hallgatott róla. De ez a bátyja mellbajos, s
alighanem hamarosan a temetőbe kerül, megsiratják, elfelejtik.

Gaston de Nueilt eleinte elszórakoztatták ezek az emberek. Mappá-jában vázlatokat készített e

figurákról, szögletes, ráncos arcukról, karvalyorrukról, egész ízes megjelenésükről,
mulatságosan eredeti öltözékükről és rigolyáikról, élvezte normandiai tájszólásukat,
gondolkodásuk és jellemük faragatlanságát. De miután egy időre maga is felvette ezt az
életformát, mely a kalitkájukat fáradhatatlanul pörgető mókusok életére emlékeztet,
hamarosan érezni kezdte az ellentétek hiányát ez eleve megszabott életből, mely a
kolostorukba zárkózó szerzetesekéhez hasonlatos. Válságba esett, mely ugyan még nem volt
azonos sem az undorral, sem az unalommal, de már nagyon is hasonlított rájuk. Ennek az
átmenetnek könnyű fájdalmai múltán az egyénben csakhamar jelentkeznek a meg nem felelő
talajba való átültetés kísérőjelenségei; szükségszerűen el fog sorvadni, elcsenevészedik. S ha
semmi nem mozdítja ki ebből a világból, idővel észrevétlenül átveszi szokásait, megszokja
ürességét, amely erőt vesz rajta és megsemmisíti. Gaston tüdeje már-már hozzászokott ehhez
a légkörhöz. Már-már hajlamos volt arra, hogy elfogadja e gondok és gondolatok nélkül
eltöltött napok növényi boldogságát, már elfeledkezett az életkedv lüktető áramlásáról, a
szellemnek arról az állandó megtermékenyülési folyamatáról, amelyben oly szenvedélyesen
vett rész párizsi tartózkodása alatt, már maga is kövesedni kezdett a kövületek között, már-
már úgy látszott, hogy örökre itt fog rekedni, a zsíros külszínnel megelégedve, akárcsak
Odysseus társai.

Egy este Gaston de Nueil egy idős hölgy és az egyházmegye egyik püspöki helynöke között
üldögélt egy szalonban, amelynek faburkolata szürkére volt festve, padlója nagy mészkő
kockákkal kirakva, falait néhány családtag arcképe díszítette. Négy játékasztal állt benne,
melyek körül tizenhat whistező vendég csevegett. A fiatalember semmire sem gondolva
elégedetten ejtőzött a remek vacsora után, amely a vidéki napoknak végső értelmét adja, s
hirtelen azon kapta magát rajta, hogy teljesen egyetért e világ szokásaival. Megértette, hogy
ezek az emberek miért játszanak elhasznált kártyákkal, miért verik őket a kopott terítőkre, s
hogy jutottak el oda, hogy már nem öltöznek sem mások, sem a maguk kedvéért. Egy
filozófiai rendszert vélt felfedezni e körben forgó élet egyforma mozgásában, logikus
szokásainak nyugalmában, az elegáns élet megvetésében. Egyszóval majdnem megértette a
fényűzés teljes hiábavalóságát. Lelkében Párizs városa minden szenvedélyével, viharával és
élvezetével már csak mint gyermekkori emlék rémlett fel. Teljes jóhiszeműséggel
megcsodálta egy fiatal lány vörös kezét, szerény, félénk viselkedését, noha első látásra arcát
együgyűnek, modorát bájtalannak, egész lényét visszataszítónak s arckifejezését
felülmúlhatatlanul nevetségesnek tartotta. Vége volt. Vidékről ment fel Párizsba, s most
Párizs lángoló életéből már-már visszahullott volna a vidék dermesztő hidegébe, ha idejében
nem üti meg fülét egy mondat, amely olyan felindulást keltett benne, mint egy eredeti dallam
egy unalmas opera zenéjében.

- Nem látogatta meg tegnap Beauséant vikomtnét? - kérdezte egy öreg asszony a vidék
hercegi családjának fejétől.

- Ma reggel jártam nála - felelte ez. - Nagyon szomorú volt, és olyan rosszul érezte magát,
hogy hiába hívtam, nem tudta rászánni magát arra, hogy holnap velünk vacsorázzék.

- Champignelles márkinénál? - kérdezte meglepődve a főrangú özvegyasszony.

- Úgy van, a feleségemnél - felelte nyugodtan a nemesúr. - Elvégre Beauséant-né a Burgundi-

házból származik. Igaz, hogy csak anyai ágon, de ez a név mindent tisztára mos. Feleségem
nagyon szereti a vikomtnét, s a szegény asszony már oly régóta él magában...

Champignelles márki e szavak közben nyugodtan, hűvösen nézett a körülötte állókra, akik
vizsgálódva figyelték; de nem lehetett kitalálni, hogy Beauséant-né szerencsétlen sorsa vagy
főúri származása kelti-e fel rokonszenvét, hogy hiúságból látja-e vendégül, vagy kevélységből
akarja-e arra kényszeríteni a környékbeli nemesurakat és asszonyaikat, hogy befogadják
társaságukba.

A hölgyek egymásra néztek, mintha tanácsot kérnének egymástól, s minthogy hirtelen

tökéletes csönd állt be a szalonban, hallgatásukat helyeslésnek lehetett tekinteni.

- Ez a Beauséant-né nem azonos véletlenül azzal a hölggyel, akinek a kalandja Ajuda-Pinto

úrral oly nagy port vert fel? - kérdezte Gaston szomszédnőjétől.

- Persze hogy azonos - hangzott a válasz. - Ajuda márki házassága után ideköltözött
Courcelles-be, de itt senki sem fogadja. Egyébként túl okos ahhoz, hogy ne érezné helyzete
fonákságát, nem is tett senkinél sem látogatást. Champignelles márki és még néhány úr ugyan
tiszteletét tette nála, de közülük csak a márkit fogadta, feltehetően rokoni kapcsolataik miatt; a
Beauséant-ok révén ugyanis rokonok. Beauséant márki apja egy Champignelles lányt vett
nőül a család felmenő ágából. Bár Beauséant vikomtnéról azt tartják, hogy a Burgundi-házból
származik, megértheti, hogy nem fogadhatunk be magunk közé egy asszonyt, aki különváltan
él az urától. Régi előítéletek ezek, de mi a magunk ostobaságában ragaszkodunk hozzájuk. A
vikomtné egyébként rosszul tette, hogy kirúgott a hámból, mert Beauséant márki gavallér
ember, bejáratos az udvarhoz is, bizonyára lehetett volna vele okosan beszélni. De a felesége
hóbortos teremtés.

Gaston hallotta ugyan szomszédnője hangját, de már nem figyelt szavaira. Ezer ábránd ejtette
foglyul. Vajon kifejezhetjük-e bármilyen más szóval egy szerelmi kaland vonzó varázsát,
midőn mosolya felfénylik a képzeletben, a lélekben halvány remények születnek, s a szív
megmagyarázhatatlan üdvöt, szorongásokat, eseményeket sejt, holott még semmi sem táplálja
s rögzíti meg e káprázat tündöklő szeszélyeit? A lélek ilyenkor bukfencet hány,
megvalósíthatatlan terveket kovácsol, és elhinti egy szenvedély boldogságának magvait. De
talán e magban már benne foglaltatik a teljes szenvedély, mint ahogy a virágmag is magába
zárja már a szép növény illatát, és tündöklő színeit.

Nueil márki nem tudta, hogy Beauséant vikomtné egy nagy feltűnést keltő botrány után
menekült Normandiába; az a fajta botrány volt, amelyet a legtöbb asszony elítél és irigyel,
főképp ha a fiatalság és szépség varázsa majdhogynem igazolja a ballépést, amely
kirobbantotta. Bárminek tulajdonítható is, mindenféle hírnévnek van valamilyen vonzóereje.
Úgy látszik, hogy az asszonyoknál, mint hajdan a családoknál, egy bűntett dicsősége
elfeledteti a tett szégyenét. Mint ahogy egy-egy család büszkén számon tartja tagjainak
lenyakazott fejét, egy csinos, fiatal asszony attól lesz vonzó, ha egy boldog szerelem vagy egy
szörnyű árulás botránya tapad nevéhez. Minél sajnálatraméltóbb, annál több rokonszenvet
ébreszt. Csak az útszéli dolgokkal, érzelmekkel és kalandokkal szemben vagyunk
kíméletlenek. Attól növekszünk, hogy a tekintetek ránk irányulnak. És csakugyan nem kell-e
a többiek fölé emelkednünk, hogy meglássanak?

A tömeg ösztönszerű tiszteletet érez minden nagyság iránt, nem sokat kérdezi, miképp értük
el. E pillanatban Gaston de Nueil azt érezte, hogy mindez okok titkos befolyására
ellenállhatatlanul vonzódik Beauséant vikomtné felé, bár természetesen a kíváncsiság is
szerepet játszhatott e vonzódásban, vagy az a vágya, hogy valamilyen tartalommal töltse be
életét, egyszóval számtalan olyan motívum, melyet nehezen lehet ábrázolni, s amelyet
gyakran a végzet szóval szoktunk kifejezni.

Beauséant vikomtné egyszerre csak előtte állt, egy sereg bájos képzet kíséretében: egy új
világot jelentett számára, amelyben bizonyára volt mitől félni, mit remélni, ahol küzdeni és
győzni lehetett. Bizonyára élesen elüt azoktól a személyektől, akiket Gaston e hitvány
szalonban lát; asszony a szó igazi értelmében, márpedig a márki még nem találkozott ilyen
asszonnyal ebben hideg világban, ahol a számok helyettesítik az érzelmeket, ahol az
udvariasság már csak kötelesség, s ahol az emberek a legegyszerűbb gondolatot is túlságosan
sérelmesnek tartják magukra, hogysem elfogadnák, vagy akár csak ki is mondanák. Beauséant
vikomtné felidézte lelkében fiatalkori álmainak és szenvedélyeinek emlékeit, amelyek már-
már kihunytak.

Gaston de Nueil az est hátralevő részében szórakozottá vált. Azon töprengett, miképp
ismerkedhetnék meg Beauséant-néval, bár erre természetesen nem látott módot. Ragyogóan
szellemes asszony hírében állt. De ha igaz is, hogy szellemes embereket finom elmeéllel le
lehet venni a lábukról, az bizonyos, hogy igényesek, sok mindenen átlátnak; a hódítás nehéz
vállalkozásában tehát ugyanannyi esély van a győzelemre, mint az elbukásra. Ezenfelül
feltehető, hogy a vikomtné, helyzete büszke kényességének tudatában, kettőzött gonddal fog
őrködni neve méltóságán. A mélységes magány, amelyben él, valószínűleg még a legkisebb
akadály, amely elválasztja a világtól. Szinte lehetetlennek látszott tehát, hogy egy ismeretlen
férfi bejusson szalonjába, bármily előkelő családból származzék is.

Mindazonáltal másnap délelőtt Gaston mégis elsétált a courcelles-i kastély felé, és többször is
körüljárta az épülethez tartozó bekerített parkot. Ábrándjai, melyekben korához illő
őszinteséggel hitt, természetesen félrevezették; a kerítés résein leskelődött, átpillantott a falak
fölött, hosszan elbámészkodott a zárt zsalugátereken, vagy eltűnődött azok előtt, amelyek
nyitva voltak. Valamilyen regényes véletlenben reménykedett, amely bejuttatja az
ismeretlenhez, és sorra vette a lehetséges következményeket, nem is gondolva arra, hogy
milyen képtelenségekkel játszik. Több délelőtt is megismételte ezeket a terméketlen sétákat, s
ez a társaságon kívül élő, magányába temetkező asszony, szerelmének áldozata, minden séta
alkalmával nagyobbra nőtt képzeletében, és mindjobban bevette magát lelkébe. És szíve meg-
megdobbant a reménytől és a boldogságtól, ha a courcelles-i falak mentén járván, véletlenül
meghallotta valamelyik kertész súlyos lépteit.

Gondolt ugyan arra is, hogy ír a vikomtnénak; de mit mondhatunk egy asszonynak, akit még
csak nem is láttunk, s aki nem ismer bennünket. Egyébként sem bízott önmagában, s a még
ábrándokat tápláló fiatalemberekhez hasonlatosan a halálnál is jobban rettegett a hallgatás
megvető csöndjétől, és megborzongott, ha arra a lehetőségre gondolt, hogy első szerelmes
levele a tűzbe kerül. Ezer ellentétes és egymással hadakozó gondolat zsákmánya lett.

De végül is, miután annyi agyrémet kergetett, annyi regényt épített fel, és a sok tépelődéssel
pattanásig feszítette agyát, a száz megálmodott változat közül rábukkant arra az egyetlen
szerencsés lehetőségre, amely még a legártatlanabb asszony előtt is felfedi azt a szenvedélyes
szerelmet, amellyel egy férfi foglalkozik vele. A társadalmi élet fonákságai gyakran
ugyanannyi valóságos akadályt állítanak egy nő és a szeretője közé, ahányat a keleti költők
szőnek bűbájos meséik történetébe, akik bármilyen hihetetlen dolgokat találnak is ki, ritkán
túloznak. A természetben csakúgy, mint a tündérek világában, a nő mindig azé lesz, aki el tud
jutni hozzá, és kiszabadítja sorvasztó helyzetéből. A legszánalmasabb kolduló dervis, aki egy
kalifa lányába szeret bele, nincs olyan messze tőle, mint amekkora távolság Gastont
választotta el Beauséant-nétól. A vikomtné mit sem tudott a fiatalember által köréje vont
ostromgyűrűről, s Gaston szerelme egyenes arányban nőtt az eléje tornyosuló akadályokkal,
amelyek rögtönzött kedvesét felruházták mindazzal a varázzsal, amelyet a távolság ad minden
dolognak.

Egy nap, belső sugallatára hallgatva, minden reménységét a szeméből kisugárzó szenvedélybe
vetette. Abban a hitben, hogy az eleven szó hatásosabb a legszenvedélyesebb levélnél is, és
számítva a nők természetes kíváncsiságára, meglátogatta Champignelles márkit azzal az
elhatározott szándékkal, hogy felhasználja segítségét terve végrehajtásában.

Azt mondta a nemesúrnak, hogy fontos, kényes megbízatása van, s minthogy nem tudja, vajon
Beauséant vikomtné elolvasna-e egy ismeretlen kézírású levelet, s hogy megbíznék-e egy
idegenben, arra kéri a márkit, hogy legközelebbi látogatása alkalmával kérdezze meg a
hölgyet, vajon fogadná-e őt. És miközben a lelkére kötötte a márkinak, hogy elutasító válasz
esetén őrizze meg titkát, egyben nagyon szellemesen arra is rávette, hogy sorolja fel a
vikomtnénak mindazokat az okokat, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy a hölgy fogadja.
Hisz ő elvégre olyan ember, aki ad a becsületére, és semmiféle ízetlen vagy illetlen dolog
elkövetésére nem volna képes.

A gőgös nemesúr hiúságának hízelgett a fiatalember kérése. A szerelem diplomáciájának

művészete, amely egy öreg nagykövet képmutató ravaszságával és biztos fellépésével ruházta
fel a fiatalembert, teljességgel megtévesztette. Jóllehet mindent elkövetett, hogy megtudja
Gaston titkát, ez semmilyen felvilágosításra nem volt hajlandó, és kétértelmű válaszokkal tért
ki Champignelles márki ügyes kérdései elől, aki - mint ahogy egy francia gavallérhoz illik -
végül is elismerését fejezte ki az ifjúnak az ügyben tanúsított tapintatáért.

S azzal már szaladt is Courcelles-be azzal az ügybuzgalommal, amellyel meglett korú férfiak
adóznak a szép nőknek. Beauséant vikomtnéban - a fennforgó körülmények között - egy ilyen
üzenet természetesen izgalmas kíváncsiságot ébresztett. Ezért - bár emlékezetében kutatva
semmi okot nem talált Nueil úr látogatására - úgy vélte, nincs is miért elutasítania, noha
természetesen előbb óvatosan tájékozódott a fiatalember társadalmi helyzete felől.
Mindazonáltal eleinte elutasító választ adott, majd megvitatta Champignelles márkival az
illendőség kérdését, s alaposan kifaggatta, hogy megtudja, vajon van-e tudomása e látogatás
céljáról, végül pedig beleegyező választ adott. A vita és a márki kényszerű titkolódzása
felkeltette kíváncsiságát.

A márki nem akart nevetséges színben feltűnni, s ezért a beavatott, de tapintatos gavallért
játszotta, aki meg van győződve arról, hogy a vikomtné ismeri a látogatás célját, de bármilyen
jóhiszeműen igyekszik is, képtelen rátalálni. Beauséant-né pedig képzeletében már olyan
emberekkel párosította össze Gastont, akiket ez nem is ismert, a legképtelenebb feltevéseket
kockáztatta meg, s hovatovább már maga sem tudta, találkozott-e már Nueil úrral vagy nem.
A legőszintébb vagy a legfortélyosabb szerelmes levél nem kelthetett volna akkora hatást,
mint ez a szavak nélküli talány, amely oly kitartóan foglalkoztatta Beauséant-nét.

Amikor Gaston értesült róla, hogy láthatja a vikomtnét, egyfelől majd kiugrott a bőréből
boldogságában, hogy ily hamar része lesz e sóvárogva várt örömben, másfelől kínos zavar
vett rajta erőt, nem tudván, miként kerüljön ki a maga állította csapdából.

- Mindegy, csak lássam - ismételgette öltözködés közben. - Csak láthassam, minden ezen
múlik.

Abban bízott, hogy ha átlépi a courcelles-i kastély küszöbét, majd csak talál valamilyen
kibúvót, amellyel megoldhatja a maga kötötte gordiusi csomót. Gaston azok közé az emberek
közé tartozott, akik hisznek a szükségszerűség mindenek felett való hatalmában, s nem térnek
le útjukról; amikor pedig az utolsó pillanatban szemközt kerülnek a veszéllyel, ihletet és erőt
merítenek belőle, s legyőzik.

Különös gondot fordított öltözékére. Mint általában a fiatalemberek, azt képzelte, hogy a siker
egy jól vagy rosszul elhelyezett csaton múlik; nem tudta, hogy a fiatalságnak minden
mozdulata bájos és vonzó. Egyébként az olyan különleges asszonyok, mint amilyen
Beauséant vikomtné is volt, csak a szellem varázsának és a jellem kiválóságának hódolnak be.
Egy erős jellem hízeleg hiúságuknak, egy nagy szenvedély ajándékával kecsegtet, és azt ígéri,
hogy teljesíteni fogja szívük követeléseit. A férfi elméssége elszórakoztatja őket, viszonozza
természetük finom fortélyait, azt hiszik, hogy megértésre találnak nála. Mert hisz mi egyébre
vágyódnak az asszonyok, mint szórakozásra, megértésre vagy hódolatra? Csakhogy az élet
alapos ismerete nélkül nem tudhatjuk, hogy az első találkozás alkalmával olykor épp a hanyag
öltözék és a szellem tartózkodó magatartása a legbonyolultabb kacérság. De mire elég
ravaszok leszünk ahhoz, hogy ügyes politikusok lehetnénk, addigra már túlságosan
megöregedtünk, hogysem hasznot húzhatnánk tapasztalatainkból.

Míg Gaston nem bízva eléggé szellemében, ruhája varázsával kívánt hódítani, Beauséant
vikomtné ösztönös gonddal öltözött fel, s hajviseletét rendezgetve, azt mondta magában:

- Elvégre nem akarok madárijesztő lenni.

Nueil úr gondolkodásában, személyében és modorában megvolt az a keresetlen eredetiség,

amely a köznapi cselekedeteket és gondolatokat is megízesíti, s menlevelet ad az ember
minden szavára, bűnbocsánatot minden tettére. Éles elméje műveltséggel párosult, kellemes
arcvonásai fiatalosan elevenek voltak, akárcsak minden benyomásra fogékony szíve. Eleven
szeméből szenvedély és gyöngédség sugárzott, amelyet velejéig nemes szíve sohasem cáfolt
meg. Az az elhatározás, amelyre a courcelles-i kastélyba beléptekor jutott, összhangban állt
egyenes jellemével és tüzes képzeletével. De a szerelem minden vakmerősége ellenére mégis
hevesen dobogott a szíve, amikor az angolpark jellegű nagy udvaron áthaladva, egy terembe
lépett be, ahol egy inas megkérdezte nevét, eltűnt, majd visszajött, és bevezette a szalonba.

- Nueil báró úr.

Gaston lassan lépett be a terembe, de aránylag elég fesztelenül, ami jóval nehezebb dolog az
olyan szalonban, ahol mindössze egy nő tartózkodik, mint ott, ahol húszan vannak együtt. A
kandallónál, amelyben a nyár ellenére égett a tűz, s amelynek tetejéről két gyertyatartóból
puha fény hullt a szalonra, egy fiatalasszonyt pillantott meg egy nagyon magas támlájú
divatos karosszékben, melynek alacsony ülése módot ad változatosan kecses és elegáns
fejtartásokra: a benne ülő kedve szerint hajlíthatja előre vagy hátra a fejét, vagy lankadt bájjal
felemelheti, mint valamilyen nehéz terhet, maga alá vonhatja lábát, megmutathatja vagy
elrejtheti hosszú fekete ruhájának redői alatt. A vikomtné egy kis kerek asztalra akarta letenni
a könyvet, amelyet épp olvasott, de minthogy egyidejűleg Nueil úr felé fordította fejét, a
könyv a hibás mozdulat következtében leesett az asztalka és a karosszék közé. A kis baleset
látszólag nem lepte meg, kiegyenesedett, és egy szinte észrevehetetlen fejbiccentéssel fogadta
a fiatalember köszöntését, a karosszékbe süppedt teste alig mozdult meg. Majd kissé
előredűlve felszította a tüzet, lehajolt, felemelt egy földre hullott kesztyűt, hanyagul a bal
kezére húzta, s tekintetével, amelyet azonban rögtön elfordított, megkereste a párját, közben
fehér, szinte áttetsző, gyűrűtlen, keskeny jobb kezével, melynek karcsú ujjhegyein a rózsaszín
körmök tökéletes tojásdad alakban csillogtak, egy szék felé mutatott, mintegy hellyel kínálva
meg vendégét. Amikor Gaston leült a székre, egy kérdő s kacér mozdulattal, melynek
gráciáját alig lehet leírni, feléje fordította fejét; ez a jóindulatú, bájos és mindamellett pontos
mozdulat arról tanúskodott, hogy kitűnő neveltetésben részesült, és egy jó ízlésű világban nőtt
fel.

Mindezek a mozdulatok egy pillanat alatt gyors egymásutánban követték egymást, simán,
egymásból folyva, és Gastont teljesen levették a lábáról pontosságuknak és fesztelenségüknek
azzal a keverékével, amellyel egy csinos asszony megtetézi a felsőbb körök arisztokratikus
érintkezési formáit.

Beauséant vikomtné annyira elütött azoktól a gépies báboktól, akikkel Gaston kéthónapos
normandiai számkivetése óta együtt élt, hogy csak természetes volt, hogy nyomban
azonosította álmainak költői ábrándképével, amelynek tökélye előtt elhalványult minden más,
valaha is megcsodált női szépség. Ennek az asszonynak a jelenlétében, e kis szalonban, mely
a Saint-Germain negyed ízlése szerint volt berendezve, s ahol tekintete minden asztalon pazar
kis csecsebecsékkel találkozott, a könyvek és virágok láttán azt érezte, hogy újra Párizsban
van. Párizsi szőnyegen taposott a lába, viszontlátta a párizsi nők előkelő megjelenésű,
törékeny alakját, gyönyörködtető kecsességét és azt a keresetlen magatartást, mely annyira
hiányzik a vidéki asszonyokból.

Beauséant vikomtné szőke volt, fehér bőrű, mint amilyenek a szőke nők, de a szeme barna
volt. Nemes homloka egy bukott angyaléra hasonlított, aki büszke bűneire, és nem kér
irgalmat. Dús haja, melynek fonott fürtjeit két szalag fogta le széles ívben a homlok fölött,
megnemesítette szép fejét. A képzelet e hajzat aranyló csiga vonalaiban felismerni vélte a
burgundiak hercegi koronáját, szemében pedig nemzetségének ősi bátorságát; mert ez az
asszony rettenthetetlenül bátor volt, ha megvetés vagy pimaszság ellen kellett védekeznie, de
odaadó gyöngédséggel felelt a szelíd érzelmekre. Hosszú, fehér nyakán nyugvó kis fejének
körvonalai, okos arcának vonásai, laza mozgású ajkai és eleven arca mind valamilyen
szeretetre méltó óvatosságról tanúskodtak, amely egy kis színlelt gúnnyal keverve
ravaszságra, sőt bizonyos önhittségre vallott, de az ember jó szívvel elnézte neki ezt a két női
hibát, ha megpróbáltatásaira gondolt, szerelmére, amely majdnem az életébe került, s amely
meghagyta rajta nyomait; a ráncokat, amelyek homloka legkisebb mozdulatára is előtűntek,
ég felé emelt szép szemének fájdalmasan beszédes vallomását. S vajon nem volt-e lebilincselő
látvány - amelyet a képzelet még kitágított -, ha az ember ebben a tágas, csöndes szalonban
szembekerült ezzel az asszonnyal, aki a világtól elvonulva már három éve élt e kis völgy
mélyén, távol a várostól, magára maradva ragyogó, boldog, szenvedélyes ifjúságának
emlékeivel? Micsoda ünnepélyek töltötték ki ifjúkorát, mennyi hódolatban volt része, és most
a Semmi iszonyával kell farkasszemet néznie! De mosolya elárulta, hogy ismeri saját értékét.
Nem volt anya, nem volt feleség, a társaság kitaszította, megfosztották attól az egyetlen
szívtől, amely szégyen nélkül megdobogtathatta az övét, s nem élt benne semmilyen érzelem,
amely segítségére lehetett volna alapjaiban megrendült lelkének: így kellett senyvednie, csak
önnön erejére támaszkodva, csak a maga életét élve, s nem lehetett más reménye, mint az
elhagyott asszonyoknak, akik a halált várják, siettetik jöttét, noha még sok szép napot
élhetnének meg. Boldogságra született, s el kell vesznie anélkül, hogy megkaphatná, anélkül
hogy osztogathatná! Milyen fájdalom egy asszony számára!

Gaston egy szempillantás alatt, a villám gyorsaságával gondolta végig mindezt, és

szégyenkezve állapította meg, milyen méltatlan ahhoz a legtisztább poézishez, amely egy nő
lényéből áradhat. A szépség, a balsors, a nemesség hármas ragyogása elkápráztatta, szóhoz
sem jutott, néma csodálattal bámulta a vikomtnét, s nem tudott mit mondani neki.

Beauséant-né, akinek nyilván tetszett ez a szótlanság, szelíd, de egyben parancsoló

mozdulattal feléje nyújtotta kezét, majd mosolyra nyitva halovány ajkait, mintha kecses
nőiessége parancsának engedelmeskednék így szólt:

- Champignelles márki már értesített arról, hogy ön volt szíves egy üzenetet vállalni részemre.
Az üzenet talán...

E szörnyű mondat hallatára Gaston hirtelen teljes egészében megértette, milyen nevetséges
helyzetbe került, milyen ízléstelen, sőt alávaló dolgot követett el e nemes szívű s oly
boldogtalan asszony ellen. Elpirult. Ezernyi gondolatot tükröző tekintete megzavarodott; de
aztán egy csapásra megnyugodott, fiatal szíve erőt merített önnön hibájából; s egy alázatos
mozdulattal félbeszakítva a vikomtnét, felindult hangon válaszolt neki:

- Asszonyom, nem érdemlem meg azt a boldogságot, hogy láthatom önt, én önt csúnyán
félrevezettem. Bármilyen szenvedélyes is az érzés, amelynek engedelmeskedtem, nem
igazolhatja azt az alávaló cselt, amelynek segítségével beférkőztem önhöz. De ha
megengedné, asszonyom, hogy elmondjam önnek...

A vikomtné egy gőgös, megvető pillantást vetett Nueil úrra, majd felemelte kezét, hogy elérje
a csengő zsinórját, csöngetett, az inas belépett. Egy méltóságteljes tekintettel még egyszer
szemügyre vette a fiatalembert.

- Jacques, világítson az úrnak! - mondta.

Büszkén felállt, egy fejbiccentéssel elbúcsúzott Gastontól, s lehajolt, hogy felemelje a földre
hullott könyvet. Amilyen lágyan elegáns és kecses volt magatartása, amikor fogadta a
fiatalembert, mozdulatai most éppoly hűvösen visszautasítóak voltak.

Gaston felkelt helyéről, de állva maradt. Beauséant-né újra ránézett mintha azt kérdezné:

- Nos, még mindig nem távozik?

Tekintetében annyi gúny szikrázott, hogy a fiatalember elsápadt, mintha ájulás környékezné.
Szeme könnybe lábadt, de visszatartotta, a szégyen és a kétségbeesés heve felszárította őket;
büszke tekintetében, amelyet a vikomtnéra vetett, lemondás és egyben önérzet tükröződött: az
asszonynak joga volt arra, hogy megbüntesse, de vajon szükség volt-e rá?

Kiment a szobából. Mialatt áthaladt az előszobán, éleselméjűsége és szenvedélyétől

megihletett találékonysága egyszeriben megérttette vele helyzetének veszélyét.

Ha most elhagyom ezt a házat, mondta magában, soha többé nem jöhetek vissza, a vikomtné
végképp ostobának tartana. Lehetetlen, hogy egy nő - márpedig ő igazi nő! - ne érezze meg,
ha szerelemre gerjedtek iránta. Még az is meglehet, hogy a lelke mélyén már megbánta, talán
tudtán kívül, bizonytalanul, hogy ilyen kíméletlenül kiutasított, de természetesen nem fogja
megváltoztatni s nem is változtathatja meg döntését; az én dolgom, hogy szót értsek vele.

Erre a gondolatra Gaston megáll az előcsarnokban, felkiált, és hirtelen megfordul:

- Bent felejtettem valamit - mondja.

S azzal visszaindul a szalon felé, nyomában az inassal, akit - mivel a legnagyobb tisztelettel
viseltetett a bárói rang s a magántulajdon szentsége iránt - tökéletesen megtévesztett a
fiatalember szavainak naiv természetessége. Gaston csöndben lépett be a szalonba, bejelentés
nélkül. Amikor a vikomtné, nyilván abban a hiszemben, hogy az inas tért vissza, felemelte
fejét, Nueil urat látta maga előtt.

- Jacques megvilágította utamat - mondta mosolyogva.

Szomorkás bájú mosolya teljesen letompította a szójáték élét, hangja szívhezszólóan csengett.
Beauséant-né asszonyt e hang levette a lábáról.

- Nos, akkor üljön le! - mondta.

Gaston mohón megragadta a széket. Boldogságtól túláradó szemében olyan tűz lobogott, hogy
a vikomtné nem állta e fiatal tekintetet, lesütötte szemét könyvére. Lelkét teljesen betöltötte az
az asszonyok számára soha ki nem vesző, mindig megújuló élvezet, hogy boldoggá tehetnek
egy férfit. Tetejében a vikomtné megérezte, hogy kitalálták gondolatait. A nők mindig
hálásak, ha olyan férfival találkoznak, aki ismeri szívük logikus szeszélyeit, megérti
észjárásuk látszatra ellentmondó fordulatait, hol félénk, hol merész érzelmeiknek rejtőzködő
szemérmességét, a kacérságnak és a naivságnak e bámulatra méltó vegyülékét.

- Asszonyom - kiáltotta Gaston szelíden -, ön ismeri hibámat, de még nem tud bűneimről.
Pedig ha tudná, milyen boldogan...

- Vigyázzon! - mondta az asszony, mialatt titokzatos arccal orra elé emelte ujját, könnyedén
hozzáérve, a másik kezével pedig a csengő zsinórja után nyúlt.

Ez a kecses mozdulat, e bájos fenyegetés nyilván valamilyen szomorú emléket, hajdani

boldog életének egy emlékét idézte fel benne, abból az időből, amikor még kedvére lehetett
bájos és előzékeny, s amikor a boldogság még igazolta szellemének szeszélyeit, és
megédesítette szinte minden mozdulatát. Homloka redőit összevonta két szemöldöke között, a
gyertyák szelíd fényében arca komor kifejezést öltött: komolyan, de sértő hidegség nélkül
nézett Nueil úrra.

- Mindez merőben nevetséges - mondta, s meglátszott rajta, hogy mélyen átérzi szavai
jelentőségét. - Volt idő, uram, amikor még jogomban állt, hogy kedvemre bolondozhassak,
amikor még együtt nevethettem volna önnel, s bátran fogadhattam volna szalonomban. De
életem megváltozott, ma már nem vagyok ura tetteimnek, s minden lépésemet meg kell
gondolnom. Milyen érzésnek köszönhetem látogatását? Kíváncsiságnak? Akkor drágán
fizetnék meg a boldogságnak egy törékeny pillanatáért. Vagy lehetséges, hogy szenvedélyesen
beleszeretett egy asszonyba, akit félreérthetetlenül megrágalmaztak, s akit eddig még csak
nem is látott? Ebben az esetben a tiszteletlenség volna érzelmeinek alapja, s egy bűn, amely a
véletlen jóvoltából hírhedtté tett.

Haragosan az asztalra dobta könyvét.

- Nos - folytatta, miközben egy iszonyú tekintetet vetett Gastonra -, az következik-e ebből,
hogy mert egyszer gyönge voltam, most már mindig az legyek? Ez undorító, lealacsonyító!
Vagy azért jött hozzám, hogy sajnálkozzék rajtam? Nagyon is fiatal még ahhoz, hogy
rokonszenvet érezhetne a szív fájdalmai iránt. Tudja meg, uram, hogy szívesebben eltűröm a
megvetést a szánalomnál, senkinek a részvétére nincs szükségem.

Egypercnyi csönd állt be.

- Ebből láthatja, uram - folytatta, miközben szelíd, szomorú arcát Gaston felé fordította -,
hogy bármilyen érzelem késztette is arra, hogy meggondolatlanul behatoljon magányomba,
mindenképp megsértett vele. Ön még túl fiatal ahhoz, hogy minden jóság kiveszett volna a
szívéből, tehát meg fogja érteni, hogy illetlenül viselkedett velem szemben, de megbocsátom,
és most keserűség nélkül beszélek önnel. Nem jön el többé ide, ugye? Kérem erre, holott
jogom volna parancsolni. Ha még egyszer meglátogatna, sem ön, sem én nem
akadályozhatnók meg, hogy az egész város rám ne fogja, hogy a szeretőm lett, és bajaimat
még egy újabb nagy bánattal toldaná meg. Azt hiszem, ezt ön sem akarja.

Elhallgatott, s oly méltósággal tekintett Gastonra, hogy a fiatalembert mély zavarba ejtette.

- Rosszul tettem, asszonyom - mondta őszinte meggyőződéssel -, de a meggondolatlanság, a

hevesség, a boldogság utáni sóvárgás az én koromban hiba és erény egyszerre. De most már -
folytatta - megértem, hogy nem lett volna szabad önt látnom, bár vágyam oly érthető...

S azzal nekifogott, hogy lefesse - több érzelemmel, mint leleménnyel -, mily szenvedésekre
kárhoztatja kényszerű száműzetése. Egy fiatalembert írt le, akinek tüze nem kap táplálékot;
azt a benyomást igyekezvén kelteni, hogy bár méltó a leggyöngédebb szerelemre, még soha
nem ismerte meg egy oly szenvedély gyönyöreit, amelyet egy jó ízléssel, tapintattal
rendelkező, szép, fiatal asszony kelthet az emberben. Magyarázatot szolgáltatott illetlen
viselkedésére, bár nem mentegette. Azt bizonygatta a vikomtnénak - önérzetének hízelegve -,
hogy azt az asszonytípust testesíti meg számára, amely után a fiatalemberek többsége
állandóan, de eredménytelenül epekedik. Majd megemlítve Courcelles körül tett délelőtti
sétáit s kalandosan kószáló gondolatait, amelyek a kastély láttán elfogták - ahová végül
mégiscsak bejutott -, felébresztette a vikomtnéban a minden asszonyi szívben rejlő
megfoghatatlan, elnéző jóindulatot, amelyet a nők azoknak a számára tartogatnak, akik
kedvükért semmilyen esztelenségtől nem riadnak vissza. A szenvedély hangját szólaltatta meg
e hideg magányban, az ifjúság tüzes ihletével és egy gondos nevelésre valló szellem minden
bájával. S be kell vallanunk, Beauséant-né nagy gyönyörűséggel hallgatta, hisz oly rég
nélkülözte már azt az izgalmat, amelyet az őszinte érzelmek eleven és szép megformálása kelt
az asszonyokban. S nem állhatta meg, hogy olykor egy-egy tekintetet ne vessen az ifjú
kifejező arcára, s ne csodálja meg lelke szépséges bizalmát, amelyet még nem sebeztek fel a
társadalmi élet kegyetlen tapasztalatai, nem rontott meg az örökösen számító becsvágy vagy a
hiúság. Ifjúsága virágkorában mutatkozott be ez a nemes jellem, amely még maga sem
ismerte igazi rendeltetését.

Így hát mindketten - bár egyikük sem tudta a másikáról - elmerültek e lelki nyugalmukat
veszélyeztető gondolatokba, azon igyekezve, hogy kölcsönösen elrejtsék őket egymás elől.
Nueil úr felismerte a vikomtnéban azt a ritka asszonyfajtát, amely önkéntelen áldozata önnön
tökéletességének és olthatatlan gyöngédségének, s amelynek kecses szépségéről szinte
elfeledkezik az ember, ha feltárja előtte lelkét, érzelmei beláthatatlan tartományát, ahol
minden csupa jóság, ahol a szép ösztöne úgy párosul a szerelem változatos
megnyilvánulásaival, hogy maga a kéj is megtisztul, és szinte megdicsőül; a legcsodálatosabb
női titok ez, elragadó ajándék, amelyet a természet csak ritkán osztogat.

A vikomtné pedig, miközben Gastonnak az őszinteség hangsúlyával előadott panaszait

hallgatta ifjúsága viszontagságairól, egyszeriben megértette a huszonhárom esztendős nagy
gyermeknek mindazokat a gyötrelmeit, amelyeket bátortalansága okoz, ha tanulmányai
megóvták az erkölcsi romlástól, és távol tartották azoknak a világfiaknak a társaságától,
akiknek tapasztalatokban megedzett okoskodása annyi kárt tesz a fiatal lélekben. Gastonban
meglelte minden asszony álmát: a férfit, akiből még hiányzik a család és a vagyon önzése, s
az a túlhajtott önérzet, amely csírájában megfojtja a tisztességet, az odaadást, az
önmegtagadást, önmaga megbecsülését, a léleknek mindazokat a gyorsan hervadó virágait,
amelyek kezdetben annyi gyöngéd, de erős indulattal gazdagítják, oly tisztán tartják a férfi
szívét.
S miután ekképp behatoltak az érzelmek tág világába, mind messzibbre jutottak az elméleti
vizsgálódásban, mérőónt eresztettek egymás lelkébe, megvizsgálták szavaik őszinteségét.
Gaston szinte tudtán kívül, akaratlanul ejtette meg e vizsgálódást, Beauséant-né előre
megfontolt szándékkal. Vele született vagy élete folyamán szerzett éleselméjűségével élve,
meggyőződésével ellentétes véleményeket hangoztatott - persze ügyelve arra, hogy ne
okozzon kárt önmagának -, ily módon igyekezett megismerni Nueil úr nézeteit. S oly
szellemes, oly elragadó volt, annyira azonos önmagával e fiatalember társaságában, akitől
nem kellett óvakodnia, mert azt hitte, soha többé nem látja, hogy egyik bűbájos észrevételére
Gaston naivul így kiáltott fel:

- Ejnye, asszonyom, hogyan tehette meg egy férfi, hogy önt elhagyja?

A vikomtné nem válaszolt. Gaston elpirult, attól félt, hogy megbántotta. Holott az asszony
azon lepődött meg, hogy szerencsétlensége óta most érzett először őszinte, szívhez szóló
örömöt. A legagyafúrtabb világfi tudománya nem érte volna el azt a hatást, amelyet Nueil úr e
szívből jövő felkiáltása kiváltott belőle. Az ítélet, amelyet ez ártatlan fiatal férfi hozott,
felmentette az asszonyt önmaga előtt, elmarasztalta a világot, vádat emelt az ellen, aki
elhagyta, és igazolta sorvasztó magányát. Az oly régen sóvárgott s oly kegyetlenül
megtagadott társadalmi megbecsülés, a világi feloldozás, az együttérző rokonszenv, egyszóval
legtitkosabb vágyainak beteljesülése - mindez benne volt ebben a felkiáltásban, amelynek
külön szépséget adott a szív kedves hízelkedése s az az őszinte férficsodálat, amelyet az
asszonyok mindig annyira élveznek. Így hát végül megértésre talált: Nueil úr segítő keze
felemelte bukásából.

Az ingaórára nézett.

- Ó, asszonyom - kiáltott fel Gaston -, ne büntessen meg szelességemért! Ne rövidítse meg azt
az egyetlen estét, amelyet nekem ajándékozott.

A vikomtné elmosolyodott a bókra.

- De minthogy úgysem látjuk többé egymást - felelte -, mit számít egy perccel több vagy
kevesebb? Nagy baj lenne, ha megtetszenék önnek.

- A baj már meg is történt - felelte Gaston szomorúan.

- Ezt nem szabad mondania - válaszolta az asszony komolyan. - Bármilyen más helyzetben
szívesen látnám önt. Nyíltan fogok beszélni, s ön meg fogja érteni, hogy miért nem akarom
önt fogadni... miért nem szabad önt fogadnom. Sokkalta nagylelkűbbnek tartom önt, hogysem
ne érezné; ha egy újabb ballépés gyanújával illethetnének, a világ szemében megvetésre
méltó, hitvány nővé válnék, hasonlítanék a többi nőhöz. A tiszta, szeplőtlen élet azonban
megmagyarázza jellememet. Sokkalta büszkébb vagyok, semhogy ne próbálnék megmaradni
ebben a társadalomban, akár mint száműzöttje is, aki házassága révén a törvény, szerelme
révén az emberek áldozata lett. Ha nem ügyelnék arra, hogy megtartsam ezt a helyemet,
megérdemelném a társadalom ítéletét, s már önmagamat sem tudnám becsülni. Hiányzott
belőlem az a magasztos társadalmi erény, hogy oly férfival éljek, akit nem szeretek. A
törvények ellenére széttéptem a házasság kötelékét; rosszul tettem, vétkeztem, vagy nevezze,
ahogy akarja, de számomra az az állapot egyet jelentett a halállal. Én pedig élni akartam. Ha
anya vagyok, talán találok magamban annyi erőt, hogy elviseljem egy házasság gyötrelmeit,
amelyet az illendőség rám kényszerít. Tizennyolc éves korunkban mi szerencsétlen fiatal
lányok nem tudjuk, hogy mit tesznek velünk. Megszegtem a világ törvényeit, a világ
megbüntetett érte; mindketten jogosan cselekedtünk. Én a boldogságot kerestem. Vagy talán
nem természetünk törvénye-e, hogy boldogok legyünk? Fiatal voltam, szép voltam... Azt
hittem, találkoztam egy emberrel, akiben éppannyi a szeretet, mint a szenvedély. S volt egy
pillanat, amikor nagyon szeretett!...

Szünetet tartott.

- Azt hittem - folytatta -, hogy férfi nem hagy el asszonyt olyan helyzetben, amilyenben én
voltam. De elhagyott, talán mert nem feleltem meg neki. Bizonyára vétettem a természet
valamelyik törvénye ellen, túlságosan szerettem, túlságosan odaadó vagy követelőző voltam,
nem tudom... A szerencsétlenség felnyitotta a szememet. Egy ideig csupa vád és
szemrehányás voltam, aztán belenyugodtam abba, hogy én vagyok az egyedüli bűnös.
Feloldottam tehát a magam kárára azt, akiről azt hittem, hogy vétkezett ellenem. Nem voltam
elég ügyes ahhoz, hogy megtartsam, a sors keményen megbüntetett ügyetlenségemért. Csak
szeretni tudok; hogyan is gondolhatna az ember magára, ha szeret? Rabszolga voltam, amikor
zsarnokká kellett volna lennem. Akik egyszer majd megismernek, talán elítélnek, de becsülni
fognak. A szenvedés megtanított rá: nem szabad többé megkockáztatnom, hogy elhagyjanak.
Máig sem értem, hogy életben maradtam az első hét fájdalmai, az asszonyi élet legiszonyúbb
válságának fájdalmai közepette. Csak a háromévi magány ad erőt arra, hogy beszélni tudjak
erről a fájdalomról, ahogy most teszem. A haldoklás rendszerint halállal végződik... nos,
uram, ennek a haldoklásnak még nem ásták meg a sírját, amelyben végéhez ér. Oh, nagyon
sokat szenvedtem.

A vikomtné szép szemét a mennyezetpárkány felé fordította, amelynek minden bizonnyal

vallomást tett mindarról, amit egy ismeretlennek nem volt szabad meghallania. Az ilyen
párkány valóban a legszelídebb, a legengedelmesebb, a legjóindulatúbb barát azokban a
pillanatokban, amikor az asszonyok nem mernek látogatójuk szemébe nézni. Egy budoár
mennyezetpárkánya valóságos intézmény, gyóntatószék pap nélkül. E pillanatban Beauséant-
né oly szép volt, s oly szívhezszólóan beszélt, hogy szinte kacérnak mondhatnók, ha ez a jelző
nem volna túl durva. Igazságot szolgáltatva önmagának, s egyben áthághatatlan korlátokat
emelve szíve és a szerelem közé, felszította a férfi minden érzelmét, s minél magasabbra
emelte a célt, ez annál jobban vonzotta a tekintetét.

Miután szeméből kihunyt a meghittségnek az a túlságosan is vonzó kifejezése, amelyet

szenvedéseinek emléke keltett benne, újra Gaston felé fordította tekintetét.

- Ismerje el, hogy magányosnak és megközelíthetetlennek kell maradnom! - mondta

nyugodtan.

Nueil úr alig tudta leküzdeni a vágyat, hogy ennek az asszonynak a lába elé vesse magát,
akiben oly magasztosan egyesült a józan ész és a szenvedély. De attól tartva, hogy nevetséges
színben tűnik fel előtte, elfojtotta izgalmát, és elhallgattatta gondolatait; egyrészt attól félt,
képtelen lesz formásan kifejezni őket, másrészt a szörnyű visszautasítás lehetősége is
megriasztotta, a gúnytól való félelem, amely a leglángolóbb szívet is megfagyasztja. A
lelkéből feltörő s rögtön lefojtott érzelmek visszahatása azt a fajta mély fájdalmat ébresztette
benne, amelyet főképp a félénk emberek és a becsvágyók éreznek, akik oly gyakran
kénytelenek megtagadni vágyaikat.

Mégsem állta meg, hogy meg ne törje a csöndet.

- Engedje meg, asszonyom - mondta reszkető hangon -, hogy beszámoljak önnek életem egyik
legnagyobb érzéséről, s leírjam önnek azt az indulatot, amelyet ön bennem kelt. A szívem
szinte megnőtt tőle. Érzem, hogy életemet eztán már csak annak akarom szentelni, hogy
elfeledtessem önnel szenvedéseit, s hogy szeressem mindazok helyett, akik gyűlölték vagy
megbántották önt. De tudom, hogy ez a túláradó érzelem nagyon is gyorsan jött, hogy
semmivel sem tudom igazolni, s hogy tulajdonképp...

- Elég, uram - szakította félbe a vikomtné. - Mindketten túl messzire mentünk el. Én
valamennyire enyhíteni szerettem volna a kényszerű visszautasítás ridegségét, elmagyarázni
szomorú indokait, és semmiképp sem volt szándékomban, hogy bókokat csikarjak ki öntől. A
kacérság csak boldog asszonyokhoz illik. Hallgasson rám, maradjunk idegenek egymás
számára! Idővel majd meg fogja tanulni, hogy nem szabad olyan kapcsolatokat teremteni,
melyeknek előbb-utóbb szükségszerűen meg kell szakadniuk.

Halkan sóhajtott, homloka egy pillanatra ráncot vetett, majd újra visszasimult eredeti szép
formájába.

- Mily gyötrelem az egy asszony számára - folytatta -, ha nem kísérheti el a szeretett férfit
élete minden szakaszában! És vajon ez a keserű fájdalom nem visszhangzik-e a férfi szívében
is, ha igazán szereti az asszonyt? Kettős kín ez, kettős nyomorúság.

Egy pillanatra csönd támadt, majd az asszony elmosolyodott, s helyéről felemelkedve,

felállásra késztette a férfit is.

- Nem sejtette, ugye - szólt -, Courcelles-be jövet, hogy itt majd egy prédikációt kell
meghallgatnia?

Gaston e pillanatban még messzibb volt e rendkívüli asszonytól, mint találkozásuk kezdetén.
Minthogy az elmúlt gyönyörűséges óra varázsát a háziasszony kacérságának tulajdonította,
aki úgy látszik, kedvét lelte abban, hogy megcsillogtassa előtte megvesztegető szellemét,
fagyosan búcsúzott a vikomtnétól, és kétségbeesetten távozott. Hazafelé tartva azon tűnődött,
milyen lehet az igazi jelleme ennek a különös teremtésnek, aki hajlékony és kemény, mint a
rugó; de az asszony jellemének annyi árnyalatát mutatta be, hogy képtelen volt találó ítéletet
alkotni róla.

Hangjának lejtése még a fülében csengett, az emlékezet pedig annyi bűbájos részletet
raktározott el mozdulataiból, arc- és szemjátékából, hogy a vizsgálódás során még jobban
beleszeretett. Az asszony igazi szépsége tulajdonképpen még bizonytalanul fénylett a
homályban, a benyomások egymás vonzásában rajzottak elő, s annyi, eddig észre sem vett női
és lelki szépséget tártak fel előtte, hogy teljesen levették a lábáról.

E kusza töprengés során olyan lelkiállapotba került, amelyben még a legvilágosabb

gondolatok is egymásnak ütköznek, megtörnek egymáson, s az elmét egy kurta pillanatra
szinte az őrületbe sodorják. Fiatalnak kell lenni ahhoz, hogy az ember felfedje és megértse az
effajta rajongás titkát, amikor a szív, amelyet hol igaz, hol tébolyult gondolatok ostromolnak,
megadja magát az utolsó támadónak, egy reménykedő vagy egy reménytelen gondolatnak -
valamilyen ismeretlen hatalom kénye-kedve szerint. Huszonhárom éves korában a férfi
majdnem mindig szerénységének engedelmeskedik: fiatal lányok módjára ijedt és zavart, attól
fél, hogy rosszul fejezi ki érzelmeit, mindenfelé akadályokat lát, és megriad tőlük, egy
rettegésben él, hogy nem nyeri meg kedvese tetszését, merészebb lenne, ha nem szeretne
annyira, minél többre becsüli az elérhető boldogságot, annál kevésbé hiszi el, hogy imádottja
egykönnyen megajándékozza vele, egyébként is az a gyanúja, hogy túl nagy részt kér a
boldogságból s maga túl keveset ad, s ha szerencsétlenségére olyan hölgyet választott
bálványul, aki tekintélyével lenyűgözi, csak titokban s messziről meri imádni, s ha a
bálványozott lény nem találja ki érzelmeit, szerelme elhal. Az ilyen elsietett szenvedélyek,
amelyek elhamvadtak a fiatal szívben, gyakran ragyogó ábrándok formájában élnek tovább.

Vajon melyik férfi lelkében nem szunnyadozik egy ilyen szűzi emlék, amely később új erőre
kapva, egyre szebbnek tetszik, s a tökéletes boldogság ábrándképét idézi fel, hasonlatosan
azoknak az ifjúságuk virágjában elpusztult gyermekeknek az emlékéhez, akiknek szülei csak
mosolyukat ismerték meg.

Nueil úr szívében tehát, Courcelles-ből hazajövet, sorsdöntő elhatározások fogamzottak meg.

Beauséant-né immár életszükségletté vált számára: inkább meghal, mint hogy nélküle éljen.
Olyan fiatal volt még, hogy tehetetlen áldozatává vált annak a kegyetlen igézetnek, amellyel a
tökéletes nők megbabonázzák a hamvas, fiatal, szenvedélyes lelket, s alighanem viharos
éjszakája volt, amelynek során a fiatal férfiak a boldogságtól az öngyilkosságig sodródnak,
majd vissza az öngyilkosságtól a boldogságig, estétől reggelig falánkul leőrölnek egy egész
életet, s végül maguktehetetlen elalszanak. Végzetes éjszakák ezek, melyek alatt a legnagyobb
szerencsétlenség, mely az embert érheti, ha másnap filozófusként ébred fel.

Nueil úr azonban túlságosan is szerelmes volt ahhoz, hogy el tudott volna aludni, tehát felkelt,
s leveleket kezdett írni, amelyek közül egyik sem elégítette ki, tehát valamennyit elégette.

Másnap újból körülsétálta a courcelles-i kastélyt körülvevő kis parkot, de csak az est
leszálltával, mivel attól félt, hogy a vikomtné meglátja. Az érzelem, melynek akkor
engedelmeskedett, abból a titokzatos lelkiállapotból fakadt, melynek szótlan üdvösségét és
szertelenségét csak fiatal férfiak érthetik meg, vagy azok, akik hasonló helyzetbe kerülnek; a
többiek, akik elég szerencsések ahhoz, hogy az életnek csupán a pozitív oldalát lássák meg,
ilyenkor csak a vállukat vonogatnák.

Kegyetlen tépelődések után Gaston az alant következő levelet írta Beauséant-né asszonynak.
Ez a levél mintája lehetne a szerelmes emberekre jellemző stílusnak, s azokra a titokban
készült rajzocskákra hasonlított, amelyeket a gyermekek készítenek szüleik névnapjára;
mindenki szemében szánalmas ajándékok, kivéve azokat, akiknek szánták őket.

"Asszonyom,

az ön uralma szívemen, lelkemen és egész lényemen oly mindenható, hogy sorsom ma már
teljesen az ön kezében nyugszik. Ne vesse levelemet a tűzre! Tanúsítson irántam annyi
jóindulatot, hogy elolvassa! Talán elnézi nekem e levél első mondatát, ha megérti, hogy nem
valamilyen önző nyilatkozatról van szó, hanem egy egyszerű ténymegállapításról. Talán
meghatja majd kérésem szerénysége, a lemondó belenyugvás, amelyre méltatlanságom tudata
kényszerít és az ön elhatározásának végzetes hatása életemre. Az én koromban, asszonyom,
csak szeretni tudok, sejtelmem sincs arról, hogy mivel nyerhetném meg egy asszony tetszését,
s mivel hódíthatnám meg, de szívemben mámorosan imádom. Az a leírhatatlan gyönyör,
amelyet ön szívemben kelt, ellenállhatatlan vonzással hat rám, azzal az önzéssel gondolok
önre, amely bennünket az élet melegének forrása felé hajt. Nem hiszem, hogy méltó volnék
önhöz. Úgy van, merőben lehetetlennek vélem, hogy tudatlan, félénk fiatalságom csak egy
ezredrészét is viszonozhatná annak a boldogságnak, amely hatalmába kerített, amikor láttam,
hallgattam önt. Nincs a világon számomra más asszony, csak ön. Minthogy ön nélkül nem
tudom elképzelni az életemet, elhatároztam, hogy elhagyom Franciaországot, és kockára
teszem az életemet valamilyen esztelen vállalkozásban, Indiában, Afrikában vagy bárhol
másutt, amíg csak el nem pusztulok. Csak az öröklét végtelensége mérkőzhetnék meg végtelen
szerelmemmel.

Ám ha meghagyná a reményt - nem arra, hogy önhöz tartozzam -, csak arra, hogy
barátságába fogad, mégis maradnék. Engedje meg, hogy olykor - ritkán, ha úgy kívánja - az
ön társaságában tölthessek néhány olyan órát, amilyennel tegnap lepett meg. Ezzel a kisded
boldogsággal már le tudnám csillapítani vérem forrongását, még ha az a veszély fenyegetne
is, hogy egyetlen merész szavamra ön eltilthatna társasága gyönyöreitől. Vagy túlbecsülöm-e
nagylelkűségét, amikor arra kérem, hogy egyezzék bele egy ilyen kapcsolatba, amelynek
csupán én húznám hasznát? Ön mindenképp értésére tudná adni a világnak, amelynek annyi
áldozatot hoz, hogy személyem teljesen közömbös az ön számára. Ön oly elmés és oly büszke!
Mitől félhetne? Meg szeretném nyitni ön előtt a szívemet, hogy meggyőzzem arról, semmilyen
hátsó gondolat nem rejtőzik alázatos kérelmem mögött. Barátságát kérve, sosem beszéltem
volna önnek határtalan szerelmemről, ha akár a legkisebb reményem volna arra, hogy ön
valaha is viszonozná e lelkem mélyén eltemetett érzést. Nem, ön mellett mindig csak az leszek,
aminek lennem parancsol, csak a közelében maradhassak. Ha pedig elutasítja kérelmemet, s
ez módjában áll, nem fogok zúgolódni, hanem útnak indulok. Ha önön kívül valaha is egy más
asszony férkőznék be életembe, önnek lesz igaza; de ha hűséges szívvel halok meg, talán
érezni fog egy csöppnyi megbánást. E megbánás reménye fogja csillapítani gyötrelmeimet, s
ez lesz félreértett szívem minden bosszúja..."

Ismerni kell a fiatal kor minden nagyszerű szenvedését, meg kellett ölni valamennyi kettős
fehér szárnyú kimérát, amelyek felkínálják asszonyi farukat a lángoló képzeletnek, hogy az
ember megérthesse azt a kínszenvedést, amely Gaston de Nueilt gyötörte, amikor ultimátumát
Beauséant-né kezében tudta. Szinte maga előtt látta a vikomtnét, amint hideg szívvel kacagva
gúnyolódik a szerelmen, mint azok az emberek, akik már nem hisznek benne. A
legszívesebben visszavette volna a levelet, amelyet most képtelenül ostobának tartott,
számtalan jobbnál jobb ötlet jutott az eszébe, amelyek sokkalta megindítóbbak lettek volna,
mint levelének fagyos frázisai, átkozottul mesterkélt, elbizakodott, csűrt-csavart mondatai,
melyeket szerencsére zűrzavaros-kuszán, hibás írásjelekkel vetett papírra. Megkísérelte
abbahagyni a gondolkodást, elhallgattatni érzelmeit, de tovább gondolkodott, tovább érzett és
szenvedett. Ha harmincéves lett volna, részegségbe menekül, de fiatal naivságában még nem
ismerte az ópium lehetőségeit, sem a végsőkig hajtott civilizáció egyéb kibúvóit. Nem állt
mellette egyike azoknak a párizsi jó barátoknak, akik oly vigasztalón tudják mondani: Paete
non dolet, miközben egy üveg pezsgőt nyomnak az ember kezébe, vagy elhurcolják egy
orgiára, hogy enyhítsék a bizonytalanság fájdalmait.

Kiváló barátok ezek, akik mindig koldusszegények, ha az ember gazdag, mindig fürdőhelyen
tartózkodnak, ha az ember keresi őket, mindig épp akkor kártyázták el utolsó aranyukat,
amikor szükségünk volna rá, de mindig van egy rossz gebéjük, amelyet az ember nyakába
varrnak; egyébként pompás fickók, akik bármikor szívesen útra kelnek velünk azon a lejtőn,
amelyen veszendőbe megy az ember ideje, lelke, élete.

De végül is Nueil úr Jacques kezéből átvett egy pergamenpapírra írt levelet, illatosított
viaszpecsétjén a Burgundiak címere, amelyről már messziről érzett, hogy szépasszony írta.

Tüstént bezárkózott szobájába, hogy elolvassa, majd újra elolvassa az ő levelét.

"Ön keményen megbüntet, uram, jóindulatomért, amellyel igyekeztem megkímélni önt egy
visszautasítás sértésétől, nemkülönben azért a vonzalmamért, amelyet a szellem óhatatlanul
kelt bennem. Bíztam a fiatalkor nemesszívűségében, s ön megcsalt. Holott nyíltan beszéltem
önnel - ha nem is a szív közvetlen őszinteségével, ami végképp nevetséges lett volna -, s
lefestettem önnek helyzetemet, hogy megértessem egy fiatal lélekkel kényszerű
tartózkodásomat. A fájdalom, amelyet most okozott, egyenes arányban van azzal az
érdeklődéssel, amelyet bennem keltett. Természettől fogva gyöngéd és jó vagyok, de a
körülmények gonosszá tettek. Ha egy más asszony kezébe kerül ez a levél, olvasatlanul
elégette volna, én elolvastam s felelek rá. Érvelésem talán meg fogja önt győzni arról, hogy
ha nem is vagyok érzéketlen egy szenvedéllyel szemben, amelyet - bár akaratlanul - én
lobbantottam lángra, de viszonozni semmiképp sem tudom. Magatartásom még több
bizonyságát fogja szolgáltatni őszinteségemnek. S az ön érdekében szeretném felhasználni azt
a hatalmat is, amelyet rám ruházott - csak most az egyszer élek vele -, s csupán azért, hogy
leoldjam szeméről a fátylat, amely eltakarja.

Idestova harmincéves leszek, uram, ön pedig huszonharmadik évében jár. Még nem tudhatja,
miképp fog gondolkodni, ha eléri az én koromat. Az a fogadalom, amelyet ma oly könnyen
tesz, akkor már talán nyomasztó súllyal fog önre nehezedni. Örömest elhiszem, hogy ma
szívesen szentelné nekem egész életét, egy múlékony élvezetért talán még a halálba is menne
értem, de harmincéves korában a tapasztalat megfosztaná attól az erőtől, hogy naponta
áldozatokat hozzon értem, engem pedig kimondhatatlanul megalázna, ha elfogadnám őket. S
egy nap minden arra késztetné, maga a természet is azt rendelné, hogy engem elhagyjon; s
már mondottam önnek, szívesebben választanám a halált; mint hogy cserbenhagyjanak. Amint
látja, a balszerencse számítóvá tett. Már csak fontolgatni tudok, a szenvedély kihalt belőlem.
Ön annak a bevallására kényszerít, hogy nem szeretem, s hogy nem szabad, nem lehet s nem
is akarom szeretni. Elhagytam az életnek azt a szakaszát, amikor az asszonyok még
engedelmeskednek a szív meggondolatlan parancsainak, már nem tudnék az ön számára az a
szerető lenni, akire vágyódik. Vigaszomat már csak Istenben találom, uram, nem az
emberekben. Nem szólva arról, hogy a megcsalt szerelem bánatos fényénél oly pontosan
tudok olvasni az emberi szívekben, hogy teljességgel képtelen volnék arra a barátságra,
amelyet kér és felkínál. A szíve megtéveszti, uram, többet remél az én gyöngeségemtől, mint a
saját erejétől. A puszta ösztöne hajtja. De megbocsátom önnek e gyermeki ravaszságot, hisz
még nem cinkosa.

Azt parancsolom önnek, e múlékony szerelem nevében, az élete s az én nyugalmam nevében,

hogy maradjon az országban, s ne mondjon le egy tiszteletre méltó, szép életről egy ábránd
kedvéért, amely szükségszerűen előbb-utóbb szétfoszlik. Később, ha már betöltötte
rendeltetését, és felnevelte mindazokat az érzelmeket, amelyek a férfilélekben rejlenek,
bizonyára jobban fogja majd méltányolni válaszomat, amelyet e pillanatban talán ridegnek
vél. Akkor majd szívesen fog találkozni egy öregasszonnyal, s meg fogja becsülni szelíd
barátságát, melyet sem a szenvedély viszontagságai nem háborgattak, sem az élet
kiábrándulásai; nemes eszmék, a hit bensősége tisztának, szentnek tartották meg.

Isten önnel, uram, fogadjon szót nekem arra gondolva, hogy majdani sikerei némi örömöt
lopnak majd magányomba, s csak úgy tartson az eszében, ahogy a távollévőket szokás."

Miután elolvasta e levelet, Gaston de Nueil a következő sorokat vetette papírra:

"Asszonyom, ha megszűnnék önt szeretni, s elfogadnám azt az ön által felkínált lehetőséget,

hogy köznapi ember legyen belőlem, akkor... vallja be!... megérdemelném sorsomat. Nem,
nem engedelmeskedem, hűséget fogadok önnek, amely alól csak a halál fog feloldozni. Ó,
fogadja el az életemet, hacsak nem fél attól, hogy egy lelkiismeret-furdalással terheli meg a
magáét..."

Amikor Nueil úr inasa visszajött Courcelles-ből, gazdája megkérdezte:

- Kinek adtad át a levelemet?

- A vikomtné asszonynak személyesen. Hintajában ült, s épp indulóban volt...

- Ide, a városba?

- Nem gondolnám, uram. A vikomtné asszony hintója elé postalovakat fogtak.

- Tehát elutazik! - kiáltotta a báró.

- Igen, uram - felelte az inas.

Gaston nyomban megtett minden szükséges előkészületet arra, hogy követhesse Beauséant-
nét, aki egészen Genfig vonta magával, mit sem tudva arról, hogy a fiatalember követi. A
számtalan gondolat közül, melyek az út folyamán ostromolták, a legbehatóbban ez
foglalkoztatta: vajon miért utazott el? Ez a kérdés volt az alapszövege annak az ezernyi
feltevésnek, amelyek közül természetesen a számára leghízelgőbbnél állapodott meg, amely
így szólt:

- Ha beleegyezik ebbe a szerelembe, akkor okos asszony lévén, nyilvánvalóan inkább Svájcot
választja, ahol senki sem ismer bennünket, mint Franciaországot, ahol lépten-nyomon
erénycsőszökbe ütköznénk.

Vannak szenvedélyes természetek, amelyek nem örülnének annak az asszonyi ügyességnek,

amely ily talpraesetten ki tudja választani az alkalmas terepet; de ezek túlfinomodott lelkek.
Egyébként mi sem bizonyítja, hogy Gaston feltevése helyes volt.

A vikomtné a tó partján bérelt egy kis házat. Mikor már berendezkedett, Gaston egy szép este,
alkonyattájt beállított hozzá.

Jacques, e minden porcikájában arisztokratikus inas csöppet sem csodálkozott Nueil úr láttán,
s a mindent megértő lakájok hidegvérével bejelentette. Mikor az asszony meghallotta e nevet,
megpillantotta a fiatalembert, kezéből kiesett a könyv, amelyet olvasott; meglepetése időt
adott Gastonnak arra, hogy eléje lépjen, s a vikomtné elragadtatva hallgatta hangját:

- Mily gyönyörűséggel fogtam kocsim elé a lovakat, amelyek az ön hintaját húzták.

Ily hűségesen engedelmeskedtek hát titkos vágyainak! Van-e asszony, aki ne hódolna be
ekkora boldogságnak? Egy olasz hölgy, egyike ama isteni teremtményeknek, akik szöges
ellentétei a párizsi nőknek, s akiket az Alpeseken innét mélységesen erkölcstelennek
tartanának, francia regények olvasása közben így kiáltott fel:

- Nem értem, miért töltenek ezek a szegény szerelmesek annyi időt azzal, amit egy délelőtt is
el lehet intézni!
Vajon az elbeszélő - e derék olasz nő példájára - nem kímélhetné-e meg történetét s annak
hallgatóit attól, hogy fölöslegesen ellankassza türelmüket? Akadna ugyan néhány tollára
érdemes, megvesztegetően kacér jelenet: így az a szelíd ellenállás, amellyel Beauséant-né
késleltette Gaston boldogságát, hogy végül az antik szüzek bájával bukjon el, s az ifjú első
szerelmének erejét s hatalmát a legmagasabb fokra csigázva, megízlelje annak minden
szemérmes gyönyörét. Nueil úr ugyanis abban a korban volt, amikor a férfiak még könnyű
játékszerei a szeszélyeknek és játékoknak, amelyekből az asszonyok oly szívesen
torkoskodnak, és lehetőleg elnyújtják őket, akár hogy megszabhassák feltételeiket, akár hogy
tovább élvezhessék hatalmukat, amelynek ösztönösen előre megérzik közeli hanyatlását. De a
budoárok e kis szertartásrendje - bár jóval rövidebb, mint a londoni konferenciáé - oly kis
helyet foglal el egy igaz szenvedély történetében, hogy nem érdemes róla megemlékezni sem.

Gaston de Nueil és Beauséant-né három évig lakott abban a villában, amelyet a vikomtné a
Genfi-tó partján bérelt. Teljesen magukra maradva, kettesben éltek, társaságba nem jártak,
senki sem volt aki megszólja őket, sokat hajókáztak a tavon, későn keltek, egyszóval oly
boldogságban éltek, amilyenről mindenki álmodozik. Az egyszerű kis háznak zöld
zsalugáterei voltak, napellenzős, tágas erkélyei; mintha szerelmesek számára épült volna,
fehér heverőkkel, zajtalan szőnyegekkel, üde színű falikárpitokkal; itt minden ragyogott az
örömtől. Mindegyik ablakból más szög alatt lehetett kilátni a tóra, a távolban hegyek
emelkedtek, körülöttük színesen rajzó felhőjátékok, fölöttük a tiszta, szép ég, előttük pedig a
hosszúkás, egyre változó, szeszélyes víztükör. Mintha a dolgok az ő kedvükért álmodnának,
csupa mosoly volt körülöttük a világ.

Nueil urat halaszthatatlan ügyek hazaszólították Franciaországba: apja és fivére meghalt, el

kellett hagynia Genfet. A két szerető megvásárolta a házat; a legszívesebben felaprították
volna a hegyeket, s egy szelepen át lecsapolták volna az egész tavat, hogy mindent magukkal
vihessenek. A vikomtné követte Nueil urat. Pénzzé tette vagyonát, s Manerville közelében
egy tekintélyes birtokot vásárolt Gaston földjeinek tőszomszédságban; itt éltek együtt. Nueil
úr nagylelkűen átengedte anyjának birtoka haszonélvezetét azzal a feltétellel, hogy nem
bolygatja meg legényélete szabadságát. Beauséant-né földje egy kis városka
szomszédságában terült el, az Auge völgyének egyik legszebb helyén. Itt a két szerető olyan
korlátokat állított maga és a világ közé, amelyeken sem a társadalmi eszmék, sem az emberek
nem bírtak áthatolni; hamarosan visszatértek a régi, szép svájci napok.

Kilenc kerek esztendeig oly boldogságban éltek, amelyet fölösleges volna leírni; e szerelmi
kaland kifejlése amúgy is megérteti majd gyönyöreit mindazokkal, akiknek lelke fogékony a
költészet és az imádság áhítatának számtalan változatára.

Eközben Beauséant márki, a vikomtné férje (akinek atyja és bátyja meghalt) a legjobb
egészségnek örvendett. Semmi a világon nem tartja olyan jó erőben az embert, mint annak a
bizonyossága, hogy halálunkkal másvalakit boldoggá tennénk. A márki egyike volt azoknak a
gúnyos természetű, keményfejű embereknek, akiknek, mint az életjáradékok
haszonélvezőinek, a többi embernél eggyel több örömük telik abban, hogy reggelente
egészségesen bújnak ki az ágyból. Egyébként lovagias ember volt, kissé szertartásos, kissé
módszeres, kissé számító, aki éppoly higgadtan vallott szerelmet egy nőnek, mint ahogy az
inasok bejelentik a háziasszonynak, hogy: tálalva van.

Ennek a kis életrajzi leírásnak az a célja, hogy megértesse az olvasóval, miért nem mehetett
feleségül a vikomtné Gaston de Nueil-hez.
Mármost e kilencévi együttélés után - melynél boldogítóbb haszonbérleti szerződést asszony
még nem írt alá - Nueil úr és Beauséant-né helyzete ugyanolyan természetes és egyben
ugyanolyan fonák volt, mint kalandjuk kezdetekor; a benne lappangó válságról nehéz képet
adni, mindössze annyit mondhatunk, hogy végét szinte matematikai pontossággal meg lehet
jósolni.

Nueil asszony, Gaston édesanyja, soha nem volt hajlandó fogadni a vikomtnét. Rideg, erényes
hölgy volt, aki annak idején a törvény előírásai szerint tökéletesen gondoskodott férje, Gaston
apja boldogságáról.

A vikomtné hamar megértette, hogy a tiszteletre méltó özvegy ellensége, s előbb-utóbb azon
lesz, hogy kimenekítse fiát erkölcstelen, vallást sértő életéből. A vikomtné legszívesebben
eladta volna birtokát és visszatért volna Genfbe, de ez oly fokú bizalmatlanságot jelentett
volna Gaston iránt, amelyre teljességgel képtelen volt. Szeretője egyébként fölötte
megkedvelte a valleroy-i birtokot, ahol sokat foglalkozott veteményeivel, földmunkáival, s
kár lett volna kiszakítani ebből a már-már gépies boldogságból, amellyel az asszonyok oly
szívesen foglalják el férjüket, sőt szeretőjüket is.

Ebben az időben egy La Rodière nevű, huszonkét éves kisasszony érkezett a környékre,
akinek negyvenezer livre évjáradéka volt. Gaston e gazdag örökösnővel Manerville-ben
találkozott, valahányszor kötelességei odaszólították. A szereplők egy számtani arány
szabályai szerint helyezkedvén el, az alant következő levél, melyet egy reggel Gaston kézhez
kapott, világosságot derít arra a szörnyű problémára, melyet Beauséant-né már egy hónapja
hiába igyekezett megoldani.

"Imádott angyalom,

nem értelmetlenség-e, hogy levelet írok neked, amikor szívünk egymás mellett dobog, semmi
sem választ el egymástól, amikor szavak helyett oly gyakran egy-egy simogató becézéssel is
megértetjük magunkat, s szavunk sem egyéb szerelmes simogatásnál! Nos, nem, nem
értelmetlenség! Vannak dolgok, amelyeket asszony nem mondhat el szerelmese jelenlétében,
puszta gondolatukra is megnémul, minden vér a szívébe tódul, elveszíti erejét, lélekjelenlétét.
Ilyenkor együttlétünk szenvedés számomra... s ez hányszor megesik mostanában velem!

Érzem pedig, hogy számot kell adnom az igazságról, nem szabad elhallgatnom előtted
egyetlen gondolatomat, a legfelületesebbet sem, és sokkal jobb szeretem a semmittevésnek azt
a nemtörődöm édességét, amely egyébként is annyira illik hozzám, hogysem továbbá is
megmaradjak ebben a rám kényszerült kínos helyzetben. Bevallom hát neked félelmemet...
igen, a félelmemet. Meghallgatsz? De ne üsd el azzal a szokott »no-no-no«-val, amellyel oly
szemtelenül el szoktál hallgattatni, noha a szemtelenségedet is szeretem, mint ahogy minden
tetszik ami tőled ér.

Drága mennyei hitestársam, hadd mondjam el neked, hogy kitörölted belőlem még a nyomát
is azoknak a fájdalmaknak, melyeknek súlya alatt egykor majdnem összeroppantam. A
szerelmet csak általad ismertem meg. Csupán szép ifjúságod ártatlansága, nagy lelked
tisztasága volt képes arra, hogy kielégítsen egy kielégíthetetlen asszonyi szívet. Barátom, néha
valósággal reszkettem az örömtől, ha arra gondoltam, hogy e hosszú, mégis oly gyors kilenc
esztendő alatt soha semmi sem ébresztette fel féltékenységemet. Lelked minden virága nekem
nyílott, minden gondolatod az enyém volt. Soha a legkisebb felhő sem sötétítette el egünket,
nem tudtuk, mit tesz az, hogy áldozat, mindig engedelmeskedhettünk szívünk sugallatának.
Asszonynak ilyen határtalan boldogságban még nem volt része. A könnyek melyek e levelet
áztatják, vajon ki tudják-e fejezni hálámat?... legszívesebben térden állva írtam volna meg.

Nos, ez a boldogság most egy oly kínszenvedéssel ismertetett meg, amely mellett eltörpülnek
az elhagyatás gyötrelmei. Drágám, az asszonyi szív mély szakadékokat rejt magában, a mai
napig nem ismertem kiterjedésüket, mint ahogy nem ismertem szerelmem mélységét sem.
Bármilyen szerencsétlenség sújtson is bennünket, pehelykönnyűnek érezzük ahhoz a
gondolathoz képest, hogy akit szeretünk, boldogtalan. És ha mi magunk okozzuk ezt a
boldogtalanságot, hát abba bele kell halni!...

Ez a gondolat nyomaszt most engem. De kíséretében egy másik is jár, egy még ennél is
terhesebb, s ez lealacsonyítja a szerelem magasztosságát, megöli, megalázza, örökre
beszennyezi az életet. Te harmincéves vagy, én negyven. Milyen rettegéseket ébreszt ez a
korkülönbség egy szerető asszonyban! Kezdetben talán önkéntelenül, később egyre
valóságosabban érezhetted, milyen áldozatot hoztál nekem, amikor kedvemért mindenről
lemondtál a világon. Ki tudja, nem gondoltál-e társadalmi rendeltetésedre, egy házasságra,
amellyel megnövelhetnéd vagyonodat, amely módot adna arra, hogy nyíltan bevalld
boldogságodat, gyermekeidet, örökbe hagyd javaidat, hogy újra megjelenhess a világban, s
ott becsülettel elfoglald helyedet. De te bizonyára elfojtottad ezeket a gondolatokat, boldogan,
hogy tudtomon kívül feláldozhatsz nekem egy gazdag örökösnőt, vagyont, szép jövőt.
Ifjúságod nagylelkűségével hű akartál maradni egy fogadalomhoz, amely csak Isten színe
előtt köt bennünket egymáshoz. Bizonyára felrémlett előtted múlt szenvedésem, amelyből
kiváltottál, s ennek tudata óvott meg engem az újabb szerencsétlenségtől.

De hogy szerelmedet a szánalomnak köszönhetem, ez a gondolat még iszonyúbb számomra,

mint az, hogy miattam elvétetted az életedet. Milyen irgalmasan cselekszenek, akik tőrrel le
tudják döfni szeretőjüket, amikor ezek még ártatlanul boldogok, s ábrándjaik fénye még nem
homályosult el... Igen, jobb a halál annál a két gondolatnál, amely néhány nap óta titokban
megkeseríti minden órámat.

Amikor tegnap oly szelíden megkérdezeted tőlem, hogy mi bajom van, hangod hallatán
megborzongtam. Attól féltem, hogy szokásodhoz híven beleláttál a lelkembe, s abban a hitben,
hogy előre megéreztem, mi jár az eszedben, most megteszed vallomásodat. S ekkor eszembe
jutott néhány figyelmességed, amelyeket ugyan megszoktam nálad, de amelyekben azt a
színlelést véltem felfedezni, amellyel a férfiak önkéntelenül elárulják, hogy hűségüket már
nyűgnek érzik.

E pillanatban drágán megfizettem boldogságomért, s rádöbbentem, hogy a természet nagy

árat kér a szerelem kincseiért. S valóban, a sors máris szétválasztott bennünket. Bizonyára azt
mondtad magadban: Előbb-utóbb amúgy is el kell hagynom szegény Claire-t, miért ne válnék
el tőle idejében? Ez a mondat lappangott tekinteted mélyén. S erre kimentem a szobából, hogy
a hátad mögött kisírjam magam.

Elrejtettem előled könnyeimet!... az első könnyeket tíz év óta, amelyeket a fájdalom fakasztott
bennem. Sokkalta büszkébb vagyok, hogysem a szemed láttára sírjak, de téged nem
vádoltalak. Úgy van, igazad van, nem szabad önzésemmel hosszú s ragyogó életedet a
magamé alá rendelni, amely már hamarosan el fog fakulni.

De hátha tévedek?... hátha csak egy szerelmi szeszélyed volt az, amit én a józan ész szavának
véltem!... oh, angyalom, ne hagyj bizonytalanságban, büntesd meg a te féltékeny asszonyodat,
de add vissza hitét a maga szerelmében s a tiédben; hisz csak ennek a mindent megszentelő
érzésnek él. Anyád hazaérkezése óta, amióta találkoztál nála La Rodière kisasszonnyal, oly
kételyek zsákmánya vagyok, amelyek szégyent hoznak mindkettőnkre. Nem bánom, ha bármily
szenvedést okozol is nekem, de ne csalj meg: mindent tudni akarok, azt is, amit anyád
mondott, azt is, amit te gondolsz. Ha választásod habozott köztem s valaki más között,
visszaadom a szabadságodat... El fogom titkolni előtted sorsomat, meg fogom állni, hogy ne
sírjak előtted, de látni nem akarlak többé. Oh, abbahagyom, megszakad a szívem...

--------------------

Ostobán elkábultam néhány pillanatra. Barátom, irányodban nincs bennem büszkeség, te oly
jó, oly nyíltszívű vagy!... te nem tudhatsz engem sem megbántani, sem megcsalni; de ugye
megmondod nekem az igazságot, bármilyen kegyetlen lenne is? Hadd bátorítsalak a
vallomásra! Nos, én szívem, van egy jellegzetesen női gondolat, amely meg tudna vigasztalni.
Akkor voltál az enyém, szemérmes ifjúságodban, amikor még maga voltál a szépség, a báj, a
tapintat, az a Gaston, akit már semmilyen más asszony nem ismerhet meg, aki csak az én
gyönyörömet szolgáltad... Nem, te soha többé úgy nem szerethetsz senkit, ahogy engem
szerettél, ahogy engem szeretsz; nekem már nem lehet vetélytársam. Ha szerelmünkre fogok
gondolni, mert immár ez lesz egyetlen gondolatom, nem fogok találni benne egy szemernyi
keserűségre sem. Mert ezután már soha többé nem lesz módodban, hogy elbűvölj egy asszonyt
azokkal a gyermeki évődésekkel, az ifjú szív ifjú kedvességeivel, a lélek kacérságával, a test
bájával s a kéj gyors egyetértésével, egyszóval azzal az elbűvölő kísérettel, amely az ifjonti
szerelmet nyomon követi. Bizony, most már férfi vagy, s mindent számba véve követed majd
sorsodat.

Gondjaid lesznek, nyugtalanságaid, becsvágyad, amelyek majd megfosztják őt ajkadnak attól

az állandó és változhatatlan mosolyától, amellyel az én számomra felékesítetted. Hangod,
mely hozzám mindig oly szelíden szólt, olykor mogorva lesz. Szemed, amelyet láttomra égi
fény világított ki, gyakran el fog homályosulni, ha rá tekintesz. S minthogy lehetetlen, hogy
bárki is úgy szeressen, ahogy én szeretlek, az az asszony sohasem fog neked annyira tetszeni,
ahogy én tetszettem. Én szüntelenül szépítgettem magam a kedvedért, mindig új leleménnyel
szolgáltam boldogságodat, ő vajon megteszi-e? Úgy van, az a férfi, az a szív, az a lélek,
amelyet én ismertem, nem lesz többé; eltemetem emlékezetemben, hogy tovább élvezhessem, s
boldogan élhessek szép múltunk emlékeivel, amelyek kettőnkön kívül mindenki más számára
ismeretlenek.

Drága kincsem, ha azonban mégsem környékezett volna meg a legkisebb mértékben sem a
szabadulás gondolata, ha szerelmem nem terhes számodra, ha félelmeim agyrémek, s ha még
mindig én vagyok a te Évád, az egyetlen asszony a világon, akkor e levél elolvasta után jöjj,
repülj hozzám! Oh, abban a pillanatban, azt hiszem, jobban szeretnélek, mint az egész elmúlt
kilenc év alatt.

Hiú gyanakvásom fölösleges gyötrelmei után, amelyekért csak magamat hibáztatom, minden
nap, amellyel megtoldhatjuk szerelmünket, sőt egyetlenegy nap is felérne egy egész élet
boldogságával. Nos hát beszélj!... légy őszinte! ne vezess félre, bűn lenne. Mondd meg:
szabad akarsz-e lenni? Gondoltál-e férfiéletedre? Sajnálsz valamit? ha én volnék az oka,
belehalnék! Megmondottam: annyira szeretlek, hogy többre tartom a boldogságodat a
magaménál, életedet az életemnél. Ha van hozzá erőd, felejtsd el kilencesztendei
boldogságunk gazdag emlékeit, hogy semmi ne befolyásoljon elhatározásodban, de beszélj!
Engedelmeskedem neked, akárcsak Istennek, aki egyetlen vigasztalóm maradna ha
elhagynál."

Mikor a vikomtné a levelet Nueil úr kezében tudta, gondoltainak nyomasztó bősége

következtében oly mély levertség vett rajta erőt, s annyira elzsibbadt a fáradságtól, hogy úgy
tetszett, mintha elalélt volna. Valóban, mérhetetlenül szenvedett azoktól a fájdalmaktól,
amelyeknek súlya nem mindig áll arányban a nők teherbíró erejével, de amelyeket csak a nők
ismernek.

S miközben a szerencsétlen asszony sorsa beteljesülésére várt, Nueil úr, a levelet olvasván,
meglehetősen kínosan érezte magát; ezzel a szóval élnek a fiatalemberek az ilyesfajta
válságok alkalmával. Ekkortájt már majdnem engedett anyja unszolásának és La Rodière
kisasszony varázsának; e fiatal hölgy egyébként eléggé jelentéktelen személy volt, egyenes,
mint a jegenye, fehér és rózsaszínű, s oly hallgatag, hogy szinte kukának tetszett, mint ahogy
azt az eladó lányok illemszabályzata előírja; de földbirtokának negyvenezer livre-es járadéka
helyette is beszélt. Nueil asszony, őszinte anyai szeretetétől vezéreltetve igyekezett fiát az
Erény szolgálatába állítani.

Elsősorban is felhívta figyelmét arra, mily hízelgő számára, hogy La Rodière kisasszony
annyi gazdag kérő közül őt volna hajlandó meghallgatni; itt az ideje, hogy a saját sorsára
gondoljon, ilyen pompás alkalom nemigen kínálkoznék többé, idővel földjei nyolcvanezer
livre évjáradékot jövedelmeznének, a vagyon mindenért kárpótol, s ha Beauséant-né igazán
önzetlenül szeretné, ő lenne az első, aki rábeszélné a házasságra.

Egyszóval a jóságos anya nem feledkezett meg egyetlen fogásról sem, amellyel az asszonyok
befolyásolhatják egy férfi gondolkodását. Sikerült is megingatnia a fiát. A vikomtné levele
abban a pillanatban érkezett, amikor Gaston szerelme már javában küzdött egy tisztességesen
elrendezett, a társadalmi szokásokhoz simuló élet csábításai ellen; s ez a levél eldöntötte a
harcot. Elhatározta, hogy elhagyja a vikomtnét, és megházasodik.

- Férfivá kell lennem - mondta magában.

Aztán elképzelte, hogy elhatározása milyen szenvedéseket fog okozni a vikomtnénak. Férfiúi
hiúsága és szeretői lelkiismerete még meg is növelte képzeletében e kínokat, s őszinte
szánalom fogta el. Egyszerre megértette az asszony szörnyű boldogtalanságát, és úgy vélte
helyénvaló és irgalmas dolog lenne, ha letompítaná a halálos csapást. Azt remélte, ha sikerül
valamennyire megnyugtatnia az asszonyt, akkor fokozatosan hozzászoktathatja a szükséges
elválás gondolatához, míg végül ő maga fogja rábeszélni erre a kegyetlen házasságra; addig is
kettejük közé állítja - mintegy kísértetként - La Rodière kisasszonyt, akiről kezdetben lemond
az asszony kedvéért, majd később ennek parancsára feleségül veszi. Hogy ezt az irgalmas
vállalkozást sikerre vigye, nem restellte a vikomtné büszkeségét, nemességét s lelke minden
egyéb szép tulajdonságát is beleszőni terveibe.

Hogy elaltassa gyanúját, levélben felelt neki. Levélben! De hisz egy asszony számára, akiben
elevenen él az igaz szerelem ihlete s a női észjárás minden gyöngéd érzékenysége, az ilyen
levél egyet jelent egy elmarasztaló ítélettel. Így történt, hogy amikor Jacques belépett a
szobába, kezében egy háromszög alakban összehajtogatott papírral, a szegény asszony
összerándult, mint egy tőrbe hullott fecske. Eleddig ismeretlen hideg áradt szét egész testében,
a lábujjától a feje búbjáig, mintha jégből terítettek volna rá egy halotti leplet.
Ha Gaston nem veti magát a térdeihez, ha nem maga jön el sírva, sápadtan, szerelmesen,
akkor tudni való, hogy mihez kell tartania magát. Ámde a szerető asszonyi szívben annyi
reménység él! Akárhány tőr járja is át, szeret és vérzik, míg csak az utolsó nem végez vele.

- Asszonyomnak nincs valamire szüksége? - kérdezte Jacques halkan, az ajtó felé tartva.

- Nincs - válaszolta a vikomtné.

- Szegény ember - gondolta, miközben egy könnyet morzsolt szét szemében -, inas létére is
megért engem.

A levél így kezdődött: "Drága szerelmem, lázálmokat látsz..."

E szavak olvastán sűrű fátyol borult a vikomtné szemére. Szívének titkos hangja azt kiáltotta:

- Hazudik!

Majd miután tekintete a szenvedély mohó éleslátásával egy szempillantás alatt átfutotta az
egész oldalt, az utolsó sorban ezt olvasta: "Még semmi sem végleges!"

S görcsös sietséggel a túloldalra lapozva egyszeriben felismerte, milyen lelkiállapot diktálta e

csűrt-csavart mondatokat, melyekből már teljességgel hiányzott a szerelem zabolátlan
lendülete; összegyűrte a levelet, eltépte, fogaival szaggatta, a tűzre vetette, s így kiáltott fel:

- Oh, a gyalázatos, az övé voltam, amikor már nem is szeretett!

Majd halálra váltan a heverőre vetette magát.

Nueil úr a levél megírása után eltávozott hazulról. Hazajövet Jacques fogadta az ajtó
küszöbén, s egy levelet nyújtott át neki e szavak kíséretében:

- A vikomtné őnagysága már nincs a kastélyban.

Nueil úr meghökkenve feltörte a pecsétet, s a következő sorokat olvasta:

"Asszonyom, ha megszűnnék önt szeretni, s elfogadnám azt az ön által felkínált lehetőséget,

hogy köznapi ember legyen belőlem, akkor... vallja be!... megérdemelném sorsomat. Nem,
nem engedelmeskedem, hűséget fogadok önnek, amely alól csak a halál fog feloldozni. Ó,
fogadja el az életemet, hacsak nem fél attól, hogy egy lelkiismeret-furdalással terheli meg a
magáét..."

Az a levél volt, amelyet a vikomtnénak Genfbe való elutazása napján írt. A végére Claire de
Bourgogne ezt írta: "Uram, ön szabad!"

Nueil úr visszatért anyjához, Manerville-ba. Húsz nap múlva pedig feleségül vette Stéphanie
de La Rodière kisasszonyt.

Ha ez a történet, amely eddig a legköznapibb valósághoz tartotta magát, itt véget érne, az a
vád érhetne bennünket, hogy bolonddá tettük az olvasót. Hisz alig van olyan férfi, aki ne
tudna ennél sokkal érdekesebbet is elmondani. De a közismert befejezés, amely, fájdalom,
igaz, s mindaz, ami emlékeket ébreszthet azoknak a szívében, akik megismerték egy végtelen
szenvedély égi gyönyöreit, s maguk rontották meg vagy vesztegették el valamilyen kegyetlen
végzet parancsára - mindez talán meg fogja óvni történetünket a kritika támadásától.

Beauséant-né, miután szakított Nueil úrral, korántsem hagyta el valleroy-i kastélyát.

Számtalan oknál fogva, melyeket nem kívánunk kihantolni a női lélekből - bár mindegyik
asszony amúgy is kitalálja azt, amely szívéhez a legközelebb áll -, Claire szeretőjének
házassága után is a kastélyban maradt. Oly visszavonultságban élt, hogy az emberei -
komornája és Jacques kivételével - nem is látták. Tökéletes csöndet kívánt maga körül, és
lakosztályát csak akkor hagyta el, ha a valleroy-i kápolnába ment, ahol egy környékbeli pap
minden reggel misét mondott számára.

Nueil úron pedig, lakodalma után néhány nappal, egy olyan házastársi közömbösség lett úrrá,
amelyről nem lehetett eldönteni, hogy boldogságból vagy boldogtalanságból fakad-e. Anyja
mindenkinek azt mondta:

- A fiam tökéletesen boldog.

Gaston felesége, hasonlatosan sok fiatalasszonyhoz, szelíd, türelmes és unalmas volt;

házassága után egy hónappal teherbe esett. Mindez összhangban állt az elfogadott
illemszabályokkal. Nueil úr nagyon jó volt a feleségéhez, csak éppen két hónappal azután,
hogy elhagyta a vikomtnét, váratlanul nagyon csöndes lett, sokat álmodozott, merengett.

- Mindig is komoly ember volt - mondta az anyja.

Héthónapi langyos boldogság után egynémely olyan dolog történt, amelyek látszatra
jelentéktelenek, de annyi lehetőséget adnak a találgató észnek, s oly lelki zavarokat sejtetnek,
hogy legjobbnak tartjuk, ha egyszerűen beszámolunk róluk, és értelmezésüket kinek-kinek az
egyéni hajlamaira bízzuk.

Egy nap Nueil úr a manerville-i és valleroy-i földeken vadászott, majd Beauséant-né parkján
át tért haza, kihívatta Jacques-ot, megvárta, s amikor az inas megjelent, megkérdezte tőle:

- A vikomtné még mindig szereti a vadhúst?

Jacques igenlő feleletére hosszas érvelés után busás borravalót ajánlott fel neki, aminek
fejében azt a csekély szolgálatot kérte tőle, hogy vadászzsákmányát vegye át a vikomtné
számára. Jacques-nak édes mindegy volt, hogy úrnője azt a fogolyt fogyasztja-e el, amelyet
saját vadőre vagy Nueil úr lő, ha már ez utóbbi el akarja titkolni az elejtett vad eredetét.

- Hisz az ő földjén került terítékre - mondta Nueil úr.

Néhány napig Jacques segítségére volt Nueil úrnak ebben az ártatlan csalafintaságban. A
márki már korán reggel vadászatra indult, és csak vacsorára tért haza - és soha nem lőtt
semmit.

Egy teljes hét telt így el. Gaston végül is bátorságot gyűjtve egy hosszú levelet írt a
vikomtnénak, s eljuttatta hozzá. A levél visszaérkezett anélkül, hogy kinyitották volna. Már
majdnem besötétedett, amikor a vikomtné inasa visszahozta. Gaston hirtelen kirohant a
szalonból, ahol látszólag Hérold egyik zongoracapriccióját hallgatta felesége
dobhártyarepesztő előadásában, és egyenesen a vikomtnéhoz rohant oly sebességgel, mint egy
találkára siető szerető.

Egy ismerős nyíláson át beszökött a parkba, lassan áthaladt a fasorokon, időnként megállva,
hogy lecsöndesítse szíve hangos dobbanását, majd a kastélyhoz érkezve a belülről kiszűrődő
tompa zajról megállapította, hogy a cselédség alighanem vacsoránál ül.

Eljutott egészen a vikomtné lakosztályáig. Ez sohasem hagyta el hálószobáját, s Gaston a

legkisebb zaj nélkül elérte az ajtót. Itt aztán két gyertya fényénél megpillantotta a sápadt,
lesoványodott asszonyt, aki fejét lehajtva, lecsüngő kezekkel ült a nagy karosszékében,
szemét valamilyen tárgyra meresztve, amelyet nyilván nem is látott.

A fájdalom képe volt, legigazabb megtestesülésében. Volt valamilyen halovány remény is e

testtartásban, bár nem lehetett tudni, hogy Claire de Bourgogne múltjába tekint-e vissza vagy
sírjába. Lehet, hogy Nueil úr könnyei megcsillantak a homályban, vagy talán lélegzete akadt
fenn a csöndben, lehet, hogy akaratlanul megremegett, vagy hogy puszta jelenléte ömlött át
lelki táplálékként az asszonyba, aki az igaz, a bizonyító dicsőséges szerelem érzékenységével
azonnal felfigyelt rá. Claire lassan az ajtó felé fordította arcát, és megpillantotta régi
szeretőjét. Gaston ekkor előrelépett.

- Ha még egy lépést tesz, uram - kiáltotta a vikomtné elsápadva -, kivetem magam az ablakon.

Megragadta az ablakkilincset, megfordította, egyik lábával kilépett a külső párkányra, s

kezével az erkély rácsán, fejét visszafordította Gaston felé.

- Távozzék... távozzék! - sikoltotta -, vagy levetem magam.

E rettentő kiáltásra Gaston - hallva a cselédség izgatott zúgását - elmenekült, mint egy
gonosztevő.

Hazatérve, Gaston megírt egy nagyon rövid levelet, s megbízta inasát, hogy vigye el
Beauséant-nénak, s közölje vele, hogy élet-halál kérdéséről van szó. Miután a küldönc útnak
indult, Nueil úr visszatért a szalonba, ahol felesége tovább foglalatoskodott a capriccio
rejtélyének megoldásával. Leült, s várt a válaszra.

Egy óra múlva, a zongoradarab befejeztetvén, a két házastárs némán helyet foglalt a kandalló
két oldalán. Ekkor ért vissza az inas Valleroy-ból, s visszaadta gazdájának a levelet, amelyet
nem bontottak fel. Nueil úr átment a szalonnal szomszédos budoárba, ahol a vadászatról
hazatérve letette a fegyverét, s ott agyonlőtte magát.

Ezt a hirtelen és végzetes befejezést, noha ellentétes a francia fiatalság szokásaival,

természetesnek találjuk.

Azok, akik jól megfigyelték vagy maguk is boldogan átélték két lény tökéletes egyesülésének
eseményeit, teljesen meg fogják érteni ezt az öngyilkosságot. Egy asszony sosem idomul,
sosem alkalmazkodik egyik napról a másikra a szenvedély szeszélyeihez. A szerelmi
gyönyörnek, akárcsak egy ritka virágnak, a legleleményesebb gondozásra van szüksége; csak
az idő s a lelkek összhangja hozhatja felszínre minden rejtett tartalékát, s fejlesztheti ki azokat
a gyöngéd, kényes örömöket, melyeket ezernyi babona varázslatában elválaszthatatlannak
hiszünk attól a személytől, akinek szíve megajándékoz velük. Ez a csodálatos egyetértés, ez a
szinte vallásos hit s annak a termékeny bizonyossága, hogy a szeretett lény mellett különleges
vagy szertelen boldogságban van részünk, ez részben a titka a tartós barátságoknak s a hosszú
ideig tartó szenvedélyeknek.

Egy asszony mellett, akiben elevenen él nemének géniusza, a szerelem sosem válik szokássá;
bűbájos gyöngédsége annyi formát tud ölteni, oly szellemes és oly szerelmes egy időben,
természetességébe annyi műgondot kever el s művészetébe annyi természetességet, hogy
emléke ugyanannyi hatalmat gyakorol, mint jelenléte. Mellette minden más asszony
elhalványodik. Az ilyen ragyogó, nagy szerelem értékét csak az tudja felbecsülni, akinek attól
kell tartania, hogy elveszti vagy már el is vesztette.

De ha az ember már megismerte, s lemondott róla, hogy valamilyen közömbös házasságba

temetkezzék, ha az az asszony, akitől ugyanazt az üdvöt reméli, a házasélet meghittségeinek
homályában bizonyságot szolgáltat arról, hogy ebben a boldogságban már nem lehet része, ha
még ajkain érzi az égi szerelem ízét, s tudja, hogy egy társadalmi rögeszme kedvéért halálos
sebet ejtett igazi hitvesén, akkor vagy meg kell halnia, vagy elsajátítani azt az önző, anyagi,
rideg bölcselmet, amely iszonyattal tölti el a szenvedélyes lelkeket.

Ami Beauséant-nét illeti, bizonyára nem gondolta, hogy barátját, akit kilenc éven át
bőségesen táplált szerelmével, a kétségbeesés az öngyilkosságba kergetheti. Talán azt hitte,
hogy a szenvedéshez csak neki van joga. Egyébként tökéletesen igaza volt abban, hogy
visszautasította a legmegalázóbb osztozkodást, melyet feleség magas társadalmi
szempontokból talán eltűrhet, de amelyet a szeretőnek gyűlölnie kell, hiszen szerelme csak
saját tisztaságában találhat igazolást.

Angouleme, 1832 szeptemberében